MEG CABOT HEATHER WELLS REJTÉLYES ESETEI 3 CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

MEG CABOT HEATHER WELLS REJTÉLYES ESETEI 3

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

A mű eredeti címe BIG BONED A HEATHER WELLS MYSTERY Fordította LACZA KATALIN Fedélterv RIGLER GYÖRGY GRAFIKUSOK BT. Ez a mű teljes egészében kitalált történet. A szereplők, a cselekmény és a párbeszédek mind az alkotó képzeletének szüleményei. Mindennemű hasonlóság valódi eseményekkel vagy akár élő, akár halott személyekkel, teljességgel a véletlen műve. Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos előzetes írásbeli hozzájárulása nélkül tilos a könyv részeinek vagy egészének reprodukálása bármilyen formában, leszámítva a kritikákban és ismertető cikkekben felhasználásra kerülő rövid szövegrészleteket.

ISBN 963 539 659 7 Copyright © 2007 by Meg Cabot LLC Published by arrangement with Simon & Schuster Books For Young Readers an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing division © Lacza Katalin, Hungarian translation, 2008 © Magyar kiadás, Ciceró Könyvstúdió, 2008

Benjaminnak

1

Nem vagy te kövér, Csak izmod nem sok akad Nem a te hibád, hogy Töltött galamb vagy. Eredeti cím: „Big Boned” (Töltött galamb) Írta: Heather Wells

– Hát eljöttél! – üdvözöl Tad Tocco, a matektanárom, mikor aznap reggel találkozunk a Washington Square Parkban. Puszit nem kapok, mert a kapcsolatunk abszolút illegális. Tanároknak – különösen a matematika tanszék végleges kinevezés előtt álló tanársegédeinek – tilos viszonyt folytatniuk a diákjaikkal. Még azokkal a diákokkal is, akik, mint én, már majdnem harmincévesek, és az igazgató asszisztenseként dolgoznak a főiskola egyik kollégiumában, és akár átmennek, akár megbuknak, mindenképpen részt vehetnek a kurzuson. – Hát persze hogy eljöttem. – Igyekszem olyan hangsúllyal mondani, mintha ehhez kétség sem férhetett volna. Valójában azonban, mikor fél órával azelőtt felébredtem, az órára pillantottam és megláttam a nagymutatót a tizenkettesen, a kismutatót pedig a hatoson, semmi másra nem vágytam, csak hogy a másik oldalamra forduljak, visszahúzzam a fejemre a takarót, és még vagy két és fél órára boldog álomba merüljek. Hisz nem pont ez lenne a lényeg abban, hogy az ember két háztömbnyire lakik a munkahelyétől? Hogy a legeslegutolsó pillanatig alhasson? De megígértem. És most már örülök, hogy kikecmeregtem a kényelmes kis ágyamból. Mert Tad őrületesen néz ki. A kora reggeli napfény megcsillan hosszú szőke haján – amelyet lófarokba kötött a tarkóján, de még így is majdnem hosszabb, mint az enyém – és az aranyló szőrszálakon a csupasz lábán. Én pedig rengeteg ilyen aranyló szőrszálat látok, köszönhetően a rövidnadrágnak, amelyet Tad a futáshoz vett fel. Hahó, Istenem! Hallasz engem? Én vagyok az, Heather. Csak köszönetet akartam mondani. Köszönöm neked a ragyogó napfényt, a hűvös, tiszta levegőt és a szép kis bimbózó, tavaszi virágokat. És köszönöm az aprócska rövidnadrágos, végleges kinevezésre váró tanársegédeket. Miattuk tényleg érdemes két és fél órával korábban kelnem, mint kellene. Ha ezt tudtam volna, már régesrég rászoktam volna a korán kelésre. Legalábbis valószínűleg. – Szóval, arra gondoltam, hogy mindent csak lassan – mondja Tad, miközben fekvő támaszokat végez egy padon. A lábán az izmok teljesen feszesek, egy deka zsírfelesleg sincs rajtuk. Még amikor pihen, Tad izmai akkor is kőkemények. Tudom, mert megtapogattam. Annak ellenére, hogy közös munkahelyünk, a New York-i Főiskola előírásai szerint a diákjainkkal nem folytathatnánk viszonyt, Tad és én a többiek háta mögött mégis ezt tesszük. Mert hát, ha az ember már a húszas évei vége felé jár, vagy még inkább a harmincas évei elején, és felzárkóztató kurzusra kell mennie matekból, csak hogy később a valódi órákra is járhasson, mit számít már ez a dolog? Ráadásul nagyjából egy örökkévalóságnyi idő óta nem volt senkim. Mit kellene tennem? Tán

várnom májusig, amíg vége nem lesz a kurzusnak, hogy végre ágyba bújhassunk? Na persze. Különösen, ha számításba vesszük, mi az, amit kapok. Ez a srác erős és egészséges – egyrészt a sportos életmódjának köszönhetően (fut, medencehosszakat úszik a sportcentrum uszodájában, és játszik a frizbicsapatban is), másrészt pedig amiatt, hogy rendkívül egészségesen táplálkozik. Már ha egészségesnek tekintjük, ha az ember nem eszik húst, amiről a magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy tényleg az. Amikor én lazulok el, az izmaim olyanok lesznek, mint a szivacs. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy én nem futok, nem úszom, és nem frizbizem semmilyen formában, másrészt pedig annak, hogy bármit megeszem, ha csokoládészósz vagy ketchup van rajta. De még akkor is, ha nincs rajta semmi, mondjuk, ha egy töltött fánkról van szó (amit kivételesen Tad is hajlandó megenni, mivel ezeket olajban sütik, nem állati zsiradékban. Bár, észrevettem, hogy amikor Tad fánkot eszik, akkor is csak egyet, míg nekem muszáj befalnom egy egész dobozzal, mert amíg mind el nem fogyott, egyszerűen nem tudok másra gondolni. Ez vajon miért van?). Na várjunk csak! Miért jár az eszem holmi fánkokon? Azért jöttem, hogy tornázzak. – Szeretnél bemelegíteni? – kérdi, és felhúzza a sarkát a fenekéhez. Tad feneke éppolyan kőkemény, mint a lábizmai. Ellentétben az enyémmel, amely még tán a combomnál is petyhüdtebb. Viszont elég méretes ahhoz, hogy a sarkammal könnyedén meg tudjam érinteni. És alig kell hozzá megemelnem. – Persze – felelem. Miközben bemelegítek, észreveszem, hogy mindenki, aki a parkban fut, rövidnadrágot visel, ahogyan Tad. Én vagyok az egyetlen, akin macskanadrág van. Vagy mondhatnám úgy is, hogy jóganadrág. Mert macskanadrágot aztán semmi pénzért nem vennék fel. Nézzünk szembe a tényekkel: a legkevésbé sem vagyok modellalkat. Épp ezért rendkívül boldog voltam, amikor találtam egy olyat, amelyiknek kissé bővül a szára, szinte már trapéz alakú. És most az van rajtam a macskanadrág vagy a futáshoz használatos sort helyett. Abban bízom, hogy a bővülő nadrágszár kiegyensúlyozza a képet, és legalább nem fogok úgy kinézni, tudják, mint egy keljfeljancsi. – Oké – mosolyog rám Tad. Az aranykeretes szemüvege van rajta, amitől különösen tanár bácsisan néz ki. Szeretem a szemüvegét, mert az ember meg nem mondaná, hogy azok mögött a lencsék mögött rejtőzik a világ legszebb kék szempárja. Amíg le nem veszi. És ezt csak lefekvés előtt teszi meg. – Négy kör az úgy egy mérföld. Három mérföld az nagyjából öt kilométer. Én általában tizenkét kört futok. Jó lesz így? Szépen, lassan, mivel ez az első napod. – Ő – tiltakozom –, miattam ne aggódj! Fuss csak a saját tempódban. Én majd alkalmazkodom. Tad aranyló szemöldöke összeszalad. – Biztos vagy benne, Heather? – Hát persze – nevetek. – Nem lesz semmi gond. Ez csak egy kis reggeli kocogás. – Heather! – aggodalmaskodik tovább Tad. – Ne próbálj meg úgy tenni, mintha ez csak egy kis semmiség lenne. Tudom, hogy számodra ez nagy lépés, én már amiatt is büszke vagyok rád, hogy egyáltalán megjelentél itt. Az igazság az, hogy fontos vagy nekem, az egészségi állapotod pedig különösen. És egy futóedzés komoly dolog. Ha nem jól csinálod, akár komolyabb bajod is lehet. Sportolók! Ez annyira jellemző. Reggeli kocogás, ilyen-olyan futóedzés. Kit érdekel ez? Akárhogy is, nekem ez mindenképp büdös. Várjunk csak! Ezt gondoltam volna? Nem úgy értettem. De komolyan. Ez most jó móka lesz. Formába hozom magam. Mert, ahogyan Tad szokta mondani, nem is vagyok kövér. Csak egy kicsit meg kellene izmosodnom. – Menj csak előre! – mosolygok rá. – Ott leszek a nyomodban. Tad megvonja a vállát, és egy búcsúkacsintás után – azt hiszem, éppúgy tisztában van vele, mint én, hogy jócskán maga mögött fog hagyni – nekiiramodik.

Na igen. Kizárt dolog, hogy utolérjem. De ezzel nincs is baj. Én majd megyek a magam tempójában. Szépen, erőlködés nélkül. Úgy is van. Látják? Meg tudom csinálni. Futok! Hé, idenézzenek! Futok! Futok… Na jó, ebből elég. Huh. Ez totál kimerítő. És végtére is, ez még csak az első napom. Nem akarom túlzásba vinni. Ráadásul úgy érzem, valami kiszakadt belőlem. Nem akarom túlreagálni a dolgokat, de azt hiszem, a méhem lehetett. Nem viccelek. Azt hiszem, a méhem elszabadult. Lehetséges ez egyáltalán? Úgy értem, megtörténhet, hogy az ember méhe csak úgy kiszakad? Erősen remélem, hogy nem, mert ez a jóganadrág (más néven macskanadrág) nem hinném, hogy elég szoros lenne ahhoz, hogy megtartsa. XL-eset vettem L-es helyett, mert úgy gondoltam, hogy ha nem feszül a lábamra, senki nem veszi majd észre a narancsbőrömet alatta. De most a méhem épp kifelé igyekszik a lábam között, én pedig úgy fogok kinézni, mint aki egy hatalmasat a nadrágjába csinált. De lehetséges, hogy mégsem a méhem az. Lehet, hogy csak a petefészkem. De az nem is akkora baj, mivel úgysem vagyok benne biztos, hogy valaha is akarok gyereket. Úgy értem, persze, szép dolog az, meg minden, de őszintén, milyen anya lennék? Ha nem lenne a volt barátom bátyja, a család fekete báránya, akinek a házában lakhatok, és még fizetnem sem kell érte, csak annyit, hogy rendben tartom a számláit és a magánnyomozócége könyvelését, most minden valószínűség szerint valahol Long Island Cityben élnék, egy hatszemélyes albérletben, és alig valamivel dél előtt érnék be a munkába, ha azt vesszük, hogy most körülbelül kétpercnyire lakom a munkahelyemtől, de még így sem fordul elő szinte soha, hogy kilenc előtt bent legyek. Akkor hogy lennék képes egy élő emberi lény gondozására, aki mindenben teljes mértékben rám van utalva? Itt van például a kutyám, őt is otthon hagytam, ahelyett, hogy magammal hoztam volna a parkba a reggeli futásomhoz, csak azért, mert még aludt, és esze ágában sem volt akkor felkelni, amikor én. Még arra sem nyitotta ki a szemét, hogy megcsörgettem a pórázát. Milyen anya lenne így belőlem? Milyen anya az, aki, ha a gyerekei nem akarnak iskolába menni, mert inkább otthon aludnának, csak annyit mond, hogy „Jól van, ahogy akarjátok.” Megmondom, milyen. Olyan, amilyeneket az esti híradóban látni, akiket bilincsben vezetnek el, és közben azt kiabálják, hogy „Ne tolják már a kamerát az arcomba!” Na de vissza hozzám. Most komolyan. Ilyen korán keltem. Annyira korán, hogy még a saját kutyám sem volt hajlandó felkelni és csatlakozni hozzám. Ez igazán szomorú. Különösen, mert Lucy mit sem tud arról, hogy hamarosan mekkora megrázkódtatással kell szembenéznie: mióta Cooper megengedte a börtönből szabadult apámnak, hogy hozzánk költözzön, Lucynak aranyélete volt, hála apám azon szokásának, hogy remek vacsorákat rittyent, és hosszú portyákra viszi őt a városba (a szállásért és az ellátásért cserébe apának kell nyomon követnie Cooper néhány ügyfelének leendő exét. És apa úgy gondolja, sokkal kevésbé feltűnő, hogy a Ritz mellett lődörög, ha eközben kutyát sétáltat.) De most, hogy apa újból összeállt egy régi üzlettársával, Larryvel, és kifőztek valami szupertitkos tervet, hogy „visszaszivárogjanak a zeneiparba”, hamarosan elköltözik… ha nem is egy luxuslakásba a világ tetején, de legalább Larry szövetkezeti lakásának egyik üres szobájába a Park Avenue és az Ötvenhetedik utca sarkán. Ami miatt, higgyék el, nem panaszkodom. Persze, sajnálom, hogy az apám elmegy – kellemes állapot volt, hogy mire este hazaértem, a kutya már meg volt sétáltatva, és az asztalon mindig házi koszt várt. De hány harmincéves nő él még mindig az apjával? És ha Lucy tudta volna, hogy a kéjutazás hamarosan véget ér, biztos nem ilyen fásultan nézett volna rám, amikor ma reggel sétálni hívtam. Illetve, bocsánat. Futóedzésre. Bár, ha már itt tartunk, azt hiszem, Lucy döntött jól ma reggel. Ha az ember túljut azon, hogy

az összes helyes rövidnadrágban futó tanársegéddel szemez, ez a kocogás eléggé haszontalan dolog. Azt hiszem, inkább sétálok. A gyaloglás remek testedzés. Azt mondják, ha az ember úgy fél órát sétál naponta, nem fenyegeti az a veszély, hogy magára szed pár kilót, vagy mi. Ami persze nem olyan jó dolog, mintha leadna pár kilót. Már ha épp nem ártana neki. De a semminél azért jobb. Igen, a séta jó dolog. Természetesen az emberek sorra maguk mögött hagynak. A sportemberek. Az ő méhük nyilván nem akar kiszakadni a helyéből. Vajon hogy sikerül bent tartaniuk? Mi a titkuk? – Heather! Jaj. Ez Tad. – Jól vagy? Mellettem kocog, de igencsak vissza kell fognia magát, mivel én elég lassú vagyok. – Persze – jelentem ki. – Csak, tudod… A saját ritmusomban haladok. Ahogy mondtad. – Ó – Tad aggodalmas képet vág. – Szóval… minden rendben? – Minden a legnagyobb rendben! – Leszámítva a méhemet. Vagy a petefészkemet. Akármelyikről van is szó. Remélem, Tad nem tervez gyereket. Mármint velem. Ha csak nem adoptáltakat. Mert azt hiszem, minden ehhez szükséges felszerelésemet magam mögött hagytam a kutyafuttatónál. – Öhm… – nyugtázza Tad.– Jól van. Akkor… – Menj csak – biztatom vidáman. Nagyon ügyelek rá, nehogy Tad meglássa, milyen is vagyok valójában reggelente. Mert nem hiszem, hogy erre fel lenne készülve. Egyelőre. – Jól vagyok. – Oké – bólint. – Akkor később találkozunk. Ezzel újra nekiiramodik, fürgén és kecsesen, mint egy gazella, a lófarka szélesen lengedezik mögötte. A mindenit! Az én barátom! – szólnék oda legszívesebben a mellettem elkocogó nullás méretű lánykának, aki aprócska sortot visel, és tizenhét rétegű ujjatlan felsőt (őszintén, mi a jó abban, ha valaki több rétegnyi felsőt húz magára? És ezek közül az egyik nyilvánvalóan egy sportmelltartó, amelyre, már bocsánat, de semmi szüksége nincs, mivel tulajdonképpen nincs is mit tartson. Én vagyok az, akinek a melle majdnem kiütötte az egyik szemét, amikor az imént megpróbáltam néhány lépésnyit kocogni.). Igen. A barátom. Dögös, mi? Hű, a mindenit! Körbeértem a parkon! Egyszer. Jó, szinte végig sétáltam, de akkor is. Már csak tizenegyszer kell ugyanezt megtennem! Azt hiszem, az az öt kilométeres futás gyerekjáték lesz. Bár fogalmam sincs, Tad miért van annyira oda azért, hogy végigcsináljam vele ezt az öt kilométert. Nem túl valószínű, hogy pusztán azért, mert törődik velem, és szeretné, ha egészséges maradnék, ugye? Mert most voltam kivizsgáláson, és minden a legnagyobb rendben van. A testtömeg-indexem szerint ugyan egy kissé túlsúlyos vagyok, de ki mondta, hogy a testtömegindex egy az egyben mutatója annak, hogy ki mennyire egészséges? A kormányon kívül, persze. Talán azért, mert két ember, aki együtt fut, együtt is marad… Bár ezt azért nem állítanám ilyen határozottan, tekintve, hogy úgy öt körrel jár előttem. Vagy inkább hattal. Hogy hagyhattam, hogy rábeszéljen erre az ostobaságra? Persze, tudom, hogyan… Csak azt szeretném, hogy kedveljen. És mivel ő ilyen sportos ember, aki törődik az egészségével, azt akartam, hogy rólam is ezt higgye. Bámulatos, hogy ilyen sokáig az orránál fogva tudtam vezetni… lassan már három hónapja. Tizenkét hete, hogy együtt vagyunk, és még mindig azt hiszi rólam, hogy olyan lány vagyok, aki öt kilométeres futásokon vesz részt, és még csak véletlenül sem olyan, aki inkább kádban szeret fürdeni, ahelyett, hogy zuhanyozna, mert túlságosan lusta ahhoz, hogy olyan sokáig álljon, ameddig egy hajmosás tart. Ez kétségkívül annak a következménye, hogy mindig leveszi a szemüvegét, mielőtt lefekszünk. Cooper természetesen megpróbált figyelmeztetni, a maga finom módján. Egyik nap összefutottunk, amikor Taddel épp kaját vettünk a Zen Palate étteremben. Haza soha nem vittem

Tadet, mert… szóval, mert Cooper sem hozza haza soha a nőismerőseit. Pedig biztos vagyok benne, hogy vannak neki, mert néha mondanak olyasmiket az üzenetrögzítőre, amiket nem lehet másképp értelmezni… mondjuk, amikor egy női hang dorombol szexisen, hogy Coop, Kendra vagyok, hívj fel! Meg ilyenek. De végül csak nem kerülhettem el a bemutatást, s erre épp a Zen Palate-ben került sor, ahová Tad azért tért be, mert vegetáriánus a hely, Cooper pedig azért… – nos, őszintén szólva fogalmam sincs, mit keresett ott Cooper aznap. Akárhogy is, később nem tudtam visszafogni magam, és megkérdeztem Coopert, mi a véleménye Tadről. Azt hiszem, egy részem valahol reménykedett benne, hogy most, amikor abszolút boldognak lát egy őrülten vonzó frizbissel, már bánni fogja, hogy azt vágta a fejemhez, hogy csak pasipótlékot keresek, és hogy ő nem akar az lenni. De Cooper csak annyit kérdezett, hogy figyelembe véve, hogy Tad vegetáriánus, mi a fene közös lehet kettőnkben. Amit egy kissé sértőnek találtam. Mivel rengeteg dolog van, ami érdekel az evésen kívül. És oké, Tadet tényleg nem azok a dolgok vonzzák, amik engem. Ő inkább a descartes-i síkon kalandozik, míg én a Cartoon Networkön. Ő Neil Youngot szereti, és Neil Diamondot (mint a popkultúra ironikus figuráját, nem a zenéjét, kivéve a „Brother Love’s Traveling Salvation Show”-t, de azt is csak akkor hallgatom, ha egyedül vagyok). Én a robbantós filmeket szeretem. Ő a feliratosakat. És hasonlók. De akkor is. Ki az, aki ilyeneket kérdez a másiktól? Mármint, hogy mi közös van bennük a párjával? Milyen bántó dolog már ez? Szerettem volna megkérdezni Coopertől, hogy szerinte BENNÜNK, mint párban mennyi közös van, de aztán eszembe jutott, hogy mi nem vagyunk egy pár. A rémisztő ebben az egészben az, hogy Cooperben és bennem ezernyi közös dolog van… mindketten szeretjük a finom ételeket (mint például Nathan hot dogja, a kagylóban sült osztriga vagy a pekingi kacsa, csak hogy néhányat említsek), a jó zenét (mint a blues, mindenféle jazz, kivéve a rockosított változatot, a klasszikus zene, az opera, a rhythm and blues és a rockzene mindenféle változata, kivéve a heavy metalt, bár az Aerosmithtől valahogy mindig elgyengülök) és a jó bort (oké, bevallom, én nem igazán tudom megkülönböztetni a jó bort a rossztól, de az biztos, hogy a jobb fajtától sosem fáj a fejem). És, persze, a „közellenség” tévét. Amiről nem is tudtam, hogy Cooper mennyire bírja, egészen mostanáig. De egyik nap belebotlottam, amikor nyilvánvalóan azt hitte, hogy egyedül van a házban. Villámsebesen felkapta a távirányítót, hogy még időben a CNN-re kapcsoljon, mielőtt észreveszem, hogy mit néz. De én megláttam. Igen, láttam. – Szégyelld magad, Cooper! – toltam le… bár magamban persze élveztem a dolgot. – Az Öreglányok? – Fogd be! – vakkantott rám kedvesen. – Most komolyan – tettem fel a kérdést. Mert hát, őszintén, ki nem csípi az Öreglányokat? Leszámítva persze Tadet, akinek tévéje sincs (Tudom. Tudom, oké?). – Melyik vagy te? Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. De nem azért, amiért én gondoltam. Mert, mint kiderült, pontosan értette, hogy mire vagyok kíváncsi. – Dorothy, természetesen. Majd megállt a szívverésem. – Én is – motyogtam. Aztán leültem mellé a kanapéra, hogy én is nézhessem. Cooperben és bennem egy csomó közös vonás van – egészen addig, hogy mindketten utáljuk a szociális igazságtalanságokat (és a megoldatlan bűnügyeket), s még az életünket is hajlandóak vagyunk kockáztatni azért, hogy rendbe tegyük a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy mindketten kissé eltávolodtunk a családunktól. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok teljesen oda Tadért. Mert odavagyok. Az persze meglehet, hogy az öt kilométeres futásért nem rajongok annyira.

Ezért, amikor Tad már vagy a hatodik alkalommal kocogott el mellettem, és megkérdezte, hogy „Heather, jól vagy?”, gyorsan úgy tettem, mint aki sántikál. – Öhm, azt hiszem, meghúztam a lábam. Ha te sem bánod, a mai napot teljesítettnek vehetnénk, és elmehetnénk hozzád zuhanyozni. Aztán elviszlek reggelizni. A suliban ma belga gofrit adnak. És kiderült, hogy nem kellett volna alábecsülnöm a belga gofri vonzerejét egy kinevezésre váró vegetáriánus és frizbijátékos tanársegéd szemében. Még akkor sem, ha ez az illető épp az öt kilométeres futásra próbálja meg felkészíteni a barátnőjét. De az is lehet, hogy a zuhanyozás volt a fő vonzerő. Tadnek meggyőződése, hogy környezetvédelmi megfontolásból nem helyes, ha két ember külön-külön zuhanyozik, és ezzel pazarolja a vizet, amikor egyszerre is tehetik ugyanezt. Be kell valljam, régebben nem rajongtam túlzottan a tusolásért – egészen mostanáig. És hogy Tadnek le kell vennie a szemüvegét, mielőtt belép a fülkébe, így nem kell nekitámaszkodnom a falnak, hogy elrejtsem a narancsbőrömet? Hát ez csak kellemes ráadás. Különösen, amikor Tad, miközben egymás mellkasát szappanozzuk, kissé szégyellősen megszólal: – Heather, szeretnék valamit kérdezni tőled. – Igen? – Elég nehéz semleges hangon beszélgetni, miközben egy fickó az intim részeidet simogatja egy mosdószivaccsal. Még akkor is, ha igazából nem is látja ezeket a részeidet, lévén rendkívül rövidlátó. – Szóval, van valami… khm… terved a nyárra? – Úgy érted, egy hétvégi kiruccanás, vagy ilyesmi? Vajon arra kíváncsi, hogy benne lennék-e egy közös tengerparti programban? Hát, ez elég fura. Nem vagyok épp strandolós fajta. Mert a tengerpart egyben fürdőruhát is jelent, a fürdőruha egyenes következménye pedig a strandkendő, ami után nyomban jön az össznépi értetlenség: Mikor veszed már le ezt a kendőt, és jössz velünk a vízbe? – Nem – lep meg a válasszal. – Arra gondoltam… ki tudnál-e venni néhány hetet? – Nem tudom – felelem óvatosan. Néhány hét a tengernél? Hetekig azért csak nem hivatkozhatok arra, hogy napkiütések miatt nem veszem le a strandkendőm. – Összesen tán egy hét szabadságom van, mivel nem olyan régen kezdtem el dolgozni… – Vajon az mennyire lenne hihető, ha azt mondanám, hogy allergiás vagyok a vízben élő apró rákokra? – Hát, ez tovább fog tartani, mint egy hét – motyogja Tad, miközben a keze egyre lejjebb kalandozik. – Mi lenne, ha engedélyt kérnél? Gondolod, hogy ki tudnád harcolni? – Azt hiszem, megpróbálhatom. – Hát itt meg mi folyik? Persze, azt tudom, mi folyik odalent. De vajon mi jár a pasim fejében odafent? Egyre kevésbé érzem, hogy valami tengerparti hétvégéről beszélne, sokkal inkább… igazából fogalmam sincs miről. – Mennyi időről lenne szó? Mit forgatsz a fejedben? Valami országjáró utazást? Tad elmosolyodik. – Nem igazán. Tulajdonképpen… Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Majd megkérdezem, ha alkalmasabb lesz rá az idő. Mert most… határozottan… nem alkalmas. Ha engem kérdeznek, szerintem teljességgel alkalmas az időpont. Feltéve, hogy nem másról van szó, mint… hmm. Tiszta mulatságról. És mégis egy kicsit aggódom. Mi a csodára akarhat Tad megkérni – majd akkor, ha eljön az ideje –, ami miatt ennyi időt kellene távol töltenem a munkámtól a nyáron? Hmmm… mi a… na nem. Nem. Semmiképpen. Dehogy. Azt biztos nem. Az nem lehet. Hisz még csak tizenkét hete randizunk! Másfelől viszont… elmentem vele futni ma reggel. Ha ez nem az elkötelezettség jele, akkor nem tudom, mi lehetne az. És hát, a kis dolgok jelentenek a legtöbbet az életben. Ez biztos. Ha visszagondolok, elég bizarr (és furcsamód bizarr, nem viccesen), hogy abban a pillanatban,

mikor ezt gondoltam, az új főnököm éppen belekortyolt a reggeli kávéjába… és meghalt.

Nem vagy te kövér, Csak formába kell jönnöd, Nem szabad a sikeredet A centikhez kötnöd.

2

Eredeti cím: „Big Boned” (Töltött galamb) Írta: Heather Wells Jó érzés tölt el, mikor reggeli után visszafelé igyekszem az irodámba. Na jó, Pete, a biztonsági őr hangosan felröhögött, amikor mesterkélt közömbösséggel intettem búcsút az épületből távozó Tadnek – én: „Viszlát.” Tad: „Akkor később.” Nem hiszem, hogy túl sok olyan dolgozó lenne a New York-i Főiskolán, aki mostanra még nem tud rólunk. Magda legalábbis, amikor észrevette, hogy Tad haja is és az enyém is vizes (ne felejtsem el, hogy vennem kell egy hajszárítót, amit nála tartok majd a váltás ruha mellett, amiket a fiókos szekrényében tárolok, amelyet oly nagylelkűen felajánlott számomra), nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Na és akkor mi van? Nem valószínű, hogy bárkinek is beszélnének róla. Bár lehet, hogy kissé jobban kellene vigyáznunk a diákotthonban elköltött reggelikkel. Mert mi van, ha egyik reggel megjelenik Tad egy másik tanítványa, és meglát minket, amint épp egy fél grapefrúton osztozunk. Ezt elég nehéz lenne azzal magyarázni, hogy magánórákat tart nekem. Az egyetlen személy, akivel határozottan óvatosnak kell lennem, ha Tadről van szó, az az új főnököm, dr. Owen Veatch (bölcsészdoktor). Owen az elnök irodájában volt ombudsman, mielőtt kinevezték a Fischer Hall ideiglenes igazgatójának, arra az időre, míg nem találnak megfelelő utánpótlást Tomnak, a volt főnökömnek a helyére, akit időközben előléptettek. Nem is gondolná az ember, hogy milyen nehéz feladat találni valakit egy hétszázágyas diákotthon vezetésére harmincezer dolláros évi fizetésért és ingyenes lakhatásért cserébe a Greenwich Village-ben, ahol országos viszonylatban is a legmagasabbak közt vannak a bérleti díjak. De mivel ebben a diákotthonban több gyilkosság is történt csupán az utóbbi kilenc hónap alatt, aminek okán ráragasztották a Halál Szállása nevet, meg lennének lepve, ha tudnák, milyen kevés jelentkező akad. Ami elég érdekes, mert a Fischer Hall állati klassz hely. Az egyik legnagyobb épület a Washington Square Parkban, amely nagyrészt megőrizte a tizenkilencedik század közepi pompáját, a márványpadlóival és a nagytermekben álló kandallókkal. Úgy értem, azt leszámítva, hogy a szobák nagy részét dupla-triplává alakították (két hálószobához tartozik egy fürdő, s mindkét szobában három diák lakik, így egy vécére összesen hatan jutnak), és valamelyik nap emberi ürüléket találtam az előcsarnok egyik gazdagon faragott mahagóni telefonfülkéjében. El nem tudom képzelni, miért nem tülekednek ezért a munkáért az ország legjobbjai. Na mindegy, a köztes időben itt van nekünk Owen, aki nagyon kedves ember, meg minden, de rettenetesen régimódi. Például, mindennap öltönyben jön be dolgozni. Egy olyan helyen, ahol az emberek a telefonfülkébe kakálnak. Fura. És totál szigorúan veszi az iskolai szabályozást minden kis apróságban. Akkor is megjegyzést tett, amikor kifogyott a papír a fénymásolóból, és én leküldtem a végzős segítőnket, Sarah-t, hogy kérjen kölcsön valamennyit az ebédlő irodájából. Owen meg rám pirított: „Heather, nagyon remélem, nem fog rendszert csinálni abból, hogy mások készleteiből kölcsönöz! A maga egyik feladata éppen az lenne, hogy gondoskodjon arról, hogy mindig minden kéznél legyen az irodában, amire szükségünk lehet.”

Ehm. Oké. Ráadásul Owen keze erősen benne van a mostani hőzöngésben, hogy a végzős diákmunkások szervezetten tiltakoznak a fizetésük és a juttatásaik csökkentése ellen. Neki kellene fellépnie közvetítőként a diákok és az elnöki iroda közt – ami alapvetően azt jelenti, hogy az ideje felét az irodában azzal tölti, hogy olyan dühös végzősökkel vitatkozik az iskola politikájáról, akik még csak nem is itt laknak. Láthatják, miért vagyok különösen óvatos, hogy ha Owen a közelben van, a legkevésbé se legyen feltűnő a kapcsolatom Taddel. Ami elég izé dolog, mivel Tad nagyon sokat segített nekem abban, hogy jobb munkaerő legyek. Nemcsak hogy mostanában jóval kevesebb számolási hibát vétek a fizetési listák kalkulálásakor, de néhány perccel mindig előbb érkezem be az irodába, miután az éjszakát nála töltöm, mert Tad garzonlakása, amit a főiskola fizet, egy háztömbbel közelebb van a Fischer Hallhoz, mint Cooper háza. A legjobb barátnőm, Patty nagyon kíváncsi rá, hogyan sikerült megtalálnom az egyetlen embert, aki közelebb lakik a munkahelyemhez, mint én, és hogy vajon ennek a dolognak mekkora szerepe volt abban, hogy úgy döntöttem, romantikus viszonyba bonyolódom vele. A legjobb barátnőm, Patty meglepően cinikus tud lenni, ahhoz képest, hogy boldog házasságban élő anya. Az első edzésem – és egy házassági ajánlat lehetséges előzménye – napján Taddel igazából még Owen érkezése előtt sikerült megjelennem az otthon igazgatójának irodájában, ami elég nagy szó. Néha már úgy érzem, hogy az új, ideiglenes főnököm valójában idebent lakik, az irodában, mert úgy tűnik, mindig itt van. És nem én vagyok az egyetlen, aki meglepetten konstatálja, hogy az iroda ajtaja aznap reggel még zárva van. Egy itt lakó diák, aki, emlékszem, a tavaszi szemeszterben érkezett valahonnan máshonnan, bizonyos Jamie Price, szőke hajú, széles vállú, kék szemű, feltápászkodik az irodám előtt álló intézményi stílusú kanapéról, és idegesen pillant rám. – Helló? – Jamie egyike azoknak a lányoknak, akik minden megszólalásuk után kérdőjelet tesznek, még akkor is, ha az éppen nem kérdés. – Megbeszélésem van? Dr. Veatchcsel? Nyolc harminckor? De nincs itt? Pedig kopogtam? – Valószínűleg csak egy kicsit késik – veszem elő a kulcsomat a hátizsákom zsebéből. Mindig hátizsákkal járok, nem kézitáskával, mert ezekben elég hely van az összes sminkszeremnek, hajformázó eszközeimnek, a váltás fehérneműimnek és a többinek, ami ilyenkor bizonyul a leghasznosabbnak, amikor a saját otthonom és a matektanárom lakása közt ingázom. Csak még egy úti hajszárítót kell vennem. Már egészen jól boldogulok ezzel a folyton úton levéssel. Bár, illik is, tekintetbe véve, mennyi időt töltöttem úton az anyámmal, egyetlen bőröndnyi cuccal, amikor még a „csodahangú tini popsztár áruházakban koncertezik” korszakomat éltem (nem volt olyan színpad, amit Heather Wells kicsinek talált volna!), aztán lassan egyre nagyobb helyekre mentem, fesztiválokra, míg végül eljutottam sikereim csúcsára, mikor az Easy Street nevű bandával énekelhettem, és ott találkoztam akkori nagy szerelmemmel, Jordan Cartwrighttal, akinek az apja olyan fantasztikus lemezszerződéshez juttatott, hogy aztán már mindenki tudta, ki az a Heather Wells… …úgy nagyjából öt percig, amíg el nem határoztam, hogy megtalálom a saját hangomat, és a saját dalaimat fogom énekelni, nem pedig azt a nyálas vackot, amit a stúdió kiosztott nekem, és Jordan apja ezért rövid úton ki nem rúgott… …és anyám le nem lépett Argentínába a menedzseremmel és az összes pénzemmel. Bár, ezek nem épp azok a dolgok, amiken szívesen elmélkedem így hajnali kilenc előtt. Vagy, ha már itt tartunk, bármikor máskor. – Biztos itt lesz pár percen belül – próbálom megnyugtatni Jamie-t. Azzal az emberrel ellentétben, akit majd a helyére felvesznek, Owen nem lakik az épületben. A Fischer Hall igazgatói lakása azóta üresen áll, amióta az előző vezetőnk, Tom a múlt hónapban kiköltözött egy sokkal elegánsabb apartmanba a diákszövetségek házában, a Waverly Hallban, a

park túloldalán, ahol jelenleg boldogan él új élettársával, a baseballedzővel. Owennek a főiskola fizeti a lakását, ahogyan Tadnek is, de egy sokkal szebb épületben a Washington Square Park északi részén. – Jól van – Jamie benyomul utánam az iroda külső részébe, amelyen Sarah-val és tizenöt folyosófelügyelővel osztozom, azokkal a diákokkal, akik ingyenes szállás és ellátás fejében egyegy folyosót ellenőriznek az épületben, és tanácsadóként, bizalmasként és összekötőemberként nagyjából negyvenöt lakóra felügyelnek fejenként. Az én asztalom a szoba végében áll, ahol a hátamat neki tudom vetni a falnak, és szemmel tarthatom a fénymásolót, amit mindennap annyit nyúzunk, hogy másodállásban már jelentkezhetnék fénymásoló-szerelőnek, annyi időt töltök a megjavításával. Az ajtó, amely a diákotthon igazgatójának irodájába vezet – s amelyet a szoba első részétől egy másfél méter magas gipszkarton fal választ el, ami fölött a következő nagyjából fél méteren egy egészen a plafonig felérő fémrács található –, zárva van. Csakhogy a rácson keresztül határozottan érzem a kávé illatát. És valami más szagot is, amit nem tudok biztosan azonosítani. És hallom az utca zaját – egy dudáló autót, lépéseket a járdán – az igazgatói irodán kívülről, amelynek az ablakai – a külső résszel ellentétben – a Washington Square szélén futó útra nyílnak. Ezekből arra következtetek, hogy Owen odabent van, és nyitott ablak mellett a kávéját kortyolgatja. De az ajtó zárva, valószínűleg azt szeretné, ha nem zavarnánk. Mondjuk, azért, hogy nyugodtan nézelődhessen valami szexoldalon az interneten. De az igazság az, hogy Owen számomra sosem tűnt olyan fajtának, aki szexoldalakat böngész, annak ellenére, hogy középkorú, elvált férfi, akiről az ember azt feltételezné, hogy a legjobb célpont az ilyen oldalak számára – leszámítva persze a tizennégy éves kamaszokat. – Owen! – kopogtatok be az ajtaján. – Itt van Jamie, akit fél kilencre hívatott. Jamie, aki az asztalom mellett ácsorog farmernadrágban és babakék kardigánban, bekiabál a rácson: – Ohm, hahó, dr. Veatch? De dr. Veatch nem válaszol. Ami rendkívül különös. Mivel tudom, hogy odabent van. És ekkor valami rémisztő érzés kezd úrrá lenni rajtam. Igazság szerint már épp elég ideje dolgozom a Fischer Hallban ahhoz, hogy tudjam, ha az emberen rémisztő érzés lesz úrrá, annak valószínűleg nagyon is megvan az oka. – Jamie – szólalok meg, s közben igyekszem, hogy egyre növekvő félelmemet ne érezhesse ki a hangomból. – Menjen ki a portához, és kérje meg Pete-et, a biztonsági őrt, hogy azonnal jöjjön ide. Megteszi? Jamie kissé zavartan, de még mindig mosolyogva bólint: – Oké? – és kimegy a folyosóra. Amint távozik, előkapom a kulcsomat az igazgatói irodához, bedugom a zárba, és kinyitom Owen ajtaját. Azonnal meglátom, miért nem válaszolt a kopogásra. Gyorsan visszazárom az ajtót, kihúzom a kulcsot, leroskadok a legközelebbi székre – arra, ami Sarah asztala mellett áll. És a térdem közé szorítom a fejem. Még akkor is a futócipőm orrát bámulom, mikor Pete és Jamie visszaérnek. Pete egy kicsit nehezen veszi a levegőt, mert ő is ugyanolyan nehezen tud nemet mondani, mint én, amikor Magda Dove csokival kínálja. – Mi történt? – érdeklődik. – Mi a baj? Miért van így összegörnyedve? – Csak görcsöl a hasam – mormogom a cipőfűzőmnek. –Jamie, azt hiszem, át kell tennünk a megbeszélését egy másik időpontra. Rendben? Felnézek a lábbelimről, és látom, hogy Jamie zavartan bámul rám. – Minden rendben? – tudakolja. – Öhm – motyogom. Mégis, mit kellene mondanom? Persze, minden rendben? Mert semmi

sincsen rendben. És ezt úgyis meg fogja tudni – előbb vagy utóbb. – Nem, nem igazán. Később majd jelentkezem, hogy megbeszéljünk egy új időpontot, jó? – Jól van – bólint rá Jamie, és a tekintetéből most már inkább aggodalom sugárzik, mint zavartság. – Én… De valami lehet az arckifejezésemben – talán az, hogy erősen küszködöm a hányingerrel? Miért kellett magamba tömnöm azt a második gofrit is? –, ami elrémiszti, mert aztán hátat fordít, és kisétál a szobából. – Csukja be az ajtót ! – kérem Pete-et, aki meg is teszi. – Heather – türelmetlenkedik. – Mi ez az egész? Mi baja van? Rosszul érzi magát? Akarja, hogy hívjam az ügyeletes nővért? – Nem vagyok rosszul – felelem, és átnyújtom a kulcsot, miközben még mindig olyan közel hajtom a fejem a padlóhoz, amennyire csak lehet (remélem, ezzel kordában tarthatom a hányingeremet). – Owen annál inkább. Bár, nem is annyira rosszul van, mint amennyire… halott. Jó lenne, ha hívná a 911-et, én is megtenném, de… pillanatnyilag nem érzem túl jól magam, – Halott? – Nem látom az arcát, de remek kilátásom nyílik a cipőjére – bumfordi fekete lábbeli, acéllal megerősített orral. – Hogy érti azt, hogy halott? – Halott halott – erősítem meg. – Úgy, mint hulla. – Miért nem szólt előbb? – morog félhangosan Pete, és megragadja a kulcscsomómat. Hallom, ahogy zörögve kutat a zárba illő után, de nem merem megkockáztatni, hogy felnézzek és segítsek. Mert a nyakamtól jóval délre még mindig erősen kavarognak a dolgok. Ráadásul csokis gofri volt. Ami teljességgel helytelen. Miért nem tudok soha egészséges dolgokat reggelizni? Mi olyan rettenetes a teljes kiőrlésű pirítósban, a fél grapefrútban vagy a tojásfehérjéből készült omlettben? Miért kell nekem mindig a tejszínhab után nyúlnom? Miért? – Miért nem próbált meg segíteni neki? – kérdi Pete, miközben még mindig a kulcsokkal bajlódik. – Újjáéleszteni, vagy valami? – Nem sokat értem volna el vele – felelem a cipőmnek. –Tekintve, hogy már meghalt. – És mióta van magának orvosi diplomája? – tudakolja Pete. Végre megtalálja a megfelelő kulcsot, és a vállával belöki az ajtót. Sokkal nagyobb erővel, mint amennyire szükség lett volna. Aztán megdermed. Tudom, hogy megtorpan, mert még mindig a cipőjét bámulom. – Huh – sóhajt fel. – Engedje le a redőnyt! – utasítom a padlót. – Hogy mi? – Pete hangja furcsán cseng. – A redőnyt az ablakon – ismétlem meg. – Akárki elmehet az ablak előtt, benézhet és megláthatja. Csodálkozom, hogy eddig még senki nem vette észre. – Másrészről viszont ez New York City. A nyüzsgő és rohanó New York, tele nyüzsgő és rohanó New York-iakkal. – Engedje le a redőnyt! – Úgy érzem, kicsit jobban vagyok. De annyira azért nem, hogy benézzek a szobába, amely előtt Pete áll. De ahhoz eléggé, hogy felüljek és megragadjam a telefont. – Majd én hívom a 911-et. Maga csak engedje le a redőnyt! – Rendben. – Pete hangja még mindig furcsán cseng. Lehet, hogy azért, mert közben folyamatosan és változatosan káromkodik a bajusza alatt. Hallom, hogy a redőny leereszkedik. De még mindig nem nézek hátra. Felemelem a kagylót, és tárcsázom a 9-9-1-1-et. Az a plusz kilences az elején azért kell, hogy városi vonalat kapjak. Miközben ezzel foglalatoskodom, kívülről egy kulcs csusszan a zárba – ami automatikusan bekattan, ha becsukjuk az ajtót –, és egy másodperccel később Sarah, a végzős segítőnk (vagy pontosabban fogalmazva, az én végzős segítőm, mivel mostantól már nincs miénk) lép be a szobába, és meglepetten néz rám. – Hé! – csodálkozik. – Mi folyik itt? Mit keres itt Pete? És hol van… – Ne! – kiáltunk rá egyszerre Pete-tel, mikor Sarah tesz egy lépést Dr. Veatch irodájának ajtaja felé.

És pontosan ebben a pillanatban a segélyhívó vonal másik végéről a fülembe csendül egy hang: – 911, mi történt? – Mi baj van? – tudakolja Sarah, mert Pete kinyújtott kézzel lép felé, és igyekszik megakadályozni, hogy bejusson dr. Veatch irodájába. – Mi van már? Hadd lássam! Látni akarom! – Halló! – rikácsolja a segélyhívó vonal telefonkezelője a fülembe. – Igen, üdvözlöm – kapcsolok. – Szeretném kihívni a rendőrséget a Fischer Hallba, a Washington Square Westre. – Megadom nekik a pontos címet, bár nem hiszem, hogy szükségük lenne rá. A manhattani segélyhívó vonal összes operátora jól tudja már, hol van a Halál Szállása. – Csak menjen, és üljön le Heather asztalához! – utasítja Pete Sarah-t, miközben gondosan behúzza maga után dr. Veatch irodájának ajtaját. – De miért? – erősködik Sarah. – Mi folyik itt? Miért nem akarják, hogy megnézzem? Ez nem igazság. Én… – Mi a fene van magával? – csattan fel Pete. – Ha azt mondtam, üljön le, akkor üljön le! – Maga nekem nem dirigálhat! – tiltakozik Sarah. – Én nem csak egy egyszerű diák vagyok itt, tudja? Hanem a főiskola egy alkalmazottja, ahogyan maga! Ugyanúgy jogom van tudni, hogy mi folyik itt, mint bármely más dolgozónak. Unom már, hogy Allington elnök emberei úgy bánnak velem, mint… – Milyen eseményhez kér segítséget, asszonyom? – érdeklődik a telefonkezelő a 911-nél. – Öhm – hümmögök. Sarah sápítozásától a saját gondolataimat is alig hallom. – …mint valami másodosztályú állampolgárral – folytatja rendületlenül. – Megvan a saját érdekvédelmi szervezetünk, és nem bújhatnak a munkaügyi bizottság semmiféle döntése mögé, hogy ezt megtagadják tőlünk! – Asszonyom – hallom a telefonkezelő hangját. – Ott van még? – Igen – felelem. – Elnézést. – És milyen jellegű eseményhez kér segítséget? – Öhm – dadogok ismét. – Az esemény jellege az, hogy valaki fejbe lőtte a főnökömet.

Nem vagy te kövér, Csak tedd le azt a sütit, Itt van ez a zeller, Felejtsd el a nasit.

3

Eredeti cím: „Big Boned” (Töltött galamb) Írta: Heather Wells Jó, elismerem. Nem voltam épp Owen legnagyobb rajongója. De miért is lettem volna? Őt csak romeltakarítónak tették ide. Egy ombudsman nem is csinál mást. Nem úgy viselkedett, mint aki maga akart volna itt lenni. Az elnök úgy dobta ide közénk, mint valami ejtőernyőst, hogy próbálja meg valahogy a helyére tenni ezt a „Halál Szállása” krízist. De Owen még csak nem is tudott teljes mértékben a feladatára összpontosítani, mivel rengeteg energiája elment arra, hogy a végzős diákok érdekvédelmi szövetségének ügyével foglalkozzon. Ennek ellenére valahogy sikerült időt szakítania, hogy lehordjon az ebédlőből kölcsönzött papírok miatt. Jó, tudom, elég kicsinyes dolog ilyesmiről panaszkodni, amikor az illető már halott. De én legalább – Sarah-val ellentétben – meg tudtam állni, hogy kijelentsem: megérdemelte, hogy lepuffantsák. Persze Sarah nem látta, hogyan lyukasztotta át a golyó Owen koponyáját, és távozott a túloldalon, maga után hagyva egy fekete lyukat – némi vérrel körítve – a garfieldes falinaptárján (Garfield egy macska, aki napszemüveget hord és lasagnát eszik). A tényleges sérülés Owen koponyáján meglepően kicsi. A golyó az ablakon keresztül hatolt be a tarkóján – az utcai zajokat azért hallottam, mert az ablak nyitva volt, nem azért, mert valaki kilőtte az egyik táblát –, és távozott a homlokán. Miközben, gondolom, Owen a langyos tavaszi reggelt élvezte. Még csak ki sem esett a székéből, teljesen egyenesen ült, a kávéja érintetlenül állt előtte az asztalon – bár nyilvánvalóan már kihűlt. Csak a feje bukott előre, mintha csak elbóbiskolt volna. Szemmel láthatólag váratlanul érte a halál, és könyörületesen gyorsan végzett vele. De akkor is. Biztos vagyok benne, nem szolgált rá, hogy így kelljen elmennie. Vagy hogy egyáltalán el kelljen. – Hát, nem tudom – von vállat Sarah, amikor kifejtem neki a véleményemet. Egy üres tárolóhelyiségben ücsörgünk a folyosó másik végén, az irodámtól távol, mert azt mint bűnügyi helyszínt kordonnal lezárta a rendőrség. A helyiséget korábban a diákönkormányzat használta irodának, amíg többhavi panaszáradat után ki nem jelöltünk számukra egy újat – ezzel ellentétben nem pontosan szemben az ebédlő irodájával, ahonnan folyamatosan szivárgott át hozzájuk a minden szabály ellenére szüntelenül pöfékelő ebédlővezető cigarettájának füstje – egy emelettel feljebb, így azóta itt törött székeket tárolunk és véletlenül hozzánk kézbesített postacsomagokat, amelyeket a Férfiak és Fiúk Közti Szabad Szerelem Észak-Amerikai Egyesületének címeztek, akiknek az utca túlvégében van az irodájuk, és akiknek a küldeményeit „véletlenül” rendre elfelejtem továbbítani. Hogy mi célból, nem tudom, de a tárolóhelyiség egyik sarkában egy asztalka áll, rajta egy számítógép, mellette pedig teljesen ép székek, egy hálózsák, és egy teljesen működőképesnek látszó kávéfőző, körülötte jó pár bögrével. Feltételezem, hogy a takarítók és a karbantartó

személyzet használja a szobát amolyan nem hivatalos pihenőhelynek. Jó, hogy Owen már halott, mert ha erre rájönne, tuti megpattanna egy-két ér az agyában. – El kell ismernie – jelenti ki Sarah, mintha olvasna a gondolataimban –, a pasi egy barom volt. – De akkora barom, hogy megérdemelje, hogy lelőjék? –kérdem. – Nem hinném. – És mi van azzal a hülye papírüggyel? – mutat rá Sarah. – Csak nem akarta, hogy mások irodájából hordjam át a papírt! – csattanok fel. – Mint főnöknek, ez volt a dolga! – Nem kell kiabálni – hűt le Sarah. – És annyira jellemző magára, hogy nem látja, ez csak egy idióta bürokrata szőrszálhasogatás. Veatch az apró-cseprő ügyekkel vacakolt, de nem foglalkozott a lényegi dolgokkal – mint például, hogy a főiskola egyszerűen semmibe veszi keményen dolgozó munkatársai alapvető emberi szükségleteit. – Nem tudom, én merném-e magam a New York-i Főiskola keményen dolgozó munkatársának nevezni – jegyzem meg tartózkodón. Már arra gondolok, hogy a munkavállalói juttatásaim közé szorosan véve nem tartozik az ingyenes ebéd. Alapjában véve csak potyázok… – Nem is magáról beszélek – csattan fel Sarah. – Hanem az oktatók, a kutatók és az adminisztráció diáksegítőiről, mint például én is, akiktől a nemtörődöm vezetés megtagadja a munkaadó által fizetett egészségügyi ellátást, a munkavédelmet, a gyermekek után járó juttatásokat, a panaszok benyújtásának jogát és mindenféle más dolgozói jogot! – Aha – bólintok. Nem tudom nem észrevenni, hogy az asztalon, amelynél ülök – és amin a számítógép áll – borzasztó rendetlenség uralkodik. Mindenfelé összefirkált papírfecnik, bizonytalan eredetű ételmaradékok, és a kávéscsészék aljának nyoma. Nem emlékszem, hogy a diákönkormányzat ilyen káoszt hagyott volna maga után, amikor kiköltöztek, de lehet, hogy mégis. Meg kell majd kémem a takarítókat, hogy tegyenek rendet, különben nemsokára beköltöznek az egerek. Ha Owen látta volna ezt az íróasztalt, biztos vagyok benne, hogy bánatosan csóválta volna a fejét. Owen rendmániás volt, aminek remek példáját adta, amikor megkérdezte, hogy vagyok képes bármit is megtalálni az asztalomon, amivel persze csak azt érte el, hogy amikor nem figyelt oda, egy mozdulattal mindent besöpörtem az egyik alsó fiókba. Probléma megoldva. Lehet, hogy Sarah-nak igaza van. Lehet, hogy Owen tényleg csak mindenféle értelmetlen marhasággal foglalkozott, de a lényeges dolgok elkerülték a figyelmét. Mondjuk, az, hogy valaki holtan szeretné látni. – Az a helyzet – folytatja Sarah –, hogy ha az elnökség továbbra sem engedi, hogy érdekvédelmi szervezetet alakítsunk – vagy még inkább: nem jelöl ki egy helyet, ahol összejöhetünk –, és nem írja alá a jelenlegi munkaszerződésünket, akkor sztrájkolni fogunk, és a többi helyi szervezet sem akarja majd megtörni a sztrájkunkat, ami azt jelenti, hogy a főiskola egész területén nem lesz felügyelet, beszüntetik a takarítást, nem viszik majd el a szemetet, és nem lesz biztonsági őrszolgálat. Aztán majd meglátjuk, milyen gyorsan rájön Allington elnök, hogy mennyire fontosak is vagyunk, amikor derékig érő szemétben kell majd átverekednie magát, hogy bejusson az irodájába. – Öhm – motyogom. – Értem. – És ne higgye, hogy dr. Veatch nem volt tisztában ezekkel a dolgokkal – jelenti ki Sarah. – Kerek-perec közöltük vele, hogy ha nem továbbítja a követeléseinket az elnökségnek, ez fog történni. Döbbenten nézek rá. – Hogy majd valaki fejbe lövi? Sarah megrovón néz rám. – Dehogy. Az, hogy sztrájkba lépünk. Dr. Veatch abszolút tudatában volt ennek. És mégis hagyták, hogy a szerződések aláírására megszabott újabb határidő is lejárjon tegnap éjfélkor. Most akkor szembe kell nézniük a tetteik következményeivel. – Na várjunk csak! Azt gondolja, hogy dr. Veatchet valaki a maguk szervezetéből puffantotta

le? Azért, mert nem fordított kellő figyelmet a követeléseikre? Sarah feljajdul. – Heather! Persze hogy nem! A VDSZ nem hisz az erőszakban! – Aha – pislogok rá értetlenül. – Hát… – szólalok meg végül. – Annak a sajnálatos eseménynek a fényében, hogy az ombudsmanunkat úgy tűnik, meggyilkolták ma reggel, gondolja, hogy rá tudná venni a… khm… – Végzős Diákok Szövetségét – segít ki Sarah. – De mi csak rövidítve VDSZ-nek hívjuk magunkat. – Aha. Oké. Szóval, mivel az az ember, akivel ezt az egészet normál esetben egyeztetni kellene, mielőtt az elnökségig jutnának, HALOTT, nem tudnának csak egy napra lehiggadni, amíg kiderítjük, hogy ki tette ezt és miért? Sarah szomorúan csóválja a fejét, Hosszú haja a vállát verdesi. A szerelése tökéletesen beleillik a „Végzős Diákok Szövetsége” képbe: trikóra húzott overall, katonai bakancs, drótkeretes szemüveg, semmi smink, kócosan göndör haj. – Hát nem érti, Heather? Épp ez az, amit akarnak. Honnan lehetünk benne biztosak, hogy nem maga az elnökség rendelte meg dr. Veatch meggyilkolását, hogy elejét vegye a sztrájkunknak, tudván, hogy mekkora problémát fog ez okozni nekik a napi működésük során? – Sarah – masszírozom meg a halántékomat. Érzem, hogy mindjárt megfájdul a fejem. – Az elnökségből senki sem lőtte le dr. Veatchet. Ez teljesen nevetséges feltételezés. – Majdnem olyan nevetséges, mint amikor azt vetette fel, hogy esetleg közülünk tette valaki? – veti hátra a haját Sarah. –Épp ez védi meg őket. Hogy mindenki azt gondolja, hogy már a gondolat is teljesen nevetséges. És pontosan ez az, ami miatt megúszhatják. Tudja, már ha ők tették. Amit persze nem állítok. – Ki tett és mit? – egy magas, sápadt fiatalember néz be az ajtón, kezében az elengedhetetlen futártáskával – más néven pasitatyó –, a haja pedig olyan kócosan rasztás, ahogyan az a New York-i Főiskola végzős fiúdiákjához illik. Megismerem a főiskolai újságból – és egy gyors bemutatkozásból a könyvtár előtt, mikor épp Sarah-val demonstráltak –, ő Sebastian Blumenthal, a Végzős Diákok Szövetségének, azaz a VDSZ-nek az elnöke. És, ha a hatodik érzékem nem csal, Sarah szeme fénye. – És miért nyüzsög ez a rengeteg rendőr a folyosón? – érdeklődik. – Valaki megint bent felejtette egy testrészét a liftben? Döbbenten nézek rá. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan terjednek itt a hírek. – Az csak tréfa volt. – Hé, nem én voltam az, aki nem jött rá, hogy az csak egy művégtag, és felhívta a 911-et! – hívja fel a figyelmemet Sebastian. – Szóval, mi folyik itt? – Valaki lelőtte dr. Veatchet – tájékoztatja Sarah lényegre törően. – Nem mondod!? – Sebastian lehajítja a batyuját a kanapéra – amelyet az egyik kollégiumi szobában foglaltak le és koboztak el, mivel a New York-i Főiskola semmi olyan bútordarabot nem engedélyez a diákotthon területén, ami nem tűzálló anyagból készült – Sarah mellé. – Haslövés? – Fej – helyesbít a lány. – Amolyan bérgyilkos módra. – Szép! – nyugtázza Sebastian láthatólag lenyűgözve. – Mondtam, hogy alvilági kapcsolatai vannak. – Na de srácok! – kiáltok fel megbotránkozva. – Az az ember meghalt! Ebben semmi szép nincs! És természetesen dr. Veatchnek semmi köze nem volt az alvilághoz. Mi a csodáról beszélnek maguk? Az a golyó valószínűleg eltévedt, csak valami drogosok lövöldöztek odaát a parkban. – Nem tudom, Heather – kételkedik Sarah. – Azt mondta, a lövés egyenesen a tarkója közepén hatolt be. Eltévedt golyók ritkán csinálnak ilyesmit. Én úgy hiszem, nagyon is szándékosan lőtték le, ráadásul olyasvalaki, aki ismerte. – Vagy akit valaki megbízott vele – veti fel Sebastian. –Mondjuk, az elnökség. Hogy ne

kelljen velünk tárgyalni. – Én is épp ezt mondtam! – ragyog fel Sarah. – Há’ nem? – Úgy néz ki, Sebastian nagyon elégedett magával. Annyira, hogy simán megfeledkezik róla, hogy Veatch Grosse Pointe-ból jött, egy luxuskörnyékről. És hogy fehérbőrű. – A francba, igen. Én is erről beszélek. – Na jó – csattanok fel. – Kifelé! Mindketten! De rögtön! Sebastian arcáról lefagy a mosoly. – Jaj, ugyan már, Heather! Ismerje el, hogy az a pasas mindenkit lekezelt. Emlékszik, mikor magára ordított a papírok miatt? Most Sarah-ra nézek meglepetten. Nem hiszem el, hogy elmesélte neki! – Miért kell mindenkinek előhozakodni ezzel a dologgal? –háborodom fel. – Ráadásul nem ordított, csak… – Na szóval… – vág közbe Sarah. – Heather találta meg a holttestet, Sebastian. Érthető, hogy megrázta a dolog. Nekem itt kell maradnom mellette, amíg a zsaruk ide nem érnek, hogy kihallgassák. Hisz közismerten neheztelt a fickóra, a miatt a papírügy miatt. – Azért nem vagyok összetörve – tiltakozom. – Teljesen jól vagyok. És senki sem fog kihallgatni. Én… – A csodába is! – teszi Sebastian a kezét a vállamra. – Igazán sajnálom. Jól érzi magát? Hozhatok valamit a büféből? Forró teát vagy ilyesmit? – Jóóóó – kiált fel Sarah. – Én egy kávét kérek. És valami sütit, ha van. – Sarah! – Teljesen le vagyok döbbenve. – Ugyan már, Heather – vágja hozzám a lány bosszúsan. – Ha már megkérdezte… Ha a VDSZ sztrájkolni fog – ahogyan azt hamarosan meg is tesszük –, akkor enni sem nagyon lehet majd a büfében, szóval, nem pazarlom az amúgy is értéktelenedő dollárjaimat, ha valaki felajánlja, hogy kifizeti a… – Heather! – A tárolóhelyiség ajtajában feltűnik Gavin McGoren – egy magas és szikár harmadéves filmszakos hallgató, egyben kollégiumlakó, aki, pechére, viszonzatlanul belém van esve –, és hangosan zihál. – Istenem, Heather! Hát itt van! Minden rendben? Jöttem, olyan gyorsan, ahogy csak tudtam… – McGoren, épp jókor jössz! – örül meg Sebastian. – Kellene valaki, aki a mikrofonokat kezeli holnap este a nagygyűlésen a parkban. Vállalod? – Naná, hogy – bólogat Gavin. A motyóját lassan a földre ereszti, és közben le nem veszi rólam a szemét. – Ez most komoly? Tényleg bekapott egy golyót a drogosok lövöldözéséből? Mindig is tudtam, veszélyes dolog, hogy az utcaszinten lévő ablakokat még nem falazták mind be. Gondolt már arra, hogy akár maga is lehetett volna az áldozat, Heather? – Higgadj már le, Gavin! – mordul rá Sarah. – Már így is épp eléggé ki van akadva. Miért akarod tovább rontani a dolgokat? – Jaj, istenem! – csattanok fel. – Egyáltalán nem vagyok kiakadva. Vagyis, persze, ki vagyok. De… muszáj erről értekeznünk? – Természetesen nem muszáj, Heather – hagyja rám Sarah a lehető legmegnyugtatóbb hangján. Aztán odafordul Sebastianhoz és Gavinhez. – Fiúk, légyszi, hagyjátok békén Heathert! Ha egy holttestbe botlasz – különösen, ha egy olyan emberébe, akivel olyan szoros munkakapcsolatban álltál, mint Heather állt dr. Veatchcsel –, az nagyon nyomasztó dolog. Valószínűleg Heather egy darabig még a poszttraumás stressz hatása alatt lesz. Oda kell figyelnünk, nem mutatja-e indokolatlan agresszivitás, depresszió vagy túlzott közöny jeleit. – Sarah! – fortyanok fel dühösen. – Befogná végre a száját? Ő pedig ugyanazon a csitító hangon folytatja: – Hát persze, Heather. – Aztán odasúgja a fiúknak: – Na, mit mondtam az indokolatlan agresszivitásról? – Sarah! – Most már tényleg meghalok egy Aspirinért. –Hallottam ám! – Öhm… – bámulja Sebastian a cipője orrát. – És általában meddig tart egy ilyen poszttraumás

stressz? – Azt nem lehet pontosan megmondani – von vállat Sarah ugyanabban a pillanatban, amikor én kijelentem: – Én nem szenvedek poszttraumás stresszben! – Aha – Sebastian a cipője orráról végre rám emeli a tekintetét. – Akkor jó. Mert meg akartam kérni valamire. – Jaj, ne, maga is? – mordulok fel. – Nem randizik diákokkal – tájékoztatja Gavin. – Én már próbálkoztam. Ez nála valamiféle elvi dolog vagy micsoda. Az arcomat a kezem közé temetem. De komolyan! Mit kell még elviselnem egyetlen nap alatt? Már az is épp elég katasztrófa, hogy a reggelt kocogással kellett kezdenem (oké, csak egy pár lépés volt, de akkor is. Lehet, hogy valami megszakadt bennem. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mi történt. Bár az összes női részem remekül működött Tadnél, amikor próbára bocsátottam őket. De sosem lehet tudni, amíg egy nőgyógyász meg nem nézi.) Most pedig a főnököm ott fekszik holtan, az irodámat megszállták a Greenwich Village-i helyszínelők, Gavin McGoren pedig a New York-i Főiskola hivatalos álláspontját elemezgeti a diákok és az alkalmazottak esetleges viszonyáról? Minden porcikámmal arra a két és fél óra alvásra vágyom, amit elmulasztottam ma reggel. – Jaj már, a legkevésbé sem randira akartam hívni, haver – tiltakozik Sebastian. – Csak meg akartam kérdezni, nem jön-e el a gyűlésünkre holnap este. Szétnyitom az ujjaimat, és kikukucskálok közülük. – Hogy micsoda? – Ugyan már! – kérlel Sebastian színpadiasan térdre borulva. – Hisz maga Heather Wells! Sokat jelentene, ha ott lenne, talán még el is énekelnénk együtt a Kumbayát… – Na, nem! – tiltakozom. – Szó sem lehet róla. – Heather! – erősködik Sebastian. – Van róla fogalma, mennyit jelentene a VDSZ-nek, ha egy ilyen formátumú sztár, mint maga, kiállna mellettünk? – Kiállna mellettünk… – ismétlem meg erőtlenül, És az ölembe ejtem a kezem. – Sebastian, akár a munkámat is elveszíthetem emiatt! – Nem, az nem történhet meg – jelenti ki a fiú. – Hisz szólásszabadság van! Nem mernék megtenni! – Így van – morogja Sarah egyetértőn. – Elég fasiszta társaság, de ennyire azért ők sem… – Na, csak figyeljenek! – húzom el a szám. – De komolyan. Tényleg maguk mellett állok, meg minden. Hát szóltam egy szót is, hogy maga, Sebastian, folyamatosan itt lóg, ebben az épületben, holott valójában nem is ide jár, sőt, igazából itt sem lakik? De hogy énekeljek a gyűlésükön? A Washington Square Parkban? A könyvtár és az elnök irodája előtt? Maguk biztosan tréfálnak. – Tényleg, Sebastian – szólal meg Sarah azon hangon, amit csak egy olyan nő használ, aki rajongásig odavan egy fickóért, akiről totálisan leperegnek az érzelmei. – Néha tényleg túl messzire mész. A fiú sértődött pillantást vet rá. – Hisz épp te javasoltad, hogy kérjem meg rá! – dörmögi. – Hát, nem úgy gondoltam, hogy ebben a percben! – magyarázkodik Sarah. – Épp most bukkant rá a főnöke holttestére, az isten szerelmére! Te meg arra akarod rávenni, hogy legyen a házigazdája valami szakszervezeti gyűlésnek? – Nem arra, hogy legyen a házigazdája! – háborog Sebastian. – Csak hogy jöjjön el, és énekeljen el egy számot. Valami inspirálót. Nem muszáj, hogy a Kumbaya legyen. Lehet akár a Sugar Rush is. És kíséret sem kell hozzá. Nincsenek túl nagy igényeink. – Istenem! – sóhajt fel Sarah. – Néha tényleg elviselhetetlen vagy, Sebastian. – De hát ő állítja, hogy kutya baja! – makacskodik a fiú, s közben feláll és a levegőbe emeli a karját.

