MEG CABOT. Ki vagyok? CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

MEG CABOT

Ki vagyok?

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

A mű eredeti címe Airhead Fordította Lacza Katalin

ISBN 978 963 539 665 8 © Meg Cabot, 2008 © Lacza Katalin, 2010 © Ciceró Könyvstúdió Kft. 2010

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. Telefon és fax: 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás / Felelős szerkesztő: Till Katalin Műszaki vezető: Vaisz György / Korrektor: Aranyossyné Bondi Judit A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2045 Törökbálint, Depó / Tel.: 06/23-332-104 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) / Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2010 Felelős vezető: Ducsai György igazgató

Benjaminnak

Hálás köszönetem Beth Adernek, Jennifer Brownnak, Michele Jaffe-nek, Susan Jubynak, Laura Langlie-nek, Abigail McAdennek, Rachel Vailnek és mindenekelőtt Benjamin Egnatznek

ELSŐ FEJEZET – EMERSON WATTS! – KIÁLTOTTA AZ EGYIK HAJNALI órán a beszédtechnika tanárom, Mr. Greer, felriasztva ezzel békés szunyókálásomból. Eh, a csodába is! Ezek tényleg azt várják tőlünk, hogy hajnali nyolc tizenötkor már ébren legyünk? Na ne már! – Jelen! – kaptam fel a fejem a padról, és lopva megtöröltem a szám szélét, ha netán nyálas lenne. De azt hiszem, ez a mozdulat nem sikerült elég feltűnésmentesre, mert Whitney Robertson, aki hosszú, barnára sült combját keresztbe téve ücsörgött a padjában nem messze tőlem, felvihogott, és azt sziszegte: – Pancser! Megsemmisítő pillantást vetettem rá, és hangtalanul azt tátogtam: – Fordulj fel! Amire ő csak összehúzta erősen sminkelt babakék szemét, és visszagrimaszolt: – Szeretnéd, mi? – Nos… – nyomott el egy ásítást Mr. Greer. Gondolom, ő is elég későig lehetett fenn tegnap este. Bár valószínűleg ő nem azért, mert minden erejét latba vetve igyekezett befejezni a házi feladatát erre az órára, ahogyan én tettem. – Nem névsorolvasást tartottam. Rajtad a sor, hogy előadd az osztálynak a kétperces meggyőző beszédedet. Fordított ábécésorrendben haladunk, ha még emlékszel. Remek. Mondhatni, remek. Bosszúsan felkecmeregtem az asztalom mellől, és kisétáltam a terem elejébe, miközben a többiek vígan kuncogtak. Mindannyian,

kivéve Whitneyt, állapítottam meg. Ő is csak azért nem, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy a saját képét bámulta a táskájából előhalászott zsebtükörben. Lindsey Jacobs, aki a padsorban épp mögötte ült, elragadtatva meresztette rá a szemét, és azt suttogta: – Ez a szájfény annyira te vagy! – Tudom – dörmögte Whitney a tükörképének. Igyekeztem leküzdeni a hányingeremet – ez amiatt tört rám, hogy hallgatóság előtt kellett beszélnem, nem az ő épületes párbeszédük hatására… bár, azt hiszem, annak is lehetett némi köze hozzá – és megfordultam, hogy szembenézzek a többiekkel. Huszonnégy álmos szempár pislogott vissza rám. És ekkor rádöbbentem, hogy teljesen kiment a fejemből a beszéd, amelyen fél éjszakán át dolgoztam. – Rendben, Emerson – szólalt meg Mr. Greer. – Két perced van. – Az órájára pillantott. – Éés… Hát ez döbbenet. Ahogy ezt kimondta, az agyam még az eddiginél is jobban kiürült. Csak arra tudtam gondolni, hogy… honnan tudja? Mármint Lindsey. Hogy az a szájfény jól áll Whitneynek? Már csaknem tizenhét éve élek ezen a földön, de még most sincs a leghalványabb fogalmam sem róla, milyen szájfény állna jól nekem… vagy bárki másnak, ha már itt tartunk. Erről is az apám tehet. Először is, ő az, aki fiúnevet adott nekem, mivel meg volt róla győződve, hogy fiú leszek – mit sem törődött azzal, amit az ultrahang mutatott –, mert hogy olyan erősen rugdostam anyát a hasában. Apa ragaszkodott hozzá, hogy a kedvenc költőjéről nevezzenek el. Hát erre számíthat az ember, ha az apja angol irodalmat tanít az egyetemen. Anya pedig valószínűleg még nem tért magához az epidurális érzéstelenítésből, vagy mi, mert a legkevésbé sem tiltakozott, még az után sem, hogy kiderült, az ultrahangnak igaza volt. Így került az Emerson Watts név a születési bizonyítványomra. Igen, tudom. Már az anyaméhben a nemek szerinti diszkrimináció áldozata lettem. Vajon hány lány mondhatja el ezt magáról? – …rajta! – indította el Mr. Greer a tojásfőző óráját.

És abban a pillanatban minden adat, amit előző este összeszedtem, visszaáramlott a fejembe. Huh. – Az interaktív számítógépes játékokat játszók közt – kezdtem bele – a nők aránya harminckilenc százalék, de a világban hozzávetőleg harmincötmilliárd dolláros forgalmat bonyolító számítógépesjáték-ipar által alkotott játékoknak csak töredéke célozza meg a női fogyasztókat. Itt tartottam egy kis szünetet… de sokat nem értem el vele. Azt hiszem, igazából nem is hibáztattam őket. Végül is, tényleg nagyon korán volt még. Még Christopher sem figyelt, az a Christopher, akivel egy házban lakunk, és aki elvileg a legjobb barátom. A szokásos padjában ült, az utolsó sorban, egyenes derékkal. De a szeme csukva volt. – A Kaliforniai Egyetem Felsőoktatási Kutatóintézetének tanulmánya – folytattam – kimutatta, hogy a számítástechnikából diplomát szerzett nők aránya az eddig tapasztalt legalacsonyabb értékre zuhant vissza, kevesebb, mint harminc százalékra. A számítástechnika az egyetlen tudományág, ahol a nők részvételi aránya az idők folyamán csökkenő tendenciát mutat… Jaj, istenem! A kora reggeli beszédtechnika óra látogatói közül mostanra már senki sem volt ébren, csak én. Még Mr. Greer szeme is lecsukódott. Nagyszerű. Így lesz része a problémának, Mr. Greer, nem pedig a megoldásnak. – A kutatók közül sokan azt tartják, hogy ez annak köszönhető, hogy az oktatási rendszerünk nem szeretteti meg a lányokkal a tudományokat (különösen a számítástechnikát) még a középiskolai tanulmányaik alatt – daráltam kitartóan, s közben tekintetemet egyenesen Mr. Greerre szegeztem. Nem mintha ez feltűnt volna neki. Most már halkan horkolt is. Remek. Mondhatni, remek. Az az igazság, hogy eléggé lázba jöttem, amikor megkaptam a témámat, mert imádom a számítógépes játékokat. Vagyis, egy bizonyos játékot mindenképp. – Szóval, mit lehetne tenni, hogy elérjük, hogy a lányokat is érdekeljék a számítógépes játékok, amelyek – folytattam

