STUDIA CAROLIENSIA
2005. 4 .
SZÁM
145–159.
HARSÁNYI IVÁN A REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN Akár a legutóbbi negyedszázadban is számtalan jel utal arra, hogy a régióknak és alrendszereiknek az állam szerkezetében való elhelyezése Spanyolország egyik legnagyobb problémája. Legáltalánosabban ezt az olykor modellként emlegetett, 1976-ban kibontakozott társadalmi-politikai átmenet példázza. A politikai erők régóta fennálló, az 1936–1939-es polgárháború által a végletekig fokozott szélsőséges polarizációja dacára a diktatúráról az alkotmányos parlamenti rendszerre való áttérés az egykori győztesek és vesztesek kényes fő frontján valóban békésen, fegyveres erőszaktól mentesen zajlott. Ez alól csak néhány (éppen ezért elhíresült és minden leírásban számon tartott) elszigetelt eset a kivétel, amelyek közül brutalitása miatt az Atocha-utcai gyilkosság 1 emelkedik ki. Ezzel szemben a régiók számos törekvése és a velük szemben felsorakozott erők ellenállása (különösen az etnikai–nyelvi tényezőkkel is megterhelt tartományok esetében) tartósan terheli a politikai légkört, és időről-időre súlyos bonyodalmakat okozott és okoz – mindmáig. A legkényesebb pont látszólag a Baszkföld. A három (négy?) baszk tartomány 2 autonomista–szeparatista csoportjainak gyakori fegyveres erőszakcselekményei 1976 óta több mint 800 életet oltottak ki, részben más tartományok területén is. 3 Nem állítható persze, hogy az 1976–1978-as alkotmányos rendezés, még inkább az ezt kísérő, teljesen mindmáig föl nem tárt kulisszák mögötti alkuk nem hagytak maguk után más vonatkozásokban is képletes taposóaknákat. (Elég utalni a Franco-korszak tömeges erőszakcselekményeinek 1977-ben hallgatólag megkerült, de a spanyol képviselőházban mostanában újra megbolygatott kérdésére.) Mégis: a spanyol állam igazán zavarokat 1
Mindkét oldalon történt ilyen atrocitás, de ennek sem a bal-, sem a jobboldal fő erői nem voltak részesei. 1976. december 11-én egy fegyveres szélsőbaloldali szervezet, a GRAPO hattagú brigádja Madridban fényes nappal elrabolta Antonio de Oriol y Urquijót, a banktőke egyik vezéregyéniségét, a Királyi Tanács tagját, illetve Franco egyik korábbi tanácsadó testületének, az Államtanácsnak az elnökét, és azzal fenyegetőzött, hogy ki is végzik, ha a kormány nem hirdet azonnal amnesztiát. Csak 41 nap elteltével, miután az amúgyis erre készülő kormány ezt megígérte, bocsátották szabadon. 1977. január 24-én viszont a madridi Atocha utca 55-ös szám alatt, a lefogott munkásvezetőket védő ügyvédek irodájában a falangista korporációk aktivistáinak egy csoportja géppisztolytüzet zúdított az ott tárgyaló jogászokra; többeket megöltek és sokakat súlyosan megsebesítettek. (Lásd pl. Santos Juliá–Javier Pradera–Joaquín Prieto (szerk.): Memoria de la Transición. Taurus, Madrid, 1996. 189–194.) 2 Navarra, amelyet a baszk nacionalisták a Baszk Tartományok egyikeként tartanak számon, a Baszkföldtől elkülönülve igényelte és nyerte el autonómiáját. 3 Ennek jó áttekintését és értelmezését nyújtja a legújabb magyar irodalomban Nagy András: A terrorizmus elleni harc a spanyol választási kampány napirendjén. Politikatudományi Szemle, 2005. 1. sz. 151–181.
146
HARSÁNYI IVÁN
okozó dilemmája – a Baszkföld és Szabadság (ETA) fegyveres szervezetének terrorján túl – 2004–2005-ben is Baszkföld nacionalista fő erőinek törekvése a tartomány különleges, az alkotmány határát súroló közjogi státuszának megteremtésére, illetve a katalán autonomisták alkotmányos igényeire irányul. Ez az óhaj, amelyet a legutóbbi években Katalóniában a republikanizmus árnyalata is színez, akár egy föderatív spanyol államszerkezet pozitív irányába is mutathatna, ha nem kapcsolódna egy határokon átnyúló, két baszk lakosságú franciaországi tartományt is magában foglaló új államalakulat létrehozásának a szándékához Nyugat-Európa hosszabb ideje viszonylag változatlan térképén. Az okok föltárásához nem takarítható meg a hosszú távú folyamatokat is figyelembe vevő történelmi vizsgálódás. * A spanyolországi régiók sok évszázados történelmi problémakötegéhez számos ítélet, előítélet és balítélet tapad. Bár a jelenlegi gondok gyökere közvetlenül valóban a Franco-diktatúra első negyedszázadára nyúlik vissza, a magyarázat nem szorítkozhat erre az összefüggésre. Anderle Ádám találó meghatározását kölcsönvéve: a „megosztott Hispánia” nem ötven, nem is száz éves jelenség. 4 Azt sem tisztázta még megnyugtatóan a történelemtudomány, hogy mennyire egyedi jelenség ez a nehezen kivédhető belső konfliktusokat szülő megosztottság. Ha kelet- vagy kelet-közép-európai szemlélő vizsgálódik e körül, az fog kiderülni, hogy semennyire. A mi térségünk (mutatis mutandis) sorozatban produkálta a hasonló vagy azonos szituációkat, olykor az ibériaiakénál is súlyosabb következményekkel. A spanyol történész, amikor a „balkanizálódás” fogalmával és jelenségvilágával találkozik, megérti, hogy országa – viszonylag – boldog lehet. Azt azonban nehéz lenne tagadni, hogy az Elbától nyugatra a spanyol eset már nem átlagos. Nem mintha a Skóciával és Wales-szel megvert Anglia vagy a vallásilag kettészelt Németalföld nem küszködött volna a maga megosztottságával. (Tanúm Shakespeare, Schiller és minden seregi.) Ám a korán beköszöntött polgári fejlődés ezekben az országokban nagy erővel rántotta le a megoldásokat az égből a szabadon adható-vehető földre. A régiók és az autonómia problémája napjainkban (érthetően) általában valamilyen napirenden lévő politikai probléma kapcsán kerül előtérbe. Központ és területi egységek jogköre, anyagi osztozkodásuk az erőforrásokon, európai támogatások elnyerése vagy elvesztése, nemzetiségi-etnikai, etnikai-vallási csoportok egyenjogúságáért vívott harc, a közigazgatási beosztás célszerűnek lát-
4 A kérdés történelmi hosszmetszetét adó mű Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Államfejlődés és nemzeti mozgalmak Spanyolországban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985.
