S TUDIA CAROLIENSIA SZÁM

STUDIA CAROLIENSIA

2008. 3–4 .

SZÁM

183–204.

SIMONFI ZSUZSANNA A HUMÁN TUDOMÁNYOK PARADIGMÁINAK ÁTRENDEZŐDÉSE A XIX–XX. SZÁZAD FORDULÓJÁN 1 A XIX. század második felében a neveléstudomány történetében egy olyan változás kezdődött, mely egyrészt új irányba terelte, új alapokra helyezte a már önálló tudománnyá vált pedagógiát, másrészt életre segítette a mai értelemben vett pszichológiát, mint tudományt. Mindkét jelenség hátterében annak a folyamatnak betetőzése áll, melynek során a természettudományokban alkalmazott módszerek az emberrel kapcsolatban is adekvát módszerekké válnak, sőt ezek alkalmazása a tudományos igényű kijelentéseknek kikerülhetetlen feltételévé lépnek elő. Itt indul útjára az a pedagógia és az a pszichológia, mely – megszabadulva a spekulatív jellegtől – mérhető, ellenőrizhető, igazolható eredményei által jogot formálhat arra, hogy a mai értelemben vett tudományos diszciplínának tekintsük. Itt tehát nem valamilyen belső késztetés, fejlődés vagy hiány jelentkezett hajtóerőként az emberről való gondolkodás átalakulásában, hanem inkább elérte és átformálta az az előző századok alatt létrejött szemlélet, mely korábban a természetről való hiteles gondolkodás feltételéül szabta a tapasztalást, s tette annak legfőbb támaszává a megfigyelést és a kísérletet. Kornis Gyula tömören így fogalmazta ezt meg a lelki életről szóló nagyszabású munkájának bevezetőjében: „A természettudományos gondolkodásmód ráüti bélyegét a renaissance óta minden tudományos törekvésre.” 2 Az új tudományos paradigmának alapvető jellemzője a mesterséges tapasztalatnak, azaz a kísérletnek és az annak egzakt leírását lehetővé tevő matematikának az összekapcsolása. Ez a mozzanat az egész nyugati kultúra további sorsát meghatározta, mert utat nyitott ahhoz, hogy a tudás technikává, és ezáltal hatalommá váljék. Az sem véletlen, hogy a XVII–XVIII. század két nagy filozófiai irányzatában is e kettő valamelyike válik meghatározó tényezővé: az empirizmusban a tapasztalás, a racionalizmusban pedig a – legtökéletesebben a matematikában testet öltő – ráció, hogy aztán a kettő összekapcsolására irányuló kísérletek a filozófiai gondolkodás leginspirálóbb feladatává váljanak. Két megjegyzés kívánkozik a paradigmaváltás bemutatása elé. Egyrészt nem véletlen, hogy – bár neveléstudománnyal foglalkozó szakemberként elsősorban a pedagógiát érintő változás kutatásom tárgya – a pedagógia mellett a születőben levő modern pszichológia problémája, jellemzői és története is foglalkoztatnak, hiszen az elemzés egyik legalapvetőbb szempontja az új diszciplí1

Vö. a paradigma fogalmával kapcsolatban THOMAS S. KUHN (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat Kiadó 2 KORNIS Gyula (1917): A lelki élet I–III. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 12.

169

A

HUMÁN TUDOMÁNYOK PARADIGMÁINAK ÁTRENDEZŐDÉSE

…

nák sajátosságai, önálló tárgyuk, módszereik, kialakuló intézményeik és egymástól való elhatárolódásuk kérdése lehet. Felvetődik, hogy miként érintette a már tudományos jelleggel, önálló elméleti és intézményi háttérrel rendelkező „pedagógia tudományát” az empíria, ez az új módszer, mely nemcsak módszertani revíziót várt művelőitől, hanem alapjaiban kérdőjelezte meg a tudomány irányultságát. Hogyan integrálta a létező pedagógiai elmélet és gyakorlat a XIX. század végétől az új, természettudományos szemléletmódot, hol tett engedményeket neki, hol állt ellent annak, milyen pontokon volt kikerülhetetlen a változtatás? Az új, kísérleti lélektan létrejöttének bemutatása nemcsak azért fontos, mert együtt zajlott ennek az új pedagógiai szemléletnek és gyermekfelfogásnak kialakulásával, hanem azért is elengedhetetlenül fontos, mert ez rázta föl, ez provokálta, ez kényszerítette új elmélet megfogalmazására és gyakorlat kialakítására a hagyományos pedagógiát. A pszichológia azonban nemcsak ezért megkerülhetetlen. A dolgozat későbbi fejezeteiben ismét érinteni fogom a pedagógiának a pszichológiához fűződő viszonyát, mert kiemelten fontosnak tartom jelenkori önmeghatározása, önképe kifejezéséhez, ennek a kapcsolatnak az újrafogalmazását. A másik megjegyzés módszertani jellegű. A fent említett változások bemutatására két módszer kínálkozott: Egyrészt felhasználhatók ehhez a nagyobb összefoglaló történeti munkák, melyek a pedagógia és a lélektan történetének ide illő részeit tárgyalják. 3 Ezeknek az előnyük az, hogy a nagyobb idői távlat nagyobb összefüggésekre való rálátást tesznek lehetővé, vagyis azoknak a gondolatoknak, irányzatoknak, melyek a későbbiek során hangsúlyossá válnak, az áramlatok fő sodrát képezik, nagyobb teret szentelhetnek és valóságos jelentőségüknek megfelelő értékelésüket teszik lehetővé. E nagyobb összefoglalások elemzései nyomán elveszhetnek ugyanakkor olyan árnyalatok, melyek az adott kor és a szellemi folyamatok sokszínű, összetett, néha kissé zavarosnak tűnő, de létező valóságát tárhatják föl. Ennek az összetett, jellegében még kialakulatlan szellemi útkereséseknek bemutatásához alkalmasabbnak ítéltem azoknak az írásoknak, tanulmányoknak az ismertetését, elemzését, melyek a folyamatban benne lévő és azokra közvetlenül reflektáló szerzők tollából valók. A paradigmaváltás hátterében tehát az a jelenség áll, mely elvezetett a természettudományos módszerek elterjedéséhez az ember vizsgálata során. Ezt az új tudományos alapállást fejezi ki Kornis is a fentebb idézett gondolatsor egy későbbi mondatával: „A természettudományok szellemének közvetett hatása nyilvánul meg a lelki életnek a természeti törvényszerűség alapján való fölfogásában.” 4 A legfontosabb kérdések ennek a váltásnak bemutatásához, hogy mi3

Itt elsősorban PLÉH Csaba (1998): Pszichológiatörténet. Budapest, Gondolat Kiadó és PLÉH Csaba (2000): A lélektan története. Budapest, Osiris Kiadó című művekre gondolok, valamint Németh András és Pukánszky Béla neveléstörténeti munkáira. 4 KORNIS i. m. 13.

184

A


…

lyen ponton lép be ez az új szemléletmód a létező diskurzusokba, milyen új kérdések vetődnek föl ennek nyomán és milyen következményeket lehet ennek kapcsán felfedezni. Vizsgálódásom középpontjában a változás állapotában levő magyar tudományos és szellemi élet áll, ezért kézenfekvő, hogy az új irányzatok hatásának elsősorban hazai megjelenésével kívánok foglalkozni, s nem térek ki bővebben a külföldi törekvésekre. Az első olyan magyar vonatkozású tanulmány, mely ennek a változásnak történeti aspektusát ragadja meg, Kiss György szerint Ranschburg Pál tanulmánya volt. 5 Ranschburg 1942-ben írt, „A magyar lélektani törekvések” 6 című munkájában három fejlődési szakaszra osztja a pszichológia addigi történetét. Az első szakasz 1885-től a századfordulóig, a második 1901-től 1920-ig, a harmadik pedig ezt követően a kötet összeállításáig. 7 Témám szempontjából különösen az első két szakasz feltárása fontos, hiszen a nagy áttörés erre az időszakra esik. Ranschburg szerint az 1880-90-es években még nincs tudományos pszichológiai irodalom Magyarországon. A korszakot néhány, főleg német irányzat (pl. a Wundt-féle appercepciós, Ziehen asszociációs lélektana, a kísérleti lélektan) megjelenése és az azokra reagáló szerzők tevékenysége jellemzi. Itt említi többek között Pauer Imre nevét, aki a budapesti bölcsészkar tanáraként inkább a Wundt-féle irányt képviselte, míg Pikler Gyula a jogi kar jogbölcselet tanáraként, saját elképzelései szerint, biológiai pszichofizikát oktatatott. 8 Ezt az időszakot egyébként – a saját korszakolásában – Kiss György a filozófiai pszichológia uralmával fémjelzett időszaknak tartja. 9 Természetesen az önálló, empirikus pszichológia létrejötte felől nézve valóban jogos a minősítés: Ebben az időszakban – és még nagyon sokáig – a lélektani jellegű elmélkedések nem veszítik el a bölcseleti jellegüket. Azt azonban Kiss sem hagyja figyelmen kívül, hogy már ebben az időszakban találkozunk az orvosi praxisban született lélektani kísérletekkel és ehhez kapcsolódó tanulmányokkal. 10 Valóban ez az egyik legfontosabb elindító mozzanata a paradigmaváltásnak: az orvostudományhoz kapcsolódó fiziológiás lélektan létrejötte. Ranschburg részletesen tárgyalja ennek legfontosabb képviselőit és jellemzőit. Az első, akinek a nevével találkozunk, Lechner Károly, az első magyar elmegyógyászati klinikának tekinthető „Elmekórtani Kóroda” felállítója, aki – korábban az angyalföldi elmegondozó intézet igazgatója, majd a Rókus kórház elmebeteg-megfigyelője – egyéb lehetőség nem 5

Vö. KISS György (szerk., 1995): A hazai pszichológiatörténeti kutatások eredményei. In: Pszichológia Magyarországon. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 10. 6 RANSCHBURG Pál (1942): A magyar lélektani törekvések. In: HARKAI SCHILLER Pál (szerk.): A lelki élet vizsgálatának eredményei. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete. 7 Vö. i.m. 471-496. 8 Vö. i.m. 471. 9 Vö. KISS: i.m. 16. 10 Uo.

