STUDIA CAROLIENSIA
2005. 4 .
SZÁM
5–23.
HORVÁTH EMŐKE A NÉPI VALLÁSOSSÁG A VI–VII. SZÁZADI GALLAECIÁBAN “Egyesek a napot tisztelték, mások a holdat vagy a csillagokat, megint mások a tüzet, megint mások a mély vizet vagy a vizek forrásait, azt képzelve, hogy mindezeket nem Isten alkotta az emberek használatára, hanem ezek maguktól keletkeztek.” 1 Bragai Márton ezekkel a szavakkal indítja útjára a bálványimádás eredetének bemutatását, melyet De correctione rusticorum címet viselő művében elemez. Másként fogalmazva a népi vallásosság emlékeinek lenyomatát nyújtja munkájában. Felvetődik a kérdés, hogy autentikus képet kaphatunk-e a falusi népesség, az egyszerű, képzetlen emberek vallási felfogását illetően? A szóbeliségen alapuló kultúrájukat, hiedelmeiket tükrözi-e egy képzett egyházi személy, a kor értelmiségije által írt munka? Honnan lehettek Martinusnak információi a rustici néven emlegetett parasztok hiedelméről, vallási gyakorlatáról? Személyes tapasztalata bizonyára nem volt róla, hiszen Braga püspökeként, a szvév egyház szellemi vezetőjeként, mint Gallaecia legismertebb intellektusa, csak a felsőpapsággal és a királyi udvarral tartott szoros kapcsolatot. Műveltsége paptársai számára is lenyűgöző volt, hiszen az egész szvév egyházban egyedül ő tudott görögül, és egyedül ő volt az, aki különböző műfajokban (moralizáló művek, prédikáció, zsinati kánonok, fordítások stb.) képes volt tudását megcsillogtatni. 2 Egy ilyen egyházi ember igen távol állt az egyszerű nép mindennapi vallásgyakorlatától, annak szókincsétől, szellemi vonzódásaitól. Bragai Márton munkája nem egyedülálló alkotás a maga műfajában. A középkorra jellemzőek voltak az oktató jelleggel készített írások, elsősorban a prédikációk, a hagiográfiai munkák, a penitenciás könyvek, a legendáriumok, katekizmusok. E művek szerzői tisztában voltak azzal, hogy kinek és milyen célból készültek ezek az alkotások. Pontosan felmérték, hogy a műveletlen réteg számára egyszerű, közérthető nyelven, példák sokáságán keresztül kell 1
Martinus de Braga: De correctione rusticorum. Cap. 6. Kritikai kiadása: Martini episcopi Bracarensis opera omnia. Ed. C.W.Barlow. New Haven. 1950. 183–203. A mű magyar fordítása: Bragai Márton: A parasztok okításáról. Ford. Horváth Emőke. in: Tanulmányok az egyetemes és magyar történelem köréből IV. Nyíregyháza, 2005. 7–28. 2 Főbb művei: moralizáló értekezések: Pro repellenda iactantia, Item de superbia, Exhortatio humilitatis, Formula vitae honestae zsinati kánonok: valószínűleg hozzá kötehető a II. bragai zsinat (572) aktáinak megfogalmazása fordítások: Sententiae Patrum Aegyptiorum, a 83 keleti kánon fordítása prédikáció: De correctione rusticorum
6
HORVÁTH EMŐKE
elmagyarázni a keresztény hit lényegét. Ezért nem véletlen, hogy az egész középkoron át rendkívül népszerű műfaj maradt a szentek életrajza, hiszen segítségükkel próbálták meg igaz hitre és a helyes életre vezetni az olvasni nem tudó, teológiai kérdésekben járatlan emberek sokaságát. “Példakönyvként” használták ezeket az életrajzokat, átszőtték őket történetekkel, amelyek alkalmasak voltak a hallgatóság figyelmének a lekötésére, a példamutatásra, sőt a katarzis átélésére. Nyelvezetüknél fogva pedig a hagyományozás lehetőségét is magukban rejtették. A hagiografikus munkák, – de ugyanígy a nagy tömegeknek szóló prédikációk, legendák, katekizmusok is – igyekeztek magukat minél távolabb tartani az elvont, absztrakciós fogalmi gondolkodást igénylő kérdésektől, mert e művek összeállítói tudták azt, hogy az ilyen jellegű írások gyakorlatilag semmit sem közvetítenek a hallgatóság felé, mivel a befogadók híján vannak a megértésükhöz szükséges intellektuális cselekvéssornak. Ez nagyon fontos kitétel: ha azt akarta a szerző, hogy valóban hasson a munkája, akkor konkrét dolgokról, konkrét példákon keresztül, röviden kellett beszélnie. A szerző A De correctione rusticorum című mű szerzőjéről nincs sok információnk. 3 A rendelkezésünkre álló csekély számú és szűkszavú forrás egyhangú tanúsága szerint Pannóniából származott és keletről érkezett Hispániába. A források tartalmi egyezése abból fakad, hogy a szerzők egymás műveiből – elsősorban Tours-i Gergelytől és Sevillai Izidortól – veszik át a tudósításokat. Martinus Gallaeciába érkezéséről csodás elemekben bővelkedő leírást olvashatunk Tours-i Gergely Historia Francorum című egyháztörténeti munkájában. Eszerint Khariarich (55?–559) szvév király fia súlyosan megbetegedett, mivel akkoriban lepra dühöngött a királyság területén. A királyfi megmentéséért követeket küldtek Galliába, hogy a csodatévő Szent Márton (Tours-i) ereklyéiből hozzanak el egy darabot. A küldöttség kétszer is megfordult Toursban, ahonnan második alkalommal Márton köpenyének foszlányával tért vissza. Amint a kikötőbe értek, megpillantották a gyógyult herceget, valamint egy másik hajóval találkoztak, amelyen egy fiatal, keletről jött szerzetes utazott, akit szintén Martinusnak neveztek. A megérkezés leírása megmutatja, hogy a szerző felfogása szerint milyen mély és jelképes kapcsolat létezett a két Martinus között. Az ereklye és a fiatal szerzetes együttes jövetele előrevetíti Márton jövendő szerepét és jelentőségét a szvév egyházon belül. Ezen leírás is érezteti: 3 Tours-i Gergely: Historia Francorum, V, 37: “Nam hic Pannoniae ortus fuit, et exinde ad visitanda loca santa in Oriente properans...exinde Gallitiam venit, ubi cum beati Martini reliquiae portarentur, episcopus ordinatur. In quo sacerdotio impletus plus minus triginta annis, plenus virtutibus migravit ad Dominum.”; uő. De virtutibus S. Martini in MGH. Script. Rerum Merov. Ed. B. Krusch. Hannover, 1885. I.cap. 11. 594–596. Sevillai Izidor: De viris illustribus. Ed. C. Codoñer Merino cap. 35.: “ Martinus Dumiensis monasterii sanctissimus Pontifex, ex Orientis partibus navigans, in Gallaeciam venit...”
