Nicholas Sparks
KEDVESEM Johnt egyedül neveli szófukar, magába forduló édesapja, akit a munkáján kívül szinte csak az érmegyűjtés érdekli. A tengődő fiatalember egyéb ambíciók híján beáll az USA hadseregébe, ahol karrierje gyorsan felfelé kezd ívelni. Egyik szabadsága idején ismerkedik meg az elhivatott, gyönyörű fiatal lánnyal: Savannah-val, akivel első pillantásra egymásba szeretnek. A lány gyógypedagógusnak készül, és alapítványi munka keretében hajléktalanoknak épít házat. Mély érzelmektől átitatott kapcsolatuk ismeretlen távlatokat nyit meg a fiú előtt: figyelmét az elesettek, a szociálisan rászorulók felé irányítja. A fiú lassan megbékél környezetével, csodabogár édesapjával, és közös életük Savannah-val boldogságot ígér. A reményekkel teli jövő képét darabokra törik a világpolitikai események: a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után John úgy érzi, neki most elsősorban a katonaságnál kell helytállnia. A kényszerű hosszú távollétek azonban megviselik kikezdhetetlennek tűnő kapcsolatukat...
GENERAL PRESS KIADÓ
A mű eredeti címe Dear John Copyright © 2006 by Nicholas Sparks Hungarian translation © Nagy Ágnes Karolina © General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította NAGY ÁGNES KAROLINA Szerkesztette HÁMORI VALI A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 090 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BENDA LUCA Készült 19 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 1729-08 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Micah-nak és Christine-nek
Köszönetnyilvánítás E regény megírása egyszerre jelentett számomra örömöt és kihívást: örömöt, mert - reményeim szerint - a szereplők révén a hadseregben szolgálók megkaphatják a nekik kijáró tiszteletet az általuk végzett igen összetett tevékenységért, kihívást pedig azért, mert... nos, őszintén szólva, minden regényem megírását kihívásnak érzem. Persze vannak, akik jelentősen megkönnyítik a dolgomat, nekik ezúton is mindent köszönök. Catnek, a feleségemnek, egyben az asszonynak, akit tiszta szívből szeretek. Köszönet a türelmedért, drágám! Milesnak, Ryannek, Landonnak, Lexie-nek és Savannahnak, a gyermekeimnek. Köszönet örökös lelkesedésetekért! Theresa Parknak, az ügynökömnek. Mindent köszönök! jamie Raabnak, a szerkesztőmnek. Köszönet kedvességéért és bölcsességéért! David Youngnak, a Hachette Book Group USA új ügyvezető igazgatójának, Maureen Egennek, jennifer Romanellónak, Harvey-jane Kowalnek, Shannon Q'Keefenek, Sharon Krassneynek, Abby Koonsnak, Denise DiNovinak, Edna .Farleynak, Howie Sandersnak, David Parknak, F1agnek, Scott Schwimernek, Lynn Harrisnak, Mark Johnsonnak... Hálás vagyok a barátságukért! Edző- és sporttársaimnak a New Bern-i atlétikai csapatnál (amely az Észak-Karolina államban rendezett bajnokságon mind fedett pályán, mind szabadtéren diadalmaskodott): Dave Simpsonnak, Philemon Graynek, Karjuan Williamsnek, Darryl Reynoldsnak, Anthony Hendrixnek, Eddie
Armstrongnak, Andrew Hendrixnek, Mike Weirnek, Dan Castelow-nak, Marques Moorenak, Raishad Dobie-nak, Darryl Barnesnak, Jayr Whitfieldnek, Kelvin Hardestynek, Julian Carternak és Brett Whitneynek... Micsoda évad volt, fiúk!
Prológus Lenoir, 2006 Mit is jelent igazán szeretni valakit? Volt idő, amikor úgy éreztem, tudom a választ: hogy jobban fogok vigyázni Savannah-ra, mint saját magamra, és hogy majd együtt éljük le az életünket. Ez végül is nem lett volna olyan bonyolult. Egyszer azt mondta, hogy a boldogság titka az, hogy elérhető céljaink legyenek, és ő sem vágyott semmi olyanra, ami eltért volna a megszokottól. Házasság, család... semmi különös. Biztos megélhetés, fehér palánkkerítéses ház, és egy kisbusz vagy városi terepjáró, amely elég nagy ahhoz, hogy a gyerekeket iskolába, fogorvoshoz, futballedzésre vagy egy zongoraestre vigyük. Soha nem volt egyértelmű, hogy két vagy három gyereket szeretne, de valami azt súgja, hogy amikor eljött volna az ideje, úgyis azt mondta volna, hogy a döntést bízzuk Istenre és a természetre. Ilyen volt ő - mármint vallásos -, ami, azt hiszem, hozzájárult ahhoz, hogy belészerettem. De akármi is történt az életünkben, elképzeltem, ahogy este fekszem mellette az ágyban, átkarolom, és összebújva beszélgetünk, nevetgélünk. Nem hangzik túlzásnak, igaz? Amikor két ember szereti egymást... Én is így gondoltam. És bár énem egyik fele még mindig szeretné, ha ez valóra válna, a másik tudja, hogy nem fog. Ha most elmegyek innen, soha többé nem térek vissza. Most mindenesetre kiülök a dombtetőre, onnan figyelem, hátha megpillantom a farmján. Természetesen úgy, hogy ő ne
vegyen észre engem. A hadseregben megtanulja az ember, hogyan olvadjon bele a környezetébe, és én alaposan megtanultam, mert nem óhajtottam meghalni az iraki sivatag közepén valami isten háta mögötti koszfészekben. De ahhoz, hogy megértsem, valójában mi is történt, vissza kellett jönnöm ebbe az észak-karolinai kis hegyi városkába. Amikor az ember valamibe belevág, eleinte nem érzi jól magát, talán meg is bánja, egészen addig, amíg rá nem jön, mire volt jó az egész. Egy dologban biztos vagyok: Savannah soha nem fogja megtudni, hogy ma itt voltam. Egyfelől nagyon fáj, hogy ilyen közel lesz hozzám, és mégsem érinthetem meg, másfelől tudomásul kell vennem, hogy a kettőnk élete más irányt vett. Nem volt könnyű elfogadnom az igazságot, mert volt idő, amikor összefonódott a sorsunk, de az hat évvel és egy örökkévalósággal ezelőtt volt. Vannak persze közös emlékeink, ám arra már rájöttem, hogy némelyik olyan elevenen él bennem, ahogyan Savannahban soha nem élt: ebben nagyon különbözőek vagyunk. Ha ő a csillagokra gondol, én biztosan a közöttük lévő ürességre. És, vele ellentétben, vannak kérdések, amelyeket ezerszer feltettem magamnak azóta, hogy elváltak útjaink. Miért tettem? Vajon megtenném-e újra? Igen, én voltam az, aki véget vetettem a kapcsolatunknak. A körülöttem lévő fák lombja tűzpirosan kezdett ragyogni, akár a felkelő nap. A madarak megkezdték reggeli csicsergésüket, a levegőben fenyő- és földillat árad: más ez, mint szülővárosom tenger- és sóillata. Ebben a pillanatban nyílik a bejárati ajtó, és megpillantom őt. A köztünk lévő távolság ellenére is visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy kilép. Kicsit nyújtózkodik, mielőtt lemegy a lépcsőn, és körülnéz. Mögötte a legelő zöld óceánként vibrál. Savannah oda indul. Az egyik ló nyerítéssel üdvözli, majd egy másik is. Az első gondolatom az, hogy túl apró ő ahhoz, hogy ilyen
könnyedén mozogjon közöttük. De mindig jól érezte magát a lovak között, amit ők valószínűleg tudtak. Fél tucat legelészik a kerítésoszlop körül, főleg jellegzetes amerikai lovak. Midas, a fehér csizmás fekete arab telivér pedig félrehúzódva áll. Egyszer ültem rajta, szerencsésen megúsztam sérülés nélkül, és miközben görcsösen kapaszkodtam, hogy túléljem a kalandot, arra gondoltam, milyen nyugodt tekintettel ül Savannah a nyeregben: mintha csak tévét nézne. Most éppen Midast üdvözli. Megdörzsöli az orrát, súg neki valamit, megveregeti a hátsó felét, és amikor elfordul, és az istálló felé indul, Midas hegyezni kezdi a fülét. Savannah eltűnik, majd újra előbukkan, kezében két - azt hiszem, zabbal teli - vödörrel. Felakasztja őket két kerítésoszlopra, a lovak nagy része pedig elindul felé. Amikor hátra lép, hogy helyet adjon nekik, látom, ahogy a haját enyhe szellő borzolja, miközben leveszi az egyik nyerget és kantárt. Amíg Midas eszik, Savannah előkészíti őt egy kis sétára, és néhány perc múlva már úton vannak a legelőn túli erdei ösvény felé. Savannah ugyanolyan, mint hat évvel ezelőtt. Persze, tudom, hogy ez nem teljesen igaz - tavaly egészen közelről láttam a szemei körül az első szarkalábakat -, de az a szemüveg, amelyen keresztül nézem őt, nem változik. Számomra mindig huszonegy éves marad, én pedig huszonhárom. Akkoriban Németországban állomásoztam, és csak később kellett Fallujah-ba és Bagdadba mennem. Savannah levelét a samawah-i vasútállomáson olvastam a megszállás első heteiben. Még haza kellett térnem azok előtt az események előtt, amelyek örökre megváltoztatták az életemet. Most, huszonkilenc évesen, néha elgondolkodom, vajon bizonyos helyzetekben jól döntöttem-e. Ma a katonaélet az egyetlen, amely elképzelhető számomra. Nem tudom, ez jó vagy rossz-e. Sokszor azon kapom magam, hogy fel-alá járkálok, és amikor megkérdeznek, azt válaszolom, hogy
katona vagyok, ráadásul komolyan is gondolom. Még mindig egy németországi támaszponton állomásozom, körülbelül ezer dollár megtakarított pénzem van, és évek óta nem randevúztam senkivel. Már nem szörfözöm sokat akkor sem, ha eltávozáson vagyok, de szabadnapjaimon felülök a Harleymra, és elindulok észak vagy dél felé, amerre éppen kedvem tartja. A Harley volt a legjobb dolog, amit életemben vettem, igaz, arrafelé egy vagyonba került. Illik hozzám, mert én is magányos farkassá váltam. A haverjaim nagy része már befejezte a szolgálatot, de engem valószínűleg hamarosan ismét visszaküldenek Irakba. Legalábbis a támaszponton ez a hír járja. Amikor először találkoztam Savannah Lynn Curtisszel - számomra mindig Savannah Lynn Curtis marad -, nem gondoltam volna, hogy az életem olyan irányt vesz, amilyet vett, ahogy azt sem, hogy hivatásos katona lesz belőlem. De találkoztam vele, és ez teszi a mostani életemet olyan különössé. Belészerettem, amikor együtt voltunk, és még jobban megszerettem a külön töltött évek alatt. Történetünk három fő korszakra tagol ható: volt eleje, közepe és vége. És bár így van ez minden történettel, számomra még mindig felfoghatatlan, hogy a miénk miért nem tartott örökké. Sokat gondolok erre, és - mint mindig - az együtt töltött idő újra meg újra eszembe jut. Gyakran felidézem, hogyan is kezdődött, hiszen ezeken az emlékeken kívül most semmim sincs.
ELSŐ RÉSZ
Első fejezet Wilmington, 2000 A nevem John Tyree. 1977-ben születtem, és ÉszakKarolinában, Wilmingtonban nőttem fel. Abban a városban, amely rendkívül büszke arra, hogy az állam legnagyobb kikötőjével rendelkezik, valamint komoly és mozgalmas történelme van, igaz, nekem ma már úgy tűnik, véletlenül lett a város azzá, ami. Persze, az éghajlat csodálatos, a tengerpart szintén, de a város nem tudott felkészülni az északi államokból ideköltöző nyugdíjasok tömegére, akik valami olcsó helyen szeretnék eltölteni legszebb éveiket. A város egy viszonylag keskeny földsávon fekszik: egyik oldalról a Cape Fear folyó, másikról az óceán határolja. A 17-es út - amely Myrtle Beach és Charleston felé vezet - főútvonalként szeli ketté a várost. Gyerekkoromban apámmal a folyó partján lévő óvárosból tíz perc alatt átértünk autóval Wrightsville Beachbe, de azóta annyi lámpát és bevásárlóközpontot építettek, hogy ma már talán egy órába is beletelik ugyanez, különösen hétvégén, amikor elözönlik a várost a turisták. Wrightsville Beach a parthoz közel, egy kis szigeten található, Wilmington északi részén. Az állam egyik legnépszerűbb üdülőhelye. A dűnéi mentén épült házak nevetségesen drágák, nagy részüket egész nyáron kiadják. Az Outer Banks nevezetű part menti szigetek - talán elszigeteltségük, az itt élő vadlovak, és nem utolsósorban a Wright testvérek híres repülési kísérletei miatt - romantikusabb turistacélpontnak
számítanak. Bár szerintem a legtöbb ember, aki a tengerpartra jár nyaralni, akkor érzi magát legjobban, ha talál a közelben egy McDonald'sot vagy Burger Kinget, arra az esetre, ha az apróságoknak nem ízlene a helyi koszt, illetve kettőnél több lehetőség közül szeretne választani az esti szórakozást illetően. Mint minden városban, Wilmingtonban is sok van bizonyos helyekből, míg másokból kevés. Mivel apámnak a földkerekség egyik legbiztosabb kispolgári állása volt - a postahivatalnak szállított küldeményeket -, biztos volt a megélhetésünk. Nem szórtuk a pénzt, így telt mindenre. Nem voltunk gazdagok, de elég közel laktunk a gazdag negyedhez, így a város egyik legjobb középiskolájába járhattam. A barátaim otthonaival ellentétben a mi házunk régi volt és kicsi; a terasz egy része süllyedni kezdett, de az udvar megmentette ettől. A hátsó udvaron volt egy nagy tölgyfa, és nyolcéves koromban építettem egy kis kunyhót a szomszédos építkezésen talált hulladék fából. Apám nem segített (ha néha bevert egy szöget valahová, az csak a véletlen műve lehetett). Ugyanezen a nyáron tanultam meg egyedül szörfözni. Azt hiszem, már akkor észre kellett volna vennem, mennyire különbözöm apámtól, ám ez csak azt mutatja, milyen keveset értünk az életből addig, amíg gyerekek vagyunk. Apámmal annyira különböztünk egymástól, hogy jobban már nem is lehetett volna. Míg ő visszahúzódó és zárkózott volt, addig nekem mindig csinálnom kellett valamit, és gyűlöltem egyedül lenni; míg ő nagy hangsúlyt fektetett a tanulásra, számomra az iskola inkább a társasági élet színtere volt, ahol ráadásul sportolni is lehetett. Apámnak rossz testtartása volt, séta közben gyakran csoszogott is, én pedig ide-oda ugráltam, és folyton arra kértem, hogy mérje, mennyi idő alatt futok el a háztömb végéig és vissza. Nyolcadikos koromban már magasabb voltam nála, egy évvel később pedig legyőztem szkanderban. A külsőnk is teljesen eltérő volt. Míg
neki vörösesszőke haja volt, őzbarna szeme és szeplői, nekem barna hajam, barna szemem, és kreol bőröm, ami májusra már egészen barnára sült. Különbözőségünket igen különösnek találta néhány szomszédunk, érthető módon, hiszen apám teljesen egyedül nevelt fel engem. Ahogy nőttem, néha hallottam, ahogy arról suttogtak, hogy még egyéves sem voltam, amikor anyám elhagyott. Később arra gyanakodtam, hogy találkozott valakivel, de apám ezt soha nem erősítette meg. Csupán annyit mondott, hogy anyám rájött, hogy hibát követett el, amikor olyan fiatalon ment férjhez, és hogy még nem volt elég érett az anyaságra. Soha nem mondott róla sem rosszat, sem jót, de fontosnak tartotta, hogy az imáimba belefoglaljam, függetlenül attól, hogy hol van, és hogy mit tett velem. - Anyádra emlékeztetsz mondta néha. A mai napig nem beszéltem anyámmal, és nem is érzek semmi ilyen irányú késztetést. Azt hiszem, apám boldog volt. Azért fogalmazok így, mert ritkán fejezte ki az érzelmeit. Úgy nőttem fel, hogy kevés ölelésben és pusziban volt részem; vagy ha mégis, azok erőtlenek voltak: mintha csak azért tette volna, mert úgy érezte, meg kell tennie, nem azért, mert igazán akarta. Tudom, hogy szeretett, pláne, hogy vállalta, hogy felnevel, pedig negyvenhárom éves volt, amikor megszülettem, és néha egyébként is úgy gondolom, a szerzetesi élet neki valóbb lett volna, mint a szülőség. Nála hallgatagabb emberrel még nem találkoztam. Néha megkérdezte, hogy vagyok. Szinte soha nem láttam dühösnek, sem nevetni. A szokásai rabja volt. Minden áldott reggel rántottát sütött nekem baconnel, pirítóssal. Meghallgatta, amikor a szintén általa készített vacsora közben elmeséltem, mi történt az iskolában. Két hónappal előre bejelentett minket a fogorvoshoz, szombat reggelenként kifizette a számlákat, vasárnap délutánonként mosott, és minden reggel 7.35-kor indult el otthonról. Teljesen magának való volt; naponta hosszú órákat töltött
egyedül, miközben a postai küldeményeket hordta szét. Nem randevúzott senkivel, nem is pókerezett a haverjaival; volt, hogy hetekig meg sem szólalt a telefonja. Ha mégis, biztos, hogy téves hívás volt, vagy esetleg el akartak neki adni valamit. Tudom, hogy nagyon nehéz lehetett engem felnevelnie, de soha nem panaszkodott, még akkor sem, amikor csalódást okoztam neki. Esténként általában egyedül voltam. Apám, miután elvégezte a napi rutinját, bevonult a dolgozószobájába, hogy az érméit nézegesse. Ez volt az egyetlen szenvedélye. A legjobban akkor érezte magát, amikor beült a kuckójába, és a Greysheet című numizmatikai magazint lapozgatva keresgélte gyűjteménye legújabb jövendő darabját. Valójában nagyapám volt az, aki érméket kezdett gyűjteni. Az ő példaképe egy Louis Eliasberg nevű, baltimore-i bankár volt, aki az Egyesült Államok érméinek egyedülálló - dátummal és a pénzverdék védjegyévei ellátott -, teljes gyűjteményével rendelkezett. Nagyapámé vetekedett az övével, ha túl nem szárnyalta. Nagyanyám 1951-ben bekövetkezett halála után az lett a rögeszméje, hogy a fiával közösen hozzon létre egy gyűjteményt. Nyaranta vonattal utaztak a különböző pénzverdékbe, hogy első kézből szerezzék meg az újdonságokat, vagy együtt látogatták a kiállításokat délkeleten. Idővel nagyapám és apám jó kapcsolatokat alakított ki más érmegyűjtőkkel, és egy vagyont költöttek a kollekció bővítésére. Nagyapám, Louis Eliasberggel ellentétben, nem volt gazdag - egy vegyesboltot üzemeltetett Burgaw-ban, amely tönkrement, amikor a városban megjelent a Piggly Wiggly áruházlánc. Soha nem nyílt alkalma Eliasberg gyűjteményével összevetni a sajátját. Ám így is érmékre költötték minden pénzüket. Nagyapám harminc évig hordta ugyanazt a kabátot, egész életében ugyanaz az autója
volt, és szinte biztos vagyok benne, hogy apám is azért lett postai alkalmazott, mert csak a középiskolai tandíjra volt pénz, a főiskolára már nem futotta. Nagyapám ugyanolyan fura szerzet volt, mint apám. Az alma nem esik messze a fájától, ahogy a közmondás tartja. Amikor az öregúr meghalt, a végrendeletében az állt, hogy adjuk el a házát, és az árából is érméket vásároljunk. Nem mintha apám nem ezt tette volna egyébként is. Amikor apám megörökölte a gyűjteményt, az már igen értékes volt. Amikor az infláció az egekben járt, és az arany ára 850 dollárt ért unciánként, a gyűjtemény felért egy kisebb vagyonnal, amely bőven elegendő lett volna az én takarékos apámnak, hogy nyugdíjba vonuljon, és többet ért, mint huszonöt évvel később ért volna. De sem nagyapám, sem apám nem az érmék értéke miatt volt szenvedélyes gyűjtő; sokkal inkább az érmék felkutatásának izgalma és a köztük lévő kapocs miatt volt fontos a számukra. Izgalommal töltötte el őket, amikor hosszas, kemény munkával sikerült rábukkanni valami ritkaságra, azt fellelni, odautazni, majd megfelelő áron megszerezni. Volt, amikor megérte az árát, volt, amikor nem; de minden egyes darab kincsnek számított. Apám remélte, hogy majd folytatom a családi hagyományt, és vállalom az ezzel járó áldozatokat. Úgy nőttem fel, hogy télen póttakarókkal aludtam, és évente egy pár cipőt kaptam; soha nem volt pénz ruhára, hacsak az üdvhadseregtől nem érkezett valami. Apámnak még fényképezőgépe sem volt. Egyetlen közös kép készült rólunk: egy atlantai érmevásáron. Egy érmekereskedő készítette a standja előtt, és elküldte nekünk. Évekig apám asztalán állt. A képen apám átkarolja a vállamat, és mindkettőnk arcán elégedett mosoly látható. Kezemben egy frissen szerzett, szinte érintetlen, 1926-D jelzésű, bölényfejet ábrázoló ötcentes. A bölényfejes ötcentesek közül
ez volt az egyik legritkább a világon. Utána egy hónapig hot dogot ettünk babbal, mert az érme többe került, mint apám eredetileg gondolta. Ezeket az áldozatokat szívesen vállaltam - egy darabig. Amikor apám - elsős vagy másodikos koromban - az érmékről kezdett mesélni nekem, teljesen egyenrangú félként kezelt. Az, hogy egy felnőtt, pláne egy apa egyenrangúnak tekinti a gyerekét valamiben, remek dolog; ezért szívesen hallgattam őt, ittam a szavait. Akkoriban tudtam, hogy 1927-ben vagy 1924-ben hány Saint-Gaudens-féle dupla sasos érmét vertek, és hogy az 1895-ben New Orleansban kiadott Barber-típusú tízcentes tízszer annyit ért, mint ugyanaz az érme, amelyet ugyanabban az évben Philadelphiában adtak ki. Sőt, még most is tudom. De, apámmal ellentétben, én kinőttem a gyűjtőszenvedélyemet. Ő szinte csak erről a témáról tudott beszélni, és amikor már hat-hét éve minden hétvégémet vele töltöttem, ahelyett hogy a barátaimmal lettem volna, elegem lett az egészből. Mint a legtöbb fiút, engem is más dolgok kezdtek érdekelni: leginkább a sport, a lányok, az autók és a zene. Tizennégy éves koromban már elég kevés időt töltöttem otthon, és kezdtem egyre jobban neheztelni rá. Apránként tudatosodott bennem, mennyire másképp élünk, mint a kortársaim. Míg nekik volt pénzük mozira, vagy arra, hogy márkás szemüveget vegyenek maguknak, én a kanapé alól próbáltam összeszedni az aprópénzt, hogy tudjak magamnak venni egy hamburgert a McDonald'sban. Jó néhány barátom autót kapott a tizenhatodik születésnapjára; én egy 1883-ban, Carson Cityben vert Morgan-ezüstdollárt. Ütött-kopott kanapénkon egy takaróba töröltem a könnyeimet. Ráadásul, tudomásom szerint, akkoriban csak nekünk nem volt kábeltévénk és mikrohullámú sütőnk. Amikor a hűtőszekrényünk tönkrement, apám vett egy használtat, amelynek egyrészt iszonyatosan ronda zöld színe volt, másrészt semmihez nem illett a konyhában. Már annak a
gondolata is zavart, hogy a haverjaim esetleg átjönnek hozzánk, és ezért az apámat hibáztattam. Biztosan ronda dolog volt tőlem, hogy ez ennyire zavart - ha annyira hiányzott a pénz, miért nem mentem el füvet nyírni vagy más alkalmi munkát végezni, igaz? -, de így volt. Hálátlan voltam és önző, de még ha el is ismerném, hogy milyen éretlen voltam, akkor sem tudnám a múltat megváltoztatni. Apám észrevette rajtam a változást, de fogalma sem volt, hogyan kezelje a helyzetet. Igaz, a maga egyetlen lehetséges módján megpróbálta: az apjához hasonlóan ő is az érmékről mesélt - ez volt az a téma, amelyről könnyedén, felszabadultan tudott beszélni -, és továbbra is főzött rám; de a kettőnk közötti távolság egyre nőtt. Ezzel egy időben eltávolodtam gyerekkori barátaimtól is. Ők bandákba tömörültek, leginkább annak alapján, hogy ki milyen filmeket szeret, vagy milyen menő pólója van. Éreztem, hogy nem tartozom közéjük. Hát fulladjanak meg, gondoltam. A középiskolában mindenki talál magának társaságot, de azt hiszem, én rossz irányban keresgéltem: olyanokkal kezdtem barátkozni, akiket semmi nem érdekelt, és így tettem én is. Elkezdtem lógni a suliból, cigizni, és vagy háromszor megbüntettek verekedésért is. A sportot is abbahagytam. Másodikos koromig futballoztam, kosárlabdáztam, atletizáltam. Bár apám időnként megkérdezte, mi újság ezen a téren, a részletek láthatóan nem érdekelték, mivel fogalma sem volt egyik sportról sem. Soha életében egyetlen csapatnak sem szurkolt. Másodikos koromban egyszer eljött egy kosármeccsemre. Ott ült a lelátón egy fura, kopaszodó ember kopott dzsekiben és a ruházatához egyáltalán nem illő zokniban. Bár nem volt kövér, a nadrágja mégis olyannak mutatta, mintha három hónapos terhes lett volna. Legszívesebben letagadtam volna; szégyelltem, ahogy
kinéz, és a meccs után nem is mentem oda hozzá. Erre nem vagyok büszke, de akkor ilyen voltam. Aztán a helyzet tovább romlott. A középiskola utolsó évében lázadásom elérte a tetőfokát. Már két éve folyamatosan romlottak az eredményeim, ami inkább a lustaságon múlott, mint az eszemen (legalábbis ezzel áltatom magam), és apám többször kapott azon, hogy éjjel részegen próbálok belopózni a lakásba. Egyszer a rendőrség kísért haza, miután egy kábítószeres-piálós bulin elkaptak. Amikor apám leszidott ezért, összevesztem vele, hogy inkább törődjön a maga dolgával, és hetekre egy barátomhoz költöztem. Hazatérésemkor nem szólt egy szót sem; reggelente rántottát, pirítóst és szalonnát tett az asztalra, mintha mi sem történt volna. Valahogy átengedtek az érettségin, de szerintem csak azért, hogy megszabaduljanak tőlem. Tudom, hogy apám aggódott miattam, és néha - a maga szemérmes módján megkérdezte, nem szeretnék-e továbbtanulni, de addigra eldöntöttem, hogy nem. Munkát akartam, és autót venni, és csupa olyan dolgot, amit tizennyolc éven át nélkülöznöm kellett. Apámnak erről nem beszéltem. Aztán amikor az érettségit követő nyáron rádöbbent, hogy még csak nem is jelentkeztem semmilyen felsőoktatási intézménybe, bezárkózott a szobájába, és sem aznap este, sem másnap a reggelinél nem szólt hozzám. Következő este megint az érméiről kezdett volna diskurálni, hogy megromlott kapcsolatunkat rendezni próbálja. Emlékszel, amikor Atlantában megtaláltad azt a bölényfejes ötcentest, amelyet már évek óta kerestünk? - kérdezte. Tudod, amiről fénykép is készült! Soha nem felejtem el, milyen izgatott voltál! Apámra és magamra emlékeztettél!
Megráztam a fejem; minden apámmal kapcsolatos csalódottságom a felszínre tört. - Megőrülök az érméidtől! - ordítottam. - Ne beszélj nekem többet róluk! Inkább add el azt a nyamvadt gyűjteményt, és csinálj valami mást! Bármi mást! Apám nem szólt egy szót sem, de soha nem felejtem el, milyen fájdalmas arcot vágott, amikor megfordult, majd visszavonult a dolgozószobájába. Megbántottam, és bár magamban azt gondoltam, nem akartam, mélyen legbelül tudtam, hogy ez hazugság. Attól fogva apám ritkán hozta szóba ezt a témát. Csakúgy, mint én. Tátongó szakadékként választott el bennünket, így aztán végképp nem maradt beszédtémánk. Néhány nappal később vettem észre, hogy az egyetlen közös fényképünk is eltűnt a helyéről, nehogy amiatt is megharagudjak. Talán igaza is volt. Azt hittem, kidobta, de az sem érdekelt. Míg felnőttem, sosem jutott eszembe, hogy belépjek a hadseregbe. Annak ellenére, hogy Észak-Karolina katonai szempontból az ország egyik legfontosabb területe wilmingtontól alig néhány órányira hét támaszpont is található -, számomra a sereg a vesztesek gyűjtőhelye volt. Kinek jó az, ha azzal tölti az életét, hogy kefehajú, egyenruhás talpnyalók parancsait teljesíti? Nekem biztos nem! És - leszámítva a tisztképző iskolák diákjait - a többi középiskolásnak sem. A jobb tanulók inkább az észak-karolinai főiskolára jelentkeztek, a gyengébbek pedig mindenféle munkát elvállaltak, hogy sörözhessenek, csavaroghassanak, lehetőleg úgy, hogy semmilyen felelősséget ne kelljen vállalniuk. Én az utóbbiak közé tartoztam. Az érettségi utáni években mindenféle munkát elvállaltam: mosogattam az Outback Steakhouse étteremben, voltam jegykezelő a helyi moziban, pakoltam dobozokat a Staples cégnél, sütöttem palacsintát a
Waffle House-nál, és különböző turistahelyeken árultam értéktelen bóvlit az arra járóknak. Amit kerestem, azt mind elköltöttem, tudtam, hogy semmiféle karriert nem fogok csinálni, és végül mindenhonnan el is küldtek. Mindez egy darabig nem zavart. Éltem az életem, rengeteget szörföztem, reggelente sokáig aludtam, és mivel még mindig otthon laktam, nem kellett albérletre, élelmiszerre, biztosításra vagy egyéb, a jövőmmel kapcsolatos dolgokra költenem. Ráadásul ugyanígy éltek a haverjaim is. Azt hiszem, nem voltam boldogtalan, de egy idő után beleuntam ebbe az életformába. Nem a szörfözés be - 1996-ban a Bertha és a Fran nevű hurrikán is elérte a partot, és hosszú idő óta először akkor voltak a legnagyobb hullámok -, hanem az azt követő semmittevésbe Leroy kocsmájában. Rájöttem, hogy minden estém egyformán telik: sörözés, találkozás egykori iskolatársakkal, akik megkérdezik, mi újság velem, mire én elmesélem, majd ők is elmesélik, hogy velük mi van. Nem volt nehéz észrevenni, hogy értelmetlen így élni. Még ha volt is saját lakásuk, és néhányan állították, hogy szeretik, amit csinálnak - például az árokásást, az ablakpucolást vagy a mobil WC szállítását -, nem hittem nekik, mert tudtam, hogy korábban nem ilyen életről álmodtak. Lehet, hogy a suliban lusta voltam tanulni, de nem voltam buta. Akkoriban rengeteg lánnyal jártam. A Leroyban mindig voltak lányok. A legtöbbjük felejthető randi volt. Kihasználtam őket, hagytam, hogy ők is ezt tegyék velem, és soha nem mutattam ki, mit érzek irántuk. Egyedül egy Lucy nevű lánnyal tartott néhány hónapnál tovább a kapcsolatunk; bár végül szakítottunk, előtte egy rövid ideig úgy gondoltam, szerelmes vagyok belé. A Wilmington Egyetemre járt, egy évvel idősebb volt nálam, és a diplomaosztó után New Yorkban szeretett volna munkát találni. - Fontos vagy nekem - mondta az utolsó esténken -, de más elképzeléseink vannak az életről. Sokkal többre lennél képes,
ám valamiért megelégszel ezzel a semmittevéssel. - Némi habozás után folytatta: - És leginkább: soha nem tudom, hogy valójában mit érzel irántam. Tudtam, hogy igaza van. Ezután nem sokkal repülőre ült, és búcsú nélkül elhagyott. Egy évvel később a szüleitől megszereztem a telefonszámát, felhívtam, és húsz percig beszélgettünk. Egy ügyvéd menyasszonya volt, az azt követő év júniusára tervezték az esküvőt. Ez a telefonbeszélgetés meglepően nagy hatással volt rám. Aznap éppen - megint - kirúgtak valahonnan, és, mint mindig, a Leroyba mentem vigasztalódni. Ugyanazok a balfácánok voltak ott, akik máskor is. Hirtelen rádöbbentem, hogy nem szeretnék több értelmetlen estét ott tölteni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Inkább vettem egy karton sört, és kiültem a partra. Évek óta először gondolkodtam el azon, hogyan is élek, és hogy talán érdemes lenne megfogadnom apám tanácsát: jelentkezni valamelyik főiskolára. A probléma az volt, hogy már olyan rég jártam iskolába, úgy elszoktam a tanulástól, hogy idegennek, sőt, nevetségesnek éreztem az ötletet. Szerencsére - vagy szerencsétlenségemre - éppen ekkor kocogott el mellettem két tengerész. Fiatalosan, fitten, magabiztosan. Ha ők képesek erre, akkor én is, gondoltam. Néhány napig törtem ezen a fejem, aztán apám segített a döntésben.· Na nem mintha beszéltem volna neki minderről akkoriban már nem is igen álltunk szóba egymással. Egyik este kimentem a konyhába, és láttam, ahogy - mint mindig az íróasztalánál ült. Ám most alaposabban szemügyre vettem őt. A haja már gyérült; az a kevés, ami még megmaradt a füle mögött, az is teljesen megőszült. A nyugdíjkorhatárhoz közeledett. Ráébredtem, hogy azok után, amit értem tett, nem hagyhatom cserben. Így hát beléptem a hadseregbe. Először a tengerészekhez szerettem volna kerülni, mert őket ismertem jobban. Wrightsville Beach mindig tele volt a lejeune-i vagy a Cherry
Point-i támaszpontokon állomásozó "bőrnyakúakkal", ám amikor határoznom kellett, a szárazföldi haderőt választottam. Így is, úgy is fegyvert adtak volna a kezembe, de ami lényegében eldöntötte a kérdést, az az volt, hogy a tengerészet toborzóirodájában éppen ebédeltek, amikor odaértem, és nem tudtak fogadni, míg a szárazföldi haderőnél - amelynek a toborzóirodája az utca túloldalán volt - igen. Döntésem összességében inkább ötletszerű volt, mint átgondolt. Négy évre köteleztem el magam. Amikor a toborzótiszt kifelé menet megveregette a vállamat és gratulált, akkor kezdtem el azon gondolkodni, mibe is vágtam bele. Ez 1997 végén történt, húszéves koromban. A Fort Benning-i újonckiképző tábor éppen olyan kegyetlen volt, mint gondoltam. Úgy tűnt, az egészet azért találták ki, hogy megaláztatásokkal és egyfajta agymosással arra tanítsanak bennünket, hogy gondolkodás nélkül teljesítsünk minden parancsot, bármilyen ostobaság legyen is az, de én egész hamar megszoktam ezt. A kiképzés végén a gyalogságot választottam. Ezt követően néhány hónapig Louisianában és a jó öreg Fort Braggben gyakorlatoztunk vagyis megtanultunk embert ölni és rombolni -, aztán az egységemet, amely az 1. Gyalogos Hadosztályba, azaz a Nagy Vörös Egyesbe volt beosztva, Németországba vezényelték. Egy szót sem beszéltem németül, de ez nem okozott gondot, mert szinte mindenki beszélt angolul, akivel kapcsolatba kerültem. Eleinte könnyű dolgunk volt, aztán beindult a katonaélet. Hét pocsék hónapot töltöttem a Balkánon - először 1999-ben Macedóniában, aztán 2000 késő tavaszáig Koszovóban állomásoztam. A sereg nem fizetett túl jól, de legalább nem kellett lakbérre, kosztra költenem, nem kellett csekkeket fizetnem, úgyhogy eleinte volt is egy kis pénzem a bankban. Nem sok, de nekem elég. . Amikor először hazautaztam, halálra untam magam. Második alkalommal Las Vegasba mentem. Az egyik
katonatársam ott nőtt fel, és hárman bevettük magunkat a szülei házába. Szinte minden megtakarított pénzemet elvertem. A harmadik eltávozáskar - amikor Koszovóból visszatértem - kétségbeesetten vágytam egy kis szünetre, ezért úgy döntöttem, hazautazom, hátha az otthoni unalom segít lenyugodnom. A távolság miatt ritkán beszéltem apámmal telefonon, de ő minden hónap elsején feladott nekem egy levelet. Na, nem olyat, amilyet a társaim kaptak az édesanyjuktól, testvérüktől, feleségüktől. Soha nem írt személyes dolgokról vagy érzelmekről, és soha nem említette, hogy hiányzom neki. Még az érmékről sem írt egyszer sem. Csak arról, hogy milyen változások történtek a szomszédságban, és rengeteget mesélt az időjárásról. Amikor megemlítettem, milyen veszélyes tűzharcban vettem részt a Balkánon, a reakciója a következő volt: örülök, hogy túlélted. Semmi több. Abból, ahogyan fogalmazott, megértettem, hogy valójában nem akarja tudni, milyen veszélyek leselkednek rám. Maga a tény, hogy veszélyben voltam, megrémítette, úgyhogy inkább kerültem a rázós témákat. Arról írtam hát neki, milyen unalmas az őrség, és hogy hetek óta semmi izgalmas nem történt velem, azt leszámítva, hogy megpróbáltam eltalálni, mennyi cigarettát szív el a társam az őrségben egyetlen este alatt. Apám minden levelet úgy fejezett be, hogy megígérte: hamarosan újra jelentkezik majd, és biztos lehettem benne, hogy ebben az egy dologban az öregem sosem fog cserbenhagyni. Már régóta tudom, hogy sokkal jobb ember volt nálam. Az elmúlt három évben azonban felnőttem. Tudom, hogy elég közhelyesen fogalmazok - az ember gyerekként lép be és kész férfiként távozik és így tovább -, de a hadseregben mindenki kénytelen felnőni, pláne ott, ahol én szolgálok: a gyalogságnál. Vagyont érő felszereléssel látnak el, belénk helyezik a bizalmukat, és ha hülyeséget csinálunk, sokkal komolyabb a büntetés, mint hogy este nem kapunk vacsorát.
Persze túl sok a papírmunka, sokszor unatkozunk, mindenki dohányzik, folyamatosan káromkodik, az ágya alatt dobozokban gyűjtögeti a pornóújságokat, és olyan, a főiskoláról frissen kikerült srácoknak kell engedelmeskednünk, akik azt hiszik, hogy a hozzám hasonló katonáknak annyi eszük sincs, mint egy Neander-völgyinek. De az élet legfontosabb leckéjét is itt lehet megtanulni: hogyan kell felelősséggel, jól dönteni. Parancsot nem lehet megtagadni. Nem túlzás azt állítani, hogy mások életével is játszunk. Elég, ha egyszer dönt rosszul valaki, és meghalhat a bajtársa. Ez az elv működteti a hadsereget. Sokan nem értik, kockáztatják a katonák az életüket nap mint nap olyan dologért, amelyben talán nem is hisznek. Mert nem mindenki hisz abban, amiért harcol. Mindenféle politikai beállítottságú bajtársam volt már; volt, aki gyűlölte a sereget, volt, aki hivatásának tekintette. Találkoztam zseniális és idióta emberekkel egyaránt, de amikor kellett, mindent megtettünk egymásért. Barátságból. Nem az országért, nem hazaszeretetből, nem azért, hogy öljünk, hanem a mellettünk álló társunkért. A barátunkért harcolunk, hogy életben maradjon, ő pedig értünk, és a hadseregben minden erre az alapelvre épül. De amint már említettem, megváltoztam. Dohányoztam, amikor bevonultam, és a kiképzés alatt kiköhögtem a tüdőmet, de - a többiekkel ellentétben - leszoktam róla, több mint két éve a kezembe sem vettem a cigarettát. Az ivásból annyi maradt, hogy hetente egy-két sör bőven elég, de van, hogy egy hónapig egyáltalán nem iszom alkoholt. Az aktám makulátlan volt. Először közlegényből tizedessé léptettek elő, majd hat hónappal később őrmesterré. Rájöttem, hogy rendelkezem bizonyos vezetői képességekkel. Irányítottam embereket tűzharcban, és az osztagunk részt vett a Balkán egyik legveszedelmesebb háborús bűnösének elfogásában. A parancsnokom azt javasolta, hogy jelentkezzem a tiszti
iskolába. Végiggondoltam, hogy szeretnék-e tiszt lenni, de arra jutottam, hogy az sok ülő és papírmunkával jár, amire nem biztos, hogy vágyom. Bevonulásom előtt évekig nem sportoltam - leszámítva a szörfözést. Amikor harmadjára kaptam eltávozást, már kilenc kiló izmot szedtem magamra, és ledolgoztam az úszógumit a hasamról. Szabad időmben általában futottam, bokszoltam vagy súlyt emeltem Tonyval, egy New York-i, izomagyú társammal, aki csak kiabálva tudott beszélni, ráadásul arra esküdött, hogy a tequila nemivágy-fokozó, mégis messze a legjobb barátom volt a szakaszban. Rábeszélt, hogy mindkét karomra csináltassak tetoválást, akárcsak Ő, én pedig éreztem, ahogy a régi önmagam napról napra egyre távolabbinak tűnik. Ráadásul sokat olvastam. A seregben erre bőven van idő. Az emberek adják-veszik a könyveket, vagy kikölcsönzik a könyvtárból, egészen addig, amíg rongyosra nem olvasták őket. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy irodalmár lett belőlem, mert az nem volna igaz. Nem Chaucerbe, Proustba, Dosztojevszkijbe vagy más halott pasik életművébe ástam bele magamat; leginkább krimiket, thrillereket vagy Stephen King-regényeket olvastam, és különösen megkedveltem Carl Hiaasen könnyed stílusát és humorát. Arra gondoltam, hogy ha az iskolákban ilyen könyveket kellene olvasni, sokkal több ember szeretné ezt a tevékenységet. Kerültem a nőket, nem úgy, mint a barátaim. Furcsán hangzik, igaz? Erejük teljében lévő férfiak, tesztoszteronszintet növelő hivatás - mivel lehetne jobban kikapcsolódni, mint női segítséggel? De ez nem az én stílusom volt. Bár néhány katonatársam nemcsak randevúzott helybéli nőkkel, hanem meg is nősült, amíg Würzburgban állomásozott, úgy hallottam, hogy ezek a kapcsolatok ritkán bizonyultak tartósnak. A katonaság általában nem kedvez az ilyesminek - elég sokan elváltak körülöttem ahhoz, hogy ezt
állíthassam -, és bár nem bántam volna, ha találkozom egy különleges lánnyal, ez, sajnos, nem történt meg. Tony képtelen volt ezt megérteni. - Gyere velem! - győzködött. - Soha nem tartasz velünk! - Nincs kedvem. - Hogyhogy nincs kedved? Sabine esküszik rá, hogy a barátnője nagyon vonzó: magas, szőke, és imádja a tequilát. Vidd el Dont! Ő biztosan szívesen menne. - Castelow-t? Szó sem lehet róla! Sabine ki nem állhatja! Hallgattam. - Csak szórakozunk egy kicsit! Megráztam a fejemet, és arra gondoltam, inkább egyedül maradok, mintsem hogy olyan legyek, mint régen, ám az is megfordult a fejemben, vajon olyan szerzetesi életet fogok-e élni, mint apám. Tony megadta magát, belátva, hogy úgysem tud meggyőzni, de amikor elindult kifelé, nem rejtette véka alá a nemtetszését: - Tudod, néha képtelenség kiigazodni rajtad! Amikor apám kijött elém a reptérre, először nem ismert meg; rémülten összerezzent, amikor vállon veregettem. Alacsonyabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Ahelyett, hogy megölelt volna, a kezét nyújtotta, és a repülőútról kérdezett, de azt követően már egyikünk sem tudta, mit mondjon, így inkább kisétáltunk. Szokatlan, furcsa volt újra otthon. Eléggé ideges voltam, éppúgy, mint a legutóbbi eltávozás alkalmával. Amikor a parkolóban bedobtam a zsákomat apám ősrégi Ford Escortjának a csomagtartójába, a hátsó lökhárítón egy matricát pillantottam meg: TÁMOGASSÁTOK CSAPATAINKAT! Nem tudom, apám számára ez mit jelentett, de örültem, hogy rajta hagyta.
Otthon berendezkedtem a régi szobámban. Minden ugyanott volt, ahol régen: a polcon sorakozó poros serlegektől az alsógatyáim fiókjának hátsó részébe rejtett, félig üres whiskysüvegig. Ugyanez volt a helyzet a ház többi részében is: a takaró ugyanott hevert a kanapén, a zöld hűtőszekrény továbbra is magányosan, kirívóan álldogált a konyhában, a tévében pedig még mindig csak négy csatornát lehet fogni, azt is homályosan. Apám spagettit főzött; pénteken mindig spagetti volt az ebéd. Evés közben beszélgetni próbáltam vele. - Jó újra itthon - mondtam. Apám egy pillanatra elmosolyodott. - Nagyszerű - felelte. Ivott egy kis tejet. Vacsorára mindig tejet ittunk. Az evésre összpontosított. - Emlékszel Tonyra? - futottam neki újból a beszélgetésnek. - Talán említettem őt a leveleimben. Képzeld, úgy néz ki, szerelmes! Sabine-nak hívják a lányt, és van egy hatéves kislánya. Kérdeztem, hogy jól meggondolta-e, de egyelőre nem aggódik emiatt. Óvatosan egy kis parmezánt szórt az ételére, ügyelve arra, hogy egyenletesen ossza el mindenhol. - Ó - mondta -, értem. Ezek után én is csak az evésre koncentráltam, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Ettem még egy kicsit. Az óra a falon ketyegett. - Gondolom, izgatott vagy amiatt, hogy az idén nyugdíjba mész - kezdtem új témába. - Gondolj arra, hogy ezentúl kedvedre nyaralhatsz, utazhatsz! - Majdnem azt mondtam, hogy jöjjön el Németországba meglátogatni, de inkább nem tettem. Tudtam, hogy úgysem jönne, és nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Egyszerre tekergettük a tésztánkat, miközben ő azon erőlködött, hogy valamit válaszoljon. - Nem is tudom - szólalt meg végül.
Befejeztem minden ilyen irányú próbálkozást, és attól fogva csak a tányérokon csörömpölő villáink hangja törte meg a csendet. Vacsora után ki-ki ment a dolgára. A repülőúttól elfáradva egyből lefeküdtem, hogy utána óránként felébredjek, akárcsak a támaszponton. Amikor reggel magamhoz tértem, apám már nem volt otthon. Megreggeliztem, elolvastam a reggeli híreket, kísérletet tettem arra, hogy egy barátommal beszéljek, sikertelenül, aztán megragadtam a szörfdeszkámat, és elindultam a partra. Nem voltak túl nagy hullámok, de nem bántam. Három éve nem szörföztem, nem is ment túl jól az elején, de még így is arra gondoltam, milyen kár, hogy nem az óceán közelében állomásozunk. 2000. június eleje volt, a nap már forrón tűzött, a víz igazán hűsítő volt. A deszkáról jól láttam, ahogy néhányan a part menti házakba hurcolkodtak. Amint már említettem, Wrightsville Beach mindig tele volt olyan családokkal, amelyek legalább egy hétre béreltek ki egy-egy házat, és emellett előfordult az is, hogy Chapel Hillből vagy Raleighból érkező diákok tették ugyanezt. Engem ez utóbbiak jobban érdekeltek. Láttam egy bikinis lányokból álló társaságot, amint elfoglalják helyüket a móló közelében az egyik ház hátsó teraszán. Egy darabig néztem őket, élveztem a látványt, aztán elkaptam egy hullámot, és attól kezdve a délutánt egyedül töltöttem, saját kedvtelésemnek hódolva. Felötlött bennem, hogy elmegyek a Leroyba, aztán rájöttem, hogy úgysem változott semmi és senki - rajtam kívül. Úgyhogy vettem inkább egy üveg sört a sarki boltban, és kiültem a mólóra, hogy élvezzem a naplementét. A horgászok szedelőzködtek, és csak azok maradtak, akik a kifogott halakat pucolták meg, a hulladékot pedig a vízbe dobálták. Az óceán színe acélszürkéről narancsszínűre, majd sárgára változott. Láttam, ahogy a mólón túl, a hullámtörők mögött a hullámok közt cikázó barna delfinek hátán pelikánok
utaznak. Tudtam, hogy telihold első estéje várható aznap szinte ösztönösen éreztem. Igazán nem gondoltam semmire, hagytam a gondolataimat szabadon áramlani. Esküszöm, hogy a lányok meg sem fordultak a fejemben. Ekkor pillantottam meg őt a móló felé sétálni, másodmagával. Egyikük magas volt és szőke, a másik barna, mindkettő valamivel fiatalabb nálam. Nagy valószínűséggel főiskolások lehettek. Mindkettőn rövidnadrág és ujjatlan felső volt, és a barna hajúnál egy akkora strandtáska volt, amekkorát egész napos fürdőzésre szoktak a gyerekes családok magukkal vinni. Ahogy közeledtek, hallottam, amint felszabadultan, nyári hangulatban beszélgetnek, nevetgélnek. - Sziasztok! - szólítottam meg őket nem túl udvariasan, amikor odaértek. Nem is reméltem tőlük választ. A szőke nem is reagált. Vetett egy pillantást a szörfdeszkámra és a kezemben lévő sörre, majd elfordította a fejét. A kis barna azonban meglepett. - Szia, ismeretlen! - mosolygott rám, és a szörfdeszkám felé intett. - Remek hullámok voltak ma, nem igaz? Ez teljesen zavarba hozott. Ráadásul szokatlanul kedvesen mondta mindezt. Elmentek a móló végéig, én pedig néztem, ahogy a korlátra támaszkodott. Arra gondoltam, hogy odamegyek hozzá és megszólítom, de aztán elvetettem az ötletet. Egyikük sem volt az esetem, pontosabban, én nemigen voltam az ő esetük. Jól meghúztam a sörömet, hogy kiverjem őket a fejemből. Ám akárhogy igyekeztem is, nem tudtam levenni a szemem a barnáról. Próbáltam nem figyelni arra, hogy miről beszélgetnek, de a szőkének olyan hangfekvése volt, amit nem lehetett nem hallani. Vég nélkül beszélt valami Brad nevű fickóról, akibe fülig szerelmes, és hogy az ő diákszövetségük a legjobb a főiskolán, illetve az ő év végi partijuk volt a legjobb a világon, és hogy a kis barnának is feltétlenül el kell mennie jövőre. Hogy a legtöbb barátnője
nem hozzá illő fickóval jár, az egyik még teherbe is esett, de ezért csakis ő hibáztatható, mert ők figyelmeztették, hogy ne kezdjen semmit azzal a sráccal. A kis barna nem nagyon szólalt meg - nem tudom, élvezte-e a beszélgetést, vagy inkább unta -, de végig nevetett. Barátságos, meleg hangját újra ismerősnek éreztem, bár tudom, hogy ez így furcsán hangzik. Amikor letettem a sört magam mellé, észrevettem, hogy a korlátra tette a táskáját. Körülbelül tíz perce állhattak ott, amikor két fiú valószínűleg szintén diákok - rózsaszín és narancssárga Lacoste pólóban, bermudanadrágban elindult a móló felé. Első gondolatom az volt, hogy egyikük biztosan az a Brad, akiről a szőke beszélt. Mindkettő kezében sör volt, és a lányokhoz közeledve lopakodni kezdtek. Nagyon úgy tűnt, hogy a két lány már vár rájuk, és a kezdeti ijedség után - amit egy kis sikoly és némi rosszalló háton veregetés kísért volna -, nevetgélve indultak volna vissza a mólón: csupa olyan dolog, amit a főiskolás párok csinálni szoktak. Akár így is történhetett volna, mivel a fiúk pontosan azt tették, amire számítottam. Amint közel értek, hirtelen ráugrottak a lányokra, mire azok felsikítottak, és pajkosan rácsaptak a fiúk vállára. Mindannyian nevettek, a rózsaszín pólós fiú pedig kiborította a sörét. Nem messze onnan, ahol a strandtáska volt, keresztbe tett lábbal, karjait a háta mögé téve nekitámaszkodott a korlátnak. - Nemsokára tüzet rakunk! - szólalt meg a narancssárga pólós, és átkarolta a szőke lányt. Megcsókolta a nyakát. Nincs kedvetek velünk tartani? - Menjünk? - fordult a szőke lánya barátnőjéhez. - Persze! - hangzott a válasz. A rózsaszín pólós ellökte magát a korláttól, de a karja hozzáérhetett a strandtáskához, mert az megcsúszott, és beleesett a vízbe. Olyan hangja volt, mintha egy hal csobbant volna.
- Mi volt ez? - fordult hátra. - A táskám! - kapkodott levegő után a kis barna. - Belelökted! - Sajnálom! - kért elnézést a rózsaszín pólós, de bocsánatkérése nem volt túl meggyőző. - Benne volt a pénztárcám is! A fiú összevonta a szemöldökét. - Mondtam már, hogy sajnálom! - Halásszátok ki, még mielőtt elsüllyed! A két srác arca elkomorodott; látszott, hogy egyiküknek sem fűlik a foga ahhoz, hogy a vízbe ugorjon. Egyrészt úgy gondolhatták, hogy úgysem találnák meg, másrészt utána ki kellene úszniuk egészen a partig, ami nem igazán ajánlott szeszes ital fogyasztása után. Márpedig ők egyértelműen ittak előtte. Valószínűleg a barna hajú lány is ezt olvashatta le a rózsaszín pólós fiú arcáról, mert láttam, ahogy két kezét a felső korlátra tette, egyik lábát pedig az alsóra. - Ne hülyéskedj! Már úgyis késő! - mondta a fiú, miközben megpróbálta lefogni a lány kezét. - Túl veszélyes itt beugrani! Lehet, hogy cápák vannak erre! Hiszen csak egy pénztárcáról van szó! Inkább veszek neked egy másikat! - De nekem az kell! Benne van az összes pénzem! Tudtam, hogy semmi közöm az egészhez, de amikor felpattantam és futni kezdtem a móló felé, arra gondoltam: végül is, mit veszíthetek?
Második fejezet Úgy érzem, némi magyarázatra szorul, miért vetettem magam a hullámok közé, hogy kihozzam a táskát. Nem azért, hogy hősködjek, hogy imponáljak a gazdájának, vagy mert egy
cseppet is érdekelt, mennyi pénz van a tárcájában. Valójában a lány mosolya és kedves nevetése fogott meg. Amikor a vízbe vetettem magam, tudtam, 'milyen nevetséges vagyok, de akkor már késő volt. Beugrottam, lebuktam, majd kiemelkedtem a vízből. Négy szempár szegeződött rám a korlát túloldaláról. A rózsaszín pólós fickó egyértelműen bosszúsnak tűnt. - Hol van? - kérdeztem tőlük. - Ott! - kiabálta a barna hajú lány. - Azt hiszem, még látom! Süllyed lefelé! Egy kis időbe telt, mire megpillantottam a mélyben, miközben a hullámok erősen sodortak a móló felé. Kiúsztam oldalra, és a már átázott táskát a fejem fölé tartottam, amennyire tudtam. A hullámzás miatt a visszaút könnyebb volt, mint vártam, és valahányszor felnéztem, láttam, ahogy azok négyen folyamatosan kísérnek a tekintetükkel. Talajt ért a lábam, majd kilépkedtem a partra. Kiráztam a hajamból a vizet, elindultam a homokban, és félúton összetalálkoztam velük. Odanyújtottam a táskát a lánynak. - Tessék! - Köszönöm - mondta. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem. Közelről még szebb volt, mint amilyennek először láttam, de nem is a külseje fogott meg igazán, hanem az egész lénye. A finom mosolya, és az a könnyedség, ahogyan például az egyik rakoncátlan hajtincsét megigazította. - Igazán nem kellett volna! - mondta egyfajta csodálattal a hangjában. - így is kiszedtük volna valahogy!
- Tudom - feleltem. - Láttam, hogy utána akartál ugrani. Oldalra hajtotta a fejét. - De ellenállhatatlan vágyat éreztél, hogy segíts egy bajba jutott nőn? - Úgy valahogy... Ezen egy kicsit elgondolkodott, majd a táskájára pillantott. Kezdte kipakolni a benne lévő dolgokat - a pénztárcáját, a napszemüvegét, a napellenzőjét, egy tubus naptejet -, és mindet odaadta a szőke lánynak, majd jól kirázta a táskát. - Eláztak a képeid... - mondta a szőke, miközben átnézte a tárcáját. A barna nem figyelt rá; először az egyik, majd a másik irányba csavarta a táskát. Amikor úgy találta, hogy készen van, visszapakolt. - Még egyszer köszönöm! - mondta. Enyhén elnyújtott kiejtéséből arra következtettem, hogy nem idevalósi, ÉszakKarolina keleti feléből, inkább a Boone környéki hegyekből, vagy Dél-Karolina nyugati részéről jöhetett. - Igazán nincs mit! - motyogtam, de meg sem mozdultam. - Te, lehet, hogy valami jutalomra vár! - tört ki a hangos felismerés a rózsaszín pólósból. A kis barna ránézett, majd rám. - Elfogadsz valamit hálám jeléül? - Nem - intettem a kezemmel. - Örülök, hogy segíthettem. - Mindig tudtam, hogy vannak még igazi lovagok! mondta a kis barna. Figyeltem, hogy nem csak viccből mondja-e, de semmi gúnyt nem éreztem a hangjában. A narancssárga pólós fiú végignézett rajtam, és kefefrizurámat látva megkérdezte: - A tengerészetnél szolgálsz? Megráztam a fejemet. - Nem tartozom a büszke kevesek közé! Azt teszem, amire a legalkalmasabb vagyok: a hadseregben szolgálok - utaltam a reklámra.
A kis barna elnevette magát. Apámmal ellentétben ő ismerte a reklámfilmet. - Savannah vagyok. Savannah Lynn Curtis. Ők pedig Brad, Randy és Susan - nyújtotta a kezét. - John Tyree - fogtam meg a kezét, amely meleg volt, helyenként selymesen puha, máshol kicsit száraz. Hirtelen rádöbbentem, milyen régen értem nőhöz. - Nos, szívesen viszonoznám valamivel a tettedet. - Nem szükséges. - Ettél már? - eresztette el válaszomat a füle mellett. Hamarosan összeütünk valami vacsorát, és biztosan jut neked is! Van kedved velünk tartani? A két fickó össze nézett. Randy, a rózsaszín pólós, szemmel láthatóan bosszúsan hajtotta le a fejét, ami kaján örömmel töltött el. Te, lehet, hogy valami jutalomra vár! Micsoda marhaság! - Persze, tarts velünk! - ajánlotta végül Brad nem túl meggyőzően. - Jó buli lesz! A móló mellett bérelünk egy helyet mutatott egy házra a tengerparton, ahol körülbelül fél tucat ember ácsorgott a hátsó teraszon. Bár semmi kedvem nem volt más hasonló fickókkal találkozni, Savannah olyan kedvesen mosolygott rám, hogy kicsúszott a számon: - Jól hangzik. Hozom a szörfdeszkámat a mólóról, és mindjárt ott leszek. - Akkor ott találkozunk! - kapcsolódott be Randy a beszélgetésbe. Tett egy lépést Savannah felé, de a lány tudomást sem vett róla. - Veled megyek - mondta a csoportból kiválva. - Ez a legkevesebb, amit tehetek. - A vállára dobta a táskáját. Nemsokára találkozunk! A dűnék irányába indultunk, ahol a lépcsők a mólóra vezettek. A barátai vártak egy kicsit, de amikor csatlakozott hozzám, lassan elindultak a part felé. A szemem sarkából
láttam, hogy a szőke lány utánunk fordul, és Bradet átkarolva minket néz. Randy is így tett, valamivel morcosabban. Nem vagyok benne biztos, hogy Savannah mindezt észrevette. - Susan most biztos azt gondolja, hogy megőrültem... törte meg a csendet. - Miért? - Mert veled tartok. Szerinte Randy az ideális partner számomra, és egész délután vele próbált összehozni. A srác egész nap körülöttem legyeskedett. Biccentettem, de nem igazán tudtam, mit felelhetnék. Savannah a távolba révedt, a tenger fölé emelkedő teliholdban gyönyörködött. A felcsapó hullámok ezüstös csillogása a fényképezőgép vakuvillanására emlékeztetett. A mólóhoz értünk. A korlátot homok és só borította, a deszkák viharvertek és repedezettek voltak. Fellépdeltünk a nyikorgó lépcsőkön. - Hol állomásozik a csapatod? - kérdezte. - Németországban. Néhány hetes eltávozásra jöttem haza apámhoz. Jól gondolom, hogy a hegyvidékről származol? Meglepetten nézett rám. - Lenoirból. - Fürkészni kezdett. - Hadd találjam ki! A kiejtésemből jöttél rá? Úgy beszélek, mint egy favágó, igaz? - Egyáltalán nem. - Pedig onnan származom. Egy vidéki farmon nőttem fel. És tudom, hogy van egy kis tájszólásom, de van, akinek ez tetszik. - Például Randynek... - csúszott ki a számon, még mielőtt észbe kaptam volna. Kínos csend következett; hátrasimította a haját. - Rendes srácnak tűnik - jegyezte meg kis idő múlva -, de azért annyira nem ismerem. A házban lévő társaságból csak Timet és Susant ismerem valamennyire. - Elhessegetett egy szúnyogot. - Nemsokára megismered Timet. Nagyszerű ember! Kedvelni fogod, mint mindenki más!
- És így együtt jöttetek el egy hétre nyaralni? - Valójában egy hónapra, de nem igazán nyaralni. Önkéntes munkát végzünk. Hallottál már a Habitat for Humanity nevű szervezetről? Házat építeni jöttünk ide. A családom évek óta részt vesz a szervezet tevékenységében. A háta mögött a ház kezdett megelevenedni az esti félhomályban. Emberek kezdtek ki-be járkálni, hangos zenét és folyamatos nevetést lehetett hallani. Brad, Susan és Randy már egy söröző társasággal nevetgélt, akik inkább tűntek bulizós főiskolásoknak, mint jótékonykodó fiataloknak. Valószínűleg megérezhette, hogy mire gondolok, mert oda nézett, ahová én. - Csak hétfőn kezdünk. Nemsokára rá fognak döbbenni, hogy nem csak szórakozni jöttünk. - Nem mondtam semmit... - Nem is kellett hangosan kimondanod. De igazad van. Legtöbbjük most először dolgozik a szervezetnek, és elsősorban azért, mert jól fog mutatni az önéletrajzában. Fogalmuk sincs róla, milyen sok munkával jár mindez. Végül is az a lényeg, hogy a házak felépüljenek, és ezzel eddig soha nem volt probléma. Ezután sem lesz. - Régóta csinálod ezt? - Tizenhat éves korom óta minden nyáron. Eleinte az egyházunk szervezésében foglalkoztam ezzel, de amikor Chapel Hillbe mentem tanulni, saját szervezetet hoztunk létre. Igazából Tim kezdeményezte. Ő is Lenoirból való. Most végzett a főiskolán, idén ősszel kezdi az egyetemi tanulmányait. Ezer éve ismerem. Arra gondoltunk, hogy mindenféle alkalmi munkák és kórházi szakmai gyakorlat helyett valami mást kínálunk a diákoknak. Összedobjuk a pénzt a házra, mindenki fizeti a saját költségeit egy hónapig, és a házépítésért sem kap senki fizetést. Ezért volt annyira fontos, hogy visszaszerezzem a táskámat. Oda lett volna egyhavi kosztpénzem.
- Biztos vagyok benne, hogy a többiek nem hagytak volna éhezni! - Tudom, de nem lett volna tisztességes. Már így is hasznos, amit tesznek, és ez bőven elég! Éreztem, ahogy a lábam megcsúszik a homokban. - És miért éppen Wilmingtonba jöttetek? - kérdeztem. - Úgy értem, miért itt építetek házakat? Miért nem egy Lenoirhoz vagy Raleigh-hoz hasonló helyen? - A tengerpart miatt. Tudod, milyenek az emberek. Könnyebb egy hónapra megfelelő számú önkéntes diákot találni, ha ilyen helyre jöhetnek. És minél több embert tudsz mozgósítani, annál többet tudsz másoknak segíteni. Idén harmincan jelentkeztek. Bólintottam, és séta közben arra gondoltam, milyen közel vagyunk egymáshoz. - És te már elvégezted a főiskolát? - Nem, most leszek végzős, és hogy előre megválaszoljam a következő kérdésedet, gyógypedagógia szakra járok. - Igen, éppen ezt akartam kérdezni... - Gondoltam. Mindenki ezt kérdezi a főiskolásoktól. - Tőlem pedig azt, hogy szeretek-e a seregben szolgálni. - És szeretsz? - Nem tudom. Felnevetett, és a kacagása olyan dallamos volt, hogy úgy éreztem, jó lenne ezt a nevetést még hallani. A móló végéhez értünk. Felemeltem a szörfdeszkámat, az üres sörösüveget a kukába dobtam; hallatszott, amikor nagy csörrenéssel széttört. A csillagok kezdtek felbukkanni az égen, a part közelében lévő házak fényei pedig töklámpásokra emlékeztettek. - Nem haragszol, ha megkérdezem, hogy miért álltál be a hadseregbe? Már ha azt sem tudod, hogy szereted-e... Kellett egy kis idő, hogy ezt meg tudjam válaszolni. A szörfdeszkát áttettem a másik kezembe.
- Azt hiszem, a legegyszerűbb válasz az, hogy kénytelen voltam. Várta, hogy folytassam, de elhallgattam, ezért csak némán bólogatott. - Gondolom, jó érzés újra itthon lenni egy kicsit - mondta végül. - Kétségkívül. - Édesapád biztos örül! - Valószínűleg. - Hát persze! Biztos nagyon büszke rád! - Remélem. - Miért kételkedsz ebben? - Ha találkoznál vele, megértenéd. Nem túl bőbeszédű. A holdfény tükröződött sötét szemében, hangja lágy volt, amikor beszélt: - Nincs szükség ahhoz szavakra, hogy éreztesse, mennyire büszke rád. Lehet, hogy olyan típus, aki ezt másképp fejezi ki. Mialatt ezen gondolkodtam - remélve, hogy igaza van -, hirtelen hangos kiáltást hallottam a ház irányából, majd megláttam néhány fiatalt a tűz körül. Az egyik srác átkarolt egy lányt, és előrefelé lökdöste; a lány ezen nevetett, és megpróbált ellenállni. Brad és Susan a közelben összebújtak, de Randy eltűnt. - Jól értettem, hogy azoknak az embereknek a nagy részét, akikkel egy házban fogsz lakni, nem is ismered? Fejét ingatva jelezte, hogy nem, haja a vállát súrolta. Megigazított egy újabb tincset. - Hát nem igazán. Legtöbbjükkel csak akkor találkoztunk, amikor jelentkeztek, illetve ma, amikor ideérkeztünk. Lehet, hogy láttuk már egymást a főiskola környékén, és sokan biztosan ismerik is egymást, de én őket nem. Legtöbben valamelyik diákszövetség tagjai. Én még kollégiumban lakom. De azért jó a társaság!