A
REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN
147
szó, de (olykor évszázados) kötődéseket csorbító módosítása – mindez a kérdés egy-egy reális szelete, létjogosultságuk nem vitatható. De mikor „jó” a régiók beillesztése? Mikor „megfelelő” egy állam közigazgatási tagolása? Vannak-e ennek időtlen ismérvei vagy minden egyes helyzetben csak egyedileg dönthető-e el? Hordoz-e elvont értéktartalmat a centralizáció és a decentralizáció ellentétpárjának egyik vagy másik oldala? Mennyire helyezhető büntetlenül előtérbe ezeknek a társadalomlélektani, érzelmi oldala, például egy kisebbségben lévő nemzeti csoport esetében? Vagy az az egyetlen elfogadható kritérium, ha a közigazgatási beosztás, a hatáskörök vertikális megosztása optimálisan mozdítja elő a társadalom előtt az adott pillanatban álló feladatok megoldását? Nem könnyű erre spanyol vonatkozásban (sem) válaszolni. A legáltalánosabb szinten azt mondhatjuk, hogy a kérdés spanyol földön történetileg nagyjából két szakaszra osztva kezelhető, és a szakaszok határát alapjában – bár nem egyszerűen – a 18. század eleji dinasztiacsere, és az ezzel járó közjogi-közigazgatási paradigmacsere jelzi. A Habsburgok és a Borbónok dichotómiája csak a legáltalánosabban jellemezhető a „laza halmaz – jól szervezett, centralizált állam” kettősségével. Igaz, az Ausztriai Ház Spanyolországa valóban elég lazán összefogott kéve volt. A Katolikus Királyok homogenizáló felfogása nem a mai értelemben vett nemzetalkotás jegyében fogant. Katolikus vallási homogenizáció volt ez, kétágú. Az egyik ág a jelenlevő, számottevő gazdasági, politikai és művelődési szerepet játszó mór és zsidó népcsoport eltávolítása volt. A másik a nagyjából ugyanebben az időben Észak- és NyugatEurópában fejét emelgető, de spanyol földön még meg nem jelent reformáció kérlelhetetlen távoltartása. Ez magyarázza, hogy bár a katolicizmuson belül fellépő erasmusi reformeszmékre is rávetült az eretnekség árnyéka, ez – ide nem illő, modern kifejezéssel – „kisebbik rossznak” számított. Még azt sem akadályozták meg radikálisan, hogy hívei magas állami, sőt egyházi tisztségeket töltsenek be. Akárhogyan volt is, nagyjából indokolt Szigetvári Krisztián megállapítása a kiűzetésről és a homogenizálásról: „Az arabok és a zsidók tömeges távozása miatt Spanyolország elvesztette legjobb orvosait, kereskedőit, írástudóit és kézműveseit, Ferdinándnak és Izabellának ennek ellenére elvitathatatlan érdeme, hogy erős és egységes keresztény államot teremtett.” 5 A Habsburgok Spanyolországa vegyes képlet. A reconquista révén kialakult államuk több politikai-igazgatási alakulatot örökölt. Ezeket Kasztília szervezte Spanyolországgá, ami – ha úgy tetszik – az előzményekkel összevetve nagy jelentőségű lépés volt az egységesülés útján. Öt és fél millió lakosával Kasztília volt a legnépesebb királyság, egymagában nagyobb lélekszámmal, mint a többieké együttesen. Az az állam, amelynek keretében a Katolikus Királyok egyesítették Aragónnal, eleve a félsziget lakosságának túlnyomó részét 5 Szigetvári Krisztián: A keresztény reconquista Hispániában (711–1492). In: Európa és a magyarság a 18–20. században, Pécsi Tudományegyetem, Kutatási füzetek, 11. sz. Pécs, 2005. 263.
148
HARSÁNYI IVÁN
ölelte föl, s hamarosan (Portugália kivételével) a többi ibériai államalakulatot is tartósan magához kötötte. Ezt a „kasztíliai” Spanyolországot az jellemezte, hogy bizonyos feladatok – például a hódításhoz és a megszerzett területek megtartásához nélkülözhetetlen nagy létszámú katonaság toborzása, kiállítása és felszerelése – kizárólag Kasztília adózóit terhelték. Az „alkirályságok” ebből nem vették ki a részüket. Egyszersmind alig valami jutott nekik a tengerentúli zsákmányból, a beáramló kincsből. Az Indiákkal folytatott kereskedelem jogát évszázadokon át Kasztília ellenőrzése alatt álló városok birtokolták. A vallási alapú homogenizálás legitimációját, pátoszát – amely szükségképpen háttérbe szorított minden regionális partikularitást – nem a Szent Hivatal adta, hanem az újonnan meghódított tengerentúli területek lakosságának az áttérítése a katolikus hitre. Ez a tett a hódítók szemében hatalmas jótétemény volt, amelyet ők hoztak el az Újvilág lakóinak. Évszázadok múltán is büszkeséget kelt a conquistadorok utódainak a szívében. „Nem egészen egy évszázad leforgása alatt – mondta egy 1987-ben elhangzott előadásában Uslar Petri író – a spanyolok, az indiánok és az afrikaiak testvérekké lettek Krisztusban.” 6 Persze, ha erről megkérdezhetnők a korabeli indiánokat és afrikaiakat, vagy újrajátszhatnánk a történelmet, és a hódítást egy spanyol–mór–zsidó Spanyolország hajtaná végre, részben reformált keresztény tömegekkel, felettébb érdekes eredményre juthatnánk. Ám az ilyen fantáziajátékok rajta vannak a történészek számára tiltott gyakorlatok listáján, így gyorsan el is búcsúzom tőlük. Kétségtelen viszont, hogy a történelemben addig példátlan vállalkozás ugyancsak példátlan következményeivel óriási összekötő erőt jelentett mindazoknak, akik óceánon innen és túl tevékenyen részt vettek benne. Korábban előítéletekről szóltam, amelyek azonban többnyire ismerethiányból származnak. Cáfolatuk gondos vizsgálódást kíván, de a legegyszerűbb formában talán így lehet megadni: az állam egységes igazgatásának megszervezése valamennyire már az Ausztriai Ház évszázadaiban előrehaladt, illetve a Bourbonoknak sem sikerült azonnal kielégítő megoldást találniuk rá. Amikor pedig a 19. század harmincas éveiben megteremtették a nagyjából 1979-ig fennállt szerkezetet, ebből – az egységes provincia-rendszer tagadhatatlan előnyei mellett – tömérdek probléma támadt. Az Ausztriai Ház uralkodói közül III. Fülöp már a spanyol gazdaság és pénzügyek 17. századi válsága idején igyekezett az államigazgatást rendezett keretekbe foglalni. A király a tengerentúli birtokokat csak megfelelő európai hatalmi helyzet birtokában tudta jobban kézben tartani és kihasználni. Ehhez erős félszigeti hátország kellett. Az előző században csak a hatalom központi láncszemei épültek ki (ezek sem rendeződtek egységes szerkezetbe). III. Fülöp 1610. februári rendelete – a mórok végleges kiűzésével egyidejűleg – tizennyolc 6 Federico Suárez bevezetője Ramiro de Maeztu: Defensa de la Hispanidad c. könyvének új kiadásához. Madrid, 2001. 66.
