STUDIA CAROLIENSIA
2005. 4 .
SZÁM
105–111.
KALMÁR JÁNOS SPANYOL GAZDASÁGI ÖRÖKSÉG A HABSBURG MONARCHIÁBAN A 18. SZÁZAD ELEJÉN A Spanyolországhoz fűződő kapcsolatnak a 16. század óta – azt követően, hogy 1516-ban I./V. Károly által a Habsburg-család megszerezte a spanyol korona országai feletti uralmat – kiemelkedő szerep jutott a bécsi udvarban. Ez eleinte – a 16–17. század folyamán – mindenekelőtt dinasztikus politikai tervekben, öszszehangolt diplomáciai lépések megtételében ill. katonai segítségnyújtásban nyilvánult meg. 1 A 18. század elején azután az addigi viszony jóval közvetlenebbé vált. A spanyol örökösödési háborút (1701–13/14) megelőzően, miután 1700-ban gyermektelenül halt meg (Habsburg) II. Károly spanyol király, rokonsági alapra hivatkozva – a francia uralkodóház mellett – az osztrák Habsburgok is igényt jelentettek be a család spanyol ágának örökségére. Bécs jelöltje az ottani trónra I. Lipót császár (1658–1705) ifjabbik fia, az 1685-ben született Károly főherceg volt, akit 1703-ban a császárvárosban spanyol királlyá nyilvánítottak és aki ezt követően el is indult az Ibériai-félszigetre, hogy elfoglalja ottani örökségét, kiszorítva onnan a Versailles-ban 1701-ben szintén spanyol uralkodóvá proklamált riválisát, a már a helyszínen tartózkodó Bourbon-dinasztia tagját, Anjou hercegét, V. Fülöpöt. Károly főherceg saját fegyveres erején kívül az őt támogató és jelentős hadiflottával is rendelkező angol ill. holland szövetségeseire számított a spanyol trónért folytatott küzdelme során. 2 Csakhogy 1711-ben, bátyjának, I. Józsefnek fiú utód hátrahagyása nélkül váratlanul bekövetkezett halála nyomán egyszeriben Károly vált valamennyi osztrák–habsburg koronaterület örökösévé is, s komoly esélye volt arra, hogy német–római császárnak is megválasztják (ami még ugyanazon évben be is következett). Mindez a roppant kiterjedésű birodalom szinte pártalanul nagy hatalom kialakulásának lehetőségét hordozta magában. Ettől tartva a spanyol trónigényét addig anyagilag és katonailag egyaránt támogató Anglia és a Németalföldi Egyesült Tartományok egyszeriben elpártoltak tőle. A magára maradt, s időközben VI. Károly néven császárrá koronázott uralkodónak ezután már kevés reménye maradt hispániai trónigényének érvényesítésére, annál is inkább, mert 1711. szeptemberében fel kellett kerekedjen onnan Bécs felé. Igaz, hogy egyelőre hátrahagyta Barcelonában a helytar1
Mindezeket a kulturális vonatkozásokkal együtt röviden áttekinti Opll, Ferdinand – Rudolf, Karl: Spanien und Österreich. Wien, 1991. 31–133. 2 Az előzményekre és az örökösödési háború körülményeire ld. Kamen, Henry: The War of Succession in Spain, 1700–15. London, 1969. ill. Francis, David: The First Peninsular War 1702−1713. London, 1975.