Abból, ahogy válaszolt, éreztem, hogy az a fajta ember, aki soha semmi rosszat nem mondana másokról. Szokatlannak és érettnek tűnt a viselkedése, ugyanakkor, érdekes módon, egyáltalán nem lepett meg: része volt annak a megfoghatatlan varázsnak, amelyet elejétől fogva éreztem vele kapcsolatban, és ami olyan különlegessé tette őt. - Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy? - tudakoltam a házhoz közeledve. - Huszonegy. Éppen a múlt hónapban volt a születésnapom. És te? - Huszonhárom. Van testvéred? - Nincs. Egyke vagyok. A szüleim még most is Lenoirban élnek, és huszonöt év után is ugyanolyan boldogok, mint régen. Most te jössz! - Szintén. Azzal a különbséggel, hogy amióta az eszemet tudom, apámmal élek. Ilyenkor mindig anyámmal kapcsolatban kérdeznek, de legnagyobb meglepetésemre, ő nem ezt tette. Inkább azt kérdezte: - Ő tanított meg szörfözni? - Nem, egyedül tanultam meg gyerekkoromban. - Jól csinálod! Már figyeltelek korábban is! Olyan könnyedén, sőt, elegánsan szelted a hullámokat! Arra gondoltam, bárcsak én is tudnék így szörfözni! - Szívesen megtanítalak, ha gondolod - ajánlkoztam. Megállt, és a szemembe nézett: - Szavadon foglak! - Választ sem várva belém karolt, aztán a tábortűz felé indult. - Készen állsz, hogy bemutassalak a többieknek? Nagyot nyeltem, mert hirtelen kiszáradt a torkom, ami teljesen szokatlan volt. A ház az a fajta háromszintes, hat-hét hálószobás monstrum volt, amelynek az alsó szintjén volt a garázs. A földszinten
széles terasz futott körbe; végig törülközők lógtak a korlátokon, és mindenhonnan beszélgetés hallatszott. Éreztem a grillen sülő hotdogok és csirkeszeletek illatát; egy félmeztelen fickó állt mellette, aki hajhálót viselt, ezzel akart városi vagánynak tűnni. Nem igazán jött össze, engem inkább mosolyra késztetett. A ház előtt egy gödröt ástak a homokba, abban gyújtották meg a tüzet. A körülötte lévő székeken, bő pulóverekben, lányok üldögéltek, és próbáltak úgy tenni, mintha észre sem vennék a közelükben lévő fiúkat, akik viszont úgy álldogáltak mögöttük, hogy jól látható legyen a karizmuk és a kockás hasuk. Ők is úgy tettek, mintha észre sem vennék a lányokat. Ezt már ismertem Leroy kocsmájából; a fiatalok iskolai végzettségtől függetlenül mindenhol ugyanúgy viselkednek. Ők is csak huszonéves kölykök voltak, tele vágyakkal. Ha ehhez még hozzávesszük a tengerpartot és egy kis sörözést, sejthető, hogy később mi történik. Addigra azonban én már rég messze járok... Amikor Savannah-val odaértünk, lelassított, és egy helyre mutatott: - Nem ülünk oda, ahhoz a dűnéhez? - kérdezte. - Dehogynem. Leültünk a tűzzel szemben. A lányok közül néhányan megbámulták, hogy ki ez az új fickó, majd folytatták a beszélgetést. Nemsokára Randy is odajött a tűzhöz, kezében sörrel, ám amikor észrevette Savannah-t, hátat fordított, és - a lányokhoz hasonlóan - ő is beszélgetni kezdett valakivel. - Csirkét kérsz vagy hotdogot? - kérdezte Savannah, látszólag megfeledkezve minden másról. - Csirkét. - És mit iszol? A tűz fényében még titokzatosabbnak tűnt az alakja, mint addig. - Amit te. Köszönöm! - Mindjárt jövök.
A lépcső felé indult. Erőt vettem magamon, és nem tartottam vele. Inkább a tűzhöz sétáltam, levettem a pólómat, egy üres szék támlájára dobtam, majd visszamentem a helyemre. Felpillantva láttam, ahogy a hajhálós fickó Savannah-nak udvarol. Ettől kicsit ideges lettem, úgyhogy inkább elfordultam, hogy ne romoljon el a hangulatom. Nem sokat tudtam róla, arról pedig még kevesebbet, hogy ő mit gondol rólam. Ráadásul nem is akartam olyan dologba kezdeni, amit nem tudok befejezni. Néhány hét múlva elmegyek, és minden, ami most történik, akkor már érdektelen lesz. Ezeket mondogattam magamnak, és azt hiszem, valamennyire meg is győztem magamat, hogy vacsora után azonnal hazamegyek, amikor hirtelen észrevettem, hogy valaki közeledik felém. Magas, vékony fickó volt, kopaszodásnak induló sötét haja oldalra volt fésülve; az olyan típusú emberekre emlékeztetett, akik már születésükkor is középkorúnak látszanak. - Bizonyára te vagy John - mondta mosolyogva, miközben elém guggolt. - Tim Wheddon vagyok - nyújtotta a kezét. Hallottam, hogy segítettél Savannah-nak. Nagyon hálás azért, amit tettél! Kezet fogtam vele. - Örülök, hogy megismerhetlek. Kezdeti bizalmatlanságom ellenére a mosolyát őszintébbnek éreztem, mint Bradét vagy Randyét. A tetoválásaimra sem tett megjegyzést, ami szintén meglepett. Meg kell mondanom, hogy nem kicsi ábrákról van szó, szinte mindkét karomat befedik. Állítólag idősebb koromban meg fogom bánni, de amikor csináltattam, cseppet sem érdekelt. Sőt, még most sem. - Leülhetek? - kérdezte. - Parancsolj!
Kényelmesen elhelyezkedett mellettem, se nem túl közel, se nem túl messze tőlem. - Örülök, hogy el tudtál jönni! Persze, nem nagy buli, de a kaja finom. Éhes vagy? - Őszintén szólva, majd éhen halok. - Gondolom a szörfözéstől! - Te szörfözöl? - Nem, de ha az ember bemegy az óceánba, előbb-utóbb megéhezik. Emlékszem gyerekkorom nyaralásaira. Minden nyáron Pine Knoll Shoresba mentünk. Jártál már ott? - Egyszer. Itt mindig megvolt minden, amire szükségem volt - Igen, gondolom. - A szörfdeszkám felé intett. - A hosszú deszkákat kedveled, igaz? - Szeretem a rövidet is, de az itteni hullámokhoz jobb a hosszú. A rövid deszkák jobban illenek a Csendes-óceánhoz. - Voltál már arrafelé? Hawaii, Bali, Új-Zéland? Azt olvastam, nincs azoknál jobb hely! - Nem, még nem - feleltem. - De ami késik, nem múlik. Egy parázsló fadarab a tűzben pattogva szikrákat szórt az ég felé. Összekulcsoltam a két kezem, éreztem, hogy most nekem is mondanom kell valamit. - Úgy hallom, azért vagytok itt, hogy a szegényeknek házat építsetek. - Savannah mesélte? Igen, legalábbis ezt tervezzük. Néhány valóban rászoruló családról van szó. Remélhetőleg július végére már a saját otthonaikban lesznek. - Nagyon jó dolgot csinálsz! - Nem egyedül teszem. De figyelj csak, szerettem volna kérdezni tőled valamit! - Fogadjunk, hogy meg akarsz kérni, hogy én is szálljak be a munkába! Felnevetett. - Nem, másról lenne szó. Bár, érdekes, hogy nem tőled hallom ezt először! Amikor meglátják, hogy közeledem,
sokan elmenekülnek előlem. Valószínűleg az arcomra van írva, hogy mi járatban vagyok. Szóval, tudom, hogy nem sok esély van rá, de nem ismered véletlenül az unokatestvéremet? Fort Braggben katonáskodik. - Sajnálom - feleltem -, én Németországban állomásozom. - Ramsteinben? - Nem. Az a légierő támaszpontja. De elég közel vagyok hozzá. Miért? - Tavaly decemberben Frankfurtban jártam. A családommal ott töltöttem a karácsonyt. Onnan származunk, a nagyszüleim még mindig ott élnek. - Kicsi a világ! - Beszélsz németül? - Egy szót sem. - Én sem. Igazán az szomorít el, hogy a szüleim tökéletesen beszélik a nyelvet, otthon évekig németül beszéltek, sőt, még tanultam is, mielőtt elutaztunk. Csak valahogy nem ment. Szerencsére nem buktam meg belőle, de azon kívül, hogy az ebédlőasztalnál bólogattam, és úgy tettem, mintha mindent értenék, semmire nem voltam képes. Az egyetlen mentő körülmény az volt, hogy a bátyám ugyanebben a cipőben járt, így legalább együtt érezhettük magunkat idiótának. Elnevettem magam. Nyílt, őszinte volt a tekintete, és akaratom ellenére - megkedveltem őt. - Figyelj, hozhatok neked valamit? - kérdezte. - Savannah már intézi. - Gondolhattam volna! Tökéletes háziasszony! Mindig is az volt. - Tényleg együtt nőttetek fel? Bólogatott. - A családjuk farmja szomszédos a miénkkel. Ugyanabba az iskolába, ugyanabba a templomba jártunk, majd ugyanarra a főiskolára. Mintha csak a húgom lenne. Különleges kapcsolat fűz hozzá.
A "húgom" megjegyzést leszámítva, abból, ahogyan a kapcsolatukról beszélt, úgy tűnt, mintha legbelül többet érezne Savannah iránt annál, amennyit mutat. Ugyanakkor Randyvel ellentétben - egyáltalán nem tűnt féltékenynek amiatt, hogy Savannah engem is meghívott. Mielőtt eltöprenghettem volna ezen, Savannah jelent meg a lépcsőn, és a homokra lépett. - Látom, már össze is ismerkedtetek - mondta elismerően. Egyik kezében két tányéron csirke, krumplisaláta és sült krumpli volt; a másikban két doboz diétás Pepsi. - Igen, szerettem volna megköszönni neki, amit érted tett, aztán családi történetekkel kezdtem el untatni magyarázkodott Tim. - Jól tetted! Reméltem, hogy megismerkedtek egymással! - Felemelte a kezét; Timhez hasonlóan őt sem zavarta, hogy nincs rajtam póló. - Kész a vacsora! Kéred a tányéromat, Tim? Visszamegyek, hozok magamnak egy másikat! - Hagyd csak, hozok én magamnak! - felelte Tim, és felállt. - De azért köszönöm! Hagylak benneteket beszélgetni! lesöpörte a homokot a nadrágjáról. - Örülök, hogy megismerhettelek, John! Ha holnap vagy bármikor erre jársz, szívesen látunk! - Köszönöm. Én is örülök, hogy megismertelek! A következő pillanatban már a lépcsőn ment felfelé. Nem nézett vissza, csak kedvesen odaköszönt egy szembejövőnek, aztán az út további részét kocogva tette meg. Savannah felém nyújtotta az egyik tányért és a műanyag evőeszközöket, majd az egyik kólát, végül leült mellém a homokba. Elég közel, de azért kartávolságnál messzebb, hogy meg lehessen érinteni. Az ölébe tette a tányérját, a kólája után nyúlt, majd egy kicsit tétovázott. Felemelte a kólásdobozt. - Tudom, hogy korábban sört ittál, de azt mondtad, azt iszol, amit én, úgyhogy ezt hoztam. Nem tudtam, mit innál szívesen.
- A kóla tökéletes! - Biztos? Rengeteg sör van a hűtőben! És sokat hallottam már arról, hogy mi folyik a seregben! Felhorkantam. - Abban biztos vagyok... - mondtam, miközben kinyitottam a dobozt. - Fogadjunk, hogy te nem iszol alkoholt! - Nem - válaszolta. Sem mentegetőzés, sem önelégültség nem volt a hangjában, csak őszinteség. Ez tetszett nekem. Beleharapott a csirkébe. Én is az enyémbe, és a beálló csendben Savannah és Tim kapcsolatára gondoltam, illetve arra, hogy Savannah vajon tud-e arról, hogy Tim mit érez valójában iránta. Persze az is érdekelt, mit érez Savannah Tim iránt. Valami volt közöttük, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi, hacsak nem az a fajta - szinte testvéri kapcsolat, amelyről Tim beszélt. Valami azt súgta, ennél többről van szó. - Mit csinálsz a seregben? - kérdezte, miközben letette a villáját. - Őrmester vagyok a gyalogságnál. Egészen pontosan a tüzérségnél. - És milyen a katonaélet? Úgy értem, hogyan telnek a napjaid? Egész nap lövöldöztök, robbantgattok? - Előfordul az is. De az igazat megvallva, többnyire elég unalmas, legalábbis amikor a támaszponton vagyunk. Reggel pontban hatkor sorakozó és létszámellenőrzés, aztán egységenként edzeni megyünk. Kosárlabdázás, futás, súlyemelés és így tovább. Vannak napok, amikor valamilyen képzésen veszünk részt: fegyvereket szerelünk szét és össze, éjszakai terepgyakorlaton vagyunk, vagy csak kimegyünk a lőállásokba. Ha nincs egyéb feladat, visszamegyünk a laktanyába, videojátékokkal játszunk, olvasunk, vagy ismét edzünk. Aztán négy órakor újból sorakozó, ahol megtudjuk a másnapi programot. Ennyi. - Videojátékok?
- Én gyúrni és olvasni szoktam. De a többiek nagy játékosok! Minél erőszakosabb a játék, annál jobb! - Mit szoktál olvasni? Megmondtam, ő pedig elgondolkodott rajta. - És amikor háborús övezetbe küldenek, mi történik? - Hát... - kaptam be az utolsó falat csirkét -, az egészen más. Őrségváltás, fegyvertisztítás; valami mindig elromlik, amit meg kell javítani, úgyhogy akkor sem unatkozik az ember, ha éppen nincs őrjáraton. De mivel a gyalogság szárazföldi haderő, az időnk nagy részét a támaszponttól távol töltjük. - Szoktál félni? Keresgéltem a helyes választ. - Igen. Néha. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenhová rettegve járunk, még akkor sem, amikor körülöttünk robbantanak. Csak éppen... mindig készenlétben állunk, és próbáljuk túlélni az aktuális helyzetet. Minden olyan szempillantás alatt történik, hogy nincs idő gondolkodni; csak tesszük a dolgunkat, és igyekszünk nem meghalni. Általában utólag döbben rá az ember, hogy min is ment keresztül, akkor, amikor már túl van rajta. És amikor ráébred, hogy milyen veszélyben volt, előfordul, hogy utólag belázasodik, vagy rájön a hányás. - Nem hiszem, hogy képes lennék ezt csinálni. Nem tudtam, vár-e erre választ vagy sem, úgyhogy témát váltottam. - Miért a gyógypedagógia szakot választottad? - Hát, ez egy elég hosszú történet. Biztos, hogy akarod hallani? Bólintással jeleztem, hogy igen, mire nagy levegőt vett. - Van Lenoirban egy Alan nevű fiú, akit születésem óta ismerek. Autista, és nagyon sokáig senki sem tudta, hogy mihez kezdjen vele, vagy hogy hogyan lehetne közelebb kerülni hozzá. És ez nagyon elkezdett foglalkoztatni, tudod?
Már kicsi koromban is annyira sajnáltam! Amikor a szüleimet erről kérdeztem, azt mondták, lehet, hogy az Úrnak valami különleges célja van vele. Ez eleinte elég semmitmondó válasznak tűnt, de Alannek van egy bátyja, aki mindig olyan türelmes vele! Mindig! Soha nem idegeskedett vele, és apránként segített neki. Persze Alan nem gyógyult meg teljesen - még most is a szüleivel él, és valószínűleg soha nem lesz önálló -, de már nem olyan elesett, mint kisebb korában volt. Én pedig úgy éreztem, szeretnék az Alanhez hasonló gyerekeken segíteni. - Hány éves korodban döntötted ezt el? - Tizenkettő. - És iskolában szeretnél velük foglalkozni? - Nem - felelte. - Alan bátyjához hasonlóan a lovakkal szeretném összekapcsolni ezt a tevékenységet. - Kis szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. - Az autista gyerekek... bezárkóznak a saját kis világukba, ezért az iskoláztatásuk és a velük való foglalkozás is a megszokott dolgaikra épül. Én viszont szeretnék nekik olyan dolgokat mutatni, amelyek új dimenziókat nyitnak meg számukra. Szemtanúja voltam annak, hogy ez lehetséges! Alan eleinte nagyon félt a lovaktól, de a bátyja nem adta fel, és egy idő után eljutottak oda, hogy Alan megpaskolta a hátukat, megsimogatta az orrukat, később még etetni is merte őket. Sőt, lovagolni is elkezdett! Soha nem felejtem el, milyen volt az arca, amikor először ült lovon! Hihetetlen volt! Mosolygott, és olyan boldog volt, mint bármely más gyerek. Hát ezt szeretném én elérni. Hogy... boldogok legyenek, legalább arra a rövid időre. Ez döbbentett rá arra, mivel is szeretnék foglalkozni. Szívesen vezetnék lovas tábort autista gyerekeknek, ahol valóban lehetne velük dolgozni. Ahol talán átélhetnének ugyanolyan boldog pillanatokat, mint Alan. Zavartan letette a villáját, majd félretette a tányérját. - Ez nagyszerűen hangzik!
- Remélem, működni fog... - mondta, és ültében kiegyenesedett. - De ez egyelőre csak egy álom... - Jól sejtem, hogy imádod a lovakat is? - Minden lány szereti a lovakat. Nem tudtad? De hogy a kérdésedre feleljek, igen, nagyon kedvelem őket. Van egy arab telivérem, Midas, és néha nagyon szenvedek, hogy itt kell lennem, ahelyett hogy vele lovagolnék. - Csak kiderül végre az igazság! - Mint mindig. De azért ne félj, nem hagyom itt a többieket! Ha hazamegyek innen, úgyis mindennap - egész nap - lovagolni fogok! Te tudsz lovagolni? - Egyszer már ültem lovon. - És? Élvezted? - Másnap mindenem sajgott. Alig bírtam járni. Savannah kuncogott, én pedig azt vettem észre, hogy szívesen beszélgetek vele. Könnyed volt és természetes, nem úgy, mint mások. Fent az égen megpillantottam az Orion csillagképet; a horizont fölött, a víz felszínén pedig a fehéren izzó Vénusz tükröződött fényesen. A többiek folyamatosan le s fel mászkáltak a lépcsőn, és az elfogyasztott alkoholtól felbátorodva flörtölni próbáltak egymással. Felsóhajtottam. - Azt hiszem, ideje indulnom. Apám otthon vár. Már biztosan aggódik, hogy hol lehetek. Ha ébren van még egyáltalán. - Nem akarod felhívni? Használd nyugodtan a telefont! - Nem, inkább elindulok. Elég hosszú az út gyalog. - Nincs autód? - Nincs. Reggel stoppal jöttem. - Nem akarod, hogy Tim hazavigyen? Biztosan nem bánná! - Nem, köszönöm. - Na, ne kéresd magad! Azt mondtad, hosszú az út. Megkérem Timet, hogy vigyen haza! Azonnal szólok neki! Elszaladt, mielőtt megállíthattam volna, és egy perc múlva már Timmel együtt jött ki a házból.
- Tim nagyon szívesen elvisz! - mondta Savannah elégedetten. Timhez fordultam. - Tényleg? - Persze! - válaszolta határozottan. - Itt áll az autóm a ház előtt. Tedd csak a csomagtartóba! - indult a szörfdeszka felé. Segítsek? - Nem - mondtam felállva -, boldogulok! - A székhez léptem, és felvettem a pólómat, aztán magamhoz vettem a szörfdeszkámat. - Mindenesetre nagyon köszönöm! - Igazán nincs mit - felelte Tim. A zsebére csapott. - Egy perc, és itt vagyok a kulccsal. A zöld furgont keresd, amelyik a füvön parkol. A ház előtt találkozunk! Amikor eltűnt, Savannah-hoz fordultam. - Örülök, hogy találkoztunk! Mélyen a szemembe nézett. - Én is! Még soha nem beszélgettem katonával. Valahogy... biztonságban éreztem magam melletted. Azt hiszem, Randy békén fog hagyni engem ma este. Valószínűleg elriasztották a tetoválásaid. Ezek szerint észrevette őket. - Remélem, még látjuk egymást. - Tudod, hol találsz meg! Nem tudtam eldönteni, hogy ez azt jelenti-e, hogy jöjjek el újra meglátogatni őt, vagy ellenkezőleg. Sok szempontból nagyon titokzatos maradt számomra. Arról nem is beszélve, hogy alig ismertem őt. - Egy kicsit csalódott vagyok, hogy máris elfelejtetted... tette hozzá mintegy mellékesen. - Mit? - Hogy azt ígérted, hogy megtanítasz szörfözni!
Ha Tim sejtette is, milyen hatással van rám Savannah, és hogy másnap is találkozom vele, nem adta ennek jelét. Inkább a vezetésre összpontosított, hogy ne tévessze el az irányt. Az a fajta sofőr volt, aki már a sárga jelzésnél is megáll, akkor is, ha éppen átcsúszhatna még rajta. - Remélem, jól érezted magad! Tudom, milyen nehéz, amikor senkit sem ismersz egy társaságban. - De ismertem. - Savannah-val jól megértitek egymást. Nem akármilyen lány, igaz? Szerintem kedvel téged. - Jót beszélgettünk - mondtam. - Örülök neki. Kicsit aggódom amiatt, hogy idejött. Tavaly a szüleivel volt itt, ez az első alkalom, hogy így egyedül van. Tudom, hogy nagylány már, de nem ilyen társasághoz szokott, és ha valamit nem akarok, hát azt, hogy egész éjjel az őt ostromlóktól kelljen védelmeznem! - Biztos vagyok benne, hogy ő is meg tudja védeni magát! - Lehet. De az a meglátásom, hogy van itt néhány nagyon rámenős srác. - Naná! Hiszen férfiból vannak! Elnevette magát. - Valószínűleg igazad van. - Az ablak felé fordult. - És most merre? Jó néhány kanyar után jeleztem, hogy lassíthatunk. Megállt a ház előtt. Láttam, hogy apám dolgozószobájából halvány fény szűrődik ki. - Köszönöm, hogy hazahoztál! - mondtam ajtónyitás közben. - Nincs mit! - Hátradőlt az ülésen. - Figyelj! Ha esetleg felénk jársz, ugorj be nyugodtan! Napközben dolgozunk, de esténként és hétvégén általában szabadok vagyunk. - Rendben - ígértem meg.
Ahogy beléptem a házba, apám szobájához mentem, és benyitottam. A Greysheetet nézegette, és ijedtében felugrott. Úgy látszik, nem vette észre, amikor megjöttem. - Ne haragudj! - mondtam, és leültem az egyetlen lépcsőfokra, amely elválasztotta a dolgozószobát a ház többi részétől. - Nem akartalak megijeszteni! - Semmi baj - mondta. Némi gondolkodás után letette a magazint. - Remek hullámok voltak ma - jegyeztem meg. - Már majdnem elfelejtettem, milyen csodálatos dolog a tenger! Elmosolyodott, de továbbra sem szólalt meg. Megmoccantam a lépcsőn. - Milyen napod volt ma? kérdeztem. - Mint mindig - válaszolta. Újra elmerült a gondolataiban, nekem pedig az járt a fejemben: ugyanez igaz a mi beszélgetéseinkre is.
Harmadik fejezet A szörfözés magányos sport: hosszú, unalmas várakozás és hirtelen, gyors cselekvés váltják egymást; mindez arra tanít, hogyan lélegezzünk együtt a természettel ahelyett, hogy szembefordulnánk vele... Arra, hogy hogyan kerüljünk a zónába. Végül is ezt sugallják a szörfösújságok, és nagyjából én is így gondolom. Nincs annál izgalmasabb, mint amikor elkapunk egy hullámot, és a vízfallal együtt tartunk a part felé. Én azonban nem az a fajta cserzett bőrű, napszítta hajú szörfös fickó vagyok, aki egész nap ki sem jön a vízből, mert úgy érzi, hogy ez az élet egyetlen értelme. Mert nem így van. A szörfözés számomra inkább azért fontos, mert segít
elmenekülni a zajos, őrült világ elől. Kint a vízen szinte hallhatóvá válnak a gondolataim. Éppen ezt magyaráztam Savannah-nak, miközben az óceán felé tartottunk vasárnap kora reggel. Legalábbis ezt szerettem volna elmesélni neki, de leginkább csak összevissza fecsegtem, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy azzal vagyok elfoglalva, milyen jól néz ki bikiniben. - Akárcsak a lovaglás - mondta. - Tessék? - Amikor hallhatóvá válnak a gondolataid... Pár perccel azelőtt érkeztem. A legjobb hullámok általában korán reggel vannak, és ez is olyan tiszta, verőfényes napnak indult, hogy sejteni lehetett, később tele lesz a part. Amikor megérkeztem, Savannah egy törülközőbe burkolózva ült a ház mögötti lépcsőn, a tábortűz maradványai előtt. Bár a buli, miután eljöttem, az én távozásom után még órákig tartott, sehol semmi szemét, egyetlen eldobott sörösdoboz sem volt. Ettől kicsit jobb véleményem lett a társaságról. A korai időpont ellenére már meleg volt. A víz mellett, a homokban néhány perc alatt elmagyaráztam a szörfözés alapjait, és hogy hogyan kell fel ugrani a deszkára. Amikor Savannah úgy érezte, készen áll, a deszkáját cipelve besétáltam vele a vízbe. Ugyanaz a néhány szörfös volt odakint a nyílt vízen, mint előző nap. Próbáltam a legjobb helyet megtalálni, hogy Savannah-nak elég helye legyen, amikor észrevettem, hogy lemaradt. - Várj meg! - kiáltotta mögöttem. - Állj... Állj! Hátrafordultam. Savannah lábujjhegyre állt, amikor az első vízcseppek a hasát érték, teste egyből libabőrös is lett. Úgy tűnt, szeretne minél távolabb kerülni a víztől. - Még meg kell szoknom... - Szaporán vette a levegőt, és összefonta maga előtt a karját. - Hű! Ez tényleg hideg! Szent Habakuk! Szent Habakuk? Ilyet nemigen mondanának a bajtársaim!
- Mindjárt megszokod! - mondtam önelégült vigyorral az arcomon. - Nem szeretek fázni! Utálok fázni! - A hegyekben élsz, ahol havazni szokott! - Igen, de tudod, léteznek olyan holmik, mint például a kabát, a kesztyű, a sapka, amelyeket azért veszünk fel, hogy ne fázzunk! És nem azzal kezdjük a napot, hogy belevetjük magunkat a jéghideg vízbe! - Furcsa! - mondtam. Tovább ugrált a vízben. - Igen, tényleg furcsa! Úgy értem... Jesszusom! Jesszusom? Elvigyorodtam. Kezdett nyugodtabban lélegezni, de még mindig libabőrös volt. Tett egy kis lépést befelé. - Jobban jársz, ha egyből belemerítkezel, mint ha így, lassan, fokozatosan próbálod megszokni! - javasoltam. - Te csak csináld, ahogy akarod, nekem jobb így! hárította bölcselkedésemet. - Nem értem, miért most jöttünk ki! Azt gondoltam, majd valamikor délután, amikor fagypont fölé emelkedik a hőmérséklet... - Majdnem 28 fok van! - Persze, persze... - Lassan kezdett hozzászokni a víz hőmérsékletéhez. Leeresztette a karját, újból nagy levegőt vett, és pár centiméterrel mélyebbre ereszkedett a vízbe... Összeszorította a fogát, és egy kis vizet locsolt a karjára. - Jó, azt hiszem, kezdem megszokni. - Nem kell sietned! Tényleg! Ráérünk! - Rendben, köszi... - mondta, anélkül hogy észrevette volna az élcelődést a hangomban. - Menni fog... - dünnyögte inkább magának, mint nekem. Apró lépésenként haladt előre, arcán feszült figyelemmel, ami tetszett nekem. Komoly volt, erősen koncentrált. Megmosolyogni való látványt nyújtott. - Ne nevess rajtam! - mondta, amikor észrevette, milyen arccal nézem őt. - Nem nevetek!
- Látom rajtad! Magadban kinevetsz! - Rendben, abbahagyom! Végül mellém vergődött, és amikor a víz a vállamig ért, Savannah felkapaszkodott a deszkára. Igyekeztem egy helyben tartani, miközben próbáltam nem az alakját bámulni, ami nem volt könnyű, mivel meglehetősen közel volt hozzám. Minden erőmmel a mögöttünk lévő hullámokra összpontosítottam. - És most? - Emlékszel, mit kell tenned? Minden erőddel a vizet taposod, jó erősen megragadod mindkét oldalon a deszka orrát, aztán felpattansz rá! - Rendben! - Először nehéznek tűnhet! Ne lepődj meg, ha leesel, csak arra figyelj, nehogy elengedd a deszkát! Meg kell próbálni néhányszor, mire sikerül! - Rendben! - felelte. Láttam, hogy mögöttünk egy kisebb hullám közeledik. - Figyelj! - mondtam, és az időzítésre összpontosítottam. Oké! Most kezdj taposni! Amikor a hullám elért bennünket, megadtam a kezdő lökést a deszkának, és Savannah elkapta a hullámot. Nem tudom, mire számítottam, de arra biztos nem, hogy felpattan rá, megtartja az egyensúlyát, és egészen a partig meglovagolja a hullámot, míg az el nem enyészik a homokban! A sekély vízben leugrott az egyre lassuló deszkáról, és kitűnő dramaturgiai érzékkel felém fordult: - Na, milyen volt? Elég messze állt, mégsem tudtam levenni róla a szememet. Uramisten, gondoltam magamban, attól tartok, nagy bajban vagyok...
Évekig tornáztam - vallotta be. - Mindig is jó egyensúlyérzékem volt. Azt hiszem, meg kellett volna ezt említenem, amikor arról beszéltél, hogy le fogok esni. Több mint egy órát töltöttünk a vízben. Újra meg újra felugrott a deszkára, és könnyedén a partig szörfözött; bár irányítani még nem tudta magát, nem volt kétségem afelől, hogy pillanatok alatt megtanulná azt is, ha akarná. Aztán visszamentünk a házhoz. Oda kint vártam rá, míg ő felment. Csupán néhány korán kelő lézengett a házban három lánya teraszról bámulta az óceánt -, de a többség még nem került elő. Az előző esti buli fáradalmait próbálták kiheverni. Savannah néhány perccel később megjelent rövidnadrágban és pólóban, kezében két csésze kávéval. Mellém ült a lépcsőre, arccal az óceán felé. - Nem azt mondtam, hogy le fogsz esni - próbáltam tisztázni -, csak azt, hogy ha leesnél, ne engedd a deszkát elsodródni! - Ja, persze! - mondta huncut mosollyal. A csészémre mutatott. - Milyen a kávé? - Remek! - feleltem. - Kávé nélkül képtelen vagyok nekivágni a napnak! Ez az egyetlen bűnöm! - Mindenkinek van valami szenvedélye. Rám nézett. - Neked mi az? - Nekem nincs... - vágtam rá, mire a legnagyobb meglepetésemre oldalba bökött. - Tudtad, hogy tegnap éjjel telihold volt? Tudtam, de inkább nem akartam bevallani. - Tényleg? - Mindig is imádtam a teliholdat! Már gyerekkoromban is! Azt képzeltem, hogy valamiféle előjel, ómen. Abban hittem, hogy mindig valami jó dolog eljövetelét jelzi. Hogy például, ha valamit elrontottam, lehetőségem lesz kijavítani.
Mást nem mondott róla; inkább a szájához emelte a csészét, én pedig néztem, ahogy a felszálló gőz eltakarta egy kicsit az arcát. - Mit terveztél mára? - Lesz ma valamikor egy megbeszélés, azonkívül semmit. Kivéve persze azt, hogy templomba megyünk! Én mindenképpen, illetve bárki, aki szeretne velem tartani. Jut eszembe, mennyi most az idő? Az órámra néztem. - Néhány perccel múlt kilenc. - Máris? Akkor nincs sok időm! Tízkor kezdődik az istentisztelet! Bólintottam, mert tudtam, hogy az együtt töltött idő a végéhez közeledik. - Nincs kedved velem tartani? - kérdezte. - A templomba? - Igen, a templomba - felelte. - Te nem szoktál templomba járni? Nem tudtam, mit válaszoljak. Ez láthatóan fontos dolog volt neki; bár tudtam, hogy a válaszom csalódást fog okozni számára, nem akartam hazudni. - Nem igazán - ismertem el. - Évek óta nem voltam. Gyerekkoromban jártam, de azóta nem... - Elhallgattam. Nem is tudom, miért... - tettem még hozzá. Kinyújtóztatta a lábát, és várta, hogy folytatom-e. Amikor látta, hogy nem, felhúzta a szemöldökét. - Szóval? - Szóval mi? - Jössz vagy sem? - Nincs megfelelő ruhám! Csak ez van, ami rajtam van, arra pedig nemigen van idő, hogy haza menjek átöltözni és lezuhanyozni úgy, hogy még vissza is érjek. Egyébként szívesen veled tartanék! Végigmért.
- Nagyszerű! - paskolta meg a térdemet; ez volt a második alkalom, hogy hozzám ért. - Szerzek neked ruhát! Remekül nézel ki! - biztatott Tim. - A nyaka egy kicsit szűknek tűnik, de nem hiszem, hogy ez bárkinek is feltűnne. A tükörből egy idegen nézett vissza rám khakiszínű ruhában, mintás ingben és nyakkendőben. Az idejét sem tudtam, mikor viseltem utoljára nyakkendőt. Azt sem tudtam, hogy jó-e ez az egész nekem vagy sem. Ugyanakkor Tim nagyon csinosan felöltözött. - Hogy tudott erre rávenni? - Fogalmam sincs. Nevetett, és miközben lehajolt, hogy a cipőjét bekösse, rám kacsintott. - Mondtam, hogy kedvel téged! A seregben voltak lelkészek, és a legtöbbjük nagyon jó fej volt. Alapvetően jól ismertem néhányukat. Egyikük - Ted Jenkins - az a fajta fickó volt, akiben azonnal megbízik az ember. Nem ivott, és azt nem mondom, hogy olyan volt, mint mi, de mindig örültünk neki, ha megjelent. Volt felesége és néhány gyereke, ráadásul tizenöt éve szolgált a seregben. Általában volt személyes tapasztalata, ha családi problémákról vagy katonai szolgálatról volt szó, és ha bármikor leültünk vele beszélgetni, tényleg figyelt ránk. Nem lehetett neki mindent elmondani - mert mégiscsak tiszt volt -, és elég kemény volt néhány sráccal a szakaszban, akik egy kicsit túl szabadon meséltek neki a csínytevéseikről, de a helyzet az volt, hogy megvolt az a képessége, hogy végül így vagy úgy elmondtuk neki a dolgokat. Nem tudom, mi másért lehetett ez így, mint azért, mert jó ember volt és pokolian jó katonai lelkész. Olyan természetesen beszélt Istenről, mintha
a barátoddal beszélgetnél; nem abban a prédikáló, idegesítő stílusban, ami engem általában lehangol. És nem győzködött, hogy menjünk a vasárnapi istentiszteletekre. Ezt valahogy ránk bízta, és attól függően, hogy milyen veszélyes bevetéseken voltunk, hol egy-két emberrel beszélgetett, hol egy egész századdal. Mielőtt a szakaszomat a Balkánra vezényelték, körülbelül ötven embert keresztelt meg. Engem gyerekkoromban kereszteltek meg, úgyhogy velem más volt a helyzet, de mint mondtam, régen voltam már istentiszteleten. Még apámmal laktam, amikor felhagytam a templomba járással, és fogalmam sem volt, milyen lesz újra ott ülni a sorokban. Azt sem állíthatom, hogy izgatottan vártam a dolgot, de végül egészen jól sikerült. A lelkész visszafogott volt, a zene kellemes, és az idő sem vánszorgott olyan lassan, mint ahogyan gyerekkoromból emlékeztem rá. Azt nem mondhatnám, hogy sokat értettem belőle, mégis örültem, hogy elmentem, már csak azért is, mert így végre volt valami új témám, amiről apámmal beszélgethettem. És azért is, mert így egy kicsit több időt tölthettem Savannah-val. Savannah köztem és Tim között ült. A szemem sarkából figyeltem, ahogy énekelt. Halk, visszafogott énekhangja volt, de mindig tisztán énekelt, és tetszett a hangszíne. Tim a szöveget nézte. Amikor kifelé jöttünk, megállt, hogy üdvözölje a lelkészt, míg Savannah-val mi egy somfa árnyékában vártunk odakint. Tim élénknek látszott, miközben a lelkésszel beszélgetett. - Régi barátok? - kérdeztem Tim felé biccentve. Az árnyék ellenére kezdett melegem lenni, és éreztem az izzadságcseppeket. - Nem. Azt hiszem, az apja beszélt neki a lelkészről. Tegnap este térkép segítségével találta meg ezt a helyet. Legyezgette magát; nyári ruhájában egy igazi déli szépségre emlékeztetett. - Örülök, hogy eljöttél! - Én is!
- Éhes vagy? - Kicsit. - Van otthon egy kis harapnivalónk, ha gondolod. És Timnek is visszaadhatod a ruháit. Látom, hogy meleged van, és kényelmetlenül érzed magad. - Á, ez semmi a katonai felszereléshez képest! Rám szegezte a tekintetét. - Jó hallani, ahogy erről beszélsz. Nem sok srác beszél így az osztályomban. - Most kötekedsz velem? - Ó, csak megjegyeztem. .. - Kecsesen a fának dőlt. - Úgy látom, Tim végzett. Követtem a tekintetét, de nem láttam semmi változást. Miből gondolod? - Látod, ahogy a két kezét egymáshoz közelíti? Ez azt jelenti, hogy készül búcsút venni. Mindjárt kinyújtja a kezét mosolyogva, biccent egyet, és már indul is. Láttam, hogy Tim pontosan úgy tesz, ahogy Savannah megjósolta, majd elindul felénk. Észrevettem, hogy Savannah mosolyog. Megvonta a vállát. - Ha olyan kis városban élsz, mint én, nem tehetsz mást, mint jól megfigyeled az embereket. Egy idő múlva észreveszed a szokásos viselkedésformákat. Szerény véleményem szerint elég régóta figyelhette már Timet, de nem szóltam semmit. - Hé... - Tim felemelte a kezét. - Mehetünk? - Rád várunk - felelte Savannah. - Bocsássatok meg - mondta -, de beszélnünk kellett. - Neked mindig mindenkivel beszélned kell! - Tudom - mondta. - Igyekszem visszafogni magamat. Savannah nevetett, és bár a szokásos viccelődésüktől pillanatnyilag kicsit kirekesztve éreztem magam a társalgásból, amikor Savannah az autó felé tartva mégis belém karolt, az egészről elfeledkeztem.
Mire visszaértünk, már mindenki felkelt, és többnyire fürdőruhában sütkéreztek a napon. Néhányan a hátsó teraszon lebzseltek, de legtöbben hátul a parton csoportosultak. Bent a házban zene harsogott egy magnóból, a hűtőszekrények fel voltak töltve sörrel, és jó néhányan már iszogattak: a jó öreg gyógymód másnaposságra. Nem akartam ítélkezni; igazából nekem is jólesett volna egy sör, de mivel éppen akkor értünk vissza a templomból, úgy gondoltam, inkább kihagyom. Átöltöztem, összehajtogattam Tim ruháit, ahogy a seregben tanultam, aztán visszamentem a konyhába. Tim szendvicseket készített ki egy tányérra. - Vegyél nyugodtan - intett felém. - Rengeteg kajánk van. Én csak tudom. Tegnap három óra hosszát töltöttem vásárlással. - Leöblítette, és megtörölte a kezét. - Na jó, most én öltözöm át. Savannah mindjárt itt lesz. Kiment a konyhából, én pedig egyedül maradtam, és körülnéztem. A házat a hagyományos tengerparti házak stílusában rendezték be: sok élénk színű fonott bútor, kagylóhéjból készített lámpák, a kandallópárkányon kis világítótorony-szobrok, a tengert ábrázoló pasztellképek. Lucy szüleinek volt ilyen háza. Nem itt, hanem Bald Head szigetén. Sosem adták ki, ott szerették tölteni a nyarat. Persze az öregnek továbbra is Winston-Salembe kellett bejárnia dolgozni, így hetente néhány napra mindig elutaztak oda a feleségével, egyedül hagyva szegény Lucyt. Engem leszámítva, persze. Ha tudták volna, mi történik olyankor, valószínűleg nem hagytak volna minket kettesben. - Szia! - mondta Savannah. Visszavette a bikinijét, bár rövidnadrágot viselt az alsórész felett. - Látom, már jobban érzed magad. - Ezt meg honnan veszed? - Nem dülled ki a szemed a szűk ing miatt.
Mosolyogtam. - Tim készített néhány szendvicset. - Nagyszerű! Éhen halok - mondta, miközben fel-alá járkált a konyhában. - Te ettél már? - Még nem. - Vegyél te is! Utálok egyedül enni. A konyhában állva falatoztunk. A nyugágyban fekvő lányok nem vették észre, hogy ott vagyunk, és hallottam, ahogy egyikük éppen azt meséli, hogy előző este mi mindent csináltak az egyik sráccal. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha a szegények megsegítésére érkezett volna a városba. Savannah a homlokát ráncolta, mintha azt mondaná: ez azért több információ, mint amennyit hallani szeretne. Aztán a hűtő felé fordult. - Muszáj innom valamit. Te is kérsz? - Egy kis víz jólesne! Lehajolt, hogy kivegyen néhány üveget. Próbáltam nem bámulni, de mégsem tudtam levenni róla a szememet, és őszintén megvallva, nagyon kellemes látvány volt. Eszembe jutott, hogy vajon tudja-e, hogy bámulom, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg igen, mert amikor végül kiegyenesedett és felém fordult, ismét ugyanaz a derűs kifejezés ült az arcán. A pultra tette az üvegeket. - Ha végeztünk, elmegyünk megint szörfözni? Hogy tudtam volna ellenállni? A délutánt ismét a vízben töltöttük. Ha előzőleg élveztem Savannah látványát, ahogy közvetlenül mellettem hasalt a szörfdeszkán, hát még jobban élveztem, amikor a hullámok hátán láttam őt lovagolni. Hogy még tovább fokozzuk az élvezeteket, megkért, hogy nézhessen, míg a parton szárítkozik, így saját nézőközönség előtt mutathattam meg a tudásomat, miközben a hullámokat élveztem. A délután vége felé már ismét ott feküdtünk egymás mellett a törülközőkön, de nem túl közel egymáshoz. A többiek már bent voltak a házban. Néhány kíváncsi pillantást
vetettek felénk, de Randyn és Susanon kívül senkit sem érdekelt igazán az ottlétem. Susan éles, rosszalló pillantásokat vetett Savannah felé, miközben Randy megelégedett azzal, hogy harmadikként Braddel és Susannal lógott, a sebeit nyalogatva. Timet nem láttuk sehol. Savannah hason feküdt, csábító látványt nyújtva. Én hanyatt feküdtem mellette, és próbáltam szundikálni a bágyasztó hőségben, de túlságosan elvonta a figyelmemet a jelenléte ahhoz, hogy teljesen el tudjak lazulni. - Figyelj! - suttogta. - Mesélj nekem a tetoválásaidról! Felé fordítottam a fejem a homokban. - Mit szeretnél tudni róluk? - Nem is tudom. Például, hogy miért csináltattad őket. Felkönyököltem az egyik kezemre. A bal karomra mutattam, amelyen egy sas és egy zászló volt. - Oké. Ez itt a gyalogság katonai jelvénye, és ez alapján mutattam az alatta lévő számokra és betűkre - azonosítjuk a századot, a zászlóaljat és az ezredet. Mindenkinek van ilyen az osztagomban. Az alapképzés után kaptuk Fort Benningben, Georgiában, amikor ünnepeltünk. - Miért van alá írva, hogy Bika? - Ez a becenevem. Az alapképzés során ragadt rám az imádott kiképző őrmesterünk jóvoltából. Nem raktam össze elég gyorsan a fegyveremet, mire azt mondta, hogy ha nem leszek elég gyors, bebikáz, mint egy autót, amelynek lemerült az akkumulátora. A becenév rajtam ragadt. - Kedvesnek tűnik ez az őrmester - viccelődött Savannah. - Ó, igen. Lucifernek hívtuk a háta mögött. Savannah mosolygott. - És miért van az a szögesdrót felette? - Csak úgy - mondtam, és megráztam a fejem. - Azt még az előtt csináltattam, mielőtt beléptem a hadseregbe. - És a másik karodon?
Egy kínai piktogram volt. Nem akartam belemenni, úgyhogy megráztam a fejem. - Ez még a "fogalmam sincs, ki vagyok, és nem is érdekel" korszakomból való... Nem jelent semmit. - Ez nem egy kínai piktogram? - De igen. - Akkor mit jelent? Biztosan jelent valamit! Például azt, hogy bátorság, becsület, vagy ilyesmi, nem? - Csak valami trágárság kínaiul... - Ó... - mondta hunyorítva. - Mint mondtam, már semmit nem jelent számomra. - Azt leszámítva, hogy nem szívesen mutogatnád, ha esetleg Kínába mennél. Felnevettem. - Igen, azt leszámítva - helyeseltem. Egy pillanatra elcsendesedett. - Lázadó típus voltál, ugye? Bólintottam. - Nagyon régen, vagyis nem annyira régen. De nekem úgy tűnik. - Erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy akkoriban a hadsereg volt az, amire szükséged volt? - Jót tett nekem. Ezen elgondolkozott. - Mondd csak, akkoriban is a táskám után ugrottál volna? - Nem. Valószínűleg nevettem volna azon, ami történt. Elgondolkozott a válaszomon, mintha azt mérlegelné, hogy higgyen-e nekem. Végül nagyot sóhajtott. - Akkor örülök, hogy beléptél a hadseregbe. Nekem tényleg nagyon kellett az a táska. - Nagyszerű! - Mi van még? - Hogy érted ezt? - Mit tudnál még elmesélni nekem magadról? - Nem is tudom. Mire vagy kíváncsi?
- Mesélj valamit, amit senki más nem tud rólad! Ezen el kellett gondolkodnom. - Például meg tudom mondani, hogy hány lapított szélű tízdolláros érmét vertek 1907-ben. - Hányat? - Negyvenkettőt. Nem a nagyközönségnek szánták őket. Néhányan a pénzverdéből saját maguknak és egy-két barátjuknak készítették őket. - Szereted az érméket? - Nem tudom biztosan... Ez hosszú történet. - Én ráérek! Tétováztam, miközben Savannah a táskájáért nyúlt. - Várj egy kicsit! - kérte, míg kotorászott benne. Elővett egy tubus naptejet. - Elmondhatod, miután bekented a hátam. Úgy érzem, kezdek leégni. - Tényleg bekenhetlek? Rám kacsintott. - Megegyeztünk. Bekentem a hátát és a vállát a krémmel, még egy kicsit talán túlzásba is vittem, mert meggyőztem magam, hogy a bőre kezd megpirulni, és ha csak egy kicsit is leégne, másnap nagyon nehéz lenne dolgoznia. Ezt követően meséltem neki a nagyapámról és az apámról, az érmékről és a jó öreg Eliasbergről. A kérdésére azonban nem válaszoltam, mert nem voltam teljesen biztos a válaszban. Amikor befejeztem, felém fordult. - És apád még most is gyűjti az érméket? - Igen. Legalábbis azt hiszem. Már nem beszélünk róluk. - Miért nem? Fogalmam sincs, miért, de ennek a történetét is elmeséltem neki. Tudtam, hogy a legelőnyösebb színben kellett volna feltüntetnem magamat, és csak a jó oldalamat mutatni neki, hogy lenyűgözzem, de Savannah-val ezt nem lehetett megtenni. Valamilyen okból úgy éreztem, hogy el kell
mondanom neki a teljes igazságot, pedig alig ismertem még őt. Amikor befejeztem, furcsán nézett rám. - Hát igen! Elég léha fráter voltam akkoriban... - vallottam be, de tudtam, hogy az akkori viselkedésemet sokkal pontosabban jellemezték volna olyan durva szavak, amelyek bántották volna a fülét. - Nagyon úgy tűnik - mondta -, de most nem ez jár a fejemben. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehettél akkoriban, mert most egyáltalán nem olyan embernek tűnsz. Mit mondhattam volna, ami nem hangzik hamisan, még ha igaz is volt? Tanácstalanságomban apám módszerét választottam, és nem szóltam egy szót sem. - Édesapád milyen ember? Röviden összefoglaltam. Mialatt beszéltem, belemarkolt a homokba és átfolyatta az ujjai között, miközben úgy tűnt, arra figyel, hogy milyen szavakat használok. Végül, önmagamat is meglepve, elismertem, hogy apámmal szinte idegenek vagyunk egymás számára. - Az is vagy - mondta minden elfogultság nélkül, tárgyilagos hangon. - Elmentél egypár évre, és még te magad is beismered, hogy megváltoztál. Hogy is ismerhetne téged? Felültem. A tengerpart zsúfolásig megtelt; a nap delelőn állt, és mindenki, aki a mai napra strandolást tervezett, már itt volt, viszont senki sem akart még hazaindulni. Randy és Brad a víz szélén futkosva és kiabálva frizbizett, páran arra várva ténferegtek körülöttük, hogy csatlakozhassanak. - Tudom - mondtam. - De nem csak erről van szó. Mindig is idegenek voltunk. Úgy értem, annyira nehéz vele beszélgetni. Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy ő az első ember, akinek ezt eddig bevallottam. Furcsa volt. De a legtöbb dolog, amit akkor meséltem neki, furcsának tűnt. - A korunkbeliek mind ezt mondják a szüleikről.
Lehet, gondoltam. De ez más. Ennek semmi köze nem volt a koromhoz. Apámmal egész egyszerűen képtelenség volt normálisan beszélgetni, kivéve ha az érmékről volt szó. Mindenesetre nem szóltam egy szót sem, miközben Savannah a homokba rajzolgatott maga előtt. Végül halkan megszólalt: - Szeretnék találkozni vele. Felé fordultam. - Tényleg? - Érdekesnek tűnik. Mindig is szerettem az olyan embereket, akik... ilyen szenvedélyesen szeretik az életet. - Ő az érméket szereti szenvedélyesen, nem az életet helyesbítettem. - Az ugyanaz. A szenvedély az szenvedély. Az unalmas időszakokat felváltó izgalom, bármire is irányuljon. - A lábával a homokban játszott. - Legalábbis általában véve… Most nem a kicsapongásokról beszélek. - Mint például a koffein? Mosolygott, és kivillant az a kis rés a két középső metszőfoga között. - Pontosan. Lehet érme, sport, politika, lovak, zene vagy hit... a legszomorúbb emberek, akikkel életemben eddig találkoztam, azok voltak, akik semmi iránt nem érdeklődtek igazán komolyan. A szenvedély és az elégedettség kéz a kézben járnak, és nélkülük minden boldogság csak átmeneti, mert nincs semmi, ami tartóssá tenné. Nagyon szeretném hallani, ahogy apád az érmékről beszél, mert ilyenkor látod egy másik ember legjobb formáját, és úgy vélem, hogy mások boldogsága ragályos. Szíven ütöttek a szavai. Tim véleménye ellenére, miszerint Savannah kissé naiv, sokkal érettebbnek tűnt, mint a kortársai. Ráadásul, figyelembe véve, hogy milyen klasszul nézett ki bikiniben, valószínűleg akkor is le lettem volna nyűgözve, ha a telefonkönyvet mondja fel. Savannah felült, és a tekintetével követte az enyémet.
A többiek teljes gőzzel frizbiztek; amint Brad elhajította a korongot, néhányan rohantak is utána. Ketten egyszerre ugrottak fel érte, belecsobbanva a sekély vízbe, miközben a fejük összekoccant. A piros rövidnadrágos fiú üres kézzel bukkant fel, káromkodva, magasra emelt fejjel, a nadrágja csupa homok volt. A másik nevetett, és azon kaptam magam, hogy én is mosolygok. - Láttad ezt? - kérdeztem. - Várj - mondta Savannah -, mindjárt visszajövök. Odasietett a piros nadrágos fiúhoz. A fiú látta, hogy felé közeledik, így megállt, ahogyan a mellette álló srác is. Rájöttem, hogy Savannah minden srácra ugyanolyan hatással van, mint rám. Figyeltem, ahogy mosolyogva beszél hozzájuk, és hogy a fiú olyan komolyan néz vissza rá, és úgy bólogat, míg Savannah beszél, akár egy leszidott kamasz. Visszajött, és leült mellém. Nem kérdeztem semmit, mert tudtam, hogy nem az én dolgom, de tudtam, hogy lerí rólam a kíváncsiság. - Rendes körülmények között nem mondtam volna semmit, de megkértem, hogy legközelebb ne káromkodjon, hanem tartsa meg a mondandóját magának, tekintettel a kisgyerekes családokra, akik itt vannak - magyarázta. - Megígérte, hogy nem teszi többé. Sejthettem volna, hogy ezért megy oda. - Megmondtad neki, hogy legközelebb a "Szent Habakuk" vagy a "jesszusom" kifejezéseket használja? Huncutul rám sandított. - Tetszenek neked ezek a kifejezések, ugye? - Arra gondoltam, hogy bevezetném őket a seregben is. Ez is a megfélemlítési módszereink között szerepelne, miközben ajtókat törünk be, és RMG-ket hajigálunk. Kuncogott. - Határozottan ijesztőbb, mint a káromkodás, még akkor is, ha az embernek fogalma sincs róla, hogy mi az az RMG.
- Rakétameghajtású gránátvető. - Önkéntelenül, minden egyes pillanattal egyre jobban megkedveltem Savannah-t. Mit csinálsz ma este? - Nincs semmilyen tervem, leszámítva a megbeszélést. Miért? EI akarsz vinni apádhoz? - Nem. Ma este nem. Esetleg máskor. Ma este meg akartam neked mutatni Wilmingtont. - Most randira hívsz? - Igen - vallottam be. - Visszahozlak, amikor akarod. Tudom, hogy holnap dolgoznod kell, de van egy klassz hely, amelyet szeretnék megmutatni neked. - Milyen hely? - Egy helyi étterem. Rengeteg tengeri finomságuk van. Ez a specialitásuk. Nagyon nagy élmény! A kezével átölelte a térdét. - Általában nem randizom idegenekkel - mondta végül -, és csak tegnap találkoztunk. Gondolod, hogy megbízhatok benned? - Hát, én nem bíznék meg... - feleltem. Nevetett. - Akkor ebben az esetben, azt hiszem, kivételt tehetek. - Igen? - Igen - mondta. - Nem tudok ellenállni a kefehajú őszinte fickóknak. Mikor jössz értem?
Negyedik fejezet Ötre értem haza, és bár nem égtem le a napon - nem lett déleurópai színem -, zuhanyozás közben egyértelműen látszott, hogy egy kicsit megpirult a bőröm. A hátamat és a vállamat csípték a ráhulló vízcseppek, az arcom pedig olyan forró volt, mintha hőemelkedésem lett volna. Hazatérésem óta először
meg is borotválkoztam, tiszta rövidnadrágot és az egyik jobb minőségű, világoskék ingemet vettem fel. Még Lucytől kaptam annak idején, aki esküdött rá, hogy ez a szín remekül áll nekem. Felhajtottam az ujját, de nem tűrtem be a nadrágomba, aztán felforgattam a szobámat egy szandál után. Az ajtórésen át megpillantottam apámat, aki az íróasztalánál ült, és belém hasított, hogy már a második estére szervezek magamnak külön programot. Ezen a hétvégén még nem is voltunk együtt. Ő nem panaszkodott emiatt, de nekem lelkiismeret-furdalásom volt. Amióta nem beszéltünk az érmékről, csak reggelinél és vacsoránál találkoztunk, és most ettől is megfosztottam. Talán mégsem változtam annyit, mint gondoltam. Az ő házában az ő kosztját ettem, és éppen arra készültem, hogy elkérjem tőle az autóját. Más szóval, úgy éltem a saját életemet, hogy közben kihasználtam őt. Kíváncsi lettem volna, mi a véleménye minderről Savannah-nak, de azt hiszem, hogy a választ én magam is jól tudom már. Savannah teljesen beköltözött a gondolataimba, és most azt súgta, hogy ha bűntudatom van, biztosan okom van rá. Úgy döntöttem, több időt fogok tölteni apámmal. Tudom, hogy ez csak kibúvó volt, de más nem jutott eszembe. Amikor kinyitottam az ajtót, apám meglepődött. - Szia, apa! - köszöntöttem, miközben leültem a kedvenc helyemre. - Szia, John! - Ahogy ezt mondta, az íróasztalára pillantott, majd végigsimított kopaszodó fején. Mivel nem szólaltam meg, ráébredt, hogy kérdeznie kellene valamit. - Milyen napod volt? - próbált érdeklődni. Megemelkedtem a székemen. - Hát, remek! A nap nagy részét azzal a lánnyal, Savannah-val töltöttem, akiről tegnap meséltem neked. - Ó! - Oldalra pillantott, hogy ne találkozzon a tekintetünk. - Nem meséltél nekem róla. - Nem?
- Nem, de semmi gond, úgyis késő volt már... - Eleinte úgy tűnt, észrevette, hogy kiöltöztem, legalábbis feltűnhetett neki, hogy készülök valahová, de nem tudta rávenni magát, hogy feltegye az ezzel kapcsolatos kérdést. - Tudod, próbálom levenni a lábáról. Ma este elviszem vacsorázni - mondtam, hogy szorult helyzetéből kimentsem, miközben megigazítottam az ingemet. - Elkérhetem az autót? - Ó, persze! - felelte. - Úgy értem, nincs ma szükséged rá? Megkérhetem valamelyik barátomat is, ha gondolod. - Nem, nem. - Benyúlt a zsebébe, elővette a slusszkulcsot. Tízből kilencen odadobták volna, ő felém nyújtotta. Minden rendben? - kérdeztem. - Csak fáradt vagyok. Elvettem a kulcsot. - Apa? Újból rám nézett. - Sajnálom, hogy nem vacsoráztam veled az utóbbi napokban - mondtam. - Semmi gond - felelte. - Megértem. A nap lassan ereszkedni kezdett lefelé; amikor kitolattam az autóval, az égen csodálatos színek kavarogtak, nem úgy, mint Németországban ilyentájt. A közlekedés szörnyű volt, mint vasárnap este mindig, és majdnem harminc benzingőzben töltött percbe került, mire visszaértem a partra és leparkoltam. A ház ajtaján kopogás nélkül nyitottam be. Két srác, a kanapén ülve, baseballmeccset nézett. Meghallották, hogy beléptem. - Helló! - mondták kissé érdektelenül. - Nem láttátok Savannah-t? - Kit? - kérdezte egyikük, bár láthatóan kevés figyelmet szentelt a válasznak. - Mindegy. Megkeresem. - A nappalin keresztül a hátsó teraszra mentem. Megpillantottam ugyanazt a fickót, aki előző
éjjel a grillsütőnél állt - most is ugyanott volt -, de Savannah nem volt sehol. A parton sem találtam. Éppen elindultam volna befelé, amikor éreztem, hogy valaki megveregeti a vállamat. - Kit keres? Hátrafordultam. - Egy lányt - feleltem -, aki... szereti időnként elhagyni a dolgait valamelyik mólónál... Viszont nagyon tehetségesen szörfözik... Csípőre tette a kezét, én pedig elmosolyodtam. Rövidnadrágot és pántos nyári pólót viselt, arcára leheletnyi alapozót és rúzst tett. Bár engem inkább a természetes szépsége vett le a lábamról - mégiscsak a természet gyermeke vagyok -, kisminkelve még gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Citromra emlékeztető illat csapott meg, amikor közelebb hajolt hozzám. - Igen? Egyszerűen csak egy lány vagyok? - kérdezte egyszerre játékosan és komolyan. Egy pillanatra úgy éreztem, legszívesebben ott, azonnal megölelném. - Ó! - színleltem meglepődést. - Hát te vagy az? A kanapén ülő két srác ránk pillantott, majd visszafordult a képernyő felé. - Indulhatunk? - Csak hozom a pénztárcámat! - felelte. Felkapta a konyhaasztalról, és az ajtó felé indultunk. - Apropó! Hová is megyünk? Megmondtam neki, mire felvonta az egyik szemöldökét. Egy tanyára akarsz vinni? - Egy egyszerű katonának csak erre futja... Az autóhoz sétálva gyengéden oldalba bökött. - Látod, ezért nem szoktam idegenekkel randevúzni... A Ráktanya nevű étterem Wilmington belvárosában van, a Cape Fear folyó partján lévő óvárosban, amelynek egyik felén
olyan jellegzetes turistacélpontok találhatók, mint az ajándéküzletek, régiségboltok, előkelő éttermek, kávéházak, valamint néhány ingatlanügynökség. Az óváros másik felében ugyanakkor Wilmington kikötőnegyede terül el: hatalmas raktárak - jó néhány üresen - és egy-két ósdi, félig kihasznált hivatalépület. Kétlem, hogy a városba látogatók egyáltalán eljönnek ide. Én mégis erre vettem az irányt. Lassanként elmaradt mögöttünk a tömeg, míg végül az egyre lepusztultabb környéken egyetlen járókelőt sem láttunk már. - Mégis hol van ez a hely? - kérdezte Savannah. - Mindjárt odaérünk... - feleltem. - Ott van, nézd csak! Az utca végében. - Ott, az isten háta mögött? - Ez az étterem egyfajta helyi nevezetesség. A tulajdonost nem igazán érdekli, hogy a turisták idetalálnak-e, vagy sem. Sosem volt neki fontos. Néhány perccel később lelassítottam, és befordultam az egyik raktárépület mellett lévő kis parkolóba. Mint mindig, állt már néhány tucat autó a Ráktanya előtt, és láttam, hogy a hely semmit nem változott. Amióta csak ismertem, mindig ebben a lerobbant épületben volt, amelynek széles, zsúfolt terasza, omladozó fala és girbegurba teteje volt, aminek következtében úgy festett, mint ami épp összeomlani készülne. Pedig az 1940-es évek óta már néhány hurrikánt is átvészelt. Kívülről hálókkal, dísztárcsákkal, rendszámtáblákkal, egy régi horgonnyal, evezőlapátokkal és néhány rozsdás lánccal dekorálták. Egy rossz csónak állt az ajtó mellett. Kezdett besötétedni, ahogy a bejárathoz közeledtünk. Tétováztam, hogy odanyújtsam-e a kezem Savannah-nak, de végül nem tettem. Az olyan nőkkel mindig tudtam a dolgomat, akik csak a hormontermelést indították be nálam, de fogalmam sem volt, hogy hogyan viselkedjek egy olyan
nővel, aki komolyan érdekel. Bár még csak egy napja ismertük egymást, éreztem, hogy ő más, mint a többi. A kissé megroggyant teraszra lépve, Savannah a csónakra mutatott. - Lehet, hogy ezért nyitott éttermet. Mert elsüllyedt a csónakja. - Lehet. Vagy valaki itt hagyta, ő meg lusta volt elszállíttatni. Felkészültél? - Amennyire lehet - mondta, mire benyitottam. Nem tudom, mire számított, de elégedettnek tűnt, amikor beléptünk. Az egyik oldalon egy hosszú bárpult állt, az ablakok a folyóra néztek, középen pedig kirándulóhelyeken használatos fapadok sorakoztak. Néhány nagyhajú pincérnő akik a dekorációval együtt szintén semmit sem változtak - az asztalokat kerülgetve hordta ki a hatalmas tálakat. A sültek illata a cigarettafüsttel keveredett, de ez valahogy nem volt zavaró. Majdnem minden asztal foglalt volt. Elindultam a zenegép melletti asztal felé. Éppen egy countrydal szólt, bár fogalmam sincs, ki volt az előadó. Mindig is jobban kedveltem a klasszikus rockzenét. Utat törtünk magunknak az asztalok között. A legtöbb vendégen látszott, hogy keményen megdolgozik a megélhetésért: építőmunkások, földművesek, kamionsofőrök... Még soha életemben nem láttam annyi NASCAR feliratú baseballsapkát! A szakaszomban volt néhány rajongó, de én soha nem éreztem késztetést arra, hogy azt bámuljam, ahogy néhány fickó egész álló nap versenyautóval köröz. Azt sem értettem, hogy a vonatkozó cikkeket miért nem az autó-motor rovatban helyezték el a sportrovat helyett. Leültünk egymással szemben, és figyeltem, ahogy Savannah szemügyre veszi a helyet. - Kedvelem az ilyen helyeket - szólalt meg. - Ez volt a törzshelyed, amikor még itthon laktál?
- Nem, ide csak különleges alkalmakkor jöttünk. A törzshelyem egy Leroy nevű kocsma volt Wrightsville Beach közelében. Savannah az étlapért nyúlt, amely egy fém szalvétatartó, egy üveg ketchup és egy üveg Texas Pete csípős szósz közé volt beillesztve. - Így már sokkal jobb! - mondta, és kinyitotta. - Szóval, mi is a hely specialitása? - A garnélarák. - Na, ne mondd! - élcelődött. - Komolyan! Ahogy csak el tudod képzelni! Emlékszel a Forrest Gumpban arra a jelenetre, amikor Bubba elmeséli Forrestnek, hogy hányféleképpen lehet a rákot elkészíteni? Lehet grillezni, párolni, el lehet készíteni barbecue szósszal, mexikóiasan, citromosan, karamellizált szósszal, rákkoktélnak... Hát, ezt tudja ez a hely! - Te hogy szereted? - Lehűtve, csípős koktélszósszal megöntözve. Vagy vajon párolva. Becsukta az étlapot. - Válassz te! - csúsztatta oda nekem. - Rád bízom magam! Visszacsúsztattam az étlapot a helyére, nekitámasztottam a szalvétatartónak. - Nos? - Akkor legyen az előbbi, egy vödörrel. Számomra ez a tökéletes gasztronómiai élmény! Felém hajolt az asztal fölött. - Szóval? Hány barátnődet hoztad már ide? Mármint a tökéletes gasztronómiai élményre. - Veled együtt? Nézzük csak... - ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon. - Egyet... - Micsoda megtiszteltetés!