– Ne engedjen neki, Heather! – támogat Gavin. – Csak ha tényleg maga is akarja. – Nem megyek el – jelentem ki. – Mert történetesen szeretem a munkámat, és eszem ágában sincs még a héten kirúgatni magam. – Sosem rúgnák ki – erősködik Sebastian magabiztosan. –Egyfelől azért, mert nem akarok tapintatlan lenni, de a főnökét épp most gyilkolta meg valaki. Ki irányítaná akkor ezt a kócerájt? Másfelől pedig, ha elbocsátanák, azzal megsértenék az alkotmány által biztosított jogát a gyülekezésre és a békés tiltakozásra. – Haver – veti közbe Gavin. – Azt hiszed, nem tudja, hogy te voltál az, aki a műanyag kart a liftbe tetted? – Heather Wells! – dörren rám egy mély hang. Felnézek, és az egyik helyi rendőrt pillantom meg az ajtóban. – Canavan nyomozó beszélni akar magával! – Hála istennek! – sóhajtok, és szinte kivetődöm az asztal mögül, egyenesen az ajtó felé. Valami nagyon nem stimmelhet az ember munkájával, ha az jelenti számára a megkönnyebbülést, hogy egy gyilkossági nyomozó hívatja. De ha az ember a Halál Szállásán dolgozik, ilyesmi riasztóan gyakran megtörténik.

4

Nem vagy te kövér, Nincs itt semmi zavar, Mondj nemet a sütikre, És nem lesz semmi baj. Eredeti cím: „Big Boned” (Töltött galamb) Írta: Heather Wells

Mióta utoljára láttam, Canavan nyomozó levágatta a haját. Szigorú sörtéit olyan sűrűn tarkítják ősz szálak, hogy az asztalom fölött világító neonfényben szinte kéknek látom (a melegebb hatás érdekében van ugyan egy asztali lámpám is, de Canavan, úgy látszik, azt nem akarta felkapcsolni. Szerintem a gyilkossági nyomozók nem sokat adnak olyasmire, mint a hangulatos, meleg fény.). Dühösen magyaráz a füléhez tartott telefonkagylóba, és amikor belépek, olyan közönyösen pillant fel rám, mintha valami szeméttároló mögül előbóklászó patkány lennék. – Aha – mondja a telefonba. – Nagyon is tisztában vagyok vele, mit fog mondani a városvezetés. Boldogan zárnak le bármilyen utat, ha valaki az Esküdt ellenségek egy epizódját akarja ott forgatni, de ha az igazi New York-i Rendőrség akar egy valódi gyilkosság ügyében nyomozni… Dr. Veatch irodájának ajtaja hirtelen kitárul, és egy tacót majszoló, helyszínelőnek kinéző figura lép ki mögüle. Nyilvánvalóan nem felejtett el beugrani a büfébe, mielőtt a vérnyomokat kezdte volna fényképezni. – Helló, Heather! – kacsint rám. – Ó, üdv! – felelem. – A büfé már kinyitott? – Aha – bólogat. – A mai ajánlat: marhahúsos taco. Ja, és pulykamelles pite. – Mmmm… – nyalom meg a szám szélét éhesen. A reggeli gofri már rég a feledés homályába merült. – Tudom – sóhajt fel vidáman a pasas a törvényszékiektől. – Imádom, amikor a Halál Szállására hívnak. – Pontosabban a Halál Diákotthonába – javítom ki. – Örülnék, ha nem csöpögtetné tele paprikás szósszal a bűnügyi helyszínemet, ahogyan a múltkor, Higgins! – mordul rá barátságtalanul Canavan nyomozó, miután letette a telefonomat. Higgins csak felhúzza a szemöldökét, aztán ismét eltűnik Owen irodájában. – Szóval – kezd bele Canavan, miközben én lehuppanok az asztalom melletti kék műanyag székre, arra, amit általában az anorexiásoknak, a kosárlabda-játékosoknak és egyéb problémás diákoknak tartunk fent. – Mi a fene folyik itt, Wells? Hogy lehet az, hogy ahányszor hátat fordítok, a maga munkahelyén valaki kileheli a lelkét? – Honnan tudjam? – vágok vissza hozzá hasonlóan mogorván. – Én csak egy egyszerű dolgozó vagyok itt. – Na igen – morogja Canavan. – Nekem mondja? De most legalább, akárki is nyiffantotta ki a főnökét, a változatosság kedvéért odakintről tette, nem innen, az épületből. Szóval, hol volt ma reggel nyolc körül? Leesik az állam. – Talán engem gyanúsítanak? Ne vicceljen velem! Az arckifejezése mit sem változik.

– Hallotta, mit kérdeztem. Hol volt ma reggel? – Na de azok után, amiken mi ketten keresztülmentünk, ennyire már ismerhetne! – kiáltok fel. – Tudja, hogy én soha… – Tudok a papírokról, Wells – jelenti be kurtán. – A… a papírokról? – Őszintén szólva elakad a szavam. – Jaj, ugyan már! Gondolja, hogy lepuffantanék valakit pár papírlap miatt? – Nem hinném – nyugtat meg. – De meg kellett kérdeznem. – És egyáltalán, honnan tud maga erről? – érdeklődöm hevesen. – Sarah fecsegett, nem igaz? Egyszer még kinyírom ezt a nőt… – Nagyot nyelek, hogy így elhamarkodtam a szavakat, és idegesen pillantok az irodámat a tetthelytől elválasztó rácsra. Halk motoszkálás zaja szűrődik ki mögüle, méricskélés és folyamatos tacorágcsálás hangjai. – Wells! – Canavan nyomozó közönye láthatólag unalomba csap át. – Hagyjuk a drámát! Mindannyian tudjuk, hol járt ma reggel nyolckor. Ez csak formaság. Szóval, legyen csapatjátékos, ahogy máskor, és hadd halljam… – olyan éles fejhangra vált, hogy – amint azt kissé sértetten konstatálom – egészen olyan, mintha magamat hallanám: – „Az ágyban heverésztem egy saroknyira innen, és épp az ébresztőórát próbáltam lecsapni, Canavan nyomozó…” – És a tollát az űrlap fölé tartva arra készül, hogy ezt szó szerint le is jegyezze. Érzem, hogy elvörösödöm. Nem azért, mintha nem ilyen lennék… nem hinném. Hanem, mert khm… ma reggel… nos, nem egészen így történt. – Öhm – szólalok meg. – Szóval… az a helyzet… Hogy ma reggel nem így volt. Úgy áll a dolog, öhm… hogy ma reggel én, öhm… kocogni voltam. Canavan nyomozó kiejti a kezéből a tollat. – Hogy mit csinált? – Jól hallotta. – Arra gondolok, hogy amennyi zsaru most itt nyüzsög a Washington Square Park környékén, akár meg is kérhetném őket, hogy nézzenek körül, nem látnak-e valahol egy kóbor uterust. Tudják, ha esetleg valahol arrafelé lenne. – Maga… kocogni… – ismétli meg Canavan hitetlenkedve. – Nem fogyókúrás céllal – jegyzem meg zavartan. – Csak egy kicsit formába akarok jönni. A nyomozó, úgy tűnik, kilométerekkel szeretné elkerülni ezt a témát. Amin nem is csodálkozom, lévén, hogy neki is vannak lányai. – Ez azt jelenti, hogy amikor hazafelé igyekezett átöltözni, ebben az irányban kellett elhaladnia – állapítja meg. – Nem vett észre valamit? Bármi – vagy bárki – szokatlant? Ismét nagyot nyelek. – Khm. Nem otthon öltöztem át. Hanem… egy barátomnál. Canavan nyomozó furcsa pillantást vet rám. Határozottan furcsát. – Miféle barátjánál? – Egy… új barátomnál? – Észreveszem, hogy most pont úgy csináltam, mint Jamie Price: úgy feleltem, mintha kérdeznék. De nem tehetek róla. Canavan nyomozó viselkedése kissé megrémít. Már egy csomó gyilkossági ügybe belekeveredtem itt, a Fischer Hallban. De még egyszer sem voltam gyanúsított. Ráadásul ez a vallatás dolog az apám stílusára emlékeztet. Már ha az apámat egy cseppet is érdekelné a magánéletem. Ami, szemmel láthatólag, nem így van. – Miféle új barát? – érdeklődik Canavan. – Istenem! – kiáltok fel. Tiszta szerencse, hogy akkor születtem, amikor, és nem voltam a francia ellenállás tagja, vagy hasonló. A nácik kínzásai két másodperc alatt megtörtek volna. Elég lett volna csak rám nézniük, és máris kifecsegtem volna minden titkot, amiről csak tudomásom lett volna. – Együtt járok a matektanárommal, jól van? De ezt nem mondhatja el senkinek, mert azzal nagy bajba keverném. Van rá valami mód, hogy az ő neve ne kerüljön bele a jelentésébe? Megadom az elérhetőségét, természetesen, és beszélhet vele, meg minden, ha nem hisz nekem, és ellenőrizni akarja a történetemet, vagy ilyesmi. De ha van rá bármilyen lehetőség, hogy kihagyja ebből a nevét, én nagyon, de nagyon hálás lennék…

Canavan nyomozó egy-két másodpercig csak némán néz rám. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében. De tippem azért lenne. Biztos azt hiszi, hogy én csak a jó jegyre hajtok. Lefekszem a tanárommal, pusztán azért, hogy ötöst adjon… De kiderül, hogy tévedtem. – És mi a helyzet Cooperrel? – kérdi. Most rajtam a sor, hogy meglepődjek. – Cooperrel? – pislogok. – Hogyhogy Cooperrel? – Hát… – Canavan nyomozó, úgy tűnik, éppolyan zavarban van, mint én. – Azt hittem, ő a maga… tudja. Szívszerelme. A tuti pasi. Vagy bárminek is mondják manapság maguk, fiatalok. Elborzadva nézek rá. – Szívszerelme? Mi maga, valami vénember? – Azt hittem, őt szereti – dörmögi Canavan. – Legalábbis ezt mondta, amikor azok a kollégista fiúk áldozati bárányt akartak csinálni magából… – Azt hiszem, akkor a drog beszélt belőlem – emlékeztetem kimérten, és remélem, hogy nem tűnik fel neki, mennyivel mélyebben elvörösödtem. – Ha jól emlékszem, azt is mondtam, hogy magát is szeretem. Valamint a virágosládákat a ház előtt. És a mentősöket. És az orvost, aki a gyomormosást végezte. Meg az infúziós állványt. – Akkor is… – A nyomozó rendkívül zavartnak tűnik. Legalábbis magához képest. – Mindig is azt hittem, hogy maga és Cooper… – Hát… – vágok közbe gyorsan – akkor tévedett. Most Taddel vagyok. Kérem, ne hozza kellemetlen helyzetbe azzal, hogy ezt beleírja a jelentésébe. Nagyon rendes fickó, és nem szeretnék semmi olyat tenni, amivel veszélyeztetném a kinevezését. – Leszámítva azt, hogy egyre-másra az ágyába bújok. Ez utóbbi megjegyzést persze már nem hangosan teszem. – Öhm… – bólint Canavan. – Természetesen. Szóval… nem látott – vagy hallott – semmit, amíg a parkban volt? – Nem – felelem. Dr. Veatch irodájában valaki elsütött egy viccet – talán a garfieldes naptárról? –, egy másik valaki pedig elfojtott egy nevetést. – Nos, mit tud erről a Vetch nevű fickóról? – érdeklődik tovább a nyomozó. – Veatch, nem Vetch – javítom ki. Furcsa pillantást vet rám. – Maga szórakozik velem? – Dehogy – mosolyodom el szomorúan. – Annyit tudok, hogy volt egy felesége. De válófélben voltak. Többek közt ezért is vállalta el ezt a munkát itt. Iowából jött, azt hiszem. – Illinoisból – helyesbít Canavan. – Jó – hagyom rá. – Akkor Illinoisból. – Aztán elhallgatok. Érdeklődve néz rám. – Ennyi? Elgondolkodom. – Egyszer – jut eszembe – mutatott nekem egy képet a garfieldes naptárjában, amiről úgy gondolta, vicces. A rajzon Garfield a kutyának… – Odie – segít ki a nyomozó. – Igen. Odie. Szóval, lasagnát ad Odie-nak. amivel a kutya nagyon boldog. De aztán olyan messzire teszi a tálat, hogy az állat a póráz miatt ne érhesse el. Úgyhogy nem ehet belőle. – Szemét disznó – állapítja meg Canavan. – Ki? A macska? Vagy dr. Veatch? – Mindkettő – jelenti ki a nyomozó. – Szerintem is – értek egyet. – Nem ismer senkit, akinek a bögyében lehetett a fickó? Mármint Veatch. – Akinek a bögyében lehetett? Annyira, hogy szétloccsantsa a fejét? – Az ujjammal

végigszántom a saját magam lakkozta frizurámat. – Nem, nem tudok senki olyanról, aki annyira gyűlölte volna, hogy megölje. Persze, vannak diákok, akik nincsenek – nem voltak – odáig érte, de végül is ő volt az igazgató. Ideiglenesen legalábbis. Egyben közvetítő az elnökséghez. Igazán nem lehet elvárni senkitől, hogy szeresse. De azért senki nem gyűlölte… annyira nem. Legalábbis senki, akiről tudnék. Canavan nyomozó a noteszát lapozgatja. – Ez a Veatch kirúgott valakit az elmúlt pár hónapban? – Hogy kirúgott-e? – nevetek fel. – Ez a New York-i Főiskola! Itt senkit sem rúgnak ki. Maximum áthelyeznek. – És mi van a folyamatban lévő válásával? Nem lehet, hogy a vita nagyon elmérgesedett? – Honnan tudjam? Canavan nyomozó összeszűkült szemmel méreget. – Ne próbáljon meg úgy tenni, mintha nem állandóan itt ülne a rács alatt, és nem hallana minden beszélgetést, ami abban az irodában folyik, kishölgyem! Nagyon is jól tudja, hogy mennyire volt vérre menő az a válás. Szóval, akkor halljuk! Felsóhajtok. – Volt egy kis huzavona a nászajándékba kapott porcelán miatt. Ennyi. Tényleg. Ez minden, amit hallottam. Canavan nyomozó csalódottnak tűnik. – És mi a helyzet a végzősök sztrájkjával? Az mennyire komoly ügy? – Nekik az – felelem, és Sarah-ra gondolok. – És az elnökség számára is. Ha ezek a srácok tényleg sztrájkot hirdetnek, az iskolával kapcsolatban álló összes többi szakszervezetnek is velük kell majd tartani. Akkor pedig elszabadul a pokol… és pont a vizsgák előtt. – És Veatchnek kellett volna eldöntenie a vitát? – Ő volt a bizottság elnöke. De ezt nem gondolhatja komolyan – csóválom a fejem. – Nem valószínűbb, hogy egy eltévedt golyó találta el a parkból, ahol a drogosok lövöldöztek? Úgy értem… tudja. Magának is vannak ott beépített emberei… – Pontosan ezért tudom, hogy az a golyó egyáltalán nem véletlenül találta el a főnökét – tájékoztat a nyomozó kimérten. –Az embereim épp odakint voltak, hogy megfigyeljék… – Ha most azt mondja, hogy a bűnözőket, akkor sikítok – figyelmeztetem. Szigorú pillantást vett rám. – A főnöke meghalt, Wells. Valaki odasétált az ablakához, és szándékosan fejbe lőtte, ha nem is közvetlenül, de majdnem. Valaki, aki ismerte, és aki holtan akarta tudni. Az én dolgom az, hogy kiderítsem, ki tette. Ha maga most túlságosan el van foglalva az új barátjával ahhoz, hogy „segítsen a nyomozásban,” az igazat megvallva, az csak zene füleimnek. A legkevésbé sem hiányzik, hogy amiatt kelljen aggódnom, hogy ismét kimentsem a maga nyiszlett fenekét a halál karmaiból. Szóval, csak kaparja ide annak a Rómeónak a nevét, hogy egyeztethessem majd vele a történetét, aztán mehet is. Döbbenten nézek rá, és érzem, hogy a tekintetem hirtelen elhomályosul. – Tényleg úgy gondolja, hogy nyiszlett a fenekem? – kérdem. – Canavan nyomozó, komolyan, ez a legkedvesebb dolog, amit valaha is mondtak nekem. – Wells – sóhajt fel fáradtan. – Tűnjön el! Persze nincs hová mennem, mivel az asztalomat elfoglalta. A tárolóhelyiségbe sem mehetek vissza. Isten bizony nem tudnék elviselni több „hatalmat az embereknek” prédikációt Sarah-tól. A rács mögül kiszivárgó taco illat elég átható. Bár még alig múlt tizenegy. De hékás! Én ma kocogni voltam. Akkora baj lenne, ha nassolnék utána egy kicsit? Magda a pénztárnál ül és az ötcentis, (a tavasz tiszteletére) türkizkékre festett körmeit reszelgeti egy csillámokkal kirakott reszelővel, aminek az egyik oldalán a HERCEGNŐ felirat díszeleg, és unott képet vág. Amikor megpillant, felderül az arca. – Heather! – kiált fel. Az ebédlő szinte teljesen üres, korán van még. Csak olyanok ülnek itt,

akik olyan későn keltek, hogy lemaradtak a reggeliről, és most bekapnak egyet az egész nap kapható bagelekből. Meg persze a rendőrök, akiknek Magda felajánlotta, hogy ingyen ehetnek, és akik erre föl egyenesen letámadták a taco-bárt. – Ez most igaz? Hogy valaki golyót eresztett annak a – és itt egy randa spanyol szót hallhatunk – …nak a fejébe? – Jézusom, Magda! – hűtöm le. – Annyira azért nem volt szörnyű alak. – Dehogyisnem – erősködik. – Egyszer azt mondta nekem, hogy ha legközelebb észreveszi, hogy ingyen adok neked csokit, jelenteni fogja. Ezt nem meséltem el, mert, tudod, nem akartalak felzaklatni. De így volt. Én örülök, hogy meghalt. – Pszt! – Körbepillantok. Az egyik közeli asztalnál Canavan nyomozó munkatársai eszegetik a tejfölös-guacamolés tacosalátájukat. – Magda, ezt nem kéne ilyen hangosan! Azt hiszem, most mindannyiunkat egy kicsit gyanúsnak találnak, amíg be nem bizonyosodik az ártatlanságunk. – Szóval, mi hír még? – Magda gondosan forgatja kisminkelt szemét. Aztán ez a szempár felragyog, amikor kiböki a kérdést: – Kezdtek belemelegedni Mr. Matekprofesszorral, mi? Láttalak titeket itt ma reggel, vígan etettétek egymást tejszínhabbal… A tekintetem elkomorul. – Eddig jól mentek a dolgok. Olyan jól, hogy… – elcsuklik a hangom. Annyi esemény volt az óta a rendkívül furcsa affér óta ma reggel a zuhanyzóban, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megtörtént-e. – De megtörtént. Nem? Magda kihúzott szemöldöke a magasba szalad. – Igen? – Megkérdezte, hogy nem tudnék-e kivenni egy kicsit hosszabb szabadságot a nyáron – folytatom. – És azt mondta, szeretne tőlem kérni valamit. Ha alkalmasabb lesz rá az idő. Magdának tátva marad a szája. Aztán felsikolt. Majd felugrik a székről, tízcentis sarkú cipőjében körberohan a pénztár körül, és nagy lendülettel megölel. Mivel úgy harminc centivel alacsonyabb nálam, ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a derekamba csimpaszkodik, miközben hihetetlen magasságúra tupírozott haja az orromat csiklandozza. – Heather! – visítja. – Annyira örülök neked! Olyan csodás menyasszony leszel! – Nem is tudom – felelem. Kicsit kényelmetlenül érzem magam a felénk forduló kíváncsi pillantások kereszttüzében. –Úgy értem, nem tudom elképzelni, hogy ezt akarta volna kérdezni. Szerinted igen? Még csak egy hónapja járunk együtt… – De ha itt az ideje, akkor itt az ideje – Magda elengedi a derekamat, de csak hogy a karomat ragadja meg helyette, és megrázzon. – Mr. Matekprofesszor nem egy mulya alak. Nem úgy, mint Cooper. Már megint Cooper. Érzem, hogy az arcomat elönti a forróság, ahogy az utóbbi időkben mindig, amikor a szállásadóm neve felmerül. – Szóval, mit felelsz majd? – tudakolja a barátnőm. – Igent mondasz, ugye? Heather, nem várhatsz egész életedben arra, hogy Cooper majd lép. Van, aki sosem lép. Itt van például Pete. Tudod, egyszer szemet vetettem rá… A döbbenettől szóhoz sem jutok. – Te és Pete? – letaglózva meredek rá, mintha épp most vallotta volna be, hogy belépett a scientológiai egyházba, hogy csatlakozzon Tomhoz és Katie-hez 1, ha megérkezik értük az űrhajó. – A mi Pete-ünk? Pete odakint a portán? A négygyermekes, özvegy Pete? A kielégíthetetlen étvágyú, tésztaimádó Pete? – Nagyon vicces – Magda keserű pillantást vet rám. – Igen, a mi Pete-ünk. De ez már nagyon régen volt, akkoriban, amikor meghalt a felesége, én pedig úgy sajnáltam, meg minden. Nem mintha ez számított volna. A mai napig fel sem tűnik neki, hogy egyáltalán létezem. Bár hogy valaki hogy képes nem észrevenni ezt – türkizkék körmeivel végigsimít formás alakján, amely, 1

Tom Cruise es Katie Holmes

bár jelenleg rózsaszín egyenköpeny takarja, vitathatatlanul rendkívül vonzó, az élénkrózsaszín, tűsarkú, műbőr szandáljából kikandikáló harmonizáló kék lábujjkörmeitől egészen az arcát keretező festett szőke tincsekig –, azt fel nem foghatom. – Még mindig gyászol? – teszem fel a kérdést. Bár, az sokkal valószínűbb, hogy Pete-nek, hozzám hasonlóan, a leghalványabb fogalma sincs róla, hogy Magda egy percig is másképp nézett rá, mint egy szórakoztató asztaltársra az ebédnél. – Valószínűleg – vonja meg formás vállát. Aztán, mivel egy elképesztően kócos diák szédeleg be az étkezőbe, és az ebédjegyét lóbálja, visszasiet a kasszába, elveszi a kártyát, lehúzza aztán egy „Nézzék csak az én kis filmcsillagomat! Jó étvágyat, kedvesem!” felkiáltással visszaadja neki, majd ismét felém fordul: – Hol is tartottunk? – Várjunk csak egy percet! – Még mindig nem hiszem el, amit az imént hallottam. – Te kedvelted Pete-et? Mármint… mármint úgy kedvelted? És ő ezt észre sem vette? Magda vállat von. – Lehet, hogy ha tésztát aggattam volna a nyakamba, nagyobb szerencsém lett volna. – Magda! – Még mindig nem tértem magamhoz. – Gondoltál valaha arra, hogy… nem is tudom. Hogy randira hívd? – Ó, hívtam is – feleli. – Nem is egyszer. – Na várjunk! Hová? Hová mentetek? – Meccsekre – tájékoztat Magda méltatlankodva. – És a bárba… – A Stoned Crowba? – kiáltok fel. – Jaj, Magda! A munka utáni „megiszunk egy italt” nem számít randinak. És az sem, ha főiskolai kosármeccsekre mentek – különösen egy olyan fanatikus rajongó esetében, mint te vagy. Minden valószínűség szerint végig azzal voltál elfoglalva, hogy ordibálva szidtad a játékvezetőket. Nem csoda, ha nem vette az adást. Arra lennék kíváncsi, hogy meg is mondtad-e neki? – Mármint mit? – Azt, hogy kedveled. Magda mormog valamit spanyolul, és közben keresztet vet. Aztán csak annyit mond: – Már miért tettem volna? – Azért, mert ez lehet az egyetlen módja annak, hogy egy ilyen fickónak, mint Pete valaha is eljusson a tudatáig, hogy többet jelent a számodra, mint csak egy barát, és, tudod… – vonom meg a vállam –, esetleg léphettetek volna a következő szintre. Erre nem is gondoltál? Magda kinyújtott tenyérrel tiltakozik. – Kérlek! Ennek már vége. Nem akarok róla beszélni, oké? Nem történt semmi. Én pedig továbbléptem. Beszéljünk inkább rólad! De én csak bámulok rá. Na persze. Továbblépett. Ahogy az én narancsbőröm is továbblépett. – Hát, jól van. Ha már így rákérdeztél. Szóval, Tad kérdezni akar tőlem valamit. Ugyanakkor… Canavan nyomozó feltette a kérdést, hogy hol voltam akkor, amikor dr. Veatchet megölték… ami valószínűleg pontosan az az időpont, amikor Tad… szóval, azt mondta, kérdezni akar tőlem valamit. Így kénytelen voltam megadni a nyomozónak Tad nevét, ő pedig ki tudja, mit akar kezdeni vele. Tad viszont nagy bajba kerülhet, ha kiderül, hogy lefekszik egy diákjával. Magda olyan hevesen fújtat felháborodásában, hogy a fent említett festett szőke tincsek a levegőbe röppennek. – Ugyan már! – jelenti ki. – Rólad igazán nem lehet azt állítani, hogy egy ártatlan kis elsőéves lennél. Már megbocsáss. – Hát, tulajdonképpen pontosan az vagyok. – De te már öreg vagy! – magyarázkodik Magda. Csúnyán nézek rá. – Hát, kösz. – Tudod, hogy értem. Mindketten már… hogy is mondják ezt? Nagykorúak vagytok, szabadon dönthettek, hogy kivel bújtok ágyba. Senkit nem érdekel. Senkit, leszámítva dr. Veatchet. Ő

pedig meghalt. Ennyit erről. – Megtennéd, hogy nem örülsz ilyen látványosan? – figyelmeztetem. – Szóval, mit fogsz válaszolni? – ismétli meg a kérdést Magda. – Mire? – Hát, ha megkérdi, hogy leszel-e a felesége – kiabálja olyan hangosan, hogy nemcsak az iménti kócos diák, de az összes rendőr is felkapja a fejét. – Magda! – felelem. – Fogalmam sincs. Még azt sem tudom, ezt akarja-e egyáltalán kérdezni. Szerinted? Úgy értem, kissé korainak tűnik… – Igent kell mondanod! – jelenti ki határozottan Magda. – Cooper el fogja dobni az agyát. És akkor majd kibújik a szög a zsákból. Mondd, hogy én mondtam. Tudom, hogy működnek ezek a dolgok. – Ha olyan jól tudod – jegyzem meg epésen –, akkor hogy lehet, hogy te és Pete mégsem jöttetek össze? Vállat von. – Lehet, hogy így van ez jól. Miért kellene nekem gyerekeket vennem a nyakamba ebben a korban? Még előttem az egész élet. – Magda! – hívom fel a figyelmét. – Minden bántás nélkül mondom, de már negyvenéves vagy. – Harminckilenc és fél – emlékeztet. – A fenébe is! Követem a pillantását. És magamban nagyon hasonlót gondolok. Mert Allington elnök és a kísérete végül csak idedugta az orrát.

A csoki nem gyógyír Ha a szív megszakad Nem kell a fagyi sem, A gondod oldd meg magad.

5

Eredeti cím: „No Use Crying Over Spilled Desserts” (A csoki nem gyógyír) Írta Heather Wells Legszívesebben lebuknék a pénztárgép mögé, és elrejtőznék Magda lábánál, de ez nem lenne profihoz méltó megoldás. Így hát rezzenéstelenül nézem, amint Allington elnök – számomra érthetetlen módon, de ahogy mindig is szokott, a New York-i Főiskola baseballdzsekijében, fehér vászonnadrágban (pedig még nincs is a háborús hősök emléknapja) és futócipőben – belép az ebédlőbe, egyik oldalán a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetőjével, dr. Jessuppal, a másikon pedig dr. Flynn-nel, az intézmény saját pszichológusával. Mindhárman bambán bámulják Muffy Fowlert, az iskola sajtófőnöknőjét, akit azért fogadtak fel, hogy segítsen megfelelőképpen kommunikálni a sajtóval a végzősök szakszervezetével folytatott tárgyalásokról. Most azonban Muffy új feladatot kapott: az ő dolga lett a katasztrófa-elhárítás dr. Veatch halálával kapcsolatban. – Nos, Phil, azt hiszem, egyszerűen ki kellene dobnod őket innen – javasolja Muffy erős déli akcentussal, miközben belépnek az ajtón. – Végtére is, ez magánterület. – Igazából – veti ellen dr. Flynn abszolút színtelen hangon a New York-i járdák nem számítanak magánterületnek. – Eh, tudja jól, miről beszélek – veti oda Muffy. Akaratlanul is feltűnik, hogy minden férfiszempár rá szegeződik a teremben. A harmincvalahány éves egykori szépségkirálynő (nem viccelek. Benne van az önéletrajzában, Az Árvácskában, abban a hírújságban, amit havonta kiküldenek a New York-i Főiskola minden dolgozójának) gesztenyebarna haját magasra tornyozza a fején (ezt régebben úgy mondták, hogy tupírozott, ma pedig… nem is tudom), és vékony alakját a magas sarkú cipő és a ceruzaszoknya még jobban kihangsúlyozza. Azt hiszem, nagyon is értem, miért vonzza a vidám, gyönyörű frizurájú Ms. Fowler az összes férfitekintetet a környéken – legalábbis addig a pontig, amíg meg nem szólal. – Nem küldhetjük rájuk a maguk biztonsági szolgálatnak csúfolt bérzsaruinak egyikét, hogy kikergesse őket – magyaráz. – Tudják, sajtószabadság, meg minden. Egy kicsit óvatosabban kell hozzáállnunk a dologhoz. Azt hiszem, egy nőt kellene megkérnünk. Valakit az irodai dolgozók közül. Érzem, hogy a gerincemen végigfut a hideg. Fogalmam sincs, hogy ez a nő miről beszél, de csak arra tudok gondolni, hogy Nem! A világ minden kincséért sem. – A Fischer Hall minden diákjának lehetőséget nyújtunk lelki segély igénybevételére, ha úgy érzik, szükségük van rá – próbálja meg felhívni az elnök figyelmét dr. Jessup. – Dr. Kilgore már idefelé tart. És mivel a gyilkosság híre már az összes helyi rádióban szerepelt, sőt, még a New York One-on is, arra kérjük a tanulókat, értesítsék a szüleiket, hogy mindannyian jól vannak… Tényleg? Hűha, elég sok mindenről lemarad az ember, ha hirtelen egy gyilkossági ügy gyanúsítottjává válik, és már nem csak egy ártatlan kívülálló, ami általában én is lenni szoktam. De Allington elnök meg sem hallja, amit dr. Jessup mond. Meglehet, azért, mert minden

figyelmét Muffyra összpontosítja – valószínűleg, mert a lánynak sikerült a hatalmas gyémánttal ékesített gyűrűjét beleakasztania az Allington elnök dzsekijére hímzett arany NY betűkből kilógó egyik cérnaszálba. – Jaj istenem! – nevet Muffy. – Jól összegabalyodtunk, mi, Phil? Ne mozduljon, egy háromkarátos sárga gyémánt forog veszélyben… Dr. Allington csak áll, és Muffy hajkoronáját bámulja, s közben olyan hangon nevet, mint egy idióta. Magdára pillantok, és látom, hogy ő is úgy bámulja az elnököt és a sajtófőnököt, mintha csak egy másik bolygóról pottyantak volna ide. Valahogy meg tudom érteni a meglepetését. Igaz, hogy amióta konkrétan ebben az épületben valaki az életére tört, Mrs. Allington ideje nagy részét hamptonsi otthonukban tölti. De az ember mégiscsak azt gondolná, hogy a férje tán egy kissé kevésbé nyilvánvalóan leli örömét abban, ha az ellenkező nem egy képviselője ennyi figyelmet fordít rá. Még akkor is, ha a szóban forgó személy olyan vonzó, mint Muffy Fowler. – Hát nem vicces? – intézi a kérdést Muffy csak úgy a teremnek, mikor végre sikerül kibogoznia magát az elnök ruhájából. Nem mintha bárki is nevetne. Leszámítva őt magát és „Philt.” Bár, ha őszinték akarunk lenni, az tény, hogy most már mindenki őt bámulja – még a nők is. – Szóval, hol is tartottunk? Ja, igen. Tud valakit, akit kiküldhetne, hogy lerendezze az újságírókat, Stan? Valakit, aki képes megfelelően óvatosan viselkedni? – Hát… – fog neki dr. Jessup. – Gilliant akármikor odaküldhetjük, már ha megérkezik. De ez nem olyasmi, Ms. Fowler, amit maga szeretne elintézni, tekintve, hogy az egyetem éppen abból a célból alkalmazta magát, hogy…? De még mielőtt dr. Jessup befejezhetné a mondatot, Allington elnök tekintete az enyémbe fúródik… Én valahol mélyen belül már rég éreztem, hogy ez fog történni. De komolyan. Hát nem erről szól az egész életem? Hogy az összes kellemetlen munka az én nyakamba szakad? Küldjük Heather Wellst, ő majd elintézi! Végül is, már úgyis elhagyta a méhét ma reggel a parkban. Úgyhogy amúgy sincs már semmi haszna belőle a társadalomnak. – Jaj, Jessica! – ocsúdik fel egy pillanatra dr. Allington a Muffy-bűvöletből, és ismer fel engem, mint a lányt, aki egyszer megmentette a felesége életét. Vagy valami ilyesmi. – Itt van Jessica! Miért ne kérhetnénk meg Jessicát? Valami számomra ismeretlen okból Allington elnök azt hiszi, én vagyok Jessica Simpson. De komolyan. Bárhányszor is hívják fel rá a figyelmét az emberek (engem is beleértve), hogy nem ő vagyok. – Khm, Phil – figyelmezteti dr. Flynn. Dr. Flynn mindig is a helyükre tudta tenni a dolgokat. Talán azért, mert nem az egyetem területén él, de mivel mindennap beutazik a város széléről, épp kellő rálátása van az eseményekre. – Ő itt Heather. Emlékszel? És Heathernek ma nagyon nehéz napja volt. Ő az, aki megtalálta Owent… – Igen? Te! – csettint felém az ujjával Muffy. Aggodalmas pillantást váltunk egymással Magdával. – Öhm. Tessék? – Tökéletes – ragadja meg a karomat Muffy. – Gyere velem! – Muffy! – Dr. Flynn rémülten néz rá. – Tényleg nem hinném, hogy… – Jaj, csitt már! – inti le a lány. Ahogy mondom. Ezekkel a szavakkal. – Ms. Fowler! – Dr. Jessup még kimerültebbnek tűnik, mint máskor. Amúgy is világos bőre még sápadtabbnak tűnik. – Nem vagyok biztos benne, hogy… – Jaj, életemben nem láttam még ennyi akadékoskodó figurát – csattan fel Muffy tettetett felháborodással. – Jessica és én csak elbeszélgetünk egy kicsit egymással, mint nő a nővel, semmi olyasmit nem csinálunk, ami miatt főni kellene a maguk okos kis fejének. Igyanak egy kávét addig, máris jövök. Gyere, Jessica! Aztán már csak azt veszem észre, hogy úgy terel ki az ebédlőből a folyosóra, hogy az egyik keze a vállamra kulcsolódik, a másik a derekamra.

Szépen vagyunk. A diákegyleti lányok halálos fogása. – Figyelj, Jessica! – kezd bele, mikor kijutunk, és a szeme sokkal fényesebben ragyog, mint bármelyik gyémánt az ujján vagy a fülében. – Csak annyit akarok, hogy mondj pár szót az újságíróknak, akik itt lábatlankodnak. Csak néhány mondatot arról, milyen szörnyű volt, amikor rábukkantál Owen holttestére, meg ilyesmik. Megtennéd ezt a kedvemért, Jessica? – Öhm – jutok végre szóhoz. A leheletének olyan illata van, mintha most dobott volna be egy egész doboz mentolos Tic Tacot. – A nevem Heather. Odakint a tavaszi égbolt most is pont olyan kék, mint amikor elhagytam a méhemet egy pár órával ezelőtt. Az évszakhoz képest nagyon meleg van – nehéz egy ilyen reggelen egy irodában ülni vagy egy tábla előtt toporogni. Vagy, ahogy a helyzet áll, egy bűnügyi helyszínen. Igaz, hogy hála a rengeteg rendőrnek, akik a Fischer Hall környékén téblábolnak, legalább a drogárusok felszívódtak. De ez nem jelenti azt, hogy nem nyüzsög itt egymillió ember, akik mind a riportereknek a park nyugati oldalán szabálytalanul parkoló járműveit bámulják, amelyek elfoglalják az egész járdát, és nagyban akadályozzák a közlekedést. Muffy pedig épp ezek felé az autók felé lökdös – annak ellenére, hogy azonnal behúztam a féket. – Öhm – tiltakozom. – Nem hinném, hogy ez a legjobb ötlet… – Viccelsz velem? – csattan fel Muffy. Ahhoz képest, hogy milyen soványka, elég erősnek bizonyul. Tuti, hogy kondizni jár. Ahogy az összes déli bálkirálynő. Úgy néznek ki, mint akit egy szellő is elfúj, de valójában többet nyomnak az edzőpadon, mint a pasid. – Mi terelhetné el jobban a figyelmüket erről a sztrájk dologról, mint egy könnyes szemű szőkeség, aki épp most találta meg a főnökét golyóval a fejében? Gondolod, hogy sikerülne…? – Aú! – visítok fel, mert a mutató- és hüvelykujjával hatalmasat csíp a felkaromon található hájrétegbe. – Ezt meg miért csináltad? Ez fájt! – Helyes – bólint. – Most már könnyes a szemed. Maradj is így! Fiúk! Hé, fiúk! Hahó! Itt az a csajszi, aki megtalálta a holttestet! A következő pillanatban vagy ötven mikrofon nyomódik az arcomba, én pedig azon kapom magam, hogy könnyes szemmel magyarázok – mert igen, az a csípés tényleg nagyon fájt. Szerencsém van, ha nem marad a helyén egy kék-zöld folt – hogy bár igazából nem olyan régen dolgoztam Owen Veatchcsel, és tulajdonképpen nem is ismertem valami jól, hiányozni fog, és hogy bármilyen álláspontot is képviselt a végzős segítőink munkahelyi juttatásait illetően, nem érdemelte meg, hogy ilyen véget érjen, vagy bármilyen más véget, ha már itt tartunk. És igen, én vagyok az a Heather Wells. Csak arra nem jövök rá, hogy miért vetett Muffy Fowler így a farkasok elé, amíg észre nem veszek egy overallt viselő, ismerősen kócos frizurás lányt a sakkozók között: Sarah az, aki a dr. Veatch halála miatti nagy nyilvánosságot kihasználva épp a VDSZ programját reklámozza. Most, hogy a reflektorfény már nem rá, hanem rám irányul, Sarah néhány hasonlóan rossz külsejű alakkal kezd konzultálni – persze, nem a sakkozókkal, vagy azokkal, akiket láthatólag rendkívül bosszant, hogy a területüket átvették ezek a hosszú hajú hippik –, többek közt Sebastiannal. Aki folyton sötét pillantásokat vet felém, amit megpróbálok nem személyes sértésnek venni, de amiből nyilvánvalóan kiderül, hogy engem tart a királyi udvar első számú képviselőjének… holott magam is csak alig tudok megélni a fizetésemből. És határozottan nem én voltam az, aki úgy döntött, hogy nyirbálják meg a végzős diákok juttatásait. Bár az is lehet, hogy még mindig haragszik rám, mert nemet mondtam a Kumbaya-éneklésre a gyűlésen. – Szóval, nincs valami ötlete, kinek lehetett oka rá, hogy megölje a főnökét? – tudakolja a 4-es csatorna egyik riportere. – Nincs – felelem. – Igazán rendes ember volt. – Leszámítva persze ezt a garfieldes mániát, ami már-már beteges dolog. Szóval, tulajdonképpen ezért sem hibáztathatjuk. – Csendes. De rendes.

– És gondolja, hogy a VDSZ-nek lehet valami köze a dologhoz? – Erről nem kívánok nyilatkozni. – Bár személy szerint úgy gondolom, hogy a VDSZ még egy vidám vásárt sem tudna megszervezni, nemhogy egy gyilkosságot. – Jól van – ragadja meg a karomat Muffy a riporterek tömegén keresztül. – Ennyi volt mára. Miss… ööö… Wells nagyon kimerült e miatt a döbbenetes és sajnálatos esemény miatt… – Csak még egy kérdés! – vág közbe egy pasas a Fox Newstól. – Heather, nem akar üzenni valamit a volt barátjának, az Easy Street korábbi tagjának, Jordan Cartwrightnak, most, hogy a feleségével, a szupersztár Tania Trace-szel gyereket várnak? – Miss Wells végzett mára – rángat le Muffy a rozoga fadobogóról, amit az egyik hírcsatorna nagylelkűen alám tolt, hogy arra álljak fel. – Hálás lennék, ha összepakolnának és hazamennének, és mostantól hagynák a rendőrséget, hogy végezzék a munkájukat, és a diákokat, hogy órára menjenek… – Várj egy kicsit! – tépem ki a karom a szorításából. – Tania terhes? – kiáltok oda a riporternek. – Nem olvasta a bejelentést? – A férfi arca unottnak tűnik. –Tania ma reggel tette fel a weboldalára. Akar valamit mondani? Esetleg gratulálni? A legjobbakat kívánni? Vagy bármi? Jordan apa lesz? Te jó isten! Még a kutyám is jobb apa lenne, mint ő. Pedig ő nőnemű. És nem utolsósorban kutya. – Öhm – dadogok. – Jah. Igen. Gratulálok. És minden jót kívánok. Mazel tov. Meg minden. Azt hiszem, ennél azért értelmesebbet is kipréselhettem volna magamból. Végtére is, Jordan és én majdnem tíz évig jártunk együtt. Vele csókolóztam először, ő volt az első szerelmem, az első… igen, az is. Talán tényleg mondanom kellene valamit. Nem tudom. Mondjuk, az élet és a halál körforgásáról? Ja. Igen. Ez jól hangzik. – Öhm. Ez ékes bizonyítéka annak, hogy ha egy élet véget ér, egy másik… – Elég volt! – igyekszik elhúzni Muffy amilyen gyorsan csak lehet. Mármint engem. – Istenem! – motyogom, miközben rángat maga után. – Nem tudom elhinni! Az expasimnak gyereke lesz! – Üdv a való világban! – húzza el a száját Muffy. – Az enyémnek most születtek ikrei. Meglepetten nézek rá. – Komolyan? Ez… ez annyira bizarr, nem? Nincs igazam, ha azt gondolom, hogy ez nagyon bizarr? A te volt barátod is egy pancser? Mert az enyém abszolút. És elég különös belegondolni, hogy most már egy másik emberi életért is felelős. – Az enyém egy neves befektetőcég vezetője Atlantában – tájékoztat Muffy előre szegezett tekintettel –, aki az esküvőnk előtti este hagyott el a koszorúslányomért. Szóval, igen. Azt hiszem, fogalmazhatunk úgy, hogy ez bizarr. Ugyanúgy, ahogyan az is, hogy Afrikában millió kisgyerek hal éhen évente, míg én azon nyafogok, hogy a kávézóban teljes tejet raknak a reggeli tejeskávémba zsírmentes hab helyett. Miért nem mondtad, hogy te vagy Heather Wells, a tinisztár? – Próbáltam… – emlékeztetem bátortalanul. – Nem, nem – torpan meg hirtelen Manolo Blahnik cipőjében épp az épület bejárata előtt, és a mutatóujját vádlón nekem szegezi. – Csak annyit mondtál, hogy nem Jessicának hívnak. Nem szeretem, ha hagynak sötétben tapogatózni. Szóval, mi van még, amit nem mondtál el? Tudod, hogy ki ölte meg a pasast? Eltátott szájjal bámulok rá. Vagy tizenöt centivel magasabb vagyok nála, de úgy érzem, mintha én lennék az, akinek fel kell néznie rá. – Dehogy! – tiltakozom. – Természetesen fogalmam sincs! Nem gondolod, hogy ha tudnám, már rég elmondtam volna a rendőröknek? – Nem tudom – vonja meg a vállát. – Az is lehet, hogy, mondjuk, viszonyotok volt. – JÉZUSOM! – sikítok fel. – ISMERTED TE OWENT?

– Persze – feleli higgadtan. – Csillapodj már! Csak úgy kérdeztem. – Azt hiszed, lefeküdtem vele. Én. – Ennél furcsább dolgok is történtek már a világban – mutat rá Muffy. – Végül is, New Yorkban vagyunk, vagy mi. És hirtelen egy csomó dolog megvilágosodik előttem. Hogy miért akadt Muffy gyűrűje egészen véletlenül Allington elnök dzsekijébe; hogy miért juthatott egyáltalán eszébe olyasmi, hogy én Owen Veatch után kajtattam; hogy mire a tűsarkú és a ceruzaszoknya; hogy mit keres igazából New Yorkban, ilyen messze a lakhelyétől, Atlantától. Nézzék, én nem azért vagyok, hogy ítélkezzek. Bármelyikük felett is. De hogy egy nő azzal a határozott szándékkal költözzön New Yorkba, és vállaljon el egy állást, hogy így majd férjet fog magának… nos, ez elég… ciki. Ki tudja, mit vágtam volna Ms. Muffy Fowler fejéhez, ha abban a szent pillanatban nem történik valami, ami elvonja a figyelmemet. Valami akkora jelentőségű dolog (legalábbis számomra), amitől minden egyéb gondolat azon nyomban elillan az agyamból, és abban a másodpercben arról is megfeledkezem, hogy a Fischer Hall előtt állok, egy újabb gyilkosság helyszínén, és ahol általában jóval több kalóriát veszek magamhoz, mint amennyit a hivatalos ajánlás előírna. És ez az esemény nem más, mint hogy a szállásadóm, félállású munkáltatóm, egyben életem szerelme, Cooper Cartwright levegő után kapkodva rohan felém: – Jöttem, amint meghallottam, mi történt! Jól vagy?

Nézem az égen szálló repülőket, Mennyi-mennyi finom süteményt vihetnek, Arra a rengeteg kekszre gondolok, És hogy nekem vajon miért nem jutott?

6

Eredeti cím: „You can Buy Biscoff Online” (Már a neten is rendelhetsz sütit) Írta: Heather Wells

– Ó, helló! Muffy Fowler csak ennyit mond Coopernek, mikor hátranéz és észreveszi. Aztán már csak azt látom, az egész testsúlyát az egyik oldalára helyezi, a kezét pedig érzékelhetetlenül vékony csípőjére teszi, és őziketekintetét végigfuttatja Cooperen á futócipője orrától (végül is magánnyomozó lenne, vagy mi. Feltételezhetjük, hogy sokszor kell mindenféle emberek után rohannia, rosszfiúk és… mit tudom én, kik után. Mondjuk. Vagy ilyesmik.) egészen a kissé már fodrász után kiáltó sötét hajáig. – Öhm – néz Cooper Muffyra, majd vissza rám. – Üdv. – Muffy Fowler – nyújtja kezét a lány, miközben a gyűrűjében lévő gyémánt (most jövök rá, hogy ez az eljegyzési gyűrűje lehet az elmaradt esküvőről) megcsillan a déli napfényben, Cooper pedig megrázza. – New York-i Főiskola, sajtókapcsolatok. Maga pedig? – Khm, Cooper Cartwright – érkezik a válasz. – Heather egyik barátja. Ne haragudjon, beszélhetnék vele pár percet? – Hogyne, természetesen. – Muffy kicsit túl sokáig szorongatja Cooper kezét, mintha azt gondolná, hogy nem veszem észre, aztán rám villant egy mosolyt, és csak ennyit mond: – Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz, Heather, hallod? Odabent leszek Allington elnökkel, ha bármi kellene. Hitetlenkedve nézek rá. Miért beszél úgy velem, mintha a főnököm lenne – vagy egy felettem álló a diákszövetségben – vagy ilyesmi? – Öhm – szólalok meg lassan. – Persze… Muffy. Röviden, de bátorítóan átölel – nemcsak a karjába húz, hanem ezzel párhuzamosan egy Chanel 19 illatfelhőbe is –, aztán eltűnik az épületben. Cooper érdeklődve néz rám. – Ez meg – kérdi – mi volt? – Bár nem pont úgy hangzik, mint egy kérdés. – Ez – felelem – Muffy. Bemutatkozott. Nem emlékszel? – Aha – mondja. – Vettem észre. De azt hittem, csak képzelődöm. – A válla fölött hátrapillant a híradósokra, akik Muffy tanácsával szöges ellentétben távolról sem pakolnak és igyekeznek hazafelé, hanem az úton átmenő diákokat állítják meg, hogy megkérdezzék, ismerték-e Owen Veatchet, és mit éreznek most, hogy ilyen szörnyű és váratlan halált halt. – Ez egyszerűen hihetetlen. Jól érzed magad? – Persze – bólintok kissé meglepetten. – Jól vagyok. Miért?

– Hogyhogy miért? – Cooper igen szarkasztikus arckifejezéssel néz rám. – Istenem, nem is tudom. Talán azért, mert valaki ma reggel egy golyót eresztett a főnököd fejébe. Teljesen meg vagyok hatva. De komolyan. Nem hiszem el, hogy így törődik velem. Akarom mondani, tudom, hogy törődik velem. De az elég hihetetlen, hogy annyira, hogy személyesen rohan ide megnézni, mi van velem. Na persze, az nyilvánvaló volt, hogy a hatodik körzet rendőrei megszállják az irodámat, engem pedig megrohan a Fox News, szóval nem sok esély volt rá, hogy felveszem a mobiltelefonomat. De akkor is. Jó tudni, hogy Cooper ott áll mögöttem. – Szóval, mit tudsz erről a pasasról? – érdeklődik, miközben egyik lábával a virágtartóra támaszkodik, amit a diákok általában hamutálcának használnak a szépen megszerkesztett és jól látható helyre elhelyezett figyelmeztetésem ellenére. – Ismersz valakit, akinek lehetett rá oka, hogy holtan akarja látni? Ha ezt még valaki megkérdi tőlem, komolyan mondom, tuti felrobban a fejem. – Nem – felelem. – Leszámítva Odie-t. Cooper furcsa pillantást vet rám. – Kit? – Nem érdekes – vonom meg a vállam. – Nézd, én nem tudom. Fű, fa, virág ezt kérdezgeti tőlem egész nap. Ha tudnék ilyet, gondolod, hogy nem szóltam volna már rég? Azzal a fickóval alig váltottunk néhány szót, Coop. Úgy értem, együtt dolgoztunk néhány hónapig, persze, de nem voltunk barátok vagy ilyesmi – nem úgy, mint Tommal. – Tom az előző főnököm, akivel még most is rendszeresen összefutunk munka után egy-egy sörre a Stoned Crowban. – Szóval, leszámítva ezt a VDSZ-ügyet, egyetlen olyan embert sem ismerek, akinek baja lett volna Owen Veatchcsel. Egyszerűen… olyan édeskés volt. Cooper értetlenül pislog. – Édeskés? Tanácstalanul megvonom a vállam. – Pontosan. Mint a vanília. Úgy értem, ahhoz, hogy valaki annyira gyűlöljön, hogy meg akarjon ölni, minimum… nem is tudom. Csinálnod kell valamit. Valami érdekeset. De Owen Veatchcsel kapcsolatban semmi, de semmi érdekesség nem volt. A legparányibb sem. Cooper tekintete az utca másik oldalára vándorol, a riporterekre és az autóikra, amelyek tetejéről műholdvevő tányérok meredeznek az égnek. Az egyik ilyen autó mellett, még mindig a sakkozók területén – de már egészen kívül, mivel az egyik idősebb férfinak a sakkozók közül elege lett belőlük, és kihajította őket – Sarah ácsorog a VDSZ-es sleppjével, köztük Sebastiannal, aki esetlenül ténfereg körülötte, és komoran társalognak egymás közt, mert a híradósok már mindent felvettek, amit akartak, és már senki sem akar kérdezni tőlük semmit. – És azt sem hiszed, hogy azoknak ott bármi köze lehetne a dologhoz, ugye? – biccent Cooper Sarah-ék felé. A szemöldököm a magasba szalad. – Jaj, kérlek! Hogy ők? Akik mindannyian vegetáriánusok? Gondolod, hogy bármelyikükben lenne annyi bátorság, hogy valakit fejbe lőjenek? Még tojást sem esznek. – Jó, de akkor is – hívja fel a figyelmemet Cooper. – Most, hogy Veatch már nem áll az útjukban… – Semmi sem változott – vágok közbe. – A vezetés így sem, úgy sem enged. Ha már erről van szó, a VDSZ lemondhat az ésszerűség egyetlen képviselőjéről ebben az esztelen balhéban. Most… – Megborzongok. – Istenem, Cooper! Ha kitör a sztrájk, sosem lesz vége a bajainknak! Cooper elgondolkodik. – És kinek származik haszna abból, ha sztrájk lesz? Csodálkozva nézek rá. – Hogy kinek származik haszna abból, ha sztrájk lesz? Senkinek. Neked elment az eszed? – Egy gyilkosságból valakinek mindig haszna kell hogy származzon – jelenti ki Cooper még mindig a gondolataiba merülve. – Mindig.

– Hát – hagyom rá szárazon –, én nem látom, kinek származna bármiféle haszna abból, ha fél méter magasan áll majd a szemét az udvaron… és ha senki sem takarítja a vécét… és nem lesznek biztonsági őrök… mert ha a diákszakszervezet sztrájkot hirdet, ahhoz szolidaritásból a takarítók és a biztonsági szolgálatok szervezete is csatlakozni fog. Ez része az egyezségüknek. Itt pedig elszabadul az állatkert. – Lesznek magánkézben lévő közegészségügyi cégek, akik gondoskodnak majd a tisztaságról – csóválja a fejét Cooper. –És ugyanígy biztonsági és takarítócégek is akadnak majd. Ezeknek a tulajdonosai lehet, hogy pont ilyen eseményekre vadásznak. Kis évközi beugrós munkákra. Értetlenül nézek rá, míg végül csak leesik, miről beszél. – Na várj csak! Te azt hiszed… úgy gondolod, hogy Owen valamilyen alvilági akció következtében halt meg? Megvonja a vállát. – Hallottunk már ilyesmiről. Végtére is, ez New York City. – De… de… – csak állok ott, és nem jutok szóhoz. – Ha ez tényleg valami alvilági akció volt, sosem jövök rá, ki tette! Ebben a pillanatban Cooper lekapja a lábát a virágtartóról, megpördül, és olyan erővel ragadja meg a vállamat, hogy az már szinte fáj. Aztán már csak azt veszem észre, hogy nekinyom a Fischer Hall vörös téglákból rakott falának, és a most már majdnem teljesen száraz hajam az 1855 körüli dísztáblának préselődik a bejárati ajtó oldalán. – Eszedbe ne jusson! – dörren rám. De nem kiabál. Sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem beszél hangosabban annál, ahogyan általában szokott. Egyszerűen csak nagyon, de nagyon komoly a hangja. Sokkalta komolyabb, mint amilyennek valaha is hallottam. Még annál is komolyabb, mint amilyen akkor volt, amikor véletlenül beledobtam a főiskolai melegítőjét a szárítógépbe, az meg összement, de alaposan. Az arca csak néhány centiméternyire van az enyémtől. Olyan közel hajolt, hogy teljesen eltakarja a kék égboltot odafent, alatta a fák zöld lombkoronáját, a műholdvevő antennákat a híradósok autóinak tetején, de még a Washington Square Park Westen tovagördülő taxik hosszú sorát és az épületbe befelé igyekvő diákokat is, akik mind azt kérdezik: „mi a csodát keres az a rengeteg zsaru odakint a Waverlyben? Valaki kiugrott az ablakon, vagy mi?” – Istenem! – sóhajtok fel idegesen. Cooper borostája arról árulkodik, hogy ma reggel biztosan nem volt ideje borotválkozni. Én pedig arra gondolok, vajon milyen érzés lenne, ha végigfuttatnám a kezemet azon a borostán. Ami persze nevetséges ötlet, tekintve, hogy nekem már van barátom. Aki ma reggel megkérte a kezemet. Legalábbis gyakorlatilag. – Csak tréfáltam. – Nem – rázza a fejét Cooper, és kéklő tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam. – Egyáltalán nem tréfáltál. De ebből, Heather, most kimaradsz! Ezt nem egy diák tette. És még csak nem is kedvelted azt a fickót. Ez most nem a te dolgod. Dorothy. Az Öreglányokból. Mindketten Dorothyk vagyunk az Öreglányokból. Érdekes, mi minden játszódik le az ember gondolataiban, amikor annak a férfinak a szája, akibe szerelmes, csak pár centire van az övétől. Különösen, tudják, ha ugyanez az ember közben valaki mással osztja meg az ágyát. – Öhm – dadogok, és nem tudom levenni a szememet a szájáról. – Jól van. – Most komolyan beszélek, Heather – folytatja Cooper, és még nagyobb nyomatékkal szorítja meg a vállamat. – Maradj ki ebből! – Rendben. – A szemembe érthetetlen okból könnyek gyűlnek. Nem azért, mert fáj, amit csinál – annyira azért nem szorít erősen. Csak akaratlanul is Magdára és Pete-re gondolok. Hogy mennyi időt vesztegettek el ők ketten, amikor már rég együtt lehetnének. De komolyan, csak az akadályozza meg őket ebben, hogy Pete-nek alapvetően fogalma sincs arról, hogy mi van… na és persze Magda női büszkesége. Már ha Pete is kedveli Magdát. Amiben szinte biztos vagyok. Talán ha egyszerűen megmondanám Coopernek, hogy érzek… – Cooper!