A
REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN
149
központi „juntát” hozott létre, alapjában munkaterület szerinti tagolással. (A korábbi Tanácsok többségükben egyes területek – Navarra, az Indiák, az olaszországi tartományok, Flandria, egy darabig Portugália – ügyeivel foglalkoztak.) A 17. századi gazdasági hanyatlás azonban föltárta, hogy kizárólag a felső államhatalmi szervek jobb szerkezetével, a rendi intézmények háttérbe szorítása nélkül, szerves gazdasági fejlődés és mélyebben tagolt államapparátus híján lehetetlen dinamikusabb társadalmi fejlődést gerjeszteni. 7 S bár a spanyol történetírás hagyományőrző irányzata igyekszik a Bourbonok későbbi államszervezési erőfeszítéseit a Habsburgok említett intézkedései szerves folytatásaként bemutatni, nagyobbrészt ezeket mégis fordulatnak tekinthetjük. Igaz, egy részüket eleinte nem pusztán igazgatási szempontok sugallták, hanem a jutalmazás és a büntetés szándéka vezette, a tartományok által az örökösödési háborúban elfoglalt álláspontnak megfelelően. Aragónia esetében, amely Habsburg Károly herceg trónigényét támogatta, eltörölték azokat a középkori eredetű privilégiumokat, amelyekhez a Bourbon-házból való Fülöp herceget segítő Baszkföld és Navarra esetében nem nyúltak. Barcelona elfoglalása után (1715. október 9.) a trónján megszilárdult V. Fülöp jól kiépített aragóniai igazgatást teremtett, amelynek a kasztíliai nyelvet kellett használnia, természetesen avégett, hogy a tartomány lakosai „békében, nyugalomban és bőségben éljenek.” Ez az átszervezés a gyakorlatban a kasztíliai adminisztráció kiterjesztését jelentette. Itt is bevezették a corregidorok (az uralkodó által kinevezett városi és falusi elöljárók) rendszerét. 8 A király megtiltotta, hogy a tisztségek betöltésében diszkriminálják a más tartományokból jött tisztviselőket. Úgy tűnik, jól látta, hogy az ország fejlődésének előmozdítása, az igazgatás javításán túl, komplex intézkedéseket követel. Három rendeletben is egyszerűsítette, részben eltörölte a belső vámok rendszerét. Megerősítette a termés számontartásának és az adatok fölterjesztésének az egységes csatornáit is. Az 1717-ben bevezetett új adminisztratív tagolás pedig Kasztília, Aragón, Valencia, Katalónia és Mallorca területét tíz „partidóra” osztotta. Mindegyik élére a kasztíliai kormánytanács (Sala de Gobierno) egy-egy tanácsosát nevezte ki. Egyszersmind kimondta, hogy a helyi igazgatási szokások megmaradhatnak, amennyiben nem mondanak ellent a királyságban (értsd: Kasztíliában) alkalmazottaknak. 9 Ez az igazgatási rend a lényegét érintő módosítások nélkül kiszolgálta a Bourbonok 18. századi kormányait. III. Károly 1766. évi módosításai inkább a helyi igazgatás fölötti ellenőrzést kívánták erősíteni, az általánosan eluralkodott korrupció és a helyenkénti erőszak kiküszöbölése végett. 10 (Tocqueville meg is 7
Lásd Anderle Ádám: id. m. 57–62. Luis Suárez Fernández (szerk.): España como nación. Barcelona, 2000. 177. 9 Uo. 181–182. 10 Uo. 184–186. 8
150
HARSÁNYI IVÁN
jegyzi, hogy ez volt az Antiguo Régimen egyetlen intézménye, amely túlélte a francia forradalmat.) A napóleoni háborúk és a függetlenségi harc után bekövetkező restauráció pedig már új kor követelményeivel találta magát szemben. A késéssel induló polgári átalakulás a központi hatalommal szembeni korábbi formális ellenállást, különösen a gyorsabban fejlődő, nyelvileg is önálló arculatú tartományokban, fokozatosan új tartalommal töltötte meg. A Bourbonok hatalmának 1814-1815-ös visszaállítása után a felemelkedő liberalizmus szelleme a nem nemzetiségi jellegű tartományokban is regionális önállósági törekvéseket táplált. Az igazgatási beosztás, a vertikális hatalom- és hatáskörmegosztás kérdéseit különösen éles megvilágításba helyezte az első karlista háború (1833– 1839). Ennek során Navarra és a Baszkföld területéről kiinduló, de területükön messze túlterjedő hadműveletek folytak, súlyos következményekkel. Mivel a karlizmus hatását ebből a szempontból korábban kevéssé vizsgálták, ezúttal érdemes nagyobb figyelmet szentelni neki. Mint ismeretes, VII. Ferdinánd király (1814–1833) 1830-ban, még első gyermeke megszületése előtt, Pragmatica Sanctiót bocsátott ki. Ez, megváltoztatta az V. Fülöp által kibocsátott örökösödési törvény előírását, lehetővé téve, hogy a trón leányágon is öröklődhessen. Ez kezdettől Károly hercegnek, a király öccsének az ellenállásába ütközött, akit a politikai színkép abszolutista körei és egyes tartományok (főleg Navarra és a Baszkföld) széles társadalmi erői támogattak. Egyes munkák szerint a király halála előtt visszavonta volna a konfliktussal fenyegető Pragmatica Sanctiót, de a közben világra jött leánygyermek utódlását követelő, nagyobbrészt a liberálisokhoz húzó „párt” palotán belüli puccsa révén ennek nem volt következménye: a dokumentum „elveszett”. 