S TUDIA CAROLIENSIA SZÁM

STUDIA CAROLIENSIA

2006. 2 .

SZÁM

65–84.

GYÖRGYINÉ KONCZ JUDIT A KERESZTÉNY EGYHÁZI SZERTARTÁSRA ÉS NÉPI HAGYOMÁNYOKRA ÉPÜLŐ ZENEI NEVELÉS A Nyugat-római Birodalom bukása nyitja meg egy új történelmi időszak, egy új kultúra kapuját. A középkor nyitánya egyben a kereszténység elterjedését is jelenti, új kolostorokat alapítanak, új szerzetesrendek jönnek létre, Hosszú időn keresztül a művelődés meghatározójává az egyház vált. Egyházi nevelés A középkor az iskolák elterjedésének az időszaka. Elsőként a kolostorokban kezdődött meg az oktató- és nevelőmunka, majd Nagy Károly császárrá koronázása után, – mivel rendeletben szabályozta az iskolák alapítását – sok új iskola létesült. A püspöki székhelyeken, apátságoknál mindenütt iskolákat létesítettek, s mindenki arra törekedett, hogy az ő palotájában működjön a legjobb iskolaközpont. Egyház, iskola és királyi központok ily módon teljesen összetartoztak. 1 A középkor első felében, az ezredfordulóig szinte kizárólag csak egyházi iskolákkal találkozunk. Ezeknek több fajtája működött, melyekben mindenütt meghatározó volt a zenei nevelés. Az első iskolák a kolostorokban jöttek létre. Ezek az első szerzetesi házak, kolostorok a VI. században alakultak a Benedek-rendi hagyományoknak megfelelően, majd évszázadokon keresztül a szerzetesek újabb és újabb központokat igyekeztek létrehozni. A kolostorok alapításával egyre jobban a szerzetesek vették kezükbe a kultúra irányítását. Nézetük szerint ők töltötték be a közvetítő szerepet az emberek és Isten között, ez azonban a művelődésre, a művészeti alkotásokra is rányomta a bélyegét. A művészet inkább áldozat volt ebben a korban, nem pedig esztétikai érték. 2 A művészet teljes mértékben liturgikus művészetté vált, Isten dicsőségét szolgálta. A szerzetesek feladatuknak tekintették, hogy az istentiszteletek anyagát, szokásait tovább hagyományozzák. Így a kolostorokban aktív iskolaközpontok alakultak ki. 3 A feudális uralkodók gazdagságuk egy részéről is lemondtak a papok és szerzetesek javára, hogy ezzel is segítsék a kolostorokban folyó munkát. Ezzel ellentétesen viszonyult a kultúrához a lovagság, akik nem tettek így, mert jórészük írástudatlan, műveletlen volt. Az egyházi művészet tehát egy olyan korban bontakozott ki s élte virágkorát, ahol közben a lovagi kultúra is virágzott, mely nyers, írástudatlan, gesztusokra, 1 2 3

Duby (1984): Katedrálisok kora. Gondolat Kiadó, Budapest. 26. o. I.m.: 16–17. o. I.m.: 32. o.

65

GYÖRGYINÉ KONCZ JUDIT

rítusokra, szimbólumokra építő irracionális hiedelemvilág volt. 4 Olykor az egyháziak is kissé a lovagok befolyása alá kerültek, de ennek ellenére mindvégig határozottan szétválik az egyházi műveltség és a világi jellegű lovagi kultúra. A tudomány, a kultúra hordozói tehát a szerzetesek voltak, akik nemcsak imádsággal dicsérték az Urat, hanem az esztétikai értékek felajánlásával is. A szerzetesek azonban nemcsak magukban imádkoztak, hanem igyekeztek imáikat az emberek javára fordítani. A kolostor ezért adott helyet az iskolának, hogy a szerzetesek itt készüljenek fel a hívő életre, de azok is tanulhattak itt, akik később nem közvetlenül egyházi szolgálatot vállaltak. A kolostori élet központjában az istentisztelet állt, melynek lebonyolítása akár a napi 6–7 órát is elérhette. 5 Az erre való felkészülés, a bibliai szövegek és az ezeknek megfelelő dallamok elsajátítása a kolostori iskolákban történt, ami igen hosszadalmas, időigényes feladat volt. A liturgia teljes egésze zenés volt. A misézőnek emlékezetből, a kódexek és írások segítsége nélkül kellett tudnia a szent szövegeket azok hozzátartozó dallamaival együtt. A kolostori tanulásnál, az ismeretszerzés központjában az olvasástanításon kívül a zene állt. A kolostorok embere nem keresett ész érveket a hitéhez, hanem csupán arra törekedett, hogy érzelmileg kerüljön közel Isten világához. Ehhez pedig kiváló eszköz volt számukra a liturgikus éneklés. 6 Különösen I. Gergely pápa (540–604, pápa: 590–604) tevékenysége során kapott kiemelt jelentőséget a kolostorok életében az ének és az énekoktatás. Gergely pápa nagy érdeme, hogy az addig alkalmazott egyházi énekeket összegyűjtette és kódexbe íratta, majd erről másolhatták tovább azokat a szerzetesek. Gergely pápa azonban nemcsak a hagyományos zenei anyag megőrzésében alkotott maradandót, hanem az énektanításban is kiváló volt. 7 Hogy valóban milyen is volt a kolostorokban folyó zenei nevelés, arra vonatkozóan elég kevés adat áll rendelkezésünkre. Valószínűleg nagy szerepet játszott a rendi utánpótlás nevelésében, a rend sajátos énekrepertoárjának a fenntartásában, de valószínűleg zárt közösség lévén kevesebb hatással voltak az általános zenei műveltség kialakítására. 8 A kolostorokat elhagyó szerzetesek viszont már nagyobb hatókörrel terjesztették az egyházi énekanyagot. Térítő útjaikon kezükben kereszttel zsoltárokat és himnuszokat énekeltek, a zene erejével akarták meggyőzni a pogány népeket. Hogy mennyire tudatosan, azt nem tudjuk, de a zene nevelő, lélekformáló hatását igyekeztek ezzel kiaknázni. 9 A kolostor napi zsolozsmázásában kisgyermekek is kivették a részüket, így az ő oktatásuk már korán elkezdődött. A kolostori iskolázás korai szakaszá4

I.m.: 42. o. I.m.: 69. o. 6 I.m.: 70–72. o. 7 Mészáros (1964): A középkori nevelés. Tankönyvkiadó, Budapest. 14. o. 8 Rajeczky Benjamin, (1988, szerk.): Magyarország zenetörténete I. Középkor. Akadémiai Kiadó, Budapest. 145. o. 9 Szabolcsi Bence (1974): A zene története. Zeneműkiadó, Budapest. 63. o. 5

