Az eddig megjelent kötetek: I. Varázslat II. Átkos örökség III. Örvényben IV. Vágyakozás V. Halálos bűn VI. Nincs menekülés

A sorozat Kísértetkastély című hetedik kötete január 6-tól kapható a hírlapárusoknál, valamint – viszonteladóknak – az AGORA Kft. -nél (Bp., XIII. Váci út 168.) és a FATUM-ART Kft. -nél (Bp., XIII. Váci út 1-3.). A további kötetek hathetenként jelennek meg. Az eddig megjelent kötetek: I. II. III. IV. V. VI.

Varázslat Átkos örökség Örvényben Vágyakozás Halálos bűn Nincs menekülés

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Det onda arvet Copyright © by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1993 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1993 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Árpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-837405-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta és az AGORA Kft. Ára: 240 Ft

A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat hatodik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Nincs menekülés A tudós Tarjei Lind megígérte nagyapjának, Tengelnek, hogy méltó örökösre bízza a Jéghegyek Népének titkos orvosságait és feljegyzéseit. Tarjei a kis Mattiast, a rókalelkű Kolgrim féltestvérét szemelte ki. Amikor ez Kolgrim fülébe jut, a fiúból előtör a gonoszság… Margit Sandemo „Jéghegyek Népe” című könyvsorozatával Norvégiában, Svédországban, Dániában, Izlandon és Lengyelországban vezeti a bestsellerlistákat. Az írónő összesen 100 könyv alkotója.

GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a roszszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.

1. fejezet MÉG SOHASEM ZÚGOTT olyan panaszosan a szél Graastensholm felett, mint abban a végzetes esztendőben. Are még a Hársfaligetben is hallotta a széltépte fák fájdalmas kiáltását. Tarald meggondolatlan szavai okozták, hogy Kolgrim gonoszsága gátlástalanul felszínre törhetett. Kolgrimnek esze ágában sem volt felfedni igazi énjét. Jól érezte magát Graastensholmon, ahol gátlástalanul kihasználta környezete jóindulatát. Egy nap mégis megpattant benne valami. 1633-at írtak, amikor tizenkét éves lett. Talán még szép is volt a maga módján. Borostyánhoz hasonlatos szemével gyermeki határozottsággal nézett a világba, ám pillantása nyomban megváltozott, ha bárki hátat fordított neki. A sárga ragadozószemekben hideg, rosszindulatú fény villant, és megvetés áradt belőlük. Higgyetek csak nyomorult, szerencsétlen alaknak! Ha tudnátok, valójában milyen erős vagyok! Erősebb, mint ti együttvéve! Csak addig engedelmeskedem nektek, amíg hasznom van belőle. De ha felnövök, és a saját lábamra állok, meglepődtök majd, ki lakik bennem valójában! Kolgrim magányos volt, mint mindenki a Jéghegyek Népéből, akiket a végzetes örökség sújtott. Ő viszont cseppet sem szenvedett ettől az érzéstől. Ellenkezőleg. Inkább kereste a magányt, mert benne megkettőződni látta erejét. Norvégiában már régóta béke volt. Az ország határain kívül azonban még mindig dúlt a harmincéves háború. 1631-ben II. Gusztáv Adolf fényes győzelmet aratott Tilly felett Breitenfeldnél. Egy évvel később, 1632-ben, bár a svéd uralkodó elesett a lützeni csatában, hadserege mégis fölényesen győzedelmeskedett Wallenstein és Pappenheim egyesült seregei felett. Lützennél Pappenheim is elesett, és még abban az

évben Tilly is, a Lech folyó mellett. Wallensteint egy évre rá saját emberei gyilkolták meg. A háború mégsem ért véget. A protestánsok oldalán most új svéd hadvezérek bukkantak fel. Lennart Torstensson, Johan Banér és Hans Christofer von Königsmarck nevét is ez a végtelenségbe nyúló küzdelem tette ismerné. IV. Keresztély végre megszabadult Kirsten Munktól, ugyanis rájött, hogy legkisebb lánya, Dorotea származása meglehetősen kétséges. Kirsten asszony megpróbált mérget keverni a király ételébe és gúnyrajzokat készíttetett róla, amelyek az uralkodót felszarvazott férjként ábrázolták. Keresztély haragra lobbant. A pokolba kívánta az asszonyt. Megtiltotta neki, hogy a gyerekeivel találkozzon, amit Kirsten nem vett komolyan. Hogy anyjának, Ellen Marsvinnek mi volt a véleménye az előkelő kapcsolat fölbontásáról, nem tudni, de legalábbis kifelé nem mutatta haragját. A két hölgyet az sem derítette jobb kedvre, hogy a király hamarosan új szeretőt választott magának, mégpedig Kirsten udvarhölgyei közül. Vibeke Kruse maga volt a megtestesült közönségesség. Az egyetlen, ami javára írható, hogy nagyszerű fiút szült a királynak, Ulrik Christian Gyldenlovét, akiből kiváló hadvezér lett, jobb, mint apja valaha is volt. Leonora Christinét még kilencéves korában eljegyezték a törekvő ifjú nemessel, Corfitz Ulfeldt-tel. Egyszer az udvarmesternő, akikre a gyerekeket bízták, és aki szabályosan uralkodott felettük, úgy elverte Leonórát, hogy az hetekig nem tudott leülni. A kislány levonta a tanulságot a történekből. Felkereste vőlegényét, akinek elpanaszolta sérelmét. Corfitz gondoskodott arról, hogy befejeződjék az udvarmesternő kegyetlen uralma a gyerekek felett. Elbocsátották és soha többé nem álhatott királyi szolgálatba. Anne Catherine, a király Kirsten Munktól született legidősebb lánya nem volt hosszú életű. Szegényke borzasztóan büszke volt jegyesére, az ifjú Frans Rantzaura. 1632-ben, amikor a fiatal piperkőcöt királyi udvarmesterré nevezték ki, jö-

vendő apósa ünnepséget rendezett tiszteletére. A királlyal bizony nehéz volt fölvenni a versenyt az ivászatban. Az ifjú Rantzau pedig részegségében belezuhant a vízzel teli várárokba és meghalt. Anne Catherine megbetegedett. Sokan állítják, hogy a bánat döntötte ágyba, mások szerint a feketehimlő. Szegény gyermek kétségbeesésében Paladin őrgrófnőért küldetett. Cecilie ötéves ikreit Alexander gondjaira bízta és azonnal útnak indult. Közben Graastensholm felett is sötét felhők gyülekeztek. 1633 nyarán Tarald, aki soha sem volt különösebben éles eszű, elkottyantotta magát a vacsoraasztalnál. – Ma levelet kaptam Tarjeitól. – Nocsak? – fordult meglepve fiához Liv. – Ez igazán furcsa! Úgy tudom, hogy Erfurtban telepedett le. Talán állást kapott már annál a tudós embernél. Vajon mit akarhat? – Azt írja, hogy a környéken súlyos feketehimlő-járvány van. Fél, hogy maga is megbetegszik. – Én is úgy hallottam, hogy a feketehimlő nagyon veszélyes lehet – szólalt meg Yrja. – Tarjei túlságosan is értékes ember ahhoz, hogy áldozatul essen a járványnak – vetette közbe Dag. – Ennek ellenére nem értem, miért neked írt? – Arra kért, hogy ügyeljek a Jéghegyek Népének titkos varázsszereire, ha vele történne valami. Akkor megírná nekem, hogy hová rejtette el. Azt szeretné ugyanis, ha Mattias őrizné a szereket, amint felnő. Liv hirtelen hevesen felköhögött, mire fiának végre eszébe jutott, milyen balgaságot követett el. Kolgrim szemében sárga fény villant, pupillái kitágultak. – Természetesen most magánál tartja a szereket Németországban – nyögte kétségbeesetten Tarald, így próbálva menteni a helyzetet. – Miről beszéltek ti egyáltalán? – kérdezte a kedves tekintetű, nyolcéves Mattias.

– Majd megtudod, ha egy kicsit nagyobb leszel – mormogta gyorsan fiának Tarald. Úgy tűnt, Mattias belenyugszik apja döntésébe, és nem kérdezett többet. Igazán nem volt kíváncsi természetű. De Kolgrim szívében remény gyúlt. Szóval titkolnak előtte valamit! A Jéghegyek Népének titokzatos varázsszerei? És ezt a kincset akarják Mattiasra bízni? Hát nem ő az idősebb kettejük közül? Tombolt benne a harag, és egyre mélyebben beleette magát fiatal szívébe. Végre megtudta a titkot! Tarjei őrizné a szereket? Nem, nem! Szerencsére észrevette, hogy nagyanyja, Liv, figyelmeztette apját. Ez bizony azt jelenti, hogy Tarjei nem tartja magánál a szereket! Akkor viszont itt kell lenniük valahol a házban! Vagy talán a Hársfaligetben? Úgy tűnt, hiábavalónak bizonyult Tarjei minden gondossága, amivel a varázsszereket elrejtette. Pedig nagyapja, Tengel, az újszülött Kolgrim bölcsőjénél állva még idejében figyelmeztette: „Soha, soha ne engedd, hogy ennek a gyermeknek akár egy is a birtokába kerüljön a varázsszerek közül! És tartsd titokban a tudásod előtte!” Tarjei pedig kétségbeesésében a fiúk apjához, unokatestvéréhez, Taraldhoz fordult. Ennél szerencsétlenebbül nem is választhatott volna. Annak ellenére, hogy Taraldból felelősségteljes családapa lett, néha igazán nem mutatott több értelmet egy gyámoltalan gyermeknél. És Kolgrim éppen azt hallotta meg, amiről nem lett volna szabad tudnia! Kolgrim, apjával ellentétben, rendkívül éles eszű volt. Persze a maga gonosz módján. Meg kell tudnia mindent, amit csak lehet! De kit kérdezzen meg? Nagyapjához vagy nagyanyjához nem fordulhatott. Nehéz lett volna túljárni az eszükön. Apja pedig soha nem merne el-

lenkezni szülei akaratával. Arra meg mérget mert volna venni, hogy az ostoba Yrja semmit sem tud az egészről. Kolgrim megérezte, kihez kell fordulnia. Talán van még valaki a családban, aki „közéjük” tartozik… Másnap ártatlan ábrázattal fordult be a hársfaligeti major gazdasági udvarába. – Hozott Isten, öcsém! – köszöntötte jóindulatúan Are. – Keresel valakit? – Igen, Brandhoz jöttem. Szeretném, ha segítene nekem megjavítani valamit. Hiszen ő olyan erős. – Én nem vagyok elég erős? – kérdezte tréfásan Are. – Nem annyira, mint Brand. Are jót mulatott. – Hallod ezt, Meta? Én már nem vagyok elég jó az ifjúságnak! Meta férje felé fordította fejét. Sovány volt, egykor telt formái eltűntek. Meglátszottak rajta az évek. Gyakran panaszkodott a gyomrára, legkedvesebb fia, Trond miatt érzett gyásza pedig csak rontott az állapotán. Kolgrim után pillantott. – Tudod, Are, ha meglátom ezt a fiút, a hideg futkos a hátamon. – Ne beszélj bolondságokat! Igazán jól viseli magát az utóbbi időben. – Gondolod? – kételkedett Meta. Kolgrim a borsóföldeken végre megtalálta Brandot. Némi csűrés-csavarás után végre kibökte, ami érdekelte: – Láttad-e valaha a Jéghegyek Népének varázsszereit? . Brand elgondolkodva ült le az árokparton. Huszonnégy éves volt, magas növésű és erős, mint egy medve. Matildával kötött házasságából csak egy fia született, Andreas. De Andreas olyan gyermek volt, akire születése pillanatától büszke lehetett az apja és a nagyapja is. – Nem. Soha nem láttam a kincset. Azt hiszem, a bátyámra, Tarjeire bízták.

Kolgrim úgy kuporgott nagybátyja mellett, mint valami kis bagoly. – Tulajdonképpen miből áll a… kincs? – kérdezte a fiú közömbösen. – Még soha nem hallottad a történetet? – Csak egy-egy részletet ismerek belőle. Igazán nem értem, hogy nekem miért nem mesélte el eddig senki. A család meglehetősen óvatos volt Kolgrimmal szemben, ezért csak a legszükségesebbet mondták el neki őseik történetéről. Brand mélyet lélegzett. – Tronddal mindig úgy gondoltuk, hogy igazságtalanul bántak veled e tekintetben, Kolgrim. Neked kellett volna csak igazán ismerni a Jéghegyek Népének történetét. – Igen, én is azt hiszem – fűzte hozzá a fiú remegő ajkakkal. Olyan szerencsétlen volt az ábrázata, hogy bárki azt gondolta volna, mindjárt elsírja magát. – Hallottam már ősapánkról, a Gonosz Tengelről, a nagyapádról, Tengelről, és a nagyanyámról, Solról, akiről azt mondják, varázsolni is tudott. Ennél többet nem. Brand ezek után készségesen mesélt a nemzetségük elátkozottairól, Kolgrim pedig egyre jobban kikerekedő szemmel, feszülten figyelt. Saját magát nem elátkozottnak, hanem kiválasztottnak tekintette! – És mondd, a Gonosz Tengelnek valóban az volt a célja, hogy találkozzon a Sátánnal? És ha igen, hol találkozott vele? – Senki sem tudja. – De mégis, hogy fogott hozzá? – Azt mondják, egy nagy üstbe gyűjtötte az összes mágikus erejű növényt és varázsszert, amit csak ismert. Utána főzetet készített belőle, a legszörnyűségesebbet, amire csak képes volt, mert a Gonosz Tengel nagy tudás birtokában volt, azt magadtól is sejtheted. – És megitta utána azt a… főzetet? – Erről sem tudunk semmit. Lehet, hogy igen, lehet, hogy

nem. Mindenesetre elmondott még néhány ráolvasást, hogy előcsalogassa a Kecskelábút, érted, kiről beszélek. A történet szerint sikerült neki: Nagyapánk, Tengel nem hitt ebben. Szerinte családunk egyes tagjainak van néhány veleszületett különleges tulajdonsága, amivel a hétköznapi emberek nem rendelkeznek, például a borostyán színű ragadozószemek. De én szinte biztos vagyok abban, hogy… – Miben? – vágott közbe türelmetlenül Kolgrim. – Hát abban, hogy a monda igaz. Hogy a Sátántól kaptuk a képességeinket. – Egek! – De jobb, ha erről nem tudsz többet. Talán még csak anynyit, hogy azt is mondják, a Gonosz Tengel egyik leszármazottja hatalmas erejű varázsló lesz. Hatalmasabb, mint előtte bárki a világon. – Brand ezzel befejezte mondandóját. Csakis én lehetek az, csakis én, gondolta Kolgrim izgatottan. Már régóta sejtette, hogy ő is a kiválasztottak közé tartozik. Igen, tudja jól régóta! Elég volt csak belepillantania egy tükörbe, hogy megbizonyosodjék efelől. Persze, hogy igaz, amit Brand állított a Gonosz Tengelről. Igen! Ivott az ördögi főzetből. És ő is ugyanezt teszi majd. Valamikor. Csak tudná, hogy hol és hogyan… – És Tarjei magánál tartja a szereket ott… abban a városban? – Erfurtban? Trond szerint nem volt nála semmi. Nos, tudd meg, hogy Trond is az elátkozottak egyike volt. Kolgrim mit sem sejtett erről. Bárcsak tudta volna, amíg Trond életben volt! Ketten szörnyen erősek lettek volna. Legyőzhetetlenek! Brand néhány pillanatra belefeledkezett halott bátyja miatt érzett gyászába, majd élénken folytatta. – A kincsek között van egy mandragóragyökér is! Ilyesmiről már Kolgrim is hallott. Tulajdonképpen sokkal többet tudott, mint azt környezete sejtette. A varázslás mindennél jobban érdekelte, és ha megtudott valamit, jól elraktározta

emlékezetében. A jóindulatú Brand pedig nem sejthette, hogy milyen magvakat szórt el Kolgrim termékeny, sötét kis lelkében. A BRANDDAL FOLYTATOTT beszélgetés utáni egyik vasárnap Kolgrim betegséget színlelt, így nem ment templomba a többiekkel. Kihasználva az időt, lement a hársfaligeti házba, ahol tűvétett mindent, azt remélve, hogy talál valamit. Ott maradt, amíg csak az istentisztelet tartott. Amint meghallotta a közeledő szolgák fecsegését, kisurrant a házból. Legalaposabban a ház régi szárnyát kutatta át. De sehol nem akadt semmire. Dühösen és csalódottan feküdt vissza „betegágyába”. Erfurt olyan messze volt, hogy még csak nem is sejtette, merre lehet. Így le kellett mondania arról, hogy kést szegezve Tarjei torkának, kényszerítse őt a titok elmondására. De talán mégis tehetne valamit! Olyasmit, amihez már évek óta nagy kedve lenne… Meg kellene szabadulnia vetélytársától, aki most már legfontosabb kincseitől, a varázsszerektől is megfoszthatja! Megtudják majd még ezek, hogy, kit részesítettek előnyben vele szemben! Kolgrim gondosan nekilátott terve előkészítésének. Egyszer-egyszer talán eszébe villant Cecilie meséje a Főmanóról, aki nem szereti, ha a Kismanók bántják kistestvérüket. Mindez legalább arra jó volt, hogy elvetette gyilkos tervét. Maradt viszont számos más lehetőség. Addig-addig könyörgött, míg megengedték neki, hogy egy júliusi nap elkísérje nagyapját Christianiába. Magával vitte erszényét, amelybe éveken keresztül gondosan gyűjtögette pénzét. Most végre hasznát vehette azoknak az apróbb adományoknak, amelyeket néha-néha valamelyik nagynénje vagy nagybátyja a markába csúsztatott. A városban betért egy ezüstműveshez és vett egy gyönyörű

melltűt. A vásárlásról senkinek nem szólt egy szót sem. Az elkövetkező néhány napban másoknak is feltűnt, hogy Kolgrim készül valamire. Néha minden magyarázat nélkül órákra eltűnt. Ilyenkor hallgatta a szél zúgását a fák lombkoronája közt és elégedetten mosolygott. Elhatározta magát. Egy este, amikor a két féltestvért már lefektették közös szobájukban, Kolgrim suttogni kezdett Mattiasnak. – Mondd csak! Láttad már valaha, hogyan táncolnak a halak? – Nem – felelte a hiszékeny Mattias. – Még sohasem hallottam, hogy tudnak. – Hát persze, hogy tudnak! Akarod, hogy megmutassam? Mattias természetesen akarta. – De vigyázz, mert az a hely el van átkozva – suttogta Kolgrim titokzatosan –, és az sem mindegy, hogy mikor megyünk oda. Titokban kell tartanunk, senkinek nem szabad tudnia róla. Mattias eltűnődött – Még anyának sem? – Naná, hogy nem! Akkor elrontanánk az egészet! A kicsi Mattias beleegyezően bólintott. – Megegyeztünk. Elviszlek arra a helyre, ahol a halak táncolnak. De nem holnap. Holnap nincsenek ott. Holnapután viszont mehetünk. Én majd idejében kilovagolok, hogy megbizonyosodjam, valóban jó napot választottunk-e. Az erdő szélén várok majd rád a nagy tölgyfánál, úgy… ismered egyáltalán az órát? – Nem, de megkérdezhetem apát. – Ó, te lüke! Éppen ez az, amit nem tehetsz! Hanem idefigyelj! Amikor a szolgálók elkezdik reggeli után leszedni az asztalt, te kisurransz a kastélyból. Ne feledd, hogy senki nem láthat meg! Gyorsan visszaérünk majd, nem lesz idejük, hogy aggódjanak értünk.

– Legyen úgy, ahogy mondod – bökte ki Mattias remegő szívvel. Egy nappal később Kolgrim közömbös arccal fordult apjához: – Megengeded, hogy holnap elmenjek Christianiába? Amikor legutóbb ott jártunk, láttam az egyik ezüstművesnél egy szép melltűt. Szeretném megvenni nagymamának. SzentOlaf napján már viselhetné a templomban. Kolgrimet teljesen hidegen hagyta a templombajárás. Néhanapján kénytelen volt elmenni, de többnyire talált valami alapos okot arra, hogy távolmaradjon. Taraldot meghatotta fia kérése. . – De hát nincs is annyi pénzed, Kolgrim! – Tudod apa, éveken keresztül, titokban gyűjtögettem. – Ezt bizony helyesen tetted! Mégsem mehetsz egyedül. Talán sikerül elszabadulnom, és akkor együtt… – Apa! Már tizenkét éves vagyok! Biztosan ülöm meg a lovat, és elbánok a rablókkal vagy más effélékkel, ha muszáj. Nos, Tarald mindezt elképzelhetőnek tartotta fiáról. Némi húzódozás után beadta a derekát. Másnap az egész család aggódva tekintett utána, amikor útnak indult Christiania irányába. Ám amint az integetők alakja eltűnt a messzeségben, Kolgrim lekanyarodott az útról, és rejtett ösvényeken körbejárta a települést. KICSIT KÉSŐBB, amikor a nagy tölgyfához ért, megpillantott egy legénykét, amint a szűk ösvényeken felfelé igyekezett, hogy még időben a megbeszélt helyre érjen. Kolgrim szívét mély, hideg nyugalom szállta meg. – Sikerült – pihegte Mattias és levegő után kapkodott. – Senki nem látott meg. Csak akkor ijedtem meg egy kicsit, amikor láttalak ellovagolni Christiania irányába. Attól tartottam, nem talállak itt. De hát mégis itt vagy – lélegzett fel megköny-

nyebbülten a kisfiú. Arca hirtelen ismét elkomorult. – De tudod, valahogy nehezemre esett hazudni anyának. – Megkérdezte, hová jössz? – tört ki dühösen Kolgrim. – Nem. De hogy egy szót sem szóltam az egészről, már az is majdnem igazi hazugságnak számít. Bátyja emiatt nem érzett lelkiismeret-furdalást, úgyhogy nem is értette az egészet. Mostohaanyja, Yrja véleménye pedig egyáltalán nem érdekelte. Szegény asszony pedig mindig édesfiaként kezelte. – Ne izgulj, nemsokára otthon leszünk megint. Észre sem veszik, hogy eltűntünk. Most pedig ülj fel mögém a lóra. Beletelt egy kis időbe, mire Mattiast sikerült felhúzni a lóra. Amikor már mind a ketten biztosan ültek a nyeregben, Kolgrim megsarkantyúzta a lovat. Mattias, mint minden kisebb testvér, gondolkodás nélkül bízott bátyjában. Ő volt a hős, aki képes volt mindenre és ismerte a világ titkait. Kolgrimet némi büszkeséggel, és inkább megvetéssel töltötte el ez az őszinte odaadás. Mattias szemmel láthatólag izgatott volt, amikor keresztüllovagoltak az erdőn. – Olyan izgalmas! Egész éjjel nem jött álom a szememre. Hát ez igazán nagyszerű, gondolta Kolgrim, és arcát gonosz mosoly torzította el. – Hoztam magammal egy kis vajas kenyeret – folytatta a kisebbik. – Mit hoztál magaddal? – tört ki hirtelen Kolgrim. De még időben észbekapott és nyugodtabb hangon folytatta. – Látta valaki, amikor elkészítetted? – Nem, akkor mentem be a konyhába, amikor senki sem volt ott. – Rendben! Lehet, hogy a végén még megéhezünk. Csendesen lovagoltak tovább az árnyas lombok alatt. – Valami susog a lombok között – szólalt meg halkan Mattias. – Milyen szomorúan hangzik! Akár a templomban, a rekviem alatt.

– Mi az a rekviem? – kérdezte Kolgrim, akit olyan fölösleges dolgok, mint a templomi rituálé, sohasem érdekeltek. – A lélekért mondott mise. Ez bizony szépen illik a terveimhez, mosolyodott el gúnyosan Kolgrim. – Messze van, ahová megyünk? – kérdezte kis idő múlva óvatosan Mattias. – Mindjárt ott vagyunk – ígérte meg Kolgrim. Nemsokára öccse ismét megszólalt. – Nem mintha panaszkodni akarnék, de már nagyon kezd fájni a hátam. – Hamarosan megérkezünk – felelte a nagyobbik, és szíve egyre hevesebben vert az izgatottságtól. Egy régi ösvényen jártak, amelynek üde zöld színe arról tanúskodott, hogy még kevesen jártak rajta ezen a nyáron. Mattias néhol megpillantott egy-két patanyomot, de eszébe sem jutott, hogy mindez összefüggésben lehetne bátyja pár nappal ezelőtti titokzatos eltűnésével. Időnként átvágtak egy málnabokrokkal és sűrű bozóttal övezett tisztáson, vagy elhaladtak néhány rég elhagyott emberi hajlék mellett. Hamarosan nyílt vidékre értek. A magas hegyeket tölgyek borították, melyeket később rezgőnyár, majd éger váltott fel. Közeledtek a vízhez. Kolgrim végigvezette a lovat egy keskeny ösvényen, amely egy köves rakodópartban végződött. Ott megállította, leugrott a nyeregből és öccsét is lesegítette. – Ó! – kiáltott fel lelkesen Mattias. – Hát a tengerhez jöttünk? Messze, a napfénytől párás levegőben, szigetektől és zátonyoktól tagoltan ott csillogott a fjord vize. – Nem is jöhettünk máshová – vetette oda öccsének Kolgrim. – Ugyanis itt táncolnak a halak. Hatalmasak, és delfinnek hívják őket. Gyere csak! Keressük meg a csónakomat. – Neked van csónakod? – kérdezte elképedve Mattias, miközben bátyja egy fához kötötte a lovat.

– Bizony! Ott van lent. Kolgrim mindent pontosan előkészített. Tudta, hogy ritkán használják a ladikot, amit a magáénak nevezett. Miután mindketten beugrottak, Kolgrim egy kővel leverte a lakatot. Bárkié volt is a csónak, nem láthatta, mi történik a bozótos mögött. Evezőlapátok csobbantak a vízben. Mattias egy alacsony korlátnak támaszkodott és szemével követte az evezőlapátok nyomán fodrozódó vízgyűrűket. Kolgrim nem evezett messze a parttól. Semmi kedve nem volt visszafelé ugyanazt a hosszú utat megtenni. Lassan, nyugodtan haladt. A lapátok egyhangú, álmosító hangja elfárasztotta az amúgyis kimerült Mattiast, aki odakuporodott a csónak fenekére. Szempillái elnehezültek. – Pihenj csak – suttogta bátyja nyugodt, hipnotikus hangon. – Időbe telik, mire odaérünk. Majd fölébresztelek. Mattias ernyedten bólintott és kényelembe helyezte magát. Amikor elérték azt a pontot, ahol a fjord és a tenger találkozik, Kolgrim óvatosan a csónakba emelte az evezőket, és hagyta, hogy lágyan a part felé sodorja őket a víz. Amikor már elég közel értek a parthoz, és meggyőződött róla, hogy öccse mély álomba merült, a tengerbe engedte a lapátokat és nézte, mint úsznak tova a vízen. Azután partra ugrott, majd erőteljes, mégis óvatos mozdulattal visszalökte a csónakot. Számításba vette természetesen az árapályt is. Megnyugodva látta, hogy a lélekvesztő egyenesen a tenger felé tart. A csónakban semmi nem moccant. Kolgrim pedig nyakába kapta a lábát és szaladt vissza a rakodóparthoz, ahol a lovat hagyta. Miközben szaladt, egy furcsa hang azt súgta benne: „Nem öltem meg. Ez nem volt igazi gyilkosság.” A hang nem lehetett más, csak valamiféle gyermekkorából megmaradt, Cecilie által ébresztett lelkiismeret. A mese a Főmanóról, azaz az Ördögről, aki néha megbüntette a kisfiúkat bizonyos cselekedeteikért.

Semmi mással nem magyarázható, hogy Kolgrim ilyen “emberséges” módon szabadult meg kistestvérétől.

AMIKOR DÉLUTÁN VISSZATÉRT a kastélyba, a családot igen zaklatott hangulatban találta. – Kolgrim? – hallotta már messziről nagyanyja, Liv hangját. – Nem láttad Mattiast? A fiú leugrott a lóról. Kezében aprócska csomagot tartott. – Mattiast? Nem. Egész nap Christianiában voltam. – No, és reggel? – Még aludt, amikor elindultam. Kolgrim arca még soha sem látszott ennyire ártatlannak. – Persze – szólalt meg apja, aki közben melléjük ért. – Hisz velünk együtt reggelizett az asztalnál – emlékeztette a többieket is Tarald. – Azóta nem láttam. És Kolgrim akkor már valóban messze járhatott. Yrja arca mintha kővé vált volna. – Valamit nem értek – mondta rekedten. – Mattias uzsonnát vitt magával, mégpedig két embernek elegendőt. Ebben biztos vagyok. – Hogy lehetsz ennyire biztos benne? – kérdezte feleségéhez fordulva Tarald. – Mert az egész családból csak Mattias veszi ki úgy a tartóból a vajat, hogy a kését a közepéről a pereme felé húzza. És legalább két embernek való kenyeret és sajtot vitt magával. – Merre van nagyapa? – kérdezte a többieket Kolgrim. – Nagyapa? Mattiast keresi ő is. Egész nap őt keressük valamennyien – sóhajtott fel szomorúan Liv. Yrja vonásai hirtelen eltorzultak. Megragadta Kolgrimet. – Te tudod, hol van – kiabálta. – Látom rajtad, hogy tudod, hol lehet, te… Tarald közbelépett. – De Yrja! Éppen te gyanúsítod meg, amikor mindig olyan

kedves voltál Kolgrimmel! Ám a feszültség, amely a nap folyamán nőttön nőtt a szerencsétlen asszonyban, kitört. – Ismerem én jól! Tudom, mikor ilyen ártatlan az ábrázata! Valamit csinált Mattiasszal! Tudom, tudom, tudom! Kolgrim szemei megteltek az igaztalanul vádolt ember könnyeivel. – De amikor én csak Christianiába mentem, hogy Liv nagymamának egy melltűt vegyek! Meg is mutathatom! És Kolgrim kibontotta a csomagocskát, amiből elővillant a csillogó ezüstékszer. – Ó, Kolgrim – mondta meghatódva Liv. – Milyen kedves tőled! Meg kell bocsátanod neki, Yrja. Tudod, egy anya képes elveszíteni tisztánlátását, ha a gyermekével történik valami. Yrja elkeseredetten zokogott. – Egyetlenegy… dolgot sikerült létrehoznom, ami jó… jó volt… a kisfiamat… Mattiast. Nem lehet, hogy eltűnt, eltűnt örökre! – Persze, hogy nem tűnt el – vigasztalta Tarald. – Meglátod, hazajön még sötétedés előtt. Ám Mattias nem jött meg. És a graastensholmi kastély lakóit megszállta a kétségbeesés. Yrja még napokon keresztül kereste. Erdő, mező visszhangozta kiáltását: „Mattias! Fiam! Mattias!” Az erdő minden zugát átkutatta. Éjszaka riadtan ébredt álmából és azt zokogta: „Szüksége van rám! Érzem, hogy szüksége van rám!” Másnap újra nyakába vette az erdőt, kereste a pásztorkunyhókban, de hiába… Liv jó kedélye örökre eltűnt. Haja megőszült az aggodalomtól. Dag, aki már régóta betegeskedett, egyre rosszabbul érezte magát. Állapota mindenkit megijesztett. Tarald kifelé nem mutatta fájdalmát. De ha egyedül volt, bement Mattias szobájába, megérintette fia otthagyott játékait, használati tárgyait. És akkor melléből feltört a sírás. Az egyházközség minden lakója segített a keresésben, any-

nyira szerették a graastensholmi fiúcskát. Teljes szívükből osztoztak a Meiden család fájdalmában. Kolgrim napokkal később elnevette magát valami semmiség miatt. Yrja úgy csapott le rá, mint egy fúria, cibálta, rázta a gyereket. – Most boldog vagy, ugye! – kiabálta rekedten. – Most boldog vagy, mert végre megszabadultál a testvéredtől, hogy ne kelljen osztoznod senkivel az örökségen. Yrja nem sejthette, hogy kétségbeesésében milyen közel jár az igazsághoz. Csak azt nem tudhatta, miféle örökségre fáj Kolgrim foga. A fiút is elfutotta a méreg. – Vedd le rólam a kezed, te mocsok – sziszegte, miközben borostyánsárga szemében gyűlöletes fény gyulladt. Hangja hirtelen utálatos mormogássá változott. – Végre kimutattad a fogad fehérjét! Soha nem érdekelt, hogy mi van velem. Mert te csak a „drágaságoddal” voltál elfoglalva. Liv képtelen volt tovább hallgatni unokáját: – Ne beszélj botorságokat, Kolgrim! Egyetlen anyátlan árva sem kapott annyi szeretetet, mint amennyit te kaptál tőlünk. Nagyapádtól kezdve az utolsó istállófiúig, mindenki téged ajnározott. Nagyapáddal együtt könyörögtünk az életedért, amikor apám, Tengel túlságosan ártalmasnak tartott ahhoz, hogy… életben maradj! Mert mi akartuk, hogy élj! Yrja is. Szerencsétlen anyád, Sunniva sem adhatott volna neked több szeretetet, mint ő! Jobb, ha ezzel tisztában vagy! Yrja gyorsan magához tért. – Bocsáss meg nekem, Kolgrim! Már nem tudom, mi mindent hordok össze. – Eredj a pokolba! – mormogta Kolgrim olyan halkan, hogy csak Yrja hallhatta meg, amit mondott, majd gyorsan odébbállt. Liv megsejtett valamit. Megírta Ceciliének egyelőre megalapozatlan kételyeit. Írt a haloványnak tűnő reményről, hogy Mattias mégis életben van. Hogy talán tehetetlenül, segítség

nélkül hever valahol. Vajon rátalálnak-e még idejében? A következő sorokkal zárta levelét: „Kedves Cecilie, haza tudnál jönni? Egyre inkább az az érzése mindenkinek, hogy Kolgrim tud valamit. Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen, aki képes kordában tartani. Kérlek, próbáld meg! Immár öt hete, hogy a mi kis Mattiasunk eltűnt. Yrja szinte már eszét vesztette a fájdalomtól. Azt hiszem, mi sem bírjuk már sokáig.” Cecilie éppen akkor érkezett vissza Anne Catherine halálos ágya mellől. Arra lett volna szüksége, hogy családja körében kipihenje magát, mégis úgy döntött, hogy azonnal útra kel Norvégiába. – Nem, nem felelte férje, Alexander kérdésére. – Az ikreket nem viszem magammal Graastensholmra. Magam is meg vagyok győződve arról, hogy Kolgrim áll az események mögött. Semmi kedvem kitenni Gabriellát és Tancrédot a fiú vadállati pillantásának! – De hát, csak nem jutna eszébe, hogy… – Jól tudod, hogy Kolgrim mennyire ragaszkodik hozzám. Árulásnak tekintette, amikor gyermekeim születtek. Ezenkívül mindig gyanús volt Mattiasszal szembeni kedvessége. Emlékezz csak vissza, hogy soha nem vittem magammal a gyermekeimet, ha meglátogattam a hazámat. Hiába szerettem volna. Apa és anya látták őket, amikor itt jártak. Tarjei is. Családom fennmaradó része pedig egyedül Kolgrim miatt nem láthatta eddig a gyermekeket. – Az az érzésem, hogy kicsit igazságtalan vagy a fiúval. Bár ami igaz, az igaz. Jobban ismered őt, mint én. Akkor nincs más hátra, ideig-óráig még kénytelenek leszünk nélkülözni a társaságodat. Remélem, sikerül megtalálnod Mattiast! Igazán remek kis kölyök volt. Cecilie fölsóhajtott. – Bárcsak élne még nagyapánk, Tengel! Vagy Sol. Ők képesek voltak arra, hogy az eltűntek nyomára akadjanak. De ha jól meggondolom, Kolgrim mindig is Sol védelme alatt állt. Egy hét múlva itthon vagyok, és akkor végre kipihenem ma-

gam. Anne Catherine halála nagyon megviselt. És Mattias eltűnése… Kedves kicsi Mattias! Cecilie egy héttel később megérkezett Graastensholmra. Elborzasztotta, milyen hatást gyakorolt családja minden tagjára a kisfiú eltűnése. Már másnap elkapta Kolgrimet. Ám a fiú már nem volt bizalommal nénje iránt, egyébként sem érdekelték olyan mellékes dolgok, mint a Mattiasszal kapcsolatos riadalom. – Mikor jön haza Tarjei? – kérdezte. – Nem tudom. De mivel már régóta nem volt itthon, bizonyára hamarosan megérkezik. Kedveled Tarjeit? Kolgrim pillantása ide-oda cikázott a szobában. Tarjeit? Még hogy kedveli-e! Egyáltalán nem érdekli, csak az, ami a birtokában van. – Hát persze! – lelkesedett képmutatón. – Tarjei olyan okos. Cecilie később leült édesanyja, Liv mellé, hogy beszélgessenek. – Igazad van, a fiú tud valamit. De most nehezen kezelhető. Képtelen vagyok bármit is kiszedni belőle. Megpróbálom még egyszer, a hét második felében, de biztosat ígérni nem tudok. Cecilie dolgavégezetlenül távozott. Kolgrim pedig úgy viselkedett, mint a ma született bárány. Éppen ez győzte meg Ceciliét arról, hogy nem olyan tudatlan, mint amilyennek mutatja magát. Lassan beköszöntött az ősz. Kolgrim nyugodtan várta Tarjei hazaérkezését. Mert most ő, Kolgrim az, akinek meg kell kapnia az örökséget, amely többet ért számára a világ minden kincsénél.

2. fejezet TARJEI EGYELŐRE nem gondolt a hazautazásra. Vizsgáit kiváló eredménnyel tette le a tübingeni egyetemen, ezek után pedig kedvére válogathatott a jobbnál jobb állásajánlatok között. A Jéghegyek Népének családtagjai soha nem szenvedtek hiányt semmiben. Hiszen nagyapjuk, a jóságos Tengel szorgalmasan végezte orvosi munkáját, nagyanyjuk, Silje falfestményeit pedig magasabb áron adták el, mint ő maga szerette volna. Tarjeinek nem kellett anyagi gondokkal küszködnie. Megadatott számára a választás szabadsága. A tübingeni egyetem orvosi karán felajánlottak neki egy tanári állást, ám Tarjei, ki tudja mi által vezérelve, visszautasította a csábító lehetőséget. Ehelyett egy sokkal rosszabbul fizetett állást fogadott el Erfurtban. Így viszont egy híres tudós mellett dolgozhatott. Mestere különféle betegségeket kutatott. Végre beteljesült Tarjei leghőbb gyermekkori álma: találkozhatott Johann Keplerrel. Még Tübingenben történt, ahol a jeles matematikus és asztronómus élete utolsó éveit töltötte. A két tudós éjszakába nyúló vitát folytatott egymással. Kepler öregkorára elvesztette illúzióit, megcsömörlött mindattól a tudatlanságtól és makacs értetlenségtől, amelyet embertársai részéről tapasztalt. Emellett súlyos betegségben szenvedett. A fiatal és idealista Tarjeivel folytatott disputa legalább felélénkítette. Azonnal találtak közös témát: Kepler édesanyja 1622-ben halt meg, miután három hónapot boszorkányság vádjával börtönben töltött. Tarjei nagynénje, Sol is hasonló sorsra jutott. Így először a boszorkányperekről beszélgettek, majd előkerültek Kepler kedvenc témái, matematikai szabályszerűségek, végül a fénytörés. Tarjei Erfurtban is feltalálta magát. Szerette munkáját, bár fennállt az a veszély, hogy kutatásaik során maguk is megkap-

hatnak valamilyen betegséget. A feketehimlő-járványt ugyan ép bőrrel megúszta. Munkaadója elégedett volt vele és nagy jövőt jósok ifjú tanítványának, kivéve azt az esetet, ha az egyház szűklátókörűségében tudása miatt eretneknek bélyegzi és máglyára küldi. Tarjei sem számíthat sok jóra, hisz Husz Jánossal és Galileivel sem tettek kivételt. Az idős tudós óvatosságra intette tanítványát. Ha tehette, meglátogatta barátait a löwensteini kastélyban. Cornelia Erbach, Breuberg grófnője időközben erős akaratú, öntudatos ifjú hölggyé serdült. Már tizenhét éves volt. Arca kedvessé vált, alakja pedig karcsú lett. Nevelőszülei, akik igen szerették Corneliát, egy kihalóban levő hercegi család utolsó örököséhez akarták férjhez adni, akiről Cornelia persze hallani sem akart. A kis Marca Christiana értelmes, szeretetre méltó nyolcévessé cseperedett. Tarjei ritka látogatásai alkalmával csendben letelepedett a fiatal férfi mellé és órákon át hallgatta a közte és szülei között folytatott beszélgetést. Ezzel szemben Cornelia gyakran beleszólt a vitába, hangot adva néha hajmeresztő elképzeléseinek, melyek Tarjeit óhatatlanul nevetésre késztették. Egy nap Cornelia a következő kérdéssel állt nagybátyja elé: – Ugye Tarjei nagy jövő elé néz? – Igen, szinte bizonyosan. – Akkor jó partinak ígérkezik, ugye? – Természetesen, de egy a saját osztályából való lány számára. Semmi esetre sem a számodra, ha kérdéseddel erre céloztál. – Miért nem? – Mert te grófnő vagy, Cornelia. Tarjei pedig még csak nem is nemes származású. – De a neve: Lind, a Jéghegyek Népének fia, megtévesztheti bármelyik nagyokost, aki a Gothai Almanachot bújja! – Kedves Cornelia! Házasságod Tarjeivel még csak lehetőségként sem merülhet fel. No, és mondd, legalább megkérte a

kezed? – Nem, de… – Hát itt a hiba! Lehet, hogy esze ágában sincs téged feleségül venni. – Hogyne lenne! Ha nem adnak hozzá, megszököm vele. – Cornelia, ne butáskodj! Csak tönkretennéd a jövőjét. – No, és maga, bácsi? Nem emelhetné Tarjeit nemesi rangra? Löwenstein és Scharffeneck grófja megrázta a fejét. – Csak olyasvalaki tehetné meg, aki valamely uralkodó családból származik. – Uralkodó családból? – tűnődött a lány. – Tarjeinek van egy unokatestvére, aki egy fejedelemhez ment feleségül. – Valóban? – Igen, illetve azt hiszem. Paladinnak hívják és legalábbis őrgróf. De a nagyanyja egészen biztosan fejedelmi családból származott. Erfurt katonai parancsnoka bólintott. – A Paladinok valóban ősi nemesi család. Azt hiszem, a schwarzburgi fejedelmek leszármazottai. – Pontosan így van! Megkérhetnénk, hogy segítsen! A nagybácsi elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy túl sokat tehetne. Esetleg Tarjeit is megkérdezhetnénk, hogy mit szól az egészhez. – Azt csak bízd rám! Tarjei közömbösen hallgatta Cornelia kérdését. – Miért jó az, ha nemesi rangra emelnek? Cornelia megnémult a döbbenettől. Tarjei pedig mit sem sejtve folytatta. – Értsd meg, hogy nem hozhatom ilyen helyzetbe Alexandert! Még akkor sem, ha feltételezem, hogy rábeszéli előkelő rokonait. Egész életemben szégyellném magam amiatt, hogy ilyen merész kéréssel fordultam hozzá! Nem, nem értem, mit akarsz ezzel, Cornelia? A lány dühösen sarkon fordult.

– Hogy te mennyire buta vagy! Mennyire buta! – zokogta sértődötten és kivonult a szobából. Szegény lány belülről remegett a fájdalomtól. – Neveztél valaha is másnak, mint butának? – kiabálta Cornelia után a férfi. Ezt követően hetekig nem szólt Tarjeihez, sőt nem is mutatkozott, ha a férfi látogatóba jött. (Bár gyakran előfordult, hogy egy emeleti ablak függönye mögé bújva Tarjei minden lépését követte.) Végül egy szerencsétlenség sietett Cornelia segítségére. Tarjei tulajdonképpen nem is sejtette, miért érzi magát olyan jól Löwensteinben. Azt pedig végképp nem értette, hogy miért annyira ingerült az utóbbi napokban. Nem tudta, mi hiányzik napok óta az életéből. Csak akkor döbbent rá, amikor a szerencsétlenség megtörtént. Wallenstein egykori seregének néhány portyázó zsoldosa vetődött a környékre. A vereség után most fosztogatásra vágytak. Erfurt katonai parancsnoka, Löwenstein grófja nem késlekedett megerősíteni a városi őrséget, és egy csapattal a fosztogatók elé vágtatott. Csak éppen Löwensteint, saját otthonát hagyta védelem nélkül. Eszébe sem jutott, hogy a zsoldosok arra vetődhetnek. A kastély messze feküdt a várostól, amely egyébként is alkalmasabbnak tűnt a rablásra. A kastélyban néhány szolgán és saját családján kívül nem volt senki. A zsoldosok váratlanul törtek a kastélyra. Juliana grófnő a gyerekekkel és a kastély asszonyaival együtt az egyik toronyba menekült. Cornelia nem volt velük. Juliana egy szolgálólányt küldött unokahúga keresésére. Ám hamarosan elborzadva hallotta, hogy a katonák elkapták a lányt és megerőszakolták. Legszívesebben maga indult volna Cornelia keresésére, de nem hagyhatta egyedül kislányát. Tarjei a kastély felé tartott, amikor felfigyelt az éktelen

lármára. Közelebb érve megpillantotta a zsoldoscsapatot. Egy tizenöt éves forma legény szaladt feléje és Tarjei mellett bevetette magát az árokba. – Gyorsan! Vidd a lovam – kiáltott oda neki Tarjei. – Lovagolj egyenesen a városba és keresd a parancsnokot. Egész biztosan ott találod. Mondd meg neki, hogy a martalócok Löwensteint ostromolják. Azt is mondd el, hogy mindezt Tarjei üzeni neki, és hogy minden tőlem telhetőt megteszek. A fiú közben felugrott a lóra és a város irányába vágtatott. Tarjei szíve hevesen vert. Soha nem szerette a hőst játszani. Inkább a szellemi kihívások vonzották. A katonák sokan voltak. Már a kaput is betörték. Ő pedig egyedül volt… De ekkor eszébe jutottak a szerencsétlenek, akik a kastélyban rekedtek. Még ha nem is segíthetett sokat rajtuk, akkor is kötelessége volt legalább megpróbálni. – Bátorság, Tarjei – mormogta maga elé. Zihálva vette a levegőt. Nem volt nehéz észrevétlenül bejutnia a kastélyba. Már messziről hallotta a katonák ordítozását – az volt az érzése, hogy éppen a lovagtermet akarják felgyújtani. Tarjei a falak mentén osont. Ha nem lett volna annyira izgatott, nevetségesnek találta volna magát. Ismerős arcokat keresett. Majd hirtelen meghallotta a szolgálólány kétségbeesett sikoltását. – Istenem, Cornelia! – suttogta elszörnyedve. Abban a pillanatban értette meg, miért aggódott ennyire a kastélybeliekért. Cornelia… szegény, szerencsétlen kislány. Cornelia, kedvesem, kedvesem, kesergett lelke mélyén, miközben a hang irányába tartott. Ha jobban figyel, meghallhatta volna, hogy a keserves sikoltások nem Corneliától származnak. De Tarjei az aggodalomtól se látott, se hallott. Már közel járhatott, talán ott a hosszú, fapadlós folyosó végén. Tarjei kénytelen volt belátni, hogy egyedül nem sokra megy a túlerővel szemben, még akkor sem, ha minden erejét

latba veti Cornelia élete és tisztessége védelmében. Eszébe jutott valami. Leemelt a falról egy bárdot, nyelével döngölni kezdte a padlót, lábával pedig erőteljesen dobogott. A folyosó visszhangzott, olyan volt, mintha számos katona igyekezne a lépcsőn felfelé. – Erre, erre, parancsnok úr – kiabálta Tarjei. – Itt vannak az akasztófáravalók. Puffantsa le a kutyákat, ne késlekedjen! Úgy tűnt, sikerült elriasztania a gazfickókat, akik egymás hegyén-hátán zúdultak ki a lovagteremből és hangosan ordítoztak. – Itt a városparancsnok az embereivel! Ki kell jutnunk innét! Tarjei egy ideig még erőteljesen dobogott, miután úgy tűnt, hogy a zsoldosok elkotródtak, berontott a lányhoz, aki zokogva feküdt a padlón. Azonnal felfedezte, hogy tévedett. Ám a megkönnyebbülés érzését hirtelen felváltotta a szerencsétlennel szembeni együttérzés. – Ó, szegény gyermek – szólt a lányhoz. – Támaszkodj rám. Merre találjuk az úrnőt? – A toronyban – szipogta a lány. – Mindenki ott van? – Nem. Cornelia kisasszony nincs ott. Nekem kellett volna megkeresnem, de… – Menj gyorsan hozzájuk, majd én megkeresem Corneliát – mondta a lánynak Tarjei, szívében újraéledő félelemmel. Sejtette, hol találja Corneliát. Egyszer megmutatta neki harmadik emeleti rejtekhelyét a mellvédre vezető lépcső mellett. Tarjei eszelős gyorsasággal vágott keresztül a folyosókon. Még arra sem jutott ideje, hogy kipillantson az egyik ablakon. Ha kinéz, látta volna, hogy a városparancsnok és az emberei a várárok szélén, a híd bejáratánál útját állták a menekülő martalócoknak. A grófot még azelőtt értesítették, hogy a fiúcska odaért volna. Már útközben találkozott a gyerekkel, aki átadta

Tarjei üzenetét, ami arra késztette a grófot, hogy még gyorsabb iramot diktáljon embereinek. A zsoldosok megpróbáltak visszajutni a kastélyba, de addigra az egyik szemfüles szolga leengedte a rácsot. Egérfogóba kerültek. Elkeseredésükben néhányan a vizesárokba vetették magukat, de kevesen kerültek ki élve belőle. Egy-két katona bennszorult a kastélyban. Túlságosan messze voltak, amikor felhangzott a parancsnok érkezésére figyelmeztető kiáltás. Tarjei egyre közelebb került Cornelia rejtekhelyéhez. Szitkozódás ütötte meg a fülét. Most már nem tévedett a hang eredetét illetően. Cornelia volt a maga testi valójában. – Takarodjatok a pokolba, piszkos szörnyetegek! – Elelcsukló hangján érződött, hogy majd szétveti a méreg. – Disznókkal hált az anyád, azért sikerültél ilyen förtelmesre! Húzod vissza a szőrös mancsodat, rusnya majom! Jóságos Isten! – gondolta Tarjei, miközben elérte a lépcsőkhöz vezető ajtót. Még jó, hogy a finomlelkű Juliana nem hallotta ezeket az éktelen szitkokat! Tarjei gondolkodás nélkül betörte az ajtót, hogy megvédje a védtelen szüzet. A szerencse neki kedvezett. Még mindig szorongatta a bárdot, bár igazán nem volt tudatában, mit is tart a kezében. Félelmetes volt, amikor az óriási bárdot ide-oda lengetve berontott a tágas lépcsőházba. A két zsoldosnak – akik nem feleltek meg Cornelia leírásának – inába szállt a bátorsága és inkább a menekülést választotta. Bár az is lehet, hogy nem a félelmetes Tarjei, hanem a hídon bevonuló katonák látványa riasztotta el őket. Corneliának ez mindegy volt, ő a hőst látta a férfiban, akinek rögtön a karjaiba vetette magát. – Ó, Tarjei, hát eljöttél értem! Tudtam, hogy el fogsz jönni! Mi ez a színjáték? – füstölgött magában a férfi. Most, hogy már elmúlt a veszély, kimondottan nevetségesnek érezte a

helyzetet. Ennek ellenére egy szó sem jött ki a torkán. Megbénította Cornelia testi közelsége. A lány pedig nem hagyta veszni a remek lehetőséget. Igazi női fortéllyal elhitette Tarjeivel, hogy Tarjei volt az, aki megcsókolta őt, és nem fordítva. Még szerencse, hogy a nők a legtöbb helyzetben feltalálják magukat. Persze azt nem állíthatnánk, hogy Tarjei sokat kérette magát. Az elfoglalt, tudós férfiú soha nem gondolta volna, hogy ilyen kellemes dolgok is vannak a világon! És ha már egyszer belekezdett, képtelen volt abbahagyni, Cornelia pedig nem siettette. A kellemes együttlétet egy hang szakította félbe. – Mondanom kell valamit – hallották Georg Ludwig Eberhardson, Löwenstein és Scharffeneck grófja, valamint Erfurt városparancsnoka hangját. Tarjei levegő után kapkodott. Végre megtört a varázs. – Ó, bácsikám! – kiáltott fel boldogan a lány. – Ugye, Tarjei most kompromittált engem! De mivel ő igazi lovag, tisztességes szándékok vezették. – Várjunk csak – vetette közbe Tarjei, kissé még kábultan. – Természetesen meg kell kérned a kezem! – feleselt vele Cornelia. – Mi? Hogy megkérjem a kezed? Azt nem. Köszönöm. Nem veszek koloncot a nyakamba. – Mit mondasz? – suttogta Cornelia hitetlenkedve, miközben a gróf remekül szórakozott a mulatságos jeleneten. Tarjei határozottnak tűnt. – Akaratos lányokból akaratos asszonyok válnak! Cornelia most végképp elbátortalanodott. Ez volt az utolsó esélye! És most kiderül, hogy Tarjei nem is akarja! A csalódottság gyámoltalanná tette vonásait. Többet is ért el vele, mint ha tovább erősködött volna. Tarjei meghatottan simogatta meg az arcát. – Nem úgy gondoltam, Cornelia – mondta gyorsan megbocsátón. – Csak ugrattalak.