11 Október 1-jén Károly proklamálta a maga királyságát, 6-án viszont María Cristina, a gyermek Izabella anyja sietve elfoglalta régensi hivatalát, amelyet lánya nevében gyakorolt. Károly herceg elesett a trónutódlástól, s mivel ezt nem ismerte el, Portugáliába száműzték. Szinte azonnal felkelések robbantak ki számos provinciában. A régensnő a korábban száműzött, diszkriminált liberálisoknak nyújtott amnesztiával igyekezett magának támogatókat szerezni. Az ország egy részén, Navarra központtal viszont különálló „állam” jött létre, „hivatalos” szervekkel, jól tagolt apparátussal, kormánnyal, párhuzamos törvényekkel. Ez az állam, váltakozó méretű területen egészen az első karlista háború végéig, 1839-ig állt fenn. Létezése igazolni látszott a tradicionalista gondolkodású kasztíliai erők által régóta hangoztatott vádat: a tartományi autonómia Spanyolország széttagolására, végső soron pusztulására vezet. Az csak a történelem sajátos játéka, hogy ezúttal a szeparatizmus kemény tényével liberális kormányzatoknak kellett szembenéznie, egy másik tradicionalista erő részéről. Tovább erősítették a regionalizmussal szembeni ellenérzéseket azok a súlyos külpolitikai bonyodalmak, amelyek a karlista vál11
Pedro Plans–José María Sancho Pinilla–José Andrés Gallego: Geografía e Historia. Madrid, 1985. 274–275.
A
REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN
151
ságból eredtek. Izabella utódlását, María Cristina régensségét nem ismerte el sem Ausztria, sem Porosz-, illetve Oroszország kormánya, de még a Nápolyi Királyság sem, ahol pedig a régensnő fivére ült a trónón. A Szentszék is Károly mögé állt, hosszú évekre megszakítva kapcsolatait Madriddal. Ennek fő oka az Egyházi Államnak az egyházi földek állami kisajátítása miatti rosszallása volt, de közrejátszott benne a mélyen vallásos Károly előnyben részesítése is a laikusabb szemléletű liberális madridi kormányzatokkal szemben. A kapcsolatok teljesen csak 1851-ben álltak helyre, a Spanyolország és a Vatikán közötti új konkordátum aláírásával. Részben éppen erre a fejleményre válaszolt a kormányzatnak a helyi igazgatásról szóló törvénye (Ley de Municipalidad, 1834), amely a tartományokon belüli kisebb egységeket, a provinciákat tette az igazgatás alapegységévé, mereven elzárkózva a mély történelmi gyökereik miatt nagy ellenállási potenciált képviselő tartományok önkormányzatától. Az ötven nagyobb város köré szerveződő provinciák is – a kinevezések és a hatáskörök rendszere folytán – csak korlátozott önkormányzatot mondhattak a magukénak, miközben székvárosaik fejlődése sok esetben előrehaladt. A provinciák regionális tömörülését a 19. század egymást szaporán követő alkotmányai egészen 1868-ig, majd 1875 után ismét szigorúan tiltották. Egyébként a karlisták jelentős regionális lakossági támogatásában része volt annak, hogy a provinciarendszerben de facto értelmét vesztette minden törvényhozási aktus vagy jogszokás, amely a most képviseleti szervek nélkül maradt régi alkirályságokra, tartományokra, régiókra vonatkozott. Ez történt a Baszkföld és Navarra privilégiumaival is, amelyek V. Fülöp taktikája következtében túlélték az örökösödési háborút. Mindebből elsősorban azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a centralizmus és a regionalizmus ellentétpárja a különböző történelmi esetekben nem feltétlenül a konzervativizmus és a liberalizmus ellentétpárjának szinonimája. Minősítése elsősorban a politikai centrum és a helyi erők milyensége alapján lehetséges. Másodszor: a kezdetben (1834–1835-ben) sikeres karlizmus nem tudta volna hosszabb ideig tartani magát jelentős paraszttömegek elszánt támogatása nélkül, sőt eleinte főleg spontán parasztfellobbanások éltették. Ez a jelenség érdekes párhuzamot mutat a portugál történelemmel, ahol a retrográd miguelista lázadások és egyéb fegyveres antiliberális tömegmegmozdulások nagyjából hasonló időszakban legtöbbször paraszti háttéren zajlottak. 12 A karlista erők lassú térvesztése 1836-tól éppen ennek a tömegnek a csökkenő támogatásából következett. Amikor Juan Álvarez Mendizábal pénzügyminiszterként meghirdette az egyházi és a faluközösségi földek kisajátítását és kiárusítását az igénylők között (1835–1836), sokan fordítottak hátat a karlistáknak (olykor ép12
Ez a jelenség a portugál történetírásban éppen az ezredfordulón került a vizsgálódás előterébe. Lásd pl. Maria de Fátima Sá e Melo Ferreira: Rebeldes e Insubmissos. Resistências Populares ao Liberalismo (1834–1844). Porto, 2002.
