Ángyán József
TÁJGAZDÁLKODÁSI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI ISMERETEK (LANDSCAPE MANAGEMENT AND RURAL DEVELOPMENT) Egyetemi jegyzet
Lektor: Menyhért Zoltán
A Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet jegyzete a természetvédelmi mérnök (B.Sc.) alapszak számára
SZENT ISTVÁN EGYETEM, MEZŐGAZDASÁG- ÉS KÖRNYEZETTUDOMÁNYI KAR, KÖRNYEZET- ÉS TÁJGAZDÁLKODÁSI INTÉZET GÖDÖLLŐ, 2008
A szerzőről: Ángyán József (1952-) okleveles agrármérnök, mezőgazdasági kutató szakmérnök, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, az MTA doktora, a Szent István Egyetem, Gödöllő „környezettudományok” területén habilitált egyetemi tanára, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének igazgatója. Főbb kutatási területei: agroökológia, környezet- és tájgazdálkodás, fenntartható mezőgazdasági, földhasználati stratégiák és rendszerek; vidékfejlesztés, természetvédelem. Elérhetőségei:
[email protected]; 06-28-522 009 A lektorról: Menyhért Zoltán (1933-) okleveles agrármérnök, a biológiai tudományok kandidátusa, az MTA doktora, a Szent István Egyetem, Gödöllő egyetemi tanára, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézetének emeritus professzora. Főbb kutatási területei: növénytermesztés, növénynemesítés, agroökológia, mezőgazdálkodási stratégiák és rendszerek, ökológiai gazdálkodás. Elérhetőségei:
[email protected]; 06-28-522 000 / 1678
© SZENT ISTVÁN EGYETEMI KIADÓ 2103 Gödöllő, Páter Károly u. 1. Felelős kiadó: Dr. Solti László rektor Kiadó vezető: Lajos Mihály igazgató ISBN 978-963-269-063-6
Tartalomjegyzék 1. Bevezetés ......................................................................................................................4 2. A mezőgazdálkodás, a vidékfejlesztés és a természetvédelem kapcsolatai...........6 2.1. A természeti rendszerek hatásai a gazdaságra és társadalomra ............................ 6 2.2. A mezőgazdasági művelés hatásai a természeti rendszerekre ............................... 7 2.2.1. A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása............................. 7 2.2.2. A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása ............................................................................................................. 8 2.3. Felismerések, tanulságok, következtetések........................................................... 10 3. A mezőgazdálkodás....................................................................................................12 3.1. A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai..................................................... 12 3.2. Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere......................... 13 3.2.1. Parlagos (legelő-/erdőváltó) földművelési rendszer...................................... 13 3.2.2. Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás) ............................. 13 3.2.3. Vetésváltó földművelési rendszer ................................................................. 14 3.2.4. A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás......................... 15 3.3. Az iparszerű mezőgazdálkodás ............................................................................. 16 3.3.1. Jellemzői, törekvései .................................................................................... 16 3.3.2. Eredményei................................................................................................... 16 3.3.3. Problémái, kockázatai................................................................................... 17 3.3.3.1. Környezeti problémák és kockázatok................................................ 18 3.3.3.2. A mezőgazdasági termékek, az élelmiszerek minősége................... 21 3.3.3.3. A vegyszer- és metabolitprobléma, humánegészségügyi kockázatok ........................................................................................ 22 3.3.3.4. Az energetikai és társadalmi hatékonyság........................................ 23 3.3.3.5. A bruttó és a nettó növekedés elváló trendje .................................... 24 4. A természetvédelem, természetmegőrzés................................................................26 4.1. A természet és természetmegőrzés fogalma és elemei ........................................ 26 4.2. Magyarország természeti értékeinek állapota és a természetvédelem célkitűzései............................................................................................................. 26 4.2.1. Földtani és felszínalaktani értékek................................................................ 27 4.2.2. Víztani értékek .............................................................................................. 27 4.2.3. Növénytani értékek ....................................................................................... 28 4.2.4. Állattani értékek ............................................................................................ 28 4.2.5. Tájképi és kultúrtörténeti értékek .................................................................. 28 4.3. A természetvédelem szempontjából legfontosabb élőhelyek ................................ 29 4.3.1. Erdők ............................................................................................................ 29 4.3.2. Füves területek ............................................................................................. 30 4.3.3. Vízterek, vizes területek................................................................................ 30 5. A mezőgazdálkodást és a természetvédelmet újraegyesítő többfunkciós agrármodell: a környezet- és tájgazdálkodás...........................................................31 5.1. Alapja és háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociális piacgazdaság ................. 31 5.1.1. A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei ............................................ 31 5.1.2. Az ökoszociális piacgazdaság mint a fenntarthatóság eszköze ................... 33
1
5.2. Alapértékei és jellemzői ......................................................................................... 35 5.3. Alapelemei és eszközei ......................................................................................... 37 5.3.1. A táj- és földhasználati rendszer .................................................................. 37 5.3.1.1. Az alapelv: az alkalmazkodás........................................................... 37 5.3.1.2. Az alapmodell: a földhasználati piramis............................................ 38 5.3.1.3. A jövőkép: a teljes körű egyesített zónarendszer ............................. 40 5.3.1.4. A megvalósítás koncepciója ............................................................. 42 5.3.1.5. A földhasználati kategóriák területi lehatárolása: Magyarország földhasználati zónarendszere ........................................................... 45 5.3.1.6. A magyarországi tájak földhasználati karaktere ............................... 47 5.3.2. Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata .............................. 49 5.3.3. Fenntartható (értékőrző) gazdálkodási rendszerek alkalmazása ................. 51 5.3.3.1. Gyepek és főbb gyepgazdálkodási rendszerek ................................ 53 5.3.3.2. Szántóföldi rendszerek ..................................................................... 54 5.3.3.3. Ültetvények ....................................................................................... 54 5.3.3.4. Halastavak ........................................................................................ 55 5.3.3.5. Nádgazdálkodás ............................................................................... 55 5.3.3.6. Tanyás gazdálkodás ......................................................................... 56 5.3.3.7. Ártéri gazdálkodás ............................................................................ 56 5.3.3.8. Biológiai (ökológiai) gazdálkodás...................................................... 56 5.3.4. Alkalmazkodás a tájhoz és a termőhelyhez ................................................. 57 5.3.4.1. Gazdálkodási, üzemi méretek........................................................... 57 5.3.4.2. Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet................................... 58 5.3.4.3. Vetésváltás, vetésforgó..................................................................... 59 5.3.4.4. Talajművelés, talajvédelem............................................................... 60 5.3.4.5. Talajerő-gazdálkodás, trágyázás ...................................................... 61 5.3.4.6. Növényvédelem ................................................................................ 62 5.3.4.7. A környezet egyensúlyát fenntartó állattartás ................................... 63 5.3.5. A növénytermesztés és az állattartás kapcsolata, összhangja .................... 64 5.3.6. Kutatás-fejlesztés, oktatás, képzés .............................................................. 64 5.3.6.1. Kutatás-fejlesztés.............................................................................. 64 5.3.6.2. Oktatás, képzés, nevelés.................................................................. 65 5.3.7. Gazdaságpolitikai környezet......................................................................... 66 6. A környezet- és tájgazdálkodás megvalósításának átalakuló európai és hazai keretei .......................................................................................................................... 67 6.1. A természetvédelem és -megőrzés fejlődésének folyamata ................................. 67 6.1.1. A természetvédelmi szabályozás fejlődése.................................................. 67 6.1.2. Nemzetközi természet- és tájvédelmi egyezmények.................................... 68 6.1.3. A fejlődés hazai mérföldkövei....................................................................... 72 6.1.4. A hazai természetvédelmi jogi szabályozás története.................................. 73 6.2. Az európai agrárpolitika zsákutcája és reformtörekvései ...................................... 76 6.2.1. Az európai agrártámogatási rendszer zsákutcája ........................................ 76 6.2.2. Az agrárreform elvi háttere ........................................................................... 77 6.2.3. A változás fő szakaszai ................................................................................ 79 6.2.4. A változást jelző alapdokumentumok ........................................................... 80 6.2.4.1. A CAP reform agrár-környezeti kisérő intézkedései (1992).............. 80 6.2.4.2. A Vidéki Térségek Európai Kartája (1996)........................................ 82 6.2.4.3. Az AGENDA 2000 (1999) ................................................................. 83 6.2.4.4. A 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet (2000-2006) .................... 84 6.2.4.5. A 1698/2005. számú EU tanácsi rendelet (2007-2013) .................... 85 6.3. Az átalakuló európai agrár- és vidéktámogatási rendszer..................................... 90 6.4. A hazai előzmények, előcsatlakozási programok (2000-2004) ............................. 91
2
6.4.1. Magyarország SAPARD terve (2000-2004).................................................. 92 6.4.2. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) (2000-2004).............. 92 6.4.2.1. Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai....................................... 92 6.4.2.2. Működésmódja és támogatási rendszere.......................................... 94 6.4.2.3. Értékorientációja és területi irányultsága........................................... 94 6.4.2.4. Finanszírozása és bevezetésének eredményei ................................ 98 6.5. A vidékfejlesztés magyar kerettervei (2004-2013) ................................................. 98 6.5.1. Az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) (2004-2006)......... 98 6.5.2. A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) (2004-2006) .................................... 99 6.5.3. Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) (2007-2013)........... 99 6.5.3.1. A program előkészítésének folyamata .............................................. 99 6.5.3.2. A program forráselosztási arányai és üzenetei a vidéknek ............. 100 6.6. Agrár-környezetgazdálkodás: az NVT és ÚMVP alapvető intézkedési területe... 106 7. Ajánlott és továbbvivő szakirodalom......................................................................112 7.1. Ajánlott szakirodalom ........................................................................................... 112 7.2. Továbbvivő és hivatkozott szakirodalom.............................................................. 112 8. Ellenőrző kérdések ...................................................................................................115 9. A szerző elérhetőségei .............................................................................................115 10. Jegyzetek.................................................................................................................115
3
1. Bevezetés "Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze." (Teremtés könyve 2,15) A természetvédelem koncepció-váltása az 1970-es évekre nyúlik vissza, és azon az alapvető felismerésen nyugyszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű elszigetelése („itt tiszta természetvédelem, ott tiszta termelésiés fogyasztási célú környezethasználat”) helyett azokat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi környezetbe. A teljes területre kiterjedő, a védett területek szigeteiről kilépő természetvédelem koncepciója a környezethasználat intenzitásának változtatásával igyekszik elkerülni az alul- illetve túlhasználat következtében előálló károkat, és a következő alapvető célok területi harmonizációját kívánja elérni: • természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása); • gazdasági beágyazás (az ökológiai és kultúrális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek, gazdasági fejlesztés elősegítése); • társadalmi beágyazás (oktatás, nevelés, bemutatás, kutatás, monitoring feladatok ellátása a lokális, regionális, nemzeti és globális természetmegőrzés területein). E mélyreható paradigmaváltás, a szegregációs modellt felváltó integrációs – a gazdaság és a társadalom felé nyitó – természetvédelmi stratégia új megközelítést, megoldásokat, módszereket kíván. E természetvédelmi koncepcióváltással párhuzamosan a mezőgazdálkodás tartalmi átalakulása is gyors ütemben halad. Ez azon a felismerésen alapul, hogy a mezőgazdaság mindig is több volt, mint egyszerű árutermelő ágazat. Az élelmiszerek és nyersanyagok előállításán túl egyéb feladatokat is ellátott, tájat, élővilágot, talajt, vizet, környezetet is “termelt”, és munkát, megélhetést adott a vidék embere és közösségei számára. Ez ma sincs másképpen. Néhány évtizedes agráriparosítási, termésmaximalizálási kitérő után ismét rá kellett jönnünk: a mezőgazdaságnak a termelési feladatok mellett – tájanként eltérő mértékben ugyan, de – környezeti és társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára kell vállalnia. Ez utóbbiak olyan – a természeti egyensúly szempontjából, továbbá az egész társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, amelyek helyben keletkeznek, nem importálhatók, és amelyekért a mezőgazdaságot, a gazdálkodót fizetség illeti meg. Olyan többfunkciós mezőgazdaságra van tehát szükség, amely úgy állít elő értékes, szermaradványmentes, egészséges és biztonságos élelmiszereket, hogy közben megőrzi a környezetet, talajainkat, vízbázisainkat, az élővilágot, a tájat, és benne az embert, közösségeit és kultúráját, egyúttal a ráépülő tevékenységekkel együtt biztos munkát, elfogadható jövedelmet és tisztes megélhetést biztosít a lehető legtöbb vidéki ember számára. Úgy is mondhatnánk, hogy olyan mezőgazdaságra van szükség, amely egyaránt megfelel a „művelés és az őrzés” ránk ruházott ősi kritériumainak. Az, hogy a mezőgazdaságnak a termelő, vagy a szolgáltató jellege, funkciója válik e hangsúlyozottá, attól függ, hogy milyen – nagy agrárpotenciálú és környezeti szempontból kevéssé érzékeny, vagy pedig kis termelési potenciálú és érzékeny, sérülékeny, ráadásul általában foglalkoztatási, szociális gondokkal küzdő, ám természeti értékekben gazdag – területeken, tájon vagyunk. Minél érzékenyebb, sérülékenyebb területen gazdálkodunk, annál fontosabbá válnak a mezőgazdaság környezeti és társadalmi (ökoszociális) szolgálta-
4
tásai. Éppen ezért az Európai Közösség 2007-2013. közötti új agrárpolitikája is ezen járulékos társadalmi hasznok előállítását ösztönző preferencia-rendszer mentén formálódott. A 2007- 2013. közötti tervezési időszakban az EU Közös Agrárpolitikájában kiemelt fontosságúvá válik a gazdasági, társadalmi és környezeti problémák egységes kezelésének követelménye, az agrárgazdaság multifunkcionális szerepének erősítése. Az agrárgazdaságnak a vidék- és tájfenntartásban, a környezet- és természetvédelemben, a kulturális és természeti örökség megőrzésében játszott szerepe a termeléssel egyenrangú fontosságú céljává válik, vagyis az ágazatnak a termelési funkción túl a természet védelmében, a vidék népességmegtartó szerepének erősítésében és a vidéki értékek megőrzésében is fontos, másra át nem hárítható feladata lesz. Mivel az iparszerű – kizárólag a tőkeérdekekre, a termelés hatékonyságának és piaci versenyképességének növelésére koncentráló – tömegtermelő mezőgazdálkodás környezetre és a vidék társadalmára gyakorolt hatásai kedvezőtlenek, ökoszociális teljesítményei igen gyengék, ezért ezen új stratégia megvalósításához ettől eltérő gazdálkodási rendszereket kell alkalmaznunk. Nem elég tehát az eddigi agrárstratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új agrár-vidékfejlesztési stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, környezet- és tájgazdálkodási rendszerekre van szükség. Ezek a felismerések vezettek el – sűrűn lakott vidéki térségekkel és még mindig nagy természeti értékeket hordozó természeti és kultúrtájakkal jellemezhető – kontinensünkön a többfunkciós európai agrármodell megfogalmazásához, az e modellt megtestesítő környezet- és tájgazdálkodás elterjesztését szolgáló közös agrár- és vidékpolitika reformjához, támogatási rendszerének kiépítéséhez és közösségi költségvetési forrásainak európai megteremtéséhez. Magyarország természeti adottságai és gazdálkodási tradíciói valamint gazdatársadalmának kitartása, szorgalma és a változások iránti évezredes fogékonysága, megújulóképessége megfelelő agrár- és vidékfejlesztési stratégia és program esetén kiváló feltételeket teremthet ezen európai fejlődési folyamat lehetőségeinek a magyar társadalom érdekében történő kihasználásához. Ennek szellemében és EU-harmonizációs feladataink megoldása sorában született meg nálunk 1999-ben a két vidékfejlesztési előcsatlakozási program: a Nemzeti Agrárkörnyezetvédelmi Program (NAKP) és a SAPARD1 program. Részben ezekre építve készült el a 2004-2006-os időszakra vonatkozó Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) és a Nemzeti Fejlesztési Terv Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Programja (AVOP) is. A 2007-2013as EU tervidőszakra a két tervet egyesítő, egységes Nemzeti Agrár-vidékfejlesztési Stratégiai Tervet és Programot kellett elkészítenünk, amelyet a kormány „Új Magyarország Vidékfejlesztési Program” (ÚMVP) címen 2007 februárjában nyújtott be az EU Bizottsághoz, és azt Brüsszel – mint a magyar vidékfejlesztés kerettervét – 2007 őszén elogadta. Mindez jelzi, hogy az agrár-környezetgazdálkodás és vidékfejlesztés nálunk is az integrált agrár- és vidékfejlesztési politika ökoszociális pillérévé és az EU források megszerzésének fontos tényezőjévé válhatna, a mezőgazdaság minőségi stratégiaváltása és ezzel a természeti környezet egyensúlyának helyreállítása és fenntartása továbbá a helyi közösségek, a vidék társadalma megerősítése Magyarországon is elindulhatna. E nagy léptékű, történelmi jelentőségű agrár-, vidék- és környezetpolitikai stratégiaváltás azonban csak akkor sikerülhet, ha kiépül annak nemcsak fizikai, hanem mindenek előtt szellemi infrastruktúrája. Ehhez új ismeretekre, tudásra és gondolkodásmódra van szükség, amely sok esetben nem jelent mást, mint a szerves fejlődéshez való visszatérést, e fejlődés fonalának újbóli felvételét, kialakult, évszázadok alatt csiszolódott, a tájakhoz illeszkedő gazdálkodási rendszereinek korszerű újrafogalmazását. A jegyzet ehhez kíván segítséget adni különösen azok számára, akik védett vagy érzékeny természeti területeinken gazdálkodnak,
1
SAPARD: Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development (Előcsatlakozási program a mezőgazdaság és a vidék fejlesztésére )
5
vagy e területek mezőgazdasági és természetvédelmi hasznosításának irányítását, ellenőrzését végzik. Mindezekből kiindulva a következő kérdésköröket vizsgáljuk. • A 2., 3. és 4. fejezetben részletesen elemezzük a természetvédelem és a mezőgazdálkodás kapcsolatait, a két terület fejlődésének fő irányát, jellemzőit, eredményeit, problémáit. • Ezek után az 5. fejezetben több oldalról megvizsgáljuk a mezőgazdálkodás, a természetvédelem és a vidék újraegyesítését célzó többfunkciós európai agrármodellnek megfelelő környezet- és tájgazdálkodás rendszerét, kialakulását, hátterét, alapértékeit, alapelemeit és eszközeit, külön részletezve földhasználati alapját, Magyarország területének környezeti érzékenységét illetve agrárpotenciálját, az azokat meghatározó tényezőket, majd a két terület összehangolását célzó földhasználati zónarendszert, annak tájankénti alakulását. • Végezetül a 6. fejezetben részletesen bemutatjuk a környezet- és tájgazdálkodás megvalósításának európai és magyar kereteit adó agrár- és vidékpolitika átalakuló támogatási rendszerét, működésmódját, hazai programjait, azok helyzetét, perspektíváit, a tájgazdálkodás és a vidékfejlesztés terén felkínált lehetőségeit.
2. A mezőgazdálkodás, a vidékfejlesztés és a természetvédelem kapcsolatai A természeti tájban az ember a természetes ökoszisztémának még integráns része volt. Növekvő aktivitása azonban a növénytakarót és ezáltal a táj képét fokozatosan megváltoztatta. A természetes erdők visszaszorulása főleg azokból az erdősztyeppei területekből indult ki, amelyek a földtörténeti középkor és újkor határán az ember számára különösen kedvező feltételeket biztosítottak. A mezőgazdasági kultúrák terjedése, a talajjavító beavatkozások és egyéb antropogén aktivitások a flóra és a fauna fokozatos átalakulásához, a biológiai sokféleség hosszú időszakon keresztüli növekedéséhez majd drasztikus csökkenéséhez vezetett. Maga ez a folyamat is jelzi a mezőgazdaság és a természet, a biológiai sokféleség megőrzésének szoros kapcsolatát, a védelem és a használat, a környezeti érzékenység és termelési potenciál környezettől függő összehangolásának szükségességét. Különösen igaz ez azokon a védett és érzékeny természeti területeken, amelyeken a mezőgazdasági művelés fenntartása a biodiverzitás és a tájkarakter megőrzésének alapfeltétele. A kölcsönhatás kétirányú: a természeti rendszerek döntő hatással vannak az emberre, közösségeire és azok gazdálkodására, másrészt az ember környezethasználati, gazdálkodási rendszerei jelentősen hatnak a környezeti rendszerek, a talajok, a vízbázisok, az élővilág és a tájak állapotára.
2.1. A természeti rendszerek hatásai a gazdaságra és társadalomra A természeti erőforrások és rendszerek állapota alapvetően meghatározza a mezőgazdálkodás gazdaságosságát, hosszú távú működőképességét, termékeinek minőségét, táplálkozásfiziológiai és egészségügyi értékét valamint mindezekből fakadó piaci versenyképességét, eredményességét. A környezeti elemek és rendszerek összetétele, értékei ugyanakkor alapvetően meghatározzák a lehetséges gazdasági szerkezetet, üzemi formát és méretet is. Szerves fejlődés esetén a természeti környezetnek ki kell fejeződnie a mezőgazdálkodás, a gazdaság, az épített környezet és a társadalom szerkezetében is, a természeti környezet gazdasági környezet - épített környezet - társadalmi környezet egymással szoros ok-okozati láncolatot alkot, és az ökológiától a kultúráig ível. Mindezeken túl a természeti környezet társadalmi és biológiai életteret biztosít az ember és közösségei, valamint azok aktivitásai számára.
6
2.2. A mezőgazdasági művelés hatásai a természeti rendszerekre A mezőgazdasági művelés hatása a természeti rendszerekre ugyanakkor alapvetően kétirányú lehet: az növelheti vagy csökkentheti a biológiai sokféleséget és az ezzel összefüggő ökológiai stabilitást.
2.2.1.
A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget növelő hatása
Ez a hatás arra vezethető vissza, hogy a mezőgazdaság által létrehozott antropogén agrárökoszisztémák új élőhelyeket és lehetőségeket nyitottak olyan fajok részére, amelyek az erdővel borított természeti tájakon nem találták volna meg létfeltételeiket. A föld használatba vételével összefüggő biodiverzitás növekedésre és annak mértékére igen szemléletes példát ad a közép-európai flóra diverzitásának változási tendenciáit szemléltető 1. ábra. 1. ábra: A közép-európai flóra diverzitásának változása (Hüppe 1990 nyomán Harrach 1994)
Megállapítható, hogy a flóra diverzitása az ipari forradalom időszakára érte el KözépEurópában a maximumát. Kr.e. 4500 körül a diverzitás ennek még 50 %-a sem volt. Az ábra egyúttal azt is jelzi, hogy az ipari forradalmat követő erőteljes intenzifikáció, a környezet túlhasználata, a terhelhetőségét aránytalanul meghaladó mesterséges energiaráfordítás, ipari inputnövelés drasztikus diverzitáscsökkenést okozott, s amit a környezet kíméletes és 7
fokozatos használatba vétele e tekintetben 2500 év alatt felépített, azt a túlhasználat 250 éve tökéletesen lerombolta. A tendencia folytatásának beláthatatlanok a következményei. A mezőgazdálkodás hazánkban a század hatvanas évtizedéig csak kis mértékben okozott környezetkárosodást. Egészen a közeli múltig jelentős területeken alkalmaztak olyan hagyományos gazdálkodási módokat, amelyek változatos élőhelyi viszonyok fenntartását és fajgazdag élővilág megélhetését tették lehetővé, pl.: • sekély talajú termőhelyeken a talajvédelmi funkciójú, természetközeli, fajgazdag erdőtársulásokban, amelyeket, mint véderdőket tartottak fenn ; • a sík-, és dombvidéki füves pusztákon, mint extenzív használatú legelőtájakon, amelyek Közép-Európában egyedülálló tájképi értékeket és sajátos összetételű, fajgazdag életközösségeket őriztek meg (Hortobágy, Kiskunság); • nagy folyóink természetközeli állapotú árterein, holtágakkal, liget- és láperdőkkel, hagyományos ártéri gazdálkodás maradványaival; • domb-, és hegyvidéki, hagyományos rétgazdálkodású, szőlő- és gyümölcstermelő területeken, gyakran az ősi területhasználat és településszerkezet maradványaival (Őrség, Tokaj-Hegyalja, Szatmár-Bereg stb.); • dombvidéki, hagyományos vetésforgós művelésű területeken, a mocsár és láprétek hagyományos kezelésével (Ny-Dunántúl, Beregi-sík, Nyírség). A mezőgazdaság, és különösen annak hagyományos rendszerei tehát inkább kedvező hatással vannak a biológiai sokféleségre és az ökológiai stabilitásra, a mezőgazdálkodás és a természetvédelem tehát egyáltalán nem zárják ki egymást.
2.2.2.
A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása
Az agrártermelés területeinek növelését célzó nagy folyamszabályozási és lecsapolási hullámok (Duna, Tisza, Lajta-hanság, Nagyberek, stb.) azonban már igen jelentős változásokat hoztak, különösen a korábbi vizes területek használatában, melyeket tovább erősített a földhasználat intenzitásának növekedése. Az 1960-as évektől a rendszerváltásig Magyarország agrártermelését az intenzív földhasználat és az un. iparszerű gazdálkodási formák jellemezték , és ezek már nagyobb környezeti terhelést, természetpusztítást és károsodást okoztak. Az elsődleges cél ugyanis a hozamok folyamatos növelése volt, és ez csekély teret hagyott az agrárterületek élővilágának természetvédelmi célú megmentésére. A termelési lehetőségek vélt kibővítése érdekében költséges és kockázatos meliorációs programokba fogtak, amellyekkel a mezőgazdaság számára addig kedvezőtlen adottságú területeket is megpróbálták bevonni a kemizált, nagyüzemi termelésbe. Ezek a kísérletek számos értékes vizes élőhelyet (láprétet, láperdőt, ligeterdőt stb.) tettek tönkre, és hozzájárultak olyan gazdaságilag is káros folyamatok elmélyüléséhez, mint a talajvízszint süllyedése, a talajok degradálódása, a kártevő rovarfajok és gyomok tömeges elszaporodása és az erdőpusztulás. A mezőgazdálkodás biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő tényezői, okai többsége tehát a termőhely adottságait, környezeti érzékenységét meghaladó földhasználati, gazdálkodási intenzitásra, annak mértéktelen növekedésére vezethető vissza. Vegyünk sorra ezek közül néhányat. • Az emberi populációk létszámnövekedése és az ezzel párhuzamos, egyre intenzívebb élőhely-hasznosítás következtében az életközösségek populációi is jelentős emberi befolyás alá kerültek. A hatások egyik csoportját az jelentette, hogy az ember kiválasztott és háziasított néhány fajt. Ezeket egyre nagyobb tömegben kezdte termeszteni, illetve tenyészteni, és elterjesztette mindenütt a Földön. Egyre nagyobb területeket vont mezőgazdasági termelésbe. Ennek következtében a vadon élő fajok élettere szűkült, esetleg meg is szűnt.
8
• Egy faj eltűnésével a táplálékláncokban ráépülő fajok (ragadozók, parazitáik és parazitoidjaik) is veszélybe kerülhetnek, végül kipusztulhatnak. A nagyobb testtömegű fajok eltűnése több egyéb faj pusztulását vonja maga után. Becslések szerint egyetlen növényfaj kihalása átlagosan mintegy 30 specializált, egyéb szervezet kipusztulásához vezet. Trópusokon azonban található pl. olyan fafaj, amelyen csupán specialista bogárfajból mintegy 160 él. Becslések szerint ez azt jelenti, hogy ezen egyetlen faj kipusztulása mintegy 600 további állatfaj pusztulását vonná maga után. • Az iparszerű mezőgazdasági termelésbe vont területeken élő fajok számát rendszerint nem vizsgálják, a gazdálkodás szervezésénél nem veszik figyelembe. Megelégednek a termelés szempontjából közvetlenül fontos fajok, a termesztett növények és gyomok, a tenyésztett állatok valamint ezek parazitái, a területen előforduló kártevők számbavételével. Ez mindösszesen néhány tíz faj táblánként. Ha azonban az eddig figyelembe nem vett fajokat is számba vesszük, kiderül, hogy a talajokban – még növénytakaró teljes hiányában is – rendkívül bonyolult faji összetételű életközösségek vannak, amelyek nagyon különböző szervezetek millióiból tevődnek össze. • A monokultúrák elterjedése az egyik legfontosabb oka a fajszám csökkenésének a mezőgazdasági területeken. Ez az előzőekben leírtakból egyenesen következik. Ennek mindent homogenizáló törekvése és hatása gyökeres ellentétben van a természet sokszínűségével. • A mezőgazdasági termelési technológiák a földrészek között is terjedni kezdtek, a növény- és állatfajok elterjesztése a faj saját areáján kívül is lehetséges módszerré vált. Fajokat telepítettek a termés növelése, növényvédelem vagy egyéb célokból. Idegen fajok betelepítésének következtében azonban az őshonos fauna gyakran károsodott, mivel az idegen faj (fajok) létszámszabályozásának tényezői (ragadozók, paraziták, abiotikus feltételek) nem voltak jelen, és így nem szabhattak természetes gátat a betelepített faj szaporodásának. Ebben az összefüggésben utalni kell a transzgénikus szervezetek (GMO-k) mezőgazdasági felhasználásának kockázataira is. • A túl nagy intenzitású legeltetés jelentősen befolyásolja a növények fajösszetételét. A legelők túlterhelése gyakran vezet a fajösszetétel változásához és ritka fajok kihalásához, esetenként a növénytakaró teljes pusztulásához. A nagytestű növényevő háziállatok válogatva fogyasztják a növényeket, gyakran éppen a ritka fajokat, tapossák a legelőt, és ezzel kiirtják a mechanikai hatásokra érzékeny növényfajokat, valamint tömörítik a talajt. Mindezek a hatások a legelők növényeinek diverzitáscsökkenéséhez vezethetnek. • A mezőgazdaságban használatos peszticidek hatásairól már igen sok ismeret áll rendelkezésre. Ezeket itt még vázlatosan sem tudjuk leírni. Csupán a példa kedvéért említjük, hogy hiába fejlesztettek speciális inszekticideket, fungicideket és herbicideket, és tesztelték azokat a szokásos tesztfajokon, specificitásuk a nem célszervezetekre nézve már nem érvényesül. A szerves anyagok lebontása szempontjából fontos talajlakó ugróvillás rovarokra például a peszticidek mindegyik típusa halálos lehet, függetlenül attól, hogy inszekticidről vagy fungicidről van-e szó. Megjegyezzük, hogy a műtrágyázás is járhat hasonló hatásokkal az élővilágra, mint a növényvédőszeres beavatkozás. • A modern állatorvosi kezelések szintén veszélyt jelenthetnek a növény- és állatfajokra. A paraziták ellen használt gyógyszerek maradványai és bomlástermékei az ürülékkel és a vizelettel a talajba kerülnek, és ezek - hasonlóan a peszticidek szermaradványaihoz - számos esetben a talajállatok fajszámát csökkentik, hiszen éppen állatok irtására fejlesztették ki azokat. • A talajművelési módokat egyértelműen annak érdekében fejlesztették ki, hogy a növények fajszámát csökkentsék, és csakis a termesztett faj (esetleg néhány faj) maradjon a táblán. Ennek következményeképpen jelentősen csökken a növényeket fogyasztók fajszáma is. A talajművelés hátrányos lehet a földön fészkelő madarakra, 9
mert a fészkelési és intenzív talajművelési periódusok gyakran egybeesnek. A talajművelés következtében jelentősen megváltozik a talaj szerkezete, porozitása, ennek következtében a levegő- és vízviszonyok és talajhőmérséklet is. Mivel ezek az abiotikus tényezők befolyásolják legjobban a mikrobiális biomassza valamint a fauna minőségi és mennyiségi összetételét, a talajszerkezet romlása a fajszám csökkenéséhez vezet. Tovább növelheti a fajok pusztulását a talajművelés következtében fellépő talajerózió is. • A vizes, nedves területek lecsapolása és átalakítása mezőgazdasági tevékenységek céljaira különösen nagy károkat okoz, és komoly mértékű fajszámcsökkenéshez vezet. Ezek a környezetileg érzékeny területek igen sérülékenyek. Sajátos flórájuk és faunájuk van. Különösen sok ritka mocsári növény-, hal-, kétéltű- és hüllőfaj él ilyen helyeken. Említendő a lecsapolások káros hatásai között az is, hogy a kialakított öntözőcsatornán keresztül gyakran szennyezett, pl. nitrátos víz kerül a területre, ami további káros hatással van az élővilágra. • Az egyoldalú, „termeléshatékonysági”, „méretökonómiai” szempontok szélsőséges érvényesítése következtében a mezőgazdasági területeken a tartós struktúrák, a bolygatatlan élőhelyek (a biotóphálózat) rendszere és annak elemei szinte teljesen eltűntek a termelési térből mint a gazdálkodást zavaró tényezők. Az így kialakult gigantomán üzem és tábla méretek nem hagytak teret az ökológiai infrastruktúra, a biotóphálózati rendszer számára. Az iparszerű gazdálkodás földhasználati rendszere és térstruktúrája minimálisra szorítja és elszigeteli a természetes ill. természetközeli élőhelyeket. • Az iparszerű gazdálkodás általános homogenizáló hatása (monokultúra, fajszegény növényszerkezet, technológia egységesítés, méretek, stb.) kiterjed a gazdálkodás intenzitási fokának környezettől függetlenül egységes növelésére is, amely a területek többségén túlhasználathoz, és ebből következően „környezeti distresszhez” vezet.
2.3. Felismerések, tanulságok, következtetések Hosszú utat tett meg a világ és Magyarország, míg eljutott a vázolt felismerésekig. E folyamat eredményeként az elmúlt 45-50 év során a vidéki táj és környezet szerepe, megítélése jelentős változásokon ment át. A vidéki térség hagyományosan szinte egyetlen feladata - az élelmiszerek, a növénytermesztési és állattenyésztési nyersanyagok előállítása - mellett előtérbe kerültek az egyéb funkciók, amelyek közül érdemes külön kiemelni a közösség érdekeit szolgáló, "közjavakat" előállító környezet-, természet- és tájvédelmi, valamint fogyasztási és szolgáltatási funkciók széles körét. Rá kellett ébredni ugyanis arra, hogy a vidéki térség nem csupán a mezőgazdasági termelés színtere, hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, ha tehát a területfelhasználást és egyéb beavatkozásainkat csupán a termelés hatékonyságának növelése vezérli, akkor az élettérfunkciók komoly veszélybe kerülhetnek. Ilyen körülmények között a környezet degradálódása nem csupán a termelés visszaeséséhez vezet, hanem az emberi létfeltételeket is komolyan veszélyezteti. A mezőgazdaság Magyarországon az összterület 65,5 %-ával közvetlenül érintkezve a kultúrtáj fő használója, a művelt – mező- és erdőgazdasági – terület pedig együttesen meghaladja az ország területének 85 %-át. Ráadásul a 3,6 millió ha-t meghaladó védett és érzékeny természeti területek több mint fele mezőgazdasági művelés alatt áll. Ebből fakad egyrészt, hogy a természetvédelem alapvetően rá van utalva a mezőgazdasággal való együttműködésre. Másrészt a mezőgazdálkodás teljesítménye, eredménye, termékeinek minősége és ezzel piaci versenyképessége döntően a környezet, a természeti erőforrások állapotától, minőségétől függ. A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltsága elkerülhetetlenné teszi a két terület összehangolását. Fel kell ismerni ugyanakkor azt is, hogy a lokális, passzív és utólagos szankcionálásra épülő természet- és környezetvédelem rendszere csődöt mondott. Sokkal jobb eredményt ígér, ha
10
helyette az aktív, diffúz védelem alapelveinek megfelelően a termelési és fogyasztási célú környezethasználat rendszerét alakítjuk át úgy, hogy a vidéki térségek a termelési funkció mellett növekvő jelentőségű népességmegtartó, társadalmi, kulturális és környezetstabilizáló feladataikat is el tudják látni. A vidéki térségek jellemző vonásainak, értékeinek és feladatainak ismeretében azt is be kell látni, hogy ezek pótolhatatlanok az egész társadalom számára, a városi és vidéki területek ezer szállal kapcsolódnak egymáshoz, a Vidéki Térségek Európai Kartájának (1996) megfogalmazása szerint „közös sorson osztoznak”. A vidéki térség fejlesztése során tehát a mezőgazdálkodás fogalmát tágabban kell értelmeznünk, egyre inkább megtöltve környezetgazdálkodási tartalommal, vagyis • a természet- és környezetvédelmi (stabilizálási), • a termelési és • a fogyasztási-szolgáltatási, társadalmi-, közösségi-, kulturális funkciókat, azok területigényét és szempontjait egyaránt figyelembe kell venni. Hosszú távon csak az a gazdálkodás lehet fenntartható (értékőrző), amely e hármas szempontrendszerre épül. Nem elég tehát az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia az úgynevezett „multifunkcionális” mezőgazdálkodás, a fenntartható környezet- és tájgazdálkodás. Feladatait két nagy körbe sorolhatjuk: • az alapvetően a piac által szabályozott termelési funkciók, melyek az élelmiszerek előállításán túl a nem élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább magukba foglalják, valamint • a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos természeti-, társadalmi- és kultúrfunkciók. Ez utóbbiak olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, az élettérfunkciók fenntartható megőrzése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás, népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható, melyek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti, természeti egyensúlyának fenntartásában növekvő szerepet töltenek be. Ennek felismerésére utal, hogy az EU valamennyi tagállamban előirányozta olyan támogatási rendszerek kidolgozását és bevezetését, amelyek elősegítik a környezet-, természet- és tájvédelmi célok integrálását a mezőgazdasági tevékenységbe, és ehhez jelentős kiegészítő közösségi forrásokat rendelt. Elkezdődött a mezőgazdaság termelési típusú támogatásainak fokozatos leépítését célzó programok kidolgozása, és annak vizsgálata, hogy milyen mechanizmusokon keresztül lehet e felszabaduló forrásokat a mezőgazdaság ökoszociális (környezeti, ökológiai, foglalkoztatási, szociális, kulturális, stb.) funkcióinak támogatására átcsoportosítani, és e csatornán a gazdákhoz visszajuttatni. Le kell azt is szögezni, hogy ezen új koncepciókhoz való illeszkedést nem csupán az európai és világfolyamatok indokolják, hanem belső fejlődésünk, a minőségi szerkezetváltás, a mezőgazdaság, a természetvédelem és a vidékfejlesztés összehangolása iránti növekvő hazai igény is sürgeti. *** Lássuk hát először is e többfunkciós modell két alappillérének, a mezőgazdálkodásnak és a természetvédelemnek a fejlődését, szétválásuk folyamatát valamint újraegyesítésük esélyeit, lehetőségeit és alapeszközeit. ***
11
3. A mezőgazdálkodás 3.1. A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai A mezőgazdálkodás értelmezése szoros összefüggést mutat azzal, hogy miket tartunk céljainak, feladatainak, s e célokat és feladatokat hogyan rangsoroljuk, közülük melyeket hangsúlyozzuk. Ezek időben jelentősen változtak, a hangsúlyok különböző helyekre kerültek. A mezőgazdálkodás értelmezése körüli nézeteket két – egymástól alapvetően eltérő – főirányba sorolhatjuk. Ezeket a legrövidebben talán a termelési típusú értelmezés, illetve a környezetgazdálkodási típusú értelmezés megjelöléssel illethetjük. A termelési típusú értelmezés a mezőgazdálkodást szigorúan csak szántóföldi, kertészeti, gyepgazdálkodási és állattenyésztési árutermelésként fogja fel, és specialitásainak túlhangsúlyozásával már az erdészetet, halászatot, vadgazdálkodást és vadászatot is külön kezeli. Figyelmét kifejezetten az árutermelő technológiákra, azok tökéletesítésére, technikai és gazdasági hatékonyságuk növelésére irányítja. Ez az értelmezés adja az iparszerű gazdálkodás egyik legfontosabb alappillérét. A mezőgazdálkodás környezetgazdálkodási értelmezése szerint azon a természetes és az ember alkotta környezetnek hosszabb távra szóló szabályozott hasznosítását, tervszerű fejlesztését és hatékony védelmét értjük, a természet ökológiai egyensúlyának fenntartásával és a társadalom igényeinek figyelembe vételével (Madas, 1985). Ez az értelmezés tehát abból indul ki, hogy a vidéki térség nem csupán a termelés színtere, hanem egyben biológiai és társadalmi élettér is, és ez olyan típusú gazdálkodást követel, amely biztosítja a környezet-, természet- és tájvédelmi-, a termelési és a fogyasztási-szolgáltatási funkciók harmóniáját, egyensúlyuk fenntartását. A sűrűn lakott és természeti értékekben még mindig gazdag Európa fejlődési tendenciáinak ismeretében ma úgy tűnik, hogy egyre inkább ez utóbbi, többfunkciós közelítés hódít teret, amely szerint a mezőgazdálkodásnak legalább három feladata van (Schuhmacher, 1974): • "az embert állandó érintkezésben kell tartania az élő természettel, amelynek ő maga rendkívül sebezhető pontja és az is marad; • emberarcúvá kell formálnia és meg kell nemesítenie az ember tágabb környezetét, és • meg kell termelnie az élelmiszereket és egyéb anyagokat, amelyre az emberiségnek szüksége van. " Ezen általános feladatmeghatározás pontosabb körülírását, célrendszerét Harrach (1992) a következőkben foglalja össze: • • • •
"értékes beltartalmú, szermaradvány-mentes termékek előállítása; a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása; a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, ill. elkerülése; elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára".
E teljesen újszerű, szélesebb körű értelmezést bontja ki Alfons (1994), aki a mezőgazdaság feladatait, funkcióit a következő három csoportra osztja: • termelési funkciók (élelmiszer, egyéb nyersanyagok, energia); • körzeti vagy tájfunkciók (a benépesítettség biztosítása, népességmegtartás, a munkaerőpiac kiegyenlítése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti kultúra, értékek ápolása); • a földdel kapcsolatos kultúrfunkciók (tájfenntartás, a kultúrtáj ápolása, földvédelem, vízvédelem, ökológiai feladatok, levegőtisztítási feladatok).
12
A jegyzet egy – a magyarországi adottságokból kiinduló, fenntartható, környezetéhez alkalmazkodó, abba belesimuló – többfunkciós mezőgazdálkodás, a környezet- és tájgazdálkodás irányelveit foglalja össze, amelyek a természetvédelmi magterületektől az agrár magterületekig terjedő földhasználati zónarendszerben a védett és érzékeny területek gazdálkodásához adnak segítséget. Mielőtt azonban ennek részleteit elemeznénk, vizsgáljuk meg azt, hogy milyen fejlődési folyamaton keresztül jutott el a mezőgazdálkodás illetve a természetvédelem mai célrendszeréhez, fejlesztési prioritásaihoz.
3.2. Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere A mezőgazdálkodás kezdetei óta azon igyekszik, hogy a termékei iránt állandóan növekvő keresletet a földhasználat intenzitásának növelésével minél jobban kielégítse. Ez az intenzitásnövelési alapkarakter és törekvés az egymás után következő földművelési, földhasználati rendszerek kialakulásán, fejlődésén, egymást váltó folyamatán jól nyomonkövethető.
3.2.1.
Parlagos (legelő-/erdőváltó) földművelési rendszer
A parlagos, legelő- és/vagy erdőváltó földművelési rendszer több mint ezer évig volt a mezőgazdasági termelés uralkodó formája. Erre az időszakra általában jellemző a kis népsűrűség, a nomád, vándorló életmód és a primitív földművelő eszközök használata. A földterület egy kis részét a település közvetlen környékén művelésbe vonták, melyet néhány (4-6) évi használat után 50-60 évig parlagon hagytak. Ezeken az elhagyott területeken a természeti adottságoknak megfelelően ismét az eredeti ősnövényzet alakult ki. A parlagos és a legelőváltó a sztyeppes (füves), az erdőváltó viszont az erdős övezetek jellemző rendszere volt, amelyek az összterületnek csak mintegy 5-10 %-át hasznosították. A földművelés parlagos rendszerében a szántó általában a lejtő középső harmadára korlátozódott. A vízválasztót erdő borította, a lejtő felső részén legelő volt, az alsó részén pedig a rétek terültek el. (2. ábra) 2. ábra: A művelési ágak elhelyezkedése a parlagos földművelési rendszerben
3.2.2.
Ugaros földművelési rendszer (nyomásos gazdálkodás)
Amikor a szántóföldek már nagyobb arányt foglaltak el, csökkenteni kellett a parlagoltatás idejét. Így a parlagidőszakból azok a stádiumok maradtak el, amelyek a talajtermékenység helyreállítását segítették elő. A gyomosodás viszont egyre nagyobb méreteket öltött. Ezen okok következtében a termés már nem elégítette ki a szaporodó lakosság igényét, tehát fokozatosan újabb – az ugaros – földművelési rendszer alakult ki a parlagos rendszerből.
13
Európában a VII. század körül jelent meg, és mintegy háromszáz év múlva, vagyis a X-XI. század körül vált általánossá. Ebben a rendszerben fokozatosan kialakultak a művelési ágak, és állandósult a szántóföldi művelés. A települések közvetlen környékén konyhakerti növényeket termesztettek, sőt gyümölcsösöket is telepítettek. A rétek és legelők főleg a szántónak kevésbé alkalmas területekre szorultak vissza. A növények a szántóterület 50-60, sőt esetenként 80 %-át foglalták el, tehát a parlagos rendszerhez viszonyítva az arányok teljesen megváltoztak. A talaj egykét évi pihentetésének célja a gyomok irtása, a talaj szerkezeti állapotának javítása és a természetes tápanyagok feltáródásának elősegítése volt, ugyanis a rendszer mindenekelőtt a talaj természetes tápanyagainak felhasználására épült. Jellemzője a nyomásos gazdálkodás volt. A kétnyomásos rendszerben a szántót két részre osztották: az egyik felén gabonát termesztettek, a másik felén ugaroltak (gabona-ugar). A háromnyomásos rendszerben a gabona a terület kétharmadát, az ugar pedig egyharmadát foglalta el (gabona-gabona-ugar). A szántóföldeken takarmánynövényeket nem termesztettek. A takarmányszükségletet a közös használatban levő rétek és legelők fedezték. Az alapvetően saját szükségletre termelő rendszer egyensúlyát az árutermelés megjelenése bontotta meg. Kezdetben ezt újabb területek szántóföldi művelésbe vonásával oldották meg az erdők és a legelők rovására. A legelőterületek csökkenése következményeként kezdődött az ugarok legeltetése, mely az egyébként sem magas színvonalú talajművelés romlásához vezetett, s így a termésátlagok tovább csökkentek. Ebben az időben az ugaros földművelési rendszer már a népesség szaporodása valamint az ipar fejlődése miatt megnövekedett mennyiségi igényeket nem tudta kielégíteni.
3.2.3.
Vetésváltó földművelési rendszer
Az ugaroltatás felváltására kialakult többféle földművelési rendszer közül a legnagyobb arányban a vetésváltó földművelés terjedt el. Legelőször a XVI-XVII. században alakult ki a mai Belgium és Hollandia területén. A XVIII. század folyamán Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig Németországban vált uralkodóvá. Magyarországon a vetésváltó rendszer a XIX. század végén kezdett terjedni először a városokhoz, ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést folytató gazdaságokban. Az előzőhöz viszonyítva lényeges változást jelentett a talajhasználat, a talajtermékenység fenntartása, az új termelőeszközök és -módok kialakulása terén. A talajhasználatban bekövetkezett változásokat a következőkkel jellemezhetjük. Minden természetes takarmánytermő területet feltörtek, amely szántóföldi művelésre alkalmas volt. Természetes takarmánytermő területként csak a nagy hozamú rétek, a mély fekvésű, vízrendezetlen rétek és legelők, valamint a szikes legelők maradtak meg. A takarmánynövények termesztése a szántóföldre helyeződött át. Jelentősen bővült a szántóföldön termesztett növényfajok száma. Az ugaros rendszerre jellemző gabonaféléken kívül nemcsak a takarmány-, hanem az ipari növények aránya is jelentősen megnövekedett. Megszűnt az ugarolás. Kialakult a növényfajok évenkénti váltására alapozott növénytermesztés. A szántóföldön termesztett növényeket két csoportba sorolták: talajtermékenységet kimerítő és gazdagító csoportba. Olyan növényi sorrendet alkalmaztak, amelyben a két növénycsoport évenként váltotta egymást. A rendszert tehát a változatosabb növényi összetétel és ennek megfelelő vetésforgó jellemezte. Az intenzívebb és sokoldalúbb talajhasználat mellett a vetésváltó földművelési rendszer a talajtermékenység fenntartása terén is változást hozott az ugaros rendszerhez viszonyítva. Az ugarszakasz helyét elfoglaló évelő vagy egyéves pillangós takarmánynövények javították a talaj termékenységét. A fejlődő állattenyésztés lehetővé tette az istállótrágya rendszeres használatát. Az istállótrágyát általában a kapás növények alá adták, amelyek azt a legjobban meghálálták, de az istállótrágya több éves tartamhatásánál fogva a következő növények termésére is kedvező volt. Az intenzívebb állattenyésztő gazdaságokban 2-3 ha szán14
tóra jutott egy számosállat. Ez lehetővé tette az istállótrágya négyévenkénti rendszeres használatát. A műtrágyaipar kialakulása a nyugat-európai országokban már a XX. század első évtizedeiben lehetővé tette az istállótrágya mellett a rendszeres, kiegészítő műtrágyahasználatot. A vetésváltó rendszerben, főleg pedig annak második szakaszában jelentős tényezővé vált a gépesítés fejlődése. A jobb talajművelő eszközök, a gőzeke majd a traktor megjelenése lehetővé tette a mélyebb talajművelést. Ez az igény főleg a kapás, az évelő és az ipari növények termesztésével került előtérbe. A cséplőgép megjelenése az állatokkal végzett nyomtatást és az emberi erővel végzett kézi cséplést váltotta fel. Ezt követte az aratás gépesítése, majd pedig az aratás és a cséplés egyidejű végzésére alkalmas kombájn megjelenése. Magyarországon ez a felvázolt folyamat a XIX. század 60-70-es éveitől számítva mintegy 70-80 év alatt ment végbe. Ez a sokoldalú fejlődés a termésátlagok nagymértékű növekedését hozta anélkül, hogy ez a talaj termékenységének csökkenését, vagy a környezet egyensúlyának megbomlását okozta volna. A nyugat-európai országokban az őszi búza termése az ugaros rendszerben 7-8 q/ha volt a XVII. században. A vetésváltó rendszer kezdeti elterjedése idején az 1840-1880 közötti években a búza hektáronkénti termése 16-17 q-ra, majd az 1900-1930 közötti időszakban 25-30 q-ra növekedett. Magyarországon ugyanezen értékek az egymást követő időszakokban 6-7 q/ha, 8-10 q/ha majd a századfordulót követően 15-20 q/ha között alakultak.