rendületlenül –, amint azt tanulmányok is kimutatják, fejlesztik a problémamegoldó és stratégiai képességet, és a társadalmi érintkezés és a játékokban való együttműködés terén is jótékony hatással bírnak? Hiábavaló erőfeszítés, jöttem rá. De abszolút. – Szóval – jelentettem ki –, akár le is dobálhatnám magamról a ruhát, hogy megmutassam, hogy a pulcsim és a farmerom alatt ujjatlan pólót és aprócska rövidnadrágot viselek, kábé olyat, amilyet Lara Croft a Tomb Raiderben… csak az enyém még éghetetlen is, és sötétben világító dinoszaurusz matricák éktelenkednek rajta. Senki meg sem rezzent. Még Christopher sem, aki aztán rendesen bele van zúgva Lara Croftba. – Tudom, hogy most mit gondoltok – beszéltem tovább. – A sötétben világító dinoszaurusz matricák már olyan divatjamúltak. De én úgy gondolom, adnak valami nem is tudom, milyen pluszt az egész öltözéknek. És igaz, hogy a parányi rövidnadrág a farmer alatt nem túl kényelmes viselet, és a mosdóban sem épp egyszerű leoperálni magunkról, de ebben irtó könnyen elő tudom kapni a combra erősíthető dupla fegyvertáskából a nagy kaliberű pisztolyaimat… Ekkor megszólalt az időmérő. – Köszönjük, Em – ásította Mr. Greer. – Igazán meggyőző volt. – Nem, Mr. Greer – vigyorodtam el. – Én köszönöm maguknak. Még szerencse, hogy a szüleimnek nem kerül pénzébe – ösztöndíjjal vagyok itt –, hogy a Tribeca Alternatív Gimnáziumban tanulhassak. Mert erős kétségeim vannak az itt nyújtott oktatás színvonalát illetően. Már a helyemre igyekeztem, amikor Mr. Greer – szerintem leginkább magának – feltette a kérdést: – Nos, ki is a következő? Ja, igen. Whitney Robertson! – mosolyodott el. Mert mindig mindenki mosolyog, ha kimondja Whitney nevét. Kivéve engem. – Te jössz! Whitney – aki úgy döntött, gyorsan bepúderozza az orrát, miután az időmérő megszólalt – lecsapta a púdertartó fedelét, és felemelte keresztbe tett lábát. És nyilvánvalóan nem én voltam az

egyetlen, aki e művelet közben rálátást nyerhetett leopárdmintás tangájára. Hirtelen mindenki mintha felélénkült volna. – Hát, megpróbálhatom éppen – nevetett fel Whitney. Vékony, magas alakja felemelkedett az asztal mellől, és könnyed léptekkel – de komolyan, pedig tíz centi magas patacipő volt rajta; ezt vajon hogy csinálják? Ha én próbálnék meg négycentis sarkakon (vagy akár kétcentiseken) tipegni, garantáltan megbotlanék és orra esnék – előrevonult a padok közt az osztályterem elejébe, rövid, fodros szoknyája csak úgy lebegett utána. Amikor felénk fordult, egyetlen szempár sem akadt, amelyik ne őrá szegeződött volna. Kivéve Christopherét, állapítottam meg, amikor hátranéztem. Mert ő még mindig békésen aludt. – És… rajta! – indította el a tojásfőző órát Mr. Greer. – Az én témám – kezdett bele Whitney csilingelő hangon, ami a legkevésbé sem hasonlított arra, amelyet akkor szokott bevetni, amikor nekem javasolja, hogy forduljak fel –, hogy miért tartom valótlannak azt az állítást, mely szerint a nyugati társadalmak elvárásai a női szépséget illetően túlságosan magasak. Rengeteg nő panaszkodik arra, hogy a divat- és filmipar mennyire káros hatással van a fiatal és idős nők önértékelésére egyaránt. Ezek az illetők azt szeretnék, ha az említett iparágak jóval több, idézem, „átlagos testalkatú nőt” alkalmaznának. Én azt mondom, ez nevetséges! Whitney hátravetett néhány hosszú, szőke – szemmel láthatólag festett, legalábbis a húgom, Frida szerint, aki mindig tisztában van az ilyesmivel – hajtincset, és kék szeme bosszúsan csillogott, miközben feltette a kérdést: – Hogyan minősíthetnénk az egészséges testsúly (amely a tudósok meghatározása szerint huszonnégy egész kilenc tized alatti testtömegindexet jelent) szépnek való kikiáltását a nők önértékelése elleni támadásként? Ha vannak nők, akik lusták arra, hogy eljárjanak a konditerembe, inkább egész nap a számítógép előtt ülnek és videojátékokat játszanak, hát az az ő bajuk. De nem háríthatják ezért ránk a felelősséget, és nem vádolhatnak minket, akik törődünk a testünkkel, azzal, hogy szexisták vagyunk, vagy hogy lehetetlen kívánalmakat támasztunk feléjük a külsejük

terén… különösen úgy nem, hogy sokan közülünk élő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy ezek az elvárások egyáltalán nem teljesíthetetlenek. Leesett az állam. A tekintetemet körbejárattam a termen, hogy lássam, mások is annyira meg vannak-e rökönyödve, mint én. Ez volt az, amit Whitney kihozott a témából, amelyet Mr. Greer rá osztott, hogy készítsen róla egy kétperces előadást? Hogy az átlagos testalkatú nők ne hibáztassák a médiát azért, mert a pálcikavékonyságú modelleket és színésznőket kiáltják ki szépségideálnak? De úgy tűnt, én voltam az egyetlen az osztályban, aki szerint az előadó nem jól értelmezte a feladatot. Legalábbis abból az elragadtatásból ítélve, amellyel a többiek (de legalábbis az osztály fiú tagjai) Whitney hetyke mellbimbóit bámulták. – Ha az, hogy valaki úgy szeretne kinézni, mint Nikki Howard, például – folytatta Whitney bedobva a kozmetikai és divatvilág jelenlegi bálványának nevét – olyan rossz dolog lenne, akkor költenének-e a nők nagyjából hárommilliárd dollárt évente fogyókúrás célokra, és másik hétmilliárd dollárt szépségápolási cikkekre, háromszázmilliót pedig plasztikai műtétekre? Természetesen nem! Az emberek nem ostobák! Tudják, hogy némi erőfeszítés árán és tán egy kevés pénz befektetésével olyan vonzóvá válhatnak, mint… mint, mondjuk, én. Whitney hátravetette haját az egyik válla fölött, és tovább beszélt. – Néhányan – és ide helyettesítsük be az Emerson Watts nevet, olvashattuk ki a tekintetéből, amelyet rám vetett – úgy vélhetik, beképzeltség a részemről, hogy vonzónak tartom magam. De az igazság az, hogy a szépség nem annyiból áll, hogy valaki száznyolcvan centi magas és harminchatos méretet hord. A legfontosabb tulajdonsága egy szép nőnek a magabiztosság… és azt hiszem, abból nekem bőven akad! Whitney ártatlanul megrándította a vállát, és szinte minden fiú – valamint a lányok fele is –, miközben vágyakozón meresztette rá a szemét, felsóhajtott. Megpördültem a széken, és megnyugodva