185

A


…

lévén, Kolozsvárt hozta létre új típusú intézményét. 11 Az ő egyik, a hallucinációról 1885-ben publikált tanulmányát idézi Ranschburg, mint ami a „kórtani lélektan” területén született első publikáció. 12 Említést tesz még Moravcsik vizsgálatairól, melyek a hallásos ingerek által keltett vizuális érzéki csalódások kiváltására irányultak. 13 Külön foglalkozik a francia hatással, mely a magyar elmegyógyászok tevékenységét a kóros tudatjelenségek terén erősen befolyásolta: „Egyébként orvostudományi karunk lélektani érdeklődését és kutató kedvét ez időben, francia hatásra, inkább kóros tudatjelenségek, a hasadt, kettős én-tudat, az ún. nagy hisztériával járó tudatzavarok, a hipnózis és vele az állati és ásványi delejesség s a szuggestibilitás sokban csodálatosnak tetsző jelenségeinek s azok természettudományos alapjainak a megértéséhez közelhozatala foglalkoztatta.” 14 Példaként említi a párizsi Charcot-iskola befolyását Laufenauer Károly reflexvizsgálataiban, melyet a hipnózis alkalmazása jellemzett. Laufenaer egyébként fontos szerepet játszott Ranschburg személyes szakmai életében is, hiszen az ő javaslatára került 1895-ben az egyetem elme- és idegkórtani tanszékére gyakornoknak, majd szintén az ő segítsége juttatta ahhoz a lipcsei tanulmányúthoz, mely alkalmat teremtett Ranschburg számára a kísérleti pszichológia elméletével és gyakorlatával való megismerkedésre. 15 Később ő maga is foglalkozott hipnózissal, melyet nagy sikerrel alkalmaztak az idegklinikán funkcionális idegbántalmak kezelése terén. 16 Erre a korszakra jellemzőnek tartott néhány olyan vizsgálati módszert, mely az experimentális pszichológia markáns megjelenését mutatja. Ismerteti például azokat az eljárásokat, melyek a szellemi működések és az életkorral változó reakciók tartamának vagy az emlékezet különböző fajtáinak mérését tették lehetővé. 17 Fontosnak tartotta megemlíteni azt is, hogy „1899-ben Ranschburg egy gyógyult betegétől kapott 200 forintos adományából megalakítja az Egyetemi Psychofizikai Laboratóriumot, melyet az orvoskari tanáregyesület a Laufenauer-féle elmeklinikához csatolva R. vezetése alá helyezett.” 18 Tehát az első kísérleti laboratórium nem a pszichológiának otthont adó bölcsészeti fakultáson, hanem az orvosin jött létre. Ez egyébként nagyon fontos jellemzője a szemléletváltásnak. Ebben az időben jelent meg a boncélettani alapokra helyezett pszichoterápia is, Décsi Károly és Ranschburg nevével fémjelezve. Láthatjuk tehát, hogy ezek az új, a pedagógiát a természettudományok felé terelő im11

Vö. RANSCHBURG i.m. és FODOR Katalin-KÓS Béla: Lechner Károly, a „psychophisiológia” kolozsvári művelője. 20. In: KISS György (szerk.1995) Pszichológia Magyarországon. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 12 Vö. i.m. 472. 13 Uo. 14 Uo. 15 Vö. TORDA Ágnes: Egy tudományos műhely létrejötte a századfordulón. In: KISS György (szerk. 1995): Pszichológia Magyarországon. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 34. 16 Vö. TORDA i.m. 37-38. 17 Vö. RANSCHBURG i.m. 473-474. 18 I.m. 474.

186

A


…

pulzusok nálunk is egyértelműen az orvostudomány felől érkezetek a bölcseleti lélektanhoz. Ranschburg szerint „A Magyarországi lélektani kutatás és mozgalmak második szakaszát legelsősorban a gyermeklélektan elméleti és gyakorlati kérdései iránt való érdeklődés valóban nagyfokú és mélyreható ébredése jellemezte.” 19 Terjedelmi okok miatt erre a kérdéskörre bővebben itt nem térek ki. Figyelemre méltó azonban, hogy Ranschburg tanulmányának bemutatásában e szakasz ismertetésénél Kiss György nem tartott fontosnak megemlíteni semmiféle pedagógiai jellegű eredményt, csak kizárólag lélektanit, ilyenről csak a saját korszakolásában esik szó. Pedig Ranschburg nemcsak ezeket sorolja föl, de utal Nagy László tevékenységére, a létrejövő Magyar Gyermektanulmányi Társaságra, A gyermek c. folyóiratra, a Székesfővárosi Pedagógiai Szeminárium működésére, Kornis tankönyveire s nem utolsó sorban a Gyermektanulmányi Múzeumra. 20 A harmadik szakasz mintegy betetőzését jelenti ennek a folyamatnak, amit a tudományos kutatások és publikációk sokasága, a megalakuló Magyar Pszichológiai Társaság s az azzal egy időben, 1928-ban induló Magyar Psychologiai Szemle jelez. 21 Most pedig rátérnék azoknak a publikációknak a számbavételére, melyek már ennek az új szemléletnek jegyében születtek, vagy amelyek már erre való reflexiónak tekinthetők. Ezeknek két körét szeretném elkülöníteni, elsősorban terjedelmüket, illetve jellegüket figyelembe véve. Természetesen elemzés tárgyát kell, hogy képezzék azok a nagyobb lélegzetvételű írások, melyek önálló könyvként vagy például a Magyar Paedagógia hasábjain publikált terjedelmesebb tanulmányként foglalkoznak a lélektan kérdéseivel. Ezekkel fogom kezdeni, időrendben véve sorra őket. De érdeklődésre tarthat számot jó néhány olyan folyóiratcikk is, melyet az előbb említett Magyar Paedagógia mellett az Athenaeum és A Gyermek című folyóiratok ebben a témában közöltek: új módszerek, eszközök, áramlatok ismertetéséről, kongresszusokról, mindezek értékeléséről, problémáiról. Kitérek ezekre a publikációkra is. A legismertebb és legtöbbet idézett munkák a századfordulót követően Kornis Gyula, Várkonyi Hildebrand és később Harkai Schiller Pál tollából származnak. Természetesen a szerzők és műveikben kifejtett nézeteik is jelentős különbséget mutatnak, de mindaz, amit képviselnek, hűen tükrözik az adott időszak szellemi sokszínűségét, gazdagságát. A névsort szeretném még kiegészíteni Dienes Valériával is, nemcsak azért, mert ő volt – Pléh Csaba szavaival élve – „az első magyar elméleti pszichológusnő” 22 , hanem azért is, mert az ő szellemi útja különleges modell: egy materialista zarándoklata a spirituális világnézethez. 19

RANSCHBURG i.m. 475. Vö. KISS György i.m. 11; 16. Ranschburg i.m. 475-486. 21 Vö. RANSCHBURG i.m. 486-496. 22 PLÉH Csaba (2000): A lélektan története. Budapest, Osiris Kiadó. 320. 20

187

A


…

Ehhez társul még, hogy az 1914-ben a Galilei Füzetek sorozatban megjelent összefoglalója igen figyelemre méltó munka. 23 Kornis Gyula, akire hivatkoztam már, a korszak jelentős gondolkodója. Filozófusként, egyetemi tanárként, könyv- és folyóirat-szerkesztőként komoly hatása volt a századelő szellemi folyamataira. Számos publikációja közül, melyek a lelki élet kérdéseiről és a pszichológia útkereséséről szólnak, most kettőt szeretnék kiemelni. Az egyiket, mely az Alexander Bernát tiszteletére készült emlékkönyvben jelent meg, Kornis 1910-ben írta, „A pszichológia jelen állása” címmel. 24 Ebben elsőként a pszichológia múltjával foglalkozik: a filozófiához való két évezredes kapcsolódásával és önállóságának rövid, alig néhány évtizedes történetével. 25 Tárgyalja a természettudományos módszer alkalmazásának lehetőségeit, a pszichológiai okság, magyarázat, teleologizmus kérdéseit. 26 Ez után felveti azt a kérdést, hogy van-e pszichikai törvényszerűség, majd ennek megválaszolásakor kitér Weber, Fechner pszichofizikai törvényére, Wundt és W. James nézeteire. 27 A pszichológiai folytonosság problémája után teret szentel módszer címszó alatt a kísérleti módszernek is. 28 Az elvi szempontok tárgyalása után Kornis konkrét, gyakorlati problémákat vet föl: az alkalmazott pszichológia, a pedagógia, a pszichiátria és az igazságszolgáltatás kérdéskörét. Említi Preyert és a német gyermekmegfigyelő pszichológiát, az ennek nyomán Amerikában föllendülő child studyt-t, Meumannt és az experimentális pedagógiát, Münsterberget, Le Bont, A. Binet-t és W. Sternt. 29 Az utolsó oldalakat a különböző irányzatoknak szenteli: szól a nép- és állatpszichológiáról, a pszichopatológiáról, a pszichofizikai parallelizmusról, a pszichológia biológiai irányáról, végül pedig a pszichológia és a logika viszonyáról. 30 Látható, hogy Kornis átfogó képét kívánja adni a pszichológiát ért különböző hatásoknak és az ennek nyomán kibontakozó törekvéseknek. Hatalmas jövőt lát a pszichológia előtt, amit így fogalmaz meg: „Munkatere napról-napra bővül, óriási kutatásterületek középpontja. Feladatainak megoldására nemcsak néhány tudós, de az egész kultúrvilág munkába állott. Fiziológiai laboratóriumok, pathológiai klinikák, biológiai intézetek szociológiai, ethnográfiai, filológiai s történelmi társaságok mind osztoznak anyagának gyűjtésében, feldolgozásában, módszereinek tudatos kialakításában.” 31 23