- Ide inkább a haverokkal jártunk, ha éhesek voltunk, és nem inni akartunk. Egy szörfözéssel töltött nap után nincs ennél jobb hely! - Gondolom, ez hamarosan számomra is ki fog derülni... Előkerült a pincérnő, én pedig megrendeltem a rákot. Az itallal kapcsolatos kérdésre feltartottam a kezem. - Egy teát kérnék, cukorral - mondta Savannah. - Kettőt - tettem hozzá. Amikor magunkra maradtunk, könnyed beszélgetésbe kezdtünk, és akkor sem hagytuk abba, amikor az italok megérkeztek. Ismét a katonaéletről társalogtunk; valami különös oknál fogva ez a téma nagyon érdekelte őt. Csakúgy, mint az is, hogy milyen volt errefelé felnőni. Meglepően sok mindent elmeséltem neki a középiskolai éveimről, és a kelleténél többet a bevonulásom előtti három évről. Érdeklődve hallgatott, folyamatosan közbekérdezett, és én azon kaptam magam, hogy nagyon régen nem volt már ilyen randevúm; talán több éve is van már annak. Legalábbis Lucy óta biztosan nem. Nem láttam sok értelmét, de ahogy ott ültem Savannah-val szemben, újra kellett gondolnom néhány dolgot. Élveztem, amikor kettesben lehettünk, és szerettem volna még több időt vele tölteni. Nemcsak aznap este, de másnap, harmadnap... Minden - a könnyed nevetésétől az eszén át a segítőkészségéig - olyan újszerűen hatott rám, és nagyon imponált. A közösen töltött idő arra is rádöbbentett, hogy mennyire magányos voltam az előtt, hogy vele megismerkedtem. Sosem vallottam be ezt magamnak, de a Savannah-val eltöltött két nap meggyőzött erről. - Tegyünk be valami jó zenét! - szakította félbe a gondolataimat. Felálltam, kerestem a zsebemben néhány negyeddollárost, és bedobtam. Savannah mindkét kezével a gépnek támaszkodva próbálta elolvasni a címeket, aztán kiválasztott
néhány dalt. Mire visszaértünk az asztalhoz, az első már el is kezdődött. - Most veszem észre, hogy egész este csak én beszéltem! mondtam. - Szeretsz beszélni! - állapította meg. Kiszabadítottam az evőeszközöket a feltekert papírszalvétából. - És te? Rólam mindent tudsz már, én pedig rólad alig valamit. - Dehogynem - felelte. - Tudod, mennyi idős vagyok, hol tanulok, milyen szakon, és azt is, hogy nem iszom alkoholt. Tudod, hogy Lenoirból jöttem, egy vidéki farmon élek, imádom a lovakat, és nyáron a Habitat for Humanity nevű szervezettel házak építésében segédkezem. Már ennyi mindent tudsz rólam. Igen, döbbentem rá, tényleg. Nem beszélve azokról a dolgokról, amelyeket ő nem említett. - Nem elég - mondtam. - Te jössz! Előredőlt. - Nos, mi érdekel? - Mesélj a szüleidről! - Rendben - nyúlt egy szalvétáért, amivel megtörölte a napszemüvegét. - Huszonöt éve házasok, még most is boldogok együtt, és őrülten szerelmesek egymásba. A főiskolán találkoztak, aztán anyám egy bankban dolgozott néhány évig, mielőtt megszülettem. Azóta háztartásbeli, az a fajta, aki mindig másokért él: besegített az iskolában, önként fuvarozta a gyerekeket, ő volt a futballcsapatunk edzője, a szülői munkaközösség elnöke, és más hasonlók. Most, hogy nem lakom már otthon, mindennap önkéntes munkát végez valahol: a könyvtárban, az iskolában, a templomban, bárhol. Apám iskolai történelemtanár, és kicsi korom óta a női röplabdacsapat edzője. Tavaly az országos döntőig jutottak, amelyet végül elveszítettek. Segédlelkész a templomukban, és
a helyi gyülekezetnél az ifjúsági csoportot és a kórust vezeti. Szeretnéd látni a fényképüket? - Persze - feleltem. Kinyitotta a tárcáját, és az asztalra tette. Összeértek az ujjaink. - Kicsit rongyos lett a széle a vízi kalandtól... de azért valami látszik belőlük. Magam felé fordítottam a képet. Savannah inkább az édesapjára hasonlított, mint az édesanyjára, legalábbis a sötét tónusai. - Nagyon helyesek együtt! - Imádom őket! - mondta, miközben eltette a tárcáját. A legjobb szülők a világon! - Miért éltek egy farmon, ha édesapád tanár? - Ó, már nem farmként használjuk. Az volt, amikor a nagyapámé volt, de egy részét el kellett adnia, hogy ki tudja fizetni az adósságait. Mire apám megörökölte, már csak négy hektár maradt belőle, rajta egy házzal, istállókkal és egy karámmal. Inkább emlékeztet egy nagy udvarra, mint egy farmra. Mindig így emlegetjük, de azt hiszem, nem ez a legjobb kifejezés rá... - Mondtad, hogy sportoltál. Apád csapatában is röplabdáztál? - Nem - mondta. - Remek edző, de mindig arra biztatott, hogy olyat csináljak, ami jól megy. A röplabda nem ment. Megpróbáltam, tűrhető voltam, de nem szerettem. - A lovakat viszont szereted. - Kislány korom óta rajongok értük. Édesanyámtól kaptam egy lovasszobrot egészen kicsi koromban, azzal kezdődött minden. Nyolcévesen, karácsonyra kaptam az első lovamat, és azóta is úgy érzem, az volt életem legjobb karácsonyi ajándéka. Kukutyinnak hívták. Kedves öreg kanca volt, de nekem tökéletesen megfelelt. Az volt a megállapodás, hogy nekem kell rendben tartanom: etetnem, csutakolnom, és az
istállóját tisztán tartanom. Emellett ott volt még az iskola, a sport, a többi állattal is törődnöm kellett, úgyhogy nem volt egy szabad percem sem. - Többi állat? - Úgy nőttem fel, hogy a házunk inkább állatfarmra emlékeztetett. Kutyák, macskák, egy darabig még lámánk is volt. Sosem tudtam ellenállni a kóbor állatoknak. A szüleim a végén már nem is vitatkoztak velem erről. Mindig volt négy vagy öt állat otthon. Néha megjelent valaki, hátha megtalálja nálunk az elveszett kedvencét, és ha nem így történt, vitt egyet a mieinkből. Olyanok voltunk, akár egy menhely. - Igazán türelmesek voltak a szüleid! - Igen. De ők sem tudtak ellenállni a kóbor állatoknak. Anyám pedig még nálam is rosszabb volt ebből a szempontból, bár ő ezt biztosan nem ismerné el. Alaposan szemügyre vettem Savannah-t. - Fogadjunk, hogy jó tanuló voltál! - Kitűnő. Az osztályból rendszeresen én mondtam a búcsúbeszédet a tanévzárón. - Hát, ez nem lep meg! - Tényleg? - kérdezte. - Hogyhogy? Nem feleltem. - Volt már komoly kapcsolatod? - Most térünk rá a lényegre, igaz? - Csak megkérdeztem. - Szerinted? - Szerintem... - mondtam elnyújtva a szót -, fogalmam sincs. Elnevette magát. - Akkor inkább napoljuk el ezt a kérdést. Nem árt egy kis titokzatosság! Ráadásul fogadni mernék, hogy magadtól is kitalálod. A pincérnő kihozta a vödörnyi garnélarákot és a hozzá való koktélszószt műanyag tálakban. Letette az egészet az asztalra,
és úgy töltötte ki a teánkat, mint aki ezer éve ezt csinálja. Aztán sarkon fordult anélkül, hogy megkérdezte volna, kérünk-e még valamit. - Ez a hely messze földön híres a vendégszeretetéről... - Csak sok a dolga - vette védelmébe a pincérnőt Savannah, miközben kivett egy rákot. - Arról nem is beszélve, hogy tudja, hogy most próbálsz behálózni, és nem akart zavarni... Leszedte a rákról a páncélját, és a szószba mártotta, majd beleharapott. Én is kiszedtem néhányat a tányéromra. - Mire vagy még kíváncsi? - kérdezte. - Nem tudom. Bármire. Mit szeretsz a legjobban a főiskolán? Elgondolkodott, miközben telepakolta a tányérját. - Vannak jó tanárok - mondta végül. - A főiskolán az a jó, hogy megválaszthatjuk magunknak a tanárokat, és - bizonyos keretek között - a tanrendünket is mi magunk állíthatjuk össze. Amikor elkezdtem, apám azt tanácsolta, hogy ha tehetem, elsősorban tanárt válasszak, ne tantárgyat. Persze tudta, hogy bizonyos tárgyak nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megkapjuk a diplomát, de azt is, hogy egy jó tanár megfizethetetlen. Úgy inspirálja a hallgatókat, hogy közben szórakoztat is, ráadásul az ember rengeteget tanul anélkül, hogy észrevenné. - Mert szenvedélyesen szereti a szakterületét - tettem hozzá. A tekintetével jelezte, hogy egyetért. - Így van! Olyan előadásokra jártam be, amelyekről életemben nem gondoltam volna, hogy érdekelni fognak, ráadásul a szakmámtól is igen távol állnak. És tudod, mi az érdekes? Hogy a mai napig emlékszem ezekre az órákra, mintha csak most lettek volna! - Az igen! Azt hittem, azt fogod mondani, hogy a kosármeccsek jelentik a főiskolai élet csúcspontját. A Chapel Hillben ez sokaknak szinte a vallásává vált.
- Azt is szeretem. Csakúgy, mint a rengeteg barátot, akit szerezhet az ember, és az önállóságot és így tovább. Sokat tanultam, amióta elköltöztem Lenoirból. Csodálatos életet éltem ott, a szüleim is csodálatosak, de... mindentől megóvtak. Azóta volt néhány olyan élményem, ami kicsit felnyitotta a szememet. - Mint például? - Sok minden. Például az állandó nyomás, hogy ha szórakozni megyek, rúgjak be, és szedjek fel valakit. Az első évben utáltam a főiskolát. Nem tudtam beilleszkedni. Kértem a szüleimet, hadd költözzem haza, vagy menjek át másik főiskolára, de nem engedték. Valószínűleg tudták, hogy később megbánnám, és azt hiszem, igazuk volt. Valamikor másodéves koromban találkoztam néhány olyan lánnyal, akik hozzám hasonlóan gondolkodtak ezekről a dolgokról, és azóta sokkal jobban érzem magam. Tagja lettem néhány keresztény diákcsoportnak, szombat reggelenként Raleigh-ban, egy menedékhelyen segítek a szegényeknek, és egyáltalán nem vágyom arra, hogy mindenféle bulikba járjak, és akárkivel randizzak. Illetve, ha el is megyek egy buliba, akkor sem érzek erre késztetést. Egyszerűen rájöttem, hogy nem kell ugyanazt csinálnom, amit mások. Sokkal inkább azt, ami szerintem jó. Ez megmagyarázza, hogy előző este miért maradt velem, gondoltam. Vagy például most. Felcsillant a szeme. - Valahogy úgy, mint te, azt hiszem! Az elmúlt néhány évben felnőttem. Vagy is, azonkívül, hogy mindketten remekül szörfözünk, ez is közös bennünk. Felnevettem. - Hát, igen! Azzal a különbséggel, hogy nekem sokkal nehezebb volt, mint neked. Előrehajolt.
- Apám mindig azt mondta, hogy ha valami nehézségem támad, nézzek körül, és meglátom, hogy mindenki másnak vannak gondjai, amit ők ugyanolyan komolynak éreznek, mint én a magamét. - Bölcs ember lehet az édesapád. - Az édesanyám is az. Azt hiszem, mindketten a főiskola öt legjobb tanulója közé tartoztak. Így jöttek össze. A könyvtárban. A nevelés mindkettőjük számára fontos volt, és én lettem az ő "projektjük". Már óvodás korom előtt tudtam olvasni, pedig sosem erőltették. És amióta az eszemet tudom, felnőttként kezelnek. Egy pillanatra elgondolkodtam, milyen lett volna az életem, ha ilyen szüleim lettek volna, de elhessegettem a gondolatot. Tudtam, hogy apám minden tőle telhetőt megtett értem, és végül is nem nevelt rosszul. Menet közben persze voltak zökkenők, de célba értem. Akárhogy is volt, csak eljutottam odáig, hogy rákot ettem egy ütött-kopott belvárosi étteremben egy olyan lánnyal, akiről már tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni. Vacsora után visszamentünk a házhoz, amely szokatlanul csendes volt. Még szólt a zene, de a legtöbben csak heverésztek a tűz körül, mint akik tudják, hogy másnap korán kezdődik a nap. Tim is köztük volt, nagy beszélgetésben valakivel. Savannah azzal lepett meg, hogy megfogta a kezemet, és megállított, mielőtt a többiekhez értünk. - Nem sétálunk egyet? - kérdezte. - Szeretném, ha egy kicsit leülepedne a vacsora, mielőtt a többiekhez csatlakozunk. Fölöttünk fátyolfelhők takarták el a csillagokat, és a telihold éppen akkor jelent meg a látóhatár fölött. Enyhe szellő csapta meg az arcom, miközben a hullámok szüntelen morajlását hallgattam. Az óceán éppen apadt, így közvetlenül a víz mentén, a keményebb, tömörebb homokban sétálgattunk. Savannah a vállamra tette a kezét, amíg levette a
szandálját. Én is az enyémet, majd némán tettünk néhány lépést. - Olyan gyönyörű itt minden! Imádom a hegyeket, de ez a maga nemében páratlan hely! Olyan... békés! Nekem ugyanez jutott eszembe Savannah-ról, de képtelen voltam szavakba önteni. - Olyan hihetetlen, hogy még csak tegnap óta ismerjük egymást! - tette hozzá. - Olyan, mintha már sokkal régebb óta lenne így... Jólesett megfogni a meleg kezét. - Ugyanez járt az én fejemben is. Álmodozó mosollyal szemlélte a csillagokat. - Vajon mit gondolhat erről Tim? - mormolta, és rám nézett. - Szerinte kicsit naiv vagyok. - És tényleg az vagy? - Néha - ismerte el, én pedig elnevettem magam. Folytatta. - Ha látok két embert így andalogni, arra gondolok, milyen szépek együtt. Arra nem, hogy a homokdűnék mögött esetleg egymásnak esnek. Tudom, hogy előfordul ilyesmi is. Csak nem jut eszembe, ezért utóbb, amikor i1yenről hallok, mindig meglepődöm. Nem tehetek róla. Mint tegnap éjjel, miután elmentél. Hallottam ugyanezt két önkéntesünkről, és nem hittem a fülemnek! - Engem jobban meglepett volna, ha nem tették volna meg. - Ezt az egy dolgot nem szeretem a főiskolán. A legtöbb ember úgy gondolja, ezek az évek nem számítanak, ezért bármit kipróbálhatnak. Felelőtlenek a szexszel, az alkohollal, sőt, a kábítószerrel is. Tudom, hogy régimódinak tűnik, amit mondok, de egyszerűen nem értem. Talán ezért sem szerettem volna tegnap a többiekkel a tűz köré ülni. Őszintén szólva, kicsit csalódtam abban a két emberben, akikről ezt hallottam, és nem volt kedvem úgy tenni, mintha nem így éreznék. Azt is tudom, hogy nincs jogom elítélni őket, és biztosan jó
emberek, hiszen segíteni jöttek, de akkor is: mi értelme ennek? Nem kellene az ilyesmit annak tartogatni, akit igazán szeretünk? Hogy tényleg legyen értelme? Éreztem, hogy nem vár választ, ezért hallgattam. - Ki mondta el neked, hogy azok ketten mit csináltak? - Tim. Azt hiszem, ő is csalódott, de nem tud mit tenni. Küldje őket haza? Elég messze elsétáltunk, úgyhogy visszafordultunk. A távolban a tűz körül néhány alak sziluett je látszott. A párás levegőnek sóillata volt, és amerre léptünk, errefelé gyakran látható szellem rákok igyekeztek búvóhelyeikre. - Ne haragudj! - szólalt meg Savannah. - Egy kicsit eltértem a témától. - Hogy érted ezt? - Hát úgy, hogy egy kicsit kiakadtam ezen az egészen. Nincs jogom ítélkezni mások felett. Nem rám tartozik. - Mindenki ítélkezik - mondtam. - Emberi dolog. - Tudom, de... én sem vagyok tökéletes. Végül úgyis csak Isten akarata számít, annyit pedig már megtanultam, hogy az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Elmosolyodtam. - Miért mosolyogsz? - kérdezte. - Úgy beszélsz, mint a lelkészünk. Ugyanezt szokta mondani. Végigsétáltunk a parton. Elindultunk a ház felé, és egyre távolabb kerültünk a víztől, ezért egyre finomabb homokban lépdeltünk. Minden lépéssel bizonytalanabbá vált a járásunk, ilyenkor éreztem, ahogy Savannah megszorítja a kezem. Kíváncsi voltam, hogy a tűzhöz érve elengedi-e, és amikor így tett, egy kicsit elszomorodtam. - Sziasztok! - kiáltotta Tim barátságosan. - Hát visszajöttetek? Randy is ott volt, a szokásos sértődött arckifejezéssel. Az igazat megvallva kezdtem unni ezt az állandó neheztelést.
Brad Susan mögött állt, aki a fiú mellkasára hajtotta a fejét. Susan láthatóan nem tudta eldönteni, hogy úgy tegyen-e, mint aki örül Savannah boldogságának, mert akkor így megtudhatja tőle a részleteket, vagy dühös legyen, hogy Randy kedvében járjon. A többiek, akiket láthatóan nem nagyon érdekelt a téma, visszamentek beszélgetni. Tim felállt, és elindult felénk. - Milyen volt a vacsora? - Kitűnő! - lelkendezett Savannah. - Kaptam egy kis ízelítőt a helyi kultúrából. A Ráktanya nevű helyen voltunk. - Jól hangzik! - kommentálta Tim. Próbáltam féltékenység nyomait felfedezni a hangjában, de nem sikerült. Tim a válla mögé bökött, és folytatta: - Csatlakoztok hozzánk? Lassan véget ér a buli. Készülünk a holnapi napra. - Én elég álmos vagyok. Úgy gondoltam, hogy elkísérem Johnt az autóhoz, utána megyek aludni. Mikor kelünk holnap? - Hatkor. Megreggelizünk, aztán fél nyolcra az építkezésre megyünk. Ne felejts naptejet hozni magaddal! Tűző napon fogunk dolgozni. - Rendben. Szólj a többieknek is! - Már szóltam! - mondta. - Reggel újra megteszem. De meglátod, így is lesz, aki elfelejti, és le fog égni! – Reggel találkozunk! - mondta Savannah. - Rendben. - Felém fordult. - Örülök, hogy eljöttél ma! - Én is! - Ha unatkoznál az elkövetkező hetekben, bármikor jól jön egy kis segítség... Nevettem. - Már vártam, hogy valaki ezt mondja! - Nem tudom megtagadni önmagam - mondta a kezét nyújtva. - De egyébként is remélem, hogy találkozunk még! Kezet ráztunk. Tim visszament a helyére, Savannah pedig a ház felé intett. Elindultunk a homokdűne felé, ahol a
szandálokat hagytuk. Felhúztuk őket, aztán a fapallón sétálva keresztülvágtunk a füvön, és megkerültük a házat. Egy perc múlva az autónál voltunk. A sötétben nem láttam jól az arcát. - Jól éreztem magam ma este! - mondta. - És egész nap... Nyeltem egy nagyot. - Mikor láthatlak újra? Egyszerű kérdés volt, talán várta is, de meglepődtem, mennyire érződött a hangomban a vágy. Még meg sem csókoltam. - Azt hiszem - válaszolta -, ez rajtad múlik... Tudod, hol találsz! - Mit szólnál a holnap estéhez? - böktem ki. - Ismerek egy helyet, ahol élő zene van, és jó bulik szoktak lenni. A füle mögé simított egy hajtincset. - Legyen inkább holnapután, jó? Csak mert az első nap az építkezésen mindig olyan... izgalmas és egyben kimerítő szokott lenni. Nagy közös vacsora lesz, amiből nem illik kimaradnom. - Persze, értem - feleltem, de egyáltalán nem örültem neki. Biztosan érezte a hangomban a csalódottságot. - Mint már Tim is említette: ha van kedved, tarts velünk! - Nem, köszönöm! A kedd este jó lesz. Ott álldogáltunk egymással szemben. Ezek voltak egy randevúban a legkínosabb pillanatok, amelyekhez talán soha nem leszek képes hozzászokni. Épp mire rászántam volna magam, hogy megcsókoljam, Savannah elfordult. Ha más lányról lett volna szó, talán utána vetettem volna magam, csak hogy lássam, mit szól hozzá. Nem szívesen árultam el az érzéseimet, de impulzív voltam, és gyorsan cselekedtem. Savannah-val kapcsolatban teljesen lebénultam. Ugyanakkor nem is tűnt úgy, hogy nagyon sietne. Egy arra elhaladó autó törte meg a varázst. Savannah tett egy lépést a ház felé, aztán megállt, és megfogta a karomat. Hirtelen arcon puszilt. Szinte testvéri csók volt, de puha ajkát
és az illatát még akkor is magamon éreztem, amikor ő már hátra lépett. - Tényleg jól éreztem magam - mondta halkan. - Azt hiszem, hosszú-hosszú ideig nem fogom elfelejteni a mai napot. Elengedte a karom, majd eltűnt egy szempillantás alatt, és felment a lépcsőn. Éjjel csak forgolódtam az ágyamban, és újra átéltem a nap eseményeit. Végül felültem, és eszembe jutott, hogy bárcsak elmondtam volna neki, milyen sokat jelentett nekem az együtt töltött idő. Az ablakomon kinézve éppen egy hullócsillagot láttam, ahogy fényes fehér csóvájával végigsuhant az égen. Szerettem volna azt hinni, hogy ez jó előjel, bár nem igazán tudtam eldönteni, hogy mié. Inkább századszor is felidéztem, ahogy Savannah lágyan arcon csókolt, és azon tűnődtem, hogyan tudtam így beleszeretni valakibe, akit alig egy napja ismerek.
Ötödik fejezet Jó reggelt, apa! - tántorogtam ki a konyhába másnap. A verőfényes reggeli napsütésben hunyorogva megálltam, és a tűzhelynél tevékenykedő apámat néztem. Sült szalonna illata lengte be a helyiséget. - Ó... szia, John! Lehuppantam egy székre, még mindig az álmot törölgetve a szememből. - Igen, tudom, hogy még nagyon korán van, de látni akartalak, mielőtt munkába indulsz. - Ó - felelte. - Rendben. Akkor készítek neked is reggelit. Annak ellenére, hogy megzavartam a napi rutinját, szinte
izgatottnak tűnt. Ilyenkor éreztem igazán, hogy örül nekem. Kávé van? - kérdeztem. - A kávéfőzőben. Kitöltöttem magamnak egy csészével, és az asztalhoz léptem. Az aznapi újság érintetlenül hevert rajta. Apám mindig átfutotta reggelizés közben, és tudtam, hogy jobban teszem, ha addig nem nyúlok hozzá. Mindig különösen fontos volt neki, hogy ő vegye kézbe először, ráadásul mindig pontosan ugyanabban a sorrendben olvasta el a rovatokat. Arra számítottam, hogy apám megkérdezi majd, hogy hogyan telt az estém Savannah-val, de szótlanul folytatta a főzést. Az órára pillantva arra gondoltam, hogy Savannah pár percen belül elindul a házhoz, amelyen dolgoznak, és azon tűnődtem, vajon ő is annyit gondol-e rám, mint én rá. A rá váró reggeli felfordulásban valószínűleg eszébe sem jutottam. Ettől a felismeréstől váratlanul rosszkedvem lett. - Mit csináltál tegnap este? - kérdeztem végül apámtól, hogy eltereljem a gondolataimat Savannah-ról. Tovább kavargatta az ételt, mintha meg sem hallott volna. - Apa! szóltam rá újból. - Igen? - kérdezte. - Hogyan telt? - Mi? - Az estéd. Történt valami érdekes? - Nem - felelte. - Semmi. - Rám mosolygott, majd néhány szeletet megfordított a serpenyőben. A sercegés felerősödött. - Nekem nagyszerűen! - próbálkoztam. - Savannah igazán remek lány. Képzeld, tegnap még templomba is elmentünk együtt! Azt képzeltem, hogy kérdezősködni kezd majd, és be kell vallanom, hogy vágytam is rá. Azt reméltem, hogy majd egy jót beszélgetünk, valahogy úgy, ahogy más apák teszik ezt a fiaikkal, hogy velem fog nevetni, és talán egy-két viccet is elsüt. Ehelyett újabb gázrózsát gyújtott meg, egy kisebb
serpenyőbe olajat locsolt, majd ráöntötte a felvert tojásokat a rántottához. - Betennél pár szeletet a kenyérpirítóba? - kérdezte végül. - Persze - sóhajtottam nagyot, és tudtam jól, hogy ismét néma csendben fogunk reggelizni. - Máris... A nap további részében szörfözni mentem, legalábbis megpróbáltam. Az éjszaka folyamán lenyugodott az óceán, így a hullámok nem voltak elég nagyok. Tovább rontott a helyzeten, hogy a parthoz sokkal közelebb törtek meg, mint előző nap, így még ha jött is néhány, amelyet érdemes volt meglovagolni, nem lehetett túl sokáig a hátán maradni, mert hamar belesimult a homokos partba. Régebben valószínűleg Oak Islandig, vagy Atlantic Beachen keresztül akár Schackleford Banksig is elmentem volna abban a reményben, hogy ott jobb hullámokat találok. Aznap azonban semmi kedvem nem volt ehhez. Inkább maradtam azon a partszakaszon, ahol előző nap szörföztem. A ház valamivel arrébb állt a parton, és szinte lakatlannak tűnt. A hátsó ajtó zárva volt, a törülközők is eltűntek, és egyetlen alakot sem láttam elhaladni az ablakok előtt, vagy kilépni a verandára. Kíváncsi voltam, mikor térnek vissza. Talán négy-öt óra körül, gondoltam, és úgy döntöttem, hogy addigra én már nem leszek itt. Egyébként sem volt semmi keresnivalóm itt, és a legkevésbé sem szerettem volna, hogy Savannah azt gondolja, leskelődöm utána. Három körül elindultam, és beugrottam a Leroy-ba. Sötétebb, sivárabb volt a kocsma, mint ahogy emlékeztem rá, és ahogy beléptem, legszívesebben azonnal sarkon is fordultam volna. Mindig úgy élt az emlékeimben, mint a hivatásos alkoholisták törzshelye, és csakugyan tele volt whiskyspoharak fölé görnyedő, magányos emberekkel, akik ide menekültek az élet viszontagságai elől. A pult mögött
megpillantottam magát Leroy-t, aki azonnal felismert, ahogy beléptem. Leültem a bárpulthoz, ő pedig automatikusan a sörcsap alá tartott egy korsót, és kezdte teletölteni. - Rég nem láttalak már errefelé - jegyezte meg. - Kerülöd a balhét? - Igyekszem... - morogtam. Körbepillantottam a kocsmában, miközben elém tolta a söröskorsót. - Tetszik, amit a hellyel csináltál - mondtam a vállam fölött hátra intve. - Aha. A vendégek kedvéért csináltam. Eszel is valamit? - Köszönöm, nem. Beérem ezzel. Letörölte előttem a pultot, majd a vállára dobta a rongyot, és arrébb ment, hogy mást is kiszolgáljon. Nem sokkal később éreztem, hogy valaki a vállamra teszi a kezét. - Johnny! Hát te meg mi a fenét keresel itt? Megfordultam, és az egyik régi ismerősömet pillantottam meg, akit azóta már nem is kedveltem. Ilyen volt ez a hely. Mindent utáltam benne, még a barátaimat is, és rá kellett jönnöm, hogy ez korábban sem volt másképp. Fogalmam sem volt, hogy mit keresek itt, vagy hogy egyáltalán miért vált annak idején a törzshelyemmé. Talán csak azért, mert itt állt, és nem volt más hely, ahová mehettem volna. - Szia, Toby! - feleltem. Toby - egy magas, cingár srác - leült mellém, és ahogy felém fordult, láttam, hogy alkoholtól zavaros a tekintete. Olyan szaga volt, mint aki már napok óta nem fürdött, és az ingén is kétes eredetű foltok éktelenkedtek. - Még mindig Rambót játszol? - kérdezte akadozó nyelvvel. - Látom, kigyúrtad magad... - Igen - feleltem szűkszavúan. - És neked mivel telnek a napjaid? - Hát, ezzel-azzal. Mostanában legalábbis. A vegyeskereskedésben dogoztam pár héttel ezelőttig, de a tulaj egy seggfej volt. - Még mindig a szüleidnél laksz?
- Persze - mondta szinte büszkén. Nagyot húzott az üvegből, majd a karomra pillantott. - jól nézel ki! Gyúrtál? kérdezte ismét. - Egy kicsit - feleltem. Nyilvánvalóan nem emlékezett rá, hogy épp az imént kérdezte ugyanezt. - Jó nagydarab lettél! Erre nem tudtam mit felelni. Toby ismét ivott. - Figyelj! Mandynél buli lesz ma este - mondta. Emlékszel Mandyre, ugye? Igen, emlékeztem. Egy lány a múltamból, akivel alig egy hétig jártunk együtt. Toby folytatta: - A szülei New Yorkba mentek, vagy hová, úgyhogy jó nagy durranás lesz! Mi már elkezdtünk melegíteni a bulira. Nem akarsz velünk tartani? A válla fölött négy fickó felé intett, akik a sarokban ültek egy asztalnál, előttük három üres korsóval. Kettőjüket ismertem régebbről, de a többieket még sosem láttam. - Nem tudok - feleltem. - Apámmal vacsorázom. Mindenesetre kösz! - Hagyd a fenébe apádat! Tök nagy buli lesz! Kim is jön! Újabb lány a múltamból, újabb emlék, amitől összerándult a gyomrom. Gondolni sem bírtam a fickóra, aki korábban voltam. - Nem lehet - mondtam a fejemet rázva. Felálltam, és a majdnem teli korsómat otthagytam a bárpulton. - Megígértem neki. Egyébként is nála alszom. Tudod, hogy van ez! Ezt végre megértette, és bólintott egyet. - Akkor fussunk össze valamikor a hétvégén, jó? Egypár haverommal elugrunk Ocracoke-ra szörfözni. - Talán - mondtam, bár tudtam, hogy úgysem tartok velük. - Apádnak még mindig ugyanaz a száma, mint régen? - Igen - feleltem. Elindultam kifelé, miközben tudtam, hogy úgysem fog felhívni, és hogy soha többé nem fogom betenni a lábam a Leroyba.
Hazafelé beugrottam a boltba pár szelet bélszínért, egy adag salátáért és öntetért, illetve pár szem krumpliért. Autó nélkül nem volt könnyű mindezt a szörfdeszkámmal együtt hazacipelni, de a séta jólesett. Évekig így jártam haza, a cipőm pedig sokkal kényelmesebb volt a bakancsomnál, amihez már annyira hozzászoktam. Amikor hazaértem, kivonszoltam a grillsütőt a garázsból, és előkerestem a brikettet és a gyújtófolyadékot. A sütő meglehetősen poros volt, mintha már évek óta nem használta volna senki. Felállítottam a hátsó verandára, majd lemostam róla a szénport és a pókhálókat, végül kitettem a napra száradni. Bementem a konyhába, a bélszínszeleteket megszórtam sóval, borssal és fokhagymaporral, a krumplikat becsomagoltam alufóliába. és betettem a sütőbe. Ezután a salátát egy nagy tálba borítottam. Amikor a grillsütő megszáradt, meggyújtottam benne a brikettet, és nekifogtam, hogy megterítsem az asztalt. Apám éppen akkor lépett be, amikor a hússzeleteket a grillre pakoltam. - Szia, apa! - szóltam oda neki a vállam fölött. Gondoltam, ma este én készítek vacsorát. - Ühüm - felelte. Úgy tűnt, egy kis időbe tellett, míg megbarátkozott a gondolattal, hogy nem ő főz nekem. Rendben tette még hozzá. - Hogy szereted a bélszínt? - Közepesen átsütve - felelte. Továbbra sem mozdult az üveg tolóajtó mellől. - Látom, nem sokat használtad a grillsütőt, mióta elmentem - mondtam. - Pedig kellene. Nincs jobb egy szelet bélszínnél! Egész úton hazafelé csorgott a nyálam... - Megyek, átöltözöm. - Körülbelül tíz perc múlva kész a vacsora.
Miután eltűnt a szobájában, visszamentem a konyhába, kivittem a krumplit és a salátástálat az asztalhoz, az öntettel, némi vajjal és szafttal együtt. Hallottam, ahogy a terasz ajtaja kinyílt, és megjelent apám két pohár tejjel a kezében. Úgy nézett ki, akár egy turista: rövidnadrágot, fekete zoknit, tornacipőt és egy virágos hawaii inget viselt. A lábszárai hófehéren világítottak, szemmel láthatóan évek óta nem volt rajta rövidnadrág. Talán még soha életében. Ahogy belegondoltam, én még soha életemben nem láttam rövidnadrágban. Igyekeztem úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne az öltözékében. - Épp időben - mondtam, és visszafordultam a grillsütőhőz. Két tányérra kiszedtem a bélszínszeleteket, és az egyiket elé tettem. - Köszönöm - mondta. - Szívesen. Salátát szedett a tányérjára. meglocsolta öntettel, majd kibontotta az egyik krumplit az alufóliából. Megkente vajjal, a tányérra pedig szaftot öntött. Semmi különös nem volt ebben, hacsak az nem, hogy mindezt néma csendben végezte. - Milyen napod volt? - tettem fel a szokásos kérdést. - Mint mindig - felelte. A szokásos válasz. Elmosolyodott, de nem mondott többet. Apám, az aszociális személyiség. Ismét azon tűnődtem, hogy vajon miért esik annyira nehezére egy beszélgetés, és próbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett fiatalkorában. Vajon hogyan talált rá a lányra, akit elvett feleségül? Tudom, milyen kötekedően hangzik ez a kérdés, mégsem megvetően értettem. Őszintén kíváncsi voltam a válaszra. Egy darabig csak a villák csörömpölése törte meg a csendet, amelyben étkeztünk. - Savannah mondta, hogy szeretne veled megismerkedni szólaltam meg végül. Levágott egy falatot a bélszínből.
- A hölgy barátod? Csak apám volt képes ilyen kifejezéseket használni. - Igen - feleltem. - Szerintem te is megkedvelnéd. Bólintott. - Főiskolára jár - magyaráztam. Érezte, hogy most neki kellene valamit mondania, és szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor végre eszébe jutott egy újabb kérdés. - Hogy találkoztatok? Elmeséltem neki a vízbe pottyant táska történetét, és próbáltam minél jobban kiszínezni és viccessé tenni, de egyszer sem nevette el magát. - Ez kedves volt tőled - jegyezte meg. Újabb mondat, amely véget vet a társalgásnak. Még egy szelet bélszínt vágtam magamnak. - Apa! Kérdezhetek tőled valamit? - Természetesen. - Ti hogy találkoztatok anyával? Évek óta most először érdeklődtem anyám felől. Mivel soha nem volt része az életemnek, és emlékeim sem voltak róla, ritkán éreztem késztetést, hogy róla kérdezzek. Most sem érdekelt igazán, csak beszélgetni szerettem volna apámmal. Ráérősen megkente vajjal a krumpliját, és én tudtam jól, hogy semmi kedve válaszolni a kérdésemre. - Egy étteremben találkoztunk - szólalt meg végül. Pincérnő volt. Vártam. Úgy tűnt, nincs több mondanivalója. - Csinos volt? - Igen - felelte. - Milyen volt? Szétnyomkodta a krumplit, és óvatosan megsózta. - Olyan, mint te - felelte végül. - Ezt hogy érted? - Hát... - tétovázott. - Olyan... makacs volt néha.
Nem egészen értettem, hogy miről beszél. Mielőtt hosszabban elidőzhettem volna ezen a megjegyzésén, felállt az asztaltól, és megfogta a poharát. - Kérsz még tejet? - kérdezte. Tudtam, hogy ez volt minden, amit anyámról megtudhattam.
Hatodik fejezet Az idő relatív. Tudom, hogy nem én vagyok az első, és közel sem a leghíresebb ember, aki erre rájött, ráadásul az én felismerésemnek semmi köze olyan, Einstein híres képletében szereplő fizikai fogalmakhoz, mint az energia, a tömeg vagy a fény sebessége. Nekem csak a csigalassúsággal vánszorgó órák juttatták mindezt eszembe, miközben Savannah-ra vártam. Az apámmal elköltött vacsora után csak rá tudtam gondolni. Másnap reggel az első gondolatom ő volt. Szörfözni indultam, és bár a hullámok még az előző napiaknál is jobbak voltak, nem igazán tudtam odafigyelni, és kora délután abba is hagytam. Kicsit tanakodtam, hogy elugorjak-e egy sajtburgerért a város legjobb burgereket árusító standjához a parton, de végül úgy döntöttem, hazamegyek, és később megpróbálom rábeszélni Savannah-t, hogy tartson velem. Beleolvastam a legújabb Stephen King regénybe, lezuhanyoztam, farmert és pólót húztam, majd úgy tűnt, már órák óta olvasok, amikor az órára pillantva döbbenten láttam, hogy alig húsz perc telt el. Ekkor jutott eszembe, hogy az idő relatív. Apám hazaért a munkából, és amikor meglátta az öltözékemet, felajánlotta a slusszkulcsát. - Savannah-val találkozol? - kérdezte.
- Igen - feleltem, ahogy felálltam a kanapéról és elvettem a kulcscsomót. - Lehet, hogy csak későn jövök haza. Megvakarta a tarkóját. - Rendben - mondta. - Reggeli holnap? - Rendben... - Valamilyen számomra érthetetlen okból kissé rémültnek tűnt. - Jól van - mondtam. - Akkor később találkozunk! - Addigra én már aludni fogok. - Nem szó szerint értettem. - Ühüm... - felelte. - Rendben. Elindultam az ajtó felé. Ahogy kinyitottam, meghallottam a sóhajtását. - Szeretnék én is találkozni Savannah-val - olyan halk volt a hangja, hogy alig hallottam meg. A nap sugarai már ferdén súrolták az óceán felszínét, amikor a házhoz értem. Miközben kiszálltam az autóból, különös izgatottságot éreztem. Már az idejét sem tudtam, amikor egy lány miatt utoljára ideges voltam, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy talán valami kezd kialakulni közöttünk. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mit és miért érzek, csak azt tudtam, hogy fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha a félelmeim beigazolódnának. Kopogás nélkül beléptem a bejárati ajtón. A nappali üresen tátongott, de az előszoba végéből hangokat hallottam, a hátsó verandán pedig a szokásos társaság gyülekezett. Kiléptem közéjük, és Savannah után érdeklődtem, mire megtudtam, hogy lent van a parton. Leszaladtam a homokos partra, de hirtelen megdermedtem, amikor megpillantottam őt, ahogy Randy, Brad és Susan mellett üldögélt egy dűne tövében. Nem vett észre, és hallottam, ahogy elneveti magát valamin, amit Randy mondott. Randyvel éppen úgy néztek ki, mintha egy pár
lennének, akárcsak Susan és Brad. Tudtam, hogy nem így van, és hogy valószínűleg csak az épülő házról beszélgetnek, vagy az elmúlt napok élményeit osztják meg egymással, de akkor sem örültem a látványnak. Ahogy annak sem, hogy Savannah ugyanolyan közel ült Randyhez, mint előző nap hozzám. Csak álltam ott, és arra gondoltam, vajon emlékszike még a randinkra, de amikor megpillantott, úgy mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben volna. - Hát itt vagy? - szólított meg. - Már kezdtem aggódni, hogy hol lehetsz! Randy elvigyorodott. Savannah megjegyzése ellenére szinte győzedelmes mosoly ült az arcán. Ha nincs itthon a macska, cincognak az egerek, gondolhatta magában. Savannah felállt, és odajött hozzám. Fehér, ujjatlan blúzt viselt és egy könnyű, bő nyári szoknyát, amely a járása ritmusára lengedezett. A válla árnyalatnyival barnább volt, ami a tűző napon töltött órákról tanúskodott. Amikor odaért hozzám, lábujjhegyre emelkedett, és egy puszit nyomott az arcomra. - Szia! - mondta, majd átkarolta a derekamat. - Szia! Kissé hátradőlt, és úgy tanulmányozta az arckifejezésemet. - Látom, hiányoztam! - jegyezte meg csipkelődve. Mint mindig, most sem jutott eszembe értelmes válasz, ő pedig látva, hogy képtelen vagyok ezt magamtól kinyögni, rám kacsintott. - Talán te is hiányoztál nekem - tette még hozzá. Megérintettem a csupasz vállát. - Indulhatunk? - Tőlem! Elindultunk az autó irányába, miközben megfogtam a kezét. Az érintésétől hirtelen olyan érzésem lett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a világban. Legalábbis majdnem...
Kihúztam magam. - Láttam, hogy Randyvel beszélgettetek... - próbáltam közömbösnek hallatszani. Megszorította a kezemet. - Jól láttad! Ismét nekiveselkedtem: - Gondolom, ti ketten jól összebarátkoztatok munka közben. - Ó, igen! És jól gondoltam, tényleg nagyon kedves srác. Miután itt végez, hathetes szakmai gyakorlatra megy New Yorkba, a Morgan Stanleyhez. - Aha... - morogtam. Halkan elnevette magát. - Csak nem vagy rá féltékeny? - Én? Dehogy! - Nagyszerű - felelte, és ismét megszorította a kezemet -, mivel semmi okod rá! Szinte mentőövként kapaszkodtam az iménti szavaiba. Egyáltalán nem volt szükséges, hogy ezt mondja, mégis nagyon boldoggá tett, hogy megtette. Odaértünk az autóhoz, én pedig kinyitottam neki az ajtót. - Arra gondoltam, hogy elmehetnénk az Osztriga nevű éjszakai bárba, ami kicsit lejjebb van a parton. Ma este koncert lesz, és esetleg elmehetnénk táncolni is. - És addig mit csináljunk? - Éhes vagy? - kérdeztem hirtelen, a délután kihagyott sajtburgerre gondolva. - Egy kicsit - felelte. - Ettem pár falatot, amikor visszaértünk, úgyhogy még nem vagyok nagyon éhes. - Akkor sétálhatnánk egyet a parton... - Hm... talán egy kicsit később! Nyilvánvaló volt, hogy már van egy terve. - Ki vele! Mit forgatsz a fejedben? Felcsillant a szeme.
- Mi lenne, ha elugranánk, és beköszönnénk apádhoz? Azt hittem, nem jól hallok. - Ezt most komolyan mondod? - Igen, komolyan - felelte. - Csak egy rövid időre. Utána elmehetünk enni meg táncolni is. Tétováztam, mire a vállamra tette a kezét, és könyörgőn nézett rám: - Kérlek! Nem örültem túlságosan az ötletnek, de képtelen voltam nemet mondani a kérésére. Kezdtem megszokni ezt, de azért mégis jobban szerettem volna kettesben tölteni vele az este hátralevő részét. Azt sem értettem, hogy miért akarja annyira látni apámat éppen aznap este, hacsak azért nem, mert korántsem lelkesedett annyira az ötletért, hogy kettesben maradjunk, mint én. Őszintén szólva, engem kissé lehangolt a javaslata. Savannah mindenesetre igazán jó hangulatban volt, és rengeteget mesélt az elmúlt napokban a ház körül végzett munkájukról. Másnapra tervezték az ablakok helyrehozatalát. Mint kiderült, Randy mindkét napon közvetlenül mellette dolgozott, ami megmagyarázta "újdonsült barátságukat". Savannah legalábbis ezt a kifejezést használta. Randy bizonyára nem így írta volna le a kettejük viszonyát. Pár perccel később behajtottunk a házunk elé, és megpillantottam az apám dolgozószobájából kiszűrődő fényt. Leállítottam a motort, de mielőtt kiszálltam volna, még piszmogtam egy kicsit a kulcsokkal. - Azt meséltem, ugye, hogy apám nem a szavak embere... - Igen - felelte. - De nem zavar! Csak meg akarok ismerkedni vele.
- Miért? - kérdeztem. Tudtam, hogy a hangom elég árulkodó, de képtelen voltam leplezni az érzéseimet. - Azért, mert ő a családod. És mert ő nevelt fel. Miután apám magához tért a meglepetésből, hogy ilyen hamar visszatértünk Savannah-val, illetve megtörtént a bemutatkozás is, zavartan beletúrt gyér hajába, és a padlót bámulta. - Elnézést, hogy nem telefonáltunk ide előtte, de ne Johnt hibáztassa ezért - szólalt meg Savannah -, én tehetek róla! - Ó - felelte apám. - Semmi baj. - Rosszkor jöttünk? - Nem, dehogy... - Felpillantott, majd ismét vissza a padlóra. - Örülök, hogy megismerhetem - tette hozzá. Egy darabig szótlanul álltunk mind a hárman a nappaliban. Savannah kedvesen mosolygott, de apám valószínűleg észre sem vette. - Megkínálhatom egy kis innivalóval? - kérdezte apám, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ő itt a házigazda. - Köszönöm, nem kérek - felelte Savannah. - John mesélte, hogy milyen nagy érmegyűjteménye van. Apám felém fordult, mintha tőlem várna segítséget, hogy mit feleljen. - Hát, igyekszem... - mondta végül. - Éppen ebben zavartuk meg ilyen udvariatlanul? kérdezte Savannah ugyanazon a csipkelődő hangon, amit velem szokott használni. Legnagyobb meglepetésemre apám idegesen felnevetett. Alig hallhatóan, de nevetett! Hihetetlen! - Nem, nem zavartak meg. Éppen egy új érmét vizsgáltam meg, amelyet a minap vásároltam. Észrevettem, hogy válasza közben az én reakciómat figyeli.
Savannah mindezt vagy nem vette észre, vagy csak úgy tett. - Ó, igazán? - kérdezte. - Mifélét? Apám zavarában egy helyben topogott. Majd döbbenten láttam, hogy felnéz, és azt kérdezi: - Szeretné megnézni? Negyven percet töltöttünk apám dolgozószobájában. Én többnyire csak ültem ott, és azokat a történeteket hallgattam, amelyeket már rég kívülről fújtam. A legtöbb komoly gyűjtőhöz hasonlóan csak néhány érmét tartott otthon, fogalmam sem volt, hogy a többit hol tárolja. A gyűjtemény egy részét pár hetente elcserélte, így mindig újabb érmék bukkantak elő szinte a semmiből. Általában nem volt egy tucatnál több érme egyszerre a dolgozószobájában, és azok sem voltak értékesek, de Savannah-nak akár egy közönséges egypennyst is mutathatott volna, attól is elájult volna. Savannah-nak rengeteg kérdése volt, a legtöbbre a választ akár tőlem, akár bármelyik érmékről szóló könyvből is megtudhatta volna, de idővel a kérdései egyre összetettebbekké váltak. Nem az érdekelte, hogy egy érme mennyit érhet, inkább arról kérdezősködött, hogy mikor és hol talált rá apám, mire ifjúkorom Atlantában, Charlestonban, Raleigh-ban és Charlotte-ban töltött hétvégéinek unalmas történeteit hallgattuk végig. Apám rengeteget mesélt ezekről a kirándulásokról. Mármint önmagához képest. Továbbra is hajlamos volt hosszú percekig hallgatásba burkolózni, de valószínűleg többet beszélgetett ez alatt a negyven perc alatt Savannah-val, mint velem, amióta megérkeztem a tengerentúlról. Jól megfigyelhettem azt a szenvedélyt, amelyre Savannah utalt, és amelyet már vagy ezerszer láttam apám arcán, de ez sem változtatott a véleményemen, hogy az érméket csak arra
használja, hogy elmeneküljön az élettől, ahelyett hogy belevetné magát. Annak idején azért hagytam fel azzal, hogy az érmékről beszélgessek vele, mert valami másról is szerettem volna beszélni vele. Apám pedig azért nem firtatta tovább a dolgot, mert tudta ugyan, hogy hogyan érzek, de képtelen volt más témához hozzászólni. És mégis... Apám boldog volt, és ezzel én is tisztában voltam. Láttam, hogy felcsillan a szeme, miközben elővesz egy érmét, és megmutatja rajta a pénzverde jelét, vagy azt, hogy milyen éles volt a prés, amellyel nyomták, illetve elmagyarázza, hogy milyen eltérések lehetnek az érmék értéke között attól függően, hogy koszorú vagy nyilak díszítik a szélüket. Mutatott Savannah-nak néhány próbaveretet, illetve a kedvencei közül a West Pointban vert érméket. Elővett egy nagyítót, hogy a tipikus hibákat is megmutassa, és amikor Savannah a kezébe vette, láttam apám arcán az izgatottságot. Az érmékkel szembeni közömbösségem ellenére kénytelen voltam elmosolyodni apám örömtől sugárzó ábrázatát látva. Persze, mégiscsak az apám volt, és csodák nem léteztek. Miután megmutatta az érméket, és elmesélt róluk mindent, amit tudott, még azt is, hogy hol szerezte be őket, kifogyott a mondanivalóból. Kezdte önmagát ismételni, és ezt észre is vette, amitől csak még visszahúzódóbbá és szótlanabbá vált. Idővel Savannah-nak is feltűnhetett egyre növekvő feszélyezettsége, mert egyszer csak az asztalon heverő érmék felé intett. - Mr. Tyree, nagyon köszönöm! Azt hiszem, máris rengeteget tanultam magától! Apám kissé fáradtan elmosolyodott, mire felálltam. - Igen, tényleg nagyszerű volt! De azt hiszem, most már ideje indulnunk... - mondtam. - Ó... értem. - Nagyon örülök, hogy megismerhettem!
Apám újra bólintott egyet, mire Savannah odahajolt hozzá, és megölelte. - Ezt igazán megismételhetnénk valamikor - súgta apám fülébe, aki viszonozta ugyan az ölelését, de a gyerekkoromból ismerős élettelen mozdulattal. Azon tűnődtem, vajon Savannah is olyan kényelmetlenül érzi-e magát ebben a helyzetben, mint szemmel láthatóan apám. Már az autóban ültünk, és láttam, hogy Savannah teljesen elmerült a gondolataiban. Szerettem volna kifaggatni őt az apámról szerzett benyomásairól, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a válaszát. Tisztában voltam vele, hogy apámmal nem a legjobb a kapcsolatunk, de abban igaza volt Savannah-nak, hogy ő a családom, és ő nevelt fel. Sok mindent felróhattam volna neki, de arra a legkevésbé sem volt szükségem, hogy ezt valaki más tegye meg helyettem. Mégis olyan érzésem volt, hogy Savannah semmi rosszat nem mondana róla, egyszerűen azért, mert ellenkezik a természetével. Amikor végül odafordult hozzám, az arcán mosoly ült. - Nagyon köszönöm, hogy elhoztál hozzá mondta. - Apád olyan... melegszívű ember. Még soha senkitől nem hallottam, hogy így jellemezte volna őt, de nagyon jólesett ezt hallanom. - Örülök, hogy megkedvelted őt! - Igen, így van - felelte komolyan. - Nagyon... kedves volt. Rám pillantott. - De azt hiszem, most már értem, hogy miért keveredtél annyiszor bajba fiatalabb korodban. Nem olyan apának tűnik, aki szigorúan lefekteti a szabályokat. - Hát, nem... - értettem egyet vele. Játékosan összeráncolta a homlokát. - Amit te, persze, gonoszul ki is használtál! Elnevettem magam. - Hát, igen, valahogy így történt.
Megcsóválta a fejét. - Nem lett volna szabad... - Gyerek voltam még. - Á, a jó öreg kifogás! Tudod, hogy milyen gyenge lábakon áll ez az érvelés, ugye? Én soha nem használtam ki a szüleimet! - Igen, te tökéletes gyerek voltál! Azt hiszem, erről már beszéltünk. - Most gúnyolódsz velem? - Dehogyis! Továbbra is rám bámult. - Szerintem gúnyolódsz! - döntötte el végül. - Na jó, egy kicsit, lehet... Elgondolkodott a válaszomon. - Hát, talán meg is érdemeltem. De csak hogy tudd, nem voltam tökéletes! - Tényleg? - Persze, hogy nem! Tisztán emlékszem például, hogy egyszer negyedikben az egyik dolgozatomra 4-est kaptam. Megdöbbenést színleltem. - Nem! Az nem lehet! - Pedig igaz... - És hogy élted túl? - Szerinted? - Vállat vont. - Megfogadtam, hogy soha többé nem fog előfordulni. Efelől nem voltak kétségeim. - Nem vagy még éhes? - Már azt hittem, sosem kérdezed meg! - És mihez lenne kedved? A haját egy pillanatra összefogta lófarokká, majd ismét leengedte. - Mit szólnál egy hatalmas, zaftos sajtburgerhez? Ahogy ezt mondta, az jutott eszembe, hogy ez a lány túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen.
Hetedik fejezet El kell ismernem, hogy a legkülönlegesebb helyekre viszel el vacsorázni - mondta Savannah hátrafordulva. Távol, a dűnéken túl hosszú sor kígyózott a parkoló közepén álló hamburgeres stand előtt. - Ez a legjobb hely a városban! - mondtam később egy hatalmas hamburgerbe harapva. Savannah szorosan mellettem ült a homokban, arccal a víz felé. A hamburgerek isteniek voltak: ízletesek és jó vastagok, és bár a sült krumpli kicsit zsírosabb volt a kelleténél, tökéletes volt a vacsoránk. Savannah falatozás közben a tengert bámulta, és a lemenő nap fényében úgy tűnt, hogy még nálam is otthonosabban érzi magát ezen a vidéken. Ismét eszembe jutott, ahogyan apámmal beszélgetett. Ahogyan egyébként mindenki mással is beszélgetett, beleértve engem is. Megvolt az a különleges képessége, hogy mindig azt nyújtotta, amire a másiknak éppen szüksége volt, anélkül hogy megtagadta volna önmagát. Senkit sem ismertem, aki hasonlított volna hozzá megjelenésben, a személyiségében, és ismét azon tűnődtem, hogy vajon mit látott meg ő bennem. Jobban már nem is különbözhettünk volna egymástól. Ő a hegyekben nőtt fel, tehetséges volt és kedves, a szüleitől rengeteg oda figyelést kapott, és leghőbb vágya volt, hogy a rászorulókon segítsen. Én csak egy tetovált, faragatlan katona voltam, aki még a saját otthonában is idegennek érzi magát. Abból, ahogyan apámmal beszélt, egyértelmű volt számomra, milyen sok törődést kapott a szüleitől. Ahogy ott ült mellettem, azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint ő. - Mi jár a fejedben? Kíváncsi, ámde kedves kérdése kizökkentett a gondolataimból.
- Azon tűnődtem, hogy vajon miért vagy most itt? vallottam be. - Mert szeretem a tengerpartot. Nem túl gyakran tehetem meg ezt. Tudod, ahonnan én jövök, nem túl gyakoriak az ekkora hullámok és a halászhajók. Az arcomat látva megsimogatta a kezemet. - Ez egy kissé szemtelen volt részemről - mondta. - Ne haragudj! Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni. Félretettem a maradék hamburgeremet, és arra gondoltam, vajon miért olyan fontos ezt tudnom. Ismeretlen érzés volt ez számomra, olyasmi, amiről azt sem tudtam, hogy egyáltalán hozzá tudnék-e szokni. Savannah gyengéden vállon veregetett, aztán újból a víz felé fordult. - Annyira klassz itt! Már csak a víz felett lebukó nap látványa hiányzik ahhoz, hogy minden tökéletes legyen! - Hát, ahhoz keresztül kellene vágnunk az egész földrészen... - jegyeztem meg. - Tényleg? Csak nem azt akarod mondani, hogy a nap nyugaton nyugszik le? Észrevettem a huncut villanást a szeme sarkában. - Azt beszélik... Savannah csak a felét ette meg a sajtburgerének, a maradékot a táskájába süllyesztette, majd az általam félretett darabot is mellé tette. Miután összehajtogatta a táskát, nehogy a szél elfújja, kinyújtóztatta a lábait, és egyszerre kacér és ártatlan arckifejezéssel odafordult hozzám. - Szeretnéd tudni, hogy én mire gondoltam? Nem feleltem, csak néztem őt. - Arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna, ha az elmúlt néhány napot együtt tudtuk volna tölteni. Persze azt is nagyon élveztem, hogy a többieket egy kicsit jobban megismerhettem. Együtt ebédeltünk, és a tegnapi vacsora is nagyon jól sikerült, de valahogy végig olyan érzésem volt, mintha valami nem lenne rendben, mintha valami hiányozna. Csak amikor
megpillantottalak a parton közeledni, akkor döbbentem rá, hogy te voltál az. Nagyot nyeltem. Egy korábbi életemben biztosan megcsókoltam volna, de most bármennyire is szerettem volna, nem tettem. Ehelyett csak bámultam rá. A zavar leghalványabb jele nélkül állta a tekintetemet. - Amikor azt kérdezted, hogy miért vagyok most itt, azért viccelődtem a válasszal, mert azt gondoltam, hogy elég nyilvánvaló az oka. Amikor veled vagyok, egyszerűen csak... jól érzem magamat. Könnyed vagyok, amilyen mindig is szerettem volna lenni. Akárcsak a szüleim. Olyan jól megvannak együtt, és emlékszem, hogy gyerekkorom óta én is valami ilyesmire vágytam. Elhallgatott, majd újra folytatta: - Szeretném, ha egy nap majd megismernéd őket. Egészen kiszáradt a torkom. - Annak én is nagyon örülnék! Könnyedén a kezembe csúsztatta az övét, és az ujjaink összefonódtak. Békésen üldögéltünk tovább. A víztől nem messze parti madarak bökdösték csőrükkel a homokot, élelem után kutatva. Egy csapat sirály szétrebbent a partot nyaldosó hullámok előtt. Az égboltot baljós fellegek kezdték ellepni. A parton mindenfelé szerelmespárok kószáltak az indigókék ég alatt. A levegő megtelt a partnak csapódó hullámok zajával, ahogy ott ültünk. Minden olyan különösen újnak tűnt. Újnak, mégis ismerősnek, mintha mindig is ismertük volna egymást, pedig még egy igazi pár sem voltunk. És nem is valószínű, emlékeztetett egy hang a fejemben, hogy egyszer azok lesztek. Alig egy hét múlva már Németország felé fogok tartani, és ez az egész mind a múlté lesz. Eleget hallottam a katonatársaimtól ahhoz, hogy tudjam: ahhoz, hogy egy kapcsolat az Atlanti-óceán túlpartjáról is működjön, több kell, mint néhány együtt töltött különleges nap. Fültanúja voltam,
ahogy a szakaszomban lévő srácok a szabadságukról visszatérve esküdöznek, hogy milyen szerelmesek - ami talán így is volt -, de egyik sem tartott túl sokáig. A Savannah-val együtt töltött idő elgondolkodtatott, hogy vajon lehetséges-e elkerülni, hogy velünk is ez történjen. Többet akartam tőle, és bármi történt is köztünk, abban már biztos voltam, hogy soha nem fogom elfelejteni őt. Bármilyen őrültségnek hangzott is, kezdett a részemmé válni, én pedig egyre kétségbeesettebben gondoltam arra, hogy a következő napot nem fogjuk tudni együtt tölteni. Vagy az azt követő napot, majd az azt követőt. Talán mégis sikerül együtt maradnunk, gondoltam reménykedve. - Nézd csak! - hallottam Savannah kiáltását. A nyílt óceán irányába mutatott. - Ott! A hullámok közt! Tekintetemmel végigpásztáztam a kéklő vizet, de nem láttam semmit. Savannah hirtelen felpattant mellőlem, és rohanni kezdett a víz felé. - Gyere már! - kiáltott hátra. - Siess! Felálltam, és tanácstalanul utána iramodtam. Hamarosan beértem. Megállt közvetlenül a víz peremén, hallottam a zihálását. - Mi történt? - kérdeztem. - Odanézz! Hunyorítottam, és megpillantottam, hogy mire céloz. Hárman követték egymást az egyik hullám hátán, majd eltűntek a szemünk elől, hogy a part közelében pillantsuk meg őket újra. - Fiatal barna delfinek - mondtam. - Szinte minden este elhaladnak a sziget mellett. - Tudom - felelte Savannah. - Olyan, mintha szörföznének... - Igen, tényleg úgy néznek ki. Jól érzik magukat. Most, hogy mindenki kijött a vízből, végre biztonságban érzik magukat, hogy játsszanak egy kicsit.
- Annyira szeretnék velük tartani! Mindig is szerettem volna delfinekkel úszni! - Azonnal abbahagynák a játékot, vagy arrébb úsznának, ahol már nem éred utol őket. Néha különösek tudnak lenni. Láttam őket szörfözés közben. Ha felkelted a kíváncsiságukat, egészen közel jönnek hozzád, és jól szemügyre vesznek, de amint követni próbálod őket, faképnél hagynak. Tovább figyeltük az egyre távolodó delfineket, míg végül teljesen eltűntek a szemünk elől. - Azt hiszem, ideje indulnunk... - szólaltam meg. Visszatértünk az autóhoz, útközben pedig felkaptuk a vacsoránk maradékát. - A zenekar valószínűleg még nem kezdett el játszani, de már nem kell sokat várni rá! - Nem számít - mondta Savannah. - Biztos vagyok benne, hogy addig sem fogunk unatkozni. Viszont hadd figyelmeztesselek, hogy nem vagyok valami nagy táncos... - Nem muszáj odamennünk, ha nem akarsz! Mehetünk máshová is... - Például? - Szereted a hajókat? - Milyen hajókat?· - Hát, a nagyokat - feleltem. - Van egy hely, ahonnan megnézhetnénk a haditengerészet egyik hajóját, a North Carolinát. Grimaszolt egyet, és tudtam, hogy a válasza: nem. Eszembe jutott, milyen jól jönne most, ha lenne egy saját lakásom. Persze nem voltak illúzióim afelől, hogy feljönne-e hozzám, ha mégis lenne. A helyében én sem tenném. Én is csak hús-vér ember vagyok. - Várj csak! - szólalt meg Savannah. - Tudom, hová mehetnénk. Mutatni akarok neked valamit... Kíváncsian néztem rá. - Mégis hová?
Ahhoz képest, hogy a kis csapat csak előző nap kezdett dolgozni a házon, meglepően sokat haladtak. A külső váz már szinte teljesen készen állt, a tető úgyszintén. Savannah kibámult az autó ablakán, majd hozzám fordult. - Megnézed, hol tartunk? - Nagyon szívesen! - feleltem. Kiszálltunk az autóból, és néztem, ahogy a holdfény körülöleli az alakját. Ahogy az építkezés területére léptem, meghallottam az egyik szomszédos épület konyhájából átszűrődő halk énekszót egy rádióból. A bejárattól pár lépésnyire, Savannah büszkén mutatott körbe a már stabilan álló vázszerkezeten. Oda léptem hozzá és átöleltem, mire a fejét a vállamra hajtva hozzám simult. - Hát, itt töltöttem az elmúlt néhány napot... - súgta a fülembe az éjszaka csendjében. - Mi a véleményed róla? - Fantasztikus! - mondtam. - Gondolom, a család is el van ragadtatva. - Nagyon lelkesek! És annyira helyesek. Igazán megérdemlik ezt a helyet, miután annyit küszködtek. A Fran hurrikán földig rombolta a házukat, de mint sokan mások, ők sem voltak biztosítva árvíz esetére. Egy egyedülálló anyáról van szó, három gyerekkel - a férje évekkel ezelőtt otthagyta őket. Ha találkoznál velük, biztosan megkedvelnéd őket. A gyerekek jól tanulnak, és a templom ifjúsági kórusában énekelnek. Annyira udvariasak és kedvesek... Tudod, látszik, hogy az anyjuk mindent megtett, hogy a legjobbat hozza ki belőlük! - Ha jól értem, személyesen is találkoztál velük. A ház felé biccentett. - Itt voltak az utóbbi néhány napban. - Kihúzta magát. - Szeretnél körülnézni oda bent is? Vonakodva előreengedtem. - Mutasd az utat!
A ház nem volt túl nagy - körülbelül akkora lehetett, mint apámé -, de a helyiségek össze lettek nyitva, amitől tágasabbnak tűnt. Savannah kézen fogott, és úgy vezetett végig a helyiségeken. Mindent részletesen leírt, még azt is, ami egyelőre csak a képzeletében létezett. Eltűnődött, hogy a konyhába milyen tapéta illene a legjobban, milyen járólap mutatna jól az előszobában, a nappaliba milyen anyagból kellene függönyt varrni, illetve hogy a kandallópárkányt hogyan lehetne díszíteni. Hangjából ugyanaz az ámulat és öröm sugárzott, amellyel a delfinekről beszélt. Egy pillanatra magam elé képzeltem, hogy milyen lehetett gyerekkorában. Visszamentünk a bejárati ajtóhoz. A távolban dörögni kezdett az ég. Ahogy ott álltunk, közelebb húztam magamhoz. - Építeni fogunk egy verandát is - folytatta -, amelyen el fog férni egypár hintaszék, talán még egy hinta is. A szép nyári estéken, vagy a vasárnapi istentisztelet után ki fognak tudni ülni rá. - A távolba mutatott. - Ott van a templomuk. Ezért is olyan tökéletes a ház elhelyezkedése. - Úgy hallom, igazán jól összebarátkoztatok... - Ó, nem igazán! - felelte. - Beszélgettem velük egy kicsit, a többit pedig már én következtettem ki. Minden házzal, amelynek az építésénél segédkeztem, ugyanezt csináltam körbejártam, és megpróbáltam elképzelni, hogy a leendő tulajdonos hogyan fog benne élni. Sokkal élvezetesebb és könnyebb így a munka! A holdat már eltakarták a felhők. A távolban villámlott egyet, pár pillanat múlva pedig lágyan eleredt az eső, és kopogni kezdett a tetőn. Az utcát szegélyező tölgyfák leveleit megzörgette a hirtelen feltámadt szél, miközben a házban visszhangzott a mennydörgés hangja. - Ha menni akarunk, jobb lesz elindulnunk, mielőtt ideér a vihar! - Úgysincs hová mennünk, nem emlékszel? Egyébként pedig mindig is imádtam a nyári záporokat.
Magamhoz húztam, és belélegeztem az illatát. A hajának olyan édeskés illata volt, akár az érett eperé. Néztük, ahogy egyre jobban zuhog az eső. Az utcai lámpákon kívül nem volt más fényforrás, így Savannah arca félig árnyékban maradt. Éppen a fejünk felett hangzott fel a mennydörgés, az eső pedig már úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az esőcseppek már a fűrészporos padlót verték hatalmas pocsolyákat alkotva, és hálásan gondoltam arra, hogy legalább a levegő nem hűlt le. Nem messze tőlünk üres ládákat pillantottam meg. Egy percre otthagytam Savannah-t, hogy összegyűjtsek néhányat, amelyekből aztán ülőalkalmatosságot rögtönöztem. Kényelem szempontjából hagyott némi kívánnivalót maga után, de arra tökéletesen alkalmas volt, hogy ne kelljen tovább ácsorognunk. Savannah leült mellém, és hirtelen arra gondoltam, milyen jól tettük, hogy idejöttünk, végre kettesben lehettünk, és ahogy ott ültünk egymás mellett, olyan érzésem támadt, mintha világéletünkben együtt lettünk volna.
Nyolcadik fejezet A ládák kissé keménynek és kényelmetlennek bizonyultak egy idő után, de Savannah-t ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Legalábbis nem mutatta. Próbált hátradőlni, de az egyik láda sarka annyira nyomta a derekát, hogy újból felült. - Ne haragudj! - mentegetőztem. - Azt hittem, így kényelmesebb lesz... - Semmi baj. Úgyis nagyon elfáradtak a lábaim, és a sarkam is sajog. Így pont tökéletes.
Igen, gondoltam, tényleg tökéletes. Eszembe jutottak azok az őrségben töltött éjszakák, amikor elképzeltem, hogy álmaim asszonya ül mellettem, és a világon minden a legnagyobb rendben van. Most értettem meg, mi hiányzott eddig annyira az életemből. Savannah a vállamra hajtotta a fejét, és én ismét azt kívántam, bárcsak ne vonultam volna be a seregbe annak idején. Bár ne a tengerentúlon állomásoznék, gondoltam, és bár más irányt vett volna az életem évekkel korábban, hogy most az élete része lehessek. Például tanulhatnék a Chapel Hillben, vagy a nyaraim egy részét házépítéssel tölthetném, vagy együtt lovagolhatnék vele. - Nagyon hallgatag vagy ma... - hallottam a hangját. - Ne haragudj... - feleltem. - Épp a ma este járt a fejemben. - Remélem, csupa kellemes gondolat. - Igen, nagyon kellemesek... Megmozdult, és éreztem, ahogy a lába az enyémhez ér. - Nekem is... De én az apádra gondoltam - mondta. Mindig ilyen volt, mint ma este? Olyan félénk, és soha nem néz annak a szemébe, akihez éppen beszél. - Igen - feleltem. - Miért? - Csak úgy... Kíváncsi voltam. Alig pár méterre tőlünk a vihar éppen a tetőfokára hágott, és megint óriási mennyiségű eső zúdult a házra, melynek oldalán úgy hömpölygött le a víz, akár egy vízesés. Egész közel hozzánk becsapott egy villám, és rögtön utána hatalmas mennydörgés rázta meg az eget. Ha lettek volna ablakok, most zörögtek volna a keretükben. Savannah közelebb húzódott hozzám, és én átöleltem. Keresztbe tette a lábait, és hozzám bújt. Úgy éreztem, akár örökké így tudnám tartani őt. - Te más vagy, mint a legtöbb srác, akit ismerek - jegyezte meg halkan. - Sokkal érettebb vagy, nem olyan... felszínes, azt hiszem. Elmosolyodtam, mert jólesett ezt hallanom.
- Persze ne feledkezzünk meg a kefefrizurámról és a tetoválásaimról sem... - Ö, igen! A tetoválások... nos, gondolom ezek hozzátartoznak a katonaélethez. Senki sem tökéletes. Megböktem, és úgy tettem, mint aki megsértődött. - Hát, ha annak idején tudtam volna, hogy így érzel, eszem ágában sem lett volna megcsináltatni őket! - Nem hiszek neked - felelte, majd mentegetőzni kezdett. Ne haragudj, nem kellett volna ezt mondanom. Csak azt akartam mondani, hogy én biztosan nem tetováltatnám ki magamat. Neked viszont jól illik a... stílusodhoz. - Miféle stílusomhoz? Egyenként rámutatott a tetoválásaimra, a kínai piktogrammal kezdve. - Ez itt azt jelzi, hogy az életet szereted a saját külön szabályaid szerint élni, és általában nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad az emberek. A gyalogsági tetoválásod azt jelenti, hogy büszke vagy arra, amit csinálsz. A szögesdrót pedig... nos, az arról szól, hogy ki voltál korábban. - Ez aztán a pszichológiai elemzés! Eddig azt hittem, hogy egyszerűen csak tetszettek ezek a rajzok. - Azt tervezem, hogy második szakként elvégzem a pszichológiát is. - Nekem úgy tűnik, hogy már el is végezted! A szél kezdett megerősödni oda kint, viszont az eső egyre jobban elcsendesedett. - Voltál már szerelmes? - váltott témát hirtelen Savannah. A kérdése meglepett. - Hát, ez most elég váratlanul ért... - Azt mondják, hogy a kiszámíthatatlanság csak fokozza egy nő titokzatosságát. - Ez így is van! De hogy a kérdésedre válaszoljak: nem tudom. - Az meg hogy lehet?