152
HARSÁNYI IVÁN
pen a földvásárlásra képes jobbmódú földművelők). Ebből viszont az következik, hogy a regionális önkormányzat ügye szétválaszthatatlanul összefonódik a mindenkori gazdasági és szociális problémákkal, magját éppen ezek alkotják, csak ezekkel összefüggésben értékelhető. Harmadszor: a forális mozgalmakat, amelyek egyes területek lakosságának privilégiumainak elnyeréséért vagy ezek védelmében folytak, alaposabban kell vizsgálni. A Katolikus Királyok előtti korban a fuerók nem valamely egységes királyság alárendelt egységeinek az államon belüli önállósági törekvéséből táplálkoztak. Sokkal inkább az illető politikai képződményen belül a királyok (főhercegek stb.) és különböző társadalmi csoportok közötti egyezkedés eredményei voltak. Emiatt a védelmükben folytatott harcot később is áthatotta egyfajta helyi közösségi pátosz, némi túlzással: nosztalgia a feudális alkotmányosság iránt. Negyedszer: a regionalizmus problémája a 19. század derekán telt meg új, sajátos tartalommal, amikor a regionális önállóság követelése és a föderalizmus a feltörekvő polgári rétegek zászlajára került. Többek között ez magyarázza azt, miért mutatkozott ez a törekvés – a polgárság fölemelkedésének erősen különböző üteme miatt – annyira egyenlőtlennek az egyes tartományokban. Nemkülönben azt is, miért váltak az iparipénzügyi fejlődés élén járó, s egyben nyelvi-etnikai partikularitással rendelkező, halmozottan érdekelt nemzetiségi tartományok e törekvések fő zászlóhordozóivá. Végül ötödször: a regionális mozgalmak által kitermelt és hordozott ideológiák idővel, miután számottevő társadalmi csoportok magukévá tették őket, önálló tényezővé váltak, gátolva vagy éppen előre hajtva az újabban fölbukkanó tényezők által szükségessé tett felismeréseket és új cselekvési módok kidolgozását. Az 1868-as forradalom, még inkább az 1873-ban létrejött köztársaság a Bourbonok trónfosztása után merész lépésekre határozta el magát az államépítésben. Az 1873-ban kidolgozott alkotmány Spanyolországot tizenhét „állam” föderációjává nyilvánította, szabad utat nyitva a regionális törekvéseknek. 13 Ez a megoldás azonban kezdettől minden irányból jövő támadások kereszttüzébe került. Az anarchista kantonalisták még sokkal lazább, konföderális elképzelések jegyében keltek föl ellene. A karlisták úgy érezték, hogy ismét eljött az ő idejük, és saját főségük alatt hozhatnak létre ultracentralista államot. A száműzött királyi ház hívei, Antonio Cánovas del Castillo, a kiváló konzervatív politikus irányításával Izabella fia, a későbbi XII. Alfonz trónra juttatása érdekében ugyancsak ellene léptek föl. Itt máris meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi tábor sajátos szerkezetűnek bizonyult. A Cánovas körül tömörülő kisebb alfonzista csoport 13
Az „államok” sora: Alsó-Andalúzia, Felső-Andalúzia, Aragón, Asztúria, a Baleárok, a Kanáriszigetek, Új-Kasztília, Ó-Kasztília, Katalónia, Kuba, Extremadura, Galicia, Murcia, Navarra, Puerto Rico és a Baszk Tartományok. In: Historia de España, Manuel Tuñón de Lara (szerk.) VIII. köt. Revolución burguesa. Oligarquía y constitucionalismo (1834–1923). (Szerzők: Gabriel Tortella Casares, Casimiro Martí, José María Jover Zamora, José Luis García Delgado, David Ruiz.) Barcelona, 1980. 221.
A
REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN
153
képes volt leszűrni a forradalmas évek tanulságait, és korszerű, liberális elemekkel átszőtt konzervatív politika kidolgozásán munkálkodott. Hívei viszont, mind az alsó néprétegekből, mind a politikusok szélesebb köréből másféle restaurációt képzeltek el: hatalmuk szokásos 19. századi, „decimonónikus” típusú, vérengzéses, bebörtönzéses, száműzetéses, vagyonelkobzásos visszaállítását. Cánovasnak nem csekély fáradságába került, hogy amennyire tudja, féken tartsa őket. A regionalizmust azonban vaskézzel szorította vissza, miközben kormányzata alatt törvényesen működtek, sőt parlamenti helyeket hódíthattak el a föderalista rendszer korábbi liberális, republikánus, sőt szocialista működtetői. 14 A föderalista szerkezet, amely szabad utat nyitott a regionális törekvéseknek, 1873–1874-es konkrét változatában és az adott történelmi szituációban elbukott. Ám az „egyszer már volt” gondolata jegyében többé nem tűnt el a spanyol gondolkodásból, máig kísértve és riogatva a centralizmus különböző árnyalataihoz tartozó politikai gondolkodók és politikusok éjszakáit. Ismét visszatért 1917-ben, a parlamentből kivált 80 képviselő parlamenti gyűlése által kidolgozott (be nem vezetett) alkotmánytervezetben, és halványabban a második köztársaság nagy reformidőszakában (1931–1933) is. A legutóbbi években a spanyol történetírás elmélyült annak a vizsgálatában, hogy milyen eszmei körítéssel tálalták a 19. század politikai gondolkodói és publicistái a nemzeti–regionális kérdés korukbeli időszerű problémáit; továbbá hogyan és milyen áttételekkel–módosulásokkal jutottak el ezek az eszmék az őket követő szűkebb-szélesebb, politikailag tevékeny rétegekhez. Ebből kiderül, hogy a fejlett periférikus nemzetiségi régiók és a kontinens belsejében található tartományok fejlettségi különbségei a politikusok, az újságírók és nyomukban bizonyos tömegek tudatában is sokszor hamis fényben jelentek meg, és kölcsönösen negatív érzelmekkel teltek meg. A gyengébben fejlett vidékek tradicionalista szerzői például a régiójuk hátrányára mutatkozó különbséget, ezt a nagy számú történelmi tényező által kialakított bonyolult jelenséget olykor, végletesen egyszerűsítve, annak tulajdonították, hogy a spanyol liberális állam – úgymond – az ő rovásukra szándékosan kiemelten segíti a nemzetiségi tartományokat. Veiga Alonso az El Eco de Galicia (EG) című lugói alfonzista konzervatív lap 1872 és 1874 közötti, tehát a „hat forradalmas év” idején megjelent számait elemezve érdekes megállapításokat tesz. Az újság szerzői a korabeli spanyol politikai életet duális szerkezetben ábrázolták. Eszerint hazafiak álltak szemben antipatriótákkal; katolikusok az antikatolikusokkal; dinasztikusok a dinasztiaellenesekkel; végül realista forradalomellenesek az utópista forradalmárokkal. Az előbbieket a jó fogalmában összegezték, az utóbbiakat a rosszal, egyfajta
14 Erről lásd Harsányi Iván: A spanyol konzervativizmus az 1800-as években és a századfordulón. Múltunk, 1999. 4. sz., 98–119.