És mivel biztos volt abban, hogy visszautasító választ kap, a lány nagybátyjához fordult. – Gróf úr! Engedje meg, hogy megkérjem az unokahúga kezét! És lássatok csodát! A gróf hirtelen belátta, hogy Tarjei az egyetlen ember, aki úgy-ahogy képes kordában tartani Corneliát. Ezenkívül valóban nagy jövő áll előtte. A nevének tényleg nemesi csengése van, és emellett kedvelte Tarjeit. Végül is miért ne? Tarjei alaposan benne volt a pácban: TARJEI ÉS CORNELIA házassága mégis boldog lett. Mindketten őrülten szerelmesek voltak. Tarjei már nem dolgozott hajnalokig, mint ahogy korábban tette, hanem sietett haza, hajtotta a felesége utáni vágy. Soha nem hitte volna, hogy ilyen kellemes lehet az élet. Azelőtt nem értette, hogy néha miért viselkednek oly balgán a szerelmesek. Cornelia teherbe esett. Még ez sem vetett véget az örömnek. Sokáig tartott, mire Tarjei felfedezte, hogy Cornelia valójában teljesen leigázta. Akkoriban kapott kézhez otthonról egy megkésett levelet. Még 1633 nyárutóján keltezték, amikor Tarjei fölbontotta, már 1634 ősze volt. Aggodalommal olvasta a Mattias eltűnéséről szóló megrázó sorokat. Azonnal válaszolt. Feleségét már csak döntéséről tájékoztatta. – Cornelia, haza kell mennem, mégpedig azonnal. Egyik rokonom eltűnt, meg kell tudnom, hogy megkerült-e azóta. Beszélnem kell a szerencsétlen szülőkkel is. Közben már az járt a fejében, hogy ha Mattias eltűnt, ki fogja örökölni a Jéghegyek Népének titkos varázsszereit? Cornelia teljesen felháborodott. Nem értette, hogy hagyhatja magára éppen akkor, amikor néhány hónapon belül szülni fog. Vajon Tarjei gondolt erre is, vagy csak magával volt elfog-

lalva, amikor határozott? Attól kezdve Cornelia megváltozott. Még mindig a kastélyban laktak, mert Cornelia elképzelhetetlennek tartotta, hogy nyomorúságos városi lakásba költözzön. Szívesen sütkérezett Tarjei növekvő hírnevének fényében, de amint Tarjei dolgozni indult, dacosan azt követelte, hogy maradjon mellette. Ha pedig Tarjeit valamely fontos kutatás éppen íróasztalhoz kötötte, Cornelia egész biztosan kieszelt valami programot, amiben Tarjeinek is feltétlenül részt kellett vennie. Előfordult, hogy betegnek tettette magát, ám ezzel a mulatsággal hamar felhagyott, mivel Tarjeit ezen a téren nem volt könnyű becsapni. Jól ismerte a betegségeket, még a nem létezőket is. Cornelia néha szándékosan flörtölt, mert szerette, ha férjét féltékenynek látja. Néha viszont úgy tett, mintha ő lenne féltékeny, mert szívesen hallgatta Tarjeit, amikor azt bizonygatta, hogy mennyire szereti. Cornelia a házastársi civódásokat is kedvelte, mert örömét lelte az azt követő kibékülésben. Természetesen sohasem ő tette meg az első lépést a házibéke visszaállításához. Amikor Tarjei végre rászánta magát a bocsánatkérésre, Cornelia olyan kedves és simulékony lett, mint egy kismacska és váltig állította, hogy nincs náluk boldogabb pár az egész világon. Tarjeit megviselték ezek a jelenetek, és egyre több időbe telt, mire megnyugodott. Múló szeszélynek tartotta Cornelia viselkedését, de lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy ez Cornelia lényege, önfejűnek és öntudatosnak mutatkozott már, amikor először találkoztak, pedig akkor még gyermek volt. Tarjei ezek után megváltoztatta a hazautazás időpontját és megírta, felesége állapota lehetetlenné teszi az azonnali útrakelést. Azt írta: szíve mélyén reméli, hogy Mattias azóta megkerült. Együttérez velük, és gyakran gondol rájuk. Kérte őket, hogy mielőbb válaszoljanak. Tarjei természetesen már megírta egy korábbi levélben, hogy megnősült, és hogy gyermeket várnak. Azt sajnos nem

tudta, hogy a levelek időben célba értek-e. Ezúttal kivételesen gyorsan jártak. Nem sokkal később apja írt neki. Az idős Are alaposan átgondolta, mit ír le, Tarjeit mégis megrázták apja sorai. Mattias még mindig nem jött haza, Yrja elkeseredésében már semmi örömöt nem lel az életben. Kolgrim segítségükre van mindenben, Graastensholmon most valamennyien belé helyezték bizalmukat. Eleinte bizalmatlanok voltak a fiúval, sőt arra gyanakodtak, hogy köze volt öccse eltűnéséhez. De azóta lecsillapodtak a kedélyek, Tarald és Yrja pedig egyetlen fiuknak tekintik Kolgrimet. Mindez persze nem űzte el a bánatot, amely Graastensholmra telepedett. A Hársfaligetben sem egyszerű az élet. Mattias eltűnése miatti fájdalmukat csak tetézte Meta betegsége. Jó lenne, ha haza tudna jönni, az ő segítségében bíznak mindannyian. Tarjei mégsem mehetett. Feleségét néhány hét választotta el a szüléstől. Bár Cornelia eltúlozta rosszulléteit, Tarjei mindezek ellenére tudta, hogy felesége állapota egyáltalán nem kielégítő. Végül rászánta magát az utazásra. Nyugtalan volt. Ugyan lelkük mindig is távol állt egymástól, Meta mégiscsak az édesanyja volt, akit nagyon szeretett. No, és Mattias, akit ha csak megpillantott, öröm és végtelen nyugalom árasztotta el. Mennyire fáj az emlékezés! A gyermek születése után az utazás mellett döntött. Cornelia egy szót sem szólt. Miután kisfia megszületett, Cornelia lelke csendesen kihunyt, mint a gyenge gyertyaláng. Férje karjai közt halt meg, Tarjei pedig soha nem tudta kideríteni, miért. Végül már arra gondolt, hogy Cornelia szíve nem bírta a megpróbáltatásokat. Akkor döbbent rá, hogy valójában mennyire szerette feleségét. Csípős nyelve, féktelen jókedve, simogató keze, szorosan ölelő karja, szeszélyei… mindez most rettenetesen hiányzott neki. De rádöbbent arra is, hogy Cornelia kiszívta volna utolsó csepp erejét is, tönkretette volna pályafutását, és ezzel egyben

egész életét. Ennek ellenére végtelenül boldogtalannak érezte magát. Cornelia nagynénje, Juliana sietett segítségére. – Utazz haza, Tarjei – szólt hozzá kedvesen. – Utazz haza és segíts beteg anyádon! Nem emésztheted halálra magad. Cornelia elment közülünk. Ne aggódj, gondját viselem gyermekednek, amíg visszatérsz. Egyébként milyen nevet adsz neki? Tarjei meglepődött, hogy még nem gondolkodott ezen. – Hogy milyen nevet adok neki? Nem tudom. Vagy mégis! Legyen Mikael, igen Mikael, anyám, Meta után. Valamint Cornelius. Mikael Cornelius… Igen. – Rendben! – felelte Juliana. – Menj nyugodtan, barátom! Jó férje voltál Corneliának. Boldog volt veled az utolsó percig. Szegény nem tudta, hogy meg fog halni. Tarjei elutazott. Megkönnyebbülést nem várhatott, hisz az egyik fájdalomból a másikba menekült. Amikor a Kattegatton át hajóztak, meghallotta a vitorlákat, és a köteleket tépő szél keserves zúgását. A panaszos hang felélesztette szíve fájdalmát. Értetlenül figyelte belső rezdüléseit és a szél hangját. Végül belátta, hogy a szél jajveszékelése nem más, mint saját fájdalmának tükre. Először akkor, az utazás magányában kezdett gyermekére gondolni. Mikael Cornelius Lind, a Jéghegyek Népének fia. Próbálta felidézni a gyermek arcát, de… A haja sötét volt, persze, hisz Corneliának és neki is fekete a haja. Sűrű, sötét haj, enyhe bronzos árnyalattal, amit Silje hozott a családba, és ami újra és újra felbukkant egy fiatalabb generációban. Többnyire Tengel szénfekete hajszíne dominált a családban, Dag vagy Meta szőke haja és kék szeme ritkán fordult elő az utódok között. Tarjei kénytelen volt belátni, hogy kisfia vonásai egy másik csecsemőre emlékeztették, nem volt rajta még semmi csak rá jellemző. Dühös volt magára, mert olyan ritkán ölelte magához a gyereket, mert nem bizonyította semmivel, mennyire

szereti. Ugyanakkor tudta, hogy egyedül képtelen lenne ellátni egy ilyen apró gyereket. 1635 EGYIK ESŐS ÁPRILISI DÉLELŐTTJÉN érkezett haza a Hársfaligetbe. Már nem segíthetett anyján. Szegény túl volt azon a ponton, amikor még beavatkozhatott volna. Meta boldog volt, hogy ismét láthatja fiát, az öröm új reményt táplált szívében. Segíteni fog rajta! Tarjei igyekezett fájdalommentessé tenni anyja utolsó néhány napját. Meghatotta a törékeny test látványa. Meta – egy kisvárosi prostituált magányos, szerencsétlen gyermeke, akit még Sol hozott magával Skanéból. Aki közben a Hársfaliget szorgos gazdasszonyává vált. Három fiút szült. Két fia megtalálta helyét az életben, az egyikből jó gazda lesz majd, a másikból pedig jó orvos és tudós. Csak harmadik gyermekét, aki legközelebb állt a szívéhez, sújtotta a Jéghegyek Népének szerencsétlen végzete. Metát rangjához illően temették el. Tarjei csak később volt képes felfogni Mattias tragédiáját. Meghallgatta a rövid történetet, majd hosszasan beszélt nagynénjével, Livvel, és nagybátyjával, Daggal. – Nincs más választásom, mint hogy mást jelöljek ki a varázsszerek őrzőjévé. Elmondom, kire gondoltam… – Csitt – vágott közbe gyorsan Liv, bár tudta, hogy mindenki kint jár a földeken. Éppen a tavaszi szántás ideje volt. – Ne említsd hangosan, kit választottál! – Ugyan miért? – kérdezte Tarjei meglepetten. Liv kénytelen volt elmesélni Tarald sorsdöntő ballépését, amikor kifecsegte Tarjei levelének tartalmát. – Egész idő alatt az volt az érzésünk, hogy Kolgrimet sértette a döntés. Nem értette, miért nem ő lesz a varázsszerek örököse. Talán ez volt a kisfiú eltűnésének oka. De nem szívesen mondom ki hangosan e szavakat.

Tarjei döbbenten nézte őket. – Jóságos ég! Csak nem azt akarjátok mondani ezzel, hogy… Belátom, nem volt bölcs lépés, hogy megírtam Taraldnak a döntésemet. Sejthettem volna, hogy nem ő a legmegbízhatóbb és legmegfontoltabb a családban. Tarjeit nem hagyta nyugodni, amit Livtől az imént hallott. Ezért segített neki olyan előzékenyen Kolgrim a csomagjai elhelyezésénél? Bárhová ment, a csillogó szemű kamasz mindenüvé követte és felajánlotta segítségét. Tarjei megborzongott. Már látta egyszer, milyen szörnyeteggé válhat az, akit utolér a Jéghegyek Népének végzete. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy Kolgrim is közülük való. Még az sem szól ez ellen, hogy mindeddig nem derült ki, hogy természetfeletti képességek birtokában lenne. És Kolgrim? Mit gondolt vajon erről ő maga? Nos, Kolgrim már nem törődött azzal, hogy ő lesz-e a titkos szerek örököse. Sokkal fontosabb volt számára, hogy a rejtekhelyet megtalálja. Felfedezte, hogy Tarjeinek van egy utazóládája, ami felettébb izgalmas dolgokat tartalmaz. De abban is biztos volt, hogy ez még nem minden. Valahol, talán éppen ott, ahol eszébe sem jutna keresni, vannak azok a szerek, amelyeket legmerészebb álmaiban látott, s amelyek birtokába juttatják az erőt, amely őt illeti! Tarjei otthon töltötte a tavaszt. Juliana leveléből kiderült, hogy a kisfiú jól van, és hogy nincs oka aggodalomra. Inkább pihenje csak ki magát, hiszen az utóbbi néhány év kemény munkája, és Cornelia, valamint édesanyja halála nagyon megviselhette. Tarjei érezte, hogy a grófnőnek igaza van. Fáradt volt és boldogtalan. Azt hallotta, hogy kemény telük volt Graastensholmon. Vastag hótakaró borította a házakat és a fákat, a kéményeken besüvített a szél. Yrja gyakran gondolt arra, hogy valahol a vastag hó alatt egy ártatlan gyermek fekszik temetetlenül… Szentestén Yrja gyertyát gyújtott Mattiasért.

– Ma lenne tízéves – mondta halkan. A Hársfaligetre mélységes csend ereszkedett. Are szótlanul járkált fel s alá. Nem találta a helyét, amióta elveszítette Metát, aki társa volt mindenben. Brandnak és Matildának legalább ott van a nyolcéves Andreas. Kerekdedsége ellenére erős volt, éppúgy, mint nagyapja vagy az apja, és nyitott volt minden iránt. Tarjei tehetetlennek érezte magát. Csak egyvalaki volt elégedett állapotával, Kolgrim. Fáradhatatlanul kereste továbbra is a kincset, egészen addig, amíg 1635 tavaszán valami furcsa dolog történt… Még mindig nem volt birtokában a kincsnek. Viszont talált valami mást! A kastély padlásán matatott. Az egyik eldugott sarokban ráakadt egy vasládára. Feltörte a ládát és átkutatta a tartalmát. Rábukkant valamire, aminek először nem tulajdonított fontosságot. De amikor közelebbről szemügyre vette, megváltozott a véleménye. Egész nap a padláson maradt. Másnap újra felment. És amikor ismét lejött, arcát olyan mosoly töltötte be, amely nagyanyját elborzasztotta. Pontosan úgy nézett ki, mint az a macska, amelyik éppen az imént kapott be egy kövér patkányt. Ettől kezdve még nagyobb lelkesedéssel kereste a kincset. Már majdnem két év telt el Mattias eltűnése óta. Szegény szüleinek milyen sokszor eszébe jutott az a nyár, amikor még együtt voltak. 1633 nyara…

3. fejezet A SKAGERAKI TENGERPATON vézna pásztorfiúcska legeltette a nyáját. A birkák békésen legelészték a sziklák alatt a kövér füvet. Pásztoruk kiült az egyik szikla tetejére, ahonnan látta a birkákat, de a tenger fénylő tükrét is. Faragott magának egy sípot, de valamit elronthatott, mert hiába fújta, csak rekedt krákogás jött elő belőle. Mellette hevert pásztorbotja, egyetlen fegyvere, amivel a vadállatok támadása ellen a birkákat védelmezni tudta. Szerencsére a tenger felől nyitott part közelében nem volt túl nagy a veszély. Ahogy ott ült a sziklán, észrevette, hogy egy sötét tárgyat ringat a hátán a csillámló víz. A tárgy egyre nagyobbnak tűnt. A dagály sodorta a part felé. Amikor ismét odanézett, már nem vakította szemét a napfény, így pontosan kivehette, mi is az. Egy kis csónak. Onnan föntről nézve teljesen üresnek tűnt. Egész formás csónak, gondolta a fiú, amikor később még közelebb került hozzá. Miközben bámulta, teljesen megfeledkezett a birkákról. Azok pedig ugyanolyan békésen legelésztek most is, mint az előbb. Talán elszakadt a csónakot tartó kötél? Vajon kié lehet, és honnan sodorta ilyen messzire a víz. Szegény pásztorfiú mindig is egy ilyen csónakot szeretett volna, ha már a tenger mellé született. Persze az egész csak álom volt. Hogy is juthatott eszébe neki, szegények között is a legszegényebbnek ilyen merész gondolat? Méghogy egyszer egy csónak gazdája legyen! De ezt a csónakot bizony megszerzi magának! Jól sejtette, hogy a csónakot nem fogja teljesen partra hozni a víz. Továbbsodorja majd, tovább, ismeretlen vizekre. Futó pillantást vetett a birkákra.

Úgy tűnt, nem fognak elkóborolni, ha kis időre magukra hagyja őket. Mi lenne, ha kölcsönvenné a szomszéd paraszt halászcsónakját? Senki nem venné észre. A következő pillanatban már erős csapásokkal evezett a csónak felé. Néha hátrapillantott, hogy jó irányba halad-e. Amikor ismét hátranézett, mintha valakit látott volna a csónakban. Először csalódott volt, de a következő pillanatban rájött, hogy még nincs veszve minden. Egy gyerek kuporgott a csónakban, görcsösen kapaszkodva az alacsony korlátba. Kikerekedett szemét riadtan az érkezőre emelte. A pásztorfiú látta, hogy a kis ladikban nincs evező. Meggyorsította az ütemet, mert az evező nélküli csónakot egyre sodorta a víz. Amikor már majdnem elérte, felemelkedett, hogy megakadályozza az összeütközést. Akkor vette észre, hogy a fiúcska, ha kevéssel is, de fiatalabb volt nála. Gyönyörű, bronzvörös fürtjei a homlokába hullottak, elrongyolódott, piszkos ruháján pedig mindezek ellenére látszott, hogy nem akármilyen anyagból szőtték. Finom, előkelő arca maszatos volt az elmázolt könnyektől. – Micsoda szerencse, hogy jöttél – szólalt meg udvariasan, de remegő hangon. – Már nagyon szenvedtem a szomjúságtól és az éhségtől. A pásztorfiú ügyesen átsegítette a gyereket, a lélekvesztőt pedig odaerősítette a halászcsónakhoz. – Volt nálam egy kis útravaló – szólalt meg ismét a kisfiú udvarias hangján. – Kolgriméhez sokáig nem nyúltam hozzá, de végül mégiscsak meg kellett ennem. Az az igazság, hogy nem ízlett annyira, mert tudtam, hogy az övét eszem. Szeme hirtelen megtelt könnyel, de gyorsan letörölte arcáról. – Bocsáss meg nekem, kicsit szomorú vagyok – mondta, és

arcán bátortalan mosoly jelent meg. – Azt hiszem, valami baj érhette Kolgrimet. Együtt indultunk el, hogy megnézzük a halak táncát, tudod? Én láttam őket, de Kolgrim akkor már nem volt ott. Elaludtam a csónakban, és mire felébredtem, már nem volt sehol. Akkor sem került elő, amikor hívtam. Szegény Kolgrim! Ajkai remegtek, míg elmondta a történetet. A pásztorfiú hallgatta. Olyan műveletlennek és durvának érezte magát a finom, elegáns beszédű fiúcskával szemben. A szeméből… a szeméből pedig melegség áradt. – Régen történt? – kérdezte rekedten. – Háromszor volt éjszaka azóta, hogy eltűnt. Gondolod, hogy talán megfulladt? A pásztorfiú épp ettől tartott, de nem merte kimondani. – Nem biztos. Lehet, hogy kiment a partra valahol, a csónakot pedig elsodorta a víz. – Tényleg ezt hiszed? Ó, tiszta szívemből remélem, hogy így történt! – Igen, ugyanis hallanod kellett volna, amikor beesik a vízbe, és segítségért kiált. – Igen – mondta a kicsi megvigasztalódva. – Hogy hívnak? – Mattias. Mattias Meiden. És téged? A pásztorfiú elnevette magát. – Majdnem úgy, mint téged. Mads vagyok. – Milyen furcsa – nevetett Mattias is. – Már partot is értünk! A csónak olyan hirtelen siklott a fövenyre, hogy mindketten elveszítették az egyensúlyukat és elvágódtak. Ez újabb ok volt a nevetésre. Ám amikor Mattias ki akart szállni a szárazföldre, döbbenten tapasztalta, hogy mennyire gyenge. Lábai összecsuklottak. Nem csoda, hisz három teljes napot töltött ülve, étlen-szomjan egy csónak fenekén. Mivel mindig kimerte a csónakból a beszivárgó vizet, legalább a ruhája száraz maradt. Emellett nagy

szerencséje volt, hogy nem esett eső, és nem fújt a szél. – Az ember még azt gondolhatná, hogy angyalok vigyáznak rád – jegyezte meg tréfásan Mads, majd feltámogatta a sápadt Mattiast a meredek parton. Elővette elemózsiáját. Meglehetősen szerény ebéd volt, forrásvíz és egy darab kemény kenyér. Mattias mégis fenséges lakomának találta. – Természetesen tiéd lehet a csónak. Kolgrim is csak úgy találta, nem tudjuk, kié lehetett. Mads alig akart hinni a fülének. Mattias szerencsét hozott neki. – Csak sajnos eltűntek az evezők – fűzte hozzá sajnálkozva Mattias. – Fütyülök az evezőkre! Majd faragok magamnak égerágból. – Most már indulnom kell – jelentette be Mattias. – Anyám vár. Tudod, mindig aggódik értem. És Kolgrimért is. Remélem, ő azóta már hazaérkezett. Félek, hogy valami baja történt. – Merre laksz? – Graastensholmon. Mads még soha nem hallotta ezt a nevet. – Nem hallottál még Graastensholmról? – kérdezte csalódottan Mattias. – Azt hittem, mindenki tudja, merre van. – Abból az irányból jöttél – bökött a tenger felé Mads. – Igen. Emlékszem, hogy végig a part mellett haladtam. Most már csak az a dolgom, hogy ugyanezt az utat most visszafelé tegyem meg a szárazföldön. Mattias ötletén mindketten jót nevettek. – Elkísérlek az országútig. Félúton találkoztak Mads gazdájával. Mattias elmondta, hogy a csónakot valóban Madsnak ajándékozta, mivel megmentette a biztos haláltól. A pásztorfiú magában hálát rebegett Mattiasnak, hogy az megerősítette jogát a csónak birtoklására. Szinte biztos volt abban, hogy különben nem maradt volna sokáig nála. A gazda megrázta a fejét, amikor Mattias Graastensholm

felől érdeklődött. Ő sem hallotta még ezt a nevet. Mattias, aki közben felfigyelt arra, hogy mind a ketten valami nagyon furcsa nyelvjárást beszéltek, udvariasan köszönetet mondott a segítségért, és botorkálva nekivágott az útnak. – Milyen kedves legényke volt – mondta a gazda. – Istenem! Olyan könnyű a lelkem, mintha az Úr angyalát láttam volna. Pedig Mattias nem volt angyal. Mindössze annyi történt, hogy a szeméből végtelen nyugalom és béke áradt. Nagyanyja, Liv ezt úgy fogalmazta meg, hogy aki egyszer a szemébe nézett, visszanyerte elveszett hitét. Mads biztos volt abban, hogy Mattias nem lehetett más, csak az Úr angyala. Különben hogy juthatott volna csónakhoz, ami csakis az övé? Arról nem is beszélve, hogy azalatt a három nap alatt, amíg a fiúcska a tengeren volt, nem esett az eső és nem fújt a szél. Mattias nem is sejtette, hogy a csónak lopott volt. Azt sem tudhatta, hogy a csónak birtokosa nemrég hunyt el, örökösei pedig egymást marták. Így nem kellett attól tartani, hogy tolvajlással gyanúsítanák Madsot. Emellett az örökösök hamarosan megoldást találtak gondjaik orvoslására. Miután Mads bekente kátránnyal, és legjobb képessége szerint kicsinosította, már régi tulajdonosa sem ismert volna a hajdani ütött-kopott lélekvesztőre. Persze, ha még élt volna, és ilyen messze vetődött volna délre. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy a csónak végleg Mads birtokába került. MATTIAS LÁBA NEM BÍRTA a fárasztó utat. Egész nap ment, anélkül, hogy egy házat látott volna. Nem evett mást, csak málnát és néhány szem földiszedret, amit az út mentén talált. Keresett magának egy jókora husángot, hogy meg tudja védeni magát a vadállatok ellen. Esteledett már, amikor hirtelen tűz fényét pillantotta meg,

amely egy tisztáson égett. Odament, és udvariasan megkérte az öt férfit, engedjék meg, hogy melléjük üljön és felmelegedjen kicsit. Egyiküknek sem volt valami bizalomgerjesztő kinézete, de jót mulattak a kérésen és azon tűnődtek, ki lehet a furcsa fiúcska. Mattias persze annak rendje s módja szerint – ahogy otthon tanították – bemutatkozott és elmondta, hogy haza tart Graastensholmra. Ilyen nevű helyről ők sem hallottak. Helyet szorítottak a gyermeknek a tűz mellett. Mattias leült egy farönkre. Meglepte a férfiak ápolatlansága. Szakálluk bozontos volt, ruhájuk rongyos és piszkos. Egyikük, egy félszemű, közelebb húzódott Mattiashoz, undorító kezével megragadta a fiú bársony zekéjét és halkan a fülébe duruzsolta : – Honnan szedted ezeket a ruhákat, he? – A saját ruháim – felelte döbbenten Mattias. – Apa és anya varratták nekem. – Úúúúgy? – hallatszott a férfi bizalmatlan hangja. – Mi az apád? – Ó, a papa? Neki nincs semmi különös foglalkozása. Övé Graastensholm. De a nagyapám Akershus járás bírája. Mind a hárman bárók vagyunk. A bátyám is, de ő eltűnt. Szeme ismét megtelt könnyel. Megviselte a Kolgrim sorsa miatt érzett bánat. A férfi önkéntelenül is arrébbhúzódott, amikor elhangzott a járásbíró szó. – Hm! És mit keresel itt, ha Akershusben laksz? A jól nevelt és hiszékeny Mattias erre szépen elmesélte a szomorú történetet, kezdve a halak táncával, a csónakkal, egészen Kolgrim tragikus eltűnéséig. – És hol hagytad a csónakot? – Elajándékoztam. A férfiak csalódottnak látszottak. Egyikük mosolyogni próbált, ám arckifejezése leginkább torz fintorra emlékeztetett.

– Most inkább aludj, gyermekem. Feküdj csak közel a tűzhöz, majd mi vigyázunk rád – mondta tettetett barátsággal. Mattias szó nélkül engedelmeskedett. Nem merte megemlíteni, hogy éhes. Udvariatlanság lett volna panaszkodni, amikor ilyen kedvesen fogadták. Azonnal elnyomta az álom. Vigasztalásképpen azt álmodta, hogy otthon van anyjánál és apjánál. Valahol a távolban hallotta, hogy zúg a szél a fák koronája közt. MATTIAS NEM ÉBREDT MÉG FEL, túlságosan fáradt volt hozzá. De félálomban érezte, hogy valaki levetkőzteti. Anya, gondolta boldogan, otthon vagyok anyánál. Leveszi rólam a ruhát, levetkőztet, mert ruhástul aludtam el. Rám adja a hálóinget. De miért van ilyen furcsa szaga? Jobb, ha felülök. Nem, nem bírok. Hangokat hallott. Suttogó, rekedt hangokat. Anya elfelejtette becsukni az ablakot. Olyan huzat van. Furcsa, panaszos ének hangzik a távolban, mintha a templomból jönne. Nem, mégsem ének ez. Valami más, amit most nem tud megnevezni. – Világos, hogy meg kell szabadulnunk tőle – szólt egy kellemetlen hang. – Látott minket. – De hiszen ez egy gyerek! – mondta egy másik hang, ugyanazzal a tájszólással, mint az előző. A többi hang pedig valami Madsról beszélt. Kire gondolhatnak? – Magad is hallhattad, Olaves! A nagyapja járásbíró. – Akkor nem követelhetünk váltságdíjat? – kérdezte egy értetlenkedő másik. – Te barom! Mi nem állíthatunk oda egy járásbíró elé! Egy ilyen vézna legénynek vékony a nyaka. Csak egyet kell csavarni rajta, és… – Na, várjunk csak – szólalt meg az Olavesnek keresztelt hang. – Miért ne adhatnánk el Nermarkennek? Eddig mindig jól fizetett. – Nermarkennek? Hisz az egy csomó mérföldre van innen!

Csak nem akarod, hogy olyan sokáig velünk maradjon? – Na igen – mondta ismét az Olaves nevű hang. – Akkor csak bízzátok rám. Majd én elintézem. Már úgyis régen tekertem ki a nyakát egy ilyen kis kakasnak. Legalább nem esem ki a gyakorlatból. A többi hang nevetett. Nem lehet, csak rossz álom az egész. Fel kell ébrednie! Ehelyett még mélyebben aludt el. Valaki felrázta. – Ébredj fel! – suttogta valaki. – Maradj csendben! El kell mennünk, mielőtt a többiek felébrednek! Mattias engedelmeskedett. Álomittasan botorkált a sötétben. A tűz is leégett már, de azt látta, hogy sokan fekszenek körülötte és alszanak. A szél már nem zúgott olyan panaszosan. Határozott kéz ragadta meg és vonszolta maga után. Az országút felé tartottak. A férfi futott, ahogy csak a lába bírta. Szerencsére nem sokáig, mert Mattiast elhagyta minden ereje. Öszszegabalyodott a lába futás közben. – Miért futunk? – kérdezte csodálkozva. – Azért, mert bántani akarnak téged. Mattias eltűnődött. – Te vagy Olaves? – Igen. De honnan tudod? – Hallottam, amikor beszélgettetek az éjjel. Akkor azt hittem, álmodom az egészet. Ó, hisz eltűntek a ruháim. Csak némi összekötözött rongy volt rajta, abból áradt ez a rossz szag. És még a bőrét is szúrta. – Elvették a ruhádat. El akarják adni. – Szegény emberek! Nagyon szegények lehetnek! Azt mondod, bántani akarnak. De miért? El nem tudom képzelni. – A világ már csak ilyen, fiú. Ez a törvény. Ölnöd kell, hogy életben maradhass. – És te miért segítettél rajtam? Miért nem akarsz… ártani nekem? – Olyan furcsa a szemed, fiú! Szinte fogva tart a pillantásod. Magam sem értem, mi történt velem. Láthatod, hogy nem

vagyok Isten kezes báránya, de ártani, azt nem tudnék neked. – Köszönöm, Olaves úr. – Úr? – állt meg a férfi. – Ilyet se mondtak még nekem! – Hazaviszel Graastensholmra? – Akershusbe, á, nem! Nagyon messze van innen. Elviszlek egy rendes fickóhoz, akit Nermarkennek hívnak. Ad majd neked munkát, összeszedhedsz annyit, hogy hazajuss belőle. Mert pénzre lesz még szükséged, míg hazaérsz. – Ilyen messze van innen Akershus? – Méghogy messze van? Az égbe is rossz lenne korgó gyomorral eljutni! Nermarken majd segít neked! Mattias eltűnődött a hallottakon. – Fogadd hálám a segítségedért, Olaves úr! – Akkor most már gyerünk Nermarkenhez! – Gyerünk! Olaves elégedettnek tűnt. Sietve továbbálltak. Mattias hamarosan a felkelő nap fényénél láthatta, hogy néz ki Olaves. Nem volt valami kellemes jelenség. Nagy darab, borostás, rongyos, rossz arcú ember, nyugtalan szeme ide-oda járt, pillantása nem találkozott Mattiaséval. Egyik keze hiányzott, a másik évek óta nem láthatott vizet, a piszok mélyen tapadt durva bőrébe. Viszont megmentette az életét. Egész nap csak mentek, mentek. Amikor megérkeztek egy kisebb városba, amelynek piactere is volt, Olaves kabátja hirtelen megtelt kenyérrel, némi zöldfélével és kolbásszal. Mattias nem értette, miképpen varázsolta oda a fejedelmi ebédet. Egy patak partján telepedtek le, hogy lakomázzanak, majd újult erővel folytatták az utat estig. Az éjszakát egy kunyhóban töltötték, és másnap, későn este már célhoz is értek. Mattiasnak az volt az érzése, hogy messze lehetnek a tengertől. Azt mindenesetre megfigyelte, hogy végig egy folyó partján jöttek felfelé.

Olaves útközben nyomorúságos életéről mesélt. Arról, hogy már gyerekként kénytelen volt koldulni és lopni. Hányszor megkorbácsolták! A kezét is lopásért vágták le. No, és a pellengér! Azt is közelről ismeri. Lassan negyvenéves lesz, legalábbis annyinak gondolta magát, és már nem sok jóra számíthat életében. – Mi lenne, ha megpróbálnál munkát szerezni? – Munkát? Mit gondolsz, ki fogadna engem szolgálatába? Elárul a hiányzó kezem! – Szegény Olaves! De hát azt mondtad, hogy az a Nermarken rendes ember… Nem segíthetne rajtad esetleg ő? Olaves erre ötölni-hatolni kezdett. Nem, nem. Nem terhelheti Nermarkent azzal, hogy ráakaszkodik! Nem, az nem megy! De addigra már meg is érkeztek. Mattias kikerekedett szemmel bámulta az elébe táruló látványt: néhány barakkot, furcsa tornyot és állványzatot. A közelben egy lyuk tátongott. Mattiasnak valahogy nem tetszett az egész. Tőlük távolabb pedig egy óriási kerék emelte ki a földből a felgyülemlő vizet. Bementek az egyik barakkba, és egy nagy darab, kövér emberrel találták szemben magukat. Annyira kövér volt, hogy szinte lefolyt a székről, melyen ült. Ő volt Nermarken. Mielőtt megszólalt, körülnézett, hogy megbizonyosodjék afelől, hallja-e még rajtuk kívül más is, amit mondani készül. – Ha jól sejtem, azért jöttél ide, fiatalember, hogy Kongsberg ezüstbányáiban dolgozzál – mondta nyájasan Mattias felé fordulva, miközben malacszemei szinte eltűntek bőre hájas redői között. – Pénzt kell keresnem, hogy hazamehessek anyámhoz, aki már nagyon vár. Olaves még időben belésulykolta, hogy nagyapjáról, a járásbíróról említést se tegyen, mert Nermarken még azt találja gondolni, hogy egy ilyen előkelő legénykét nem dolgoztat a bányájában. És akkor pénz sincs, amiből útnak indulhat.

Nermarken hahotázni kezdett. – Rendben. A bérben majd megegyezünk. Azonnal nekiláthatsz a munkának. Gyere csak velem! Olaves feltűnően krákogni kezdett, mire Nermarken néhány garast nyomott a kezébe. A férfi, amint kezében érezte a pénzt, azon nyomban, időt sem hagyva a búcsúra, eltűnt. Nermarken kilesett az ajtón. Amikor meggyőződött arról, hogy tiszta a levegő, intett Mattiasnak, hogy kövesse. Amenynyire kövérsége engedte, nyomában a fiúcskával, az udvaron tátongó gödör felé vezette. A gödör széléről létra vezetett lefelé. Miután földet értek, útjukat egy föld alatti folyosón folytatták. Néhány fáklya világította meg a sötétséget. Nermarken leemelte az egyiket. – Gyere – mormogta titokzatosan, és maga után húzta Mattiast a fekete, ismeretlen mélységbe. Mattias megijedt. Félelmetes volt odalent. Áthatolhatatlan sötétség mindenütt, valahonnan a magasból sűrű cseppekben hullott nyakukba a víz. Megtorpant. – Azt hiszem, mégsem akarom, hogy… Nermarken erre szorosabban fogta a kezét. – Gyere fiú, ne csinálj itt nekem felfordulást! Késő bánat, fiacskám! Ne feledd, hogy felfogadtalak! Mattias egy szót sem szólt, összeszorult torokkal folytatta az utat. Már régóta mentek. Ha néha-néha összeakadtak valakivel, Nermarken eltakarta a fáklyát, Mattiast pedig bevonszolta valamelyik oldalfolyosóba. Mattias úgy vélte, hogy már olyan mélyen lehetnek, hogy a föld titokzatos belsejétől sincsenek messze. A folyosó hirtelen egy tágas, rosszul megvilágított terembe torkollott. Mattias körbenézett. Tekintete megakadt egy férfii, aki a munkásokkal üvöltözött. Meglehetősen rosszul beszélt norvégul. – Hauber, gondoskodj erről itt – szólította meg Nermarken.

– Csenevész ugyan, de jól pótolja majd az előzőt! – Milyen vézna volt az a nyomorult! – dörögte riasztó hangján a férfi és gúnyosan felnevetett. – De ez itt majd megállja a helyét, ha kellőképpen betöröm. – Ő a felügyelő – fordult Mattiashoz Nermarken –, vakon kövesd minden parancsát, mert ha nem, meglátod, hogy bánik el az olyan nyomorultakkal, mint te vagy. Többet nem mondott, egy szempillantás alatt eltűnt az egyik sötét járat mélyén. Mattiasnak gyorsan felnyílt a szeme. Rajta kívül még négy fiút dolgoztattak a bányának ezen a részén. Őket küldték be a még szűk, új fejtésekbe, amelyekbe egy felnőtt férfi nem fért volna el. Mattias ekkor még csak nem is sejtette, milyen veszélyes gyerekek számára ez a munka. Először csak a hely riasztotta meg. Azt képzelte, hogy óriási varangyok, kígyók, sőt gonosz manók rejtőznek a sötét járatok mélyén, ahová nap mint nap be kellett kúszniuk. Kapott egy kisméretű csákányt, amivel mintákat kellett kifejtenie. Ennek alapján döntötték el, hogy érdemes-e a járatot szélesíteni. A kisfiúknak nem nagyon jutott ideje a pihenésre. Mindenhol hasznosítani tudták a munkájukat. Akár a legkeskenyebb hasadékokba is beküldhették őket. Már első este eleget megtudott. Bár azt csak sejtette, hogy este lehet, mert a felnőttek mind hazamentek. Mattias kinyújtóztatta fáradt tagjait és követni akarta őket. – Hová, hová – hallotta Hauber hangját. – Mit képzelsz, ki vagy te fiacskám? Itt a helyed a többi között – és egy kisebb nyílás felé mutatott, amely szintén a folyosóról nyílt. Mattias csodálkozva ment be. Egy kisebb teremben találta magát. Az egyik sarokban kályha állt. Már pattogott benne a tűz, a helyiségben kellemes meleg áradt szét. Ahogy fölpillantott, észrevette, hogy a kályhából kémény vezet a magasba. Úgy látszik, mégsincsenek annyira mélyen, mint addig gondolta. A kályhát napközben is használták, éjszakára pedig ezzel melegítették fel kicsit nyomorúságos odújukat azok, akiknek a

föld alatt kellett aludniuk. A falak mentén gyerekek feküdtek. A többiek, akiket már napközben észrevett. Kíváncsian nézték Mattiast, miközben levette furcsa kötényét, amely csuklyaként indult a fejénél, és a térdénél végződött. – Uram, Atyám! – kiáltott fel egy ellenszenves, tizenegy év körüli fiú. – Ezek újabban csecsemőket is felvesznek! – Hogy hívnak? – kérdezte a legnagyobb, akinek hallhatóan mutált a hangja, bár mindezek ellenére barátságos és meleg volt. – Mattias Meiden – felelte kicsit bizonytalanul. – Nyolcéves vagyok. És benneteket hogy hívnak? Az ellenszenves fiút Sörennek hívták. A legidősebbet Kalebnek. Milyen furcsa a neve, tűnődött Mattias. Nem sejtette, hogy Kaleb neve éppúgy, mint az övé, bibliai eredetű. A harmadikat, akinek kezét, lábát kötések borították, pedig Knutnek. – Knut tizenhárom éves – magyarázta Kaleb. – Ő van közülünk a leghosszabb ideje itt lent. Köszvénye van, és megromlott a látása. A tüdeje is beteg. – Jaj, de szomorú – mondta Mattias őszinte együttérzéssel. – Miért nem fordulsz orvoshoz? Meglepte, hogy egyszerű kérdését ilyen keserű nevetéssel fogadták. – Múlt héten még négyen voltunk – folytatta Kaleb nyugodt, bizalomgerjesztő hangján. – De az elődödet baleset érte. – Előbb vagy utóbb mindenkivel ez történik – hallatszott Sören hideg hangja. – Beküldenek egy olyan járatba, amely nem biztonságos többé, és pang! Már benne is vagy az egérfogóban. – Úgy érted, hogy rád omlik? – Pontosan erre gondoltam! Elég sok fiúval megtörtént már. – De hát semmi joguk ahhoz, hogy… – próbált érvelni

Mattias elszörnyedve. – Igazad van, nincs – szólt hozzá Kaleb. De a mi életünk nem ér egy fabatkát sem. És aki panaszkodni próbál, könnyen megjárja. Egy bányában gyakran történnek balesetek. Jobb, ha megeszed a vacsorádat, bár én a kutyámnak sem adtam volna ilyet! – És mikor mehetünk fel? – kérdezte Mattias remegő ajkakkal. – Fel? – szólalt meg keserűen Knut. – Én már három éve nem láttam a Napot! Magad is láthatod, hogy nézek ki! – De hát… – fakadt sírva majdnem Mattias. – Én azt hittem, hogy itt pénzt tudok keresni, hogy haza tudjak utazni anyámhoz. Már biztos el sem tudja képzelni, hol lehetek. Az én szegény, aranyos anyukám! – Felejtsd el a pénzt – hallatszott ismét Sören keserű hangja. – Addig örülj, ameddig még életben vagy! Itt lent legalább meleg van. És nincs földesúr, aki zsarnokoskodjon fölötted! – Földesúr? – csodálkozott Mattias. – De hát a földesúr barátságos! És nagyapa barátja. – Miket beszélsz? Méghogy egy földesúr a barátja? Az lehetetlen! Kiféle, miféle vagy te, ha a rokonaid ilyenekkel barátkoznak, he? – Maradj már! – szólt rá erőteljesen Kaleb. – Hát nem érted, hogy ez a fiú előkelő családból származik? Menjünk, fiúk, feküdjünk le inkább. Holnap is nehéz nap vár ránk. Mattiasnak is adtak egy szalmazsákot. Ő is megpróbált aludni. Töredezett körme alatt lüktetett a hús, ujjhegyei véreztek, háta pedig majd leszakadt. Lába tele volt felhasadt sebbel. Rongyait ellepték a bolhák és a tetvek. Emellett a durva anyag kaparta a bőrét. Haját kőpor borította. A legelkeserítőbb az volt, hogy nem tudott változtatni a helyzetén. Szeretett volna uralkodni magán, de nem tudta elfojtani szipogását. Kaleb mindent hallott és odalopakodott hozzá. – Ne sírj, hidd el, jobbra fordulhat még minden! Majd te-

szünk róla, hogy viszontlásd a szüleidet. Mattias felemelte a fejét. – Hogy gondolod? – kérdezte szürke arccal. – Még nem tudom. De majd kiötlök valamit. – És te? – Nos, én akkor rontottam el, amikor túl fiatalon a magam lábára akartam állni. Tizennégyen voltunk testvérek otthon. Viszont csak egy örökölheti azt a kevéske földet, ami a családé. Mindegyikünket elküldték otthonról, én nem vártam meg, míg kidobnak, magamtól jöttem el. Így kerültem ide. – Nermarkenhez? – Igen. Ehhez a gazemberhez! Azt mondta, hogy túlságosan fiatal vagyok. Tizenhárom voltam akkoriban. De elég sovány voltam ahhoz, hogy bekússzak a keskeny fejtésekbe. Lecsempészett ide. És amint látod, itt vagyok. Anélkül, hogy bárki tudna erről. – Már teljes két éve itt vagy lent? – Nem. Még nem töltöttem be a tizenötöt. Azt hiszem, kicsit több, mint egy éve lehetek itt. Egészen megzavarodtam. Tudod, itt lent nem érzi az ember az idő múlását. Olyan, mintha az egész életemet itt éltem volna le. – Most 1633-at írunk, és nyár van. – Mit mondasz? Akkor már elmúltam tizenöt! Istenem, ilyen régen lett volna! – Azt hiszem, megálltad a helyed! – Mert erős vagyok, és eddig sikerült elkerülnöm a baleseteket. Sören is jól bírja, emellett ő nem akar elmenni innen. – Talán elkövetett valamit? – Bizonyára – suttogta Kaleb. – Ha kikerülne innen, egész biztos, hogy nem kerülné el a kalodát. És akkor még nem is büntették nagyon… Rosszabb esetben… Nem fejezte be a mondatot, hanem kezét nyaka előtt elhúzva jelezte, mi várhatna Sörenre. – De hisz még csak gyerek! – mondta elszörnyedve Mattias.

– Ha embert öltél azért, hogy megszerezd, ami az övék, nem törődnek azzal, hány éves vagy. – Ó – mondta Mattias tompán. – És Knut? Kaleb nagyot nyelt. – Csak nem ő is a földesúrtól szökött meg? – Nem, ő nem. Knut árva. Egész egyszerűen elfogták, és idehurcolták, amikor egyszerre két fiú is meghalt. Te vagy közöttünk a legfiatalabb. Szörnyű, hogy ezt tették veled. Nem ez a te világod. Mattias eltűnődött. – Ha kikerülök innen egyszer, mindent elmondok nagyapámnak! Egész biztos, hogy megment mindenkit. – És megbünteti Nermarkent és Haubert? – Nem szeretem a büntetést – mondta bizonytalanul Mattias –, nagyapa azt szokta mondani, hogy jobb megelőzni, mint büntetni. És nagyapának mindig igaza van. – Tulajdonképpen ki a te nagyapád? Mattias suttogni kezdett: – Valaki azt tanácsolta, hogy ne emlitsem Nermarkennek. De neked megmondhatom. Nagyapám Akershus járásbírája. Kaleb szóhoz sem jutott. – Jóságos Isten! – nyögte ki végül. – Mit tettek ezek! Senkinek ne beszélj erről, mert akkor gondoskodnak róla, hogy téged is véletlen baleset érjen! Erre a fejemet teszem! Túlságosan veszélyes vagy a számukra. – A munkások, akik napközben itt dolgoznak, kedvesek veletek? – Igen. De nekik is megvan a maguk baja. És Hauber mindig résen van. Sok közöttük a külföldi, nem értik a nyelvünket. A többiek pedig parasztok, akik robotjukat dolgozzák le itt. A bányászok és a segédek között vannak rendes emberek, majd megtapasztalod, kik azok. De a felügyelő, Hauber, maga az ördög. Vannak olyanok is, akik soha sem jönnek a föld alá. Például, akik a vízkiemelőnél dolgoznak. Rájuk nem számíthatunk…

– Kaleb! Azt hiszem, megtetvesedtem! – Ezen nem csodálkozom. – Mit szól ehhez anya? És nagymama, aki annyira kényes az ilyesmire! Kaleb nyelt egyet. – Majd holnap megpróbáljuk kimosni a ruháidat, és lemosunk téged is. De biztosan nem tudom megígérni. – Olyan nyomorultul érzem magam! – Hogy te miket tudsz mondani! – nevetett a nagyobbik. – Jobb, ha most alszunk egyet. – Kaleb? – Mi van? – Igazán nem szeretnék rád akaszkodni a gyermekes viselkedésemmel, de olyan jó lenne, ha fognád a kezem, amíg alszom. Csak ma éjjel. – Szívesen. Mattias érezte, hogy egy nagy, erős tenyér megfogja az ő kis kezét. Kaleb erős, munkától és a rosszul behegedt sebektől durva tenyere. Kaleb szánakozva nézte a sötétben kis társát.

