Nicholas Sparks Eltékozolt évek
Nicholas Sparks: The Wedding 2003 Hungarian translation: NAGY ÁGNES KAROLINA
Köszönetnyilvánítás Köszönetet mondani oly dolog, mit kedvelek, Bár, megvallom, nem költő, ki faragja e rímeket. A sorban elsők gyermekeim, kiket nagyon szeretek, Miles, Ryan, Landon, Lexie és Savannah – Köszönöm, hogy lehettek. Theresa, ki mindig segít, Jamie sohasem téved, Mily szerencse velük dolgozni, Ahogyan telnek az évek. Denise, ki könyveim filmre vitte, Richard és Howie: tárgyalófelek, Scotty a szerződéseket bújja, Barátságunk a szél soha el ne fújja! Maureennak vág az esze, Larry, a főnök, nagyszerű ember, Emi, Jennifer és Edna: szervezők, Könyveladásban mind listavezetők. Mily sokan vannak, kik napjaim nagyszerű kalanddá teszik. Köszönöm hát, barátaim, Hisz életem így lett csupa kincs.
Előszó Vajon képes az ember igazán megváltozni? Vagy vannak az életünknek, személyiségünknek olyan korlátai, amelyek semmilyen körülmény hatására nem változnak? 2003. október közepét írjuk, és miközben ezen gondolkodom, látom, ahogy egy molylepke nekirepül a teraszlámpának. Egyedül vagyok itt kint. A feleségem, Jane, odafönt alszik, és nem ébredt fel, amikor kiszálltam mellőle az ágyból. Késő van. Éjfél is elmúlt már, és a levegő frissességéből ítélve, hamarosan itt a tél. Nehéz pamutköntöst viselek, és, bár azt hittem, elég vastag ahhoz, hogy megvédjen a hidegtől, mégis rá kell döbbennem, hogy reszket a kezem, mielőtt a zsebembe dugom. Fölöttem ezüstös pontok csillognak az ég szénfekete vásznán. Az Orion, a Fiastyúk, a Nagy Medve csillagképeket és a Sarkcsillagot bámulom, és érzem, hogy nemcsak a csillagok látványa ihlet meg, hanem azon kapom magam, hogy a múltba révedek. Egy csillag fénye több évmilliárd alatt éri el Földünket, én pedig várom, hogy valami elérjen hozzám is: talán egy költő szavai, amelyekkel az élet misztériumairól próbál beszélni. Nem történik semmi. Nem lepődöm meg. Sohasem voltam szentimentális. Ha valaki megkérdezné a feleségemet, ő is biztosan ezt mondaná. Nem tudom magam sem filmbe, sem színdarabba eléggé beleélni, nem vagyok álmodozó típus. Ha valamiben el tudok egyáltalán mélyülni, annak biztosan köze van az adó- vagy a jogrendszerhez. Eddigi ingatlanügyvédi munkám nagyrészt abból állt, hogy mások végrendeletével foglalkoztam. Talán sokan gondolják úgy, hogy ez nem túl komoly életpálya. Még ha igazuk is van, mit tehetnék? Nem magyarázkodom, soha nem is tettem, csak remélem, hogy mire a történet végére érek, megbocsátják ezt nekem. Kérem, ne értsenek félre: lehet, hogy nem vagyok érzelgős, de nem vagyok érzéketlen ember sem. Néha én is nagyon rácsodálkozom bizonyos dolgokra. Különös módon inkább egyszerű dolgok hatnak meg: Sierra Nevada mamutfenyői, vagy ahogy az óceán hullámai összecsapnak a Hatteras-foknál, sós tollpelyhekkel töltve meg a levegőt. A múlt héten összeszorult a torkom, amikor egy kisfiú séta közben az apja keze után nyúlt. Vagy, például, néha elfeledkezem az időről, amikor bárányfelhők úsznak az égen. Viharban, ha dörög az ég, mindig közelebb húzódom az ablakhoz, hogy lássam, hogyan villámlik. Sokszor, amikor fény borítja be az égboltot, sóvárgáson kapom magam, csak azt nem tudom, mi után vágyakozom, mi hiányzik az életemből. Wilson Lewis a nevem, és egy esküvő történetét szeretném elmesélni. No meg a házasságomét. Be kell vallanom, hogy bár harminc év van a hátunk mögött Jane-nel, alig tudok valamit a házasságról. Aki tőlem kér tanácsot, rosszul jár. Házasságomban eddig önző, makacs ember voltam, tudatlan, akár egy hal az akváriumban. Fájdalmas ezt felismerni, mégis, visszatekintve, egy dologban sohasem hibáztam: mindvégig szerettem a feleségemet. Lehet, hogy sokak számára ez említésre sem méltó, de volt idő, amikor úgy éreztem, hogy ő ezt nem viszonozza.
Persze minden házasságban vannak hullámvölgyek; szerintem ez minden hosszú távú kapcsolatban természetes. Mi együtt éltük át az apósom betegségét és a többi szülő halálát, négyszer költöztünk, és, bár én a munkámban sikeres voltam, sok áldozatot kellett ezért hoznunk. Három gyermekünk van, és igaz, hogy Tutanhamon összes kincséért nem cserélnénk el a gyermekvállalás örömeit, a sok álmatlan éjszaka és kórházi kezelés gyakran tett minket kimerültté és túlterheltté. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a kamaszkorukat nem sírom vissza. Ezek az élmények mind sok feszültséget okoznak, és ha két ember együtt él, ez mindkét irányba áramlik. Azt hiszem, ez egyszerre jó és rossz a házasságban. Jó, mert van hol kiadnunk a napi feszültséget, és rossz, mert arra zúdítjuk, akit szeretünk. Miért említem mindezt? Mert szeretném hangsúlyozni, hogy, mindezek ellenére, soha nem rendültek meg a feleségem iránti érzéseim. Persze volt, hogy mosolyszünetet tartottunk, de soha nem támadtak kétségeim magunkkal kapcsolatban. Álszentség lenne azt mondani, hogy soha nem jutott eszembe az, mi lett volna, ha mást veszek feleségül, de az együtt töltött évek alatt egyszer sem bántam meg, hogy egymást választottuk. Úgy éreztem, megalapozott a kapcsolatunk, de végül (körülbelül egy éve, egészen pontosan tizennégy hónapja) rá kellett döbbennem, hogy tévedtem. Ez a felismerés indította el mindazt, amiről most írni szeretnék. Mi is történt tulajdonképpen? Azt gondolhatják, hogy a korommal járó kapuzárási pánik okozta az egészet. Hirtelen elhatároztam, hogy új életet kezdek. Vagy esetleg beleszerettem valakibe. Nem, ezekhez képest az én bűnöm kicsi volt, más körülmények között tulajdonképpen humorosnak is tűnhetett volna, de Jane-nek nagy fájdalmat okozott, sőt mindkettőnkre nézve fájdalmas volt, úgyhogy ezzel kell kezdenem a történetünket. 2002. augusztus 23-át írtunk: felkeltem, megreggeliztem, bementem a munkahelyemre, mint mindig. Semmi olyan nem történt, ami befolyásolta volna azt, ami ezután következett. Őszintén szólva, ahogy visszaemlékszem, az égvilágon semmi rendkívüli nem volt abban a napban. A szokott időben hazaértem, kellemes meglepetés volt, hogy Jane éppen a kedvenc ételemet készítette a konyhában. Mikor megfordult, hogy üdvözöljön, tekintete lesiklott a kezemre, mintha azt nézte volna, hogy a táskámon kívül van-e még valami a kezemben. Nem volt. Egy órával később megvacsoráztunk, és amikor Jane elkezdte leszedni az asztalt, elővettem néhány jogi dokumentumot, hogy átnézzem őket. Éppen az első oldalt olvasgattam a dolgozószobámban, amikor észrevettem, hogy Jane ott áll az ajtóban. A kezét törölgette, arcán csalódottság tükröződött, amit – még ha nem is mindig tudtam az okát – az évek során megtanultam észrevenni. – Nincs valami mondanivalód? – kérdezte kicsit később. Zavarba jöttem, éreztem, hogy nem véletlenül kérdezi. Gondoltam, talán új a frizurája, de ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy az nem változott. Az évek során kialakult, hogy ezekre megpróbáljak figyelni. Elképzelésem sem volt, mit kellene
mondanom, és ahogy így álltunk egymással szemben, tudtam, hogy valamit ki kellene találnom. – Milyen napod volt? – kérdeztem végül. Furcsán elmosolyodott, és elfordult. Most már persze tudom, miért, de akkor vállat rándítottam, és visszamentem dolgozni, mindezt a nők titkaként kezelve. Később, amikor lefeküdtem az ágyba és elhelyezkedtem, hallottam, amint Jane egy nagyot sóhajt. Nekem háttal feküdt, és mikor észrevettem, hogy rázkódik a válla, rádöbbentem, hogy sír. Zavaromban azt vártam, hogy elmondja, mi bántja ennyire, de beszéd helyett újra sóhajtott néhányat rekedtesen, könnyeit nyelve. A torkom összeszorult, és elkezdtem félni. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, remélve, hogy nem az apjával vagy a gyerekekkel történt valami, illetve, hogy nem kapott rossz híreket az orvosától. Reméltem, hogy nem valami megoldhatatlan probléma merült föl. Hátára tettem a kezem. – Mi a baj? – kérdeztem. Eltelt egy kis idő, mire válaszolt. Hallottam a sóhaját, miközben a vállára húzta a takarót. – Isten éltessen a házassági évfordulónkon! – suttogta. Te jó ég! A huszonkilencedik házassági évfordulónk! A szoba sarkában, a komódon pedig ott voltak az ajándékok, amiket nekem szánt, szépen becsomagolva. Nincs mentségem, elfelejtettem. Nem is magyarázkodom. Akkor sem tenném, ha tehetném. Mi értelme lenne? Persze elnézést kértem akkor is, másnap reggel is, majd este újra, amikor kibontotta a Belknél utólag, egy fiatal nő segítségével neki vásárolt parfümöt, elmosolyodott, megköszönte és megpaskolta a lábamat. A kanapén mellette ülve éreztem, hogy ugyanúgy szeretem, mint az esküvőnk napján, de ahogy ránéztem, és észrevettem, hogy szomorkásán oldalra siklik a tekintete, hirtelen ráébredtem: lehet, hogy ő mar nem is szeret engem.
Első fejezet Szívszorító gondolat, hogy az embert esetleg nem szereti a felesége. Aznap éjjel, azután, hogy Jane felhozta a parfümöt .a hálószobába, órákig ültünk a díványon, azon tűnődve, hogyan jutottunk idáig. Először is, szerettem volna azt hinni, hogy a feleségem csak hirtelen felindulásból viselkedett így, és hogy a helyzet nem is annyira súlyos, mint amilyennek látszik. De minél többet gondoltam erre, annál inkább éreztem, hogy rosszul érzi magát; és mintha újra lehangolt lett volna. Mintha az én figyelmetlenségem lett volna az utolsó csepp a pohárban. Talán a házasságunkban csalódott volna? Bár nem akartam erre gondolni, arckifejezése mást sugallt, és én tűnődni kezdtem, milyen jövő vár a kapcsolatunkra. Talán az a kérdés is felmerült benne, hogy egyáltalán velem maradjon-e? Talán azt is megbánta, hogy hozzám jött feleségül? Be kell vallanom, kellemetlen kérdések voltak ezek – főleg azért, mert egészen addig a pillanatig azt hittem, hogy Jane is ugyanolyan elégedett velem, mint én vele. Az foglalkoztatott, vajon mi vezethetett odáig, hogy ennyire másképpen éreztünk egymás iránt. Talán azzal kellene kezdenem, hogy sokak szemében mi bizonyára teljesen átlagos életet éltünk. Mint a legtöbb férfi, én magam is úgy gondoltam, nekem az a feladatom, hogy megteremtsem a családom számára az anyagi feltételeket, úgyhogy leginkább a karrieremmel voltam elfoglalva. A/ elmúlt harminc évben az Ambry, Saxon és Tundle nevű ügyvédi irodánál dolgoztam az észak-karolinai New Bernben, és bár nem kerestem túl sokat, ahhoz épp eleget, hogy a felső középosztályban biztos helyünk legyen. Szeretek golfozni és kertészkedni hétvégénként, szeretem a klasszikus zenét, és minden reggel elolvasom az újságot. Jane valamikor általános iskolában tanított, házasságunk alatt azonban ideje nagy részét gyerekneveléssel töltötte. Vezette a háztartást, társadalmi életet éltünk, és – amire a legbüszkébb – életünk történéseit gondosan rendezett fényképalbumokban örökítette meg. Szép házunk van kerttel, automata öntözőrendszerrel, két autót tartunk fent, és tagjai vagyunk mind a Rotary Klubnak, mind a Kereskedelmi Kamarának. Házasságunk ideje alatt tettünk félre pénzt időskorunkra, a hátsó kertben építettünk egy fa játszóteret, amely most üresen áll, több tucat szülői értekezleten vettünk részt, rendszeresen szavaztunk, és minden vasárnap templomba jártunk. Én ötvenhat éves vagyok, a feleségem három évvel fiatalabb. Akármit is érzek Jane iránt, néha úgy érzem, nem is illünk össze. Szinte mindenben különbözünk, és, bár az ellentétek vonzzák egymást, mindig is úgy éreztem, hogy ezzel a házassággal én jártam jobban. Végül is Jane éppen olyan, amilyen mindig is szerettem volna lenni. Én hajlamos vagyok csak a tényekre és a logikára hagyatkozni, Jane nyitott, kedves, és olyan empátiával rendelkezik, hogy mindenki nagyon kedveli. Szeret nevetni, és rengeteg barátja van. Az évek során rájöttem, hogy a legtöbb barátom nem más, mint a feleségem barátnőjének a férje, de ez a mi korunkban talán nem is olyan ritka. És még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert Jane mindig igyekezett úgy barátot választani, hogy
közben rám is gondolt, így a baráti vacsorákon mindig van kivel beszélgetnem. Néha úgy érzem, hogy ha nem találkoztam volna vele, úgy élnék, mint egy szerzetes. És még valami: lenyűgöz, milyen játszi könnyedséggel mutatja ki az érzéseit. Ha szomorú, sír, ha vidám, nevet, és semminek nem örül jobban, mint hogyha meglepik egy kedves gesztussal. Ilyenkor gyermeki ártatlansággal reagál, és bár a meglepetés váratlan jellege később elmarad, ő még évek múlva is képes ugyanúgy örülni. Előfordul, hogy amikor látom álmodozni, és megkérdezem, mire gondol, ő tündérien elmesél valamit, amit én már rég elfelejtettem. Be kell vallanom, ezt mindig is nagyon szerettem benne. Miközben ő nagyon is lágyszívű, bizonyos dolgokban sokkal keményebb, mint én. A legtöbb déli nőhöz hasonlóan neki is Isten és a család határozza meg a hitét és az értékrendjét. A világ az ő számára fekete vagy fehér, jó vagy rossz. A nehéz döntéseket ösztönösen hozza meg – szinte mindig helyesen –, míg én gyakran a végtelenségig mérlegelve sem tudom eldönteni, mit tegyek. Az emberismeret adta magabiztosság számomra mindig is nehezen elérhetőnek bizonyult, így ezt nagyon irigylem tőle. Azt hiszem, a köztünk lévő különbségek a neveltetésünkben gyökereznek. Míg Jane egy kisvárosban nevelkedett három testvérével és a szüleivel nagy szeretetben, én Washington D. C-ben nőttem fel, elfoglalt, este hét óra előtt ritkán hazaérő ügyvéd szülők egyedüli gyermekeként. Következésképpen szabadidőm jó részét egyedül töltöttem, és a mai napig a dolgozószobám magányában érzem a legjobban magam. Amint már említettem, három gyermekünk van. Bár nagyon szeretem őket, el kell ismernem: a feleségem érdeme, hogy nemcsak megszülte, de fel is nevelte őket, és ők is az anyjukkal érzik a legjobban magukat. Egyfelől nagyon sajnálom, hogy nem töltöttem annak idején több időt velük, másfelől megnyugtat a gondolat, hogy Jane csodálatosan helyettesített. Úgy tűnik, a gyerekeink kihozták magukból a maximumot, velem ellentétben. Most már felnőttek, külön élnek, és szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy közülük csak az egyetlen fiunk költözött másik államba. A két lányunk gyakran meglátogat bennünket. Ilyenkor a feleségem bekészíti a kedvenc ételüket a hűtőszekrénybe, hogy ha esetleg megéheznének, legyen mit enniük, de ez szinte soha nem fordul elő. Ha eljönnek, órákig beszélgetnek az anyjukkal. Anna, a legidősebb, huszonhét éves. Fekete haja, sötét szeme és tekintete hűen tükrözi komor természetét. Tyúkanyó típus volt, aki tinédzserkorát melankolikus zenék hallgatásával és naplóírással töltötte, szobájába zárkózva. Annak idején igen nagy volt a távolság köztünk; néha napok teltek el anélkül, hogy egy szót is szólt volna a jelenlétemben, és én teljesen magam alatt voltam amiatt, hogy nem tudtam, mivel „érdemeltem” ezt ki. Bármit mondtam, csak sóhajtozott vagy a fejét csóválta, és ha megkérdeztem, mi baja van, csak nézett rám, mint aki a kérdést sem érti. A feleségem ezt kamaszkori sajátosságnak tudta be, aminek ellentmondott az, hogy vele viszont szóba állt a lányunk. Időnként, amikor elmentem Anna szobája előtt, hallottam, ahogy az anyjával pusmognak, és amint észrevették, hogy ott
vagyok, egyből abbahagyták. Később, ha rákérdeztem, miről volt szó, Jane vállat vont, és titokzatos kézmozdulattal azt jelezte, nem tartozik rám. Ugyanakkor, elsőszülött gyermekként, mindig ő volt a kedvencem. Ezt nem szívesen vallottam volna be, de azt hiszem, ő is tudta, és mostanában rájöttem, hogy amikor annyira elutasító volt velem, akkor is jobban szeretett, mint gondoltam. Emlékszem néhány alkalomra, amikor a dolgozószobámban ültem, belemerülve egy szerződésbe vagy végrendeletbe, és ő beosont a szobába. Körbejárt, a könyvespolcokat nézegetve, onnan válogatva, de ha szóltam hozzá, ugyanolyan csendben kisurrant, mint ahogyan bejött, idővel megtanultam, hogy ilyenkor inkább ne szóljak semmit. Előfordult, hogy akár egy órát is eltöltött azzal, hogy nézte, hogyan böngészem a sárga jogi táblázataimat. Ha rápillantottam, zsiványul elmosolyodott, mint aki élvezi ezt a játszmát. Most sem értem ezt jobban, mint akkor, de kevés emlékem egyikeként őrzöm a szívemben. Most a Raleigh News and Observer című újságnál dolgozik, de azt hiszem, valójában regényíró szeretne lenni. A főiskolán is „kreatív írást” tanult, és dolgozatai hűen tükrözték borúlátó természetét. Az egyik, amelyiket olvastam, egy olyan fiatal lány történetét mesélte el, aki azért lett prostituált, hogy beteg édesapját, aki egyébként egyszer molesztálta őt, el tudja tartani. Olvasás közben azon tűnődtem, mit is jelenthet mindez. Jelenleg őrülten szerelmes. Anna, aki minden más kérdésben nagyon megfontoltan és óvatosan tud dönteni, a férfiakat illetően mindig is nagyon válogatós volt. Hál' istennek, Keith jól bánik vele. Ortopéd orvos szeretne lenni, és azzal a fajta magabiztossággal rendelkezik, ami azokat szokta jellemezni, akik az átlagnál több nehézséggel indultak az életben. Jane-től tudom, hogy első randevújukon sárkányt eregetni mentek a Fort Macon melletti tengerpartra. Még ugyanazon a héten Anna elhozta hozzánk bemutatni, és Keith megjelent sportzakóban, frissen zuhanyozva, illatosan. Kézfogásunkkor mélyen a szemembe nézett, és teljesen levett a lábamról, amikor így szólt: – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Lewis! Joseph, a másodszülött gyermekünk, egy évvel fiatalabb Annánál. Mindig „pápá”nak szólított, noha a családban soha senki nem használta ezt a nevet, és egyébként is alig van bennünk valami közös. Magasabb és vékonyabb, mint én, szinte mindenhova farmerben jár, és ha hálaadás napján vagy karácsonykor hazajön, csak zöldséget eszik. Gyerekkorában csendesnek tartottam, de kiderült, hogy, éppúgy, mint Anna, csak velem ilyen hallgatag. Mások gyakran emlegették, hogy jó humora van – én, őszintén szólva, ezt szinte soha nem vettem észre. Ha együtt voltunk, mindig azt éreztem, szeretné megtudni, hogy milyen is vagyok valójában. Jane-hez hasonlóan már gyerekként nagyon empatikus lény volt. Annyira tudott aggódni másokért, hogy ötéves kora óta szinte mindig tövig voltak rágva a körmei, ami azóta is meglátszik az ujjain. Mondanom sem kell, hogy amikor azt javasoltam neki, tanuljon közgazdaságtant, ő – ezt figyelmen kívül hagyva – szociológia szakra jelentkezett. Most egy ütött-kopott, nők számára fenntartott menhelyen dolgozik New York Cityben, de mást nem árul el a munkájáról. Tudom, hogy foglalkoztatják az életem során hozott döntéseim, és ez kölcsönös. A bennünk lévő különbségek
ellenére ő az, akivel úgy tudok beszélgetni, mint ahogy gyerekkoruk óta mindegyik gyermekemmel szerettem volna. Rendkívül intelligens fiú, majdnem maximális pontszámmal érettségizett, érdeklődési köre pedig igen tág: a közel-keleti államok történelmétől a fraktálgeometria elméleti alkalmazásáig minden érdekli. Olykor kíméletlenül őszinte, és, talán mondanom sem kell, ezek a vonásai hátrányosan érintenek engem, amikor vitatkoznunk kell. Előfordul, hogy bosszant a makacssága, mégis ilyenkor érzem igazán, hogy büszke vagyok a fiamra. Legkisebb gyermekünk, Leslie, jelenleg biológiát és élettant tanul Wake Forestben; állatorvosnak készül. Ahelyett, hogy a többi diákhoz hasonlóan ő is hazajönne a nyári szünetben, inkább különórákat vesz, hogy minél előbb tudjon végezni, és délutánonként egy Állatfarm nevű helyen dolgozik. A gyerekeink közül ő a legvidámabb, ráadásul ugyanolyan a nevetése, mint Jane-é. Annához hasonlóan ő is szeretett meglátogatni a dolgozószobámban, bár a legboldogabb akkor volt, ha csak vele foglalkoztam. Kicsi korában szívesen ült az ölemben a fülemet ráncigálva, pár évvel később pedig szívesen jött be vicceket mesélni. A polcaim tele vannak a tőle kapott, általa készített ajándékokkal: gipsz ujjlenyomatok, krétarajzok, makaróni nyaklánc. Ő volt a legszeretetreméltóbb, a nagyszülők is mindig őt köszöntötték, ölelték, csókolták először. Szeretett a díványra gömbölyödve romantikus filmeket nézni. Nem lepett meg, amikor három évvel ezelőtt a középiskolában bálkirálynőnek választották. Nagyon figyelmes is egyben. A születésnapi zsúrjaira mindig mindenkit meg kellett hívni, nehogy valakit megsértsünk. Kilencéves korában egyszer egy egész délutánt töltött azzal, hogy egy, a hullámverésben talált óra tulajdonosát megtalálja a strandon. A gyerekeink közül érte kellett a legkevesebbet aggódnom-, ha hazajön, mindent félreteszek, hogy vele lehessek. Energikussága rám is átragad, és amikor együtt vagyunk, arra gondolok, milyen szerencsés vagyok. Most, hogy mind kirepültek, megváltozott az otthonunk. Ahol eddig zene szólt, ott csend honol; a kamrában, ahol korábban nyolcféle édesített müzli sorakozott, most csak egyféle van, ami állítólag különlegesen gazdag rostban. A gyerekek hálószobáiban itt maradtak a régi bútoraik, ám azzal, hogy a posztereket és a faliújságokat levettük – minden egyéb, rájuk jellemző holmival együtt –, egyik sem különbözik a máiktól. A legszembetűnőbb azonban az, mennyire üres lett így a ház, amely öt személy számára tökéletes volt. De hát ez a dolgok rendje. Emlékszem, abban reménykedtem, hogy talán Jane érzékenységének is ez a nagy változás az oka. Mégis, függetlenül a magyarázatoktól, tagadhatatlan, hogy messzire sodródtunk egymástól, és minél többet gondoltam erre, annál nagyobbnak láttam a kettőnk közötti távolságot. Szerelmespárból – természetes és elkerülhetetlen módon – szülőkké váltunk, de huszonkilenc év után mintha újra idegenként tekintettünk volna egymásra. Csak a megszokás tartott minket össze. Alig volt bennünk valami közös: más időpontban keltünk, más helyen dolgoztunk, és este is külön-külön folytattuk szertartásainkat. Keveset tudtam arról, hogy ő mit csinált napközben, én sem kötöttem az orrára, hogy mivel töltöttem a napot. Nem is emlékeztem már, hogy mikor beszélgettünk bármi olyasmiről, ami újdonságot jelenthetett volna.
Két héttel az elfelejtett évforduló után ez mégis megtörtént. – Wilson, szeretnék beszélni veled! – szólt hozzám egy nap Jane. Ránéztem. A vacsora vége felé tartottunk. Közöttünk az asztalon egy üveg bor. – Igen? – Szeretném meglátogatni Josephet New Yorkban. – Nem jön haza a szünetben? – Addig még van egy pár hónap, és mivel idén nyáron nem is volt itthon, úgy gondoltam, jó lenne meglátogatni őt. Magamban arra gondoltam, hogy talán nem is ártana néhány napra kettesben elutaznunk valahová. Lehet, hogy Jane is erre gondolt. Mosolyogva a szemüvegemért nyúltam. – Jó ötlet – feleltem. – Mióta odaköltözött, nem is voltunk New Yorkban. Jane elmosolyodott, majd a tányérjára pillantott. – Van még valami. – Igen? – Nézd, te olyan elfoglalt vagy mostanában, és tudom, milyen nehezen szabadulsz el. – Azért, azt hiszem, néhány nap szabadságot ki tudnék venni – mondtam, gondolatban átfutva a naptáramat. Nem lesz könnyű, de meg tudom oldani. – Mikor szeretnél menni? – Hát, erről van szó… – Miről? – Wilson, kérlek, hagyd, hogy végigmondjam. – Nagy levegőt vett, hangja fáradtnak tűnt. – Azt próbáltam jelezni, hogy úgy érzem, egyedül szeretnék elmenni hozzá. Egy pillanatig szóhoz sem jutottam. – Most haragszol rám, ugye? – Nem – feleltem gyorsan. – Joseph a fiunk. Hogy haragudhatnék emiatt? – Hogy mutassam, milyen higgadt vagyok, a késemmel egy újabb falat húst kezdtem vágni. – Szóval, mikor szeretnél indulni? – Jövő héten csütörtökön. – Csütörtökön? – Már megvettem a jegyet. Bár még nem fejezte be a vacsoráját, Jane felállt és a konyha felé indult. Láttam, hogy kerüli a tekintetemet, és tudtam, hogy még valamit szeretne mondani, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. A következő pillanatban már egyedül ültem az asztalnál. A mosogató mellett álló Jane arcát csak úgy láttam volna, akkor is csak oldalról, ha odafordultam volna. – Biztosan klassz lesz – próbáltam úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. – Szerintem Joseph is örülni fog. Talán még színházba is el tudnátok menni. – Talán. Joseph programjától függ. Meghallva, hogy folyik a vízcsap, odavittem az edényeimet. Ahogy közeledtem, Jane meg sem szólalt.
– Nagyon szép hétvégének ígérkezik – tettem hozzá. A tányéromért nyúlt, és leöblítette. – Ezzel kapcsolatban még csak annyit… – Igen? – Úgy gondoltam, hosszabb ideig ott maradnék. Éreztem, ahogy a vállam megfeszül. – És mennyi ideig maradnál? Letette a tányéromat a mosogató mellé. – Néhány hétig – felelte. Természetesen nem Jane-t okoltam azért, mert úgy tűnt, vakvágányra futott a házasságunk. Tudtam, hogy nekem nagyobb ebben a felelősségem, még ha nem is tudtam pontosan, miért. Először is, el kell ismernem, hogy soha nem voltam olyan, amilyennek a feleségem szeretett volna, már házasságunk elején sem. Tudom például, hogy szerette volna, ha romantikusabb vagyok, olyan, mint az ő édesapja, aki ebéd után órákig képes volt a felesége kezét fogni, vagy nemegyszer előfordult, hogy munkából hazafelé menet szedett egy csokor virágot. Jane-t már gyermekként elbűvölte szülei romantikus szerelme. Évek múlva hallottam egyszer, amint a húgával, Kate-tel telefonon beszélgetve hangosan azon tűnődött, vajon miért áll olyan távol tőlem a romantika. Nem arról van szó, hogy ne tettem volna rá kísérletet, egyszerűen úgy tűnik, nem sikerült ráéreznem, hogyan kell más szívét megdobogtatni. Én úgy nőttem föl, hogy nem nagyon öleltük-csókoltuk egymást, sőt az érzelmek kifejezése engem kifejezetten zavarba hozott, pláne a gyermekeim jelenlétében. Egyszer beszélgettem erről az apósommal, aki azt javasolta, írjak egy levelet Jane-nek. „írd le pontosan, miért szereted őt.” Ez tizenkét évvel ezelőtt volt. Emlékszem, megpróbáltam megfogadni apósom tanácsát, de amikor a papír fölé hajoltam, nem találtam a megfelelő szavakat. Végül letettem a tollat. Apósommal ellentétben én soha nem szerettem az érzéseimről beszélni. Állhatatos vagyok, megbízható, kétségtelenül hűséges, de a romantika, őszintén szólva, olyan távol áll tőlem, mint a gyerekszülés. Néha elgondolkodom azon, vajon hány férfitársam van ezzel ugyanígy. Amíg Jane New Yorkban volt, mindig Joseph vette fel a kagylót, ha telefonáltam. – Szervusz, papa! – mondta egyszerűen. – Szervusz – feleltem. – Hogy vagy? – Jól. – Egy fájdalmasan hosszú pillanat után megkérdezte: – És te? Egyik lábamról a másikra álltam. – Elég nagy a csend a házban, de megvagyok. – Kis szünetet tartottam. – Anyád hogy van? – Jól. Nem hagyom unatkozni. – Bevásárlás, városnézés? – Az is. De inkább beszélgetünk. Tanulságos. Kicsit haboztam. Tűnődtem, vajon mire gondolhat, de nem folytatta. – Ó! – próbáltam könnyed maradni. – Tudod adni? – Most nem. Elment a zöldségeshez. De pár perc múlva itt lesz, ha szeretnél vele beszélni.
– Nem, köszönöm. Csak mondd meg neki, hogy telefonáltam. Egész éjjel visszahívhat, ha van kedve. – Megmondom neki – ígérte, majd hozzátette: – Papa! Szeretnék valamit kérdezni tőled. – Parancsolj! – Tényleg elfelejtetted a házassági évfordulótokat? Nagy levegőt vettem. – Igen – feleltem. – Elfelejtettem. – Hogyhogy? – Nem tudom. Tudtam, hogy közeledik, de mikor eljött a napja, valahogy kiment a fejemből. Nincs mentségem. – Nagyon megbántottad anyát. – Tudom. A vonal végén kis csend következett. – Tudod, miért? – kérdezte Joseph. Bár nem feleltem, úgy gondoltam, tudom a választ. Egész egyszerűen Jane nem akart úgy járni, mint néhány idősebb házaspár, akiket néha éttermekben láttunk, és akik mindig szánakozásra késztettek bennünket. Félreértés ne essék, az ilyen párok tagjai általában udvariasak egymással, a férj kihúzza a széket vagy lesegíti a kabátot a feleségéről, aki esetleg ajánl valamilyen ételt a férjének, aztán amikor odamegy a pincér, néhány évtizedes tapasztalattal rendelkezve elmondják, ki mit hogyan szeret (például a tojást só nélkül, vagy a pirítós kenyeret több vajjal). Majd, a rendelés leadása után, egy szót sem szólnak egymáshoz. Inkább kortyolgatnak az innivalójukból és néznek kifelé az ablakon, amíg az étel meg nem érkezik. Akkor esetleg pár szót váltanak a pincérrel (mondjuk, rendelnek egy kávét), de ahogy ő elmegy, újra elmerülnek saját gondolataikban. És az egész étkezés alatt úgy ülnek egymással szemben, mint két idegen, aki véletlenül egy asztalhoz került, mintha egymás társaságát élvezni túl nagy erőfeszítést igényelne. Lehet, hogy részemről túlzás, hogy így látom őket, ám néha eltűnődöm azon, miért jutnak ide a házastársak. És mialatt Jane New Yorkban volt, rádöbbentem: talán mi is erre tartunk. Amikor kimentem Jane elé a repülőtérre, igencsak ideges voltam. Furcsa érzés volt, és jólesett látni, hogy egy kicsit elmosolyodott, amikor megjelent az ajtóban és elindult felém. Amikor odaért hozzám, egyből a csomagjaiért nyúltam. – Hogy utaztál? – Jól. Fogalmam sincs, miért szeret Joseph annyira ott lakni. Nagyon forgalmas, és állandóan zaj van. Nem tudnék ott élni. – Akkor örülsz, hogy hazatértél? – Igen. Csak fáradt vagyok. – Gondolom. Az utazások fárasztóak. Rövid ideig csendben voltunk. Átvettem a csomagját a másik kezembe. – És hogy van Joseph? – Jól. Azt hiszem, felszedett néhány kilót, amióta utoljára itthon volt. – Történt esetleg valami érdekes, amit nem említettél a telefonban?
– Nem nagyon. Túl sokat dolgozik, de semmi több. Hangján szomorúságot éreztem, amit nem értettem. Ahogy ez tudatosult bennem, megláttam egy fiatal párt, akik úgy ölelkeztek össze, mint akik évek óta nem látták egymást. – Örülök, hogy hazajöttél. Először röviden, aztán hosszabban rám nézett, majd lassan a csomagok felé fordult. – Tudom, hogy örülsz. Ez volt a helyzet egy évvel ezelőtt. Bárcsak elmesélhetném, milyen gyorsan javult a helyzet Jane utazását követően, de sajnos nem így történt. Minden ugyanúgy folytatódott, ugyanúgy éltük a magunk külön kis életét, és egyik jelentéktelen nap követte a másikat. Jane nem haragudott rám, de egyrészt nem látszott boldognak, másrészt akárhogy szerettem volna, sehogy sem tudtam kitalálni, mit kellene tennem. Úgy tűnt, közöny költözött a szívünkbe, anélkül, hogy én ezt észrevettem volna. Késő ősszel, három hónappal az elmaradt ünneplés után, annyira elkezdtem aggódni a kapcsolatunk miatt, hogy eldöntöttem: beszélek az édesapjával. Noah Calhoun a neve. Ha ismernék őt, azonnal megértenék, miért mentem el hozzá. Ő és a felesége, Allie, a Creekside Szociális Otthonba költöztek tizenegy évvel ezelőtt, házasságuk negyvenhatodik esztendejében. Bár valaha egy ágyban aludtak, Noah ma egyedül alszik, és nem lepődtem meg, amikor nem találtam a szobájában. Látogatásaim alkalmával legtöbbször kint ült a tó partján, egy padon, amit az ablakból láttam. Még távolról is könnyen felismertem, ahogy ősz hajtincsei lobogtak a szélben, görnyedt hátán a Kate által nemrég neki kötött világoskék kardigánnal. Nyolcvanhét éves volt, özvegy, ízületi gyulladásos kezekkel, nem túl jó egészségi állapotban, zsebében nitroglicerin-tablettás fiolával. Prosztatarákban szenvedett, de az orvosok jobban aggódtak a szellemi állapotáért. Néhány évvel ezelőtt leültettek minket, majd mélyen a szemünkbe nézve közölték velünk, hogy képzelődik, és a helyzet egyre rosszabbodik. Én, részemről, ezt nem így éreztem. Nagyon jól ismertem őt, az orvosoknál sokkal jobban. Jane után ő állt a legközelebb hozzám, úgyhogy amikor megláttam ott magányosan üldögélni, szinte fájt a gondolat, hogy mi mindent veszített már el életében. Házassága öt évvel ezelőtt ért véget, de némelyek szerint ez már korábban megtörtént. Allie Alzheimer-kórban szenvedett élete utolsó éveiben. Szerintem ez egy rendkívül alattomos betegség. Egykori egyéniségünk lassú, teljes elvesztése. Mit érünk emlékeink, álmaink nélkül? Látni ezt a folyamatot olyan volt, mintha egy elkerülhetetlen tragédiáról szóló filmet néztünk volna lassítva. Allie-nél tett látogatásaink mind Jane, mind az én számomra nehezek voltak. Jane szerette volna, ha az édesanyja úgy marad meg emlékeiben, amilyen régen volt, és mivel számomra is fájdalmas volt az élmény, soha nem erőltettem, hogy menjen el hozzá. Akárhogy is nézzük, mindez Noah számára volt a legnehezebb. De az egy másik történet. Ahogy elhagytam Noah szobáját, kimentem az udvarra. Az őszi reggel az évszakhoz képest is hűvös volt. A felkelő nap fényében gyönyörűen csillogtak a
falevelek, a levegőben kéményfüst illata érződött. Úgy emlékszem, ez volt Allie kedvenc évszaka. Éreztem, mennyire magányos Noah. szokásához híven éppen a hattyút etette. Ahogy mellé értem, letettem egy szatyrot a földre, benne három vekni csodakenyér. Noah mindig ugyanazokat a dolgokat kérte a holtból, amikor meglátogattam. – Szervusz, Noah! – üdvözöltem. Tudtam, hogy szoríthatnám „apukának” is, ahogy Jane tette az én édesapámmal, de valahogy nem jött a számra, és látszólag ezt ő sem bánta. A hangomat meghallva, Noah felém fordult. – Szervusz, Wilson! Köszönöm, hogy beugrottal. Vállára tettem a kezem. – Jól vagy? – Lehetnék jobban is. – Majd huncut mosollyal hozzátette: – Igaz, lehetnék rosszabbul is. Mindig így köszöntöttük egymást. A padon maga mellé mutatott, hogy hová üljek. Elrévedtem. A víz felszínén úszó lehullott falevelek és a felhőtlen ég ott tükröződő képe olyan látványt nyújtott, akár egy kaleidoszkóp. – Szeretnék kérdezni tőled valamit – szólaltam meg. – Igazán? – kérdezte, majd letört egy darabot a kenyérből és a vízbe dobta. A hattyú lebukott érte, majd nyakát kiegyenesítve lenyelte a falatot. – Jane-ről van szó – tettem hozzá. – Jane – mormolta. – Hogy van? – Jól – bólintottam zavartan. – Valószínűleg később jön majd. – Ez igaz is volt. Az utóbbi években gyakran látogattuk őt: hol együtt, hol külön. Nem tudom, beszélteke rólam a távollétemben. – És a gyerekek? – Ők is jól vannak. Anna írogat, Joseph végre talált egy új lakást Queensben, azt hiszem, közel a metróhoz. Leslie a barátaival a hegyekbe megy a hétvégén. Azt mondta, letette minden vizsgáját. Noah bólogatott, miközben le nem vette a szemét a hattyúról. – Nagyon szerencsés vagy, Wilson. Remélem, tudod, milyen szerencsés vagy, hogy ilyen remek emberré váltak a gyermekeid. – Tudom – feleltem. Elhallgattunk. Arcán mély ráncok ültek, pergamenszerű bőre alatt látszott ereinek lüktetése. Nem volt a közelünkben senki, a hűvös idő miatt már mindenki visszahúzódott az épületbe. – Megfeledkeztem a házassági évfordulónkról – vallottam be. – Igen? – A huszonkilencedikről – tettem hozzá. – Hmm. Hallottam, ahogy mögöttünk zörögnek a száraz falevelek. – Aggódom a kapcsolatunkért – vallottam be végül. Noah rám nézett. Eleinte azt hittem, megkérdezi, miért mondom ezt, de ő csak rám sandított, az arcomat
fürkészte. Majd elfordult, és bedobott egy újabb falat kenyeret a hattyúnak. Halkan, finoman beszélt, bariton hangján, déli akcentussal. – Emlékszel, amikor Allie beteg lett, és én felolvastam neki? – Igen – feleltem, és rám törtek az emlékek. Abból a naplóból olvasott fel neki, amit az otthonba költözés előtt írt. Arról szólt, hogy hogyan kezdődött a szerelmük, és a felolvasások után Allie néha rövid időre teljesen felélénkült, feledtetve ezzel az Alzheimer-kór pusztítását. Az élénk pillanatok rövid ideig tartottak ugyan, sőt a betegség előrehaladtával meg is szűntek, de maga a tény, hogy ez előfordult, elég volt ahhoz, hogy Creekside-ba látogasson néhány szakember, hogy megvizsgálja a jelenséget. Nem kétséges, hogy a felolvasás javított Allie állapotán, de ennek az okát nem sikerült kideríteni. – Tudod, miért csináltam? – kérdezte Noah. Ölbe tettem a kezemet. – Azt hiszem, tudom. Egyrészt, mert javított az állapotán, másrészt, mert megígérted neki. – Igen, így igaz. – Kis szünetet tartott. Hallottam ziháló légzését, a levegő úgy járt a tüdejében, akár egy régi harmonikában. – De nemcsak ezért. Magam miatt is. Ezt sokan nem értették. Bár elhallgatott, tudtam, hogy még nem fejezte be. Vártam. A csendben a hattyú abbahagyta a körözést és közelebb úszott. Hófehér volt, mellkasán apró fekete folttal. Úgy tűnt, egy helyben lebeg a vízen, amikor Noah újra megszólalt. – Tudod, mire emlékszem legszívesebben? Tudtam, hogy arra a néhány napra gondol, amikor Allie megismerte őt, mégis azt mondtam, fejemet rázva: – Nem. – Arra, amikor egymásba szerettünk. Arra emlékszem legszívesebben. Jobb napjaiban olyan volt, mintha minden elölről kezdődne. Elmosolyodott. – Erre utaltam, amikor arra gondoltam, hogy magam miatt is csinálom. Minden alkalommal, amikor felolvastam neki a naplóból, olyan volt, mintha udvarolnék neki, mert néha, de csak néha, újra belém szeretett, ugyanúgy, mint rég. Ez a legcsodálatosabb érzés a világon. Hány embernek adatik meg egyáltalán az, hogy az az ember, akit szeret, újra meg újra belészeret? Noah nem nagyon várt választ erre a költői kérdésre,úgyhogy az ezt követő órát inkább azzal töltöttük, hogy a gyerekekről beszélgettünk. Jane-ről és Allie-ről nem beszéltünk. Távozásom után elgondolkodtam a szavain. Az orvosok aggodalma ellenére Noah elméje teljesen tiszta volt: nemcsak azt tudta, hogy meg fogom látogatni, de azt is kitalálta, hogy miért. És mint igazi déli születésű ember, tanácsot adott nekem anélkül, hogy meg kellett volna erre kérnem. Ekkor döbbentem rá, mit kell tennem.
Második fejezet Újból udvarolnom kell a feleségemnek. Olyan egyszerűnek tűnik, nem? Mi sem könnyebb! Igaz, a mi helyzetünknek volt néhány előnyös oldala: például hogy egy házban éltünk, és három együtt töltött évtized után már nem olyan volt, mintha mindent teljesen elölről kellett volna kezdenünk. Mellőzhettük a családi legendákat, a gyerekkori humoros történeteket, a munkánkkal és az életcéljainkkal kapcsolatos kérdéseket. Ráadásul semmi titkunk nem lehetett már egymás előtt: például nehéz volna eltitkolni a feleségem elől, hogy horkolok. Én pedig tudom, milyen ő, amikor influenzás, vagy hogy milyen a frizurája reggel ébredés után. Ezeket a praktikus dolgokat figyelembe véve azt hittem, hogy Jane újbóli meghódítása viszonylag könnyű lesz: úgy gondoltam, előadom azokat a dolgokat, amiket kapcsolatunk elején – ahogy Noah tette az Allie-nek való felolvasással. Aztán lassan ráébredtem, hogy fogalmam sincs, mit szeretett meg bennem Jane. Bár én felelősségteljes embernek tartottam magam, akkoriban a nők nem ettől jöttek lázba. Az önmagát előtérbe helyező, „laza vagyok” generációhoz tartozom. Jane-nel először 1971-ben találkoztam. Huszonnégy éves voltam, másodéves a Duke Egyetem jogi karán. A legtöbben koromhoz képest komoly diáknak tartottak. Félévente váltották egymást a szobatársaim, mert gyakran égettem éjjel a lámpát, hogy tanulhassak. Évfolyamtársaim jelentős része bulizni járt az egyetemre, amit néha megszakítottak néhány unalmas előadás meglátogatásával. Ezzel szemben én a jövőmet próbáltam építeni. Míg én komolynak tartottam magam, Jane nevezett engem először szégyenlősnek. Egy belvárosi kávéházban találkoztunk egy szombat reggel. November eleje volt, és a Jogi Szemle című lapnál vállalt feladataim miatt különösen nehéz órákat vettem fel az órarendembe. Félve attól, hogy lemaradok a tananyaggal, egy kávéházba mentem, hogy nyugodtan tanulhassak, anélkül, hogy bárki felismerne vagy félbeszakítana. Jane jött oda az asztalomhoz és vette fel a rendelést. Még most is magam előtt látom lófarokba kötött sötét haját, csokoládébarna szemét, olívaszínű bőrét. Égszínkék ruhája fölött sötétkék kötényt viselt, és nagyon meglepett könnyed mosolyával; mintha örült volna, hogy ő szolgálhat ki. Amikor megkérdezte, mit kérek, felfigyeltem az Északkelet-Karolina államra oly jellemző, délies hanghordozására. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd együtt fogunk vacsorázni. Másnap visszamentem, és leültem ugyanahhoz az asztalhoz. Jane elmosolyodott, amikor meglátott. Nem tagadom, jólesett, hogy emlékezett rám. Körülbelül egy hónapig tartottak ezek a hétvégi találkozások. Ez alatt az idő alatt soha nem beszélgettünk, nem kérdeztük meg egymás nevét, de én elég hamar észrevettem magamon, hogy minden lehetséges alkalmat megragadok, hogy a kávéscsészémet újratöltessem. Nem tudom, miért, mindig fahéjillatúnak éreztem őt. Őszintén szólva, fiatalkoromban nem nagyon tudtam mit kezdeni az ellenkező nemmel. Középiskolában sem a sport-, sem a közösségi életben nem vettem részt, pedig ezek voltak a legnépszerűbbek. Viszont nagyon szerettem sakkozni, és az
általam alapított klubnak végül tizenegy tagja lett. Sajnos nem volt köztük lány. Annak ellenére, hogy nem voltam túlságosan tapasztalt, körülbelül fél tucat lánnyal randevúztam az egyetemi évek első időszakában, és igencsak élveztem a társaságukat. De mivel előre elhatároztam, hogy addig nem bonyolódom komolyabb kapcsolatba, amíg az anyagi hátteret nem teremtem meg hozzá, gyorsan el is felejtettem őket Ám a kávéházi látogatásokat követően gyakran kaptam magam azon, hogy a kis lófarkas pincérlányra gondolok, még olyankor is, amikor egyáltalán nem számítottam rá. Óra közben néha elkalandoztam, és láttam magam előtt, ahogy átsétál az előadótermen kék kötényében, ételeket kínálgatva. Ettől zavarba jöttem, de nem tudtam ellene mit tenni. Nem tudom, mi lett volna az egészből, ha Jane nem teszi meg az első lépést. A délelőtt nagy részét a kávéházban, a többi asztaltól felém áramló cigarettafüstben töltöttem tanulással. A hegyekből hideg, kellemetlen eső érkezett. Természetesen volt nálam esernyő erre az eshetőségre. Amikor az asztalhoz lépett, ránéztem, arra várva, hogy újratölti kávéval a csészémet, de észrevettem, hogy a köténye már a kezében van, összehajtogatva, a szalag pedig már nem fogja össze a haját, ami így a vállára omlott – Elkísérnél az autómhoz? – kérdezte, majd hozzátette: – Láttam, hogy van esernyőd, és nem szeretnék elázni. Nem lehetett ellenállni a kérésének, úgyhogy összeszedtem a dolgaimat, és együtt sétáltunk át, a bokáig érő pocsolyákat kerülgetve. Válla a vállamhoz ért, és ahogy átugráltunk az út túloldalára a sűrű esőben, kiabálva elmondta a nevét, és hogy a Meredith Főiskolára jár, ami kifejezetten lányoknak való. Angol szakos, tette hozzá, és tanítani szeretne diplomázás után. Nem tudtam érdemben válaszolni, mert arra összpontosítottam, nehogy elázzon. Az autójához érve azt gondoltam, majd gyorsan beül, de tévedtem. A szemembe nézett, és azt kérdezte: – Nem vagy te egy kicsit szégyenlős? Nem igazán tudtam, mit válaszoljak. Ő észrevehette ezt, mert szinte egyből elnevette magát. – Semmi baj, Wilson. Nekem tetszik, ha valaki szégyenlős. Az, hogy egyből tudta a nevemet, meglephetett volna, de nem így volt. Ahogy ott állt az utcán, és az arcán végigfolyt az eső, én csak arra tudtam gondolni, hogy ő a legszebb lány, akit ismerek. A feleségem ma is gyönyörű. Persze másképpen. A korral egyre szépül. Arcbőre finom, és az egykor bársonyos bőr ma ráncosodik. Csípője, hasa kicsit gömbölyűbb, de még mindig vágyakozással tölt el, amikor vetkőzni látom a hálószobában. Az utóbbi években ritkán szeretkeztünk, és akkor is hiányzott belőle az a tűz, ami régebben annyira jellemző volt. De nemcsak a szeretkezések hiányoztak, hanem a vágy, amit oly régen láttam már Jane szemében, vagy csak egy érintés, egy gesztus, amiből érezhettem volna, hogy ő is ugyanannyira kíván engem, mint én őt. Bármi, amiből érezhettem volna, hogy még jelentek neki valamit. Fogalmam sem volt, hogyan fogjak hozzá a meghódításához. Azt hamar észrevettem, hogy az újra kezdett udvarlás messze nem olyan egyszerű, mint
gondoltam. A korábbi meghittség, amely, azt reméltem, segíteni fog, épp az ellenkező hatással járt. Például a vacsora alatt zajló párbeszédek teljesen szokványosak voltak. A Noah-val történt beszélgetést követően néhány hétig elég sok időt töltöttem a munkahelyemen azzal, hogy gyűjtögettem a témákat, de amikor otthon előhozakodtam velük, mindig erőltetettnek tűntek, és hamar abbamaradtak. Újra meg újra visszatértünk a gyerekekre vagy a cégem ügyfeleire, munkatársaimra. Kezdtem rájönni, hogy kapcsolatunk nem alkalmas arra, hogy újjáéledjen benne a szenvedély. Évek óta a magunk nagyon is különböző életét éltük. Családi életünk kezdetén sok időt töltöttem a munkahelyemen – beleértve az estéket és a hétvégéket is – abban a reményben, hogy később így magasabb beosztásba kerülhetek. Soha nem vettem ki az összes lehetséges szabadságomat. Talán túlságosan is szerettem volna a főnökeimnek, Ambrynek és Saxonnak imponálni, és egyre bővülő családomat is el kellett tartanom, nem kockáztathattam az állásomat. Most rá kellett döbbennem, hogy a munkahelyi sikerek utáni vágy és a természetemből adódó visszafogottság éket vert a családom és közém; tulajdonképpen mostanáig vendég voltam a saját házamban. Míg én a saját világomat építgettem, Jane minden energiáját a gyerekekre fordította. Ahogy az elfoglaltságok és kötelezettségek száma nőtt, annál többször fordult elő, hogy szinte csak elfutott mellettem a nappaliban. Be kell vallanom, hogy évekig gyakrabban vacsoráztunk külön, mint együtt, és bár tudtam, hogy ez így nem jó, semmit nem tettem azért, hogy a helyzet megváltozzon. Valószínűleg hozzászoktunk ehhez az életformához, de ahogy a gyerekek kiléptek az életünkből, légüres térbe kerültünk. És, akaratom ellenére, a helyzet megváltoztatására tett hirtelen kísérletem olyan volt, mintha kanállal próbáltam volna alagutat vájni egy mészkőhegybe. Ez nem azt jelenti, hogy ne próbáltam volna meg mindent az ügy érdekében. Januárban, például, vettem egy szakácskönyvet, és szombat esténként én főztem magunknak a vacsorát; néhány egészen jól sikerült. Amellett, hogy rendszeresen golfoztam, hetente háromszor elmentem sétálni a környékünkön, hogy egy kicsit lefogyjak. Néhány délutánt pedig egy könyvesboltban töltöttem, a „Segíts magadon!” könyvek között, azt kutatva, mit tehetnék még az ügy érdekében. És hogy mi volt a szakember tanácsa a házasságunk rendbetételére? Hogy figyeljek jobban a következő négy dologra: figyelmesség, megbecsülés, ragaszkodás és vonzalom. Igen, gondoltam, ezek jó ötletek, úgyhogy igyekeztem ebbe az irányba fejlődni. Esténként több időt töltöttem Jane-nel, ahelyett, hogy a dolgozószobámban ültem volna, gyakran bókoltam neki, és amikor arról beszélt, mit is csinált aznap, figyelmesen hallgattam, és odaadóan bólogattam, hogy érezze, mennyire figyelek rá. Nem kergettem olyan ábrándokat, hogy ettől majd hirtelen feléled Jane-ben a szenvedély, de nem is rövid távon gondolkodtam. Ha huszonkilenc év kellett ahhoz, hogy eltávolodjunk egymástól, néhány hét erőfeszítés csupán a hosszú visszahódítási folyamat kezdete lehetett. Annak ellenére, hogy a kapcsolatunkban enyhe javulás következett be, a dolog mégis a vártnál lassabban haladt. Tavasz
végén arra a következtetésre jutottam, hogy a mindennapi életünkben bekövetkezett változások mellett szükség lenne valami markánsabb változásra, amiből igazán érezheti Jane, hogy eddig is ő volt, és ezután is ő lesz a legfontosabb ember az életemben. Aztán egy este, a családi album nézegetése közben, támadt egy ötletem. Másnap energiával telten ébredtem, nagy tervekkel. Tudtam, hogy titokban és minden részletre ügyelve kell végrehajtanom őket. Legelőször is béreltem egy postafiókot. Utána, sajnos, kis szünetet kellett tartanom, mert akkoriban kapott agyvérzést Noah. Nem ez volt neki az első, de ez volt a legkomolyabb. Majdnem nyolc hétig volt kórházban, mialatt a feleségem minden energiáját, figyelmét ő kötötte le. Mindennap bent volt nála, és este már túl fáradt és ideges volt ahhoz, hogy észrevegye, mennyire igyekszem rendbe hozni a kapcsolatunkat. Végül Noah visszatérhetett Creekside-ba, és nemsokára újra etethette a hattyút a tavon, de a gondolat, hogy már nem sokáig lesz közöttünk, belénk ivódott. Sok időt töltöttem Jane vigasztalásával. Mindent összevetve, abban az évben ez volt számára a legfontosabb. Talán a kitartásomnak vagy a megelőző hónapokban tett erőfeszítéseimnek köszönhetően, időnként azon kaptam magam, hogy Jane-től kedves visszajelzések érkeznek felém. Bár ez nem volt gyakori, jól megízlelgettem őket, remélve, hogy visszatérőben vagyunk a helyes vágányra. Hál' istennek Noah állapota tovább javult, és augusztus elejére az elfeledett évforduló jegyében zajló év a végéhez közeledett. Majdnem tíz kilót leadtam a reggeli sétáimmal, és kialakítottam azt a szokást, hogy naponta összegyűjtöttem a postaládába érkező leveleket. A munkahelyemen titokban készültem tervem megvalósítására, hogy Jane ne tudjon róla. Valamint a harmincadik házassági évfordulónk körüli időszakra kivettem két hét szabadságot – mint még soha –, hogy Jane-nel lehessek. Szerettem volna minél emlékezetesebbé tenni az ünneplést. Augusztus 15-én, pénteken este – nyolc nappal az évforduló előtt, szabadságom első estéjén – történt valami, amit soha nem fogunk elfelejteni. A nappaliban pihentünk. Én a kedvenc fotelemben Theodore Roosevelt életrajzát olvasgattam, a feleségem egy katalógust lapozgatott. Egyszer csak Anna viharzott be a bejárati ajtón. Abban az időben még New Bernben lakott, de már lefoglalt egy lakást Raleigh-ban, és néhány héten belül szeretett volna beköltözni, hogy csatlakozhasson Keithhez a Duke Orvosi Egyetem első évfolyamán. A hőség ellenére Annán fekete ruha volt. Mindkét fülében két-két fülbevaló, ajka igen sötétre rúzsozva. Addigra már megszoktam egyénisége gótikus árnyalatait, ám amikor velünk szemben leült, újra észrevettem, mennyire hasonlít az anyjára. Elpirult, kezeit összetette, mint aki nyugtatgatja magát. – Anya! Apa! – szólalt meg izgatottan. – Szeretnék mondani nektek valamit. Jane felült és letette a katalógust. Anna hangjából érezte, hogy valami komoly dolog következik. Legutóbb akkor viselkedett így, amikor bejelentette, hogy összeköltözik Keithszel. Tudom, tudom, de hát felnőtt ember! Mit tehettem volna?