vettem tudomásul, hogy Christopher feje álmában előrebillent. Egy srác legalább – a tizennégyből – biztonságban volt. Éppen időben fordultam vissza, hogy halljam, amint Whitney még hozzáteszi: – És az igazsághoz hozzátartozik, hogy azzal szemben, amit a kritikusok állítanak, hogy az ideális külső elérhetetlen, és nők halnak meg azért, hogy vékonyak legyenek, az egyetlen halálos dolog a nők számára ebben az országban az elhízás, amely mármár járványos méreteket ölt. Az osztály egyetértőn bólogatott, mintha ez az egész valami teljesen értelmes dolog lett volna. Ami persze a legkevésbé sem volt így. Legalábbis az én szememben nem. – Hát – zárta le Whitney a mondókáját –, ennyi lett volna. Megvolt a két perc? És pont végszóra az óra a tanár asztalán csörögni kezdett. Mr. Greer arca felragyogott. – Pontosan két perc. Szép munka volt, Whitney. Ő pedig ismét negédesen elmosolyodott, és elindult visszafelé a helyére. Mivel láttam, hogy senki más nem akar megszólalni – ahogyan általában –, felemeltem a kezem. – Mr. Greer! Fáradtan nézett rám. – Igen, Miss Watts? – Én komolyan azt hittem – engedtem le a kezem –, hogy a kétperces meggyőző beszéd célja, hogy meggyőzzük a közönségünket valamiről, tények és adatok segítségével. – Pontosan ezt csináltam – jelentette ki Whitney, miközben kecsesen lehuppant a székére. – Te mindössze annyit értél el – háborogtam –, hogy mindenki az osztályban, aki nem olyan vékony és tökéletes, mint Nikki Howard, garantáltan rosszul érezze magát. Miért nem említetted meg azt az aprócska tényt, hogy legtöbbünk sohasem fog úgy kinézni, mint ő, akármilyen keményen is dolgozik rajta és akármennyi pénzt is költ el a cél érdekében?

Ebben a pillanatban felberregett a csengő, hosszan és hangosan. Azt hiszem, többet aludhattam át, mint gondoltam, mert az idő mintha elröppent volna. És miközben a népek felpattantak, hogy átadják helyüket a következő osztálynak, Lindsey odalépett hozzám: – Egyszerűen csak féltékeny vagy – vágta a fejemhez. – Abszolút mértékben – simított végig vékony combján Whitney. – És egy dologban igazad van, Em: mindegy, mennyire erőlködsz, sosem fogsz ilyen jól kinézni. Hangosan felvihogott a saját szellemes megjegyzésén, majd a kuncogó Lindsey kíséretében kiviharzott a teremből, és magunkra hagyott minket a tanárral. És Christopherrel. – A jövő héten felvetheted ezeket a dolgokat, ha gondolod, Em – ajánlotta fel Mr. Greer segítőkészen –, amikor a cáfoló beszédeket tartjuk. Meglepetten néztem rá. – Köszönöm, tanár úr – mondtam. Zavartan vállat vont. Én pedig Christopherre néztem, aki lassan feltápászkodott, és odaszóltam neki: – És neked is köszönöm. Nagy segítségemre voltál ott hátul. Christopher álmosan pislogott és megdörgölte a szemét. – Haver, minden szót hallottam – állította. – Ó, tényleg? – húztam fel a szemöldököm. – Mi is volt a témám? – Öhm… nem vagyok benne biztos – Christopher mosolya kissé lehervadt. – De azt tudom, hogy valami köze volt az aprócska rövidnadrágokhoz. És a sötétben világító dinoszaurusz matricákhoz. Lassan megráztam a fejem. Néha úgy érzem, a gimi olyan hely, ahová a társadalom csak abból a célból küldi a fiatalokat, hogy letesztelje, van-e elég kitartásuk ahhoz, hogy megbirkózzanak a való világgal. És ez egy olyan vizsga, amin én tutira meg fogok bukni.

MÁSODIK FEJEZET AZ EMBER AZT HINNÉ, HÉTVÉGÉN LEGALÁBB KAP egy kis levegőt. Tudjátok, az ilyen Whitney Robertson-féléktől. A gond csak az, hogy a húgom is lassan ilyenné válik. Úgy értem, ilyen Whitney-félévé. Na jó, azért annyira nem szörnyű, mint a Balgák Királynője. Egyelőre. Ám lassan, de biztosan afelé tart. Legalábbis erre a következtetésre jutottam szombat reggel, amikor anya azt mondta, el kell kísérnem a Stark Áruház ünnepélyes megnyitójára, mert tizennégy éves korában Frida még „túl fiatal” ahhoz, hogy egyedül menjen egy ilyen helyre. Csak helyettesítsük be a kelekótya szót a fiatal helyére, és máris látjuk, anya mit is értett ez alatt. Na, nem mintha Frida tényleg szellemi fogyatékos lenne vagy ilyesmi. Ahogyan én, úgy ő is ösztöndíjat nyert a Tribeca Alternatív Gimnáziumba. Egyszerűen csak Whitney Robertson-jelölt vált belőle… pontosabban fogalmazva: beállt a Zombik Seregébe, ahogy Christopher és én előszeretettel nevezzük osztálytársaink többségét. A legtöbb ember, ha azt hallja, zombik, élőhalottakra gondol. De Christophernek és nekem a zombik nem mások, mint a Tribeca gimi népszerű diákjai, akik nagyban hasonlítanak az említett élőholtakra, tekintve, hogy nincs lelkük, sem személyiségük. De ha szó szerint vesszük, azért természetesen élnek. Mindazonáltal, mivel senki és semmi nem érdekli őket (vagy ha netán mégis, azt jó mélyre temetik magukban, hogy beilleszkedjenek a többiek közé), és csak azok után futnak, akikről

