BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA, Külkereskedelmi Főiskolai Kar GYERMEK AZ IDŐBEN

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA, Külkereskedelmi Főiskolai Kar

GYERMEK AZ IDŐBEN A húszéves magyar demokrácia problémái a társadalmi szimbólumok tükrében

Konzulens: Fleck Gábor Főisk. tanársegéd

Készítette: Horváth Márk Kommunikáció és médiatudomány szak Nappali tagozat 2012

1

Köszönetnyilvánítás

Köszönet Hankiss Elemérnek, aki kötetivel inspirációt adott és vezette tollamat, olvasmánylistájával pedig biztosította munkámhoz a szakirodalmi alapokat, illetve megregulázta gondolataimat. Köszönöm segítségüket konzulenseimnek, Fleck Gábornak és Dr. Fűzfa Balázsnak. Fleck Gábor keltette fel érdeklődésemet a szociológia iránt, és megmutatta, hogy Magyarország lehetne „magánytalanabb” is. Dr. Fűzfa Balázs pedig évekkel ezelőtt megtanított az irodalom és a társadalomtudományok szeretetére. Végül szeretnék köszönetet mondani családomnak azért, aki vagyok. Bolla Orsolyának pedig a boldogságért, és hogy van.

2

Tartalom Előszó ............................................................................................................... 4

1. BEVEZETŐ GONDOLAT ........................................................................... 6 1.1 Child in Time: az anya-gyermek kapcsolat mint társadalmi szimbólum .................................................................. 6 1.2 Anya és gyermek a McVilágban – az új, globalizált társadalmi szereplők ................................................. 9

2. A GYERMEKLÉT MINT A DEMOKRÁCIA TÁRSADALMI SZIMBÓLUMA ................................................................ 11

2.1 Egyedül a világban – szakirodalmi áttekintés .................................... 12

3. A DEMOKRÁCIA ÉS A MAGÁNYOSSÁG SÖTÉTJE ............................... 17 3.1 A társadalmi magányosság és a proletár reneszánsz .......................... 17 3.2 A világ varázstalanítása ...................................................................... 21 3.3 A fogyasztói társadalom és a demokrácia magánya .......................... 23 3.4 A demokrácia csúfsága ...................................................................... 26 3.5 A tömeg-ember megjelenése .............................................................. 30

4. A MCVILÁG MINT A MAGÁNYTÓL VALÓ MENEKÜLÉS EGYIK ÚTJA .......................................................... 38

4.1 „Shake the stress away” ..................................................................... 38 4.2 Pankráció és sztriptíz Roland Barthes Mythologies c. esszégyűjteménye alapján .......................................... 41 4.3 A McDonaldization ............................................................................ 43 4.4 A játék McVilágban betöltött szerepe ................................................ 48 4.5 A McUniversity és McJobs világa ..................................................... 53 4.6 A McVilág társadalma ....................................................................... 55 4.7 Az új civilizáció szomorkás üzenete .................................................. 60

3

5. A DEMOKRATIKUS VÁLASZTÁSI RENDSZER MINT A MAGÁNYTÓL VALÓ MENEKÜLÉS MÁSIK ÚTJA .................... 62

5.1 A kontárság kultusza .......................................................................... 62 5.2 A demokrácia túlnyúl természetes határain ....................................... 66 5.3 Új világrend, új világzűrzavar ............................................................ 67 5.4 Zsarnokság vs. kiválóság .................................................................. 74

6. MMM – MODERN MAGÁNY MAGYARORSZÁGON .......................... 80 6.1 Demokrácia-élmény Magyarországon ............................................... 80 6.2 Hankiss Elemér diagnózisai ............................................................... 84 6.3 A demokratikus politika kritériumai .................................................. 93 Záró gondolatok ........................................................................................... 102 Felhasznált irodalom .................................................................................... 103

4

Előszó Dolgozatom alapvető célja az, hogy rámutassak számos olyan veszélyre, amely a demokráciában megbújva nehezíti a boldog és értelmes élet lehetőségét. Tanulmányom legfőbb kihívása az a tény, hogy ezek a veszélyek leginkább a személyes életben jelentkeznek, így intézményes formában fellépni ellenük nem is lehet, tehát személyes elhivatottságot és személyes döntéseket igyekeznek gondolataim ébreszteni. A demokrácia egyik központi élménye a társadalmi összekapcsolódás és a másokra való utaltság jelensége, amelyet én az anya–gyermek kapcsolat társadalmi szimbólumában próbálok meg érzékeltetni. Ezért is választottam szakdolgozatomnak a Gyermek az időben címet, amely még inkább ráerősít a nyugati társadalmakban tapasztalt másokra való ráutaltságra, illetve előrevetíti a dolgozatomban később taglalt frommi és bergeri szimbolikus gyermekképet, amelyet dolgozatom központi társadalmi szimbólumának is választottam. Az első fejezetben megpróbáltam kifejteni ezt a szimbólumot, illetve megmagyarázni, hogy miért is alkalmazható ez a kép a Nyugat emberére. Ezután – több szakirodalomból vett példára támaszkodva – megpróbálom bemutatni a társadalmi elmagányosodás jelenségét, illetve igyekszem magyarázatot adni arra, hogy milyen szoros összefüggés van az idegen világba való odavetettség hankissi érzése, és az arra válaszkísérletként létrejövő fogyasztói társadalom és kisebb mértékben a demokrácia között. Ez az elmagányosodás adja a hátterét annak a gyermeki egyedüllétnek, magánynak, amely a valódi szabadságról való lemondáshoz vezet. A valódi szabadságtól, az individuumtól való szabadulás két útját vettem észre szakirodalmam áttekintése során. Az egyik a ’McVilág’, a fogyasztói civilizáció, a popkultúra, amely a tömegesedéssel és a racionalizációval próbálja meg kizárni a magányt az emberi életből. A másik út, amely úgyszintén a szabadságtól való menekülés ösvénye, a demokratikus választási rendszer, mely során bárki szimbolikusan a hatalom és a döntés közelébe kerülve hozhat a társadalomra nézve rossz döntést, de ezzel bizonyos szempontból elhelyezi saját magát társadalmában, sőt, a hatalmat és a társadalmat saját képére formálva „adhat értelmet életének”. Ez a két élmény az, amely általánosítva alakítója az ember életének, s

5 ezt figyelhetjük meg a popularista politikai szónoklatoktól egészen a mindennapokat átható reklámokig. Ezután dolgozatom későbbi fejezetében röviden a magyarországi rendszerváltásról akarok értekezni, főleg Hankiss Elemér tanulmányaira támaszkodva. Majd az utolsó részben, az értékes, a jó, a másokra való odafigyelés és a Richard Rorty által is magasztalt szolidaritás jegyében próbálok röviden olyan „élet-értelmeket” kínálni az embereknek, amelyekre odafigyelve az átlagostól eltérő, és valódi szabadsággal rendelkező individuumként élhetnének.

6

1. Bevezető gondolat 1.1 Child in Time: az anya–gyermek kapcsolat mint társadalmi szimbólum A gyermek mint társadalmi szimbólum a jövőbe vetett hit, a reális és az idealista jövőorientáció megtestesítője. Egy, a kultúráktól mentes, időtlen és örök jelkép, amely éppen egyszerűsége, és bármely kultúrához való társíthatósága miatt, tökéletesen jelképezheti a nyugati ember tapogatózását a globalizált világ sötétjében. Persze ez a sötétség nézőpontunk, tehát a kezdetleges, és végtelenül fiatal gyermeki lét miatt viszonylagos, és nagyban függ attól, hogy honnan nézem a sötétséget. Vajon a szemét, és érzékszerveit még alig-alig használó emberkezdemény hunyorításán át a félhomályban gyermekére mosolygó anya képe jelenik-e meg a gyermek tudatában, vagy valóságos sötétség, elveszettség és magány veszi körül ezt a gyermeket? Vajon a külső világ ijesztő-e, fenyegető és félelmetes, és mindent egy általános sötétség, az éjszaka vagy a hideg űr sötétje vesz körül, vagy a félkész ember fejletlen érzékszerveinek csapdájában nem képes meglátni a színek távoli játékát, s még a szerető és mosolygó anya képe is a sötétség csalóka homályába hull? Kezdő gondolatom könnyen tűnhet riasztónak, túlzónak és egyoldalúan negatívnak. Akkor azonban megfeledkezünk dolgozatom címéről, és a kiinduló helyzetmegjelölésről, megfeledkezünk arról, hogy milyen szemszögből próbálom ábrázolni a minket körülvevő világot, milyen nézőpontból tekintek a demokráciára. Ez pedig egy új élet, egy új sors lehetősége, amit körülölel az ismeretlen, a sötétség, de hogy mit találunk ott, hogy mennyire használjuk és fejlesztjük ki érzékszerveinket, hogy mennyire vágyunk arra, hogy a sötétben az értelem mosolyogjon ránk vissza, az azt hiszem, minden eddigi történelmi kornál jobban rajtunk múlik. A demokráciához való hozzáállásom tehát így könnyedén lehet általános, de értelmezhető egyéni sorsok végtelenszer sokszorosított lenyomataként is, tehát nézőpontom kollektivista és egyben individualista, s ott rejlik benne a szerető anya örök mosolyának képe – tehát idealista vagyok –, de látom a sötétben a sok ismeretlen veszély, érzékszerveink fejletlenségéből adódóan láthatatlan, érzékelhetetlen fenyegetését is – tehát nézőpontom így végtelenül realista is egyben.

7 A gyermekét szorító anya, és az anya ölében szemét éppen csak használó gyermek az új civilizációs kor hajnalán ébredező ember végtelenül idealista képe. Hiszen ez a kép, ez a társadalmi szimbólum az eszményekbe vetett hitből merít erőt, abból a meggyőződésből, hogy egy szerető anya kerekké és egésszé teszi a világot, sőt a gyermek számára az anya jelenti az egész világot, tehát így ebben az eszményképben a világ szép, egyszerű és kerek. Nem bújnak meg a sarkokban félelmetes szörnyek, nem csörömpölnek a gyárakban a gépek, ebben a világban minden szép, minden gyermeki, és ebben a világban az anya személye határozza meg kizárólag azt, hogy milyen is a világ. Persze az új civilizáció gyermekének szerepe ebben a világban erősen erodálódott, hiszen az idealizmus jegyében ez a társadalmi szimbólum a gyakorlatiasságtól eltávolodott, hiszen a védelmező, szerető anya eszményébe vetett hit erősebb, mint ezt a társadalmi szimbólumot körülvevő realitás. Ha hiszünk az eszményekben, akkor elköteleződünk bizonyos értékek mentén is, így a gyermekét védelmező és óvó anya értékei lehetnek azok az értékek, amelyek meghatározzák az új civilizáció gyermeke számára a világot. Természetesen ez egy végtelenül leegyszerűsített kép, amelyhez végtelenül erős és pozitív eszmények társultak, és így ez az idealista kép könnyedén válhat irrealitássá. Az irrealitás Gerő András fogalmaival élve1 valami, ami nélkülözi a valóságos alapot, ami a valóságban nem létező, megvalósíthatatlan és elérhetetlen dolog vagy terv, tehát egy képzelt világnak a része. Könnyen lehet, hogy az alább felsorolt ismérvek mindegyike igaz lehet az általam vázolt pozitivista és idealista képre, amelyben az anya jóságából és védelmezőképességéből egyenesen következik a világ jóságának és védelmező voltának képe is. Ez pedig, ha eltekintünk az általános társadalmi szimbólumtól, és lebontjuk a képet 21. századi történetekké, személyes sorsokká, sokszor nélkülözi a valóságot, a valóságos alapot, vagy nyilváníthatjuk akár a valóságban ritkán létező ábrándnak is. Sőt, ha egy egész civilizációt szeretnénk egy ilyen társadalmi szimbólummal leírni, akkor ez a kép már egy megvalósíthatatlan és elérhetetlen dolgot, egy megvalósíthatatlan és elérhetetlen tervet fog jelenteni, tehát ez a kép irrealitás lesz, és így szerves részét fogja képezni egy utópiának vagy egy illúziónak.

1

GERŐ ANDRÁS 2006. Magyar illuzionizmus, Új Mandátum Kvk., Budapest, 2006, p. 28.

8 Tehát a világ kerekségébe, szépségébe és egyszerűségébe vetett hit lehet egy olyan illúziónak a része, amelyet a nyugati világ megannyi anya-szerepre törő aktorának altatódala terít ránk, mint ahogy a szerető anya teríti ránk lefekvés előtt a takarónkat. Ennek a világot leegyszerűsítő, kollektivizáló és túlzóan idealizáló illúziónak a részét képezik a hatalmas és országhatárokon átívelő, „a világ nagymamái”-szerepre ácsingózó nagyvállalatok, s a mindezt inkább utópiaként, és természetesen mindent az egész emberiség, de legalább egy egész kontinens érdekében cselekvő, átláthatatlan bürokráciával rendelkező nemzetközi szervezetek, amelyek egy sokszor szigorú, de néha jutalmakat is osztogató „anya”szerepben tetszelegnek, s mint a valódi anyukák, elvégzik a piszkos munkát – utat mutatnak, fegyelmeznek, büntetnek, egyszóval nevelnek. És ekkor civilizációnk ébredező gyermeke a másik „globális rokonhoz” szalad, aki mint szerető nagymama, kötényével letörli civilizációnk gyermekének civilizációs könnyét, és fájdalmát kakaóba öli, és mosolyogva odasúgja, hogy „én nem nevelek, az az anyád dolga, de egy ölelésért bármikor és bárhol ott termek”. Tehát így jutunk el egy szépnek és idealisztikusnak indult képtől az irrealizmus, az ideák és utópiák nem is oly távoli földjére. Nagyon fontos az is, hogy ezek a fogalmak szélsőségesen szubjektívek, tehát nem lehet megmondani, hogy mi az irreális, csak azt, hogy ki mit és miért tart annak. Én tarthatom irreálisnak azt az örömöt, amelyet az ugyanolyan kulturális termék fogyasztása okoz, vagy tarthatom irreálisnak az európai étkezési kultúrában megfigyelhető amerikanizációs folyamatokat, valójában mindez inkább a realitás része, s csak számomra tartoznak az irreális szcenárión belülre. Roppant nehéz a realitás és az irrealitás lehetőségeit megállapítani, miközben tudjuk, hogy bizonyos dolgok kevésbé, mások, viszont annál inkább valószínűek. Tehát mondhatom én a McVilág (McWorld) magyarországi terjeszkedésére, hogy számomra irreális, mégis ebben a pillanatban is többen esznek gyorséttermi hamburgert, mint ahányan ezt a dolgozatot majd olvasni fogják. Tehát a szubjektív irrealitás győzedelmeskedik, és válik így objektív realitássá. A történelem folyamán sokszor láttuk, hogy az irreális is válhat realitássá, erre hozza fel példának Gerő a csodát mint jelenséget2, amely a szerző számára szélsőségesen irreális, a zarándokhelyeket meglátogató globális turistatömegek számára mégis realitássá válik, és 2

GERŐ A. 2006, p. 29.

9 éppen ezzel a cselekedettel teszik az irreálist realitássá, olyan realitássá, amellyel a szubjektív irrealitását kinyilvánító embernek is foglalkoznia kell. A demokrácia véleményem szerint tele van ilyen, számomra szubjektív irrealitásokkal, amelyeket a tömeg, a fogyasztói civilizáció gyermeke, azaz az emberek tömegei tesznek realitássá, hiszen ők realitásként kezelik azt, ami számomra irreális.

1.2 Anya és gyermek a McVilágban – az új, globalizált társadalmi szereplők És így elérkeztünk a realitás kérdéséhez. Korábbi soraimban azt próbáltam taglalni, hogy ez az új civilizációs kor, ez a gyermeket körülvevő sötétség vajon a most született gyermek kezdetleges érzékszerveiből következik-e, amelyekkel nem képes észrevenni a rámosolygó és az őt védelmező anya képét, illetve az anya eszményi volta által megkonstruált külső, boldog és harmonikus világot, tehát egy szélsőségesen idealista nézőpontból vizsgáltam a kérdést. Egy szélsőségesen idealista nézőponttól jutottam el az anya-szerepre törő, és az embereket sokszor illúziók és irrealitások mentén megóvó nemzetközi nagyvállalatok és a bürokrácia hálójából összeálló nemzetközi szervezetek minden illúziójuk és irrealitásuk ellenére realista képéhez. Így folytassuk a bevezető gondolatsort az első pár sorban szélsőségesen realistának aposztrofált nézőpont rövid taglalásával! A realista nézőpont, a gyermekét óvó, vagy legalábbis tartó anya képében lehet az, hogy a minket körülvevő világ idegen, félelmetes, és az ember feladata az, hogy felépítsen valami védelmi rendszert, valami az embert óvó struktúrát, s így egy emberi világot teremtsen egy embertelen környezetben. Mivel a globalizáció által hajtott fogyasztói civilizáció, a McVilág, a hedonista partykultúra friss és új kulturális, civilizációs válaszok egy riasztó és rideg külső világ kihívásaira, nyugodtan tekinthetem őket kulturális értelemben gyermekdednek, kezdetlegesnek, újszülöttnek. Ez a nézőpont inkább a minket körülvevő világ szörnyűségeire összpontosít, amely ellen gyermeki új civilizációt termeltünk ki, és nem ránk, tehát a gyermekekre. Ilyen szempontból ez a nézőpont lényegesen kollektivistább, mint az idealisztikus gyermek–anya kapcsolatot kutató előző. Koncepcióm a következő: ahhoz, hogy egy teljes és szép életet élhessünk, mindenképpen szükségünk van ideákra és illúziókra is, sőt gondolkozhatunk akár

10 irrealitásokban, de meg kell vizsgálnunk, hogy hol kereshetjük a minket majd „óvó anyánkat”, és felül kell vizsgálnunk azt is, hogy milyen anyai tanácsokat fogadunk el. Így kultúránk gyermeki létéből adódóan szükségünk van a minket megóvó anya-szerepekre, de kritikusan kell e manapság oly könnyen felkínálkozó lehetőségekhez állnunk. A másik fontos tényező, a gyermeki képet reálisan kutató nézőpont pedig a külső világ fenyegető voltába vetett hitre, és megfigyelésekre épül, tehát azt próbálom vizsgálni, hogy milyen külső tényezők vezettek a demokrácia és a fogyasztói civilizáció, a McVilág térnyeréséhez, és ennek mi a velejárója életünkre, életterünkre – Magyarországra vetítve. Természetesen szükség van egy, a dolgozatot összefogó szövetre is, ez pedig a társadalmi és egyéni elmagányosodás, a demokratizálódással és a nyugati kultúrával teret nyerő szélsőséges individualizmus negatív hatása, amely felerősítette az emberben mindig is jelen lévő magányosságot. Ezt a társadalmi magányt, társadalmi elszigeteltséget és individualizációt próbáltam érzékeltetni a gyermekét tartó anya társadalmi szimbólumával, egy globális társadalmi szimbólummal, amelyre, ha általánosságban és eszményekkel „terhelt” idealizmussal tekintek, akkor gyönyörű reprezentációja a sors és a lét kezdeti stádiumának, tehát valami egészen újnak és valaminek, amely megannyi lehetőséget hordoz magában. Azonban, ha mindezt egyénekre lebontom, és egy egész társadalmat, egy egész civilizációt gyermeki pózban, a gyermeket tartó anyák millióiként írom le, akkor az már roppant kritikus és negatív hozzáállás. S hogy miért gyermek az időben? Véleményem szerint a nyugati kultúra, a fogyasztói társadalom, sőt a demokrácia is még mindig csak gyermek a különböző társadalmi berendezkedések végtelen sorában, de mivel csak gyermek, ezért magában foglalja a felnövés, a fejlődés és az egésszé válás lehetőségét is. A másik és talán személyesebb ok pedig a Deep Purple zenekar Child In Time című száma, mely a hidegháború kellős közepén megannyi kelet- és közép-európai zenekedvelő embernek jelentett egyet a Nyugattal, a demokráciával, a szabadsággal, és vált itt, Kelet-Európában a szabadság egyik himnuszává. A harmadik ok pedig az alig több mint húszéves kelet-közép-európai demokrácia, amely a nyugati demokráciákhoz hasonlítva aligha tetszeleghet más szerepben, mint a gyermek az időben, de ha eszünkbe jut a Szabad Európa Rádió előtti kucorgás, és e dal első hallgatásának élménye, talán ez a Gyermek az időben-szerep nem is olyan rossz...

11

2. A gyermeklét mint a demokrácia társadalmi szimbóluma

Ahhoz, hogy jobban megértsük a demokrácia és a gyermeki lét hasonlóságát, és dolgozatom alapfogalmául szolgáló magányt e hasonlóságba belehelyezhessük, föltétlenül szükséges a gyermeket tartó anya képének, szimbolikájának a vizsgálata. Egy gyermek akkor születik meg, amikor már nem egyek az anyjával, amikor már nem alkotnak egy biológiai egységet. Funkcionálisan a gyermek mégis egy marad az anyjával, még egy egészen hosszú ideig. Ebben a helyzetben egyáltalán nem beszélhetünk egyéniségről, sem szabadságról, s a szabadság hiánya mégis biztonságot, a valahova tartozás érzését adja a gyermeknek, akinek éppen gyermeki léte és védtelensége miatt, nincs is erre a szabadságra szüksége. A történelem folyamán a fogyasztói civilizáció messze nem az első próbálkozás ennek az állapotnak a meghosszabbítására, öröklétté változtatására. Ennek az állapotnak a mesterséges fenntartása megfigyelhető az ősi közösségek tagjainak kötődésében saját klánjukhoz, vagy a középkori ember kapcsolatában az egyházzal, s most megfigyelhető a modern ember útkeresésében is, a demokrácia és McVilág új jelenségeiben. Azonban fontos kimondanunk, hogy az imént említett „kapcsolatokból” hiányzik az egyéniség, és így hiányzik a valódi szabadság is. Az pedig egy újabb irrealitás, hogy a szabadság hiányához lyukadunk ki egy olyan társadalmi berendezkedés boncolgatásánál, melynek alapvetése éppen a szabadság maga. Ahogy a gyermek növekszik és fejlődik, „individuummá válik”, úgy tudatosul benne egyedülléte, és így növekszik egyre magányossága. Amennyire a gyermek „kiemelkedik” az őt körülvevő világból, annál inkább tudatában lesz annak, hogy egyedül van, s hogy egy különálló egyed, és ez a folyamat elképesztően erős gyengeség- és jelentéktelenség-érzéssel párosul, egy olyan érzéssel, amit napjainkban reklámok és filmek százai növelnek, majd oltanak ki ideigóráig. Fontos, hogy az individualizáció folyamata automatikus, és az „én”, az egyéniség növekedésének rengetek társadalmi és egyéni buktatója van, és mindez könnyedén elszigeteltséghez és erőtlenséghez vezet, melyek kiváltják a szabadságtól való menekülés mechanizmusát. A szabadságtól, a teljes szabadságtól való menekülés útjainak tekinthetjük a bevezetőmben említett „globalizált anyákat”: a nemzetközi szervezeteket és a szabad emberek által választott kormányo-

12 kat, a nagyvállalatokat és a McVilágot is. Mindkettőben közös, hogy e gyermeki létet akarják újra megteremteni, illetve inkább meghosszabbítani, hiszen nagyon sok ember rá sem lép az individualizáció és az „én” kifejlesztésének buktatókkal tarkított rögös útjára, és választja helyette a gyermeki létet.

2.1 Egyedül a világban – szakirodalmi áttekintés A gyermeki lét az elveszettségtől, a világ realitásától való menekülést jelenti egy eszményi, idealisztikus illúzióba, a mindentől megóvó anyai szeretet illúziójába. Egy olyan illúzióba, amely egészen egyszerűen vallási telítettséggel is bír, mondja ki Peter L. Berger Rumor of Angels3 című könyvében. Tehát a fogyasztói civilizáció a gyermeki léthez hasonlatos, és vallási telítettséggel bíró pillanatokat, élményeket igyekszik kreálni az emberek számára. Berger is a gyermeki létből merít erre példát: ez pedig egy gyermek éjszakai felriadása egy rossz álomból. A gyermek felébred rossz álmából, körülötte sötétség és káosz, valójában a gyermek egyedül van, mégis úgy érzi, hogy körülötte milliárdnyi névtelen veszély húzódik meg. És ekkor Berger szerint minden anya egyet tesz. Felveszi a gyermeket, s ringatja. Ekkor az anya túlmutat evilági szerepkörén, Berger szavaival élve egy „védő rend papnője”4 lesz, akinek hatalma van a káosz felett, és visszaállítja a világ eredeti, jóindulatú állapotát. Teszi mindezt a villany felkapcsolásával, s a lámpa ölelő fénye melegséggel tölti el a szobát. Berger szerint az anya gyermeke felemelésével egy időtlen gesztust tesz, és a gyermekét ringató Madonnává válik. Az anya halkan beszél vagy énekel a gyermekhez, azonban ennek a kommunikációban minden esetben egyetlen egy mondanivalója lehet: „Ne félj, minden rendben van, minden rendben van…”. Ezután a gyermek visszatér álmába, és nyugodtan folytatja alvását. Berger szerint az anya cselekedetében van egy drámai motívum: nem azt mondja gyermekének, hogy a pillanatnyi gond és kétely van rendben, hanem egyszerűen ’minden’ rendben van, tehát azt sugalmazza gyermekének, hogy bízzon a létezésben. Berger ezután felteszi a kérdést: hazudik-e az anya gyermekének? Berger arra jut, ha a „természetes” az egyetlen való-

3

BERGER, PETER L. 1970 Rumor of Angels : Modern Society and the Rediscovery of the Supernatural, Anchor Books, New York. 4 Lásd BERGER 1970 a Theological Possibilities: Starting with Man c. fejezetben, pp. 49-75.

13 ság, és a 21. században egyre inkább a „természetes” és nem az élet vallás által való magyarázata az egyetlen valóság, akkor az anya hazudik a gyermekének. Az anya megnyugtatásra való törekvése meghaladja a „valóságot”, és a megnyugtatás az adott szituációban előhoz egy ilyen megállapítást a valóságról. Ez a jelenet pedig társadalmi elvárás, norma lett, és úgy vélem, az egész fogyasztói civilizáció erre a hazug normára és elvárásra épül. A nyugati civilizáció társadalmi normája lett az elveszettségtől, a világ fenyegetéseitől való menekülés. Elképesztő módon, már-már gyermeki szinten félünk az elveszettségtől, az elveszettség élményétől. Az elveszettség élménye azonban nem újkeletű a magyar társadalom számára, és így a gyermeki demokratizálódással járó magány és elveszettség, egy sokkal korábbi, és a kommunista diktatúrában végletekig fokozott élmény meghosszabbodásának tekinthető. Timothy Garton Ash5 így jellemzi a rendszerváltás előtti magyar társadalmat: képzeljünk el egy kerti útvesztőt, ahol tükrök fedik el a sövényeket, s így az üres tér, és a szabad mozgás illúzióját keltik, de súlyosan torzítanak is, mint egy játszóházi tükörteremben. Az egyik sarokban elképesztően magasnak, vékonynak tűnsz, míg a másikban zömöknek és tömzsinek. Először határozottan előrelépsz, és a tükörnek ütközöl. Ezután körbetekintesz a körülötted lévő üres térben. De néha-néha átsétálhatsz egy tükrön vagy sövényen, hogy azután egy újabb sikátorban találd magad. Itt megismered az útvesztő ügyintézőjét, elveszve a saját labirintusában. Alighanem igaz ez a demokráciára és a szabadságra mindennél jobban vágyó magyar polgárra is, aki az illúziók és az ábrándok között elveszetten próbálja megtalálni saját helyét egy olyan új és fiatal civilizációban, amely saját helyét, saját identitását is nehezen találja. Nyilvánvaló hasonlóság van az elveszettség élmény és a gyermeki lét között. Ehhez az elveszettség-élményhez persze vezethet egy rosszul működő rendszer, egy torz magatartáskultúrákat preferáló hibás társadalmi berendezkedés is, mint azt láttuk a kommunizmus példáján. De ezt a gyermeki elveszettségélményt élményét előidézheti a modern nyugati kultúra a politikai, gazdasági és spirituális korlátok közül való szabadulásának kísérletei is. Meg kell vizsgálnunk röviden, mint ahogy tette azt Erich Fromm Escape from Freedom című munká-

5

GARTON ASH, TIMOTHY 1999, The Uses of Adversity : Essays on the Fate of Central Europe. Penguin, History/Politics, New York, pp. 130-142.

14 jában,6 hogy mit jelent az emberek számára a szabadság mint a demokrácia legfontosabb velejárója. Vajon a szabadságvágy valami olyan, amivel mindenki rendelkezik, tehát mi, a demokrácia ébredező gyermekei genetikusan hordozzuk magunkban a szabadságra való igényt, vagy mindaz, amit szabadságnak nevezünk a társadalmon belül elért individualitási szint velejárója? A szabadság egyben jelentheti a belső nyomás és kényszer hiányát is, tehát a szabadság lehet valaminek a hiánya, de lehet valaminek a megléte is. A szabadság talán túl nehéz is, túl nagy teher az ember számára. Ez a gondolat azonban megint felveti a szubjektív irrealitás problémakörét, hiszen míg szerintem a fogyasztói civilizáció legfőbb értékeinek a követése irreális, és egyenlő a szabadság feladásával, a szabadságtól való meneküléssel, amely magát a szabadság fogalmát teszi irreálissá, addig a valóság, tehát az objektív realitás megint ütközik az én szubjektív irrealitásommal, hiszen én egyértelműen azon az állásponton vagyok, hogy a szabadság lehet túl nagy teher az ember számára, és bizony a szabadság feladása nem csak az autoriter rendszerek kialakulásához vezethet, hanem korunk tömegkultúrájához, McVilágához is. Tehát a szabadság egészen könnyedén vezethet az elveszettség gyermeki érzéséhez, így a demokráciának is fontos velejárója ez a gyermeki létből eredeztethető élmény. Freud volt az első, aki leírta az irracionalitást az emberi életben, és az egész társadalomban. Szerinte alapvető ellentét húzódik meg az ember és a társadalom között, hiszen ő az embert antiszociális és önző lénynek írja le, akit így, freudi szemszögből vizsgálva, nyugodtan tekinthetünk gyermeknek is. Freud szerint a gyermeket a társadalomnak kell „háziasítani”, de egyben biztosítania kell a biológiai szükségletek bizonyos fokú kielégülését is, ebben a folyamatban a szabályok és a felső nyomás, tehát az általam használt társadalmi szimbólumban az anyai nevelés és szidalom átalakul civilizációvá. Ezt a folyamatot ő szublimációnak nevezi.7 Ha a nyomás nagyobb, mint a szublimáció, akkor a társadalom neurotikussá válhat. Freud még ennél is továbbmegy, hiszen kijelenti, hogy az egyén változatlan marad, tehát megmarad antiszociális és önző lénynek, s csak annyira változik, amennyire a társadalom változtatja, alakítja, tehát annyira, amennyire a társadalom „nyomja” felülről. Amennyire a demokráciában a demokratikusan 6

FROMM, ERICH 1994, Escape from Freedom, Holt Paperback, New York. A szublimáció jelentése FREUDnál, amikor az ösztön energiája valamilyen társadalmilag fontos tevékenységre fordítódik. 7

15 megválasztott képviselőkből álló parlament törvényekkel, saját viselkedéskultúrájával alakítja majd az egyéneket, tehát a társadalmi „nyomást” kifejtő társadalmi erkölcs olyan lesz, amilyen a választott képviselők által megalkotott törvények lesznek. Viszont a törvényeket a társadalmi erkölcs alapján megválasztott képviselők, politikusok hozzák, s a társadalom – különösen a demokráciában – szereti, ha a választott képviselő önmaga leképeződése, mindezzel azt érezheti, hogy akár ő is beleszólhat és módosíthatja társadalmának erkölcseit, melyeket csalóka módon ő is rossznak érez, mégis olyan képviselőt választ meg, aki leginkább hasonlít rá. S így bezárult a kör: amilyen a társadalmi erkölcs, olyan a választott képviselő, amilyen a választott képviselő, olyan lesz a társadalmi erkölcsön változtatni hivatott törvény, s így a társadalmi erkölcsön a törvény a legkisebb mértékben sem fog változtatni, s így megvalósul a „kontárság kultusza”, amely tartósan is képes az egész társadalmat a gyermeki önzés és antiszociális jelleg állapotában tartani. Tehát az egyik anyaszerepet betöltő társadalmi aktor – a közgazdaságban alkalmazott fogalommal élve – láthatatlan kézként próbál hatni a társadalomra, s éppen láthatatlanságánál fogva a társadalom ebből mit sem érzékelve megfeledkezik e kéz voltáról, és gyakorlatilag megszakad minden kapcsolata az egyénnek társadalmával, és újfent az egyén Garton Ash labirintusában elveszve érezheti magát. Tehát a demokráciában különösen gyenge a felülről érkező társadalmi nyomás, ezért az egyének „továbbfejleszthetik”, „felnevelhetik” alapvető freudi tulajdonságaikat, tehát önzőségüket és antiszociális voltukat. Érdekes módon éppen ez a szélsőséges individualizáció lesz jellemző a nyugati kultúra emberére, amely mögött a globalizált világ gyermekeinek nagymamája szerepébe bújt nagyvállalatok, és a márkák végeláthatatlan szimbólumai állnak. Így a nyugati társadalmakban megfigyelhető individualizáció magyarázható úgy is, hogy a két fő lehetséges útmutató: a neveléssel és a fő anyai szereppel „megbízott” demokratikus törvényhozói hatalom, s a világ nagymamája szerepet betöltő McVilág és a nagyvállalatok egyszerűen tovább fokozták az emberben már eredendően meglévő gyermeki önzőséget, és antiszociális jelleget. Dolgozatomban később külön fejezetekben fogom taglalni a gyermeket a kezében tartó anyai szerepet betöltő politikai hatalmat, és a McVilágot. Mindezért könnyedén nevezhetem egy kis túlzással a gyermeki létet a demokrácia társadalmi szimbólumának. A társadalmi kapcsolatok freudi megítélésére kitérve, Freud ezt is a biológiai szükségletek kielégítésének színhelyeként írja le,

16 tehát szerinte itt is a biológiai szükségletek és vágyak irányítják az embert, és ezeket ki kell elégíteni. Egyszóval mint kisgyermekek üvöltünk, ha fáj valami, ordítunk, ha mérgesek vagyunk, és ha valamivel játszani akarunk, azt elvesszük. Erich Fromm könyvének második fejezetében8 az „egyén megérkezéséről” értekezik, s ha körbenézünk magunk körül, könnyedén azt érezhetjük, hogy egyének milliói érkeztek meg, s mégsem áll össze az egész egy társadalommá. Fromm értekezése is a nyugati embert mint egy egyedülálló, az anyjára szoruló gyermeket írja le, s mindezt az ember társadalomtörténetével magyarázza. Az ember társadalomtörténete a természettel való egység állapotából indult, és jutott el egy olyan állapotba, ahol az egyén teljesen különállónak érzi magát a környezetétől, a természettől és a többi embertől. Fromm szerint mindez egy nagyon hosszú folyamat, hiszen az individuum sokáig szorosan összekapcsolódott természeti és társadalmi környezetével, de részben tudatosult benne saját különállósága is. Tehát az ember számára az objektív realitás évszázadokon át a társadalmi és környezeti egység és harmónia volt, és az ösztön-énjéből feltörő vágyak és egyéni célok a szubjektív irrealitás részét képezték. Ma ez teljesen fordítva van.