DIENES Valéria (1914): A mai lélektan főbb irányai I-II. (Galilei füzetek 7-8.) Budapest, Haladás Könyvkiadó. 24 KORNIS Gyula (1910): A pszichológia jelen állása. In: Dolgozatok a modern filozófia köréből. Emlékkönyv Alexander Bernát hatvanadik születésnapjára. Budapest, Franklin Társulat. 89-114. 25 Vö. i.m. 89-90. 26 Vö. i.m. 90-97. 27 Vö. i.m. 97-100. 28 Vö. i.m. 100-105. 29 Vö. i.m. 105-107. 30 Vö. i.m. 107-112. 31 KORNIS i.m. 114.

188

A


…

Kornis másik ide kívánkozó műve, sokkal nagyobb formátumú, hiszen három kötetben, több mint 1300 oldalon fejti ki részletesen pszichológiáját. 32 Ennek még tömör ismertetése is meghaladja e jelen tanulmány terjedelmi kereteit, de tartalmilag is megterhelné azt. Jelzésszerűen azonban meg kell említeni, hogy a szerző hosszan tárgyalja a lelki élet szinte minden vonatkozását, közelebbről az I. kötetben kifejezetten azokat a problémákat érinti, melyek a természettudományos gondolkodásmód elterjedését követően felvetődtek a lélektan művelői között. Szól egyrészt a pszichológia és a filozófia közös szálairól, a természettudományoknak a pszichológia fejlődésére való közvetett és közvetlen hatásáról, ennek nyomán a lelki élet vizsgálatának önállóságáról, a pszichológia fejlődésének és a szellemi tudományok kapcsolatáról, a pszichológia feladatáról, a lelki élet vizsgálatának módszeréről valamint irányzatairól. 33 Kornis meggyőződésének, szemléletmódjának bemutatására a többi publikáció elemzésekor, más szerzők véleményének egybevetésével szeretnék sort keríteni. Ide kívánkozik azonban Pléh Csaba Kornis tevékenységéről alkotott értékelése, aki történeti összefoglalójában elismeri ugyan, hogy Kornis volt az első, aki Okság és törvényszerűség a pszichológiában 34 című művén keresztül a magyar szakmai közönség számára részletesen hozzáférhetővé tette Wundt nézeteit és a német kísérleti pszichológiát, sőt ismertetőjében Pléh említi még Kornisnak az ugyanebben az évben első kiadásban megjelent Elemi kísérletek 35 című tankönyvét is, néhány sorral lejjebb mégis a kissé pejoratív jellegű eklektikus kifejezéssel aposztrofálja Kornisnak a kísérleti módszereket el nem utasító, de annak értékéről és szerepéről az övétől eltérő felfogását. 36 Rátérek Dienes Valériának „A mai lélektan főbb irányai” 37 címmel a Galilei füzetekben közreadott írására, mellyel kapcsolatban Pléh a következőket mondja: „A század elején, 1914-ben a kor pszichológiájáról írott kis kompendiumában elsőként adott hírt Behtyerev és Pavlov munkásságáról és a korai gondolkodás-lélektanról a magyar közönségnek, s látja világosan a kor pszichológiáját megosztó irányzatokat.” 38 Dienes Valéria – Alexander Bernát tanítványa, aki az Új Iskolát vezető Domokos Lászlónéra később igen komoly hatást gyakorolt –, életének ebben a szakaszában mint szabadgondolkodó a Galilei-kör keretében szervezett egy „Szülők Iskoláját”. Az itt tartott előadássorozatának anyagait adták közre a fent említett kötetben. 39 Ennek jelentősége, túl az előbb emlí32

KORNIS Gyula (1917): A lelki élet I-III. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Vö. KORNIS (1917): A lelki élet I. kötet 34 KORNIS Gyula (1911a): Okság és törvényszerűség a pszichológiában. Budapest, Franklin Társulat. 35 KORNIS Gyula (1911b): Elemi pszichológiai kísérletek. Budapest, Franklin Társulat. 36 Vö. PLÉH i.m. 276-277. 37 DIENES Valéria (1914) i.m. 38 Vö. PLÉH i.m. 320. 39 Vö. DIENES Valéria (1983): Hajnalvárás. Budapest, Szent István Társulat. 24. 33

189

A


…

tett orosz empirikus törekvések bemutatásán, hogy nagy figyelmet szentel a megjelenő új pszichológiai módszereknek, keresi ezek jövőbeli lehetőségeit, s mindezt – a közérthetőségre is igényt tartva – nagyfokú szakmai tájékozottsággal teszi. A mű elején összehasonlítja az introspekciót és a kísérletezést, mint két alapvető módszert valamint a szerkesztő és elemző lélektant. 40 Ennek során a következő megállapítást teszi: „A két alternatíva két tudományos hajlandóságot jelent, melyek a különböző lélektanokban felváltva nyomják el egymást. Egyik elvileg elégedett, ha megalkotta a vizsgálandó tény elemekből épített utánzatát, másik akkor nyugszik meg, ha egyszerű kezdő egészének szétbonyolításában eljutott a vizsgálandó tényt alkotó szálakig s így meglátta, hogyan ered e tény az egészből” 41 Ezt követően ennek a kétféle tudományos megközelítésnek, alapállásnak történetére tekint röviden vissza, ez által értelmezve azokat. 42 Látható tehát, hogy a kísérleti módszer az új megközelítés bemutatásakor nem mint az egyetlen megfelelő, minden kérdést megválaszoló, hanem mint az egyik lehetséges módszer áll előttünk. A továbbiakban ismerteti a pszichofizikát, a pszichometriát, a pszichofiziológiát és néhány pszichofiziológiai eredményt. Ezzel összefüggésben említi a Weber-féle törvényt, Fechner, Helmholtz, Wundt és sok egyéb kutató nevét, tevékenységét valamint a lipcsei iskolát. 43 Pontosan azokét, akiket ma is a legfontosabb előzményeknek tartunk. A különlegessége ennek a munkának az, hogy a kétféle megközelítést, a kísérletet és az introspekciót, már igen korán mint összekapcsolandót tételezi. Ezt a szándékát fejezi ki az az önálló fejezet, mely a „Kísérlet és introspekció egyesítése” címet viseli. 44 Ebben Dienes megismerteti az olvasót a francia iskola kikérdező módszerével, a statisztikai módszerrel, továbbá beszél nemcsak Binet-ről és W. Sternről, de az amerikai Stanley Hallról is. 45 Itt említ először magyar vonatkozású adatot, mikor a „lélektani egyedfelvétellel” összefüggésben megjegyzi, hogy ez nálunk „főleg a Gyermektanulmányi Társaság működése révén ismeretes” 46 A sort a würzburgi iskolával, Bühler kísérleteivel, a pszichopatológia módszereivel, folytatja. Ő is kitér a hipnózisra, Charot, Janet működésére. 47 A második kötet elejét ismét néhány empirikus vizsgálatnak szenteli, s itt újabb magyar kutatók nevével találkozunk: Révész Gézáéval az érzetpszichológia, Ranschburg Páléval pedig az emlékezéssel összefüggésben. 48 Hosszabb szakasz szól az öszszehasonlító lélektanról, melyhez az introspekció által hozzá nem férhető terüle40

Vö. DIENES (1914) i.m. (7. füzet) 3-20. I.m. 9. 42 I.m.10-13. 43 I.m. 13-20. 44 Vö. i.m. 20-32. 45 I.m. 22. 46 I.m. 23. 47 I.m. 23-32. 48 Vö. DIENES (1914) i.m. (8. füzet) 3-6. 41