úgy gondolják, jó fényt vethetnek rájuk az egyetemi jelentkezési lapjukon, valódi zombik. Ebből következően a Zombik Serege teszi ki a Tribeca gimi diákjainak többségét. És elég rémisztő azt látni, hogy a saját húgod lassan a Zombik Seregének tagjává válik. De, sajnos, semmilyen eszköz nincs a kezedben, hogy megállítsd ezt a folyamatot. Leszámítva azt, hogy megpróbálod a lehető legkényelmetlenebb helyzetekbe hozni a többiek előtt. Ezért lett Frida (amikor a húgom született, anyán volt a névadás sora, így lett ő Frida, Frida Kahlo – anya női egyenjogúságot tanít a New York-i Egyetemen –, a leginkább az összenőtt szemöldökű, bajszos önarcképeiről ismert, mexikói feminista festőnő után) ilyen izgatott, amikor megtudta, hogy felsőbb utasításra el kell kísérnem a Stark Áruház megnyitóbulijára. Öhm. Na igen. – De anyaaaa – nyafogott. – Miért kell Emnek is velem jönnie? Mindent tönkre fog tenni! – Em semmit sem fog tönkretenni – húzta fel a szemöldökét anya a húgom hisztije hallatán. – Csak gondoskodik róla, hogy épségben hazakerülj. – Csak KÉT HÁZTÖMBNYIRE van! – méltatlankodott Frida. De anya nem adta meg magát. Már azt megelőzően is tüntetések voltak a Stark Áruház előtt, hogy egyáltalán elkezdték volna építeni. A problémák már akkor kezdődtek, amikor a szomszédságban rájöttek, hogy az új áruház a Mama Zöldséges Gyümölcsstandja helyén fog állni (egy elhagyott telek közepén) a Broadway és a Houston találkozásánál. A Mama Standja mindössze kétsaroknyira volt a Keleti Harmadik utca és a La Guardia tér sarkán lévő lakásunktól, amelyet az egyetem fizet, és mi is mindig itt vettük a salátát meg a banánt, mert a helyi Gristedes kínálatában nem nagyon lehetett megbízni, a Dean Deluca delikátboltja a Broadwayn pedig rettenetesen drága volt. És nem mi voltunk az egyetlenek anyával, akik begurultak, amikor meghallották, hogy mi épül majd azon az üres telken. Az egész lakóközösség összefogott, hogy megpróbálják megmenteni a

Mama Standját, és követelték, hogy a Stark tartsa magát távol a helytől. De hiába volt minden tiltakozó levél, az ELF (amihez, esküszöm, semmi közöm sincs, akármit is gondol apa meg anya) összes károkozása az építkezésen és a beígért teljes közösségi bojkott, a Mama Standját lebontották, és a helyén felépült a gigantikus méretű Stark Áruház, háromszintnyi CD-, DVD-, videojáték-, háztartásielektronika- és könyvkínálattal (az épület legkisebb és legelérhetetlenebb zugában), amely a hatalmas árengedményeivel, mérhetetlen nagyságú kínálatával garantáltan kiüti a nyeregből az összes helyi kis boltot, ahol eddig ilyesmit árultak… …Nem is beszélve az olyan, nagyszabású rendezvényekről, mint amilyen ez a mai is: gigantikus megnyitóünnepség ingyen itallal és ropogtatnivalóval (Stark Cola, Stark keksz, Stark perec) és élő műsorokkal mindhárom szinten, amelyeket a legmenőbb ifjú sztárok tartanak, akik a fellépés után lehetőséget adnak a népeknek, hogy megvásárolják a kifejezetten számukra dedikált CD-iket. Frida pedig pontosan ezért akart annyira ott lenni. Mert a családunk többi tagjával – és a környéken lakókkal – ellentétben a húgom nagyon is lelkesen várta, hogy megnyisson az új Stark Áruház alig egy köpésre a szobája ablakától (nem mintha Frida valaha is művelne ilyen rangon aluli dolgot, mint a köpködés). A legkevésbé sem érdekelte, hogy a Mama Standját az Alphabet City egy elhagyatott, szeles zugába száműzték, a lehető legtávolabb a háztól, ahol lakunk, sem az, hogy mostantól kénytelenek leszünk fonnyadt salátát és megbarnult banánt venni a Gristedesben. – Nem lesz semmi gond – erősködött Frida anyának. – Majd figyelek az ELF tüntetőire. És felveszem a biciklis sisakomat is, ha szükséges. Anya csak a szemöldökét ráncolta. – Én nem az ELF miatt aggódom, Frida – jelentette ki. – Hanem Gabriel Luna miatt.

A húgom pufók arca (pufók, na. Most mit mondjak? A kerek arc – csakúgy, mint a szögegyenes, barna haj, a barna szem, a közepes testmagasság és súly, valamint a negyvenes lábméret – nálunk családi örökség ugyanúgy, ahogy a keskeny arc és a tökéletes minden más Whitneynél) azonnal lángoló vörös lett. – Anya! – kiáltott fel. – Ne már! Hisz van vagy húszéves! Nem hinném, hogy ilyen magamfajta kislányok érdekelnék. A szájával ezt mondta. De a szeme villanásából bárki kiolvashatta, hogy igazából nem így gondolja. Szentül meg volt győződve róla, hogy Gabriel Luna őrülten beleesik majd, amikor dedikálja neki a CD-jét. Erre mérget mertem volna venni. Végtére is én is voltam tizennégy éves, alig két és fél röpke évvel ezelőtt. Szóval anya helyesen tette, amikor erre csak annyit mondott: – Akkor nyilván nem bánod, ha a nővéred is veled tart. Csak ha netán történne valami. – Valami? Mégis mi? – tudakolta Frida. – Mondjuk, az, hogy Gabriel Luna meghív egy bulira a loftjába. Napnál világosabb, hogy pontosan ez volt az, amire Frida ácsingózott. Na, nem mintha ezt egy pillanatig is elismerte volna. Inkább felhorkant: – Gabrielnek nincs is loftja, anya! Nincsenek ilyen sztárallűrjei! És amikor a sztárallűrök szó hallatán kipukkadt belőlem a röhögés, dühös pillantást vetett rám. – Hát pedig nincsenek! Egy garzonlakásban lakik valahol itt, a NoHóban. Ő nem olyan „zeneipar-kitalálta szépfiú a bandából” típus, akiket annyira utálsz, Em. Hanem énekes és zeneszerző. És annak ellenére, hogy már most nagyon népszerű a szülővárosában, Londonban, Anglián kívül kevesen ismerik. – Leszámítva azokat, akik olvassák a CosmoGIRL!–t, természetesen – mutattam rá. – Ahogyan te is az ő cikküket idézted az előbb a múlt havi számból. Beleértve a sztárallűrös részt is. – Hát ezt meg te honnan tudod? – csattant fel gúnyosan. – Eddig úgy tudtam, hogy soha nem olvasol tinimagazinokat. Hogy nálad csak a Videojátékok Havilapja vagy mi a szösz jöhet szóba. Felsóhajtottam.