66

A KERESZTÉNY

EGYHÁZI SZERTARTÁSRA ÉS NÉPI

…

ban az énektanítás a természetes, spontán, utánzáson alapuló tanítást követte. Ebben a korai időszakban a liturgikus énekekről csak neumás lejegyzések készültek, melyek csupán az emlékezet segítésére szolgáltak, így az ének tanulás lényegében a szöveg és dallam memorizálása volt, az ének tanítás kifejezetten gyakorlatias jellegű volt. Változás ebben az ezredforduló után következett be, amikor ismertté vált a kvadrát nótáció, mely már pontosan tudta jelölni a hangzó intervallumokat, így ezután már nem csupán a hallás utáni énektanítás volt a tananyag, hanem magának a kottaolvasásnak a megtanulása is, a kottaolvasási technika készségszintre emelése. 10 Mindez a zene gyakorlati megközelítése. Elméleti munkák, elméleti szakemberek alig voltak, a kort elsősorban a liturgikus éneklés gyakorlati oldala érdekelte. Számottevő elméleti eredmény azonban mégis maradt ránk. A cluny kolostorban működő Odo apát nevéhez fűződik a hangok ábécés elnevezése. A mai hangjegyírás és kottaolvasás elméletének megteremtője szintén szerzetes, Arezzói Guido. Guido elméleti munkássága felbecsülhetetlen értékű számunkra, hiszen találmánya nyomán a kor zenei kincsei maradandóvá válhattak. Arezzói Guido korszakalkotó tevékenysége A zenei írás-olvasás tanításának egyik legnagyobb jelentőségű újítása volt az Arezzói Guido által bevezetett hangjegyírás, mellyel a hangok, intervallumok, dallamlépések vonalrendszerbe történő rögzítésével rendet teremtett az oly nehezen értelmezhető, és máig sem teljesen egyértelmű neuma írásban. Arezzói Guido minden bizonnyal Franciaországban született, és a Párizs melletti St. Maur des Fosses benedekrendi kolostorban nevelkedett. Innen, majd a Ferrara melletti pomposai kolostorból az intrika és irigység elűzte őt Arezzóba, ahol 1023–1036 között tartózkodott. További életéről kevés a pontos adat, azonban az tudható, hogy ugyan korszakalkotó hangjelölési és énektanítási reformjával Rómában tekintélyt vívott ki magának, magasabb egyházi méltóságot mégsem töltött be. Feltevések szerint 1050 körül vagy Avellanóban vagy Pomposában, más feltevés szerint Arezzóban halt meg. Hangjegyírási reformjával, a betűkották vonalrendszerbe rögzített alkalmazásával, a pontos hangmagasság jelölését szolgálja. Ezzel az írásmóddal a már használt ingadozó hangmagasságú neumák továbbfejlődnek, és alkalmassá válnak a pontos hangmagasság jelölésére. A hangíráshoz a IX–X. században már használatos vonalrendszert alkalmazza színes, sárga és vörös vonalakkal, melyek élén c, illetve f kulcsok állnak. Ő honosítja meg a négyvonalas rendszert, amely alapot ad a pontos hangmagasság jelöléséhez. Guido munkásságára visszavezethető másik újítás a szolmizálás elmélete, melynek alapja a hexachord rendszer. Ennek forrása a kor világi muzsikájából ismert dúr hangolású hangszerek, pl. a líra hangrendszerei10 Fináczy Ernő (1926/1985): A középkori nevelés története. Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Reprint kiadás: Könyvértékesítő Vállalat, Budapest. 206–210. o.

67


ben rejlik. A hexachordon alapuló rendszerben a félhang-távolságnyira lévő hangokat mindig egyforma szótaggal jelöli. A hangok jelölésére Guido Paulus Diaconus (890) Szt. János himnuszának sorkezdő szótagjait használja, ut re mi fa sol la. A szolmizációs rendszer azonban meglehetősen eltávolodott a kor egyházi hangnemeitől, és a később elterjedő dúr–moll tonalitás felé vezetett. A századok folyamán a szolmizációs szótagok sora kibővült a 7. fokkal, amelynek neve először szi volt. A XVI. század második felében a szolmizációs hangokat állandóan egy hang jelölésére használják, az ut megfelelt a c-nek és folytatólagosan, ily módon használják még ma is több országban, például Romániában a szolmizációt. 1659-ben Otto Gibelius holsteini kántor a jobb énekelhetőség és jobb hangzás kedvéért az ut helyett a dó szótagot helyezi. 11 Az első évezred vége felé azonban a feudális államok létrejöttével a társadalmi fejlődés úgy felgyorsult, hogy ez magával hozta az oktatás kiszélesedését. A kolostorok tanító, nevelő munkája azonban nem szűnik meg továbbra sem, csupán mellettük újabb intézmények kezdik meg tanító munkájukat. A feudális államnak a rend fenntartásához igen sok papra volt szüksége. Ez az igény hozta létre az oktatás másik színterét, a plébániai iskolát. A plébánosnak közvetlenül a papi teendőkön kívül az is feladata volt, hogy maga köré gyűjtse az ifjakat, akiket megtanít olvasni, és felkészíti őket a gregorián éneklésre, hogy azután ezek az ifjak a segítségére legyenek a napi istentiszteleti liturgiában. A kor nagyon fontosnak tartotta, hogy a templomi szertartás igen díszes legyen, ennek érdekében bevonták az iskolás ifjakat a szertartásba. Ők olvasták fel a szent szövegeket és nekik kellett énekelniük az előírt latin nyelvű énekeket is. Ezek betanítása szintén a plébános feladata volt. Az itt tanított tananyag a kor műveltségtartalmának csak kicsiny részét foglalta magába, de mégis igen fejlesztő hatású volt, mert az emlékezet tudatos fejlesztésén alapult. A plébániai oktatás azonban csak a kisebb falvakban valósult meg, és ott is csak szűk körre terjedt ki a hatása, így kevesek jutottak hozzá az olvasás, éneklés tudásához. A tanítás kis csoportokban folyt. A plébániák azonban mégis fontos szerepet töltöttek be a művelődés terén, hiszen a kolostorokon, székesegyházakon kívül vidéken egyedül itt voltak könyvek, melyeket a falusi papok őriztek a templomukban. 12 A harmadik iskolatípus az egyházi központokban, a püspöki és a káptalani székhelyeken szerveződtek, ezek a székesegyházi iskolák. Feladatuk lényegében ugyanaz volt, mint a plébániai iskoláknak, – a szertartás ünnepélyességének biztosítása és a klerikusképzés, – mégis minőségileg egy teljesen másfajta oktatás jött itt létre. Ennek több oka is volt. Egyik az, hogy ezek az iskolák elsősorban nagyobb városokban jöttek létre, másik oka, hogy ezek sokkal nagyobb létszámú iskolák voltak, mint a plébániai iskolák, valamint az, hogy ezekben az 11 12

Mészáros (1964): 26–27. o. I.m.: 38–43. o.

68

A KERESZTÉNY


…

iskolákban sok diák bejáró, azaz externus volt. Ezek a tényezők a zenei nevelést döntően megváltoztatták. Ebben az iskolatípusban találkozunk először a hivatásos cantorral, aki kifejezetten a zenei feladatokat látta el. Itt teremtődött meg először a megfelelő környezet a csoportos énektanuláshoz, a kórusmunkához. Ezek az első lépések a szaktanári oktatás és a tantárgyi struktúra kialakulásában, 13 a zenei nevelés intézményesülésében. A székesegyházi iskolákat tekinthetjük az első zeneiskoláknak, ahol az egyház adta a keretet a zenei munkához. Egyrészt a helyet biztosította a kóruséneklés gyakorlásához, másrészt maga a liturgia meghatározta a tananyagot, hogy mikor mit kell énekelni, és az istentisztelet jelentette az éneklési, a fellépési alkalmakat. Hatalmas szervezettséget jelentett ez, ami azt is jelentette, hogy egyre nagyobb tömegeket vont be a zenei munkába, a kóruséneklésbe. A kórust azonban nem a mai értelemben kell érteni, ugyanis nem válogatott énekesekről van szó, hanem pedagógiai szempontból egy sokkal értékesebb zenei közösségről, az intézmény keretei között dolgozók összességéről. A teljes papi testületről, a munkatársakról, az ott működő iskola összes növendékéről és tanáráról. Ők alkotják a székesegyház kórusát, akik naponta énekelnek a miséken, zsolozsmákon, hogy Isten dicsőségét minél nagyobb pompával hirdessék. Ez a napi éneklés rendszeresen két-három óra éneklést jelentett az iskolai életben. Kórus és iskola tehát szervesen összetartozott, az iskola készített fel a mindennapi liturgikus kóruséneklésre. 14 Az iskolának állandóan gondoskodnia kellett az utánpótlásról, tehát a zenei munka nagyon sokrétű volt. Miután a zene az egyház szolgálatában állt, annak nagyon is gyakorlatiasnak kellett lennie. A gyermeket már az első pillanatban beállították a kórusba a felnőttek közé minden alapozó tanulmány nélkül, ahol azonnal találkozott a liturgikus zene összességével. Itt mindenki együtt énekelt, tehát a kisgyermek is igyekezett minél hamarabb a kórus aktív tagjává válni. Eleinte kevesebb, majd egyre több énekbe tudott bekapcsolódni, de az első perctől kezdve a teljes zenei repertoárral találkozott, s közvetlenül tapasztalhatta meg a zenei szabályokat, szokásokat. A gyermek tehát a teljes zenei kultúrával szembesült, s az iskolában eltöltött idő hozta meg azt, hogy egyre jobban részesévé tudott válni a liturgikus kóruséneklésnek. A középkor nem ismerte a gyermekek számára íródott zenei műveket, nem különítette el a zenei gyermekkultúrát. Ennek egyik oka az is, hogy amikor a gyermek hétéves kora körül egyáltalán elkezdte tanulni az éneklést, már nem tekintették gyermekkorúnak, hanem ettől kezdve fiatal felnőttnek számított. 15 A kezdeti időszakban itt is a zenei tanulmányok az emlékezeten alapultak. Az iskolában eltöltött évek során azonban egyre inkább az énektanulás összekötődött a zenei írás–olvasás tanulásával. A kóruséneklésre való felkészü13