– Komolyan mondtam, Heather. Ezek a fickók olyan dolgokban is benne lehetnek, amikről neked elképzelésed sincs – de a legesleghalványabb sem. Értesz engem? Igazából már azelőtt is megpróbáltam közölni vele. De arra valami olyasmit mondott, hogy nem akar a pasipótlékom lenni. És tulajdonképpen Tad több mint megfelelő erre a pozícióra, nem? De akkor is. Szegény Tad! Hogy tehetem ezt vele? Végtére is, fel akar nekem tenni egy nagy kérdést. De hát, ugyan már! Tadnek még csak tévéje sincs! Hogy gondolhatnám komolyan, hogy olyan valakivel akarom leélni az életemet, aki azt várja, hogy minden áldott reggel öt kilométert fussak vele, nem eszik húst és hústartalmú ételeket, és még csak egy árva tévéje sincs? Nem. Ezt egyszerűen… nem. – Cooper! – Verd ki a fejedből! Oké? Verj ki a fejedből minden olyan gondolatot, ami arra vonatkozik, hogy magad oldod meg a főnököd halálának ügyét! Felejtsd el most azonnal! – Cooper! Végre egy kicsit lazít a szorításon a vállamon. – Mi van? – Van valami, amit szeretnék megbeszélni veled – szólalok meg, miután veszek egy nagy levegőt. Ezt meg kell tennem. Egyszerűen le kell nyelnem a büszkeségemet és meg kell mondanom Coopernek, hogy érzek. Persze, a munkahelyem előtt ácsorgás közben, a főnököm halálának napján, nem éppen a legjobb hely vagy időpont erre. De vajon hol lenne a legjobb hely és a legjobb időpont arra, hogy bevalld egy fickónak, akit viszonzatlanul szeretsz, hogy viszonzatlanul szereted? Főleg az után hogy már elfogadtad egy másik fickó házassági ajánlatát? – És mi lenne az? – néz rám gyanakvóan Cooper, mintha arra számítana, hogy mindjárt dalra fakadok, és úgy próbálom a tudomására hozni, milyen fontos is lenne a munkám szempontjából, hogy magam járjak utána a főnököm halálának. – Én… én… – kezdek a mondókámba idegesen. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Ezt neki is észre kellett vennie, nem? A heves pulzusomból és a könnyes tekintetemből már tudnia kell, hogy valami készül, nem? – Az a helyzet, hogy… – Heather! Meglepetten pördülök hátra, és látom, hogy egy ismerős alak rohan felénk a Nyugati Negyedik utca felől. Tad az. Hosszú szőke lófarka csak úgy lobog utána. Mindkét kezében egy papírtasakot tart. Istenem, ne! Ne most! Ne most! – Heather! – kiált rám, amikor végre ideér hozzánk. Aranykeretes szemüvege mögül aggódó szempár néz elő. – Most hallottam. Istenem, úgy sajnálom! De nem voltál ott, amikor történt, ugye? Ó, szia, Cooper! – Üdv – nyugtázza Cooper a köszönést. Aztán hirtelen, mintha csak akkor venné észre, hogy még mindig a vállamat fogja, gyorsan leengedi a kezét, és egy lépéssel hátrébb lép. Szinte úgy tűnik, mintha… hmm… bűntudata lenne. Ami elég nevetséges, hisz semmi olyasmit nem csináltunk, ami miatt bűntudatának kellene lennie. Na jó, én épp arra készültem, hogy bevalljam neki az iránta érzett halhatatlan szerelmemet. De ő ezt nem tudhatja. – Jöttem, amint meghallottam – magyarázkodik Tad. –Mármint, hogy mi történt a főnököddel. – A távolban álló híradós kocsikra pillant. – Mintha az összes itt körözne, nem? A keselyűk – borzong meg. Aztán átnyújtja az egyik papírtasakot. – Tessék. Hoztam egy kis ebédet magunknak. Átveszem a felém nyújtott csomagot, és nagyon meg vagyok hatva a gesztustól. Legalábbis azt hiszem.

– Tényleg? Tad, ez olyan kedves tőled… – Ja. Megálltam a diákközpontnál és vettem két hárombabos salátát – öleli át Tad a vállamat. – És két pohár proteines turmixot. Gondoltam, azok után, ami történt, jól jön majd egy kis energia – és az a rettenetes reggelink… – Öhm… – Hárombabos saláta? Most viccel velem? Úgy nézek én ki, mint aki épp hárombabos salátára vágyik? Egy nagy tál hárombabos chilire egy kilónyi olvasztott cheddar sajttal… na arra sokkal inkább. A reggelink pedig a legkevésbé nem volt rettenetes. Hacsak nem arra gondol, hogy rettenetesen finom. Azért megpróbálok hálásnak tűnni. – Nagyon köszönöm, Tad. – Sajnálom, hogy neked nem hoztam semmit, Cooper –jelenti ki Tad bánatos mosollyal az arcán. – Nem tudtam, hogy itt leszel. – Ő – legyint Cooper udvariasan. – Semmi gond. Én már korábban belaktam hárombabos salátából. Tad elvigyorodik Cooper viccén. – Ja, és… gratulálok. Hogy nagybácsi lettél. Mármint leendő nagybácsi. Cooper zavartnak tűnik. Jordan a rajongóit persze nagyon igyekezett tájékoztatni hamarosan kibővülő családjáról, de arra már nem vette a fáradságot, hogy a saját testvérét felhívja. Szép. És annyira jellemző Jordanre. – Jordan és Tania gyermeket várnak – árulom el Coopernek. Cooper rémülten néz rám – ami az adott körülmények közt pont az elvárható reakció. – Te most viccelsz? – kérdi. Azt nem teszi hozzá, hogy „Mi történt? Talán elszakadt a gumi, vagy mi?” Mert ehhez túlságosan úriember. De lerí róla, hogy ilyesmire gondol. Mert aki ismeri őket, nem is gondolhat másra. – Nem – felelem. – A sajtósuk ma reggel tette fel a weboldalukra a hírt. – Hát – jelenti ki Cooper – ez nagyszerű. Jó nekik. Azt hiszem, vennem kellene egy… csörgőt. Vagy ilyesmit. – Aha – bólintok. Aztán, mivel észreveszem, hogy Tad még mindig ott áll, kezében a hárombabos salátával, és felvont szemöldökkel, várakozva néz rám, így folytatom: – Hát… Nekünk most mennünk kell, azt hiszem. Mielőtt még valaki mást is lelőnek. De senki sem nevet a kis tréfámon. Amiről így utólag már én is úgy gondolom, hogy tulajdonképpen nem is volt vicces. De hát, tudják… Ahogy Sarah szokta mondani: az ember gyakran próbálkozik akasztófahumorral, hogy megakadályozzon egy rettenetes esemény következtében fellépő nem kívánatos érzelmi reakciót. – Nos – ragadom meg Tad karját. – Jól van. Menjünk enni! Később találkozunk, Coop. És behúzom magammal a pasimat az épületbe.

A dokim csak azt mondja, Nincs rá gyógyszer, nincs pirula, Nem dirigálhatsz a szerelemnek, A szív fájdalmát nem úszod meg.

7

Eredeti cím: „Lovesick” (Szerelmi bánat) Írta: Heather Wells Tad aggódik miattam. Legalábbis folyamatosan ezzel nyaggat. Hogy aggódik miattam. – Tudod – magyarázza –, ez megtörténhetett volna akár veled is. Leteszem a villámat. A Fischer Hall ebédlőjében ülünk, egy távoli sötét sarokban, ahol, ha Tad akarná, feltehetné azt a kérdést, amit ma reggel elsumákolt, mert nem találta megfelelőnek az időzítést. Bár, az igazat megvallva, ha az az időpont nem volt alkalmas, amikor mindketten meztelenül álltunk a zuhany alatt, akkor valószínűleg most, hogy hárombabos salátát eszegetünk, csak néhány órával az után, hogy a főnökömet egy golyóval a fejében találtam, még annyira sem az. – Nem – tiltakozom. – Velem ez nem történhetett volna meg, Tad. Először is, az én irodámban nincs ablak, emlékszel? Ezért van az a rács. Hogy beszűrődhessen némi kis természetes fény. Másodszor pedig, akárki is lőtte le Owent, nyilvánvalóan valami baja volt vele. Velem pedig senkinek nincs. Én nem az a fajta ember vagyok. – Aha. És dr. Veatch az a fajta ember volt? – nevet fel Tad, bár nem hiszem, hogy nagyon viccesnek tartaná, amit mondtam. Különösen a rácsról szóló részt nem. Ezt nagyon sokszor megkapom (mármint, hogy az emberek nem tartanak olyan viccesnek, mint amilyennek én tartom magam). – Egy elvált, kopaszodó, középkorú főiskolai ügyintéző? – Ki tudja? – vonok vállat. – Úgy értem, nem nagyon találkoztunk a munkán kívül. Az is lehet, hogy csecsemőkkel kereskedett a feketepiacon, vagy ilyesmi. – Heather! – Jól van, tudod, hogy értem. – Elszántan kotorászom a villával a salátámban, hátha valamilyen csoda folytán egy darabka sonkára, makarónira vagy ilyesmire bukkanok benne. De nincs olyan szerencsém. Hol egy nyomorult rigatoni, amikor az embernek szüksége lenne rá? – Én csak azt mondom, hogy egy gyilkos szabadon mászkál, Heather – erősködik Tad. – És egy olyan emberre támadt, aki, amennyire tudjuk, kábé olyan veszélyes lehet, mint… mint ez a hárombabos saláta itt. Én csak ennyit mondok. És, hogy… igazán örülök, hogy nem te voltál az. Nevetve nézek fel a műanyag tálkámból, mert azt hiszem, Tad tréfának szánta a dolgot… Úgy értem, persze, nyilván örül annak, hogy nem az én tökfejemet lőtték át. De semmi szükség arra, hogy ezt hangosan meg is erősítse, vagy igen? De, úgy látszik, Tad szerint ez nagyon is szükséges. Mert átnyúl az asztal fölött, és megszorítja a kezemet. És gyengéden a szemembe néz. Istenem! Komolyan beszél. Most mit mondjak? Mit mondhatnék? – Öhm… Köszi. Én… én is örülök, hogy nem velem történt a dolog. Miközben ott ülünk és az asztal fölött egymás kezét szorongatjuk, Sarah csörtet oda hozzánk szúrós tekintettel. – Üdv – vágja oda, de nem úgy, mintha tényleg örülne, hogy lát. Hanem inkább olyan „hol a fenében volt már” hangsúllyal. – Hát itt van! Mindenki magát keresi. A második emeleti könyvtárba rendkívüli kollégiumi vezetőségi értekezletet hívtak össze. Úgy értem, mostanra. És az egyetlen ember, aki nincs ott, az

maga. Felpattanok, és gyorsan megtörlöm a szám egy szalvétával. – Jaj, tényleg? Nem tudtam róla. Sajnálom, Tad, de most mennem kell… Tad zavartan néz rám. – De még meg sem ittad a proteinturmixodat… – Nem baj – nyugtatom meg. Nem akarom megbántani, de az a turmix olyan ízű, mint valami vegyi hulladék. – Majd hívlak később, jó? Nem csókolom meg búcsúzóul – hisz az étkezőben vagyunk, ami tömve van ebédszünetet tartó diákokkal, és a mi kapcsolatunknak végtére is nem szabadna többnek lennie, mint egyszerű tanár-diák viszonynak –, úgy döntök, csak gyorsan megszorítom a kezét, mielőtt követem a még mindig morgolódó Sarah-t, el Magda pénztárgépe mellett, ki a folyosóra és fel a lépcsőn, egyenesen a második emeleti könyvtárszobáig, ahol még mindig azok a tizenkilencedik századi mahagónipolcok állnak, amelyeken valaha a Fischer család hatalmas könyvgyűjteményének bőrkötéses kötetei sorakoztak, és ahol oly sokszor próbáltunk már meg mi is könyveket tartani, aminek mindig csak az lett a következménye, hogy minden egyes kötetet elloptak, függetlenül attól, hogy milyen szakadt vagy zsíros volt a borítója, csak hogy aztán eladják a St. Mark’s Place piacán. Ám ez a szoba azóta is meglepően népszerű azoknak a diákoknak a körében, akiknek vizsgákra kell készülniük, és szeretnének valahol menedéket találni bulizó szobatársaik elől. Én voltam az, aki kitalálta, hogy csináljunk Csendet kérünk! Csak halkan tanulóknak! és Csoportos készülési lehetőség a földszinten, a 211-es szobában feliratokat, meg is írtam őket, és kiragasztottam a gipszangyalkák alá, amelyek száz évvel korábban még mindenféle sherrypartikra felügyeltek odafentről, nem MacBookon pötyögő diákokra. De ez most mindegy. – Mi történt? – faggatom Sarah-t, miközben felfelé igyekszünk a lépcsőn. – Miért hívtak össze értekezletet? – Fogalmam sincs – horkan fel a lány. – A diákmunkásokat nem hívták. A mi gyűlésünk este kilenckor lesz, úgy látszik, most sem találtak minket alkalmasnak arra, hogy az itt dolgozó magas rangú személyiségekkel vegyüljünk. – Biztos vagyok benne, hogy ez csak azért van így, mert úgy gondolták, a többségüknek úgyis órája van – jegyzem meg meghökkenten, leginkább a hangjából kicsengő keserűségtől. Sarah gyűlöli, ha bármiből is kihagyják, amit a hivatásos személyzet csinál… amiért igazából nem is kárhoztatom. Hisz meg kell hagyni, ugyanolyan keményen dolgozik (ha nem keményebben), mint bármelyikünk, és mindezt csak szobáért és ellátásért, és efölött még órákra is kell járnia. Tényleg nagyon szemét dolog, hogy a főiskola azt tervezi, megvonja tőle a biztosítást és a többi dolgot. Minden joga megvan hozzá, hogy tiltakozzon – vagy akár sztrájkoljon is. Csak jobban örülnék, ha lenne bármilyen más mód rá, hogy a VDSZ meghallgatást nyerjen az elnökségnél, és ne kelljen ilyen szélsőségekre ragadtatniuk magukat. Nem lehetne, hogy egyszerűen csak leülnek és megbeszélik a dolgot? De aztán arra gondolok, hogy ezt már biztosan megpróbálták. Hisz nem épp ez lett volna Owen dolga? És lám, milyen jól sült el… – Hogy megy? – kérdem Sarah-t, mikor felérünk a másodikra, ahol a napnak ebben a szakában viszonylagos csend van, mivel a legtöbb diák ilyenkor vagy órán van, vagy odalent eszik az ebédlőben. – Úgy értem, a VDSZ-szel, most, hogy dr. Veatch… tudja… kikerült a képből? Tudom, hogy még csak néhány órája, de történt esetleg… valami előrelépés? – Mégis, mit gondol, hogy megy? – csattan fel a lány. – Jaj, Sarah – próbálom vigasztalni. – Sajnálom… – Eh, mindegy – rántja meg a vállát a lány olyan vehemenciával, ami még tőle is szokatlan. – Azt hiszem, pontosan meg tudom jósolni, mi fog történni azon a megbeszélésen, amelyre maga mindjárt belép. Allington elnök kinevez majd valakit – valószínűleg dr. Jessupot – ideiglenes ombudsmannak, amíg nem találnak új embert dr. Veatch helyére. Ami persze elég vicces, mert

dr. Veatch is csak egy ilyen ideiglenes ember volt, amíg nem találnak valakit Tom helyére. Sebastian kitart amellett, hogy ez így nem mehet tovább, és hogy dr. Allington kénytelen lesz végre szemtől szemben beszélni velünk. Megpróbáltam meggyőzni. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem így lesz. Hisz miért akarná Philip Allington bepiszkítani a saját kezét olyanokkal, mint mi vagyunk, amikor fel is bérelhet valakit – valaki mást –, hogy ezt megtegye. Meglepetésemre Sarah könnyekben tör ki – ott, a második emeleti folyosó kellős közepén, a második emeleti folyosófelügyelők hirdetőtáblája előtt, amelyre a biztonságos szexről szóló prospektusokat tűzik ki. Nagyon megsajnálom – nem is egy okból –, átölelem, és a vállamhoz húzom a fejét, hogy égnek meredező haj tincsei az orromat csiklandozzák. – Sarah – simogatom meg a hátát. – Ugyan már! De komolyan! Ennyire azért nem rossz a helyzet. Úgy értem, persze, rossz, hogy ez a pasas meghalt, meg minden. De a szülei már megígérték, hogy fedezik a biztosítását. Hiszen most vettek egy téli rezidenciát Taosban. Nem hinném, hogy hatszáz dollár pluszkiadás a földhöz verné őket. És Sebastian szüleinek nincs véletlenül egy filmszínházuk Grosse Pointe-ban, vagy ilyesmi? Ő sincs éppen pénzszűkében… – Nem erről van szó – szipogja Sarah a nyakamba. – Ez elvi kérdés! Mi van azokkal az emberekkel, akiknek nincsenek hétszámjegyű összeget kereső szüleik? Ők talán nem érdemlik meg, hogy igénybe vehessék a betegellátást? Ők nem érdemlik meg az egészségügyi szolgáltatást? – Dehogynem – felelem. – De, tudja, ez nem egy személyben dr. Allington felelőssége. A döntés nagy része arról, hogy tárgyaljanak-e magukkal vagy sem, az igazgatótanácson múlik… – Én mondtam Sebastiannak – Sarah hirtelen elengedi a nyakamat, és megtörli a szemét a kézfejével. – Istenem. Annyira… ellenséges! Figyelmeztetni akarom, hogy figyeljen rá, milyen szavakat használ, különösen annak fényében, hogy a rendőrség valószínűleg a VDSZ köreiben is kutakodni fog lehetséges gyanúsítottak után Owen meggyilkolásának ügyében – de erre már nincs lehetőségem, mert a könyvtár ajtaja hirtelen kipattan, és Tom néz ki rajta, az a Tom, aki néhány hónappal ezelőtt még a főnököm volt itt, a Fischer Hallban, amíg ki nem nevezték, és odasziszegi nekem: – Hát itt van! Jöjjön gyorsan befele! Minden jóról lemarad! Tudom, hogy ez a minden jó azt jelenti, hogy a főnökök totális hülyét csinálnak magukból, amit annak idején, mint kívülállók, mindketten nagyon élveztünk, s általában igyekeztünk a hátsó sort elfoglalni, hogy együtt szórakozhassunk. – Máris jövök – felelem. Sarah-nak meg csak annyit mondok, miközben megpróbálom hatalmas bozontját kisimítani az arcából: – Mennem kell. Nem lesz semmi baj? Aggódom maga miatt. – Mi? – néz fel a lány. A könnyek a szeméből valami csoda folytán eltűntek. Legalábbis szinte. Azért akad egypár csepp, ami még mindig ott csillog a szempilláján. De ezekről azt is hihetjük, hogy valami virágpor kiváltotta allergiától vannak. – Jól vagyok. Fogjuk rá. Menjen csak! Nem akarhat elkésni erről a hű de fontos értekezletről. Bizonytalanul méregetem. – Canavan nyomozó még odalent van az irodámban? Mert ha nem… – Tudom – forgatja könnyes szemét gúnyosan Sarah. –Valakinek kell lennie odalent, hogy biztosítsa, hogy ha a diákok beszélni akarnának erről a tragédiáról, legyen kivel. Ne aggódjon. Ott leszek. – Jó – mondom. – Ha ezzel itt végeztem, beszédem van magával. – Az jó lesz – mordul fel a lány. – Már alig várom. Egy utolsó aggodalmas pillantást vetek rá, majd besurranok az ajtón, amit Tom nyitva tart nekem. – Látom – szólal meg Tom –, Miss Hisztérika egy hangyányit sem változott azóta, hogy utoljára láttam. – Nehéz hete volt – kelek Sarah védelmére. – Belezúgott a VDSZ elnökébe, aki azt sem veszi észre, hogy ő a világon van.

De Tom egy hangyányi együttérzést sem mutat. – És vajon neki ebben mi a jó? Az a fickó még fürdeni sem szokott. És olyan cikis táskával jár. De hát ezt nekem kell mondani? Egyetértőn csóválom a fejem, aztán megfordulok, és szembetalálom magam a kollégiumi ügyekkel foglalkozó egész részleggel – mind a kilenc diákotthon igazgatója; az asszisztenseik; a három területi koordinátor; az alkalmazott pszichológusunk, dr. Flynn; a részleg vezetője, dr. Jessup; dr. Gillian Kilgore, a lelkisegélynyújtó; egy férfi, akit még sosem láttam; Allington elnök; és valami oknál fogva Muffy Fowler –, mind itt gyülekeznek a Fischer Hall könyvtárában, ott ülnek sorban a kék műbőr kanapékon. Nyilvánvaló, hogy Sarah egy cseppet sem túlzott. Az egész csapat csak rám várt, hogy elkezdjék a tanácskozást. Dr. Jessup kicsit vár, míg Tom és én megtaláljuk a helyünket – a hátsó sorban. És mivel már az összes helyet elfoglalták, kénytelenek vagyunk a vajszínű szőnyegre letelepedni (nem is olyan feltűnőek rajta a kilocsolt üdítőital-foltok), s a hátunkat a falnak vetjük, pont a Washington Square Parkra néző ablaksor alatt. Tom nyomban lekapja a kupakot méregdrága Montblanc tolláról, amit még a szüleitől kapott diplomaosztásra, és a határidőnaplója egyik üres oldalára odafirkálja, hogy Üdv a pokolban! – Köszi! – suttogom vissza. Úgy hiányzik Tom! Sokkal jobb volt itt az élet, amikor még ő volt a főnököm. Egyfelől együtt járkáltunk cipőt vásárolni a Nyolcadik utcába, ahol nem a diákokról kellett társalkodnunk, és Kelly Klarkstont hallgathattunk iPodon. A másik pedig, hogy Tomot sosem érdekelte, honnan szerzem a papírt a fénymásolóba. Feltéve, hogy mindig volt benne. Aztán itt van még az a kis apróság, hogy Tom sosem volt olyan ostoba, hogy fejbe lövesse magát valakivel. – Most, hogy mindannyian itt vagyunk – folytatja dr. Jessup –, hadd mondjam el, miért is gyűltünk össze. Biztosan mindannyian hallottak már róla, hogy ma reggel olyan tragikus esemény történt itt, a Fischer Hallban, amelynek nemcsak a mi részlegünkre nézve lesznek következményei, hanem az egész főiskolára. Owen Veatchet – a Fischer Hall egyik ideiglenes vezetőjét, egyben közvetítőt az elnökséghez – ma reggel az irodájában halálos lövés érte a koponyáján. Bár biztosra veszem, hogy egyikünk sem ismerte még meg annyira Owen Veatchet ez alatt a fél év alatt, amennyire szerettük volna, abból, amennyit tudtunk róla, arra következtethettünk, hogy jó ember volt, aki nem érdemelte meg ezt a szörnyű, tragikus halált. Tom közelebb hajol, és a fülembe súgja: – Eddig kettő. Értetlenül nézek rá. – Kettő micsoda? – kérdezek vissza suttogva. – Két tragikus – súgja. – Egy tragikus esemény és egy szörnyű, tragikus halál. Tom ünnepélyesen feljegyzi a tragikus szót a jegyzettömbje következő tiszta lapjának tetejére, aztán két strigulát húz alá. – Ki az a pasas? – mutatok az egyetlen jelenlévőre a teremben, akit még sohasem láttam. – Nem ismeri? – Tom teljesen fel van háborodva. – Ő Mark Halstead atya. Az egyetemen tanuló fiatalok felekezeten kívül álló lelkipásztora. Mark atyára pillantok. A megjelenése olyan kellemesen megnyerő, mintha valami sportriporter lenne. Gondosan koptatott farmernadrágot visel sportzakóval és nyakkendővel. Annak a fotelnek az egyik karfáját foglalta el, amelyiken Muffy Fowler és Gillian Kilgore ülnek. Muffy előrehajol, a könyökét a térdére támasztja, és kissé szétnyílt ajkakkal bámul felfelé dr. Jessupra. Akaratlanul is feltűnik, hogy nemrégiben frissítette fel a rúzst a száján. És hogy Mark atya sasszemekkel vizslatja Muffy fodros fehér blúzának elejét. – Mindannyiukat szerettük volna itt látni ma délután – mondja dr. Jessup hogy biztosítsuk magukat arról, a rendőrség mindent megtesz, hogy a végére járjon ennek a tragikus bűnténynek… Tom ünnepélyesen egy újabb strigulát húz a papírra.

– …és, hogy minden jel arra mutat, ez az értelmetlen erőszak véletlenszerű, elszigetelt esemény volt. És az itt dolgozók semmiféle veszélynek nincsenek kitéve. Igen, Simon? Simon Hague, annak a Wasser Hallnak az igazgatója, amely a Fischer Hall (az én elképzeléseim szerint) legádázabb riválisa, mivel az alagsorban saját uszodájuk van (és persze, mert rájuk nem akasztottak ilyen szerencsétlen gúnynevet, mint a Halál Szállása), leteszi a kezét, és (számomra legalábbis) elviselhetetlenül nyávogós hangján megszólal: – Öhm, jól van, oké. Mondani ezt mondják. Hogy a személyzet többi tagja nincs veszélyben. De mit tesznek azért, hogy ezt valóban biztosítsák is? Úgy értem, honnan tudjuk, hogy nem valamelyikünk lesz a következő? Honnan lehetünk benne biztosak, hogy az itt dolgozók közül senkit sem fenyeget veszély? Az igazgatók közül többen is egyetértőn bólogatnak. Tom egy alacsony fickót rajzol a jegyzettömbjébe, aki erősen hasonlít Simonra. Aztán lerajzolja, ahogyan a feje felrobban. – Szóval – suttogja kedélyesen –, hogy van a barátja? Kérdőn nézek rá. – Úgy érti, Tad? Felhúzza a szemöldökét. – Nem, úgy értem, az a pasas, akit igazából szeret. Cooper. Hogy megy a sora? Ezer éve nem láttam. – Jól van – felelem… el kell ismernem, egy kissé barátságtalanul. És jó, tudom, hogy ez a gyűlés most a főnökömről szól, akit néhány órája holtan találtam, és hogy tragikus (ahogy ezt mindannyian jól tudjuk), hogy van egy ember, akit minden indíték nélkül megöltek, amikor a legszebb korát élte, meg minden. De szükségem van némi tanácsra a párkapcsolatomat illetően. És kitől is számíthatnék jobb tanácsra, mint egy meleg férfitől? – Tad ma reggel megkérdezte, hogy ki tudnék-e venni egy kicsit hosszabb szabadságot a nyáron, aztán azt mondta, lenne valami, amit majd meg szeretne kérdezni tőlem egy alkalmas időpontban – suttogom. – És nem hiszem, hogy egy tengerparti kiruccanásról beszélne. Tom totálisan ledöbben. – Hogy mi? Komolyan beszél? Hisz még csak… mennyi ideje is járnak? Egy hónapja? – Mondjuk, három – javítom ki halkan. – És maga csak ne beszéljen! Vagy nem maga az, aki a New York-i Főiskola baseballedzőjével él? – Az teljesen más – méltatlankodik a volt főnököm. –Mi nem házasodhatunk össze. A szülei nem tudják, hogy meleg. – Canavan nyomozó biztosított róla – folytatja dr. Jessup, akinek a neoncső fényénél (a könyvtár eredeti csillárjait az azbesztvezetékkel együtt leszerelték még a hetvenes években, és a helyére álmennyezetet tettek) a haja tövében kissé fénylik a homloka –, hogy ő és az emberei minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy minél gyorsabban felderítsék ezt a tragédiát – Tom kicsit hezitál, hogy húzzon-e egy újabb strigulát, de végül megteszi –, de úgy vettem észre, eléggé bizonyos benne, hogy az itt dolgozóknak senki nem tör az életére… – Miért nem jön ide valaki, hogy ezt közölje velünk is? – áll fel az igazgatója a Wall Streeten lévő diákotthonnak (amit a főiskolának azért kellett megvásárolnia, mert már nem volt több szabad hely az egyetemi városban), és néz vádlón a többiekre. – Mindannyian tisztában vagyunk vele, ki tette ezt. És hogy miért! A VDSZ volt! Csakis Sebastian Blumenthal állhat emögött! Legalább magunkat ne csapjuk be! Ezt követően kitör a zűrzavar. A legtöbben szintén azon a véleményen vannak, hogy nem lehetett más a tettes, csakis Sebastian. Ez a vélekedés láthatólag pusztán azon alapul, hogy Sebastiannak hosszú haja van, és látszólag ritkán fürdik. Ezért Mark atya felhívja a többiek figyelmét, hogy egy bizonyos megváltóra is pont illenék ez a leírás, és ő nem ölt meg soha senkit. Ettől a megjegyzéstől Tom annyira jó kedvre derül, hogy felnéz a plafonra, és a szájáról ezt olvasom le: Köszönöm, istenem!

Dr. Jessup körbesétál a szobában, és megpróbálja lehűteni a népeket határozottan kijelentve, hogy ebben az országban az állampolgárok – még a hosszú hajú, mosdatlan végzős diákok is – ártatlannak tekintendők mindaddig, amíg a bűnösségük kétséget kizáróan be nem bizonyosodik. Az igazgatók férfi asszisztensei közül többen is ajánlkoznak, hogy megkeresik Sebastiant, és laposra verik (ők, ahogyan én is, azért dolgoznak, hogy megszerezzék a főiskolai diplomájukat a bűnügyi igazságszolgáltatásban, vendéglátóipari menedzsmentben vagy valamilyen edzői szakon, ki melyiken). Végül dr. Kilgore és dr. Flynn úgy kísérlik meg helyreállítani a rendet, hogy felállnak a fotelokra, és tapsolva kiabálnak: – Emberek! Emberek! Kérem, emberek! Végtére is, a felsőoktatásban dolgozó komoly szakemberek vagyunk, nem holmi utcai csirkefogók! Természetesen ezzel semmire nem mennek. De az már megteszi a hatását, hogy Tom lekapja a falról a tűzoltókészüléket, és egy adag széndioxidot nyom a tömeg közepébe. Ráadásul, mivel ez már nála bevett módszer arra, hogyan oszlassa fel a bulikat a diákszövetségek házában, ahol lakik és dolgozik, az egészet szinte komikusan unott képpel teszi. – Nos, emberek – szólal meg monoton hangon. – Leülni! Mindenki! Elképesztő, micsoda gyorsasággal tesznek eleget a kérésének. Lehet, hogy Tom több Judy Garland számot tud fejből, mint a teremben jelenlévők összesen, de emellett vagy száznyolcvan centi magas, nagyjából százkilós, és valaha a Texas A&M egyetem futballcsapatában védett. Szóval olyasvalaki, akivel az ember nem szívesen akasztja össze a bajuszát. – Kérem, emberek! – szólal meg dr. Jessup, mikor Tom végre helyreállítja a rendet. – Próbáljunk meg nem elfeledkezni arról, hol vagyunk… és kik vagyunk. Ha a rendőrségnek meglesznek a kellő bizonyítékai, hogy letartóztathassanak valakit, meg fogják tenni. De addig, kérem, ne tegyük a dolgokat még nehezebbé azzal, hogy elhamarkodott következtetésekre jutunk, és ujjal mutogatunk valakire, aki ellen nincs perdöntő bizonyítékunk. Arra gondolok, talán figyelmeztetnem kellene Sarah-t, hogy szóljon Sebastiannak a dologról. Annak a kölyöknek tényleg nem ártana meghúznia magát, ha abból indulok ki, aminek most a szemtanúja voltam. Legalábbis, ha nem akar kitolni magával. – Mark! – kulcsolja össze dr. Kilgore az ujjait (ami nyilvánvalóan annak a jele, mutatna rá azonnal Sarah, hogy azt hiszi, mindannyiunk fölött áll). – Az jutott eszembe… nem gondolják, hogy ez most jó alkalom lenne arra, hogy egyperces néma csenddel emlékezzünk meg Owenről? – De, nagyon is – áll fel Mark atya a fotelból, ahová az imént visszaült, és lehajtja sötét hajjal borított fejét. És a teremben mindenki, engem is beleértve, csatlakozik hozzá. – Mennyei atyánk! – kezd bele a lelkész kellemes, mély hangján. – Kérünk téged… Tom, aki az előbb már visszajött mellém a szőnyegre, oldalba bök. A szemembe lógó hajtincseim alól felpillantok rá. – Mi az? Ez most egyperces csend, tudja… – Tudom. És sajnálom. De elfelejtettem. Hogy is van ez? –suttogja. – Idén már ez lesz a harmadik főnöke? – Igen – súgom vissza. – Cssss! – Újdonsült szellemes cinizmusa remek bizonyítéka annak, milyen jól érzi magát az új munkahelyén – és az új kapcsolatában. Én pedig örülök neki. De tényleg. De ez a cinizmus egy kissé fárasztó tud lenni. Tom úgy nagyjából két másodpercig bír csendben maradni. Aztán: – Ki kellene lépnie – állapítja meg halkan. – Nem léphetek ki – tájékoztatom. – Szükségem van a tandíjmentességre. A pénzről nem is beszélve. Pszt! Csend újabb három másodpercig. Aztán: – Ne most lépjen még ki – suttogja. – Majd csak akkor, ha már a nyolcadik főnökénél jár. Majd akkor. És akkor mondhatja majd, hogy Nekem nyolc!

Mr. Január túl hideg volt, Mr. Február túl öreg volt, Márciusnak későre kezdett már járni, Mr. Április nem győzött várni.

8

Eredeti cím: „Calendar Boys” (Fiúk a naptárból) Írta: Heather Wells A valódi horror azonban csak az egyperces csendet követő szokásos bejelentések után következik. Mostantól Tom lesz a Fischer Hall ideiglenes-ideiglenes igazgatója, amíg nem találnak egy másik ideiglenes igazgatót. (Legszívesebben a tenyerébe csapnék, amikor meghallom a hírt, de érzem, hogy a bejelentést követően minden tekintet rám szegeződik, és úgy döntök, inkább szomorúan bámulom a cipőm orrát. Végül is, én vagyok az, aki megtalálta a főnöke holttestét ma reggel. Azt meg egyiküknek sem kell tudnia, hogy ki nem állhattam a fickót.) Aztán biztosítanak minket, hogy a diákügyekkel foglalkozó dékán majd kiküld egy köremailt, amelyben mindenkit tájékoztatnak egyik dolgozónk haláláról – de nem szólnak távozásának tragikus (strigula) körülményeiről –, és a főiskola teljes közösségét arra biztatják, hogy vegyenek részt a lelkisegély-szolgálat csoportos tanácsadó foglalkozásain. A megemlékezést – amelynek helyét és időpontját a későbbiekben közlik majd – Mark atya fogja szervezni. Dr. Veatch leendő exfelesége és a családja (Owennek volt családja? Vannak olyan emberek, akik tényleg szerették?) már útban vannak idefelé. Figyelembe véve, milyen tragédia (strigula) érte őket, a szállást a Wasser Hall biztosítja számukra, térítésmentesen, a VIPvendégeknek fenntartott részlegében (A szemétládák! – Itt persze a Wasser Hallra gondolok, nem dr. Veatch családjára. De komolyan, azok ott akkora seggnyalók, hogy még. Mintha nem lenne elég, hogy saját medencéjük van, meg minden – gyilkossági ügyük meg nincs. Most még azt is mindenki orra alá kell dörgölniük, hogy nekik még VIP-lakosztályuk is van?), ahol általában a magas rangú látogatókat szállásolják el, vagy akiket a főiskola tiszteletbeli diákjává nevezett ki (tavaly ez Neil Diamond volt, az idén Tippi Hedren). Egyszer csak kinyílik a könyvtár ajtaja, és egy diák lép be rajta. – Elnézést – szól dr. Flynn a fiúhoz. – Ma délután a könyvtár zárva van, mert fontos elnökségi megbeszélést tartunk. A diák végigjáratja tekintetét a csapatnyi felnőtt férfin és nőn. Az arca – érthetően – némi zavarról árulkodik. És csak ekkor ismerem fel, hogy ez a diák Gavin McGoren. – Öhm – szólal meg. – Odalent azt mondták, itt találom Heather Wellst. Odasietek hozzá. – Semmi gond – biztosítom dr. Kilgore-t. – Csak egy perc. – Jól van, de igyekezzen vissza! – húzza össze a szemöldökét megrovón. Az ajtó felé biccentek Gavinnek, hogy menjünk ki a folyosóra. Így is tesz, de nehezen tudja leplezni, mennyire jól szórakozik. – Mi a fene folyik itt? – tudakolja, amint biztonságban vagyunk odakint. – Gavin! – villámgyorsan behúzom magam mögött a könyvtár ajtaját. – Épp azon igyekszünk, hogy segítsünk egymásnak feldolgozni a történteket. Mit akar? – Oké. Mondom, mi van. Úgy gondoltam, biztos tudni szeretné. Szóval, van ez a tyúk az

emeletünkön. Az a Jamie. Megrázom a fejem. – Igen? – Szóval, azt hiszem, neki ma reggel valami találkozója lett volna ezzel a Veatchcsel, vagy mi? Ekkor kezd derengeni, miről beszél. – Ja, igen. Price. Jamie Price. Gavin, komolyan beszélek. Nincs időm… – Ahogy gondolja – emeli fel a kezét a fiú, amolyan „megadom magam” mozdulattal. – Tudja, ő is mondta, hogy senkit nem fog érdekelni. Én meg azt mondtam: nézd, Heather más, mint a többiek. Heather törődik velünk. De ha inkább visszamenne, hogy folytassa az indiánosdit… Érdeklődve nézek rá. – Gavin, miről van szó? Bökje már ki! De ő csak vállat von. – Semmi. Csak… szóval… hallottam, amikor ez a Jamie nevű lány… a szobájában bőgött, oké? A szobatársa meg kijött és azt mondta, nem hagyja abba, oké? Én meg bementem, és, gondoltam, itt a Gavinator, majd ő megpróbálja, ha érti, mire gondolok. – Gavin! – Ezt a mai napot már komolyan nem hiszem el. De tényleg. Először is, olyan korán kezdődött. Hajnali hatkor! Csak azért, hogy aztán fájdalommal folytatódjon – az én fájdalmaimmal –, és oké, aztán szexszel. De utána meg vér folyt! És most meg ez. – Szeretne búcsút mondani az életének? Mert én… Rögtön elfelejti ezt a nagymenő stílust. – Oké, komolyan. Szóval, bementem hozzá, megkérdeztem tőle, mi a baj, ő azt mondta, menjek el, mire én: nem, komolyan, segíteni szeretnék, mert… – ennél a pontnál Gavin kissé zavarba jön. – Nos, ez a része a dolognak most mindegy. De akárhogy is, ő csak… – Nem, Gavin! – szólok közbe. – Ez a része a dolognak egyáltalán nem mindegy. Mit mondott neki? – Nem, ez nem lényeges. Nem szerves része a történetnek. Jól van, szóval csak… – Gavin! Most azonnal megfordulok, és visszasétálok oda, ha nem mondja meg azonnal, hogy… – Aztmondtamnekihogyazanyámnőgyógyász, jól van? – vörösödik el a fiú. – Nézze, tudom, hogy ez butaság, de… a lányok mindenféléket elmondanak az embernek, ha azt hiszik, hogy az anyja nőgyógyász. Nem tudom, miért. Döbbenten nézek rá. Tulajdonképpen elég ciki, hogy Gavin filmszakos, mert igazi kincset jelentene nemzetünk bármely biztonsági szolgálatának. Nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék erre, így csak bólintok. – Folytassa! – Szóval, ott tartottam, hogy azt hittem, olyasmit fog mondani… hogy, tudja, valami nemi betegsége van, vagy valami. Igazából most is abban reménykedem, hogy ilyesmije van, mert ez azt jelenti, hogy nem ódzkodik egy kis rosszalkodástól… – Jaj, Gavin! – sóhajtva a plafonra emelem a tekintetem. –Én meg azt hittem, hogy az irántam érzett szerelme olyan tiszta, mint a frissen hullott hó. – Jaj, istenem! – pirul el ismét, de ez alkalommal egy kicsit billegni kezd a cipőjében. – Minden férfinak vannak szükségletei. És, tudja… ez a lány olyan… Szóval, Jamie elég dögös lány, na. Tudja. Ahogy… szóval… maga is. Vagy mi. – Jól van – hagyom rá. – Mindjárt rosszul leszek. Esküszöm, Gavin, ha azért rángatott ki a megbeszélésről, hogy udvaroljon nekem… – Dehogy! – Gavin túlságosan bosszúsnak tűnik ahhoz, hogy hazudjon. – Heather! Ugyan már! – Akkor mi a csodát akar, Gavin? – csattanok fel. – Elmesélni, hogy mit mondott – böki előre kecskeszakállas állát.

– És mit? – keresztbe fonom a karom a mellemen. – Mit mondott? – Azt, hogy tudja, miért lőtték le – feleli Gavin. – Mármint a főnökét. És ettől nagyon kétségbe van esve. Döbbentem ejtem le a karomat. – Hogy micsoda? És miért? – Azt nem tudom – von vállat. – Én csak azt tudom elmesélni, amit ő mondott nekem. És ő azt mondta, minden az ő hibája. Hogy ha ő nem lenne, dr. Akárki még ma is élne.

9

9 Júniusban a fiúk már inget viseltek, Július, augusztus nem voltak jó fejek, Szeptember keze lágyan simogatott, Október viszont új utat mutatott. Eredeti cím: „Calendar Boys” (Fiúk a naptárból) Írta: Heather Wells

Csak állok ott, a második emeleti folyosó közepén, és tátott szájjal bámulom Gavin McGorent. Jobbra tőlünk a lift ajtaja kinyílik, két vihorászó elsőéves diáklány lép ki rajta, elindulnak a Fischer Hall könyvtárának bejárata felé, és annyira belemerülnek a hülyéskedésbe és a turmixaikba, hogy észre sem veszik az Értekezlet miatt zárva – kérjük, ne zavarjon kiírást. – Hahó! – kiált rájuk Gavin. A két lány egy pillanatra abbahagyja a kuncogást, és felé fordulnak. – Oda most ne menjetek be! – mutat Gavin a feliratra. –Zárva. Látjátok? A lányok a papírlapra néznek. Aztán ismét Gavinre. Majd utána egymásra, újfent kuncogásban törnek ki, és hisztérikusan vihogva elrohannak a tűzlépcső irányába. Gavin ismét rám pillant. Azt hiszem, leolvassa az arcomról, hogy nem igazán vettem be, amit az előbb mesélt, mert megszólal: – Esküszöm mindenre, ami szent, Heather, nem hazudok. Ezt mondta nekem. Erre mérget vehet. – Azt mondta, az ő hibája, hogy Owen meghalt – rázom meg a fejem. – Gavin, ennek semmi értelme. – Tudom – vonja meg a vállát a fiú. – De akkor is ezt mondta. Én pedig rögtön tudtam, hogy meg kell keresnem magát. Mert gondoltam, hogy ez… tudja. Jó nyom lehet. Nem igaz? Még mindig a fejemet csóválom. – Nem igazán tudom, hová tegyem ezt a dolgot, Mondott még valami mást is? – Nem. Ezután már csak zokogott, semmi többet nem tudtam kihúzni belőle. Azt mondta, haza akar menni. Tudja, Westchesterbe való, szóval nem valószínű, hogy ne tudna bármikor elmenni, ha akarna. Azt mondta, felhívja a mamáját, hogy vegye fel a vasútállomáson. Úgyhogy úgy gondoltam, jobb lesz, ha azonnal megkeresem magát. Tudja, hogy maga meg tudja akadályozni, ha el akarná hagyni a… khm… az intézményt. Ez úgy öt perccel ezelőtt történt, szerintem, ha siet, még elkaphatja. Bólintok, bár kissé meglep, hogy Gavin ilyen józanul gondolkodik. – Oké. Jól van. Hát, köszönöm, Gavin. Most rögtön felmegyek, és megnézem, mi van vele. Talán meg tudom annyira nyugtatni, hogy beszéljen a rendőrséggel, mielőtt… Ebben a pillanatban velőtrázó sikoly szakít félbe. Valahonnan odalentről. Nem várom meg, míg a főnökeim közül valaki kijön a könyvtárból, azonnal feltépem a tűzlépcső ajtaját, és hármasával szedve a lépcsőfokokat a két elsőéves lány után rohanok a földszintre, Gavinnel a sarkamban. Mikor leérek, látom, hogy mindkét lány ott áll az előcsarnokban, és láthatólag egyiküknek sem esett baja. Körülöttük egy csomó diák ácsorog, és tátott szájjal, lenyűgözve bámulják, ahogy a New York-i Rendőrség képviselői elvezetik a bilincsbe vert Sebastian Blumenthalt a porta és a

biztonsági őrök asztala előtt, nyomukban a komor képű Canavan nyomozóval, aki feltartott tenyérrel próbál távol tartani mindenkit. – Oké, srácok, a műsornak vége! Menjenek vissza a szobájukba! Mozgás! Persze senki sem mozdul. Miért is tennék, mikor a műsornak szemmel láthatólag a legkevésbé sincs vége? – Mindenki jól látja? – kiabál Sebastian, miközben elvezetik előttünk. Nem mondanám, hogy önként és dalolva lépked a rendőrök előtt, de amilyen nyiszlett teremtés, nem sok gondot okoz a nagydarab rendőröknek. – Erre költik az adótokat! Na jó, nem a ti adótokat, mivel ti még diákok vagytok, és nem is mind itt laktok. De egy nap a ti adótokat is erre költik majd: hogy olyanokat zaklassanak, akik csak abban bíztak, hogy kicsit jobbá tehetik a szegények és az elnyomottak életét. Úgy hiszem, egy cseppet sem számít nekik, hogy teljesen ártatlan vagyok azokban a dolgokban, amikkel vádolnak. És azt hiszem, az sem számít, hogy mindössze annyit próbáltam elérni, hogy javítsák a munkakörülményeit a tanársegédeknek, akikkel jelenleg úgy bánnak, mint a szolgákkal… – Mi a fene… – lép elő a liftből dr. Jessup, akinek a selyemsálja most úgy lóg a nyakában, mintha a Királyi Légierő vadászpilótája lenne. Őt követi dr. Flynn, dr. Kilgore és a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg számos dolgozója, pontosan annyi, amennyit a 900 kilónyi terhelést elbíró felvonó be tudott fogadni –, mi folyik itt? A korábban hallott sikoly forrása nyomban felfedi magát, amikor a Canavan nyomozó háta mögül kikukucskáló Sarah megpillant engem a tömegben. – Heather! – visít fel, odatámolyog hozzám, és a karjaimba veti magát. Az arcát elborítják a könnyek, és haja még a szokásosnál is ziláltabb. – Sebastiant letartóztatták! Gy-gyilkosságért! Mmeg kell állítania őket! Nem lehetett ő a tettes! Nem gyilkos fajta! Még húst sem e-eszik! Hadd mondjak valamit: Sarah legtöbbször az idegeimre megy, de keményen dolgozik, és a szíve hatalmas. És igazából kedves lány. De egyvalami biztos nem. Nem egy soványság. És most a teljes testsúlyával rám nehezedik. Amitől mindjárt összerogyok. Hála istennek, Pete odasiet hozzánk az asztalától, és megpróbálja leválasztani rólam: – Oké, Sarah, üljön le ide, én meg hozok magának egy kis vizet. Kér egy kis vizet? Mit szólna egy szép nagy pohár hideg vízhez? Nem esne jól? – Nem akarok vizet! – zokogja Sarah továbbra is a mellkasomba fúrt fejjel. Azt nem látom, hogy mi történik az előcsarnok többi részében, mert Sarah hajkoronája az arcomba préselődik, és eltakarja a teljes kilátást. – Igazságot akarok! – zokogja. – Jó, hát azt is hozhatunk egy kicsit – tűnik fel Magda a semmiből. – Talán van belőle valamennyi a hűtőben. – És Pete segítségével lehámozza rólam Sarah-t. Így már látom, hogy a rendőrök kivezették Sebastiant az épületből. Canavan nyomozó viszont még itt van a hallban, és halkan társalog dr. Jessuppal, dr. Flynn-nel és dr. Kilgore-ral. Muffy Fowler is ott áll, de ő csak Mark atyát fixírozza, aki, úgy látszik, összefutott néhány diák felebarátjával (hittestvérével? vagy akárhogy is hívják ezt), és épp lelkesen tréfálkozik velük, Muffy pedig úgy tesz, mintha tudná, miről beszélnek, és velük nevet. Gavin közben szintén leért a másodikról, és most sürgetően néz rám. Jamie, olvasom le a szájáról, miközben fejével jelentőségteljesen a felvonók felé bök. – Nyugalom – súgom vissza némán, és Sarah felé biccentek. Nyilván láthatja, hogy egyszerre csak egy válsághelyzetet tudok kezelni. Végül is nem vagyok a kollégium Szuperasszisztense, vagy mi. Akarom mondani, a diákotthoné. Pete és Magda bekísérik Sarah-t az ebédlőbe, leültetik egy kék műbőr székre, és a kezébe nyomnak egy pohár vizet, amit a lány csak hosszas alkudozás után hajlandó meginni. A délelőtti és délutáni műszak közt az ebédlőt takarítás miatt zárva tartják, így nem kell amiatt aggódnunk, hogy valaki meglát bennünket… ami leginkább Sarah-nak jó, mivel nincs éppen a legjobb formában. Az arca kivörösödött és könnyben úszik. Göndör fekete hajtincsei pedig a homlokába

és a halántékára tapadnak. – Rettenetes volt – motyogja. – Békésen ücsörögtünk a raktárszobában. Csak ültünk ott, és a saját dolgainkkal foglalkoztunk, mert a bűnügyi helyszínelők még mindig ott nyüzsögtek az irodánkban. Aztán egyszer csak becsörtetett Canavan nyomozó, és azt mondta, beszélni akar Sebastiannal. Sebastian meg csak annyit mondott, hogy Oké. Mert nincs rejtegetnivalója. Miért ne egyezett volna bele? Aztán már csak azt láttam, hogy bilincsben vezetik el, Heather – letartóztatták! Most mit tegyünk? Fel kell hívnom a szüleit. Valakinek fel kell hívnia a szüleit… – Mi majd felhívjuk őket – igyekszem megnyugtatni. Megpróbálok pár hajtincset kisimítani a homlokából, de kevés sikerrel. Olyan nedves az arca, hogy a haja úgy ragad bele, mint a csirizbe. – Bár, azt hiszem, ezt ő maga is megteszi majd. – Így van – helyesel Magda. – Minden gyanúsítottnak engedélyeznek egy telefont, nem? Erre a kérdésre újabb sírógörcs a válasz. Sarah feje fölött sötét pillantást vetek Magdára. – Mi van? – védekezik Magda. – Tudom, hogy így van. Amikor az unokatestvérem, Tito… – Senkit nem érdekel most Tito unokatestvére, Magda – figyelmezteti Pete. A hangsúlyából arra következtetek, hogy Magdának igaza lehet: Pete nem kedveli őt – úgy legalábbis nem. Viszont lehet, hogy egészen más dolgok járnak a fejében. Ahogy Sarah-ra néz, nyilvánvaló aggodalom tükröződik a szeméből. – A kérdés az, hogy miért tartóztatták le a fiút? Milyen bizonyítékaik vannak ellene? – Semmilyen bizonyítékuk nincs – zokog tovább Sarah az asztalra dőlve. – Nincs semmi bizonyítékuk, mivel nem ő tette! Sebastian pacifista! A légynek sem tudna ártani! Teológiából szerzi az egyetemi diplomáját… még a kóser előírásokat is betartja, az isten szerelmére! Pete és én összenézünk Sarah remegő válla fölött. – Valaminek pedig lennie kell – szólal meg halkan. – És elég kézzelfogható dolognak, különben nem tartóztatták volna le. Egy ilyen ügyben… ami ekkora nyilvánossággal jár… Nem tettek volna ilyen lépést, ha nincs a kezükben valami konkrét dolog. Nem kockáztatnának meg ekkora hibát, hogy aztán a sajtó rájuk szálljon. Kihúzom a széket a lány mellett, és leülök. – Sarah! – szólítom meg. Megpróbálok nem foglalkozni a könnyeivel. Most nem a sírásnak van itt az ideje. Már ha nem akarja tovább nyújtani az időt, amit a barátja börtönben tölt. Vagy hogy valami még rosszabb történjen. New Yorkban még van halálbüntetés. – Gondolkozzon! Milyen bizonyítékuk lehet Sebastian ellen, amiből azt gondolják, hogy ő tette? Van esetleg fegyvere? – Istenem, dehogy! – borzong meg a lány. – Mondtam már, hogy pacifista. De azt is mondta, hogy nagyon ellenséges tud lenni. De jó, akkor ezt most hagyjuk. Végül is, bárki szerezhet fegyvert. Hisz New Yorkban vagyunk, vagy mi. – És hol volt ma reggel, amikor dr. Veatch meghalt? Nem tudja? Van alibije? Sarah a fejét rázza. Az arcán könnyek csillognak. – Honnan tudjam? – kérdez vissza. – Nem vagyok a barátnője. Honnan tudhatnám, hol volt reggel nyolckor? Nyilvánvaló, hogy ez a beismerés jobban fáj neki, mint amennyire mutatja. Pete megnyalja az ajkát. Aztán csak ennyit mond: – Az baj. – De nem ő tette! – siránkozik Sarah. – Tudom, hogy nem ő volt! – Persze – jegyzi meg Pete. – Csakhogy ez nem számít bizonyítéknak. Vissza kell mennem az asztalomhoz. Meglesznek nélkülem? Bólintunk, és Pete távozik… s közben a fejét csóválja. Sarah csendben bámul utána, míg az ebédlő ajtaja be nem záródik mögötte. Aztán rám és Magdára néz, hatalmas, könnyes szemekkel. – Na jó. És akkor most mit csinálunk? Magda valódi cirkóniummal kirakott órájára pillant. – Nem tudom, ti mit akartok, de nekem fontos szemöldökgyantázásra kell mennem munka

után. Sarah felsóhajt. – Nem így értettem. Hanem, hogy Sebastiannal kapcsolatban. – Nem tudom, mi mit tehetnénk, Sarah – mondom. – Úgy értem, a rendőrség… – …letartóztatott valakit, aki nem a tettes. – Sarah abbahagyta a sírást, de a szemében még mindig ott az a lázas csillogás, ami akkor költözött bele, amikor a rendőrök rákattintották a bilincset Sebastian csuklójára… és a sikolya áthasított a Fischer Hall folyosóin. Azon csodálkozom, hogy nem pattant meg egy ér a fejében, amilyen hangosan sikított. – Nyilvánvalóan rettenetes hibát követtek el. – Sarah! – Egy kicsit elbizonytalanodom. De ezt akkor is ki kell mondanom. – Tudom, hogy maga, khm… kedveli ezt a fickót. De honnan lehet ilyen biztos benne, hogy nem ő volt a tettes? Sarah döbbenten néz rám. – Hiszen a VDSZ-nek tagadhatatlanul haszna származik abból, hogy dr. Veatch már nincs a képben… Sarah csak bámul tovább. – Nézze, tudom – folytatom. – Itt voltam ma reggel. És, igen, ő is ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint bárki más, amikor meghallotta, hogy Owen meghalt. De mindketten tudjuk, hogy a szociopaták igen jó színészek. Lehet, hogy… Sarah csak pislog. Én meg sóhajtok. – Oké – mondom. – Rendben. Nem ő tette. – Na végre – morogja. – Tudja, néha nehezen jutnak el az agyáig az információk. Lehet, hogy időleges halántéklebeny-zavar lépett fel az agyában. Csak egy enyhébb fajta. Nem volt esetleg agyrázkódása gyerekkorában? Mert az megmagyarázná a dolgot. Na mindegy. Azt hiszem, most arra kell koncentrálnunk, hogy megtaláljuk azt a személyt, aki valójában lelőtte dr. Veatchet. Nyelek egyet. – Öhm, Sarah? Cooper és én már túlestünk ezen a beszélgetésen. És azt hiszem, ő úgy gondolja, ez nagyon rossz ötlet lenne. – Tényleg? – Sarah hangja teljesen közönyösen cseng. – Hát, a dolgok most egy kicsit más irányt vettek, nem? Egy ártatlan embert igaztalanul börtönbe zártak egy olyan bűnért, amit nem követett el. Szóval, mit gondolnak, kinek lehetett még indítéka? Valaki? Magda? Bármilyen ötlet? Magda ismét az órájára pillant. – Mennem kell. Sarah arca elkomorodik. – Komolyan, Magda! Túl nagy kérés lenne, hogy csak most az egyszer mással is foglalkozzon, mint a saját külseje? Mondjuk, egy fiatalember életével, aki haladó gondolkodású, önfeláldozó, és elképzelhető, hogy egy nap ő lesz az Egyesült Államok elnöke? Magda kétkedve néz rá. – Nem is tudom – feleli. – Egészen érdekes dolgok nőnek az arcomon, ahol egy árva szőrszálnak sem szabadna lennie… Az ebédlő ajtaja kinyílik, és Gavin sétál be rajta. – Hé! – kiált rá Magda. – Ötig zárva vagyunk… – Eh – legyint a fiú. – Heather, elkéstünk. Most hívtam Jamie szobáját. A lakótársa azt mondta, hazament… Elnyomok egy káromkodást, Sarah pedig szúrós pillantást vet rám. – Miféle Jamie? – tudakolja. – Jamie Price – felelem. – Ő az, akinek találkozója lett volna… – Owennel ma reggel – fejezi be helyettem a mondatot Sarah. – Emlékszem, én írtam be a naptárba. De azt nem árulta el nekem, milyen ügyben. De Gavin erről honnan tud? És miért érdekes az, hogy a lány hazament? Mi folyik itt?