4. fejezet MATTIASNAK IS HAMAROSAN MEGKEMÉNYEDETT a bőr a tenyerén és a térdén. Amennyire képes volt rá, igyekezett beilleszkedni környezetébe, de káromkodni sohasem tanult meg, mert tudta, hogy illetlenség. Eleinte minden este addig sírt, amíg el nem aludt. Gyakran eszébe jutottak az otthoniak, hogy mennyire aggódhatnak érte. De hiába vágyódott a fény és a szabadság után. Később rájött, hogy jobb elfogadni a valóságot. De reményét nem veszítette el. Enni kaptak, de olyan keveset, hogy szinte mindig korgott a gyomruk. Ebédjük többnyire híg leves-

ből vagy kásából és némi penészes kenyérdarabból állt. Mindent hidegen vetettek elébük. Szerencsére a test hamar hozzászokik ahhoz, hogy kevéssel is beérje. A felnőtt munkások sohasem merték megszólítani a fiúkat. Nagyon jól tudták, hogy a kicsik létezését a legnagyobb titokban tartják, tudták, hogy nagy szükség van rájuk a bánya eredményes működtetéséhez, és azt is tudták, hogy magukat sodorják veszélybe, ha szóba elegyednek velük. Azonban az új kisfiú lénye mindegyiküket elbűvölte. Soha nem hallották még, hogy valakinek ilyen tiszta csengésű, barátságos hangja lenne. No, és amilyen szépen beszélt! Meglehetősen sötét volt a bányában, a fáklyák csak gyéren világították be a tárnákat. A munkások és a fiúk arca fekete volt a piszoktól, de az új fiú szeme még ezen is átragyogott. Bárki a szemébe nézett, érezte, hogy testét kellemes meleg és jóság járja át. Mindenkihez volt egy vigasztaló szava, és reggel mindenkinek lelkesen köszönt. Ha ez a gyermek nem Isten ártatlan báránya, akkor végképp nem tudjuk, ki lehet! A felnőttek kenyér- és kolbászdarabokat dugdostak neki, amin a fiúcska társaival megosztozott. Mindannyian úgy vélték, hogy csak tévedésből kerülhetett ide. De hogy tegyenek érte valamit… Nem, ehhez túl nagy bátorság kellett volna. Még otthon sem mertek beszélni a fiúkról, nehogy Nermarken vagy Hauber később tudomást szerezzen róla. Szerencsétlen munkások, külföldiek, egyszerű bányászok voltak maguk is. Mattias csak egyetlen egyszer kérte meg az egyiket, hogy juttasson el egy üzenetet Graastensholmra, de amint a férfi felfogta, mit kérnek tőle, faképnél hagyta Mattiast. Hauber kegyetlen tekintete mindenre rátapadt. Hauber pedig ártalmasabb volt még egy keresztes viperánál is. A fiúk megértették a férfiak beszélgetéséből, hogy odafent beköszöntött a tél. Lent a bányában nem sokat változott a hőmérséklet. Ott mindig egyformán nedves és hideg volt a leve-

gő. Csak a kályha közvetlen közelében volt meleg. Télen kicsit hidegebb lett. Hogy a tárnákon keresztül süvítő szél miatt, vagy azért, mert a hegy is teljesen átjegesedett, nem tudták megmondani. Éjszakánként Knut köhögését visszhangozták a falak, teste a köszvénytől szenvedett. Mattias minden este leült mellé és legjobb tudása szerint ellátta a szerencsétlen sebes kezét és lábát. Sören utálkozva nézte a jelenetet. Teljesen fölöslegesnek tartotta. „Az ilyen szemfényvesztés nem segít rajta!” De Kaleb mellé állt és segített neki. Knut mindig is gyengébb volt, mint a másik három gyerek. Szervezete nehezebben viselte a megpróbáltatásokat. Gyakran beszéltek szökésről, különösen Sören távollétében. Bár már ő sem lelkesedett annyira a föld alatti életért, mégsem bíztak benne. Sören a fejét kockáztatná, ha kijutna, viselkedéséből kiderült, hogy elárulná társait, ha azok megkísérelnék a szökést. Volt egy tervük. Meglehetősen vad és lehetetlen elképzelés, de tartotta bennük a lelket. Felmelegítette őket az álmodozás. Sörennek nem szóltak róla egy szót sem. – Bárcsak felkerülhetnék ismét a fényre! – sóhajtott fel Knut. – Érezni a fényt és a belőle áradó meleget, ez minden vágyam! – Ki fogunk jutni innen! – nyugtatta Mattias. – Ki fogunk jutni innen, megígérem! De soha nem beszélhettek senkivel. Ha ellenőrök érkeztek a bányába, a fiúkat bezárták. És az idegen urak sohasem merészkedtek olyan mélyre, hogy megérte volna kiabálni vagy dörömbölni az ajtón. Mégis volt néhány munkás, akik nem hanyagolták el a fiúkat. Tőlük tudták, mi történik a világban, melyik bányarészben van Hauber, és még sok mást. Gyakran gondoltak arra, hogy egyszerűen kisétálnak, amikor Hauber nincs jelen. Egyszer meg is próbálták, de már a

lépcsőnél megállította őket az egyik külföldi őr. Amikor Hauber visszatért, úgy megostorozta őket, hogy utána még napokig fájt mindenük. Knut olyan rossz állapotba került, hogy mindannyian attól féltek, meghal. Mattias gyakran sírt éjszaka. Hazavágyott, a világos, barátságos Graastensholmra, a Hársfaligetbe, és a többi ismerős helyre. Minden egyes alkalommal, amikor be kellett kúsznia egy szűk járatba, hatalmába kerítette a félelem. Félt, hogy egy olyan helyről vesz mintát, ahol laza a kőzet. A hátán érezte a hegy elmondhatatlan súlyát, már-már azt hitte, összeroppan alatta. Tudta, hogy bármelyik pillanatban kieshet valahonnan egy kő, majd maga a borzalom következik – s végül a semmi, Sokszor véresre harapta az ajkát, hogy ne kiáltson fel hangosan, páni félelmében. Csak azért bírt ki mindent, mert bízott abban, hogy egyszer sikerül kijutniuk. Az alatt az idő alatt, amíg a bánya foglya volt, két új fiú is érkezett. A társadalom legnyomorultabb, legszegényebb rétegeiből kerültek ki. Idegességükben és túlzott igyekezetükben mind a ketten fellazították maguk fölött a kőzetet. Utána senki nem beszélt róluk többet… Néha egy-egy felszínre törő vízér öntötte el a bányát. Ilyenkor mindenki félt, hogy bennszorul egy tárnában, és igyekezett felsőbb szintekre jutni. Bár alvóhelyük valamelyik felső szinten helyezkedett el, mégis egész odáig feljutott ilyenkor a nedvesség. Ismét meleg lett. A munkások azt mondták, hogy megint nyár van. Knut szinte teljesen megvakult. Valaha legalább a sötétben jól látott, most már erre is képtelen volt. – Maradj mellettem, Mattias – kérlelte esténként társát. – Olyan nyugtató a hangod, és olyan gyengéd a kezed. – Kár, hogy nem láthatod a szeme csillogását! – szólt közbe Kaleb. – Az is jó, ha Kaleb itt van a közelben – mondta Mattias a vak fiúhoz fordulva.

– Igazad van. Neki is hálával tartozom – suttogta Knut. Egy nap Kaleb és Mattias minden bátorságát összeszedve felkereste Haubert. – Knutnek fel kell mennie – vágtak a közepébe. – Nem bír ki többet. Már a látását is teljesen elveszítette. – Mégis mit kellene ott lent látnia? – csattant fel Hauber. – Nade… – Már csak az hiányzik! Még hogy felmenni! Inkább a munkátokkal törődjetek, kutyák, mert megismerkedhettek az ostorommal! Késő ősszel szörnyű baleset történt. Az egyik bányászra ráesett egy hatalmas szikladarab. Senki sem tudott segíteni rajta. Napokba telt volna, mire elmozdítják a követ. – Engedje hozzám a kicsi Mattiast – nyöszörögte Haubernek a szerencsétlen. Az morgott valamit, de elment a fiúért. – Imádkozz értem! – könyörgött a férfi. – Imádkozz nyomorult lelkemért! És ha az Úristen színe elé érsz, mert hamarosan oda kerülsz fiam, kérj nekem kegyelmet! Mattiast meglepte a férfi kérése, de szó nélkül együtt imádkozta velük a Miatyánkot. A férfi torkán már alig jött ki hang. A többiek némán állták őket körül. Végül Mattias így zárta imáját: – Vedd magadhoz ezt a férfit, Uram, nagyon szenved már. Egy életen át keményen dolgozott és mindig jó volt hozzárak. – Ámen – mondták a többiek. Amikor a férfi kilehelte a lelkét, Kaleb lezárta a szemét. Mattias felzokogott és Kaleb kabátjára hajtotta a fejét. – Elég! – bődült el Hauber. Ki tudja mi okból, de most hangosabban és erőteljesebben ordított, mint egyébként szokott. – Gyerünk, dologra! Nehogy azt képzeljétek, hogy egész nap itt fogtok szórakozni, ist es klar? A fiúk soha nem feledkeztek meg a Nagy Tervről. Bár kevés esélyük volt a megvalósítására, mégis tovább álmodoztak arról a csodálatos életről, ami majd fent várja őket, ha sikerül.

Annak ellenére, hogy valójában nem bíztak a sikerben, mégis készülődni kezdtek. Egy nap Kaleb és Mattias óvatos kérdést tett fel az egyik bányásznak. – Már sokat törtük azon a fejünket, hogy milyen lehet a bánya föld feletti része. Például ott, ahol a kémény a szabadba jut. Talán éppen a város közepén? – Á, dehogy- nevetett a férfi. – Valahol messze, az erdőben lehet a vége! – A bányánál? – Nem. Senki nem lakik arrafelé. Legalább ezt megtudták. Most már biztosak voltak benne, hogy megvalósítják tervüket. Csak attól féltek, hogy Sören mit fog szólni az egészhez. Ezért tétováztak. Ám egy napon két dolog történt egyszerre. Knut hirtelen nagyon rosszul lett. Vért köhögött és nem tudott többé lábra állni. Állapotával a fiúkon kívül senki nem törődött. Csak hagyták szegényt ott feküdni. – Arra várnak, hogy elpusztuljon – mondta Kaleb. – Nem merik felvinni, mert akkor az emberek tudomást szereznének rólunk. Mattias és Kaleb mellkasát éles fájdalom szorította össze. És akkor újabb baleset történt. Ezúttal Sörent érte utol a végzet. Éppen egy szűk fejtésben ment felfelé, amikor a tető, ami gyakorlatilag puszta földből állt, ráomlott. Mire sikerült kimenteni az omlás alól, már nem élt. Sören végzete eldöntötte a kérdést. Aznap este Kaleb komolyan fordult társaihoz. – Holnap elmegyünk innen. Még mielőtt új fiút kerítenek Sören helyett. Knutnek feltétlenül ki kell jutnia. – Istenem segíts, hogy kijussunk innen! Mindegy, hogy hogyan, csak szabadíts minket ki innen! – fohászkodott Knut. – Beszéltem az egyik bányásszal. Azt mondja, március vége felé járunk és szép fent az idő. A hó már majdnem elolvadt.

Tudod, mi a dolgunk, Mattias? A fiú bólintott. Kis híján két éve, hogy a bányába került. Megbirkózott a nehézségekkel, a karjai megerősödtek. Ereiben a Jéghegyek Népének vére folyt, ami szívóssá tette. – Olyan szörnyű – mondta elgondolkodva. – Szörnyű, hogy csak Sören halála árán vihetjük keresztül a tervünket. A többiek egyetértettek vele. Mindannyian tehetetlenséget és kétségbeesést éreztek, amikor Sören meghalt. De gyorsan rájöttek, miféle előnyük származhat belőle. Kaleb összeszedte magát. – Knut, kibírod a ránk váró megpróbáltatásokat? – Mindenre képes vagyok, csak kerüljek ki innen egyszer. A kezem még tudom használni. Legalábbis azt hiszem. – Még nem tudjuk, hogy sikerül-e a szökés – folytatta Kaleb. – Nem fogunk siettetni, Knut. Segítségedre leszünk, amikor csak kell. Mattias fent, én lent. Knut bólintott. – Istenre bízzuk, döntsön ő a sorsunk felől! Kaleb erre már nem felelt. Az volt az érzése, hogy a legfelsőbb döntőbírát kicsit korán vonták be ügyükbe. Másnap, kora délután készülődni kezdtek. Csak néhány vékony hasábot dobtak a tűzre, hogy megőrizzék a látszatot. Amikor a férfiak hazamentek és a fiúkat bezárták kamrájukba, nem fűtöttek tovább. Vártak. Később nekiláttak, hogy nyomorúságos ágyneműjükből függőkosarat készítsenek Knutnek. Annak ellenére, hogy Mattias odaadó ápolása eredményeként gyógyulni kezdtek Knut lábán a sebek, olyan gyenge volt, hogy fel sem bírt állni. Türelmetlenül számolták a perceket. A kályha még mindig forró volt. Mattiast kifárasztotta az aznapi munka. – Énekelj! – buzdította Kaleb. – Énekelj, hogy ébren maradj! Mattias pedig énekelt. Elénekelte az összes szörnyű balla-

dát, amit a bányászoktól tanult, bár egy kukkot sem értett belőlük, de rendületlenül énekelt, a többiek pedig kezükkel dobolták a ritmust és jót mulattak Mattias ártatlan gyermekségén. Szerencse, hogy graastensholmi rokonai nem ismerték jelenlegi repertoárját. Ha véletlenül meghallották volna, elborzadva sütik le szemüket. Kis idő múlva idegesek lettek. A kályha csak nem akart lehűlni. Időbe telik az is, mire kijutnak. Zaklatottságukban azt hitték, hogy már közeledik a hajnal. Kamrájukban egyre hidegebb lett. – A bányászok olyan korán látnak neki a munkának… – Meg kell próbálnunk – szólalt meg végül Kaleb. – Különben nem marad elég időnk. Mattias keresztülmászott a nagy kályhanyíláson. – Milyen odabenn? – kérdezte Kaleb. A kisfiú hangját felerősítette a kémény belseje. – Még meleg a tégla. Vastag korom van mindenütt, de füst már nincs. Megpróbálhatjuk. – Látsz fent valami fényt? – Nem. Adjatok be egy fáklyát! Beadták neki. – Ha jól látom, elég széles a belseje. De a végét nem látom. Azt hiszem, nagyon kormosak leszünk – nevette el magát. – Nem az a legnagyobb baj – hallatszott kintről Kaleb nyugodt hangja. – Induljunk? – Igen – felelte a másik kettő. – Azt nem tudhatjuk, hogy végigmehetünk-e a kéményen. Előfordulhat, hogy hirtelen beszűkül. Az sem lenne jó, ha kiszélesedne hirtelen, vagy ha a tetejét befedné valami, amit nem lehet elmozdítani. – Le is potyoghatunk – egészítette ki Mattias. – Milyen más baljóslat van még, Kaleb? Kaleb nevetett, majd Knuthöz fordult. – Felkészültél? – Mehetünk!

Némi nehézség után Mattiasnak sikerült megvetnie lábát a kürtőben. Amikor a függőkosarat is biztosan tartotta, Knut keze segítségével megemelkedett, hogy Kaleb is bebújhasson a kályha belsejébe. Ezzel megkezdődött fárasztó menekülésük a kéményen keresztül. Kalebnek eszébe jutott, hogy jobb lett volna, ha ő van Mattias helyén. Neki könnyebb lett volna emelgetni Knutot, ha szükséges. Végül úgy döntött, jobb, ha a legerősebb marad legalul. A két fiatalabbnak is jobb volt, hogy nem ők maradtak hátra. – Milyen ott fönn, Mattias? – kíváncsiskodott Knut. – Egyelőre minden rendben – lihegte Mattias levegő után kapkodva, de frissen. Nem hoztak magukkal fáklyát, attól tartottak, hogy meggyújthatja a kéményre rakódott vastag koromréteget. Meleg volt odabenn. Annak ellenére, hogy időben eloltották a kályhát, még mindig érezhető volt a füst fojtogató szaga. Mattias ahogy felfelé haladt, igyekezett mindig a durva falú kémény kiugróiban megverni a lábát. Hogy Knut hogy volt képes velük együtt haladni, föl nem foghatta. Kis idő múlva meg is kérdezte tőle. – A hátsó felemet is használom – felelte Knut nevetve. – És itt van Kaleb, ő is segít. Így derült ki, hogy Mattias nem sokat segít azzal, hogy a maga módján felfelé húzza a függőkosarat. Kaleb iszonyatos terhet cipelt a vállán. Egy ideig csöndben haladtak. Majd megpihentek, kifújták magukat, hogy újra kezdhessék… Knut köhögni kezdett. – Állj! – hallatszott Kaleb hangja. Sokáig álltak így, a kémény belsejébe kapaszkodva, félúton az ismeretlen felé. Azután újra kezdték. Kaleb kis idő múlva megszólalt. – Most már soha többé nem megyünk vissza! – Soha az életben! – mondta Knut is. – Inkább itt halok meg, felfüggesztve.

– Mi a helyzet ott fönt, Mattias? – érdeklődött ismét Kaleb. – Az az érzésem, hogy a kürtő elhajlik valamerre. Igen. Most már biztosan látom! – Ezt hogy érted? – Ott feljebb, mintha világosodna valami. Eddig ezért nem láthattunk fényt. – Elég széles arra is? – Még nem tudom. Mindenesetre könnyebb lesz felfelé jutni, ha már nem annyira meredek. Persze csak gondolom – lihegte Mattias és hangja furcsán visszhangzott. – Micsoda szerencse – suttogta Knut. – Már… már nagyon elfáradtam. Akkor pihenünk megint egyet. Mattias szótlanul ült az elkanyarodó kéményszakasz bejáratánál. Most már egész biztos volt benne, hogy akár tűzbe is menne barátaiért. – Indulás! – hangzott Kaleb határozott hangja. Ám Mattias, amikor beljebb kúszott az elkanyarodó szakaszba, kétségbeesetten felkiáltott. – Mi történt? – kérdezte izgatottan Knut. – Ez nem lehet igaz! Annyira keskeny. Soha nem jutunk keresztül! A másik kettő csalódottan nézett felfelé. – Biztos vagy benne? – kérdezte Kaleb. – Én még átférek talán, de mit kezdjek nélkületek odafenn? Mert Mattias most is másokra gondol először, jutott eszébe barátainak. Knut és Kaleb keserűen elmosolyodott. Mindhárman tudták, mi történne akkor, ha Mattias kikerülne innen, de a másik kettő nem. Még akkor is, ha Mattias nyakába kapná a lábát, úgy sietne Graastensholmra, hogy nagyapját figyelmeztesse, még akkor is, ha a nagyapja mindent megtenne azért, hogy leleplezze a jogtalanságot, még akkor is elkésnének. Mire megérkezne a vizsgálóbizottság, sem Kaleb, sem Knut nem lennének már a bányában. Sőt! Hauber és Nermarken gyorsan eltenné őket láb alól! Együtt kell menniük,

mégpedig azonnal! – Ha neked sikerül, nekünk is lehet esélyünk – mondta Kaleb. – Csak ne legyen túl szűk! – mormogta Knut. Mattias összeszorította a fogát és nekivágott. – Indulok! – Jól van – biztatta Kaleb. – És mondd el nekünk is, hogy állnak a dolgok. Egyvalamitől mindennél jobban féltek, a reggeltől. Mi lesz, ha a munkások megérkeznek, észreveszik, hogy a kályha nem ég, a fiúknak hűlt helye. Ők pedig itt fent csücsülnek. Akkor vagy lehozzák őket, de még valószínűbb, hogy tüzet gyújtanak, hogy kifüstöljék őket onnan. Mattias dobogó szívvel vágott neki a járatnak. – Semmi vész! – kiáltott fel boldogan. – Csak a nyílás szűk, utána ismét kiszélesedik. – Akkor mi is átférünk, igaz, Knut? – Az már biztos! Knut hangja elárulta, hogy a fiú mennyire fáradt. Tüdeje egyfolytában hörgött. Mattias, miután biztosan tartotta magát, teljes erejéből húzni kezdte felfelé szerencsétlen társát. Kaleb pedig lentről segítette azzal, hogy kiegyengette Knut ruháját, hogy ne akadályozza a felfelé jutásban. Knut, miután keresztülnyomta vállait a nyíláson, fellélegzett. A többi már könnyebben ment. A derekán és a vállán felhasadt a bőr, de nem törődött vele. Kalebnek már nehezebb volt. Levetett magáról minden fölösleges ruhadarabot és nekiveselkedett. Mindannyian attól féltek, hogy örökre beszorulhat a nyílásba. De szerencsére másképp történt. Türelmesen megvárták, amíg Kaleb ismét felöltözött. – Most már tényleg nincs visszaút – suttogta Knut. – Most már nincs – bólintott halkan Kaleb. Mattias, aki legfelül volt, a kémény végét kereste.

– Ó! – kiáltott fel meglepve. – Mi történt? – Fény látok odafent! Halvány fényt. Azt hiszem, még éjszaka van. – Hát ez nagyszerű! Talán a hajnali derengést látjuk! – De… – Mi van? – Nem is tudom. Olyan kicsinek látszik a fény. Azt hiszem, van rajta valami. – Mire gondolsz? – Egy háló vagy egy rács… igen, rács. – Érthető. Nem akarták, hogy bárki is beleessen. Folytatjuk? – Hát persze! Ha már idáig eljutottunk! Miután mind a hárman átjutottak a ferde füstnyíláson, könnyebben kapaszkodtak felfelé. A kevés beszivárgó fény pedig reménnyel töltötte el őket. Azt is jó volt tudni, hogy a keskeny nyilás megakadályozza, hogy lezuhanjanak. Legalábbis a két nagyobb fiú számára megnyugtató volt ez a tudat. Ahogy feljebb értek, jól láthatták, hogy a szabadba vezető nyílás valóban keskeny. A téglalap alapú nyíláson talán még Mattias sem fér át. Most már nagyon izgatottak voltak. Torkuk összeszorult. Azután meglátták mindennek az okát. A kürtő ismét elhajlott, hogy utána ismét kiegyenesedve folytassa útját a szabadba. Ezért láthatták alulról csak a nyílás felét. De Mattiasnak igaza volt. Vastag rács fedte el a kijáratot. A fiú hiába igyekezett kinyomni, a rács nem engedelmeskedett. – Jól oda erősítették – mondta szomorúan. A sűrűn elhelyezett rácsokon nem fértek ki, csak akkor, ha az egészet eltávolítják. Érezték, amint a hideg éjszakai szél befúj a kémény belsejébe. Hallgatták jajongását, amint megrezegtette a rácsot, majd sóhajtva ismét eltűnt a kémény torkában. Kaleb megborzongott.

– Próbáld újra – biztatta Mattiast. Mattias minden erejét latba vetette, de hiába. – Nekem nem megy. De azt hiszem, nem lehetetlen. Kaleb! Talán te megpróbálhatnád! Kaleb hajlott a kérésre, csak az volt a kérdés, hogy jut fel a teljesen kimerült, tehetetlen Knut mellett. – Vissza kell mennünk – döntött végül. – Vissza? Teljesen? – kérdezte a másik kettő. – Nem. Csak a szűkületig, ahol az újabb szakasz kezdődött. Ott könnyebben helyet cserélhetünk. Nem volt mit tenni. Rossz érzés volt ismét szem elől veszteni a gyenge, éjszakai fényt. Lejjebb a levegő ismét füstös és dohos volt. Mégis zokszó nélkül másztak visszafelé. Nehezen ment. Most arra is nagyobb esélyük volt, hogy lezuhanjanak, különösen azért, mert Knut szinte teljesen elveszítette az eszméletét. Karja ólomsúllyal tapadt testéhez, tüdejéből iszonyatos hangok törtek fel. Szerencsére nem kellett teljesen lemászniuk. Kaleb már az út felénél úgy vélte, hogy elegendő helyük van a helycseréhez. – Gyere először te – javasolta Mattiasnak. A fiú engedelmeskedett. Izgatottan csúszott le Knut mellett, aki csak két keze erejében és társai segítőkészségében bízhatott. Azután Kaleb mellett is elhaladt. – Most rád helyezem Knut teljes súlyát, Mattias. Ne érjen váratlanul! – Rendben – felelte az remegve és még erősebben megvetette a lábát a kémény falán. Uram segíts! – gondolta Mattias. Knut szörnyen nehéz! Nem szabad megcsúsznom! Nem szabad! Még a végén lezuhanok a keskeny nyíláson át! És utána nincs megállás a bányáig. Túlságosan kockázatos lenne egy ilyen zuhanás, nem szabad rágondolnom. Vissza az utálatos bányába! Nem, nem bírom elviselni még a gondolatát sem! De addigra Kaleb már elkúszott Knut mellett és megragad-

ta a függőkosarat. Mattias megkönnyebbülten sóhajtott. Lassan mentek tovább. – Nem bírom már… nem bírom – suttogta Knut. Megpihentek. Az ég csalogatón fénylett felettük. Soha nem érnek már fel? Soha? Mind a hárman jól tudták, hogy ez az utolsó lehetőségük. Különben örökre a bánya foglyai maradnak, mint Sören. Szegény fiú, jutott eszébe Mattiasnak. Bármelyikünkkel megeshetett volna. Pár perc és ismét fent voltak. Mattias és Knut igyekeztek kényelembe helyezni magukat, amíg Kaleb a ráccsal bajlódott. Kaleb iszonyatos erővel feszült a rácsnak. Mattias legszívesebben a segítségére sietett volna, de neki Knut mellett volt a helye. – Megy? – fordult aggódva Kaleb felé. – Ha lenne valami szerszámom, akkor… – Magammal hoztam a kis csákányt – hallották Knut halk szavát. – Arra gondoltam, jó lesz, ha védekeznünk kell. – Knut! Te valóságos angyal vagy! – lelkendezett Kaleb. – Egyelőre nem, de a legjobb úton haladok afelé, hogy tényleg az legyek – suttogta Knut, miközben átnyújtotta a csákányt barátjának. – Mit csinálsz, Kaleb? – érdeklődött Mattias. – Lekaparom a maltert. Azt hiszem, menni fog, fiúk! Nézzétek, már a kezemben van egy tégla! A téglát Knut vállára tette. A fiú halkan felsóhajtott és hagyta, hogy a tégla tovább hulljon. Mattias gyorsan félrehúzódott, hogy kikerülje. Utána már csak azt hallották, hogy a tégla zuhan, zuhan lefelé feltartóztathatatlanul, olykor nekiütődve a kémény falának, míg végül tompa koppanással földet ér a kályha mélyén. Egymás pillantását keresték a sötétben. Furcsa volt elhinni, hogy hosszú éveket töltöttek odalenn, a bánya sötétjében. Ismét megérintette őket a bánya nyirkos, hideg levegője, gyomrukban újra érezték az éhséget, testükön a lassan gyógyuló sebek fáj-

dalmát, szívükbe belehasított az átsírt éjszakák magánya. Mindez nem gyengítette egymás iránt érzett szeretetüket. Kaleb megint megpróbálta. Sokáig tartott, mire ismét meglátták a beszüremlő fényt, amely egyre világosabb lett felettük. A fiú most már megsokszorozott erővel feszült neki a rácsnak. Mintha kattant volna valami, majd porfelhő borította el őket. – Szabad az út – hallották Kaleb meghatottságtól fátyolos hangját. Mattiasra hirtelen erővel törtek a régi emlékek, kis híján elsírta magát. – Mit látsz odafenn? – fordult társához. – A kémény nem magas. Legalábbis nem annyira, hogy ne tudnánk leugrani a pereméről. Gyerünk, Knut! Kaleb miután fenn volt a kémény tetején, kezét nyújtotta Knut felé. A fiú hirtelen eltűnt Mattias szeme elől, egy ideig még látta Knut görcsösen a téglafalba kapaszkodó kezét, majd az is a homályba veszett. Hihetetlen, hogy ismét szabad ég alatt lehetnek! Mattias egyedül maradt az utálatos kéményben. Elhagyatottnak érezte magát. Félelmetes volt odabenn, azt hitte, már nem kerül ki innen soha. Ekkor meghallotta Kaleb nyugodt hangját. Társa kezét nyújtotta felé. – Üdvözöllek idefenn, Mattias! Megható szavak! A fény felé emelte kezét és felhúzta magát. Mélyen beszívta a friss, hajnali levegőt. Szörnyű magasan vannak, de nem maradt más választása, mint Knutnek, aki kezével a perembe kapaszkodva lógott lefelé. – Elengedheted – hallotta Kalebet. Mattias becsukta a szemét és elengedte a falat. Magasról estek ugyan, de az avar felfogta esésüket… Kaleb a biztonság kedvéért visszahelyezte a rácsot, majd követte őket.

Ott álltak egymás mellett. Helyesebben Knut feküdt, arcát a föld felé fordítva és beszívta az oly sokáig nélkülözött szagokat. Gyenge mellkasából heves zokogás tört fel. Kaleb melléje térdelt. – Gyere, minél hamarabb el kell tűnnünk Kongsberg közeléből. – De hová megyünk? – kérdezte Knut. – Nekem nincs otthonom. – Hozzánk megyünk – hallotta Mattias hangját. – El kell jönnötök velem! – Azt hiszem, igazad van – tette hozzá Kaleb –, az én otthonom sem olyan, ahová visszavágynék! Nálunk az volt a törvény, hogy megszabaduljanak a fiókáktól, ha már egy kicsit is bontogatják a szárnyukat. Azt hiszem, a legfontosabb most az, hogy Mattias hazakerüljön. Miatta biztosan nagy az aggodalom. – Ez így van – helyeselt Mattias. – Emellett Knut nálunk megfelelő ellátásban részesülhet. Nagyon szeretlek mind a kettőtöket! A legjobb barátaim vagytok, és azok is maradtok! Kaleb a kisfiú vállára tette a kezét, és olyan erősen megölelte, hogy Mattias felszisszent. – Figyelj csak ide! Figyelj alaposan! Knut és én teljesen hétköznapi fiúk vagyunk. Semmi különös nincs rajtunk. Rólad vettünk példát, érted? Még a beszédünk is tisztább lett a te közeledben. Különös képességed van arra, hogy előcsalogasd a jót az emberekből. – Tényleg? – kérdezte Mattias zavartan. – Igen, így van – bizonygatta Knut. – Még Sören is megváltozott azután, hogy te odakerültél. Előtte egyfolytában azzal gúnyolt, hogy én nem vagyok olyan erős, mint a többi fiú. Mindenki, aki csak a bányában dolgozott, így vélekedett rólad. – Kivéve Haubert. – Nem. Hauber nem… Ő csak addig volt bátor, amíg az ostor a kezében volt. Néha észrevettem rajta, hogy elbizonytalanodik.

– Én is – folytatta Kaleb. – És ez is a te érdemed volt, Mattias. Köszönettel elfogadjuk a meghívásodat, és maradunk néhány napig, amíg pihenünk. – Nem, nem! Addig maradtok, amíg jól esik! Kaleb nevetett. – Majd meglátjuk. Nem lehetünk senki terhére. Most viszont sietnünk kell. – Igazad van – vélte Mattias. – Fel, Graastensholmra! Olyan boldog vagyok, hogy velem jöttök! Megmutathatom nektek a gyümölcsöst… a szobákat. És milyen jókat ehetünk majd! – Kérlek, ne beszélj most ételről! – szólalt meg Knut. – Már évek óta ételekről álmodom! A fák segítségével körülbelül megállapították, merre kell menniük. Addigra a Nap is megjelent az ég alján, figyelmeztetve őket az új nap kezdetére. Knutot maguk között támogatva, útnak indultak. – Nappal van – szólalt meg Kaleb. – Olyan furcsa kimondani. Abban az örök éjszakában semmi jelentősége nem volt ennek a szónak. – Egek! Hogy nézünk mi ki! – nevetett Mattias, amikor a hajnali derengésben végigpillantott magukon. Még soha nem volt ennyire boldog. – Jobb, ha elkerüljük az embereket – nevetett Kaleb is. – Ha már kicsit messzebb értünk, majd alaposan megmosakszunk egy patakban. – Ebben az évszakban? – Hát, afféle macskamosdásra gondoltam. Ismét nevettek. Furcsa volt számukra a friss, hajnali szél hidege. Mégsem zavarta őket, hiszen a hegy gyomrában sokkal kellemetlenebb hideghez voltak szokva. Keleten egyre világosabb lett az ég. Hamarosan megpillantották az alattuk elterülő Kongsberget, majd a Numedal folyót, amelyen át kellett kelniük.

A városban van egy híd, de jobb, ha azzal nem kísérletezünk – vélte Kaleb. – Van ott még egy – mutatott előre Mattias. – A hidakon többnyire emberek is járnak – folytatta Kaleb –, mégis át kell jutnunk valahogy. És napfelkelte előtt. Gyerünk, odamegyünk! És cipelték Knutot, keresztül a kőtörmelékkel borított hegyoldalakon, sziklákon és sötét fenyveseken át. Néha megpihentek, majd újra felkerekedtek, megpihentek, végül már azt sem tudták, merre járnak. Egyszer csak víz morajlását hallották. Kaleb előrement, hogy kifürkéssze, hol lehet a híd. Mattias és Knut pedig várták, kéz a kézben, meghatottan az őket körülvevő természet nagyságától. Kaleb gyorsan visszatért. – Nem is olyan rossz a helyzet. Kicsit északabbra jöttünk a kelleténél. Kereszteztek egy utat anélkül, hogy bárki észrevette volna őket, majd a meredek folyópart mentén jutottak el a kőhídig. Kaleb még egyszer előmerészkedett, hogy körülnézzen. A másik kettő addig leült a parton és a hajnali derengésben hallgatta a folyó zúgását, morajlását. Kaleb pillanatok alatt megint náluk termett. – A másik irányból egy paraszt tart errefelé a szekerén. Biztosan a kongsbergi piacra tart. Mindjárt átér a folyón. Addig feküdjetek csendben! Összekuporodtak a bozótosban. Mattias érezte a föld nyers illatát. Ilyenkor tavasszal még kevés új illattal telik meg a levegő, de Mattias mindegyiket egyenként érezte. Minden új és friss volt számukra. Kis idő múlva már hallották is a hídon áthaladó kocsikerekek zörgését, nyikorgását, a lovak patáinak dobogását. Jó ideig vártak, mire a hídra merészkedtek. Futólépésben, Knuttal maguk között jutottak át a hídon. – Megáradt a folyó – mondta Kaleb, amikor már a felénél

jártak. – Tavasz van Norvégiában! Boldogan felnevettek. Miután átkerültek a folyó keleti oldalára, a hegyoldalon felfelé folytatták útjukat. Kaleb tartotta az iramot, minél gyorsabban maga mögött akarta tudni Kongsberget, ahol szinte mindenki valamilyen módon kapcsolatban állt a bányával. Abban biztosak voltak, hogy szánalomra és menedékre leltek volna a városban, csak azt nem tudták, ki az, akiben megbízhatnak. Jobb volt hát minél messzebbre kerülni. Knut megállt. – Valami… valami meleget érzek az arcomon! És olyan világos lett hirtelen! Olyan világos lett… csak nem a…? – Igen. Feljött a Nap. Bevilágítja az egész égboltot. Bizony a Nap az, Knut – felelte neki Kaleb. Hangján érződött, hogy egy pillanatra ő is elérzékenyült. A fény eleinte Mattias és az ő szemét is bántotta. – Azt mondod a Nap? Tényleg a Nap lehet ez? Igazat beszélsz? Knut térdreesett, a másik kettő pedig követte példáját. Így, arcukat a Nap felé fordítva térdeltek még egy ideig. Mattias és Knut imára kulcsolta kezét. Képtelenek voltak visszafojtani könnyeiket, most már nem szégyellték, hogy sírnak.

5. fejezet AMIKOR MÁR MESSZE BENT jártak az erdőben, ahol az északi tisztásokat még hó borította, Kaleb megszólalt. – Sokáig voltunk ott lent. – Igen – kapta fel a fejét Knut. – Mattias majdnem két évet, te, Kaleb négy évet, én pedig öt szörnyű évet. Senki sem bírta ilyen hosszú ideig, mint mi. Sok fiú csak jött és meghalt. Eddig senkinek nem sikerült megszökni. Rajtunk kívül senki-

nek. Felnevettek, de nevetésüket megkeserítette a halottakra való emlékezés. – Jó lenne tudni, merre járunk – tűnődött Mattias. Megálltak és megpróbáltak tájékozódni. Sejtelmük sem volt arról, hogy már régóta észak felé tartanak, és ha továbbra is követik ezt az irányt, hamarosan Sigdalban fognak kikötni. Nem tudták, hogy Kongsberg Christianiához képest milyen irányban terül el. Sigdal és a többi hegyvidéki település pedig túl messze volt még, nem lehetett támpont a tájékozódásban. Kaleb viszont felfigyelt valamire. – Nézzétek csak! Az nem valami háztető ott fenn a dombon? – De az. – Talán egy menedékház. Menjünk oda. Knut, kibírod még odáig? – Most már bármit elviselek. Sem Mattias, sem pedig Kaleb nem volt ennyire biztos ebben. Egyre gyakrabban kellett megállniuk, mert Knut köhögni kezdett. Mattias számtalanszor kicserélte lábán a kötést, mégis újra, és újra átvérzett. Knut mégsem adta fel. Mattias meglepően jól viselte a bányában a megpróbáltatásokat. Ugyan megbetegedett néhányszor, és egyszer komoly tüdőgyulladása is volt, de az ereiben a Jéghegyek Népének vére csörgedezett, amely őt sem hagyta cserben. Apjától, Taraldtól örökölte, az meg anyjától, Livtől. Liv pedig a jó Tengel leánya volt. Semmivel sem volt mérhető az az örökség, amit a jó Tengel utódaira hagyományozott: kitartás, bátorság és emberszeretet. Emellett Mattias egyéb felmenői is egészséges családból származtak, mint anyja, Yrja, nagyapja, Dag Meiden, és dédanyja, Charlotte Meiden. Nem is beszélve apai dédanyjáról, Siljéről! Ha jól meggondoljuk, semmi csodálkoznivaló nincs azon,

hogy Mattias ilyen remek legénykévé serdült. Kaleb szervezete hihetetlenül szívós volt. Minden különösebb nehézség nélkül kibírta a bányában töltött éveket. Pedig őt sem kerülték el a lezuhanó kövek. Keze tele volt forradással, körmei szinte teljesen eltűntek, de nem törődött vele. Mind a hárman sejtették, hogy csak egyetlen oka lehetett annak, hogy ilyen sokáig kibírták ott lent, az összetartás. Törődtek egymással, segítettek a másiknak, ha kellett, és megvigasztalták, ha megsérült vagy életkedvét vesztette el. Olyan körülmények között, ennél nem is lehetett volna fontosabb. Még mindig hihetetlen volt számukra, hogy megmenekültek. Délután érték el a házat. – Gondolod, hogy bemehetünk? – kérdezte kissé bizonytalanul Mattias, amikor Kaleb feltörte a lakatot. – A szükség nem ismer törvényt – felelte a másik. – Fedél alatt kell töltenünk az éjszakát. Ebben az évszakban egyébként sem jön ide senki. A hóban sem láttunk nyomokat, a csűr üres, tehát elhordták már a téli takarmányt. Ahhoz, hogy tüzelőt szállítsanak el innen, már nincs elég hó. A házban találtak tüzelőt, a mennyezetről négy nagy húsos szalonna, és két füstölt ürücomb lógott. Találtak lisztet és más, főzéshez szükséges dolgot. Nem hinném, hogy bárkinek kifogása lenne ellene, hogy veszünk egy kicsit az ételből – mondta Kaleb. – Elfogadott, hogy a bajbajutott emberek megpihennek az ilyen kunyhókban. – Ezenkívül, ha megérkeztünk hozzánk, ki is fizethetjük, amit elvettünk – fűzte hozzá Mattias, aki szerette tisztázni a dolgokat. – Igazad van – értett vele egyet Kaleb is. Vizet melegítettek, és végre megmosakodhattak egy dézsában. Némi szappan és nyírfaág segítségével tisztára mosták egymást. Majd beburkolóztak az ágyakon talált állatbőrökbe. Miután kimosták rongyos ruháikat és kiterítették a tűz elé száradni, az állatbőrökbe takarózva leültek egymás mellé, és ala-

posan belakmároztak. Jókedvűek voltak. – Most legalább tudom, milyen valójában az ábrázatod – fordult Mattiashoz Kaleb. – Azt sem tudtam, hogy vörös a hajad! Knut is elnevette magát. – Mindig azt hittem, hogy Mattias egy rossz útra tévedt angyalka. De most már kételkedem. Ki hallott már vörös hajú angyalokról? Nem, nem. Biztos, hogy nem léteznek. – Hát látsz engem? – incselkedett vele Mattias. – Nem – felelte Knut. – Csak azt látom, hogy itt ülsz. Látom, ha megmozdulsz, többet nem. – Meglátod, hogy javulni fog még a látásod – vigasztalta Mattias. – Egyél sok szalonnát. Tarjei szerint jót tesz a szemnek. Tarjei még sok ilyesmit tud. Meg fog gyógyítani, ha hazaérünk, majd meglátod. – A köhögésemet is? – Hát persze! Kaleb lesütötte a szemét. Nem akarta, hogy Mattias észrevegye a benne felcsillanó együttérzést és meghatottságot. – Te sem panaszkodhatsz, Kaleb! – nevetett Mattias. – Amíg lent voltunk, még csak nem is sejthettük, hogy szőke vagy. És valóságos felnőtt! – Tizenhét éves vagyok, az nem valami sok – szabadkozott Kaleb. Mattias csodálattal nézte a Kaleb karján megfeszülő izmokat. Arca markáns vonásai ellenére megnyerő volt. Szeme hihetetlenül kék. Állán látszott, hogy hamarosan keskeny szakáll fedi majd. Knut, Kalebbal ellentétben, nyomorúságos látványt nyújtott. Fakó, szőke haja néhol csomókban kihullott, arca ragyás volt. Szeme tompán fénylett, mellkasa besüllyedt sovány testén. Térde megdagadt a köszvénytől, tenyere és lába telis-tele volt sebekkel, néhol még a csontja is látszott. Mattias most már beismerte, hogy Tarjeinek nem lesz vele egyszerű dolga.

– Úristen, milyen a bőrünk! – sóhajtott fel. – Szürke, és ezek a fekete sebek! Soha nem leszünk már tiszták! – Majd lesikáljuk magunkat még néhányszor szappannal – nyugtatta Kaleb. – Köszönöm – jegyezte meg epésen Knut. – Még a végén elkopik a bőrünk! Amilyen erővel te dörzsöltél! – A szépségért szenvedni kell! – nevette el magát Kaleb. – Biztos vagyok benne, hogy egyetlen tetű vagy bolha sem élte túl a mosdatásomat. Aznap jóllakottan és boldogan tértek nyugovóra. Mattiasnak sokáig nem jött álom a szemére. Azon tűnődött, vajon milyen lesz ismét otthon lenni… Knutnek nehéz éjszakája volt. Gyenge testét megviselték a nehézségek. Kaleb és Mattias felváltva virrasztottak mellette. Hajnalban végre elaludt. Így a másik kettőnek legalább volt ideje, hogy a pajtában talált öreg szánból kényelmes széket készítsenek számára. Knut boldog volt és egész délelőtt kint ült a szabadban. Félig vak szemeit a fény felé fordította és élvezte a napsütést. Knut miatt kicsit tovább időztek a kunyhóban, mint eredetileg tervezték. Felelőtlenség lett volna újabb nehézségeknek kitenni. A tavaszi nap lassan barna színt varázsolt arcukra. Idővel Knut állapota is javult. Mattiast elkeserítette a várakozás, de senkinek egy szóval sem említette. Inkább leült Knut széke mellé és együtt álmodoztak arról, hogy mi mindent csinálnak majd, ha Knut felépül. Mert nélküle nem indulhatnak el, Mattias még csak gondolni sem mert volna hasonlóra! Egyébként is Knut állapota szemmel láthatóan javult, már nem köhögött olyan nagyon éjszakánként és a keze is gyógyult! Szegény fiú ujjaival tapogatta a behegedt sebeket. Kaleb csak némán, arcán együttérző mosollyal hallgatta kettejük párbeszédeit. Látta Knut lázasan kipirult arcát. – Olyan boldog vagyok! Olyan boldog! Sohasem mertem elhinni, hogy beteljesülhet még az álmom. Érzed, hogy süt a Nap, Mattias? Érzed, hogy melegítenek a sugarak?

És Mattias együtt örült vele. Így teltek kunyhóbeli napjaik. Közben húsvét is elmúlt, és ők mit sem tudtak róla. Nem törődtek az idő múlásával. – Lassan tovább kell állnunk – szólalt meg egy nap Kaleb. – Egy-két nap, Knut, és már bírni fogod. – Persze – biztosította a beteg. Másnap Kaleb Knuthoz fordult. – Feltámadt a szél. Mennünk kell, Knut. – Hallod, hogy jajgat a szél, Kaleb? Hallod, hogy jajgat, ahogy keresztülfúj a fák koronáján? – Mindig ilyen a hangja – nyugtatta Kaleb. Még sütött a Nap, úgyhogy hagyták tovább, hogy Knut kint sütkérezzen, bár alaposan beburkolták állatbőrökkel. Érezni akarta az enyhe tavaszi szellőt. Aznap, az áradó napfényben halt meg Knut. Amikor kimentek, hogy bevigyék a házba, vak szemét a Nap felé fordítva, arcán csendes, nyugodt mosollyal feküdt. Egy erdei tisztáson temették el, sírja fölé keresztet állítottak. – Ez nem igazságos – szipogott Mattias. – Amikor már ilyen közel járt ahhoz, hogy felépüljön! Kaleb a vállára tette a kezét. – Knut soha nem gyógyult volna meg teljesen – mondta szomorúan. – Már a bányában haldoklott. Én végig tudtam. – És mégis magaddal hoztad? – Hagytam volna inkább ott, egyedül? – Nem. Éppen emiatt kellett kijutnia onnan. – Én is így láttam. Miatta kellett sietnünk. És miattad is, mert neked semmi keresnivalód nem volt a bányában. No és magam miatt, mert felnőttem, és már nem használhattak arra, mint korábban. Fel kellett jutnom, mert hamarosan csak a terhükre lettem volna. Az életem volt veszélyben. Ezenkívül élményekre vágytam, ebben a felső világban. – Igen – felelte Mattias ünnepélyesen. – Igazán nagyszerű ember vagy, Kaleb.

– És ezt épp te mondod, kiskomám – jegyezte meg tréfásan Kaleb és elengedte a fiúcska vállát. MÁR MÁSNAP nekivágtak az útnak. Mattias még írt gyorsan egy levelet a kunyhó gazdájának. Kaleb sem írni, sem olvasni nem tudott, bár Mattias ezirányú tudása is meglehetősen kifogásolható volt még. Hisz nyolcéves volt csak, amikor abbamaradt az egyszerű oktatás, amelyben addig részesült. A levél így hangzott: „Kedves gazda! Botsásd meg, hogy megetük az egész sonkát Kaleb kenyeret sütöt a lisztböl, muszáj volt mer Knut haldoklot és meg is halt kint a napon. Eltemetük a tisztáson az erdőben tegyél virágot a sírjára, egy pap megáldhatná a hejet mindent kifizetünk amit megetünk. Apám a grastensholmi uradalom gazdája grastensholm járásban. Akershus. Köszönünk mindent és bocsánat. Mattias Meiden” – Jó lesz? – kérdezte Kalebet, miután felolvasta neki a levelet. – Kiváló – lelkesedett Kaleb. – Nem tudom, merre van Graastensholm, de Akershus Oslo mellett van, ugye? – Most Christianiának hívják. – Persze, Christiania – sóhajtott Kaleb. – Akkor csak ugyanabban az irányba kell mennünk, ahogy jöttünk. Később megkérdezhetünk valakit. Biztos laknak erre emberek. – Nem gondolod, hogy Hauber és Nermarken üldöz minket? – Ilyen messze a bányától már nem. De szerintem még mindig félnek. Mattias rábólintott. Most az egyszer nem sajnálkozott. Hauber és Nermarken félelme nem hatotta meg. Soha nem bocsátja meg nekik, amit Knuttel tettek.

KIETLEN VIDÉKEN vezetett az útjuk. Sehol egy ház, sehol egy ember. Mattias már-már kezdte elveszíteni a reményt. Mintha valami gonosz erő akarná megakadályozni, hogy hazakerüljön. Attól fogva, hogy felébredt abban a rozoga csónakban, magára hagyva, körülötte a végtelen tenger és a kétségbeesés, attól a naptól fogva valami mindig az útját állja. Évek óta még soha nem volt ennyire közel otthonához, most pedig egyfolytában eltévednek. Lehet, hogy ellenkező irányban haladnak? Vagy vissza a bánya felé, és a következő domb mögött Hauber gonosz tekintetével találják szemben magukat? Fejében egymást követték a kellemetlen gondolatok. Megborzongott. Az éjszakákat az erdőben töltötték, az avar közt összekuporodva. Reggelre kelve minden porcikájukat átjárta a hideg. A Nap is egyre gyakrabban bújt a felhők mögé. Havazott is. A dombokat, a hegyoldalakat vastag, fehér takaró borította. Csend szakadt a vidékre. Minden lépésük visszhangzott a nagy ürességben. Szerencsére a hó még aznap elolvadt. Nem vették észre, hogy napok óta egy hosszú, széles domboldalon mennek előre. Ám régóta tartó vándorlásuk meghozta gyümölcsét. Egy völgybe érkeztek. Hamarosan házak bukkantak fel előttük. Addigra már rég elfogyott a kenyér, amit Kaleb sütött, és a víz, amit a kunyhóból hoztak magukkal. Olyan éhesek voltak, hogy már a cipőjük talpát sem vetették volna meg, ha lett volna. De csak néhány rongy volt cipő gyanánt a lábukra tekerve. Bementek a legközelebb eső házba és a gazdasszonytól egy pohár tejet kértek. Megkérdezték, hogy vajon jó irányba mennek-e Graastensholm felé. A gazdasszonynak, akin látszott, hogy egyébként nem látja szívesen a koldusokat, most elég volt annyi, hogy a szemükbe nézett, Mattiaséba kétszer is, és teljesítette kérésüket. Csodálkozva hallgatta a kisebbik fiú előkelő beszédét, amely addigra egy árnyalattal közelebb került a köznépéhez.