3.2.4.
A mezőgazdaság iparosítása, iparszerű mezőgazdálkodás
Mint láttuk, a XVIII. és XIX. század fordulóján kezdődött el az az újabb szakasz, amely a földhasználat intenzitásának leírt növelési folyamatába illeszkedik, és még ma sem fejeződött teljesen be. Alapvető kiváltó oka a felgyorsult népességnövekedés és az ebből fakadó kereslet- és árnövekedés volt. A gazdálkodás kezdetben új területek meghódításával (szűzföldek feltörése stb.) és különböző melioratív beavatkozásokkal (mocsarak lecsapolása, folyamszabályozás, stb.) igyekezett lépést tartani a népesség növekedésével. Ezek a törekvések azonban hamarosan korlátokba ütköztek még akkor is, ha a XX. század közepéig eltartott az a folyamat és törekvés, hogy az ember az “érintetlen természet” utolsó szigeteit művelésbe vonja. Ezt a folyamatot csak még jobban felgyorsította az az időbeli egybeesés, hogy éppen akkor kezdtek végleg kimerülni a területnövelésben rejlő termelésnövekedés lehetőségei, amikor elkezdődött az – a ma is tartó, és a prognózisok szerint e századra is jelentős mértékben áthúzódó – demográfiai robbanás, amelynek következtében a világ jelenlegi 6 milliárdos népessége a XXI. század végére meghaladhatja a 10 milliárd főt. Mindezek ellenére ma már mégsem azon folyik elsősorban a vita, hogy el tud-e ennyi embert tartani a Föld, hanem a különböző szakértők, gazdaság-, társadalom- és népesedéspolitikusok a népességnövekedés földrajzi eloszlását, gazdasági, szociális és ökológiai következményeit tartják aggasztónak. Azt, hogy miközben a népszaporulatnak 97-98 %-a azokban a fejlődő országokban valósul meg, amelyekben ma is a Föld népességének 80 %-a él, aközben a világ népességének 1/5ét kitevő „legfejlettebb” társadalmak tartják ellenőrzésük alatt a világ bruttó jövedelmének 4/5-ét, és fogyasztják el a javak valamint szolgáltatások 86 %-át. Az új út, amelytől a XX. század közepén a problémák megoldását remélték, számos tényező eredőjeként mégis – vagy talán éppen ezért – az iparosodás és a mesterséges energiaráfordítás növelése, a terméktömeg növelését célzó iparszerű gazdálkodás kialakulása lett. Vizsgáljuk meg részletesebben e gazdálkodási rendszer jellemzőit, eredményeit és problémáit, amelyek napjainkra e rendszer megváltoztatását sürgetik.
15
3.3. Az iparszerű mezőgazdálkodás 3.3.1.
Jellemzői, törekvései
Az iparszerű, energiaintenzív, nagy mesterséges ipari eredetű anyag- és energiafelhasználású mezőgazdálkodási rendszerrel az ipar logikája (zárt, ember által szabályozott tér, funkcionális kapcsolatokon alapuló, kívülről vezérelt, pontosan kiszámított és kiszámítható folyamatok, stb.) mint ideál jelenik meg a mezőgazdálkodásban. Alaptörekvése ennek megfelelően a függetlenedés, mesterséges szabályozás, a természeti erőforrások fokozatos kicserélése (helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal. További jellemzői ezen alaplogikából, alapideálból többé-kevésbé jól levezethetők, amelyek vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze. • A függetlenedési alapelvnek megfelelően a tér egyéb (biológiai és társadalmi élettér) szerepeinek rovására figyelmét kizárólag a termelési feladatokra irányítja, a megoldásokat, technológiai folyamatokat kizárólag azok termelékenysége, hatékonysága és gazdaságossága alapján választja ki és használja. Mi sem fejezi ki jobban ezt a szemléletmódot, mint a német mezőgazdaság klasszikusának (akit sok magyar mezőgazda még ma is szellemi atyjának ismer el), Albert Thaernek a megállapítása, aki 1810-ben! így jellemzi a mezőgazdaságot: „A mezőgazdaság olyan ipar, amelynek a célja, hogy növényi és állati eredetű termékek előállításával profitot termeljen.”. • Ennek érdekében koncentrációra és centralizációra törekszik, a méreteket (üzem, tábla, gép) növeli, igyekszik minél nagyobb „homogén” területeket kialakítani, ezek révén a „központi vezérlést, manipulálhatóságot”, a folyamatok “kézben tartását” minél hatékonyabbá tenni. • Alapmódszere a környezet átalakítása az elhatározott feladatok és tevékenységek igényei szerint, vagyis a teret alakítja a feladathoz, és nem a tér adottságaihoz illeszkedő tevékenységeket keres. • Mindezekkel összefüggésben előbb szándékos, majd a környezet összeomlásával fokozódó mértékű kényszerű, rohamos – a beszállítói ipari és tőkeérdekeknek tökéletesen megfelelő – mesterséges erőforrás ráfordítás-növelés kíséri.
3.3.2.
Eredményei
Most vessünk arra egy pillantást, hogy melyek fogadhatók el az iparszerű gazdálkodás eredményeiként, és soroljuk fel tézisszerűen közülük is a legfontosabbakat vagy legalábbis a vitákban leggyakrabban előforduló érveket. • A terméktömeg valamint a termésátlag az iparosítás fő időszakában, 1960 és 1985 között megtöbbszöröződött. A 3. ábra ezt néhány kiemelt növényfaj példáján jól szemlélteti. Magyarország ennek hatására mezőgazdasági termékekből ismét gyorsan önellátóvá vált, majd jelentős export árualapot is előállított, amely az ország fizetési mérlegének javításában is igen jelentős szerepet játszott. • Miközben az abszolút termésingadozás nőtt, a relatív termésingadozás - éppen a termésátlagok rohamos növekedése következtében - jelentősen csökkent. Az időjárási anomáliákat és a termőhelyek közti különbségeket tompítani képes és ezzel a termésingadozást csökkentő, a gazdálkodás eredményének kiszámíthatóságát növelő technológiák mögött bőséges – sokszor a kultúrnövény termésképzéséhez szükséges mértéket meghaladó – tápanyagellátás állt, amiben kiemelt szerep jutott a könnyen oldódó N-műtrágya forrásoknak.
16
3. ábra: A gabonafélék termésátlagának hosszú trendje Magyarországon (Ángyán-Menyhért, 1988)
• Az is gyakran elhangzik, és sok igazság van benne, hogy ebben az időszakban kezdeti anyagi gyarapodás, viszonylagos anyagi jólét (≠ „jól-lét”!), szociális biztonság jellemezte a falvakat, amely a tulajdonosok bérmunkássá válásával járó rendszeres jövedelemmel is összefüggött. • Feltétlenül a rendszer eredményeként könyvelheő el az is, hogy, a különböző üzemi formák (nagyüzem, kisüzem, háztáji) sajátos, számos vonatkozásban hatékony együttműködése valósult meg. Mindezen elvitathatatlan eredmények arra utalnak, hogy az iparszerű gazdálkodás adott történelmi helyzetben, a gazdaság és társadalom meghatározott fejlődésfokán akár természetes – az intenzifikáció leírt folyamatába illeszkedő – lépcsőfoknak is tekinthető.
3.3.3.
Problémái, kockázatai
Az iparszerű gazdálkodás törekvéseinek és logikájának megfelelő – a környezetnek az elhatározott funkciók és tevékenységek igényei szerinti átalakításával, a természeti erőforrások kikapcsolásával járó – rohamos mesterséges energiaráfordítás-növelési kényszer olyan önmagát gerjesztő folyamat, amely már a termésátlagok növekedése időszakában is káros tendenciákat indított el a környezetben, majd ezen látens folyamatok káros környezeti, gazdasági, társadalmi és regionális hatásai már a felszínen is jól látható módon megjelentek. Miközben ugyanis ez az intenzív, növekvő ráfordításokkal, energiabevitellel jellemezhető, iparszerű mezőgazdálkodás igen jelentős termelésnövekedést eredményezett, aközben egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a problémák, amelyek kedvezőtlenül hatnak magára a termelésre, de a helyi társadalomra és az általános emberi létfeltételekre is. Ezek a negatív jelenségek többségükben az energiaintenzív földhasználat és az ezzel együtt járó növekvő közvetlen (üzemanyag) és közvetett (műtrágya, növényvédőszer, gép, stb.) energiabevitel környezetterhelő és az élőmunkát, az embert kiszorító hatásának tulajdoníthatók. Közülük számos a termelési alapokat romboló jelenségek közé sorolható, mint például a termőtalaj pusztulása (szervesanyag-tartalmának, biológiai életének csökkenése, savanyo17
dása, vizenyősödés, láposodás, szikesedés, illetve sivatagosodás, kiszáradás, talajvízszint süllyedés, a talajszerkezet romlása, porosodás, tömörödés), a növényi és állati genetikai alapok beszűkülése, pusztulása, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás, fajspektrumbeszűkülés, rezisztencia, vagy a mezőgazdasági területek és termékek mezőgazdasági, ipari, közlekedési és kommunális eredetű szennyeződése, a mezőgazdasági terület csökkenése az iparosítás és az urbanizáció következtében. Mások az emberi létfeltételek és a természeti környezet közvetlen veszélyeztetettségére utalnak, mint például a vadon élő növény- és állatfajok, természetes biotópok veszélyeztetettsége, élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése, szermaradványok feldúsulásának, metabolitjaik nyomonkövethetetlen rekombinálódásának kiszámíthatatlan hatása az élőlényekre, köztük az emberre, az élelmiszerek beltartalmának felhígulása, táplálkozási és környezeti eredetű humán egészségkárosodás, tájképi elszegényedés, ingerszegény környezet, az ember belső (pszichikai, fizikai, biológiai) és külső (természeti, társadalmi és épített) környezetének erős eróziója, szellemi és lelki elsivárodás. Ugyanakkor számos olyan jelenség is felerősödött, amelyek a közgazdasági, piaci, társadalmi közeg megváltozására, az iparszerű gazdálkodás ellehetetlenülésére utalnak. Ilyenek például a vidéki munkanélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a negatív externáliák (társadalmi költségek) rohamos növekedése, az energiaigényes gazdálkodás erős függősége az energetikai piactól, a véges mennyiségű kőolaj árának hosszú távú törvényszerű és exponenciális emelkedése, ezzel a petrolkémiai bázisú anyagok és energiahordozók felhasználására alapozó gazdálkodási stratégia előrelátható veszteségessé válása, ellehetetlenülése, a gyenge minőségű tömegáruk iránti fizetőképes kereslet erőteljes csökkenése a piacokon, igény a változatosabb élelmiszer-kínálat iránt, szelektívebb vásárlási szokások, a közvélemény fokozódó nyomása a “biztonságosabb” élelmiszerek előállítása érdekében, társadalmi előítéletek az élelmiszerek minőségének és biztonságának vonatkozásában, különösen ha azokat új technológiák (besugárzás, biotechnológia, génsebészet) segítségével állították elő, vagy a növekvő társadalmi érzékenység környezetünk iránt, a természeti erőforrások felhasználásának korlátozása, növekvő etikai és a súlyos veszélyek fokozatos felismeréséből fakadó érzékenység a GMO-kkal, a génmanipulációval, a biotechnológiával, az állatvédelemmel kapcsolatban. E negatív – egymással is összefüggő – jelenségek és a természeti, gazdasági, társadalmi környezet megváltozásának első figyelmeztető jelei az 1970-es évek közepétől már Magyarországon is mutatkoztak. Lássunk erre néhány kiragadott példát. 3.3.3.1.
Környezeti problémák és kockázatok
A mezőgazdálkodás és a környezet szoros, de egyben kényes egyensúlyokra épülő kapcsolatára utal, hogy míg egy – az ökológiai feltételekhez – alkalmazkodó mezőgazdálkodás elengedhetetlen feltétele a területfedő természetvédelemnek, a biodiverzitás, a környezeti egyensúly fenntartásának, addig egy környezettől függetlenedő, iparos, „csúcsra járó” rendszer épp ellenkező hatású. Napjainkban az ország területének 66,6 %-a a mezőgazdaságilag hasznosított terület, a termőterület pedig 86,4%-ot tesz ki, így a mezőgazdaság a környezet állapotára igen jelentős hatással van nem csupán a több mint 6 millió ha művelt területen, hanem az érintkező egyéb területeken is. A mezőgazdálkodás káros környezeti hatásai közül az egyik legfontosabb a biológiai sokféleséget veszélyeztető, csökkentő hatása. Az ország állatvilága mintegy 30 000 ismert és 8-10 000 ismeretlen fajból áll. A veszélyeztetett fajok száma mintegy 400, amelyből a rovarok (272 faj) és a madarak (83 faj) száma a legnagyobb. A magasabb rendű természetes növényvilág fajszáma mintegy 3000. Veszélyeztetettségének mértéke az 1. táblázat adatai alapján megítélhető.
18
1. táblázat: A magasabbrendű növényfajok veszélyeztetettsége Magyarországon (Rakonczay, szerk. 1989) Megnevezés
Arány Összes Veszélyeztetettségi kategóriák fajszáma (db) fajszám 1. Kipusztult 2. Közvetlenül 3.Aktuálisan 4.Potenciá- 5.Összesen (%) Magyarlisan (1+2+3+4) országon veszélyeztetett (db) Mohák 589 4 32 39 45 120 22,7 Harasztok 60 1 1 13 20 35 58,3 Nyitvatermők 8 2 2 25,0 Zárvatermők 2343 35 40 114 384 573 24,5 Összesen 3000 40 73 166 450 730 24,3 Arány (%) 100,0 1,3 2,4 5,6 15,0 24,3 -
A korábban (2.2. fejezetben) vázlatosan felsorolt tényezők, iparszerű gazdálkodási megoldások nem csupán önmagukban, hanem egymással kölcsönhatásban, egymást erősítve hatnak a biológiai sokféleségre. Ennek bemutatására példaképpen a gyomproblémát vehetjük, amely a három országos gyomfelvételezés adatai alapján jól nyomon követhető (2. táblázat). 2. táblázat: A III. országos gyomfelvételezés húsz legjelentősebb szántóföldi gyomfajának rangsora és borítási %-a, összehasonlítva az I. és II. felvételezés adataival (Újvárosi, 1973 és Kovács et al. 1987 adatai alapján) (Ángyán - Menyhért, 1988) Gyomfaj
Echinocloa crus-galli
Életforma T4 T4
1947-53. borítás rangsor (%) 0,86 9.
1969-71. borítás rangsor (%) 3,44 1.
1986-87. borítás rangsor (%) 5,07 1.
0,51
17.
1,39
5.
3,25
2.
T4 T4
1,53
3.
2,04
3.
3,07
3.
0,39
21.
0,79
8.
2,76
4.
G3 T4
7,93
1.
2,50
2.
1,92
5.
0,07
65.
0,19
27.
1,45
6.
T4 G3
1,11
7.
1,89
4.
0,82
7.
2,00
2.
1,09
6.
0,76
8.
T3 T4
0,37
22.
0,34
18.
0,73
9.
0,71
14.
1,04
7.
0,73
10.
T4 T4
0,25
29.
0,37
17.
0,70
11.
Amaranthus chlorostachys
0,02
103.
0,38
16.
0,60
12.
Helianthus annuus Galium aparine
T T2
0,01
132.
0,07
55.
0,59 0,56
13. 14.
Apera spica-venti
T2 G1
0,08
56.
0,13
36.
0,54
15.
0,28
27.
0,51
11.
0,46
16.
T4 T4
0,30
25.
0,49
12.
0,45
17.
0,64
16.
0,22
26.
0,43
18.
G1 T2
-
-
0,03
85.
0,40
19.
-
-
-
-
0,39
20.
A 20 faj összes borítása Az összes gyomborítás A 20 faj borítása az összes borítás %-ában
17,06 34,70
16,91 26,92
25,68 33,70
49,20
62,80
76,20
Amaranthus retroflexus Chenopodium album Ambrosia elatior Convolvulus arvensis Matricaria inodora Setaria glauca Cirsium arvense Sinapis arvensis Bilderdykia convolvulus Polygonum lapathifolium
Agropyron repens Hibiscus trionum Digitaria sanguinalis Sorgum halepense Papaver rhoeas
Ezek a 15-20 évenként megismételt-, többé-kevésbé azonos területekről származó felvételezési adatok azt mutatják meg, hogy milyen gyomborítás-érték alakul ki abban az esetben, ha
19
a felvételezés évében gyomirtást nem végzünk. Ez az érték tehát az úgynevezett „gyomosodási nyomás” mértékére utal, amely a ´80-as évek közepére – az egyre növekvő adagú gyomirtószer felhasználás ellenére is – megközelítette az ´50-es évek elejének értékét. Ez azt jelzi, hogy a növekvő vegyszeradagokkal a “gyomosodási nyomást” egyensúlyban tudtuk ugyan tartani – ami persze a termelési költségek és a környezetterhelés növekedésével járt – megszüntetni azonban nem sikerült. A monokultúrás gazdálkodás és a vegyszerek hatására ugyanakkor a gyomflóra fajszáma jelentősen lecsökkent, de a megmaradt fajok vegyszerrezisztenciája folyamatosan növekedett, és mivel a konkurens fajok is eltűntek, szaporodásuk szinte ellenőrizhetetlenné vált. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy míg 1950-ben például az első húsz legnagyobb borítású faj aránya az összes gyomborításon belül 49,2 % volt, addig 1970-re ez az érték 62,8 %-ra, 1987-re pedig 76 %-ra növekedett, vagyis az összes gyomborítás 76 %-át húsz faj tette ki. A fajspektrum szegényedése igen kifejezett. Külföldi adatok szerint az elmúlt 100 évben a szántóföldi kultúrák gyomfajszáma a harmadára csökkent, és ma már kevesebb mint 50 faj adja az összes gyomborítás több mint 99%-át, ami a biodiverzitás általános csökkenési folyamatán belül jól mutatja a művelés alatt álló szántóterületeken e folyamat rendkívüli felgyorsulását. Az erdőket érő kedvezőtlen hatások közül a legjelentősebbek az erdőirtás, a légszennyezés (savas esők, S, N-oxidok), a talajvízszint változása, a mezőgazdasági kemikáliák helytelen és túlzott használata, természeti csapások, járványszerű vírus- és gombabetegségek, stb. Ezeken túl a legfontosabb tápelemek (N, P, K, S stb.) pozitív mérlege, vagy a legtöbb kation (Ca, Mg, Na stb.) negatív mérlege jelzik a környezetszennyezés természetszerű és természetes erdőkre gyakorolt kedvezőtlen hatását, és az iparosítás valamint a kemikáliák növekvő használatával az egész bioszférára kiterjedő környezeti kockázatait. Mindezek hatására a károsodott erdőterület aránya az összes faállománnyal borított erdőterület 10 %-ára tehető. Az intenzív erdőgazdálkodás rendszere, valamint a felsorolt károsító tényezők hatására elsősorban a gyertyán-, a bükk-, a cser- és a tölgyfaállomány csökkent, azaz a károsodás elsősorban az értékesebb faállományt sújtja. Az egyre intenzívebbé váló erdőgazdálkodás következtében egyúttal csökken a természetes és természetszerű erdők aránya, és nő a telepített, általában elegyetlen, ökológiailag kevésbé stabil erdőállomány. A termőtalaj pusztulása (erózió, defláció) igen kifejezett, és jelentős területeket érint. Mértékét a 3. táblázatban összefoglalt néhány adat is jól szemlélteti. 3. táblázat: Talajpusztulás Magyarországon (Stefanovits, szerk., 1977. és Stefanovits, 1981 nyomán) Talajpusztulás 1000 ha Az összterület %-a Erózió Erős 554 6,0 Közepes 885 9,5 Gyenge 858 9,2 Összesen 2297 24,7 Defláció által erősen veszélyeztetett 1450 15,6 Összesen: 3747 40,3 Megjegyzés: Az eredeti talajszelvény szintjeinek: – több mint 70 %-a lepusztult: erős erózió; – 30-70 %-a lepusztult: közepes erózió; – kevesebb, mint 30 %-a lepusztult: gyenge erózió.
A víz minőségének romlása különösen a felszín alatti vízkészletek esetében nyugtalanító mértékű. A minőség szempontjából kifogásolt ivóvízminták arányát mutatja be a 4. táblázat.
20
4. táblázat: Ivóvízvizsgálatok értékelése (Horváth - KSH, 1986) Vizsgálati szempontok
Bakteriológiai Kémiai összesen vas nitrát ammónium Biológiai
3.3.3.2.
Kifogásolt minták aránya az összes minta %-ában Ásott kutak Fúrt kutak Vízművek (talajvíz) (rétegvíz) 42,4 18,8 25,4 58,9 36,9 26,4 20,0 15,9 11,3 25,3 12,5 9,0 17,0 10,6 7,6 26,8 10,3 17,4
A mezőgazdasági termékek, az élelmiszerek minősége
Az iparszerű gazdálkodás, a mesterséges energiaráfordítás-növelés hatására a termésátlagok robbanásszerű növekedése a termékek minőségromlásával és egészségre káros szennyeződésük növekedésével járt együtt. A minőségromlásra példának termesztett búzafajtáink sütőipari minőségét vehetjük. (5. táblázat) 5. táblázat: A műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a termesztett búzafajták nedves sikértartalmának változása az 1961-1980-as időszakban Magyarországon (%) (Szabó, 1990 adatai alapján) (1961-65-ös érték = 100 %) Megnevezés Műtrágya hatóanyag-felhasználás (kg/ha) Termésátlag (t/ha) Nedves sikértartalom (%)
1961-65 100 100 100
1966-70 206,2 130,6 83,7
1971-75 409,6 178,5 71,9
1976-80 512,6 218,3 66,9
Ha összehasonlítjuk a műtrágya-ráfordítás, a termésátlag és a minőségi paraméterek közül pl. a nedves sikértartalom változását az 1961-1980-as időszakban, az intenzifikálás legerőteljesebb időszakában, akkor jól látható, hogy miközben 15 év alatt a műtrágya-ráfordítás 5,1-szeresére növekedett, azonközben a búza termésátlaga 2,2-szeresére nőtt, a termés nedves sikér-tartalma viszont 1/3-al csökkent, és nem érte el a 15 évvel korábbi érték 67 %-át sem. Az 1980-as évek elején e folyamat következtében nem volt A1-es – javító minőségű – kenyérgabonája annak a Magyarországnak, amely a két világháború között minőségi búzát exportált Kanadába! E folyamat mögött nyilván nem csupán a műtrágya felhasználás növelése, hanem egy egyirányú nemesítési-, fajtaminősítési - és fajtaváltási program is meghúzódott. Ha az 1970 előtt minősített fajták jellemzőit 100 %-nak vesszük, akkor megállapítható, hogy az 1979 után minősített fajták ugyanezen minőségi paramétereinek értéke már csupán 80-94 %-ra tehető (6. táblázat). Ez a termésnövelő, minőségrontó, iparszerű „fejlődési” folyamat nyilvánvalóan tarthatatlan. 6. táblázat: A különböző időszakban minősített fajták minőségi jellemzőinek alakulása az 1970-1989-es időszak adatai alapján (Szabó, 1990) Megnevezés Sikér Farinográfos min. értékszám A próbacipó térfogata
mennyiség % mennyiség % cm3 %
21
A fajta minősítésének időszaka < 1970 1971-79 > 1979 32,9 30,1 28,9 100,0 91,5 87,8 64,8 62,8 60,9 100,0 96,9 94,0 1227,0 1108,5 980,0 100,0 90,3 79,9
3.3.3.3.
A vegyszer- és metabolitprobléma, humánegészségügyi kockázatok
Az élelmiszerek beltartalmi romlása, táplálkozásfiziológiai értékük csökkenése, káros vegyületekkel, metabolitokkal és azok maradványaival való feldúsulása, a táplálkozási lánc általános szennyeződése olyan káros folyamat, amely igen súlyos egészségügyi kockázatokat hordoz magában, s következményei beláthatatlanok lehetnek. Az egészségre káros – táplálékláncon keresztül az emberi szervezetbe kerülő – kémiai anyagok, szermaradványok (reziduumok), átalakulási termékek (metabolitok) és azok új képződményei (neokombinánsai) mennyiségének növekedése, feldúsulása kézzel foghatóan a kemizáció és iparosítás egyenes következménye. Ezt a zömében iparszerű gazdálkodási rendszerekből származó élelmiszerek káros maradványtartalma egyértelműen igazolja (7. táblázat), és a különböző gazdálkodási rendszerek közti különbségek e tekintetben igen meggyőzőek (8. táblázat). 7. táblázat: Növényi eredetű élelmiszerek peszticidmaradványokkal való szennyezettségének mértéke Németországban az 1984-86-os időszak adatai alapján (Guhl - Sante, 1990) Termékcsoport Gyümölcs Zöldség Gabona, gabonatermékek Kenyér- és pékárú Tésztafélék Teák, teaszerű termékek Fűszerek Hüvelyesek, olajosok, héjasok Növényi zsírok és olajok Bor, sör Összesen
Mintaszám db 6.154 6.304 1.479 72 111 568 155 768 319 381 16.311
Maradványok db % 2.573 41.8 1.686 26.7 813 55.0 54 75.0 68 61.3 504 88.7 112 72.3 574 73.0 131 41.1 264 69.3 6.779 41.6
Határérték felett db % 93 1.5 188 3.0 15 1.0 0 0.0 1 0.9 33 5.8 6 3.9 91 11.6 4 1.3 0 0.0 431 2.6
8. táblázat: Peszticidmaradványok különböző gazdálkodási rendszerből származó zöldségés gyümölcsmintákban (Schüpach, 1986) Megnevezés Mintaszám (db) Maradványmentes, % Maradványt tartalmazó < e.ü. határérték (%) > e.ü. határérték (%)
Gazdálkodási rendszer Biológiai Iparszerű 173 856 97,1 60,9 2,9 39,1 2,9 32,9 6,2
Ennek jelentőségét igazán akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy az életfolyamatokat károsító kémiai anyagok több mint 70%-a a táplálékkal kerül a szervezetbe! Az élelmiszerek kémiai reziduuma által kiváltott egészségügyi kockázatok növekednek, melyek közül külön kiemelésre érdemesek a kémiai maradványok: • szervezetben való kumulálódása, idült toxikózisok kifejlődése; • mutagén hatása (mutagenitás); • daganatképző hatása (cancerogenitás); • torzképződést kiváltó hatása (teratogenitás); • szaporodóképesség-csökkentő hatása; • szív- és agyérrendszert károsító hatása (Kovács-Brydl-Sas, 1995). E kozkázatok növekedését jelzi az is, hogy az elmúlt 30 év alatt a 100 ezer lakosra jutó halálozások száma összességében mintegy 48 %-kal emelkedett, ám ugyanezen időszak alatt a – környezet, az ivóvíz és a táplálék szennyeződésével legszorosabban összefüggő – rossz-
22
indulatú daganatos (rákos) valamint az emésztőrendszeri betegségek okozta halálozás mintegy 55 %-kal, vagyis az átlagot meghaladó mértékben növekedett (9. táblázat). 9. táblázat: A 100 ezer lakosra jutó halálozások számának változása (%) halálokok szerint (1965 = 100 %) (KSH 1996/97; Farkas 1994) Halálokok Rosszindulatú daganatok Emésztőrendszeri betegségek Egyebek Összesen
1965 100 100
1975 110,8 107,7
1985 126,1 118,7
1995 154,4 154,6
100 100
113,2 112,3
124,8 124,7
145,1 147,9
Ebben kétségtelenül fontos szerepet játszik a szennyezett közegben, szintetikus növényvédőszerek hozzáadásával előállított élelmiszerek valamint a szennyeződő ivóvíz elfogyasztása is. Miközben felmérések szerint a világon eddig mintegy 6 millió szintetikus anyag született, az IARC Nemzetközi Rákkutató Központ eddig mindössze 900 anyag alapos vizsgálatát tudta elvégezni, és adott ki róluk bizonyítványt. (Farkas, 1994) 3.3.3.4.
Az energetikai és társadalmi hatékonyság
Kifejezetten tragikus és minden józan észnek ellentmond az a korábbi magyar gyakorlat és bizonyos körökben ma ismét tapasztalható törekvés is, amely óriási mennyiségű importált energiával, importált vegyszerekkel és más eszközökkel és energiaintenzív, iparszerű technológiákkal olyan mezőgazdasági termékeket állít elő, amelyek exportálása csak jelentős exporttámogatással lehetséges. Az így szerzett csekély összegű nettó nyereséget ezután ismét energiaimportra fordítjuk. Ezzel csak a környezet és az élővilág pusztulását „támogatjuk”, miközben egyre kevesebb és kevesebb vidéken élő ember talál megélhetést a mezőgazdaságban. Ebből a csapdaszerűen működő ördögi körből csak az energia-, környezet- és mezőgazdasági politika alapvető, radikális megváltoztatásával lehet kitörni. „Értelmesnek” csak azok a rendszerek tekinthetők, ahol egységnyi pótlólagos ráfordításnöveléssel még legalább egységnyi hozamnövekedés érhető el, vagyis a „marginális hatékonyság” nagyobb mint 1. Ez az iparszerű rendszerek többségénél már egyáltalán nem teljesül (10. táblázat). 10. táblázat: Különböző termelési rendszerek energiamérlege (Ángyán – Menyhért, 1997) A vizsgált egység és jellemzője
Energia MJ/ha/év Arány Marginális bevitel fosszilis kihozatal hatékonyság 1 % 2 2/1 MJ/MJ ** 103 0 1460 14.2 14.05
1. Új-Guinea (erdős hegyoldal, naturális gazdálkodás)1 2. Dél-Anglia (Wiltshire, farm az 1800-as évek ele586 2 7390 12.6 jén)1 3. Jáva (Polinézia, 1970-es évek, kezdeti technikai 1079 54 14760 13.6 fejlődés)1 4. Dél-India (1955, farm, „zöld forradalom”, kezdete)1 3255 58 42280 13.0 5. Dél-India (azonos terület, 1975)1 6878 77 66460 9.7 6. Franciaország (biogazdálkodás)2 8160 * 51500 6.3 7. Németország (biogazdálkodás)2 10741 * 66986 6.2 8. Németország (integrált gazdálkodás)2 11882 * 63360 5.3 9. Franciaország (integrált gazdálkodás)2 16658 * 59000 3.6 10. Franciaország (iparszerű gazdálkodás)2 21388 * 62000 2.9 11. Németország (iparszerű gazdálkodás)2 21498 * 83710 3.9 12. Dél-Anglia (Wiltshire, farm az 1970-es években)1 21870 99 44890 2.1 Forrás: 1.) Bayliss-Smith, 1982 2.) Lünzer, 1981 Megjegyzés: * = A forrás ezt az adatot nem közli. ** = Egységnyi energiaráfordítás-növelésre jutó energiahozam
23
12.28 11.07 7.01 3.47 2.95 2.24 1.92 1.25 0.88 0.87 0.85
A különböző gazdálkodási rendszerek energetikai hatékonysága rendkívül eltérő. Annak tudatában tehát, hogy a fosszilis energiahordozók ára - véges mennyiségük következtében - az idő előrehaladtával kiszámítható módon, exponenciálisan növekedni fog, az a gazdálkodási rendszer, amely csökkenő hatékonyság mellett a ráfordítások növelésén alapul törvényszerűen ellehetetlenül, nemcsak környezeti szempontból, hanem gazdasági oldalról is tarthatatlanná válik. Ráadásul az ilyen rendszer mesterséges, foszilis energiával helyettesíti az élő munkát, kiszorítja az embert, elveszi a vidéki népesség megélhetési lehetőségét, életcéljait, feladatait, és így piacszerzési, eladási, profitszerzési érdekközösségben lévő műtrágyát, növényvédőszert, gépet, GMO-t gyártó, beszállító országok munkanélküliségét importálja Magyarországra. Jó példa erre a 11. táblázatban összefoglalt adatsor, mely az amerikai kukoricatermesztés példáján szemlélteti ezt a folyamatot. 11. táblázat: Kukoricatermesztés az USA-ban Dekádok
Átlagtermés Emberi munkaerő-felhasználás t/ha óra/t termés óra/ha 1900-1909 1,66 58.8 97.6 1910-1919 1,66 53.6 89.0 1920-1929 1,70 47.6 80.9 1930-1939 1,57 46.4 72.8 1940-1949 2,19 26.4 57.8 1950-1959 2,82 10.8 30.5 1960-1969 4,47 3.6 16.1 1970-1979 5,62 2.0 11.2 1980-1989 6,99 1.2 8.4 Forrás: Farmer’s Digest, 1999. januar, Vol. 63., No. 1. p. 10
Ez az adatsor – attól függően, hogy a hatékonyság mely dimenzióit tekintjük – teljesen eltérő értékelést kaphat. Ha az adatokat egydimenziós közelítésben, az „élőmunka hatékonysága” szempontjából vizsgáljuk, akkor igen elégedettek lehetünk, hiszen 90 év alatt az 1 tonna termés előállításához szükséges emberi munka, helyben hozzáadott emberi érték az 1/50-ed részére, a területegységre jutó emberi munka pedig 1/12-ed részére csökkent. De ha a többfunkciós mezőgazdaság társadalmi, regionális, foglalkoztatási szempontjai mentén értékeljük, akkor ez az adatsor katasztrófára utal. Hosszabbítsuk meg, „extrapoláljuk” ezt a trendet! És akkor megdöbbenve azt látjuk, hogy igen rövid időn belül ebben a rendszerben egyáltalán nem lesz szükség emberre. Legalábbis a mezőgazdaságban nem, ugyanis az embert helyettesítő eszközöket és energiát előállító, beszállító iparok telephelyein, általában a városi körzetekben, vagy ráadásul gyakorta külföldi városi körzetekben akár sok munkát is adhat az embereknek, exportálva ezzel az ottani munkanélküliséget vidéki térségeinkbe! Ez nem lehet célunkettől eltérő megoldásokat kell keresnünk! 3.3.3.5.
A bruttó és a nettó növekedés elváló trendje
Amit az előbbiekben vázolt folyamattal elérünk, az ráadásul csak látszólagos növekedés, ha a helyben termelődő új értékek szempontjából vizsgáljuk azt. Ennek szemléltetésére, úgy gondolom, kiválóan alkalmas a 4. ábrán bemutatott magyarországi „fejlődés”. Az a körülmény, hogy a mezőgazdaság gyors fejlődését az anyagi ráfordítások fokozott növelésével értük el, és a munkaerőt a technikával drágán sikerült kiváltani, azt eredményezte, hogy a világviszonylatban is kiemelkedőnek számító, „kebeldagasztó” bruttó növekedés mellett a mezőgazdaság helyben keletkező, nettó termelése ezen időszak alatt gyakorlatilag stagnált. Ráadásul a felhasznált „holtmunka” élelmiszertermékké való átalakítása során nem sikerült olyan hatékonyságot elérni, amely a fejlesztés pénzügyi fedezetét is biztosította volna. Más szavakkal a mezőgazdaság „látványos növekedésének” 30 éves időszaka alatt tulajdonképpen csak az ember helyettesítésére használt ráfordítások, mesterséges, ipari eredetű inputok (az ábrán az anyagköltség) növekedtek, a helyben hozzáadott
24
érték ezzel szemben alig változott. Jogosan tehetjük fel tehát a következő kérdéseket. Most akkor mezőgazdaságot akarunk fejleszteni, vagy az ipar számára akarunk felvevőpiacot és a tőke számára befektetési terepet biztosítani? Ezt a trendet kellene folytatnunk? 4. ábra: A mezőgazdaság bruttó és nettó termelésének valamint anyagköltségének alakulása (1949 = 100 %) (Fecske, 1987)
*** E negatív jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek előkészítették a többfunkciós európai agrármodell kialakulását, és amelyek segítik ennek közös agrár- és vidékpolitika rangjára emelését. Most lássuk a másik pillér, a természetvédelem fejlődését. ***
25
4. A természetvédelem, természetmegőrzés A természetvédelem, természetmegőrzés fogalmát, elemeit, a magyar természeti értékek állapotát, a hazai természetvédelem célkitűzéseit, valamint a legfontosabb élőhelyeket – az ajánlott szakirodalmi források közül az Ángyán-Tardy-Vajnáné (2003) által szerkesztett könyv alapján – az alábbiakban foglalhatjuk össze.
4.1. A természet és természetmegőrzés fogalma és elemei Az ember biológiai és társadalmi léte a Föld földrajzi burkához kötött, amely a felszín három szférájának: a geoszféra, a bioszféra és a nooszféra komplex rendszereiből áll, s amelynek anyagai folytonos mozgásban és kicserélődésben vannak, illetve bonyolult és igen gazdaságos energiaátviteli kapcsolatban állnak egymással. A geoszféra és annak három alapegysége: a szilárd kéreg (litoszféra), a vízburok (hidroszféra) és a légkör (atmoszféra) az élettelen természet sajátosságai szerint épül föl. A geoszféra és a bioszféra egymásrahatásában, érintkezési felületein alakul ki a pedoszféra, a talajtakaró változatos rendszere. A bioszféra az élő természetet képviseli, a nooszféra pedig az emberi szellem, illetve a társadalom által létrehozott művi alkotásokat foglalja magában. A természet fogalmán a földön eddig végbement és folyamatos fejlődés eredményeként az ember társadalmi tevékenységétől függetlenül kialakult dolgok, szervezetek, jelenségek és folyamatok fejlődéstörténetileg összehangolódott, nagyrészt önszabályozott rendszerét értjük, amelynek két fő része az élettelen és az élő természet. Az élettelen természethez tartoznak például a kőzetek, a föld felszíni formái, a víz, a levegő stb. Erre épül az élő természet a maga számtalan fajával, azok bonyolult szerveződéseivel és fejlődési folyamataival. A társadalmak legfontosabb feladata azon értékek megőrzése, amelyek az emberiség számára pótolhatatlanok és megismételhetetlenül egyediek. Ilyen – nemcsak eszmei – érték természeti örökségünk egésze, amely a gazdaság eltartóképességének, az emberi egészségnek és a fenntartható fejlődésnek is alapfeltétele. A természetmegőrzés feladata továbbá az élő és élettelen környezet természetközeli állapotának fenntartása, s ezen belül a máig fennmaradt természeti értékek megóvása. A természetmegőrzés alapelve, hogy a természet az emberiség közös kincse, a természeti értékek az emberiség közös örökségét jelentik, és azokat meg kell őrizni mind a jelen, mind a jövő nemzedékek számára. A természet országhatárok közé zárt része közös nemzeti kincs, az ország közvagyona. Ennek a közvagyonnak jelentős része olyan természeti erőforrás, amelyet felhasználnak a termelő tevékenység során (pl. termőföld, ásványkincsek, víz stb.). A természet másik részének látszólag nincs anyagi haszna, de hozzá tartozik az emberi léthez és az életünk minőségéhez (ritka egyedi értékek, pl. barlangok, sziklaalakzatok, tájak, vadon élő növény- és állatvilág és ezek életközösségei, a levegő tisztasága, összetétele, a vizek mennyisége és minősége stb.).
4.2. Magyarország természeti értékeinek állapota és a természetvédelem célkitűzései A természeti örökségünk az ország földrajzi fekvésének, életföldrajzi helyzetének és földtörténeti múltjának köszönhetően ma még értékekben viszonylag gazdag. Területünkön három éghajlati övezet (atlantikus-alpesi, kontinentális és szubmediterrán) elemei keverednek. Földtani és természetföldrajzi viszonyaink változatossága folytán kis területen sokféle, változatos élőhelytípus alakulhatott ki, amelyek közül az ún. maradvány vagy jégkorszaki élőhelyek és életközösségek természeti örökségünk pótolhatatlan értékei, a hazai föld- és élettörténet szentélyei, élő múzeumai. Ezek a változatos, fajokban gazdag élőhelyek éppen mozaikos
26
elhelyezkedésük, sokrétűségük miatt igen sérülékenyek. Széttöredezésük, elszegényedésük veszélye nagy, ezért fennmaradásuk csak fokozott védelemmel érhető el.
4.2.1.
Földtani és felszínalaktani értékek
A természetvédelem az élőlények és a földtani alakzatok védelmével kezdődött, vagyis a földtani értékek védelme a természetvédelem hagyományos tevékenységi körébe tartozik. A védendő földtani értékek közé tartozik a barlang, a sziklaalakzat, az őskövület, a kőzetfeltárulás, a hegy (hegység, hegygerinc, hegycsúcs, orom, vulkánkúp, stb.), a domb, a völgy, a sziget és félsziget, partfal, szárazulat (zátony), a puszta, az értékes, fogytán lévő talajtípus és a kunhalom is. Közös tulajdonságuk helyhezkötöttségük, az élővilág elemeivel szemben át nem telepíthetőségük. Meg nem újuló, tényleges vagy potenciális erőforrások. Védett és tájképileg is kiemelkedően értékes hegy- és dombvidéki élőhelyeink zöme egyúttal az ásványi nyersanyagok tényleges és potenciális előfordulási helyei is. Vagyis az egyik értékcsoport védelme óhatatlanul a másik pusztulását, illetőleg a benne rejlő lehetőségek kiaknázatlanságát eredményezi. A barlangokat főképpen a bányászat és egyéb földmunkák végzése, a robbantások, a felszín beépítése, a szennyvíz és az idegenforgalom veszélyeztetik. A barlang különösen érzékeny, összetett és bonyolult rendszer, környezeti indikátor. Hazánkban minden barlang törvényes védelem alatt áll. Védelmük az esetek nagy részében csak úgy biztosítható, ha a védelem kiterjed a barlangok felszíni területére is, természetes bejárataik pedig lezártak. Magyarországon 38 talajtípus fordul elő, amelyek többségükben a pleisztocén időszak óta lezajlott éghajlatváltozások talaj- és vegetáció fejlődési folyamatának képződményei, de kisebb-nagyobb foltokban fennmaradtak az idősebb geológiai korokban képződött (reliktumés paleo-) talajok is. A hazánk talajainak termékenységét veszélyeztető antropogén (emberi) folyamatok az alábbiakban foglalhatók össze. A víz és szélerózió az utóbbi évtizedekben számos területen erősödött. Hatásukra a talaj fizikai, kémiai és biológiai állapota egyaránt romlott. Ezt a folyamatot erősítette a nagyüzemű mezőgazdálkodásban alkalmazott nehéz erőgépek okozta talajtömörítés, amely a talajszerkezet romlásához vezetett. Az elmúlt 30 év során a talajok pH értéke csaknem mindenütt csökkent, s ez a savanyú talajokon a termékenység csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor másodlagos szikesedés jelentkezett a tiszalöki öntözőrendszer létesítése után több alföldi körzetben, degradációs folyamatok várhatók a Szigetközben is. Azokon a területeken, ahol az elmúlt évtizedek intenzív kemizálása folyt, súlyosan károsodott a talajélet - a mezőgazdasági talajok mikroflórája és faunája -, s ezzel párhuzamosan csökkent a talajok biológiai aktivitása. A talaj termőképességének hosszú távú fenntartása csak a talajélővilág diverzitásának (sokféleségének) megőrzésével együtt lehetséges. Csökkenteni és korlátozni kell azokat a tevékenységeket, amelyek a talaj nagymértékű kemizálásával, toxikus (mérgező) anyagokkal történő kezelésével és terhelésével járnak.
4.2.2.
Víztani értékek
A civilizáció terjedésének hatására bolygónk szárazföldi felületén a vizes élőhelyek általában megfogyatkoztak, hazánk területén pedig az eredetinek töredékére csökkentek. A folyószabályozások és nagy vízlecsapolások előtt hazánk területének több mint 1/10-ét víz borította, ami napjainkra (a mesterségesen létrehozott vízfelületekkel együtt) 2 % körülire csökkent. Magyarország földrajzi helyzetéből adódóan felszíni vízkészletünk döntő többsége a környező országokból érkezik. E vizek mennyiségét és minőségét tekintve egyaránt kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. Hasznosítható felszíni és felszín alatti vízkészleteink az utóbbi időben mind számban, mind hozamban jelentősen csökkentek, minőségükben pedig erősen leromlottak. A legsúlyosabb veszélyt az emberi (kommunális és ipari) szennyezés jelenti, s ezen
27
csak akkor lehet számottevően javítani, ha alapvető szemléleti változást sikerül elérni a társadalmi-gazdasági élet minden színterén. Szakítani kell azzal a szemlélettel, hogy a vízterek a szennyezések természetes befogadói, amelyek elnyelnek és elszállítanak mindent. Ez semmilyen víztípusra – még a tengerekre, mély tavakra és igen nagy vízhozamú folyókra nézve – sem igaz, különösen nem érvényes a mi rendkívül érzékeny, sekély állóvizeinkre és a kis vízhozamú, ingadozó vízállású folyóvizeinkre. A vízkészletek és a vízigények térben és időben is jelentősen eltérnek egymástól. Tekintettel az éghajlat valószínűsíthető melegedésére és a Kárpát-medencében biztosra vehető szárazodásra, a bányászat és a csatornázás hatására leszálló talajvízszintre, vízellátásunk földrajzi és politikai szempontból egyaránt kiszolgáltatott helyzetére, minden cseppnyi természetes vízforrásunkkal gondosan gazdálkodnunk kell. A vízgazdálkodással együttműködve a vízi élőhelyek természetközeli állapotát, fajgazdagságát is meg kell óvni, illetve szükség esetén helyre kell állítani. A víztani értékek védelme érdekében elsősorban a károsításokat kell megelőzni.
4.2.3.
Növénytani értékek
A világ ismert növényfajainak száma 350 000 faj, Magyarország ismert növényfajainak száma pedig 3 000 faj. Ismereteink szerint eddig hazánk területéről 40 növényfaj, köztük egy csak nálunk élő bennszülött faj pusztult ki, és 73 faj jutott a közvetlen kipusztulás szélére. Részletes adatait az 1. táblázat (lásd korábban) tartalmazza. A vadon élő növényfajok és társulásaik egyre kisebb területre szorulnak hazánkban. Annak érdekében, hogy a növényvilág változatossága fennmaradjon, valamennyi természetes növénytársulásból megfelelő méretű védett területet kell létrehozni. A növényvilág védelme ugyanakkor elválaszthatatlan a talaj, illetve a gyepek és az erdők védelmétől. Semmiképpen sem engedhető meg a múlt helytelen és rendkívül káros gyakorlata, hogy a szántó irányába történjen művelési ág változás.
4.2.4.
Állattani értékek
A világ ismert állatfajainak száma 1 600 000 faj, ebből ismereteink szerint mintegy 40 000 állatfaj él Magyarországon. A Földön az elmúlt 300 évben közel 70 emlős, 140 madárfaj pusztult ki, közvetlenül veszélyeztetett fajok száma meghaladja az 500-at. A kipusztult gerinctelen fajok száma nem ismert. Az ismert állatfajok közül Magyarországról 18 gerinces, és 35 gerinctelen faj tűnt el vagy pusztult ki. Megőrzésük elválaszthatatlan a növényzet illetve a táj védelmétől. Az állatok életterét is védeni kell olyan kiterjedésben, amely elegendő nagyságú életképes állományt tart fenn. (Pl.: túzok, fogoly.) A vadon élő állatvilág pusztulásában különösen a mezőgazdálkodás két területe játszik veszélyes szerepet: • a monokultúrás gazdálkodás a tápanyagkínálatot szegényíti, és ezzel gátolja az állattársulások sokféleségének kialakulását, növeli viszont a kártevők tömeges elszaporodásának kockázatát, maga után vonva a káros mértékű kémiai beavatkozás szükségességét és veszélyét; illetve • a gyepterületek és a vízterek túlzott kihasználása az anyagforgalom rövidre zárását, a táplálkozási hálózatok elszegényedését eredményezi.
4.2.5.