– Semmi – mondom. Nem akarom hamis illúziókba ringatni. – Csak mondott valamit… Gavin már odaért az asztalunkhoz. – Utána kell mennünk. Béreljünk kocsit, vagy mit tudom én. Menjünk el hozzá, és derítsük ki, mi van. – Várjunk egy percet! – csapok az enyhén ragadós asztalra. – Hogy mit? Nem! – Mehetünk vonattal is, azt hiszem – folytatja Gavin. – De akkor hogy jutunk el az állomástól a házukig? Gyorsabb, ha bérelünk egy autót. – De nem a csúcsforgalomban – jegyzi meg Sarah. – És mindjárt négy óra. De tulajdonképpen miért is vagy annyira rajta ezen? – Mert az a lány tudja, miért tették hidegre dr. Veatchet – veti oda neki Gavin. Sarah egész viselkedése megváltozik. A gerince kiegyenesedik, a vállát kihúzza. És hirtelen metsző pillantást vet rám. – Erről meg miért nem szólt korábban? – csattan fel. – Sarah! – Már látom, mi fog történni, és nem vagyok tőle túlságosan boldog. – Igazából… még azt sem tudjuk, miről beszél Jamie. Lehet, hogy nem jutunk vele semmire. – De lehet, hogy igen – lelkesedik a lány. – Szólt már Canavan nyomozónak? – Sarah… nem. Még én is csak most tudtam meg. Mi… De Sarah már fel is pattant, és elindult az ebédlő kijárata felé. Fáradt pillantást vetek Gavinre. – Kösz. Ő pedig széttárja a tenyerét, amolyan „mit tehettem volna?“ mozdulattal. – Menjünk – szólok oda neki. Aztán Magdához fordulok: – Később találkozunk. Sok sikert a gyantázáshoz. Némán néz utánam, miközben Gavinnel szorosan a nyomomban Sarah után igyekszem. – Tudod, nem mindenki olyan természetes szépség, mint te vagy, Heather – kiált utánunk indulatosan. – Van, akinek egy kis segítségre van hozzá szüksége! Odakint, az előcsarnokban látjuk, hogy Sarah már befurakodott a Canavan nyomozó körül szorosan gyülekező dolgozók közé, és ott magyaráz: – …úgyhogy beszélniük kell vele a szüleinél, amilyen hamar csak lehet. Természetesen minden információt megadunk, ami segíthet a nyomozásban… Canavan nyomozó, mikor látja, hogy közeledem, segélykérő pillantást vet felém Sarah feje fölött. – Jól van – mondja a lánynak. – Máris ráállunk a dologra. – Sarah! – próbálkozom óvatosan. – Megyek is, és máris utánanézek, aminek lehet – indul el Sarah a diákotthon igazgatójának irodája felé. – Gondolom, most már bemehetünk, ugye? – Öhm – bólint Canavan nyomozó. – Igen. Minden nyomot rögzítettünk már a tetthelyen. – A tetthelyen! – nevet fel Sarah. Persze, a legkevésbé sem tűnik jókedvűnek. – Rendben. Megyek és kikeresem Jamie otthoni címét. Máris jövök. Addig ne menjenek sehová! Ezzel elsiet, hosszú haja csak úgy lobog utána. Dr. Jessup, aki még mindig Canavan nyomozó előtt ácsorog, kérdő pillantást vet rám. – Hogy is van ez? Az egyik diákunk tud valamit dr. Veatch halálának körülményeiről, Heather? – érdeklődik. – Nem tudom – felelem. – Csak egy másik diák hallott valamit. Lehet, hogy nem is igaz… csak valami szóbeszéd. – Hé! – csattan fel Gavin bosszúsan. Én pedig oldalba bököm a könyökömmel, hogy hallgasson. – Küldök valakit, hogy kérdezze ki ezt a… khm… Price lányt – jelenti be Canavan nyomozó. – De a Blumenthal elleni bizonyítékaink elég meggyőzőek. – És megkérdezhetem, hogy mik ezek a bizonyítékok? – kotnyeleskedem.

– Meg – mosolyodik el Canavan –, de ez nem jelenti azt, hogy el is árulom magának. Dr. Jessup, aki fültanúja volt ennek a beszélgetésnek, hangosan felnevet. De nem úgy hangzik, mintha őszintén jól szórakozna. – Azt hiszem, Heather már olyan régóta dolgozik itt, hogy lassan azt hiszi magáról, hogy szakértő lett gyilkossági ügyekben – szólal meg fennhangon –, de ahhoz azért nem elég hangosan, hogy a körülöttünk lézengő diákok közül bárki is meghallja. – Nos, igen – ismeri el Canavan nyomozó –, ez az épület, azt hiszem, a kelleténél jóval több gyilkosság színtere volt már. Dr. Jessup kissé elhúzza a száját a megjegyzés hallatán, mintha már erősen bánná, hogy egyáltalán felhozta a témát. – Itt van! – rohan vissza hozzánk Sarah levegő után kapkodva, kezében egy darab papírral. – Tessék, nyomozó úr. Jamie Price otthoni címe és telefonszáma. Most itt tartózkodik. Vagy legalábbis itt fog. Szóval, kikérdezik? – Természetesen – veszi el tőle Canavan a papírfecnit. Félbehajtja, és belecsúsztatja a zsebébe. – És most, emberek, ha nem bánják, nekem dolgom van… – Persze, persze – dr. Jessup a nyomozó hátára teszi a kezét. – Csak egy dolog még… Ezzel kimennek az előcsarnokból, hátuk mögött a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg többi dolgozójával, Mark atyával és természetesen Muffy Fowlerrel. Sarah rám néz. Még mindig levegő után kapkod. – Nem fog rákérdezni Jamie-nél, hogy mit tud, ugye? – Nem tudom, Sarah – felelem. – Talán igen. De valószínűleg nem most rögtön. Azt mondja, a bizonyítékai Sebastian ellen elég meggyőzőek. Sarah szeme ismét megtelik könnyel. – Akkor Gavinnek igaza van – állapítja meg. – Magunknak kell odamennünk. – Sarah! – tiltakozom. – Tényleg nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. – Egy ember élete forog kockán! – makacskodik a lány. – Egyetértek Sarah-val – jelenti ki Gavin. – Ráadásul, azt hiszem, Jamie-nek szüksége is lenne ránk. – Sebastiannak van szüksége ránk – helyesbít Sarah. A plafonra emelem a tekintetem. – Ezt nem hiszem el. – És – folytatja a lány – nem kell kocsit se bérelnünk. Tudok valakit, akinek van sajátja… valakit, aki, biztos vagyok benne, hogy szívesen segítene. Kíváncsian nézek rá. – Tényleg? És ki lenne az?

Novemberben végül jó barátra leltem, Ám decemberre újra egyedül lettem.

10

Eredeti cím: „Calendar Boys” (Fiúk a naptárból) Írta: Heather Wells – Szó sem lehet róla! – jelenti ki Cooper. Nem vagyok meglepve. Egyszerűen csak lerohanták, miután hazáig követtek, és – annak ellenére, hogy tájékoztattam őket, hogy ez így nem fog menni – kitartottak amellett, hogy Cooper minden további nélkül kölcsönadja majd nekik féltve óvott, nagy gonddal felújított kedvencét, a 74-es BMW 2002-est. Na persze. Ez kábé annyira valószínű, mint az, hogy én minden reggel ötkor keljek, hogy lefussak öt kilométert. De ők mégis itt állnak a második emeleti irodában, ahol Cooper szélesre tárta az ablakot, hogy beengedje a késő délutáni hűvös szellőt, mit sem törődve a nyavalyás kóbor lövedékekkel a parkból. – Cooper! – erősködik Sarah. – Azt hiszem, nem érti. Ez most vészhelyzet. Egy fiatalember élete forog kockán. – Menjenek vonattal – tanácsolja Cooper. Úgy ül ott, hogy a lábát az elképesztően rendetlen asztalon pihenteti, és közben unottan lapozgatja a napi postáját. Cooper itthon általában igen pedáns ember – a háza vendégek által látogatott összes helyiségét, sőt, még a hálószobáját is javarészt kínosan rendben tartja. De az irodája meg az autója, az más tészta. Én ezt nem is értem. Gyakran úgy néznek ki, mintha egy tornádó söpört volna végig rajtuk – ilyen-olyan fecnik, sajtmaradékos hamburgerpapírok, gyűrött szalvéták, üres kávéspoharak, titokzatos jegyzetekkel ellátott öntapadós lapok nagy halmokban mindenütt. Időről időre végigmegy rajtuk – az autón és az irodán és olyan ragyogó és spártai tisztaságot teremt, hogy rájuk sem lehet ismerni. Aztán ismét elkezdi halmozni a holmikat. Azt állítja, „ő így látja át a dolgokat.“ Tényleg jól teszi, hogy engem alkalmaz a papírjai rendezésére, különben egy fillér sem érkezne be hozzá, tekintettel arra, hogy általában meg sem találja a számlákat, nemhogy időben kiküldje őket. – Persze – ismeri el Gavin. Közben egy legyet bámul, ami épp most telepedett egy Johnny Rockets gyorsétteremből származó hamburger igencsak sajtos papírjára, Cooper irodai magnója hangszórójának tetején. – Mehetnénk vonattal is. De akkor hogyan jutunk el az állomástól Jamieék házáig? Hm? – Egyszerűen – jelenti ki Cooper, miközben a Publishers Clearing House reklámújságját lapozgatja, mely szerint egymillió dollár boldog nyertese lehet. – Úgy hívják az eszközt, hogy taxi. – Azt sem tudom, egyáltalán van-e taxi Rock Ridge-ben? – idegeskedik Sarah. – Igazából gyanítom, hogy nem nagyon illeszkedne a városképbe. – Hát ez pech, gyermekem – von vállat Cooper. – Azt hiszem, akkor kénytelenek lesznek bérelni egy kocsit. – De New Yorkban csak huszonöt év felett lehet autót bérelni – hívja fel a figyelmét Gavin. Cooper felpillant a Victoria’s Secret fehérnemű-katalógusból, amit a levelei alján talált.

– No, és akkor mi van? – jön a válasz. – Heather, te mintha már elmúltál volna huszonöt! Jaj, de várjunk csak… azt hittem, ezt ma reggel már megbeszéltük, mármint azt, hogy ne keveredj bele a nyomozásba. Morcosan bámulom a cipőm orrát. Tudom, hogy miért mondja ezt. Tényleg. De nem kéne ennyire csökönyösen ragaszkodnia hozzá. – Hát, srácok – fordulok Gavinhez és Sarah-hoz. – Coopernek igaza van. A rendőrségnek nincs szüksége a mi segítségünkre. Talán tényleg ki kellene maradnunk a dologból. – De hát nem Sebastian tette! – visítja Sarah. – Akkor nincs miért aggódnia – jelenti ki Cooper higgadtan, és odaadja a fehérneműkatalógust a kutyámnak, Lucynak, aki mindvégig békésen ücsörgött a lábánál, és pontosan erre a pillanatra várt, most pedig boldog morgás közepette leheveredik a hasára, és munkához lát: módszeresen apró darabokra tépkedi az újságot, újabb adaggal gazdagítva a Cooper padlóját borító általános szemétdombot. Sarah-t, úgy tűnik, nem nyugtatta meg Cooper kijelentése. Sőt, mondhatni, pontosan az ellenkező hatást váltotta ki nála. Leroskad a papírokkal borított kanapéra Cooper asztalával szemben (szerencsére Coopernek van egy másik irodája, ahol az ügyfeleit fogadja, és amit lelkiismeretesen rendben tart. Ha a megbízói ezt a belső szentélyt látnák, ügyféllistája minden bizonnyal igencsak megcsappanna), és előre-hátra ingatja felsőtestét, miközben tekintetét a padlóra szegezi. Cooper úgy néz rá, mintha a sajtburgere, amelyet alaposan átsütve kért, félig véresen érkezett volna. Gavin ezt az alkalmat ragadja meg, hogy bejelentse: – Ez… ez egyszerűen marhaság. – Ezzel sarkon fordul, kiviharzik a házból, és hangosan bevágja az ajtót maga után. Odasietek Cooper nyitott ablakához, és amint kihajolok, még látom, hogy Gavin lerohan az ajtó előtti lépcsőn, és görnyedt háttal, kezét a farmerja zsebébe dugva a Hatodik sugárút felé veszi az irányt. – Gavin! – kiáltok utána. – Várjon! Hová megy? Gavin válla megmerevedik, de nem felel. Még a fejét sem fordítja hátra, bár jól tudom, hallotta, hogy hozzá szóltam. A sarkon minden drogárus felém fordult és kedvesen integetett, hogy „Helló, Heather!” Kölykök. Visszaintegetek a drogárusoknak, aztán ellépek az ablaktól. – Hát ezt nem értem – jelentem ki csak úgy a levegőbe. –Mégis, mit gondol, hová megy? – Maga mit gondol? – szólal meg keserűen Sarah a kanapéról. – Elmegy és meglátogatja a lányt. Meghökkent pillantást vetek rá. – Igen? De miért? – Mégis, mit gondol? – csattan fel Sarah, ahogy felkapja a fejét, és egy halom sötét hajtincs repül ki az arcából. – Istenem, mióta lett ilyen nehéz a felfogása? Hát nem látja? Jamie Price pont ugyanúgy néz ki, mint maga. Csak, tudja… Fiatalabb kiadásban. Annyira sokkol ez a kijelentés, hogy hirtelen nem is tudom, mit feleljek. Ezért úgy döntök, nem mondok semmit. Egy-két másodpercre csend telepszik a szobára, nem számítva Lucy elégedett nyalakodásának, papírcincálásának és rágcsálásának hangjait. Aztán Cooper felteszi a kérdést: – Oooké… Szóval egészen pontosan mikor is ugrottunk fel a bolondfalvára menő vonatra? Sarah reszketve felsóhajt. Aztán egészen halkan megszólal, de közben ügyel rá, hogy a pillantása egyikünkével se találkozzon: – Nézzék! Nekem beszélnem kell Sebastiannal. Mindketten ránézünk. Lassan felemeli tekintetét a földről. – Fogadhatnak látogatókat? – kérdi, s hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnik a maga huszonkét événél. – Mármint a börtönben? Ugye?

– A lehetséges bűntársakat? – veti oda Cooper. – Hogy egyeztessék a történeteiket? Hát, azt kötve hiszem. Megpördülök, és döbbenten nézek Cooperre, Sarah-nak pedig a lélegzete is elakad… aztán megint sírásban tör ki. – Hogy… hogy m-mondhat ilyet? – zokogja. – Én sosem… tudnia kell, hogy én sosem… – Aztán a hangja elcsuklik, és már csak a hüppögését halljuk, ahogy az arcát a kanapé karfájába fúrja. Dühös pillantást vetek Cooperre, aki elképedve figyeli Sarah-t, aztán rám néz. – Most meg mi rosszat mondtam? – kérdi. – Jaj, ne add nekem az ártatlant! – mordulok rá. – Nagyon is jól tudod, mit mondtál. Lehetséges bűntárs? Anyám! – Sarah! – Odasétálok a lányhoz, leülök mellé a kanapéra, és megpróbálok néhány rakoncátlan tincset kisimítani a szeméből. – Sarah! Cooper nem úgy értette. Nem úgy értette, hogy ő gondolja azt, hogy maga lenne a lehetséges bűntárs. Csak az ügyészség szempontjából lehet, hogy ilyen színezete lenne a dolognak, ha most kérné, hogy meglátogathassa Sebastiant… – Jaj, Heather, hát itthon vagy! Szokásosan tökéletes időzítéssel az apám jelenik meg az ajtóban. Kezében egy hatalmas kartondoboz a holmijaival. Az apám épp elköltözni készül, de lassan, de biztosan, már az egész elmúlt héten. Amikor észreveszi a színpadiasan zokogó Sarah-t, boldog mosolya, amely annak szólt, hogy már hazaértem a munkából, lehervad az arcáról. – Ó, istenem! Látom, most nem túl alkalmas. Hallottam a híreket, tudod. A főnöködről. Milyen sajnálatos eset! Az emberek rémisztő tempóban hullanak a munkahelyeden, Heather. Természetesen nem hiszek az ilyesmiben, de ha babonás lennék, kezdeném azt gondolni, hogy a Fischer Hall el van átkozva. Lucy, amikor megpillantja az apámat, felkászálódik a szinte már teljesen szétcsócsált újság mellől, és farkcsóválva trappol oda hozzá, hogy megnyalja a kezét. – Szia, Lucy! – üdvözli az apám. – Ne most, drágám! Egy kicsit később elmegyünk majd sétálni. El kell vinnem ezt a dobozt. Erről jut eszembe, Heather, majd ha lesz egy perced, beszélnem kell veled valamiről. Harrynek és nekem van egy üzleti ajánlatunk számodra, ezt szeretném megbeszélni. Ez mindhármunk számára gyümölcsöző együttműködés lehet. Szerintem tetszeni fog neked az ötlet. De… öhm… látom, hogy most nem a legalkalmasabb az időpont… Mivel Sarah zokogása egyre hangosabb, apa kérdő pillantást vet Cooper felé, miközben engem láthatólag túlságosan leköt abbéli elfoglaltságom, hogy valahogy gátat vessek Sarah könnyeinek. – Az én hibám – tájékoztatja Cooper Sarah-ra utalva. – Egy szívtelen gazember vagyok. És érzéketlen is. – Ó – bólint apa. – Na igen, persze. Mindig is ezt szerettem magában. Öhm, Heather? Én éppen Sarah hátát simogatom. – Igen, apa? – nézek fel. – Tad telefonált. Próbált elérni a mobilodon. Kéri, hogy hívd vissza. Csak szeretné tudni, jól vagy-e, figyelembe véve… szóval, mindent, ami történt. – Kösz, apa. – Hát… – egy utolsó pillantást vet a kanapén mellettem ülő összetört lányra, aztán megvonja a vállát. – Azt hiszem, ez lesz az utolsó éjszakám ebben a házban. Ha nincs ellene kifogásotok, párolt bélszínt csinálnék estére mindannyiunknak. Már be is pácoltam. Gondolom, itthon lesztek vacsorára? Cooper és én bólintunk. Apa pedig elégedettnek tűnik. – Kitűnő! – lelkesedik. – Akkor nyolc körül találkozunk. Veled is, Lucy. – És Sarah-nak is odaszól: – Magát is szívesen látjuk a vacsorán, kisasszony. Remélhetőleg… öhm… addigra jobban érzi majd magát. Jut bőven mindenkinek. Hát, akkor, viszlát később! Ezzel távozik. Lucy kissé csalódott, hogy őt nem vitte magával, így duzzogva visszatér Giselle

Bündchen arcának szétcincálásához. Cooper kifelé bámul az ablakon, és a rózsaszínbe játszó égboltot kémleli a túloldali háztetők fölött. Sarah most már kicsit halkabban szipog. Mintha jobb kedvre derült volna, már ha abból, ahogyan a ruhaujjába törli az orrát, lehet következtetni. Körbepillantok, hátha látok valahol egy csomag papírzsebkendőt… aztán rájövök, hol vagyok. Végül csak sikerül felfedeznem egypár fánkokhoz kapott szalvétát, amik nem tűnnek túlságosan használtnak. Átnyújtom őket Sarah-nak, aki felemeli a fejét, elveszi a szalvétát, és kifújja az orrát. Aztán Cooperre néz, és a szeméből gyűlölet – félreérthetetlen gyűlölet – szikrázik. – Semmi közöm Owen halálához! – Nem is állítottam, hogy lenne – feleli Cooper. Mostanra már levette a lábát az asztalról, és vadul püföli a számítógép billentyűzetét, szemmel láthatólag valami után kutakodik a Googleban. Ahogy Coopert ismerem, valószínűleg Giselle Bündchen után. – De bűntársnak nevezett! – kiabál Sarah. – Heather már elmagyarázta. – Cooper továbbra sem néz fel a számítógép monitorjáról. – Ez tényleg így van, Sarah – bólogatok. – Nem fogják beengedni Sebastianhoz. Kétlem, hogy egyáltalán bárkit is fogadhatna az ügyvédjén kívül. Ráadásul, valószínűleg már nincs is Manhattanben. Alighanem már átvitték a börtönbe, a Rikersbe. – A Rikersbe?! – sikolt fel Sarah elborzadva. – A Tombsba – javít ki Cooper, de továbbra sem néz ránk. –Mostanra már át kellett hogy vigyék a hatodik körzetből a Manhattani Büntetés-végrehajtási Központba. – Az órára pillant a számítógép képernyőjén. – De az is lehet, hogy nem. De reggel biztosan átviszik a Rikersbe. – Az nem lehet! – ugrik fel Sarah. A szeme tágra nyílt a rémülettől. – Nem vihetik a Rikersbe! Ezt maguk nem értik. Asztmája van! És mindenféle allergiái! Cooper végre felénk fordítja a székét. Sarah-ra néz, és az arcáról sugárzik a düh. Olyan… hogy is mondjam. Rémisztő. Mint ma reggel, amikor figyelmeztetett, hogy ne avatkozzak bele az Owen Veatch halálával kapcsolatos nyomozásba. – Oké – szólal meg ingerülten. – Elég legyen! Torkig vagyok már ezzel a marhasággal, Sarah. Most rögtön elmondja, hogy mi a franc folyik itt, vagy máris eltűnhet a házamból. És – mivel Sarah segélykérő pillantást vet felém – ne nézzen Heatherre! Nézzen csak szépen rám! Beszéljen, vagy tűnjön el! Háromig számolok. Egy… – Nem ő tette! – kiabál Sarah. – Tudom, hogy nem ő tette. De halljuk, mivel tudja ezt bizonyítani. Kettő… – Egyszerűen csak tudom! Mert ismerem! – Ez nem lesz elég az ügyészségnek ahhoz, hogy ejtsék a vádat, Sarah. Három. És most húzzon a f… – Nem lehetett ő, mivel Owen Veatchet kívülről lőtték le – kiabálja Sarah. – Én pedig bizonyítani tudom, hogy Sebastian odabent volt a Fischer Hallban, amikor Owent megölték! – És vajon hogy tudja ezt bizonyítani? – érdeklődik Cooper. – Úgy, hogy – Sarah kerek orcája hirtelen céklavörössé válik – én… előző este bejelentettem magamhoz. – Hogy mi? Érzem, hogy az ereimben meghűl a vér. De az örömtől. – Bejelentette magához. – Felállok a kanapéról, és odalépek Sarah-hoz. A fehérneműkatalógus darabjai ropognak a lábam alatt. – Van egy vendégnapló a biztonsági pultnál. Bárki vendégnek, aki bejön az épületbe, be kell jelentkeznie, és igazolnia kell magát a biztonsági őröknél. És mikor jelentették ki Sebastiant ma reggel, Sarah? Megrázza a fejét. – Későn. Valamikor reggeli után. Úgy nyolc-negyvenöt körül. Diadalittas pillantást vetek Cooperre

– Jóval az után, hogy a gyilkosság történhetett. Látod? Itt a bizonyíték, hogy nem a fiú volt a tettes. Az őr nem engedte volna ki az épületből anélkül, hogy kijelentkezzen. Nem lehetett ő a tettes. Cooper azonban a szemöldökét ráncolja. – Nekem ez nem világos – mondja. – Ha ez igaz, akkor a srác miért nem mondta el a zsaruknak, amikor arról faggatták, hol volt a gyilkosság időpontjában? Miért nem mutatta meg nekik a bejelentkezési ívet? – Mert… – magyarázza Sarah elkeseredetten. – Ő csak… védeni próbált valakit. – És kit? – tudakolom. – Ki lehetett az, aki… – Én voltam, oké? – Sarah, úgy tűnik, képtelen felemelni a tekintetét a padlóról. – Ő csak… engem védett. Cooper boldog sóhajjal dől hátra a székében, amitől az nyikorogni kezd. – Én meg azt hittem, a lovagiasság már rég kiveszett… – Nem erről van szó – tiltakozik Sarah sietve. Végre felnéz a földről, és az arcát ismét elönti a pír. – Mi nem… soha nem… Kíváncsian nézek rá. – De Sarah! Akkor miért akarna téged megvédeni? – Erről… erről inkább nem beszélnék – feleli. – Nem mutathatnánk meg csak egyszerűen a bejelentkezési ívet? Mármint Canavan nyomozónak? – Mi a csodát műveltek egész éjszaka – érdeklődik Cooper –, ha semmi testi dolog nem volt benne? Már ha megbocsátja a kíváncsiságomat. Mert arról biztosíthatom, hogy Canavan is fel fogja tenni ezt a kérdést. – Nem, nem mutathatjuk be csak úgy egyszerűen a bejelentkezési íveket – felelem Sarah kérdésére dühösen. – Tudni akarom. Mitől akarja magát Sebastian megvédeni, Sarah? Mi az… – És vele volt nyolckor is? – teszi fel a kérdést Cooper. – Azt mondta, nyolc-negyvenötkor jelentette ki. De vele volt egész végig, attól kezdve, hogy bejelentkezett előző este, egészen addig, amíg el nem ment ma reggel? – Nem, nem voltam vele egész idő alatt – válaszol Sarah. – Ahhoz pedig senkinek semmi köze, hogy mit csináltunk. – De, Sarah – vágok közbe –, nagyon jól tudja, hogy ha valakit behoz az épületbe, akkor a maga felelőssége, hogy egész idő alatt vele… – Gondolja, hogy csak úgy besétálhat a rendőrségre, és azt mondhatja nekik valamire, amire rákérdeznek, hogy semmi közük hozzá? – vigyorog Cooper. – Mert azt szívesen megnézném, amikor ilyennel próbálkozik. És ekkor, mintegy varázsütésre, megvilágosodik a dolog. – A kávéfőző! – bökök Sarah felé vádlón. Cooper és Sarah is úgy néz rám, mintha kínaiul beszélnék. Bár Sarah kissé idegesnek tűnik. – Nem tudom, miről beszél – értetlenkedik. – Ó, dehogyisnem tudja! – mutatok még mindig felé. – A tárolóhelyiségben. Ahol arra vártunk, hogy a helyszínelők befejezzék a vizsgálódást. Azt hittem, hogy azt a szobát a takarítók használják pihenőhelynek. Egy hálózsákot is láttam ott. És egy kávéfőzőt. Valaki nyilvánvalóan ott aludt. De nem a személyzet volt. Hanem Sebastian, ugye? Maga szépen bejelentette Sebastiant, aki aztán engedély nélkül itt lakott. Nem igaz? Sarah reszketve temeti az arcát a kezébe. És nem felel. De nincs is rá szükség. A testbeszéde mindent elárul. – Nem csoda, ha Sebastian nem mesélte el a zsaruknak, hol is volt, amikor Owen beadta a kulcsot – folytatom. – Nem tehette! Mert tudta, hogy ezzel nagy bajba keverné magát, maga pedig elveszítené az állását, mert elősegítette, hogy egy diák illegálisan lakjon az épületben. Sarah! Mit képzelt egyáltalán? Teljesen elment az esze? Sarah leejti a kezét, és rám néz.

– Nem Sebastian hibája! – kiabál. – Az én ötletem volt! És elsősorban a hülye kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg tehet róla! Olyan szobatársat kért, aki tartja a kóser elvárásokat! És mit kapott? Egy kaliforniai szörföst, aki azért jelölte be a kóser ételeket, mert az a menü volt a legdrágább a listán, és azt hitte, hogy az a kaja majd jobb lesz! Azt sem tudta, mi az, hogy kóser. És amikor Sebastian elment az igazgatóhoz, hogy szobacserét kérjen, azt mondták neki, hogy nincs másik. Mit kellett volna tennie? Szegte volna meg a vallása előírásait? – Nem – állapítja meg Cooper. – Ő inkább a maga állását kockáztatta. Sarah olyan hirtelen szívja be a levegőt, hogy a lélegzete is elakad. És egy másodperccel később hisztériás rohamot kap. Szerencsére épp látok egy üres péksüteményes zacskót a kezem ügyében. Visszanyomom Sarah-t a kanapéra, és a zacskót a szája elé teszem, hogy pár percig abba lélegezzen. Hamarosan megint szabályosan veszi a levegőt. Csak ül ott kettőnk közt, és szomorúan bámulja, amint Lucy a Victoria’s Secret fehérneműkatalógus utolsó oldalát csócsálja. Aztán megszólal: – Azt hiszem, én vagyok a legnagyobb idióta a földön. Nem? – Nem a legnagyobb – nyugtatja meg Cooper. – Nem kell elmondania nekik, meddig engedte, hogy ott legyen – javaslom. – Mondhatjuk azt is, hogy csak egy éjszaka volt. – Nem – rázza meg a fejét a lány olyan hevesen, hogy hatalmas sörénye majdnem elsodor mindkettőnket. – Én voltam az, akit elvakított a szerelem. És még csak nem is valódi szerelem, mert az ő szemében nem vagyok több, mint egy barát. Nem mintha egy olyan fickó, mint ő, valaha is szerethetne egy ilyen lányt, mint én. – Furább dolgok is történtek már az életben – jegyzi meg Cooper szárazon. – Különösen egykét éjszaka után a Tombs-ban. Meglehet, úgy jön ki onnan, hogy egészen új szemmel tekint majd a női nemre, úgy általában. Szeretném oldalba bökni, de Sarah ott ül köztünk. Ám az aggodalmam feleslegesnek bizonyult, hisz a lány úgysem figyel ránk. – Hazudtam és visszaéltem a diáksegítői munkámból adódó lehetőségeimmel – jelenti ki. – Azzal, hogy hozzáférhettem a bejelentkezési ívekhez és a kulcsokhoz. Fel fogom jelenteni magam. – És lenne is rá oka – jelenti ki Cooper. – De kinek jelentené be a dolgot? A főnöke meghalt. – Igen – teszem hozzá. – Én pedig amondó vagyok, hogy könyveljük el ezt pillanatnyi elmezavar következményének. Tavaszi fáradtságnak, vagy mit tudom én. – Soha többet nem beszélek vele – ígéri meg Sarah. – Miután megoldottuk a bejelentkezési ív dolgát, és megtettem a tanúvallomásomat. És a VDSZ eléri, hogy az elnökség teljesítse minden követelésünket. És találok neki egy biztonságos, de megfizethető szálláshelyet valahol. És megbizonyosodom róla, hogy megfelelő pszichiátriai segítségben részesül, bármilyen poszttraumás stresszben is szenved majd e miatt az egész miatt. – Remek! – bólogat Cooper biztatóan. – Természetesen sokkal jobb lenne – jegyzi meg Sarah, miközben már mindhárman visszafelé igyekszünk a Fischer Hall épülete felé, hogy magunkhoz vegyük a bejelentkezési íveket és elvigyük őket Canavan nyomozó irodájába –, ha rájönnénk, ki ölte meg Owent valójában. És nem csak Sebastian miatt – teszi hozzá sietve. – Hanem azért, hogy minden szépen visszatérjen a normál kerékvágásba. Cooper meg én egymásra nézünk. – Igen – mondom. – Az tényleg jobb lenne.

Sétálok a drágámmal a parkban, Ahol a kutyafuttató S a sok fiatal van.

11

Eredeti cím: „Lucy’s Song” (Lucy dala) Előadó: Heather Wells Canavan nyomozót csak mérsékelten hatják meg a bejelentkezési ívek, amelyeket háromnegyed órával később az asztalára teszünk – minden valószínűség szerint azért, mert egy ilyen hosszú és munkás nap végén már fáradt, és semmire sem vágyik jobban, mint hogy hazamehessen végre (üdv a klubban!). De az is közrejátszik a dologban, hogy – amint erre rámutat – ezek az ívek nem igazolnak bombabiztos alibit, mivel bárki elosonhatott a biztonsági őrök mellett, lelőhette a diákotthon igazgatóját, aztán ugyanúgy vissza is lopakodhatott. Tájékoztatom, hogy elképesztő a bizalmatlansága a New York-i Főiskola kiváló biztonsági szolgálatával szemben, de ezt a megjegyzésemet válasz nélkül hagyja… leszámítva, hogy felhívja a figyelmemet arra az aprócska tényre, mely szerint Sebastian pakkjában egy pisztolyt találtak. – Pisztolyt? – húzza el a száját gúnyosan Sarah. – Ne legyen nevetséges! Sebastiannak nincs pisztolya. Mivel pacifista. Hisz abban, hogy az erőszak nem válasz semmire. Az sohasem lehet megoldás. Canavan nyomozó felhorkan. – Pacifista, aki egy engedély nélküli harmincnyolcast hord magánál. Mivel ez pontosan olyan kaliberű fegyver, amilyenből származó golyó átlyukasztotta Owen koponyáját, és pont abban az időpontban, amikorra Sebastiannak nincs hiteles alibije, ő a gyilkosság első számú – és egyetlen – gyanúsítottja. A ballisztikai vizsgálat majd megállapítja, hogy tényleg ez-e az a pisztoly, amelyet a főnököm meggyilkolásához használtak. A bejelentkezési ívek, ha egyáltalán valamit is érnek, inkább csak megerősítik a gyanút Sebastian ellen, mivel a rendőrségnek ez az első konkrét bizonyítéka arra, hogy a fiú a bűncselekmény időpontjában a helyszínen tartózkodott. Öhm. Hoppá. Sarah arca, amikor kilépünk a rendőrőrsről a Keleti Tizedik utcára, ettől láthatólag sápadttá is válik. – Nézze – próbálom megnyugtatni, s mivel attól tartok, újabb hisztériás rohamot kap, lopva a járdát fürkészem, hátha meglátok egy eldobott papírtasakot, amibe lélegeztethetem majd –, minden rendben lesz. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már beszélt a szüleivel. Akik szereznek neki egy jó ügyvédet. Amint vádat emelnek ellene, leteszik az óvadékot, és holnap reggelre kint lesz. Cooper már majdnem megszólal, amikor ezt hallja, de figyelmeztető pillantást vetek rá, és elhallgat. – Tudom – feleli Sarah nyugodtan. – A fogdában pedig nem lesz semmi baja – bizonygatom. –Canavan nyomozó gondoskodik róla, hogy megkapja az inhaláló készülékét. És persze az allergiagyógyszerét is. – Tudom – hagyja rám újfent Sarah nyugodtan. Túlságosan is nyugodtan. A lány feje fölött Cooperre pillantok. Mindketten érezzük: valami nem stimmel. Sarah-nak

most épp hisztiznie kellene. Vajon miért ilyen higgadt? A sarkon megállunk, hogy leintsünk egy arra járó szabad taxit, ami majd visszavisz a Washington Square Parkba. Csodás tavaszi este van, sokan levegőznek kint az utcán, párok – különböző és azonos neműek egyaránt, néhányan babakocsit tolnak, mások nem – és egyedülállók, néhányan kutyát sétáltatnak, mások nem, de mindannyian jólöltözöttek (végtére is, ez a West Village), élvezik a meleg időt az alkonyi égbolt alatt, és jókat sétálnak a kávézók teraszai, a drága dekorációs üzletek, az isteni illatot árasztó muffinsütők és a spéci óvszereket árusító boltok mellett… De Sarah mintha semmit sem venne észre ebből az egészből. Tekintetét egyenesen előre szegezi, és a távolba réved. Mikor Coopernek sikerül leintenie egy taxit, akkor sem mozdul, nekem kell belécsípnem, amolyan Muffy Fowler módra. Nem erősen, vagy ilyesmi, csak hogy magához térjen végre. – Aú! – ugrik fel a karját dörzsölgetve. – Ezt meg miért csinálta? – Mi van magával? – kérdezek vissza. – Épp most tudta meg, hogy élete szerelme egy szélhámos. Miért nem hisztizik? Vagy legalább zokogna… – Mi a csodáról beszél? – Sarah szemöldöke, amelyre már nagyon ráférne egy kis igazítás, összeszalad. – Sebastian nem az életem szerelme. És NEM szélhámos. – Egy pacifista, aki harmincnyolcast hord magánál? – kérdi Cooper, aki épp a taxi hátsó ajtaját tartja nekünk nyitva, szkeptikusan. – Nem gondolja, hogy ez egy kissé képmutató dolog? – Istenem, hát nem érti? – nevet fel Sarah keserűen, miközben bemászik az autóba. – Pedig annyira egyértelmű. Valaki szándékosan odacsempészte azt a pisztolyt. Miközben letelepszem Sarah mellé a hátsó ülésre, Cooperre pillantok. Láthatólag ugyanolyan tanácstalan, mint én. – Sarah, maga meg miről beszél? – Nyilvánvalóan valami összeesküvésről van szó – magyarázza, mintha mindketten olyan gyengeelméjűek lennénk, hogy magunktól nem fogjuk fel. – Amit az elnökség ötlött ki. Azt még nem tudom, hogy csinálták, de biztosra vehetik, hogy ők állnak a dolog mögött. Sebastian sosem hordana magánál pisztolyt. Valaki nyilván beletette a táskájába. – Washington Square West és Waverly – szól oda Cooper a sofőrnek, miután beült mellénk hátra. Sarah-nak pedig megjegyzi: – El kell ismernem, kölyök, ez most új. Egy összeesküvés, amelyet a New York-i Főiskola Kollégiumának elnöksége terveit ki. Nagyon ötletes. – Nevessen csak nyugodtan – bámul kifelé az ablakon eltökélten Sarah. – De reggelre nagyon megbánják majd. Nagyon. Az arcélét tanulmányozom. Odakint már kezd sötétedni, nem látni olyan jól. Nem tudom megállapítani, hogy ezt most komolyan mondta-e. – Hogy érti azt, hogy megbánják majd? – kérdem. – Mire gondol? – Semmire – feleli ártatlanul. – Ne is törődjön vele! A pillantásom Cooperre vándorol. Aki igyekszik nem mosolyogni. Bár én semmi különösebben vicceset nem látok a helyzetben. Mikor megállunk a Fischer Hall előtt, Sarah nem fogadja el a meghívásomat vacsorára. Azt mondja, még rengeteg dolga van – akármit is jelentsen ez. Mikor elbúcsúzunk, Cooper megjegyzi, hogy ez pont jól is van így – mára már épp elege volt a huszonévesek drámázásából. – De mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy megbánjuk majd? – tűnődöm, miközben felfelé igyekszünk a ház előtti lépcsőn. – Mit forgathat a fejében? – Nem tudom – Cooper vacakol a kulccsal. – De úgy tűnik, ha nagyon elkanászodik, remek fegyvert adott a kezedbe azzal, hogy megengedte annak a kölyöknek, hogy az épületben aludjon. Csak meg kell fenyegetned, hogy beárulod. – Jaj, Coop! – mondom. – Ezt nem tehetem. – Miért nem? – tudakolja. – Túl engedékeny vagy velük, Heather. És mi volt ez az egész az autómmal? Komolyan gondoltad, hogy egy szikrányi esélye is van annak, hogy kölcsönadom nekik?

– Dehogy – felelem. – De te beszélsz? Mi volt az a másik dolog, amikor úgy ráripakodtál Sarah-ra, hogy tűnjön el? Mintha tényleg ki akartad volna dobni. Még egy csótányt sem tudnál kidobni. Ez nyilvánvaló. – Heather, lehet, hogy te nem vetted észre, de az a lány összevissza hazudozott nekünk. – Coopernek végre sikerül kinyitnia a bejárati ajtót. – Gondolod, hogy valaha is kihúztuk volna belőle az igazat, ha úgy babusgattuk volna tovább, ahogyan te tetted? A mobiltelefonom csörögni kezd. Előhúzom, látom, hogy Tad keres, és azonnal hangpostára irányítom. Sajnos Cooper elég közel áll ahhoz, hogy lássa, ki az, és azt is, hová küldtem a hívást. – Viharfelhők a paradicsomban? – húzza fel a fél szemöldökét. – Nem – felelem kimérten. – Egyszerűen csak nincs most kedvem társalogni vele. – Követem Coopert a házba, és ledobom a táskámat meg a kulcsaimat ugyanarra a tartóasztalkára az előszobában, amelyikre ő is ledobta a tárcáját és a kulcscsomóját. – Arról beszélek, hogy nem kellett volna ennyire durvának lenned vele… Cooper megfordul, és a szemembe néz. – De, igen, Heather. Ennyire durvának kellett lennem. Előfordul, hogy ha az igazságra vagy kíváncsi, kényszerítened kell az embereket. Lehet, hogy ez nem a legszebb módszer, de működik. – Nos, egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet – mondom. – Mert én úgy gondolom, hogy ha kedves vagy az emberekhez, úgy is elérheted ugyanezt az eredményt. – Ja – horkan fel Cooper. – Úgy négy-öt év múlva. – Sarah lelkiismerete előbb-utóbb úgyis felülkerekedett volna – jelentem ki. – És ehhez nem kellett volna négy-öt év. Inkább csak négy-öt perc. És pontosan ez is történt. Istenem, mi ez a szag? Cooper szimatolni kezd. – Ez – jelenti ki olyan hangon, mint aki nagyon elégedett a felfedezéssel – az apád párolt bélszínjének isteni illata. – Atyaég! – Teljesen le vagyok nyűgözve. – Ez felséges! – Igen, úgyhogy élvezd is ki, amíg még tudod, mert ez az utolsó alkalom, hogy lehetőséged van rá. – Fogd be! – csattanok fel. – Csak a külvárosba költözik, nem halt meg! – Te vagy az, aki nem bírta elviselni, hogy itt van – hívja fel a figyelmemet Cooper, miközben a ház hátsó része felé igyekszik, ahonnan őrült jó illat terjed kifelé. – Nekem tökéletesen megfelelt volna, akár ha a végtelenségig is itt marad. – Ne már! – sietek utána, és nem hiszek a fülemnek. – A végtelenségig? És mi van a jógával, meg az aromaterápiás mécsesekkel? Azok sem zavartak? Vagy a furulyázás? – Amikor ilyen vacsorákra jövök haza? Abszolút megbocsátható. – Hát itt vagytok! – szól ki a konyhából apa. Azt hallja, hogy jövünk lefelé a lépcsőn – de a tapasztalataim azt mutatják, azt nem, hogy miről beszélünk. A hallása már nem a régi, Cooper házának falai pedig vastagok. A tizenkilencedik századi építészet egyszerűen felülmúlhatatlan. – Fejezzétek be a veszekedést, és igyekezzetek! A vacsora már kész. Elkéstetek! Továbbsietünk a (már a manhattani méretekhez képest) elképzelhetetlenül nagyméretű, napfényes konyha felé, ahol terített asztal vár ránk, égő gyertyákkal és kitöltött borral. Apa a pultnál áll, és a salátát kevergeti kék-fehér kötényben, legombolt nyakú ingben, olajzöld kordnadrágban és gumipapucsban. Amikor megpillant minket, nagyon megörül, csakúgy, mint Lucy, aki olyan elégedetten csapkodja a padlót a farkával, mint aki már túl van az esti sétán. – Helló! – üdvözöl minket apa. – Úgy örülök, hogy ideértetek. – Ne haragudj, hogy késtünk – kezdek bele. – El kellett mennünk Sarah-val a rendőrségre. Kiderült, hogy… De hirtelen elakad a szavam. Mert az is kiderül, hogy nem csak mi vagyunk a konyhában apával és Lucyval. Valaki más is ül az asztal mellett, és előtte már ott is illatozik egy tányér étel, bár udvariasságból még nem kezdett hozzá. Ugyanezt azonban nem mondhatjuk el a boráról.

– Heather! – örvendezik Cooper öccse, Jordan, akadozó nyelvvel, miközben felénk biccent a borospohárral. – Cooper! Hallottad már a hírt? Apa leszek! – Tényleg nem tudtam mit tenni, be kellett engedjem – magyarázkodik apa jóval a vacsora után, amikor Cooper épp hazafuvarozza a testvérét az Upper East Side-on lévő tetőlakásába. – Ragaszkodott hozzá, hogy találkozni akar veled. És, amint azt te is valószínűleg észrevetted, igen ünneplő hangulatban volt. Jordan hangulata, ha engem kérdeznek, inkább volt kétségbeesett. De hát ilyen az, amikor az ember egyszer csak rájön, hogy a felesége terhes, ő pedig nem száz százalékosan biztos benne, felkészült-e arra, hogy apa legyen. De Jordan megkért, hogy ez maradjon kettőnk közt, amikor valamikor a vacsora folyamán épp a mosdóból igyekeztem vissza, és sikerült elkapnia az előszobában. – Sosem kellett volna, hogy elengedjelek – állapította meg, miközben a testével a falnak szorított. Mivel ezt a beszélgetést úgy három-négyhavonta megejtjük, már előre tudtam a forgatókönyvet, és benne az én szerepemet. Csak annyit kellett mondanom neki: – Jordan! Ezt már megbeszéltük. Ez a dolog közted és köztem nem működött. Taniával sokkal jobban jársz. Tudod, hogy szeret téged. Ez alkalommal azonban eltértünk megszokott párbeszédünktől, mert azt felelte: – Hát éppen ez az. Nem hiszem, hogy szeret. Tudom, hogy ez őrültségnek hangzik, Heather, de azt hiszem… azt hiszem, csak a nevem miatt jött hozzám. Meg mert az apám… a Cartwright Records tulajdonosa. És ez az egész gyerek-dolog… Nem is tudom… Mi van, ha csak azért csinálja, hogy később nagyobb tartásdíjat kérhessen? Be kell valljam, megdöbbentem. Másrészről viszont Jordanról volt szó. Ráadásul részeg is volt. És az alkohol meg Jordan nem alkotnak túl jó párost. – Biztos, hogy nem ezért akar gyereket – próbálom vigasztalni. – Tania szeret téged. Az igazság persze az, hogy én ezt nem tudhatom. De nem mondhattam neki mást. – De egy gyerek? – nyafog tovább Jordan. – Hogy lehetnék én apa? Semmit sem tudok a kisbabákról. Semmit sem tudok semmiről… Ez elég öntudatos kijelentés volt… különösen Jordan részéről. Tőle meglepő felnőttségről és érettségről tanúskodott. Legalábbis így gondoltam. – Már maga a tény, hogy ezt felismerted, Jordan – mondtam neki –, azt mutatja, hogy jobban fel vagy készülve az apaságra, mint valaha. És komolyan mondom… amíg ezt észben tartod – mármint, hogy semmit sem tudsz semmiről –, azt hiszem, remek apa leszel. – Tényleg? – derül fel Jordan arca, mintha az én véleményem a témában valóban számítana neki. – Komolyan mondod, Heather? – Komolyan – szorítom meg a kezét. – Mit szólnál, ha visszamennénk az asztalhoz? Röviddel ez után Cooper meggyőzte az öccsét, hogy egy estére ennyi ünneplés már épp elég volt, és hagynia kellene, hogy hazavigye. Jordan végül hagyta magát – azzal a feltétellel, hogy Cooper meghallgatja az új demóját hazafelé a kocsiban, amibe a bátyja szemmel láthatólag csak borzongva ment bele – én pedig rávettem apát, hogy üljön le és élvezze a herbateáját, amíg én elmosogatok. – Elég fárasztó napod lehetett – állapítja meg apa, miközben a ráégett trutyit próbálom meg lesikálni az edényről, amiben a húst sütötte. – Biztosan nagyon kimerült vagy. Nem voltál futni reggel? – Hát, ha azt annak nevezhetjük… – dörmögöm. Komolyan, a párolt bélszín pazar lakoma volt, de tényleg az összes fellelhető edényt fel kellett használnia a főzéshez? – Tad biztosan nagyon büszke rád. Hisz ez tőled elég nagy dolog – mármint, hogy futni mész. Tudod, kicsivel azelőtt, hogy hazaértetek, még egyszer hívott. Áthívhattam volna vacsorára, de tudom, hogy nem eszik húst, és nem volt itthon más protein… – Jól van – vágok közbe. – Majd később felhívom.

– Kezdenek egészen komolyra fordulni a dolgok, hm? Tad fura viselkedésére gondolok ma reggel. Még csak ma reggel lett volna? Olyan távolinak tűnik. – Aha – felelem. – Azt hiszem. Úgy értem… – Meg akar kérni, hogy menjek hozzá feleségül. – Nem tudom. – Jó, hogy van valakid – állapítja meg apa kissé bizonytalanul. – De én néha akkor is aggódom miattad, Heather. Te soha nem voltál olyan, mint a többi lány. – He? – Egy különösen makacs ráégett ételmaradványt próbálok lekaparni a hüvelykujjammal. Azon gondolkodom, hogy egy súrolószivacs vajon tönkre tenné-e a mázat az edényen, amit egy profi szakács barátnőjétől kapott, akinek a neve már rég a történelem homályába merült. – Csak azt mondom… – folytatja apa. – Mindig is jobban hasonlítottál rám, mint az anyádra. Olyan voltál, akit nem csak a jelen érdekel. És sosem az a kilenctől ötig dolgozós fajta. Épp ezért vagyok meglepve, hogy ennyire ragaszkodsz ehhez a mostani munkádhoz. – Nem mondanám, hogy ragaszkodom hozzá. – Feladom a küzdelmet, és felkapok egy súrolószivacsot. Talán, ha óvatosan bánok vele, nem karcolja meg a mázat. – Úgy értem, szeretem… – De az igazi szerelmed az éneklés – fejezi be a mondatomat apa. – És hogy dalokat írj. Nem azt akartad mondani? – Nem tudom. – A súrolószivacs sem segít. – Azt is szeretem. – Mit felelnél, ha azt mondanám, tudok számodra egy olyan lehetőséget, ahol mindkettőt újra művelhetnéd? Írhatnál dalokat, és el is énekelhetnéd őket? Pénzért. Jó pénzért. Mit szólnál hozzá? Siker! A zsírmaradék lejött. Így is maradt még bőven elég. – Nem tudom – felelem. – De különben is, mi ez az egész? Tudod, Patty férje, Frank is állandóan arra próbál rábeszélni, hogy menjek a bandájukkal turnézni, de meg kell mondjam, ez a dolog már egyáltalán nem vonz… – Nem, nem – hajol előre a széken apa. – Mögötte a konyhaablakban a Fischer Hall fényei ragyognak. A diákok már hazatértek a vacsoráról, és tanulnak vagy éppen készülődnek az esti programra. Nem túlzottan izgatja őket, hogy hétköznap van… sem az, hogy a kollégiumuk ideiglenes igazgatóját ma reggel valaki megölte. Mindez mit sem számít, ha valahol sört csapolnak. – Ez egy igazi lehetőség, amit Larry és én ajánlanánk neked. Tudjuk, milyen érzésekkel viseltetsz a lemezipar iránt – aki egyszer már megégette magát, nem játszik a tűzzel, meg minden. De ez most teljesen más dolog. Hallottál már a Wigglesről, ugye? Egy pillanatra abbahagyom a harcot az edényekkel. – Arról az angol gyereksorozatról? Patty gyerekei imádják. – Igazából ez egy ausztrál kölyökbanda – javít ki apa. – De ez valami ilyesmi lenne, igen. Larry és én azt tervezzük, hogy létrehozunk és piacra viszünk egy gyermekeknek szóló zenei videó- és DVD-sorozatot. Ha a befektetéshez szükséges összeget a várható bevételhez viszonyítjuk, az eredmény szó szerint sokkoló. És itt jönnél te a képbe. Szeretnénk, ha te lennél a sztár… a videók és DVD-k házigazdája, dalszöveg-írója, énekese. Téged mindig is szerettek a gyerekek, akkor is, amikor tizenéves voltál… van valami a hangodban, a stílusodban… vagy talán a szőke hajadban – nem tudom. Te lennél a vezetője a többi szereplőnek, akik mind bábuk lennének… tulajdonképpen te lennél az egyetlen ember. És minden résznek valami más lenne a témája… a bilihasználat, az óvoda, a félelem, hogy lecsúszunk a kádban a lefolyón, meg ilyesmik. Átrágtuk a számokat, és arra jutottunk, hogy érdemes lenne beszállni a versenybe a Dóra, a felfedezővel, a Wiggles-szel és a Nikkelodeon hasonló műsoraival. Arra gondoltunk, hogy lehetne a cím Heather világa. Mit gondolsz? A sikálást már abbahagytam. Most csak állok a mosogatónál, és döbbenten nézek rá. Úgy érzem, mintha az agyam egy DVD-felvevő lenne, amin valaki megnyomta a pillanatmegállító gombot. – Mi? – dadogom rendkívül értelmesen. – Tudom, hogy szeretnéd elvégezni az iskolát, szívem – hajol közelebb apa. – És ezt minden

további nélkül meg is teheted. Ez benne a csodálatos. Semmi turné, semmi lemezbemutató… legalábbis nem rögtön. Először csak azt szeretnénk, hogy legyenek meg a dalok, legyenek felvéve a videók, aztán piacra dobnánk őket, és megnéznénk, hogy mennek. Az az érzésem – és Larrynek is –, hogy nagy durranás lenne. Aztán egyeztethetnénk, hogy milyen reklámot akarunk. Ha észrevetted, azt mondtam: mi. Teljes mértékben rajtad áll milyen sokat vagy milyen keveset vállalnál. Én nem az anyád vagyok, Heather. Semmilyen körülmények közt nem kényszerítenélek többre, mint amennyit szívesen csinálsz… Úgy tűnik, az agyam képtelen befogadni, amit mond. – Úgy érted… hagyjam ott az állásomat a Fischer Hallban? – Hát… – szólal meg óvatosan apa. – Attól tartok, azt muszáj lenne, igen. De, Heather, bőven kárpótolna érte az új munkád, és a kereseted legalább… százszorosa lenne, mint a mostani a Fischer Hallban. A jogdíjakról már nem is beszélve. És azt hiszem, Larry nem tiltakozna, ha a bevételből is részesedést kapnál… – Na jó, de… – pislogok rá. – Nem is tudom. Úgy értem… adjam fel a munkámat? Olyan jó állás. És jár vele mindenféle egyéb dolog. Kedvezményes a tandíjam, meg ilyesmik. És remek az egészségbiztosítási csomag. – Heather! – apa hangja most már egy kissé türelmetlenül cseng. – A Wiggles úgy ötvenmillió dollárt keres egy évben. Szerintem, évi ötvenmillióból olyan egészségbiztosítást választhatsz, amilyet csak akarsz. – Aha – bólintok. – De nem tudhatod, hogy ezek a felvételek egyáltalán kellenek-e majd valakinek. Lehet, hogy a kölykök utálni fogják. Lehet, hogy az egész vacak lesz. Lehet, hogy az áruházak akciós polcain végzi. – Ezt a kockázatot mindannyiunknak vállalni kell – jelenti ki apa. – De… – nézek rá. – Én nem gyerekeknek írom a számaimat. Hanem felnőtteknek… mint én. – Oké – ismeri el apa. – De a gyerekeknek írt dalok nem különbözhetnek annyira az olyan nyafogó csitrik számára írottaktól, mint amilyen te vagy. Elképedve nézek rá. – Nyafogó? – Ahelyett, hogy a farmerod méretén nyavalyognál – folytatja apa –, panaszkodj arról, hogy miért kell neked bébiitatóból inni. Vagy miért nem lehet olyan bugyid, mint a nagylányoknak. Csak meg kell próbálni. Azt hiszem, neked ez könnyen menne. Az az igazság, Heather, nekem Larryvel is vitába kellett szállnom miattad. Ő Mandy Moore-t akarná. De mondtam neki, hogy várjon még egy kicsit. Te biztosan előállsz majd valamivel, amitől kiesünk a gatyánkból. – Apa! – csóválom a fejemet. – Nem akarok dalokat írni – vagy énekelni – a bébietetőkről. – Heather! – makacskodik tovább. – Azt hiszem, nem értettél meg. Ez egy különleges lehetőség mindannyiunknak. De leginkább neked. Remek alkalom arra, hogy végre kiszabadulj abból a pokolból, ahol most dolgozol – arról a helyről, ahol ma például valaki lelőtte a főnöködet, csupán néhány méterre a te asztalodtól. És lehetőség arra is – legyünk őszinték egymással, Heather –, hogy végre legyen egy saját lakásod, és ne kelljen egy fedél alatt élned Cooperrel, ami nem épp a legegészségesebb felállás a számodra. Sietve visszafordulok az edényekhez. – Nem igazán tudom, mire gondolsz. – Nem? – mosolyodik el apa. – Vajon miért nem hívtad még vissza Tadet, Heather? Tényleg azért, mert annyira elfoglalt voltál? Vagy inkább azért, mert a lelked mélyén tudod, hogy valaki másba vagy szerelmes? Majdnem kiejtem a kezemből a borospoharat, amit éppen mosogatok. – Jaj, apa! – mordulok fel. – Hogy bántsunk meg egy lányt… – Hát… – feláll az asztaltól, odalép hozzám, és a váltamra tesz a kezét. – Éppen erről van szó. Nem akarom, hogy valaki megbántson. Segíteni szeretnék neked. És az ég tudja, te mennyit segítettél nekem az elmúlt hónapokban. Szeretném viszonozni a szívességet. Megengeded? Nem vagyok képes a szemébe nézni. Mert tudom, hogy akkor igent mondanék. És nem akarok

igent mondani. Nem hiszem. Vagyis, lehet, hogy egy kis részem szeretne. Ugyanaz a kis részem, amelyik készséggel mondana igent Tadnek, ha úgy dönt végre, hogy elérkezett az idő, és előrukkol a nagy kérdéssel. Szóval, inkább a mosogatóban álló habos barna vízbe bámulok. Aztán sóhajtok. – Hadd gondolkozzam rajta egy kicsit, apa, jó? Nem látom, mosolyog-e, mert természetesen nem fordulok hátra. De érzem, hogy igen. – Persze, drágám – mondja. – Csak ne túl sokat. Az ilyen lehetőségek nem várnak örökké. De… ezt te is tudod, a múltkori dolog óta. Mintha valaha is elfelejthetném.

12

Görbe este (ez kéne nekem) Társ az ágyban (ez sem lenne rossz) Nyílt kártyákkal játék (ebben sosem csalnék) Semmi szélhámosság (de komolyan most) Eredeti cím: „Play Date” (Görbe este) Írta: Heather Wells

Fogalmam sincs róla, hogy valami különleges dolog történik a Washington Square Westen, amíg be nem fordulok a Waverly Place sarkán másnap reggel, miközben álmosan kortyolgatom a tejszínhabot a nagy adag csokis tejeskávém tetejéről. (Amire Gavin csak legyintene. Mintha tegnap nem mentem volna kocogni. Igazán megérdemlek egy kis tejszínhabot. Ráadásul a tejszínhab tejtermék, és a nők szervezetének szüksége van a tejtermékekre, hogy elkerüljék a csontritkulást. Mint ez közismert.) Épp a tejszínhab-bajuszomat nyalogatom le a számról, amikor megpillantom – vagy legalábbis azt hiszem, azt látom – a hatalmas patkányt. És itt nem a szokásos szürkésbarma, macskaméretű, aluljárókban lakó patkányra gondolok. Hanem egy ÓRIÁSI, nagyjából három és fél méter magas, felfújható, többé-kevésbé élethű patkányutánzatra, amely a hátsó lábaira emelkedve egyenesen a Fischer Hall bejáratára vicsorog. Hát ez meg mi a csuda? Mi a fenét keres egy három és fél méter magas, felfújható patkány a munkahelyem előtt? Lehet, hogy hallucinálok? Igaz, hogy csak most ébredtem fel. Nagyon élveztem, hogy ma reggel aludhatok – nekem nem kellett futni mennem –, csak fél kilenckor kászálódtam ki az ágyból, és lemondtam még a reggeli zuhanyról is – jó, oké, a kádfürdőmről. De ugyan ki akarna zuhanyozni, amikor el is terülhet egy kád vízben? – Csak felkaptam egy tiszta farmert és egy blúzt, kikeféltem a hajamat, megmostam az arcomat, magamra kentem egy kis hidratáló krémet meg némi sminket, és kilenc előtt öt perccel már kívül is voltam az ajtón. Még pont maradt időm egy csokis kávéra. Nem is találkoztam Cooperrel, sem az apámmal. Mivel mindketten a tyúkokkal kelnek, már rég nem voltak otthon – apa már Lucyt is elvitte reggeli sétára. Ezt határozottan hiányolni fogom, ha már nem lakik majd velünk, az biztos. De mindegy, mennyi ideig ácsorgok ott, és hányszor csukom be a szemem, majd nyitom ki újra. A patkány nem tűnik el. Nem álmodom. És, ami még rosszabb, a patkány előtt, hatalmas táblákkal a kezükben, olyan feliratokkal, mint például: A New York-i Főiskola nem törődik a diákalkalmazottakkal, vagy Egészségbiztosítást akarunk, több tucat – vagy talán több száz – tiltakozó masírozik fel s alá. Sokan közülük szakadt kinézetű végzős diákok, lógó nadrágban és rasztafrizurával. De még többen egyenruhában feszítenek. Sőt, ami még szörnyűbb, a New York-i Főiskola biztonsági őreinek, takarítóinak és karbantartóinak egyenruhájában. És akkor mar belém. A hideg és kegyetlen felismerés, mely jeges csápokként fonja körbe a szívemet. Ez Sarah műve. Meggyőzte a VDSZ-t, hogy kezdjék el a sztrájkot.