I.m.: 64–72. o. Dobszay László (1984): Magyar zenetörténet. Gondolat Kiadó, Budapest. 40–42. o. 15 Pukánszky Béla–Németh András (1996): Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 105. o. 14

69


lésnek része volt, hogy a diákok leírták a soron következő énekeket, így a liturgikus éneklés a zenei írás–olvasáson kívül magát az írástanulást is szolgálta. Ugyanilyen kötődést látunk abban, hogy a gyermekek első olvasókönyve a zsoltárkönyv volt. A tananyag tehát teljes mértékben egyházi volt, ami azt jelentette a középkor gyermekének, hogy az, amit megtanul, a gyakorlatban azonnal alkalmazható. De a konkrét tananyagon kívül mit jelentett ez a gyermek számára? A kóruséneklés során kiművelődött a zenei hallása, részt tudott venni egy tervszerű, rendezett zenei előadáson, melynek minden szabályát, szokásrendjét ismerte, elsajátította a kottaírás és olvasás tudományát, megismerte a különböző zenei műfajokat, társas zenei életet tudott élni. Ezáltal olyan zenei készségeket sajátított el, mely elvileg bármilyen jellegű zenei anyag birtoklására lehetővé tette. Mivel a székesegyházi iskolák a nagyobb településeken alakultak ki, így a zenei nevelés hatását tekintve is jelentősek, feljegyzések bizonyítják, hogy nem ritka a 100 tagú kórus, mely nap mint nap a nép jelenlétében énekelt, így közvetlenül és közvetve széles néptömegeket érintett a kiművelt zenei műveltség. 16 Örvendetes az, hogy a kóruséneklésnek minden diák részese lehetett, de ugyanakkor a templomi szolgálatban a tehetségek is kibontakozhattak. Helye volt a liturgiában a szólóéneknek is, de sokszor a betanított kórus irányítását is diákokra bízták, akiknek feladata volt egyrészt a hangadás, másrészt az énekek helyes sorrendben való énekeltetése. A tehetséges gyermekek azonban külön feladatot is vállalhattak. Kisebb csoportokban, kamarakórusokban énekelhettek a halottak melletti virrasztásoknál, temetéseken, lakodalmakon, családi ünnepeken. Ez a fajta, a székesegyházi iskolákban meghonosodott zeneoktatás biztosította az évszázadokon keresztül tartó hagyományozódást, megadta a zene tekintélyét és biztosította a továbbélés létfeltételét. Pedagógiai hatékonyságát tekintve nem hasonlítható össze semmiféle egyéni kezdeményezésre indult zenetanulmánnyal, az induló értelmiségi élet elengedhetetlen része volt a kóruséneklés. 17 Összehasonlítva a kolostori, a plébániai és a székesegyházi iskolák hatósugarát, nagy különbséget fedezünk fel. A szerzetesi, papi iskolák zárt közösséget alkottak, sokszor szinte elzárkóztak a világ elől. Az oktatás legtöbbször párokban folyt, a fiatal szerzetes egy idősebbhez csatlakozott, aki irányította olvasmányait, s fokozatosan elsajátította a rábízott feladatokat. Ezzel szemben a székesegyházi iskolákban egy újfajta oktatás honosodik meg, mely sokkal jobban nyit a világi életre. Az oktatás kisebb-nagyobb csoportokban folyik, s a diákok nem bezárva élnek, hanem igyekeznek a városban elvegyülni. Számukra a tanulás vallási cselekedet, mert az oktatás felkészíti őket arra, hogy az emberek között tudják hirdetni Isten dicsőségét, Isten megismerését. Ez a nyitás nagymértékben kedvez a zenei életnek is. A korábbiakhoz képest már nem csupán egy– egy pap és kísérete énekel a szertartásokon, hanem a székesegyházi iskola nagy 16 17

Dobszay (1984): 42–46. o. Rajeczky Benjamin, szerk. (1988): 48–50. o.

70

A KERESZTÉNY


…

létszámú kórusa is. Ezeknek az iskoláknak nagy részük volt a zenei műveltség terjesztésében. 18 A zenei műveltség terjesztésére igen nagy szükség volt, mert egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy a nép is bekapcsolódjon az istentisztelet énekrendjébe. A IX. századtól fokozatosan erre lehetősége is nyílt, hiszen egyre nőtt a népénekek száma, mely lassan kezdett beszivárogni a liturgiába is. Ez a zenei jelenség már a reformáció előszele. 19 Az egyház körül szerveződött zenei oktatásnak jellemzője, hogy minden esetben közösségi cselekedet a liturgiában, illetve a kórusban való részvétel. Az egyén képességei, az egyéni teljesítmények a közösség zenei teljesítményét erősítik, mint egyéni produkciót nem tartják számon. A kórusban való részvétel nem a zenei hallás, nem a zenei tehetség kérdése, hanem minden intézményen belüli személy közös ügye. Így a zenélés igazi közösségteremtő hatású volt. Világi nevelés A világi nevelés jelentős részében szintén központi szerepet kapott a zenei nevelés. Döntő különbség azonban, hogy az egyház közösségi zenekultúrájával szemben világi területen elsősorban a személyes vagy kiscsoportos zenetanulás a jellemző. A lovagi nevelés a XII. század elejétől létezik, s ez merőben más jellegű, mint amit az egyház nyújtott. Míg a kolostori iskolázás elsősorban elméleti képzésben részesítette a növendéket, addig a lovagnak különböző gyakorlati készségeket, ügyességi feladatokat kellett elsajátítania. A lovagok gyermekei hét éves korukig a saját családjuknál nevelkedtek. Ekkor elkerültek egy idegen lovagi családhoz azzal a szándékkal, hogy ott következetesebben, szigorúbban neveljék őket. 14 éves korukig apródként a lovagi udvar úrnőjét szolgálták, annak megbízásait teljesítették, kísérték minden útjára. Ez idő alatt kellett megtanulniuk a lovagi készségeket, a lovaglást, úszást, íjjal való bánást, az éneklést és a húros hangszeren való játékot. A hangszerkíséretes éneklésnél az ifjú mások verseit énekli, s ezt hangszerkísérettel látja el. A hangszeres játékot utánzás útján tanulta meg, de önállóan is alkothatott zenét minden zeneelméleti tudás nélkül. 20 A lovagi kultúra a XIV. században éli fénykorát. A kor legjellemzőbb zenei műfajai a gesztaénekek és a szerelmi énekek. A kor zenéje már nemcsak a szent liturgiához kapcsolódik, hanem egy világi szertartásosságot kezd tükrözni. A kapcsolat azért nem szakad meg teljesen az egyházzal, ugyanis az egyház igyekezett a lovagságot kereszténnyé tenni. A kapcsolat azonban visszafelé is hatott, ugyanis a lovagság értékei is némileg behatoltak a papság kultúrájába. 21 Ez a szélsőség, a kettősség jellemző erre a kultúrára, a határtalan életöröm és az 18 19 20 21

Duby (1984): 106–107. o. Szabolcsi (1974): 86. o. Fináczy (1926/1985): 223–225. o. Duby (1984): 195–196. o.