Tájképi és kultúrtörténeti értékek
Természetközeli és történelmileg kialakult kultúrtájaink összefüggő rendszert alkotnak. Tájvédelmi szempontból súlypontosnak kell tekinteni azokat a tájakat: • amelyek kizárólagosan hazánkban, illetve legszebb kialakulásukban csak nálunk fordulnak elő (pl.: Tapolcai-medence vulkáni kúpjai: Szigliget, Badacsony, Gulács, stb., Hortobágy);
28
• amelyek még nagy kiterjedésben, viszonylagos érintetlenségben őrzik a természetes táj képét (pl.: Őrség, Beregi-sík, stb.); • amelyek az ország vízgazdálkodása szempontjából kitüntetett víznyerő vagy vízmegőrző funkciót töltenek be (pl.: nagy folyók völgye, lápok, tavak, karsztterületek, stb.); • amelyek különleges tájképi értéket és/vagy élőhelyeket foglalnak magukba (pl.: dolomitfelszínek, magányos sasbércek, szigethegyek és ezek élőhelyei). Az ilyen területeket meg kell óvni a tájromboló nagy létesítményektől, a kiterjedt parcellázásoktól. Rajtuk szigorúan meg kell őrizni a táj természetes képét meghatározó élő környezetet és a hagyományos gazdálkodási módokat. A hazai tájainkat veszélyeztető, legfontosabb degradációs folyamatok, illetve tényezők az alábbiak: • a kárpótlás és privatizáció nyomán jelentkező rendkívül nagymértékű területaprózódás; • a mezőgazdasági nagyüzemek területhasználatának uniformizáló hatása, a tájat gazdagító, változatos élőhelyeket biztosító tájelemek megszüntetése; • az át nem gondolt területhasználat (mezőgazdasági és ipari üzemek létesítése, nyomvonalas létesítmények esztétikai színvonala, a tájba illesztés szempontjainak figyelmen kívül hagyása); • a termelési és kommunális hulladékok szervezetlen és illegális lerakása, a tájgondozás teljes hiánya; • kőfejtők és homokbányák nyitása. A tájhasználatnak az alábbi prioritások érvényesítésére kell törekednie, illetve állami eszközökkel az alábbi tájhasználati formákat kell ösztönözni: • kis- és közepes mezőgazdasági üzem- és táblaméret, vetésforgó alkalmazása, kemikáliák használatának csökkentése; • hagyományos tájgazdálkodás (növénytermesztés, extenzív állattartás, rét- és legelőgazdálkodás, kert és szőlőkultúra) visszaállítása; • természetes tájelemek és élőhelyek megőrzése, illetve helyreállítása; • kultúrtörténeti emlékek ápolása. A kultúrtörténeti értékek sajátos helyet foglalnak el a természeti értékek között. Míg a többi érték elsősorban a természetes folyamatok eredménye, az e csoportba tartozó értékeket az ember hozta létre. Az emberiség történetének, alkotásainak emlékei, egy nép történetének emlékhelyei kultúrtörténeti emlékek. Megóvásukkal más szervek is foglalkoztak (pl.: műemlékvédelem), védetté nyilvánításukkal viszont a természetvédelem biztosít méltó környezetet számukra. Szerepük, jelentőségük elválaszthatatlan természeti környezetüktől. A védetté nyilvánításuk legfőbb indoka az, hogy ezen értékek a táj szerves részei.
4.3. A természetvédelem szempontjából legfontosabb élőhelyek Magyarország természeti értékeinek, állapotuknak és védelmüknek ismeretén túl szükséges áttekinteni a természetvédelmi szempontból legfontosabb élőhelyek helyzetét is.
4.3.1.
Erdők
A védett területek 46 %-át, mintegy 380 000 ha kiterjedésben erdők borítják. Bár jelen összeállításunknak nem célja a természetvédelmi erdőgazdálkodás ismertetése, mégis mint természetvédelmi szempontból legjelentősebb élőhely és életközösség rövid említést érdemel. Az emberi beavatkozás megkezdése előtt Magyarország területének 40 %-át borította erdő. Erdőtalajaink ennek mai lenyomatai. Ez az arány a II. világháború utáni évekre mindössze 12 29
%-ra csökkent. Azóta ugyan 20 %-ra növekedett erdősültségünk, ez a növekedés azonban nem járt együtt az erdők állapotának javulásával. Az erdőgazdaságok haszonérdekeltsége a gyors növekedésű fafajok és fajták telepítését helyezte előtérbe, értékes őshonos faállományokat cseréltek le. Pl.: ártéri ligeterdőket nemesnyárasokra, homoki kocsányostölgyeseket akácosokra és fenyvesekre, bükkösöket és tölgyeseket lucosokra, sőt sok helyen erdei fenyvesekre. Erdeink állapotának romlása az előbbieken kívül a következő okokra vezethetők vissza: • talajvízszint csökkenés, • csúcsszáradás, • a felújulás sikertelensége (pl.: a Bükkben a túltartott vadállomány miatt), • erősen gépesített, környezetromboló fakitermelés, stb. Az erdők természetvédelmi jelentőségét növeli az a körülmény is, hogy európai viszonylatban hazánktól nyugatra természetes illetve természetközeli erdők már alig találhatók. Természetvédelmi cél, hogy az ország erdősültsége érje el a 25 %-ot, a természetközeli erdők pedig legalább a 15 %-ot. Valamennyi erdőben biztosítani kell a gazdálkodás során a fenntartható használatot, azaz a tartamosságot és a biológiai sokféleség védelmét.
4.3.2.
Füves területek
A védett területek második legnagyobb kiterjedésű művelési ága a 218 000 ha-nyi védett gyep. Hazánkban többé-kevésbé természetes gyepfelületnek csak a rétek és a legelők tekinthetők. Ismeretes azonban, hogy a rétek nagy része, a legelőknek pedig szintén számottevő hányada másodlagos. Ezt figyelembe véve természetes ősgyep hazánk területének csak néhány százalékát borítja. A gyepek nagy része legeltetéssel vagy kaszálással hasznosítható, természetvédelmi szempontú kezelésükhöz szükséges részletes tudnivalók megtalálhatók az "Irányelvek a füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez" c. kiadványban (Kelemen, szerk., 1997). A legeltetésükkel kapcsolatos legfontosabb ismereteket a „Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai” című ajánlott könyv (Ángyán – Tardy – Vajnáné, 2003) tartalmazza.
4.3.3.
Vízterek, vizes területek
Mint már említettük, Magyarország földrajzi helyzetéből, domborzati adottságaiból következően felszíni vízkészletünk döntő többsége a környező országokból érkezik. Természetes álló- és folyóvizek összefüggő vízrendszerek vizes élőhelyeinek átalakítására irányuló tevékenységet kerülni kell, fokozott figyelmet kell fordítani arra, hogy az ilyen élőhelyen történő minden beavatkozás csak az ott élő növény- és állatvilág állományának károsítása nélkül végezhető. Extenzív típusú mezőgazdasági hasznosításuk legfontosabb formáit és szempontjait a „Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai” című ajánlott könyv (Ángyán – Tardy – Vajnáné, 2003) tartalmazza.
30
5. A mezőgazdálkodást és a természetvédelmet újraegyesítő többfunkciós agrármodell: a környezet- és tájgazdálkodás A jegyzet egy olyan mezőgazdálkodás irányelveit adja közre, amely a fenntartható környezethasználat követelményeinek meg tud felelni, s biztosítja a természeti javakkal való gazdálkodás és azok védelmének lehető legteljesebb összhangját. Ehhez az egymástól mesterségesen szétválasztott mezőgazdálkodás és természetvédelem újraegyesítésére, a tájak eltérő adottságaihoz illeszkedő és a vidékfejlesztés szempontjait is figyelembe vevő gazdálkodásra van szükség. Lássuk hát ennek szempontjait!
5.1. Alapja és háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociális piacgazdaság A környezet- és tájgazdálkodás alapját, hátterét és társadalompolitikai kereteit a fenntarthatóság, mint újfajta erkölcsi felelősségtudat, és az ökoszociális piacgazdaság, mint társadalmi egyensúlyi modell adja. Vizsgáljuk meg először, hogy mit is jelent általában és a mezőgazdaságra vonatkoztatva a fenntarthatóság. Ezt követően elemezzük az ökoszociális piacgazdaság alapelveit, eszközeit és lehetőségeit a többfunkciós európai agrármodell megvalósításában, lehetséges társadalompolitikai szerepét az európai agrárium és vidék fejlődésében.
5.1.1.
A fenntarthatóság és mezőgazdasági ismérvei
Gyakran hallunk napjainkban a „fenntartható fejlődésről” (sustainable development), a „fenntartható mezőgazdálkodásról” (sustainable agriculture), de magáról a „fenntarthatóságról” (sustainability) is. A fogalom magyar megfelelője azonban – az egyre gyakrabban tapasztalható félremagyarázása, az elvvel gyakorta teljesen ellentétes folyamatok és törekvések legitimálására való felhasználása láttán – feltétlenül magyarázatot kíván. A legegyszerűbb meghatározás szerint olyan fejlődés, amely a jelen generációk igényeit és törekvéseit úgy elégíti ki, hogy az a jövő generációk igényeinek kielégítését nem veszélyezteti. Filozófiája azokból a gondolatokból táplálkozik, melyek az un. Brundtland tanulmányból erednek. Ez a „fenntartható fejlődést”-t a következő módon definiálja (Mansvelt et al., 1992): „Olyan fejlődés, mely kielégíti a jelen igényeit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ugyanezekkel az igényekkel a jövőben ők is élni tudjanak. Ez a fejlődés nem állandósított harmónia, hanem inkább folyamatos változás, melynek során • a források használata, • a beruházások célja, • a technológiai fejlődés iránya és • az intézményi változások összhangban vannak mind a jelen, mind a jövő igényeivel”. Messze nem arról van tehát szó, mint hogy ha az eddigi gazdasági-anyagi növekedési pályát kellene a világnak fenntartania, és olyan mesterséges rendszereket kidolgoznia, amelyek ezt hosszú távon garantálják, hanem az esélyeket, a lehetőségeket, a döntés szabadságát kell a jövő generációk számára is legalább olyan szinten biztosítani, amilyen szinten
31
ez a ma élő generációk rendelkezésére áll. Ezért a fenntarthatóság helyett szerencsésebb lenne értékőrzésről, értékfenntartó gazdálkodásról beszélni. Ez persze az „érték” definiálási problémáját veti fel, vagyis az értékrend, értékválasztás kérdésköre nem kerülhető meg! Másrészt a jövő nemzedékek jogainak definiálására valamint az ezek érvényesítéséhez szükséges jogosítványok létrehozására sajnos az elv definiálása óta eltelt közel 30 év sem volt elegendő. Magyarországon a Védegylet, mint társadalmi tömörülés tett erre komoly kísérletet, amikor az ökológiai válságtól a technokultúrán át az etikáig és a politikáig húzódó vonulat elemzésével, az ebből levonható tanulságok öszszegzésével kísérelte meg kodifikálni és a hazai jogrendbe illeszteni a jövő nemzedékek jogait, és ezek jelenbeli képviseletét, javaslatot téve a Magyar Országgyűlésnek a „Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa” jogintézmény létrehozására (Jávor, szerk., 2000). A jogintézményt a Parlament végül 2007-ben létre is hozta. Nézzünk ezek után három olyan meghatározást, amelyek a fenntarthatóság mezőgazdaságra vonatkoztatott ismérveit veszik számba. A Kanadai Mezőgazdasági Minisztérium (O’Connel, 1991) meghatározása szerint: „Azokat nevezzük fenntartható mezőgazdasági, élelmiszeripari rendszereknek, amelyek • gazdaságosak, • kielégítik a társadalom korszerű táplálkozással kapcsolatos igényeit, és • megőrzik a környezet minőségét, a világ természeti erőforrásait a jövő generációk számára”. Az USA Kongresszusa (Madigan, 1991) a fenntartható mezőgazdaságot a következő módon definiálta: „A növénytermesztési és állattenyésztési gyakorlatnak olyan integrált, termőhelyhez alkalmazkodó rendszere, amely hosszú időszakra: • kielégíti az emberi táplálék- és nyersanyag-igényeket; • megőrzi a környezet minőségét és a természeti erőforrásokat, melyek a mezőgazdasági termelés alapját képezik; • a lehető leghatékonyabban használja a nem-megújítható természeti és farmon belüli erőforrásokat, ahol csak lehet integrálja a természetes biológiai körfolyamatokat és szabályozó mechanizmusokat; • biztosítja a mezőgazdasági műveletek gazdaságosságát; • megőrzi a mezőgazdaságban dolgozók és a vidéki társadalom egészének életminőségét.” A FAO/Hollandia Konferencián 1991. áprilisában (FAO, 1991) a fenntartható fejlődés alábbi – mezőgazdaságra vonatkozó – meghatározását fogadták el a résztvevők (Mansvelt et al., 1992; Mansvelt-Mulder, 1993): „A természeti erőforrás-bázis olyan menedzselése és megőrzése, valamint a technológiai és intézményi változások olyan irányba terelése, hogy az emberiség szükségleteinek folyamatos kielégítése a jelen és a jövő generációi számára egyaránt biztosított legyen. Ez a fenntartható fejlődés (a mezőgazdasági, erdészeti és halászati szektorokban): • megőrzi a termőföldet, a vizeket, a növény- és állatgenetikai erőforrásokat, • környezeti szempontból nem káros, • műszakilag megfelelő, • gazdaságilag életképes és • társadalmilag elfogadható.” A néhány példán túl számos meghatározással találkozhatunk. Valószínűleg nehéz volna ezeket egy minden tekintetben kielégítő, tömör, kerek, közös definícióban egyesíti. A gyakorlati használhatóság szempontjából vélhetően egyébként is hasznosabb e meghatározások közös elemeit számba venni. Ha ezen elemek nem is fogalmazhatók könnyen egy kerek
32
definícióba, ám jól használható vezérfonalat adnak értékőrző stratégiai rendszerek kidolgozásához. Az ismert számos meghatározás legfontosabb közös elemei, értékösszetevői a következők lehetnek: • az egymást követő generációk közti egyenlőség, a jelen generációk felelőssége; • a termőföld mint kitüntetett természeti erőforrás megkülönböztetett használata; • a környezetminőség, tájjelleg, biodiverzitás megőrzése, • a termékminőség, élelmezésbiztonság, gazdaságosság, produktivitás fenntartása és javítása; • az életminőség javítása, elfogadható jövedelem és életszínvonal biztosítása a lehető legtöbb ember számára; • a társadalmi és környezeti kockázatok csökkentése, az élelmiszer- és környezetbiztonság növelése. Lássuk ezek után, hogy az ökoszociális piacgazdaság – mint társadalom- és gazdaságpolitikai modell – hogyan tud megfelelni a fenntarthatóság elveinek, hogyan válhat annak megvalósítása gyakorlati eszközévé.
5.1.2.
Az ökoszociális piacgazdaság mint a fenntarthatóság eszköze
Az emberiség túlélésének központi kérdése az, hogy hogyan képes olyan gyorsan és hatékonyan megoldani a fenntartható gazdálkodás- és életmódra való átállást, hogy az évszázadunkra előrejelzett fenyegető események mégse következzenek be. Ehhez a svájci iparos, Dr. Stephan Schmidheiny, a „World Business Council for Sustainable Development” alapítója a következőket nyilatkozta (Riegler, 1998): „A világ kormányai Rióban mindenekelőtt »környezetpolitikai ártatlanságukat veszítették el«. Most már egyetlen ország, egyetlen ipari vagy érdekcsoport sem hivatkozhat arra, hogy nem ismeri a problémákat, hogy például nem tudja: a fosszilis energiahordozók elégetésével növeljük az atmoszféra CO2 tartalmát, és ezáltal veszélyeztetjük éghajlatunkat; vagy hogy természeti készleteink kizsákmányolásával olyan gyorsasággal pusztítunk ki növény- és állatfajokat, ami természetes körülmények között csak világméretű katasztrófák esetében fordulhatott elő; és hogy e fejleménynek mi, ipari államok – s a fejlődő országok is egyre növekvő mértékben – mindnyájan részesei vagyunk. A mai helyzet legérzékenyebb pontja az, hogy az utóbbi száz évben a tényleges vásárlóerőhöz képest a nyersanyag és az energia egyre olcsóbb lett, míg a munkaerő ára – bér és szociális járulékok – az ötvenszeresére emelkedett. Így nem csoda, hogy a gazdaság igen takarékosan bánik a munkaerővel, azaz mindent megtesz és semmilyen beruházást nem sajnál azért, hogy kevesebb munkaerővel boldoguljon. Ezért cserébe belemegy abba, hogy több – olcsó – energiát és nyersanyagot használjon föl. Ez nem fenntartható! Ezen a ponton kell közbelépnie a politikának, és úgy rendeznie a keretfeltételeket, hogy nagyobb legyen az ösztönzés az ökológiai hatékonyságra. Első lépésként világszerte le kell építeni az energia és a nyersanyagok dotációját. A továbbiakban a külső költségeket (externáliákat) belsőkké (internáliákká) kell alakítani, és ezáltal mindenki másról az okozóra kell őket hárítani. Ennek, ha lehet, nem előírások és törvények útján, hanem piacgazdasági eszközök segítségével kell megtörténnie, például azzal, hogy az adóterheket a munkáról lassanként átcsoportosítják a természeti adottságokra, különösen az energiára. Ez megnövelné az ökológiai hatékonyság ösztönző erejét, és egyidejűleg a gazdaság szerkezetéből adódó munkanélküliség ellenszere is volna.” A fenntarthatóság elérését célzó ökoszociális piacgazdaság központi gondolata az, hogy meg kell változtatni a piac felé irányuló jelzéseket, mégpedig az árak és költségek viszonyának átállításával. Azoknak a termelési módoknak és termékeknek, melyek megfelelnek a fenntarthatóság elvének, előnyt kell biztosítani a piaci versenyben, míg azoknak a ter-
33
melési módoknak és termékeknek, melyek elvi alapja a rablógazdálkodás, el kell veszíteniük ma még meglévő, jogtalan előnyeiket. Milyen eszközökkel érhetjük ezt el? 1) Az áraknak tartalmazniuk kell a környezeti költségeket! Itt a környezetrombolás externális költségeinek internalizálásáról van szó. Annak érdekében, hogy a verseny tisztességes lehessen, arra van feltétlenül szükség, hogy a politika – törvények és rendelkezések formájában – nemzeti és nemzetközi síkon egyaránt megteremtse a szükséges feltételeket! Az kell legyen a cél, hogy a vállalkozásokra a világ minden táján azonos feltételek és kötelezettségek legyenek érvényesek. Arra kell rávenni a termelőket, hogy az általuk előállított javak fogyasztói árába számítsák bele azok környezetterhelő hatásainak költségeit is. De költségtényezőként kellene számításba venni a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló természeti kincsek felhasználását is. Ugyanígy be kellene vezetni a környezet (levegő, víz, talaj) szennyezésének mértéke szerinti adózást. Ez nagy erővel indítaná be azokat a törekvéseket, hogy olyan technológiákat, termelési eljárásokat és termékeket fejlesszenek ki, amelyek megfelelnek a fenntarthatóság elvének. Sok ipari üzem már megtanulta a maga kárán, hogy fontos az ökológiai hatékonyság elvének alkalmazása. Ezek azonban jelenleg a hamis piaci jelzések miatt néha gazdaságilag hátrányos helyzetbe kerülnek. Ez tulajdonképpen abszurdum! A legnagyobb gond az, hogy a nagy hatalommal rendelkező és világszerte több fronton működő lobbik természetesen vehemensen védelmezik jelenlegi jogtalan előnyeiket. A politikai döntéshozóknak pedig gyakran nincs meg a bátorságuk és erejük ahhoz, hogy a jelenlegi gazdasági elittel szemben keresztülvigyék a hoszszú távon szükséges és helyes intézkedéseket. 2) Az adórendszer ökologizálására van szükség! Jelenlegi adórendszerünk teherelosztása még a XIX. századból, az ipar térhódítását ösztönző, iparosító időszakból maradt ránk. Ennek értelmében az adóterheknek mintegy 80–90%át közvetlenül vagy közvetve az „emberi tényezőnek” kell viselnie. Ennek az adórendszernek a piac törvényei szerint oda kell vezetnie, hogy amikor csak lehet, egyéb módokon helyettesítsék az emberi munkaerőt. Ez az egyik alapvető gyökere az úgynevezett strukturális munkanélküliségnek. Már régóta köztudott, hogy a küszöbön álló összeomlás elkerülése érdekében át kell alakítanunk adórendszerünket. A politikai döntéshozatal azonban mindmáig erőtlen – e téren is. Az adórendszer ökologizálásának célja – leegyszerűsítve – kettős: a) az adóterheket az emberi tényezőről apránként át kell csoportosítani a természeti erőforrásokra és a termelési folyamatokra; b) a megújuló és a környezet számára nem káros erőforrások (napenergia, biomassza) gazdasági versenyképességének növelése érdekében meg kell emelni a véges mennyiségű erőforrások (pl. fosszilis energiahordozók) adóját. Az adórendszer ökologizálása nem az összadóterhek megnövekedését, hanem az adórendszer fenti célokra irányuló belső átrétegzését jelentené. 3) Világos terméknyilatkozatok kellenek! Minél intenzívebb a világkereskedelem, annál fontosabbak a pontos terméknyilatkozatok! A fogyasztónak tudnia kell, mit vásárol! A nyilatkozatnak tájékoztatnia kell a termék származási helyéről, a benne lévő anyagokról, a termelési és kezelési folyamtokról, az adalékanyagokról és minden egyéb eljárásról. A géntechnológia, a hormon- és sugárkezelések, vegyi adalékanyagok stb. korában – különösen élelmiszerek esetében – váltak a terméknyilatkozatok a tisztességes kereskedelem feltételévé. A terméknyilatkozatokkal szembeni ellenállás világosan megmutatja az ellenkezők tényleges szándékait! 4) Csak a fenntartható jövőt ígérő beruházásokat szabad támogatni! Ma a befolyt adókból hatalmas összegek mennek arra, hogy már meghaladott struktúrákat mesterségesen életben tartsanak. Például: a repülőgép-üzemanyag adómentessé tétele, az
34
atomenergia közvetlen vagy közvetett támogatása, a szállítás és a közlekedés közvetlen vagy közvetett támogatása, a műtrágyák és kémiai növényvédőszerek támogatása, stb. Ezek szintén hamis jelzések a piac felé! Ha már adópénzeket gazdasági ágazatok támogatására fordítunk, akkor ezt a holnapot jelentő újítások javára tegyük, és ne a tegnapi állapotok konzerválására. Itt különösen a tudományos kutatásról van szó, alkalmazott kutatásokról, a gyakorlatban bevethető módszerek kidolgozásáról, valamint a fenntarthatóságot szolgáló új technológiák bevezetésének finanszírozásáról. 5) Néhány további fontos eszköz Az eddig említett négy pont tartalmazza azokat a legfontosabb és központi, makrogazdasági eszközöket, melyek a piacnak jeleznék a fenntarthatóság felé való irányváltást, s ezt ki is váltanák. Természetesen van még egy sor további igen fontos ilyen eszköz, melyek közül a legfontosabbak címszavakban az alábbiak: • Tiltani csak ott kell, ahol a piac erői nem hatnak! • Széleskörű „környezeti tudatosságot” kell kialakítani az iskolában, képzésben, továbbképzésben és információban való intenzív tevékenység által. • A környezetvédelem nemzetközi feladattá tételére van szükség. • Az egyes nemzetgazdaságok gazdasági és társadalmi fejlődésének értékelésére új mércét kell kidolgozni. A „bruttó hazai termék” (GDP) helyett az „ökoszociális termék” (ÖSP) kategóriáját kellene bevezetni.
5.2. Alapértékei és jellemzői A fenntartható mezőgazdaság, a többfunkciós európai agrármodellnek megfelelő környezet- és tájgazdálkodás – céljait, feladatait, multifunkcionális jellegét figyelembe véve – a következő legfontosabb összetevőket, közös elemeket rögzíti: • értékes beltartalmú, szermaradvány mentes, egészséges és biztonságos termékek előállítása; • a meg nem újítható nyersanyagok és energia takarékos felhasználása; • a talajt, vizeket, levegőt érintő környezetterhelés csökkentése, ill. elkerülése; • a kultúrtáj ápolása és a biodiverzitás fenntartása; • a vidék kulturális és agrikulturális értékeinek megőrzése; • munkalehetőség és elfogadható jövedelem biztosítása a lehető legtöbb ember számára. E feladatok egyidejű megoldására az eddig volt – iparszerű, nagy mesterséges (fosszilis) energiaigényű, erősen kemizált, a mezőgazdálkodás céljai közül egyedül a tömegtermelést, a tőkemegtérülést szem előtt tartó – gazdálkodás nem alkalmas. Az ökoszociális piacgazdaság közegébe ágyazott többfunkciós mezőgazdálkodás az erősen kemizált, iparszerű rendszertől eltérő megoldásokat követel. Nem elég tehát az eddigi stratégia, rendszer technológiáit tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az új stratégia az úgynevezett „multifunkcionális” mezőgazdálkodás, a környezet- és tájgazdálkodás, az új európai agrármodell, melynek feladatait két nagy körbe sorolhatjuk: • az alapvetően a piac által szabályozott termelési feladatok, melyek a minőségi és biztonságos élelmiszerek előállításán túl a nem élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább magukba foglalják, valamint • a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos környezeti, társadalmi, foglalkoztatási és kultúrfeladatok, mint társadalmi szolgáltatások. Ez utóbbi funkciók olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezésbiztonság, a kultúrtáj ápolása, a biodiverzitás fenntartása, a társadalmi és biológiai élettér megőrzése, az ökológiai 35
infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás, népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a vendégfogadás és idegenforgalom alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható. Ezek ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti egyensúlyának fenntartásában növekvő szerepet töltenek be, így a mezőgazdaság e teljesítményeit közvetlen kifizetések formájában a társadalomnak honorálnia kell. E rendszer– a környezet- és tájgazdálkodás, a többfunkciós, hosszú távon működőképes, fenntartható mezőgazdálkodás – alapelve az iparszerű rendszer függetlenedési alapelvével szemben a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni. Az élet földi evolúciójának ismeretében és tapasztalatai alapján is bizton állíthatjuk, hogy – amint a természetben, úgy a gazdálkodásban is – azok a rendszerek lesznek hosszútávon életképesek, amelyek a térben és időben változó feltételekhez a lehető legjobban képesek alkalmazkodni. A mezőgazdaság szerves fejlődésében évszázadok során kiválogatódtak azok a rendszerek, amelyek legjobban illeszkednek a környezeti feltételekhez, a legtökéletesebben „kifejezik, hasonítják saját környezetüket”. Ha tehát tartamosságra, kiegyensúlyozottságra törekszünk, akkor nem uniformizálni, „macdonaldosítani, cocacolásítani” kell a világ mezőgazdaságát, hanem felkarolni, támogatni a szerves fejlődésben kialakult, az idők során kiválogatódott helyi rendszereket, segíteni azok korszerű továbbfejlesztését. A helyi alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi-regionális szempontból, hanem egyúttal gazdaságilag is racionális törekvés akkor, ha a gazdaságpolitika az ökológiai szempontokat és a helyi természeti, társadalmi és kulturális erőforrásokat képes értékükön kezelni. A környezet- és tájgazdálkodás – fenti alapelvének és törekvésének megfelelő – kritériumai, meghatározó jellemzői vázlatosan az alábbiakban foglalhatók össze. • Az alkalmazkodási alapelvnek megfelelően a gazdálkodás során a tér gazdasági, környeti és társadalmi, regionális funkcióit egyaránt figyelembe veszi, és olyan rendszereket alkalmaz, amelyeknek e három dimenzióban mért összhatékonysága a legnagyobb. E rendszerekben a három terület, dimenzió mindegyike fontos szerepet játszik, ám azok súlya a szerint változik, hogy milyen – nagy agrártermelési potenciálú, kevésbé sérülékeny, munkanélküliséggel kevéssé sújtott vagy kis termelési potenciálú, környezeti szempontból sérülékeny és/vagy társadalmi, regionális hátrányokkal küzdő – térségről, tájról van szó. • Nem a teret alakítja az elhatározott funkció igényeihez, hanem a tér, a táj, a hely adottságaihoz illeszkedő tevékenységeket, gazdálkodási formákat, rendszereket keres és alkalmaz. Ehhez felhasználja, figyelembe veszi az évszázados helyi tradíciókat, hagyományos módszereket, helyi megoldásokat, a helyi természeti viszonyokat, valamint a helyben élő emberek és közösségeik érdekeit, törekvéseit. • Diffúz, kis léptékű, méreteiben a táj adottságaihoz illeszkedő megoldásokat használ, a lehető legnagyobb mértékben támaszkodik a helyi erőforrásokra, a helyi értékteremtésre, a helyi munkaerő és közösségek részvételére. A külső, mesterséges erőforrás-ráfordítást, annak régión kívűlről történő beszállítását igyekszik minimalizálni, a helyben rendelkezésre álló természeti és társadalmi erőforrásokat azokkal csak a legszükségesebb mértékben kiegészíteni. • A termelőt és a fogyasztót igyekszik egymáshoz közelebb hozni, növelve ezzel is a régió stabilitását, belső függetlenségét, élelmezésbiztonságát és javítva a két egymásra utalt kör – a termelő és a fogyasztó – bizalmi viszonyát. (Jó példája ennek a közösség által támogatott mezőgazdálkodás (CSA2) terjedő rendszere, melynek
2
CSA: Community Supported Agriculture
36
modelljét immár négy éve alkalmazza kísérleti jelleggel Intézetünk, a SzIE-KGI és a Nyitott Kert Alapítvány ökológiai modellkertészete Babatvölgyi Ökológiai Modellközpontjában.)
5.3. Alapelemei és eszközei E gazdálkodási mód alapelemei, fő eszközei közül az alábbiak azok, amelyek rendszerbe foglalva úgy képesek jó minőségű és az ökológiai, termőhelyi feltételeknek megfelelő mennyiségű élelmiszert és egyéb terméket előállítani, hogy közben fenntartják a környezet és a helyi társadalom egyensúlyát, biológiai sokféleségét: • a térfunkciók (védelem valamint termelési és fogyasztási célú környezethasználat) harmóniájára törekvő földhasználat, térstruktúra kialakulása, az ágazati arányok ökológiai harmonizációja; • emberléptékűség, üzem- és táblaméretek megválasztása, a tér strukturálása ökológiai, talajvédelmi szempontok, tradíciók, kultúrökológiai, tájképi-, esztétikai, gazdasági, termelési valamint technológiai szempontok szerint; • körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata; • a diverzitást (sokszínűséget) védő, speciális minőséget előállító és foglalkoztatást biztosító gazdálkodási rendszerek alkalmazása; • táji-, termőhelyi alkalmazkodás a következő fő területeken: − a tájnak megfelelő gazdálkodási struktúra kialakítása, tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése (sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra helyett); − természeti tájanként differenciált agrotechnika (talajművelés, talajvédelem, talajerő-gazdálkodás, trágyázás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás) alkalmazása, amely a lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodik az eltérő agroökológiai adottságokhoz; − a tájak eltérő ökológiai állateltartó képessége, növényi produkciója és állatlétszáma közti harmónia megteremtése; • a parasztság, a vidéki népesség gazdává tétele, a helyi közösségekre, munkaerőre és értékekre építő gazdálkodási rendszerek használata. Vegyük ezek után sorra e többfunkciós mezőgazdálkodás legfontosabb alapelemeit és megvalósításának alapeszközeit.
5.3.1.
A táj- és földhasználati rendszer
A környezet- és tájgazdálkodás legfontosabb kiindulópontja, alapeleme a környezethez, az ökológiai feltételekhez a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodó földhasználati szerkezet, egy olyan földhasználati, gazdálkodási rendszer kialakítása, amely a környezetből, annak adottságaiból fakad, intenzitása és formája a termőhely környezeti érzékenységének, sérülékenységének, toleranciájának illetve termőképességének (fertilitásának), termelési potenciáljának egyaránt megfelel. Csak ezt követően érdemes a gazdálkodás biológiai, technológiai és közgazdasági elemeivel foglalkozni, azok fenntartható gazdálkodási rendszerekké csak ezen az alapon szervezhetők. 5.3.1.1.
Az alapelv: az alkalmazkodás
A hosszú távon működőképes, fenntartható mezőgazdálkodás megvalósításának legelső, alapvető feltétele, alapelve a környezeti alkalmazkodás, vagyis az, hogy a földet mindenütt arra és olyan intenzitással használjuk, amire az a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodása nélkül elviselni. (Ángyán, 2000; 2003)
37
Selye János orvos-biológus „Stressz distressz nélkül” című munkájában az emberi társadalomra vonatkoztatva írja, hogy „a többségnek a stressz hiánya és a túl sok stressz egyaránt kellemetlen, distresszt okoz. Ezért mindenkinek […] gondos önvizsgálatot kell végeznie, hogy megtalálja azt a stressz-szintet, amelynél a legjobban érzi magát. Akiknek ez a vizsgálat nem sikerül, azok vagy a tétlenség unalmától vagy pedig a folytonos túlzott igénybevételtől szenvednek.” (Selye, 1976) Selye megállapításai úgy tűnik az emberen túl kiterjeszthetők az egész élő környezetre, természetre, annak rendszereire is. Minden környezet magában hordja ugyanis azt a használati intenzitási fokot, amely a selyei terminológia szerint nem okoz distresszt számára, amelyen „a legjobban érzi magát”, vagyis az alulhasználat és a túlhasználat okozta distressz elkerülhető. A helyi alkalmazkodás, a helyi erőforrásokra való támaszkodás nem csak ökológiai vagy társadalmi szempontból, hanem egyúttal gazdaságilag is racionális törekvés. A mezőgazdálkodás ugyanis három fő elemből áll. Ezek: • a környezeti feltételek, adottságok, erőforrások; • a termeléshez használt biológiai objektumok (növény/állatfajok és -fajták), ezekkel kapcsolatos igényei, valamint • e két oldal eltéréseit csökkenteni igyekvő agrotechnikai és melioratív beavatkozások. Az agroökológiai feltételek és az agrotechnikai ráfordítások együtt adják a gazdálkodás bemeneteit, amelyek biológiai és természeti folyamatokon keresztül kimenetekké, termékké alakulnak. E kimenetek között maguk az agroökológiai feltételek, azok állapotváltozása is megjelenik, mint a mezőgazdálkodás különleges terméke. Ez a következő termelési ciklusban ismét bemenet lesz. Adott szervesanyag-tömeg előállításához meghatározott mennyiségű energiára van szükség, mely részben az agroökológiai feltételek által biztosított természeti erőforrásokból származik, másrészt technológiai (agrotechnikai) eredetű. Ha tehát az ökológiai feltételeket, mint kimenetet nem vesszük figyelembe, és így azok folyamatosan romlanak, akkor ugyanazon termésszintek elérése érdekében egyre több agrotechnikai és melioratív energiát kell a rendszerbe bevinni. Ennek két súlyos következménye lesz: a termelés egyre gazdaságtalanabbá válik, valamint nő a környezet terhelése, s így a folyamat önmagát erősíti, „ördögi körré” válik, amelyből igen nehéz kilépni. A fosszilis energiahordozók árának várható rohamos növekedése is ezen ráfordítások csökkentése irányába hat, és ez a fejlődés, a stratégiaváltás várható irányát is meghatározza. Nem kétséges ugyanis, hogy a gazdálkodás fejlődésének ökológiai és ökonómiai indokok alapján hosszú távon ökológikus irányt kell vennie. A környezet- és tájgazdálkodás tehát olyan rendszereket keres, amelyekben az igényés adottságoldal (a termesztett/tenyésztett haszonnövények/haszonállatok környezeti igényei és az agroökológiai feltételek) eltérése kicsi, a termelésben csak kiegészítő jellegű és a lehető legkisebb a mesterséges, viszont nagy a természeti erőforráshányad, és ez utóbbi a termelési ciklusok során sem csökken, hanem legalább egyensúlyban marad. 5.3.1.2.
Az alapmodell: a földhasználati piramis
Ha a táj- és földhasználat rendszere és intenzitása nem felel meg a terület adottságainak, akkor később ez a hiba agrotechnikával tartamosan és eredményesen nem hozható helyre. A védelem és a használat területre jellemző egyensúlya tehát az értékőrző, fenntartható gazdálkodásnak kulcskérdése, kiinduló feltétele. A természetvédelem és a mezőgazdaság egymásrautaltságának ismeretében kétségtelenül el kell vetni az úgynevezett szegregációs modellt, amelynek alapelve a természetvédelem korlátozása meghatározott felületekre, és minden egyéb területen megengedi a környe-
38
zetorientált felelősség és korlátozás nélküli mezőgazdálkodást. („Itt tiszta természetvédelem, ott tiszta mezőgazdálkodás!”) De az a másik szélsőség sem tartható, amely szerint az egész mezőgazdálkodás általános extenzifikálására („külterjesítésre”) lenne szükség, így tulajdonképpen az egész terület természetvédelmi terület lenne, s az a felület 100 %-án biztosítaná a fajok védelmét. Ez a nézet nemcsak gazdasági szempontok miatt tarthatatlan, hanem éppen az antropogén (agrár-)ökoszisztémák megléte miatt a bennük életteret találó fajok védelme szempontjából sem egészen igaz. Marad egy harmadik stratégia, amelyet először Erz (1978) az úgynevezett földhasználati piramissal írt le (5. ábra). 5. ábra: A földhasználati piramis
extenzív földhasználat
I.
I.
szigorúan védett területek (totális rezervátumok)
II.
II.
védelmi prioritást élvező területek
III.
III.
IV.
A védelem intenzitása
korlátozott földhasználat
A földhasználat intenzitása
nincs egyéb célú földhasználat
védelmi célú földhasználati korlátozások
IV. kisérő védelmi intézkedések
intenzív földhasználat
A terület nagysága
E stratégiának, a földhasználati piramiskoncepciónak messzemenően az a célja, hogy a földhasználatot és a természetvédelmet integrálja, a táj adottságainak megfelelően határozza meg a használat és a védelem intenzitását, egymáshoz viszonyított arányát. A természetvédelem és a mezőgazdálkodás igényeit egyesítve, ennek a rendszernek a földhasználati kategóriái a következők: • a piramis csúcsán - régiónként eltérő nagyságú - olyan területek találhatók, amelyek egyértelműen a természetvédelem területei kell hogy legyenek (természetvédelmi területek, tájvédelmi körzetek, nemzeti parkok, bioszféra rezervátumok magterületei), az egyéb célú földhasználat teljes kizárásával; • alatta egyéb védett területek – magterületeket körülvevő pufferzónák – helyezkednek el korlátozott, természetvédelmi szempontú mezőgazdasági földhasználattal; • ez alatt bizonyos földhasználati korlátozásokat igénylő, átmeneti területek (pl. vízvédelmi területek, pufferzónák stb.), extenzív agrárzónák találhatók; • a piramis széles bázisát képezi végül egy – a talajadottságoktól függő intenzitású ám – környezetkímélő és környezetéhez, a termőhelyhez alkalmazkodó mezőgazdálkodás zónája, melynek kiterjedése felfelé attól függ, hogy milyen régióban (nagy mezőgazdasági kapacitású agrártájon vagy nagy természetvédelmi és kis mezőgazdasági kapacitású tájon) vagyunk, a terhelés intenzitásának fokát pedig a terület környezetvédelmi kapacitása és védendő értékeinek környezeti érzékenysége határozza meg. 39
Az iparszerű mezőgazdálkodás a földhasználati piramis kategóriahatárait drasztikusan fölfelé mozdította el, figyelmét szinte kizárólag a termelési célú használati funkciókra összpontosította. Vitathatatlan feladatunk ennek megfelelően, hogy ezeket a határokat lefelé mozdítsuk el, csökkentve a belterjes földhasználat (elsősorban szántóművelés) területét, és minden kategóriában a neki megfelelő földhasználati intenzitást, gazdálkodási rendszert szorgalmazzunk. A természetvédelem és az egyéb célú földhasználat szempontjait összehangoló rendszer kategóriái tehát – Zielonkowsky (1988) nyomán – a következők lehetnek (12. táblázat). 12. táblázat: A természetvédelem és az egyéb célú földhasználat közös kategóriarendszere Egyéb célú Státusz Természetvédelmi földhasználat célok objektumok Fajok, biocönó- A védettek listáján szereplő Nincs Totális rezervátum zisok, biotópok, növény- és állatfajok valamint élőhelyek. (lehetőleg természeti egyensúly állami védelme. tulajdon) 2. Védelmi Korlátozott Vízvédelem A természeti Felszíni vizek és parti prioritások ál, javak (talaj, víz, területeik, felszín alatti vizek, tal korlátozott Tájvédelem, növény és állat- talajok, mocsarak, vizes használati Védett táj- fajok) védelme. rétek, száraz füves puszták, elemek természetközeli erdők. Élő sövények, erdősávok, A tájkarakter 3. Használati Rendeltetéssze Kultúrtáj fenntartása és fasorok, tábla szegélyek, rű és a erdő szélek, finom ökológiai természetstruktúrák. funkcióinak védelmi célokat megőrzése. figyelembe vevő Terület/ funkció 1. Védelmi
5.3.1.3.
A jövőkép: a teljes körű egyesített zónarendszer
A védelmi és használati környezeti funkciók e teljes körű egyesített zónarendszerét abból a kétirányú, rendkívül érdekes törekvésből vezethetjük le, melyet a többfunkciós mezőgazdálkodás erős környezeti orientációja, illetve a természetvédelem koncepcióváltása és ennek legjellegzetesebben az „Ember és bioszféra (MAB)” program által jelzett gyakorlati irányváltása mutat. Az un. bioszféra-rezervátum koncepció megjelenése az 1970-es évek elejére nyúlik viszsza, és azon az alapvető felismerésen nyugszik, hogy az ökoszisztémák védelme csak úgy biztosítható, ha a védett zónák zárványszerű elszigetelése helyett azokat fokozatos átmeneteken keresztül beágyazzuk az őket körülvevő gazdasági és társadalmi környezetbe (Eigenbrodt-Ott, 1994; Ángyán-Tardy-Vajnáné, 2003). A bioszféra rezervátumok tehát olyan modellterületek, amelyeken meghatározott ökoszisztémák védelme és ápolása mellett az ott élő emberekkel és közösségeikkel együtt a tájra jellemző fenntartható földhasználat kialakítása is fontos célkitűzés. Az első bioszféra rezervátum kialakulása (1976) óta 83 országban összesen 218 millió ha területen 325 ilyen egység alakult a világon. Alapfunkciói, melyek egymással harmonizálva valósulnak meg e területeken a következők: • természetmegőrzés (táj, ökoszisztéma, faj- és genetikai sokféleség fenntartása); • gazdasági beágyazás (az ökológiai és kulturális szempontból fenntartható földhasználati rendszerek, gazdasági fejlesztés elősegítése); • társadalmi beágyazás (oktatási, nevelési, kutatási, monitoring feladatok ellátása a lokális, regionális, nemzeti és globális természetmegőrzés és a fenntartható fejlesztés területein).
40
Az e koncepciónak megfelelő funkciószélesedés megváltoztatta a védett természeti területek hagyományos zónarendszerét is, s új elemként létrehozta az úgynevezett átmeneti zónát. E zónarendszer kategóriái tehát a következők: • magzóna (core area, Kernzone), • pufferzóna (buffer zone, Pflegezone), • átmeneti zóna (transition zone, Entwicklungszone). A bioszféra rezervátum e zónarendszerét mutatja be a 6. ábra, mely az alapfunkciók zónák szerinti eloszlását is szemlélteti. 6. ábra: A bioszféra rezervátum általános zónarendszere és funkció-eloszlása. (Erdmann, 1994)
a) Magzóna (core area, Kernzone) Minden bioszféra rezervátumnak van szigorúan védett magzónája, amelyben a természet zavartalanul fejlődhet, és az emberi behatásoktól a lehető legteljesebb mértékben védett. A magterület több részfelületből is állhat. Az egyéb célú földhasználat teljes kizárásával a természetes ill. természetközeli ökoszisztémák védelme teljes körű elsőbbséget élvez. Kutatási aktivitások vagy inkább megfigyelések is csak akkor folytathatók, ha azok az ökoszisztémát nem zavarják, nem terhelik. A magzónának elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy abban az ökoszisztéma dinamikus folyamatai végbemehessenek, a természet hosszú távú fejlődési trendjei érvényesülhessenek. Területe a teljes rezervátum területének mintegy 3-10 %-a. b) Pufferzóna (buffer zone, Pflegezone) A pufferzóna védelmezi a magzónát a károsító külső behatásoktól, és a kultúrtáj ökoszisztémáinak megőrzését és ápolását szolgálja. A használatnak összhangban kell állnia a magzóna védelmi céljaival. Az ökoszisztéma pl. kutatási célú változtatása is csak akkor engedhető meg, ha annak hatásai a magzónára kizárhatók. A vendéglátás konkrét formáit és lehetőségeit is a magzóna védelmi céljainak kell alárendelni. A specifikus termőhelyi viszonyok és az azokhoz alkalmazkodó föld/környezethasználati módok az évszázadok során változatos, sokszínű kultúrtájakat alakítottak ki, amelyek ökológiai, kultúrtörténeti és tájesztétikai szempontból gyakran különösen értékesek. A kultúrtájak a természeti tér jellegzetes állat- és növényfajai sokfélesége számára fontos élőhelyek széles spektrumát tartalmazzák, melyek fenn-
41
tartásához az adott termőhelynek megfelelő használatra vagy ápolásra van szükség. A gazdasági célú térhasználat (pl. mező- és erdőgazdaság) a pufferzónában a védelmi célok mögé szorul, azaz a beavatkozás elsődlegesen tájápoló és élőhelyfenntartó célokat szolgál. A zóna területe a rezervátum területének mintegy 10-47 %-a, vagyis a két védelmi zóna (magzóna + pufferzóna) együttes területe az összterületnek általában 20-50 %-át teszi ki. c) Átmeneti zóna (transition zone, Entwicklungszone) A mag- és pufferzónát átmeneti zóna veszi körül, amelyben az emberi hasznosítás erőteljesebben megjelenik, és a helyi lakosság valamint a bioszféra rezervátum látogatói számára élet-, gazdasági illetve pihenési teret biztosít. Ebben a zónában a kultúrtáj ökoszisztémáinak megőrzése mellett a helyi lakossággal együtt meg kell őrizni ill. fejleszteni kell a fenntartható földhasználati formákat. A cél olyan termőhelynek megfelelő, alkalmazkodó gazdálkodási formák kifejlesztése és megvalósítása, amely az ember és a természet igényeinek egyaránt és egyenlő mértékben megfelelnek. Ezek a gazdálkodási formák a legtöbb esetben a természeti tér tájképének is megfelelnek, így esztétikai értékük is igen nagy. Jelentőségük mindezért egyáltalán nem elhanyagolható a környezeti és társadalmi szempontból egyaránt elfogadható vendégfogadás kialakításában. A környezeti és társadalmi szempontból elfogadható módon előállított termékek és szolgáltatások célzott és tudatos értékesítése hozzájárulhat a térség fenntartható fejlesztéséhez, és a legtermészetesebb módon teremtheti meg a védelem és a fenntartható használat összhangját. Az átmeneti terület a rezervátum területeinek legalább 50 %-át kell, hogy kitegye. A természetvédelem – az 1970-es évektől egyre erősödő gazdasági, társadalmi, regionális fejlesztési irányú – nyitása, stratégiaváltása, valamint az európai mezőgazdasági politikai – különösen az 1990-es évek elején bekövetkezett – környezeti és regionális irányú nyitása, gyökeres átalakulása egyre határozottabban kényszeríti ki a kétirányú közelítést, a természetvédelem, a mezőgazdálkodás és a vidékfejlesztés összehangolását, közös földhasználati zónarendszerének kialakítását. Ebben kulcsszerepet játszik az úgynevezett átmeneti zóna, amely a természetvédelmi magterületeket és pufferzónáikat, valamint az agrár (mag)területeket összekapcsolja, közöttük a dinamikus átmenetet megteremti. Ez az a zóna, ahol agrártermelési oldalról jelentős intenzitáscsökkentésre van szükség, más szóval ennek az ún. külterjes (extenzív) gazdálkodási formák, tradicionális földhasználati rendszerek dominanciáján alapuló zónának kell lennie. 5.3.1.4.
A megvalósítás koncepciója
Mindezek figyelembe vételével a földhasználati piramis gyakorlati megvalósítására, kategóriahatárainak lefelé való elmozdítására a következő földhasználati koncepció javasolható (Harrach, 1992, 1994; Jedicke, 1994; Ángyán, 1994; 1995/1; 1995/2). (1) Az extrém talajokkal borított felületek (túlságosan száraz vagy nedves termőhelyek) kivonása a mezőgazdálkodásból, és a meglévő értékes biotópokhoz csatolásával olyan tartós struktúrákból álló biotóphálózat létrehozása, mely biztosítja a vadon élő növény- és állatfajok, veszélyeztetett életközösségek védelmét. A biotóphálózati rendszer, az agrártáj bolyatatlan élőhelyrendszere zöldfelületekből, szabad térségekből, védterületekből, élősövényekből, erdősávokból, fasorokból és egyéb regenerációs zónákból álló hálózatos rendszer, amely úgy biztosítja a táj biológiai diverzitásának és ökológiai alapkarakterének megőrzését, a környezet stabilitását és a tér természetes struktúrálódását, hogy ehhez azokat a felületeket, környezetileg érzékeny területeket használja, amelyeknek mezőgazdasági terméspotenciálja egyébként is igen alacsony. Ez a rendszer az iparszerű gazdálkodás „akadályozó” tényezőjévé vált, így jobbára annak áldozatául esett. Ezt szemlélteti egy németországi tartomány példáján a 7. ábra. Az agrártájon való megjelenésének vázlatos rendszerét mutatja be a 8. ábra.
42
7. ábra: Az agrártáj biotóphálózatának változása (Schleswig - Holstein) (Knauer, 1980)
Megjegyzés: Átlagos hálózatsűrűség (m2/ha) 1877: 133,4 1954: 93,8 1971: 51,2 1979: 29,1 8. ábra: A biotóphálózat agrártájon való megjelenésének vázlatos rendszere
Ez a rendszer a gazdálkodásnak szerves része, „ökológiai infrastruktúrája”, melynek keretében fontos alap-( térstruktúra-kialakító, élettér-, talajvédelmi, vízvédelmi, levegőszűrő, mezőgazdálkodási, tájképi-esztétikai, pihenési és jóléti)-funkciókat lát el. Ahhoz, hogy e funkcióit a rendszer el tudja látni, területi arányának a tapasztalatok szerint a legjobb szántóföldi mezőgazdálkodási adottságú területeken is el kell érnie az összterület 7-12 %-át. (2) A biotóphálózat által strukturált térben a korlátozott szűrőképességű termőhelyek kivonása a belterjes (iparszerű) gazdálkodásból, és átállítása természetvédelmi (ökológiai) szempontú mezőgazdasági földhasználatra, kiegészítve a természetvédelmi teljesítmények megfelelő honorálásával.