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
7
Martinus azért érkezett, hogy beteljesítse Khariarich király fogadalmát: fia csodás gyógyulása esetén az ortodoxiára térést. 4 Martinus Gallaeciába érkezésének pontos időpontját nem ismerjük, csak következtethetünk rá. A Historia Francorum állítása szerint II. Childebert király uralkodásának ötödik évében, azaz 580-ban halt meg, előzőleg pedig azt említi, körülbelül harminc évig volt püspök. A bragai katedrálisban őrzött, 1340 előtt keletkezett breviarium tanúsága szerint 556. április 5-én szentelték püspökké. 5 A breviarium jóval később íródott, mint ahogy az események történtek, de alapvetően a már említett kora középkori művekre, illetve a vizigót zsinati szövegekre támaszkodik, így hitelesnek fogadható el. E mű úgy tartja, hogy Martinus huszonhárom évig volt püspök. 6 A fenti adatok alapján hozzávetőlegesen rekonstruálható, hogy szerzőnk mikor érkezett Hispániába. Eszerint Barlow úgy véli Martinus 550 táján szállhatott partra az Ibériaifélszigeten és ezt az időpontot magam is elfogadom, mivel figyelembe kell venni, hogy megérkezése után először kolostort alapított (Dumio), amelynek apátja volt és valószínűleg nem azonnal lett püspök. 7 A természeti és a politikai környezet Bragai Márton prédikációjának hallgatóságául szánt parasztok lakóhelye az Ibériai-félsziget északnyugati szegletében található. A vidék uralkodó tájképe az erdőkkel borított hegyvidék. Közismert a szakirodalomban, hogy a hegyvidékek politikai, vallási és kulturális története jelentősen elkanyarodhat a síkvidékek fejlődési vonalától, mivel ezek a régiók viszonylagos elszigeteltségben léteznek a rossz útviszonyok, a nehéz megközelíthetőség miatt. 8 Gallaecia az asztúr, a kantabriai és a sabariai hegyeket magábafoglaló területen, illetve annak peremvidékén helyezkedett el, ahova keskeny szerpentineken, a magasággal és az utak csapdáival megküzdve lehetett csak feljutni. Embernek, állatnak, eszméknek egyaránt erőpróbát jelentett Gallaecia belsejébe hatolni. A nehéz természeti körülmények árulkodó jelének vélhetjük azt, hogy a rómaiak is csak részlegesen tudták ellenőrzésük alá vonni, inkább szélső pontjait érték el. Uralmukat biztosítandó csapatokat állomásoztattak Leónban (Legio VII Gemina), Lugoban (Cohors Lucensis) és Paetaonioban (Cohors II Flavia Pacatina), mintegy belső limest alkotva az autochton hegyi népesség (asztúr,
4
Tours-i Gergely: De virt. S. Martini. In: Barlow, 299–300. A forrást közli Barlow, 302–304. Lectio IX:..“Ordinatus est autem Martinus episcopus Nonas Aprilis sub era DLXLIIII”. Ez a mi időszámításunk szerint 556. ápr. 5. 6 Lectio IX:...“Vixit vero in episcopatu annos viginti tres.” Barlow, 304. 7 Barlow, 3. 8 Fernand Braudel is foglalkozott ezzel a problémával A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című munkájában. Akadémiai Kiadó–Osiris Kiadó, Bp. 1996. I. köt. 17–32. (továbbiakban Braudel) 5
8
HORVÁTH EMŐKE
sabariai, kantaber) mozgásának ellenőrzésére. 9 A belső védelem kiépítése mellett Róma számára aranybányái miatt volt még jelentős Gallaecia, de csak táborvárosok alakultak itt ki, a valódi római urbanizáció és a nyomában terjedő romanizáció és krisztianizáció elkerülte ezt a vidéket. A politikai bekebelezés mellett a kereszténység megjelenese és elterjedése is csigalassúsággal haladt. A római katonáknak ebben is meghatározó szerepük lehetett, hiszen ők voltak azok, akik korábban a pogány istenek kultuszait hozták magukkal, majd a kereszténység államvallásá tétele után a keresztény hit terjesztésében intenzíven részt vettek, akár tudtukon és akaratukon kívül is. A hegyi emberek makacs ragaszkodása a régi hithez és hagyományokhoz csak nehezen errodálódott, még a 380-as fordulatot követően is. Valószínűleg nem sok tudomásuk volt a lenti nagy változásokról és nem is érdekelte őket mélyebben a kérdés. A rómaiak örülhettek, hogy a helyi istenségek kultusza mellett addigra meggyökerezett a római istenek tisztelete is. Ezt elsősorban a római feliratok alapján lehet megállapítani. A fentieket semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 399-ben még Eridanusnak állítottak szobrot (Torrelavega) a kantabriai hegyekben. 10 A mű felépítése. Az antik istenek és a pogány babonák kultusza a keresztények körében Az, hogy erkölcsi prédikációját Martinus a köznépnek szánta, nemcsak a mű nyelvezetéből, egyszerű stílusából és a műfaj jellegéből következik, hanem ezt maga is megerősíti munkája elején, amikor kihangsúlyozza, hogy a parasztok rendreutasítása a célja. A mű szerkezetileg tizenkilenc rövid fejezetre tagolódik, melyeket öt gondolati pillérre lehet felfűzni. Az 1–2. fejezet alkotja a bevezetést, amelyben kifejti a szerző, hogy ki, milyen céllal kérte fel e munka elkészítésére, valamint szerkezetileg ehhez a részhez számítom a prédikáció bevezetését, a hívek megszólítását is. A következő egységet a 3–5. fejezet képezi, amely az angyalok kiűzésével, az ember teremtésével, kiűzetésével és az özönvízzel foglalkozik. A 6–12. fejezetig terjedő rész egy újabb pillérét jelenti Martinus írásának, egyben a prédikáció legterjedelmesebb központi magját alkotja. Ez a rész öleli fel a pogány kultuszok leírását, vagyis a szöveg eredeti célját. A negyedik logikai egységet a 13–14. fejezet fogja egybe, amelyben Martinus kifejti Jézus küldetését. A 15–19. fejezetek az utolsó pillért képezik. Ebben a részben visszatér a szerző bizonyos babonás hiedelmek és pogány szokások felvonultatásához, egyben a hallgatóság lelkiismeretére és félelmeire számítva megpróbálja a híveket elriasztani és távol tartani a pogány hagyományoktól.