– Mondd csak, drágám! – biztatta Jane. Anna rám nézett, utána vissza az anyjára, majd nagy levegőt vett: – Férjhez megyek – jelentette ki végül. Rádöbbentem, hogy a gyerekek dolga a világban az, hogy meglepjék szüleiket, és ez alól Anna sem volt kivétel. Valójában minden, ami a gyerekekkel volt kapcsolatos, mindig valami meglepő dolgot tartogatott. A közhiedelem szerint a házasság első éve a legnehezebb, de a mi esetünkben ez nem így volt. Mint ahogy számunkra a hetedik év sem bizonyult vízválasztónak. Számunkra – leszámítva az elmúlt néhány évet – a gyermekeink születését követő évek voltak igazán nehezek. Van egyfajta tévhit, különösen a gyermekvállalás előtt álló párok között, hogy egy gyermek első éve olyan, mint egy reklám a Hallmark romantikus tévécsatornán: gügyögő gyerekek mosolygós, nyugodt szülőkkel. Ezzel szemben az én feleségem még mindig „utálatos évek”-nek nevezi ezt az időszakot. Persze ezt rejtett gúnnyal közli, ám nem hiszem, hogy szeretné újra átélni ugyanazt még egyszer, velem egyetemben. Az „utálatos”-t Jane így értette: voltak olyan pillanatok, amikor gyakorlatilag mindent utált. Ahogy kinézett, ahogy érezte magát. Utálta azokat a nőket, akiknek nem fájt a melle, akik még mindig belefértek a ruháikba, utálta, hogy zsíros lett a bőre, és utálta a kamaszkora után újra előjövő pattanásokat. De leginkább az alváshiányt gyűlölte, következésképpen semmi nem idegesítette jobban, mint hogyha arról hallott, hogy mások gyermeke a kórházból való hazamenetel után néhány héttel már átaludta az éjszakát. Valójában mindenkit gyűlölt, aki egyhuzamban három óránál többet tudott aludni. Időnként még engem is. Hát szoptatni nem tudtam, és mivel sokáig dolgoztam a munkahelyemen, nem volt más választásom, mint a vendégszobában aludni néha, hogy másnap dolgozni tudjak. Tudom, hogy az eszével megértette, csak ez nem mindig érződött. – Jó reggelt! – mondtam ilyenkor reggel, mikor láttam őt kibotorkálni a konyhába. – Hogy aludt a kicsi? Válasz helyett türelmetlenül sóhajtott, miközben a kávéfőzőhöz tartott. – Sokáig voltál fent? – próbálkoztam. – Te egy hétig sem bírnád. Végszóra a gyerek általában felsírt, Jane összeszorította a fogát, levágta a kávéscsészéjét, és úgy nézett, mint aki nem érti, hogy Isten miért gyűlöli őt ennyire. Idővel megtanultam, hogy ilyenkor jobb nem szólni egy szót sem. Aztán ott van az a tény is, hogy a gyermek születésével teljesen átalakul a házaspár kapcsolata. Már nemcsak férjről és feleségről van szó, hanem anyáról és apáról is, és minden spontaneitás egyből megszűnik. Jó lenne elmenni vacsorázni? Találni kell valakit, aki tud vigyázni a gyerekre. Új színdarab került műsorra? Több mint egy éve egyet sem láttunk. Szabad hétvége? Szóba sem jöhet. Egyszerűen nem volt időnk olyan dolgokra, amik életben tartották volna a szerelmünket: séták, beszélgetések, kettesben eltöltött órák. Mindkettőnk számára nehéz volt. Persze nem arról van szó, hogy az első év maga lett volna a pokol. Amikor megkérdezik tőlem, milyen érzés apának, szülőnek lenni, azt szoktam válaszolni, az
egyik legnehezebb dolog a világon, cserébe viszont megtanulunk feltétel nélkül szeretni. Minden, amit a gyermekünk tesz, kész csodának tűnik. Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor a gyermekeim először rám mosolyogtak, amikor első lépteiket megtapsoltuk és Jane szemébe könny szökött; és nincs csodálatosabb érzés, mint amikor a karunkon alszik el egy gyermek, s mi arra gondolunk, milyen jó, hogy vigyázhatunk rá. Most hirtelen ezek az élmények jutnak eszembe. A kihívások – amelyekről csak higgadtan tudok nyilatkozni – csupán megfoghatatlan, ködös, sokkal inkább az álmok, mint a realitás talaján nyugvó célok. Nincs semmi, ami a gyermekvállaláshoz hasonló élmény lenne, és az egykori nehézségek ellenére boldog vagyok a családommal. Mindössze arról van szó, hogy megtanultam felkészülni a meglepetésekre. .Anna bejelentésére Jane visítva felpattant a kanapéról és megölelte a lányát. Mindketten nagyon kedveltük Keitht. Amikor én gratuláltam és megpróbáltam megölelni, Anna hűvös mosollyal válaszolt. – Ó, drágám, ez csodálatos! – mondogatta Jane. – Hogyan kérte meg a kezed?… Mikor?… Mindent tudni szeretnék!… Hadd nézzem a gyűrűdet! A hirtelen kérdésözön végén láttam, ahogy lefagy a feleségem arcáról a mosoly, amikor Anna rázni kezdte a fejét – Anya, ez nem hagyományos esküvő lesz. Már egy ideje együtt élünk, és egyikőnk sem szeretne nagy felhajtást Nem arról van szó, hogy szükségünk lenne néhány új háztartási gépre. Kijelentése nem lepett meg. Anna, mint említettem, mindig is a maga útját járta. – Ó! – sóhajtott fel Jane, de mielőtt folytathatta volna, Anna megfogta a kezét. – Van még valami, anya. És ez fontos. Óvatosan az anyjára nézett. – Nos, arról lenne szó… Ugye tudod, hogy nagyapa hogy van? Bólogattunk. Anna is közel állt Noah-hoz, csakúgy, mint a testvérei. – Az agyvérzés, és egyebek… Keith nagyon megkedvelte őt, én pedig mindennél jobban szeretem Keitht. Kis szünetet tartott. Jane megszorította a kezét, hogy folytassa. – Nos, addig szeretnénk összeházasodni, amíg viszonylag jól van. Senki nem tudja, mennyi ideje van még hátra. A lehetséges dátumokat figyelembe véve, és azt, hogy Keith néhány héten belül Duke-ba költözik, majd nem sokkal utána én is követem, meg még ki tudja, hogy lesz nagyapa… Szóval arra gondoltunk, nem bánnátok-e, ha… Tekintete elkalandozott, majd Jane-en nyugodott meg. – Igen? – suttogta Jane. Anna nagy levegőt vett. – Arra gondoltunk, hogy jövő szombaton házasodnánk össze. Jane szája tátva maradt. Anna folytatta, láthatóan azért, hogy mindent elmondhasson, mielőtt még közbevághatnánk. – Tudom, hogy akkor lesz a házassági évfordulótok – és természetesen nem baj, ha azt mondjátok, szó sem lehet róla –, de mi mindketten úgy gondoljuk, hogy ezzel fejeznénk ki hálánkat mindazért, amit egymásért – és amit értem – tettetek.
Egyszerű polgári esküvőre gondoltunk, utána családi ebéddel. Ajándékokra sem tartunk igényt. Mit szóltok? Látva Jane arcát, tudtam, mire gondol.
Harmadik fejezet Akárcsak Annáék, Jane és én sem voltunk sokáig jegyesek. A jogi kar elvégzése után társtulajdonos lettem Ambry és Saxon irodájánál, mert Joshua Tundle-t addigra még nem nevezték ki partnerré. Ő – hozzám hasonlóan – szintén társ volt, irodáink az épület halljának két oldalán helyezkedtek el. Pollocksville-ből – egy New Berntől tizenkét mérföldre délre fekvő kis faluból – származott, az Észak-Karolina Egyetemen végzett, és a cégnél töltött első évem alatt gyakran kérdezte, hogy hogyan tudtam megszokni a kisvárosi életet. Bevallottam neki, hogy nem teljesen ilyennek képzeltem. Még egyetemista koromban is úgy képzeltem, hogy – a szüleimhez hasonlóan – nagyvárosban fogok dolgozni; végül abban a városban vállaltam munkát, ahol Jane felnőtt. Miatta költöztem ide, de nem mondhatnám, hogy megbántam a döntésemet. Lehet, hogy New Bernben nincs sem egyetem, sem kutatóbázis, lehet, hogy nem egy nagy hely, karaktere azonban annál inkább van a városnak. Raleigh-től kilencven mérföldre délkeletre, sík területen fekszik tömjénfenyves erdők és széles, lassan hömpölygő folyók között A sós vizű Neuse folyó a város határában kanyarog, színét szinte óránként változtatva: hajnalban metálszürke, napsütéses délutánokon kék, naplementekor barna. Éjjel szénfeketén örvénylik. Az iroda, ahol dolgozom, a központban van, a történelmi városrész közelében. Ebéd után időnként a régi házak között sétálgatok. New Bernt 1710-ben alapították svájci telepesek, így ez Észak-Karolina második legrégibb városa. Amikor idekerültem, rengeteg rozoga, elhagyatott, ódon hangulatú ház volt itt Az utóbbi harminc évben ez megváltozott. Sok új tulajdonos újíttatta fel otthonát régi pompájának megfelelően. Manapság séta közben az az ember érzése, hogy váratlan időutazásban van része. Az építészet rajongói kézi fúvású ablaküvegeket láthatnak, az ajtókon antik rézdíszeket, belül pedig kézzel faragott lambériát, amely remekül illik a fenyőgeszt padlózathoz. Elegáns verandák néznek a keskeny kis utcákra, visszaidézve azokat az időket, amikor az emberek még kiültek kora este a ház elé, hogy magukba szívjanak egy kis friss levegőt. Tölgy- és somfák vetnek árnyékot, tavasszal pedig tengernyi azálea virágzik. Összefoglalva, ez az egyik legszebb hely, amit életemben láttam. Jane a külvárosban nőtt fel egy régi – körülbelül kétszáz éves – ültetvényes házban. Noah a második világháborút követő években újította fel rendkívül gondosan, és – sok más régi házhoz hasonlóan – az idő múlásával a ház patinája csak nőtt. Néha elnézek arrafelé. Munka után, vagy boltba menet, megállok egy pillanatra, néha titokban odamegyek, anélkül, hogy Jane tudna róla. Bár tudom, hogy nem haragudna érte, van valami izgalmas abban, hogy a magam örömére teszem. Egyszerre titokzatos és kedves érzés ez számomra. Mindenkinek vannak titkai, a feleségemnek is. Amikor gyönyörködöm a „birtokban”, azon is gyakran elgondolkodom, vajon mi lehet az ő titka. Titkos útjaimról csupán egy ember tud: Harvey Wellington, a velem egykorú afroamerikai, aki egy kis deszkapadlós házban lakik a szomszédos telken.
Családjának több tagja is lakott ebben a házban a századforduló előtt, és annyit tudok róla, hogy tiszteletes a helyi baptista gyülekezetben. Jane családjából mindenkivel közeli kapcsolatban állt, de amióta Allie és Noah Creekside-ba költözött, kommunikációnk legfőbb formája az, hogy karácsonykor küldünk egymásnak egy-egy üdvözlőlapot. Legutóbb is láttam őt rozoga teraszán üldögélni, de a távolság miatt egyszerűen lehetetlen leolvasni arcáról, mit is gondolhat, amikor engem lát. Ritkán megyek be Noah házába. Noah és Allie elköltözése óta új a deszkapadló, a bútorokat pedig fehér lepedők borítják; úgy néznek ki, mintha halloween-kísértetek lennének. Szívesebben sétálgatok a ház körül, lépdelek a kavicsos úton, andalgok a kerítés tövében, megérintem oszlopait, hátramegyek oda, ahol a folyó hömpölyög. A ház mögött keskenyebb a medre, mint a belvárosban. Vannak pillanatok, amikor a víz teljesen nyugodt, és visszatükrözi az eget. Néha csak megállok a móló mellett, nézem a vízen tükröződő eget, és hallgatom, amint a lágy szellő fejem fölött zörgeti a faleveleket. Időnként azon kapom magam, hogy abban a rózsalugasban álldogálok, amit Noah telepített az esküvője után. Allie mindig szerette a virágokat, és Noah egy háromszintes szökőkút körül koncentrikusan elhelyezkedő, szíveket formázó rózsakertet épített neki, amire a hálószobaablakból lehetett rálátni. Reflektorokat is elhelyezett, hogy sötétben is látni lehessen, amikor virágzik. A hatás lenyűgöző volt. Kézzel faragott lugas vezetett a kertbe. Mivel Allie művész volt, mind a rózsák, mind a rózsalugas megjelentek némelyik festményén, amelyek valamilyen oknál fogva mindig egyfajta szomorúságot is árasztottak, akármilyen szépek is voltak. Manapság a rózsakert gondozatlan, teljesen elvadult, a rácsozat elöregedett, recseg-ropog, de még ma is meghatódom, ha látom. Ahogy a ház felújításába, úgy a kert és a lugas egyedi kiépítésébe is sok energiát fektetett Noah. Gyakran érintem meg a faragásokat, vagy csak bámulom a rózsákat, remélve, hogy ezáltal legalább magamba szívhatok egy kis tehetséget, ami számomra eddig, sajnos, nem adatott meg. Azért járok ide, mert ez a hely különlegesen fontos számomra. Végeredményben itt jöttem rá, hogy szerelmes vagyok Jane-be. Tisztában vagyok azzal, hogy ezáltal szebb lett az életem, de – be kell vallanom – még mindig nem tudom, mindez hogyan történt. Valójában eszembe sem jutott, hogy szerelmes leszek Jane-be, amikor 1971-ben azon az esős napon az autóhoz kísértem. Alig ismertem őt, de ott, az esernyő alatt állva, ahogy láttam elindulni az autóval, hirtelen rádöbbentem, hogy szeretnék vele újra találkozni. Órákkal később, tanulás közben is újra meg újra a fülemben csengtek szavai: – Semmi baj, Wilson – mondta –, nekem tetszik, ha valaki szégyenlős. Képtelen voltam összpontosítani, félretettem a könyvemet és felálltam az asztaltól. Nincs se időm, se kedvem járni senkivel, mondtam magamnak, majd miután körbesétáltam a szobát, rápillantottam kissé zsúfolt órarendemre – és eszembe jutott az a fogadalmam, hogy szeretnék anyagilag független maradni –, úgy határoztam, nem megyek vissza abba az étterembe. Nem volt könnyű, de jó döntésnek tűnt, és eltökéltem, hogy nem gondolok rá többet.
A következő hetet a könyvtárban töltöttem, de nem mondhatnám, hogy nem láttam Jane-t. Minden éjjel azon kaptam magam, hogy újra meg újra lejátszódik előttem rövid találkozásunk: vállára omló haja, hanghordozása, türelmes tekintete ott, az esőben. Minél inkább törekedtem arra, hogy ne gondoljak rá, annál erőteljesebben volt jelen a gondolataimban. Ekkor már sejtettem, hogy elhatározásom nem fog még egy újabb hétig tartani. Szombaton reggel a kulcsaimért nyúltam. Nem azért mentem az étterembe, hogy randevúra hívjam. Sokkal inkább azért, hogy a magam számára bebizonyítsam: csupán pillanatnyi fellángolásról van szó. Átlagos lány, mondogattam magamnak. Amikor megláttam, megállapítottam, hogy nincs benne semmi különös. Mire leparkoltam, ezt már szinte teljesen bemagyaráztam magamnak. Mint mindig, az étterem most is zsúfolt volt. Keresztülvergődtem egy távozó csoporton, hogy a megszokott helyemre ülhessek. Az asztalt nemrégen törölték le, egy papírszalvétával szárazra töröltem, leültem és kinyitottam az egyik tankönyvemet. Lehajtott fejjel éppen lapoztam, amikor észrevettem, hogy közeledik Jane. Amíg oda nem ért, úgy tettem, mintha nem venném őt észre, majd amikor felnéztem, láttam, hogy nem ő az. Helyette egy negyvenes éveiben járó nő állt ott. Kötényében notesz a rendelés felvételéhez, toll a füle mögött. – Hozhatok egy kávét? – kérdezte. Fürge, határozott fellépéséből ítélve évek óta itt dolgozhatott; nem tudom, hogy nem vettem eddig észre. – Igen, köszönöm. – Máris jövök – csiripelte, elém téve az étlapot. Ahogy elfordult, rögtön körbenéztem, és megláttam Jane-t, amint tányérokat visz a konyhából egy jóval távolabb ülő csoporthoz. Egy pillanatig néztem őt, vajon észrevette-e, hogy bejöttem, de annyira a munkájával volt elfoglalva, hogy nem is nézett felém. Abból a távolságból az égvilágon semmi különös nem volt abban, ahogy állt, ahogy mozgott. Megkönnyebbülten sóhajtottam, abban a biztos meggyőződésben, hogy megszabadultam attól a különös rajongástól, amely az utóbbi időben a hatalmába kerített vele kapcsolatban. A kávém megérkezett, leadtam a rendelést. Újra belemerültem a könyvembe, elolvastam egy fél oldalt, amikor meghallottam a hangját: – Szia, Wilson! – Jane volt az. Mosolygott, amikor ránéztem. – Nem láttalak a múlt héten! – folytatta könnyedén. – Már azt hittem, elijesztettelek. Nyeltem egyet, hang nem jött ki a torkomon. Csinosabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Nem tudom, mennyi ideig bámultam, anélkül, hogy megszólaltam volna, de ahhoz elég hosszú ideig, hogy kissé riadtan megkérdezze: – Wilson? Minden rendben? – Igen – válaszoltam, de ennél több nem jutott eszembe. Néhány másodperc múlva zavartan annyit mondott: – Nos… rendben van. Sajnálom, hogy nem láttam, amikor bejöttél. Akkor az én szekciómba ültettelek volna. Te már majdnem állandó vendégemnek számítasz.
– Igen – mondtam újra. Akkor is tudtam, hogy nem ez a legértelmesebb válasz, de ez volt az egyetlen szó, amit akkor a jelenlétében ki bírtam mondani. Ő várt, hátha mondok még valamit. Amikor látta, hogy hiába vár, némi csalódottság látszott az arcán. – Látom, elfoglalt vagy – mondta végül, fejével a könyvem felé bólintva. – Csak gondoltam, idejövök, hogy üdvözöljelek, és hogy megköszönjem neked, hogy a múltkor az autómhoz kísértél. Jó étvágyat kívánok! Már éppen készült elfordulni, amikor képes voltam kitörni a varázslat alól. – Jane! – böktem ki végül. – Igen? Megköszörültem a torkomat. – Talán lesz még alkalom arra, hogy az autódhoz kísérjelek, ha nem is esik az eső. Mielőtt válaszolt volna, végigmért. – Jó ötlet, Wilson! – Esetleg ma valamikor? Jane elmosolyodott. – Rendben. Ahogy elfordult, újra megszólaltam: – És… Jane! Visszafordította a fejét: – Igen? Tudatosult bennem, miért jöttem ide, mindkét kezemet a könyvemre tettem, hogy erőt merítsek egy számomra biztonságot nyújtó világból: – Nincs kedved velem ebédelni a hétvégén? Láthatóan szórakoztatta, hogy ennyi időbe került ezt a kérdést feltennem. – De, Wilson. Nagyon szívesen. Nehéz elhinni, hogy több mint három évtizeddel később itt ülünk, és a lányunkkal a közelgő esküvőjéről beszélgetünk. Anna meglepő bejelentését – hogy minél gyorsabban, minél egyszerűbben szeretne férjhez menni – teljes csend követte. Jane először olyan volt, mint akit áramütés ért, aztán összeszedte magát, elkezdte rázni a fejét és azt mondogatta, csak úgy maga elé: – Nem, nem, nem… Visszatekintve, az ő reakciója aligha volt meglepő. Azt hiszem, egy anya életében az egyik legfontosabb pillanat, amikor a lánya férjhez megy. Egész iparág épült az esküvőkre, és természetes, hogy a legtöbb édesanyának van elképzelése arról, hogyan is kellene lebonyolítani azt. Anna ötlete szöges ellentétben állt azzal, amit Jane szeretett volna a lányai esküvőjével kapcsolatban, és, bár Annáéról volt szó, Jane nem tudta sem a saját hiedelmeit, sem a saját tapasztalatait figyelmen kívül hagyni. Azzal semmi gondja nem volt, hogy Anna és Keith az évfordulónkon óhajt egybekelni – ő mindenkinél jobban ismerte Noah állapotát, Anna és Keith pedig valóban néhány hét múlva elköltözik –, de azzal már nem tudott azonosulni, hogy csak polgári esküvő lesz. Az sem tetszett neki, hogy csak nyolc nap volt a szervezésre, és hogy Anna olyan szerény esküvőt szeretett volna. Amikor a részletek tisztázása elkezdődött, én csendben maradtam. Jane így szólt: – És mi lesz Sloanékkal? Megszakad a szívük, ha nem hívod meg őket! Vagy ott van John Peterson! Évekig tanított zongorázni téged, és tudom, te is mennyire ragaszkodtál hozzá.
– De hiszen úgysem történik semmi különös! – ismételgette Anna. – Keith és én már régóta együtt élünk, a legtöbb ember úgy kezel minket, mintha házasok lennénk. – És mi lesz a fényképésszel? Gondolom, csak szeretnétek néhány képet! – Biztos lesz, aki hoz fényképezőgépet… Vagy te is készíthetsz fotókat. Úgyis készítettél már több ezer fényképet életedben. Ennél a pontnál Jane elkezdte rázni a fejét, és szenvedélyes szónoklatba kezdett, hogy ez a legfontosabb nap Anna életében, amire ő úgy válaszolt, hogy ez így is, úgy is esküvő lesz, még ha felhajtás nélkül is. Nem volt ellenséges a légkör, de egyértelműen megrekedt a beszélgetésük. Az ilyen kérdésekben általában alkalmazkodom Jane-hez, pláne ha a lányainkról van szó, de ebben a pillanatban úgy éreztem, van mondanivalóm, és fölegyenesedtem a kanapén. – Talán van lehetőség a megegyezésre – szóltam közbe. Mindketten rám néztek. – Tudom, hogy a jövő szombati időpont már eldőlt, de mit szólnál hozzá, ha legalább a családon kívül néhány más vendéget is meghívnánk? Segítünk a szervezésben. – Nem tudom, van-e elég időnk erre… – kezdte Anna. – Mindenesetre nincs ellenedre, ha megpróbáljuk? Utána még egy óra hosszáig beszélgettünk, és a végén sikerült néhány dologban megegyezni. Úgy tűnt, hogy Anna meglepően jól reagál a felvetésemre. Ismer egy lelkészt, mondta, és biztos benne, hogy ő elvállalja jövő hétvégére a szertartás levezetését. Jane megkönnyebbült, és boldogabb lett, ahogy az apróbb részletek kezdtek formát ölteni. Ezalatt nemcsak a lányom esküvőjén gondolkoztam, hanem a mi harmincadik évfordulónkon is – remélve, hogy emlékezetes lesz az is. Most, hogy mindkettő egy napra fog esni, tudni véltem, melyik lesz a nagyobb esemény. Jane-nel közös otthonunk a Trent folyó partján áll, amely közel fél mérföld széles ezen a szakaszon. Éjjel néha kiülök a mólóra, és gyönyörködöm a fodrozódó víztükrön visszaverődő holdfényben. Az időjárástól függően, időnként olyan érzésem támad, mintha a folyó külön életet élne. Noah házával ellentétben a mi erkélyünk nem veszi körbe a házat. Ezt már olyan korban tervezték, amikor a légkondicionáló berendezés és a televízió bent tartja az embereket a négy fal között. Amikor először jártunk a házban, Jane kinézett a hátsó ablakon, és azt mondta, hogy ha már nem lehet tornácunk, legalább legyen egy teraszunk. Ez volt az első a sok apró átalakítás sorában, amely hozzájárult ahhoz, hogy a házunkat egyben az otthonunknak is érezzük. Mikor Anna elment, Jane a díványon ülve az üveg tolóajtót bámulta révetegen. Nem tudtam leolvasni az arcáról, mire gondol, ám mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hirtelen felállt és kiment Ráébredve, hogy milyen sokkoló esténk volt, kimentem a konyhába, és kinyitottam egy üveg bort. Jane soha nem ivott sokat, de időnként szívesen megivott egy-egy pohárral. Gondoltam: ma este miért ne tehetnénk ezt meg?
Pohárral a kezemben kiléptem a teraszra. Odakint a békák és tücskök éppen belekezdtek esti koncertjükbe. A hold még nem jött fel, a folyó túloldalán pedig a vidéki otthonok sárga fényei pislákoltak. Támadt egy kis szellő, amitől halkan megszólalt a Leslie-től tavaly karácsonyra kapott szélcsengő. Ettől eltekintve csend honolt mindenütt. A terasz halvány fényében Jane arca oldalról egy görög szoborra emlékeztetett, és újra rá kellett döbbennem, hogy mennyi minden megvan még benne abból a fiatal lányból, akit először megláttam sok-sok évvel ezelőtt. Széles arccsontját, telt ajkait nézve, hálát adtam a sorsnak, hogy a lányaink nem rám, hanem az anyjukra hasonlítanak. Most, hogy egyikőjük férjhez megy, azt hiszem, azt vártam volna, hogy az ő arca is ragyogni fog. Ahogy közelebb húzódtam, döbbenten láttam, hogy Jane sír. Kicsit töprengtem a terasz peremén, vajon én bántottam-e meg valamivel, de mire odafordultam hozzá, Jane észrevette, hogy ott vagyok, és a válla fölött hátrapillantott. – Ó, szervusz! – mondta szipogva. – Minden rendben? – kérdeztem. – Igen – felelte, majd kis szünet után megrázta a fejét: – Vagyis nem. Igazából nem is tudom, mit érzek. Odaálltam mellé, és a pohár bort a korlátra tettem. A nedű olajosan csillogott a sötétben. – Köszönöm – mondta. Ivott egy kortyot, nagyot sóhajtott, majd a folyóra tévedt a tekintete. – Ez annyira jellemző Annára! – bökte ki végül. – Nem is tudom, miért lepődtem meg ennyire, de… Arrébb lépett, a bort is arrébb tette. – Azt hittem, kedveled Keitht. – Kedvelem – bólogatott. – De egy hét nagyon rövid idő! Nem tudom, Anna honnan szedi ezeket az ötleteket. Ha ezt találta ki, miért nem csinálta meg anélkül, hogy bejelentette volna? – Annak jobban örültél volna? – Nem. Haragudtam volna rá. Elmosolyodtam. Jane mindig is őszinte volt. – Csak annyi teendő van – folytatta –, és el sem tudom képzelni, hogyan tudjuk majd megszervezni az esküvőt. Nem mondom, hogy a legelőkelőbb bálteremben kellene lennie, de legalább fényképészre szükség lenne, és talán néhány barátját is meghívhatná. – Nem sikerült ezekben megegyeznetek? Jane elbizonytalanodott, szavait jól meggondolta. – Csak szerintem nem fogja fel, később milyen gyakran eszébe fog jutni az esküvője napja. Úgy tett, mintha nem lenne nagy dolog. – Örökké emlékezni fog rá, akárhogy is sikerül – reagáltam finoman. Jane hosszasan lehunyt szemmel azt mondta: – Ezt te nem értheted. Bár semmi mást nem mondott, tudtam, mire gondol.
Egyszerűen arról van szó, hogy Jane nem szerette volna, ha Anna ugyanazt a hibát elköveti, amit ő. A feleségemet mindig bántotta az, ahogyan megesküdtünk. Én ragaszkodtam hozzá, hogy az egész olyan legyen, amilyen végül lett, és, bár vállalom érte a felelősséget, a szüleim meghatározó szerepet játszottak döntésemben. Ők – a többséggel ellentétben – ateisták voltak, engem is így neveltek. Felnőttként, emlékszem, érdeklődtem a vallás és a misztikus dolgok iránt, amikről néha olvastam, de otthon ezekről a dolgokról soha nem beszélgettünk. Soha nem jött szóba ilyesmi vacsora közben. Néha érzékeltem, hogy különbözöm a szomszéd gyerekektől, de nagyon nem izgattam magam. Ma már másképp gondolkodom. Keresztény hitemet életem legnagyobb ajándékának tartom. Többet nem is akarok erről mondani, de azt meg kell vallanom, hogy – visszatekintve – mindig is hiányzott valami az életemből. Jane-nel töltött éveim ezt be is bizonyították. Szüleihez hasonlóan ő is mélyen vallásos volt, és az ő hatására kezdtem el templomba járni. Ő vette a Bibliát, amit esténként olvasgatunk, és első kérdéseimre is ő adott választ. Mindez azonban csak az esküvőnk után történt. Együttjárásunk éveiben, ha feszültség volt köztünk, az az én hitetlenségem miatt volt, és biztos vagyok benne, néha elbizonytalanodott, hogy összeillünk-e. Azt mondta, hogy ha nem lett volna biztos abban, hogy majd úgyis elfogadom Jézust Megváltómnak, nem jött volna hozzám feleségül. Tudtam, hogy a megjegyzése régi sebet takar, hiszen e miatt a hitetlenség miatt nem volt egyházi esküvőnk. Akkoriban azt gondoltam, képmutatás lenne részemről, ha templomban esküdnénk. Volt még egy oka annak, hogy csak az anyakönyvvezető előtt mondtuk ki a boldogító igent: a büszkeségem. Nem szerettem volna, ha Jane szülei fizetik a szertartást, noha megtehették volna. Ma, szülőként, ajándéknak tekinteném ezt a lehetőséget, de akkoriban úgy gondoltam, nekem kell állnom az összes költséget; ha pedig nem tudok finanszírozni egy alkalomhoz illő szertartást, inkább ne is legyen. Abban az időben nem engedhettem meg nagy felhajtást magamnak. Pályakezdő voltam, jó fizetéssel, de minden fillért félretettem, mert saját lakásra gyűjtöttem. Bár az esküvőnk után kilenc hónappal megvettük első házunkat, már nem hoznék ezért ilyen nagy áldozatot. Megtanultam, hogy a takarékosságnak is ára van, néha nem is kicsi. A mi esetünkben a szertartás kevesebb mint tíz perc alatt véget ért, egy hang imádság el nem hangzott. Én sötétszürke öltönyt viseltem, Jane sárga nyári ruhát, hajába margaréta volt tűzve. Szülei néhány lépcsőfokkal lejjebb álltak, onnan adtak puszit és gratuláltak nekünk. Nászútra Beaufortba, egy furcsa kis szállodába mentünk. Bár Jane-nek tetszett az a kis antik kárpittal bevont ágy, amelyen először szeretkeztünk, csak egy rövid hétvégét töltöttünk ott, mert hétfőn már dolgoznom kellett. Hát fiatal lányként Jane nem ilyen esküvőről álmodozott. Most már tudom. Azt hiszem, valójában olyat szeretett volna, amilyet most Annának javasolt: a gyönyörű menyasszony édesapja oldalán vonuljon be a templomba, hogy – a család és a barátok jelenlétében – Isten színe előtt egy tiszteletes is megáldhassa frigyüket. A ceremóniát követő fogadáson pedig virággal díszített, étellel, süteménnyel megrakott asztalok legyenek, és az ifjú pár ott fogadhassa a számukra legkedvesebb
emberek gratulációit. Talán még zene is lehetne, amire az újdonsült feleség táncolhatna újdonsült férjével, és édesapjával, aki felnevelte őt, a násznép pedig mosolyogva nézné őket. Erre vágyott volna Jane.
Negyedik fejezet Anna bejelentésének másnapján, szombaton reggel, már szinte fullasztó volt a hőség, amikor Creekside-ba megérkeztem. A legtöbb déli városhoz hasonlóan New Bernben is lelassul az élet augusztusban. Az emberek óvatosabban vezetnek, a közlekedési lámpák hosszabb ideig pirosak, mint egyébként, akik pedig sétálni indulnak, csak annyi energiát fektetnek a mozgásba, amennyit feltétlenül szükséges, olyan a látvány, mintha lassított felvételt látnánk. Jane és Anna már korán elmentek otthonról. Miután este bejöttünk a teraszról, Jane leült a konyhaasztalhoz, és összeírta a teendőit. Bár nem voltak illúziói afelől, hogy mindent meg tud egymaga oldani, három oldalt írt tele, napi lebontásban. Jane mindig is jó szervező volt. Legyen szó cserkészalapítvány létrehozásáról vagy egyházi programok szervezéséről, az én feleségem szinte mindig kész önként jelentkezni. Habár időnként úgy érezte, túl sok feladat hárul rá – végül is három gyerek életét is szerveznie kellett –, soha nem mondott nemet egy-egy ilyen felkérésre. Magamban felidéztem, mennyire kimerült volt ilyenkor, és elhatároztam, hogy segítek neki abban, hogy az elkövetkező héten a lehető legkevesebb dolga legyen. A Creekside mögött lévő parkot szögletesre nyírt sövények és azáleabokrok díszítik. Az épületen áthaladva – biztos voltam benne, hogy Noah-t nem fogom a szobájában találni – végigmentem a tóhoz vezető, kanyargós kavicssétányon. Elszomorodtam, amikor megláttam, hogy Noah a hőség ellenére a kedvenc kék kardigánjában van. Csak ő képes ilyen hőségben dideregni. Éppen befejezte a hattyúetetést, ám az állat még mindig ott körözött előtte. Ahogy közeledtem, hallottam, hogy beszél hozzá, de nem értettem, mit mond. Úgy tűnt, a hattyú teljesen megbízik benne. Egyszer Noah azt mesélte, hogy ez a kecses állat néha a lábai előtt pihen, de én ennek még nem voltam szemtanúja. – Szervusz, Noah! – köszöntöttem. Nehezére esett felém fordítani a fejét. – Szervusz, Wilson! – nyújtott kezet. – Köszönöm, hogy beugrottal. – Jól vagy? – Lehetnék jobban is – válaszolta. – Persze rosszabbul is. Bár gyakran jövök ide, néha nyomaszt ez a hely, mert úgy érzem, tele van olyan emberekkel, akikről már lemondtak. Az orvosok és a nővérek azt mondták, hogy Noah szerencsés, mert elég gyakran van látogatója, de sokan egész napos tévénézésbe menekülnek a magány elől, életük alkonyán. Noah még mindig azzal tölti az estéit, hogy verset olvas fel az itt élőknek. Walt Whitman a kedvence, a Fűszálak című kötet most is ott volt mellette a padon. Szinte mindenhová magával viszi, és be kell vallanom, hogy nem értem, miért van annyira oda érte Noah, bár régebben Jane-nel együtt mi is olvasgattuk. Őt figyelve nagyon elkeserítő volt látni, milyen az, ha egy Noah-hoz hasonló férfi megöregszik. Eddig soha életemben nem gondoltam rá ilyen értelemben, de mostanában, ha a lélegzését hallgattam, olyan érzésem volt, mintha egy régi harmonikán fújna át a szél. A tavaszi agyvérzése óta nem tudta használni a bal
kezét. Noah állapota fokozatosan romlik, és ezzel nemcsak én vagyok tisztában régóta, de úgy tűnik, ő is tudja ezt. Nézte a hattyút, én pedig Noah tekintetét követve megismertem az állatot a mellkasán lévő fekete foltról. Engem anyajegyre emlékeztetett, vagy hóban fekvő széndarabra, mintha a természet meg akarná mutatni, hogy semmi sem tökéletes. Az év bizonyos szakaszaiban hattyúk tucatjai úszkáltak a vízen, de ez az egy soha nem ment velük. Láttam őt a vízen ringani még a téli hidegben is, amikor a többi már rég elrepült melegebb éghajlatra. Noah egyszer elmondta nekem, miért marad itt ez az egy, de az orvosok szerint magyarázata egyértelműen bizonyítja, hogy kezdi elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal. Leültem mellé, és beszámoltam neki arról, ami előző este történt Anna és Jane között. Amikor befejeztem, Noah önelégült mosollyal rám nézett. – Jane meglepődött? – kérdezte. – Csodálkozol rajta? – És határozott elképzelése van, mit hogyan szeretne? – Igen – válaszoltam. Elmondtam neki, miket mondott Jane a konyhaasztalnál, mielőtt én elmondtam volna a véleményemet, amire ő nem nagyon volt kíváncsi. A jó kezével Noah biztatóan megpaskolta a térdemet. – És Anna? Ő hogy van? – Jól. Azt hiszem, Jane reakciója nem igazán lepte meg őt. – És Keith? – Ő is. Legalábbis amennyit Annától tudunk róla. Noah bólogatott. – Ők ketten nagyon szép pár! Mindkettő melegszívű. A mi szerelmünkre emlékeztetnek. Elmosolyodtam. – Majd elmondom neki, hogy ez a véleményed. Jó napja lesz. Csendben ültünk, amíg Noah el nem indult a víz felé. – Tudtad, hogy a hattyúk egy életre választanak párt? – kérdezte. – Azt gondoltam, csak hiedelem. – Nem, ez az igazság – folytatta. – Allie annak idején rendkívül romantikusnak tartotta ezt. Számára ez annak volt a bizonyítéka, hogy a világon a legnagyobb ereje a szerelemnek van. Tudtad, hogy mielőtt mi összeházasodtunk, ő valaki mással járt jegyben? Bólogattam. – Gondoltam. Szóval eljött hozzám anélkül, hogy a vőlegényének szólt volna róla, és én kenuval elvittem egy olyan helyre, ahol több ezer hattyú úszkált egy csapatban. Mintha hó borította volna a vizet. Meséltem ezt neked valaha? Ismét bólogattam. Bár nem voltam ott személyesen, a fantáziámban mégis élénken megjelent ez a kép, csakúgy, mint Jane emlékeiben. Gyakran mesélte ezt el teljes áhítattal. – Az volt az utolsó ilyen alkalom – motyogta Noah. – Mindig úszkált néhány a tóban, de olyan sokan, mint azon a napon, soha többé nem voltak már. – Az emlékezésbe belemerülve elhallgatott. – Allie így is szeretett odajárni. Szerette megetetni őket, és mutatta nekem, hogy melyiknek ki a párja. Itt az egyik, ott a másik, mondta. Hát nem csodálatos, hogy mindig együtt vannak? – Noah
összeráncolt szemöldökkel, mosolyogva jegyezte meg: – Azt hiszem, így figyelmeztetett arra, hogy maradjak hűséges. – Nem hiszem, hogy lett volna miért aggódnia. – Nem? – kérdezte. – Szerintem téged és Allie-t egymásnak teremtett az ég. Reménytelen vágyakozással telve elmosolyodott. – Hát igen. De meg is kellett dolgoznunk érte. Nekünk is voltak nehéz időszakaink. Lehet, hogy Allie betegségére, az Alzheimer-kórra gondolt. És sok-sok évvel korábban az egyik gyerekük elvesztésére. Voltak más dolgok is, de erről a kettőről a mai napig nehezére esett beszélni. – Pedig annyira könnyűnek tűnt az egész! – csodálkoztam. Noah fejrázással tiltakozott. – Nem volt ez ilyen egyértelmű. Legalábbis nem mindig. Azok a levelek, amelyeket valaha neki írtam, nemcsak arra emlékeztették, hogy mit éreztem én iránta, hanem az egymásnak tett fogadalmunkra is. Nem tudtam, nem arra akar-e célozni, hogy valamikor nekem is azt javasolta, tegyek én is hasonlóan Jane-nel, de nem szóltam semmit. Inkább előhozakodtam valamivel, amit már régóta szerettem volna megkérdezni tőle. – Allie és te nehezen viseltétek, amikor a gyerekek kirepültek a családi fészekből? Noah egy pillanatra elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Nem tudom, a nehéz-e a legjobb szó rá, de mindenképpen más volt. – Hogy érted ezt? – Először is, nagy lett a csend. Allie a műtermében dolgozott, csak én lófráltam sokat a ház körül. Valószínűleg akkor kezdtem el magamban beszélni, hogy ne érezzem annyira egyedül magam. – És Allie hogyan viselte, hogy a gyerekek elköltöztek otthonról? – Úgy, ahogyan én. Legalábbis eleinte. Hosszú ideig a gyerekekről szólt az életünk, szükségünk volt egy kis időre, amíg ez megváltozott. De amikor megszoktuk, hogy magunkban vagyunk, talán még örült is neki, hogy újra kettesben lehetünk. – Mennyi idő kellett ehhez? – Nem is tudom. Néhány hét? Éreztem, ahogy ellazulok. – Néhány hét? – gondoltam. Noah elkapta a tekintetemet, majd kis szünet után megköszörülte a torkát. – Most, ha visszagondolok rá, biztos vagyok benne, hogy még annyi sem kellett hozzá. Azt hiszem, csupán néhány nap kellett ahhoz, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba. Néhány nap? Erre már nem tudtam megszólalni. Arcát a tenyerébe támasztotta. – Sőt ha emlékeim nem csalnak – folytatta –, nem is néhány nap volt az. Valójában már rögtön azután eljártuk az örömtáncot, hogy Dávid holmiját felpakoltuk a ház előtt álló autóra. Az első néhány perc nagyon kemény volt. Nagyon. Nem is tudom, hogyan éltük túl. Bár mindezt komoly arccal mondta, a szemében észrevettem azt a huncut csillogást.
– Örömtáncot? – kérdeztem. – Igen, örömtáncot. Tudod, milyen az? – Persze hogy tudom. – Valamikor nagyon népszerű volt. – Az elég régen volt. – Miért? Manapság senki nem táncolja már? – Az már egy elfelejtett művészet, Noah. Finoman oldalba bökött. – Azért valld be, hogy sikerült beugratnom téged! – Egy kicsit – ismertem el. Kacsintott egyet. – Nyertem! Egy pillanatig csendben ült, kissé önelégült mosollyal az arcán. Aztán, mivel nem igazán válaszolt a kérdésemre, felemelkedett a padról, és nagyot sóhajtott. – Mindkettőnk számára nehéz volt, Wilson. Amikor elköltöztek, már nemcsak a gyermekeink voltak, de a barátaink is. Mindketten magányosak lettünk, és egy darabig nem nagyon tudtunk mit kezdeni egymással. – Erről soha nem beszéltél. – Soha nem kérdezted – felelte. – Mindkettőnknek hiányoztak, de kettőnk közül Allie-nek volt a nehezebb. Hiába volt festőművész, elsősorban mégiscsak anya volt, így amikor a gyerekek kirepültek, olyan volt, mintha egy darabig nem is tudta volna, ki is ő valójában. Legalábbis egy rövid ideig. Megpróbáltam magam elé képzelni, de nem sikerült. Soha nem láttam Allie-t ilyennek, és nem is tudtam elképzelni. – Hogy lehet az? – kérdeztem. Válasz helyett Noah csendben rám nézett. – Említettem már neked Gust? – kérdezte végül. – Aki meglátogatott, amikor a házat javítgattam. Bólintottam. Annyit tudtam, hogy Gus egy fekete bőrű lelkész, Harvey rokona, akivel néha összefutottam, amikor Noah-t meglátogattam. – Nos, a jó öreg Gus – magyarázta Noah – szeretett nagyot mondani, tudod, minél viccesebbet. Néha kiültünk a tornácra éjszaka, és megpróbáltuk egymást túllicitálni nagyotmondásban, hogy megnevettessük egymást. Volt néhány jó történet, de a legjobb, a legképtelenebb a következő volt. Bár mielőtt elmondanám, meg kell említenem, hogy Gus fél évszázadig élt ugyanazzal a nővel házasságban, nyolc gyerekük született. Ők ketten együtt mindenen keresztülmentek. Szóval egész éjjel meséltünk egymásnak, egyszer csak azt mondta: „Van egy jó sztorim.” Nagyot sóhajtott, és komoly arccal, mélyen a szemembe nézve kijelentette: „Noah, én megértem a nőket.” Noah kuncogott egyet, mintha először hallotta volna ezt. – Arról van szó – magyarázta –, hogy nincs férfi, aki ezt őszintén elmondhatná magáról. Egyszerűen kizárt, így nincs is értelme ilyet mondani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet őket szeretni. És azt sem jelenti, hogy nem kellene velük tudatnunk, mennyire fontosak nekünk. Néztem a tavon a hattyút, amint szárnyaival csapkod, majd rendbe teszi a tollait, miközben hallgattam, mit mesél Noah. Így mesélt nekem Jane-ről az elmúlt évben.
Soha nem adott konkrét tanácsot, soha nem mondta meg, mit tegyek. Ugyanakkor mindig is tisztában volt vele, hogy szükségem van a biztatására. – Azt hiszem, Jane örülne neki, ha olyan lennék, mint te vagy. Szavaimra Noah elmosolyodott. – Nincsen veled semmi gond, Wilson. Teljesen rendben vagy. Amikor hazaértem, az öreg faliórán és a légkondicionáló berendezésen kívül semmi nesz nem hallatszott a házban. Ahogy a nappaliban az asztalra dobtam a kulcscsomómat, azon kaptam magam, hogy a kandalló melletti könyvespolcokat pásztázom a tekintetemmel. Az évek során készült családi fényképek is ott sorakoztak: ahogy farmerban és ingben állunk öten két évvel ezelőtt; egy másik kép a Fort Macon melletti strandon készült, amikor a gyerekek még kamaszok voltak; és még egy közös kép jóval régebbről. Jane által készített fényképek: Anna farsangi ruhában, Leslie pomponlányként, Joseph a kutyánkkal, Sandyvel, aki pár éve hunyt el. Ezenkívül volt még több is, némelyik csecsemőkorukból, és bár nem időrendi sorrendben voltak elrendezve, mégis végigkövethető volt, hogyan nőtt és változott a család az évek múlásával. Középen, pontosan a kandalló felett, egy fekete-fehér fénykép Jane-ről és rólam, az esküvőnk napján. Allie készítette a házasságkötő terem lépcsőjén, művészi érzéke ezen a képen is szembeszökő volt: Jane szépségéhez soha nem fért kétség, és még hozzám is kegyes volt a fényképezőgép lencséje aznap. Mindig is így szerettem volna látni magam az ő oldalán. Érdekes módon azonban, ez az egyetlen kép a polcokon, amelyen Jane-nel kettesben vagyunk láthatók. A fényképalbumokban tucatnyi kép sorakozik, amelyeket a gyerekek készítettek rólunk, de egyik sem került bekeretezésre. Jane többször is felvetette, hogy miért nem készíttetünk egy újabb portrét, de az élet és a munka sodrásában soha nem szenteltem kellő figyelmet ezen kérésének. Csak mostanában tűnődöm el néha azon, hogy vajon miért nem szakítottunk rá soha kellő időt, vagy hogy mit jelenthet ez a jövőnkre vonatkozóan, illetve hogy egyáltalán számít-e ez még. Noah-val folytatott beszélgetésünk a gyerekek elköltözése óta eltelt éveket juttatta az eszembe. Lehettem volna ez idő alatt jobb férj? Ehhez nem fér kétség. Mégis, ahogy visszatekintek, a Leslie kollégiumba távozását követő hónapokban hagytam cserben igazán Jane-t – amennyiben a figyelem teljes hiányát leírhatjuk így. Ahogy visszaemlékszem, valóban, azokban a napokban Jane különösen hallgatagnak és talán búskomornak is tűnt, ahogy üres tekintettel bámult kifelé az üvegajtón, vagy minden cél nélkül a gyerekek régi holmijait válogatta szét. De hát rendkívül sokat dolgoztam abban az évben a cégnél – az öreg Ambry szívinfarktust kapott, és kénytelen volt drasztikusan lecsökkenteni a munkája mennyiségét, sok ügyfelet én örököltem meg tőle. A jelentősen megnövekedett munka, illetve az Ambry betegségéből eredő szervezési gondok kettős terhe alatt, gyakran voltam magam is kimerült és elfoglalt. Amikor Jane egyszer csak elhatározta, hogy felújítja a házat, jó jelként értelmeztem, hogy végre talált magának elfoglaltságot, amivel lekötheti a fölös
energiáit. A munka, érveltem, segít majd neki túltenni magát a gyerekek hiányán. Így megjelentek a kárpitozott kanapék helyén a bőrborításúak, a cseresznyefa kávézóasztalkák és csavart rézlámpák. A nappalit újratapétáztattuk, az új étkezőasztal mellé pedig annyi szék elfér, hogy gyermekeinkkel együtt már jövendőbelijeik is kényelmesen helyet tudnának foglalni körülötte. Jane nagyszerű munkát végzett, mégis be kell vallanom, hogy gyakran kerülgetett szívroham, amikor megérkezett a postával a hitelkártya-forgalmam számlakivonata. Azt is tudtam azonban, hogy jobb, ha nem teszek megjegyzéseket. Miután ezzel is végzett, akkor kezdtük el érzékelni mindketten a házasságunk alapvető problémáit, amelyek már régen nem a megüresedett szülői házról szóltak, hanem arról, hogy milyen házastársakká váltunk az évek során. Mégsem beszélt egyikünk sem a dologról. Mintha attól tartottunk volna, hogy ha hangosan kimondjuk a szavakat, azzal véglegessé tesszük a dolgot, és talán mindketten rettegtünk attól, hogy mi lehet ennek a következménye. Hozzá kell tennem: ez az oka annak is, hogy soha nem fordultunk házassági tanácsadóhoz. Talán régimódinak tűnhet, de mindig kínosnak éreztem idegenekkel megosztani a problémáinkat, és Jane is hasonlóan gondolkozik. Mellesleg úgyis tudom, mit mondana egy tanácsadó: Nem, nem az okozta a problémát, hogy a gyerekek kirepültek a családi fészekből, nem is az, hogy Jane-nek hirtelen rengeteg szabad ideje lett. Ezek inkább csak felszínre hozták a mélyebben rejlő okokat, és a középpontba helyezték azokat. Mégis, mi vezetett idáig? Bármilyen fájdalmas is kimondanom, a valódi gond egyszerűen ártatlan figyelmetlenségből eredt – többnyire a sajátomból, ha teljesen őszinte akarok lenni. Azon felül, hogy a karrieremet mindig a családom szükségletei elé helyeztem, a házasságunk stabilitását is mindig túlságosan magától értetődőnek tekintettem. Végül is a kapcsolatunkban nem voltak komoly problémák, és isten látja lelkemet, soha nem voltam az a típus, mint Noah, aki folyamatosan apró figyelmességekkel árasztotta el a feleségét. Amikor ebbe belegondoltam – ami, bevallom, nem történt meg túl gyakran –, azzal nyugtattam magam, hogy Jane mindig is tudta, milyen ember vagyok, és nem is kell ennél többet tennem. A szerelem azonban – rá kellett jönnöm – több, mint egy szó, amit este lefekvés előtt elmormolunk. A szeretetet tettekkel kell ébren tartani, azzal a fajta odaadással, amivel a mindennapi életben teszünk meg egymásért apróságokat. Most, ahogy a fényképre bámultam, csak arra tudtam gondolni, hogy harmincévnyi ártatlan figyelmetlenség miatt hazugságnak tűnt a szerelmem, és eljött az ideje, hogy lerójam a tartozásomat. Csak névleg voltunk házasok. Már fél éve nem szeretkeztünk, és az a néhány csók, amit váltani szoktunk, már alig jelent valamit számunkra. Bensőmben valami haldoklott, fájt mindarra gondolnom, amit elveszítettünk, és ahogy az esküvői képünkre meredtem, gyűlöltem magam azért, mert hagytam, hogy ez megtörténjen.
Ötödik fejezet – Szervusz! – hallottam a kiáltását. – Az étkezőben vagyok! – válaszoltam. Ahogy belépett és megpillantottam, meglepődve kellett tapasztalnom, milyen remekül néz ki. Miközben az én hajam egyre gyérebb és egyre őszebb, az övé még mindig olyan sötét és dús, mint az esküvőnk napján volt. Néhány tincset a füle mögé téve szokott hordani, a nyakában pedig azt a kis láncot, amelyet még házasságunk első éveiben vettem neki. Mivel házasságunk alatt gyakran igen elfoglalt voltam, őszintén megvallom, nem is tudtam hozzászokni a szépségéhez. – Hűha! Micsoda remek illat! Mit főztél? – Borjúsültet – jelentettem büszkén, miközben töltöttem neki egy pohár bort és a kezébe adtam. Észrevettem,hogy az előző éjjeli idegessége helyett valami olyasféle izgalom lett úrrá rajta, amit már nagyon régen nem tapasztaltam nála. Már most elmondhatom, hogy mind az ő, mind Anna dolgai jól alakultak. Bár nem tűnt fel, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet, most mégis megkönnyebbülten sóhajtottam fel. – Nem fogod elhinni, mi történt ma! – tört ki belőle. – Még ha elmondom, akkor sem fogod elhinni! Ivott egy korty bort, majd a karomba kapaszkodott, hogy el ne essen, amíg kibújt az egyik, majd a másik cipőjéből. Miután elengedett, továbbra is éreztem teste melegét. – Mesélj! Mi történt? – kérdeztem. Lelkesen intett a szabad kezével: – Gyere, menjünk ki a konyhába, amíg elmesélem. Éhen halok! Annyi dolgunk volt, nem volt időnk ebédelni. Mire észrevettük, hogy itt az ideje ennünk valamit, a legtöbb étterem már bezárt, és még úgyis volt néhány hely, ahová el kellett jutnunk, mielőtt Anna elindul hazafelé. Apropó! Köszönöm, hogy készítettél vacsorát! Teljesen elfelejtettem, hogy ma te főzöl, és azt terveztem, hogy – elnézésedet kérve – rendelek valamit. Folyamatosan mesélt, miközben a lengőajtón át belépett a konyhába. Mögötte haladva csodáltam, milyen finoman ringatja a csípőjét járás közben. – Mindenesetre úgy látom, Anna kezdi megszokni a gondolatot. Ma már sokkal lelkesebbnek tűnt, mint tegnap. Jane a válla fölött hátranézett, és csillogó szemekkel így szólt: – Várd ki a végét! Nem fogod elhinni! A konyhapult tele volt a főfogás elkészítéséhez szükséges dolgokkal: borjúszeletek, vegyes zöldség, vágódeszka és konyhakés voltak rajta. Felhúztam egy főzőkesztyűt, hogy az előételt kivegyem a sütőből, és a sütőlapot a tűzhely tetejére helyeztem. – Íme! Meglepetten nézett rám. – Már készen is van? – Szerencsés volt az időzítés – vontam vállat. Jane elvett egy gombát és beleharapott.
– Szóval ma reggel elmentem érte… Hű, ez nagyon finom! – Egy kis szünetet tartva alaposan szemügyre vette a gombát, és jól megízlelte, mielőtt folytatta volna a beszámolót – Szóval először is számba vettünk néhány lehetséges fényképészt – nálam jóval képzettebbeket. Van néhány műterem a belvárosban, de az is biztos, hogy az utolsó pillanatban nem fogunk találni egyet sem. Tegnap éjjel kitaláltam, hogy talán Claire és a fia el tudná vállalni. Fényképészetet tanul a Carteret Főiskolán, és végzés után is ezzel szeretne foglalkozni. Ma reggel felhívtam Claire-t, és megemlítettem neki, hogy lehet, hogy beugrunk hozzá, de Anna kicsit bizalmatlan volt, mert nem látta még a munkáit. A másik ötletem az volt, hátha ismer valakit az újságnál, ahol dolgozik, de Anna szerint az újság helyteleníti az efféle szabadúszó tevékenységet. Röviden: ő maga szerette volna felmérni, van-e valaki, aki ráér erre. Soha nem találod ki, mi történt. – Na, mondd már! Jane bekapta az utolsó gombát, tovább csigázva érdeklődésemet. Ujjai fényesek voltak, amikor egy újabb gombáért nyúlt. – Ez tényleg nagyon finom – lelkesedett. Valami új recept? – Igen. – Bonyolult az elkészítése? – Nem igazán – mondtam vállat vonva. Jane nagy levegőt vett. – Szóval ott tartottam, hogy, ahogy számítottam rá, az első két hely, ahova mentünk, foglalt volt. Aztán elmentünk a Cayton Műterembe. Láttad te valaha Jim Cayton esküvői fotóit? – Hallottam, hogy ő a legjobb fényképész a környéken. – Nagyon tehetséges! – mondta Jane. – Remekül fényképez! Még Annának is tetszettek a képei, pedig tudod, ő milyen. Dana Crowe esküvőjét is ő örökítette meg, emlékszel? Általában hat-hét hónapra előre tele van megrendeléssel, és utána is nehéz elérni. Tehát elég kilátástalannak tűnt. Ám amikor a feleségével beszélgettem – aki a stúdiót vezeti –, elárulta, hogy nemrégen valaki lemondta a megrendelést. Evett még egy falatot, szép lassan. – És véletlenül úgy alakult – mondta lezserül –, hogy a jövő szombaton éppen ráér! Felhúztam a szemöldökömet. – Hát ez igazán fantasztikus! Most, hogy a csúcsponton túljutottunk, Jane gyorsabban kezdett beszélni, hogy a mellékesebb információkat közölje. – Jaj, el sem tudod képzelni, milyen boldog volt Anna! Jim Cayton? Még ha egy évünk lenne a szervezésre, akkor is őt választanám. Talán órákig nézegettük az általuk készített albumokat, hogy ötleteket kapjunk. Egymást kérdezgettük, kinek melyik fajta kép tetszik. Caytonné biztosan azt hiszi, megbolondultunk. Egyik albumot kértük a másik után – ő pedig minden kérdésünkre kedvesen válaszolt. Amikor eljöttünk, alig akartuk elhinni, hogy ilyen szerencsések lehetünk! – Meghiszem azt!