43
Ezek elsősorban laza alapkőzeten kialakult sekély termőrétegű talajok, homokok és nedves termőhelyek, amelyek mezőgazdasági szempontból korlátozott értékűek, de megfelelő használat esetén természetvédelmi értékük nagy. Ahol az extrém termőhelyek, valamint a korlátozott környezetvédelmi szűrő- és mezőgazdasági termőképességű talajok a jó talajokkal társultan, keverten jelennek meg, ott lehatárolásuk a genetikus talajtérképek és kartogrammjaik segítségével elvégezhető. Ahol ezek a talajok nagy felületeket, régiókat borítanak – mint például az igen laza szerkezetű homoktalajokkal borított tájak – ott olyan konszenzusos stratégiát kell a földhasználatra kidolgozni, amely a mezőgazdálkodás, a vízgazdálkodás és a természetvédelem szempontjait valamint az emberek, a lakosság kultúrtájjal szembeni igényeit egyaránt figyelembe veszi. (3) Minden egyéb területen integrált, alkalmazkodó, környezetkímélő mezőgazdálkodás, amelynek alapkövetelményei: • a talajtermékenység fenntartásával (a talajpusztulás megakadályozásával, a talajélet támogatásával) értékes beltartalmú, szermaradvány mentes termékek előállítása; • a korlátozottan rendelkezésre álló nyersanyagok (pl. foszfát) és energia takarékos felhasználása; • a talajvíz nitrát-, növényvédőszer- vagy más szennyezőanyag-terhelésének elkerülése (a határértékek betartása); • a felszíni vizek tápanyagokkal, illetve szennyező anyagokkal való terhelésének elkerülése (erodált talajrészek, trágyák, növényvédőszerek stb. vizekbe jutásának megakadályozása); • a levegőszennyezés elkerülése (pl. ammónia az állattenyésztésből); • hozzájárulás ritka ill. veszélyeztetett fajok és életközösségek védelméhez. A vázolt földhasználati szerkezetváltással olyan fenntartható térhasználati rendszer alakítható ki, amely hosszú távon biztosíthatja az alapvető (természetvédelmi-környezetstabilitási, termelési és fogyasztási) térfunkciók harmóniáját. Ezt szemlélteti egy elképzelt település bel- és külterületének sematikus modelljén a 9. ábra, melyen a termelési, a fogyasztási és a védelmi funkciójú felületek megjelenésében és kapcsolataiban mutatkozó eltérések jól elemezhetők (Ángyán, 1991; Ángyán-Szalai, et al., 1995). 9. ábra: Térhasználati stratégiák
44
A konvencionális (ma általánosan elterjedt) térhasználat alapjellemzője, hogy a termelési és fogyasztási funkciójú térszerkezeti elemek összefüggő hálózatot, mátrixot alkotnak, amelyben egymástól elszigetelődnek és így folyamatosan elhalnak a stabilitást és védelmet biztosító térszerkezeti elemek. Ez a térhasználat még akkor is veszélyezteti a környezet stabilitását, ha a termelés és a fogyasztás maga környezetkímélő. Fenntarthatónak, kiegyensúlyozottnak inkább az a térhasználat tekinthető, ahol a védelmi, stabilitási funkciójú természetes biotóphálózat által alkotott mátrixban „úsznak” a termelési és fogyasztási funkciójú térszerkezeti elemek szigetei, és ezeken a termelés, gazdálkodás és fogyasztás maga is környezetébe „belesimuló”, annak adottságaihoz illeszkedő és ezáltal környezetkímélő. E koncepció úgy valósítható meg, hogy a belterjes (intenzív) szántóföldi művelésből különböző becslések (pl. Mőcsényi, 1994) szerint 0,5-1,5 millió hektár területet ki kell vonni, és az 1. pontban megfogalmazott földhasználati koncepciónak megfelelően erdősíteni vagy gyepesíteni kell, illetve a 2. pontban megfogalmazottaknak megfelelően külterjes (extenzív) mezőgazdasági irányba kell átállítani. Ezek általában olyan termőhelyek, amelyek eredetileg - a mezőgazdaság iparosítását, kemizálását és erőltetett intenzifikálását megelőzően - sem tartoztak a szántó művelési ágba, és így – mivel mezőgazdasági kapacitásunk természetvédelmi kapacitásunknál lényegesen kisebb – a szántó művelési ág fenntartása sem termelési-gazdálkodási, sem természetvédelmi szempontból nem indokolható, sőt kifejezetten káros. E lépés következtében a szántóterület csökken, és ennek egy része is – mindenek előtt a védett területeken – ökológiai (biológiai) vagy egyéb külterjes (extenzív) gazdálkodásra áll át. 5.3.1.5.
A földhasználati kategóriák területi lehatárolása: Magyarország földhasználati zónarendszere
Arra vonatkozóan, hogy hol vannak Magyarországon a különböző földhasználati kategóriák területei, ad eligazítást Magyarország földhasználati zónarendszere (Ángyán, 2003). Ennek alapját az a földhasználati (agráralkalmassági-környezetérzékenységi) értékskála adja, mely a földhasználati piramiskoncepciónak megfelelően a területek agrártermelési alkalmasságának (1. térkép) és környezeti érzékenységének (2. térkép) térinformatikai egyesítésével, területi integrációjával került meghatározásra (3. térkép). A földhasználati értékskála segítségével kerültek kialakításra a földhasználati zónák, s lettek besorolva az ország különböző területei az agrártermelési, a kettős illetve a környezetérzékenységi meghatározottságú területi kategóriákba. Ez képezte az alapját a természetvédelmi magzónára, pufferzónára, átmeneti (vagy extenzív agrár-) zónára valamint az agrár magzónára épülő integrált földhasználati zónarendszer kialakításának. E zonalitás adja a területileg differenciált és a többfunkciós mezőgazdálkodás modelljének megfelelő agrárfejlesztés kereteit rögzítő Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programnak és az NVT továbbá az ÚMVP agrárkörnyezetgazdálkodási programjainak. Ma már tehát meg tudjuk határozni, hogy Magyarország egyes területei mezőgazdasági termelésre mennyire alkalmasak. Ezt – amint láttuk – térképen is ábrázolhatjuk (1. térkép), majd készíthetünk egy másik térképet, amely azt mutatja, hogy az egyes területek környezeti szempontból mennyire sérülékenyek (2. térkép). Ha a két térképet egymásra vetítjük, megállapíthatjuk, hogy az ország melyik területén milyen intenzitású gazdálkodás támogatandó (3. térkép). A fokozottan védett dolomit sziklagyepeken (a térképen környezetérzékenységi meghatározottságú területeken) pl. nyilván semmiféle emberi beavatkozásra nem kerülhet sor, míg a jó termőtalajú, alföldi területeken (a térkép szerint agrártermelési meghatározottságú területeken) célszerű piacorientált, árutermelő szántóföldi gazdálkodást folytatni. Az elkészült térkép információit egybevetve a jelenlegi földhasználattal, annak formájával és intenzitásával megállapíthatjuk, hogy az ország területének mintegy ¼-én jelentős művelési ág változásra illetve gazdálkodási rendszer- és intenzitásváltozásra van szükség. Ennek során a vizsgálatok szerint mintegy 1,5 millió ha-t célszerű az intenzív szántóföldi
45
művelésből kivonni, melyből mintegy 6-700 ezer ha erdősítésre, 3-400 ezer ha gyepesítésre vár, mintegy 500 ezer ha pedig külterjes szántóföldi művelésbe kerülhet. 1. térkép
2. térkép
46
3. térkép
5.3.1.6.
A magyarországi tájak földhasználati karaktere
Tájaink (4. térkép) agrár-környezetgazdálkodási értéke és ennek megfelelő, ehhez illeszkedő földhasználati karaktere jelentősen eltér egymástól. 4. térkép
47
Ez a jelleg a zonációs alaptérkép (3. térkép) és a magyar tájkataszter alaptérképének (4. térkép) egybevetésével jól elemezhető (10. ábra). Magyarország és természetföldrajzi tájainak földhasználati zonációs besorolása, részletes kistájankénti bontású területi statisztikai adatait pedig az ajánlott szakirodalom tartalmazza.
Tájak
10. ábra: Magyarország természetföldrajzi tájainak földhasználati karaktere (Ángyán, 2003) 0 Magyarország 1 Alföld 1a. Dunai Alföld 1.1 Dunamenti-síkság 1.2 Duna-Tisza közi síkvidék 1.3 Bácskai síkvidék 1.4 Mezőföld 1.5 Dráva menti síkság 1b. Tiszai Alföld 1.6 Felső-Tiszavidék 1.7 Közép-Tiszavidék 1.8 Alsó-Tiszavidék 1.9 Észak-alföldi hordalékkúp-síkság 1.10 Nyírség 1.11 Hajdúság 1.12 Berettyó-Körösvidék 1.13 Körös-Maros köze 2 Kisalföld 2.1 Győri-medence 2.2 Marcal-medence 2.3 Komárom-esztergomi-síkság 3 Nyugat-magyarországi peremvidék 3.1 Alpokalja 3.2 Sopron-vasi-síkság 3.3 Kemeneshát 3.4 Zalai dombvidék 4 Dunántúli dombság 4.1 Balaton-medence 4.2 Külső-Somogy 4.3 Belső-Somogy 4.4 Mecsek és Tolna-baranyai dombvidék 5 Dunántúli-középhegység 5.1 Bakony-vidék 5.2 Vértes-velencei hegyvidék 5.3 Dunazúg hegyvidék 6 Észak-magyarországi-középhegység 6.1 Visegrádi-hegység 6.2 Börzsöny 6.3 Cserhátvidék 6.4 Mátravidék 6.5 Bükkvidék 6.6 Aggtelek-rudabányai hegyvidék 6.7 Tokaj-zempléni hegyvidék 6.8 Észak-magyarországi medencék
intenzív agrár extenzív agrár védelmi (természeti)
0%
20%
40%
60%
80%
100%
Területi arány (%) A nagytájak közül az érzékeny, sérülékeny területek legnagyobb (24-28 %-os) arányban a Dunántúli-középhegységben és az Észak-magyarország-középhegységben fordulnak elő. Az agrártermelési meghatározottság, az intenzív agrárterületek legnagyobb aránya (63-75 %) leginkább a Tiszai Alföldre és a Kisalföldre jellemző. A középtájak e tekintetben még nagyobb eltéréseket mutatnak. Míg környezeti szempontból legsérülékenyebb középtájainkon (Aggtelek-rudabányai hegyvidék, Balaton-medence, Tokajzempléni hegyvidék, Börzsöny, stb.) a védelmi meghatározottságú területek aránya megha48
ladja a 45 %-ot (46,5-70,5 %), addig alapvetően agrártermelési meghatározottságú, legnagyobb agrárpotenciálú középtájainkon (Körös-Maros köze: 95,3 %, Hajdúság: 93,6 %, Komárom-esztergomi sík: 88,5 %, Külső-Somogy: 87,5 %, Mezőföld: 86,7 %, Győri medence: 80,9 %, stb.) az intenzív agrárterületek aránya meghaladja a 80 %-ot, a védelmi területek aránya pedig 0,1-2,9 % közöt alakul. Az un. extenzív agrárterületek aránya a Zalai dombvidéken (78,7 %), a Nyírségben (74,4 %), az Észak-magyarországi-medencék középtáján (74,4 %), a Felső-Tiszavidéken (71,8 %) valamint a Duna-Tisza közi síkvidéken (70,5 %) a legnagyobb, és meghaladja a táj összterületének 70 %-át. A még finomabb, kistájak szintjén megjelenő vizsgálatok a földhasználati szerkezet és tájfejlesztési program még finomabb illesztését teszik lehetővé az agrár-környezetgazdálkodási adottságokhoz, az agroökológiai feltételekhez. (Ángyán, 2003) Ezek az adatok arra hívják fel a figyelmet, hogy a tájak földhasználati rendszerének átalakítása, fejlesztési programjaik kidolgozása során az eltérő karakterű tájakon alapvetően eltérő stratégiát kell követnünk. A kis-, közép- és nagytájak szintjén megnyilvánuló agroökológiai alkalmazkodás megalapozásához a földhasználati zónaelemzések fontos támpontokat adhatnak (Ángyán-Nagy et al., 2001). A magyar tájak agroökológiai és gazdálkodási alapjellemzőit az ajánlott szakirodalmi források közül az Ángyán és Menyhért által szerkesztett, 2004-ben kiadott könyv 4. fejezete tartalmazza.
5.3.2.
Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata
A biotóphálózat által természetesen strukturált tér alapvetően termelési funkciójú szerkezeti elemein (a táblákon, a birtokokon) elengedhetetlen a talaj-növény-állat-ember-talaj körfolyamat fenntartása, harmonikus összekapcsolása a természeti ökoszisztémák mintájára (a termelési körfolyamatok, ciklusok, anyag- és energiaáramlás megőrzése). Ezek a természetes egyensúly fenntartásának alapelemei. A nyitott (lineáris) rendszerek (pl. monokultúra) ugyanis csak mesterségesen és az idő előrehaladtával egyre nagyobb beavatkozásokkal és egyre nehezebben tarthatók fenn. Minden agrárökoszisztémát a természetes ökoszisztémáktól (11/a. ábra) az ember folyamatos beavatkozása különböztet meg, amely az energia- és anyagáramlás szabályozása révén meghatározott gazdasági termés elérését célozza. (11/b. ábra) E szabályozás formái a növénytermesztés fejlődése során folyamatosan változtak. A beavatkozás mértéke és a bevitt ipari eredetű energiák fokozódó felhasználása következtében a talaj - növény - állat ember - talaj körfolyamat önszabályozó képessége fokozatosan csökkent, és ma szélsőséges (teljesen kemizált, gépesített, állattenyésztés nélküli) gazdálkodási mód esetén a körfolyamat meg is szakad. (11/c. ábra) Az értékőrző (fenntartható) gazdálkodás arra törekszik, hogy a megszakadt körfolyamatot többé-kevésbé helyreállítsa.
49
11/a. ábra: Természetes ökoszisztéma
11/b. ábra: Agrár-ökoszisztéma az 1920-as években
50
11/c. ábra: Iparszerű, kemizált agrár-ökoszisztéma (állattenyésztés nélküli, gamonatermesztésre specializált szélsőséges forma)
5.3.3.
Fenntartható (értékőrző) gazdálkodási rendszerek alkalmazása
A diverzitás, a sokszínűség a kiegyensúlyozott, hosszútávon fenntartható és környezetkímélő mezőgazdálkodásnak, a harmonikus környezet-/talajhasználatnak alapkövetelménye. Ennek megőrzése az alábbi területekre kell, hogy kiterjedjen: • a biotóp-diverzitásra, amely a tájkarakternek megfelelően, finoman struktúrálja a teret, és élőhelyeket biztosít a spontánfaj-diverzitás számára; • a természetben élő fajok diverzitására, azaz a területen élő, spontán előforduló növények és állatok sokféleségére; • a kultúrfaj-diverzitásra, vagyis a termesztett növények és a tenyésztett-tartott állatok - fajok, őshonos tájfajták, kultúrváltozatok szintjén megnyilvánuló sokféleségére; • a genetikai diverzitásra, azaz a földi élet örökítő anyagának, az alkalmazkodást és ezzel a túlélést biztosító génkészletének megőrzésére. Mindez azonban csak akkor érhető el, ha a mezőgazdálkodás diverzifikálása kiterjed: • a földhasználati diverzitásra, vagyis a gazdálkodási ágazatok, földhasználati típusok és formák sokszínűségére; • az üzemi méret-diverzitásra, valamint • a gazdálkodási rendszer és intenzitási fok szerinti diverzitásra. A magyarországi mezőgazdaságot mozaikosan elrendeződő termőhelyi adottságok jellemzik. Ennek magyarázata a felszíni, talajtani, éghajlati adottságokban, hagyományokban, települési stb. viszonyokban rejlik. Ezért kitüntetett szerepű a termőhely ismerete és az ennek megfelelő hasznosítás, az ú.n. tájgazdálkodás. Ismételt felkarolása a biológiai sokszínűséget szolgálja, hiszen a tájba illő növények termelését és állatok tartását jelenti. A biodiverzitást, a fenntarthatóságot és a tájtermelés korszerű változatait szolgálják 51
a többcélú gazdálkodási rendszerek és ezek termőhelyi részletekhez igazított modelljei, ugyanis a különféle termőhelyek eltérően kapcsolódnak a biológiai sokféleséghez, annak megőrzéséhez, gazdagításához. A különböző gazdálkodási rendszerek három alapvető fő irányba sorolhatók. A konvencionális (iparszerű) mezőgazdálkodási stratégia meghatározó kimenetei a terméktömeg, a termésátlag és a jövedelem, a termékminőségnek kisebb jelentőséget tulajdonít, és az ökológiai feltételek stabilitásának fenntartása a rendszer optimalizálásának szempontjai között nem-, vagy legfeljebb az utolsó helyen szerepel. A biológiai stratégiában a meghatározó kimenetek az ökológiai feltételek stabilitása, a termékek minősége és a jövedelem. A termésátlagnak csak másodlagos szerepet szán, míg a terméktömeg nem meghatározó tényező. Az integrált stratégia a növekedési és stabilitási igényeknek is eleget akar tenni, ezért a két („konvencionális, energiaintenzív” és „organikus, ökológiai”) stratégia elemeit egy kompromisszumos, köztes stratégiává igyekszik egyesíteni. Bár az integrált gazdálkodás a környezet diffúz terhelésének jelentős csökkenését és ezzel a környezet állapotának javulását eredményezheti, ám ezt a stratégiát átmenetnek tekinthetjük az ökologikus gazdálkodás irányába. Mivel az integrált stratégia a lokális terhelésnél ugyan kevésbé látványos, de hatásaiban annál veszélyesebb diffúz környezetterhelést csökkenti, és a biológiai irányzatok számos lényeges elemét magába integrálja, így minden szempontból kedvező feltételeket teremt az ökológikus gazdálkodás számára. Ez utóbbi – vagyis az ökológikus (organikus, biológiai) gazdálkodás – terjedését minden lehetséges eszközzel támogatni érdemes és szükséges. A diverzitás fenntartásában, a speciális minőségi termék-előállításban és a vidéki foglalkoztatásban fontos szerepet töltenek be az extenzív mezőgazdasági rendszerek. Magyarországon az alábbi, ökoszociális szempontból jelentős - általában - extenzív művelési módok találhatók: • Extenzív gyepgazdálkodási és gyepre alapozott állattartási rendszerek: − szikes legeltetési rendszerek (szikes gyepeken), − homoki gyepgazdálkodási rendszerek (homoki gyepeken), − hegyi rétek, kaszálók gyepgazdálkodási rendszere (sziklagyepeken, lejtősztyeppeken, mezofil kaszálóréteken, mészkerülő hegyi réteken, mezoxerofil szubmediterrán gyepeken), − rétgazdálkodási rendszerek (nedves réteken), − legelő erdők és fás legelők. • Extenzív szántóföldi rendszerek: − pusztai térségek szántó-gyep mozaikjainak (a kultúrsztyeppének) fenntartása, − kisparcellás művelés, − ugarok, parlagterületek fenntartása, − rizstelepek fenntartása. • Hagyományos ültetvények: − extenzív szőlők és gyümölcsösök (homokterületeken, löszlábazatokon, löszdombokon, kis illetve nagy lejtésű szilárd alapkőzeten), − ártéri gyümölcsösök, (magas törzsű, régi fajták, elvaduló, un. dzsungel gyümölcsösök), − kaszált gyümölcsösök (magas törzsű, régi fajták, védett növényekben gazdag gyepszinttel). • Extenzív tógazdaság, hal- és nádgazdálkodás. • Vegyes (mozaikos) gazdálkodás rendszerei: − tanyás gazdálkodás, − „szer”-es gazdálkodás, − ártéri gazdálkodás, − biológiai gazdálkodás.
52
Az extenzív gazdálkodási módokra3 jellemző, hogy külső inputokat, különösen műtrágyát és növényvédő szereket alig használnak, ezáltal környezeti hatásukban jelentősen különböznek a ma uralkodó intenzív gazdálkodástól. (Baldock et al., 1994; Márkus, 1994) Egyaránt jellemezhetik az állattenyésztést és a növénytermesztést, illetve a mindkettőt tartalmazó vegyes gazdálkodási rendszereket. Főbb jellemzőik az alábbiak: Állattartás
Növénytermesztés • kevés tápanyagbevitel, javarészt szerves eredetű • a talaj fertilitásának megfelelő termésátlag • kevés vegyszerhasználat • öntözés hiánya • vízrendezés nincs vagy kismértékű • tájtermesztés • ugar alkalmazása a vetésváltásban • sokféle növényből álló vetésszerkezet • hagyományos fajták használata • alacsony szintű gépesítettség • magas törzsű gyümölcsfák termesztése • hagyományos betakarítási módszerek alkalmazása
• kevés tápanyagbevitel, javarészt szerves eredetű • alacsony állatsűrűség • kevés vegyszer (gyógyszer) használat • vízrendezés nincs, vagy kismértékű • természetszerű növényzet magas aránya • fajgazdag gyepek • alacsony szintű gépesítettség • ellenállóbb, helyi fajták alkalmazása • hagyományos módszerek fennmaradása • természetes szaporodási ritmus • takarmánykoncentrátumok korlátozott használata
Vizsgáljuk meg ezek után kicsit közelebbről azokat a rendszereket, gazdálkodási módokat, amelyek bizonyos térségek mezőgazdálkodásában várhatóan fontos szerepet fognak játszani. (Nagy et al, 1997; Fekete et al, 1997) 5.3.3.1.
Gyepek és főbb gyepgazdálkodási rendszerek
Az extenzív gazdálkodási rendszerek közül gazdasági és természetvédelmi szempontból is a különböző gyepgazdálkodási rendszereknek van a legnagyobb jelentősége. Ezekhez kötődik ugyanis a védett növény- és állatfajok kb. 1/3-a, és számos veszélyeztetett társulást is számon tartanak közöttük. Az ország területének kb. 12 %-a, azaz mintegy 1,15 millió hektár terület tartozik a gyep művelési ágba4. Területük ma már csak kb. 1/3-a a 150 évvel ezelőttinek! A magyarországi gyepek csaknem 70 %-a igen gyenge vagy gyenge termőképességű, mivel a magyarországi gyepek jelentős része az ún. feltétlen gyepek közé tartozik. Ezek olyan kedvezőtlen termőhelyi adottságú területeken maradtak fenn, ahol kevés csapadék és gyenge talajadottságok a jellemzőek, amelyek nem tették lehetővé a szántóföldi hasznosítást. Többségük erodált, homokos, szikes, savanyú vagy láptalajokon található, csupán kisebb részük maradt fenn a jobb termőképességű csernozjom vagy vályog talajokon. A Magyarországon előforduló fontosabb gyeptípusok közül: 3
A nemzetközi szakirodalom inkább az alacsony intenzítású gazdálkodás (low intensity farming) kifejezést használja ebben az értelemben, és extenzív gazdálkodás alatt csak a kis ráfordítást, de nagy területet használó rendszereket érti.
4
Ez azonban nem azonos Magyarország gyepterületével, ugyanis (1) a kivett művelési ágba is jelentős gyepterületek tartoznak (elsősorban katonai területek, gátak, stb.), amiket sokszor ugyanúgy kezelnek, mint a gyep művelési ágba tartozó területeket), (2) az erdei tisztásokat többnyire erdő művelési ágban tartják nyilván, (3) a földhivatali adatok nem tükrözik a valós változásokat, ugyanis a földtörvény alapján még csak be sem kell jelenteni, ha a gyepet feltörik, és három évig szántóként hasznosítják. Nem véletlen, hogy a földtörvény elfogadása óta a statisztika nem jelez területi változást a gyepek esetében.
53
• a löszgyepek területi aránya kicsi, mezőgazdasági jellegű kezelést nem, inkább csak fenntartó jellegű természetvédelmi kezelést igényelnek; • a szikes gyepek nagy területi kiterjedésűek, állapotuk fenntartásában, természeti értékeik megőrzésében a megfelelő módszereket alkalmazó gazdálkodás lényeges szerepet tölt be; • a homoki gyepek nagy területi kiterjedésűek, állapotuk fenntartásában, természeti értékeik megőrzésében a megfelelő módszereket alkalmazó gazdálkodás lényeges szerepet tölt be; • a sziklagyepek és a lejtősztyeppek területi aránya kicsi, mezőgazdasági hasznosítás többnyire nem folyik rajtuk, inkább csak fenntartó jellegű természetvédelmi kezelést igényelnek; • a mezofil kaszálórétek, mészkerülő hegyi rétek, mezoxerofil szubmediterrán gyepek szórványos elterjedésűek, létük alapvetően a hagyományos gazdálkodási módok (kaszálás, egyes esetekben legeltetés) fennmaradásától függ; • a nedves rétek szórványosan illetve alkalmas területeken nagyobb kiterjedésben is előfordulnak, fenntartásukban a hagyományos gazdálkodási módok folytatásának fontos szerepe van. 5.3.3.2.
Szántóföldi rendszerek
Annak ellenére, hogy a hetvenes évektől kezdve Magyarországon az intenzív mezőgazdaság volt a meghatározó - a búza, kukorica, napraforgó stb. jelentős részét iparszerű módszerekkel, termelési rendszerek szigorúan ellenőrzött hálózatában termelték meg - mégis fennmaradtak, illetve a privatizációs folyamat után újra kialakultak olyan szántóföldi rendszerek, amelyek természetvédelmi szempontból jelentősek. Ezek legfontosabb képviselői: • a pusztai térségek szántó-gyep mozaikja (kultúrsztyepp); • a rizstelepek; • a kisparcellák; • az ugarok. A felsoroltak közül nem mindegyik tartozik az extenzív rendszerek közé, sőt a rizs kifejezetten intenzív kultúrának számít. E rendszerek természeti értékét alapvetően a következő tényezők befolyásolják: • a termesztett növények köre és ezen keresztül az élőhelyi adottságok; • az agrokemikáliák felhasználásának mértéke és módja; • az alkalmazott technológiai műveletek időzítése. 5.3.3.3.
Ültetvények
A hagyományos szőlők és gyümölcsösök többnyire a szántóföldi művelésre alkalmatlan vagy speciális mikroklímával rendelkező területeken (pl. árterek, meredek domb- és hegyoldalak, futóhomok) alakultak ki. A szőlő ültetvények az ország területének mintegy 1,5 %-át (140.000 ha) foglalják el. 36 %-uk nagyüzemi, intenzív rendszer, további 52 % a kisüzemi, de félintenzív gazdálkodással jellemezhető terület. Csupán 10-20% (kb. 25.000 ha) tekinthető extenzív szőlőültetvénynek. A gyümölcsösök nagyságrendje a szőlőkéhez hasonló, azaz az ország területének kb. 1 %-át (mintegy 94 000 ha-t) foglalnak el. Ma már az intenzív és félintenzív ültetvények a jellemzőek. Az extenzív gyümölcsösök területe csupán néhány ezer hektárra tehető országosan. Jellegzetesen elkülönülő típusaik: • homoki szőlők és gyümölcsösök: gyakran elegyesen, helyenként sorközműveléssel (főként a Kiskunságban, de szórványosan más homokterületeken is pl. Tiszazug);
54
• löszlábazatokon és löszdombokon: az erózió elleni védekezés érdekében sövényekkel, rézsűfonatokkal tarkítva (pl. Tolnai-Hegyhát, Szekszárdi-dombság, Mecsek, Zselic, Nyugat-Külső-Somogy, Zalai-dombvidék, Balaton-felvidék, stb. egyes részei); • kis lejtésű, szilárd alapkőzeten: könnyebben művelhetők és modernizálhatók, de az edafikus adottságok miatt bizonyos mozaikosság itt is felfedezhető (pl. Tokaj-hegyalja, Gyöngyös-Eger vidéke); • nagyobb lejtésű, szilárd alapkőzeten: rézsűkkel, teraszokkal erősen tagolt, de a mechanikus gyomirtás korlátai miatt a vegyszeres kezelés nagyobb szerepet kap (pl. Badacsony, Tokaji-hegy, stb.); • ártéri gyümölcsösök: nagyméretű fák, régi fajtákkal, elvaduló ún. dzsungelgyümölcsösök elsősorban a Felső-Tisza vidékén; • kaszált gyümölcsösök: magas törzsű, régi fajták, védett növényekben gazdag gyepszinttel (Zala, Vas megye, Sopron környéke, Dunakanyar, Gömöri-dombság, stb.). 5.3.3.4.
Halastavak
Magyarországon a mesterséges halastavak építése a századforduló táján kezdődött, majd a II. világháború után, az ötvenes-hatvanas években kapott nagy lendületet. Összterületük jelenleg mintegy 27.000 ha, de ebből csak kb. 18.000 ha üzemel. Természetvédelmi jelentőségüket elsősorban az adja, hogy: • sokfelé a halastavak és kiszolgáló csatornáik a vizes élőhelyek egyetlen képviselői, ráadásul a csatornák révén más vizes élőhelyekkel is kapcsolatban állnak, azaz az ökológiai hálózat fontos elemei; • lehetőséget adnak a mocsári növényzet megtelepedésére; • a halastórendszereken belül változatos élőhelyek találhatók, amelyek sok faj igényeit képesek kielégíteni; • a gazdálkodási tevékenység ciklikussága többnyire összhangban van a természeti értékek életciklusával, és az év megfelelő időszakában alkalmas élőhelyeket (pl. iszapos tófenék a parti madaraknak) alakít ki számukra; • nagy kiterjedésű (esetenként 50-100 ha fölötti) medencéi biztosítják a vonuló madarak számára a szükséges nyugalmat; • kiváló táplálkozási lehetőséget biztosítanak a vízimadaraknak; • kedvezően befolyásolják a környező területek vízgazdálkodását, és összességében így az ősi, lecsapolt mocsárvilág korlátozott pótlásának is tekinthetők. 5.3.3.5.
Nádgazdálkodás
A földhasználati statisztika szerint Magyarországon 40.000 hektár nádas van, ez az ország területének 0,4 %-a. A hivatalos földhasználati statisztika 1960-ban országosan 26.000 hektár nádast említ, ez 1975-ben 43.000 ha, és 1990-ben is több mint 40.000 hektár. A növekvő tendencia - a nagy lecsapolási program ellenére - jórészt a halastavak és mesterséges víztározók építéséből fakad. Maguk a mesterséges vízfelületek peremrészei gyakran nádasok, de a víztározók környéke - a talaj jelentős átvizesedése miatt - szintén nádasodásnak indult. Gyakorlati tapasztalatok és a statisztikák természetének ismeretében állíthatjuk, hogy a valóságban mintegy 80.000 hektár nádas található Magyarországon. A művelésből kivett kategóriába tartozó területek - például természetes vízfelületek - nem elhanyagolható hányada náddal borított, amit statisztikailag nem tartanak számon. A nádasok a sekély tavak, mocsarak, víztározók esetében fontos szűrő szerepet töltenek be, puffer hatásuk igen jelentős (KisBalaton, Velencei-tó, Tisza-tó stb.). Környezetvédelmi jelentőségük napjainkban egyre inkább felértékelődik. Természetvédelmi jelentőségük kiemelkedő. Mind a gerinctelen, mind a gerinces vízi életközösségek és fajok szempontjából fontos élőhelyek. A vízhez kötődő élővilág jelentős részének a nádas kínál élőhelyet.
55
5.3.3.6.
Tanyás gazdálkodás
A magyar tanyarendszer eredete a török dúlás nyomán kialakult alföldi mezővárosokhoz kötődik. A tanyarendszer kialakulásában fontos szerepet játszott a kisparaszti árutermelés kialakulása. Tájökológiai szempontból másik fontos sajátossága az önellátásra való berendezkedés. Tudatos cél volt, hogy lehetőleg minden megteremjen a tanya körül, ami az élet viteléhez szükséges. Ezáltal a tanyás gazdálkodás nagymértékben hozzájárult a tájdiverzitás kialakulásához és fenntartásához. A családi munkaszervezetre alapuló tanyasi gazdálkodás – egyrészt a jószágok takarmányellátása, másrészt a rendelkezésre álló munkaerő minél jobb kihasználása miatt – kedvezett a sokféle növény termesztésének. Ez az élőhelyi sokféleség viszont kedvezően hat a mezőgazdasági területeken élő madárfajok életfeltételeire. A tanyák elhagyásával és lepusztulásukkal párhuzamosan azok természetvédelmi értéke is elvész. Helyüket sokszor csak ruderális gyomtenger jelzi, amely legfeljebb néhány magevő madárnak jelent búvó vagy táplálkozóhelyet, de természetvédelmi jelentőségük messze elmarad a még lakott és „működő” tanyákétól. 5.3.3.7.
Ártéri gazdálkodás
Az ártéri gazdálkodás vagy más néven fokgazdálkodás a magyarországi középszakaszjellegű folyók ártereinek jellegzetes tájhasználati formája volt. Az ártéri gazdálkodás a fokokkal5 végrehajtott vízosztásos vízrendezésen alapult. Az ártér természetes medreit, vízvezető laposait kiegészítve és összekötve olyan fokrendszert hoztak létre, amely lehetővé tette a folyó egyébként is szétterülő árvizének irányított szétvezetését és összegyűjtését. A fokok a folyókanyarulatok áthajlási (inflexiós) pontjainál vezettek ki az ártérre, a szomszédos öblözet legmélyebb, a vízfolyás irányához viszonyított legalsó pontját kapcsolták a mederhez, így az árvizet egyaránt ki- és levezethették. A fokokon át az ártérre vezetett árhullám ellapult, a kisebb magaslatok szárazon maradtak. A szétterülő víz nedvességgel töltötte fel az ártér mélyedéseit és talaját. Apadás után az ártérről visszahúzódó víztömeg megemelte a mederben a vízszintet, a folyó vízjárása kiegyenlítettebbé vált. Az irányított időszakos elárasztás a felszín domborzati tagoltságához igazodva úgy teremtette meg a sokszínű gazdasági hasznosítás feltételeit, hogy a terület alapvető természeti sajátosságát (ártér jellegét) nem számolta fel. Az ártér legmélyebb pontjain az árvizekből megújuló halastavak volta, ezeket rétek, fás legelők övezték, majd a magasabb területeken a puha, majd a keményfájú ártéri erdők öve következett. A hasznosítás főleg a legeltető állattartásra és a halászatra épült, amit az erdőművelés, a gyümölcsösök és a zöldséges kertek haszna egészített ki. 5.3.3.8.
Biológiai (ökológiai) gazdálkodás
A biológiai mezőgazdálkodás – gyűjtőneve az alternatív, organikus, ökológiai, biodinamikus fogalmaknak – olyan, a természeti erőforrásokat megőrző rendszer, amelyben a termelés alapvetően a helyi erőforrásokra alapoz, és minden tevékenységet, amely e rendszerben zajlik, a biológiai, ökológiai szemlélet határoz meg. Célja, hogy egészséges, szermaradványoktól mentes élelmiszert állítson elő, megőrizze a talaj termékenységét, a háziállatok részére olyan környezetet és gondozást igyekezzék megteremteni, amely megfelel azok természetes igényeinek, takarékoskodjék a természeti erőforrásokkal, különösen a meg nem újuló erőforrásokkal, megakadályozza a környezet szennyeződését, esetenként a jövő mezőgazdasági termelésének megfelelő új, szociális együttélési - közösségi - formákkal kísérletezzék.
5
Az etimológiai értelmezés szerint a fok magas vízállású folyóág, vagy tó vizét elvezető meder, csatorna. Az erektől, patakoktól abban különbözik, hogy saját forrása nincs, a vízállás függvényében mindkét irányba vezetheti a vizet.
56
A biológiai mezőgazdaság olyan természetszemlélettel jellemezhető, amelyben a természet, mint egész szerepel. Az ember a természettől nagy mértékben függ, ezért morálisan felelős azért, hogy az általa végzett tevékenységgel létrehozott kultúrtáj a környező természet pozitív része legyen. A sokoldalú vetésforgó - a pillangós növényekkel - fontos része a biológiai mezőgazdálkodásnak. A talaj termékenységének fenntartása elsősorban organikus anyagokkal történik, szimbiotikus nitrogénmegkötő, a pillangós növényekkel együtt élő baktériumok által, mikroorganizmusok valamint a növények aktív feltáró-képességének segítségével, zöldtrágyanövények termesztésével. Az esetleg hiányzó tápanyag nehezen oldódó és minél természetesebb formában kerül bevitelre. Műtrágyákat – különösen nitrogén műtrágyákat – nem használ. A talaj szerkezetét és élővilágát kímélő talajművelési rendszert alkalmaz. Az állattartás és a művelt terület nagysága egyensúlyban kell legyenek egymással. Azáltal, hogy a biológiai mezőgazdálkodás a helyi erőforrásokra alapozva minimálisra igyekszik szűkíteni a külső termelési segédanyagok bevitelét, a műtrágyákat és a szintetikus növényvédőszereket teljességgel is kizárva, a termelési rendszer környezetkímélő, energiatakarékos és ezáltal biológiailag és ökonómiailag is kevésbé sebezhető. A gazdálkodási mód jelenlegi mintegy 100 000 ha-os ellenőrzött területe – különösen az európai folyamatok ismeretében – igen jelentős növekedés előtt áll, és az úgynevezett külterjes (extenzív) agrárzónák egyik uralkodó gazdálkodási módjává válhat, de az u.n. belterjes (intenzív) agrárzónákban a minőségi termelést megcélzó területeken is jelentős szerepet kaphat.
5.3.4.
Alkalmazkodás a tájhoz és a termőhelyhez
A tájhoz, termőhelyhez való technológiai alkalmazkodásnak igen fontos szerepe van a környezeti szempontból fenntartható mezőgazdálkodásban. Ennek ki kell terjednie a gazdálkodási, üzemi méretekre, a vetés–(növényfaj- és fajta-)–szerkezetre, a tájba illő vetésforgóra, egymásutániságra, a talajművelésre éppen úgy, mint a talajerő-gazdálkodásra vagy a növényvédelemre. Úgy is mondhatnánk, hogy meg kell újra találnunk azokat a termelési fogásokat, amelyek a táj, a termőhely adottságaiból fakadnak, ahhoz a legjobban illeszkednek. Az agrotechnika, technológia ugyanis nem más, mint a termesztett/tenyésztett biológiai objektumok (fajok és fajták) környezeti igényei és a hely adottságai közti különbségek kiegyenlítése, pótlása. Ebből következi, hogy ha az igény és az adottság jelentősen eltér egymástól, akkor csak nagy pótlólagos, külső technológiai beavatkozásokkal és csak időlegesen vagyunk képesek e különbségeket megszüntetni. Ennek azonban hosszabb távon igen súlyos környezeti és egyúttal gazdasági következményei is lehetnek. Kulcskérdés tehát, hogy a méretek, a növényfajés fajtaszerkezet és sorrend (forgó) kifejezzék a táj, termőhely adottságait. Nézzük ennek az alkalmazkodásnak néhány elemét. 5.3.4.1.
Gazdálkodási, üzemi méretek
A környezet heterogenitásának mértéke megszabja a racionális üzemi és táblaméreteket, vagyis a környezeti adottságoknak a méretekben is ki kell fejeződniük. Teljesen abszurd általában, a környezettől elvonatkoztatva „optimális gazdaság és táblaméretekről” beszélni. A tábla – definíciója szerint – többé-kevésbé „homogén gazdálkodási egység”, így mérete igen erősen függ a felszín mozaikosságától. Ebben az összefüggésben – de talajvédelmi szempontból is – elkerülhetetlennek tűnik a gigantomán tendenciákat tükröző, emberléptékűnek egyáltalán nem nevezhető és egyben környezetromboló üzem- és táblaméretek felülvizsgálata, újbóli táblásítás, gépesítés az agroökológiai alapon kialakuló méreteknek megfelelően. Ellenkező esetben teljesen reménytelen törekvés a szóban eddig is szorgalmazott „táblára adaptált”, termőhelyhez illeszkedő technológia megvalósítása, de a növény és állatvilág, valamint az agrártáj védelme is.
57
A tájkarakter megőrzése szempontjából is rendkívül fontos olyan gazdaságok és méretek kialakítása, amelyek az ott munkálkodóknak és a külső szemlélőnek esztétikai élményt is nyújtanak (a táj esztétikai és pihenési, regenerálási értékének növelése). A környezethez illeszkedő gazdálkodás méretezési problémáinak megoldásában egyebek mellett ökológiai, talajvédelmi, tradicionális földhasználati, kultúrökológiai, tájképi, esztétikai valamint termelési, technológiai és gazdaságossági szempontokat egyaránt figyelembe kell venni, és nem lehet azt – amint korábban – pusztán termelés-gazdaságossági, technikai-technológiai, méretökonómiai kérdésként kezelni. 5.3.4.2.
Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet
A környezetkímélő mezőgazdálkodás egyik legfontosabb alapelve az alkalmazkodás. Ennek mindenekelőtt abban kell megnyilvánulnia, hogy elsősorban nem a környezetet kell az elhatározott funkciók szerint kiválasztott biológiai objektumok (termesztett fajok és fajták) igényeihez alakítani, hanem a környezeti adottságokhoz kell illeszkedő funkciókat és ennek megfelelő faj- és fajtastruktúrát kialakítani. Magyarország területén – medencei jellegéből fakadóan – az agroökológiai adottságokat illetően a területnagysághoz viszonyítva igen nagyok az eltérések. Ilyen széles komfortzónával egyetlen biológiai objektum (gazdasági növényfaj, -fajta) sem valószínű, hogy rendelkezhet. A széles növényfaj- és fajtaválaszték, ebből a területnek megfelelők kiválasztása és térségek, táblák közti okszerű szétosztása, területi elhelyezése a (természeti, piaci, közgazdasági) környezethez alkalmazkodó, rugalmas és egyben környezetkímélő növénytermesztés alapfeltétele. Megvalósításához több területen is változtatásokra van szükség. • Olyan nemesített tájfajtákra van szükség, amelyek meghatározott termelési körzet agroökológiai adottságaihoz a lehető legteljesebben alkalmazkodnak. Az ilyen fajták termelési körzetükben úgy képesek nagy terméseket adni, hogy ehhez kevés külső, ipari eredetű energiabevitelt igényelnek, s ezzel nemcsak termelésük hatékonyabb, hanem a környezet terhelése is csökken. • Az ökológiai specializálódás mellett szükség van a nemesítés technológiai szint (intenzív, félintenzív, extenzív) szerinti specializálódására is. A különböző intenzitási fokú gazdálkodás teljesen más típusú fajokat és fajtákat igényel, adott tulajdonságok megítélése, szerepe egészen más lehet eltérő intenzitási fokú gazdálkodási rendszerekben. • A nemesítés ökológiai és intenzitási fok szerinti specializációja megkívánja a fajtaminősítés elveinek felülvizsgálatát is. A fajtajelölteknek saját célkategóriájukban (adott agroökológiai feltételek között és intenzitási fokon) kell megmérettetniük, nem lehet megfelelő egységes mérce az országos átlag és a magas technológiai szint (intenzív, nagy ráfordítású gazdálkodás). • Ezen ökológiai és intenzitásbeli specializálódás mellett változatlanul fontosak azok a hagyományos nemesítési feladatok, amelyek a tápanyag- és vízhasznosítás, a rezisztencia (beleértve a klímarezisztenciát is), a szárazságtűrés javítását célozzák. Ez utóbbi kérdés megoldása azért is sürgető feladat, mert az ország jelentős területeinek klímája eredendően aszályra hajló. Ehhez járul, hogy a távlati prognózisok szerint általános – akár 2-3 °C-os – globális melegedésre számíthatunk, ami nálunk a Kárpát-medencében valószínűleg a vegetációs időben (nyári félévben) lehulló kevesebb csapadékkal és a napos órák számának növekedésével fog együtt járni. • A jelenleg nagy területen termesztett növényfajoknál számítani lehet arra, hogy a fajták 5-6 évnél tovább nem maradnak termesztésben, így a nemesítőnek fajtáját úgy kell a termesztés számára átadnia, hogy annak ökológiai és technológiai igényét is időben meg kell adnia, mert arra várhatóan nem lesz idő, hogy mindezek a gyakorlati termesztés során derüljenek ki. Ez feltételezi a fajtakísérleti állomások számának jelentős növelését és tevékenységi körük bővítését, az ún. tájkísérleti állomások visszaállítását. Nálunk
58
kisebb területű- és ráadásul homogénebb országokban (pl. Hollandia, Dánia, Belgium stb.) a fajtakísérleti állomások száma meghaladja a Magyarországit. • Azon a szemléletünkön is változtatni kell, hogy az a jelentős növény, amit jelenleg nagy területen termesztünk. Fel kell karolnunk a mai úgynevezett „kis” növények nemesítését és termesztését is. Ezek a speciális termőhelyek hasznosításában, de közülük egyesek a biológiai védekezésben (keresztesek pl. olajretek nematicid hatása), vagy a talaj regenerálódásában, termőképességének fenntartásában (pl. lucerna, csillagfürt, szöszösbükköny, somkóró homokon, herefélék stb.) jelentős szerepet játszhatnak. • A széles növényfaj és fajtaválasztékból a környezet adottságainak és a biológiai objektumok (fajok, fajták) ezekkel szemben támasztott igényeinek összehangolásával kell a helyspecifikus művelési ág- és vetés-/növény/-szerkezetet kialakítani. 5.3.4.3.
Vetésváltás, vetésforgó
Igen régi tapasztalat, hogy a fajgazdag vetésforgó, vetésváltás, az elővetemények szakszerű megválasztása a talajtermékenység fenntartásának és növelésének, valamint a talaj és növény egészségi állapota megelőző (preventív) fenntartásának alapvető és leggazdaságosabb módszere. E sok tényezőből összetevődő hatást összefoglalóan úgy fejezhetnénk ki, hogy a vetésforgó a diverzitás ökológiai elvének jobban megfelel, mint a váltás nélküli termesztés, és közelebb áll az önreguláló természetes növénytársulásokhoz. Azok fajgazdagságát igyekszik megközelíteni, de fajait időben és térben elválasztja egymástól. Amilyen mértékben nő a vetésforgó fajgazdagsága és a benne szereplő fajok allelopatikus hatásának kihasználása, olyan mértékben nő önreguláló képessége és csökken a külső, mesterséges beavatkozás szükségessége. A vetésforgót olyan időben elrendezett életközösségnek tekinthetjük, amely nemcsak az egymás után következő növényekre van kedvező hatással, de a talaj élővilágát, termékenységét is kedvezően befolyásolja. Növényeinek eltérő (pl. sávos) elrendezése a lejtős területek talajvédelmét is szolgálja. Fontos teendő tehát, hogy a termesztésre – a leírt szempontok szerint – kiválasztott növényfajok (-fajták) a táblákon olyan sorrendben következzenek, hogy minden növény: • kedvező feltételeket teremtsen az őt követő számára, • egymás hatását kiegyenlítve biztosítsa a termőhely egyensúlyát és optimális kihasználását, • ezek által a forgó teljes energia-igényén belül a természeti erőforrásokból származó hányad növekedjen, és így – a környezetterhelés csökkenésén túl – a termelés hatékonysága is javuljon. Ennek érdekében újra át kell gondolnunk, amit a vetésforgóról, vetésváltásról tudunk, és újra kell értékelnünk a növényfajoknak a talajra, a környezetre és az utóveteményre gyakorolt hatásait is. A talajtermékenység kialakításában igen sok tényező vesz részt, ha tehát a növényfajoknak a talajtermékenységre gyakorolt hatásait akarjuk megállapítani, akkor mindezen tulajdonságokat figyelembe kell venni. Ezek mérlegelése alapján a növényfajok csoportosíthatók. Ezt elődeink számos tulajdonság alapján az addig összegyűlt évszázados tapasztalatokat összefoglalva meg is tették, és a növényfajokat pl. vízigényük, lekerülésük ideje, tarló- és gyökérmaradványuk minősége, a talajerőre, a gyomokra, a talajszerkezetre gyakorolt hatásuk alapján csoportosították. Az egyensúly, a talajtermékenység fenntartása szempontjából akkor járunk el helyesen, ha ezen szempontok szerint eltérő karakterű növényfajok követik egymást (pl. őszi-tavaszi, szalma-levélgazdag, humusznövelőcsökkentő, mélyen-sekélyen gyökerező, nitrogéngyarapító-fogyasztó, gyors-lassú kezdeti növekedésű, gyomelnyomó-gyomnevelő, kis vízfogyasztású – nagy vízigényű stb.). Így a vetésforgó a termelés biztonságának is fontos tényezőjévé válhat, hiszen a talaj termékenységének, egyensúlyának, pufferkapacitásának fenntartásával egyéb kedvezőtlen hatásokat (pl. szárazság, agrotechnikai hibák stb.) ki tud egyenlíteni, és átsegíti a növényeket a
59
stresszhelyzeteken. Az eltérő karakterű növényekből összeállított vetésforgó egyben a növény-egészségügyi problémák jelentős részét is megoldhatja ill. mérsékelheti. Ha növénytermesztésünket ezektől a vetésforgó által nyújtott előnyöktől megfosztjuk, akkor ugyanazon termések eléréséhez többlet talajművelési, műtrágyázási és növényvédelmi, kötött energia-bevitelre van szükség, amely részben a talajok pufferkapacitását meghaladva komoly környezetkárosodásokat okozhat, másrészt jelentősen rontja a termelés gazdaságosságát. 5.3.4.4.