190

A


…

teket sorolja, például az állatlélektant vagy a gyermeklélektant. 49 W. James és Paulhan lélektana után – a mű terjedelméhez és a többi magyar kutatónak előfordulásához viszonyítva – hosszabb szakaszt szán Pikler Gyula elméletének. Pikler, akiről korábban már említést tettem, a budapesti egyetem jogbölcselet tanára, a Társadalomtudományi Társaság vezető alakja, sajátos lélektant alkotott, melynek lényegét Dienes így foglalja össze: „Ebből az egész lelki életnek egy fizikai analógiákkal teli, energetikai magyarázata adódik, melyben most már az introspekció áll az igazolandó elv szolgálatába és úgy alakul, módosul, rendeződik, hogy annak lehetőleg teljes keresztülvitelét szolgáltatja.” 50 A gondolathoz érdekes adalék lehet az a néhány mondat, mely Dienes Valéria visszaemlékezésében Piklernek a vele, illetve a Huszadik Század körével való kapcsolatáról árulkodik. A rész előzménye egy kérdés volt, mely néhány kortárs gondolkodó (Jászi, Alexander Bernát és Pikler) materializmusát firtatta, pontosabban azt, hogy az „bevallott volt”-e. Erre Dienes így reagált: „Nem olyan nagyon! Nem! Úgyhogy inkább pozitivisták voltak; nem volt ez materializmus. Pikler Gyula rendszeresen járt hozzánk, és pszichológiáját nekünk magyarázta meg először, amikor azokról a hosszú és érdekes lélektani értekezésekről beszélt.” 51 Ezek a nagy „előadások” a század első évtizedére estek, mikor az újonnan létrejövő szellemi műhelyek adtak otthont az új, születő tudományok művelőinek, s szinte szentélyeivé váltak a kor tudományos életének. Nem csoda hát, ha Dienes lélektani összefoglalójában ilyen nagy hangsúllyal szerepelteti Pikler elképzeléseit. A könyv utolsó oldalain az objektív és az intuitív lélektanról esik szó. Itt foglalkozik Dienes az orosz iskola kapcsán Behtyerevvel, Pavlovval és a reflexelmélettel, de itt kerül szóba hosszabban Bergson lélektana is. 52 Ennek részletes kifejtésétől eltekintek, hiszen az intuíció és a lélektan kapcsolata önálló problémakörként kezelendő. Figyelemre méltó összehasonlítást tesz a szerző az orosz iskola és a bergsoni lélektan eredményeit illetően. Álljon itt a mű ismertetésének zárásaként ennek egyik gondolata: „Ez a két nézet nem ellentétes, mindkettő lehet egyszerre igaz. Lehetnek s vannak is eszméletlen (nem tudatos – S. Zs.) fiziológiai tevékenységek és lehet több eszméleti (tudati – S. Zs.) eseménynek azonos idegtani szubsztrátuma. Úgyhogy ez a kettős tagadás egyetlen tévedés két különböző oldalról jövő cáfolatának tekinthető.” 53 A következő ismertetendő tanulmány, mely „A lélektan mai állása” 54 címet viseli, annak a Várkonyi Hildebrand Dezsőnek a tollából való, aki a szegedi egyetemen létrehozott pedagógiai-lélektani tanszék első vezetője volt. A szerző elöljáróban egy formai tulajdonságok alapján fölállított szempontrendszer 49

I.m. 12-16. I.m. 22. 51 DIENES (1983) i.m. 27. 52 Vö. i.m. 25-33. 53 I.m. 33. 54 VÁRKONYI Hildebrand (1928): A lélektan mai állása. Athenaeum, UF 14. 50

191

A


…

szerint jellemzi a lélektan állapotát, majd annak történeti összefoglalóját adja. Itt ad helyet a mechanikai felfogást felváltó új szemléletmódnak, Fechner, Wundt, Ebbinghaus nézeteinek, s később Stern, Freud és Adler elméleteinek. Foglalkozik az alaklélektannal, a pszichoanalízissel, a karakterológiával, a fenomenológiával. Mindez nem érdektelen adathalmazként jelenik meg, hanem a lélektan kialakulásának, az egymásnak feszülő irányzatok problémaérzékeny értelmezéseként. 55 Ezt követi a módszer kérdése, mert Várkonyi ezt látja az egyik legfontosabb szempontnak: „A lélektant a történeti kifejlődés adta helyzetén belül a különböző módszerek alkalmazása jellemzi leginkább.” 56 Ebben a részben fejti ki véleményét a kísérletről és a megfigyelésről is. Érdekes kijelentést tesz: „A tapasztalati lélektannak ősi vívmánya a kísérlet és a megfigyelés, melyet már a skolasztikusok is becsültek és értékeltek.” 57 Majd pedig egyenesen Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, amikor tőle idéz: „A természettudományban a megismerés a tapasztalással végződik, s ezért van, hogy úgy ítéljük meg a természeti tárgyakat, amint a tapasztalás bemutatja őket. Aki a tapasztalást elhanyagolja a természeti tárgyak körében, tévedésbe esik.” 58 Nagyon izgalmas kérdést vet föl ez az idézet: vajon az empirikus módszer melletti érvként hogyan jöhet szóba a skolasztika? Milyen jelentése van Várkonyi szavainak? A paradigmaváltás jellemzőinek elemzésekor nem kerülhető meg az a probléma sem, hogy a különböző ismeretelméleti tradíciók milyen módon vannak jelen a folyamatban, s a különböző állásfoglalások mennyire hordozzák ezeknek jellemzőit magukon. Egy későbbi tanulmányban meg fogom azt vizsgálni, hogy az empirikus módszert elfogadók mennyire eltérő szellemi tradíciót tudnak maguk mögött, s ez a különbség milyen eltérő utakat nyit számukra. Várkonyinak állásfoglalása az empíria kérdésével kapcsolatban a következőképpen hangzik: „A kísérletnek s megfigyelésnek, bármennyire „naturalista” világnézetben gyökerezzék is, használatuk értéke továbbra is megmarad s nélkülük lélektan sohasem lesz többé elképzelhető.” 59 A módszer kérdését tovább vizsgálva Várkonyi ezután rátér a szellemtudományos irányzat hatásainak ismertetésére. 1928-ban, a tanulmány írásakor, a szellemtudományos irányzat már erősen hatott a lélektanban, ezért tartja fontosnak Spranger gondolatainak bemutatása mellett az empirikus és a szellemtudományos lélektan viszonyának tisztázását. 60 A következő fejezetben az alakok, típusok és struktúrák lélektanával foglalkozik a szerző. Nagyon fontos problémát érint ez a rész is, melyet szintén az elemzés szempontjául választok majd, mégpedig a rész-egész kérdését a lélekkel kapcsolatban. Várkonyi az alaklélektanra vonatkoztatva így fogalmazza ezt meg: „Az alakpszichológia, mint látjuk, szin55

Vö. VÁRKONYI i.m. 44-52. VÁRKONYI i.m. 52. 57 Uo. 58 I.m. 52-53. (l. AQU. SZ. Tamás: In Boeth. De Trinit. 1. 2, a 2) 59 I.m. 60 Vö. i.m. 55-58. 56

192

A


…

tén egy állomás azon az úton, melyen a lélektan az elemek gondolatától halad az emberegész felfogása felé.” 61 Az utolsó részt a pszichológia sorsáról való elmélkedésnek szenteli. Itt is ír a tudományt megosztó kétféle megközelítésről, minek következtében a már kifelé egységes képet mutató pszichológia „mégsem tudott belsőleg egységes homogén tudásegésszé szerveződni”. 62 A legutolsó bekezdésben azonban az előbb említett emberegész gondolatában látja a jövő zálogát, ami egységesítő mozzanatként összefoghatja a széthúzó ellentétes álláspontokat. 63 A remény, a jövőre irányultság szólal meg az utolsó mondatban is: „A lélektan sorsát e tudomány belső homogenitásának jelen hiánya sem változtatja meg.” 64 Az utolsó összefoglaló munka, melyet tárgyalni szeretnék, Harkai Schiller Pál tollából származik. Amint a szerző már a címmel is jelzi, kifejezetten történeti megközelítésben mutatja be a különböző lélektani törekvéseket. 65 Ennek okára a tanulmány utolsó mondataival világít rá: „Módszertani véletlenek vitték előre tudományunkat az utolsó évtizedekben. De a biológiai és a művelődési nézőpontokat átfogó embertudomány igényével a lélektannak meg kell tanulnia a századokra való visszapillantást, hogy eleven kérdésfeltevésekhez jusson, amelyek hivatása táglátkörű magaslatára emelik.” 66 Ennek szellemében elöljáróban áttekinti az őskortól az újkorig tartó időszakot: a prehisztorikus lélektan korszakával indítva rátér a két nagy görög filozófusra, Platónra és Arisztotelészre. 67 Röviden ismerteti a kettőjük lélekről alkotott elképzelése közötti eltérést, ezzel mintegy előrevetítve a két különböző ismeretelméleti irányzat kibontakozását: „Platón inkább a gondolkodást, Arisztotelész a törekvést tekintette a lélek fő tevékenységének, a nélkül, hogy egyikük is megfeledkezett volna a másik oldalról… Mindkét bölcselő még nagyon közel állott a vallásos lélekelképzelések zűrzavaraihoz és önkéntelenül is a nézetek egyeztetésén fáradozott. Ez azonban napjainkig sem sikerült, mert a kétféle lélekfogalom az iskolák szerteágazásában még mindig kísért. A lélektan történetében éppen e két fogalom nyomon követése tájékoztat a legjobban.” 68 A középkor két nagy teológusa – Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás – után foglalkozik Kepler és Galilei fellépésével valamint az újkori természettudomány számára döntő jelentőségű fordulattal: „a világ elveszti varázsát, a jelenségek mögött nem animát, hanem vist keresnek, melynek feltételeit elemzik és mérik”. 69 A pszichológia történetének fölvázolását 61