71


élettől való szorongás, az erős vágy Krisztus követésére és a világ birtoklásának a vágya. Egyszerre vágyakozás a túlvilági élet iránt és egyben félelem is attól. 22 A világi zene terjedésének a folyamatát látjuk ebben, hiszen a régi görögök mintájára az énekmondók, vándor énekesek kezdik meg működésüket, akik házról-házra, várról-várra jártak, és hősdalokat, varázsénekeket, gúnydalokat, siratókat énekeltek. Ezeknek az énekmondóknak nagyon sok mindent kellett tudniuk. Önálló, független zenészek voltak, akik teljesen magukra voltak hagyatva, senki segítségére nem számíthattak. Az elbeszéléseket versbe kellett szedniük, jó rímeket kellett hozzáilleszteniük, hangszeren jól kellett játszaniuk, tájékozottnak kellett lenniük. Tehát nemcsak jó énekesnek, hangszerjátékosnak, hanem tájékozottnak, műveltnek is kellett lenniük. Ők töltötték be az információhordozó szerepét, a szórakozás, a művelődés központi személyei voltak. Ezek a vándorzenészek később kezdtek letelepedni a városok egy-egy részén, s itt vállaltak munkát, mint beosztott városi alkalmazottak, pl. toronyőr, trombitás, zenekarvezető. Némileg ezzel elvesztették önállóságukat, de a városi lét biztos megélhetést nyújtott számukra. Hamarosan megalakították a szervezetüket is, a muzsikuscéheket. 23 A zenészség tehát önálló, megélhetést nyújtó foglalkozás lett, s miután a szervezeti lét együvé tartozást is jelentett, így közösen megfogalmazott elvárásoknak kellett eleget tenniük. Ezzel felállították a zenei gyakorlat pedagógiai rendszerét, céhszerű fokozatokat, iskolai minőségi fokozatokat különböztettek meg. Így az énekmondásnak voltak növendékei, énekesei, költői és mesterei. Ez az első törekvés arra, hogy a zene, mint egyéni produkció minősítést nyerjen, az egyén képességei, tanultsága előtérbe kerüljön. A muzsikuscéhek az egyéb mesterségek mintájára megköveteltek bizonyos tanulmányi időt, majd nyilvános vizsgákat bonyolítottak le, és hivatalos minősítést kaptak a tanulók. Az oktatás egyéni magánfoglalkozás keretében folyt, a mester egyszemélyben felelős volt az ifjú muzsikus szakmai és erkölcsi fejlődéséért. A középkor harmadik világi jellegű iskolatípusa a feltörekvő polgárság városi iskolája. Ezekben az iskolákban az írás, olvasás, számolás és latin nyelv voltak a tantárgyak. Ezek az iskolák elemi iskola jelleggel működtek. Sajnálatos azonban, hogy ezekben a későbbi közoktatást megalapozó iskolákban egyáltalán nem találkozunk zenei neveléssel. A fenti leírásokból látjuk, hogy a középkorban zajló zenei nevelést értékelve a székesegyházi iskolák munkáját kell kiemelnünk. Leghatékonyabb munkát ezekben az intézményekben végeztek. A közös zenei tevékenység önmagából fakadóan biztosítja a kívánatos minőséget. Munkájuk nem csupán elszigetelt öncélú zenélés volt, hanem az egyházi keret biztosítja az ismeretterjesztő funkciót is, így a tartalom és a minőség a tevékenységből adódott. Európában számos 22 23

I.m.: 206. o. Szabolcsi (1974): 74. o.

72

A KERESZTÉNY


…

helyen, évszázadokon keresztül a mai napig fenntartották ezt a zenei nevelési formát. A XX. század azonban újra kezdi felfedezni az ily módon szervezett zenei nevelési–tanulási folyamat értékeit. Ennek mintájára már Magyarországon is történtek törekvések, elsősorban a személyközpontú nevelést hangsúlyozó oktatási intézmények működésének keretében. Ezekben az iskolákban az énekzene nem egy tantárgy, hanem tevékenységük, nevelésük lényegét meghatározó műveltségtartalom. A középkori gyakorlatban az énekelt imádság a mindennapok állandó részévé tette a zenét. A zene tehát elválaszthatatlan volt az egyháztól és az iskolától, az élet természetes velejárójává vált. Összehasonlítva az ókor gondolkodásával, 24 ahol elsősorban elméleti indoklások alapján tartották lányegesnek a zene tanítását, a középkorban ennek gyakorlati oka volt, mégpedig az, hogy a székesegyházi szkóláknak nap mint nap meg kellett szólaltatniuk az aznapra esedékes imádságokat, egyes iskolák kifejezetten énekoktatásuk által váltak híressé, pl. Fulda, Metz, Szt. Gallen. Ebben a korban a zeneelmélet és az énektanítás között még nagy szakadék tátongott. A IX–X. században Hucbald, Odo törekvései közelebb hozzák egymáshoz a kettőt, mégis a későbbi századok gyakorlata Arezzói Guido nevéhez fűzi a módszeres énektanítás első kísérleteit, törekvéseit. Az énektanítás fejlődése szempontjából nagy jelentőségű a protestáns vallás nemzeti nyelvű énekeinek meghonosodása az új felekezetek iskoláiban. Nagy pedagógusok és gondolkodók egész sora munkáiban méltó helyet biztosít az ének számára, és mindannyian hangsúlyozzák a tárgy jellemnevelő erejét. Comenius Orbis Pictus c. művében az énekkel és a „muzsikáló szerszámokkal” is foglalkozik. Franke (1663–1727) heti két órában jelöli meg az énektanítás időtartamát. Növendékei a dalokat részben hallás után, előre haladottabb fokon hangjegyek alapján sajátítják el. Pestalozzi (1746–1827) kijelöli az iskolai énektanítás nevelői célját, az éneket a népiskola tárgyává teszi, és kidolgoztatja az első énektanítási vezérkönyvet is. Ez idő tájt mindinkább előtérbe kerül a módszer kérdése, felvetődik pl. a tanítandó zenei elemek ismert dalokból való analitikus kielemzésének útja. Ezt a mai napig használjuk. A XVIII. századtól kezdve egymás után bukkannak fel olyan énektanítási rendszerek, amelyek a hangszert nem tanuló nagy tömegek számára kívánják járhatóbbá tenni az éneklés útját. Rousseau (1712–1778) a nagy francia gondolkodó, korának nagyszerű muzsikusa kidolgozta a számok használatát, mint hangírást a vokális zene gyakorlata számára. Rendszerét 1743ban ki is adta, azonban korán elhallgatott a kérdéssel, nyilván hiányzott az a gyakorlati pedagógus, aki szélesebb körben kipróbálta és terjesztette volna rendszerét. Rousseau kezdeményezése Németországban is éreztette hatását, de itt is csak az egyszerű dallamok lejegyzésére használták a továbbfejlesztett rendszert.

24

Lásd bővebben szerzőtől: Az ókor zenei nevelése. In: Studia Caroliensia, 2004. 2. sz. 78–108. o.