9
J. Orlandis: Historia de España. La España visigótica. Madrid, 1977. 17–18. (továbbiakban Orlandis) 10 Orlandis, 20.
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
9
Martinus prédikációját Polemius astorgai püspök 11 kérésére fogalmazta meg, aki azt várta tőle, hogy a parasztok okítására foglalja össze a bálványimádó kultuszok történetét. 12 Bizonyára nem minden alap nélkül jelölte meg ezt a témát a “megrendelt” írás tárgyaként Polemius. A bevezetőből kikövetkeztethető, hogy levelében a parasztok élő pogány szokásaira hivatkozva tarthatta szükségesnek a tanítást, bár utólag nem bizonyítható, hogy a pogány szokások elharapodzó gyakorlata vagy esetleg néhány konkrét eset miatti feddés óhaja vezérelte a püspököt. Vajon utalt-e Polemius bármiféle helyi kultuszra, sajátosságra, amelynek elutasítását mindenképpen bele kívánta vetetni a műbe? Sajnos erre a kérdésre nem adható egyértelmű válasz, de az logikusnak tűnne, ha kérő levelében tett volna utalást arra, hogy milyen típusú tévelygésekre hívja fel püspöktársa a figyelmet. Véleményem szerint Polemius szándékának újragondolásakor nem hagyható figyelmen kívül két fontos tényező. Ezek közül az egyik az, hogy az V-VI. század folyamán Gallaecia területére britek költöztek be, akik önálló egyházi szervezettel rendelkeztek a szvév egyházon belül. Már az I. bragai zsinat (561) aktáit aláíró püspökök között találunk egy bizonyos Maliosot, a II. bragai zsinat (572) pedig Mailoc nevét örökíti meg, akit a brit egyház püspökeként említenek az iratok. 13 A két név nagy valószínűséggel azonos személyt takar, csak a Malioso a kelta Mailoc név latin variánsa lehet. 14 A britek jelenlétére még egy forrásunk utal, az 569-ben keletkezett Parochiale suevorum (Divisio Theodemiri), melyben az egyházi székhelyek között külön egységként szerepelnek, központjukat Maximus monostoraként említi, amely Aszturiában helyezkedett el. 15 A rómaiak megtelepedése előtt a kelta hitvilág volt jellemző ezen a vidéken, tulajdonképpen a római isteneknek a kelta istenekkel kellett felvenniük a versenyt. Bár a források alapján úgy tűnik a britek betagozódtak a keresztény egyházszervezetbe, kérdés, hogy a mindennapok vallásgyakorlatában mit jelentett a kelta jelenlét, esetleg nem hoztak-e magukkal olyan szokásokat, amelyek környezetüket a helytelen vallásgyakorlat irányába sodorták. Kétségtelenül igaz, hogy a hegyvidéki közösségek általában nehezen fogadják be az idegeneket – főleg tömegesen – maguk közé, ennek ellenére mégsem tartom lehetetlennek hogy tradícióik hatásával kell számolnunk. Annál 11
A II. bragia zsinat aláíró püspökei között valószínűleg ő szerepel Polimius név alatt.:”Polimius Asturicensis ecclesiae episcopus...” In: Vives: Concilios visigóticos e hispano-romanos. Barcelona-Madrid, 1963. 85. (továbbiakban Vives) 12 A De correctione rusticorum-ra ezentúl rövidítve, DCR-ként hivatkozom DCR cap. 1.: “...pro castigatione rusticorum, qui adhuc pristina paganorum superstitione detenti cultum venerationis plus...” 13 “Mahiloc Britonensis ecclesiae episcopus ...” Vives, 85. 14 David: Études historiques, 60., 69.; J. Orlandis: Las congregaciones monásticas en la tradición suevo-visigótica. In: Estudios sobre instituciones monásticas medievales. Pamplona, 1971. 109., n. 36. 15 David, 42.: “XIII. I. Ad sedem Britonorum ecclesias que sunt intro Britones una cum monasterio Maximi et que in Asturiis sunt.”
10
HORVÁTH EMŐKE
inkább lehetségesnek tartom ezt, mert az itteni autochton népességgel közös tőről fakadt pogány hitviláguk. Lehet, hogy ilyen okokból tartotta szükségesnek Polemius a parasztok tanítását? A pontos választ már sohasem tudhatjuk meg. A másik fontos tényező az a változás Gallaeciában, amely Teodemir uralkodása idején történt. Nagyszabású egyházigazgatási rendezésbe fogott a király, amit a magam részéréről azzal az igen jelentős horderejű ténnyel magyarázok, hogy a szvévek valamikor 550 és 561 között az arianizmusról megtértek az ortodoxiára. E megtérést követően az egyházigazgatást is tökéletesíteni kellett, hogy nagyobb lehetőség nyíljon a kereszténység térnyerésére, amit csak a sűrűbb egyházszervezet kialakításával lehetett biztosítani. E rendezés eredményeként a királyság területét – a korábbi eggyel szemben – két synodus-ra osztották fel, érseki központjaik Braga (Bracara Augusta) és Lugo (Lucus) voltak. 16 A II. bragai zsinat idején már ez az új egyházi felosztás tükröződik az alaírók püspöki székhelyeinek megnevezésében. Mindezekből arra következtethetünk, hogy az adminisztrációs átrendezés elötti időkben a kereszténység megbízhatatlan “bástyákkal” rendelkezett ezen a hegyvidéken, illetve eldugott erdős területeken. Bragai Márton éppen a kereszténység megerősítése érdekében fogalmazta meg munkáját. 17 Márton műve második gondolati egységében leírja az ördögök és démonok “születését”. Miután az Úr megalkotta az eget és a földet, az égi lakóhelyet benépesítette spirituális lényekkel, azaz angyalokkal. Az angyalok közül az egyik, az amelyik arkangyal volt, nem adta meg teremtőjének, vagyis Istennek a kellő tiszteletet és önmagát hozzá hasonlónak képzelte. Sok más angyal is utánozta őt ebben a gőgösségben. Emiatt kiűzték őket az égi lakóhelyről, az arkangyal a dicsőség fényét elveszítve sötét és szörnyű ördöggé vált, az őt követő angyalokból pedig démonok lettek. Ettől kezdve az ördög és a démonok végig jelen lesznek a prédikáció szövegében és ők lesznek azok, akik rendre becsapják és megcsalják az embereket. Ezután rátér az ember teremtésének történetére, majd elbeszéli Ádám és Éva bűnbeesését, kiűzetését a Paradicsomból és az özönvíz történetét. Nyilvánvalóan úgy érezte Bragai Márton, hogy a hallgatóság számára nem érdektelen röviden összefoglalni a Bibilia egyes történeteit, azokat, melyeket minden keresztény embernek ismernie kell ahhoz, hogy valóban kereszténynek vallhassa magát. Bizonyára nem volt hiábavaló ez az okítás, hiszen a 9. fejezet 18 alapján arra következtethetünk, hogy a hívek nem jártak rendszeresen templomba, nem vettek részt miden vasárnap a misén, így csak hozzávetőleges ismereteik lehettek 16
Braga alá tartozott a conuentus iuridicus Bracarensis, Lugohoz pedig a conuentus Lucensis és a conuentus Asturicensis 17 DCR cap. 1: ”...pro castigatione rusticorum...” 18 DCR cap. 9: ”Qualis ergo amentia est ut homo baptizatus in fide Christi diem dominicum, in quo Christus resurrexit, non colat et dicat se diem Iovis colere et Mercurii et Veneris et Saturni, qui nullum diem habent...”