– Azután – folytatta könnyedén – elmentünk néhány cukrászdába. Megint csak több helyre el kellett mennünk, de a torta miatt nem aggódtam. Hiszen azt nem hónapokkal előbb kell megrendelni, igaz? Végül találtunk egy helyet, ahol elvállalták. Nem is képzeltem, hogy annak a pici helynek ilyen óriási választéka lesz. Az esküvői tortáknak egy egész katalógusa volt. Mindenféle méretű tortát készítenek. A méret mellett kiválaszthatjuk, hogy milyen ízű, milyen alakú legyen, milyen díszítést szeretnénk, és így tovább. – Jól hangzik! Az ég felé emelte a tekintetét: – Ó, még a felét sem meséltem el! – Én pedig örültem, hogy ennyire élvezi az egészet. Ritkán fordul elő, hogy a csillagok is alkalmazkodnak az eseményekhez, de ma éjjel ez történt. Jane remek hangulatban volt, és éppen egy romantikus vacsorához készülődtünk. Az élet szépnek tűnt, és ahogy ott álltam azzal az asszonnyal, aki harminc éve a feleségem, hirtelen rádöbbentem, hogy ez a nap akkor sem sikerülhetett volna jobban, ha előre eltervezem. Amíg végeztem a vacsora előkészületeivel, Jane részletesen elmesélte nekem a nap hátralévő részét: hogy milyen tortát rendeltek (emeletes, vaníliaízű, joghurtos), és hogy Cayton számítógéppel korrigál majd minden hibát a fényképeken. A konyhai lámpa meleg fényében megláttam a szeme körül lévő kis ráncokat, együtt töltött éveink lenyomatát – Örülök, hogy minden ilyen jól alakult. És ahhoz képest, hogy az. első napotok volt, egész sokra jutottatok. A konyhát olvasztott vaj illata árasztotta el, a borjúhús halkan sercegett. – Tudom, és hidd el, örülök is neki. De azt még mindig nem tudjuk, hogy hol legyen a szertartás, addig pedig a többi dolog szervezéséhez sem tudok hozzáfogni. Mondtam Annának, hogy akár itt nálunk is tarthatjuk, de nem nagyon rajongott az ötletért. – Ő mit szeretne? – Még maga sem tudja. Valamiféle kerti lehetőségen gondolkozik, ami nem túl hivatalos. – Nem lehet olyan nehéz ilyen helyet találni. – Meg fogsz lepődni: az egyetlen hely, amit el tudnék képzelni, az a Tryon Palace, de nem valószínű, hogy ilyen rövid idő alatt el tudnánk intézni. Nem tudom, egyáltalán rendeznek-e esküvőket. – Hmm…- Tettem egy kis sót, borsot és fokhagymaport a serpenyőbe. – Az Orton-ültetvény is jó hely! Emlékszel? Ott voltunk tavaly Brattonék esküvőjén. Persze, emlékeztem. Wilmington és Southport között félúton, New Berntől majdnem kétórányi autóútra. – Kicsit messze van, nem gondolod? – kérdeztem. – Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb vendég környékbeli. – Tudom. Csak egy ötlet volt. Valószínűleg úgyis foglalt. – És ha keresnénk egy helyet a belvárosban? Egy panziót? Jane a fejét rázta. – Szerintem a legtöbbjük túl kicsi lenne, és nem tudom, hányan rendelkeznek közülük kertkapcsolattal, de azért megpróbálhatjuk. Ha esetleg nem sikerül, majd találunk más megoldást. Legalábbis remélem!
Elmerült gondolataiban. A pultnak dőlt, harisnyás lábát a háta mögött lévő szekrénynek támasztva. Ugyanolyan volt, mint az a fiatal lány, aki rábeszélt, hogy kísérjem az autójához. Amikor másodszor tettem ezt, biztos voltam benne, hogy beül az autóba és elhajt, mint előző alkalommal. Ehelyett ugyanebben a testhelyzetben nekitámaszkodott a vezetőülés felőli ajtónak, majd lezajlott az első igazi beszélgetésünk. Emlékszem, milyen nagy átéléssel mesélt a gyerekkoráról, amit New Bernben töltött, és arra is, hogy ekkor figyeltem fel azokra a tulajdonságaira, amelyeket azóta is szeretek: intelligenciáját és szenvedélyességét, bájos vonásait, valamint azt a felszabadultságot, amivel a világhoz viszonyult. Évekkel később, amikor a gyermekeinket nevelte, ugyanezek a vonásai érvényesültek, és tisztában vagyok azzal, hogy ez az egyik oka annak, hogy ilyen kedves és felelősségteljes felnőttek váltak belőlük. Jane álmodozását egy köhintéssel szakítottam félbe. – Ma meglátogattam Noah-t – mondtam. E szavakat hallva, Jane visszatért a földre. – Hogy van? – Jól. Fáradtnak tűnt, de jó hangulatban volt – Most is a tóparton üldögélt? – Igen. – Majd, hogy a következő kérdést megelőzzem, hozzátettem: – A hattyú is ott volt. Jane összeszorította az ajkát, de, hogy ne rontsam el a hangulatát, folytattam: – Beszéltem neki az esküvőről. – Izgatott volt? – Nagyon – bólogattam. – Azt mondta, nagyon várja. Jane összekulcsolta a kezét. – Holnap kiszaladunk hozzá Annával. Múlt héten nem tudta meglátogatni, és tudom, hogy ő szeretné elmesélni neki az egészet. – Megértően mosolygott. – Apropó! Köszönöm, hogy elmentél hozzá! Tudom, mennyire örül neki. – Tudod, hogy szívesen töltöm vele az időt. – Tudom, de azért köszönöm. A hús is elkészült. Hozzáadtam a marsalabort, a citromlevet, a gombát, a marhahúslevest, az apróra vágott mogyoróhagymát, a felkockázott zöldhagymát, majd egy kis vajat ráadásként, mintegy jutalomként azért, hogy az elmúlt évben sikerült leadnom közel tízkilónyi súlyfelesleget. – Beszéltél már Josephfel vagy Leslie-vel? – kérdeztem. Jane rám pillantott, ahogy kavartam az ételt. Majd elővett egy kanalat a fiókból, és megkóstolta a mártást. – Finom – jegyezte meg, szemöldökét felhúzva. – Mintha meglepődtél volna! – Nem, szó sincs róla. Egész jól belejöttél a főzésbe. Legalábbis a kezdetekhez képest. – Miért? Volt idő, amikor nem ízlett a főztöm? Mutatóujját az állához érintette. – Nos, mondjuk úgy,hogy az égett krumplipüréhez és a ropogós szafthoz speciális ízlés szükségeltetik. Elmosolyodtam, tudtam, hogy igaza van. Első konyhai ténykedéseim nem nevezhetők eget rengető sikernek. Jane bekapott még egy falatot, mielőtt a kanalat a pultra tette. – Wilson? Ami az esküvőt illeti… Ránéztem. – Igen?
– Azt, ugye, tudod, hogy Josephnek nem lesz túl olcsó a jegy, ha az utolsó pillanatban veszi meg? – Persze – válaszoltam. – És a fényképész sem kér kevés pénzt, még ha valakinek a lemondása miatt ér is rá. Bólogattam. – Ezzel én is számoltam. – És a torta is elég költséges lesz. Legalábbis ahhoz képest, hogy csak egy torta. – Semmi gond. Végül is elég sokan leszünk rá, nem? Érdeklődő pillantást vetett rám, láthatóan megdöbbentette a reakcióm. – Hát… csak gondoltam, szólok időben, hogy ne bosszankodj. – Miért tenném? – Azért valld be, hogy nem szoktál neki örülni, ha valamiről kiderül, hogy drágább, mint gondoltad! – Igazán? Jane kacsintott egyet. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! Nem emlékszel, mi történt, amikor a házat újítottad fel? Vagy amikor a szivattyú folyton tönkrement? Felemelt kézzel megadtam magam, játékból. – Rendben van, te győztél! – mondtam. – De ne aggódj! Itt most valami másról van szó. – Felnéztem, tudtam, hogy figyel. – Ha minden pénzünket elköltenénk, akkor is megérné. Jane félrenyelte a bort. Rám meredt. Aztán, egy hosszabb szünet után hirtelen odalépett hozzám, és ujjával megbökte a karom. – Ezt minek köszönhetem? – kérdeztem. – Csak ellenőriztem, hogy valóban a férjem vagy-e, vagy valami csodabogár. – Csodabogár? – Igen. Emlékszel a Testrablók inváziója című filmre? – Hogyne. De ez akkor is én vagyok. – Hála istennek! – mondta Jane színlelt megkönnyebbüléssel. Majd váratlanul rám kacsintott. – Mindenesetre gondoltam, szólok előre. Elmosolyodtam, a szívemet elöntötte a melegség. Mikor is volt utoljára, hogy így együtt nevetgéltünk, viccelődtünk a konyhában? Hónapokkal, esetleg évekkel ezelőtt? Hiába tudtam, lehet, hogy ez csak átmeneti állapot, most végre megcsillant a remény, hogy jó úton haladok. Első randevúnk Jane-nel nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztem. Asztalt foglaltam a város akkori legjobb – és legdrágább – éttermében, a Harper'sben. Ahhoz elég pénzem volt, hogy a vacsorát kifizessem, de azt is tudtam, hogy a hónap hátralévő részében nagyon be kell osztanom a pénzt ahhoz, hogy a többi számlámat is ki tudjam fizetni. Ráadásul szerettem volna még valami aprósággal is meglepni a végén. Meredithben, a kollégiumnál találkoztunk. Az étterem csak néhány percnyi autóútra volt. Első beszélgetésünk olyan volt, mint bármely első randevún: felszínes. Beszélgettünk az iskoláról, hogy milyen rideg, majd én megjegyeztem, milyen jó, hogy mindketten hoztunk magunkkal kabátot. Arra is emlékszem, hogy
megdicsértem a kardigánját, milyen szép, mire ő elmondta, hogy előtte való nap vette. Bár felmerült bennem, hogy a találkozónk miatt vásárolta, nem kérdeztem rá. A turisták miatt nehéz volt parkolóhelyet találni az étterem közelében, így néhány háztömbbel arrébb tudtam csak megállni. Bőven volt még időnk, biztos voltam benne, hogy időben elfoglaljuk majd a helyünket. Miközben sétáltunk az étterem felé, orrunk hegye kipirosodott, és látszott a leheletünk. Néhány kirakatban villogtak a fények. Ahogy elhaladtunk az egyik pizzéria mellett, hallottuk, hogy bentről karácsonyi wurlitzerzene szűrődik ki. Az étteremhez közeledve pillantottuk meg a kutyát. Egy fasorban gubbasztott, sovány volt és piszkos. Reszketett, és bundájából ítélve elég régóta kóborolhatott már. Jane elé álltam, hogy megvédjem, ha esetleg veszélyes lenne a kutya, de ő megkerült engem, és leguggolt hozzá. – Nincs semmi baj – suttogta. – Nem bántunk! A kutya hátrahúzódott az árnyékban. – Nyakörve van – állapította meg Jane. – Szerintem elcsavargott. – Nem vette le a szemét a kutyáról, aki láthatóan óvatos érdeklődéssel szemlélte Jane-t. Az órámra pillantva láttam, hogy már csak pár percünk van, hogy odaérjünk időben. Bár még mindig nem tudtam, hogy veszélyes-e a kutya, én is leguggoltam, és ugyanúgy kezdtem el beszélni az állathoz, ahogyan Jane tette. Ez így ment egy darabig, a kutya egy helyben maradt. Jane tett egy lépést felé, de az állat erre szűkölve eloldalazott. – Fél! – jegyezte meg Jane sajnálkozva. – Mit tegyünk? Nem szeretném, ha itt maradna. Ma éjjel várhatóan fagypont alá süllyed a hőmérséklet! Ha pedig elkóborolt, minden bizonnyal szeretne hazatalálni. Azt hiszem, mondhattam volna bármit. Akár azt, hogy mi megtettük, ami tőlünk telt, akár azt, hogy hívjuk az állatmentőt, vagy hogy jöjjünk vissza vacsora után, és ha még mindig ott van, akkor próbálkozzunk újra. De Jane arckifejezése megtorpanásra késztetett: egyszerre látszott rajta aggodalom és határozottság – kaptam egy kis ízelítőt Jane kedvességéből és a szerencsétlen sorsúak iránt érzett felelősségérzetéből. Ráébredtem, hogy az egyetlen lehetőség az, hogy követem őt mindenben. – Hadd próbáljam meg! – mondtam. Az igazat megvallva, nem nagyon tudtam, mit is csináljak. Soha nem volt kutyám, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy anyám allergiás volt rájuk, de azért – kinyújtott kézzel – suttogni kezdtem neki, ahogy azt filmeken láttam korábban. Hagytam, hogy megszokja a hangomat, és ahogy lassan közeledni kezdtem felé, az állat nem mozdult. Nem akartam megijeszteni, ezért meg-megálltam, hogy legyen ideje megszokni a közelségemet, majd araszoltam tovább. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire olyan közel kerültem hozzá, hogy a kezemet megszagolja. Amikor rájött, hogy nem kell félnie tőlem, megnyalta az ujjaimat. Egy pillanat múlva megengedte, hogy megsimogassam a fejét, én pedig a vállam fölött hátranéztem Jane-re. – Kedvel téged! – állapította meg csodálkozva. Vállat vontam. – Lehet.
Végre sikerült elolvasnom a pórázára írt telefonszámot, Jane bement a szomszédos könyváruházba, hogy felhívja a kutya gazdáját telefonon. Amíg távol volt, én ott maradtam a kutyával, és minél többet simogattam, annál jobban esett neki. Jane visszaérkezése után körülbelül húsz perccel megjött érte a tulajdonos. Harmincas évei közepén járt, és valósággal kiugrott az autóból. A kutya – nagy farkcsóválással – azonnal odaszaladt hozzá. Amikor túl voltak a szokásos üdvözlésen, a férfi hozzánk fordult. – Nagyon köszönöm, hogy felhívtak! Egy hete ment el, és a kisfiam minden este sírva aludt el. El sem tudják képzelni, mennyire boldog lesz! Egyetlen dolgot kért karácsonyra: hogy visszakapja a kutyáját. Jutalmat is ajánlott, de sem Jane, sem én nem voltunk hajlandók elfogadni. Még egyszer megköszönte mindkettőnknek, majd beült az autójába. Ahogy elhajtott, azt hiszem, mindketten arra gondoltunk, hogy sikerült valami jót tennünk. Amikor a motorzaj elcsendesedett, Jane belém karolt. – Érdemes még elmennünk az étterembe? – kérdezte. Az órámra pillantottam. – Fél óra késésben vagyunk. – Talán még meglesz az asztalunk, nem gondolod? – Nem tudom. Nehéz volt helyet kapni. Az egyik tanárom segítségére volt szükségem. – Hátha szerencsénk lesz! Nem volt. Mire odaértünk, az asztalunkat elfoglalták, és már csak háromnegyed tízre volt helyük. Jane rám nézett. – Legalább boldoggá tettünk egy gyermeket – mondta. – Igen. – Nagy levegőt vettem. – Most sem cselekednék másképpen. Egy darabig nézett rám, aztán megszorította a karomat. – Én is örülök, hogy inkább megálltunk, még akkor is, ha lemaradtunk az itteni vacsoráról. Az utcai lámpák fényében szinte földöntúlinak tűnt a szépsége. – Esetleg elmehetnénk még valahova… Félrebillentette a fejét. – Szereted a zenét? Tíz perccel később abban a pizzériában ültünk, amelyik mellett korábban elsétáltunk. Bár gyertyafényes, borozós vacsorát terveztem, végül pizza és sör lett belőle. Ám Jane nem tűnt csalódottnak. Könnyedén társalgott velem, mesélt néhány tantárgyáról, mint például a görög mitológiáról vagy az angol irodalomról. Beszélt meredithi éveiről, a barátairól, és mindenről, ami eszébe jutott. Én leginkább bólogattam, és megfelelő mennyiségű kérdést tettem fel ahhoz, hogy az elkövetkező két órában is legyen miről beszélnie. Teljes őszinteséggel állíthatom, hogy még soha senkinek a társaságát nem élveztem ennyire. A konyhában észrevettem, hogy Jane fürkészve figyel. Emlékeimből visszatérve elvégeztem az utolsó simításokat az ételen, és az asztalra tettem. Helyünket elfoglalva, fejünket lehajtva, elmondtam egy imát, hálát adva Istennek mindazért, amit eddig tőle kaptunk.
– Minden rendben? Néhány perccel ezelőtt nagyon elgondolkoztál valamin – jegyezte meg Jane, miközben szedett egy kis salátát a tálkájába. Mindkettőnknek öntöttem egy kis bort. – Nos, felidéztem az első randevúnkat. – Tényleg? – állt meg a villája a levegőben. – Hogyhogy? – Nem is tudom – toltam közelebb hozzá a poharát. – Te emlékszel még rá egyáltalán? – Hogyne emlékeznék! – dorgált meg. – Röviddel a karácsonyi szünet előtt volt. Úgy volt, hogy a Harper'sbe megyünk vacsorázni, de útközben találtunk egy kóbor kutyát, és lekéstük a helyfoglalást. Így a közelben lévő kis pizzériában ettünk. Aztán… Rám sandított, próbálta pontosan felidézni a történteket. – Beültünk az autóba, és elmentünk a Havermill útra, hogy megnézzük teljes karácsonyi pompájában, igaz? Ragaszkodtál hozzá, hogy szálljunk ki egy kicsit sétálni, még ha fagyos is az idő. Az egyik üzlet felépíttette Télapó-falvát. Amikor odaértünk, a Télapónak öltözött ember átadta nekem azt az ajándékot, amit te szántál nekem karácsonyra. Bizony, elképesztő, mennyi minden történt az első randevúnkon. – Arra emlékszel még, hogy mit kaptál tőlem? – Hogy is felejthetném el? – grimaszolt. – Egy esernyőt. – Jól sejtem, hogy nem voltál tőle elájulva? – Hát… – emelte magasba a kezeit – ezek után hogyan csábíthattam volna el más férfiakat? Akkoriban az volt a trükköm, hogy odakísértettem magam az autómhoz. Biztos tudod, hogy Meredithben csak tanárok és portások képviselték az erősebb nemet. – Ezért kaptad! Tudtam, hogy ez a módszered! – Honnan tudtad volna – válaszolta önelégült mosollyal. – Én voltam az első lány, akivel randevúztál! – Nem igaz! Nem te voltál. Huncut szemekkel folytatta: – Jó, jó. Akkor az első, akit megcsókoltál! Ez igaz volt, de megbántam, hogy elmondtam neki, mert ezt nagyon megjegyezte, és hasonló pillanatokban mindig előhozza. Saját védelmemben még annyit hoztam fel: – Nem értem rá ilyesmire, a jövőmet építgettem. – Gátlásos voltál. – Megfontolt voltam. Nagy különbség! – Nem emlékszel? Vacsora közben vagy az autóban alig szólaltál meg! Akkor is csak a tanulásról tudtál beszélni! – Másról is! Azt is megjegyeztem, hogy tetszik a kardigánod, igaz? – Nagy dolog! – kacsintott. – Szerencséd volt, hogy olyan türelmes voltam veled. – Igen. Ez igaz – értettem vele egyet. Úgy mondtam ezt, ahogyan tőle is szerettem volna hallani. Észrevette, és elmosolyodott.
– Tudod, mi volt a legemlékezetesebb számomra abban az estében? – folytattam. – A kardigánom? El kell ismernem, a feleségemnek mindig is jó humora volt. Elnevettem magam, de aztán folytattam: – Nagyon tetszett, ahogy megálltál a kutya miatt, és addig nem nyugodtál, amíg nem bizonyosodtál meg róla, hogy biztonságban van. Ebből tudtam, hogy helyén van a szíved. Megesküdnék rá, hogy ennél a pontnál elpirult, ám ő gyorsan felkapta a borospoharát, hogy ne lássam. Mielőtt reagálhatott volna, más témába kezdtem. – Szóval Anna kezd már ideges lenni? – kérdeztem. Jane megrázta a fejét. – Egyáltalán nem. Semmiféle izgalom nem látszik rajta. Szerintem úgy gondolja, hogy majdcsak lesz valahogy, ahogy ma is megoldódott a fényképek és a torta ügye. Ma reggel, amikor megmutattam neki a teendők listáját, csupán annyit mondott: – Azt hiszem, itt az ideje, hogy nekilássunk, ugye? Bólogattam. Láttam magam előtt Annát, ahogy ezt mondja. – Mi újság a barátokkal? És a tiszteletessel? – érdeklődtem. – Állítólag tegnap este felhívta őt, és azt mondta, szívesen vállalja. – Remek. Egy gonddal kevesebb. – Hmm – Jane elhallgatott. Tudtam, hogy a következő hét teendőire gondol. – Azt hiszem, szükségem lesz a segítségedre – mondta végül. – Mire gondolsz? – Neked, Keithnek és Josephnek szmokingokat kellene szerezni. És apának is… – Semmi akadálya. Jane felállt a székéből. – Annának is ki kellene találnia, kiket szeretne meghívni. Nincs idő arra, hogy meghívókat küldjünk szét, úgyhogy valakinek majd telefonon kell meghívni a vendégeket. És mivel én egész nap Annával rohangálok, te pedig itthon leszel… Feltettem a kezemet. – Szívesen elintézem. Holnap nekilátok. – Tudod, hol van a telefonlista? Ez az a fajta kérdés, amit már megszoktam az évek során. Jane régóta meg van győződve róla, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen képtelen vagyok megtalálni a házban. Abban is teljesen bizonyos, hogy amikor időnként rossz helyre teszek valamit, utána rajta kérem számon, hogy hová is tettem. Szeretném megjegyezni, hogy mindezért nem mindig teljes mértékben engem terhel a felelősség. Igaz, hogy nem tudom minden egyes holmiról, hogy hol van a pontos helye a házban, mégis úgy érzem, hogy ez inkább rendszerezési hibából ered, mintsem az én hiányosságomból. A feleségem logikája szerint a zseblámpa helye valamelyik konyhafiókban van, az enyém szerint a kamrában, ahol a mosó- és a szárítógépet is tartjuk. Következésképpen egyik helyről vándorol a másikra, és, mivel én sokat vagyok az otthonomtól távol, egyszerűen nem tudom nyomon követni, mi hová kerül. Ha például a kocsikulcsomat leteszem a pultra, úgy gondolom, majd ott meg is találom, ha szükségem lesz rá. Ehelyett Jane úgy gondolja, biztosan a bejárat
melletti kisszekrényben fogom keresni. Ami a telefonszámlistát illeti, természetesnek tűnt számomra, hogy a telefon alatti fiókban van. Oda tettem legutóbb, miután használtam. Éppen szólni akartam Jane-nek, ám ő megelőzött. – A polcon van, a szakácskönyvek mellett. Ránéztem. – Hát persze. Ez a könnyed hangvétel köztünk csak addig tartott, míg befejeztük a vacsorát, és elkezdtük leszedni az asztalt. Aztán lassan, szinte észrevétlenül, a viccelődős szópárbaj hétköznapibb párbeszéddé csendesedett közöttünk, hosszabb szünetekkel megszakítva. A konyha rendbetétele közben már szokványos beszélgetést folytattunk, amelyben a leghangosabb zajt nem mi, hanem a tányérok csörömpölése jelentette. Nem tudom, mi történhetett, talán kifogytunk a témákból. Újból megkérdezte, hogy mi volt Noah-nál, én pedig elmondtam ugyanazt, amit korábban. Később a fényképészről beszélt, de félúton megállt, mert rájött, hogy erről egyszer már beszámolt. Mivel egyikőnk sem beszélt még sem Josephfel, sem Leslie-vel, erről nem volt mit mondani. A munkát illetően pedig, mivel éppen szabadságon voltam, nem volt spontán közölnivalóm. Érezni kezdtem, hogy az estére jellemző jó hangulat kezd elmúlni, és nem szerettem volna, ha bekövetkezik az, ami elkerülhetetlennek látszott. Elkezdtem törni a fejemet valamin, bármin! Végül megköszörültem a torkomat. – Hallottál a wilmingtoni cápatámadásról? – kérdeztem. – A múlt hetire gondolsz? Arra a lányra? – Igen – feleltem. – Arra. – Már meséltél róla. – Tényleg? – Múlt héten. Felolvastad az újságcikket. Elmostam kézzel a borospoharát, majd elöblítettem a szűrőedényt. Hallottam, ahogy a szekrényben matat. – Micsoda szörnyűség! Éppen a nyaralás kezdetén – tette hozzá. – A családja még ki sem pakolt az autóból! A tányérokon volt a sor, amikről a maradékot a mosogatóba kapartam. Felnyitottam a szemetest, akkora robajjal,hogy visszhangja megtörte a ránk telepedő csendet. Amikor elült a zaj, betettem a tányérokat a mosogatógépbe. – Gyomláltam ma egy kicsit a kertben – mondtam. – Azt hittem, hogy néhány napja már megcsináltad. – Igen. Bepakoltam az edényeket, és elmostam a salátaszedő kanalat. Kinyitottam, majd elzártam a csapot, kihúztam, majd betoltam a mosogatógép rácsát. – Remélem, nem voltál túl sokat a napon! Azért kérdezte ezt, mert az édesapám is autómosás közben kapott szívinfarktust hatvanegy éves korában. Ez a fajta halál gyakori volt a családomban, tudtam, hogy emiatt aggódik Jane. Bár ekkoriban már inkább barátok voltunk, mint szeretők, én mégis biztos voltam benne, hogy mindig törődni fog velem. A gondoskodás a vérében volt, és lesz mindig is.
Testvérei is mind ilyenek, amit Noah-nak és Allie-nek köszönhetnek. Az ölelés, a nevetés volt náluk otthon a legfontosabb, sokat viccelődtek, soha nem feltételeztek rosszat a másikról. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon milyen ember lett volna belőlem, ha az ő családjába szülétek. – Holnapra is hőséget mondanak – zökkentett ki Jane. – Azt mondták a hírekben, hogy 35 fok is lehet – tettem hozzá. – Ráadásul magas lesz a levegő páratartalma is. – Harmincöt fok? – Annyit mondtak. – Az nagyon meleg. Jane a hűtőbe tette a maradékot, miközben én letöröltem a pultot. A korábbi meghittség után a semmitmondó párbeszéd kiábrándító volt. Jane arcáról ítélve ő is csalódott volt, hogy így visszatértünk a szokásos kerékvágásba. Megpaskolta a ruháját, mint aki szavakat keres a zsebében. Végül nagy levegőt vett, és erőltetett mosollyal annyit mondott: – Azt hiszem, felhívom Leslie-t. – Nem sokkal ezután ott álltam a konyhában magamra hagyva, és azt kívántam, bár lennék valaki más. Teljesen elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy van-e még remény az újrakezdésre. Az első randevúnkat követő két hétben összesen ötször találkoztunk, mielőtt ő hazautazott volna New Bernbe, a karácsonyi szünetre. Két alkalommal együtt tanultunk, egyszer elmentünk moziba, és kétszer sétáltunk a Duke Egyetem területén. Az egyik sétánk különösen emlékezetes volt. Borongós nap volt, egész délelőtt esett, és szürke fellegek borították be az eget, mintha a nap már lemenőben lett volna. Vasárnap volt, két nappal a kutyamentés után, és az egyetem területén sétálgattunk az épületek között. – Milyenek a szüleid? – kérdezte. Tettem néhány lépést, mielőtt válaszoltam volna. – Jó emberek – feleltem végül. Jane azt hitte, hogy folytatom, de amikor nem tettem, könyökével gyengéden oldalba bökött. – Ennyi? Tudtam, hogy így próbálja oldani a gátlásaimat, és bár nem mondhatnám, hogy rajongtam az ötletért, azt is tudtam, hogy addig fog – finoman és kitartóan – piszkálni, amíg ezt el nem éri. Az átlagnál szellemesebb volt, és az emberekhez is értett. Különösen hozzám. – Mit mondjak még? Átlagos szülők. Kormányhivatalban dolgoznak, majdnem húsz évig laktak egy bérházban Dupont Circle-ben. Ez a központban van, ahol felnőttem. Szerintem gondolkoztak azon, hogy vesznek egy házat a kertvárosban néhány évvel ezelőtt, de egyiküknek sem volt kedve az ingázáshoz, úgyhogy maradtunk, ahol voltunk. – Hátsó kertetek volt? – Nem. Illetve, volt egy szép kis udvar, ahol a téglák között időnként kinőtt a gaz. Elnevette magát. – Hol találkoztak a szüleid?
– Washingtonban. Mindketten ott cseperedtek fel, és egy munkahelyen, a szállítmányozási osztályon dolgoztak. Úgy tudom, egy darabig ugyanabban az irodában dolgoztak, de többet nem tudok. Soha nem meséltek nekem erről többet. – Mi a kedvenc időtöltésük? Megfontoltam a válaszomat, miközben felelevenítettem, ami erről eszembe jutott – Anyám leveleket ír a Washington Post szerkesztőségének. Azt hiszem, szeretné megváltani a világot. Mindig az elnyomottak oldalán áll, és persze mindig tele van ötletekkel, hogy hogyan lehetne a világot jobbá tenni. Hetente egy levelet muszáj megírnia. Nem mind kerül nyomtatásba, de amelyik igen, azt kivágja és beragasztja egy újságcikkgyűjteménybe. Apám pedig… ő nagyon magának való. Leginkább üvegek belsejébe épít hajókat. Az évek során biztosan készített már vagy több százat, és amikor már nem volt több hely a polcokon, akkor iskoláknak ajándékozta őket, hogy állítsák ki a könyvtárban a műveit, amiket a gyerekek nagyon szeretnek. – Te is készítesz ilyeneket? – Nem. Csak az apám menekült ebbe. Annyira nem tartotta fontosnak, hogy megtanítsa nekem. Úgy vélte, nekem kell kitalálnom, mivel töltöm legszívesebben a szabad időmet. De nézhettem őt, hogyan dolgozik, ha nem nyúltam semmihez. – Milyen szomorú. – Engem nem zavart – tiltakoztam. – Nem tudtam, hogy másképpen is lehetne élni, és érdekesnek találtam a dolgot Csendesnek, de érdekesnek. Nem sokat beszélt munka közben, de jó volt vele együtt lenni. – Fogócskázott vagy biciklizett veled valaha? – Nem. Nem nagyon szeretett kimenni a házból. Csak a hajók érdekelték. Jó lecke volt nekem türelemből. Lehajtotta a fejét, saját lépteit nézte, és én tudtam, hogy most a saját gyerekkorával hasonlítja össze az enyémet. – És egyedüli gyermek vagy? – folytatta a kérdezősködést. Bár erről még soha senkinek nem beszéltem, azon kaptam magam, hogy szeretném neki elmesélni, miért. Szerettem volna, ha mindent megtud rólam. Anyámnak nem lehetett több gyermeke. Az én születésem során majdnem elvérzett, és túl kockázatos lett volna egy újabb szülés. – Sajnálom – mondta szomorúan. – Azt hiszem, ő is bánkódott emiatt. Ennél a pontnál értünk oda az egyetemi kápolnához, ahol megálltunk egy pillanatra, hogy megcsodáljuk azt az építészeti remekművet. – Ez volt az első alkalom, hogy egyhuzamban hosszabb ideig meséltél magadról nekem – jegyezte meg. – Azt hiszem, még soha senkinek nem mondtam el ennyit magamról. A szemem sarkából láttam, ahogy a füle mögé igazítja egyik hajtincsét. – Azt hiszem, most már kicsit jobban értelek. Elbizonytalanodtam. – És az jó?
Válasz helyett Jane felém fordult, és rájöttem, hogy már tudom a választ. Gondolom, illene tudnom pontosan, hogy mi hogyan történt, de igazság szerint az ezután következő pillanatok kicsit összemosódnak az emlékeimben. Hirtelen a keze után nyúltam, a következő pillanatban pedig már gyengéden magamhoz húztam őt. Először kicsit riadtnak tűnt, de amikor észrevette, hogy arcom közeledik az övéhez, becsukta a szemét, átengedve magát az én akaratomnak. Hozzám bújt, és ahogy ajka az enyémhez ért, tudtam, hogy első csókunkra örökké emlékezni fogok. Hallottam, ahogy Jane Leslie lányunkkal beszél telefonon, és arra gondoltam, hogy még mindig ugyanolyan, mint az a lány, akivel azon a napon az egyetem területén sétálgattam. Hangja megtelt élettel, a szavak szabadon áramlottak belőle; úgy nevetett, mintha Leslie ott lett volna a szobában. A másik szobában a kanapén ülve, fél füllel hallgatóztam. Régen Jane-nel órákig sétálgattunk és beszélgettünk, de most, úgy látszik, mások vették át a szerepemet. A gyerekekkel soha nem volt kérdéses, hogy miről is beszélgessenek. Akkor sem volt ez gond, amikor az apjához ment látogatóba. A baráti köre elég nagy volt, velük is gyakran találkozott. Kíváncsi vagyok, mit szólnának, ha egy átlagos estét eltöltenének velünk. Csak nekünk van ilyen problémánk? Vagy minden hosszú házasságban elkerülhetetlen, hogy ez előforduljon? Fájt a felismerés, hogy mihelyst abbahagyja a telefonálást, a könnyedsége abban a pillanatban el fog szállni. Viccelődés helyett majd közhelyeket mondunk egymásnak, a varázslat elmúlik, én pedig irtózom attól, hogy újra az időjárásról beszélgessünk. De mit lehet tenni? Ez a kérdés foglalkoztatott. Egy órán keresztül mérlegeltem a kétfajta házasságot, és pontosan tudtam, melyiket választanám szívesebben, melyiket érdemelnénk meg – szerintem – jobban. A háttérben hallottam, hogy Jane kezdi befejezni a csevegést Leslie-vel. Vannak jelek, amelyekből tudni lehet, hogy egy beszélgetés a végéhez közeledik, és én már tudtam, hogy Jane esetében melyek ezek, csakúgy, mint a magaméban. Nemsokára hallani lehet majd, mennyire szereti a lányunkat, szünet következik, amikor ugyanezt elmondja neki Leslie is, aztán elbúcsúznak. Ezt felismerve hirtelen elhatároztam, hogy megragadom a lehetőséget: felálltam a díványról és felé fordultam. Most odamegyek hozzá, mondtam magamban, megfogom a kezét, ahogy tettem azt a Duke-kápolnánál, mire ő persze nem érti majd, hogy miért teszem ezt – úgy, mint ott –, közelebb húzom magamhoz, megérintem az arcát, lassan becsukom a szemem, és amikor ajkam az ajkához ér, ő rádöbben, hogy ilyen csókot még soha nem kapott tőlem. Egyszerre lesz újszerű és ismerős, szerető és sóvárgó, és mindez ugyanilyen szenvedélyt fog kiváltani belőle. Azt gondoltam, ez lesz új életünk kezdete, éppúgy, ahogy annak idején az első csók volt. Láttam az egész jelenetet magam előtt, majd nemsokára hallottam, ahogy búcsúzkodnak és Jane leteszi a kagylót. Eljött az én időm! Összeszedtem minden bátorságomat, és elindultam felé.
Háttal állt nekem, keze még a telefonon pihent. Elmerengett egy pillanatra, a nappali ablakán kifelé bámulva nézte a kinti szürkületet, ő a legnagyszerűbb ember, akit ismerek; ezt szerettem volna megmondani neki a csók után. Egyre közelebb értem hozzá. Már majdnem mellette voltam, elég közel ahhoz, hogy érezzem az ismerős parfüm illatát. Éreztem, hogy egyre gyorsabban ver a szívem, ám amikor elérkezett a pillanat, hogy megfogjam a kezét, hirtelen újra felemelte a kagylót. Határozott, gyors mozdulatokkal lenyomott két gombot. Gyorshívás volt, és azonnal tudtam, hogy kit hív. Amikor Joseph felvette a telefont a vonal túlsó végén, lelombozódva kullogtam vissza a kanapéhoz. A következő közel egy órában a lámpa alatt ültem, ölemben Roosevelt életrajzával. Bár engem kért meg, hogy hívjam fel a vendégeket telefonon, miután Josephfel befejezte a beszélgetést, ő maga tette ezt meg a családhoz legközelebb álló személyekkel. Érthető volt, hogy ennyire belelkesedett, ám ennek az lett az eredménye, hogy csak este kilenc után nyílt lehetőségünk arra, hogy kettesben lehessünk, én pedig rájöttem, hogy a beteljesületlen vágyak, még ha apróságokról van is szó, mindenképpen rontják a hangulatunkat. Amikor Jane végre abbahagyta a csevegést, megpróbáltam elkapni a tekintetét, de ő ahelyett, hogy mellém ült volna a kanapéra, elővett a bejárati ajtó mellett lévő asztalról egy csomagot, amit addig észre sem vettem. – Ezeket Annának vettem hazafelé jövet – lobogtatott meg néhány esküvői magazint –, de mielőtt odaadnám neki, szeretném én magam is megnézegetni őket. Mosolyt erőltettem az arcomra. Tudtam, hogy esti programunk ezzel eldőlt. – Jó ötlet – mondtam. Ahogy közénk telepedett a csend – én a kanapén, ő a bejáratnál –, lopva ránéztem. Csillogó szemmel lapozott egyik ruhától a másikig; láttam, ahogy emlékeztetőül behajtja néhány lap sarkát. Már az ő szemei sem olyanok, mint régen, csakúgy, mint az enyémek: hátra kellett dőlnie egy kicsit – mintha a saját orrát nézné –, hogy jobban lásson. Minden egyes alkalommal hallottam, hogy motyog valamit – szinte elfojtott kiáltásként –, és elképzeli Annát az összes ruhában, amit éppen lát. Arcát nézve azon tűnődtem, hogy volt, amikor minden egyes pontját végigcsókoltam. El akartam neki mondani, hogy: „Soha nem szerettem mást, csak Téged”, de győzött a józan ész, mely azt súgta, tartogassam ezeket a szavakat jobb alkalomra, amikor teljesen odafigyel rám, és szavaim talán viszonzásra is lelnek. Ahogy telt-múlt az idő, tovább figyeltem őt, bár úgy tettem, mintha a könyvet olvasnám. Akár egész este tudtam volna ezt folytatni, de úrrá lett rajtam a fáradtság. Biztos voltam benne, hogy ő még legalább egy óra hosszáig ébren lesz: a behajtott oldalakat is újra meg fogja nézni, illetve mindkét magazint ismét át fogja lapozni. – Jane! – szólaltam meg. – Tessék? – kérdezte automatikusan. – Van egy ötletem.
– Mivel kapcsolatban? – bámulta tovább az egyik képet. – Hogy hol tartsuk meg az esküvőt. Ez felkeltette az érdeklődését. – Lehet, hogy nem a legjobb ötlet, de szerintem érdemes meggondolni. A szabad ég alatt lenne, és bőven lenne parkolási lehetőség. És virág is lenne ott. Tengernyi! – Hol? Haboztam a válasszal. – Noah házánál. A rózsalugas alatt. Jane szája tátva maradt, pislogott, mint aki próbál élesebben látni. Aztán lassan elkezdett mosolyogni.
Hatodik fejezet Reggel megrendeltem a szmokingokat, és elkezdtem hívogatni az Anna listáján lévő barátokat, szomszédokat. Nagyjából mindenki úgy reagált, ahogy vártam. Az egyik pár azt mondta: – Hát persze hogy ott leszünk! – A világ minden kincséért el nem mulasztanánk! – így a másik. Bár kellemes beszélgetéseket folytattunk, nem csüngtem órákig a telefonkagylón, és jóval dél előtt végeztem. Jane és Anna elmentek megrendelni a virágokat, és azt tervezték, hogy később elkanyarodnak Noah háza felé. Mivel úgy tűnt, csak órák múlva fogunk találkozni, elhatároztam, hogy addig ellátogatok Creekside-ba. Útközben vettem három vekni Csodakenyeret a boltban. Az autóban ülve Noah házára gondoltam, és eszembe jutott az első ott tett látogatásom – sok-sok évvel ezelőtt. Jane-nel már hat hónapja randevúzgattunk, amikor bemutatott a szüleinek. Júniusban fejezte be tanulmányait Meredithben, és a diplomaosztó ünnepség után, a szülei autóját követve, az én autómban ülve tartottunk New Bern felé. Testvérei közül ő volt a legidősebb – összesen hét év különbséggel születtek –, első találkozásunkkor láttam az arcukon, hogy jól szemügyre vesznek. Ott álltunk az ünnepségen, Allie még belém is karolt, én pedig nagyon izgultam, hogy vajon milyen benyomást teszek rájuk. Izgatottságomat látva, amikor a házukhoz értünk, Jane rögtön felajánlotta, hogy tegyünk egy sétát. A táj rabul ejtő szépsége teljesen megnyugtatott: az ég színe a vörösbegy tojásainak színére emlékeztetett, a levegőben sem a tavasz frissessége, sem a nyár párás fülledtsége nem érződött. Az évek során Noah rengeteg virágot ültetett; a kerítés mentén a liliom tengernyi színben pompázott. A fák lombjai a zöld ezernyi árnyalatában táncoltak, a környék pedig zsongott a madárdaltól! De a rózsakert volt az, ami már messziről is megragadta az ember tekintetét. Az öt, koncentrikusan elhelyezkedő, szív alakú lugas – középen a legmagasabb, kívül a legalacsonyabb – a vöröstől a rózsaszínen, a narancssárgán, a fehéren át a sárgáig, ezernyi színben pompázott. A virágokban volt valami művészi rendezetlenség, amely olyan kapcsolatot sugallt ember és természet között, amely már szinte nem is illett a táj természetes szépségéhez. Nemsokára odaértünk a rózsalugashoz. Addigra egyértelműen megkedveltem Jane-t, bár abban még nem voltam biztos, hogy összekötjük-e az életünket. Amint már említettem, mindennél fontosabbnak tartottam, hogy jövedelmező állásom legyen, mielőtt komolyabb kapcsolatba kezdek valakivel. Egy évem volt hátra a jogi egyetemből; nem lett volna tisztességes dolog megkérni Jane-t, hogy várjon rám, amíg végzek. Természetesen akkor még nem tudtam, hogy majd New Bernben fogok dolgozni. A rá következő évben már több állásinterjúm le volt egyeztetve Atlantában és Washington D. C-ben, míg ő arra készült, hogy hazaköltözzön. Jane ugyanakkor megnehezítette a döntésemet. Láthatóan élvezte a társaságomat, érdeklődéssel hallgatott végig, játékosan ugratott, és mindig
megfogta a kezemet, amikor együtt voltunk. Emlékszem, milyen jó érzés volt, amikor először megtette. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de szerintem ha két ember megfogja egymás kezét, az vagy jó érzés, vagy nem. Azt hiszem, azon múlik, hogyan fonódnak egymásba az ujjaink, hogy a hüvelykujjunk megfelelő helyen vane. Amikor ezt megpróbáltam Jane-nek elmagyarázni, elnevette magát, és megkérdezte, miért olyan fontos ennek az elemzése. Aznap, a diplomaosztója napján, újból megfogta a kezemet, és elmesélte nekem Allie és Noah történetét. Tizenéves korukban találkoztak, egymásba szerettek, ám Allie elköltözött, és tizennégy évig nem találkoztak. A külön töltött idő alatt Noah New Jerseyben dolgozott, részt vett a háborúban, majd visszatért New Bernbe. Ezalatt Allie eljegyezte magát valakivel. Az esküvője előtt meglátogatta Noah-t, és rádöbbent, hogy őt szereti. Felbontotta az eljegyzését, és New Bernben maradt. Bár addig sok mindenről beszéltünk, ezt soha nem említette Jane. Akkoriban a történet nem érintett meg annyira, mint manapság, de ez valószínűleg a koromnak volt betudható, valamint annak, hogy férfi vagyok. Azt azért éreztem, hogy Jane számára ez a történet különös jelentőséggel bír, rám pedig nagy hatással volt az, hogy ő mennyire ragaszkodik a szüleihez. Ahogy mesélni kezdett, sötét szemei hamarosan elhomályosultak, majd könnyezni kezdett. Eleinte még lopva letörölte a könnycseppeket, majd ezt is abbahagyta, mintha úgy döntött volna, hogy nem szégyelli őket tovább. Ez a fajta bizalom engem mélyen megérintett, mert tudtam, hogy olyasmit oszt meg velem, amit mással nem szokott. Én ritkán sírtam életemben, úgy tűnt, ezt ő is megérti. – Elnézést kérek, hogy így elérzékenyültem – mondta csendesen. – Olyan régen készültem már rá, hogy elmeséljem ezt neked, csak szerettem volna megvárni a megfelelő pillanatot és a megfelelő helyet. Aztán olyan erősen megszorította a kezemet, mintha soha nem akarná elengedni. Zavartan félrepillantottam, mellkasomat pedig soha korábban nem tapasztalt érzés feszítette. Körülöttem minden annyira eleven volt, minden virágszirom és minden fűszál annyira élt! Jane mögött megpillantottam a verandán gyülekező családját A napfény különböző mintákat rajzolt a földre. – Köszönöm, hogy megosztottad mindezt velem – súgtam a fülébe, és amikor a szemébe néztem, rádöbbentem, hogy milyen érzés is az, amikor valakibe végérvényesen beleszeretünk. Amikor Creekside-ba értem, Noah a tóparton üldögélt – Szervusz, Noah! – köszöntöttem. – Szervusz, Wilson! – bámulta tovább a vizet. – Köszönöm, hogy beugrottal. Letettem a kenyeres szatyrot a földre. – Jól vagy? – Lehetnék jobban is. Igaz, rosszabbul is. Leültem mellé a padra. A hattyú a tavon nem félt már tőlem, és ott maradt a közelünkben a sekély vízben. – Elmondtad neki?… Hogy legyen a háznál az esküvő? Bólintottam. Ezt az ötletemet osztottam meg Noah-val az előző napon. – Azt hiszem, azon lepődött meg leginkább, hogy ez nem neki jutott eszébe először.
– Sok minden jár most a fejében. – Igen. Annával rögtön reggeli után elindultak. – Tűkön ült indulás előtt? – Mondhatni. Jane gyakorlatilag kivonszolta Annát az ajtón. Azóta nem hallottam felőlük. – Allie ugyanígy volt Kate esküvőjével. Jane fiatalabbik húgáról volt szó. Annáéhoz hasonlóan, Kate esküvőjét is Noah házánál tartották, Jane volt a tanú. – Gondolom, Jane már elkezdte nézegetni az esküvői ruhákat. Meglepődve néztem rá. – Allie azt élvezte a legjobban, azt hiszem – folytatta. – Kate-tel két napot töltöttek Raleigh-ban, hogy megfelelő ruhát találjanak. Kate több mint százat felpróbált, és amikor Allie hazaért, mindegyikről egyenként elmesélte, hogy milyen volt: hol volt csipke, milyen volt az ujja, selyemből volt-e vagy taftból, húzott volt-e a dereka… Órákig tudta mesélni, de olyan gyönyörű volt olyankor, amikor izgatott volt, hogy alig hallottam meg valamit abból, amit mondott. Ölembe tettem a kezemet. – Nem hiszem, hogy Jane-nek és Annának lesz erre most elegendő ideje. – Nem, én sem hiszem – fordult felém. – De hát, bármit is fog viselni, úgyis gyönyörű lesz, nem gondolod? Bólintottam. Noah házáról a gyermekei most közösen gondoskodnak. Közös tulajdonban van; ezt Noah és Allie intézte így, mielőtt Creekside-ba költöztek volna. Mivel a ház olyan sokat jelentett a számukra és a gyerekek számára, egyszerűen nem tudtak megválni tőle. Mint ahogy nem tudták csak az egyik gyermekükre hagyni, hiszen mindannyiuknak rengeteg emléke fűződik hozzá. Ahogy már említettem, gyakran néztem ki a házhoz, és amikor a creekside-i látogatást követően végigjártam a birtokot, átgondoltam, milyen teendők várnak rám. Volt egy gondnokunk, aki a füvet nyírta és a kerítést tartotta karban, de ezen kívül még rengeteg munkát igényelt, hogy vendégek fogadására alkalmas állapotba hozzuk a kertet, és az is egyértelmű volt, hogy minderre egyedül nem leszek képes. A ház egykor fehér falait mára beszürkítette a sok eső, de nincs olyan kosz, amit egy jó mosószer ne tudna eltüntetni. A gondnok ténykedése ellenére a talaj is rossz állapotban volt. A kerítést benőtte a gyom, a sövény megérett a nyírásra, a korai virágzású liliomokból pedig már csak a kiszáradt tövek maradtak. A hibiszkuszok és gerániumok is hozzájárultak volna a színkavalkádhoz, de azok is ápolást igényeltek. Ám mindezt viszonylag gyorsan meg lehetett oldani. Ami miatt a leginkább aggódtam, az a rózsakert volt. Teljesen elvadult, mióta a ház megüresedett; mind az öt szívalakzat nagyjából egyforma magas volt, és a bokrok is kezdtek elburjánzani. Az ágak összevissza nőttek, a levelek takarásában pedig egyre kevésbé voltak kivehetőek a színek. Nem tudtam, hogy a reflektorok működnek-e még. Ahol én álltam, onnan úgy látszott, hogy csak úgy lehet megoldani a helyzetet, ha mindent visszametszünk, visszavágunk, és várunk egy évet, míg minden újra virágba borul.
Abban bíztam, hogy a kertészünk képes lesz csodát tenni. Ha valaki meg tudja oldani ezt a feladatot, akkor ő az. Csendes ember, a tökéletesség megszállottja, a neve Nathan Little, és már jó néhány kertet híressé tett: a Biltmore-birtokot, a Tryon-kertet, a Duke Botanikus Kertet. Többet tudott a növényekről, mint bárki, akivel életemben találkoztam. Mivel magam is szenvedélyes kertész voltam, az évek során barátokká váltunk; munka után Nathan gyakran betért hozzánk egy pár szóra. Hosszas beszélgetéseket folytattunk a savas talajról, az azáleák árnyékigényéről, a trágyák közötti különbségekről vagy az árvácskák öntözési igényeiről. Olyan dolog volt ez, aminek az égvilágon semmi köze nem volt az irodai munkámhoz, talán ezért jelentett számomra akkora örömöt Ahogy körbepillantottam, magam elé képzeltem, hogyan is kellene kinéznie az egésznek. Nathant is felhívtam telefonon, és – annak ellenére, hogy vasárnap volt – megígérte, hogy beugrik. Három csapattal is dolgoztatott, akik leginkább csak spanyolul beszéltek. Hatalmas mennyiségű munka várt rájuk, és imádkoztam, hogy be tudják fejezni időben. Miközben ezen gondolkodtam, Harvey Wellington tiszteletest véltem megpillantani a távolban. A háza előtti verandán álldogált, az egyik oszlopnak támaszkodva, mellén összefont karral. Látta, hogy észrevettem, de nem mozdult. Egymást méregettük, majd kis idő múlva elvigyorodott. Úgy értelmeztem, mintha ezzel invitált volna, hogy látogassam meg, de amikor egy pillanatra elkaptam a tekintetemet, majd visszanéztem, már eltűnt a házában. Bár volt idő, amikor beszéltünk egymással és kezet is fogtunk, hirtelen rádöbbentem, hogy igazán soha nem kerültünk közel egymáshoz. Nathan ebéd után érkezett meg, és körülbelül egy órát töltött nálunk. Folyamatosan bólogatott, miközben beszéltem, de kérdést nem nagyon tett fel. Amikor befejeztem, kezével leárnyékolta a szemét. Végül annyit mondott, hogy csak a rózsakerttel lehet gond: rengeteg munkát igényel, hogy megfelelő állapotba hozzák. De van rá esély? Hosszú ideig tanulmányozta, mielőtt bólintott volna. Szerda és csütörtök, bökte kijön az egész csapat, tette hozzá. Harminc ember. Csak két nap? Kerttel együtt? Ő a szakember, tudnia kell, de azért meglepett ez a válasz. Mosolyogva a vállamra tette a kezét. – Ne aggódjon, barátom! Gyönyörű látványt fog nyújtani! Délután a hőségtől szinte vibrált a levegő a talaj felett. Párás, nyirkos volt minden, a látóhatárt nem is lehetett kivenni. Éreztem, ahogy izzadságcseppek gyöngyöznek a szemöldökömön, és elővettem egy zsebkendőt. Megtöröltem az arcomat, leültem a teraszon, és vártam, hogy Jane és Anna megérkezzenek. A ház bedeszkázása nem biztonsági okokból történt, inkább azért, hogy az ablakokat megvédjük a rongálódástól, és hogy megakadályozzuk azt, hogy az emberek az utcáról beláthassanak. Noah maga tervezte meg az ablaktáblákat, mielőtt Creekside-ba költözött volna – a munka nagy részét pedig a fiai végezték el. Sarokvassal és kampókkal erősítették oda a zsalukat, hogy belülről könnyű legyen kinyitni őket. A gondnok évente kétszer kiszellőztetett. Áram nem volt a házban, de
hátul volt egy generátor, amit időnként bekapcsolt, hogy megnézze, működnek-e még a konnektorok. A vizet soha nem zártuk el az öntözőrendszer miatt, és a gondnok elmondta, hogy időnként megnyitja a csapokat a konyhában és a fürdőszobában, hogy az esetlegesen összegyűlt szennyeződést eltávolítsa a rendszerből. Biztos vagyok benne, hogy egyszer valaki be fog oda költözni. Nem mi leszünk azok, és a többi testvérről sem tudtam ezt elképzelni, de maga a tény egyértelműnek tűnt. Mint ahogy az is, hogy ez csak Noah és Allie halála után lehetséges. Néhány perccel később megérkezett Jane és Anna, autójukat porfelhő követte, ahogy leparkoltak az út mellett. Egy óriási tölgyfa árnyékában vártam őket. Mindketten körülnéztek, és láttam a növekvő aggodalmat Jane arcán. Anna ragozott, és egy rövid mosolyt küldött felém. – Szia, Apa! – Szervusz, drágám! Milyen volt a mai nap? – kérdeztem. – Izgalmas. Anya kicsit pánikba esett, de végül sikerült megoldani a helyzetet. A virágcsokrot és a ruhákra és gomblyukakba tűzendő virágokat megrendeltük. Jane láthatóan nem figyelt ránk; még mindig rémülten vizsgálta a terepet. Tudtam, hogy arra gondol, lehetetlen ennyi idő alatt rendbe hozni a birtokot. Mivel ő nem jár ide olyan gyakran, mint én, azt hiszem, benne inkább az a kép él a házról, amelyre gyermekkorából emlékszik, és nem a jelenlegi. Megérintettem a vállát. – Ne aggódj! Gyönyörű lesz! – nyugtatgattam a kertész szavaival. Később Jane-nel bejártuk a birtokot. Anna kicsit arrébb sétált, míg Keithszel beszélt mobiltelefonon. Séta közben elmeséltem Jane-nek, miben maradtunk Nathannal, de éreztem, hogy gondolatban máshol jár. Amikor rákérdeztem, a fejét csóválta. – Kicsit aggódom Anna miatt – sóhajtott. – Egyik percben még teljesen odavan a lelkesedéstől, a másikban nem. És képtelen egyedül dönteni. Még a virágokkal kapcsolatban sem. És ha én azt mondom valamire, hogy tetszik, ő is egyből azt mondja, hogy neki is. Megőrjít! Tudom, hogy ez az egész az én ötletem volt, de mégiscsak az ő esküvőjéről van szó! – Mindig is ilyen volt – mondtam. – Nem emlékszel? Kicsi korában ugyanezt mondtad, amikor elmentetek iskolai ruhát vásárolni neki. – Igen – felelte, de a hangján érződött; hogy még valami nyomja a lelkét. – Mi a baj? – kérdeztem. – Bár több időnk lenne! – sóhajtott fel. – Rendben van, hogy néhány dolgot már elintéztünk, de ha több időnk lenne, meg tudnék szervezni egy hangulatos fogadást. A szer tartás szép lesz, de utána? Ilyen csak egyszer van az ember életében! A feleségem reménytelenül romantikus. – Hát akkor miért nem tartunk egy fogadást utána? – Miről beszélsz? – Miért nem tartjuk meg itt? Csak a házat kellene kinyitni hozzá!
Úgy nézett rám, mint aki megbolondult. – Mégis mire gondolsz? Nincsen, aki felszolgáljon, nincsenek asztalok, zenét sem tudunk biztosítani. Az ilyen dolgok megszervezéséhez időre van szükség. Ez nem úgy működik, hogy csak csettintünk egyet, és mindenki körülöttünk ugrál, akire szükségünk van. – Ezt mondtad a fényképészről is. – A fogadás más! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Akkor mi is másképp csináljuk majd! – folytattam. – Megkérhetünk néhány vendéget, hogy hozzanak magukkal ennivalót. Tág pupillával bámult rám. – Bátyus bál? – Nem is próbálta leplezni döbbenetét. – Bátyus bált szeretnél csinálni a lányod esküvőjéből? Egy kicsit visszariadtam. – Csak egy ötlet volt – mormoltam. A fejét rázta, tekintete a távolba révedt. – Rendben van. Nem is rossz ötlet. Úgyis a szertartás a lényeg. – Felhívok néhány embert – ajánlkoztam. – Hátha sikerül összehozni valamit. – Nincs elég időnk rá! – ismételte. – Ismerek néhány embert, aki ilyesmivel foglalkozik. Ez így is volt. Mint a város három ingatlanügyvédjének egyike – pályafutásom elején pedig az egyetlen –, a vidék legtöbb üzletemberét ismertem. Jane habozott. – Persze, tudom – mondta, mintegy mentegetőzve. Én magam is meglepődtem, amikor a keze után nyúltam. – Körbetelefonálok, hátha sikerül. Bízzál bennem! Talán a hangomból áradó elszántság, illetve komoly tekintetem hatására, ahogy ott álltunk, Jane felnézett rám, és az arcomat fürkészte. Majd – nagyon lassan – megszorította a kezemet, hogy belém vetett bizalmát kifejezze. – Köszönöm – mondta, és ahogy ujjaink összekulcsolódtak, különös déjá vu érzés kerített hatalmába, mintha az idő kereke visszafordult volna. Egy pillanatra újra azt a Jane-t láttam ott a lugasban, aki éppen most mesélte el szülei történetét, újra fiatalok voltunk, előttünk a fényes, ígéretes jövővel. Minden új volt számomra, mint akkor régen, és ahogy egy perccel később azt néztem, ahogy Jane elindul Annával, tudtam, hogy a legnagyobb áldás, ami az utóbbi években történt velünk: ez az esküvő.