73


Natorp, aki elsősorban filozófus, Rousseau-hoz hasonlóan próbálkozott a számjegyekkel történő kottaírással. 25 A lipcsei Tamás-templom és iskola az új szellemi törekvés központja A középkori székesegyházi iskolák zenei öröksége átnyúlik és egyben hidat alkot a XVII–XVIII. századi kollégiumi típusú iskolák és a hozzájuk tartozó templomok zenei tevékenysége között. 1723-ban nagy fordulópont következik be Lipcse zenei életében. A protestáns Németországban a nagy presztízsű álláshelynek számító Tamás-templomban változás történt, Johann Kuhnau halálával megüresedett az orgonista állás, amivel együtt járt valamennyi lipcsei templom zenei igazgatása is. A város ebben az időszakban a protestantizmus egyik bástyája volt, ahol a vallás eleven erővel hatotta át a szellemi életet. A Tamástemplom Alumnata intézete (kórus-skolája) 1212-es megalapítása óta folyamatosan ellátta énekesekkel az istentiszteleteket, 26 s a székesegyházi iskolák hagyományának folytatásaként a templom és az iskola munkája teljesen összefonódott. 1723. május 31-én Kuhnau utódaként a lipcsei Tamás-templom kántora Johann Sebastian Bach lett. Bach zeneigazgatói megbízatása sok fáradsággal, küzdelemmel járt. Számára rövid időre megkönnyebbülést jelentett, hogy 1730. szeptember 8-án a Tamás-iskola igazgatója Johann Mathias Gesner (1691–1761) lett, 27 akivel baráti viszony alakult ki már weimari tartózkodásuk alatt, ahol Bach a herceg muzsikusa, Gesner pedig a helyi gimnázium helyettes igazgatója volt. Gesner már korán felismerte Bach zsenialitását, és rendíthetetlenül mindvégig csodálója maradt. 28 Gesner nagy tudós egyéniség volt, ma is „elismerten a klasszika – filológia egyik úttörőjének tartják. Őelőtte a német irodalomtudósok pedáns szárazsággal bogarásztak csak a régiség vagy nyelvtan szempontjából érdekesebb apróságok között, de Gesner az antik kultúra legvalóságosabb szellemét ragadta meg; előadásai és kommentárjai új távlatokat nyitottak a német gondolkodás számára. Ez a remek filológus ugyanakkor született tanár is volt, őszintén érdekelték a fiatalok, azokat pedig odaadó szeretetre késztette Gesner embersége és lelkesedése. Ilyenformán ő volt a tökéletesen alkalmas személyiség arra, hogy megvalósítsa a régóta szükséges reformokat a Tamás-iskolában. Amint nekilátott feladatai elvégzésének […] közzétett új rendszabályokat is, amelyek jelentős teret adtak a muzsikának. Megmagyarázta tanítványainak, hogy zeneszóval dicsérvén Istent, maguk is a mennyei kórus részei, így tehát elvárja tőlük, hogy büszkék legyenek erre a privilégiumra, sőt ne riadjanak viszsza akár szabad idejük feláldozásától sem a jó előadás kedvéért. Az efféle tanácsoknál, és a zenei munkájukat elhanyagolókra kivetett büntetéseknél erősebben 25 Perényi László (1957): Az énektanítás pedagógiája. Hogyan neveljük zenére gyermekeinket. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest. 32–38. o. 26 Geiringer, Karl (1976): Johann Sebastian Bach. Zeneműkiadó, Budapest. 48. o. 27 I.m.: 68. o. 28 I.m.: 38. o.

74

A KERESZTÉNY


…

hatott, hogy az iskola általános légkörének megváltoztatása révén az igazgató a diákok viselkedését is jobbá tette. A réginél sokkalta boldogabb csoportok dolgoztak most a padokban, s az eredmények minden téren javultak.” 29 Gesner 1731-ben Chrestomathia Graeca címen válogatott görög szöveggyűjteményt jelentetett meg. Bach számára és a lipcsei szellemi élet számára egyaránt táplálékul szolgált Gesner átfogó szemlélete az antik világ dicsőségéről. Gesner szerint a hellén ideál felelevenítése az egyén széplelkűvé válását segíti. Azonban „nem Gesner volt az egyetlen, aki Lipcsében új csapásokra irányította az emberek tudását a múltról. Ott volt például Johann Friedrich Christ egyetemi professzor, aki tanítványai figyelmét a már-már feledésbe merülő antik szobrászat és festészet szépségeire hívta fel. Bach feltehetően hallott előadásairól, és drezdai látogatásai lehetőséget adtak arra, hogy meggyőződjék Christ professzor állításainak igazáról, hiszen többször is megnézte a műkincseknek azt a remek kollekcióját, melynek gyűjtése 1720-ban kezdődött el a szász fővárosban.” 30 Az új szellemi irányvonal, melyet Gesner képviselt – Lipcsében Bach ebben méltó társa, barátja, szellemi kiegészítője volt – áttevődött Göttingenbe. Gesner mindig arra vágyott, hogy egyetemi katedrát kapjon, s mert ez Lipcsében nem sikerült neki, 1734 novemberében, a göttingeni egyetem alapításakor távozott Lipcséből, és az elkövetkező években nagy hírnévre, szellemi befolyásra tett szert. 31 Az új szellemi irányvonal a neohumanizmus, melynek fellegvára a göttingeni egyetem lett. A neohumanizmus a kollégiumi típusú iskolák merev és hosszadalmas latin stúdiumainak ellenhatásaként az 1720-as évektől bontakozott ki. A neohumanisták meg akarták reformálni az iskolát, elsősorban új alapokra akarták helyezni a görög – latin stúdiumokat, az antik kultúra szellemiségét esztétikai értékként akarták közvetíteni. A növendékek erkölcsi fejlődéséhez, lelki gyarapodásához az esztétikai élményt hívták segítségül, az antik klasszikus szerzők műveinek átélt elsajátítása során keletkező élmények által. A nevelés az ember kiteljesedését, harmonikus egésszé válását szolgálja, s ehhez az egészleges szemlélethez a reálismeretek is szükségesek. 32 Johann Gottfried Herder (1744–1793) a középiskolai reformot a nemzeti – népi kultúrára akarja alapozni, szemben az eddigi túlsúlyban lévő latin nyelv tanításával. A latin nyelv tanítása mellett lényegesen több hasznos tárgyi ismeretet tart szükségesnek. Herder gondolkodása több vonalon egybevág Bach nézőpontjával, akinek munkája jelentős részét a latin nyelv oktatásával kellett volna 29 30 31 32

I.m.: 68. o. I.m.: 69. o. I.m.: 72. o. Pukánszky–Németh (1996): 264. o.

75


kitöltenie. Mindez nézeteivel gyökeresen ellenkezett. Számára a zene, a művészet, mint esztétikai élmény sokkal fontosabb volt, mint a latin nyelv oktatása. Bach protestáns lelkülete is ellenkezett a latin túlzott középpontba helyezésével, hiszen zenéjével ő alkotta meg a német nyelvű lutheránus egyházzene legnagyobb részét. Friedrich Schiller (1759–1805), aki szintén neohumanista nézeteket vallott, az emberi kultúra fejlődésének szakaszait három egymásra épülő fázisra bontotta. Az első szint megfogalmazásával az antik görög műveltség sajátosságaira utal. − A kultúra minden részben előttünk áll, benne vagyunk, de a kép homályos, a részek egymásba folynak. A második szint a középkor örökségét és a kollégiumi típusú iskolák klasszikus tananyag centrikus szemléletét tükrözi. − Az egyes ismertetőjelek szerint részeket tudunk kiválasztani. Ez a megismerés tényeken alapul, de elszigetelt és behatárolt ismeretekhez vezet. A harmadik szinten pedig a neohumanizmus törekvése jelenik meg. − Összekötjük a szétválasztottat és megismertetjük az egészet, de most már nem homályosan, összekuszálva, hanem minden oldalról megvilágítva. Ehhez az egészlegességhez nélkülözhetetlen a zene, és a minden oldalról való megvilágításhoz szükséges a Tamás-iskola komplex zenei szemlélete úgy, ahogy Bach azt megálmodta, és ahogyan igyekezett megvalósítani. Az irányzat betetőzése Wilhelm von Humboldt (1767–1835) gondolkodásában jelenik meg legpregnánsabban. 1793-ban zseniálisnak ítéli meg a schilleri modellt: „A görögök – mondja – birtokolják a természet frissességének és egészlegességének élményét is. Mi elveszünk a részletekben, szétforgácsoljuk erőinket, amire törekednünk kell, az a totalitás és univerzalitás magasabb színtere. Másként fogalmazva azt mondhatnánk: a görögök naivak voltak, mi pedig elvesztettük ezt a naivitást az értéktelen kedvéért. Mi magasabb szinten visszanyerhetjük ezt a naivitást (rácsodálkozást a világra) akkor, ha a második fokozat erői nem mennek veszendőbe, hanem ezeket megismerjük és egyesítjük.” A görögök az emberiség teljességét reprezentálják. Egyesítik magukban az értelmet és az érzékiséget. A modern emberek csak „töredékek” és az ő esetükben individuumtól individuumig haladva tudakozódunk, hogy az emberi nem totalitását megismerhessük. 33 A fenti gondolatokból látjuk, hogy itt is egy olyan nevelési eszménnyel találkozunk, melyben a kor gondolkodói egészlegesen szemlélték a nevelést, minden oldalról a személyiség kibontakozásának teljességére törekedtek. 33

Blättner, Fritz (1966): Geschichte der Pädagogik. Quelle & Meyer Verlag, Heidelberg. 12. kiadás, 142–164.