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
11
a keresztény hit alaptételeiről és a Biblia alapvető tanításairól. Az alapfokú bibliai és egyházi ismeretek hiánya nemcsak a parasztok tömegein volt számonkérhető a VI. században. Több zsinat is foglalkozott a papok Szentírásismeretével, valamint a liturgikus szövegekkel kapcsolatban mutatott bizonytalanságaikra vonatkozó kérdésekkel. Az 589-ben Narbonne-ban összeülő zsinat a vizigót királyság Galliába átnyúló területén összehívott egyházi gyűlés volt. Ez volt az ortodoxiára térést követő első egyházmegyei gyűlés, melynek fő témája az egyházi személyekkel szemben támasztott főbb követelmények megfogalmazása volt. A diakónusoktól és a papoktól elvárták, hogy a litterati réteghez tartozzanak, és megtiltották, hogy ezentúl olyanokat szenteljenek fel, akik nem tudnak olvasni. Akik már fel voltak szentelve és nem tudtak olvasni, azokat hiányosságaik pótlására kötelezték, aki pedig nem akart megtanulni olvasni, azt kolostorba küldték. A zsinati határozat indoklásként azt említette, hogy csak a szent olvasmányok segítségével szolgálhatnak a papok a nép épülésére. 19 A zsinati rendelkezések arra engednek következtetni, hogy gyakori lehetett az olvasni nem tudó papok alakja a gallai egyházmegyében, ha külön, ezen problémát tárgyaló kánont kellett alkotni. Ha a zsinat még a magasabb egyházi rendek esetében is a fenti rendelkezéseket tartotta érvényesnek, azaz ezen felsőbb egyházi réteg között sem volt elterjedt az olvasásismeret és ezáltal a Biblia, a zsoltárok, a miserend pontos, alapos elsajátítása, akkor hogyan lett volna elképzelhető az alsópapság esetében. Mindebből az következik, hogy a falusi plébánosok vallási ismeretei nem sokban különbözhettek a parasztokétól. Ha ez a megállapítás elfogadható, akkor az is helytállónak tűnik, hogy Bragai Márton művében az úgynevezett népi vallásosság gyakorlói közé nemcsak a parasztság, hanem a papság illiteratus rétege is nagyrészt hozzátartozik. A két csoport között szoros korreláció mutatható ki, mivel a falusi papság alapvetően szűkebb környezetéből került ki. Ez pedig azt jelenti, hogy neveltetésük, látásmódjuk, babonáik és hitviláguk közös tőről fakadt a parasztokéval. A helyzet a késöbbiekben sem javult, ezért 653-ban a VIII. toledói zsinat ismételten foglalkozott e jelenséggel. A VIII. kánon megfogalmazza, hogy néhány pap feltűnő tudatlanságot árul el, ezért senki sem kaphasson egyházi fokozatot anélkül, hogy ismerné a zsoltárokat, az egyházi énekeket, a himnuszokat és hogy hogyan kell kiszolgáltatni a szentségeket. Aki pedig
19
a zsinat XI. kánonja foglalkozott a kérdéssel: “Amodo nulli liceat episcoporum ordinare diaconum aut presbyterum litteras ignorantem; set si qui ordinati fuerint, cogantur discere. Qui vero diaconus aut presbyter fuerit litteris ineruditus et desidiose legere vel implere officium distulerit et in ecclesia paratus ad omnia non fuerit, ab stipendio reiciendum et inclinandum quoadusque curvatus impleat et defendat quod esse cognoscitur aut quid erit in ecclesia Dei: si non fuerit ad legendum exercitatus et si persiveraverit desidiose et non vult proficere, mittatur in monasterio, quia non potest nisi legendo aedificare populum.” Vives, 148–149.
12
HORVÁTH EMŐKE
valamelyik egyházi rend tagja már, de a tudatlanság vakságában él, annak kötelező leckéket rendel a kánon, akár akarata ellenére is. 20 A falusiak távolmaradása a miséről a belső késztetés hiányán túl azzal is magyarázható, hogy csak igen elszórtan, a hegyi pásztorok falvaitól nagy távolságra épültek templomok, így kitartó erőfeszítést igényelt volna hitük rendszeres gyakorlása. A számukra idegennek érzett kereszténységért nem a sok töredelemmel járó hitgyakorlást, hanem a már megszokott pogány isteneket választották, akiket ha nem is szerettek, de már megszoktak és akiknek az üzenetét érteni vélték. Valószínűleg a hegyvidék ritkás teplomhálozatán is változtatni akart Teodemir egyházigazgatási reformtervezete, melynek szellemében Gallaecia északi vidéke került egy újabb synodus igazgatása alá, ezzel észak vallási élete és annak ellenőrzése is intenzívebbé vált. Ez azt jelentette, hogy a papság nagyobb létszámban képviseltette magát ezen a tájon, ami a nyáj terelgetése és hibáival, rossz szokásaival való szembesítés miatt kívánatos is volt. Azt se felejtsük el, hogy ehhez a régióhoz tartozott a britek területe, akik nem sokkal ezelőtt költöztek ide. Tulajdonképpen azt is mondhatom, hogy missziós területnek számított Gallaecia ezen belső, hegyes része. A hegyi emberek viszonyulása a valláshoz, a kereszténységhez az évszázadok folyamán végig bizonytalan lábakon állt, ennek egyik példáját nyújtja Pedraca beszámolója a Historia eclesiastica de Granada című munkájában. IV. Fülöp idején az Alpujarras hegységben „régi keresztények (christianos viejos) laknak; ereikben egyetlen csepp tisztátalan vér nem folyik; katolikus király alattvalói; mindazonáltal, minthogy híján vannak a tanult embereknek és állandó üldöztetésben van részük, annyira tudatlanok afelől, amit az örök üdvösséghez tudniuk kellene, hogy a keresztény vallás már csak nyomokban lelhető fel köztük.” 21 A 6–12. fejezetig terjedő rész, amint már utaltam rá, a prédikáció központi magja. Bragai Márton a bibliai bevezető után a 6. fejezettől kezdve foglalkozik a pogány istenekkel és a pogány vallási hagyományokkal. Leírja, hogy az ördög és a démonok különböző alakokban jelentek meg az embereknek, hogy rábeszéljék őket az áldozatok bemutatására. A démonokat Jupiternek, Junónak, Minervának, Vénusznak, Marsnak, Mercuriusnak és Saturnusnak nevezték. A felsorolt antik istenek Márton számára elfogadhatatlan, a keresztény eszméktől 20
VIII. kánon: “Octavae disceptationis affectu reperrimus quosdam divinis officiis mancipatos tanta nescientiae socordia plenos, ut nec illis prohibentur instructi conpetenter ordinibus, qui cotidianos versantur in usu. Proinde sollicite constituitur atque decernitur, ut nullus cuiusquumque dignitatis ecclesiasticae deinceps percipiant gradum, qui non totum psalterium vel canticorum usualium et hymnorum sive babtizandi perfecte noverint supplementum. Illi sane qui iam honorum dignitate funguntur, huiusque tamen ignorantiae cecitate vexantur, aut sponte sumant in tentionem necessaria perdiscendi aut a maioribus ad lectionis exercitia cogantur inviti.” Vives, 281–281. 21 idézi Braudel, 27.
