STUDIA CAROLIENSIA
2007. 2 .
SZÁM
77–84.
DÁVID ISTVÁN ÉNEKESKÖNYV ÉS KORÁLELŐJÁTÉK A MAGYAR REFORMÁTUS HASZNÁLATBAN
1
A magyar református egyház-zenetörténet vizsgálata során meg kell állapítatnunk, hogy az európai értelemben vett korálelőjáték, vagyis a vorspiel nem létezett, és csak a legutóbbi időszak egyházzenei eszmélésének eredményeként létezik a református gyakorlatban. Korábbi, kora-protestáns időszakokra vonatkozó adataink nincsenek, hisz nem is lehetnek, mivel orgonáink sem voltak akkoriban. Pontosabban voltak, de liturgiai alkalmazását tiltották, amint azt a korabeli zsinatok végzéseiből már ismerjük 2 . Az énekeskönyvek tekintetében is a korálelőjáték szó mindenképpen egyfajta átértelmezésre szorul, inkább intonációnak nevezhetnénk, hiszen funkciója – orgona hiányában – az éneklésre készülő gyülekezet elindítására, a kezdő hang megadására korlátozódott. Az énekeskönyveink szó értelmezése is pontosításra vár, mivel ma már bizonyítást nyert, hogy a kora-protestáns időszak graduáljai és impresszumai (a graduale és a kancionale), semmiképpen sem azonosak a későbbi orgonás időszak korálkönyveinek előszavában hivatkozásként megjelölt énekeskönyvvel. Következésképpen leghelyesebb, ha ebben a témában is fordulópontnak fogadjuk el a 18. század közepét, vagyis az orgonák megjelenésének idejét. Azt is tudjuk, hogy a liturgikus gyakorlat egyfajta átmeneti kettészakadása kezdődött el, a korábbi orgonamentes énekvezetés és az új divat az orgonás kántorizálás kapcsán. Ennek részleteire korábban már kitértem 3 , viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy a két liturgikus gyakorlat párhuzamosan létezett Erdélyben, pl. Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Azt is meg kell állapítanunk, hogy ennek az időszaknak kettős kántori funkciói (éneklő-iskolamester és orgonás kántor együttes alkalmazása) nem valamilyen modern koncepció korai megnyilvánulása volt, sokkal inkább egy humánus és a bögözi zsinat végzését tiszteletben tartó átmeneti megoldási kényszerből fakadt 4 . Az orgonálni nem tudó de tiszteletből folyamatosan állásában tartott korábbi kántor halálával ez a kettősség megszűnt. 1
A Régi Zeneakadémián 2005. december 8-án elhangzott előadás szerkesztett bővített változata RMNY 177 Kiss Áron: A XVI. Században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest 1881. Id: Bogár János: Szerette-é Kálvin az orgonát? Református Egyház 1975., 66.o.; Magyarország Zenetörténete II. 447.o. 3 Dávid István: Konklúziók Erdély XVIII. századi orgonaépítészetének vizsgálatából. in. Socia exsultatione. MTA – Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapest 2003 4 „Ha valamelyik egyházközség orgonát csináltatott, jó iskolamesterét el ne bocsássa csak azért, mert orgonán játszani nem tud. Hanem rendeljen új fizetést (állást) az orgonistának, továbbá külön fundust és házat, »holott commoda subsisitálhasson és a leánygyermekeket initiálhassa«” - a bögözi zsinat végzése. Közli Ref Szemle 1935. március 10-20, 108.o. 2
77
DÁVID ISTVÁN
Ebben az időszakban tehát még nem beszélhetünk mai értelemben vett előjátékról, legfeljebb előéneklési gyakorlatról, melynek mai maradványa néhol még megtalálható az un. diktálásos éneklésben. Erről viszont sokak véleménye az volt, hogy „el nem tűrhető rossz szokás”. Nem osztom véleményüket. Az sem tisztázott, hogy a technikai újdonság, vagyis az orgona ugyanakkor milyen zenei újdonságokat hozott magával, hiszen korabeli kottás könyvek vagy kéziratok csak más felekezetű vidékekről ismertek. Bár a külföldi gyakorlatban, nagy számban jelen volt már a hangszer, annak liturgikus használata a magyar reformátusoknál késett, ill. csak valamilyen az éneklést vezető-kísérő funkciót kaphatott az újdonsült kántorok képzetlensége okán. A mai értelemben