Talajművelés, talajvédelem
A talajkímélő, biológiailag „szelíd”, kisléptékű, a talajéletet támogató talajművelés és technika nem csupán a termeszteni kívánt növény igényeit igyekszik kielégíteni, hanem beavatkozásai során egyenrangú szempontként érvényesíti a talajfolyamatokra gyakorolt hoszszú távú hatásokat is. Célja: a talaj termékenységének fenntartása, védelme, valamint mechanikai úton olyan talajfizikai állapot létrehozása, amely a talajban végbemenő folyamatok szabályozásával a termesztendő növény igényét is kielégíti. Ha e célok közül bármelyik háttérbe szorul, akkor hosszú távon eredményes gazdálkodás nem folytatható. Az 1960-1990-es időszak talajművelésére az volt a jellemző, hogy a növény igényeinek kielégítése, a nagy termésátlagokra való törekvés közben a beavatkozásoknak a talaj termékenységére, szerkezetére, biológiai életére gyakorolt hosszú távú hatásainak figyelemmel kísérése többé-kevésbé háttérbe szorult. Jórészt erre vezethető vissza a talajok degradálódása, termékenységük (fertilitásuk) csökkenése, termelőképességük (produktivitásuk) egyre nehezebb mesterséges fenntartása. A talaj termékenységének fontos tényezője annak szerkezete. Állandó morzsalékos szerkezet a talajélővilág (edafon), ezen belül elsősorban a mikroorganizmusok és a giliszták tevékenységének eredménye, ezért minden talajművelési beavatkozásunknak a célja az kell legyen, hogy segítsük a talajélőlények szerkezetalakító tevékenységét, és ezzel a talaj biológiai beéredését, a tartós „élve felépített”, morzsalékos szerkezet kialakulását. A talaj szerkezetének kialakulása és stabilitása a mészállapoton, szervesanyag-gazdálkodáson és ásványi kolloid-tartalmon túl a talajművelési eljárások talajbiológiai megalapozottságától és ebből táplálkozó okszerű alkalmazásától függ. A talajművelés eszközei segítségével adott területen és adott körülmények között olyan talajművelési rendszert kell kialakítani, amely tekintettel van a talaj típusára, fizikai féleségére, annak biológiai teljesítőképességére és ökológiai toleranciájára, a növényszerkezetre és vetésváltásra stb. A kíméletes talajművelés és a kedvező talajszerkezet más eszközökkel együtt (pl. vetésforgó, évelő pillangósok termesztése stb.) igen fontos szerepet játszhat a talajvédelemben is. A biológiai folyamatokban – ahogy azt elődeink mondták: „élve” – felépített talajszerkezet ugyanis jobban ellenáll a víz és a szél talajromboló és -elhordó hatásának. Újra kell értékelnünk haszonnövényeinket talajvédő hatásuk szempontjából is, és a növényi struktúra kialakítása során a talajdegradálódás veszélyének mértékétől függően ezt a hatást fokozottan figyelembe kell venni. Sürgősen újra kell értékelnünk a mezővédő erdősávok és fasorok szerepét, ezek talajvédő és egyéb kedvező ökológiai hatását is, és halaszthatatlan feladat újratelepítésük lehetőségeinek feltárása és megteremtése. Ezzel összefüggésben felülvizsgálatra szorulnak a jelenlegi táblaméretek is. Az esetenként 100-200 ha-os táblákon a szél és a víz talajromboló hatását alig lehet megakadályozni. Ezen túl az ilyen méretű táblák talajának heterogenitása olyan nagy lehet, hogy ez lehetetlenné teszi a talajművelés és tápanyagellátás talajviszonyoknak megfelelő, okszerű, hatékony kialakítását. Ezeknek a tábla átlagához való igazítása tulajdonképpen egyetlen táblarészen sem ad megfelelő eredményt. Mindezekből következik, hogy amit a nagy gépek hatékony üzemeltetésével nyerünk, azt a talajdegradálódással és az agrotechnikai alkalmazkodást megakadályozó táblaheterogenitással együttjáró hátrányok következményeképpen többszörösen elveszítjük. 60
Nem a táblaméreteket és a növénytermesztés technológiáját kell a gépméretekhez, azok gazdaságos kihasználásához alakítani, hanem éppen fordítva. Olyan gépekre van a növénytermesztésnek szüksége, amelyek lehetővé teszik a növényhez és környezetéhez alkalmazkodó termesztéstechnológia kialakítását, megvalósítását. 5.3.4.5.
Talajerő-gazdálkodás, trágyázás
A talajban lejátszódó folyamatok és a növény életfolyamatai között kétirányú és igen szoros kölcsönhatás van. A tápanyagellátás rendszerét úgy kell tehát kialakítanunk, hogy abban a növényre és a talajra, a környezetre gyakorolt hatásokat azonos súllyal mérlegeljük. E rendszernek kulcskérdése a szerves anyagok mennyisége, minősége, a szervesanyaggazdálkodás színvonala. Bár a szerves anyagok nagy mennyiségben és megfelelő formában és arányban tartalmaznak tápanyagokat is, és így mint tápanyagforrások sem elhanyagolhatók, de szerepük nemcsak, és nem is elsősorban ebben áll. A szerves anyagoknak a talaj termékenységében játszott szerepét is figyelembe kell vennünk, és így megítélésük gyökeresen megváltozik. A talaj specifikus (humusz) és nem specifikus szervesanyag-tartalmával kapcsolatban a következő hatásokat emelhetjük ki: • mineralizációja útján a benne lévő tápanyagok fokozatosan felszabadulnak, a növények számára felvehetővé válnak, • a talajban található szerves vegyületek (enzimek, antibiotikumok, vitaminok) a növényekre közvetlen fiziológiai hatást is gyakorolnak, • közvetlen hatást gyakorolnak a talaj fizikai tulajdonságaira, víz-, hő- és levegőgazdálkodására, térfogattömegére, porozitására, a szilárd rész sűrűségére, • a föld felszínén lévő talajtakaróban energiaakkumulátor szerepét töltik be, • olyan szén (C)- és energiaforrást jelentenek, amelyek a talajban lejátszódó mikrobiális folyamatoknak elengedhetetlen feltételei, • alapvetően meghatározzák a talajok általános és speciális környezetvédelmi kapacitását, kompenzáló képességét stb. Mindezek alapján azok a beavatkozások, amelyek javítják a talaj humuszháztartását, döntő szerepet játszanak a talajtermékenység kialakulásában és fenntartásában. A talajerőgazdálkodás forrásaiként a következőket vehetjük figyelembe: • tarló- és gyökérmaradványok, szármaradványok, • zöldtrágyák, istállótrágya, hígtrágya, tőzeg, • egyéb szerves hulladékok, • mikrobiális nitrogénkötés, • mindezeket kiegészítő műtrágyák. Ezeket az adott üzem viszonyainak legmegfelelőbb módon kombinálva biztosítható a termésátlagok magas szintje és stabilitása, s közben a talajok szerkezete is javulhat, termékenysége, pufferkapacitása növekedhet, és a termelési körfolyamatból kevesebb környezetszennyező tápanyag kerülhet ki. Összegzésképpen leszögezhető, hogy a talajerő-gazdálkodás korántsem azonos a műtrágyázással. Bár a kiegészítő műtrágyázás fontos tényező lehet, de csak egyéb talajerőgazdálkodási módszerekkel kombinálva teremthetők meg az ésszerű, stratégiai szempontokat figyelembe vevő környezetgazdálkodás, az ökológiai és ökonómiai szempontból egyaránt hatékony, alkalmazkodó növénytermesztés feltételei. „Műtrágyázás” helyett „talajerő-gazdálkodásra” van szükség, valamennyi elemének (tarló- és gyökérmaradványok, szármaradványok, zöldtrágyák, istállótrágya, hígtrágya, tőzeg, egyéb szerves hulladékok, mikrobiális nitrogénkötés, ezeket kiegészítő műtrágyázás stb.) számításba vételével, harmonikus felhasználásával, a talajfolyamatok és a humuszgazdálkodás, a talajtermékenység (fertilitás + produktivitás!) tényezőinek és törvényszerűségeinek megfelelően.
61
5.3.4.6.
Növényvédelem
Az orvostudomány napjainkra felismerte, hogy a gyógyítás leghatékonyabb eszköze a prevenció, a megelőzés. Az agrártudománynak, ezen belül a növénytermesztésnek is törvényszerűen el kell jutnia ehhez a felismeréshez. Amint a humán medicinában is csak a végső eszköz a gyógyszer, illetve az operáció, és még ezeken belül is vannak természetes készítmények és gyógymódok, úgy a fitomedicinának – vagyis a növényorvoslásnak – is hasonlóan kell a növényvédelemhez közelítenie. A prevenció fogalmán azonban nagyon sok mindent érthetünk, és ez számos félreértésre adhat okot. A fogalmat a kémiai növényvédelem is használja, de ezalatt a betegségek megjelenése előtti, „preventív” vegyszerpermetezést ért. Az ilyen „prevenció” áll legmesszebb az alkalmazkodó növénytermesztéstől, amely éppen az ilyen „menetrendszerű” („biztos ami biztos”) vegyszerezést igyekszik elkerülni. A prevenció a biológiai, ökológiai, technológiai eszközök növényegészségügyi szempontú összehangolását kell, hogy jelentse, melynek módszereit alapvetően két csoportra oszthatjuk: (1) indirekt módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt nem igényelnek, és elsősorban a megelőzést szolgálják; (2) direkt módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt igényelnek, és elsősorban a kialakult epidémia leküzdését szolgálják. Az alábbi számozás (1-6) azt a sorrendet mutatja, amely sorrendben az egyes eszközöket célszerű igénybe venni. Az első három eszközcsoport az indirekt – a második három eszközcsoport pedig a direkt módszereket tartalmazza. (1) Technológiai eszközök (termőhely-megválasztás, növényszerkezet, vetésváltás – vetésforgó, talajművelés, trágyázás (beleértve a meszezést is), humuszgazdálkodás, szervesanyag-pótlás, vetési technika stb.) (2) Rezisztens (ellenálló) növényfajták nemesítése és alkalmazása (3) Hasznos állatok védelme (elsősorban: a rágcsálókat, rovarokat gyérítő, pusztító madárfajok (madárvédelem), hasznos rovarok, rabló atkák stb.) (4) Biológiai eszközök (a gyakorlati növényvédelem legfiatalabb ága, többségük fejlesztés alatt áll, pl.: hasznos rovarok nemesítése és kihelyezése, baktérium- és víruspreparátumok alkalmazása) (5) Fizikai és mechanikai eszközök (mechanikai gyomirtás (tarlóápolás, sekély művelés, sorköz-kultivátorozás stb.), termikus gyomirtás, (pl. lángszóróval történő égetéses gyomelpusztítás), szex, fény-, illat-, szín- és talajcsapdák alkalmazása (rágcsálók, káros madarak, rovarok stb.)) (6) Kémiai eszközök: a növényvédelem „leghatékonyabb”, de egyben legveszélyesebb eszközei (Darvas, 2000), amelyeket csak valóban súlyos kártételek elhárítására szabad használni. Fel kell hagyni a megelőző (preventív), rendszeresen ismétlődő, receptszerű permetezésekkel. Ehelyett célzottan, a kártétel gazdasági küszöbértékének elérése esetén kell ezeket bevetni, a figyelőszolgálat előrejelzései alapján. Összefoglalva a legelfogadhatóbb megoldás a preventív, technológiai növényvédelem lehet (termőhely-megválasztás, növényszerkezet, vetésváltás, vetésforgó, talajművelés, humuszgazdálkodás, rezisztens fajták, hasznos állatok védelme, biológiai, fizikai és mechanikai eszközök), amely ezen eszközök elégtelensége esetén, kárelhárító jelleggel egészül ki kíméletes vegyszeres védekezéssel. Ha a növénytermesztési technológiát a növény és környezete kölcsönhatásainak beható megismerése alapján állítjuk össze, ha rezisztens fajtákat nemesítünk és használunk a termesztésben, ha a kártevők és kórokozók természetes ellenségeit kímélő, segítő megoldásokat alkalmazunk, akkor az epidámiák kialakulásának veszélye, illetve a kártétel mértéke jelentősen csökkenthető, s nem lesz szükség az abszurd kultúrnövény vegyszerrezisztencianemesítésre, a géntechnológiai módszerekkel előállított szervezetek (GMO-k) alkalmazására
62
(Darvas, 2000). Ehhez azonban jelentősen növelni kell az e területeken folytatott alap- és alkalmazott kutatásokat, akár úgy, hogy a kémiai szerek egyre költségesebb kifejlesztésére és gyártására, a „molekulakeresésre” valamint a rendkívül költséges génmanipulációs technikák kifejlesztésére fordított pénzeszközöknek egy részét ezen ökológiai, technológiai, nemesítési és biológiai területek kutatására irányítjuk. 5.3.4.7.
A környezet egyensúlyát fenntartó állattartás
Az emberiség legalább 12 000 éve végzi folyamatosan a különböző állatfajok háziasítását, hasznosítását. A hasznosított (tenyésztésbe vont) fajok száma azonban elenyésző a teljes biodiverzitás szempontjából. A mintegy 12 000 ismert madár- és emlősfajból a mezőgazdasági jelentőséggel rendelkezők száma kevesebb mint 30, és a világ összes állati termékelőállításának 90%-a mindössze 14 faj hasznosításából ered. Évszázadok alatt a tenyésztők és állattartók számtalan változatot hoztak létre, melynek eredményeként a háziállat-fajták száma ma 4500-5000-re tehető. A mezőgazdasági szempontból legfontosabb 14 állatfaj közül 9 (szarvasmarha, ló, szamár, sertés, juh, bivaly, kecske, tyúk és kacsa) adja a fenti fajtaszám túlnyomó többségét (4000 fajtát). A hagyományos mezőgazdasági termelési rendszerek átalakulásával a háziállat géntartalékok egyre gyorsuló csökkenése figyelhető meg. Ennek ellenére a fejlődő országokban az összes állati termék előállítás 75%-a még a hagyományos rendszerek keretében folyik. A helyi fajták szerepe ma sem elhanyagolható. Bár termelési tulajdonságaik a tömeggyarapodás, a sebesség tekintetében elmaradnak a nagy ráfordításokat igénylő tenyésztési rendszerek keretében használt, specializált, egyhasznú fajták és hibridek tulajdonságaitól, ám a helyi viszonyokhoz alkalmazkodott őshonos fajták a biológiai sokféleség fenntartásában, a hosszú távon fenntartható, alacsony vagy közepes ráfordítással működtetett tenyésztési/tartási rendszerek kialakításában és fejlődésében valamint a különleges, jó minőségű, egészséges és biztonságos állati termékek, élelmiszerek előállításában meghatározó szerepet játszanak. A háziállatok géntartalékai a biológiai sokféleség egyenrangú alkotórészei, nem kezelhetők teljesen függetlenül a még meglévő egyéb állat- és növényfajoktól, melyek részei természeti környezetünknek. A háziállatfajták – amellett, hogy közelebbi vagy távolabbi genetikai rokonságban lehetnek a vadonélő fajokkal – a tartásmódból adódóan sok esetben más fajokkal közös életteret használnak (legelők, erdők, természetes vizek). A biodiverzitás így felöleli az összes érintett állat- és növényfajt, beleértve a hagyományos háziállat fajtákat is. A megőrzés módszerei különbözőek, némely esetben egymásnak ellentmondóak is lehetnek, egy adott természeti környezetben előforduló állat- és növényfajok közti kapcsolatok feltárásával, a megőrzési módok összehangolt megvalósításával − ahol ez lehetséges − a biodiverzitás egységes fenntartása a cél. A mezőgazdasági haszonállatok diverzitásáról (kultúrfaj diverzitás) összegezően rögzíthető, hogy a külföldi eredetű fajták eredeti génállománya a származási országokban rendelkezésre áll, fenntartásuk és géntartalékként megőrzésük ott megvalósul. A magyarországi viszonyokhoz alkalmazkodott változatok, hibridek fenntartása ezért nálunk csak addig indokolt, amíg a piac árutermeléssel szembeni követelményei ezt szükségessé teszik. A piac igényeinek változásával szükségszerű és indokolt a változás. Merőben más a helyzet a speciálisan magyarországi eredetű, tehát őshonos illetve veszélyeztetett haszonállat fajták esetében. Ezek ugyanis más fajtáktól nagy mértékben eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. A főleg külföldi eredetű, igényes, érzékeny fajtákkal szemben rendkívül jól viselik az extenzív tartási körülményeket, s közülük több genetikailag sokkal ősibb típust testesít meg, mintegy közelebb áll az eredeti, ma már esetleg kihalt ősfajhoz, mint a „modern” fajták. Bár termelési mutatóik mennyiségi tekintetben elmaradnak az egyoldalúan specializált fajtákétól, de termelésük minőségi paraméterei több esetben felülmúlják azokat. Emellett rendszerint sokoldalúan hasznosíthatók. Olyan genetikai anyagot jelentenek, ami másutt fel nem lelhető, tehát nem áll rendelkezésre, így fenntartásuk alapvetően a mi feladatunk, és egyben érdekünk!
63
Az őshonos haszonállatfajták közül egyesek a köztenyésztésben is (például tyúk, pulyka, lúd, sertés, nyúl, ló esetében), míg mások inkább csak speciális tenyészetekben találhatók meg (például szarvasmarha, juh). Fenntartásukat (a génmegőrzést) erre kijelölt, illetve hivatalosan engedélyezett tenyésztő szervezetek vagy intézmények látják el, folyamatos állami ellenőrzés mellett, állami támogatással. Erre a tevékenységre egyrészt állattenyésztési örökségünk megőrzése szempontjából, másrészt a nálunk és Európa más, fejlett állattenyésztéssel rendelkező országaiban is egyre inkább teret hódító ún. „alternatív” tartási technológiák miatt is nagy gondot kell fordítanunk, mert ezekhez őshonos fajtáink már a közeljövőben nélkülözhetetlenné válhatnak. A mezőgazdasági haszonállatok (a fajták, hibridek) diverzitása a piaci igények szerint állandó változásban van. A tradicionális, őshonos magyar fajták jelentős gén tartalékot képeznek, ezért megőrzendők, szaporításuk és újbóli elterjesztésük sürgető feladat!
5.3.5.
A növénytermesztés és az állattartás kapcsolata, összhangja
A fenntartható, értékőrző, kiegyensúlyozott mezőgazdálkodásnak alapeleme az agroökológiai adottságok, a növénytermesztés (primer produkció) valamint az állattartás összhangja, a talaj-növény-állat-talaj körfolyamat fenntartása. Az agroökológiai feltételek, a talaj termékenysége, fertilitása és produktivitása meghatározza a megtermelhető biomassza mennyiségét, megteremtve az állattenyésztés takarmánybázisát, másrészt ugyanezen környezeti feltételek, a talajok terhelhetősége, környezetvédelmi kapacitása behatárolja a szükséges és lehetséges állatlétszámot, a talajok szervesanyag-, szervestrágya igényét és trágyaterhelhetőségét. Mindezek alapján megállapítható, hogy tartamos növénytermesztés állattenyésztés/-tartás nélkül, illetve állattenyésztés földterület nélkül nem képzelhető el. Magyarország területén – a különböző tájak eltérő adottságaiból fakadóan – széles határok között mozog a területek állateltartó képessége, amit az ágazatok (szántóföldi takarmánytermelés, gyeptermesztés, árunövény termesztés) egymás közti arányai is jelentős mértékben tovább differenciálnak. A területek zömén azonban határértékük 0,5-2,0 számosállat6/ha. Túlságosan alacsony állatlétszám esetén nem áll rendelkezésre a talaj termékenységének, szerkezetének fenntartásához szükséges trágyamennyiség. Túlságosan nagy állatlétszám esetén viszont a helyben megtermelt takarmány nem fedezi az állatok igényét, külső beszállításra van szükség, és ez a régióban megnövekedett szervesanyag-bevitel és trágyaterhelés meghaladja a talajok trágyafelvevő képességét, terhelhetőségét, és komoly környezetkárosodáshoz vezethet (lásd Hollandia!). A talaj - növény - állat összhangnak mindazonáltal nem kell feltétlenül egy üzemen belül megvalósulnia. Elégséges, ha az egymással kooperáló üzemek egy régión belül biztosítják ezt az egyensúlyt, ezért az ilyen célú szövetkezéseket e tevékenységükben feltétlenül támogatni érdemes és szükséges.
5.3.6. 5.3.6.1.
Kutatás-fejlesztés, oktatás, képzés Kutatás-fejlesztés
A tudományban az analizáló és a szintetizáló közelítést egyenrangúan, egymást feltételezően kell kezelni! (Nem csak a „fákat”, hanem az „erdőt” is vizsgálni kell! A különböző színű mozaikok „cizellált” kidolgozása a kép összerakásakor nyeri el értelmét és derül ki róluk, hogy használhatók-e valamire a társadalom számára! A mozaikgyártásnál nem alacsonyabb rendű, csak más típusú, a társadalom számára fontos feladat a képek összerakása!). A kétféle közelítés eredményeinek mérőszáma nem ugyanaz! A tudományban napjainkban
6
500 kg élősúlyú állat
64
eluralkodó „szétszedő”, analitikus közelítés és tudománymetriai mérőszámainak rákényszerítése az „összerakó”, szintetizáló típusú tudományra, annak teljes ellehetetlenítéséhez vezethet, és így a társadalom számára súlyos károkat okozhat. Irányváltást kell elérni ennek megfelelően a mezőgazdasági kutatásokban és fejlesztésekben is. A mezőgazdálkodás többfunkciós felfogásának és az elmondottaknak megfelelően a monokultúrákra, a lineáris termelési láncokra vonatkozó, analitikus ismeretek helyett gyarapítani kell a polikultúrákkal, a körfolyamatokkal, a diverz termelési rendszerekkel kapcsolatos tudásunkat, a szintetikus ismereteinket. Mindez feltételezi a tudomány szellemi és intézményi infrastruktúrájának, belső szerkezetének és irányultságának gyökeres átalakulását. A régi struktúrák egy új paradigma kifejlesztésére, megvalósítására alkalmatlanok! Olyan – a mezőgazdálkodás mindhárom nagy területére (ökológia, biológiai alapok, technológia) kiterjedő – rendszerszemléletű (holisztikus megközelítésű), interdiszciplináris kutatási programokra van szükség, amelyek nem csupán egy-egy tudományterület szempontjából kívánják a legjobb megoldásokat kikutatni, megtalálni, hanem olyan rendszerek kidolgozását célozzák, amelyek összességében kielégítik az értékfenntartó (sustainable) fejlődéssel, gazdálkodással szemben támasztott követelményeket. Egyúttal biztosítják a környezet egyensúlyát, a biológiai sokféleség fennmaradását, vagyis úgy állítanak elő értékes, szermaradvány mentes termékeket, hogy közben megőrzik a környezetet, az élővilágot, a tájat s benne az embert és közösségeit, a helyi kultúrát és társadalmat. Ez a megközelítés a hagyományos agrárkutatás érdeklődési körén – legalábbis ami az elmúlt 45-50 évet illeti – kívül esik. Éppen ezért az ilyen típusú kutatásokat a mindenkori kormánynak fokozott mértékben kell támogatnia. A környezet- és a természet megóvása, de a fenntartható területfejlesztés is elképzelhetetlen akkor, ha a mezőgazdasági területhasználat egész rendszere nem alakul át, és ebben nem támaszkodik a leírt kutatási területek eredményeire. Le kell azt is szögezni, hogy e tartalmi változások érdekében gyökeres átalakulásra van szükség a tudománypolitikában, az agrártudományok művelésének személyi és intézményi feltételeiben, irányítási és koordinációs rendszerében valamint finanszírozásában. Ez egyrészt az egyetemek valódi belső, tartalmi megújulását, másrészt a Magyar Tudományos Akadémia igazi tudományos köztestületté válását kell hogy jelentse. Mindez fokozottan igaz az MTA Agrártudományok Osztályára, hiszen az agrártudomány maga is gyökeres átalakulásának időszakát éli a paradigmaváltás minden nehézségével, intézményi és személyi, egzisztenciális megrázkódtatásával. 5.3.6.2.
Oktatás, képzés, nevelés
A mezőgazdaság környezetbarát stratégiaváltása elképzelhetetlen az oktatás, képzés tartalmi és strukturális átalakítása, a szellemi háttér megteremtése nélkül. Termeléstechnológusok helyett agrárértelmiségre van szükség, akik képesek a termelés szempontjait a védelem és stabilitás, valamint a vidékfejlesztés szempontjaival összekapcsolni, harmonizálni. Ennek megfelelően: • a közép- és felsőfokú agrárképzésnek a szűk, technológiai képzés helyett környezet- és tájgazdálkodási irányt kell vennie, amely a mezőgazdasági termelési célú környezethasználat mellett a környezet- és természet védelmével valamint a környezet alakításával, tervezésével kapcsolatos természettudományos és humán ismereteket is tartalmazza; az ilyen kezdeményezések, szakirányok, szakok, karok létrehozásának támogatása elodázhatatlan; • környezet- és tájgazdálkodási alapokra építve posztgraduális képzési szakok indítását is célszerű ösztönözni a környezet, természet és tájvédelem, a monitoring,
65
környezetmérés és elemzés, a környezet-gazdaságtan, a biológiai gazdálkodás, a térségfejlesztés, a térinformatika, a földértékelés stb. területein; • a vidéki népesség általános műveltségének és környezettudatosságának javítására van szükség, amelyben a jelenleginél nagyobb mértékben kell támaszkodni a népfőiskolákra és egyéb civil szerveződésekre, állami támogatásuk feltétlenül indokolt; • a nemzeti alaptantervnek, az alap és középfokú képzésnek szerves részévé kell tenni a környezeti ismereteket és összefüggéseket, azok oktatásának az óvodában majd az általános iskolában meg kell kezdődni és el kell jutnia az egyetemi szintig. Összességében arra van szükség, hogy a mindenkori kormányzat fordítson az eddigieknél is nagyobb figyelmet a környezetgazdálkodási szakok, karok, az ilyen típusú graduális és posztgraduális képzési formák és doktoriskolák kialakítását és gondozását vállaló intézmények támogatására, és segítse őket különösen: a tananyagok és a képzési infrastruktúra fejlesztéséhez szükséges források megteremtésében, alapképzési és doktori (Ph.D.) ösztöndíjak alapításában és finanszírozásában, gyakorlati modellközpontok és tangazdaságok kialakításában, az ehez kapcsolódó szaktanácsadásban. Másrészt karolja fel azokat a népfőiskolai központokat, amelyek az agrárium átalakításában jelentős szerepet játszhatnak, és segítse a civil társadalom természetvédelmi, környezetgazdálkodási szerveződéseit.
5.3.7.
Gazdaságpolitikai környezet
Az adózás ökológiai alapokra helyezése annak a környezet-gazdaságtani alapelvnek az érvényesítését jelenti, hogy minden tevékenység olyan mértékben járuljon hozzá az ökológiai stabilitás fenntartásához, amilyen mértékben használja a környezetet, a természeti erőforrásokat. A stabilitás fenntartásához szükséges költségek az egyes termékek önköltségében jelenjenek meg, és így váljanak versenyképtelenné azok a tevékenységek, amelyek a közösséget, annak életterét rombolják, vagy az ökológiai feltételek által diktált tevékenységektől távol esnek. Az így befolyó adók az intenzitáscsökkentésből származó jövedelemkiesés kompenzálására, vagyis prevencióra fordíthatók. A mezőgazdaság nem csak élelmiszereket és nyersanyagokat, hanem tájat, élővilágot, környezetet is „termel”, kultúrát őriz és munkahelyeket is teremt. E forrásokból honorálhatók ezek – a közösség, a környezet és a fenntarthatóság szempontjából igen fontos – „termékek”. A tartamosságot és stabilitást biztosító térstruktúra és gazdálkodási mód kialakításának költségeit mindenképpen a későbbiekben fellépő károk helyreállításának nagyságrendekkel nagyobb költségeivel érdemes és lehet reálisan egybevetni. E majdani kárelhárító költségeknek egy töredékét mindenképpen érdemes azoknak ma odaadni, akik ezzel képesek tevékenységüket úgy megváltoztatni, hogy a károk mérsékelhetők, illetve elkerülhetők legyenek. Ennek fedezetét azoktól kell „összegyűjteni”, akik erre a változtatásra nem hajlandóak. E problémakör az eurogondolkodás és gazdaságpolitika középpontjában van, s számos ezirányú lépést (pl. inputadók a N-műtrágyákra) már megtettek. A törekvések vázlatosan három csoportba sorolhatók: • a tevékenység típusának progresszív ökológiai adóztatása aszerint, hogy milyen mértékben illeszkedik a környezetéhez; • a földhasználat intenzitási fokának sávos, progresszív ökológiai adóztatása; • fajlagos ráfordítási szintek termőhelyek szerint differenciált adóztatása, pl.: N műtrágya hatóanyag ráfordítás ökológiai adója a műtrágyaár %-ában.
66
Legelőrehaladottabb lépések Európában ez utóbbi, harmadik módszercsoport vonatkozásában, vagyis az input szintek adóztatásában történtek. Az agrárpolitika ma már egyáltalán nem csak termeléspolitika, hanem legalább ugyanolyan mértékben környezet- és vidékpolitika is, és a mezőgazdaság európai modellje e felismerésekre épül. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP), majd EU csatlakozásunkat köetően az NVT (2004-2006) továbbá az ÚMVP (2007-2013) agrárkörnyezetgazdálkodási és vidékfejlesztési programjai azok, amelyek e politikákat egységes keretbe foglalva programot kínálnak a magyar agrártársadalomnak, a magyar vidéknek és egyben a természetvédelemnek is. E nélkül a keret nélkül a magyar mezőgazdaság biodiverzitás-megőrzési, vidékfejlesztési és népegészségügyi stratégiája kiüresedik, ezért e nemzeti programok szoros összekapcsolására van szükség, melynek keretében a forrásokat a többfunkciós mezőgazdálkodási rendszerek elterjesztéséhez e programok biztosíthatják, szerezhetik meg a magyar agrárium, vidék és természetvédelem számára.
6. A környezet- és tájgazdálkodás megvalósításának átalakuló európai és hazai keretei A mezőgazdálkodás és a természetvédelem újraegyesítésének lehetőségét, a környezet- és tájgazdálkodás stratégiájának újbóli elterjesztését a természetvédelem és az agrárgazdálkodás egyidejű és egy irányba mutató stratégiaváltása, annak konvergáló jellege tette lehetővé. Lássuk először a természetvédelem, a természetmegőrzés fejlődési folyamatát és az ezt jelző dokumentumokat.
6.1. A természetvédelem és -megőrzés fejlődésének folyamata 6.1.1.
A természetvédelmi szabályozás fejlődése
A természet védelmének az emberiség történelmében igen mélyre nyúló gyökerei vannak. Kezdetét a XII. századra, Assisi Szent Ferenc (1181-1226) tevékenységének idejére teszik. Az ember fokozódó és egyre nagyobb mértéket öltő " természetátalakító" tevékenysége következtében fellépő természetkárosodások vetették fel a természeti értékek védelmének szükségességét. A modern értelemben vett természetvédelem alig több mint egy évszázados múltra tekint vissza, de a természet egyes elemeinek védelmére egészen korai példákat találunk. A korai jogszabályokban azonban a szabályozás tárgya nem a természetvédelem, hanem az ember számára hasznos élőhelyek megóvása vagy a természet javaihoz való hozzáférés (pl. erdő és vadászati törvényekkel való) biztosítása volt. A szabályozásnak ezt a formáját másodlagos szabályozásként lehet felfogni, ahol az elsődleges szabályozási cél elérése mellett, mintegy melléktermékként jelentek meg a természetvédelem újabb kori rendelkezéseinek csírái. A hasznossági elven alapuló szankcionálásra jó példa IV. (Bajor) Lajos egy, 1328ból származó okirata, amelyben kimondja: súlyos bírság szabatik ki arra, aki cinegét - a rovarok buzgó vadászát - fog. Aki e törvényt megszegi, 60 schilling királyi adóval, egy szép hízott tyúkkal és 12 csirkével fizessen az elfogott cinegéért. (Csepregi, 1998) A modern értelemben vett, államilag szervezett és garantált természetvédelem kezdetét általában 1872-re teszik, amikor az Amerikai Egyesült Államok Parlamentjének döntése alapján létrehozták a Yellowstone Nemzeti Parkot. Ezt követően vált a természetvédelem önálló szabályozási majd törvényhozási tárgykörré. A világ első önálló természetvédelmi törvényét a Hesseni Nagyhercegség alkotta meg 1902-ben. Ez azt jelentette, hogy az új jogszabályok elsődleges szabályozásként - már a védetté nyilvánított növény- és állatfajok, természeti területek oltalmát szolgálták, és ez napjainkra általánosan elterjedt a világon. Szinte nincs is olyan ország, amelynek magas szintű természetvédelmi jogszabálya ne lenne. 67
Ugyanakkor napjainkban megjelenik a természetvédelmi jogszabályozás megújításának az igénye, melynek oka a minket körülvevő természeti környezeti állapotának fokozódó romlása, a válságjelenségek kiszélesedése (pl. erdőpusztulás, a biológiai sokféleség csökkenése, természetes élőhelyek beszűkülése, pusztulása). Az 1980-as évekig a világon szinte mindenütt a természetvédelem fogalma és feladata alatt a védetté nyilvánított természeti területek illetve növény- és állatfajok megóvását értették. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a természet, mint rendszer, nem ér véget a védett természeti terület mesterségesen megállapított határainál, illetve a védett természeti terület nem függetleníthető környezetétől. Ebből fakad a természetvédelem úgynevezett holisztikus elve, melynek értelmében a természetvédelmet nem lehet csak a különlegesen védett természeti értékekre korlátozni, hanem az egyes rendszereket, a hozzájuk kapcsolódó védőövezeteket, társulásokat stb. kell megőrizni. Ez az elv jelent meg ENSZ Közgyűlésének 7/XXXVII. számú, 1982. október 28-án kihirdetett határozatában, a Természeti Világ-Chartában (World Charter for Nature), mely rámutatott arra, hogy a Föld valamennyi területét, mind a szárazföldit, mind a tengerit, alá kell rendelni a megőrzés alapelveinek. A természet védelméről vallott új felfogás a jogi szabályozás megújítását is megköveteli, ami a biológiai sokféleség megőrzése mellett a természet egészének válogatás nélküli védelmére épül. Ez jelenik meg az elmúlt években Európa egyes országaiban elfogadott természetvédelmi törvényekben, de ebbe az irányba mutat valamennyi közelmúltban elfogadott nemzetközi természetvédelmi egyezmény, okmány is. Ezek szakítanak a természetvédelemnek azzal a tradíciójával, amely e szakterületet kizárólag a külön jogszabállyal védetté nyilvánított objektumokra korlátozza, és különbséget tesznek általános és hagyományos természetvédelem között. (Csepregi, 1998)
6.1.2.
Nemzetközi természet- és tájvédelmi egyezmények
A természetvédelmi nemzetközi együttműködés abból a felismerésből eredeztethető, hogy a Föld, mint az emberiség élőhelye, olyan ökológiai rendszer, amelynek határai teljesen függetlenek a politikai határoktól. A bioszféra oltalma csak az egész emberi közösség cselekvő magatartásával biztosítható, amelynek során tudatában kell lennünk, hogy a nemzeti keretekben meghozott természetvédelmi intézkedések csak részét képezik a világméretekben szükséges döntéseknek. A természet védelmét szolgáló nemzetközi jogi szabályozás alapvetően a XX. század terméke, de történeti előzményei megtalálhatóak a kétoldalú halászati vagy fókavadászati egyezményekben. Ezeket a megállapodásokat azonban nem ökológiai megfontolások, hanem gazdasági érdekek hívták életre. Elsősorban a gazdasági érdekek érvényesítését szolgálta az 1902. március 19-én, Párizsban az európai kontinens csaknem valamennyi állama által aláírt. "A mezőgazdaság számára hasznos madarak védelméről" szóló többoldalú regionális egyezmény. Az egyezménynek részes állama volt az Osztrák-Magyar Monarchia is. Az egyezmény általános védelmi kötelezettséget állapított meg azokra a hasznos madárfajokra, melyeket jegyzék nevesített. Ezen túlmenően minden év március l. és szeptember 15. között általános vadászati tilalmat vezetett be a listán szereplő fajokra (a részes államok ettől eltérő szabályok megállapítására is jogosultak). A védelem kiterjedt a kifejlett egyedeken kívül a tojásokra, a madárfiókákra és a madárfészkekre is. Ezeknek nemcsak a károsítása, pusztítása tilalmazott, hanem a velük való kereskedelem is. Egyes vadászati módszereket is korlátozott az egyezmény (pl. hurok, lépvessző). Az egyezmény az általános tiltó rendelkezései alól elsősorban tudományos, kutatási, és növényvédelmi okból biztosított felmentést. (Csepregi 1998.) Az első valóban természetvédelmi nemzetközi egyezmény az "Afrikai vadon élő állatok, madarak és halak megőrzéséről" szóló konvenció volt, melyet az érintett gyarmattartó államok 1900. május 19-én írtak alá. 1914-ben négy nagyhatalom (USA, Nagy Britannia, Oroszország, Japán) megállapodást írt alá arról, hogy a 30. szélességi foktól északra tilos a
68
fókák vadászata. Az I. világháborút követően 1933. november 8-án írták alá Afrika növényés állatvilágának megőrzéséről és azok természetes állapotban való tartásáról szóló regionális egyezményt, feltéve, hogy az egyezményben meghatározott fajok nemzeti parkokban vagy más szigorúan védett területeken fordulnak elő. Az amerikai kontinens vonatkozásában 1940. október 12-én Washingtonban írtak alá többoldalú egyezményt, amely elsődlegesen védett természeti területek létrehozásával, valamint vadon élő növény- és állatfajok (különösen a vándorló madárfajok) védelmével kapcsolatban tartalmazott rendelkezéseket. A II. világháború után kisebb jelentőségű, általában egyes állatfajokra vonatkozó kétoldalú vagy regionális egyezmények jöttek létre (pl. fókavadász, bálnavadász egyezmények, madárvédelmi egyezmény, 1968-as Algíri Afrika Egyezmény). (Csepregi 1998.) A természetvédelem területén a nemzetközi jogalkotás az 1970-es években gyorsult fel, amelyben jelentős szerepet játszott az 1972-es Stockholmi Környezetvédelmi Világkonferencia is. A konferencián elfogadott ún. Stockholmi Nyilatkozat 4. pontja értelmében a természetvédelem, ezen belül a vadon élő növény- és állatfajok védelme a gazdasági fejlesztések tervezésében jelentős szerephez jut. A globális és többnyire keretjellegű egyezmények mellett fokozatosan megnövekedett a regionális többoldalú egyezmények, valamint a kétoldalú megállapodások szerepe és száma. Hazánk számára speciális jelentőségű az Európai Közösség környezet- és természetvédelmi jogalkotása. Ezt jól tükrözi, hogy a Magyar Köztársaság és az Európai Közösség tagállamai között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás kihirdetéséről szóló 1994. évi I. törvény külön cikkben foglalkozik a környezet kérdéskörével (79. cikk). A természetvédelem területén számos - joghatásában különböző - direktíva, határozat, szabályzat van jelenleg is érvényben, amelyek az EU-hoz csatlakozás esetén vagy jogrendszerűnk részévé válnak, vagy rendelkezéseiket a hazai jogalkotásba be kell építenünk. Azok a nemzetközi egyezmények, amelyekhez Magyarország is csatlakozott, az alábbiak (Kovács-Kiss, 1998, Csepregi, 1998): • Az 1979. évi 28. törvényerejű rendelettel került kihirdetésre "A nemzetközi jelentőségű vadvizekről, különösen mint a vízimadarak tartózkodási helyéről" szóló, Ramsarban (Irán), 1971. február 2-án elfogadott egyezmény (1982-es és 1987-es módosításokkal egységes szerkezetben az 1993. évi XLII. törvény hirdette ki). Az egyezmény célja a vizes élőhelyek megőrzésének előmozdítása és az ehhez szükséges nemzetközi jogi, intézményi keretek kialakítása. Az egyezmény, leszögezve az ember és környezetének kölcsönös kapcsolatát és az ép bioszféra ökológiai jelentőségét, kimondja: a vízimadarak időszakos vándorlásuk idején országhatárokon repülnek át, ezért nemzetközi vagyonnak kell tekinteni őket. A szerződő felek kötelesek a vadvizek (vizes élőhelyek) védelméről gondoskodni, illetve létrehozzák a „Nemzetközi jelentőségű vadvizek jegyzékét”, melybe a részes államok legalább egy vizes élőhelyet megjelölve felvetetnek. Hazánkból a jegyzékbe 17 védett természeti terület, összesen 114.682 ha kiterjedésben került felvételre, melynek körét a 8001/1997. /K. É. Ért. 3/KTM tájékoztató tartalmazza. Az egyezmény pozitívuma, hogy a vándorló madárfajok védelme mellett a vizes élőhelyeknek, mint tájképi, természeti értékeknek a védelméről is gondoskodik, valamint elősegíti a természeti erőforrások racionális hasznosítását. • Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) széleskörű szervező munkájának az eredményeképpen 1972. november 16-án Párizsban írták alá. "A világ kulturális és természeti örökségének védeleméről" szóló multilaterális nemzetközi egyezményt. Magyarország az egyezményt az 1985. évi 21. törvényerejű rendelettel hirdette ki. Az egyezmény célja a kiemelt jelentőségű kulturális és természeti értékek védelme és az ehhez szükséges nemzetközi együttműködés előmozdítása. Az egyezmény megállapítja, hogy a "kulturális és természeti örökség bármely részének elpusztítása vagy eltűnése súlyosan csorbítja a világ valamennyi nemzetének örökségét". A részes államok nem csupán nemzetközi együttműködést, 69
•
•
•
•
hanem belső, nemzeti megőrzésre is kötelezettséget vállaltak. A szerződő felek kormányközi bizottságként létrehozták a Világörökség Bizottságot, amely összeállítja a Világ Kulturális és Természeti Öröksége illetve a Veszélyeztetett Világörökség Jegyzéket. Hazánkból a fenti jegyzékbe ezidáig Hollókő és a Budai Vár műemlékegyüttese, az Aggteleki karszt barlangjai (a Szlovák karszt barlangjaival együtt), továbbá Pannonhalma és legutóbb Tokaj hegyalja került fel. Szintén az UNESCO közreműködésével jött létre 1973. március 3-án, Washingtonban "A veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről" szóló egyezmény, melyet hazánk az 1986. évi 15. törvényerejű rendelettel hirdetett ki. Az egyezmény célja, hogy a Föld természeti rendszerének pótolhatatlan részét képező veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajokat megóvja a kereskedelmi célú kihasználástól, a jelen és jövő nemzedékek számára fenntartsa, valamint az ezekhez szükséges nemzetközi együttműködés rendszerét kialakítsa. Az egyezmény I. függelékében a kipusztulással fenyegetett, II. függelékében az aktuálisan veszélyeztetett, a III. függelékben pedig bármely részes állam által veszélyeztetettnek tartott fajok felsorolása szerepel. Az I. függelékben szereplő fajok exportját, importját, re-exportját, továbbá nyílt tengerről való behozatalát az egyezmény szigorú feltételekhez köti. Hasonló, de enyhébb szabályok irányadóak a II. és III. függelékbe felvett fajok tekintetében. Valamennyi részes államnak ki kell jelölnie az ún. Igazgatási Hatóságot, amely az egyezményből fakadó engedélyezési és egyéb hatósági feladatokat ellátja. Hazánkban az egyezmény végrehajtási szabályait a 4/1990. (XII.7.) KTM rendelet tartalmazza, igazgatási hatóságként a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatalát jelöli ki. Az 1986. évi 6. törvényerejű rendelettel kihirdetett, "A vándorló vadon élő állatfajok védelméről" szóló egyezményt 1979. június 23-án, Bonnban kötötték meg. Az egyezmény célja, hogy megteremtse a nemzetközi jogi kereteket a vándorló szárazföldi és tengeri állatfajok védelmére, azok teljes vonulási útvonalán, mivel azok a Föld természetes rendszereinek nélkülözhetetlen részét képezik. Az egyezmény szempontjából vándorlónak kell tekinteni azokat a vadon élő állatfajokat, melyek egyedei bizonyos időközönként és előre jelezhetően, egy vagy több országhatáron átlépnek. Az egyezmény I. függelékében a veszélyeztetett vándorló fajok felsorolása található, ezeket elterjedési területükön egészben vagy részben a kipusztulás veszélye fenyegeti. A II. függelékben szereplő fajok védelmi helyzete kedvezőtlen, és ezt az egyezménnyel kedvezően lehetne befolyásolni. A Bonni Egyezményhez kapcsolódik "Az európai denevérfajok populációinak megőrzéséről" szóló megállapodás, melynek hazai közzétételére 1994-ben kerül sor (Magyar Közlöny, 1994. 79. szám). A megállapodás a Bonni Egyezmény speciális, regionális végrehajtási megállapodásaként fogható fel, melyet a részes államok az Egyezmény II. függelékébe felvett európai denevérfajok védelmi helyzetének javítására kötöttek. A következő természetvédelmi nemzetközi egyezmény, amelyhez hazánk csatlakozott, már nem globális, hanem regionális, európai egyezmény volt. Ennek kidolgozására az Európa Tanács keretében, aláírásra pedig 1979. szeptember 19-én Bernben került sor Magyarországon „Az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyek védelméről” szóló egyezmény közzététele 1990-ben történt meg (Magyar Közlöny, 1990. 64. szám) Az egyezmény célja az állat- és növényfajok és különösen természetes élőhelyek számára a védelmi minimum garantálása, a veszélyeztetett fajok esetében a kiemelt védelem kialakítása, valamint a természetvédelmi érdekek becsatornázása az ágazati tervezési rendszerekbe és politikába. Az egyezmény I. fejezete az általános védelmi követelményeket, II. fejezete az élőhelyek védelmének, III. fejezete a fajok védelmének, IV. fejezete pedig a vándorló fajok védelmének speciális elveit, szabályait határozza meg. Az egyezményt négy függelék egészíti ki. Az első és a második felsorolja azokat a növény- illetőleg állatfajokat, amelyeknek a szándékos pusztítását, zavarását stb. tiltja, a harmadikban pedig azoknak a fajoknak a 70
felsorolása található, melyeknek igénybevétele, meghatározott feltételek mellett, engedéllyel lehetséges. A negyedik függelék rendhagyó módon nem fajokat, hanem tiltott befogási eszközöket és módszereket nevesít. • A következő – hazánk által is elfogadott – természetvédelmi tárgyú, globális nemzetközi megállapodás a Rió de Janeiróban, 1992. június 5-14. között aláírt. „A biológiai sokféleségről” szóló egyezmény, melyet hazánk az 1995. évi LXXXI. törvénnyel hirdetett ki. Az egyezmény célja az élővilág - beleértve a növény- és állatfajokat, élőhelyeket, mikroorganizmusokat - védelme, a biológiai sokféleség, amely magában foglalja a fajok, társulások sokszínűségét és a genetikai sokféleséget megőrzése. A szerződő felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy gondoskodnak a természetes élőhelyek védelméről, az egyes fajok életképes populációinak a fenntartásáról, továbbá kialakítják azt a szabályozó rendszer, amely biztosítani képes a fajok és populációik megóvását. A fentieken túlmenően kialakítják a védett természeti területek országokon belüli és országok közötti rendszerét is, gondoskodnak azok fenntartásáról. Az egyezmény külön foglalkozik a genetikai erőforrások védelmének és hasznosításának kérdéskörével is. Rögzíti, hogy az egyes államok területén található genetikai erőforrások felett az adott állam szuverén jogokat gyakorol, de rendelkezik a nemzeti fennhatóság alá nem tartozó területeken található biológiai erőforrásokhoz való hozzáférésről is. Az egyezményben foglaltak végrehajtását az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottsága rendszeresen értékeli. Ennek keretében 1997-ben – RIO+5 néven – New Yorkban az ENSZ Közgyűlés rendívüli ülésszakán, majd 2002-ben Johannesburgban, a Fenntartható Fejlődés Világtalálkozón – Rio+10 néven – került sor az egyezmény ajánlásainak teljesülését elemző világtalálkozóra, amelyek egyre nyiomatékosabban hívták fel a figyelmet a környezeti, a gazdasági és a társadalmi/szociális tényezők közötti összhangnak a fenntartható fejlődés megvalósításában és a természeti, ökológiai egyensúly fenntartásában játszott kulcsszerepére. (Láng, 2003) • Fontos további lépést jelent a természet, a gazdaság és a társadalom szempontjainak összehangolásának folyamatában az „Európai Táj Egyezmény”, melynek aláírására 2000. október 20-án Firenzében került sor. Az Egyezmény 2004. március 1-jével lépett hatályba, miután 10 aláíró ország jogszabállyal erősítette meg azt. 2007. december 31ig 35 ország csatlakozott az Egyezményhez, az aláíró országok közül pedig 29 ország ratifikálta azt. Az Egyezmény Magyarország által történő aláírásáról a 2051/2005. (IV. 8.) Korm. határozat rendelkezik, és az hazánk részéről 2005. szeptember 28-án aláírásra került. Az Egyezmény megerősítése és kihirdetése – a kormányhatározat értelmében – a Firenzében, 2000. október 20-án kelt Európai Táj Egyezmény kihirdetéséről szóló 2007. évi CXI. törvényben történt, s így az Egyezmény - a 13. cikk 2. pontja alapján - hivatalosan 2008. február 1-én lépett hatályba. Az Egyezmény indoklása kiemeli, hogy az európai tájak minősége és sokfélesége olyan közös értéket képez, amelynek védelme, kezelése és tervezése terén fontos, hogy az érdekeltek együttműködjenek. Az Egyezmény fő célja, hogy elősegítse a táj védelmét, kezelését, használatát és tervezését valamint, hogy hozzájáruljon a tájak vonatkozásában megvalósuló európai együttműködéshez. Ez az első olyan nemzetközi egyezmény, amely kizárólag a táj védelmével, kezelésével, használatával és továbbfejlesztésével foglalkozik. Az Egyezményt aláíró országok vállalják, hogy – a tájat - mint az emberi környezet meghatározó komponensét, a természeti és a kulturális örökség sokféleségének kifejezőjét és az önazonosságuk alapját - törvényben ismerik el; – a tájak védelmére, kezelésére és tervezésére kiterjedően jogszabályba foglalt tájpolitikát alkotnak; – a tájpolitikában foglaltak megvalósítása érdekében intézkedéseket tesznek a közvélemény, a helyi hatóságok és más szereplők bevonásával; – a tájat integrálják a regionális és településtervezési politikákba, csakúgy, mint a kultúr-, környezet-, agrár-, társadalom- és gazdaságpolitikákba, és minden olyan koncepcióba és stratégiába, amely közvetett vagy közvetlen hatással van a tájra;
71
– – –
6.1.3.
elősegítik a tájjal kapcsolatos fogékonyság, tudatosság növelése eszközrendszerének kidolgozását minden döntési szinten, a különböző társadalmi csoportok és egyének körében; növelik a lakosság és civil szervezetek részvételét a döntéshozatalban; lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a tájjal kapcsolatos képzést, továbbképzést kiterjesszék más szakterületekkel foglalkozó szakemberekre is.