Hetedik fejezet A vacsora már majdnem elkészült, amikor Jane aznap este hazaért. A sütőt alacsony fokozatra kapcsoltam – ma sajttál-sonkával töltött csirkemell volt a menü –, és megtöröltem a kezem. – Szia! – üdvözöltem. – Szia! Sikerült telefonálnod? – tette le pénztárcáját az asztal végére. – Elfelejtettem korábban megkérdezni. – Eddig minden rendben van. Mindenki azt mondta, meg lehet oldani. Legalábbis akikkel sikerült beszélnem. – Mindenki? Ez… hihetetlen! Ilyenkor általában mindenki nyaralni megy. – Mint például mi? Felszabadult nevetés volt a válasz, és örömmel láttam, hogy jobb kedvre derült. – Hát persze – intett a kezével. – Csak ülünk ölbe tett kézzel, és pihenünk, nem? – Ennyire talán nem rossz a helyzet! Megérezte a konyha felől áradó illatot, és meglepődve azt kérdezte: – Ma is te készíted a vacsorát? – Gondoltam, nem sok kedved lesz ma este főzni. Elmosolyodott. – Ez kedves tőled. – Egymásra néztünk, talán kicsit hosszabban, mint máskor. – Nem baj, ha evés előtt gyorsan lezuhanyozom? Kicsit leizzadtam. Egész nap rohangáltunk, autóból ki, autóba be. – Persze, menj csak! – intettem a kezemmel. Néhány perc múlva hallottam, ahogy megereszti a vizet Finomra pároltam a zöldségeket, az előző esti kenyeret újramelegítettem, és éppen az asztalt terítettem, amikor Jane belépett a konyhába. Hozzá hasonlóan én is lezuhanyoztam egypár órával ezelőtt, amikor Noah házától hazatértem. Utána belebújtam az új nadrágomba, mivel a régiek már mind lötyögtek rajtam. – Ez az a nadrág, amit tőlem kaptál? – kérdezte Jane az ajtóban állva. – Igen. Hogy tetszik? Elismerő pillantást vetett rám. – Jól áll. Ebből a szögből tényleg látszik, hogy lefogytál néhány kilót. – Az jó. Legalább nem hiába szenvedtem az utóbbi egy évben. – Nem szenvedtél. Sétáltál inkább, nem szenvedtél. – Próbálnál meg te kimászni az ágyból napfelkelte előtt, különösen, amikor még az eső is esik! – Ó, szegénykém! – ugratott. – Nehéz sorsod van! – Meghiszem azt! Jane kuncogott. Odafent ő is kényelmesebb ruhába bújt; nadrágja szára alól kilátszottak lakkozott körmei. Haja nedves volt, blúzán itt-ott vízfoltok. Még így is ő volt a legérzékibb nő a számomra. – Na, ehhez mit szólsz? Anna szerint Keitht még jobban felvillanyozták a terveink, mint őt! Még a lányunknál is sokkal izgatottabb. – Anna is izgul, hogy minden rendben legyen. – Nem. Anna soha semmi miatt nem izgul. Pont olyan, mint te. – Én szoktam izgulni – tiltakoztam.
– Nem, nem szoktál. – Dehogynem! – Mondj egy példát. Gondolkodóba estem. – Rendben van. Nagyon izgultam, amikor utolsó éves egyetemista lettem. Jane átgondolta ezt, majd csóválni kezdte a fejét. – Akkor nem a jogi egyetem miatt izgultál. Sztár voltál! A Jogi Szemlének dolgoztál. – Nem is a tanulmányaim miatt aggódtam, hanem amiatt, hogy téged el ne veszítselek. Te New Bernben kezdtél tanítani, emlékszel? Attól tartottam, hogy megjelenik majd az életedben egy fiatalember, aki levesz a lábadról és elrabol tőlem. Megszakadt volna a szívem! Érdeklődő tekintettel nézett rám, miközben próbálta felfogni szavaim jelentését. Majd, válasz helyett, csípőre tette a kezét és félrebillentette a fejét. – Tudod, van egy olyan érzésem, hogy téged is kezd magával ragadni ez az egész. – Mire gondolsz? – Az esküvőre. Úgy értem, kétszer egymás után vacsorát főzöl, segítesz a tervek megvalósításában, nosztalgiázol. Mintha rád is kezdene átragadni az egész izgalma. Megszólalt a sütési idő végét jelző sípolás. – Nos, talán igazad van – mondtam egyetértően. Nem hazudtam Jane-nek, amikor azt mondtam neki, féltem, hogy elveszítem őt utolsó egyetemi évem alatt. Sőt azt is bevallom, hogy kezelhettem volna jobban is azt a fajta kihívást, amit ez a helyzet számomra jelentett. Amikor megkezdtem az évet, tudtam, hogy lehetetlen ugyanúgy folytatni a kapcsolatunkat, mint az azt megelőző kilenc hónapban, de nem tudtam, Jane hogy fogja viselni ezt a változást. A nyár során néhány alkalommal beszéltünk erről, de ő egyáltalán nem aggódott emiatt. Elegáns magabiztossággal állította, hogy majd megoldjuk valahogy. Én ezt akár biztató jelnek is felfoghattam volna, de időnként belém nyilallt a gondolat, hogy ezek szerint engem jobban érdekel ő, mint én őt. Igaz, tudtam, hogy jó adottságaim vannak, de azt is tudtam, hogy nem rendkívüliek. Csakúgy, mint ahogy a rossz adottságaim sem olyan szörnyűek. Összességében teljesen átlagosnak tartom magam, és már harminc évvel ezelőtt is tisztában voltam azzal, hogy a teljes ismeretlenség és a hírnév között, valahol félúton van némi keresnivalóm. Jane-ből viszont bármi lehetett volna. Már régóta kiderült számomra, hogy Jane mind gazdagságban, mind szegénységben, városban vagy vidéken, mindenhol otthon fogja magát érezni. Alkalmazkodóképessége mindig lenyűgözött. Mindent – az intelligenciáját, temperamentumát, kedvességét és báját – egybevetve, nyilvánvaló volt, hogy bárkinek csodálatos felesége lett volna. De akkor miért választott engem? Ez a kérdés kapcsolatunk elején folyamatosan foglalkoztatott, és képtelen voltam értelmes választ találni rá. Amiatt aggódtam, hogy Jane egy reggel ráébred arra, hogy nincs is bennem semmi különös, és odébbáll egy érdekesebb fickóval. Bizonytalanságomat azzal próbáltam leplezni, hogy mindig rövidre fogtam a mondandómat, ha arról beszéltem, hogy mit érzek iránta. Előfordult, hogy
szerettem volna többet mondani, de mire összeszedtem a bátorságomat, már el is illant a pillanat. Nem arról van szó, hogy titkoltam volna a tényt, hogy együtt járunk. Sőt azon a nyáron, amikor az ügyvédi irodánál dolgoztam, Jane-nel való kapcsolatom gyakran volt téma ebéd közben a többi nyári gyakornokkal, és én közel ideálisként jellemeztem azt. Soha nem mondtam olyasmit, amit utóbb megbántam volna, de emlékszem, hogy néha úgy éreztem, néhány társam irigyel, amiért nemcsak szakmailag vagyok sikeres, hanem a magánéletben is. Egyikőjük, Harold Larson – aki, hozzám hasonlóan, szintén a Jogi Szemle munkatársa volt Duke-ban – különösen érdeklődött a téma iránt; azt gondoltam, azért, mert neki is volt barátnője. Gaillel több mint egy éve randevúzott már, és kapcsolatukról mindig könnyedén beszélt. Jane-hez hasonlóan Gail is távolabb élt: ő a virginiai Fredericksburgban lakó szülei közelébe költözött Harold többször is említette, hogy végzés után feleségül szeretné venni Gailt. A nyár vége felé éppen együtt ültünk, amikor valaki megkérdezte, visszük-e a partnereinket arra a koktélpartira, amit a cég szervezett nekünk búcsúztatóul. A kérdésre Harold elég ingerülten válaszolt, és amikor rákérdeztünk ennek okára, szemöldökét ráncolva bevallotta: – Gail és én a múlt héten szakítottunk. – Bár látszott, hogy fájdalmas téma ez neki, úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Azt hittem, minden rendben van közöttünk, még ha nem is látogattam őt gyakran. Szerintem a távolság jelentett számára igazán problémát, és nem volt kedve kivárni, amíg én végzek, összejött valakivel. Ez volt az a beszélgetés, amely meghatározta a Jane-nel töltött utolsó nyári délutánunk hangulatát. Kint ültünk Noah házának tornácán két hintaszékben. Aznap este indultam Durhambe. A folyót bámultam, és arra gondoltam, vajon nekünk sikerülni fog-e együtt maradni, vagy Gailhez hasonlóan Jane is talál majd valaki mást helyettem. – Hé, maga ott! – szólalt meg végül. – Mi ez a nagy csend? – Csak az iskolakezdésen jár az eszem. Elmosolyodott. – Tartasz tőle, vagy már várod nagyon? – Mindkettő, azt hiszem. – Gondolj arra, hogy csupán kilenc hónap, és végeztél. Bólogattam, de nem mondtam semmit. ő engem figyelt. – Biztos, hogy csak ez foglalkoztat? Egész nap olyan komor voltál. Felegyenesedtem a székemben. – Emlékszel Harold Larsonra? – kérdeztem. – A koktélpartin mutattalak be neki. – Rám sandított, próbálta felidézni, kiről is van szó. – Akivel a Jogi Szemlénéi dolgoztál? Magas, barna hajú fiú? Bólintottam. – Mi van vele? – kérdezte. – Észrevetted, hogy egyedül volt? – Nem igazán. Miért? – A barátnője épp most szakított vele. – Ó! – mondta, de megesküdtem volna rá, hogy fogalma sincs, mi közünk nekünk ehhez, vagy hogy én miért gondolkoztam ezen. – Nehéz év lesz – kezdtem. – Gyakorlatilag be fogok költözni a könyvtárba.
Kedvesen a térdemre tette a kezét. – Az első két éved is remekül sikerült. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. – Remélem – folytattam. – Csak hát, mindent figyelembe véve, valószínűleg nem fogok tudni minden héten eljönni hozzád látogatóba, ahogy tettem azt idén nyáron. – Igen, erre én is gondoltam. De azért majd látjuk egymást. Valamennyi időd csak lesz. És azt se felejtsd el, hogy autóval én is oda tudok menni, hogy találkozhassunk. Láttam, ahogy a távolban egy seregélyraj röppent fel a fák közül. – Talán jó lenne, ha szólnál, mielőtt jössz, hogy szabad legyek. Az utolsó év lesz a leghajtósabb, tudod. Félrehajtotta a fejét, és próbálta kifürkészni, miért is mondtam ezt. – Mi folyik itt, Wilson? – Mire gondolsz? – Erre. Amit most mondtál. Olyan, mintha már most kifogásokat keresnél, hogy ne kelljen velem találkoznod. – Szó sincs kifogásokról. Csak szeretném, ha tisztában lennél vele, mennyire elfoglalt leszek a következő hónapokban. Jane elkomorodva hátradőlt a székében. – És? – És mi? – És ez most mit jelent? Hogy többet nem akarsz velem találkozni? – Dehogyis! – tiltakoztam. – De az tény, hogy te itt leszel, én pedig ott. Tudod, milyen nehezen működnek a távkapcsolatok. Összefonta karjait. – Szóval? – Hát csak annyi, hogy ez a legjobb szándékot is tönkre tudja tenni, és én nem szeretném, ha fájdalmat okoznánk egymásnak. – Fájdalmat? – Ez történt Harolddal és Gaillel is – magyaráztam. – Keveset találkoztak, mert Harold nagyon elfoglalt volt, és végül emiatt szakítottak. Jane habozott. – És attól tartasz, hogy velünk is ez fog történni – mondta óvatosan. – El kell ismerned, hogy a körülmények nem igazán támogatják az ügyünket. – Az ügyünket? – pislogott. – Te képes vagy holmi ügyekről beszélni, amikor kettőnkről van szó? – Csak próbálok őszinte lenni. – Mivel kapcsolatban? Miféle ügyről beszélsz? Mi köze ennek hozzánk? És mi köze Haroldnak mindehhez? – Jane, én csak… Elfordult, képtelen volt rám nézni. – Ha nem akarsz többé találkozni velem, mondd inkább azt! Ne a sok elfoglaltságra hivatkozz! Mondd meg az igazat! Felnőtt vagyok, el tudom viselni. – Az igazat mondom – feleltem gyorsan. – Persze hogy szeretnék veled találkozni. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle… – Nyeltem egy nagyot. – Szóval… Te egy nagyon különleges lány vagy, és sokat jelentesz nekem.
Nem szólt semmit. Az ezt követő csendben meglepve láttam, hogy egy könnycsepp gördült végig az arcán. Letörölte, majd keresztbe fonta karjait. A folyó melletti fákra szegezte a tekintetét. – Miért kell mindig ezt csinálnod? – Hangja nyers volt. – Mit? – Ezt… amit most csinálsz. Mindenről úgy beszélsz, mintha csak egy ügy lenne… Rólunk is. Csupa statisztika! A világ nem csak így működik! És az emberek sem! Nem vagyunk sem Harold, sem Gail! – Tudom. A szemembe nézett, és először láttam a haragot és a fájdalmat, amit okoztam neki. – Akkor miért mondtad mindezt? – kérdezte keményen. – Tudom, hogy nem lesz könnyű, és akkor mi van? A szüleim tizennégy évig nem találkoztak, és még ma is házasok. És te kilenc hónapról beszélsz nekem? Miközben csak néhány órányira vagy tőlem? Tudunk telefonálni, írni egymásnak… – A fejét csóválta. – Sajnálom – mondtam. – Azt hiszem, csak attól félek, hogy elveszítelek. Nem akartalak felbosszantani… – Miért? Amiért olyan Különleges lány vagyok? Mert olyan sokat jelentek neked? Bólogattam. – Persze hogy sokat jelentesz nekem. És igenis különleges vagy. Nagy levegőt vett. – Hát én is örülök, hogy megismerhettelek téged. Ekkor kezdett el derengeni, miről is van szó. Bár én a szavaimat bóknak szántam, Jane félreértette őket. Az, hogy megbántottam őt, torokszorító érzés volt. – Ne haragudj! – mondtam újra. – Nem gondoltam,hogy ilyen félreértés lesz belőle. Nagyon sokat jelentesz számomra, de… tudod… arról van szó… Ügy éreztem, mintha csomót kötöttek volna a nyelvemre, dadogásom pedig nagy sóhajt váltott ki Jane-ből. Tudtam, hogy repül az idő, ezért megköszörültem a torkomat, és megpróbáltam elmondani neki, amit a szívem diktált. – Azt akartam elmondani neked, hogy azt hiszem, beléd szerettem – suttogtam. Csendben maradt, de amikor halványan elmosolyodott, tudtam, hogy hallotta, amit mondtam. – Nos, hiszed vagy tudod? Nyeltem egyet. – Tudom – feleltem. Aztán, hogy teljesen világos legyen, mire gondolok, hozzátettem: – Szeretlek. Beszélgetésünk során először nevette el magát, amiért ilyen nehezen tudtam ezt kimondani. Majd szemöldökét felhúzva újra elmosolyodott. – Wilson! – mondta délies akcentussal, viccelődve. – Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha hallottam tőled! Engem is meglepett, amikor hirtelen felpattant a székéből és az ölembe ült. Átkarolt, és gyengéden megcsókolt. Az egész világ megszűnt körülöttünk, és a halvány fényben, mintha kiléptem volna a testemből, saját szavaimat hallottam visszhangozni: – Én is tudom… hogy szeretlek! – mondta ő.
Éppen ez járt a fejemben, amikor meghallottam Jane hangját. – Min mosolyogsz? – kérdezte. Az asztal túloldaláról nézett rám. Hétköznapi vacsora volt ma este; a konyhában megpakoltuk tányérjainkat, és nem gyújtottunk gyertyát. – Eszedbe jut néha, amikor eljöttél Duke-ba meglátogatni? – kérdeztem. – Amikor végül a Harper'sben kötöttünk ki? – Azután, hogy megkaptad New Bernben az állást, igaz? És azt mondtad, ünnepelni szeretnél? Bólogattam. – Pánt nélküli fekete ruhát viseltél… – Erre is emlékszel? – Mintha csak tegnap lett volna – mondtam. – Körülbelül egy hónapja nem láttuk már akkor egymást. Magam előtt látom, ahogy kiszállsz az autóból. Ez láthatóan jólesett Jane-nek. Folytattam. – Még arra is emlékszem, mire gondoltam, amikor megpillantottalak. – Tényleg? – Arra, hogy a veled együtt töltött év volt életem legboldogabb éve. Tekintete a tányérjára tévedt, majd az enyémmel találkozott, szinte szégyenlősen. Az emlékezésben elmerülve tovább folytattam. – Emlékszel, mit kaptál tőlem az első karácsonyra? Egy kicsit gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Egy pár fülbevalót – mondta végül, miközben ujjaival önkéntelenül a füléhez nyúlt. – Gyémánt fülbevalót vettél nekem. Tudtam, hogy drága volt, és emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy ennyit költöttéi rám. – Honnan tudod, hogy drága volt? – Te mondtad. – Tényleg? – Erre nem emlékeztem. – Megemlítetted egypárszor – mondta önelégült mosollyal. Egy percig csendben ettünk. Két kanál között jól megnéztem az álla ívét, és azt, ahogy a késő délutáni napfény játszott az arcán. – Furcsa, hogy már harminc év eltelt azóta, nem gondolod? – jegyeztem meg. A régről ismert szomorkás árnyék suhant át az arcán. – Furcsa – mondta. – Szinte hihetetlen, hogy Anna már eladósorba került. Nem is tudom, hogy repült el így az idő! – Mit csinálnál másképpen? – kérdeztem. – Ha lenne rá lehetőséged! – Úgy érted, az életemben? – Félrepillantott. – Nem tudom. Talán megpróbálnám jobban élvezni menet közben. – Én is így vagyok vele. – Tényleg? – kérdezte Jane őszintén meglepődve. Bólintottam. – Tényleg. Jane észrevette magát. – Bocsáss meg, csak… kérlek, ne vedd rossz néven, Wilson, de te általában nem szoktál a múltba révedni. Úgy értem, inkább gyakorlatias vagy. Olyan ritkán bánsz meg valamit… – Elhallgatott. – És te? – kérdeztem halkan. A kezeit bámulta egy darabig. – Nem, én sem igazán…
Már éppen a keze után nyúltam volna, de hirtelen témát váltott. Ragyogó arccal így szólt: – Meglátogattuk ma Noah-t. Miután eljöttünk a háztól. – Ól – Említette, hogy nem sokkal azelőtt jártál nála. – Igen. A biztonság kedvéért meg akartam kérdezni tőle, hogy nincs-e akadálya annak, hogy igénybe vegyük a házát. – Ezt mondta ő is. – Néhány falat zöldséget arrébb tolt a villájával. – Noah és Anna olyan aranyosak voltak együtt! Anna egész idő alatt fogta Noah kezét, miközben az esküvőről mesélt neki. Bárcsak láttad volna! Arra emlékeztetett, ahogy annak idején anyával ültek kéz a kézben. – Egy pillanatra elmerült gondolataiban, majd felnézett. – Bár élne még anyám! Mindig imádta az esküvőket. – Családi vonás lehet – motyogtam. Jane bölcsen mosolygott. – Biztos igazad van. El sem tudod képzelni, mekkora élmény ez! Még akkor is, ha csak ilyen rövid idő van rá. Alig várom, hogy Leslie is férjhez menjen úgy, hogy van időnk felkészülni rá. – Még komoly barátja sincs, nemhogy vőlegénye! – Ne vessz el ilyen apró részletekben! Ez még nem jelenti azt, hogy nem kezdhetjük el tervezni, nem gondolod? Hogy is vitatkozhattam volna? – Nos, majd ha ez bekövetkezik, remélem, az illető előtte megkéri tőlem a lányom kezét, akárki legyen is az. – Keith is megtette? – Nem, de ez az esküvő most olyan rohanás! Nem is vártam volna el tőle. Mindenesetre, ez akkor is egy nagyon fontos, jellemformáló pillanat egy férfi életében. – Mint amikor te megkérted az én kezemet apámtól? – Ó, az egy nagyon tanulságos nap volt a számomra! – Valóban? – nézett rám kíváncsian. – Azt hiszem, kezelhettem volna a helyzetet jobban is… – Apa soha nem beszélt róla! – Talán azért, mert megszánt engem. Nem volt túl jó az időzítés. – Miért nem mondtad el ezt eddig nekem? – Mert nem akartam, hogy megtudd. – Most már muszáj elmesélned! A borospoharamért nyúltam, próbáltam könnyed maradni. – Rendben van. A következő dolog történt: Rögtön munka után elmentem hozzátok, de aznap este még vissza kellett mennem az ügyfeleimhez, úgyhogy nem volt sok időm. Noah a boltban dolgozott. Ez közvetlenül azelőtt volt, hogy együtt lementünk a tengerpartra. Noah egy madáretetőt épített a tornácra befészkelő madaraknak, éppen a tetőt illesztette rá. Mindenképpen szerette volna befejezni a munkát a hétvége előtt, én meg azt próbáltam kitalálni, hogyan tudnám a kettőnk ügyét becsempészni a beszélgetésbe, de erre nem nagyon akart alkalom adódni, végül kiböktem valahogy. Megkért, hogy adjak neki oda egy szöget, és amikor ezt megtettem, azt mondtam: „Tessék, itt van. Apropó! Erről jut eszembe – mi lenne, ha feleségül venném Jane-t?” Jane kuncogni kezdett. – Mindig nagyon udvarias voltál!
– jegyezte meg. – Azt hiszem, nem is kellene meglepődnöm azon, hogy így kérted meg a kezemet. Annyira… – Emlékezetes? – Malcolm és Linda nem tud betelni ezzel a történettel – egy baráti házaspárra utalt, akikkel már évek óta jóban voltunk. – Különösen Linda! Ha másokkal vagyunk együtt, mindig megkér, hogy meséljem el. – És te persze mindig elmeséled. Ártatlan arcot vágva felemelte a kezeit. – Ha a barátaimnak tetszik egy történet, hogy is mondhatnék nekik nemet. A játékos ugratás folytatódott egész vacsora alatt, én pedig minden mozdulatára figyeltem. Néztem, ahogy először apró katonákra vágta a csirkemellet, mielőtt a szájához emelte, ahogy a fény megcsillant a haján; éreztem a nemrég használt jázminillatú tusfürdő illatát. Nem találtam magyarázatot erre a hosszan tartó jókedvre kettőnk között, és nem is kerestem. Nem tudom, Jane észrevette-e. Ha igen, ügyesen titkolta, ahogy én is, így aztán jól elidőztünk a vacsoraasztalnál, amíg minden ki nem hűlt. Leánykérésem története valóban emlékezetes, és mindig nagy derültséget vált ki a hallgatóság körében. Az efféle történetek megosztása gyakori a baráti körünkben, és ilyenkor, amikor társadalmi életet élünk, Jane és én nem különülünk el, sokkal inkább vagyunk egy pár, egy csapat, és ezt a fajta játékot sokszor élvezem is. Bármelyikünk bármikor beugrik egy történet közepén, és habozás nélkül folytatja a másik gondolatmenetét. Mondjuk ő elkezdi mesélni azt, amikor Leslie pomponlány volt egy futballmeccsen, és az egyik hátvéd a partvonal mellett becsúszott, egyre közelebb sodródva hozzá. Ha Jane szünetet tart, az jelzés felém, hogy folytassam a történetet: Jane volt az első, aki felpattant a székéről és meggyőződött róla, hogy Leslie jól van, mert engem lebénított az ijedtség. De amikor végre összeszedtem magam, mindenkit félrelökve áttörtem a tömegen, ugyanúgy, ahogy egy perccel korábban a hátvéd tette a pályán. Aztán abban a pillanatban, amikor levegőt veszek, Jane gyorsan felkapja és továbbgombolyítja a történet fonalát. Nagyon örülök annak, hogy ez egyikőnk számára sem rendkívüli, sőt semmiféle nehézséget nem okoz nekünk. Ez az „odavissza mesélés” mindkettőnk számára természetessé vált. Gyakran jut eszembe, milyen lehet azoknak, akik nem ismerik egymást ilyen jól. A történethez hozzátartozik, hogy Leslie-nek kutya baja nem történt azon a napon. Mire odaértünk hozzá, már a pomponjáért nyúlt. A lánykérés elmesélésébe azonban soha nem kapcsolódtam be. Inkább csendben ültem-, Jane sokkal humorosabbnak tartotta az egészet, mint én. Végül is én nem szántam viccesnek, abban bíztam, hogy Jane örökké emlékezetesnek és romantikusnak fogja találni. Valahogy kibírtuk azt az évet érintetlenül. Késő tavasszal már az eljegyzésről beszélgettünk, és csak az volt a kérdés, mikor jelentjük be szándékunkat hivatalosan is. Tudtam, hogy ő valami különlegeset szeretne – szülei románca magasra tette a mércét. Allie és Noah együttlétében minden tökéletesnek tűnt. Ha a szabad ég alatt érte őket az eső – ami nem túl kellemes élmény a legtöbb embernek –, az Allie és
Noah számára csak jó ürügy volt arra, hogy valahol tüzet rakjanak, majd szerelmesen összebújjanak mellette. Ha Allie költői hangulatban volt, Noah fejből idézett neki jó néhány verset. Jane számára Noah volt a példakép, és tudtam, hogy őt kell követnem, ezért úgy terveztem, Ocracoke-ban kérem meg a kezét, ahol júliusban készült nyaralni a családjával. Mindent jól elterveztem, legalábbis azt gondoltam. Egyszerűen csak annyit akartam, hogy miután kiválasztottam az eljegyzési gyűrűt, elrejtem azt egy kagylóban a parton, azzal a szándékkal, hogy majd ő találja meg később, amikor pénzérméket keresgélünk a homokban. Abban a pillanatban, tervem szerint, fél térdre ereszkedtem volna, megfogtam volna a kezét, és elmondtam volna neki, hogy a világ legboldogabb emberévé tenne, ha hozzám jönne feleségül. Sajnos a dolog nem igazán így alakult. Óriási vihar volt azon a hétvégén, nagy esőzés és fákat döntögető viharos szél. Szombaton egész nap arra vártam, hogy lecsendesedjen a vihar, de úgy tűnt, a természetnek más elképzelése van erről. Végül csak vasárnap délben kezdett tisztulni az ég. Idegesebb voltam, mint ahogy vártam, gondolatban sokszor elpróbáltam, pontosan mit fogok mondani. Ez a fajta felkészülés a jogi karon mindig jól bevált, ám arra nem gondoltam, hogy a nagy összpontosítástól teljesen megnémulok majd, amikor Jane-nel a parton sétálgatunk. Nem tudom, mennyi ideig vonultunk így csendben, de ahhoz elég hosszan, hogy megriadjak, mikor Jane végül megszólalt. – Nézd csak, közeleg a dagály! Nekem ez nem tűnt fel még a vihar elmúlta után sem, és bár abban biztos voltam, hogy a kagyló biztonságban van, nem akartam kockáztatni. Elszántan még jobban felgyorsítottam lépteimet, de vigyáznom kellett, Jane nehogy gyanút fogjon. – Hová rohansz? – kérdezte tőlem. – Rohannék? – kérdeztem vissza. Nem elégítette ki ez a reakció, és lassítani kezdett. Egy darabig, legalábbis amíg meg nem láttam a kagylóhéjat, néhány lépéssel előtte mentem. Amikor a dagály nyomait észrevettem a homokban, tudtam, hogy van még időnk. Nem sok, de azért egy kicsit megnyugodtam. Jane felé fordultam, valamit szerettem volna mondani neki. Ekkor vettem észre, hogy ő már néhány lépéssel korábban megállt. A homokban keresgélt valamit. A tengerparton mindig apró kincsek után kutatott a homokban. A legszebbeket – borsószemnyi, papírvékony és átlátszó darabokat – megőrizte. – Gyere gyorsan! – kiáltotta anélkül, hogy felnézett volna. – Itt egy egész halomnyi van! A kagylóm, benne a gyűrűvel, pár méternyire volt tőlem, Jane ugyanennyivel mögöttem. Rádöbbentem, hogy amióta a parton sétálunk, alig szóltunk egymáshoz, és odamentem Jane-hez. Amikor odaértem, felemelt egy lapos kagylóhéjat, amit úgy tartott az ujja hegyén, mint egy kontaktlencsét. – Ezt nézd! Ez volt a legkisebb, amit eddig találtunk. Ideadta nekem, és folytatta a keresgélést.
Csatlakoztam hozzá azzal a szándékkal, hogy majd a gyűrűhöz terelgetem, de Jane nem mozdult, akármilyen messzire mentem. Másodpercenként kellett ellenőriznem, hogy megvan-e még a kagylónk. – Mit nézel annyira? – kérdezte végül. – Semmit – feleltem, de erős késztetést éreztem, hogy újra odapillantsak egypár perc múlva. Jane ezt észrevette, bizonytalanul felhúzta a szemöldökét Ahogy a víz szintje elkezdett emelkedni, éreztem, hogy kezdünk kifutni az időből. Jane még mindig ugyanott volt. Talált két még kisebb kagylót, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki készül arrébb menni. Végül, mivel más nem jutott az eszembe, úgy tettem, mintha most vettem volna észre a távolban a kagylónkat. – Nézd csak, az ott egy kagylóhéj? Felnézett. – Miért nem veszed föl? – kérdezte tőlem. – Szépnek tűnik! Nem nagyon tudtam, mit mondjak. Azt szerettem volna, ha ő találja meg. A hullámok pedig már kezdtek igen közel járni. – Igen, nagyon szép. – Felveszed? – Nem. – Miért nem? – Jobb lenne, ha te vennéd fel. – Én? – nézett rám döbbenten. – Ha szeretnéd… Egy pillanatig elgondolkozott, mielőtt megrázta volna a fejét. – Rengeteg van már otthon. Nem nagy ügy. – Biztos vagy benne? – Igen. Ez nem volt jó hír. Miközben azon járt az eszem, mit is kellene tennem, hirtelen hatalmas hullámot vettem észre közeledni. Kétségbeesve – anélkül, hogy egy szót is szóltam volna hozzá – elrohantam mellőle a kagylóm felé. Soha nem voltam híres a gyorsaságomról, de akkor futóbajnokot megszégyenítő tempóban száguldottam. Úgy vetődtem a kagylóra, mint egy baseballjátékos, néhány másodperccel azelőtt, hogy a hullám beterítette volna azt a részt. Sajnos elveszítettem az egyensúlyomat, és egy hangos kiáltással elterültem a homokban. Ahogy felálltam, próbáltam méltóságteljesen leseperni a homokot elázott ruhámról. Láttam, ahogy a távolból nagy szemekkel mered rám Jane. Odaadtam neki a kagylót. – Tessék! – mondtam lihegve. Érdeklődő tekintettel nézett rám. – Köszönöm szépen – mondta. Azt hittem, kinyitja, vagy úgy mozdítja meg, hogy meghallja benne a gyűrű csörgését, de tévedtem. Csak bámultuk egymást. – Igazán megküzdöttél ezért a kagylóért, igaz? – kérdezte végül. – Igaz. – Nagyon szép. – Igen. – Még egyszer köszönöm.
– Nagyon szívesen. De még mindig nem mozdította meg. Kezdtem ideges lenni. – Rázd meg! Próbálta megérteni, mit mondok. – Rázzam meg – ismételte a szavaimat. – Igen. – Jól vagy, Wilson? – Jól – bólintottam a kagyló felé. – Rendben van – mondta lassan. Amikor megrázta, a gyűrű kiesett a homokba. Egyből letérdeltem és keresni kezdtem. Minden körítést elfelejtve azon nyomban megkértem a kezét, anélkül, hogy eszembe jutott volna a szemébe nézni. – Hozzám jössz feleségül? Amikor befejeztük a konyha takarítását, Jane kiment a teraszra az ajtót nyitva hagyva, mintha várta volna, hogy utánamenjek. Megtettem, és láttam, hogy ugyanúgy támaszkodik a korlátnak, mint azon az éjszakán, amikor Anna bejelentette az esküvőt. A nap már lement, a hold narancsos színben pompázott. a fák mögött, mint egy óriási lampion. Jane hosszan bámulta. A hőség alábbhagyott, és támadt egy kis szél. – Még mindig úgy gondolod, hogy találhatunk valakit, aki gondoskodik a vendéglátásról? Mellétámaszkodtam. – Megteszek minden tőlem telhetőt. – Jaj! – mondta hirtelen. – Juttasd eszembe, hogy holnap elintézzem Josephnek a helyfoglalást. – Tudom, hogy Raleigh-ba minden gond nélkül el tud jutni, de hátha lenne közvetlen csatlakozás New Bernbe. – Majd én elintézem! – ajánlottam fel. – Úgyis telefonálgatni fogok egész nap. – Biztos vagy benne? – Nem nagy ügy! – feleltem. Láttam, ahogy a folyón elhalad mellettünk egy csónak sötét árnya, orrában világító lámpafénnyel. – Szóval mit kell még elintéznetek? – kérdeztem. – Többet, mint gondolnád! – Még mindig? – Hát például, ott van a ruha. Leslie is szeretne velünk jönni, és lehet, hogy szükség lesz néhány napra. – Egy ruha kiválasztásához? – Meg kell találnia a neki legmegfelelőbbet, aztán azt még rá kell igazíttatnunk. Beszéltünk egy varrónővel, aki azt mondta, ha csütörtökig elvisszük neki a ruhát, meg tudja csinálni. No meg ott van a fogadás! Ha lesz egyáltalán. Egy dolog a vendéglátás, de még ha az meg is oldódik, valami zene is jó lenne. Dekorációról is kellene gondoskodnunk… Ahogy ezt mondta, csendesen sóhajtottam egyet. Tudom, hogy nem kellett volna meglepődnöm, mégis… – Tehát amíg én holnap telefonálgatok, te, gondolom, mész ruhát nézni, igaz?
– Már alig várom. – Megremegett. – Nézni, ahogy próbálgatja a ruhákat, látni, melyik tetszik neki, melyik nem. Kislány kora óta várom ezt a pillanatot. Olyan izgalmas! – Azt elhiszem! Fölemelte kezét, hüvelyk- és mutatóujját összecsippentve. – Ha belegondolok, hogy Anna majdnem kihagyott az egészből! – Elképesztő, milyen hálátlanok tudnak lenni a gyerekek, nem? Jane elnevette magát, majd újra a víz felé fordult. Hallottam, amint a hátunk mögött elkezdődik a békák és a tücskök jól ismert esti koncertje. – Nincs kedved sétálni egyet? – kérdeztem hirtelen. Meglepődött. – Most? – Miért ne? – Hová akarsz menni? – Számít az? Bár láthatóan nem tért még magához, azt felelte: – Végül is, nem igazán. Néhány perccel később már házon kívül voltunk. Az utcák üresen kongtak, mindkét oldalon lehetett látni a függönyök mögül kiszűrődő fényeket, a bent mozgó árnyakat. Az út szélén haladtunk, kövek, kavicsok csikorogtak a talpunk alatt. Fölöttünk ezüstös felhők úsztak az égen. – Ezt a csendet szereted reggel, amikor sétálni mész? – kérdezte Jane. Általában hat óra előtt elmegyek otthonról, jóval azelőtt, hogy ő felébredne. – Igen. Kocogókkal azért szoktam találkozni. És kutyákkal. Mögém lopakodnak, majd hirtelen megugatnak. – Gondolom, jót tesz a szívednek. – Egy kis izgalom nem árt – mondtam. – És legalább ébren tart. – Nekem is újra rá kellene szoknom a sétálásra. Régen annyira szerettem! – Bármikor velem tarthatsz. – Reggel fél hatkor? Nem hinném! Hangjában játékosság és kétkedés keveredett. Bár volt idő, amikor a feleségem korán kelt, mióta Leslie elköltözött, ez megszűnt. – Jó ötlet volt ez a séta. Gyönyörű az éjszaka! – Az! – sandítottam rá. Néhány lépést csendben tettünk meg, majd Jane a sarkon túl egy házat megpillantva így szólt: – Hallottad, hogy Glendának agyvérzése volt? Glenda és a férje a szomszédunkban lakott, és bár más társadalmi réteghez tartoztunk, jóban voltunk. New Bernben mindenki tudott mindenkiről mindent. – Igen. Szomorú dolog. – Nem sokkal idősebb nálam. – Tudom. Úgy hallottam, már jobban van. Újra elcsendesedtünk egy időre, majd Jane váratlanul megkérdezte: – Szoktál gondolni édesanyádra? Nem tudtam, mit válaszoljak. Anyám autóbalesetben halt meg, amikor másodéves egyetemista voltam. Igaz, hogy nem volt olyan szoros kapcsolatom a szüleimmel, mint Jane-nek, anyám halála mégis szörnyű nagy megrázkódtatást
jelentett. A mai napig sem tudom, hogy vezettem le azt a hat órát, hogy apámmal legyek Washingtonban. – Igen, időnként eszembe jut. – Olyankor mire gondolsz? – Emlékszel, amikor utoljára voltunk náluk látogatóban? – kérdeztem. – Amikor beléptünk az ajtón, és anyám kijött a konyhából? Lila virágos blúzt viselt, és láthatóan nagyon örült nekünk. Kitárta a karjait, hogy mindkettőnket megöleljen. Mindig ez jut eszembe. Egy kép, amely az emlékezetembe ivódott, és amely már soha nem változik meg. Anyám számomra már mindig ilyen marad. Jane bólogatott. – Nekem mindig az jut eszembe édesanyámról, ahogy a műteremben dolgozik, festékes ujjakkal. Éppen a családunkról festett egy portrét. Emlékszem, milyen izgatott volt, mert ilyet még soha nem csinált előtte, és apámnak szánta születésnapi ajándékul. – Tartott egy kis szünetet. – Nem emlékszem pontosan, milyen volt, amikor beteg lett. Anya mindig úgy sugárzott! Beszéd közben a kezei is folyton jártak, és amikor mesélt, annyira élénk volt az arcjátéka… de az Alzheimer-kór miatt nagyon megváltozott. – Igen – szólaltam meg. – Néha aggódom emiatt – mondta halkan. – Mármint hogy velem is ez történik majd. Bár korábban én is gondoltam erre, nem említettem. – El sem tudom képzelni, milyen lehet – folytatta Jane. – Hogy nem ismerném meg Annát, Josephet és Leslie-t? Hogy meg kellene kérdeznem a nevüket, amikor látogatóba jönnek, ahogy anyám tette velem? Megszakad a szívem, ha csak rágondolok! Csendben néztem őt a halvány fényben. – Vajon anya tudta, hogy mennyit fog romlani az állapota? – tűnődött hangosan. – ő azt mondta, tudta, de kíváncsi lennék, érzékelte-e, hogy a saját gyermekeit sem fogja felismerni. Vagy apámat. – Szerintem tudta – mondtam. – Ezért költöztek Creekside-ba. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újból megszólalt, hangja feszült volt. – Annyira szomorú vagyok, hogy apám nem volt hajlandó hozzánk költözni anya halála után. Annyi hely van nálunk! Nem szóltam semmit. Megmagyarázhattam volna, miért döntött Noah úgy, hogy inkább Creekside-ban marad, de Jane nem volt kíváncsi rá. Ő is tudta, ugyanúgy, mint én, de – velem ellentétben – ő nem tudta elfogadni ezt a döntést, én pedig tisztában voltam azzal, hogy ha elkezdem Noah-t védeni, az csak vitát gerjeszt. – Gyűlölöm azt a hattyút! – tette hozzá. A hattyúnak is megvan a maga története, de most inkább csendben maradtam. Körbejártunk egy háztömböt, majd egy másikat. Néhány szomszédunk már leoltotta a villanyt, de mi Jane-nel folytattuk sétánkat. Nem is siettünk, nem is andalogtunk. Amikor megláttam a házunkat, tudtam, hogy sétánk hamarosan véget ér, ezért megálltam, és felnéztem a csillagokra. – Mi az? – kérdezte tekintetemet követve. – Mondd csak, Jane, boldog vagy? Rám meredt. – Ez miről jutott eszedbe?
– Csak szeretném tudni. Amíg a válaszra vártam, azon gondolkodtam, vajon sejti-e, miért kérdezem ezt. Nem arra gondoltam, hogy általában boldog-e, hanem hogy kifejezetten velem boldog-e. Hosszasan nézett rám, mint aki próbál olvasni a gondolataimban. – Hát van valami… – Igen? – Elég fontos lenne… Vártam, amíg nagy levegőt vesz. – Nagyon boldog leszek, ha találsz felszolgáló személyzetet az esküvőre – vallotta be. E szavakat hallva kitört belőlem a nevetés. Bár felajánlottam, hogy főzök egy koffeinmentes kávét, fáradtan a fejét csóválta. A két hosszú nap kimerítette, a második ásítás után közölte, hogy felmegy aludni. Mehettem volna én is vele, de nem tettem. Inkább néztem, ahogy felvonul a lépcsőn, és közben felidéztem magamban az esténket. Később, amikor végül én is lefeküdtem, bebújtam a takaró alá, és a feleségem felé fordultam. Mélyen, egyenletesen lélegzett, mozgó szemhéjából láttam, hogy álmodik. Hogy miről, nem tudhattam, de arca békés volt, mint egy gyermeké. Néztem őt, és szerettem is volna meg nem is felébreszteni. Úgy éreztem, az életemnél is jobban szeretem. A sötétben is láttam, ahogy egy hajtincs az arcába lóg, és ujjaimmal utánanyúltam. Bőre puha volt, mint a bársony, időtlenül szép. A tincset a füle mögé simítva pislogni kezdtem, hogy szemembe szökő könnyeimet visszatartsam.
Nyolcadik fejezet Jane másnap este elismeréssel nézett rám, karján a táskáját lóbálva. – Szóval sikerült? – Úgy tűnik – mondtam nemtörődöm hangon, azt a látszatot keltve, mintha felszolgáló személyzetet találni egy esküvői fogadásra a világon a legegyszerűbb dolog lenne. Közben persze szívdobogva vártam, hogy mikor ér haza. – És kit találtál? – A Chelsea-t. – New Bern központjában, az irodámmal szemben. Abban az épületben van az étterem, ahol Caleb Bradhamnek volt valaha irodája, amikor kitalálta a ma Pepsi-Cola néven ismert üdítőitalt. Tíz évvel ezelőtt átalakították étteremmé; Jane egyik kedvenc vacsorázó helye volt. A menü bőséges volt, a séf a tipikus déli ételek kísérőjeként tálalt egzotikus mártások specialistája volt. Péntek és szombat esténként lehetetlen volt helyet kapni, ha valaki nem foglalta le előre, a vendégek pedig egymással versengve próbálták kitalálni, vajon milyen összetevőkből állították össze a választékos ízeket A Chelsea másról is híres volt. A sarokban állt egy nagy zongora, és John Peterson – aki évekig tartott zongoraórákat Annának – játszott itt néha vagy énekelt a törzsközönségnek. Szerette a kortárs melódiákat, Nat King Cole-éra emlékeztető hangjával pedig bármilyen dalt el tudott énekelni. Annyira népszerű volt, hogy Atlantától Charlotte-on át egészen Washington D. C-ig hívták meg különböző éttermekbe játszani. Jane órákig képes volt hallgatni, és tudom, hogy Petersont is megérintette Jane szinte anyáskodó ragaszkodása. Sőt Jane volt az első a városban, aki megkérte, hogy vállaljon tanítványt. Jane túlságosan kábult volt a hírtől, szólni is alig tudott. A csendben még a falióra hangja is behallatszott, amikor megkérdezte, hogy jól értette-e, amit mondtam. – De mégis… hogyan? – Beszéltem Henryvel, elmondtam neki, hogy mi a helyzet, mire lenne szükségünk, és azt mondta, majd ő elintézi. – Nem értem. Hogy tud Henry ilyenre időt szakítani az utolsó percben? Nincs valami más elfoglaltsága? – Fogalmam sincs. – Szóval csak felemelted a telefont, tárcsáztál, és kész? – Azért ennyire nem volt egyszerű, de a végén belement. – És mi a helyzet a menüvel kapcsolatban? Nem kérdezte meg, hány embert várunk? – Azt mondtam, összesen körülbelül százan leszünk, és ez nagyjából így is van. Ami a menüt illeti, azt is megbeszéltük: ő azt mondta, valami különlegessel fog előrukkolni. De szerintem nyugodtan felhívhatjuk, ha valami külön kívánságod van. – Nem, dehogy! – mondta gyorsan, lelki egyensúlyát visszanyerve. – Rábízom. Mindent imádok, amit ők főznek. Csak olyan hihetetlen az egész! – Csodálkozva nézett rám. – Megcsináltad! – Meg – bólintottam. Elmosolyodott, majd rólam hirtelen a telefonra siklott a tekintete.
– Fel kell hívnom Annát. Ezt nem fogja elhinni! Henry MacDonald, az étterem tulajdonosa, régi barátom. Igaz, hogy New Bernben magánéletet élni szinte lehetetlen, ennek megvannak a maga előnyei is. Mivel az ember viszonylag rendszeresen botlik bele ugyanazokba az emberekbe – bevásárlás, autóvezetés közben, a templomban vagy valamilyen összejövetelen –, a városban kialakult az, hogy még a látszólag lehetetlen helyzetekben is számíthatunk egymásra. Bármit megteszünk egymásért, mert nem tudjuk, mikor lesz szükségünk nekünk is segítségre. Többek között ebben különbözik New Bern más városoktól. Ezzel nem a saját érdemeimet szeretném lekicsinyelni. Amint elindultam a konyha irányába, figyeltem Jane-t, ahogy telefonál. – Apád elintézte! – mondta izgatottan. – Fogalmam sincs, hogyan, de elintézte! – Ezt hallván, lelkem megtelt büszkeséggel. A konyhaasztalnál elkezdtem különválogatni a korábban behozott leveleket. Számlák, katalógusok, a Time magazin. Jane még Annával beszélt, ezért az újságért nyúltam. Azt gondoltam, hosszú beszélgetés lesz, de – legnagyobb meglepetésemre – befejezte a telefonálást, még mielőtt elkezdtem volna az első újságcikket olvasni. – Várj! Mielőtt elkezded, mesélj el mindent! – Közelebb húzódott hozzám. – Nos, annyit már tudok, hogy Henry is ott lesz, és hogy ő fog gondoskodni az ételekről. És hogy a felszolgálói is ott lesznek, hogy kisegítsék. Jól mondom? – Így van – bólintottam. – Nem tud mindent egyedül csinálni. – Mit tudsz még? Svédasztal lesz? – Azt gondoltam, ez lenne a legjobb megoldás, tekintettel a konyha méreteire Noah házában. – Egyetértek. Mi újság az asztalokkal és a terítőkkel? Azt is ő hozza majd? – Szerintem igen. Őszintén szólva nem kérdeztem rá, de nem hiszem, hogy olyan nagy ügy, ha mégsem így lenne. Ha kell, tudunk bérelni asztalokat. Jane helyeselt. Némi tervezgetés, a tennivalók listájának ellenőrzése után annyit mondott: – Rendben van! – Mielőtt újra megszólalt volna, feltartott kézzel így szóltam: – Ne aggódj! Reggel az első dolgom az lesz, hogy felhívom és megbeszélem vele az összes részletet, hogy minden úgy legyen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. – Majd egy kacsintással hozzátettem: – Bízz bennem! Eszébe jutottak szavaim, amelyeket két nappal korábban mondtam Noah házánál, és szinte szemérmesen rám mosolygott. Azt hittem, gyorsan elröppen a pillanat, de nem így lett. Hosszasan néztük egymást, míg végül – kissé tétován – hozzám bújt, és adott egy csókot az arcomra. – Köszönöm, hogy elintézted a vendéglátást. Nagyot nyeltem. – Nagyon szívesen. Négy héttel azután, hogy megkértem Jane kezét, összeházasodtunk, majd öt nap múlva, mikor hazaértem a munkából, Jane a bérelt lakásunk nappalijában várt engem. – Beszélnünk kell – mondta, a kanapén dobolva ujjaival. Letettem az aktatáskámat, és leültem mellé. Megfogta a kezemet. – Minden rendben van? – kérdeztem. – Minden rendben van.
– Akkor mi a gond? – Szeretsz te engem? – Igen. Hát persze hogy szeretlek! – feleltem. – Akkor megtennél valamit a kedvemért? – Ha meg tudom tenni, persze. Tudod, hogy bármit megtennék érted! – Még akkor is, ha nehezedre esne? Ha esetleg nem szeretnéd? – Persze – ismételtem önmagam. Kis szünet után folytattam. – Jane, mi történt? Nagy levegőt vett. – Szeretném, ha vasárnap eljönnél velem a templomba. Szavai hideg zuhanyként értek. Mielőtt szóhoz jutottam volna, folytatta. – Tudom, mondtad, hogy semmi kedved hozzá, és hogy te ateista vagy, de szeretném, ha a kedvemért mégis megtennéd. Nekem ez nagyon fontos, még ha te nem is érzed, hogy odatartozol. – Jane… én… én… – kezdtem dadogni. – Szükségem van rá, hogy ott legyél velem – mondta. – Ezt egyszer már megbeszéltük – tiltakoztam, de Jane, a fejét rázva, újra közbevágott. – Tudom. Értem én, hogy te nem úgy nevelkedtél, mint én, de nekem a világon mindennél többet jelentene ez az egyszerű dolog. – Akkor is menjek, ha nem vagyok hívő? – Akkor is – felelte. – De… – Nincs semmi de! – vágott közbe. – Ebben a kérdésben számomra legalábbis nincs. Szeretlek, Wilson, és tudom, hogy te is szeretsz engem. Ha azt szeretnénk, hogy működjön a kapcsolatunk, mindkettőnknek kell valamilyen áldozatot hoznia. Nem kérem, hogy légy hívő. Csak azt kérem, hogy gyere el velem a templomba. Nincs házasság kompromisszumok nélkül, és ez azt jelenti, hogy akkor is megteszünk valamit a másikért, ha nincs kedvünk hozzá. Ahogy én tettem az esküvőnkkor. Hallgattam, mert tudtam, mit érez a polgári esküvőnkkel kapcsolatban. – Rendben van – mondtam végül. – Elmegyek. – Szavaimat hallva, Jane-től olyan mennyei csókot kaptam, amelyről azt hittem, soha nem ér véget. Jane csókja a konyhában annak a régi csóknak az ízét idézte föl bennem. Talán azért, mert azokat a gyengéd érzéseket elevenítette fel, amelyek a múltban oly sokat segítettek abban, hogy a köztünk lévő különbségeket elfogadhatóvá tegyék: ha nem a lángoló szenvedély tartott minket össze, akkor segítettek fegyverszünetet kötni addig, amíg megoldottuk a problémát. Ez a fajta egyezség régóta összeköt bennünket. Hirtelen rádöbbentem, hogy valójában emiatt aggódtam az elmúlt év során. Nemcsak amiatt, hogy Jane szeret-e engem, hanem hogy vajon akar-e szeretni. Hiszen oly sokszor okoztam már csalódást neki! Évekig jóval a gyermekek lefektetése után jártam haza, és esténként semmi másról nem tudtam beszélni, csak a munkámról. Elmulasztott játékok, zsúrok, családi nyaralások; üzleti partnerekkel és kliensekkel töltött hétvégi golftanfolyamok. Azt hiszem, nem kétséges, hogy nem voltam más, mint távoli hitves, aki csupán árnyéka annak a fiatalembernek, akihez ő
annak idején feleségül ment. A csókja azonban azt sugallta, hogy „Még mindig hajlandó vagyok újrakezdeni, ha te is akarod!” – Wilson! Jól vagy? Mosolyt erőltettem az arcomra. – Igen, jól. – Nagy levegőt vettem, és mindenképpen szerettem volna valami másról beszélni. – Szóval, milyen napod volt? Annával találtatok ruhát? – Nem. Elmentünk egy jó pár üzletbe, de Anna nem talált a méretében olyat, ami tetszett volna neki. Nem gondoltam, hogy ennyi időt fog ez igénybe venni. – Anna annyira karcsú, hogy minden ruhát össze kell rajta gombostűzni, hogy elképzelésünk legyen arról, hogyan is állna rajta. Holnap még elmegyünk néhány helyre, és meglátjuk, mi lesz. Ráadásul azt mondta, hogy Keith mindent elintéz a családjával, így nekünk azzal nem kell foglalkoznunk. Apropó! Sikerült Josephnek repülőjegyet foglalnod? – Igen – feleltem. – Péntek este érkezik. – New Bernbe vagy Raleigh-ba? – New Bernbe. Fél kilenc körül száll le a gépe. Leslie-vel sikerült ma találkoznotok? – Nem, ma nem. Az autóban ültem, amikor hívott telefonon. Valamit még be kell fejeznie a laborban, de holnapra készen lesz vele. Mondta, hogy van néhány üzlet Greensboróban is, ha esetleg érdekel bennünket. – És? Érdekel? – Három és fél óra az út oda! – sóhajtott. – Semmi kedvem hét óra hosszat az autóban ülni. – Miért nem maradtok ott éjszakára? Akkor mindkét helyet végignézhetnétek – javasoltam. Jane újra sóhajtott egyet. – Anna is azt mondta, hogy menjünk el megint Raleigh-ba, szerdán pedig Greensboróba. Én viszont nem szeretnélek magadra hagyni. – Csak menj nyugodtan! – feleltem sietve. – A felszolgáló személyzet már megvan, a többi jön magától! Ha bármi más adódik, megoldom magam, de ruha nélkül nem tudunk esküvőt tartani! Kétkedve nézett rám. – Biztos vagy benne? – Teljesen. Arra gondoltam, hogy talán még egy kis golfozás is beleférne a programomba. Felhorkant. – Ahogy gondolod! – De hát tudod, milyen rosszul játszom, muszáj gyakorolnom egy kicsit! – mondtam ellenállást színlelve. – Ha harminc év alatt nem sikerült megtanulnod, akkor most már valószínűleg nem is fogod! – Sértegetni próbálsz? – Nem, de ami tény, az tény. Láttam, hogyan játszol. Bólogatva adtam meg magam. Ahhoz képest, hogy évekig gyakoroltam a lendítést, messze nem lettem élversenyző. Az órára pillantottam.
– Elmegyünk valahova bekapni egy falatot? – Micsoda? Te nem főztél ma este vacsorát? – Hát van még egy kis maradék. Nem volt időm bevásárolni. – Csak vicceltem – legyintett Jane. – Nem várom el, hogy most állandóan te főzz, bár meg kell mondanom, jólesett, amit eddig is tettél. – Elmosolyodott. – Persze, mehetünk! Kezdek éhes lenni. Pár perc, és kész vagyok! – Jól nézel ki így is! – próbáltam lebeszélni az átöltözésről. – Csak egy perc! – szólt vissza, ahogy elindult a lépcső felé. Több lesz az egy percnél, gondoltam magamban. Ismertem Jane-t, és az évek során megtanultam, hogy ezek az elkészülős „egy percek” átlagosan a húsz perchez voltak közelebb. Megtanultam, hogy ez alatt az idő alatt olyan dolgokkal kössem le magam, amiket szívesen csinálok, de szellemileg nem nagyon vesznek igénybe. Például bementem a dolgozószobámba és rendet raktam az asztalomon, vagy beállítottam a hifitorony erősítőjét, ha előtte a gyerekek használták. Megfigyeltem, hogy ezekkel az ártatlan dolgokkal szinte észrevétlenül telik el a várakozási idő. Gyakran jártam úgy, hogy mire végeztem, Jane már mögöttem állt, csípőre tett kézzel. – Már készen is vagy? – kérdeztem ilyenkor. – Már régen – felelte türelmetlenül. – Tíz perce várom, hogy befejezd, amit csinálsz. – Ó! – feleltem ilyenkor ártatlanul. – Sajnálom. Megkeresem a kulcsomat, és indulhatunk! – Ne mondd, hogy nem találod! – Nem, szó sincs róla – feleltem, általában a zsebeimet tapogatva, zavartan amiatt, hogy nem találom őket. Majd körbepillantva hozzátettem: – Itt kell lennie valahol. Egy perce még a kezemben volt. Ennél a pontnál a feleségem elhúzta a száját. Ma este a Time-ot vettem a kezembe, és a kanapé felé indultam. Néhány cikk elolvasása után hallottam, ahogy Jane odafent járkál. Letettem az újságot, és épp azon gondolkodtam, vajon mit szeretne vacsorázni, amikor megcsörrent a telefon. A remegő hangot meghallva a vonal másik végén, rossz előérzetem támadt, amit rémület váltott fel. Jane lépdelt lefelé a lépcsőn, ahogy leraktam a kagylót. Arckifejezésemet látva megdermedt. – Mi történt? – kérdezte. – Ki volt az? – Kate – feleltem halkan. – Most indul a kórházba. Jane a szájához emelte a kezét. – Noah – válaszoltam kimondatlan kérdésére.