Szó nélkül az asztalra tette a tejet, kását főzött, majd megterített nekik. Amikor látta, hogy a fiúk már jóllaktak, megkérdezte Mattiast, hogy egy olyan finom fiúcska, mint ő, mit keres az országutakon. Kaleb felelt helyette. – Szerencsétlenség következtében került távol szeretteitől. Azon fáradozunk, hogy megtaláljuk az otthonát. Talán ismeri a nevet, anyám? Nem. Az asszony sohasem hallott Graastensholmról. – De ha a Christiania felőli oldalon van, akkor… – Igen, arra van – vágott közbe Mattias és felragyogott az arca. – Akkor menjetek a völgyben lefelé. Túlságosan északnyugatra kerültetek. Ez már Hallingdal, a falut meg Flånak hívják. Azt mondtátok, hogy a nyugati dombok felől jöttetek? Akkor adjatok hálát Istennek, hogy nem találkoztatok medvével! Úgy látszik, még a téli álmukat alusszák. Kaleb felnevetett. – Engem egy védőangyal kísér. Megköszönték az asszony kedvességét, és vidáman, újult erővel, kezükben kicsi, élelemmel teli batyuval vágtak neki az útnak. Dél felé haladva egyre több tanyára akadtak, bár nagy távolságra feküdtek egymástól. Sokáig egy széles folyó partján haladtak, ám útjuk hamarosan visszavezetett az erdőbe. Eltévedtek. Maguk sem értették, hogyan. Még ha nem is volt olyan kellemes a folyó mentén haladni, mégis könnyebb volt tájékozódniuk. A folyót teljesen szem elől vesztették. Mattias fáradtan, szívében félelemmel roskadt le. – Hol éjszakázunk ezután? – kérdezte erőtlenül. – Megyünk még egy kicsit, és ha tanyára akadunk, bekéredzkedünk éjszakára. Mattias bólintott, és engedelmesen talpraállt. Már rég nem látták emberi település nyomát. Egyre kilátástalanabbnak tűnt,

hogy fedél alatt töltsék az éjszakát. – Megkeressük a folyót – mondta Kaleb biztatóan. – Talán úgy könnyebb lesz. Elgémberedett tagokkal gyalogoltak tovább. Kaleb egy szót sem szólt, amikor Mattias megfogta a kezét. Aznap melléjük állt a szerencse. Már esteledett, amikor meghallották a folyó zúgását, és rögtön utána fényt pillantottak meg. Egy tanya ablakai világítottak. Addigra annyira elfáradtak, hogy meg sem kérdezték, maradhatnak-e. Betámolyogtak a pajtába és leheveredtek a szénára. – Kaleb? – hallatszott Mattias hangja. – Mi lesz, ha nem találjuk meg Graastensholmot? Soha nem kerülünk haza. – Dehogynem. Légy nyugodt. Kaleb még soha nem látta ilyen elkeseredettnek barátját. Megdöbbent. Nem értette, hogy lehet, amikor Mattias maga a fény! Akkor döbbent rá, hogy saját életereje mennyire függ Mattias nyugodt, kiegyensúlyozott lelkétől. Ha a kisfiú elveszíti a bátorságát… mi lesz akkor velük? – Minden jóra fordul, Mattias – hallotta saját, cseppet sem meggyőző hangját. Úgy tűnt, a kisfiút megnyugtatja az üres vigasztalás. Kaleb nem törődött saját jövőjével. A legfontosabb az volt, hogy megmenekültek a bányából. Most arról kell gondoskodnia, hogy Mattias hazakerüljön. Azután ráér magával foglalkozni. Fiatal volt és erős. Előtte állt az egész élet. Néha úgy érezte, hogy hasznára vált a bányában töltött négy, szörnyű év. Nem olyan nagy az erdő, amelyen holnap át kell vágniuk. Híd is van a folyón, és akkor már lent is vannak a derűs Ringerikében. Mattias lába felhólyagosodott az emberpróbáló vándorlás alatt. Nem panaszkodott, de Kaleb észrevette, hogy minden lépés fájdalmat okoz neki. Életkedve is elhagyta. Úgy látszik, a

hólyagoktól nemcsak a talpa fájt… Egy nap nagyobb településre vetődtek. Kaleb megkérdezte, merre van Graastensholm. A paraszt egyre vakarta a fejét. Hát azt ő nem tudja, legjobb, ha megkérdezik a bírótól, aki ma épp itt van. Ő Akershusből való. Mattias felkapta a fejét. – Akkor ismernie kell nagyapát! Merre találjuk? A paraszt a legnagyobb udvar felé bökött, amely láthatólag a paplakhoz tartozott. Éppen valami vitás ügyben ítélkeztek. A szemben álló felek szinte hajba kaptak, a bámészkodók nagy örömére. Bementek. Úgy tetszett, épp szünetet tartanak, mert az előtér tele volt vitatkozó parasztokkal. Senki nem figyelt fel a két toprongyos alakra, akik csendben besurrantak. A PAPLAK NAGYTERMÉBEN, amelyet ideiglenesen az igazságszolgáltatás céljának megfelelően rendeztek be, ült a járásbíró. Szemmel láthatóan valami nagyon komoly dolgot tárgyalt meg embereivel. Néhány férfi állt a közelükben, csendben egymással beszélgetve. A terem legtávolabbi sarkában, az őr heves tiltakozása mellett kinyílt az ajtó. A járásbíró utána már egy vékony, izgalomtól reszkető gyermekhangot hallott, amely azt kiáltotta: – Nagyapa! De hát ez nagyapa! Kaleb! Gyere! Dag Meiden báró kelletlenül a hang irányába tekintett. Kinek van mersze megzavarni a… Akkor jött rá, hogy a hang hozzá szólt. Nagyapa. Neki csak egy unokája van – Kolgrim. Ez pedig nem az ő hangja… Két ágrólszakadt fiú szaladt keresztül a termen. Az őr hiába is próbálta volna visszatartani őket. Minden szem a behatolókra tapadt. A nagyobbik fiú, akit inkább fiatalembernek lehetett volna nevezni, tétován követte a kisebbet, aki sugárzó arc-

cal sietett előre. – Nagyapa! Meiden báró szívébe nyilallt valami. Ez nem lehet… Nem, nem szabad reménykednie sem. Nem csalódhat ismét. De a vörös színű haj – nem annyira hullámos ugyan – de az arcvonásai, a szemei, csak Mattiasé lehet… Istenem! Mégis ő az! – Mattias! – hallatszott a báró tompa hangja. Egy percig forgott vele az egész terem, majd elsötétült előtte minden. Szerencsére gyorsan elmúlt. A következő pillanatban már szorosan ölelte a fiút. És sírt. Nevetett, ölelgette a fiút és sírt. A gyerek pedig csacsogott mindenféle érthetetlen dolgokat valami bányáról, Knutről és Kalebról, végül egy kéményről. Közben Dag összeszedte magát. Alaposan kifújta az orrát, fátyolos hangon elmagyarázta, hogy a fiúcska az unokája, aki két évvel ezelőtt eltűnt, s akiről mindenki azt gondolta, hogy már nincs az élők sorában. Azután kezet rázott az elfogódott Kalebbel, akit Mattias az egekig magasztalt, majd kikísérte őket a konyhába, ahol ételt, italt kaptak. Visszasietett a terembe, és tőle szokatlan gyorsasággal fejezte be a peres ügyeket. (Meg kell jegyeznünk, hogy igazságos ítéleteket hozott, mert Dag Meiden értette a dolgát.) Azután visszament a konyhába, letelepedett a két rongyos gyerek mellé és ismét meghallgatta a többé-kevésbé összefüggő történetet. Olyan boldog volt, hogy viszontláthatja unokáját, aki lesoványodott ugyan, de inasnak és erősnek tűnt. Körmei szörnyen festettek, de a szeme semmit sem veszített régi fényéből. A másik legény is tetszett neki, azonnal megértette, hogy erős támasza lehetett Mattiasnak az évek során. – Nézd, hogy megizmosodtam, nagyapa! A kisfiú felhúzta rongyos ruhája ujját, hogy felsőkarján megmutassa azt a kemény kis golyót, amire olyan mérhetetlenül büszke volt. Nagyapja pedig le nem vette róla a szemét. Mattias arca váratlanul elkomorult.

– Ó, nagyapa! Mi történt Kolgrimmel? – Hogy Kolgrim? Köszönöm, jól van. Mattias szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Istennek legyen hála! Hát otthon van? Olyan nyugtalan voltam miatta. Attól féltem, megfulladt és nem látta táncolni a halakat. Igazán sajnáltam. – Miket mondasz? Megfulladt? Dag végre megtudta az igazat. Miközben Mattias elmesélte, mi is történt azon a napon, arca egyre jobban elkomorult. Hát igaz mégis, amitől Yrja, Liv, Cecilie, sőt Meta is tartott! Van abban valami, hogy a nők több mindent megéreznek, mint a férfiak. Kolgrim… Elkeseredett. Hisz idősebb unokáját, az átokkal sújtott Kolgrimet is szerette. Dag eredetileg úgy tervezte, hogy a paplakban tölti az éjszakát, most viszont képtelen lett volna várni. Micsoda örömhírrel térhet haza! Ezenkívül a dolgát is elvégezte, úgyhogy semmi oka maradni. Betessékelte a két gyereket a kocsiba és már indultak is Graastensholm felé. A kocsis, aki szintén felismerte Mattiast, titokban nagy könnycseppet törölt le arcáról. Olyan megható történet. Lesz mit mesélni otthon az asszonyoknak. No, és a többieknek is! Ő volt az első, aki megtudta! Mielőtt beszálltak volna az elegáns kocsiba, Mattias a nagyapjához fordult. – Megmosakodtunk alaposan és a ruháinkat is kimostuk, úgyhogy nem hiszem, hogy bármit is bevinnénk a kocsiba. – Látom, hogy tiszták vagytok. Ne törődj most ezzel! – Mondja csak – kérdezte Kaleb, amikor már bent ültek –, nem lehetne tenni valamit ezzel a Hauberral? És Nermarkennel? Csak azért, hogy mindez ne ismétlődjék meg. – Légy nyugodt, nem hagyom ennyiben! De az első dolog, amivel foglalkoznunk kell egyáltalán, hogy gyerekek dolgoznak a bányákban. Higgyetek nekem, sejtelmem sem volt az egészről!

Kaleb bólintott. – Gyakran eszembe jutott odalent, ha egyszer sikerül kijutnom, tenni szeretnék valamit azért, hogy javuljanak a gyerekek munkakörülményei. Csak az a baj, hogy iskolázatlan vagyok, így pedig… – Ezen igazán változtathatunk – jegyezte meg Dag. – A ti esetetek rendkívüli, de azt hiszem, másutt is kihasználják a gyerekeket. Majd meglátják, kivel kerültek szembe! Nem bocsátom meg nekik, hogy ártottak az unokámnak! – Tennünk kell valamit Olavesért! Nagyapa! Megmentette az életemet. – Értem, értem – vágta rá Dag. – Csakhogy éppen önző módon a bányába juttatott. Jobb lesz, ha Olaves járja a maga útját. Még mindig olyan nagy a szíved, Mattias! GRAASTENSHOLMON Kolgrim még mindig Tarjeit figyelte. Miután valami fontos dologra akadt a padláson, egészen megváltozott. Szemében a türelmetlenség tüze égett. Egyszer Tarjeinek is szüksége lesz valamire a titkos kincsből. Tarjei azonban váratott magára. Sőt úgy döntött, elutazik. Kolgrim kétségbeesett. Vad gondolatok cikáztak zavaros fejében. Tizennégy nappal Dag ringerikei utazása előtt, valami egészen egyszerű dolog jutott eszébe. Már szinte megfeledkezett arról, hogy ő is a Jéghegyek Népének kiválasztottjai közé tartozik. És bár eladdig semmiféle különleges képességet nem mutatott fel, gonoszságától eltekintve, tudta, hogy titkos erők vannak a birtokában. Családja megszállottjai látnokok voltak. Tudtak varázsolni, másokat megbabonázni, egyáltalán, hatalmuk volt az emberek felett, képesek voltak gondolataikat másokra átvinni… Kolgrim feldühödött. Miért nem született számára is egyértelmű tudással? Miután megnyugodott, jobban átgondolta az egészet. Hi-

szen még ki sem próbálta, mire képes! Nem bizony. Várta, hogy majd magától megnyilatkozik. Az lenne csak a furcsa, ha éppen ő ne tudna valamit! Meg fogom találni a kincset, hajtogatta magában. És hogy? Senkitől sem kérhetett tanácsot. A család kiválasztottjai eddig mindig egymástól tanultak. De sem őt, sem pedig unokabátyját, Trondot nem tanította senki. Tengel önkezével vetett véget életének, nehogy tudása Kolgrim birtokába kerüljön. Ha lennének varázsszereim, akkor megtalálnám a… Mit is? Varázsszerek? Nem. Ez ördögi kör. Ha erősen gondolok rá, talán eszembe jut, ami kell! Úgy döntött, megpróbálja. Még aznap este, szobája rejtekében megpróbálkozott élete első varázslatával. Izgatott volt. Soha nem volt lelkiismeretfurdalása, ha pillantása Mattias fal mellett álló ágyára tévedt. Lényegtelennek tartotta. Miután bereteszelte ajtaját, elfújta a gyertyát, keresztbefeküdt az ágyon és suttogni kezdett. – Gyere, gyere! Kincs, gyere elő! Szeme az ajtó repedésére tapadt, mintha azt várta volna, hogy egy szellem kúszik be rajta a holdfényben. A kincs… Hangja már hipnotikusan csengett. Egy teljes órán át ismételgette ugyanazokat a szavakat, akár egy ősidőkből visszatért, töpörödött, vad tekintetű kis varázsló. Hallott ugyan valami csörgést, de hiába feszült meg a figyelemtől, semmi nem történt. Most már a szellemvilágban is csalódva, komoran aludt el aznap éjjel. Nyugtalanul aludt. Mintha szólítaná valaki. Először azt hitte, saját hangjának gúnyos visszhangját hallja. Ám akkor feltűnt előtte egy arc. – Gyere! Vidáman, mosolyogva tekintett rá ez az arc, készen min-

den csínytevésre. – Gyere! – hallotta ismét. Nagyanyja volt az, Sol, akit eddig csak egy festményről ismert, amely a Hársfaligeti ház falán lógott. A festménynek mozgott a szeme és a szája! – Gyere! Az arc hirtelen eltűnt. Kolgrim nem felejtette el álmát. Minél többet gondolt rá napközben, annál jobban elgondolkodtatta. Délután a hársfaligeti ház apraja-nagyja látogatóba ment Graastensholmra. Are, Tarjei, Brand, Matilda és a kicsi Andreas, mind ott ültek a nagyteremben. Kolgrim óvatosan kilopakodott. A hársfaligeti házban már félhomály volt. A nap utolsó sugarai bevilágítottak az ólomüvegablakon. Az egész szoba misztikus fényben fürdött. Kolgrim alaposan szemügyre vette a négy képet. Sol kifejezéstelenül, mégis titokzatosan nézett a szemébe. Ő volt az, aki álmában szólongatta. Megvizsgálta a képek keretét, de semmi különbséget nem vett észre rajtuk. Megtapogatta a vásznat. Itt már volt különbség! A három másik képen, ha megnyomta a vásznat, behajlottak a fal felé. Csak Sol arcképén nem. Izgatottan tapogatta végig a keretet. Még mindig nem mert remélni. Vagy mégis! Megvan. A kép megmozdult. A kép keretestől, mindenestől kifordult a falból… egy ajtócska rejtőzött mögötte! Ha zárva van, meghalok az elkeseredéstől, fogadkozott Kolgrim. Legnagyobb csodálkozására az ajtó minden nehézség nélkül kinyílt. Kolgrim még levegőt sem mert venni. A szobában sötét volt, még sötétebb a kép mögötti üregben. Kolgrim meresztgette a szemét. Végre észrevett egy zsákot, amely telis-tele volt mindenféle holmival.

Kezét beledugta a zsákba és kihúzott valamit. Amikor meglátta, mit tart a kezében, akaratlanul is elfintorodott. Egy férfi, valószínűleg egy akasztott ember kiszáradt, meglehetősen intim testrészét tartotta kezében. Gyorsan visszatette. Lényeg az, hogy megtalálta, amit keresett! Mégis vannak titkos, mágikus képességei! Végül is kapcsolatba került nagyanyjával, Sollal. És nagyanyja segített neki. – Tudtam, tudtam – mormogta. – Tudtam, hogy én vagyok mind között a legnagyobb, a kiválasztott! Nálam nagyobb varázslót még nem hordott hátán a föld. Megérkeztem, emberek! Félelmetes vagyok! Nem mert hozzányúlni a zsák tartalmához. Jobb, ha megvárja, amíg Tarjei elutazik. Utána bármelyik nap eljöhet és kiveheti. Tarjei viszont veszélyes lehet a számára. Senki nem tudja, milyen képességekkel rendelkezik valójában! Kolgrim furcsállotta, hogy Tarjei nem tartozik a varázslók közé. De az is lehet, hogy csak más módon… Nem, mégsem lehet az. Tarjeit nem lengte körül az a misztikus erő, amely a Gonosz Tengel mágikus erővel „áldott” leszármazottait körüllengte. Mint őt is például. Várjatok csak, emberek! Még nem tudjátok, mire vagyok képes! Szeretetteljes mozdulattal tette vissza helyére a zsákot. Becsukta az ajtót, majd gondosan ráhelyezte a képet. Bólintott nagyanyja, a szépséges boszorkány felé. – Minden rendben, nagymama – suttogta felé. Végre megszerezte jogos örökségét!

6. fejezet EMLÉKEZETES NAP VIRRADT Graastensholmra. Dag megparancsolta a kocsisnak, hogy fújjon kürtjébe, amikor elhaladnak a templom mellett. – Fújj a kürtbe, hadd tudja meg mindenki, hogy visszatért közénk az, akit oly régóta várunk! És a kocsis nem takarékoskodott erejével. A kürt hangja betöltötte a levegőt. Graastensholm lakói éppen vacsoraasztalnál ültek. Liv felkapta a fejét. – Mi történhetett? Hiszen ez a mi kürtjelünk! – Igazad van – helyeselt Tarald. – Istenem! Csak nem Daggal történt valami? – Nem hiszem. Ezek a kürtjelek valami örvendetes eseményre utalnak – felelte Yrja. – Nézzétek, már jönnek is! De milyen iramban! – Nem értem. Dag talán elvesztette a józan eszét? Csodálkozva szaladtak ki a lépcsőre. Jól látták a kocsit, amint bekanyarodik az udvarba, a kürt pedig csak szól, szól lankadatlanul. A kocsi hirtelen megállt a gazdasági udvaron. – Dag, megőrültél? – szaladt feléje Liv. Meiden báró pedig kiszállt a kocsiból, arca sugárzott. Éveket fiatalodott ez alatt a néhány perc alatt. – Elhoztam néhány barátomat. – Jóságos ég! Mit gondolnak majd rólunk a barátaid? – mormogta Liv a többiek felé fordulva. Egy nagydarab fiatalember kászálódott ki a kocsiból, majd egy kicsi, vöröshajú fiú, aki egyfolytában integetett és nevetett. Ruháik rongyokban lógtak róluk, néhány madzaggal tudták már csak magukon összefogni. Yrja felsikoltott. – Mattias!

Tarald már lent is volt és szótlanul magához ölelte kisebbik fiát. Egy hangot sem tudott kipréselni a torkán. Liv megkapaszkodott a lépcső korlátjában, különben elvesztette volna az eszméletét. A Hársfaligetről is odasereglett mindenki, hogy megtudják, mi a fölfordulás oka. Yrja leroskadt a földre és görcsösen sírni kezdett. Képtelen volt fölállni. Mattias letérdelt mellé. – De anyám, hát nem is örülsz? A kíváncsi szolganépet a kocsis tartotta szóval. Egy ideig hihetetlen összevisszaság uralkodott mindenütt. Are sírt és nevetett egyszerre. – És én meg akartam mosni a fejed, Dag, mert azt hittem, szégyent hoztál a fejünkre a trombitálással! Fújj a kürtbe még egyszer, kocsis! Fújj, hogy egész Norvégia hallja az örömhírt! AZNAP ESTE ÜNNEPET CSAPTAK Graastensholmon. Eljött mindenki a Hársfaligetből, elküldtek az eikeby-i rokonokért. Graastensholm urai pedig mindenkit egyformán kiszolgáltak, lett légyen bár gazda vagy szolga. Mattias megkerülésének hamarosan híre ment, úgyhogy özönlött a nép az egész járásból, hogy részesüljenek a csodában. Először az eikeby-i rokonok ölelték meg Mattiast, Yrja számottevő rokonsága. Apja, Eikeby gazdája, aki után Mattias a nevét kapta, nem győzte törölgetni könnyeit. Hisz a fiúcska éppúgy az ő unokája is. Micsoda kavarodás volt ismét! A szegények együtt ünnepeltek a gazdagokkal, ettek-ittak, amennyi beléjük fért. Egyszer csak megszólalt Mattias. – Merre lehet Kolgrim? Erre mindenki összerezzent. – Még nem üdvözöltük egymást! Akkor döbbentek rá, hogy vacsora óta színét sem látták. Még a kocsi érkezése előtt tűnhetett el. Dag családjával együtt bevonult a dolgozószobába, a vendégeket a szolgák gondjaira bízva. Mattiast azonnal ágyba küldték, Dag pedig megkérte Yrját és Taraldot, hogy menjenek

a kisfiúval. – Komoly dolgot akarok megbeszélni veletek. Mattias elbeszéléséből arra következtetek, hogy Kolgrim volt eltűnésének az oka. Aztán elmesélte nekik, amit a mit sem sejtő Mattiastól hallott. Szóhoz sem jutottak a döbbenettől – Yrjának és Taraldnak egyelőre ne mondjatok semmit – kérte őket Dag. – Volt eddig épp elég részük családi tragédiákban. – De hol lehet Kolgrim? – hallották Liv hangját. – Csak nem tűnt el ő is? Bár ebben kételkedem. – Nyilván megijedt – vélte Brand. – Mattias hazajöttével mindenre fény derült. – Jó lenne tudni, mennyi ideig szándékozik távol maradni – mondta Liv. – Nem szeretem, ha sötétben kint mászkál. – És mit tegyünk, ha visszajön? – szólalt meg aggodalmaskodva Dag. – Én eddig hivatalból ítéltem el a bűnösöket, de ez… Nem hiszem, hogy képes lennék megbirkózni vele! Matilda hangja hallatszott a folyosóról. Már korábban hazament, hogy lefektesse Andreast. – Tarjei! Valaki járt a hársfaligeti ház régi szárnyában. Az útiládádat feltörték, mindenütt gyógyszerek hevernek szanaszéjjel. Az egyik kép pedig nincs a helyén, mögötte üreg tátong… vajon mit rejthetett…? – Üres? – kiáltott izgatottan Tarjei. – Istenem! Ezek szerint megtalálta! – Mégis mit? – A Jéghegyek Népének titkos feljegyzéseit és a varázsszereket! Életveszélyes, hogy az ő kezébe került! – Apa és Sol feljegyzéseit? – jajveszékelte Liv. – Az nem lehet igaz! – Azonnal meg kell találnunk – mondta Tarjei, és már rohant is. – Állj meg, Tarjei! – kérte Dag. – Sötétben ne. Egyébként

sem tudjuk, merre keressük. – Nem értem, hogy bukkanhatott rá? – Azt hiszem, attól a perctől fogva, hogy Tarald két évvel ezelőtt kikotyogta a titkot, mással sem volt elfoglalva, mint a kereséssel – mondta Dag. – Igen, így lehet – helyeselt Tarjei. – Bizonyára azért tette, mert attól tartott, hogy Mattias örökli az egészet. Ezért is próbált megszabadulni kisöccsétől. – Nem szabad elfelejtenünk, hogy Kolgrim is azok közé tartozik, akiket utolért családja rossz szelleme. Úgy értem, hogy képes lehetett arra, hogy számunkra ismeretlen módon jusson a kincshez. Liv bólintott. – Olyan furcsa volt az utóbbi időben. Olyan titokzatos. Amióta… tizennégy nappal ezelőtt… felment a padlásra. Két napon keresztül fent matatott. És amikor lejött, szörnyű, diadalmas kifejezés ült az arcán. – Liv! – szólt feleségére Dag. – Tisztában vagy azzal, hogy a saját unokádról beszélsz? Liv szeme könnybelábadt. – Azt hiszed, nem tudom? Talán azt gondolod, hogy őt nem szeretem úgy, mint a többi unokámat? De ezúttal… Képtelen volt befejezni a mondatot. Tarjei egyre türelmetlenebbnek tűnt. – Várjunk csak! Mit is mondtál a padlásról, nénikém? A graastensholmi padlásról van szó? – Igen. – Mit találhatott meg? – Nem tudom. – Ha ma már úgysem eredhetünk Kolgrim nyomába, legalább azt találjuk meg a padláson, ami ilyen bolonddá tette. Adjátok egy fáklyát! – Olyan sötét van ott fent, Tarjei – próbálta lebeszélni szándékáról Liv. – És nagy a rendetlenség. Nem hiszem, hogy hajnal előtt bármi fontosra akadnál.

– Holnap már túl késő lesz! Hoztak neki néhány fáklyát, Tarjei pedig fölment a kastély koromsötét, számára ismeretlen padlására. Mielőtt belépett volna, alaposan körülnézett. Az eget furcsa formájú, titokzatos felhők borították. A padlás telis-tele volt régi, megunt bútordarabokkal és más berendezési tárgyakkal. A földön ruhák hevertek, némelyik szemlátomást már nagyon régen felkerült ide. Tarjei ráakadt néhány egészen csinos bútorra, finom, megmunkált ládákra és más egyébre. Számára mindez teljesen használhatónak tűnt még. Majd megkéri Livet, hogy adjon neki néhányat, ha már végleg úgy döntött, hogy letelepszik valahol. Gondolatai ismét Corneliára terelődtek, szívét keserű érzés szorította össze. Szegény kicsi Cornelia, akivel lehetetlen lett volna súrlódások és lelki sérülések nélkül együtt élni. De éppoly nehéz volt nélküle. Mindennek ellenére élete legboldogabb esztendejét töltötte együtt vele, mégha olykor fárasztónak is tűnt. És Mikael, a fia, akit alig ismert. Tarjei sejtette, hogy még sokáig nem térhet haza hozzá. Valami furcsa érzés hajtotta, űzte előre. Sietnie kell! Csak nem beteg a gyerek? Nem lehet. Az ő kicsi fia nem lehet beteg. Ha csak rágondolt, melegség öntötte el a szívét. Tarjei hallotta, hogy a Német Birodalom számos vidékén ismét súlyos járványok pusztítottak. A polgári lakosság szenvedte meg az országon keresztül vonuló hadak pusztítását minden tekintetben. A seregek többnyire zsoldosokból álltak, aki pedig zsoldosnak állt, nem a jó szívéről volt híres. Számukra dicsőség volt a pusztítás. Városok és falvak néptelenedtek el, a parasztok elrejtőztek a pincékben vagy a lerombolt házak alatt. Nappal senki nem merészkedett elő. Az emberek éheztek, de senki nem törődött már azzal, hogy művelje a földeket, mert bármikor újabb háború törhetett rájuk. Megvadult kutyák járták csapatokban az utcákat, ha nem a kiéhezett emberek falták fel őket. Az utak mentén farkasok és rablóbandák kóboroltak.

Az erkölcstelenség lett a mérték. Az emberek elvesztették Istenbe vetett hitüket, és hosszú időbe telt, mire visszatérhetett a háború előtti állapot. 1635 ismét a pestis éve lett. Csak a háromszáz évvel korábbi járvány volt még ennél is rosszabb. Tarjei kicsi fia pedig ott él e pusztítás kellős közepén. Juliana azt írta, hogy nincs ok az aggodalomra. Csak az ő leveleibe kapaszkodhat. És közben fia után vágyakozott. Vágyakozott és aggódott, mert most már az ő vállára nehezedett a felelősség. Rádöbbent, hogy nem azért jött a padlásra, hogy elmélkedjen. Úgy érezte, nem lesz nehéz rájönni, hogy merre lehet Kolgrim. Logikusan végiggondolt mindent. Ott a sarokban valaki nemrégiben ugyancsak kényelembe helyezte magát! Az egyik öreg székre vastag takarót terített, még most is látni annak a nyomát, ahol ült. Az asztalon gyertyanyomok árulkodtak arról, hogy valaki nemrég itt járt. Kenyérmorzsák és egy korsó, alján odaszáradt tejmaradék… Itt ült Kolgrim két napon keresztül… Tarjei körülnézett. Nagy rendetlenség vette körül. A sok holmi között mégis fölfigyelt egy vasládára, amelyet feltehetőleg fölfeszítettek. Kolgrim elővigyázatlan volt és számos nyomot hagyott maga után. Nem törődött a következményekkel, mint a legtöbb tizenéves. Tarjei letérdelt, hogy kinyissa a ládát. Belevilágított. Csodálkozva emelt ki valami megkopott tárgyat. Anélkül, hogy észrevette volna, beült Kolgrim kényelmes székébe. Ott ült még sokáig, megfeledkezve a külvilágról. Tarjeinek nem volt szüksége két napra. Gyorsabban vágott az agya, mint Kolgrimnek. Amikor a hajnali derengésben elhomályosodott a fáklya fénye, lassan felemelte a fejét és azt suttogta: – Kolgrim megőrült! Teljesen megőrült! Képtelen véghezvinni! Csak nem hiszi magáról, hogy képes ilyesmire?

A ház nyüzsgött mint a hangyaboly, amikor Tarjei karikás szemmel, fáradtan lekecmergett a padlásról. A szolgák szokásos reggeli teendőiket végezték, emellett volt még takarítanivaló a tegnap esti mulatság után is. Liv végigjáratta szemét a jelentősen megfogyatkozott készleteken és éppen azon tűnődött, hogy még aznap hozzáfognak a sörfőzéshez, amikor Tarjei előbukkant. Eszébe sem jutott, hogy köszönjön Livnek. – Azonnal Kolgrim után kell mennünk! Tudom, hová készül. Liv kérdőn nézett rá. – Tarald észrevette, hogy eltűnt a fiú lova. Yrja és ő éppen azzal vannak elfoglalva, hogy embereket küldjenek a keresésére. – Nincs rá szükség. Beszélek velük. Merre van Mattias? – Még alszik. A gazdasági udvaron egy csoport férfi álldogált. Tarald utasításait hallgatták. – Nincs semmi szükség arra, hogy embereket küldj a szélrózsa minden irányába. Tudom, hol keressük. – Hol? – kérdezte Tarald. Arca meglehetősen sápadtnak tűnt a reggeli fényben. Megviselte a fia újabb csínytevése. – Északon. Ha adsz nekem egy lovat és két jó lovast kísérőnek, magam eredek a nyomába. – Jobb lenne, ha én… Tarjei nemet intett. – Nem Tarald. Jobb, ha te maradsz. – De hát az én fiam… – Éppen ezért kell maradnod! Nekem mindenképpen utána kell mennem, mert olyan erők birtokába került, amelyek a tapasztalatlan kezében csak katasztrófát válthatnak ki! Tarald közelebb lépett hozzá. – Csak arra kérlek, ne feledkezz meg arról, hogy mennyire kedves a szívünknek – suttogta. – Mindazok ellenére, amit Mattiasszal tett.

– Tudom – bólintott unokaöccse. – Megpróbálom hazahozni. Viszont az életével játszunk, ha nem állítjuk meg időben. – Tegyél legjobb belátásod szerint – mondta fáradtan Tarald. Soha senkit nem sújtott így balsors, mint Taraldot, jutott eszébe Tarjeinek. Egyetlen szerencséje, hogy Yrja állt mellette egész idő alatt! Most azonban Yrja is elkeseredettnek tűnt. Még arra sem volt ideje, hogy őszintén örüljön Mattias megkerülésének. Elővezették a hátaslovakat. – Én azelőtt jól lovagoltam – szólalt meg Kaleb. Alig lehetett ráismerni a tiszta ruhában, frissen borotválva. Csinos legény volt. – De hát négy évet a bányában töltöttél – mosolygott felé jóindulatúan Tarjei. – Attól tartok, feltörné a fenekedet a lovaglás. Ezenkívül csak tegnap érkeztél meg. És micsoda fárasztó út áll mögötted! – Akit kerestek, ugye ő bántotta Mattiast – kérdezte Kaleb és a szeme elsötétült. – Igen – felelte Tarjei kicsit keményen. – De nem a bosszú hajt bennünket. Kolgrim gyermek még. – Nem a bosszú hajt engem sem. Csak az jutott eszembe, hogy milyen lelkiismeretlen ez a fiú. Veszélyes másokra is? – Igen – vallotta be Tarjei. Magában pedig azt gondolta, hogy Kolgrim már egyáltalán nem gyerek. Éppen olyan agyafúrt, mint egy felnőtt. Emellett hiányzik belőle az érzékenység, és a mások iránt érzett felelősség tudata. – Messzire mentek? – hallották Tarald óvatos kérdését. – Tröndelagba – felelte Tarjei. – Megbolondultál? – kérdezte meglepetten Yrja. – Én nem. De több jel is arra mutat, hogy Kolgrim viszont igen. Én a saját szememmel láttam, milyen szörnyű, ha a Jéghegyek Népének elátkozott tagjaiból valaki megőrül. Annyi

épp elég volt. – Én Tröndelagba való vagyok – szólalt meg ismét Kaleb. – Teljesítettem a feladatomat, hazahoztam Mattiast. Most már minden kötelezettség nélkül elmehetek. Ha nem is a szülőfalumba, de… talán tovább. Akárhová. Tarjei elgondolkodva nézte a fiút. – Tröndelag melyik részéből származol? Horgból. Tröndelag déli részéből. – Rendben! – egyezett bele Tarjei. – Még jól jöhet, ha van köztünk olyan, aki ismeri a környéket. Rajtad kívül egy, azaz két emberre lesz szükségem. Most beszélek Livvel és Daggal. Liv nem nagyon emlékezett semmire. Hároméves volt csak, amikor eljöttek Tröndelagból. Dag viszont rajzolt nekik egy térképet, amelyet Tarjei az ingujjába csúsztatott. – Tarjei… – kérlelte Liv –, az unokánkat keresed, ne feledd! Az elmúlt néhány évben olyan rendesen viselkedett. Nem adott okot panaszra egészen addig, amíg… Liv elhallgatott. Tarjei megértően pillantott rá. – Óvatosan fogok bánni vele. De azt hiszem, nem lesz egyszerű. – Ha erre gondolok, jobb, ha útra sem kelsz – tűnődött Dag. – Kolgrim már nem gyerek. Olyan, mint egy emberbőrbe bújt… farkas. Igazam van? Tarjeinek öccse, Trond jutott eszébe és egyetértően bólintott. – Igen, valami olyasmi. – Légy óvatos! Szükségünk van rád! Tarjei felnevetett. – Trond támadását is túléltem. Túléltem az éhezést a Harz sűrű erdeiben, egy pestisjárványt, és a fekete-himlőt Németországban. Nem mintha azt akarnám bizonygatni, hogy halhatatlan vagyok, csak azt hiszem, megbirkózom ezzel a feladattal is. Ha másért nem, hát azért, hogy újra láthassam a fiamat. Amikor eljöttem, annyira magamba voltam roskadva, hogy képte-

len voltam közel engedni a szívemhez. Most viszont nem is sejtitek, hányszor jut eszembe nap mint nap a kis Mikael! – Isten legyen veled, Tarjei! – búcsúzott Dag. – Köszönöm! Azt hiszem, előnyben vagyok Kolgrimmel szemben. Ugyanis tudom, mit forgat a fejében. Ismerem a gondolatait és ismerem a megszállottak gonoszságát. Amikor Trond rámtört, teljesen megbénultam, mégis élve kerültem ki a küzdelemből. Most felkészültem mindenre. Csak arra kérlek benneteket, hogy egy szót se ejtsetek célomról apám előtt. Nem szeretném, ha lebeszélne róla. – Majd én gondoskodom Aréról – nyugtatta meg Liv. – Jól ismerem, hisz az öcsém. Tudom, hogy kell vele beszélni. A négy férfi elvágtatott. Tarjei és Kaleb mellett a lovászfiú, Bard vállalkozott az útra. Klaus már öreg volt az efféle vállalkozásokhoz, Jesper pedig nem volt elég megbízható. Így a negyedik lovas egy Bergfinn nevű bérlő volt. Mindketten erős, megbízható, és még fiatalnak mondható férfiak voltak. Kolgrimnek egy teljes nap előnye volt velük szemben. Csak abban reménykedhettek, hogy éjszaka megállt valahol pihenni. Később csalódniuk kellett, mert bárhol kérdezősködtek, mindenütt ugyanazt a választ kapták, hogy igen, elvágtatott vagy ellovagolt erre egy égő szemű fiú, de annak már majd egy napja. – Gyorsan halad – jegyezte meg a lovászfiú –, de nem menekülhet előlünk. Tarjei már nem volt ennyire biztos ebben. – Akit megszállottsága hajt előre, gyorsabban jár, mint az, akit a végrehajtandó nehéz feladat. A többiek kérdően néztek rá, de Tarjei nem mondott többet. Egy nap, amikor éppen megálltak egy napfényes tisztáson, hogy a lovak végre friss tavaszi fűhöz jussanak, megszólalt Kaleb. – Amikor még a bányában voltunk, és Mattias a Jéghegyek

Népét emlegette, nekem a hideg futkosott a hátamon. Ugyanis ismertem ezt a nevet. – Valóban? – csodálkozott Tarjei. – Igen. Miután Mattias bevallotta, hogy közülük való, nem szóltam neki egy szót sem. De most már, hogy benneteket is láttalak, tudom, hogy léteztek. Korábban nem nagyon hittem benne. Tarjei kényelembe helyezte magát és várta a folytatást. – Mesélj! Hol hallottad először a nevet? – Természetesen Dél-Tröndelagban! De mindenki mesének tartotta. – És miről szólt az a mese? – Hát arról, hogy nagyon régen, messze a Jéghegyek között volt egy város, amelyben csak varázslók és boszorkányok laktak. Ám egyszer a várparancsnok bátor emberei felmerészkedtek odáig és megölték mindahányat, házaikat pedig porig rombolták. Tarjei elfintorodott. – Méghogy bátor emberek! Ártatlan embereket mészároltak le, Kaleb! Egyébként az utolsó szóig igaz, amit most elmondtál. Kérdezd csak meg Livet és Dagot. Ők ketten, a nagyszüleim és a kicsi Sol menekültek csak meg. Tarjei mesélt a család megszállottjairól is. Ezek után megértették, mennyire veszélyes lehet Kolgrim. Lenyűgözve hallgatták Tarjei történetét. – Szeretnék megpróbálni valamit Kolgrimmel. A nagyapám, Tengel is nehezen kezelhető volt gyerekkorában. Viszont sikerült neki a benne lakó gonoszt jóra változtatni. Szeretném, ha Kolgrim is megpróbálná. Hogy méltó örököse legyen nagyapámnak. Egy új Tengel. – Azért csendben még hozzáfűzte: – Isten adja, hogy sikerüljön! De ehhez szükségem lesz az ég minden jó szellemére. Szemrehányást tett magának azért, hogy hamarabb nem próbált Kolgrimre hatni. Bár akkoriban még csak nem is sejtette, hogy milyen ravaszság rejlik a fiú gyámoltalan ábrázata

mögött. Miután Tarjei befejezte, még ültek egy kicsit a füvön. – Keressük meg a lovakat. Épp ideje, hogy induljunk! – szólalt meg tompán és felemelkedett. KOLGRIM EGY LÓVÁLTÓ állomáson időzött. Körülnézett. Nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú az út Tröndelagig. Sohasem lesz vége. Mégis folytatnia kell. Forrt benne a cselekvésvágy. Ő, Kolgrim Meiden választatott ki a nagy feladatra! Eddig még nem volt ideje, hogy alaposabban átnézze, mit is tartalmaz a zsák. Majd ha célhoz ért. Ott senki sem zavarhatja. Csak egy dolgot emelt ki a kínos gonddal elrendezett zacskók és más tárgyak közül. Megérintette és elmosolyodott. A mandragóra is a birtokába került. Most már semmi baj nem érheti! Sebezhetetlen lett, sőt halhatatlan! Ezentúl bármire képes lesz! Az ivóban egy fiatal lány látta el étellel és itallal a fáradt utazókat. Kolgrim szemével követte. Magas, teltformájú lány volt, pillantása kihívó. Fiatal kora ellenére nem tűnt tapasztalatlannak. Kolgrim megvetően nézte. Most már abban a korban volt, amikor a fiúk meglátják a másneműekben a nőt. Nagyanyjához, Solhoz hasonlóan, aki tizennégy évesen élte át első kalandját, Kolgrim is érett volt arra, hogy élvezze a testi örömöket. De ezt sem a szokásos módon képzelte el… Kolgrim hasonlóan látta a testi szerelmet, mint az az ősapja, akit Sol látott egyszer kábult víziójában. A jeges mosolyú, gyönyörű férfi, aki hajánál fogva, egy levágott női fejet tart a kezében. Kolgrimnek tetszett a telt lány. Érettnek és tapasztaltnak

tűnt. Biztosan szívesen bevezetné a ragadozó tekintetű, tapasztalatlan ifjút a szerelem rejtelmeibe. De nem most. Most nincs ideje ilyesmire. Indulnia kell. De ha visszajön, akkor… Átadta magát az élvezetes álmoknak. Először hagyná, hogy a lány megtanítsa mindarra, amit tud. Ő pedig örömmel fogadná az összes élvezetet, amit a lány nyújthatna neki, persze gyengédséget ne várjon tőle. Az ilyesmi fölösleges. Akkor elővenné a kését. Megsebesítené kicsit, hogy megijedjen. Azután… Kolgrimnek fogalma sem volt róla, hogy szeméből olyan erővel sugárzik a kegyetlenség, hogy több vendég elhagyta az ivót. A lány pedig nem volt hajlandó senkit sem kiszolgálni, amíg a fiú ott van. Szegény nem akarta elhinni, hogy az a gyönyörű, fiatal fiú, aki amint belépett, lángra gyújtotta vágyát, így megváltozott. Hálát adhatott az Úrnak, hogy nem látta Kolgrim vérszomjas álmait! Miután Kolgrim képzeletben odavetette a kutyáknak a felszolgálólány testének utolsó darabjait, felállt és kiment a lovához. A kocsma tulajdonosa megkönnyebbülten fellélegzett. Tarjei és társai még soha nem kaptak ennyi választ, amikor a fiú után kérdezősködtek. Ez nem közönséges fiú volt, hanem a Sátán maga, álruhában. Úgy villogott sárga szeme, mintha testében a pokol tüze égne! – Csak ő lehet az – suttogta Tarjei, aki azóta sem felejtette öccse, Trond lángoló tekintetét. – Hozzatok ételt nekünk és a lovaknak. Utol kell érnünk. Mennyi lehet az előnye? – Nem több hat óránál. A lovasok egymásra néztek. – Most már nem menekülhet! – szólalt meg Bergfinn. – Mi a neve ennek a vidéknek? – Oppdalnak hívják, uram.

– Messze vagyunk még Dél-Tröndelagtól? – A kapujában vagytok, uram. Tarjei nagy levegőt vett. – Hozd gyorsan azt az ételt! Most már nem veszíthetjük szem elől! Mégis az történt. Eddig könnyen ment, mert feltűnő külseje miatt Kolgrim senkinek nem kerülte el a figyelmét. Most viszont hirtelen minden nyom eltűnt. Bárkit kérdeztek, senki sem emlékezett, hogy találkozott volna vele. Kaleb másnap a többiekhez fordult. – Az ott messze Trollheimen, azaz a Bűbájosok Földje. Valahol arra találjuk a Jéghegyeket is. – Rendben – mondta Tarjei, miközben leszállt a lóról. – Itt az ideje, hogy elővegyük a nagybátyám, Meiden báró térképét. Az a baj, hogy mások számára ismeretlen helyen keltek át a hegyeken. Dag nem emlékezett semmire, hiszen még csecsemő volt, amikor Silje és Tengel a két gyerekkel a titkos ösvényre lépett, amely a Jéghegyek Népéhez vezetett. Azon az úton kell haladnunk, amelyen elmenekültek a völgyből. Azt hiszem, fárasztó lesz, és semmi értelme a lovat is magunkkal vinni. Náluk volt akkor egy ló, de később megbánták, hogy magukkal vitték. Miután áttanulmányozták a térképet és Kalebet is kifaggatták, megállapodtak az útirányban. – És Kolgrim? Vajon ő hol megy fel? – tűnődött Kaleb. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy hová tart. És azt is tudom, mire készül. Az őrült! Semmit sem ért a növényekhez és a titkos feljegyzésekhez, amelyeket megkaparintott. Borzasztó dologra készül. Elérték a völgyet, ahol Silje és Tengel, akkor már három gyerekkel (Liv a Jéghegyek között született), ötven évvel ezelőtt átkelt. Ugyanazon az úton haladtak, csak ellenkező irányban. A lovakat még kellő időben az egyik közeli tanyán hagyták. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak a vad, elhagyatott vidéken. Egyelőre úgy tűnt, hogy Dag térképe megfelel a való-

ságnak. Meredek, vad sziklák vették körül a kis csapatot. Napok óta nem hallottak emberi hangot, csak a pettyes lile rikoltását az aljnövényzetben. Jeges szél süvöltött a hasadékokban, és arcukba hordta a hegytetőről a havat. Mattias ilyenkor azt mondta, hogy jajgat a szél, jutott eszébe Kalebnek. Kellemetlen volt hallgatni. Az embernek szinte inába száll a bátorsága. Mennyi szomorú szenvedésről, gonoszságról és félelemről beszél! – Itt van a patak, amelynek az irányát követték – kiáltotta Tarjei. Hangja tompán, visszhang nélkül folyt szét a végtelen vidéken. – Ezek szerint valahol itt kell kezdődnie a gleccsernek. Talán ott fönn, a csúcs mögött. A patak mentén haladtak felfelé, cipőjükkel a tőzegáfonyaleveleken és a gyapjúsáson taposva. A patakmederben bukdácsoltak a köveken, ahol nyáron aranyszínű virágok nyílnak, most csak száraz fűcsomókba botlottak mindenütt. Messze alattuk feltűnt a fennsík. Furcsa, hogy röviddel ezelőtt még ott álltak. Bard, amint tekintetét a jégborította csúcsok felé emelte, megborzongott. – Remélem, visszafelé más utat választhatunk! – Ne aggódj – hallhatta Tarjei nyugodt hangját. – Fent már könnyebb lesz megtalálni a helyes utat. Az ösvény egyre meredekebb lett. Amikor már biztosak voltak abban, hogy még egy fennsíkon végig kell menniük és még egy meredek hegyoldalon felkapaszkodniuk, váratlanul észrevették a gleccsert. Sötét, riasztó hegyek szegélyezték. – Micsoda Isten háta mögötti vidék! – mormogta Tarjei. – Valóban itt kelt át nagyapa és nagyanya? Egy lóval és három gyerekkel. Szinte hihetetlen! Ráadásul nagyanyám akkor már a szíve alatt hordta apámat. Szél süvített végig a hatalmas jégfelületen. Végtelenül aprónak érezték magukat.

– A hágó, amiről Dag beszélt, ott fent kezdődik, a gleccser másik oldalán – mondta a többieknek Tarjei. – Át kell jutnunk oda. Isten kegyelmezzen nyomorult életünknek! – Ha nekik sikerült, nekünk is menni fog – szólalt meg Bergfinn. – Csak az a kérdés, átérünk-e még a sötétedés beállta előtt. – Nem hiszem. Azt tudom, hogy Tengelnek és családjának nem volt más választása, az életükről volt szó. Csakhogy akkor éjjel világított a Hold. Egyébként sem éjszakázhatnánk ott túl, úgyhogy itt verünk sátrat. Attól tartok, kékre fagyunk holnap reggelig. Kalebnek is ez járt a fejében, amikor köpenyébe burkolózott és hátat fordított a szélnek. És a bányában én még friss, hegyi levegőre és nyílt fennsíkok után vágytam! No, de egyszerre ennyi! Tarjei gondolatai más körül forogtak. Bolond az a fiú. A Jéghegyek Népének minden gonoszsága beléje költözött. Meg kell mentenem, mielőtt kárt tesz magában. Csak azt nem tudom, valóban meg akarom-e menteni? Nem csak a varázsszereket akarom visszaszerezni? – Nem – mondta most már fennhangon. – A családjáért teszem. És az ő kedvükért mindent elkövetek majd azért, hogy ép bőrrel hazakerüljön.. És egy második jó Tengelt faragok belőle!

7. fejezet MINDEKÖZBEN KOLGRIM a régi, titkos úton haladt. Ő ugyanis többet tudott, mint Tarjei… Keresztüllovagolt a tágas fennsíkon, ahol Silje kocsisa annak idején a szekeret szánná alakította, ahol Hanna és Grimar gyilkosai sorban egymás után rohantak a halál torkába.

Tengel szerette ezt a fennsíkot. Szerette az eléje táruló látványt, a fűborította dombokat, a kékeszöld borókabokrok közt virító boglárkákat. Mindez lenyűgözte, amikor hazafelé tartott a külső világból, népének völgyébe. Kolgrimet nem ragadta meg a természet szépsége. Egyetlen dolog zakatolt az agyában. Ő, Kolgrim Meiden, a Jéghegyek Népének fia, beteljesíti a jóslatot, miszerint eljön az az ember, aki olyan természetfeletti erővel bír majd, mint senki előtte. Csakhogy ehhez különleges hatalom segítségére volt szükség. Kolgrim eltökélte, hogy megszerzi magának. Úgy döntött, megválik a Meiden névtől. A Lind család neve is olyan nyomorúságosnak tűnt. Kolgrim, a Jéghegyek Népének fia! Az már igen! Neki van csak igazán joga ahhoz, hogy birtokolja a nevet, hisz apja és anyja is közéjük tartozott. Nagyanyja pedig igazi boszorkány volt. Nagyanyjának az apja pedig varázsló. Nem, még annál is több, boszorkánymester! Még hogy báró! Mélységesen megveti őket! A nemesek mind gyengék, elfajzottak és pöffeszkedők! Egyébként sem kérte soha, hogy rangja legyen. Soha nem tér vissza Graastensholmra. Nincs már szüksége rájuk. Különösen azok után, hogy az az elkényeztetett Mattias megkerült. Nem, nem akar visszatérni! Eléggé felnőtt már ahhoz, hogy meghódítsa a világot. Mágikus erővel hatalmába keríti majd ellenségeit és rosszakaróit. Majd akkor visszamegy Graastensholmra, és bosszút áll… Hirtelen megtorpant. Követte a régi utat, amelyet csak a beavatottak ismerhettek. Nem értette, miféle hatalom irányítja lépteit, csak találgatni tudott. Sejtette, hová vezet az út, de gondolatai messze jártak a kietlen fennsíktól. Egyszer csak egy óriási gleccser állta az útját. Hamar észrevette, hogy a gleccseren nyílás tátong. Nem lehet más, mint a Jéghegyek Népének völgyébe veze-

tő titkos folyosó kezdete! Ötven év is eltelt azóta, hogy elnéptelenedett a völgy. Azóta egyfolytában nyitva állt az alagút bejárata, bárki beléphetett rajta. A természet visszahódította magának. Még javában tartott a tavaszi olvadás, úgyhogy az alagút mélyén széles patak folyt. Hangját dübörgéssé erősítették a jégfalak. Soha nem jutok ezen keresztül, gondolta Kolgrim elborzadva. A természet elsöpör, akár egy gyenge falevelet. Még a Jéghegyek Népének fiai közül sem merészkedett volna senki ilyen időben az alagútba. Kolgrim úgy döntött, hogy dacol a lehetetlennel. Nem volt más választása, mint hogy sorsára bízza magát. Be kell mennie! Megsarkantyúzta lovát, de a ló ellenszegült. Kolgrim dühöngött tehetetlenségében. Végül kegyetlen káromkodások és ütlegelések után otthagyta a lovat a bejárat előtt. Megriasztotta az alagút kékeszöld fénye. Viszont mennél beljebb ment, annál sötétebb lett minden. Már rég szem elől tévesztette az ösvényt, a megáradt patak fenyegetően dübörgött, mintha óvná attól, hogy közel merészkedjen. Mintha csak arra vártak volna a hullámok, hogy a mélybe húzzák. A patak néhol olyan magasan folyt, hogy csak hasoncsúszva haladhatott előre, hogy kikerülje a vízeséseket. Néha óriási jégtömböket vitt a hátán a víz. Kolgrim ilyenkor a jégfalnak szorította a vállát és reménykedett. Újra és újra csodával határos módon menekült meg. Amikor a jégfolyosó színe ismét kékeszöldre változott, Kolgrim tudta, hogy nemsokára ismét a szabad ég alatt lesz. Amikor kilépett a fényre, ugyanaz a látvány fogadta, mint egykor Siljét. Legyőzhetetlennek érezte magát. Most bizonyítottam, hogy én vagyok a Kiválasztott! Rajtam kívül senki sem került volna ki ép bőrrel onnan! A fanatikus hit néha elképesztő dolgok véghezvitelére teszi képessé az embert. Csuromvizes volt, de nem törődött vele.