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
13
hangsúlyozottan idegen tulajdánsogkakkal és a keresztény erkölcsiséget nem ismerő történetekkel rendelkeztek. Prédikációjában hangsúlyozta, hogy a varázserővel bíró Jupiter olyan mérhetetlen bűnt vett magára, mint a keresztényi szemmel igen súlyos testvérházasság és rokonsága tagjainak megbecstelenítése. Mars a viták és viszályok, az alantas Mercurius pedig a tolvajlások, rablások és árulások istene volt. Saturnus oly kegyetlen volt – mondja Márton –, hogy felfalta gyermekeit, amint megszülettek. Vénusz szemérmetlensége odáig terjedt, hogy számtalan férfival összeadta magát, köztük saját apjával, Jupiterrel és testvérével Marssal is. Hát ilyenek voltak ezek a zülött emberek – állítja szerzőnk –, és még hozzáteszi: ezeknek mutatnak be áldozatokat a tudatlan parasztok. Bragai Márton gyarló emberekként mutatja be az antik isteneket, semmiféle szakralitást nem tulajdonít nekik, csak a keresztény ember számára elutasítandó jellemvonásaikat emeli ki. Ezzel is növelni kívánja a felsorolt istenek és a keresztény Isten közötti távolságot. A fentieken kívül – állítja Márton – vannak olyan démonok, amelyek a tengerben, a folyókban, a forrásokban, az erdőkben uralkodnak és ezeket az Istent nem ismerő emberek istenként tisztelik és áldozatot mutatnak be nekik. 22 A tengerben Neptunusnak, a folyókban Lamianak, a forrásokban Nympháknak, az erdőkben Dianának nevezik őket. Ezek tulajdonképpen nem mások, mint rosszindulatú démonok, amelyek megrontják a hitetlen embereket, akik nem tudják megvédeni magukat a kereszt jelével. A mű alapján úgy tűnik az említett istenek kultusza Martinus idején még élő mindennapi gyakorlat volt Gallaeciában. Ezzel a megállapítással kapcsolatban felmerülhet két fontos kérdés, melyek segítenek tisztázni a helyzete: Martinus milyen forrásokra támaszkodott munkája megírása során, illetve mennyire támaszkodott azokra, mennyire tudott elszakadni tőlük és tért ki a mindennapok valóságára írásában? Arles-i Caesarius hatására már többen felhívták a figyelmet a De correctione rusticorum kapcsán, egyértelműen kimutatták, hogy az ő prédikációi jelentették Martinus fő forrását. 23 Ez a tény elültetheti azt a gyanút, hogy Martinus csak követte mintáját, azaz Caesariust az antik istenek kultuszának emlegetésekor, és nem Gallaeciáról festett hiteles képet, hanem Arles vidékéről, vagyis Dél-Galliáról. Ahhoz, hogy gyanúnkat eloszlathassuk, más forrásokat kell tanúságul hívnunk. A zsinati határozatokhoz, de elsősorban a régészeti leletekhez kell segítségért folyamodnunk. Vázquez Hoys végzett részletes kutatásokat az ókori Hispániában gyakorolt kultuszokról, melyek vizsgálatakor a régészeti, epigráfiai és numizmatikai kutatásokra
22 DCR cap. 8.”...multi daemones ex illis qui de caelo expulsi sunt aut in mare aut in fluminibus aut in fontibus aut in silvis praesident, quas similiter homines ignorantes deum quasi deos colunt et sacrificant illis.” 23 A kérdésre vonatkozó összefoglalást lásd S. McKenna: Paganism and Pagan Survivals in Spain up to the Fall of the Visigothic Kingdom. 4. fej. 5.
14
HORVÁTH EMŐKE
támaszkodott. 24 A leletek és feliratok alapján összeállítható a legnépszerűbb, a leginkább tisztelt istenségek névsora. Hoys az alábbi sorrendet közli: Jupiter, Diana, Liber, Victoria, Hercules, Mercurius, Vénusz, Mars, Minerva, nimfák. 25 Amennyiben csak az epigráfiai adatokat vesszük figyelembe, akkor a sorrend a következőképpen módosul: Jupiter, Dina, Mars, a nimfák, Lares, Gemio, Hercules, Mercurius, Fortuna, Mani, Salus. 26 Bragai Márton is említi Jupitert, akinek elsősége azzal a ténnyel magyarázható, hogy idővel főhatalmat tudhatott magáénak a római panteonon belül, ő volt az igazság, az ész, a kegyelem, a rend, a hatalom, az állam védelmezőjének és vezetőjének a jelképe. Jupiter az említetteknél sokkal egysíkubban jelenik meg a De correctione rusticorum-ban, azért, hogy a keresztény ember számára csak a kirívóan negatív oldalát mutassa be Márton, ezáltal minél elidegeníthetőbb lehessen a falusiak számára. A római légióknak meghatározó szerepük volt hitviláguk terjesztésében, ők vitték magukkal Jupiter kultuszát Hispániába, ami főleg három területen terjedt el. Ezek közül az egyik vidék a félsziget északkeleti része, ahonnan a feliratok León- Astorga irányába terjeszkedtek, majd innen egy szűk sávban Tarragonáig nyúltak le. Korábban szó volt arról, hogy Leónban, Lugoban és Paetaonioban állomásoztak római csapatok a belső limes biztosítására, nyilvánvalónak tűnik, hogy ők hozták magukkal Jupiter tiszteletét, ami lassan elterjedt Gallaecia területén. Jupiter kultusza összeolvad más istenségek tiszteletével elsősorban Junoéval és Minerváéval, akikkel a capitoliumi triászt alkotják. Ez utóbbi formában Tarragonában, Astorgában és Caldas de Vizellaban találjuk meg emlékeiket. 27 Ez utóbbi két helységnév arra utal, hogy tiszteletük az északi régióban is megtalálható volt. Úgy gondolom északon azért bukkanhatunk Juno tiszteletének maradványaira, mert Jupiter itt népszerű volt, és feleségeként kettőjük kultusza összefüggést mutat. Juno nemcsak az asszonyok oltalamazója, hanem Róma és a birodalom védelmezője is volt. Minden kalendát és az év hatodik hónapját Junonak szentelték. A női istenségek közül Diana nyerte el az elsőséget Hispániában. Személyének értelmezése összetett: egyrészt a termékenység, a föld istene, ugyanakkor van egy alvilági interpretációja is; mások számára a holddal hozható összefüggésbe, sőt vele azonosítják, mert a földdel áll összeköttetésben. Diana a születés, a halál, az egészség istennője is. Kultusza az antik istennők között Lusitániában 43,5%-os, Tarraconensében 36,5%-os, Baeticában 20%-os népszerűséget mutat. 28 Több mint 40 felirat és 60 régészeti lelet támasztja alá 24 A.M.Vázquez Hoys: Construcción y ruina de la España romana. La religiosidad en la España romana. In: Historia general de Espana y América. tom. II. Madrid, én. 405–455. (továbbiakban Hoys) 25 lásd az 1. ábrát 26 lásd a 2. ábrát 27 Hoys, 411. 28 Hoys, 413.