Kilencedik fejezet Jane arca könnyben úszott, ahogy a kórház felé tartottunk az autóval. Bár általában óvatosan vezetek, most gyakran váltottam sávot, és a sárga jelzéseknél is jól rátapostam a gázpedálra, mert úgy éreztem, minden másodperc számít. A kórházba érkezve olyan érzésünk támadt, mintha négy hónappal ezelőtt járnánk, amikor tavasszal agyvérzéssel hozták be Noah-t. A levegőben most is átható ammónia-és fertőtlenítőszer-szag érződött, és a hatalmas várótermet megvilágító neonfény sem változott. Fémlábú, műanyag székek sorakoztak a falak mentén és a helyiség közepén. A legtöbb helyet két-három fős, suttogó csoportok foglalták el, valamint azok, akik arra vártak a betegfelvételi pultnál kígyózó sorban, hogy mindenféle nyomtatványokat töltsenek ki. Jane családja az ajtó mellett gyűlt össze. Kate sápadtan, idegesen állt férje, Grayson mellett, aki le sem tagadhatta volna, overalljában és poros csizmájában, hogy gyapotfarmer. Szögletes arca ráncos volt. Dávid, Jane öccse állt mellettük, feleségét, Lynnt átkarolva. Megpillantva bennünket, Kate odafutott hozzánk, arca könnyes volt. Jane-nel azonnal egymás vállára borultak. – Mi történt? – kérdezte Jane félelemmel teli arccal. – Hogy van apa? Kate hangja elcsuklott. – Elesett a tó közelében. Senki nem látta, hogy pontosan mi történt, de nem volt magánál, amikor az ápolónő rátalált. Azt mondta, apa beütötte a fejét A mentő körülbelül húsz perce hozta be, Barnwell doktor most van bent nála – mondta Kate. – Pillanatnyilag ennyit tudunk. Úgy tűnt, nővére karjaiban Jane megnyugodott. Sem Dávid, sem Grayson nem nézett rájuk; mindketten rezzenéstelen arccal álltak. Lynn összefont karral álldogált, sarkán előre-hátra hintázva. – Mikor lehet bemenni hozzá? Kate a fejét rázta. – Nem tudom. Itt az ápolónők folyton azt mondják, hogy várjuk meg, mit mond Barnwell doktor vagy valamelyik másik nővér. Gondolom, majd szólnak. – De, ugye, rendbe fog jönni? Kate-től nem érkezett azonnal válasz, Jane nagyot sóhajtott. – Rendbe fog jönni! – Ó, Jane! – hunyta le a szemét Kate. – Nem tudom. Senki nem tud semmit. Egy pillanatra összeölelkeztek. – Hol van Jeff? – érdeklődött Jane hiányzó testvérük után. – El tud jönni, ugye? – Nagy nehezen sikerült elérnem – szólalt meg Dávid. – Hazaugrik, hogy felvegye Debbie-t, aztán egyből idejönnek. Dávid is közelebb húzódott a testvéreihez, úgy bújtak össze hárman, mintha egymásból próbálták volna meríteni azt az energiát, amire feltehetőleg szükségük lesz.
Nemsokára megérkezett Jeff és Debbie. Jeff csatlakozott testvéreihez, és gyorsan tájékozódott a helyzetről. Arcán ugyanazt a riadalmat láttam, mint a többiekén. Ahogy telt az idő, két csoportra oszlottunk: Allie és Noah gyermekeire, illetve az ő hitveseikre. Szerettem Noah-t, és Jane a feleségem volt, de rájöttem, hogy van, amikor a testvéreire nagyobb szüksége van, mint rám. Később fontos leszek neki, de most ennek nincs itt az ideje. Lynn, Grayson, Debbie és én ezt már átéltük néhányszor, amikor tavasszal Noah agyvérzést kapott, amikor Allie meghalt, illetve amikor Noah-nak hat évvel ezelőtt szívinfarktusa volt. Míg a közvetlen családtagoknak megvoltak a maguk szertartásai (ölelések, imák, izgatott kérdezősködés), a mi csoportunk visszafogottabb volt Grayson, hozzám hasonlóan, hallgatag ember. Amikor ideges, kezét a zsebébe dugja, és a kulcsait csörgeti. Lynn és Debbie – bár elfogadták azt, hogy Davidnek és Jeffnek időnként fontosabbak a lánytestvéreik – elbizonytalanodtak, amikor a helyzet kritikussá vált, mert nem tudták, mit is tehetnének azon kívül, hogy kissé félreállva halkan beszélgetnek. Velük ellentétben én mindig igyekeztem valami hasznos tevékenységet találni – így próbálva a saját érzéseimet kontroll alatt tartani. Észrevettem, hogy a felvételi pult előtti sor eltűnt, így odasiettem. Nemsokára rám nézett a nővér egy halom papír mögül, és kimerült arccal megkérdezte: – Segíthetek valamiben? – Igen – feleltem. – Érdeklődni szeretnék, hogy van-e valami újabb információjuk Noah Calhounról. Körülbelül fél órája hozták be. – Beszéltek már az orvossal? – Nem, de itt van az egész család, és meglehetősen zaklatottak. Fejemmel intettem feléjük, és láttam, hogy a nővér Is odanéz, ahova én. – Biztos vagyok benne, hogy vagy a doktor úr, vagy valamelyik nővér hamarosan kijön majd. – Értem. És azt esetleg meg lehetne tudni valahogy, hogy mikor láthatnánk mi a beteget, illetve hogy rendbe fog-e jönni? Egy pillanatra azt hittem, nem fog segíteni, de amikor ismét a családra nézett, felsóhajtott. – Kérem, adjon egy kis időt, hogy átnézzem ezeket a papírokat. Aztán meglátom, mit tehetek, rendben? Grayson odajött az asztalhoz, zsebre tett kézzel. – Próbálkozol? – Igen – feleltem. Újra bólogatott, kulcsát csörgette. – Leülök – mondta néhány másodperc múlva. – Ki tudja, meddig leszünk itt. Mindketten leültünk a testvérek mögé. Percek múlva megérkezett Anna és Keith. Anna csatlakozott a családi csoportosuláshoz, Keith leült mellém. A feketébe öltözött Anna máris úgy nézett ki, mint aki temetésről jött. A várakozás mindig a legrosszabb időszaka az ilyen látogatásoknak, ezért nem szerettem a kórházakat. Semmi nem történik, de az agyunkban mindenféle rémségek játszódnak le, a tudatalattink készül a legrosszabbra. A feszült csendben hallottam a saját szívdobogásomat, torkom különösen száraz lett.
Észrevettem, hogy a felvevőnővér nincs az asztalánál; reménykedtem, hogy talán Noah-t ment megnézni. Szemem sarkából láttam, hogy Jane jön felém. Felálltam a helyemről és kitártam a karomat, hogy megölelhessük egymást. – Utálom az egészet! – mondta. – Tudom. Én is. Mögöttünk egy fiatal házaspár érkezett a sürgősségi osztályra, három síró gyerekkel. Arrébb álltunk, hogy elférjenek tőlünk, és amikor a felvételi pulthoz értek, a nővér felemelkedett az asztal mögül. Egyik ujját felemelve jelezte a párnak, hogy várjanak, és elindult felém. – Már magához tért – közölte. – De egy kicsit még mindig szédül. Az életfunkciói jók. Valószínűleg egy óra múlva átvisszük egy kórterembe. – Akkor rendbe jön? – Nem tervezik, hogy az intenzív osztályra vigyék, ha erre gondol – tért ki a válasz elől. – Valószínűleg néhány napos megfigyelésre a kórházban kell maradnia. E szavak hallatán mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Láthatnánk most? – erősködött Jane. – Nem lehetnek ott mindnyájan egyszerre. Nincs hely mindenkinek, és az orvos szerint az lenne a legjobb, ha hagynánk kicsit pihenni. Egyvalaki bemehet hozzá, ha nem marad túl sokáig. Egyértelműnek tűnt, hogy Kate vagy Jane menjen, de mielőtt bárki megszólalhatott volna, a nővér folytatta. – Melyikük Wilson Lewis? – kérdezte. – Én vagyok – válaszoltam. – Jöjjön velem! Éppen infúziót készülnek bekötni, és még azelőtt kellene találkoznia vele, hogy kezdene elálmosodni. Éreztem családom rám szegeződő tekintetét. Arra gondoltam, hogy tudom, miért akar engem látni, de felemeltem a kezem, hogy elhárítsam a lehetőséget. – Tudom, hogy én beszéltem önnel, de talán Jane-nek vagy Kate-nek kellene mennie – javasoltam. – ők a lányai. Vagy Dávid, vagy Jeff. A nővér megrázta a fejét. – Ő kérte, hogy ön menjen be hozzá. Teljesen egyértelművé tette, hogy önt akarja először látni. Bár Jane elmosolyodott, azt láttam rajta, amit a többieken is éreztem. Kíváncsiságot. És csodálkozást is. De Jane-en, azt hiszem, leginkább egy kis cinkosságot, mintha pontosan tudná, miért választott az apja engem. Noah két csővel a karjában feküdt az ágyban, egy géphez kapcsolva, ami a szíve állandó ritmusát jelezte. Félig csukva volt a szeme, de elfordította a fejét a párnán, mikor a nővér összehúzta mögöttünk a függönyt. Hallottam, hogy elhalkulnak a nővér léptei, egyedül hagyva minket. Nagyon kicsinek látszott az ágyban, és arca nagyon sápadt volt. Leültem mellé a székre. – Szervusz, Noah. – Szervusz, Wilson – mondta remegve. – Kösz, hogy bejöttél. – Jól vagy?
– Lehetnék jobban is – mondta. Próbált halványan mosolyogni. – De rosszabbul is. A kezéért nyúltam. – Mi történt? – Egy gyökér – mondta. – Százezer éve ott van, de most előbukkant, és beleakadt a lábam. – Beverted a fejed? – A fejem, a testem. Mindent. Elvágódtam, mint egy krumpliszsák, de semmim sem tört el, hál' istennek. Csak egy kicsit szédülök. Az orvos azt mondta, fel is kelhetek pár nap múlva. Mondtam, hogy jó, mert lesz egy esküvő ezen a hétvégén, amire el kell mennem. – Ne aggódj emiatt! Csak azzal törődj, hogy meggyógyulj. – Jól leszek. Van még egy kis időm. – Jobban leszel. – És hogy van Kate és Jane? Lefogadom, hogy agyonaggódják magukat. – Mindannyian aggódunk. Engem is beleértve. – Igen, de te nem nézel rám olyan szomorú szemmel, és nem sírsz gyakorlatilag minden alkalommal, ha motyogok valamit. – Én akkor csinálom ezt, amikor nem nézel oda. Elmosolyodott. – De nem úgy, mint ők. Valószínűleg valamelyikük éjjel-nappal velem lesz a következő pár napban, a takarókat és az ágyamat igazgatva, vagy a párnáimat rázogatva. Olyanok, mint a kotlóstyúkok. Tudom, hogy jót akarnak, de ez az állandó gondoskodás megőrjít. Mikor legutoljára kórházban voltam, nem hiszem, hogy egy percnél tovább voltam egyedül. Még a mosdóba se tudtam kimenni anélkül, hogy valamelyikük oda nem vezetett volna, aztán kint megvárt, amíg végzek. – Segítségre volt szükséged. Nem tudtál egyedül menni, emlékszel? – Akkor is szüksége van az embernek egyfajta méltóságra. Megszorítottam a kezét. – Nálad méltóságteljesebb emberrel nem találkoztam soha. Noah a szemembe nézett, arckifejezése meglágyult. – Tudod, ahogy meglátnak, mindenütt csak ők vannak körülöttem. Fontoskodnak, sürögnek-forognak, mint mindig. – Pajkosan mosolygott. – Egy kicsit megtréfálhatnám őket. – Ugyan, Noah. Csak azért csinálják, mert szeretnek téged. – Tudom, de nem kellene úgy bánniuk velem, mint egy gyerekkel. – Nem fognak. – De igen. úgyhogy mikor arra kerül a sor, mi lenne, ha azt mondanád nekik, hogy szerinted egy kis pihenésre lenne szükségem? Ha azt mondom, hogy kezdek fáradni, akkor megint elkezdenek aggódni. – Rendben van – mosolyogtam. Egy pillanatig szótlanul ültünk. A szívhangmonitor folyamatosan pityegett, monotonitása nyugtatóan hatott. – Tudod, miért téged kértelek, hogy gyere valamelyik gyerek helyett? – kérdezte. Akaratom ellenére bólintottam.
– Azt akarod, hogy Creekside-ba menjek, ugye? Hogy megetessem a hattyút, mint tavaly tavasszal? – Megtennéd? – Persze. Örülök, ha segíthetek. Egy pillanatra megállt, fáradt arca szinte könyörgött. – Tudod, hogy nem kérhetnélek meg, ha a többiek is itt lennének. Már az említésére is izgatottak lesznek. Azt hiszik, elment az eszem. – Tudom. – De te nem hiszed azt, ugye, Wilson? – Nem. – Ugye, te is elhiszed, hogy… Tudod, ott volt, mikor felébredtem. Felém hajolva állt, megbizonyosodva arról, hogy jól vagyok. A nővérnek kellett őt elhessegetnie. Egész idő alatt velem volt. Tudtam, milyen választ vár, de úgy tűnt, nem találom a szavakat, amelyeket hallani szeretne. Inkább mosolyogtam. – Gyümölcskenyér – mondtam. – Négy darab reggel és három délután, ugye? Noah megszorította a kezem, kényszerítve arra, hogy megint ránézzek. – Hiszel nekem, ugye, Wilson? Csendben voltam. Mivel Noah mindenki másnál jobban megértett, tudtam, hogy nem hazudhatok. – Nem tudom – mondtam végül. Láttam a szemében a csalódást, amit a válaszom keltett. Egy órával később Noah-t egy második emeleti szobába helyezték, ahol a család végre láthatta őt. Jane és Kate úgy jöttek be a szobába, hogy közben kórusban motyogták: – Ó, apa! Aztán jött Lynn és Debbie, míg Dávid és Jeff az ágy távolabbi sarkához húzódtak. Grayson az ágy lábánál állt, én a háttérben maradtam. Ahogy Noah megjósolta, ott sürögtek-forogtak körülötte. Fogták a kezét, megigazították a takarókat, felemelték az ágy támláját. Vizsgálgatták, fogdosták, hízelegtek neki, ölelgették, csókolgatták. Mindannyian fontoskodtak körülötte és kérdésekkel ostromolták. Először Jeff szólalt meg. – Biztos, hogy jól vagy? Az orvos azt mondta, hogy nagyon csúnyán elestél. – Jól vagyok. Van egy púp a fejemen, de ezen kívül csak egy kicsit fáradt vagyok. – Halálra rémültem – jelentette ki Jane. – De annyira örülök, hogy jól vagy! – Én is – csatlakozott Dávid. – Nem kellett volna kint lenned egyedül, ha szédültél! – szidta össze Kate. – Legközelebb várj ott, míg valaki érted megy. Majd odamennek és megtalálnak. – Így is ez történt – mondta Noah. Jane a feje mögé nyúlt, és felrázta a párnáját. – Nem voltál ott olyan sokáig, ugye? Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy senki sem talált rád azonnal. Noah megrázta a fejét. – Nem volt több egypár óránál, azt hiszem.
– Pár óra! – kiáltott fel Jane és Kate. Megdermedtek, rémült pillantást vetve egymásra. – Talán egy kicsit több. Nehéz megmondani, mert a felhők eltakarták a napot. – Több? – kérdezte Jane. Keze ökölbe szorult. – Át is voltam ázva. Gondolom, az eső is esett. Vagy az öntözőberendezésektől lettem vizes. – Meg is halhattál volna! – kiáltotta Kate. – Ó, annyira azért nem volt vészes. Egy kis víz senkinek sem árt. A legrosszabb az volt, amikor a mosómedve is odajött. Ahogy bámult rám, arra gondoltam: lehet, hogy veszett. Aztán rám támadt. – Megtámadott egy mosómedve? – Jane úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. – Nem támadott meg igazán. Ellöktem, mielőtt még belém harapott volna. – Beléd akart harapni? – kiáltotta Kate. – Nem nagy ügy. Máskor is küzdöttem már mosómedvékkel. Kate és Jane úgy bámultak egymásra, mint akik sokkot kaptak, majd a testvéreikhez fordultak. Ijesztő csend uralkodott, mielőtt Noah végre elmosolyodott. Rájuk mutatott az ujjával, és kacsintott. – Bevettétek! Eltakartam a szám, hogy megpróbáljam elfojtani a kuncogásomat. A szemem sarkából láttam, hogy Anna próbál komoly maradni. – Ne viccelődj ilyenekkel! – csattant fel Kate az ágy oldalát ütögetve. – Igen, apa, ez nem jó ötlet! – tette hozzá Jane. Noah szemén látszott, hogy élvezi a dolgot. – Muszáj volt! Bevettétek! De hogy tudjátok, néhány perc múlva megtaláltak. És jól vagyok. Mondtam nekik, hogy elmegyek én autóval a kórházba, de inkább mentőt hívtak nekem. – Nem is vezethetsz! Nincs is érvényes jogosítványod! – Az nem jelenti azt, hogy elfelejtettem vezetni! Az autó pedig még mindig ott áll a telken! Bár Jane és Kate nem szólt egy szót sem, láttam, hogy gondolatban eldugják Noah elől a kulcsot. Jeff megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, tennünk kellene a csuklódra olyan személyi riasztót, hogy ha újra ilyesmi történik, egyből segítséget tudj hívni. – Nincs rá szükségem. Megbotlottam egy gyökérben, esés közben nem lett volna időm megnyomni a gombot. Amikor pedig magamhoz tértem, már ott volt a nővér. – Beszélnem kell az igazgatóval! – mondta Dávid. – Ha nem tünteti el azt a gyökeret onnan, megteszem én magam! – Segítek! – kapcsolódott be Grayson a beszélgetésbe. – Nem az ő hibája. Ahogy öregszem, egyre ügyetlenebb vagyok. Egy-két nap alatt rendbe jövök, és hétvégére olyan leszek, mint ifjúkoromban. – A hétvége miatt ne izgasd magad! – szólalt meg Anna. – Csak gyógyulj meg, rendben? – És nyugalom! – mondta Kate. – Aggódtunk érted! – Halálra rémítettél bennünket – folytatta Jane. Kot-kot-kot. Mosolyogtam. Noahnak igaza volt – mind tyúkanyók.
– Rendbe jövök – mondta Noah újra. – Nehogy miattam elhalásszatok az esküvőt! Már nagyon várom! Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy egy púp a fejemen visszatarthat attól, hogy ott legyek. – Az most nem számít! – mondta Jeff. – Ez így igaz, nagyapa! – szólt Anna. – És el se halasszátok! – tette hozzá Noah. – Ne mondd ezt, apa! – mondta Kate. – Addig maradsz itt, amíg jobban nem leszel! – Nem lesz semmi bajom. Csak szeretném, ha biztosítanátok afelől, hogy megtartjátok. Már nagyon várom! – Ne makacskodj! – könyörgött Jane. – Hányszor mondjam még el? Nekem ez fontos! Nem mindennap megy az ember esküvőre. – Látva, hogy nem sokra megy lányai meggyőzésével, Annát kereste a tekintetével. – Ugye, te érted, miről beszélek? Anna nem tudta, mit feleljen. A csendben előbb rám nézett, csak utána Noah-ra. – Persze, nagyapa. – Akkor nem hagysz cserben, igaz? Anna ösztönösen Keith keze után nyúlt. – Ha ez a kívánságod… – mondta nemes egyszerűséggel. Noah láthatóan megkönnyebbült. Elmosolyodott. – Köszönöm – suttogta. Jane megigazította a takarót. – Hát akkor vigyáznod kell magadra ezen a héten! Nem beszélve a jövőről – mondta. – Ne aggódj, apa! – szólalt meg Dávid. – Mire visszamész, eltüntetem azt a gyökeret onnan! A beszélgetés visszatért eredeti medrébe – hogy Noah hogyan esett el –, én pedig rádöbbentem, mi maradt ki eddig belőle: egyikőjük sem volt hajlandó azt firtatni, vajon miért is volt Noah akkor a tóparton. A hattyúról most sem voltak hajlandóak beszélni. Noah először majdnem öt évvel ezelőtt mesélt nekem a hattyúról. Allie azelőtt egy hónappal halt meg, és Noah nagyon gyorsan öregedni kezdett. Ritkán hagyta el a szobáját, a többieknek sem ment verset olvasni. Inkább az asztalnál ülve olvasgatta Allie-vel éveken át folytatott levelezését, vagy lapozgatta a Fűszálakat. Mi mindent megtettünk, természetesen, hogy kimozdítsuk. Különös véletlen, hogy éppen én voltam az, aki először levitte őt a tó partján lévő padra. Azon a reggelen láttuk először a hattyút. Nem mondhatom, hogy tudtam, mire gondol akkor Noah, ő pedig az égvilágon semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármiféle jelentősége lenne az egésznek. Arra emlékszem, hogy úszott felénk a hattyú, mintha ennivalót keresgélt volna. – Hozhattam volna egy kis kenyeret – jegyezte meg. – Legközelebb hozunk – nyugtatgattam közönyösen. Amikor két nappal később meglátogattam, csodálkoztam, hogy nem találtam a szobájában. A nővérke mondta meg, hol találom. A tó partján, a padon ülve. Mellette egy darabka Csodakenyér. Felé közeledve a hattyú nézett engem, de még akkor sem látszott rajta, hogy félne.
– Úgy tűnik, találtál egy jó barátot – jegyeztem meg. – Úgy tűnik. – Csodakenyér? – kérdeztem. – Mintha ez ízlene legjobban a kisasszonynak. – Miből gondolod, hogy nőnemű? – Tudom – mosolygott. Így kezdődött. Azóta rendszeresen eteti a hattyút, semmilyen időjárás nem akadály. Kint ült esőben is, tikkasztó hőségben is, és ahogy teltek az évek, egyre több időt töltött a padon ülve, a hattyút nézve, hozzá halkan beszélve. Manapság van, hogy egész nap fel sem áll a padról. Néhány hónappal az első ilyen találkozás után megkérdeztem tőle, miért tölt ennyi időt a tóparton. Gondoltam, biztos azért, mert olyan csendes, nyugodt, mert van kihez – vagy mihez – szólnia. Érdemi választ nem vártam. – Azért jövök, mert ő akarja, hogy jöjjek. – A hattyú? – kérdeztem. – Nem – így ő. – Allie. Ezt a nevet hallva összerándult a gyomrom, de nem értettem, miről beszél. – Hogy Allie szeretné, ha etetnéd a hattyút? – Igen. – Honnan tudod? Sóhajtva rám nézett. – Hiszen ő az! – mondta. – Ki? – A hattyú. Értetlenkedve ráztam a fejem. – Azt hiszem, nem értem, miről beszélsz. – Aliié – magyarázta – megtalálta a módját, hogy visszajöjjön hozzám. Ahogy ígérte. Csak meg kellett találnom őt. Erre mondják az orvosok, hogy Noah képzelődik. Még jó harminc percet töltöttünk a kórházban. Barnwell doktor azt mondta, felhív minket a legfrissebb hírekkel másnap reggel, a vizit után. Közel állt a családunkhoz, Noah-ra úgy figyelt, mintha a saját édesapja lett volna. Teljesen megbíztunk benne. Ígéretemhez híven szóltam a családtagoknak, hogy Noah fáradni látszik, és legjobb lenne, ha hagynánk pihenni. Kifelé menet megbeszéltük, hogy ki mikor jön látogatóba, aztán a parkolóban egymást megölelve, megcsókolva búcsúzkodtunk. Rövid idő múlva magunkra maradtunk Jane-nel, és néztük, amint a többiek eltávoznak. Láttam Jane szemén és roskadt testtartásán az aggodalmat, amit én magam is éreztem. – Jól vagy? – kérdeztem. – Azt hiszem. – Sóhajtott. – Úgy tűnik, apa jól van, de mintha nem érzékelné, hogy már majdnem kilencvenéves. Nem fog olyan hamar rendbe jönni, ahogy ő gondolja. – Lehunyta a szemét, és tudtam, hogy az esküvő miatt is aggódik.
– Ugye nem akarod megkérni Annát, hogy halassza el az esküvőt? Azok után, amit Noah mondott! Jane szótlanul jelezte, hogy nem. – Megtettem volna, de hajthatatlan volt. Csak remélni tudom, hogy letesz róla, mert tudja, hogy… Elhallgatott. Előre tudtam, mit fog mondani. – Mert tudja, hogy nincs sok ideje hátra, és ez lesz élete utolsó nagy eseménye, igaz? – Szerintem nem így gondolja. Még van néhány éve. – Olyan biztos vagy benne? – Igen. Korához képest nagyon is jól van. Pláne a Creekside-ban élő kortársaihoz képest! A többiek alig hagyják el a szobájukat, egész nap csak tévéznek. – Igen, és ő egész nap mást se csinál, csak azt a hülye hattyút nézi! Mintha az olyan jó lenne! – Őt boldoggá teszi – jegyeztem meg. – De ez nem jó dolog! – mondta hevesen Jane. – Hát nem érted? Anya meghalt! A hattyúnak semmi köze hozzá! Nem tudtam, mit mondjak, inkább csendben maradtam. – Ez őrültség! – folytatta. – Az rendben van, hogy eteti, de azt hinni, hogy anya lelke valamilyen formában visszatért! Semmi értelme! – Összefonta karjait. – Szoktam hallani, hogy beszél hozzá. Amikor megyek látogatni. Hétköznapi beszélgetést folytat vele, mint aki őszintén hisz abban, hogy a hattyú érti, amit mond. Kate és Dávid is hallotta már. Tudom, hogy te is. Vádlón nézett rám. – Igen – ismertem el –, én is hallottam már. – És téged nem zavart? Egyik lábamról a másikra álltam. – Azt hiszem – mondtam óvatosan –, Noah-nak most szüksége van arra a tudatra, hogy ez lehetséges. – De miért? – Mert szereti Allie-t. Hiányzik neki. Láttam, hogy remeg a szája. – Nekem is. Már amikor kimondta e szavakat, tudtuk mindketten, hogy a két érzés nem ugyanaz. A kimerültség ellenére egyikőnk sem tudta elképzelni, hogy a kórházi megpróbáltatások után egyből hazamenjünk. Jane szólt, hogy mindjárt „éhen hal”, úgyhogy megálltunk a Chelsea-nél egy kései vacsorára. Még mielőtt beléptünk volna, meghallottam, hogy bentről kiszűrődik John Peterson zongorajátéka. A városban néhány hete minden hétvégén játszott ugyan, időnként váratlanul felbukkant máshol. Ez is egy ilyen nap volt, a hangszer közelében lévő asztalok zsúfolásig megteltek, ahogy az egész étterem is. Mi fönt kaptunk helyet, távolabb a zenétől és a tömegtől; itt csak néhány asztalnál ültek. Jane – meglepő módon – kért egy pohár bort, ami kissé oldotta az utóbbi néhány óra alatt benne felgyülemlő feszültséget.
– Mit mondott neked apa, amikor kettesben maradtatok? – kérdezte Jane, miközben óvatosan kiszedett egy halszálkát az ételből. – Nem sok mindent – feleltem. – Érdeklődtem, hogy van, mi történt. Nagyrészt ugyanazt mondta el, amit később te is hallottál. Jane felvonta a szemöldökét. – Nagyrészt? Mit mondott még? – Biztos, hogy szeretnéd tudni? Jane letette az ezüst evőeszközt. – Fogadjunk, megkért, hogy etesd meg a hattyút. – Igen. – Megteszed? – Meg – mondtam, és arckifejezését látva gyorsan folytattam: – De mielőtt mérges lennél, gondolj arra, hogy nem azért csinálom, mert azt hiszem, hogy az Allie, hanem azért, mert megkért rá, és mert nem szeretném, hogy a hattyú éhen haljon. Lehet, hogy már nem is tudná, hogyan szerezzen magának ennivalót. Kétkedve nézett rám. – Tudod, hogy anya utálta a Csodakenyeret. Soha nem ette volna meg. Ő a saját maga által készített kenyeret szerette. A pincér közeledése szerencsére megmentett attól, hogy folytatnom kelljen ezt az eszmecserét. Amikor megkérdezte, hogy ízlett-e az előétel, Jane érdeklődni kezdett, vajon ezek az ételek házhoz rendelhetőek-e. Ekkor hirtelen felcsillant a pincér szeme. – Önöknél lesz hétvégén az az esküvő? – kérdezte. – A jó öreg Calhounnál? – Igen, nálunk – válaszolt Jane sugárzó arccal. – Gondoltam. Szerintem a személyzet fele most arra készül – mondta szinte vigyorogva. – Örülök, hogy találkoztunk. Engedjék meg, hogy újratöltsem a poharakat! Utána idehozom a teljes menüt. Amint elment a pincér, Jane áthajolt az asztalon. – Azt hiszem, egyik kérdésemre már megkaptam a választ. A kiszolgálást illetően. – Mondtam, hogy nem kell aggódni. Kiitta az utolsó korty bort. – Szóval állítanak sátrat? Mivelhogy kint fogunk enni! – Miért nem vesszük igénybe a házat? – támadt az ötletem. – Úgyis kint leszek a kertépítőkkel, miért nem hívunk egy takarítóbrigádot, hogy tegyék rendbe a házat? Van még néhány napunk – biztos meg tudnám szervezni. – Azt hiszem, megpróbáljuk – mondta Jane lassan. Tudtam, hogy felidézi magában azt, amikor utoljára bent járt. – Csak tudod, elég nagy kosz van. Szerintem évek óta nem takarított ott senki. – Tudom, de csak ki kell takarítani. Felhívok néhány vállalkozót! Meglátjuk, mire jutok – sürgettem. – Miért mondogatod ezt folyton? – Mert haladnom kell a dolgaimmal – válaszoltam, ő pedig kedvesen elnevette magát. A háta mögötti ablakon át ráláttam az irodámra, és feltűnt, hogy Saxon ablakában ég a lámpa. Nem kétséges, hogy valami sürgős munka miatt lehetett bent, mert ő ritkán dolgozik ilyen sokáig az irodában. Jane elkapta a tekintetemet.
– Máris hiányzik a munka? – kérdezte. – Nem – feleltem. – Jó egy kicsit mással foglalkozni. Óvatosan nézett rám. – Tényleg így érzed? – Persze. – Meghúzgáltam a pólómat. – Jó, hogy nem kell egész héten öltönyben járnom. – Talán már el is felejtetted, milyen érzés ez, nem? Hány éve nem voltál szabadságon? Nyolc? – Nincs az annyi. Kis idő múlva bólogatni kezdett. – Néha kivettél egy-két napot, de egy hét igazi szabadságon legutóbb 1995-ben voltál. Nem emlékszel? Amikor mindhárom gyereket elvittük Floridába? Rögtön Joseph érettségije után. Rájöttem, hogy igaza volt, és amit egykor erénynek gondoltam, arról most kiderült, hogy hiba volt. – Sajnálom – mondtam. – Mit? – Hogy nem vettem ki több szabadságot. Nem volt ez sem neked, sem a családnak jó. Többet kellett volna tennem érted és a gyerekekért, mint tettem. – Semmi baj – mondta villáját lengetve Jane. – Ne törődj vele! – Dehogynem – így én. Bár Jane már rég hozzászokott ahhoz, hogy sok időt töltök az irodában, elfogadott ilyennek, tudtam, hogy ez mindig keserűséget okozott számára. Éreztem, hogy figyel, ezért folytattam. – Mindig is fontos lett volna – mondtam. – De nem csak ezt bántam meg. Mindent bánok. Sajnálom, hogy hagytam,hogy a munka előrébb való legyen, mint a gyereknevelés, mint a születésnapi összejövetelek, például. Nem is emlékszem, hányból maradtam ki valamilyen későbe nyúló megbeszélés miatt, amit nem halasztottam el. És minden más, amit elmulasztottam – a röplabdameccsek, az atlétikai versenyek, a zongorakoncertek, az iskolai színdarabok… Csoda, hogy megbocsátották nekem a gyerekeim, sőt még mintha kedvelnének is. Jane egyetértően bólogatott, de nem szólt egy szót sem. Újból nem tudott mit mondani. Nagy levegőt vettem és folytattam: – Tudom, hogy nem voltam mindig a legjobb férj sem – mondtam csendesen. – Néha nem is értem, miért tartottál ki mellettem ilyen hosszú ideig. Jane felvonta a szemöldökét. – Túl sok estét és hétvégét töltöttél egyedül, és a gyereknevelés minden terhét rád hagytam. Ez nem volt veled szemben tisztességes. Sőt amikor jelezted nekem, hogy semmi mást nem szeretnél, csak egy kis időt eltölteni velem, meg sem hallgattalak. Például a harmincadik születésnapoddal kapcsolatban. – Szünetet tartottam, hagytam, hogy szavaim beszivárogjanak Jane tudatába. Az asztal túloldalán láttam, hogy elmerül emlékeiben. Sok múltbeli hibám közül ez volt az egyik, amelyiket szerettem volna elfelejteni. Amit akkoriban kért tőlem, nem volt nagy kérés: az anyaság újdonsült terhei mellett szerette volna újra nőnek érezni magát, legalább egy este erejéig. Több apró
célzást is tett arra, mi mindent vonzaná magával egy ilyen romantikus alkalom – az ágyára kitett ruhák, virágok, egy limuzin, mely elvisz minket egy csendes étterembe, ahol szép kilátás nyílik asztalunktól a tájra, és csendesen beszélgethetünk, anélkül, hogy haza kellene rohannia. Már akkor is éreztem, hogy ez fontos lenne neki, és emlékszem, hogy felírtam, mit hogyan szeretne. Aztán valami nagy ingatlanügyletbe annyira belebonyolódtam, hogy már nem volt időm megszervezni a születésnapját. Az utolsó pillanatban megkértem a titkárnőmet, hogy válasszon ki egy divatos karperecet, és hazafelé menet győzködtem magam, hogy mivel drága volt, biztosan ugyanúgy fog neki örülni. Amikor kibontotta, megígértem neki, hogy szervezek egy csodálatos estét kettőnknek, még jobbat, mint amilyet ő elképzelt. Végül ez is egy lett a sok ígéret közül, amelyet nem tartottam be, és, így utólag, szerintem Jane ezt már abban a pillanatban tudta, amikor az ígéretet tettem. Átérezve mulasztásom súlyát, nem folytattam. A csendben a homlokomat dörzsölgettem. Félretoltam a tányéromat, és miközben gondolatban végigpörgettem fájdalmas emlékeim egy részét, magamon éreztem Jane tekintetét. Meglepett, amikor átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem. – Wilson, jól vagy? – Volt valami gyengédség a hangjában, amit nem is érzékeltem eléggé. Bólogattam. – Igen. – Kérdezhetek valamit? – Persze. – Mi ez a nagy bűnbánat ma este? Mondott valamit apa? – Nem. – Akkor miért hoztad elő ezt a témát? – Nem is tudom…. Talán az esküvő miatt. – Félszegen elmosolyodtam. – Mostanában gyakran jár ezen az eszem. – Furcsa ezt hallani tőled. – Tudom – ismertem el. – Mégis így van. – Én sem voltam tökéletes, tudod. – Te sokkal közelebb álltál hozzá, mint én. – Az igaz – mondta vállrándítva. Nevettem magamon, amikor kicsit oldódott bennem a feszültség. – És igenis sokat dolgoztál! – folytatta. – Talán túlságosan sokat. De mindig tudtam, hogy azért csinálod, mert szeretnél mindent megadni a családodnak. Ezért köszönet jár, és én is így tudtam otthon maradni a gyerekeket nevelni. Ez mindig is fontos volt számomra. Elmosolyodtam, átgondoltam szavait, melyekből megbocsátás sugárzott. Szerencsésnek éreztem magam. Áthajoltam az asztalon. – Tudod, min gondolkodtam még? – kérdeztem. – Még van valami? – Próbáltam megfejteni, vajon miért jöttél hozzám feleségül. Arckifejezése enyhébb lett.
– Ne legyél olyan szigorú magaddal! Nem mentem volna hozzád, ha nem akartam volna. – De miért jöttél? – Mert szerettelek. – Mit szerettél bennem? – Sok mindent. – Például? – Konkrétan? – Tedd meg a kedvemért! Én épp most mondtam el neked az összes titkomat. Mosolygott, milyen kitartó vagyok. – Rendben van. Miért is mentem hozzád… Mert őszinte voltál, szorgalmas és kedves. Udvarias, türelmes, és minden addigi barátomnál érettebb gondolkodású. Amikor pedig együtt voltunk, úgy figyeltél rám, hogy azt éreztem, én vagyok a világon az egyetlen nő. Veled úgy éreztem, teljes az életem; veled együtt lenni egyszerűen jó volt. Egy pillanatra elbizonytalanodott. – Nem csak az én érzéseimről volt azonban szó. Minél jobban megismertelek, annál biztosabb voltam abban, hogy bármit megtennél a családodért. Ez számomra fontos volt. Meg kell értened, hogy akkoriban a kortársaink mind meg akarták váltani a világot. Ez nemes gondolat, én mégis inkább valami hagyományos dologra vágytam: szerettem volna olyan családot, amilyen a miénk volt, és a saját életünkre szerettem volna fordítani minden energiámat. Szerettem volna olyan férfi felesége lenni, aki nemcsak a feleséget látja bennem, hanem gyermekei anyját is, és aki tiszteletben tartja az én életemet is. – És én ilyen voltam? – Többnyire igen. Elnevettem magam. – Nem említetted, milyen jóképű vagyok, vagy hogy milyen lenyűgöző egyéniség! – Az igazat szeretted volna hallani, nemdebár? – élcelődött. Ismét nevettem, ő megszorította a kezemet. – Csak vicceltem. Akkortájt szerettem, ahogy reggelente kinéztél, miután felvetted az öltönyödet. Magas voltál, ápolt, fiatal kis „mitugrász”, aki jó feltételeket teremtett számunkra. Nagyon vonzó voltál. Szavai szívemet melengették. Az ezt követő órában – mialatt egy kávé mellett végignéztük a lehetséges menüt és közben hallgattuk a lentről felszűrődő zenét – észrevettem, hogy időnként már-már furcsa, ahogy rám néz. A hatás enyhén szédítő volt. Talán arra gondolt újra, miért jött hozzám, ahogy az imént elmondta. Bár nem lehettem teljesen biztos abban, hogy erre gondol, ahogy engem nézett, elhitette velem, hogy soha nem bánta meg, hogy hozzám jött.
Tizedik fejezet Kedden reggel még pirkadat előtt felébredtem, kiosontam a szobából, nagyon vigyázva arra, hogy Jane-t ne ébresszem fel. Felöltöztem és kisurrantam a bejárati ajtón. Az ég feketéllett, még a madarak sem kezdtek csiripelni, de a hőmérséklet már kellemes volt, az aszfalt pedig síkos az éjjeli esőtől. Már éreztem, milyen páradús lesz napközben a levegő; örültem a korai sétának. Lassan indultam, aztán fokozatosan gyorsítottam a tempón, amint a testem kezdett bemelegedni. Az utóbbi egy évben sokkal jobban megszerettem ezeket a sétákat, mint előtte gondoltam volna. Eredetileg úgy terveztem, hogy amint leadom a súlyfeleslegemet, visszaveszek a tempóból, ehelyett kicsit megnöveltem a távolságot, és írni kezdtem az indulási és az érkezési időket. Elkezdtem vágyakozni a reggel csendje után. Kevés autó járt ebben az időszakban, az érzékszerveim viszont annál inkább működtek. Hallottam, ahogy lélegzem, éreztem a lábamban a nyomást, ahogy lépdeltem az aszfalton, néztem, amint pirkad – először csak egy halvány fény jelenik meg a horizonton, a fák teteje fölött narancssárga ragyogás, aztán a feketeség és a szürkeség fokozatosan eltűnik. Még szomorkás reggeleken is azt vettem észre, hogy várom e sétákat, és nem értem, miért nem űztem ezt a „sportot” korábban. Általában negyvenöt perces sétákat tettem, a vége felé már igencsak kapkodtam a levegőt. Homlokomon vékony izzadságréteg csillogott, de jól éreztem magam. Amikor megláttam, hogy a konyhánkban már ég a villany, lelkes mosollyal fordultam be az utcánkba. Amint beléptem az ajtón, szalonnaillat csapta meg az orrom, fiatalságunkat idézve: amikor még itthon laktak a gyerekek, Jane általában családi reggelit készített, de ez az utóbbi években – különböző időbeosztásunk miatt – elmaradt. Ez volt az egyik olyan dolog, ami nem tett jót a kapcsolatunknak. Jane kidugta a fejét a konyha sarkából, amikor átlépdeltem a nappalin. Már felöltözött, kötény volt rajta. – Milyen volt a séta? – kérdezte. – Egész jó – mondtam –, legalábbis ilyen öreg pasasnak jó. – Bementem én is a konyhába. – Korán felkeltél! – Hallottam, amikor kimentél a szobából, és mivel tudtam, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, úgy döntöttem, felkelek. Kérsz egy kávét? – Azt hiszem, először egy kis vizet innék – így én. – Mi van reggelire? – Sonkás tojás – felelt Jane pohárért nyúlva. – Remélem, éhes vagy! Habár tegnap igen későn vacsoráztunk, éhes voltam, amikor felébredtem. – Megtöltötte csapvízzel a poharat és ideadta nekem. – Biztosan izgulok – mondta feszült mosollyal. Amikor elvettem a poharat, éreztem, ahogy ujjaink összeérnek. Lehet, hogy csak én képzelem, de úgy éreztem, tekintete hosszabban időzik rajtam, mint máskor. – Hadd zuhanyozzak le és öltözzek át tiszta ruhába! – mondtam. – Mikor lesz kész a reggeli? – Még van egypár perced – így ő. – Odateszem a pirítóst.
Mire lejöttem, Jane már tálalt. Mellé ültem. – Gondolkoztam azon, hogy bent maradok éjszakára. – És? – Attól függ, mit mond Barnwell doktor, amikor felhív. Ha úgy látja, hogy apával nincs gond, lehet, hogy azonnal elindulok Greensboróba. Mármint hogyha nem találunk ruhát itt. Ha gond van, úgyis jönnöm kell, de – minden eshetőségre felkészülve – nálam lesz a mobiltelefon. Egy falat szalonnát ropogtattam. – Nem hiszem, hogy szükséged lenne rá. Ha rosszabbra fordult volna Noah állapota, Barnwell doktor már hívott volna. Tudod, mennyire a szívén viseli a sorsát. – De akkor is várok egy kicsit, hogy beszéljek vele. – Természetes. Látogatási időben pedig egyből indulok a kórházba. Mogorva lesz, tudod. Gyűlöl minden kórházat. – Ki nem? A szülészet kivételével nincs olyan kórház, ahol bárki szívesen lenne. Megvajazta a pirítósat. – Szerinted mit kellene csinálni a házzal? Tényleg azt hiszed, hogy lesz hely mindenki számára? Bólintottam. – Ha kitesszük a bútorokat, sok helynek kellene maradnia. Azt gondoltam, néhány napra kitehetjük őket a pajtába. – És fizetsz valakinek, hogy hordja ki őket? – Ha kell, igen, de szerintem nem lesz rá szükség. A tereprendezéshez elég sokan fognak jönni, biztos lesz néhány percük arra, hogy segítsenek nekem. – Szinte üres marad a ház, nem? – Nem, ha bevisszük az asztalokat. Azt gondoltam, hogy az ablakok alatt állíthatnánk fel a büféasztalokat, és hagyhatnánk egy kis helyet a kandalló előtt táncparkettnek. – Miféle táncparkettről beszélsz? Nem hívtunk zenészeket! – Valójában ezt szerettem volna ma elintézni. A takarítás szervezése és a Chelseanél leadandó ételrendelés mellett, természetesen. Félrehajtott fejjel fürkészni kezdett. – Úgy tűnik, sokat töröd ezen a fejed. – Mit gondolsz, mit csináltam a ma reggeli sétám során? – Lihegtél. Ziháltál. Mint máskor. Nevettem. – Na! Éppen kezdek elég jó formában lenni. Valakit ma le is hagytam! – A sétáló öregurat? Már megint? – Haha! – mondtam, de élveztem a humorát. Nem tudtam, vajon jókedve összefügg-e azzal, ahogyan előző este nézett rám. Akármi is volt az oka, tudtam, hogy nem képzelődöm. – Mindenesetre köszönöm a reggelit. – Ez csak természetes. Pláne hogy annyit segítettél egész héten. És kétszer is főztél vacsorát! – Igen – mondtam egyetértően. – Már-már szentté váltam. – Azt azért nem mondanám! – kacagott Jane. – Nem? – Nem! A segítséged nélkül viszont már megőrültem volna! – És éhen is haltál volna! Mosolygott. – Fontos nekem a véleményed. Mit szólnál, ha nem öltönyös buli lenne hétvégén, hanem inkább sportos?
Az asztalra könyökölve gondolkodtam kicsit. – Nem tűnik rossz ötletnek; de azt hiszem, nekem jobban állna a szmoking. Elkeseredett pillantást vetett rám, én pedig ártatlanul felemeltem a kezem. – Ó, csak Anna miatt. Majd Noah-t utánozva folytattam: „Biztosan gyönyörű lesz, akármi is lesz rajta.” – De neked mi a véleményed? – Azt sem tudom, mi az a fűző. – Férfiak – sóhajtott. – Tudom – utánoztam a sóhajtását. – Nem is értem, hogy tudunk így élni! Barnwell doktor nem sokkal nyolc óra után telefonált. Noah jól volt, aznap tervezték kiengedni, vagy legkésőbb másnap. Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd átadtam Jane-nek a kagylót. Hallgatott, amíg a doktor ugyanazt elmondta neki, mint nekem. Miután letette, felhívta Noah-t a kórházban, aki noszogatta őt, hogy Annával menjen be hozzá. – Akár már csomagolhatok is! – mondta, miközben letette a telefont. – Akár! – Remélem, ma találunk valamit! – Ha nem, akkor érezd jól magad a lányaiddal! Ilyen csak egyszer adatik meg az életben! – Van még két gyerekünk, aki ezután fog házasságra lépni! – mondta boldogan. – Ez csak a kezdet! Mosolyogtam. – Reméljük. Egy órával később Keith kirakta Annát a házunknál, kezében kisbőrönddel. Jane még fent pakolászott, így én nyitottam ajtót Annának. Meglepő módon feketébe öltözött. – Szia, apa! – köszöntött. Kiléptem a tornácra. – Szia, drágám! Hogy vagy? Letette a bőröndjét, hozzám bújt, átölelt. – Jól – így ő. – Élvezem az egészet. Az elején nem hittem volna, de eddig minden olyan jól alakult! Anya pedig teljesen belelkesült! Látnod kellene! Rég nem láttam ilyen izgatottnak. – Örülök neki! – mondtam. Ahogy elmosolyodott, megdöbbentem. – felnőtt lett a lányom! Néhány pillanattal ezelőtt még kislány volt. Hogy szaladhatott így el az idő? – Alig várom a hétvégét! – suttogta. – Én is! – Minden készen lesz a háznál? Bólintással jeleztem, hogy igen. Körülnézett. Arckifejezéséből tudtam, mit fog kérdezni. – Anyával jól megvagytok? Először Leslie elköltözése után néhány hónappal kérdezte ezt; az elmúlt évben gyakrabban megtette, de mindig úgy, hogy Jane ne hallja. Eleinte azt sem tudtam, mit feleljek, később már vártam ezt a kérdést. – Jól. Mindig így válaszoltam, pedig tudtam, hogy van, amikor nem hisz nekem.
Ez alkalommal mélyen a szemembe nézett, majd – engem is meglepve – újra átölelt. A nyakamat szorosan fogva a fülembe súgta: – Szeretlek, apa! Csodálatos vagy! – Én is szeretlek, kicsim. – Anya egy szerencsés nő. Ezt jól jegyezd meg! Rendben – mondta Jane a garázsnál. – Azt hiszem, megvagyunk. Anna már bent ült és várt. – Majd hívsz, ugye? Ha bármi történne! – Persze – válaszoltam. – És üdvözlöm Leslie-t! Amikor a kocsiajtót kinyitottam, éreztem, milyen forró napunk lesz. A levegő nagyon páradús volt, az utcában lévő házak is csak homályosan látszottak. Egy újabb perzselő nap, gondoltam. – Érezd jól magad! – mondtam, de éreztem, hogy máris hiányzik a feleségem. Jane bólogatott, és elindult a nyitott kocsiajtó felé. Őt nézve tudtam, hogy bárki beleszerethet. Hogy lehet az, hogy én öregedtem, őt pedig elkerülték ezek a pusztító erők”? Nem volt szándékos, de nem is bántam, hogy halkan előtört belőlem: – Gyönyörű vagy! Jane visszafordult, kissé meglepetten. Láttam rajta, hogy nem tudja, jól hallotta-e, amit mondtam. Tudom, várhattam volna a válaszra, ehelyett azt tettem, ami valaha olyan természetes volt, mint az, hogy levegőt veszünk: közelebb léptem, és mielőtt elfordulhatott volna, gyengéden megcsókoltam-, ajkai puhán simultak ajkaimhoz. Ez a csók egyáltalán nem olyan volt, mint amilyeneket az utóbbi időben váltottunk – gyors és felületes, amilyeneket jó ismerősök adnak egymásnak. Egyikőnk sem húzódott el, hagytuk, hogy a csók önálló életet éljen. Amikor végül abbahagytuk, láttam az arcán, hogy nem kétséges: a lehető legjobb dolgot tettem.
Tizenegyedik fejezet A kocsifelhajtón váltott csók ízével a számban beszálltam az autóba, hogy nekivágjak a napnak. Miután a vegyesbolt mellett befordultam, Creekside felé vettem az irányt. Megérkezésemet követően azonban mégsem a tóhoz mentem, hanem beléptem az épületbe és Noah szobája felé indultam. A szokásos fertőtlenítőszer-illat fogadott. A színes csempék, széles folyosók a kórházra emlékeztettek, és ahogy a pihenőszoba mellett elhaladtam, megfigyeltem, hogy pusztán néhány szék és asztal foglalt. A sarokban két férfi sakkozott, néhányan pedig a falra rögzített televíziót nézték. Az egyik asztal mögött egy nővér ült lehajtott fejjel, észre sem véve a jelenlétemet. A televízió hangja egy darabig még elkísért, ahogy végigmentem a folyosón, majd megkönnyebbülten léptem be Noah szobájába. Sok más vendégtől eltérően, akiknek a szobája szinte teljesen nélkülözte a személyes hangulatot, Noah úgy rendezte be a szobáját, mintha a sajátja lenne. A hintaszéke mögötti falon egy Allie által festett kép lógott: virágoskert egy kis tóval, Monet stílusában. A polcokon gyermekei és Allie fényképei sorakoztak, a falon néhány családi kép. Kardigánja az ágy végében hevert kiterítve, a sarokban pedig ütött-kopott redőnyös íróasztala állt, amely régen az otthonuk nappalijában volt. A régi íróasztal még Noah édesapjáé volt – barázdák, bevágások és Noah kedvenc töltőtollainak tintafoltjai ékesítették. Tudtam, hogy Noah gyakran üldögélt itt esténként, hiszen a fiókokban tartotta legféltettebb kincseit; kézzel írott naplóját, melyben megörökítette szerelmük történetét Allie-vel; bőrkötéses feljegyzéseit, melyek már sárgulni kezdtek az idő múlásával; levelek százait, melyeket az évek során Allie-nek írt; és a legutolsó levelet, melyet hozzá írt. Más holmikat is tartott itt – préselt virágokat és újságcikkeket Allie kiállításairól, ajándékokat a gyermekeiktől, Walt Whitman Fűszálak című kötetét, mely végig társa volt a második világháborúban. Talán foglalkozási ártalomként nyilvánultak meg jogászi ösztöneim, amikor eszembe jutott: vajon mi fog történni mindezekkel a dolgokkal, amikor Noah is eltávozik közülünk? Hogyan is lehetne elosztani ezeket a gyermekei között? A legegyszerűbbnek az tűnne, ha egyenlő arányban lennének szétosztva, de ez újabb kérdéseket vetne fel. Ki tarthatná otthon, például, a naplót? Kinek a fiókjában lelnének otthonra a levelek és feljegyzések? A vagyontárgyak felosztása megoldható, de mit tehetünk a szívvel? A fiókok nem voltak lezárva. Bár Noah csak néhány napot lesz távol, mégis előkerestem és magamhoz vettem azokat a holmikat, amelyeket a kórházban is maga mellett szeretne tudni. A légkondicionált épületből kilépve szinte fullasztó volt a kinti levegő; azonnal izzadni kezdtem. Az udvar néptelen volt, mint mindig. A kavicsos ösvényen végigsétálva szememmel azt a gyökeret kerestem, amelyben Noah megbotlott. Kis időbe került, míg megláttam a hatalmas magnóliafa tövében: úgy keresztezte az ösvényt, mint egy napon nyújtózkodó kis kígyó.