8

FROMM, E. 1994, Lásd a The Emergence of the Individual and the Ambiguity of Freedom c. fejezet, In: Escape from Freedom, Holt Paperback, New York., pp 23-39.

17

3. A demokrácia és a magányosság sötétje 3.1 A társadalmi magányosság és a proletár reneszánsz Ahhoz, hogy alkalmazható legyen az általam az előző fejezetben említett gyermekkép- szimbólum, meg kell teremtenünk azt a társadalmi környezetet, amely lehetővé teszi a 21. századi ember gyermekként való ábrázolását. Ez pedig a demokráciával és a fogyasztói társadalommal együttjáró és azt mozgató értékváltozás és individualizáció, amelynek szerves részét jelenti a társadalmi magány és elmagányosodás drámai jelensége. Tehát a demokrácia gyermeke a magányosság sötétjében sír fel riadtan, ébred fel rossz álmából. Az őt körülvevő sötétséget és káoszt nevezhetjük akár a magányosság sötétségének is. Példánk drámaisága éppen abban rejlik, hogy míg Berger a gyermek biztonságát adó egyedüllétét hozza fel mint a biztonság fő forrását, addig az én olvasatomban éppen ez az elképesztő egyedüllét és magány lehet a biztonságot kikezdő és azt megkérdőjelező élmény. A 21. század gyermeke nemcsak érzi, hanem tudja, hogy milliárdnyi névtelen veszély veszi körül, és éppen egyedüllétéből, magányából adódóan egész élete során szüksége van az anya-szerepet betöltő társadalmi aktorok védelmére. Tehát a társadalmi magány az, ami megteremti az ember függőségét, és éppen ez az, ami – ahogy már korábban említettem –, valós szabadságának feladásához vezet. Berger példájánál maradva, a demokráciában az anya csak egyet tehet, ez pedig hogy álomba ringatja a magánytól megriadt gyermeket, és éppen ezzel az időtlen gesztussal, és az evilági szerepkörön való túlmutatással ringathatják ezek a mesterségesen megkonstruált „anyák” további szép, és minden magánytól mentes álomba gyermekeiket – a McVilág álmába. Hogyan is teremtődik meg ez a társadalmi magány? A fő ellentét az egyén és a közösség között áll fenn, hiszen míg korábban a közösség szolgálata jelentette az egyén számára az élet értelmét, mára éppen fordítva, az egész társadalom értelmét jelenti az azt alkotó egyén kiszolgálása, szigorúbban fogalmazva, szolgálása.

18 Hankiss Elemér egy egész könyvet szentel a jelenség feltárásának, melynek címadó esszéje9 konkrétan ezzel a drámai értékváltozással foglalkozik. Hankiss a jelenségnek a proletár reneszánsz neved adja, és azt válságként, civilizációs és kulturális válságként jelöli meg. Hankiss szerint akkor beszélhetünk civilizációs válságról, ha az intézmények és gondolatok, ideológiák, érzelmek, lelki és magatartásbeli tényezők, és ezeknek a rendszere működési zavarokkal küzd. Persze az ilyen működési zavarok a felszín alatt egyértelműen az emberek elmagányosodásához vezetnek, hiszen a civilizáció és a kultúra eredetileg az embereknek hivatott segítséget nyújtani, és azt megmagyarázni. A magyar szociológus kiemeli továbbá a kultúra szerepét a világ átélésében, megértésében, irányításában, a megfelelő együttélés kialakításában, illetve az élet és halál kérdéseire történő válaszadásban. A válsággal kapcsolatban itt is megjelenik az általam a bevezetőmben említett realitás és irrealitás kérdésköre, hiszen a válság és a válság-tudat két különböző dolog, és nem föltétlenül jár mindig együtt. Lehet, hogy a nyugati civilizáció válságban van, de a realitás szintjén ez még nem jelenik meg, tehát az emberek még nem tudnak róla, és mindezt csak az irrealitás szintjén vizsgálhatjuk egyelőre. Hankiss a társadalmi magányra utalva megemlíti, hogy az embereket már akkor elfogja a rettegés, ha csak működési zavarral, vagy az adott rendszer kilengésével állnak szemben. Egy civilizáció válságát tehát az mutatja, ha nem képes a fent felsorolt funkciókat betölteni. Ekkor az emberek magukra maradnak, és a társadalom anomikussá válik, tehát megjelenik a magány nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten is. A társadalmi magány alkotó elemei a Hankiss-tanulmány alapján: megzavarodnak az emberi kapcsolatok; a szolidaritás felbomlása figyelhető meg; az erkölcsi normák erejüket vesztik; az emberek nem találják helyüket és szerepüket, tehát önmagukat és életcéljukat. Az ilyen társadalomból hiányoznak bizonyos összetevők: bizalom, biztonságérzet, emberi méltóság, tartalmas szerep, az emberi élet értelme. Most pedig vizsgáljuk meg azokat a célokat, értékeket, magatartásformákat, illetve azoknak a változását, amelyek meghatározták az emberek mindennapi életét, és amelyek abban központi szerepet játszottak. Az áttekinthetőség és meg-

9

HANKISS, ELEMÉR 1999, Proletár reneszánsz : Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Helikon Kiadó, Budapest.

19 döbbentő drámaiság kedvéért a hagyományos és az új értékeket táblázatszerűen közölném itt, hiszen azok egymás szöges ellentétei.

HAGYOMÁNYOS

ÚJ

Szeresd felebarátodat!

Szeresd önmagadat!

Áldozd föl önmagad!

Valósítsd meg önmagadat!

Korlátozd vágyaid!

Éld ki szabadon vágyaidat!

Légy becsületes!

Légy sikeres!

Homlokod verítékével

Keresd a könnyű,

keresd meg a kenyered!

a gyors sikert!

Dolgozz!

Élvezd az életet!

Élj takarékosan!

Fogyassz!

Becsüld meg azt, amid van!

Szerezz minél többet!

Teljesítsd kötelességeidet!

Védd meg jogaidat!

Engedelmeskedj!

Légy független, autonóm!

Fogadd el azt a helyet és sorsot, amely kiszabatott neked!

Törj ki az adott keretek közül!

Hallgass az idősebbekre!

Keresd az újat!

A tisztes szegénység: erény!

A gazdagság az igazi erény!

Törődj az elesettekkel!

Mindenki a maga szerencséjének kovácsa!

Az élet szenvedés!

Az élet jó! Az élet nagyszerű kaland!

Az élet célja az üdvösség!

Az élet célja a boldogság!

Gondolj a halálra, az örökkévalóságra!

Az élettel törődj! Egyszer érünk!

Bűnös vagy!

Ártatlan vagy!

Richard Rorty Contingency, Irony and Solidarity című esszéjében10 is a társadalom és az egyén feloldhatatlan ellentétét emeli ki. Rorty nagyon pontosan 10

RORTY, RICHARD 2009, Contingency, Irony and Solidarity, Cambridge University Press, Cambridge.

20 meghatároz két különböző fogalmat, ez pedig a személyes teljesség, amely szerinte az egyéni boldogság elengedhetetlen fundamentuma, valamint az emberi szolidaritás mint a társadalomért való tevékeny szerepvállalás fő forrása. Ezt a két fogalmat mosták össze több évszázadon keresztül a kereszténység fő tanításával, amely azt állította, hogy a tökéletes önmegismerést mások szolgálatával lehet elérni, amely egységes emberiséget feltételezne, és arra szólított fel mindenkit, hogy azt higgye, hogy az a legfontosabb, ami a közösségé, amit megosztunk a többséggel. Tehát összemosták – Rorty fogalmaival élve – a személyes teljességet és az emberi szolidaritást, amelynek pozitív hozadéka egy sokkal egységesebb, és nagy valószínűséggel sokkal kevésbé magányos társadalom volt. Hegel óta a historiánus gondolkodók a szocializációt és a történelmet tekintik a társadalmon belül álló egyént leginkább befolyásoló tényezőnek. Rorty megemlíti, hogy ilyen értelemben a lehetőség és az idő a kulcs a boldoguláshoz, és ezek szerinte meg is határozzák a szociális fejlődés útját. A hegeli gondolkodók meghatározó elvei az önmeghatározás, a személyes autonomitás és az egyéni kiteljesedés, amelyek – mint látjuk – szöges ellentétben állnak a nyugati civilizáció egyik alapkövét jelentő keresztény tanításokkal, tehát így az individualizáció és a magány egyik forrásának is tekinthetőek. Itt megemlíteném Erich Fromm véleményét, aki az „én”, a valós személyiség kifejlődésének útját a társadalomból való kiemelkedéshez hasonlítja, s kimondja, hogy minél inkább kiemelkedik a társadalomból valaki, tehát minél inkább az önmeghatározás, a személyes autonomitás és az egyéni kiteljesedés útjára lépett valaki, annál inkább magányos lesz, hiszen annál inkább különül el a társadalomtól. Tehát a közösség és az egyén ellentétben áll egymással, és a két „társadalmi aktort” nagyon nehéz öszszehozni. Rorty kiemeli, hogy szükség van szabad társadalomra, amely megengedi tagjainak, hogy annyira legyenek egyénieskedők és irracionálisak, amennyire csak akarnak, de mindezt anélkül, hogy kárt okoznának másoknak, tehát a társadalomnak magának. De Rorty kizárja az ilyen szabad társadalmak által garantált „önmegteremtés” minden kapcsolatát az igazsággal, amelynek mint az egyik legalapvetőbb társadalmi erkölcsnek, a társadalom alapjául kellene szolgálnia. Rorty szerint az önmegteremtés szükségszerűen személyes, meg nem osztott, és nem lehet érvekkel összehozni, ami alatt a szerző valószínűleg szélsőséges szubjektivitásukat értheti. Az igazság, mint ahogy említettem, társadalmi erkölcs, tehát közösségi és megosztott, és az érvek kicserélésének médiuma. Tehát a sze-

21 mélyes boldogság egyik alapjául szolgáló önmegteremtés és a társadalom működését koordináló társadalmi erkölcs közti kapcsolat fokozatosan eltűnik a demokratizálódó társadalmakból, ahogy ezt a folyamatot más szemszögből Hankiss is körülírja Proletár reneszánsz című könyvében.

3.2 A világ varázstalanítása11 Eric Voegelin rámutat,12 hogy már a korai történelemben is fokozatosan csökkent az ember szerepe, mégpedig azzal a tudattal, hogy az ember érezte, nem irányíthatja a történelem menetét, a történelem alakulását. Mindez egy hatalmas fokú elveszettséghez, magányhoz vezetett, amelyet a szerző egészen a világ felfordulásaként aposztrofál, ami szerinte együtt jár egy intellektuális dezorientációval, illetve a materiális és spirituális bizonytalansággal. Napjainkban a McVilág testesíti meg a spirituális bizonytalanságot, ahol a márkák és jelképek hirdetéseik által éppen ezt a spirituális bizonytalanságot próbálják kiaknázni. Voegelin munkája a gnoszticizmus gondolata köré összpontosult, és a gnoszticizmus központi elemének is a szerző a világ, mint idegen hely megjelölést tekinti, tehát egy olyan hely, ahova az ember csak odatévedt, és ahonnan „származási helyére kell visszatalálnia”. Ezután leszögezi, hogy a világ nem jól elrendezett, és ez a kozmosz nem az a kozmosz, ahol a hellén ember otthon érezhette magát, és nem is az a judeo-keresztény világ, amelyet Isten teremtett. Tehát a gnoszticizmus is azon társadalmi változások, társadalmi elmagányosodás jelensége köré szerveződik, amelyet én dolgozatomban a magány sötétjeként próbálok bemutatni. A gnoszticizmus és gondolataim között átfedés lehet a „világba való odavetettség” érzése és az ettől való menekülés, megszabadulás. Tehát a társadalmi elmagányosodás látszólag összefüggésben van Isten vagy a hellén ember esetén istenek eltűnésével a világban. Ezt Thomas Altzier13 „radikális teológus” így írja le: „Észre kell vennünk, hogy Isten halála egy történelmi esemény, hogy Isten meghalt a kozmoszunkban, a történelmünkben, létünkben.” Tehát, ha Isten halála egy történelmi tény, és Hegel óta megannyi gondolkodó és szociológus a szocializá11

A kifejezés MAX WEBERtől származik. VOEGELIN, ERIC 2004, Science, Politics and Gnosticism : Two Essays ISI Books, Wilmington, Delaware, p. 10. 13 ALTZIER, THOMAS J.J. 1966, The Gospel of Christian Atheism, Westminster Press, Philadelphia. 12

22 ciót és a történelmet tekintette az egyént leginkább befolyásoló tényezőnek, akkor Isten halálának minden emberre, minden ember szocializációjára és személyes történelmére is hatással kellett lennie. Istent persze helyettesíthetjük akár a természetfeletti eltűnésével is a modern világból, amely egy globális és látszólag visszafordíthatatlan trend, amely megfigyelhető abban az egyszerű és szigorúan realista tényben, hogy a huszadik század egészét tudjuk értelmezni a természetfeletti és Isten szerepének teljes kizárásával. Így ez a folyamat minden ember életébe a szocializáción keresztül fokozatosan eljutva megteremti a jövő emberét, akit Sorokin14 az angol „sensate” kifejezéssel illet: tehát a jövő embere empirikus, evilági, szekuláris, pragmatikus és hedonista lesz. Berger A Rumor Of Angels című munkájának15 első fejezetében a természetfelettit mint fogalmat kérdőjelezi meg, hiszen az a valóságot zárt rendszerekre osztja, a racionálisan felfogható valóságra és az ezen túl lévő misztikus világra; a vallás lényege azonban Berger szerint nem ez. A vallás és hit Berger szerint egy „másik valóság” melletti elköteleződést jelent, egy olyan valóság mellett, amely azonnali fontosságot és helyet ad az embernek, és amely felülmúlja a mindennapi valóságot. Mára ez a másik valóság megszűnt, maximum a televízió távirányítójának kapcsolgatása közben feledkezhetünk bele isteni szerepünkbe, amikor egyik pillanatról a másikra egy másik valóságot varázsolunk a szemünk elé, azonban, hogy ez a valóság mennyiben több vagy értelmet adóbb a mindennapi valóságnál, abba felesleges is belebonyolódnom. A televízió mágikus és mesterséges fénye helyett a vallás és a hit az emberek mindennapi életének adott értelmet. Rudolf Otto The Idea of the Holy című munkájában a „szent” fogalmat úgy határozta meg, mint ami teljesen „más”, mint a hétköznapi, és a szerző szerint ez a „teljesen más” lenyűgözi az embert, mint egy körülölelő, elképesztő és furcsán érdekfeszítő erő. Példámmal élve tehát a mindennapok sötétjébe, a magány sötétjébe hozott fényt a „más”, a nem evilági, a természetfeletti. A világ „varázstalanításáról”, és a racionalitásról írt Max Weber16 is, akinek racionalizációs elméletével érdemes foglalkoznunk a már varázstalanított világban. A racionalitással önmagában semmi baj nem lenne, azonban a racionalitás negatív mellékter14

SOROKINt idézi BERGER. In: BERGER, PETER L. 1970 Rumor of Angels : Modern Society and the Rediscovery of the Supernatural, Anchor Books, New York. p. 1. 15 Uo. 16 WEBER, MAX 2011, The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism. Oxford University Press, New York.

23 mékeiről még Weber is megfeledkezik, és George Ritzer nevezi meg őket,17 mint a racionalitás irracionalitásai.

3.3 A fogyasztói társadalom és a demokrácia magánya A racionalitás egyértelműen negatív következménye az ember elmagányosodása, és a racionalitás egyértelmű irracionalitása az, hogy a magányosság sötétjéről beszélhetünk egy olyan korban, ahol több fény van, mint bármikor korábban. Weber racionalitási elmélete adja az alapját amúgy a külön fejezetben taglalt és anyai szerepre törő McVilágnak, tehát ezért is érdemes foglalkoznunk vele. Karl Mannheim fejlesztette tovább Weber elméletét a racionalizációról Ideology and Utopia című könyvében.18 Mannheim szerint a racionálisan központosított tervezés lehet a megoldás a irracionális káosz és a rendetlenség ellen, azonban, ahogy azt majd később észrevesszük a McWorld-nél, sokszor éppen ez a forrása a káosznak és a rendetlenségnek. Weber is felfigyelt már arra a jelenségre, hogy egyre több társadalmi szektor lesz racionalizálva, így a racionalizációtól való menekülés, melyet Weber a nyugati társadalmak és a kapitalizmus fő erényének tekintetett a szocializmussal szemben, egyre nehezebb lesz. Mannheim könyvében összehasonlítja a racionalitást és az irracionalitást. A racionalitást így határozza meg: rendezett és rutinná vált procedúrái a szokássá vált szituációkkal való foglalkozásnak. Az irracionális szféra ezzel szemben Mannheim szerint azok a felületek, ahol hiányoznak a rendezett és rutinná vált procedúrák a visszatérő szituációk rendezésére. Mannheim elméletét alkalmazva a társadalmi magányra, azt a racionalitás és irracionalitás kapcsolata mentén határozhatjuk meg. A modern és demokratikus társadalmakban felgyülemlő túlzott, és nem csak a természetfelettit, hanem az emberit is nélkülöző szférák az emberekben egyenként egy irracionális hatást váltanak ki, a társadalmi magányt. A tömeg, a zsúfoltság, a gépiesség, és a majd a későbbi fejezetekben taglalt McDonaldization összetevői túlzó és embertelen racionalitásukkal irracionalitásként a magányt válják ki az emberekből. George Ritzer idézi a McVilágról szóló munkájában

17

Mannheim’s Theory of Rationalization: An alternative Resource for the McDonaldization thesis? In: RITZER, GEORGE 1998, The McDonaldization Thesis., Sage, London, pp. 16-35. 18 Uo.

24 Mannheim megállapítását a modern társadalmakról: „A modern társadalmak legfőbb karakterisztikája az a tendencia, hogy a lehető legtöbb racionalitást tartalmazzák, és hogy mindent adminisztratív irányítás alá vonjanak. A másik folyamat pedig az irracionalitás csökkentése, egészen annak az eltűnéséig.”19 Nagyon fontos, hogy Weber és az őt követő Mannheim is történelmi koruk sajátosságai miatt optimisták voltak a racionalizációval kapcsolatban, hiszen Mannheim korában a fasizmus és a világháború irracionális pusztítása indokolta mindezt. Azonban ahogy látta a nyugati társadalmakban bekövetkező változásokat, Mannheim egy későbbi munkájában, a Man and Society in an Age of Reconstruction-ban20 megkülönböztet lényegi és funkcionális racionalitást és irracionalitást. A lényegi racionalitást kapcsolja össze a szerző a gondolkodással és az „intelligens betekintéssel”, amely egy adott szituáció vagy egy adott döntés belső kapcsolatait tárja fel, s így kapcsolja össze a racionalitás és a gondolkodás fogalmát. Ilyen értelemben a gondolkodáshoz hasonlóan a lényegi racionalitás is szubjektív, egyéni és individualista, tehát Rorty „önmegteremtéséhez” kapcsolhatjuk, amely ellentétben áll a társadalom, a tömeg érdekeivel. Ritzer ennek a lényegi racionalitásnak a hiányát véli felfedezni kora, tehát napjaink emberén, és társítja mindezt a McDonaldization-teóriájához, amely mögött a funkcionális racionalitás húzódik meg, mely a lényegi racionalitással szemben magányossá teszi az embert, annak ellenére, hogy – Rortyra hivatkozva – éppen a lényegi racionalitás fogalmát állíthatjuk szembe a társadalommal. A magányhoz vezető funkcionális racionalitást így fogalmazta meg Mannheim: „cselekvések sorozata, amelyek úgy vannak szervezve, hogy egy előre meghatározott célhoz vezessenek. Ennek a cselekvéssorozatnak minden része funkcionális pozíciót és szerepet tölt be.” Ritzer még hozzáteszi, hogy a cél maga lehet akár irracionális is (ahogy ez a McVilág esetében többnyire így is van), az út, ami elvezet ehhez a célhoz, az funkcionálisan racionális. Az iparosodás volt Mannheim szerint az a döntő esemény, amely hatalmas mértékben lecsökkentette az emberek döntési szabadságát, és ezzel a lényegi és funkcionális racionalitás helyet cserélt, amely Weber és Mannheim szerint is az emberek kiábrándulásához és magányához vezet. Könyvében még hozzáteszi a 19

Mannheimet idézi RITZER, In: RITZER, GEORGE 1998, The McDonaldization Thesis, Sage, London, p. 19. 20 Uo.

25 szerző az utópiák és az ideológiák eltűnését, tehát megteremtik az alapot Fukuyama The End of History elméletéhez21, és megemlíti a Berger által külön taglalt spiritualitás és természetfeletti eltűnését is. A fogyasztói társadalom és a demokrácia magányával kapcsolatban foglalkoznunk kell Mannheim irracionalitás-elméletével is, amelyben a lényegi irracionalitás gyakorlatilag egyet jelent azzal, ami alapján a fogyasztói társadalom működik. A lényegi irracionalitást a vágyak, az impulzusok, a freudi tudatalatti és ösztönén, valamint az érzelmek irányítják. Tehát a fogyasztói társadalom magányban tobzódó embere a lényegi irracionalitás hatására dönt funkcionális racionalitással, tehát egy, a lényegi irracionalitás által kreált cél érdekében gondolkodás, töprengés, tehát a lényegi racionalitás nélkül hozza meg döntését. Ami elveszett a racionalitásból, az ott van a reklámok által generált irracionalitásban, és ez az, ahogy a McDonaldization által megfertőzött rendszerek kezelik a fogyasztókat. Mannheim még hozzáteszi, hogy az irracionalitás forrásai a modern életben ugyanazok, mint a racionalitás forrásai, és teljesen beépültek a modern társadalmakba. Tehát a racionalitás irracionalitása mindennapi jelenséggé vált. A racionalitás irracionalitása pedig így a demokráciában élő ember egyik legmeghatározóbb élményévé válhat, és így lehet a társadalmi magány az a közeg, amely összekapcsolja napjaink demokratikus társadalmait, és amely mögött ott munkálkodik a globalizáció ereje. Ez a társadalmi magány különösen nyomasztó, és már-már elviselhetetlen lehet egy olyan társadalomban, amelyet egy torz diktatúra fél évszázadon át a „szabadságtól való menekülésre” háziasított, és amely minden panaszára a demokráciát mint gyógyírt várta. Egy olyan társadalom számára, amely Ryszard Legutko szavaival élve „túl szépnek képzelte el a demokráciát”22, és amelyről azt gondolta, hogy a társadalom legjobb, legnemesebb és leginkább építő jellegű tulajdonságait emeli és választja ki. Persze a demokrácia efféle tulajdonságait már Legutko előtt jó egy évszázaddal megkérdőjelezte Faguet francia irodalmár A kontárság kultusza című rövid munkájában,23 amiben azt az átlagosság, az általánosság és a hasonszőrűség mentén írta körül.

21

FUKUYAMA, FRANCIS 2006, The End of History and the Last Man, Free Press, New York, London, Toronto. 22 LEGUTKO, RYSZARD 2005, A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, p. 6. 23 FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

26 Az átlagosság, a meghatározhatatlanság, a körülírhatatlanság pedig magányhoz, a gyermeki elveszettség érzéséhez vezethet. A demokráciát legtöbbször a szabadság szinonimájaként használjuk, amely nagyon nehézzé teszi a demokráciában élő ember önazonosságának, „önmegteremtésének” a folyamatát a fogalmak és ideológiák síkján. Nagy valószínűséggel ez a folyamat vezetett a Mannheim által leírt, és szerinte az emberi fejlődésre oly káros állapot kialakulásához, amely egy ideológiák és utópiák nélküli kort hozott magával.

3.4 A demokrácia csúfsága Legutko A demokrácia csúfsága című esszégyűjteményében24 kiemeli a szabadságnak mint demokratikus alappontnak a problematikusságát. A szabadság és a demokrácia zászlóshajójának tekintett Amerika megalakulásánál még volt a szónak valódi jelentése, amely erős egyéni identitást is adhatott. Legutko szerint az amerikai állam a szabadság mentén alakult meg, amely egyet jelentett az európai régi rendszerekkel való szembehelyezkedéssel is, és tulajdonképpen azokkal szemben alakult meg. Napjainkban, amikor a szerző szerint már szinte minden lehetséges alapjogot kivívtak, a szabadság szó elsekélyesedett, és így a társadalmi magány filozófiai, metafizikai alapját jelentheti, és mindez akkor veszélyes, ha csak a szabadságból kiindulva próbáljuk meghatározni saját magunkat. A szerző ekkor egy egészen megdöbbentő példát hoz a McVilág térnyerésére, amely éppen az amerikai médián és tömegkultúrán keresztül a szellemi konformizmus és a „rabul ejtett értelem” állapotába ringatja az embereket. A Legutko által felhozott példa azért veszélyes, mert a szellemi konformizmus a lényegi racionalizáció megszűnésének egyik fő kiváltó oka, és így a funkcionális racionalizáción keresztül teljesen irracionális célokban ölthet testet. A példa a következő: egy a jövőben játszódó amerikai filmben a szabadságért szóló ellenállás lényegét így foglalják össze, tehát a pozitív szerepben feltüntetett karakterek így határozzák meg önazonosságukat, identitásukat, így teremtik meg önmagukat: „Azért harcolok, hogy az ember festhessen feliratokat a város falaira, megtömhesse a 24

Lásd A civilizációk furcsa háborúja c. fejezetet: In: LEGUTKO, RYSZARD 2005, A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, pp. 9-15.

27 hasát hamburgerrel, előfizethessen pornólapokra, és sok más hasonló dolgot művelhessen.”25 Ez pedig nem egy súlyos irracionalitás, hanem a racionalitás, a realitás a tömegkultúra szintjén, a nyugati kultúra szabadság-szelleme a „rabul ejtett értelem” korában. Legutko nemcsak a tömegkultúra szintjén ostorozza a szabadság-fogalom komoly torzulását, hanem kiemeli, hogy a magasabb szinteken is ezt láthatjuk: a kultúrában és a művészetekben minden relatívvá válik, és a jogi viták is arról szólnak, hogy a szabadság jegyében hogyan tolhatók ki még inkább a határok, és hogyan kerülhetnek jogi védelem alá újabb meg újabb – Legutko szerint – botrányos esetek. Tehát ez az állapot a meghatározhatatlan és körülírhatatlan „szabadságba való odavetettség” állapota, ahol az emberek az adott szabadságjogokat szinte a levegővel magukba szívva, azoknak kivívásában részt nem véve feledkeznek meg azok valódi jelentéséről és lehetőségeikről. Így „szabadságukat eldobva” elégszenek meg a szellemi és kulturális konformizmussal, és az éppen magatartásuk által kialakított társadalmi magány feloldásán fáradoznak a maguk konformista módján. Hiszen a társadalmi magányra, sőt még a személyes magányra sem ad valódi választ a falra való festegetés, amely tovább relativizálja a művészeteket, és a hamburgerzabálás sem hoz megnyugvást a társadalmi magány elől, csak tudatunkat tompíthatjuk el, ha úgy megtömjük hasunkat, hogy a gondolkodás már-már nehézséget okozzon. A pornólapok pedig az egyéni magányt és a kielégíthetetlen ösztön-ént, igyekeznek csillapítani a maguk teljesen irracionális módján. De ezen értékek mentén egy kultúrát nemcsak veszélyes, hanem értelmetlen is meghatározni, mégis a McVilág megannyi résztvevőjénél ezzel találkozhatunk, az MTV a Playboy és a McDonalds napról napra ontja ezen „értékeket”, csak néha egy kicsit elegánsabb tálalásban. A demokrácia és a fogyasztói társadalom magányára, amelyet a demokrácia egyik fogyatékosságának is tekinthetünk, az általános megoldási kísérlet a még több demokrácia, tehát legyen a demokrácia „szélesebb és mélyebb”. Legutko felhívja a figyelmünket arra, hogy a szabadság és a demokrácia egyáltalán nem jelenti ugyanazt, ahogy azt a tömegkultúra és az „elrabolt elme” szintjén értelmezik, hiszen a szabadság forrása a liberális és arisztokratikus hagyományokban

25

LEGUTKO, RYSZARD 2005, A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, p. 14.

28 keresendő. A szerző szerint, és itt Schumpetert idézi26, a demokrácia mechanizmusa alapvetően szigorúan a politikai szférában működik, és semmi okunk arra, hogy a gazdaságban, a családban, a művészetekben alkalmazzuk. A művészetekben és a kultúrában való beteges demokratizálódásra jó példa a tehetségkutató műsorok kliséje, amely szerint minden évben rendszerszerűen és demokratikusan felbukkan pár tucat tehetséges ember, akik közül a többség a kontárság kultuszának jegyében még inkább degradálja a művészet és a kultúra szintjét, és tovább pusztítja ezzel a társadalmi erkölcsöt, és még kevesebb irányt és támaszt nyújt a társadalmi magányban sínylődő ember számára. Ehhez vezet, ha egy nem demokratikus rendszerben, tehát a művészetek világában megpróbálunk alkalmazni – a funkcionális racionalitás mentén – egy demokratikus szisztémát. Ez a túlzott racionalizáció vezet a művészetekben is súlyos irracionalitásokhoz. A jelentkezők évről évről növekvő száma ékes példája a művészetben végbemenő demokratizálódásnak. De a demokratizálódás káros hatásaival találkozhatunk az oktatás, különösen a felsőoktatás területén is, ahova a tehetségkutatókhoz hasonlatosan úgy tessék-lássék módjára jelentkeznek az emberek, és természetesen a teljesítmény is ennek megfelelően alakul, azaz a kontárság kultusza már az iskolában megkezdődik. Persze ez a jelenség nem működne, ha a demokratikus ember minden fogyatékossága és magánya ellenére ne lenne egyre magabiztosabb. Az olyan értékek, mint a művészet a műveltség és az alázat teljes egészében relativizálva lettek, megfoghatatlanná váltak, akárcsak a demokrácia maga. Egy súlyos funkcionális racionalitáson átesve, a demokrácia nevében belőlük minden emberit és minden egyénit kiölve egy torz irracionalitássá silányultak. Ha az ember az MTV-n vagy a tehetségkutatókon próbál közelebb kerülni a művészethez, akkor hatalmas hibát követ el, mégis az objektív realitás ebben az esetben is az, hogy bizony emberek milliói gondolják művészetnek azt, amit az isteni fényt árasztó televízió képernyőjén látnak, s csak a zenére megfelelő figyelmet fordító hallgatóság veszi észre a művészet demokratizációjának és racionalizációjának elképesztően szörnyű, ízléstelen és unalmas előadásokban testet öltő irracionalizációját. Ezeket a jelenségeket mind a demokratikus ember magabiztosságának hatalmas fokú növekedésének köszönhetjük, és az ehhez hasonló kulturális és művészeti irracio26

LEGUTKO, RYSZARD 2005, A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, pp. 48-49.