I.m. 114. I.m. 133. 63 I.m. 134. 64 Uo. 65 HARKAI SCHILLER Pál (1942): A lélektan történetének vázlata. In: A lelki élet vizsgálatának eredményei. (szerk.: Harkai Schiller Pál) Budapest, A Kir. Magyar Pázmány Péter Egyetem Lélektani Intézete. 66 Vö. i.m. 47. 67 Vö. i.m. 13-21. 68 I.m. 17. 69 I.m. 18. 62

193

A


…

Descartes, Leibniz, Locke, Hume és Kant elképzeléseinek ismertetésével folytatja, s eljut egészen Herbartig, Fechnerig és Wundtig, majd érintőlegesen beszél Brentanoról és Comte-ról. Az utolsó fogalom, amit ebben a szakaszban említ, az introspekció, mellyel át is vezet a következő részhez, ami a kísérleti lélektannal foglalkozik. 70 A kísérleti módszert szintén történeti aspektusból szemléli. Miután megemlíti, hogy „az introspekció két irányban vezetett fejlődésre, a gondolkodás és az érzékelés terén” 71 , ismerteti az asszociációs és az érzékeléstan kialakulását. Ha összehasonlítjuk terjedelmileg a kétféle elmélet bemutatását, nem meglepő, hogy lényegesen több helyet szán az érzékeléssel, mint a gondolkodással kapcsolatos kutatásoknak, hiszen az empíria legklasszikusabb területe az érzékelés. 72 Nagyon sok névvel és elmélettel találkozunk ebben a hosszabb szakaszban: Kanttól Herbarton át vezet el a kísérleti módszer jeles német úttörőihez, Weberhez, Fechnerhez és Wundthoz. Wundt és Brentano után négy nagy egyéniség következik: Ebbinghaus, Müller, Stumpf és Külpe. Említi még a tanítványok sokaságát, azon kívül Husserrlt és a fenomenológiai iskolát, majd az amerikai kutatásokra tér át. Külön figyelmet szentel Stanley Hallnak, de szól W. Jamesről, Thorndike-ról, Tichenerről, és a strukturális iskoláról, Dewey-ról és a funkcionális iskoláról. A részt a nagy szaktudományos intézmények, folyóiratok és társaságok számbavételével zárja. 73 Az alkalmazott lélektannak szenteli a következő fejezet. Foglalkozik közelebbről a jellemtannal, a fejlődéstannal és az állatlélektannal. Itt tesz említést a szellemtörténeti iskola által kínált lélektani problémákról, társadalomlélektanról és az orvosi lélektan keretében a Charcotiskoláról, megemlíti továbbá Freud mélylélektanát. 74 Itt kap helyet a gyermeklélektan – Preyer, W. Stern, Bühler és mások – valamint a neveléslélektan. 75 A tanulmány záró fejezetében Harkai Schiller Pál a legújabb irányzatokat ismerteti. Ebben is szerepel Thorndike és Bühler neve, de a sort kiegészíti Watsonnal, Tolmannal, Lewinnel és Piaget-val. 76 Befejezésként megjegyzi, hogy a lélektani érdeklődés középpontjában az emberi cselekvések megértése áll. „Ebben a törekvésében alkalmazási területeitől többet kapott, mint a tiszta tudománytól, de súlyosan vágná maga alatt a fát, ha megelégednék gyakorlati hasznú irányzatainak művelésével.” 77 Tudományának jövőjét tehát – mai szóval élve – az alapkutatások irányában képzeli el.

70

Vö. i.m. 19-21. I.m. 21. 72 Vö. i.m. 21-31. 73 Vö. uo. 74 Vö. i.m. 31-39. 75 Vö. i.m. 40. 76 Vö. i.m. 41-47. 77 I.m. 47. 71

194

A


…

Ezek után a jelentősebb munkák után nézzük meg, hogy a változásnak milyen jellemzői rajzolódnak ki a századforduló és a század elejének tudományos publikáció alapján! Mindjárt az első szempont, amit vizsgálni szeretnék, az új lélektan bölcseleti gyökereinek kérdése. A legtöbb történeti megközelítésben találkozunk ezzel az elemmel, gondoljunk csak Kornis Gyula vagy Harkai Schiller fentebb tárgyalt műveire. 78 Nem kívánok kitérni ezzel kapcsolatban olyan problémákra, hogy más-más tartozik-e a pszichológia „múltjához és történetéhez” 79 , ennek tisztázása a pszichológiatörténet-írás feladata. Általánosan elfogadott az a gondolat, melyet Kornis a pszichológia történetével kapcsolatban megfogalmazott: „Két évezrednél tovább sorsa a filozófiáéhoz volt kötve, mert ez volt a szellem egyetemes tudománya; a pszichológia is csak ennek érdekeit szolgálta, nem volt önmagáért művelt tudomány, a lelki élet ismerete nem volt külön cél… A lelki élet felfogása mindig azon filozófiai rendszer jellegéhez igazodott, melybe beleillesztették.” 80 A lélektan tehát nem különült el önálló diszciplínaként, „tárgyköre régebben a filozófia keretében nyert feldolgozást” – ahogy Halasy-Nagy megfogalmazza. 81 A filozófiához való tartozás egyértelmű tehát, a különbség a megközelítésekben ott fedezhető föl, hogy ki meddig megy vissza ennek a kapcsolatnak a fölfejtésében. Érdekes, hogy akik az önállósodás felől tekintenek vissza, megelégszenek „rövidebb történettel”: Pléh Csaba Descartes-ig nyúl vissza, de Várkonyi is csak a XVIII. századig vezeti vissza a lélektan kialakulását. 82 Ezzel szemben azok, akik a filozófia hagyományt a jövő szempontjából is fontosnak gondolják, mint például Kornis vagy Halasy-Nagy, egészen az ókorig mennek vissza az időben. 83 A döntő fordulatot, melyre már korábban utaltam, az empirikus módszerek megjelenése jelentette az ember vizsgálata során. Ezt a váltást fejezi ki cikkében Pekár Károly: „A belső megfigyelés helyébe az induktív, méregető, kísérleti, tapasztalati módszer lépett.” 84 Ezzel egyidejűleg a lélektan addig szinte egyedül alkalmazott módszere, az introspekció legitimitása is megkérdőjeleződött. Az önmegfigyeléssel kapcsolatban már korábban is felvetődött, hogy valóban megbízható módja-e a lelki folyamatokról való tudósításnak. Sőt – ahogy Kornis fogalmaz – „lehetséges-e a közvetlen élményeinkkel egyidejű önmegfigyelés (introspekció)?” 85 Kornis utal arra, hogy ezzel a módszertani problémával 78

Vö. KORNIS (1910): i.m. és HARKAI SCHILLER (1942): i.m. Vö. PLÉH Csaba (2000): i.m. 45-49. 80 KORNIS (1910): i.m. 89. 81 HALASY-NAGY József (1943): Az ember lelki élete. Budapest, Pantheon. 36-37. 82 Vö. PLÉH (2000) i.m. 57. és VÁRKONYI (1928): i.m. 46. 83 Vö. KORNIS (1917) i.m. 1-11. és HALASY-NAGY (1943) i.m. 36-37. 84 PEKÁR Károly (1905): Az utolsó tíz év az amerikai psychologia történetéből. Athenaeum 14. 330. 85 KORNIS (1917): i.m. 91. 79

195

A


…

már Kant is foglalkozott, aki tagadja az önmegfigyelés lehetséges voltát, mivel szerinte „maga a megfigyelés már megváltoztatja a megfigyelt tárgy állapotát”. 86 Kornis is hosszan értekezik a továbbiakban erről a problémáról. 87 A lelki folyamatok megfigyelését és azok feldolgozását érinti Alexander Bernát is „A lelki élet egysége” című tanulmányában. 88 Bár ő megjegyzi, hogy „a lélektani folyamatok egyenesen és közvetlenül csak a magára eszmélés számára hozzáférhetők”, ennek a felszínre hozása, a lélektani mozzanatok megragadása és kifejezése szerinte olyan bizonytalan eredményre vezet, hogy a következő konklúzióra jut: „Éppenséggel nem vagyunk arra berendezve, hogy magunkat lélektanilag megfigyeljük.” 89 A témát felveti Dienes Valéria is a már bemutatott munkájában. Az introspekciót ő már a kísérleti módszerrel összehasonlítva taglalja. A történeti előzményekre hivatkozva megjegyzi, hogy „az önmegfigyelés – introspekció – tudományos kutatás-módszerré emelkedik, mert eszméleti tény közvetlenül csak annak hozzáférhető, aki eszméli”. 90 Ezután értekezik a módszer előnyéről és veszélyéről is. 91 Dienesnek nincsenek kétségei a módszer legitimitásával kapcsolatosan, az ő számára, aki más szellemi úton jár, a két módszer alkalmazása nem zárja ki egymást. Talán érdekes itt is összehasonlítani az eltérő megközelítéseket, melyek az szerzők különböző felfogását tükrözik: Míg Pekár tényként kezeli, hogy a kísérlet leváltotta az önmegfigyelést, addig Dienes a kettő együttes alkalmazásában látja a lélektan jövőjét. Hasonló lehetőséget fogalmaz meg Kornis is annak a könyvének előszavában, melyben az általa kipróbált pszichológiai kísérleteket veszi számba: „Introspekció és kísérlet (mint a lelki állapotok objektív, tervszerűen föltételváltoztató megfigyelése) kölcsönösen kiegészítik egymást.” 92 Megszólaltak tehát olyan tudósok, akik az introspekciónak korábbi jogaiba való visszahelyezéséért szálltak síkra. Az empirikus törekvések indíttatása világos: az új pszichológia a lelki jelenségekről, folyamatokról megbízható, ellenőrizhető, objektív kijelentésekhez akar jutni. Ezért törekszik átvenni a természettudományok által már bejáratott és sikerrel alkalmazott módszereket. Ezzel foglalkozik Dőri S. Zsigmond tanulmánya, aki a tudományosság kritériumát a tapasztalatokra való hivatkozásban jelöli meg: „Minden igaz tudomány összegyűjtött tapasztalatokból és az ezekből levont következtetésekből áll.” 93 Kantot idézi ő is a továbbiakban, majd rövid történetét adja a modern empirikus módszerek kialakulásának és térhódításá-