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
15
Bragai Mártont Diana kultuszával kapcsolatban. Érdekes jelenség, hogy Hispánia északi részén elsősorban férfiak állítottak feliratokat Dianának, melyek szövegéből arra lehet következtetni, hogy itt a vadászat és az állatok oltalmazójaként tartották számon. 29 Az istennőnek ez a szerepköre véleményem szerint teljes mértékben az északot uraló tájjal, a hegyes vidékkel hozható összefüggésbe, ahol gyakoriak a nagy erdőségek és a mezőgazdaságon belül inkább az állattenyésztésre alkalmas a terület. A félsziget délkeleti részén viszont főleg a nők fordultak Dianához segítségért, mert ők a termékenység és a természet védelmezőjét látták az istennőben. 30 Bragai Márton prédikációja is az erdők gonosz démonaként idézi meg Dianát, tehát az istenség északon elterjedt aspektusát ostorozza írásában, azaz autentikusnak mondható gyakorlatról szól művében. Diana alakja nemcsak Hispániában volt népszerű, hanem Tours-i Gergely tanúsága szerint Galliában is tisztelték őt a parasztok. A Historia Francorumban olvashatjuk, Gergely hogyan találkozott Carignanban a langobard származású Vulfolaic-kal (Szent Walfray), aki egy környékbeli dombon élt. Itt egy Dianának szentelt szobor állt, amelyet a helybéliek istenként tiszteltek. Vulfolaic életmódjával – ugyanis egy darabig egy oszlopon élt mezítláb –, kivívta a környékbeli parasztok tiszteletét, akik elkezdtek járni hozzá. Egyik alkalommal elmagyarázta nekik, hogy Diana hatalomnélküli, szobra haszontalan és felesleges és a parasztok által gyakorolt rítusok hiábavalóak. A helybeliek elkezdtek figyelni rá, majd később Vulfolaic vezetésével ledöntötték szobrát. 31 Ezzel a történettel a Historia Francorum alátámasztja, hogy a népi vallásosság formái közé tartozott a pogány istenségek tisztelete, így Diana kultusza is a VI. századi Galliában, azaz a két terület (Gallia és Hispánia) vallásgyakorlatában szoros összefüggés mutatható ki. Liber, a legnépszerűbb férfi isten nevét nem említi Márton munkája. Viszonylagos népszerűsége ellenére a bor, a szőlőművelés, a talaj termőerejének istenével kapcsolatban csak kilenc felirat maradt fenn; ezek közül hét Tarraconense provinciában és kettő Baeticaban. 32 Régészeti leletek viszont Baeticaban kerültek elő nagy számban – szobrok és mozaikok egyaránt –, ami ottani kultuszának széles gyakorlatára utal. 33 Valószínűleg Márton azért nem helyezett hangsúlyt Liber alakjára, mert a bor isteneként csak a szőlő termesztésére alkalmas területeken bukkan fel alakja. A hűvösebb, csapadékosabb éghajlatú északi hegyvidéken, ahol nem temelték a nevével egybeforrott szőlőt, a parasztság körében nem honosodott meg kultusza. A feliratok és a régészeti leletek hiánya számomra ezt a feltételezést támasztja alá,
29
Hoys, 413. Hoys, 413. 31 HF VIII, 15 32 Hoys, 414. 33 Hoys, 414. 30
16
HORVÁTH EMŐKE
vagyis Liber kihagyása az antik istenek sorából, szintén az északi területek élő gyakorlatát tükrözi. Victoria és Hercules megnevezése ugyancsak hiányzik a De correctione rusticorum-ból, ami szintén a helyi gyakorlat hiányával magyarázható. Hercules tisztelete elsősorban a félsziget középső területére volt lokalizálható. 34 A vízi mitológiai alakok közül Fonsnak/Fontananak Lusitaniában vannak nyomai. Tiszteletére október 13-án volt szokás ünnepséget rendezni, ekkor megkoronázták a kutakat és a forrásokat. 35 A vizek kultusza nagy valószínűséggel vallási szinkretizmus eredményeként alakult ki Hispániában, és elsősorban az egyszerű nép körében vált általánossá, összekapcsolódott az egészség isteneivel: Salus, Apollo és Aesculapius kultuszával. 36 A nimfák jelentősége feltünő a többi istenséghez képest. A római hitvilág ezekkel a fiatal lányokkal népesítette be a szántóföldeket, az erdőket, a mezőket és a vizeket. Hispániában mindenekelőtt a vizekkel hozták összefüggésbe őket. A Lugotól 14 km-re található Santa Eulalia de Bóveda templomban és környékén 1947-ben ásatásokat végeztek. A régészek egy lefolyással rendelkező medencét és csatornákat találtak, amelyek megerősítették azt a feltételezést, hogy az épület korábban egy nympheum volt, vagyis olyan középület, amlyet a nimfák tiszteletére jelöltek ki, ahol tisztelőik a védelmüket és az egészséget keresték a víz használata révén. Ezt az állítást támasztja alá egy dombormű ábrázolása, amelyen két beteg, testük deformált részeit mutatja, valamint egy oltár is látható, amelyen a PRO SA(lute) felirat olvasható. 37 A régészet mellett az írott források is tanusítják a vizek tiszteletét. A De correctione rusticoum-mal közel egyidőben keletkezett II. bragai zsinat (572) LXXI. kánonja többek között utal arra, ha valaki a pogányok megtisztulási szokásait követi, akkor őt éven keresztül penitenciát kell tartania. 38 Hispánia más területein sem tűnt el a mindennapi gyakorlatból a vizek és kutak tisztelete, ezért még a 693-ban összehívott XVI. vizigót zsinat II. kánonjának is foglalkoznia kellett ezzel a problémával. 39 Martinus művének 16. fejezete a forrásvízbe hajított kenyér szokását pogány gyakorlatként említi. Mindezen ostorozások ellenére a források iránti tisztelet továbbélt Cantabriában az “isteni vizek Sz. Jánosa” néven, mely víz gyógyító ereje révén vált híressé.