29 nalizációk vezetnek a Legutko – és más kontextusban Ritzer és Barber – által is a diktatúrákhoz hasonlított kulturális pusztuláshoz. A kulturális pusztulás pedig az ember elmagányosodásához vezet, hiszen a magány feloldásához a bizonyos szempontból a természetfeletti helyébe lépett televízióból ömlő nyelvi és kulturális szint fölé kellene lépnünk. Legutko, aki átélte a „Lengyelországban, azaz sehol” kommunista diktatúra kulturális pusztítását, ehhez az élményhez hasonlítja a demokrácia által okozott pusztulást is, hiszen a kommunista időkben degradált nyelv egy egészen másfajta és univerzális jelenségnek tűnő torzuláson megy keresztül, és az egyéni és kollektív képzelet is a diktatúrákhoz hasonlatos módon torzul. A nyelv és az egyéni és kollektív képzelet torzulása azért is ijesztő jelenség, mert a 20. század végén több filozófus is a nyelv fontossága mellett kardoskodott, sőt egyesek a „rendkívüli nyelvről” beszéltek. A „rendkívüli nyelv”-fogalmat megalkotó Rorty szerint a művészet a kultúrában egyre fontosabb helyet foglal el, és a kultúrában addig tradicionálisan vezető szerepet játszó vallás és filozófia helyére kerül. Rorty kijelenti: „az a kérdés, hogy hogyan adjunk jelentést és értelmet valakinek az életének, vagy egy közösségnek, sokkal inkább a művészet és a politika kérdései, mint a vallásé vagy a filozófiáé, a tudományoké.” 27 A tudományokat azért helyezi háttérbe a művészetekkel és a politikával szemben Rorty, mert a tudomány a technika szolgája, és fokozatosan rájöttek, hogy a világot leíró fizikai törvényszerűségek semmilyen morális tanulságot nem tartalmaznak, nem adnak spirituális komfortot, megnyugvást. Rorty ezután tovább gondolkodik a nyelvvel kapcsolatban, és azt összekapcsolja olyan alapvető és a társadalmat meghatározó, és így a társadalmi magány ellen fellépő fogalmakkal, mint az „igazság”. Megkülönbözteti a körülöttünk lévő világot, amely „odakint van” és az igazságot, amely „nincs odakint”, hiszen nem létezik függetlenül az emberi elmétől, és mondatokon keresztül lehet csak a külső világ, tehát az „odakint” része. Rorty szerint, ahol nincsenek mondatok, ott nincs igazság, a mondatok pedig az emberi nyelv részei, amely egy emberi kreáció. Tehát az ember biztonságban, komfortban csak egy olyan világban érezheti magát, ahol mondatok vannak, és ezek a mondatok szólnak is valamiről, van értelmük, és foglalkoznak az embernek biztonságot adó „igazság” fogalmával. Ez a fogyasztói civilizációban teljesen mértékben hiányzik: a filozó27

The Contingency of Language. RORTY, RICHARD 2009, Contingency, Irony and Solidarity, Cambridge University Press, Cambridge, p. 18.

30 fiával és a magas művészettel egyetemben egy szubkultúra része lett, az „odakintet” megtöltő mondatok üresek, semmitmondóak, és így semmi közük nincs Rorty „igazság”-fogalmához. A demokráciában a politika pedig A kontárság kultusza alapján szintén megmarad az adott társadalomban meglévő társadalmi erkölcs szintjén, azon semmiképpen nem javít, semmiképpen nem teszi igazságosabbá. Nagyon fontos, hogy a természetfeletti, az isteni eltűnésével a világ varázstalanításával megszűnt az a nézet is, hogy az igazság a világgal együtt „odakint” van, hiszen Rorty szerint ez a nézet egy olyan kor terméke, ahol a világot egy olyan lény teremtésének eredményeként látták, akinek van nyelve. Az igazságot mára azonban csak az odakint lévő világ leírásaiban értelmezhetjük. Ezek a leírások lehetnek igazak vagy hamisak. A fogyasztói civilizációnak a legnagyobb hibája nem feltétlenül az, hogy téves, fenntarthatatlan és rossz megállapításokat tesz az „odakint” lévő világról, hanem mindezt nyelvileg és kulturálisan silány minőségben teszi, különösen a közízlés, a „rabul ejtett elme” szintjén. Persze, a világ nem beszél, csak mi, és így a világ nem írhat elő számunkra egy nyelvet, és bizonyos helyzetek döntenek arról, hogy milyen nyelvi játékokat fogadnak el. Ha ez így van, akkor a fogyasztói civilizáció tele van olyan „bizonyos helyzetekkel”, ahol az erőszak, a kivagyiság, a kulturálatlanság és a műveletlenség mentén születnek meg ezek a „nyelvi játékok”.

3.5 A tömeg-ember megjelenése Davidson pedig kijelenti, hogy nincs olyan dolog, hogy nyelv: szerinte „elhagytuk nemcsak a nyelv eredeti funkcióját, hanem töröltük a különbséget egy nyelv ismerete és a körülöttünk lévő világ ismerete között”28, tehát amilyen a nyelv, olyan a világ, és amilyen a világ, olyan a nyelv. E tételt a fogyasztói társadalomra alkalmazva, csupán egyet mondhatok: remélem, hogy Davidsonnak nem volt igaza. A társadalmi igazságot meghatározó társadalmi erkölcs romlására, és a társadalomban élő ember életét befolyásoló magány előretörésére, Ortega y Gasset már 1930-ban felhívta a nyugati ember figyelmét A tömegek lázadása cí28

RORTY, RICHARD 2009, Contingency, Irony and Solidarity, Cambridge University Press, Cambridge. p. 13.

31 mű könyvében.29 Gasset könyvében a „mass-man”, a tömeg-ember megjelenését írja le, aki tömegképzeteivel és a tömegnyelvével árt a kultúrának, és így tulajdonképpen saját magának is. Hiszen ezek a mondatok már nem azok a mondatok, amelyekkel leírható és értelemmel megtölthető az „odakint” világa, ezek a mondatok a tömeg képzetével játszva tulajdonképpen a semmiről szólnak, és felszíni csillogásuk mögött a társadalmi magány húzódik meg. Ebben az értelemben Ortega y Gasset Ritzer, Barber és Legutko előfutárának tekinthető, hiszen művében kijelenti, hogy a demokrácia alighanem árt a kultúrának. Ortega művének számomra legérdekesebb pontja az, ahogy összekapcsolja a „mass”-t, a tömeget, és a „mass-man”-t a tömeg-embert. A szerző nem különíti el a kettőt, ezzel pedig ellentmond a fogyasztói társadalom fő hívószavának, amely a tömegek millióit akarja megszólítani ál-individualista és sekélyesen egyénieskedő módon. A tömegízlés embere, a tömeget alkotó ember nem tud kiválni a tömegből, hanem saját lelke, rabul ejtett elméje is a tömeg leképeződése, tehát egyéni szinten vizsgálva üres, unalmas és a legkevésbé sem érdekes. Legutko a Démosz és az elitek című esszéjében összehasonlítja a modern despotizmusokat és a demokráciát, és arra a következtetésre jut, hogy a kettő között komoly hasonlóságok vannak: mindkettő kihasználja a hatalmas tömegeket, és a tömeg reflexeire, hangulatára és vágyaira épít. Legutko szerint az elmúlt fél évszázad a Gasset által előre jelzett és megjósolt átlagember fél évszázada. Gasset a tömegember társadalmi aktusaival és a hatalomba való „felemelkedésével” is külön foglalkozik, azonban mindkettőt összeköti a demokráciákban az elmagányosodásért felelős kulturális romlás. Gasset szerint a mindennapi, átlagos és egyszerű élet lesz jelen a demokráciában mindenhol, „barbarizmussal és primitivizmussal” illetve a „mass-man”-t, erős kritikát fogalmaz meg ezzel szemben. Mivel a szerző nem választja el a tömegtől az embert, ezért ezek a kritikák a tömegre is igazak, hiszen a tömeg, és a tömeg élménye adja a tömeg-ember szocializációjának alapját. Gasset nem hivatkozik művében ezért egyetlen társadalmi osztályra, társadalmi csoportra sem, hanem a tömeggel, a tömeg-emberrel van baja, ahogy én sem próbálom a problémákat konkrét társadalmi csoporthoz kötni, hiszen a problémák alapvetően majdnem mindenhol jelen vannak. Gasset gondolatait folytatva Legutko fent említett esszéjében felteszi a fontos kérdést: „mi bajunk kulturális 29

GASSET, ORTEGA Y 1938, A tömegek lázadása. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. http://mtdaportal.extra.hu/books_kulf/ortega_y_gasset_jose_a_tomegek_lazadasa.pdf

32 értelemben a jelenkorral és a demokráciával?” Az ember alapvetően menekül a magány elől, és funkcionális racionalizmussal egyre nagyobb gasseti „tömegekbe” csoportosul, olyan tömegekbe, melyek tagjainak a demokrácia nevében azonos és egyenlő jogaik vannak. Az ember ebben az embertelen és Rorty kifejezésével élve valódi mondatok nélküli tömegben, a racionalitás irracionalitása iskolapéldájaként mégis magányos lesz. A Gasset által leírt tömeg-ember és a társadalmi környezetet biztosító tömeg így eggyé válik, ez pedig kicsit kisarkítva oda vezet, hogy az igazságot és szépséget tartalmazó emberi mondatok, a kultúra eggyé válik az „odakint”-tel, az ismeretlennel és az ürességgel, s az emberi kultúra és az üres „odakint” közeledését írja le mint a jelenkor és a demokrácia kulturális hanyatlását. Legutko szerint a mai társadalmak a politikai egyenlőséget messze meghaladó jogosítványokat adtak a tömegeknek, lerombolva ezzel a szellemi, esztétikai és erkölcsi hierarchiákat. Legutko így a tömeg-ember, a „massman” ízlésének és közönségességének a McVilágban tökéletesen megfigyelhető eluralkodásától, támadásától tart. Szerinte a demokratikus társadalmak eltüntetik a különbséget a magas és alacsony, a kifinomult és a vulgáris között. Legutko kitér az általam majd külön fejezetben értékelt „anyai szerepre”törő kapitalista gazdaságra, amely éppen a modern ember elképesztő magányára építve tisztelettel övezi a fogyasztót, és egyenesen isteníti a tömeges fogyasztót. A Schumpeter által leírt ártalmas és mindenre kiterjedő demokratizálódás pedig az esszém elején használt társadalmi szimbólummal élve szerető anyaként ölbe kapja a „gyermek képébe bújt tömeget” és megóvja azt azon kevés embertől, akik élnek demokratikus jogukkal, és a szólás szabadsága nevében megpróbálnak különbséget tenni értékes és értéktelen, magas- és alacsony színvonal, kifinomult és vulgáris között. Legutko szerint a demokráciában rém kínos, ha az ember ízléstelennek találja azokat a kulturális javakat, amelyeket a társadalom nagy tömegei fogyasztanak: ezt a többség lebecsülésének tekintik, tehát azt a csoportot sérti meg, amely meghatározó szerepet játszik a rendszerben. Így válik a mass-man zenei szakíróvá, irodalmárrá, és a kontárság kultusza nevében így válhat politikussá is. A mi húszéves demokráciánknál nagyobb múlttal rendelkező országokban persze kiépültek a kontárság kultuszát kordában tartó intézmények: magas szintű egyetemek, kutatóbázisok, művészeti neveldék, de nálunk erre az elmúlt húsz évben kevés próbálkozást tettek, így a magyar kulturális demokratizálódás jegyében csekély különbség van a hazai MTV zenei kínálata és a parlamenti

33 közvetítésék, illetve beszédek színvonala között. A kultúrában a tömeggel szembemenő zenei irányzatokat ’indie’, tehát independentnek nevezik, és a csúcsegyetemeket is illethetném a gasseti tömegtől independentnek, tehát ez lehet a módja a kontárság kultuszának, a teljes kulturális relativizációnak a megállítására, de ahogy Legutko is keveset tapasztal ebből Lengyelországban, én sem találkozom ezzel sokszor Magyarországon. A demokrácia éppen lényegéből adódóan idegenkedik az elitizmustól, és ezt a schumpeteri politikai szférán átnyúlva – a McVilág segítségével – a kulturális társadalmi környezetben is érvényre juttatja, tehát a demokrácia túllép természetes határain. A demokrácia pedig a globalizációval karöltve elképesztő gyorsasággal hódít meg újabb és újabb területeket, ahol éppen a folyamat gyorsaságából adódóan elképesztő torzulásokat visz véghez, és ezzel tovább növeli a társadalmi elmagányosodás jelenségét. A magyarországi demokráciával Hankiss Elemér tanulmányai mentén később foglalkozom, azonban Rorty rendkívüli nyelv-elmélete mentén érdemes egy pillantást vetnünk Legutko kritikus és fanyar ábrázolására a lengyel „demokratizálódott” polgár leírására. A tragikomikus ábrázolásban tökéletesen visszaköszön – a weberi varázstalanítástól Rorty nyelvelméletén át – a csupán csak húsz éve megszerzett valós szabadság eldobásának frommi jelensége. Legutko leírásában ott van minden, amiről az előző oldalakon értekeztem. Itt a kiindulópont a drámai gyorsaság, tehát hogy a kelet-közép-európai térségben másfél évtized alatt mentek keresztül olyan változások, amelyek máshol több évtizedig, akár évszázadig tartottak. A kelet-európai „demokratikus polgárt” meghatározó két alapvetés Legutko szerint a következő. Az első a sikerrel, gazdagsággal, civilizációs és technológiai fejlődéssel kapcsolatos kapitalista ábrándok kergetése. Tehát olyan dolgoké, amelyek alapvetően hiányoztak a tömegek életéből a kommunizmus alatt. A második, amely szerintem egy a kommunizmusból is következő sajátosság, a többséghez való alkalmazkodás, amelyet jelen esetben a demokratikus vágy hajtott. Mindez elvezetett a kelet-európai mintapolgár, és a kelet-európai magány torz képéhez. Legutko így jellemzi a magányos kelet-európai polgárt: „elegáns megjelenése és a modern egyénisége piaci sikerre utal, mindez a legteljesebb nyelvi

34 primitívséggel és a csordaszellemre való fogékonysággal párosul”.30 Legutko szerint ez az ember középosztálybeli, úgymond polgár, de mindez mára már csak gazdasági, esetleg politikai jelentéssel társítható, kulturális, szellemi hozadéka nincsen. Tehát ez az ember Rorty szerint „odakint”, a valós mondatok, s így az igazság, a szépség nélküli kelet-európai valóság magányában éli életét. A középréteg nem teremt nyelvet, képzeteket, szokásokat, az emberek viselkedését szabályozó eszméket. Tehát ez az ember egyenlő lesz a „mass-man”-nel, akit nem érdekel a hétköznapi ember és annak szokásainak unalmassága. Ritzer szerint a kulturális, illetve az emberek közti kapcsolatok „McDonaldization” folyamata a felelős mindezért, hiszen olyan társadalmi központokat kreál, amelyek a McVilág értékeit harsogják. Így tehát – a demokráciához hasonlatos módon – a demokrácia kulturális hozadéka a fogyasztói társadalom is úgy alakulhatott ki, hogy túlnyúlt természetes határain. Legutko szerint ma nincs olyan központ, ahol ne ilyen közönséges képzeteket, erkölcsöket, eszméket hirdetnének. A társadalmat a hankissi proletár reneszánsz új eszméi hatják át, és nemcsak a gusztustalan és silány minőségű kulturális szemetet játszó MTV, vagy a McDonalds viselkedik eszerint, hanem egyre inkább létrejönnek világszerte a George Ritzer által prognosztizált McUniversity-k,

ahol a hallgatók

a diplomát, mint a

McDonaldsban a hamburgert, úgy várják el, anélkül, hogy azzal a tudással vagy akár tudományággal bármi különös tenni valójuk lenne. Hamburgert enni lehet elhivatottság nélkül, de kultúrát, valós mondatokat, értéket aligha. A demokratizálódási folyamat azért teremtette meg az általam oly sokszor említett magányt, mert a tömeg számára csak sekély, hamburgerekhez méltó értelmet adott a tömegek életének. A demokratikus kultúra a tömegek számára teszi lehetővé, hogy fogyasszanak, hogy szórakozzanak, de mindezzel életüknek csak csekély értelmet ad. Legutko szerint nem illik a demokráciához a kultúrember ideálja. A Vogelein-i gnosztikus világba vetettség, elveszettség érzését kell, hogy keltsék a kivételes egyénekben szüleik, hogy képezzék magukat, abban a tudatban, hogy be vannak zárva ide, és magukra maradtak. Tehát a gnoszticizmus alapgondolata Legutkonál is visszaköszön. A McUniversity-k kreálmánya a világban és történelmében elveszett ember, aki végletesen magányos. Az ilyen ember: egyszerű, 30

LEGUTKO, RYSZARD 2005, A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, p. 58.

35 természetes, közönséges. Veleszületett józan eszére hallgat, nem törődik azzal, hogy mit mondanak az egykori és mai gondolkodók. Az ilyen embernek nincs történelme, nincs múltja, nem lép élő kapcsolatba a kulturális örökséggel, olyan ember, aki egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy mivel tartozik a múltnak. Ha az ember már saját múltjával, saját kultúrájával is harcban áll, akkor az az ember a társadalmi magányba vetve éli napjait. A magányból pedig roppant nehéz felocsúdnia, hiszen társadalmi tabuk védik a fogyasztói társadalom alapgondolatai, jelképeit. Most nem egy beteg ideológia vagy utópia jelképeit, gondolatait, magatartáskultúráit kell magunkba szippantanunk, hanem egy elképesztően magányos és elveszett, de mindeközben élvhajhász és hedonista kultúrát, és az átlagember ízlésvilágát uraló „kedvencek” mindenhonnan érkező támadását. Legutko végső elkeseredésében megjegyzi, hogy ez az ember bizony egyáltalán nem érdekes figura. A legnagyobb probléma Legutko megállapításával kapcsolatban az, hogy ezzel megsért egy tabut, amely éppen a demokrácia és a fogyasztói társadalom alapját adja, tehát megsérti azt a nézetet, hogy a demokrácia és a fogyasztói társadalom a lehető legjobb dolog, vagy Arisztotelész szavaival élve: a legjobb rossz, ami az emberrel történhet. Persze a társadalmi tabuk mindig is jelen voltak a társadalmakban, és próbálták a szellemi konformizmus jegyében kordában tartani az embereket és valós szabadságuk eldobására kényszeríteni őket. Míg Közép-Kelet-Európában a kommunizmus alatt éppen a szabadságot akarták elrejteni és tabuként kezelni, ma a szabadság és a demokrácia kritizálása tűnhet annak. Tehát a magyar társadalomnak fél évszázadon belül két, szinte teljesen ellentétes társadalmi tabut kellett megélnie, és nyugodtan állíthatjuk, hogy olyan fokon jobb a másik, tehát a demokrácia, hogy annak kritizálása éppen ezért tabuvá válhatott. Pierre Kende31 a kommunizmussal kapcsolatban három alapvető Teljes Tabut állapított meg. Az első, hogy nem lehetett megkérdőjelezni vagy kritizálni a szovjet jelenlétet Kelet-Európában, sem a szovjet külpolitikát, sem a szomszédos államok politikáját. Ma ezt a gondolatot a játék kedvéért úgy alakíthatnánk át 31

PIERRE KENDE fogalmára TIMOTHY GARTON ASH utal. In: GARTON ASH, TIMOTHY 1999, The Uses of Adversity : Essays on the Fate of Central Europe. Penguin, History/Politics, New York, pp. 130-142.

36 modern tabuvá, hogy nem lehet megkérdőjelezni a külföldi tulajdonban lévő nagyvállalatok és az általuk terjesztett McVilág jogos és pozitív jelenlétét Magyarországon. Ugyanez bizonyos szempontból igaz a weberi bürokráciát megtestesítő Európai Unióra, azonban erre demokratikusan szavazhattunk, és a csatlakozásnak tényleg vannak elvitathatatlan pozitív hozadékai is. A második pont Kende hármasságában a Kommunista Párt legitimitásának szent és sérthetetlen volta. Ezt manapság a demokratikus választási rendszerre érthetnénk, melyben sérthetetlenül és szentül bízva mindenki meg van győződve arról, hogy így kerülnek a törvényhozásért felelős parlamentbe a legmegfelelőbb képviselők, pedig ez egyáltalán nem ilyen bizonyos. A harmadik Teljes Tabu a marxista-leninista szocializmus ideológiájának támadhatatlansága, amely a demokráciára, a kapitalizmusra ás a fogyasztói civilizációra is elmondható; ezek közül a demokrácia éppen megfoghatatlansága és az emberek mindennapi életére gyakorolt csekély hatása miatt szinte teljesen kikezdhetetlen. A társadalomban lévő tabuk, különösen, ha az a társadalom elméletileg a szabadságra és az egyénben rejlő lehetőségre, szellemi és intellektuális kreativitásra épül, megmagyarázhatatlanok és érthetetlenek. A fejezetem elején kifejtett szélsőséges individualizáció, illetve a magánytól való félelem drámai leírását teszi meg Rorty The Contingency of Selfhood című fejezetében, amelynek központi eleme dolgozatomhoz hasonlóan a magány és a félelem. Rorty szerint önmagunk megalkotásának alapmotívuma a félelem, a félelem a haláltól és a kihalástól. Saját magunkat tudjuk elhelyezni egy idegen világban a félelemmel, hiszen Rorty rámutat, hogy félelmünk tárgya nem a létezés, hanem a konkrét veszteség. Ahogy a magány is valaminek a hiányát, valamilyen értéknek az eltűnését jelenti dolgozatomban, úgy az elmúlás is valami személyes és konkrét elvesztését jelenti Rorty olvasatában. Szerinte a halál és a nem-létezés csupán harsogó és üres szavak, és azt mondani, hogy félnek a haláltól, ugyanolyan reménytelen és ügyetlen, mint azt mondani, hogy nem. A haláltól való félelem, ahogy a magánytól való menekülés is az Én köré szerveződik, és ennek az Én-nek a hiányosságai, elveszettsége köré fonódik. Rorty szerint minden Én különbözik, és tartalmazza, ami neki fontos. És a halállal vagy dolgozhatom esetén a magánnyal is azt fogalmazza meg, ami hiányzik, ami nincs. A halál és a magány ezen fontos dolgok hiányát fejezi ki, így a dolgozatomban elemzett társadalmi magányt mindenkinek szubjektíven, saját Én-jére lebontva kell vizsgálnia.

37 Rorty szerint mindenki azzal tölti az életét, hogy megpróbálja megválaszolni arra a kérdésre a választ, hogy mi a fontos és mi a lehetséges, és a félelem ezen dolgok elvesztéséből ered. Ezt a gondolatot továbbvihetjük a társadalmi elmagányosodás jelenségére is, ahol a magány a lehetőség, illetve a fontosság érzésének hiányát fejezheti ki, ahogy fejezi ki éppen ezt Rortynál a halál. Rorty szerint meg kell találni a személyes jellegzetességeket, a személyes értelmeket, és valamely módon társadalmi kötelességünk, hogy meg tudjuk találni a módot ezen jellegzetességek megőrzésére. A szerző szerint a később majd Faguet-nál előkerülő rendkívüliséget, kiválóságot, elhivatottságot az önmegteremtéssel lehet párba állítani, az egyetemesség pedig a rendkívüliség transzcendenciája. A rendkívüliség és a tartalmasság ideáját vagy látszatát keltik a magány elől menekülő egyén számára a dolgozatom hátralévő fejezeteiben elemzett fogyasztói civilizáció, McVilág, és kisebb mértékben a demokratikus választási rendszer is.

38

4. A McVilág mint a magánytól való menekülés egyik útja

Most, hogy megvizsgáltuk a gyermeket tartó anyát, mint általános társadalmi szimbólumot és azt a társadalmi környezetet, amely a modern embert gyermek szerepbe kényszeríti, érdemes megvizsgálnunk az egyik anya-szerepre jelentkező társadalmi aktort, a McVilágot. A McVilág a mindennapi megtestesítője mindannak, amire a nyugati szakírók liberalizmusként hivatkoznak, és amelyek hagyományos környezetükből kiemelkedve sokszor inkább káosznak és anarchiának tűnnek. Vegyünk egy teljesen mindennapi szituációt, amelynek alapját a fent elemzett társadalmi magány adja, és amely a mindennapokra vetítve megmutatja a távolból szabadságnak, de közelebbről káosznak tűnő állapotokat a mindennapokban.

4.1 „Shake the stress away”32 Napjainkban emberek millióinak élete másból sem áll, mint őrült magasságokból és ürességből. E kettősség lágy szele járja körül a diszkóban illuminált állapotban táncoló lányt és a felé közeledő, a klasszikus udvarlási szokások mindegyikét áthágó fiú bimbódzó, majd csókban vagy egymás ágyában kibontakozó kapcsolatát. A táncra és az előbb leírt magatartásra elsősorban nem a belső intuíció vezette a lányt, hanem a hangfalakból üvöltő Rihanna33-szám szövege is erre bíztatja: „shake the stress away”. Tehát a kamaszlány életében felgyülemlett – valós, de sokszor teljesen valótlan – feszültség leadásának helyszíne a barbadosi, barátja által jól elagyabugyált énekesnő sugallata szerint a diszkóban van. (Ő már tudja – volt barátja, Chris Brown példáján –, hogy a felgyülemlett feszültséget máshogy is le lehet vezetni.) Aztán eljön a reggel, a fiú és a lány interakciójának vége, és üresség… A futó kaland felszabadította testüket, de személyiségükre, lelkükre kis mértékben hatott csak. A lelkük felszabadul majd a magukat a töké-

32

RIHANNA: Don’t Stop the Music c. dal szövegének részlete. Rihanna (RIHANNA FENTY, ROBYN) huszonéves barbadosi énekesnő, aki üres és semmitmondó dalaival hódítja meg a fiatalok szívét. 33

39 letes egység, és a belső ragyogás ígéreteként reklámozó parfümök segítségével,34 amelyekkel akár más, híres emberekkel sikerülhet azonosulniuk. A parfüm nemcsak az előző napi fáradalmakat fedi el, hanem az ürességet is megtöltheti illúziókkal. A McVilág lényege abban áll, hogy olyan magatartás és viselkedéskultúrát áraszt, amely egy gazdasági, „gyorséttermi” környezetben működhet, de a demokráciához hasonlóan átnyúlva természetes határain ilyen torz megnyilvánulásokat okoz. Az általam kicsit kisarkított és ironikussá tett példát nagyon könynyű túlzásnak értékelni, mégis hétvégenként emberek tízezreivel történik meg ez a történet, csak akkor mindez a ’szabadság’, az ’egyenlőség’ és a ’party-kultúra’ nevében esik meg. Itt is megfigyelhető a társadalmi magányt előidéző határelmosás, tehát ahogy korábban írtam, nincs különbség magas és alacsony, értékes és vulgáris között. Ezen a példán tökéletesen megfigyelhetőek a hankissi proletár reneszánsz tünetei, tehát az a csillogás, „magasság”, élvhajhászás, amely a reneszánszban a társadalom szűk rétege számára volt elérhető, mára emberek milliói számára megengedhető. Persze mindez nem jár együtt azokkal a kulturális magasságokkal, mint a reneszánszban, ezért használja Hankiss Elemér megkülönböztetésül a proletár jelzőt. Első ránézésre ezzel nincs is semmi probléma, hiszen a demokrácia jegyében mindenki azt csinál az életével, illetve az estéivel, amit csak szeretne, mégis, ha a jelenséget felnagyítjuk és társadalmi jelenségként vizsgáljuk, akkor már riasztó magányra és riasztóan torz értékválságra figyelhetünk fel. Hankissék nem is olyan régen végeztek egy felmérést, amelyben egyetemista hallgatókat kérdeztek arról, hogy mi adja életük értelmét, és többségük a hétvégi, a fogyasztói társadalom „Mekkájának” tekinthető partikat felelte. Tehát a hét öt nap „szenvedésből” áll, majd következik a kétnapi „megváltás”. Csak egy kicsit mélyebben bele kell gondolnunk abba, hogy milyen magányos lehet az a társadalom, az a kultúra, amely minden hétvégén a lehetséges futó kalandok, alkalmi párok keresésében definiálja élete értelmét, tehát határozza meg önmagát. Mindez azt mutatja, hogy a társadalmi magányban álmából felriadó gyermek a fogyasztói

34

HANKISS ELEMÉR Proletár reneszánsz című esszéjében olvastam a parfümök lélekhez szóló hirdetéseiről – ez indította el gondolataimat. In: HANKISS, ELEMÉR 1999, Proletár reneszánsz : Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról, Helikon Kiadó, Budapest, p. 31.

40 civilizáció által megkonstruált, a funkcionális racionalizáció mentén működtetett McVilág óriásaihoz fut pillanatnyi megnyugvásért. A fent említett parfüm példája gyakorlatilag megfelel a mai fogyasztói társadalom önámításának. Elhiteti az emberekkel, hogy igazán számítanak és hogy pótolhatatlanok. Azt sugallja, hogy az örökkévalóság, a paradicsom itt hever a lábuk előtt egy ormótlan nagy pláza megtestesülésében, ahol vízesések, pálmák és szűrt napfény emlékeztet minket arra, hogy a természetből jövünk, de alapvetően inkább meglepődünk rajtuk, mintsem otthon éreznénk magunkat. Sokkal otthonosabban mozgunk a márkák átláthatatlan dzsungelében, ahol egy Indiában éhbérért előállított ruhára csillagászati összegeket költünk el. A divatban megfigyelhető ősi szimbolika, és élet-értelem keresésének adja kiváló leírását Roland Barthes The Fashion System című könyvében.35 A szimbólumok átalakulásának, modernizációjának jelenségét Hankiss Elemér a szimbólumok forradalmának36 nevezi, hiszen a pár tucat klasszikus szimbólumot (kereszt, félhold, hatágú csillag), több ezer másik, újabb, modernebb, könnyebben megérthető szimbólum váltotta fel. E szimbólumok nem igazán spirituálisak, nem vallási, nem filozófiai tartalmakkal töltöttek, csak a mindenki által áhított különlegesség, egyediség, divatos kifejezéssel élve: stílus velejárói. A társadalmi magányt ezáltal csak ideig óráig csillapítják, sőt nem egyszer a fejezet elején említett magasság-mélység párhuzamával élve a „zuhanás” élményét adják. A tradicionális, klasszikus szimbólumok hanyatlása, melyek évszázadok alatt töltődtek fel mély és erőt adó jelentéstartalmukkal, újabb oka lehet a társadalmi elmagányosodásnak, hiszen évszázadokon keresztül a csillag, vagy a nemzet zászlójának szimbolikája jelentette a megnyugvást, a hitet az individuum számára, tehát ezek a szimbólumok voltak a tradicionális világ anyái. Mára ezek a szimbólumok megkoptak, és a nyugati, globalizált ember számára alig jelentenek valamit, mondja ki egyebek között Gerő András Magyar illuzionizmus című könyvében, ahol a szerző figyelmeztet, hogy felnőhetett több generáció úgy, hogy nincsenek tisztában a piros-fehér-zöld, erő-hűség-remény hármasság mibenlétével. Ezzel szemben a fogyasztói társadalom jelképeit szinte 35

BARTHES, ROLAND 1990, The Fashion System. Univesity of California Press, Los Angeles, London. 36 Lásd HANKISS A szimbólumok forradalma c. írását. HANKISS, ELEMÉR 1999, Proletár reneszánsz : Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról, Helikon Kiadó, Budapest, p 33.

41 mindenki ismeri, és felfedezhetjük őket az emberek életében mindenütt. Több mint 35.000 McDonalds van, több ezer egyforma pláza, több millió egyforma gépkocsi. Még a tévében és az interneten is az ő hirdetéseikkel találkozhatunk, melyben kérlelnek, győzködnek és utasítanak minket arra, hogy legyünk egyediek, tegyük meg, vegyük meg, együk meg... A valóságban mindeközben egyre kevésbé van szükség egyéniségekre, véleményekre, érzelmekre és mély értékekre, tehát a promóciókban oly sokszor hallott stílus és egyediség csak az áru kifizetéséig oly fontos e márkáknak.

4.2 Pankráció és sztriptíz Roland Barthes: Mythologies c. esszégyűjteménye37 alapján Mégis van az életünknek néhány olyan része, ahol a felszín alatt mélyebb tartalmak, „modern mitológiák” húzódnak meg. Ezek a területek első ránézésre a McVilághoz, a fogyasztói társadalomhoz és a proletár reneszánsz emberéhez köthetőek, de ha a dolgok mögé próbálunk tekinteni, ahogy tette ezt Roland Barthes Mythologies című esszégyűjteményében, akkor rendkívüli és izgalmas megállapításokat tehetünk. Barthes a mindennapi élet teátrális és hétköznapi területeit megvizsgálva kereste a transzcendenst, a mélyebbet és az értelmet az emberi életben. A pankráció világával kapcsolatban megjegyezte, hogy az a túlzások látványának világa, ahol a nagyhangú beszéd az ókori színházakat, míg a nyitott tér és a fény varázsa „tartalékok nélküli érzelmeket gerjeszt.”38 A nézőket itt is kielégíti azt általam később elemzett, s a McVilágra oly jellemző „simulacra”, hiszen a nézőket nem érdekli, hogy manipulált vagy valódi küzdelmet látnak, hiszen a küzdelem egy látványhalmaz, ahol valójában senkinek sincs semmilyen funkciója. A látszat, a látvány és a szenvedély teljes ismerete a kulcs nemcsak az ilyen show-műsorok, hanem az egész McVilág győzelméhez. A verekedés lényege nem a győzelem – állapítja meg Barthes – hanem az elvárt érzelmeken való áthaladás. A pankráció a lehetőségeik határáig torzított 37

BARTHES, ROLAND 2009, Mythologies, Vintage Books, London, A The World of Wrestling c. fejezetet lásd, pp. 3-15, a Striptease c. fejezetet lásd pp. 97-101. 38 Lásd BARTHES, ROLAND 2009, Mythologies, Vintage Books, London, p. 3.