86

I.m. 92. I.m. 88-102. 88 ALEXANDER Bernát (1905): A lelki élet egysége. Athenaeum 14. 89 ALEXANDER Bernát i.m. 161. 90 DIENES Valéria (1914): i.m. 12. 91 Vö. i.m. 13. 92 KORNIS Gyula (1911b): i.m. 3. 93 DŐRI S. Zsigmond (1907): A pedagógiai kísérlet értéke. Magyar Paedagogia XVI. 6-7. 321. 87

196

A


…

nak. 94 Kornis nagyon egyszerűen fogalmazza meg ennek a folyamatnak a hátterét. „Semmi sem tűnt fel természetesebben, mint az a gondolat, hogy a természettudományi módszer s a tudományos módszer egyet jelent.” 95 Az új lélektan természettudományos jellegét emeli ki Révész Géza abban a cikkében, melyben a második kísérleti lélektani kongresszusról tudósít. 96 „Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szóban forgó tudomány módszertana aránylag rövid alatt (Fechner fellépése óta) szinte hihetetlen módon fejlődött ki és szerény nézetem szerint nem áll e tekintetben egyik természettudomány mögött sem.” 97 Szavaiból érezhető egyrészt a szakember büszkesége, másrészt tudományelméleti meggyőződése, mely a pszichológiát – módszertani jellege miatt – a természettudományok sorába helyezi. Várkonyi Hildebrand, aki 1928-ban szintén fölveti a lélektan természettudományos jellegének problémáját a szellemtudományi irányzattal összefüggésben, így fogalmaz: „A kérdés ma ez: vajon természettudományi, vagy a szellemi tudományokból merített módszer legyen-e úrrá a lélektani vizsgálódások birodalmában? A természettudományi módszernek mindenesetre régebbi jogai vannak a lélektan mai kialakulásában, semhogy helyét a szellemtudományi módszernek szó nélkül átengedhetné.” 98 Azért nem ilyen egyértelmű az empíria megítélése mindenkinél. Kornis például két helyen 99 is szinte szó szerint ugyanúgy fakad ki a lélektan egyoldalú természettudományos megközelítése ellen: „A természettudományok sikereinek mámorában mindenáron a lélektudományból is természettudományt akar büszkén szerkeszteni: „lélektant lélek nélkül”, ahogyan „élettant élet nélkül”… Szemében az egyedül üdvözítő módszer a lelki tüneményeket nem belülről,… hanem csakis kívülről való objektív eljárásmód, amely a párhuzamos testi jelenségek változásait figyeli s ezekből következtet a lelki változások természetére. Csakis ez az objektív jellegű módszer felel meg hite szerint a természettudományok szellemének.” 100 Kornis egyébként hivatkozik másokra is, olyan nagy neveket idéz, mint például W. James, aki „arról panaszkodik, hogy egyetlen pszichológiai törvényünk sincs olyan értelemben, amilyenben a fizika ad nekünk törvényeket.” 101 Említi továbbá Möbius utolsó, 1907-ben megjelent művének címét (Die Hoffnungslosigkeit 94

Vö. uo. 321-323. KORNIS (1911a): i.m. 11. 96 RÉVÉSZ Géza (1906): A második kisérleti lélektani congressus. Athenaeum 15. 487-496. 97 I.m. 488. 98 VÁRKONYI Hildebrand (1928): i.m. 52. 99 Vö. KORNIS Gyula (1942a): Századunk tudományának szelleme. Budapest, Franklin Társulat. és KORNIS Gyula (1942b): A mai lélektan. (Bevezetés) In: A lelki élet vizsgálatának eredményei. (szerk. Harkai Schiller Pál) Budapest, A Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete.7-12. Valószínűsíthető, hogy az ugyanazon évben megjelent két írás közül az általam elsőként megnevezett Századunk tudományának szelleme volt az eredeti forrás, melynek egy részletét a Harkai Schiller által összeállított kötet előszavaként is publikálta Kornis. 100 KORNIS (1942a): i.m. 19. 101 KORNIS (1910): i.m. 99. 95

197

A


…

aller Psychologie), „melyben minden tapasztalati pszichológiát reménytelennek kiált ki”. 102 Alexander Bernát is kérdésesnek tartja módszertanilag a léleknek a fizikai jelenségek mintájára történő vizsgálatát: „Physikai képzeteknek lélektani jelenségekre való kritikátlan alkalmazása pedig nemhogy előre vinne bennünket, ellenkezőleg, veszélyezteti az egységes világfelfogás alapját”. 103 Dienes Valéria pedig a tudományos egység később tárgyalandó hiányának hátterében véli felfedezni a módszer elégtelenségét: „Azt mutatnák-e a lélektani tudomány folytonos össze- és szétverődései, új meg új csoportosulásai és egységtelensége, hogy ebben az ismerettartományban nem lesznek jók, legalábbis nem lesznek jók mindenütt a természettudományokban sikeresnek bizonyult manőverek, hogy itt a valóság új keresésmódot akar kikényszeríteni az emberi elmétől …? 104 Az objektivitásra való törekvéssel kapcsolatos nehézségek, az empirikus módszerek alkalmazását kísérő aggályok, a kísérletek megítélésének ellentmondásos jellege lépten-nyomon felbukkan a tanulmányokban. Lényeges gondolat vetődik föl Alexander Bernát előbb említett írásában – a feldolgozás szempontjának hiánya a kísérleti adatok elemzésénél: „A kísérleti módszer a lélektanban óriási tömegét a becses anyagnak gyűjti, de ennek az anyagnak kritikai tisztázása és feldolgozása éppenséggel nem tart lépést tömegével.” 105 Ugyanerre irányul Dienes Valéria kérdése is: „Mélyülnek a viták az egyszer meghódított tényhalmaz feldolgozásának kérdésén: hogyan legyen e leltárból tudomány?” 106 Dienes nem az „elfogulatlan ténygyűjtés” ellen foglal állást, csak hiányolja a mindent összerendező eszmét, szellemet s ezért a „pszichológia Galilei-éjért” kiált, „aki lángelméjének egy aktusával, talán egy új, mindenhová bevilágító tapasztalattal vagy törvénnyel renddé, tudománnyá kristályosítja a rendetlen halmazt, melyben még semmi sincs a helyén”. 107 Nem meglepő, hogy hasonló kritikával találkozunk Kornisnál is az Alexander-emlékkönyvben megjelent írásában: „Nem lehet e vázlatban célunk az, hogy a modern pszichológia kísérleti módszerének jogosultságát hosszasabban bizonyítgassuk. Tény, hogy számos kinövése van, sok fanatikusa szinte már a sport egy fajtáját látja benne; kellő előismeret és technikai iskolázás nélkül rengeteg számot halmoznak össze, méréseredményeket jegyeznek föl, s komolyan sohasem kérdik, hogy a számok mit jelentenek, kísérleti jegyzőkönyvek terméketlen tömegéből képzelik a lelki élet képét összeszerkeszthetőnek.” 108 Írja mindezt az a Kornis Gyula, aki olyan fontosnak tartotta a pszichológiai kísérlet tudományos értékét, hogy nemcsak elméletileg foglalkozott vele, de ki is próbált jó néhányat, sőt annak didaktikai értékét is nagyra tar102

Uo. ALEXANDER Bernát (1905): i.m. 164. 104 DIENES Valéria (1914): i.m. 4-5. 105 ALEXANDER Bernát (1905): i.m. 161. 106 DIENES (1914): i.m. 3-4. 107 I.m. 4. 108 KORNIS (1910): i.m. 104. 103