106
KALMÁR JÁNOS
tói jogokkal felruházott feleségét, hogy a nevében kormányozzon, de az 1713ban Utrechtben megkötött nemzetközi békeszerződés a spanyol monarchiát riválisának, V. Fülöpnek rendelte, annak csak bizonyos koronatartományait juttatván VI. Károly kezére. Az utóbbiak közé tartozott mindenekelőtt az addigi Spanyol– Németalföld (amely ettől kezdve 1790-ig az Osztrák–Németalföld nevet viseli majd), a Milánói Hercegség, valamint a Nápolyi Királyság Szardíniával együtt, mely utóbbit 1720-ban elcserélik majd Szicíliáért, hogy azután erről a Nápolyi Királyság egészével együtt VI. Károly 1735-ben némi kárpótlás ellenében kénytelen legyen lemondani Spanyolország javára. Az utrechti békeszerződés értelmében VI. Károlynak 1713-ban immár teljes mértékben ki kellett vonulnia az Ibériai-félszigetről, azaz a feleségét, barcelonai udvartartását és ott tartózkodó helyőrségét is Bécsbe kellett hozatnia. A spanyolországi trónigényét támogató – főként katalán – hívei közül sokan már 1711-ben eltávoztak vele együtt, s még többen indultak útnak két év múlva, Erzsébet Krisztina császárné kíséretében. A katalóniai Habsburg-pártiak zöme viszont 1713 nyarától kezdve Barcelonában az ottani városvezetés irányításával folytatandó fegyveres ellenállás mellett döntve igyekezett megakadályozni az új uralkodó, V. Fülöp seregének benyomulását. Fülöp trónra lépésével ugyanis a korábbinál is súlyosabb kasztíliai alárendelődés fenyegetett egy francia-típusú abszolutisztikus kormányzás miatt. 3 A város egészen 1714. szeptember11-ig képes volt ellenállni a túlerőnek. 4 Kapitulációját egyrészt véres leszámolás követte, másrészt – Aragóniához hasonlóan, ahol minderre már 1707-ben sor került 5 – 1717-re Katalónia és Valencia politikai, közigazgatási és igazságszolgáltatási intézményeit megszüntették, s a spanyol nyelvet tették kizárólagossá a hivatali életben. 6 A retorziók és birtokelkobzások miatt az ottani Habsburg-pártiak közül sokan kerestek menedéket VI. Károly országaiban. A befolyásosabbak a bécsi udvarban igyekeztek boldogulni, ahol az uralkodó 1713 decemberében létrehozta az utrechti békekötés nyomán kezére került spanyol koronaterületek központi igazgatását végző ún. Legfelsőbb Spanyol Tanácsot, melynek tagjai közé és hivatalnoki karába javarészt onnan érkezett emigránsok kerültek. 7 Ilyen módon bizonyos mértékig – legalábbis időlegesen – restaurálódott Bécsben az uralkodó 3
Albareda i Salvadó, Joaquim: Els catalans i Felip V. De la conspiració a la revolta (1700–1705). Barcelona 1993; García Cárcel, Ricardo: Felipe V y los españoles. Barcelona, 2003. (Ensayo/Historia 4), 67–136. 4 Az erre vonatkozó bőséges szakirodalmat is feltüntetik a téma legújabb feldolgozásai. Ld. Albareda, Joaquim: La Guerra de Successió i l’Onze de Setembre. Barcelona, 2000. (Història de Catalunya 5), ill. Torras i Ribé, Josep M.: Felip V contra Catalunya. Testimonis d’una repressió sistemàtica (1713–1715). Barcelona 2005 (Col.lecció Bofarull 8). 5 Dedieu, Jean-Pierre: L’Espagne de 1492 à 1808. Paris, 1994. 111. 6 Erről legrészletesebben Mercader i Riba, Joan: Felip V i Catalunya. Barcelona, 1968. 7 León Sanz, Virginia: „Origen del Consejo Supremo de España en Viena” in: Hispania 52/180 (1992), 107–142.