Lassan egyre beljebb hatolt a Jéghegyek Népének völgyébe. Fűvel benőtt romok tanúskodtak az ötven évvel azelőtt történt katasztrófáról. A száraz, hegyi nyírfák lombját szél rezegtette meg. A völgy déli oldalán már elolvadt a hó, középen a magányos tó páncélja is töredezett már, de körülötte még hótakaró borította a hegyoldalt. Kolgrim tudta milyen irányba induljon. Ez lehetett valaha az őr háza, tűnődött a romok felett. És arra volt a Brattengtanya. És ott lent, ott lakhatott valaha Grimar és Hanna. Indák hálózták be a romokat ott is, Kolgrim mégis érezte, hogy varázslat lebeg az összedőlt ház felett. Oda akart menni, de a szél fenyegetően rázta a bokrok ágait. A világ legnagyobb boszorkánymestere hátrahőkölt. Sohasem hitte volna, hogy ilyen félelmetesen üres lehet itt minden. Nem mintha társaságra vágyott volna, nem. Csak ez a pusztaság, a sok elnéptelenedett rom, amely embersorsokról mesélt neki, még az érzéketlen Kolgrimben is nyomot hagyott. Megtalálta Tengel és Silje házának maradványait is. Itt született nagymama, jutott eszébe, miközben tekintetét végigjáratta a néma vidéken. Furcsa, gondolta. Ebben a nyomorban született, ő, aki ma olyan előkelő hölgy! Kolgrim igazságtalanul ítélte meg Livet, de ő mindig a maga sajátos módján szemlélte az embereket. Gyorsan múlik az idő, és neki nincs most ideje az efféle könnyfakasztó históriákra. Mi legyen az első? Főzze meg talán a rettenetes varázsitalt, vagy pedig keresse meg azt a helyet? Szíve hevesen dobogott. Izgatott volt. Csak tudná, hogy hol…! Nem, nem. Jobb, ha először megvizsgálja a zsák tartalmát. Kolgrim biztos volt a dolgában, ezért úgy döntött, hogy a zsák tartalmát összekeveri egy nagy üstben. Remélte, hogy így nem marad el a várt hatás. Nem volt feljegyzése arról, hogyan

idézze még a Sátánt. Csak Gonosz Tengel tudta, hogyan fogjon hozzá. Sikerülnie kell. Felismeri a helyet, ahol az a bizonyos dolog történt! A zsák tartalmát kiborította azon a mezőn, ahol Dag, Liv és Sol játszadoztak kiskorukban. Még meg is nevettették az előbukkanó furcsa tárgyak. Mindez most belekerül a főzetbe, gondolta elégedetten. Nem hagyok hátra semmit az utókornak, hisz az összes az enyém! A legértékesebb szereket a zacskók és a tégelyek tartalmazták. Mindegyiken volt valami írás, de Kolgrim nem értette az ősrégi jeleket. Ugyanígy járt a vastag, összezsugorodott nyírfakérgekkel is… Ha csak kis figyelmet fordított volna az írások megfejtésére, idővel igazi boszorkánymesterré válhatott volna. De nem. Kolgrim mindent a gőzölgő üstbe akart vetni, így vélte legokosabbnak. Csak egy-két dobozka tartalmáról tudta, hogy mi van benne. Tudta, hogy bizonyos anyagok, porok elkábítják az embert és sajátos, lebegő állapotba röpítik. Feltétlenül ki kell próbálnia! Mégpedig azonnal! Nem. Jobb, ha előbb megkeresi azt a helyet. Ismét összecsomagolta kincseit, csak a bódítószert tartalmazó zacskókat rejtette ingébe. Vállára dobta a zsákot és továbbállt. Hosszú, meredek domboldalon baktatott végig. Mélyen a földbe vésődve még mindig megmaradt a hajdan hegyi legelőre hajtott állatok patáinak nyoma, amely a romoktól kígyózva vezetett felfelé. Megállt. Ott lesz fenn, amit keres, a két bálványra emlékeztető szikla tövében… Előbb fel kell kapaszkodnia a meredély szélén. Megvan az ösvény. Kolgrim alaposan megizzadt. Nem volt hozzászokva efféle megpróbáltatásokhoz. Az idő sem volt túl kellemes, szemerkélt

az eső, a hegyek fölött pedig nehéz hófelhők gyülekeztek. Annak viszont örült, hogy az alagútban átnedvesedett ruhái száradni kezdtek. Nehezen lélegzett. A magány ólomsúlyként nehezedett lelkére. A tó felől ragadozómadár rikoltása hasított a csendbe. Közvetlen közelében pedig egy arany lile kiáltott fenyegetőn. Amikor a szakadékhoz ért, olyan erővel támadt fel a szél, hogy majdnem elvágódott. Felkapaszkodott egészen a meredély szélére és lenézett. Szédülni kezdett. A mélyben kisebb domb keletkezett már a sziklafalból kivált és lezuhant kövekből. Messze, messze alatta terült el a Jéghegyek Népének hajdan élő városa. Most minden romos volt, némelyik ház feketéllett a rátapadt koromtól. Máshol csak az alapok maradtak meg. Tengel egykori udvarában egy csupasz fa hajlongott a szélben. Örült volna, ha élőlények népesítik be az udvarokat. Boszorkányok és varázslók, olyanok, mint ő. Kolgrim csak állt, magára hagyatottan a nagy némaságban. Sejtelme sem volt arról, hogy anyai nagyapja, a szerencsétlen sorsú Heming, akit a várnagy gyilkosának is neveztek, okozta az itt élők pusztulását. Most aztán össze kell szednie minden bátorságát, hogy képes legyen véghezvinni, amit tervezett. Olyan erőre vágyott, mint egykor Gonosz Tengel. Neki aztán könnyű volt a dolga. Őt emberek vették körül. Bezzeg neki nem jutott más, csak a mérhetetlen magány. Senki a világon nem tudja, hogy itt van. Most már nem cipeli tovább a zsákot. Itt hagyja a szakadéknál, amíg megkeresi a megfelelő helyet. Azt a helyet, ahol ősapja magával a Sátánnal találkozott. Kolgrimen kívül senki sem tudta, hol kell keresni. Megborzongott. Pedig ő nem szokott megijedni a saját árnyékától! Azért ez mégiscsak különleges feladat. Ha sikerülne… Ha kicsit bátrabb lenne… Elgondolkodva forgatott a kezében egy kis zacskót. Tudta mi van benne.

Egy megszárított növényből nyert por. De hogy kell használni? Kolgrim körülnézett. Aprócska patak csörgedezett tőle nem messze. Tenyerébe öntött egy kicsit a porból és a patakhoz sietett. Nagy nehezen lenyelte a port. Nem maradt más hátra, mint hogy kivárja, mi történik… Hirtelen eszébe jutott, hogy el kellett volna tüntetnie a nyomokat Graastensholmon. Hogy senki, még utódai közül se tudjon semmit. Később elintézheti még, ha visszamegy. Miket beszél itt? Még hogy az utódai? Hisz ő halhatatlan lesz! Évszázadokig fog élni! Most már minden eszköze megvan hozzá! Kolgrimet nem érintette meg a vad táj szépsége. Csak azzal törődött, hogy a fárasztó út végén ott áll a két szikla, amit keresett. A szemerkélő eső átáztatta a ruháját és haját. Feljebb a hegytető fennsíkká szélesedett. Most mi következik? Csakis ott lehet, távolabb a kiálló sziklánál… Ezen a helyen állt Tengel és Silje a két gyerekkel. Sol pedig, aki előrerohant a sziklához, elborzadva felkiáltott: Gonosz ember! Sol, aki soha senkitől nem félt, akkor reszketett. Kolgrim azonnal megértette, miért. Most is felismerte a helyet. Még a két egyenes törzsű nyír is ott áll. Igaz, hogy most lomb nélkül, de… Kolgrim helytelenül vette be a kábítószert, ami ennek ellenére kifejtette hatását. Egyre bátrabbnak érezte magát. Semmi oka a félelemre! Megfeszítette a mellkasát és beszívta az éles, hegyi levegőt, majd határozott léptekkel a kiálló szikla felé vette útját… TARJEI ÉS HÁROM TÁRSA sikeresen átkelt a gleccse-

ren. Tovább tartott, mint gondolták. Hosszú kerülőutakat kellett megtenniük a gleccseren keletkezett repedések miatt. A jégfolyót borító hóréteg pedig olvadni kezdett, gyakran térdig süppedtek a laza hórétegbe. A fárasztó menetelés után végre ott álltak a kővel borított hágónál, amely két sziklás csúcs között vezetett felfelé. Szél süvített keresztül a hágón, jeges hópelyheket fújva az arcukba. Eleinte semmit sem láttak a nagy hóesésben. Ám miután elállt a szél, elébük tárult a Jéghegyek Népének az 1580. esztendő óta puszta völgye. Az épületek romjait nem láthatták ilyen messziről, de valahol a távolban tó vize csillámlott, egy távoli hegyoldalon pedig még foltokban világított a hó. Tarjei némán állt és nézte a völgyet. Valami furcsa érzés szorította össze a torkát. Ez lenne hát a völgy, melyet az emberek a Gonoszság birodalmának neveztek el. Tarjeinek találóbb elnevezés jutott eszébe: A szenvedés birodalma. Nem messze tőlük sikoltás hasított a csendbe. Elnyújtott, félelemmel és borzalommal teli sikoltás volt. Elkéstünk, futott át Tarjei agyán. És akkor végre meglátták Kolgrimet, amint tőlük jobbra, vadul menekül lefelé a hegyoldalon, miközben a félelemtől tébolyultan egyfolytában üvölt és sír. – Gyerünk – kiáltotta Tarjei a többieknek. Leszaladtak a meredek hegyoldalon, hogy Kolgrim elé kerüljenek. Tarjei fejében ezernyi gondolat cikázott. Kolgrim tehát megtalálta a helyet! De mi történhetett? Képtelenség, hogy megfőzte volna a varázsitalt, ahhoz túl rövid ideig volt itt. Ugyanazt láthatta ő is, mint egykor Sol. Kolgrim nem vette észre a felé futó négy férfit. Ijedten menekült a rémképtől a szikla irányába, ahol a zsákot hagyta. Szüksége van valami nyugtatóra, hogy feledni tudja a látványt. Össze kell szednie magát. Lázasan keresgélt a zsákban. Amikor megtalálta a zacskót,

fogta és odarohant a patakhoz. A vízből és a porból sűrű pépet kevert, majd lenyelte. Egy pillanatra megszédült, amikor sietve összeszedte holmiját. Levetette magát a fűbe. Így, most jó lesz… Kellemes borzongás öntötte el testét. Minden közömbössé vált számára, és egyre jobban eltöltötte az erő érzete… Istenem, megint legyőzhetetlen! Kolgrim felállt és könnyű léptekkel elindult visszafelé. Akár repülni is tudna, ha akarna! Most már képes véghezvinni azt, amiért idejött. Semmi nem rettentheti vissza. Övé a világ. Féktelen vágy fogta el, hogy kiterjessze karját, hogy ellökje magát a szikláról, mint a madarak… Megtorpant. Miféle hangokat hall? Lehetetlen. Itt, a pusztában? Csak nem az a visszataszító lény, akit látott? Utánajött volna? – Kolgrim! Nem, ez Tarjei hangja. Mi ez? Hogy kerül ide Tarjei? Nem lehet. Biztos a por miatt van. Ám a szemben lévő hegyoldalról négy férfi rohan felé. A pokolba! Mégiscsak Tarjei az! Meg a lovászfiú, Bardnak hívják. És Bergfinn, a bérlőjük. Mi keresnivalójuk lehet itt? Azt a szőke fiút még sohasem látta. Útközben szedhették fel? Vagy… várjunk csak! Ő lesz az, aki Mattiasszal együtt szökött meg! Már megint Mattias! Az ördögbe most már Mattiasszal! Mindenhol utoléri ennek az undok kölyöknek az árnyéka? Még itt is? – Kolgrim, várj! Már leértek. – Gyertek csak közelebb! – ordította feléjük. – Úgysem tudtok legyőzni. Ti csak koszos halandók vagytok. Én viszont

találkoztam magával a Sátánnal! Tarjei társaihoz fordult. – Bevehetett valamit. Várjatok itt, megkísérlem észre téríteni – suttogta. Lassan közeledett Kolgrim felé. A többiek nem hallották, mit mond a fiúnak, ahhoz túl messze voltak. – Milyen a Sátán, Kolgrim? – Süsd meg, milyen lenne – ordította a fiú. – Hát a legördögibb lény, akit valaha láttam! Ez nyilván hiteles leírás, gondolta Tarjei. Azt viszont nem is sejtette volna, hogy a kis esetlen Kolgrim így tudjon káromkodni! – Sokkal kisebb volt, mint hinnéd – folytatta a fiú. – Kicsi és széles. Az orra mint a madarak csőre. A szeme kénsárga, tekintete szúrós… és… és ott állt szemben a dombtetőn, mint valami sötét árny, és… – Kolgrim – fordult felé nyugodtan nagybátyja –, nem a Sátánt láttad. Nincsen Sátán. Amit mondasz, az pontos képe a gonosz Tengelnek, ahogyan Sol látta itt valaha. És még egyszer később, bódult álmában. Kolgrim hitetlenkedve bámult rá. – Honnan tudod mindezt? Te, aki csak halandó ember vagy? – Nagyapám, Tengel mesélte el, amikor rámbízta a zsákot, amelyik most nálad van. Sol elmesélte neki a látomásait. Sol lényegesen többet tudott, mint te. – Nem! – visította Kolgrim. – Én vagyok a legerősebb, a legnagyobb! Repülni is tudok. Mindjárt láthatod is – kiáltotta és a szikla felé indult. – Állj meg, Kolgrim! Megőrültél? Csak a kábulat hiteti el veled mindezt! Gyere velünk haza! Ez nem játék, Kolgrim! A fiú döbbenten nézett rá. – Én nem játszom. Én vagyok a kiválasztott. Egyedül én vagyok a kiválasztott. – Persze, Kolgrim, az vagy – mondta Tarjei a legnagyobb

komolysággal. – De ha az vagy, úgy óvatosan bánj rendkívüli lehetőségeiddel. Te lehetnél az új Tengel. Szeretne és csodálna mindenki. – Nem akarom, hogy szeressenek és csodáljanak! – csattant fel Kolgrim. – Bolond vagy, Tarjei! Mit kezdjek a csodálattal, meg a szeretettel, amikor az emberek rettegni fognak tőlem, én pedig uralkodni fogok a világ felett. Azt ölöm majd meg, akit akarok, belétek taposok és nevetek a félelmeteken! Reszketni fogsz tőlem te is, Tarjei. És mindenki a családból csúszni-mászni fog előttem. Köpök a szeretetre és a csodálatra! Egyébként is, mit kerestek itt? – Én is voltam Graastensholmon a padláson – mondta szelíden Tarjei. – És megtaláltam ugyanazt, amit te. Rájöttem én is, hogy Gonosz Tengel hol ásta el az üstöt. Nem furcsa hát, hogy Sol és te láthattátok őt. Tombolhatott a dühtől, hogy rátaláltatok a helyre. Nem akarja, hogy bárki is kiássa az üstöt, azzal ugyanis megszűnne az átok. De mivel én nem tartozom közétek, nem láthatom őt. Ezért úgy döntöttem, hogy kiásom az üstöt és megszabadítom a családot az átoktól. – Soha! – sziszegte Kolgrim elkékült arccal. – Ezt nem teheted meg! Vele együtt elveszítjük az erőnket is! – Igen! Isten adja, hogy úgy legyen, ti szerencsétlen megszállottak! – Mi kiválasztottak vagyunk! – helyesbített Kolgrim önérzetesen. – Most már hagyd abba. Add vissza a zsákot és menjünk haza! – A kincs az enyém! Soha nem kapod vissza! Meg fogom idézni a Sátánt! Én nem félek az ilyen nyomorult kísértetektől! Csak azért szaladtam el az előbb, mert váratlanul ért. Nem árthat nekem. Mert én leszek a leghatalmasabb! – Kolgrim, Istenre kérlek… – Figyelmeztetlek, ne gyere közelebb. Meg akarod semmisíteni azt az erőt, amit magától a Sátántól kaptunk! Mondtam már, hogy tudok repülni. Meglásd, milyen könnyen megszaba-

dulok tőled! Nekiiramodott, hogy a mélybe vesse magát. Tarjei megragadta a vállát. Társai futva indultak feléjük. Kolgrim tébolyult szemmel körülnézett, és még mielőtt bármelyikük rájöhetett volna, mit forgat a fejében, kést rántott és Tarjei bordái közé döfte. Tarjei elborzadva nézte egy ideig, majd előredőlt, kezét sebére szorította. Társai egyre közelebb értek. Kolgrim pedig… Igen, Kolgrim, a bolond kamaszfiú, a világhódító, vadul csillogó szemével rájuk nézett, majd sarkonfordult és a sziklához futott. Győzedelmesen terjesztette ki azt, amiről azt gondolta, hogy a szárnyai, és oda röpítik, ahová akarja. Amikor végre belátta tévedését, késő volt. Feltartóztathatatlanul zuhant a mélybe, egyre közelebb és közelebb a földhöz. Sokáig hallották félelemmel teli kiáltását, azután csend lett. Hanna jóslata beteljesedett. Sol ágát Kolgrimmel utolérte a végzet. Sol egyetlen leánya, Sunniva tizennégy évvel ezelőtt távozott az élők sorából. Egyetlen unokáját pedig tizennégy évesen érte el a halál. Minden úgy történt, ahogy Hanna jósolta, Sol ága nem adta tovább az átkos örökséget. A három férfi megpróbálta egyenesen tartani Tarjeit. Tehetetlennek érezték magukat. – Fektessük le – javasolta Kaleb, aki éveken keresztül Mattias segítségére volt Knut ápolásában. – Keressünk valamit, amit a sebre nyomhatnánk! Minden tőle telhetőt megtett, hogy elállítsa a vérzést, sokáig ült a sebet összeszorítva Tarjei mellett, miközben az halálsápadtan, levegő után kapkodva feküdt mellette. – Ez nem lehet igaz! Miért éppen Tarjei! Istenem, mi lesz velünk otthon Graastensholmon és a Hársfaligetben, ha elveszed tőlünk? – sopánkodott Bard. Bergfinn tehetetlenül nézte társait. Kétségbeesetten, reménytelenül keresett valami megoldást.

– Nem, nem! Ne vedd el őt, Istenem! Nincs köztünk nála jobb ember! KOLGRIMET A JÉGHEGYEK NÉPÉNEK völgyében temették el. Nem látták értelmét annak, hogy az összezúzódott holttestet végighurcolják a fél országon. Egyikük sem vette észre, hogy Kolgrimmel együtt egy furcsa, emberformájú gyökeret is eltemettek, amely a fiú nyakában lógott. A mandragóra, amely eddig négy évszázadon keresztül öröklődött nemzedékről nemzedékre a családban, a földbe került. Vajon szerencsét hozott a tulajdonosaira? Ma már senki nem tudná megmondani, hisz mind meghaltak régen, akik valaha a magukénak tudták. No és Hanna? Ő talán boldog volt? Hiszen kegyetlenül meggyilkolták. És Sol, a következő tulajdonos Hanna után? A mandragóra sohasem védte meg. Utolsó birtokosa, Kolgrim pedig gyermekként fejezte be életét. Rövid ideig Tengel is őrizte a mandragórát. Neki talán szerencsét hozott? Önkezével vetett véget életének, mert nem bírta elviselni az átok súlyát. Ott van Tarjei. A mandragóra nem akadályozta meg felesége, a kedves Cornelia halálát. És a baleset is megtörtént. Jobb, hogy a gyökér visszakerült oda, ahova való. A férfiak hazaindultak Graastensholm felé. Összeeszkábáltak valami egyszerű szerkezetet, amivel elszállíthatták az öntudatlanul fekvő Tarjeit. Attól való féltükben, hogy Tarjei bármelyik pillanatban meghalhat, szinte rá sem mertek nézni. Még egyszer visszafordultak. – Mindezek ellenére nem ítélkezhetünk fölötte – mondta Kaleb. – Nem – mormogta a két másik –, nem tehetjük. Legalábbis nem a szokásos módon.

Magasan föléjük emelkedett a sziklafal, amelynek aljában kis sírhalom domborult. Alatta nyugszik magányosan Kolgrim. Vagy mégsincs egyedül? A házak romjai sok láthatatlan sírt rejthetnek. És a völgynek temetője is volt… Kolgrim ősei között talált örök nyugalomra. Feltámadt a szél, a sziklafalat hófelhő takarta el. Mielőtt végleg elindultak volna, még egyszer visszanéztek.

8. fejezet HAMAR MEGTALÁLTÁK a kijáratot. Reggel, amikor az éjszakai fagy miatt még alacsony volt a patak, beléptek a jégfolyosóba. Lassan, óvatosan vitték Tarjeit a hordágyon. Alig szóltak egymáshoz. Az alagút bejáratánál megtalálták Kolgrim lovát. Most már könnyebb volt vinni a sebesültet. Némán vágtak át a fennsíkon, kicsit keresgélniük kellett, amíg rábukkantak a levezető ösvényre. Betértek a majorba, ahol a lovakat hagyták, új, erősebb hordágyat készítettek, amelyet lóval is vontathattak. Végtelenül hosszúnak tűnt a hazafelé vezető út. Néha meg sem tudták állapítani, hogy Tarjei él-e, hal-e. Ha véletlenül összeakadtak valakivel, aki értett az orvosláshoz, csak fejcsóválva nézte a hordágyon fekvőt. Nem tudtak rajta segíteni. Elviselhetetlen volt ez a tehetetlenség. Napok múlva, szitáló esőben érkeztek meg Silje és Tengel egykori hajlékába. Leírhatatlan aggodalommal fogadták őket az otthoniak. Are azonnal a felcserért küldetett. Családja, Livvel és Daggal együtt kővé dermedve állták körül Tarjei ágyát. Legelkeseredettebb pillanataikban sem gondolták volna, hogy ez lesz a vége! Tarjei, családjuk legkiválóbb tagja, mindenki reménye és támasza! Tarald bezárkózott. Senkit sem volt hajlandó magához en-

gedni. A többiek megértették. Mert mindennek az ő fia volt az oka, aki maga is holtan fekszik immár messze, északon. Csak találgatni tudták, mit érezhet. Yrja fölváltva hol Mattiasszal foglalkozott, hol pedig férje önkéntes magányában osztozott hűségesen. Liv levelet írt Ceciliének, de még Tarjei végzetes útja előtt. Elújságolta Mattias örvendetes hazaérkezését és Kolgrim titokzatos eltűnését. Most az egyszer gyorsan jártak a levelek Norvégia és Dánia között. Amikor Tarjei már otthon haldoklott, beállított Cecilie, családja kíséretében. Úgy érezte, elérkezett az ideje, hogy bemutassa gyönyörű gyermekeit. Tudta, hogy nincsenek veszélyben akkor sem, ha Kolgrim előkerül. Lelkük mélyéig felkavarták őket a váratlan hírek. Kolgrim halott – Tarjei pedig haldoklik! Cecilie besietett hozzá. Ott találta valamennyiüket. Tarjei halottsápadtan feküdt az ágyon. Cecilie nem zavartatta magát, megparancsolta a felcsernek, hogy álljon arrébb. Maga akarta megnézni a sebet. – De Cecilie, csak nem gondolod, hogy… – hallotta anyja hangját. Leánya könnybelábadt szemmel fordult hozzá. – Tarjei segített már rajtunk. Megmentette nekem Alexandert. Tanultam tőle akkor valamicskét. Ezenkívül mindig is közel álltunk egymáshoz. A felcser és Cecilie napokon keresztül küzdött Tarjei életéért. Ötödik nap este végre kinyitotta a szemét. Azonnal odahívták a család felnőtt tagjait. – Tarjei? Hallasz engem? – szólalt meg Cecilie. A haldokló becsukta a szemét és alig láthatóan bólintott. – Tehetek valamit érted? Hogy felépülj, természetesen. Ismét szinte észrevehetetlen bólintás. – Van valami gyógyszer, ami…? Tarjei összevonta a szemöldökét. Maga sem tudta, mit

mondjon. – Talán a készletedben van valami, ami segíthetne rajtad? Nem, ott nem volt olyasmi. Az apró, de nyilvánvaló mozdulatból megértették, hogy nem. Cecilie újra próbálkozott. – Van valami kívánságod? Bólintás. – Inni szeretnél? Bólintás. Cecilie egymás után sorolta a lehetőségeket, de Tarjei csak rázta a fejét. Végül mégiscsak rátapintott. – Pálinkát? Közönséges pálinkát? Mit akarsz vele? – Talán egy kis szíverősítőre van szüksége – vélte Alexander. – Igen. Valóban. Erre nem is gondoltam – mondta Cecilie gombóccal a torkában. Valahogy riasztónak tűnt számára a gondolat. Együttes erővel megitatták. Tarjei hamarosan intett, jelezve, hogy nem kér többet. Kinyitotta a szemét és rájuk nézett. – Mikael… örökölje mindenemet… amim csak van – mondta küszködve. – De Tarjei… – hallották Liv szomorú hangját. A haldokló megrázta a fejét, jelezve, hogy még van mondanivalója. – Kivéve… a Jéghegyek Népének… titkos varázsszereit… az… legyen Mattiasé. Liv behunyta a szemét. Legszívesebben kihajította volna azokat a borzalmas szereket, de tudta, hogy nem kérhet ilyet. Belátta, hogy felbecsülhetetlen értékről van szó. – Hallgatunk, Tarjei – mondta Are. Markáns vonásait meglágyította a fájdalom. Szeretnéd, hogy magunkhoz vegyük Mikaelt? – Nem. Csak látogatóba jöjjön. Kövessétek figyelemmel…

az életét! Juliana… gondoskodik róla. Ő jó ember. Mikael Juliana bátyjának… egyetlen leszármazottja. Ezért akarom… hogy ő… – Értjük. Figyelemmel kísérjük az életét. – Ha… találkoztok vele… mondjátok… meg neki… menynyire szerettem. – Nyugodj meg – szólalt meg Cecilie –, amilyen gyorsan csak lehet, ellátogatunk Löwensteinbe. – Köszönöm… Mattiasnak… mondjátok meg, hogy… méltó örököst válasszon! – Igen – mondta Dag. – Olyat, aki hozzád hasonló. Tarjei elmosolyodott. Két nap múlva meghalt. Huszonnyolc éves volt. Bénultan néztek szembe az igazsággal. A család reménye, akiből híres tudós lehetett volna, halott. Még sokáig nem hitték el, hogy ez megtörténhetett. De végül bele kellett törődniük a megváltoztathatatlanba: Tarjei meghalt. MINDENKI EL AKART MENNI Tarjei temetésére, még a szomszédos majorokból is. Kaleb vállalta, hogy otthon marad és vigyáz az összes gyerekre, akik az udvarházban laknak. Kaleb nem tudta, milyen gondot vett a nyakába. A graastensholmi kastély udvarán nyüzsögtek a gyerekek. Eleinte félénkek voltak, de amint feloldódtak, belemelegedtek a játékba, és még arról is megfeledkeztek, hogy a szomszédos templomban temetés van. Kalebnek nem volt gondja a fegyelmezéssel. A gyerekek szemében felnőttnek számított. Sajátos belső nyugalma hatással volt a kicsikre. Ha úgy látta, hogy túlzásokba esnek játék közben, vagy messzire csatangoltak, elég volt megemelnie a hangját, és ismét rendben folyt minden. Olyanok voltak, mint a kiscsibék. A Tengel utáni negyedik nemzedék szinte csak fiúkból állt.

Kolgrim, Mattias, Andreas, Mikael és Tancred. Kolgrim most már örökre búcsút vett tőlük, Mikael, Tarjei fia pedig messze, idegen országban él. Egyetlen leánygyermek született ebben a nemzedékben, Tancred ikertestvére, Gabriella. Kalebnek egyre jobb véleménye volt a négy gyerekről. Volt köztük egy báró, egy őrgróf és egy őrgrófnő, Andreas személyében pedig egy parasztgyerek. Mattiast már elég jól ismerte. Andreas magának való nyolcéves fiúcska volt. Jókat nevetett, amikor a lépcsőkorlátokon csúszkált, de a többiek vad játékait fensőbbséges nyugalommal szemlélte. Az ikrek nagyon különböztek egymástól. Tancred egy percig sem maradt egyhelyben. Fürge volt, bátor, szeméből állandóan jókedv sugárzott. Eredetileg bronzvörös haja megsötétedett, régi színe már csak a napfényben csillant meg. A hétéves Gabriella vonzódott Kalebhez. Volt egy babája, amit a lépcsőre fektetett, azt mondta „alszik szépen”, és betakarta gyönyörű csipkezsebkendőjével. Közben fel-felpillogott Kalebre, kíváncsian, hogy figyeli-e még. Sima haját két vastag copfba fonták, amelyek rakoncátlanul a babára hullottak, ha lehajolt, hogy betakarja. Ilyenkor a kislány türelmesen hátradobta két sűrű hajfonatát és tovább játszott. Szénfekete haját és sötétbarna szemeit apja családjától, a Paladinoktól örökölte. Mattias odament hozzájuk és leült a lépcsőre. – Anya azt mondta, hogy senki egyetlen rossz szót sem ejtett Kolgrimról – mondta elgondolkodva. – Szerinte ez igazán kedves volt mindenkitől. Azt mondják, hogy Kolgrim volt a legszerencsétlenebb az egész családban. Tudom, hogy nem kerülhette el a végzetét. Azért rendes fiú volt. Kaleb nem tudta, mit mondjon erre, inkább gyorsan motyogott valamit a foga között. Mattias folytatta. – Brand és Matilda azt mondják, hogy az utolsó szó, ami

elhagyta Tarjei ajkát, a felesége neve volt. És utána behunyta a szemét és mosolygott. Matilda szerint akkor találkozott Corneliával. Olyan furcsán hangzik, mégis jó, ha így történt. Te mit gondolsz? Gabriella Kalebre emelte a tekintetét. Kíváncsian várta ő is a választ. Mattias kérdésével föladta a leckét Kalebnek, aki sohasem tudta, hogy igazából mit is gondoljon a túlvilágról. Valahonnan sírás és kiabálás hallatszott. Kaleb meg volt mentve. Az egyik szolgagyerek elesett. Már jön is, kezével sérült térdét tapogatva, nyomában egész kísérettel és azzal a meggyőződéssel, hogy Kaleb segít rajta. Kaleb, Mattias és Gabriella azonnal nekiláttak, hogy ellássák a sebet. Mattias is idősebb volt a legtöbb gyereknél, már majdnem tizenegy éves. Ezenkívül a bányában megizmosodott! A többi gyerek kíváncsian közrefogta őket. Kalebet meglepte Gabriella alapossága. – Milyen jól csinálod – dicsérte a kislányt. – Valami ilyesminek kellene szentelni az életed. – Mindig is szerettem másokon segíteni – felelte Gabriella komolyan, nem is törődve azzal, hogy Kaleb nem nagyságos kisasszonynak szólította. – Én is – válaszolta Kaleb. A kisfiú, akinek bekötözték a lábát, leemelte a babáról a finom csipkezsebkendőt, hogy letörölje arcáról a könnyeket és kifújja az orrát. Gabriellának a szeme sem rezdült. A fiúnak szüksége volt rá, ez a fontos. SOHASEM TUDTÁK KIHEVERNI a Tarjei halála miatt érzett veszteséget. Kitörölhetetlen, szomorú emlékként őrizték szívükben. Tarjei fontos titkot vitt magával a sírba. Csak ő és Kolgrim tudta, mit rejt a vasláda a padláson. Egy nappal a temetés után Kaleb úgy döntött, hogy elmegy.

– Hogyhogy? – kérdezte Dag meglepetten. Kaleb vállat vont. – Talán sikerül kitanulnom valamit valahol. – Nem te voltál az, aki a szerencsétlen sorsú gyerekekért akartál tenni valamit? – De igen. Csak éppen álom marad örökre. Túlságosan jelentéktelen figura vagyok ehhez, iskoláim sincsenek. Dag a fiúra emelte okos tekintetét. – Abban igazat adok neked, hogy néha az akarat nem elég ahhoz, hogy elérjünk valamit. Rangra van szükséged, hogy észrevegyenek. Ez már csak így van. Nincs sok választási lehetőséged. Elmehetnél papnak esetleg. – Nem – tiltakozott Kaleb. – Azt hiszem, igazad van. Pénzed sincs, hogy belekezdhess valamibe. Járásbíró nem lehetsz, mert nem vagy nemes származású, meg azután gyerekkorodtól fogva tanulnod kellett volna. Őfensége különben is maga nevezi ki a bírákat. Az intézőséget nem ajánlom, nem nagyon szeretik őket az emberek. Bizony nem dúskálsz a lehetőségekben! Abban talán segíthetnék, hogy írnok legyél. Semmi különös dolgod nem volna, mégis tisztelnének az emberek. Emellett gyakran előny, ha valaki ismeri a törvényt. Kellemetlen helyzeteket tud elkerülni. Kaleb felnevetett. – Hogy lehetnék írnok, amikor nem tudok sem írni, sem olvasni? – Erre is gondoltam – nevetett vissza Dag. – Miért ne tanulhatnád meg itt, helyben? Norvégiának szüksége van olyanokra, akik felkarolják a védteleneket. A feleségem, Liv megtaníthat az olvasásra és a betűvetésre. Én pedig megismertetek veled néhány egyszerű törvényt. Csak tudnod kell, mibe vágod a fejszéd! Az igazságért folytatott küzdelemben számos ellenséget szerezhetsz magadnak. Túl sok gazdag ember akar olcsón dolgoztatni, s közben úgy bánik a munkásokkal, mint a kutyákkal. Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy szembeszállj a hatalmasok akaratával?

– Épp eleget láttam már, nem félek. – Rendben! Számíthatsz a segítségünkre. Akarod? Kaleb azt sem tudta, mit válaszoljon örömében. De miután túljutott az első meglepetésen, lelkesen igent mondott. Csak egy dologhoz ragaszkodott, hogy kapjon munkát a gazdaságban is. Senki nem tiltakozott ellene. Mattias is boldog volt, mert Kaleb maradt, s még a szobáját is megosztotta vele. DAG EGY NAPON végre úgy határozott, hogy elmegy a két fiúval Kongsbergbe. Liv aggódva búcsúzott tőlük. A családi tragédiák sora megviselte Dagot, aki már előtte is többször gyengélkedett. Gyakran volt légszomja, ami elégtelen szívműködésre utalt. – Tényleg oda akarsz menni, Dag? Ám Dag fiatalos volt és vidám. – Rendkívüli módon foglalkoztat ez a dolog. Te is tudod, Liv, mennyire. Hiszen a mi unokánkról van szó. És még sok hasonló korú, szerencsétlen gyerekről. Liv nézte, nézte férje lelkesen csillogó szemét, és nem volt több ellenvetése… Nemsokára porzott az út a lovak patái alatt. Dag nyugodt szívvel vágtatott Kongsberg felé, jól ismerte az ottani ítélőszék embereit. Izgalmasnak ígérkezett a per, amelyben Nermarken és Hauber voltak a vádlottak. Természetesen letagadtak mindent. Olyanok voltak, mint a ma született bárány. Még hogy gyerekek a bányában! Győződjenek meg róla személyesen. Később belátták, hogy nem kellett volna ilyen könnyelmű kijelentéseket tenni. A bírák ugyanis szavukon fogták őket. A két vádlott ennek ellenére nem tűnt idegesnek. Már előre megfenyegették a bánya dolgozóit, családjuk megélhetése kerül veszélybe, ha csak említeni is merik a gyerekeket! Nem Dag Meiden volt Kongsberg bírája, de mint az egyik áldozat nagyapja, megvádolhatta a két férfit. Dag személye

egyébként is biztosíték volt a törvény emberei előtt. Hittek a szavának. De vajon ugyanígy hittek a fiúknak is? Miután alaposan kihallgatták a két fiút, levitték őket a bányába. Beszélniük kellett arról, milyen belülről a bánya, hogy nézett ki a szobájuk, és hogyan sikerült megmenekülniük. Nermarken és Hauber hevesen tiltakozott. Csak valami rosszindulatú munkás beszélhette tele a fiúk fejét, hogy bajba keverje őket. Ám a fiúk olyan részletekbe menő alapossággal írtak le mindent, hogy kétség nem férhetett hozzá, valóban lent jártak. A bírák is lementek a bányába. Természetesen egyik munkásnak sem volt mersze munkaadói ellen vallani. Viszont a fiúk állítását sem cáfolták. Egész egyszerűen nem voltak hajlandók tanúskodni. És már a némaságuk is bizonyíték volt. A bánya a legkisebb részletig úgy nézett ki, mint ahogy a két gyerek beszámolt róla.. Még a munkások nevére is emlékeztek. Végül megparancsolták, hogy oltsák el a tüzet. Rövid várakozás után fölküldtek egy sovány fiatalembert, aki állította, hogy ki lehet jutni a kéményen keresztül, bár azt senki nem értette, hogyan sikerült a halálos beteg Knutot is magukkal cipelniük. A rácsot újra befalazták, de a nyomok arról árulkodtak, hogy mindez nemrég történhetett. De a döntő bizonyíték mégis Kaleb vallomása volt, amikor pontosan meg tudta mutatni, hová temették Sörent és a többi fiút. A bírák nem késlekedtek, parancsot adtak a sírok feltárására. Ezzel eldőlt Nermarken és Hauber sorsa. Egy ideig még kígyót-békát kiabáltak egymásra, de így sem kerülhették el az akasztófát. Kaleb és Mattias addigra már messze járt. Nermarken olyan kövér volt, hogy a hóhér a legvastagabb kötelet használta a kivégzéshez. Az akasztófa utána még napokig recsegett a termetes ember súlya alatt. Bebizonyosodott, hogy a kisgyermekek bányában való dolgoztatása nem mindennapos eset. Később az is kiderült, hogy eddig csak Kongsbergben fordult elő, és csak a két lelkiismeretlen alak idejében.

Dag ennek ellenére arra buzdította Kalebet, hogy folytassa tanulmányait. A bányán kívül számos munkahely van még, ahol visszaélnek a gyermekek védtelenségével és kiszolgáltatottságával. Szinte mindenhol alkalmaztak gyerekeket is. Utána pedig nem törődtek azzal, hogy mennyit bírnak, dolgozniuk kellett hajnaltól késő estig, gyakran minden fizetség nélkül. Egy évvel a kongsbergi eset után Dagot szélütés érte. Gyorsan felépült, mégis úgy döntött, hogy lemond járásbírói tisztéről. Mivel ezentúl ideje nagy részét Graastensholmon töltötte, Kalebbel is többet foglalkozhatott. Liv pedig örült, hogy férje otthon van, mert így legalább lelkiismeretesen gondoskodhatott róla. Még abban az esztendőben váratlan dolog történt, ami aggodalommal töltötte meg Are és Liv szívét. Juliana, Löwenstein és Scharffeneck grófnője megözvegyült. Férje, a gróf 1635-ben halt meg. Juliana pedig egy évvel később ismét férjhez ment a svéd háborús hőshöz, Johan Banérhez. Új férjét mindenüvé követte, a harctérre is. Leányát, Marca Christianét és a kis Mikaelt Löwensteinban hagyta. Hirtelen megritkultak a Löwensteinből kapott levelek… – Nem szeretném teljesen elveszíteni az unokámat – mondta Are. – Legalább egyszer szeretném látni. Hiszen Tarjei fia! Meg kell tudnia, mit üzent neki haldokló apja. Liv azonnal irt Ceciliének, aki mint mindig, most is készségesen segített. Így egy szép napon Are egy vadonatúj utazótáskával a kezében ott állt a koppenhágai kikötőben, ahol Cecilie és Alexander már várták. Az amúgy tekintélyes külsejű Are, aki legjobb ruháját öltötte fel az útra, nagyon elveszettnek érezte magát a nagyvilágban. Nem csoda, hisz eddig nem merészkedett meszszebb Christianiánál. Cecilie és Alexander szerető gondoskodással vette körül. Így Are hamarosan otthon érezte magát. Csak pár napot töltöttek együtt Gabrielshusben, amint lehetett, nekivágtak a hosszúnak és fárasztóan ígérkező alsószászországi útnak.

Megdöbbentette őket, milyen pusztítást végzett Németországban a háború. Are nyugtalan volt, nem tudta, mi várja őket Löwensteinben. Lidérces álmaiban már romokban hevert a löwensteni kastély. A valóságban másképp történt. Megható volt a hároméves Mikael és nagyapja találkozása. Bár más nyelven beszéltek, gyorsan összemelegedtek. Juliana is hazatért. Megviselte a harctéri élet, fáradtnak érezte magát. Nem is indult vissza addig, amíg vendégei a házában időztek. Mikael csillogó fekete hajú fiúcska volt. Ha alaposabban megnézte valaki, észrevehette, hogy sima haja néha bronzvörös árnyalatot kap. Szemöldöke magasan ívelt, nagy szeme sötétbarna. Tekintetéből komolyság sugárzott. Hasonlított anyjára, Corneliára, de magán viselte a Jéghegyek Népe leszármazottainak számos jegyét. Cecilie esküdözött, hogy pontosan olyan, mint Tancred volt hároméves korában. Alexander persze úgy vélte, hogy felesége eltúlozza a hasonlóságot. Juliana történeteket mesélt nekik a fiúcskáról, amiből megállapíthatták, hogy Mikael kiegyensúlyozott, okos kisgyerek. Szerencsére nem örökölte anyja legendás szeszélyességét. Úgy tűnt, a tizenhárom éves Marca Christiana és Mikael jól megértik egymást. A kislány odaadóan gondoskodott fogadott öccséről. Marca Christiana élénk, értelmes kislány volt, nem feltűnően szép, inkább vonzó jelenség. Are rögtön a szívébe fogadta. Három hétig maradtak. Ameddig csak lehetett, élvezni akarta unokája társaságát. De hamarosan elérkezett az indulás ideje. Arénak haza kellett érnie a betakarításra, Cecilie és Alexander pedig gyermekeik után vágytak. Are hosszasan búcsúzott a kisfiútól. Már semmi idegenséget nem érzett a gyermekkel szemben. Ennél közelebb nem is kerülhettek volna egymáshoz. Juliana megígérte, hogy amint lehet, ellátogatnak Norvégiába, hogy Mikael lássa apja régi otthonát.

ARE HAZAÉRKEZETT a Hársfaligetbe. Most aztán kiutazta magát. Öregségére világlátott ember lett, amit Graastensholm járásban igencsak kevesen mondhatnak el magukról! Teljes két hónapig volt távol. Legalább lesz miről mesélnie kis családjának – Brandnak, Matildénak és Andreasnak. Amikor már a fák között járt, észrevette, hogy az a fa, amely régóta kiszáradt, nincs többé. Helyén korhadt csonk meredezett. – Uramisten! – suttogta. – Valami történt Daggal! Igen, Dag elment közülük. Olyan gyorsan történt az egész, mesélte később Liv. Újabb szélütés, amelyből nem ébredt fel többé. Csak azzal vigasztalja magát, hogy szegény nem érzett semmit. Egy nappal hazaérkezése után Are kiment Livvel a temetőbe. Liv belekarolt az öccsébe. – Most már mind a ketten magányosak vagyunk. Öccse, aki egy fejjel magasabb volt Livnél, vigasztalni próbálta. – Igen. Mi többet bírunk, mert a Jéghegyek Népének véréből származunk. Szívósak vagyunk és erősek. És még jónéhány magányos esztendő áll előttünk. – Apánk nem bírta elviselni ezt a gondolatot, inkább önkezével vetett véget életének. Inkább a közös halált választotta, semmint hogy anyánk nélkül éljen. Are csak bólogatott. – Hányan haltak már meg szeretteink közül! Gyerekek és unokák. Mindegyiken családunk végzete teljesült be. Tudod, amikor Dag meghalt, vágyakoztam, hogy utánamehessek. – Megértelek. Ugyanezt éreztem, amikor Meta meghalt. Egy dolog vigasztal csak, hogy gyermekeinknek és unokáinknak szükségük van ránk. Szilárdan állunk mellettük, és ők ezt tudják. – Igen, azt hiszem, igazad van. Tudod, most már elég a

családi tragédiákból! – Talán vége is szakad most, egy kis időre. Livet nyugtalanította valami. – Tudod, Are, min tűnődöm? Néhány évvel ezelőtt, amikor Dag betegsége kezdődött, sokat aggódtam érte. Éreztem, hogy hamarosan elmegy tőlem. Akkor biztos voltam benne, hogy a halála után össze fogok omlani. Most viszont nyugodtabb vagyok. Vannak gondjaim, de nyugalommal fogadok mindent. – Ez így természetes, Liv. Nővére hallgatott egy kicsit, majd folytatta. – Azért ér minket épp elég öröm, ugye? – Hát persze. – Úgy vettem észre, hogy Brand és Matilda jól megértik egymást – állapította meg óvatosan Liv. – Igen. Jól megvannak. Tulajdonképpen jobban, mint reméltem. Matilda derék asszony. De hát a te gyerekeid is szerencsésen házasodtak! – Így van! Yrját gyerekkora óta szeretem, Alexander pedig egyszerűen csodálatos. – Liv halkabbra fogta a szót. – Cecilie… egyszer említette, hogy voltak bizonyos nehézségeik még az elején, hogy nem volt elég bensőséges a kapcsolatuk… tulajdonképpen nem értem, megkérdezni pedig nem akartam. Mindig is az volt a véleményem, hogy a szülők ne legyenek tolakodók. Megálltak a Meiden család kriptája előtt. Gondolataik ismét Dagra terelődtek. – Már régóta tudtam, mi következik. A fa… elárulta… – Én is mindig megnéztem a fákat. Az a kettő, ami a nyolcból még megmaradt, friss és egészséges. – Hálát adok anyámnak, amiért sikerült megakadályoznia apát abban, hogy a liget többi fájára is ráolvasson – mondta és felnevetett. Furcsa, hogy én vagyok az utolsó élő ember, aki látta a Jéghegyek Népének völgyét, amikor még élet volt ott. – Erről jut eszembe, hogy van Kaleb? – Dag megalapozta további tanulását. Megtanult írni, ol-

vasni és számolni. A három év alatt rengeteget foglalkozott vele. – Szándékában áll folytatni a tanulmányait? – Nem valószínű, hogy bármelyik iskolában is örömmel fogadnák. Dag szerencsére még idejében elrendezte, hogy a törvényszéken állást kapjon. Persze egyelőre parancsolgatni fognak neki, de Kaleb eltökélte, hogy elindul felfelé a ranglétrán. – Kaleb derék fiú. – Én is így látom. Mattiasszal továbbra is elválaszthatatlan barátok. Mattiasnak jót tesz a jelenléte. Azt hiszem, nagyon magányos lenne nélküle. Persze akkor teljes a kör, ha Andreas is köztük van. Andreasnak is jó velük. Magányos lenne nélkülük, ugye? – Igen, Andreas sokszor van egyedül. De te is tudod, hogy a mi családunkban mindig kevés gyerek születik egy házasságban. Nem mindenki olyan ügyes, mint Cecilie, hogy két gyereke is születik egyszerre! Mire a Jéghegyek Népének sírjaihoz értek, Liv gondolatai más körül forogtak. Már jó ideje tűnődöm valamin. – Beavatsz engem is a titokba? – Tudod, most, hogy Dag nincs többé, olyan kihalt lett Graastensholm. Fel akarom ajánlani Kalebnek, hogy rendezzen be egy otthont és egy iskolát a kastélyban azoknak a gyerekeknek, akiket kitaszított a környezetük. Persze nem azonnal. Túl fiatal még a feladathoz. Are pillantása az őszi fákra tévedt. – Graastensholmon? Hm… furcsa gondolat, de… majd meglátjuk. Ott álltak Tengel és Silje sírköve mellett, ahová később Sol nevét is felvésték. Mellette új kő állt. A kő felső részét üresen hagyták, oda kerül majd Are neve, majd Metáé következett, alatta Tarjeié, legalul pedig Trondé. A Meidenek kriptájára azóta felkerült Kolgrim neve is.

Sem ő, sem Sol, sem Trond nem a graastensholmi temetőben nyugodott. Mind a hárman otthonuktól távol, magányosan haltak meg. Megszállottak voltak, akiket egyedüllétre ítélt az emberek közössége. Családjuk mégis úgy kívánta, hogy halálukban ugyanabban a tiszteletben részesüljenek, mint más földi halandók, ezért vésették fel nevüket a sírkövekre. 1640-BEN MEGHALT JULIANA. Férje, Johan Banér ismét megnősült, és új házasságába magával vitte volt felesége lányát, Marca Christianát, és fogadott fiát, Mikaelt. Neki sem volt már túl sok hátra az életből. A kemény háborús körülmények kikezdték egészségét, tüdeje gyógyíthatatlanul beteg volt. Új házasságából származó gyermekeit és Juliana két gyermekét sógorára bízta. Banér halála után Are és Liv hiába kereste Tarjei kisfiát. Nem tudták, ki volt Banér sógora. Számos levelet küldöztek szét a világban, de nem derült fény sem Banér sógora, sem özvegye kilétére. Volt aki azt tanácsolta, hogy folytassák a keresését Észtországban. Kilátástalannak látszott a küzdelem. Hogyan is bukkanhatnának valakinek a nyomára egy olyan nagy országban, minden fogódzó nélkül? Ráadásul abban a tévhitben leledztek, hogy Banér titokzatos sógora csakis feleségének a testvére lehet. Pedig Banér keresett sógora nővérének a férje volt. De az sem segített volna rajtuk túl sokat, ha rájönnek kilétére. Hiszen a nemzetségek férfitagjait a háború különböző országokba űzte. Így vesztették szem elől hosszú időre Mikaelt. Egyetlen reményük Mikael neve volt. Lind, a Jéghegyek Népéből, ez nem túl gyakori név. Tudták, hogy egyszer még nyomára bukkannak… És ha nem? Mindannyian megborzongtak ettől a lehetőségtől. Hiszen Mikael is közülük való volt, és anélkül, hogy tudta volna, magában hordhatta nemzetségének átkos végzetét.