42 emóciókat, érzelmeket kínál és a szenvedés, a teljes erőtlenség képének bemutatását. Ezután Barthes visszatér a fénnyel kapcsolatos meglátásaihoz, hiszen szerinte abszolút világosság övezi a küzdelmet, és mindent az adott pillanatban kell megérteni. A McVilágban megfigyelhető felszínességet, a külső szimbólumok fontosságát példázza kiválóan, hogy a pankrációban a szerepek egyértelműségével is betelhet, telítődhet el a közönség, a tömeg. A pankrátorok úgy cselekszenek, amilyen a megjelenésük, sőt vérmérsékletük is többnyire megegyezik ezzel. A McVilágra is éppen annyira jellemzőek az árulkodó külső jegyek, mint a görög komédiákra, állítja szinte mitológiai párhuzamba jelen világunkat a múlttal Roland Barthes. A testnek, a külső megjelenésnek fundamentális jelentése van itt – folytatja Barthes –, amire csak ráerősít az elhangzó kommentár, illetve a mimikák és a gesztusok. A szerző szerint mindez, ahogy a McVilágban oly sok dolog, egy emberi színjáték, ahol a társadalom által meghatározott érzelmek nüanszai is megtalálják a legegyszerűbb kifejeződési módjukat. Amúgy ez az egyszerűség, ez a szinte durva kifejeződés hatja át az egész pop-kultúrát, különösen a videoklipeket. A közönség a szenvedély, az érzelmek képét, látszatát, tehát az érzelmek simulacra-ját követeli, és nem a valódi érzelmekre kíváncsi. A szenvedély, az érzelmek és a szexualitás képét, illúzióját akarja a tömeg a másik Barthes által elemzett modern mitológiában, a sztriptízben is. A szexualitás, a meztelenség növekvő szerepe és a lazuló erkölcsök később még visszatérnek dolgozatom későbbi részeiben. Barthes véleménye szerint a párizsi sztriptíz egy ellentmondáson alapul, amely hasonlatos a McVilág központi ellentmondásához. A vetkőzés által a nő elveszíti szexuális jellegét – mondja ki Roland Barthes –, aki szerint itt is a félelem látványosságával állunk szemben. Az erotika nem más, mint „édes terror”, hiszen a közönségből hétköznapi és erkölcstelen kukkolót kreál. A dekorra, a körítésre és a kellékekre azért van szükség, hogy „közbeavatkozzanak” és ellentmondjanak a provokatív szándéknak, tehát a meztelenség megtekintésének. Ezzel a meztelenséget a lényegtelenségek szintjére süllyeszti és ezzel „reklámozzák, hirdetik a gonoszt, hogy könnyebben ki lehessen űzni azt”. Barthes szerint a napjainkban mindennél magasabbra került a meztelenség, ami az ördög érintésével oltja be az embert és ez a titokzatos eszköz a morális jót segíti elő. A sztriptíz is csak a McVilág ámítása, egy „simulacra”, amelyben a körítés, a látvány eltakarja a nő testét, és így csak a meztelenséget színleli.

43 A sztriptíz, a meztelenség is csak egy a McDonaldization egzotikum iránti vágyából, amelyet Ritzer és Barber a Disney-világoknál és a témaparkoknál, Serge Latouche39 pedig az egzotikus utazásoknál említ meg. Ebben az esetben az egzotikum a női testet a legenda, a romantika világába repíti, hiszen a kellékek a nőt kezdettől fogva álruhában ábrázolták, és a vetkőzés a nőt természetes, eredeti állapotába helyezi vissza, mondja ki Barthes. A klasszikus kellékek is visszaszorítják a testet a legendárium, a rítus világába, s még a vetkőzést kísérő tánc is a mozdulatlanság félelmét hivatott elűzni csupán. Mint látjuk, a fogyasztói civilizáció és a McVilág tele van olyan szegmensekkel – a parfümtől a sztriptízig – amelyek ősi hagyományokra tekintenek vissza, és egy modern mitológia részét képezik. Azonban az ilyen mély és érzelmes felismerések egyáltalán nem adják vissza a McVilág alapvető, felszíni élményét. Azt az élményt, amely dolgozatom egyik központi motívuma is egyben, amely szerint a McVilág a modern ember magánytól való menekülésének egyik legkézenfekvőbb és legegyszerűbb útja.

4.3 A McDonaldization A globalizált világ társadalmainak torzulására először George Ritzer40 szociológus hívta fel a figyelmet. Munkájában a társadalom ’McDonaldsiasodására’ irányítja rá tekintetünket. Az emberi közösségek egyre inkább egy gyorsétterem jellegzetességeit veszik magukra. Ezek az értékek a hatékonyság, a kiszámíthatóság, az előreláthatóság és az irányíthatóság. A szerző szerint ezzel a négy, teljesen racionális lépcsőfokkal eljuthatunk egy embertelen és a mélyben teljesen irracionális társadalmi berendezkedéshez. Tehát a nyugati világ társadalma és kultúrája is abból áll jelenleg, hogy egységesül, és ezzel kiüresedik – és mégis ebből próbál kitörni őrült magasságaival, amivel tovább erősíti a világmárkák jelképeinek emelkedését. Tehát a gyógyír, amelyet a fogyasztói civilizáció kínál a nyugati világ magányos gyermekének csak még inkább magányossá, elveszetté teszi, dolgozatom címével és Gasset történelmietlen mass-man fogalmával élve egye39

LATOUCHE, SERGE 2011, A nemnövekedés diszkrét bája, Savaria University Press, Szombathely. 40 RITZER, GEORGE 1993, The McDonaldization of Society, Pine Forge Press, Thousand Oaks (CA).

44 nesen „gyermeknek az időben” ábrázolhatom. George Ritzer a fogyasztói civilizációra azért használja a McWorld és a McWorldism kifejezéseket, mert szerinte a McDonadlization folyamatának a gyorséttermek a fundamentális pontjai. Elméletét tovább tágítja a fogyasztás lehetőségeit és eszközeit jelentős mértékben megnövelő hitelkártya szerepével, amelyet Expressing America című könyvében41 fejt ki. A hitelkártya csak még mindennaposabbá, még kézzelfoghatóbbá és könnyebben elérhetővé teszi a McDoaldization és a fogyasztói társadalom fundamentumát alkotó fogyasztást, hiszen a plázák, bevásárlóközpontok mellett az otthoni, televíziós és az internetes vásárlással és az „infomercials” elterjedésével a vásárlás újabb dimenziókat hasított le az emberi életből. A McDonaldization alapját a korábbi fejezetben taglalt Weber-i és Mannheim-i racionalizáció adja, illetve a modern és posztmodern fogalmi alapvetései. Ritzer szerint a fogyasztás összekapcsolódik a posztmodern világgal és a globalizációval, hiszen mint a 21. századi nyugati civilizáció egyik központi eleme, még Ritzer számára is meglepő tartósságot és új környezethez való adaptálhatóságot mutat. Tehát míg a hankissi proletár reneszánsz értékei az emberi individuum szellemében, magatartáskultúrájában hoztak forradalmi változást, addig a Ritzer és Barber által taglalt McVilág az élet értelmét formálta újra, és emelte a fogyasztást annak középpontjába. De nagyon nehezen elválasztható a kettő, hiszen a McDonaldization jelensége Ritzer szerint egyre inkább társadalmilag vágyott és elfogadott, és sok embernek érdekében is álló folyamat. A McDonaldization folyamata a demokráciához kapcsolható társadalmi tabuk sorában bújt meg, és tette a folyamat lényegét nehezen kritizálhatóvá. Tehát a McDonaldization lényege az, hogy olyan központi elemek, magatartáskultúrák, amelyek a „gyorséttermekre” jellemzőek, egyre inkább meghatározzák a nyugati társadalmakat is nagyban. Ezek az értékek a hatékonyság, a kiszámíthatóság, az előreláthatóság és az irányíthatóság. A folyamat Ritzer szerint továbbgyűrűzik mindaddig, amíg vannak materiális érdekeltségek az adott társadalmi területen, hiszen a materiális érdekeltségek tovább erősítik a folyamatot. Ritzer ennek jegyében beszél a McWorld mellett McJobs-ról és McUniversity-ről, arról, hogy egyre több társadalmi szektor van a McDonaldization folyamatának kitéve, és az adott szektorban lévő munkákat is ennek je41

RITZER, GEORGE 1995, Expressing America: A Critique of the Global Credit Card Society, Sage, London.

45 gyében végzik. Mindez eszünkbe juttathatja a korábbi fejezetben említett Legutkót, aki Schumpetert említve leszögezi, hogy a demokrácia helye a politikában van, és nem a kultúrában, oktatásban, családban. Véleményem szerint a McDonaldization helye is a gyorséttermekben és a gazdaságban van, és nem bármilyen munkahelyen, és főleg nem a felsőoktatásban. A szerző szerint a McVilág egy nagy általános értékrend részévé vált, ahol a McJobs hatására a leendő munkaerő már azelőtt megtanulja a McVilág szabályait, mielőtt jelentkezne az adott állásra, sőt nem csak tudja, hogy mit kell tennie, hanem hisz is benne. Mindez a globalizációval együtt új veszélyt jelent a kultúrák számára is, állapítja meg Ritzer, hiszen az amerikai termékek mellett amerikai üzleti praktikák is globálissá válhatnak, hiszen a McDonaldization-nel a kettő egyszerre „támad”. A kulturális változásokra jellemző az étkezés amerikanizációja is, amelyet írásom elején a realitás és irrealitás kérdéskörét feszegetve taglaltam. A McDonalds az amerikai kutató szerint azt hirdeti, hogy a megfelelő étkezési forma az amerikai. Az amerikai étkezési forma jellemzői: gyors, nagy, lehető legolcsóbb, egyszerű és hatékony. Tehát a Ritzer által leírt négy alapvetés az étkezési és tulajdonképpen „minden” kultúra szintjén tovább burjánzott, az előbb felsorolt értékek mentén. Nemcsak az európaiban, hanem Ritzer szerint a legtöbb kultúrában az étkezés társasági, lassú, pénzigényes és végül, de nem utolsósorban ünnepélyes. Az amerikanizáció és a McVilág terjedése az egész társadalom kulturális komplexitására jelent veszélyt. A McDonaldization így a globális amerikanizáció, a szerző szavaival élve „westernization”, nyugatiasodás legfőbb velejárója, amely a folyamat kulcsfogalmának, a fogyasztás újabb módjainak megjelenéséért felelős. A fogyasztás új módjai Ritzer szerint a gyorséttermek, illetve a hitelkártyák, de míg a gyorséttermekben csak egy bizonyos, amerikanizálódott, nyugatiasodott ételt lehet fogyasztani, addig a hitelkártya mindezt továbbviszi más termékekre és szolgáltatásokra. Ritzer az amerikanizációs folyamattal kapcsolatban ironikusan megjegyzi, hogy Amerika a világ vezető innovátorából átment, a világ vezető „fogyasztási mód kreálójába”, tehát újabb és újabb fogyasztási módok megalkotójába. Az ország, ami korábban a termelést vezette, mára már csak a fogyasztással foglalkozik, és ahogy korábban a termékeket exportálta, ma teszi mindezt a „rabul ejtett elme” korában a fogyasztással. A termelést a szerző a modern, míg a fogyasztást a posztmodern társadalmakhoz köti.

46 Gondolatmenetét Baudrillard elméletének42 taglalásával fojtatja az amerikai szociológus. Baudrillard újfent előhozza szakdolgozatom alapfogalmát, a társadalmi magányt, és magyarázatot ad arra is, hogy miért nem megfelelő az „anyaszerepre” a McVilág, s miért nem ad választ az ember alapvető kérdéseire, s miért lesz ez a „mass-man” mégis oly elveszett és magányos, egy „gyermek az időben”. Baudrillard szerint az Amerika által megteremtett és exportált fogyasztás új módjai csak silány másolatok lesznek, a szerző erre a „simulacra”43 kifejezést alkalmazza. Tehát a fogyasztás új módjait a valódi emberi interakciók és az autentikus termékek helyett a szimulált interakciók és termékek határozzák meg. Ezért, ha a McDonaldization az emberi viselkedés, az emberek közötti kapcsolattartás szerves része lesz, márpedig a tömegben való szocializációtól Gasset, Barber és Ritzer szerint is ez már bekövetkezett, akkor a társadalom megtelik szimulált interakciókkal, szimulált emberi kapcsolatokkal, és ez a társadalom végzetesen magányos lesz. Ritzer a „simulacra”-ra, a szimulált interakcióra a gyorséttermi kiszolgálást és a banki telefonos szolgáltatásokat hozza fel példának. Szerinte azok, akik kiszolgálnak minket a gyorséttermekben vagy a bankokban a telefon túloldalán, mind nem autentikus módon lépnek velünk interakcióba: mindez szimuláció, embertelen és idegen interakció. Ritzer a gondolatmenetét kiterjeszti nem csak a kapcsolattartásra, az interakciókra, hanem magukra a termékekre és a szolgáltatásokra is, amelyek úgyszintén „simulacra”-k lesznek csupán. Ritzer szerint ezek szimulált termékek és szimulált szolgáltatások, mint például a csont és bőr nélküli csirke amerikai feltalálása, a Chicken McNugetts, melynek nevében a csirke ott szimbolizálja, vagy inkább szimulálja a valódi csirke jellegzetességeit, melyekből ebben a termékben egyet sem lehet felfedezni. Ritzer itt sem áll meg, és a szimuláció elméleti alapját alkalmazza a Disney élményparkokon alapuló modern, vagy talán posztmodern turizmusra, illetve a tömegoktatást megtestesítő McUniversity-kre. A turizmus új módjai Ritzer szerint: Disney világok, Las Vegas szerű hotelkomplexumok, illetve szórakoztató parkok. Mindegyik közös tulajdonsága a gyermeki játékhoz, a szerencséhez való kötődésük, amelyek pillanatnyi megnyugvást adnak a demokrácia gyermeke számára. A valóságból való elvágyódás 42

RITZER, GEORGE 1998, The McDonaldization Thesis., Sage, London, p 34. L’ordre des simulacres [The order of simulacra], in BAUDRILLARD, J. 1976, L’echange symbolique et la mort [Symbolic exchange and death] Gallimard, Paris. 43

47 új dimenziói jelennek meg a McVilág jegyében a turizmusban is, ahol már nem mennyei, paradicsomi állapotokat idéző szigetvilágokba vágyódnak a vagyonos turisták, hanem egyenesen ki akarnak szakadni a realitásból, más világba, más realitásba, más „törvények közé” akarnak kerülni, sőt, az űrturizmus fejlődését elnézve, egyenesen a hideg és távoli űrbe vágyódnak magányos társadalmuk elől. Tehát a McVilág egyik legfőbb és legmeghatározóbb élménye a valóságból való elvágyódás, a modern embert körülvevő magánytól való menekülés. Teszi mindezt a McVilág a „simulacra” felmagasztalásával, így a virtuális, a nem evilági, a játékszerű lesz az értékes, míg a hétköznapi, a tradicionális, a valóságban megtörténő értéktelen és semmitmondó. Ahogy különbség volt a klasszikus európai kultúrában az evilági és a természetfeletti felett, úgy lesz különbség napjainkban is az evilági és a virtuális, a „simulacra” között. A jelenségre roppant könnyű példákat hoznunk, hiszen a valóságshow-kban az értéktelen mindennaposból „varázsolnak” a fogyasztói civilizációt érdeklő „simulacra”-t úgy, hogy előre megírt forgatókönyv alapján, több kamerával felvéve és megvágva, azt valóságként ábrázolják. A hétköznapi, a mindennapos „rombolását” egyébként tovább folytatja az a szelekciós folyamat, amely alapján kiválasztják a legostobább, legbutább szereplőket, akik így a valóság egy-egy szegmensét hivatottak képviselni, jelképezni, tudatosítva ezzel a nézőben, hogy milyen sivár, és milyen sötét is az a valóság, amelyben él, s ezzel ellentétben milyen fényes és ragyogó, s mennyien rajonganak a TV képernyőjén át túlvilági fénnyel sugárzó „simulacra”ért. A zenében is ez a folyamat figyelhető meg, ha megmaradunk a populáris zene területén, és vetünk egy pillantást a slágerlistákra, melyek tulajdonképpen újabb jelei a demokrácia művészetekre gyakorolt negatív hatásának, a demokrácia csúfságának. Az itt szereplő zenék döntő többsége számítógéppel megalkotott „simulacra”, amelyhez az emberi hangszereknek semmi közük, és még a szám világhírre való esélyeit is számítógépes szoftverrel számolják ki előre, a dalszövegek tartalmáról pedig felesleges is értekeznünk.

48

4.4 A játék McVilágban betöltött szerepe Ezekről az ember életét kiüresítő kulturális változásokról írt Gasset A tömegek lázadása című könyvében, és Hankiss Elemér is külön fejezetet szentel a játék jelentőségének megvizsgálásának. Mindezt azért is érdemes áttekintenünk nekünk is, mert a játékba, a gyermeki létbe való „visszacsúszás” egyik alapkövét adja az általam a modern emberre alkalmazott társadalmi szimbólumnak, tehát a gyermeket tartó anyának. Hankiss szerint a játéknak lehet az oka az a meggyőződés, az az érzés, hogy egy idegen világban élünk, és szerinte a játék legfőbb funkciója a védelem, a védelem az idegen és félelmetes környezettől, és saját félelmeinktől. Ha megnézzük, hogy mennyi játék, nyeremény, sorsfordító sorsjegy vesz körül minket fogyasztói társadalmunkban, akkor könnyen arra a következtetésre jutunk, hogy a félelem alapvető alkotóeleme az emberi életnek. Hankiss ezután felsorolja a legfőbb játékelmélet-hipotéziseket és elméleteket. Karl Groos szerint a játék nem más, mint az ember különböző képességeinek játékos gyakorlata,44 tehát ez alapján a fogyasztói civilizáció a „simulacra”-n keresztül képességek gyakorlására akarja ösztönözni az embert, tehát a McVilág emberképe azt gyermeknek, kezdetlegesnek tekinti. Karl Groos alapján Hankiss a következő képességeket emeli ki: érzékszervek, mozgásszervek, magasabb szellemi képességek, érzések, akartat, szeretet és szerelem utáni vágy (ez utóbbi figyelhető meg talán leginkább a McVilágban), utánzási képességek, (ez a „simulacra” alapját adja), társadalmi rutin kifejlesztése és elevenen tartása. Roger Caillois szerint45 négy meghatározó élmény figyelhető meg a játék során, ezek közül számomra a „szédület” élménye a legizgalmasabb, amely megfeleltethető a fejezetem bevezetésében említett zuhanás élményével. A négy „osztály” Caillois szerint: vetélkedés, véletlen, szimuláció és a szédület. M.J. Ellist46 idézve Hankiss kitér a játék klasszikus elméleteire. Az energiafölösleg elmélet szerint a játék egy biztonsági szelep, amely levezeti az energiafelesleget. Az energiafölösleg-elméletet napjainkban a partykultúrában figyelhetjük meg leginkább, amelyeket amúgy Ritzer a McVilág „él44

GROOS, KARLt idézi HANKISS ELEMÉR A játék világa c. fejezetben. In: HANKISS, ELEMÉR 2006, Félelmek és szimbólumok : Egy civilizációelmélet vázlata, Osiris, Budapest, p. 279. 45 HANKISS 2006, p. 278. 46 HANKISS 2006, p. 281.

49 ményparkjainál” említ meg. Az ösztönelmélet szerint a játék egy velünk született ösztön, egy öröklött képesség, egy indíttatás. Az előkészítés elmélete rokonítható Karl Gross elméletével, tehát a játék előkészíti a fiatal élőlényt, amely dolgozatom esetén a fogyasztói civilizáció embere, arra, hogy megbirkózzon a felnőtt élet feladataival. A McVilágban megfigyelhető rutinszerű és túlzott racionalizáció, és a lényegi racionalizáció hiánya által kiváltott irracionalitások egy az egyben annak a jelei, hogy egy olyan társadalmi berendezkedéssel állunk szemben, amely a hétköznapi embert – természetesen annak tudta nélkül – gyermeknek deklarálja, s így elvárja attól valós szabadságának feladását, a szabadságtól való menekülést. Az ismétlési elmélet szerint a játék feladata az, hogy a gyermek öntudatlanul is megismételje azokat a helyzeteket, cselekedeteket és eseményeket, amelyek nagy és fontos szerepet játszottak fejlődése során. Az utolsó ilyen klaszszikus elmélet, amelyet Hankiss megemlít, a relaxációs elmélet, amely szerint a játék olyan tevékenység, mely során a szervezet kifáradt elemei regenerálódhatnak. A McVilágban megbúvó játék-mánia, és a valóságtól való menekülés azt mutatja, hogy a modern ember szervezete az „örök kifáradás és tompultság” állapotában leledzik. Az újabb keletű játékelméletek közül a feladat általánosításának elmélete szerint a játék olyan magatartásformák felelevenítése, amelyek sikeresek voltak egy más környezetben, ide Hankiss a munka, a közélet és a magánélet példáját hozza fel. A kompenzációs játékelmélet szerint a játék kielégíti azon lelki szükségleteinket, amelyeket a munka nem elégít ki, s ez különösképpen igaz a McJobsokra. A munka központi szerepének az emberi életre és a környezetre gyakorolt pusztító hatásáról értekezik egyébként Serge Latouche A nemnövekedés diszkrét bája című könyvében. A játék katarzis-elmélete szerint az emberek rendezetlen érzelmeiket fejezik ki így, tehát Hankiss szerint veszélytelen és ártatlan módon, amelyet még a társadalom is „jóváhagyott”, elfogadott. A McVilág és a demokrácia magányos emberének sok ilyen rendezetlen érzelme lehet, ha a minket körülvevő játék- és fantázia-mennyiségre gondolunk. Ezzel az elmélettel azonosítható a freudi alapokkal rendelkező pszichoanalitikai elmélet. Az elmélet alapja az az élmény, hogy az ember nem tudja, vagy csak nehezen tudja hétköznapi valóságában rendezni nehéz, és rossz emlékeit, s mindezt a játék folyamán teszi meg. A kognitív dinamika elmélete összekapcsolódik Erich Fromm gyermekképével, tehát hogy a gyermek korai éveiben roskadozik és szenved a valóság súlya

50 alatt. A gyermek ekkor arra kényszerül, hogy fogadja el a valóságot, hogy alkalmazkodjon ahhoz. Hankiss és az elmélet szerint a gyermek később egyre inkább képes lesz saját mentális struktúráit rávetíteni a világra, s így fölébe tud kerekedni annak. A következő játék elmélet a játék tanuláselmélete. A játék e szerint a felfogás szerint, csökkenti a gyermek és a környezet közötti feszültséget, és a tanulási folyamat eszközévé válik. Hankiss itt egy érdekes példát hoz: azokban a kultúrákban, ahol az individualitásnak kis teret adnak, tehát inkább kollektivista kultúrák, ott a szerencsejátékok dominálnak. Ahol a teljesítmény értékét vallják, s ahol nagyobb teret hagynak az individuumnak, ott az ügyességi játékoké lesz a főszerep, míg az engedelmességen alapuló kultúrákban erre szocializáló, erre nevelő játékokat használnak előszeretettel. A stimulációs elmélet szerint az embernek szüksége van a stimulációnak, érdeklődésnek és izgalmi állapotnak bizonyos szintjére. A játék pedig a hiányzó izgalmat és stimulációt biztosítja. Az érdeklődés, a közérdeklődés mindenekfelettiségének döntő bizonyítékául szolgál a világsztárok jelenléte, akik közül sokukról nem lehet pontosan megmondani, hogy miben különbek, mihez értenek jobban hétköznapi társaiknál, talán éppen ebben a stimulációban és érdeklődésben „többek”, mint a hétköznapi halandók. Jan Huizinga Homo Ludens című könyvében47 is a játék fontosságát értékeli, és arra a megállapításra jut, hogy a játék mindig is döntő szerepet játszott az emberi életben. A szerző az embert elsősorban a játék mentén határozza meg, tehát az ember szerinte játszó és játékos lény, és játékelméletét alkalmazza olyan, amúgy egyáltalán nem „játékos” eseményekre is, mint a középkori lovagi párbajok, vagy a háborúk. Huzinga szerint a civilizáció csak a játék tükrében, a játékon át tanulmányozható, és „a játék az emberi lét, az emberi civilizáció alapvető, ontologikus dimenzióját nyitja meg az emberek előtt”.48 Ennek segítségével megteremthetnek az általam a természetfelettinél használt másik világot úgy, hogy kilépnek saját mindennapi életükből, és túllépnek az élet azonnali szükségletein, és ezzel legyőzik az anyagi világ abszolút determinizmusát. Huizinga ezt a más világot így jellemzi: spirituális, szabad, autonómia, tisztesség és méltóság „szent szférája”. Tehát, ami nincs meg a McVilág szürke racionalizációjában, az 47

HANKISS idézi HUIZINGÁt, In: HANKISS, ELEMÉR 2006, Félelmek és szimbólumok : Egy civilizációelmélet vázlata, Osiris, Budapest, p. 283-287. 48 Uo.

51 ott van a játékban, amelyet egyre inkább a McVilághoz kapcsolnak hatalmas cégek, amelyek közül nem egy éppen a McVilág „életre hívásáért” felelős. Ez figyelhető meg, a Ritzer által is elemzett Happy Meal csomagban is, ahol a gépies és embertelen folyamatba épül be a meglepetés, a játék huizinga-i szépsége, egy több millió darabban előre legyártott személytelen műanyag figurában, amelynek ára természetesen a menü árában benne van. Hankiss könyvében amúgy helyesbíti és korrigálja Huizingát, és rávilágít arra, hogy a játék éppen hogy ütközik az emberi élettel, annak ellenpólusát képviseli. Hankiss szerint a játék nem hat át minden emberi tevékenységet, ahogy a McDonaldizationt sem, sőt szerinte alig-alig fér össze a világgal. Hankiss egy bibliai jelzőt használ a játék varázsának megfogalmazására: szerinte egy „földi paradicsomot” varázsol elénk egy pillanat alatt, amelyben már megfigyelhetőek a Huizinga által leírt és a McVilágból szinte teljesen hiányzó jellemzők: a szabadság, a biztonság és a jelentéssel teli emberi élet. Hankiss szerint a játék fellázadt az adott világ vak törvényei, üressége és értelmetlensége ellen. A játék Hankiss szerint elhatárolja magát az adott világtól, és így menekül el ideig-óráig a McDonaldization fojtó szürkeségéből a modern ember is. Amikor az ember belép a játék világába, megszabadul az anyagi világ megalázó szolgaságától, a gondoktól és a szükségletektől, s így maga mögött hagyja a fogyasztói kultúra által csúcsra járatott emberi félelmeket, reményeket és vágyakat. Hankiss szerint azzal, hogy a játéknak külön szabálya, törvénye van, még inkább elkülönül szélsőségesen racionalizálódott világunktól, s így a játék világa „fölösleges, autonóm, érdek nélküli és szabad”, és benne a tökéletes szabadság uralkodik, hiszen ugyanazok a jogok és lehetőségek vonatkoznak mindenkire, mindenki tudja előre a szabályokat és a leosztást. A McVilágban megfigyelhető és a technikai fejlődéssel is magyarázható virtuális-élmények, virtuális valóságok csak újabb megtestesítői a valóságtól menekülő ember modern próbálkozásainak. A socialnetwork, és a játékoktól hemzsegő televíziós műsorok egy olyan világba invitálják az embert, ahol nem csak tökéletes igazság uralkodik, hanem a kezdeti és a McVilágból hiányzó ártatlanság élményét is felfedezheti. A játék világából Hankiss szerint hiányzik a „pszichológiai dzsungel”, nincs bűn, sem bűntudat, és a gátlások és a neurózisok csak távoli felhők a kék égen. Ezekben a műsorokban és a virtuális valóságban nincsenek agyonhangsúlyozva az amúgy a McVilágban és a fogyasztói társadalomban döntő szerepet játszó, és mindenki által áhított

52 szépség megtestesülései: itt nincs különbség alacsony, magas, szép és csúnya, nő vagy férfi között, sőt a játék világában még szeretettek és magányosak is megférnek egymás mellett. Hankiss szerint itt nincs a 20. századot uraló depresszióból, fájdalmas elfojtásból, és se felettes én, sem tudatalatti nem búvik itt meg. A játék világába a McWorld siető és kapkodó mindennapjaiból menekül a magányos ember, hiszen itt nincsen idő, elmúlás és az ember pillanatnyi győzelmet arathat a halál felett is, amikor a vesztes játszma után újból elgurítja a dobókockát. A játék Hankiss elemzésében teljesen amorális, a morál előtti ártatlanság és a bűnbeesés előtti Édenkert világa, ahol kiszabadulunk az eredendő bűn átkából. A „metafizikai dzsungel” sem riogat bennünket akkor, amikor játszunk, hiszen az élet és halál zaklató kérdései csendesen hallgatnak itt. A játék új világot teremt, hiszen új szimbólumokkal, az új élet, az új azonosság reményével kecsegtet. Tehát a játék egy teremtő aktus. A McVilágban megfigyelhető kérlelhetetlen racionalizációval szemben a játék a véletlen birodalma is egyben. A játékkal, folytatja Hankiss, behozzuk a bizonytalanságot s a véletlent, míg hétköznapi valóságunkba ennek éppen az ellenkezőjét tesszük. Ennek okai a következőek. A bizonytalanság olyan fokon nincs jelen modernizálódott világunkban, és itt most a hétköznapokról és nem a lét végső kérdéseiről beszélek, hogy a bizonytalanság bizonyos formája az egykori természetfeletti fényével, azzal a „mássággal” hat ránk, s így lenyűgöz és elkápráztat minket, izgalmasnak találjuk mindezt. Hankiss szerint ez a kockázatvállalás még lehetséges formája, hiszen a játék megsokszorozza az örömöt, és még életünket sem tesszük kockára vele. A játék így napjainkban a McVilág unalma elleni fegyver, amely fokozza életünk és érzéseink intenzitását. Hankiss szerint „az izgalom és az öröm tovább fokozható, ha a véletlen és az emberi akarat egybejátszik, és küzd egymással”.49 Ez a Fromm-i szabadság igaz pillanata, a véletlen és a szabadság különös momentuma. Hankiss még a lét és nemlét örök misztériumát is megemlíti, mivel a játék során sokszor az utolsó pillanatban sikerül csak elkerülni a pusztulást és vele a halált, az elmúlást. A játékban Hankiss szerint megfigyelhető a szabadság olyan paradoxona, amely a demokráciában történő szabadság eldobásával, a szabadságtól való meneküléssel egyenlő. A játékban úgy teremtünk szabadságot, hogy korlátozzuk, új szabályok közé szorítjuk erede49

HANKISS, ELEMÉR 2006, Félelmek és szimbólumok : Egy civilizációelmélet vázlata, Osiris, Budapest, p. 293.

53 ti szabadságunkat, tehát a demokráciában megfigyelhető egyre inkább kiterjesztett szabadságjogok hatására az ember sokszor már nem is érzi szabadságát, azzal nem tud azonosulni. A játékban a szabadságot éppen ezzel a szabadságkorlátozással teremtjük meg, hiszen ez az önkorlátozás lesz a játék egyik legfontosabb eleme, ez emeli ki a játékot a valóságból. A szabadság korlátozásával, az önkorlátozással, a lehetséges cselekedeteink beszűkítésével Hankiss szerint több szabadságot nyerünk. A szabályok és a korlátok teremtik meg a lehetőségek szinte végtelen tárházát, és ez az, ami nagymértékben hiányzik a McVilágból. A játék McVilágban betöltött szerepének rövid vizsgálata után térjünk át a McDonaldization más, George Ritzer által elemzett jellegzetességeire.