És a többi szakszervezetet is az egyetemen, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Ha az életem egy mozifilm lenne, biztos, hogy kiejtenem a kezemből a kávémat, aztán lassan térdre ereszkednék, és a fejemet fogva sikoltoznék, hogy „Neeeeeeeeem! MIÉRT???? MIÉÉÉÉÉRT????????” De mivel az életem nem mozifilm, a kávémat – amit hirtelen túl émelyítőnek találok, és már nem is akarom meginni – a legközelebbi még fogadóképes szemetesbe hajítom, és átmegyek az úton, miután mindkét irányba elnéztem (annak ellenére, hogy az út természetesen egyirányú, de az egyetem környékén az ember sosem tudhatja, mikor találkozik egy gördeszkással vagy egy kínaikaja kihordóval, aki a rossz irányba közlekedik) – keresztülverekedem magam a számos híradóskocsi közt, amelyek az út szélén állnak, amíg oda nem érek, ahol a riporterek szűk körben gyülekeznek Sarah körül, aki a legjobb sziporkáit süti el épp az összes reggeli hírműsornak. – Amire kíváncsi vagyok – mondja a lány hangosan és érthetően az az, hogy vajon Phillip Allington elnök úr, miután biztosította a diákságot arról, hogy a tandíjak nem fognak emelkedni, és sem neki, sem pedig az embereinek nem lesz több a fizetése az idén, miért emelte a tandíjat hat egész kilenctized százalékkal, aztán pedig miért kapott hatszámjegyű fizetésemelést – amivel ő lett a legjobban fizetett igazgató az ország összes egyetemén –, míg a diákmunkások még a minimálbért sem keresik meg, és az egészségbiztosításuk még arra sem elég, hogy a diákegészségügyi központ szolgáltatásait igénybe vehessék! A Hetes csatorna egyik riportere, akinek a hajkoronája majdnem olyan hatalmas, mint Sarah-é az alváshiánytól (és a hajkencéktől – bár, gyanítom, a riporternő esetében ez a hajméret szándékos), megpördül, és a meglepett Muffy Fowler szája elé tartja a mikrofont. Muffy csak ebben a pillanatban botlott az eseménybe… és szó szerint botlott, ahogy a taxiból kiszállt a tízcentis sarkú cipőjében, gondosan összehúzott kabátjához szorítva egy piros noteszt, miközben egy kóbor hajtincset próbált meg eltávolítani erősen csillogó szájfénnyel bevont ajkairól. – Ms. Fowler, ön mint a főiskola szóvivője, hogyan fogadja ezeket az állításokat? – teszi fel a kérdést a nő, Muffy pedig csak pislog rá az őzikeszemeivel. – Nos, bele kell n-néznem a jegyzeteimbe – dadogja. – D-de amennyire én tudom, az elnök úr a tavalyi és az idei fizetése közti különbséget visszautalta az iskolának… – De mégis, kinek? – horkan fel Sarah. – A Fiúkáknak? Kitör a nevetés. Allington elnök rajongása a New York-i Főiskola nem túl tehetséges harmadosztályú kosárlabdacsapata iránt legendás, még az újságírók körében is. – Ennek utána kell néznem – jelenti ki Muffy kimérten. – De biztosíthatom önöket, hogy Allington elnököt nagyon is érdekli… – Úgy tűnik, nem érdekli eléggé – vág közbe Sarah elég hangosan ahhoz, hogy túlharsogja Muffyt, és az összes mikrofon azonnal ismét felé irányuljon. – Úgy tűnik, hajlandó végignézni, hogy a saját főiskoláján tanuló diákok a félév utolsó hat hetében egy olyan helyen szenvedjenek, ahol nem lesznek diák tanársegédek, biztonsági szolgálat és szemétszállítás… – Ez nem igaz! – csattan fel Muffy metszően éles hangon. – Allington elnök úr teljesen nyitott a tárgyalásokra. Csak azt nem hajlandó eltűrni, hogy egy csoport radikális baloldali szocialista túszként tartsa fogva! Azon nyomban érzem, még mielőtt Sarah lélegzete is elakadna, hogy Muffy most olyan dolgot mondott, amit nem kellett volna. A riporterek mostanra elvesztették az érdeklődésüket – a tévék már amúgy is a szokásos reggeli műsoraikat sugározzák, úgyhogy már el is kezdtek pakolni. Majd délután – talán – visszajönnek friss hírekért. De Sarah már toborozza is a seregeit. – Hallottátok ezt? – szól oda a többi tüntetőnek. – Az elnök szóvivője egy csoport radikális baloldali szocialistának nevezett minket! Csak mert tisztességes béreket akarunk, és egészségbiztosítást! Mit szóltok ehhez? Zavart mormogás a válasz, leginkább azért, mert nagyon korán van, és a legtöbbjük igazából még azt sem tudja, mit csinál. Vagy talán azért, mert senki sem hallotta jól Sarah-t, olyan zajt csapnak a felszerelésüket pakoló tévések. Mikor a lány ezt észreveszi, leugrik a fa dobogóról,

ahol eddig állt, és egy mikrofont emel a szájához. – Emberek! – kiabálja, és a hangja olyan hangosan recseg, hogy még az öregemberek is a sakk-körben, akik az elő reggeli játszmájukat élvezik, hátrafordulnak és megrovó pillantásokat vetnek felénk. – Mit akarunk mi? A tiltakozók, akik eddig gyászos képpel masíroztak az óriáspatkány körül, most felelnek: – Tisztességes béreket. – MIT? – kiabál Sarah. – TISZTESSÉGES BÉREKET! – kiabálnak vissza a tüntetők. – Na, ez már mindjárt jobb – lelkesíti őket a lány. – És mikor akarjuk? – MOST! – kiabálnak a többiek. – Atyaég! – néz Muffy a tüntetőkre lesújtottan. Akaratlanul is megsajnálom egy kicsit. A patkány – amelynek csupasz sárga agyaraira csöpögő nyálat festettek – tényleg elég rémisztőén néz ki, ahogy a könnyű tavaszi szellő ott lebegteti a fejünk fölött. – Kitartás! – veregetem meg kedvesen a vállát. – És ez mind azért van, mert letartóztatták azt a kölyköt – állapítja meg. – Pedig… nyilvánvaló, hogy ő tette. Megtalálták a fegyverét. – Azt hiszem, ők nem így gondolják – jegyzem meg. – Ki fognak rúgni – mondja. – Azért vettek fel, hogy ezt megakadályozzam. Most pedig kirúgnak. Csak három hétig volt ez az állásom. És húszezret fizettem érte a közvetítőnek. Az esküvői porcelánjaimat kellett eladnom miatta. Búcsút inthetek a pénzemnek. Nagyot füttyentek. – Húszezret? Nem semmi porcelán lehetett. – Francia. Limoges-i – magyarázza Muffy. – Aranyszegélyes. Nyolcdarabos készlet húszért. Kézöblítő edényekkel együtt. – A mindenit! – biccentek elismerően. Kézöblítő edények. Nem is tudom, láttam-e már valaha kézöblítő edényt. És mit jelent az, hogy aranyszegélyes? Felmerül bennem a gondolat, hogy ennek a témának nem ártana egy kicsit utánajárnom, ha Tad és én hamarosan… tudják. Ettől a gondolattól kavarogni kezd a gyomrom. De lehet, hogy csak a rengeteg tejszínhabtól, amit éhgyomorra magamba tömtem. Vagy ennek az óriás patkánynak a látványától. És akkor megpillantok valamit, amitől azon nyomban megfeledkezem a gyomorbajomról. Ez pedig Magda, aki sietősen lép ki a Fischer Hall épületéből a rózsaszín kötényében, majd megpróbálja keresztülverekedni magát az összetorlódott autók közt a tüntetőkig, miközben egy csésze gőzölgő kávét egyensúlyoz a kezében… …amit aztán átnyújt az egyik tiltakozónak, aki a New York-i Főiskola biztonsági szolgálatának szürke egyenruháját viseli, és erre a percre abbahagyja a masírozást, leengedi a VESZÉLYBEN az egyetem jövője táblát, és elismerően mosolyog rá… És aki nem más, mint Pete. Aki nincs az asztalánál, ahol lennie kellene. Ehelyett itt ácsorog a parkban. A TILTAKOZÓK KÖZT. – Istenem! – rohanok oda hozzá, teljesen megfeledkezve Muffyról, és rákiáltok: – Maga megőrült? Mi a csodát keres itt? Miért nincs odabent? Ki van a biztonsági szolgálat pultjánál? Pete higgadtan néz le rám a Fischer Hall legjobb kávéja mögül, amelyet óvatosan fújkál. – Jó reggelt magának is, Heather! – szólal meg. – Hogy van ma? – Csodásan – felelem. – De komolyan. Ki van a pultnál? – Senki – néz rám Magda, akinek a szemöldöke furcsa ívben meghajlik. Aztán rájövök, hogy ez az ív nem szándékosan került bele. Csak frissen gyantáztatta. – Én tartottam szemmel eddig. Egy fickó az elnökségtől errefelé szaglászik. Azt mondják, egy magánkézben lévő biztonsági szolgálattól hívnak majd valakit. De nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet, Heather. Egy másik biztonsági szolgálat hogy ad majd kísérőket, tudod, akik arról gondoskodnak, hogy a sérült diákok eljussanak a számukra megközelíthető termekig? És honnan tudhatná az a magáncég,

hogy nem engedhetik be az ételfutárokat Charlie mama étkezdéjéből, mert akkor az egész épületben minden ajtó alá bedugnak egy szórólapot? Felsóhajtok, mert eszembe jut az előző esti beszélgetésünk Cooperrel. Teljesen igaza volt. A biztonsági és őrző-védő szolgálatunkat ki tudja, milyen szervezetek irányítják majd a háttérből. Tudtam, hogy ez lesz. Aztán Magdára nézek. – Várjunk csak egy percet! Az hogy lehet, hogy te nem sztrájkolsz? – Mi másik szakszervezethez tartozunk – magyarázza. –A konyhai szolgáltatókhoz, nem a szállodai és gépjármű-szolgáltatók szervezetéhez. – Gépjármű-szolgáltatók? – csóválom a fejemet. – Ennek az égvilágon semmi értelme. Mi a csodát csinál egy ilyen gépjárműves szakszervezet, hogy az egyetemnek… – Maga! Mindannyian összerezzenünk Sarah hangjára – ami most vagy tízszer hangosabban szól a megafonból, amelybe beszél –, amely félbeszakítja a beszélgetésünket. – Maga miért van itt, hogy társadalmi életet éljen, vagy hogy társadalmi változásokat érjen el? – vonja felelősségre Pete-et. – Jézusmária – motyogja Pete. – Csak egy csésze kávét iszom a barátaimmal… – Vissza a többiek közé! – bömböli Sarah. Pete sóhajtva nyújtja át a kávéscsészét Magdának. – Mennem kell – sajnálkozik. Aztán felemeli a tábláját, és visszatér a helyére a patkány körül gyülekezők közé. – Ez – állapítja meg Magda, miközben a tiltakozók úgy vonulnak el mellettünk, mint valami zombik egy rémfilmben – így nem oké. – Nekem mondod? – helyeselek. – Azt hiszem, nekem kellene szemmel tartanom a portát. Hozol nekem egy bagelt? – Belevalókkal? – kérdezi. A belevalók rejtjelesen azt jelenti, hogy zsíros krémsajttal és sajnos, azt kell mondjam, három szelet baconszalonnával. – Naná! Épp elhelyezkedem Pete asztalánál (azután, hogy eltávolítottam valamit, amiről csak feltételezni tudom, hogy egy nagyon régi és nagyon száraz fánk volt… bár, akaratlanul is észreveszem, hogy a szemetes, amelybe azt az izét dobtam, jó ideje nem volt már ürítve, és megállapítom, hogy Julio és kiváló csapata sehol sincs… amely felfedezés mindennél jobban elkeserít) és nekikezdtem annak, amit magamban csak úgy neveztem el, hogy Heather új világrendje – minden diák köteles megállni, és annyi ideig az orrom alá tartani a fényképes igazolványát, hogy alaposan megvizsgálhassam a képet –, mivel én, Pete-tel ellentétben, nem ismerem fel arcról az összes diákot, ami miatt ők végtelenül bosszúsnak tűnnek… de mégsem annyira, mint amennyire akkor lesznek, ha bevezetem a mindenki dobja a szemetét a kinti konténerbe szabályt, amikor a „fickó az elnökségtől,” ahogy Magda fogalmazott, ismét megjelenik. Egy jelentéktelen figura, akit sosem láttam még ilyen drága öltönyben azelőtt, és mellette egy sokkal nagyobb darab figura, kevésbé drága, ámde sokkal fényesebb öltözékben. – Maga Heather? – szegezi nekem a kérdést a pasas az elnökségtől. Mikor mondom, hogy igen, tájékoztat, hogy Mr. Rosetti – a fickó a fényes öltönyben, amelyhez elbűvölő módon levendulaszínű selyeminget húzott, rendkívül vonzó aranyláncokat aggatott a néhány szál őszesen göndörödő szőrszálra a mellkasán, az ujjait pedig számos aranygyűrűvel ékesítette, minden egyes hurkaszerű ujjára egyet – fogja biztosítani az épület „biztonságát”, és legyek szíves beszámolni minden speciális biztonsági kérdésről a Fischer Hallban, amiről tudok. Ennél a pontnál kedvesen tájékoztatom az urat az elnökségtől, hogy a Fischer Hall biztonsági szolgálatának problémája az elkövetkezendő időkre nézve már megoldódott. De köszönöm az aggodalmát. A férfi – akit tájékoztatása szerint Briannek hívnak – zavartan pislog rám. – Az meg hogy lehet? – kérdi. – A főiskola biztonsági szolgálata csatlakozott a sztrájkolókhoz.

És én lennék a felelős azért, hogy a helyettesítéseket megoldjam az összes épületben… – Ó, hát itt, a Fischer Hallban én ezt már megtettem – mosolygok rá… és ebben a pillanatban egy magas, nyakigláb fiatalember ront be az ajtón és kapja le a hátizsákját. Erősen kapkodja a levegőt, de csak egy percet késett. – Elnézést, Heather – zihálja. – Csak most kaptam meg az üzenetét. Bioszórán voltam. De viszem a tíztől kettőig műszakot. Tényleg tíz dolcsit fizet óránként? És akkor lehetnék itt hattól tízig este is? Aztán holnap tíztől kettőig? Bólintok, és elegánsan felemelkedem Pete székéből. – A hattól tízig műszakot már vállalta ma valaki – mondom. – De a holnap kettőtől tízig tartó a magáé lehet. Feltéve természetesen – teszem hozzá –, hogy ez a dolog addigra nem rendeződik. – Csodás. – Jeremy lehuppan a székre, amelyről az imént felálltam, aztán rámordul egy diákra, aki akkor lépett be az épületbe, felvillantotta az igazolványát, aztán továbbrohant, anélkül, hogy megvárta volna, míg beengedik. – Állj! Gyere csak vissza! Hadd lássam azt a fényképet! – És a diák, bár egy kicsit húzza a száját, megteszi, amit kértek tőle. Brian azonban még zavartabbnak tűnik, mint eddig. – Várjunk! – szól rám, miközben odalépek a pulthoz, hogy feljegyezzem Jeremy nevét az általam írt táblázatba. – Maga diákokat ültet a biztonsági szolgálat pultjához? – Az állam által támogatott diákmunkásokat, igen – elégítem ki a kíváncsiságát. – Az ő fizetésük dolláronként csak pár centbe kerül az iskolának. Úgy gondolom, ez csak töredéke annak, amit ön fizet, khm… Mr. Rosetti cégének, és az én diákmunkásaim jól ismerik az épületet és az itt tanulókat is. Nekem pedig még van úgy tízezer dollárom az erre az évre megszabott költségvetésből. Ez több mint elegendő ahhoz, hogy kitartsunk a sztrájk végéig. Elég takarékosak voltunk az idén. Azt elfelejtem megemlíteni, hogy ez részben annak is köszönhető, hogy én mások irodájából lopkodom a papírt. – Én erről… öhm… nem tudtam – Brian előkap egy számítógéppel kombinált telefont a zakója zsebéből, majd pötyögni kezd rajta. – Egyeztetnem kell a főnökömmel. A többi épületben nem csinálják ezt. És tényleg nincs is rá szükség. Az elnökség már megegyezett Mr. Rosetti cégével, hogy mindenhol helyettesítsenek a sztrájk alatt. Mr. Rosetti széttárja felékszerezett – és elég szőrös – ujjait, és filozofikusan megállapítja: – Ha a kisasszonynak nincs szüksége a szolgálatainkra, akkor nincs szüksége a szolgálatainkra. Talán máshol hasznunkat látják. – Tudja, hogy szerintem hol látnák egészen biztosan a hasznukat – szólalok meg. – A Wasser Hallban. – Elnézést! – Egy divatjamúlt frizurás középkorú hölgy lép oda a pulthoz. Sötétzöld kardigánt visel, az elején egy fekete és egy fehér, egymás kezét fogó rongybabát ábrázoló rátéttel. –Meg tudnák mondani… – Ha egy diáknak szeretne feltelefonálni – Felicia, az asztal mögött ülő diákmunkás fel sem néz a Cosmopolitanjéből, amit valakinek a postájából közül halászott ki –, ott a telefon a falon. Nyomja meg a nullát, akkor kapcsolják az információt, ahol megtudhatja a számot. – Wasser Hall – ismétli meg Mr. Rosetti. – Jól hangzik. Hé, fiam! – böki meg Briant, aki éppen valakivel beszél a mobiltelefonján. – Akárhogy is hívnak. Menjünk át a Wasser Hallba! – Csak még egy perc! – szól vissza Brian izgatottan. –Komolyan szeretnék valakivel beszélni, aki tud erről a dologról. Mert nem hiszem, hogy ez szabályos módja lenne a diákmunkás-keret felhasználásának. A főnöke, Heather, beleegyezett, hogy ilyesmire költse a pénzt? – Nem – felelem. – Rögtön gondoltam – jelenti ki Brian önelégült kifejezéssel az arcán. Mivel, úgy tűnik, senkit sem sikerül elérnie, lecsukja a telefonját. – Bent van a főnöke? Mert azt hiszem, beszélnem kellene vele. – Hát – felelem –, az nehéz lesz.

– Már mi a csodáért lenne az? – tudakolja. – Mert tegnap valaki fejbe lőtte – informálom. Brian meghökken. De Mr. Rosetti csak bólint. – Van ilyen – vonja meg a vállát. – Heather! – Brian szemmel láthatólag elsápad. – Annyira sajnálom! Ez… ez teljesen kiment a fejemből. Én… tudtam, hogy ez a Fischer Hall, de ebben a nagy kavarodásban… – Elnézést! – A divatjamúlt frizurás hölgy ismét a pult fölé hajol. – Azt hiszem, itt valami hiba történt. – Nem, nem történt – néz fel végre Felicia az újságból. –A főiskola személyes adatok védelmével kapcsolatos politikája szerint nem adhatunk ki semmiféle információt a diákokról, még a szüleiknek sem. Vagy olyan embereknek, akik a szüleiknek mondják magukat. Még akkor sem, ha bemutatják az igazolványukat. – Brian, hagyjuk dolgozni a kishölgyet – húzza arrébb a férfit Mr. Rosetti. – Úgy látom, kézben tudja tartani a dolgokat. Negédesen mosolygok rá. Komolyan, nem is tűnik olyan szörnyűnek. Leszámítva azt a többszázezer dollárt, amit majd felszámol az iskolának azért a munkáért, amit én fillérekért el tudok végeztetni… – Nem győzök elégszer elnézést kérni – motyogja Brian. –Azt hiszem, most megyünk… – Úgy gondolom, tényleg ez lenne a legjobb – mosolygok rájuk továbbra is kedvesen. A portánál megcsörren a telefon. Felicia felveszi, és udvariasan beleszól: – Fischer Hall, Felicia vagyok, hová kapcsolhatom? – Örülök, hogy találkoztunk, asszonyom – biccent felém udvariasan Mr. Rosetti. – Én is örülök – felelem. De tényleg, olyan kedves ember. Hogy gondolhatta Cooper, hogy az ő emberei felelősek Owen haláláért? Úgy értem, lehet, hogy tényleg ők tették. De ha így is van, egészen biztosan nem Mr. Rosetti lőtt. Egyfelől ettől a rengeteg ékszertől túlságosan feltűnő lett volna. Valaki biztosan emlékezett volna rá, hogy látta az épület előtt. Másfelől pedig, olyan kedves. Lehet, hogy tévedek, ha abból, hogy olasz származású, hogy saját biztonsági szolgáltatásokkal foglalkozó cége van, és feltűnő öltönyt visel rengeteg ékszerrel, máris azt gondolom, hogy a maffiának dolgozik. Lehet, hogy nem is. Lehet, hogy csak… – Elnézést! – A divatjamúlt frizurás hölgy most már engem szólít meg. – Maga nem Heather Wells? Nagyszerű. Mintha már nem lett volna épp így is elég ma reggelre. – De – felelem, és igyekszem, hogy a kedves mosoly ne hervadjon le az arcomról. – Én vagyok. Segíthetek valamiben? Istenem, csak ne kérjen autogramot! Az most már semmit nem ér. Tudja, mennyit adnak az aláírásomért az eBayen manapság, asszonyom? Egy dolcsit. Ha szerencséje van. Annyira lecsúsztam már, hogy hamarosan bébiitatókról fogok énekelni. Ha szerencsém van. – Ne haragudjon, hogy zavarom, Heather – folytatja a divatjamúlt frizurás hölgy –, de azt hiszem, maga együtt dolgozott a férjemmel. Akarom mondani, az exférjemmel. Owen Veatchcsel. Meglepetten nézek rá. Te jóságos ég! A rongybabás, kardigános, divatjamúlt frizurás hölgy maga az egykori Mrs. Veatch! – Kérem, tartsa! – Felicia leteszi a kagylót, és felém fordul: – Heather, ne haragudjon, hogy félbeszakítom, de Gavin McGoren van a telefonnál, és magával akar beszélni. – Mondja meg Gavinnek, hogy visszahívom! – kérem. Aztán megragadom Mrs. Veatch jobb kezét. Durvának és érdesnek érzem az enyémhez képest, és eszembe jut, hogy Owen egyszer említette, hogy a volt felesége keramikus, és amolyan „művészféle.” – Mrs. Veatch… annyira, de annyira sajnálom a férjét! Akarom mondani, az exférjét. – Ó – mosolyodik el szomorúan az asszony. – Kérem, hívjon Pamnek. Elég régóta nem

vagyok már Mrs. Veatch. Valójában sohasem voltam az. Mrs. Veatch mindig is Owen anyja volt a számomra. – Hát akkor Pam – mondom. – Sajnálom. Mit tehetek önért, Pam? – Heather! – szól közbe ismét Felicia. – Gavin azt mondja, nem tudja visszahívni, mert nem otthon van. – Ne legyen nevetséges! – csattanok fel. – Már hogyne tudnám visszahívni? Csak írja fel a számot, ahol most van. – Nem fog menni – erősködik Felicia. – Mert azt mondja, hogy ahol most van, név szerint a Rock Ridge börtönben, csak egy hívást engedélyeznek. Ahogy döbbenten hátrakapom a fejem, a bejárati ajtó kinyílik, és Tom lép be rajta, aki éppolyan döbbentnek tűnik, mint én vagyok. – Ezt nem fogják elhinni – jelenti be csak úgy mindenkinek az előcsarnokban. – De az a pisztoly, amit annak a kölyöknek a táskájában találtak, megegyezik azzal, amiből Owen fejébe golyót repítettek.

Irányítom a babakocsit, Hogy merre menjen. Vagy tán a babakocsi Irányít engem?

13

Eredeti cím: „Baby Time” (Kölyökidő) Írta: Heather Wells Tom úgy milliomodszorra kér elnézést a szerencsétlen megjegyzés miatt. – Őszintén mondom – hajtogatja ha tudtam volna, hogy az a nő a volt felesége… – Jól van már! – Fontosabb dolgaim is vannak, amikkel foglalkoznom kell, mint Tom udvariatlan megszólalása. Mint például az, hogy Gavin, úgy néz ki, börtönben van. – De mi a csodát keres egyáltalán itt? – értetlenkedik Tom. –Miért nem vitette magát a taxival a repülőtérről egyenesen a Wasser Hallhoz, ahogyan mindenki más Owen családjából? Vagy nem kapta meg az értesítést? – Owennek volt valami ügye, aminek utána kellett járnia – felelem. Az irodámban ülünk – pontosabban Tom az ő régi irodájában (ami most egy véres gyilkosság helyszíne… hála istennek, hogy a takarítószemélyzet csak az UTÁN csatlakozott a sztrájkhoz, hogy a tetthelyen már rendet tettek), én pedig most érkeztem meg a saját asztalomhoz a kinti irodában, levegő után kapkodva, ahogy a régi szép időkben. A „Tomot előléptették, és csak ideiglenesen dolgozik itt, amíg a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg nem talál egy helyettesítőt az őt helyettesítő ember helyére, akit valaki fejbe lőtt tegnap” dologtól eltekintve. A többiről nem számolok be neki – például arról, hogy milyen sok mindent nem tudott Mrs. Veatch – akarom mondani, Pam – a volt férje itteni életéről. Vagy hogy kiderült, mennyi mindent nem tudtunk dr. Veatchről. Mert ettől még én is egy kicsit le vagyok döbbenve. Inkább leülök a számítógépem elé, és bepötyögöm a Google-ba, hogy „Rock Ridge-i Rendőrőrs.” Gyerünk, gyerünk… Tudom, hogy ez egy kisváros, de akkor is lennie kell ott rendőrségnek, nem? Bingo. Pam azt feltételezte, hogy mivel Owen egy diákotthonban dolgozott, nyilvánvalóan itt is lakott, mivel a legtöbb ilyen pozíció bentlakásos. Elmagyaráztam neki, hogy a férje valójában sokkal több volt itt, mint kollégiumigazgató, és az ő pozíciójához járó juttatások között szerepelt az is, hogy az iskola térítésmentesen biztosított számára egy elegáns lakást egy közeli épületben, ahol a diákotthon vezetőinek sok más tagja, köztük maga az elnök is lakik. – És ez messze van? – érdeklődött Pam. Csodálkozva néztem rá. Elég nagy kavarodás volt előtte az asztalnál, Brian és Mr. Rosetti épp akkor távozott, Tom bedobta a hírt, hogy Sebastian pisztolya azonos azzal, amivel lelőtték Owent, Felicia pedig még mindig ott lengette felém a telefont azzal, hogy Gavin akar velem beszélni, de azonnal. – Hogy mi van messze? – kérdeztem vissza értelmesen. – A ház, ahol Owen lakott – magyarázta Pam. – Ohm – feleltem. Semmi más nem járt a fejemben, mint hogy Gavin börtönben van? Rock Ridge-ben? New York drága és elegáns ingázókörzetében, ahol nem élhetnek többen ötezer

embernél? Egyáltalán van ott börtön? Az egész világ megőrült? – De komolyan – Tom épp ezt a pillanatot választotta, hogy belefogjon az első bocsánatkérésbe, amelyet aztán a következő félórában számos másik követett –, annyira sajnálom, asszonyom. Fogalmam sem volt róla, hogy… – Semmi baj – villantotta rá a nő a világ legkurtább mosolyát. – Honnan tudhatta volna? – Aztán felém fordult: – Szóval? Messze van? – Egy háztömbnyire – feleltem. Úgy tűnt, megkönnyebbült. – Akkor gyalog is odajutok? Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok… csak már annyit gyalogoltam ma… – Igen. – Meg akarja nézni a lakását? De miért? – Csak elindul itt lefelé… – Esetleg nem tudna segíteni nekem, Heather…? – Akkor vettem észre, hogy Pam egy görgős bőröndöt húz maga után, a vállán pedig egy vörös-fehér virágokkal díszített, tűzött víkendtáska lóg. – Maga biztosan tudja. – Széles, barátságos arca, mely valójában nem szép és nem is teljesen sminkmentes, de mégis kellemes látványt nyújt, aggodalomról tanúskodott. –Mivel maga Owennel dolgozott… Beadta valaki Garfieldnak a gyógyszereit? – Öhm… – meglepett pillantásokat váltottunk Tómmal. – Kinek, asszonyom? – Garfieldnak – dr. Veatch exneje úgy nézett ránk, mintha gyengeelméjűek lennénk. – Owen macskájának. Owennek volt macskája? Owen tényleg a gazdája volt – annak minden felelősségével – egy másik élőlénynek? Oké, csak egy négylábúnak – de akkor is. Persze, Owen annyira odavolt a képregényben szereplő Garfieldért, hogy az már mindannyiunk számára felfoghatatlan volt. De hogy egy macskát tartson a lakásában? Hogy Owennek, a legmagánakvalóbb, legkevésbé melegszívű embernek, akit valaha is ismertem, háziállata legyen? Hát, ezen meglepődtem. És egy kissé meg is változott a képem róla. El kell ismerjem. Bután hangzik, de így igaz: ettől valahogy jobban megkedveltem. Na jó, igazából ettől kedveltem meg egyáltalán. Azt hiszem, a meglepetésem alaposan kiült az arcomra, mert Pam döbbenten felkiáltott: – Úgy érti, annak a szegény párának senki nem adott enni és inni tegnap óta? De hát pajzsmirigybetegsége van! Gyógyszert kell kapnia mindennap! Elkísértem dr. Veatch lakásához, Tom pedig visszarohant az irodába, hogy tartsa a frontot. Aztán megvártam vele a házfelügyelőt, elkísértem az ajtóig, segítettem kinyitni (ebben az épületben elég trükkösek a zárak), és feszülten vártam, míg a nő hangosan kiabált, hogy „Garfield! Garfield? Gyere ide, kiscicám!” A macskának természetesen semmi baja sem volt. Egy hatalmas, vészjósló külsejű, narancsszínű állat volt, csakúgy, mint akiről a nevét kapta, és csak egy tálkányi (jó, két tálkányi) ételre volt szüksége, némi vízre meg egy aprócska fehér tablettára – amit Pam gond nélkül megtalált egy gyógyszeres fiolában egy díszes kék-fehér cukorkatartóba rejtve, mely remekül passzolt az összes többi porcelánhoz Owen komódjában az ebédlőben és máris vígan és elégedetten dorombolt Pam ölében. Mivel nem tudtam, mit tehetnék még, otthagytam. A macska láthatólag ismerte, és, hogy is mondjam, dr. Veatchnek már nem igazán lesz szüksége a lakására. Az elnökség előbb-utóbb majd nyilván kiadja valaki másnak. De Pam kétségkívül szerette ezt az állatot, valakinek pedig gondját kellett viselnie. Így logikusnak tűnt, hogy az asszonyra bízzam. És az sem volt túl valószínű, hogy Simon Hague beengedné a cicát a Wasser Hallba. Ismertem Simont és az ő abszolút háziállat-ellenes politikáját (én magam többször hunytam szemet egy-egy kismacska vagy leguán felett, amíg a szobatársak és a környéken lakók elviselték, és amíg nem kaptam panaszos hívást valamelyik szülőtől). Egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha Simon nem engedi be Pamet az épületbe, ha Garfielddal együtt érkezik, akár egy nemrég meggyilkolt munkatárs macskája, akár nem.

Nem, Pam és Owen macskája úgy – és ott – voltak jók, ahogy és ahol voltak. Bár eszembe jutott, fel kellene hívnom Canavan nyomozót, hogy az emberei már mindent alaposan átfésültek-e Owen személyes holmijai közt – abból baj nem lehet. Mire visszaértem a Fischer Hallba, hagytam egy üzenetet Canavannek, és eszembe jutott Gavin, addigra már letette. De mikor végre eljutok a Rock Ridge-i rendőrőrsre, kiderül, hogy az ottani börtönben nem nagyon van egynél több rab. És egynél több rendőr sem, akivel meg kell küzdenem, hogy a főnökével beszélhessek. Henry T. O’Malley, a rendőrfőnök maga, az első ember, aki beleszól a telefonba. – Maga az a Heather Wells? – tudakolja. – Az, akit a gyerekem miatt vagy reggeltől estig hallgatnom kellett, úgy tíz éven keresztül, amíg már azt nem hittem, hogy diliházba jutok, és a saját fegyveremmel lövöm főbe magam? Elengedem a kérdést a fülem mellett, inkább felteszem a magamét. – Megkérdezhetem, hogy miért tartják fogva Gavin McGorent a városuk börtönében, uram? – „Ahányszor meglátlak, rögtön elönt a vágy” – énekli, egy amatőrhöz képest egész jól. – „Olyan vagy, mint a cukor, menten megkívánlak.” – Akármit is tett – mondom –, biztos vagyok benne, hogy nem úgy gondolta. Csak néha egy kicsit túlságosan felhergeli magát. Még csak huszonegy éves. – Behatolás magánterületre – olvas fel hangosan O’Malley rendőrfőnök valószínűsíthetően a Gavin letartóztatásáról szóló jelentésből. – Betörés és behatolás… bár, köztünk legyen szólva, ezt a vádat valószínűleg ejteni fogják. Nem számít betörésnek, ha valaki kinyitja az embernek az ablakot, és behatolásnak, ha behívják, akármit is szeretne hinni a lány apja. Ja, és vizelés nyilvánosan. Na, ebből nehezen fog kimászni. A szemem előtt húzta le a cipzárját… Legnagyobb döbbenetemre Gavin kiabálását hallom a háttérből: – Mondtam magának, hogy ki kell mennem! – Maga ott hátul, csillapodjon! – kiabál vissza a rendőrfőnök, valószínűleg a válla fölött. El kell tartanom a kagylót a fülemtől, ha nem akarom, hogy a dobhártyám beszakadjon. – Szerencséje, hogy hozzám futott be a hívás, nem a New Yorkiakhoz, mert akkor most a westchesteri dutyiban ülne. Gondolja, hogy ők is vittek volna magának kávét és gofrit reggelire, he? Gondolja? Valódi, frissen facsart narancslével? A háttérből hallom Gavin hangját, amint duzzogva elismeri: – Nem. – Akkor meg szedje össze magát! – tanácsolja O’Malley rendőrfőnök. – Szóval – folytatja a telefonba –, hol is tartottunk? Ja, igen. A Sugár Rush-nál. „Azonnal annyi a diétának, helyet kell adni ennek a vágynak.” Ezek a szavak örökre beleégtek az agyamba. A lányom ezt énekelte, reggel, délben, este. Két éven keresztül. – Igazán sajnálom – mondom. De most komolyan. Miért mindig ezekkel a megcsömörlött és szarkasztikus bűnüldözőkkel hoz össze a sors, és soha nem a kedvesekkel és a lelkesekkel? Egyáltalán léteznek még kedves és lelkes rendőrök? –Szóval, mennyi az óvadék? – Lássuk csak… – motyogja O’Malley, és lapozgatni kezd a papírjai között, míg a háttérből hallom Gavin kiabálását: „Beszélhetnék vele, kérem? Azt mondta, telefonálhatok egyet. De ezt a hívást még nem kaptam meg, mivel nem sikerült a telefonhoz hívnom. Szóval, kérem, beszélhetnék vele? Kiengedne innen, hogy beszélhessek vele, kérem? Kérem!” – McGoren óvadéka ötezer dollár – adja meg a választ végül a kérdésemre a rendőrfőnök. – Ötezer dollár? – A hangom olyan sivítóba megy át, hogy Tom feje megjelenik az ajtóban, és a szemöldökét kérdőn felvonja: – Illetéktelen behatolásért? És nyilvánosan vizelésért? – Betörésért és behatolásért – emlékeztet O’Malley. – Azt mondta, ezeket a vádakat úgyis elejtik! – De még nem tették. – Ez… ez… – a lélegzetem is elakad. – Egyszerűen rablás!

– Mi csak egy kisváros vagyunk, Ms. Wells – magyarázkodik a rendőrfőnök. – Nálunk nem nagyon történnek törvénysértések. Ám, amikor mégis, azokra lecsapunk. Kemény kézzel. Bizonyos normákat meg kell tartanunk, hogy biztosíthassuk, hogy meg is maradunk egyszerű kisvárosnak. – De honnan szerzek ötezer dollárt? – nyafogok. – Én javasoltam Mr. McGorennek, hogy hívja fel a szüleit – tájékoztat O’Malley. – De valamilyen okból kifolyólag, aminek mibenlétét nem hajlandó megosztani velem, magával akart beszélni. – Akkor HADD BESZÉLJEK vele! – kiabál Gavin a háttérben. – Jamie Price szülei jelentették be? – kérdezem. – Ki hívta ki magát? Annak a lánynak a házában találták? – Nincs rá felhatalmazásom, hogy Mr. McGoren ügyének részleteit megvitassam magával – mondja a rendőrfőnök. – De igen. És – folytatja egy kissé kimérten – hozzá kell tegyem, nem volt teljesen felöltözve, amikor letartóztattam, miközben a fiatalabb Ms. Price hálószobájának ablakán mászott kifelé. És most nem arra gondolok, amikor vizelési célból lehúzta a cipzárt a nadrágján. Az később történt. – Hé! – tiltakozik Gavin. – Ó, istenem! – A fejem az asztalra ejtem. Erre most igazán nincs szükségem. Ma aztán abszolút nem. És a távolból hallom, hogy a tiltakozók kántálnak odakint: „Mit akarunk? Egészségbiztosítást! Mikor akarjuk? Most!” – Mondja meg neki, hogy ott leszek, amilyen hamar csak tudok! – kérem. – Nem kell sietnie – nyugtat meg O’Malley vidáman. –Élvezem a társaságot. Nem gyakran van itt olyasvalaki, aki józan, főiskolát végzett pedig aztán pláne nem. Ebédre, azt hiszem, csirkeszárnyat hozatok. – Aztán egy pillanatra eltartja kagylót a szájától, és odaszól Gavinnek: – Hé, kölyök! Nem vagy vegetáriánus, ugye? – Heather! – hallom Gavin kiabálását. – Mondanom kell magának valamit! Nem Sebastian volt! Nem… Aztán a vonal megszakad. O’Malley rendőrfőnök türelme nyilvánvalóan elfogyott, és letette a telefont. Mikor felemelem a fejem, Tom áll az asztalom mellett, és aggodalmas képpel néz le rám. – Várjunk csak! – mondja. – Kiről is beszélt maga az előbb? Gavinről? Vagy Sebastian Blumenthalról? – Gavinről – motyogom a billentyűzetemnek. – Ő is börtönben van? Mármint… a szó szoros értelmében? – A szó szoros értelmében. Tom! Oda kell mennem! – Hová? – Tom zavartan néz rám. – Owen lakásába? Most volt ott. Mennyit kell még annak a nőnek a kezét fogni? Úgy értem, ők elváltak, nem? Talán oda kellene küldenie Gilliant egy kis lelki tanácsadásra. Ők ketten amúgy is úgy néznek ki, mint akik jól kijönnének… – Nem, úgy értem, Westchesterbe – mondom. És már tolom is vissza a székemet, és állok is fel az asztalomtól. – Beszélnem kell Gavinnel. – Most azonnal? – pislog Tom döbbenten. Meg egy kicsit rémülten is. – Itt akar hagyni egyedül? Azzal, ami odakint folyik? – Ideges pillantást vet az ablak felé – ami most gondosan zárva van, és a rolót is leeresztették –, amelyen keresztül dr. Veatchet lelőtték. – És ezzel? – Meglesz nélkülem – jelentem ki. – Itt vannak a diákmunkások. Mindkét asztal percre beosztva. Dr. Veatch minden találkozója lemondva. Az isten szerelmére, Tom, eddig a diákszövetségeket kellett gatyába ráznia. Az sokkal nehezebb dolog, mint ami itt van. – Persze – hagyja rám Tom idegesen. – De ott senkit sem szoktak megölni. – Jövök, amilyen hamar csak tudok – mondom. – Valószínűleg csak néhány órát leszek távol. Ha szüksége van rám, elér a mobilomon. Ha bárki kérdezi, hol vagyok, mondja azt, hogy sürgős családi ügyben kellett távoznom! Érti? Gavinről ne szóljon senkinek! Ez nagyon fontos. – Oké. – Tom elkeseredettnek tűnik.

– Komolyan mondtam, Tom. – Oké! Elégedetten megfordulok, hogy elinduljak – és majdnem összeütközöm a legjobb barátnőmmel (és korábbi háttértáncosommal, a rocklegenda, Frank Robillard feleségével), Pattyvel, aki fél tucat esküvői magazint szorít az icipicit domborodó hasához. De neki jó kifogása van – és nem holmi nagy adag csokis kávék tejszínhabbal, hanem az, hogy négyhónapos terhes anyuka, egy másik háromévessel otthon. – Ki mondta el neked? – vonom kérdőre, mikor megpillantom az Elegáns Menyasszony arcomba vigyorgó fényes borítóját. Patty szemrehányó pillantást vet Tomra, aki vállat von, és megszólal. – Ja, igen, elfelejtettem szólni, Heather. Patty hívott, míg odaát voltál Owen volt feleségével. Jaj, megvan a májusi szám is? Istenem, olyan nehéz, mint egy hálaadási pulyka! – El sem hiszem, hogy neki mondtad el először, nem nekem. – Patty, aki akkor is bosszantóan ragyogó tud lenni, amikor nem terhes, egy balett-táncos kecsességével ereszkedik le a kék műanyag székre az asztalom mellett, és emeli fel az egyik magazint. – Azt hiszem, teljesen fehérben kellene lenned. Az elefántcsontszín nagyon sápasztana. Mit gondol, Tom? – Én pont az ellenkezőjét – ül le Tom az asztalomhoz. –A krémszín kiemelné az arca rózsás árnyalatát. – Tudod, hogy egy hatalmas patkány lebeg az épület előtt az utcán, és egy csomó ember masírozik körülötte? – kérdi Patty. – És azt mikor akartad elmesélni, hogy a főnöködet tegnap fejbe lőtték, Heather? Ez nevetséges. Még meddig akarsz ezen az életveszélyes helyen dolgozni? Még egy főnököt már nem veszíthetsz el! – Mondtam neki, hogy várjon nyolcig – nevet fel Tom –, aztán lépjen ki, és mondja azt, hogy… – …nekem nyolc – fejezik be a mondatot egyszerre. Én pedig kirontok az irodából, még mielőtt egyikük is szólhatna egy szót is, vagy akár felnézhetnének a csillogó fényképről, amelyet épp csodálnak, és amin egy olyan Jackie Onassisstílusú esküvői ruha pompázik, ami soha, de soha az életben nem mutatna jól egy olyan lányon, mint én.

Te vagy az én bébiitatóm, Leejtelek, majd felkaplak, Megnézem, és nem folytál ki, Akkor bizony kiiszlak.

14

Eredeti cím: „Stab Me in the Eyeballs” (Bökd ki a szemem) Írta: Heather Wells – Én ezt nem értem – jelentem ki, miközben a Hutchinson River Parkwayen haladunk. – Mit nem értesz? – kérdi Cooper. A többi autó ijesztő sebességgel húz el mellettünk, a vezetők némelyike ronda pillantásokat lövell felénk – és még rondábbakat mutogat –, mikor lehagynak. De Coopert, úgy tűnik, nem érdekli a dolog. Rettenetesen vigyáz a 74-es BMW 2002-jére, úgy bánik vele, mint egy gyerekkel – amit jól is tesz, mert egy zökkenéstől – vagy bármi mástól kilencven kilométer per órás sebesség felett – az ősöreg négyajtós minden további nélkül széteshet alattunk. Szerencsésnek érzem magam, hogy épp egy nagytakarítási móka után sikerült lecsapnom rá. A lábam így, végre egyszer, nem tízcentinyi hamburgermaradékban tapos, hanem az ülés előtti szőnyegen. – Amikor Sarah és Gavin tegnap megkértek, hogy vidd el őket Rock Ridge-be, nemet mondtál. De amikor én szóltam, hogy azonnal oda kell mennem, nem tudtál elég gyorsan a slusszkulcsod után kapni. – Kíváncsian tanulmányozom az arcát. – Most ez mi? – Gondolod, hogy van az a távolság, amit ne tennék meg szívesen – kérdez vissza vigyorogva –, hogy dutyiban láthassam azt a kölyköt? Fennakad a szemem. Hát persze, azért kapott abban a pillanatban a kulcsok után, hogy besétáltam az irodájába, és bejelentettem: „El kell vinned Westchesterbe. Gavin börtönben van,” mert jót akart nevetni azon, hogy hogyan kapták el Gavint letolt gatyával, nem pedig azért, mert tudja, milyen testvéri szeretettel viseltetek Gavin iránt, és segíteni akarok neki kimászni a lekvárból, amibe került. Férfiak… Másrészről… férfiak. Megpróbálom nem túlságosan elragadtatni magam a szexi, fényesen csillogó, sötét szőrszálaktól a kézfején mellettem a sebváltón. Mi a csoda van velem? Hiszen már van barátom. Barátom, aki feleségül akar venni. Egészen biztosan. Csakhogy Tad kézfeje nem szőrös. Nem azért, mintha nem lennének rajta szőrszálak. Csak annyira szőkék, hogy nem veszed észre őket. Na, nem mintha a szőrös vagy nem szőrös kéz feltétlenül meghatározná, hogy valaki mennyire szexi. Egyszerűen csak van valami különlegesen vonzó – szinte erőszakosan magával ragadó, amolyan borzongatóan férfias módon – Cooperéban. Nehéz nem arra gondolni, milyen érzés lenne, ha ez a kéz a csupasz testemet simogatná. A csupasz testemet – mindenhol. – Miért bámulod az ujjaimat? – tudakolja Cooper. Jaj, istenem. – N-nem bámulom – dadogom, és gyorsan elkapom a tekintetem a kezéről. – N-nem értem, hogy lett volna képes Sebastian lelőni Owent. Úgy értem, láttam őt közvetlenül a gyilkosság után. Úgy néhány órával később. És vígan tréfálkozott. Kizárt dolog, hogy ő tette. Ennyire nem jó színész.

– Aha. Szóval, most jössz a „csupán azért, mert nála volt a gyilkos fegyver, még nem biztos, hogy ő volt a tettes” védekezéssel – vonja meg a vállát Cooper. – Régi, jól bevált érv. De azt hiszem, valaki más lelőhette a fickót, és belecsempészhette a pisztolyt Sebastian táskájába… – Pontosan! – derülök fel, pont mikor elhúz mellettünk egy Volvo furgon, amit egy angyali kinézetű szuperanyu vezet – aki felmutatja a középső ujját miközben csatlakozunk az I-684-es úthoz. – Minden bizonnyal így történt. És ez azt jelenti, hogy olyasvalakinek kellett lennie, akivel Sebastian találkozott tegnap reggel, valamikor a gyilkosság és a letartóztatásának időpontja között. És ez… – teszem hozzá komoran – nagyjából másfél millió embert jelenthet. Biztos vagyok benne, hogy végigjárta az egész egyetemet, az órák, a VDSZ és minden más elfoglaltsága közt, ami van neki. Láttam a sakkozók közt Sarah-val, és azokkal a riporterekkel. Akármelyik hajléktalan odasétálhatott volna hozzá, és beletehetett volna a batyujába bármit, amit csak akart, senki nem vette volna észre. Senki. – Biztos vagyok benne, hogy az ügyvédei már dolgoznak ezen – jelenti ki Cooper higgadtan. – Nem kellene, hogy találjanak, nem is tudom, valami lőport a kezén, vagy ilyesmi? – kérdem. – Vagy valami tanút? – Van indítéka – feleli Cooper. – És nála volt a gyilkos fegyver. Valamint alibije sincs. A kerületi ügyész valószínűleg elég egyértelműnek fogja ítélni a helyzetet. – Na igen. Leszámítva egy dolgot – dörmögöm. – Hogy nem Sebastian tette. A mobiltelefonom megcsörren. Patty van a vonalban. Tudom, hogy nem különösebben örül nekem, de azért meglepődöm, milyen nyilvánvalóvá válik a bosszúsága, amint felveszem a telefont. – Mindjárt jössz? – mordul rám. – Éppen Westchesterbe tartasz? És mindjárt jössz? – Muszáj odamennem – magyarázkodom. Patty általában a jókedvéről híres. Kivéve, amikor ez első harmadban van. És a másodikban. És most, hogy visszagondolok az Indiana születése előtti időkre, a harmadikat is idevenném. Igazából az egész terhességét. – Ebbe nem akartam ott belemenni. – Miért? Mert tudtad, hogy őrültnek foglak tartani? –háborog Patty. – Mert az, hogy Rock Ridge-be utazol, hogy óvadékot tegyél le egy kölyökért, aki még csak nem is a tiéd, az tényleg őrültség! Ahogyan az, hogy hozzámész egy fickóhoz, akivel még csak alig három hónapja jársz, az is őrültség! El kell tartanom a telefont a fülemtől, olyan hangosan kiabál. Akaratlanul is Cooperre pillantok, vajon hallotta-e, mit mondott. De Cooper épp a magnóval vacakol – igen, a 2002-esben még csak kazettás magnó van –, hogy felhangosítsa Ella Fitzgerald fülbemászó hangját. Azt hiszem, megúsztam. – Nem azért megyek Rock Ridge-be, hogy letegyem az óvadékot érte – morgok a készülékbe. – Csak azért, hogy beszéljek vele. És megemlíteném – még jobban visszafogom a hangomat, és az ablak felé fordulok –, hogy te vagy az, aki esküvői magazinokat hozott nekem. Ráadásul még meg sem kért. Csak annyit mondott, hogy van valami, amit, szeretne… – Micsoda? Alig hallak! Heather, egy ember meghalt. Fejbe lőtték, csak pár lépésnyire a te asztalodtól. Ugyanabban az épületben, ahol alig néhány hónappal ezelőtt te magad is majdnem gyilkosság áldozata lettél. Minek kellene még történnie, hogy belásd: más munkát kellene, keresned? Olyan helyet, ahol az emberek nem halnak meg egymás után? – Furcsa, hogy ezt mondod – felelem, és a szemem sarkából ismét Cooperre pillantok. Most az utat figyeli, mert egy nyerges vontató halad el mellettünk, és a vezetője dühösen nyomja a dudát, hogy ilyen lassan megyünk. De Coopert szemmel láthatólag ez a legkevésbé sem izgatja. Sőt, vidáman integet a teherautósofőrnek. – Mi ez a hang? – érdeklődik Patty. – Valami hajón vagy? – Nem, nem vagyok hajón – mondom. – Mert ez úgy hangzott, mint egy ködsziréna. – Csak egy teherautó volt. Az autópályán vagyunk. Patty, ez nem a legjobb időpont erre a beszélgetésre…

– Heather, tudod, csak azért mondom ezt, mert úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél. – És pont, mint egy testvér, Patty a legkevésbé sem figyel oda rám. – De valamit be kell látnod. Ez így nem mehet tovább, hogy lefekszel egy pasival, miközben egy másikba vagy szerelmes… – Mi ez, Patty? – értetlenkedem, miközben susogó hangokat adok ki magamból. – Azt hiszem, szakadozik a vonal… – Heather, tudom jól, hogy te csinálod ezt a zajt. A legkevésbé sem hasonlít semmiféle elektromos zörejre. Ha visszaérsz a városba, leülünk, és megbeszéljük a dolgokat. – Ajjaj, egyáltalán nem hallak, biztos olyan helyen vagyunk, ahol nincs térerő, le kell tennem, szia. És leteszem. Cooper pedig abban a szent pillanatban megkérdi: – Tad megkérte a kezedet? – Istenem! – csattanok fel idegesen. – Nem! Oké? – Akkor miért mondtad azt, hogy Patty hozott neked egy halom esküvői újságot? – Mert mindenki mellélő – felelem. Aztán elfintorodom. Hoppá. Nem kellett volna azt a szót használnom, hogy lő. – Csak annyi volt, hogy valamelyik nap Tad azt mondta, valamit szeretne kérni tőlem, de majd csak akkor, ha alkalmas lesz az idő. – El sem hiszem, hogy ezt az információt megosztom Cooperrel, az utolsó emberrel, akivel szívesen beszélném meg a barátommal kapcsolatos dolgaimat. Meg fogom fojtani Pattyt, amint visszaérek a városba. De komolyan. – De biztos vagyok benne, hogy ez nem jelent semmit, nem is kellett volna szólnom róla senkinek, kiváltképp Tomnak nem, aki a legpletykásabb alak az egész világegyetemben, és… – De hisz még csak három hónapja jártok – jegyzi meg Cooper a kormánykeréknek. – Igen – mondom. – De hát… tudod. – Nem – feleli Cooper. És most már engem néz. És ha le kellene írnom az arckifejezését, azt mondanám, hogy valami egyvelege a hitetlenkedésnek és a szarkazmusnak. – Nem tudom. Mi a fene van veled? Mit képzelsz, ki vagy te? Britney Spears? Az öcsém boldog házasságban él, felmutat egy porontyot, és te úgy érzed, nem maradhatsz le mögötte, vagy mi? És mi lesz a következő? Te is felcsináltatod magad? – Már bocsánat – húzom fel az orrom. – Hol hallottál olyat, hogy igent mondtam? Még azt sem tudom, mit akar kérdezni. Lehet, hogy csak arra akar kérni, hogy költözzek hozzá, vagy valami. – És szerinted az jó ötlet lenne? – érdeklődik Cooper. –Hogy összeköltözz a matektanároddal? Akinek még csak tévéje sincs? És nem eszik mást, csak tofuval borított zöldbabot búzacsíraporral megszórva? – Azt sem tudod, miről beszélsz – figyelmeztetem. Mert tényleg nem tudja. – Nincs is olyan étel, amit az előbb leírtál. De ha lenne, akár meg is kóstolhatnád. Mert lehet, hogy jót tenne, már ha abból indulok ki, mennyi hamburgerpapírt látok elszórva az irodádban. Mikor nézetted meg utoljára a koleszterinszintedet? A szíved valószínűleg egy időzített bomba. – Jaj, bocsánat, csak nem a te gondosan összeállított Giada de Laurentiis-ihlette nutellás, kekszes, makadámdiós, grillázsos jégkrémszendvicseidet láttam a hűtőben tegnap este? Döbbenten nézek rá. – Istenem, ha megettél egyet… – Ó, igen, megettem egyet – vallja be. A tekintetét még mindig az útra szegezi. – Igazából mindet megettem. – Cooper! Azt kifejezetten… – Kifejezetten mi? Magadnak és Tadnek csináltad? Biztos csak viccelsz. Akkor sem nyúlna hozzá egy ilyen hidrogénezett zsiradékbombához, ha a kedvenc frizbijén szolgálnád fel egy nagy adag padlizsánkrém társaságában. – Most már tényleg utálatos vagy – állapítom meg. – És ez nem jellemző rád. Tulajdonképpen mi a problémád Taddel? Vagy velem és Taddel, hogy egészen pontos legyek? – Semmi problémám nincs Taddel – jelenti ki Cooper. Bár, úgy tűnik, nem tudja kiejteni ezt a nevet úgy, hogy el ne húzza száját. – Vagy veled és Taddel. Csak nem hinném – úgy is mint a

barátod hogy ez az összeköltözés a legjobb ötlet. – Ó, tényleg nem? – kérdem, és közben el nem tudom képzelni, mire akar kilyukadni. – És miért nem? – Mert az egész dolog olyan katasztrófaszagú. – Már miért lenne az? Csak azért, mert ő vegetáriánus, én meg nem? Rendre kerülnek össze olyan emberek, akik különböző dolgokat szeretnek, Cooper. És ez a tévé-dolog… nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez perdöntő lenne. ’ egyszerűen csak nem tudja, mit veszít. Moziba azért ő is jár, tudod. Cooper valamiféle hangot hallat. Ha nem ismerném jobban, azt hinném, felhorkan. – Ó, igen? Az összes filmre, amiben hobbitok szerepelnek? – Istenem, mi a csoda van veled? – csattanok fel. – Olyan u… A telefonom ismét megcsörren. Ez alkalommal olyan szám, amit nem ismerek. Aggódom, hogy esetleg valami munkahelyi dolog – ahonnan most bevallottan lógok –, és felveszem. – Heather! – egy ismeretlen, ámde kedélyesnek tűnő idősebb férfihang szól bele. – Én vagyok az, Larry. Larry Mayer, az apád régi üzlettársa. Vagy mondhatnám úgy is: az új üzlettársa. – Óh – sóhajtok fel erőtlenül. Cooper épp most tért le a Rock Ridge-i leágazásnál. – Üdv, Larry! – Az imént kerestelek az irodádban, de a főnököd azt mondta, hogy hívjalak a mobilodon. Nem zavarlak, ugye? Reméltem, hogy tudunk beszélni… – Nem a legjobb időpont… – Akkor jó, akkor jó – mormogja Larry, aki nyilvánvalóan félreértett. – Rég nem beszéltünk már, hm? Istenem, amikor utoljára láttalak, azt hiszem, még megvolt az az áttetsző, flitteres nadrágod, amit az MTV díjkiosztóján viseltél. Tudod, amelyik miatt meggyűlt a bajod a műsorfelügyelő bizottsággal, mert lerántottad magadról. Amit sosem értettem, mert a bikinibugyi, ami alatta volt, mindent eltakart. Na jó, majdnem mindent. Eh, régi szép idők. Szóval, az apád és én ültünk itt, és rólad beszélgettünk – fogadjunk, hogy csuklottál –, és kíváncsiak lennénk, hogy gondolkodtál-e az ajánlatunkon. – Aha – felelem. – Mint már azt említettem, nem hiszem, hogy ez olyan jó… – Mert ketyeg az óra, kedvesem. Már ki is béreltük a stúdiót, és ha belefogunk, akkor rá kellene kapcsolnunk, és minél hamarabb előrukkolni valamivel. Nem mintha erőltetni akarnék bármit is. Bár, ha jól emlékszem, mindig is nyomás alatt dolgoztál a legjobban… Alacsony kőkerítések mellett gördülünk el, melyek dimbes-dombos lólegelőket és sűrű erdőket szegélyeznek – és több millió dolláros (kifinomult biztonsági rendszerrel rendelkező) házakat rejtenek a szemünk elől, amiből rögtön látjuk, hogy megérkeztük az előkelő Rock Ridgebe. Cooper arckifejezése, amikor rápillantok, semmit nem árul el. Úgy elzárja a gondolatait, mint a tüskés kertkapu a házakat a hosszú és kanyargós út mentén, amelyen haladunk. – Larry, vissza fogom hívni – ígérem. – De most éppen valaminek a kellős közepében vagyok, valami munkaügynek. – Értem – feleli Larry. – Értem. Az apád mesélte, hogy milyen fontos neked ez a kis munkád. Én csak egy szót akarok mondani, kedvesem. Nyereségrészesedés. Ez minden. Gondolkozz rajta! És hívj! Viszlát! – Viszlát! – felelem. És leteszem a telefont. – Szóval – szólal meg Cooper, miközben egyre beljebb kerülünk a festőien szép Rock Ridgebe, ahol mindenütt díszburkolatot és nádtetős házakat látunk (és biztonsági kamerákat az antik jellegű utcai lámpák tetején, hogy a belvárosban minden itt lakó és látogató mozgását rögzítsék). – Mesélj! – Hidd el – mondom. – Nem szeretnéd tudni. Bárcsak én se tudnám! – Ó – tiltakozik Cooper –, higgy nekem, én nagyon is szeretném tudni. Hogy most akkor kell-e új lakótárs után néznem… és új könyvelő után? Nyelek egyet. – Nem… nem tudom. Ha megtudom, te leszel az első, akit értesítek. Esküszöm.

Cooper úgy egy percig egy szót sem szól. Aztán legnagyobb meglepetésemre csak annyit mond, hogy: – A francba! Csakhogy, jövök rá, ezt nem amiatt mondta, amit tőlem hallott, hanem mert épp most hajtott el a rendőrség mellett, és most vissza kell fordulnia. Mikor végre visszaérünk a rendőrőrs elé, kissé meglepetten vesszük észre, hogy ez az egyike azon kevés helyeknek, amit nem jelöl régimódi cégér. Leparkolunk a számos üres hely egyikére – ha jól látom, mi vagyunk az egyetlen vendégek a Rock Ridge-i rendőrőrsön ezen a szép tavaszi napon… s ez rögtön megerősítésre is kerül, amint belépünk, és az egész épületben senki sincs, egyetlen sötétkék rendőregyenruhát viselő testes embert leszámítva, aki az asztalánál ül, és csirkeszárnyat majszol. Nem sokkal mögötte, a ház egyetlen ráccsal elzárt – és kínosan tiszta – börtöncellájában ott ül Gavin McGoren, akinek a szakálla tiszta narancssárga, mivel ő is csirkeszárnyat rág. – Hát, megjött – kiált fel vidáman O’Malley rendőrfőnök, legalábbis az asztalán álló névtáblán ez a név olvasható. Ráadásul felismerem a hangját. – Heather Wells személyesen! Ezt a frizurát bármikor felismerném. De felszedett néhány kilót, nem igaz, kedvesem? De hát ki nem? – HEATHER! Gavin felpattan az egyetlen priccsről a cellájában, és megragadja a rácsot, miközben a csirkeszárnyak szanaszét repkednek. – Hé, maga ott! – szól rá a rendőrfőnök rosszallóan. – Ne kenje már rá azt a spéci szószt mindenre! Tegnap takaríttattam. – A francba! – hallom, ahogy Cooper morog a bajusza alatt, amikor megpillantja Gavint a rács mögött. De most is olyasmi miatt dühöng, aminek semmi köze hozzám. – Otthon hagytam a fényképezőgépemet. De Gavin csak engem bámul. Ám, amint ez kiderül, nem a hajdani, irántam érzett viszonzatlan szerelme miatt. Hanem azért, mert valamit közölni akar velem. – Heather! – kiabál izgatottan. – Annyira örülök, hogy itt van! Figyeljen ide! Jamie azt mondja, biztos benne, hogy nem Sebastian volt az, aki lelőtte dr. Veatchet. Azért kellett volna találkoznia vele tegnap, hogy segítsen neki benyújtani egy panaszt a New York-i Főiskola egyik dolgozója ellen, aki zaklatni próbálta őt. Ezért ijedt meg annyira, és rohant haza – azt hiszi, az ő hibája, hogy Owent megölték. Úgy gondolja, az említett személy volt az, aki lelőtte a főnökét, még mielőtt benyújthatták volna a panaszt – és hogy ő lesz a következő. Érzem, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni. – És ki volt az? – kiabálok. – Simon Hague? – Kérlek, legyen Simon Hague! Mi is lehetne ennél jobb hír? – Nem – feleli Gavin. – Valami új fickó, akit a főiskola még csak most alkalmazott. Valami Mark atya.