154
HARSÁNYI IVÁN
„antihazával” azonosították. 15 Témánk szempontjából ez úgy kerül a képbe, hogy a perifériák autonomista törekvéseit a második kategóriába, a rosszhoz sorolták. Azzal vádolták például a katalánokat, hogy „az ország többi részének el kell viselnie állandó forradalmi kísérleteiket”, hogy „a katalánok nagy bőségben vannak jelen valamennyi állami szervezetben, ami nyilvánvalóan bizonyítja, hogy azok a megkülönböztetések, amelyekre Barcelonából utalnak, nem léteznek.” 16 A Baszkfölddel kapcsolatban egy „Hálátlanság” című cikkben így érvelnek: „A baszk provinciák, amelyeket kizárólag saját rendszerük kormányoz, mentesek attól, hogy bármilyen módon is hozzájáruljanak a nemzet általános terheihez, sem emberben, sem pénzben, sem bármely más részvállalással. A dédelgetett, körüludvarolt baszk provinciákba gyűlik nyaranta Spanyolország gazdagjainak a nagy része, akik óriási összegeket hagynak ott. Ezek a baszk provinciák, a kormány buzgó gondoskodásának a tárgyai, nem szenvednek semmiféle sérelmeket, amelyeket meg kellene bosszulniuk más tartományokon.” Még annak az ódiumát is rájuk akarta hárítani a lap, hogy a Bourbonok 1868-as bukása után a Savoyai Házból való Amadeo főherceget választották királlyá. „Ezek – írta a lap – sohasem ismerték el királyuknak Kasztília uralkodóját, megelégedtek azzal, hogy ’uramnak’ szólítsák, és csak végtelen számú korlátozással fogadták el. S most ezek akarnak rákényszeríteni egész Spanyolországra egy királyt, akit a túlnyomó többség elutasít. És hogy az abszurd még erőltetettebb és sokkolóbb legyen, egy politikai rendszert is, amely megőrzi a baszkoknak, akik ezt az értékes ajándékot ránk akarják sózni, valamennyi korábbi kedvezményüket és különleges, ultrarepublikánus rendszerük minden szabadságjogát…” 17 A forradalmat követő alfonzista restauráció 1875-től véget vetett a 1873as forradalmi alkotmány föderalista államépítésének, és újra az erősen korlátozott önkormányzatú provinciák keretébe szorította vissza a regionális törekvéseket. Ám a fejét emelgető katalán és baszk nacionalizmus hamarosan nem maradt adós a hasonlóan egyoldalú, olykor kifejezetten goromba megnyilvánulásokkal. 1892-ben José Prat de la Riba létrehozta a katalán regionalista szervezetek laza blokkját. Az együttműködésük alapjául szánt „Manresai alapelvek” 3. elve kimondta: „Az egyetlen nyelv, amely Katalóniában és ennek a régiónak a központi hatalommal való kapcsolataiban hivatalosan használható, a katalán.” A 4. elv szerint: „Közhivatali tisztséget csak itteni születésük vagy opció révén elismert katalánok láthatnak el.” 18
15 Xosé R..Veiga Alonso: El significado del Sexenio en la definición de una identidad política conservadora. Ayer, 2005. 57. (1.) sz. 202. 16 EG, 1873. április 3. 17 EG, 1874. március 26. 18 Historia de España dirigida por Manuel Tuñón de Lara. XII. köt. Textos y documentos de Historia moderna y contemporánea (siglos XVIII–XX). Seleccionados por J. L. Gómez Urdánez– M. Tuñón de Lara–J. L. García Delgado. Editorial Labor S. A., Barcelona, 1988. 168–169.
A
REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN
155
„A vizcayai [baszk – H. I.] ember arca értelmes és nemes vonású. A kasztíliaié kifejezéstelen és mogorva…” – írta a Baszk Nacionalista Párt vezetője és fő ideológusa, Sabino de Arana Goiri. „A vizcayai egyenesen és férfiasan jár; a spanyol nem tud járni, együgyű alak, vagy ha jó alakú, akkor nőies (például a torerók). A vizcayai jellemét irritálja, ha idegenekkel van dolga; a spanyolnak időről időre szüksége van egy-egy külföldi invázióra, hogy civilizálják… A vizcayai fürdőszobája közmondásos; a spanyol életében egyszer ha mosdik, és alsóneműjét évente váltja. A vizcayai szenvedélyesen szereti háztűzhelyét…, a spanyolok között gyakori a házasságtörés, mind a magas, mind az alacsony társadalmi rétegekben, a tűzhelyükhez fűződő viszonyuk pedig nem létezik, mivel ilyen nincs nekik. Végül: a statisztikák szerint a Vizcayában elkövetett bűncselekmények 95 %-át spanyolok követik el, a maradék öt százalék felét pedig elspanyolosodott baszkok.” 19 Az ilyen és hasonló, sok esetben tényekkel alátámaszthatatlan megnyilvánulások természetesen hasonló irracionális válaszokat provokáltak. Az autonómiáért (és ellene) vívott küzdelemnek a 19. század utolsó negyedében számtalan színtere volt, amelyek messzemenő különbözősége nem engedi az egyszerűsítő megállapításokat. A nehézségek oka nemcsak a kasztíliai elit (és a vele együttműködő regionális csoportok) ellenállása volt. Az is bonyolította a helyzetet, hogy az önkormányzat kérdése sokféle szituációban jelent meg. Az egyik a néhány megmaradt gyarmaton folyó, többször fegyveres mozgalommá dagadó felszabadító küzdelem volt. 1876 márciusában, amikor Fernando Primo de Rivera tábornok elfoglalta a karlisták végső erődjét, Estelát, befejeződött az utolsó karlista háború. Kubában viszont az 1878-as zanjóni béke teremtette viszonylagos nyugalom a ’90-es évek derekán újra fölborult. A Cánovas egyik kormánya által 1893-ban kidolgozott autonómia-javaslat Kuba és Puerto Rico autonómiájáról a cortes hosszú, meddő vitáiba fulladt. Sokan attól tartottak, hogy a karibi szigeteken bevezetésre kerülő önkormányzat feszültséget keltene, fölszítaná a félszigeti régiók követeléseit, akik tartományi autonómiájáról hallani sem akartak. Az 1895-ben kiújult kubai összecsapások nyomán, 1897-ben, amikor az USA egyre erősödő, mind nyíltabb kubai beavatkozás nyomán a helyzet a szigeten végzetesre fordult, Práxedes Mateo Sagasta liberális kormánya mégis újabb, nagyvonalú autonómia-statútumot ajánlott föl a gyarmatoknak. 20 Ez azonban megkésett lépés volt; megbosszulta magát az a politika, hogy minden lépést csak kényszerhelyzetben tettek meg. A kubai 19
Juan Eslava Galán–Diego Rojano Ortega: La España del 98. El fin de una Era. Madrid, 1997. 87. 20 Lásd Baldomiro Cores Trasmonte: A Constitución de Cuba e Porto Rico, primeiro modelo autonómico español. Estudios de Historia Social, 1984. I–II. (28–29.) sz. 407–415. Lásd még Harsányi Iván: A közigazgatási beosztás sorsfordulói a 19–20. századi Spanyolországban. In: Első magyar politikai földrajzi konferencia. Változó idők, átalakuló politikai földrajz. Szerk.: Pap Norbert, Tóth József. Pécs, 1999. 75–80.