SPANYOL GAZDASÁGI ÖRÖKSÉG A HABSBURG MONARCHIÁBAN …
107
korábban elveszített „spanyol királysága.” A császári székvároshoz közeli, Duna menti klosterneuburgi kolostor kibővítésének terve az Escorial mintájára, az ott kialakított ún. „császártermekkel” szintén ebből az időből származik. 8 VI. Károly spanyol, olasz és németalföldi alattvalói számára Bécsben ún. Spanyol Kórházat alapított. 9 A korábban Spanyolországhoz tartozó, de 1713-ban onnan különválasztott és VI. Károlynak juttatott területek birtoklása gazdasági tekintetben is olyan újszerű esélyt kínált, amilyennel az addig kizárólag Közép-Európa felé forduló Habsburg Monarchia korábban nem rendelkezett: felvillantotta a tengeri kereskedelem lehetőségét. Ennek azonban egyelőre csak igen szerény mértékben voltak meg a feltételei. A madridi Nemzeti Történeti Levéltár „Károly osztrák főherceg” című fondjában található egy valószínűleg 1713-ból származó francia nyelvű tengeri kereskedelmi tervezet másolata, 10 melynek szerzője a „capitano di mare e guerra” (azaz hadiflotta kapitány) címmel büszkélkedő, touloni születésű Joseph de Saint Hilaire báró 11 volt, akit még 1712-ben Eleonóra Magdolna, I. Lipót császár özvegye ajánlott hajóparancsnoki beosztásra Philipp Heinrich von Hessen-Darmstadt őrgrófnak, 12 a Nápolyi Királyság katonai parancsnokának. Saint Hilaire báró kalandos életű férfiúnak tűnik. Bécsi tartózkodása idején arra ajánlkozott VI. Károly császárnak, hogy felgyújtja az ellenséges hatalom, a francia király (XIV. Lajos) Toulonban horgonyzó hadiflottáját. Az uralkodónak megtetszett az ötlet és Genovába küldte ottani követéhez, Juan Francisco Uceda herceghez, 13 aki kevéssel utóbb a bécsi Spanyol Tanács főkincstárnoka lett. 14 Saint Hilaire szorgalmasan tevékenykedett ott, miközben a terve végrehajtásához alkalmas pillanatra várt. Csakhogy az már nem következett el, mert 1713. március 14-én a Habsburg uralkodó is csatlakozott az utrechti megállapodáshoz. 15 1713. augusztusában a báró elhagyta Genovát és uralkodói utasítás alapján Nápolyba távozott unokaöccse és egy ifjú velencei hajadon társaságában. Valamilyen okból – talán a titkos írású levelei miatt – azonban gyanú ébredt iránta, mert 1713. szeptember 9-én kelt császári utasítás alapján Nápolyban útitársaival 8
Opll – Rudolf, 148. Uo., 142. 10 Archivo Histórico Nacional [Madrid] Sección IX: „Papeles de Estado (Fondo del Archiduque Carlos de Austria)”, Legajo 8700 (a továbbiakban: AHN Secc. IX, Leg. 8700): „Reflexions sérieuses pour le service de l’Auguste Maison d’Autriche que le Baron de St. Hilaire se donne l’honneur de porter à la connoissance” /folioszám nélkül/. 11 Uo., aláírás és dátum nélküli olasz nyelvű kézirat /folioszám nélkül/. 12 Uo., németül, 1712. november 16-ról Bécsből datálva /folioszám nélkül/. 13 Repertorium der diplomatischen Vertreter aller Länder seit dem Westfälischen Frieden (1648). Hg. Bittner, Ludwig – Groß, Lothar, Bd. I. Berlin, 1936. 521. 14 Benedikt, Heinrich: Das Königreich Neapel unter Kaiser Karl VI. Wien – Leipzig, 1927. 227. 15 Konferenzen und Verträge. Vertrags-Ploetz, II/3. Bearb. Rönnefarth, Helmuth K. Freiburg – Würzburg, 1979. 129. 9
108
KALMÁR JÁNOS
együtt letartóztatták, s pert indítottak ellene. A Castelnuovóban tartották fogva. Ügyében a bécsi udvarban is intézkedtek. 1714. február 14-én a VI. Károly nevében kiadott utasítás értelmében továbbra is letartóztatásban kellett maradnia, mindaddig, amíg nem születik ítélet az ügyében. Ezt azonban nem várta meg. 1714. április 2-án éjféltájban – arra hivatkozva, hogy levegőzni kíván – német őrzője társaságában elhagyta a celláját, majd az állítólag bennfelejtett dohányáért visszaküldte az őrt, s eközben megszökött. 