használatos intonáció vagy előjáték akkor még nem létezett. Bod Péter, a tudós magyarigeni lelkipásztor szerint nem az orgona rossz, csak használata jár káros következményekkel: „a’ tudatlan Nép, a’melly az előtt énekelgetett az értelmesen ÉneklőMester után; most már az Orgona’ zengésében nem tudja mit énekelnek; ’s tsak a’ száját tátja az Orgona’ zengésére.” – vélekedik az orgona behozataláról 5 . Orgonát Magyarigenben is csak később, 1796 után kezdtek használni, így Bod 1766-ban a Szmirnai Polikárpuszban megfogalmazott véleményének alapjául semmiképp sem szolgálhatott helybéli zenei élmény. Arra vonatkozóan, hogy miként hangzott mégis az orgona, további támpontot adhatnak a reformátusok által akkoriban megvásárolt és ma is létező, vagy legalább leírásokból azonosítható hangszerek, és azok technikai paraméterei. Viszont hozzá kell gondolnunk, vagy legalább próbáljuk elképzelni azt a hangzavart melyet az énekkíséret mikéntjét keresgélő, akkori elődeink előcsalogattak hangszerükből. Bár hitelt érdemlő adataink a református kántorképzés megindításáról a 18. század közepétől vannak, kántorkönyv csak a 19. század első feléből maradt ránk. 1. Tóth István korálkönyve – Fülöpszállás (1828) Legkorábbinak tűnik az a hangjegyes kézirat, melyet Tóth István, a fülöpszállási gyülekezet első orgonás kántora hagyott ránk. A kántorkönyv az 1828-ban felépült és ma is meglévő nagyszerű 20 regiszteres orgona közvetlen hatásaként értelmezhető, ugyanis szerzője akinek életrajza egyelőre még tisztázatlan, kéziratát 1828-1832 között készítette el. Címe: „SÓLTÁROK ÉS MÁS ÉNEKEK ORGONÁRA alkalmaztatva A’Hármonicus szerént, Gáti után. – a ’Sorokat öszve kötő rövid tzifrákkal. K.K.T.O.K.T.J. által 1828”. A kántorkönyv érdekessége, hogy 215-227. lapjain olvasható az első református orgonaszentelő prédikáció, melyet Báthory Gábor fülöpszállási, majd később nagykőrösi lelkipásztor mondott el az új orgona átadási ünnepségén, Fülöpszálláson. A kézirat elemzésével Fekete Csaba foglalkozik, zenei vonatkozásokról nem ír, de a prédikációt
5
Bod Péter: Smirnai Szent Polikárpus N.-Enyed 1766, 207-9. o.
78
ÉNEKESKÖNYV ÉS KORÁLELŐJÁTÉK A MAGYAR REFORMÁTUS HASZNÁLATBAN
részletesen közreadja. 6 A későbbiekben is több példát találunk arra, hogy a felépült orgona jótékonyan hatott az egyházzenei környezet alakulására. 2. Kalotadámosi korálkönyv (1838) Az erdélyi református egyház 1833-ban a széki zsinaton új énekeskönyv kiadásáról határozott, melynek érdekében énekügyi bizottságot hozott létre. Az énekeskönyv 1838-ra készült el. Megújított énekeskönyv az erdélyi nagyfejedelemségbeli evangelico – reformata Anyaszentegyház használatára címmel, hét kiadást ért meg annak ellenére, hogy silánynak tartották és sok bírálója akadt. A hozzá elkészített vidéki kántorkönyv, amolyan „zsebbe való kéziratos könyvecske” viszont magyar református területen a második olyan jellegű harmonizálás, mely az 1813-ban megvásárolt orgona birtokában már a koráljátékot segítő igénnyel született meg. Címe: Ujj Nótáju Énekek az ujj Soltárból. Tulajdonosa, talán írója és szerzője is egyben Tamás Dániel. László Ferenc kolozsvári zenetörténész terjedelmes tanulmányban mutatja be, elemzi, és méltatja a ritka manuszkriptumot, annak kultúrtörténeti jelentőségét 7 . „Kimagaslóan érdekes és értékes egyházzenetörténeti dokumentum, – írja, – amennyiben egy olyan korszak református egyházzenei gyakorlatának megismeréséhez segít hozzá, amelyről keveset tudunk. [...] A letétek szerény de tisztességes kétszólamúságában látom a lelet kivételes művelődéstörténeti értékét [...] ami a megharmonizálások kivitelezését illeti, megkockáztatok egy esztétikai minősítést: ha létezik egyáltalán - a naiv festészet mintájára – naiv zeneszerzés, ez a korálkönyv azt példázza.”