Ne sírj nekem, Ne gyere ide, Miféle elkényeztetett Kölyök vagy te,

15

Eredeti cím: „Other People’s Kids” (Mások gyerekei) Írta: Heather Wells Miután felmásztam a márvánnyal burkolt lépcsőn a bejárati ajtóig – ólomüveg, lenyűgöző –, megnyomom a csengőt. A szokásos bim-bam, bim-bam hangot adja, aztán egy idősebb szőke hölgy nyit ajtót banánzöld melegítőben és lovaglónadrágban, a nyakában pedig – nem viccelek – egy lazán odavetett rózsaszín sál. – Igen? – szól ki, mondhatni, kedvesen. – Jó napot! – üdvözlöm. – Heather Wells vagyok, a Fischer Hall igazgatójának asszisztense a New York-i Főiskolán. Ön Jamie Price édesanyja? A nő kissé zavartan néz rám. – Persze, igen… valahonnan olyan ismerősnek tűnt. Azt hiszem, akkor találkoztunk, amikor Jamie beiratkozott… Elfogadja a szinte automatikusan felé nyújtott kezem. – Ó, igen. Deborah Price vagyok, örvendek. Megrázom a kezét. – Én is örvendek. Ne haragudjon, hogy az otthonában zavarom, de észrevettük, hogy Jamie mostanában nem volt bent, a szobatársa pedig azt mondta, hogy hazajött, úgyhogy arra gondoltam, eljövök és megnézem, minden rendben van-e. És ha szüksége lenne valakire, aki visszaviszi… szóval, akkor itt vagyok. – Ó – Mrs. Price még zavartabbnak tűnik, de még mindig kedves. Az a fajta, aki valószínűleg sokat gyakorolta ezt a viselkedést – tudják, hogy mindig kedves maradjon, akármi történik. Ha egy főiskolai alkalmazott pottyan az ajtaja elé a semmiből, vagy egy meztelen fickót talál a lánya ágyában. Vagy bármi. Mindig mosolyogni. A lazán nyakba tekert rózsaszín sál alól gyöngysor villan elő. Jól illik a tökéletesre fényesített lovaglócsizmához, amin egyetlen horzsolás sincs. Vajon láttak ezek valaha is közelről istállót? – Hűha! Nem is tudtam, hogy a főiskola ilyen háztól-házig szolgáltatást is vállal! – Nos, a célunk az elégedettség – felelem szerényen. – Jamie itthon van? Beszélhetnék vele? – Végül is… – bólint Mrs. Price – igen, persze. Fáradjon be! Azt mondta, kocsival jött? – Észreveszem, hogy a tekintete – egyetlen ránc sincs a kék szempár körül. Botox? Plasztikai sebész? Vagy csak jók a génjei? – fürkészőn siklik el mellettem a körbe futó autóút irányába. – Nem látom az autóját. – A belvárosban hagytam – magyarázkodom. – Olyan szép idő van, gondoltam, sétálok egyet. És még csak nem is hazudok. Ha szó szerint vesszük a dolgot. Amint kiderült, Price-ék nem laknak túlzottan messze a Rock Ridge-i rendőrőrstől. O’Malley rendőrfőnök több mint készségesen igazított útba, miközben Cooper a kocsiban ült, és a mobilján hadakozott az általa ismert számos óvadékhitelező egyikével (mert, miután kiszórakozta magát, ő sem hagyhatta, hogy Gavin még egy éjszakát a börtönben töltsön). Bár tudtam, Cooper nem helyeselné, hogy végigbaktassak ezen a hosszú úton a dombon álló kőházig – melynek egyik oldalán zöld-fehér istállók sorakoztak, a másikon pedig egy óriási

aranyhalakkal teli (igen, ellenőriztem) tavacskával, és az összeillő Jaguarokkal a négyautós garázsban –, és minden bizonnyal egész úton hazafelé ezt fogom hallgatni, úgy döntöttem, megkockáztatom. Meg kellett tudnom, mi a helyzet Mark atyával. Mert egyáltalán, egyetlen röpke pillanatig sem hittem, hogy ő lőtte le Owen Veatchet. – Nem akarok hazudni önnek, Ms. Wells – mondja Mrs. Price, miközben a hosszú, kanyargós lépcső alja felé igyekszünk. A ház, bár a komoly antik bútorok és a dekorációként szolgáló páncélok azt sugallják, mintha régi lenne, valójában nagyon is új tervezés, a mindenhol megtalálható „nagyszobával”, amely minden úgymond „elegáns” házhoz hozzátartozik manapság; a bejárati ajtó egyenesen az ebédlő, nappali, tévészoba, konyha és, úgy veszem észre, a biliárd- és könyvtárszoba céljait is szolgáló helyiségbe vezet. Hátul, az udvaron egy gigantikus méretű fekete gránitmedence pompázik, forró vizes dézsával és kicsit távolabb egy teniszpályával. Mr. Price-nak nyoma sincs. Gondolom, épp munkában van, hogy megkeresse az árát mindennek. – Igazából megkönnyebbültem, hogy itt látom magát – folytatja Mrs. Price. – Az elmúlt huszonnégy órában, amióta Jamie megjelent a házban, nem éreztük a legjobban magunkat. – Igazán? – úgy teszek, mintha a leghalványabb fogalmam sem lenne róla, hogy miről beszél. – Miért? – Jamie és az apja nem igazán jöttek ki egymással – szóval, annyira egyformák, tudja, és Jamie mindig is az apja kicsi lánya volt, tegnap éjjel pedig… ez a fiú a suliból megjelent… és pont itt… Úgy teszek, mint aki meglepődött. – Nem mondja!? Mrs. Price csodálkozva csóválja a fejét. Nyilvánvalóan az a gondolat, hogy bármilyen fiú is vonzónak találhatja az ő lányát, még nagyon új a számára. – Ott találtuk az ágyában! Jó, persze, nem arról volt szó, hogy kéretlenül került oda, már ha tudja, mire gondolok. Úgy értem, szó sincs arról, hogy RÁERŐLTETTE volna magát a lányunkra. De a hátunk mögött engedte be a házba. Roynak és nekem fogalmunk sem volt, hogy itt van. És senki sem engedte meg neki, hogy fiúkat fogadjon a hálószobájában. Tudom, hogy már elmúlt tizennyolc éves, és jogilag felnőttnek számít, de még a mi házunkban él, és amíg mi fizetjük az iskoláját, elvárjuk, hogy a mi szabályaink szerint éljen. És mi presbiteriánusok vagyunk. Kell, hogy legyenek elveink. – Hát persze – helyeslek kimérten. – Hogy rövidre fogjam a történetet, Roy egy kissé túlreagálta a dolgot – tájékoztat az asszony. – Kihívta a rendőrséget! És most az a szegény fiú börtönben ül. Jamie pedig nem szól egyikünkhöz sem. – Jaj, nem! – szörnyülködöm, s megpróbálok aggodalmas arcot vágni. – De bizony – erősíti meg Mrs. Price. – Tudja, Jamie és köztem sohasem volt az a tipikus anya-lánya viszony. A nővére és én… szóval, mi mindig is közelebb álltunk egymáshoz. De Jamie mindig is olyan fiús volt, és olyan… nem is tudom. Bumfordi. Tudja. Olyan, mint maga… olyan kisgömböc. Nem sok közös volt bennünk, míg a nővérével még a méretünk is ugyanaz – nyolcas. Mindent közösen viselünk. Szóval, egyetlen szót sem tudok kihúzni belőle reggel óta. Talán magának sikerül… Megvonom a vállam. – Ajjaj – mondom. – Nem tudom. De azt hiszem, tehetek egy próbát. – Megtenné? – kapja fel a fejét a nő. – Mert, tudja, nekem most mennem kell a lovardába dresszírozásórára. – Hogy mire? – Dresszírozásra – ismétli meg Mrs. Price, mintha azzal, hogy elmondja még egyszer, rögtön tudnám, hogy miről van szó. –Jamie! – kiabál fel a lépcsőn. – Kér egy kávét, Ms. Wells? – Igen, az jól esne – fogadom el. – Rendben. A kancsó ott van a konyhában. Szolgálja ki magát! Az állványon bögréket is talál. JAMIE!

– Jaj, istenem, mi van már, mama? – jelenik meg a lány a lépcső tetején, frottírbugyiban és rózsaszín pólóban. A haja széles vállát verdesi. Úgy néz ki, csak most kelt ki az ágyból. Bárcsak én is ilyen jól néznék ki, amikor épp felébredek… Amikor a pillantása rám esik, elkerekedik a szeme. – Maga? – kiált fel. De nem úgy tűnik, mint aki el akar szaladni. Inkább kíváncsinak látom, mint rémültnek. – Jamie, Ms. Wells van itt a főiskoláról – magyaráz a lány anyja. – Szeretném, ha beszélnél vele. Azt mondja, szívesen visszavisz az iskolába, ha akarod. És lehet, hogy jobban tennéd, ha szépen elmennél vele. Tudod, milyen dühös az apád. Lehet, hogy jobb lenne, ha már nem lennél itt, mire este hazajön a munkából. Várjuk meg, míg lecsillapodnak a kedélyek! – Nem megyek sehová – jelenti ki Jamie, és csökönyösen felszegi az állát – amíg el nem ejti a vádakat Gavin ellen! Nem tudom nem észrevenni, hogy idehaza Jamie nem csinálja azt, hogy minden mondatát úgy fejezi be, mintha kérdőjel lenne a végén. Egyáltalán nem. – Hát, az az életben nem fog megtörténni, drágám – feleli Mrs. Price. – És nekem most nincs időm erre. Mennem kell dresszírozásra. Mondtam Ms. Wellsnek, hogy szolgálja ki magát kávéval. És ne nyúljatok a cseresznyés morzsához, amit sütöttem. Az az Otthon és Kert Egyesület holnap esti gyűlésére lesz. Akkor, viszlát! Ezzel kiviharzik a szobából. Néhány másodperc múlva a garázs előtt parkoló egyik Jaguar motorja felbőg, Mrs. Price pedig csikorgó kerekekkel távozik. – Hűha! – szólalok meg, leginkább csak azért, hogy megtörjem a beállt csendet. – Biztosan nagyon szeret dresszírozni. Akármi is legyen az. – Magasról letojja a dresszírozást – tájékoztat Jamie undorodva. – Csak összefekszik az oktatóval. Tudja, elvei vannak. – Óh. – Figyelem, ahogy Jamie lesétál a lépcsőn, elmegy mellettem, befordul a konyhába, leakaszt egy bögrét az antik kinézetű állványról a kávéfőző mellett, és tölt magának. – Egy olyat én is kérnék – mondom. – Töltsön magának! – ajánlja fel Jamie ugyanolyan nagylelkűen, mint az anyja. Odamegy a hűtőszekrényhez, kinyitja az ajtaját, kivesz egy félliteres tejszínes tejet, és bőkezűen löttyint a bögréjébe. Aztán, mikor meglátja, milyen képet vágok, önt egy kicsit abba a bögrébe is, amit én emeltem le az akasztóról, mielőtt még visszatenné az üveget a hűtőbe. – Szóval – mondom, miközben töltök magamnak a kávéból. – Gavin miatt nem kell aggódnia. Letesszük érte az óvadékot. Jamie meglepett pillantást vet rám. – Tényleg? Bólintok. A kávé felséges. De cukorral még finomabb lenne. Körbenézek, hátha látok valahol. – Úgy egy óra múlva már kint is lesz. – Istenem! – Jamie elhúz egy széket a szándékosan régies stílusú asztal mellől, és úgy roskad le rá, mintha a lába már nem bírná megtartani a súlyát, vagy ilyesmi. Aztán az arcát a kezébe temeti. – Köszönöm. Nagyon köszönöm! – Szóra sem érdemes – hárítom el a hálálkodást. Megtalálom a cukrot, és egy kanálnyit beleszórok a kávémba. Aztán pillanatnyi gondolkodás után még egyet. Ah, tökéletes. Na jó, majdnem. Némi tejszínhabtól lenne tökéletes. De éhes ember nem válogat. – De szeretnék valamit kérni cserébe. – Bármit – néz fel a lány. Meglepetten veszem észre, hogy sminkmentes arca nedves a könnyektől. – Komolyan mondom. Egész reggel bőgtem. Fogalmam sem volt, hová fordulhatnék, hogy megszerezzem azt a pénzt, hogy letehessem érte az óvadékot. Bármit megteszek… Csak… köszönöm. – Rendben – mondom, és az egyik széket odahúzom az övé mellé. Akaratlanul is szembe tűnik, hogy Mrs. Price a cseresznyés süteményt az asztal közepére tette hűlni. Átlátszó, mély üvegedényben van, és a cseresznyés töltelékre szórt cukor karamellizálódott a tetején. Komolyan

mondom, milyen anya az, aki csak úgy itthagy egy ilyen süteményt az asztalon, anélkül, hogy legalább letakarná? Nem csoda, ha Jamie ennyire gyűlöli. Tudom, hogy én is így éreznék. – Ahogy mondtam, szóra sem érdemes. De mi van azzal a dologgal, amit Gavin mesélt magáról és Mark atyáról? Jamie arca elkomorul. – Öhm – szólal meg komoran. – Arról nem lett volna szabad beszélnie senkinek. – Jamie! – figyelmeztetem. – Egy ember meghalt. És úgy tűnik, maga azt hiszi, hogy ami magával történt, annak köze lehet a dologhoz. Nem mondhatja, hogy ne szóljak róla a rendőrségen. Tudja, hogy letartóztattak valakit, akit azzal gyanúsítanak, hogy ő ölte meg dr. Veatchet? Valakit, aki valószínűleg nem a tettes? Legalábbis, ha amit maga állít, az igaz. Jamie az alsó ajkát harapdálja. Nem tudom nem észrevenni, hogy lopva a cseresznyés sütivel szemez. Örülök, hogy magamnál tartottam a kanalat a cukortartóból. Tudják, hátha esetleg szükségem lesz rá. – A szüleim biztosak akartak lenni benne, hogy továbbra is az elveik mentén élek – meséli Jamie, és belekortyol a kávéjába –, miután főiskolás lettem. És én így is tettem. Beléptem a diákkörbe. Szeretek énekelni, bár nem akarom profi szinten csinálni, vagy ilyesmi, mint maga. Könyvelő szeretnék lenni. Csak úgy szórakozásból énekelek. Úgyhogy beléptem a diákkör kórusába. És szerettem odajárni. Legalábbis… az elején. Amíg Mark atya fel nem bukkant. Legnagyobb örömömre a cseresznyés sütiért nyúl, és magához húzza. Aztán belemeríti a kanalát. A karamellréteg a tetején megtörik, és a sűrű cseresznyés ragacs úgy tör elő alóla, mint a láva. A gőzölgő kanál eltűnik a szájában, a tálat pedig odatolja elém. Én pedig követem a példáját. Hűha! Mennyei íz a nyelvemen! Mrs. Price lehet, hogy egy boszorkány. De hogy amúgy egy konyhatündér, az is biztos. – Mit tett magával? – kérdem teli szájjal. A süti pokoli forró, ahogy Gavin mondaná. – Nem csak velem – tájékoztat Jamie, miközben visszatolom elé a tálat. – Minden lánnyal. És semmi kézzelfogható dolgot nem csinál. Nem dugja le a nyelvét a torkunkon, vagy ilyesmi. De minden alkalmat megragad, hogy hozzánk dörgölőzzön, miközben a dobogót állítjuk fel, vagy bármi, aztán úgy tesz, mintha véletlen lett volna, és bocsánatot kér. – Belekanalaz, a tálba, majd elém tolja. – Állandóan megérinti a mellünket vagy a fenekünket. Állati ciki. És tudom, hogy egyáltalán nem véletlenül. És előbb-utóbb – na, nem velem, mert én visszakézből úgy képen vágnám, hogy betörik az orra, de azokkal a lányokkal, akik nem ilyen nagydarabok, mint én, és félnek tőle, vagy mit tudom én – túl fog menni a határon. És én meg akarom állítani, mielőtt még eljutunk idáig. Meg akarom állítani még most. Emlékszem, Mark atya hogy elvörösödött, amikor Muffy Fowler véletlenül a kezéhez nyomta a mellét az „építsünk házat újságpapírból” játék alatt. De az nem akaratlanul volt… és Muffy intézte így, nem ő. A lány nagyon is készségesen, egy cseppet sem vonakodva vett részt a dologban. Én is kanalazok egyet a morzsából. Most, hogy a tetején megtört a máz, elég gyorsan hűl. De továbbra is ugyanolyan mennyei. – Szóval, jelenteni akarta az ügyet dr. Veatchnek – kérdem. – Már jelentettem – feleli. – Úgy értem, szóban, még a múlt héten. Tegnap kellett volna találkoznunk az ügyben, hogy megírjuk a hivatalos panaszos levelet, amelyet aztán eljuttattunk volna Mark atya feletteséhez és az igazgatósági tagokhoz. Csakhogy… – Owent valaki lelőtte – fejezem be a mondatát. – Pontosan. – De miből gondolja, hogy Mark atya volt az? Honnan tudhatta volna egyáltalán, hogy maga találkozik dr. Veatchcsel? Jamie arca megrándul. És nem csak amiatt, mert véletlenül ráharapott egy cseresznyemagra. – Elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam más lányokat is rávenni a kórusból, hogy jöjjenek velem, és írják alá a panaszt. Hiszen mindegyikünkkel ezt csinálta! Arra gondoltam, ha

többen vagyunk, erősebben tudunk fellépni. Tudja, hogy mennyire nehéz az ilyesmit bizonyítani. A baj csak az, hogy a többi lány… – Néhányuknak még tetszik is, amit Mark atya művel? –vetem fel, amikor látom, hogy habozik. – Pontosan – feleli. – Vagy nem hiszik, hogy amit csinál, abban bármi rossz lenne, és hogy egyáltalán nem véletlenek az esetek, és azt mondták, a bolhából elefántot csinálok. – Jamie egy nagyobb adag morzsát töm a szájába. – Ki tudja… Talán tényleg így van. – Jamie – nyelek egyet. – Nem így van. Ha ettől a dologtól kényelmetlenül érezte magát, akkor nagyon is jól tette, hogy szólt róla valakinek. – Lehet – nyeli le a falatot Jamie. – Nem tudom. De akárhogy is, az egyik lány olyan dühös lett, amikor megtudta, mire készülök, hogy figyelmeztette Mark atyát. – Istenem! – szörnyülködöm. Én biztos megfojtottam volna azt a lányt. És csodálom Jamie-t, hogy ő nem tette. – Mark atya félrehívott a próbánk után tegnapelőtt este, és megpróbált beszélni velem. Az egészből viccet csinált, azt mondta, ő csak egy nagydarab, barátságos fickó, és nincs mindig tudatában, mit művel a kezével. Annyira… gáz volt. Követem a példáját, egy hasonló adag morzsát én is eltüntetek a számban. – Azt kellett volna mondania, hogy maga is hasonlóképpen van ezzel, és egy laza mozdulattal megtapogatni a gatyáját – mondom. – Ja, de az még tetszett volna is neki – emlékeztet Jamie. – Igaz. – Amikor rájött, hogy nem adom be a derekam, arról kezdett papolni, hogy ha bepanaszolom, az tönkreteszi majd a karrierjét, és megígéri, hogy megváltozik, ha nem megyek el dr. Veatchhez. Ekkor elárultam neki, hogy már késő – hogy dr. Veatch már tud a dologról, és hamarosan az egész főiskola is fog. Ezután Mark atya elhallgatott, és azt mondta, elmehetek. Szóval, amikor másnap reggel odamentem az irodájukhoz, és kiderült, hogy dr. Veatch meghalt… – Nyomban azt feltételezte, hogy Mark atya hallgattatta el örökre – következtetek. – És maga lesz a legközelebbi áldozata. – Pontosan – bólint Jamie, és elgondolkozva kapargatja kanalával az edény falát, hogy egyetlen morzsa se maradjon, mielőtt beteszi a mosogatógépbe. Úgy látom, mindkettőnk összehangolt, egyesített erejére szükség lesz ahhoz, hogy végezzünk ezzel a süteménnyel. Akarom mondani, hogy megállítsuk Mark atyát. – Szeretném, ha visszajönne velem a városba, és elmesélne mindent, amit most nekem mondott, egy nyomozó barátomnak – javaslom. – Nem kell amiatt aggódnia, hogy Mark atya esetleg maga után megy. Canavan nyomozó nem fogja hagyni. És én sem. – És vajon hogy akadályozza meg? – tudakolja a lány. – Nem lesz nehéz – felelem. – Egyszerűen nemkívánatos személynek nyilvánítom az atyát a Fischer Hallban. Úgyhogy ott biztonságban lesz. – Nem is tudom – Jamie ropogtatja a karamellizált cukormázat. – Jamie, komolyan beszélek. Milyen választása van még? Hogy itt marad Rock Ridge-ben élete végéig az anyjával és az apjával? Gavin is visszajön velünk a városba. Nem akarna inkább vele lógni? A lány egyik szemöldöke a magasba szalad, és elhúzza kissé cseresznyemaszatos száját. – Hát… de – ismeri be lassan. – Azt hiszem. Olyan édes srác! És annyira megértő. Nem sok olyan fiú van, aki így leült volna, és végighallgatott volna egy lányt, aki csak mondja és mondja, mint egy őrült, ahogyan én tettem tegnap este… Bár, azt hiszem, ez érthető is, mivel az anyja nőgyógyász, meg minden. Próbálok nem megszólalni. Úgy értem, ez nem az én dolgom. A legkevésbé sem. – Gondolja… – néz rám a lány, és kék szeme elkerekedik. –Gondolja… hogy szeretne velem járni? Nem tehetek róla, de fennakad a szemem.

– Öhm, hát persze hogy gondolom, Jamie. Mindemellett, ha az anyja hazaér, és észreveszi, mit műveltünk a cseresznyés morzsájával, ő garantáltan kitekeri a nyakát. Úgyhogy mindenképpen nagyobb biztonságban lesz velünk. Jamie elvigyorodik. – Oké. Lezuhanyozok, és hozom a holmimat. – Megbeszéltük – bólintok, és hátradőlök a széken. Amikor kint van az ajtón, lopva kigombolom a farmeromat. Mert, az az igazság, hogy akármennyire is kanálról kanálra ugyanakkora falatokat nyomtam be a számba, mint ő, már nem tudom tartani a lépést ezekkel a kölykökkel, úgy, ahogyan rég. Tényleg nem. Szomorú, de így van.

Nem kell rózsaszirmot hintened az ágyra, Azzal sohasem nyered el a szívem, Vidd csak a Tiffany dobozkáját vissza, Nem akarok mást, csak a fagylaltkelyhem.

16

Eredeti cím: „Chocolate Lover” (A csoki szerelmese) Írta: Heather Wells A vicsorgó felfújható patkány már eltűnt a Fischer Hall elől, mikorra visszaérünk a hatodik körzetben tett látogatásunkból. A tiltakozók (a patkányukkal együtt) átköltöztek a könyvtár elé, ahol valószínűleg amúgy is több figyelemre számíthattak, mivel Allington elnök irodái is ott találhatók. Szerencsére a kocsik is velük együtt távoztak, így Cooper könnyen talál helyet, ahol megállhat. S bár Gavin volt az, aki az egész kalamajkát okozta, Cooper mégis az én karomat ragadja meg, amikor kifelé igyekszem a kocsijából. – Várj csak egy kicsit! – szól rám, miközben a srácok kikecmeregnek a járdára. Aztán megvárja, míg eltűnnek az épületben, és hallótávolságon kívülre kerülnek, csak aztán kérdi meg: – Szóval, nemkívánatos személynek akarod minősíteni Halsteadet. És aztán mit csinálsz majd? Nekem úgy tűnik, hogy ha én nemkívánatos személynek minősítem Mark Halsteadet, az lesz az egyetlen aprócska kis büntetés, amit a jó atya kapni fog. Canavan nyomozót egyáltalán nem nyűgözte le Jamie története, de azért azt ígérte, „utánanéz, merre járt ez a Halstead” aznap reggel, amikor dr. Veatchet megölték. És úgy tűnt, Jamie ezzel meg is elégedett… Ellentétben velem. Én mondom, Canavan nyomozó úgy érezte, már megvan a gyilkosuk, és épp annyira fog utánanézni Halstead hollétének dr. Veatch halálának reggelén, mint ahogyan az iskola nézett bele Mark Halstead előző munkahelyének feljegyzéseibe. Ami, jól tudtam, egyenlő azzal, hogy sehogy. – Nem tudom – mondom Coopernek. Egy kissé megzavar a csuklómra kulcsolódó hatalmas méretű kéz. Cooper nagydarab fickó. Nagyobb, mint Tad. Érzem az ujjai melegét a bőrömön. – Gondolom, folytatom a munkát. Hamarosan itt a fizetés. És küldenem kell egy emlékeztetőt a srácoknak, hogy ne felejtsék el kitölteni a jelenléti íveket. – Nem egészen erre gondoltam – morogja Cooper. – De ezt te is tudod. Persze, tulajdonképpen tudom. De nehezemre esik a nagyon kék és intelligenciát sugárzó szemébe nézni. A szám hirtelen teljesen kiszáradt, és a szívemmel sincs minden rendben, mintha szívrohamot kaptam volna, hogy most gyorsabban ver, vagy inkább megállt, azt nehezen tudnám megmondani. A mellkasom meg feszül. Még szerencse, hogy a szokásos év végi sütidíszítő vizsgaszünetemben tartottam egy videós elsősegélynyújtó-tanfolyamot a diákmunkásaim számára. Végül valószínűleg pont én vagyok az, akinek szüksége lesz rá, mikor pár perc múlva bebotorkálok majd az iskolába. – Ne aggódj! – próbálom megnyugtatni, miközben le nem veszem a tekintetem az ujjai végéről. A körme nem olyan szépen manikűrözött, mint az öccséé. – Nem kezdek el a saját

szakállamra nyomozni dr. Veatch halálának ügyében. Abszolút felfogtam, amit tegnap mondtál a maffiózókról. – Nem is erre céloztam. – Hát, ha arra gondolsz, hogy majd ellátogatok a főiskola kápolnájába, és úgy teszek, mintha sürgősen ki kellene öntenem a lelkem valakinek, és ragaszkodom hozzá, hogy ez a valaki csakis Mark atya lehet, abban a reményben, hogy majd engem is letapiz, és akkor magam jelenthetem majd fel az igazgatóságnál – mondom –, akkor biztosíthatlak, ilyet sem fogok tenni, mert most már muszáj legalább egy kis időt töltenem az irodámban ma, ha nem akarom kockáztatni, hogy elveszítsem az állásomat. – Nem is erről beszélek – csattan fel Cooper ingerülten, ami rá nem igazán jellemző. Teszek egy próbát és felnézek. Meglepetten veszem észre, hogy nem is engem figyel, hanem valami távolabbi pontot bámul valahol a vállam fölött. De amikor hátrafordítom a fejem, hogy lássam, mi olyan érdekes arrafelé, az egyetlen dolog, amit látok, az egy költöztetőkocsi az előtt a ház előtt, amelyikben Owen lakott, egy kicsit lejjebb a Fischer Hall utcájában. Ami elég furcsa, mivel még nincs hónap vége, sőt, még a közepe sem. Szóval, ki költözik ki ilyenkor? Tán egy házaspár elvált, vagy ilyesmi. Amikor visszanézek Cooperre, már elengedte a csuklómat, és ismét a kormánykereket bámulja. – Jobb, ha most mész – mondja szokásos, kicsit gunyoros hangján. – Várnak a fizetési ívek. – Öhm. – Várjunk csak. Miről is beszélt? Hülye költöztetőkocsi! Hülye válni készülő emberek! – Igen. Én is azt hiszem. Kösz, hogy elvittél Rock Ridge-be, meg hogy segítettél Gavinnel és Jamie-vel kapcsolatban, meg minden… És ekkor Cooper valami olyasmit tesz, amin megdöbbenek. Gavin nevének hallatán félreérthetetlenül elmosolyodik. Most már tuti biztos, hogy szívmasszázsra lesz szükségem. Mert ettől a mosolytól egyszerűen eláll a szívverésem. – Azt hiszem, végig igazad volt – mondja. – Ha jobban megnézzük, nem is olyan rossz gyerek. Na jó. Mi a csoda ütött belé? De még mielőtt ezt kideríthetném, valaki a nevemet kiáltja, és amikor felnézek, Sarah-t pillantom meg, aki ott áll a járda szélén, és ideges arckifejezéssel engem néz. Legalábbis azt hiszem, hogy Sarah-t látom. – Öhm… otthon találkozunk, Heather – köszön el Cooper, miközben a homlokát ráncolja Sarah öltözéke láttán. Nem kell képzett nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye, milyen radikális változáson ment át – magas sarkú cipő van rajta, a szája kirúzsozva, szemüveg helyett pedig kontaktlencsét visel, a haját kifésülte és beszárította, a lába csupasz, és láthatólag borotvált. Sőt, mi több, szoknyát vett fel – talán azt a szoknyát, ami a felvételi beszélgetésen viselt kosztümjéhez tartozik, és egy kerek galléros fehér blúzt (nem is tudtam, hogy egyáltalán gyártanak még ilyet manapság). De a lényeg a szoknya. És jól néz ki. Sőt, több mint jól. Kifejezetten vonzó. Amolyan pajzán könyvtároslány módra. – Öhm… szia – köszönök el én is. Lassan kiszállok az autóból, és becsukom magam mögött az ajtót. Cooper fejcsóválva elhajt, és otthagy engem Sarah-val a járdán. Rájövök, hogy vele – és ezzel a szívleállást okozó mosolyával – kénytelen leszek később foglalkozni. Bár, az igazat megvallva, az, hogy ma van az első nap, hogy az apám teljesen kiköltözött – hónapok óta az első éjszaka, hogy Cooper és én ténylegesen csak kettesben leszünk a házban – már önmagában is elegendő ahhoz, hogy elakadjon a szívverésem. Na, állj le, Heather! Téged már eljegyzett – nos, legalábbis gyakorlatilag – egy másik férfi. Egy férfi, akivel a ma éjszakát töltened kellene. Furcsa, de az a gondolat, hogy Taddel tölthetem az éjszakát, semmiféle hatással nincs a szívverésemre.

Annak ellenére, hogy a tüntető VDSZ-esek jó párszáz méterre vannak, hallom, ahogy kántálnak a könyvtár előtt. Hogy mit kiabálnak, pontosan nem tudnám megmondani. De a távolból hallom harsogó hangjukat, olyan tisztán, ahogyan az autók hangját is a Hatodik sugárútról, egy háztömbnyire ide. – Üdv, Heather! – köszönt Sarah, és a szoknyája szélét babrálja. – Én… én szerettem volna beszélni magával, de… de nem volt sehol. – Egy fontos feladatot kellett teljesítenem – magyarázom zavartan. – De miért nincs a tüntetőkkel? És miért öltözött így ki? Sarah szép kis arca – igen, ez egyszer tényleg határozottan szép! – elkomorodik. – Nagyon túl vagyok öltözve? – kérdi aggodalmas hangon. –Igen, túl vagyok, ugye? Menjek vissza és öltözzek át? Én… én próbáltam megkeresni magát, hogy megkérdezzem, mit vegyek fel, de nem találtam sehol, így aztán Magdához fordultam, és Magda – Magda javasolta ezt. Tetőtől talpig végigmérem Sarah-t. Őszintén szólva fantasztikusan néz ki. – Ez Magda műve? – Igen. Túl sok, nem igaz? Tudtam. Mondtam neki, hogy túl sok lesz. Visszamegyek, és átöltözöm. Megragadom a csuklóját, mielőtt még elindulhatna. – Várjon! – szólok rá. – Nagyszerűen néz ki! De őszintén. Egyáltalán nem sok. Legalábbis, én nem hiszem. Hová készül? Sarah arcán némi rózsaszín pír jelenik meg, aminek semmi köze a púderhez. – Sebastian szülei itt vannak a városban – feleli. – Ma reggel vádat emeltek ellene. Ők pedig letették az óvadékot. Én… megyek és találkozom velük a kínai negyedben. Eszünk valamit. – Aha! – nevetek fel akaratlanul. – Ez a „találkozás a szülőkkel” szerelése. – Hülyén nézek ki – rángatja a csuklóját, amit még mindig szorítok. – Megyek, átöltözöm. – Dehogy, nagyon jól néz ki – erősködöm még mindig nevetve. – Sarah, őszintén mondom. Fantasztikusan. Nehogy változtasson valamit is! Abbahagyja a küszködést. – Tényleg? Komolyan mondja? – Komolyan – elengedem a csuklóját. – Sebastian el fog ájulni, ha meglátja magát. Úgy értem, az elmúlt huszonnégy órát börtönben töltötte. Mit akar tenni vele? Még jobban elvörösödik. – Csak – dadogja – tudom, hogy nem gondol rám… úgy. És azt szeretném, hogy gondoljon. Igazán szeretném. – Hát, egy pillantás magára ebben a magas sarkúban – biztosítom –, és másra sem fog tudni gondolni. Hálás lehet Magdának. De nagyon. Sarah az alsó ajkát harapdálja – ami nem túl jó ötlet, ha az embernek ki van rúzsozva a szája. Szerencsére van nála tartalék egy kis lakkbőr táskában, amit remegő ujjakkal ki is nyit. – Lelkiismeret-furdalásom van, amiért magára hagyom a VDSZ-t – mondja, miközben előhúz egy szájfényt. – És ma este lesz a nagygyűlés. De ez is fontos dolog. – Persze hogy az – bólogatok. – Úgy értem, itt most több forog kockán, mint az egészségügyi juttatások – magyarázkodik Sarah, miközben egy kis rudacskával szájfényt ken az ajkára. – Sebastian élete a tét. – Értem, persze – hagyom rá. – Szerencsés fickó, hogy maga van neki. – Bárcsak ő is tudná ezt – sóhajt fel Sarah. Visszateszi a rúzst a táskájába, és bepattintja a zárat. – Heather, van még valami, amiről beszélni akartam magával. Sebastian nem hagyhatja el a várost, tudja, amíg ez az egész dolog nem rendeződik, és el nem ejtik ellene a vádakat, vagy ilyesmi. És akkor… szóval, ki tudja, vissza akar-e majd jönni egyáltalán, vagy mi lesz. Remélem, hogy igen. De addig… a szülei egy szállodában laknak, de az elég messze van az egyetemtől, és arra gondoltam – tudom, hogy a raktárszobában már nem lakhat – rosszul tettem, hogy ilyesmire használtam a diákmunkásként kapott lehetőségeimet, de megtenné, hogy bejelenti az én

szobámba mint vendéget? Úgy értem, ha meg akarna látogatni. Megrántom a vállam. – Természetesen. Sarah kíváncsi pillantásokkal méreget. – Akkor is, ha ő az első számú gyanúsított a főnökünk halálának ügyében? Ettől, azt hiszem, nem lesz túl népszerű errefelé, Heather. Úgy értem, nem szeretném, ha csak miattam mondana igent. Tommal már beszéltem erről, és azt mondta, ő nem bánja, de magától függ. Maga az, aki mindannyiunk közül a legközelebb állt Owenhez, én pedig nem akarom, hogy olyasmit tegyen, ami később érzelmi következményekkel járna magára nézve. Maga tudja, mit érez, Heather. Kívülről lehet, hogy keménynek látszik, de belül csak egy nagy mályvacukor, egy igazán klasszikus passzív-agresszív… – Jaj, nézze! – vágok közbe. – Itt egy üres taxi. Ezt el kellene kapnia. Tudja, milyen nehéz errefelé taxit kapni. Ha csak át nem akar sétálni a Hatodik sugárútra. De ezeken a cipősarkakon azt nem nagyon javaslom. – Ah – billeg bizonytalanul a járdaszegélyhez. – Köszönöm. Viszlát, Heather! Kívánjon szerencsét! – Sok szerencsét! – integetek, megvárom, amíg bemászik a kocsiba, aztán, amint elindulnak, sietek be az épületbe. – Tom azt üzeni, menjen be hozzá, amint visszaért – tájékoztat Felicia, miközben átad egy nagy halom üzenetet. – Sarah megtalálta? – Ja, igen, megtalált – mondom. Az igazgatói irodában Tom szokás szerint épp őrjöng. – Maga meg hol járt? – támad nekem, amikor meglát. – Westchesterben – felelem. – Mondtam, hogy Westchesterbe megyek. Nem emlékszik? – De olyan sokáig elvolt – panaszkodik a főnököm. – Mintha egy örökkévalóság lett volna. És annyian keresték telefonon. – Nekem mondja? – Meglóbálom az üzeneteket, miközben lerogyok az asztalomhoz. – Van valami fontos? – Ó, csak az, hogy Owen búcsúztatása MA lesz! – kiabál Tom. – Micsoda? – majdnem kiejtem a kezemből a telefont, amit épp felvettem, hogy visszahívjam Tadet, a pakk tetején lévő első üzenet hagyóját. – Jaja – bólogat Tom. – És azt akarják, hogy mondjon pár szót. Mert maga mindenki másnál jobban ismerte őt. Erre már tényleg kiesik a kezemből a kagyló. – HOGY MICSODA? – Bizony. – Tom hátradől a székében, amit kihúzott az irodája ajtajába, hogy láthasson engem, miközben bedobja ezeket a bombahíreket. Lerí róla, hogy egy kicsit élvezi a helyzetet. – Öt órakor kezdődik. A kápolnában akarták tartani, de olyan sokan megrendültek ettől a tragédiától, hogy át kellett tenni a sportcsarnokba. Úgyhogy jó lenne, ha minél gyorsabban összedobna valamit. És valami jót. Mert pár ezer ember biztosan lesz ott. Majdnem megfulladok. Pár ezer? Owen-ne-kérj-kölcsön-pa-pírt-az-ebédlőből-Veatch gyászszertartásán? És nekem kellene beszédet tartanom? Hát ez halálos. – De hiszen alig ismertem! – fortyanok fel. – Talán – javasolja Tom – elénekelhetné egyszerűen a Sugar Rusht. – Ezzel most nem sokat segített – morgok. – Tudom – vallja be. – Mi is volt az, amit Sebastian akart, hogy adjon elő a VDSZ nagygyűlésen ma este? Ja, a „Kumbaya.” Azt kellene elénekelnie. Az összehozna egy megosztott közösséget.

– Komolyan, Tom! Hallgasson már! Gondolkodnom kell. Valami tuti jót kell írnom. Dr. Veatch megérdemli. Már csak amiatt is, amit Jamie-ért tett – oké, akart tenni – ez a minimum, amit megérdemel. De először, természetesen, meg kell írnom a feljegyzést, hogy Mark atyát nemkívánatos személynek nyilvánítom. Owen ezt fontosabbnak tartaná – nyilván gondoskodni akarna róla, hogy Jamie biztonságban legyen. Kitöltöm a megfelelő papírt, aztán lefénymásolom pár példányban. El kell juttatnom egyet a biztonsági szolgálat központjába – most éppen Mr. Rosetti embereihez, ha jól sejtem , valamint a portára és a biztonsági őrök asztalához a házban. Gondoskodnom kell róla, hogy az itt dolgozók is megtudják, hogy annak ellenére, hogy Mark atya a főiskola alkalmazottja, nem léphet be az épületbe, bármit is mond. Bár nem nagyon hiszem, hogy megpróbálná – különösen az után, hogy neki is juttatok egy példányt a papírból… csakúgy, mint a felettesének. És mivel a „nemkívánatossá nyilvánítás oka” rubrikába azt írtam, hogy Nem helyénvaló szexuális magatartás nőnemű diákok irányában, szinte biztos vagyok benne, hogy amint a papír odakerül az asztalára, Mark atya felettese rögtön jelentkezni fog. Felhívom az ügyeletes diákmunkást – aki épp a portán válogatja a leveleket –, és átadom neki a papírokat, aztán elküldöm, hogy kézbesítse őket a címzetteknek. Csak ezután kezdek el Owen gyászszertartásán gondolkodni. Mit is mondhatnék róla? Hogy a folyosófelügyelők közül igazából senkit sem érdekelt? Egyiküket sem láttam egy árva könnycseppet sem hullatni érte. Volt olyan főnököm, akit gyilkosságért tartóztattak le, mégis jobban megkönnyezték (és most nem viccelek). Vagy azt, hogy igazságos vezető volt? Úgy értem, ez valószínűleg igaz is. Az biztos, hogy senkivel sem kivételezett. Talán, ha lettek volna kedvencei, nem végezte volna egy golyóval a fejében. Atyaég, ez tényleg nehéz lesz. Nem jut eszembe semmi jó, amit erről a pasasról mondhatnék. Várjunk csak! Szerette a macskákat! És itt van Jamie… Szerette a macskákat és a nagydarab lányokat. Ez már valami, nem? De nem állhatok fel az egész egyetem előtt, és mondhatom azt, hogy „Szerette a macskákat és a nagydarab lányokat.” Na jó, ennyi. Szükségem van némi proteinre. Túl sok cseresznyés morzsát ettem. Kellene egy bagel vagy esetleg egy Dove csoki, vagy ilyesmi, hogy kicsit megnyugtasson. Szólok Tomnak, hogy mindjárt visszajövök, és megcélzom az ebédlőt. Zárva van, mivel épp az ebéd és a vacsora közti szokásos szünetet tartják, de tudom, hogy Magda azért beenged majd. És így is történik… ám meglepetten veszem észre, hogy nincs egyedül a teremben. A szokásos személyzet mellett négy alacsony, sötét hajú figura görnyed valami fölé, amit házi feladatnak gondolok – az első, harmadik, hatodik és nyolcadik osztályos változatból. Azonnal megismerem Pete gyerekeit a kék-fehér iskolai egyenruhájukban. – Helló – vetek Magdára egy hitetlenkedő pillantást. A kassza mellett ül, és a körmeit reszelgeti. Ma épp citromsárgák. – Szia, Heather! – csicseregnek Pete gyerekei különböző lelkesedéssel (a lányok jobban, a fiúk kevésbé). – Sziasztok! – mondom. – Hát ti mit kerestek itt? – Várjuk apát – feleli a legidősebb, Nancy. – Hazavisz, ha végzett a tüntetésen. – Nem – javítja ki a húga. – Elvisz minket pizzázni, csak aztán haza. – Mindannyian megyünk pizzázni – jelenti ki Magda. – A legjobb pizzázóba a világon, ami történetesen pont az én szomszédomban van. – Nem is tudom – néz kétkedve Nancy. – Nálunk is jó pizzát lehet kapni. Magda elhúzza a száját. – Ezek a kölykök azt hiszik, hogy a Pizza Hutban igazi pizzát adnak – háborog. – Világosítsd már fel őket! – A Pizza Hutban nem igazi pizzát adnak – mondom nekik – Ahogyan a Nagy Madár lufi,

amit a Macy’s-ben láthattok a hálaadásnapi rendezvényen, az sem az igazi Nagy Madár a Szezám utcából. – De a Télapó a végén az az igaz Télapó! – tájékoztat Pete legkisebb gyereke komoly arccal. – Hát persze – bólogatok. Magdának meg a szám sarkából odasúgom: – Oké, Teréz anya. Mi folyik itt? – Semmi – feleli ártatlan képpel. – Csak vigyázok rájuk egy kicsit. Tudod, Pete még nem tudja hazavinni őket, mert még odakint van a felvonulók közt, és tüntet. – Aha – súgom vissza. – És te csak úgy jelentkeztél bébicsősznek. Minden hátsó szándék nélkül. Magda vállat von. – Arra gondoltam, amit tegnap mondtál – motyogja, és kerüli a tekintetemet. – Van rá némi esély, hogy nem tettem teljesen egyértelművé a szándékaimat. És ezen változtatni szeretnék. Aztán meglátjuk, mi lesz. A srácok felé biccentek, akik már visszatértek a házi feladataikhoz. – És mi van, ha elnyered az év anyukája címet? Én azt hittem, te ehhez még túl fiatal vagy. – Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy sajátom legyen – kerekedik el Magda vastagon kihúzott szeme. – De másokéval azért elbírok. Gond nélkül. És ezek már szobatiszták. Fejcsóválva magamhoz veszek egy szelet csokit, és visszaindulok az irodámba. Csak én képzelem így, vagy tényleg mindenki hirtelen párra lelt körülöttem? Tudom, hogy tavasz van, meg minden, de komolyan… ez nevetséges. Mindenki… mindenki, csak én nem. Na de várjunk! Hisz nekem is van barátom. Istenem, miért nem jut ez soha eszembe? Egy barátom, aki kérdezni akar tőlem valamit, ha alkalmas lesz rá az idő. Ez nem valami jó jel, ugye? Úgy értem, az, hogy Tad nem nagyon jut eszembe, ha épp nincs mellettem. És ez nem jelent sok jót a jövőbeni kapcsolatunkra nézve. Ahogyan az sem, hogy nem tudom kiverni egy másik fickó mosolyát – és legyünk őszinték, a kezét sem – a fejemből. Mi a baj velem? A telefonom már kifáradt a csörgésben, mire odaérek az asztalomhoz. A hívásazonosító szerint a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetője, dr. Stanley Jessup az. – Üdv, dr. Jessup! – szólok bele a kagylóba. – Mit tehetek önért? – Mondjuk, elárulhatja, hogy miért nyilvánította Mark Halsteadet nemkívánatos személynek – veti fel Stan. – Hát – felelem. – Azért, mert rendszeresen fogdossa az egyik hallgatómat. Tulajdonképpen elég érdekes történet. A lánynak megbeszélése lett volna dr. Veatchcsel, hogy megírjanak egy hivatalos panaszt az ügyről, épp aznap reggel, amikor Owent holtan találták. – És biztos abban, hogy az a lány igazat mond? – Öhm… igen – mondom meglepetten. – Miért? – Csak azért, mert ha van rá bármi mód, hogy visszavonja ezt az intézkedést, akkor lehet, hogy jobb lenne, ha megtenné. Mivel Mark atya vezeti majd a gyászszertartást, ahol maga is beszélni fog. Szóval, a következő néhány órában nagyon, de nagyon kényelmetlenül fogják érezni magukat.

Lépj ki az árnyékból, Vállald önmagad, Nézd meg, mit lát a világ, Ne tagadd meg, ki vagy.

17

Eredeti cím: „Who You Really Are” (A valódi éned) Írta: Heather Wells – Ki is volt dr. Owen Veatch? Ez az a látszólag retorikai kérdés, amellyel Mark Halstead atya a beszédet kezdi. Körbepillantok, hogy van-e valaki körülöttem az összecsukható székeken, aki tudja a választ… de senki. Mindenki lehajtott fejjel ül… de nem azért, mert imádkozik. Kedves kollégáim mindannyian a mobiltelefonjaikat vagy a PDA-ikat tanulmányozzák. Szép. – Megmondom én, ki volt dr. Owen Veatch – folytatja Mark atya. – Dr. Owen Veatch a meggyőződések embere volt. Az erős meggyőződéseké. Dr. Owen Veatch olyan ember volt, akiben volt elég bátorság, hogy felálljon, és az mondja: nem. Mark atya a nem szóra szélesre tárja a karját, és köpenye hosszú ujja úgy terül szét a levegőben, mintha valami fehér pelerin lenne. – Ez így van. Owen Veatch nemet mondott arra, hogy ez az iskola a megosztottság helyévé váljon. Owen Veatch nemet mondott arra, hogy a főiskolát sakkban tartsa bármilyen csoport, akik azt tartják magukról, hogy az ő hitük mindenki másénál igazabb. Owen Veatch nemet mondott arra, hogy… Muffy Fowler úgy dönt, nem teszi tovább keresztbe hosszú, fekete harisnyába bújtatott lábát (hogy én miért nem gondoltam rá, hogy hazamenjek és átöltözzek, mielőtt idejövök? Még mindig farmerban vagyok. Farmernadrág van rajtam a főnököm búcsúszertartásán. Bizonyára én vagyok a világ legpocsékabb alkalmazottja. Kizárt dolog, hogy az idén megkapjam az Árvácska-díjat), előrehajol, és a fülembe súgja: – Nem gondolod, hogy dögösebb, mint Jake Gyllenhaal? Tom, aki a Us Weekly egy példányával legyezgeti magát, amit a portáról csórt el kifelé jövet, és lelki támogatásként magával is hozott, döbbenten néz rá. – Fogja vissza magát, kislány! – súgja felénk. – Nem magához beszéltem – jelenti ki Muffy. Vigyáznunk kell a sugdosással, mert a terem elején ülünk, az összecsukható székek második sorában – bár igaz, eléggé a szélén, távolabb a fa dobogótól, ahol Mark atya éppen az öklével csapkodja az asztalt. Egyszer már ránk szóltak, hogy ne sustorogjunk, és Mark atya olyan megrovó pillantást lövellt felénk, amit minden egyes résztvevő a teremben, még a legutolsó sorban is, tisztán láthatott. Az előttünk lévő sorban Pam „Ne hívjon Mrs. Veatchnek” ül Mrs. Allington, az elnök felesége és egy másik nő közé préselődve, aki nem lehet más, mint Owen anyja, az idősebb Mrs. Veatch, aki a maga nyolcvanvalahány évével úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban holtan eshetne le a székéről, mindenféle golyó segítsége nélkül. Mindhárom nő könnyes arccal figyeli Mark atyát. Csakhogy Mrs. Allington könnyei annak a flaskának köszönhetők, amit a Prada táskájában rejteget, s amiből időről-időre kortyol egyet, amikor azt hiszi, senki sem látja. Ahányszor húz egyet az üvegből, Tom bejegyzi a PDA-jába. Azért hozta magával, mert úgy gondolja, hogy sokkal praktikusabb jegyzetelésre, mint a régi jó határidőnaplója.

– És ez az ember, ez a hivatásos pedagógus, aki olyan erősen hitt a meggyőződéseiben, aki minden erejét bevetve harcolt, hogy ezt a helyet biztonságos és kifogástalan tanulókörnyezetté tegye mindenki számára – folytatja Mark atya –, ez az ember a munkájáért adta az életét – azért a munkáért, amelynek élete több mint felét szentelte –, az ország ifjúságáért. Ő volt az, aki mindig ott volt a gyerekeink mellett, több mint húsz éven keresztül. Mark atya láthatólag teljesen belelendült a témába. A diákkórus a pódium egyik oldalán álló emelvényen elragadtatottan bámulja… majdnem olyan átszellemülten, mint Muffy vagy Tom. Nem túl nagy meglepetés, hogy Jamie nincs itt. És úgy tűnik, a kórusból senki sem hiányolja túlságosan. Sőt, egyáltalán nem. Ezekben az arany-fehér palástokban a kórustagok olyan gyermekinek és angyalinak tűnnek: a legkevésbé sem hasonlítanak normál önmagukra. Néhány olyat is felismerek köztük, akik a Fischer Hallba járnak, és akiket jómagam buktattam le, mert sört csempésztek be a kabátjuk alatt. – Tiszteltük és csodáltuk azért, ahogyan a mai fiatalokkal megtalálta a hangot. Dr. Veatch halála mindannyiunkat mélyen megrendített, és nagyon fog hiányozni mindenkinek – állítja Mark atya. – De leljünk vigaszt a mi urunk, Jézus Krisztus szavaiban, amint azt János evangéliumában olvashatjuk, harmadik fejezet, tizenötödik vers, mely azt mondja „Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” A két Mrs. Veatchre pillantok, hogy lássam, vajon megnyugvást lelnek-e az atya szavaiban. Az idősebb Mrs. Veatch, úgy tűnik, elaludt. Pam és Mrs. Allington pedig tátott szájjal bámulják Mark atyát. Szemmel láthatólag fel sem merült bennük, hogy Owen örök életet nyerhet a mennyek országában. És be kell valljam, ez a lehetőség még nekem sem jutott eszembe. De talán csak azért, mert igencsak felületesen ismerem a Bibliát. Mrs. Allington mellett ott ül a férje, Allington elnök, akit teljes mértékben leköt a PDA-ja. De amikor közelebb hajolok, látom, hogy nem a leveleit olvasgatja, és nem is az internetet böngészi. Hanem egy focijátékkal szórakozik. – Árvácskatársaim – folytatja Mark atya mély, melankolikus hangján. – Kérlek titeket, hogy ne gyászoljátok dr. Veatchet, ne búsuljatok a halálán, hanem örvendezzetek, hogy beléphetett a mennyek országába. Úgy néz ki, az atya kezd lecsillapodni. Látom, hogy a kórus már készülődik, hogy belekezdjen a következő énekbe. A Bridge over Troubled Wateren már túl vagyunk. Miközben a jegyzeteimet lapozgatom, hogy átnézzem, mit is akarok mondani Owenről, azon gondolkodom, vajon mi lesz a következő dal. Fogalmam sincs, Owen vajon milyen zenét szeretett. Eszembe jut, mintha egyszer említette volna Michael Boltont, és akaratlanul is megborzongok. Tom felém pillant, és cinkosan megjegyzi: – Ha így folytatja, ki kell majd vezetni – és jelentőségteljesen Mrs. Allington felé biccent. Mark atya még néhányszor biztosít róla, hogy dr. Veatch már az Úr házában van – ami sokkal, de sokkal jobb hely, mint az egy hálószobás lakás, ahol eddig élt –, aztán, nagy homloktörölgetések közepette elhagyja az emelvényt, miközben miseingének hosszú lebernyegei csak úgy repdesnek utána. Muffy kivillantja fehér fogait, és egy hatalmas Miss Amerika mosolyt küld felé, mikor az atya elmegy mellette. Mark atya is visszamosolyog, de nem olyan szélesen… Aztán a tekintete megakad rajtam, aki Muffy mellett ülök, és a mosoly lehervad az arcáról, aztán teljesen eltűnik. Igazából azt is mondhatnánk, hogy a pillantás, amit felém lövell… szóval, gyilkos. Na igen. Mark atya nem kedvel túlságosan. Annyira lefoglalja, hogy csúnyán nézzen rám, hogy majdnem feldönti dr. Jessupot, aki, mint a következő megszólaló, a pódium felé igyekszik. Dr. Jessup kezet fog az atyával, Mark atya pedig motyog valamit, és megnyugtatóan a vállára teszi a kezét. Ez a rövidke közjáték remek alkalmat nyújt számomra, hogy körbenézzek a nemrégiben „A New York-i Főiskola Sportcentrumá”-nak átnevezett (hogy milyen okból, azt inkább hagyjuk) egyetemi sportközpont tornatermében. Minden összecsukható széken és a lelátó nagy részén is emberek ülnek. Olyan emberek, akik nem is ismerték Owent. Emberek, akik csak azért vannak

itt, hogy bámészkodjanak egy meggyilkolt ember gyászszertartásán. A tornatermet mindenhol virágok lepik el… és a helyi hírcsatornák forgatócsoportjai. A diákkórust és a Fischer Hall tanulóit leszámítva (akiknek a részvételt Tom kötelezővé tette, és megfenyegette őket, hogy túlórázniuk kell majd a portán, ha nem lesznek jelen), szinte egyetlen diákot sem látok. Tán csak egyet. Vagy kettőt. Fent, a lelátó tetején. Jamie és Gavin. Akik egymás kezét fogják. És igen, ebben a pillanatban éppen csókolóznak. De ők legalább itt vannak, és nem azért, mert valaki megfenyegette őket, hanem azért, hogy kimutassák a tiszteletüket. A szemem megtelik könnyel. Istenem, mi történik velem? Még sosem érzékenyültem el ennyire valaki miatt, aki gyilkosság áldozata lett a munkahelyemen. Nem mintha erre már ne lett volna számos példa, ugye. És ezt a mostanit még csak nem is kedveltem. Dr. Jessup beleköhög a mikrofonba, én pedig visszafordulok a pódium felé. A kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetője megköszöni Mark atyának a szép megemlékezést, aztán bejelenti, hogy mostantól a Fischer Hall könyvtárát Owen Leonard Veatch Könyvtárnak fogják nevezni. Már vésetik a dísztáblát, és lesz egy kis ünnepség is, amint elkészül. Ezt a bejelentést tapssal fogadják, aztán dr. Jessup megkéri a jelenlévőket, hogy az Owen Leonard Veatch Könyvtárnak szánt adományokat a Fischer Hall igazgatóságára küldjék. Ah, nagyszerű. Mostantól egy halom csekket is nekem kell bevételeznem az eddigiek tetejébe. Dr. Jessup még azt is elmondja, hogy azoknak, akik igénylik, a sportcentrum fő szintjén (a fitneszirodával szemben) délután hattól fél hétig frissítőket szolgálnak fel. Aztán a kórus mindenki meglepetésére a Hair egyik betétdalának különösen lendületes előadásába fog. És ezzel nemcsak az a baj, hogy a „Good Morning Starshine” nem épp az a nóta, amit az ember egy gyászszertartáson szívesen hallana. Sokkal inkább az, hogy ez a szám olyan, amit az ember szívesen sehol sem hallana. A két Mrs. Veatch azonban, Mrs. Allingtonnal egyetemben, úgy tűnik, jól érzi magát. Mindegyikük egy zsebkendőt szorít a szeme sarkához. Még az idősebb Mrs. Veatch is felébred egy kicsit, és hangosan érdeklődni kezd: – Vége van már? Vége? Sajnos, a dal túl hamar véget ér, és dr. Jessup visszatér a mikrofonhoz. – És most az a személy, akivel dr. Veatch a legközelebbi munkakapcsolatban állt, míg itt dolgozott az egyetemen, a Fischer Hall igazgatójának asszisztense, a mi Heather Wellsünk, szólna néhány szót. Heather? A szívem, amely, úgy tűnt, ismét a normál ritmusában dobogott, mióta Cooper elment, megint valami furcsa tünetet produkál. Ha éneklésről volt szó, soha nem volt lámpalázam. Végül is, az ember remekül elbújhat a dal mögé. De amikor arra kerül a sor, hogy emberek előtt kell beszélnem – hát, azt felejtsük el! Komolyan mondom, inkább lógnék egy lift sodronykötelén, vagy lennék bekábítószerezve, és tartana fogva egy pszichopata diákszövetségi tag, mint hogy fel kelljen mennem a dobogóra, és beszélnem kelljen ezek előtt az emberek előtt. Magamhoz szorítom a jegyzeteimet, és megpróbálok úrrá lenni a félelmemen, de egyáltalán nem nyugtat meg, hogy Tom odasúgja: „Meg tudod csinálni!” Muffy pedig azt, hogy „Képzeld el őket alsógatyában és bugyiban!” Az ilyesmi lehet, hogy jól működik a Brady családban, de az életben? Nem annyira. Odasétálok az emelvényhez, és hirtelen mindennél jobban szeretném, ha hazaugrottam és átöltöztem volna. Mert ami rajtam van, állapítom meg, nem sokban különbözik attól, amit a diákok hordanak. Úgy érzem, a hányinger erősebb, mint én, de azért a tengernyi arc felé fordulok, és csak ekkor veszem észre, hogy többeket ismerek, mint elsőre gondoltam volna. Például, a kinyitható széksor kellős közepén ott ül Tad, aki bátorítóan integet és mosolyog. Viszonzásul én is kipréselek magamból egy émelygős vigyort… …ami azon nyomban lehervad az arcomról, mikor észreveszem, hogy nem egészen négy sorral mögötte Cooper is ott ül, és szintén integet, azt gondolván, hogy rá mosolygok. Istenem! Mindjárt elhányom magam. Érzem. A feljegyzéseimre pillantok, amiket letettem az emelvényre, és megrázom a fejemet. Nem

tudom megcsinálni. Képtelen vagyok rá. Miért nem keresem meg inkább Mark atyát, és rúgom néhányszor fenékbe? Az sokkal egyszerűbb lenne. – Üdv! – szólok bele a mikrofonba. A hangom elég zavaróan visszhangzik végig a tornatermen. Üdv… üdv… üdv… – Khm… Aznap, amikor először találkoztam dr. Veatchcsel, az első dolog, amit elővett az új irodájában a Fischer Hallban, az egy garfieldos falinaptár volt. A közönségre nézek, hogy lássam, hogy fogadják ezt az információt. De mindenki érzéketlenül bámul vissza rám. Kivéve Tomot. Ő a kezébe temeti az arcát. Ja, és Tadet, aki bátorítólag mosolyog. Cooper csak zavartan néz rám. És akkor, a Cooper melletti széken megpillantom az apámat. Jaj, istenem! Az apám is itt van? Komolyan mondom, ez már bizonyíték arra, hogy nincs Isten. – Dr. Veatch – folytatom – szerette Garfieldet, sokkal jobban, mint azt valaha gondoltam. Annyira, hogy még egy hatalmas, narancsszínű macskát is örökbe fogadott, ami pont úgy nézett ki, mint ő, és elnevezte Garfieldnak. És amikor az állat pajzsmirigybetegséget kapott, mit tett dr. Veatch? Nem törődött azzal, mennyibe kerül egy beteg állat ellátása, nem altatta el. Hanem gyógyszert adott neki. Ilyen ember volt dr. Veatch. Olyan, aki szerette a macskáját, Garfieldot. A pillantásom Pam „Ne hívjon Mrs. Veatchnek”-re vándorol, Aki sír, és boldogan néz fel rám. Hát, jól van. Végül is ők azok, akikért ez az egész van. Azokért az emberekért, akik tényleg szerették dr. Veatchet. És Garfieldot. Jól teszem, amit teszek. Tudom. Annak ellenére, hogy látom, Tom épp úgy tesz, mintha ledugná az ujját a torkán, és utálkozó arcot vág. – És amikor utoljára láttam Owent – folytatom –, az asztalánál ült, és azt a beszédet írta, amit az utolsó éves diákfelügyelőknek akart tartani a hó végén a végzősök vacsoráján. A diplomaosztás volt, saját bevallása szerint, Owen legkedvesebb iskolai feladata, mert ez annak ünneplése, hogy az ember elért valamit. És ez nemcsak a diákok eredménye, hanem a New Yorki Főiskolán dolgozó tanároké is. A diplomaosztás Owen szemében egy a ritka kézzelfogható bizonyítékok közül arra, hogy az erőfeszítéseink sikerrel jártak. Minden diák, aki a New York-i Főiskolán megkapta a diplomáját, nemcsak a hivatalnokok személyes győzelmét jelentette, de az iskola minden dolgozójának eredményét. – Mikor ezt mondom, egyenesen Allington elnökre nézek. – Mindenki, aki összefogott annak érdekében, hogy segítse a diákokat a tananyag elvégzésében és a vizsgáik letételében, a tanársegédektől kezdve, akik a dolgozatokat osztályozták, a takarítókig, akik a termeket tartották rendben. Szeretném azt mondani, hogy ebben a pillanatban Allington elnök feláll, azt mondja, rájött, hogy igazam van, és kijelenti, hogy véget vet a sztrájknak, és elfogadja a VDSZ minden követelését. De ő csak ül tovább lehajtott fejjel. Nem kétséges, hogy még mindig a focis játékkal van elfoglalva. – Nem tudok túl sokat arról – folytatom –, hogy mi történik velünk, miután meghalunk. Semmit sem tudok arról, mi van a halál után. Egyvalamiben azonban biztos vagyok. Hogy a New York-i Főiskola idei diplomaosztóján Owen mindenkinek nagyon fog hiányozni. És úgy érzem, lélekben nagyon is velünk lesz… ahogyan a szívünkben is mindig. Az utolsó mondataimat néma csend követi. Majd gyér taps következik, először csak udvariasságból. Aztán, hála Coopernek, aki feláll és hangosan bekiabál, hogy „ÍGY VAN!” s közben vadul tapsol, és Tadnek, aki először meglepetten pislog hátra a válla fölött, majd nem sokkal később felugrik, és követi Cooper példáját, a taps egyre szívből jövőbbé válik, míg végül az egész közönség már áll, és lelkesen éltet. Pár másodperc múlva Brian – ugyanaz a Brian, aki reggel Mr. Rosetti társaságában jelent meg a Fischer Hallban – odasiet, hogy átvegye a helyem a mikrofonnál, és idegesen mormogni kezd: – Öhm, köszönjük. Köszönjük, Heather! Öhm, köszönjük mindenkinek. És, amint már dr. Jessup is említette, ha akarják, kaphatnak némi frissítőt a fitneszirodával szemben odafent. Szóval akkor, ennyi. Viszlát mindenkinek.