Az enyhén sós tó tükörként kettőzte meg az eget, és egy darabig a lassan hömpölygő felhőket figyeltem a víz felszínén. Halvány tengerillat csapta meg orromat, ahogy leültem. A távolabbi sekély parton megjelent a hattyú, és elindult felém. Kibontottam a Csoda kenyeret a csomagolásból, és – Noah mozdulatait követve – apró darabokra törtem. Az első darabot a vízbe dobva azon tűnődtem, vajon igazat mondott-e a kórházban? Valóban végig mellette maradt volna a hattyú abban a kilátástalan helyzetben? Nem volt kétségem afelől, hogy amikor ismét magához tért, a hattyú ott volt mellette – a nővér, aki rátalált, szintén ezt állította –, de vajon tényleg egész idő alatt őrködött felette? Képtelenség biztosan ezt állítani, de szívem mélyén elhittem ezt Mégsem akaródzott rávenni magam arra, amire Noah rászánta magát. A hattyú – győzködtem magam – azért maradt ott, mert Noah etette és gondoskodott róla; így vadon élő állatból háziállattá szelídült. Semmi köze nem volt Allie-hez vagy az ő szelleméhez. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek. A hattyú ügyet sem vetett a kenyérdarabra, amit neki dobtam – csak nézett rám mozdulatlanul. Különös. A következő darabra csak rápillantott, majd ismét felém fordította a fejét. – Egyél már! – szóltam hozzá. – Sok dolgom van. Láttam a víz felszíne alatt, ahogy lábait lassan mozgatja,éppen csak annyira, hogy egy helyben maradjon. – Gyerünk – sürgettem magamban. – Korábban elfogadtad tőlem az ételt. Egy harmadik darabot dobtam a vízbe, alig néhány centiméterre a hattyútól. Hallottam, ahogy lágyan csobbant. A hattyú továbbra sem mozdult meg. – Nem vagy éhes? – kérdeztem. Mögöttem elindult a kerti öntözőrendszer, a vizet és levegőt egyenletes ritmusban spriccelve szét. Hátranéztem Noah szobájának irányába, de csak a visszaverődő napfény csillant meg az ablakán. Tanácstalanul egy negyedik kenyérdarabot is behajítottam a vízbe. – Ő kért meg, hogy jöjjek el – szólaltam meg végül. A hattyú kinyújtotta a nyakát és felborzolta a tollait. Hirtelen rádöbbentem, hogy éppen ugyanazt teszem, ami a Noah-val kapcsolatos aggodalmakat is felkeltette: beszélek egy madárhoz, és azt képzelem, meg is érti, amit mondok. Azt képzelem, hogy Allie az? Természetesen nem, hessegettem el a gondolatot. Az emberek szoktak a kutyájukhoz, macskájukhoz beszélni, sőt még a növényekhez is, a televízióval is szoktak üvöltözni egyes sportközvetítések alatt. Jane-nek és Kate-nek nincs miért aggódnia, határoztam el magamban. Noah naponta órákat töltött el itt – az lenne ok az aggodalomra, ha nem beszélne a hattyúhoz. Mégis, beszélni hozzá egy dolog – azt hinni, hogy Allie az, megint más. Noah pedig igazán hitt benne, hogy a hattyú nem más, mint Allie. A kenyérdarabok, amiket a tóba dobtam, mostanra eltűntek. Vízzel telítődve szétfoszlottak és lemerültek a felszín alá, a hattyú pedig továbbra is engem nézett. Újabb falatot dobtam felé, és amikor ezt is mozdulatlanul fogadta, óvatosan
körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem lát. Miért is ne? Végül elhatároztam magam, és előrehajoltam. – Jól van, semmi baja! – mondtam. – Tegnap találkoztam vele, ma reggel pedig beszéltem az orvossal. Holnap már itt lesz. Úgy tűnt, mintha a hattyú elgondolkodott volna a hallottakon, és pár pillanat múlva döbbenten néztem, ahogy lehajolt és nekilátott enni. A kórházba érve először azt hittem, rossz szobába léptem be. Amióta csak ismerem Noah-t, sosem láttam még televíziót nézni. Otthonában volt ugyan egy készülék, de elsősorban a gyerekek nézték, amikor még kicsik voltak, és mire megismerkedtem a családdal, már csak nagyon ritkán volt bekapcsolva. Az estéket inkább a verandán töltötték, történeteket, anekdotákat mesélve egymásnak. Időnként a család együtt énekelt, amit Noah gitáron kísért, vagy egyszerűen csak beszélgettek, tücskök és kabócák ciripelésétől kísérve. Hűvösebb estéken bent a nappaliban tették ugyanezt, miután Noah begyújtott a kandallóba. Más napokon mindenki bekuckózta magát egy kanapén vagy hintaszékben, és ott olvasgatott. Órákig csak a könyvlapok zizegését lehetett hallani-, mindenki elvonult egy távoli világba, miközben oly közel voltak egymáshoz. Olyan volt, mint egy időutazás, amikor a családi élet még mindennél fontosabb volt. Én magam is alig vártam, hogy részt vehessek ezeken az estéken. Eszembe juttatták azokat az éjszakákat, amelyeket az apámmal töltöttem, míg ő a hajóin dolgozott; ráébresztettek, hogy bár a televízió is egyfajta menekülés, még sincs semmi megnyugtató vagy békés benne. Noah-nak mindig sikerült elkerülnie a televíziózást. Egészen ma reggelig. Az ajtón belépve megdöbbentett a televízió bömbölése. Noah a hátát megtámasztva ült az ágyban, és a képernyőt bámulta. A kezemben tartottam mindazt, amit az íróasztalából elhoztam. – Szervusz, Noah! – köszöntöttem, mire a szokásos üdvözlés helyett hitetlenkedve rám nézett. – Gyere, ülj le! – intett magához. – Nem fogod elhinni, miket mutatnak épp most! Beljebb léptem. – Mit nézel? – kérdeztem. – Nem is tudom – felelte, még mindig a képernyőre meredve. – Valamilyen beszélgetős műsort. Azt gondoltam, olyasmi, mint a Johnny Carson-show, de mégsem. Nem is lehet érteni, miről beszélgetnek. Eszembe jutott néhány otromba program: mindig csodálkoztam, hogy producereik hogyan tudnak éjszaka aludni. Éppen ezek egyike volt műsoron. Az aktuális témát sem kellett ismernem ahhoz, hogy tudjam, mit láthatott – lényegében mindig ugyanazok a felháborító témák vannak műsoron, melyeket a lehető legharsányabb stílusban adnak elő olyan meghívottak, akiknek az egyetlen célja az, hogy bekerüljenek a televízióba, bármilyen lealacsonyító képet is mutassanak róluk. – Miért nézel ilyen műsort? – Fogalmam sem volt róla, hogy mi megy – magyarázta. – Valami hírműsort kerestem, és éppen reklám volt, majd ez következett. Amikor pedig láttam, hogy
miről van szó, egyszerűen nem tudtam elkapcsolni. Mint amikor az autópálya szélén egy baleset szemtanúja leszel. Leültem mellé az ágyra. – Ennyire borzalmas? – Maradjunk annyiban, hogy nem szeretnék a mai fiatalok helyében lenni. A társadalom kezd összeomlani, és tulajdonképpen örülök, hogy már nem leszek itt, hogy lássam mindezt. Elmosolyodtam. – Úgy beszélsz, mint a kortársaid, Noah! – Lehet, de ez nem jelenti azt, hogy tévedek. – Megrázta a fejét, és a távirányító után nyúlt. Egy pillanattal később csend telepedett a szobára. Kitettem az ágyra a szobájából elhozott holmikat. – Arra gondoltam, hogy talán szívesebben múlatod az időt ezek társaságában. Úgy értem, ha nem akarsz inkább televíziót nézni. Arca megenyhült, ahogy megpillantotta a leveleket és a Whitman-kötetet. A könyv – ezerszer átlapozott oldalai miatt – vastagabbnak tűnt. Ujjaival végigsimította a megkopott borítót. – Jó ember vagy, Wilson – nézett rám. – Hajói sejtem, jártál a tónál is. – Négy falat ma reggel – tájékoztattam. – Hogy van? Kissé kényelmetlenül éreztem magam, mert nem tudtam, mit is feleljek. – Azt hiszem, hiányzol neki – böktem ki végül. Elégedetten bólintott. Kihúzva magát az ágyban, hirtelen azt kérdezte: – Szóval Jane elutazott Annával? – Valószínűleg még úton vannak. Körülbelül egy órája indultak el. – És Leslie? – Raleigh-ban találkozik velük. – Hát ez tényleg nem lesz akármi! – mondta. – Úgy értem, a hétvége. A te részedről hogy állnak a dolgok? Mi a helyzet a házzal? – Eddig minden rendben ment – feleltem. – Remélem, csütörtökre minden készen áll majd; úgy tűnik, ez így is lesz. – Mára mit terveztél? Felsoroltam neki aznapi teendőimet, és mire a végére értem, elismerően füttyentett. – Úgy tűnik, ma sem fogsz unatkozni! – mondta. – Hát ettől én sem tartok – feleltem. – De eddig minden szerencsésen alakult. – Igen – bólintott. – Kivéve, természetesen, az én balesetemet. Mindent el is ronthatott volna. – Mondtam neked, hogy minden szerencsésen alakult. A fejét kissé felemelve rám nézett: – És mi a helyzet az évfordulóval? Hirtelen eszembe jutott a sok-sok óra, amit az évforduló előkészületeivel töltöttem – a telefonhívások, a posta és különböző üzletek rendszeres látogatása. Az ajándékon törtem a fejem üres perceimben az irodában, az ebédszünetben, és rengeteget gondolkoztam azon, hogyan is adjam majd át. Az irodában mindenki tudta, hogy mit tervezek, pedig szigorú titoktartást kértem tőlük. Ráadásul mindannyian hihetetlenül segítőkészek voltak – olyan ajándékról lévén szó, melyet képtelen lettem volna egyedül megcsinálni.
– Csütörtök este – szólaltam meg –, úgy tűnik, ez az egyetlen lehetőség. Ma este nincs itthon Jane, holnap valószínűleg téged akar majd látni, pénteken pedig itt lesz Joseph és Leslie. A szombati nap pedig, érthető okokból, ugyancsak nem jöhet szóba. – Egy pillanatra elhallgattam. – Remélem, azért tetszeni fog neki. Noah elmosolyodott: – Emiatt nem aggódnék, Wilson. Ha a világ összes pénze a tiéd lenne, akkor sem választhattál volna jobb ajándékot. – Remélem, igazad lesz. – Higgy nekem! És jobb kezdetet el sem tudok képzelni a hétvégének. A hangjából áradó őszinteség melegséggel töltötte el a szívemet, és jólesett az érzés, hogy kedvel engem annak ellenére, hogy milyen különbözőek vagyunk. – Az ötlet tőled származik – emlékeztettem. Noah megrázta a fejét: – Nem – felelte. – Tévedsz. A szívből jövő ajándék kizárólag azé, aki adja. – Mellkasára téve kezét, utalt mondandója lényegére. – Allienek nagyon tetszett volna, amit tettél – jegyezte meg. – Mindig ellágyult az ilyen dolgoktól. Kezeimet összekulcsoltam az ölemben. – Bárcsak megérhette volna ezt a hétvégét! Noah a levélkötegre pillantott. Tudtam, hogy most Allie emlékét idézi fel magában, és egy pillanatra, különös módon, jóval fiatalabbnak tűnt. – Bárcsak ott lehetne! – mondta. A hőségtől, úgy éreztem, teljesen felforrósodott a cipőm talpa, ahogy a parkolón áthaladtam. Az épületek a távolban szinte elolvadni látszottak, az ingem pedig teljesen rátapadt a hátamra. Beültem az autóba, és nekivágtam a kanyargó országútnak, melyet oly jól ismertem már, mint az otthoni környékbeli utcákat. Volt valami megragadó a parti síkságok nemes egyszerűségében, ahogy az elhagyatottnak tűnő farmok és tanyák mellett elhajtottam. A farmokat fenyők sora választotta el egymástól, a távolban pedig megpillantottam egy traktort, melyet por- és homokfelhő kísért. Az országútról helyenként láthatóvá vált a Trent folyó, melynek lassan hömpölygő hullámain megcsillant a napfény. Tölgyek és ciprusok sorakoztak a partján, melyek fehér törzse, illetve göcsörtös gyökerei formátlan árnyékokat vetettek a vízre. Az ágakat moha borította, és ahogy a farmokat fokozatosan erdős területek váltották fel, elképzeltem, ahogy a szélvédőn keresztül megpillantott szerteágazó fák megegyeznek azokkal, melyeket az Észak-Dél háború idején az ezen a területen keresztülmasírozó katonák is láthattak. A távolban egy bádogtető verte vissza a nap sugarait, majd feltűnt a ház maga, és végül megérkeztem Noah otthonába. A fákkal szegélyezett útról szemügyre véve a házat, teljesen elhagyatottnak tűnt. Nem messze az épülettől állt a kopott, vöröses pajta, ahol Noah a fürészárut és a szerszámokat tartotta: oldalait már több helyen kikezdte az idő, a bádogtetőt pedig a rozsda ette. A műhely, ahol ideje nagy részét töltötte, közvetlenül a ház mögött állt. A lengőajtók lekonyulva lógtak, az ablakokat pedig vastagon belepte a por. Mögötte az egykori rózsakert, mely úgy elburjánzott, mint a folyóparti növényzet.
Feltűnt, hogy a gondnok már jó ideje nem nyírta a füvet, így az egykor füves pázsit elhanyagolt kaszálóra emlékeztetett. Leparkoltam a ház közelében, és egy darabig csak álltam és az épületet tanulmányoztam. Végül kihalásztam zsebemből a kulcsokat, és a zárat kinyitva kitártam az ajtót. A napfény elárasztotta a padlót. A bedeszkázott ablakok miatt félhomály honolt a házban; emlékeztettem magam, hogy távozásom előtt el ne felejtsem bekapcsolni a generátort. Miután szemeim hozzászoktak a fényviszonyokhoz, kivehetővé vált a ház berendezése. Éppen előttem terült el a lépcső, mely a hálószobákhoz vezetett; balra tőlem hosszú és széles nappali szoba húzódott végig egészen a hátsó verandáig. Itt fogjuk elhelyezni, gondoltam, a fogadáshoz az asztalokat, mivel itt könnyen elfér az összes vendég. A házban poros volt a levegő, és por lepte be a bútorok védőhuzatait is. Figyelmeztetnem kell a bútorszállítókat, gondoltam, hogy értékes, antik darabokról van szó, melyek egyidősek az épülettel. A kandallót kézi festésű csempék borították. Emlékszem, amikor Noah megkönnyebbüléséről mesélt, amikor néhány törött darab cseréjekor kiderült, hogy az eredetieket készítő mester még mindig dolgozott. A sarokban egy zongora állt, ugyancsak letakarva, amelyen nemcsak Noah és gyermekei játszottak, de még az unokái is. A kandalló mindkét oldalán három-három ablak sorakozott. Próbáltam elképzelni, hogy hogyan fog kinézni a szoba, amikor már mindennel elkészültünk, de a besötétített házban ez nem nagyon sikerült. El tudtam ugyan képzelni, hogy én hogyan szeretném látni – még Jane-nek is elő tudtam adni elképzeléseimet – , mégis a házba belépve olyan emlékek tolultak elő bennem, melyek egyértelművé tették, hogy nem lehet megváltoztatni a külsejét. Hány estét töltöttünk itt Jane-nel, Noah és Allie társaságában? Megszámlálhatatlanul sokat! Szinte újra hallottam a sok nevetést, a könnyed beszélgetéseket. Azt hiszem, azért is jöttem most ide, mert a reggeli események nosztalgiát, vágyakozást ébresztettek bennem. Még most is éreztem Jane puha ajkait és rúzsának ízét a számon. Vajon valóban megváltozott a köztünk lévő viszony? Kétségbeesetten próbáltam elhitetni magammal, hogy igen, de azon tűnődtem: vajon nem csak a saját érzéseimet próbálom belevetiteni Jane-be is? Az egyetlen dolog, amit biztosan állíthattam, hogy hosszú ideje először volt egy pillanat, csak egy röpke pillanat, amikor Jane ugyanolyan boldognak látszott velem, mint én voltam vele.
Tizenkettedik fejezet A nap hátralevő részét telefonhívásokkal töltöttem a dolgozószobámban. Beszéltem a takarítócéggel, amely a mi otthonunkban is dolgozott, és tisztáztuk a Noah házának csütörtökön történő rendbetételével kapcsolatos utolsó részleteket is. Felhívtam egy villanyszerelőt is, aki újraindítja a generátort, ellenőrzi a konnektorokat a házban, illetve a díszkivilágítást a rózsakertben. Beszéltem azzal a társasággal is, amely tavaly az irodáinkat festette újra, és megígérték, hogy küldenek egy csapatot a ház belső falfelületeinek, illetve a rózsakertet körülvevő kerítésnek az átfestésére. Egy kölcsönző cég fogja biztosítani az összes sátrat, asztalt és széket az ünnepséghez – a térítőkről, poharakról és evőeszközökről nem is beszélve –, amelyeket csütörtök reggelre ígérték a helyszínre szállítani. Az étterem is rendelkezésre bocsátja néhány alkalmazottját, akik mindent elrendeznek, még jóval a szombati eseményt megelőzően. Nathan Little is alig várta, hogy nekifoghasson az előkészületeknek, és amikor rátelefonáltam, arról tájékoztatott, hogy a korábban rendelt növényeket elhozta a kertészetből, és már a teherautójára felpakolva várnak. Ahhoz, hogy a felesleges bútorokat el tudjuk szállíttatni a házból, lelkesen felajánlotta kollégái segítségét. Végül mind az esküvő, mind a fogadás zenei aláfestéséhez sikerült megtennem a szükséges intézkedéseket; a zongora felhangolását csütörtökre ígérték. Az, hogy mindent ilyen gyorsan el tudtunk intézni, nem is volt annyira nehéz, mint ahogy azt az ember gondolná. Nemcsak azért, mert az emberek többségét, akikkel beszéltem, már ismertem, hanem azért is, mert nem először csináltam ilyesmit életemben. Sok szempontból az a lelkesedés, amellyel belevetettem magam a tennivalókba, arra emlékeztetett, ahogyan Jane-nel az első otthonunkon dolgoztunk, melyet az esküvőnk után vásároltunk. Egy régi sorház volt, melyet kissé megviselt már az idő, és alapos felújításra szorult… ezért is tudtuk megvenni. A kezdeti munkáknak mi magunk fogtunk neki, de hamarosan az ácsok, vízvezetékszerelők és villanyszerelők szakértelme nélkülözhetetlenné vált. Időközben pedig arra sem sajnáltuk az időt, hogy a családalapításon munkálkodjunk. Mindketten érintetlenek voltunk, amikor kimondtuk a boldogító igent; én huszonhat éves voltam, Jane pedig huszonhárom. Egymástól tanultuk meg a szerelem ártatlan, mégis szenvedéllyel teli kifejezésmódjait, fokozatosan fedezve fel, hogyan szerezzünk örömet egymásnak. Lehettünk bármennyire fáradtak, legtöbbször mégis egymás karjaiban töltöttük az estéket. Soha nem védekeztünk a teherbe esés ellen. Emlékszem, úgy hittem, hogy Jane azonnal állapotos lesz; el is kezdtem pénzt félretenni arra az esetre, ha ez megtörténne, ő mégsem lett terhes házasságunk első hónapjában, sőt a második és harmadik hónapban sem. Valamikor a hatodik hónap környékén Allie-hez fordult tanácsért, és aznap este, ahogy hazaértem a munkából, szólt, hogy beszélni szeretne velem. Mellé ültem a kanapéra, és ő elmondta, hogy szeretné, ha megtennék érte valamit. Ezúttal nem azt kérte, hogy menjek el vele a templomba, hanem csak annyit, hogy imádkozzam vele. Így is tettem.
Valahogy éreztem, hogy ezt kell tennünk. Ezután rendszeresen együtt imádkoztunk, és ahogy telt az idő, egyre inkább vártam ezeket az alkalmakat. Újabb hónapok teltek el, Jane azonban mégsem esett teherbe. Nem tudom, hogy ő valaha is aggódott-e amiatt, hogy lehet-e gyermeke, de tudom, hogy gyakran gondolt rá, és már én is kezdtem aggódni miatta. Ez volt a helyzet az első házassági évfordulónk előtt egy hónappal. Eredetileg úgy terveztem, hogy a házunk felújításának befejezéséhez bekérem az ajánlatokat néhány kivitelezőtől, és személyesen is találkozom velük, mielőtt döntenék – de láttam, hogy Jane kezd belefáradni az egészbe. A kis lakás, amibe átmenetileg költöztünk, kezdett túl szűkké válni, a felújítás izgalma pedig egyre inkább alábbhagyott. Titokban megfogadtam, hogy még az első évfordulónk előtt otthonunkba költöztetem Jane-t. Ezzel az elhatározással a fejemben ugyanazt csináltam végig, amibe most – alig három évtizeddel később – újból belevágtam: telefonálgattam, szívességeket kértem, és megtettem mindent annak érdekében, hogy a munka időben elkészüljön. Munkásokat fogadtam fel, ebédidőben és munka után beugrottam a házhoz, hogy ellenőrizzem, hogyan haladnak a munkálatok, és végül jóval több kiadásom lett, mint amit eredetileg terveztem. Mindenesetre csodálkozva figyeltem a gyorsaságot, amellyel a ház kezdett formát ölteni. A munkások jöttek-mentek; a padlóburkolatot lefektették, a konyhaszekrényt, a mosogatót és egyéb konyhai eszközöket beszerelték. A világítás tartozékait kicserélték, a tapéta is felkerült a falakra, ahogy a naptár lapjai egyre közeledtek az évfordulónk napjához. Az utolsó héten különböző kifogásokat kellett kitalálnom, hogy Jane-t távol tartsam a helyszíntől, hiszen egy ház a felújítás utolsó hetében válik igazi otthonná. Meglepetést szerettem volna szerezni neki – olyat, amelyre egy életen át emlékszik. – Semmi értelme a házhoz menni most – győzködtem. – Nemrég éppen arra jártam, és a kivitelező ott sem volt! – Vagy: – Rengeteg dolgot kell elintéznem később, szeretnék addig egy kicsit inkább veled lenni! Fogalmam sincs, hogy elhitte-e a kifogásaimat – és visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy valamit gyaníthatott –, de mindenesetre sohasem erőltette, hogy vigyem a házhoz. Elérkezett a házassági évfordulónk napja, és egy a belvárosban elköltött romantikus vacsora után ahelyett, hogy egyenesen kis lakásunkhoz hajtottam volna, a ház felé kanyarodtam az autóval. Későre járt. A telihold fénylett a tiszta égbolton, a kabócák is rákezdtek a szokásos esti dalra. Kívülről semmi változás nem látszott a házon. Törmelékkupacok sorakoztak az udvaron, az ajtó mellett festékesdobozok voltak felhalmozva, a verandát belepte a por. Jane a házat bámulta, majd kérdőn rám pillantott. – Csak szeretném megnézni, hogy hol tartanak – magyaráztam. – Ma este? – kérdezett vissza. – Miért ne? – De hát teljesen sötét van odabent. Semmit sem fogunk látni! – Gyere már – mondtam, az ülés alól egy zseblámpát előhúzva. – Nem tart sokáig, ha nem akarsz maradni.
Kiszálltam az autóból, és kinyitottam neki is az ajtót. Miután óvatosan elvezettem a törmelékek között, fel a verandára, kinyitottam a bejárati ajtót. Sötétség honolt, mégis lehetetlen volt nem megérezni a vadonatúj szőnyegek illatát. Ahogy egy pillanattal később felkapcsoltam a zseblámpát, majd végigpásztáztam a nappalin és a konyhán, láttam ahogy Jane szemei teljesen kikerekednek a csodálkozástól. Természetesen nem volt még minden teljesen készen, de a bejáratnál állva, ahogy körülnéztünk, egyértelmű volt, hogy nagyon közel vagyunk a beköltözéshez. Jane-nek teljesen földbe gyökerezett a lába. Megérintettem a kezét. – Isten hozott idehaza! – szólaltam meg. – Ó, Wilson! – suttogta. – Boldog évfordulót! – súgtam vissza. Felém fordult, és a tekintetében remény és zavar keveredett. – Mégis, hogyan… Úgy értem, múlt héten még sehol nem volt… – Meglepetésnek szántam. Gyere – mutatni szeretnék még valamit! Felkísértem a lépcsőn, és a leendő hálószobánk felé vezettem. Kitártam az ajtót, a zseblámpa fényét a megfelelő helyre irányítottam, majd oldalra léptem, hogy Jane szeme elé táruljon a látvány. A szoba közepén az egyetlen általam vásárolt bútordarab állt: egy antik baldachinos ágy. Arra a szállodai ágyra emlékeztetett, melyen a Beaufortban töltött nászutunk alatt szerelmeskedtünk. Jane hallgatásba burkolózott, és hirtelen belém nyilallt, hogy esetleg valamit rosszul csináltam. – Nem tudom elhinni, hogy ezt mind te csináltad! – szólalt meg végül. – A te ötleted volt? – Nem tetszik? Elmosolyodott. – Dehogynem, nagyon is! – mondta halkan. – Csak nem tudom elhinni, hogy ez eszedbe jutott. Ez annyira… romantikus! Őszintén szólva, én nem erről az oldaláról közelítettem meg a dolgot. Egyszerűen csak tényként kezeltem, hogy szükségünk lesz egy rendes ágyra, és ez volt az egyetlen stílus, amelyről biztosan tudtam, hogy tetszeni fog neki. Tudva azonban, hogy ő ezt dicséretnek szánta, egyik szemöldökömet felhúzva ránéztem, mintha azt kérdezném: „Mégis, mire számítottál?” Odalépett az ágyhoz, ujjait végigfuttatta a baldachinon. Majd leült a szélére, és maga mellé invitált a matracra: – Beszélnünk kell – mondta. Ahogy leültem mellé, akaratlanul is eszembe jutottak a korábbi beszélgetéseink, amelyek hasonlóan kezdődtek. Arra számítottam, hogy ismét kérni fog tőlem valamit, de amikor elhelyezkedtem, hozzám hajolt és megcsókolt. – Nekem is van egy meglepetésem! – mondta. – Csak a legmegfelelőbb pillanatra vártam, hogy elmondhassam. – Miről van szó? – kérdeztem. Egy pillanatig habozott, majd így szólt: – Gyermeket várok.
Szavainak értelme először nem is ért el hozzám, de amint felfogtam, biztos voltam benne, hogy nekem még nagyszerűbb meglepetés jutott, mint amit én akartam adni neki. A kora esti órákban, amikor a nap már lemenőben volt és a hőség is elviselhetővé vált, Jane hívott telefonon. Miután Noah állapotáról érdeklődött, elmesélte, hogy Annának még mindig nem sikerült döntenie a ruhával kapcsolatban, ezért úgy néz ki, hogy nem fog hazaérni estére. Bár biztosítottam róla, hogy nem igazán lep meg, hogy így alakult, mégis csalódottságot éreztem a hangjában. Nem is annyira fáradtnak, mint inkább elkeseredettnek tűnt, én pedig elmosolyodtam, azon csodálkozva, hogy vajon hogyan tud még mindig meglepődni Jane a lányunk viselkedésén. A beszélgetést befejezve Creekside-ba hajtottam, ahol a hattyút három falat kenyérrel megetettem, majd hazafelé beugrottam az irodába is. Az épület előtti szokásos parkolóhelyemről, ahová beálltam, látható volt az utca végében a Chelsea étterem-, vele szemben egy kis füves park terült el, amelyen telente Télapó-falvát szokták berendezni. Már harminc éve dolgoztam ebben az épületben, mégis mindig elámultam azon, ahogy – bármelyik irányba nézve – ÉszakKarolina állam történelmével találkozhattam. A múltnak mindig is különleges jelentősége volt számomra, és örömmel töltött el az a tény, hogy pár utcányira innen besétálhattam az állam területén épült első katolikus templomba, vagy az első iskolába, ahol megtudhattam, hogy mire tanították a telepesek gyermekeit, vagy sétálgathatok a Tryon Palota területén, amely egyik kormányzónk előző otthona volt, és amely most a déli államok legszebb kertjével büszkélkedhet. Nem vagyok egyedül a városban ezzel a büszke érzéssel – a New Bern Történelmi Társaság az egyik legaktívabb ilyen társaság az országban, és szinte minden sarkon emléktáblák dokumentálják azt a fontos szerepet, amelyet New Bern játszott az ország történelmének kezdeti időszakában. Én és a társaim tulajdonosai vagyunk annak az épületnek, ahol ügyvédi irodáink vannak berendezve, és bár örülnék, ha legalább egy érdekes anekdotával tudnék szolgálni a múltját illetően, sajnos nincs ilyen. Az 1950-es évek végén épült, amikor az építészek a funkcionalitást tekintették az egyetlen követelménynek a tervezésben, ezért meglehetősen szürke, érdektelen a külseje. Egyszintes, négyszögletű téglaépület, amelyben a négy társtulajdonos és négy további kolléga irodái találhatók, továbbá három tárgyalószoba, egy irattár, és egy előtér az ügyfelek fogadására. Kinyitottam a zárat, majd amikor megszólalt a figyelmeztető hang, mely szerint a riasztó egy percen belül be fog indulni, beütöttem a kódot, hogy kikapcsoljam. Felkapcsoltam az előtér világítását, és elindultam az irodám felé. A többiek irodáihoz hasonlóan az enyémben is fontosak a külsőségek, amelyeket az ügyfelek is elvárnak: sötét cseresznyefa íróasztal réz olvasólámpával, a fal mentén könyvespolc, tele jogi témájú könyvekkel, az íróasztallal szemben pedig kényelmes bőr ülőgarnitúra. Ingatlanjogászként néha úgy érzem, hogy a világon minden típusú házaspárral összehozott már a sors. Legtöbbjük teljesen normálisnak tűnik, mégis megfigyeltem,
hogy néhányan a legközönségesebb módon civakodnak egymással, és egyszer annak is szemtanúja voltam, ahogy egy asszony a férje ölébe öntötte a forró kávét. Az elképzelhetőnél jóval több alkalommal kérdezték meg tőlem férjek négyszemközt, hogy vajon jogilag kötelezve vannak-e arra, hogy bármit is a feleségükre hagyjanak, és hogy kizárhatják-e őket teljes mértékben az örökségből a szeretőjük javára. Hozzá kell tennem, hogy ezek a házaspárok gyakran jól öltözöttek és teljesen normálisan néznek ki, ahogy velem szemben ülnek, de amikor elhagyják az irodámat, azon kezdek el tűnődni, hogy vajon mi történhet otthonuk zárt ajtói mögött. Az íróasztalom mögött állva megkerestem a kulcscsomómon a megfelelő kulcsot, amellyel kinyitottam az egyik fiókot. Kiraktam Jane ajándékát az asztalra, és azon merengtem, vajon hogyan fog reagálni, amikor majd átadom. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, de még ezen is túl, azt szerettem volna, ha felismerné benne a szívből jövő – bár kissé megkésett – bocsánatkérést a miatt az ember miatt, aki a házasságunk nagy része alatt voltam. Mégis, mivel túl sokszor értettem már félre eddig is, kénytelen voltam eltűnődni ma reggeli arckifejezésén, amikor a kocsifelhajtón álltunk. Létezik, hogy… nos… álmodozó lett volna a tekintete? Vagy csak képzelődtem volna? Ahogy az ablak felé pillantottam, szinte egyből meg is kaptam a választ; hirtelen éreztem, hogy nem csak képzelődtem. Nem. Valahogy, talán véletlenül, rábukkantam a hosszú évekkel ezelőtti udvarlásom sikerének a titkára. Az elmúlt évben is ugyanaz az ember voltam, aki korábban – egy férfi, aki mélységesen szereti a feleségét, és mindent megtesz azért, hogy megtartsa őt –, egy apró, mégis lényeges különbség azért volt. Ezen a héten nem a gondjaimmal foglalkoztam, nem azzal, hogy minél jobban kijavítsam a hibáimat. Ezen a héten őrá gondoltam-, elköteleztem magam, hogy a segítségére leszek a családi munkamegosztásban. Minden alkalommal figyelmesen végighallgattam mindazt, amit mondott, és minden, amiről beszélgettünk, újnak tűnt. Nevettem a viccein, átöleltem, amikor sírva fakadt, bocsánatot kértem a hibáimért, és igyekeztem olyan gyengédséggel viszonyulni hozzá, amilyenre szüksége volt, és amit meg is érdemelt. Más szóval, próbáltam az az ember lenni, akire mindig is vágyott, az, aki valaha voltam, és – mint amikor egy régi szokást újra felfedezünk – végre megértettem, hogy mindig is csupán ennyit kellett volna tennem azért, hogy ismét élvezni tudjuk egymás társaságát.
Tizenharmadik fejezet Másnap reggel Noah házához hajtottam, ahol csodálkozva pillantottam meg a kertészet ott parkoló teherautóit. Három teherautó raklapja kis fákkal és cserjékkel volt telezsúfolva, míg egy másikon fenyőgallyakkal tömött bálák sorakoztak – ezzel fogják majd a virágágyásokat, a fák tövét és a kerítés alját beborítani. Egy kisebb furgon és utánfutója különböző kertészeti eszközökkel és felszereléssel volt telezsúfolva, három dzsip pedig az elültetendő virágoktól roskadozott. A teherautók előtt öt-hat fős csoportokban gyülekeztek a munkások. Egy gyors számolás azt mutatta, hogy közel negyven ember jött el – a harminc helyett, amit Little ígért –, és a hőség ellenére mindannyian farmert és baseballsapkát viseltek. Kiszálltam az autóból, mire Little mosolyogva elindult felém. – Nagyszerű! Már itt is van! – mondta, kezét a vállamra téve. – Magára vártunk. Akkor neki is foghatunk, nem igaz? Perceken belül előkerültek a fűnyírók és más eszközök, a környéket pedig hamarosan betöltötte a telken keresztül-kasul szaladgáló gépek hol megerősödő, hol elhalkuló zúgása. Néhány ember nekifogott a teherautókról talicskákra rakni a virágokat, cserjéket és fákat, hogy a kijelölt helyükre szállítsák őket. A legtöbb figyelmet mégis a rózsakert kapta: én magam is Little nyomába szegődtem, amikor metszőollót ragadva elindult a megfelelő irányba, követve az őt beváró tucatnyi kertészt. A kert kicsinosítása olyan munkának tűnt számomra, amelynél még azt is lehetetlen megállapítani, hogy az ember hol fogjon neki. Little azonban gondolkodás nélkül elkezdte megmetszeni az első rózsabokrot, miközben a körülötte lévőknek magyarázta, hogy mit is csináljanak. A munkások köré gyűltek, és miközben a mozdulatait figyelték, spanyolul suttogtak egymásnak. Végül megértve, hogy mit is kíván tőlük Little, szétszéledtek. Óráról órára megfigyelhető volt, ahogy a rózsabokrok eredeti szépsége előtűnt a gondos nyírás és metszés eredményeképpen. Little nem engedett abból, hogy minél több virág megmaradjon, ami azt tette szükségessé, hogy a töveket megfelelő helyre hajlítsák, csavarják, rögzítsék. A következő lépés a rózsákkal befuttatandó rács felállítása volt. Little nekifogott a virágokat átbújtatni és a helyükre igazítani, én pedig megmutattam neki, hová terveztem a vendégek kerti székeit, mire ő sokatmondóan rám hunyorított. – A lugast nebáncsvirággal szeretné szegélyezni, ha nem tévedek? Bólintásomra két ujját a szájához téve nagyot füttyentett. Egy pillanat múlva virágokkal teli talicska jelent meg a lugasnál, amelyet két óra múlva olyan gyönyörűvé varázsoltak, hogy akár egy kertészeti magazinba is el lehetett volna küldeni a fényképét. A délelőtt folyamán a birtok többi része is kezdett formát ölteni. Miután lenyírták az udvaron a füvet és megmetszették a bokrokat, a munkások a kerítés oszlopait, illetve a kerti ösvényeket és magát a házat kezdték el helyrehozni. Megérkezett a villanyszerelő is, hogy beindítsa a generátort és megnézze, rendben vannak-e a konnektorok a házban és a külső világítás a kertben. Egy óra múlva megjöttek a
festők is: hat férfi szállt ki egy használt furgonból kezeslábasokban, és segítettek a bútorokat kivinni a pajtába. Az az ember, aki a házat jött letakarítani magasnyomású vízsugárral, az autóm mellett parkolt le. Kipakolta felszerelését, és pár perc múlva már a ház falán sistergett az első vízsugár – lassan, de biztosan a szürke deszkák kifehéredtek. Látva, hogy mindegyik csapat teljesen el van foglalva saját munkájával, magam is a műhely felé vettem az utam, és magamhoz vettem egy létrát. Az ablakokat védő deszkákat is el kellett távolítani, ezt a feladatot vállaltam magamra. Ennyi tennivalóval gyorsan eltelt a délután. Délután négy óra körül a kertépítők elkezdték felpakolni az eszközeiket a teherautókra, és induláshoz készülődtek. A házat takarító férfi és a festők is hamarosan végeztek, nekem is sikerült a deszkák nagy részét leszerelni – néhány emeleti ablak kimaradt, de azokra lesz még elég időm másnap reggel. Mire levittem az ablakdeszkákat a pincébe, a ház és környéke szokatlanul csendes lett, én pedig megtekintettem az aznap elvégzett munka eredményét. Mint minden félig befejezett vállalkozás, rémesebb látványt nyújtott, mint mielőtt nekifogtunk volna aznap reggel. A kertépítők eszközei, üres cseréphalmok sorakoztak mindenfelé a telken. A háznak mind a külső, mind a belső falai csak félig voltak készen, és a látvány azokra a mosóporreklámokra emlékeztetett, amelyek azt ígérik, hogy az egyik márka fehérebbre mossa az inget, mint a másik. A kerítés tövében kertihulladék-halom virított, és bár a rózsakertet kívülről már befejezték, belülről még elhagyatottnak és elvadultnak látszott. Mindezek ellenére furcsa megkönnyebbülést éreztem. Nagyszerű munkát végeztünk ma, és nem fért hozzá kétség, hogy mindent időre be fogunk tudni fejezni. Jane teljesen el lesz bűvölve, gondoltam, és tudván, hogy mostanában ér haza, magam is elindultam az autó felé, amikor megpillantottam Harvey Wellington lelkészt, amint a Noah telkét az övétől elválasztó kerítésre támaszkodik. Lelassítottam, és egy pillanatnyi habozás után keresztülvágtam az udvaron, hogy odalépjek hozzá. Homloka fényes mahagóniként csillogott, szemüvege az orrára tolva. Hozzám hasonlóan úgy volt öltözve, mint aki egész nap a kertben dolgozott. Ahogy közeledtem felé, fejével a ház felé intett. – Látom, rendbe hozza a hétvégére – mondta. – Igyekszem – feleltem. – Bőven van hozzá segítsége, az már biztos. Úgy nézett ma ki a hely, mint egy parkoló. Mennyien voltak összesen? Ötven körül? – Körülbelül. Elismerően bólintott, ahogy kezet ráztunk. – Nem kis pénzbe fog ez kerülni, gondolom. – Bele sem merek gondolni – feleltem. Elnevette magát. – Mennyi vendéget várnak a hétvégére? – Körülbelül száz főt. – Nagy ünnepség lesz, az már biztos – mondta. – Alma már nagyon várja. Az utóbbi időben másról sem beszél, mint erről az esküvőről. Mindketten úgy gondoljuk, nagyszerű dolog, hogy ilyen komolyan veszi ezt az egészet.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek. Hosszú másodpercekig szótlanul nézett rám. Tekintetétől az a furcsa gondolatom támadt, hogy felszínes ismeretségünk ellenére nagyon is tudja, mit érzek. Kissé nyugtalanító volt ez, de nem lepett meg túlságosan. Lelkipásztorként bizonyára gyakran fordultak hozzá tanácsért, és éreztem, hogy olyan emberrel beszélgetek, aki tudja jól, hogyan hallgasson meg másokat és érezzen együtt velük. Olyan ember lehetett, akit valószínűleg nagyon sokan tartottak a legjobb barátjuknak. Mintha tudta volna, hogy mire gondolok, elmosolyodott. – Akkor nyolc órakor? – Igen, annál korábban túl nagy lenne a forróság. – Így is elég meleg lesz. De nem hinném, hogy ez bárkit is érdekelni fog – a ház felé intett. – Örülök, hogy végre kezd valamit a házzal. Gyönyörű hely, mindig is az volt. – Tudom. Levette orráról a szemüvegét, ingujjával törölgetni kezdte. – Hát igen, meg kell hogy mondjam, sajnálattal figyeltük, hogy mivé lett az elmúlt évek során. Csak arra lett volna szüksége, hogy legyen ismét valaki, aki ápolja – visszatette a szemüvegét, és csendesen elmosolyodott. – Különös dolog, de észrevette már, hogy minél különlegesebb valami, annál inkább magától értetődőnek veszik az emberek? Mintha azt gondolnák, hogy soha többé nem fog megváltozni. Itt van ez a ház. Csak egy kis odafigyelésre lett volna szüksége, és akkor soha nem került volna ilyen állapotba. Két telefonüzenet várt rám, ahogy hazaértem: Barnwell doktor hívott, hogy elmondja, Noah visszatért Creekside-ba, illetve Jane hagyott üzenetet, hogy ott találkozzunk hét óra körül. Mire Creekside-ba értem, a család többsége már járt ott, és haza is ment. Csak Kate-et találtam Noah ágyánál – látva, hogy a szobába lépek, ujját az ajkához emelte. Felemelkedett és megöleltük egymást. – Épp most aludt el – suttogta. – Nagyon kifáradhatott. Csodálkozva Noah-ra pillantottam. Amióta csak ismerem, sosem láttam még napközben aludni. – Jól van? – Kicsit zsémbes volt a visszaköltözés közben, de ezt leszámítva úgy tűnik, minden rendben van. – Kate megérintette a karomat. – Mesélj már, mi volt ma a háznál? Minden részletet hallani akarok! Elmeséltem neki, hogyan haladnak az előkészületek, és láttam, ahogy teljesen elmerül a munkálatok elképzelésében. – Jane imádni fogja – mondta végül. – Ó, erről jut eszembe! Nemrég beszéltem vele. Apa állapota iránt érdeklődött. – Sikerült ruhát találniuk? – Majd elmesél mindent személyesen. Mindenesetre elég izgatottnak tűnt a hangja a telefonban. – A szék karfáján lógó táskája után nyúlt. – Nézd, nekem most mennem kell. Itt töltöttem az egész délutánt, és Grayson már biztosan vár rám – arcon csókolva búcsúzott. – Vigyázz apára, de próbáld meg nem felébreszteni! Alvásra van szüksége. – Csendben leszek – ígértem.
Az ablak melletti székhez léptem, és már éppen leültem volna, amikor Noah erőtlen hangját meghallottam. – Szervusz, Wilson. Köszönöm, hogy beugrottal. Felé fordultam, ő pedig rám hunyorított. – Azt hittem, alszol. – Dehogy – felelte. Lassan felült az ágyban. – Muszáj volt tettetnem. Egész nap úgy bánt velem, mint egy csecsemővel. Még a mosdóba is kikísért. Elnevettem magam. – Éppen erre volt szükséged, nem? Egy kis kényeztetés a lányodtól! – Ó, igen, másra sincs szükségem. A kórházban feleennyire sem kényeztettek. Az alapján, ahogy viselkedett velem, azt gondolná az ember, hogy fél lábbal a sírban vagyok, fél lábbal pedig egy banánhéjra léptem. – Kivételesen jó formában vagy ma! Gondolom, megújulva érzed magad! – Lehetne jobb is – felelte egy vállrándítással. – Persze lehetne rosszabb is. A fejemmel semmi baj, ha erre gondolsz. – Nem szédülsz? Biztos, hogy nem fáj a fejed? Mindenesetre most pihenned kell. Ha segítségre van szükséged, hogy meg tudd enni a joghurtodat, csak szólj nekem. Ujjával megfenyegetett: – Nehogy elkezdd te is! Türelmes ember vagyok, de nem szent. És nem vagyok a legjobb hangulatban. Napok óta be vagyok zárva, és alig jutottam egy kis friss levegőhöz. – A szekrény felé intett. – Idehoznád a kardigánomat? Már tudtam is, hogy hová szeretne menni. – Még meglehetősen meleg van odakint – mondtam. – Add csak ide azt a kardigánt – felelte –, és ha felajánlod, hogy segítesz felvenni, figyelmeztetnem kell téged, hogy könnyen orrba vágva találod magad! Pár perc múlva elhagytuk a szobát, magunkhoz véve egy kevés kenyeret. Amint mellettem csoszogott, láttam, ahogy egyre jobban megnyugszik. Creekside mindig is idegen hely marad a számunkra, de Noah-nak otthonává vált, és láthatóan jól érezte itt magát. Feltűnt, hogy másoknak is mennyire hiányzott, míg távol volt – minden nyitott ajtónál beköszönt és váltott pár szót a barátaival, megígérve, hogy később visszajön felolvasni. Nem engedte, hogy megfogjam a karját, így az oldalán lépdeltem tovább. Egy kissé bizonytalanabbnak tűnt a járása, mint általában, és míg ki nem értünk az épületből, magam sem voltam biztos benne, hogy boldogul egyedül. Kényelmes tempóban haladtunk a tó felé, így volt időm megfigyelni, hogy a gyökeret eltávolították. Azon tűnődtem, vajon Kate szólt-e egyik bátyjának, hogy intézkedjen, vagy maguktól jutott eszükbe. Elhelyezkedtünk a megszokott helyen. A vizet bámultuk, bár a hattyút sehol sem láttam. Arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára a tó sekélyebb területein rejtőzködik, ezért hátradőltem a padon. Noah elkezdte apró darabokra törni a kenyeret. – Hallottam, amit Kate-nek a házról meséltél – szólalt meg. – Hogy vannak a rózsáim? – Még nincs teljesen készen, de tetszeni fog a kertészek eddigi munkája.
A kenyérdarabokból kis kupacot formált az ölében. – Az a kert rengeteget jelent nekem. Majdnem annyi idős, mint te vagy. – Valóban? – Az első bokrokat 1951 áprilisában ültettem el – felelte bólogatva. – Persze a nagy részüket újra kellett ültetnem az évek során, de akkor terveztem meg az egészet és kezdtem el dolgozni rajta. – Jane mesélte, hogy az egész meglepetés volt Allie számára… hogy megmutasd, mennyire szereted. Felhorkant: – Ez csak az egyik fele a történetnek – mondta. – De nem csodálkozom, hogy ő így gondolja. Néha az az érzésem, hogy Jane és Kate meg van győződve róla, hogy minden pillanatot Allie-nek szenteltem. – És nem így volt? – kérdeztem meglepetten. Felnevetett: – Aligha. Időnként veszekedtünk, ugyanúgy, mint mások. De mindig kibékültünk. Ami a kertet illeti, azért részben igazuk van. Legalábbis a kezdeteket illetően. – A kenyérdarabokat maga mellé tette. – Akkor ültettem, amikor Allie Jane-t hordta a szíve alatt. Alig pár hónapos terhes volt, állandó rossz közérzettel. Gondoltam, elmúlik majd az első néhány hét után, de nem múlt el. Voltak napok, amikor az ágyból is alig tudott felkelni, és tudtam, hogy a nyár közeledtével még rosszabbul fogja érezni magát. Szerettem volna adni neki valami szépet, amit az ablakából is láthat. – Noah hunyorogva nézett fel a napra. – Tudtad, hogy legelőször csak egy szív volt, és nem öt? Felvontam a szemöldökömet. – Nem, nem tudtam. – Persze nem terveztem el előre, de miután Jane megszületett, úgy éreztem, hogy az első szív nem sikerült olyan tökéletesre, ezért újabb bokrokat kellett ültetnem, hogy kiegészítsem. Ezt viszont olyan sokáig halogattam, mivel már az első alkalommal is rengeteg munkát vett igénybe, hogy mire nekifogtam, Allie ismét várandós volt. Amikor látta, hogy mit csinálok, azt gondolta, az újabb gyermekáldás miatt teszem, és azt mondta, ez a legkedvesebb dolog, amit eddig érte tettem. Ezek után már nem tudtam abbahagyni. Ezért mondtam, hogy csak részben igaz a történet. Az első alkalommal valóban egy romantikus gesztusról volt szó, de az utolsó már inkább robotnak tűnt. Nemcsak az elültetés, hanem az ezt követő gondoskodás. Nem könnyű a rózsákkal. Amikor még kicsik, úgy rügyeznek, mint egy fa, de folyamatosan vissza kell őket vágni, hogy megfelelően nőjenek. Minden alkalommal, amikor kirügyeztek, elő kellett vennem a metszőollót, hogy visszavágjam őket, és hosszú ideig úgy tűnt, a kert soha nem fog úgy kinézni, ahogy szeretném. Persze fájdalmas is volt. Azok a tövisek nagyon szúrósak. Sok évet töltöttem bekötözött kezekkel; úgy néztek ki, mint egy múmiáé. Elmosolyodtam. – Biztos vagyok benne, hogy Allie nagyra értékelte az igyekezetedet. – Ó, igen. Egy darabig legalábbis. Míg egyszer azt nem kérte, hogy inkább szántsam fel az egészet.
Először azt hittem, nem értettem jól a szavait, de az arckifejezéséből láttam, hogy nem hallottam rosszul. Eszembe jutott az a szomorúság, amit néha akkor éreztem, amikor Allie kertet ábrázoló festményeit néztem. – Miért? Noah ismét belehunyorított a napba, majd nagyot sóhajtott. – Bármennyire is szerette a kertet, azt mondta, hogy túlságosan fájdalmas emlékeket ébreszt benne. Valahányszor kinézett az ablakon, sírni kezdett, és úgy tűnt, soha nem tudja abbahagyni. Egy pillanat múlva eszembe jutott mindennek az oka. – John miatt – mondtam halkan, fiukra utalva, aki négyéves korában agyhártyagyulladásban meghalt. Jane, akárcsak Noah, ritkán említette. – Az ő elvesztésébe majdnem belehalt – elhallgatott. – Én is. Annyira kedves kisfiú volt. Éppen abban a korban, amikor kezdte felfedezni a világot, amikor minden új és izgalmas. Mint legkisebb gyermek, mindig próbált lépést tartani a nagyobbakkal. Rengeteget kergetőztek az udvaron. És nagyon egészséges volt. Soha még csak fülgyulladása sem volt, vagy komolyabb náthája, mielőtt megbetegedett volna. Ezért is volt annyira megrázó. Az egyik héten még az udvaron játszott, a következő héten pedig eltemettük. Allie alig evett, keveset aludt, és amikor nem sírt, akkor csak révülten járkált, szótlanul. Nem tudtam, valaha felépül-e a gyászból. Ekkor mondta, hogy szántsam fel az egész kertet. Noah elmerült gondolataiban. Hallgattam, tudván, hogy képtelenség teljesen átélni azt, milyen elveszíteni egy gyermeket. – Miért nem tetted meg? – kérdeztem egy kis idő elteltével. – Úgy éreztem, csak a gyász mondatja ezt vele – felelte halkan. – Nem voltam biztos benne, hogy valóban ezt akarja-e tőlem, vagy csak a fájdalom szólt belőle, amit aznap érzett, így hát vártam. Ha másodszorra is megkért volna rá, akkor megtettem volna. Vagy felajánlottam volna, hogy a külső szívet eltávolítom, ha a többit meg akarja tartani. Végül azonban sosem kért rá még egyszer. És utána? Bár sokszor szerepelt a kert a festményein, soha többé nem érzett ugyanúgy iránta. Amikor elvesztettük Johnt, többé nem volt már a boldogság forrása számára. Amikor Kate esküvőjét ott tartottuk, akkor is vegyes érzései voltak ezzel kapcsolatban. – A gyerekek tudják, hogy miért van öt szív? – Talán valahol mélyen érzik, de ezt saját maguktól kellett hogy kitalálják. Sem Allie, sem én, nem szívesen beszéltünk erről. Miután John meghalt, könnyebb volt egyetlen ajándékként gondolni a kertre, mint öt különbözőként. Így hát, ez lett belőle. Amikor a gyerekek nagyobbak lettek és kérdezősködni kezdtek, Allie csak annyit mondott nekik, hogy ezt neki ültettem. Így maradt ez számukra pusztán egy romantikus gesztus. Szemem sarkából láttam, ahogy a hattyú feltűnt és lassan felénk úszott. Különös volt, hogy eddig nem jött elő, azon tűnődtem, vajon hol járt eddig. Azt vártam, hogy Noah majd azonnal egy kenyérdarabot dob felé, de nem ez történt. Csak nézte, ahogy közelebb evez. Amikor már csak pár méterre volt a hattyú, egy pillanatra
mintha megállt volna a vízen, majd – legnagyobb meglepetésemre – a part felé indult. Egy pillanattal később már felénk tipegett a földön. Noah kinyújtotta felé a kezét. A hattyú odanyújtotta a nyakát, és ahogy Noah halkan beszélt hozzá, hirtelen megértettem, hogy neki is hiányzott a férfi. Noah adott neki néhány falatot, majd döbbenten néztem, ahogy – éppen úgy, ahogy azt egyszer már elmesélte nekem Noah – a hattyú a lábához telepedett. Egy óra múlva sötéten gomolygó felhők kezdtek gyülekezni az égen, az itt Délen oly gyakori nyári vihar baljós előjeleként – Húsz percig mintha dézsából öntenék a vizet, amelyet lassan kitisztuló égbolt követ. A hattyú már távolodott tőlünk a tavon, én pedig éppen javasolni akartam, hogy térjünk vissza a házba, amikor meghallottam Anna hangját a hátunk mögött. – Szia, nagypapa! Szia, apa! – kiáltotta. – Nem találtunk titeket a szobában, és egyből tudtuk, hogy csak itt lehettek! Megfordultam. Anna vidáman közeledett hozzánk. Jane néhány lépéssel hátrébb követte, arcán kényszerű mosollyal – tudtam, nem örül túlságosan, hogy ezen a helyen találja az apját. – Szervusz, drágám! – mondtam felállva. Anna átölelt, karjaival szorosan átfogva a derekamat. – Nos, hogy sikerült a mai nap? – érdeklődtem. – Megvan a ruha? Elengedett, és láttam, hogy alig tudja visszafogni izgatottságát. – Imádni fogod! – ígérte, megszorítva a kezemet. – Egyszerűen tökéletes! Jane is odaért hozzánk. Annát elengedve megöleltem őt is, mintha ez ismét teljesen természetes lenne köztünk. Gyöngédség és melegség áradt belőle, jelenléte erőt adott. – Gyere ide – Noah Annához fordult, maga mellé mutatva a padon. – Meséld el nekem, mi mindennel készültél már el a hétvégére. Anna Noah mellé telepedett, a keze után nyúlt. – Fantasztikus volt! – fogott hozzá. – Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni. Legalább tucatnyi üzletben jártunk. Látnod kellene Leslie-t is! Találtunk egy észveszejtőén gyönyörű ruhát neki is! Jane-nel pár lépésnyi távolságra álltunk; hallgattuk, ahogy Anna az elmúlt néhány nap sodró eseményeiről élménybeszámolót tart. Egyik történetet mesélte a másik után, miközben játékosan meglökte Noah-t, vagy megszorította a kezét. A köztük lévő hatvan év ellenére szemmel láthatóan nagyon jól érezték magukat együtt. Nagyszülők és unokák között gyakran alakul ki különleges kapcsolat, Noah és Anna barátsága pedig vitathatatlan volt. Arra a fiatal hölgyre nézve, akivé Anna vált, hirtelen elöntött a szülői büszkeség érzése. Jane ellágyult arcvonásaiból láttam, hogy ő is pontosan erre gondol, és bár már évek óta nem tettem ilyet, lassan átöleltem a derekát. Azt hiszem, fogalmam sem volt, hogy mit várok ettől – egy másodpercig úgy tűnt, szinte megriadt –, de amikor ismét éreztem, hogy megnyugszik a karomban, egy pillanatra minden a helyére került a világban. Régen ezekben a pillanatokban mindig cserbenhagytak a szavak. Talán titokban attól féltem, hogy az érzéseimet hangosan
kimondva valahogy megsemmisítem őket. Most mégis ráébredtem, mekkora hiba volt visszafojtani az érzelmeimet, és fülébe súgtam azokat a szavakat, amelyeket soha nem lett volna szabad magamban tartani: – Szeretlek, Jane! Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon, mert magam mellett tudhatlak. Egy szót sem szólt, de abban a mozdulatban, ahogy még jobban hozzám simult, benne volt minden. A vihar fél óra múlva tört ki, a nagy mennydörgés szinte kettészakította az eget. Miután visszakísértük Noah-t a szobájába, Annától pedig elbúcsúztunk a parkolóban, Jane-nel hazafelé indultunk. Áthajtva a belvároson, a szélvédőn keresztül a sűrűsödő felhők között áttörő napsugarakat néztem, amint a folyó vizét arany csillogással vonták be. Jane meglepően hallgatag volt, ahogy kifelé bámult az ablakon, és azon vettem észre magam, hogy a szemem sarkából időről időre rápillantok. Haját csinosan a füle mögé tűzte, a rózsaszínű blúz pedig, amit viselt, olyan fényt kölcsönzött a bőrének, amit csak gyermekeken látni. Kezén ott csillogott az immár majdnem harminc éve viselt gyémánt eljegyzési gyűrű, mellette a vékony aranykarikával. Hazaérkeztünk, és ahogy leparkoltunk a ház előtt, Jane fáradt mosollyal szállt ki az autóból: – Ne haragudj, hogy ilyen szótlan voltam. Azt hiszem, kicsit elfáradtam. – Semmi gond. Nagyon hosszú hét volt ez. Bevittem a házba a bőröndjét, és néztem, ahogy az ajtó melletti kisasztalra ejti a kézitáskáját. – Hozhatok egy kis bort? – kérdeztem. Jane ásított, majd megrázta a fejét: – Köszönöm, ma este nem kérek. Ha meginnék egy pohárral, azt hiszem, menten elaludnék. Egy pohár víz viszont jólesne. Kimentünk a konyhába. Két poharat megtöltöttem jéggel és vízzel a hűtőszekrényből. Nagyot kortyolt a vízből, majd a pultnak dőlve – szokása szerint – egyik lábát nekitámasztotta a konyhaszekrénynek. – Sajognak a lábaim. Egy perc nem sok, annyira sem álltunk meg pihenni egész nap. Anna legalább száz ruhát felpróbált, mire megtalálta az igazit. Amit egyébként éppen Leslie vett le az állványról. Azt hiszem, ő is kezdett már kétségbeesni. Anna az egyik legdöntésképtelenebb ember, akit ismerek. – És milyen a ruha? – Ó, látnod kellene, amikor rajta van! Az a kis hableány stílusú ruha, ami nagyon előnyösen emeli ki az alakját. Kicsit kell még rajta igazítani, de Keith imádni fogja! – Biztosan lélegzetelállítóan néz ki benne! – Igen – Jane álmodozó tekintetéből láttam, hogy ismét maga elé képzeli a ruhát. – Szívesen megmutatnám, de Anna ragaszkodik hozzá, hogy a hétvége előtt nem nézheted meg! Meglepetésnek szánja – elhallgatott. – És neked hogyan mentek ma a dolgok? Volt valaki a háznál? – Mindenki eljött – feleltem, és részletekbe menően megosztottam vele az aznapi eseményeket. – Fantasztikus – mondta végül, újratöltve a poharát. – Arról nem is beszélve, hogy az utolsó pillanatban jött az egész.
A konyhában állva néztük, ahogy az egyre sűrűsödő felhőktől elsötétül az ég, és az első esőcseppek eleinte lágyan ostromolni kezdik az ablaküveget. A folyó szürkén és baljóslatúan hömpölygött, egy pillanattal később pedig villámlás és mennydörgés kíséretében eleredt az eső. Jane az ablakok felé fordult, ahogy a vihar odakint dühödten elszabadult. – Vajon szombaton esni fog? – kérdezte. Meglepően nyugodtnak tűnt a hangja. Azt hittem, jobban fog aggódni. Eszembe jutott, mennyire békésnek tűnt az autóban, és hogy eddig egy szóval sem említette Noah-t és a kis tavat. Ahogy őt néztem, az a különös érzésem támadt, hogy mostani hangulata összefügg Annával. – Nem valószínű – feleltem. – Tiszta égboltot jósolnak. Ez az átvonuló utolsó zápor kell hogy legyen. Némán bámultuk együtt a zuhogó esőt. Az esőcseppek kopogásától eltekintve teljes volt a csend. Jane tekintete messze járt, ajkán halvány mosoly játszadozott. – Milyen csodálatos, nem gondolod? – kérdezte. – Bámulni az esőt. A szüleim házánál gyakran csináltuk ezt a verandán üldögélve, emlékszel? – Igen, emlékszem. – Milyen szép is volt az! – Igen, nagyon. – Régóta nem tettünk már ilyesmit. – Nem – feleltem –, valóban nem. Teljesen elmerült a gondolataiban, én pedig azért imádkoztam, hogy a nyugalom újonnan jött érzését ne tegye tönkre a jól ismert szomorúság, amelytől annyira tartottam. Arcvonásai azonban nem változtak, és egy hosszúnak tűnő perc elteltével rám pillantott. – Valami más is történt ma – szólalt meg, szemét a poharára szegezve. – Ó, igen? Ismét felnézett, találkozott a tekintetünk. Szeme mintha könnyektől csillogott volna. – Nem fogok melletted ülni az esküvőn. – Nem fogsz mellettem ülni? – Nem tudok – felelte. – Annával és Keithszel kell lennem. – Hogyhogy? Jane a pohárhoz emelte a kezét. – Mert Anna megkért, hogy legyek én a tanúja. – Hangja kissé elcsuklott. – Azt mondta, senkihez nem érzi magát annyira közel, mint hozzám, és hogy olyan sokat tettem érte és az esküvőért… – Szemei megteltek könnyel, és szipogni kezdett. – Tudom, hogy butaság, de annyira meglepett, amikor ezt mondta, hogy azt sem tudtam, mit feleljek. Ez a gondolat korábban még csak át sem futott az agyamon. Annyira kedves volt, amikor ezt mondta, láttam, hogy nagyon sokat jelent ez a számára. Letörölte könnyeit, nekem pedig kicsit összeszorult a torkom. Egy apát felkérni esküvői tanúnak meglehetősen gyakori volt itt Délen, de az, hogy az édesanya legyen a lánya tanúja, igen ritka volt. – Jaj, drágám! – mormoltam. – Hiszen ez csodálatos! Annyira örülök ennek.