Témánk szempontjából is különleges gyűjtemény, mivel csaknem minden énekhez ceruzával bejegyzett utójáték tartozik. Nem tudjuk, hogy a borító belső oldalán magát megörökítő családtag („folytatja unokája Tamás Gyula Méra”) kapcsolatba hozható e ezekkel az apró szerzeményekkel. László Ferenc az énekeskönyvek és a kántorkönyv anyagának elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy a kalotadámosi kántornak azelőtt is volt már korálkönyve, s azt 1838 után is használta a pótlásnak szánt újabbal együtt. 3. Szotyori Nagy Károly korálkönyvei 1848, 1859 Az első professzionálisnak mondható korálkönyvünk 1848-ban jelent meg, szerzője a székely eredetű Szotyori Nagy Károly (sz.1821). A mű címe „Templomi Karénekeskönyv Erdély Országi Evang. Reformátusok számára...” A címben az 1838-as Kolozsvárott kiadott és Magyarországon is használatos énekeskönyvet jelöli meg. Az előszóban, mint külföldön tanult szakember és debreceni orgonista, kemény kritikát mond a hazai egyházzenei állapotokról: „Kántoraink s orgonistáink leginkább csak a jó ízléssel ellentétben álló naturalisták, kiknek egész 6
Orgonaszentelő prédikáció, Fülöpszállás 1828. Közreadja Fekete Csaba in. Magyar Egyházzene IX., 2001/2002 2. szám 276. o. 7 László Ferenc: A Kalotadámosi korálkönyv. in. Magyar zene XI. évf. 2.szám 2002. május, 237.o.
79
DÁVID ISTVÁN
tudományuk csak néhány énekek gépi eléneklésébe s játszásába szorult öszve”. 8 A kiadvány egy elméleti bevezetéssel és orgonaismereti alapfogalmakkal kezdődik. A később sokat vitatott, majd teljesen elhagyott sorközjátékokat viszont még pártfogásába veszi:” Minthogy az Interludiumok egyszerűek a nép legkönynyebben hozzá szokik az éneksorok kezdő hangjaihoz, mindazonáltal ajánlandó a Kántoroknak [...] pedál nélkül játszattassanak.” Tulajdonképpen az első anyaországi korálkönyv is az ő nevéhez fűződik. Templomi és Halotti Karénekeskönyv-e 1859-ben jelent meg Debrecenben. Öt részre oszlik, melynek első fele 94 preludiumot tartalmaz, korabeli német szerzők munkáit és saját kompoziciókat. Ezt 166 templomi koráldallam feldolgozása követi ”orgonára vagy zongorára, közbejátékokkal egyiránt használhatólag feltéve”. Az ötödik, befejező rész egy orgona- és zongoraiskola. 4. Szügyi József békési kántor 1887-ben megjelent korálkönyve 9 mind az erdélyi mind pedig a magyarországi énekeskönyvek anyagát, a debreceni és a pápai halottast, sőt Ivánka Sámuel temetési énektárát ( Sárospatak 1866 ) is figyelembe veszi, de a gyüjtemény nem tartalmazza azok minden dallamát. Saskó Márton 1872-ben fejezte be legnagyobb hangszerét, melyet a Békési református templom számára épitett. Az orgona nagyon jó állapotban maradt ránk, ezért megkockáztatom : érdekes ínyencség lenne egy olyan alkalom, ahol az említett békési gyűjtemény összeállításaiból – melyek között „72 modulációt” találunk, és minden énekhez dallamsori közjáték is tartozik – szakmai bemutatót hallanánk. Szügyi, korálkönyvét az 1921-es énekeskönyv anyagával bővítve 1922ben újra kiadta. Négyszólamú sorközjátékait megtartotta ill. tovább bővítette annak ellenére, hogy – mint megjegyzi az előszóban – „újabban erős áramlat indult meg nálunk a sorközjátékok ellen”. A sorközjátékok az egyre gyorsuló és határozottabbá váló éneklés következményeként rövidesen kiszorultak a gyakorlatból. 