Tétováztam. Nem tudtam, mit mondhatnék. - Pár évvel ezelőtt jártam egy lánnyal, és akkor meg voltam győződve róla, hogy szerelmes vagyok belé. Legalábbis így hittem... Most azonban, ha visszagondolok... már nem vagyok olyan biztos a dologban. Fontos volt számomra, és jól éreztem magam vele, de amikor nem voltunk együtt, alig gondoltam rá. Együtt voltunk, de nem voltunk egy pár, ha érted, mire gondolok. Elgondolkodott a szavaimon, de nem szólt egy szót sem. Kis idő múlva felé fordultam. - És mi a helyzet veled? Te voltál már szerelmes? Elkomorodott. - Nem - felelte kurtán. - De azt hitted, hogy az vagy, nem? Mint én... - Az arcát látva, folytattam: - A szakaszomban néha nekem is jól jön egy kis pszichológia. Az ösztöneim pedig most azt súgják, hogy volt egy komolyabb kapcsolat a te életedben is. Elmosolyodott, de volt valami szomorkás a tekintetében. - Tudtam, hogy rá fogsz jönni - mondta megadóan. - De hogy a kérdésedre feleljek: igen, így volt. Az első évben a főiskolán. És igen, azt hittem, hogy szerelmes vagyok. - És most biztos vagy benne, hogy nem szeretted? Csak kis idő múlva válaszolt. - Nem - motyogta. - Nem vagyok benne biztos. - Nem kell elmondanod, ha nem akarod... - Semmi gond - szakított félbe egy mozdulattal. - Csak kicsit nehéz beszélnem róla. Próbáltam elfelejteni az egészet, és még a szüleimnek sem említettem soha. Senki más nem tud róla. Tudod, olyan közhelyes az egész történet. Egy vidéki lány főiskolára megy, ahol találkozik egy helyes végzős sráccal, aki ráadásul éppen a diákszövetség elnöke. A fiú nagyon népszerű, gazdag és elbűvölő, a kis elsőéves pedig el van ájulva, hogy olyasvalaki mutat érdeklődést iránta, mint Ő. A fiú úgy bánik vele, mintha különleges volna, a lány pedig
tudja, milyen féltékeny a többi elsőéves lány, így hát ő is kezdi különlegesnek érezni magát. Beleegyezik, hogy a fiúval és más párokkal együtt elmenjen egy elegáns vidéki szállodában rendezett estélyre, bár mások korábban már figyelmeztették, hogy a fiú korántsem annyira kedves és figyelmes, mint amilyennek mutatja magát, és hogy a valóságban az a fajta, aki minden megszerzett lány után strigulát húz az ágya végébe. Behunyta a szemét, hogy egy kicsit összeszedje magát, mielőtt folytatná: - A lány minden lebeszélési kísérlet ellenére elmegy az estélyre, és nem iszik alkoholt, a srác pedig boldogan hoz neki egy üdítőt. A lány egy idő után kezd egy kicsit szédülni, mire a srác felajánlja, hogy visszakíséri a hotelszobába, ahol lepihenhet. A következő percben pedig már azon kapja magát, hogy az ágyon fekszenek és csókolóznak, ami először kellemesnek is tűnik, de a szoba egyre jobban forogni kezd vele, és csak később jut eszébe, hogy esetleg valaki - talán éppen a fiú - tett valamit az italába, és hogy a fiú valójában tényleg csak egy újabb strigulát akar húzni az ágya végébe. Egyre kapkodóbbá és zavarosabbá kezdett válni a beszámolója. - Aztán a fiú a lány mellét kezdi fogdosni, akinek először a ruhája, majd a bugyija is elszakad... a fiú már a lányon fekszik, és olyan nehéz, hogy a lány képtelen kiszabadulni alóla, és olyan tehetetlennek érzi magát, pedig már szeretné abbahagyni az egészet, mert még soha nem történt vele ilyesmi, de addigra már annyira szédül, hogy beszélni is alig tud, nemhogy segítségért kiáltani. A fiú valószínűleg megkapná, amit akar, ha éppen akkor a velük egy szobában lakó pár fel nem bukkan, így a lány sírva, a szakadt ruháját fogva kirohan a szobából. Nagy nehezen megtalálja a szálloda folyosóján a mosdót, és ott sírdogál tovább, amikor belép néhány lány, akikkel együtt érkeztek, és meglátják az
elkenődött szemfestékét és az elszakadt ruháját, és együttérzés helyett csak kinevetik, és úgy tesznek, mintha tudnia kellett volna, hogy mire számíthat, és csak ő hibáztat ható a történtekért. A lány végül telefonál egy barátjának, aki azonnal kocsiba pattan, érte megy, és van benne annyi tapintat, hogy a hazaúton ne tegyen fel kérdéseket. Mire a történet végére ért, remegtem a dühtől. Én sem bánok úgy a nőkkel, mint egy szent, de soha életemben nem jutott eszembe, hogy olyasmire kényszerítsem őket, amit nem akarnak. - Nagyon sajnálom... - csak ennyit bírtam kinyögni. - Neked nem kell sajnálkoznod. Nem te voltál. - Tudom. De nem tudom, mit mondhatnék. Hacsak... Elhallgattam, Savannah pedig felém fordult. Megpillantottam az arcán legördülő könnycseppeket, és belém hasított a felismerés, hogy mindvégig némán sírt. - Hacsak... mi? - Hacsak nem akarod, hogy... nem is tudom... hogy szétverjem a fejét! Szomorkásan felnevetett. - Fogalmad sincs, hányszor szerettem volna ezt megtenni! - Én meg is fogom! - erősködtem. - Csak mondd meg, hogy hívják, és ígérem, hogy kihagylak belőle. A többit elintézem én! Megszorította a kezemet. - Semmi kétségem, hogy megtennéd... - Komolyan beszélek - mondtam. Halvány mosoly jelent meg az arcán, amitől egyszerre tűnt nagyon fáradtnak és fájdalmasan fiatalnak. - Épp ezért nem fogom megmondani a nevét. De hidd el, nagyon jólesik, hogy ezt mondod. Igazán kedves tőled. Tetszett, ahogy ezt mondta, és tovább üldögéltünk kéz a kézben. Az eső végre elállt, és ismét meghallottam a rádió hangját átszűrődni a szomszédból. Nem ismertem a dalt, de
úgy tűnt, a korai jazz korszakából való. Az egyik srác a szakaszomban fanatikus jazzrajongó volt. - Hát, erre utaltam - szólalt meg Savannah -, amikor azt mondtam, hogy az első évem nem volt túl könnyű a főiskolán. És ezért akartam otthagyni az egészet. A szüleim, isten áldja őket, azt hitték, hogy egyszerűen csak honvágyam van, ezért megengedték, hogy otthon maradjak. De... akármilyen szörnyű is volt, valamit azért megtanultam magamról az eset kapcsán. Mégpedig azt, hogy még egy ilyen dolgot is túl tudok élni. Tisztában vagyok vele, hogy sokkal rosszabbul is járhattam volna, de nekem ez is éppen elég volt, hogy túltegyem magam rajta. És sokat tanultam belőle. Amikor elhallgatott, eszembe jutott valami, amit korábban mondott. - Tim volt az a barát, aki aznap este érted ment a szállodába? Riadtan pillantott rám. - Ki mást hívhattál volna? - magyarázkodtam. Bólintott. - Igen, azt hiszem, igazad van. És tényleg nagyszerűen viselkedett. A mai napig nem faggatott a részletekről, és én sem mondtam el neki. De azóta sokkal jobban vigyáz rám, amit persze nem is bánok. Hallgattunk, és én arra gondoltam, milyen bátran viselkedett nemcsak aznap este, de azt követően is. Ha nem mesélte volna el, soha még csak nem is gyanítottam volna, hogy valami hasonló szörnyűség történt vele. Csodáltam azért, hogy a történtek ellenére mégis meg tudta őrizni az optimizmusát a világgal szemben. - Ígérem, én tökéletes úriemberként fogok viselkedni! szólaltam meg. Felém fordult. - Miről beszélsz? - A ma éjszakáról, a holnap éjszakáról és a többiről. Én nem vagyok olyan, mint az a fickó.
Ujjával végigsimította az államat, az érintésétől csak úgy bizsergett a bőröm. - Tudom - felelte némi vidámsággal a hangjában. Szerinted miért vagyok most itt veled? Mindezt olyan lágyan mondta, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. De nem erre volt most szüksége, most legalábbis nem. Mindenesetre nem volt könnyű bármi másra gondolnom. - Tudod, mit mondott Susan az után az első este után, amikor találkoztunk? Miután elmentél, én pedig visszatértem a többiekhez? Várakozóan néztem rá. - Azt mondta, hogy ijesztően nézel ki. Hogy te vagy a legutolsó ember a világon, akivel szeretne kettesben maradni. Elvigyorodtam. - Mondtak már rólam ennél rosszabbat is! - Nem érted a lényeget! Emlékszem, arra gondoltam, hogy fogalma sincs, miről beszél, mert amikor ott, a strandon átnyújtottad nekem a táskámat, őszinteséget és bizalmat láttam a szemedben, és egyfajta érzékenységet, de semmi félelmeteset. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de olyan érzésem volt, mintha már ismernélek valahonnan. Elfordultam tőle, anélkül hogy válaszoltam volna. Az utcai lámpák fénye megvilágította a nappali hőségben felmelegedett talajból felszálló párát. Megszólaltak, és feleselni kezdtek egymással a tücskök is. Nagyot nyeltem, mert hirtelen úgy éreztem, hogy teljesen kiszáradt a szám. Savannah-ra pillantottam, majd a mennyezetre, onnan a lábamra, végül ismét Savannah-ra. Megszorította a kezemet, mire remegve nagy levegőt vettem, és arra gondoltam, hogy egy szokványos szabadságon, egy szokványos helyen valahogy beleszerettem egy nem szokványos lányba, akit Savannah Lynn Curtisnek hívnak. Látta az arcomat, de félreérthette a kifejezésemet.
- Ne haragudj! Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni... - suttogta. - Időnként előfordul, hogy túl közvetlen vagyok. Csak kikottyantom, ami eszembe jut, anélkül hogy végiggondolnám, hogy mindez a másikat hogyan érinti. - Nem hoztál kényelmetlen helyzetbe - feleltem, miközben magam felé fordítottam az arcát -, csak még soha senki nem mondott nekem ehhez hasonló dolgot. Majdnem félbehagytam a mondandómat, de eszembe jutott, hogy ha most magamba fojtom a szavakat, talán örökre elszalasztom a pillanatot, amikor én is megvallhatom az iránta érzett szerelmemet. - El sem tudod képzelni, milyen sokat jelentett nekem az elmúlt néhány nap! - fogtam neki. - Az, hogy találkoztam veled, a legjobb dolog, ami eddig történt velem. - Tétováztam, mert tudtam, hogy ha most elhallgatok, talán soha többé nem leszek képes bárkinek is ezt mondani. - Szeretlek! - suttogtam. Mindig úgy képzeltem, hogy ezeket a szavakat nagyon nehéz lesz kimondanom, de tévedtem. Még soha életemben nem voltam ennyire biztos a dolgomban, és bár reméltem, hogy egy nap ugyanezeket a szavakat fogom hallani Savannah szájából, ami most igazán számított, az az a tudat volt, hogy én szerethetek valakit minden kötöttség és elvárás nélkül. Kezdett lehűlni a levegő, és a holdfényben mindenfelé pocsolyák csillogtak. A felszakadozó felhők között már előtűnt egy-egy csillag, ami az iménti vallomásomra emlékeztetett. Gondoltad volna valaha, hogy ez fog történni? - tűnődött hangosan Savannah. - Mármint velünk... - Nem - ismertem be. - Egy kicsit ijesztő, nem? A gyomrom összerándult, és egyszeriben meg voltam győződve róla, hogy nem viszonozza az érzéseimet.
- Nem kell semmit mondanod - kezdtem bele. - Nem azért mondtam... - Tudom - szakított félbe. - Nem is erre céloztam. Nem az az ijesztő, amit mondtál, hanem az, hogy én is éppen ezt akartam mondani: én is szeretlek, John! Még most sem tudnám pontosan felidézni, hogy hogyan történt. Az egyik pillanatban még beszélgettünk, a következőben pedig odahajolt hozzám. Egy másodpercig azon tűnődtem, hogy ha megcsókolnám, az vajon megtörné-e a varázst, amely körülvesz bennünket, de már túl késő lett volna megállni félúton. Amikor az ajka az ajkam hoz ért, tudtam, hogy ha száz évig élnék, és a világ minden országát bejárnám, akkor sem élhetnék át semmi ahhoz foghatót, mint amikor először megcsókoltam álmaim asszonyát, akit, tudtam, örökké szeretni fogok.
Kilencedik fejezet Végül sokáig fenn maradtunk. Miután eljöttünk a házból, visszavittem Savannah-t a tengerpartra, és addig sétálgattunk a végeláthatatlan homokfövenyen, míg ásítozni nem kezdett Az ajtóig kísértem, és megint csókolóztunk, miközben a veranda fényében éjjeli lepkék keringtek. Már az előző napon is feltűnt, hogy rengeteget gondolok Savannah-ra, de amennyiben ez lehetséges, másnap még jobban lefoglalta a gondolataimat. Azon kaptam magam, hogy minden ok nélkül mosolygok. Olyasmi volt ez, amit még apám is észrevett, amikor hazaért a munkából. Nem tett semmiféle megjegyzést - amit persze nem is vártam tőle -, de meglepettnek sem látszott, amikor megveregettem a vállát, mert kiderült, hogy lasagnét akar készíteni. Egyvégtében
Savannah-ról meséltem neki, majd néhány óra múlva visszavonult a dolgozószobájába. Igaz, alig szólt egy szót is, mégis azt hiszem, örült annak, ami velem történt, és talán még jobban örült annak, hogy ezt hajlandó vagyok megosztani vele. Erről még inkább meggyőződtem, amikor még aznap valamivel később arra értem haza, hogy a konyhában egy tányér frissen sült mogyoróvajas sütemény vár, mellette egy üzenettel, amely arra hívta fel a figyelmemet, hogy rengeteg tej van a hűtőben. Először fagyizni vittem Savannah-t, aztán Wilmington turistáknak szánt üzleti negyedébe. A boltokban nézelődtünk, és feltűnt, mennyire érdeklik a régiségek. Később elmentünk megnézni a csatahajót, de nem maradtunk sokáig. Tényleg unalmas volt. Végül hazavittem, ahol csatlakoztunk a tűz körül üldögélő lakótársaihoz. A következő két estén Savannah átjött hozzánk. Mindkét alkalommal apám főzött. Az első látogatásakor Savannah nem kérdezte apámat az érmékről, így a beszélgetés elég kínosra sikeredett. Apám nagyrészt hallgatott és a tányérját bámulta, míg mi Savannah-val beszélgettünk. Savannah próbálta bevonni a társalgásba, de nem sok sikerrel járt. Amikor végül apám kiment, Savannah összevonta a szemöldökét, és bármilyen hihetetlen volt is számomra, csalódottnak tűnt apámmal kapcsolatban. Legnagyobb meglepetésemre Savannah másnap este is eljött hozzánk, amikor is apám dolgozószobájában rengeteget beszélgettek az érmékről. Ahogy elnéztem őket, azon tűnődtem, hogy Savannah vajon mit gondolhat erről a helyzetről, amelyhez én már felnőttként rég hozzászoktam, ugyanakkor azt reméltem, hogy ő sokkal megértőbb lesz, mint amilyen én voltam egykor. Amikor eljöttünk, ráébredtem, hogy nincs miért aggódnom. Sőt, ahogy autóztunk visszafelé a parton, lelkesen beszélt apámról, különösen azt az erőfeszítést méltatva, ahogy felnevelt engem. Bár nem tudtam
biztosan, hogy mit is gondoljak erről, megkönnyebbültem, mert úgy tűnt, hogy elfogadja apámat olyannak, amilyen. Hétvégére már mindennapos eseménynek számítottak a parti házban tett látogatásaim. Már szinte mindenki tudta a nevemet, bár nem mutattak túlzott érdeklődést irántam, mivel nagyon kimerültek voltak az egész napos nehéz munka után. Este hét-nyolc óra körül a legtöbben a tévé előtt üldögéltek, ahelyett hogy a tengerparton iszogattak és ismerkedtek volna. Mindenki napbarnított volt, és mindenkinek ragtapaszokkal volt tele a keze, hogy védje a hólyagokat. Szombat estére azonban a ház lakói újból felélénkültek, és én éppen akkor jelentem meg, amikor néhány srác az egyik sörösrekeszt pakolta le a másik után egy teherautó platójáról. Segítettem nekik cipekedni, és eszembe jutott, hogy azóta, hogy először találkoztam Savannah-val, egy korty alkoholt sem ittam. Az előző hétvégéhez hasonlóan egy darabig a tűz mellett üldögéltünk, és forgattuk a nyársakat, majd később sétáltunk egyet a parton. Magunkkal vittünk egy pokrócot és egy piknikkosárban némi harapnivalót, és hanyatt fekve a felfelvillanó hullócsillagokat bámultuk az égen. Tökéletes este volt, amikor éppen csak annyi szellő lengedezett, hogy sem melegünk nem volt, sem fáznunk nem kellett. Órákig beszélgettünk és csókolóztunk, míg végül egymást átölelve álomba merültünk. Vasárnap hajnalban, ahogy a nap első sugarai megcsillantak a tenger felszínén, odaültem Savannah mellé. Arcát megvilágította a halványan derengő hajnali fény, a haja pedig szétterült a pokrócon. Egyik karja keresztben hevert a mellén, a másikat a feje fölé nyújtotta. Az járt a fejemben, hogy hátralévő életem minden reggelén mellette szeretnék felébredni. Megint elmentünk a templomba, és Timnek - annak ellenére, hogy egész héten alig váltottunk vele pár szót szokásához híven be nem állt a szája. Újra megkérdezte, hogy
akarok-e segíteni a háznál. Mondtam neki, hogy a következő pénteken elutazom, és ezért nem tudom, hogy mennyit tudnék neki segíteni. - Szerintem csak le akar rázni... - mondta Savannah Timre mosolyogva. Tim felemelte a kezét. - Jól van, na! De legalább megpróbáltam... Ez volt a legcsodálatosabb hét, amelyben eddigi életem során részem volt. Az érzéseim Savannah iránt egyre mélyültek, de ahogy teltek a napok, egyre jobban aggasztott, hogy hamarosan véget ér az egész. Próbáltam elhessegetni magamtól ezeket a gondolatokat, de vasárnap éjszaka már alig tudtam aludni. Csak forgolódtam az ágyamban, és Savannahra gondoltam. Úgy éreztem, képtelen lennék boldog lenni azzal a tudattal, hogy egy óceán választ el bennünket, miközben ő férfiakkal van körülvéve, akik közül az egyik talán pontosan azt fogja érezni iránta, amit én. Amikor hétfőn este a házhoz értem, Savannah-t sehol sem találtam. Megkértem valakit, hogy nézze meg a szobájában, én pedig minden fürdőszobába bekopogtam. Nem volt sem hátul a teraszon, sem a többiekkel a parton. Lementem a partra, és kérdezősködni kezdtem, de többnyire csak közömbös vállrándítás volt a válasz. Néhányan még azt sem vették észre, hogy elment, de végül az egyik lány - Sandy vagy Cindy, nem tudom a nevét pontosan - a part felé mutatott, és azt mondta, hogy arrafelé látták őt egy órával azelőtt. Sok időbe telt, míg megtaláltam. A parton mindkét irányban körülnéztem, míg végül megpillantottam a mólón, a háztól nem messze. Felmásztam a lépcsőn, miközben a hullámok csapkodását hallottam a lábam alatt. Amikor megpillantottam Savannah-t, az jutott eszembe, hogy talán
azért jött ki a mólóra, hogy teknősöket keressen, vagy hogy a szörfösöket nézze. Felhúzott lábakkal üldögélt egy oszlopnak dőlve, és csak amikor már egészen közel értem hozzá, akkor vettem észre, hogy sír. Mindig is gondban voltam, ha egy lány sírt Ha teljesen őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, mit kell ilyenkor tenni. Apám sosem sírt, vagy ha igen, akkor sem az én jelenlétemben. Én utoljára harmadikos koromban sírtam, amikor leestem egy fáról és megrándult a bokám. A szakaszomban láttam pár srácot sírni, de ilyenkor vállon veregettem őket, aztán odébbálltam. Az okok firtatását és az ilyenkor szokásos jó tanácsokat mindig másokra hagytam, akiknek több tapasztalatuk van ezen a téren. Még mielőtt eldönthettem volna, hogy mit tegyek, Savannah észrevett. Gyorsan megtörölte duzzadt, vörös szemét, és hallottam, ahogy néhány mély lélegzetet vesz. A táskáját, amelyet az óceánból mentettem ki, a két lába közé fogta. - Jól vagy? - kérdeztem. - Nem - válaszolta, összeszorult a szívem. - Szeretnél egyedül maradni? Gondolkozott. - Nem tudom - felelte végül. Mivel nem tudtam, mi mást tehetnék, csak álltam ott. Savannah sóhajtott. - Nem lesz semmi baj... Zsebre dugtam a kezem, és bólintottam. - Inkább egyedül lennél? - kérdeztem újra. - Igazán tudni szeretnéd? Tétováztam. - Igen. Szomorúan felnevetett. - Maradhatsz - mondta. - Igazából nagyon jó volna, ha idejönnél, és leülnél mellém.
Leültem, majd némi habozás után átöleltem. Egy darabig szó nélkül ültünk ott. Savannah lassan és egyre egyenletesebben vette a levegőt. Letörölte az arcát áztató könnyeket. - Vettem neked valamit - mondta egy kis idő múlva. Remélem, örülni fogsz neki. - Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog - motyogtam. Szipogott. - Tudod, mire gondoltam, amikor idejöttél? - Nem várta meg a választ. - Kettőnkre... - mondta. - Az első éjszakára, amikor találkoztunk és beszélgettünk. Arra, ahogy a tetoválásaidat villogtattad és csúnyán néztél Randyre. A meglepett arckifejezésedre, amikor először mentünk szörfözni, és én kilovagoltam a hullámokon a partra... Elhallgatott, én pedig átöleltem a derekát. - Gondolom, ezeket most bóknak szántad... Szomorkás mosoly ült ki az arcára, és láttam, hogy próbálja összeszedni magát, de nem sok sikerrel. - Mindenre emlékszem azokból az első napokból - mondta. - És az egész hétre. Az apáddal töltött időre, a fagyizásra, még arra is, amikor azt az ostoba csatahajót bámultuk. - Nem viszlek oda többször... - ígértem meg, de a kezét felemelve jelezte, hogy hallgassak. - Nem hagyod, hogy befejezzem - mondta. - És nem érted a lényeget. Az a lényeg, hogy minden egyes pillanatot nagyon élveztem, és hogy nem erre számítottam. Nem azért jöttem ide, hogy beléd szeressek, vagy hogy az apádat megkedveljem. Ez kissé letört. Nem szóltam semmit. Egy hajtincset a füle mögé igazított. - Szerintem fantasztikus ember az apád. Csodálatos, ahogy felnevelt téged, de tudom, hogy te nem így gondolod, és... Amikor úgy tűnt, hogy kifogyott a szóból, zavartan megráztam a fejem.
- És ezért sírsz? Ahogyan apám iránt érzek? - Nem - válaszolta. - Nem figyeltél? Elhallgatott egy pillanatra, mintha rendezni akarná kusza gondolatait. - Senkibe sem akartam beleszeretni - mondta. Felkészületlenül ért ez az egész. Egyszer már megtörtént velem mindez, és utána teljesen kikészültem. Tudom, hogy ez most más, de pár nap múlva elmész és ennek az egésznek vége lesz... és megint ki fogok készülni. - Nem kell, hogy vége legyen - tiltakoztam. - De vége lesz - mondta. - Tudom, hogy írhatunk egymásnak és beszélhetünk időnként telefonon, és találkozhatunk, amikor hazajössz szabadságra. De az nem lesz ugyanaz. Nem láthatom majd a vicces arckifejezéseidet. Nem feküdhetünk majd együtt a parton, és nem bámulhatjuk a csillagokat. Nem ülhetünk majd egymással szemben, és nem beszélgethetünk, és nem oszthatunk meg egymással titkokat. És nem ölelsz majd át, ahogy most. Elfordultam, és egyre nagyobb tehetetlenséget és pánikot éreztem. Minden igaz volt, amit mondott. - Csak úgy rám tört ma - folytatta -, miközben a könyvesboltban keresgéltem. Azért mentem oda, hogy vegyek neked egy könyvet, és amikor megtaláltam, elképzeltem, hogyan fogsz reagálni, amikor odaadom neked. Tudtam, hogy néhány óra múlva találkozni fogunk, és akkor majd tudni fogom, és ettől megnyugodtam. Mert még akkor is, ha felzaklatna, tudom, hogy minden rendben lesz, mert meg tudjuk beszélni szemtől szembe. Erre jöttem rá, miközben itt ültem. Hogy amikor együtt vagyunk, minden lehetséges. Habozott, aztán folytatta: Mindez hamarosan meg fog változni. Amióta találkoztunk, tisztában vagyok vele, hogy csak egypár hétig vagy itt, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elbúcsúzni.
- Nem akarok elbúcsúzni - mondtam, és gyengéden magam felé fordítottam az arcát. Hallottam, ahogy alattunk a hullámok a cölöpöknek csapódnak. Egy csapat sirály repült el felettünk, és odahajoltam, hogy megcsókoljam; az ajkaink épphogy összeértek. A leheletének fahéj- és mentaillata volt, amitől ismét olyan érzésem támadt, mint amikor egy hosszú út végén az ember végre hazaér. Azt remélve, hogy elterelhetem borús gondolatait, gyorsan átöleltem, és a táskára mutattam. - Szóval, milyen könyvet vettél nekem? Először meglepettnek látszott, aztán eszébe jutott, hogy ő említette ezt korábban. - Ó, igen! Azt hiszem, itt az ideje... A hangjából hirtelen megéreztem, hogy nem a legújabb Hiaasent vette meg nekem. Vártam egy kicsit, de amikor próbáltam a szemébe nézni, elfordult. - Ha odaadom neked - mondta komoly hangon -, meg kell ígérned, hogy elolvasod. Nem igazán tudtam ezt mire vélni. - Persze - böktem ki végül. - Megígérem. Még mindig habozott. Aztán benyúlt a táskájába, és elővett egy könyvet. Amikor ideadta, elolvastam a címet. Először nem tudtam, mit gondoljak. Egy olyan könyv volt - valójában inkább tankönyv -, amely az autizmusról és az Aspergerszindrómáról szólt Mindkét betegségről hallottam már, és úgy gondoltam, tudom, amit a legtöbb ember tud róla, ami persze nem volt túl sok. - Az egyik professzorom írta - magyarázta. - Ő volt a legjobb tanárom a főiskolán. Az óráin a. termek mindig zsúfolásig megteltek, és még olyan diákok is bejárnak hozzá beszélgetni, akik nincsenek is feliratkozva. Ő az egyik legkiválóbb szakértője a fejlődési rendellenességeknek, és
azon kevesek egyike, aki felnőttekre összpontosítja a kutatásait. - Lenyűgöző - mondtam, mit sem törődve azzal, hogy leplezni próbáljam lelkesedésem teljes hiányát. - Szerintem sokat tanulhatnál belőle - erősködött. - Biztosan - mondtam. - Úgy tűnik, nagyon sok információ van benne. - Ennél többről van szó... - mondta. Halkan beszélt. - Az apád miatt szeretném, ha elolvasnád. És a kettőtök közötti kapcsolat miatt. Most először megdermedtem. - Mi köze van ennek ehhez? - Nem vagyok szakértő - mondta -, de ez a könyv kötelező volt mindkét félévben, amikor hozzá jártam, így minden este olvasgatnom kellett. Ahogy már mondtam, több mint háromszáz, valamilyen rendellenességgel rendelkező felnőttel beszélgetett. Elhúztam a karomat. - És? Tudtam, hogy hallja a feszültséget a hangomban, és kicsit aggódva figyelt. - Tudom, hogy én csak egy diák vagyok, de nagyon sok gyakorlati órát töltöttem Asperger-szindrómás gyerekekkel... Közelről láttam őket, és találkoztam jó néhány felnőttel is, akikkel a professzorom beszélgetett. - Előttem térdelt, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a karom. - Apád nagyon hasonlít néhányukhoz. Azt hiszem, már tudtam, hogy mire akar kilyukadni, de valamilyen okból azt akartam, hogy mondja ki nyíltan. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdeztem, kényszerítve magam, hogy ne húzódjak el tőle. A válasza csak lassan ért el a tudatomig. - Azt hiszem, apádnak Asperger-szindrómája van. - Apám nem fogyatékos...
- Nem ezt mondtam - felelte. - Az Asperger-szindróma fejlődési rendellenesség. - Nem érdekel! - mondtam, felemelve a hangomat. - Apám nem ilyen. Felnevelt, dolgozik, fizeti a számláit. Sokáig nős volt. - Lehet valakinek Asperger-szindrómája, és mégis ellátja... Ahogy beszélt, egyszer csak beugrott valami, amit korábban mondott. - Várj csak! - mondtam, és próbáltam felidézni, hogy hogyan is fogalmazott korábban. Éreztem, hogy kiszárad a szám. - Korábban azt mondtad, apám nagyszerű munkát végzett azzal, hogy felnevelt. - Igen - mondta -, és ezt komolyan is gondolom... Az állkapcsom megfeszült, ahogy megértettem, mit is mondott valójában, és úgy bámultam rá, mintha először látnám. - De csak azért mondtad, mert azt gondolod, hogy olyan, mint az Esőember. Mert ahhoz képest, hogy Aspergerszindrómás, tényleg nagyszerű munkát végzett! - Nem... nem érted. Az Asperger-szindrómának széles skálája van, az enyhétől a súlyosig... Alig hallottam őt. - És te is ezért tiszteled őt. De ez nem olyan, mintha igazán szeretnéd is. - Nem, várj... Elhúzódtam és felálltam. Hirtelen a szemközti korláthoz léptem. Az állandó unszolására gondoltam, hogy látogassuk meg apámat... de nem azért, mert együtt akart vele lenni. Hanem mert tanulmányozni akarta őt. Összeszorult a gyomrom. Szembefordultam vele. - Ezért jöttél át, ugye? - Tessék? - Nem azért, mert megkedvelted, hanem mert tudni akartad, hogy igazad van-e! - Ez nem igaz...
- Ne hazudj! - kiáltottam. - Nem hazudok! - Ott ültél vele, azt színlelve, hogy érdekelnek az érméi, de valójában kiértékelted őt, mint valami majmot a ketrecben. - Nem így volt! - mondta, és felpattant. - Tisztelem apádat... - Mert úgy gondolod, hogy problémái vannak, és legyőzte őket - fejeztem be vicsorogva. - Igen, értem. - Nem, tévedsz. Kedvelem apádat... - Ezért kísérletezgettél vele, ugye? - kemény volt az arckifejezésem. - Értem már! Biztosan megfeledkeztem róla, hogy ha szeretsz valakit, akkor ezt teszed. Ezt akarod mondani? Megrázta a fejét. - Nem! - Úgy tűnt, hogy most először támadtak kétségei afelől, amit tett és mondott, és a szája széle kezdett alig észrevehetően legörbülni. Amikor újra megszólalt, remegett a hangja: - Igazad van. Nem kellett volna ezt tennem. Csak azt akartam, hogy megértsd őt. - Miért? - kérdeztem felé lépve. Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim. - Nagyon jól megértem őt. Vele nőttem fel, tudod? Vele éltem. - Én csak segíteni akartam - mondta lesütött szemmel. Csak azt szerettem volna, ha kapcsolatot tudsz vele teremteni. - Nem kértem a segítségedet! Nem akarom, hogy segíts! És egyáltalán, mi közöd neked ehhez? Elfordult, és letörölt egy könnycseppet. - Semmi... - mondta. A hangját szinte alig lehetett hallani. - Csak arra gondoltam, talán szeretnéd tudni... - Tudni, mit? - kérdeztem. - Hogy azt gondolod, valami baj van vele? Hogy nem várhatom el, hogy normális kapcsolatunk legyen? Hogy érmékről kell beszélgetnem, ha egyáltalán beszélni akarok vele?
Nem próbáltam leplezni a haragot a hangomban. A szemem sarkából láttam, hogy néhány halász közeledik, a tekintetem azonban visszatartotta őket attól, hogy közelebb jöjjenek, amit valószínűleg jól is tettek. Ahogy ott álltunk farkasszemet nézve, nem számítottam rá, hogy Savannah válaszolni fog, és az igazat megvallva, nem is akartam, hogy válaszoljon. Még mindig az járt a fejemben, hogy csak azért akarta meglátogatni apámat, mert egy megfejtendő rejtvény volt számára. - Talán... - suttogta. Rábámultam, hogy jól hallottam-e, amit mondott. Tessék? - Jól hallottad... - megvonta a vállát. - Talán ez az egyetlen dolog, amiről ezután is beszélgetni fogsz apáddal. Talán ez minden, amire képes. Éreztem, ahogy ökölbe szorul a kezem. - Azt akarod mondani, hogy kizárólag rajtam áll az egész? Nem vártam választ, mégis megszólalt. - Nem tudom - mondta a szemembe nézve. Még mindig ott csillogtak a könnyei az arcán, de a hangja meglepően határozott volt. - Ezért vettem meg a könyvet. Hogy elolvashasd. Ahogy mondtad, jobban ismered őt, mint én. És sose mondtam, hogy nem tudja ellátni a feladatait, mert nyilvánvaló, hogy el tudja. De gondolkozz el rajta! A megrögzött szokásai, az a tény, hogy nem néz az emberekre, amikor beszél velük, a nem létező társas élete... Összezavarodtam. Legszívesebben szétvertem volna valamit. Bármit. - Miért csinálod ezt? - kérdeztem halkan. - Mert ha rólam lenne szó, én szeretném tudni. És nem azért mondtam, hogy megbántsalak, vagy apádat sértegessem. Azért mondtam, mert szeretném, ha megértenéd őt. Az őszintesége fájdalmasan világossá tette, hogy hisz abban, amit mond. De még így sem érdekelt. Megfordultam,
és elindultam visszafelé a mólón. Egyszerűen el akartam menekülni. Minél messzebb tőle. - Hová mész? - hallottam. - John! Várj! Oda se hederítettem. Inkább meggyorsítottam a lépteimet, és egy perccel később elértem a móló lépcsőit. Ledübörögtem rajtuk, és a homokot rúgva a ház felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, hogy Savannah mögöttem van-e; ahogy közeledtem a többiekhez, az arcok felém fordultak. Látszott rajtam, hogy dühös vagyok, és ezt tudtam is. Randy egy sört tartott a kezében, és látnia kellett, ahogy Savannah közeledik, mert felállt, hogy elállja az utamat. Néhány diáktársa ugyanezt tette. - Mi folyik itt? - kérdezte. - Mi történt Savannah-val? Rá sem hederítettem, de egyszer csak azt éreztem, hogy megragadja a csuklómat. - Hé, hozzád beszélek! Ezt nem kellett volna. Éreztem a sört a leheletén, és tudtam, hogy az alkoholtól ilyen bátor. - Hagyj békén! mondtam. - Nem esett baja? - kérdezte. - Hagyj békén - ismételtem -, vagy eltöröm a csuklódat! - Hé, mi történik itt? - hallottam Tim hangját valahonnan a hátam mögül. - Mit csináltál vele? - kérdezte Randy. - Miért sír? Megbántottad? Éreztem, ahogy az adrenalin dübörögni kezd a véremben. Utoljára szólok... - figyelmeztettem. - Ne csinálj hülyeséget! - kiabálta Tim, ez alkalommal egy kicsit közelebbről. - Csak nyugi, öregem! Állj le! Éreztem, hogy valaki megpróbál megragadni hátulról. Ösztönösen cselekedtem, csak pár másodperc volt az egész. Keményen belekönyököltem a hasi idegközpontjába, mire hirtelen nyöszörgő hangot hallottam; ekkor megragadtam
Randy kezét, és hirtelen kicsavartam, addig a pontig, hogy éppen ne törjön el. Felsikoltott és térdre rogyott, én pedig abban a pillanatban éreztem, hogy egy újabb valaki ront nekem. Vakon odavágtam egyet a könyökömmel. Éreztem, hogy telibe találtam, és hogy megroppan egy porc. Megpördültem, készen arra, hogy szembeszálljak bárkivel. - Úristen! Mit csináltál? - hallottam Savannah kiáltását. Futva érkezhetett, miután látta, hogy mi történt. A homokban Randy vonaglott a csuklóját szorongatva; a srác, aki megragadott hátulról, a földön térdelve zihált. - Megütötted őt! - nyöszörögte Savannah, ahogy elrohant mellettem. - Csak meg akarta akadályozni a verekedést! Megfordultam. Tim hevert a földön az arcát fogva, az ujjai közt vér szivárgott. A látvány mindenkit megbénított, Savannah-t kivéve, aki térdre roskadt mellette. Tim felnyögött, és bár még mindig hevesen vert a szívem, hirtelen hatalmas űrt éreztem a gyomrom tájékán. Miért pont ő volt az? Meg akartam kérdezni, hogy jól van-e; meg akartam neki mondani, hogy nem akartam bántani, és hogy nem az én hibám volt. Bele se kezdtem. De amúgy sem számított volna. Most nem. Nem várhattam el, hogy megbocsássanak és elfelejtsék mindezt, bármennyire is szerettem volna meg nem történtté tenni az egészet. Savannah kétségbeesett hangja alig ért el hozzám, miközben hátrálni kezdtem. Bizalmatlanul méregettem a többieket, hogy megbizonyosodjam róla, hogy hagynak elmenni. Nem akartam senki mást bántani. - Ó, jesszusom... ó, nem! Nagyon vérzel... Orvoshoz kell vinnünk... Én tovább hátráltam, aztán megfordultam, és felmentem a lépcsőn. Gyorsan átrohantam a házon, és az autómhoz siettem. Mielőtt észbe kaptam volna, az utcán voltam, átkozva magamat és az egész estét.
Tizedik fejezet Fogalmam sem volt, hová mehetnék, így hát céltalanul autóztam egy darabig, miközben újra és újra végiggondoltam az imént történteket. Dühös voltam magamra amiatt, amit Timmel tettem - megvallom, a többiek egyáltalán nem érdekeltek -, Savannahra pedig azért haragudtam, ami a mólónál történt. Már arra is alig emlékeztem, hogy hogyan kezdődött az egész. Az egyik percben még az járt a fejemben, hogy jobban szeretem őt, mint addig gondoltam volna, a következő pillanatban pedig már veszekedtünk. Feldühítettek a kifogásai, bár nem értettem, miért haragszom rá annyira. Nem mintha apámmal annyira szoros lett volna a kapcsolatom, vagy azt gondoltam volna, hogy jól ismerem őt. De akkor miért haragudtam annyira? És miért haragszom még mindig? Azért, kérdezte egy halk hang legbelül, mert lehet, hogy igaza van? Azonban ez sem számított már. Mindegy volt, hogy apámnak Asperger-szindrómája van-e, vagy sem. Változtatna ez valamin? És egyáltalán mi köze volt mindehhez Savannahnak? Autózás közben a haragom kezdett elpárologni, aztán újból dühös lettem. Eszembe jutott, ahogy a könyökömmel összezúztam Tim orrát, és ettől csak még rosszabbul éreztem magamat. Miért ő jött nekem? Miért nem a többiek? Nem én kezdtem az egészet. És Savannah... igen, holnap talán képes leszek bocsánatot kérni tőle. Tudtam, hogy őszintén hitt abban, amit mondott, és hogy a maga módján segíteni próbál. És talán tényleg neki volt igaza, és tudni akartam a dologról. Ez megmagyarázná a dolgokat...
De azok után, amit Timmel tettem... Hogy fog erre reagálni? Tim a legjobb barátja, és még ha meg is esküdnék arra, hogy csak véletlen volt, számítana ez neki? És amit a többiekkel tettem? Tudta, hogy katona vagyok, de most, hogy látott egy kis ízelítőt abból, hogy ez mit is jelent, továbbra is ugyanúgy érez majd irántam? Mire hazaértem, éjfél is elmúlt. Beléptem a sötét házba, bekukucskáltam apám dolgozószobájába, aztán a hálószoba felé indultam. Persze már régen ágyban volt; minden este pontban ugyanakkor feküdt le. A szokások embere volt, ezt én is tudtam, és Savannah is felhívta erre a figyelmemet. Bemásztam az ágyamba, de tudtam, hogy egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni, és azt kívántam, bárcsak elölről kezdhetném az egész estét. Attól a perctől kezdve, hogy Savannah ideadta a könyvet. De már nem akartam erre gondolni többet. Nem akartam sem apámra gondolni, sem Savannah-ra, sem arra, hogy mit csináltam Tim orrával. Egész éjszaka a plafont bámultam, és képtelen voltam elmenekülni a gondolataim elől. Arra ébredtem, hogy apám a konyhában szöszmötöl. Előző este óta át sem öltöztem, de nem hiszem, hogy feltűnt neki. - Jó reggelt, apa - motyogtam. - Szia, John! - mondta. - Kérsz reggelit? - Persze - mondtam. - Kávé van? - A kávéfőzőben. Öntöttem magamnak egy csészével. Míg apám főzött, átfutottam a főcímeket az újságban. Tudtam, hogy először az első oldalakat fogja elolvasni, a sport- és a szórakozásrovatnál sosem nyitja ki. A szokások embere volt. - Hogy aludtál? - kérdeztem. - Mint mindig - felelte. Meg sem lepődtem, hogy nem kérdezett vissza. Ehelyett megkavarta a rántottát. A szalonna
már sercegett. Kis idő múlva felém fordult, én pedig előre tudtam, hogy mit fog kérdezni. - Betennél egy kis kenyeret a pirítóba? Apám, mint mindig, pontban 7.35-kor indult munkába. Miután kilépett az ajtón, átfutottam az újságot, bár nem különösebben érdekeltek a hírek, viszont fogalmam sem volt, hogy mihez is kezdjek. Nem volt kedvem szörfözni menni, vagy egyáltalán elhagyni a házat, és már éppen azon voltam, hogy visszamászom az ágyba, és megpróbálok pihenni egy kicsit, amikor meghallottam, hogy egy autó fordul be a házunk elé. Arra számítottam, hogy valaki hirdetést akar bedobni, vagy ki akarja tisztítani az ereszcsatornánkat, de legnagyobb meglepetésemre kopogást hallottam. Amikor kinyitottam az ajtót, egy pillanatra dermedten bámultam a látogatómra, annyira váratlanul ért a megjelenése. Tim toporgott zavartan a küszöbön. - Szia, John... - szólalt meg. - Tudom, hogy korán van még, de bejöhetek? Széles ragtapasz virított az orrán, és mindkét szeme alatt duzzadt és lila volt a bőr. - Persze, gyere csak... - feleltem hátra lépve, és még mindig képtelen voltam felfogni, hogy itt van. Tim beljebb lépett, és elindult mellettem a nappali felé. - Alig találtam meg a házadat - mondta. - A múltkor, amikor hazahoztalak, nagyon késő volt már, és nem jegyeztem meg az utat. El kellett hajtanom előtte néhányszor, míg végre megismertem. Ismét elmosolyodott, és észrevettem, hogy egy papírzacskót szorongat a kezében. - Kérsz egy kis kávét? - kérdeztem, felocsúdva meglepettségemből. - Azt hiszem, maradt még egy kicsi.
- Köszönöm, nem kérek! Majdnem egész éjjel fenn voltam, inkább nem kérek koffeint. Szeretnék lepihenni egy kicsit, ha visszamentem a házba. Bólintottam. - Figyelj... Ami a tegnap estét illeti... - kezdtem. Borzasztóan sajnálom! Nem akartam... Felemelte a kezét, hogy félbeszakítson. - Semmi baj! Tudom, hogy nem akartad. És én is tudhattam volna előre. Valamelyik másik srácot kellett volna lefognom. Szemügyre vettem. - Nagyon fáj? - Túlélem... - felelte. - Az estét az ügyeleten töltöttem. Beletelt egy kis időbe, mire orvos elé kerültem, aki ráadásul még valakit be akart hívni, hogy rendbe tegye az orromat. Megesküdtek, hogy szebb lesz, mint új korában! Elképzelhető, hogy marad rajta egy kis dudor, de remélem, majd vagányabbnak látszom tőle! Elmosolyodtam, de még mindig rosszul éreztem magam az egész miatt. - Tényleg nagyon sajnálom... - Elfogadtam a bocsánatkérésedet - mondta. - És értékelem is! De nem ezért jöttem ide. A kanapé felé indult. - Nem bánod, ha leülök? Egy kicsit még furcsán érzem magam. A kanapé szélére ültem, és kissé előrehajolva a könyökömre támaszkodtam. Tim leült, és alig észrevehetően megrándult az arca, ahogy elhelyezkedett. A papírzacskót letette maga mellé. - Savannah-ról szeretnék veled beszélni mondta. - És arról, ami tegnap este történt. Nevének említésére eszembe jutott minden, és félrefordítottam a fejemet. - Tudod, hogy jó barátok vagyunk, ugye? - nem várta meg a választ. - Tegnap éjjel a kórházban órákig beszélgettünk.
Csak azért akartam idejönni, hogy megkérjelek, ne haragudj rá azért, amit tett. Tudja, hogy hibát követett el, és hogy nem az ő feladata, hogy diagnosztizálja apád állapotát. Ebben teljesen igazad volt. - Akkor miért nem Ő jött el? - A házban maradt. Valakinek ott kell lennie, míg én felgyógyulok. És nem is tudja, hogy itt vagyok. Megcsóváltam a fejem. - Nem is tudom, hirtelen miért lettem rá annyira dühös... - Mert hallani sem akartál arról, amit mondott... - felelte Tim halkan. - Én is így éreztem, amikor az emberek az öcsémről, Alanről beszéltek. Ő autista. Felnéztem. - Alan a testvéred? - Igen, miért? - kérdezte. - Savannah mesélt neked róla? - Igen, egy-két dolgot... - mondtam, és eszembe jutott, hogy nemcsak Alanről mesélt, hanem a bátyjáról is, aki annyira türelmes vele, és aki arra ösztönözte, hogy részt vegyen a speciális oktatásban. Tim megérintette felduzzadt szemét és felszisszent. - Most már azt is tudod - folytatta -, hogy egyetértek veled. Olyan dologba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna, és ezt meg is mondtam neki. Emlékszel, amikor arról beszéltem, hogy néha egy kicsit naivan viselkedik? Hát, erre gondoltam. Segíteni akar az embereknek, de néha nem jól sül el. - Nemcsak róla van szó - feleltem. - Rólam is. Mint már mondtam, egy kicsit túlreagáltam a dolgot... A tekintete határozott volt. - Szerinted Savannah-nak igaza van apáddal kapcsolatban? Összetettem a két tenyeremet. - Nem tudom. Nem hiszem, de... - De nem tudod. Ahogy azt sem, hogy ha mégis így van, akkor az min változtat, ugye? - Nem várta meg a választ. Pontosan tudom, hogy érzel... - mondta. - Emlékszem, hogy
min mentünk keresztül a szüleimmel Alan miatt. Nagyon sokáig nem tudtuk, hogy mi a gond vele, sőt, azt sem, hogy egyáltalán valami baja lehet. És tudod, mire jutottam ennyi idő után? Hogy nem számít. Továbbra is szeretem és gondoskodom róla, és ez már mindig így lesz. Viszont az, hogy végre megtudtam, hogy mi a baja, megkönnyítette számomra a dolgokat. Mióta tudom... azt hiszem, már nem várok el tőle bizonyos viselkedésformákat. És elvárások nélkül sokkal könnyebb elfogadnom őt. Ezen elgondolkodtam. - És mi van akkor, ha apámnak még sincs Aspergerszindrómája? - kérdeztem. - Az is lehetséges... - És én mégis úgy gondolom, hogy van? Tim felsóhajtott. - Ez nem ilyen egyszerű, különösen enyhébb esetekben mondta. - Ez nem olyan, hogy leveszel egy kis vért és megvizsgálod. Eljuthatsz arra a pontra, hogy azt gondolod, lehetséges, és talán sose jutsz ennél tovább. De sose fogod biztosan tudni. És az alapján, amit Savannah mesélt róla, őszintén úgy gondolom, hogy nem sok minden fog változni. De miért is kellene? Dolgozik, felnevelt téged... mi mást várhatnál többet egy apától? Ezen gondolkoztam, miközben képek villantak be apámról. - Savannah vett neked egy könyvet - mondta. - Igen, de fogalmam sincs, hol lehet... - ismertem be. - Nálam van - felelte. - Elhoztam magammal. - Azzal átnyújtotta a papírzacskót. A könyv valahogy nehezebbnek tűnt, mint előző éjszaka. - Köszönöm. Felállt, és én tudtam, hogy a beszélgetésünk a vége felé közeledik. Az ajtó felé indult, de amikor a keze a kilincsen volt, még visszafordult. - Tudod, hogy nem muszáj elolvasnod... - mondta.
- Tudom. Kinyitotta az ajtót, aztán megállt. Tudtam, hogy mondani akar még valamit, de meglepetésemre nem fordult meg. Kérhetnék egy szívességet? - Mondd csak. - Ne törd össze Savannah szívét, jó? Tudom, hogy szeret téged, és szeretném, ha boldog lenne. Tudtam, hogy igazam van a Savannah-hoz fűződő érzéseivel kapcsolatban. Figyeltem az ablakból, ahogy a kocsijához ment, és biztos voltam benne, hogy ő is szerelmes belé. Félreraktam a könyvet és sétálni indultam. Amikor visszaértem a házba, továbbra sem vettem elő. Magam sem tudom, miért kerülgettem, de valahogy megrémített az egész. Néhány óra múlva azonban legyűrtem ezt az érzést, és a délután hátra lévő részét azzal töltöttem, hogy belemerültem a könyvbe, és újraéltem az apámmal kapcsolatos emlékeimet. Timnek igaza volt. Nem létezik semmiféle egyértelmű diagnózis, sem merev szabályok, úgyhogy valószínűleg sosem fogom biztosan tudni. Néhány Asperger-szindrómásnak alacsony az IQ-ja, míg mások, akiknek sokkal komolyabb mértékű az autizmusuk - mint például a Dustin Hoffman által alakított férfinak az Esőember című filmben -, zseninek számítanak egyes területeken. Néhányan olyan jól boldogulnak a társadalomban, hogy soha nem derül ki róluk az igazság; mások intézetbe kerülnek. Néhány olyan ember életéről is olvashattam, akik Asperger-szindrómásak, mégis rendkívül tehetségesek a zenében vagy a matematikában. Az is kiderült azonban, hogy ugyanolyan gyakorisággal fordul elő közöttük a rendkívüli tehetség, mint az átlagemberek között. A legfontosabb dolog azonban, amire rájöttem, az volt, hogy amikor apám még fiatal volt, csak igen kevés orvos
volt tisztában a jellemző tünetekkel, és ha valami nem stimmelt, valószínűleg maguknak a szülőknek sem tűnt fel. Így az Asperger-szindrómás vagy autista gyerekeket gyakran egy kalap alá vették szellemi fogyatékos vagy félénk társaikkal, és ha nem is kerültek intézetbe, a szülőknek csak az a vigaszuk maradt, hogy lehet, hogy egyszer majd kinövi a gyerek. Az Asperger-szindróma és az autizmus közti különbség így is összegezhető: egy autista személy a saját világában él, míg egy Asperger-szindrómás a mi világunkban él, de a maga módján. Ennek alapján az emberek többségéről elmondható lenne, hogy Asperger-szindrómája van... Volt azonban néhány olyan tünet, amellyel kapcsolatban Savannah-nak igaza volt, amikor apámról beszélt. A megrögzött szokásai, a társaságbeli nehézkessége, az, hogy az érméken kívül semmi más nem érdekli, hogy szeret egyedül lenni - ezek mind kis bogaras dolgoknak tűntek, ami bárkinél előfordulhat, de az apám más volt. Míg egyesek önszántukból döntenek mindig ugyanúgy, úgy tűnt, hogy apám - néhány Asperger-szindrómáshoz hasonlóan - kénytelen néhány előre meghatározott döntés szerint élni az életét. Legalábbis arra jöttem rá, hogy ez is egy lehetséges magyarázat apám viselkedésére, és ha így van, akkor nem arról van szó, hogy nem akar, hanem hogy nem tud megváltozni. Minden bizonytalanság ellenére megnyugtatónak találtam ezt a felismerést. Arra is rádöbbentem, hogy így végre választ kaphatok két olyan kérdésre is, amely mindig gyötört anyámmal kapcsolatban: Mi tetszett meg neki apámban? Miért hagyta őt el? Tudtam, hogy ezeket a dolgokat sosem fogom megtudni, és nem is volt szándékomban ennél mélyebbre ásni. Azonban csapongó képzeletemmel magamra maradva a néma házban, egy hallgatag embert láttam magam előtt, aki egy vendéglőben a ritka érmegyűjteményéről kezd mesélni egy
szegény, fiatal pincérnőnek, aki esténként az ágyában fekve egy jobb életről álmodozik. Talán flörtölni kezdett vele, talán nem, de apám végül is vonzódott hozzá, és továbbra is odajárt a vendéglőbe. Idővel talán megérezte apámban a kedvességet és a türelmet, amellyel később engem is felnevelt. Valószínűleg megtetszett neki a csendes természete, és azt is látta, hogy apám nagyon nehezen gurul csak dühbe, és sosem erőszakos. Még ha nem is volt szerelem, ahhoz elég lehetett, hogy hozzámenjen. Talán azt gondolta, hogy majd eladják az érméket, és ha nem is boldogan, de kényelmesen élnek, míg meg nem halnak. Anyám várandós lett, és amikor később rájött, hogy az érmék eladását még csak említenie sem szabad, azon kapta magát, hogy egy olyan férfival kötötte össze az életét, aki nem sok érdeklődést mutat a felesége iránt. Talán a magánya kerekedett fölül, vagy csak önző volt, de mindenképpen ki akart szállni, és miután a baba megszületett, az első adandó alkalommal odébbállt. Persze, gondoltam, az is lehet, hogy egyáltalán nem így történt. Tudtam, hogy valószínűleg soha nem fogom megtudni a teljes igazságot, de valójában nem is nagyon érdekelt. Apám viszont annál jobban érdekelt, és ha csak valami "rosszul bekötött vezeték" volt az agyában, ami ilyenné tette, hirtelen megértettem, hogy miért volt szüksége egy sor olyan szabályra az életében, amely segített neki beilleszkednie a világba. Lehet, hogy nem voltak egészen szokványosak, mindenesetre megtalálta a módját annak, hogy segítsen nekem azzá válnom, aki vagyok. És számomra ez bőven elég volt. Ő az apám, aki megtett minden tőle telhetőt. Végre megértettem ezt. Amikor végül becsuktam a könyvet és letettem, azon kaptam magam, hogy kifelé bámulok az ablakon. Összeszorult a torkom, ahogy arra gondoltam, milyen büszke vagyok apámra.
Amikor apám hazatért a munkából, átöltözött, és a konyhába ment, hogy elkészítse a spagettit. Figyeltem a mozdulatait, és tudtam, hogy pontosan azt teszem, amiért Savannah-ra is megharagudtam. Furcsa, hogy egy ilyenfajta tudás hogyan változtatja meg az ember érzéseit valaki iránt. Észrevettem, milyen precízek a mozdulatai: ahogy szépen kinyitja a spagettis dobozt, mielőtt félreteszi, és hogy milyen pontos szögben fogja a fakanalat, miközben a húst pirítja. Tudtam, hogy hamarosan megszórja majd sóval és borssal, és egy perccel később pontosan így is tett. Tudtam, hogy rögtön utána kinyitja majd a paradicsomszószt; és megint igazam lett. Mint mindig, most sem kérdezte meg, hogy milyen napom volt, inkább csendben tett-vett. Eddig ezt annak tulajdonítottam, hogy idegenek vagyunk egymás számára; most már értettem, hogy valószínűleg mindig is azok leszünk. De életemben először ez nem zavart. Vacsora közben nem kérdezgettem a napjáról, mert tudtam, hogy úgysem válaszolna. Inkább Savannah-ról meséltem neki, és arról, hogy mivel töltjük együtt az időt. Aztán segítettem neki elmosogatni, és folytattam egyoldalú beszélgetésünket. Amikor készen voltunk, ismét a mosogatórongyért nyúlt, és még egyszer letörölte a konyhapultot, aztán addig forgatta a só- és borstartót, míg pontosan úgy nem álltak, mint amikor hazajött. Az volt az érzésem, hogy szeretett volna bekapcsolódni a beszélgetésbe, de fogalma sem volt, hogyan tegye. Persze lehet, hogy csak azért gondoltam így, mert ettől jobban éreztem volna magam. Mindegy is volt. Tudtam, hogy hamarosan vissza akar vonulni a dolgozószobájába. - Figyelj, apa! - mondtam. - Megmutatnád nekem azokat az érméket, amelyeket mostanában vásároltál? Szeretnék mindent tudni róluk. Úgy nézett rám, mint aki nem jól hall, aztán a padlóra meredt. Végigsimított egyre ritkuló haján, és láttam, hogy a
feje tetején elkezdett kopaszodni. Amikor újra felnézett rám, szinte ijedtnek látszott. - Rendben... - mondta végül. Bementünk együtt a dolgozószobába, és amikor a kezét bátortalanul a vállamra tette, csak arra tudtam gondolni, hogy évek óta nem éreztem magam ilyen közel hozzá.
Tizenegyedik fejezet Másnap este a mólón álldogáltam, és az óceán felszínén ezüstösen csillogó holdfényt bámultam, miközben azon tűnődtem, vajon el fog-e jönni Savannah. Előző este, miután apámmal órákig nézegettük az újonnan szerzett érméket, és élvezettel hallgattam izgatott beszámolóját a megvásárlásukról, lementem autóval a partra. Az ülésen ott feküdt mellettem a Savannah-nak írt levelem, amelyben arra kértem, hogy találkozzon velem itt. Egy borítékba tettem, és Tim kocsijának a szélvédőjére tűztem. Tudtam, hogy továbbítja majd neki a borítékot anélkül, hogy felbontaná, még akkor is, ha legszívesebben nem ezt tenné. Az alatt a rövid idő alatt, amióta ismertem, rájöttem, hogy Tim, akárcsak apám, sokkal jobb ember, mint amilyen én valaha is leszek. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Tudtam, hogy a verekedés miatt többé nem látnak szívesen a parti házban, és nem akartam sem Randyvel, sem Susannel, sem senki mással találkozni, ami lehetetlenné tette, hogy felkereshessem Savannah-t. Nem volt mobiltelefonja, és a parti ház telefonszámát sem tudtam, így aztán a levél maradt az egyetlen lehetőségem.
Tisztában voltam vele, hogy előző este hibát követtem el, és hogy túlreagáltam az eseményeket. Nemcsak Savannah-val kapcsolatban, hanem a többiekkel is a parton. Egyszerűen ott kellett volna hagynom őket. Randynek és a haverjainak még akkor sem lett volna esélyük olyasvalakivel szemben, akit arra képeztek ki, hogy gyorsan és hatékonyan tegyen ártalmatlanná embereket, ha az egész napjukat az edzőteremben töltik. Ha mindez Németországban történik, be is zárhattak volna azért, amit tettem. A kormány nem túl elnéző azokkal szemben, akik olyasmire használják az általa szerzett tudásukat, amivel ők nem értenek egyet. Így hát otthagytam a levelet, aztán egész másnap az órát lestem, és azon rágódtam, hogy vajon eljön-e. Elérkezett, majd el is múlt az általam megjelölt időpont, és azon kaptam magamat, hogy percenként pillantok hátra idegességemben, míg végül megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor nagy sokára egy alak tűnt fel a távolban. A mozgásáról felismertem Savannah-t. A korlátnak dőlve vártam meg, míg odaért hozzám. Lelassította a lépteit, ahogy megpillantott, majd megállt. Sem ölelést, sem csókot nem kaptam. Fájt ez a hirtelen távolságtartás. - Megkaptam az üzenetedet - mondta. - Örülök, hogy eljöttél. - Titokban kellett kiosonnom, hogy senki se tudja meg, hogy itt vagy... - mondta. - Hallottam néhány srácot arról beszélni, hogy mit tennének, ha megint felbukkannál. - Sajnálom - vágtam bele minden bevezető nélkül. Tudom, hogy csak segíteni akartál, én pedig félreértettelek! - És... ? - És sajnálom, amit Timmel tettem. Nagyszerű fickó, és óvatosabbnak kellett volna lennem. Rezzenéstelen arccal meredt rám. - És... ?
Zavartan álldogáltam, mert tudtam, hogy amit most készülök mondani, az nem lesz teljesen őszinte, bár ezt akarja hallani. Nagy lélegzetet vettem. - És sajnálom Randyt és a másik srácot is... Még mindig nem enyhült meg. - És ...? Zavartan próbáltam összeszedni a gondolataimat, mielőtt a szemébe néztem. - És... - nyögtem. - És mi? - És... - próbálkoztam, de semmi sem jutott az eszembe. - Fogalmam sincs... - vallottam be végül. - De bármi legyen is az, azt is nagyon sajnálom. Kíváncsi lett a tekintete. - Ennyi? Elgondolkoztam. - Nem tudom, mit mondhatnék még... - ismertem be. Halvány mosoly jelent meg az arcán. Odalépett hozzám. - Ennyi? - ismételte jóval melegebb hangon. Nem szóltam semmit. Közelebb jött és legnagyobb meglepetésemre a nyakam köré fonta a karját. - Nem kell bocsánatot kérned - suttogta -, és nincs mit sajnálnod. Valószínűleg én is így reagáltam volna... - Akkor mi volt ez a számonkérő hang? - Meg akartam tudni - mondta -, hogy igazam volt-e veled kapcsolatban még a legelején. Mindig is tudtam, hogy jószívű vagy! - Ezt meg hogy érted? - Úgy, ahogy mondom... - válaszolta. - Később... úgy értem, az után a szörnyű este után Tim meggyőzött, hogy nem volt jogom olyan dolgokat mondani, mint amiket mondtam. Neked volt igazad. Nincs hozzá képzettségem, hogy diagnózisokat állítsak fel, de elég öntelt voltam ahhoz, hogy azt higgyem, megtehetem. Ami a verekedést illeti, láttam az
egészet, és nem a te hibád volt. Még az sem, ami Timmel történt, de jó volt hallani, hogy bocsánatot kérsz érte. Ha másért nem, azért, mert máskor is megteszed majd. Azzal hozzám bújt, és amikor behunytam a szememet, semmi mást nem akartam; mint így ölelni őt örökre. Jóval később, egy átbeszélgetett és átcsókolózott éjszaka után gyengéden megsimogattam az arcát, és azt suttogtam: - Köszönöm! - Mit? - A könyvet. Azt hiszem, segített egy kicsit jobban megérteni apámat. Jó volt vele tegnap este. - Örülök, hogy ezt mondod. - És köszönöm, hogy olyan vagy, amilyen! Erre összeráncolta a homlokát, én pedig megcsókoltam. - Ha te nem lennél - tettem hozzá -, soha nem lettem volna képes ezt mondani apámról. Fogalmad sincs, milyen sokat jelent ez nekem! Bár Savannah-nak a parti háznál kellett volna dolgoznia a következő napon, Tim nagyon megértő volt, amikor kiderült, hogy ez az utolsó alkalom, amikor találkozhatunk, mielőtt visszatérnék Németországba. Amikor megérkeztem, Tim lesétált a ház lépcsőjén, és az autó mellé guggolt az ablakkal egy magasságban. A szeme körül még mindig ott feketéllett a monokli, amelyet tőlem kapott. Kezet nyújtott az ablakon keresztül. - Örülök, hogy megismertelek, John! - Én is - feleltem komolyan. - Vigyázz magadra, rendben?
- Igyekszem... - feleltem, miközben kezet ráztunk, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valami erős kapocs lenne közöttünk. A délelőttöt a Fort Fisher Akváriumnál töltöttük Savannahval, teljesen elragadtatottan az ott látható különös tengeri állatok látványától. Hosszú orrú tűhalakat láttunk és miniatűr tengeri csikóhalakat; a legnagyobb medencében dajkacápák és vörös doboshalak úszkáltak. Nevetve fogtuk meg a remeterákokat, Savannah pedig vett nekem emlékül egy kulcstartót az ajándékboltban. Valamilyen furcsa oknál fogva egy pingvin volt rajta, amit végtelenül mulatságosnak talált. Aztán elvittem egy napsütötte étterembe a vízparton, és egész idő alatt egymás kezét fogtuk az asztal fölött, miközben a kikötőben békésen ringatózó vitorlás hajókat bámultuk. Annyira el voltunk foglalva egymással, hogy a pincérnek háromszor is oda kellett jönnie az asztalunkhoz, mire végre kinyitottuk az étlapot. Csodáltam azt a könnyedséget, amellyel Savannah ki tudta fejezni az érzéseit, és arcának finom rezdüléseit, miközben apámról meséltem neki. Amikor később megcsókolt, éreztem édes leheletét. Megfogtam a kezét. - Egyszer el foglak venni feleségül, tudod? - Ezt vegyem ígéretnek? - Ha akarod... - Jól van! Akkor ígérd meg, hogy ahogy kilépsz a seregből, azonnal visszajössz értem! Nem tudok hozzád menni, ha nem vagy itt. - Megígérem! Később egy csodálatosan helyreállított polgárháború előtti ház, az Oswald-ültetvény parkjában sétálgattunk. Végigjártuk a kavicsos ösvényeket, melyeket temérdek, ezernyi különböző árnyalatban pompázó vadvirág szegélyezett. - Hány órakor indul holnap a géped? - kérdezte Savannah.
A nap kezdett lassan nyugovóra térni a felhőtlen égbolton. - Nagyon korán... - feleltem. - Valószínűleg már rég a reptéren leszek, amikor felébredsz. Bólintott. - És a ma estét az apáddal töltöd, ugye? - Igen, azt tervezem. Talán nem töltöttem vele annyi időt, amennyit kellett volna, de biztosan megértené, ha... A fejét rázva félbeszakított. - Nem, ne változtasd meg a terved! Szeretném, ha apáddal töltenéd azt a kevés időt, ami még maradt. Reméltem, hogy így lesz. Ezért vagyok ma veled. Ízlésesen lenyírt sövény mellett haladtunk éppen el. - Szóval, mik a terveid? - kérdeztem. - Úgy értem, velünk kapcsolatban. - Hát, nem lesz könnyű... - mondta. - Tudom, hogy nem - feleltem. - De nem akarom, hogy vége legyen. - Elhallgattam, mert tudtam, hogy a szavak itt nem elegendők. Ehelyett hátulról átkaroltam és magamhoz húztam. Megcsókoltam a nyakát és a fülét, megízleltem bársonyos bőrét. - Amikor csak tudlak, fel foglak hívni, egyébként pedig írni fogok, és jövőre újra látjuk egymást. Bárhol leszel is, én megtalállak! Hátrahajolt és a szemembe nézett. - Esküszöl? Magamhoz öleltem. - Igen! Egyáltalán nem örülök, hogy el kell most mennem. Én is akkor örülnék, ha valahol a közelben állomásoznék, de most csak ennyit ígérhetek. Ha visszaértem Németországba, kérni fogom az áthelyezésemet, de soha nem lehet tudni, hogy engedélyezik-e. - Tudom... - mondta halkan Savannah, és valamiért ideges lettem a komoly arckifejésétől. - Fogsz nekem írni? - kérdeztem. - Hm... - A kötekedő hangnemtől az idegességemről is megfeledkeztem. - Hát persze! - mondta mosolyogva. - Hogy
kérdezhetsz ilyet? Mindig fogok neked írni. És csak hogy tudd, én írom a legjobb leveleket a világon! - Efelől nincs kétségem! - Komolyan mondom! - folytatta. - Az én családomban ez a szokás szünidőben. Leveleket írunk azoknak, akik igazán fontosak számunkra. Megírjuk, milyen sokat jelentenek nekünk, és hogy mennyire várjuk, hogy újra találkozhassunk velük! Megint megcsókoltam a nyakát. - Szóval, milyen sokat jelentek én neked? És mennyire várod, hogy újra láthass? - Ahhoz, hogy megtudd, el kell olvasnod a leveleimet! Elnevettem magam, de közben úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. - Hiányozni fogsz... - mondtam. - Te is nekem! - Nem úgy tűnik, mintha ez nagyon megviselne. - Csak azért, mert már eleget sírtam miatta, tudod? És nem is arról van szó, hogy soha többé nem látjuk egymást. Persze, nem lesz könnyű, de ez az egy év hamar el fog telni - és akkor megint látni fogjuk egymást! Tudom. Érzem. Ahogy azt is érzem, milyen fontos vagyok neked, és hogy mennyire szeretlek. A szívem mélyén tudom, hogy semminek nincs vége köztünk, és hogy ezt az egészet végigcsináljuk együtt! Másoknak is sikerült. Akiknek pedig nem, azok nem érzik azt, amit mi! Mindennél jobban szerettem volna hinni neki, de elbizonytalanodtam, hogy ez vajon tényleg ilyen egyszerű-e. Amikor a nap végül lebukott a látóhatár mögé, visszasétáltunk az autóhoz, és visszavittem őt a parti házhoz. Egy kicsit hamarabb leparkoltam, hogy a házból senki ne láthasson meg bennünket, és amikor kiszálltunk, átöleltem. Megcsókoltuk egymást, miközben magamhoz öleltem, és tudtam jól, hogy a következő év lesz a leghosszabb egész
életemben. Azt kívántam, bár soha ne vonultam volna be, akkor most szabad ember lehetnék. De nem voltam az. - Azt hiszem, ideje elindulnom... Savannah bólintott. Eleredtek a könnyei. Összeszorult a torkom. - Írni fogok! - ígértem. - Rendben... - felelte. Letörölte a könnyeit és a táskájáért nyúlt. Elővett egy tollat meg egy kis darab papírt, és írni kezdett. - Ez az otthoni címem és telefonszámom, ez pedig az e-mail címem. Bólintottam. - Ne felejtsd el, hogy jövőre más kollégiumba megyek, de ahogy megtudom, meg fogom írni az új címemet. Bármikor elérhetsz a szüleimen keresztül is. Mindent továbbítani fognak nekem, amit küldesz. - Tudom - feleltem. - Megvan még a címem, ugye? Még ha kiküldetésbe megyek, a leveleimet akkor is meg szoktam kapni. Az e-maileket úgyszintén. A hadsereg még a semmi közepén is elég jó számítógépes hálózatot tud kiépíteni. Összefonta maga előtt a karját, mint egy elhagyott gyermek. - Ez olyan ijesztő... - mondta. - Úgy értem, az, hogy katona vagy. - Nem lesz semmi baj - nyugtattam meg. Kinyitottam a kocsiajtót, és a tárcámért nyúltam. Beletettem a cédulát, amelyre a címét jegyezte fel, aztán megint kitártam a karom. Hozzám bújt, és én sokáig öleltem így, hogy emlékezhessem majd az érzésre, ahogy a teste hozzám simul. Ez alkalommal ő volt az, aki egy idő után elhúzódott tőlem. Megint a táskájáért nyúlt, és elővett egy borítékot. - Ezt tegnap este írtam neked. Csak a gépen bonthatod ki. Addig ne olvasd el, rendben?