4.5 A McUniversity és McJobs világa A szerző a jövő egyetemeit a McUniversity névvel, illetve az edukációs fogyasztás izgalmas szópárjával illeti. A McUniversity-khez a tanulók és szüleik úgy közelítenek, mint a plázákhoz és a gyorséttermekhez, és az alacsony árakat, a hatékonyságot és a „szóváltás” hiányát fogják preferálni. Tehát a gasset-i tömeg, és a demokrácia csúfsága – az iskolában is meghúzódva – silányítja azt le egy bevásárlóközpont, egy gyorsétterem szintjére. A hallgatók szülei Ritzer szerint egy alapvetésben tévednek hatalmasat: az egyetem egy hagyományos, tradicionális struktúra, nem úgy, mint a fent említett modern jelenségek, s a szülők mégis úgy kezelik őket, mintha modern jelenségek lennének. Véleményem szerint összekeveredik az a forradalmi és pozitív élmény, hogy az egyetemek világa elérhetővé vált a tömegek számára – amely valóban egy modern, sőt posztmodern jelenség – és maga az egyetem mint struktúra hagyományos és konzervatív volta. Ritzer hozzáteszi, és ezzel kissé felmenti a szülőket és a jövő hallgatóit, hogy a sikeresség érdekében az egyetemek is beágyazódnak, megbújnak a McVilágban, sőt egyenesen felveszik a McVilág jellegzetességeit, amely új és nehéz társadalmi problémákhoz vezethet. Például azok, akiknek a jövőben e társadalmi, civilizációs átalakulás negatívumait, fogalmammal élve a társadalmi magányt, kellene kutatniuk, olyan egyetemekre fognak járni, ahol, ha otthoni szocializációjukban nem is, de itt már végképp jelen lesz a McVilág irracionális racionalitása, s mindez egy feloldhatatlan ellentéthez vezethet.

54 A McVilág terjedésének egyik legfőbb hajtóereje a munkahelyeknek és maguknak a munkafolyamatoknak a McDonaldsiasodása, amit Ritzer a McJobs kifejezéssel illet, és könyvében külön fejezetben taglal. A szerző szerint a McDonaldsiasodott rendszerek térhódítása rengeteg új állást hozott magával, azonban ezek az állások teljesen átitatódnak a folyamat irracionalitásaival, és így megteremtődnek a McJobs-ok. Ezek az állások, munkahelyek nemcsak a McDonaldsban vagy a Burger Kingben, de nem is csak a gyorséttermekben, hanem az egész gazdaságban elterjedtek. Olyan munkahelyeken is megjelent a túlzott racionalizáció Ritzer szerint, ahol az eddig egyáltalán nem is volt jelen. A McDonalds, sőt az egész amerikai életszemlélet – a gazdasági siker szimbólumává válva – modellként szolgál más kultúrák és országok számára, s így egyre több munkahely válik McJobs-á. A McDonaldsot sikeressé tevő vezetési, munkáltatói és egyéb szokások normává váltak, ahogy egyre több vállalkozás vette át a McVilág rendszerét. Ennek nem kis mértékben az az oka, hogy különösen Amerikában rengeteg ember számára a McDonalds vagy más gyorsétterem volt az első munkahely, sőt sokszor a McVilág már a szocializációjuk részét képezte. Azért érdemes így kitérni a munka világára, mert Ritzer és Barber szerint is a munka világa adja a McDonaldization alapját, a munka világa, amely a végletekig racionalizált. A McDonaldization McJobsokat hozott létre, amelyek újabb és újabb olyan szolgáltatásokat hoztak magukkal, amelyek nem követeltek meg igazi szaktudást, tehetséget, gondolkodást, és így a dolgozatom központi fogalmához visszatérvén a magányosság sötétjében hagyta a dolgozókat. A McVilágot meghatározó McJobsok jellegzetességei a The McDonaldization Thesis című tanulmány alapján:50 - az egyszerű feladatok sorozata; mindegyiket a lehető leghatékonyabban elvégezni; - az idő kritikus fontossága: az idő meghatározza az adott munkát, s mindez a minőség rovására történik, tehát a mennyiség a minőség fölé kerül; - a munka nem ad értelmet a dolgozónak: a munkának nincs értelme, annyira leegyszerűsített; - a munka kiszámítható: a munkások és dolgozók, alkalmazottak ugyanazt csinálják és mondják napról napra; 50

RITZER, GEORGE 1998, The McDonaldization Thesis, Sage, London, pp. 59-71.

55 - a nem emberi technológiák növekvő fontossága: sok nem-emberi technológiát használnak fel a weberi racionalizáció nevében. Ezek a nem-emberi technológiák az embereket korlátozzák és munkájukat automatikus, robotszerű akciók sorozatává silányítják; - a racionalizált McJobsok irracionalitásokhoz vezetnek: munka elembertelenítése; - a McJobs McJövőt teremt: a McJobsok mint kezdő munkahelyek magukban foglalják a feljebbjutás lehetőségeit, de csak ugyanolyan rutinszerű, előre megírt munkákat végezhetnek később is majd, akár managerként.

4.6 A McVilág társadalma Tehát Ritzer szerint a McDonaldization alapvetően a munkafolyamatban jelenik meg, de azt hozzákapcsolhatjuk egy nagyobb és szélesebb körű társadalmi folyamathoz, amely a szerző szerint komoly kulturális és strukturális változásokat hoz magával. Tehát amennyire az emberek mindennapi életét alapvetően meghatározó munkában, munkafolyamatban jelen van a McVilág, legalább annyira igaz ez az azt körülvevő, más kulturális és társadalmi struktúrákra is. Tehát a munkafolyamat hat az individuumra és a társadalomra, és a kultúra, valamint a társadalmi környezet is befolyásolja azt, hiszen a McVilág alapgondolatai társadalmi értékké, normává, elvekké váltak, és intézményesítve lettek. Így a munkafolyamat McDonaldsiasodása nem áll meg „csak” a dolgozónál, hanem a szolgáltatások jegyében a vásárlóra, a fogyasztóra is hatással van, azt is a folyamat részévé teszi, s a fogyasztói társadalom korában, mindezt egy egész társadalommal tudja megtenni. Ritzer szerint a gyorséttermi vásárlók viselkedése ugyanaz, mint az ott dolgozóké, hiszen a dolgozók és a vásárlók, fogyasztók viselkedése is strukturálisan és kulturálisan meghatározott. Ritzer itt egy McDonaldsiasodott társadalmi struktúráról beszél, ahol nincsen valós kapcsolat az emberek között, nincsen valós interakció, csak a „simulacra” szintjén találkozik az ember a másik emberrel, és így a modern társadalmi struktúra a proletár reneszánsz jegyében egy szélsőségesen individualista és magányos társadalmat eredményez. Ritzer véleménye szerint a Mcvilág által átitatott társadalmi struktúra alapján viselkednek nem csak a dolgozók, hanem a fogyasztók is, hiszen mint mondja

56 kulturális szinten a dolgozó és a fogyasztó is ugyanabba a „McDonaldized society”-be, azaz a McDonalds jellegzetességeit magán viselő társadalomba születik bele. Ritzer szerint, és itt visszautalnék Hegelre, aki szerint a szocializáció és a társas környezet a kulcs az egyéni boldoguláshoz, a McVilág magányos gyermeke már a McVilág értékeit szippantotta magába, tehát a McVilág normáit, értékeit vallja. A fogyasztói társadalom pedig alapvetően egyet tud mindennél jobban: fogyasztani. Ezt Ritzer úgy jelenti ki, hogy szerinte ennek a „McDonaldized society”-nek az értékei a tökéletes, optimális fogyasztó irányába mutatnak, s persze mondanom sem kell, hogy mindez mennyire egyezik a korábban említett Hankiss-tanulmány individualista modern értékeivel. Ritzer szerint a fogyasztói társadalom a szocializáció útján azokat a képességeket tanítja meg, amelyek alapján valaki jó fogyasztóvá tud válni, s éppen, mivel a fogyasztás nem ad valódi válaszokat, a folyamat egyre inkább elmagányosodott és kiüresedett társadalmat fog magával vonni. Az amerikai szerző szerint a McVilág úgy adja át értékeit, ahogy a dolgozókat betanítja a munkához az alapvető képességekre, feladatokra. Ritzer szerint éppen mivel a McVilág értékei társadalmilag elfogadottak, sőt egyenesen mintává váltak, követendőek, ezért a „társadalmi irányítás” is kulturálisan és strukturálisan alapvetően meghatározott, tehát egyértelmű, hogy a McVilág társadalmának nagy része gondolkodás nélkül fogja feláldozni valódi, Erich Fromm-i szabadságát a fogyasztás oltárán. Az ilyen irányítás persze a funkcionális racionalitás és a McVilág gyorséttermeinek jegyében olcsóbb és hatásosabb lesz, és még az emberek, tehát a „gyorséttermi dolgozók” sem fognak lázadozni ellene. A világot leíró és a Rorty által életfontosságúnak leírt igazi, valós mondatok, igazi, emberi interakció tökéletesen hiányozni fog a McWorld-ből. Ritzer szerint a munkahelyi kommunikáció, tehát az, amit az emberek mondanak a munka során, nagyon rutinszerűvé lett, automatikus rutinná vált folyamatok összességeként jellemezhető. Ritzer ezeket az előregyártott, előre megírt interakciókat a dolgozók képességektől való teljes megfosztásának új dimenziójaként jellemezte. Szerinte a legforradalmibb változás az, ahogy a McDonaldization átnyúl a munkafolyamaton, s ahogy elmossa a határokat dolgozó és vásárló között, tehát a fogyasztót is önmaga részévé teszi. A fogyasztóknak az ilyen rendszerekben, értekezik Ritzer, sok dolgot maguknak kell megcsinálniuk, olyanokat is, amelyeket korábban fizetett munkásoknak kellett elvégezniük, tehát a vásárló a munkafolyamat része lesz, és így a határ a vásárló és a dolgozó között megszű-

57 nik. S mivel a fogyasztói civilizáció meghatározó élménye a fogyasztás és a munka lesz, ezért ez az új civilizáció egyre több „munkahelyzetet” teremt, ahol egyre több rutinszerű és értelemmel nem rendelkező munkát várnak el az embertől. A marxi dolgozói, munkáskizsákmányolás helyett Ritzer a vásárló kizsákmányolásáról ír, de a két megállapítást összeköti, hogy mindkettőnél az élet értelme a munka. Persze a modern McDonaldized munka ártalmainak is szentel egy fejezetet könyvéből Ritzer, és mivel valóban egyre inkább a munka válik az élet értelmévé, érdemes nekünk is egy pillantást vetnünk Ritzer megállapításaira. Először is a McVilág munkahelyein a dolgozó nem tudja pontosan, hogy mennyi időt is tölt majd a munkában, vagy hogy mennyit visz haza, és szinte azt már mondani sem kell, hogy lényegesen kevesebbet visz haza, mint amennyi hasznot termel. Ritzer a folyamat elméleti alapját a weberi racionalizációban és Marx a kapitalista kizsákmányolásról szóló munkájában látja. A McDonaldization a szerző szerint nem csak a dolgozóra, hanem a fogyasztóra is „ki van szabva”, s itt a konformizmust, illetve a McDonaldsiasodott értékrendszert hozza fel példának Ritzer. A dolgozókat és a fogyasztókat nemcsak a „kizsákmányolásban” való közös részvétel és munkamegosztás köti össze, hanem az is, hogy mindegy egyes cselekvésükkel „gyártják”, építik a McVilágot, és teszik azt személyessé, tehát társadalmilag teremtődik meg a fogyasztói civilizáció magányos gyermekét óvó anya képe, a McVilág. Tehát Ritzer szerint a McVilág a fogyasztó és a dolgozó összekapcsolásával, tehát a McDonaldsiasodott munkafolyamat túlkapásával jön létre, és teremtődik meg nap mint nap újra a fogyasztók számára személyes élményként, sőt lesz része személyes kultúrájuknak is. A McVilág kultúrára gyakorolt hatásával kapcsolatban, hadd közöljem alább egy pár évvel ezelőtti írásom51 egy rövidebb részletet: E gyorsan felemelkedő szimbólumok nem tűrték meg a csillagot, legyen az vörös vagy hatágú, sem a félholdat maguk mellett az égen. Ez jól látszik manapság, ha egy pillantást vetünk bármelyik közössé-

51

HORVÁTH, MÁRK 2010, A McWorld és hatása a kultúrára, Kézirat.

58 gi oldalra.52 Sorjáznak a felhasználó legkedvesebb zenei előadói, ruhamárkáinak jelképei, klubjai azzal a céllal, hogy más felhasználók felfigyelhessenek rájuk, és így a közös vásárlás, közös zenehallgatás élménye megvalósulhasson. A felhasználó vallásáról, filozófiai vagy politikai beállítottságáról, nemzeti kultúrájáról többnyire nem találunk semmilyen információt. Amit még érdemes megfigyelni, hogy az egyik ilyen site-on kíváncsiak a mottóra, a fő életelvre is. Ez felefele arányban a „nincs mottóm…” és az „élj a mának!” magvas gondolata között oszlott meg. A zenék nagyrészt angol nyelvűek, és legtöbbször az amerikai hiphop (R&B) pop vonalon mozognak. E dalok többnyire amerikai, sokszor a drogüzletből meggazdagodott barna bőrű előadók olyan mindennapi problémáit dolgozzák fel, mint a keleti és a nyugati part ellentéte, a túl sok szép nő feloldhatatlan dilemmája és az esti partizás fáradalmai. Az üzenetük legtöbbször kimerül az esszém elején említett ’stressz és csípőrázás’ párhuzamánál. Hogy nekünk itt, Magyarországon mi dolgunk a keleti és nyugati parti ellentéttel, hisz’ még tengerünk sincs, nem igazán tudom, ahogy azt sem, hogy miért ilyen népszerű e civilizációnkban csak mostanság gyökeret verő zenei stílus.53 Sokan egy bizonyos Michael Jacksont tesznek felelőssé ezért; tehát ahogy ő fehéredett, úgy nőtt a fekete zenék népszerűsége világszerte. Mégis a ’80-as évek elején Jacko és az MTV karöltve tarolta le a világot – tényleg elképesztően zseniális számokkal. Aztán Jackson elkezdett foglalkozni a Föld romló helyzetével (Man In The Mirror, Earth Song), a magánélet privátságáról énekelt (Leave Me Alone, Why You Wanna Trip On Me), és érdekes módon e dalok már nem lettek oly népszerűek. És maradt az MTV a fekete, a Pop királyhoz képest tehetségtelen előadóknál, az átalakító műsoroknál, és az unalmas tehetségkutatóknál. Az MTV-n pedig áramlott az amerikai életvitel lebutított bemutatása; sokan ezt kulturális imperializmusnak titulálták. 52

Következtetéseimet jól meglehet figyelni az Iwiw, a Myvip vagy bármelyik másik magyar közösségi oldalakon. A nemzeti identitás és kultúra hiányát legjobban a Facebookon láthatjuk. A mottók hiánya pedig a Love.hu internetes társkeresőn szembeötlő. 53 A mainstream rádiókban, és a zenei tv adókon elképesztő túlsúlyban van a pop a rock zenével szemben. Az angol nyelvű zenék egyeduralmával találkozunk bárhol a világon.

59 A McDonaldsban is több folyik kiszolgálásnál, hisz az amerikai értékrenddel is szembesítik a betérő vásárlókat, megteremtve ezzel a McWorldism fogalmát. E kulturális különbségek a jövőben hatalmas konfliktusokhoz vezethetnek, elég, ha csak megemlítem Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása című könyvét.54 A kultúrák közti különbséget jól érzékelteti, hogy 1988-ban, amikor megnyílt az első McDonalds Moszkvában, az egyik alkalmazott így szólt az étterem előtt ácsorgó emberekhez: „Az alkalmazottak bent mosolyogni fognak rátok. Ez nem azt jelenti, hogy nevetünk rajtatok. Azért mosolygunk, mert boldogok vagyunk, hogy kiszolgálhatunk titeket.” Tehát a McDonaldization nem csak egy a sok kulturális jelenség körül, hanem a mindennapi, a hétköznapi kultúrát erősen meghatározó civilizációs jelleg, mármár egy új civilizáció előképe. A McDonaldization a globalizáción keresztül indult világhódító útjára, és teszi a világot egysíkúbbá, unalmasabbá, egyesek már kimondják, hogy bizony a Föld egyenesen lapossá vált. Ritzer McDonaldization Thesis című munkájában azt az amerikanizáció egyedi és ijesztő példájaként mutatja be. A szerző szerint a folyamat „kulturális Csernobil”-ként hat az európai mindennapokra, és sokkalta több lesz, mint egy második kultúra, hiszen éppen azokra a területekre lesz leginkább hatással, amelyek a mindennapi életnek értelmet adhatnának, tehát a munkára és a szabadidőre egyaránt veszélyt jelent. A szabadidőre, és az emberek tudatára, vagy akár nemzeti identitásukra már nem az amerikai gazdaság egyeduralkodó erőssége jelenti a fő veszélyt, hanem az amerikai pop-kultúra mindent meghatározó valós vagy valótlan figurái, az olyanok, mint Mickey Mouse, Madonna, az MTV, a CNN bemondói vagy Ronald McDonald. Mindez nem az európai gazdaságot rázza meg vagy silányítja el, hanem az európai mindennapokat teszi idegenné, furcsává, hiszen az európai kultúra minden egyes szegmensébe beférkőzött már a McVilág. Ritzer idézi Francis Williams The American Invasion című55 munkájából: „Az amerikai invázió végigsöpör a világon, amerikai ötletek, amerikai módszerek, amerikai étkezési, ivási és öltözködési szokások, amerikai szórakoztatás, amerikai szociális sémák és 54

HUNTINGTON, SAMUEL P. 2005, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Kiadó, Budapest. 1996-ban jelent meg a Foreign Affairs című folyóirat hasábjain. 55 WILLIAMS, FRANCIS 1962, The American Invasion. Anthony Blond, London.

60 amerikai tőke.” Ritzer szerint Európa vágyott a McDonaldization hasznaira, de az árat egyáltalán nem akarta megfizetni. Mára az európai gazdasági élet mellett a kulturális életre is a hatékonyság, a kiszámíthatóság, a kiszámolhatóság és a kontroll fontossága a jellemző. Persze mindig is voltak az európai amerikanizáció és a kulturális konformizmus ellen fellépő kutatók és aktivisták Európa-szerte, elég, ha arra gondolunk, hogy milyen sok ideig volt McDonaldsoktól mentes London belvárosa. Ritzer is kiemeli, hogy az európai kultúra hanyatlásáért már sokkal hamarabb okolták az amerikanizációt, mint a gazdasági hatalomátvételért. Mindezt már a 40-es, 50-es években Franciaországban CocaColonizationként emlegették, de erősen felléptek az Euro Disneyland párizsi megnyitása ellen is, azzal az indokkal, hogy az élményparkok ugyanazok a szórakoztatás és a szabadidő-eltöltés számára, mint a gyorséttermek a gasztronómia számára, és ugyanolyan negatív hatása lesz az európai kultúrára, amelyet a homogenizációtól féltettek már ilyen korán is. Elemzésének végén két pontban foglalja össze az amerikai szociológus, hogy miért okozott és okozhat hatalmas veszteségeket a nemzeti identitásban és az egyediségben a McDonaldization. A McDonaldization olyan alapvetéseket tartalmaz, amelyeket az eredeti származási helyüktől nagyon távol is alkalmaznak, és alkalmazhatnak, tehát nagyon nagy a folyamat adaptálhatósága, s mindezért a folyamatot származási helyétől el is lehet szakítani. Tehát az MTV, az üres pop-számok, a McDonalds, a gyors és rohanó étkezés és mindennapok már nem amerikai jelenségek, hanem a legtöbb európai ember sajátjának érzi mindezt, és nehezen lehet felfedezni, hogy ezek az alapvetések Amerikából vagy akár a McDonaldsból származnak, tehát az amerikanizáció elvált Amerikától, s így az amerikai társadalomban kialakult irracionalitás az európai társadalmakba is átkúszhatott.

4.7 Az új civilizáció szomorkás üzenete Hankiss Elemér is figyelmeztet minket Újabb diagnózisok című kötetében56 minket arra, hogy a fogyasztói civilizációnak bizony erősen negatív hozadékai is vannak, bár azt ő sem tagadja, hogy az elmúlt egy évszázad egyik legnagyobb horderejű változásáról beszélünk. Ez a változás szerinte a nyugati civilizációban 56

HANKISS, ELEMÉR 2002, Újabb diagnózisok, Osiris, Budapest.

61 és kultúrában játszódott le, mint ahogy láttuk ezt Ritzer könyvében is, az amerikanizálódás folyamatáról írt, fent idézett fejezetében. Hankiss szerint a hagyományos, nyugati civilizáció átalakult valami olyanná az elmúlt fél évszázad alatt, amire a fogyasztói kultúra, fogyasztói civilizáció nevet aggatták rá jobb híján. A Proletár reneszánsz című könyvében látott érvelése mellett itt is kiáll a szociológus, hiszen újfent kijelenti, hogy a hagyományos civilizáció alapvető értékei teljes mértékben az ellentétükbe csaptak át. Szerinte egy erősen közösségi, kommunitariánus morál csapott át egy szélsőségesen individualista morálba, és az egész kultúra, amely eddig közösségközpontú volt, átalakult forradalmi módon egy személyiség-, egyén-központú kultúrává. A klasszikus nyugati, keresztény civilizációra Hankiss az „aszkézisra-hajló” kultúra jelzőt használja, s ezzel szemben jelent meg egy hedonista, és Legutko mellett megannyi konzervatív értelmiségi által bírált „élj a mának”-kultúra. Hankiss szerint a klasszikus nyugati kultúra a bűn és bűntudat körül forgott, játszódott le, míg a modern fogyasztói civilizáció az ártatlanság illúzióját, az ártatlanság örök lehetőségének varázsát sugározza mindenfelől. Persze a megfelelő kritika mellett Hankiss nem felejti el megjegyezni, hogy ez az új kultúra segít és akadályoz is bennünket, de kijelenti rögtön ezután, hogy mindezek ellenére tele vagyunk kételyekkel. A pop-kultúra, a Gasset-i tömegek lázadása leginkább a szegényeket érinti, állapítja meg Hankiss, mindezért szerinte a fogyasztói civilizáció a szegények világában többet rombol, mint épít, hiszen rombolja a szegénységnek „rangot és értelmet” adó klasszikus kultúrát, és helyette nem kínál semmi mást, semmi többet. Ezután öszszefoglalja pár szóban az új civilizáció szomorkás üzenetét, ezt most fejezetem záró részben én is megtenném. Az új civilizáció búskomor üzenete a következő: életöröm, anyagi javak fontossága, radikális individualizmus, szellemi és erkölcsi zűrzavar, vágyak és indulatok gerjesztése.

62

5. A demokratikus választási rendszer mint a magánytól való menekülés másik útja

5.1 A kontárság kultusza Émile Faguet A kontárság kultusza című művében57 arról értekezik, hogy hogyan hat, hogyan befolyásolja a dolgozatomban már korábban említett társadalmi erkölcsöt és a társadalmat alkotó, de mégis attól elkülöníthető egyént a demokrácia. A műben lévő túlzó kritikát és gúnyt igyekszem elsimítani, ahogy tettem azt A demokrácia csúfsága című munkánál is. Ennek ellenére nem mehetünk el odafigyelés nélkül Faguet műve mellett, amelyben a mai magyar társadalom számos ügyes-bajos problémáját látjuk visszaköszönni. A fogyasztói társadalom és a demokrácia, a demokratikus választási rendszer természetesen teljesen más társadalmi fenoména, de összeköti őket a funkcionális racionalizációnak a lényegi racionalizáció fölé emelése annak érdekében, hogy az egyén társadalmi magányát csökkentsék. Mi lehet a funkcionális racionalizáció a demokratikus választási rendszerben? A válasz nagyon egyszerű erre a kérdésre: a funkcionális racionalitás a demokráciában abban jelenik meg, hogy azt feltételezi, hogy mindenkinek a szavazata egyenlő értékű, s ezzel a szavazattal mindenki a lehető legmegfelelőbb társadalmi igényt, társadalmi értéket elégíti ki. S ha ez nem is lenne minden esetben így, akkor is a tömeg, azaz a sok szavazat mindenképpen a tömeg, szebben mondva a társadalom érdekét szolgálja. A lényegi racionalitást hiányolja amúgy Faguet is, amikor a demokraták központi elvét keresi kormányzatuk lényegét illetően, s minderre a „kontárság kultusza” szópárral felel. Amúgy Faguet munkájának a pikantériáját éppen az a tény adja, hogy Weberrel és Karl Mannheim korai munkáival egyetemben a modernitást pozitív és követendő példának tünteti fel, míg Mannheim késői munkáiban megelőlegezi már azt a kritikai hangot, amit Ritzernél, Barbernél és Teilhard de Chardin-nál találunk. Persze Faguet kritikája a maga helyén és idejében kezelve teljesen jogos volt. Faguet szerint a modernitás jegyében mindenki azt a munkát végzi,

57

FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Kvk., Budapest.

63 amelyet megtanult, és amelyet a legjobban képes elvégezni. Szerinte az a legjobb társadalom, amely a legjobban szervezett, tehát, ahol minden szervnek megvan a maga meghatározott tevékenységi köre. A francia szerző itt felháborodottan megjegyzi, hogy „nem mondhatják az egész társadalomnak, az egész tömegnek: Te Kormányozz!, Te igazgass!, Te hozz törvényeket!”58. Ezután kimondja, hogy egy társadalom annál fejlettebb az emberi társadalmak között, minél jobban megosztott benne a társadalmi munka, minél inkább elkülönítettek a társadalmi szervek, és minél pontosabb a munkakörök rátermettség szerinti elosztása. Teljesen egyértelmű, hogy a demokratikus választás során nem e szerint a nézet szerint cselekednek a funkcionális racionalizáció jegyében. Faguet szerint a modern demokráciákra is jellemző az elhivatottság bizonyos szintű megbecsülése, ez szerinte az oka annak, hogy a nép és a tömeg nem tulajdonította magának a közvetlen törvényhozás jogát, és nem is akart közvetlenül saját maga kormányozni. A probléma Faguet szerint – és mint ahogy azt látjuk a való életben – a valódi elhivatottsággal van, amely helyett átruházás útján való elhivatottság jelent meg. Ennek oka, hogy a tömeg, a nép nem törődik egyáltalán a rátermettséggel, említi meg a francia kritikus, hiszen a választottakat semmilyen különös külső vagy belső elhivatottság nem képesítette arra, hogy törvényeket hozzanak és kormányozzanak. Mindez újabb jele a tömeget alkotó egyén teljes elmagányosodásának, hiszen a tömeg az alkotmányon keresztül nyilvánítja ki saját véleményét, úgymond önmagáról, tehát hogy a megválasztott képviselők sokkal alkalmasabbak, Faguet szavaival élve sokkalta hivatottabbak a törvények meghozására, mint maga a tömeg. Az pedig a realitásban meghúzódó irrealitás, hogy az illetéktelenek által adott illetékesség valakit a társadalmat befolyásoló törvények meghozására jogosít fel, s mindezzel saját illetéktelenségét, saját életének értelmetlenségét próbálja elfedni. Faguet is kitér a gasseti „tömegekel lázadására”, hiszen szerinte a „demokratikus látszat” megtartásának elengedhetetlen eszköze az, hogy a „művészi fokozatról” például teljesen illetéktelenek döntenek, pontosabban szólva éppen a tömeg és a közönség hozza meg döntését. Itt a szerző megjegyzi, hogy, „ha meghatják őket, akkor megadják a fokozatot”. A politikai popularizmusra is egyértelműen ez a teátrális megnyilvánulás és giccs a jellemző, tehát a tömeg díjazza 58

FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Kvk., Budapest p. 8.

64 azokat, akik megindítják őket, és akik szenvedélyesek. Őket gúnyosan a francia kritikus „a nép doktorai” jelzővel illeti, akik szerinte a legrosszabb törvényhozók, hiszen szenvedélyükkel éppen a nép szenvedélyeit képviselik, de gondolataikban már nem a nép gondolatait figyelhetjük meg, hiszen éppen popularizmusuk és érzelmességük, megindító képességük miatt vannak ott, ahol. Ez a hely pedig Faguet szerint a szociális élet csúcsa, és tőlük „megtudhatjuk, amit a néptömeg érez, de azt nem, amit a néptömeg gondol, mert a néptömeg nem gondolkodik”. Ezután a szerző arról elmélkedik, hogy mi alapján választ a tömeg a teljes demokráciában. Szerinte elsősorban az érzelmeire, az indulataira hallgat a tömeg, és nem a tudományos értékre, illetve a valódi elhivatottságra, hiszen a törvényhozók nem rendelkeznek képesítéssel, hogy törvényeket hozzanak. Fontos, hogy a nép érzelmeire, erkölcseire legegyszerűbben úgy lehet hatni, ha a törvényhozók saját magukat érdek nélkülinek tüntetik fel, és ezzel az erkölcsi hivatottság fagueti értékére „játszanak rá”. Azonban, ha a nép, a tömeg számára oly fontos lenne ez az erkölcsi elhivatottság és az érdeknélküliség, folytatja a szerző, akkor csak olyanokat lenne szabad megválasztani, akik teljesen szembehelyezkednek az érdekkel, tehát akik nem találják fontosnak megválasztásukat. Így „csak azokat kéne megválasztani, akik nem jelentkeznek szavazatért, hiszen ez a nem jelentkezés lenne az érdeknélküliség legbiztosabb jele”, és „a népnek ki kellene zárni a hatalomból azokat, akik arra törekszenek”. A későbbiekben Faguet a tömeg és az erkölcsi érték kapcsolatát vizsgálja. Szerinte a tömeg által választott képviselő szenvedélyes és osztozik a tömeg érzelmeiben, ennek jegyében a képviselő kiváló az értesülésszerzésben és a tájékoztatásban, de a törvényhozásban csapnivaló. A dolgozatom első felében már említettem a társadalmi erkölcs, megválasztott képviselő és törvény megváltoztathatatlan körforgását, de a gondolat fontossága miatt újból megteszem. A gondolatot Faguet egy kérdésben foglalja össze: „Hogyan változtathatná meg a nép bámulatos módon törvényhozóit, amikor az erkölcsöknek a környezetet kell megjavítaniuk, a törvényeknek pedig az erkölcsöket?”. Szerinte az emberek kizárólag olyan képviselőkre gondolnak, tehát választanak meg, akik egyenlőek velük és osztoznak gondolkodásmódjukban, érzelmeikben, indulataikban. Ahhoz, hogy a törvények megjavítsák, vagy valamelyest pozitív irányba módosítsák a társadalmi erkölcsöt, szükség lenne olyan törvényhozókra, akik megfelelő törvényeket tudnak hozni. Tehát ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, és a népnek va-

65 lóban jó legyen, a népnek olyan törvényhozókat kellene választania, akik nem a tükörképei, hanem teljes mértékben ellentétben állnak vele, tehát nem osztozik érzelmeikben, indulataikban, és nem vágyódik a tömeg által ráruházott elhivatottságra sem. Faguet gyorsan megjegyzi, hogy a tömeg ilyen sohasem tesz, és egyedül az „értelmi és erkölcsi hivatástalanságot” tarja szeme előtt. Ennek az oka gyakorlatilag megegyezik a fogyasztói társadalom és a pop-kultúra kialakulásának okával is, tehát hogy a tömeg azt szereti, ha a választottjai, a kegyencei hozzá hasonlítanak, tehát egyek vele. Ennek van egy érzelmi oka is, mondja Faguet, ez pedig az indulatokban és érzelmekben való osztozás, illetve hogy a nép ösztönösen olyan embereket választ, akik vele szokásaiban, modorukban, tanultságuk fokában rokonságot mutatnak, vagy akik kissé tanultabbak, hogy szónokolni tudnak. A másik és még érdekesebb okot a „Demokrácia tarantella pókja” fejezetben taglalja a szerző. A demokrácia és a fogyasztói civilizáció alapja, mint ahogy látjuk, a Mindenki legyen egyenlő!-elv, tehát a népnek az a legfőbb motivációja, hogy eltűntesse, elmossa a természetes és mesterséges egyenlőtlenségeket. A mesterséges egyenlőtlenségek között olyan – mára eltűnt vagy jelentőségét vesztett – társadalmi jelenségeket említ a francia irodalmár, mint a születéssel szerzett nemesség, a király kegye vagy az örökösödés. De ennél számunkra sokkal fontosabb és aktuálisabb, a McVilághoz, azon belül a McJobs-okhoz a McUniversity-khez jobban köthető a természetes egyenlőtlenségek eltüntetése. Fagout kimondja, hogy a tömeg nem szereti a természetes egyenlőtlenségeket sem, tehát irtózik attól, ha az egyik ember értelmesebb, tehetségesebb, tevékenyebb vagy ügyesebb nála. Ezeket a természetes egyenlőtlenségeket a tömeg és a demokrácia persze nem képes megszüntetni, de ahogy azt a pop-kultúrában is megfigyelhetjük, hatástalanítani, semlegesíteni már annál inkább képes. A Kontárság kultusza című mű szerint a tömeg tehetetlenségre kárhoztatja az ilyen embert, és távol tartja az olyan hivataloktól, amelyek felett rendelkezik. Faguet szerint azért tarja a nép távol ezeket a „különös embereket” a hatalomtól, mert egyenlőtlenek, tehát egyenlőségellenesek, s itt Arisztotelészt idézi a szerző: „Ott van demokrácia, ahol az érdemeket megvetik”.59

59

FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Kvk., Budapest, p. 9.

66 Faguet könyvének fő mondanivalóit az alábbi pontokba szedve szeretném közreadni: 1.

A demokrácia mindent egymaga akar elvégezni: egymaga akar kormányozni, s ideálja a közvetlen kormányzás.