– Így is van, csak amikor azt már kiolvastam, és az egyetlen újság, amit találok a lakásban, az a te CosmoGIRL!-öd, mi mást tehetnék? – Anyaaa! – nyafogott tovább Frida. Szemmel láthatólag nagyon el volt keseredve amiatt, hogy a Stark ilyen rövidlátó módon szeptember utolsó meleg hétvégéjére szervezte a nyitóbuliját, amelyet a Zombik Serege összes többi tagjának a családi nyaralóban „kellett” töltenie a Hamptonsban. Ahová természetesen Fridát is meghívták. Ő azonban előbb enne üvegcserepet, mint hogy elszalassza a lehetőséget arra, hogy sztárokkal találkozzon – még ha olyanokkal is, akik nem loftban laknak. – Em mindent tönkre fog tenni! Nem érted? Annyira ciki! Amikor nem tanul, mást se csinál, csak azokat a hülye számítógépes játékokat nyomja Christopherrel, vagy undorító sebészeti műsorokat néz a Discovery Channelen. Tuti be fog szólni valami hülyeséget Gabrielnek, és jól leéget! – Dehogy fogok! – tiltakoztam, miután beleharaptam a mikróból kivett gofriba. – De, nagyon is fogsz! – makacskodott Frida. – Mindig olyan bunkó vagy a fiúkkal. – Hát ez egyáltalán nem igaz – háborogtam. –Mikor voltam egyszer is bunkó Christopherrel? – Na jó, de Christopher Maloney a pasid – forgatta a szemét Frida. – Mellesleg én helyes fiúkra gondoltam. Ez akkora rágalom volt – Christopher Maloney a legkevésbé sem a „pasim” –, hogy majdnem félrenyeltem a gofrimat. Nem mintha néha nem szerettem volna, ha Christopher tényleg a pasim lenne, nem csak egy barátom – pontosabban a legjobb barátom –, aki történetesen fiú. De Christopher soha nem mutatta semmi jelét, hogy hasonlóképpen érzett volna. Mármint, hogy azt gondolná, több mint plátói szintre kellene mozdítanunk a barátságunkat. Tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy Christopher egyáltalán rájött, hogy én nem fiúból vagyok. Jó, tényleg nem én vagyok a világ legnőiesebb teremtménye. Őszintén szólva, párszor

azért megpróbálkoztam tenni valamit ez ellen, de azon két-három alkalommal, amikor kihúztam a szemem vagy bármi hasonlóra vetemedtem, Frida harsány nevetésben tört ki, és rám parancsolt, hogy „Mosd le! Mosd le, de azonnal!” még mielőtt kiléphettem volna otthonról. Így hát lemostam. Azt hiszem, nem épp szokványos dolog, hogy a legjobb barátom fiú. De az igazság az, hogy ötödik óta lányokkal egyáltalán nem barátkozom. Az a néhány eset, amikor a középiskolás lányok meghívtak magukhoz, mindig olyan… furán sült el. Mert rendre kiderült, hogy tulajdonképpen semmi közös nincs bennünk. Én például általában videojátékokkal szerettem volna elütni az időt, míg a többiek folyton „Mondod vagy mered”et akartak játszani. (A hangsúllyal a bevallós részen… mint például „Igaz-e, hogy bele vagy zúgva abba a Christopher gyerekbe, de mindenkinek azt mondod, hogy csak barátok vagytok, és még ő sem tudja, hogy titokban szerelemes vagy belé? Akarod, hogy elmondjuk neki, mit érzel valójában? Mert tényleg szívesen megtesszük.”) Szóval, ilyenek. Én egyszerűen nem bírom az ilyet. Meg is mondtam anyának, hogy inkább itthon maradok és olvasok. Ez az egyik előnye annak, ha a szüleid egyetemi tanárok. Hogy tudják, mit érzel. Mert valójában ők is mindig otthon szerettek volna olvasni. De Christopher más. Az első pillanatban, amikor megláttam a költöztető teherautó mellett, amelyben a család összes holmija volt, amikor ideköltöztek a házba, tudtam, hogy jól ki fogunk jönni egymással. Jó, erre a következtetésre leginkább azért jutottam, mert belekukkantottam a Christopher videojátékai feliratú dobozba a teherlift mellett, és megállapítottam, hogy ugyanazokat a számítógépes szerepjátékokat szeretjük. De ez mindegy is. Azt hiszem, abból, hogy annyit lógunk együtt, az emberek azt szűrik le, hogy együtt járunk, de ennél mi sem áll távolabb a valóságtól (sajnos).

Ám annak ellenére, hogy nem randizunk – bármennyire is szeretném, hogy így legyen –, vissza kellett utasítanom Frida felvetését, hogy Christopher nem helyes srác. Persze, a Zombik Seregének meghatározása szerint nem pont a legmenőbb. Ugyan több mint száznyolcvan centi magas, és megfelel a szőke haj, kék szem kívánalmának, amiért a Zombik Serege annyira odavan. Csakhogy Christopher azon igyekszik, hogy letesztelje, meddig tudja növeszteni a haját, mielőtt az apját, a Parancsnokot (aki a politikatudományok tanára) teljesen az őrületbe kergetné. Úgyhogy most már majdnem a válla alá ér. És nem tölt naponta négy órát súlyok emelgetésével, ezért távolról sem olyan kigyúrt izompacsirta, mint Whitney barátja, Jason Klein. De azért, mert Christopher nem pont olyan, mint amilyennek a Zombik Serege a menő srácokat elképzeli, attól még szó nincs arról, hogy ne lenne helyes. – Köszi! – dörrentem rá Fridára. – Nagyon köszi. Azt lesheted, hogy ezek után Christopher mikor csinálja meg a töredezettségmentesítést a gépeden. – Christopher haja hosszabb, mint az enyém! – sziszegte Frida. – És tegnap is hogy ráförmedtél Jason Kleinre, hogy fogja be a száját, miközben ketchupért álltatok sorba a hamburgeretekhez az ebédlőben! – Hát – rántottam meg a vállamat zavartan. – Tegnap rossz napom volt. Ráadásul meg is érdemelte. És Christopher legalább le tudja vágatni a haját, ha akarja. De te mit tudsz felhozni Jason mellett? – Ő csak annyit mondott, hogy jobban tetszik neki a pomponlányok tavaszi egyenruhájának ujjatlan felsője, mint a télen hordott melegítőjük – háborgott tovább. – Ez tényleg szexista megjegyzés volt, Frida! –jegyezte meg anya. A gofrim fölött diadalittas pillantást vetettem a húgomra. De ő továbbra sem hagyta annyiban.