A fejlődés hazai mérföldkövei
Magyarországon a természetvédelem fontossága akkor került a figyelem homlokterébe, amikor a természeti értékek tömeges pusztulása az iparilag fejlett államok után hazánkban is bekövetkezett. A természetvédelem fejlődése pedig az azt szabályozó jogszabályokhoz kötődik. Hazánkban az intézményes természetvédelem kezdeteként az 1879-ben alkotott erdőtörvényt tekintik. Ez a törvény ugyan kötelező erővel nem írta elő a természet védelmét, de egyes paragrafusai azt lehetővé tették. Így például az erdőtörvény védelmet biztosított a magasabb hegyek kőgörgetegein álló erdőknek, amelyek letarolása káros következményekkel járt volna. Az 1883-ban hatályba lépett vadászati törvény előírta az énekesmadarak általános védelmét, számos egyéb, ritkábban előforduló madárfajt pedig a költés ideje alatt részesített oltalomban. Egy évtizeddel később, 1894-ben a mezőrendezőségről szóló törvény a hasznos madarak védelméről még alaposabban intézkedett. Hasznos madárnak tekintette az énekesmadarak nagy részét, a ragadozók közül pedig azokat, amelyek egerekkel és kisebb emlősökkel táplálkoznak. Az utóbbiak közé sorolták az egerészölyvet, a vércséket és a baglyokat. Az Országos Erdészeti Egyesület 1908-ban felmérte a hazai őserdőállományokat. A felmérő munka kezdeményezője Kaán Károly (1867-1940) erdőmérnök volt, aki a természetvédelem kialakításának meghatározó egyéniségeként elsőként dolgozta ki a hazai természetvédelmi szervezet koncepcióját, ma is érvényes természetvédelmi alapelveket és fogalomrendszert alkotott. Előkészítette a természetvédelem átfogó szabályozását tartalmazó jogszabály, az 1935. évi, az erdőkről és a természetvédelemről szóló törvény megjelenését. E törvény alapján jött létre az Országos Természetvédelmi Tanács, amelynek feladata a védetté nyilvánítási javaslatok elkészítése és szaktanácsadás volt. Az első magyarországi természetvédelmi területet 1939-ben nyilvánították védetté, a Debreceni Nagyerdő területén, 1945-ig pedig további 219 terület kapott jogi oltalmat. A II. Világháború után, 1950-től indult meg újra a védetté nyilvánítás. Az első tájvédelmi körzet 1952-ben (Tihanyi TK), az első nemzeti park pedig 1973-ban (Hortobágyi NP) jött létre. A természetvédelmi jogszabályokat 1961-ben törvényerejű rendelet formájában korszerűsítették, majd 1962-ben megalakult az Országos Természetvédelmi Hivatal, amely 1977-ig látta el a természetvédelem irányítását. 1977-87 között az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, 1987-90-ig a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási, 1990-1998ig a Környezetvédelmi és Területfejlesztési, 1998-2002-ig a Környezetvédelmi, 2002-től pedig ismételten a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium irányítja a hazai környezet- és természetvédelmet. 1979-ben egy OKTH elnöki utasítás létrehozta a környezet- és természetvédelmi felügyelőségek rendszerét, amelyek - többek között - ellátták az országos jelentőségű védett természeti értékekkel kapcsolatos elsőfokú hatósági feladatokat. E feladatokat ma a KvVM Természetvédelmi Hivatala irányításával a Nemzeti Park Igazgatóságok látják el. A természetvédelem átfogó és 1996. december 31-ig is hatályos szabályozására 1982ben (a természetvédelemről szóló 1982. évi 4. törvényerejű rendelet, a végrehajtására kiadott 8/1982 MT rendelet, illetve az ehhez kapcsolódó 1/1982. OKTH rendelkezés formájában) került sor. A fejlődés az 1990-es években felgyorsult. Ennek során született meg a környezet általános védelméről szóló 1995. évi LIII. törvény, a természet védelméről szóló 72
1996. évi LIII. törvény. Elkészült az ezek által előirányzott Nemzeti Környezetvédelmi Program (NKP) megvalósításának általános terve valamint ennek intézkedési terve (NKPIT), a Nemzeti Természetvédelmi Alapterv illetve a biológiai sokféleség megőrzésének akcióprogramja is.
6.1.4.
A hazai természetvédelmi jogi szabályozás története
A fejlődés mérföldkövei jelzik annak irányát, a részletes jogi szabályozás változása pedig mutatja ennek tartalmi átalakulását. E jogi szabályozás legfontosabb állomásai az alábbiakban adhatók meg (Csepregi, 1998). A természetvédelem első átfogó törvényi szabályozása, az erdőkről és a természetvédelemről szóló 1935. évi IV. törvénycikk. A törvény külön címben foglalkozott a természeti értékek védelmének szabályaival, meghatározva a természetvédelem célját, tárgyait és a védetté nyilvánítási eljárás szabályait. A törvény alapvetően három védelmi formát ismer: a területi védelmet (természetvédelmi terület, tájvédelmi körzet), a természeti értékek védelmét (egyedi természeti alkotások, tárgyak, pl. szikla, fa, facsoport) és a fajok (kipusztulással fenyegetett vagy hasznos fajok) védelmét. Meghatározta, hogy a védett természeti területeken, illetőleg a védett fajokkal kapcsolatban melyek a tiltott tevékenységek (pl. elpusztítás, rongálás, eredeti állapotában való megváltoztatás), valamint milyen beavatkozások engedélykötelesek (pl. üzem, épület, létesítmény létrehozása, védett faj tudományos célra való megszerzése). Részletesen meghatározta a magántulajdonban álló védett természeti területeken található természeti értékek jogállását, illetve azt, hogy a tulajdonosok a természetvédelmi előírások folytán bekövetkezett tulajdonjogi korlátozásuk miatt milyen módon juthatnak kártalanításhoz. A törvény a kárenyhítési kötelezettség kimondása mellett rendelkezett az állam részére való közérdekből történő kisajátításról is. Meghatározta a védetté nyilvánítási eljárás legfontosabb elemeit, a védetté nyilvánító határozat tartalmi kellékeit és elrendelte a védett természeti területekről illetve értékekről törzskönyv felállítását. Terület védetté nyilvánítására az érintett ingatlantulajdonosok meghallgatását követően, az Országos Természetvédelmi Tanács javaslatára a földművelésügyi miniszter a vallás és a közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben volt jogosult. 1961-ben különvált egymástól az erdők és a természetvédelem jogi szabályozása, az erdők és a vadgazdálkodás szabályairól az 1961. évi VI. törvény rendelkezik (jelenleg is ez a hatályos jogi szabályozás alapja), míg a természetvédelemről az 1961. évi 18. törvényerejű rendelet került elfogadásra. Ez szerkezetében hasonlóságot mutatott az 1935-ös erdőtörvény természetvédelmi címének rendelkezéseivel, annak nem túl sikeres adaptációjának tekinthető. Jelentős újdonsága volt, hogy a barlangokat a jogszabály erejénél fogva védett természeti értéknek tekintette, amely a mai napig az egész világon egyedülálló rendelkezés. A jogszabály pozitív rendelkezése volt, hogy létrehozta az Országos Természetvédelmi Hivatalt, amely államtitkár vezetése alatt álló országos hatáskörű szervként működött. Az OTvH elnökét a Kormány nevezte ki, felügyeletét is a Kormány látta el. A 12/1971. (VI.l.) Korm. rendelet különválasztotta a helyi és az országos jelentőségű természeti értékek védelmét, ezzel némi decentralizációt valósított meg. A helyi jelentőségű természeti értékek védetté nyilvánításáról, megőrzéséről a megyei (fővárosi) tanács végrehajtó bizottsága gondoskodott, míg az országos jelentőségű természeti értékek esetében ezek a jogkörök továbbra is az OTvH elnökének kezében maradtak. Ebben a rendeletben jelent meg először a magyar jogi szabályozásban a nemzeti park, mint a területi védelem újabb kategóriája. Ennek eredményeként létesült 1972-ben első nemzeti parkunk, a Hortobágyi Nemzeti Park. A rendelet fenntartotta az ideiglenes védelem jogintézményét, a természeti értékek nyilvántartási rendszerét és külön rendelkezéseket tartalmazott a barlangokra, a vadon élő védett madárfajokra. Hazánk első környezetvédelmi törvényének elfogadására 1976-ban került sor (1976. évi II. törvény), amely közvetlenül és közvetve is kihatással volt a természeti értékek védelmére.
73
Védett környezeti elemként nevesítette - többek között - a földet, a vizet, az élővilágot, a tájat, amelyek mindegyike megjelenik és jelentős szerepet játszik a természetvédelemben is. A szabályozási tárgykör részbeni azonossága mellett a környezetvédelem szervezetrendszerének kialakulása van szoros kapcsolatban a természetvédelemmel. Az 1977. évi 23. törvényerejű rendelet alapján az Országos Természetvédelmi Hivatal és az Országos Környezetvédelmi Tanács összevonásával létrejött az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, amely államtitkár vezetése alatt, országos hatáskörű szervként látta el a környezetügy központi irányítását. A Természetvédelmi Tanács helyébe az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács lépett, mint konzultatív testület. A természetvédelem átfogó és 1996. december 31-ig is hatályos szabályozására 1982ben került sor (a természetvédelemről szóló 1982. évi 4. törvényerejű rendelet, a végrehajtására kiadott 8/1982/III.lS./ MT rendelet, illetve az ehhez kapcsolódó, a védett és fokozottan védett növény- és állatfajokról, egyedek értékéről, a fokozottan védett barlangok körének megállapításáról, valamint egyes védett állatfajokkal kapcsolatos korlátozások és tilalmak alóli felmentésekről szóló 1/1982. /III. lS./ OKTH rendelkezés formájában). E jogszabályok formailag és tartalmilag is lényegesen korszerűbbek voltak a korábbi rendelkezéseknél. Pontosan meghatározták a természetvédelem feladatát. a védelem létrehozásának eljárási szabályait, a védett természeti területek típusait, a védetté nyilvánított növény- és állatfajokra valamint a védett természeti területekre vonatkozó korlátozások és tilalmak körét. Az 1996. évi LIII. törvény a természetvédelemről minden korábbinál átfogóbban kívánta a természet védelmével kapcsolatos kérdéseket rendezni. Létrejöttét az alábbi fő tényezők indokolták. a) Az elmúlt évtizedben – a széleskörű jogi szabályozás ellenére – felgyorsult a természet élő és élettelen elemeinek a pusztulási folyamata. Ebben jelentős felelősség hárult a fokozott területfelhasználással járó tevékenységekre. Az új típusú kihívásokra természetesen új típusú jogi eszközökre is szükség van. b) A rendszerszemléletű gondolkodásmód, az ökológiai ismeretek bővülésével és általánosan elfogadottá válásával nyilvánvalóvá vált, hogy a természetvédelem feladata nem csupán a passzív megőrzés, hanem – a hagyományos tevékenysége mellett a természeti erőforrások felhasználásához, megújításához szükséges feltételrendszer kialakítása. c) Hazánk számos nemzetközi természetvédelmi tárgyú egyezményhez csatlakozott, amelyek a csatlakozó államok számára jogalkotási többletfeladatokat írtak elő. Ehhez párosul Magyarországnak az a politikai eltökéltsége, amely hazánk Európai Uniós integrációját tűzte ki célul. E feladat a jogharmonizáció, azaz Magyarország és az Európai Unió jogrendszerének a közelítése nélkül elképzelhetetlen. d) Az 1989-1990-es években megindult politikai, társadalmi és gazdasági változások a jogrendszer korszerűsítését, a jogállamiság követelményeinek megfelelő jogi háttér megteremtését kívánták meg. E hatályos joganyag témánk szempontjából legfontosabb – a természet általános védelmével kapcsolatos tájvédelmi és a természeti területekre vonatkozó – előírásai közül néhányat érdemes itt külön is említeni. A Tvt. értelmében a tájak védelmére vonatkozó előírások függetlenek a területek bármely természetvédelmi területi kategóriába sorolásától, ezért ez a Tvt. legszélesebb körű előírásaként értelmezhető. A természetvédelmi területekre vonatkozó előírások a Tvt. által a természet általános védelme körében bevezetett új előírások egy csoportját képezik. Részben anyagi jogi, nagyobb részben eljárásjogi elemeket foglal magában, melyek elsősorban mező-, erdő-, nád, hal-, vadgazdálkodást továbbá a vízgazdálkodást és a bányászatot érintik. Alapelvi jelleggel írja elő a Tvt, hogy a fenti gazdálkodási körbe tartozó tevékenységek végrehajtása során biztosítani kell a fenntartható használatot. Ezen általános alapelvből kiinduló megállapításai a következők:
74
• A mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodás (a továbbiakban gazdálkodás) során biztosítani kell a fenntartható használatot, ami magában foglalja a tartamosságot, a természetkímélő módszerek alkalmazását és a biológiai sokféleség védelmét. • A gazdálkodást a talajfelszín, a felszíni és felszín alatti formakincs, a természetes élővilág maradandó károsodása, a védett élő szervezetek, életközösségek tömeges pusztulása, biológiai sokféleségük számottevő csökkenése nélkül kell végezni. • Erdő telepítése – ha a termőhelyi adottságok lehetővé teszik – elsősorban őshonos fafajokkal, természetes elegyarányban, természetkímélő módon történjék. • Gyepgazdálkodás elsősorban a gyeptípushoz igazodó legeltetéssel, kaszálással, valamint a vegyi anyagok mérsékelt, természetkímélő használatával történhet. • A vízfolyások és a tavak természetes és természetközeli állapotú partjait - a vizes élőhelyek védelme érdekében - meg kell őrizni. A vízépítési munkálatok során a természetkímélő megoldásokat kell előnyben részesíteni. • A vadon élő szervezetek élőhelyének, azok biológiai sokféleségének megóvása érdekében minden tevékenységet a természeti értékek és területek kíméletével kell végezni. • A természeti területek hasznosítása során figyelemmel kell lenni az élőhely típusára, a jellemző vadon élő szervezetek fajgazdagságára, a biológiai sokféleség fenntartására. • A termőföld hasznosítása illetve a hasznosításra alkalmatlan területek használata, igénybevétele, meliorációs tervek készítése és végrehajtása, egyéb mezőgazdasági tevékenységek folytatása, valamint a vízgazdálkodás és a vízrendezés során a természetes és természetközeli állapotú vízfelületeket, nádasokat és más vizes élőhelyeket valamint a mezőgazdasági termelés számára kedvezőtlen termőhelyi adottságú területek természetes növényállományát meg kell őrizni. • A növényvédő szerek, bioregulátorok és egyéb irtószerek, valamint a talaj termékenységét befolyásoló vegyi anyagok forgalomba hozatalának, felhasználásának, alkalmazásának kísérleti célú, ideiglenes vagy végleges engedélyezése a külön jogszabályban meghatározott feltételekkel lehetséges, az engedélyezéshez a Minisztérium hozzájárulása szükséges. • A talaj termékenységét befolyásoló vegyi anyagok természetvédelmi területen történő felhasználása - külön jogszabályban foglaltak szerint - csak indokolt esetben, talajvizsgálatok eredményeire alapozva, természetkímélő módon történhet. • Természetvédelmi területen a természeti értékek és a biológiai sokféleség fenntartása érdekében egyes növényvédő szerek vagy a talaj termőképességét befolyásoló vegyi anyagok alkalmazásának - külön jogszabály szerinti - korlátozását vagy megtiltását az igazgatóság kezdeményezheti. • A természetes és természetközeli állapotú vizes élőhelyen, a természeti értékek fennmaradásához, a természeti rendszerek megóvásához, fenntartásához szükséges ökológiai vízkészletet mesterséges beavatkozással elvonni nem lehet. • Az ökológiai célú vízkészlet mértékét a vízügyi hatóság - az igazgatóság szakhatósági hozzájárulásával - állapítja meg. Ökológiai célú vízkészlet megállapítását az igazgatóság is kezdeményezheti. • Természetvédelmi területen - a település belterülete kivételével - tilos a természetes és természetközeli állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 50 méteren, tavak partjától számított 100 méteren belül, valamint a vízfolyások hullámterében új épületek, mesterséges létesítmények elhelyezése. A vízi létesítmények, a hajózást, a halastavakon a halászati hasznosítást szolgáló létesítmények elhelyezésére külön jogszabályban meghatározott módon és esetben, az igazgatóság hozzájárulásával kerülhet sor. • Tilos a természetes és természetközeli állapotú vízfolyások, vizes élőhelyek partvonalától számított 1000 méteren belül - a vízkárelhárításhoz szükséges vegyi anyagok 75
kivételével - a külön jogszabályban meghatározott, a vizekre és a vízben élő szervezetre veszélyes vegyi anyagok kijuttatása, elhelyezése.
6.2. Az európai agrárpolitika zsákutcája és reformtörekvései A mezőgazdálkodás természetgazdálkodási jellegének erőteljes csökkenését, a két terület dezintegrációját és az ezzel együtt járó iparszerű, egydimenziós mezőgazdasági modell szinte teljes egyeduralmát kísérő – korábban bemutatott – negatív jelenségek vezettek azokhoz az európai felismerésekhez, amelyek előkészítették az egymásra utalt, szervesen egybe tartozó agrár-, környezet- és vidékpolitika újraegyesítését, a többfunkciós európai agrármodell kialakulását. Lássuk hát hogyan születtek meg ezek a felismerések, milyen szakaszai voltak Európában ennek a fejlődésnek. Az európai változás folyamata az agrártámogatási rendszer eszközeinek változásán jól nyomonkövethető, és jelzi az értékrend jelentős átalakulását.
6.2.1.
Az európai agrártámogatási rendszer zsákutcája
Az európai agrárpolitika eszközei folyamatosan bővülve, egymásra épülve alakultak ki, és vezettek el annak 1992-ben indult reformfolyamatához. • Az első eszköz kialakulása ahhoz az időszakhoz kötődik, amikor Európát a háborút követően az élelmiszerhiány és erős keresleti élelmiszerpiac jellemezte. Ebben a helyzetben a leggyorsabban eredményt ígérő eszköznek a megtermelt mennyiséghez kötött, minden tonna termény után közpénzekből adott támogatás tűnt. Ezt az ún. közvetlen (direkt) kifizetést – a piacok gyors telítődése hatására – később csak bizonyos kultúrákra (GOFR7 növényekre), adott termésszintig (referenciahozamig), majd csak bizonyos referenciaterületre és összmennyiségig (kvótáig) fizette a Közösség. • Ez az eszköz olyan hatékonyan növelte a kibocsátott termékek mennyiségét, hogy rövid idő alatt feleslegek halmozódtak fel az élelmiszerek piacán. Ezek levezetésére „találta ki” az európai agrárpolitika az ún. intervenciós felvásárlás eszközét, amellyel lehetőséget teremtett arra, hogy a gazdák feleslegeiket előre garantált áron értékesíthessék a Közösségnek. • Ez a közösségi forrásokból, közpénzekből biztosított felvásárlás azonban az alapproblémát, a piaci termékfelesleg jelenlétét nem oldja meg. Ezzel csak a közraktárak telnek meg a Közösség tulajdonába került áruval. Ki kellett tehát találni egy harmadik eszközt. Ez lett az – ugyancsak közpénzekből nyújtott – exporttámogatás, amely révén a kereskedő a külső piacokon akár az előállítás önköltsége alatti dömpingáron képes kínálni a kivitt terméket. A „köz” gazdasága szempontjából abszurd kör ezzel bezárul. Adóból származó közpénzekből termékfelesleget állíttatunk elő a gazdákkal, majd azt fölvásároljuk tőlük, és végül ugyancsak közpénzekből a kereskedőknek nyújtott exporttámogatásokkal igyekszünk megszabadítani saját belső piacainkat ezektől a feleslegektől. E támogatási rendszerrel Európa fokozatosan olyan zsákutcába került, amelyben továbbhaladni egyszerűen nem érdemes, de nem is lehet. Ma közös költségvetésének közel felét, több mint 40 milliárd eurót költ el évente a közpénzekből úgy, hogy annak gazdasági, piaci valamint környezeti és a vidék társadalmára gyakorolt közösségi hatásai katasztrofálisak. Ez a rendszer ugyanis mindezen gazdasági, piaci és pénzügyi abszurditáson, a közpénzek felhasználásának irracionalitásán túl a támogatások odaítélésénél kizárólag a megtermelt mennyiséget veszi figyelembe. Teljesen érzéketlen arra, hogy hogyan, milyen módon állították elő a terményeket, és e tevékenység során mennyi ember számára biztosítottak a munkavégzés, a jövedelemszerzés és 7
GOFR: gabona, olaj, fehérje és rost növények
76
végső soron a megmaradás feltételei. Mindez a vidéki természeti és társadalmi környezet súlyos eróziójához is vezet. Ezek orvoslása további közösségi forrásokat, erőfeszítéseket igényel, terheit az egész társadalomnak kell viselnie.
6.2.2.
Az agrárreform elvi háttere
E felismerések jegyében fogalmazódott meg az európai közvélemény, majd az agrár- és vidékpolitika mértékadó szereplői részéről, hogy a mezőgazdaság csak akkor tarthat igényt közösségi forrásokra, ha a termelési feladatok mellett környezeti és társadalmi, foglalkoztatási feladatokat is magára vállal. Ez utóbbiak olyan – a termeléssel egyenrangú, az egész társadalom és a helyi közösségek számára egyaránt fontos – ökoszociális szolgáltatások, „nem importálható közjavak”, amelyek helyben keletkeznek, és amelyekért – de csakis ezekért – a mezőgazdaságot, a gazdálkodót közpénzekből nyújtott fizetség illeti meg. Ez tehát egy olyan új agrárstratégiai rendszer, amely: • többfunkciós mezőgazdaságot céloz, amely mindazon – élelmiszertermelési, ökológiai-környezeti valamint regionális, társadalmi – funkcióját betölti, melyeket a társadalom elvár tőle; • fenntartható mezőgazdálkodást céloz, amely tartósan abban a helyzetben van, hogy e többféle funkcióját egyaránt el tudja látni azáltal, hogy fenntartható termelési módszereket alkalmaz, valamint annak beismerése által, hogy e termelési, gazdálkodási mód környezeti valamint társadalmi, regionális teljesítményeit honorálnunk kell; • alkalmazkodó mezőgazdaságot céloz, amely a tájak adottságainak megfelelő gazdálkodási rendszereket és intenzitási fokot használ a tájra, termőhelyre jellemző, minőségi termékek előállítására; • egész területünkre kiterjedő („területfedő”) mezőgazdaságot céloz, amely védett vagy hátrányos helyzetű térségeinkben ugyanúgy jelen van, mint agrártermelési régióinkban, de itt ökoszociális feladatai kerülnek előtérbe; végezetül • versenyképes mezőgazdaságot céloz, amely megállja a helyét a piacokon is; a verseny azonban tisztességes versenyt jelent, vagyis azokat az „ökoszociális játékszabályokat”, amelyeket az európai s benne a magyar mezőgazdaság modellje magába foglal és gyakorlata betart, azokat a WTO8 keretei között is rögzíteni kell Ez az új stratégia az úgynevezett „multifunkcionális” mezőgazdálkodás, a fenntartható környezet- és tájgazdálkodás. Feladatait két nagy körbe sorolhatjuk: • az alapvetően a piac által szabályozott termelési funkciók, melyek a minőségi élelmiszerek előállításán túl a nem élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább magukba foglalják, valamint • társadalmi szolgáltatási feladatok, a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos természeti, társadalmi és kultúrfunkciók. Ez utóbbiak olyan „nem importálható közjavakat” (élelmezés- és élelmiszerbiztonság, a kultúrtáj ápolása, az élettérfunkciók fenntartható megőrzése, az ökológiai és műszaki infrastruktúra fenntartása, ökológiai stabilitás, népességmegtartás, munkaerő kiegyenlítés, a turizmus alapjának biztosítása, paraszti értékek ápolása stb.) testesítenek meg, amelyek létrejötte a piac hagyományos eszközeivel, az árakon keresztül nem szabályozható, ugyanakkor a vidék társadalmának és környezeti, természeti egyensúlyának fenntartásában növekvő szerepet töltenek be, ezért a közpénzekből nyújtott támogatásokat célszerű a mezőgazdaság ezen teljesítményeinek honorálására fordítani.
8
WTO: World Trade Organisation (Világkereskedelmi Szervezet)
77
A többfunkciós európai agrármodellnek e kétféle teljesítmény adja a két „alappillérét”. Erre épül a támogatási rendszer átalakítása, a közös agrárpolitika (CAP) reformja is, ahol az 1. pillér elsősorban a termelési teljesítményeket, a 2. pillér pedig mindenek előtt a mezőgazdaság ökoszociális teljesítményeit foglalja magába. E két pilléres szerkezet támogatáspolitikai eszközeit és funkcióit szemlélteti a 12. ábra. 12. ábra: A Közös Agrárpolitika (CAP) pillérei és funkciói
Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a mezőgazdaságból élő családok jövedelmében a piaci áruértékesítésből származó árbevételen túl az 1. pilléres bevételtámogatások és a 2. pilléres vidékfejlesztési kifizetések is egyre nagyobb szerepet játszanak. E bevételi források együttesen kell, hogy a családok megélhetését biztosítsák, egymáshoz viszonyított arányuk azonban jelentős mértékben függ a gazdaság térségének agroökológiai adottságaitól. Míg tehát pl. Bácskában vagy a Mezőföldön a piaci árbevételek lesznek a meghatározóak a gazdálkodó család jövedelmében, addig az Őrségben vagy Szatmár-Bereg térségében a bevételtámogatások és a vidékfejlesztési, közjavakért adott állami kifizetések döntő szerepet játszanak. Ezt az elvi jövedelemszerkezetet szemlélteti a 13. ábra. 13. ábra: A gazdálkodó családok termőhelyi adottságoktól függő elvi jövedelemszerkezete 100% 2. pilléres, vidékfejlesztési (agrárkörnyezetgazdálkodási és egyéb közösségi teljesítményekért kapott) állami kifizetések
90% 80%
Jövedelem (%)
70% 60%
1. pilléres, közvetlen termelési támogatások/farmtámogatások
50% 40% 30%
1. pilléres, piaci áruértékesítésből származó jövedelmek
20% 10% 0% Kiváló
Közepes
Gyenge
Termőhelyi adottság
78
A mezőgazdaság támogatása a társadalmi teljesítmények honorálásán túl egyúttal lehetővé teszi, hogy az élelmiszerárak alacsonyan tarthatók legyenek, azaz az agrártámogatások részben fogyasztótámogatásként működnek, hiszen a gazda így alacsonyabb áron tudja kínálni a portékáját, mivel nem csupán a piacon szerzi meg a megélhetéséhez szükséges jövedelmet. Ennek persze az is következménye, hogy azok a gazdák, akik ehhez a rendszer sajátjaként működő, normatív támogatáshoz nem jutnak hozzá, egyúttal szinte behozhatatlan piaci versenyhátrányba is kerülnek. A magyar gazdák többsége a csatlakozás első évében ezzel a helyzettel szembesült. E támogatási rendszert azonban oly módon törekszik az EU ki/átalakítani, hogy az a WTO keretében zajló szabadkereskedelmi tárgyalásokkal és az azokat kísérő megállapodásokkal összhangban álljon, ezért a reform részeként elkezdődött a mezőgazdaság termelési típusú, „piactorzító támogatásainak” fokozatos leépítését célzó programok kidolgozása, és annak vizsgálata, hogy milyen mechanizmusokon keresztül lehet a felszabaduló forrásokat a mezőgazdaság 2. pillérhez kapcsolódó, ökoszociális (környezeti, ökológiai, foglalkoztatási, szociális, kulturális, stb.) vidékfejlesztési funkcióinak támogatására átcsoportosítani, és e csatornán a gazdákhoz és a vidéki közösségekhez visszajuttatni. Ez a stratégia azonban hosszú folyamat eredményeként és több lépcsőfokon át alakult ki. Az európai folyamatok megértéséhez érdemes legalább az 1960-as évekig visszatekinteni. Az azóta eltelt 45-50 évet három – egymástól törekvéseit és jellemzőit illetően alapvetően eltérő – szakaszra bonthatjuk (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997).
6.2.3.
A változás fő szakaszai
Az első időszak (1960-1975/80) fő jellemzője az volt, hogy a mezőgazdaság-politikát a kis családi farmok és a társadalompolitika problémái, azok megoldási szándéka határozta meg. Így a mezőgazdasági piacpolitika és agrár-struktúra politika fő elemei a következők voltak: • ártámogatás, • a mezőgazdasági termékek EU piacának védelme, • a mezőgazdaság technikai modernizálásának támogatása, • beruházási támogatás. Ezek alapvető indítékai a mezőgazdasági népesség viszonylagos nagy arányában keresendők, másrészt az a törekvés motiválta, hogy olyan bevételi biztonságot teremtsen, amely biztosítja a mezőgazdaság technikai modernizálásának alapját. A második időszak (1975/80-1990) fő motívumai a termelésnövekedés megállítására való törekvés és a vidék elnéptelenedésének megakadályozása voltak. A modernizációs politika ugyanis túltermeléshez, birtokkoncentrációhoz és elvándorláshoz, egyre súlyosabb környezeti és közösségi költségvetési problémákhoz vezetett. A termelést és a modernizációt támogató mezőgazdasági piac- és struktúrapolitikát mindezek hatására olyan intézkedések váltották fel, mint • a kvóta-rendszer a cukorpiac szabályozására, • extra adókivetés a tejpiac szabályozására, • termékkivonás, ugaroltatás a gabonapiac szabályozására, • a mezőgazdasági termelés növelését célzó beruházások támogatásának megszüntetése, • a terület és tájvédelem farmon belüli megoldásainak támogatása, • a vidék komplex gazdasági fejlesztésének támogatása. A harmadik – 1990 óta eltelt – időszak meghatározó motívumai a mezőgazdaság fizikai kibocsátásainak további csökkentése, a vidéki népesség helyben tartása, a mezőgazdasági terület nem élelmiszer-termelési célú egyéb hasznosításainak támogatása és a környezeti problémák kezelése. E korszak egyik meghatározó eleme a GATT tárgyalások Uruguay fordulója, ahol a mezőgazdaság már a kezdet kezdetén a viták középpontjába került olyan kér79
désekben, mint az export támogatások csökkentése, a fizikai termeléssel kapcsolatos támogatások - beleértve az ártámogatásokat is - megszüntetése vagy az úgynevezett környezeti csomag (green box) kérdésköre. Ezek a tárgyalások, valamint az EU költségvetési problémái vezettek az EU mezőgazdasági politikának Mac Sharry nevével fémjelzett reformjához, melyet olyan törekvések jellemeznek, mint: • a termelés fokozott piaci szabályozás alá helyezése, • a közvetlen támogatások növelése, az ártámogatások csökkentése, • több - a környezeti csomaggal (green box) kapcsolatos - közvetlen támogatás, • kevesebb exporttámogatás, • a kvótarendszer reformja, • a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés összekapcsolása, integrált vidékpolitika kidolgozása.
6.2.4.
A változást jelző alapdokumentumok
A harmadik időszakra jellemző elvek több alapvető európai dokumentumban körvonalazódtak: az egyik az 1992-ben a CAP reform keretében elfogadott „2078/92 EU szabályozás a tájfenntartás és a környezetvédelem követelményeinek megfelelő mezőgazdasági termelés támogatásáról” (Regulation 2078/92, 1992), a másik a „Vidéki Térségek Európai Kartája” (Antilla-Seiler, 1996) elnevezésű, az Európa Tanács által 1996-ban elfogadott alapdokumentum, a harmadik az AGENDA 2000 elnevezésű – az EU 2000-2006 közötti időszakra vonatkozó költségvetéséről szóló – dokumentum, a negyedik a 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet, amely a 2000-2006-os időszakra, továbbá az ötödik a 1698/2005. számú EU tanácsi rendelet, amely a 2007-2013-as időszakra határozza meg a vidékfejlesztés támogatási formáit. 6.2.4.1.
A CAP reform agrár-környezeti kisérő intézkedései (1992)
Az agrár-környezetvédelem megjelenése az 1992. évi CAP reformhoz fűződik. Az úgynevezett „Kísérő Intézkedések” egyikeként, a 2078/92 EU rendelet szabályozta ezt a területet. Az alkalmazás részletes szabályait az ezt kiegészítő 746/96 EU rendelet tartalmazza. A környezetvédelmi és tájmegőrzési intézkedések menülistájából a tagállamok az ország sajátosságainak megfelelően alakíthatták ki saját agrár-környezetvédelmi programjukat. A tagországok így a regionális adottságoknak, a vidék jellegének és környezetvédelmi helyzetének megfelelően illesztették be a különböző támogatási formákat, amelyek a következő részletes célok elérését szándékoztak elősegíteni: • olyan gazdálkodási módok elterjedését, melyekben a mezőgazdaság környezetszennyező volta a lehető legminimálisabbra redukálódik, s mely a termelés volumenének csökkenése révén együtt jár a piac kiegyensúlyozottabbá válásával; • mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés extenzívebbé válása révén az elvárt környezeti javulás biztosítását, beleértve a szántóföldi kultúrák gyepműveléssel való felváltását is; • olyan gazdálkodási módok folytatását és elterjedését, amelyek összeegyeztethetőek a környezet, a természet, a vidék, a táj és a természeti erőforrások megőrzésével és javításával; • az elhagyott termőföldek és erdők fenntartását és gondozását, és ezáltal a vidéki területek elnéptelenedésének megakadályozását; • a művelés alól hosszú távra kivonás megvalósítását, pl. vizes élőhelyek (wetland területek) kialakítását, rehabilitációját; élőhely (biotóp) hálózati rendszer megvalósítását a környezeti célok elérése érdekében; • a földterületek szabad átjárás és pihenési, rekreációs céllal való hasznosításának biztosítását; 80
• a gazdálkodók részére indított oktatási és képzési programokban való részvételt, melyek összeegyeztethetőek a környezetvédelem és a vidék, tájmegőrzés alapelveivel. A 2078/92. szabályozás 2. cikkelye alapján a következő tevékenységek részesülhettek támogatásban: • természetkímélő gazdálkodás: a környezet és a természeti erőforrások védelmével összhangban lévő gazdálkodási módszerek alkalmazása, a tájjelleg és a tájképi értékek fenntartása, valamint a kipusztulás által veszélyeztetett helyi állatfajták in situ fenntartása; • extenzifikáció: ezen belül a műtrágya és növényvédőszer felhasználás csökkentése, vagy az alacsony szint fenntartása, illetve az organikus gazdálkodásra vagy az extenzívebb kultúrák termesztésére való áttérés, illetve annak folytatása, szántó extenzív gyeppé alakítása, az egységnyi takarmánytermő-területre jutó juh- és szarvasmarha állomány csökkentése; • a felhagyott szántó, gyep és erdő területek kezelése; • a mezőgazdasági művelés hosszú távú felhagyása környezetvédelmi célok érdekében: különösen élőhelyek vagy természeti parkok létrehozása vagy a hidrológiai rendszerek védelme érdekében; • a közösségi célokat és pihenést szolgáló területek fenntartása, továbbá • a fenti programokhoz kapcsolódó továbbképzések a gazdálkodók számára. A 2078/92 EU szabályozás tehát a tájfenntartás és a környezetvédelem követelményeinek megfelelő mezőgazdálkodás támogatását biztosító, olyan európai alapdokumentum, amely alapvetően meghatározta a 90-es évek fejlődési folyamatait. Fő célkitűzései összefoglalva a következők voltak: • az EU-n belüli mezőgazdasági termelés további mérséklése, • környezetorientált mezőgazdálkodás elősegítése a gazdák közvetlen támogatásával, • a mezőgazdasági üzemek tevékenységi körének kiszélesítése, diverzifikálása. Támogatási prioritásai ennek megfelelően a következők voltak: • Extenzifikálás (külterjesítés) olyan eszközökkel, mint pl.: – műtrágyák és növényvédőszerek használatának racionális csökkentése, – a hektáronkénti számosállat létszámnak az eltartóképességhez való igazítása, – a biológiai (organikus) gazdálkodásra való áttérés, – szántóterületek visszagyepesítése. • A vidék, a természet és a táj fenntartása olyan módszerekkel, mint pl.: – a természethez és a tájhoz alkalmazkodó mezőgazdálkodás, – veszélyeztetett helyi tájfajták (növénytermesztés) és őshonos haszonállatfajták (állattenyésztés) fenntartása és szaporítása, – az elnéptelenedett, felhagyott mezőgazdasági vagy erdészeti területek fenntartása, ápolása, – 20 éves művelésből való természetvédelmi célú kivétel (parlagoltatás), – földterület biztosítása a közösségi funkciók (átjárás, üdülés, pihenés) ellátására. • Oktatási, továbbképzési és demonstrációs programok és projektek a fenti területeken. A finanszírozás e területeken a szubszidiaritás9 elvének megfelelően kiegészítő jellegű volt, vagyis a támogatott területeken a saját nemzeti hozzájárulást egészítette ki az EU az első
9
Legteljesebb megfogalmazása XI. Pius pápa Quadragesmo Anno kezdetű enciklikájában olvasható:
„A társadalomelmélet szilárd és örök érvényű elve az a rendkívül fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges, ez így szól: amit az egyes személyek saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivenni és a közösségekre bízni tilos,
81
célcsoporthoz tartozó területeken (ahova Magyarország egész területe is tartozna) az összköltség 75 %-áig, egyéb területeken annak 50 %-áig. Nézzük néhány EU tagország példáján ennek gyakorlati megvalósulását, amit a 13. táblázatban foglaltunk össze. 13. táblázat: A környezetbarát, alkalmazkodó, extenzív és a természetes életteret védő mezőgazdálkodás támogatásának néhány eleme három EU tagországban 1996-ban Támogatási prioritások
A támogatás mértéke (euro/ha) 1 euro –260 Ft Németország
1) Műtrágyahasználat elhagyása 2) Peszticidhasználat elhagyása 3) Mindkettő (1+2) elhagyása 4) Áttérés biológiai gazdálkodásra (első 3 év) - gyepen - szántóterületen - szőlő-gyümölcs területen 5) Szántó extenzív gyeppé alakítása (Sz.á. < 1,4/ha) 6) Extenzív gyepek fenntartása 7) Számosállatlétszám csökkentése 1,4 db sz.á./ha alá :
Franciaország
Ausztria
64 64 106
125 100 150
48 125 241
106 106 106
125 250 590
181 272 604
254 106
313 31
151 109
190 :
188 :
168 :
A sor még hosszan folytatható lenne, ám e néhány példa is jelzi a 2078/92. EU szabályozás által kijelölt változás fő tendenciáit. Az ezt felváltó 1257/1999. számú – a vidékfejlesztés támogatási formáiról és módszereiről szóló – EU tanácsi rendelet a 2078/92-es szabályozás tartalmát és módszereit teljes egészében átvette, magába emelte, azt komplex vidékfejlesztési közegbe ágyazta. 6.2.4.2.
A Vidéki Térségek Európai Kartája (1996)
Ez egy olyan – témánk szempontjából szintén igen fontos – európai alapdokumentum, amellyel ugyancsak célszerű röviden megismerkednünk (Szakál, 1996). Ezt ugyanis az Európa Tanács – az EU-nál, mint „exluzív klubbnál” tágasabb európai tömörülés – fogadta el, amelynek ajánlásai az EU 15-ökénél lényegesen szélesebb európai értékrendet közvetítenek, és amelyek azután bizonyos fáziskéséssel általában az EU belső politikájában és dokumentumaiban is megjelennek, éreztetik hatásukat. A karta célját a preambulum 5. pontja a következőkben határozza meg: „...azon alapelvek megfogalmazása, amelyeket alkalmazva olyan életképes mezőgazdasági, erdészeti és halászati/aquakultúra szektorokra épülő vidékfejlesztés valósítható meg, amely képes az emberi tőke megtartása és fejlesztése érdekében gazdasági tevékenységeket vonzani a vidékre, és amely védi és fejleszti a sokoldalú európai vidék természeti, gazdasági és kultúrális örökségét.” Különösen fontos a második részben a vidéki térségek funkcióinak meghatározása, amely szerint e funkciók három csoportba sorolhatók:
éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni, szubszidiálni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha sem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat.” [Az enciklika teljes szövege megtalálható „Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok” c. kötetben (Szent István Társulat, 1993.).]
82
• gazdasági, • ökológiai és • szociális funkciók. A gazdasági funkciók között hangsúlyozottan szerepel az a feladat, hogy a vidéki térségek jó minőségű élelmiszerek mellett megújítható nyersanyagokat is kell termeljenek az ipar és az energiaszektor számára, és hogy alapul szolgáljanak az üdülési és turisztikai tevékenységekhez. A mezőgazdaság és a vidéki térségek kapcsolatáról a karta megállapítja: „A vidék életképes mezőgazdaság nélkül nem töltheti be életbevágó feladatait, amely a vidéki élet követelményeihez igazodva (vagyis családi gazdaságokban) szerveződik, és szoros kapcsolatban van a természettel. A mezőgazdaság a vidéki térségek gerince.” A karta az ún. „sokfunkciós mezőgazdaság” kialakítását tartja szükségesnek, amely koncepció sajnos Közép- és Kelet-Európa országaiban részben nem is ismert vagy nem elfogadott. A mezőgazdaság feladatai között a termelésen túl az alábbiakat sorolja fel: • a táj megőrzése és gondozása, úgy is, mint a turizmus alapvető „tőkéje”; • a vidéki értékek, életstílusok és kultúrális javak megőrzése, és más, a közösség számára szükséges szociális feladatok ellátása. Az a szemlélet, amelyet sok magyar szakember vall és sok külföldi tanácsadó (pl. a Világbank) is javasol, hogy tudniillik a mezőgazdaságnak semmi köze az őt körülvevő vidéki társadalmi közeghez, semmilyen más feladata nincs, mint a hatékony és jövedelmező termelés, a tőkebefektetések hasznosítása, teljesen tarthatatlan, és ellentétes az európai tendenciákkal. (Nem véletlen, hogy az ilyen szakemberek és tanácsadók amerikai példákra hivatkoznak, bár ott is egyre erősebb az a törekvés, hogy a pusztán „profitorientált” mezőgazdasággal szemben az életképes családi gazdaságokra és élő farmerközösségekre épülő vidéki élet alakuljon ki.) A karta azt is kihangsúlyozza, hogy a mezőgazdaság termelésen túli – vagyis természetgazdálkodási és szociális – feladatainak teljesítését a társadalomnak megfelelő díjazással kell elismernie. Ez egyben a vidéki lakosság egyik fontos megélhetési forrása is lehet, és hozzájárulhat a mezőgazdaság hosszú távú stabilitásához is, hiszen olyan szolgáltatásokról van szó, amelyek – mint a karta is hangsúlyozza – „csak helyben állíthatók elő és nem importálhatók”. 6.2.4.3.
Az AGENDA 2000 (1999)
Az európai értékrendszerben, az EU Közös Agrár és Vidékpolitikai koncepciójában (CARPE, 1998) valamint az agrárpolitika következő 7 éves költségvetési kereteit megteremtő AGENDA-2000-ben ezek az elképzelések és értékek egyre erőteljesebben jelentek meg. A Közös AgrárPolitika (CAP) reformjának egyre világosabban körvonalazódó fő iránya a támogatások súlypontját fokozatosan a többfunkciós mezőgazdálkodás második, ökoszociális pillérére, környezeti, társadalmi, szociális, foglalkoztatási, kulturális stb. funkcióira helyezte át. Ennek lényege, hogy a mezőgazdasági politikának tovább kell haladnia abban, hogy ne csak szektorális politika legyen, amely a gazdálkodókat segíti a termékpiacokon, hanem egy területileg meghatározott, sokkal inkább integrált politika, amely az állami politika más elemeivel együtt hozzájárul a vidéki térségek fejlődéséhez. Ehhez úgy kell átalakítani azt, hogy a piaci ártámogatások helyett több közvetlen kifizetést adjon a kulturális, környezeti és területi feladatokért. Célja az, hogy lehetővé tegye a gazdaságilag hatékony és környezeti szempontból fenntartható mezőgazdaságot, miközben serkenti az Unió vidéki területeinek integrált fejlődését, és csökkenti a konfliktust a mezőgazdaság és a vidéki térségek között. Négy fő elemből áll: piacstabilizáció, környezeti és kulturális – tájra vonatkozó – kifizetések, vidékfejlesztési kezdeményezések valamint az átmenethez szükséges átalakulás segítése.
83
Az elképzelések szerint hosszabb távon a kompenzációs kifizetések és a piaci támogatások – amelyek most a CAP költségeinek több mint 80 %-át teszik ki – teljesen megszűnnének, és részben az átalakulást segítő támogatásokra, de jelentősebb részben a környezeti és vidékfejlesztési feladatokra kerülnének átcsoportosításra közvetlen kifizetések formájában. Hangsúlyozottan kifizetésről, díjról (payment) van szó és nem támogatásról vagy segélyről (subsidy), mivel ez közpénzekből kerül kifizetésre a közösség számára szerződéses alapon végzett környezeti szolgáltatásokért. A jelenlegi strukturális politikai és agrárkörnyezetvédelmi intézkedések helyét az egyre bővülő agrár-környezeti és vidékfejlesztési kifizetések vennék át. Az exporttámogatások is teljesen megszűnnének, így a termeléskorlátozó (kvóta és egyéb) rendszerre már nem lesz szükség, tehát megszűnne a CAP minden piactorzító és feszültséget okozó hibája. (Szakál 1998; 1999) E folyamat kezdetét jelzi a berlini csúcson, 1999 március 26-án ezek alapján elfogadott AGENDA 2000 című EU dokumentum. Ebben a költségvetési reformcsomagban megfogalmazásra került az európai mezőgazdaság új, multifunkcionális modellje, amely új alapokat teremt az agrárpolitika és a vidékfejlesztés számára. Érdemes áttekinteni mik is az új modell legfontosabb jellemzői. • Túlzott mértékű támogatásoktól mentes, versenyképes mezőgazdaság kialakítása, mely képes a világpiac felmerülő kihívásainak megfelelni. • Környezetkímélő termelési eljárások széleskörű alkalmazása, melyek által lehetővé válik a fogyasztók igényeinek megfelelő, minőségi termékek előállítása és a környezeti, természeti értékek, a vidéki tájak megóvása. • Sokszínű gazdálkodási rendszerek, formák megléte, a termelési hagyományok megőrzése, amelyek nem csak a termelési célkitűzéseket, a termék-kibocsátást veszik figyelembe, hanem a mezőgazdaság egyéb funkcióit is, a vidéki környezet, a táj megőrzését, javítását valamint a vidéki közösségek erősítését, munkalehetőségek biztosítását is. • Egyszerűbb, közérthetőbb agrárpolitika kialakítása, amely világosan elhatárolja a közösen meghozandó döntéseket a nemzeti szintűektől, és amely a közösségi források felhasználását úgy irányítja, hogy ne csak a gazdálkodók szűk köre, hanem a széles értelemben vett társadalom legyen azoknak haszonélvezője Összességében egy olyan multifunkcionális mezőgazdasági modell kialakítását célozza meg a reform, amely révén Európában a különböző adottságú régiók eltérő lehetőségeit, problémáit és igényeit figyelembe vevő sokszínű rendszer alakul ki. 6.2.4.4.
A 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet (2000-2006)
E folyamat jegyében és a 2000-2006-os időszakra vonatkozó Közösségi Költségvetés, az AGENDA 2000 részeként született meg a 1257/1999. számú EU tanácsi rendelet, amely a vidékfejlesztési támogatás formáiról és módszereiről intézkedett. A rendelet – a 2078/92. számú EU tanácsi rendelet tartalmát és módszereit átvéve, azokat továbbfejlesztve – az agrár-környezeti és vidékfejlesztési – a közös agrár- és vidékpolitika 2. (ökoszociális) pilléréhez kapcsolódó – intézkedéseket egységes rendszerbe foglalta. Ennek támogatott intézkedései a következők voltak: • agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási agrárrendszerek földalapú támogatása, • kedvezőtlen adottságú területek (KAT) normatív földalapú támogatása (LFA10), • mezőgazdasági beruházások támogatása, • mezőgazdasági termékek feldolgozásának és értékesítésének támogatása, • erdőtelepítési támogatások, • a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése, • idős gazdálkodók korai nyugdíjazásának támogatása,
10
LFA: Less Favourable Areas
84
• fiatal gazdálkodók támogatása, • gazdálkodók oktatása, képzése. A felsorolt intézkedések „menülistájáról” a tagországok maguk választhattak, közülük azonban az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási támogatások alkalmazása kötelező elem volt. A kiválasztott intézkedéseket programokba kellett csoportosítani, országos keretprogramo(ka)t kellett alkotni. Nálunk ezt a célt a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) és az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) szolgálta. 6.2.4.5.