És a diákkórus, talán a hír örömére, dalra fakad. Hogy melyik dalra? Természetesen a „Kumbayá”-ra.

Nem ronthatsz meg, a szívem nem eladó A világ összes pénze hiába vár rám, Mert tudom, hová tartok, és hogy honnan jöttem, És azt az utat többet meg nem járnám.

18

Eredeti cím: „Can’t Buy Me” (Nem vehetsz meg) Írta: Heather Wells – Tudja – mondja Pam – „Ne hívjon Mrs. Veatchnek” s a szeme vörösük a könnyektől. – Owen mindig nagy szeretettel beszélt magáról. Azt hiszem, maga és Garfield voltak ketten, akik a legközelebb álltak hozzá a világon az… utolsó időkben. – Hűha – felelem. Ami nem túl helyénvaló megszólalás tőlem. De hát mit válaszolhat az ember, amikor ilyesmiket mondanak neki? – Köszönöm, Pam. Az a helyzet, hogy ha ez igaz, az valójában nagyon nyugtalanító. Amíg meg nem ölték, munkaidőn kívül Owen Veatch szinte alig jutott az eszembe, de mondhatnám azt is, hogy soha. De azért rámosolygok a két Mrs. Veatchre, akik azonnal körém gyűltek, amint a szertartásnak végre lett, mint valami éhes oroszlánok egy sebesült gazella köré. Igyekeztem, hogy ne nagyon tűnjek úgy, mint aki kétségbeesetten próbál menekülni. – Owen egyszer azt mondta, maga a leggyorsabb gépírónő, akivel valaha találkozott – meséli az egyes számú Mrs. Veatch (Owen mamája) könnyes mosollyal. Pam bólogat. – Így volt – erősíti meg. – Hát – mondom. – Köszönöm, Mrs. Veatch. És… Pam. Owen nyilvánvalóan másról beszélt. Az én sebességem úgy húsz szó percenként. Körbenézek a hallban – a diák sportközpont fő szintjén, amit most ideiglenesen virrasztóhellyé alakítottak, hosszú asztalokkal a puncs és a sütemények számára. Természetesen arra már senki sem vette a fáradságot, hogy erre az időre bezárja a sportközpontot a diákok előtt, így itt-ott melegítős srácok mászkálnak a gyászolók között, hogy bemutassák az igazolványaikat a helyettesítő biztonsági őröknek (akiket Mr. Rosetti helyezett ide, és akik egészen másképp néznek ki, mint a saját dolgozóink, legalábbis annyiból, hogy jóval nagyobb darabok és sokkal félelmetesebbek), hogy bemehessenek edzeni, aztán kíváncsian bámulják a virágkoszorúkat, és megkérdik, hogy „Ez valami fagylaltkóstoló?” Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy bizonyos felbukkanó társaságokat elkerüljek, de vajmi kevés sikerrel járok. Ez teljesen nyilvánvalóvá válik, amikor apa megfogja a karomat. – Öhm – szólalok meg. – Szia, apa. – Szervusz, drágám – mondja. – Elrabolhatlak egy pillanatra? Nagyszerű. Erre most kábé annyira volt szükségem, mint… mint mondjuk egy golyóra a fejembe. – Persze. Pam – apa, ő Pam, Owen volt felesége. – Örvendek – szorongatja meg apa Pam kezét. Az asszony időközben átöltözött, lecserélte azt

a fura rongybabás kardigánt egy diszkrét fekete kosztümre. Bemutatom apát az első számú Mrs. Veatchnek is, aztán elsétálok vele a hatalmas cserepes pálmához, amely az iskola olimpiai méretű belső medencéjére néző átrium egyik üvegfala mellett áll. A levegőben kellemes klórszag terjeng. Az az érzésem, hogy ez az illat az egyetlen kellemes dolog, amiben az elkövetkező beszélgetés alatt részem lesz. – Kösz, hogy eljöttél, apa – hálálkodom. – Nem lett volna kötelességed. És nekem nagyon sokat jelent, hogy megtetted. Hisz még csak nem is ismerted Owent. – Hát, ő volt a főnököd – von vállat apa. – És tudom, mennyit jelent neked a munkád. Azt persze nem igazán értem, hogy miért ilyen fontos. De az világos, hogy szereted. – Igen – erősítem meg. – Ha már itt tartunk… Felemeli a kezét, tenyérrel előre. – Ne is mondj többet! – Nagyon sajnálom, apa – mondom. És így is gondolom. Tényleg sajnálom. Leginkább Mandy Moore-t. – Meg kell mondjam, ha nem hallottam volna ezt a beszédet, amit az előbb tartottál a főnöködről odalent – vallja be –, azt gondoltam volna – szóval, hogy életed legnagyobb hibáját követed el. De miután elmondtad, miért csináljátok, amit csináltok… azt hiszem, már értem, miért szereted ennyire a munkádat – legalábbis valamennyire. – Csak hát… – mondom – Cumisüvegekről énekelni? Ez annyira nem az én műfajom. Pedig megpróbáltam. De nem megy. És ha arra gondolok, amit Larryvel ajánlottatok… Hát, nem hiszem, hogy ez a dolog boldoggá tenne. Szeretnék egyszer majd dalokat írni, azt hiszem – de a saját szám íze szerint. Azok az én dalaim lennének, az én élményeimről. Nem holmi cumisüvegekről. És ha nem így lesz… hát úgy is jó. Mert szeretem, amit most csinálok. És tudok várni. Komolyan. – Hát, igazából sejtettem. De azt gondoltam, egy próbát azért megér – vallja be apa. – Majd megmagyarázom Larrynek. Na mindegy. Csak el akartam köszönni. Ma reggel elvittem az utolsó dobozomat is, és Lucyt is megsétáltattam úgy egy fél órája. Már nem megyek vissza. Kivéve, ha meghívtok, természetesen. És mindig telefonálok majd, mielőtt benézek… – Jaj, apa! – szorítom magamhoz. Volt idő – tulajdonképpen nem is olyan régen amikor a jelenléte a házban az őrület határára kergetett. De most, hogy elmegy, az igazat megvallva, kissé lelombozódtam. – Tudod, hogy akkor jössz, amikor csak akarsz. És nem kell előtte felhívnod – vagy meghívásra várnod. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezt Cooper is így gondolná – dörmögi apa a hajamba, miközben ő is megölel. – De rendben. – Ezt hogy érted? – A apám válla fölött csodálkozó pillantást vetek Cooperre, aki a puncsostál mellett áll Tommal. – Mit mondott Cooper? – Semmit – feleli apa, és elenged. – Légy jó! Majd később beszélünk. – Na ne! De komolyan! – erősködöm. – Mit mondott… – Heather? A vállam fölött hátrapillantok. Tad áll ott, és szégyenlősen mosolyog. Ennyit a jó időzítésről. – Majd hívlak – mondja apa, és a hüvelyk- és kisujjával telefonhívást utánzó mozdulatot tesz a füle mellett. Jézusom! Mikor vette fel ezt a hollywoodi stílust? Tadnek pedig csak annyit mond: – Viszlát, haver! Oké, lehet, hogy nem is lesz olyan rossz, ha apa végre elköltözik. – Hogy érzed magad? – simogatja meg Tad a karomat. – Jól vagyok – felelem. És úgy bámulok az apám után, hogy felmerül bennem, vajon érzi-e, hogy a tekintetem lyukat fúr a hátába. Mit mondhatott neki Cooper? És miért nem árulja el nekem? Ez nem tisztességes! – Egy csomószor kerestelek – mondja Tad. – De egyik üzenetemre sem válaszoltál. – Ja, igen – bólogatok, és látom, hogy amint az apám távozik, Cooper, bár időközben csatlakozott hozzájuk Tom barátja, Steve is, és úgy tűnik, nagyon belemerültek a beszélgetésbe –

minden valószínűség szerint a főiskolai kosárlabda témájában –, felhagyott a sumákolással, és most már nyíltan engem bámul. – El voltam havazva. Tudod, a sztrájk, meg minden… – Hát, egyszer csak jobbra fordulnak a dolgok. És hallom, hogy Tomot nevezték ki ideiglenes igazgatónak. Szóval, ez jó hír. – Aha – bólintok. Cooper vajon azt mondta apának, hogy telefonáljon, mielőtt meglátogat? És ha igen, miért? Miért ne ugorhatna be csak úgy? Mitől fél annyira Cooper, hogy az apám bejelentés nélkül megjelenik? – Heather, minden rendben? – tudakolja Tad. Megrázom magam. Mi a csodát művelek? Mi a baj velem? A férfiak az életemben nem ellenem szövetkeznek. Senki sem szövetkezik ellenem. Le kell higgadnom. És össze kell szednem magam. – Jól vagyok – mosolygok Tadre. – Abszolút. Sajnálom, hogy mostanában ilyen lehetetlen vagyok. Csak… tudod. Tad megértően bólogat. A medencében kéken tükröződő fényben szőke haja egy kissé zöldes színben játszik. – Sok mindenen mentél keresztül ezen a héten – mondja. – Megértelek. Hidd el. Ami Owennel történt… – Tudom – mondom, és megfogom a kezét. – …és aztán az is, hogy kiderült, az egyik diákotok tette. Úgy értem, még mindig nem tudom elhinni. Nem engedem el a kezét. De megfordul a fejemben. Különösen, amikor úgy veszem észre, mintha Cooper megint errefelé nézne. Legalábbis azt hiszem. – Nem Sebastian tette, Tad – jelentem ki olyan kedvesen, ahogy csak tudom. – Jaj, hát persze, hogy ő tette, Heather – erősködik. – Megtalálták a gyilkos fegyvert a tárcájában. – A táskájában – javítom ki. – És az, hogy az ő holmija közt volt a gyilkos fegyver, még nem azt jelenti, hogy ő is tette. – Hát – mondja Tad. – Már ne is haragudj, de nem túl logikus azt feltételezni, hogy valaki más a tettes. Ennek a Blumenthal gyereknek volt indítéka, megvolt a lehetősége, és megtalálták nála a fegyvert is, szóval… – Igen – ismerem el. Most már tényleg elengedem a kezét. –Ettől függetlenül lehetséges, hogy nem ő tette. Ennyit el kell ismerj. – Hát, persze – hagyja rám a dolgot Tad. – Minden lehetséges De statisztikailag nem túlságosan valószínű… – Sebastian Blumenthalt – jelentem ki – nagy valószínűséggel valaki szándékosan gyanúba keverte. Erre nem gondoltál? Tad meglepetten pislog rám, de gyönyörű kék szemét eltakarja az aranykeretes szemüveg vastag lencséje. Régebben úgy gondoltam, ez jó dolog. Hogy senki sem látja, milyen szép szeme van, csak én. De most úgy érzem, tulajdonképpen ez nem is olyan jó dolog. Mert mi van, ha ezek a vastag lencsék igazából engem gátolnak meg abban, hogy észrevegyek valamit, amit már rég látnom kellett volna? Valami életbevágóan fontosat Taddel kapcsolatban? És nem azt, hogy igazából milyen vonzó, hanem hogy akármilyen kedves is, meg minden, valójában egy kicsit buta. – Heather – mondja. – Ennek az égvilágon semmi értelme. Ki tenne ilyesmit? Ki bajlódna ezzel? – Öhm – hívom fel a figyelmét. – Talán a valódi gyilkos. Például. Te nem nézel Esküdt ellenségeket, Tad? És nem láttál egy árva részt sem a Gyilkos sorokból? – Idegesen kisimítok egy hajtincset a szememből. Olyan az egész, mintha elhúznék egy hónapok óta ott lógó fátylat a szemem elől, és most látnám Tadet tisztán először. – Tad, te egy Scooby Doo-s uzsonnás dobozt

tartasz az irodádban. Láttál egyetlen részt is a sorozatból? – Azt az egyik diákomtól kaptam – vallja be. – Mi van veled, Heather? Tudod, hogy nem szeretem a tévét. Miért viselkedsz így? – Hogyhogy nem szereted a tévét? – dühöngök. – Hogy lehet nem szeretni valamit, ami még semmi rosszat nem tett veled? Persze, ha állandóan azt nézed, az nem egészséges. Ahogy mértéktelenül semmi más sem. A csokoládé, például. Vagy akár a szex! Tad elképedten mered rám. – Heather! – szólal meg végül. – Azt hiszem, haza kellene menned, le kellene feküdnöd és innod kéne egy kis gyógyteát, vagy ilyesmi. Mert egy kissé kimerültnek tűnsz. Tudom, hogy igaza van. Száz százalékig. Én pedig nem vagyok igazságos vele. De nem tehetek róla. Mintha valami megmozdult volna bennem ott, a pódium mögött, és most ez a létfontosságú részem áradatként tör elő belőlem, én pedig nem tudom megállítani. És az az igazság, nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. És még abban sem, hogy egyáltalán ez olyan rossz dolog-e. – Mit akartál kérdezni tőlem, Tad? – hallom a hangomat. Úgy néz rám, mint aki teljesen össze van zavarodva. – Micsoda? Mikor? – Valamelyik nap – mondom. – Azt mondtad, kérdeznél tőlem valamit, Majd ha alkalmas lesz rá az idő. Mi volt az? Tad elvörösödik. Legalábbis azt hiszem. Nehéz megállapítani a medencéről visszaverődő fényben. Alapvetően minden olyan zöldnek látszik. – Úgy gondolod, most alkalmas? – kérdi. – Mert én alig hiszem… – Jaj, bökd már ki – mordulok rá. Komolyan nem tudom, mi ütött belém. Hirtelen átváltoztam Sarah-vá. Még az átalakulás előttivé. Tad annyira megrémül, hogy nem mer ellenkezni. – Oké – motyogja. – Csak arról van szó, hogy néhányan a matematika tanszékről azt tervezzük, hogy bejárjuk az Appalache-hegységet – tudod, nappal túrázás, éjszaka sátorozás –, és arra gondoltam, hogy, tudod, esetleg lenne-e kedved neked is eljönni? Tudom, hogy nem vagy túlságosan kirándulós fajta, és persze dolgoznod is kell, de úgy gondoltam, ha kapnál egy kicsit több szabadságot, talán szívesen eljönnél. Jó móka lesz. Úgy tervezzük, hogy teljesen magunk mögött hagyjuk a városi életet, semmi mobiltelefon, semmi iPod… csupa tartalmas időtöltés. Mit… mit gondolsz? Egy percig csak döbbenten nézek rá. Aztán, lassan, rájövök, hogy bármi is volt az, ami megtört bennem, úgy tűnik, most helyre tette magát. Újból egésznek érzem magam. És úgy érzem, nevetnem kell. De nagyon. Ám azt is tudom, hogy ez nem lenne épp helyénvaló az adott körülmények közt – egyfelől, mert épp dr. Veatch gyászszertartása után vagyunk, másfelől, mert a barátom épp most tette fel nekem a kérdést, a lehető legkomolyabban, hogy elmennék-e vele a nyáron megmászni az Appalache-t. – Hát, Tad – felelem, s közben igyekszem kordában tartani az arckifejezésemet. – Ez nagyon hízelgő. De, tudod, még csak alig egy éve dolgozom itt, úgyhogy, azt hiszem, igen nehéz lenne ennyi szabadságot kicsikarnom. – De egy hetet valószínűleg kaphatnál – próbálkozik tovább Tad. – Esetleg csatlakozhatnál hozzánk egy hétre? A gondolattól, hogy a nyaramból egy hetet egy koszos, izzasztó és kullancsokkal teli túraösvényen töltsék, úgy, hogy nem fürödhetek, és magvakon meg bogyókon kell élnem egy csapat matektanár társaságában, majdnem sírva fakadok. Pontosabban sírva röhögök. De sikerül valahogy magamban tartanom, csak erősen be kell harapnom belülről az arcom két

oldalát. – Nem hiszem – mondom. A szavak elég furcsán hangzanak, mivel közben erősen beharapom a szám. – Tad, azt hiszem, ez nem fog menni. Mintha kissé megkönnyebbült volna. Ugyanakkor nagyon igyekszik, hogy ez ne látsszon rajta. – Heather – szólal meg óvatosan. – Ez most azt jelenti… azt jelenti, hogy szakítani akarsz? – Igen – felelem. – Sajnálom, Tad. Kedvellek téged, meg minden, de azt hiszem, ennek a kapcsolatnak meg kellene maradnia csupán tanár-diák szinten. Ha dr. Veatch halála megtanított valamire, akkor az az, hogy az ember ne vesztegesse az idejét olyan kapcsolatokra, amelyek teljesen nyilvánvalóan nincsenek megírva számára. Tad annyira megkönnyebbül, hogy azt hiszem, mindjárt elájul. Felkészülök, hátha nekem kell elkapni. – Hát – mondja, s közben még mindig erőlködik, hogy szomorúnak látsszon. – Ha tényleg úgy gondolod, hogy jobb lenne… – Tényleg úgy gondolom – vágok közbe. – De azért szeretném, ha barátok maradnánk. Oké? – Hát persze – bólint. És nagyon, de nagyon megkönnyebbültnek tűnik. Bár ez a megkönnyebbülés egy másodperc múlva rémületté változik, mikor Muffy Fowler húzódik oda mellém, és miközben a pillái alól Tadre pislog, megszólal: – Szia, Heather! Nem akarsz bemutatni a barátodnak? – De, hogyne – felelem. – Muffy, ő itt Tad Tocco, a matematikatanárom. Tad, ő Muffy Fowler. Ő az elnökség új sajtófelelőse. És… – teszem hozzá minden különösebb indok nélkül – lelkes szabadtériprogram-rajongó. – Az lennék? – kérdi Muffy, aztán felszisszen, amikor bokán rúgom. – Aú! Ja, igen, persze. – Öhm… – nyújtja a kezét Muffynak Tad. – Üdv. – Hello – ragyog fel Muffy. És ezt nem csak úgy mondom. Muffy szó szerint képes felragyogni. – Bárcsak az én matektanáraim is úgy néztek volna ki, mint maga, amikor én jártam iskolába. Lehet, hogy kicsit jobban odafigyeltem volna a törtszámokra. – Öhm… – dadog Tad zavartan. – Milyen szabadtéri tevékenységeket szeret? – Mindent – vágja rá Muffy gondolkodás nélkül. – Miért? Mi a maga kedvence, Tad? Mivel látom, hogy Cooper még mindig engem bámul leplezetlenül – sőt, bőszen integet, hogy menjek oda – gyorsan közbevágok: – Megbocsátanátok egy pillanatra? Mindjárt visszajövök. – Csak nyugodtan – dorombolja Muffy, és megigazítja Tad valódi kenderszálból készült nyakkendőjét, ami egy kicsit elcsúszott. Tad természetesen most is riadtnak tűnik. De egy kicsit izgatottnak is. Elég nyilvánvaló, hogy minden igyekezetével azon van, hogy bekukkantson Muffy ceruzaszoknyájának lépésbetétje alá. Jézusom. Férfiak. – Mi van? – kérdem Coopertől, mikor összetalálkozunk, mivel abban a pillanatban, hogy észrevette, hogy elköszöntem Tadtől és Muffytól, ő is elindult felém. – Mi volt ez az egész? – biccent Tad felé a fejével. – Semmi közöd hozzá – felelem. – Mit akarsz? – Azt kérte, hogy költözz hozzá? – érdeklődik. – Vagy nem? – Már mondtam – ismétlem meg. – Semmi közöd hozzá. – Akaratlanul észreveszem, hogy az egyik sarokban Gavin és Jamie épp csókolóznak. Istenem! Menjenek egy szobára! – Valamennyire mégiscsak van közöm hozzá, azt hiszem, ezt már elmagyaráztam. De mindegy. Kicsit utánajártam ennek a te Mark atyádnak, mikor hazaértem – tájékoztat. – Mellesleg, szép beszéd volt. – Köszönöm, hogy ilyen lelkesen tapsoltál – mondom, és így is gondolom. – Tényleg. Úgy értem, Owen egy kicsit tényleg magába fordult alak volt, de senki sem érdemli meg, hogy ilyen véget érjen.

– Hát, Halsteadnek minden oka megvan rá, hogy féljen – folytatja Cooper. – Lehetséges, hogy még arra is, hogy gyilkoljon. A legutóbbi állásából „meg nem nevezett okok miatt” rúgták ki, és ugyanez a helyzet az az előtti munkahelyével. És tudod, hogy ez a „meg nem nevezett okok miatt” mit jelent. – Persze – bólintok keserűen. – Azt jelenti, hogy a személyzetisek a nagyhírű New York-i Főiskolán már megint nem ellenőrizték egy új alkalmazottjuk referenciáit, mielőtt felvették. Most akkor mit teszünk? Cooper hátrapillant a vállam fölött. – Nem tudom, de jó lenne, ha gyorsan kitalálnánk valamit, mert éppen errefelé tart. Azt hiszem, beszélni akar veled. – Ó, én tudom, hogy beszélni akar velem – mondom. – Ma délután nemkívánatos személynek nyilvánítottam. Biztosan rém dühös miatta. – Heather – Cooper megragadja a karomat, és magához ránt, így a szája hirtelen a fülem mellé kerül, én pedig érzem a forró leheletét az arcomon… amitől azonnal futkosni kezd a hideg a hátamon, és a gerincem mintha hirtelen kocsonyássá vált volna. – Mindegy, mit csinálsz, de ne menj ki vele innen! Érted? Mindig maradj olyan helyen, ahol láthatlak! Elég annyit tennem, hogy elfordítom a fejem, csak egy egészen kicsikét, és az ajkát a fülem mellett máris az enyémen érezhetem. Csak mondom. Mindössze ennyit kellene tennem. Persze nem teszem. De megtehetném. – Oké – felelem erőtlenül. Aztán elenged.

Párizsi kasmír, milánói selyem, Mind-mind hívogat: gyere, viselj engem. Nem azért, mert drága, vagy mert nem tetszene, Vennék én, ha ebben a méretben lenne.

19

Eredeti cím: „Big-Boned Girl’s Lament” (A nagydarab lány dilemmája) Írta: Heather Wells Csodával határos módon, nem ájulok el. Nem tudom, hogyan csinálom. De a lábam valahogy megtart, és állva maradok. Mi van Cooper Cartwrightban, hogy egyetlen érintésétől a gerincem kocsonyássá válik, a térdem pedig megroggyan? Ez egyszerűen… nem jó így. Úgy értem, az, hogy ő képes erre, míg a saját barátom – öhm, most már csak exbarátom – szimplán… nem. Mark Halstead mosolyogva közeledik felém, egyáltalán nem sietős léptekkel, és az arckifejezése is nyugodt. Muffynak igaza van. Tényleg dögösebb, mint Jake Gyllenhaal. Nem csoda, hogy Jamie kórusában olyan sok lány nem bánta, hogy „véletlenül” megfogdosta őket. – Maga Heather, ugye? – kérdi, mikor végül ideér hozzám. A köpenyét már levette. Alatta tengerészkék kabátot és khakiszínű nadrágot visel. Khakiszínűt! De legalább nincs lépésbetét az elején. Rápillantok a cipőjére, és borzongva elkapom a tekintetem. Na igen. Papucscipő. Ráadásul bojttal. Úgy néz ki, mint Giling-galang. Már ha Giling-galangnak sötét haja lenne. És sokkal szőrösebb volna. – Én vagyok – mondom. Aztán hirtelen rám tör a szinte leküzdhetetlen vágy, hogy odarohanjak a süteményes asztalkához, és annyit tömjek a számba, amennyit csak tudok. Főleg, hogy igen finomak. Házi készítésűek (na jó, a diákközpontban dolgozó pékek sütötték), nem boltiak. És rengeteg csokidarabos maradt még. És pár brownie is. – Figyeljen! – fog bele Mark atya. – Tisztában vagyok vele, hogy ez valószínűleg nem a legmegfelelőbb hely, hogy előhozzam ezt a témát, de elég zavaró híreket hallottam ma délelőtt, és az az érzésem, hogy itt valami erős félreértés lehet. Ha maga is úgy gondolja, megpróbálnám tisztázni a helyzetet, hogy amilyen hamar csak lehet, elfelejthessük ezt az egészet… Na jó. Muszáj ennem egy brownie-t. Megfordulok, és elindulok a legközelebbi asztal felé. – Nincs itt semmiféle félreértés – jelentem ki, és közben gondosan kiválasztok egy csokis kekszet – mogyoró nélkül –, amelyik majdnem akkora, mint a fejem. – Panasz érkezett magáról az egyik diákomtól, és a testi-lelki biztonsága érdekében, amíg be nem bizonyítja az ártatlanságát egy szabályos meghallgatáson az igazgatótanács előtt, nemkívánatos személynek nyilvánítottam az épületben. Mark atya sötét szemöldöke a magasba szalad – igen magasra – meglepetésében. – Egy szabályos… na várjunk! Maga csak tréfál, ugye? Belemélyesztem a fogam a sütibe. Mennyei. Hát, ez az. A házi sütit nem lehet összehasonlítani azzal, amit az ember a boltban vesz. Valódi vajjal készülnek, nem ezzel a hidrogénezett izével, amiről, legyünk őszinték, azt sem tudjuk, micsoda. – Nem – felelem. Nem rágok. Nincs rá szükség. A sütemény szinte elolvad a számban. –

Egyáltalán nem tréfálok. – Hogy hihet egyszerűen ennek a lánynak az én állításommal szemben? – von kérdőre. – Úgy – mondom hogy – kedvelem őt. – És nekem nem is ad rá esélyt, hogy megvédjem magam? – Ó, dehogynem – vágom rá. – A hivatalos meghallgatáson. – De még csak azt sem tudom pontosan, hogy mivel vádolnak – csattan fel. – Ez nem tisztességes! – Ó – nyelem le a falatot. – Azt hiszem, nagyon is jól tudja. Már fel is kereste – és most kissé nagylelkűen fogalmaztam, egy kevésbé elnéző valaki biztosan azt mondta volna: meg is fenyegette – az áldozatot, és megpróbálta lebeszélni róla, hogy hivatalosan panaszt tegyen. Csak az a szerencséje, hogy az a személy, akivel a lánynak találkoznia kellett volna, hogy megfogalmazzák a beadványt, hirtelen elhalálozott. – Összeszűkült tekintettel nézek fel rá. – Nemde? Mark nem kapja be a horgot. Ehelyett dühösen válaszol: – Maga ezt nem érti. Jamie Price aranyos lány… de kissé meg van zavarodva. Bizonyos baráti gesztusokat félreért, és szexuális tartalmúnak értelmez. Őszintén remélem, hogy nem fordul meg, és nem veszi észre, hogy Jamie a terem egyik sarkában éppen a New York-i Főiskola egy másik diákjának a torkán dugja le a nyelvét. – Tényleg össze van zavarodva – folytatja Mark atya. – Már akartam javasolni, hogy menjen pszichológiai tanácsadásra. – Komolyan – mondom. A sütemény, amivel épp végeztem, nem helyezkedett el túl jól a hasamban. Lehet, hogy kellene még valami, amivel rendet tehetek arrafelé. De micsoda? Látom, hogy Tad és Muffy még mindig ott társalognak a puncsostál mellett. És azt is észreveszem, hogy Cooper rajtam tartja a szemét, ahogy megígérte. A hókiflik mellett ácsorog. Mmmm… hókiflik. Finom, omlós, vajas falatkák… – Ez mind olyasmi – mondom Mark atyának –, amit majd felhozhat a meghallgatáson. De lehet, hogy magának sem ártana némi pszichológiai tanácsadás. – Pszichológiai tanácsadás nekem? – Mark atya döbbenten néz rám. – Mire lenne az jó nekem? – Hát – mondom. – A tekintetem megakad a két Mrs. Veatchen, akik épp Allington elnökkel és a feleségével ráznak kezet, akik, úgy tűnik, távozófélben vannak. Allington elnök az egyik kezével a felesége karját fogja… én mondom, ez az egyetlen oka, hogy az asszony képes egyenesen állni. „A madaraim” – mondogatja Mrs. Allington a kakaduira célozva, amiket gyakran emleget, amikor egy kissé túl sokat iszik. – Ha jól tudom – veszek erőt magamon, és kapom el a pillantásom Mrs. Allington rendkívül szórakoztató műsoráról –, nem ez az első iskola, ahol ilyesmibe futott bele. Mark arckifejezése megváltozik. A másodperc töredéke alatt szelíden jóképűből dühösen komorrá alakul. Aztán már csak azt veszem észre, hogy megragadta a karomat, és az ujjai olyan erősen szorítanak, hogy az már fáj. Bár inkább amolyan bosszantó módon, mint valóban fájdalmasan. – Aú! – szisszenek fel, és tekintetemmel Coopert keresem. De a biztonsági őrök asztalánál történik valami. Mégpedig az, hogy valaki, akire senki sem számított Owen Veatch gyászszertartásán – vagy legalábbis az azt követő fogadáson – besétál az ajtón. És ez a valaki nem más, mint a gyilkossággal gyanúsított személy: Sebastian Blumenthal. Ha azt mondom, hogy azon nyomban elszabadult a pokol, akkor ezzel még finoman fogalmaztam. A biztonsági őr, amolyan az egyetemen szokásos módon (Pete-et leszámítva, persze), simán beengedi, és Sebastian, a háta mögött a felszegett állú Sarah-val, egyenesen Pam „Ne hívjon Mrs. Veatchnek” felé igyekszik. Fogalmam sincs, honnan tudja, hogy ő a gyászoló özvegy… talán onnan, hogy ő az, aki az elhunyt idős anyja mellett a részvétnyilvánításokat fogadja. Akárhogy is, a helyiségben minden tekintet, beleértve az enyémet és Cooperét, azonnal a

kialakuló kis drámára szegeződik, ahogy az asszony ösztönösen elhúzódik Sebastiantól, mikor a fiú a kezét nyújtja: – Mrs. Veatch? Őszinte részvétem az önt ért veszteség miatt… …és ebben a pillanatban Mark Halstead meglepően erősen megrántja a karomat, és a legközelebbi ajtó felé húz, amely az uszodára nyílik. Azt hiszem, rémült kiáltásom biztosan felhívta volna a közelben állók figyelmét, hogy bajban vagyok… ha Pam dühös visítása nem nyomott volna el minden más hallható hangot ötmérföldes körzetben (némileg túlzok, de komolyan mondom, ennek a nőnek aztán van tüdeje). De arra már nincs lehetőségem, hogy megnézzem, mi történik ezután, mert az egyik pillanatban még a hallban vagyok mindenki mással, a következőben pedig már a lépcsőházban. Ám gyanítom, hogy bizonyos körmök Sebastian szeme felé lendültek. Komolyan mondom, nem is tudom, Sarah mit képzelt, hogy hagyta magát rábeszélni, hogy idejöjjenek. Tudnia kellett volna, hogy ez mennyire rossz ötlet. Biztos vagyok benne, hogy Sebastian csak a részvétét akarta kifejezni. De nem tehette volna ezt egy kissé kevésbé nyilvános helyen, ahol az indulatok esetleg nem csaptak volna ilyen magasra? Akárhogy is, azt már nem látom, miként reagál az egyes és a kettes számú Mrs. Veatch arra, hogy Owen állítólagos gyilkosa megjelent a gyászszertartásán, leszámítva a kettes számú Mrs. Veatch sikolyát. Ami azért van, mert Mark egy szemvillanás alatt kiránt a lépcsőházba, és nekinyom a betonfalnak, s úgy tűnik, minden erejét szándékszik latba vetni, hogy meggyőzzön róla, hogy az előző munkahelyéről származó információimat megtartsam magamnak. Nem tudom száműzni a gondolatot a fejemből, hogy egy igen meredek lépcső legtetején állunk, és hogy Mark, ahhoz képest, hogy mi a szakmája, meglehetősen erős. Minden további nélkül megtehetné, hogy lelök a lépcsőn, hogy kitörjem a nyakamat, aztán azt mondja, hogy véletlenül megbotlottam. És mindenki hinne is neki. Végül is, nem pont a kecses járásomról vagyok híres. – Nézze! – ráz meg erősen az atya. Most már mindkét kezével a felkaromat szorítja. A hüvelykujjával szó szerint elszorítja a vérkeringésemet. – A többi lány… nem az én hibám volt! Jóképű fickó vagyok, a lányok rajonganak értem! Én meg, persze, nemet mondok nekik, és amikor elutasítom őket, dühösek lesznek, és feljelentenek! Nem én vagyok a hibás… hanem ők! – Mark – szólok rá a lehető leghiggadtabb hangon, amit ki tudok préselni magamból. Csak egy vékony fémkorlát választ el minket a lépcsőtől. A levegőben erős klórszag terjeng. Ami eszembe juttatja azokat az időket, amikor medencehosszak leúszásával próbáltam elégetni némi kalóriát. Na persze. Mintha bármit is ért volna. Olyan farkaséhesen mentem haza, hogy azonnal magamba tömtem egy egész bagettet. Csak úgy, minden nélkül. – Engem nem érdekel a többi lány. Engem Owen érdekel. – Owen? – Mark arcára zavart kifejezés ül. – Ki a fene az az Owen? – Owen Veatch – emlékeztetem. – Az a férfi, akiért épp most mondott gyászbeszédet. – Neki meg mi köze van ehhez az egészhez? – tudakolja Mark. – Jézusom… csak nem azt állította, hogy őt is molesztáltam, ugye? Sok mindent lehet rám mondani, de MELEG nem vagyok. Nem tehetek róla, de nevetnem kell. – Oké – mondom. – Ez jó volt. – Komolyan beszélek – erősködik Mark. – Heather, tisztában vagyok vele, hogy vannak problémáim. De… egy csomó lány ezt nem bánja. Különösen azok nem, akik nem olyan csinosak, mint a többiek. Tudja, hogy értem. A csúnyácskák… a ducik – ettől egy kicsit megnő az önbizalmuk. És nincsenek hátsó szándékaim. Tényleg nincsenek. Csak azt szeretném, hogy jól érezzék magukat. Elkeskenyedett szemmel méregetem. – Istenem! – sóhajtok fel. – Maga aztán tényleg nehéz eset, tudja? Undorító alak. – Isten ajándékot adott nekem, Heather – magyarázza Mark egészen közel az arcomhoz. – Ezt

a kinézetet, ezt a személyiséget… amit arra kell használnom, hogy másoknak boldogságot szerezzek. Ez Isten akarata… – És mióta – kérdem – Isten akarata a gyilkolás? – Gyilkolás? – pislog Mark. – Maga meg miről beszél? – Oké – vonok vállat igen szarkasztikusan. Persze, csak színészkedem. Előbb-utóbb Cooper csak rájön, melyik ajtón rángatott ki Mark, és utánam rohan. Addig csak szóval kell tartanom Markot. Mert amíg beszél, nem ér rá másra. Mondjuk, arra, hogy megöljön. – Ezt úgy mondja, mintha nem maga lőtte volna le Owent tegnap reggel az irodája ablakából – vonom felelősségre –, hogy megakadályozza, hogy beárulja magát az igazgatósági tanácsnál. Mark még meglepettebben néz rám. – Mi? Mi a csodáról… – Ugyan már, Mark! – erősködöm. – Mindenki tudja, hogy maga tette. Jamie is tudja, én is tudom. A zsaruk is tudják. Akár fel is adhatná magát. Annyi fegyvert rejthet el ártatlanok táskájában, amennyit csak akar, de az igazság az, hogy előbb-utóbb úgyis elkapják. Csak idő kérdése. És akkor Mark valami nagyon különöset tesz. Nevetésben tör ki. És elengedi a karomat. – Hát erről szól ez az egész? – kérdi. A lépcső túlfeléhez sétál, és közben a kezével sűrű, sötét hajába túr. – Azt hiszi… Istenem! Ezt nem gondolhatja komolyan! – Pedig biztosíthatom – mondom, és fél szemmel az ajtót lesem. Cooper most már bármelyik pillanatban beronthat rajta. Akár meg is próbálhatnék kirohanni innen, de biztosra veszem, hogy Halstead megállítana, még mielőtt egy lépést is tehetnék arrafelé. Megállítana, aztán áthajítana a lépcsőkorláton, egyenesen a halálba. – Komoly vagyok, mint egy szívroham. – De hát hogy ölhettem volna meg én? – tudakolja. – Már elkapták azt a fickót, aki tette! – Maga lőtte le – jelentem ki –, aztán elrejtette a pisztolyt Sebastian táskájában. – Ó, hát persze – bólogat Mark rendkívül szarkasztikusan. Már egy paphoz képest. – És mikor is lőtték le a maga főnökét? – Tegnap reggel nyolc és nyolc harminc között – felelem. – Jól van – mondja. – Úgy érti, akkor, amikor én a szokásos reggeli imát tartottam fél nyolc és fél kilenc közt, legalább húszharminc diáknak? És megmondaná, vajon hogy sikerült kisurrannom, lelőnöm a főnökét, majd visszaosonnom úgy, hogy egyikük se vegye észre, hogy nem vagyok ott? Nyelek egyet. Nem csoda, hogy Canavan nyomozó nem törte kezét-lábát, hogy letartóztassa az atyát. És nem azért, mert már volt egy gyanúsítottja őrizetben. Hanem mert Mark atyának bombabiztos alibije volt. – Ó – mondom. A francba. Annyira akartam pedig, hogy ő legyen a tettes. – Tudja – folytatja Mark bosszúsan – kezdem már nagyon unni, hogy az emberek, csak azért, mert van pár vallási vezető, akikről kiderült, hogy nem egészen tisztességesek, már egyből azt feltételezik, hogy minden reverendás alapvetően gazember. Úgy tűnik, mi mindannyian gyerekeket molesztálunk, házasságtörők vagyunk, vagy hidegvérű gyilkosok. – Hát – motyogom. – Sajnálom. De épp most ismerte el, hogy csúnyácska és túlsúlyos lányokra nyomult, hogy növelje az önbizalmukat. Ez azért elég randa dolog, különösen, hogy a helyzeténél fogva felettük áll, és a lányok valószínűleg túl szégyenlősek ahhoz, hogy szóljanak, hagyja abba, ha ez nem tetszik nekik. Mark tiltakozva felbődül. – Ez egyáltalán nem randa dolog! – jelenti ki. – Valójában nagyon is… De arra már nem jut ideje, hogy elmagyarázza, hogy nagyon is mi. Mert ebben a pillanatban kicsapódik a lépcsőház ajtaja, és egy sötéthajú alak ront be rajta. – Heather! – kiabál Cooper, amikor meglát. A hátamat még mindig a betonfalnak vetem. A

szeméből határozottan valamilyen érzelem sugárzik. Hogy éppen milyen érzelem, az nem tudom meghatározni. De valami azt súgja, talán… félelem. De legalábbis aggodalom. – Jól vagy? – Jól vagyok – felelem kissé mogorván. Még mindig nem tudom elhinni, hogy tévedtem Mark atyával kapcsolatban. – Megmondtam, hogy maradj látótávolságban! – mordul rám. – Aha – vonom meg a vállam. – De forrónadrágos atyának erről más volt a véleménye. Ezt nem kellett volna mondanom. Mert a következő pillanatban Cooper egyetlen vetődéssel átszelte azt a kevéske távolságot, ami Mark Halstead és közte volt, láthatólag mit sem törődve az atya arcára kiülő rémülettel. És egy másodperccel később Cooper a bal öklével már az atya gyomrába is bokszol. Aztán mindketten legurulnak a lépcsőn.

A hétfői fickó annyira öntelt, A keddi csak extra whiskyt vedel, A szerdai fél a kötelezettségtől, A csütörtöki pedig sose hív fel.

20

Eredeti cím: „Guys of the Week” (A hét pasijai) Írta: Heather Wells Mindannyiunknak össze kell fogni, Tomnak, Steve-nek, Gavinnek, nekem és Jamie-nek (dresszírozás – magyarázza, mikor megjegyzem, hogy milyen meglepően erős), hogy szétválasszuk Coopert és Mark atyát. Amikor végre sikerül, addigra már túl késő, nem tudtuk megakadályozni, hogy kárt tegyenek egymásban. Az orvosok később törött orrot és megrepedt bordákat diagnosztizáltak (Mark atyánál), valamint kificamodott ujjat és valószínűsíthető agyrázkódást (Coopernél). De azt nem lehet megmondani, vajon tényleg kapott-e Cooper agyrázkódást, ugyanis nem hajlandó bemenni a kórházba. – Mégis, mit tudnak csinálni egy agyrázkódással? – érdeklődik, miután a mentősök visszaugrasztották a helyére a kisujját. – Remélem nem kodeint adnak, és nem ültetnek mellém valakit, hogy kétóránként ébresszen fel, hogy megbizonyosodjanak róla, nem estem kómába! Mert, sajnálom, de ezt otthon is meg tudom tenni. Mark meglepően jól áll hozzá a törött orr kérdéséhez, és meg azután is ellenáll az újságíróknak, hogy rájön, a támadója egy Cartwright, a Cartwright Lemezkiadótól. – Lehet – mondja nekem, miközben berakják a mentőautóba (Cooperrel ellentétben Mark atya nagyon is lelkesen vállalja, hogy elszállítsák a St. Vincent Kórházba, minden valószínűség szerint azért, mert addig is elkerülheti a kínos kérdéseket, amelyekre a feletteseitől számíthat a diákok kápolnájában) –, hogy ez majd megoldja a problémámat, mert így már nem leszek olyan vonzó a kishölgyek számára. – Aha – felelem. – Sok szerencsét hozzá. Továbbra sem oldom fel a nemkívánatos személlyé nyilvánítást, annak ellenére, hogy nem ő ölte meg dr. Veatchet. És Jamie is be fogja adni a hivatalos panaszt ellene… amelyhez csatolom majd a nekem tett vallomását, és azt a tényt, miszerint az előző munkahelyeiről meg nem nevezett okok miatt távolították el. Hisz akárhogy is… Lehet, hogy nem gyilkos. De attól még egy kéjenc. – Hát – szólal meg Sebastian –, miközben lassan visszafelé sétálunk a Fischer Hall felé, miután az izgalmak alábbhagytak. Azért megyünk lassan, hogy Cooper is lépést tarthasson velünk, mert akármennyire is tagadja, mégiscsak úgy tűnik, hogy van némi agyrázkódása, amit a mentősöknek letagadott, és ami egy kissé akadályozza a mozgását. – Ez is… megoldódott. – Na ja, minden rendben is ment volna, ha maga nem bukkan fel – torkollom le önkéntelenül. Szinte szó szerint Cooper nyakán lógok, hogy ha netán megbotlik, el tudjam kapni. Amitől nem túl boldog, és már kétszer is rám szólt, hogy ne legyek már láb alatt. Mondtam neki, hogy csak vigyázni akarok rá, ahogyan ő is rám a sportcentrumban, erre felhívta a figyelmemet, hogy legjobb tudomása szerint rá nem vadásznak gyilkos hajlamú prédikátorok. Ami újabb bizonyítéka annak, hogy semmiféle jó szándék nem marad büntetés nélkül. – Minden az én hibám – jelenti ki Sarah, miközben lassan poroszkálunk végig a Bleecker Streeten, a föld alatti kabaré-színházak és a föld feletti manikűrösök meg sushiárusok mellett. –

Azt hittem, jó ötlet, ha Sebastian elmegy a megemlékezésre, és kifejezi részvétét. Eszembe sem jutott, hogy Mrs. Veatch ilyen pszichopata. – Mégis, mire számítottál, hogy fog reagálni? – tudakolja Gavin. – A volt férjét épp most tették hidegre. – Hát éppen ez az – folytatja Sarah. – Csak volt a férje, már nem az. A reakciója teljesen indokolatlan volt. Ennek a nőnek tuti vannak még rendezetlen ügyei Owennel. Ez nyilvánvaló. Akaratlanul is észreveszem, hogy Sarah és Sebastian egymás kezét fogják. Szóval, azt hiszem, a vacsora Blumenthalékkal jól sikerült. Ami azt illeti, Cooper és én vagyunk az egyetlenek a Fischer Hall felé igyekvő csapatban, akik nem fogják egymás kezét. A szerelem határozottan itt van a levegőben. Az a helyzet, hogy miután a mentősök távoztak, körbenéztem, de Tad eltűnt. És, kénytelen voltam megállapítani, hogy Muffy is. Nem azt állítom, hogy ők ketten együtt távoztak, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak megállapítottam, hogy egyikük sincs már ott. Természetesen addigra már mások se nagyon voltak. Úgy látszik, ha néhány mentőautó feltűnik egy gyászszertartáson, az valahogy azt az üzenetet hordozza a résztvevők számára, hogy a bulinak vége. Tom és Steve hazamentek a saját lakásukba a park túloldalán, amit meg is értek. És persze távoztak az autójukon Allingtonék, ahogyan a két Mrs. Veatch is. Na de akkor is. Az ember azt gondolta volna, hogy Tad legalább ott marad, ha másért nem, azért, hogy hazakísérjen, figyelembe véve, hogy amint azt ő gondolhatta, valaki épp meg akart ölni. De azt hiszem, ha szakítasz valakivel, akkor minden egyébnek is annyi. – Szerintem – mondom Sebastiannak – ha be akart mutatkozni Owen volt feleségének, kicsit jobban is időzíthetett volna. – Hát épp ez az – csodálkozik Sebastian. Elérünk a Mac-Dougal Streethez, és be is fordulunk rajta. A Fischer Hall már csak néhány háztömbnyire van innen. A távolból már hallani is a VDSZ tüntetőinek moraját a nagygyűlésen a parkban. Azon a gyűlésen, amelyiken én nem voltam hajlandó elénekelni a Sugar Rusht. – Én már korábban is találkoztam Pammel. – Hm, próbálkozásnak nem rossz – mondom. – Viszont nem lehetséges. Hisz még csak ma érkezett a városba. Maga pedig alig pár órája szabadult a börtönből, nemde? – Éhes vagyok – jelenti be Jamie. Ami nem is csoda. A Nyugati Harmadik utca mellett járunk, és az esti szellő épp olyan irányban fúj, hogy Joe pizzériájából egyenesen felénk hoz minden finom illatot. – Majd rendelünk valamit, ha hazaértünk – ajánlja fel Gavin. – Hacsak nem akarsz kimozdulni valahová. – De jó! – lelkesedik Jamie. – Egy kolbászos-gombásat szeretnék. És te? – Mégis, mit gondolsz? – nevet fel Gavin. – Imádom a kolbászos-gombásat. – Tegnap találkoztunk Pammel a sakk-körben – tájékoztat Sarah, miközben átmegyünk a Nyugati Harmadikon és a Negyedik felé tartunk. – Legalábbis, azt hiszem. Legalábbis volt ott valaki, aki pont úgy nézett ki, mint ő. Nem igaz, Sebastian? – De – bólint a fiú. – A VDSZ felől érdeklődött. És elvett egy-két prospektust tőlünk. – Az nem lehet – jelentem ki. – Kizárt dolog. Tegnap reggel még nem lehetett New Yorkban. Olyan gyorsan nem érhetett ide. Mivel Iowában él. – Illinoisban – javít ki Cooper. – Az most mindegy – vonok vállat. – Ma reggel jelent meg a Fischer Hallban, kezében a bőröndjével. Sarah zavartan néz rám. – De akkor ki volt az a nő tegnap, Sebastian? – Nem tudom – csóválja a fejét a fiú. – Olyan fáradt vagyok. Már rendesen gondolkodni sem tudok.

– Szegénykém! – simogatja meg Sarah a növekvő borostát Sebastian arcán. Láthatólag a Rikersben nem osztogatnak borotvát. – Irány az ágy! Holnap reggelre jobban leszel. – Nem lehet – tiltakozik a fiú erőtlenül. – Ki kell mennünk a gyűlésre. – A VDSZ ki fog bírni egy estét nélküled – jelenti ki legnagyobb meglepetésemre Sarah. – Nem – erősködik Sebastian hihetetlenül fáradtan. – Ez az én felelősségem. Oda kell mennem. – Hát jó – törődik bele Sarah. – De legalább öltözzünk át előbb. Ezekben a göncökben mégsem mehetünk. Mostanra odaértünk a parkhoz. A tiltakozók hangja már sokkal erősebben hallatszik. És látjuk a tömeget is a Washington Square Park diadalíve körül, ahol felállítottak egy ideiglenes dobogót. És az emelvényről valaki egy hangszórón keresztül biztatja a többieket: – Mit akarunk? – Egyenlő jogokat! – És mikor akarjuk? – Most! Már bealkonyodott. Meleg este van, szóval, a nyüzsgés már beindult – az utcát benépesítik a gördeszkások, a bongósok, a csellengők a kutyáikkal (miért van ezeknek mindig kutyájuk?), a fiatal szerelmespárok, a drogdílerek és az örökké morgó öreg sakkozók. Ja, és természetesen a zsaruk. A VDSZ gyűlésének hála, a parkban alig lehet mozdulni tőlük. És Owen háza előtt, ahogy délután is, ott áll a költöztetőautó. Annyi a különbség, hogy a hátsó ajtaja most zárva. Akárki is fogadta fel őket, készen áll az indulásra. Ami nagyon helyes, mert a parknak ezen az oldalán tilos éjszaka parkolni. – Ha írok egy vendégkártyát Sebastiannak – kérdi tőlem Sarah –, aláírja, Heather? – Sarah! – mordulok rá bosszúsan. Semmi mást nem akarok, csak végre hazavinni Coopert és lefektetni. Kétóránként fel kell majd keltenem – egyikünk sem fog túl sokat aludni ma éjjel. De ha arra gondolok, milyen közel voltam ahhoz, hogy végleg elveszítsem, akaratlanul is megborzongok. A gerincét is eltörhette volna azon a lépcsőn. Vagy akár még rosszabb. – Tudom, tudom – bólogat. – Tisztában vagyok vele, hogy huszonnégy órával előbb kérvényezni kell az ilyesmit. De honnan tudhattam volna, hogy kiengedik? – Nagyra kerekedett, sötét szeme könyörgőn csillog az egyre erősebb szürkületben. – Kérem! Felsóhajtok. – Jól van – egyezem bele. – Coop, nem bánod, ha egy pillanatra megállunk? – Semmi gond – feleli Cooper. – Menj csak. Én hazamegyek. – Coop! – Ez az agyrázkódás dolog szemmel láthatólag nem tett csodákat a természetével. – Csak egy perc! – Én pedig felnőtt ember vagyok – jelenti ki. – Aki egyedül is hazatalál a lakásába, ami alig egy saroknyira van innen. – Aztán, mikor meglátja csüggedt arckifejezésemet, megborzolja a hajamat – aminek mellesleg sosem örülök –, és hozzáteszi: – Heather, nem lesz semmi gond. Otthon találkozunk. Aztán már csak azt látom, hogy eldöcög. Sarah utána néz, és idegesen harapja be az alsó ajkát. – Jaj, ne haragudjon! – sajnálkozik, amikor észreveszi, milyen vasvillaszemeket vetek rá. – Ez annyira rendes magától! Különösen azok után, amiket tettem. Tudom, hogy meg sem érdemlem… – Csak menjünk már! – szakítom félbe. Aztán követem befelé az épületbe. A Fischer Hall egészen más ritmusban él éjjel, mint nappal. Hála istennek, hogy én nappal dolgozom. A legtöbb diák órán van, vagy alszik, mikor kilenckor bejövök, és a legtöbbjük be sem jön – vagy fel sem kel – addig, míg én ötkor lelépek. Amikor itthon vannak, mint ahogy most is, az előcsarnokban nyüzsögnek az emberek, fiatalok görkorcsolyáznak, vendégeket jelentenek be, zörgetik a liftkulcsokat, panaszkodnak a tévéadás minőségére a portán, telefonálnak a barátaik

szobájába, morognak az emailjeik miatt, és visongva üdvözlik egymást… más szóval az egész hely olyan, mint egy állatkert. Elképzelni sem tudom, hogy a diákotthonok igazgatói, akiknek az épületben kell lakniuk, hogy bírják ezt elviselni. Néhányan, mint például Simon Hague, egészen biztosan úgy, hogy birkává változnak. Mások azonban megőrzik a nyugalmukat, és egyszerűen lepereg róluk ez az egész, mint ahogyan Tomról is. Mindig is azt reméltem, hogy ilyen igazgató lesz belőlem, ha valamilyen csoda folytán megszerzem a főiskolai diplomámat, majd az egyetemit is, aztán pedig a kollégiumigazgatói állást (bár, a jóisten segítsen meg, ha ez valaha is megtörténik). Megint mások első osztályú bürokratává válnak, ahogyan Owen. Nekem pedig az az érzésem, hogy én is valami ilyesfélévé válnék. Érzem, hogy a vérnyomásom emelkedik, ahogy a görkorcsolyák marta karcokra pillantok a márványpadlón. Julio biztosan infarktust kap, ha reggel visszajön, és ezt meglátja. Aztán eszembe jut, hogy nem fog bejönni. Mivel sztrájk van. – Tessék, Sebastian – nyújtom át a papírt, miután kitöltöttem. – És most hajrá! Sebastian a belépési engedélyre pillant. – Hűha! – Egy pillanatra nagyon nem úgy néz ki, mint egy gyilkosság gyanúsítottja, sem mint egy diáklázadás vezetője, csak mint egy rémült kölyök, akinek a nyakába szakadt valami, amivel már képtelen megbirkózni. – Nagyon köszönöm, Heather. Tudom, hogy Sarah elmesélte, mi a helyzet a szobatársammal, és a szüleim is foglaltak nekem egy szállodai szobát, de… én nagyon örülök, hogy Sarah-val maradhatok. Ő… ő nagyon sokat jelent nekem. Csak ezzel magam sem voltam tisztában, egészen mostanáig. Sarah zavartan bámulja magas sarkú cipője hegyes orrát, édesen elpirul, és úgy tűnik, nem is veszi észre, hogy Sebastian őt nézi. Most szívből kedvelem őket. Annyira… aranyosak. És rájövök, hogy valami mást is érzek. Irigységet. Én is akarom ezt. Ami nekik van. Eddig azt hittem, nekem is megvan. Valami ilyesmi. De szerencsére még időben rájöttem, hogy nem. Nem mintha bármiféle veszély fenyegetett volna, hogy valami hülyeséget teszek, mint, mondjuk, férjhez megyek, vagy megmászom nyáron az Appalache-t. De akkor is. Én is szeretném azt, ami nekik megvan. Egy szép napon. Végül úgy döntök, hogy nyersen csak annyit mondok: – Ne felejtsenek el ügyelni a biztonságos szexre! És, Sarah, maga továbbra is dolgozik. Ha a folyosófelügyelők szólnak, mennie kell, akármi is van. Sarah még jobban elvörösödik. – Heather! – címzi a padlónak. – Ez természetes! Egy diák, amint meghallja a nevemet, nagy levegőt vesz, és rohanni kezd felénk. – Istenem, maga Heather Wells? – kiabálja. Az égre emelem a tekintetemet némi segítségért. – Igen. Miért? – Jaj, tudom, hogy az iroda már zárva, de az unokatestvérem hirtelen előbukkant a semmiből, és szükségem lenne egy vendégkártyára, és ha lenne olyan kedves, és kivételt tenne, csak most az egyszer, és aláírná nekem, örökké az adósa lennék… Sarah-ra mutatok. – Itt az a lány, akihez fordulnia kell. Én már itt sem vagyok. Azzal kivonulok a friss esti levegőre. Az épület biztonsági lámpájának kék fényében a park felé pillantok, s közben megpróbálok nem tudomást venni a tüntetők csoportjairól, akik nyomban suttogóra fogják a hangjukat, amint megpillantanak, és felismerik bennem az „ellenséget.” A diadalív körül már új szlogent kántálnak: „Szerződést akarunk! Nem bánhatnak velünk így!” Gyönyörű este van – túl szép ahhoz, hogy ilyen korán nyugovóra térjek. Másfelől viszont, most, hogy az apám elköltözött, van egy kutyám, akit meg kell sétáltatnom… nem is beszélve

egy kissé agyrázkódott magánnyomozóról, akiről gondoskodnom kell. Arra gondolok, vajon mit csinálnék, ha egy normális egyedülálló lány lennék – ahogyan Muffy. Elmennék koktélozni, az biztos, a barátnőimmel. Na persze nekem nincsenek barátnőim. Oké, ez azért nem igaz. De a szingli barátnőm most éppen az egyik munkatársunkat és a gyerekeit hajtja, a férjezettet pedig túlságosan uralják a hormonjai, ahhoz, hogy szórakoztató társaság legyen. A tekintetem akaratlanul is a költöztetőkocsira téved. Még mindig itt áll az utcában. Azon tűnődöm, vajon mi lesz Muffyval, ha a sztrájk véget ér. Úgy értem, valamikor csak véget ér. Az elnök nem fogja sokáig tűrni, hogy egy felfújható óriáspatkány lebegjen az irodája ablaka előtt. Bizonyára nem veszíti el az állását, ami nagy megkönnyebbülés lesz a számára – nem kell majd feladnia a lakását, amire az esküvői porcelánját áldozta. De mit fog csinálni egész nap? Hát, azt hiszem, elkezdhet majd edzeni az Appalache-túrára Taddel. Olyan cuki párost alkotnak. Igaz, hogy bennük még annál is kevesebb közös van, mint bennünk volt. El nem tudom képzelni Muffyt egy ilyen túrán. Hogy fogja majd belőni a haját szárító nélkül? És azt sem hiszem, hogy Tad valaha is képes lenne érdeklődni a porcelánminták iránt. De az emberek változhatnak. Egy gyilkosságból valakinek mindig haszna kell hogy származzon. Ezt mondta Cooper, miközben nem messze állt attól a helytől, ahol most én állok. Mindig. És abban a pillanatban belém hasít a felismerés. Azt hiszem, végig itt volt bennem, valahol a tudatalattim peremén, ahogyan az is, hogy miként érzek valójában Tad iránt. De folyamatosan elhessegettem valamiért… minden bizonnyal azért, mert kellemetlen lett volna szembenéznem vele. Most azonban hagytam, hogy előbújjon. És itt van. Én pedig tudom, hogy szembe kell néznem vele. Most. Sarkon fordulok. De ahelyett, hogy a Waverly és a lakásom felé venném az irányt, jobbra indulok, a felé az épület felé, ahol Owen lakott, és ahol most a költöztetőkocsi áll. Aztán megyek tovább, egyenesen be az épületbe, ahol most Pam szállásolta el magát. Odalépek a portáshoz, és megkérem, hogy csengessen fel Owen lakásába. – Mit mondhatok, ki telefonál? – kérdi. A férfi Rosetti egyik embere, aki nagyon igyekszik, hogy jó benyomást keltsen – ami nem is olyan egyszerű, ha az ember egy fogpiszkálót tart a szájában. – Mondja meg a hölgynek, hogy Heather keresi – felelem. – Rendben – mondja, és egy pillanattal később, amikor Pam felveszi a házi telefont, így is tesz. Pam, akinek a hangja meglepettnek tűnik, azt mondja, engedjen fel. Nem tudom, miért teszem, amit ezután teszek. Csak annyit tudok, hogy elkezdek reszketni. És nem a félelemtől. Hanem a dühtől. Csak arra az ostoba rongybabás kardigánra tudok gondolni, amit viselt… amin a fekete és a fehér baba egymás kezét fogták. Különös, hogy az embernek mik jutnak eszébe, amikor a főnöke élete fel-felvillan a szeme előtt. Határozott léptekkel odamegyek a lifthez. Az épület, ahol Owen lakott – Allington elnökkel és a feleségével együtt – a legkevésbé sem hasonlít a Fischer Hallhoz. Elegáns, csupa márvány és réz, és csendes – abszolút csendes – így este. A liftben sincs senki rajtam kívül. És a fülkében még a VDSZ-gyűlés hangját sem hallom. A hatodikig, ahol Owen lakott, helyes csendben jutok fel, míg a csengő meg nem szólal – bimm! – hogy jelezze: megérkeztünk, és az ajtó ki nem nyílik.