– A pomponlányok sportolók, anya – erősködött. – És az ujjatlan felső kevésbé kényelmetlen, abban sokkal szabadabban tudnak mozogni, mint melegítőben. – Istenem! – A reggelim fölött döbbenten néztem Fridára. – Az idén te is jelentkezel pompon-lánynak, ugye? Frida vett egy mély levegőt. – Hagyjuk! Felejtsétek el! Majd megkérdezem apát. Ő biztos elenged majd egyedül. – Nem, nem fog elengedni – jelentette ki anya. –És eszedbe ne jusson zavarni ezzel. Tudod, milyen későn ért haza tegnap. Apa hét közben New Havenben lakik, ott tanít a Yale-en, és csak hétvégenként jön haza Manhattanbe (nincs könnyű dolguk a tanár házaspároknak, mivel nem taníthatnak ugyanazon az egyetemen). Apának emiatt olyan bűntudata van, hogy általában bármit megenged nekünk, amit akarunk. Ha Frida arra kért volna engedélyt, hogy Atlantic Citybe utazzon a teljes férfi úszócsapattal a hétvégére, hogy elkártyázza az egyetemi tanulmányaira félretett pénzt, apa minden bizonnyal csak annyit mondott volna: „Persze, miért is ne? Itt a bankkártyám, érezzétek jól magatokat!” Épp ezért anya árgus szemekkel kezd figyelni minket, amint apa hazaér. Teljes mértékben tisztában van vele, hogy ha a tinédzser lányairól van szó, apát kenyérre lehet kenni. – És mi ez a történet a pomponlánykodással? –érdeklődött anya. – Frida, azt hiszem, beszélnünk kell… Miközben anya arról magyarázott, hogy a hetvenes évek végéig a lányok nem játszhattak semmilyen férfisportot, és arra voltak kárhoztatva, hogy az oldalvonalról lelkesítsék a játékosokat, így alakult ki a szurkolólányok hagyománya, Frida gyilkos pillantásokat lövellt felém, és azt sziszegte: – Ezért még megfizetsz! És semmi kétségem nem volt afelől, hogy bosszút is áll majd rajtam a Stark Áruház megnyitóján. És, mint kiderült, nem is tévedtem. Csak épp nem úgy, mint amire számítottam.

HARMADIK FEJEZET FRIDÁNAK EGY DOLOGBAN IGAZA VOLT: GABRIEL Luna tényleg nagyszerű énekes és zeneszerző. És – az igazat megvallva – elég vonzó is. Nem olyan „zeneiparkitalálta szépfiú,” akiktől Frida és a barátai úgy el vannak ájulva, amikor meglátják őket az MTV mit tudom én, melyik zenei műsorán. És úgy tűnt, tetoválása sincs, és szemceruzát sem használ, ahogyan az az énekes srácoknál mostanában divat. Gabrielen, amennyire láttam (és ez nem volt könnyű, mivel hatalmas tömeg volt köztem és a színpad közt, ahol énekelt), egy szál tetoválás vagy smink nem volt. Még a ruháját is normálisnak találtam: legombolt nyakú ing és farmer. A haja szálkásra volt vágva, és egy kissé túl hosszúra nőtt (bár nem annyira, mint Christopheré), és éles kontrasztot alkotott átható kék tekintetével (na, nem mintha ez engem érintett volna), de még így is jól nézett ki. Úgy értem, a haja. De leginkább a hangja volt az – jaj, istenem, az a brit akcentus! –, ami megfogott. Ez a mély, telt és érzelmekkel teli hang (mely ugyanakkor játékos is volt, amikor a dal azt kívánta) megtöltötte a NoHo új Stark Áruházának Broadway zenei részlegét, ahol direkt az ő kedvéért állítottak fel egy mini színpadot. És azok is, akik épp akciós CD-k után kutattak a polcok közt, kénytelenek voltak kosárral a kezükben megállni egy pillanatra és minden figyelmüket neki szentelni, mert a hangja olyan átható, a megjelenése olyan imponáló volt. Egy gyors számmal lépett a színpadra, az új lemezének első dalával. És, be kell valljam, nagyon is magával ragadó volt. Azon kaptam magam, hogy ringatózom a zenére.

De csak titokban, nehogy Christopher észrevegye, mert tudtam, hogy nyomban lenne valami cinikus megjegyzése a dologra. Aztán Gabriel lecserélte az addig használt elektromos gitárját egy hagyományosra, és a második számot már ezen az akusztikuson játszotta, egy hokedlin ülve. Na jó, elismerem, nem Frida volt az egyetlen, aki elalélt tőle. Minden erőmet össze kellett szednem, és figyelmeztetnem magam, hogy nem vagyok már tinilány… annak ellenére, hogy tulajdonképpen most egy tinirendezvényen vagyok. Ez az állapot addig tartott, amíg el nem jött az idő, hogy beálljunk a sorba autogramot szerezni Fridának a CD-jére. Ekkor hirtelen mellbe vágott a valóság: egy pillanat alatt tizenháromtizennégy éves kislányok gyűrűjében találtuk magunkat, akik mind feltűnő csípőnadrágot viseltek, pontosan olyat, amilyet Frida is, és mindannyian valami papírdarabot szorongattak a kezükben annak a nevével, akinek az autogramot akarták kérni a CD-re Gabrieltől… mellette pedig a mobilszámukkal. Arra az esetre, ha Gabriel esetleg el akarná kérni. A varázslatos pillanatokat rémesen unalmas percek követték. – Nem téged néz – hűtöttem le Fridát, miközben a hosszú sorban (mondtam már, milyen hosszú volt a sor?) araszoltunk előre Gabriel autogramjáért. – De igen! – ágaskodott Frida. – Pont engem néz! – Dehogy! – lépett oda hozzánk Christopher, hogy némi erkölcsi támaszt nyújtson nekem… na és persze azért is, hogy vessen egy pillantást az áruház műszaki részlegére, ahol egy vadonatúj, a Stark által kifejlesztett kézi játékgépet mutattak be, amelynek olyan nagy képernyője volt, hogy végre lehetett rajta stratégiai játékokat játszani anélkül, hogy kifolyna az ember szeme. És ami még jobb, nem egészen száz dollárért vesztegették. Christophernek és nekem etikai fenntartásaink vannak a Stark áruházaival kapcsolatban… de azt azért mi sem álljuk meg, hogy ki ne használjuk a hihetetlenül alacsony akciós áraikat. – Őt nézi – mutatott Christopher a kivetítőre, amely a fejünk fölött lógott, és amelyen Nikki Howardot láthattuk élénk rózsaszín háttér előtt. Rendkívül csinos volt áttetsző estélyi ruhájában és