34
Hoys, 415. Hoys, 416. 36 Hoys, 416. 37 Hoys, 416; Rivas Fernández: Nuevas aras romanas orensanas y rectificaciones interpretativas en torno a otros épigrafes galaico−romanos ya conocidos. In: Boletín Auriense, Orense III. 1973. 57–96., nymphae salutales: 79. – a nimfák kultuszának elterjedtségét mutatja a térkép. 38 Vives, 103. 39 Vives, 498. 35
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
17
Az epigrafia tanúsága szerint a tengeri istenek közül Neptunust tisztelték Tarraconensében és Lusitaniában. 40 Oceanus nem volt túlságosan népszerű Hispánia-szerte, de Gallaeciában több emléke is fennmaradt, ennek ellenére Bragai Márton nem hivatkozott személyére munkájában, mivel a belsőbb hegyes területeket nem érintette kultusza. 41 A római istenek kultuszaik lenyomatán kívűl azzal is jelen voltak a parasztság életében, hogy a hét napjainak neveit – római mintára – az antik istenekhez kötötték, így beszéltek Mars, Jupiter vagy Vénusz napjáról. A római istenek tiszteletén kívül Márton pogány hagyományokra visszavezethető kultikus szokásokat is kritika tárgyává tett írásában. Ha időben messzebbre tekintünk azt látjuk, hogy elsősorban a babonáknak, mágikus praktikáknak volt terepe a hegyvidék, például 1611-ben Navarrában, a Pireneusokban tizenkétezer fős ördögimádó szektáról számol be az inkvizíció. 42 A bálványimádó szokások elítélő összefoglalása már a II. bragai zsinat kánonjaiban összegzésre került. Például a LXXI. kánon azokat fedi meg, akik jósokat hívnak a házukba, azért, hogy kiűzzék a rossz-szellemeket vagy felfedjék a rontást. A gyógyfüvek gyűjtése szintén tiltott dolognak számított, mert ezt a szokást összekötötték a varazslási praktikákkal (LXXIV. kánon). A természeti jelenségek (hold, csillagok) tisztelete is gyakori lehetett Gallaeciában, mert külön kánon foglalkozott velük. A házépítésnél, a fák ültetetésénél, házasságkötésnél, nagyon is figyeltek a hegyi emberek arra, hogy ezek az események a csillagok szerencsés együttállása idején történjenek. A kalendák ünneplése ugyanígy az élő gyakorlat része lehetett, csakúgy, mint a házak faágakkal, babérlevéllel történő díszítése (LXXIII. kánon), mivel külön kánonok tesznek róluk említést. Megjegyzendő, hogy egyik kánon sem szankcionálja a felsorolt pogány szokásokat, csak a jósok házhozhívása esetén rónak ki öt évig tartó penitenciát. Ez az engedékenység úgy vélem csak két esetben képzelhető el: 1. nem tulajdonítanak jelentőséget a problémának, 2. nem tapasztalható a kánonokban foglaltak általános, széles körű gyakorlata. Nyilvánvalóan az egyik eset sem állt fenn, hiszen akkor nem szenteltek volna egész kánont az egyes témaköröknek. Csak akkor büntetnek a kánonok, ha valóban súlyosabbnak ítélt “elfajzással” szembesülnek, mint a jósok tanácsainak elfogadása, mely jelenséget a mágiával hozták összefüggésbe, ezért fektettek hangsúlyt a szankcionálására. Ez a szemlélet leginkább az ilíberisi zsinat (295–314 között) aktáiból tűnik ki, melyek a bálványimádást főbenjáró bűnnek (crimen principale) tekintették, ezért azok, akik ilyen ügyben vétkesnek találtattak – és már meg voltak keresztelkedve – még életük végén sem kaphatták meg a közösségben való részesedést. A két korszak között természetesen vannak 40
Hoys, 417. Hoys, 417. 42 Braudel, 30. 41
18
HORVÁTH EMŐKE
különbségek, hangsúlyeltolódások a kereszténység szempontjából. A III–IV. század fordulóján még az volt a fő kérdés, hogy hogyan lehet valakit minden politikai nehézség ellenére megtartani kereszténynek, ehhez a megtartáshoz kellett a zsinatok elrettentő szigora. A VI–VII. század fordulóján úgy módosult a kérdés, hogy a kereszténységbe születés ellenére hogyan lehet emlékeztetni valakit vallásának alapjaira, hogyan lehet a megrögzött szokásoktól elterelni és tudatosítani benne azok pogány eredetét. E két szembeszökően eltérő feladat különböző megoldásokat kellett, hogy sugalljon. Első pillantásra éppen fordítva tartanánk logikusnak az egyház reakcióját, de a szigoron keresztül a félelem, esetlegesen a közösségből való kizárás lehetősége elrettentőleg hathatott, ezáltal jobban lehetett befolyásolni a hívők magatartását. A VI–VII. században a megértő magatartást tartották célszerűnek a nyáj megőrzésére és terelgetése érdekében, hiszen ekkor hivatalosan már nem pogány környezetben gyakorolták a hitet, tehát nem voltak akkora kihívásnak kitéve, így a szigor is enyhülhetett. A zsinati akták után szerkesztett 84 kánont Márton válogatta a keleti kánonok közül és ő fordította görögből latinra. Ezeket a kánonokat Nitigisiusnak, a másik egyházmegye érsekének ajánlotta, az ő figyelmét kívánta felhívni az azokban foglaltakra. A szokványosnál nagyobb ünnepélyesség jellemezte a II. bragai zsinatot: felolvasták az I. bragai zsinat rendelkezéseit, majd a niceai, konstantinápolyi és az ephezosi zsinatok fő kérdései kerültek előtérbe a vonatkozó eretnekségek problémáival együtt. Úgy látom különös hangsúly kapott ez a zsinat azáltal, hogy a szervezeti átalakítás utáni első egyházi gyűlésről van szó, amely már az új egyházigazgatási struktúrát tükrözi. A szerkezetátalakítás következtében gyakorlatiag úgy tekintettek erre a zsinatra, mintha a megtérés utáni első, egész Gallaeciára kiterjedő egyházi gyűlés lenne, hiszen a szvév egyházszervezet kiépítésének betetőzése ezen a zsinaton nyert véglegesítést. E gondolat jegyében volt szükség a hitvallások megerősítésére, különösen egy olyan környezetben, ahol az arianizmus egészen a VI. század közepéig erősen tartotta magát.