198

A


…

totta. Ennek bizonyítékaként az általa elvégzett kísérleteket tankönyvben is megjelentette 1911-ben, majd második bővített kiadásban 1942-ben. 109 A módszertani kérdéseknél tartva nemcsak az új tudomány természettudományos jellegéről kell beszélni, de a matematika szerepéről is. Bár ez utóbbi nem kap olyan nagy figyelmet az alakuló diszciplína szempontjából, de többen a tapasztalati megközelítés kiegészítőjeként kezelik. Révész Géza például – az előbb már idézett beszámolója szerint –az új lélektan gyors sikerének egyik titkát éppen abban látta, hogy „a magas színvonalon álló valószínűségi számítást kellő változtatások és cautelák mellett az exact eredményeknek mathematikai formulázásánál és főrtékek kiszámításánál felhasználhatta”. 110 Kornis is elválaszthatatlannak tartja a kettőt egymástól, amikor a modern lélektan kialakulásáról beszél: „Weber s később Fechner pszichofizikai törvénye keltett mértéktelen reményt arra, hogy a tudatjelenségek éppen úgy, mint a fizikai jelenségek, matematikai formulákba szoríthatók.” 111 Ugyanez a szkeptikus hang szólal meg nála később is, amikor így fogalmaz: „Ettől kezdve a fizikai s matematikai kategóriák nyílt és rejtett alkalmazásában merült ki a pszichológia a legújabb időkig.” 112 Többen kihangsúlyozzák azt, hogy az új diszciplína különösen a gyakorlati alkalmazhatósága miatt tart nagy érdeklődésre számot. Ezek közé sorolható Pekár Károly, aki az amerikai pszichológiai laboratóriumokról szóló beszámolójának elején azt taglalja, mi áll a hátterében annak, hogy ez az új szemlélet ilyen gyorsan elterjedt Amerikában: „Az új pszichológiának, a kísérleti pszichológiának módszereit, mint már tudjuk, Amerika oly buzgalommal és oly gyorsan tette magáévá, mint egyik más ország sem. Ez új tudomány szigorúan a tényekhez ragaszkodó módszerével nagyon is megfelelt a gyakorlatias felfogású amerikai jellemnek. A régi, deduktív pszichológia csak úgy tengődött az amerikaiaknál. Annál kedvezőbb fogadtatásra talált azonban ez az új, induktív pszichológia… Már előzőleg is gyakorlatias jellemüknél fogva a pszichológiai irodalom is csak annyiban érdekelte őket, amennyiben vagy a neveléssel volt kapcsolatos vagy a vallási problémákkal függött össze.” 113 Ebben az esetben a gyakorlatias érdeklődés, gondolkodás merített az új szemléletből sokat. De úgy tűnik, hogy az új pszichológia belső fejlődése is a gyakorlat irányába mutat, ezt bizonyítja alkalmazásának sokféle lehetősége. Kornis is ezt húzza alá, mikor 1910-ben arról ír, hogy „a lélekbúvárok részéről a legserényebb munka folyik, különösen azóta, mióta a kísérleti pszichológia tisztán elméleti érdekköréből kiemelkedve, a gya109 Vö. KORNIS Gyula (1911b): Elemi pszichológiai kísérletek. Budapest, Franklin Társulat és KORNIS Gyula (1942c): Elemi pszichológiai kísérletek. 2. bővített kiadás. Budapest, Franklin Társulat. 110 RÉVÉSZ (1906): i.m. 488-489. 111 KORNIS (1910): i.m. 98. 112 KORNIS (1911a): i.m. 12. 113 PEKÁR Károly (1906): Az amerikai pszichológiai laboratóriumokról. Athenaeum 15. 206.

199

A


…

korlati élet szükségleteivel mindig szorosabb és szorosabb kapcsolatba jut; így a pedagógiával, pszichiátriával, igazságszolgáltatással stb.”. 114 Később, 1942-ben sem látja ezt másként, csak kiegészíti a jelentkező új alkalmazási területekkel: „A lélektan mai tudománya tehát kilép puszta elméleti magatartásából s az élet gyakorlati feladatait megoldani hivatott alkalmazott tudomány szerepét is nem csekély sikerrel vállalja. A pszichotechnika néhány évtizedes pályafutása után ma már óriási területeket ölel át a nevelés, az orvoslás, az igazságszolgáltatás terén, továbbá a gazdasági életben, ahol mint az üzemvezetés, a reklám, a tehetség-kiválasztás, a gyártási módszerek, a munka racionalizálása, termelési cikkek standardizálása, a közlekedés lelki feltételeinek kutatása mind nagyobb hasznot hajt az emberökonómia és a gazdasági termelés előmozdításában. 115 (Ez a felsorolás közel hetven év után is döbbenetesen aktuális.) Ha az új lélektan eredményeit alkalmazó gyakorlati szakterületek között említettem a pszichiátriát, meg kell jegyeznem azt is, hogy ez a pszichológia múltjában nemcsak „felhasználóként” jelentkezik, hanem mint a kialakulásában meghatározó jelentőségű impulzus a kezdeti lépésektől kíséri azt. Erről a dolgozat elején – elsősorban a Ranschburg-tanulmány kapcsán – már szóltam. Ezt az örökséget, hasonlóan a bölcseletihez, az új tudomány művelői és értékelői továbbra is számon tartják. Egyrészt tehát jelen van még a filozófiai háttér, másrészt teret követel magának a természettudományos attitűdnek prioritást követelő új tudósnemzedék. Ezzel szoros összefüggésben kell tárgyalni a megjelenő új törekvések által kiváltott ellenérzéseket, azokat az ellentéteket, melyek érthető módon támadtak a különböző felfogású szakemberek között. Az egyik legjelentősebb ellentétet éppen az előbb említett eltérő szakmai előélet, háttér, képzettség váltotta ki. Más irányból érkezett és más irányba haladt tovább az a gondolkodó, aki a lelki élet kérdéseit a filozófia részeként kezelte – függetlenül attól, hogy az empirikus módszereket adekvátnak tekintette-e vagy sem – és az, aki ugyanezeket a kérdéseket a természettudományok felől közelítette meg, s a lélek megismerése például orvosi gyakorlatának részeként foglalkoztatta. Ezt a problémát érinti Révész Géza a második lélektani kongresszusról tudósító, általam előzőleg már szóba hozott cikkében. 116 Beszámolójában élesen elkülönül az előbb körülírt két csoport. Révész arról ír, hogy a kongresszust 1904-ben azért hívták életre, hogy a kísérleti lélektan művelői számára alkalmat teremtsenek a saját működésükről való beszámolásra, a módszertani különbségek mérlegelésére, egyeztetésére, a kísérleti technikában előforduló újdonságok ismertetésére. 117 Létezett már korábban nemzetközi pszichológiai kongresszus, ahol ezeket a kérdéseket taglal114

KORNIS (1910): i.m. 105. KORNIS (1942): i. m. 10. 116 RÉVÉSZ Géza (1906): i.m. 117 Vö. i.m. 487. 115

200

A


…

ták, de Révész szerint ez nem bizonyult alkalmas fórumnak mindehhez, „mert az ott megjelent nem-szakemberek az előadások menetét igen megnehezítették oly alapkérdések megvitatásával, melyek már a szakirodalomban egyértelmű megoldást nyertek, vagy mely fölött legalábbis bizonyos megállapodásra jutottak”. 118 A továbbiakban a szerző kifejti, hogy sokan azért tartják veszélyesnek ezt az elkülönülést, mert így az experimentális pszichológia művelői mintegy kivonják magukat „a többi filozófus ellenőrzése alól”. 119 Komoly szakmai küzdelmek zajlanak a háttérben a két felfogás képviselői között. A vita egyik forrása éppen az volt, hogy a kongresszus rendes tagja csak az lehetett, aki legalább egy olyan tudományos értékű munkát fel tudott mutatni, mely tárgyát a kísérleti lélektan vagy valamely társtudomány köréből vette. 120 Itt húzódott a frontvonal a két irányzat képviselői között, hiszen ez nyilván sérelmes volt a természettudományos felfogást kevésbé vallók körében. Révész próbálja úgy beállítani, hogy „az experimentális pszichológusok csak praktikus szempontból váltak ki a nemzetközi pszichológiai kongresszus kebeléből” 121 – mintha ez pusztán technikai kérdés lett volna. A későbbiek során azonban beismeri: „Az experimentális pszichológia mai állása külön erőket kíván meg. A kísérletek elrendezése bizonyos előtanulmányokat tételez fel, melyeket a tiszta filozófiával foglalkozó tudósoktól megkívánni nem lehet.” 122 Ezek alapján úgy tűnik, a kétféle szemlélet együtt sokáig nem tartható. Az egyik legfontosabb kritika, mely az új módszert éri, hogy tárgyát, a lelki életet pusztán elemeire bontja, s ennek azután nem ad új jelentést, értelmet. Dienes Valéria is felveti azt a problémát, hogy vizsgálódása során milyen lehetősége van a pszichológiának a lelki élet egységének megőrzésére: „Az-e a lélektan egyetlen értelmező munkája, hogy az egységben adott egyszerű eszméleti létet elemeire aprózza, s az elemek összeállítás helyett meg kell elégednie annak emlékével, hogy szétszedés előtt ezek az elemek feloldhatatlannak látszó egységben voltak?” 123 Mi ragadható meg az empirikus vizsgálatok során? Nem vesztjük-e el a lélek működését, magát a folyamatot, az elemzés közben? A lelki élet egysége mellett száll síkra Kornis Gyula is, amikor mintegy módszertani alapkövetelményt leszögezi: „minden lelki folyamat csak a lelki totalitás egységével összefüggésben kutatható”. 124 Ugyanez a gondolat keres magának elméleti megvalósulást az alaklélektanban is, melyet Várkonyi Hildebrand ismertetett „A lélektan mai állása” című tanulmányában. 125 „Az alakpszichológia, mint látjuk, 118

Uo. Uo. 120 Vö. uo. 121 Uo. 122 I.m. 488. 123 DIENES (1914): i.m. 4. 124 KORNIS (1911a): i.m. 173. 125 Vö. VÁRKONYI (1928): i.m. 119