16 További sorsáról nem tudunk. Arról viszont igen, hogy nem ez volt az első összeütközése a törvénnyel: 1713 júliusát megelőzően Milánóban tizenöt napra letartóztatták, amikor is neki nyújtott kölcsönöknek köszönhetően nyerte vissza a szabadságát. 17 Saint Hilaire báró szökéssel végződő kalandját megelőzően a császár számára készített tengeri kereskedelmi javaslata az alábbiakat tartalmazza: Minden nagy uralkodó számára fontos egy tengeri flotta, mert csak azoknak van tekintélyük, akik ilyennel büszkélkedhetnek. Ennek segítségével elejét lehetne venni annak, hogy a franciák megvessék a lábukat Itáliában. Mindez persze sok pénzbe kerül, már csak azért is, mert a Habsburg Monarchia területén sehol nem építenek hajót. A legcsekélyebb anyagi ráfordítással Hollandiában lehetne készíttetni 40-80 ágyúval felszerelt, hat hónapos tengeri útra elegendő élelmiszerrel feltölthető hajókat, évente legfeljebb húsz darabot, egyenként mintegy 140.000–150.000 forintért. (Nápolyban ez kb. a háromszorosába kerülne.) A Hollandiában gyártott hajók előállítási helyükről ottani áruféleségekkel megrakottan úszhatnának le az Adriai-tengerre, útba ejtve Lisszabont, Genovát és Livornót. Az általuk szállított javak útközben történő értékesítése nyomán a hajóépítési költségnek legalább egyharmada megtérülne. Különösen azért ajánlja az uralkodó figyelmébe Saint Hilaire báró ezt a megoldást, mert szerinte sem Nápolyban, sem Friuliban nem tudnak 80 ágyús hajót gyártani, arról nem is beszélve, hogy egyenként legalább 400.000–500.000 forintba kerülnének, továbbá legkevesebb két évbe telne, míg akár egyetlen is vízre kerülhetne. Eközben pedig a Velencei Köztársaság és Franciaország mindent elkövetne azért, hogy megakadályozza a császár adriai terveinek megvalósulását. Hajóskapitányokat a máltai német lovagok közül kellene szerződtetni, hiszen ők értenek a navigáláshoz, s ez a rend az 1700 óta eltelt idő alatt már négy darab 60 ágyús hajót építtetett Toulonban. Matrózokat Mallorcán, Szardínián ill. a Nápolyi Királyság területén lehetne toborozni, vagy akár Flandriában, ahol tengerésztiszteket is fel lehetne fogadni. Az előbbi helyszínekről származókat a Rajna partjára javasolja szállíttatni, hogy ott behajózhassák őket, s vízi úton juthassanak el Hollandiába. 16
Ld. a 11. sz. jegyzetet. AHN Secc. IX, Leg. 8700: Giuseppe Antonio Mariano torinói születésű piemontei lovag, Stefano Santi torinói születésű és ottani lakos, valamint Amadeo Grosjean genfi kereskedő 1713. július 5-ről Genovából datált Saint Hilaire-t igazoló levelei /folioszám nélkül/.
17
SPANYOL GAZDASÁGI ÖRÖKSÉG A HABSBURG MONARCHIÁBAN …
109
Mihelyt a kívánt flotta a császár kikötőibe érkezik, földrajzi és a hajózási ismeretek tanítása céljából akadémia alapítását szorgalmazza a tervezet szerzője, továbbá egy fiatal önkéntesekből rekrutált ún. Tengerészeti Gárda felállítását, melynek tagjai hadihajókon teljesítenének szolgálatot. Saint Hilaire báró felajánlja, hogy elhozatja Franciaországból az e mesterség oktatására legalkalmasabb szakembereket. A kikötőkben a tengeri kereskedelemmel kapcsolatban felmerülő polgári peres ill. a bűnügyek elbírálása érdekében Admiralitási Hivatalnak nevezett bíróságok felállítását sürgeti. Az uralkodói udvarban pedig egy ún. Nagy Tengerészeti Tanács nevű külön testület megszervezését látja indokoltnak, amelyhez az előbbiek döntései lennének fellebbezhetők. A tengerészeti jogot az általa legjobbnak tartott francia 18 alapján tartaná érdemesnek megismertetni a császár alattvalóival. A kereskedelmi forgalom fellendítése érdekében – a livornói mintájára – szabad kikötő létesítését javasolja, amely tíz éven át vámmentes lenne. A létesítendő hajójavító műhelyek működtetését Hollandiából hozott szakmunkásokkal véli megoldhatónak, melyek számára Triesztet látja a legalkalmasabb helyszínnek. E város forgalmának felvirágoztatása