Bólintottam, és még egyszer utoljára megcsókoltam. Aztán beültem az autóba. Beindítottam a motort, és ahogy elindultam, még utánam szólt: - Add át üdvözletemet apádnak! Mondd meg neki, hogy talán beugrom hozzá a következő hetekben, jó? Hátralépett, ahogy az autó gurulni kezdett. Egy darabig még láttam őt a visszapillantó tükörben, és a legszívesebben visszatolattam volna. Apám biztosan megértené, gondoltam. Tisztában van vele, milyen sokat jelent nekem Savannah, és ő is azt akarná, hogy az utolsó estét együtt töltsük. Végül mégis továbbhajtottam, és néztem az egyre távolodó alakját a tükörben. Úgy éreztem, hogy szertefoszlik az álmom. A vacsora apámmal a szokásosnál is csendesebb volt. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, és ezt még apám is észrevette. Az asztalnál ültem, miközben főzött, de ahelyett, hogy az előkészületekkel foglalatoskodott volna, időnként rám pillantott néma aggodalommal a tekintetében. Meglepődtem, amikor elzárta a gázt, és odalépett hozzám. A vállamra tette a kezét, és egy szót sem szólt, de nem is kellett. Tudtam, hogy megérti a szomorúságomat, és csak állt mozdulatlanul, mintha próbálná csökkenteni a fájdalmamat. Talán azt remélte, hogy így egy részét átveheti tőlem. Reggel apám kivitt a repülőtérre, és a kapunál megvárta velem, míg bemondták a járatomat. Amikor eljött az idő, felálltam. Apám kezet nyújtott, de én inkább megöleltem őt. Mereven tartotta a testét, de nem zavart. - Szeretlek, apa! - Én is szeretlek, John.
- Remélem, találsz néhány klassz érmét a gyűjteményedbe! - tettem hozzá, és kiegyenesedtem. - Mindent hallani szeretnék majd róluk! A padlót bámulta. - Kedvelem Savannah-t - szólalt meg végül. - Kedves lány. Ez teljesen váratlanul ért, de valahogy pontosan ez volt, amit hallani akartam. Ültem a repülőgépen azzal a levéllel az ölemben, amelyet Savannah írt. Bár legszívesebben azonnal felbontottam volna, vártam vele, míg felemelkedtünk a kifutópályáról. Az ablakból megpillantottam az ismerős tengerparti szakaszt, és először a mólót kerestem meg, aztán a házat. Azon tűnődtem, hogy Savannah vajon alszik-e még, de szerettem volna azt hinni, hogy kint van a parton, és onnan nézi a repülőgépet. Amikor úgy éreztem, felkészültem rá, felbontottam a borítékot. Találtam benne egy fényképet róla, és hirtelen azt kívántam, bárcsak én is adtam volna neki egyet magamról. Sokáig néztem az arcát, aztán félretettem a képet. Vettem egy mély lélegzetet, és olvasni kezdtem. Kedves John! Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? Ezt mind leírhatnám, és mind igaz is volna, de ahogy újra elolvastam, csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak veled lehetnék, foghatnám a kezed, és láthatnám a ravaszkás mosolyodat. Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez
hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd. Igazi úriember vagy, John, és ezt nagyon nagyra értékelem benned. Amikor együtt voltunk, sosem erőltetted, hogy együtt aludjunk, és el sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem. Mindez csak még különlegesebbé teszi a kapcsolatunkat, és mindig így szeretnék emlékezni a veled töltött időre. Akár egy tiszta, hófehér, lélegzetelállítóan gyönyörű fénysugárra. Mindennap gondolni fogok rád. Egy kicsit félek attól, hogy egyszer majd nem így fogsz érezni irántam, és hogy el fogod felejteni mindazt, ami köztünk történt. Úgyhogy a következőt találtam ki: bárhol is légy a világban, és bármi történjék az életedben, szeretném, ha minden teliholdkor - mint amikor először találkoztunk - feltekintenél az égen a holdra. Azt szeretném, ha ilyenkor mindig rám gondolnál és arra a hétre, amelyet együtt töltöttünk, mert bárhol is leszek, és bármi történjék velem az életben, én pontosan ezt fogom tenni. Ha nem lehetünk együtt, legalább ez kössön össze bennünket, és így talán képesek leszünk örökre együtt maradni. Szeretlek, John Tyree, és nem hagyom, hogy megfeledkezz az ígéretről, amelyet egyszer tettél nekem. Ha visszajössz, hozzád megyek feleségül. Ha nem tartod be az ígéretedet, összetöröd a szívem. Szeretlek, Savannah Az ablakon és a könnyeimen át csak homályosan láttam az alattunk elterülő felhőréteget. Fogalmam sem volt, hol lehetünk. Csak annyit tudtam, hogy meg akarok fordulni és hazamenni, hogy ott legyek, ahol a helyem van.
Második rész
Tizenkettedik fejezet Néhány órával később, az első magányos estémen Németországban ismét elolvastam a levelét, és újra átéltem az együtt töltött pillanatokat. Emlékeim olyan élénken kísértettek, hogy néha valóságosabbnak tűntek, mint a seregben töltött napjaim. Szinte éreztem, ahogy Savannah megszorítja a kezemet, és láttam, ahogy kirázza a hajából a sós tengervizet. Felnevettem, ahogy eszembe jutott, milyen meglepett voltam, amikor legelső alkalommal végig állva maradt a szörfdeszkán, míg partra nem ért. A Savannah-val töltött idő hatására teljesen kicserélődtem, és ezt a bajtársaim is észrevették. Az elkövetkező hetekben Tony barátom megállás nélkül ezzel ugratott, és szemmel láthatóan önelégülten gondolt arra, hogy mindez csak őt és a nőtársaság szükségességéről kifejtett álláspontját igazolja. Csak magamat hibáztathattam, hogy megemlítettem neki Savannah-t. Sajnos, Tony többet szeretett volna tudni róla, mint amennyit én hajlandó voltam megosztani vele. Olvasni próbáltam, de ő hülyén vigyorogva terpeszkedett a velem szemben lévő széken. - Mesélj már a vad nyári románcodról! - unszolt. Próbáltam a könyv lapjaira szegezni a tekintetemet, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. - Hogy is hívják? Savannah? Hű, de tetszik nekem ez a név! Olyan... előkelő. De, gondolom, az ágyban kész vadmacska volt, mi? - Fogd már be, Tony.
- Ne izélj már! Hát nem én ültettem a bogarat a füledbe? Nem én vettelek rá, hogy végre kimozdulj? Végre hallgattál rám, és tessék, máris megvan az eredménye. A részleteket akarom hallani! - Semmi közöd hozzá. - De tequilát azért ittatok, nem? Mondtam, hogy az mindig működik! Nem szóltam semmit, de Tony nem hagyta abba a faggatózást. - Ennyit legalább igazán elmondhatnál! - Nem akarok beszélni róla. - Miért? Mert szerelmes vagy? Ezt már mondtad. De tudod mit, kezdem azt hinni, hogy az egészet csak kitaláltad! - Igazad van. Csak kitaláltam az egészet. Most már békén hagysz? Fejét csóválva felkászálódott a székéről. - Olyan vagy, mint egy epekedő kamasz! Hallgattam, de ahogy elsétált mellettem, tudtam, hogy igaza van. Fülig bele voltam zúgva Savannah-ba. Bármit megtettem volna, csak hogy vele lehessek. Kérvényeztem az áthelyezésemet az Államokba, és úgy tűnt, hogy a kérésemet komolyan fontolóra veszi a parancsnokom. Az okot firtató kérdésére apámra hivatkoztam és nem Savannah-ra. Egy darabig hallgatott, majd a székén hátradőlve így szólt: - Nem túl jók az esélyei, fiam, hacsak nem az apja egészségéről van szó... - ahogy kiléptem az irodájából, tudtam, hogy az elkövetkező tizenhat hónapban biztosan nem megyek innen sehová. Meg sem próbáltam elrejteni a csalódottságomat. A következő telihold idején kiosontam a laktanyából és meg sem álltam a focipályáig, ahol hanyatt vágtam magamat a fűben. A holdat bámulva Savannah-ra gondoltam, és gyűlöltem a köztünk tátongó távolságot. Kezdettől fogva rendszeresen telefonáltunk és leveleztünk egymással. Váltottunk pár e-mailt is, de hamar kiderült, hogy
Savannah inkább a hagyományos, kézzel írott leveleket kedveli, és tőlem is ilyeneket vár. - Tudom, hogy nem olyan gyors, mint az e-mail, de éppen ezt szeretem benne... - írta. A várakozást, hogy vajon vár-e levél a postaládában, és az izgatottságot, amelyet addig érzek, míg ki nem bontom a borítékot. Olyan jó, hogy bárhová magammal vihetem, és akár egy fának dőlve is olvasgathatom a soraidat, miközben lágy szellő simogatja az arcomat. Szeretem magam elé képzelni az arcodat, a ruhádat, a környezetedet, vagy ahogy a tolladat tartod a kezedben, miközben a levelet írod. Tudom, hogy nagyon közhelyes, de valahogy mindig egy sátorban, egy tábori összecsukható asztal mellett képzellek el, melletted egy olajlámpa világít, míg kintről csak a szél zúgása hallatszik be. Sokkal romantikusabb, mint egy olyan gépen olvasni a soraidat, amellyel egyébként zenét töltök le, vagy anyagot gyűjtök az esszéimhez. Ezen elmosolyodtam. A sátorral, tábori asztallal, olajlámpával kapcsolatban természetesen tévedett, de el kellett ismernem, hogy az általa lefestett kép sokkal izgalmasabb volt, mint a kormánypénzen vásárolt, neonlámpával megvilágított íróasztal, amely a fából épített kaszárnyában állt. Teltek-múltak a hetek, és a Savannah iránt érzett szerelmem egyre csak mélyült. Időnként észrevétlenül félrevonultam a többiektől, csak hogy egyedül lehessek. Ilyenkor elővettem a fényképét, és közelről gyönyörködtem minden egyes vonásában. Különös módon, ahogy a nyárból ősz lett, az őszből pedig tél, egyre hálásabb voltam ezért a fényképért. Hiába voltam meggyőződve arról, hogy milyen pontosan emlékszem rá, be kellett vallanom magamnak, hogy egyre nehezebb felidéznem az apró részleteket. Vagy talán soha nem is jegyeztem meg őket igazán? Például észrevettem a fényképén, hogy a bal szeme alatt van egy apró anyajegy, amely egyáltalán nem tűnt fel, míg együtt voltunk. Vagy hogy
a szája sarka az egyik oldalon alig észrevehetően jobban görbül. Ezek olyan apró tökéletlenségek voltak, amelyek csak még tökéletesebbé tették őt a szememben. Csak az bosszantott, hogy mindezt ezen a fényképen tudom csak megfigyelni. Az élet mindenesetre ment tovább, és bármennyire is hiányzott nekem Savannah, a feladataimat teljesítenem kellett. Számos olyan okból kifolyólag, amelyeket még a hadsereg sem tudott kellőképpen megmagyarázni, szeptemberben másodszor is Koszovóba küldtek az osztagommal, hogy ott egy újabb békefenntartó küldetés keretében csatlakozzunk az 1. Fegyveres Hadosztályhoz, míg a gyalogság többi részét visszairányították Németországba. Viszonylag nyugodt volt a helyzet, és a fegyveremet sem kellett elsütnöm, de ez nem azt jelentette, hogy egész nap virágokat szedtem a réten, Savannah után epekedve. Fegyvertisztogatással töltöttem az időt, illetve őrséget álltam, és amikor az embernek órákig éberen kell figyelnie, estére jócskán elfárad. Bevallom, az is előfordult, hogy napokig eszembe sem jutott Savannah, vagy az, hogy éppen mit csinálhat. Ettől vajon kevésbé voltak valódiak az iránta táplált érzéseim? Ezt a kérdést számtalanszor feltettem magamnak, és a válaszom mindig egyértelmű nem volt. Egyszerűen azért, mert a legváratlanabb pillanatokban jelent meg az alakja lelki szemeim előtt, és a hiánya mindig ugyanolyan fájdalmasan tört rám, mint a búcsúzásunk napján. Bármi felidézhette: a feleségéről mesélő bajtársam, egy egymás kezét fogó pár látványa, vagy akár az utunk során érintett falvakban a helyiek arcán a mosoly. Körülbelül tíznaponta kaptam levelet Savannah-tól, és mire visszatértem Németországba, sok összegyűlt. Egyik sem volt ahhoz fogható, amelyet a repülőgépen olvastam. Többnyire hétköznapi dolgokról írt bennük, és csak a legvégére tartogatta a legőszintébb vallomásokat. Lassan megismertem hétköznapjainak részleteit is, például azt, hogy az első ház
befejezésével csúsztak egy kicsit, ami kissé megnehezítette a dolgukat, amikor nekifogtak a másodiknak. Ezúttal többet kellett dolgozniuk, hiába tettek szert némi szakértelemre korábban. Megírta, hogy miután elkészültek az első házzal, óriási bulit csaptak, ahová meghívták a környékbelieket is, és rengeteg elismerő szót kaptak a munkájukért. Azt is megtudtam, hogy a kis csapatuk a Ráktanyában ünnepelt, amely Tim szerint a leghangulatosabb vendéglő volt, ahol addig járt. Savannah-nak sikerült mindazoknak a tanároknak az óráira feliratkoznia az őszi szemeszterben, akiktől tanulni szeretett volna, és már alig várta, hogy egy bizonyos dr. Barnes serdülőkori lélektan szemináriumára járhasson, akinek éppen akkor jelent meg az írása egy ezoterikus pszichológiai lapban. Szükségtelen volt azt hinnem, hogy Savannah minden egyes szög beverésekor, vagy egy ablak helyére illesztésekor is rám gondolt, vagy hogy amikor Timmel beszélgetett, azt kívánta, bárcsak én állnék vele szemben. Úgy éreztem, mindaz, ami köztünk történt; még ennél is sokkal mélyebben gyökerezik, és ez az érzés idővel még jobban megerősítette az iránta érzett szerelmemet. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne akartam volna hallani, mennyire fontos vagyok számára, és ezt Savannah is nagyon jól tudta. Talán ezért is őriztem meg minden egyes levelét. Az utolsó sorai mindig szíven találtak. Ezeket többször is újraolvastam, miközben próbáltam felidézni a hangját. Második levelének a végén például ezt írta: Amikor eszembe jut mindaz, ami köztünk történt, tudom, hogy másoknak könnyű lenne minderre legyinteni, mondván, hogy mindez csak a tengerparton együtt töltött napok és esték természetes velejárója, könnyű nyári flört, amely hosszú távon nem sokat jelent. Ezért nem is szoktam beszélni másoknak kettőnkről. Úgysem értenék, és én sem érzem szükségét a magyarázkodásnak, egyszerűen azért, mert a szívem mélyén
tudom, milyen fontos vagy számomra. Amikor rád gondolok, akaratlanul is elmosolyodom, mert tudom, hogy te teszel engem teljessé. Szeretlek, és örökké szeretni foglak. Már alig várom a napot, amikor ismét a karjaidban tartasz. Miután küldtem neki egy fényképet magamról, így válaszolt: Végül, szeretném megköszönni a képet, amelyet küldtél. Már a pénztárcámban lapul. Olyan egészségesnek és boldognak látszol rajta, de el kell mondanom, hogy elsírtam magamat, amikor megpillantottam. Nem mintha elszomorított volna - bár fájt arra gondolnom, hogy egy jó ideig még nem láthatjuk egymást -, ellenkezőleg: olyan boldoggá tettél. Arra emlékeztetett, hogy te vagy a legjobb dolog, ami eddig történt velem. Ezt pedig akkor írta, amikor éppen Koszovóban voltam: Bevallom, a legutóbbi leveled aggodalommal töltött el. Természetesen hallani akarom, és hallanom is kell, hogyan telnek a napjaid odaát, de azon kapom magamat, hogy lélegzetvisszafojtva és remegve olvasom a soraidat. Míg én itt a hálaadásra készülődöm és a vizsgáim miatt aggódom, te veszélyes helyeken jársz, ahol bármelyik pillanatban bajod eshet. Bár úgy ismerhetnének téged az ellenségeid, ahogyan én, mert akkor biztonságban lennél. Olyan biztonságban, ahogyan én érzem magamat a karjaidban. A karácsony abban az évben igen lehangoló volt - mint mindig, ha az ember az otthonától és a szeretteitől távol tölti azt. Nem ez volt az első magányos ünnepem a seregben, már évek óta Németországban maradtam erre az időre. Néhány
srác a laktanyából egyfajta karácsonyfát állított: zöld ponyvát dobtak egy hosszú rúdra, és azt díszítették fel karácsonyfaizzókkal. A barátaim többsége hazamehetett, én pedig azon "szerencsések" közé tartoztam, akiknek maradniuk kellett arra az esetre, ha orosz barátaink a fejükbe vennék, hogy még mindig halálos ellenségek vagyunk. A többiek a városban ünnepelték a karácsonyt, valószínűleg rengeteg német sör társaságában. Kibontottam a Savannah-tól kapott csomagot, és egy pulóvert találtam benne egy nagy doboz házi készítésű süteménnyel együtt. Ő már valószínűleg megkapta a parfümöt, amelyet küldtem neki. Annyira magányos voltam, hogy végül azzal ajándékoztam meg magamat, hogy felhívtam őt. Váratlanul érte a hívásom, és hetekkel később is fel tudtam idézni a hangjában érződő izgatottságot. Több mint egy óráig beszélgettünk. Annyira régen hallottam a hangját, hogy szinte el is felejtettem már a dallamos hanglejtését, és azt a különös vibrálást a hangjában, amikor gyorsan beszél. A székemen hátradőlve elképzeltem, hogy ott van velem, és hallgattam, ahogy a hóesésről mesél. Egyszer csak észrevettem, hogy nálunk is eleredt a hó, amitől egy pillanatra az az érzésem támadt, mintha valóban együtt lennénk. 2001 januárjában számolni kezdtem a napokat, míg újra láthatom. Júniusra kaptam szabadságot, és alig egy év múlva léphettem ki a seregből. Reggelente az első gondolatom mindig az volt, hogy már csak 360 nap van hátra a szolgálatból, már csak 359, aztán 358 és így tovább; Savannah-t pedig 178 nap múlva láthatom, 177, 176 és így tovább. Annyira elérhetőnek és valóságosnak tűnt, hogy kezdtem arról álmodozni, hogy le fogok telepedni ÉszakKarolinában. Másrészt viszont úgy tűnt, hogy egyre lassabban telik az idő. Hát nem különös, hogy mindig ez történik, ha az ember igazán akar valamit? Gyerekkoromban éreztem így utoljára magamat, amikor a nyári vakáció közeledtével egyre
hosszabbnak tűntek a napok. Savannah levelei nélkül még végeláthatatlanabbnak tűnt volna a várakozás. Időnként apám is írt. Nem olyan gyakorisággal, mint Savannah, hanem a tőle megszokott havi rendszerességgel. Meglepve tapasztaltam, hogy levelei a korábbi egy-két oldalnál kétszer-háromszor hosszabbak lettek. A pluszoldalakon kizárólag érmékről írt. Szabad időmben ellátogattam a számítógépes terembe, és végeztem egy kis kutatómunkát. Rákerestem egyes érmékre, utána néztem a történetüknek, majd az így szerzett információt elküldtem az apámnak írott levelekben. Esküdni mernék rá, hogy az első ilyen levelemre érkező válaszán könnycseppek nyomait véltem felfedezni. Persze valószínűleg csak a képzeletem játéka volt, mivel soha nem említette, amit tettem, de szerettem volna azt hinni, hogy ugyanolyan mohón itta magába ezeket az információkat is, mint amikor a Greysheet című numizmatikai magazint tanulmányozta. Februárban egy NATO-hadműveletben vettünk részt: egy 1944-es németországi ütközetet imitáltunk, amelyben tanktámadás ért bennünket. Ha engem kérdeznek, nem sok értelmét látom az ilyesminek. Az a háború már rég véget ért, csakúgy, mint azok az idők, amikor a spanyol Armada ágyúval lőtte az ellenséget, vagy amikor az amerikai katonák lóháton közlekedtek. Manapság már meg sem említik, hogy ki az ellenség, de mindenki tudja, hogy az oroszokról van szó, aminek még kevesebb értelme van, hiszen állítólag most már a szövetségeseink. Még ha nem is lennének azok, akkor sem valószínű, hogy ennyi támadásra kész tankkal rendelkeznek. Ha pedig titokban mégis ezerszámra szerelnék össze a harckocsikat valahol Szibériában azzal a szándékkal, hogy lerohanják Európát, az előrenyomuló tankokat azonnal légitámadás érné, és semmiképpen sem a gyalogságot vetnék be ellenük. De hát mit tudhatok én minderről? Az időjárás sem kedvezett nekünk: ahogy elkezdődtek a hadműveletek, az
Északi-sark felől valami elképesztően jeges hidegfront érkezett. Egyszerre zúdult ránk havazás, ónos eső, jégeső és 80 km/óra sebességű szélvihar. Napóleon Moszkvából visszavonuló seregeire gondoltam. A hidegtől zúzmarás lett a szemöldököm, minden lélegzetvételkor élesen hasított a tüdőmbe a jeges levegő, ujjaim pedig pillanatok alatt a fegyverem csövéhez fagytak, amikor véletlenül hozzáértem. Iszonyúan fájt, amikor próbáltam lefejteni őket, és egy darab bőr le is jött az ujjam hegyéről. Próbáltam védeni az arcomat, a kezemet pedig végig a puskatuson tartottam, ahogy rendületlenül meneteltem tovább a jeges sárban és a szűnni nem akaró hóviharban. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne változzam jégszoborrá, miközben a nem létező ellenséggel harcoltunk. Tíz napig tartott a hadművelet. Az osztagom felének fagyási sérülései voltak, a másik felén kóros lehűlés tünetei jelentkeztek. Végül három-négy emberem maradt, ők mindannyian a gyengélkedőn kötöttek ki, miután visszatértünk a támaszpontra. Velük együtt én is. Ez volt a legnevetségesebb és legidiótább dolog, amit végigcsináltattak velem a seregben, pedig higgyék el, sok hülyeséget meg kellett tennem a jó öreg Sam bácsi és a hadsereg kedvéért. A végén a parancsnokunk végiglépdelt az osztagom előtt, és gratulált a jól végzett munkához. Szívesen szóvá tettem volna neki, hogy több értelme lett volna modern harcászatot tanulnunk ez idő alatt, de legalábbis érdemes lett volna megnézni az időjárás-előrejelzéseket. Ehelyett azonban - jó katona módjára - csak tisztelegtem neki. A következő hónapok eseménytelenül zajlottak a támaszponton. Persze időnként részt vettünk egy-egy harcászati vagy navigációs tanfolyamon, és néha kiruccantam a fiúkkal a városba egy sörre, de többnyire csak az edzőteremben emelgettem a súlyokat, futottam, vagy Tonyval bokszoltunk.
Kellemesen csalódtam, amikor kitavaszodott Németországban, mivel a hadművelet katasztrofális tapasztalatai alapján sokkal rosszabb időjárásra számítottam. Az elolvadt hó helyén korai virágok bújtak ki a földből, és a levegő is kezdett felmelegedni. Igaz, ez éppen csak annyit jelentett, hogy a hőmérő higanyszála fagypont fölé emelkedett, de nekünk ez is elegendő volt, hogy rövidnadrágban frizbizzünk és focizzunk a szabadban. Eljött a június, és azon kaptam magamat, hogy egyre izgatottabban várom a haza érkezés pillanatát. Savannah már befejezte a főiskolát, és éppen az egyetemi diplomához szükséges nyári kurzusokra járt, így azt terveztem, hogy egyenesen Chapel Hillbe megyek utána. Két fantasztikus hetet tölthettünk együtt - még apám hoz Wilmingtonba is velem akart tartani -, és ez a gondolat egyszerre töltött el idegességgel, izgatottsággal és rémülettel. Igen, rendszeresen leveleztünk és beszéltünk telefonon, és az első telihold alkalmával kint voltam és megbámultam, miközben ő is pontosan ugyanígy tett. De már majdnem egy éve nem láttam őt, és fogalmam sem volt, hogyan fog majd reagálni, ha szemtől szemben állunk egymással. vajon a karjaimba veti magát, ahogy leszállok a gépről? Vagy sokkal visszafogottabb lesz, és gyengéden arcon csókol? Vajon azonnal könnyed társalgásba fogunk, vagy kínosan feszengve az időjárásról beszélgetünk majd? Fogalmam sem volt. Álmatlanul hevertem az ágyamon, és ezernyi változatot képzeltem magam elé. Tony látta, hogy min megyek keresztül, de becsületére legyen mondva, semmilyen megjegyzést nem tett rá. Ahogy közeledett a találkozó napja, megveregette a hátamat: - Hamarosan látni fogod! - mondta. - Fel vagy rá készülve? - Igen, azt hiszem. Vigyorogva nézett rám:
- Azért a tequiláról ne feledkezz meg! Grimaszt vágtam, Ő pedig elnevette magát. - Ne aggódj, öregem! Minden rendben lesz - mondta. Szeret téged! Muszáj, hogy szeressen, ha már ennyire bele vagy zúgva!
Tizenharmadik fejezet Végre szabadságot kaptam 2001 júniusában. Frankfurtban szálltam gépre, majd New York-i átszállással egyenesen Raleigh-ba repültem. Péntek este érkeztem meg. Savannah azt ígérte, értem jön a reptérre, majd egyenesen Lenoirba megyünk, ahol szeretne bemutatni a szüleinek. Ezt az utazás előtt egy nappal közölte velem, nem kis meglepetésemre. Természetesen semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy találkozzam velük. Biztosan nagyszerű emberek meg minden, csak jobban szerettem volna az első néhány napot Savannahval kettesben tölteni. Kicsit nehéz bepótolni egy év távollétet a szülők jelenlétében. Még ha a testi érintkezésre nem is gondolunk - Savannah-t ismerve, erre nem sok esély volt, bár azért reménykedtem -, mit fognak szólni, ha csak hajnalban érünk haza, még ha a csillagokat bámultuk is egész éjjel? Persze Savannah már felnőtt ember volt, de a szülők hajlamosak erről megfeledkezni, amikor a saját gyermekükről van szó. Nem várhattam el tőlük, hogy megértően fogadják a helyzetet. Mindig is az ő kislányuk marad, és ez így van rendjén. Savannah-nak azonban igazat kellett adnom, amikor elmagyarázta, hogy miért döntött így. Összesen két szabad hétvégém volt, és ha a másodikat apámmal akartam eltölteni, akkor az ő szüleit csak az első hétvégén látogathattuk meg. Ráadásul annyira izgatottnak tűnt a hangja, hogy nem maradt más választásom, mint azt felelni, hogy már alig váram, hogy megismerhessem őket. Most mégis azon törtem a fejemet,
hogy vajon megfoghatom-e majd a kezét, és esetleg rábeszélhetem-e egy rövid kitérőre Lenoir előtt. Mire a gép földet ért, már olyan izgatott voltam, hogy a torkomban dobogott a szívem. Fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. Szaladjak felé, amint megpillantom, vagy lazán sétáljak oda hozzá, mintha mi sem történt volna? Alig kezdtem el ezen töprengeni, máris az érkezési oldal kapui felé sodródtam a tömeggel. Hátizsákomat a vállamra vetettem, ahogy kiléptem a kapun. Először nem láttam őt sehol a forgatagban. Másodjára is körülnéztem, és akkor megpillantottam. Azonnal tudtam, hogy felesleges volt annyit aggódnom: találkozott a tekintetünk, és Savannah teljes erőből futni kezdett felém. Épp annyi időm maradt, hogy ledobjam a zsákomat, és ő a karjaimba vetette magát. A csók, amelyben összeforrtunk, varázslatos volt. Amikor végül eleresztettük egymást, hátrébb lépett, és azt suttogta: - Istenem, annyira hiányoztál! Úgy éreztem magamat, mint aki egy teljes év után újból visszakapja a másik felét. Nem tudom, meddig állhattunk ott szótlanul, de amikor végül elindultunk a csomagjaimért, kezemet az övébe csúsztatva éreztem, hogy nem csak egyszerűen jobban szeretem őt a legutóbbi találkozásunk óta, de annál is jobban, mint amennyire ezután bárkit is képes leszek szeretni. Az autóban mindenféléről beszélgettünk, majd tettünk egy rövid kitérőt. Félrehúzódtunk egy parkolóban, és úgy estünk egymásnak, akár a tizenévesek. Maradjunk annyiban, hogy fantasztikus volt végre együtt lenni. Néhány óra elteltével megérkeztünk a szülei házához, akik a takaros, kétszintes viktoriánus épület verandáján fogadtak bennünket. Legnagyobb meglepetésemre az édesanyja melegen átölelt és azonnal sörrel kínált. Udvariasan elutasítottam, mivel tudtam, hogy én lennék az egyetlen, aki iszik, de jólesett a figyelmessége. Savannah édesanyja, Jill, sokban hasonlított a
lányára: barátságos és nyitott volt, és sokkal éleseszűbb, mint azt az ember első látásra feltételezte róla. Az édesapja sem különben, és tulajdonképpen nagyon élveztem a náluk tett látogatást. Egyáltalán nem voltam zavarban amiatt, hogy Savannah egész idő alatt fogta a kezemet, és ez neki is teljesen természetes volt. Az este vége felé hosszú sétára indultunk kettesben a holdfényben. Mire visszaértünk a házhoz, olyan érzésem volt, mintha soha nem is váltunk volna el egymástól. Természetesen a vendégszobában aludtam. Nem is számítottam másra, a szoba klasszikus bútorai és a kényelmes matrac pedig jóval felülmúlta korábbi szálláshelyeimet. Kicsit fülledt volt a levegő, ezért kinyitottam az ablakot, hátha a hegyi levegő némi lehűlést hoz. Hosszú nap állt mögöttem, így pillanatok alatt álomba zuhantam, amelyből egy óra múlva az ajtó halk nyikorgása ébresztett fel. Kényelmes pamutpizsamában és zokniban Savannah zárta be maga mögött az ajtót, és lábujjhegyen elindult az ágyam felé. Ujját a szája elé tartva csendre intett. - A szüleim megölnének, ha tudnák, mit csinálok... suttogta. Bebújt mellém az ágyba, és az orra hegyéig magára húzta a takarót, mintha az Északi-sarkon lennénk. Átöleltem, és éreztem, ahogy a teste az enyémhez simul. Egész éjjel csókolóztunk és nevetgéltünk, aztán visszaosont a szobájába. Még vissza sem érhetett, engem már újból elnyomott az álom, és a következő dolog, amire emlékszem, az ablakon betűző nap volt. A reggeli illata belengte a szobát, és miután farmerba és pólóba bújtam, lementem a konyhába. Savannah már az asztalnál ült, és az édesanyjával beszélgetett, édesapja pedig újságot olvasott. Asztalhoz ültem, Savannah édesanyja kávét töltött a csészémbe, és egy tányér rántottát tett elém. Savannah frissen fürödve és felöltözve velem szemben ült, és a lágy reggeli fényben elmondhatatlanul frissnek és élénknek hatott.
- Jól aludtál? - nézett rám pajkosan mosolyogva. Bólintottam. - Igen. Csodálatos álmom volt - feleltem. - Nahát! - szólalt meg az édesanyja. - És miről szólt? Éreztem, ahogy Savannah bokán rúg az asztal alatt. Alig észrevehetően megrázta a fejét. Bevallom, élveztem a feszengő Savannah látványát, de nem akartam túlfeszíteni a húrt. Úgy tettem, mint aki erősen gondolkodik. - Már nem emlékszem - böktem ki végül. - Utálom, hogy mindig ez van - felelte az édesanyja. - ízlik a reggeli? - Fantasztikus illata van! - feleltem. - Köszönöm szépen. - Savannah-ra pillantottam, és azt kérdeztem: - Mit tervezünk mára? Felém hajolt az asztal felett. - Arra gondoltam, hogy kilovagolhatnánk. Hogy tetszik az ötlet? Bizonytalanságomat látva, fel nevetett. - Túl fogod élni! - mondta, majd hozzátette még: Megígérem. - Könnyen beszélsz! Savannah Midast ülte meg, nekem pedig a Pepper nevű lovat ajánlotta, amelyen az apja szokott lovagolni. Bejártuk lóháton az egész környéket: keskeny ösvényeken kaptattunk, széles mezőkön nyargaltunk át, apránként felfedezve életének ezt a szeletét. Ebédre szendvicseket hozott magával, amit egy Lenoir fölé magasodó szirten fogyasztottunk el. Innen mutatta meg az iskolát és az ismerőseinek a házait. Ekkor tűnt fel nekem, hogy nemcsak egyszerűen kedveli ezt a helyet, de nyilvánvalóan soha nem is akar máshol élni. Hat-hét órát töltöttünk nyeregben, és minden igyekezetemmel azon voltam, nehogy lemaradjak Savannah
mögött. Nem volt könnyű, de végül sikerült megúsznom anélkül, hogy arccal a porban végeztem volna. Volt néhány kétséges helyzet, amikor Pepper megmakacsolta magát, és hajszálon múlott, hogy nyeregben tudtam maradni. Csak vacsora előtt döbbentem rá igazán, hogy mibe is vágtam a fejszémet, amikor feltűnt, hogy kissé kacsázva járok. Olyan érzésem volt, mintha Tony órákon át püfölte volna a belső combizmaimat. Szombat este egy hangulatos kis olasz étteremben vacsoráztunk Savannah-val, aki ezt követően még táncolni akart menni. Én alig álltam már a lábamon. Ahogy az autó felé sántikáltam, aggódó arccal rám nézett, és kinyújtotta a kezét, hogy megállítson. Lehajolt és megfogta a lábamat. - Fáj, ha megszorítom itt? Ordítva ugrottam félre. Savannah ezt valamiért nagyon mulatságosnak találta. - Ezt meg miért csináltad? Fáj! Rám mosolygott: - Csak ellenőrizni akartalak. - Mégis miért? Hiszen mondtam már, hogy nagyon fáj! - Csak kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e egy ekkora, hadviselt férfit ordításra bírni. Megdörzsöltem a lábamat. - Hát, ha lehet, ezt ne ellenőrizd többet! - Rendben - felelte. - És sajnálom. - Nem úgy tűnik, mintha nagyon sajnálnád. - Dehogynem - mondta. - Csak viccesnek találom, hogy ugyanannyit lovagoltam, mint te, mégis jól vagyok. - Te rendszeresen lovagolsz. - Egy hónapja nem ültem nyeregben. - Akkor is. - Na, valld már be, hogy te is viccesnek találtad! - Egyáltalán nem!
Vasárnap templomba mentünk a családjával, és mivel aznap sajgó tagjaim miatt másra nemigen voltam képes, lehuppantam a kanapéra, és baseballt néztem az édesapjával. Savannah édesanyja szendviccsel kínált, én pedig minden mozdulatra felszisszentem, ahogy próbáltam kényelmesen elhelyezkedni a kanapén. Jó volt mindenféléről beszélgetni az édesapjával: a katonaéletről, a tanításról, néhány tanítványáról és azok jövőjéről. Szimpatikusnak találtam. Hallottam, ahogy Savannah eközben édesanyjával beszélgetett a konyhában, majd időnként megjelent egy nagy kosár összehajtogatni való, tiszta ruhával a nappaliban, miközben édesanyja újabb adag szennyessel töltötte meg a mosógépet. Végzős főiskolás létére még mindig hazahordta a szennyesét. Aznap este visszamentünk Chapel Hillbe, ahol Savannah megmutatta a lakását. Nem volt túlbútorozva, de volt benne egy gázkandalló, és egy kis erkélyről a főiskola területére lehetett rálátni. A kellemes nyári meleg ellenére begyújtott a kandallóban, és sajtot ettünk sós keksszel, mivel a müzlit leszámítva csak ez volt otthon. Mindez nagyon romantikus volt, bár be kell vallanom, mindig romantikusnak találtam, ha végre kettesben maradhattunk Savannah-val. Majdnem éjfélig beszélgettünk, de feltűnt, hogy szokatlanul szűkszavú. Később bement a hálószobájába, és amikor már egy ideje nem tért vissza, utánamentem. Az ágya szélén ülve találtam. Megálltam az ajtóban. Összekulcsolta a kezét és nagyot sóhajtott. - Hát... - kezdett neki, majd elhallgatott. - Nos? - kérdeztem, miután nem folytatta. Ismét nagyot sóhajtott. - Későre jár. .. és nekem holnap korán reggel órára kell mennem. Bólintottam.
- Ideje ágyba bújnod, hogy kialudhasd magadat. - Igen - felelte. Bólintott, majd az ablak felé fordult. Az ablakredőnyön át fénycsíkok szűrődtek be a szobába. Annyira helyes volt, amikor zavarban volt. - Hát... - szólalt meg ismét, mintha csak a falhoz beszélne. Felemeltem a kezemet. - Aludhatok a kanapén is, nemde? - Nem bánod? - Egyáltalán nem - feleltem. Persze, lett volna jobb ötletem is, de megértő voltam. Továbbra is mozdulatlanul bámult az ablak felé. - Tudod, úgy érzem, hogy nem készültem még fel rá... szólalt meg halkan. - Azt hittem, hogy igen, és egy részem tényleg akarja is. Az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam ezen, el is határoztam magamat, és úgy éreztem, jól döntöttem. Szeretlek, és te is szeretsz engem, és az emberek ezt teszik, ha szeretik egymást. Könnyű volt így gondolkodnom, míg nem voltál itt velem, de most... elhallgatott. - Semmi gond - nyugtattam meg. Végre felém fordult. - Te féltél, amikor először megtetted? Mit is felelhetnék erre, gondoltam. - Azt hiszem, a fiúknál ez máshogy történik, mint a lányoknál - feleltem végül. - Igen, igazad lehet - mondta, miközben úgy tett, mintha a takarót igazgatná az ágyon. - Most haragszol rám? - Dehogy. - De azért csalódott vagy... - Hát... - vallottam be, mire elnevette magát. - Sajnálom - mondta. - Nem kell bocsánatot kérned. Ezen elgondolkodott. - Akkor miért érzem mégis úgy, hogy bocsánatot kell kérnem?
- Talán mert egy magányos katona vagyok... - feleltem. Ismét fel nevetett, de még éreztem a hangjából, hogy ideges. - Nem túl kényelmes a kanapé - mondta -, és talán rövid is neked. Nem fogsz tudni kinyújtózkodni. Takaróból is csak ez az egy van. Akartam hozni otthonról, de elfelejtettem. - Hát, ez már baj! - Igen - felelte. Vártam. - Talán alhatnál itt velem - vetette fel kis idő múltán. Nem szóltam semmit, vártam, hogy folytassa a belső párbeszédét. Végül vállat vont. - Kipróbáljuk? Mármint az együtt alvást... - Amit csak kívánsz. Láthatóan enyhült benne a feszültség. - Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. Máris átöltözöm. Felállt az ágyról, odalépett a szekrényhez, és a fiókból kiemelt egy olyan pizsamát, mint amelyet a szüleinél viselt Visszamentem a nappaliba, ahol rövidnadrágba és pólóba bújtam. Mire visszatértem, ő már bebújt a takaró alá. Megkerültem az ágyat és bemásztam mellé. Még megigazgatta a takarót, aztán leoltotta a lámpát, és hanyatt fekve a mennyezetet bámulta. Én oldalt fekve őt néztem. - Jó éjt! - suttogta. - Jó éjt! Tudtam, hogy úgysem fogok aludni. Egy darabig legalábbis... Túlságosan... izgatott voltam hozzá. De nem akartam mocorogni, nehogy felébresszem. - Figyelj? - hallottam egyszer csak a suttogását. - Tessék? Felém fordult az ágyban. - Szeretném, ha tudnád, hogy ez az első alkalom, hogy egy ágyban alszom egy férfival. Mármint egész éjjel. Azért egy lépéssel előrébb vagyok, nem? - De igen! - feleltem. - Egy lépéssel előrébb. Végigsimította a karomat.
- Most már nyugodtan mondhatod, hogy együtt aludtunk, ha valaki megkérdezi. - Ez igaz - mondtam. - Persze, nem mondod el senkinek, ugye? Tudod, nem szeretném, ha rossz hírem kelne! Elfojtottam egy mosolyt. - Ez a mi kis titkunk marad, ígérem! A következő napok békésen teltek. Savannah délelőttönként órákra járt, és nem sokkal ebéd után már szabad volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy - amiről a bajtársaim mindig is álmodoztak, valahányszor szabadságra mentek átaludhattam volna a délelőttöt. Sajnos azonban képtelen voltam kiszakadni az évek óta megszokott korán kelés rutinjából. Savannah még aludt, amikor kipattantam az ágyból, főztem egy kávét, majd leszaladtam a sarokra az aznapi újságért. Olykor még egypár friss zsömléért vagy kifliért is beugrottam a pékségbe, egyébként müzlit reggeliztünk. Valahogy így képzeltem el az első együtt töltött éveinket is: önfeledt boldogságban, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Legalábbis próbáltam ezt elhitetni magammal. Savannah a szülei házában, sőt még az első együtt töltött éjszakánkon is, éppen olyan volt, ahogyan az emlékeimben élt. Később azonban kezdtem felfigyelni a változásra. Azt hiszem, csak ekkor kezdett derengeni bennem, hogy ő eddig is teljes életet élt nélkülem. A hűtőszekrény ajtajára ki függesztett naptár szerint szinte minden napra volt valamilyen programja: koncertek, előadások, házibulik. Tim is rendszeresen fel volt tüntetve egy ebéd erejéig. Négy előadásra járt, egy további órát pedig végzősként ő maga tartott. Csütörtökön délutánonként az egyik tanárának a publikálandó esettanulmányán dolgozott. Az élete ugyanúgy telt, ahogy
arról a leveleiben írt, és amikor hazaért, hosszasan mesélt a napjáról, miközben összeütött valami ennivalót magának a konyhában. Imádta, amit csinált, és nem titkolt büszkeséggel mesélt róla. Szélesen gesztikulálva beszélt, míg én hallgattam és csak azért szúrtam közbe időnként egy-egy kérdést, hogy ne akadjon el a beszélgetésünk. Mindebben nem volt semmi különös. Tudtam, hogy akkor kellene aggódnom, ha egy szót sem szólna a napjáról. Azonban minden egyes történettől egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat, mintha annak ellenére, hogy az elmúlt évben rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, más irányt vett volna az életünk. Legutóbbi találkozásunk óta ő letette az utolsó vizsgáit, megkapta a főiskolai diplomáját, végzett diákként dolgozni kezdett, beköltözött, és berendezte a lakását. Életének egy újabb szakaszába lépett, és bár ez rólam is elmondható volt, mégsem éreztem, hogy az enyém különösebben megváltozott volna, hacsak azt nem számítjuk, hogy hat- helyett már nyolcféle puskát tudtam szétszedni és összerakni, illetve tizenöt kilóval többet nyomtam fekve. Arról nem is beszélve, hogy tovább nehezítettem az oroszok dolgát, ha esetleg mégis úgy döntenének, hogy néhány gépesített hadosztállyal megtámadják Németországot. Félreértés ne essék, még mindig fülig szerelmes voltam Savannah-ba, és tudtam, hogy ő is nagyon szeret engem. Csodálatos volt az együtt töltött hét. Amíg ő órán volt, sétálgattam a főiskola területén, vagy kihasználtam a rengeteg szabad időmet és elmentem kocogni. Találtam egy edzőtermet is, ahová katonaként ingyen lejárhattam erősíteni. Mire Savannah Végzett, már le is zuhanyoztam, a délután hátralevő részét pedig rendszerint együtt töltöttük. Kedd este elmentünk az évfolyamtársaival vacsorázni, ami sokkal szórakoztatóbb volt, mint gondoltam - különösen annak ellenére, hogy egy tucatnyi nyári kurzuslátogató egyetemista okostojás volt, akik főként a kamaszkor pszichológiájáról beszélgettek. A szerda
délutánt azzal töltöttük, hogy Savannah elcipelt az összes órájára és bemutatott minden tanárának. Később összefutottunk néhány emberrel, akiket előző este ismertem meg. Aznap este kínai kaját vittünk haza, és ahogy ott ült az asztalnál ujjatlan pólóban, napbarnítottan, csak arra tudtam gondolni, hogy ő a legszexisebb nő, akit ismertem életemben. Csütörtökön már annyira szerettem volna végre kettesben lenni vele, hogy úgy döntöttem, meglepetésként elviszem valahová vacsorázni. Míg ő órán volt, és az esettanulmányon dolgozott, én elmentem a bevásárlóközpontba, és egy kisebb vagyont költöttem öltönyre, nyakkendőre és cipőre. Szerettem volna őt is kiöltözve látni, és vacsorára asztalt foglaltam egy étteremben, amelyről a cipőbolti eladó állította, hogy a legjobb a városban. Ötcsillagos, egzotikus konyha, elegáns pincérek, nagy felhajtás. Savannah-nak persze egy szót sem szóltam az egészről - akkor nem lett volna meglepetés, ugye -, de ahogy belépett az ajtón, egyből kiderült, hogy ő újabb közös programot szervezett az elmúlt napokban megismert barátaival. Annyira izgatott volt a hangja, hogy végül meg sem említettem, hogy én mit terveztem aznap estére. Nemcsak egyszerűen csalódott voltam, hanem dühös is. Ami engem illetett, igazán semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy a barátaival töltsük az estét, vagy akár egy újabb délutánt. Na de minden napot? Amikor egy év után ilyen kevés idő állt rendelkezésünkre? Rosszulesett, hogy ő látszólag nem vágyott rá, hogy kettesben legyünk. Az elmúlt hónapokban mindig csak arról álmodoztam, hogy minden szabad időnket együtt fogjuk tölteni, csak hogy pótoljuk mindazt, ami a külön töltött év során kimaradt a kapcsolatunkból. De kezdtem azt hinni, hogy tévedtem. Miben is? Abban, hogy nem voltam annyira fontos számára, mint ő volt nekem? Ezt nem tudhattam, de amilyen állapotban voltam, jobban tettem volna, ha inkább otthon maradok aznap este, és hagyom, hogy nélkülem menjen el. Ehelyett csak
duzzogva ültem mellette, és egy szót sem szóltam egész este. Egyébként sem vagyok egy megnyerő alkat, de aznap este különösen vészjóslóan viselkedtem. Savannah látta, hogy dühös vagyok, de valahányszor rákérdezett, hogy mi bánt, duzzogva azt feleltem, hogy az égvilágon semmi bajom. - Fáradt vagyok - feleltem kurtán. El kell ismernem, hogy minden tőle telhetőt megtett, hogy javítson a helyzeten. Időnként megfogta a kezemet, rám mosolygott, kólával és sült krumplival kínált. Egy idő után azonban feladta a próbálkozást, hogy jobb kedvre derítsen amiért nem is hibáztatom. Megmakacsoltam magamat, és amikor kezdett ő is dühös lenni rám, kicsinyes elégedettséget éreztem. Alig szóltunk egymáshoz a hazaúton, és az ágyban is hátat fordítottunk egymásnak. Én reggelre el is felejtettem volna az egészet, ő azonban nem. Míg leszaladtam az újságért, ő reggeli nélkül elment otthonról, így végül egyedül szürcsölgettem a kávémat. Éreztem, hogy elvetettem a sulykot, és úgy terveztem, kiengesztelem valamivel, mire hazaér. Úgy gondoltam, beszélek neki az érzéseimről, és a tervezett vacsorát is megemlítem, majd bocsánatot kérek a viselkedésemért. Tudtam, hogy megértené. Végül egy romantikus vacsora mellett fátylat borítottunk volna az egészre. Éppen valami ilyesmire lett volna szükségünk, mielőtt másnap Wilmingtonba megyünk, hogy apámmal töltsük a hétvégét. Talán hihetetlenül hangzik, de már nagyon vártam, hogy láthassam apámat, és úgy éreztem, a maga módján ő is várja már ezt a találkozást. Ha kiszámíthatóságról volt szó, őrá igazán számíthattam, nem úgy, mint Savannah-ra. Talán nem teljesen tisztességes ezt mondanom, de Savannah akkoriban másfajta szerepet játszott az életemben. Megcsóváltam a fejemet. Már megint Savannah. Úgy tűnik, ez az utazás és az egész életem csak róla szól.
Egy órára végeztem az edzőteremben, rendet raktam és összecsomagoltam a holmimat, majd felhívtam az éttermet, hogy ismét asztalt foglaljak. Savannah órarendjét ismerve, bármelyik pillanatban megérkezhetett. Bekapcsoltam a tévét, és a kanapéra heveredtem. Kvízműsorok, szappanoperák és talkshow-k mentek, reklámokkal teletűzdelve. Az idő csigalassúsággal telt, míg várakoztam. Egyre gyakrabban mentem ki a teraszra, hogy megnézzem, ott van-e már az autója a parkolóban, és már vagy negyedszerre ellenőriztem le az összepakolt holmimat. Már biztosan úton van hazafelé, győzködtem magamat, mialatt kipakoltam a mosogatógépből. Pár perc múlva megmostam a fogamat másodszor is, majd újból kilestem az ablakon. Még mindig semmi nyoma Savannah-nak. Bekapcsoltam a rádiót, és több számot is végighallgattam, mielőtt ismét kikapcsoltam volna. Újból kimentem a teraszra. Semmi. Már majdnem két óra volt. Vajon mi tart ilyen sokáig? Éreztem, ahogy kezd nőni bennem a harag, de fegyelmeztem magamat. Bizonyára elfogadható magyarázattal fog szolgálni, próbáltam meggyőzni önmagamat, de nem sikerült. Elővettem a táskámból a Stephen King könyvemet, töltöttem magamnak egy pohár jéghideg vizet, kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, de amikor már sokadjára olvastam ugyanazt a sort, letettem a könyvet. Újabb tizenöt perc telt el. Majd újabb fél óra. Mire meghallottam Savannah autóját a parkolóban, már alig láttam a dühtől. Negyed négykor belépett az ajtón. Úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna. - Szia, John! - üdvözölt lelkesen. Az asztalhoz lépett, és elkezdett kipakolni a táskájából. - Bocs, hogy késtem, de szeminárium után az egyik diákom odajött hozzám, hogy elmondja, mennyire szereti az óráimat, és hogy úgy döntött, ebből szeretne diplomázni. Hát nem hihetetlen? Tanácsot kért,
hogy mit tegyen, melyik tanár óráit látogassa... és ahogy a válaszaimat hallgatta... - Savannah megrázta a fejét. Annyira... jó érzés volt. Ahogy ez a lány szinte itta magába a szavaimat... úgy éreztem, most megváltoztatom valakinek az életét. Hallottam már a tanáraimtól hasonló élményről, de soha nem reméltem, hogy ez velem is megtörténhet! Mosolyt erőltettem az arcomra, amitől még lelkesebben folytatta: - Szóval, megkérdezte, hogy tudnék-e esetleg egy kis időt szánni rá, hogy mindezt megbeszéljük, és bár mondtam neki, hogy alig pár percem van, végül együtt ebédeltünk. Nem egy hétköznapi lány; alig múlt tizenhét, de egy évvel hamarabb elvégezte a gimit. Letett egy halom emelt szintű vizsgát, így máris másodéves, és most azért jár a nyári kurzusokra, hogy még előrébb jusson. Egyszerűen fantasztikus! Várta, hogy én is hasonló lelkesedésnek adjak hangot, de képtelen voltam rá. - Jól hangzik... - nyögtem ki végül. Ezt hallva, Savannah most először vett igazán szemügyre, én pedig meg sem próbáltam titkolni az érzéseimet. - Mi bajod? - kérdezte. - Semmi - hazudtam. Csalódott sóhajtással letette a hátizsákját. - Szóval nem akarsz beszélni róla? Rendben van. De jobb, ha tudod, hogy kezdem már nagyon unni. - Miről beszélsz? Hirtelen nekem támadt. - Erről! A viselkedésedről .. - mondta. - Nem túl nehéz téged kiismerni, John! Dühös vagy, de nem vagy hajlandó elárulni, hogy miért! Hirtelen tanácstalannak éreztem magam. Amikor végül megszólaltam, próbáltam határozottnak tűnni. - Arra számítottam, hogy már órákkal előbb hazaérsz... Azonnal felcsattant:
- Szóval erről van szó? Hiszen már megmagyaráztam! Akár hiszed, akár nem, vannak bizonyos kötelezettségeim. És ha nem tévedek, ahogy beléptem az ajtón, azonnal bocsánatot kértem a késésért... - Igen, de... - De micsoda? Nem volt elég a bocsánatkérésem? - Nem ezt mondtam. - Akkor meg mi bajod? Amikor nem találtam a szavakat, hogy feleljek neki, csípőre tette a kezét. - Szeretnéd tudni, hogy mit gondolok? Szerintem még mindig a tegnap este miatt fortyogsz magadban. De hadd találjam ki: erről sem akarsz beszélni, ugye? Behunytam a szemem. - Tegnap este te... - Én? - vágott közbe a fejét rázva. - Na ne... ne kend rám a dolgot! Semmi rosszat nem tettem! Nem én kezdtem ezt az egészet. A tegnap este annyira klassz lehetett volna, ha nem ülsz úgy a sarokban egész idő alatt, mint aki le akar lőni valakit! Szándékosan eltúlozta a dolgot. Vagy talán mégsem? Akárhogy is, továbbra sem szólaltam meg. Tovább folytatta: - Tudod, hogy ma nekem kellett elnézést kérnem a nevedben? Mit gondolsz, milyen érzés volt? Egész évben dicshimnuszokat zengtem rólad, minden barátomnak elmeséltem, milyen kedves, érett fickó vagy, és hogy milyen büszke vagyok arra, amit csinálsz. És végül olyan oldaladról ismertek meg, amelyet még én sem ismertem. Egész egyszerűen... goromba voltál! - Eszedbe jutott akár egy pillanatra is, hogy talán azért viselkedem úgy, mert nem akarok ott lenni? Savannah megállt, de csak egy pillanatra. Keresztbe fonta a karját.
- És én ma talán a tegnapi viselkedésed miatt jöttem haza később. Ez váratlanul ért. Erre nem számítottam, de nem is erről volt szó. - Sajnálom a tegnap estét... - Sajnálhatod is! - szakított félbe emelt hangon megint. - Ők a barátaim! - Tudom, hogy a barátaid! - csattantam fel, és felálltam a kanapéról. - Az egész hetet velük töltöttük! - Ezt meg hogy értsem? - Úgy, ahogy mondom! Eszedbe jutott egyszer is, hogy esetleg szeretnék kettesben lenni veled? - Kettesben szeretnél lenni velem? - kérdezte szemrehányó hangon. - Hát, mit mondjak, nem egészen úgy viselkedsz. Ma reggel is kettesben voltunk. Amióta beléptem az ajtón, kettesben vagyunk, én pedig próbálok kedves lenni, és elfelejteni ezt az egészet. De te mindenáron veszekedni akartál! - Nem akarok veszekedni! - Minden erőmmel igyekeztem uralkodni a dühömön, nem sok sikerrel. Amikor megszólaltam, a hangom remegett a visszafojtott indulattól. Csak szeretném, ha minden ugyanúgy lenne, mint tavaly nyáron. - Miért? Mi volt tavaly nyáron? Gyűlöltem ezt az egészet. Nem akartam bevallani, hogy többé nem éreztem fontosnak magamat a szemében. Olyan volt, mintha azt kérném valakitől, hogy szeressen. De az sosem működött. Inkább próbáltam megkerülni az egész témát. - Tavaly nyáron sokkal több időt töltöttünk egymással. - Ez nem igaz - tiltakozott. - Egész nap a háznál dolgoztam, nem emlékszel? Igen, igaza volt. Legalábbis részben. Újból próbálkoztam.
- Csak valahogy úgy tűnik, mintha többet beszélgettünk volna. - Szóval ezzel van problémád? Hogy elfoglalt vagyok? Hogy van saját életem? Mégis, mit akarsz tőlem? Ne tartsam meg az óráimat? Jelentsek beteget? Lógjam el a házi feladatomat? - Nem, dehogy... - Akkor mégis mit akarsz? - Nem tudom. - De azt tudod, hogyan alázz meg a barátaim előtt... - Nem aláztalak meg! - tiltakoztam. - Tényleg? Akkor miért vont ma félre Tricia? Miért érezte szükségét, hogy felhívja a figyelmemet rá, hogy nincs semmi közös bennünk, és hogy jobbat érdemelnék? Ez fájt, de azt hiszem, nem volt tudatában, mennyire rosszulesett. Tudtam jól, hogy a harag időnként képes teljesen elvakítani az embert. - Csak szerettem volna kettesben maradni veled tegnap este. Ezt próbálom elmondani... Nem hatották meg a szavaim. - Akkor miért nem mondtad el? - kérte számon. - Például megkérdezhetted volna, hogy "Nem csinálhatnánk valami mást? Most nincs kedvem ezekkel az emberekkel vacsorázni." Csak ennyit kellett volna mondanod. Tudod, John, nem vagyok gondolatolvasó! Válaszra nyitottam a szám, de végül nem szóltam egy szót sem. Elfordultam, és a szoba másik sarkába vonultam, ahol kibámultam a terasz ajtaján. Nem dühösnek éreztem magamat a hallottak miatt, inkább... szomorúnak. Hirtelen belém nyilallt, hogy elvesztettem őt, és nem értettem, hogy mindez azért történik-e, mert túl nagy hűhót csaptam egy kis semmiség miatt, vagy mert túlságosan is jól tudtam, hogy valójában mi történik kettőnk között.
Nem akartam már semmiről sem beszélgetni. Soha nem voltam jó benne, és rádöbbentem, hogy egyszerűen csak arra vágyom, hogy odajöjjön hozzám, átöleljen, azt mondja, hogy nagyon is érti, hogy mit érzek, és hogy nincs miért aggódnom. De nem ez történt. Borzasztóan magányosnak éreztem magamat, ahogy az ablakhoz intézve a szavaimat, megszólaltam: - Igazad van - mondtam. - El kellett volna mondanom. Sajnálom. Azt is, ahogy tegnap este viselkedtem, és azt is, hogy így feldühítettem magamat a késésed miatt. Tudod, annyira vártam, hogy végre láthassalak és együtt lehessünk! - Ezt úgy mondod, mintha nem hinnéd, hogy én is ezt akarom. Felé fordultam. - Őszintén szólva - feleltem -, nem úgy tűnik... Azzal elindultam az ajtó felé. Csak este tértem vissza. Fogalmam sem volt, merre induljak, mint ahogy arról sem, hogy miért hagytam faképnél Savannah-t. Csak annyit tudtam, hogy egyedül szeretnék lenni. Tikkasztó napsütésben, a fák hűs árnyékát keresve indultam az egyetemváros irányába. Nem néztem hátra, hogy vajon Savannah utánam jött-e, mert tudtam, hogy úgysem tenne ilyet. Kis idő múlva vettem egy pohár jéghideg ásványvizet a diákközpontban, és bár a helyiség szinte üresen kongott és kellemes hűvös volt oda bent, mégsem maradtam. Inkább a kinti hőséget választottam, mintha arra számítottam volna, hogy mindazt a dühöt, szomorúságot és csalódottságot kiizzadhatnám magamból, amit éreztem. Egy dologban biztos voltam: Savannah már veszekedésre készen lépett be az ajtón. A válaszai gyanúsan gyorsak voltak, mintha egész nap ezeket gyakorolta volna, miközben majd
megpukkadt a méregről. Pontosan tudta, hogyan fogok reagálni, és bár megérdemeltem, hogy dühös legyen rám, egész délután azon rágódtam, hogy a saját vétkessége, illetve az én érzéseim láthatóan egyáltalán nem érdekelték. Az árnyékok egyre nőttek a lemenő nap fényében, de még mindig nem voltam képes visszamenni. Vettem egypár szelet pizzát és egy sört az egyik bódéban, amelyet gyakorlatilag a diákok tartottak el. Megvacsoráztam, sétálgattam még egy kicsit, végül elindultam Savannah lakása felé. Majdnem kilenc óra volt, és az érzelmi hullámvasút, amelyen órák óta utaztam, teljesen kimerített. Az utcába befordulva láttam, hogy az autója továbbra is a parkolóban állt. Egy lámpa halványan világított a hálószobában, de a lakás többi része sötétbe borult. Eszembe jutott, hogy talán az ajtót is kulcsra zárta, de a kilincs gond nélkül mozdult, ahogy lenyomtam. A hálószoba ajtaja résnyire nyitva állt, és némi fény szűrődött ki rajta. Tanakodtam, hogy belépjek-e, vagy a nappali felé vegyem az irányt. Nem akartam szembenézni a haragjával, de vettem egy mély lélegzetet, és elindultam a hálószoba felé. Bedugtam a fejemet a résen. Kinyúlt pólóban ült az ágyon. Felnézett az újságból, és én bátortalanul elmosolyodtam. - Szia - szólaltam meg. - Szia. Beléptem a szobába, és az ágy szélére ültem. - Bocsáss meg - mondtam -, mindenért. Igazad volt. Hülyén viselkedtem tegnap, és nem kellett volna megalázzalak a barátaid előtt. És nem kellett volna dühbe gurulnom azért, mert később jöttél haza. Többé nem fog előfordulni. Váratlanul maga mellé mutatott a matracra. - Gyere ide mondta halkan.
Közelebb húzódtam, nekidőltem az ágytámlának, és átkaroltam a vállát. Hozzám bújt, és én minden lélegzetvételét érezhettem. - Nem akarok többé veszekedni - mondta. - Én sem. Végigsimítottam a karját, és ő felsóhajtott. - Merre jártál? - Semerre - feleltem. - Az egyetem területén bóklásztam. Ettem egy pizzát. Gondolkodtam. - Rólam? - Rólad. Magamról. Kettőnkről. Bólintott. - Én is - szólalt meg. - Haragszol még rám? - Nem - feleltem. - Haragudtam, de már ahhoz is túl fáradt vagyok. - Én is. - Felém fordította az arcát. - Szeretnék elmondani valamit, amin addig gondolkodtam, míg távol voltál. Elmondhatom? - Persze - feleltem. - Rájöttem, hogy nekem kellett volna bocsánatot kérnem. Mármint azért, mert olyan sok időt töltöttünk a barátaimmal. Azt hiszem, ezért lettem annyira dühös korábban. Tudtam, hogy mit akarsz mondani, de nem akartam hallani, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy igazad van. Legalábbis részben. De az érveid nem voltak jók. Bizonytalanul ránéztem. Ő folytatta: - Azt hiszed, azért kellett olyan sok időt együtt töltened velük, mert már nem vagy annyira fontos nekem, mint voltál, ugye? - Meg sem várta, hogy feleljek. - De nem ez volt az oka. Épp ellenkezőleg! Azért akartam így, mert sokkal fontosabb vagy. Nem is annyira azt akartam, hogy jobban megismerd a barátaimat, vagy hogy ők megismerjenek téged, hanem magam miatt. Bátortalanul elhallgatott.
- Nem értem, mit akarsz ezzel mondani. - Emlékszel, amikor arról beszéltem, hogy amikor veled vagyok, erősebbnek érzem magam? Némán bólintottam, ő pedig végigsimította a mellkasomat. - Komolyan gondoltam. Olyan sokat jelentett nekem a tavaly nyár! Többet, mint gondolnád. És amikor elutaztál, teljesen összeomlottam. Kérdezd meg Timet! Alig voltam képes részt venni a ház körüli munkában. Persze a neked küldött leveleimből úgy tűnhetett, hogy minden rendben van, jól érzem magam, de nem így volt. Éjszakánként sokat sírtam, napközben pedig csak ültem a ház előtt, és arra vártam, hogy mikor tűnsz fel a parton. Ha megpillantottam valakit felnyírt hajjal, gyorsabban kezdett verni a szívem, pedig tudtam, hogy nem lehetsz te. De hát éppen ez az. Minden egyes alkalommal azt kívántam, bárcsak te lennél az. Tudom, milyen fontos a munkád, és megértem azt is, hogy a tengerentúlon teljesítesz szolgálatot, de fogalmam sem volt, hogy milyen nehéz napok várnak majd rám, miután itt hagytál. Azt hittem, belehalok. Elég sok időbe telt, míg vissza tudtam térni a régi életemhez. És bármennyire is hiányoztál nekem és szeretlek téged, egy részem most is attól retteg, hogy mi fog történni velem, amikor el kell búcsúznunk. Úgy érzem, kettészakadok, és bármit megtennék, csak hogy ne kelljen újra keresztülmennem mindazon, amit tavaly végigcsináltam. Ezért próbáltam lefoglalni magamat ezzel a sok programmal, érted? Mert nem akartam, hogy ismét meghasadjon a szívem. Összeszorult a torkom, de nem szóltam egy szót sem. Kis idő múlva folytatta: . - Ma döbbentem rá, hogy mennyire megbántottalak mindezzel. Nem ezt érdemelted, de ugyanakkor magamat is próbálom megvédeni. Egy hét múlva vissza mész, és nekem ismét össze kell majd szednem magamat, hogy folytatni tudjam az életemet. Van, aki képes erre, te is ilyen vagy. De én...
Sokáig némán meredt maga elé. - Nem igazán tudom, hogy mit is mondhatnék - vallottam be végül. Elnevette magát. - Nem várok választ - mondta -, mert erre nincs is. Csak azt tudom, hogy nem szeretnélek megbántani. És remélem, idén nyáron erősebb leszek majd. - Ha gondolod, elmehetünk együtt edzeni - próbáltam viccelődni, és megkönnyebbülve hallottam a nevetését. - Ó igen, az biztos segítene... tíz felülés, és máris úgy érzem magam, mintha mi sem történt volna, ugye? Bárcsak ilyen egyszerű lenne! No, de majd megoldom valahogy. Nem lesz könnyű, de ez alkalommal legalább nem kell egy évet várnom rád. Ma is eszembe jutott, hogy karácsonyra már itthon leszel. Még néhány hónap, és nem kell többé ezen aggódnom! Átöleltem, és éreztem, ahogy a forró teste hozzám simul. Lassan felhúzta a pólómat, és gyengéden cirógatni kezdte a hasamat. Teljesen odaadtam magam az érintésének, és fölé hajoltam, hogy megcsókoljam. Addig ismeretlen szenvedéllyel csókolóztunk. Éreztem a nyelvét a számban, a teste pedig hevesen reagált minden mozdulatomra. Ahogy ujjai lassan a nadrágom cipzárjához közelítettek, felsóhajtottam. A kezemmel lejjebb merészkedtem, és éreztem, hogy a póló alatt teljesen meztelen. Óvatosan lehúzta a cipzárt, és bár a legkevésbé sem akartam, hogy abbahagyjuk, hátrább húzódtam. A világért sem szerettem volna, hogy olyasmit tegyen, amire esetleg még nincs felkészülve, mielőtt túl késő lenne. Nem sok időm maradt a tétovázásra, mert hirtelen felült, és levetette a pólóját. Zihálva bámultam rá, mire előrehajolt, és felhúzta a pólómat. Végigcsókolta a köldökömet, a bordáimat, a mellkasomat, miközben kezével a nadrágomat kezdte bontogatni.
Felálltam, és levetettem a pólómat, majd kiléptem a nadrágomból. Megcsókoltam a nyakát, a vállát, közben a fülemen éreztem forró leheletét. A bőrünk tűzforró volt, ahogy összeért, és szeretkezni kezdtünk. Olyan volt az egész, mint amilyennek mindig is megálmodtam, és amikor véget ért, Savannah-t a karjaimba zárva próbáltam minden egyes pillanatot örökre az emlékeimbe vésni. A fülébe suttogtam a sötétben, mennyire szeretem. Másodszor is szeretkeztünk, és amikor Savannah álomba zuhant, még sokáig néztem őt. Tökéletesen békés volt körülötte minden, de valahogy mégsem tudtam szabadulni egy gyötrő gondolattól. Bármilyen gyengéd és csodálatos is volt, ami köztünk történt, úgy éreztem, volt valamiféle kétségbeesés is a mozdulatainkban, mintha mindketten abban reménykedtünk volna, hogy ez majd megőrzi a szerelmünket, bármit hozzon is a jövő.