nevetségesen magas tűsarkú cipőjében, amint az áruházat betöltő, hangosan dübörgő rockzenére pörgött-forgott. Több tucat – de még az is lehet, hogy több száz – ilyen kivetítő lógott vastag drótokon a mennyezeten futó csövekről mindenhol az épületben, és mindegyiken Nikki Howard látszott, más és más ruhában, arra ösztönözve a vásárlókat, hogy próbálják ki a Stark Enterprises legújabb divatkollekcióját és szépségápolási termékeit, amelyeket kizárólag a Stark áruházaiban lehet majd kapni. – Minden bizonnyal azt próbálja megállapítani, hogy visel-e a ruha alatt valamit – tréfálkozott Christopher. – Gabriel nem úgy gondol a nőkre, mint valami szexuális tárgyakra – mordult fel Frida, alig egy röpke pillantást vetve abba az irányba, amerre Christopher mutatott. – Tudom, hogy nem. Olvastam a vele készült riportot a CosmoGIRL!-ben! Szereti az olyan lányokat, akiknek eszük is van. Majdnem félrenyeltem az ingyen Stark kólámat arra a feltevésre, hogy Nikki Howardnak esetleg esze is lenne. De Frida nyomban a védelmére kelt. – Igenis, van neki! – erősködött. – Hány olyan tizenhét évest ismersz, akinek ennyi modell- és reklámszerződése van, mint Nikkinek? Pedig kezdetben semmije sem volt – semmije! De hogy lehet, hogy erről nem hallottál? Ti semmi mást nem csináltok, csak azokat az idióta számítógépes játékokat nyomjátok? Szerencsére azért nem mindenki hallotta Frida fejtegetéseit arról, hogy Christopher és én mennyire nem abban a világban élünk, amelyben a velünk egykorú fiatalok – nehéz is lett volna a körülöttünk dübörgő rockzene hangzavarában (ami tulajdonképpen nem volt olyan kellemetlen hangzavar, tekintve, hogy Gabriel zenéje volt)… nem is beszélve az áruházban hömpölygő embertömegről. De nem mindenki azért jött, amiért mi, hogy láthassa Gabriel Lunát. Sokan egészen más okból érkeztek: csak bajt akartak keverni. Minden második percben láthattuk, amint egyenruhás biztonsági őrök újabb és újabb tiltakozókat vezetnek ki az áruházból. Az aktivistákat elég könnyen ki lehetett szűrni a valódi vásárlók közül, amilyen Frida is volt, katonai

gyakorlóruhájukról… de leginkább a kabátjuk alá rejtett festékpatronos puskáikról. Elsődleges célpontjaik a kivetítők voltak, amelyek nagy részét már le is lövöldözték (a legfontosabb helyeken), hatalmas citromsárga pacákat hagyva a képernyőn. Más szóval, az egész áruház úgy nézett ki, mint egy cirkusz. Ebből következően Frida teljesen elemében érezte magát. A kishúgom úgy szívta magába az izgalmakat, mint az éltető levegőt: megállás nélkül sms-eket küldözgetett a barátainak, hogy tudassa velük, miről maradnak le éppen, és egymás után készítette a fényképeket a mobiltelefonjával. – Ezenkívül – irányította a telefonját Gabriel felé, bár olyan messze álltunk tőle, hogy akinek küldi majd a képet, tutira csak egy fehér inges pacának fogja látni – Gabriel abszolút spirituális… és intellektuális. Pont, amilyen én vagyok. Egy újabb korty ingyen osztogatott Stark kólát nyeltem félre. – Igenis, az vagyok! – erősködött Frida. – Csak azért, mert nem temetkezem nyakig a matekba meg az egyéb ilyen tudományokba, mint egyesek? Gabriel szerint pedig egy lánynál a szíve számít, nem a melltartómérete. – Na persze – bólogattam gúnyosan. – Biztosra veszem, hogy Gabriel inkább járna egy díjnyertes kutyával, mint Nikki Howarddal. Christopher hangosan felnevetett – bár, ahogy ezt kimondtam, hirtelen úgy éreztem, nem is bánnám, ha ez igaz lenne. De Frida a legkevésbé sem találta viccesnek. – Nem vagyok díjnyertes kutya! – vetett rám sértett pillantást a húgom. – Frida! – maradt tátva a szám. – Én nem rád gondoltam! De már késő volt. Megbántottam. – Lehet, hogy saját magadról így gondolkodsz – morgott –, de engem ne húzz le a te szintedre, Em! Én legalább próbálkozom. – Ez meg mit akar jelenteni? – csattantam fel. – Hát, nézz magadra! Én pedig magamra néztem.

És oké, nem vagyok épp az a divatdáma, mint Nikki Howard a tűsarkú cipőjében és a bikinijében, az önbarnítótól csillogó bőrével, vagy Whitney Robertson a habos-babos szoknyájában és a szexi vállpántos felsőjében. De mi a baj a farmerral, a kapucnis pulcsival és a tornacipővel? Hát Frida nem habozott kifejteni. – Úgy nézel ki, mint egy fiú – kritizált. – Úgy értem, lehet, hogy van alakod, de ezt senki nem látja, hála a mindenféle lógó gönceidnek. És próbáltál valaha is valamit tenni a hajaddal azon kívül, hogy helyes kis gumikkal összefogod hátul, ami, ha már itt tartunk, utoljára 2002-ben volt divat? Én legalább igyekszem jól kinézni. Éreztem, hogy mélyen elvörösödöm a Stark Áruház nem épp kedvező megvilágításában. Az egy dolog, ha a kishúgod kicikiz. De az már teljesen más, ha az előtt a srác előtt teszi ezt, akibe hetedik óta titkon bele vagy zúgva. – Ó, bocsánat! – motyogtam letaglózva. De most komolyan. Hát szükségem volt nekem erre? Nem is akartam itt lenni, ebben a hülye áruházban, nem akartam itt állni ebben a hülye sorban, nem akartam találkozni ezzel a fickóval, aki, oké, tényleg helyes srác, de akiről ma reggelig gyakorlatilag még csak nem is hallottam. Teljesen jól érezhetném magam otthon, játszhatnánk Christopherrel, és megpróbálhatnánk eljutni a hatvanadik szintig a Journeyquestben. Az utolsó, amire vágytam egy olyan napon, amikor végre kiszabadulok abból a pokolból, amit más néven Tribeca Alternatív Gimnáziumnak hívnak, az ez volt. – Nem is tudtam, hogy valami ki tudja, milyen szépségideálnak kellene megfelelnem, amit egy mini tini divatkirálynő diktál. Christopher felnevetett. – Mini tini! Ez jó – ismételte meg. Éreztem, hogy az arcom újabb piros árnyalatot vett fel. Örömömben. Hogy Christophernek tetszett valami, amit mondtam. Hát, igen. Eddig jutottam. Szánalmas, komolyan. – Egyébként – tette hozzá Christopher –, szerintem Em nagyon is klasszul néz ki…