Újabb villámlást újabb mennydörgés követett, bár mi alig észleltük ezeket, és még jóval a vihar elvonulta után is ott álltunk a konyhában, boldogságunkat némán megosztva. Amikor az eső teljesen elállt, Jane elhúzta az üvegajtókat és kilépett a verandára. Az ereszcsatornákból és a veranda korlátjáról még csöpögött a víz, a padlózat deszkáiból pedig pára szállt fel. Én is követtem, miközben hátamban és karomban az aznapi munka fáradalmait kezdtem érezni. Megmozgattam a vállaimat, hogy kicsit ellazítsam őket. – Vacsoráztál már? – kérdezte Jane. – Még nem. Szeretnél elmenni valahová, bekapni egy falatot? Megrázta a fejét: – Nem igazán. Túl fáradt vagyok hozzá. – Mi lenne, ha házhoz hozatnánk valamit, és itt ünnepelnénk? Valami könnyűt? Valami… vicceset? – Mire gondolsz? – Mit szólnál egy pizzához? Csípőre tette a kezét. – Leslie elköltözése óta nem is rendeltünk pizzát. – Tudom. Mindenesetre jól hangzik, nem? – Mindig jól hangzik. Csak neked mindig emésztési zavaraid vannak utána. – Ez igaz – vallottam be. – De hajlandó vagyok ma este veszélyesen élni. – Nem lenne jobb, ha inkább most gyorsan összeütnék valamit? Biztos találok valamit a fagyasztóban. – Ne viccelj már – mondtam. – Évek óta nem vágtunk fel együtt egy pizzát. Tudod, csak mi ketten. Hátradőlünk a kanapén, feltesszük a lábunkat, és egyenesen a dobozból eszünk – érted? Ahogyan régen tettük. Nagyon jól fogunk szórakozni. Gyanakodva nézett rám: – Te… szórakozni szeretnél? Inkább kijelentés volt ez, mint kérdés. – Igen – feleltem. – Szeretnél te rendelni, vagy hívjam őket én? – kérdezte végül. – Majd én elintézem. Mit kérsz rá? Egy pillanatra elgondolkodott: – Mit szólnál egy „Mindent bele” pizzához? – Miért is ne? – feleltem. Amikor fél óra múlva megérkezett a pizza, Jane már farmert és egy sötét színű pólót húzott magára, és úgy ettük a pizzát, mint a diákok a kollégiumban. A korábban visszautasított pohár bor ellenére, végül elfeleztünk egy hideg sört, amit a hűtőszekrényből vettünk elő. Miközben ettünk, Jane további részleteket mesélt a napjáról. Délelőtt Leslie és Jane számára kerestek ruhát, bármennyire is tiltakozott Jane, mondván, hogy ő majd vesz valami „egyszerű darabot Belknél”. Anna ragaszkodott hozzá, hogy mindketten válasszanak maguknak valami szépet, amit később is tudnak viselni. – Leslie nagyon elegáns ruhát talált magának: egy térdig érő koktélruhát. Annyira jól állt neki, hogy Anna is mindenáron fel akarta próbálni, „a buli kedvéért”, ahogy mondta. – Jane nagyot sóhajtott. – Annyira gyönyörűek lettek ezek a lányok! – Tőled örökölték – mondtam komolyan. Jane elnevette magát, és mivel a szája tele volt pizzával, csak legyintett egyet.
Az est előrehaladtával az égbolt színe indigókékre váltott, a hold fénye pedig ezüstös szegéllyel keretezte a felhőket A pizza elfogyott, mi pedig mozdulatlanul ültünk, a nyáresti szél zúgását hallgatva. Jane hátrahajtotta fejét a kanapén, félig lehunyt szemével szinte csábítóan nézett rám. – Ez nagyszerű ötlet volt! – szólalt meg. – Éhesebb voltam, mint gondoltam. – Nem ettél túl sokat. – Bele kell férnem a ruhámba a hétvégén. – Emiatt nem aggódnék – mondtam. – Ugyanolyan csinos vagy, mint az esküvőnk napján. Kényszeredett mosolyából láttam, hogy szavaimmal nem éppen azt a hatást értem el, amit reméltem. Váratlanul felém fordult a kanapén. – Wilson, kérdezhetek tőled valamit? – Persze. – Szeretném, ha őszintén válaszolnál. – Miről van szó? Habozott: – Arról van szó, ami ma a tónál történt. A hattyú, gondoltam magamban, de mielőtt még nekifoghattam volna megmagyarázni, hogy Noah kért meg rá, hogy a tóhoz kísérjem, és nélkülem is odament volna, Jane folytatta. – Mit akart jelenteni, amit ott mondtál nekem? – kérdezte. Értetlenül ráncoltam a homlokom: – Nem egészen értem, mire gondolsz. – Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, és hogy te vagy a legboldogabb férfi a világon. Egy pillanatig csak döbbenten bámultam rá. – Azt jelentette, amit mondtam – ismételtem bambán. – Semmi mást? – Nem, semmi mást – feleltem anélkül, hogy leplezni tudtam volna zavaromat. – Miért kérdezed? – Próbálom kitalálni, hogy miért mondhattad – válaszolt a legtermészetesebb hangon. Nem jellemző rád, hogy ilyesmit mondj, csak úgy a semmiből. – Nos… úgy éreztem, ezt kell mondanom. E szavak hallatán elkomorodott a tekintete. Felnézett a mennyezetre, és úgy tűnt, erőt próbál gyűjteni, mielőtt ismét rám néz. – Wilson, van valakid? – tette fel a kérdést. Nagyot pislogtam. – Tessék? – Jól hallottad. Hirtelen rádöbbentem, hogy egyáltalán nem viccel. Láttam, ahogy az arcomat fürkészi, hogy kiolvashassa belőle válaszom igazságtartalmát. Kezét a két kezem közé fogtam. – Nem, Jane – mondtam, egyenesen a szemébe nézve. – Nincs másik nő az életemben. Soha nem is volt, és nem is lesz. Soha nem is akartam, hogy legyen.
Néhány másodpercnyi alapos vizsgálódás után bólintott. – Rendben – mondta végül. – Komolyan mondom. Elmosolyodott és megszorította a kezemet. – Hiszek neked. Én sem tudtam volna elképzelni, de meg kellett kérdeznem. Rémülten pillantottam rá. – Honnan jutott eszedbe ennek csak a gondolata is? – Rólad – mondta. – Ahogy az utóbbi időben viselkedtél. – Nem értelek. Őszintén érdeklődő pillantást vetett rám. – Rendben. Próbáld meg az én szemszögemből nézni a helyzetet. Először is, elkezdesz sportolni, és leadsz néhány kilót. Aztán egyre többet főzöl, és érdeklődsz, hogyan telt a napom. Ha még ez sem lenne elég, egész héten annyira segítőkész voltál… az utóbbi időben szinte mindenben. Most pedig ezeket a rád olyannyira nem jellemző, kedves dolgokat mondod nekem. Először azt hittem, mindez csak átmeneti, majd az egészet az esküvőnek tulajdonítottam. De most… nos, hirtelen mintha valaki egészen más lennél. Úgy értem… mintha jóvá akarnád tenni, hogy túl sokat vagy távol. Minden előzmény nélkül közlöd velem, hogy szeretsz. Órákig hallgatod, ahogy a bevásárlásról mesélek. Pizzát rendelünk, és jól érezzük magunkat. Ne érts félre, ez tényleg nagyszerű, csak szerettem volna tisztázni, hogy nem azért csinálod-e mindezt, mert bűntudat gyötör. Továbbra sem értem, hogy mi ütött beléd. Megráztam a fejemet. – Nincs bűntudatom. Hacsak azért nem, mert túl sokat dolgozom. Emiatt tényleg furdal a lelkiismeret. Az, ahogyan viselkedtem… nos… – Elhallgattam, Jane pedig hozzám hajolt. – Nos? – várta a folytatást. – Egy pár napja már mondtam neked, hogy úgy érzem, nem voltam mindig a legjobb férj, és hát, nem tudom… azt hiszem, próbálok megváltozni. – Miért? – Mert szeretném, ha újra szeretnél engem, gondoltam magamban, de nem mondtam ki hangosan a szavakat. – Mert – szólaltam meg egy kis idő múlva – számomra te és a gyerekek vagytok a legfontosabbak az egész világon, és túl sok évet pazaroltam el azzal, hogy úgy tettem, mintha ez nem így lenne. Tudom, hogy a múltat már nem lehet megváltoztatni, de a jövőt igen. Én is meg tudok változni. És meg is fogok. Rám hunyorított. – Úgy érted, nem fogsz annyit dolgozni? Kedves, mégis kétkedő volt a hangja, és fájdalmasan hasított belém, hogy mi lett belőlem. – Ha azt kérnéd, hogy most rögtön menjek nyugdíjba, megtenném – mondtam. Szemébe visszatért a huncutul csábító fény. – Látod, miről beszélek? Az utóbbi időben nem vagy önmagad… Bár csak ugratott, és maga sem volt biztos benne, hogy hihet-e nekem – tudtam, hogy örült annak, amit mondtam. – Kérhetek most én is valamit tőled? – folytattam.
– Miért ne? – felelte. – Mivel Anna holnap este Keith szüleinél alszik, Leslie és Joseph pedig csak péntek este érkezik meg, arra gondoltam, hogy holnap este csinálhatnánk valami különlegeset. – Mire gondolsz? – Mit szólnál, mondjuk… tudod, mit? Bízd rám, és holnapra kitalálok valami meglepetést. Szemérmes mosollyal díjazta az ötletemet. – Tudod, hogy szeretem a meglepetéseket. – Igen – feleltem –, tudom. – Rendben van! – mondta leplezetlen örömmel.
Tizennegyedik fejezet Csütörtökön korán reggel megérkeztem Noah házához – tele csomagtartóval. Az előző naphoz hasonlóan a telken már rengeteg jármű sorakozott, és barátom, Nathan Little, az udvar túloldaláról integetett felém, azt próbálva az értésemre adni, hogy pár percen belül csatlakozik hozzám. Leparkoltam az árnyékban, és azonnal nekiláttam a munkának. A létra segítségével leszedtem a maradék ablakdeszkákat is, hogy a takarítómunkások hozzáférhessenek minden felülethez. A leszerelt deszkákat ismét a pincébe vittem. Éppen hogy bezártam a pinceajtót, amikor ötfős takarítóbrigád érkezett, és ostrom alá vette a házat. A festők már az alsó szinten dolgoztak, ezért vödrökkel, rongyokkal és tisztítószerekkel felszerelkezve gyorsan és hatékonyan nekifogtak a konyha, a lépcső, a fürdőszobák és emeleti szobák felsúrolásához, illetve az ablakok megtisztításához. Az ágyakra frissen mosott lepedők és takarók kerültek, amelyeket otthonról hoztam el, Nathan pedig friss virágokkal díszített minden szobát a házban. Alig egy órán belül megérkezett a furgon az esküvőre bérelt kerti bútorokkal, és a munkások elkezdték kipakolni, majd sorokba rendezni a fehér összecsukható székeket. A rózsalugas mellett gödröket ástak, amelyekbe lilaakác-palántákat ültettek, virágait átfuttatták és rögzítették a lugas rácsozatán. A rácson túl, a korábban elvadult rózsakert helyén, élénk színek virítottak. Az időjárás-előrejelzés tiszta égboltot jósolt, mégis úgy döntöttem, hogy felállíttatok egy árnyas fehér sátrat a vendégek számára, amelyet a délelőtt folyamán fel is húztak. Miután elkészült, újabb lilaakác- palántákat ültettek el a sátor lábazata köré fonva, amelyre égősorokat is felfűztek. A magasnyomású vízsugárral a rózsakert közepén fekvő szökőkutat is letisztították; nem sokkal ebéd után be is indítottam, és hallgattam a halkan csobogva aláhulló vízesést. A zongorahangoló is megérkezett, és három óráig bíbelődött az oly régóta használaton kívül lévő hangszerrel. Amikor végzett, speciális mikrofonokat szereltek fel, hogy először a szertartáshoz, majd a fogadáshoz biztosítsák a megfelelő zenei aláfestést. Újabb hangfalak és mikrofonok tették lehetővé, hogy az istentisztelet alatt a lelkipásztor hangja, illetve a zene a ház minden szegletében hallható legyen. A tágas nappali szobában az asztalokat állították fel – a kandalló előtt kihagyva egy kis helyet a táncolóknak –, és mindegyikre damasztabrosz került. Friss gyertyák, virágzó asztaldíszek kerültek elő mintegy varázsütésre, hogy mire az éttermi felszolgálók megérkeznek, már csak a damasztszalvétákból hajtogatandó hattyúkkal kelljen foglalkozniuk, ezzel el is végezve a végső simításokat az asztali terítéken. Felhívtam mindenkinek a figyelmét a verandára állítandó külön asztalra, ami pillanatokon belül ott is termett. Utolsó lépésként, a helyiség minden sarkába cserépbe ültetett hibiszkuszok kerültek, amelyeket fehér izzók díszítettek.
A délután közepére kezdett elfogyni a munka. Mindenki nekifogott bepakolni az autókba, teherautókba, a kertet rendbe tévő csapat pedig a takarítás utolsó mozzanatait végezte. A munkálatok elkezdése óta először, egyedül találtam magam a házban. Kellemes érzés töltött el. Az elmúlt két napban végzett munka, bár meglehetősen őrült tempóban haladt, mégis simán ment, és a bútorok nélküli ház méltóságteljes külseje azokra az évekre emlékeztetett, amikor még volt lakója. A sorra távozó teherautókat nézve tudtam, hogy nekem is indulnom kell. Miután délelőtt megigazíttatták a ruháikat és elmentek cipőt vásárolni, Jane és Anna délutánra a manikűröshöz jelentkezett be. Azon tűnődtem, vajon Jane-nek eszébe jutott-e a randevú, amelyet vele terveztem. Figyelembe véve mindazt az izgalmat, ami egyébként is történik vele, nem tartottam valószínűnek – és mivel igen jól ismert már engem, nem hiszem, hogy túl sokat várt tőlem meglepetések terén, még annak ellenére sem, amit előző este megosztottam vele. Az évek során nagyszerű érzékkel sikerült egyre mélyebbre tennem a lécet, de abban reménykedtem, hogy ettől még különlegesebb lesz, amit elterveztem. Néztem a házat és rádöbbentem, hogy az évfordulónkra való, hónapok óta tartó készülődés gyümölcse hamarosan beérik. Titokban tartani mindezt Jane előtt egyáltalán nem volt könnyű, de most, hogy közeledett az este, rájöttem, hogy mindaz, amit Jane-nek és magamnak kívántam, már meg is történt. Ajándékomat eredetileg az új kezdet jelképének szántam, most inkább tűnt egy több mint egy éve elkezdődött változás végének. A birtok végül kiürült, én pedig tettem egy utolsó kört a házban, mielőtt beszálltam az autóba. Hazafelé beugrottam a sarki fűszereshez, és megálltam még pár helyen, hogy beszerezzek néhány hiányzó dolgot, amire szükségem volt. Mire hazaértem, majdnem öt óra volt. Pár percre lepihentem, majd beugrottam a zuhany alá, hogy lemossam a nap porát és fáradalmait. Tudván, hogy kevés időm maradt, sietve láttam neki az elkövetkező óra teendőinek. Az irodában összeírt listát követve nekiláttam az este előkészületeinek, ahogyan elterveztem azt – annak az estének, amelyre már hónapok óta vártam. A lista lépésről lépésre összeállt Megkértem Annát, hogy hívjon fel, mihelyst Jane kitette őt, hogy tudjam, körülbelül mikorra várható haza. Így is tett, felhívta a figyelmemet rá, hogy Jane alig negyedórányira van. Miután meggyőződtem róla, hogy a ház tökéletesen néz ki, elvégeztem az utolsó teendőmet is – a bezárt bejárati ajtóra egy papírcetlit ragasztottam úgy, hogy semmiképpen se kerülje el Jane figyelmét „Isten hozott idehaza, drágám. A meglepetés odabent vár…” Majd beszálltam az autóba, és elhajtottam.
Tizenötödik fejezet Alig három órával később Noah házának ablakain bámultam kifelé, amikor megláttam a közeledő autó fényszóróit. Az órámra pillantva nyugtáztam, hogy pontosan érkezett. Megigazítottam a zakómat, és igyekeztem elképzelni, mit érezhet most Jane. Nem voltam ugyan vele, amikor hazaérkezett, mégis megpróbáltam magam elé képzelni őt. vajon meglepődött, amikor nem látta az autómat a ház előtt? Biztosan észrevette, hogy távozás előtt behúztam a sötétítőfüggönyöket – talán kicsit el is időzött az autóban ülve, zavartan, szinte gyanakodva. Gondolom, a kezei tele voltak csomagokkal, ahogy kiszállt az autóból, ha nem az esküvőre vásárolt ruhával, akkor kétségtelenül az új cipőkkel, amiket aznap vett. Bárhogy is volt, biztosan nem kerülte el a figyelmét az ajtóra tűzött üzenet, ahogy a lépcső felé közeledett. Szinte láttam az arcára kiülő kíváncsiságot! Miután elolvasta, vajon hogyan reagált a soraimra? Ezt nem tudhattam. Zavart mosollyal talán? Bizonytalanságát valószínűleg az a tény is növelte, hogy nem talált otthon. Mire gondolt vajon, amikor az ajtót kinyitva a sötét előszobába lépett, melyet gyertyák világítottak meg halvány fénnyel, a hifiből pedig Billie Holiday melankolikus hangja szólt? Mennyi időbe kerülhetett, míg észrevette a padlón szétszórt rózsaszirmokat, melyek az előszobából a nappalin keresztül a lépcsőhöz vezették? Vagy a lépcső korlátjára tűzött második üzenetet: „Drágám, ez az este csak rólad szól. Mégis el kell játszanod a kedvemért valamit. Gondolj úgy rá, mint egy játékra-. egy sor feladatot fogsz kapni tőlem,neked pedig az lesz a dolgod,hogy ezeket teljesítsd. Az első feladat egyszerű: Kérlek, fújd el a gyertyákat odalent,és kövesd a rózsaszirmokat a hálószobába. A további feladatok ott várnak rád.” Elállt vajon a lélegzete egy pillanatra a meglepetéstől? Vagy hitetlenkedve felnevetett? Nem tudhattam, de ismerve Jane-t, abban biztos voltam, hogy benne lesz a játékban. A hálószobához érve bizonyára már nagyon kíváncsi volt. A hálószoba minden szabad felületét égő gyertyák borították, a háttérben pedig Chopin muzsikája szólt halkan. Az ágyon harminc szál rózsából kötött csokor hevert, melynek mindkét oldalán egy-egy csinosan csomagolt doboz feküdt, melyekhez egyegy boríték volt csatolva. A bal oldali borítékon ez állt: „Most nyisd ki!”. A jobb oldali borítékon pedig ez: „Pontban nyolc órakor nyisd ki!” Elképzeltem, ahogy lassan odalép az ágyhoz, arcához emeli a csokrot, és mélyen beszívja a bódító illatot. A bal oldali borítékot kibontva ezt olvashatta: „Fárasztó lehetett a mai napod,ezért úgy gondoltam,biztosan szeretnél lazítani egy picit a ma esti randevúnk előtt. Nyisd ki az ehhez az üzenethez tartozó dobozt, a tartalmát pedig vidd magaddal a fürdőszobába. Ott további feladatokat kapsz.” A válla mögé tekintve újabb gyertyák fénye tűnhetett fel a fürdőszobában – a dobozt kibontva pedig fürdőolajat, testápoló krémet és egy új selyem fürdőköntöst pillanthatott meg.
Ismerve Jane-t, biztos voltam benne, hogy egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy a jobb oldali borítékot és dobozt is kibontsa, bár ezekhez nyolc óra előtt nem nyúlhatott. Vajon mennyit vívódott azon, hogy kövesse-e az utasításokat, vagy sem? Ujjaival végigsimította-e a csomagolást, hogy aztán mégis visszahúzza a kezét? Volt ilyen gyanúm, de azt is tudtam, hogy végül egy sóhajjal elindult a fürdőszoba felé. A fürdőszobában – a tükörre tűzve – újabb üzenet várta: „Létezik-e jobb dolog, mint egy forró fürdő a hosszú, fárasztó nap után? Válassz ki egy fürdőolajat, és töltsd fel a kádat. A kád mellett találsz egy palackot a kedvenc borodból – behűtve és kibontva. Önts magadnak egy pohárral. Majd bújj ki a ruháidból, és ülj be a kádba,hajtsd hátra a fejedet és lazulj el. Ha végeztél, szállj ki a kádból,törülközz meg, és kend be magad az új testápoló krémmel. Ne öltözz még fel – inkább bújj bele az új fürdőköntösbe,és most már kibonthatod a másik dobozt is.” A másik dobozban egy estélyi ruha volt, hozzáillő fekete körömcipővel – a megfelelő méretet mindkettő esetében Jane ruhatára alapján választottam ki. A ruhához csatolt üzenet egyszerű volt: Már majdnem Készen vagy. Kérlek, nyisd ki a dobozt,és vedd fel, amit benne találsz. Ha van kedved, vedd fel hozzá a fülbevalókat, amiket az első közös karácsonyunk alkalmával kaptál tőlem. De ne nagyon pazarold az időt, drágám – pontosan negyvenöt perc áll rendelkezésedre, hogy mindennel elkészülj. Oltsd el a gyertyákat, engedd le a vizet a kádból, és kapcsold ki a zenét is. Pontban nyolc óra negyvenöt perckor menj le a bejárati ajtóhoz. Zárd be magad mögött az ajtót. Csukd be a szemed, és állj meg az utcánaK háttal. Amikor ismét megfordulsz, nyisd Ki a szemedet, mert ekkor fog elkezdődni a randevúnk… A ház előtt egy limuzin várt rá, amelyet én béreltem. A sofőr, akinél újabb ajándék várta, a következő szavakkal fogadta Jane-t: „Mrs. Lewis? Most a férjéhez fogom önt vinni. Azt kérte, hogy ezt a csomagot rögtön azután legyen szíves kibontani, hogy beszállt az autóba. Hagyott az ön számára még valamit benne.” A dobozban egy üveg parfüm volt, mellette egy rövid üzenettel: Ezt a parfümöt kizárólag erre az estére választottam. Miután beszálltál az autóba, tégy magadra egy keveset belőle, és nyisd ki a másik dobozt! A benne lévő üzenetből Kiderül, hogy mi a teendőd vele. Az utolsó dobozban egy vékony fekete kendő volt. A mellette lévő kártyán a következő sorok szerepeltek: Most elvisznek arra a helyre, ahol várok rád,de szeretném, ha meglepetés lenne. Kérlek, kösd a szemed elé a kendőt – és ne feledd, nem szabad kukucskálnil Az út nem hosszabb, mint negyedóra, a sofőr pedig akkor indul el, amikor azt mondod: „Készen vagyok.” Amikor megáll az autó, a sofőr ki fogja nyitni neked az ajtót. Tartsd a szemeden a kendőt, és kérd meg, hogy segítsen kiszállni az autóból. Ott foglak várni.
Tizenhatodik fejezet A limuzin megállt a ház előtt, én pedig nagy lélegzetet vettem. A sofőr kiszállt, és egy bólintással némán jelezte felém, hogy minden a legnagyobb rendben ment. Idegesen visszabólintottam. Az elmúlt néhány órában hol izgatottan, hol rettegve gondoltam arra, hogy vajon Jane mindezt nem tartja-e túlságosan… nos, butaságnak. Ahogy a sofőr megkerülte az autót, hogy kinyissa Jane-nek az ajtót, hirtelen azon vettem észre magam, hogy hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Mégis, hogy izgalmamat leplezzem, karomat keresztbe fonva, hanyagul nekidőltem a veranda korlátjának. A hold fehéren világított, a környéket pedig betöltötte a tücskök ciripelése. A sofőr kinyitotta az ajtót. Először Jane lába villant elő, majd, akár egy lassított felvételen, óvatosan kiszállt, szemén a kendővel. Csak álltam és bámultam rá. A holdfényben halvány mosolyt láttam kirajzolódni az arcán, egyszerre tűnt egzotikusnak és elegánsnak. Egy intéssel a sofőr értésére adtam, hogy nincs többé szükségem rá, elmehet. Miután elhajtott az autóval, lassan Jane felé indultam, és igyekeztem összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy megszólítsam. – Gyönyörű vagy! – súgtam a fülébe. Felém fordult, és elmosolyodott: – Köszönöm – mondta. Várt egy kicsit, hogy hátha hozzáteszek még valamit, majd egyik lábáról áthelyezve a testsúlyát a másikra, azt kérdezte: – Levehetem már a kendőt? Körbepillantottam, hogy még utoljára ellenőrizzem, minden úgy néz-e ki, ahogyan elterveztem. – Igen, leveheted – feleltem. Hátranyúlva meglazította a kendőt, mire az azonnal lehullott az arcáról. Néhány másodpercig még hunyorgott, majd először rám nézett, onnan a házra, és vissza rám. Jane-hez hasonlóan én is az alkalomhoz illő ruhát viseltem: vadonatúj, rám szabott szmokingot. Szemei tágra nyíltak, mintha egy álomból ébredt volna. – Arra gondoltam, talán szeretnéd megnézni a helyet, még a hétvége előtt – magyarázkodtam. Lassan körbetekintett. Még ebből a távolságból is elvarázsolnak tűnt a birtok. Az indigókék égbolt alatt fehéren világított a hatalmas sátor, a kerti lámpák pedig hosszúkás árnyékot vetettek, ahogy megvilágították a rózsabokrokon bimbózó virágokat. A szökőkút csillogva csobogott a holdfényben. – Wilson… de hát ez… hihetetlen – dadogta. Megfogtam a kezét. Körüllengte a neki vett parfüm illata, fülében a kis gyémánt fülbevaló csillogott. Telt ajkát sötét színű rúzzsal hangsúlyozta. Arcán rengeteg kérdés tükröződött, ahogy felém fordult – Mégis hogyan? Hiszen… alig volt néhány napod rá. – Megígértem neked, hogy nagyszerű lesz – mondtam. – Ahogy Noah mondta, nincs minden hétvégén esküvő mifelénk. Jane csak most vette észre az öltözékemet, és hátrébb lépett. – Te szmokingban vagy – állapította meg. – A hétvégére csináltattam, de gondoltam, felavatom előtte.
Tetőtől talpig végigmért. – Nagyon… remekül nézel ki – mondta végül. – Mintha meglepődtél volna. – Meg is lepődtem – mondta gyorsan, majd hozzátette: – Ne érts félre, nem azért, mert jól nézel ki, hanem mert váratlanul ért, hogy így látlak. – Ezt vehetem bóknak? Elnevette magát. – Gyerünk – mondta, megragadva a kezemet. – Minden részletet látni akarok! El kellett ismernem, hogy a látvány valóban lenyűgöző volt. A tölgyek és ciprusok között a kerti lámpák által megvilágított sátor vékony szövete sejtelmesen fénylett. A kerti székek félköríve a mögötte lévő kert ívét tükrözte, melynek közepén a rózsalugas növényzettel és izzókkal bevont rácsozata világított. Bárhová néztünk, mindent virágok borítottak. Jane lassan elindult a lugas felé. Tudtam, hogy most szinte látja maga előtt a rengeteg vendéget, és elképzeli, hogy mit fog látni Anna a lugas rácsozata melletti, neki fenntartott helyről. Hitetlenkedve fordult vissza hozzám. – Soha nem hittem volna, hogy ez ilyen látványt fog nyújtani! Megköszörültem a torkomat. – Elég szép munkát végeztek, nem gondolod? Ünnepélyesen megrázta a fejét – Nem – mondta. – Nem ők végeztek szép munkát, hanem te. A lugashoz értünk. Jane elengedte a kezemet, odalépett a rácsozathoz. Megálltam és néztem, ahogy kezeit végigfuttatja a faragáson, illetve az izzósorokon. Pillantása tovább-siklott a kertre. – Pontosan ugyanúgy néz ki, mint annak idején – ámuldozott. Ahogy körbejárta a rácsot, a ruhájára tévedt a tekintetem, amely tökéletesen simult az alakjára. Vajon mitől volt még mindig ilyen lélegzetelállítóan szép a számomra? A személyisége? Az együtt eltöltött évek? Az első találkozásunk óta eltelt idő ellenére, egyre nagyobb hatással volt rám. Beléptünk a rózsakertbe, és ahogy egyre beljebb haladtunk, a sátor fényei elhalványultak mögöttünk. A szökőkút hegyi forrásként csobogott. Jane szótlanul lépdelt, és hagyta, hogy hasson rá a környezet, csak időnként pillantott vissza rám, hogy megbizonyosodjon róla, vajon a közelében vagyok-e még. A távolban már csak a sátor teteje volt kivehető. Jane megállt, és a rózsabokrokat végigfürkészve kiválasztott egy pirosló bimbót, majd letörte azt. Megszabadította a tüskéitől, hozzám lépett és a gomblyukamba tűzte. Megigazította, elégedetten hátralépett és felnézett rám. – Ezzel a virággal teljesebb az öltözéked! – mondta. – Köszönöm. – Említettem már, hogy milyen jóképű vagy így kiöltözve? – Ha jól emlékszem, mondtál valami olyasmit, hogy… remekül nézek ki. De ne zavartasd magad, ha ezt többször is el akarod mondani. Nem bánom. Kezét a karomra tette. – Nagyon köszönöm mindazt, amit itt véghezvittél. Anna teljesen el lesz ámulva! – Nagyon szívesen! Közelebb hajolt hozzám.
– És köszönöm a mai estét is. Egészen rafinált kisjátékra értem haza. Régebben megragadtam volna az alkalmat, hogy további dicséreteket csikarjak ki belőle, de ezúttal egyszerűen csak megfogtam a kezét. – Van még valami, amit szeretnék megmutatni neked – mondtam. – Csak nem egy hintó várakozik a pajtában, amely elé hófehér paripák vannak befogva? – incselkedett. Megráztam a fejem. – Nem egészen. De ha tetszik az ötlet, megpróbálhatom elintézni azt is. Elnevette magát. Ahogy közelebb húzódott, megéreztem teste csábító melegét. Huncut fény csillant a szemében. – Szóval, mit is akartál még megmutatni? – Újabb meglepetés – ajánlottam fel. – Nem biztos, hogy a szívem el tudna viselni egy újabb meglepetést. – Gyere – feleltem. – Kövess engem! Kisétáltunk a lugasból, majd elindultunk a kavicsos ösvényen a ház felé. Felettünk – a felhőtlen égbolton – csillagok fénylettek, a házon túl pedig a hold tükröződött a folyóban. A mohával borított fák ágai kísérteties ujjakként nyújtózkodtak minden irányba. Az esti levegőt a fenyő és a só illatának ezen a vidéken oly jól ismert keveréke töltötte be. Éreztem, ahogy ujjaival Jane finoman simogatja a kezemet. Érezhetően nem akart sietni. Lassan lépdeltünk, az este hangjaira figyelve: tücskök és kabócák, a lombok surrogása, a talpunk alatt ropogó kavics. A ház felé fordult. A fák takarásából előbukkanva egyfajta időtlenség áradt belőle, a veranda fehér oszlopai szinte fényűző otthon hatását keltették. Az évek során elfeketedett bádogtető egybeolvadt az esti égbolttal, az ablakokban pedig kivehetővé vált az odabent meggyújtott gyertyák meleg fénye. Beléptünk a házba, és a gyertyák lángja megremegett a hirtelen keletkezett huzatban. Jane megállt az ajtóban, és a nappali felé bámult. A halvány fényben megcsillant a leporolt, kifényezett zongora, a kandalló előtt pedig úgy fénylett a fapadló, amelyen Anna Keithszel fog táncolni, mintha új lenne. Az asztalok – amelyeken a csillogó porcelán- és kristályterítéket hattyú alakúra hajtogatott szalvéták díszítették – exkluzív éttermek fényképeire emlékeztettek. Az egyes terítékekhez tartozó ezüstpoharak karácsonyi díszként tündököltek. A szemközti fal mellett álló asztalok, melyeken majd a fogások sorakoznak, alig látszottak ki az előmelegített tálak között díszelgő virágok alól. – Ó, Wilson… – sóhajtott nagyot Jane. – Nem így fog kinézni, amikor szombaton mindenki itt lesz, de szerettem volna, ha látod a tömeg nélkül is. Elengedte a kezemet, és körbesétált a szobában, hogy minden egyes részletet magába szívjon. Bólintására a konyhába siettem, hogy kinyissam az üveg bort, és töltsek két pohárba. Felpillantottam, és a profilját néztem, ahogy a zongorát bámulja. – Ki fog játszani? – kérdezte. Elmosolyodtam. – Ha rád lenne bízva, kit választanál? Reménykedve rám pillantott. – John Peterson? Bólintottam.
– Mégis hogyan? Hát nem a Chelsea-ben játszik? – Tudod, hogy mindig nagyon kedvelt téged is, Annát is. A Chelsea ki fog bírni egy estét nélküle. Visszafordult, és álmélkodva nézte tovább a helyiséget. – Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogyan tudtad mindezt elintézni ilyen rövid idő alatt… hiszen alig pár napja jártam itt! Átnyújtottam neki az egyik borospoharat. – Szóval akkor beleegyezésed adod? – Beleegyezés? – Lassan kortyolt egyet a borból. – Azt hiszem, soha nem láttam még a házat ilyen gyönyörűnek. Néztem, ahogy a szemében tükröződő gyertyafény megremeg. – Nem éheztél még meg? – kérdeztem. Szinte rémültnek tűnt. – Őszintén szólva, eddig ez eszembe sem jutott. Egyelőre szeretném a finom bort élvezni, miközben körülnézek még egy kicsit. Utána indulhatunk. – Nem kell sehová sem mennünk. Úgy terveztem, hogy itt vacsorázunk. – Hogyhogy? Hiszen semmi nincs a konyhában. – Emiatt ne aggódj! – intettem a hátam mögé. – Menj és nézz még körül nyugodtan, amíg előkészítem, amit kell. Elléptem mellőle, és a konyhába siettem, ahol a választékos vacsora, amelyet elterveztem, már előkészítés alatt állt. A rákkal töltött nyelvhalat, amit korábban elkészítettem, már csak a megfelelő hőmérsékletű sütőbe kellett betenni. A hollandi mártás hozzávalóit is kimértem és félretettem, hogy egy serpenyőben összekeverjem. A saláta és a hozzá való öntet készen volt, nem igényelt további munkát. Főzés közben időről időre felpillantottam, és láttam, ahogy Jane lassan körbejárja a szobát. Mindegyik asztal egyforma volt, mégis megállt mindegyiknél, elképzelve azokat a vendégeket, akik majd ott fognak ülni. Szórakozottan megigazította az evőeszközöket, elforgatta a vázákat a virágokkal, hogy aztán visszaállítsa őket eredeti helyzetükbe. Volt valami nyugodt, szinte öntelt elégedettség benne, ami különös módon megindító volt számomra. De hát mostanában szinte mindent, ami vele kapcsolatos volt, megindítónak találtam. A házra telepedő csendben felidéztem mindazon események sorát, amelyek idáig vezettek bennünket Tapasztalatból tudom, hogy a legértékesebb emlékek is elhalványulnak az idő előrehaladtával, mégis szerettem volna az elmúlt hét minden egyes együtt töltött pillanatát megőrizni a magam számára. No és, persze, szerettem volna, ha Jane sem felejti el egyetlen percét sem. – Jane? – kiáltottam ki a konyhából. Eltűnt a látókörömből, és úgy sejtettem, a zongoránál lehet. Feltűnt a szoba sarkában. Még ebből a távolságból is látszott, hogy az arca szinte ragyog. – Igen? – Kérhetnék tőled egy szívességet, amíg a vacsorát készítem? – Természetesen. Segítség kellene a konyhában? – Nem. A kötényemet az emeleten hagytam. Lehoznád, kérlek? A régi szobádban hagytam, az ágyon.
– Azonnal hozom! – felelte, és eltűnt az emeletre vezető lépcső irányában. Tudtam, hogy a vacsora elkészüléséig nem valószínű, hogy vissza fog térni. Dúdolni kezdtem, ahogy nekifogtam leöblíteni a spárgát, és elképzeltem az első reakcióját, ahogy rátalál az ajándékra, amely odafent várta. – Boldog házassági évfordulót! – súgtam halkan. Melőtt a víz a tűzhelyen felforrt volna, betettem a nyelvhalat is a sütőbe, és kisétáltam a hátsó verandára, ahol már várt minket a két személyre megterített asztal. Eszembe jutott, hogy felbontom a pezsgőt, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy megvárom vele Jane-t. Mélyeket lélegezve igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Jane mostanára már biztosan meglelte, amit az ágyon hagytam a számára. Maga az album is különleges volt – kézzel varrott, kézműves bőrkötésben –, de valójában a tartalmától vártam, hogy igazán meghatja őt. Ez volt az az ajándék, amelyet oly sok barát közreműködésével állítottam össze a harmincadik házassági évfordulónkra. A többi meglepetéshez hasonlóan, amelyeket már a mai este során kapott, ehhez is egy kis üzenetet csatoltam. Ez volt az a levél, amelyet a múltban többször próbáltam megírni, de sohasem sikerült – az a levél, amelyet egyszer Noah javasolt nekem, és bár valaha magát az ötletet is képtelenségnek tartottam, az elmúlt év – és különösen az elmúlt hét – eseményei a rám nem nagyon jellemző finomsággal ruházták fel a szavakat. Amikor végeztem a megírásával, újra meg újra elolvastam az egészet. Még most is annyira tisztán láttam magam előtt minden betűjét, mint Jane láthatta abban a pillanatban, fent a szobában. Drágám! Késő éjjel van, és ahogy itt ülök az íróasztalomnál, a nagyapa falióráján kívül semmi nesz nem hallatszik a házban. Te fent alszol, és bár hiányzik a tested melege, ahogy melléd bújok, valami mégis arra késztet, hogy megírjam ezt a levelet, még akkor is, ha fogalmam sincs, hol kezdjem. Ráadásul azzal sem vagyok tisztában, hogy mit is szeretnék mondani, de az eltelt éveket követően nem hagy békén a gondolat, hogy valamit tennem kell – nemcsak teérted, hanem önmagamért is. Harminc év után ez a legkevesebb, amit tehetek. Valóban ennyi év eltelt volna? Bár tudom jól, hogy így van, mégis már a gondolata is megdöbbentő számomra. Bizonyos dolgok, végül is, sohasem változtak meg. Reggelente, például, az első gondolatom mindig te vagy – és ez mindig is így volt. Előfordul, hogy csak fekszem és nézlek, ahogy a hajad szétterül a párnádon, egyik karod takarja az arcodat, a mellkasod pedig finoman emelkedik és süllyed. Időnként, amikor láthatóan éppen álmodsz valamit, közelebb húzódom hozzád, azt remélve, hogy így talán én is be tudok lépni az álmodba. Mindig is valahogy ezt éreztem veled kapcsolatban. A házasságunk alatt mindvégig olyan voltál és vagy számomra, mint egy álom, és soha nem feledkezem meg arról, milyen szerencsésnek érzem magam azóta, hogy először együtt sétáltunk az esőben.
Gyakran gondolok vissza arra a napra. Olyan kép ez, amely soha nem hagy el, és valahányszor villám hasít végig az égbolton, déjá vu érzésem támad. Azokban a pillanatokban úgy tűnik, mintha mindent elölről kezdenénk, és újra érzem ifjúi szívem dobbanását – azét az ifjúét, aki megpillantotta a jövőjét, és el sem tudta képzelni az életét nélküle. Ugyanezt az érzést kelti bennem szinte minden emlék, amelyet csak fel tudok idézni. Ha a karácsonyra gondolok, téged látlak, ahogy a fa alatt ülve vidáman osztogatod az ajándékokat gyermekeinknek. Ha a nyári esték jutnak eszembe, érzem, ahogy megszorítod a kezemet, amikor a csillagos égbolt alatt sétálunk. Még a munkahelyemen is gyakran azon kapom magam, hogy az órára pillantva eltűnődöm, vajon mit csinálhatsz éppen abban a percben. Egyszerű dolgok – látom magam előtt, ahogy a kerti munka közben összemaszatolod az arcodat, vagy ahogy a pultnak dőlve megigazítod a hajadat, miközben éppen telefonálsz valakivel. Valami olyasmit próbálok ezzel mondani, hogy ott vagy mindenben, ami én vagyok, amit valaha csináltam, és visszatekintve tudom, hogy el kellett volna mondanom, milyen sokat jelentettél nekem mindig is. Most szeretnék bocsánatot kérni mindezért, és mindazon alkalmakért, amikor cserbenhagytalak. Bárcsak meg lehetne változtatni a múltat! Mindketten tudjuk azonban, hogy ez lehetetlen. Mégis azt hiszem, hogy bár maga a múlt megváltoztathatatlan, az a mód, ahogyan tekintünk rá, átalakítható, és erről szól ez az album. Rengeteg fényképet fogsz találni benne. Van, amelyiket a régi albumokból másoltam át ide, de a nagy részük nem ilyen. Ehelyett összegyűjtöttem a barátainktól és családtagjainktól mindazokat a képeket, amelyeken mi ketten rajta vagyunk; az elmúlt évben az egész országból érkeztek a fényképek. Találsz benne Kate által a Leslie keresztelőjén készített képet; egy másikat, amelyet Joshua Tundle fényképezett egy negyed századdal ezelőtti kiránduláson. Noah is hozzájárult egy olyannal, amelyet kettőnkről készített azon az esős hálaadás napon, amikor már várandós voltál Josephfel; és ha nagyon figyelmes vagy, megláthatod azt a helyet is, ahol először döbbentem rá, hogy beléd szerettem. Anna, Leslie és Joseph is hozzájárultak ehhez a gyűjteményhez. Minden egyes fénykép megérkezésekor próbáltam magam elé idézni azt a pillanatot, amikor készült. Először úgy jött elő az emlék, mint a fénykép maga – gyors pillanatfelvétel –, de aztán rájöttem, hogy ha behunyom a szememet és rá összpontosítok, az idő kereke elkezd visszafelé forogni. És mindegyik alkalommal eszembe jutott, hogy mire gondoltam éppen akkor. Így született az album másik fele. A képekkel szemközti oldalon leírtam mindazt, amire emlékszem azokból a pillanatokból – illetve még pontosabban, amire veled kapcsolatban emlékszem. El is neveztem az albumot, valahogy így-. „Amiket mondanom kellett volna”. Egyszer esküt tettem neked a polgármesteri hivatal lépcsőjén, és most harminc év házasság után itt az ideje, hogy ismét fogadalmat tegyek. Mostantól fogva azzá az emberré fogok válni, aki mindig is kellett volna hogy legyek. Romantikusabb férj leszek, és igyekszem minél jobban kihasználni a még hátralévő, együtt eltöltendő éveket És abban reménykedem, hogy minden drága pillanatban tenni vagy mondani
fogok valamit, amiből tudni fogod, hogy soha senkit nem szerettem annyira, mint amennyire téged szerettelek világéletemben. A legnagyobb szeretettel: Wilson Jane lépteinek hallatán felpillantottam. A lépcső tetején állt, vonásai alig voltak kivehetőek, mivel a folyosói fények hátulról világították meg. A lépcsőkorlát után nyúlt, ahogy elindult lefelé. A gyertyák fénye fokozatosan fedte fel alakját: először a lábai, majd a csípője, végül az arca tűnt elő a homályból. Félúton lefelé megtorpant, és találkozott a tekintetünk. Még a helyiség másik végéből is láttam a könnyeit. – Boldog házassági évfordulót! – szólaltam meg, és hangom visszaverődött a falakról. Szemét le nem véve rólam, újra elindult a lépcsőn. Halvány mosollyal az arcán átvágott a szobán és elindult felém, én pedig azonnal tudtam, mit kell tennem. Karomat kitárva szorosan magamhoz öleltem. Teste melegséget árasztott, arca nedvesen simult az enyémhez. Ahogy ott álltunk Noah házában, két nappal a harmincadik házassági évfordulónk előtt, átöleltem, és teljes szívemből azt kívántam, bárcsak örökre megállna az idő abban a pillanatban. Sokáig álltunk ott összefonódva, míg végül Jane kissé hátradőlt. Karjait még mindig körém fonva felnézett rám. Arca nedvesnek látszott a halvány fényben. – Köszönöm! – suttogta. Gyengéden megöleltem. – Gyere! Mutatok valamit! Átvezettem a nappalin, a ház hátsó részének irányába. Kitártam a hátsó ajtót, és kiléptünk a verandára. Az erős holdfény ellenére jól látszott felettünk a Tejút ránk boruló ékszeráradata; a Vénusz már felkelt a déli égbolton. A levegő kissé lehűlt, az enyhe szellő pedig felém hozta Jane parfümjének illatát. – Arra gondoltam, hogy itt kint vacsorázhatnánk. Így legalább a benti asztalok terítékében sem teszünk kárt. Keze belesimult az enyémbe, miközben az asztalt tanulmányozta. – Ez csodálatos, Wilson! Vonakodva bontakoztam ki öleléséből, hogy meggyújtsam a gyertyákat, majd a palack után nyúltam. – Kérsz egy kis pezsgőt? Először azt hittem, nem hallotta a kérdésemet. A folyón túlra kalandozott a tekintete, ruhája finoman lengedezett az esti szélben. – Igen, kérnék szépen! Kiemeltem a palackot a vödörből, határozottan megfogtam a dugót, majd elcsavartam. Egy pukkanással kinyílt. Miután kitöltöttem az italt két pohárba, megvártam, míg a pezsgés elcsendesedik. Jane közelebb lépett hozzám. – Mióta készültél erre az egészre? – kérdezte. – Tavaly óta. Ez volt a legkevesebb azok után, hogy az előzőről megfeledkeztem. Megrázta a fejét, és arcomat maga felé fordította.
– Soha még csak álmodni sem tudtam volna szebbet, mint amit ma este tőled kaptam – mondta elrévedve. – Tudod, amikor rátaláltam az albumra, a levélre, és azokra a sorokra, amiket írtál… szóval, ez a legemlékezetesebb dolog, amit eddig értem tettél! Már éppen újból mentegetőzni kezdtem volna, mondván, hogy ez a legkevesebb, amikor félbeszakított. – Ezt komolyan gondolom – mondta halkan. – Szavakba sem tudom önteni, milyen sokat jelent mindez a számomra. – Majd huncut pillantással a galléromat kezdte igazgatni. – Észvesztőén jól áll neked ez a szmoking! Elnevettem magam, megfogtam a kezét és megszorítottam. – Erről jut eszembe! Rettentően fáj, hogy most el kell hogy hagyjalak… – Miért? – Mert meg kell néznem, hogy áll a vacsoránk. Érzéki, gyönyörű pillantást vetve rám, bólintott. – Tudok valamiben segíteni? – Köszönöm, nem. Már majdnem készen van. – Nem gond, ha egy kicsit még kint maradok? Annyira békés itt minden! – Egyáltalán nem! A konyhába érve láttam, hogy a párolt spárga már kihűlt, ezért újra bekapcsoltam a tűzhelyet, hogy megmelegítsem. A hollandi mártás kicsit besűrűsödött, de rövid kavargatást követően az is rendben volt. Ekkor a sütőt kinyitva egy villával ellenőriztem a nyelvhal állapotát. Már csak néhány percnyi sütésre volt szüksége. Jane belépett a konyhába, én pedig a rádió gombja után nyúltam, hogy lehalkítsam a zenét, amit addig hallgattam. – Hagyd csak! – mondta. Felpillantottam rá. – Azt hittem, az estét élvezed odakint. – Igen, de nem ugyanaz nélküled! – felelte. A konyhapultnak dőlve felvette a rá oly jellemző pózt. – Ezt a zenét is külön ma estére rendelted? – kérdezte. – Már órák óta megy ez a műsor. Úgy tűnik, ma este csak ilyen muzsikát játszanak. – Sok emléket felidéz bennem – mondta. – Apa mindig ilyen zenét hallgatott. – Tekintete a múltba révedt, ahogy szórakozottan a haját igazgatta. – Tudtad, hogy anyával gyakran táncoltak a konyhában? Az egyik percben még mosogattak, a következőben pedig egymást átölelve ringatóztak a zenére. Körülbelül hatéves lehettem, amikor először így láttam őket, és nem különösebben érdekelt. Valamivel később Kate-tel csak kuncogtunk az ilyen alkalmakkor. Ujjal mutogattunk rájuk és vihogtunk, de ők csak nevettek és tovább táncoltak, mintha csak ők ketten léteznének az egész világon. – Ezt nem is tudtam. – Az utolsó alkalom, amikor így láttam őket, körülbelül egy héttel azelőtt volt, hogy Creekside-ba költöztek. Éppen átugrottam, hogy megnézzem, hogy vannak. Miközben leparkoltam, megláttam őket a konyhaablakon keresztül, és elsírtam magam. Tudtam, hogy utoljára látom őket itt így, és úgy éreztem, a szívem
megszakad. – Emlékeibe mélyedve elhallgatott, majd megrázta a fejét. – Ne haragudj, hogy elrontottam a hangulatot! – Nem rontottad el – nyugtattam meg. – Ők is részei az életünknek, és ebben a házban éltek, őszintén szólva az lepne meg, ha nem gondolnál rájuk. Ráadásul ez egy nagyon kedves emlék róluk. Egy pillanatra elgondolkodott a szavaimon. A ránk szálló csendben kivettem a sütőből a halat, és a tűzhely tetejére tettem. – Wilson? – kérdezte halkan. Felé fordultam. – Komolyan gondoltad, amikor a leveledben azt írtad, hogy mostantól szeretnél romantikusabbá válni? – Igen. Miért? – Ez akár azt is jelentheti, hogy máskor is számíthatok ilyen estékre, mint a mai? – Ha szeretnéd… Ujját az állához emelte. – Kicsit nehezebb lesz meglepetést okoznod nekem. Valami újat kell majd kitalálnod. – Talán nem is lesz olyan nehéz, mint gondolnád. – Nem? – Lehet, hogy most is meg tudnálak lepni még valamivel… – Például? Várakozón nézett rám, és hirtelen elhatároztam, hogy most nem hibázhatok. Rövid tétovázás után elzártam a tűzhelyet és félrehúztam a spárgát. Jane kíváncsi tekintettel követte a mozdulataimat. Megigazítottam a szmokingomat, majd odaléptem hozzá, és kinyújtottam a kezemet felé. – Szabad egy táncra? Jane elpirult, ahogy egyik kezét az enyémbe helyezte, a másikkal pedig átkarolta a derekamat. Határozottan magamhoz húztam, teste az enyémhez simult. Lassan körözni kezdtünk, ahogy a zene betöltötte körülöttünk a helyiséget. Éreztem levendulasamponjának illatát, és ahogy lábai az enyémekhez simultak. – Gyönyörű vagy! – súgtam a fülébe, ő pedig válaszként gyengéden megszorította a kezem. A dal véget ért, és mi – a lassú ritmustól teljesen elbódulva – tovább táncoltunk, míg felcsendült a következő szám. Jane mosolyogva kissé hátradőlt, egyik kezével végigsimította az arcomat. Gyengéd érintése felidézte bennem a szinte elfeledett régi szokásokat. Közelebb hajoltam hozzá, míg arcunk majdnem teljesen összeért. Csókja leheletkönnyű volt, és hagytuk, hogy eluralkodjanak rajtunk az érzéseink. Átöleltem és újból megcsókoltam, felébresztve a vágyat mindkettőnkben. A hajába túrtam-, sóhajának hangja egyszerre volt ismerős és izgató, új és régi – csoda, ami a nagykönyvben meg van írva. Szó nélkül hátraléptem, hogy gyönyörködjem benne, majd kivezettem a konyhából. Éreztem, ahogy hüvelykujjával a kezemet cirógatja, míg az asztalok mellett elhaladva, egyenként eloltottuk a gyertyákat. A ránk köszöntő sötétségben felkísértem a lépcsőn. A régi hálószobájában besütött a hold az ablakon, és mi egymást átölelve álltunk az ezüstös fényben
fürödve. Csókban forrtunk össze, miközben Jane ujjai a mellkasomat cirógatták, én pedig hátul a ruháján a cipzárt kerestem. Felsóhajtott, ahogy elkezdtem lehúzni. Ajkaim elindultak lefelé az állán, a nyakán és a vállgödrében. ő lehúzta a kabátomat, amely a földön kötött ki, a ruhájával együtt, amelyet viselt. Az ágyra dőlve éreztem, ahogy érintésemre elönti a forróság. Lassan, gyengéden szeretkeztünk, és az egymás iránt érzett szenvedélyt szédítő volt újra felfedezni. Szerettem volna, ha ez örökké tart, és szerelmes szavakat suttogva csókoltam őt. Később kimerülten, egymást átölelve feküdtünk. Míg ő álomba merült, ujjaim hegyével cirógattam a bőrét – szerettem volna megőrizni a pillanat mozdulatlan tökéletességét. Valamivel éjfél után Jane felébredt, és észrevette, ahogy nézem őt. A sötétben – alig kivehetően – érzékeltem pajkos mosolyát, mintha egyszerre tartaná botrányosnak és izgalmasnak a történteket. – Jane? – szólaltam meg. – Tessék? – Tudni szeretnék valamit… Elégedetten mosolyogva várta a kérdést. Tétovázva nagy levegőt vettem. – Ha most kellene döntened, tudva, hogyan is fognak alakulni a dolgaink, hozzám jönnél újból feleségül? Hosszú ideig hallgatott, jól megfontolva a kérdést. Majd kezét a mellkasomra helyezve, ellágyult mosollyal felnézett rám. – Igen – felelte. – Hozzád mennék. Mindennél jobban vártam ezekre a szavakra, és szorosan magamhoz öleltem. Megcsókoltam a haját, a nyakát, és arra vágytam, hogy örökké tartson ez a pillanat. – Jobban szeretlek, mint gondolnád! – sóhajtottam. Megcsókolta a mellkasomat. – Tudom – mondta. – Én is szeretlek.