Tizennegyedik fejezet A szabadságom hátralevő napjai nagyjából úgy teltek, ahogy azt mindig is reméltem. Az apámmal töltött hétvégét leszámítva, amikor ő főzött ránk, és végeláthatatlanul mesélt az érméiről, kettesben maradtunk. Miután visszatértünk Chapell Hillbe, Savannah órái után együtt töltöttük a délutánokat és estéket Vásárolni mentünk, Raleigh-ban ellátogattunk az Észak-karolinai Történeti Múzeumba, sőt egypár órát sétálgattunk a helyi állatkertben is. Utolsó előtti estémen elmentünk abba a felkapott étterem be, amelyet a cipőbolti eladó ajánlott. Savannah nem engedte, hogy meglessem, míg öltözött, és amikor végül feltűnt a fürdőszoba
ajtajában, egyszerűen elbűvölő volt. Vacsora közben csak bámultam őt, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy vele lehetek. A szeretkezésünk nem ismétlődött meg. Azt az együtt töltött éjszakát követően, másnap reggel arra ébredtem, hogy Savannah könnyes szemmel néz engem. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baj, ujját az ajkamra helyezte, és megrázta a fejét. - A tegnap éjszaka gyönyörű volt - mondta -, de nem akarok beszélni róla. - Átölelt, és sokáig tartottam így a karjaimban, a szuszogását hallgatva. Tudtam, hogy valami megváltozott közöttünk, de nem volt bátorságom hozzá, hogy kiderítsem, mi is az. Az utolsó nap reggelén Savannah kivitt a reptérre. Míg együtt üldögéltünk a gépem indulására várva, ujjával apró köröket rajzolt a kézfejemre. Amikor eljött az idő, hogy felszálljak a gépre, sírva a nyakamba borult. Rám nézett, és mosolyt erőltetett az arcára, de a szomorúság még mindig ott bujkált a vonásaiban. - Tudom, megígértem - mondta -, de nem tehetek róla. - Nem lesz semmi baj! - próbáltam megnyugtatni. - Hat hónap csak az egész. Úgyis annyi dolgod van. Meg fogsz lepődni, milyen gyorsan eltelik majd! - Könnyen beszélsz... - felelte szipogva. - De igazad van. Ezúttal erősebb leszek. Minden rendben lesz. Mélyen a szemébe néztem, hogy lássam, valóban így gondolja-e. - Tényleg - ismételte. - Nem lesz semmi baj. Bólintottam, és egy hosszú pillanatig csak néztük egymást. - Ugye, nem felejted el a teliholdat? - kérdezte. - Egyetlenegyszer sem! - ígértem. Búcsúzóul megcsókoltuk egymást. Szorosan átöleltem. és a fülébe súgtam hogy szeretem, majd nagy nehezen elengedtem. Vállamra dobtam a zsákomat, és elindultam a gép felé. A
vállam fölött hátrapillantva már nem láttam sehol Savannah-t, eltűnt a tömegben. Már a gépen ülve hátradőltem, és azon imádkoztam, hogy Savannah az igazat mondja. Tudtam, hogy szeret engem, de megértettem, hogy a szeretet nem mindig elég. Egy kapcsolatnak a szeretet és a törődés az építőkövei, de az együtt töltött idő habarcsa nélkül és az állandóan fenyegető elválással mindez csak ingatag építmény. Bár nem akartam bevallani magamnak, sok mindent nem tudtam még Savannah-ról. Fogalmam sem volt róla, hogy tavaly mennyire megviselte az elválásunk, és most sem tudtam biztosan, hogy hogyan fogja viselni. Az a rossz érzésem támadt, hogy a kapcsolatunk kezd egy búgócsiga mozgására hasonlítani. Amikor együtt voltunk, gyönyörűen pörgött, és szinte érezni lehetett a gyermeki örömöt, amelyet okozott - de amikor elváltunk, a pörgés elkerülhetetlenül lassulni, végül bizonytalanul imbolyogni kezdett. Tudtam, hogy meg kell találnom a módját, nehogy végül felbukjunk. Az előző évtől eltérően, július és augusztus folyamán még több levelet írtam neki Németországból, és gyakrabban hívtam fel telefonon. Mindig nagyon figyelmesen hallgattam, hogy a lehangoltság és a rosszkedv legapróbb jelét is felfedezzem a hangjában. Eleinte elfogott az idegesség a telefonhívások előtt, de a nyár végére már határozottan vártam őket. A nyári kurzuson az órái nagyon jól alakultak, majd miután néhány hetet a szüleivel töltött, ősszel elkezdődött az új tanév. Szeptember első hetében elkezdtük a visszaszámlálást: pontosan száz nap volt hátra a leszerelésemig. Könnyebb volt napokban, mint hetekben, hónapokban számolni, mert így a köztünk lévő távolság lerövidült és valahogy bensőségesebbé vált, ezáltal meg tudtunk birkózni vele. A nehezén már túl vagyunk,
mondogattuk egymásnak, és ahogy egyesével húztam ki a napokat a naptáramon, a kapcsolatunkra vonatkozó aggodalmaim kezdtek semmivé foszlani. Biztos voltam benne, hogy most már az égvilágon semmi nem akadályozhatja meg, hogy együtt legyünk. Ekkor jött el szeptember 11.
Tizenötödik fejezet Egyvalamiben biztos vagyok: a szeptember 11-ei eseményeket sohasem fogom elfelejteni. Néztem a Világkereskedelmi Központ ikertornyai és a Pentagon épülete felett gomolygó füstöt, és láttam, ahogy körülöttem mindenki elborzadt az ablakokon kiugráló emberek látványától. Szemtanúja voltam a tornyok összeomlásának, és láttam a helyükön emelkedő hatalmas törmelék- és porfelhőt. Felbőszített a Fehér Ház evakuálása. Tudtam, hogy az Egyesült Államok - a fegyveres erőkkel az élen - órákon belül reagálni fog a támadásra. A támaszponton a legmagasabb készültségi fokozat lépett életbe, és azt hiszem, még soha nem voltam ennyire büszke a bajtársaimra. A következő napokban minden személyes ellentét vagy politikai nézetkülönbség megszűnt. Egy egészen rövid időre mindannyian egyszerűen csak amerikai állampolgárok voltunk. A toborzóirodák szerte az országban megteltek férfiakkal, akik be akartak állni katonának. Azokat, akik már felesküdtek, még soha ennyire nem fűtötte a vágy, hogy a hazát szolgálják. Az osztagomból Tony volt az első, aki újabb két évvel meghosszabbíttatta a szolgálati idejét, a többiek pedig egyenként követték őt. Még én magam is, aki decemberben
szereltem volna le, és már számoltam a napokat, hogy hazatérhessek Savannah-hoz, annyira belelkesedtem, hogy követtem Tonyt. Könnyű volna azt állítani, hogy a körülmények vettek rá, hogy meghozzam ezt a döntést, de ez csak kifogás lenne. Persze engem is elkapott a hazafias érzés, de ennél többről volt szó: engem a barátság és a felelősség kettős köteléke is kötött. Túl jól ismertem az embereimet, és törődtem velük. A gondolat, hogy ezekben a nehéz időkben cserbenhagyjam őket, elképzelhetetlenül gyávának tűnt. Túl sok mindenen mentünk már keresztül együtt ahhoz, hogy a leszerelésnek akár csak a gondolata is felmerüljön bennem azokban a vészterhes napokban. Felhívtam Savannah-t, hogy közöljem vele a hírt. Eleinte támogatta a döntésemet. Mint mindenki mást, őt is elborzasztották az események, és tudta, mekkora súly nehezedik a vállamra, anélkül hogy magyarázkodnom kellett volna. Azt mondta, büszke rám. De a kíméletlen valóság hamarosan közbeszólt. Amikor úgy döntöttem, hogy a hazámat szolgálom, áldozatot kellett hoznom. Bár az elkövetők utáni nyomozás hamar lezárult, számunkra a 2001-es év eseménytelenül ért véget. Legnagyobb csalódásunkra, a gyalogsági hadosztályunk nem jutott szerephez az afganisztáni tálib kormány megdöntésében. Ehelyett az egész telet és tavaszt az iraki megszállásra való készülődéssel töltöttük. Azt hiszem, ekkoriban történt, hogy Savannah levelei kezdtek megváltozni. Míg korábban heti rendszerességgel írt, most már csak tíznaponta, majd kéthetente érkeztek levelek. Eleinte azzal próbáltam vigasztalni magamat, hogy legalább a hangvételük nem változott, de idővel ez is bekövetkezett. Eltűntek a hosszú leírások, amelyekben a leendő közös életünket ecsetelte. Mindketten tudtuk, hogy ez az álom immár legalább kétévnyire került tőlünk, és az, hogy ilyen
távoli jövőről kellett írnia, fájdalommal juttatta eszébe, milyen nagy utat kell még addig megtennünk. Beköszöntött a május, én pedig azzal vigasztalódtam, hogy hamarosan újra láthatjuk egymást, amikor megint szabadságra mehetek. Alig néhány nappal a hazaindulásom előtt azonban a sors ismét összeesküdött ellenünk. A parancsnokom behívatott az irodájába, és amikor megjelentem nála, utasított, hogy üljek le. Édesapám, közölte velem, szívinfarktust kapott, emiatt a szabadságomat meghosszabbítják. Ahelyett, hogy Chapel Hillbe tartottam volna, hogy két fantasztikus hetet töltsek Savannah-val, egyenesen Wilmingtonba mentem, és végig apám betegágyánál maradtam, ahol a jellegzetes fertőtlenítőszag inkább a halálra, mint a gyógyulásra emlékeztetett. Amikor megérkeztem a kórházba, az intenzív osztályon feküdt, és végig ott is maradt az ott-tartózkodásom idején. A bőre fakón szürkéllett, szaporán vette a levegőt, és nagyon le volt gyengülve. Az első héten csak rövid időre tért magához, és ilyenkor az arcán olyan érzelmek jelentek meg, amelyeket korábban alig láttam rajta: kétségbeesett rettegés, pillanatnyi zavarodottság, és szomorúsággal vegyes hála, amiért ott lát engem az ágya mellett. Többször is megfogtam a kezét, ami ugyancsak soha nem történt még meg velem azelőtt. Beszélni nem tudott a torkán ledugott cső miatt, így én beszéltem mindkettőnk helyett. Bár megemlítettem a támaszponton történt dolgokat is, leginkább érmékről meséltem neki. Felolvastam a Greysheetből, majd amikor ezzel végeztem, elhoztam otthonról a régebbi számokat is, amelyeket egy fiókban tartott, és azokból is felolvastam neki. Rákerestem az interneten is a numizmatikával foglalkozó honlapokon bizonyos érmékre, és felsoroltam neki a legfrissebb ajánlatokat az árakkal együtt. Megdöbbentem az árakon, és az a gyanúm támadt, hogy apám gyűjteménye -
annak ellenére, hogy az arany szárnyalása miatt az érmék árfolyama kissé visszaesett - legalább tízszer annyit ér, mint a ház, amelyben évek óta él. Apám, aki képtelen volt még a leghétköznapibb társalgásra is, gazdagabb volt, mint bárki, akit addig ismertem. Őt azonban nem érdekelte az értékük. Tekintete elkalandozott, valahányszor szóba hoztam ezt, és ettől eszembe jutott mindaz, amit már kezdtem elfelejteni: hogy neki sokkal érdekesebb volt felkutatni az érméket, mint maguk az érmék. Számára mindegyik csak egy happy enddel végződő történetet jelentett. Mindezt észben tartva azon törtem a fejemet, hogy melyik érméket találtuk meg annak idején közösen. Mivel apám igen precíz jegyzeteket készített mindenről, elalvás előtt átfutottam őket, és az emlékek apránként visszatértek. Másnap az ágyánál felidéztem közös utazásaink történeteit, amelyeket Raleigh-ba, Charlotte-ba vagy Savannah-ba tettünk. Annak ellenére, hogy még az orvosok sem voltak benne biztosak, hogy helyrejön-e, apám többet mosolygott azokban a hetekben, mint bármikor korábban. Egy nappal az elutazásom előtt hazaengedték, a kórház pedig gondoskodott arról, hogy valaki rendszeresen benézzen hozzá, míg lábadozik. Bármennyire is megerősítette a kórházban töltött idő az apámhoz fűződő viszonyomat, sajnos a Savannah-val való kapcsolatomról ezt egyáltalán nem lehetett elmondani. Félreértés ne essék, nagyon megértő és együttérző volt, és amilyen gyakran csak tudott, velem tartott. A kórházban töltött rengeteg idő azonban nem tette lehetővé, hogy a szerelmünket próbára tevő nehézségeket leküzdjük. Őszintén szólva magam sem tudtam pontosan, hogy mit várok tőle: amikor velem volt, úgy éreztem, jobb szeretnék kettesben lenni apámmal, ám amikor nem volt ott, hiányzott. Savannahnak sikerült kikerülnie mindazt a feszültséget, amelyet rajta
próbáltam kitölteni. Úgy tűnt, még nálam is jobban tudja, mire gondolok, vagy mit akarok. Több időt kellett volna együtt töltenünk. Kettesben. Ha a kapcsolatunkra úgy tekintünk, mint egy akkumulátorra, akkor mondhatjuk, hogy a tengerentúlon töltött idő alatt folyamatosan lemerült, és mindkettőnknek nagy szükségünk lett volna rá, hogy újra feltöltsük. Egyszer, amint éppen apám mellett üldögéltem, és az egyenletes szívhangját figyeltem a monitoron, rádöbbentem, hogy az elmúlt száznégy hétből mindössze négyet töltöttünk együtt Savannah-val. Ez kevesebb volt, mint öt százalék. Azon tűnődtem, hogy még a gyakori levélváltással és a telefonbeszélgetésekkel együtt is kész csoda, hogy ilyen sokáig kitartottunk. Időnként azért időt szakítottunk egy-egy közös sétára, és kétszer együtt ebédeltünk. Mivel azonban Savannah órákra járt, és maga is tanított, nem tudott ennél tovább maradni. Igyekeztem nem hibáztatni őt ezért, de nem mindig sikerült megállnom a vádaskodást, ami aztán veszekedéssé fajult. Mindketten utáltuk az egészet, mégsem volt képes egyikünk sem abbahagyni. Bár nem szólt egy szót sem, és tagadta, amikor rákérdeztem, tudtam, hogy valójában az a baja, hogy már rég le kellett volna szerelnem, de mégsem tettem. Ez volt az első és egyben egyetlen alkalom, amikor hazudott nekem. Amennyire csak lehetett, igyekeztünk túljutni a vitáinkon, és újból könnyes búcsút vettünk egymástól, de ez már nem olyan volt, mint egy évvel korábban. Megnyugtató lenne arra, fogni mindezt, hogy már kezdtünk hozzászokni a búcsúzkodáshoz, vagy hogy felnőttebbé váltunk időközben, de ahogy a gépen ültem, tudtam, hogy valami visszafordíthatatlanul megváltozott köztünk. Azért ejtettünk kevesebb könnyet, mert érzelmeink hevessége alábbhagyott. Fájdalmas felismerés volt ez, és a következő telihold éjszakáján ismét az üres focipályán találtam magamat. Ígéretemhez híven felidéztem magamban a Savannah-val
töltött első néhány napot, illetve az előző évi szabadságom emlékeit, ám különös módon a legutóbbi - harmadik látogatásomra már nem szívesen gondoltam vissza, mert talán már akkor sejtettem, hogyan fog végződni a dolog. A nyár előrehaladtával apám állapota, ha lassacskán is, de javulni kezdett. Leveleiben arról írt, hogy naponta háromszor sétálni megy a környéken, mindennap ugyanazon az útvonalon, mindig pontosan húsz percre, de még ez is eléggé megterhelő számára. Az egyik előnye az volt a dolognak, hogy így volt valami, ami köré a napját szervezhette - az érmékkel való foglalatoskodás mellett, természetesen. Nemcsak hogy gyakrabban írtam neki, hanem rendszeresen fel is hívtam telefonon - minden kedden és pénteken, pontosan egy órakor -, hogy halljam a hangját. Figyeltem, hogy fáradtnak tűnik-e, és mindig figyelmeztettem, hogy egyen rendesen, aludja ki magát, és vegye be a gyógyszereit. Többnyire csak én beszéltem. Apám a telefonbeszélgetéseket még a személyes társalgásnál is kevésbé kedvelte, és mindig úgy tűnt, mintha legszívesebben letenné a kagylót, amint lehet. Idővel elkezdtem ugratni ezzel, de soha nem tudtam biztosan, hogy érti-e a tréfát. Ezt nagyon szórakoztatónak találtam, és néha el is nevettem magam. Bár ő nem nevetett velem, a hangja hirtelen, még ha átmenetileg is, könnyedebbnek tűnt, majd ismét hallgatásba burkolózott. Nem zavart a dolog. Tudtam, hogy várja a hívásaimat. Mindig felvette már az első csengetésre, és szinte láttam magam előtt, ahogy az órát bámulva ül a telefon mellett. Eljött a szeptember, majd az október. Savannah befejezte a tanulmányait Chapel Hillen és hazaköltözött, miközben próbált állást találni magának. Az újságokban olvastam az ENSZ-ről, és hogy az európai országok meg akarják akadályozni, hogy hadat üzenjünk Iraknak. NATOszövetségeseink fővárosaiban feszült volt a helyzet: rendszeresek voltak a civil tüntetések, és a politikai vezetők is
határozottan kiálltak amellett, hogy az Egyesült Államok szörnyű hibát készül elkövetni. A mi vezetőink pedig igyekeztek meggyőzni őket az ellenkezőjéről. Mi, az osztagommal, csak végeztük a dolgunkat, ádáz elszántsággal készültünk az elkerülhetetlenre. Majd novemberben ismét visszatértünk Koszovóba. Nem töltöttünk ott sok időt, de az éppen elegendő volt. Addigra már nagyon elegem lett a Balkánból és a békefenntartásból. Ráadásul mindannyian tudtuk, hogy a háború a Közel-Keleten már közeleg, akár tetszik ez Európának, akár nem. Ekkoriban még mindig rendszeresen érkeztek a levelek Savannah-tól, és én is rendszeresen telefonáltam neki. Általában hajnalban hívtam fel - nála ekkor járt éjfél körül az idő -, és bár korábban mindig sikerült elérnem őt ebben az időpontban, ekkoriban előfordult, hogy nem találtam otthon. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy bizonyára a barátaival vagy a szüleivel van valahol, de nem mindig sikerült. Időnként, miután letettem a kagylót, arra gondoltam, hogy talán beleszeretett valaki másba. Előfordult, hogy ilyenkor még párszor megpróbáltam őt elérni, és minden egyes telefoncsöngésre, amelyre nem válaszolt, egyre dühösebb lettem. Amikor végül felvette, megkérdezhettem volna, hogy merre járt, mégsem tettem. Ugyanakkor ő sem mindig árulta el magától. Tudom, hogy hibát követtem el a hallgatásommal, mert miközben próbáltam a beszélgetésünkre figyelni, képtelen voltam kiverni a fejemből a kérdést. Többnyire feszült voltam a telefonban, és Savannah is hasonlóan reagált. Beszélgetéseink során inkább alapvető információkra szorítkoztunk, mint hogy az érzéseinket osszuk meg egymással. Miután letettem a kagylót, gyűlöltem magam a féltékenységemért, a rá következő napokban többször kiütöttem magam, és megfogadtam, hogy ez soha többé nem fog előfordulni.
Savannah azonban más alkalmakkor éppen úgy viselkedett, ahogy emlékezni szerettem rá, és ilyenkor éreztem, mennyire szeret még engem. Minden nehézség ellenére még mindig ugyanúgy szerettem őt, és fájdalommal gondoltam vissza az első, gondtalan napokra, amelyeket együtt töltöttünk. Persze tisztában voltam azzal, hogy mi is történik velünk. Kezdtünk eltávolodni egymástól, én pedig egyre kétségbeesettebben próbáltam megmenteni, ami még maradt a szerelmünkből. Kétségbeesésem azonban csak még távolabb sodort bennünket egymástól. Egyre gyakrabban veszekedtünk. Az első összeveszésünkhöz hasonlóan, ami a lakásában történt, nekem nehezemre esett az érzéseimről beszélni, és bármit is mondott, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy csak játszik velem, és meg sem próbálja enyhíteni az aggodalmaimat. Ezeket a hívásokat még a féltékenységemnél is jobban gyűlöltem, bár tudtam, hogy a kettő összefügg. Minden nehézség ellenére soha nem kételkedtem abban, hogy egyszer minden rendbe fog jönni közöttünk. Savannahval akartam leélni az életemet - jobban akartam ezt, mint bármi mást egész életemben. Decemberben még gyakrabban hívtam fel őt, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy uralkodjam a féltékenységemen. Igyekeztem jókedvűnek tűnni a telefonban, hátha így szívesebben hall felőlem. Úgy éreztem, jobban alakulnak közöttünk a dolgok, ami a felszínen valóban így is volt, de négy nappal karácsony előtt emlékeztettem rá, hogy alig egy év múlva már otthon leszek. Az izgatott válasz helyett, amelyre számítottam, hirtelen elcsendesedett. Csupán a lélegzését hallottam. - Hallottad, amit mondtam? - kérdeztem. - Igen - felelte halkan. - Csak, tudod, nem először hallom már ezt tőled. Igaza volt, és ezt mindketten tudtuk, mégis rosszul aludtam egy hétig.
A telihold az újév első napjára esett, és amikor ismét odakint találtam magamat, ahogy felbámulok rá, és a megismerkedésünk első hetére emlékezem, a képek csak elmosódottan jelentek meg előttem, mintha az egész lényemet átható szomorúság elhomályosította volna őket. Visszaindultam a szálláshelyemre, és tucatnyi egymagában vagy többedmagával álldogáló katona mellett haladtam el, akik a falat támasztották és cigarettáztak, mintha semmi gondjuk nem lenne. Azon tűnődtem, vajon mire gondolhatnak, ahogy elhaladok mellettük. Vajon észrevették, hogy éppen most veszítek el mindent, ami fontos volt az életemben? Vagy hogy mindent megadnék, csak hogy megváltoztathassam a múltat? Nem tudom, és ők sem kérdeztek rá. A világ túl gyorsan változott körülöttem. A parancsot, amelyre oly régóta vártunk, másnap reggel hirdették ki, az osztagom pedig néhány nap múlva már Törökországban találta magát, az Irak elleni támadásra északi irányból készülődve. Eligazítás eligazítást követett, ahol kiosztották a feladatainkat, megismertettek a helyrajzi viszonyokkal, és támadási terveket tanulmányoztunk. Igen kevés szabad időnk maradt, és amikor ilyenkor kimerészkedtünk a tábor területéről, nehéz volt nem észrevenni a helyi lakosság ellenséges pillantásait. Az a hír járta, hogy Törökország meg akarja tagadni az együttműködést az egységeinktől az invázió során, és hogy tárgyalások vannak folyamatban, hogy ez ne történjen meg. Rég megtanultuk már, hogy az ilyesfajta híreszteléseket ne vegyük túl komolyan, de a szóbeszéd ezúttal igaznak bizonyult, és az egységeinket átirányították Kuvaitba, hogy ott mindent elölről kezdjünk. Szikrázó napsütésben landolt a gépünk; minden oldalról homok vett körül bennünket. Szinte azonnal felpakoltak bennünket egy buszra, amely hosszú órák múlva érkezett csak meg a legkiterjedtebb sátorvárosba, amit addig láttam. A
hadsereg megtett minden tőle telhetőt, hogy otthonossá varázsolja, a kantinban is egész tűrhető volt a kínálat, bár egy kicsit unalmasnak találtam. A postai szolgálat hagyott némi kívánnivalót maga után - egyetlen levelet sem kaptam meg -, a telefonoknál pedig kilométeres sarok kígyóztak. A gyakorlatozások között csak üldögéltünk az embereimmel, és vagy azt találgattuk, vajon mikor fogják megindítani a támadást, vagy azt gyakoroltuk, hogy milyen gyorsan tudunk bebújni a vegyvédelmi ruháinkba. A tervek szerint az osztagomnak kellett kiegészítenie más, Bagdad felé nyomuló hadosztályok egységeit. Februárban, miután végeláthatatlanul hosszú időt töltöttünk el a sivatagban, az osztagom teljesen felkészülve várakozott. Addigra már rengeteg katona gyűlt össze Kuvaitban, akik már november közepe óta ott állomásoztak, és a különböző pletykák szinte gomba módra szaporodtak. Senki sem tudta, mi fog történni. Szóba kerültek a biológiai és vegyi fegyverek, illetve azt is hallottam, hogy Szaddám levonta a tanulságokat a Sivatagi Vihar hadműveletet követően, és az Iraki Köztársasági Gárda a Bagdad körüli lövészárkokban várakozott, hogyha sor kerül rá, utolsó leheletükig védelmezzék a várost. Március 17-én már tudtam, hogy ki fog törni a háború. A Kuvaitban töltött utolsó éjszakámon leveleket írtam a szeretteimnek - apámnak és Savannah-nak -, amennyiben nem térnék vissza. Még azon az éjszakán elindultam egy katonai konvojjal Irak irányába. A harcok eleinte meglehetősen szórványosak voltak. Az égboltot uraló légierő miatt nem sok félnivalónk volt felülről, miközben az elhagyott utakat róttuk. Az iraki hadseregből nem sokat láttunk, ami csak tovább növelte azt a várakozással teli feszültséget, hogy mire számíthatunk a későbbiekben. Időnként ellenséges ágyútűzről kaptunk hírt, de mire gyorsan magunkra rángattuk a páncélzatunkat, kiderült, hogy téves
riasztás volt. A katonák egyre idegesebbek voltak, én pedig három napja nem aludtam. Irak belsejében már gyakoribbak voltak a katonai összetűzések. Ekkor tanultam meg az Iraki Szabadság Hadművelet első szabályát, miszerint: a civilek és a katonák között kinézetre semmi különbség nincs. Lövések dördültek el, mire mi támadásba lendültünk, de gyakran azt sem tudtuk, hogy kire kell visszalőnünk. A Bagdadtól északnyugatra található szunnita háromszögbe érve a harcok kezdtek kiéleződni. Hallottuk, hogy csaták voltak Fallúdzsában, Ramadiban és Tikritben, amelyeket más hadosztályok egységei vívtak. A szamavai támadás során az osztagom csatlakozott a 82. Ejtőernyős Egységhez, és itt kóstolhattunk bele először az igazi harcokba. A légierő megtisztította előttünk az utat. Bombák, rakéták robbantak, és ágyútűz szólt már második napja szakadatlanul, és ahogy átkeltünk a városba vezető hídon, meglepetten tapasztaltam a csendet, amely fogadott bennünket. Az osztagomat egy távoli, isten háta mögötti helyre irányították, ahol házról házra kellett előrenyomulnunk és megküzdenünk az ellenséggel. Ahogy haladtunk, a képek gyorsan váltakoztak: egy kiégett teherautó maradványai, mell ette a sofőr élettelen testével, egy félig lerombolt épület, füstölgő autóroncsok minden felé. Pattanásig feszültek az idegeink a fel-felhangzó puskaropogásban. Járőrözés közben időnként feltartott kezű civilekkel találkoztunk, és próbáltuk megmenteni a sebesülteket. Kora délután már arra készültünk, hogy visszavonulót fújjunk, de ekkor tüzet nyitottak ránk az egyik épületből. Igen kényes helyzetben, egy falhoz szorítva találtuk magunkat. Két emberem fedezett bennünket, miközben a többieket a puskatűzben egy biztonságosabb helyre vittem az utca túloldalán Csodával határos módon senki sem sérült meg közülünk. Több tárat kilőttünk az ellenség pozíciójára, míg
teljesen le nem taroltuk. Amikor végre biztonságosnak ítéltem a helyzetünket, óvatosan megközelítettük az épületet. Egy kézigránáttal berobbantottam az ajtaját, majd odaérve bedugtam a fejemet a rése Sűrű füst és kénszag fogadott odabent. A berendezés teljese! romba dőlt, de legalább egy iraki katona életben volt még, és ahogy közelebb értünk, tüzelni kezdett ránk egy sarokból. Tony megsebesült a kezén, mi pedig több száz tölténnyel válaszoltunk a támadásra. A fülsiketítő zajban a saját hangomat sem hallottam, de egy pillanatra sem engedtem el a ravaszt, a padlótól a mennyezetig minden sarkot célba véve. Vakolat-, tégla és faszilánkok röpködtek mindenfelé, ahogy a megmaradt berendezést is szitává lőttük. Amikor aztán abbahagytuk a lövöldözést, kétség nem fért hozzá, hogy senki sem élhette túl mégis, a biztonság kedvéért, még egy gránátot hajítottam egy nyílásba, amely rejtekhelyként szolgálhatott, majd még mielőtt felrobbant volna, kirohantunk az épületből. Húsz perccel életem legintenzívebb élményét követően a csendes utcán voltam már, ahol csak a fülem csengését és a bajtársaim hangját hallottam, ahogy éppen hánytak, káromkodtak vagy az iménti eseményeket mesélték újra. Bekötöttem Tony kezét, és amikor úgy láttam, hogy mindenki készen áll, elkezdtünk kihátrálni az utcából, ahogy eredetileg is terveztük. Kisvártatva a vasútállomáshoz értünk, amely a mi egységeink kezén volt, és itt összerogytunk. Aznap este végre, hat hét elteltével, megkaptuk a postánkat. Hat levelet kaptam apámtól, Savannah-tól azonban csak egyetlenegy érkezett. A halvány fényben olvasni kezdtem. Drága John! A konyhában írom ezt a levelet, és igen nehezen megy az írás, mert nem tudom, hogyan fogjak neki annak, amit le akarok írni. Az egyik felem azt kívánja, bárcsak itt lennél most mellettem, hogy személyesen mondhassam el, de mindketten
tudjuk, hogy ez lehetetlen. Így hát íme, itt vagyok, könnyes arccal keresgélve a szavakat, és azt remélve, hogy talán meg tudsz nekem bocsátani azért, amit most írni fogok Tudom, hogy nagyon nehéz most neked. Próbálok nem gondolni a háborúra, de ez képtelenség, és állandóan rettegek. Nézem a híradót és átfutom az újságokat, miközben tudom, hogy ott vagy az egésznek a kellős közepén, és próbálom kitalálni, hogy hol lehetsz éppen és min mész keresztül. Minden este imádkozom, hogy épségben hazatérj, és mindig is így fogok tenni. Mi ketten csodálatos dolgot éltünk át együtt, és szeretném, ha ezt soha nem felejtenéd el. Azt sem szeretném, ha azt hinnéd, hogy te nem voltál nekem annyira fontos, mint én neked. Különleges és csodálatos ember vagy, John. Beléd szerettem, és ami még ennél is fontosabb, a veled való találkozás ráébresztett, mit is jelent az igaz szerelem. Az elmúlt két és fél évben, minden telihold alkalmával felidéztem magamban mindazt, amit mi ketten megéltünk Emlékszem, hogy a beszélgetésünk azon az első éjszakán olyan érzéssel töltött el, mintha végre otthonra találtam volna, és emlékszem az éjszakára, amikor szerelmeskedtünk. Mindig örömmel fog eltölteni, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz. Nekem ez olyan, mintha a lelkünk mindörökre egyesült volna. Olyan sok minden történt még ezen kívül. Behunyom a szemem, és az arcodat láttam; amikor sétálok, szinte érzem a kezedet a kezemben. Mindezek még mindig valóságosak számomra, de míg korábban vigaszt nyújtattak, ma már csak fájdalmat okoznak. Elfogadtam a döntésedet, hogy a seregben maradj, és tisztellek érte a mai napig, de mindketten tudjuk, hogy a kapcsolatunk megváltozott ettől. Mi magunk változtunk meg, és azt hiszem, a szíved mélyén ezt te is jól tudod. Talán túl sok időt töltöttünk egymástól távol, talán egyébként is különböző világokban éltünk. Nem tudom. Valahányszor veszekedtünk, gyűlöltem magam érte. Bár még mindig
szerettük egymást, úgy tűnik, hogy az a mágikus kapocs, amely összekötött bennünket, valahol útközben elveszett. Tudom, hogy mindez csak rossz kifogásnak hangzik, de kérlek, higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem volt szándékomban beleszeretni egy másik férfiba. Hogy is érthetnéd meg mindezt, ha én magam sem értem, hogyan történt? Nem is várom el tőled, de mivel oly sok mindenen mentünk keresztül együtt, nem hazudhatok neked. A hazugság megsemmisítene mindent, amit megosztottunk egymással, ezt pedig nem akarom, bár tudom, hogy úgy fogod érezni, hűtlenül elhagytalak. Megértem, ha soha többé nem akarsz hallani felőlem, mint ahogy azt is megértem, ha meggyűlölsz. Egy kicsit én is gyűlölöm magamat. Ez a levél rákényszerít, hogy szembesüljek ezzel, és amikor a tükörbe nézek, olyasvalaki néz vissza rám, aki abban sem biztos, hogy kiérdemelte a szeretetet. Ezt komolyan gondolom. Talán hallani sem akarsz róla, azért mégis elmondom, hogy egy részed mindig velem marad. Amikor együtt voltunk, különleges helyre kerültél a szívemben, és örökké ott is maradsz, ahol senki sem pótolhat téged. Hős vagy és úriember, kedves és őszinte, de ami még ennél is fontosabb, te vagy az első férfi, akibe igazán beleszerettem. Bármit hozzon a jövő, mindig is te leszel az, és az életem jobbá vált ettől. Annyira sajnálom... Savannah
Harmadik rész
Tizenhatodik fejezet Beleszeretett egy másik férfiba. Éreztem, hogy így van, még mielőtt befejeztem volna a levelet, és a világ egyszerre lelassult körülöttem. Első felindulásomban legszívesebben belevágtam volna az öklömet a falba, de ehelyett csak összegyűrtem a levelet és a sarokba hajítottam. Irtózatosan dühös voltam. Nemcsak azért, mert elhagytak, hanem mert úgy éreztem, minden összeomlott, ami addig fontos volt nekem. Gyűlöltem Savannah-t, és azt a névtelen, arctalan férfit, aki elvette őt tőlem. Arról fantáziáltam, mit tennék vele, ha egyszer a kezem közé kerülne. Ugyanakkor vágytam rá, hogy legalább egy szót válthassak Savannah-val. Szerettem volna azonnal hazarepülni, vagy felhívni őt. Egyszerűen nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy ez történt. Éppen most, miután annyi mindenen keresztülmentünk. Hiszen már csak kilenc hónap volt hátra ha három évet kibírtunk, miért most kellett feladnia? De nem repültem haza, és nem is telefonáltam neki. Nem válaszoltam a levelére sem, és nem is hallottam utána felőle. Egyetlen dolgot tettem: megkerestem az összegyűrt levelet, majd kisimítottam, amennyire lehetett, és visszatettem a borítékba. Úgy döntöttem, mindenhová magammal fogom hordani, akár egy harcban szerzett seb helyét A következő hetekben tökéletes katonává váltam, hiszen ez volt az egyetlen világ, amely még valóságosnak tűnt számomra. Jelentkeztem a legveszélyesebb akciókra, alig váltottam szót a többiekkel, és egy darabig minden rezdülésre igencsak gyorsan kaptam a
fegyverem után járőrözés közben. Gyanús volt mindenki, akit csak megpillantottam, és bár nem történt egyetlen "baleset" sem - így nevezték a hadseregben a polgári áldozatokat -, hazudnék, ha azt állítanám, hogy kellően türelmes és megértő voltam az irakiakkal. Szinte egyáltalán nem aludtam, mégis rendkívül éber voltam, ahogy egységeink rendíthetetlenül nyomultak Bagdad felé. Különös módon csak az életem kockáztatása árán sikerült megszabadulnom Savannah képétől és a szakításunk valóságosságától. A háború viszontagságaihoz hasonlóan alakult az életem is. Alig egy hónappal a levél érkezése után Bagdad elesett, és a kezdeti ígéretes időszakot követően a helyzet egyre rosszabbá és áttekinthetetlenebbé vált. Megállapítottam, hogy végül is ez a háború sem különbözik a többitől. Minden háború az egymással szemben álló felek hatalomért folytatott küzdelméről szól, de ettől még nem lesz könnyebb a katonák élete. Bagdad elestét követően az osztagom minden egyes tagjának rendőrré és bíróvá is kellett válnia, amire katonaként semmiféle kiképzést nem kaptunk. Utólag kívülállóként már könnyű kritizálni a tetteinket, de ott helyben igen nehéz volt meghozni egy-egy döntést. Előfordult, hogy irakiak jöttek oda hozzám azzal a kéréssel, hogy tegyek valamit, mert egy bizonyos személyellopott tőlük vagy elkövetett ellenük valamit. De nekünk nem ez volt a dolgunk. Azért voltunk ott, hogy addig, míg a helyiek át nem veszik az irányítást, hogy ők maguk teremtsenek rendet, fenntartsuk a rendnek legalább a látszatát, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy öljünk meg mindenkit, aki a mi életünkre vagy a civilekére tör. Ez a folyamat még a túlnyomórészt békés területeken sem volt gyorsnak vagy könnyűnek nevezhető. Ugyanakkor más városokban kezdett eluralkodni a káosz, ahová minket rendeltek ki, hogy rendet teremtsünk. Ha meg is tisztítottunk egy várost a felkelőktől, nem sokkal később újra elfoglalták, mivel nem volt elég egységünk
ahhoz, hogy meg is védjük. Láttam, hogy az embereim hozzám hasonlóan hiábavalónak érzik ezt a gyakorlatot, bár nyíltan egyikük sem vonta kétségbe. Talán csak azzal tudnám érzékeltetni az elkövetkező kilenc hónap minden feszültségét, unalmát és zűrzavarát, hogy a mindent ellepő homokra hivatkozom. Igen, tudom, hogy a sivatagban voltunk, és a tengerparton annak idején igazán hozzászokhattam volna, de ott egészen másmilyen volt. A homok mindenütt ott volt: ellepte ruhánkat, fegyverünket, a lezárt dobozokat, élelmiszereinket, fülünket és orrunkat, és amikor köpnöm kellett, ott csikorgott a fogam között. Ezt legalább el tudják képzelni az emberek, hiszen a valóságot általában úgysem akarják hallani, hogy Irak egészében véve nem volt annyira rossz, csak néha változott igazán pokoli hellyé. De azt vajon akarják-e tudni, hogy egyszer szemtanúja voltam annak, ahogy az egyik bajtársam véletlenül lelőtt egy gyereket, aki rossz időben, rossz helyen volt? Vagy hogy láttam, ahogy a Bagdad felé vezető úton néhány katonát darabokra szaggatott egy házilag barkácsolt robbanószerkezet? Vagy az utcákon patakokban folyó, a leszakított végtagokat kerülgető vérről akarnak-e hallani? Ó, nem. Inkább a homokról, mert akkor biztonságos távolságban tudhatják a háborút. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy teljesítsem a kötelességemet, meghosszabbítottam a szolgálati időmet, és 2004 februárjáig Irakban maradtam, amikor is visszaküldtek Németországba. Vettem magamnak egy Harley-t, és próbáltam úgy tenni, mintha meg sem kottyant volna nekem a háború. A rémálmok azonban nem értek véget: minden reggel verejtékben úszva ébredtem. Napközben pattanásig feszültek az idegeim, és a legkisebb dologra is feldühödtem. Ahogy az utcákat jártam Németországban, bizalmatlanul vizslattam a házak tövében álldogáló pár fős csoportosulásokat, és az irodaházak ablakaiban orvlövészeket kerestem a
tekintetemmel. A pszichológus - akit mindenkinek kötelező volt meglátogatnia - azt mondta, hogy mindaz, amin keresztülmegyek normális, és hogy idővel ezek a dolgok el fognak múlni, de erről nem mindig voltam meggyőződve. Irak után szinte minden értelmét vesztette Németországban. Persze rendszeresen jártam az edzőterembe, és részt vettem fegyverekkel és navigációval foglalkozó továbbképzéseken, de semmi nem volt már a régi. Közvetlenül Bagdad eleste után Tony megkapta a Bíbor Szív katonai érdemrendet a kézsérülése miatt, majd végleg hazamehetett Brooklynba. Négy másik emberem szintén kitüntetéssel szerelt le 2003 végén, amikor lejárt a szolgálati idejük. Teljesítették a kötelességüket, és itt volt az ideje, hogy folytassák az életüket. Én viszont újból meghosszabbítottam a szolgálatomat. Nem tudom, helyes döntés volt-e, de nem volt jobb ötletem. Ahogy végigtekintettem az egységemen, hirtelen úgy éreztem, már nem tartozom közéjük. Sok újonc volt köztük, akik bármennyire is nagyszerű fickók voltak, már nem érdekeltek. Nem ők voltak a barátaim, akikkel együtt voltunk az újonckiképző táborban és a Balkánon, nem velük mentem a háborúba, és a lelkem mélyén tudtam, hogy soha nem fogom őket annyira közel érezni magamhoz, mint az előző osztagomat. Idegennek éreztem magamat, és ezen nem is kívántam változtatni. Egyedül edzettem, és amennyire lehetett, kerültem a személyes kontaktust. Tudtam, mit gondolnak rólam, amikor elhaladtam az új osztagom mellett: én voltam a mogorva vén őrmester, aki egy dolgot akart csak, mégpedig gondoskodni arról, hogy mindenki épségben térhessen vissza az édesanyjához. Mindig ezt mondtam nekik gyakorlatozás közben, és így is gondoltam. Mindent megtettem volna, csak hogy biztonságban tudjam őket. De mint már említettem, megváltozott minden.
Miután a barátaim is magamra hagytak, minden szabad időmet apámnak szenteltem. A háborús szolgálatomat követően meghosszabbított szabadságot kaptam 2004 tavaszán, amelyet végig vele töltöttem, mint ahogy az éves rendes szabadságomat is még azon a nyáron. Többet voltunk együtt az alatt a négy hét alatt, mint a megelőző tíz évben összesen. Mivel akkor már ő is nyugdíjas volt, az egész napot úgy tölthettük, ahogy csak kedvünk tartotta. Könnyen alkalmazkodtam szigorú napirendjéhez. Megreggeliztünk, naponta háromszor sétálni mentünk, és együtt vacsoráztunk. Mindeközben érmékről beszélgettünk, sőt be is szereztünk néhányat, míg otthon voltam. Az internet segítségével ez még egyszerűbbé vált, és bár a keresgélés korántsem volt annyira izgalmas, úgy tűnt, ez apámat egyáltalán nem zavarja. Olyan gyűjtőkkel beszélgettem, akikről tizenöt éve mit sem hallottam, mégis ugyanolyan barátságosak és készségesek voltak, és jó szívvel emlékeztek rám. Az érmék és érmegyűjtők világa igen kicsi volt, és amikor a megrendelt darabok - általában már másnap - megérkeztek, apámmal felváltva tanulmányoztuk őket, megkeresve a legapróbb hibákat is, és rendszerint egyetértettünk a Hivatalos Érmeminősítő Szolgálat által adott osztályozással. Bár nekem gyakran elkalandoztak a gondolataim, apám órákig tudott bámulni egy-egy érmét, mintha az élet értelmét akarná felfedezni benne. Másról nem nagyon beszélgettünk, de hát nem is kellett. Ő nem hozta szóba Irakot, amit, őszintén szólva, nem is bántam. Egyikünk sem élt társasági életet, amiről lehetett volna beszélni - Irak nem sokat használt ilyen értelemben -, apám pedig... nos, őt meg ismertem már annyira, hogy meg se kelljen kérdeznem tőle. Mégis aggódtam érte. Sétáink során észrevettem, hogy nehezen lélegzik. Amikor felvetettem, hogy a húsz perc talán még az ő tempójában is kicsit hosszú, azt felelte, hogy az
orvosa szerint éppen ennyire van szüksége. Tudtam, hogy sehogy sem fogom tudni meggyőzni őt az ellenkezőjéről. Jóval fáradtabb volt ezeket a sétákat követően, mint kellett volna, és egy órába is beletelt, mire az arca visszanyerte az eredeti színét. Beszéltem az orvossal, aki nem éppen megnyugtató híreket közölt velem. Apám szíve, mondta, komolyan károsodott, és - az orvos szerint - kész csoda, hogy még mindig ilyen jól mozog. A testmozgás hiánya csak még többet ártana neki. Talán az orvossal folytatott beszélgetés volt az oka, vagy csak egyszerűen szerettem volna javítani az apámmal való kapcsolatomon, de e két alkalommal sokkal jobban kijöttünk egymással, mint addigi életünk során bármikor. Ahelyett, hogy állandóan arra próbáltam volna rávenni, hogy beszélgessen velem, egyszerűen csak üldögéltem vele a dolgozószobájában, és míg ő az érméivel foglalatoskodott, én olvastam vagy keresztrejtvényt fejtettem. Volt valami békés és őszinte abban, ahogy feladtam az elvárásaimat vele szemben, és azt hiszem, lassanként ő is kezdte megérezni a kapcsolatunkban beállt változást. Időnként azon kaptam, hogy furcsa pillantásokat vet rám. Órákat töltöttünk így együtt, többnyire egyetlen szó nélkül, és ezen a csendes, egyszerű módon végül igazi barátokká váltunk. Néha azt kívántam magamban, bárcsak ne dobta volna ki apám azt a közös képet kettőnkről. Amikor eljött az ideje, hogy visszatérjek Németországba, tudtam, hogy nagyon fog nekem hiányozni. A következő év eseménytelenül zajlott. Napjaim egyhangúságát csak az időről időre szárnyra kapó pletykák szakították meg, miszerint végül visszaküldenek Irakba. Mivel azonban jártam már ott, nem különösebben izgatott ez az eshetőség. Teljesen mindegy volt nekem, hogy Németországban kell maradnom vagy vissza kell térnem Irakba. Követtem a közel-keleti eseményeket a sajtóban, mint
mindenki más, de ahogy letettem az újságot vagy kikapcsoltam a tévét, gondolataim már máshol jártak. Huszonnyolc éves voltam, és úgy éreztem, hogy bár több mindenen mentem keresztül, mint a legtöbben az én koromban, még mindig előttem áll az egész élet. Azért léptem be a hadseregbe, hogy végre felnőjek, és bár bizonyos értelemben ez történt, néha eltűnődtem azon, hogy tényleg így van-e. Nem volt sem házam, sem autóm, és apámat leszámítva az égvilágon senkim sem volt a világon. A velem egykorúak családi fényképekkel tömték tele az irattárcájukat, az enyémben egyetlen kép árválkodott egy lányról, akit valaha szerettem és elveszítettem. Hallottam, ahogy más katonák a jövőjükről álmodoztak fennhangon, nekem semmiféle tervem nem volt. Eltűnődtem, hogy a katonáim mit gondolhatnak rólam és az életemről, mert néha arra lettem figyelmes, hogy kíváncsian méregetnek. Soha nem meséltem nekik a múltamról, nem beszélgettem velük személyes dolgokról. Semmit nem tudtak Savannah-ról, apámról, sem pedig a Tonyval kötött barátságomról. Ezek kizárólag az én emlékeim voltak, mert megtanultam, hogy bizonyos dolgokat legjobb titokban tartani. Apámnak 2005 márciusában újabb szívinfarktusa volt, amelyet tüdőgyulladás követett, így újból az intenzív osztályon kötött ki. Amikor elhagyhatta a kórházat, olyan gyógyszert írtak fel neki, amelynek szedése során nem vezethetett autót. A kórház által biztosított szociális munkás azonban segített találni valakit, aki elintézi helyette a bevásárlást. Áprilisban visszatért a kórházba, ahol megtudta, hogy a napi sétáiról is le kell mondania. A következő hónapban már maréknyi különböző gyógyszert kellett naponta bevennie, és a nap nagy részét ágyban töltötte. Levelei szinte olvashatatlanná váltak, mivel nemcsak egyre gyengébbé vált,
de a keze is remegni kezdett. Némi ösztönzéssel és könyörgéssel sikerült telefonon keresztül rávennem az egyik szomszédasszonyt, aki a helyi kórházban dolgozott, hogy rendszeresen látogassa meg apámat. Ez megkönnyebbülést jelentett számomra a közelgő júniusi szabadságomig. Apám állapota azonban egyre rosszabbodott a következő hetekben, és a telefonban a hangja egyre fáradtabbnak tűnt. Életemben másodszor, ismét kértem az áthelyezésemet az Egyesült Államokba, és a parancsnokom sokkal megértőbbnek bizonyult, mint az első alkalommal. Fort Braggbe kerültem volna ejtőernyős kiképzésre, ám amikor beszéltem az orvossal, közölte velem, hogy a közelségem már semmit nem javítana apám állapotán, aki kórházi ápolásra szorul, és most már több gondoskodást igényel, mint ami otthon megadható volna neki. Egy ideje próbálta meggyőzni erről apámat is - akinek ekkor már csak leves ment le a torkán -, de ő ragaszkodott hozzá, hogy addig nem hajlandó erről dönteni, amíg haza nem megyek. Valamilyen oknál fogva, magyarázta az orvos, apám ragaszkodik ahhoz, hogy még egyszer, utoljára az otthonában látogassam meg őt. Ez a hír teljesen lesújtott, és a taxiban, amely a reptérről hazavitt, arról győzködtem magam, hogy az orvos nyilvánvalóan eltúlozza a helyzetet. De nem így volt. Apám képtelen volt felkelni a kanapéról, hogy üdvözöljön, ahogy beléptem az ajtón, és döbbenten láttam, hogy a legutóbbi találkozásunk óta legalább harminc évet öregedett. A bőre sápadt szürke volt, és rettentően le volt fogyva. Torkomban óriási gombócot éreztem, ahogy ledobtam a táskámat az ajtó mellé. - Szia, apa! - mondtam. Egy pillanatig attól féltem, hogy már meg sem ismer, de végül rekedt suttogással megszólalt: - Szia, John! Leültem mellé a kanapéra.
- Jól vagy? - Igen... - jött a kurta válasz, és egy darabig csak ültünk ott némán. Végül felkeltem, és kimentem a konyhába, ahol megdöbbentő látvány fogadott. Üres konzervdobozok hevertek mindenfelé, a tűzhely nem volt letakarítva, a szemetes nem volt kiürítve, a mosogatóban pedig halomban álltak a mosatlan edények. Az apró konyhaasztalt beborították a bontatlan levelek. Egyértelmű volt, hogy a házat hetek óta nem takarították ki. Első felindulásomban legszívesebben átrohantam volna a szomszédasszonyhoz, aki megígérte, hogy gondoskodik róla. De ez még ráért. Találtam egy húsleves-konzervet, és felmelegítettem a koszos tűzhelyen. Az elkészült levest kiszedtem egy tányérba, és tálcán bevittem apámnak. Halványan elmosolyodott, láttam, mennyire hálás. A kiürült tányér széléről még az odatapadt maradékokat is letisztogatta, mire újabb adagot mertem bele. Egyre dühösebben gondoltam arra, hogy vajon mikor ehetett utoljára. Amikor másodszorra is tisztára törölte a tányérját, segítettem neki visszafeküdni a kanapéra, ahol perceken belül elaludt. A szomszédasszonyt nem találtam otthon, így az egész délutánt és estét azzal töltöttem, hogy kitakarítottam a házat, a konyhával és a fürdőszobával az élen. Amikor a hálószobájában áthúztam a szennyes ágyneműjét, alig tudtam visszafojtani a dühömet, hogy ki ne tekerjem a nő nyakát. Amikor már egész tűrhetően nézett ki a ház, leültem a nappaliban, és apámat néztem, ahogy aludt. Olyan aprónak tűnt a takaró alatt, és ahogy megsimogattam a fejét, néhány hajszál a kezemben maradt. Elsírtam magam, mert ekkor értettem meg, hogy haldoklik. Évek óta először sírtam, és ez volt az egyetlen alkalom, hogy apám miatt. A könnyeim jó ideig nem akartak elapadni.
Tudtam, hogy jó és kedves ember, és bár nem volt könnyű élete, mégis megtett mindent, hogy becsületben felneveljen. Egyetlen alkalommal sem emelt rám kezet haragjában, és kínzó volt számomra a gondolat, hogy hány évet vesztegettem el azzal, hogy öt hibáztattam. Felidéztem a legutóbbi két látogatásomat, és fájdalommal töltött el, hogy már soha többé nem osztozhatunk azokban az egyszerű kedvtelésekben. Később átvittem őt az ágyába. Túlságosan könnyűnek, szinte súlytalannak éreztem a karjaimban. Gondosan betakartam, megágyaztam magamnak mellette a földön, és hallgattam a zihálását. Éjszaka fuldokló köhögéssel ébredt, és úgy tűnt, többé nem is tudja már abbahagyni. Már éppen azon voltam, hogy beviszem a kórházba, amikor végre alábbhagyott a köhögése. Rettegve nézett rám, amikor megtudta, hogy hová akarom vinni. - Maradj... itt... - könyörgött alig hallhatóan. - Nem akarok odamenni... Nem tudtam, mitévő legyek, végül úgy döntöttem, mégsem viszem be. Megértettem, hogy az olyan, szokásaihoz ragaszkodó embernek, amilyen ő is, a kórház vagy a szociális otthon nemcsak idegen, de veszélyes is lehet, ahol a többiekhez való alkalmazkodás sokkal több energiát igényelt volna, mint amennyivel rendelkezett. Ekkor vettem észre, hogy bepisilt, és összepiszkította a lepedőt. Másnap átjött a szomszédasszony, és rögtön bocsánatkéréssel kezdte. Elmondta, hogy azért nem tudta kitakarítani a konyhát már napok óta, mert az egyik lánya megbetegedett, viszont igyekezett naponta cserélni az ágyneműt, és gondoskodni arról, hogy elég konzervleves legyen itthon. Ahogy ott állt előttem a verandán, láttam, mennyire kimerült, így azonnal elszállt minden haragom. Megköszöntem mindazt, amit addig is tett apámért.
- Örülök, hogy segíthettem! - felelte. - Mindig annyira kedves volt velünk! Soha nem panaszkodott a gyerekeim lármázása miatt, amikor kamaszok voltak, és mindig vásárolt tőlük valamit, amikor iskolai kirándulásra gyűjtöttek pénzt. Mindig rendben tartotta a kertet, és ha megkértem arra, hogy vigyázzon a házunkra, számíthattam rá. Nagyszerű szomszéd! Elmosolyodtam, ő pedig - felbátorodva ettől - folytatta: - De tudnod kell, hogy az utóbbi időben már alig engedett be a házba! Azt mondta, nem szereti, hogy máshová rakom a holmiját. Meg azt, ahogy takarítok. Vagy azt, ahogy egy papírhalmot arrébb tettem az asztalán. Általában elengedem ezeket a fülem mellett, de néha, amikor jobban érzi magát, olyan hajthatatlan. Egyszer, amikor megpróbáltam bejutni, azzal fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget. Én nem... Elhallgatott. Én fejeztem be helyette a mondatot: -... nem tudta, mit tegyen. Szemmel láthatóan lelkiismeret-furdalása volt. - Semmi baj! - nyugtattam meg. - Nem is tudom, mi lett volna vele maga nélkül! Megkönnyebbülten bólintott, majd oldalra pillantott. - Örülök, hogy itthon vagy - kezdte bizonytalanul -, mert beszélni akartam veled apád állapotáról... - lesöpört egy láthatatlan szöszt a ruhájáról. - Tudok egy nagyszerű helyet, ahol gondoskodnának róla. A személyzet kitűnő. Nehéz bekerülni, de ismerem az igazgatót, aki viszont ismeri apád orvosát. Biztosan nem könnyű ezt hallanod, de szerintem neki is ez lenne a legjobb, és szeretném, ha... Elhallgatott, és én éreztem, hogy őszintén aggódik apámért. Már éppen válaszra nyitottam a számat, és én mégsem szólaltam meg. Ezt a döntést korántsem volt könnyű meghozni. Az otthona volt az egyetlen hely, amelyet apám ismert, ahol biztonságban érezte magát. A megszokott tevékenységeinek csak itt volt értelmük. Ha a kórháztól rettegett, akkor arra kényszeríteni, hogy egy teljesen
ismeretlen helyre költözzön, megölné őt. De nemcsak arról volt szó, hogy hol fog meghalni, hanem arról is, hogy hogyan. Egyedül, az otthonában, összepiszkított ágynemű közt, valószínűleg éhen halva? Vagy egy olyan helyen, amelytől retteg, de ahol etetik és tisztán tartják? Remegő hangon azt kérdeztem: - Hol van ez a hely? A következő két hétben apámról gondoskodtam. Főztem rá, felolvastam neki a Greysheetből, amikor ébren volt, és az ágya mellett aludtam a földön. Minden éjjel maga alá piszkított, így legnagyobb szégyenére, kénytelen voltam felnőttpelenkát venni számára. A délutánokat többnyire szunyókálással töltötte. Míg ő a kanapén pihent, én végiglátogattam nemcsak a szomszédasszony által említett szociális otthont, hanem a többi hasonló intézményt is a környéken, amelyek kétórányi autózással elérhetők voltak. Végül is a szomszédasszonynak lett igaza. Az általa ajánlott otthon tiszta volt, a személyzet kellően hozzáértőnek látszott, de ami a legfontosabb, úgy tűnt, az igazgató személyesen is törődik apám sorsával. Az, hogy ez a szomszédasszonynak vagy az orvosnak volt-e köszönhető, soha nem derült ki. Az ár sem okozott gondot. Bár ez az otthon meglehetősen drága volt, apámnak az állami nyugdíja mellett szociális támogatás is járt, valamint betegbiztosítása és magánbiztosítása is volt (szinte láttam magam előtt, ahogy évekkel korábban aláírja a biztosítási ügynök által az orra alá tolt szerződést, anélkül hogy tudná, mit is kap a pénzéért cserébe). Mindez azt jelentette, hogy az anyagi helyett csak az érzelmi terhet kellett viselnem. A negyvenes éveiben járó igazgató, akinek kedves modora egy kicsit Timre emlékeztetett, megértő volt, és nem sürgette a döntésemet.
Átnyújtott néhány ismertetőt és összeválogatott kérdőívet, majd a legjobbakat kívánta apámnak. Aznap este felvetettem a beköltözés gondolatát apámnak is. Pár nap múlva vissza kellett térnem Németországba, és bármennyire szerettem volna elkerülni ezt a beszélgetést, nem tehettem. Szótlanul végighallgatott, míg én felsoroltam az érveimet, az aggodalmaimat, és abbéli reményemet, hogy megérti a helyzetet. Nem kérdezett semmit, de olyan rémülten nézett rám, mintha a saját halálos ítéletét hallgatta volna. Amikor a mondanivalóm végére értem, úgy éreztem, muszáj egy percre egyedül maradnia. Megveregettem a térdét, és kimentem a konyhába egy pohár vízért. Visszatértem a nappaliba, és apámat a kanapén összekuporodva találtam, teljesen letörve, egész testében remegve. Életemben először láttam őt sírni. Reggel nekifogtam, hogy összepakoljam a holmiját. Végignéztem a fiókjait és a mappáit, a szekrényeket és a gardróbot. A zoknis fiókjában csak zoknikat találtam, az inges fiókjában kizárólag ingeket. Az irattartó szekrényében minden felcímkézve, pedáns rendben sorakozott. Mindebben nem volt semmi furcsa, mégis különösnek találtam. Az emberek többségétől eltérően apámnak nem voltak titkai. Nem voltak rejtegetett bűnei, sem kínos hobbijai, nem írt titkos naplót, és nem volt egy titkos doboza sem, amelyben a legszemélyesebb holmiját tartotta. Semmit nem találtam, amiből bármit is megtudhattam volna a legbensőbb énjéről, semmit, ami segített volna jobban megérteni őt, miután elment. Apám pontosan olyan volt, amilyennek mindig is ismertem, és
hirtelen belém hasított a felismerés, mennyire tisztelem őt ezért. Mire összeszedtem a dolgait, éberen feküdt a kanapén. Az utóbbi néhány napban rendszeresen evett, így némileg visszatért az ereje. Furcsán csillogott a szeme, és észrevettem egy lapátot a sarokba támasztva. Egy papírfecnit nyújtott felém, amelyen egy sietősen lefirkantott térképet véltem felfedezni, rajta reszkető kézírással ez állt: HÁTSÓ UDVAR. - Ez meg mi a csoda? - A tiéd - felelte, és a lapátra mutatott. Magamhoz vettem a lapátot, a térkép utasításait követve a hátsó udvaron álló tölgyfához mentem, kimértem a távolságot, és ásni kezdtem. Percekkel később az ásó egy fémdobozba ütközött. Kiemeltem a földből. Majd egy másikat, amely alatta volt. Egy újabb pedig mellette. Összesen tizenhat súlyos doboz volt elásva. A verandán ülve törölgettem a homlokomról az izzadságot, mielőtt nekiláttam volna az elsőt kinyitni. Már sejtettem, mit fogok benne találni, és hunyorogva bámultam a nyári napsütésben csillogó aranyérméket. Ennek a doboznak az alján megtaláltam azt az egyetlen 1926-D jelzésű bölényfejes nikkelérmét, amely valamit jelentett számomra, és amelyet együtt kerestünk és találtunk meg annak idején. Másnap, a szabadságom utolsó napján elintéztem még pár dolgot a házzal kapcsolatban: elzártam a gázt és a villanyt, átirányíttattam a leveleket, és találtam valakit, aki lenyírja a füvet. A kiásott érméket elhelyeztettem egy bank széfjében. Mindezzel elment majdnem az egész napom. Később elköltöttük az utolsó vacsoránkat együtt (húslevest és puhára párolt zöldségeket), végül elindultunk a szociális otthonba.
Miután megérkeztünk, kicsomagoltam a holmiját, kicsit otthonosabbá varázsoltam a szobáját néhány személyes tárggyal, amelyekről azt gondoltam, hogy szüksége lehet rájuk, végül az íróasztala mellett a földre tettem egy nagy kupac Greysheetet. De kevésnek találtam, így miután beszéltem az igazgatóval, visszamentem a házba, hogy egy újabb adag csecsebecsével térjek vissza. Reméltem, hogy elég jól ismerem apámat ahhoz, hogy el tudjam dönteni, mi igazán fontos számára. Bármennyire is igyekeztem megnyugtatni őt, a rettegéstől bénultan meredt rám; majd megszakadt a szívem a látványtól. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy megölöm őt. Leültem az ágya szélére, és tudtam, hogy már csak alig pár órám van hátra a gép indulásáig. - Minden rendben lesz - mondtam. - Itt vigyázni fognak rád. A keze még mindig remegett. - Igen - felelte alig hallhatóan. Éreztem, hogy menten elsírom magam. - Mondani szeretnék neked valamit... - Nagy levegőt vettem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Szeretném, ha tudnád, hogy szerintem te vagy a legnagyszerűbb apa a világon. Különben hogyan tudtál volna elviselni egy olyan alakot, mint én? Nem felelt. A beállt csendben éreztem, ahogy mindaz, amit mindig is el akartam neki mondani, a felszínre tör: szavak, amelyek egy emberöltő óta formálódtak bennem. - Komolyan beszélek, apa! Sajnálom, hogy annyi hülyeséget kellett elviselned miattam, és sajnálom, hogy nem töltöttem veled elég időt! Te vagy a legjobb ember, akit ismerek. Te vagy az egyetlen, aki soha nem volt dühös rám, aki soha nem ítélt el, és azt hiszem, többet tanultam tőled az életről, mint amennyit egy fiú elvárhat. Sajnálom, hogy nem maradhatok most itt veled, és gyűlölöm magamat, amiért ezt
teszem veled. De nagyon félek, apa! Fogalmam sincs, mi mást tehetnék! A hangom megbicsaklott, és arra vágytam, hogy átöleljen. - Igen - mondta végül. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el erre a válaszra. - Nagyon szeretlek, apa! Erre már tudta a választ, hiszen mindig is része volt a megszokott párbeszédeinknek. - Én is szeretlek, John. Átöleltem, majd felálltam, és odaadtam neki a Greysheet legfrissebb számát. Az ajtóhoz érve még egyszer, utoljára visszafordultam hozzá. Amióta megérkeztünk, most először tűnt el a rettegés az arcáról, amelyhez egészen közel tartotta az újságot, és láttam, hogy a papír enyhén remeg a kezében. Az ajkai némán mozogtak, ahogy a szavakra koncentrált, én pedig csak néztem őt, és próbáltam az emlékezetembe vésni a vonásait. Ekkor láttam őt utoljára.
Tizenhetedik fejezet Apám hét héttel később meghalt. A temetésre külön eltávozást kaptam. A haza útra csak homályosan emlékszem. A repülőgép ablakán át az alattunk több ezer méter mélységben elterülő óceán végtelen szürkeségét bámultam, és csak az járt a fejemben, bárcsak apám mellett lehettem volna utolsó perceiben. Amióta tudomást szereztem a haláláról, nem borotválkoztam, nem zuhanyoztam, még csak át sem öltöztem. Úgy éreztem, ha ugyanúgy folytatom az életemet,
mint addig, akkor ezzel végleg elfogadom a tényt, hogy ő már nincs többé. A repülőtéren, majd a taxiban ülve bosszantottak a körülöttem zajló élet mindennapos eseményei. E1néztem, ahogy az emberek autóba ültek, sétáltak, vásárolni mentek, egyszóval teljesen normálisan viselkedtek; számomra azonban semmi nem tűnt normálisnak. Csak amikor odaértem a házhoz, akkor jutott eszembe, hogy alig két hónappal korábban én magam zártam el a villanyt és a gázt. A sötétbe burkolózott ház furcsán hatott az utcában. Akárcsak apám. Vagy én. Ettől a gondolattal kicsit könnyebb volt odalépnem az ajtóhoz. Az ajtó mellé egy bizonyos William Benjamin nevű ügyvéd névjegykártyája volt betűzve, amelynek a hátoldalára azt firkantotta, hogy apám jogi képviselője. Mivel a telefon is ki volt kapcsolva, a szomszédból hívtam fel. Legnagyobb meglepetésemre már másnap kora reggel megjelent, egy aktatáskával a kezében. Behívtam a félhomályos házba, és hellyel kínáltam a nappaliban. Az öltönyét kéthavi fizetésemből sem tudtam volna kifizetni. Bemutatkozott, kifejezte részvétét apám halála miatt, majd előrehajolt. - Azért jöttem, mert nagyon kedveltem az édesapját kezdte. - Ő volt az egyik legelső ügyfelem, így díjat sem számítok fel. Nem sokkal a maga születése után keresett fel, hogy végrendeletet készítsen, majd minden évben, napra pontosan kaptam tőle egy hitelesített levelet, amelyben felsorolta az az évben megvásárolt érméit. Beszéltem neki az örökösödési adóról, így ezeket az érméket már gyerekkora óta önnek ajándékozta. A meglepetéstől szólni sem bírtam. - Nos, hat hete kaptam tőle egy levelet, amelyben közölte velem, hogy az érmék az ön birtokába kerültek, és kérte, hogy véglegesítsem a végrendeletét. Amikor megtudtam, hogy hol
él, arra következtettem, hogy nem örvend túlságosan jó egészségnek, így felhívtam telefonon. Nem beszélt sokat, de megengedte, hogy beszéljek az igazgatóval, aki viszont megígérte, hogy értesít, amennyiben az édesapja elhunyna, hogy fel tudjam keresni önt. És most itt vagyok. Keresgélni kezdett az aktatáskájában. - Tudom, hogy a temetést kell intéznie, és nem ez a legalkalmasabb időpont, de az édesapjától tudom, hogy nem maradhat túl sokáig, és engem bízott meg az ügyei intézésével. Ó igen, meg is van! - Átnyújtott egy iratokkal teli borítékot. - Ez itt a végrendelete, az érmegyűjteményének részletes listája a beszerzés dátumával és a minőségmegjelöléssel, illetve a temetéssel kapcsolatos rendelkezései - amelyet egyébként előre kifizetett. Megígértem, hogy elintézem a végrendelet hivatalossá tételét is, bár ezzel nemigen lesz gond, hiszen nem óriási vagyonról van szó, és ön az egyetlen örökös. Ha gondolja, segítek találni valakit, aki elszállítja mindazokat a holmikat, amelyekre önnek nincs szüksége, illetve a ház eladásában is szívesen segédkezem. Az édesapja szerint elképzelhető, hogy nem lesz minderre ideje. - Azzal bezárta az aktatáskáját. - Mint már említettem, nagyon kedveltem Őt. Az emberek többségét győzködni kell ezeknek a dolgoknak a fontosságáról, de az ön édesapjánál erről szó sem volt. Módszeres ember volt. - Hát igen... - bólintottam. - Az. És valóban, ahogy az ügyvéd is mondta, apám mindent előre elintézett. Meghagyta a temetési szertartás menetét, odaszállíttatta a ruháját, sőt még a koporsóját is ő maga választotta ki. Azt hiszem, ezen meg sem kellett volna lepődnöm, sőt, mindez csak azt igazolta, hogy soha nem ismertem őt igazán.