156
HARSÁNYI IVÁN
autonomistákat ekkor már a teljes függetlenség célja vezérelte. Az Egyesült Államoknak kormánya pedig mindent megtett, hogy lehetetlenné tegye a kompromisszumot, amely enyhítené a feszültséget, az észak-amerikai beavatkozás legfőbb ürügyét. A vesztes spanyol-amerikai háború a karibi gyarmatokat és a Fülöp-szigeteket „törölte” az autonómiát követelő régiók listájáról. Kuba de jure függetlenné vált, a másik két területre viszont az USA formálisan is rátette a kezét. A nagy alkalom odaveszett, bár ez a „nonnata” statútum is – pro és kontra – hivatkozási alapként vagy mumusként tovább munkált a spanyol politikai élet 20. századi harcainak argumentációjában. Az önkormányzati követelések ekkor már a provinciák szintjén is kibontakoztak. Ezek igazgatási jogainak a bővítését, a testületeik megválasztását szabályozó törvények módosítását a nemzetiségi autonomistákon kívül mások is követelték. Ettől várták például a provinciális pártlisták bevezetését, mint a kis egyszemélyes választási körzeteken alapuló, a korrupciónak messzemenően kedvező szavazójog elleni orvosságot. Sajátos közeledési kísérletet tett Katalónia felé Antonio Maura, a századeleji spanyol konzervativizmus elvitathatatlan vezére, aki a spanyol társadalom akkoriban felszínre törő feszültségeit a „forradalom felülről” konzervatív koncepciója keretében akarta föloldani. A liberálisok táborából „átigazolt” Maura híve volt a katalán regionális autonómia korlátozott, fokozatos szélesítésének, és becsülte a katalánok gazdasági teljesítményeit. Ezt tükrözték már 1894-ben, egy katalán újságíró kérdéseire adott válaszai. De los Santos Oliver tréfásan provokatív kérdésére: „És mit gondol, don Toni, ha egy szép napon Spanyolország arra ébredne, hogy öt vagy hat Katalóniája van, másképp mennének a dolgok?”, így válaszolt: „Ki kételkedhet ebben?… Ha az egész spanyol kontinensen érvényesülne az életnek ez az intenzitása, az ország elsőrendű hatalommá válna… Katalónia lázban ég… Vértolulása van, barátom!” 21 Maura 1907–1909-es kormánya idején nagyon igéretes közeledés ment végbe a kormány és Katalónia vezető személyiségei között. Az akkoriban Barcelona polgári kormányzójává kinevezett Ángel Ossorio y Gallardo, illetve a kiváló katalán költő és autonomista politikus, Joan Maragall ebben Maura jó partnerei voltak. Maragall érvelése jellegzetes példája a mérsékelt katalanisták érvelésének. „Hogy spanyolok vagyunk-e? Igen, spanyolabbak, mint Önök! Éljen Spanyolország! – válaszolta egy újságírói kérdésre. – De hogyan éljen Spanyolország? Úgy, hogy nem a kacikizmus sikátoraiban bolyong; hogy nem fojtogatják az uniformizmus kötelékei; ne az elöregedett pártok kiüresedett terében; ne a nép közegétől fallal elzárt centralizmus romlott levegőjében.” 22 Ekkoriban még egyes merevebb, de józan regionalisták is úgy nyilatkoztak, hogy a katalán 21
María Jesús González: El universo conservador de Antonio Maura. Biografía y proyecto de Estado. Madrid, 1997. 283. 22 Uo. 284.
A
REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN
157
regionalizmus csak egy „új Spanyolország” kontextusában nyeri el az értelmét. A konzervatív katalán nagytőkés Francesc Cambó és a demokrata-republikánus Maragall tehát egyaránt a modernitás képviselői voltak a regionalizmus ügyében; ebben jó partnerre találtak Maurában, akinek kasztíliai (spanyol) nacionalizmusa, mint Jesús González megállapítja, alapjában liberális arculatú volt. Maura és a világosan látó katalán közéleti tényezők ígéretes párbeszédébe azonban 1909 nyarán drasztikusan beleszóltak az autonómiáért folyó küzdelem egy egészen sajátos színterén bekövetkezett események. Ez a színtér Spanyolország utolsó értékesebb külbirtoka, a marokkói spanyol protektorátus volt, amelynek az önkormányzata – a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) programján kívül – egyetlen párt elgondolásaiban sem szerepelt. Itt a területen élő rif törzsek folytattak föl-föllángoló fegyveres harcot a területet pacifikálni próbáló nagy létszámú spanyol katonaság, illetve az általa védelmezett vasbányatársaság és a bányákhoz vezető vasútvonalat építő és működtető vállalat ellen. Ebben a háborúban nem kreol keresztények, hanem moszlim arabok álltak szemben a spanyol fegyverekkel; a velük szembeni hadviselés szélsőségesen kegyetlen eszközökkel folyt, foglyokat egyik oldalon se ejtettek. 1909 nyarán a spanyol katonaság szorult helyzetbe került. Maura újabb korosztály mozgósításával igyekezett javítani a helyzeten; az újoncok behajózását azonban hatalmas tömegmegmozdulás, majd Barcelona és környéke munkásságának általános sztrájkja akadályozta. A kormány a hadsereget vetette be; az akció nyomán 104 halott és 296 sebesült maradt az utcákon. XIII. Alfonz Maurára hárította a felelősséget, aki sértődötten visszavonult. 23 Noha a helyébe lépett liberális politikusok maguk is valamilyen megoldásra készültek, a katalán regionális autonómia ügye ismét többéves halasztást szenvedett. 1913-ban Eduardo Dato kormánya, hosszas viták után elfogadtatta a regionalizmus ügyében áttörést jelentő, a liberális Romanones gróf kormánya által előkészített, „Mancomunidad”-törvényt. Ennek értelmében a provinciák jogot nyertek arra, hogy – sok nehézséget támasztó feltétellel és kikötéssel – konkrét projektumok kivitelezésére közös programokat dolgozzanak ki. 24 A rendeletben nem írták le Katalónia nevét, de nyilvánvaló volt, hogy ezt a jogszabályt a katalánok testére szabták. Valóban elsősorban itt bontakozott ki olyan, a rendelet peremén hamarosan átcsapó önkormányzati tevékenység, amely rövid időre valamelyes valódi regionális autonómiát testesített meg. Mivel a rendelkezésünkre álló terjedelem nem teszi lehetővé a további részletes tárgyalást, csupán dióhéjban sorolnám a regionalizmus és az önkormányzati mozgalmak néhány alapvető további fejleményét. 23