76

A KERESZTÉNY


…

A hazai iskolai énekoktatás fontosabb állomásai A szélesebbkörű magyarországi énekoktatás mintegy másfél évszázados múltra tekint vissza. Az első kötelező érvényű rendelkezés, amely a népiskolában kötelezővé tette az énektanítást, az 1868. évi XXXVIII. törvény volt. Természetesen korábbi időszakból is vannak énektanításra utaló dokumentumaink, például a sárospataki Szalkay kódex, amely Kisvárdai János énektanítási jegyzeteit tartalmazza. A XVI. század óta a protestáns iskolákban rendszeresen tanították a magyar nyelvű zsoltárokat. A kollégiumok diákjai ünnepségeken, összejöveteleken, temetéseken énekeltek, sőt a XVIII. századtól kezdve többszólamú zsoltárfeldolgozásokat is előadtak. Mivel a diákságnak szoros kapcsolata volt a néppel, előszeretettel énekeltek népies jellegű világi dalokat is. Kórustételeik egy részét az ún. melodáriumokban örökítették meg. A két Ratio Educationis (1777, 1806) szerény zenei rendelkezései elsősorban azokat az intézményeket érintették, amelyekben a tanítók zenei képzése folyt. A XIX. század vége hozta meg azt a nagy eredményt, hogy olyan népiskolai énekkönyvet állítottak össze, amely a néphagyományra alapozott. Mindez hűen tükröződik a tanítói kézikönyvekben is, többek között Környei János (1831–1870) királyi tanácsos és tanfelügyelő önálló fejezetet szán az énekoktatásnak tanítóknak és tanítójelölteknek szánt könyvében. 34 „Az énektanítás a kedélyképzés fontos eszköze. Az ének iránti szeretet mintha veleszületett volna az emberrel. Már a kis gyermek gyönyörrel hallgat a zenére és szemei villognak az örömtől, ha szép dallam érinti füleit. Aztán kezd dudolgatni s észrevehetőleg nagy élvezetet nyujt neki a dalolgatás. Az ének iránti e szeretetét megtartja az ember egész életében. A zene (s vele az ének is) az érzelem nyelve, s mint ilyen, a lélekben rokon érzelmeket gerjeszt. A vidám kedv dalra fakad, de a vidám dal is vidámságot gerjeszt; a komoly gyászdal bánatos érzést kelt; a magasztos egyházi ének a lelket az áhitat szárnyain az ég felé emeli. Nemcsak a szépnek szolgál az ének, hanem a szép által a jóra is vezet, s ebben rejlik roppant nagy képző ereje, melynél fogva azt az iskolából száműzni nem lehet, nem szabad; ellenkezőleg minden módon ápolni kell.” 35 Az idézetet követően Környei János kategorikusan kijelenti, hogy a népiskolában népdalokat és egyházi énekeket kell tanítani, ugyanis a népdalokban „bámulatos bensőség és hatalmas erő rejlik; egyszerűek és kedvesek, szívindítók és nemesek, s a nép legnemesebb erényeit s legszebb érzéseit személyesítik. E népdalokban népünk öröme és bánata, szeretete és gyűlölete, 34

A tanító az iskolában. Rövid útmutató arra, miként lehet a népiskolában jó fegyelmet tartani s helyesen oktatni. Tanítók és tanítójelöltek számára. Hazai viszonyaink s az 1868-ik évi népoktatási törvény kellő tekintetbevételével. Kidolgozta Környei János, néh. kir. tanácsos és tanfelügyelő. A m. k. vallás- é közoktatásügyi ministeriumtól ajánlott mű. Harmadik, Vajdafy Géza főgymnasiumi tanár által átnézett kiadás. Budapest, 1875. Lampel R. Könyvkiadása. 149–152. old. 35 Környei János (1875): 149. o.

77


vágya és reménye, büszkesége és szomorúsága van kifejezve. Ezekben szellemi élete tükröződik vissza; s népköltészetünk gazdag, mint kevés más nemzeté.” 36 Környei János egyértelműen leírja a népdal tanításának egész életre kiható nevelő hatását, ezért hangsúlyozza, hogy „Csak a legjobb jó a gyermekek számára. E népdaloknak nem csak akkor kell hatást gyakorolniok a gyermekekre, mikor azokat betanulják, hanem legyenek azok egyszersmind az iskola hagyománya az élet számára” Figyelemre méltó megjegyzés Környei magyarázatában, „…hogy az, a mi a felnőttek számára jó, nem jó mindig a gyermekek számára is.” 37 Környei e helyen elsősorban a dalok szövegére utal. Környei János az énekoktatás szempontjából nem választja külön a népdalt és az egyházi éneket, a zene nevelő értékét tekintve a kettő együttes hatásában gondolkozik. Egyházi éneket a nem egyházi fenntartású iskolában is oktatni akar, „…mert az egyszerű, de fönséges egyházi ének a vallásos érzület leghatalmasabb ápolója, erősítője.” 38 Környei abban is a zene nevelő hatását hangsúlyozza, hogy a zene tanítását nem csak az énekórán tartja fontosnak, hanem úgy vélekedik, „Hogy az énekoktatás azzá legyen a népiskolában, a minek lennie kell, nem szabad csupán és kizárólag az úgynevezett énekórára szorítkozva lennie, hanem össze kell azt kapcsolni minden tantárggyal s ezen az alapon mindennap lehet egy keveset énekelni.” 39 Környei János gyakorlati alapokra helyezi az énekoktatást, elsősorban a hallás utáni, esztétikai élményt nyújtó tanítást javasolja, kevésbé tartja fontosnak a kottaolvasás megtanítását. Hasonló gondolatokat olvashatunk Kiss Áron és Öreg János könyvében is, 40 akik szintén az élményre alapozott énektanítást hangsúlyozzák, azzal a kiegészítéssel, hogy mindent a gyermek életkori sajátosságainak megfelelő korban kell tanítani. „Mielőtt a gyermeket a száraz hangjegyhalmaz elméjébe tömésére kényszerítenénk, hanglétrákkal, gyakorlatokkal agyon untatnánk: énekeltessünk vele előbb olyat, a mi az ő romlatlan kedélyének hű viszhangját képezi, néhány valóban az élet öröme s fájdalmából fakadt dal, sz ilyen neveli azután tanulási kedvét, s egyuttal tisztítja, nemesíti érzelmeit; ellenben ha olyassal gyötörjük, ami fejlettségének későbbi szakára való tekintetből nagy haszon ugyan; de jelenleg semmi élvet sem nyujt, tökéletesen elveszszük kedvét mindennemű ének s zene tanulástól.[…] Ne kívánjunk hát soha olyast tőle, a mi fejlettségének későbbi szakára szokott természetszerűleg esni”. 41

36

I.m.: 150. o. I.m.: 150. o. 38 I.m.: 151. o. 39 I.m.: 151. o. 40 Nevelés és oktatástan. Írták Dr. Kiss Áron és Öreg János. Budapest, 1876. Rosenberg testvérek tulajdona. IV., Egyetem-utca 2. sz. 41 Dr. Kiss Áron és Öreg János (1876): 72. o. 37