céljából a kereskedők és manufaktúratulajdonosok számára a kikötő erődítési és esedékes javítási munkálatainak költségét fedező bérleti díj ellenében elengedhetetlennek tartja megfelelő nagyságú területek biztosítását, hogy ott házakat és raktárakat emeltethessenek. A fellendülő forgalom a későbbiekben lehetővé teheti, hogy idővel a császár már majd a saját országaiban építtethessen hajókat. A tervezet készítője úgy véli, hogy ha már egyszer az uralkodó átengedni kényszerült Spanyolországot a riválisának, legalább néhány, a spanyolok által birtokolt Karib-tengeri szigetet szerezzen meg: Kubát, Santo Domingót, vagy Puerto Ricót. Ezek a szigetek ugyanis közel esnek az amerikai szárazföldhöz, főleg Mexikóhoz, és nagyszerű kikötőik vannak (mindenekelőtt Havanna), melyek birtoklása évi 12−15 millió forintos nyereséget biztosíthatna. Ráadásul azokat a császárhű spanyol és olasz alattvalókat lehetne odatelepíteni, akiket jelenleg a bécsi udvar tart el nekik folyósított évjáradékkal. 19 Bűnözőket is foglalkoztathatnának az ottani bányákban. E szigeteken helyőrségi feladatokat ellátó katonákat lehetne toborozni. Igaz ugyan, hogy Kubában nincsenek bányák, viszont sok dohány terem, s folyói gazdagok aranyban. Ráadásul erdőkben is bővelkedik, ami kedvez a hajóépítésnek. Santo Domingo-szigete, melynek egyik része francia, a másik spanyol érdekeltség, cukorban, dohányban, bíbortetűben és indigóban gazdag. Puerto Ricónak ugyanezek a kincsei. 18
Bizonyára a Jean-Baptiste Colbert minisztersége idején, 1681-ben kodifikált tengeri jogról lehet szó, melyet 1689-ben a haditengerészetre vonatkozó rendelettel egészítettek ki. V. ö. Huez de Lemps, Christian: „Océans et mers” in: Dictionnaire de l’Ancien Régime. Royaume de France XVIe−XVIIIe siècle. Dir. Bély, Lucien. Paris, 1996. 918. 19 Erről újabban és legrészletesebben Alcoberro, Agustí: L’exili austriacista (1713–1747), vol. II. Barcelona, 2002. (Textos i Documents 36), 49−65.
110
KALMÁR JÁNOS
A báró szerint a Cádizban hajóra rakott áruk többsége itáliai eredetű, melyeket a genovai, livornói és velencei kereskedők saját költségükön visznek oda. Ezért feltételezhető, hogy ha a császár a karibi-szigetek valamelyikét megszerezné és Itáliában, valamint az Adrián kikötőket létesítene ill. hajókat szerelne fel, akkor a kereskedők nem Cádizba szállítanák az áruikat – ahol magas közvetítési díjat kell fizetniük, s még a be- és kilépésnél is illetéket szednek tőlük −, hanem a császár alkalmazottaihoz. Ugyanakkor nem engedhető meg – a rakomány elkobzásának terhe mellett –, hogy idegen hajók is részt vegyenek a szállításban. Ezzel szemben – a saját kereskedők eladási forgalmának növelése érdekében – lehetővé kell tenni, hogy idegen amerikai forgalmazók is vásárolhassanak a szigetekre vitt árukból. Saint Hilaire báró a csáktornyai borok 20 minőségét nagyjából az Andalúzia határvidékén lévő Jerés de la Fronteraiakhoz 21 találta hasonlatosaknak. Szerinte a magyar borok egyébként is lényegében a spanyolországi lusenaiakra 22 emlékeztetnek (bécsi tartózkodása idején kóstolt magyar borokat). Úgy tudja, hogy Amerikában is ez a két spanyol bor a legkedveltebb, mert nagy mennyiségben szállítanak oda azokat. Szerinte – amennyiben a császár megszerezné e szigeteket – az ő alattvalói is forgalmazhatnának nemcsak bort, hanem magyar gabonaféléket is, mely utóbbiakat az ezekben hiányt szenvedő vidékekre, pl. Genovába, Barcelonába, Valencia tartományba és Portugáliába vihetnék. Szerinte az indiaihoz hasonló minőségű sziléziai vásznat is jelentős haszonnal lehetne forgalmazni a különböző kikötővárosokban. Szerzőnk azzal zárja javaslatait, hogy mindezen elképzelések megvalósítása elképzelhetetlen az uralkodó komoly anyagi áldozatvállalása nélkül. Mégis úgy gondolja, hogy a várható