2.

A demokrácia ellensége a hivatások elkülönítésének.

3.

A demokrácia mindig közömbösen viselkedik.

4.

A tömeg olyan embereket választ meg, akik mindenben hasonlítanak rá. Hasonlítanak érzelmükben és értelmükben.

5.

A demokráciának az az érdeke, hogy ne független egyéniségeket válasszon meg.

6.

Olyan képviselőkre van szüksége, akik őt igazán képviselik, akik a legtökéletesebben hasonlítanak rá.

7.

A politikus az az ember, aki az egyéni eszmék szintjén mit sem számít, aki közepes műveltséggel bír, aki a tömeg szenvedélyeiben és érzelmeiben osztozik, és akinek egyedüli hivatása a politika, aki enélkül éhen halna.

8.

Demokráciában csak politikusokra van igazán szükség, és arra, hogy a közügyeket kizárólag ők intézzék.

9.

A demokráciának, ha élni akar, lehetetlenség tekintettel lennie a hivatottságra és majdnem a lehetetlenséggel határos, hogy ne mellőzze azt.

5.2 A demokrácia túlnyúl természetes határain Tehát a demokrácia alapvető problémája a szerző szerint az, hogy nincs definiálva, meghatározva, hogy hol és miként alkalmazható a demokrácia, és éppen ez az amit a francia szerző után több mint száz évvel kritizált Legutko is. Ezt Faguet így írja körül: „A demokrácia mindent önmaga akar elvégezni úgy, ahogy a nép maga akarna mindent elvégezni”. Ezután Montesquieu-t idézi, aki szerint a demokrácia nem csak akkor romlik meg, amikor az „egyenlőség szellemét szem elől tévesztik”, hanem akkor is, amikor az „egyenlőség szellemét túlozzuk”, és éppen ezt a folyamatot írta körül a lengyel kutató a „demokrácia túlnyúl természetes határain” kifejezéssel.

67 Éppen ez az egyenlőségre való túlzott törekvés van jelen abban a választási, szelekciós folyamatban, amely során a képviselőket a tömeg kiválasztja, és éppen ezért lesz a képviselő a tömeg leképeződése. A folyamat mögött Faguet szerint egyszerűen az áll, hogy mindenki egyenlő akar lenni azokkal is, akiket azért választottak, hogy úgymond felettük állva kormányozzanak és vezessék őket. A nép ezzel a lépéssel éppen azt a hatalmat nem ismeri el, amelyet ő ruházott át másokra, és éppen ezt a hatalmat lehetetleníti el azzal, hogy a tehetségre, a szellemi képességekre, a valódi erényekre nem tekintettel léve, megcsúfolja a hivatottságot, és azt fokozatosan eltávolítja a hatalom közeléből. Ez a demokrácia elve, jegyzi meg Faguet, tehát hogy a nép akaratán kívül nincsen és nem is lehet más akarat. Ezután egy nagyon szép gondolatot fogalmaz meg a szerző: „a kormányzást, amely művészt és tudóst feltételez, így olyanok hajtják végre, akik mindkettőtől távolállnak.” Ezt a folyamatot a „hivatásnélkülivé tevés” fogalmával illeti a francia irodalmár, és ezen azt érti, hogy a képviselőnek mindenféle dologgal kell foglalkoznia, és mindezt teszi úgy, hogy valójában semmivel sem foglalkozik, semmit sem képes tanulmányozni, semmiről sem képes elmélkedni.

5.3 Új világrend, új világzűrzavar A szerző, ahogy természetesen én is, megtartja pozitív hozzáállását az emberekhez, és ösztönözni akarja őket a hivatottság megmentésében, átmenekítésében a magánszférába, a magánfoglalkozásokba. Ezzel a legfőbb probléma az, hogy bezárkózó és befeléforduló közösségeket, kultúrákat eredményez. Ezt észrevette egyebek között Hankiss Elemér is, aki a lehetséges világrendeket, lehetséges civilizációs válaszokat vizsgálta meg az ezredfordulón. Természetesen itt szerepelnek olyan optimista és pozitív világképek, mint a „Pragmatizmusok kora”, vagy a „Történelem vége”-elmélet, de többségben vannak az általam említett bezárkózást magukba foglaló negatív és roppant kritikus víziók. Az egyik ilyen gondolat az „Új világrend, új világzűrzavar”-elmélet, amely szerint az új világrend körvonalai, tartalmi alapjai egész egyszerűen hiányoznak, és Hankiss szerint nem beszélhetünk egy olyan nemzetközi programról sem, amely valóban a jobb és békésebb élet reményével kecsegtet mindenki számára. Annak, hogy a fagueti hiva-

68 tottság csak a magánéletben, a magánmunkahelyeken van jelen, és a politika és így a nemzetközi szervezetek is hiányában vannak ennek, egy olyan társadalomhoz vezethet, ahol Hankiss szerint a meghatározó élmények az önzés, a magánérdek, a kicsinyesség, és az érdekek, illetve az ellenérdekek egyáltalán nem juthatnak szerephez egy ilyen világban. A másik hankissi elmélet a „Szabad világ – Amerika-erőd – Európa erőd – Fort West” gondolatsor.60 A gondolat alapja az a tapasztalat, hogy az utóbbi évtizedek eseményei bezárkózásra, befelé fordulásra, védekezésre ösztönözheti a Nyugatot és vele Amerikát, illetve egész Európát. Hankiss Elemér szerint ez egy régóta meglévő jóslat, mely szerint a Nyugat viszszavonul egy „Amerika-erődbe”, amelyet nevezhetünk akár „Nyugat-erődnek” is. A jóslat szerint a nyugati világ bár büszke saját szabadságára, de mindezt csak bezárkózással és befelé fordulással képes megőrizni, konzerválni, tehát itt is bizonyos szempontból visszaköszönnek a francia irodalmár ötletei. Hankiss még megjegyzi, hogy nagyon nehéz megtalálni a pontos egyensúlyt és összhangot a biztonság és a világ nyitottsága között. A következő elmélet, amelyet a hivatottság befelé fordulásával kapcsolatba sikerült hoznom, a „Nyitott társadalom, Zárt társadalom”-gondolat. Hankiss szerint mindez azt jelenti, hogy a társadalom bezárkózhat, és ami még rosszabb, az emberi tudat is. A nyitott világ jellegzetességei a magyar szociológus szerint: nem korlátozza az emberek lelkiismereti, gondolati szabadságát, nem korlátozza őket mozgásukban, életük és eszméik kialakításában. Az ilyen társadalom nyitott a másságra, türelmes más emberekkel, népekkel és civilizációkkal. Ezt érzi veszélyben a szerző, illetve ennek az elméletnek a hívei egyebek között a szeptember 11-ei terrortámadások miatt is. Mint látjuk, ez a befelé fordulás lehet akár a demokrácia egyik mellékterméke is, tehát azok, akik a Faguet-i értékekkel és hivatottsággal rendelkeznek, azok befelé fordulnak és ez hosszútávon negatív következményekkel járhat. A zárt vagy befelé forduló társadalom jellegzetességei Hankiss szerint: a másságtól való félelem, az intolerancia, és a nemzeti érdek mindenek fölé helyezése. A bezárkózás a „nyomorúság hosszú telét” vetíti előre – mondja a magyar szociológus. Az emberek bezárkózása, ha azt egész társadalmakra alkalmazzuk, elvezet minket a civilizációk ütközéséhez, amelyet a „Multikulturális világ, civilizációk összeütközése”

60

Lásd HANKISS: Fordulópont? Lehetséges és lehetetlen világok szeptember 11. után. In: HANKISS, ELEMÉR 2002, Új diagnózisok, Osiris, Budapest, p. 143.

69 címszó alatt taglal Hankiss és egyben utal Huntington híres művére61. Huntington könyvében amellett foglal állást, hogy a sok pozitív példa (francia– német megbékélés, amerikai polgárjogi küzdelmek, Európai Unió, Barack Obama elnöki győzelme) ellenére nem egy békés és multikulturális világ felé haladunk, hanem az út végén a civilizációk nagy összeütközése vár reánk. Erre a nyitottság és bezárkózás ellentétpárjára játszik rá tudatosan Benjamin Barber Jihad vs. McWorld című híres cikkében62, majd pedig ezt fejti ki részletesen azonos című könyvében is. A demokráciát is veszélyezteti ez a lehetséges és túlzó bezárkózás, és Hankiss szerint mindez a „parancsuralmak korához” vezethet el bennünket. Nagyon fontos, hogy bár dolgozatomban megfogalmaztam pár kritikát a demokráciával kapcsolatban, de azt sohasem igyekeztem megkérdőjelezni, vagy valamilyen más társadalmi, politikai berendezkedéssel felváltani, ahogy erre nem tett kísérletet Legutko, Ritzer, Barber vagy Hankiss sem. Francis Fukuyama híres elméletének az alapja az a meggyőződés, hogy a demokrácia végleges győzelmet aratott, és meghódíthatja akár a világ valamennyi országát. Azonban a Demokrácia Index kimutatásai és Hankiss tanulmánya szerint is a világ tele van „áldemokráciákkal”, tehát demokráciának álcázott, demokráciának csomagolt oligarchiákkal, „demokratúrákkal”. Ezek jellemzői az üres választási és parlamenti demokrácia, illetve a szabadságjogok és a liberális demokrácia teljes hiánya. Hankiss megjegyzi, hogy a nagy válságok mindig kikezdhetik a demokráciát, hiszen a félelem, a bezárkózás, a bizalom hiánya hatalmas mértékben pusztítja a demokráciát elvileg működtető emberek között lévő láthatatlan társadalmi hálót. A nagy válságok súlyos tüneteket produkálnak a társadalmon belül is: nagy szegénység, kirívó társadalmi egyenlőtlenségek, a politikai osztály korruptsága. Tehát a Faguet-i bezárkózást, és befelé fordulást megfelelő nyitottsággal kell kezelnünk. A lehetséges jövőképek közül fontos még megemlítenem az „E-korszak, F-korszak” párhuzamot, tehát a társadalmat, a médiát jelentős mértékben demokratizálódó és felszabadító elektronikus kor után beköszönthet a félelem kora. Hankiss ezt már-már gúnyosan így írja le: „Túlságosan is belekábultunk az elekt61

HUNTINGTON, SAMUEL P. 2005, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Kiadó, Budapest. 62 BARBER, BENJAMIN 1995, Jihad vs. McWorld, Crown, New York. Az írás a The Athlantic Monthly c. folyóiratban jelent meg először 1992-ben.

70 ronikus korba: zenél, faxot küld a hűtőszekrény, s magától hazatalál az autónk”.63 Hankiss figyelmeztet minket arra, amire már én próbáltam rámutatni a fogyasztói civilizációval és a McVilággal foglalkozó fejezetemben, tehát hogy az elektronikus fejlődésnek bár óriási hatása van, de mindent nem old meg helyettünk, és az élet fő kérdéseire sem fog választ adni helyettünk a hűtőszekrényünk, bármilyen mennyei muzsikát játszik is. Hankiss szerint McLuhan tévedett, és a média csak egy eszköz, s nem az üzenet maga, tehát a médiát nekünk kell a valódi Rorty-i értelemben vett igaz mondatokkal és szavakkal megtöltenünk, különben tényleg a félelem és a teljes bezárkózás korában találhatjuk magunkat. Ezután a rövid kitérő után, térjünk vissza Faguet francia kritikus művéhez, a Kontárság kultuszához, és vizsgáljuk meg, hogy mindezek ellenére ő miért találta fontosnak a hivatottság megőrzését, megóvását a demokráciától. Faguet természetesen nem a társadalmat akarta magányossá, elveszetté tenni, csupán a tehetséget, a valódi elhivatottságot igyekezett megóvni a „demokrácia kontárságától”. Szerinte a jövőben a hivatottság a magánfoglalkozásokban talál menedéket, hiszen az ilyen hivatásokat igénybevevők kizárólag a tudásra, és a valódi elhivatottságra kíváncsiak egyedül. Érvelését továbbfolytatva a szerző egészen korát meghazudtoló és forradalmi megállapításokat tesz, amelyeket később a kommunizmusban sajnos a valóságban is láttunk megvalósulni. Faguet szerint a demokrácia a munkakörök államosítására törekszik éppen ezért, s mindezzel azokat szűri ki –mondja –, akik nem törekedtek az állam, a kormány és a polgárok, tehát a Tömeg többségének tetszésének az elnyerésére. Faguet fanyarul megjegyzi, hogy a szocialista kormányrendszerekben szerinte csak hivatalnokok lennének. Záró gondolatmenetében kimondja, hogy a demokrácia látszólag a szocializmus felé vezet, az pedig a zsarnoksághoz, és a történelemből tanulva láthatjuk, hogy Faguet-nak itt is tökéletesen igaza volt. Majd leírja a jó törvény és az azt megalkotó jó törvényhozó sajátosságait. Szerinte a jó törvényhez nem csak kiváló jogi ismeretek kellenek, hanem a néppel magával kell tisztában lennie a törvényalkotónak, anélkül, hogy a néppel egyezzen annak vérmérsékletében, érzelmeiben és harsányságában. A demokráciát magát jelentő, de egyben veszélyeztető túlzottan szabadelvű törvényekről fanyar humorral megjegyzi Faguet: „A szabadságot úgy értelmezik, hogy joga legyen mindenkinek azt tenni, amit akar, és megakadá63

HANKISS, ELEMÉR 2002, Új diagnózisok, Osiris, Budapest, p. 148.

71 lyozni másokat, hogy azt tegyék, amit akarnak.”64 Faguet itt megint visszatér az elhivatottság kérdésköréhez, és szerinte a törvényeknek is az egyén erkölcsi törvényeivel kell hasonlatosnak lennie, tehát nem a törvényhozókat megválasztó tömeg jellegzetességeit kell magán viselnie. A jó törvénynek komoly feladata van: „le kell küzdenie a nép hajlamait, romboló szenvedélyek, hangulatok és szeszélyek ellen kell fellépnie”. A jó törvény jellegzetességei a szerző szerint a következőek: a jó törvényt kevéssé kell, hogy szeresse a nép, de jónak találja. A jó törvénytől kissé félnie kell a népnek, mert szigorúnak ítéli azt. A jó törvényt kissé gyűlölnie kell a népnek, mert ellenségesnek találják, és végül, de nem utolsósorban a jó törvényt tisztelnie kell a népnek, mert szükségesnek kell, hogy találják. Tehát a demokráciában a törvényt nem elvont és szubjektív, vagy popularista szóvárak alapján kell meghatároznunk, hanem a Hankiss által is vágyott pragmatizmus mentén, olyan pragmatizmus mentén, amely nélkülözi az automatikus és gépies funkcionális racionalitást teljes mértékben. Művét a kritikus a demokráciában meghozott törvények elemzésével folytatja: a demokráciában hozott törvényt alkalmi törvénynek titulálja. Persze ezzel alapvetően nincs probléma, hiszen – elvileg – ahogy változik és cserélődik a társadalom, változnak és cserélődnek a megválasztott képviselők is, akik más, általuk jobbnak vagy hasznosabbnak ítélt törvényekkel igyekeznek változtatni társadalmukat. A probléma, ahogy dolgozatomban is igyekeztem kifejteni, az, hogy a modern nyugati embernek ezek a törvények nem kínálnak valódi értelmet, „igaz mondatokat”, egyszóval nem segítenek az átlagembernek a mindennapi életben való tájékozódásban. Az emberek életének értelmét sokkal inkább a fogyasztói társadalom új szimbólumaiból erőt merítő nemzetközi óriás vállalatok és a McVilág magatartásformáját árasztó amerikanizálódott pop-kultúra igyekszik megadni több-kevesebb sikerrel. Azonban – ezzel a folyamatosan változó, valódi értéket és értelmet az emberek életébe nem hozó törvényekkel – az emberi élet válik silányabbá. Faguet is kifejti, hogy míg a törvényeknek az ország lelkének, az ország értelmét adó központi társadalmi struktúrának kellene lennie, addig a demokráciában a törvények éppen ennek ellentétei, és a pillanatnyi helyzet, az „itt és most” országának tükörképei. A francia irodalmár szerint a „modern de-

64

FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Kvk., Budapest, p. 46.

72 mokráciát nem törvények, hanem dekrétumok által kormányozzák”65. Faguet ezután megadja a törvény mára már talán ódivatúnak, és porosnak tűnő, de megfontolásra méltó fogalmát. Tehát a törvény a Kontárság kultuszában megfogalmazva: „Hosszú időn át tartó gyakorlat által szentesített régi szabály, amelynek a polgárok anélkül engedelmeskednek, hogy tudnák, vajon törvény vagy szokás-e az”.66 A szerző szerint a törvény szélsőségesen arisztokratikus fogalom, ahogy Legutko szerint a művészet vagy a szabadság valódi fogalma is az, és a dekrétumok, tehát az alkalmi törvények a kormányzás demokratikus módjai. Művében ezután a szerző kitér a kormányzásban megtörténő „kontárságokra”, illetve a jogszolgáltatás demokratizálódását is elemzi a szerző. Dolgozatunk szempontjából azonban sokkal érdekesebb és fontosabb, ha vetünk egy pillantást a szerző azon fejezetére, ahol azzal foglalkozik, hogy a demokratizálódással hogyan jut el a „kontárság” olyan helyekre, amikre korábban nem is gondoltak. A szerző gondolkodása azért is hasonlít ilyen tekintetben az én gondolatvezetésemhez, mert észreveszi, hogy, ha ez a kontárság a demokrácia eredeti színhelyétől, tehát a politikától eltávolodva eljut a magánfoglalkozások, a személyes élet és a társas kapcsolatok szintjére, az az emberek életére sokkalta negatívabb hatást gyakorol. Talán éppen ez volt az az idő, amikor felfigyeltek azokra a személyes életben végbemenő változásokra, amelyek a hankissi proletár reneszánsz szélsőségesen hedonista és individualista kultúrájában csúcsosodott ki. Faguet szerint a kontárság kultusza járványként terjed, és „bejutva az állam középpontjába, alkotmányába, befészkeli magát a szokásokba és az erkölcsökbe”. Szerinte ez egy végzetes körforgásnak lesz a kezdete, amelyet dolgozatomban már kétszer is lejegyeztem, s aminek a lényege, hogy a törvények az erkölcsből, az erkölcsök a törvényekből fakadnak. Faguet szerint az esetek döntő többségében az „erkölcsök szerzik a törvényeket”, tehát, amilyen az adott társadalom erkölcse, ahhoz lesz hasonlatos a társadalom törvénye is. Az a törvény, amellyel éppen az erkölcsöket lehetne szabályozni és arra hatni, hiszen a törvények szokásokat, a szokások pedig erkölcsöket szülnek. A francia kritikus szerint a rossz és szomorú törvények új, megváltozott és modernizálódott erkölcsökben öltenek testet: így terjeszti ki és hinti el a demokrácia a kontárság szeretetét. Faguet szerint nagyon kellemes kormányzat az, ahol egyenlőség uralkodik úgy az egyenlőtlen, mint az 65 66

FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Kvk., Budapest, p. 45. Uo.

73 egyenlő dolgok között. A francia szerző itt észreveszi azokat a folyamatokat, amelyek a személyes életre, a családra vagy a szerelemre gyakorolnak majd viszszafordíthatatlanul negatív hatást, és amelyek olyan társadalmi jelenségekben jelennek majd meg a nyugati társadalmakban, mint a csökkenő gyermekszám, a McUniversity, vagy a magas-művészet látszólagos jelentőségvesztése. A McVilágban megbúvó és a hankissi reneszánsz által működtetett „élet-értelmeket” már a francia szerző is felismerte: a felszínes ítélkezés, a kényelem, a lustaság és a szeszélyesség kifejezéseket használja előszeretettel, amikor a demokratikus berendezkedésről elmélkedik. Sőt gondolatmenetében a One-Dimensional Man67 előképe, illetve a The World is Flat68 társadalmi megfigyelése is meghúzódik, illetve gasset-i tömeg is vizionálódik. Faguet szerint éppen azok győzedelmeskednek a demokráciával, akik a sokaságot alkotják, tehát a sokaság győzedelmeskedik az egyén felett. Faguet szerint, amikor a tömeg, a sokaság együtt van, akkor tud csak győzedelmeskedni a kiválókon, az egyéneken, de nem mint egyének győznek, hanem mint tömeg. És ha feloszlik, szétszéled, eltűnik a tömeg, a sokaság, akkor mi lesz? Akkor marad a magány, az értelmetlenség és a fenyegető egyedüllét, de a fogyasztói civilizáció mindent megtesz, hogy ha a tömeg nem is, de legalább a látszata mindig megmaradjon. Ezután Platónt idézi a francia: „a demokrácia a legrosszabb a jó államformák, és a legjobb a rossz államformák közül. A demokrácia nem képes alkotmányos módon elviselni és keblében megőrizni a kiváló embereket”69. Ahogy Erich Fromm is leírja a tömegből kitűnő, a szabadságával aktívan és rorty-i értelemben élő ember szenvedéseit a felnövés és a felnőtté válás során, úgy Faguet is szomorú sorsot vázol az ilyen emberek számára. Szerinte, ha valaki kitűnik a tömegből és érdemeit, befolyását nem lehet összehasonlítani a többi emberrel, vagy akár a tömeggel, akkor a demokrácia alapvetései szerint nem lehet őket az állam részének tekinteni, hiszen Faguet szerint igazságtalan lenne vele szemben, ha egyenrangúnak tekintenék őt a tömeggel, a sokasággal. A demokratikus törvények, amelyek a demokráciában inkább dekrétumok, az egyenlők számára

67

MARCUSE, HERBERT 1991, One-Dimensional Man: Studies in the Ideology of Advanced Industrial Society, Beacon Press, Boston. 68 FRIEDMAN, THOMAS L. 2006, The World is Flat : The Globalized World in the Twenty-First Century. Penguin Books, New York. 69 FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Kvk., Budapest, p. 56.

74 szükségesek, sőt nélkülözhetetlenek – állapítja meg Faguet –, tehát azok számára, akik születésüknél vagy képességeiknél fogva egyenlőnek születtek.

5.4 Zsarnokság vs. kiválóság Ahogy Hankiss is egyik ajánlásában a gondolkodásra, a repülésre szólítja fel olvasóit, és ír szomorú kritikát Ikarosz bukása címmel70 a nyugati kultúra változásairól, úgy a Kontárság kultuszában a repüléssel, mint a szabad gondolkodó és egyenlőtlen ember szinonimájával találkozhatunk. A demokrácia egyik sajátsága – áll a Kontárság kultuszában –, hogy megakadályozza, ellehetetleníti a polgárokat magasra való repülésükben, szárnyalásukban. A demokrácia megtagad, vagy ellehetetlenít minden társadalmi tevékenységet attól az embertől, aki kitűnik, kiemelkedik a tömegből, és így a repülésnek, a szárnyalásnak, s így persze Ikarosz bukásának sem ad lehetőséget. Tehát a demokrácia az arisztotelészi kitűnő ember ellen van. Arisztotelész szerint a kitűnő ember abban különbözik a tömegtől, amiben a szépség a csúnyaságtól, amiben egy szép festmény a valóságtól. Arisztotelészt említve Faguet elemzi a zsarnokság eszközeit is könyvében. Éppen a kiválóság az, ami ellen a zsarnokság, vagy éppen a mindenhol jelenlévő fogyasztói civilizáció mindennapi unalmával a demokrácia fellép. Dolgozatomban ezen háttérbe szorított tulajdonságok mellett próbálok elköteleződni. Hiszen alapvetően ezek azok az értékek, amelyeket majd dolgozatom befejező gondolatsorában is taglalok, s amelyek értelemmel és valódi érzelmekkel és tartalommal tölthetik meg a nyugati ember mindennapjait. Arisztotelész szerint mindennemű zsarnokságnak az alapja, a kiválók elleni fellépés, azok elnyomása. A kiválóság itt nemcsak mint valamilyen gazdasági vagy szellemi tudásban, „vagyonban” mérhető fogalom, hanem sokkal több annál. A kiválóság fogalmához Arisztotelész a kegyes érzelmeket társította, illetve a közös gondolkodást, a valódi párbeszédet. Faguet szerint a zsarnokság és a kiválóság elleni fellépés legfontosabb eszköze az, ha a polgárok egész egyszerűen nem ismerik egymást, idegenek egymásnak, tehát az a tömeg és egyedüllét párhuzama, amely a McVilág alapvető élmé70

HANKISS, ELEMÉR 2008, Ikarosz bukása : Lét és Sors az európai civilizációban. Osiris, Budapest.

75 nyét adja, és amely gondolatsor köré dolgozatom is szerveződni próbál. Montesquieu-t is idézi Faguet, aki szerint a köztársaság, és bármiféle együttélés alapja az erény. Montesquieu részletesen leírja a haldokló, hanyatló demokráciát is: „A hatóságok munkáját a nép akarja végezni, így nem tiszteli azokat többé, a tanács határozatai előtte semmisek, nem tiszteli többé a szenátorokat, következésképp az öregeket sem. Ha pedig nem tiszteljük az öregeket, nem fogjuk többé tisztelni atyáinkat sem, a férjek sem lesznek többé méltók a becsületre, s a tanítóknak sem fognak engedelmeskedni. Mindenki szereti majd ezt a szabadságot, és mindenkinek nehezére esik majd eltűrni a parancsokat és engedelmeskedni. Az asszonyok, a gyermekek és a rabszolgák többé senkinek sem engedelmeskednek. Nem lesz többé erkölcs, nem lesz többé rendszeretet, végül erény sem.”71 Faguet szerint a hivatottság félreismerése, elfelejtése és végül megvetése teszi tönkre a közéletet és vele együtt a magánéletet is, hiszen az egyik nincs, és nem működik a másik nélkül. Faguet ezután kitér olyan drámai, és fontos társadalmi kérdésekre, mint a gyermek szerepének változása, illetve az idősek helyzete a demokráciában. Ezekkel a fejezetekkel itt részletesen nem foglalkoznék, csak néhány alapvetést emelnék ki munkájának ezen fejezeteiből. A szerző gondolkodásának, illetve dolgozatomnak is alapvetése, hogy a közerkölcsök nagymértékben hatnak, és befolyásolják a magánerkölcsöket. Tehát a politikai kultúrában, a demokratikusnak mondott választási rendszerben meghúzódó problémák nem rekednek meg a parlament falain belül. Természetesen ugyanez igaz a fogyasztói civilizációra, tehát a másik, dolgozatom társadalmi szimbólumával élve anya-szerepre jelentkező társadalmi fenoménára is, tehát a pop-zenétől, a reklámokig, a bugyuta filmektől a McDonaldization embertelen racionalizációjáig, mind hatással vannak az emberi élet magánszférájára. Az individualista kultúra megjelenésének problematikájára gondol Faguet, amikor arról ír, hogy a családba, a polgárok társadalmi kapcsolataiba, mindennapi viszonyaiba lopódzik be fokozatosan és apránként az erkölcsök lazulása. A szerző másik alapvetése a demokráciával kapcsolatban a hagyományok tiszteletéhez fűződik. Az egész társadalom áthatott a modern emberiség azon általános előítéletétől, hogy mindig haladás van, tehát ami tegnapi, mindig alsóbbrendű annál, ami mai. A gondolat akár lehetne a fogyasztói társadalom és a mögötte álló marke71

FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Kvk., Budapest, p. 58.

76 ting-hadsereg kritikája is, illetve a gazdasági válsággal foglalkozó Miszlivetz Ferenc szerkesztette tanulmánykötetek72 alapgondolatául is szolgálhatna, sőt erről beszél rövid kötetében Serge Latouche is, amikor 21. században gúnyosan megjegyzi: „Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász”.73 Serge Latouche imént említett idézete az alapgondolata A nemnövekedés diszkrét bája című művének, amelynek problémafelvetésével röviden foglalkoznék dolgozatomban, de a válaszkísérletek megvizsgálását a dolgozatom témája miatt most mellőzném. Az úgyszintén francia Latouche fő problémája a modern nyugati világgal a túlfogyasztás, illetve a lét alapvető kérdéseinek barbár mellőzése. Szerinte a nyugati ember magányáért éppen ez a felelős; tehát amíg a hétköznapi létfenntartással nincs igazi probléma, addig az ember a túlfogyasztásban keresi a válaszokat létével kapcsolatban, és ez tragédiába, súlyos gazdasági válságba vezetheti az emberiséget. Éppen a Faguet-i modernitás szentségének jegyében erről egyáltalán nem akarunk tudomást szerezni, hiába figyelmeztet minket Rachel Carson A néma tavaszban74, vagy a Római Klub75, vagy akár a Wingspread deklarációt76 is említhetném. A modernitásban való túlzott hitet ostorozza Latouche is, aki szerint az alapvető probléma az, hogy a fejlődéssel, a növekedéssel élőhelyünket tesszük tönkre, illetve még boldogabbak sem leszünk. A problémákról, amelyről szakdolgozatom is szól, alapvetően nem akarunk tudni, hiszen a mindennapi létünk a maga látszólagos és felszínes módján működik – állapítja meg Latouche. Ezután még hozzáteszi: „A Honnan származunk? filozofikus kérdését nem feszegetjük egy olyan társadalomban, amit bekebelezett a gazdaság és az öncélú növekedés.”77 Azt hiszem, meg sem kell említenem 72

MISZLIVETZ, FERENC (szerk.) 2009, A válság világrendszer-szemléletben, Savaria University Press, Szombathely, valamint UŐ (szerk.) 2009, Eredeti válságfelhalmozás, Savaria University Press, Szombathely. 73 LATOUCHE, SERGE 2011, A nemnövekedés diszkrét bája, Savaria University Press, Szombathely p. 29. 74 CARSON, RACHEL 2007, A néma tavasz, Katalizátor K. Budapest. 75 A Római Klub egy nem üzleti szervezet, amely globális eszmecserét folytat különböző nemzetközi politikai kérdésekkel kapcsolatban 76 Egy 22, főképpen amerikai biológusokból álló csoport hívta fel a figyelmet a vegyipari termékek veszélyeire. Említi LATOUCHE, SERGE 2011, A nemnövekedés diszkrét bája, Savaria University Press, Szombathely p. 16. 77 LATOUCHE, SERGE 2011, A nemnövekedés diszkrét bája, Savaria University Press, Szombathely p. 17.

77 Marcuse, Barber, Ritzer vagy Hankiss nevét, a kapcsolat szakdolgozatom és a nemnövekedés programja között egyértelmű. A megoldás Latouche szerint egy teljesen új társadalmi berendezkedés, a Nemnövekedés programja és a Nemnövekedés társadalma, melynek kiépülését, lehetőségeit és határait részletesen elemzi kiváló művében A nemnövekedés diszkrét bájában. Tehát a demokrácia a növekedés, a fejlődés és a folyamatos modernizáció lázában ég. Peter L. Berger A Rumor of Angels című munkájában, illetve Mircea Eliade-nél is találkozunk a természetfeletti, a nem evilági szerepének fokozatos csökkenésével a történelem során. A természetfeletti eltűnésére, a „világ varázstalanítására”, a hagyomány, a társadalmi kötelékek, illetve a múlttal való folytonosság eltűnésére kiváló példa az a tény, hogy a demokrácia tagadja az elhunytak képességét az élők vezetésére és irányítására. Tehát a demokrácia a hagyománnyal és a múlttal is szembehelyezkedik – mondja egyebek között Legutko és Faguet, amikor megvizsgálják, hogy a civilizációs fejlődés során hogyan csökkent az öregek, illetve a hagyomány szerepe. Faguet műve végén a magán- és a közerkölcsök változása után vet egy pillantást a társadalmi erkölcsökre is, amely szinte mindennél jobban meghatározza az ember mindennapjait egy társadalom tagjaként. A szerző szerint egyik napról a másikra eltűnik majd a társadalomból a műveltség és az udvariasság, hiszen így fog az egyén leginkább hasonlítani a tömegre, és a sokaságra, tehát „ez a demokratikus”. Montesquieu-t idézi ismét Faguet aki így írja körül ezt a társadalmi jelenséget: „felszabadítani magunkat az illendőség szabályai alól annyi, mint megkeresni hibáink kényelmes feltüntetésének eszközeit”. A hibáink elrejtése nemcsak az illendőség eltűnésében érhető tetten, hanem a fogyasztói társadalom reklámaiban és új szimbólumaiban is megjelenik, és így a demokratizálódás és a McVilág újabb összekapcsolódására bukkanhatunk. Faguet szerint az illem és az udvariasság nagyon hasonlít egymásra, és az alapja az a személyes elhivatottság és késztetés, hogy a hozzánk hasonlókkal szemben tiszteletet mutassunk, de mint megjegyzi, mindezért cserébe vágyat is érzünk, hogy tiszteletben is részesüljünk. Ezek korlátok, de olyanok, amelyekre támaszkodunk, és amelyek elkülönítenek, de anélkül, hogy az emberek között űrt idéznének elő, tehát a dolgozatom alapmetaforájaként gyermekként ábrázolható modern nyugati embernek a köz- és társadalmi erkölcsök, a becsület és az illem támaszként és segítségként szolgálhat az idegen világba tett első lépések megtételekor. Ezek önbecsülésünk

78 és valódi önmagunk alapjai, és ha felszabadítjuk magunkat alóluk, akkor hibáinkat, gyarlóságainkat, kapzsiságunkat szabadítjuk fel, teszi hozzá Faguet. A demokrácia – mint látjuk – sokkal inkább támogatja a tömeget és a sokaságot, mint az individuumot, az elhivatottat és a kiválót. „A demokrácia nem a legmegfelelőbb hely az individualisták, a magányosak, a nonkonformisták vagy a független emberek számára” – jegyzi meg Ryszard Legutko.78 Legutko három fő pontban összefoglalja a demokratikus rendszer problémáit, gyengeségeit, anélkül természetesen, hogy megkérdőjelezné azt. A lengyel szerző szerint az egyik probléma az, hogy a demokráciát áthatja a pártoskodás szelleme, amely szerinte pusztító a társadalom egészére nézve, hiszen az időszakos választásoknak köszönhetően a pártok egyértelműen jelen vannak a társadalomban. Ehhez a ponthoz kapcsolja még hozzá Legutko azt a meglátását, hogy a hatalomból való részvétel szükségszerűen a pártstruktúrához való kötődéssel jár, és ezért a hatalomból sohasem részesülhetnek a Fromm-i szabadok, vagy a Faguet-i elhivatottak, és még a Legutko-i független emberek sem, egyszóval azok, akik nem illeszkednek bele teljes mértékben a pártstruktúrába. Legutko második felvetése a nyelvvel, a kommunikációval kapcsolatban van, így kapcsolódik a dolgozatom elején elemzett Richard Rorty műhöz is. „A demokráciában hatalmas ellentét van a politikusok nyilvános és privát nyelvhasználata között” – állapítja meg Legutko.79 A tömegek előtt azok a giccses és popularista, a fogyasztói civilizáció reklámjaival egy lapon említhető beszédek a meghatározóak, amelyek szinte szélsőséges módon a közjóra és a nemzet érdekeire hivatkoznak. Legutko szerint a belső kommunikációt, a szűkebb politikai környezetet ennek éppen az ellenkezője jellemzi, tehát a hatalom megszerzése és megtartása a központi téma itt. Legutko is foglalkozik a köz- és társadalmi erkölcsökkel, amikor kimondja, hogy „az abszolút erkölcsi normákat tiszteletben tartó demokrácia, ahol nincs mindenütt jelen a pártosság és az elfogultság, olyan demokrácia, ami nincs és nem is lehet”.80 A harmadik kritikai pont Legutko munkájában a demokrácia és a jogállam között fennálló örök feszültség köré szerve78

LEGUTKO, RYSZARD 2005, A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, pp. 43-63. 79 Uo. 80 Uo.