5. Hodossy Béla 1900-ban kiadott és 50 dallamot feldolgozó munkájában egyértelműsíti: „közjátékokat nem adok, használatukat elítélem”. Fokozatosan előtérbe kerülnek hát az elő- és utójátékok, többnyire a kor zenei ízlését tükrözve. 10 6. Borsay Samu erdélyi korálkönyve (1892 Nagyenyed 11 ) jó példa erre. Az 1837 – es erdélyi énekeskönyv szegényes anyagához igazodva 50 elő -köz és utójátékot (melyek előjátékként is alkalmazhatóak) ad közre, melyek „részben 8
Csomasz Tóth Kálmán: Korálkönyveink százéves története. In. Hagyomány és haladás. Cantio Bt., Budapest 2003, 611.o. 9 Négyhangú Magyar ev. Ref. Chorálkönyv …Orgonára és négyszólamú vegyes énekkarra alkalmazta … Szügyi József 10 50 Templomi Ének ev. Ref. kántorok, tanítónövendékek és középiskolai tanulók számára… Budapest, 1900. 11 Choralkönyv az Erdélyi Református Egyházkerület Állandó Igazgatótanácsa által jóváhagyott egyházi Énekeskönyv nyomán Orgonára írta Borsay Samu op.86
80
ÉNEKESKÖNYV ÉS KORÁLELŐJÁTÉK A MAGYAR REFORMÁTUS HASZNÁLATBAN
eredetiek részben kitűnő minták utánzatai” ahogy saját maga jegyzi meg: az előjátékokat „mind klasszikusok kitűnő szerzeményeiből szemelgettem”. Az előadás mikéntjére is felhívja a figyelmet: „a közjátékokat szigorúan ütenyszerűleg kell játszani, különben üres czikornyává fajulnak [...] nem ajánlom senkinek, hogy értékesebb elő és utójátékok helyett össze nem függő rögtönzésekkel álljon elő.” Borsay 1911-ben, majd 1923-ban újra megjelentette, utóbbi már a Nagy Károly püspök szerkesztette ma is használatos énekeskönyvhöz készült. 12 13 7. Veress Gábor első korálkönyve Nagyenyed (1908) A korálkönyv megítéléséhez számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy Erdélyben a kántori teendőket ellátó személyeket két kategóriába sorolták: énekvezérek és kántorok, Ez utóbbiak pedig egyházmegyei ill. egy magasabb szintű un. egyházkerületi kántorvizsga alapján más-más besorolást kaptak. Ennek megfelelően megítélésük is három kategóriát mutatott. A Veress korál, mely, az akkori hivatalos erdélyi énekeskönyv dallamait dolgozta fel meglehetősen purista felfogásban, mindvégig az elegánsabb és nagyvonalúbb szerkesztésű, kétségtelenül igényesebb Borsay korálkönyv árnyékában létezhetett. Újrakiadására is csak a kényszer okán, a Borsay korál kifogyta után, kerülhetett sor. A korálkönyv 132 dallamot tartalmaz, az első 100 elő és utójátékokkal Az előjátékok egy azaz egy ütemesek és nem motivikusak, bár sokuk hallatán Kodály Háry János szvitjének kezdő hangjai jutnak eszünkbe (mi-fi-szi). Az utójátékok 2-3-4 ütemesek, gyakran teszi mozgalmasabbá nyolcadokkal az addigi lassú kiegyenlített ritmust. Veress a sorközjátékokat szintén elítélte mert „nem csak megbontják az éneklés egységét, de borzasztó ízléstelenségek kerülnek ki ennek révén némely orgonista keze alól”. A kérdést legvilágosabban Sarudy Ottó dévai tanítóképezdei igazgató fogalmazta meg, 1909-ben kiadott Református Templomi Énekek című korálkönyvében, amidőn Bachra hivatkozva indokolja, meg véleményét: a sorközjáték zeneileg idegen elem, az ének testében. Egyértelmű tehát, hogy az átmenetileg