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
19
Bragai Márton prédikációja 13. fejezetében 43 röviden áttekintette Krisztus szenvedéstörténetét, mennybemenetelét, majd a következő részben emlékeztette a híveket arra, hogy a világvége eljövetelekor minden ember Krisztus ítélőszéke elé áll. 44 Azokat, akik életükben hűek és jók voltak, elválasztják a rosszaktól és a szent angyalokkal együtt be fognak lépni az isteni királyságba. Lelkük a testükkel együtt örök nyugalomban lesz, soha többé nem halnak meg. Azok viszont, akik nem voltak megkeresztelve, vagy megkeresztelésük után visszatértek a bálványokhoz, embert öltek, paráznaságot követtek el, esküt szegtek és más gonosz cselekedetet hajtottak végre és penitencia nélkül haltak meg, azokat az ördöggel és az összes démonokkal büntetik- írja Márton. Szinte el tudjuk képzelni, amint a prédikáció ezen részében mennydörögve mondja szavait a pap a híveknek, és azok megfélemlítésére alapozva ecseteli a bűnösök számára a pokol kínjait, ahol a kiolhatatlan tűz örökké ég és a test örökké gyötrődve panaszkodik. A pokolban szenvedők inkább a halált kívánják, hogy ne érezzék a kínokat, de nem engedik meghalni őket azért, hogy örök gyötrelemben legyen részük. 45 Ezek a szavak mélyen beivódhattak a hallgatóság emlékezetébe, a képesbeszéd bizonyára erős benyomást tett az egyszerű 43 DCR cap. 13.:”...Natus ergo in humanam carnem filius dei, intus latens invisibilis deus, foris autem visibilis homo , praedicavit hominibus: docuit illos , relictis idolis et malis operibus, de potestate diaboli exire et ad cultum creatoris sui reverti. Postquam docuit, voluit pro humano genere mori. Passus est mortem voluntarie, non invitus; crucifixus est a Iudaeis sub iudice Pilato Pontio, quid de Ponto provincia natus illo tempore provinciae Syriae praesidebat; depositus de cruce, positus est in sepulchro; tertia die resurrexit vivus a mortuis, et diebus quadraginta cum duodecim discipulis suis conversatus est, et, ut veram carnem suam resurrexisse monstraret, maducavit post resurrectionem ante discipulos suos. Transactis autem quadraginta diebus, praecepit discipulos suis ut adnuntiarent omnibus gentibus resurrectionem filii dei; et baptizarent eos in nomine patis et filii et spiritus sancti in remissionem peccatorum, et docerent illos qui baptizat fuissent recedere a malis operibus, id est ab idolis, ab homicidiis, a furtis, a preiurio, a fornicatione, et quod sibi nollent fieri aliis non facerent. Et postquam haec praecepit, videntibus ipsis discipulis, ascendit in caelum, et sibi sedet ad dextram patris, et inde in fine istius mundi venturus est cum ipsa carne quam secum levavit in caelis.” 44 DCR cap. 14.: “Cum autem finis mundi istius venerit, omnes gentes et omnis homo qui ex illis primis hominibus, id est ex Adam et Eva, ducit originem omnes resurgent et boni et mali; omnes ante iudicium Christi venturi sunt,...” 45 DCR cap. 14.: “...qui fuerunt in vita sua fideles et boni separantur a malis et intrant in regno dei cum angelis sanctis, et erunt animae illorum cum carne sua in requiem aeternam, numquam amplius morituri, ubi iam nullus illis erit aut labor aut dolor, non tristitia, non famis aut sitis, non calor aut frigus non tenebrae aut nox, sed, semper laeti, saturi, in luce, in gloria, similes erunt angelis dei, qui iam in illo locum meruerunt intrare unde diabolus cum sibi consentientibus angelis cecidit. Ibi ergo omnes qui fideles deo fuerunt permanent in aeternum. Nam illi qui increduli fuerunt baptizati aut certe, si baptizati fuerint, post baptismum suum iterum ad idola et homocidia vel adulteria vel ad periuria et ad alia mala reversi sunt et sine poenitentia sunt defuncti, omnes qui tales fuerint inventi damnantur cum diabolo et cum omnibus daemoniis quos coluerunt et quorum opera fecerunt, et in aeterno igne cum carne sua in inferno mittuntur, ubiignis ille inextinguibilis in perpetuum vivit, et caro illa iam de resurrectione recepta in aeternum cruciatur gemens....”
20
HORVÁTH EMŐKE
emberekre, és a megfélemlítés ideig-óráig hatással lehetett a szentmise résztvevőire. A pokollal szemben hivogatónak tünhetett az isteni királyság, ahol soha többé nem halnak meg, ahol már nem lesz munka, sem fájdalom, sem szomorúság, sem éhség vagy szomjúság, sem meleg vagy hideg, hanem mindig jókedvűek és isten angyalaihoz hasonlatosak lesznek. A következő fejezetekben emlékezteti a híveket arra, hogy a keresztelés során Istennel egyfajta szerződést kötöttek, melynek értelmében megfogadták, hogy ellenállnak az ördögnek és minden rosszcselekedeteknek. 46 A prédikáció szövege gyakorlatilag két fejezeten keresztül átismétli a megkeresztelkedéstől a halálig tartó legfontosabb keresztényi kötelezettségeket és az egyház legalapvetőbb tanításait. Egy-egy fejezeten belül többször visszatér az említett kérdésekre, mintegy ismétlődő jelleggel próbálja meg a hallgatóság számára megjegyezhetővé tenni a legfontosabb tudnivalókat. Külön hangsúlyt helyez a vasárnap megtartására, mert ez a nap a keresztények szent napja, amit ünnepként kell kezelniük. Megrótta azokat, akik munkával szentségtelenítették meg ezt a napot, mert ez Krisztus semmibevételét jelenti. Ilyenkor legfeljebb élelmet készíthetnek maguknak a hívek vagy az elkerülhetetlen utazásokat folytathatják, jegyzi meg Márton. Összességében Bragai Márton elnéző türelemmel viszonyult az okításra szorulókkal szemben, szinte atyai megértéssel vegyített feddésben részesítette őket. Sokkal inkább hatni akart rájuk – elsősorban a pokol és az isteni királyság példája révén –, semmint kemény szavakkal korbácsolni őket és esetleg ezzel végérvényesen elveszíteni hallgatóságát a kereszténység számára. Úgy érzem sikerült bebizonyítani, hogy művében – minden átvétel ellenére – azoknak a római isteneknek a kultuszát szerepeltette, amelyek valóban népszerűek voltak Gallaeciában a regészeti leletek tanúsága szerint, azaz a helyi gyakorlatot tükrözte vissza. Az antik istenektől úgy igyekezett eltávolítani a híveket, hogy nem istenekként, hanem nagyon esendő, bűnös emberekként ábrázolta őket, akiknek valójában semmiféle hatalmuk sincs a gyarló emberek élete fölött. Bragai Márton gondolatai teljes mértékben összecsengenek a többszáz évvel később keletkezett Goethe-vers soraival: “Nincsen a világon semmi silányabb,/ miként ti, istenek./ Áldozatokból/ tengtek nyomorultul/ s lanyha imákból/ híztok ti dicsőre./ Fölkopna az állatok is, ha a földön/ nem volna gyerek és koldusi fajzat,/ rongy, balga bolondok.” 47
46
DCR cap. 15.: “...in baptismo pactum cum deo fecistis....Ecce ergo considerate quale pactum cum deo fecistis in baptismo. Promisistis vos abrenuntiare diabolo et angelis eius et omnibus operibus eius malis, et confessi estis credere vos in patrem et filium et spiritum sanctum at sperare vos in fine saeculi carnis resurrectionem et vitam aeternam.” 47 Részlet Goethe Prometheusz c. verséből. In: Goethe válogatott versei. Válogatta és az előszót írta Vas István. Bp., 1959. 23. ford.: Kosztolányi Dezső
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
21
1. ábra: A legfontosabb római istenségek az epigráfiai, régészeti és numizmatikai adatok alapján (Hoys térképe nyomán)
22
HORVÁTH EMŐKE
2. ábra: A legfontosabb római istenségek az epigráfiai adatok alapján (Hoys térképe nyomán)
A
NÉPI VALLÁSOSSÁG A
VI–VI I.
SZÁZADI
GALLAECIÁBAN
A római víziistenségek kultuszhelyeinek térképe (Hoys térképe nyomán)
23