Tizenhetedik fejezet Az ablakon beszűrődő reggeli napsugarak ébresztettek bennünket, ahogy egymást átölelve feküdtünk, és ismét szeretkeztünk, mielőtt egymás karjaiból kibontakozva készülődni kezdtünk az előttünk álló, hosszú napra. A reggelit követően még egyszer végigmentünk minden részleten a házban, hogy minden készen álljon a szombati esküvőre. Az asztali gyertyákat újakra cseréltük, a verandán álló asztalról leszedtük a terítéket, majd a pajtába vittük, az el nem fogyasztott vacsorát pedig, a legnagyobb sajnálatomra, kidobtuk a szemétbe. Miután mindennel elkészültünk, elindultunk hazafelé. Leslie-t négy órára vártuk; Josephnek sikerült egy korábbi gépre helyet foglalnia, ő öt órára ígérte magát. Az üzenetrögzítőn Anna hagyott nekünk egy üzenetet, hogy Keith-szel átnézik a végső előkészületeket, ami – a ruhájának megtekintésén kívül – azt jelentette: ellenőrzik, hogy a rendelt szolgáltatásokat lemondta-e valaki az utolsó pillanatban. Megígérte, hogy Jane ruháját is elhozza magával aznap este, amikor beugranak hozzánk Keithszel vacsorára. A konyhában Jane-nel odakészítettünk egy marharagut lassú tűzön, ami majd szépen elrotyog magában a délután hátralévő részében. Munka közben megbeszéltük az esküvő szállítási feladatait, de Jane titokzatos mosolya időről időre elárulta, hogy a tegnap éjszakára gondol. Tudtuk, hogy a nap előrehaladtával egyre elfoglaltabbak leszünk, ezért a belvárosba hajtottunk egy csendes ebédre. A Pollock Street-i élelmiszerboltban vettünk néhány szendvicset, majd lesétáltunk a templomhoz, amelynek kertjében, a magnóliafák hűs árnyékában elfogyasztottuk azokat. Ebéd után kézen fogva lesétáltunk a Union Pointig, és a Neuse folyót bámultuk egy darabig. A hullámok lágyan ringatták a számtalan csónakot, amelyekben a gyerekek az iskolakezdés előtti, utolsó nyári napokat élvezték. Hosszú napok óta először, Jane teljesen nyugodtnak tűnt, és ahogy átkaroltam a vállát, az a különös érzésem támadt, mintha az életnek most nekivágó ifjú pár lennénk. Évekre visszamenőleg ez volt a legjobb nap, amit együtt töltöttünk; ezt gondoltuk egészen addig, míg haza nem értünk és meg nem hallgattuk az üzenetrögzítőt. Kate volt az, és Noah miatt telefonált. – Jó lenne, ha le tudnátok idejönni most azonnal – hallottuk a hangját. – Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Kate a folyosón várt bennünket, ahogy megérkeztünk Creekside-ba. – Nem hajlandó beszélni róla – mondta kétségbeesetten. – Ebben a pillanatban is csak ül és bámulja a tavat. Még rám is kiabált, amikor beszélni próbáltam vele, és azt mondta, hogy mivel úgysem hiszek benne, meg sem érteném. Ragaszkodott hozzá, hogy szeretne egyedül maradni, és végül elzavart. – De fizikailag rendben van? – érdeklődött Jane. – Azt hiszem, igen. Nem volt hajlandó megenni az ebédjét, még mérgesnek is tűnt miatta, de ezt leszámítva úgy látom, nincs semmi baja. Viszont nagyon ki van
borulva valami miatt. Amikor legutoljára bekukkantottam a szobájába, rám kiabált, hogy menjek el. A bezárt ajtóra pillantottam. Amióta ismerem, még soha nem hallottam, hogy Noah megemelte volna a hangját Kate idegesen csavargatta a selyemkendőjét. – Nem hajlandó beszélni sem Jeff-fel, sem Daviddel, néhány perce jöttek ki tőle. Azt hiszem, egy kicsit meg is bántotta őket a viselkedésével. – Velem sem lenne hajlandó beszélni? – kérdezte Jane. – Nem – válaszolta Kate. Reményt vesztve vállat vont. – Mondtam nektek a telefonban, hogy attól tartok, senkivel sem hajlandó szóba állni. Az egyetlen ember, akire szerintem hallgatna, az te vagy. – Kate bizonytalanul rám nézett Bólintottam. Tartottam tőle egy kicsit, hogy ez Jane-nek esetleg rosszul esik, ugyanúgy, mint amikor Noah engem akart látni a kórházban is, de ő biztatóan megszorította a kezemet, és felnézett rám. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megnézed, mi van vele. – Igen, szerintem is. – Itt kint megvárunk Annával. Próbáld meg elérni, hogy egyen valamit. – Rendben van, megpróbálom. Noah szobájához léptem, kettőt kopogtam az ajtón, majd félig kinyitottam. – Noah! Én vagyok az, Wilson. Bejöhetek? Noah az ablaknál ült a karosszékében, és nem válaszolt. Vártam egy kicsit, majd beléptem a szobába. Az ágyon megpillantottam az érintetlen tálcát az ebédjével. Bezártam magam mögött az ajtót, és összekulcsoltam a kezemet. – Kate és Jane úgy gondolta, hogy esetleg szeretnél velem beszélni. Láttam, ahogy nagy sóhajtással megemelkedik, majd visszaereszkedik a válla. A kardigánjáig leomló fehér hajával egészen aprónak tűnt a hintaszékben. – Még mindig odakint vannak? Hangja annyira halk volt, hogy alig értettem, amit mond. – Igen. Noah tovább hallgatott. A nagy csendben odaléptem az ágyhoz, leültem a szélére. Nem nézett rám, de én láthattam komor tekintetét. – Szeretném, ha elmesélnéd, hogy mi történt – mondtam óvatosan. Reménytelenül lebukott a feje, majd újra felnézett. Némán bámult kifelé az ablakon át. – Elment – szólalt meg végül. – Ma reggel, amikor kimentem, nem volt sehol. Azonnal tudtam, hogy kiről beszél. – Talán csak a tó másik oldalán volt dolga. Lehet, hogy nem tudta, hogy jössz. – Elment – ismételte fakó hangon. – Már akkor éreztem, amikor felkeltem. Ne kérdezd, hogyan, egyszerűen csak tudtam. Éreztem, hogy elment, és amikor elindultam a tó felé, ez az érzés egyre csak erősödött bennem. Persze nem akartam elhinni, ezért körülbelül egy óráig próbáltam hívogatni. De nem került elő! – Megrázkódott, majd kiegyenesedett a székében, és tovább bámult kifelé az ablakon. – Végül feladtam… Kint a tó vize csillogott a napsütésben. – Ne menjünk vissza megnézni? Hátha azóta visszajött…
– Nem jött vissza. – Honnan tudod? – Egyszerűen csak tudom – felelte. – Ugyanúgy, ahogy azt is tudtam ma reggel, hogy nem lesz ott. Feleletre nyitottam a számat, majd mégis a hallgatás mellett döntöttem. Értelmetlen volt vitába bocsátkozni. Noah láthatóan elhatározta már magában a dolgot Ráadásul valami azt súgta, hogy neki van igaza. – Vissza fog jönni! – próbáltam bizakodást csempészni a hangomba. – Talán – felelte. – Talán mégsem. Képtelen vagyok eldönteni. – Túlságosan hiányoznál neki ahhoz, hogy távol maradjon. – Akkor pedig miért ment el? – makacskodott Noah. – Egyszerűen nem értem! Ép kezével rácsapott a szék karfájára, majd megrázta a fejét. – Bárcsak megértenék! – Kicsoda? – A gyermekeim. Az ápolók és Barnwell doktor. – Azt, hogy maga Allie a hattyú? Amióta beléptem a szobába, első alkalommal pillantott rám. – Nem. Azt, hogy én Noah vagyok. Azt, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam. Nem egészen értettem, hogy mire gondol, de tudtam, hogy nem kell visszakérdeznem, mert el fogja magyarázni. – Látnod kellett volna őket ma. Mindenkit. És akkor mi van, ha nem akarok velük beszélni róla? Egyébként sem hisznek nekem, és semmi kedvem nem volt megpróbálni elmagyarázni, hogy tudom, hogy miről beszélek. Csak vitatkozni kezdtek volna velem, ahogy mindig szokták. És amikor az ebédemet sem akartam megenni? Azt hihették volna, hogy éppen a szobám ablakán akarok kiugrani. Ki vagyok borulva, és minden okom megvan rá, hogy ki legyek borulva. Amikor nyugtalan vagyok, egyszerűen nincs étvágyam. Világéletemben ilyen voltam, de most úgy viselkednek, mintha nem lenne ki az egyik kerekem. Bejött Kate, és megpróbált megetetni kiskanállal, miközben úgy tett, mintha mi sem történt volna. El tudod ezt képzelni? Aztán megjelent Jeff és Dávid, akik azzal próbáltak megnyugtatni, hogy biztosan táplálékot keres magának, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy én etetem naponta kétszer. Senkinek nem jut eszébe azon aggódni, hogy esetleg történt vele valami. Azon igyekezetemben, hogy megértsem, vajon mi is történt, hirtelen rádöbbentem, hogy Noah hirtelen jött ingerlékenységének oka távolról sem az, ahogy a gyermekei viselkedtek vele. – Mi a valódi oka a nyugtalanságodnak? – kérdeztem óvatosan. – Az, hogy úgy tesznek, mintha egyszerűen csak egy hattyú lenne? – Megálltam. – Hiszen mindig is ezt gondolták, és ezt te is tudod. Korábban ez sohasem érdekelt különösebben. – Nem törődnek vele! – Szerintem épp hogy túlságosan is törődnek vele – feleltem. Makacsul elfordult. – Egyszerűen nem értem! – ismételte meg. – Miért ment volna el?
Amikor ezt mondta, hirtelen ráébredtem, hogy nem a gyerekeire mérges. Nem is azért viselkedett így, mert a hattyú egyik napról a másikra eltűnt. Nem, valami sokkal mélyebb okról lehetett szó, amelyet talán még önmagának sem mert bevallani. Ahelyett, hogy erőltettem volna a témát, csendben maradtam, és így üldögéltünk egy darabig, hallgatásba burkolózva. Várakozás közben az ölébe ejtett, folyamatosan babráló kezeit figyeltem. – Hogy sikerült a tegnap estétek Jane-nel? – kérdezte pár perc múlva, minden előzmény nélkül. Szavai hallatán – és előző beszélgetésünk ellenére – elém villant a kép, ahogy Allie-vel a konyhában táncolnak. – Minden képzeletet felülmúlt! – feleltem egyszerűen. – És tetszett neki az album? – Nagyon. – Nagyszerű! – mondta. A mai nap folyamán először halvány mosoly jelent meg az arcán, ami aztán olyan gyorsan el is tűnt, ahogy jött. – Biztosan szeretne veled beszélni – mondtam. – És Kate is kint vár. – Tudom – felelte megadóan. – Most már bejöhetnek. – Biztos vagy benne? Bólintott egyet, én pedig a kinyújtott kezemet a térdére téve megkérdeztem: – Minden rendben van? – Igen. – Ha gondolod, szólok nekik, hogy ne említsék a hattyút. Megrázta a fejét. – Nem érdekes. – Gondolom, nem kell külön kérnem, hogy ne légy szigorú velük. Hosszú, fájdalmas pillantást vetett rám. – Nem vagyok viccelődős hangulatban, de azt megígérhetem, hogy ezúttal nem fogok kiabálni. És ne aggódj, nem teszek semmi olyasmit, ami elronthatja Jane hangulatát. Nem szeretném, ha miattam aggódna, ahelyett, hogy a holnapi nappal foglalkozna. Felkeltem az ágyról, és távozás előtt a vállára tettem a kezemet. Tudtam, hogy Noah önmagára dühös. Az elmúlt négy évben soha nem kételkedett abban, hogy a hattyú: maga Allie – szüksége volt rá, hogy azt higgye, Allie visszatér hozzá –, de a hattyú megmagyarázhatatlan eltűnése alapjaiban kérdőjelezte meg ezt a hitét. Amint kiléptem a szobából, szinte hallottam, ahogy azt kérdezi magától: Mi van, ha a gyerekeknek mindvégig igazuk volt? A folyosóra lépve természetesen megtartottam magamnak ezeket a gondolatokat. Mindenesetre azt javasoltam, hogy a legjobb lesz, ha egyszerűen csak hagyják Noah-t beszélni, és a lehető legtermészetesebben viselkednek vele. Mindketten bólintottak, majd Jane benyitott a szobába. Noah felénk fordult. Jane és Kate megállt, arra várva, hogy behívja őket. – Szervusz, apa! – szólalt meg Jane. Noah mosolyt erőltetve magára, köszöntötte: – Szervusz, drágám! – Minden rendben?
Noah Jane-re és rám pillantott, majd az ágyán heverő tálcára, amelyen már rég kihűlt az ebédje. – Kezdek kissé megéhezni, de ezt leszámítva jól vagyok. Kate, kérlek… – Persze, apa! – felelte Kate, és előrelépett. – Azonnal hozok neked valamit. Esetleg egy kis levest? Vagy sonkás szendvicset? – A szendvics jól hangzik – bólintott Noah. – És jólesne egy kis tea is. – Megyek, hozom már. Kérsz esetleg egy kis csokis süteményt hozzá? Állítólag most hozták frissen! – Igen, köszönöm szépen. És szeretnék bocsánatot kérni a korábbi viselkedésemért. Kicsit kiborultam, és semmi okom nem volt rá, hogy rajtad töltsem ki a mérgemet. Kate röviden elmosolyodott. – Semmi baj, papa! Kate megkönnyebbült pillantást vetett felém, bár aggodalma nem tűnt el nyomtalanul. Ahogy kilépett a szobából, Noah elindult az ágy felé. – Gyertek be! – szólalt meg csendesen. – Érezzétek magatokat otthon! A szobán átvágva Noah-t figyeltem, azon tűnődve, vajon mi fog most történni. Sejtettem, hogy Kate-et azért küldte el, mert kettesben szeretett volna Jane-nel és velem beszélni. Jane leült az ágyra. Ahogy melléje telepedtem, megfogta a kezemet. – Sajnálom, ami ma a hattyúval történt, apa! – mondta. – Köszönöm – felelte Noah, és láttam a tekintetén, hogy nem akar erről most többet beszélni. – Wilson mesélt nekem a házról – szólalt meg helyette. – Úgy hallom, igazán fantasztikus lett! Jane arckifejezése ellágyult. – Olyan, akár egy tündérmese! Anna esküvőjére jobban kicsinosítottuk, mint amilyen annak idején volt. – Elhallgatott. – Arra gondoltunk, hogy Wilson érted jöhetne holnap öt óra körül. Tudom, hogy kicsit korai, de így lehetőséged lenne több időt eltölteni a háznál. Már jó ideje nem jártál arra! – Ez jól hangzik – egyezett bele Noah. – Jó lesz ismét újra látni a régi helyet! – Jane-ről rám pillantott, majd vissza Jane-re. Talán először vette észre, hogy fogjuk egymás kezét, és elmosolyodott. – Van valami, amit szeretnék kettőtöknek odaadni. És ha nem bánjátok, szeretném átadni, mielőtt Kate visszatér. Nem biztos, hogy értené. – Miről van szó? – kérdezte Jane. – Segíts, kérlek, felállni! – kérte. – Az íróasztalomban van, és kicsit nehéz felállnom, mivel elég régóta ülök már itt. A karja alá nyúltam. Felállt, és óvatosan átkelt a szobán. Kinyitotta a fiókot és kivett egy becsomagolt tárgyat, majd visszacsoszogott a székéhez. A pár lépéstől kimerültnek tűnt, ahogy leült, az arca is eltorzult kissé. – Megkértem tegnap az egyik nővért, hogy csomagolja be nekem – mondta, átnyújtva az ajándékot nekünk. Kicsi volt, négyszögletű, piros csomagolópapírban; ahogy átadta, már tudtam is, hogy mi van benne. Úgy tűnt, Jane is tudja, mivel egyikőnk sem nyúlt utána.
– Kérlek! – noszogatott Noah. Jane tétovázott, mielőtt elvette. Kezeivel végigsimította a papírt, majd felpillantott. – De… apa… – szólalt meg. – Nyisd csak ki! – sürgette Noah. Jane óvatosan kibontotta a csomagolást, és az elnyűtt könyv azonnal felismerhetővé vált. Ugyancsak kivehető volt az apró, golyó ütötte lyuk a jobb felső sarokban, amelyet neki szántak a második világháborúban. Walt Whitman Fűszálak című kötete volt – az a könyv, amelyet a kórházba is utána vittem, amely nélkül soha nem tudtam volna elképzelni őt. – Boldog házassági évfordulót! – mondta. Jane úgy fogta a könyvet, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összetörhet. Rám pillantott, majd vissza az apjára. – Ezt nem fogadhatjuk el! – mondta lágyan, elcsukló hangon. – Dehogynem! – kérlelte Noah. – De mégis… miért? Ránk meredt. – Tudtátok, hogy mindennap elolvastam, miközben az édesanyátokra vártam? Miután azon a nyáron, gyermekkorunkban, el kellett hagynia? Valahogy olyan volt, mintha neki olvasnám a verseket. Majd, miután összeházasodtunk, a verandán olvastunk fel belőle egymásnak, éppúgy, ahogy mindig is elképzeltem. Minden egyes verset ezerszer is elolvashattunk az évek során. Előfordult, hogy míg én olvastam fel belőle, felnéztem, és láttam, hogy ajkai ugyanúgy formálják a szavakat, mint én. Végül már könyv nélkül tudta idézni bármelyik verset a kötetből. Noah kibámult az ablakon; tudtam, hogy most ismét a hattyúra gondol. – Én már nem tudok olvasni belőle – folytatta. – Nem látom jól a szavakat, de aggaszt annak a gondolata, hogy soha többé senki sem fogja olvasni már. Nem akarom, hogy olyan tárggyá váljon, amely csak egy polcon porosodva idézi fel Allie és az én emlékemet. Tudom, hogy nem rajongtok annyira Whitmanért, mint én, de a gyermekeim közül ti vagytok az egyetlenek, akik elejétől végig elolvastátok. És ki tudja, talán egyszer mégis kedvet kaptok ahhoz, hogy újra elolvassátok. Jane a könyvre pillantott. – így lesz! – ígérte meg. – Én is el fogom olvasni – tettem hozzá. – Tudom – nézett ránk felváltva Noah. – Ezért szerettem volna, ha mindkettőtöknek megvan! Mután megebédelt, Noah fáradtnak tűnt, ezért hagytuk pihenni, és elindultunk hazafelé. Anna és Keith átjött délután, Leslie pedig pár perccel utánuk hajtott be a ház elé. A konyhában álldogálva beszélgettünk és viccelődtünk – ugyanúgy, mint régen. Bár megemlítettük, hogy mi történt a hattyúval, nem beszéltünk róla többet. A hétvége közeledtével inkább mindannyian bezsúfolódtunk a két autóba, és elhajtottunk Noah házához. Jane-hez hasonlóan Anna, Keith és Leslie is el voltak ámulva. Egy egész óra hosszat mászkáltak a házban és a kertben tátott szájjal. Ahogy a nappaliban álltam, a lépcsőtől nem messze, Jane odajött hozzám, és sugárzó
lényével megállt mellettem. Elkapta a tekintetemet, a lépcső felé intett a fejével, és rám kacsintott. Elnevettem magam. Amikor Leslie rákérdezett, mi olyan vicces, Jane adta az ártatlant. – Ó, ezt csak apád és én értjük! Hazafelé útba ejtettem a repülőteret is, és megvártuk Josephet. A szokásos „Szia, papa!” köszöntés mellett – a különleges alkalom ellenére – csak annyit jegyzett meg, mennyire lefogytam. Felkaptuk a csomagjait, majd Creekside-ba hajtottam Noah-ért. Joseph – mint mindig – zárkózottan viselkedett a jelenlétemben, de amint megpillantotta Noah-t, felderült az arca. Noah ugyancsak örült, hogy Joseph is velem tartott. Egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe a hátsó ülésen, ahogy közeledtünk hazafelé, és abban a pillanatban, hogy beléptek a házba, ölelésekkel borították el őket a lányok. Noah-t hamarosan leültették a kanapéra, Leslie és Joseph közé, akikkel ki nem fogytak a történetekből, Anna és Jane pedig a konyhában beszélgettek. A házat betöltötték az ismerős hangok. Arra gondoltam, hogy ennek mindig így kellene lennie. A vacsorát sok nevetés szakította meg, ahogy Anna és Jane az egész heti őrült rohanás részleteit mesélte el újra. Az est előrehaladtával Anna egyszer csak meglepetésszerűen megkocogtatta a poharát a villájával. Mind elhallgattunk az asztal körül, és ő így szólalt fel. – Szeretnék köszöntőt mondani apára és anyára! – mondta a poharát megemelve. – Kettőtök nélkül ez az egész nem valósulhatott volna meg. Ez lesz a világ legcsodálatosabb esküvője! Amikor Noah elfáradt, hazavittem Creekside-ba. A folyosók már néptelenek voltak, ahogy a szobájához kísértem. – Még egyszer köszönöm a könyvet! – mondtam, ahogy megálltunk az ajtaja előtt. – Ennél különlegesebb ajándékot nem is adhattál volna nekünk! Úgy éreztem, még így, szürke hályogos szemmel is átlát rajtam. – Nagyon szívesen! Megköszörültem a torkomat. – Talán holnap reggel ismét ott lesz… Bólintott egyet. Tudta, hogy jót akarok. – Talán – felelte. Joseph, Leslie és Anna még mindig az asztal körül ültek, amikor hazaértem. Keith alig pár perccel korábban indult haza. Jane után érdeklődtem, mire a terasz irányába intettek. Az üvegajtót eltolva megpillantottam, ahogy a korlátnak támaszkodik, és mellé léptem. Egy hosszú percig csak álltunk ott, a friss nyáresti levegőt élvezve, és meg sem szólaltunk. – Minden rendben volt vele? – kérdezte végül Jane. – A körülményekhez képest igen. Egy kissé elfáradt a végére. – Szerinted élvezte a mai estét? – Efelől semmi kétségem – feleltem. – Imád az unokáival lenni. Az üvegajtón keresztül Jane az odabent elé táruló jelenetet figyelte: Leslie hevesen gesztikulálva valami vicces történetet mesélhetett, Anna és Joseph pedig
hasukat fogva kétrét görnyedtek a nevetéstől, hangos jókedvük kiszűrődött hozzánk is. – Rengeteg emléket idéz fel bennem, amikor így látom őket – szólalt meg Jane. – Jó lenne, ha Joseph nem élne ilyen távol tőlünk. Tudom, hogy a lányoknak is hiányzik. Már jó egy órája így nevetgélnek. – Miért nem ülsz ott velük te is az asztalnál? – Alig pár perccel ezelőttig én is ott ültem. Amikor megláttam a fényszóróidat, kilopóztam ide. – Miért? – Mert szerettem volna kettesben maradni veled – bökött meg játékosan. – Szerettem volna én is átadni neked az ajándékomat, és mint mondtad, holnap már nem valószínű, hogy lesz erre időnk. – Egy kártyát csúsztatott a kezembe. – Tudom, hogy csekélység, de nem az a fajta ajándék, amit csak úgy be lehet csomagolni. Majd megérted, ha meglátod, miről is van szó. Kíváncsian kinyitottam a kártyát, és megpillantottam benne egy visszaigazolást. – Főzőtanfolyam? – kérdeztem mosolyogva. – Charlestonban – tette hozzá, közelebb hajolva hozzám. A visszaigazolásra mutatva folytatta. – Állítólag nagyon színvonalas képzés. Látod? Eltöltesz egy hétvégét a Mondori fogadóban, a főszakácsukkal együtt, akit a legjobbak között tartanak számon a megyében. Tudom, hogy egyedül is nagyon jól megy neked, de arra gondoltam, hogy szívesen kipróbálnád magad valami új dologban is. Azt mondják, megtanulhatod, hogyan kell használni a szeletelőkéseket, honnan tudod megállapítani a serpenyő megfelelő hőmérsékletét, ha pirításra akarod használni, sőt azt is, hogyan díszítsd az ételeket tálaláskor. Ismered Helent, ugye? A templomi kórusból. Azt mondta, élete egyik legfantasztikusabb hétvégéje volt. Átöleltem. – Köszönöm szépen! Mikor lesz? – Szeptemberben és októberben vannak időpontok – mindkét hónap első és harmadik hétvégéjén –, így könnyebben be tudod illeszteni a teendőid közé. Ha eldöntötted, mikor tudsz menni, már csak fel kell hívnod őket A visszaigazolást tanulmányozva elképzeltem, milyenek lesznek majd az órák. Hallgatásom elbizonytalanította Jane-t – Ha nem tetszik, adhatok más ajándékot is… – Dehogyis, tökéletes! – erősítettem meg. Majd elkomorult tekintettel hozzátettem: – Bár van itt még egy dolog… – Igen? Átkaroltam a derekát. – Jobban élvezném az órákat, ha mindketten részt vennénk rajtuk. Legyen ez egy romantikus hétvége. Charleston gyönyörű abban az időszakban, és nagyszerűen éreznénk magunkat a városban. – Ezt most komolyan mondod? Közelebb húztam magamhoz, és belenéztem a szemébe. – Ez minden vágyam! Túlságosan hiányoznál ahhoz, hogy jól tudjam magam érezni. – A hiány csak rajongóbbá teszi a szívet – évődött. – Ezt a szívet ennél rajongóbbá már nem lehet tenni! – feleltem, komolyra fordítva a szót. – Fogalmad sincs róla, hogy mennyire szeretlek.
– Szerintem van – felelte. Szemem sarkából láttam, hogy a gyermekeink néznek minket, miközben lehajolok és szájon csókolom Jane-t. Régebben zavarba jöttem volna ettől, de most egyáltalán nem érdekelt.
Tizennyolcadik fejezet Korántsem voltam annyira ideges a szombati napon, mint ahogy azt vártam. Anna ébredt fel utoljára, és mindenki legnagyobb meglepetésére, halálos nyugalomban reggelizett meg a családdal. Ezt követően mindannyian a hátsó teraszon ejtőztünk egy darabig, ahol úgy tűnt, csigalassúsággal telik az idő. Talán csak próbáltunk minél jobban feltöltődni a ránk váró délutáni események és őrült rohanás előtt. Többször is azon kaptam Leslie-t és Josephet, hogy titkon minket figyelnek Janenel, láthatóan nem tudták levenni a szemüket rólunk, ahogy játékosan oldalba bökjük egymást, vagy egymás történetein nevetünk. Leslie inkább homályos tekintettel – valahogy úgy, mint egy büszke szülő –, míg Joseph arckifejezését nehezen lehetett értelmezni. Nem tudtam eldönteni, hogy örül-e nekünk, vagy csak próbálja kifürkészni, vajon meddig fog tartani ez az új állapot. Reakciójuk tulajdonképpen várható volt. Annától eltérően alig láttak bennünket az utóbbi időben, és kétségtelenül mindkettőjükben annak az emléke élt, ahogyan legutóbb láttak bennünket egymással viselkedni; sőt amikor Joseph karácsony körül itthon járt, alig szóltunk egymáshoz Jane-nel. És persze Jane tavalyi, New Yorkban tett látogatásának emléke sem múlt el nyomtalanul. Azon tűnődtem, vajon Jane-nek is feltűnt-e gyermekei zavartan kutató tekintete. Ha észre is vette, nem törődött vele. Ehelyett az esküvői készülődés történeteivel szórakoztatta Leslie-t és Josephet, és lehetetlen volt nem látni, mennyire örül annak, hogy sikerült mindent tető alá hozni. Leslie-től csak úgy záporoztak a kérdések, és ájuldozni kezdett minden egyes romantikus részlet hallatán, Joseph megelégedett azzal, hogy csendben hallgatta őket. Anna is közbeszólt időnként, általában valamilyen kérdésre válaszolva. Közvetlenül mellettem ült a kanapén, és amikor Jane felállt, hogy a kávéskannát újratöltse, Anna hátrafordulva követte a tekintetével. Majd megfogta a kezemet, a fülemhez hajolt és belesúgta: – Már alig várom a ma estét! A család hölgytagjai délben egy órakor elvonultak a fodrászhoz, és az ajtón kifelé menet úgy nevetgéltek, mint az iskolás lányok. Én, a magam részéről, megbeszéltem a délelőtt folyamán John Petersonnal és Henry MacDonalddal, hogy Noah házánál találkozunk, mivel Peterson szerette volna megnézni a zongorát, MacDonald pedig a konyhát és a többi előkészületet, hogy este minden gördülékenyen menjen. Mindketten fogadkoztak, hogy nem fog sokáig tartani a látogatás, de megnyugtattam őket, hogy egyáltalán nem jelentene az sem gondot. Nekem is ki kellett még vinnem valamit a házhoz – valamit, amit Leslie hagyott a csomagtartójában –, és egyébként is ki akartam még nézni. Már indulófélben voltam, amikor hallottam, hogy Joseph belép mögöttem a nappaliba. – Szia, apa! Nem gond, ha veled tartok? – Dehogyis! – feleltem. Joseph végig kifelé bámult az ablakon, és keveset szólt az úton. Évek óta nem járt már errefelé, és láthatóan teljesen magával ragadta a látvány, ahogy a fákkal
övezett, kanyargós úton egyre közeledtünk úti célunk felé. New York, amit Joseph már otthonának tekintett, nagyon izgalmas város lehet – éreztem rajta, hogy teljesen elfeledkezett arról, mennyire szép tud lenni a vidék. Az autót lelassítva behajtottam a házhoz, és a szokásos helyen leparkoltam. Kiszálltunk, és Joseph egy percig csak némán bámulta a házat. Az erős nyári napfényben szinte világított az épület Pár órán belül Anna, Leslie és Jane odafent fog készülődni az esküvőre. Az esküvői menet a házból indul majd el; az emeleti ablakokat bámulva próbáltam elképzelni a ceremónia előtti utolsó perceket – kevés sikerrel –, amikor már minden vendég a helyét elfoglalva várakozik. Az álmodozásból magamhoz térve láttam, hogy Joseph már eltávolodott az autótól, és a sátor irányába tart. Zsebre dugott kézzel sétált, miközben tekintetével végigpásztázta a farmot. A sátor bejáratánál megállt. Visszafordult felém, megvárva, míg beérem. Némán barangoltunk végig a sátron, a rózsakertben, majd a házban. Bár nem mutatta izgatottságát, éreztem, hogy őt is legalább annyira lenyűgözte, mint a lányokat. A körutat befejezve kérdezett még néhány dolgot a szerelési munkálatokkal kapcsolatban – ki, mit, hogyan fog végezni –, mire azonban az ételeket szállító cég furgonja behajtott az udvarra, ismét hallgatásba burkolózott. – Nos, mi a véleményed? – kérdeztem. Nem válaszolt azonnal, de halvány mosoly ült ki arcára, ahogy végigtekintett a farmon. – Az igazat megvallva – árulta el végül – nem hittem volna, hogy képes leszel megcsinálni! Tekintetét követve elém villant, hogyan is nézett ki mindez még pár nappal ezelőtt. – Nem semmi, igaz? – mondtam szórakozottan. Szavaimra Joseph megrázta a fejét. – Nem csak erről beszélek itt – mondta, a minket körülvevő környezetre mutatva. – Hanem anyáról. – Elhallgatott, megbizonyosodva arról,hogy figyelek rá. – Még soha nem láttam annyira feldúltnak – folytatta –, mint amikor tavaly eljött hozzám. A repülőgépről leszállva sírva fakadt. Tudtad ezt? Arcomra volt írva a válasz. Kezeit a zsebeibe fúrta, és a földet bámulta, elkerülve a tekintetemet – Azt mondta, nem akarta, hogy így lásd, ezért igyekezett tartani magát. De a gépen ülve… azt hiszem, nem bírta tovább. – Joseph elbizonytalanodott. – Meg kell értened: kimentem a repülőtérre az anyám elé, és ő úgy szállt ki abból a gépből, mintha legalábbis temetésről jött volna. Persze én nap mint nap találkozom a gyásszal a munkámból kifolyólag, de amikor a saját anyámról volt szó… Elhallgatott. Tudtam, hogy jobb, ha most nem szólok egy szót sem. – Azon az első estén éjfél utánig fent voltunk. Csak mászkált fel-alá, és sírt amiatt, ami kettőtök között történt. Be kell vallanom, hogy nagyon dühös voltam rád. Nemcsak amiatt, hogy megfeledkeztél az évfordulótokról, hanem minden egyéb miatt is. Mindig az volt az érzésem, hogy úgy tekintettél a családunkra, mint valami kényelmes dologra, amit mások miatt tartasz fent, viszont soha nem vagy hajlandó
tenni érte bármit is. végül közöltem vele, hogy ha oly sok esztendő után mégis boldogtalannak érzi magát, talán jobban járna, ha egyedül folytatná. Erre nem tudtam mit mondani. – Ő nagyon kivételes asszony, apa – folytatta –, és elegem lett abból, hogy szenvedni látom. A következő néhány napban jobban érezte magát – legalábbis egy kicsit. De továbbra is rettegett a gondolattól, hogy visszamenjen. Valahányszor ez szóba került, mindig nagyon szomorú lett a tekintete, végül felajánlottam neki, hogy maradjon velem New Yorkban. Egy darabig úgy tűnt, élni fog a lehetőséggel, de aztán mégsem volt képes rá. Azt mondta, szükséged van rá. Összeszorult a torkom. – Amikor elmesélted, hogy mit tervezel a mostani évfordulótokra, az első gondolatom az volt, hogy én inkább kimaradnék ebből. Még csak nem is nagyon vártam, hogy itt lehessek ezen a hétvégén. De tegnap este… – megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. – Hallanod kellett volna, miután elhajtottál, hogy hazavidd Noah-t. Végig rólad beszélt, hogy milyen nagyszerű ember vagy, és hogy az utóbbi időben milyen jól kijöttök egymással. És végül, látva, ahogy kint a teraszon megcsókoltátok egymást… Szinte hitetlenkedő arccal fordult felém, mintha most látna először. – Megcsináltad, apa! Fogalmam sincs, hogyan, de megcsináltad. Azt hiszem, még sohasem láttam ennyire boldognak anyát. Peterson és MacDonald pontosan érkeztek, és ahogy ígérték, nem maradtak sokáig. Leslie holmiját felvittem az emeletre, hazafelé pedig beugrottunk a ruhakölcsönzőbe két szmokingért – Joseph és Noah számára. Josephet hazavittem, mielőtt elindultam Creekside-ba, mivel volt még egy megbízatása az esküvő előtt. Noah a karosszékében ült, ahogy a késő délutáni nap sugarai beszűrődtek az ablakon, és amikor megfordult, hogy üdvözöljön, azonnal tudtam, hogy a hattyú még mindig nem tért vissza. Megálltam az ajtóban. – Szervusz, Noah! – Szervusz, Wilson! – suttogta. Megviseltnek tűnt, arcán mintha még jobban elmélyültek volna a ráncok az előző nap óta. – Minden rendben? – Lehetne jobb a helyzet – felelte. – Persze rosszabb is. Mosolyt erőltetett magára, hogy meggyőzőbbnek tűnjön. – Akkor indulhatunk? – Igen – bólintott. – Készen állok. Útközben egy szóval sem említette a hattyút Csak bámult ki az ablakon, mint Joseph tette, én pedig magára hagytam a gondolataival. Mindenesetre ahogy közeledtünk a házhoz, egyre nőtt bennem az izgatottság. Már alig vártam, hogy megmutathassam neki az egészet, és azt hiszem, arra számítottam, Noah is annyira elámul majd, mint a többiek. Furcsa módon mégsem mutatott semmilyen reakciót, amikor kiszálltunk az autóból. Miután körülnézett, épp csak megvonta a vállát. – Nem azt mondtad, hogy rendbe hoztátok a helyet? – kérdezte.
Nagyot néztem, vajon jól hallottam-e. – Dehogynem! – Hol? – Mindenhol – feleltem. – Gyere, megmutatom a kertet! Megrázta a fejét. – Látom innen is. Pont ugyanolyan, mint mindig is volt. – Most talán igen, de látnod kellett volna a múlt héten – mondtam védekezően. – Teljesen benőtte a gaz. A ház pedig… Huncut mosollyal szakított félbe. – Beugrottal! – mondta kacsintva. – Na gyere, nézzük meg, mit intéztél! Végigsétáltunk a farmon és a házban, majd letelepedtünk a verandán lévő hintára. Volt még körülbelül egy óránk, mielőtt fel kellett volna vennünk a szmokingokat. Joseph már kiöltözve jött, pár perccel később pedig a fodrásztól érkező Anna, Leslie és Jane követte. A lányok nevetgélve szálltak ki az autóból. Jane előtt lépdeltek, majd gyorsan eltűntek a lépcsőn, karjukon a ruháikkal. Jane megállt előttem, és csillogó tekintettel nézte őket. – El ne feledd! – fordult felém. – Keith nem láthatja Annát idő előtt, úgyhogy nem szabad felengedned! – Nem fogom – ígértem meg. – Más sem jöhet fel. Meglepetés lesz! Feltartottam a két ujjamat. – Az életem árán is őrt állok a lépcsőnél! – fogadkoztam. – Ez rád is vonatkozik. – Gondoltam. Az üres lépcső felé pillantott. – Te nem vagy már ideges? – De igen, egy kicsit. – Én is. Nehéz elhinni, hogy a kislányunk már teljesen felnőtt, és férjhez is megy. Izgatottsága mellett vágyakozás is volt a hangjában. Lehajoltam, hogy arcon csókoljam. Elmosolyodott. – Most mennem kell, hogy segítsek Annának belebújni a ruhájába. Rendkívül elegáns lesz. És nekem is el kell még készülnöm. – Tudom – mondtam. – Nemsokára találkozunk! A rá következő órában megérkezett a fényképész, majd John Peterson és a kiszolgáló személyzet. Mindannyian gyorsan nekifogtak saját előkészületeiknek. Meghozták az esküvői tortát, felhelyezték az állványra; a virágos is megjelent egy hatalmas csokorral és a vendégek ruhájára tűzendő virágokkal, majd – alig valamivel az első vendégek megérkezése előtt – a lelkésszel még egyszer egyeztettük az esküvői menet útvonalát. Hamarosan megtelt az udvar autókkal. Noah-val a verandán állva üdvözöltük a vendégeket, és útbaigazítottuk őket a sátor irányába, ahol Joseph és Keith az asztalokhoz kísérték a hölgyeket John Peterson már a zongoránál ült, és a nyári kora estét Bach lágy muzsikája töltötte meg. Rövid időn belül mindenki elfoglalta a helyét; a lelkész is a helyén várakozott. A naplemente különös ragyogást kölcsönzött a sátornak. Gyertyák fénye remegett az asztalokon, a felszolgálók pedig hátravonultak, hogy előkészítsék a fogásokat.
Az est folyamán először kezdett valóságossá válni számomra az esemény. Hogy nyugalmamat megőrizzem, járkálni kezdtem a verandán. Alig tizenöt perc volt ahhoz, hogy az esküvő elkezdődjön. Reméltem, hogy a feleségem és a lányaim tudják, mit csinálnak. Próbáltam meggyőzni magam, hogy egyszerűen csak ki akarják várni az utolsó pillanatot a színre lépésükkel, de nem tudtam megállni, hogy időről időre ne pillantsak be a nyitott ajtón keresztül a lépcső irányába. Noah a verandán lévő hintaágyon ült, és láthatóan jól szórakozott rajtam. – Úgy nézel ki, mint a céllövöldében azok a célpontok – szólalt meg. – Tudod, a pingvin, ami fel-alá mászkál! Nyugalmat erőltetve magamra, rápillantottam. – Ennyire rémes? – Szerintem lassan sikerült nyomvonalat vájnod a veranda padlójába. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha leülök. Elindultam felé, amikor végre lépések zaját hallottam a lépcsőn. Noah feltartott kézzel jelezte, hogy ő ott marad, mire én, nagy levegőt véve, beléptem az előszobába. Jane lassan lépdelt lefelé, egyik kezét a korláton pihentetve, én pedig csak álltam és bámultam őt. Feltűzött hajával leírhatatlanul gyönyörű volt Barackszínű szaténruhája hívogatóan simult alakjára, ajkán rózsaszínű rúzs csillogott. Sötét szemeit nagyon kevés szemfesték- kel emelte ki. Amikor meglátta arckifejezésemet, megállt, hogy egy kicsit fürödjön az elismerésben. – Hihetetlenül… szép vagy! – sikerült kinyögnöm. – Köszönöm – felelte halkan. A következő pillanatban felém tartott az előszobában. Amikor odaért hozzám, az orromat megcsapta új parfümjének illata, de amikor odahajoltam, hogy megcsókoljam, még időben elhúzódott. – Most ne! – kérte nevetve. – Elkened a rúzsomat. – Ó, igen? – Igen – mondta, és elhajtotta a kezemet, mellyel próbáltam magamhoz vonni. – Később megcsókolhatsz, megígérem! Mihelyst elsírom magam, a sminkemnek már úgyis mindegy lesz! – És hol van Anna? A lépcső felé intett: – Készen van, csak szeretett volna még Leslie-vel négyszemközt egy pár szót váltani, mielőtt lejön. Gondolom, valami titok vagy fogadalom – tekintete álmodozóvá vált. – Már alig várom, hogy láthasd őt! Azt hiszem, még sohasem láttam ilyen gyönyörű menyasszonyt! Egyébként minden készen áll? – Az első jelre John elkezdi játszani a kísérőzenét a bevonuláshoz. Jane idegesen bólintott. – Hol van apa? – Pontosan ott, ahol lennie kell – feleltem. – Ne aggódj! Minden tökéletesen rendben lesz. Most már csak a várakozás maradt. – Mennyi az idő? – bólintott ismét.
Az órámra pillantottam. – Pontosan nyolc óra – mondtam, és amikor Jane éppen vissza akart kérdezni, hogy vajon nem kellene-e megnézni, mi van Annával, az ajtó odafent nyikorogva kinyílt. Egyszerre pillantottunk fel. Leslie jelent meg először, és – Jane-hez hasonlóan – maga volt a megtestesült szépség és báj. Bőre harmatosán fiatal volt, és alig titkolt izgatottsággal szaladt lefelé a lépcsőn. Az ő ruhája is barackszínű volt, de a – Jane-étől eltérően ujjatlan – szabás felfedte napbarnított, izmos karját, ahogy a korlátba kapaszkodott. – Jön már! – mondta levegő után kapkodva. – Egy perc és itt lesz! Joseph lopózott be mögöttünk az ajtón, és megállt a testvére mellett. Jane belém karolt, én pedig meglepve tapasztaltam, hogy a kezeim remegnek. Íme, gondoltam magamban, hát ezért volt az egész. Amikor meghallottuk a fent kinyíló ajtó hangját, Jane kislányosan elmosolyodott. – Már jön is! – suttogta. Igen, jött Anna, de az én gondolataim még ekkor is csak Jane körül forogtak. Ott állt mellettem, és tudtam, hogy soha ennyire még nem szerettem őt, mint abban a pillanatban. Hirtelen teljesen kiszáradt a szám. Amikor feltűnt Anna a lépcsőfordulóban, Jane szemei kikerekedtek. Egy pillanatig teljesen megdermedt, és meg sem bírt szólalni. Megpillantva anyja arcát, Anna ugyanolyan gyorsan lesietett a lépcsőn, mint Leslie tette, egyik kezét a háta mögé rejtve. Nem az az öltözet volt rajta, amelyben Jane alig pár perccel ezelőtt látta. Ehelyett azt a ruhát viselte, amelyet én vittem ki a házhoz aznap reggel, és egy üres szekrénybe beakasztottam – és amely tökéletes mása volt a Leslie-ének. Mielőtt Jane össze tudta volna szedni magát annyira, hogy megszólaljon, Anna odalépett hozzá, és előhúzta a háta mögül azt, amit addig ott rejtegetett. – Azt hiszem, ezt most neked kellene viselned! – közölte nemes egyszerűséggel. Jane megpillantotta a menyasszonyi fátylat Anna kezében, és nem akart hinni a szemének: – Mi ez az egész? – kérdezte számon kérőén. – Miért vetted le az esküvői ruhát? – Mert nem megyek férjhez – felelte Anna halvány mosollyal. – Legalábbis nem most. – Miről beszélsz? – kiáltott fel Jane. – Dehogynem mész férjhez! Anna megrázta a fejét. – Ez soha nem volt az én esküvőm, anya. Sokkal inkább: a tiéd! – Elhallgatott. – Szerinted miért ragaszkodtam hozzá, hogy mindent te válassz ki? Úgy tűnt, Jane képtelen felfogni Anna szavainak az értelmét. Kétségbeesetten tekintett Annáról Josephre és Leslie-re, hogy mosolyukból kiolvassa a választ, majd végül felém fordult. Én megfogtam Jane kezét, és az ajkamhoz emeltem. Egyévnyi tervezgetés és titkolózás után, végre elérkezett a pillanat. Gyengéden megcsókoltam az ujjait, és a szemébe néztem. – Azt mondtad, hajlandó lennél újra feleségül jönni hozzám. Úgy tűnt, csak ketten vagyunk az egész házban. Míg Jane csak nézett rám, én visszagondoltam az elmúlt év titkos szervezkedéseire – nyaralás éppen a
legmegfelelőbb időpontban; a fényképész és a felszolgálók, akik éppen ráértek; meghívottak, akiknek éppen semmi tervük nem volt erre a hétvégére-, munkások, akik éppen át tudták szervezni a tennivalóikat, hogy néhány nap alatt rendbe hozzák a helyet. Pár másodpercig eltartott, de végül Jane arca fokozatosan felderült, ahogy megértette, hogy valójában mi is ez az egész. Amikor pedig teljesen egyértelművé vált számára, hogy ez a hétvége miről szólt elejétől fogva, bámulattal és hitetlenkedve nézett rám. – Az én esküvőm? – kérdezte halk, elfúló hangon. Bólintottam. – Amivel már nagyon régóta tartoztam neked! Jane azonnal tudni akarta az összes részletet, én azonban az Anna kezében lévő fátyol után nyúltam. – A fogadáson majd mindent elmesélek – mondtam, miközben a fejére illesztettem. – Most azonban sietnünk kell, a vendégek már várnak! Josephnek és nekem már a helyünkön kellene ülnünk! Ne feledkezz meg a csokorról! Jane könyörgően nézett rám. – De… várj egy kicsit… – Tényleg nem maradhatok tovább – mondtam lágyan. – Hiszen most nem is lenne szabad látnom téged, ugye? – elmosolyodtam. – Egy pár perc múlva találkozunk, rendben? Éreztem, ahogy mindenki minket néz, miközben Joseph-fel a helyünkre indultunk. Egy perc múlva ott álltunk Harvey Wellington lelkész mellett, akit felkértem a ceremónia levezetéséhez. – A gyűrűk nálad vannak? – kérdeztem Josephtől. A mellényzsebére mutatott: – Itt vannak. Elmentem értük ma, ahogy kérted. A távolban a nap már lebukott a fák koronája mögé, az égbolt pedig lassan szürkületbe fordult. Tekintetemmel végigpásztáztam a halkan morajló vendégseregen, és hirtelen a hála érzése töltötte el a szívemet. Kate, Dávid és Jeff az első sorban foglaltak helyet a párjukkal, közvetlenül mögöttük Keith ült, illetve a Jane-nel évtizedek óta közös barátaink. Mindegyikőjüknek külön köszönettel tartoztam, hogy mindezt sikerült megvalósítani. Sokan küldtek fényképeket az albumba, mások segítettek megtalálni a megfelelő embereket az esküvő előkészítéséhez. Azonban nem csak ezért tartoztam nekik hálával. Manapság lehetetlen dolognak tűnt a titkok megtartása, ezt azonban nemcsak hogy mindenki megtartotta, hanem őszinte lelkesedéssel várták, hogy velünk együtt ünnepelhessék meg életünknek ezt a nagyon különleges pillanatát Mindenekelőtt Annának szerettem volna köszönetet mondani. Az ő lelkes közreműködése nélkül mindezt lehetetlen lett volna véghezvinni, és nem lehetett könnyű feladat a számára. Jane minden egyes szavát lesnie kellett, miközben arra is oda kellett figyelnie, hogy kellően lefoglalja. Nagy megpróbáltatás lehetett Keith számára is, és azon a gondolaton kaptam magam, hogy egy napon milyen nagyszerű vejem lesz majd. Megfogadtam, hogy ha majd egyszer valóban összeházasodnak Annával, pontosan olyan esküvőt kapnak, amilyenre Anna mindig is vágyott, a költségektől függetlenül. Leslie is rengeteget segített, ő beszélte rá Jane-t, hogy maradjon Greensboróban, illetve ő ment el utólag megvenni Anna – az övével azonos – ruháját. Ráadásul
mindig kisegített, ha arról volt szó, hogyan varázsoljuk az esküvőt a lehető legcsodálatosabb élménnyé. A romantikus filmek nagy rajongójaként zseniális ötletei voltak, illetve az ő ötlete volt, hogy felkérjük Harvey Wellingtont és John Petersont a közreműködésre. Természetesen ott volt még Joseph is. Gyermekeink közül ö tűnt a legkevésbé lelkesnek, amikor előadtam a tervemet, de azt hiszem, ez várható volt. Arra viszont nem számítottam, amikor a keze ránehezedett a vállamra, ahogy a rózsalugasban álltunk a ceremónia előtt, Jane érkezésére várva, és azt súgta: – Figyelj, apa! – Tessék? Mosolygott. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy megtiszteltetésnek érzem, hogy engem kértél fel tanúnak. Szavaira elszorult a torkom. – Köszönöm! – válaszként csak ennyit tudtam kinyögni. Az esküvő pontosan úgy zajlott le, ahogy reméltem. Soha nem felejtem el a násznép izgatott suttogását és forgolódását, ahogy a lányaim megjelentek a színen, azt sem, amikor az esküvői zene első akkordjainak felcsendülésére remegni kezdett a kezem; és az apja által kísért Jane ragyogását sem, ahogy közeledett felém. A fátyol takarásában Jane gyönyörű, ifjú menyasszonynak tűnt. A karján pihenő – tulipánokból és apró rózsákból összeállított – csokorral szinte úszott felém. Az oldalán lépdelő Noah arca leplezetlen örömmel sugárzott, minden porcikájából a büszke apa érzése áradt. Hozzánk érve megálltak, és Noah lassan megemelte a fátylat. Arcon csókolta Jane-t, súgott valamit a fülébe, majd leült az első sorban, Kate mellé. Láttam, ahogy mögöttük néhány hölgy már a szeme sarkát törölgette a zsebkendőjével. Harvey köszönetnyilvánításokkal kezdte a szertartást. Miután megkért bennünket, hogy forduljunk egymással szembe, a szeretetről és megújulásról beszélt, illetve az ezek eléréséhez elengedhetetlen erőfeszítésekről. Jane a teljes szertartás alatt el nem engedte a kezemet, és le nem vette rólam a szemét. Amikor elérkezett az idő, elkértem Josephtől a gyűrűket. Jane számára egy évfordulós gyémántkarikát vettem, magamnak pedig a régi gyűrűm pontos mását, amely a szebb jövő reményével csillogott. Újból fogadalmat tettünk, mint egyszer régen, és felhúztuk egymás ujjára az új gyűrűket. Nagy üdvrivalgás, fütyülés, taps és vakuk villogása kísérte, ahogy a szertartás végén megcsókoltuk egymást. A fogadás éjfélig tartott. A vacsora fenséges volt, John Peterson pedig elbűvölő formában volt, ahogy végigzongorázta az estét. Gyermekeink egytől egyig köszöntőt mondtak, és az én köszönetnyilvánításom sem maradt el mindazért, amit a kedves egybegyűltektől kaptunk. Jane-t egy pillanatra sem hagyta el sugárzó mosolya. Vacsora után néhány asztalt félrehúztunk, és Jane-nel órákig táncoltunk. A nagy ritkán közbeiktatott szünetekben Jane azokkal a kérdésekkel bombázott, amelyektől már egy hete rettegtem. – És mi lett volna, ha valaki kikotyogja a titkot? – De nem tették – feleltem. – Na de mégis?
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy ha valaki mégis elárulja, akkor úgyis azt fogod gondolni, hogy félreértettél valamit. Illetve hogy úgysem hinnéd el, hogy vagyok olyan őrült, hogy egy ilyen dolgot véghezvigyek. – Rengeteg embernek ajánlottad fel a bizalmadat! – Tudom – mondtam. – És nagyon hálás vagyok mindenkinek, hogy nem árultak el. – Én is. Ez életem legcsodálatosabb estéje! – Tétován körülnézett a teremben. – Nagyon köszönöm, Wilson. Minden egyes pillanatát! Átöleltem a derekát. – Nagyon szívesen! Az óra mutatója már éjfél felé járt, a vendégek pedig kezdtek szétszéledni. Mindenkivel kezet ráztam, Jane-t búcsúzásképpen megölelték. Amikor Peterson végleg lezárta a zongora fedelét, Jane nem győzte megköszönni a részvételét. John szenvedélyesen arcon csókolta. – A világ minden kincséért el nem mulasztottam volna! – mondta. Harvey Wellington és felesége az utolsók között távoztak, mi pedig Jane-nel kikísértük őket a verandára. Amikor Jane megköszönte Harveynak a közreműködését, ő csak megrázta a fejét. – Felesleges megköszönni. Nincs csodálatosabb, mint egy ilyen eseményen részt venni. Erről szól maga a házasság. Jane elmosolyodott. – Elmehetnénk valamikor együtt vacsorázni. – Az nagyszerű lenne! A gyerekek az egyik asztal körül gyülekeztek, halkan emlegetve a nap eseményeit, de ezen kívül már nem volt más zaj a házban. Jane csatlakozott hozzájuk, és ahogy mögötte álltam, észrevettem, hogy Noah észrevétlenül eltűnt. Különös módon hallgatag volt egész este. Arra gondoltam, biztosan kiment a hátsó verandára, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Korábban már láttam ott, és – őszintén szólva – kicsit aggódtam miatta. Hosszú volt a nap, elég későre járt már, és meg akartam kérdezni tőle, hogy nem szeretne-e visszaindulni Creekside-ba. A verandára lépve azonban nem láttam sehol. Már éppen fordultam volna vissza, hogy megnézzem az emeleti szobákban is, amikor megpillantottam egy magányos alakot a távolban, a folyó partján. Magam sem tudom, hogyan vettem észre, talán a sötétben mozgó kezei ragadták meg a figyelmemet. Szmokingjában teljesen beleolvadt az éjszakába. Tétováztam, vajon utána kiáltsak-e, de végül úgy döntöttem, hogy csendben maradok. Valahogy úgy éreztem, nem szeretné, ha más is tudná, hogy ott van. Kíváncsiságom azonban rávitt, hogy elinduljak felé a lépcsőn. A csillagok ragyogtak a teljesen tiszta égbolton, a levegőt friss föld illata töltötte meg. Lépteim alatt recsegett a kavicsos út, de ahogy a pázsithoz értem, a talaj először enyhén, majd egyre meredekebben lejteni kezdett. Nem volt könnyű megőrizni egyensúlyomat az egyre sűrűbb növényzetben. Ahogy az ágakat hajtottam félre az arcom elől, egyre kevésbé értettem, hogy miért éppen erre vette Noah az útját Nekem háttal állva valamit suttogott, ahogy közelebb értem hozzá. Hangjának lágy hangsúlyai félreismerhetetlenek voltak. Először azt hittem, hozzám beszél, de aztán hirtelen rádöbbentem, hogy azt sem tudja, hogy ott vagyok.
– Noah? – szólítottam meg halkan. Meglepetten fordult hátra, és csak nézett rám. Beletelt egy kis időbe, míg felismert a sötétben. Arckifejezése fokozatosan megnyugodott. Ott állva az az érzésem támadt, mintha valamin rajtakaptam volna. – Nem hallottam, hogy jössz. Mit csinálsz itt kint? Zavartan mosolyogtam. – Én is pont ezt akartam kérdezni tőled. Válasz helyett a ház felé intett. – Fantasztikus ünnepséget szerveztél ma estére. Igazán kitettél magadért. Szerintem Jane egy percre sem hagyta abba a mosolygást. – Köszönöm – mondtam tétován. – Te jól érezted magad? – Nagyszerűen szórakoztam! – felelte. Egy darabig egyikőnk sem szólalt meg. – Minden rendben? – kérdeztem végül. – Lehetnék jobban is – mondta. – De rosszabbul is. – Biztos? – Igen – felelte. – Biztos. Talán kérdő pillantásomra válaszként, még hozzátette: – Annyira szép ez az éjszaka! Arra gondoltam, hogy egy kicsit kijövök még ide, élvezni ezt. – Itt lent? Bólintott – Miért? Azt hiszem, már rég ki kellett volna találnom, hogy miért kockáztatta az életét azzal, hogy lemászott ide a folyó partjára, de abban a pillanatban nem jutott eszembe. – Tudtam, hogy nem hagyott el – mondta egyszerűen. – És szerettem volna beszélgetni vele. – Kivel? Meg sem hallotta a kérdést. Ehelyett a folyó irányába intett. – Azt hiszem, az esküvőre jött. Ebben a pillanatban hirtelen megértettem a szavait, és a folyóra pillantottam, bár semmit sem láthattam. Szívem összeszorult, és a tehetetlenség érzése lett úrrá rajtam, ahogy azon tűnődtem, vajon mégis az orvosoknak volt-e igazuk. Talán tényleg képzelődött – vagy csak a mai este volt túl sok a számára. Amikor azonban szólásra nyitottam a számat, hogy rávegyem, jöjjön vissza velem a házba, a szavak a torkomon akadtak. Nem messze Noah-tól, mintha a semmiből tűnt volna elő, megjelent ő, a holdfényes folyó tükrén ringatózva. Természetes környezetben még fenségesebb látvány volt; tollai ezüstösen csillogtak, és én behunytam a szemem, hogy eltűnjön előlem ez a látomás. Mégis, amikor újra kinyitottam, a hattyú még mindig előttünk körözött, én pedig elmosolyodtam. Noah-nak igaza volt. Bár fogalmam sem volt, hogy miért és hogyan jött el idáig, abban biztos voltam, hogy ő az. ő kellett hogy legyen. Már több százszor láttam őt, és még ebből a távolságból is kivehető volt az apró fekete folt a mellkasa közepén, közvetlenül a szíve felett.
Utószó A teraszon állva, ezen az igazi őszi estén, úgy érzem, a levegő még frissebbé válik, amikor az esküvőnkre gondolok. Ugyanolyan élénken él az emlékezetemben, mint az elfelejtett évfordulót követő évben történtek is. Különös érzés, hogy mindez már a múlté. Az előkészületek oly sokáig foglalták le a gondolataimat, annyiszor képzeltem el magam előtt, milyen lesz, hogy néha már olyan érzés, mintha egy jó barátot veszítettem volna el, akivel nagyon jó volt együtt lenni. És igenis, meg tudunk változni! Az elmúlt év eseményei sok mindenre megtanítottak magammal és a világgal kapcsolatban. Például hogy a szeretteinken ejtett sebeket sokszor könnyebb megejteni, mint begyógyítani. Igaz, egy ilyen gyógyítási folyamatnak köszönhetem életem legnagyobb élményét, és arra is segített ráébredni, hogy míg a napjaimat gyakran túlszerveztem, addig az évek során mégis alig csináltam valamit. A legfőbb tanulság azonban az, hogy lehetséges az, hogy két ember újra meg újra egymásba szeressen, még akkor is, ha hosszú időn keresztül legalább egyikük csalódott volt. A hattyúval és az azon a bizonyos éjszakán látottakkal még nem tudom, mit kezdjek, sőt azt is be kell vallanom, hogy a romantika sem könnyen válik életem részévé. Magam felfedezni mindennapos küzdelem, és kicsit aggódom, hogy az is marad. Nem baj, majd követem, amiket Noah mondott a szerelemről, annak életben tartásáról, és ha nem is leszek soha olyan romantikus, mint ő, legalább meg fogom próbálni.