9. fejezet GABRIELLA PALADIN a tükörben nézegette magát. – Olyan lapos vagyok – panaszkodott anyjának. – Nézzen csak ide, semmi sincs itt fölül! Cecilie föltekintett hímzéséből. Ahogy lányát nézte, mintha önmagát látta volna sok évvel ezelőtt, a graastensholmi kastélyban. – Fejlődni fogsz még – szólt hozzá nyugodt hangon. – Alig múltál tizenhét éves. – De a többi lány teljesen másképp néz ki. Na és az orrom? Az végképp reménytelen! – Semmi baja az orrodnak. Csinos vagy, Gabriella. – Ezt csak azért mondja, mert az anyám. De mit szól majd Simon? – Simon elfogadja a megállapodást, amelyet apáddal a szüleivel kötöttünk. Igazán hálás lehet a sorsnak – jelentette ki Cecilie. – Csak várnotok kell újévig, mert akkor léptetik elő kapitánnyá. – Mi értelme van a megállapodásoknak? Sohasem tudjuk előre, hogy a másik akarja, vagy sem. – Az ő szülei javasolták a házasságot – emlékeztette a lányát Cecilie. – Arról nem is beszélve, hogy még hány szülő látna szívesen téged, mint a fiuk menyasszonyát! – Az lehet, de ez nem befolyásolja majd Simon véleményét. Semmi kedvem ahhoz, hogy egyfolytában nemkívánatosnak érezzem magam! – Butaságokat beszélsz, Gabriella! Jelét adta Simon valaha is annak, hogy nem akar feleségül venni? – Nem. De akkor sem lehetek biztos – mondta a lány határozottan és ismét a tükör felé fordult. Hosszú, fekete haját rendezgette, de reménytelenül. – Miért nem hullámos az én hajam is, mint mindenkié a családban? Olyan a hajam, mintha lósörény lenne. Valóban úgy

gondolja anyám, hogy tetszem neki? – Biztos vagyok benne – felelte Cecilie, miközben elgondolkodott a néhány napja hallott pletykákon. Eszerint Simonnak, akit egyébként hosszas, alapos keresgélés után választottak leányuk számára, szóval Simonnak gáláns kalandja lenne az alacsonyabb származású udvarhölgyek egyikével. Ráadásul az a hír is járta, hogy a hölgy meglehetősen könnyűvérű. Férje is megdöbbent a meglepő hírek hallatán. Éjszakákon át azon tanakodtak, mitévők legyenek, mígnem Alexander tegnap magához kérette a fiút, magyarázatot várt tőle. Simon tiszti becsületszavára megesküdött, hogy rosszindulatú pletyka az egész, és hogy Gabriellát mélyen és őszintén szereti. Egy Paladinnal házasságot kötni nagy megtiszteltetésnek számított. Cecilie mit sem sejtett a „megtiszteltetésről”, amikor jó néhány éve merész házassági ötletével Alexander elé állt, hogy az esküvő révén végzetes következményektől mentse meg mindkettőjüket. Ha tudta volna, talán nem meri feltenni a merész kérdést. Megborzongott a gondolattól. Nem bírta volna ki Alexander nélkül. Simon a legjobb dán családok egyikéből származott. Már nem volt zöldfülű tacskó, és biztos jövő állt előtte. Nem volt túlságosan jómódú, de ezzel sem Cecilie, sem Alexander nem törődött. Csak azt tartották szem előtt, hogy Gabriellának tetszett a fiú, amikor egyszer néhány tiszttársa társaságában meghívták otthonukba. Némi tűnődés után Gabriella is beleegyezett, hogy ő legyen a férje. Simon szülei azt sem tudták, hová legyenek örömükben. Egy őrgrófnő! Micsoda megtiszteltetés! Nem is beszélve a nagy Paladin-vagyonról! Cecilie igyekezett kívülállóként szemlélni a lányát. Nehezen ment, mert végtelenül szerette Gabriellát. Igaz, hogy lapos kissé. Talán sovány is. És a járása sem valami kecses. Fejét szégyenlősen előrehajtja – talán tényleg félénk egy kicsit!

Lehet, hogy Gabriella a külső szemlélő számára nem túl vonzó jelenség. Rövid ismeretség után viszont mindenki el van ragadtatva tőle. Gabriella mindig szelíden mosolygott, mintha mosolya forrása valahol lelke mélyén lenne, de ha szívébe fogadott valakit, szeme felragyogott keskeny arcában. Mindenkivel kedves volt a maga visszahúzódó módján, mint aki tisztában van jelentéktelenségével és rossz tulajdonságaival. De hát minden lány így van ezzel az ő korában, majd csak kinövi, nyugtatta magát Cecilie. Nagy óvatossággal nevelte lányát, Gabriella rendkívül érzékeny volt. Cecilie egy dologra nagyon ügyelt. Óva intette lányát, nehogy az esküvő előtt meggondolatlan kalandba bocsátkozzék! Ő már tanult a maga kárán. Ismerte saját szenvedélyességét. Mind apja, mind anyja családjának nőtagjai könnyen elvesztették a fejüket, ha a szeretett férfi elcsábította őket. E kalandok kellemetlen következményeinek nem szívesen tette volna ki érzékeny lányát. Ezért prédikált olyan gyakran az erkölcsről és a szűziességről. Néha maga is úgy érezte, hogy olyan már, mint egy vénkisasszony. De hát annyira, de annyira féltette a lányát. Simon derék férfinak tűnt. Érett és erős, megfelelő támasza lesz a kicsi Gabriellának. Tancred viharzott be a szobába. Siet, csak a szobájából van szüksége néhány dologra. Társai kint várnak rá. Bezzeg vele semmi gondjuk nem volt. Élénk és vidám, mindig kész az élcelődésre. Már fiatalon az udvar szolgálatába került, mint apród. Nagy jövő állt előtte is. Tancredért nagy versengés, folyt az olyan szülők között, akiknek leánya eladósorba került. Nem csupán jó családból származott, de igen jóképű és vonzó fiatalember volt. Ám Alexandernak és Ceciliének esze ágában sem volt elsietni fiuk házasságát. A fiúkat nem nehéz összeházasítani valakivel. A lányokkal már nehezebb a helyzet… Tancred, mielőtt elment volna, odaállt a testvére mögé, aki

még mindig a tükörben illegette magát. – Nem is olyan rossz – mondta csibészes arccal. – Bizony, hogy nem rossz! Már láttam nálad csúnyább madárijesztőket is! Gabriella, akinek először fölcsillant a szeme, most villogó tekintettel hajította hajkeféjét testvére után, aki olyan gyorsasággal hagyta el a szobát, mintha az ördög üldözné. A kefe öreg szolgálójuk felé repült, aki kifejezéstelen arccal várta, hogy beteljesedjék a sorsa. Levelet tartott a kezében. – Bocsáss meg, Wilhelmsen! – mondta sajnálkozva, ám kissé nevetésre hajló szájjal Gabriella. – A bátyámat akartam eltalálni. – Bizonyára, kisasszony – mondta az öreg, majd Ceciliéhez fordult és átadott neki egy levelet. – Anyámtól jött – szólalt meg Cecilie. – Tudod, kislányom, mindig a torkomban dobog a szívem, ha otthonról kapok levelet. Bár az utóbbi időben nem történt semmi odahaza. Megérdemlik, hogy végre jobb idők járjanak felettük! Egyik tragédia a másik után érte őket. Mostanra Tarald is megváltozott. Mintha átértékelte volna magában a történteket. Anyám pedig mindig vidám és bizakodó hangú leveleket ír nekem, Istenem, mindig is rendíthetetlen volt a hitében. Csak abban reménykedem, hogy nem válik hátrányára ez a tulajdonsága… Mégis félve nyitotta ki a levelet. Olvasás közben kuncogott egy kicsit. – Mit ír a nagymama? – kíváncsiskodott Gabriella és letelepedett anyja mellé. – Azt írja, hogy Mattias hazamegy karácsonykor. Már majdnem kész orvos a fiú… – Hát ez gyorsan ment – jegyezte meg Gabriella. – Hiszen tudod, hogy Mattias mennyire lelkiismeretes. Keményen végigtanulta az éveit. Nem olyan csillogó tehetség, mint Tarjei, de okos. Ezenkívül van egy olyan tulajdonsága, ami talán a legfontosabb egy orvos számára: meleg szívű és ez tükröződik a pillantásában is. Tarjei is ilyen volt, de nem any-

nyira nyíltszívű, mint Mattias. – Emlékszem Mattias szemére. Az ember fázó lelkéig hatol a belőle áradó melegség és felmelegíti – jegyezte meg a kislány. – Miért fázna a te lelked? Nem értem – nevetett Cecilie. – Néha fázik – felelte halkan a lány. Amikor fölöslegesnek érzem magam – fűzte hozzá magában. Amikor úgy érzem, semmire sem vagyok jó, csak úgy létezem. A nőknek semmiben sincs döntő szerepe. Na igen. Talán csak feleségként vagyunk nélkülözhetetlenek. – Lehet – adott neki igazat anyja, aki még mindig Gabriella fázó szívénél tartott –, lehet. De csak fiatalkorodban érzel ilyet. Anyám azt írja, hogy Kaleb is visszatért… – Kaleb? – keresgélt Gabriella az emlékezetében. – Igen, emlékszem rá. Az a csontos arcú, kicsit faragatlan, alacsony származású fiú. Kedves a maga módján. Ugye szőke volt a haja? – Igen. De Kaleb már nem kamasz többé. Anyám nem ír többet róla. – Már legalább tíz éve annak, hogy utoljára találkoztam vele. Milyen gyorsan telik az idő, hihetetlen! – Épp te mondod ezt – nevetett Cecilie. – Várj csak! Minél idősebb leszel, annál gyorsabban megy majd. – Azért ez nem vigasztal, anyám! KARÁCSONY ELŐTT EGY HÓNAPPAL ugyanabban a szobában ültek. Gabriella menyasszonyi ruháját varrták szorgalmasan. Káprázatosan nagy volt a kislány hozománya. Alexander ugyanis úgy vélte, hogy megengedhet magának ennyit, hiszen egyetlen lányáról van szó. Cecilie ehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy Alexander mindig is elkényeztette a gyerekeit. Férje olyan mélységesen szerette az ikreket, hogy Cecilie néha joggal aggódott. Mi lenne Alexanderrel, ha bármelyikkel történne valami. Egy baleset.

Egész biztos, hogy belerokkanna. No és ő maga… Igazan nem értette, miért töri a fejét ilyen szomorú dolgokon, amikor ilyen örömteli eseménynek néz elébe? Már szétküldték a meghívókat, és gondoskodtak vendégeik elhelyezéséről. Az esküvőt a királyi család is kitünteti majd jelenlétével. Már azt is eldöntötték, hol fognak lakni a fiatalok. – Ha Simon nem ragaszkodna annyira ahhoz, hogy közel legyen őrhelyéhez, szívesebben költöztem volna vidékre – mondta Gabriella. – Koppenhága olyan zajos és piszkos. Ó, anyám! Úgy félek attól, hogy elrontok valamit! – Az esküvőn? A legnagyobb rendben lesz minden. – Nem, nem. Én arra gondoltam, ami utána vár ránk. Csak az anyáknak jut eszébe ilyenkor, hogy a fényes esküvőre gondoljanak. Én azon tűnődöm, milyen lesz maga a házasság. Majd igyekszem Simont boldoggá tenni. Megérdemli, hogy jó és hűséges felesége legyek. – Mondd csak, Simon kedves hozzád? – Ó, igen! Kedves és udvarias. Azt hiszem, nagyon tisztel engem. Cecilie fejében egy percre megfordult, hogy talán jobb lenne, ha Simon nem tisztelné annyira leányát, de aztán gyorsan elfojtotta magában a merész gondolatot. Gabriellát mindig a tisztességre nevelte. Nem értette önmagát, miért jutott eszébe ez a frivol ötlet? – Istenem! Annyira izgatott vagyok. Bár csak túl lennénk már ezen az átkozott esküvőn, akkor már… – De Gabriella! – Bocsánat! Amikor legutóbb találkoztunk, Simon azt mondta, hogy az arany jól áll nekem. Tényleg így van? – kérdezte bizonytalanul. – Bizony! Wilhelmsen lépett be az ajtón. – A nagyságos úr tisztelettel kéri, hogy a nagyságos aszszony fáradjon át a szalonba.

– Megyek – mondta Wilhelmsen felé fordulva Cecilie.. – Fejezd be a monogramot, kislányom! Kérlek, hagyd abba az álmodozást! Még a végén egészen összekoszolsz mindent. Egy R-t hímezz Simon neve helyett és egy P-t a magadé helyett. Ennyire nehéz lenne? – Az R-t bizony nehéz szépen ráhímezni. Mennyivel könynyebb lenne, ha olyan neve lenne, ami I-vel kezdődik. Mama, tényleg olyan rémes a nászéjszaka? Cecilie kissé ingerülten gondolt vissza nem éppen szokványos nászéjszakájára, amelyet átsakkoztak Alexanderrel, majd arra, hogy férje egy késsel megvágta az ujját, hogy vérfoltot produkáljon a lepedőre. Elnevette magát. – Ellenkezőleg. Vannak egészen kellemes nászéjszakák is. Gabriella most legalább olyan meglepetten nézett anyjára, mint amilyen döbbenettel az fogadta az ő kérdését. Cecilie kisietett. A szalonban férje várta egy tiszt társaságában, aki baráti körükhöz tartozott. Mindketten holtsápadtak voltak. Alexander vonásai haragosan eltorzultak. Felesége értetlenül nézte a férfiakat. – Történt valami? – kérdezte rosszat sejtve. Alexandernek szemmel láthatóan nehezére esett megmondania az igazat. – Barátunk érdekes híreket hozott. Simon Németországba szökött. Azzal az udvarhölggyel, aki… nos magad is tudod kivel. És bennünket még csak nem is értesített: – Simon ezzel a tettével az udvarnál természetesen eljátszotta minden becsületét, emellett megfosztották minden rangjától. Nekünk sem említett semmit. Egy barátjának mégis elmesélte szándékát, aki azonnal értesített minket. Kötelességemnek éreztem, hogy beszámoljak a történtekről és hogy elmondjam, valamennyien Önök mellett állunk. – Mindenesetre köszönjük – motyogta Cecilie. Csak lassan értette meg, mi történt valójában. – Istenem! Hogyan mondjuk meg Gabriellának, hogy… – Nincs rá szükség – jelent meg lánya az ajtóban. Hangja

tompán szólt az előkelő szalonban. Mindent hallottam, Sohasem hittem el igazán, hogy boldogok lehetünk. Sarkon fordult, hogy visszavonuljon, amikor berontott Tancred. Mindig csibészes arca most elkeseredettnek tűnt. – Ezek szerint mindent tudtok már. Én két barátnődtől hallottam, mi történt. Biztosítottak együttérzésükről, de aztán elfordultak és nevettek. Az én drága nővérem szerencsétlenségén nevettek, apám! Azonnal eljöttem, mert féltem, hogy megütöm őket. Felindultságában eszébe sem jutott, hogy szavaival sót hint Gabriella friss sebére. Szegény lány zokogva rohant fel a lépcsőn szobájába. – Tancred! – szólt fiára Cecilie. – Kicsit tapintatosabb lehettél volna! – Bocsáss meg! Nem akartam… fölmegyek hozzá! – Kérlek, maradj! Gabriella látta, mennyire földúlt vagy. Azt hiszem, inkább arra van szüksége, hogy egyedül legyen. Mindannyiunkat megrázott a hír. De talán mégis jobb, hogy így történt. – Én is így látom – mondta Alexander elszürkült arccal. – Azt hiszem, nem voltak egymáshoz valók. Bárcsak Simon eléggé bízott volna bennem! Akkor elmondta volna, mire készül. Nem Gabriella volt számára az egyetlen lehetőség. Csak azt nem értem, miért nem mondta meg már az elején, hogy mást szeret. És amikor elkezdődtek a pletykák róla és arról az udvarhölgyről, magamhoz kérettem, de ő mindent tagadott. És erre az utolsó pillanatig várt, hogy Gabriellát minél nagyobb megaláztatás érje! A legkönnyebb utat választotta azzal, hogy eltűnt. Ezzel csak utálatos gyávaságát bizonyította. – Mégis beszélek Gabriellával – mondta ünnepélyesen Tancred. – Azt hiszem, meg tudom vigasztalni egy kicsit. Alexander kibámult az ablakon. – Édes, kicsi lányom! Valamennyien átérezzük, micsoda érzések dúlhatnak benne! Barátja bólintott.

– Sajnálom, hogy rossz hír hozója voltam. De jobbnak láttam, ha tőlem tudjátok meg és nem a pletykákból. – Köszönjük, hogy eljöttél – mondta neki Cecilie. – Most kivételesen nem az érintettek értesültek utoljára a dologról. Ami pedig Simont illeti, hamarosan úgyis megérti, hogy nem a legrövidebb utat választotta a menekülésre. Most már felmehetsz Gabriellához, Tancred. Mi majd később követünk. GABRIELLÁT MEGVISELTÉK az események. Az átélt kudarc semmi esetre sem erősítette az önbizalmát. Nem merte elhagyni a házat, családja hiába vette körül szeretettel és gondoskodással, hiába próbáltak bátorságot önteni belé. Hálásan mosolygott rájuk, úgy tett, mintha mi sem történt volna, csak szeme árulkodott szomorúságáról. Alexander vele együtt szenvedett. – Mit tegyünk, Cecilie? Azt hiszem, egyelőre semmi értelme, hogy férjet keressünk neki, ugye? – Nem. Most csak gyötörnénk az ilyesmivel. Úgy érzi, örökre csalódott a szerelemben. Az lenne a leghelyesebb, ha elutazna valahová. Talán akkor magához térne. – Küldjük Norvégiába? – Igen. Anyámhoz. Liv nagyon magányos, még akkor is, ha Tarald és családja szeretettel veszi körül. Meg aztán ott van Mattias és Andreas, akik szinte egykorúak Gabriellával. Mattias csodákat képes művelni az emberekkel. – Kérdezzük meg, szívesen elmenne-e. Gabriella közönyösen fogadta az ötletet. – De először írjunk a nagymamának és kérdezzük meg, mit szól az egészhez. Nem szeretnék a terhére lenni. MÁR KÜSZÖBÖN ÁLLT a karácsony. Mattias Meiden befogta a szánba a lovakat, nyakukba csengőt akasztott, és már indult is, hogy meglátogasson egy nagyon beteg öregembert.

Az emberek doktornak nevezték, mint előtte Tarjeit. Ő is Tübingenben tanult, ugyanazokat a tárgyakat, mint unokabátyja, csakhogy Tarjei többet kutatott és alaposabban mélyedt el tanulmányaiban. Mattiast inkább az érdekelte, adott esetben hogyan segíthet közvetlenül az embereken. Szeméből még mindig a régi, megnyugtató erő áradt. Ezért gondolták sokan, hogy egyházi szolgálatba lép. Döntése, hogy mégsem lesz pap, meglepte környezetét, pedig nem tehetett mást, mivel nem érzett magában ilyen irányú elhivatottságot. Sokat tűnődött jövőjéről. Tudta, hogy Kolgrim halálával ő lett a graastensholmi uradalom egyetlen örököse. Ám a birtokigazgatás nem érdekelte, ellentétben apjával, aki valósággal erre született. Rájött, hogy orvosként tudna a legtöbbet segíteni szenvedő embertársain. Nem voltak különleges képességei, mint dédapjának, viszont úgy vélte, hogy tanulással megszerezheti a kellő tudást. Arról sem feledkezett meg, hogy Tarjei rábízta a Jéghegyek Népének titkos gyógyító növényeit és porait, amit csak így tudna megfelelően használni. Norvégiában nem volt egyetem. Legfeljebb felcsernek képezhette volna ki magát. Külföldre kellett mennie, hogy orvosnak tanulhasson. Tübingen mellett döntött, akár Tarjei. Amikor kiderült, hogy közeli rokona a legendás hírű Tarjeinek, hihetetlen gyorsasággal végezte el tanulmányait. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nemcsak Tarjeihez fűződő viszonya volt a döntő, hanem az a jó benyomás is, amit lényével környezetében keltett. Mindettől függetlenül igencsak zöldfülű orvosnak számított, amikor 1645-ben visszatért szülőföldjére, hisz még csak húszéves volt. Nem nőtt túl magasra, szeme zöldeskék volt, vörös haja, mely már nem volt olyan egyenesszálú, mint gyermekkorában, idővel bronzos fényt kapott. Mosolya a legkeményebb szívet is meglágyította. Érdekes fiatalember volt. Yrját, az édesanyját büszkeség

töltötte el, ha csak ránézett. Tarald, az apja, aki magának sem merte bevallani, hogy jobban szerette kisebbik fiát, mint elsőszülöttjét, Kolgrimet, túljutva gyötrő lelkiismeretfurdalásán, már nyíltan ki merte mutatni Mattias iránti érzéseit. Fia régebben is sejtette, miért olyan visszafogott vele szemben az apja, és nyugalommal fogadta viselkedését. Tarald gyakran túlságosan szigorú volt Mattiasszal, nehogy Kolgrim féltékeny legyen, vagy úgy érezze, elhanyagolják. De mint tudjuk, ez sem segített. Kolgrim nem fordulhatott ki önmagából. Olyan volt, mint a báránybőrbe bújt farkas. Amikor levetette álarcát, magával együtt másokat is bajba sodort. Mattias, Tarjei és Dag valamiképpen mind Kolgrim áldozatai voltak. Dag szélütésében is kétségtelenül szerepet játszott unokája fékezhetetlensége. Tulajdonképpen az egész család megszenvedte Kolgrim végzetes tragédiáját. Tarald nem volt a sors kegyeltje. Először végig kellett néznie Sunniva borzalmas halálát, majd Mattias titokzatos eltűnése következett. A szán egyenletesen siklott a hóban a tompa csengőszóra. Mattiasnak eszébe jutott Kaleb. Mennyire megváltozott! Kaleb huszonhét éves volt, igazi felnőtt férfi. Lelkében nyoma sem volt a kamaszkori idealizmusnak. Mattias úgy érezte, hogy barátjából kemény, megkeseredett ember lett. Néhány évi törvényszéki írnokoskodás után úgy döntött, hogy saját lábára áll. Gyermekkori álmait szerette volna valóra váltani. Felettesei, akik egyébként is alig vették észre, mint írnokot, gondolkodás nélkül elengedték. Kaleb azóta minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen a rossz körülmények között dolgozó gyermekeken. Próbálkozása mindenütt ellenállásba ütközött. Nem hallgattak rá, és ahol tudták, akadályozták tevékenységét. Kitartásával és hajthatatlanságával sok ellenséget szerzett magának. Kaleb gyakran gondolt arra, hogy mennyivel jobb lenne, ha még élne Dag Meiden, a járási törvényszék bírája. Volt egy másik álma is. Végre családot szeretett volna.

Még amikor gyermekként a bányában dolgozott, gyakran álmodozott egy olyan lányról, aki egyszerű, jószívű és gyakorlatias. Csakhogy azok a nők, akikkel munkája során az utcán és a szegénynegyedek szerencsétlen sorsú gyerekei között találkozott, nem éppen illettek feleségnek. Kaleb messze elkerülte az efféle nőszemélyeket. Valóságos élményei és az áhított álomkép messze álltak egymástól. Néhány gyermeket sikerült kimentenie a szolgasorból, de vajon jobb sors várt rájuk szabadon? Csak lézengtek szegények a világban, koldultak és loptak, hogy életben maradjanak. Idővel Kaleb pénze is elfogyott. Egyre kimerültebb lett. Segítségre volt szüksége. Levelet írt Livnek, aki mindig barátként állt mellette. Néhány napot Graastensholmon szeretett volna tölteni. Liv örömmel fogadta kérését. Megérkezése után Kaleb fáradtan egy székbe roskadt. Az első néhány napot is abban a székben töltötte, Liv pedig hagyta, hadd pihenje ki magát. Csalódottságában egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem volt méltó a bizalmukra. – Figyelj ide – szólt hozzá Liv. – Dag, a férjem, akit te annyira csodáltál, ifjúkorában ugyanezt a szélmalomharcot vívta, mint most te. A fűrésztelepeken dolgozók körülményein szeretett volna javítani. Munkája olyan hihetetlen ellenállásba ütközött, hogy akkor kénytelen volt feladni a küzdelmet. Túl fiatal és tapasztalatlan volt még. Hidd el, nem vagy egyedül. Kaleb némán végighallgatta, majd hálásan bólintott. Magas termetű, széles vállú férfi lett belőle, erőteljes arcvonásokkal. Kéken csillogó szeméből kihunyt az életkedv és a tettrekészség. Most bizalmatlanul húzta össze a szemét. Elkeserítette az ellenszenv, amely munkáját kísérte már jó ideje. Amikor Mattias hazaérkezett, barátját a nagyteremben találta. A fiatal orvost elkeserítette Kaleb kiábrándultsága és közönye.

MATTIAS ISMÉT MEGLÁTOGATTA az öreget és orvosságot adott be neki, ami egy kicsit javított az állapotán. Már szinte semmit sem tehetett érte… Az elhasznált test elfáradt, ereje vége felé járt. Az öreg megfogta az orvos kezét. Mondani akart valamit. – Kedves fiam – suttogta reszkető hangon –, olyan jóságos a tekinteted. Kérlek, segíts az unokámon. Mattias tekintetéből most is áradt a segítőkész szeretet. Lelkében kiolthatatlan lánggal égett az életöröm, mintha a világ összes élőlényét keblére akarná ölelni. Vajon mi történt az öreg unokájával? – Eli… a kislány a Nygard majorban dolgozik, annál a rettenetes nőszemélynél. Azt hiszem, rosszul megy a sora. Sápadt volt és sovány, amikor utoljára láttam. Eddig mindig benézett hozzám, de most már jó néhány napja nem jön. – Majd felkeresem. – Isten áldjon meg a jóságodért – hálálkodott az öreg. Mattias régóta tudta, milyen rossz hírű a nygardi major. Egy végtelenül fösvény asszony igazgatta a birtokot, aki gátlástalanul zsákmányolta ki környezetét. Mattias nem kételkedett benne, hogy Elinek ugyancsak rossz sora lehet az élősködő asszony keze alatt. Sejtései hamarosan bebizonyosodtak. Egy dologban tévedett: a vártnál sokkal rosszabb körülmények fogadták. Az asszony évek óta özvegy volt, leányai pedig férjhez mentek. Valaki nyöszörgött az ágyban, amikor belépett az ajtón. Eszébe jutott, hogy amikor behajtott a kapun, egy nő árnyékát vélte felfedezni az ablakban. – Jaj, jaj – hallatszott továbbra is. – Jaj én szerencsétlen asszony! Mattias odament az ágyhoz. Az özvegy feküdt benne, s úgy jajgatott, mint aki a halálán van. Mattias először meglepődött, de miután észrevette az asszony dunna alól kikandikáló cipőorrát, már tudta, hányadán állnak. – Hogy érzi magát, anyó?

– Az Isten küldte el hozzám a doktor urat! Itt fekszem, magamra hagyatottan, minden segítség nélkül, mert a lusta banda, akik szolgálóknak nevezik magukat, föl nem kelnének reggel, hogy segítsenek rajtam! Pedig förtelmes fájdalmaim vannak! – Hol fáj a legjobban? – kérdezte Mattias, miközben észrevétlenül körülnézett a szobában. A konyha mellé egy kamrácska volt építve, ajtaja félig nyitva állt. Az apró helyiségben egy ágy állt, az ágyban pedig feküdt valaki. Hang nem jött abból az irányból. – Hát itt mindig szúr nagyon, aztán… – Megnézhetem? – Nem, nem – tiltakozott az asszony, mert eszébe jutott, hogy teljesen fel van öltözve. – Legjobban a fejem fáj. Dobol és lüktet egész nap, majd megveszem tőle! Napok óta nem jön álom a szememre… – Ezen könnyen segíthetünk. Van rá orvosságom, csakhogy sokba kerül – mondta Mattias csipkelődve. – Ó, igazán ne pazarolja rám a gyógyító szereit! Olyan nincs magánál, amit ingyen is megkaphatok? Egy kis maradék, ami… – Sajnálom, de nincs. – Ha nem, hát nem – sóhajtozott az asszony. – Akkor legalább abban segítsen, hogy megszabaduljak önző és hanyag szolgálómtól. Hálás lennék, ha ismerne valakit, aki a szolgálatomba állna! Mert ez ki fog enni a vagyonomból! Naponta többször is enni akar! – Éppen miatta jöttem ide. A nagyapja küldött érte. Mattias nem várta meg, hogy az asszony befejezze panaszáradatát. Felállt és a kamrácska felé indult. – Ne higgyen neki, doktor uram! Úgy hazudik, mint a vízfolyás! – rikácsolta az özvegy. Kicsi, vézna lány feküdt az ágyban. De nem is ágy volt az, hanem egy csomó rongy. A gyermek óriási szemeivel riadtan követte Mattias minden mozdulatát. Még mindig szótlanul néz-

te az ismeretlent. Olyan sovány volt és apró, hogy Mattias képtelen volt megállapítani, hány éves lehet. Vékonyszálú haja kócos és színtelen. Arca szinte nem is állt másból, mint két kikerekedett szeméből. Úgy nézett rá riadtan, mint a kisborjú, aki még értetlenül áll szemben az ismeretlen világgal. – Te vagy Eli? – kérdezte Mattias, megtörve a lányt körülvevő csendet. – Igen – suttogta alig hallhatón. – Fáj valamid? Eli határozottan megrázta a fejét. Mattias meglátta a gyermek hidegtől kivörösödött, a munkától repedezett kezét, amely leginkább egy kemény munkát végző férfiére hasonlított. Mattiasnak az volt a benyomása, hogy szegényke meglehetősen alultáplált. – Gyere – szólt a lánynak. Kiemelte az ágyból és karjában vitte ki a szobából. A kis test könnyű volt, akár egy madárfiókáé. Mivel a lányon csak egy ing volt, Mattias a ruháit is összeszedte gyorsan. – Mi az, mit művel a doktor úr? – ordította az asszony, aki siralmas állapotáról megfeledkezve, szabályosan kiugrott az ágyból. – Elviszem innen a lányt. Egy perccel sem maradhat tovább ebben a házban – hangzott Mattias egyértelmű válasza. Majd hozzáfűzte. – Jól tette, hogy felkelt. Egészséges embereknek nem tesz jót, ha lustálkodnak! Köszönés nélkül lépett ki az ajtón. Óvatosan lefektette Elit a kocsiban, és alaposan betakargatta. Először az öreghez mentek. – Magammal viszem Elit Graastensholmra – mondta. – Addig marad nálunk, amíg fel nem épül. Ne küldd vissza többé a Nygard majorba. Nagyon rossz sora volt ott! – Isten áldjon meg a jóságodért, fiam! – suttogta ismét az öreg.

10. fejezet ELIT FRISSEN HÚZOTT, nagy ágyba fektették. Kicsiny teste szinte eltűnt a könnyű dunna alatt. Szeme egyre tágabbra kerekedett. Persze Liv először alaposan megmosdatta, vékonyszálú haját lúgos szappannal mosta meg, nehogy társasága legyen az ágyban, magyarázta a bárónő. Mielőtt lefeküdt volna, kapott egy korsó tejet és egy tál húslevest. Egy ideig még ébren feküdt az ágyban és a fehérre meszelt mennyezetet bámulta, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott és elaludt. Szíve mélyén volt némi félelem, de úgy döntött, hogy ezentúl hisz a mesékben. Liv, ahogy az ágy mellől figyelte, érezte, megpattan a magányos szívét évek óta borító jégpáncél. Lelkét ismét meleg járta át. Dag halála után hirtelen rászakadt a magány. Hiába vették körül gyermekei és unokái, senki sem pótolhatta férje hiányát. Eli befogadásával új értelmet nyert az élete. Magához hívatta Mattiast és Kalebet. Szeme lelkesen csillogott. – Mi a véleményetek, fiúk? Lehet, hogy Elivel már el is kezdtük azt a munkát, amiről évek hosszú során át álmodoztunk? Mit szólnátok hozzá, ha a kastély egyik szárnyát átalakítanánk az árva gyerekek otthonává? – Nekem tetszik az ötlet, nagymama – örvendezett Mattias. – Mind a hárman ezt szerettük volna már régóta, ugye? Érdekes módon Kaleb nem lelkesedett annyira az ötletért. Kedvetlenül mondta el a véleményét. – Semmi értelme az egésznek, amikor idővel úgyis visszakerülnek a nyomorba. – Ne kuvikolj, Kaleb. Talán jobb lenne, ha kidobnánk Elit? – Nem! Az Istenért sem! Hány éves egyáltalán az a gyerek? Liv eltűnődött a kérdésen.

– Akkor született, amikor… nézzük csak… Azt hiszem, hétéves lehet. – Hétéves? – hallották Mattias csodálkozó hangját. – Nem tudhatjuk, miken ment keresztül annál a rettenetes asszonynál! Kaleb Livhez fordult. – Ha jól értettem, a bárónő egy otthont szeretne nyitni a kastélyban? – Már régóta tervezem. – És mégis, hány gyerekre gondolt? – Nem túl sokra. Különben nem biztosíthatnánk számukra igazi otthont. Van két kisebb szoba, amiről szivesen lemondok. Egyik szobában lányok, a másikban fiúk lakhatnának. Két-két ágy mindegyikben. Négy gyerekkel kezdhetnénk. Érjük be egyelőre ennyivel, azután pedig meglátjuk, mi lesz. Nem szeretném, ha sokat markolnánk. Kaleb, aki feledni látszott korábbi rosszkedvét, határozott tervvel állt elő. – Ha már így állnak a dolgok, ismerek két fiút, akiket szívesen látnék a kastélyban. Egyikük egy faszénkereskedőnél dolgozik. Többet görnyedezik a zsákok súlya alatt, mint egy felnőtt férfi. Láttam a kimerültségtől szinte összeroskadni, és mégis a hátára vette a zsákot, majd dülöngélve átvitte az utca másik oldalára. Egyszer már elhoztam onnan, de mivel nem volt hová mennie,. a szénkereskedő rögtön visszavitte, ahogy én eljöttem. A fiú rendkívül szívós, de alultáplált és semmiben nem mer ellenkezni. Nincs senki a világon, aki segíthetne rajta. – Elhozzuk – biztosította Mattias. – És ki lenne a másik? – Egy süketnéma gyerek, aki koldulásból tartja el a családját. Nyakában egy táblával, amelyre az van írva, hogy „SÜKETNÉMA”, járja Christianiát. Ha esik, ha fúj, kizavarják koldulni. Amikor legutóbb láttam, kékre-zöldre fagyott már a hidegtől. Adtam neki egy pár kesztyűt, ám másnap ismét csupasz kézzel jelent meg. Kiderült, hogy a szülei eladták a kesztyűt, mert kesztyűben nem tűnt elég szegénynek a kolduláshoz. – Elhozzuk őt is – döntötte el Liv.

KALEB ÉS MATTIAS ELMENT Christianiába a két fiúért. Nem volt könnyű dolguk. A szénkereskedő tombolt a dühtől, szegény gyerek pedig ide-oda topogott félelmében. Nem tudta, mitévő legyen. Végül Mattias mosolya, orvosi mivolta és bárói rangja meggyőzte arról, hogy inkább kit válasszon. (No meg némi aprópénz, amit Kaleb csúsztatott észrevétlenül a zsebébe.) A süketnéma fiú szülei azzal vádolták őket, hogy el akarják rabolni kedvenc gyermeküket. Arra persze nem hivatkoztak, hogy a megélhetésüket féltik. Mivel tizenhárom gyermekük volt és Mattias kártérítést ígért a fiúért, végül kötélnek álltak. – Nem furcsa, hogy a szülők pénzt várnak el azért, hogy az ember segíthessen a gyermekükön? – mondta hazafelé menet Mattias. – Én minden hitemet elvesztettem az emberekben – hangzott Kaleb egyáltalán nem megnyugtató válasza. Takaróba bugyolálták a két gyereket, akik némán ültek a szánban és kíváncsian bámulták egymást. Egyidősek lehettek. A koldusgyerek megviseltnek tűnt. A másikon nem látszott semmi más, csak az arcát és ruháját vastagon borító szénpor. – Mi a neved? – kérdezte a koldusgyereket. – Nikodemus – felelte. – Jól hallottam? – fordult hátra döbbenten Kaleb. – Hiszen te süketnéma vagy? – Ó, dehogy – felelte teljes természetességgel a gyerek. – Csak anya és apa megtiltotta, hogy bárkinek is elmondjam. Koldulni is többet lehet, ha süketnéma az ember. Mattias és Kaleb kábultan ült. – Nagy szerencse, hogy sikerült elhoznunk – vélte Mattias. – Én is azt hiszem – mondta Kaleb. – Legalább helyes értékrendet alakíthatunk ki benne. Nikodemus boldogan dugta fagytól kék kezét a vastag ta-

karó alá. Nyomorúságosan nézett ki. Rettentő sovány volt, szeme karikás. A szénhordó fiúnak kiábrándultság áradt a szeméből. Kaleb és Mattias aggódva pillantott egymásra. Livet szemmel láthatóan felélénkítette, hogy háza hirtelen megtelt gyermekekkel. (Örült, hogy olyasmivel teheti boldoggá őket, amiről szegények addig álmodni sem mertek: jó ételek, kellemesen berendezett szobák és gondoskodás. Mire Perről nagy nehezen lesikálták a szénport, kiderült, hogy sovány, de szívós és izmos kis fickóval van dolguk. Haja úgy ült a fején, mint egy madárfészek, étvágya pedig csillapíthatatlan. Maguk között tréfásan csak rigófiókának hívták. A két gyerekben keveredett az elfogódottság és a bizalmatlanság idegen, meseszerű környezetükkel szemben, amikor este bebújtak az illatos ágyba. Boldogok voltak, hogy ketten vannak. A szomszédos szobában Eli kucorgott csendben, mint valami kisegér. Alig szólt néhány szót, amióta megjött. Néha egy-két szóval köszönetet suttogott, ennyi volt az egész. AZTÁN EGY NAPON megérkezett Gabriella. Elküldték érte a kocsist a christianiai kikötőbe. Némán, magába zárkózottan ült a szánon, amely Graastensholmra röpítette. Túlzottan nem örült az önkéntes száműzetésnek. Csak az vigasztalta, hogy messzire került Dániától… Ahogy ott ült, bundájába burkolózva, miközben a szél arcát csipkedte, most is arra gondolt, mint már olyan sokszor az utóbbi hetekben: Bárcsak meghalna! Mi értelme van még az életének? A világon senkit sem érdekel, hogy Gabriella Paladin él-e, hal-e. A szán egyenletesen siklott tova, a vastag hótakarón tompán koppant a lovak patája. Nem mondhatni, hogy sokszor volt Norvégiában. Először akkor látta nagyanyját, amikor már hétéves volt és Tarjei temetésére jöttek. Eszébe jutott, hogy Mattias és az a Kaleb vigyázott a sok gyerekre. Azóta még kétszer

volt Graastensholmon. Sem Mattias, sem Kaleb nem volt otthon akkor. Ő többnyire a kedves Andreasszal játszott, aki a Hársfaligetben lakott. Gabriella nagyon szerette nagyanyját. És most még neki sem tud szívből örülni. Úgy érezte, mindennek vége! Fiatal fiú sietett elébe a lépcsőn, hogy üdvözölje. Hisz már nem is olyan fiatal, állapította meg Gabriella, amikor közelebb értek egymáshoz. Bizonyára alacsony termete miatt gondolta. Olyan ismerős az égszínkék szeme és szelíd tekintete… Ő lesz Mattias! Ki más lenne? Milyen kedves, csinos fiatalember lett, gondolta önkéntelenül a lány. Kellemes melegség öntötte el fázó lelkét. Jobb, ha most nem figyel erre, mert még elsírja magát. – Légy üdvözölve, Gabriella! Úgy álltunk az ablak mellett nagymamával, mint a gyerekek, ha valakinek az érkezését várják. Nagyon örültünk, amikor megtudtuk, hogy látogatóba jössz! Segített neki kiszállni a szánból. Mattias azt mondta, hogy örültek az érkezésének. Vajon őszintén gondolták? – Milyen csinos lettél, Gabriella! – állapította meg elismerően Mattias. – Igazi hölgy lett belőled. Sovány vagy. Nagymama, ahogy ismerem, feltétlenül változtatni akar majd ezen. Közben észrevette, hogy Liv is kijött és a lépcsőről integet feléjük. Furcsa, hogy a nagymama évről évre öregebb lesz. Hogy elfelejtettem kedves mosolyát! De most ne kedveskedjetek velem! Én most nem bírok örülni nektek! Nem akarom, hogy felvidítsatok! Nekem megfelel a fájdalom, a mellőzöttség, a magány. Igazán nem volt valami kedves Mattiastól, hogy csúnyaságomra, alakom formátlanságára emlékeztetett! Milyen zavaros körülöttem minden! Mit keresek itt egyáltalán? – Isten hozott, kislányom! Milyen bájos lettél – üdvözölte nagyanyja. Csak azért mondja, hogy vigasztaljon, mormogta magában Gabriella. – Felnőttel, mióta utoljára láttalak! Mennyit tűnődtünk

azon, vajon milyen leszel? Gyere be! Itt van Tarald és Yrja is. És itt van Kaleb. Emlékszel még rá? Gabriella először Yrját üdvözölte, aki épp olyan esetlen volt, mint amikor először találkoztak. A szeméből pedig az ismerős meleg fény áradt. Felötlött benne, hogy mennyit szenvedhetett Yrja ifjúkorában a külseje miatt. És még ő panaszkodik, akire mindenki azt mondja, hogy bájos! Yrjának szerencséje volt, mert Tarald feleségül vette. És neki ki maradt? Tarald viseltes ruhájában úgy festett, mint egy igazi birtokos gazda. Az az igazság, hogy Taraldnak tökéletesen megfelelt ez az állapot. Munka közben nem tudott még ruhájára is ügyelni. Negyvenöt éves volt, akárcsak a felesége. Gabriella, amikor még sokkal fiatalabb volt, sokat tűnődött azon, hogy a kellemes külsejű Tarald, hogy vehetett feleségül egy olyan csúnya és unalmas nőszemélyt, mint Yrja. Pedig biztos, hogy még a legszebb mesebeli hercegnő is szívesen nőül ment volna egy ilyen szép férfihoz. Idővel megváltozott a véleménye. Rájött, hogy kettejük közül Yrja az erősebb, a jobb és a becsületesebb. Nem is beszélve Yrja jóságos tekintetéről. Azóta elmesélték neki Tarald első feleségének, Sunnivának a történetét. Akit Tarald a szépsége miatt vett el, miközben Yrja magányosan szenvedett a viszonzatlan szerelemtől. Gabriella felébredt almaiból és üdvözölni készült a számára teljesen ismeretlen férfit. Uramisten! Csak nem ő Kaleb? Ez a fagyos tekintetű, szögletes óriás? Az érzékeny Gabriella minden porcikájában veszélyt sejtett. Miért néz ez rám ilyen ellenségesen? A csalódott lány nem is sejtette, hogy eddig ő is csak tüskéit dugta kifelé. Lényegében nem is akarta, hogy bárki rokonszenvet érezzen iránta, hogy barátsággal fogadják… Nem mert Kalebre nézni, inkább lesütötte a szemét. – Gyere csak, bemutatom neked kis barátainkat – mondta lelkesen Liv. – A fiúk épp tegnap érkeztek meg, és… – Anyám – nevetett Tarald. – Engedd meg, hogy Gabriella

legalább a kabátját levesse! Az is lehet, hogy megéhezett a hosszú út alatt. – Az étellel várhatunk! Vedd le a köpenyedet és gyere. Mattias és Kaleb követte őket. Mattias lelkesen mesélte el az új eseményeket. Gabriella igyekezett érdeklődést mutatni, de igazán nem örült annak, hogy a ház tele van idegen gyerekekkel, éppen akkor, amikor neki pihenésre lenne szüksége. A két kisfiú már birtokba vette Kolgrim és Mattias régi játékait. Épphogy csak üdvözölték az ismeretlen hölgyet, és már játszottak is tovább. Gabriellára nem tett különösebb benyomást a két gyerek. Szánalmasnak és butának tartotta őket. Saját fülével hallotta, hogy még káromkodtak is. Igazán nem érti nagyanyját, miért pazarol ennyi időt és energiát rájuk. Eli riadtan és csodálkozva nézett Gabriella hűvös és viszszautasító szemébe. Szegény lányka igyekezett meghajolni, de ágyban fekve meglehetősen félresikerült a próbálkozás. – Miért fekszik? – kérdezte röviden Livet. – Mert nem adtak neki eleget enni. De ma mintha már jobban nézne ki. Ugye, fiúk? – Igen, valóban. Most már végképp nem értek semmit, gondolta Gabriella, és pillanatok alatt elfeledve Elit, az ajtó felé indult. Ó, Simon! Hogy tehetted ezt velem? Miért ne tette volna meg, amikor egy csinos könnyűvérű nőt választhatott helyette. Miért hiszi azt egyfolytában, hogy bárkinek is szüksége lehet rá? Még a Paladinok rangja és legendás gazdagsága sem volt elegendő ahhoz, hogy Simon mellette döntsön. Szegény apa! Még házat is vett nekik, és fejedelmi hozományt adott hozzá. Simont mindez nem csábította. Nem bírta elviselni a gondolatot sem, hogy Gabriellával élje le életét. Mattias, aki Liv után sietett az étkezőbe, még visszaszólt a háta mögött: – Amint látod, lesz neked is épp elég teendőd, Gabriella! – Nem hiszem – hallotta háta megett Kaleb rideg hangját. –

Nem sok hasznát vesszük azoknak, akik szerelmi sebeiket ápolgatják, hogy minél hosszabb ideig lehessen sajnálni őket. Gabriella szemét elfutotta a könny. – Talán inkább ön foglalkozik majd a gyerekekkel, ön, aki közönyösen nézi mások szenvedéseit? Kaleb megvetően pillantott a lányra. Arra sem méltatta, hogy válaszoljon neki. – Szeretnék nyugalomban meghalni – szipogta sértetten Gabriella. – Szerintem is ez lenne a leghelyesebb. Hiszen senkinek sincs a segítségére. – Éppen ez az! Senkinek sincs rám szüksége! – Hát így áll a helyzet? Mit gondol, miért örült annyira a bárónő, amikor hírt kapott az érkezéséről? – Most nem erről van szó. A szüleim küldtek ide, hogy megszabaduljanak tőlem. – Ezen egy cseppet sem csodálkozom. És én még úgy őriztem az emlékezetemben, mint aki felelősséget érez mások sorsáért! – jelentette ki Kaleb és faképnél hagyta a meglepett lányt. Gabriella hangja remegett az elkeseredettségtől. – És én még felnéztem magára! – kiabálta a férfi után. DÉLUTÁN MEGÉRKEZETT Are, Brand, Matilda és Andreas. Örültek Gabriella érkezésének, de ő bánatába temetkezve, távolba révedő tekintettel, arcán halvány mosollyal felelt kérdéseikre. Arra pedig egyáltalán nem volt kíváncsi, hogy velük mi történt az elmúlt néhány évben. Kaleb szavai velejéig megrázták. Tudta, hogy helytelenül viselkedett, de nem tudott megváltozni egyik pillanatról a másikra. Túlságosan zavarodott volt még. Mintha köd ereszkedett volna az agyára, mióta Simon félrelépéséről értesült. A ködből pedig nem vezetett út kifelé. Nem azért volt szomorú, mert Simon elhagyta másvalaki

kedvéért. Az ember nem uralkodhat a végtelenségig az érzésein. Nagyon boldogtalan lenne akkor is, ha olyan férfihoz kötötte volna az életét, aki lélekben más asszonynál jár. Inkább az eljárást tartotta sértőnek. Hogy ilyen gyáván viselkedett. Ezt sohasem bocsátja meg neki. Egyébként sem volt lehetőségük, hogy megismerjék egymást. Jólnevelten társalogtak a szüleik által szervezett találkozókon. Talán visszariasztotta szűzies viselkedésével. De hát édesanyja ajánlotta, hogy így viselkedjen! Bár ő azért álmodozott róla. És álmai ugyancsak merészek voltak! Igaz, sohasem hitt abban, hogy a csinos tiszt élvezetet fog találni benne. És ez be is következett. Észrevette, hogy a vendégek indulóban vannak. Ő pedig itt ült mellettük, saját gondjaiba temetkezve! Barátságosan köszönt el tőlük: – Viszontlátásra! Nemsokára ismét találkozunk! – fordult Andreashoz, aki úgy tűnt, méltó örököse lesz egyszer a hársfaligeti birtoknak. Tengel nem értett a birtokigazgatáshoz, ő más dolgokban jeleskedett. Ám fia, Are, majd unokája, Brand, és dédunokája is, mind igazi földjüket szerető birtokossá váltak. Sohasem akartak személyükkel feltűnést kelteni. Számukra az volt a fontos, hogy szükség esetén rájuk támaszkodhasson a család. Andreas egy évvel volt idősebb Gabriellánál. Ha találkoztak, hétköznapi dolgokról beszélgettek. Olyasmi, mint beteg idegek, sérült lélek, kívül állt Andreas érdeklődési területén. Ilyesmiről inkább Mattiasszal kellett beszélgetni. De az még várhat. Most inkább arra van szüksége, hogy egyedül legyen. A folyosó egyik távoli részén nyitottak neki szobát. Nagyanyja és a három gyerek is azon a folyosón lakott. Eli szobája éppen Gabrielláéhoz volt a legközelebb. Kaleb szobája abban a szárnyban volt, ahol Tarald lakott a családjával. Gabriella nyugtalanul forgolódott az ágyban. Nem értette, miért…

Megérkezése éjszakáján mégis nyugodtan, mélyen aludt. Pedig biztos volt benne, hogy nem jön majd álom a szemére.