és rosszul megszerkesztett énekeskönyv vagy próbaénekeskönyv, a korálkönyv vagy intonáció írók és szerkesztők amúgy jószándékú próbálkozásait is negatívan befolyásolta. A korálelőjátékok írásának igénye csak később vetődött fel. 8. Varga József korálkönyve (1921. szeptember – Nagykőrös) 14 Előszavában, sajnálattal állapítja meg, hogy a 164 harmonizált korál mellé tervezett korálelőjáték-gyűjtemény, egyelőre nem készült el: „takarékossági szempontból le kellett mondani ezúttal régi kedves gondolatomnak, stílszerű korál12 Református Egyházi Énekeskönyv a Kolozsvári Református Egyházkerület Használatára. Kolozsvár, 1955. 13 Református Chorálkönyv a Kolozsvári Ref. Egyházkerület Énekeskönyvének Dallamai orgonára vagy harmoniumra énekvezérek számára. Átírta: Veress Gábor (második kiadás 1929, harmadik kiadás 1971). 14 Korálkönyv a magyarországi egyetemes ref. egyház megújított énekeskönyvéhez. Kidolgozta Varga József op.36., Nagykőrös, 1921.
81
DÁVID ISTVÁN
előjátékoknak valóra váltásáról”. Az új korálkönyv előkészítésén munkálkodó zenei bizottság ajánlásait – melynek előadója barátja Seprődy János volt – elfogadta de korszerű szemléletmódról téve bizonyságot – mint írja – „hangkör és hangnem megállapításában [ettől] eltérő előjegyzést csak kivételesen egy-két oly éneknél használtam, melynél a régi egyházi hangnem jellege feltűnően nyilvánul, s tettem ezt oly célból, hogy énekvezéreinket, tanítványaimat ilyen esetekre eszméltessem”. A dallamsorok közötti un. közjátékokat „interludiumokat, mint sok visszaélésre alkalmat adó zenei elemeket” teljesen elhagyta. Sajnos, Varga korálkönyvében az orgona, egyetlen értékelhető önálló szerepet csak az „egyszerű rövid strófás közjátékokban” kapott. Ezek egy-egy ütemes a versszakokat lezáró majd az újrakezdést előkészítő átvezető harmóniák mely a szerző utasítása szerint „csekély módosítással záradéknak is alkalmazható”. Egyre inkább győzedelmeskedett az az igényes szemlélet, mely megújulást és szakmai színvonalat várt el a hasonló egyházzenei kiadványoktól. Ebben nagy szerepe volt a Magyar Református Énekvezérek Egyesületének. Az általuk 1932-ben kiadott Magyar Református Kántorkönyvet viszont Arokháty Béla vette célkeresztbe, elmarasztaló írást közölve a Protestáns Szemlében 15 , Hodossy szerkesztési elveit bírálva. A zsoltárok kérdésében homlokegyenest ellenkező elképzelés eredményeként értékelhetjük hát Árokháty 1941-ben kiadott Psalteriumát 16 . Sajnos sem ezek a kiadványok, sem pedig a Csomasz Tóth által szerkesztett nagyszerű 1948-as énekeskönyv korálkönyve 17 nem tartalmaz elő- és utójátékokat, de önálló korálelőjátékokat sem. Ennek hiányában kántoraink zöme – tisztelet a kivételnek – az első, majd az utolsó dallamsor halkabb intonációjával próbált egyfajta keretet biztosítani a gyülekezet énekének. Csomasz Tóth Kálmán keserűen állapítja meg 1959-ben írt tanulmányában: „nem a külső, hanem a belső körülmények mostohasága, az egyházi muzsikában való műveltség és az egyházzenei ízlés hiányosságai és nemegyszer az egyházkormányzati tényezők érdeklődésének és támogató szeretetének hiánya tették annyira nehézkessé a haladást ennek az elmúlt száz esztendőnek a legnagyobb részében” 18 . Az elmúlt 50 esztendőben egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a kántorok számára könnyen hozzáférhető intonáció ill. korálelőjáték gyűjteményt kell szerkeszteni. A korai felismerés Arany László lelkész karnagy egyházkerületi énekzeneügyi előadó nevéhez fűződik, aki a Délpesti Református Egyházmegye Elnökségének támogatásával 1974 áprilisában pályázatot hirdetett reformátori eredetű énekeskönyvi dallamaink orgona feldolgozásaira. 21 szerző 62 feldolgo15