78

A KERESZTÉNY


…

Környei Jánoshoz hasonlóan Felméri Lajos (1840–1894) 42 is önálló részt szentel a zenei nevelésnek az 1890-ben megjelent, A neveléstudomány kézikönyve című terjedelmes munkájában. Teológiai és filozófiai érdeklődése tükröződik abban, ahogyan megfogalmazza a zene nevelő hatását. „A zene erkölcsi hatása azzal a hangulattal áll kapcsolatban, melyet az ifjú szívében kelt. […] Különösen a családi körben hallott nemes zene lelkesítő hatása az, mely meglátszik nemcsak a keresztyénség első századaiban, hanem a prot. egyház zenéjében is.” 43 Felméri Lajos arra utal, hogy a protestáns korálnak milyen nemzeterősítő szerepe van a németek körében, de ehhez természetesen kellett Luther sokoldalúsága, aki nem csupán hitújító volt, hanem egyben költő és zenész is. Luther abból az elvből indult ki, hogy az imádságot mindenki közösen énekelje, hogy az mélyebben hasson a hívek lelkére, így a többszólamú korál éneklésbe is úgymond belenőttek a lutheránusok, ezáltal vált „…Luther a nemzeti nevelés nagy apostolává, […] hogy megtanította Németországot a ’nagy művészet’ erényére és örökre beoltotta nemzetébe annak szeretetét és tiszteletét. […] Íme, hogy tanulják meg dalban egy nemzet társadalmának összes osztályai az együttérzést, és azt, hogy a hymnusokkal és népdalokkal, azoknak az érzelmeknek édes emlékét kapcsolják össze, melyek gyermekkorukban a családi körben meghatották, s később az édes otthonban a szülőföldön szívöket annyiszor átjárták. Hiszen – ha a hazától távol – róla való emlékeink lassanként elhalványodnak, a szívben mindig visszhangzik az altató dal, s fölkelnek vele az azt kísérő érzelmek. A hangzene tehát nem játékszer, vagy nélkülözhető díszítmény, mint némelyek tartják, hanem a tűzhely és a nemzeti nagy család erkölcsi életének egyik komoly tényezője.” 44 Az együttzenélés örömén és összetartó erején túl Felméri rámutat a zenei nevelés egyéb jótékony hatásaira is. „A zenét azért sem hanyagolhatja el az iskolázás, mert a szív érzelmei szintúgy megkívánják a nevelést, mint az értelemé, s a gyermeki lelket, éppen az érzelmek önkényt fakadása korában nagyon könnyen tehetni a zene által élővé, boldoggá, érzésben és gondolatban gazdaggá.” 45 A zenei nevelést az ízlésfejlesztésen túl érzelmi és egyben értelmi nevelésnek is tekinti Felméri Lajos. Felméri Lajos neveléstudományi kézikönyve, mely három kiadást megért, nagyjelentőségű volt a századforduló környékén. Ezek a pedagógiai nézetek ismertek lehettek azok előtt a zenepedagógusok körében is, akik új alapokra helyezték a zeneoktatást.

42

Felméri Lajos Székelyudvaron született, majd Pesten református teológiát és párhuzamosan filozófiát tanult. 43 Felméri Lajos (1890): A neveléstudomány kézikönyve. Eggenberger-féle könyvkereskedés bizománya. Budapest.: 574. o. 44 I.m.: 575. o. 45 I.m.: 577. o.

79


A magyarországi énekoktatásban döntő fontosságú munka indult meg ebben az időszakban, Vikár Béla 46 (1859–1945), majd ezt követően Bartók Béla (1881–1945) és Kodály Zoltán (1982–1967) megkezdte népdalgyűjtő tevékenységét, majd az összegyűjtött anyag tudományos rendszerezését. Ennek a kezdeményezésnek az eredménye lesz a XX. század derekára a Kodály Zoltán és Ádám Jenő nevéhez kötődő módszeres énektanítás kidolgozása, közismert nevén a Kodály-módszer. 47 Az 1932-es tanterv zenei vonatkozásai Elsőként az 1932-ben kiadott népiskolai tanterv kerül elemzésre, mely Dr. Karafiáth Jenő aláírásával jelent meg. Ez a dokumentum az 1925-ös tantervhez képest egy részletes utasítással bővült, mely tulajdonképpen módszertan könyvként szolgál a tanítónak. A tanterv a népiskola célját a következőkben fogalmazza meg. „A népiskola célja a hazának vallásos, erkölcsös, értelmes és öntudatosan hazafias polgárokat nevelni, kik az általános műveltség alapelemeit bírják és képesek arra, hogy ismereteiket a gyakorlati életben értékesítsék.” 48 A tanterv bevezető gondolatai között olvashatjuk: „A magyar gyermek érdekében készült ez a részletes tantervi utasítás…”, 49 a tanterv tehát igyekszik a gyermeket középpontba helyezni. Ugyanezt tükrözi az ének tantárgy célja, amiből lényegesen több nevelési cél, mint zenei ismeret tükröződik. „Maradandó értékű, magyar dalok és énekek elsajátítása s ezzel a magyar dal megkedveltetése, az énekhang ápolása, a zenei érzék felébresztése, az esztétikai érzés, a vallásos és hazafias érzület és társas szellem erősítése, az önálló, tudatos éneklés megalapozása.” 50 Az osztályokra bontott zenei ismeretek részletezése viszont nagyon komoly zenei oktatásra utal. Az éves óraszám 5,77%-a az ének órák száma, mely pontosan rögzített óramennyiség. A „Jegyzetek” közt olvasható, hogy az énekórán kívül is helyet kap a zene. 1. a napi imádságok alkalmával 2. más órákon, más tantárgyak anyagának és a hangulatnak megfelelő dal éneklésével, 3. a hitoktatás keretében, 4. énekkar szervezésével. 51 46

Etnográfus, műfordító, akadémikus. 1896-ban kezdeményezte a fonográfos népdalgyűjtést, 1900-ban díjat nyert a párizsi világkiállításon, ettől kezdve a nemzetközi etnográfia is számon tartja. 47 Részletesebb bemutatása nem a történeti részhez tartozik, mivel annak gyakorlata napjainkig nyúlik. 48 Tanterv és utasítások a népiskola számára, 1932. 7. o. 49 I.m. 4. o. 50 I.m. 41. o. 51 I.m.: 41–45. o.

80

A KERESZTÉNY


…

A dokumentum második része az általános utasításokat tartalmazza (87–122. oldal), melyek a népiskola minden tevékenységét érintik: 1. Erkölcsi nevelés 2. Értelmi nevelés 3. Esztétikai nevelés 4. Az iskolai élet rendje A részletes utasítások (431–490. oldal) között az ének tantárgy nevelő értékét az alábbiakban fogalmazza meg a tanterv: – Az ének segít a vallásos érzület kialakulásában, – Jelentős a hazafias, nemzeti érzés erősödésében, – A társas érzelmek kialakulását segíti, – Az esztétikai érzelmeket fokozza, – Az éneknek fegyelmező ereje van, – Az ismeretekkel is gazdagodik az éneklő gyermek, – A szervezetre jótékony hatású az éneklés. 52 A tanterv részletesen és pontosan közli a zenei ismeretek és készségek fokozatos egymásra épülését. Választási lehetőséget ad azonban arra vonatkozóan, hogy a tanító a relatív, vagy az abszolút rendszert alkalmazza a kottaolvasás elsajátítására. 53 Ez a tanterv egy nagyon alaposan és logikusan kidolgozott követelményrendszer, ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy ennek a megvalósítása nem volt általános. Maga a dokumentum is azt mondja, hogy „A tanterv a tanítás maximumát jelöli meg, melyen túl nem szabad mennünk…” 54 . Ez a mai gyakorlattól egy teljesen eltérő gondolkodás, hiszen a későbbi tantervek mind a minimum követelményekre hívják fel a figyelmet, így a végrehajtás könnyebben, konkrétabban ellenőrizhető. Az 1932-es tantervvel kapcsolatban felmerül a kérdés, ha a tanítás maximumát szabályozza a tanterv, meddig lehet alámenni, mi az, amit mégis kötelező megtanítani? Valószínűleg nagy eltérések lehettek az iskolák között. Ma is él közöttünk egy-két nem zenei végzettségű idős tanító, akinek zenei műveltsége igen dicséretes. Kodály Zoltán pontosan a zenei analfabétizmus felszámolása érdekében kezdi meg ez időben zenei nevelő, ismeretterjesztő munkáját, miközben ennek a maximumot kitűző tantervnek már jócskán érvényesülnie kellett volna. Eredményt csak egy mindent átfogó tanterv és annak megvalósítása hozhat. „Egy ország zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem az egész nép. Része van abban mindenkinek, a legkisebbekig. Egyesek hiába dolgoznak, ha nem kíséri őket milliók visszhangja.” 55

52 53 54 55

I.m.: 431–433. o. I.m.: 441. o. I.m.: 99. o. Kodály Zoltán (1964): Visszatekintés. I. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest. 222. o.