A temetésére egy meleg, esős augusztusi napon került sor, alig néhány ismerős jelenlétében. Rajtam kívül még két volt kollégája, a szociális otthon igazgatója, az ügyvéd és a szomszédasszony jelent meg, aki segített gondoskodni róla. A szívem szakadt meg, mert tudtam, hogy az egész világon csak ez a néhány ember tudta, milyen értékes ember volt Ő. Miután a lelkész elmondta a szokásos imákat, odasúgta nekem, hogy ha gondolom, szólhatnék egypár szót. Addigra már akkora gombóc volt a torkomban a sírástól, hogy csak a fejemet ráztam. Valamivel később már otthon, apám szobájában ültem az ágya szélén. Addigra már elállt az eső, és az ablakon rézsútosan sütött be a délutáni halvány napfény. A házban dohos szag uralkodott, de még ezen át is éreztem apám illatát a párnáján. Mellettem hevert az ágyon az a boríték, amelyet az ügyvéd nyújtott át nekem. Kiborítottam a tartalmát. Legfelül volt a végrendelet, néhány másik dokumentummal együtt. Alatta pedig az a bekeretezett kép hevert, amelyet apám oly régen eltávolított az íróasztaláról: az egyetlen közös fényképünk. Az arcomhoz emeltem, és addig bámultam, míg eleredtek a könnyeim. Még aznap délután megérkezett egykori barátnőm, Lucy. Amikor megjelent az ajtóban, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. A napbarnított lány helyett, akit annak idején ismertem, egy felnőtt nő állt drága, sötét színű nadrágkosztümben és selyemblúzban. - Annyira sajnálom, John! - suttogta, ahogy hozzám lépett. Szorosan átöleltük egymást; olyan érzés volt a hozzám simuló teste, mint forró nyári napon egy pohár jéghideg víz. Visszafogott parfümillat csapta meg az orromat, amelyet nem
tudtam ugyan beazonosítani, valahogy mégis Párizs jutott eszembe róla. - A gyászjelentések között olvastam róla... - szólalt meg kisvártatva. - Sajnálom, hogy nem értem oda a temetésre. - Semmi baj - feleltem, és a kanapé felé intettem. - Nem akarsz bejönni? Leült mellém, és amikor a kezére pillantva észrevettem, hogy nem viseli a jegygyűrűjét, önkéntelenül elhúzta. - Nem igazán működött a dolog... - mondta. - Tavaly váltam el. - Sajnálom. - Én is - felelte, és a kezem után nyúlt. - Minden rendben? - Ó, igen! - hazudtam. - Minden. Egy darabig a régi szép időket idéztük fel. Kételkedve fogadta azt az állításomat, hogy az ő utolsó telefonhívása vezetett oda, hogy beléptem a hadseregbe. Elmeséltem neki, hogy a hadsereg pontosan az volt akkoriban, amire szükségem volt. Ő a munkájáról mesélt - áruházak belső tereinek megtervezésével és annak kivitelezésével foglalkozott -, majd Irak felől érdeklődött. Meséltem neki a homokról. Nevetett, majd nem is kérdezett többet. Idővel kezdett elakadni a beszélgetésünk, és rájöttünk, mennyire megváltoztunk mind a ketten. Talán azért, mert egykor nagyon közel álltunk egymáshoz, vagy egyszerűen csak azért, mert nő volt, éreztem, ahogy alaposan szemügyre vesz, és már tudtam is, hogy mi lesz a következő kérdése. - Szerelmes vagy? - kérdezte halkan. Összekulcsoltam a kezemet az ölemben, kibámultam az ablakon. Odakint már besötétedett, és újabb esővel terhes felhők úsztak az égen. - Igen - vallottam be.
- Hogy hívják? - kérdezte. - Savannah. - Itt van most? Tétováztam. - Nincs. - Akarsz róla beszélni? Először nem akartam. A seregben megtanultam, hogy az effajta történetek annyira unalmasak és kiszámíthatóak voltak, hogy bár mindenki rákérdezett, igazából senki sem akarta hallani őket. Végül mégis elmeséltem neki az elejétől a végéig, talán sokkal részletesebben, mint kellett volna, ő pedig többször is megfogta közben a kezemet. Egészen addig nem tudtam, milyen nehéz is volt az egészet magamban tartanom. Azt hiszem, amikor végül elhallgattam, megérezhette, hogy egyedül szeretnék maradni. Arcon csókolt, és kilépett az ajtón. Miután elment, órákig járkáltam a házban szobáról szobára, miközben apámra és Savannah-ra gondoltam. Egy idő után annyira idegennek éreztem ott magamat, hogy rá kellett döbben nem, hogy valahol máshol van a helyem.
Tizennyolcadik fejezet Aznap éjjel, életemben először és utoljára, apám ágyában aludtam. Miután a vihar elvonult, elviselhetetlenné vált a hőség. Kitártam az ablakokat, de még így is órákig forgolódtam. Másnap reggel kikászálódtam az ágyból, és apám kocsikulcsait a konyhaasztalon találtam. Bedobtam a cuccaimat a hátsó ülésre, kiválasztottam azt a pár holmit, amelyet meg akartam tartani a házból. A fényképen kívül nem sok minden volt. Ezután felhívtam az ügyvédet, és megkértem, hogy kerítsen valakit, aki elszállítja a többi
holmit, illetve hogy adja el a házat, ahogyan ígérte. A ház kulcsait bedobtam a postaládába. Az autó kissé nehezen indult be. Kiálltam vele az utcára, bezártam a garázst és a házat. Még egy utolsó pillantást vetettem a házra az udvarból, és apámra gondoltam. A szociális otthonhoz hajtottam, ahol összeszedtem a holmiját, majd elhagytam Wilmingtont, és az autópályán nyugatnak fordultam. Évek óta nem jártam arrafelé, és bár alig érzékeltem a forgalmat, ismerős volt minden kanyar. Áthajtottam a gyerekkoromból ismerős városokon, és Raleigh-n keresztül Chapel Hill felé tartottam, ahol a fájdalmas emlékek egyre intenzívebben törtek rám. Úgy nyomtam a gázpedált, mintha csak menekülnék előlük. Keresztülhajtottam Burlingtonon, Greensborón és Winston-Salemen, és egyetlenegyszer álltam meg egy benzinkútnál tankolni, ahol vettem egy üveg vizet is. Egész nap egy falat sem ment le a torkomon. A közös kép apámmal mellettem hevert az ülésen, és időről időre megpróbáltam felidézni a fiút, aki akkoriban voltam. Végül északnak fordultam egy mellékúton, amely kékellő hegyek között kanyargott. Már késő délután volt, amikor végre megálltam, és egy út menti lepukkant motelben kivettem egy szobát. Egészen elgémberedtek a tagjaim, ezért kicsit kinyújtóztam, mielőtt lezuhanyoztam és megborotválkoztam volna. Tiszta farmert és pólót húztam. Eszembe jutott, hogy ennem is kellene valamit, de még mindig nem voltam éhes. A nap már lemenőben volt, így a rekkenő, párás hőség kissé enyhült, megcsapott a hegyekből alászálló fenyőillat. Ezen a helyen született Savannah, és valahogy éreztem, hogy még mindig itt van a környéken.
Eszembe jutott, hogy elmehetnék a szüleihez, hogy érdeklődjem felőle, de hamar elvetettem ezt az ötletet, mert nem voltam biztos benne, hogy hogyan fogadnának. Inkább Lenoir utcáin autóztam egy kicsit, a számtalan üzlet és gyorsétkezde között, és csak akkor lassítottam le, amikor a kevésbé jellegzetes részéhez értem. Lenoir ezen negyede semmit nem változott, itt szívesen látták ugyan a turistákat és az idegeneket, de soha nem tekintettek rájuk ugyanúgy, mint a helyiekre. Bementem egy lerobbant biliárdterembe, amely a kamaszkoromban gyakran látogatott helyekre emlékeztetett. Az ablakokban sört reklámozó neonfények lógtak, a parkolója pedig majdnem tele volt. Tudtam, hogy egy ilyen helyen választ kapok a kérdésemre. Beléptem. A zenegépből egy Hank Williams-szám üvöltött, a teremben pedig vágni lehetett a füstöt. Négy biliárdasztalt toltak össze középen, minden játékos baseballsapkát viselt, ketten pedig szemmel láthatóan dohányt rágtak. A falakon sügértrófeák lógtak, NASCAR emléktárgyakkal körülvéve. Fényképek a talladegai, a martinsville-i, az észak-wilkesborói és a rockinghami futamokról, és bár nem voltam nagy rajongója az autóversenyeknek, az ismerős látvány különös nyugalommal töltött el. A bárpult sarkában - a néhai Dale Earnhardt mosolygós arcképe alatt - egy pénzzel teli üveg állt, amelyben egy helyi rákbeteg számára gyűjtöttek adományt. Váratlanul rám tört az együttérzés, és bedobtam pár dollárt. Leültem a bárpulthoz, és szóba elegyedtem a csapossal. Nagyjából egyidős lehetett velem, hegyvidéki akcentusa pedig Savannah-ra emlékeztetett. Körülbelül húsz perce beszélgettünk már semmiségekről, amikor előhúztam Savannah fényképét a tárcámból, és elmondtam, hogy egy régi barátja vagyok. Megemlítettem a szüleit is, és még néhány olyan dolgot, amely egyértelművé tette, hogy ismerem őket.
A csapos bizalmatlanul méregetett, nem hibáztattam érte. Az ilyen kisvárosban nem szívesen adnak ki információt a helyiekről, de amikor kiderült, hogy ő is eltöltött néhány évet a haditengerészetnél, megenyhült. Nemsokára bólintott. - Igen, ismerem őt - mondta. - A régi malom utcájában lakik, a szüleitől nem messze. Nem sokkal múlt este nyolc óra, és kezdett besötétedni. Tíz perccel később, jó nagy borravalót hagyva a pulton, az ajtó felé indultam. Különös érzés kerített hatalmába, ahogy nekivágtam a lovak vidékének. Az én emlékeimben legalábbis így maradt meg ez a táj. Az út egyre csak emelkedett, és kezdtek feltünedezni a táj számomra ismerős jellegzetességei. Tudtam, hogy pár percen belül elő fog tűnni Savannah szüleinek a háza. Előrehajoltam, hogy jobban lássam a házat a kerítés résein át, majd rákanyarodtam egy hosszú, kavicsos útra. Az elágazásnál egy pillanatra felvillant egy kézzel festett tábla, rajta a "Remény paripái" felirattal. A kavicson csikorgó kerekek hangjától váratlanul megszállt a nyugalom. Megálltam egy fűzfa tövében, nem messze egy ütött-kopott kisteherautótól, és megpillantottam a házat. A meredek háztető, a hámló festék a falakon és az égig nyújtózkodó kémény látványa olyan hatást keltett, mintha már száz éve itt állna. A bejárati ajtót egyetlen csupasz villanykörte világította meg, a könnyű szellőben pedig az amerikai zászló mellett egy kaspóban árválkodó virág himbálózott. A háztól nem messze egy viharvert pajta és egy karám állt, ezek mögött pedig hatalmas smaragdzöld legelő terült el, amelyet csinos fehér kerítés vett körül. A pajta mellett egy másik épület állt, és a sötétben is ki lehetett venni néhány kiöregedett mezőgazdasági gép körvonalait. Ismét
belém hasított a tudat, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt. Még nem volt késő, hogy eltűnjek, de egyszerűen képtelen voltam visszafordulni. A lemenő nap vörösessárgán izzott az esti égbolton, barátságtalan félhomályba burkolva a hegyeket. Kiszálltam az autóból, és elindultam a ház felé. A cipőm orra nedves lett a fűszálakon megülő harmattól, és ismét megcsapott a fenyőillat. Tücskök ciripeltek és fülemülék daloltak az esti szürkületben. Némi erőre kaptam az ismerős hangoktól, ahogy a verandára léptem. Azon törtem a fejem, mit is mondhatnék Savannah-nak, ha kilépne az ajtón. Vagy a férjének. Miközben ezen gondolkodtam, hirtelen megjelent egy vizsla, és farkát csóválva közelített felém. Kinyújtottam felé a kezemet, ő barátságosan megnyalta, majd elfordult, és ismét lerohant a lépcsőn. A farkát megállás nélkül csóválta, ahogy megkerülte a házat. Ugyanarra a hívó szóra hallgatva, amely Lenoirba hozott, otthagytam a verandát, és követtem a kutyát. Hasával a földet súrolva átmászott a kerítés legalsó deszkája alatt, és beszaladt a pajtába. Abban a pillanatban, ahogy eltűnt, Savannah lépett ki a pajta ajtaján, hóna alatt két kisebb bála szénával. A legelő irányából vágtázva jelentek meg a lovak, ahogy a vályúkba szórta a szénát. Egyre közelebb értem hozzá. Éppen a ruhájáról sepregette a ráragadt szálakat, és már indult volna vissza a pajtába, amikor véletlenül felém pillantott. Továbblépett, majd újra odanézett, és dermedten megállt. Hosszú másodpercekig egyikünk sem mozdult. Ahogy rám szegeződő tekintetét megláttam, tudtam, hogy hiba volt minden előzetes figyelmeztetés nélkül idejönnöm. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, bármit, de az égvilágon semmi nem jutott eszembe. Csak álltam, és őt bámultam.
Hirtelen rám törtek az emlékek; feltűnt, hogy alig változott, amióta utoljára láttam. Hozzám hasonlóan farmert és egy kissé koszos pólót viselt, illetve egy jól kitaposott cowboycsizmát. Egész jól állt neki ez a külső. A haja hosszabb volt, mint amire emlékeztem, de a két első foga közötti kis hézag - amit annyira szerettem benne - még mindig megvolt. - Savannah... - szólaltam meg végül. Csak ekkor vettem észre, hogy legalább annyira földbe gyökerezett a lába, mint nekem. Hirtelen elöntötte a viszontlátás öröme, és szélesen elmosolyodott. - John? - kiáltotta izgatottan. - Örülök, hogy újra látlak! Megrázta a fejét, mint aki nem hiszi, amit lát, majd ismét szemügyre vett. Amikor végül maga is elhitte, hogy nem káprázik a szeme, odaszaladt a kapuhoz és átugrott rajta. A következő pillanatban már éreztem a bőrömön a teste melegét, ahogy átölelt. Egy pillanatra úgy tűnt, semmi sem változott közöttünk. Örökké a karjaimban akartam tartani, de amikor elengedett, elveszett minden illúzióm, és ismét idegenekként álltunk egymással szemben. Arcán ugyanaz a kérdés tükröződött, amelyre magam sem tudtam a választ. - Hát te mit keresel itt? Félrepillantottam. - Nem is tudom... - feleltem. - Úgy éreztem, ide kell jönnöm. Nem kérdezett többet, de a tekintetében kíváncsiságot és habozást láttam, mintha nem lenne biztos benne, hogy többet is akar hallani. Kissé hátrébb léptem, hogy helyet adjak neki. Megpillantottam a lovak árnyait a sötétben, és hirtelen rám törtek az elmúlt napok eseményei. - Apám meghalt... - Mintha nem is az én hangom lett volna. - Most jövök a temetéséről.
Némán bámult rám, az arcán ugyanaz a lágy, együttérző kifejezés jelent meg, amelyhez valamikor annyira vonzódtam. - Ó, John... Annyira sajnálom! - suttogta. Ismét átölelt, de ezúttal volt valami sürgető az ölelésében. Amikor elengedett, a fél arca árnyékban maradt. - Hogy történt? - kérdezte, a kezemet még mindig a kezében tartva. A hangjában őszinte sajnálat érződött, én pedig képtelen voltam egyetlen mondatban összefoglalni az elmúlt éveket. - Ez egy hosszú történet - mondtam végül. A pajtából kiszüremlő fényben láttam a szemében, hogy rég eltemetett emlékekkel küzd. Elengedte a kezemet, és megcsillant az ujján a jegygyűrűje. A látvány hidegzuhanyként hatott rám. Észrevette a pillantásomat. - Igen - mondta -, férjhez mentem. - Sajnálom - ráztam meg a fejemet -, nem kellett volna idejönnöm... Legnagyobb meglepetésemre erre csak legyintett egyet. - Semmi baj - mondta, oldalra billentve a fejét. - Hogy találtál meg? - Lenoir kisváros - vontam meg a vállam. - Megkérdeztem valakitől. - És egyszerűen csak... megmondták? - Meggyőző voltam. Mindketten feszengtünk, és egyikünk sem tudta, mit mondjon. Legszívesebben ott álldogáltam volna továbbra is, míg, ahogy a régi jó barátok szoktak, könnyedén elcsevegünk arról, hogy kivel mi történt, amióta nem láttuk egymást. Ugyanakkor tudtam, hogy a férje bármelyik pillanatban megjelenhet, és vagy barátságosan kezet ráz velem, vagy kihív egy bunyóra. A beállt csendet nyerítés törte meg. A pajta fényében négy ló mélyesztette a fejét a vályúba. Három másik ló, köztük Midas, Savannah-t bámulta, mintha attól
tartottak volna, hogy megfeledkezett róluk. Savannah végül a háta mögé intett. - Ideje visszamennem hozzájuk - mondta. - Most van a vacsoraidő, és kezdenek türelmetlenek lenni. Bólintottam, mire Savannah hátrébb lépett, majd megfordult. A kapuhoz érve intett nekem. - Akarsz segíteni? Bizonytalanul a ház felé pillantottam. Követte a tekintetemet. - Nyugi - mondta -, nincs itt, nekem pedig jól jönne egy kis segítség. - Meglepően határozott volt a hangja. Nem tudtam mihez kezdeni a szavaival, így hát bólintottam. - Örömmel! Bevárt, majd behúzta utánam a kaput. Egy kupac trágyára mutatott. - Vigyázz, bele ne lépj a ganéjba! Összekeni a cipődet! - Igyekszem... - sóhajtottam. A pajtába lépve felkapott egy halom szénát, és két másik halomra mutatott. - Ezeket dobd a vályúba a többi mellé! Megyek, hozom a zabot! Úgy tettem, ahogy mondta, mire a lovak azonnal körém gyűltek. Savannah két vödörrel tért vissza. - Hagyj nekik egy kis helyet, különben még véletlenül feldöntenek! Félreálltam, Savannah pedig a kerítésre akasztotta a két vödröt. Néhány ló elindult felé. Savannah szemmel láthatóan büszkén nézte őket. - Milyen gyakran eteted őket? - Naponta kétszer. De az etetés csak egy feladat a sok közül. El sem tudod képzelni, milyen ügyetlenek tudnak lenni néha! Az állatorvos számát betéve tudom! Elmosolyodtam.
- Hát, úgy tűnik, nem unatkozol... - Nem bizony! Azt mondják, ha az embernek lova van, az olyan, mintha láncra kötve élne. Ha nincs, aki időnként kisegítsen, képtelenség akár egy hétvégére is elszabadulni. - A szüleid át szoktak jönni segíteni? - Időnként. Végszükség esetén. De apám sem a régi már, és egy lovat tartani messze nem ugyanaz, mint hetet. - Te csak tudod! A kabócák egyenletes ciripelését hallgattam a simogató nyári éjszakában, és magamba szívtam ennek a menedéknek a nyugalmát, miközben a fejemben kavargó gondolatokat próbáltam lecsillapítani. - Tudod, mindig is pont egy ilyen helyen képzeltelek el... szólaltam meg végül. - Igen, én is - felelte. - Bár korántsem olyan könnyű itt az élet, mint gondoltam. Mindig van valami, amit meg kell javítani. El sem tudod képzelni, hány helyen ázott be a pajta, és tavaly télen jó darabon leszakadt a kerítés. Egész tavasszal azt javítottuk. A többes szám első személy persze a férjére utalt, de még nem voltam felkészülve rá, hogy róla beszéljünk. Úgy tűnt, ő sem. - De olyan csodálatos itt, még ha sok munkával jár is! Az ilyen éjszakákon csak kiülök a verandára, és hallgatom a neszeket. Az autók zaja alig hallatszik el idáig, és annyira... békés itt minden! Segít kiüríteni az ember elméjét, különösen egy fárasztó nap végén. Szavai kimértek voltak, mintha szerette volna elkerülni, hogy beszélgetésünk ingoványos talajra tévedjen. - Az klassz lehet! - Még ki kell tisztítanom néhány patát - váltott hirtelen témát. - Akarsz segíteni? - Fogalmam sincs, hogyan kell... - vallottam be.
- Nem nagy ördöngösség! - felelte. - Gyere, megmutatom! - Bement a pajtába, majd néhány kisebb, hajlított szeggel tért vissza. Egyet átnyújtott nekem, majd odalépett az egyik békésen szénát ropogtató lóhoz. - Csak megfogod a lábát a patája felett, majd megrántod, miközben megpaskolod itt hátul... - mutatta meg a mozdulatsort az egyik lovon, amelynek annyira lekötötte a figyelmét a széna, hogy engedelmesen felemelte a lábát. Savannah a térdei közé fogta a patáját. - Aztán egyszerűen csak lekaparod a sarat a patkó körül. Ennyi az egész! Odaléptem a mellette álló lóhoz, és próbáltam utánozni a mozdulatait, de semmi nem történt. A ló nemcsak hatalmas volt, de meglehetősen makacs is. Ismét megpróbáltam felrántani a lábát, miközben a megfelelő helyen megpaskoltam. Majd harmadjára is nekiveselkedtem. A ló tovább evett, ügyet sem vetve az erőfeszítéseimre. - Nem hajlandó felemelni a lábát! - fordultam tanácstalanul Savannah-hoz. Letisztogatta a patát, amelyen éppen dolgozott, majd odahajolt az én lovamhoz. Egy paskolás, egy rántás, és a patája már ott is volt a térdei között. - Dehogynem! Csak érzi a bizonytalanságodat. Légy határozott! - Elengedte a ló lábát, és odaengedett, hogy ismét megpróbálkozzam vele. A ló meg sem mozdult. - Figyelj oda jobban, hogy csinálom! - mondta Savannah. - Odafigyeltem! - tiltakoztam. Újból megmutatta, a ló pedig engedelmeskedett. Pontosan lemásoltam a mozdulatait, mégsem történt semmi. Nem tudok olvasni a lovak gondolataiban, de az a furcsa érzésem támadt, hogy ez az állat kifejezetten élvezi a kínlódásomat. Egyre csalódottabban paskoltam és rángattam a lábát, míg végül egyszer csak, mint egy varázsütésre, felemelkedett. Ettől a csekély eredménytől hirtelen elöntött a büszkeség. Felbukkanásom óta először Savannah felnevetett.
- Nagyszerű! Most kapard le a sarat, és fogj neki a következő patának! Mire végeztem az enyémmel, Savannah már kitisztította a többi hat ló összes patáját. Miután befejeztük, kinyitotta a kaput, a lovak pedig kiügettek a legelőre. Nem tudtam, mi fog következni, de Savannah elindult a fészer irányába, és két lapáttal tért vissza. - Ideje kitakarítani! - mondta, ahogy átnyújtotta nekem az egyiket. - Kitakarítani? - A trágyát! - felelte. - Különben hamarosan nagyon büdös lesz itt! Elvettem a lapátot. - Ezt mindennap végigcsinálod? - Az élet nem habos torta! - mondta mosolyogva. Ismét elment, és egy talicskával tért vissza. Nekiláttunk összelapátolni a trágyát, miközben az újhold előtűnt a fák csúcsa felett. Némán dolgoztunk, csak a lapátok hangja törte meg a csendet. Végül mindketten végeztünk, én pedig a lapátomra támaszkodva figyeltem őt. Az udvar félhomályában olyan gyönyörű és tünékeny volt, akár egy látomás. Egy szót sem szólt, mégis éreztem, ahogy engem próbál felmérni a tekintetével. - Minden rendben? - kérdeztem végül. - Miért jöttél ide, John? - Ezt már kérdezted. - Tudom - felelte -, de akkor sem válaszoltál. Ránéztem. Nem, nem válaszoltam. Magam sem tudtam a választ, és zavartan topogtam. - Nem volt más hely, ahová mehettem volna. - Aha - bólintott. Volt valami biztató a hangjában, amitől felbátorodtam.
- Komolyan mondom - folytattam. - Egész életemben te voltál a legjobb barátom. Az arcvonásai szemmel láthatóan megenyhültek. - Igen - mondta. Szűkszavú válasza apámra emlékeztetett, és talán neki is ez jutott eszébe. Elfordultam, hogy jobban szemügyre vegyem a farmot. - Ugye, ez az a farm, amelyről mindig is álmodtál? kérdeztem. - Autista gyerekek számára hoztad létre a "Remény paripái"-t? Beletúrt a hajába, és egy fürtöt a füle mögé igazított. Úgy láttam, örül neki, hogy még emlékszem erre a tervére. - Igen - felelte -, ez az. - És olyan lett, amilyennek mindig is akartad? Nevetve széttárta a karját. - Néha igen - felelte. - De egy pillanatra se hidd, hogy ki tudjuk fizetni belőle a számlákat! Mindketten dolgozunk mellette, és nap mint nap rá kell döbbennem, hogy feleannyit sem tanultam az iskolában, mint gondoltam. - Csakugyan? Megrázta a fejét. - Némelyik gyerekkel, aki idejön, nagyon nehéz kapcsolatot teremteni. - Láttam, hogy a megfelelő szavakat keresi. Végül ismét megrázta a fejét. - Azt hiszem, arra számítottam, hogy mind olyanok lesznek, mint Alan... felpillantott. - Emlékszel még, amikor róla meséltem? Bólintottam, ő pedig folytatta: - Kiderült, hogy Alan kivételes helyzetben volt. Nem is tudom, talán azért, mert Ő maga is egy farmon nőtt fel, így a többi hozzá hasonló gyereknél sokkal könnyebben tudott alkalmazkodni. Amikor elhallgatott, fürkésző pillantást vetettem rá. - Én úgy emlékszem, nekem kicsit másképp mesélted a dolgot. Ha jól tudom, Alan először nagyon meg volt ijedve.
- Igen, tudom, de mégis... később hozzászokott. Éppen erről van szó. Sok gyerek, aki idejár hozzánk, bármennyit foglalkozunk is vele, soha nem képes alkalmazkodni. És nem csak egy hétvégéről van szó. Van, aki már több mint egy éve, heti rendszerességgel jár ide. Mindketten a sérült gyermekek fejlesztőközpontjában dolgozunk, úgyhogy sok időt töltünk a legtöbbjükkel, és amikor megnyitottuk a farmot, ragaszkodtunk hozzá, hogy minden gyerek számára nyitva legyen, bármilyen súlyos legyen is az állapota. Ez nagyon fontos volt számunkra, de néhány gyerekkel... Bár tudnám, hogyan kerülhetnék közel hozzájuk! Néha olyan szélmalomharcnak tűnik az egész. Savannah elmerült az emlékeiben. - Azt nem gondolom, hogy csak az időnket vesztegetjük folytatta -, mert néhány gyereknek tényleg hasznára válik az itt töltött idő. Kijönnek ide, eltöltenek néhány hétvégét, és olyan... mint amikor egy rügy lassan kifakad, és gyönyörű virág lesz belőle. Alannel is ez történt. Az ember szinte érzi, ahogy az elméjük megnyílik az új ötletek és új lehetőségek előtt, és amikor fülig érő szájjal ülnek fent a lovon, akkor a világon semmi más nem számít. Mámorító érzés, és az ember szeretné, ha minden egyes gyerekkel, aki idejön, megismétlődne. Eleinte azt hittem, hogy csak kitartás kérdése az egész, és hogy mindenkin segíteni tudunk, de rájöttem, hogy nem így van. Néhány gyerek még csak a közelébe sem megy a lónak, nemhogy felülne rá. - Te is tudod, hogy ez nem a te hibád! Még én sem voltam túl lelkes a lovaglás gondolatától, emlékszel? Kuncogni kezdett, akár egy kislány. - Ó, igen, emlékszem! Amikor életedben először lóháton ültél, még az itteni gyerekeknél is rémültebbnek tűntél. - Ez nem igaz! - tiltakoztam. - Egyébként Pepper meglehetősen sokat ficánkolt. - Persze! - kiáltotta. - Szerinted miért ültettelek éppen rá?
Ő az egyik legszelídebb ló, amelyen életemben ültem. Még soha senki alatt nem láttam ficánkolni. - Márpedig alattam ficánkolt! - makacskodtam. - Úgy beszélsz, mint egy újonc - ugratott. - De még ha tévedsz is, igazán megható, hogy emlékszel rá! A játékosság a hangjában újabb emlékeket idézett fel bennem. - Persze, hogy emlékszem - feleltem. - Azok voltak életem legszebb napjai. Soha nem fogom elfelejteni őket. - A háta mögött, a legelőn szaladgáló kutyát néztem. - Talán ezért nem nősültem még meg. Láttam, ahogy a tekintete megrebbent a szavaim hallatán. - Igen, én sem felejtettem el azt az időszakot. - Tényleg? - Tényleg - felelte. - Talán nem hiszed el, de így van. Váratlanul értek a szavai. - Mondd csak, Savannah, boldog vagy? - kérdeztem végül. Kényszeredetten elmosolyodott. - Többnyire. Miért? Te nem? - Nem tudom - feleltem, mire ismét elnevette magát. - Neked mindenre ez a válaszod, valahányszor magadba kell nézned? Mintha önkéntelenül ez jönne a szádra. Mindig is ilyen voltál. Miért nem teszed fel a kérdést, amit akartál? - Miért? Mit akartam kérdezni tőled? - Hogy szeretem-e a férjemet... Nem ezt szeretnéd megtudni? - pillantott félre. Egy percig megszólalni sem bírtam, de rádöbbentem, hogy ösztönösen ráérzett a lényegre. Valóban azért jöttem, hogy ezt megtudjam. - Igen - szólalt meg végül, ismét a gondolataimban olvasva -, szeretem őt. Fájt a nyilvánvaló őszinteség a hangjában, de még mielőtt ezt fel tudtam volna fogni, ismét felém fordult. Egy pillanatra
nyugtalanság ült ki az arcára, mintha valami fájdalmas emlék jutott volna eszébe, de hamar el is tűnt. - Vacsoráztál már? - kérdezte hirtelen. Még mindig az előbb látottakat próbáltam megfejteni. - Nem - feleltem. - Tulajdonképpen nem is ebédeltem, és nem is reggeliztem. A fejét csóválta. - Maradt még egy kis marhapörkölt. Belefér az idődbe, hogy itt vacsorázz? Megint eszembe jutott a férje, de végül bólintottam. - Nagyon szívesen - feleltem. Elindultunk a ház irányába, és a sáros, kitaposott cowboycsizmákkal teli verandán megálltunk. Savannah könnyedén és természetesen nyúlt a karom után, hogy megkapaszkodjon bennem, míg lehúzza a csizmáját. Talán az érintésétől bátorodtam fel, hogy rápillantsak, és a titokzatosság és érettség mellett, amely mindig is vonzott benne, észrevegyem az árnyalatnyi szomorúságot és zárkózottságot. Fájdalmasan hasított belém a felismerés, hogy így még sokkal gyönyörűbb.
Tizenkilencedik fejezet A régi házat az elmúlt száz évben jó párszor átalakították, és ezt híven tükrözte a szűk konyha is: a padlón elkopott, a falak mentén már hámlásnak indult linóleum; dísztelen fehér konyhaszekrények, amelyeken már vastag kérget képzett a rengeteg újra festés; a rég kicserélésre váró ablak alatt pedig egy rozsdamentes acél mosogatómedence. A konyhapult felszíne repedezett volt, és az egyik falnál egy fatüzelésű kályha állt, amely valószínűleg egyidős volt a házzal.
Helyenként betolakodott a modern technika is: egy hatalmas hűtőszekrény és egy mosogatógép, illetve a sarokban egy mikrohullámú sütő formájában. A pulton egy fél üveg vörösbor állt. Az egész valahogy apám konyhájára emlékeztetett. Savannah elővett egy borospoharat. - Kérsz egy pohár bort? Megráztam a fejemet. - Köszönöm, nem. Meglepődtem, amikor nem tette vissza, hanem fogta a boros üveget, és teletöltötte a poharat, majd leült vele az asztalhoz. Belekortyolt. - Megváltoztál - jegyeztem meg. Vállat vont. - Sok minden megváltozott, mióta nem találkoztunk. Elhallgatott, és visszatette a poharat az asztalra. Amikor újra megszólalt, a hangja nagyon halk volt. - Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor esténként alig várom, hogy egy pohár bort megigyak, de így van. Körözni kezdett a pohárral az asztalon, én pedig arra gondoltam, hogy vajon mi történhetett vele. - Tudod, mi a legfurcsább? - kérdezte. - Az, hogy igenis fontos az íze. Az első pohár bornál fogalmam sem volt, hogy mitől jó vagy rossz. Mostanra azonban meglehetősen válogatós lettem. Nem ismertem azt a nőt, aki velem szemben ült, és nem tudtam, mit felelhetnék erre. - Ne érts félre! - folytatta. - Nem feledkeztem meg mindarról, amit a szüleim tanítottak nekem, és csak egy pohárral szoktam meginni esténként. De hát Jézus is borrá változtatta a vizet, úgyhogy arra gondoltam, nem lehet akkora bűn meginni.
Elmosolyodtam erre az érvre, és eszembe jutott, hogy tulajdonképpen miért is kellene ahhoz a régi képhez ragaszkodnom, amely évek óta bennem élt róla. - Meg sem szólaltam. - Tudom - felelte -, de ezt gondoltad. A csendben csak a hűtőszekrény egyenletes duruzsolása hallatszott. - Annyira sajnálom, ami az édesapáddal történt - szólalt meg végül, miközben az asztal egyik repedésével volt elfoglalva. - Tényleg! Rengetegszer eszembe jutott az elmúlt évek során. - Köszönöm - feleltem. Savannah ismét körözni kezdett a poharával, láthatóan teljesen lekötötte a figyelmét a kavargó folyadék. - Akarsz beszélni róla? - kérdezte végül. Nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e. Mégis, ahogy hátradőltem a székemen, a szavak akaratlanul is előtörtek belőlem. Apám első szívinfarktusával kezdtem, majd a vele töltött szabadságaimról meséltem. Beszéltem az egyre szorosabb barátságunkról, a megnyugvásról, amelyet ez hozott, és a sétáiról, amelyekkel végül fel kellett hagynia. Felidéztem az utolsó együtt töltött napokat, és a fájdalmas döntést, hogy szociális otthonba vigyem. Amikor végül a temetést említettem, illetve a borítékban talált fényképet, Savannah megfogta a kezemet. - Örülök, hogy megőrizte neked - mondta -, de egyáltalán nem lep meg. - Engem meglepett - feleltem, mire felnevetett. Nevetése bátorságot öntött belém. Megszorította a kezem. - Bárcsak tudtam volna róla! Szerettem volna ott lenni a temetésén! - Nem volt nagy szám...
- Nem is kellett, hogy az legyen. Az apád volt, és ez a lényeg. - Habozott, majd elengedte a kezemet, és belekortyolt a borba. - Nos, kérsz enni? - kérdezte. - Nem is tudom... - feleltem, miközben elpirultam a korábbi megjegyzése miatt. Nevetve hajolt előre. - Megmelegítek egy tányér marhapörköltet, aztán meglátjuk, rendben? - Ehető? - kérdeztem. - Úgy értem... annak idején, amikor együtt voltunk, nem említetted, hogy főzni is tudsz. - Ez egy különleges családi recept - felelte sértődöttséget színlelve. - De őszinte leszek veled: anyám főzte. Tegnap hozta át. - Csak kiderül az igazság! - Hát igen, az igazság már csak ilyen! - felelte. - Általában kiderül. - Felállt, és a hűtőszekrényhez lépett. Miközben kiemelt egy műanyag dobozt az egyik polcról, az ujján lévő gyűrűre gondoltam, és hogy vajon hol lehet most a férje. Kimerte a pörköltet egy tányérra, és betette a mikrohullámú sütőbe. - Kérsz hozzá még valamit? Kenyeret? Vajat? - Igen, az nagyszerű lenne! Pár perc múlva az étel már előttem volt, és ahogy megcsapott az illata, hirtelen eszembe jutott, mennyire éhes vagyok valójában. Ismét meglepődve láttam, hogy Savannah visszaül a helyére, és kézbe veszi a borospoharat. - Te nem eszel? - Nem vagyok éhes - felelte. - Tulajdonképpen az utóbbi időben nem nagyon volt étvágyam. - Belekortyolt a borába, míg én nekifogtam a pörköltnek. Elengedtem a fülem mellett az utolsó mondatát. - Igazad van - mondtam -, tényleg nagyon finom. Elmosolyodott.
- Anyám jól főz. Az ember azt várná, hogy én is megtanultam tőle, de nincs így. Mindig más dolgom volt. Korábban a tanulmányaim miatt nem volt rá időm, most pedig az átépítés miatt. - A nappali felé intett. - Ez egy öreg ház. Tudom, hogy nem nagyon látszik, de rengeteget dolgoztunk rajta az elmúlt években. - Nagyszerűen néz ki! - Csak udvariasságból mondod, de megbocsátok - felelte. Látnod kellett volna, amikor beköltöztem ide. Nagyjából úgy nézett ki, mint most a pajta. Ki kellett cserélni a tetőt - az embernek soha nem a tető jut eszébe először, amikor átalakításokat tervez. Mindenki természetesnek veszi, hogy egy háznak teteje legyen, és senkinek nem jut eszébe, hogy egyszer azt is ki kell cserélni. Szinte minden, amit eddig megcsináltunk, ebbe a kategóriába tartozik. Fűtéscsövek, hőszigetelt ablakok, a termeszek okozta kár kijavítása... végeláthatatlannak tűnő napok voltak... - Álmodozóvá vált a tekintete. - A munka legjavát mi magunk végeztük el, például itt a konyhában. Persze új konyhaszekrények és padló kellene, de amikor beköltöztünk, a nappaliban és a hálószobákban tócsákban állt a víz, valahányszor eleredt az eső. Mit tehettünk volna? Fontossági sorrendet kellett felállítanunk, és az egyik legelső dolgunk az volt, hogy lerántottuk a régi zsindelyt a tetőről. Majdnem negyvenfokos hőségben fent álltam, és egy lapáttal kapartam le a zsindelyt. Tiszta hólyag volt az egész kezem, de... tudod, úgy éreztem, ott a helyem. Két fiatal nekivág az életnek, együtt dolgoznak a saját otthonukon. Volt benne valami... összetartozás. Ugyanezt éreztem, amikor a nappaliban csináltuk a padlóburkolást. Több hétbe került, míg felszórtuk homokkal, és kiegyengettük. Lefestettük, majd lelakkoztuk, és amikor végül átsétálhattunk rajta, olyan érzés volt, mintha az elkövetkező életünk alapjait fektettük volna le. - Egészen romantikusan hangzik!
- Az is volt, bizonyos értelemben - bólintott, miközben egy hajtincset a füle mögé igazított. - Egészen az utóbbi időkig. Mostanában már inkább csak együtt öregszünk meg... Váratlanul felnevettem, majd köhögés tört rám, és pohár után nyúltam. Savannah fel pattant a székéről. - Hozok egy kis vizet - mondta, miközben csapvizet töltött egy pohárba, és elém rakta. Éreztem, hogy engem néz, miközben ittam. - Mit nézel? - kérdeztem. - Annyira megváltoztál... - Én? - Nem akartam elhinni, hogy rólam beszél. - Igen, te - erősködött. - Sokkal... öregebbnek tűnsz. - Hát, öregebb is vagyok. - Tudom, de nem csak erről van szó. A szemed... sokkal komorabb. Mintha olyan dolgokat látott volna, amiket nem kellett volna. Fáradtnak tűnsz. Hallgattam. Amikor megpillantotta az arcomat, zavartan megrázta a fejét. - Nem kellett volna ezt mondanom. Elképzelni sem merem, miken mehettél keresztül. Újabb falatot vettem a számba, és a szavain gondolkodtam. - Már 2004 elején otthagytam Irakot - mondtam. - Azóta Németországban voltam. A hadseregnek mindig csak egy töredéke tartózkodik Irakban, ahol folyamatosan váltják egymást az alakulatok. Előbb-utóbb valószínűleg én is visszamegyek, de még nem tudom, mikor. Remélhetőleg addigra már lecsillapodnak a kedélyek. - Nem úgy volt, hogy mostanra leszerelsz? - Újra jelentkeztem - feleltem. - Semmi okom nem volt rá, hogy ne tegyem. Mindketten tudtuk, miért, Savannah pedig csak bólintott. - Mikor jár le a szolgálati időd? - 2007-ben.
- És utána? - Nem tudom. Talán maradok még egypár évet a seregben. Vagy főiskolára megyek. Ki tudja? Talán még diplomát is szerzek szociális munkásként. Nagyszerű dolgokat hallottam róla. Szomorkás mosoly jelent meg az arcán, és egy darabig mindketten hallgattunk. - Mikor mentél férjhez? - kérdeztem végül. Feszengeni kezdett a székén. - Jövő novemberben lesz két éve. - Itt tartottátok az esküvőt? - Nem is volt más választásom! - mondta a szemét forgatva. - Anyámnak nagyon fontos volt, hogy tökéletes legyen az esküvőm. Persze az egyetlen lányuk vagyok, de visszatekintve, jobban örültem volna valami kisebb szabásúnak is. Száz vendég tökéletesen elég lett volna. - Az neked kisebb szabású? - Ahhoz képest, ami lett? Igen. A templomban nem volt elég szék, hogy mindenki le tudjon ülni, apám pedig állandóan azt dörgöli az orrom alá, hogy még évekig nyögni fogja a költségeket. Persze csak ugrat, de akkor is. A vendégek felét a szüleim barátai tették ki, de hát így jár az, aki a szülővárosában esküszik meg. A postástói a borbélyig mindenki kap meghívót. - De azért örülsz, hogy újra itthon lehetsz, nem? - Kényelmes itt. A szüleim közelében lehetek, és most különösen nagy szükségem van rájuk. Az utolsó mondatát nem fejtette ki. Ezen - és még száz másik dolgon - tűnődtem, ahogy felálltam, és a mosogatóhoz vittem a tányéromat, hogy elöblítsem. Meghallottam Savannah hangját a hátam mögött: - Hagyd csak ott! Még nem pakoltam ki a mosogatógépet, majd később megcsinálom. Kérsz még valamit? Anyám hagyott egy kis pitét az asztalon.
- Kérhetnék egy pohár tejet? - kérdeztem, de ahogy felállt, hozzátettem: - Hagyd csak, majd én! Csak mutasd meg, merre találom a poharakat. - A mosogató melletti. konyhaszekrényben. Levettem egy poharat a polcról, és a hűtőhöz léptem. A tej a felső polcon volt, alatta jó pár műanyag doboz, tele félkész ételekkel. Kitöltöttem egy pohárral, és visszatértem az asztalhoz. - Mi folyik itt, Savannah? - Ezt meg hogy érted? - A férjed - mondtam. - Mi van vele? - Mikor ismerhetem meg? Válasz helyett Savannah felállt az asztaltól, kezében a poharával. A maradékot a mosogatóba öntötte, majd elővett egy kávéscsészét és egy teásdobozt. - Már ismered őt... - felelte, ahogy felém fordult. Kihúzta magát, és azt mondta: - Tim a férjem. A csendet csak Savannah kanalának csörömpölése törte meg. - Mennyit akarsz hallani belőle? - kérdezte halkan a csészéjébe bámulva. - Mindent - feleltem hátradőlve. - Vagy semmit. Nem is tudom... Felhorkant. - Ezt megértem. Összekulcsoltam a kezemet. - Mikor kezdődött? - Nem is tudom - kezdte. - Biztosan furcsán hangzik, de egyáltalán nem úgy indult, ahogy gondolod. Mindkettőnket elég váratlanul ért. - Letette a kanalat az asztalra. - De hogy a kérdésedre válaszoljak, azt hiszem, valamikor 2002 elején kezdődhetett.
Pár hónappal az után, hogy újra bevonultam, gondoltam magamban. Hat hónappal apám első szívinfarktusa előtt, és nagyjából azzal egy időben, amikor a levelei kezdtek megváltozni. - Tudod, milyen régóta voltunk barátok. Bár ő már végzett, az utolsó évemben az egyetemen néhány óránk ugyanabban az épületben volt. Utána megittunk egy kávét, vagy együtt tanultunk. Ezek nem randik voltak, meg sem fogtuk egymás kezét. Tim tisztában volt vele, hogy beléd vagyok szerelmes... De ő ott volt mellettem, tudod? Meghallgatott, amikor arról beszéltem, mennyire hiányzol nekem, és mennyire nehezen viselem a távollétedet. És tényleg nehezen viseltem. Azt hittem, addigra már rég itthon leszel. Felpillantott, és a tekintetében... -egyfajta megbánás tükröződött. - Mindenesetre rengeteget voltunk együtt, és ő mindig meg tudott vigasztalni, amikor rosszkedvű voltam. Azt mondogatta, hogy észre sem veszem, és már itthon is leszel. El sem tudom mondani, mennyire vágytam rá, hogy újra lássalak. És akkor édesapád beteg lett. Tudom, hogy nagy szüksége volt rád - soha nem bocsátottam volna meg neked, ha nem maradsz mellette -, de a mi kapcsolatunknak egyáltalán nem tett jót. Jól tudom, mennyire önzően hangzik mindez, és gyűlölöm magamat, amiért ezt gondolom. Úgy éreztem, mintha a sors is összefogott volna ellenünk. Kavargatni kezdte a teáját a kanalával, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. - Azon az őszön, rögtön az után, hogy befejeztem a tanulmányaimat és hazaköltöztem, hogy az itteni fejlesztőközpontban dolgozzam, Tim szüleit szörnyű baleset érte. Éppen Asheville-ből tartottak hazafelé, amikor elvesztették az uralmat az autó felett, és az autópályán belehajtottak a szembejövő forgalomba. Egy nyerges vontató telibe találta őket. A teherautó sofőrjének nem esett baja, de
Tim szülei a helyszínen szörnyethaltak. Tim abbahagyta a sulit - már a doktorijára készült -, hogy haza tudjon jönni Alanről gondoskodni. - Elhallgatott, majd folytatta: - Timnek szörnyű nehéz volt. Nemcsak a szülei elvesztésévei kellett megbirkóznia, akiket imádott, de Alan is vigasztalhatatlan volt. Állandóan üvöltött és a haját tépte. Tim volt az egyetlen, aki meg tudta akadályozni, hogy kárt tegyen önmagában, de ez minden energiáját felemésztette. Azt hiszem, akkoriban kezdtem el idejárni. Segíteni akartam. Értetlenül néztem rá, mire hozzátette: - Ez a ház Tim szüleié volt. Ahol Tim és Alan is felnőtt. Abban a pillanatban, ahogy kimondta, már nekem is eszembe jutott Hát persze, hogy Timé - egyszer említette, hogy Tim a szomszéd farmon nőtt fel. - Végül egymást vigasztaltuk. Próbáltunk segíteni egymásnak, és mindketten próbáltunk segíteni Alannek. És azt hiszem, lassan egymásba szerettünk. Most először felpillantott, és találkozott a tekintetünk. - Biztosan nagyon dühös vagy rám, vagy Timre. Talán mindkettőnkre. És azt hiszem, meg is érdemeljük. De fogalmad sincs, milyen nehéz volt akkoriban. Annyi minden történt egyszerre, és annyira megviselt mindez érzelmileg. Mindkettőnknek bűntudata volt amiatt, ami történt, de egy idő után úgy éreztük, hogy összetartozunk. Tim is ugyanabban a fejlesztőközpontban kapott állást, ahol én dolgoztam, aztán elhatározta, hogy indít a farmon egy hétvégi programot autista gyerekek számára. A szülei mindig is erre biztatták, és én is csatlakoztam hozzá. Szinte mindig együtt voltunk. A farm rendbehozatala mindkettőnknek nagyszerű elfoglaltságot jelentett, és Alannek is jót tett. Imádja a lovakat, és annyi tennivaló akadt, hogy lassacskán megszokta a szülei hiányát. Tudod, egyfajta támaszt nyújtottunk egymás számára... Tim még abban az évben megkérte a kezemet.
Amikor elhallgatott, el kellett fordulnom, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat. Mindketten csendben ültünk egy darabig, a gondolatainkkal küszködve. - Szóval, ez a történetünk... - mondta végül. - Van esetleg még valami, amit tudni szeretnél? Magam sem tudtam. - Alan itt lakik még? - kérdeztem végül. - Van egy szobája odafent. Tulajdonképpen ugyanaz a szoba, ahol mindig is lakott. De nem annyira nehéz vele, mint gondolnád. Miután megetette és lecsutakolta a lovakat, általában egyedül szeret lenni. Imádja a videojátékokat, akár órákig is eljátszik. Az utóbbi időben már arra sem tudom rávenni, hogy abbahagyja. Ha hagynám, akár egész éjjel játszana. - Itt van most is? Savannah megrázta a fejét. - Nem - mondta. - Pillanatnyilag Timmel van. - Hol vannak? Mielőtt még válaszolhatott volna, meghallottuk a kutya kaparászását az ajtón, mire Savannah felállt, és beengedte. Lógó nyelvvel, farkát csóválva egyenesen hozzám szaladt, és az orrát a kezemhez nyomta. - Kedvel engem - mondtam. Savannah még mindig az ajtónál állt. - Mindenkit kedvel. Mollynak hívják. Házőrzőnek pocsék, de nagyon aranyos. Vigyázz, mert mindent összenyálaz! Ha hagyod, hamarosan úszni fogsz a kutyanyálban. A nadrágomra pillantottam. - Azt látom! Savannah a háta mögé intett. - Nézd, most jut eszembe, hogy pár dolgot még el kell pakolnom, mert ma éjjel valószínűleg esni fog. Nem tart sokáig. Még mindig nem válaszolt a kérdésemre, hogy hol van Tim.
- Tudok segíteni valamiben? - Nem igazán. De ha van kedved, gyere nyugodtan! Gyönyörű az éjszaka! Követtem, Molly pedig - teljesen megfeledkezve arról, hogy épp az imént kéredzkedett be a házba - előttünk ügetett. Hirtelen egy bagoly szállt fel egy fáról, Molly pedig eltűnt a sötétségben. Savannah visszahúzta a csizmáját. A pajta felé indultunk. Az imént hallottakra gondoltam, és arra, hogy mit is keresek itt. Nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e annak, hogy Timhez ment hozzá - hiszen annyira tökéletesen összeillettek -, vagy épp ellenkezőleg: bosszant. Az sem tett túl boldoggá, hogy végre megtudtam az igazat. Valahogy könnyebb volt, amíg nem tudtam. Egyszerre nagyon fáradtnak éreztem magamat. És mégis... éreztem, hogy van még valami, amit nem mond el nekem. Kihallottam a hangjából, abból a szomorúságból, amely nem hagyott nyugodni. Ahogy körülölelt bennünket a félhomály, nem tudtam nem gondolni arra, hogy alig pár centi választ el tőle, és azon tűnődtem, vajon ő is erre gondol-e. Mindenesetre semmi jelét nem adta. A lovaknak csak a körvonalait lehetett kivenni a távolban. Savannah összeszedett néhány lószerszámot, amelyeket aztán bevitt a pajtába és szögre akasztott. Ezalatt én összeszedtem a korábban használt lapátokat, és a többi szerszám mellé állítottam. Kiléptünk, ő pedig bezárta a pajta ajtaját. Az órámra pillantva láttam, hogy már majdnem tíz óra van. Későre járt. - Ideje indulnom... - szólaltam meg. - Kicsi ez a város, és nem szeretnélek rossz hírbe hozni. - Azt hiszem, igazad van. - Molly is előkerült a semmiből, és leült közénk. Nekidőlt Savannah lábának, aki arrébb lépett. - Hol szálltál meg? - kérdezte. - Egy motelben. az autópálya mellett.
Egy pillanatra elfintorodott. - Azt hiszem, tudom, melyikben. - Nem valami előkelő hely... - vallottam be. Elmosolyodott. - Nem lep meg. Mindig is tudtad, hogyan találd meg a legbizarrabb helyeket. - Mint például a Ráktanya? - Pontosan. Zsebre dugtam a kezemet, és arra gondoltam, talán most látom őt életemben utoljára. Ha így volt, kicsit csalódott voltam: nem ilyen semmiségekről akartam csevegni vele, de semmi más nem jutott eszembe. Kint az úton egy közeledő autó fényei tűntek fel. - Hát akkor, gondolom, ennyi volt... - mondtam végül tanácstalanul. - jó volt újra látni téged! - Téged is, John! Örülök, hogy benéztél! Ismét bólintottam. Félrepillantott, amit úgy értettem, hogy ideje indulnom. - Szia! - mondtam. - Szia! Otthagytam a verandát, és elindultam az autóm irányába. Kábultan gondoltam arra, hogy most már megmásíthatatlanul és igazán vége. Azt hiszem, nem is számítottam másra, de a dolog véglegessége felszínre hozta mindazt az érzést, amelyet a legutolsó levele óta elfojtottam magamban. Már éppen az ajtót nyitottam ki, amikor meghallottam, ahogy utánam kiált: - Hé, John! - Tessék? Lelépett a verandáról, és utánam indult. - Itt leszel még holnap? Csak a fél arcát láttam a sötétben, ahogy közeledett felém, és éreztem, hogy annak ellenére, amit írt, és hogy férjhez ment, még mindig szerelmes vagyok belé. Annak ellenére, hogy most már tudtam, soha többé nem lehetünk együtt.
- Miért? - kérdeztem. - Nincs kedved esetleg holnap is benézni? Tíz óra körül. Tim biztosan szívesen látna... Még be sem fejezte a mondatot, amikor megráztam a fejemet. - Attól tartok, ez nem valami jó ötlet... - Megtennéd értem? Tudtam, hogy azért kér erre, hogy lássam, Tim még mindig ugyanaz az ember, akire emlékeztem. Így próbálta elnyerni a bocsánatomat. Mégis... Kinyújtotta felém a kezét. - Kérlek! Olyan sokat jelentene nekem! A meleg érintése ellenére sem akartam visszajönni. Nem akartam találkozni Timmel, nem akartam őket együtt látni, és nem akartam úgy tenni, mintha a világon minden a legnagyobb rendben volna. De volt valami szívszorító a kérésében, aminek nem tudtam ellenállni. - Rendben van - feleltem. - Akkor tízkor. - Köszönöm. A következő pillanatban már sarkon is fordult. Mozdulatlanul néztem, ahogy visszament a verandára, és csak azután szálltam be az autóba. Beindítottam, és kitolattam. Savannah megfordult, és még egyszer intett nekem. Visszaintettem, és elindultam. Alakja egyre zsugorodott a visszapillantó tükörben. Hirtelen összeszorult a torkom, ahogy néztem őt. Nem azért. mert hozzáment Timhez, vagy mert tudtam, hogy másnap együtt fogom őket látni. Hanem mert láttam. hogy arcát a kezébe temetve sírva fakad a verandán.
Huszadik fejezet
Másnap reggel Savannah integetve várt a verandán, miközben behajtottam a házhoz. Megálltam, és ő elindult felém. Arra számítottam, hogy Tim is megjelenik mögötte az ajtóban, de nem volt sehol. - Szia! - üdvözölt. - Köszönöm, hogy eljöttél! - Nincs mit - feleltem, miközben kelletlenül megvontam a vállam. Egy pillanatra úgy tűnt, nagyon is tudja, mit érzek, majd megkérdezte: - Jól aludtál? - Nem igazán... Szomorkásan elmosolyodott. - Készen állsz? - Amennyire lehet... - Rendben - mondta. - Megyek, hozom a kocsikulcsokat. Vagy szeretnél te vezetni? Először nem értettem, mire céloz. - Elmegyünk? - A ház felé biccentettem. - Azt hittem, találkozunk Timmel. - Így is van - felelte -, de nem itt. - Miért? Hol van? Meg sem hallotta a kérdésemet. - Akarsz te vezetni? - Igen, azt hiszem... - mondtam kissé zavartan, bár reméltem, hogy ha eljön az ideje, tisztázni fogja a félreértést. Kinyitottam neki az ajtót, majd körbementem, és beszálltam az autóba. Savannah végigsimította a műszerfalat, mintha meg akarna győződni róla, hogy valódi. - Emlékszem erre az autóra! - nosztalgiázott. - Az édesapádé, igaz? El sem hiszem, hogy még mindig működik! - Hát, nem használta túl sokat - jegyeztem meg. - Csak munkába és bevásárolni járt vele. - Akkor is! Bekapcsolta a biztonsági övet, nekem pedig az jutott eszembe, hogy vajon egyedül töltötte-e az éjszakát.
- Merre induljak? - kérdeztem. - Fordulj balra az úton, aztán indulj el a város felé! Mindketten hallgattunk. Savannah a karjait maga előtt összefonva bámult ki az ablakon. Meg is bántódhattam volna, de volt valami a tekintetében, amiből éreztem, hogy nem velem van baja, ezért békén hagytam. Ahogy elértük a külvárost, hirtelen ráébredt, milyen csend honol az autóban, és megrázta a fejét. - Ne haragudj! - mondta. - Azt hiszem, a társaságom hagy némi kívánnivalót maga után... - Semmi baj - feleltem. Alig tudtam palástolni a kíváncsiságomat. A szélvédőre mutatott. - A következő sarkon fordulj be jobbra! - Hová megyünk? Nem válaszolt azonnal. Elfordult, és kifelé bámult az ablakon. - A kórházba - felelte végül. Végtelennek tűnő folyosókon kísértem végig, míg végül a recepcióhoz értünk. A pult mögül egy idősödő önkéntes nyújtotta felénk a látogatói ívet. Savannah elvette, és automatikusan odafirkantotta a nevét. - Tarts ki, Savannah! - Igyekszem... - felelte halkan. - Ne félj, minden rendben lesz! Az egész város érte imádkozik. - Köszönöm! - Savannah visszaadta a látogatói ívet, majd rám pillantott. - A harmadikon fekszik - magyarázta. - A lift a folyosó végén van. A gyomrom összerándult, ahogy közeledtünk. A lift éppen . akkor érkezett meg, amikor odaértünk. Beléptünk, és amikor
az ajtó bezáródott mögöttünk, úgy éreztem magam, mint egy sírkamrában. A harmadik emeletre érve Savannah elindult a folyosón, én pedig utána. Az egyik ajtó előtt megállt, és felém fordult: - Azt hiszem, jobb, ha először csak én megyek be mondta. - Megvárnál itt? - Természetesen. Hálás pillantást vetett rám, majd elfordult. Nagy levegőt vett, és belépett a kórterembe. - Szervusz, drágám! - csengett vidáman a hangja. - Minden rendben? Mást nem is hallottam, csak álltam ott a folyosón, és ugyanaz a steril, személytelen érzés töltött el, amelyet az apámnál tett kórházi látogatások alkalmával tapasztaltam. Az átható fertőtlenítőszagban figyeltem, ahogy az egyik betegápoló az ételadagokat tolja végig a folyosón. Valahol félúton, a nővérszoba előtt néhány nővér álldogált és beszélgetett. Az egyik ajtó mögött valaki éppen öklendezett. - Rendben - dugta ki a fejét Savannah az ajtórésen. Láttam, hogy igyekszik bátornak látszani, de mögötte ott volt az a bizonyos szomorúság. - Bejöhetsz! Vár téged. Követtem őt, a legrosszabbra is felkészülve. Tim az ágyában ült, karjából infúzió lógott. Kimerültnek tűnt, a bőre pedig szinte áttetszően sápadt volt. Még apámnál is jobban le volt fogyva, és ahogy néztem őt, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a halálán van. Csak a kedvesség a szemében nem változott semmit. A szoba túloldalán egy húsz év körüli fiút pillantottam meg, aki folyamatosan ingatta a fejét, és azonnal tudtam, hogy lehet más, mint Alan. A szoba tele volt virágokkal: az asztalon és az ablakpárkányon minden szabad felületet tucatnyi csokorral és üdvözlőlappal zsúfoltak tele. Savannah a férje mellé ült az ágyon, és megfogta a kezét. - Szia, Tim! - köszöntem.
Túl fáradtnak tűnt, hogy elmosolyodjon, mégis megtette. Szia, John! Örülök, hogy újra látlak! - Én is örülök neked - feleltem. - Hogy vagy? Abban a pillanatban, hogy kimondtam, tudtam, milyen nevetségesen hangzott ez a kérdés. Tim valószínűleg hozzászokott már, mert a szeme sem rebbent. - Tűrhetően - mondta. - Sokkal jobban érzem magam. Bólintottam. Alan tovább ingatta a fejét, én pedig azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Betolakodónak éreztem magam, és azt kívántam, bárcsak elkerülhettem volna, hogy idáig fajuljanak az események. - Ő itt az öcsém, Alan! - szólalt meg Tim. - Szia, Alan! Alan nem reagált, mire Tim odasúgta neki: - Semmi baj, Alan! Ő nem orvos, hanem jó barát. Menj, köszönj neki! Kis időbe telt, mire Alan felállt, mereven odajött hozzám, és bár nem nézett a szemembe, felém nyújtotta a kezét. - Szia! Alan vagyok - mondta különös, monoton hangon. - Örülök, hogy megismerhetlek! - mondtam, és kezet fogtam vele. Ernyedten megszorította a kezemet, majd elengedte, és visszament a székéhez. - Van még egy szék, ha szeretnél leülni - szólalt meg Tim. Leültem a szoba távolabbi sarkában lévő székre. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, Tim már ki is mondta a választ. - Bőrrák - mondta -, ha ezt akartad kérdezni... - De rendbe fogsz jönni, ugye? Alan még gyorsabban ingatta a fejét, és csapkodni kezdte a combját. Savannah elfordult. Megbántam, hogy megkérdeztem. - Ezért vannak az orvosok, nem igaz? - felelte Tim. - Jó kezekben vagyok. - Tudtam, hogy ez inkább Alannek szólt, mint nekem, és Alan valóban megnyugodni látszott.
Tim lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, mint aki próbálja összeszedni minden erejét. - Örülök, hogy épségben tértél vissza - mondta. - Imádkoztam érted, míg Irakban voltál... - Köszönöm - feleltem. - Mik a terveid mostanában? Gondolom, még mindig katonáskodsz. A kefehajam felé biccentett, mire én beletúrtam a hajamba. - Hát, igen... Úgy tűnik, lassan hivatásos katona leszek. - Nagyszerű - mondta. - A hadseregnek épp ilyen emberekre van szüksége: Nem feleltem. Hirtelen olyan valószerűtlennek tűnt az egész jelenet, mintha álmodnám az egészet. Tim Savannahhoz fordult: - Drágám, nem mennétek el Alannel egy kis üdítőért? Reggel óta nem ivott még semmit. És esetleg próbáld meg rábeszélni, hogy egyen valamit! - Hogyne - felelte Savannah. Homlokon csókolta Timet, és felállt az ágyról. Az ajtóban megállt. - Gyere, Alan! Keressünk valami innivalót! Alannek szemmel láthatóan beletelt egy kis időbe, míg értelmezte a szavait. Végül felállt, és elindult Savannah után, aki gyengéden megsimogatta a hátát, amikor kiléptek az ajtón. Miután eltűntek szem elől, Tim hozzám fordult. - Ez az egész nagyon nehéz Alannek. Elég rosszul viseli a helyzetet. - Ez teljesen érthető! - Ne értsd félre a fejingatását! Semmi köze az autizmushoz, vagy az értelmi képességeihez. Ez csak egy önkéntelen izomreakció, amely akkor jön elő, ha szorong. A combját is ezért csapkodja. Tisztában van vele, hogy mi történik körülötte, de mindez olyan reakciókat vált ki belőle, amelyek másokat megijeszthetnek. Összekulcsoltam a kezemet.
- Engem egyáltalán nem ijeszt meg. Tudod, apámnak is voltak hasonló dolgai. Ő az öcséd, és nyilván nagyon aggódik. Ez teljesen normális. Tim elmosolyodott: - Kedves, hogy ezt mondod. A legtöbben megijednek tőle. - Hát, én nem - ráztam meg a fejemet. - Bármikor kiállok ellene! Elnevette magát, ami az állapotát tekintve komoly erőfeszítésébe kerülhetett. - Ó, abban biztos vagyok! - mondta. - Alan nagyon szelíd, talán túlságosan is. Egy légynek sem tudna ártani. Némán bólintottam. Tudtam, hogy ezzel a könnyed viccelődéssel csak az én kínos helyzetemet próbálja oldani. - Mikor tudtad meg? - Egy évvel ezelőtt. Hátul a lábszáramon elkezdett viszketni az egyik anyajegyem, és mikor megvakartam, vérezni kezdett. Persze akkor még nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, csak amikor mindez megismétlődött. Hat hónapja mentem el először orvoshoz egy pénteki napon. Szombaton már meg is operáltak, hétfőn pedig elkezdték az immunerősítő interferonkezelést. Most pedig itt vagyok. - Végig kórházban voltál? - Nem, dehogy! Csak időnként kell befeküdnöm. Az interferonkezelés általában nincs kórházi ápoláshoz kötve, de nálam problémák adódtak. A szervezetem nem tolerálja túl jól az interferont, így be kellett feküdnöm megfigyelésre, nehogy rosszul legyek, vagy túlságosan dehidratálódjak. - Nagyon sajnálam! - mondtam. - Hát, én is! Körülpillantottam a szobában, és a tekintetem egy fényképre esett az éjjeliszekrényén, amelyen Savannah-val átkarolják Alant. - Savannah hogy viseli mindezt? - kérdeztem.
- Hát, ahogy várható... - Tim a szabad kezével kisimított egy ráncot a lepedőn. - Nagyszerűen helytáll. Nemcsak velem kapcsolatban, hanem a farmon is. Az utóbbi időben mindent neki kellett intéznie, de soha egyetlen szóval sem panaszkodik emiatt. Mindig igyekszik erősnek látszani, amikor velem van, és azt hajtogatja, hogy meglátom, minden rendbe fog jönni. Halványan elmosolyodott. - Néha már majdnem el is hiszem neki. Nem feleltem, mire megpróbált felülni az ágyban. Egy pillanatra megrándult az arca a fájdalomtól, majd ismét a régi önmaga volt. - Savannah mesélte, hogy tegnap este kint vacsoráztál a farmon. - Igen - feleltem. - Gondolom, nagyon örült, hogy újra láthatott. Tudod, mindig lelkiismeret-furdalása volt amiatt, ahogy véget ért a kapcsolatotok. És nekem is. Tartozom neked egy bocsánatkéréssel. - Felejtsd el! - hárítottam el. - Igazán nincs miért. Mosolyt erőltetett az arcára. - Mindketten tudjuk, hogy csak azért mondod ezt, mert beteg vagyok. Ha egészséges lennék, valószínűleg megint be akarnád törni a képemet. - Igen, lehet... - ismertem el, és bár Tim újra elnevette magát, hallottam, hogy nincs jól. - Megérdemlem, hogy ez történt - mondta, figyelmen kívül hagyva a válaszomat. - Talán el sem hiszed, de tényleg rosszul érzem magamat amiatt, ami történt. Tudom, mennyire szerettétek egymást Savannah-val. Előrehajoltam, és a térdemre könyököltem. - Ez már befejezett történet - mondtam, bár mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez nem igaz, csak nem akartam erről beszélni. - Mi hozott ide ennyi év után? - kérdezte Tim.
- Meghalt az apám - feleltem. - A múlt héten. Az állapota ellenére őszintén együttérző volt a tekintete. Annyira sajnálom, John! Tudom, milyen sokat jelentett neked! Váratlanul ért? - Végül is, mindig váratlanul éri az embert. De egy ideje már betegeskedett. - Persze, ez nem teszi könnyebbé... Azon tűnődtem, hogy ez most csak nekem szólt, vagy Savannah-ra és Alanre gondolt közben. - Savannah mesélte, hogy meghaltak a szüleid. - Igen, autóbalesetben - felelte nehézkesen. - Olyan... hihetetlen volt az egész. Alig pár nappal előtte még együtt vacsoráztunk, aztán pedig már a temetésüket kellett intézni. Még most sem tudom elhinni, hogy igaz. Amikor otthon vagyok, még mindig arra számítok, hogy anyámat a konyhában találom, vagy megpillantom apámat a kertben... Elhallgatott, és tudtam, hogy maga elé képzeli őket. Végül megrázta a fejét. - Veled is ez történt? Amikor otthon voltál? - Állandóan. Hátrahajtotta a fejét. - Hát, elég nehéz évek voltak ezek mindkettőnknek, nem gondolod? Egészen próbára teszik az ember hitét. - Még a tiédet is? Kedvetlenül elvigyorodott. - Próbára teszik, de azt nem mondtam, hogy le is győzik... - Azt hiszem, nem is tudnák... Egy nővért hallottam közeledni a folyosón, és arra számítottam, hogy idejön, de végül továbbment egy másik kórterem be. - Örülök, hogy eljöttél meglátogatni Savannah-t - szólalt meg Tim. - Tudom, mennyire banálisan hangzik azok után, amin ti ketten keresztülmentetek, de most barátra van szüksége. Összeszorult a torkom.