79 ződik. A szerző szerint a parlamenti képviselő mindig valamiféle partikuláris törekvést próbál előremozdítani, nem követ semmiféle egyetemes eszmét. Legutko szerint ez igaz nemcsak a törvényhozásra, hanem még a bírói hatalomra is, hiszen még a bírói hatalom is alá van rendelve a csoportos, pártos partikularizmusnak. A szerző is kitér arra, hogy mindez milyen negatív hatást gyakorol a emberek mindennapi életébe: a demokrácia a tisztségek, az anyagi eszközök, a jogosultságok, privilégiumok elosztását is az emberi törekvések állandó céljává, a beszélgetések legfőbb témájává teszik.

80

6. MMM – Modern magány Magyarországon

6.1 Demokrácia-élmény Magyarországon Dolgozatom egyik alapgondolata a szabadság fő problematikája köré szerveződik. A szabadság, és így a magyarországi rendszerváltás is a függetlenség új érzését adta az embereknek, egy olyan érzést, amelyet fel kellett dolgozniuk, amellyel meg kellett tanulniuk bánni. Fontos kiemelni, hogy Magyarországon ezen élmények feldolgozására röpke húsz év állt rendelkezésre, s így ezek a folyamatok még tartanak, és a magyar szabadság még formálódik. Ahogy múltunkkal, úgy jövőnkkel is elszámolatlanok vagyunk, nem igyekszünk feltárni és kiemelni a szabadságban rejlő Erich Fromm-i, vagy Rorty-i mélységet, megelégszünk a felszínnel. Írásom célja az, hogy a maga szerény módján „formálja” a magyar szabadságot, és felhívja a figyelmet a demokráciában rejlő lehetséges veszélyekre. Álláspontom szerint éppen a szabadság élményének rövid volta adja a magyarországi demokrácia kritizálhatóságának lehetőségét. Nem figyelünk oda azokra a veszedelmekre, hibákra, amelyekre Amerikában vagy Nyugat-Európában felhívták a figyelmet. Nem nézünk szembe a szabadság felelősségével, és éppen ezért a szabadság magányában találhatja magát a magyar társadalom. A szabadság nem csak egy torz diktatúra kötöttségeitől szabadította meg a magyar embereket, hanem a tradicionális társadalom kötöttségeitől is, amelyek közül nem egy több évszázadon át jelentett támaszt az emberek számára. Ezt a folyamatot elemeztem részletesen dolgozatom 3. fejezetében, ahol Hankiss munkái alapján összevetettem a klasszikus és a modern „szabadság alapú” értékeket. Erich Fromm szerint81 a szabadság megszabadította az embereket a tradicionális társadalom kötöttségeitől, de mindeközben a magány és az elszigeteltség érzését is keltette bennük. Tapasztalataim szerin a mai magyar társadalom a szabadság felemelő érzése mellett ezzel a magánnyal és elszigeteltséggel néz farkasszemet. Fromm szerint az új szabadság belső frusztrációkhoz, torzulásokhoz vezet, és Ritzert, illetve Barbert fél évszázaddal megelőzve irányítja figyelmünket a 81

FROMM, ERICH 1994, Escape from Freedom, Holt Paperback, New York.

81 társadalomban megbúvó irracionalitásokra, és kételyekre. Ebben a fejezetben a magyar szabadságot, ahogy tettem azt a fogyasztói társadalommal, illetve a demokráciával is, kritikai szemszögből próbálom vizsgálni. Kutatásom alapjául Hankiss Elemér, és a korábbi fejezetekben elemzett kutatók szakirodalma szolgált. A demokrácia és a szabadság élményét jelentősen csökkenti az a tény, hogy egyik sem jár együtt valódi függetlenséggel. Nehéz, és nem is lehet szigorúan véve magyar szabadságról, magyar demokráciáról beszélni, hiszen a „mai nyugati civilizációhoz tartozó társadalmak nagyon hasonló forgatókönyv alapján működnek” – állapítja meg Ryszard Legutko.82 Nagyon nehéz a magyar demokrácia és a magyar 21. századi szabadság sajátosságairól pozitív értelemben beszélni. Dolgozatom alapján azt is kimondhatjuk, hogy az egyéni, individuális függetlenség eléréséhez a demokrácián és a szabadságon belül is tenni kell, az nem önmagában adott. Dolgozatom társadalmi szimbólumával élve mindezt a következőképpen fejezhetném ki: ahhoz, hogy a demokrácia magányos gyermekeként ne az egyik vagy másik társadalmi anya-szerepre jelentkező, „felettünk álló” társadalmi aktorból kiindulva határozzuk meg önmagunkat, művelődés, cselekvés és kritikai odafigyelés szükséges. Munkámban csak két ilyen „anya-szerepre” jelentkező társadalmi fenoménát elemeztem a dolgozat szűk keretei miatt, de a sor természetesen folytatható még. A magyarországi demokrácia egyik fő élménye a csalódottság. KözépEurópában túl szépnek, hiba nélkülinek képzeltük el a demokráciát, természetesen ezért nagyrészt az előző rendszer a felelős, ahol szinte minden kapcsolatot megszüntettek a Nyugattal, így a magyar emberek tudatában a demokráciával és a Nyugattal kapcsolatban kósza ábrándok és túlzottan is nagy remények jelentek meg. „Közép-Európában azért is érint mindez rosszul, mert túl szépnek képzeltük el a demokratikus rendszer működését”, írja Legutko83, és hozzáteszi, hogy olyan dolgokat vártunk el a demokráciától és a szabadságtól, amire egyszerűen az nem képes. A lengyel kutató e gondolatsorát korábbi fejezeteimben elemeztem már. Azonban fontos kiemelnünk, hogy szerinte a jelenség egy tragikus paradoxon: azok a társadalmak, amelyek hatalmas erőfeszítések árán legyűrték az 82

LEGUTKO, RYSZARD 2005, A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő, p. 7. 83 Lásd LEGUTKO, RYSZARD 2005, p. 6.

82 emberiség történetének legképtelenebb rendszerét, nincsenek megelégedve a helyzetükkel. A szerző kimondja, hogy a jelenség mögött a közép-európai kisebbrendűség érzése húzódik meg, hiszen a magyarok gyakran mellékszereplőnek, lényegtelennek találják magukat. Sőt, a szerző még tovább megy: „A demokrácia csúfságát közép-európai fogyatékosságnak, megkésettségnek fogjuk fel.”84 A kisebbrendűség érzését teszi felelőssé nemzeti identitásunk és a magyar nacionalizmus alakulásáért Gerő András is.85 Három alappontban foglalja össze a történész a magyar nemzettudat zavarodottságának okait. Az egyik a nem artikulált, de létező gender-jelleg, amely egy gender problémához vezet el bennünket, tehát a társadalmi értelemben vett nemi szerepek pontos meghatározása nem történt meg a magyar nemzetképnél. Gerő szerint a fő probléma a haza és a nemzet eltérő neméből akad, aki a hazát Pannóniát vagy másképpen Hungáriát mint fiatal, jó külsővel megáldott lányt ábrázolja. Gender szempontból érdekes, hogy a legtöbb országban a hazát érett nőként, szerető anyaként ábrázolják a mi fiatal lányunkkal ellentétben. A nemzetkép a haza szimbolikájával ellentétben azonban nálunk férfi, tehát amikor költeményekben megszemélyesítik a nemzetet, a tankönyvekben azt erős férfiként ábrázolják. A férfiszerephez erős követelmény is társul, folytatja gondolatmenetét Gerő, ez a követelmény pedig a vitézség, a harciasság és az erőszak irányába terelik a nemzetet, a férfit. A nemzetnek meg kell védenie a hazát, ahogy egy férfinek meg kell védenie egy elesett nőt, és ha ez nem sikerül azt elképesztő tragikumként éli meg a férfi. Gerő szerint ekkor a következő események menne végbe gender szempontból a nemzetben: feláldozza magát, örökre meggyűlöli támadóját vagy a hazát, a nőt magát. Adott esetben akár el is hagyja, vagy egyszerűen úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Ez az elképesztő kudarcélmény a gender-szerep, a férfiszerep nem-teljesítésének tragikus élménye nyomta rá bélyegét a nemzetkép kialakulására. Gerő még ennél is továbbmegy, amikor kijelenti: „Hungária többszöri megerőszakolása nyomán támadhatott erőteljes és nem bevallott, terápiásan alig kezelt frusztrálódás.”86 A magyar nemzetkép problematikájának alapja tehát egy hatalmas csalódottság, egy nemi frusztrálódás. 84

Uo. GERŐ, ANDRÁS 2006, Magyar illuzionizmus, Új Mandátum Kvk., Budapest pp. 36-70. 86 GERŐ, ANDRÁS 2006, Magyar illuzionizmus, Új Mandátum Kvk., Budapest p. 51. 85

83 A második fontos pont Gerő szerint a félelem-logika, mint kompenzációs szükséglet. Gondolatmenetét így folytatja: a magyarok megteremtették saját nemzeti identitásukat, de az első pillanattól fogva féltek, és ennek hangot is adtak. A harmadik, úgyszintén a nemzetképet meghatározó jellegzetesség az „underdog-helyzet”. Ez az a folyamatos alárendeltség, alávetettség érzése, amelyről oly kritikusan Legutko is értekezik. Gerő szerint sokáig nem történt meg múlt és jelen szétválasztása, tehát a múlt és jelen kétneműsége sokáig nem valósult meg. A múlt és jelen elválasztásának problematikája úgyszintén jellemzi a mai magyar társadalmat, hiszen nagyon ritkán és keveset beszélünk a demokrácia által ránk zúduló szabadság felelősségéről, illetve terhéről, mintha a Pierre Kende által említett kommunista-tabu háromság máig meglenne. Ha a múlt és a jelen, illetve a jövő kérdései nincsenek tisztázva, meghatározva, akkor a „múlt traumái az adott jelen fájó mozzanataként jelenhet meg” – mondja Gerő. Az underdog-helyzet kitágította a tények kulturális kontextusát, így például a labanc, illetve a forradalom kifejezés szerves része maradt a mai magyar politikai csatározásnak is. Gerő szerint például a magyarságtudat kialakulásának szinte alapvetése volt az az élmény, hogy mindig is volt nem magyar katona az országban. Azt hiszem, nem kell túlzottan járatosnak lenni a napi politikában, hogy lássuk, az „idegenek” jelenléte az országban, bár teljesen más kontextusban, de része a politikai diskurzusnak. Az underdog-helyzetet Gerő szerint sokáig a politika, a politikai élet is tudatosította az emberekben, ezt ő „sérelmi politikának” nevezi. Ehhez az alárendelt, behódoló nemzetképhez tesznek hozzá még a negatív, tragikus sorsú héroszok, a nemzetvallás hősei. Gerő szerint nekik sorsuk teljesen negatív fordulatát, tragédiáját hangsúlyozta ki a kor politikai és kulturális élete, vagy realitásuk miatt árulónak lettek elkeresztelve. Gerő szerint a magyar nyelv és a nemzetvallás tónusa, kulturális hangütése is rájátszik erre, tovább erősítve a tragikus jelleget, hiszen a kulturális hangütés, a nemzetvallás tónusa szerinte mélabús, önsajnáló és fájdalmas. A szerző még hozzáteszi, hogy a magyar nemzetvallás szimbolikus esztétikai alkotásait körüllengi a negatív kulturális miliő, és így az önsajnálatnak megkérdőjelezhetetlen etikai rangja lesz. Ha nem is értek föltétlenül egyet Gerő minden megállapításával, de nem mehetek el csukott szemmel kritikája mellett, különösen akkor nem, ha dolgozatom egyik alaptémája a magány, és az abból kivezető utak rögössége.

84

6.2 Hankiss Elemér diagnózisai: Csak hajtó vagyok – Ne lőjetek!87 Hankiss Elemér 80-as években írt könyvének88 folytatását az Új diagnózisokat89 ismertetném most röviden, amelyben a rendszerváltás utáni magyar társadalom már a Kádár korban kezdődött értékválságáról értekezik. A mű bemutatja a társadalmi szimbólumok és jelképek szintjén a rendszerváltás utáni magyar társadalom összetételét – természetesen nem kevés iróniával fűszerezve. A magyar társadalom legelső Hankiss által elemzett rétege a „Vadászok” névre hallgat, és azokra az újonnan meggazdagodott üzletemberekre gondol, akiknek neveiket nem szívesen ejtjük ki, de létezésükről mindannyian tudunk. Hankiss szerint ők a rendszerváltás utáni tíz év zavaros időszakában tűntek fel, és az éppen hogy csak magára találó magyar társadalmat és gazdaságot vadászterületnek tekintették, és a pénz és hatalom által meghatározható jelszavukat betartva „nem ismertek törvényt, Istent”. Ami erősségük és fő motivációjuk, az egyben gyengeségük is: a mohóságuk, állapítja meg Hankiss. A magyar társadalmat tovább zilálja véleményem szerint, hogy ezek a bizonyos szempontból sötét és megkérdőjelezhető „siker-sztorik” az elmúlt húsz évben történtek meg, ezzel a magyar kulturális emlékezet demokráciához és a rendszerváltáshoz köthető asszociációjának szerves részét képezik. Hankiss figyelmeztet minket, hogy ennek a folyamatnak sajnálatos módon vannak „történelmi hagyományai”, de nekünk a rendszerváltozás után kell a „vadászok” elől vadként menekülnünk. A magyar értékkutató szerint, ahogy nemzetközi előfutáraiknál, náluk is megfigyelhető egy bizonyos „megszelídülés”, most már nagypolgároknak, újgazdagoknak hívják őket, és visszahúzódtak kicsinyített kastélyaikba, parkjaikba és hűsölnek vízeséseik vagy tavuk környezetében. A mindennapi viselkedésük leírásánál abszolút párhuzam van Hankiss és Legutko között, hiszen mindketten műveletlennek, felszínesnek, üresnek és végső soron magányosnak mutatja a kapitalizmus „vadászait”. Viselkedésük Hankiss szerint felszínesen elegáns, de nem laza, a nők véleménye szerint kirívóbbak és sok ékszert viselnek, a férfiak pedig ékszer gyanánt fiatal ba87

PÓKA, EGON – FÖLDES, LÁSZLÓ 1984, Hajtók dala. A dal a Hobo Blues Band Vadászat című lemezén jelent meg. 88 HANKISS, ELEMÉR 1982, Diagnózisok, Magvető, Budapest. 89 HANKISS, ELEMÉR 2002, Új diagnózisok, Osiris, Budapest.

85 rátnőjüket vagy feleségüket „hordják”. A demokratizálódás egyik legsúlyosabb következménye a társadalmi kapcsolatok szétzilálódása és a vagyoni különbségek irreális megnövekedése. A „vadászok” külön világban, külön birodalomban élnek: síparadicsomokban, teniszklubokban, fogadásokon és hajókon tengetik mindennapjaikat. Hankiss szerint a szocializmusban is megvolt ez az embertípus, csak akkor a hatalom és a pozíció volt a kulcs, ahova lopakodással, politikai opportunizmussal, elvhűséggel és szervilizmussal lehetett eljutni. Ma az egyetlen érték számukra a pénz és a vagyon. Vállalkozó polgárok és menedzserek A következő társadalmi osztály, akiket Hankiss Elemér osztályoz a „Vállalkozó polgárok és menedzserek” csoportja. Az ő jelszavuk a vállalkozás, az akarat és a tisztesség. Legfőbb erényük a menedzseri és üzleti érzék. Legfőbb örömük Hankiss szerint a gazdagság és a gyarapodás, tehát nagy valószínűleg ők sem a társadalmi magány feloldásán szorgoskodnak. Hankiss szerint ők szaktudással, szorgalommal és szerencsével tettek kisebb-nagyobb vagyonra szert, és zavarodottságuk legfőbb oka az, hogy a menedzseri világ multinacionális kasztjában landoltak hirtelen. Habitusuk Hankiss szerint inkább polgári és puritán, és önazonosságukat saját kiválóságukba és nélkülözhetetlenségükbe vetett hitük adja. Környezetük a gazdagság és a magabiztosság, őket elkerüli a Marcuse-i „onedimensional man” átka, éppen azért, mert többségében ők is azok. Az arisztokrata társadalom fagueti szelleme él tovább kasztosodásukban, hiszen Hankiss szerint itt is megkülönbözethetünk csak gazdasági és vagyoni szinteken mérve különböző osztályokat: tízmilliós cég, százmilliós cég, és milliárdos cég. Ez a világ nagyon új, hiszen csak a 90-es években alakult ki, mégis ezen osztály tagjai úgy legyeskednek futballcsapatok és szépségversenyek körül, mintha egy arisztokratikus család leszármazottai lennének, természetesen szigorúan külsőségekben és a McVilág felszíni szintjein. Természetesen az ilyen „allűrjeik” mellett jellemző rájuk Hankiss szerint a szorgalom, a józanság, a kemény munka, a vállalkozói ügyesség és a polgári gyarapodás. Globális polgárok A harmadik társadalmi osztály Hankiss Új diagnózisok című könyvében a „Globális polgárok”. Jelmondatuk szerint a világ egy és oszthatatlan, amire utal emb-

86 lémájuk a földgömb is. Hankiss szerint legfőbb erényük, hogy jó helyre születtek és legfőbb örömük a bennfentesség. Ők bíznak leginkább a nemzetközi gazdaság erejében, „a klubban”. Életük célja pedig éppen a dolgozatomban elemzett magánnyal ellentétes, hiszen létük értelme a globális nyüzsgés. Ők üzletemberek, nemzetközi szakemberek, bankárok és csúcsdiplomaták. Hankiss szerint a habitusukra az elegancia, a fegyelem és a zárkózottság különös egyvelege a jellemző. „Természetesnek és indokoltnak tartják, hogy többször többet keresnek az átlagnál, mert ők hozzák a jólétet az országnak”.90 Ők már itt vannak, a jólét még valahol várat magára... Hankiss szerint mivel a globális piacokon élnek, értékrendjüket is az formálja, így teljes mértékben a proletár reneszánsz globális értékrendje jellemző rájuk. Rejtőzködésükre jellemző, hogy a „vadászokkal” ellentétben elrejtik hatalmukat és gazdagságukat, talán éppen a globális piacokon való lét miatt. Ők a business találkozók és az elit klubok vendégei, és életükre jellemző az általam oly sokszor ostorozott felszínesség és a folyamatos sietség. Hankiss szerint ez egy teljesen új és az előző rendszertől alapjaiban eltérő alkat, hiszen a moszkvai habitus itt alkalmatlan és használhatatlan. Politikusok csoportja A következő társadalmi osztály, társadalmi csoport a politikusok csoportja, akiknek megválasztásának módjáról már értekeztem 5. fejezetemben Faguet A kontárság kultusza című műve alapján. A politikusok emblémája az Országház maga, Achilles-sarkuk pedig a választópolgár maga. Hankiss szerint legfőbb erényük a retorika, ahogy kiemelte ezt Emile Faguet is, és legfőbb örömük a hatalom. Bíznak saját hatalmukban, ami legfőbb örömforrásuk is egyben, és előszeretettel támaszkodnak saját pártjukra és a demokratikus intézményrendszerre, illetve bíznak az intézményrendszer stabilitásában és a konkurens párt hibáiban. Életük legnagyobb kudarcaként élik meg, ha vissza kell menniük hétköznapi polgárnak, hiszen életük legfőbb célja és értelme egyben az az érzés, hogy fontosnak vélik magukat. Hankiss felhívja a figyelmünket arra, hogy a késő 80-as évek előtt nagyon kevés klasszikus politikus volt, és a politikusi habitus is hatalmasat fordult 89 óta. A fő változások, amelyeket a magyar szociológus kiemel: a politika áttetszőbb, a társadalom és a médiumok által jobban ellenőrzött. A demokrá90

HANKISS, ELEMÉR 2002, Új diagnózisok, Osiris, Budapest, p. 24.

87 cia visszaszorította a hatalom kíméletlen és türelmetlen reakcióit, illetve beszűkítette a kamarillapolitika terét. A mai politikai élet jogilag jobban szabályozott, és a választókkal erősebb kapcsolatot tart fenn, illetve az erőszakkal és a megfélemlítéssel kevésbé él. Hankiss kiemeli azt a villámgyors fejlődést, amely a „vadászokhoz” hasonlatosan a politikusoknál is végbement az elmúlt tíz, húsz évben. Ezen a szociológus azt a demokratizálódási folyamatot érti, amelyben döntő szerepet játszottak a politikusok is. Tíz év alatt a semmiből, nyugati mintákra alakították ki és hozták működésbe a demokrácia, jogállam, piacgazdaság intézményrendszereit. Ennek van két velejárója: az egyik a jogos vagy nem jogos büszkeség, a másik pedig, hogy csak elvétve találkozunk új nevekkel, mintha a rendszerváltó politikusok ragaszkodnának privilégiumukhoz, és sajnálatosan kevés fiatalt és nőt engednek a hatalom közelébe. A magyar politikusokra Hankiss szerint jellemző, hogy „törzsi háborúkba” keverednek bele, ezek sokszor szimbolikus és kicsinyes küzdelmek, csatározások. Ezek a viták azonban komoly negatív hatással voltak Magyarországra, folytatja Hankiss, de a társadalom józansága egyelőre a megfelelő keretek között tartotta ideológiai zűrzavarukat. Ezután röviden jellemezném a rendszerváltozás utáni magyar politikusok habitusát Hankiss Tranbant a kertben című esszéje91 alapján. Jellemzi őket az elvégzett munka adta öröm, és a hatalomtudat. Jellemző rájuk továbbá, hogy a média és a társadalom ellenőrzési szándékát nyűgnek, tehernek érzik, hiszen abban a tudatban élnek, hogy, ahogy 89 után tudták, mi a legjobb társadalmuknak, éppen úgy tudják ma is. Ennek jegyében a társadalommal való dialógust feleslegesnek, vagy jelképesnek érzik, mindezzel megjelenítve a magányt a politikus és az őt megválasztó állampolgár között. Hankiss szerint egy világszerte ismert politikai kettősség jellemzi őket: ők a „nemzet hitvallástól fűtött napszámosai”, illetve a tisztességes-tisztességtelen játszmák határozzák meg viselkedéskultúrájukat. A politikus és a társadalom közötti űrt és magányt semmi sem növeli jobban, mint a korrupció, és a korrupciós gyanú. Hankiss szerint éppen emiatt bizonytalanodott el a társadalom a rendszerváltó politikusok tisztességében és szavahihetőségében. Jellemző a politikusokra továbbá a magyar szociológus szerint, hogy a válaszait, illetve a reakcióit mindig egy eltúlzott „klán-szellem” és az öntudat erősítése jellemzi. Ők is hozzászoktak a privilégiumokhoz és a kényelemhez, 91

Trabant a Kertben. In: HANKISS, ELEMÉR 2002, Új diagnózisok, Osiris, Budapest, pp. 19-39.

88 ahogy a „vadászok” is. Az arisztokrácia emlékképe köszön vissza viselkedéskultúrájukban, az operabálban, a fogadásokon és kongresszusokon, illetve az üzleti banketteken. Hankiss kiemeli, hogy tudnak udvarias leereszkedéssel viselkedni, de ez könnyen átcsaphat a kommunista időkre jellemző haverkodásba. Hankiss Elemér szerint egész egyszerűen, minden ügyes-bajos dolgukkal együtt tükrözik a magyar társadalmat. Visszautalnék itt az előző fejezetre, ahol Faguet kimondja, hogy minden társadalom olyan képviselőket választ, akik teljes mértékben hasonlítanak rá... Jet Set Hankiss külön kiemeli a fiatal diplomás réteget, a "Jet Set" néven. Jelmondatunk a McVilágra jellemző „miénk a világ”, legfőbb erejük a fiatalság, illetve az öntudat, és örömüket saját magukban lelik. Ők az a csoport, akiknek életüket illetve a demokráciához fűzött kapcsolatukat, szabadságukat teljes mértékben a McVilág és a fogyasztói társadalom „törődj magaddal” jelszavai töltik ki. Ők a proletár reneszánsz Leonardói, akik a McDonalds falára firkanthatnak valamit, vagy hallgathatnak bele a legújabb pop-lemezekbe, természetesen ingyen. Hogy miben bíznak ők Hankiss szerint? Elsősorban önmagukban, fiatalságukban, esetleg szaktudásukban és a világban önmagában. Ők a világot önmaguk leképeződésének tekintik, de ez természetesen fordítva is működhet esetükben. Hankiss szerint az ő esetükben „a diploma deklarálja az illetőt”, és ad nekik lehetséges hasznos szerepet. Ők rendelkeznek aranyat érő diplomával, közgazdászok, jogászok, üzletemberek, menedzserek. Hankiss sajnálatosan megjegyzi, hogy csupán siker- és elittudatuk van, valódi küldetéstudatnak nincsenek a birtokában. Amiket Legutko, Ritzer, Marcuse és Fague92 leír a demokrácia átlagemberéről, az felnagyítva és eltúlozva rájuk is jellemző lesz. Nem gondolnak arra, hogy ne járna nekik a megkapott bónusz. Az öregekkel nem törődnek és világszínvonalúnak hiszik magukat”. Jellemző rájuk továbbá a Hankiss által ostorozott hedonizmus, de akad közöttük puritán is. Hankiss szerint vannak ennek a társadalmi osztálynak torz szocialista előzményei: a 80-as évek szocialista aranyifjúsága, akik az Oxfordon és a Harvardon tanultak. Ez a nemzedék a 80-as években politikailag is aktivizálódott, sokuk KISZ- vagy párttag lett. 92

Az Egyéb kontárságok c. fejezetben ír Faguet az öregekről. FAGUET, ÉMILE 1994, A kontárság kultusza. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. Pp. 69-92.

89

Professzionális értelmiség Hankiss ezután külön értekezik a „Professzionális értelmiségről”. Az ő emblémájuk a körző, sztetoszkóp és a paragrafusjel. Fő jeligéjük a professzionalizmus, és bíznak szakértelmükben. A sikerük sokrétű: egészen a sikeres műtéttől és a megnyert pertől az épülő házig és nyaralóig terjed. Életükben a kudarc, mint elveszített per és visszadobott tervrajz van jelen. Életük célja: építeni, gyógyítani, a gazdaságot és a társadalmat működtetni, illetve szakmailag villogni. Ez a csoport nagyon tág és tagolt. A Kádár-rendszerben viszonylagos védelmet élveztek a kreatív, alkotó értelmiséggel szemben – állapítja meg Hankiss. Kreatív értelmiség Az értelmiség második csoportja a „Kreatív értelmiség”, akiknek szimbóluma a babérkoszorú, és akiknek életük értelme és célja olümposzi magasságokban keresendő. Ők a művészek: írók, festők, filozófusok, tanárok. Jelmondatuk Hankiss szerint hosszú versidézetekben lenne összefoglalható, és gyenge pontjuk éppen saját hiúságuk. Erényük eszük és tehetségük mellett leginkább kreativitásukban keresendő. Legfőbb fájdalmuk Hankiss Elemér szerint, hogy a világot pillanatnyilag nem kell, és nem lehet megváltoztatni. Ők az értelmiségnek azon csoportja, akik meg akarják érteni a világot, és azt egy új, vagy már létező szimbólumrendszerben próbálják meg ábrázolni. Hankiss szerint legfőbb örömük a világ hívságain való sóhajtozás. A kommunizmusban őket illették a három T politikájával: támogatott, tűrt és tiltott. A támogatottakra Hankiss szerint a hithűség és a vakbuzgóság mellett a cinikus haszonlesés volt jellemző. A tűrtek szerinte sokkal tehetségesebbek voltak, jellemző volt rájuk a rezignáció, az önuralom, az önirónia, de a magatartásukban olykor-olykor felsejlett a vívódás, a hasadtság, a skizofrénia. A tiltottakat a szerep és a hivatástudat éltette mindvégig, állapítja meg Hankiss. Hogy mi lett velük 89 után? Sokan résztvettek a rendszerváltozásban, páran üzletemberi, politikai, szakemberi pozícióban találták magukat. A legtöbben azonban nem találták helyüket, szerepüket egy drámaian megváltozott, megváltoztatott társadalomban. Számukra jelentett megoldást a politika és a pályatársak folyamatos ostorozása és a bulvárosodás – emeli ki ezt a fogyasztói társadalomra oly jellemző társadalmi jelenséget Hankiss. Sok alkotói válság, megcsömörlöttség és kevés műremek

90 jellemzi ezt a társadalmi osztályt Hankiss szerint. Mindez rosszindulattal: fáradtság, cinizmus, túlérzékenység, túlpolitizáltság, paranoia, sértettség és belterjesség. Kis- és középpolgárság A következő társadalmi csoport akivel Hankiss foglalkozik művében a „Kis- és középpolgárság”. Az ő emblémájuk elveszett a történelem és a rendszerváltás viharában, s filozófiájuk is a hagyományos, vallásos vagy laikus bölcsesség köré szerveződik. Jelmondatuk: „Isten majdcsak megsegít, majdcsak lesz valahogy”. A fő problémájuk az a húsz év, tehát az a rövid demokratizálódási idő, amelyet fejezetem elején én is megemlítettem. Fő gondjuk Hankiss Elemér szerint az, hogy még nem polgári országban élnek. Erényük az iparkodás és a hatalmas szorgalom, s fő bánatuk éppen e szorgalom hiábavalóságából adódik. Sikerük az, hogy „jut még benzinre is”, míg kudarcuk, ha „már benzinre sem jut”. Életük célja drámai és csodálatos módon saját gyermekeik, és bíznak abban, hogy a dolgok lassacskán mégiscsak jobbra fordulnak. Hankiss szerint mindebben az az elszomorító, hogy ők adják a társadalom többségét. Ők a késő kádárizmus polgárosodó munkássága és a második gazdaság kispolgársága, alsó középpolgársága, középosztálya. A rendszerváltásnak és a gazdasági átalakulásnak ők a fő vesztesei, hiszen, mint ahogy Hankiss is megjegyzi, ők viselik az átalakulás roppant gazdasági terheit. Az ő aranykoruk a magyar szociológus szerint a késő Kádárkorra tehető, a 70-es, 80-as évekre, és annak másodgazdaságában tudtak igazán kibontakozni. Előnyük az volt, hogy ismerték a játékszabályokat, tudták, hogy Garton Ash labirintusa hol átjárható és hol sem. Hankiss szerint ők ügyeskedtek, szorgoskodtak, ravaszkodtak, de mindeközben nagyon keményen dolgoztak a munkahelyükön, otthon a panellakásban, és kint a kertben is. Ők voltak a kommunizmus apró „self-made man”-jei, akik, bár csak a felszínen, de a maga ura volt: építette házát, kertészkedett, gyűjtött a Trabantra vagy a Ladára, és gyermekét, tehát élete értelmét rendes ruhában tudta esetleg jó iskolába járatni. A kommunizmus valódi „honfoglalást” jelentett több millió nincstelennek, akik párttagként kicsiny kertet vagy lakást kaphattak, és így felemelkedhettek a szolgasorból, a hatalmas szegénységből, emeli ki Hankiss. Mindez nem mámoros retrohangulat, hanem több millió addig nincstelen jutott így élet-értelemhez, polgáritulajdoni jog élményhez, az „enyém, én művelem, én építem” maga módján cso-

91 dás hármasságához. Hankiss szerint a minden áron kollektivizálni akaró államszocializmus éppen azzal ellentétes folyamatokat indított be, amikor elindult a kispolgárság új hulláma, a „mindennapok forradalma”. De nézzük, mi történt velük 89 után a Trabant a kertben című munka alapján! A kommunizmus kései korszakát így nyugodtan nevezhetjük a kispolgárság évtizedeinek. A rendszerváltás Hankiss szerint a nagypolgárság és a vállalkozói középréteg számára kedvezett. A fő problémák a következők: falu–város ellentét, második gazdaság eltűnése, agrárágazat válsága, illetve a piacgazdaságon kívül rekedt köztisztviselői réteg elszegényedése. Jellemző rájuk Hankiss Elemér szerint a romló presztízs, az én és jövőkép-vesztés, illetve az identitás szinte teljes elvesztése. Fő jellemvonásaik: rendezett, családközpontú élet, a hagyományok és bizonyos szintű erkölcsi fegyelem továbbélése és a takarékosság. Szomorú jellemzői ennek a nagy társadalmi rétegnek a bizonytalan perspektívák, az általam már korábban elemzett „magyar csalódottság”, és a politikától, közélettől való elfordulás. A társadalmi elmagányosodás a mindennapok során a „leszakadtak” és a „nyugdíjasok” mellett ennél a társadalmi osztálynál a leginkább megfigyelhető. Az az értékváltozás, életcél-vesztés, amely jellemzi a politikusoktól egészen a jet settekig a magyar társadalmat, náluk a mindennapi élet és a létfenntartás szintjén jelenik meg. Hankiss helyzet és magatartás szerint három csoportja osztja őket: az akadályokat sikerrel vevők, a megkapaszkodók és a lecsúszók csoportjára. Leszakadtak A legszomorúbb két társadalmi csoport következik. Az első az imént elemzett kispolgárságból lecsúszó, alámerülő emberekből álló „Leszakadtak”. Nekik már emblémájuk sincsen, azonban filozófiájukra jellemző a hagyományos vallásos filozófia, illetve a közösségi hagyományok és az autonómia tisztelete. Jelmondatuk Hankiss szerint legegyszerűbben egy sóhajban vagy egy káromkodásban foglalható össze. Achilles-sarkuk és mindennapi élményük a magány és a szegénység. Erényük az, ha elbírják az előbbi kettőt viselni, legfőbb fájdalmuk pedig, ha nem képesek az előző kettőt, tehát az életet elviselni. A siker szónak Hankiss szerint számukra egyáltalán nincs jelentése, a kudarc pedig egy állandósult és berögzült állapottá szelídült. Őket így határozza meg Hankiss: munkanélküliek, sokgyerekes kiskeresetűek, magányos öregek, halmozottan hátrányos helyzetűek.