A 1698/2005. számú EU tanácsi rendelet (2007-2013)
A reform gyorsításáról hozott 2003. június 26-ai luxemburgi döntés is része volt annak az erősödő folyamatnak, amely a gazdálkodóknak kifizetett támogatást nem a megtermelt termékmennyiségtől, hanem inkább a gazdálkodás rendszerétől, annak minőségi, biztonsági, környezeti valamint társadalmi teljesítményétől teszi függővé. Ennek érvényesítését szolgálja a mennyiséghez kötött, 1. pilléres támogatások gyorsuló ütemű átcsoportosítása a 2., vidékfejlesztési pillér támogatásaira. Ez utóbbiak aránya az EU 2000-2006os agrárköltségvetésében még csak 10,5 % volt, e gyorsítás révén azonban jelentős mértékben növekedett A Bizottság által 2005. szeptember 20-án elfogadott 1698/2005/EK EU tanácsi vidékfejlesztési rendelet egységes, önálló vidékfejlesztési agráralap, az un. EAFRD11 létrehozását irányozta elő a következő – 2007-2013-as – tervciklusban, és ehhez rendelte az agrárköltségvetés forrásainak több mint 25 %-át. Vagyis miközben a teljes agrárköltségvetést befagyasztotta, a reálértéken csökkenő költségvetésen belől a vidékfejlesztésre szánt forrásokat több mint kétszeresére növelte! (Nem véletlen tehát, hogy a 2004-ben csatlakozott „tizek”-kel kötött koppenhágai megállapodásban a második pilléren számukra rendelkezésre álló pénzügyi keretek aránya már 2004-2006 között 52 % volt! Igaz, hogy Magyarország esetében e források aránya csak 36 % volt, ami már akkor is jelezte az európai folyamatokkal némiképp ellentétes magyar kormányzati törekvéseket.) Az EU költségvetésében a vidékfejlesztésre rendelkezésre álló források a 2007-2013as tervciklus egészére vonatkozóan 70 milliárd eurót tesznek ki. Az évi mintegy 10 milliárd eurós átlagos vidékfejlesztési keretből Magyarországnak évi 500-580 millió eurónyi (mintegy 125-150 milliárd forintnyi), évről évre növekvő európai forrás jut, így 20 %-os minimális nemzeti társfinanszírozással számolva is – amely persze nemzeti költségvetési fedezet esetén ennél nagyobb is lehet – évente mintegy 150-180 milliárd Ft áll a vidékfejlesztés támogatási jogcímeinek rendelkezésére. A támogatások és kifizetések rendszerét a 14. ábra szemlélteti. Magyarország 2007-2013 között 2004-es árakon összesen mintegy 10,1 milliárd euró közösségi támogatáshoz jut a 13. táblázatban összefoglalt bontásban és ütemezéssel. A vidékfejlesztés forrásait tovább növelő, ún. „moduláció” és „degresszió” révén a termésmennyiséghez kötött területalapú, direkt támogatások tervezett csökkentése az 5 000 euró/év támogatási összeg (átlagosan 20 ha-os birtokméret) fölött jelenik meg, vagyis a nagyobb üzemeket érinti. Az így elvont forrásokat a 2. (vidékfejlesztési) pillér mentén használhatja csak fel a tagállam gazdái üzemmérettől függő degresszív támogatására, előnyben részesítve tehát a kisebb üzemeket. Ezen intézkedés céljának és értelmének megértéséhez feltétlenül tudnunk kell, hogy az EU-ban az átlagos birtoknagyság 19 ha! Az 50 ha-t meghaladó birtokok aránya 8,6 % (de pl. Portugáliában csupán 2,4 %, Franciaországban viszont közel 30 %) (14/a. táblázat).
11
EAFRD: European Agricultural Fund for Rural Development (EMVA: Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap)
85
14. ábra: Az agrár- és vidékfejlesztési támogatások és kifizetések rendszere (2007-2013)
Agrár- és vidékfejlesztési támogatások Közvetlen kifizetések és piaci támogatások
EU (SAPS)
Vidékfejlesztési intézkedések
Nemzeti (top up)
Csak nemzeti forrásból (notifikált)
Vidékfejlesztési Terv(ek)
Átmeneti (kiegészíto)
?
Európai Mezogazdasági Garancia Alap (EMGA)
Európai Mezogazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA)
13. táblázat: Magyarország rendelkezésére álló közösségi agrár- és vidékfejlesztési támogatási keretek (millió euró) (pénzügyi perspektíva 2007-2013) Támogatási cím
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
Összesen 962,1 1 087,4 5 560,9
502,0 606,4 706,6 802,3 894,1 Közvetlen támogatás1 184,0 152,5 115,5 80,0 64,0 62,5 51,5 710,0 Piaci támogatás2 570,8 537,5 498,6 509,3 547,6 563,3 578,7 3 805,8 Vidékfejlesztés 3 1 256,8 1 296,4 1 320,7 1 391,6 1 505,7 1 587,9 1 717,6 10 076,7 Összesen Megjegyzések:1 A közvetlen támogatások mértékét a jelenleg hatályos 1782/2003-as rendelet rögzíti. 2 A piaci támogatások (intervenció + exporttámogatás) az FVM által becsült értékek. 3 A 2006. szeptember 12-ei végleges döntés szerinti 70 milliárd euró vidékfejlesztési keretből Magyarországra jutó források.
14/a. táblázat: A gazdaságok számának birtokméret-kategóriák szerinti megoszlása (%) valamint az átlagos birtokméret (ha) az EU három tagállamában és a Közösség egészében (2000) Birtokméret-kategóriák (ha) -10 11-50 51Átlagos birtokméret (ha)
Franciaország Németország Portugália 35,3 45,6 87,6 33,4 39,8 10,0 29,7 14,6 2,4 42,0 36,3 9,3
EU-15 68,6 22,3 8,6 18,7
Az európai agrármodell tehát a kis és közepes méretű családi (egyéni) gazdaságok dominanciájára épülő és „területfedő” (minden térségben jelenlévő) mezőgazdasággal számol, úgy növelve e kisebb mozaikokból építkező szerkezet versenyképességét, hogy minden erővel támogatja összefogását, beszerzési, feldolgozási és értékesítési szövetkezését, közös piacra jutását. Ennek alapeszközeit a vidékfejlesztés tartalmazza. Ez is azt valószínűsíti, hogy a kisebb méretkategóriába tartozó birtokok meghatározó aránya miatt a vidékfejlesztési támogatások tartós és növekvő súlyú elemei lesznek a Közös Agrárpolitikának. A családi gazdaságok meghatározó európai szerepe bennünket is arra kell indítson, hogy a kettészakadt birtokstruktúra (14/b. táblázat) átalakulását a kis és közepes családi gazdaságok irányába ösztönözzük.
86
14/b. táblázat: A gazdaságok birtokméret-kategóriák szerinti megoszlása (%) Magyarországon (2003) Birtokméret-kategóriák (ha) 10 11 50 51 500 501 -
Számarány 92,8 5,4 1,6 0,2
Területi arány 11,6 13,9 23,1 51,4
A 2007-2013-as tervciklusra vonatkozó 1698/2005/EK agrár-vidékfejlesztési EU tanácsi rendelet a források gyors ütemű emelése és egységes alapba rendezése mellett egyúttal bővíti a vidékfejlesztés európai agrármodellnek megfelelő eszköztárát, szélesíti hatásspektrumát, harmonizálja intézkedéseit. A négy „tengely” (intézkedéscsoport) mentén támogatott intézkedéseket a 15. táblázatban foglaltak mutatják. Az 1. (versenyképesség) tengely intézkedései mentén kell a források legalább 10 %-át elkölteni. E tengely kapcsán – a későbbiek megértése okán is – feltétlenül érdemes a figyelmet egy fontos szempontra felhívni. Ezek az intézkedések ugyanis önmagukban jelzik a „versenyképesség” európai értelmezését. Eszerint a versenyképesség nem szűkíthető le a vállalatok, gazdasági vállalkozások, a tőkés társaságok versenyhatékonyságára. A versenyképességet, a hatékonyságot egy közösségi politikának a társadalom magasabb szerveződési szintjén kell(ene) értelmeznie. Egy társadalmat tehát nem lehet úgy és olyan szempontok szerint vezetni, mint egy nagyvállalatot, egy tőkebefektető társaságot, a közpénzeket pedig végképp nem ez utóbbi szint, a tőkebefektetés hatékonyságának növelése mentén kell elkölteni. Ha ez történik, akkor ennek beláthatatlan – vagy nagyon is belátható, katasztrofális – következményei lehetnek a közösség, a társadalom együttes hatékonyságára, versenyképességére, mentális és fizikai egészségi állapotára, környezeti és társadalmi stabilitására. A társadalom versenyképessége több és más, mint a gazdaság szereplőinek egydimenziós versenyképessége. Az európai vidékfejlesztési elképzelések versenyképességi tengelyében javasolt intézkedéseinek többsége láthatóan a közösség versenyképességének, a társadalmi hatékonyság növelésének szolgálatába állhat, a „köz” gazdasága és a vidék társadalma megerősítését, belső kohéziójának növelését (a generációk között kapcsolatok javítását, a zökkenőmentesebb átmenetet, a családi gazdaságok folytonosságának fenntartását, a kisebbek helyzetbe hozását, közös erőfeszítéseik segítését, a leszakadók felzárkóztatását) célozza. A 2. tengely egyrészt a kedvezőtlen adottságú illetve korlátozás alá eső mezőgazdasági és erdészeti területek különbözeti földjáradék típusú, jövedelempótló támogatását tartalmazza, hiszen csak ezzel biztosítható az európai elképzeléseknek és gyakorlatnak megfelelő „területfedő”, minden tájunkon – tehát gyengébb termelési adottságú területeinken is – jelen lévő, a vidék egyensúlyát fenntartó mezőgazdaság fennmaradása. Másrészt itt találhatók a – minden tagállam számára kötelezően meghirdetendő – agrár- és erdészeti környezetgazdálkodási rendszerekhez kötődő támogatások, melyek a környezetbarát, minőségi szerkezetváltás alapeszközei. Ezen eszközök európai megítélés szerinti súlyát jelzi az is, hogy e programokat minden tagállamnak meg kell hirdetnie saját gazdái számára, és e 2. tengely intézkedései mentén kell a teljes támogatási forráskeret legalább 25 %-át elköltenie. A 3. tengely intézkedései a vidék társadalma, helyi közösségei életminőségének javítását és gazdaságának több lábra állítását szolgálják az alapvető vidéki szolgáltatások megteremtésével illetve fenntartásával, az általános életkörülmények javításával, valamint a nem mezőgazdasági – de zömében a mezőgazdasághoz, a földhöz, a tájhoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolható – tevékenységek, gazdasági formák és mikrovállalkozások segítésével. Az erre rendelkezésre álló források el kell hogy érjék a teljes forráskeret legalább 10 %-át.
87
15. táblázat: A Tanács 1698/2005/EK rendelete „Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatásokról” (Brüsszel, 2005. szeptember 20.) Cél meghatározás 1. tengely: versenyképesség ∼ részaránya: minimum 10% ∼ EU társfinanszírozási aránya: max. 50/75% ∼ területi alkalmazás: minden vidéki terület
Támogatott vidékfejlesztési területek és intézkedések (2007-2013) • Humán erőforrások fejlesztése: ∼ ∼ ∼ ∼
szakoktatás és tájékoztatás fiatal gazdák korai nyugdíjazás szaktanácsadási szolgáltatás erősítése (beleértve a környezetvédelmi-, állatjóléti és higiéniai követelményeknek való megfelelés elősegítését is) ∼ mezőgazdasági vállalatirányítási és erdőgazdálkodási szaktanácsadó szolgálat felállítása
• Fizikai tőke fejlesztése: ∼ ∼ ∼ ∼
mezőgazdasági/erdészeti beruházások feldolgozás/értékesítés segítése mezőgazdasági/erdészeti infrastruktúra fejlesztése a károsodott mezőgazdasági/erdészeti termelési potenciál helyreállítása
• A mezőgazdasági termelés és termékeinek minőségjavítása (2003-as CAP reform): ∼ a környezetvédelmi, állatjóléti és higiéniai követelményeknek való megfelelés ∼ élelmiszer minőség ösztönző programok ∼ élelmiszer minőség reklám elősegítése
• Átmeneti intézkedések a kis- és közepes gazdaságok támogatására: ∼ félig önellátó gazdaságok támogatása ∼ termelői csoportok létrehozásának támogatása
2. tengely : mező- és erdőgazdasági földhasználat ∼ részaránya: minimum 25% ∼ kiindulási alap: kölcsönös megfelelés (cross compliance) ∼ EU társfinanszírozási arány: max. 55/80% ∼ területi alkalmazás: minden vidéki terület
• Mezőgazdasági területek fenntartható használatának ösztönzése: ∼ ∼ ∼ ∼ ∼ ∼
hegyvidéki kedvezőtlen adottságú térségek más szempontból hátrányos helyzetű területek Natura 2000 és a 2000/60/EK (Vízkeret irányelv) rendelet által érintett területek agrár-környezetgazdálkodás (kötelező) állatjóléti intézkedések nem-termelő beruházások
• Erdőgazdasági területek fenntartható használatának ösztönzése: ∼ ∼ ∼ ∼ ∼ ∼
első erdősítés (mezőgazdasági/nem-mezőgazdasági területek) agrár-erdészeti (Agroforestry) rendszerek Natura 2000 erdőterületek erdészeti környezetgazdálkodás erdészeti termelési potenciál helyreállítása nem-termelő beruházások
15. táblázat: Folytatás Cél meghatározás 3. tengely: vidéki életminőség javítása, gazdasági diverzifikáció ∼ részaránya: minimum 10% ∼ végrehajtás: lehetőleg helyi vidékfejlesztési stratégiákon keresztül ∼ EU társfinanszírozási aránya: max. 50/75% ∼ területi alkalmazás: minden vidéki terület
Támogatott vidékfejlesztési területek és intézkedések (2007-2013) • Gazdasági diverzifikáció ösztönzése: ∼ nem-mezőgazdasági tevékenységek ∼ mikrovállalkozások ∼ turizmussal kapcsolatos tevékenységek
• Vidéki életminőség javítása: ∼ alapvető szolgáltatások fejlesztése a vidéki gazdaság és társadalom számára ∼ falumegújítás és -fejlesztés, ∼ a vidék kulturális és természeti örökségének védelme és megőrzése
• Helyi humán kapacitás fejlesztése ∼ képzés tájékoztatás, ∼ a helyi fejlesztési stratégiák szellemi/fizikai kapacitásainak bővítése.
4. tengely: LEADER ∼ részaránya: minimum 10% ∼ végrehajtás: LEADER módszer a 3. tematikus tengely céljainak megfelelően kiválasztott területeken ∼ EU társfinanszírozási aránya: max. 55/80% ∼ területi alkalmazás: kiválasztott térségek a vidéki területeken
Kiegészítő intézkedések ∼ területi alkalmazás: minden vidéki terület
• Helyi csoportok, stratégiák és projektek támogatása ∼ Helyi akciócsoportok létrehozása ∼ Helyi fejlesztési stratégiák kidolgozása ∼ Együttműködési projektek végrehajtása
• A helyi akciócsoportok hálózatának kiépítése • Technikai segítségnyújtás (4 %): ∼ ∼ ∼ ∼
a programok előkészítése, irányítása monitoring, a programok értékelés és ellenőrzése a programokban résztvevők tájékoztatása Nemzeti Vidéki Hálózat létrehozása és működtetése
• Európai Vidékfejlesztési Hálózat ∼ a nemzeti vidéki hálózatok, szervezetek és közigazgatási szervek európai hálózatba szervezése ∼ információk, helyi vidékfejlesztési gyakorlatok összegyűjtése, elemzése és terjesztése ∼ helyzetelemzés és tájékoztatás ∼ találkozók és szemináriumok szervezése
A 4. tengely a források legalább 5 %-a mértékéig a helyi közösségi kezdeményezéseket és tervezési folyamatot kívánja elősegíteni a LEADER program keretében. Ez a programelem arra az elképzelésre épül, hogy a keretfeltételeket ugyan az Európai Közösség és a nemzeti programok megadják, ám ezek ismeretében a helyi közösségeknek kell saját fejlesztési programjaikat és terveiket kidolgozniuk és megvalósítaniuk. Maga ez a szubszidiaritási elvre épülő közösségépítő, helyi tervezési folyamat továbbá e helyi tervek megvalósítása is forrásokat igényel, s ehhez kíván segítséget nyújtani 80 %-os mértékben az Európai Közösség. A nemzeti mozgástér e vidékfejlesztési programok és nemzeti tervek tartalommal való megtöltésében tehát elég jelentős, ugyanis az egyes tengelyeken belül is részben a nemzeti kormányok dönthetik el, hogy mely intézkedéseket emelik be saját terveikbe és programjaikba, másrészt – miután az egyes tengelyeken elköltendő források minimális arányát csak a teljes forráskeret 50 %áig (a tengelyek sorrendjében 10+25+10+5 %-os mértékben) határozza meg az Európai Közösség – a források fennmaradó 50 %-át nemzeti hatáskörben költhetjük el bármelyik felsorolt támogatási területen. Ez a viszonylag nagy nemzeti mozgástér egyben persze azt a veszélyt is magában hordozza, hogy ha szűk lobbicsoportok határozzák és jelenítik meg Brüsszel felé az ún. „nemzeti érdekeket”, úgy a közösségi források elosztása – ha a tervek egyébként a tág európai határokat nem lépik át – szélsőségesen egyoldalúvá is válhat. Így az agrártársadalom és a vidék szereplőinek többsége érdekeivel szemben akár egészen szűk csoportok tőkeigényét is szolgálhatják. Az európai szabályozás e tekintetben, erre az esetre úgy tűnik egyáltalán nincs felkészülve, és ezeknek a kérdéseknek az eldöntését a nemzeti szintű társadalmi érdekegyeztetésre bízza. Kérdés persze, hogy a hatalmi elitnek van-e szándéka erre a társadalmi érdekegyeztetésre.
6.3. Az átalakuló európai agrár- és vidéktámogatási rendszer Az EU-ban az agrártámogatásoknak ma tehát két, eltérő jellegű csoportja létezik: a régi típusú, mennyiségekhez (kvótákhoz) kötött, un. 1. pilléres támogatások, illetve az új típusú, gazdálkodási rendszerekhez és területekhez kötött vidékfejlesztési (ökoszociális) vagy 2. pilléres kifizetések. Az első csoportba tartozó – a termeléshez, a mennyiségekhez kötött, és a 2007-2013-as költségvetéssel kapcsolatban kirobbant éles viták során a brit miniszterelnök által hevesen támadott, várhatóan mérséklődő 1. pilléres – támogatások három alapvető formája alakult ki. • Az első a közvetlen kifizetések, melyeket meghatározott termésszintig és adott területnagyságig finanszíroz az EU, túlnyomó többségében az un. GOFR (gabona-, olaj-, fehérje- és rost-) növények termesztése esetében. Ez a kvótákhoz kötött támogatás ma a gabonaféléknél pl. 63 euró/t. Magyarország esetében 4,73 t/ha termésszintig fizeti ezt az összeget az EU, így ez a támogatás hektáronként 63 x 4,73 ≈ 300 euró (kb. 75 eFt/ha). 2004-ben ennek legfeljebb 55 %-át kaphatták meg a magyar gazdák, ami mintegy 40 eFt/ha kifizetést jelentett volna e növények termesztése esetén. Ebből 25 %-ot az EU keretek biztosítanak, 30 %-ot pedig nemzeti forrásból fizethetünk a gazdáknak. Ez a közvetlen kifizetési összeg 2010-re éri el a 100 %-ot, vagyis a 75 eFt/ha értéket (ha addig a 100 % nem csökken!). • A másik támogatási forma az intervenciós állami felvásárlás. Ezzel az állam illetve az EU garantál egy minimális felvásárlási árat, amelyen – ha ez alá csökkennének a piaci árak – felvásárolja a gazdáktól a termésfelesleget. Ez az árszint gabonaneműeknél, 2005-ben 25 eFt/t körül alakult. Ehhez bizonyos minőségi követelményeknek is meg kell felelni, és – a magyar belső szabályozás szerint – a felajánlott mennyiségnek a 80 t-t meg kellett haladnia. Közepes termésátlagot (búzánál pl. 4 t/ha-t) feltételezve ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy legalább 20 ha azonos fajtával bevetett területtel kell rendelkezni, vagyis a 100 ha alatti szántóterülettel rendelkező gazdaságok ehhez egyedül gyakorlatilag nem tudnak hozzájutni, ami jelzi az eszköz kiválasztott magyar célcsoportját (a nagy agráripari vállalkozásokat) is. • A harmadik támogatási forma az exporttámogatások köre. Ezek olyan termékekre – az exportálóknak – nyújtható támogatások, amelyekre az adott évben a piaci helyzettől függően eseti jelleggel hirdet meg szubvenciót az EU. Az erősödő új elemek a gazdálkodási rendszerekhez és területekhez kötött, ún. 2. pilléres vagy vidékfejlesztési támogatások nemcsak a GOFR-növények, hanem különböző ágazatok és 90
eltérő adottságú területek támogatására is felhasználhatók. Ilyen – az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EMOGA) Garancia Részlegéből 80 %-os mértékben EU társfinanszírozott – kifizetési jogcímek pl.: az agrár-környezetgazdálkodási rendszerek és a kedvezőtlen adottságú térségek támogatása, speciális intézkedések félig önellátó gazdaságok („a kicsik”) számára, agrárterületek erdősítése, termelői csoportok létrehozása, állatvédelmi és növényegészségügyi EU előírások átvételének támogatása, stb.. További lehetőségeket kínálnak azok a források, amelyeket az EMOGA Orientáció Részlege 15-40 %-os mértékben társfinanszíroz, és amelyekből fedezhetők pl.: mezőgazdasági beruházások, feldolgozás, kereskedelem támogatása, fiatal gazdák támogatása, oktatás, a vidéki térségek alkalmazkodásának és fejlődésének elősegítése, stb.. Ezek közül a gazdák számára a legjelentősebb jövedelemforrást az alábbi négy kifizetési forma jelenti. • Az agrár-környezetgazdálkodási programokban meghirdetett gazdálkodási rendszerekhez (ökológiai/bio/gazdálkodás, gyepre alapozott legeltetéses állattartás, érzékeny természeti területek gazdálkodási rendszerei, vizes élőhelyek, tó, nádas, ártér külterjes mezőgazdasági hasznosítása, tájgazdálkodás, integrált növénytermesztés, stb.) kötődő földalapú, normatív támogatások távlatilag is a legnagyobb hektáronkénti kifizetéseket biztosítják azoknak a gazdáknak, akik vállalják az adott rendszerek gazdálkodási előírásainak betartását. Értékük felső határa ma az EU-ban célprogramtól függően 450-900 euró/ha/év, azaz mintegy 110-220 eFt/ha/év. • Az ún. kedvezőtlen adottságú térségek normatív, földalapú támogatása a gyenge termőhelyi adottságú, a hegy és dombvidéki lejtős illetve a környezet- és/vagy természetvédelmi korlátozások alá eső területek valamint a demográfiai és/vagy foglalkoztatási szempontból hátrányos helyzetű térségek gazdálkodóinak jövedelemkiegészítését szolgálja. E kifizetések felső határa ma az EU-ban 200 euró/ha/év, azaz mintegy 50 eFt/ha/év. • Az ún. félig-önellátó gazdaságok egyszerűsített, normatív támogatásának összege 2005-ben 1000 euró/gazdaság volt. Ez a 10 hektár alatti területű gazdaságok célzott támogatási formája lehet, hiszen birtoknagyságtól függetlenül és egyszerű eljárással juthatnak ennek révén mintegy 250 eFt/gazdaság/év kifizetéshez. • Végül a termelői csoportok létrehozásához nyújtott vidékfejlesztési típusú támogatás a csoport termelési értékétől függően 50-100 ezer euró/csoport/év, és a megalakulását követő 5 évben folyósítható. Ez az eszköz egyúttal jelzi az európai agrárpolitika azon stratégiai elképzelését, hogy kis mozaikokból – családi gazdaságokból – építkezve, de azok piaci versenyképességét társulásukkal megteremtve kívánja az egyéni gazdálkodás és tulajdonosi szemlélet valamint a méretökonómia előnyeit egyesíteni. A felsorolt támogatási formák többsége a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) valamint az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) keretében 2004 őszén már Magyarországon is pályázható volt. Az NVT agrár-környezetgazdálkodási rendszereihez ennek keretében 2005-ben – a lehetségeshez képest 1 éves késéssel ugyan, de – mintegy 25 ezer gazdaság, összesen 1,5 millió ha területtel csatlakozott, és az itt lekötött forráskeret meghaladja az évi 40 milliárd Ft-ot. A 2007-2013-as időszakban ennek folytatását az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) jelenti. Lássuk ezeket a hazai programokat.
6.4. A hazai előzmények, előcsatlakozási programok (2000-2004) E 2. pilléres, vidékfejlesztési támogatási rendszer magyarországi bevezetését készítették elő olyan előcsatlakozási programok, mint a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) és a SAPARD12 program. Mindkét program alapját a 1257/1999. számú EU tanácsi (vidékfejlesztési) rendelet adja. Míg az NAKP az agrár-környezetvédelmi és tájgazdálkodási rendszerek kidolgozásának és kísérleti indításának, addig a SAPARD alapvetően a rendelet strukturális, beruházási, szerkezeti jellegű intézkedései bevezetésének kereteit teremtette meg.
12
SAPARD: Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development (Előcsatlakozási program a mezőgazdaság és a vidék fejlesztésére )
91
6.4.1.
Magyarország SAPARD terve (2000-2004)
A SAPARD program keretében nyújtott közösségi agrár- és vidékfejlesztési támogatásokról szóló 2349/1999. (XII. 21.) sz. kormányhatározat az alábbi intézkedéseket hagyta jóvá: • mezőgazdasági vállalkozások beruházásainak támogatása, • mezőgazdasági és halászati termékek feldolgozásának és marketingjének fejlesztése, • szakképzés, • agrár-környezetvédelmet és tájfenntartást szolgáló termelési módszerek elterjesztése, • termelői csoportok felállítása, működtetése, • falufejlesztés és –felújítás, a vidék tárgyi és szellemi örökségének védelme és megőrzése, • a tevékenységek diverzifikálása, alternatív jövedelemszerzést biztosító gazdasági tevékenységek fejlesztése, • a vidéki infrastruktúra fejlesztése és javítása, • technikai segítségnyújtás. A 2004 április 30-án lejárt programhoz – amely a kormányhatározatban felsorolt összes jogcímet nem hirdette meg – több mint 8 000 pályázatot nyújtottak be. A rendelkezésre álló forrás 52 milliárd Ft volt, az igényelt támogatási összeg meghaladta a 400 milliárd Ft-ot. A pályázatokat elsősorban beruházástámogatásra, infrastruktúrafejlesztésre, falufejlesztésre, kisebbrészt feldolgozási és marketing tevékenységre nyújtották be. A szerződéskötések – EU által jóváhagyott – határideje 2004. augusztus 31-e volt.
6.4.2.
A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) (2000-2004)
Az NAKP-t a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programról és a bevezetéséhez szükséges intézkedésekről szóló 2253/1999. sz. kormányhatározat rendelte indítani 2000 január 1-jén, ám végül csak 2002-ben indult. 6.4.2.1.
Szerkezete, alkotóelemei és célprogramjai
A NAKP célkitűzéseiben a különböző térségek adottságainak megfelelő, ahhoz igazodó fenntartható mezőgazdasági földhasználat kialakítása fogalmazódott meg olyan módon, hogy az megfeleljen az EU 2078/92 számú agrár-környezetvédelmi és 1257/1999. számú vidékfejlesztési rendeletében foglaltaknak. A program jelentős támogatási prioritást biztosított az ökológiai adottságokon alapuló, multifunkcionális mezőgazdasági földhasználatnak, az EU-ban is megcélzott agrár-vidékfejlesztési politika célkitűzéseinek. Célprogramjai két fő típusba voltak sorolhatók. Az első fő típust az úgynevezett horizontális vagy országos célprogramok alkották, amelyek a hazai mezőgazdasági földhasználat teljes területére kiterjedtek. Ezen programok célkitűzése az volt, hogy támogatást nyújtsanak a különféle földhasználati ágakban a környezetbarát termelési, gazdálkodási eljárásoknak, rendszereknek, elősegítve ezzel a magyar agrárgazdaság új, hosszú távon is fenntartható és versenyképes fejlődési modelljének kialakulását. Ennek érdekében különböző támogatási programok révén segítette a környezeti szempontokat is figyelembe vevő gazdálkodás elterjedését, az integrált növény-, zöldség- ill. gyümölcstermesztés, az ökológiai gazdálkodás terjedését, a gyepterületek és vizes élőhelyek ökológiai feltételeknek megfelelő hasznosítását, valamint a környezetbarát állattartás kialakulását. A célprogramok másik fő típusát a zonális vagy térségi célprogramok adták, amelyek az adott térség környezet- és természetvédelmi szempontú mezőgazdasági földhasználatát segítették, hozzájárulva az egyes térségek adottságaikhoz illeszkedő gazdálkodási formák elterjedéséhez, a tájgazdálkodás kialakulásához, a terület környezeti, természeti értékeinek megőrzéséhez és fejlesztéséhez. Ezen programok célterületei közé olyan térségek tartoztak, amelyek természetvédelmi, talajvédelmi és/vagy vízvédelmi szempontok miatt valamilyen speciális hasznosítást igényelnek. A térségenként kidolgozott földhasznosítási formák, gazdálkodási módszerek alkalmazását támogatták az egyes célprogramok. Az említett térségi célprogramok hálózatot alkottak, így kialakult az ún. Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) hálózata. 92
A térségi célprogramok keretében egy-egy térség ökológiai adottságainak és védelmi szükségletének megfelelő előíráscsomagok betartása fejében kaphattak támogatást illetve kifizetést azok a gazdálkodók, akik az adott térségben, érzékeny területen gazdálkodtak. Ezek a programok azokon a területeken kerültek lépcsőzetesen bevezetésre, ahol speciális intézkedések szükségesek a fennálló környezeti problémák megszüntetésére, a természeti értékek megőrzésére. Lehatárolásukhoz a korábbiakban leírtaknak megfelelően a földhasználati zónarendszerhez kapcsolódó környezetérzékenységi térképeket valamint az átlagnál érzékenyebb területek térképeit is felhasználták. Az egyes potenciális érzékeny természeti területeket a természetvédelmi támogatás fontossága alapján értékelve az alábbi három kategóriát állíthatjuk fel: l. Kiemelt területek: ahol nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő természeti értékek jelentős állománya fordul elő, amelynek fennmaradása már középtávon (5-10 év) is kétséges, amennyiben a természetkímélő gazdálkodás nem részesül támogatásban. 2. Fontos területek: ahol országos viszonylatban jelentős természeti, táji és kultúrtörténeti értékek fordulnak elő, amelyek fennmaradása, vagy állapotának javítása érdekében a természetkímélő gazdálkodás támogatása szükséges. 3. Lehetséges területek: ahol jelentős az extenzív mezőgazdasági élőhelyek aránya, de a természeti, táji és kultúrtörténeti értékek jelentősége kisebb, illetve olyan területek, hol az extenzív gazdálkodás ösztönzésével a terület természeti értéke növelhető lenne. Az érintet terület nagysága mintegy 3,3 millió ha, ami az ország összterületének 35 %-a. Fontossági sorrend szerinti megoszlását a 16. táblázat mutatja. 16. táblázat: Az ÉTT kategóriák területe és aránya ÉTT kategória Mintaterület Igen fontos Fontos Lehetséges Összesen Ország összesen
Terület (1000 ha) 162,2 1 900,4 936,4 294,4 3 293,7 9 300,8
Arány (%) 1,7 20,4 10,1 3,2 35,4 100,0
A NAKP felépítését a 15. ábra szemlélteti. Intézkedései célprogramok formájában kerültek megfogalmazásra, amelyek tehát az alábbiak voltak: • Agrár-környezetgazdálkodási alapprogram • Integrált gazdálkodási célprogram • Ökológiai gazdálkodási célprogram • Extenzív gyephasznosítási célprogram • Vizes élőhely-hasznosítási célprogram • Érzékeny Természeti Területek célprogramja • Képzési, kutatási-fejlesztési, szaktanácsadási és demonstrációs programok
93
15. ábra: A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program felépítése
6.4.2.2.
Működésmódja és támogatási rendszere
A program működésmódja és támogatási rendszere jelentősen eltért a Magyarországon korábban alkalmazott agrártámogatási rendszertől. A célprogramokban való részvétel önkéntes volt, a gazdálkodók maguk döntötték el, hogy részt kívánnak-e azokban venni. Az országos programokhoz bárki csatlakozhatott, akinek 0,5 ha (kertészet), 1 ha (szántó, gyep) illetve 5 ha (halastó) saját tulajdonú termőföldje vagy erre vonatkozó tartós földbérlete van, a térségi (zonális) programokhoz természetszerűleg csak azok, akik a meghatározott régióban vagy kistérségben gazdálkodtak. A gazdálkodó, miután megismerkedett a feltételekkel, és úgy döntött, hogy csatlakozni kíván, 5 éves szerződést kötött az állammal, amelyben vállalta, hogy a szerződésben foglalt feltételeket (az adott célprogramban megfogalmazott gazdálkodási „szabályokat”) betartja. Ennek fejében évente rögzített hektáronkénti kifizetést kapott a szerződött időszakban. Ez fedezte a felvállalt intézkedések miatti esetleges jövedelemkiesést, a felmerülő többletköltségeket, és tartalmazott további 20% ösztönzőt, amely az esetleges gazdasági hátrányok kiegyenlítésén túl a gazdálkodási rendszer ökoszociális szolgáltatásait honorálta, és így a környezetbarát gazdálkodási formákat versenyképessé, vonzóvá tette a gazdálkodók számára. 6.4.2.3.
Értékorientációja és területi irányultsága
Az NAKP pályázatok elbírálásának rendszere is jelezte annak értékorientációját, egyúttal jelentősen eltért a korábbi magyar gyakorlattól, amennyiben normativitást vitt azok megítélésébe. A 100 pontos EU-konform rendszer szempontjait a 17. táblázat foglalja össze.
94
17. táblázat: Az NAKP pályázatok elbírálásának szempontrendszere Megnevezés
Adható pontszám
1. A pályázó gazdálkodási formája: természetes személy jogi személyiségű vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság, - egyéb mezőgazdasági tevékenységet folytató szervezet 2. Piaci kapcsolat: terméktanács és TÉSZ tagja terméktanács vagy TÉSZ tagja nem tagja termelői szervezetnek 3. Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodás13: hegyvidéki, dombvidéki térségek alacsony termőképességű, gyenge földterület (17 AK alatt) egyéb, környezetvédelmi korlátozás 2 vagy több tényező együttes fennállása 4. Környezetkímélő gazdálkodás megléte (ökológiai gazdálkodás, integrált növénytermesztés, extenzív gyepgazdálkodás, halgazdálkodás, egyéb): több mint 3 éve kevesebb mint 3 éve nincs 5. A gazdaság területének környezeti (természet-, talaj-, vízvédelmi) érzékenysége14: hármas érzékenység kettős érzékenység egyszeres érzékenység 6. Vidéki foglakoztatáshoz való hozzájárulás (munkanélküliségi ráta alapján): országos átlag alatt vagy egyenlő azt meghaladja 10 %-kal 20 %-kal 30 %-kal 7. Agrár-környezetvédelmi mintagazdasági szerepkör betöltése, felvállalása (térségi bemutató, képzési, szaktanácsadási, információs feladatok): igen nem 8. Agrár-környezetvédelmi célprogramban a pályázó: teljes területével részt vesz területe több mint 50 %-ával vesz részt területének kevesebb mint 50 %-ával vesz részt Összesen
10 6 4 10 5 0 5 5 5 10 10 5 0 30 20 10 3 7 10 15 5 0 10 6 2 100
A pályázati űrlapra a pályázó egyéni gazdálkodási adottságai és területének adottságai kerültek bejegyzésre. A területi adottságok pontszámai a „Hátrányos helyzetű térségek” (3. pont) illetve a „Környezetileg érzékeny területek” (5. pont) lehatárolása, a „Munkanélküliségi adatok” (6. pont) pedig a Központi Statisztikai Hivatal nyilvántartása alapján településenként kerültek bejegyzésre. Minél nagyobb volt egy adott településen ez a pontszám (vagyis hátrányos helyzetű, környezetileg érzékeny és/vagy munkanélküliséggel sújtott térségben helyezkedik el a település), annál inkább számíthatott a település e program támogatására, és annál inkább érdemes volt az agrárstratégia és a mezőgazdasági területfelhasználás tervezése során e program szempontjait figyelembe venni. Lássuk e területi értékelés alapelveit. a) Kedvezőtlen adottságú térségben való gazdálkodás Azok a települések kaptak ebben a kategóriában 10 pontot, ahol az alábbi feltételekből legalább kettő érvényesül. 13
Az EU 1257/1999 EU tanácsi rendeletének LFA – Kedvezőtlen Adottságú Területek – besorolása alapján.
14
A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program kialakításához elkészült földhasználati zonációs adatbázis alapján.
95
• Hegyvidéki, dombvidéki térségek A hátrányos helyzetű térségek (LFA15) lehatárolásánál a 1257/1999 EK rendelet 18. cikkét alapul véve azok a térségek kerülnek kiemelésre domborzati adottságokból fakadóan hátrányos területekként, ahol • a tengerszint feletti magasságból adódóan a tenyészidő lerövidül, vagy • a művelt felszín meredeksége különleges gépek alkalmazását kívánja meg, vagy • a fenti két kedvezőtlen adottság kevésbé, de együttesen jelentkezik. Ennek értelmében a magyarországi viszonyokra adaptálva a rendeletet az alábbi kategóriák kerültek kialakításra: • a lejtés 20 %-nál nagyobb, • a tengerszint feletti magasság 600 méter feletti, • a lejtés 10-20 % közötti, a tengerszint feletti magasság 400-600 méter közötti. Magyarországon a három felsorolt kategória által érintett terület összesen 138 511 ha, ami az ország 1,49 %-a. Azok a települések kaptak ebben a kategóriában 5 pontot, amelyek területén a kedvezőtlen domborzati adottságú terület aránya meghaladta az országos átlagot. • Alacsony termőképességű, gyenge földterület (17 AK alatt) A Földművelésügyi Minisztérium 1995-ben közzétett RFÖLD95 településsoros adatbázisában művelési áganként részletezve van a minőségi osztályokhoz tartozó földterület. Ezekből kiszámítható művelési áganként az átlagos aranykorona-érték. Azok a települések kaptak ebben a kategóriában 5 pontot, ahol az átlagos szántó aranykorona-érték nem éri el a 17-et. • Egyéb, környezetvédelmi korlátozás (védett természeti terület, vízbázis-védelmi terület stb.) Magyarország földhasználati zónarendszerének kialakítása során elkészült az ország környezetérzékenységi térképe (2. térkép, lásd korábban). Ez a szintézis térkép 13 paramétert egyesít az élővilág-, a talaj- és a vízvédelme szempontjából. A 1257/1999 EK rendelet 21. cikke az érintett ország területének 10 %-ában maximalizálja azokat a hátrányos helyzetű területként kiemelhető területeket, amelyeken a környezetvédelmi rendelkezések és természeti adottságok eredményeképpen a mezőgazdasági hasznosítás korlátozott. Ennek értelmében a környezetérzékenységi szintézis térkép legérzékenyebb területeinek 10 %-a került kiválasztásra. Ebből a lehatárolásból kiszámolható az egyes településekre jutó érzékeny területek aránya. Azok a települések kaptak ebben a kategóriában 5 pontot, ahol ezeknek a környezetileg érzékeny területeknek az aránya meghaladta a 25 %-ot. b) A település/gazdaság területének környezeti (természetvédelmi, talaj-, vízvédelmi) érzékenysége A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program megalapozásához lehatárolásra kerültek azok a területek, amelyek az élővilág, a talaj vagy a víz védelme szempontjából átlagosnál nagyobb érzékenységet mutattak. A számítás alapja az volt, hogy az egyes szintézis térképeknél a területi egységek (1 ha-os pixelek) összesített pontszámából ki lehetett számítani az adott érzékenység súlyozott átlagát. Amennyiben egy területi egység ennél az értéknél nagyobb érzékenységet mutatott, bekerült a zonális célprogramok területei közé. Ennek értelmében az országban: • az élővilág-védelmi célterület 2 196 087 ha, 57,1 %, • a talajvédelmi célterület 2 727 541 ha, 65,9 %,
15
LFA: Less Favourable Areas (Kedvezőtlen Adottságú Területek).
96
• a vízvédelmi célterület 2 660 934 ha, 68,2%. Ezek után minden egyes településre meghatározható volt, hogy a település területének hány százaléka esik az egyes kategóriákba. Azok a települések kaptak ebben a kategóriában 10 pontot, ahol a háromból csak az egyik kategóriába eső terület aránya haladta meg a 25 %-ot. 20 pontot kaptak azok a települések, ahol két kategóriában is meghaladta az érzékeny területek aránya a 25 %-ot. 30 pontot kaptak azok a települések, ahol mindhárom kategóriában meghaladta az érzékeny területek aránya a 25 %-ot. c) A vidéki foglakoztatáshoz való hozzájárulás (munkanélküliségi ráta figyelembevétele) A Központi Statisztikai Hivatal TSTAR 2000-es adatbázisát alapul véve a regisztrált munkanélküliek száma lett összevetve az aktív korú lakosság számával (18-60 év). Ennek alapján az országos átlag 6,06 %. A kategorizálás további kritériumai a rendelet melléklete szerint az átlag 1,1 szerese (6,67%), az átlag 1,2 szerese (7,27 %) és az átlag 1,3 szorosa (7,88 %). Ennek alapján négy kategória alakult ki: azok a települések, ahol a munkanélküliség • a ráta 1,1-szerese alatt maradt 3 pontot kaptak, • a ráta 1,1-szerese és 1,2-szerese közé esett 7 pontot kaptak, • a ráta 1,2-szerese és 1,3-szorosa közé esett 10 pontot kaptak, • meghaladta a ráta 1,3-szorosát 15 pontot kaptak. d) Összegzés A fentiek értelmében a három szempont összpontszáma a maximális 100 pontból 3 - 55 pont közé eshetett. Településenkénti területi megoszlását az 5. térkép szemlélteti, pontos értékei pedig a http://nakp.gau.hu/palyazat_elbiralas.php internetcímen tudhatók meg. 5. térkép
Minél nagyobb pontszámot ért el egy település e minősítési rendszerben, annál fontosabb volt, annál több lehetőséget kínált az agrár-környezetgazdálkodás, az NAKP a település és 97
gazdálkodó közössége számára, így annál fontosabbá vált az adott település mezőgazdasági terlületeinek agrár-környezetgazdálkodási szempontú értékelése és hasznosítása. 6.4.2.4.
Finanszírozása és bevezetésének eredményei
A költségvetés az agrártámogatások között 2002-ben 2,2, 2003-ban 4,5 milliárd Ft-ot különített el e támogatási, kifizetési rendszer indítására. A hat támogatott gazdálkodási rendszerre 2002-ben 5 321 db, 2003-ban pedig 7 529 db pályázat érkezett 272 ezer illetve 301 ezer ha területre. A pályázott támogatási összeg 4,5 milliárd Ft illetve 5,5 milliárd Ft volt. A rendelkezésre álló összeg csak az igények mintegy 60 %-os kielégítését tette lehetővé, így 2002-ben 2 691 pályázat összesen 153 ezer ha területtel, majd 2003-ban 5 114 pályázat összesen 235 ezer ha területtel került be a programba. A programban résztvevő gazdáknak kifizetett összeg 2002-ben 2,1 milliárd Ft, majd 2003-ban 4,1 milliárd Ft volt, 13 700 Ft/ha majd 17 450 Ft/ha átlagos értékkel. A kifizetési összeg – programtól függően – 10-50 eFt/ha között változott. A területi arányok alapján a legnagyobb érdeklődés sorrendben • a gyephasznosítási célprogram (38 %), • az ökológiai gazdálkodási célprogram (25 %) és • az ÉTT16 célprogram (17 %) iránt mutatkozott, a vizes élőhelyek, az alapprogram illetve az integrált gazdálkodási célprogram részesedési aránya a teljes programterületből összesen 20 % (sorrendben 7,2, 6,6 illetve 6,2 %) volt.
6.5. A vidékfejlesztés magyar kerettervei (2004-2013) Magyarország előcsatlakozási vidékfejlesztési programjai – az NAKP és a SAPARD – 2004 május 1jével, az EU-csatlakozással végetértek. A tagországokra vonatkozó vidékfejlesztési kerettervek egységes rendszerbe foglalják, és továbbviszik, kibővítik az előcsatlakozási vidékfejlesztési terveket. Ezek – a Nemzeti Fejlesztési Tervhez (NFT-hez) illeszkedő – tervek: a 2004-2006-os tervezési időszakra a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) és az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP), a 2007-2013-as teljes EU tervciklusra pedig az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP).
6.5.1.
Az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) (2004-2006)
Az NFT részét képező AVOP intézkedéseinek célja az NVT-ben megfogalmazott, támogatott gazdálkodási rendszerekhez kapcsolódó mezőgazdasági termelés és élelmiszerfeldolgozás feltételeinek megteremtése, versenyképességének javítása valamint a vidék felzárkóztatásának elősegítése. A program négy prioritást fogalmaz meg. Támogatott intézkedései az alábbiak: • 1. prioritás: a versenyképes alapanyag-termelés megalapozása a mezőgazdaságban: – a mezőgazdasági beruházások támogatása, – fiatal gazdálkodók pályakezdési támogatása, – erdőgazdálkodás korszerűsítése, – szakmai továbbképzés és átképzés támogatása, – a halászat modernizálása; • 2. prioritás: az élelmiszer-feldolgozás modernizálása: – mezőgazdasági termékek feldolgozásának és értékesítésének fejlesztése; • 3. prioritás: vidéki térségek fejlesztése: – a vidéki jövedelemszerzési lehetőségek bővítése, – mezőgazdasághoz kötődő infrastruktúra fejlesztése, – alapvető szolgáltatások a vidéki vállalkozók és lakosság számára, – falufejlesztés és -felújítás, 16
ÉTT: Érzékeny Természeti Területek
98
– közösségi kezdeményezésű programok (LEADER+) támogatása; • 4. prioritás: technikai segítségnyújtás: – technikai segítségnyújtás.
6.5.2.
A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) (2004-2006)
Az NVT egységes keretbe foglalja az EMOGA17 Garancia Részlegéből 80 %-os mértékben EUtársfinanszírozott vidékfejlesztési intézkedések hazai végrehajtását. Intézkedései első sorban a gazdálkodás folyó támogatását biztosítják, és részben a környezeti kihívásokra adnak válasz (agrár-környezetgazdálkodási rendszerek, kedvezőtlen adottságú térségek támogatása, EUkövetelményeknek való megfelelés elősegítése, mezőgazdasági területek erdősítése), illetve segítenek az átalakulás okozta gazdasági és társadalmi nehézségek enyhítésében (termelői csoportok létrehozásának támogatása, félig önellátó gazdaságok támogatása, korai nyugdíjazás). Támogatott intézkedései az alábbiak: • agrár-környezetgazdálkodás: − agrár-környezetgazdálkodási alapprogram, − integrált növénytermesztési célprogram, − ökológiai gazdálkodási célprogram, − Érzékeny Természeti Területek programja, − kiegészítő agrár-környezetgazdálkodási támogatások; • kedvezőtlen adottságú és környezetvédelmi korlátozások alá eső területek támogatása; • az EU környezetvédelmi, állatjóléti és higiéniai követelményeinek való megfelelés elősegítése; • mezőgazdasági területek erdősítése; • korai nyugdíjazás; • szerkezetátalakítás alatt álló félig önellátó gazdaságok támogatása; • termelői csoportok létrehozásának és működtetésének támogatása; • technikai segítségnyújtás. Az NVT forrásainak közel 80 %-a az első négy intézkedési terület finanszírozását szolgálja. Ezek közül is kiemelkedik az 1. intézkedési terület, az agrár-környezetgazdálkodási rendszerek föld alapú támogatásának forráskerete, amely az NAKP kibővített folytatását biztosítja. A 2004. évi támogatási kérelmek beadási határideje november 26-a volt, melyre 32 800 kérelem érkezett közel 70 milliárd Ft értékben. Végül 44 milliárd Ft értékben mintegy 25 ezer kérelmet bíráltak el pozitívan, tehát a 2005-2006-os támogatási évvel kezdődően 25 ezer gazda 1,5 millió ha összterülettel vehetett részt a programban. Mivel a forrásokat az FVM 2005-ben 5 éves szerződésekkel előre lekötötte, így új támogatási kérelmek befogadására 2009-ig gyakorlatilag nincs lehetőség. Ezen a helyzeten gyorsan és határozottan változtatni kell, hiszen a versenytársak e forrásokhoz normatív módon folyamatosan és időben hozzájutnak!
6.5.3. 6.5.3.1.
Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) (2007-2013) A program előkészítésének folyamata
Magyarország a 1698/2005/EK EU tanácsi vidékfejlesztési rendelet18 alapján és annak támogatott jogcímei figyelembe vételével készítette el és 2007. február 21-én nyújtotta be hivatalosan Brüszszelbe az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programot (ÚMVP-t)19. Forrásallokációs pénzügyi táb-
17
EMOGA: Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap
18
A Tanács 1698/2005/EK rendelete: „Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatásokról (Brüsszel, 2005. szeptember 20.)
19
A benyújtott program magyar nyelven a https://www.nakp.hu/counter/click.php?id=212 linken érhető el.
99
lázatok a program brüsszeli benyújtásáig hivatalosan nem kerültek nyilvánosságra, azokat az érintett társadalmi csoportok, de maga a magyar törvényhozás, az Országgyűlés sem ismerhette meg. Az Európai Bizottság ezek után az eljárásrendnek megfelelően az 1974/2006/EK rendelet 4. cikkében meghatározott, számára rendelkezésre álló 6 hónapos bírálati időszak 4. hónapjára, 2007. május végére készült el a program vizsgálatával, és állította össze kritikai megjegyzéseit, kérdéseit, észrevételeit20. A – mellékleteivel együtt 32 oldalas – értékelést az EU agrárfőigazgatósága június elején juttatta el az agrártárcához. Ebben 59 számozott fejezetben mintegy 240 kérdéskört érintve fogalmazta meg megjegyzéseit, kifogásait, aggályait illetve kérdéseit az Európai Bizottság, közölve azt is, hogy az ÚMVP bírálati folyamatát a levél keltezésétől (június 4-étől) számítva mindaddig felfüggeszti, amíg Magyarország az átdolgozott új változatot ismételten be nem nyújtja a Bizottsághoz. Ennek hatására elkészült és 2007. július 9-én nyilvánosságra került az Új Magyarország Vidékfejlesztési Programnak az Európai Bizottság észrevételei alapján átdolgozott újabb változata21, melyet a társadalmi partnerek július 15-ig véleményezhettek. Az FVM ezt követően július végén nyújtotta be ismételten a programot Brüsszelbe, és a Bizottság szeptember végén hagyta jóvá az ÚMVP átdolgozott változatát. 6.5.3.2.