Diego Abád de Santillán: Alfonso XIII, la II República, Francisco Franco. Madrid, 1979. 43. Real Decreto sobre Mancomunidades. 1913. december 18. In: María Carmen García-Nieto– Javier M. Donézar–Luis López Puerta: Bases documentales de la España contemporánea. 5. köt. (Crisis del sistema canovista 1898–1923.) Madrid, 1972. 181–183. 24
158
HARSÁNYI IVÁN
A spanyol politika terepét 1916–1917-től a szociális küzdelmek olyan szökőárja öntötte el, amely még a regionalizmust is – átmenetileg és többékevésbé – háttérbe szorította. Főnökök és munkások kiélezett harca folyt, állami és államellenes erőszakcselekményekkel tarkítva, amelyben Cambo immár inkább volt az újonnan alakult gyáriparos szövetség elnöke, mint katalán regionalista. Ezeket a küzdelmeket 1923 szeptemberében a politika felszínéről az illegalitásba szorította Miguel Primo de Rivera tábornok diktatúrája. Ez első intézkedéseinek egyikével föloszlatta a választott önkormányzati szerveket. Ebbe a szórásba, külön intézkedés nélkül, természetesen a katalán Mancomunidad is beleesett. Volt azonban a katonai diktatúrának speciális antiregionalista törvényhozása is, amely durván korlátozta a hivatalos fórumok nyelvhasználatát, a regionális jelképek használatát. Megszegése esetén katonai bíróságok alkalmazását írta elő. 25 Nem csoda, hogy a diktatúra, majd a monarchia bukása után (1930–1931) a regionalizmus szélsőséges erői fölerősödtek. A második köztársaság törvényhozása a választási törvények módosításával utat nyitott a provinciák valóságos, alulról fölépülő önkormányzatának, és eltávolította az akadályokat a regionális autonómia útjából is (noha ezt különösebben nem ösztönözte). 26 Így is hamarosan megszületett a teljes katalán autonómia, önálló parlamenttel és „kormányzattal” (Generalitat). Elkezdődött a baszk és a gallego autonómia tervezeteinek a kidolgozása. A baszkok esetében ez működésbe is lépett. Galiciában az autonómiát nagy többséggel támogató népszavazás után mindöszsze egy hónappal, 1936 júliusában kitört a polgárháború. A tartomány mindjárt a harcok kezdetén a felkelők kezére került, a regionális szervek kiépítése el sem kezdődhetett. Ahogy Franco csapatai előrehaladtak, úgy ment veszendőbe mindaz, amit az előző fél évszázad váltakozó sikerű küzdelmei létrehoztak. 1937-ben eltörölték a baszk, 1938-ban (az első katalán provinciaszékhely, Lérida elfoglalásakor) a katalán autonómiát is. A nemzetiségi nyelvek nemcsak a hivatalokból és a közéletből szorultak ki; megszűnt az anyanyelvi oktatás, sajtó, könyvkiadás, az egyházi szertartások, rádióadások is. Még a boltokban is tilos volt akár az élelmiszereket is katalán nyelven reklámozni. 27 A folytonosságot csupán az emigrációba szorult katalán és baszk köztársasági kormányok és szervezetek képviseltek, ahogy tudták. 25 Real Decreto contra el separatismo. 1923. szeptember 18. In: Jordi Casassas Ymbert: La dictadura de Primo de Rivera (1923–1930). Barcelona, 1983. 109–111. 26 A szocialisták zöme, bár a nemzetiségi elnyomás ellen következetesen föllépett, de magát a regionalizmust a szociális harcok tartalmát elkendőző, a nép politikai tevékenységét mellékútra terelő gondolatvilágnak fogta föl. A republikánusok jobbszárnyán viszont, sőt centrumán is szép számmal voltak olyanok, akik egyszerűen a hatékony kormányzás útjában álló mozzanatként kezelték. 27 Anulación de toda ley emanada del Parlamento de Cataluña. In: María Carmen García-Nieto– Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 11. köt. (La España de Franco 1939–1973). Madrid, 1975. 79.
A
REGIONALIZMUS A SPANYOL TÖRTÉNELEMBEN
159
Ez a kemény rezsim az 1960-as évek folyamán, a híres-hírhedt „dictablanda (puha diktatúra) kialakulásával fokozatosan föllazult. Elsősorban az 1966. márciusi sajtótörvény nyitott rajta keskeny réseket. 28 Idővel még Sabino de Arana összes művei is napvilágot láttak, baszk nyelven(!), míg a nemzetiségi civil tömörülés legkisebb próbálkozására is továbbra is lecsaptak a Közrend Védelmének Bíróságai (TOP) és rohamosztagaik (Politikai-Társadalmi Brigád (BPS). Ebben az állapotában örökölték a problémát a demokratikus átmenetet vezérlő politikai és társadalmi erők. Ez azonban már más történet, más felszólalás tárgya. Ha az ügy teljesen nyugvópontra nem jutott is (juthat egyáltalán, amíg nemzetek léteznek?), a nemzetiségi létet, nyelveket, kultúrát Spanyolországban már nem fenyegeti állami erőszak. És ez nem csekélység.
28
Ley de Prensa e Imprenta 1966. március 18. Uo. 504–523.