92 Ahogy látjuk, dolgozatom kiindulópontjai, a magány, az elhagyatottság, a céltalanság és a „világba való odavetettség” érzése is drámai erővel bukkan elő. Hankiss szerint sokan a teljes szegénység, a nyomor szintjén élnek, nem vagy hiányosan táplálkoznak, fáznak és nagyon-nagyon magányosak. Habitusukat is természetesen meghatározza tragikus állapotuk: egyszerűen túlélési stratégiákat kell, hogy alkalmazzanak. Jellemző ilyen stratégia a tisztes szegénység, a tisztes nyomor, a segélyosztó intézményektől való függőség, az alázat vagy éppen a lázongás, a kétségbeesés, az alkoholizmus, a függőségek és a megélhetési bűnözés. Hankiss Elemér szerint számuk 1989 után drámaian megugrott. Minőségileg, jelképesen és szimbolikusan is mást jelent ma szegénynek lenni, ahogy megállapítja ezt Fromm vagy Legutko is. A rendszerváltozás előtt lehetett a szegénységet a nagy háborúkra, az oroszokra a rossz rendszerre fogni. Hankiss kiemeli, hogy 89 után a szegénység „önhibává fajult”, teher és szégyellni való minőség lett. A szegénység felelőssége drámai módon áttevődött a szegényekre, teszi hozzá. Hankiss szerint, ha a piacgazdasággal azonosított társadalomnak nincs szüksége valakire, az a szaktudás, a személyiség és az élet jogos voltát kérdőjelezi meg, tehát a szaktudás, a személyiség, az élet maga válik teherré, ez pedig a személyiség összeomlásához, a családi értékek súlyos válságához, és a dolgozatomban elemzett kiábrándító magányhoz vezet... Nyugdíjasok Az utolsó elemzett társadalmi osztály a „Nyugdíjasok”. A nyugdíjasok emblémája – Hankiss szerint – egy megfakult, régi fotó a boldog vagy boldogabb ifjúkorból. Filozófiájuk a korábbi jelmondataik rezignáltabb, visszafogottabb változatai. Nagyon nehéz elképzelnünk, milyen drámai élmény lehet számukra a fogyasztói társadalommal, a ’proletár reneszánsszal’ való szembenézés. Jelmondatuk is magányuknak, elkeseredettségüknek ad hangot: „nem ezt érdemeltük”. Legfőbb problémájuk éppen előrehaladt életkorukból fakad, sokan közülük úgy látják, hogy egy sokkal egyszerűbb, de sokkal kevesebb lehetőséget tartogató korban éltek. Erényük lehet a türelem és a derű, emeli ki Hankiss. Az előbb említett drámai érzéshez hozzájárul az a fájdalmuk, hogy úgy érzik, egyáltalán nincs rájuk szükség. Ezt a folyamatot Faguet is elemzi részletesen könyvében. Legfőbb siker számukra, ha kihúzzák a hónap végéig, és nem éheznek, nem szenvednek. Életük célja a kispolgársághoz hasonlóan gyermekük, illetve unokájuk.

93 Hankiss felfigyel ennél a társadalmi osztálynál is egy magyar sajátosságra, amely alátámasztja a kishitűséget, az underdog helyzetet. Ez a sajátosság a magyar nyugdíjasok hatalmas sértettsége, elégedetlensége. Hankiss szerint sokkal sértettebbek, mint nyugati társaik, és szinte elviselhetetlenül méltatlannak érzik, hogy egy dolgos élet után anyagi gondokkal kell küzdeniük. Véleményem szerint ehhez a sértettséghez hozzájárulhat az is, hogy nem tudnak megkapaszkodni, támaszkodni az új és modern értékekre, úgy érzik, klasszikus, hagyományos értékeiket kisemmizték, eltüntették. Így a magyarországi nyugdíjasok a modern magyar magány szomorú realitásában tengetik mindennapjaikat. Habitusuk lehet sokféle: egészen a derűs, harmonikus kedves idős embertől a zsörtölődő, megkeseredett, szorongó és hajszolt öregig terjedhet jellemrajzuk.

Hankiss Az állatorvosi demokrata című esszéjében93 a demokrácia esélyeit latolgatja hazánkban. Kezdő gondolatként kijelenti, hogy roppant messze vagyunk még az európai gondolkodásmódtól, életmódtól és legfőképpen az életszínvonaltól. Ezután egy Magyarországon dolgozó amerikai kutatót idéz: „furcsa emberek vagytok ti, magyarok. Rengeteget dolgoztok, iparkodtok, lóttok-futtok. De valami mégsem stimmel. Olyanok vagytok, mint az az ember, aki lélekszakadva fut felfelé egy mozgólépcsőn, de nem nagyon jut előre, mert a mozgólépcső lefelé fut”.94 Ez a mozgólépcső a kommunizmus környezete és Európa idegen, lefelé futó mozgólépcsője volt, mely megakadályozta a gazdasági és társadalmi fejlődést. Hankiss optimistán megjegyzi, hogy mára már elindult döcögve felfelé ez a lépcső, s talán már inkább segít minket környezetünk, Európa.

6.3 A demokratikus politika kritériumai Hankiss ezután arra vállalkozott, hogy röviden összegyűjtse a demokratikus politika kritériumait, és megvizsgálja, hogy azok milyen mértékben adottak, vannak meg Magyarországon. Először is a környezetet vizsgálta, amely szerinte a demokratizálódás szempontjából igen kedvező, hiszen a világ a demokráciák felé 93

Az állatorvosi demokrata. In: HANKISS, ELEMÉR 2002, Új diagnózisok, Osiris, Budapest, pp. 69-106. 94 HANKISS, ELEMÉR 2002, Új diagnózisok, Osiris, Budapest, p. 71.

94 „lejt”. Persze, megemlíti a személyes élmények, a személyes sorsok és a demokrácia törékenységét is, illetve utal olyan negatív tényezőkre, mint a balkáni háborúk, vagy a terrortámadás. De nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy egyre jobban beleágyazódunk az európai és nemzetközi intézményrendszerbe. A gazdasági környezet a kötet megjelenésekor még pozitív volt, erről azóta sokkal kritikusabban fejtette ki véleményét több magyar szociológus is a Miszlivetz Ferenc által szerkesztett Eredeti válságfelhalmozás című munkában.95 A társadalmi környezetet közepesnek értékeli Hankiss, aki szerint sok pozitív és negatív elem jellemzi a magyar társadalmi környezetet. A civilizációs környezetet is közepesként értékeli, és megjegyzi, hogy a dolgozatomban kritikusan ábrázolt modernizációs folyamatok a reformok óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folynak, illetve, hogy a modern civilizáció alapvető és létfontosságú intézményei hazánkban is működnek. Az anyagi biztonságot és a polgári létformát hiányolja erőteljesen Hankiss, bár kiemeli az életkörülmények lassú, de folytonos növekedését, amely az előfeltétele a demokratikus közéletnek. A mindennapok tapasztalata azonban mintha nem ezt mutatná, ezért is adtam az MMM-et fejezetem címéül. A lakosság nagyobbik része Hankiss szerint nem tapasztalta még meg az anyagi biztonságot, így a polgári létformával sem tud mit kezdeni, és így egyáltalán nem érti a szabadság adta valódi lehetőségeket, illetve a fogyasztói társadalom kihívásait. A lakosság fele anyagi bizonytalanságban él, állapítja meg a magyar szociológus, és nekik esélyük sincs a demokratikus és polgári létforma kialakítására, s mindez egyben a demokratikus fejlődés legnagyobb akadálya. Ezután Hankiss figyelme a demokratikus hagyományok és a demokratikus eljárásmódok felé fordult. A demokratikus hagyományokat alapvetően hiányolja a magyar közvélekedés, amely így szerves részét képezi a magyar kisebbrendűségnek. Még egyszer megemlíteném Legutkot, aki szerint a demokrácia csúfságáért sokszor a kelet-európaiak saját magukat teszik felelőssé, pedig valójában ez egyáltalán nincs így. Ezzel alighanem egyet értene Hankiss Elemér is, aki szerint a demokratikus hagyományok nem hiányoznak annyira, mint amennyire gondoljuk, hiszen 1867 és 1947 között – bár bukdácsolva, de – működött a parlamentarizmus. És van a magyarországi demokráciának egy nagy pillanata, 95

MISZLIVETZ, FERENC (szerk.) 2009, Eredeti válságfelhalmozás, Savaria University Press, Szombathely.

95 amely még nemzetközi viszonylatban is jelentős. 1956 megmutatta, hogy komoly és erős demokratikus készségek rejlenek a magyar társadalomban. A demokratikus eljárásmódra jellemző a magyaros ravaszság, a kiskapuk megtalálása – állítja Hankiss. Szerinte az átlag állampolgárok tudatlanok, és egyáltalán nem figyelnek oda a demokratikus közélet szabályaira, és elaltatják kritikai érzéküket. Pozitív ismérvként kiemeli még a szerző, hogy a demokrácia elfogadottsága erős, hiszen a társadalom nagy része nem lát alternatívát a demokráciával szemben. A kádári nosztalgia Hankiss szerint nem a kommunizmusnak szól, hanem a viszonylagos anyagi biztonságnak és jólétnek. Ezután a demokrácia hatékonyságát és a demokráciával való elégedettséget elemzi a szociológus. Itt egy általam is roppant fontosnak vélt kijelentést tesz: az emberek nem elégedettek a nálunk működő demokratikus rendszer működésével. Tehát nem a demokrácia tartalmi alapjaival elégedetlen a társadalom, hanem annak mindennapi élményével és a fogyasztói társadalom negatív oldalával, a demokrácia Mr. Hyde-jával. Hankiss is kiemeli azt, hogy ’89-ben az embereknek irreálisan nagy elvárásaik voltak a demokráciával és a szabadsággal kapcsolatban, s így a problémákat a demokrácia problémájának titulálják. Ezek a sürgető és megoldásra váró gondok a szegénység, a mindennapi élet nehézségei és a politikusok tévedései. Nagyon fontosak ezek a tényezők, hiszen az ilyen elemi negatív tapasztalatok tudják a leginkább kikezdeni a demokráciát, és az ilyen élmények tudják az embereket „menekülésre kényszeríteni a szabadságtól”. Ezek a negatív élmények: kilátástalanság, társadalmi igazságtalanság, a politikai élet mohósága, méltatlansága. A demokratikus választásokkal kapcsolatban Hankiss megjegyzi, hogy alapvetően tiszta voltuk ellenére elkeserítően alacsony a részvételi arány. A kormánypártok váltakozása szerinte megfelelő, hiszen a politikai pártok adott időközönként való cseréje a demokrácia szerves része, és ellenszere a politikai élet oligarchizálódásának. A demokratikus választás döntő élménye, és a magánytól való menekülés egyik legalapvetőbb, legkézenfekvőbb útja a demokratikus választás, mely során az emberek megtapasztalhatják, hogy döntően az ő kezükben van a hatalom. Hankiss szerint a pártoknak, politikusoknak még hozzá kell szokniuk az egypártrendszer után a politika forgandóságához. Hankiss szerint Magyarországon alapvetően működőképes többpártrendszer van, bár az antidemokratikus pártok és mozgalmak a gazdasági válság hatására megerősödtek, sőt a

96 Parlamentbe is bejutottak. Ennek az oka Hankiss szerint a szegénységben, illetve a kisiklott életpályákban keresendő, tehát a magyar magány ilyen szinten is kezelésre szorul. Ezután a fékek és ellensúlyok kérdéskörét járta körül a szerző. A fékek és ellensúlyok problémakörét részletesen azért nem elemzem, mert aktuálpolitikai kérdéseket vetnek fel. Már Hankiss Elemér is felfigyelt arra, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének sokkal hatásosabban kellene működnie. A fő problémát Hankiss a szervezetlen civil társadalomban és az érdekegyeztetést elősegítő intézmények hiányában látja, és megemlíti a hatalmi ágak elválasztását körülölelő vitás helyzeteket. A magyar szociológus kiemeli, hogy, ahogy a demokrácia és a szabadság is hirtelen, egyik hónapról a másikra érkezett meg hazánkba, úgy az olyan kiváló intézmények alapjait, mint az Alkotmánybíróság vagy az Állami Számvevőszék, is roppant sebesen rakták le. Hankiss szerint további probléma a politika decentralizáltsága, hiszen a helyi közösségek és régiók gazdag interakciója helyett kormányszintű és minisztériumi intézmények a meghatározóak. A politikai részvétel lehetőségével kapcsolatban kijelenti, hogy Magyarországon nincs megfelelő érdekérvényesítés, és egyre inkább a „demokratikus deficit” kerül előtérbe: mindez azt jelenti, hogy nincs valódi társadalmi interakció, s a társadalompolitikai környezetben is eluralkodott a magány. A társadalom többsége nem vesz részt „valójában” a választásokon, és így az egész társadalom könnyen politikai passzivitásba süllyedhet, aminek az oka a nem megfelelő intézményrendszerekben és a történelmi múltban keresendő. Az olyan valódi, Rorty-féle értelemmel telített politikai aktivitásra gondol itt Hankiss, amely rokonítható az Erich Fromm-i szabadságképpel, és amely éppen ellentéte Marcuse One Dimensional Man-jének. Hankiss szerint egy ilyen pillanat volt 1956, amely még Timothy Garton Ash szerint is megrázó és drámai horderejű esemény volt. Hankiss figyelmeztet bennünket, hogy Nyugat- Európában már lejárt a steril parlamentarizmus korszaka, tehát a pártok, a társadalmi ötletek nem csak négyévente találkoznak egymással a szavazófülke sötétjében. Esszéje írásakor Hankiss optimistán nagy politikai stabilitásról beszélt, amelyet, azt hiszem, azóta már jó néhány esemény kikezdett. Mégis be kell, hogy lássam, a szegénységhez, a társadalmi különbségekhez, a kilátástalansághoz és magányhoz képest valóban viszonylagos politikai stabilitás van Magyarországon.

97 Hogy ez ebben az értelemben pozitív vagy negatív megállapítás, azt döntse el bátran mindenki... Hankiss pozitívumként tünteti fel az emberek alapvető bizalmát a demokrácia felé, de szerinte mindez lehet negatív is, ha a négyévente a fülkében leadott vokson kívül a bizonytalanság és a reménytelenség uralkodik el a magyar emberek tudatában. A következő hankissi diagnózis, a kormányok számonkérhetőségét vizsgálja. Ez szerinte a közepes és a gyenge között ingadozik, pedig, mint kimondja, ez a demokrácia egyik alapszabálya. Szerinte roppant gyenge a mindenkori ellenzéki párt ráhatása a kormányra, és nem kérhet komolyan semmit sem számon. Ezért a javítandó jelenségért szerinte elsősorban a sajtó és a közvélemény nyomásának hiánya okolandó. A „kontárság kultuszát” véli felfedezni Hankiss a kormányok számonkérhetőségében, és sietve hozzáteszi, hogy még a nyugati társadalmak sem felelnek meg ennek a kritériumnak. Hankiss a „nyilvánosság fényét” hiányolja a politikai életből, amely figyelemmel követi a politikai folyamatokat és a közintézmények működését. Hankiss szerint a fény helyett a sötétben folyik a politizálás, mint mondja, a politizálás és a kormányzás a homályba vész. A magyar demokrácia felemás húsz éve a felelős azért is, hogy már akkor sem fordulunk bizalommal a politikusok felé, ha azok valóban valamit közölni, tehát a társadalmat informálni akarják. Ehelyett a közöny, a cinizmus, és a politika és a társadalom szétválása történik a mai Magyarországon, és a kettő között ott tátong a modern magány. A szabadságjogok teljeskörűen adottak, szinte már annyira, hogy észre sem vesszük őket, mint korábban írtam, a levegővel szippantjuk magunkba. Felelősséget azokért nem vállalunk, szinte oda sem figyelünk akkor sem, ha éppen elveszőben vannak, vagy ha valamely közszereplő a szabadságjogok mentén átlép minden társadalmi erkölcsön, normán. Hankiss szerint már „elfelejtettük a szabadság fájdalmas hiányát”. Mi a helyzet a törvényességgel? Hankiss szerint a törvényesség alapvetően széleskörű, de sok helyütt ki is lehet játszani a törvényeket, hiszen a jogrendszer kijátszható és bizonytalan. Csak formálisan teljes a törvény előtti egyenlőség is, állapítja meg kritikusan a magyar szociológus, hiszen a társadalom felsőbb harmada „egyenlőbb”. A legfelső öt százalék pedig a „legegyenlőbb”. Az emberi jogok védelme úgyszintén ellentmondásos. Hankiss szerint az emberi jogok védelme magas a polgári világban, de egyáltalán nem erős az alacsony érdekérvé-

98 nyesítéssel és alacsony önvédelmi képességekkel rendelkező emberek világában. Az emberek jogtudata igen magas, de a demokráciával kapcsolatos rezignáció is az, amely Hankiss szerint ellehetetleníti a valódi demokratikus viselkedést. A demokratikus viselkedésnek alapvetően belülről kell jönnie, ezért szükség van demokratikus folytonosságra, amely során az emberek megtapasztalják ezt a drámaian új és kihívásokkal teli élményt. Hankiss kijelenti, hogy a demokráciának mindennél jobban folytonosságra van szüksége, hogy részévé váljon a Magyarországon oly sokszor megszakadt történeti-társadalmi folyamatnak. A kiszámíthatóság nagyon fontos érték a demokráciában, folytatja a sort Hankiss. Persze itt nem a McVilágban vett gépies, racionális funkcionalitáson nyugvó kiszámíthatóságról beszél, hanem arról, hogy az emberek biztonságban, társadalmi-gazdasági és politikai értelembe vett biztonságban egy értelmes életet tudjanak élni. Véleményem szerint ma ez egyáltalán nem adott Magyarországon, az emberek életét leginkább a bizonytalanság és a magány jellemzi – dolgozatomban egyebek között erre is próbáltam felhívni a figyelmet. A hedonista, üres és harsogó Élj a mának!-álfilozófia nem tudta megtölteni tartalommal, életcélokkal és megfelelő szimbólumokkal a demokráciát. Hankiss szerint gyenge az a demokrácia, amelyben az emberek csak a pillanatnak mernek, tudnak élni. A demokráciának szerves részét kellene képeznie a „tétek nagyságának mérséklődése” folyamata is. A tétek alatt itt a választható társadalmi, gazdasági fogódzkodók, a társadalomban betöltött szerep és hely nagyságát vagy milyenségét értem elsősorban. Hankiss szerint 89 után, ahogy kikeveredtünk Garton Ash labirintusából, a tétek hirtelen elviselhetetlenül nagyok lettek. Az emberek úgy érezték, talán azt is sugalmazták nekik, hogy most dől el, ki milyen pozícióba kerül, ki lesz gazdag és ki szegény, ki vehet részt a politikában és ki nem, tehát, hogy kié lesz a hatalom és kié nem. A tétek elviselhetetlenül megnőttek, talán azért is, mert a kommunizmus igyekezte eltüntetni, elnyomni a személyes „tétek” létezését. Hankiss rámutat, hogy egy szinte hisztérikus versenyfutás kezdődött a javakért és a hatalomért, s mint ahogy látjuk, akik a hatalom közelébe kerültek azok azt húsz éve kergetik. Hankiss szerint, ha a tétek kisebbek lesznek, akkor bontakozhat ki a demokrácia nálunk. Hankiss a társadalmi leltárt az iskolázottság állapotával folytatja, s véleménye összecseng a ritzeri McUniversity-k leírásával. Az iskolázottság viszonylag ma-

99 gas szintje adott ma Magyarországon, de a színvonal és a nívó süllyedőben van, állapítja meg. A társadalmi egyenlőtlenség növekedése, azt hiszem, mindenki számára világos, elég egy kört sétálni Budapest bármelyik közterén. Hankiss szerint a társadalmi egyenlőtlenség megnőtt a rendszerváltást követő tíz évben, és a szegények és gazdagok közti különbség a demokráciát már fenyegető mértékű. Az esélyegyenlőség szerinte a nyugati társadalmakban sem működik megfelelően. A magyar társadalomban – Hankiss kutatásai alapján – kevésbé számít az öröklött vagyon, de nem működnek azok az intézmények, társadalmi kezdeményezések sem, amelyek csökkentenék az induláskor meglévő hatalmas különbségeket. Hankiss ezután felteszi azt a kérdést, amelyet már érintettünk Faguet-nál, illetve Legutkonál. Mennyire világosak a demokratikus játékszabályok egy átlag magyar számára, és vajon ugyanazok-e a játékszabályok a parlamentben, mint amelyek a kérdésben említett átlag magyarra vonatkoznak? Hankiss válasza a következő: nem világosak a játékszabályok, és a parlamentben sokszor teljesen másképp értelmezik a jogszabályokat. Hankiss szerint a szabályok elfedése történik. A társadalmi kohéziót kutatva a szociológus megjegyzi, hogy az már a világháborút követő negyven évben szétzilálódott. Tehát Magyarországon a társadalmi kohézió, a társadalmi jelképtár, a társadalmi érték-kultúra válságával állunk szemben. Ilyen értelemben Gerő szavai teljesen kiegészítik Hankiss gondolatmenetét. Hankiss szerint a társadalmi integráció szinte teljes hiányával állunk szemben, ami szinte megkérdőjelezi a demokrácia működését hazánkban. A demokráciát megkérdőjelezi, de a magányt nem... Társadalmi szerződés nincs hazánkban. Ezt lehetne írásban rögzíteni, s Hankiss szerint tartalmaznia kellene olyan pragmatikus gondolatokat is, hogy még milyen fizetésbeli, életszínvonalbeli különbségek a megengedhetőek, elfogadhatóak, elviselhetőek. Hankiss megjegyzi, hogy a társadalmi interakciók nem „zéró összegű játszmák”, tehát a társadalom nem úgy működik, hogy, amit valaki nyer, azt másnak föltétlen el kell veszítenie. A társadalom nem így működik, a kultúra, az élet értelmének keresése pedig főleg nem. Hankiss még kitér a magyarországi korrupció elképesztően magas szintjére, a civil társadalom és az együttműködés horizontális hálózatainak szomorú gyengeségére.

100 Hankiss egy későbbi könyvében a Csapdák és egerekben96 figyelmeztet minket arra, hogy nem szabad szeretni, és főleg nem szabad elfogadni ezt az országot olyannak, amilyen. Egészen egyszerűen azért, mert alapvetően nehéz szeretni ezt az országot és társadalmat. A mai Magyarország Hankiss szerint gaz, piszkos terek és utcák, omladozó vakolatok, rosszkedv, szétziláltság és közöny jellemzi. Hankiss szerint: Magyarország →

Pazarló: Hagyja tönkremenni azt, amije van;

Magyarország →

Igazságtalan: éhezés, mélyszegénység;

Magyarország →

Egészségtelen: alacsony várható élettartam;

Magyarország →

Nem becsüli meg a teljesítményt: körülményes, korrupt, önámító;

Magyarország →

Nem tud dönteni: zavaros jövőkép, szerep hiány

Magyarország →

Csökken a demokrácia: hatalom centralizációja, csökkenő országos intézményi autonómia, kiszámíthatatlan kormányzás, ellenőrizhetetlenség, nincs törvény előtti egyenlőség, nem tisztelik a törvényeket;

Magyarország →

Nem működik: politika, közigazgatás, regionális rendszer, gazdaság, mezőgazdaság, egészségügy, oktatási rendszer.

Hankiss a magyar rendszerváltás egészét, és az azt megelőző, rendszerellenes, underground társadalmi-kísérleteket a keserű „fából vaskarikát” jelzővel illette. A gondolat keserédes, szomorú, és így méltó lezárása a magyarországi magányról szóló fejezetemnek. Hankiss szerint a rendszerváltást megelőző küzdelem lenyűgöző és tiszteletreméltó, de egyben szívszorongató is. A makacsság, az akarat ment szembe a világ realitásával, a szubjektív irrealitás az objektív és hideg realitással. Kevésbé patetikusan fogalmazva: fejjel mentek a falnak... Hankiss szerint három évtizeden keresztül gyártottak serényen titokban fából vaskarikát, egy hősies, ámbár tragikomikus küzdelem részeként, amelyben egy barbár és kegyetlen világbirodalomban szövögették a demokrácia álmát.

96

HANKISS, ELEMÉR 2009, Csapdák és egerek : Magyarország 2009-ben és tovább, Manager Kvk., Budapest.

101 Álmodtak, mint dolgozatom elején a gyermek anyja karján. Álmodtak, és a hideg, embertelen, üres valóságban ébredtek fel. Majd, amikor a Szovjetunió összeomlott, tudatosodhatott bennük az, ami szinte mindenkiben, hogy a Szovjetunió nem az ő gondolataik hatására omlott össze. 89 után pedig elméleteiket eltüntették, és a nyugati „jól-működő” példákból kiindulva varázsoltak demokráciát egy varázstalanított világba. És a demokráciával vajon megkaptuk, amit szerettünk volna? Vajon tudtunk, tudunk élni a demokráciával és a szabadság lehetőségével? És ha körülnézünk, mire ébredünk föl, mit látunk magunk körül? Jó már ébren lenni? Vagy egyszerűen tovább alszunk? Jó éjszakát!....

102

Záró gondolatok

És ha mégis ébren kell lennünk? Dolgozatom alapvető célja az, hogy rámutasson egy új és gyermekéveiben járó civilizáció problémáira. Ezekkel a problémákkal társadalmunk minden polgárának meg kell küzdenie, és ha életének, létének értelmet akar találni, akkor azt csak kritikai odafigyeléssel, nyitottsággal, szolidaritással és személyes értékek gyarapításával teheti meg. Ha a minket körülvevő valóság üres és hideg, akkor a Rorty által megfogalmazott igazságot, igaz mondatokat és szolidaritást kell vinni életünkbe. Ha a McVilág kulturális valója semmitmondó, értelem nélküli, akkor nekünk kell megtenni a kezdő lépéseket az underground kultúra, vagy a múlt értékei felé. A folyamatos és mindenütt jelenlévő racionalizációt pedig személyes életünkben győzhetjük le szeretettel, odafigyeléssel, emberhez méltó magatartással. Az érzékenységet kell megnövelni, azt a tulajdonságunkat, amely emberré tesz minket, amely a tömegtől elkülönülő és milliónyi lehetőséget magában hordozó individuummá varázsolhat minket. Tehát érdemes felébredni. Mert annyi a tennivaló, amennyiről még álmodni sem mernénk…

103

Felhasznált irodalom

ANDORKA, RUDOLF (2006). Bevezetés a szociológiába, Osiris Kiadó, Budapest. BARBER, BENJAMIN (1995). Jihad vs. McWorld, Crown, New York. BARTHES, ROLAND (1990). The Fashion System, Univesity of California Press, Los Angeles, London. BARTHES, ROLAND (2009). Mythologies, Vintage Books, London. BERGER, PETER L. (1970). Rumor of Angels: Modern Society and the Rediscovery of the Supernatural, Anchor Books, New York. FAGUET, ÉMILE (1994). A kontárság kultusza, Kossuth Könyvkiadó, Budapest. FRIEDMAN, THOMAS L. (2006). The World is Flat: The Globalized World in the Twenty-First Century, Penguin Books, New York. FROMM, ERICH (1994). Escape from Freedom, Holt Paperback, New York. FUKUYAMA, FRANCIS (2006). The End of History and the Last Man, Free Press, New York, London, Toronto. GARTON ASH, TIMOTHY (1999). The Uses of Adversity: Essays on the Fate of Central Europe, Penguin, History/Politics, New York. GERŐ, ANDRÁS (2006). Magyar illuzionizmus, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest. HANKISS, ELEMÉR (1999). Proletár reneszánsz: Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar társadalomról. Helikon Kiadó, Budapest. HANKISS, ELEMÉR (2005). Az ezerarcú én: Emberlét a fogyasztói civilizációban, Osiris Kiadó, Budapest. HANKISS, ELEMÉR (2006). Félelmek és szimbólumok: Egy civilizációelmélet vázlata, Osiris, Budapest. HANKISS, ELEMÉR (2008). Ikarosz bukása: Lét és Sors az európai civilizációban, Osiris, Budapest. HANKISS, ELEMÉR (2009). Csapdák és egerek: Magyarország 2009-ben és tovább, Manager Könyvkiadó, Budapest. HORVÁTH, MÁRK (2010). A McWorld és hatása a kultúrára, Kézirat. HUNTINGTON, SAMUEL P. (2005). A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Kiadó, Budapest. LATOUCHE, SERGE (2011). A nemnövekedés diszkrét bája, Savaria University Press, Szombathely. LEGUTKO, RYSZARD (2005). A demokrácia csúfsága, Attraktor Kiadó, Máriabesnyő – Gödöllő.

104 LENGYEL, LÁSZLÓ (2004). Szorongás és remény, Osiris Kiadó, Budapest. MARCUSE, HERBERT (1991). One-Dimensional Man: Studies in the Ideology of Advanced Industrial Society, Beacon Press, Boston. MIRLEAU, HUBERT [Budapest].

DE

(1999). Fatalitás-e a demokrácia?, Stella Maris Kiadó,

MISZLIVETZ, FERENC (szerk.) (2009). A válság világrendszer-szemléletben, Savaria University Press, Szombathely. MISZLIVETZ, FERENC (szerk.) (2009). Eredeti válságfelhalmozás, Savaria University Press, Szombathely. RITZER, GEORGE (1998). The McDonaldization Thesis, Sage, London. RORTY, RICHARD (2009). Contingency, Irony and Solidarity, Cambridge University Press, Cambridge. TEILHARD DE CHARDIN, PIERRE (2008). The Phenomenon of Man, Harper Perennial Modern Classics, New York. VOEGELIN, ERIC (2004). Science, Politics and Gnosticism: Two Essays ISI Books, Wilmington, Delaware. WEBER, MAX (2010). The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism, Oxford University Press, Oxford, New York WILSON, EDWARD O.(2004). On Human Nature. Harvard University Press. Cambridge.