11. fejezet MÁSNAP KÉRLELHETETLENÜL befogták a gyerekekkel kapcsolatos teendőkbe. – Nekem pihenésre van szükségem – tiltakozott, de mindhiába. – Hogy tovább táplálja magában beteges érzéseit? – kérdezte gúnyosan Kaleb. – Szerintem másra van szüksége. – Itt egy tál zabkása, próbáld meg rábeszélni Elit, hogy egyen belőle – biztatta nagyanyja. – Ha nem akar kását enni, hát bírja ki nélküle – mormogta Gabriella. – Nem vagyok hajlandó figyelembe venni a szeszélyeit. – Szó sincs szeszélyeskedésről – mondta Liv. – Próbáld meg, légy szíves! Gabriella, kezében a kásával, fájdalmas arccal vonult be a kislányhoz. Elinek csak az orra hegye látszott ki a dunna alól. – Itt a kásád – szólt hozzá Gabriella, mosolyt erőltetve magára. – Most pedig egyél! A lány nem mozdult. Csak nézett riadt tekintettel. – Most már elég – mondta Gabriella türelmetlenkedve. – Drága ahhoz az időm, hogy az egész napot az ágyad mellett töltsem. Ülj fel! Eli minden erejével azon volt, hogy felemelkedjen, de csak a fejét tudta valamennyire megemelni, majd visszahanyatlott. – Hát még ez is! – dühöngött Gabriella. Vállánál fogva megragadta a kislányt, hogy fölemelje, majd hirtelen megállt. – Istenem! – suttogta. A kislány karja olyan sovány volt, mint két nádszál. A válla is csak csont és bőr. Lapockája meg mint a hegyes csonk,

ütközött ki a hátán. – Szerencsétlen gyermek! Gabriella visszafektette Elit párnái közé. – Nézzük csak ezt a kását… megesszük mind, majd meglátod! Te csak feküdj nyugodtan, majd én segítek. Otthoni, mindentől elzárt világában sohasem volt még dolga kisgyerekkel. Most mégis ösztönösen egyik kezével Eli fejét támasztotta meg, a másikkal pedig etetni próbálta. A kislány engedelmesen, de szemmel láthatóan nagy nehézségek árán tudta csak lenyelni az ételt. Megijedt Gabriellától. – Ne félj, nem ütlek meg, ha ettől tartasz. Nem értem, anyád hogy engedhette meg, hogy így lesoványodj. Eli nagy kerek szemét ápolójára meresztette. – Talán nincs édesanyád? A kislány megrázta a fejét. . – Hát apád? Eli mondani próbált valamit. – Nagyapám van – suttogta csendesen. – Már biztos nagyon öreg. Eli bólintott. – Beteg – szólt ismét alig hallhatón. – Akkor ki gondoskodott rólad? – Én gondoskodtam a nygardi birtok gazdasszonyáról – suttogta. – De sohasem sikerült úgy, ahogy ő szerette volna. Mérges volt rám. Gabriella becsukta a szemét. – Itt senki sem fog veszekedni veled – mondta rossz lelkiismerettel. – Bocsáss meg, hogy olyan durva voltam veled! Velem sincs minden rendben. Eli kérdően nézett rá. – Neked sincs senkid, aki szeressen? – Nem, nem egészen így van – mondta Gabriella szégyenkezve. A legfájóbb vereséget ezzel a kislánnyal szemben szenvedte el. – Sokan szeretnek engem, csak egyvalakinek nem kellettem.

Egy kicsi, sovány kéz kulcsolódott vigasztalón az övére. Gabriella nagy levegőt vett, nehogy elsírja magát. Istenem! – gondolta. Ez a kislány vigasztal engem! – Most már pihenj, hogy legyen erőd az ebédhez is! – Igen – suttogta szegényke. – Az nagyon rossz, ha valakit nem szeretnek. – Igazad van. Az ember fölöslegesnek érzi magát. Egy ideig még fogták egymás kezét, sorsközösséget vállalva a másikkal. Gabriella emlékezetében felvillant egy kép. Feltűnt egy lépcső… a graastensholmi kastély külső lépcsősora. A lépcsők egyikén egy fiatal fiú kedvesen beszélt hozzá, mert ő aprólékos gondossággal ellátta az egyik kisfiú sérült térdét. Már nem emlékezett pontosan, mit is mondott neki a másik. A kezéről mondhatott valamit, olyasmit, hogy ért a szenvedők ápolásához, és hogy szentelje ennek az életét. És akkor elhatározták, hogy mindketten ezt teszik majd, segítenek másokon. Kaleb… Ez a név visszahozta a jelenbe. – Mondd csak, az a gazdasszony ott Nygardban jó volt hozzád? Szegény gyermek erre összeszorította a száját, fejével pedig nemet intett. – Hogy kerültél oda? – Eljött a nagyapámhoz és azt mondta neki, hogy ő majd gondoskodik rólam, anyám helyett anyám lesz. – És ehelyett dolgoznod kellett? – Igen. – Ingyen dolgoztatott. Enni kaptál rendesen? – Nem mertem enni. Azt mondta, hogy felélem mindenét. Pedig nem így volt. Néha elém vetett pár falatot, és én még megérinteni sem mertem. Gabriellának eszébe jutottak a jobbnál jobb ételek, a szeretet, és gondoskodás, amiben Gabrielshusben része volt… – Téged hogy hívnak? – hallatszott a dunnák alól. – Gabriella – felelte önkéntelenül, nem törődve azzal, hogy

senki nem tegezhet egy őrgrófnőt. Eli valamin törte a fejét. – Mi nyomja a szívedet? – kérdezte kíváncsian Gabriella. Ismét félénk suttogás hallatszott az ágyból. – Nem költöznél ide hozzám? Ebbe a szobába. Gabriella meghatódott, majd elnevette magát, ahogy pillantása a rövid gyermekágyra esett. – Azt hiszem, én nem fémék el itt. Mondd csak! Talán félsz a sötétben? A kislány bocsánatkérően bólintott. – Olyan elhagyatottnak érzem magam ebben az óriási szobában. – Lesz társad, Eli. Hamarosan új kislány jön a kastélyba. – Kedves lány? – Nem tudom. Nem ismerem. Most mennem kell, de majd megmondom a többieknek, hogy egyedül érzed magad. Nemsokára visszajövök. Eli még sokáig nézett utána. Gabriella bátorítóan integetett felé. Ahogy kilépett az ajtón, kezében a tálcával, megállt egy pillanatra. Hetek óta először sikerült hosszú percekre megfeledkeznie nyomorúságáról. Ahogy Visszament a szalonba, első dolga volt, hogy Eli magányosságáról beszéljen. Mattias eltűnődött. – Lenne egy kislány, akit ide lehetne hozni… A lelkészünk állított meg a minap, hogy megkérdezze, nem vennénk-e pártfogásunkba egy tízéves kislányt. Remélem sikerülni fog. – Miért vagy ennyire bizonytalan? – kérdezte Liv. – A kislány itt lakott a környéken. De amikor a szülei meghaltak, a nővéréhez költözött Christianiába, ami nem volt valami szerencsés választás. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Kaleb. – Attól félek, hogy a nővére maga mellé húzza majd a

nyomorba. A nagyobbikat rossz körülményei megtanították már, hogyan boldogul a legkönnyebben. Valószínűleg férfiakat szed fel az utcán, lop, csal, csak hogy pénzhez jusson. Nem kétlem, hogy a húgát is erre neveli majd. – Ezek után természetes, hogy segítünk szegény kicsikén – jelentette ki Liv. – Végre egy igazi feladat! – Legjobb, ha mind a ketten megyünk, Mattias – mondta Kaleb. – Az ilyen nőszemélyek ugyancsak kellemetlenek tudnak lenni. Nem hiszem, hogy egyedül bármelyikünk is boldogulna! Van egy olyan érzésem, hogy keményen kell fellépnünk vele szemben! Liv elnevette magát. – Vigyétek magatokkal Gabriellát, majd ő ügyel a tisztességetekre. Nehogy a nagyobbik lány még elcsábítson benneteket! A fiúk vigyorogtak. – Nem hiszem, hogy Kalebet sikerülne elcsábítani – csipkelődött Mattias. – Az ő álmainak asszonya ugyanis szőke, tisztaszívű, erős lány, aki két lábbal áll a földön. Ugye? – Mindenesetre nem szívelem az éjjeli pillangókat, vagy a mimózákat – jelentette ki Kaleb, akit nem nevettetett meg Mattias tréfája. Liv igyekezett más irányba terelni a beszélgetést. – Ha most elindultok, délre már vissza is érhettek. – De hát mégsem zárhatjuk össze Elit egy romlott kamaszlánnyal – mondta Gabriella szörnyülködve. – Nyugodtan rám bízhatod – nevetett Liv. – Ti csak hozzátok el a lányt… – Nagymama, megígértem Elinek, hogy visszamegyek hozzá. Nem mennél… – Már megyek is – nyugtatta meg Liv. A szán puhán siklott a havon. Gabriella a két férfi között ült. Bár nyugtalanította, hogy kénytelen kapcsolatba kerülni a nagyváros alvilágával, szíve mégis könnyű volt és örömmel vett részt a vállalkozásban.

Nem érdekel, hogy Simon elhagyott! És az sem érdekel, hogy nem tetszem a férfiaknak. Legfeljebb nem megyek férjhez! Az a fontos, hogy legyen valaki, akiért élhetünk. Más nem kell. Eli megkért, hogy aludjak a szobájában. Istenem! Hogy felmelegítette a szívemet ez a bizalom! Kaleb pedig tartsa meg magának a gúnyos megjegyzéseit az idegbetegségekről és a szeszélyes nőszemélyekről! Egész biztos, hogy rám célzott. Mattias egész úton lelkesen beszélt. Kaleb egyáltalán nem volt bizakodó. Gabriellának nem tetszett, hogy Kaleb ennyire bizalmatlan az emberekkel szemben. Azt nem vette észre, hogy Kaleb ugyanezt a tulajdonságot nem szereti benne. Remélem, hogy megtalálja magának azt a szőke, talpraesett parasztlányt, fűzte hozzá még magában dühösen. A lelkésztől kapott cím már régi lehetett. A ház ablakából egy közönséges asszony dugta ki a fejét és azt kiabálta, hogy azt a rosszhírű nőszemélyt már kidobta. – Nem tudja megmondani, merre keressük? – kérdezte udvariasan Mattias. – Legutoljára a szomszédos keresztutcában láttam azt a mocskot. Ott lakott az egyik lépcső alján. Csak azt nem értem, mit akarhatnak az affélétől az olyan finom urak, mint maguk! Rühes az a lány és a fejemet rá, hogy francúzbetegsége is van! – Bennünket elsősorban a húga érdekel – nevetett rá Mattias. – Tényleg van vele egy kislány, én is láttam. Elindultak, hogy megkeressék az új címen. A lépcsőfeljáró végén egy nagy csomó ruhára bukkantak. Mattias beszélni kezdett a halom ruhához, mire egy csapzott hajú lány dugta elő a fejét, és felült. Leírhatatlanul piszkos és kiélt arc nézett vissza rájuk. Lehetetlen, hogy csak tízéves… – Adjon Isten – köszönt neki Mattias. – Azért jöttünk, hogy megkérdezzük, nem akarsz-e új otthonba költözni. Olyan

helyre, ahol minden áldott nap jóllakhatsz… – Mi az ördögöt akarsz tőlem, te szentfazék? – hihetetlenül rekedt hangon. – Eridj a pokolba! Gabriellának erőt kellett vennie magán, nehogy befogja a fülét, vagy elfusson. Az előkelő világban, ahol eddig forgott, ismeretlen az ilyen hang. Még levegőt is elfelejtett venni, anynyira elborzasztotta a lány merészsége. A rongyok ismét megmozdultak és előbukkant egy még fiatalabb lány feje. Kócos volt ő is, arccsontja széles, szeme élénken csillogott, mint a kismacskáé, ha hirtelen rávilágítanak a sötétben. – Nem értem – hallatszott Mattias csodálkozó hangja. – Kettőtök közül, melyik a tízéves? Két ellenséges szempár tapadt Mattiasra, majd a nagyobbik megszólalt. – Mi a nyavalyát kérdezősködöl? Ha akarsz valamit, mondd meg, és ne prédikálj nekem szép otthonokról! Nem szeretem a mellébeszélést, és vegyétek le a mocskos kezeteket a húgomról! Majd én gondoskodom róla. – Hány éves vagy? – kérdezte döbbenten Gabriella. A lány feléje fordította kiélt, csalódott tekintetét. – Hát téged honnan szalasztottak, te vén madárijesztő? Nem kóstoltál még férfit, he? Látszik rajtad, hogy be vagy savanyodva! Most pedig tűnj el, majd én kézbe veszem ezt a két csinos fiút. – Nem hallottad, mit kérdeztek tőled? Hány éves vagy? – förmedt rá Kaleb az utcalányra. De az csak vigyorgott rá, meglehetősen szégyentelenül, és közelebb lépett. – Finom a húsom – mondta a lány és egyre közeledett Kaleb felé. – Van kedved megkóstolni? – Köszönöm, nem. Ha már lehet, frisset választok, nem olyat, amit mindenki összefogdosott a mocskos kezével! Különben sem téged keresünk, hanem a húgodat. – Hát olyanok vagytok ti? Mit szólnak ehhez a törvény

emberei? – Ne beszélj bolondságot! Mondd meg, hány éves vagy? – Köpök rád! De ha annyira akarod, megmondom! Tizenöt vagyok, és olyan zsenge a húsom, akár az újszülött bárányé. Csak azért mondom, hogy tudjad! Kaleb hátat fordított neki. – Nincs itt valahol egy nagy bot, amivel félrelökhetem az útból ezt a dögöt, hogy a húgához jussunk? A lány magánkívül volt a sértegetéstől. Olyan közönséges módon olvasott be Kalebnek, hogy Gabriella azt hitte, ott helyben ájul el az undortól. Nem is bírta tovább, megfordult és néhány lépést lement a lépcsőn. Erre a két férfi minden további rábeszélés nélkül fogta és felemelte a rúgkapáló, visítozó kislányt. Kaleb tovább cipelte, amíg Mattias feltartóztatta szitkozódó nővérét. – Mit akartok vele, mi, átkozott gyerekrablók! Feljelentelek benneteket… – Nem ajánlom, hogy megtedd – figyelmeztette Mattias és felszisszent, mert a lány megharapta. – Vagy inkább megtagadod a húgodtól azt a lehetőséget, hogy jobb körülmények közé kerüljön, ahol iskolába járhat, hogy aztán idővel tisztességes nő legyen belőle? – Te átkozott pap! – Nem vagyok pap, orvos vagyok. Neked pedig jót tenne egy alapos vizsgálat. Ha abbahagynád ezt az alantas tevékenységet és… – Én jól érzem így magam! Senki emberfiával nem cserélnék! Hová viszitek Fredát, ti… – A graastensholmi kastélyba visszük, ahol lesz társasága három másik árva gyerek személyében – nyögte ki Mattias, miközben szabályos közelharcot vívott a fúriával. Freda továbbra is visítozott Kaleb kezében. – Háromszor kap enni naponta, gondoskodásban és szeretetben lesz része, amit te soha nem adtál meg neki. A fúria feladta a küzdelmet.

– Hát jó. Vigyétek. Vidd el a húgomat, te átkozott kurvapecér! Legalább nyugtom lesz végre tőle. Úgyis untam már a folytonos nyöszörgését, hogy ő éhes! Csak jót akartam neki! Könnyebben boldogultam nélküle. A férfiaknak különben sem tetszett, hogy mindig ott volt a közelben. – Rendben van – mondta Mattias. – Most már csak az van hátra, hogy visszaadd az erszényemet. – Mi a fenével gyanúsítasz, te… Hogy én elloptam az erszényedet? – Bizony azzal! Gyerünk, add vissza! – Nálam pedig nincs! Mattias kénytelen volt erővel elvenni tőle. – Nesze, fogd ezt – nyomott a lány kezébe egy pénzdarabot. – Legalább ma nem kell az utcára menned. A lány dühösen dobta el a pénzt, ami hangos csörömpöléssel gurult le a lépcsőn. – Kell is nekem a koszos pénzed, te szentfazék! – Ahogy gondolod – mosolygott rá Mattias és faképnél hagyta. Még mielőtt leért volna, a lány szélsebesen elrohant mellette és felvette a pénzt. Mattias kedvesen biccentett, mire kiöltötte a nyelvét. – Siess már – kiáltotta Kaleb, és még akkor is Freda szájára tapasztotta a kezét, amikor Mattias már a szánnál állt. – Már így is épp elég feltűnést keltettünk. Egyébként sem bírom már sokáig féken tartani ezt a kis vadmacskát! Gyorsan a lovak közé csaptak. Hárman alig bírták jobb belátásra bírni a tízéves Fredát, aki biztos volt benne, hogy itt a világ vége. – Freda, kérlek figyelj ránk – csitítgatta Gabriella. – Segíteni szeretnénk rajtad. Nem kell többet hideg lépcsőfeljárókban aludnod, nem kell éhezned és nem kell, hogy többé tanúja légy… kellemetlen eseményeknek. Ülj le és nézd, merre utazunk. Hamarosan Graastensholmon leszünk. Biztos emlékszel még a kastélyra, hisz te is arról a környékről jöttél.

– Büdös vén szipirtyó! – kiabálta Freda. A nővérével töltött idő nem múlt el nyomtalanul. Mire behajtottak a kastély udvarára, a kislány már beletörődött a történtekbe. Vagy csak belefáradt a küzdelembe? Gyorsan levették róla piszkos rongyait, majd egy dézsa meleg vízbe dugták, amit még Liv készített oda idejében. Négyen is alig bírták lecsutakolni. Kétségbeesett sikoltozása egészen a Hársfaligetig elhallatszott. Kis idő múlva mindannyian csuromvizesen tocsogtak a dézsa körül kifröcskölt vízben. Miután Fredát, aki nevét meghazudtolva, nem volt békés természetű, végre tisztára mosták, felöltöztették és bevitték a nagyszemű, riadt Elihez. Gabriella a délelőtt eseményeiből okulva kijelentette. – Éjszakára beköltözöm a lányokhoz. Még nem ismerik egymást. Látom Elin, mennyire fél, Freda pedig egész biztos, hogy szökésen töri a fejét. – Remek – helyeselt Kaleb. – Mi majd átvisszük az őrgrófnő ágyát. Gabriellának jólesett, hogy Kaleb most az egyszer nem ellenségeskedett vele. A férfi után pillantott, aki pillanatnyi elérzékenyülését feledve, már fontosabb dolgokon törte a fejé. Nem is érti, miért vágyik egy ilyen tapintatlan ember dicséretére. Miközben Gabriella áthordta ágyneműjét a két lány szobájába, Liv, Kaleb és Mattias titokban egymásra pillantottak és örömmel nyugtázták, hogy a kúra megfelelőnek bizonyult. Az őrgrófnőnek nem volt valami pihentető éjszakája. Freda izgatott volt, nővére után vágyakozott, és már nem találta olyan mulatságosnak, hogy tiszta ágyban aludjon. Szegény Elit halálra rémisztette szitkozódásaival és fékezhetetlenségével. Gabriella belátta, hogy segítséget kell hívnia. Liv is felébredt. Amikor belépett, Kaleb és Mattias Freda mellett térdelt, míg Gabriella Elit ölelte magához. – Maradj már csendben, Freda. Eli még nagyon gyenge – magyarázta neki Mattias.

– Mit keres itt ez a taknyos – kiabálta Freda. – Semmi kedvem vele egy szobában aludni. – Jó lesz neked itt! – A fenébe! Én a jég hátán is megélek! Több pénzt kerestem egy nap, mint te egy év alatt! – Akkor miért aludtál mocskos lépcsőfeljárókban? – Mert akartam. – Nem fáztál? Emlékezz csak vissza. Be kellett kötnöm a lábad, mert felsebesedett a fagytól! – Ha sokat emlegeted, még letépem azt az istenverte kötést. – Felőlem! Bár nem ajánlom, hogy ilyen butaságot tegyél. Járhatsz majd iskolába is. – Méghogy iskolába – mondta Freda végtelen undorral, – az csak a hülyéknek való! – Épp ellenkezőleg. Azok járnak oda, akik elég okosak ahhoz, hogy belássák, szükségük van a tanulásra – mondta Kaleb lassan és érthetően. – És persze azok tanulnak a legtöbbet, akiknek ész van a fejükben. De te úgysem fogsz semmit sem tanulni, úgyhogy inkább hagyjuk az egészet. – Mit tudod te azt, mire vagyok képes? Sokkal okosabb vagyok nálad! – Már észrevettem – felelte szárazon Kaleb. – Különösen azon, ahogy beszélsz. Freda kihasználva, hogy a felnőttek elhallgattak, fölényesen feléjük fordult. – Egész éjjel itt akartok ülni? – Tőled függ. – Tőlem? Tőlem aztán mehettek a fenébe! – Értjük, értjük. Csak arra kérünk, hogy legalább Elire légy tekintettel. Rosszul bántak vele és most mindentől fél. – Micsoda gyáva kukac! Rövid szünet után megkérdezte. – Aztán meg mit csináltak vele? – Megverték. Nem adtak neki enni. Azért hoztuk ide, hogy

ismét felépüljön. Freda elgondolkodott a hallottakon. Határozottan felállt. Mivel nyugodtnak tűnt, nem szóltak semmit. Odacsoszogott Eli ágyához. – Mivel vertek meg? – Bottal – suttogta Eli. – Megnézhetem hol? Eli kérdőn nézett Gabriellára, aki beleegyezően bólintott. Nem akartak beavatkozni, amikor végre közeledni kezdett egymáshoz a két gyerek. Eli megmutatta a testén hosszan végighúzódó kék foltokat. – Te aztán sovány vagy – mondta neki Freda. – Mint egy csontváz! Nézz csak ide! Engem lánccal vertek meg – mutatta meg testén készségesen a nyomot. Eli pedig csodálkozva bámulta. A három felnőtt továbbra is meghúzódott az árnyékban, amíg a kislányok véleményt cseréltek az emberi szívtelenség határtalanságáról. – Dolgoznod kellett annak a nőszemélynek? – kérdezte Freda tágra nyitva apró mókusszemeit. – A munkánál nincs butább dolog a világon. Ajaj, gondolta Kaleb, itt bizony be kell avatkozni. – Csak munkából lehet megélni – szólalt meg Kaleb. – Az viszont nem helyes, hogy Elinek két felnőtt helyett is dolgoznia kellett. – Te, te szőke madárijesztő – fordult feléje gúnyosan Freda. – Te aztán nagyon buta vagy. Úgyhogy fogd be a pofád. Értetted? A kislány, miután elmondta a véleményét, befejezettnek tekintette a dolgot és ismét Elire figyelt. Gabriella titokban jól szórakozott. Kaleb szélesen mosolyogva nézett a kislányra. – Köszönöm fiúk, most már boldogulok egyedül is. Azt hiszem, egymásra találtak – szólalt meg Gabriella. Kaleb búcsúzóul odament Fredához és megsimogatta a fe-

jét. A kislány valósággal sziszegett felé. – Vedd le rólam a karmaidat. Simogasd csak azt a sovány varjút. Jobbat úgy sem érdemelsz. Csak nehogy megsértsd, amilyen érzékeny! A félreértések elkerülése végett Gabriellára mutatott, akinek önbizalmát Freda véleménye nem feltétlenül erősítette meg. – Most igazságtalan voltál, Freda – ellenkezett nyugodtan Mattias. – Szerintem Gabriella nagyon csinos. Az embereknek nem kell egyformán kinézniük. Freda vállat vont. Kaleb most már nem szólt semmit.

12. fejezet NEM VOLT EGYSZERŰ Fredát helyes útra terelni. Eli napról napra jobban érezte magát, egy hét múlva, alaposan bebugyolálva egy kendőbe, már ott ült Freda és a két fiú társaságában. Liv óráit többnyire Freda zavarta meg. Néha nem volt kedve engedelmeskedni, néha ki szeretett volna menni, vagy pedig egyszerűen közölte, hogy fölösleges az egész tanulás. Igyekezett fellázítani a két fiút is a felnőttek ellen, akik azon voltak, hogy teljes értékű életet biztosítsanak számukra. – Honvágyad van a lépcsőfeljárat után? – kérdezte egyszer Mattias. Freda hirtelen elveszettnek érezte magát. – Még jó – felelte hetykén, bár hangja elcsuklott egy kicsit. Ennek ellenére nem próbált többször megszökni. Gabriella, akire a lányokat bízták, kemény harcot vívott azért, hogy Eli szelídsége győzzön Freda durvasága felett. Mattias ügyelt a gyerekek egészségére. Eli volt köztük a leggyengébb, de a másik hármon is nyomot hagyott, amin keresztülmentek.

Freda a felnőttek közül egyedül Mattiasra nézett tisztelettel. A többiekben felmerült a gyanú, hogy a kislány szerelmes belé. Bár biztosak voltak abban, hogy sohasem merné bevallani. Gyakran csúfolta Mattiast, gúnyneveket talált ki neki. Viselkedését a fiatal orvosnak szentelt figyelem tette feltűnővé. Egy nap Kaleb és Mattias elhatározta, hogy meglátogatják Eli nagyapját. Természetesen a kislányt is magukkal akarták vinni. Röviddel indulás előtt egy fiú szaladt Eikebyből. Mattias nagyapjáról hozott hírt, aki nagyon öreg volt már. Így hát egyedül Kalebre hárult a feladat, hogy Elit nagyapjához vigye. A kislány viszont, aki lelkes csodálója volt Gabriellának, ragaszkodott hozzá, hogy az ifjú őrgrófnő tartson velük. Szegény lánynak elég volt Kalebre néznie és máris minden önbizalmát elvesztette. Határozottan visszautasította Eli kérését. – Mi történt nagyságoddal? – kérdezte Kaleb feszülten. – Azt hiszem, nem örülnél, ha veletek tartanék – mormogta Gabriella lesütött szemmel. – Uramatyám! – sóhajtott a férfi. – Mintha önnek nem lenne teljesen mindegy, hogy én mit gondolok! Mi lenne, ha végre megfeledkezne magáról az őrgrófnő és egyszerűen örülne Eli kérésének? Az őrgrófnő bátortalanul, szégyenkezve szállt fel a szánra. Eli szeme azonnal felragyogott, amikor megtudta, hogy mégis eljön. Falként vette őket körül a csend. A kislány kettejük között foglalt helyet. Gabriella rendkívül durvának és nyersnek ítélte Kaleb viselkedését, és úgy döntött, hogy nincs miről beszélgetnie vele. Azután észrevette Eli riadt pillantását. Megfogta a kislány kezét és bátorítóan megszorongatta. A gyermek hálásan nézett fel rá. – Nagyságod azt tesz, amit csak akar – mondta Kaleb az utat bámulva. – Nem túl jó érzés, ha összeomlik valakiben a világ – próbálta csendesen megvédeni magát a lány.

– No és a szülei? – Mi van a szüleimmel? – vágott közbe. – Eszébe jutott akár egyszer is, hogy a szülei mit érezhettek? Gabriella kérdően nézett rá. – Eddig csak a saját bánatával foglalkozott, ugye őrgrófnő? – folytatta könyörtelenül Kaleb a vádbeszédet. – Mindeddig háborítatlanul sajnáltatta magát, míg az édesanyja kénytelenkelletlen leült, hogy megírjon talán több száz értesítőt a meghívottaknak, amelyben elnézést kér az esküvő elmaradása miatt. Mindezt azért, mert a vőlegénynek nem kellett a menyasszony, akit mindig gondoskodással vett körül, és akire bizonyára számtalanszor büszke volt. No és édesapjának sem lehetett könnyű, amikor visszamondta a megrendeléseket. A házat, a hozomány egy részét és még sok mást. És mindezt egy szó nélkül. Hogy miért? Mert aggódtak önért, az egyetlen lányukért. Vajon ön aggódott akár egy kicsit is értük? Gabriella nagyot nyelt. – Azonnal írok nekik, és megköszönöm, amit értem tettek. Elmesélem, hogy milyen jól érzem itt magam és hogy rég elfelejtettem Simont. – Régen elfelejtette? Gabriella pontosította szavait. – Elfelejtettem Simont, ez igaz. Csak éppen nem hiszem, hogy még egyszer hinni tudnék egy másik férfinak. – Nem mindenki olyan, mint ő volt. – Ez igaz. De én nem változtam semmit. Épp olyan csúnya, lapos, nemkívánatos nőszemély vagyok, mint voltam. Nincs rajtam semmi, ami egy férfi számára vonzó lehet. Erről nem tudok megfeledkezni. – Hát így állunk! Amikor másokkal van együtt, egyfolytában azzal foglalkozik, hogy milyen a külseje? Mi lenne, ha megfeledkezne saját jelentéktelen személyéről és végre másokkal törődne, önmaga helyett? Másoknak is lehetnek nehézségei, vagy nem?

Gabriella szótlanul hallgatta végig. Védelmére sem hozott fel semmit. Eli rászólt Kalebre. – Miért vagy ilyen szigorú Gabriellával, amikor olyan kedves? Olyan rossz neki, ha valaki nem szereti! Én sem szeretem, ha valaki gyűlöl. – Azért teszem, hogy kisegitsem a bajból, Eli – mondta Kaleb és gyorsabb iramra ösztökélte a lovakat. – Sikerülni fog nagyságodnak. Ha együtt van a gyerekekkel, szemmel láthatóan megfeledkezik önmagáról és a külvilágról. Olyankor gyengéd és kedves. Miért ne próbálna meg ugyanilyen lenni a férfiakkal, ha egyszer visszatér az udvari életbe? – Visszatérni? – kérdezte tűnődve Gabriella. – A szüleim házába szívesen, de az udvarba… Már nem érdekel! Sokkal jobban érzem magam veletek. – Ez aztán jól hangzik – mondta örömmel Kaleb. – De azt remélem tudja, hogy még hosszú út áll ön előtt. Most például egész idő alatt önről beszéltünk. Még soha semmit nem kérdezett felőlem, vagy Eliről. – Ó! – fordult tűzpiros arccal a férfi felé Gabriella. – Bocsáss meg nekem, Kaleb! Tényleg semmit nem tudok arról, ami azóta történt, hogy megszöktetek a bányából. – Hát, nincs sok mondanivalóm róla. – De engem érdekel! – Majd máskor. Ha majd minden biztatás nélkül is eszébe jut. Most visszautasították, és megérdemelte. Sajnos az is egyre jobban érdekelte, hogy ez a lehetetlen Kaleb vajon miért ragaszkodik a szőke, gyakorlatias feleség álomképéhez. Szerencsére az Eli beteg nagyapjánál töltött látogatás új erővel töltötte fel. Nemcsak neki, Kalebnek is jól esett, amikor a kislány az álomkastélyról, és mindarról a jóról beszélt, amiben eddig része volt. Akkor érezték először, milyen nagy lépést tettek meg elő-

re. Kaleb ezt úgy fogalmazta meg magának, hogy Eli sorsa ugyan mit sem változtat a Norvégiában továbbra is rossz körülmények között élő gyermekek életén, viszont négy gyerek számára mégiscsak lehetővé vált, hogy emberhez méltó életet éljenek. És ezzel már elégedettek lehetnek. Kaleb nem hadakozott többé a hatóságokkal. Szélmalomharc volt az egész. Most legalább fölmutathattak valami eredményt, ha kicsikét is. Andreas gyakran meglátogatta őket.. Már javában tél volt, így nem sok tennivalója akadt a birtokon. Amikor már mindegyik gyereket ágyba dugták, még sokáig fennmaradtak és beszélgettek. Egyszer Liv is leült közéjük, és ők észre sem vették, hogy egy hatvankét éves asszonnyal beszélgetnek. Livet szerencsés természettel áldotta meg a sors, képes volt mindig nyitott és fiatal maradni. Ám karácsony előtt egyre szótlanabbá vált. Szótlanul, gondolataiba merülten ült. – Valami baj van, nagymama? – kérdezte Mattias. A bárónő megrázkódott. – Nem, nem. Semmiség az egész. – De, mondd csak el. Talán a gyerekek miatt aggódsz? – Nem, dehogy. Azt hiszem, öregszem már. Néha hangokat hallok. – Hangokat? – Igen. Kellemetlen hangokat. Nem tudom, honnan jönnek és miféle hangok ezek. Mindig valahonnan a távolból, tompán hangzanak. – Ez bizony elég hátborzongatóan hangzik – nevetett Mattias. – Lehet, hogy kísértetek? – Nem. Graastensholmon még nem voltak kísértetek. – Még nem? – szólt közbe Gabriella. – Nem valami vigasztaló. – Jobb, ha nem beszélünk többet erről – igyekezett lezárni a vitát Liv. – Gabriella, láttam, hogy ma rajzoltál a gyerekeknek. Nagyon jók lettek a rajzaid. Nem is tudtam, hogy ilyen

ügyes vagy. – Köszönöm – nevetett boldogan Gabriella, majd elpirult, amikor észrevette Kaleb csodáló tekintetét. Félreértette a férfit. Szerencsére Andreas szavai magyarázattal szolgáltak. – De Gabriella! Hogy te milyen szépen tudsz mosolyogni! – bókolt neki ifjú rokona. – Valahonnan a bensődből tör fel és egész lényedet elárasztja, úgy hogy közben teljesen megváltozol! Pedig máskor mindig olyan keserű a tekinteted – hangzott az inkább őszinte, mint jólnevelt kiegészítés. – Ne mondj ilyet, Andreas – próbálta menteni a helyzetet Liv. – Azt hiszem, Gabriella boldogtalan, és nem keserű. Szegény lány, szégyenkezve egészen összekucorodott. – Nekem is tetszettek a rajzaid. Vajon kitől örökölhetted a tehetséged? – kérdezte Mattias. – Siljétől, az anyámtól – világosította fel Liv. – Hisz láttátok már a tapétáit. Régen, fiatalkoromban én is festettem. De az első férjem sárbatiporta minden önbizalmam, úgyhogy nem kísérleteztem többet. Gabriella elkapta nagyanyja tekintetét. Mindketten tudták, mit jelent, ha az ember elveszti önmagába vetett hitét. A fiúk nagyon szerették volna látni Liv néhány rajzát. Elfogódottan felment a szobájába, hogy előkeressen egyet-kettőt. – Olyan bájos tud lenni a nagyanyánk – mondta a többieknek Mattias, amikor a bárónő kilépett az ajtón. – Azt hiszem, rengeteget jelent neki, hogy itt vannak a gyerekek. – Meg nekünk is. A fiúk bólintottak. Elnémultak az ámulattól, amikor meglátták Liv vízfestményeit. – De anyám! – kiáltott fel Tarald, akit szintén odahívtak, hogy nézze meg. – Miért nem említetted nekünk soha? Folytatnod kellett volna! – Már mondtam, hogy elvesztettem a bátorságomat. – Pedig gyönyörűek! – helyeselt Yrja is.

– Megengeded, hogy magammal vigyem őket a Hársfaligetbe és megmutassam a szüleimnek, meg nagyapának? – kérdezte Andreas. – De kedveseim – szabadkozott Liv. – Hisz mindegyik jelentéktelen mázolmány! – Jelentéktelen mázolmány? – lepődött meg Kaleb. – Mind közül ez a legjobb – mutatott Gabriella az egyikre. Liv szomorúan nézte a képet. – Ezt komolyan mondod? Tulajdonképpen én is azt hiszem. Ezzel a képpel akartam meglepni az első férjemet. De csak fölbosszantottam vele. Azt mondta, hogy jobb, ha a nők távoltartják magukat a művészetektől. A festészet férfimesterség, nem nőknek való. – Ez a legnagyobb butaság, amit valaha is hallottam – jelentette ki Kaleb. – A férfit és a nőt ugyanazok a jogok illetik meg a házasságban. Különben semmi értelme az egésznek. Mindenki egyetértett vele. Gabriella elgondolkodva nézett rá. – Most már én is tudom – mondta Liv. – De akkoriban nagyon fiatal és magányos voltam. Ezért tudom megérteni Gabriellát, akinek szintén érzelmi kiegyensúlyozottságra lenne szüksége. Éppoly sebezhető most, mint én akkoriban. Ne félj leányom, az ember idővel egyre erősebb lesz! – Remélem, hogy az leszek – nevetett Gabriella. – Őszintén szólva egyre nagyobb távolság választ már el Simontól. Csak ritkán jut eszembe. Ó bocsánat! – nézett Gabriella ismét pironkodva Kalebre. – Miért kérsz bocsánatot? – csodálkozott Mattias. – Kaleb nem nézi jó szemmel, ha magamról beszélek. – Azt hiszem, félreértettük egymást. Az őrgrófnő középutat már el sem tud képzelni? Vagy az egyik, vagy a másik. Úgy látom, szereti a végleteket. Gabriellának rosszul esett Kaleb újabb kritikája. Kaleb viszont dühös volt és nem mérlegelte, mit is mond. – Éveken keresztül éltem a város szegényei között. Átérez-

tem gondjaikat, szerencsétlenségüket. Beteg voltam a tehetetlenségtől, hogy nem tudok segíteni rajtuk. Azután idejöttem, ahol tekintettel kell lennem egy érzékeny, lelkileg sérült úrilányra! Egy lányra, akinek mindene megvan, amit más kívánni sem mer az élettől. Aki egy étkezésnél többet eszik, mint azok a szerencsétlenek egy hét alatt! Köszönöm, nekem ebből elég! Gabriella lehajtotta a fejét. Ismét megalázták. – De Gabriella! – fordult felé Mattias. – Legalább mondj valamit a védelmedre! Csak nem félsz Kalebtől? – Nem akarom, hogy haragudjon rám – suttogta a lány. Mérgesen vette észre, hogy szeméből patakokban folyik a könny. Pedig azóta nem sírt, hogy az a szörnyűséges Simon elhagyta. – Bocsássatok meg – suttogta, és kirohant a szobából. – Én igazán nem akartam, hogy… – magyarázkodott zavartan Kaleb. – Az ő szemében dühösnek tűnsz – mondta komolyan Liv. – Tudom, hogy segíteni akarsz neki. Fel akarod ébreszteni, de őszintén szólva, most túlságosan kemény voltál! Azt gondolod, hogy magával van elfoglalva, ugye? Nem tudhatod, Gabriella min ment keresztül. Én nem nevezném önsajnálatnak, amit te annak tartasz. Gabriella idegeit felőrölte az az élmény. Minden percben arra vár, hogy gyűlölettel taszítsák el mások is. Higgy nekem. Nekem volt részem hasonlóban. Egy férfi megvetése annyira megsemmisített, hogy hosszú időre és Dag végtelen türelmére volt szükségem ahhoz, hogy magamhoz térjek. Gabriella is elveszítette önmagát. Magad is tapasztalhattad már, hogy különben milyen kedves és gondoskodó tud lenni. Egyébként sem foglalkozik többet magával, mint a magakorabeli lányok. Ellenkezőleg! – Sajnálom – mondta Kaleb sötéten. – Utánamegyek… – Nem, hagyd most egy kicsit egyedül – kérte Liv. – Nem hiszem, hogy örül annak, ha mások sírni látják. Egyébként is jön már. Ismét képes uralkodni magán. Utána már csak könnyeden társalogtak.

Aznap éjjel Gabriella észrevette, hogy furcsa dolgok történnek a kastélyban. Ismét a saját szobájában lakott. Miután lefeküdt, suttogást és izgatott léptek zaját hallotta a folyosóról. Valaki félve kopogtatott az ajtaján. – Gabriella – suttogta egy hang a kulcslyukba. – Ébren vagy még? Felkelt, meggyújtott egy gyertyát és kinyitotta az ajtót. Négy félénk szempár csillogott a gyenge fényben. – Hangokat hallottunk – mondta Nikodemus. – Gyertek be – mondta nekik a lány. – Milyen jó illat van itt – szagolgatta a levegőt Eli. – Hú! – lelkendezett a rigófiókának csúfolt Per. – Itt olyan hölgyillat van. Biztos valami parfüm. Gabriella jót nevetett rajtuk. – Mégis mit hallottatok? – Valaki motoszkált a fejünk felett – mondta ismét Nikodemus. – Nehéz, nyújtott lépések voltak – mondta drámai hangon Freda. – Nem – szólalt meg Per –, nem nehéz lépések voltak. Inkább olyan lopakodó léptek, ahogy a nyughatatlan lelkek szoktak járni! Gabriella megborzongott. – Nem merünk lefeküdni – suttogta Eli. – Gyertek, bújjatok az ágyamba, lányok! A fiúk pedig a fal mellett a másikba. Most együtt fogunk figyelni. Mint a villám bújtak ágyba valamennyien. – Nem hívhatnád ide Kalebet és Mattiast? – kérdezte Freda. – Nem, éjszaka nem zavarhatom őket – mondta Gabriella, aki magának sem merte bevallani, hogy kirázná a hideg, ha végig kellene mennie a sötét folyosókon és lépcsőkön. Gabriella egy széken ült és figyelt, miközben a gyerekek az ágyban kuncogtak.

– Ekkora zajban semmit sem lehet hallani – szólt rájuk. A gyerekek gyorsan elhallgattak. Egyáltalán nem örült annak, hogy kísértetek lehetnek Graastensholmon. Még csak nem is sejtette, mi lehet fent a nagy padláson. Néhány évvel ezelőtt bekukkantott, de soha nem ment be. Már akkor is olyan riasztónak találta. Milyen is a feljárata? Kell hogy legyen ott egy lépcsősor! A gyerekek addigra édesdeden aludtak. Gabriella összekuporodott a széken és aludni próbált. Végül belátta, hogy ilyen kényelmetlen helyzetben egyszerűen lehetetlen elaludni. Ide-oda fészkelődött, de nem mert átmenni a cselédlányokhoz. Micsoda gyáva alak vagyok, gondolta elkeseredetten. Arcát hideg verejték öntötte el. Valami mozog a padláson. Ez nem lehet ember. Olyan mintha… Gabriella dühös lett magára, hogy bolondságokról fantáziál. Mégis olyan volt, mintha valami tárgy vagy efféle lassan a lépcső irányába lépegetett volna. Talán a folyosóra akar kijutni? Egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem. Az ajtó! Bezárták az ajtót? Menjen oda és zárja be? Uramisten! Mitévő legyen? Hívja Kalebot? Miért éppen Kalebot? De hát ő a legerősebb köztük. Hiszen ki sem mer menni a folyosóra! Soha, soha! Mit is mondott neki egyszer a nagyanyja? Furcsa hangokat emlegetett. Egészen biztos, hogy ugyanazokat a hangokat hallotta ő is. Most mintha megszűnt volna a zaj. Éppen olyan váratlanul, ahogy elkezdődött. A padlásra csend telepedett. Halálos csend. Miért kell neki ilyen szörnyű dolgokra gondolnia már megint? Gabriella szemére nem jött álom hajnalig. Másnap, amikor a reggelizőasztalnál találkozott a többiekkel, maga is úgy fes-

tett sápadtan, karikás szemmel, mint egy valódi kísértet. Kaleb ijedten nézett rá, de nem kérdezett semmit. Megtette helyette Mattias. – Úgy festesz, mint aki egy pillanatra sem hunyta le a szemét. – Valahogy így történt. Az összes gyerek nálam aludt, én pedig egy széken ültem egész éjjel. Liv kíváncsian nézett unokájára. – Csak nem hallottál te is valamit? Gabriella bólintott. – Nemcsak én, a gyerekek is. Ijesztő volt. – Mielőtt védenceink megjelennének, jobb, ha megbeszéljük a történteket – vetette fel Kaleb. – Mit hallottak? Gabriella igyekezett nyugodtan a férfi szemébe nézni. – A gyerekek hangokra lettek figyelmesek. Lopakodó, nyughatatlan szellemektől kezdve, nehéz, elnyújtott léptekig mindent hallottak. Azt hiszem, szabadjára engedték a képzeletüket. – És a bárónő? Liv is leírta a hátborzongató élményt. Az volt az érzése, mintha az a valami le akarna jönni. – Hát, nem túl vidám, amit elmeséltetek – vallotta be Mattias, izgalomtól csillogó szemekkel. – És ma éjjel is hallotta nagymama? – Ma éjjel semmit sem hallottam. Végre aludtam. De tegnap éjjel… de azt már elmeséltem. – Úgy tűnik, hogy csak azon az oldalon lehet érzékelni, ahol ti laktok. Mi ugyanis semmit sem vettünk észre. Mi van egyáltalán odafenn? – Kacatok. Tudjátok, Graastensholm nagyon régi épület. Mindig is a Meideneké volt. Nem hiszem, hogy bármi… külön… leges… Liv elnémult. Gondolataiba merülten ült a csodálkozó fiatalok között. – Mire gondolsz, nagymama?

– Nem. Butaság az egész. – Azért csak mondd meg nyugodtan. – Természetesen semmi köze a mostani dologhoz, de talán emlékeztek arra a szörnyű esztendőre, amikor Tarjei és Kolgrim meghaltak. – Tíz év telt el azóta – jegyezte meg Kaleb. – Azt hiszem, sohasem felejtjük el. Liv bizonytalanul folytatta. – Mind a ketten emlegettek valamit, amit a padláson találtak. És mind a ketten sokáig voltak odafenn, amikor keresték. Kolgrim két napot, Tarjei egy éjszakát. – Emlékszel, mit találtak? – Egyik sem avatott be a titokba. Nem volt idejük rá. De azt hiszem, hogy olyasvalami volt, aminek köze van a Jéghegyek Népének történetéhez. És a kincshez. Gabriella Mattiashoz fordult. – Hol őrzöd a titkos szereket? – Hát nem a padláson, abban biztos lehetsz. Egyébként is, amióta nem kell senkitől tartanunk, egyszerűen az orvosságaim között vannak. Persze jól elzártam, mert halálos méreg is van köztük, de nem úgy őrzöm, mint valami titkot. – Ezek szerint Kolgrim és Tarjei fent jártak a padláson. Röviddel utána pedig mind a ketten meghaltak – összegezte a tényeket Gabriella. – Ezek után én nem mernék felmenni. – Ne beszéljen bolondságot – szólt rá Kaleb. – Ott voltam, amikor meghaltak. Haláluknak kizárólag az volt az oka, hogy Kolgrim valamilyen kábítószer hatására elvesztette józan ítélőképességét. – Ez még nem oldja meg a padlás rejtélyét – állapította meg Mattias. – Jobb lenne, ha felmennénk és megnéznénk, mi van ott. – Hát nem fél ez a Mattias? – tűnődött Gabriella. Persze ő egyszer sem hallotta a félelmetes motozást. – Most nem mehetünk fel – szólt közbe Liv. – Anyai nagyapád ismét üzent érted Eikebyből. Gabriellának pedig aludnia

kell. Feküdj le itt az egyik szobában, itt háborítatlanul kipihenheted magad. Kaleb és én majd ellátjuk a gyerekeket. Lehet, hogy délután megkísérelhetjük. Délután azonban mindenkit meghívtak a Hársfaligetbe. Egy kis karácsony előtti ünneplésre. Utána pedig besötétedett. Andreas velük tartott visszafelé, mert izgatta a rejtély és szerette volna, ha ő leli meg a kulcsát. Csak Tarald és Yrja kételkedett a padláson hallható misztikus hangok létezésében. Hiszen egy ilyen régi házban mindenféle zajok hallatszanak. Amikor a gyerekek már lefeküdtek első emeleti szobájukban, felküldtek hozzájuk még egy cselédlányt, hogy őrizze az álmukat. Emellett még mindig nem bíztak Fredában. Attól tartottak, hogy esetleg ráveszi a fiúkat valami bolondságra. Liv szívesen maradt volna a gyerekekkel, de arra már nem bírták volna rávenni, hogy a padlásra fölmenjen. Gabriellának sem volt túl sok kedve az egészhez, de nem merte bevallani, mert tartott Kalebtől. ÉJFÉL KÖRÜL járhatott az idő. Egyikük sem vetkőzött le. Ruhástól ültek Gabriella szobájában, ki széken, ki félig álomba merülve valamelyik ágyon. Úgy tűnt, ebben a szobában lehet a legjobban hallani a furcsa zörejeket. Nem mertek hangosan beszélni, féltek, hogy akkor nem figyelnek fel a zajra. Így jobb híján suttogtak egymással. Gabriella titokban Kalebet leste. A gyertyafényben még izgalmasabbnak és erősebbnek tűnt. Olyan férfi, aki egy Gabriella számára ismeretlen világban nőtt fel. Kellemes borzongás futott végig a testén. Ösztönösen megérezte, mit jelent. Azok közé a veszélyes érzések közé tartozott, amelyektől anyja anynyira óvta. Gabriella nem értette igazán, miért kelljen félnie, de engedelmes leányhoz illőn, távoltartotta magát a férfiaktól, így Simontól is. Most már sejtette, miért lehet annyira veszélyes. Gyorsan

elfordította a fejét. – Apa valami mandragóráról beszélt, ami a gyűjteményhez tartozott, de mostanra eltűnt. Nem lehet, hogy az… – szólalt meg Andreas. – Azért gondolod talán, mert emberhez hasonló formája van? – kérdezte nagyanyja. – Vagy azért, mert azt mondják róla, hogy csodákra képes? Elég félelmetesen hangzik, tudode! Gabriella is egyetértett vele, de egy szót sem szólt. – Nem – törte meg Kaleb rekedt hangja a csendet. Gabriella egyre szívesebben hallgatta a férfit. – Nem. Attól tartok, a mandragóra Kolgrimmel együtt sírba szállt. Csak később jutott eszünkbe, amikor már visszafelé tartottunk. – Az egyik szolgálólány állította, hogy valami furcsát látott az éléskamrában – mondta Liv, kissé merengő hangon. – De mit? – Azt nem tudta megmondani. Azt érezte, hogy nincs egyedül a helyiségben. Hogy a sötét sarkokból szemek figyelik minden mozdulatát. – Hátborzongató – vélte Gabriella. – Nem jöhetett vissza, mármint a mandragóra? – suttogta Andreas. – Hogy bosszút álljon. – Az emberek azt állítják, hogy a mandragóra él és lelke van. Valahogy mégsem hiszek benne – mondta Mattias. – Nem értem, miért kellene neki… A fiatal orvos dermedten ült székén. Mindenki ugyanazt hallotta. Valami furcsa, meghatározhatatlan eredetű neszezést. – Talán patkányok – suttogta Gabriella. – Graastensholmon nincsenek patkányok – utasította rendre Liv. – Legfeljebb talán egy-két kisegér. Tompa zuhanás volt a válasz. – Hát ez nagyon nagy egér lehetett – jegyezte meg Kaleb tréfásan. – Felmenjünk? – kérdezte izgatottan Andreas.

A férfiak felálltak. Gabriella kérdőn nézett nagyanyjára, aki nem mozdult. – Nos, Gabriella? – hallotta Mattias hangját. Velünk tartasz? – Őnagysága nem mer – mormogta Kaleb. Ez már sok volt neki. – Hogyne mernék – vágta rá gyorsan, és mielőtt még meggondolhatta volna magát, már kint is volt a folyosón és lábujjhegyen surrant a többiek után egyik folyosóról a másikra. Kicsit megbánta hirtelen döntését, de már nem volt visszaút.