Énekeskönyvünk, Gyülekezeti éneklésünk és a Magyar Református Kántorkönyv. Protestáns Szemle 41 (1932) 369.o. 16 Árokháty Béla: Psalterium (Organum Comitans). Budapest 1941. 17 Református Korálkönyv az Énekeskönyv 1948. évi kiadásához. Kálvin Kiadó, Budapest 18 Csomasz Tóth Kálmán: Korálkönyveink százéves története. In. Hagyomány és haladás. Cantio Bt., Budapest 2003, 632.o.
82
ÉNEKESKÖNYV ÉS KORÁLELŐJÁTÉK A MAGYAR REFORMÁTUS HASZNÁLATBAN
zásából válogatták ki azt a kötetnyi anyagot (36 önálló korálelőjáték), melyet 1978-ban adott ki a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya 19 . Hasonló elgondolásból született meg Draskóczi László magyar és külföldi szerzők apróságait közreadó három kötetes Intonáció Gyűjteménye(1993) 20 és Kétszólamú korálkönyvei (1993, 1995), melyek a szerényebb képességű kántorok körében örvendenek nagy népszerűségnek, minimálisra csökkentve ezáltal a kétes értékű önálló opusok térhódítását. A sok vitát kiváltott un. Találkozós Énekeskönyv (T96) 21 később megjelent korálkönyvének 22 szerkesztője Sepsy Károly lelkész orgonaművész már azzal az igénnyel látott munkához, hogy az ismét, és ki tudja hányadszor igen szűkre szabott határidő ellenére, az új énekekhez két-két harmonizáció és elő- valamint utójáték készüljön, különböző nehézségi fokozatban. Az összeállítás rendkívül eklektikus volta ellenére újabb előrelépés egy olyan cél felé, melyet lehet, hogy, a közeljövőben nem fogunk elérni, tudatosan közelíteni hozzá viszont kötelességünk. Ezt a célt Gárdonyi Zsolt fogalmazta meg legmarkánsabban 1997-ben kiadott Harmincöt orgonakorál című gyűjteményében 23 . „A gyülekezeti éneket bevezető orgona-intonáció minden túlzás nélkül nevezhető jelenlegi istentiszteleti gyakorlatunk egyik neuralgikus pontjának, mely sürgős terápia után kiált. Sok helyütt és sok esetben érezhető ez már az énekek bejelentéséből is, amely egyrészt feltételezi, másrészt pedig újra mintegy igazolja a gyülekezet figyelmetlenségét. Hiszen nyilvánvaló, hogy a gyülekezeti ének bevezetését mind technikai, mind hangulati értelemben teljes egészében az orgonára és az orgonistára lehetne és kellene bízni, ha intonáción nem azt a szánalmas, néhány másodperces tételtípusát értenénk, amely a közmondásos »református egyszerűségnek« bizony nem a megtestesülése, hanem karikatúrája.” 9. Alternatív koráliskola (2007) 24 A fenti helyzeten kíván segíteni a közelmúltban megjelent merőben új szemléletű koráliskola. Szerzői, Gárdonyi Zsolt és Karasszon Dezső már 2002-ben elégedetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy „a magyar református gyülekezeti éneklés egyik legfőbb neuralgikus pontja (tegyük hozzá, hogy: változatlanul) az orgonakíséret”. A kántorképzőkön elsajátított és gyülekezeteinkben általánosan elterjedt korál kíséretek „nagyon hamar egyfajta kényszerzubbonyként kezdenek viselkedni” – írják a Bevezetésben. A füzet célját a következőkben fogalmazzák 19