- Igen - nyögtem ki végül. Tim elhallgatott, és éreztem, hogy elmondta, amit akart. Kis idő múlva elaludt, én pedig csak ültem ott az ágya mellett, és semmire sem gondoltam. Sajnálom, hogy nem említettem neked tegnap - mentegetőzött Savannah úgy egy órával később. Amikor a szobába visszatérve látták, hogy Tim elaludt, intett nekem, hogy menjünk le a kórház büféjébe. - Nagyon meglepett a felbukkanásod, és tudom, hogy mondanom kellett volna valamit, de valahányszor megpróbáltam, egyszerűen nem voltam képes rá. Két csésze tea állt előttünk az asztalon, mivel egyikünk sem bírt volna enni. Savannah megemelte a csészéjét, majd újra visszatette. - Rémes napom volt tegnap, tudod? Órákig itt voltam a kórházban, a nővérek sajnálkozó tekintetének kereszttüzében... azt hiszem, egy kicsit úgy érzik, mintha apránként engem is megölnének. Persze tudom, milyen nevetségesen hangzik mindez ahhoz képest, ami Timmel történik, de annyira fáj látnom, ahogy egyre betegebb lesz. Gyűlölöm az egészet! Tudom, hogy ki kell tartanom, mert számít rám, és persze én is mindennél jobban szeretnék segíteni rajta, de mindig rosszabb helyzet fogad, mint amire fel vagyok készülve. A tegnapi kezelés után annyira rosszul volt, hogy azt hittem, meg fog halni. Folyamatosan hányt, és amikor már nem volt minek kijönnie, akkor is tovább öklendezett. Valahányszor elfogta a hányinger, nyögni és forgolódni kezdett az ágyban, hátha így meg tudja akadályozni, de nem sok sikerrel járt. Átkaroltam és vigasztalni próbáltam, de el sem tudom mondani, milyen tehetetlennek éreztem magamat... - Savannah kiemelte, majd
újra visszaejtette a teafiltert a csészéjébe. - Mindig ez történik... A csészém fülét babráltam. - Bár tudnám, mit mondhatnék most. - Semmit. Éppen ezért mondom el mindezt neked. Mert tudom, hogy megérted. Senki másra nem számíthatok igazán. A barátaimnak fogalmuk sincs, min megyek keresztül... A szüleim rengeteget segítenek... a maguk módján. Bármit megtennének, amit kérek, és rendszeresen fel is ajánlják a segítségüket. Édesanyám főz is ránk, de valahányszor átjön, csupa szorongás és aggodalom. Látom rajta, hogy a sírással küszködik. Retteg attól, hogy esetleg valami rosszat tesz vagy mond, így amikor segíteni próbál, végül én vigasztalom őt, és nem fordítva. Mindez csak tetézi a gondjaimat, úgyhogy néha kicsit elegem van belőle. Utálom ezt mondani róla, mert tényleg minden tőle telhetőt megtesz. Ő az anyám, és nagyon szeretem őt, de tudod, néha azt kívánom, bárcsak erősebb lenne! Felidéztem az édesanyját magam előtt, és bólintottam. - Mi a helyzet édesapáddal? - Hasonló, csak kicsit másképp. Ő egyszerűen kerüli a témát. Beszélni sem akar róla. Amikor találkozunk, mindenféléről beszélgetünk: a munkámról, a farmról - de Timről soha. Olyan, mintha anyám túlzott aggodalmaskodását próbálná ellensúlyozni, de végül is egyetlenegyszer sem érdeklődik az iránt, hogy mi van velem, hogy viselem az egészet. - Savannah csalódottan megrázta a fejét. - És persze ott van Alan. Tim annyira jól bánik vele, és szeretném azt hinni, hogy én is egyre jobban boldogulok vele, de mégis... időnként hajlamos kárt tenni magában és a környezetében, és ilyenkor előbb-utóbb sírva fakadok kétségbeesésemben. Ne érts félre, igyekszem segíteni neki, de mégsem Tim vagyok, és ezt mindketten nagyon jól tudjuk!
Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, majd elkaptam a fejemet. Belekortyoltam a teámba, és próbáltam elképzelni, milyen lehet most az élete. - Tim mesélt neked a betegségéről? A melanómáról? kérdezte Savannah. - Igen, egy keveset - feleltem. - Nem a teljes történetet, de annyit elmondott, hogy az egyik anyajegye vérezni kezdett, egy ideig nem foglalkozott vele, végül elment az orvoshoz. Savannah bólintott. - Hát nem hihetetlen? Tudod, ha Tim sok időt töltene a tűző napon, megérteném. De a lábszárán volt. El tudod képzelni őt rövidnadrágban? Még a strandon sem veszi fel. Ráadásul mindig ő nyaggatott minket, hogy használjunk naptejet. Nem iszik, nem dohányzik, odafigyel arra, hogy mit eszik. Mégis, valamilyen rejtélyes oknál fogva, neki lesz melanómája. Végül kivágták az anyajegy körüli területet, a kiterjedése miatt pedig kivették tizennyolc nyirokcsomóját. Ezekből egyet találtak pozitívnak. Elkezdte az ilyenkor szokásos, egy évig tartó interferonkezelést, és próbáltunk optimisták lenni. De kezdett rosszra fordulni az állapota. Először az interferonnal adódtak problémák, majd pár héttel a műtét után cellulitis alakult ki az egyik műtéti heg körül. Értetlenül néztem rá. - Jaj, ne haragudj! Annyira hozzászoktam már, hogy állandóan orvosokkal beszélek. A cellulitis olyan bőrgyulladásféle, Timé pedig meglehetősen súlyos volt. Tíz napot töltött miatta az intenzív osztályon. Már attól féltem, hogy elveszítem őt, de végül megmaradt! Jobban lett, és folytatták a kezelést. A múlt hónapban azonban az eredeti melanóma közelében újabb rákos elváltozást találtak, ami újabb műtétet jelentett, de ami még rosszabb: kiderült, hogy az interferonkezelés nem használt. Elküldték pozitronemissziós tomográfia- és mágnesesrezonancia-
vizsgálatra, amelynek során végül rákos sejteket találtak a tüdejében. Savannah elhallgatott, és a csészéjébe bámult. Hosszú ideig szótlanul ültünk mindketten. - Nagyon sajnálom - suttogtam végül. A szavaimra felrezzent. - Nem fogom feladni! - mondta elcsukló hangon. - Tim annyira jó ember. Kedves és türelmes, annyira szeretem! Ez egyszerűen nem igazság! Még két éve sincs, hogy összeházasodtunk. Felnézett rám, és nagyot sóhajtott, ahogy próbálta összeszedni magát. - Ki kell kerülnie innen, ebből a kórházból! Itt csak interferonkezelést kaphat, és mint mondtam, ez sem éri el nála a várt hatást. At kellene vinni egy olyan helyre, ahol sokkal előrébb jár a kutatás ezen a területen. Ha az interferon nem működik, akkor kell lennie egy hatékonyabb megoldásnak. Más helyeken bio-kemoterápiával kísérleteznek, az egyik klinikán pedig novemberben egy olyan vakcinát kezdenek tesztelni, amely nem megelőzésre, hanem kezelésre szolgál. A kezdeti eredmények állítólag egész jók. Annyira szeretném, ha Tim részt vehetne abban a programban! - Akkor menjetek el oda! - biztattam. Keserűen felnevetett. - Mintha az olyan egyszerű volna! - Miért? Nekem elég egyszerűnek hangzik. Mihelyst kikerül innen, beültök az autóba, és már ott is vagytok a másik klinikán. - Sajnos a biztosításunk nem fedezi a költségeket - mondta Savannah. - Egyelőre legalábbis nem. Tim megkapja az ilyenkor szokásos kezeléseket, és hidd el, a biztosítótársaság nagyon készséges volt idáig. Szó nélkül kifizették a kórházi ellátást, az interferon kezelést és minden egyebet. Még egy külön ügyintézőt is kijelöltek, akihez bármikor fordulhatok, és aki nagyon segítőkész, tekintettel a helyzetünkre. De ő sem
tehet semmit, amíg a jelenlegi orvosunk úgy gondolja, hogy még egy kis időt kellene adnunk az interferonnak. Egyetlen biztosítótársaság sem fizet a kísérleti fázisban lévő kezelésekért, az alapellátáson kívüli kezelésekről nem is beszélve. Ráadásul ez a klinika egy másik államban van, és nem tudni, hogy mennyi esély van arra, hogy az új gyógyszer beválik. - Ha kell, pereld be őket! - John, a biztosítónknak a szeme se rebbent az intenzív kezeléssel járó pluszköltségek miatt, ráadásul Tim tényleg a megfelelő kezelésben részesül. Nem tudom bizonyítani, hogy máshol, más kezeléssel gyorsabban gyógyulna. Csak azt hiszem, hogy ez esetleg segítene rajta, és azt remélem, hogy segíteni is fog, de senki sem állíthatja ezt biztosan... Megrázta a fejét. - Mindenesetre ha mégis beperelném őket, és végül ki is fizetnének mindent, amit követelnénk, mindez túl sok időbe kerülne... és ezt nem engedhetjük meg a jelen helyzetben. - Felsóhajtott. - Szóval, nem a pénz itt a fő gond, hanem az idő... - Mennyi pénzről van szó? - Rengetegről. Abba bele sem merek gondolni, hogy ha Tim elkap valamilyen fertőzést a kórházban, és ismét az intenzív osztályra kerül, mint korábban, akkor mennyibe fog kerülni a kezelése... Mindenképpen többe, mint amennyit ki tudnánk fizetni! - Mit akarsz tenni? - Megszerzem a pénzt - felelte. - Nincs más választásom. Az emberek nagyon segítőkészek. Amikor kiderült, hogy Tim súlyos beteg, a helyi híradóban és az újságokban is foglalkoztak vele, és a városban sokan gyűjteni kezdtek számára. A szüleim kezdeményezésére nyitottak egy külön bankszámlát is neki. A munkahelyünkön is sokan felajánlották a segítségüket, és a hozzánk járó gyerekek szülei
is segíteni szeretnének. Állítólag több üzletben is gyűjtőládákat állítottak fel. Hirtelen eszembe jutott az üveg a kocsmában a pult végén, amelybe aznap, amikor Lenoirba érkeztem, én is bedobtam pár dollárt. Nem éreztem fontosnak, hogy ezt megemlítsem Savannah-nak. - Mennyi gyűlt eddig össze? - Nem tudom... - Megrázta a fejét, mint aki gondolni sem akar rá. - Ez az egész csak nemrég kezdődött, Tim kezelése óta pedig folyamatosan itt vagyok, vagy a farmon. De nagyon sok pénznek kellene összejönnie... - Félretolta teáscsészéjét, és szomorúan rám mosolygott. - Nem is tudom, miért mondom el neked mindezt. Hiszen még azt sem tudom biztosan, hogy azon a másik klinikán valóban tudnak-e rajta segíteni. Csak annyit mondhatok, hogy ha itt marad, nem fog meggyógyulni. Lehet, hogy máshol sem, de legalább megpróbálnánk... pillanatnyilag ez a legtöbb, amit tehetünk. Elhallgatott, és üres tekintettel meredt a pecsétes asztalterítőre. - Tudod, mi a legfurcsább? - szólalt meg végül. - Te vagy az egyetlen ember, akinek mindezt elmondtam. Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki egyáltalán megértheti, hogy min megyek keresztül, és akinél nem érzem azt, hogy meg kell válogatnom a szavaimat. - Felemelte, majd visszatette a csészéjét az asztalra. Persze, tudom, hogy az édesapád halála éppen eléggé megvisel, és most még én is a nyakadba zúdítom a gondjaimat... - Emiatt ne aggódj! - próbáltam megnyugtatni. - Talán igazad van - felelte -, de akkor is önző dolog tőlem. Épp most vesztetted el az édesapádat, mire jövök én, és olyan dologgal terhellek, ami talán meg sem fog történni... Elfordult, kinézett a kávézó ablakán, de tudtam, hogy nem a lankás pázsitot nézi odakint.
- Figyelj! - mondtam, és megfogtam a kezét. - Komolyan mondtam! Örülök, hogy elmondtad, mert így legalább megkönnyebbültél egy kicsit. Savannah vállat vont. - Szóval ezek vagyunk mi? Két sérült, támaszra szoruló harcos? - Igen, valahogy úgy... Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. - Micsoda szerencse! - suttogta. A körülmények ellenére, hirtelen gyorsabban kezdett verni a szívem. - Hát igen... - ismételtem. - Micsoda szerencse... A délután nagy részét Tim szobájában töltöttük. Még aludt, amikor visszatértünk, majd rövid időre felébredt, és újból visszaaludt Alan az ágyánál virrasztott, rólam szinte nem is vett tudomást Savannah felváltva üldögélt Tim mellett az ágyon és a mellettem lévő széken. Az utóbbi esetben Tim állapotáról, a bőrrákról általában, illetve a lehetséges alternatív kezelésekről beszélgettünk. Hetekig kutatott az interneten, és minden aktuális klinikai kísérletről tudott. Suttogva beszélgettünk, Alan nehogy meghallja. Mire a végére, értünk, többet tudtam a melanómáról, mint addig. Estefelé járt már az idő, amikor Savannah végre készülődni kezdett. Tim gyakorlatilag átaludta a délutánt, és miután Savannah búcsúzó ul gyengéden megcsókolta őt, remélhető volt, hogy ez éjszaka sem lesz másképp. Még egyszer megcsókolta, megszorította a kezét, és az ajtó felé intett. Csendben kiosontunk. - Menjünk az autóhoz! - javasolta Savannah, miután kiléptünk a szobából. - Visszajössz még?
- Majd holnap. Ha esetleg éjszaka felébredne, nem szeretném, ha úgy érezné, ébren kell maradnia. Pihenésre van szüksége. - Mi a helyzet Alannel? - Biciklivel jött. Minden reggel ideteker, és csak késő jön haza. Még ha kérem sem jön velem. De nem lesz semmi baja. Hónapok óta ezt csinálja. Pár perccel később kikanyarodtunk a kórház parkolójából, és az esti forgalomban elindultunk hazafelé. Az ég ismét esőfelhőktől volt szürke, bármelyik pillanatban nyakunkba zúdulhatott az errefelé gyakori zivatar. Savannah gondterheltnek tűnt, és az úton alig szólalt meg. Arcán ugyanaz a kimerültség látszott, amelyet magam is éreztem. EI sem tudtam képzelni, milyen lehet nap mint nap azzal a tudattal visszatérni a kórházba, hogy Tim valahol máshol akár meg is gyógyulhatna. Amikor a házhoz értünk, oldalra pillantottam, és láttam, hogy Savannah arcán egy könnycsepp gördül végig. Majd megszakadt a szívem a látványtól, ám amikor Savannah észrevette, hogy mit nézek, meglepetten letörölte a könnycseppet. A fűzfa alatt, nem messze a teherautótói, leparkoltam az autót. A szélvédőn ekkor jelentek meg az első esőcseppek. A motor még járt, én pedig azon tűnődtem, vajon eljött-e a búcsú ideje. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Savannah felém fordult. - Nem vagy éhes? - kérdezte. - Rengeteg étel van a hűtőben... Volt valami a tekintetében, ami arra figyelmeztetett, hogy jobban tenném, ha visszautasítanám, mégis bólintottam. - Jólesne egy kis vacsora! - feleltem. - Nagyszerű! - mondta halkan. - Nem szeretnék ma este egyedül maradni...
Ahogy kiszálltunk az autóból, eleredt az eső. Nekilódultunk, de mire a verandára értünk, csuromvizesek lettünk. Molly is megjelent, és ahogy Savannah kinyitotta az ajtót, pillanatokon belül befurakodott a lábam között, és a konyhán át a nappaliba loholt. Követtem a tekintetemmel, és arra gondoltam, hogy alig egy napja érkeztem, mégis gyökeresen megváltozott mindkettőnk élete, mióta elváltunk. Nehéz volt mindezt feldolgozni. Mintha csak Irakban indultam volna el járőrözni, összeszedtem magam, és csak a jelen pillanatra koncentráltam, miközben éberen figyeltem, hogy mi fog következni. - Van mindenféle! - kiáltotta Savannah a konyhából. Anyám így birkózik meg a dologgal. Főzéssel. Van pörkölt, csilis bab, csirkehúsos pite, roston sült karaj, lasagna... Ahogy beléptem a konyhába, kidugta a fejét a hűtőszekrény ajtaja mögül. - Melyikhez lenne kedved? - Mindegy - feleltem. - Rád bízom! A válaszom hallatán egy pillanatra csalódottan nézett rám, mire rögtön tudtam, hogy elég volt már abból, hogy állandóan ő hozza meg a döntéseket. Megköszörültem a torkomat. - A lasagna jól hangzik. - Rendben - mondta. - Megmelegítem. Farkaséhes vagy, vagy csak éhes? Kicsit elgondolkodtam. - Csak éhes, azt hiszem. - Salátát kérsz? Van egy kis fekete olíva bogyó és paradicsom, összeüthetek belőlük valamit egy kis öntettel és krutonnal. - Az klasszul hangzik! - Nagyszerű! - mondta. - Mindjárt kész is.
Néztem, ahogy elővesz egy fej salátát és pár szem paradicsomot a hűtőszekrény alsó fiókjából. Leöblítette őket a csap alatt, feldarabolta, majd egy fatálba szórta. Hozzáadott néhány szem olívabogyót, és az egészet az asztalra tette. Két tányérra bőséges adag lasagnát szedett ki, és az elsőt betette a mikrohullámú sütőbe. Volt valami nagyon határozott a mozdulataiban, mintha ebből az egyszerű feladatból erőt merített volna. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de én most nagyon örülnék egy pohár bornak! - A mosogató melletti kis állványra mutatott. - Van egy üveg finom pinot noirom. - Elfogadok egy pohárral - feleltem. - Kinyissam az üveget? - Ó, hagyd csak! A dugóhúzóm kicsit szeszélyes... Kinyitotta az üveget, és kitöltött két pohárral. Kis idő múlva ott ült velem szemben, előttünk a két teli tányérral. A lasagna illatát érezve hirtelen ráeszméltem, milyen éhes is vagyok. Az első falat után a tányér felé böktem a villámmal. - Mmm... - bólintottam elismerően. - Isteni! - Nem rossz, ugye? - helyeselt. Azonban ahelyett, hogy enni kezdett volna, először a poharáért nyúlt. - Timnek is ez a kedvence. Miután összeházasodtunk, mindig könyörgött anyámnak, hogy készítsen egy nagy adagot. Anyám imád főzni, és boldoggá teszi, ha látja, hogy valakinek ízlik a főztje. Néztem Savannah-t, ahogy a pohara peremét simogatta az ujjaival. A vörösbor rubinkőként csillogott a lámpafényben. - Ha kérsz még, van bőven! - tette hozzá. - Hidd el, te teszel nekem szívességet! Többnyire csak megromlik nálunk ez a rengeteg étel. Persze szólhatnék neki, hogy ne hozzon annyit, de nem akarom megbántani... - Édesanyádnak sem könnyű! - mondtam. - Tudja, milyen fájdalmas ez neked. - Igen, tudom. - Ismét belekortyolt a borába.
- Azért enni is fogsz, ugye? - Az érintetlen tányérja felé intettem. - Nincs étvágyam - felelte. - Mindig ez van, amikor Tim kórházba kerül... Megmelegítem az ételt, már alig várom, hogy ehessek, de amikor előttem a gőzölgő tányér, a gyomrom egyszerűen összeszorul. - A tányérjára meredt, mintha próbálná rábeszélni magát az evésre, majd megrázta a fejét. - Kérlek, a kedvemért... - biztattam. - Egyél egypár falatot! Muszáj enned! - Nem lesz semmi bajom. A villám megállt a levegőben félúton. - Akkor tedd meg az én kedvemért! Nem vagyok hozzászokva, hogy mások bámuljanak, miközben eszem. Rosszul érzem így magam. - Rendben van - vette fel a villáját, felnyalábolt vele egy kisebb falatot, majd lenyelte. - így már jobb? - Ó, igen! - feleltem. - Éppen erre gondoltam! Máris sokkal jobban érzem magam! Desszertnek pedig majd elfelezzük a morzsákat. Addig mindenesetre le ne tedd a villádat, és továbbra is tégy úgy, mintha ennél! Felnevetett. - Örülök, hogy itt vagy! Az utóbbi időben te vagy az egyetlen, aki így mer beszélni velem. - Úgy érted, őszintén? - Igen - mondta. - Akár hiszed, akár nem, éppen erre gondoltam... - Az iménti kérésemre fittyet hányva letette a villáját, és félretolta a tányérját. - Mindig is ilyen jó voltál hozzám! - Emlékszem, én is éppen ezt szerettem benned... Az asztalra dobta a szalvétáját. - Milyen klassz volt minden akkoriban! Ahogy rám nézett, hirtelen rám törtek a múlt emlékei, és egy pillanat alatt újraéltem minden érzést, minden reményt és
álmot, amelyet kettőnkről dédelgettem. Egyszerre ugyanazt a lányt láttam magam előtt, akit lent a parton megismertem. Még előtte volt az élet, amelyet szerettem volna megosztani vele. Beletúrt a hajába, az ujján megcsillant a jegygyűrűje. Lesütöttem a szememet, és a tányéromra meredtem. - Igen, valóban... Lenyeltem egy falatot, miközben próbáltam elhessegetni magamtól az iménti gondolatokat. Beledöftem a villámat a lasagnába. - Valami baj van? - kérdezte Savannah. - Most dühös vagy? - Nem – hazudtam... - Pedig nagyon úgy nézel ki... Ugyanaz a lány volt, akit megismertem, csak éppen férjhez ment közben. Akkorát nyeltem a borból, mint amennyit ő eddig kortyolt el odáig. Hátradőltem a székemen. - Mit keresek én itt, Savannah? - Nem értem, miről beszélsz... - nézett rám értetlenül. - Hát erről... - mutattam körbe a konyhában. - Behívsz vacsorázni, miközben te egy falatot sem eszel. Felemlegeted a régi időket. Mi a fene folyik itt? - Semmi! - bizonygatta. - Akkor mégis miért hívtál be? Válasz helyett csak felállt, hogy újratöltse a poharát borral. - Talán csak szükségem volt valakire, akivel beszélgethetek egy kicsit... - suttogta. - Mint már említettem, a szüleimmel képtelenség beszélni, és Timmel szintén nem tudok ezekről a dolgokról beszélgetni. Mindenkinek szüksége van valakire, akivel megoszthatja a gondolatait. Tudtam, hogy igaza van. Én is éppen ezért jöttem Lenoirba. - Ezt értem... - Lehunytam a szemem. Amikor ismét kinyitottam, láttam, hogy Savannah engem néz. - Csak tudod,
fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel az egésszel. Az emlékeimmel. Velünk. A házasságoddal. Azzal, ami Timmel történik. Ennek az egésznek semmi értelme. Szomorúan elmosolyodott. - Mit gondolsz, én látom mindebben az értelmet? Nem feleltem, ő pedig letette a poharát. - Szeretnéd tudni az igazságot? - kérdezte, de nem várta meg a választ. - Épp csak annyi erőm maradt, hogy végigcsináljam a napot, és megérjem a holnapot... - Behunyta a szemét, mintha túl fájdalmas lett volna mindezt beismernie, majd újra kinyitotta. - Tudom, hogy érzel irántam még mindig, és szeretném, ha azt tudnám mondani neked, hogy titokban mindenről tudni szeretnék, ami azóta történt veled, hogy azt a szörnyű levelet írtam neked. De tudod mit? - Kissé elbizonytalanodott, hogy folytassa-e. - Nem biztos, hogy tényleg tudni akarom. Csak annyit tudok, hogy amikor tegnap felbukkantál, úgy éreztem magam, mintha... rendben lennék. Nem nagyszerűen, még csak nem is jól, de rosszul sem. És ez a lényeg. Az elmúlt fél évben kizárólag rosszul éreztem magamat. Minden reggel idegesen, feszülten, dühösen, csalódottan és rettegve ébredek, hogy elveszítem azt az embert, akihez hozzámentem feleségül. És ugyanezt érzem mindvégig, amíg le nem megy a nap - folytatta. - Minden egyes nap, reggeltől estig, az elmúlt hat hónapban. Jelenleg erről szól az életem, és ami még ennél is szörnyűbb, az az, hogy tudom, hogy ennél csak rosszabb lesz. Arról nem is beszélve, hogy minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a férjemen segítsek, és próbálok olyan gyógymódot találni, amitől jobban lesz. Szeretném megmenteni az életét. Elhallgatott, és mélyen a szemembe nézett, mintha próbálná felmérni, hogy hogyan fogok minderre reagálni. Tudtam, hogy egy-két szavamba került volna csak megvigasztalni őt, de szokás szerint semmi nem jutott az
eszembe. Csak azt tudtam, hogy ő az a lány, akibe egyszer beleszerettem, és akibe még mindig szerelmes vagyok, mégsem lehet az enyém. - Sajnálom - szólalt meg végül ő. Hangja elcsigázott volt. Nem akartam mindezt rád zúdítani - mosolyodott el bátortalanul. - Csak annyit akartam mondani, hogy örülök, hogy itt vagy. Az asztalra meredtem, és minden erőmmel azon voltam, hogy az érzéseimet féken tartsam. - Nagyszerű - feleltem. Az asztalhoz lépett. Bort öntött a poharamba, bár abból még csak egy kortynyi hiányzott. - Kiöntöm neked a szívemet, te pedig csak annyit tudsz mondani erre, hogy "Nagyszerű"? - Mégis mit akarsz, mit mondjak? Savannah elfordult, és a konyhaajtó felé indult. - Például mondhattad volna azt, hogy te is örülsz, hogy eljöttél... - mondta alig hallható hangon. Azzal eltűnt. Nem hallottam a bejárati ajtó csukódását, úgyhogy feltételeztem, hogy visszavonult a nappaliba. Rosszulesett a megjegyzése, mégsem akaródzott utánamenni. Megváltozott mindkettőnk élete, és értelmetlen volt azt kívánni, hogy minden úgy legyen, mint régen. Duzzogva megettem a maradék lasagnát, és azon tűnődtem, vajon mit vár most tőlem. Ő küldte annak idején a levelet, ő szakított velem. Ő ment férjhez. Úgy kellett volna tennünk, mintha mindez meg sem történt volna? Befejeztem a vacsorát, majd mindkét tányért a mosogatóhoz vittem és elöblítettem őket. Az esőáztatta ablakon keresztül megpillantottam az autómat, és arra gondoltam, hogy most kellene elmennem anélkül, hogy visszafordulnék. Mindkettőnknek könnyebb lenne így. Már a slusszkulcsomért nyúltam a zsebembe, amikor megdermedtem. Mikor a tetőn kopogó eső hangján túl
meghallottam a nappaliból kiszűrődő hangokat, azonnal elillant a haragom és a zavarom. Rádöbbentem, hogy Savannah sír oda bent. Próbáltam tudomást sem venni róla, de képtelenség volt. Magamhoz vettem a boromat, és átmentem a nappaliba. Savannah a kanapén ült a borospoharát szorongatva. Ahogy beléptem, rám pillantott. Oda kint felerősödött a szél, az eső pedig még az eddiginél is jobban esett. A nappali ablakából jól látszott a villámlás, amelyet követően felhangzott a mennydörgés mély basszusa. Leültem Savannah mellé, a poharamat a kanapé mellett álló kisasztalra tettem, és körülnéztem a helyiségben. A kandalló párkányán Savannah és Tim esküvői fotói sorakoztak: az egyiken éppen az esküvői tortát vágták fel, egy másik a templomban készült. Savannah ragyogott a képeken, én pedig arra gondoltam, bárcsak én lehettem volna a szerencsés férj az oldalán. - Sajnálom - szólalt meg. - Tudom, hogy nem lenne szabad sírnom, de már nem bírtam tovább. - Ez érthető - motyogtam. - Túl sok minden történt veled mostanában... A csendet csak az ablaküvegen kopogó eső törte meg. - Micsoda vihar! - jegyeztem meg, csak hogy véget vessek a kínos hallgatásnak. - Igen - felelte Savannah, de láttam, hogy alig figyel rám. - Alannek nem lesz baja? Ujjaival idegesen dobolni kezdett a poharán. - Addig nem indul el, míg esik. Nem szereti a villámlást. De nemsokára el fog állni, a szél a part felé tereli a vihart. Legalábbis az utóbbi időben így volt... - Tétovázott. Emlékszel arra a viharra, amikor kint ültünk? Amikor elvittelek a házhoz, amelyet építettünk? - Persze.
- Még mindig fel szoktam idézni azt az éjszakát. Akkor mondtam neked először, hogy szeretlek. A minap is eszembe jutott az a nap. Éppen itt ültem, Tim a kórházban volt, Alan pedig vele. Ahogy az esőt bámultam, hirtelen minden eszembe jutott. Annyira élénken emlékeztem rá, mintha csak most történt volna az egész. Aztán elállt az eső, és meg kellett etetnem a lovakat. Ismét visszatértem a megszokott életembe, és egyik pillanatról a másikra olyan érzésem lett, mintha csak a képzeletem játszott volna velem. Mintha valaki mással történt volna meg, olyasvalakivel, akit nem is ismerek. Oda hajolt hozzám. - Te mire emlékszel a legszívesebben? - kérdezte. - Mindenre - feleltem. Rám emelte a tekintetét. - Nincs semmi, amire mindennél jobban emlékszel? Az oda kint tomboló vihartól meghitté vált a benti félhomály, és bűntudattal gondoltam arra, hogy hová vezethet ez a faggatózás. Annyira vágytam rá, mint még soha senkire, de tudtam jól, hogy Savannah többé már nem lehet az enyém. Tim jelenléte mindenhol érezhető volt, és tudtam, hogy Savannah nem igazán önmaga. Belekortyoltam a boromba, majd a poharat visszatettem a kisasztalra. - Nincs - igyekeztem határozottnak tűnni. - De hát ezért mondtad, hogy minden teliholdkor nézzek fel az égre, nem? Hogy mindenre emlékezzem! Azt azonban nem említettem meg neki, hogy még mindig kijárok a teliholdat bámulni, és minden bűntudatom ellenére is, amelyet a látogatásom miatt éreztem, azon tűnődtem, vajon ő is így tesz-e. - Tudod, mire emlékszem a legszívesebben? - tette fel a kérdést Savannah. - Arra, amikor betörtem Tim orrát?
- Dehogy! - nevette el magát, majd ismét elkomolyodott. Arra, amikor templomba mentünk. Tudod, hogy akkor láttalak először és utoljára nyakkendőben? Gyakrabban kellene kiöltöznöd. Nagyon jól áll... - Maga elé képzelte a jelenetet, majd kicsivel később felém fordult. - Van valakid? - kérdezte váratlanul. - Nincs. Bólintott. - Gondoltam. Különben említetted volna. Az ablak felé fordult. A távolban az egyik lova körvonalai látszottak, ahogy az esőben vágtatott. - Nemsokára meg kell etetnem őket. Azt hiszem, már most sem értik, hogy hol kések. - Ne aggódj, kibírják! - próbáltam megnyugtatni. - Könnyen beszélsz. Hidd el, legalább olyan kibírhatatlan ok tudnak lenni, ha éhesek, akár az emberek! - Nem lehet könnyű mindezt egyedül csinálni... - Hát, nem az. De nincs más választásom. Hál' istennek a főnökünk nagyon megértő. Tim szabadságot vett ki, és amikor a kórházban van, engem is mindig elengednek, ha szüksége van rám. - Kötekedve hozzátette: - Akárcsak a seregben, nem gondolod? - Ó, igen! Ott is pont így van. Ezen kuncogott egy kicsit, majd ismét elkomolyodott. Milyen volt Irakban? Már éppen azon voltam, hogy a szokásos utalásomat tegyem a homokra, de végül így szóltam: - Nehéz elmondani... Savannah várt egy kicsit, én pedig tanácstalanul, hogy hol is kezdjem, a poharamért nyúltam. Még neki sem tudtam őszintén beszélni róla. De történt köztünk valami, valami, amire vágytam is, meg nem is. Savannah jegygyűrűjére pillantottam, és tudtam, milyen árulónak érezné magát utólag, ha mégis megtennénk.
Behunytam a szemem, és nekifogtam elmesélni a megszállás éjszakáján történteket. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, míg meséltem, de mire befejeztem, a vihar is elállt. A látóhatár szivárványszínben ragyogott, ahogy a nap utolsó sugarait vetette a tájra. Savannah teletöltötte a poharát. Mire befejeztem, teljesen kimerültnek éreztem magam, és tudtam, hogy soha többé nem fogok erről még egyszer beszélni. Savannah végig némán hallgatott, ahogy meséltem, és csak időnként szakított félbe egy-egy kérdéssel, hogy éreztesse velem, hogy minden szavamra figyel. - Hát, valahogy nem így képzeltem el... - jegyezte meg végül. - Igen? - kérdeztem. - Amikor az ember átfutja az újságban a háborús híreket, a katonák, illetve az iraki városok nevei csak üres szavak. De számodra mindez olyan... személyes lehetett. Olyan valóságos. Talán túlságosan is... Erre nem volt mit mondanom. Éreztem, ahogy megfogja a kezemet. Az érintésére nagyot dobbant a szívem. - Bár ne kellett volna mindezen keresztülmenned! Megszorítottam a kezét, és éreztem, ahogy ő is megszorítja. Amikor végül elengedte, egy darabig még éreztem a bőre érintését. Jellegzetes mozdulatával a füle mögé igazított egy hajtincset. Az ismerős látványba belesajdult a szívem. - Különös, hogy a sors néha milyen fordulatokra képes... mondta szinte suttogva. - Eszedbe jutott egyszer is, hogy az életed éppen így fog alakulni? - Nem, soha... - Nekem sem - mondta. - Amikor először visszatértél Németországba, meg voltam róla győződve, hogy mi ketten egy nap össze fogunk házasodni. Még soha semmiben nem voltam annyira biztos!
A poharamat bámultam, miközben folytatta: - Aztán, amikor másodjára voltál itthon, ez a meggyőződés csak még tovább erősödött bennem. Különösen miután szerelmeskedtünk. - Ne... - ráztam meg a fejemet. - Kérlek, erről ne beszéljünk! - Miért? - kérdezte. - Talán megbántad? - Dehogy! - Képtelen voltam a szemébe nézni. - De te azóta férjhez mentél. - De hiszen megtörtént! - mondta. - Azt akarod mondani, hogy egyszerűen felejtsem el? - Nem tudom... - feleltem. - Lehet, hogy jobb lenne... - Képtelen vagyok rá! - A hangja egyszerre volt meglepett és sértett. - Nekem az volt a legelső alkalom. Soha nem fogom elfelejteni, és mindig is különleges lesz számomra az az éjszaka. Olyan gyönyörű volt, ami kettőnk között történt! Jobbnak láttam, ha inkább nem mondok semmit, és pár pillanat múlva ő is összeszedte magát egy kicsit. Felém hajolva megkérdezte: - Amikor rájöttél, hogy Tim a férjem, mire gondoltál? Nem válaszoltam azonnal, mert vigyázni akartam, hogy a megfelelő szavakat használjam: - Hát, először az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen ez így van rendjén. Évek óta szerelmes volt beléd. Ez már az első találkozásunkkor egyértelmű volt számomra... - Végigsimítottam az arcomat. - Azután nagyon... ellentmondásosak voltak az érzéseim. Örültem, hogy olyasvalakit választottál, mint Ő, mert kedves ember, és sok közös dolog van bennetek. Végül egyszerűen csak szomorú voltam. Már csak egy kicsit kellett volna kibírnunk. Már két évvel ezelőtt otthagytam volna a hadsereget. Összeszorította az ajkát. - Annyira sajnálom... - motyogta.
- Én is - próbáltam mosolyt erőltetni magamra. - Ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem meg kellett volna várnod engem... Bizonytalanul elnevette magát, és meglepődtem, amikor észrevettem a vágyakozást a tekintetében. A borospohara után nyúlt. - Igen, ezen én is elgondolkodtam. Merre jártunk volna, hol élnénk, mihez kezdenénk az életünkkel. Különösen mostanában jut mindez eszembe. Tegnap este, miután elmentél, csak ez járt a fejemben. Tudom, milyen szörnyen hangzik, de az elmúlt évek során próbáltam magam meggyőzni arról, hogy bármennyire is igaz volt a szerelmünk, talán soha nem tartott volna sokáig... - Kétségbeesetten nézett rám. - Te komolyan el akartál venni feleségül, igaz? - Csak egy szavadba került volna. Még most is megtenném, ha lehetséges lenne. Hirtelen ránk telepedett a múlt árnya. - Szóval igaz volt az egész, ugye? - Remegett a hangja. Te meg én... A szemében visszatükröződött az alkonyat félhomálya, ahogy a válaszomra várt. Tim jóslata ott lebegett körülöttünk a szobában. A fejemben beteges és elfogadhatatlan gondolatok cikáztak, de képtelen voltam elűzni őket. Gyűlöltem magamat, amiért egyáltalán felmerült bennem Tim halálának a gondolata, és hogy mit jelentene ez kettőnkre nézve. Megpróbáltam elhessegetni magamtól. Mégsem sikerült. Szerettem volna a karjaimba zárni Savannah-t, hogy a miénk lehessen mindaz, amit a külön töltött évek során elvesztegettünk. Ösztönösen felé hajoltam. Savannah tudta, mit jelent a mozdulatom, mégsem húzódott el. Legalábbis először nem. Ahogy az ajkam szinte már megérintette az övét, hirtelen elfordult, és a kezében lévő bor a ruhánkra fröccsent.
Felpattant, a poharat az asztalra tette, a blúzát pedig igyekezett eltartani a bőrétől. - Ne haragudj! - mondtam zavartan. - Semmi baj... - felelte. - De át kell öltöznöm. Be kell áztatnom a blúzomat. Ez a kedvencem. - Rendben. Néztem, ahogy kiment a nappaliból, és végigment az előszobán. Befordult jobbra, a hálószobába, és ahogy eltűnt a szemem elől, elkáromkodtam magam. A fejemet csóváltam a saját ügyetlenségem miatt, aztán megláttam, hogy az én pólómra is ráfröccsent a bor. Felálltam és elindultam, hogy megkeressem a fürdőszobát. Találomra lenyomtam egy kilincset, és a fürdőszobában találtam magam, a tükörrel szemben. A tükröződő háttérben megpillantottam a hálószoba ajtajában álló Savannah-t. Háttal állt nekem, meztelen felsőtesttel. Tudtam, hogy nem illendő, amit teszek, de képtelen voltam elfordulni a látványtól. Megérezhette, hogy őt bámulom, mert hátrafordította a fejét. Arra számítottam, hogy becsapja az ajtót, vagy eltakarja magát, de egyiket sem tette. Ehelyett a szemembe nézett, és éreztem, hogy szándékosan hagyja, hogy tovább nézzem Őt. Végül lassan megfordult. Ott álltunk, és bámultuk egymást a tükrön keresztül, miközben csak a szűk előszoba választott el bennünket. Ajkai kissé szétnyíltak, az állát alig észrevehetően megemelte. Tudtam, hogy ha száz évig élek is, akkor sem felejtem el, milyen gyönyörű volt abban a pillanatban. Legszívesebben odaléptem volna hozzá, hiszen tudtam, hogy ő is legalább annyira vágyik rám, mint én őrá. Mégsem mozdultam meg, mert arra gondoltam, hogy egy nap meggyűlölne azért, amire annyira vágyunk mindketten. Savannah-nak pedig, aki mindenkinél jobban ismert engem, ugyanez juthatott az eszébe, mert egyszer csak lesütötte a szemét. Éppen hátat fordított, amikor kicsapódott a bejárati ajtó, és a csendet hangos üvöltés törte meg.
Alan... Sarkon fordultam, és a nappaliba rohantam. Alan addigra eltűnt a konyha irányában, és anélkül, hogy abbahagyta volna a szívszaggató üvöltést, csapkodni kezdte a konyhaszekrény ajtóit. Tanácstalanul megálltam. A következő pillanatban Savannah szaladt el mellettem, miközben igyekezett betűrni a pólóját a nadrágjába. - Alan! Már itt is -vagyok! - kiáltotta kétségbeesetten. Nyugodj meg! Nincsen semmi baj! Alan tovább üvöltött, és csapkodta az ajtókat. - Tudok segíteni? - kiáltottam oda Savannah-nak. - Hagyd csak! - rázta meg határozottan a fejét. - Majd én elintézem. Elő szokott máskor is fordulni, amikor hazajön a kórházból. Berohant a konyhába, és csitítgatni kezdte Alant, de a szavait alig értettem. A hangját teljesen elnyomta a lárma, csak a határozottságot lehetett kihallani belőle. Kissé oldalra lépve láttam, ahogy ott áll Alan mellett, és igyekszik megnyugtatni őt. Úgy tűnt, nem sok sikerrel. Szívesen segítettem volna neki, de Savannah továbbra is nyugodt maradt. Folyamatosan beszélt hozzá, majd a kezét a kezére tette, amellyel továbbra is az ajtókat csapkodta. Egy örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő, mire a csapkodás kissé alábbhagyott és ritmikusabbá vált, végül nagy sokára megszűnt. Alan kiabálása szintén elhalkult, Savannah hangja pedig egyre csendesebbé vált, míg végül már a szavait sem lehetett kivenni. Leültem a kanapéra. Pár perc múlva felálltam, és odaléptem az ablakhoz. Már teljesen besötétedett, a viharfelhőknek nyoma sem volt, a hegyeken túl pedig megjelentek az első csillagok az égbolton. Kíváncsi voltam a fejleményekre, ezért olyan helyet kerestem a nappaliban, ahonnan ráláthattam a konyhára.
Savannah és Alan a padlón ültek. Savannah háttal a konyhaszekrénynek dőlt, és Alan haját simogatta gyengéden, aki a vállára hajtotta a fejét. A fiú még mindig idegesen pislogott, mint aki bármelyik pillanatban kész felpattanni és újrakezdeni a lármázást. Savannah szemében könnyek csillogtak, de láttam, mennyire igyekszik, hogy Alan ne érezze meg, milyen nagyon fáj ez neki. - Annyira szeretem őt! - hallottam Alan hangját, de nem az a mély basszus volt, amelyet a kórházban hallottam, inkább egy rémült kisfiú könyörgésére emlékeztetett. - Tudom, szívem! Én is nagyon szeretem őt. Tudom, hogy mennyire félsz. Én is félek, hidd el! Hallottam a hangjából, hogy komolyan mondja. - Nagyon szeretem... - ismételte meg Alan. - Pár nap múlva ki fogják engedni a kórházból. Az orvosok megtesznek minden tőlük telhetőt. - Nagyon szeretem. Savannah homlokon csókolta a fiút. - Ő is nagyon szeret téged, Alan! És én is. És tudom, mennyire várja már, hogy elmehessetek együtt lovagolni. Mondta nekem. Annyira büszke rád! Gyakran mondja nekem, milyen nagy segítség vagy itt a farmon. - Annyira félek! - Én is, drágám! De az orvosok megtesznek minden tőlük telhetőt. - Annyira szeretem őt... - Tudom. Én is nagyon szeretem őt. Jobban, mint gondolnád... Ahogy néztem őket, hirtelen rádöbbentem, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Savannah egyszer sem pillantott fel rám, én pedig csak arra tudtam gondolni, ami már soha többé nem lehet a miénk. Kivettem a zsebemből a slusszkulcsomat, sarkon fordultam, és elindultam kifelé, miközben éreztem, hogy
könnyek égetik a szememet. A bejárati ajtó megnyikordult, ahogy kinyitottam, de tudtam, hogy Savannah úgysem hallja már. Lebotladoztam a veranda lépcsőjén, és olyan kimerültnek éreztem magamat, mint még soha életemben. Később, ahogy a motel irányába hajtottam, és a motor hangját hallgattam, miközben arra vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, tudtam, hogy az arra járók egy síró férfit látnak, aki úgy érzi, soha többé nem apadnak el a könnyei. Az este hátralevő részét a motelszobámban töltöttem egyedül. Az ajtóm előtt időnként vadidegenek járkáltak, gurulós bőröndöt húzva maguk után. A parkolóba beforduló autók reflektorai kísérteties árnyalakokkal népesítették be a szobám falát. Mindenki úron volt, és valamerre tartott az életében. Az ágyamon fekve, irigykedve gondoltam rájuk, és úgy éreztem, én már soha nem fogom tudni ugyanezt elmondani magamról. Meg sem próbáltam elaludni. Timre gondoltam, de különös módon nem a kórházi ágyon fekvő, lesoványodott alak jelent meg lelki szemeim előtt, hanem az a jóvágású, barátságos fiatalember, akit még a parton ismertem meg. Eszembe jutott apám is, és hogy vajon milyenek lehettek az utolsó hetei. Próbáltam magam elé képzelni őt, ahogy éppen az érméiről beszél az ápolóknak, és reméltem, hogy az igazgató igazat állított, amikor azt mondta, hogy apám békésen, álmában távozott el. Alanre gondoltam, és arra a különös belső világra, amelyben élt. Legtöbbet azonban Savannah járt az eszemben. Újra végigéltem az együtt töltött napot, és szüntelenül a múltra gondoltam. Menekülni próbáltam az üresség elől, de hiába. Hajnalban végignéztem, ahogy felkel a nap, ez az aranyló golyóbis. Lezuhanyoztam, majd kivittem az autóba a holmimat. Az utca túloldalán álló étkezdében reggelit
rendeltem, de ahogy kihozták és letették elém a gőzölgő ételt, félretoltam, és csak egy csésze kávét szorongattam, miközben Savannah-ra gondoltam, aki már valószínűleg fent volt, hogy megetesse a lovakat. Reggel kilenc körül értem a kórházba. Bejelentkeztem, felmentem a lifttel a harmadik emeletre, míg végül az előző napról ismerős folyosón találtam magamat. Tim szobájának ajtaja félig nyitva volt, és kiszűrődött a televízió hangja. Amikor megpillantott, elmosolyodott. - Szia, John! - mondta, és kikapcsolta a tévét. - Gyere be! Csak próbálom elütni az időt. Leültem ugyanarra a székre, amelyen előző nap is ültem, és feltűnt, hogy Tim aznap jobb színben volt. Nagy nehezen felült az ágyban, majd ismét felém fordult. - Mi szél hozott ide ilyen korai órán? - Készülődöm az indulásra - feleltem. - Holnap indul vissza a gépem Németországba. Tudod, hogy van ez... - Persze, sejtem! - bólintott. - Úgy tűnik, hogy ma már én is hazamehetek. Egészen jól telt az elmúlt éjszakám. - Nagyszerű! - mondtam. - Ezt örömmel hallom. Alaposan szemügyre vettem őt a leghalványabb jel után kutatva az arckifejezésében, hogy tudomása van-e az előző éjszaka történtekről, de nem láttam semmi nyomát. - Miért jöttél most ide, John? - kérdezte. - Nem is tudom - vallottam be. - Úgy éreztem, muszáj látnom téged, és talán te is látni akartál engem. Bólintott és az ablak felé fordult. Egy hatalmas légkondicionáló készüléken kívül semmi nem látszott a szobája ablakából. - Tudod, mi a legszörnyűbb ebben az egészben? - Meg sem várva a választ folytatta: - Aggódom Alan miatt... - mondta. Tisztában vagyok vele, hogy mi történik velem. Tudom, hogy nem túl jók az esélyeim, és hogy valószínűleg nem fogom túlélni. Mindezzel meg tudok birkózni. Mint ahogy tegnap i$
mondtam, megmaradt a hitem, és tudom, vagy legalábbis remélem, hogy valami jobb dolog vár engem odaát. Savannah pedig teljesen össze fog törni, ha velem történik valami. De tudod, mire jöttem rá, amikor elvesztettem a szüleimet? - Hogy az élet igazságtalan? - Igen, persze, arra is. Illetve arra, hogy, bármilyen elképzelhetetlennek tűnik is, tovább lehet lépni, és idővel a gyász... egyre kevésbé fáj. Talán soha nem múlik el teljesen, de egy bizonyos idő elteltével már nem olyan megsemmisítő. Savannah is így lesz ezzel. Fiatal és erős, képes lesz továbblépni. De Alan... Fogalmam sincs, mi lesz vele. Ki fog gondoskodni róla? Hol fog lakni? - Savannah a gondját fogja viselni. - Igen, tudom. De ez vajon mennyire igazságos vele szemben? Elvárni, hogy magára vállalja mindennek a felelősségét... - Nem fontos, hogy ez igazságos-e. Savannah nem fogja hagyni, hogy Alannek bármi baja essék. - Mégis hogyan? Előbb-utóbb vissza kell mennie dolgozni, és akkor ki fog Alanre vigyázni? Ne feledd, hogy Alan szinte még gyerek. Alig tizenkilenc éves, vajon elvárhatom Savannah-tól, hogy vigyázzon rá az elkövetkező ötven évben? Nekem könnyű, hiszen a testvéremről van szó. De Savannah... - megrázta a fejét. - Ő olyan fiatal és gyönyörű! Vajon elvárhatom tőle, hogy soha többé ne menjen férjhez? - Miről beszélsz? - Vajon az új férje is Alan gondját akarja majd viselni? Erre nem tudtam mit felelni, mire Tim felvonta a szemöldökét. - Te gondoskodnál róla? - tette hozzá. Kinyitottam a számat, hogy feleljek, de nem jött ki hang a torkomon. Az arca kissé megenyhült.
- Ilyesmiken gondolkodom itt a kórházban fekve. Már amikor nem vagyok rosszul. Sok minden átfut ilyenkor az ember agyán. Rólad is sokat gondolkodtam. - Rólam? - Még mindig szereted őt, igaz? Rezzenéstelen arccal meredtem rá, de így is kiolvasta a szememből a választ. - Semmi baj - mondta. - Úgyis tudom. Mindig is tisztában voltam vele... - Szinte sóvárgó volt a tekintete. - Még mindig magam előtt látom Savannah arcát, amikor legelőször mesélt rólad. Azelőtt soha nem láttam őt ilyennek. Örültem, mert valamiért azonnal megbíztam benned. Az első évben, amelyet külön töltöttetek, nagyon hiányoztál neki. Mindennap összetört egy kicsit a szíve. Csak rád tudott gondolni. Aztán kiderült, hogy mégsem jössz haza, mi pedig Lenoirban kötöttünk ki, a szüleim meghaltak, és... - nem fejezte be a mondatot. - Mindig tudtad, hogy én is szerelmes vagyok belé, igaz? Bólintottam. - Gondoltam. - Megköszörülte a torkát. - Tizenkét éves korom óta szeretem őt. És szépen lassan ő is belém szeretett. - Miért mondod el nekem mindezt? - Azért, mert... a kettő nem ugyanaz. Tudom, hogy szeret engem, de soha nem szeretett úgy, ahogyan téged. Soha nem érezte azt a perzselő szenvedélyt irántam, de nagyon jól megvoltunk egymással. Olyan boldog volt, amikor elkezdtük a farmon a munkát... Nekem pedig olyan jó érzés volt, hogy valami ilyesmit tehettem érte. Aztán megbetegedtem, és ő itt van mellettem, és ugyanúgy törődik velem, mint ahogy én is tenném, ha mindezen ő menne keresztül... - Elhallgatott. Láttam, mennyire küszködik, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. - Amikor tegnap itt jártatok - folytatta -, láttam, hogy nézett rád, és azonnal tudtam, hogy még mindig szeret téged.
Sőt, azt hiszem, mindig is szeretni fog! Majd megszakad a szívem, de tudod, mit? Még mindig szeretem őt, és ez számomra azt jelenti, hogy mindennél jobban kívánom neki, hogy boldog legyen az életben. Nincs semmi, amit ennél jobban szeretnék. Annyira kiszáradt a torkom, hogy alig bírtam megszólalni. - Mit akarsz ezzel mondani? - Csak annyit, hogy ne feledkezz meg Savannah-ról, ha velem történne valami. És ígérd meg, hogy legalább annyira fogsz vigyázni rá, mint én. - Tim... - Ne mondj most semmit, John... - Felemelte a kezét részben hárításként, részben búcsúzásképpen. - Csak emlékezz arra, amit mondtam, rendben? Elfordult, és tudtam, hogy a beszélgetésünk ezzel véget ért. Felálltam, és csendben kimentem a szobából, becsukva magam mögött az ajtót. Hunyorogva léptem ki a verőfényes reggeli napsütés be. A fák lombjai közt madarak csiripeltek. A kórház parkolója már félig megtelt, a bejárat és az autók között jöttek-mentek a látogatók. Mindannyian legalább olyan fáradtnak tűntek, mint ahogy én éreztem magamat, mintha a kórházban fekvő szeretteik számára tartogatott optimizmusuk elillant volna abban a pillanatban, ahogy egyedül maradtak. Persze tudtam, hogy nagy ritkán előfordulhatnak csodák is, akármilyen súlyos beteg valaki, és hogy a szülészeten boldog mosollyal ölelik magukhoz újszülöttjeiket az édesanyák, de tisztában voltam vele, hogy a kórházi látogatók többsége, hozzám hasonlóan, nehéz szívvel jár ide. Leültem a bejárat előtti padra, és azon tűnődtem, vajon miért is jöttem ide, illetve azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Újra és újra felidéztem magamban a Timmel folytatott
beszélgetést, és ahogy magam előtt láttam a szenvedő arcát, be kellett hunynom a szememet. Évek óta először úgy éreztem, hogy a Savannah iránt érzett szerelmem valahogy... helytelen. A szerelemnek örömöt és megnyugvást kellene hoznia a másik számára, de ez a szerelem csak fájdalmat okozott. Timnek, Savannah-nak és nekem is. Nem azért jöttem, hogy elcsábítsam Savannah-t, vagy hogy tönkretegyem a házasságát... vagy mégis? Úgy éreztem, korántsem vagyok annyira lovagias, mint gondoltam magamról, és ez a felismerés olyan ürességet keltett bennem, mintha csak egy rozsdás konzervdoboz lettem volna. Kivettem Savannah gyűrött, megkopott fényképét az irattárcámból. Miközben őt néztem, arra gondoltam, vajon mit fog hozni az elkövetkező év. Fogalmam sem volt, hogy Tim életben marad-e, vagy esetleg meghal, de gondolni sem akartam rá. Tudtam, hogy bármi történjék is, a Savannah-val való kapcsolatom már soha többé nem lesz a régi. Amikor találkoztunk, gondtalanok voltunk, tele reményekkel; most viszont csak a való élet kegyetlen leckéi maradtak nekünk. Megdörzsöltem a halántékomat, mert hirtelen rádöbbentem, hogy Tim valószínűleg tisztában volt azzal, hogy mi zajlott le köztünk Savannah-val az előző éjjel. Talán számított is rá, hogy ez fog történni. Mindez kiderült a szavaiból, illetve abból, ahogy megkért: ígérjem meg, hogy legalább olyan odaadással fogom szeretni őt, mint ahogy ő. Pontosan tudtam, mit szeretne tőlem, ha esetleg meghalna, de a jóváhagyásától csak még rosszabbul éreztem magamat. Végül felálltam, és lassan elindultam az autóm felé. Fogalmam sem volt, merre induljak, csak azt tudtam, hogy minél messzebb szeretnék kerülni a kórháztól. El kellett hagynom Lenoirt, hogy átgondoljam a dolgokat. A zsebembe nyúltam, és a slusszkulcsomat keresgéltem. Csak már amikor odaértem az autóhoz, akkor vettem észre, hogy Savannah furgonja közvetlenül az enyém mellett parkol.
Meglátott és kiszállt az autóból. Ahogy közeledtem felé, megigazította a blúzát. Pár lépésnyire tőle megálltam. - John - szólalt meg. - Búcsúzás nélkül mentél el tegnap este. - Igen, tudom. Alig észrevehetően bólintott. Mindketten tudtuk az okát. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - Nem tudtam - felelte. - A motelben mondták, hogy már kijelentkeztél. Idejöttem, megláttam az autódat, és gondoltam, megvárlak. Timnél voltál? - Igen. Jobban van. Azt mondta, úgy néz ki, ma már el is hagyhatja a kórházat. - Ez nagyszerű hír! - mondta Savannah, majd az autómra mutatott. - Elmész a városból? - Vissza kell mennem. Lejárt a szabadságom. Keresztbe fonta a karját. - És tervezted, hogy még elbúcsúzz tőlem? - Nem is tudom... - vallottam be. - Ezen még nem is gondolkodtam. Egy pillanatra megbántódás és csalódottság ült ki az arcára. - Miről beszélgettetek Timmel? Hátrapillantottam a kórházra, majd visszafordultam hozzá. - Ezt a kérdést inkább neki kellene feltenned... Összeszorította a száját, és a teste is megmerevedett. - Hát akkor, eljött a búcsú ideje? Valahol megszólalt egy duda, néhány autó pedig hirtelen lelassított. Egy piros Toyota sávot váltott, hogy kikerülje a torlódást. Odapillantottam, de tudtam, hogy ez csak időhúzás a részemről, és Savannah-tól nem tagadhatom meg a választ. - Igen... - mondtam, ahogy lassan felé fordultam. - Azt hiszem... Az ujjai egészen elfehéredtek, ahogy a karját szorította. - Írhatok neked?
Kényszerítettem magamat, hogy ne nézzek félre, és azt kívántam, bár más lapokat osztott volna nekünk a sors. - Attól tartok, ez nem olyan jó ötlet... - Nem értelek... - Dehogynem értesz - feleltem. - Tim a férjed, nem én... Amíg hagytam, hogy ezt felfogja, összeszedtem minden erőmet, hogy elmondjam neki, amire készültem. - Tim jó ember, Savannah. Jobb, mint én, az egyszer biztos, és örülök, hogy hozzámentél feleségül. Bármennyire is szeretlek téged, nem akarok tönkretenni egy házasságot emiatt. És hidd el, te sem. Még ha szerelmes vagy is belém, őt is szereted. Beletelt egy kis időbe, míg ezt megértettem, de most már biztos vagyok benne. Tim bizonytalan jövőjét nem említettem, és láttam, hogy a szemei megtelnek könnyel. - Látjuk még egymást? - Nem tudom. - Égették a torkomat a szavak. - De remélem, nem. - Hogy mondhatsz ilyet!? - kérdezte elcsukló hangon. - Mert szerintem Tim rendbe fog jönni. Van egy olyan érzésem, hogy minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. - Ne mondd ezt! Ezt még te sem ígérheted meg! - Nem - feleltem -, valóban nem. - Akkor miért kell, hogy véget érjen most? És miért így? Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és bár tudtam, hogy egyszerűen csak el kellene sétálnom, odaléptem hozzá, és óvatosan letöröltem. A szemében félelmet, szomorúságot, dühöt és magányosságot láttam egyszerre. De leginkább könyörgést, hogy gondoljam meg magam. Nagyot nyeltem. - Tim a férjed, és szüksége van rád. Számomra itt nincs hely, és ezt mindketten nagyon jól tudjuk. Újabb könnycseppek gördültek végig az arcán, és éreztem, hogy én is a sírás határán állok. Odahajoltam hozzá,
gyengéden szájon csókoltam, aztán szorosan átöleltem, és így tartottam hosszú ideig. - Szeretlek, Savannah! Mindig is szeretni foglak! sóhajtottam. - Te vagy a legjobb dolog, ami életemben történt velem. A legjobb barátom voltál, a szerelmem, és egyetlen percét sem sajnálom az együtt töltött időnek. Ismét elevennek éreztem magam melletted, és ami mindennél fontosabb, megmutattad az utat apámhoz. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Mindig is te leszel a legjobb része az életemnek. Sajnálom, hogy így alakult, de el kell mennem, téged pedig vár a férjed. Miközben beszéltem, éreztem, hogy rázza a sírás. Még sokáig tartottam őt a karomban. Amikor végül szétváltunk, tudtam, hogy ez volt a legutolsó alkalom, hogy magamhoz ölelhettem. Hátrébb léptem, és közben őt néztem. - Én is szeretlek, John! - mondta. - Isten veled! - emeltem fel a kezemet. Megtörölte az arcát, és elindult a kórház bejárata felé. Ez volt életem legnehezebb búcsúja. Az egyik felem legszívesebben megfordult volna az autóval, és visszahajtott volna a kórházhoz, hogy megmondjam neki, hogy életem végéig várni fogok rá, és elmeséljem mindazt, amiről Timmel beszélgettünk. Mégsem tettem így. Ahogy kiértem a városból, megálltam egy benzinkútnál, megtankoltam, bent a boltban pedig vettem egy üveg vizet. A pénztárhoz érve megpillantottam egy dobozt, amelybe a tulajdonos Tim számára gyűjtött pénzt, és csak bámultam rá. Tele volt aprópénzzel és bankjegyekkel, a dobozon pedig egy helyi banknál vezetett bankszámla számát tüntették fel. Kértem egypár negyeddollárost az eladótól.
Zsibbadtan lépkedtem vissza az autómhoz. Kinyitottam az ajtót, és az ügyvédtől kapott papírok között kezdtem kutatni, majd kerestem egy ceruzát is. Megtaláltam, amit kerestem, aztán odamentem az út mellett álló telefonfülkéhez. Felhívtam az információs szolgálatot, és a hallgatót erősen a fülemhez kellett szorítanom, hogy a mellettem elszáguldó autók zajától halljam, amint az automata hang lediktálja a kért számot. Lefirkantottam, majd letettem a kagylót. Újból bedobtam néhány érmét, tárcsáztam a távolsági számot, és azt hallottam, hogy egy újabb automata hang arra kér, dobjak be még néhány érmét a telefonba. Így tettem. Hamarosan meghallottam, hogy a vonal túlsó végén kicseng a telefon. Egy férfi vette fel, akinek megmondtam a nevemet, és megkérdeztem, hogy emlékszik-e még rám. - Persze, hogy emlékszem, John! Hogy vagy? - Köszönöm, jól. Apám meghalt. Rövid hallgatás következett. - Sajnálattal hallom... - felelte a hang. - Veled minden rendben van? - Nem is tudom... - mondtam. - Tehetek érted valamit? Behunytam a szememet, Savannah-ra és Timre gondoltam, és reméltem, hogy apám meg fog nekem bocsátani azért, amit tenni készülök. - Igen - feleltem az érmekereskedőnek. - Lenne itt valami. Szeretném eladni apám érmegyűjteményét, és szükségem lenne a pénzre, amilyen gyorsan csak lehet.
Epilógus Lenoir, 2006
Mit jelent az igaz szerelem? Újra és újra ezen a kérdésen gondolkodom, ahogy ülök a domboldalon, és Savannah-t figyelem a lovak között. Egy pillanatra eszembe jut az éjszaka, amikor megjelentem a farmon és megpillantottam őt... de az óta a látogatás óta már eltelt egy év, és egyre álomszerűbb számomra. Áron alul, darabonként adtam el az érméket, és tudtam, hogy apám gyűjteménye olyan emberek birtokába fog kerülni, akik soha nem fognak annyit törődni velük, mint ő tette. Magamnak csak a bölényfejes ötcentest tartottam meg, mert ezen az egyen képtelen voltam túladni. A fényképen kívül csak ez maradt rám apámtól, és ezt mindig magamnál is hordom egyfajta talizmánként, amely mindig apámra emlékeztet. Időnként előveszem a zsebemből, és csak nézem. Ujjaimmal végigsimítom a műanyag dobozt, amelyben tartom, és egyszer csak magam előtt látom apámat, ahogy a dolgozószobájában a Greysheetet olvasgatja, vagy a konyhában sercegő szalonna illatát érzem. Elmosolyodom, és egy pillanatra úgy érzem, nem vagyok többé magányos. Pedig az vagyok, és egy részem azt is tudja, hogy mindig is az maradok. Erre gondolok, ahogy a távolban Savannah és Tim alakja után kutatok, ahogy kézen fogva kilépnek a házból. Az érintésükből látszik, milyen őszintén szeretik egymást. El kell ismernem, hogy szép párt alkotnak együtt. Tim odakiált Alannek, aki csatlakozik hozzájuk, aztán mindhárman bemennek a házba. Egy pillanatig arra gondolok, hogy vajon miről beszélgethetnek, mert bár tudom, hogy semmi közöm hozzá, mégis érdekel az életük minden apró részlete. Úgy hallottam, Timnek nincs többé szüksége kezelésekre, és a városban mindenki azt reméli, hogy teljesen meg fog gyógyulni. Mindezt attól a helyi ügyvédtől tudom, akit legutóbbi lenoiri látogatásom során bíztam meg. Egy csekkel a kezemben léptem be az irodájába, és megkértem, hogy intézze
el, hogy az összeg a Tim kezelését támogató bankszámlára kerüljön. Tudtam, hogy az ügyvédi titoktartási kötelezettség miatt minderről senki sem fog tudni a városban. Fontos volt, hogy Savannah soha ne tudja meg, hogy mit tettem. Minden házasságban csak két ember számára van hely. Arra azonban megkértem az ügyvédet, hogy folyamatosan tájékoztasson a fejleményekről, és az elmúlt év során többször is beszéltem vele Németországból. Elmesélte, hogy amikor felkereste Savannah-t, hogy közölje vele, hogy az egyik ügyfele névtelen adománnyal szeretné támogatni őket - de ragaszkodik hozzá, hogy tájékoztassák Tim állapotáról -, Savannah elsírta magát, amikor kiderült, hogy mekkora az összeg. Megtudtam, hogy alig egy héten belül elvitte Timet dr. Andersonhoz, ahol kiderült, hogy Tim minden szempontból alkalmas arra, hogy a novemberben induló kísérleti programban részt vegyen. Az ügyvéd elmondta, hogy a klinikai kezelést megelőzően Tim bio-kemoterápiás, illetve erősítő kezelésben is részesült, az orvosok pedig bizakodók voltak, hogy a kezelések ki fogják majd ölni a tüdejét megtámadó rákos sejteket. Pár hónappal ezelőtt felhívott az ügyvéd, és közölte, hogy a kezelés sikeresebb volt, mint remélni merték, és hogy Timet gyakorlatilag hazaengedték. Persze mindez arra nem volt garancia, hogy matuzsálemi kort fog megérni, de mindenképpen kapott egy újabb lehetőséget az élettől, és én végül is csak ennyit szerettem volna. Boldoggá akartam tenni őket. Különösen Savannah-t. És abból, amit ma láttam, úgy tűnt, hogy ez sikerült is. Azért jöttem el, mert saját szememmel akartam meggyőződni arról, hogy jól döntöttem, amikor eladtam az érméket, és az összeggel Tim kezelését támogattam. És hogy jól tettem, amikor többé nem vettem fel a kapcsolatot Savannah-val. A domboldalról, ahol ültem, úgy tűnt, hogy helyesen döntöttem. Azért adtam el az érmegyűjteményt, mert végre megértettem, hogy mit jelent az igaz szerelem. Tim elmondta
- és megmutatta - nekem, hogy az igaz szerelem azt jelenti, hogy a másik ember boldogsága fontosabb számunkra, mint a sajátunk, bármilyen fájdalmas döntéseket kell is meghoznunk ennek elérése érdekében. Amikor kiléptem Tim szobájából a kórházban, tudtam, hogy igaza van. De egyáltalán nem volt könnyű helyesen cselekednem. Manapság úgy telnek a napjaim, hogy folyamatosan hiányzik valami, ami teljessé tehetné az életemet. Tudom, hogy a Savannah iránti érzéseim soha nem fognak megváltozni, és hogy a döntés, amelyet hoztam, életem végéig kísérteni fog. Néha azon tűnődöm, hogy vajon Savannah is így érez-e. És ez a másik ok, amiért visszatértem Lenoirba. Még mindig a farmot bámulom, most, hogy leszáll az este. Közeledik a telihold éjszakája, és hamarosan rám törnek az emlékek. Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy a hold tejfehéren ragyogva, lassan felbukkan a látóhatáron, a hegyek mögül. A fákat ezüstös lepellel vonja be, és bár legszívesebben elmerülnék a keserédes emlékekben, a farm irányába fordítom a tekintetemet. Sokáig hiába várakozom. A hold komótosan halad égi pályáján, a házban pedig egyenként kialszanak a fények. Nyugtalanul bámulom a bejárati ajtót, és várok a reménytelen re. Tudom, hogy nem fog megjelenni, mégsem bírom rávenni magam a távozásra. Nagyot sóhajtok, mintha azt remélném, hogy ezzel kicsalogathatom a verandára. Amikor végül megpillantom őt, ahogy kilép a házból, különös érzés fut végig a hátamon, olyan, amilyet még soha nem éreztem. A lépcsőnél megtorpan, megfordul, és abba az irányba mered, ahol ülök. Megdermedek, pedig tudom, hogy nem láthat. Leshelyemről figyelem, ahogy Savannah óvatosan behúzza maga mögött az ajtót. Lassan lemegy a lépcsőn, és az udvar közepe felé tart.
Ott megáll, keresztbe fonja két karját, majd hátrapillantva meggyőződik róla, hogy senki sem követte. Végül láthatóan megnyugszik. Ekkor úgy érzem, egy csoda szemtanúja vagyok, mert lassan a hold felé fordítja az arcát. Nézem, ahogy teljesen átadja magát a látványnak, és szinte érzem, ahogy szabadjára engedi az emlékeit. Mindennél jobban vágyom rá, hogy tudassam vele, hogy itt vagyok, de nem mozdulok, hanem én is a holdat bámulom. És egy röpke pillanatra olyan érzésem támad, mintha megint együtt volnánk.