13. fejezet LIV LEFEKÜDT, de hiába próbált elaludni. A padlás rejtélyén tűnődött. Odakinn felerősödött a szél, az ablaktáblákon jeges hópelyhek kopogtak. El sem tudta képzelni, mit találhatott Tarjei és Kolgrim tíz évvel ezelőtt ott fenn. Ő volt az egyedüli, aki kitalálhatta volna, de már nem nagyon emlékezett arra, mi történt velük huszonöt évvel ezelőtt. A három fiú és Gabriella felfelé sietett a padláslépcsőn, amely inkább egy keskeny létrára hasonlított. Igyekeztek csendben lenni, és ijedten rezzentek össze, ha néha-néha megcsikordult egy lépcsőfok. Gabriellának már kiosztották a feladatot. A lépcső aljánál kell majd megakadályoznia, hogy az az ismeretlen valami elmenekülhessen. Egyáltalán nem volt ínyére a dolog. Az pedig különösen nem tetszett neki, hogy kezébe nyomtak egy piszkavasat és azt mondták, védekezzen, ha szükséges. Egyébként a fiúk kezében is hasonló szerszámok voltak. A három fiatalember már fent is volt a padláson, amely is-

meretlenül és sötéten tátongott előttük. Még Mattias sem ismerte ki magát, gyertyát pedig nem vihettek magukkal, mindennek a legnagyobb titokban kellett történnie. A tetőn jeges hópelyhek kopogtak, a gerendák és a falrepedések között szél süvített fájdalmasan és elnyelt minden neszt, amire figyelniük kellett volna. Azért a padlásoknak megvan a maguk kellemes hangulata is. Tele vannak mindenféle régi kacattal, melyeket esetleg generációkon keresztül szerettek és koptattak. Majd arra ítélték őket, hogy hátralévő életüket feledésbe merülve töltsék. Ilyen szomorú dolgokon törte a fejét Gabriella, miközben az ismeretlenre várt. Van még egy sajátossága a padlásoknak. Valami kellemetlen érzés kúszik a tárgyakból az ember felé. Szinte félelmet keltve. A sok régi tárgy ismeretlen sorsokat, titokzatos történeteket rejt magában. Ez az éjszaka különösen hátborzongatónak ígérkezik, tűnődött tovább Gabriella. Sejtelmük sem volt róla, mi várja őket a sötéten tátongó helyiségben. Látta, hogy a három fiú lassan, araszolva halad előre a sötétben. Rettegve fogta meg valamelyikük kezét, legalább egyvalaki legyen mellette, ha baj van. A fiú visszalépett és egyik kezével kedvesen átölelte Gabriellát. A sötétben csak magas termetéből következtetett arra, hogy Kaleb lehet az. De addigra már el is tűnt mellőle. Furcsa, gondolta a lány, amióta itt vagyok, most először volt barátságos velem. Ennek annyira megörült, hogy teljesen megfeledkezett félelméről. Szívében felolvadt a jég és kellemes, addig soha nem érzett melegség öntötte el. Végre nem az a bizonytalanság, amelyet Simonnal szemben érzett. Az új érzés tartós volt és kellemes, no és nem kevésbé izgalmas. Egy érett nő érzelme… Kaleb hasonlóképpen megdöbbent. Gabriella sohasem értette meg őt. Nem vette észre, hogy

viselkedésével teszi agresszívvé Kalebet. Kaleb szerint pedig a lány tele van előítélettel, lenézi és folytonosan hangsúlyozza a kettőjük között lévő rangkülönbséget. Ő csak azért volt olyan nyers vele, hogy jobb belátásra bírja. És erre tessék! Most meg megfogja a kezét! Kaleb nem vette észre, hogy Gabriella véletlenül fogta meg éppen az övét. Egészen meghatódott, végre megpróbálta a lány szemével nézni mindazt a megaláztatást, amin keresztülment. Többé nem önző, unalmas kisasszonynak látta, hanem félénk, bizonytalan, vigasztalást kereső kis teremtménynek, akit egy beképzelt ficsúr kitaszított a sötét semmibe. Uralkodnia kellett magán, nehogy visszamenjen a lányhoz és mindezt elmondja neki. Abban, hogy ennyire sikerült félreérteniük egymást, Cecilie is ludas volt kicsit. Rettegett attól, hogy lányával is megtörténik az, amit fiatalkorában kénytelen volt átélni. Tartott tőle, hogy Gabriellát őseitől örökölt forró vére olyan helyzetbe hozza, amelyen nem lesz képes úrrá lenni. Cecilie ugyanis engedett egy olyan férfi kérésének, akit nem szeretett, pusztán azért, mert lángolt benne a testi vágy egy másikért, akit nem kaphatott meg. Bízott benne, hogy leánya elkerülheti a megaláztatást, ha megfelelően neveli. Csakhogy a nevelésnek az lett az eredménye, hogy Gabriella merev, a férfiakkal szemben érzéketlen lány lett. Kaleb mit sem tudott erről. Mellkasát heves fájdalom szorította össze, mert sajnálta, hogy Gabriella az, aki, ő pedig csak egy sehonnai fiú. Megállt egy pillanatra, hogy összeszedje magát és képes legyen ismét a padlásra figyelni. Orra hegyéig sem látott. Ismét megállt, hogy hallgatózzon. A szél zúgásán áthallatszott a furcsa, elnyújtott lépések zaja. Mintha onnan jönne, ahol Mattias és Andreas áll. Lépéseket hallott, majd elfojtott szitkozódást. Ez csak Andreas lehet. Mattias sohasem káromkodik. Addigra mindannyian fölfigyeltek a hangra. Az egyik sa-

rokból jött. Gabriella a szájára tapasztotta a kezét, nehogy sikítozni kezdjen. Mit találhatott Tarjei és Kolgrim akkor a padláson? A Jéghegyek Népének miféle végzetes titka rejtőzhet a sok limlom között? A mandragóra…? Nem, ez a lehetőség annyira hátborzongató, hogy szinte már nevetséges! Ennek ellenére Gabriellának semmi kedve nem volt nevetni. A három férfi a sarok felé lopakodott, ahonnan a zajt hallották. Valamelyikük fölbukott egy vasládában. Kaleb járt a legközelebb a megoldáshoz. Hirtelen megállt. Egyik lábával puha tárgyat tapintott ki. Egy szék volt, szőnyeggel letakarva. A szemközti ablakmélyedésben felfigyelt Mattias alakjára. Sötét árnynak tűnt, a mögötte világító hópelyhekhez képest. Andreas tőle jobbra lehetett valahol. Gabriellát pedig a lépcsőnél hagyta. Akkor viszont ki lehet az, aki tőle jobbra áll a sarokban…? Hideg futkosott a hátán. Furcsállotta ugyan, de mégis, mintha lassú szuszogást hallana, az a megfoghatatlan valami élő test melegét árasztotta magából… Kinyújtotta karját és ujjaival egy vállat tapintott ki. Egy apró, fürge kis lény vállát, aki azonnal kitépte magát az ismeretlen kezek szorításából. Felrémlett előtte Tarjei és Kolgrim beszélgetése a távoli Jéghegyek völgyében. Ők ketten nem is sejtették, hogy a szél Kaleb felé sodorja szavaikat és akaratlanul megismert egy titkot. Kolgrim egy apró, félelmetes külsejű lényt emlegetett, akinek horgas orra volt. Tarjei hiába nyugtatta meg, hogy nem a Sátánnal, hanem a gonosz Tengel rémképével találkozott, aki már 400 éve halott, a fiú nem hitt neki. A történet egy szempillantás alatt lepergett előtte, miközben foglya kiszabadult és szélsebesen rohant keresztül a padlá-

son. Kaleb utánaeredt, felbukott a vasládában, ami mintha mindenkinek útjában lett volna. Dühösen félrerúgta, mire a láda tompán zörögve becsúszott valamelyik bútor alá. Gyorsan felugrott, de ekkor meghallotta Gabriella sikítását. Mattias és Andreas az ismeretlen lény nyomába eredt, Kaleb pedig letérdelt Gabriella mellé, aki a padlón hevert. – Hogy érzi magát? – kérdezte nyugtalanul és felemelte a lányt. Vigasztalón a karjába zárta, Gabriella pedig hálásan mellkasához simult. – Nincs semmi baj – suttogta. – Most már minden rendben lesz. Gabriella hirtelen rádöbbent, mi történik vele, és kiszabadította magát a férfi öleléséből. – Bocsásson meg, kérem. – Nincs miért megbocsátanom, nagyságos kisasszony. Menjünk és segítsünk a többieknek. Kaleb óvatosan lesegítette a lépcsőn. Jó volt a férfi erős, biztonságot nyújtó karjára támaszkodni. Gabriella szíve izgatottan dobogott. Már a lépcsőn nagy zajt hallottak. A folyosóról jött. Követték a hangokat, és egyszercsak nagy verekedés kellős közepén találták magukat. Gabriellának valaki a kezébe harapott, mire ő kétségbeesetten sikítozni kezdett. Miután rájöttek, hogy fogalmuk sincs, kivel vagy mivel hadakoznak, csökkent lelkesedéssel folytatták a küzdelmet. Végre sikerült megfékezni a szörnyeteget, amely fújtatott és szitkok áradatát zúdította rájuk. Még sohasem hallottak ilyet. Vagy mégis? Olyan ismerősnek tűnt a rekedtes, pimasz hang… – Végre, hogy abbahagytad. Most már nyugodj meg és meséld el, mit keresel itt! – Kaleb hangja jegesen csengett. – Épp olyan jogom van ahhoz, hogy itt legyek, mint Fredának. Én törtem magam érte, mégis ő van most meleg helyen és degeszre tömi a hasát nap mint nap. Hát én már nem is vagyok ember, vagy mi?

Liv és házanépe álomittas szemmel, hálóruhában, kezükben gyertyát tartva gyülekezett a folyosón. – Igazad van – mondta Gabriella, akivel madarat lehetett volna fogatni jókedvében. – Rövidlátók voltunk. Megfeledkeztünk arról, hogy magad is gyermek vagy még. Emeljétek fel, fiúk! – De nincs több helyünk! – vetette közbe Kaleb. – És attól is tartok, hogy elrontja mindazt, amit a többi gyereknél már elértünk. Különösen Fredát féltem. – Van elég hely – vetette közbe Liv. – Majd megosztja az ágyát a húgával. Hogy hívnak téged? – Szó sem lehet róla, te vén csotrogány – kezdett rá ismét jó szokásához híven a gyámolítandó gyermek. Vagy mégiscsak elcsuklik a hangja? Rájött, hogy túlságosan nagy hangon beszélt. – Olinének hívnak – mormogta. – Utálatos egy név. Angelina, vagy Mariana, az jobb lett volna. Hová dugtátok a húgomat, ti rablók? – Freda alszik – mondta neki Liv. Még mielőtt a lány magához térhetett volna, az idős bárónő intézkedett a fürdőről. Mert bizony egyik gyerek esetében sem volt olyan nagy szükség az alapos fürdésre, mint most. – Ma éjszakára feltétlenül maradhatsz – ígérte meg Mattias –, holnap pedig alaposan megvizsgállak, tetőtől talpig. – Te pimasz! – kiáltotta feléje Oline. – Éhes vagy? – hallatszott Liv barátságos hangja. – Hogy éhes vagyok-e? Szegényes az éléskamrátok! Minden jobb falatot elrejtettetek, ti fösvények! Amikor a fürdésre került a sor, már nem volt ekkora szája! A falnak vetette a hátát és rúgással, köpködéssel megakadályozta, hogy közeledjenek hozzá. Liv megpróbálta szép szóval rábeszélni. – Fredának is fürödnie kellett, amikor idejött. És a többi gyereknek is. Ez az előfeltétele annak, hogy maradhass. Ne aggódj, férfiak nem lesznek jelen! – Miket beszélsz? Még hogy vénasszonyok bámuljanak

meg? Meg az a taknyos, ott a sarokban – mutatott Gabriellára. – Szánalmas vagy! Sovány és unalmas. Még a végén a tengerbe ugrik ez a rondaság a féltékenységtől, ha meglátja végre, hogy néz ki egy igazi nő! Én nem veszem magamra a halálát! Csak azért mondtam, hogy tudjátok. Ne engedjétek, hogy hozzám nyúljon a csontos kezével! Inkább vigyetek a pokolba! Gabriella képtelen volt tovább visszafojtani a hetek óta feltörni akaró zokogást. Még az sem vigasztalta, hogy Kaleb rászólt Olinére. – Mit nem képzelsz, te kis béka? Gabriella már ezzel sem törődött, a mosókonyhából egyenesen a szobájába ment. Bánatában nekidőlt a falnak és zokogott, zokogott. Mindenki ezt mondja. Ronda, sovány és unalmas vagyok! Nem csoda hát, ha Simon elhagyott! Most különösen rossz volt hallani. Amikor végre ismét örülni tudtam valaminek! Érezte, hogy valaki kedvesen vállára teszi a kezét. – Kisasszony! Kaleb hangja olyan zsongítóan gyengéd volt. Most már végképp nem tudja visszatartani könnyeit! – Azt hiszem, jobb, ha alaposan kisírja magát, kisasszony. Eddig még nem sikerült, igaz? Pedig jobb lenne. Nem jó sokáig elfojtani a feltörni vágyó érzéseket. Gabriella pedig csak nyelte könnyeit. – Hát nem vette észre, hogy Oline csak féltékeny? Mert maga ennyi fiatal férfi között lakik. Ő csak a saját eltorzult szemével látja a világot. Szentül megvan győződve arról, hogy valamennyien nagyságod kedvesei vagyunk. Gabriella ezen jót mulatott. Benseje kellemesen bizsergett, ahogy Kalebre nézett… Nem, nem. Micsoda gondolatai vannak! Vigasztaló szavaival Kaleb mindenesetre annyit elért, hogy Gabriella kisírta magát a vállán. Végre megkönnyebbült. Mennyivel megértőbbnek bizonyult a férfi, mint hitte vol-

na. Olinét, a hangokból ítélve, sikerült bedugni a dézsába, mert a kastély falait olyan üvöltés rezegtette meg, mint még soha azelőtt, fürdés alkalmával. Kaleb csendben a fülébe suttogta. – Kedves, kicsi őrgrófnő! Ön más világba született, mint én, de akkor is ki kell mondanom, hogy még soha nem találkoztam önnél finomabb, szebb teremtménnyel. Bocsássa meg merészségemet, de nem bírtam magamban tartani! Gabriella nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon, amikor a férfira emelte tekintetét. – Mondj még ilyen kedves bókokat, Kaleb. Olyan jó lenne hallani még egy kis dicséretet. Szükségem van most a kedvességedre! Abbahagyta a sírást és ismét felnézett Kalebre, de nem nagyon látta arcát a sötétben. – Olyan boldogtalan voltam, mert azt hittem, teljesen megvetsz! – Én ugyanezt gondoltam, kisasszony. Most már jobban érzi magát? – Igen, köszönöm. Sokkal jobban. Jót tettek nekem a szavaid! – Igaza van, eddig nem nagyon kényeztettem el. Szégyellem, hogy olyan faragatlanul viselkedtem. De nem tudom mással magyarázni, csak azzal, hogy így védekeztem az ön iránti végtelen odaadásommal szemben. Minden erőmmel hadakoztam ellene, és igyekeztem minél több hibát találni önben. Azt akartam hinni, hogy beképzelt és önző. Pedig nincs így. Bocsásson meg nekem, ha még képes rá! Gabriella lesütötte a szemét és hevesen bólogatott. – Azt hiszem, jobb, ha most lemegyünk. Talán szükségük van a segítségünkre. Oline szitkozódásaiból arra következtetek, hogy azóta tisztára mosták. – Igen, lehet – mondta Gabriella és kénytelen-kelletlen kibontakozott Kaleb ölelő karjaiból. – Kíváncsi vagyok, hogy bírunk majd vele! – Nem lesz túl könnyű. A nagyanyja mégis bizakodónak

tűnt. Majd lassan, egymás után birkózunk meg a nehézségekkel. Gabriella felsóhajtott. – Attól félek, egyszerre kell majd legyőzni valamennyit. Milyen nagyszerű dolog, hogy megvitathatja Kalebbel, ami a lelkét nyomja, hogy barátra lelt benne, hogy megértik egymást. OLINE BEFOGADÁSÁVAL kétszer annyi teher nehezedett a vállukra. Percről percre megrémítette őket durva kifejezéseivel, a férfiakra vetett szégyentelen pillantásaival és a rengeteg betegséggel, amit helytelen életmódja miatt kapott. Mattias minden erejével azon volt, hogy mihamarabb megszabadítsa a lányt a fertőzésektől. Végre magyarázatot kaptak a szörnyű zörejekre, amit éjszakákon át a padlásról hallottak. Oline elmesélte, hogy fázott odafönn és előkotort valahonnan egy öreg ágyat, azt vonszolta a sarokba, hogy kicsit kényelmesebben érezze magát. Egy idő után hajlandó volt együttműködni velük, persze ameddig neki jólesett. Yrja gyakran meglepte, amint szekrényében kotorászik és az ő selyemruháit próbálgatja a tükör előtt. Arról is nehezen tudott leszokni, hogy ne lopkodjon az ételből, amiből pedig úgyis jóllakhatott később. Andreast tüntette ki szerelmével, aki ijedten hátrált a pimasz lány elől. Egyébként is bűzlött attól a kenőcstől, amivel Mattias bekente, hogy a kiütéseitől megszabadítsa. Szerinte Andreas csak a szag miatt nem akarta megérinteni. – Várjatok! Ha majd lekerül rólam ez a nyomorult kenőcs – nyugtatta meg a többieket –, majd könyörögni fog nekem, hogy… – Köszönjük, ennyi elég volt – intette le Kaleb. – Ha nem vetted volna észre, hölgyek is vannak közöttünk! Oline nem sokat törődött a dorgálással. Élénken részt vett a tanulásban és egyáltalán nem volt bu-

ta. Ami az olvasást illeti, gyorsan utolérte a többieket. A számolással már más volt a helyzet. Unalmasnak találta, mint ahogy a nem kézzel fogható dolgok többnyire unalmasak. Sokszor részt sem vett az órákon. Így azután Liv nála megelégedett a legalapvetőbb dologgal, hogy legalább a pénzt meg tudja számolni. Különben is, mit kezdett volna komolyabb matematikai ismeretekkel? Mattiast fogadta el a leghamarabb. Szerencsére rádöbbent arra, hogy nem való a fiatal orvoshoz. – A fejemet teszem rá, hogy kiherélték – vigasztalta magát. Karácsonykor, amikor Graastensholmon minden a feje tetején állt már és izgatottan várták az ünnepet, vendégük érkezett. Gabriella kint játszott a gyerekekkel. Amikor belépett a fogadószobába, ismerős hangokat hallott. Arcát elöntötte a forróság. Hogy kerül ide Simon? Valamennyien ott álltak a nagyteremben: Simon, Liv, Mattias, Kaleb, Tarald és Yrja. Gabriella gyorsan az egyik szolgáló gondjaira bízta a gyerekeket. Ahogy belépett, észrevette, hogy Kaleb szokatlanul sápadt. Simon tárt karokkal sietett elébe. – Gabriella, kedvesem, már elmondtam rokonaidnak, hogy puszta félreértés volt az egész. Nem értem, miért gondolta bárki is, hogy Németországba szöktem egy másik nővel. Egy rokonom haldoklott, miatta kellett olyan sietősen távoznom. Így nem maradt lehetőségem arra, hogy… Gabriella végignézett a ragyogó külsejű férfin és csodálkozva vette észre, hogy semmilyen érzést nem vált ki belőle. – És az ifjú hölgy? Őt is egyik rokona ravatalához hívták? Simon hátravetette gyönyörű, aranybarna haját. – Merő véletlen volt, hogy neki is épp akkor kellett útrakelnie. Nem is ismertük egymást, csak később utaztunk egy kocsiban. – Hát, a tiszttársának valahogy másképp mesélte el…

Mind a ketten elhallgattak. – Beszéltél anyámmal és apámmal? – kérdezte Gabriella feltűnően közönyösen. – Még nem. Barátaimtól hallottam, hogy itt vagy. Elborzadtam, amikor meghallottam a pletykákat. Idesiettem, hogy odaadásomról biztosítsalak. – Ezek szerint elhagyta önt… az a hölgy? – szólt közbe Kaleb szárazon. Simon bosszúsan feléje fordult. – Nem értem, milyen jogon avatkozik be az ügybe, amely Gabriellán és rajtam kívül nem tartozik másra. Egyébként sem reagálok ilyen szemtelen kérdésekre. Gabriella – fordult a lányhoz –, nem beszélhetnénk kettesben? – Semmi szükség rá – felelte mereven a lány. – Úgy tudom, lefokoztak. Elveszítetted tiszti becsületed, a családod hátat fordított neked, és ha jól sejtem, pénzed sincs. Úgy is fogalmazhatnék, reménytelen a jövőd. Hogy a barátnőddel mi történt, nem tudhatom, de feltételezem, hogy Kaleb közel jár az igazsághoz. Bár az is lehet, hogy magától elhalt a szenvedélyes kapcsolat. Ilyesmi bizony gyakran megtörténik. Erre eljöttél hozzám, mert én úgyis csak egy csúnyácska liba vagyok, aki majd mindent elhisz neked és akinek majd elmesélheted, hogy milyen megalázóan elbántak veled. Azután visszakapnád a rangod, apa pedig mégiscsak nekünk adná az óriási hozományt. Ezért megérné, hogy egy unalmas, ronda feleség oldalán éld le az életedet. – De Gabriella! – mondta a férfi döbbenten. – Hogy jut ilyesmi egyáltalán az eszedbe? Én szeretlek téged és rosszul esik hallanom, hogy elhitted a rágalmakat! Valóban nem beszélhetnénk négyszemközt? – folytatta és idegesen a többiekre pillantott, akik a távozás szemernyi szándékát sem mutatták. Végül megszólalt Liv. Hangja ugyan kedves volt, de rendkívül határozott. – Gróf úr, kérem, vegye észre, hogy Gabriella nem óhajt önnel kettesben maradni. Azt hiszem, nem akarja végighallgat-

ni kedveskedését és érezni gyengédségét. Ugyanis az alatt az idő alatt, amíg ön megalázó módon magára hagyta, volt ideje arra, hogy gondolkodjon. Simon egyre ingerültebb lett. – Említettem már, hogy nem akartam megalázni! Mattias is közbeszólt. – Úgy vélem, elég időt töltött már azzal, hogy Gabriellának beszámoljon a félreértésről. Egyébként Gabriella már mást tüntet ki a figyelmével. Simon Gabriella tekintetét kereste. – Így van – mondta komoly arccal Gabriella. – Amit irántad éreztem, nem volt más, mint gyermeki csodálat. Csak most tudtam meg, mennyire más érzés a szerelem. – Gabriella! Gondold meg, mit teszel velem! Kitaszítasz a semmibe. – Ezen már korábban is eltűnődhettél volna. Be kell vallanom neked, most már örülök annak, hogy így történt. Fogadd köszönetem gyalázatos viselkedésedért! Most pedig menj. A kocsis bevisz Christianiába. A férfi nem hitt saját fülének. Elkeseredésében tett egy utolsó kísérletet. – Elküldöd a vendéget, aki karácsonyra érkezett? Nem tudod, hogy ez szerencsétlenséget hoz? – Hát ezt is eltervezted? Nem. Nem küldelek el. Menj ki a konyhába, a konyhalány majd ad neked kenyeret. Adieu, Simon! Azt hiszem, magadtól is kitalálsz – búcsúzott el Gabriella, majd anélkül, hogy hátrafordult volna, felsietett a lépcsőn és bement a szobájába. Simon végre lehetőséget látott arra, hogy négyszemközt beszéljen Gabriellával, utánasietett a lépcsőn és megragadta a kezét. Szeme betegesen csillogott. Gabriella, még mindig nem érted? – suttogta rekedten. – Ezek után nem marad más választásom, mint hogy golyót eresszek a fejembe! A lány szánakozva nézte, miközben lesöpörte karjáról a férfi kezét, mint az olyan ételt, amelyet nincs kedve megkós-

tolni. – Szóval az én vállamra akarod helyezni saját bűnöd súlyát – állapította meg szomorúan. – Nyomást gyakorolsz a lelkiismeretemre, hogy visszafogadjalak? Milyen mélyre süllyedhetsz még? – kérdezte, és faképnél hagyta a férfit. Kis idő múlva már hallotta a lovak nyakába akasztott csengők egyre távolodó csilingelését. Liv lépett be az ajtón, Kaleb társaságában. Megálltak az ajtóban és onnan nézték, ahogy az ágyon ült ölébe ejtett kézzel. – Hallottuk, amit Simon mondott neked a lépcsőn – szólalt meg Liv. – Örülök, hogy nem engedtél ilyen alantas zsarolásnak. – Mi lesz, ha főbelövi magát? – Az igazi öngyilkosok nem jelentik be előre. Csak rád akart ijeszteni. Te voltál az egyetlen, aki ismét helyreállíthattad volna elveszett tisztességét. – Tényleg ne legyen miatta rossz a lelkiismeretem? Nagyanyja felsóhajtott. – A kérdésedből is az tűnik ki, hogy Simonnak mégiscsak sikerült a feje tetejére állítania benned mindent. Most itt ülsz bánatosan és lelkiismeretfurdalásod van. Pedig két lábbal taposta a becsületedet. Örülhetnél, hogy megszabadultál ettől a férfitól. Vagy még mindig gyengéd érzéseket táplálsz iránta? – Dehogy! – emelkedett fel Gabriella. – Ellenkezőleg! Most érzem csak igazán, milyen nagyszerű érzés szabadon, nélküle. – Beszéltem Kalebbel, Gabriella. Ha tehetné, megkérné a kezed. – Miért ne tehetné? – kérdezte hevesen a lány, nem törődve azzal, hogy illetlenül viselkedik. Nagyanyja leült az ágyra. – Azért, mert Paladin vagy, édes gyermekem. Már Simon is eggyel lejjebb állt a ranglétrán. Apád nem egyezhet bele, mert a választottad nem nemesi származású. Már akkor is a király beleegyezését kellett kérnie, amikor anyádat feleségül

vette. Pedig ő bárónő volt. Kaleb nem kéri meg a kezed. Csak azt szerette volna, hogy tudd, van, aki szeret téged. Gabriella felállt és Kaleb csillogó szemébe nézett. Átölelte a férfit, fejét mellkasához szorította. Kaleb óvatosan megsimogatta, majd pillantása találkozott a bárónő okos tekintetével. Liv megszólalt. – Hajlandóak vagytok harcolni a szerelmetekért? Elég erős ahhoz, hogy kibírja a küzdelmet? – Igen – felelte hevesen a lány. – De vajon Kaleb komolyan gondolta, amit mondott? Nem éppen ő volt az, aki… – Gabriella egy percre elhallgatott, és kibontakozott az ölelésből. – Nem ő volt az, aki egy szőke hajú, talpraesett parasztlány után vágyakozott, aki minél kevésbé hasonlít hozzám? – De kisasszony! – mondta Kaleb szégyenlősen. – Miért hallgat az ilyen pletykákra? Bevallom, mondtam valami efféle meggondolatlanságot Mattiasnak, de akkor még csak tizenöt éves voltam. Évekig egy sötét bányában dolgoztam, alig találkoztam még lányokkal, és álmokat szőttem arról, milyen lesz, ha kiszabadulok onnan. Nem csoda, ha ez a sületlenség elhagyta a számat! A szerelemben nem a másik külseje a fontos. Egészen másról van szó. Gabriella még nem szabadult meg teljesen a kényszerképzeteitől. – De én olyan szerencsétlennek érzem magam. – Kisasszony. Lássa már be, hogy nem az! Pontosan olyannak szeretem, amilyen. Megtanultam szeretni önt. Ennyi nem elég? – De, de, elég. Ennél többet nem is várhatok – csillant fel a lány szeme. – Nagymama, hogy képzelte el a harcot? – Most figyeljetek rám – kezdett bele a magyarázatba Liv. – Én is alacsony sorból származom. Mégis Dag Meiden báró felesége lettem. Cecilie pedig megkapta az ő őrgrófját, pedig csak bárónő volt. Yrja sem volt nemeskisasszony, amikor feleségül vette a fiam, Tarald. Nem is beszélve Tarjeiról, aki a ma-

gas rangú Corneliát vette nőül. Ezek után Kalebnek minden esélye megvan arra, hogy feleségül vehessen. Minden azon múlik, mit szól az apád, kedvesem! Gabriella a szájába harapott. – Apa a világ legkedvesebb embere. Mindent megtesz Tancredért és értem. Egy dologra viszont nagyon ügyel, hogy soha ne feledkezzünk meg a rangunkról… úgyhogy nem tudom, hogyan vágjunk bele? – Mindenekelőtt időre van szükségetek, hogy megismerjétek egymást. Az első fellángolás rövid életű lehet. Arra kérlek benneteket, hogy ne kísértsétek meg a sorsot. Azt hiszem, tudjátok, mire gondolok? Kaleb és Gabriella őszintén bólintott. – Ne aggódjon nagymama, anyám épp elégszer óva intett már. Eltökéltem, hogy nem csinálok butaságokat, mielőtt házasságot kötnénk.. Liv és Kaleb elmosolyodott Gabriella szavain. – Akkor megegyeztünk – örvendezett Liv. – Nincs más hátra, mint hogy mind a hárman Dániába utazzunk és kikérjük a szüleid véleményét, lányom. Szívesen veletek tartok, hiszen rég láttam már a családom dán ágát. A fiatalok boldogan beleegyeztek. Hátra volt még a szenteste. Mindannyian körbeülték a finomságok alatt roskadozó asztalt, kicsik és nagyok, szépen felöltözve, szívükben ünnepi hangulattal. Az öt gyerek szemében könny csillogott. Gabriella azon tűnődött, vajon milyen karácsonyestéik lehettek ezelőtt? Talán Oline foglalta össze legtalálóbban a kicsik hangulatát, miután Tarald felolvasta a karácsonyi evangéliumot: – Az ördögbe, ez aztán szép volt!

14. fejezet KALEB ÉS GABRIELLA befogták a szánba a lovakat és bejárták a környéket. Bekopogtattak a bérlőkhöz és ajándékokat adtak nekik. Mindenütt megkínálták őket egy kis pálinkával. Gabriella ugyan csak a nyelvét dugta bele a pohárba, de ezt olyan sok helyen tette, hogy hiába vigyázott, a fejébe szállt az ital. Olyan boldogan kínálták őket, hiszen karácsony volt! Ő pedig szabad! Végre szabad és szerelmes! Ennél többet már nem is kívánhatott. Vagy mégis? A hazafelé vezető úton kényelmesen és gondtalanul elhelyezkedett Kaleb mellett, a vastag bőrök alatt. Nem beszéltek egymáshoz, örültek hogy együtt lehetnek. Kaleb nem volt olyan elővigyázatos az ivással, mint a lány. Amikor végre maguk mögött hagyták az utolsó házat is és beértek az erdőbe, Kaleb keze egyre lejjebb csúszott Gabriella derekán. A lány kellemes borzongást érzett és közelebb húzódott a férfihoz. Kaleb megállította a lovat. Esteledett már, rajtuk kívül senki nem járt az utakon. Szenteste volt. Kaleb magához húzta a nagyságos Gabriella kisasszonyt és keblére hajtotta a fejét. A lány felsóhajtott, végre megszabadult minden gátlásától, melyet görcsös önbírálata táplált addig benne. Keze a férfi hajával játszadozott. Ajkuk önkéntelenül egymásra talált. Gabriella, akit még soha senki nem csókolt meg, legalábbis így nem, szédült a boldogságtól, mintha hullámokon ringatózna. Az enyhe mámor felbátorította és őszintén viszonozta a férfi csókjait, és még akkor sem ellenkezett, amikor Kaleb keze már a testét simogatta. A férfi tért először magához kábulatából. – Induljunk – suttogta felhevülten. – Induljunk, mielőtt olyat teszek, amit még nem lenne szabad.

Gabriella felült és megigazította a ruháját. – Menjünk! Megdöbbent. Istenem, hát ilyen könnyű kísértésbe esni? És ennyire nehéz ellenállni a vágy csábításának? Ha Kaleb nem tér magához, nem ragaszkodott volna sokáig tisztaságról és erényről alkotott nézeteihez és édesanyja intelmei is hiábavalónak bizonyultak volna. Gabriella nem is sejtette, hogy ennyire erősek az ösztönei. – És még csak nem is ellenkeztem – közölte gyámoltalanul. Kaleb szerette volna tudni, mi bírta a lányt erre az őszinte vallomásra. Megfogta a kezét. – Én is megfeledkeztem magamról. Olyan vonzó vagy, Gabriella! Tudod ezt egyáltalán? Gabriella szégyenlősen nevetett. – Te is – suttogta, és olyan szorosan fogta Kaleb kezét, mintha soha többé nem akarná elengedni. A szán puhán siklott a karácsonyi csendben. – Holnap van Mattias születésnapja – mondta Gabriella. – Tudom. Szeretem Mattiast. Ő a legjobb barátom. Furcsa, hogy a szükség és a baj mennyire közelhozza egymáshoz az embereket. Láthatatlan, erős szállal köti össze őket. – Ezt meg tudom érteni – mondta csendesen a lány. Kis szünet után Kaleb folytatta. – Az a Simon igazán jóképű fickó. Nagyon szerelmes voltál belé? – Erre a kérdésre határozott nemmel tudok felelni – jelentette ki a lány, és nem lepődött meg azon, hogy Kaleb tegezte. Furcsa is lett volna ilyen szenvedélyes csókok után. – Elkábított a gondolat, hogy egy ilyen férfi, mint Simon, el akar venni. Féltem és örültem egyszerre. Nem nagyon bíztam abban, hogy megbirkózom a házasság nehézségeivel. Azt sem tudtam, mi a szerelem. Sejtelmem sem volt arról, hogy ilyen érzések létezhetnek egyáltalán. – Milyen érzések?

– Mint a mi… vagyis az én érzéseim. Amit irántad érzek. – Mondd ki bátran, hogy a mi érzéseink. Gabriella hallgatott. – Még mindig nem mered elhinni, hogy szerethetnek? – Merészség lenne részemről, sőt, beképzeltség. Kaleb ismét hallgatott egy ideig. – Te örülnél, ha kételkednék az érzelmeidben? – Nem – mondta halkan a lány. – Kérlek, bocsáss meg! – majd még halkabban hozzáfűzte – Olyan mérhetetlenül szeretlek, Kaleb! Olyan mérhetetlenül. – Kérlek, mondd hangosabban! Nem mered kimondani, hogy mihez lenne kedved? Gabriella bátran felnevetett. – Még hogy megmondani? Inkább megmutatom, mihez lenne leginkább kedvem! Átkulcsolta a férfi nyakát és közelebb húzta az arcát. Kaleb bízott abban, hogy a ló most már magától is megtalálja az utat. De a szán addigra már bent is volt a kastély udvarán. AMIKOR ÚJÉV UTÁN Dániába utaztak, Gabriella tisztessége is úgy-ahogy jó állapotban volt még. Őszintén meglepődtek, hogy Alexandernek semmi kifogása sem volt a házasság ellen. Számára csak az volt fontos, hogy boldogabbnak és kiegyensúlyozottabbnak látja a lányát, mint valaha. Azt pedig már jónéhány éve tudják, hogy Kaleb milyen derék ember. – A nemesség pedig amúgy is kihalt Norvégiában. Csak nem fogjuk ezért őket alacsonyabb rendűnek tartani? Ha úgy gondoljátok, hogy Norvégiában telepedtek le, ám legyen. Legfeljebb új otthont kell építenünk számotokra, jól mondom, kedvesem? – fordult Ceciliéhez. – És amennyiben valamelyik fennhéjázó alak az udvarnál megkérdezi, kihez ment férjhez a lányom, majd azt mondom, hogy egy norvég birtokoshoz. A többi pedig nem érdekel. Kaleb nevetett. Alexander lenyűgözte. Gabriella boldogan

ölelte magához megértő szüleit. EGY IDEIG MÉG Graastensholmon laktak. Szükség is volt a segítségükre az öt gyerek körül. Mattias egészen meghatódott, amikor megtudta, hogy Kalebet, legjobb barátját ezentúl családtagként is üdvözölheti. Mattiast a környéken istenítették, mint orvost. Pedig számos lehetőség nyitva állt volna előtte, még az udvari orvos jól csengő tiszte is. Mégis Graastensholm mellett döntött, mert ő volt a kastély egyetlen örököse. Emellett nagyobb örömére szolgált, hogy szegény sorsú betegein segíthet. Ahogyan egykor Tengelhez özönlöttek az emberek, most Mattiast tüntették ki bizalmukkal jósága és barátságos tekintete miatt. Olyan jó volt olyasvalakinek panaszkodni, aki legalább megérti… A két legénykét, Nikodemust és a Rigófiókát két kézműves mellé adták mesterséget tanulni. Természetesen állandóan ellenőrizték, hogy jól bánnak-e a fiúkkal. A szilaj testvérpárral már nehezebb dolguk volt. Nem merték őket kiengedni felügyeletük alól, így Graastensholmon maradtak, mint szolgálók. Elsősorban Oline dolgozott, Freda még nagyon fiatal volt, ő könnyebb feladatokat kapott, hogy azért ne maradjon munka nélkül. Mivel a kastélyban jobb dolga volt a szolgáknak, mint bárhol másutt, a két lány szívesen maradt. Oline hamarosan újabb meglepetéssel szolgált, elcsábította a kocsis fiát, úgyhogy gyorsan esküvőt kellett tartani. Szerencsére a fiú fülig szerelmes volt a lányba, nem vette észre, milyen könnyelmű a menyasszonya. Olinéből szorgalmas, ám temperamentumos asszony vált. Igyekezett úrinőnek mutatni magát, de amint dühös lett valami miatt, lehullt az álarc, és Liv alapos nevelése csődöt mondott. Mint az égi áldás, úgy hullottak Oline szitkai a békés Graastensholmra. Eli is a kastélyban maradt, miután nagyapja halálával megárvult. Ügyeskezű lányka volt, akire bármilyen aprólékos, odafigyelést igénylő munkát rábízhattak. Szinte alig lehetett észre-

venni, de mindig megjelent, ha valakinek segítségre volt szüksége, szorgalmas volt és fürge, mint a mókus. Úgy tűnt, Gabriellának és Kalebnek nem lesz gyermeke. Három év is beletelt, mire Gabriella teherbe esett. Addigra már elkezdték saját házuk építését, Graastensholm közelében. Természetesen Alexander Paladin állta a költségeket, de Liv is segítette őket. Ám az építkezés tovább tartott, mint gondolták, úgyhogy egy ideig még a kastélyban maradtak. A gyermek is útban volt már. Egy nap Liv, Are és Gabriella együtt ültek a szalonban és beszélgettek. Kaleb néhány istállófiúval felment a legelőre, hogy a hideg beállta előtt hazahajtsák az állatokat. Mattiast beteghez hívták, Yrja és Tarald Eikebybe látogatott. A szolgák templomba mentek. Úgyszólván egyedül voltak a házban. Hirtelen megindultak a fájások. – Ó kedvesem – szólt hozzá Liv. – Ez aztán gyorsan megy! Még arra sem lesz időnk, hogy a bábáért szalajtsunk valakit! Mondtam, hogy ne emelgesd a mosóteknőt! Gabriella ideje még nem érkezett el, mégis szüksége volt minden segítségre. Are egy nagy üstben vizet forralt, közben Liv rendbehozta Gabriella és Kaleb szobáját, majd lefektette unokáját az ágyba. A szülés borzasztó gyors és fájdalmas volt. Liv elsápadt, amikor rádöbbent, mi is történik valójában. – Are! Segíts! – kiabált öccsének. Gabriella, aki sohasem volt különösebben szívós, eszméletét vesztette a fájdalomtól. Talán jobb is volt neki. Liv az újszülöttre meredt, aki ilyen váratlanul és gyorsan jött a világra. Behunyta a szemét. – Nem! – suttogta keserűen. – Nem! Nem és nem! Amikor Are belépett, rémülten látta, hogy nővére mozdulatlanul, csukott szemmel áll. – Liv! Megbolondultál? Fogd a gyereket, paskold meg a

fenekét! Nem lélegzik! – Are! – nyögte Liv. Nem volt képes többet mondani. Öcscse odarohant és meglátta az élettelenül fekvő kislányt. – Hát ismét utolért minket az átok – suttogott most már ő is. – Ez a kislány Hanna pontos mása, Are – mondta Liv megsemmisülten. – Most már tökéletesen emlékszem, hogy nézett ki. Szegény Kaleb! Szegény kicsi Gabriella! – jajveszékelt. – Milyen sokáig vártak erre a gyerekre! Milyen boldogok voltak, amikor végre megfogant! – Azt hiszem, nem érdemelték meg a sorstól – mondta rekedten Are. – Emlékszel, amikor könyörögtünk apánknak Kolgrim életéért? Azt mondta, jobb lesz neki és nekünk is, ha nem marad életben. De mi ragaszkodtunk hozzá! És igaza lett! Kolgrim el akarta pusztítani Mattiast, megölte Tarjeit és tönkretette az én Dagom egészségét. – Liv csukott szemmel állt, összepréselt szájából tompán törtek fel a szavak. – Ez nem történhet meg még egyszer, Are! Nem történhet meg! Istenem, mitévő legyek? Are nézte a mozdulatlan, csúnya, életidegen újszülöttet. – Túl korán született, nemde? Menj csak, Liv, menj csak be Gabriellához, mielőtt fölébredne. Majd én teszem itt a dolgomat. Megpróbálták életrekelteni a kislányt. Talán gondosabb ápolással sikerülhetett volna életet lehelni belé, de… – Are… – hallatszott Liv sírástól elcsukló hangja. Majd kiment. GABRIELLA ÉS KALEB sohasem láthatta meg gyermekét. A kis halottat koporsóba tették és elhelyezték a családi sírboltban. Később mindenkinek elmondták, hogy a kislány holtan született, és családja azon szerencsétlenjei közé tartozott, akikre lesújtott az átkos örökség. A végzet tehát Gabriella

és Kaleb gyermekét választotta ki. Generációjuk többi tagja ezek után biztos lehetett abban, hogy egészséges gyermekeik fognak születni. Gabriellának nem volt egyszerű megemésztenie, mi történt. Egyedül Kaleb mehetett be hozzá az első napokban. Hiszen az ő bánatuk volt, nekik maguknak kellett legyőzniük. Lassan belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. – Jobb, hogy így történt, úgyis csak rossz véget érhetett volna. Amikor Gabriella jobban érezte magát, már nyíltan mert beszélni Kalebnek a szerencsétlenségről. – Hidd el Kaleb, jobb, hogy így történt. Tudom mit beszélek. A megszállottak nemcsak családjukra hoznak bajt, hanem maguk is szerencsétlenek lesznek. A kislányunknak sokkal jobb dolga lesz Isten oldalán, aki nem tesz különbséget jó és rossz között. Kaleb egy szóval sem árulta el, hogy nem nagyon bízik egy felsőbb rendű, könyörületes hatalom létezésében. Are és Liv azután még sokáig együtt jártak templomba, ahol hosszú órákat töltöttek imádkozással. Borzasztó választás elé állította őket a sors. Életük hátralévő részét pedig annak tudatában kellett eltölteniük, hogy mit tettek, vagyis hogy mit mulasztottak el megtenni. Hamar feladták a küzdelmet a kislány életéért. Csak Istennek mondták el őszintén, mi történt azon az estén. Rajtuk kívül senki nem tudta, mit határoztak akkor éjjel… Lassan sétáltak hazafelé a hársak között. Olyan volt a szél süvöltése, mintha rekviemet játszana a lombok között. Are felsóhajtott. – Most legalább a következő nemzedék békében élhet. – Igazad van – mondta Liv. – Azt hiszem, hálásak lehetünk azért, hogy minden úgy, és akkor történt, amikor kellett. Hogy akkor mi voltunk ott. És hogy rajtunk kívül senki sem tudja. – Már sokszor eszembe jutott, hogy Mattiasszal is megtörténhetett volna. Akkor Tarald családját még egyszer utolérte

volna a végzet. Pedig ő már eleget szenvedett az életben! Ehelyett Cecilie ágában sújtott le a sors keze. – Tulajdonképpen Andreasszal is megtörténhetett volna. Ami azért lett volna igazságtalan, mert a te családod is épp elégszer érezte már a sors kegyetlen ostorcsapásait. Are bólintott. – Tancredot is érhette volna a tragédia. De a legrosszabb az lenne, ha Mikaellel történne meg, hiszen ő mit sem tud a Jéghegyek Népének végzetéről. Kedves Mikael, kis unokám! Tarjei egyetlen gyermeke! Hol lehetsz most? Annyi mindent el kellene mondanom neked rólunk, a Jéghegyek Népéről! Liv megborzongott. – Hallod, hogy panaszkodik a szél, Are? Lassan itt a tél. Öccse megállt, amikor á két legöregebb fához értek. – Nos, a mi fáink még egyenesek, Liv. – Én már nem törődöm velük – válaszolta nővére –, engem inkább az átok idegesít. Mikor szabadulunk már meg tőle? Végleg! Are nevetett. – A monda szerint csak akkor oldódik fel az átok, ha valaki megtalálja azt a helyet, ahová a Gonosz Tengel az üstöt ásta, úgy négyszáz évvel ezelőtt. Ki kell ásni a földből az üstöt. Hát, nem tudom, higgyek-e ilyesmiben? – A mi családunkban épp elég különös dolog történik, úgyhogy hinnünk kellene benne, bármilyen furcsán is hangzik – vélte Liv. – De hol lehet az a hely? Tulajdonképpen bárhol Norvégiában. Tovább mentek. Liv nem sejtette, hogy huszonöt évvel ezelőtt kezében tartotta a megoldást. Utána pedig gondosan egy vasládába helyezte a padláson. Kolgrim megtalálta a ládát és megértette, amit kellett. Tarjei ugyanígy. Csakhogy azóta mind a ketten meghaltak. Liv pedig teljesen megfeledkezett arról, hogy édesanyja naplóját egy ládába rejtette. Silje naplóját, amit még Benedek, a festő készített neki. A könyvben pontos adatok vannak a Jég-

hegyek Népének völgyéről. Még térképet is rajzolt a völgyről, s az oda vezető útról is. Mit sem sejtve, azt is leírta, hogy Sol merre látta megjelenni a „gonosz férfit”. Tarjei nem látta a térképet, mert Kolgrim süteménymorzsái bemaszatolták… A láda pedig azon az éjjelen, amikor Olinét megtalálták, egy öreg szekrény alá került. – A háború is véget ért – kalandozott el gondolatban Are. – Harminc évig tartott. És ugyan kinek volt haszna belőle? Ezrével haltak meg az emberek. És ezrek otthonait dúlták fel. Mindezt csak azért, hogy egynémely szűklátókörű uralkodó országa kicsivel nagyobb legyen. – Azt hiszem, a kereszténységnek sem tett jót a háború. Csak nagyobb lett a szakadás, mint előtte volt. Sokan pedig elvesztették a vallásba vetett hitüket – egészítette ki öccse eszmefuttatását Liv. – Bizonyos, hogy az emberek még sokáig emlékezni fognak az 1648-as esztendőre! Végre béke honol az elpusztított földek felett. Egyébként őfelsége Keresztély király is meghalt. Voltak már rosszabb uralkodóink is. Mindent megtett a két országért, amit csak tehetett. Andreas nem akar még megnősülni? – kérdezte hirtelen váltással Liv. Megálltak és elnézték a fiatalembert, aki éppen kint dolgozott a földeken. – Először is feleség után kellene néznie – nevetett Are. – És a te Mattiasod? Már elég idős ahhoz, hogy nőkön járjon az esze! Csak nem akar agglegény maradni örökre? – Nagyon sajnálnám, ha így gondolná – felelte Liv. Nem is sejtették, mi minden történik még addig, mire Andreas és Mattias megfelelő menyasszonyt talál magának! Minderre csak később kerül majd sor, amikor Andreas valami szörnyű dologra figyel fel a földjén… A kastélyban Kaleb és Gabriella Elit kereste. A könnyűléptű kislány fürgén követte őket szobájukba. Kaleb leült az ablaknál, erős kezeit a kislány sovány vállára tette. – Eli, azt hiszem, tudod te is, hogy elvesztettük a kislá-

nyunkat… A lányka megértően bólintott. – Egyáltalán nem biztos, hogy születik még gyermekünk – szólt közbe Gabriella, és könny csillogott a szemében. Valahogy ünnepélyesnek tűntek, ahogy ott ültek Kalebbel. A férfi folytatta. Talán azt is tudod, hogy az új otthonunk hamarosan elkészül. És akkor odaköltözünk… – Ó, pedig én mennyire szeretném, ha maradnátok! A két felnőtt sokatmondó pillantást váltott egymással. – Eli? – fordult ismét a kislányhoz Kaleb. – Megörvendeztetnél minket azzal, hogy hozzánk költözöl? Mint a mi lányunk? Eli finom arcocskája elvörösödött. – Legyél a mi gyermekünk – mondta neki bizonytalanul Gabriella. – Szeretnénk magunkhoz venni – örökre. Mind a ketten nagyon szeretünk, tudod? A kislány ajka megremegett. – Maradjak veletek? Örökre? – Mindenesetre, ameddig akarsz – nevetett Kaleb. – Ha majd egyszer találkozol egy férfival, biztos hozzá akarsz majd költözni. – Ó, nem! Soha! – biztosította őket Eli. – Ígérem, hogy jó lányotok leszek. Bebizonyítom, hogy méltó vagyok a bizalmatokra. Tudom, hogy sohasem tudom majd helyettesíteni elvesztett gyermeketeket, de azért minden erőmmel azon leszek, hogy sikerüljön, legalább egy kicsit. – Köszönjük, Eli. Köszönjük, hogy elfogadtál bennünket – mondta Gabriella elérzékenyülten és átölelte a kislányt. Eli szégyenlősen átölelte Kalebet is. Utána lerohant a lépcsőn. A folyosón összefutott Livvel és Aréval, akiknek boldogan újságolta: – Hallottátok? Gabriella és Kaleb lányának fogadott! Van saját anyukám és apukám – visszhangzott a folyosó, úgyhogy az újdonsült szülők is hallhatták. – Magukkal visznek az új

házukba. Úgy fogok dolgozni, mint egy szolga, hogy elégedettek legyenek velem… Kaleb gyorsan kiment és a lépcső tetejéről utánaszólt. – Nem, Eli. Nem kell dolgoznod értünk. A lányunk vagy, érted? A kislány csak állt lent a folyosón, kis kezét melléhez szorítva. – Olyan boldog vagyok! Olyan boldog! Nem élem túl ezt az érzést! Liv megkönnyebbülten felsóhajtott. – Már régóta nem értettem egyet annyira valamivel, mint a mostani döntésetekkel, Kaleb! Ezt meg kell ünnepelnünk! Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér egy kis ünneplés. Ezzel lezárult a család történetének egyik legnehezebb időszaka. Utána hat nyugodt év telt el. 1654-ben azonban történt valami. Nem volt olyan borzasztó dolog, még ha kicsit ijesztően kezdődött is. Ez a Jéghegyek Népének norvégiai leszármazottait érintette. A család dániai ágában már hamarabb is megestek furcsa dolgok. De erről majd később…

A sorozat Kísértetkastély című hetedik kötete 1984. január 6-től kapható a hírlapárusoknál, vidéken a postahivatalokban, illetve a HÍRKER egyéb árusítóhelyein. Viszonteladók számára forgalmazza az AGORA Kft. (Bp., XIII. Váci út 168.) és sorozat kötetei postán is megrendelhetők a kiadó címén.

CESAM Publishing Ltd. Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18.