Régi Magyar Istenes Énekek Feldolgozásai Orgonára, Harmóniumra. Szerk. Arany László és Máté János Budapest, 1978. 20 Intonáció Gyűjtemény I.,II.,III. Szerk. Draskóczy László ReZeM, Budapest 1993. 21 Magyar Református Énekeskönv. Kiadja A Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata, Budapest 1996. 22 Magyar Református Korálkönyv. Kiadja A Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata, Budapest 2000. 23 Gárdonyi Zoltán – Gárdonyi Zsolt: Harmincöt orgonakorál. ReZeM, Budapest 1997. 24 Gárdonyi Zsolt – Karasszon Dezső: Alternatív koráliskola. Kálvin Kiadó, Budapest 2007.
83
DÁVID ISTVÁN
meg: „szeretnénk református szolgatársainkat a gyülekezeti ének kíséretének felelősségére is, de lehetőségeinek szépségére is ráébreszteni […] szeretnénk őket újszerű, az eddig ismertektől eltérő harmonizálású és eltérő hangzású korálokkal meglepni […] Bízunk abban, hogy lesznek, talán nem is kevesen, akik gyűjteményünk fő célját tűzik ki maguk elé, és megpróbálnak beletanulni a gyülekezeti énekkel és azok kíséretével való érzékeny bánásmódba…”. Az alternatív koráljáték lehetőségeit a füzet öt rövid fejezetben mutatja be, különböző stilisztikai fogásokat és zenei megoldásokat ajánlva az érdeklődőknek. Koncepcióváltásra van szükség a régi magyar énekek tekintetében: „a Parlando típusú magyar énekeket sose kísérjük kiharmonizálva” – olvashatjuk az I. fejezet summázatát. Külön fejezet foglalkozik a genfi zsoltárok kíséretének problematikájával. A tenor cantus firmus alkalmazása során felszabaduló szoprán szólamban rejlő lehetőségeket villantja fel a III. fejezet, majd a basszus szólammal történő énekvezetés és a zárlatok összefüggései válnak elemzés tárgyává. Fontos szempontként fogalmazódik meg a történelmi korszakokhoz és zenei stílusokhoz való alkalmazkodás igénye, de versszakonként különböző harmonizálást, sőt stílusváltást is elképzelhetőnek tart. A füzet második részében rendkívül gazdag „Magyarázatos példatár”-at találunk, mely váltakozó szólamszámot, improvizativ elemeket, sőt integrált recitativokat is megoldásként ajánl az igényesebbeknek. A Gárdonyi Zsolt – Karasszon Dezső szerzőpáros nem korálkönyvet készített, de munkájuk egy elkövetkező jó korálkönyv minden építőelemét tartalmazza „a tervrajzoktól a műszaki leírásokig”. Csak az azt lejátszani képes majdani igényes orgonista-egyházzenész generáció felnevelése várat, egyre csak várat magára. Az őket alkalmazni és megbecsülni is akaró egyházi elöljáróság zenei- szellemi elvárásainak pedig el kellene végre rugaszkodnia arról a szintről, mely megelégszik az utolsó pillanatban megadott énekek igénytelen, a zenei szolgálatért felelős munkatársat kényes helyzetbe hozó, egyházzenetörténetünket megcsúfoló gyakorlatától. Ellenkező esetben az istentiszteleteink egy részére még sokáig lesz érvényes a Bevezetés-ben megfogalmazott gondolat: „a megfelelően alapos nekikészülés és a megfelelő stiláris ismeretek hiányában [a felhangzó korálkíséret] csakis egyféle lehet: kaotikus.”
84