A program forráselosztási arányai és üzenetei a vidéknek
A februárban benyújtott változathoz képest az elfogadott, átdolgozott, végleges program terjedelme ugyan jelentősen (mintegy 100 oldallal) tovább nőtt, ám a fő tendencia változatlan maradt. A közzétett, módosított anyag lényegi törekvései a 6. valamint a 7. fejezetben található táblázatok pénzügyi információiból ítélhetők meg igazán. Eszerint változatlanul az 1. tengelyre és ezen belül is a fizikai tőke fejlesztésére, a beruházások támogatására és infrastruktúrafejlesztésre, a termelési volumen növelését szolgáló kapacitásbővítésre, egy szűk nagybefektetői tőkés klienscsoport forrásigényeinek kielégítésére koncentrál, sőt az erre szánt összeget tovább növeli. A tendencia láthatóvá tételét és a tényleges pénzügyi tervek átláthatóságát szolgálja a 16. ábra és a 18. táblázat. Először is azt látjuk, hogy az éles kritikák ellenére sem változtatta a tárca a források tengelyek közti elosztási arányait és összegeit. Ezek bebetonozottan változatlanok, ám a tengelyeken belüli forráselosztási arányok némiképpen – az esetek többségében sajnos éppen a kifogásolt rossz irányba – tovább módosultak. A pályázati feltételekkel pedig olyan helyzetet teremtett, hogy azokra a fizikai tőke fejlesztését szolgáló (1.2. támogatási területhez kötődő) jogcímekre, zömében beruházástámogatásra, ahol a források túlnyomó többsége található, a potenciális pályázóknak csupán a legerősebb, felső 7 %-a adhatja be a pályázatát. A többiek nemcsak hogy nem nyerhetnek, de be sem adhatják pályázatukat ezekre a forrásokra. Ezekhez a forrásokhoz az 5 EUME22 életképességi határ23 miatt változatlanul csak a legnagyobb gazdaságok, tőkeerős csoportok juthatnak hozzá, a túlnyomó többség pályázatot sem adhat be e támogatási forrásokra. Ezt szemléltetik és bizonyítják a 19., 20. és 21. táblázatban összefoglalt adatok. A magyar birtokstruktúra tényleges gazdasági teljesítménymutatói – az Agrárgazdasági Kutatóintézet (AKI) hivatalos, 2005 végi állapotokat tükröző adatai – alapján az állapítható meg, hogy a nyilvántartott gazdasági egységeknek csak a felső 5,5 %-a!!, de pl. a vegyes állattartó gazdaságoknak csak 0,6 %-a!! fér hozzá
20
A levél és melléklete angol és magyar nyelven a www.nakp.hu címen, a 2007. június 14-ei dátumnál érhető el.
21
Az átdolgozott program magyar nyelven valamint a MAGOSZ képviselőjének kritikai megjegyzései a www.nakp.hu címen, a 2007. július 9-ei dátumnál érhetők el.
22
EUME (európai méretegység): a gazdaságok ökonómiai méret (üzemméret) szerinti osztályozásának egysége. 1 EUME megfelel 1200 euró SFH-értéknek (megközelítőleg 300 ezer Ft SFH, ami átlagosan kb. 750 ezer Ft bruttó termelési értékkel állítható elő).
23
Hogy ez a gyakorlatban mit is jelentene, azt jól szemléltetik a 19. táblázatban összefoglalt adatok. Ezek szerint pl. nem minősül életképesnek és nem pályázhat az a gazdaság, amely lótenyésztéssel foglalkozva kevesebb, mint 58!! lovat, vagy pl. az a szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó gazdaság, amely – korcsoporttól és tartási módtól függően – kevesebb, mint 67-150!! szarvasmarhát tart. Miután ezt az elfogadhatatlan életképességi határértéket a nyilvánosság elé tártuk, a tárca kénytelen volt az SFH értékeket felülvizsgálni, megemelni, és az életképességi határt némiképp leszállítani. Így most már e kizáró határérték eléréséhez pl. 32!! ló is elégséges.
100
ezekhez a szerkezetátalakítási, agrármodernizációs forrásokhoz (21. táblázat). Miután e tényeket már korábban a közvélemény elé tártuk, a kormány kénytelen volt az SFH24 értékeket felülvizsgálni, és az életképességi határt 5 EUME-ról 4 EUME-ra leszállítani. Ennek következtében azonban csupán annyi változás történt, hogy most már a nyilvántartott gazdasági egységeknek (714 ezer) a 6,8 %-a!! hozzáfér a pályázatokhoz, szemben a korábbi 5,5 %-kal (21. táblázat). A regisztrált, élethivatásszerűen mezőgazdasági tevékenységből élő gazdaságok (220 ezer) közül pedig – a korábbi 82 %-kal szemben – „csak” a 78 %!! nem pályázhat a fejlesztési forrásokra. Általánosságban tehát leszögezhető, hogy a program keveseknek sokat, sokaknak pedig semmit sem nyújt. A legerősebbek tovább erősödhetnek, a többiek pedig tovább gyengülhetnek, leszakadhatnak, tönkremehetnek, eltűnhetnek. Az egyes intézkedéseket, az azok által nyújtott lehetőségeket az előadás során részletesen ismertetem. 16. ábra: A vidékfejlesztési támogatási területek közti forráselosztási arányok az Új Magyarország Vidékfejlesztési Porgramban (%) 1.1. Humán erőforrások fejlesztése
4,75
1.2. Fizikai tőke fejlesztése
39,35
1.3. Mezőgazdasági minőségjavítás 0,00 1,77
1.4. A kis- és közepes gazdaságok támogatása 2.1. Környezetbarát mezőgazdálkodás
23,68
2.2. Környezetbarát erdőgazdálkodás
7,85
3.1. Gazdasági diverzifikáció ösztönzése
7,80
3.2. Vidéki életminőség javítása
4,24
3.3. Helyi humán kapacitás fejlesztése
1,34
4.1. Helyi fejlesztési stratégiák megvalósítása
3,96
4.2. Térségek együttműködése
0,53
4.3. Fenntartási költségek
0,79
5.1. Nemzeti Vidéki Hálózat létrehozása 5.2. Programlebonyolítás költségei 0,00
24
1,30 2,64 5,00
10,00 15,00 20,00 25,00 30,00 35,00 40,00 45,00
SFH (standard fedezeti hozzájárulás):ágazatonként diktált, az árbevétel és a változó költségek különbségeként számított gazdasági teljesítmény-érték
101
18. táblázat: A Tanács 1698/2005/EK rendelete1 alapján kidolgozott Új Magyarország Vidékfejlesztési Program támogatási területei és forráselosztási arányai Célmeghatározás
Támogatott vidékfejlesztési területek és intézkedések (2007-2013)
1. tengely: versenyképesség
1.1. Humán erőforrások fejlesztése: 1.1.1. Szakoktatás és tájékoztatás ~ részaránya: minimum 10% 1.1.2. Fiatal gazdák indulása ~ EU társfinanszírozási aránya: 1.1.3. Gazdaságátadás (korai nyugdíjazás) max. 50/75% 1.1.4. Szaktanácsadási szolgáltatás igénybevétele ~ területi alkalmazás: minden 1.1.5. Mező- és erdőgazdálkodási szaktanácsadó szolgálat létrehozása vidéki terület 1.2. Fizikai tőke fejlesztése: 1.2.1. Mezőgazdasági/erdészeti üzemkorszerűsítés (beruházások) 1.2.2. Az erdők gazdasági értéknövelése 1.2.3. Mezőgazdasági és erdészeti termékek értéknövelése (feldolgozás/értékesítés segítése) 1.2.4. Új termékek, eljárások és technológiák fejlesztésére irányuló együttműködés a mezőgazdasági és erdészeti ágazatban 1.2.5. Mezőgazdasági/erdészeti infrastruktúra fejlesztése 1.3. A mezőgazdasági termelés és termékeinek minőségjavítása: 1.3.1. Az EU környezetvédelmi, állatjóléti és -higiéniai követelményeinek való megfelelés 1.3.2. Élelmiszer minőségi rendszerekben résztvevő termelők támogatása 1.3.3. Termelői csoportok élelmiszer-minőségi termékmarketingjének segítése 1.4. Átmeneti intézkedések a kis- és közepes gazdaságok támogatására 1.4.1. Félig önellátó gazdaságok támogatása 1.4.2. Termelői csoportok létrehozásának támogatása Összesen/részarány
Közkiadás* mFt % 66 651 4,75 34 548 2,46 8 947 0,64 6 952 0,50 16 204 1,15 0 0,00 552 223 39,35 424 169 30,23 3 347 0,24 66 199
4,72
0
0,00
58 508 0
4,17 0,00
0
0,00
0
0,00
0
0,00
24 781 4 956 19 825 643 655
1,77 0,35 1,41 45,87
1: A 1698/2005/EK rendelet: „Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatásokról (Brüsszel, 2005. 09. 20.) *: Közkiadás: EU (EMVA)+hazai forrás összesen
18. táblázat folytatás Célmeghatározás
Támogatott vidékfejlesztési területek és intézkedések (2007-2013)
2. tengely : mező- és erdőgazdasági földhasználat
2.1. Mezőgazdasági területek fenntartható használatának ösztönzése: 2.1.1. Hegyvidéki kedvezőtlen adottságú térségek 2.1.2. Más szempontból hátrányos helyzetű területek ~ részaránya: minimum 25% 2.1.3. Natura 2000 és a 2000/60/EK (Víz keretirányelv) rendelet által ~ kiindulási alap: kölcsönös érintett területek megfelelés (cross compliance) 2.1.4. Agrár-környezetgazdálkodás (kötelező) + genetikai erőforrások ~ EU társfinanszírozási arány: 2.1.5. Állatjóléti intézkedések max. 55/80% 2.1.6. Nem termelő beruházások ~ területi alkalmazás: minden 2.2. Erdőgazdasági területek fenntartható használatának ösztönzése: vidéki terület 2.2.1. Mezőgazdasági területek első erdősítése 2.2.2. Agrár-erdészeti (Agroforestry) rendszerek első létrehozása 2.2.3. Nem mezőgazdasági területek első erdősítése 2.2.4. Natura 2000 erdőterületek 2.2.5. Erdészeti környezetgazdálkodás 2.2.6. Erdészeti potenciál helyreállítása és megelőző kárelhárítás 2.2.7. Nem termelő beruházások Összesen / részarány *: Közkiadás: EU (EMVA)+hazai forrás összesen
Közkiadás* mFt % 332 335 23,68 0 0,00 6 416 0,46 13 584
0,97
309 282 0 3 053 110 128 69 909 221 531 0 24 291 2 920 12 256 442 464
22,04 0,00 0,22 7,85 4,98 0,02 0,04 0,00 1,73 0,21 0,87 31,53
18. táblázat folytatás Célmeghatározás
Támogatott vidékfejlesztési területek és intézkedések (2007-2013)
Közkiadás* mFt % 109 508 7,80 7 646 0,54 85 217 6,07 16 645 1,19 59 554 4,24
3. tengely: vidéki életminőség 3.1. Gazdasági diverzifikáció ösztönzése: javítása, gazdasági diverzifikáció 3.1.1. Nem mezőgazdasági tevékenységek 3.1.2. Mikrovállalkozások ~ részaránya: minimum 10% 3.1.3. Turizmussal kapcsolatos tevékenységek ~ végrehajtás: lehetőleg helyi 3.2. Vidéki életminőség javítása: vidékfejlesztési stratégiákon 3.2.1. Alapvető szolgáltatások fejlesztése a vidéki gazdaság és társada29 965 keresztül lom számára ~ EU társfinanszírozási aránya: 3.2.2. Falumegújítás és -fejlesztés 19 989 max. 50/75% 3.2.3. A vidék kulturális és természeti örökségének megőrzése 9 600 ~ területi alkalmazás: minden 3.3. Helyi humán kapacitás fejlesztése: 18 806 vidéki terület 3.3.1. Képzés, tájékoztatás 7 008 3.3.2. Készségek elsajátítása, helyi fejlesztési stratégiák kidolgozása és 11 798 végrehajtása Összesen/részarány 187 868 4. tengely: LEADER 4.1. Helyi fejlesztési stratégiák megvalósítása 55 561 ~ részaránya: minimum 5% 4.1.1. Versenyképesség 13 890 ~ területi alkalmazás: a 3. ten4.1.2. Környezet-/földhasználat 5 556 gely céljainak megfelelően ki4.1.3. Életminőség/diverzifikáció 36 115 választott vidéki területeken 4.2. Hazai és nemzetközi térségek együttműködése 7 408 ~ EU társfinanszírozási aránya: 4.3. Fenntartási költségek, készségek elsajátítása és animáció 11 112 max. 55/80% Összesen/részarány 74 081 Kiegészítő intézkedések 5.1. Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat létrehozása 18 219 ~ részaránya: maximum 4 % 5.1.1. Működési költségek 4 555 ~ területi alkalmazás: minden 5.1.2. Cselekvési terv és végrehajtásának 13 664 vidéki terület 5.2. Programlebonyolítás költségei 36 991 Összesen/részarány 55 210 Mindösszesen 1 403 278 *: Közkiadás: EU (EMVA)+hazai forrás összesen
2,14 1,42 0,68 1,34 0,50 0,84 13,39 3,96 0,99 0,40 2,57 0,53 0,79 5,28 1,29 0,32 0,97 2,64 3,93 100,00
19. táblázat: Különböző ágazatok diktált SFH értéke és az életképességi határt meghaladó méretek Megnevezés (FSS)
Gabonafélék (rozs, …, rizs) Hüvelyesek (borsó, …, lencse) Olajnövények (olajlen, …, napraforgó) Ipari növények (rostlen, ..., dohány) Szántóföldi zöldség Üvegházi/fóliás zöldség/virág Takarmánynövények Gyümölcsültetvények Szőlőültetvények Gyep (rét, legelő) Lófélék Szarvasmarha Juh Kecske Sertés (malac, …, tenyészkoca) Baromfi (pecsenyecsirke, …, pulyka) Nyúl Méhcsaládok száma
Mértékegység
SFH (eFt)
Ft/ha 65 - 128 Ft/ha 78 - 107 Ft/ha 73 - 102 Ft/ha 74 - 524 Ft/ha 405 - 559 Ft/ha 3 683 -18 895 Ft/ha 38 - 142 Ft/ha 166 - 420 Ft/ha 244 - 357 Ft/ha 35 - 39 Ft/állat 38 Ft/állat 8 - 21 Ft/állat 34 Ft/állat 17 - 23 Ft/állat 3 - 48 Ft/100db állat 37 - 198 Ft/állat 11 Ft/kaptár 12
Életképességi határ (ha vagy db) 5 EUME 4 EUME 23 - 12 18 - 9 19 - 14 15 - 11 21 - 15 16 - 12 20 - 3 16 - 2 4- 3 3- 2 0,4 - 0,2 0,3 - 0,1 39 - 11 32 - 8 9- 4 7- 3 6- 4 5- 3 43 - 39 34 - 31 40 32 188 - 71 150 - 57 500 - 375 400 - 300 88 - 65 71 - 52 500 - 31 400 - 25 4 054 - 758 3 243 - 606 136 109 125 100
Forrás: Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap társfinanszírozásában megvalósuló támogatások igénybevételének általános szabályairól szóló 23/2007. (IV.17.) FVM rendelet 1. melléklete SFH (standard fedezeti hozzájárulás):ágazatonként diktált, az árbevétel és a változó költségek különbségeként számított érték EUME (európai méretegység): a gazdaságok ökonómiai méret (üzemméret) szerinti osztályozásának egysége. 1 EUME megfelel 1200 euró SFH-értéknek (megközelítőleg 300 ezer Ft SFH, ami átlagosan kb. 750 ezer Ft bruttó termelési értékkel állítható elő).
20. táblázat: A gazdaságok méretkategóriák szerinti megoszlása (ezer db) Magyarországon (2005) Méretkategória (EUME)
Gazdaságtípusok 1. Szántóföldi növénytermesztés 2. Kertészet (zöldség + virág)
<1 58,5 2,0
1-2 16,2 2,4
3. Kertészet (szőlő + gyümölcs) 4. Legeltetéses állattartás 5. Abrakfogyasztó állattartás 6. Vegyes növénytermesztés 7. Vegyes állattartás 8. Vegyes növénytermesztés és állattartás 9. Egyéb
83,7 12,7 130,3 70,0 101,5 103,8 9,6
Összesen
572,1
9,1 1,6 4,8 9,5 4,5 10,3 58,4
Összesen
3-4 5-10 >10 16,0 8,6 10,4 3,1 1,7 1,7 7,1 1,8 1,6 7,3 2,1 5,8 44,8
2,8 1,0 0,5 2,5 0,5 1,4 19,0
109,7 10,9
2,7 1,1 1,2 1,7 0,2 1,4 -
105,4 18,2 138,4 91,0 108,8 122,7 9,6
20,4
714,7
Forrás: Lengyel Gy. (szerk.) (2006): Magyarország mezőgazdasága (Gazdaságtipológia, 2005), KSH, Budapest, 39 p.
105
21. táblázat: Az életképességi határ feletti (a jelenlegi kormány által kedvezményezett) gazdaságok száma és aránya Magyarországon (2005) Gazdaságtípusok
1. Szántóföldi növénytermesztés 2. Kertészet (zöldség + virág) 3. Kertészet (szőlő + gyümölcs) 4. Legeltetéses állattartás 5. Abrakfogyasztó állattartás 6. Vegyes növénytermesztés 7. Vegyes állattartás 8. Vegyes növénytermesztés és állattartás 9. Egyéb Összesen
Kedvezményezett Összes gazdaság (> 5 EUME) (> 4 EUME) ezer db % ezer db % ezer db % 19,0 17,3 23,5 21,4 109,7 100,0 3,4 31,2 4,2 38,5 10,9 100,0 5,5 5,2 6,8 6,5 105,4 100,0 2,1 11,5 2,6 14,3 18,2 100,0 1,7 1,2 2,1 1,5 138,4 100,0 4,2 4,6 5,2 5,7 91,0 100,0 0,7 0,6 0,9 0,8 108,8 100,0 2,8 2,3 3,5 2,9 122,7 100,0 9,6 100,0 48,8 6,8 39,4 5,5 714,7 100,0
Forrás: Lengyel Gy. (szerk.) (2006): Magyarország mezőgazdasága (Gazdaságtipológia, 2005), KSH, Budapest, 39 p.
6.6. Agrár-környezetgazdálkodás: az NVT és ÚMVP alapvető intézkedési területe A 2004-2006-os időszakra vonatkozó NVT, majd a 2007-2013-as időszakra vonatkozó ÚMVP agrár-környezetgazdálkodási intézkedési területe célprogramok formájában egyaránt olyan támogatható gazdálkodási rendszereket fogalmaz meg, amelyekhez a gazdák területükkel, gazdaságukkal önkéntes módon csatlakozhatnak, ha • legalább 0,3-1 ha saját tulajdonú mezőgazdasági területük, vagy erre vonatkozó – legalább 5 éves – tartós földbérleti szerződésük van; • betartják a „Helyes Gazdálkodási Gyakorlat” előírásait, és vezetik a kötelező nyilvántartásokat (gazdálkodási naplót); • elfogadják az adott gazdálkodási rendszer technológiai és egyéb előírásait, követelményeit; • azokat saját gazdálkodásukba beépítik, és annak betartását a szerződés időtartamára vállalják, a teljesítés ellenőrzését pedig elfogadják; • a vállalt gazdálkodási rendszerhez kapcsolódó képzési programban a szerződés időtartama alatt évente 1 alkalommal részt vesznek. Az EU és a Magyar Állam ennek fejében a szerződés időtartamára vállalja, hogy ezért a gazdát minden hektár bevitt mezőgazdasági terület után a választott rendszertől függő normatív, hektáronkénti és az infláció mértékével valorizált (értékálló) évenkénti kifizetésben részesíti. A programban való részvétel: • gazdaönrészt nem igényel; • a kifizetés 80 %-át az EU, 20 %-át a nemzeti költségvetés biztosítja; • nem kell az egész gazdaságot egyszerre bevinni, sőt a különböző gazdaságrészek – az ökológiai gazdálkodás kivételével – különböző gazdálkodási rendszerekhez is csatlakoztathatók; • nem komplikált pályázat benyújtásával, hanem gyakorlatilag speciális regisztrációs folyamattal indul, amelyben a gazda megadja – saját maga és gazdasága alapadatait; – azon területei adatait, amelyeket be kíván vinni az adott gazdálkodási rendszerbe; – az e területek tulajdoni vagy bérleti viszonyait igazoló dokumentumokat; – kinyilvánítja, hogy az adott rendszer szabályait, előírásait magára nézve kötelező érvénnyel elfogadja, és vállalja, hogy a képzési programban részt vesz; 106
• a képzési programban való részvétel költségeit a program fedezi, tehát a gazdának külön költséget az nem jelent. Az NVT támogatott agrár-környezetgazdálkodási rendszereinek meghirdetése és a kérelmezés a tervek szerint mindig tavasszal, a támogatási határozatok kiadása mindig ősszel, és a kifizetések a naptári év vége előtt történnek. A támogatási év szeptember 1-jétől augusztus 31-éig terjed. A programban résztvevő gazdák a támogatás időtartamáig minden év elején, egyszerű kifizetési kérelem alapján egy összegben megkapják az adott évre vonatkozó hektáronkénti kifizetést. A jelenleg működő rendszereket a 17. ábra foglalja össze. Minden művelési ágban és az állattenyésztésben is többféle rendszer pályázható. Az ábrán felfelé egyre szigorúbb – és ezzel arányosan nagyobb hektáronkénti kifizetésű – rendszerek találhatók. Aki ezek közül valamelyik rendszerhez csatlakozik, a bevitt területein kiegészítő agrár-környezetgazdálkodási intézkedéseket is vállalhat, amelyekért külön kifizetés illeti meg. A fő programcsoportok hektáronkénti kifizetéseit a 2004-2006-os időszakra a 22. táblázat, a 2007-2013-as időszakra pedig a 23. táblázat foglalja össze. Az agrár-környezetgazdálkodási rendszerekhez kötődő kifizetések az 1. pilléres EU területalapú közvetlen (SAPS25), a nemzeti kiegészítő (top-up) és a notifikált (az EU által engedélyezett) nemzeti támogatásokkal valamint a 2. pilléres kedvezőtlen adottságú térség (KAT) támogatással is kombinálhatók, azaz összeadódnak. Ha például valaki gabonát termel ökológiai gazdálkodásban, vállal kiegészítő erózióvédelmi intézkedéseket és a területe gyenge termőhelyi adottságú, akkor az alábbi kifizetésekben részesülhet: • közvetlen (SAPS) alaptámogatás: 18 eFt/ha, • nemzeti kiegészítő (top-up) közvetlen támogatás 20 eFt/ha, • NVT: ökológiai gazdálkodás: 45 eFt/ha, • NVT: kiegészítő erózióvédelem: 10 eFt/ha, • NVT: kedvezőtlen termőhelyi adottság: 20 eFt/ha, • Összesen: 113 eFt/ha. A példában szereplő gazda tehát az induló évben 113 eFt/ha kifizetésben részesülhet. Ennek NVT-ből származó (75 eFt/ha), inflációval növelt értékét minden év első 2 hónapjában kézhez kapja, ha a vállalt intézkedéseket a szerződés és annak mellékletét képező elfogadott üzemterv szerint betartja, és azt az ellenőrzések is igazolják. További részletes információk a http://www.mvh.gov.hu valamint a http://www.nakp.hu internetcímről nyerhetők, ahol az NVT és az ÚMVP végleges, teljes dokumentációja is megtalálható.
25
SAPS: Standard Area Payment System (Standard Területalapú Kifizetési Rendszer)
107
17. ábra: Az NVT-ben pályázható agrár-környezetgazdálkodási rendszerek (2005)
22. táblázat: Az NVT fő agrár-környezetgazdálkodási programcsoportjainak évenkénti kifizetései (2005) Kifizetés* €/ha Ft/ha
Célprogramok A. Szántóterületek A.1. Szántó alapprogram A.2. Tanyás gazdálkodás
a) szántóföldi növények b) zöldségfélék a) szántóföldi növények b) zöldségfélék
A.3. Méhlegelő program A.4. Integrált szántóföldi gazdálkodás
a) szántóföldi növények b) zöldségfélék A.5. Ökológiai gazdálkodás a) szántóföldi növények-átállási b) szántóföldi növények-átállt c) zöldségfélék-átállási d) zöldségfélék-átállt A.6. Hosszútávú terület-pihentetés a) 1. évben b) 2. évtől A.7. Ritka növényfajták termesztése a) szántóföldi növények b) zöldségfélék A.8. Érzékeny Természeti Területek szántóföldi programjai B. Gyepterületek B.1. Gyepgazdálkodási alapprogram a) gyepes élőhelyek fenntartása b) szántóföldi területek gyepesítése B.2. Ökológiai gyepgazdálkodási célprogram B.3. Érzékeny Természeti Területek a) gyepes élőhelyek fenntartása b) szántóföldi területek gyepesítése C. Ültetvények C.1. Integrált gyümölcs- és szőlőtermesztési célprogram C.2. Ökológiai gyümölcs- és szőlőtermesz- a) átállás alatt tési célprogram b) átállás után C.3. Ritka szőlő- és/vagy gyümölcsfajták termesztése D. Vizes élőhelyek D.1. Extenzív halgazdálkodás D.2. Vizes élőhelyek létrehozása szántóa) 1. évben kon b) 2. évtől D.3. Ívóhelyek kialakítása D.4. Zsombékosok, mocsarak, lápok gondozása D.5. Nádgazdálkodás E. Állattartási intézkedések E.1. Őshonos állatfajták tartása (Ft/egyed) a) magyar szürke szarvasmarha b) lovak c) mangalica sertés d) juhok e) baromfi E.2. Ökológiai állattartás (Ft/egyed) a) szarvasmarha b) sertés c) juh, kecske d) baromfi F. Kiegészítő agrár-környezetgazdálkodási intézkedések F.1. Erózió elleni védelem a) szántóföldön b) ültetvények F.2. Táblaszegélyek, füves mezsgyék a) 1. évben létesítése szántókon b) 2. évtől F.3. Cserjeirtás gyepterületeken a) 1. évben b) 2. évtől
*: 1 € = 255 HUF
109
98,04 172,55 145,10 215,69 74,51 133,33 223,53 176,47 125,49 325,49 200,00 376,47 133,33 129,41 231,37 192,16-266,66
25 000 44 000 37 000 55 000 19 000 34 000 57 000 45 000 32 000 83 000 51 000 96 000 34 000 33 000 59 000 49-68 ezer
58,82 290,20 58,82 98,04-129,41 194,12
15 000 74 000 15 000 25-33 ezer 75 000
388,24 396,08 278,43 231,37
99 000 101 000 71 000 59 000
203,92 317,65 133,33 117,65 101,96 86,27
52 000 81 000 34 000 30 000 26 000 22 000
113,73 119,80 78,43 20,59 0,33-1,53 74,51 58,82 18,82 0,26-1,04
29 000 30 550 20 000 5 250 85-390 19 000 15 000 4 800 65-265
39,22-98,04 39,22-231,37 462,75 39,22 168,63 62,75
10-25 ezer 10-59 ezer 118 000 10 000 43 000 16 000
23. táblázat: Az ÚMVP fő agrár-környezetgazdálkodási programcsoportjainak évenkénti kifizetései (2007-2013) Kifizetés* €/ha Ft/ha
Célprogramok A. Szántóterületek A.1. Integrált szántóföldi gazdálkodás A.2. Tanyás gazdálkodás A.3. Ökológiai gazdálkodás
a) szántóföldi növények b) zöldségfélék a) szántóföldi növények b) zöldségfélék a) szántóföldi növények – átállás alatt b) szántóföldi növények – átállt c) zöldségfélék – átállás alatt d) zöldségfélék – átállt
A.4. Természetvédelmi zonális célprogramok 1. Túzok élőhelyfejlesztés a) szántó b) lucerna 2. Vadlúd- és daruvédelem 3. Kék vércse élőhelyfejlesztés a) szántó b) lucerna 4. Madár és apróvad élőhelyfejlesztés 5. Élőhelyfejlesztés A.5. Talajvédelmi célú gazdálkodás a) vízerózió elleni védelem b) szélerózió elleni védelem B. Gyepterületek B.1. Extenzív gyepgazdálkodás a) legeltetés b) legeltetés – NATURA 2000 c) kaszálás d) kaszálás – NATURA 2000 e) vegyes f) vegyes – NATURA 2000 B.2. Ökológiai gyepgazdálkodás a) legeltetés b) legeltetés – NATURA 2000 c) vegyes d) vegyes – NATURA 2000 B.3. Természetvédelmi zonális célprogramok 1. Túzok élőhelyfejlesztés a) legeltetés b) kaszálás c) vegyes 2. Élőhelyfejlesztés a) legeltetés b) kaszálás c) vegyes B.4. Szántóterületek gyeppé alakítása (zonális) 1. Vízvédelmi célú területpihentetés a) 1. év b) 2. év 2. Tájgazdálkodási célú gyeptelepítés a) 1. év b) 2. év 3. Természetvédelmi célú gyeptelepítés a) 1. év b) 2. év C. Ültetvények C.1. Integrált (IFP) gyümölcs- és szőlőtera) alma mesztési célprogram b) csonthéjas c) bogyós d) szőlő C.2. Ökológiai gyümölcs- és szőlőtermesztés a) alma – átállás alatt b) alma – átállt c) csonthéjas – átállás alatt d) csonthéjas – átállás alatt e) bogyós – átállás alatt f) bogyós – átállt g) szőlő – átállás alatt h) szőlő – átállt C.3. Hagyományos ültetvényművelés a) alma b) csonthéjas
110
133 154 162 173 189 135 434 226
33 250 38 500 40 500 43 250 47 250 33 750 108 500 56 500
225 241 201 218 241 213 179 211 231
56 250 60 250 50 250 54 500 60 250 53 250 44 750 52 750 57 750
91 98 58 65 77 84 91 98 77 84
22 750 24 500 14 500 16 250 19 250 21 000 22 750 24 500 19 250 21 000
117 121 119 105 106 105
29 250 30 250 29 750 26 250 26 500 26 250
312 78 000 88 22 000 312 78 000 73 18 250 343 85 750 a B.3. szerint 743 506 352 504 900 720 900 511 900 439 900 515 572 469
185 750 126 500 88 000 126 000 225 000 180 000 225 000 127 750 225 000 109 750 225 000 128 750 143 000 117 250
Kifizetés* €/ha Ft/ha
Célprogramok D. Vizes élőhelyeken történő gazdálkodás D.1. Nádgazdálkodás D.2. Halastavak extenzív, természetbarát hasznosítása D.3. A természetes vizes élőhelyek, mocsarak, zsombékok, sásos területek gondozása D.4. Vizes élőhelyek létrehozása és kezelése E. Állattartási intézkedések E.1. Őshonos génmegőrzés a) szarvasmarha (min. 1) (nukleusz állomány) (egyedenként) b) bivaly (min. 1) c) ló (min. 1) d) szamár (min. 1) e) sertés (min. 20) f) juh (min. 10) g) kecske (min. 10) h) tyúk (min. 20) i) gyöngytyúk (min. 20) j) kacsa (min. 20) k) pulyka (min. 20) l) lúd (min. 20) E.2. Őshonos fajtafenntartás (egyedenként) a) szarvasmarha (min. 1) b) bivaly (min. 1) c) ló (min. 1) d) szamár (min. 1) e) sertés (min. 20) f) juh (min. 10) g) kecske (min. 10) h) tyúk (min. 20) i) gyöngytyúk (min. 20) j) kacsa (min. 20) k) pulyka (min. 20) l) lúd (min. 20)
*: 1 € = 250 HUF
111
191 384 90
47 750 96 000 22 500
61
15 250
200 200 200 180 150 45 45 20 20 27 35 40 115 115 115 100 78 24 24 8 8 10 14 16
50 000 50 000 50 000 45 000 37 500 11 250 11 250 5 000 5 000 6 750 8 750 10 000 28 750 28 750 28 750 25 000 19 500 6 000 6 000 2 000 2 000 2 500 3 500 4 000
7. Ajánlott és továbbvivő szakirodalom 7.1. Ajánlott szakirodalom Ángyán J. – Menyhért Z. (szerk.) (2004): Alkalmazkodó növénytermesztés, környezet- és tájgazdálkodás; Szaktudás Kiadóház, Budapest, 560. p. Ángyán J. – Tardy J. – Vajnáné Madarassy A. (szerk.) (2003): Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 625 p. Ángyán J. (2001): Az európai agrármodell, a magyar útkeresés és a környezetgazdálkodás, Agroinform Kiadóház, Budapest, 308 p. Ángyán J. - Fésűs I. - Podmaniczky L. - Tar F. - Vajnáné Madarrassy A. (szerk.) (1999): Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (a környezetkímélő, a természet védelmét és a táj megőrzését szolgáló mezőgazdasági termelési módszerek támogatására), Agrárkörnyezetgazdálkodási tanulmánykötetek, 1. kötet, Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, Budapest, 174 p.
7.2. Továbbvivő és hivatkozott szakirodalom Alfons, H. (1994): Agricultural policy and market regulation, the case of Austria. Paper, presented at the workshop on "Agrarian Reform in Central and Eastern Europe", Jurmala, 1994. 03. 10-12. Ángyán J. (1991): A növénytermesztés agroökológiai tényezőinek elemzése (gazdálkodási stratégiák, termőhelyi alkalmazkodás), Kandidátusi értekezés, Gödöllő, 120 p. Ángyán J. (1994): „Fenntartható”, alkalmazkodó tájgazdálkodás, Környezet és Fejlődés, Budapest, V. évf. 1. szám 5-14. p. Ángyán J. (1995): A növénytermesztési stratégiaváltás legfontosabb területei, rövid és hosszú távú feladatai, készült: "A természetvédelmi oltalom alatt nem álló növény- és állatvilág valamint az agrártáj védelmének ágazati koncepciója" című FM stratégiai tanulmány keretében, programvezető: Madas András, Gödöllő, 33 p. Ángyán J. (1995): Környezetbarát gazdálkodási rendszer- és struktúraváltás a számtóföldi növénytermesztésben. "AGRO 21" Füzetek, "AGRO 21" Kutatási Programiroda, Budapest, 1995/7. sz., 36-79. p. Ángyán J. (2000): Válaszúton a mezőgazdaság (in: Gadó Gy. P. (szerk.): A természet romlása, a romlás természete (Magyarország), Föld Napja Alapítvány Kiadó, Budapest, 216 p.), 37-59. p. Ángyán J. (2001): Az európai agrármodell, a magyar útkeresés és a környezetgazdálkodás, A falu, Budapest, XVI. évf. 4. sz., 11-28. p. Ángyán J. (2003): A környezet- és tájgazdálkodás agroökológiai, földhasználati alapozása (Magyarország integrált földhasználati zónarendszerének kialakítása), MTA doktori értekezés, Gödöllő, kézirat, 134 p. Ángyán J. (2003): Válaszúton a mezőgazdaság és a vidék (In: Bulla M. – Tamás P.: Magyarország környezeti jövőképe, Országos Környezetvédelmi Tanács, MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest, 382 p.), 155-185. p. Ángyán J. - Fésűs I. - Németh T. - Podmaniczky L. - Tar F. (szerk.) (1998): Magyarország földhasználati zónarendszerének kidolgozása a mezőgazdasági EU-csatlakozási tárgyalások megalapozásához, Alapozó modellvisgálatok II., Készült: az FM Agrárkörnyezeti, Erdészeti, Biogazdálkodási és Vadgazdálkodási EU Harmonizációs Munkacsoport megbízása alapján, Gödöllő, 46 p. Ángyán, J. - Menyhért, Z. (1988): Integrált, alkalmazkodó növénytermesztés (Ésszerű környezetgazdálkodás), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 163 p. Ángyán J. – Menyhért Z. (1999): Az EU-konform mezőgazdasági stratégiaváltás legfontosabb területei és feladatai a növénytermesztésben, In: Kerekes S. (szerk.): Környezetbarát mezőgazdálkodás, Magyarország az ezredfordulón, Stratégiai Kutatások a Magyar Tudományos Akadémián: III. Környezetvédelem és integráció, Műhelytanulmányok, MTA, Budapest, (112 p.) 9-36. p.
112
Ángyán J. – Nagy G. – Podmaniczky L. – Skutai J. (2001): Magyarország és természetföldrajzi tájainak földhasználati zonációs rendszere és szintézistérképei, az MTA Kutatásszervezési Intézet megbízása alapján készült tanulmány (Programvezető: Láng István), Gödöllő, 61 p. Ángyán J. – Podmaniczky L. – Szabó M. – Vajnáné M. A. (2001): Az Érzékeny Természeti Területek (ÉTT) rendszere, Tanulmányok Magyarország és az Európai Unió természetvédelméről, TIB-JEP 13021-98 „EU-training for Nature Conservation Officials”, ELTETTK – SZIE-KGI – KöM-TvH – TEMPUS kiadás, Budapest-Gödöllő-Berlin-MadridThessaloniki, 216 p. Ángyán J. - Szalai T. - Ónodi G. - Podmaniczky L. - Kiss J. - Tirczka I. - Kupi K. - Jeney Zs. (1995): Földhasználat, térstruktúra és fenntarthatóság, XXXVII. Georgikon Napok "A fenntartható fejlődés időszerű kérdései a mezőgazdaságban", Keszthely, I. kötet. 131-137.p. Baldock, D. - Beaufoy, G. - Clark, J. eds. (1994): The Nature of Farming: Low Intensity Farming Systems in Nine European Countries, IEEP, London, 256 p. Bayliss-Smith, T.P. (1982): The ecology of agricultural systems. Cambridge Univ. Press., pp. 112. Csepregi I. (1998): A természet- és tájvédelem jogi és igazgatási háttere, In: Kovács M. - Kiss L: Természet- és tájvédelem, Egyetemi jegyzet, GATE-KTI, Gödöllő, 150 p. Darvas B. (2000): Virágot Oikosnak (kísértések kémiai és genetikai biztonságunk ürügyén, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 430 p. Eigenbrodt, J. - Ott, E. (1994): Debatten im Rhöner Dreilándereck: Positionen und Beiträge zur Diskussion um das Biosphärenreservat,VAS Schriftenreihe Band 3, VAS Verlag, Frankfurt, 214 p. Erdmann, K-H. (1994): Biosphärenreservate: Modelle für Schutz, Pflege und Entwicklung von Natur und Kulturlandschaften, In: Eigenbrodt-Ott (1994): Debatten im Rhöner Dreiländereck, Schriftenreihe Biosphärenreservat Rhön, Band 3, Frankfurt, 15-38. p. Erz, W. (1978): Probleme der Integration des Naturschutzgesetzes in Landnutzungsprogramme. TUB, Zeitschrift der Technischen Universität Berlin 10 (2), 11-19. p. FAO (1991): Issues and perspectives in sustainable agriculture and rural development (SARD), Main document no. 1., Netherlands conference on sustainable agriculture and the environment, strategies and tools for sustainable agriculture and rural development, 's Hertogenbosch 15-19. april 1991., Rome, 25 p. Farkas I, (1994): A daganatos halálozás helyzete Magyarországon, Magyar Tudomány, Budapest, 1994/5. sz., 524-539. p. Fecske M. (1987): Növekedési pályák a mezőgazdaságban, Mezőgazdasági Kiadó, Bp., 198 p. Fekete G. - Molnár Zs. - Horváth F. (szerk.) (1997): A magyarországi élőhelyek leírása, határozója és a nemzeti élőhelyosztályozási rendszer, Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer II. Guhl, U. - Sante, H. (1990): Pestizidrückstände in Nahrungsmitteln, In: Pestizid-Riport, Verein für Umwelt- und Arbeitsschutz. Göttingen, 125 p. Harrach T. (1992): Ökologische Ziele und Aufgaben bei der Entwicklung der Agrarlandschaften (Kulturlandschaften) in Mitteleuropa. Wiss Tagung über "Ergebnisse der zehnjährigen wiss. Parmerschaft J.L.U. Giessen - GATE Gödöllő, 17-20. Sept. 1992., 7-20. p. Harrach T. (1994): Grundsätze einer umweltverträglichen und naturschutz-gerechten Landbewirtschaftung unter besonderer Berücksichtigung der Standortbedingungen, Bulletin of the University of Agricultural Sciences, Special Issue I: New Strategies for Sustainable Ruval Development I, Gödöllő, 135-144. p. Horváth E. (szerk.) (1986): A környezet állapota és védelme, KSH Kiadvány, Budapest, 330 p. Hüppe, J (1990): Die Genese moderner Agrarlandschaften in vegetationsgeschiftlicher Sicht, Verhandlungen der Gesellschaft für Ökologie XIX/II, S. 424-432, Osnabrüsk Jávor B. (szerk.) (2000): A jövő nemzedékek jogai, Védegylet, Budapest, 76 p. Jedicke, E. (1994): Biotopverbund, Verlag Eugen Ulmer, Stuttgart, 288 p. Kelemen J. (szerk) (1997): Irányelvek a füves területek természetvédelmi szempontú kezeléséhez, Természetbúvár Alapítvány Kiadó, Budapest, 388 p. Knauer, N. (1980): Möglichkeiten und Schwierigkeiten bei der Schaffung funktionsfähiger Naturschuntzgebiete in der Agrarlandschaft, Landwirtsch. Forsch., Sonderh. 37, 105116. p. Kovács F. - Brydl E. - Sas B. (1995): Agrártermelés - környezet - népegészségügy. Magyar Tudomány, Budapest, l.sz., 1285-1292. p. Kovács I. - Kovács G. (1987): Növényvédelem és agrokémia, In: Sárközy, P. (szerk.): Mezőgazdaság számokban, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1226 p.
113
Kovács M. - Kiss I. (1998): Természet- és tájvédelem, egyetemi jegyzet, GATE-KTI, Gödöllő, 150 p. Láng I. (2003): Agrártermelés és globális környezetvédelem, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 215 p. Lengyel Gy. (szerk.) (2006): Magyarország mezőgazdasága (Gazdaságtipológia, 2005), KSH, Budapest, 39 p. Lünzer, I. (1981): Öko-Anbau unter energetischen und wirtschaftlichen Gesichtspunkten, Berichte und Discussionen zum Land- und weinban. C.F. Müller Verlag, Karlsruhe, 128 p. Madas A. (1985): Ésszerű környezetgazdálkodás a mezőgazdaságban, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 204 p. Madigan, E. (edit.) (1991): Agriculture and the environment, U.S. Gorernment Printing Office, New York, 325 p. Mansvelt, J.D. van – Elzakker, B. van - Witte, R. (1992): Benefits of diversity, an incentive towards sustainable agriculture, United Nations Development Programme, New York, 209 p. Mansvelt, J.D. van - Mulder, J.A. (1993): European features for sustainable development: a contribution to the dialogue, Landscape and Urban Planning, Elsevier Science Publishers B.V., Amsterdam, Vol. 27, Nos. 2-4, 67-90. p. Márkus F. (1994) Extenzív mezőgazdaság és természetvédelmi jelentősége Magyarországon, WWF Magyarországi Képviselete, Budapest. WWF-füzetek 6., 24 p. Márkus F. (1994): Növényvédőszerek hatásai Magyarországon, vegyszeres növényvédelem csökkentésére irányukló programok Dániában, Hollandiában és Svédországban, WWFfüzetek 5., Budapest, 24 p. Mőcsényi M. (1994): A térségi fejlesztés környezeti és agrártermelési összefüggései, "AGRO-21" Füzetek, Budapest, 1994/3. sz. 84-91. p. Nagy Sz. - Márkus F. - Ángyán J. (1997): Az EU-csatlakozás várható hatásai a Környezetileg Érzékeny Területekre és az extenzív gazdálkodási módok megőrzésének lehetőségeire, ``Zöld Belépő: EU-csatlakozásunk környezeti szempontú vizsgálata'', MTA Stratégiai kutatási program, Gödöllő-Budapest, 54 p. O´Connell, P.F. (1991): Sustainable agriculture (In: Smith, D.T.: Agriculture and the Environment, U.S. Government Printing Office, Washington, 325 p.), 175-185. p. Rakonczay Z. (szerk.) (1989): Vörös Könyv, Akadémiai Kiadó, Budapest, 360 p. Riegler, J (1998): Ökoszociális piacgazdaság (a társadalompolitikai egyensúly modellje és a fenntarthatóságra való átállás leghatékonyabb eszköze), „Fenntarthatóság és vidék”, 5. Közép-európai Tanácskozás, Gödöllő, 1998. aug. 27-28., előadások és tömörítvények, Pszicholingva kiadó, Szada, 19-25. p. Schuhmacher, E.F. (1974): Small is beautiful. Abacus, London, 176 p. Schüpach, M. (1986): Spritzmittelrückstände in Obst und Gemüse, Dtsch. Lebensmittelrundschau 3., Bonn, 76-80. p. Selye J. (1976): Stressz distressz nélkül, Akadémiai Kiadó, Budapest, 150 p. Stefanovits P. (1981): Talajtan, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 380 p. Stefanovits P. (szerk.) (1977): Talajvédelem, környezetvédelem, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 244 p. Szabó M. (1990): Őszi búzafajták agroökológíai alkalmazkodó képessége és ökonómiai fajtaértékbírálata, MTA doktori értekezés, Budapest. 185 p. Szakál F. (1996): A magyar kutatás számára megvizsgálandó európai irányzatok. Környezet és Tájgazdálkodási Füzetek, GATE-KTI, Gödöllő, II. évf. 2.sz. 69-73. p. Szakál F. (1996): Az Európa Tanács tevékenysége a mezőgazdaság és vidékfejlesztés területén. Környezet- és Tájgazdálkodási Füzetek, GATE-KTI, Gödöllő, II. évf. 2. sz. 9-21. p. Szakál F. (1996): Mezőgazdaság és vidékfejlesztés: új európai irányzatok az Európa Tanács tevékenysége és dokumentumai alapján, Környezet- és Tájgazdálkodási füzetek, GATE-KTI, Gödöllő. II. évf. 2. sz. 95 p. Szakál F. (1998): A hazai vidékfejlesztés rendszerének EU-konform kialakítási lehetőségei I.: A vidékfejlesztés szervezési és ökonómiai problémái, a mezőgazdasági és a vidékfejlesztési politikák összefüggései, „Zöld Belépő: EU csatlakozásunk környezeti szempontú vizsgálata” MTA stratégiai kutatási program, Budapest-Gödöllő, 95 p. Szakál F. (1998): The Council of Europe and Rural Development, A Basic Document, The European Charter for Rural Areas, An outline report, (Congress of European Agriculture, Rural Youth Working Group, Lubljana, 1998. sept. 29.) Szakál F. (1999): A fenntartható mezőgazdálkodás és szerepe a vidéki térségek fejlődésében, A falu, Budapest, XIV. évf. 2. sz. 23-37. p.
114
Újvárosi M. (1973): Gyomirtás, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 288 p. Zielonkowski, W. (1988): Umwandlung von Intensivflächen in Extensivfl~chen: Neue Potentiale und Chancen für den Naturschutz?, Schr. - R. DRL 54, 272-276. p.
8. Ellenőrző kérdések 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.
A mezőgazdálkodás, a vidékfejlesztés és a természetvédelem kapcsolatai A mezőgazdaság fogalomköre, céljai, feladatai Az európai mezőgazdaság fejlődésének szakaszai, alapkaraktere Az iparszerű mezőgazdálkodás jellemzői és eredményei Az iparszerű mezőgazdálkodás problémái, kockázatai A természet és a természetmegőrzés fogalma, céljai és elemei A természeti értékek állapota, és a természetvédelem szempontjából legfontosabb élőhelyek Magyarországon 8. A természetmegőrzés helyzete és fejlődésének hazai, európai és világfolyamatai 9. A környezet- és tájgazdálkodás fogalma, alapértékei és jellemzői 10. A környezet- és tájgazdálkodás alapja és háttere: a fenntarthatóság és az ökoszociális piacgazdaság 11. A környezet- és tájgazdálkodás alapelemei és eszközei 12. A fenntartható mezőgazdaság táj- és földhasználati rendszere 13. Körfolyamatokra épülő agrárökoszisztémák használata 14. Fenntartható (értékőrző) mezőgazdálkodási rendszerek 15. A táji és termőhelyi alkalmazkodás alapelemei a növénytermesztésben 16. A táji és termőhelyi alkalmazkodás alapelemei az állattartásban 17. A többfunkciós európai agrármodell szellemi, fizikai infrastruktúrája (gazdaságpolitikai környezet, oktatás, képzés, kutatás, fejlesztés) 18. A környezet- és tájgazdálkodás megvalósításának átalakuló európai és hazai keretei 19. Az európai agrárpolitika és támogatási rendszer zsákutcája 20. Az európai agrár- és vidékpolitika változását jelző alapdokumentumok és rendeletek 21. Az átalakuló európai agrár- és vidéktámogatási rendszer 22. Az agrár-környezetgazdálkodás és vidékfejlesztés hazai előcsatlakozási programjai (NAKP, SAPARD) (2000-2004) 23. Az agrár- és vidékfejlesztés magyar kerettervei (AVOP, NVT, ÚMVP) (2004-2013) 24. Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) (2007-2013) 25. Az agrár-környezetgazdálkodás támogatás rendszere, az NAKP-ban, az NVT-ben és az ÚMVP-ben
9. A szerző elérhetőségei Dr. Ángyán József egyetemi tanár, intézetigazgató, az MTA doktora országgyűlési képviselő (FIDESZ), a Mezőgazdasági Bizottság tagja Szent István Egyetem, Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet 2103 Gödöllő Páter K. u. 1. Tel.: 06-28-522 009, Fax: 06-28-425 383 e-mail:
[email protected]
10. Jegyzetek
115