81


Az 1941-es tanterv zenei vonatkozásai 1941-ben Hóman Bálint minisztersége alatt jelenik meg a nyolcosztályos népiskola tanterve. Ennek szerkezete hasonló az előzőleg elemzett 1932-es hatosztályos népiskolai tantervhez. A népiskola feladata a következő: „A népiskola feladata, hogy a gyermeket vallásos és erkölcsös állampolgárrá nevelje, illetőleg a nemzeti művelődés szellemének megfelelő általános és gyakorlati irányú alapműveltséghez juttassa és ezáltal az életben való helytállásra és további tanulmányokra is képessé tegye.” 56 Az ének tantárgy célja megegyezik az 1932-es szövegezéssel, csupán a tagmondatok sorrendje változott. Az osztályra bontott tananyag elosztás lényegesen szűkszavúbb, mint 1932-ben. Közli a tanítandó dalok ambitusát, a dalok témakörét, a dalok megoszlását, de a zenei ismeretközlés és készségfejlesztés teljesen kimarad a tantervből. Ez egy hatalmas visszalépés az 1932-es tantervhez képest, később hiába utal rá a tanterv a részletes útmutatásokban. Lényegét és fontosságát tekintve egyáltalán nem mindegy, hogy a tanterv az alapszövegben kritériumként jelöli meg ezeket, vagy csupán módszertani lehetőségként említi azokat. A „Jegyzet” rész utal arra, hogy a hivatalos népiskolai dalgyűjtemény a kötelező, melyből 20–40 dalt kell évente megtanítani. 57 A tantervnek pozitívuma viszont, hogy az éves óraszám 6,45%-a fordítandó zenére, ez kis mértékű növekedést jelent az 1932-es tantervhez képest. Az általános útmutatások (III. kötet) fogalmazzák meg a nevelési kérdéseket. Ennek a következők a részletei: – Vallásos nevelés – Nemzeti nevelés a) Hazafias nevelés b) Állampolgári nevelés c) Társadalmi (szociális) nevelés – A szépérzék nevelése – Az értelem nevelése – Egészségvédelem és testi nevelés – A fiúk és leányok nevelésének eltérése 58 Az általános nevelési kérdések kidolgozása lényegesen gondosabb ennél a tantervnél, mint az 1932-ben volt. A nemzeti nevelés fejezetben halványan megjelenik Imre Sándor nemzetnevelési gondolata. 59 Ezzel szemben a tanterv bevezető tájékoztatójában egyértelmű a nemzetnevelés hangsúlyozott fontossága. „Az iskolai munka főfeladatává lett nemzetnevelés azonban feltételezi az egységes

56 57 58 59

Tanterv és útmutatások a nyolcosztályos népiskola számára, 1941. I. kötet, 9. o. I.m. 48–49. o. I.m. III. kötet, 17–69. o. I.m. III. kötet, 20. o.

82

A KERESZTÉNY


…

eljárást, ugyanazon nevelési elvek állandó szem előtt tartását és következetes érvényesítését.” 60 Az ének tantárgy nevelő értékét ugyanazokban fogalmazza meg mindkét tanterv (1932-es tantervnél felsorolva). A részletes útmutatások (V. kötet, 157–182. oldalig) mind terjedelmükben, mind mélységükben alatta maradnak az 1932-es tantervhez képest. Ezzel szemben a módszertani útmutatás 1941-ben részletesen szól a relatív szolmizációról. Megfogalmazza annak lényegét. „Az iskolai énektanítás sikerét azonban sokkal inkább biztosítja a relatív rendszerű szolmizálás, mely hasonlíthatatlanul gyorsabban és eredményesebben vezet el a hangjegyekről való énekléshez, mint az abszolút rendszer.” 61 Lentebb azonban még mindig módszertani szabadságot ad a tanterv ez ügyben, a tanító egyéni hajlandósága és előképzettsége függvényében, ami érthető, hiszen a megfelelő pedagógiai zeneirodalom még nem született meg. Kodály 1943-ban adja ki a szolmizáció tanításához nélkülözhetetlen első gyakorló füzetét, a 333 olvasógyakorlatot, és 1948ban készül el az „Énekeskönyv” sorozat, mely Ádám Jenő közreműködésével készült. Ez az első olyan énekkönyv, mely szerkezetében, felépítésében teljesen a relatív szolmizációra épül, más módszerrel nem lehet belőle tanítani. Összegzésül, ennek a tantervnek negatívumai a kevéssé kihangsúlyozott zenei ismeretközlés és készségfejlesztés, a gyengébb módszertani útmutató, pozitívuma pedig a megemelt óraszám és a relatív szolmizáció fontosságának hangsúlyozása. A tanulmány rámutat arra, hogy a középkorban még az egyházi tevékenység szerves részét képezte az ének, így az énektanítás is, miközben a zene emberformáló hatását taglaló ókori filozófiákkal elvi okokból nem foglalkoztak. Ez az eltérő emberszemléletükből is adódik, mivel a görögöknél a kalokagathia, a rómaiaknál a vir bonus eszménye hatott az ember testi–szellemi kiteljesedésére. A Krisztust követő időszakban viszont az emberek életében az egyedüli rendező elv a Krisztus felé tekintés, a túlvilági életben való kiteljesedés volt. Az évszázadok során a liturgikus éneklés, az egyház zenéje fokozatosan beépült a világi oktatásba, és egyre kevésbé kötődött az egyházi szertartásokhoz, ahogy az időben haladunk előre. Párhuzamosan a népzene és a műzene is megjelent a zenei nevelés tartalmában. A XX. században az ének-zeneoktatás hangsúlya teljesen áthelyeződik a népi hagyományokra, a zene a mindennapi kultúránk szerves részévé vált, függetlenül az egyháztól, ami nem azt jelenti, hogy napjainkban az egyház nem tölt be fontos szerepet az emberek zenei műveltségének elmélyülésében.

60 61

I.m. I. kötet, 6. o. I.m. V. kötet, 173. o.

83


Felhasznált irodalom Blättner, Fritz (1966): Geschichte der Pädagogik. Quelle & Meyer Verlag, Heidelberg. 12. kiadás, 142–164. Dobszay László (1984): Magyar zenetörténet. Gondolat Kiadó, Budapest. Dr. Kiss Áron és Öreg János (1876): Nevelés és oktatástan. Rosenberg testvérek tulajdona. IV., Egyetem-utca 2. sz. Budapest. Duby, Georges (1984): Katedrálisok kora. Gondolat Kiadó, Budapest. Felméri Lajos (1890): A neveléstudomány kézikönyve. Eggenberger-féle könyvkereskedés bizománya. Budapest. Fináczy Ernő (1926/1985): A középkori nevelés története. Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Reprint kiadás: Könyvértékesítő Vállalat, Budapest. Geiringer, Karl (1976): Johann Sebastian Bach. Zeneműkiadó, Budapest. Kodály Zoltán (1964): Visszatekintés. I. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest. Környei János (1875): A tanító az iskolában. Rövid útmutató arra, miként lehet a népiskolában jó fegyelmet tartani s helyesen oktatni. Tanítók és tanítójelöltek számára. Lampel R. Könyvkiadása. Budapest. Mészáros István (1964): A középkori nevelés. Tankönyvkiadó, Budapest. Perényi László (1957): Az énektanítás pedagógiája. Hogyan neveljük zenére gyermekeinket. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest. Pukánszky Béla–Németh András (1996): Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Rajeczky Benjamin (1988, szerk.): Magyarország zenetörténete I. Középkor. Akadémiai Kiadó, Budapest. Szabolcsi Bence (1974): A zene története. Zeneműkiadó, Budapest. Tanterv és utasítások a népiskola számára, 1932. Tanterv és útmutatások a nyolcosztályos népiskola számára, 1941.

84

S TUDIA CAROLIENSIA SZÁM

Recommend Documents