Aztán kilépek a folyosóra, és odamegyek a 6J-hez, Owen lakásához. De mielőtt kopoghatnék, Pam már ki is nyitotta az ajtót. – Heather! – köszönt mosolyogva. Már levette a fekete kosztümöt, amit a gyászszertartáson viselt. És most, igen, megint a rongybabás kardigánja van rajta. Mintha egy ilyen kardigán, amelyen különböző bőrszínű rongybabák fogják egymás kezét, arra lenne hivatott, hogy békét hozzon a világba. – Micsoda meglepetés! – lelkendezik. – Nem is számítottam magára. Csak azért ugrott be, hogy meglátogasson? Gondolom, a miatt a perpatvar miatt a megemlékezésen. Hát nem rettenetes? El sem hiszem, hogy ez történt. Bejönne, kérem? Utánamegyek a lakásba. Ahogy gyanítottam, eltűnt. Mind. Mármint a porcelán. Minden egyes kék-fehér mintás darabnak, amit Owen a komódban tartott az ebédlőben, nyoma veszett. Ahogy a komódnak is, ahol eddig voltak. – Ez annyira édes magától – folytatja Pam. – Owen mindig azt mondta, hogy a legjobb tulajdonsága, hogy milyen figyelmes és kedves a diákokhoz. És látom, ez nem csak a munkájában igaz. De kérem, ne aggódjon miattam. Jól vagyok. Tényleg. Kér egy csésze kávét? Vagy valami gyógyteát? Nem jelent gondot. Úgyis éppen akartam csinálni egyet magamnak. Megfordulok és ránézek. Látom, hogy Garfield összegömbölyödve alszik a kanapén. Pam nyilván ott ült mellette. A tévé be van kapcsolva, és a távirányító ott fekszik a macska mellett. Az Entertainment Tonightot nézte. – Hol van? – kérdem. A hangom kissé rekedtes. Fogalmam sincs, miért. Meglepetten néz rám. – Mi hol van, kedvesem? – Tudja azt jól – felelem. – Odalent van, a furgonban? Továbbra is döbbent arcot vág – de egy kissé mintha elpirulna. – Én… attól tartok, nem tudom, mire gondol, Heather. – A porcelán – mondom. – Az esküvői porcelán, ami Owennél maradt a válás után. Az esküvői porcelán, amiért megölte. Hol van?

A pénteki srác úgysem hív majd, A szombati nem is a lányokat szereti, De a legrosszabb a vasárnapi fickó, Neki az élete a tévé és a foci.

21

Eredeti cím: „Guys of the Week” (A hét pasijai) Írta: Heather Wells – Csak adja ide a kulcsokat! – nyújtom felé a kezem. Egy pillanatig Pam csak rendkívül meglepett arckifejezéssel néz rám. Aztán hátraveti a fejét, és nevetni kezd. – Jaj… maga! – bök oldalba. – Owen mindig is mondta, hogy nagy tréfamester. Ami azt illeti, elmesélte, hogy annyi időt tölt bohóckodással, hogy néha már amiatt aggódott, vajon a munkáját megcsinálja-e. Na ezt már – ellentétben a gépelős megjegyzéssel – elhiszem. – Nem viccelek – erősítem meg. – És ezzel maga nagyon is tisztában van. Adja ide a kulcsot, Pam. Nem fogom hagyni, hogy ezt megússza. És tudja jól, hogy a zsaruk sem. Nem pakolhatja csak úgy fel egy gyilkosság áldozatának a holmiját, és léphet le vele. Biztos vagyok benne, hogy van valamilyen protokoll, amit ilyenkor követni kell… Pam abbahagyja a nevetést, de továbbra is mosolyog. Ugyanakkor van valami merevség ebben a mosolyban – mintha egy töklámpás mosolya lenne. Vagy Muffy Fowleré. – Protokoll – ismétli meg, s érzéketlenül felnevet. – Most pont úgy beszél, mint Owen. – Nézze, Pam – mondom. El sem hiszem, hogy ilyen sokára jöttem csak rá, de ez a nő hangyásabb, mint egy termeszvár a Fischer Hall hátsó udvarán. Tudom, hogy nagyon óvatosnak kell lennem. De különösebben nem aggódom, mert tudom, hol van a gyilkos fegyver – egy zárt fiókban a bizonyítékok közt a kerületi ügyész irodájában. Így biztonságban vagyok. Nem tehet velem semmit. Gondolom, megpróbálhatna nekem esni, de legalább tíz évvel fiatalabb, és tíz kilóval nehezebb vagyok nála. Simán fölékerekednék, ha küzdelemre kerülne a sor. Tulajdonképpen még örülnék is neki, ha nekem ugrana. Igaz, annyira nem szerettem Owent. De azt, hogy besétáltam az irodámba, és ott találtam holtan, még annyira sem értékeltem. És semmi sem szerezne nagyobb örömet, mint ha behúzhatnék egyet annak a személynek, aki miatt mindezeken keresztül kellett mennem. – Ne játsszon velem! – csattanok fel. – Tudom, hogy maga ölte meg. Tudom, hogy nem ma érkezett a városba, ahogyan megpróbálta elhitetni velem. Tudom, hogy igazából már tegnap itt volt. Látták magát a sakkozók közt az utca túloldalán, tudja. Pam némán bámul rám, még a száját is kissé eltátja. De még mindig mosolyog. – Ez… csak halandzsa – jelenti ki. De komolyan. Halandzsa. Ezt mondta. Nem azt, hogy marhaság. Hanem, hogy halandzsa. Nevetséges. – Tudom, hogy maga tette azt a fegyvert Sebastian Blumenthal táskájába – folytatom. – Ahogy azt is tudom, hogy Owennel vitájuk volt az esküvői porcelán miatt. Owen elmondta nekem. Azt akarta, hogy az övé legyen. Isten tudja, miért. Talán azért, mert maga is szerette volna, ő pedig meg akarta valamivel büntetni azért, mert elvált tőle, és mert semmi fantáziája

nem volt, ezt az egyetlen módot találta arra, hogy visszavágjon. Fogalmam sincs, mikor érkezett a városba, de gondolom, a rendőrségnek nem fog sokba telni, hogy kiderítse. Mit csinált? Kibérelte ezt a kocsit, és idejött? Aztán valahogy eltöltötte az időt, addig, míg Owent egyedül nem találta, aztán szétlőtte a fejét? Így történt? Pam lassan megrázza a fejét, őszülő hajkoronája még mindig olyan mereven tart a gyászszertartás óta, hogy egy fikarcnyit sem esik szét. – Maga – állapítja meg – rendkívül kreatív személyiség. Bizonyára a szórakoztatóiparban töltött idő teszi. – Tudja, Pam, ezt úgy hívják, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság – tájékoztatom. – Ami miatt valószínűleg életfogytiglani börtönre ítélik. És hogy egy ártatlan emberre terelte a gyanút azzal a pisztollyal? Ezzel elérte, hogy feltételesen sem helyezik majd szabadlábra. Pam még mindig a fejét csóválja. De amikor ahhoz a részhez érek, hogy megpróbálta Sebastianra terelni a gyanút a pisztollyal, abbahagyja a fejcsóválást, és csak döbbenten néz. És az a furcsa, hogy még mindig mosolyog. De ez a mosoly nem tükröződik vissza a szemében. Olyan, mintha csak ráfagyott volna az ajkára. – Nem tudom elhinni – mondja e mögül a hideg, hátborzongató mosoly mögül –, hogy maga is az ő pártját fogja. Meglepetten nézek rá. – Mármint kinek a pártját? – Tudja, kinek – jelenti ki. – Owennek. Maga együtt dolgozott vele. Mindennap – ugyanabban az irodában! Látta, hogy milyen ember. Mint egy robot, a határidőnaplójával, a beosztásaival és a naptárjaival. Már nem is volt ember. Csak pislogok rá. A mosoly végre eltűnt. És a fényes kis foltok az arcán szétterjedtek, és most már az egész arca vörös. A szeme – mely valaha meleg mogyorószínű volt – olyan mániákus intenzitással csillog, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy ez tetszik nekem. Ha engem kérdeznek, úgy néz ki, mint egy pszichopata. Egy lépéssel hátrébb lépek. Lehet, hogy ez annyira mégsem volt jó ötlet. – Öhm – mondom. – Hát maga volt az, aki hozzáment. – Igen, hozzámentem – fröcsögi Pam. – A főiskolán találkoztunk, akkoriban még művészet szakra jártam, és igazán vad gyerek voltam, drogoztam, bulikba jártam, és gyűjtöttem a szexuális élményeket, ő pedig a diáksegítőm volt, és olyan egyenes jellem, hogy úgy éreztem, szükségem van rá, hogy segítsen lehiggadni. De amire nem volt szükségem, az az, hogy teljesen elnyomjon! Hogy az összes kreativitásomat elfojtsa húsz hosszú évig! De sajnos pont ez történt… míg végül összeszedtem a bátorságomat, és elhagytam. És igen, igaza van, ragaszkodott hozzá, hogy az övé legyen a porcelán – az én gyönyörű porcelánom. Nem mintha őt érdekelte volna. Csupán azért, mert tudta, hogy én mennyire szeretem. És hogy megbüntessen azért, amiért elhagytam! Hát, végül csak az enyém lett, nem igaz? De én már a fejemet csóválom. – Nem – mondom. – Nem lesz. Mert ez nem helyes, és ezt maga is tudja, Pam. Nem hagyom, hogy elvigye. Kérem a kulcsokat! Erre már sírva fakad, mogyorószín szeméből csak úgy potyognak a könnyek, egyenesen a rongybabák kis köténykéire. – Én… én… – csak ennyit tud dadogni. Kinyújtom a kezemet. – Gyerünk, Pam! – mondom a lehető legmegnyugtatóbb hangomon. – Adja ide a kulcsokat! Biztosra veszem, hogy majd csak jutunk valamire a kerületi ügyésszel. Kijátsszuk a családon belüli erőszak áldozata kártyát, vagy ilyesmi. Még az is lehet, hogy ugyanoda küldik majd, ahová Martha Stewartot. és ott neki is megengedték, hogy alkosson. Maga is készíthet majd kerámiát. Pam felsóhajt, és a fiókos szekrény felé indul.

– Ez az – biztatom ugyanazon a kedves, de határozott hangon, amelyen azokhoz az anorexiásokhoz szoktam beszélni, akik időről időre megjelennek az irodámban, és akiket rá kell beszélnem arra, hogy egyenek abból a speciális, magas kalóriatartalmú muffinból, amit az élelmezésspecialisták küldenek, hogy segítsenek felhizlalni őket annyira, hogy a vitaminhiányos agyacskájuk működni kezdjen. – Helyesen cselekszik. De amikor Pam megfordul, rémülten konstatálom, hogy amit a kezében tart, az a legkevésbé sem a kulcscsomója. Hanem egy pisztoly. Amit egyenesen rám szegez. – Nem gondolta komolyan – szólal meg, és a gyomrom görcsbe rándul, mert látom, hogy a mosoly újból megjelent az arcán –, hogy csak az az egy pisztolyom van, ugye, Heather? Tudja, én vidéki lány vagyok. Fegyverek mellett nőttem fel. És tudom, hogyan használjam őket – akkor is, ha úgy gondolom, manapság túl könnyű hozzájutni az ilyesmihez. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Micsoda egy megjátszós nőszemély! A kardigánjával mindenkit becsap! Egy fikarcnyit sem hisz a fajok közti békességben! Na jó, lehet, hogy abban igen. De azzal szemmel láthatólag nem akad problémája, ha embereket kell eltennie láb alól. Beleértve mindenféle diákotthonok igazgatóinak asszisztenseit, akik teljesen ártatlanok. – Pam – emelem fel mindkét kezem. – Maga nem akarja ezt megtenni! – Az igazság az – lép felém egyet a nő –, hogy nagyon is akarom. Mert mire megtalálják a holttestét, én már messze járok majd. Úgyhogy semmiféle problémát nem jelent, ha megölöm. Ösztönösen hátrébb lépek. De minden egyes távolodó lépésemre Pam eggyel közelebb jön. Körbenézek, és kétségbeesetten jár az agyam, hogy most mit csináljak. Owen olyan kínosan rendben tartotta a lakását, mint az irodáját. Az én otthonommal ellentétben, itt nincsenek szanaszét heverő tárgyak, amiket felkaphatnék, és hozzávághatnám a leendő gyilkosom hoz – nincs semmilyen a közeli bolhapiacon egy dalért cserébe beszerzett, furcsa, sellő formájú díszlámpa, amit fegyverként hasznosíthatnék. Nincs terrárium, teli kagylókkal, amikkel megdobálhatnám. Nem mintha sok esélyem lenne eltalálni. De még mindig jobb lenne, mint a semmi. A legrosszabb az egészben, hogy senki sem tudja, hogy itt vagyok, leszámítva azt az idiótát a portán a fogpiszkálóval a szájában. Aki még csak nem is az iskola dolgozója. Hanem Rosetti embere, és kábé olyan valószínű, hogy meghallja a lövöldözést idefent, mint az, hogy felfigyel az aranyláncainak meg a halom karkötőjének a csörgésére. Tulajdonképpen halott vagyok. És miért is? Owen miatt. Pedig még csak nem is kedveltem! De akkor is meg kell próbálnom. – Ez itt nem Iowa, Pam – hívom fel a figyelmét. – Ha valaki meghallja a pisztolylövést, azonnal hívja a zsarukat. – Illinois-ból jöttem – javít ki a nő. – És erről már gondoskodtam. Ezzel lehajol, és felemeli a telefont az ágy mellől, amelyre lezuhantam (olyan messzire hátráltam, amennyire csak tudtam), és hívja a 911-et. – Halló, központ? – szól bele olyan elhaló, rémült hangon, ami egyáltalán nem hasonlít a sajátjára, amikor valaki felveszi a kagylót. – Küldjék ki a rendőrséget azonnal! A 6J lakásból telefonálok, a Washington Square West huszonegyből. A volt tinisztár, Heather Wells megőrült! Betört hozzám, és megpróbál megölni! Pisztoly van nála! Jaj! És leteszi a telefont. Döbbenten nézek rá. – Ez- mondom – nagy hiba volt. Pam vállat von.

– Ez itt New York City – tájékoztat. – Tudja, mennyi időbe telik, mire ideérnek? Mire megérkeznek, én már messze járok. Maga pedig rég elvérzett. Pam nyilvánvalóan nincs tisztában vele, mi történik a parkban, úgy ötvenméternyire a ház bejáratától, ahol a volt férje lakott. És hogy mennyi rendőr nyüzsög ott ebből következőleg. Másfelől azonban, annak sincs semmi jelentősége, ha egy tucatnyi rendőr ront be a 6J lakásba a következő húsz másodpercben, ha már golyót röpített a fejembe, ahogyan Owenéba is. Ő pedig, állapítom meg, mikor felemeli a pisztolyt, és egyenesen a fejemnek szegezi, pontosan ezt szándékozik tenni. – Agyő, Heather! – mondja. – Tudja, Owennek igaza volt magával kapcsolatban. Tényleg nem olyan jó munkaerő. Owen ezt mondta volna? Jézusom! Ennyit a háláról! És én még olyan segítőkész voltam, amikor munkába állt, megmutattam neki, mi hogy megy nálunk, és azt is, hol kaphat finom bagelt (az ebédlőn kívül, természetesen), meg minden. Ő meg azt meséli rólam, hogy nem vagyok jó munkaerő? Mégis, miről beszél? Látta a nyilvántartási füzetet a portán, amit én csináltam, hogy a diákok maguk jegyezhessék be a munkaidő-kimutatásaikat, és ne nekem kelljen bajlódnom ezzel? És mit szól az újításomhoz, amelynek segítségével a diákmunkások megtudhatják, mi folyik az épületben és a környékén, a Fischer Hall Hírlevélhez? És vajon Owen azzal sem volt tisztában, hogy Simon Hague, odaát a Wasser Hallban, lenyúlta az ötletemet, és bevezette a saját diákmunkásoknak szóló hírlevelét, és még ahhoz is volt képe, hogy Wasser Hall Hírlevélnek nevezze el? Hm? Fogalma sem volt róla? De nincs igazán lehetőségem, hogy kifejtsem, miként érzek az árulása miatt, mert azzal kell foglalkoznom, hogy lebukjak a golyó elől, amit Owen volt felesége épp rám lőtt. Lebukom, illetve egészen pontosan átvetődöm a kanapé karfáján, és megragadom az egyetlen dolgot, amiről azt gondolom, esetleg a segítségemre lehet, hogy túléljem a következő két percet, amíg a kékruhás fiúk (és lányok) fel nem érnek, és meg nem mentik a narancsbőrös fenekemet. Ez pedig Garfield. Aki, meg kell hogy mondjam, nem tűnik túlságosan boldognak, hogy elragadtam a díványpárnáról, ahol eddig pihent. De, ha már itt tartunk, a közvetlen közelben eldörrenő pisztoly hangja sem tette különösebben vidámmá. A hatalmas narancssárga macska vicsorogva és fújtatva igyekszik minden erejével szabadulni tőlem. Én azonban az egyik kezemmel a szűrét markolom szorosan a tarkójánál, a másikkal pedig méretes hasát. Kimeresztett karmaival hiába hadonászik, szerencsére nem ér el. Így gyakorlatilag nem tud elszabadulni. Ám vele ezt senki sem közölte. Ez az állat tizenkét kilónyi bőszen megfeszített izomtömeg. Amit mind bevet ellenem. Néhány pillanatig nem is érzek mást, csak szőrcsomókat a számban, és puskapor szagát az orromban, különösen, amikor szinte szó szerint elterülök rajta. De élek. Élek. Élek. Pam zavarodottan mered a helyre, ahol az imént még álltam. Aztán pislog egyet, megfordul, és most már azt a helyet bámulja, ahová a kanapé karfáján keresztül átvetődtem. És amikor meglátja, mit tartok a kezem közt, a szeme elkerekedik. – Jól van – szólalok meg. A hangom furcsán tompa. Talán azért, mert a pisztoly dörrenése olyan hangos volt, hogy ahhoz képest most minden hang abszolút csendesnek tűnik (beleértve a kezemben tartott teremtmény tiltakozó nyávogását is), mint a város, ha rekordmennyiségű hó esett. – Nálam van Garfield. Ha egy lépést is tesz felém, Pam, esküszöm, az állat bánja. A mosoly, amely eddig Pam arcán játszott, hirtelen lefagy róla. A felső ajka megrándul. – Csak… csak blöfföl – dadogja.

– Tegyen egy próbát! – vonom meg a vállam. Az ostoba macska csak nem hagyja abba a küszködést. De nem engedem el, csak a holttestemen keresztül. Szó szerint. – Csak húzza meg még egyszer a ravaszt, lehet, hogy eltalál. De arra még biztosan lesz időm, hogy kitekerjem Garfield nyakát, mielőtt beadom a kulcsot. És esküszöm, meg is teszem. Szeretem az állatokat de ezt itt nem. És komolyan is gondolom, amit mondok. Különösen, mikor Owen macskája a csuklómba mélyeszti a karmát. Aú! Ostoba dög! Hát nem én voltam az, aki idehozta Pamet, hogy megkapja a hülye piruláit? Ennyit a háláról! Mind a kis házi kedvenc, mind a gazdája részéről. Pam arca fájdalmasan eltorzul – holott én vagyok az, aki vérzik. – Garfield! – kiált fel kínjában. – Nem! Azonnal engedje el, maga kis szuka! Szuka. Nem kurva. Nevetséges. Nem vagyok benne teljesen biztos, mivel az előbb majdnem megsüketültem, de mintha hangokat hallanék a folyosóról. Aztán egyszer csak valaki dörömbölni kezd az ajtón. – Tegye le pisztolyt, Pam! – próbálok időt nyerni. – Tegye le a pisztolyt, és senkinek nem esik baja – Garfieldnak sem. Még nem késő, hogy feladja magát. – Maga… maga gonosz dög! – Pam szeme könnyektől csillog. – Én csak azt akartam, ami jár nekem! Nem akartam mást, csak tiszta lappal újraindulni! Engedje el a macskát, és kvittek vagyunk! Elmegyek… Fogom Garfieldot és elmegyek. Csak adjon egy kis előnyt! – Ezt nem tehetem, Pam – mondom. – Maga már kihívta a zsarukat, emlékszik? És azt hiszem – már itt is vannak. Pam megpördül, mert a folyosóról olyan hang hallatszik, mintha egy kisebb robbanás lenne. És egy másodperc múlva öt New York-i zsaru ront be a szobába, fegyverrel a kézben. Azt hiszem, még sosem örültem senkinek ennyire az életben. Szívem szerint odarohantam volna hozzájuk, és összecsókolgattam volna őket, ha nem koncentráltam volna minden erőmmel arra, hogy ne harapják le kezemet. – Asszonyom! – kiabál az egyik rendőr, és a pisztolyának a csövét Pam mellkasának szegezi. – Dobja el a fegyvert és feküdjön a földre, vagy lövök! Csak az jár az agyamban, hogy most már vége. Másra sem tudok gondolni, mint hogy Végre, végre, leteszi a pisztolyt, én meg elengedhetem ezt az ostoba macskát, és hazamehetek, és vége lesz ennek az egésznek, én meg visszatérhetek az unalmas kis életemhez, amiért soha többé nem leszek hálátlan. Szeretem az unalmas kis életemet. Nagyon is szeretem. Hála istennek, most már vége. Csakhogy nem így történik. Nagyon mellélőttem. Viccet félretéve. – Maga ezt nem érti – rikácsol Pam, és felém lendíti a pisztolyát. – Nála van Garfield! És nem fogja elengedni! Jaj, istenem! Ne! Kérlek, ne! – Asszonyom! – ismétli meg a rendőr. – Még egyszer mondom, dobja el a fegyvert, különben lövök! Dobja el a fegyvert, Pam! Pam, kérem! Dobja már el! – De én hívtam magukat! – makacskodik tovább, és még mindig a kezében lóbálja a pisztolyt. – Ő az, aki megtámadott engem! Aztán már csak azt veszem észre, hogy újabb lövés dördül. Fogalmam sincs, kinek a fegyveréből, és azt sem tudom, hogy eltalál-e valakit, mert Garfielddal a kezem közt levetődöm a földre, és olyan kicsivé gömbölyödöm össze, amennyire csak tudok, azzal a céllal, hogy a lehető legkisebb célpontot nyújtsam. A macska a maga részéről abbahagyja a harapdálásomat, és most már ő is legalább olyan erősen kapaszkodik belém, mint én őbelé. Ha az ő füle is olyan hangosan cseng, mint az enyém, állapítom meg, akkor nagyjából annyi fogalma lehet arról, hogy mi történik, mint nekem. Mintha csak mi ketten lennénk a világon. Csak ő és én. Csak mi vagyunk egymásnak. Eszemben sincs elengedni. És egészen biztos vagyok benne, hogy ő sem szándékozik elengedni

engem. Nem mozdulok, amíg valaki a vállamra nem teszi a kezét, és rám nem kiabál, hogy „Kisasszony! Most már minden rendben, keljen fel!” (nyilvánvalóan fel kell emelnie a hangját, hogy meghalljam, annyira megsüketültem a lövöldözésben), és csak akkor emelem fel a fejem, és nézek körbe. Látom, hogy Pamtől már megszerezték a fegyvert – leginkább annak köszönhetően, hogy egy kitűnő mesterlövész kilőtte a kezéből. Az asszony most a másik, sértetlen tenyerében szorongatja vérző ujjait, miközben zokogva tesz vallomást régi barátomnak, Canavan nyomozónak, aki fáradtan néz rám a már-már hisztérikusan viselkedő nő feje fölött. – Esküvői porcelán? – tátogja felém. Én viszont annyira sokkos állapotban vagyok, hogy még vállat vonni sem tudok. Az igazság az, hogy nem is értem a dolgot. De, végül is, egy csomó minden van, amit, úgy tűnik, nem értek. Például, hogy bár a rendőrök és a mentősök is ajánlkoznak, hogy elveszik tőlem a macskát, miért nem tudom elengedni mégsem. Mentségemre legyen szólva, ő sem tud elengedni engem. Olyan, mintha mi ketten lennénk az egyedüli teremtmények a talpunkon egy hirtelen feje tetejére állt világban. Fél óra múlva, amikor Canavan nyomozó végül elkísér a lifthez, majd le az előcsarnokba, még mindig a macskát szorítom – ő pedig engem. A márványon és a réz díszítéseken visszatükröződik az Owen háza előtt parkoló rengeteg rendőrautó vörösen villogó tetőlámpáinak fénye. De nem ez az egyetlen változás ahhoz képest, amikor néhány órával ezelőtt felmentem az emeletre. Valami más is történt. Beletelik vagy egy percbe, mire rájövök, hogy micsoda. Mivel a hallásom még nem nyertem teljesen vissza a lövöldözés óta. De hirtelen belém hasít. A parkból visítozás hallatszik. Nem kántálás. Nem lelkes kiabálás. Visítozás. Megdermedek. Canavan nyomozó kezét még mindig a vállamon érzem, épp ki akar vezetni a házból. A vallomásomat már megtettem – még odafent –, így most már nem maradt más hátra, mint hogy hazakísérjen. De most valahogy nem akaródzik kilépni az ajtón. Oda nem. Kizárt dolog. – Nincs semmi baj, Heather – bátorít. – Csak azok a kölykök, akik eddig gyűléseztek. Most ünnepelnek. – Ünnepelnek – visszhangzom a szavait. – Mit ünnepelnek? – Az elnökség nem sokkal ezelőtt kiadott egy közleményt. Elrendezték a nézeteltéréseiket. Csak pislogok. – El… elrendezték? – Úgy van – bólint Canavan. – A kölykök elérték, amit akartak. Az elnökség minden pontban engedett. Úgy döntöttek, mostanában már így is épp elég rossz sajtót kaptak. Vagy ez volt az oka, vagy az, hogy Allington elnök már nem bírta tovább nézni azt a hatalmas patkányt az irodája ajtaja előtt. Nyilvánvalóan még sosem járt a West Side-on. Döbbenten nézek rá. – Allington elnök beadta a derekát? A VDSZ győzött? – Úgy hallottam – bólint a nyomozó. – Az egész körzet itt nyüzsög, megpróbálják kordában tartani a tömeget. Arra számítunk, hogy bármelyik pillanatban elkezdhetnek autókat borogatni. Pokoli estét választott rá, hogy lelövesse magát. Eh, itt a barátja. Épp időben. És ezzel Canavan nyomozó kitessékel az ajtón… Egyenesen Cooper Cartwright kitárt karjába.

22

Nincs is olyan vörös, Amilyen most vagyok, Kiderült az igazság, Nélküled meghalok. Eredeti cím: „Seeing Red” (Dühroham) Írta: Heather Wells

– Szóval – szólal meg Cooper, miközben a konyhában ülünk, és Owen macskáját figyelem, ahogy mosakszik a szőnyegen a mosogató alatt, látványosan tudomást sem véve Lucyról, aki aggodalmasan figyeli az asztal alól. – Van egy macskánk. – Nem kell megtartanunk – mondom. – Megkérdezhetem Tomot, nem akarja-e befogadni. Pont olyannak nézem, akit Steve és Tom kedvelne. – Mármint harapósnak? És komisznak? – kérdi Cooper. – Pontosan – felelem. – Rendes dolog Coopertől, hogy nem emlegeti fel, már leküldtem a boltba, hogy vegyen a macskának egy szállítódobozt, némi almot meg pár húskonzervet. Tíz percet még azzal is eltöltöttem, mielőtt elindultunk, hogy Garfield gyógyszerét próbáltam megtalálni, amit Pam elcsomagolt az utazótáskájába. Természetesen a macskát is magával akarta vinni. Kiderült, hogy nem a porcelán volt az egyetlen dolog, amihez ragaszkodott, és amit Owen megkaparintott a válás után. – Majd meglátjuk, hogy bírjuk – jelenti ki Cooper. – Bár nehezen tudom elképzelni, hogy együtt tudjak élni egy Garfield nevű macskával. – Tudom – felelem letörten. – Olyan, mintha egy Snoopy vagy egy Scooby Doo nevű kutyád lenne. De akkor hogy kellene hívnunk? – Nem is tudom – gondolkodik el Cooper. – Pol Pot? Idi Amin? A konyhaasztalnál ülünk, előttünk egy-egy pohár whisky jéggel. Tekintetbe véve, hogy mi mindenen mentünk keresztül, ez tűnt az este egyetlen logikus befejezésének. – Azt hiszem, az igazi kérdés inkább az, hogy meddig marad – folytatja Cooper. – Nem szívesen adnék neki nevet, és kerülnék közel hozzá – már ha feltételezzük, hogy egyáltalán lehetséges egy ilyen teremtményhez közel kerülni –, csak azért, hogy amint megkedvelem, rögtön elszakítsák tőlem. – Holnap reggel beszélek Tommal – mondom. Rettentően fáradt vagyok. Hosszú volt ez a nap. De még inkább ez a hét. – Nem egészen erre gondoltam – motyogja Cooper. Van valami a hangjában, ami arra késztet, hogy felnézzek. A fejünk fölötti konyhai lámpa fényében megállapítom, hogy Cooper sokkal jobban néz ki, mint ahogy én érzem magam… pedig őt lehajították a lépcsőn, míg rám csupán rám lőttek. Ez nem igazság. Hogy lehet az, hogy a pasik sokkal több dolgon mennek keresztül, mint mi, lányok, és a végén mégis jobban néznek ki, mikor kijönnek belőle? – Mondtam már, hogy mit állapítottak meg a mentősök a sportközpontban? – kérdi, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Nem – felelem. – A vérnyomásom százhatvanöt per kilencvennégy. – Hát – kortyolok bele a szíverősítő whiskymbe. Egyszerűen szükségem van rá. Belenéztem a

szemébe, és a pulzusom rögtön megkergült. Ez nem igazság. – Elég nagyot estél. – El kell mennem a háziorvosomhoz – folytatja. – Tüdőd, a magas vérnyomás nálunk családi betegség. Bólintok. – Az ember soha nem lehet elég óvatos. A magas vérnyomás csendes gyilkos. – De tudod, hogy ez mit jelent. Nincs több nutellás, kekszes, makadámdiós, grillázsos jégkrémszendvics. Megvonom a vállam. – Ha az orvos felír valami gyógyszert, akkor azt ehetsz, amit akarsz. Cooper előredől a széken. – Már egy félórája itthon vagy – figyelmeztet és még észre sem vetted. Meglepetten nézek rá az asztal túloldaláról. – Nem vettem észre? De mit? Miről beszélsz? A hátsó kertre nyíló ajtóra mutat, a tűzhely mellett. És most veszem észre, hogy valaki egy nagyméretű kutyaajtót vágott a közepébe. – Istenem! – pattanok fel. – Cooper! Ezt mikor csináltad? Cooper mosolyogva feláll, odasétál az ajtóhoz, és megmutatja, milyen könnyen lebben ki és be a kutyaajtó. – Miután visszajöttünk Rock Ridge-ből. Már régebben megrendeltem. De csak akkor nyílik, ha ez a speciális nyakörv van rajtad – ez egy ilyen biztonsági dolog, tudod, hogy megakadályozza a mindenféle népeket, hogy arra használják az ajtót, hogy betörjenek. Tényleg nagyon egyszerű volt összerakni. A legnehezebb az lesz, hogy rávegyük Lucyt, hogy közlekedjen rajta. De arra gondoltam, most, hogy az apád elköltözött, nagy segítség lesz neked, napközben, mikor dolgozol. Sétálni ezután is el kell majd vinni, de így legalább, vész esetén, ki tud menni. Már ha rájön, hogyan kell. Leguggolok, hogy közelebbről is megcsodáljam a munkáját. Van némi rés a fűrésszel vágott nyílás és a kutyaajtó valódi mérete közt. De nem a művészi kivitelezés számít. Hanem az, hogy csinált valamit – valami maradandót – az otthonában az én kutyámnak. – Cooper – mondom. Bosszúsan konstatálom, hogy a könnyeimmel kell küszködnöm. Bízom benne, hogy ő nem veszi észre. – Ez annyira… kedves tőled. – Hát – jön egy kicsit zavarba. – Sajnos csak egy biztonsági nyakörvem van. Nem tudtam, hogy két állatunk lesz majd, akik ki-be akarnak járni… – Nincs is – biztosítom Garfieldra pillantva, aki már elhelyezkedett a konyhaszőnyegen, és most Lucyt bámulja – aki még mindig az asztal alatt lapul, és vészjóslóan forgatja sárga szemét. – Holnap reggel keresek neki új otthont. Különben is, ez egy szobamacska. Ebben biztos vagyok. – Az igazat megvallva, még abban sem voltam biztos – folytatja Cooper, és kerüli a tekintetemet –, hogy ti meddig maradtok még itt Lucyval. Felegyenesedem, és beletörlöm hirtelen megizzadt tenyeremet a nadrágomba. – Ja – mondom, és nekem is gondot okoz, hogy a szemébe nézzek. Így hát inkább Garfieldot bámulom. – Ha már itt tartunk… Cooper is feláll. – Csak… – feleli. Nem tudom megmondani, hová néz, mert le nem veszem a tekintetem Garfieldról. De feltételezem, hogy engem figyel, és érzem, hogy ettől kezd felforrósodni az arcom. – Amikor néhány hónappal ezelőtt azt mondtam, hogy nem akarok a pasipótlékod lenni… – Igazán nem kell – vágok közbe sietve, mert az az érzésem, nem fog tetszeni, amerre ez a beszélgetés kanyarodik – most erről beszélnünk. Tulajdonképpen van egy ötletem. Mi lenne, ha most lefeküdnénk? Mindkettőnknek igen hosszú és fárasztó napja volt. Aludjunk rá egyet. És ne mondjunk semmi olyat, amit aztán később lehet, hogy megbánunk. – Én nem fogom megbánni, amit most mondok – jelenti ki Cooper.

Erre már elszakítom a tekintetem Garfieldról. – Neked agyrázkódásod volt – erősködöm, és a pupilláját vizslatom, hogy minden rendben van-e vele. A mentősök mondták, hogy tegyem ezt. Elég kiegyensúlyozottnak látszik. De biztos azért nem lehetek benne. – Nem tudod, mit beszélsz. – Heather! – legnagyobb meglepetésemre megfogja a kezemet. Mindkettőt. És kitartóan néz a szemembe. Mindkét pupillája teljesen egyformának tűnik. – Nincs agyrázkódásom. És teljesen tisztában vagyok vele, mit mondok. Valamit, amit már nagyon régen kellett volna. Jaj, istenem. De komolyan. Miért én? Nem volt már elég ebből a napból? De tényleg. Valaki rám lőtt. Egy hatalmas, Garfield nevű macska megharapott. Miért kell még a szeretett férfinak is visszautasítania? – Cooper – mondom. – Komolyan. Nem mehetnénk csak… – Nem – jelenti ki Cooper határozottan. – Tudom, hogy azt mondtam, nem akarok a pasipótlékod lenni. És amikor ezt mondtam, így is gondoltam. De arra nem számítottam, hogy mész és találsz egy másik pasipótlékot, aki ennyire… – Nézd – rándulok össze. – Tudom. Oké? De… – …tökéletes – fejezi be a mondatot. Meglepetten nézek rá, azt hiszem, rosszul hallottam. – Várjunk csak! Hogy micsoda? – Úgy értem, sosem gondoltam volna, hogy megkér, hogy költözz hozzá – fakad ki Cooper. – És hogy te igent mondasz! – De én… én nem… – kiáltok fel. Cooper szorítása a csuklómon váratlanul sokkal erősebb lesz. – Várj csak! Nemet mondtál? – néz rám fürkészőn. A pupillái, állapítom meg, még mindig egyformák. – Akkor, amikor Taddel beszélgettél az este… Érzem, hogy a szám hirtelen kiszárad. Talán, merül fel bennem a gondolat, ez az este mégsem ér olyan szörnyen véget. – Nemet mondtam – felelem. Abba nem megyek bele, hogy mi is volt az a kérés pontosan, amit elutasítottam. Nem kell azt tudnia. – És mi van az apáddal? – kérdi Cooper lassan. – És azzal a dologgal Larryvel? – Abba sem mentem bele – nyugtatom meg. A szívem valami nagyon furcsát kezd művelni a mellkasomban. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy mit. De azt hiszem, cha-cha-chát kezd járni. – Cooper, én nem akarok összeköltözni Taddel – aki mellesleg egyáltalán nem tökéletes. Messze áll attól. Igazából… tegnap este szakítottunk. És nem akarok új zenei karriert sem. Megvan a magam munkája. És szeretek itt lakni veled. Amióta beköltöztem, minden olyan jó. Pontosan úgy szeretem a dolgokat, ahogyan vannak. Igazából, amikor rám lőttek, és azt hittem, meg fogok halni, arra gondoltam, mennyire nem akarom, hogy bármi is megváltozzon… – Hát – feleli Cooper –, bárcsak én is ezt mondhatnám. Mert én épp hogy változtatni szeretnék. Ezzel elengedi a kezemet, és megragadja a derekamat. És mielőtt még egy szót is szólhatnék, magához húz, és a száját – azt kell mondjam, elég követelőzőn – az enyémre tapasztja. Egy csomó gondolat átfut ekkor az agyamon. De leginkább az, hogy Hűha. Csókolózom Cooperrel! Ezt nem hiszem el, de tényleg. Úgy értem, hány meg hány hónapja megőrülök érte, de álmodni sem mertem róla, hogy viszonozhatja az érzelmeimet. És végül annak köszönhetem a vallomását, hogy randizni kezdtem a vegetáriánus, frizbibajnok matektanárommal. Ja, és hogy egypárszor majdnem megölettem magam. De ki számolja? És Cooper elég komolynak tűnik ezzel a csók-dologgal kapcsolatban. Ha megcsókol egy lányt – vagy legalábbis engem –, nem sokat teketóriázik. Azonnal hozzám is simul, és határozottan

magához szorít. És a nyelve… Tökéletes nyelvi hadművelet. Le vagyok nyűgözve. Az nem is kifejezés. Inkább fogalmazunk úgy, hogy elolvadok. Úgy érzem magam, mint egy Dove csoki, amit túl sokáig hagytak kint a hűtőből. Úgy megolvadtam, hogy mindjárt elfolyok. És mire Cooper levegőhöz enged jutni, a kemény csoki mázamból már semmi nem marad, csak egy nagy adag lottyadt massza lettem. És ez jó. – Csak ha nem lettem volna elég egyértelmű – szólal meg Cooper kissé kifulladva, s miközben rám néz, a pupillái határozottan egyforma méretűek –, azt hiszem, hozzám kellene költöznöd. – De Cooper, én már itt élek veled – emlékeztetem. – Úgy értem, tényleg költözz hozzám. A földszintre. Az én szobámba, nem a tiédbe. – Akkor el kellene kezdened elpakolni a cuccaidat – mondom, miközben a délutáni borostát nézem az arcán, amely rendkívül érdekes módon fut be az inge nyaka alá. – Nincs többé hamburgerpapír az irodában. – Oké – bólint. – De akkor nincs több nyomozgatás, amíg meg nem szerzed a diplomádat bűnügyi igazságszolgáltatásból. Arra gondoltam, hogy az október pont megfelelne az esküvőre. – Oké – felelem. Aztán hirtelen felnézek a vizsgálódásomból. – Várj csak! Hogy micsoda? – Azt hiszem, a szívem abbahagyta a csacsacsát, és most valami kissé bonyolultabb dolgot művel. Olyasmit, ami után újjáélesztésre lesz szükségem. – Azt mondtad… – Úgy értem, lányszöktetésre – helyesbít Cooper. – Utálom az esküvőket. De mindig is tetszett Cape Cod októberben. Olyankor nincs annyi turista. – Lányszöktetésre? – Komolyan szükségem lenne egy papírzsákra. Alig kapok levegőt. Azt hiszem, mindjárt rohamot kapok. – Persze, csak ha nincs ellene kifogásod – teszi hozzá gyorsan, látva döbbent arckifejezésemet. – Úgy értem, lassíthatunk is, ha akarod. De számításba véve ezt a Tad-dolgot, úgy gondoltam, jobb lesz… – A lányszöktetés tökéletes – vágom rá gyorsan. Nem hiszem el, hogy nem hallottam félre. És komolyan gondolta. Tényleg komolyan. A közös detektív-vállalkozásunk – az, amiről mindig is álmodtam, a Wells-Cartwright Nyomozóiroda… nem beszélve a három gyerekünkről: Jackről, Emilyről és a kis Charlotte-ról – mégiscsak valóra válhatnak… valamikor a nem is olyan távoli jövőben! Jaj, istenem! Tényleg mindjárt elájulok. De várjunk! Nem, nem fogok. Nem fogok, mert ez az egész annyira… de annyira tökéletes. Alig tudom elrejteni a mosolyomat. Aztán rájövök, hogy nem is kell. – A lányszöktetés remek ötlet – áradozom. – Apámat azért meghívhatjuk? – Ha ragaszkodsz hozzá – hagyja rám Cooper kelletlenül. – És Franket meg Pattyt? A szemöldöke a magasba szalad. – Miért is ne? Minél többen vagyunk, annál élvezetesebb. – És Tomot meg Steve-et? Az tényleg nagyon fájna, ha őket nem hívhatnám meg. És Sarah-t is. Meg Sebastiant, ha még együtt lesznek. És Magdát. És Pete-et. A lányai remek koszorúslányok lennének. – Heather! Ha ennyi embert meghívunk, az már nem lányszöktetés lesz. Hanem esküvő. És én nem bírom az esküvőket. – Jó lesz az – bátorítom. – Feltéve, ha a szüleid és az anyám nem lesznek ott. És amúgy is szükségünk lesz tanúkra. – Ebben az esetben – bólint Cooper – megegyeztünk. – És azt hiszem, megtarthatnánk a macskát – mondom. – Milyen macskát? – sóhajt fel Cooper. – Ja, ezt a macskát! Jól van. De csak ha nem kell Garfieldnak hívnunk.

– Na ja – vigyorodok el. – Hívjuk akkor Owennek! – A főnököd után? – Igen. Hisz végül is az ő halála volt az, ami végül összehozott minket. – Biztosíthatlak – jelenti ki Cooper –, hogy ez határozottan nem igaz. – Ha te mondod… Nem csókolózhatnánk még egy kicsit? – Ez volt a legjobb ötleted ma este – mondja. Kis idő múlva, még mindig csókolózásba merülve, kimegyünk az előszobába, ahol leverünk egy csomó keretezett képet, amiket még Cooper nagyapja hagyott maga után, mikor meghalt. Aztán eljutunk egészen az emeletre vezető lépcső aljáig, ahol fennáll a reális veszély, hogy elesünk, különösen, mert egyikünkön sincs már felső, és néhányunk már az alsóneműjét is elhagyta. – De – jelentem ki gondolkodás nélkül, mikor Cooper felveti, hogy az, hogy első alkalommal az előszoba szőnyegén szeretkezünk, nem is lenne olyan szörnyű dolog. – Nagyon is az lenne. Végül sikerül feljutnunk a szobájába. De csak épp hogy.

Most már végre látom, Felnyitottad a szemem, Mi az, amit láttál Mindig is énbennem.

23

Eredeti cím: „Happy Song” (Boldog dal) Írta: Heather Wells Reggel, munkába menet, dúdolgatok magamban. Nem tehetek róla, úgy érzem, muszáj. Csodás tavaszi reggel van. Az égbolt a fejem fölött szinte sajgón kék, a madarak csivitelnek, a virágok nyitogatják a bimbóikat, az idő meleg, és a drogárusok is teljes erőbedobással dolgoznak, vidáman kínálgatják a portékájukat. Ismerjük el, van miről dúdolgatni. Boldog vagyok – teljesen és száz százalékosan boldog – most először… nos, amióta az eszemet tudom. És nem azért, mert magamhoz vettem egy egész hatalmas kalóriatartalmú édességcsomagot a szomszédos kávézóban. Hanem mert teljesen eltölt a szerelem. Ez már émelyítően szirupos? Undorítóan közhelyes? Tudom. De akkor is így van. Szeret engem. És mindig is szeretett. Na jó, lehet, hogy nem mindig. De az biztos, hogy már akkor is, amikor még Jordannel jártam. És az sem volt teljesen véletlen, hogy Cooper pont akkor állt elő az állás- és szállás ajánlatával, amikor az öccse épp kiadta az utamat. Azt állítja, hogy ez a felajánlás csak egy lovagias gesztus volt egy nő felé, akiről úgy gondolta, hogy a családja egyik tagja rútul elbánt vele. Aztán a baráti érzés, amit akkor táplált irántam, az egy év alatt, amíg együtt laktunk, lassan szerelemmé változott. De én tudom az igazat: csak halvány elképzelése volt arról, mit is érez valójában irántam, amíg meg nem látott egy másik fickóval, és rájött (bár tévesen), hogy elveszíthet. És ez alkalommal nem valami pszichopata gyilkos tevékenysége következtében, hanem egy rövidlátó, vegetáriánus matematikatanárnak köszönhetően. És BUMM! Máris Heather kellett – mindig is. Akármilyen elviselhetetlennek is bizonyult végül Tad, egy dologért határozottan hálás lehetek neki (és most nem arra gondolok, hogy átmentem matekból). És végül is, kit érdekel, mennyi ideje szerelmes belém Cooper? Most szeret, és csak ez számít. Még egy kutyaajtót is felszerelt csak az én kedvemért. Ja, és összeházasodunk. És van egy Owen nevű macskánk, aki a múlt éjjel bemászott az ágyunkba, és ott aludt Cooper mellett, míg Lucy az én oldalamon gömbölyödött össze. És nem estek egymásnak, egyszer sem. Annyira lefoglal a dúdolgatás, és hogy szerelmes vagyok, hogy észre sem veszem a nőt, aki mellettem fut, amíg szinte az arcomba nem dugja az orrát, és meg nem szólal: – Heather! Már háromszor köszöntem! Mi van veled? Csak ekkor ismerem fel, hogy Muffy az. Csak épp egészen másképp néz ki, mint amikor utoljára láttam. A haja nincs feltupírozva, ehelyett lófarokba fogta össze hátul, macskanadrág van rajta és futócipő, nem pedig tűsarkú. Ettől úgy tíz centivel alacsonyabb. – Muffy! – kiáltok fel. – Helló! Hű, ne haragudj! Csak kicsit megleptél. – Gondolom – neveti el magát. – Mitől vagy ilyen boldog ma reggel? Határozottan ragyogsz. – Hát – mondom, és úgy kell visszafogni magam, hogy ne öleljem meg mosolyogva. – Semmi különös. Csak… szép napunk van.

– Ugye? És hallottad, mi lett a sztrájkkal? Hát nem nagyszerű? – Aztán kijózanodik. – Idefigyelj, mondták, mi történt veled tegnap este. De nincs semmi bajod, ugye? El sem hiszem, hogy az exfeleség volt a tettes, és nem az a Blumenthal fiú, akire végig gyanakodtunk. Micsoda egy spiné! – Na igen – bólogatok. – Nekem mondod? – De úgy hallottam, vele is rendben lesz minden. Csak egy ilyen hogyishívják volt. Külső sérülés. És elvitték pszichiátriai kivizsgálásra. Valószínűleg dr. Veatch is leginkább ezért hagyta el. Mert egy ilyen hangyás nőszemély volt. Szegény fickó. Gondolom, az ügyvéd beszámíthatatlanságra fog hivatkozni. Mást nem is nagyon tehet. Úgy értem, így bekattanni egy esküvői porcelán miatt? Hahó! Jaj, istenem, és hallottad azt a másik dolgot? Mark atyáról? A szemöldököm a magasba szalad. – Nem. Mit? – Benyújtotta a felmondását – tájékoztat Muffy. – Csak így egyszerűen. Senki sem tudja, miért. Úgy értem, persze, volt az a kis nézeteltérés a gyászszertartáson tegnap este, azzal a te jóképű barátoddal. De hogy felmondjon? Nem tudod, mi lehetett az oka? Nem tehetek róla, de a szám a fülemig szalad. – Fogalmam sincs. Valószínűleg csak rájött, hogy ideje továbblépnie. – Lehet – bólogat Muffy. – Milyen kár! Olyan édes volt! Hála istennek, itt van ez a másik barátod, Tad. Úgy értem, legalább EGY jóképű fickó maradt az egyetemen. Olyan kis cukorfalat! Na jó, leszámítva ezt a vegetáriánus-dolgot. De erről semmi perc alatt le fogom szoktatni. Nem járhatok olyan pasassal, aki nem értékeli a mamám sültcsirke-receptjét, ha érted, mire gondolok. Ja, amúgy ma munka után futni akar velem, szóval, úgy gondoltam, nem árt, ha előtte formába lendülök kicsit. Teljesen elhagytam magam. Szóval, mozgásba kell jönnöm Most, hogy a sztrájknak vége, az elnök kezdeményezésére azon fogok dolgozni, hogy jobb képet alakítsak ki a New York-i Főiskoláról a médiában. Azt hiszem, erre szükségünk is van, figyelembe véve, hogy egyik gyilkosság történik itt a másik után. Valamit tennem kell, hogy ne hívják már ezt a helyet a Halál Szállásának. Szörnyű. Na jó, viszlát! Ezzel Muffy elkocog. Én meg csak nézek utána, és csodálom, hogy képes rá, hogy futás közben ne hagyja el a méhét. Vannak nők, akik egyszerűen szerencsések ebből a szempontból, azt hiszem. Odaérek a Fischer Halihoz, és kinyitom az ajtót. Legelőször Juliót pillantom meg, aki épp a görkorcsolyanyomokat igyekszik eltávolítani a padlóról. – Üdv újra itt! – köszöntöm. Ő meg csak szomorúan csóválja a fejét. – Nézze ezt! – panaszkodik a nyomokra mutatva. – Förtelmes! – Az – hagyom rá vidáman. Pár lépéssel már beljebb jutok, amikor Jamie-be botlom, aki épp rohan valahová. – Heather! – ragyog fel az arca, amikor észrevesz. – Hallotta a hírt? – Mark atyára gondol? – bólintok. – Persze. Gratulálok. Sikerült elijesztenie. – Nem azt – legyint amolyan „ugyan már!” mozdulattal. Bár ez is nagy dolog. De én most az apámra gondoltam. Visszavonta a feljelentést Gavin ellen. Azt hiszem, O’Malley rendőrfőnöknek sikerült meggyőznie, hogy igazából nem nagyon állnának meg a vádjai. Úgyhogy most a maga Cooper barátja visszakapja az összes pénzt, amit az óvadékra tett le érte. Rámosolygok. – Ó – tájékoztatom –, az nem Cooper pénze volt. Egy óvadékhitelezőtől kaptuk. Cooper csak tíz százalékot adott vele. Jamie elhúzza a száját. – Nem, nem! Lehet, hogy magának ezt mondta, de én végig ott álltam mellette, amikor fizetett. Maga akkor épp Gavinnel volt elfoglalva, szóval, lehet, hogy nem vette észre. De ő fizette ki az egészet. Megkérdezte O’Malley rendőrfőnököt, hogy csekket elfogad-e, O’Malley pedig azt mondta, most az egyszer el. Szóval, Cooper fizette ki az egészet.

Meglepetten nézek rá. Aztán elmosolyodom. Majd pedig kitör belőlem a nevetés. Jamie úgy néz rám, mintha elmegyógyászati eset lennék. – Öhm – mondja. – Most mennem kell. Gavinnel találkozom a városban, egy forgatáson. Megmondom neki, hogy üdvözli… khm… viszlát, Heather! Még mindig nevetek, mikor megfordulok, és Pete-et látom meg a biztonsági őrök asztalánál. Szélesen rám vigyorog. – Mi olyan vicces? – érdeklődik. Aztán az órájára pillant. –Hé, mi a szösz! Új világrekord! Pont időben! És mi történt? Semmi hatalmas koffeintartalmú ital a tetején tejszínhabbal? Hogy lehet ez? – Egyszerűen csak nem kívántam ma reggel. Annyira örülök, hogy ismét itt látom, ahová tartozik – lelkendezem. – El sem tudja képzelni… Odarohanok hozzá, és gondolkodás nélkül átölelem a nyakát. Pete meglepetten ölel vissza, és esetlenül meglapogatja a hátamat. – Dehogynem, nagyon is el tudom képzelni – mondja. – Jesus Christo! Egy nő le akarja lőni, maga meg hirtelen úgy viselkedik velem, mint egy kislány. Mi ütött magába? – Semmi – húzódok vissza, és csak állok ott, és könnyes szemmel bámulom. Teljesen elvesztettem az önuralmamat, de nem érdekel. Annyira örülök, hogy látom, és hogy minden visszatért a normál kerékvágásba. De valahogy mégsem abba. A normál új értelmet nyert – a legjobbat, ami csak lehetséges. – Aha. – Pete a portánál ülő diákmunkás felé fordul, és megforgatja a mutatóujját a halántékánál, jelezvén, hogy szerinte elment az eszem. – Visszatérhetnénk most már a földre? – És máris kihúzza az egyik fiókot az asztalában. – Szóval, kitakarított itt, amíg nem voltam bent? Mi történt a fánkjaimmal? Mindenki azt mondja, maga volt… – Jaj már! – horkanok fel, miközben sarkon fordulok, és az ebédlő felé veszem az irányt. – Az egészségügyi bizottság tuti lezárta volna ezt az asztalt, olyan szag áradt belőle. Csak szívességet tettem. – Szívességet… – kiált utánam Pete. – Ez zaklatás, tudja? Hívni fogom a főnökömet! És jelentem magát! De én csak nevetek, még akkor is, mikor meglátom Magdát a pénztárban, amint épp egy diák ebédjegyét húzza le a gépben. – Nézd ezeket a gyönyörű kis filmcsillagokat, akik ide járnak enni! – lelkendezik. – Olyan szerencsések vagyunk, hogy ennyi gyöööönyörű kis filmcsillagunk van itt a Fischer Hallban! – Magda! – szólal meg a diák. – Kérem, ne most! Csak egy kávéért ugrottam le. Nincs időm arra, hogy maga itt szóval tartson… Valahonnan ismerősnek tűnik ez a zsémbes hang. – Sarah? A diák megfordul. És tényleg Sarah az, a haja már visszanyerte régi, borzalmas formáját. Bő flanelnadrág van rajta, papucs és egy nagyméretű melegítőfelső. A kontaktlencsék eltűntek, és az arcán semmi smink. Hamupipőke levetette báli ruháját, és visszavette rongyait. De a belőle sugárzó belső szépséget nem lehet nem észrevenni, amikor rám néz. Az arca a „most ébredtem, mindenki hagyjon békén” kifejezésről nyomban örömteli csodálkozásra vált, aztán visszafojtott lélegzettel átölel. – Heather! – kiált fel, és úgy megszorítja a nyakamat, hogy alig kapok levegőt. – Jaj, Heather! Köszönöm! Köszönöm! – Öhm – fulladozom. – Szívesen… – Nem is tudja – zihál Sarah a hajamba. – El sem tudja képzelni, mekkora jót tett velünk! Mivel megtalálta Owen valódi gyilkosát, az összes vádat ejtették Sebastian ellen. És most már szabad… visszamehet tanulni… visszamehet tanítani… meg minden. Megmentette, Heather! Maga mentette meg! Maga volt az egyetlen, aki hitt neki. Az egyetlen! Fogalmam sincs, hogy fogom ezt valaha is meghálálni. És a tegnap éjszakát velem töltötte… úgy értem, szó szerint

velem töltötte. És a mennyországban éreztem magam. Már rég feladtam a reményt, hogy olyan srácot találjak magamnak, akivel olyan kapcsolatom lehet, ahol testileg és lelkileg is megértjük egymást – de Sebastian személyében megtaláltam! Életemben nem voltam még ilyen boldog. És ez nem történt volna így, ha az a dolog ott lógott volna a fejünk felett, azt hiszem. De hála magának… Nem tudom, mit tehetnénk, hogy megköszönjük… – Hát – felelem. – Kezdhetné, mondjuk, azzal, hogy nem fojt meg. – Jaj! – ugrik hátra zavartan. – Bocsánat! – Semmi gond – nyugtatom meg. – Örülök, hogy ilyen jól alakultak a dolgok Sebastian és maga közt. – Jól alakultak? – nevet fel Sarah. – Jól alakultak? Ó, istenem! Amennyivel több ez, mint „jól alakultak.” El sem tudom mondani – olyan, mint egy álom. Csak azért ugrottam le, hogy vegyek egy kis bagelt meg kávét. Aztán egész nap csak édesen szerelmeskedünk, hogy ezzel ünnepeljük meg a győzelmét a bűnügyi igazságszolgáltatás rendszere és az elnöki hivatal felett. Összenézünk Magdával. És egyikünknek sem igen sikerül faarcot vágni. – Oké – mondom… – Hát, sok szerencsét a dologhoz, Sarah! Csak ne feledkezzen el a biztonságos szexről, rendben? – Persze – húzza fel az orrát. Aztán láthatólag nem tud parancsolni magának, és még egyszer nekem esik és átölel, mielőtt elszaladna a bagelekért. – Jaj, Heather – mondja. – Remélem, egy nap maga is megtalálja ezt a romantikus boldogságot, amit mi megtaláltunk Sebastiannal! – Igen – simogatom meg a fejét. – Én is remélem. Aztán, legnagyobb megkönnyebbülésemre távozik a bageles pult felé. – Néha olyan fárasztó tud lenni – állapítja meg Magda, miközben kissé még jobban feltúrja amúgy is hatalmas méretű frizuráját. – Nekem mondod? – sóhajtok fel boldogan. – Hát – folytatja – sosem találnád ki, mi történt! – Nem – felelem – te nem találnád ki sosem! – Én már mindent tudok – legyint erősen manikűrözött kezével. – Elkaptad dr. Veatch gyilkosát, ő megpróbált lelőni téged, te pedig majdnem meghaltál. Van még valami más újság is? Mert valami nagyon fontosat kell elmondanom. Az egyik kezem a csípőmre teszem. – Jól van, de én nem ezt akartam elmesélni. Azért csak mondd! Halljuk, mi a te híred. Biztosra veszem, hogy sokkal fontosabb, mint az enyém. Magda elnéz jobbra, majd balra, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallgatózik. Aztán előrehajol a pénztárgép fölött, és a fülembe súgja: – Az én hírem az… hogy igazad volt! A szemöldököm meglepetten felszalad. Nem túl gyakran fordul elő, hogy valaki azt mondja nekem, igazam volt valamiben. Szóval, ez tényleg hír. – Valóban? És miben? – Pete-tel kapcsolatban! – kiált fel Magda, miközben visszadől a széken. És fülig ér a szája. – Azt tanácsoltad, hogy egyszerűen mondjam meg neki, hogy érzek iránta. Így hát, tegnap este, pizzázás után, végre összeszedtem a bátorságomat, és… megmondtam. És… Nem vagyok épp egy sikongatós fajta, de hogy ezt csak így mondja, ez olyan brutális, hogy felsikoltok. – És mi? – És azt mondta, ő is ugyanígy érez irántam! – suttogja Magda boldogan. – És most együtt vagyunk. Döbbenten nézek rá. – Nem mondod! Magda rám vigyorog. – Nem hazudok. Jó, persze, mi nem – hogy is mondta? Szerelmeskedünk édesen egész nap? –

tartunk még ott, mint Sarah. Csak lassan haladunk – tudod, a gyerekek miatt. De határozottan jók vagyunk egymásnak. Nos, ehhez mit szól, Miss Heather Wells? Elmosolyodom. – Azt, hogy én mindig is tudtam – felelem.

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1133 Budapest, Pozsonyi út 61. Telefon és fax: 239-0180, 329-0879 e-mail: [email protected] / internet: www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Till Katalin / Művészeti vezető: Vaisz György A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 239-9141 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2008 Felelős vezető: Ducsai György igazgató

MEG CABOT az indianai Bloomingtonban született. Felnőtteknek szóló írásai mellett ő a szerzője – többek közt – a fiatalabbak számára készült A neveletlen hercegnő sorozatnak is. Jelenleg a floridai Key Westben él a férjével. Meg Cabot internetes oldala: www.megcabot.com

A Heather Wells sorozat első két kötete: Átlagméret nem akadály Egy kis túlsúly nem a világ vége

Meg Cabot többi, fiatal felnőtteknek szóló regénye: Locsifecsi királynő Locsifecsi királynő New Yorkban (megjelenik 2009 januárjában) Esküvő olasz módra Ki nevet a végén? A fiú a házból A könyveket keresse a könyvesboltokban, vagy megrendelheti a [email protected] e-mail címen

LÉPJ BE TE IS A MEG CABOT FAN CLUBBA!

Örömmel értesítünk, hogy a MEG CABOT FAN CLUBnak immár több mint 300 tagja van! Te is könnyen a klub tagja lehetsz, ha a [email protected] e-mail címre küldesz egy pár soros bemutatkozó levelet és véleményedet kedvenc Cabot-könyvedről. Hogy mik a klubtagság előnyei? Miután elküldtük Neked a tagsági kártyádat, kiadónknál 20%-os kedvezménnyel vásárolhatsz könyveket, valamint részt vehetsz a honlapunkon folyó pontgyűjtő versenyben, melynek során ajándék könyveket nyerhetsz. Bővebb információt és még sok egyéb érdekességet találsz Meg Cabottal kapcsolatban honlapunkon (www.cicerokonyvstudio.hu), a MEG CABOT FAN CLUB címszó alatt!

„Bátor hősnő, szellemes párbeszédek, felejthetetlen karakterek… Cabot új krimisorozata tökéletes választás azok számára, akik egy jó kis is olvasnivalóra vágynak.” ~ Library Journal

„Cabot olyan pergő stílusban tolmácsolja Heather amatőr nyomozói kalandjait, hogy néhány olvasó biztosan szünetért fog könyörögni, hogy úrrá lehessen a nevetésén.” ~ Publishers Weekly