201

A


…

szintén egy állomás azon az úton, melyen a lélektan az elemek gondolatától halad az emberegész felfogása felé.” 126 – írja Várkonyi. Kornis egy későbbi művében a XX. század feladatának tartja a lélek felfedezését, melyen ő éppen a lélek egységének megragadását érti, aminek köszönhetően a lélektan „a lelki életet egységes, szerves Egésznek fogja fel. Ez nem elemek vagy szétbontható állapotok puszta gépies összege, hanem az én személyes tartalmainak folytonossága és szerves egysége.” 127 A fentiek mutatják, hogy az új diszciplína alakulása nem az egységesülés, hanem a megosztottság irányában halad. Kezdetektől fogva, már csak a létrejöttében szerepet játszó eltérő szellemi irányzatok folyamatos jelenléte miatt is, megosztottság jellemzi. Dienes így aposztrofálja az új tudományt: „A lélektan egyelőre igen különböző tárgyú, igényű és értékű vizsgálódások halmazának neve.” 128 Hornyánszky Gyula, aki történészként tartott igényt a lélektan különböző ágainak rendszerbe állítására, föltette a kérdést: „Miként állítsunk ennyi széthúzó törekvést rendszertani összefüggésbe egymással?” 129 Várkonyi Hildebrand is – miközben a pszichológia sorsáról elmélkedik – arra a meggyőződésre jut, hogy miközben kifelé egyre inkább megmutatkoznak annak eredményei, tudományos jellege egyre nyilvánvalóbb, „mégsem tudott belsőleg egységes, homogén tudásegésszé szerveződni.” 130 Sőt továbbmegy, amikor ő is annak különböző irányzatok által szétszabdalt jellegét emeli ki: „Még mindig nincsen pszichológiánk – csak pszichológiák sorakoznak előttünk, a (mindenesetre vitatható) szempontok és új eszmék roppant változatosságával.” 131 Ez a változatosság nem a sokszínűség, gazdagság szinonimájaként szerepel nála, sokkal inkább kifejeződése az egységgel kapcsolatos hiányérzetének. Milyen úton halad tovább a pszichológia? Ezt a kérdést többen fölteszik, amikor annak jövőjéről vázolnak föl valamilyen képet. A lélektani törekvések egyrészt a szakma önállósodásának irányába mutatnak: a filozófiából való kiválás, önálló módszerek alkalmazása, önálló intézményrendszerek létrehozása, önálló folyóirat indítása – ezek jelzik ennek a szándéknak a kibontakozását. Ezt a folyamatot másrészt tovább kíséri egy diskurzus, mely a lélektan jövőjének kérdését összekapcsolja annak tudományos jellegével. Heymans lendületes kérdése implicit módon a pszichológia általa kívánatosnak tartott szerepéről is szóló optimista vízió, melyet Kornis munkájából idézek: „Nem válhatik-e a pszichológia is hatalommá, mely megtanít bennünket a szellemeken uralkodni éppen úgy, mint a természettudomány megtanított minket arra, hogy a természeten diadal-

126

I.m. 114. KORNIS (1942): i.m. 8. 128 DIENES (1914): i.m. 5. 129 HORNYÁNSZKY Gyula (1921): A lélektani kutatások irányai. Athenaeum U.F.7. 43. 130 VÁRKONYI (1928): I.m. 133. 131 Uo. 127

202

A


…

maskodjunk?” 132 A jövő egy másik lehetséges útja, mely művelőire vár, az új tudomány kettős természetének megőrzése és annak szakszerű kibontása. Ezt ajánlja Dienes Valéria: „Ha a lélektannak, mely a szellemi élet természettudománya akar lenni, új tudományfajt kell megalakulásával teremtenie, akkor ezt az új tudományt tárgya a filozófiával, módszerei a természettudományokkal tartják majd rokonságban.” 133 S végezetül álljon itt egy másik, az előzőhöz hasonló álláspont, Halasy-Nagy József kifejtésében, mely a jövőt nem a bölcseleti gyökerek elsorvasztásában látja, hanem a természettudományos és filozófiai jelleg összehangolásában. Ezzel kijelöli annak helyét a tudományok rendszerében is: „Meggyőződésünk, hogy lelki élet ugyan a természetben csírázik ki, de magasabb, eszesebb formáiban a szellemmel érintkezik, és így megcsonkítja az, aki csak a természetest akarja benne látni. A lélektan tehát mintegy középütt foglal helyet a természettudományok és a filozófia között éppúgy, mint ahogy az ember is a természetet és szellemet kapcsolja egységbe a maga életében.” 134 Befejezésül s kicsit használati utasításként hadd bíztassam a tisztelt olvasót, hogy próbálja meg ezt az igen fontos tudománytörténeti korszakot ne csak mint egy, a mi korunk kérdéseit nem érintő, azokra hatást nem gyakorló lezárt korszakot tekinteni, hanem gondolja tovább nagy elődeink vívódásait! A kérdések ugyanis ma is – és mindig – ugyanazok: Mit tudhatunk az emberről? Honnan és hogyan nyerhetünk biztos tudást önmagunkról? S bár minden korszak felmutat egy legitimnek tartott tudományos tradíciót, mely kötelező érvényű a tudomány művelője számára, ez rendre megkérdőjeleződik, s újrafogalmazásra készteti korának gondolkodóit. A történeti aspektus hangsúlyozásának egyik eredménye és haszna az, hogy viszonylagossá teszi korunk – és minden aktuális kor – kötelező tudományos előírásait. Ez a „relativizáció”, kritika azonban nem a tudománytalanság felé lök minket, hanem felszabadít a jelen tudományának megteremtésére. Felhasznált irodalom ALEXANDER Bernát (1905): A lelki élet egysége. Athenaeum 14. DIENES Valéria (1914): A mai lélektan főbb irányai I-II. (Galilei füzetek 7-8.) Budapest, Haladás Könyvkiadó. DIENES Valéria (1983): Hajnalvárás. Budapest, Szent István Társulat. 24. DŐRI S. Zsigmond (1907): A pedagógiai kísérlet értéke. Magyar Paedagogia XVI. 6-7. 321. FODOR Katalin-KÓS Béla: Lechner Károly, a „psychophisiológia” kolozsvári művelője. 20. In: KISS György (szerk.1995) Pszichológia Magyarországon. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. HALASY-NAGY József (1943): Az ember lelki élete. Budapest, Pantheon. 36-37. 132

KORNIS Gyula (1912): A pszichológia jövője. Magyar Paedagógia 21. 293. DIENES (1914): I.m. 5. 134 HALASY-NAGY (1943): I.m. 40-44. 133

203

A


…

HARKAI SCHILLER Pál (1942): A lélektan történetének vázlata. In: A lelki élet vizsgálatának eredményei. (szerk.: Harkai Schiller Pál) Budapest, A Kir. Magyar Pázmány Péter Egyetem Lélektani Intézete. HORNYÁNSZKY Gyula (1921): A lélektani kutatások irányai. Athenaeum U.F.7. 43. KISS György (szerk., 1995): A hazai pszichológiatörténeti kutatások eredményei. In: Pszichológia Magyarországon. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 10. KORNIS Gyula (1910): A pszichológia jelen állása. In: Dolgozatok a modern filozófia köréből. Emlékkönyv Alexander Bernát hatvanadik születésnapjára. Budapest, Franklin Társulat. 89-114. KORNIS Gyula (1911a): Okság és törvényszerűség a pszichológiában. Budapest, Franklin Társulat. KORNIS Gyula (1911b): Elemi pszichológiai kísérletek. Budapest, Franklin Társulat. KORNIS Gyula (1911b): Elemi pszichológiai kísérletek. Budapest, Franklin Társulat és KORNIS Gyula (1942c): Elemi pszichológiai kísérletek. 2. bővített kiadás. Budapest, Franklin Társulat. KORNIS Gyula (1912): A pszichológia jövője. Magyar Paedagógia 21. 293. KORNIS Gyula (1917): A lelki élet I-III. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia KORNIS Gyula (1917): A lelki élet I–III. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia. 12. KORNIS Gyula (1942a): Századunk tudományának szelleme. Budapest, Franklin Társulat. és Kornis Gyula (1942b): A mai lélektan. (Bevezetés) In: A lelki élet vizsgálatának eredményei. (szerk. Harkai Schiller Pál) Budapest, A Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete.7-12. PEKÁR Károly (1905): Az utolsó tíz év az amerikai psychologia történetéből. Athenaeum 14. 330. PEKÁR Károly (1906): Az amerikai pszichológiai laboratóriumokról. Athenaeum 15. 206. PLÉH Csaba (2000): A lélektan története. Budapest, Osiris Kiadó. 320. RANSCHBURG Pál (1942): A magyar lélektani törekvések. In: HARKAI SCHILLER Pál (szerk.): A lelki élet vizsgálatának eredményei. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézete. RÉVÉSZ Géza (1906): A második kisérleti lélektani congressus. Athenaeum 15. 487-496. THOMAS S. Kuhn (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat Kiadó TORDA Ágnes: Egy tudományos műhely létrejötte a századfordulón. In: KISS György (szerk. 1995): Pszichológia Magyarországon. Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. 34. VÁRKONYI Hildebrand (1928): A lélektan mai állása. Athenaeum, UF 14.

204

S TUDIA CAROLIENSIA SZÁM

Recommend Documents