haszon megéri a ráfordítást. Állítja, hogy csak azoknak a hatalmaknak van tekintélyük, amelyek tengeri létesítményekkel is rendelkeznek. Ráadásul – mint mondja – a tenger szeszélyességével együtt is lenyűgöző, s mindenkor összeköttetést biztosított az emberek között, amely kapcsolat hozzájárult a művészetek és a tudományok fejlődéséhez. A tenger nyújtotta természeti szépség nélkül sem a pompát, sem a nagyszerűséget nem ismerhetnénk. A navigációt tartja az emberi szorgalom legnemesebb eredményének. Azzal is érvel, hogy csak hadiflotta birtokában lehet megakadályozni a franciák itáliai térnyerését. Úgy gondolja, hogy javaslatai megvalósítását előmozdíthatja a császárnak a kincstári ügyek rendbetételére irányuló szándéka, 23 melynek ér20
Ezek jelentőségét mutatja az ottani szőlőművesek számára a Zrínyiek által adott kiváltságnak utóbb a király által történt megerősítése. Ld. Feyér Piroska: A szőlő- és bortermelés Magyarországon (1848-ig). Budapest, 1981. 175. 21 Andalúziában, „három mérföldnyire” Cádiztól. 22 Lusenát vagy Luzenát nem tudtam azonosítani. 23 Az e vonatkozású részletekre ld. Holl, Brigitte: Hofkammerpräsident Gundaker Thomas Graf Starhemberg und die österreichische Finanzpolitik der Barockzeit (1703–1715). Wien, 1976. (Archiv für österreichische Geschichte, Bd. 132), főként 319–362.
SPANYOL GAZDASÁGI ÖRÖKSÉG A HABSBURG MONARCHIÁBAN …
111
dekében számba kellene vétetnie a tartományaitól várható összegeket. A báró számításai szerint VI. Károlynak évi 300 millió forintnyi jövedelme lehet, ami meghaladja elődeiét, azaz néhai apjáét és bátyjáét. Mindenesetre egy, valamenynyi országára és tartományára kiterjedő pontos felmérés szükséges lenne az 1700-ban kirobbant fegyveres konfliktus – a spanyol örökösödési háború – nyomán szétzilálódott pénzügyek rendbetételéhez. Saint Hilaire tervezetét félretették, aminek nyilván nemcsak a szerzője iránt megingott bizalom volt az oka. A hosszas diplomáciai erőfeszítések nyomán végül mégiscsak lezárult az évtizedes nemzetközi konfliktus, s a formálódó béke a magára maradt császár számára nem tette lehetővé a területszerzést, legkevésbé – már csak hadiflotta híján is – az oly távoli karibi térségben. Más, később és némileg eltérő külpolitikai helyzet közepette keletkezett, de szintúgy kalandor elképzelések is hasonló sorsra jutottak.24 Sőt, a már az előző században is működő és változatlanul virágzó Ostendei Kereskedőtársaság tevékenységét is megszüntetni kényszerült a császár 1731-ben, trónja leányági örökölhetőségének nemzetközi elfogadtatása érekében. 25 Ám addigra az 1719-ben Fiumével együtt szabad kikötői státust kapott Triesztet már lényegesen kibővítették és korszerűsítették, úgy, hogy alkalmassá vált az 1725-ben Spanyolország és a Habsburg Monarchia között létrejött békeszerződés nyomán megkötött kereskedelmi egyezményben rejlő lehetőségek kiaknázására, amelyek az előbbi ország kikötőinek az utóbbi alattvalói előtt való megnyitásából fakadtak. Így azután, ha a tengerentúli forgalomba nem is tudtak közvetlenül bekapcsolódni e közép-európai hatalom kereskedői, a Velence által ellenőrzött Adriáról mégiscsak sikerült kijutniuk, hiszen megnyílt előttük a Földközi-tenger nyugati medencéje, s ez lehetővé tette számukra akár az óceánon túlról származó áruk forgalmazását, még ha ez az ő esetükben csupán azok közvetett úton való beszerzését jelentette is.
24
Két, az 1730-as évek elejéről származó tervezet bemutatását ld. Kalmár János: „Seehandelspläne über Triest aus der Regierungszeit Karls VI.” in: Sous le signe des Lumières. Articles rédigés á l’occasion du VIIe Congrès International des Lumières. Dir. H. Balázs, Éva. Budapest, 1987. 27– 44. 25 Huisman, Michel: La Belgique commerciale sous l’empereur Charles VI. La Compagnie d’Ostende. Bruxelles, 1902.