Klasszul néz ki! Christopher úgy gondolja, klasszul nézek ki! A szívem repesni kezdett. Persze, tudom, a „klasszul néz ki” nem a világ legnagyobb bókja, de az ő szájából ez olyan volt, mintha azt mondta volna: eget rázóan dögös. Meg voltam róla győződve, hogy meghaltam és a mennyországba jutottam. – …és ő legalább nem valami műanyag kirakatbábu, mint egyesek – biccentett a fejünk fölött lógó kivetítő felé. – Na igen – vetettem diadalittas pillantást Fridára. Klasszul néz ki! Christopher azt mondta: klasszul nézek ki! De Fridát nem hatotta meg a dolog. – Csak hogy tudd – csattant fel –, Nikki Howard úgy hódította meg a kozmetikai és divatvilágot, mint a forgószél. Az egyik legfiatalabb modell, aki eddig jutott. Nikki és a barátai… – Na, helyben vagyunk – forgattam a szemem. –Egy újabb előadás az NBK-ról. – Mi a csoda az az NBK? – tudakolta Christopher. – A Nikki Baráti Kör rövidítése – tettem érthetővé a dolgot. – A múlt havi CosmoGIRL! azt írta, egy egész különítménnyi HMHval járkál. – Na várj… és mi az a HMH? – Christopher még zavartabbnak tűnt, mint eddig. Ha nem számítógépről vagy számítógépes játékról volt szó, Christophernek fogalma sem volt a világról. Ettől lógott ki olyan imádnivalóan a Tribeca gimi többi diákja közül. – Tudod… Azok az emberek, akik állandóan mindenhol szerepelnek, de csak azért Híresek, Mert Híresek – magyaráztam. – Nem sokat tettek a népszerűségükért. Igazából semmihez nincs tehetségük. Általában valami gazdag ember gyerekei, mint ahogy Nikki hol vele-hol nélküle pasija, Brandon Stark is – a klasszul néz ki megjegyzéstől jókedvre derültem, úgyhogy lehalkítottam a hangomat, és mint egy hírolvasó a tévében, úgy folytattam –, a Stark áruházlánc milliárdos tulajdonosa, Robert Stark tizenkilenc éves fia. Vagy olyan sztárocskák, mint Tim Collins tizenhét éves leánykája, Lulu. Annak a Tim Collinsnak – tettem hozzá –, aki a Journeyquestből készült filmet rendezte. Christophernek leesett az álla. – És aki teljesen tönkrevágta az egészet?

– Úgy van – bólogattam. – Lulu is az NBK-hoz tartozik. – Miért vagytok mindig ilyen ellenségesek? – háborgott Frida. – Bármit, ami jó, rögtön leszóltok. – Ez egyáltalán nem így van – tiltakozott Christopher, miközben összegyűrt egy üres Stark kekszes zacskót, amelynek tartalmát már rég magába tömte, és bő nadrágjának a zsebébe gyömöszölte. Ahogy megérkeztünk, rögtön rávetődött az ingyen osztogatott zacskós Stark kekszre, és annyit dugott a zsebébe, amennyit csak bírt, hogy később is legyen mit rágcsálnunk. A Parancsnok ugyanis nem enged be semmilyen gyorskaját a házba. – Eszünkben sincs leszólni a Journeyquestet. Mármint a játékot. A film viszont egy rakás szemét. – Úgy értem, bármit azon a hülye számítógépes játékon kívül – húzta el a száját Frida. – Vagy itt van a zene – jegyeztem meg, mikor tudatosult bennem, hogy még mindig Gabriel Luna hangja árad a fejünk fölötti hangszórókból. – A zenét is szeretem. Pontosabban… az ilyen zenét. – Ó, persze – gúnyolódott Frida. – Mondj csak egy népszerű énekest vagy zenészt, akit rendszeresen hallgatsz! De nehogy nekem azokkal a borzalmas metálbandákkal gyere, akikért Christopher rajong! – Egy népszerű zenészt? – ráncoltam a homlokom. – Oké. Mit szólsz, mondjuk… Csajkovszkijhoz? – Ő tényleg nem rossz – bólogatott Christopher nevetve. – Vagy Mahler. Ő is jó. – Nekem ő túl komor – vetettem ellen. – Inkább Beethoven. – Az a fickó tényleg király – emelte fel Christopher az öklét, a hüvelykujját és a kisujj át eltartva, ahogyan a rockerek tisztelegnek Beethoven előtt. – Imádom! – Édes istenem! – nyöszörögte Frida, és az arcát a tenyerébe temette szégyenében. – Ne már, Frida! – böktem oldalba barátságosan a könyökömmel. – Annyira azért nem vagyunk szörnyűek, vagy igen?

– De, nagyon is – motyogta. – Nagyon is azok vagytok. Hát nem veszitek észre, hogy leszóltok mindent, amit a normális emberek szeretnek? Mondjuk, Nikki Howardot és a barátait… Vicces volt, hogy abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, Nikki Howard jelent meg – néhány barátja kíséretében – pont az orrunk előtt. De Frida nem vette azonnal észre. Mégpedig azért nem, mert túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megvédje előttem a bálványát. – Állandóan a feminizmusról papolsz, Em – magyarázott tovább. – De komolyan gondolod, – hogy Nikki itt tartana, ahol most – mármint, hogy a Stark arca és jelenleg az egyik legjobban kereső modell –, ha nem lenne feminista? – Öhm – nyeldekeltem. Mert nem akartam hinni a szememnek, hogy akiről épp beszélünk, ilyen közel van hozzánk. – Fel nem foghatom, hogy nevezheted magad feministának – folytatta a húgom mindenről megfeledkezve –, ha ilyen rettenetesen lenéző vagy a saját nemed tagjaival szemben. Úgy értem, Nikki is csak egy lány, úgy, mint te. Csakhogy számomra a napnál is világosabb volt, hogy Nikki a legkevésbé sem „csak egy lány” – pláne nem olyan lány, mint én. Egyrészt legalább harminc centivel magasabb volt nálam (köszönhetően a tizenöt centis sarkú cipőnek, de még enélkül is túlnőtt száznyolcvanöt centiméteren), széltében pedig alig feleakkora. De komolyan. Kétszer is belefért volna a farmeromba. Másrészt, fényes szőke haja puhán hullott a válla alá, egyetlen tincs sem rakoncátlankodott semerre, pedig – a magas sarok dacára – szinte szó szerint rohant az áruházon át. És furcsamód, az áttetsző ruha, amit viselt, tökéletesen eltakart mindent, amit kellett… annak ellenére, hogy ez volt a legmélyebben kivágott cucc, amit életemben láttam – leszámítva azt, amit Whitney Robertson vett fel tavaly az iskolai fényképezésre. Hogy csinálja vajon, hogy azok a vékony kis rojtok pont eltakarják a mellét, és nem ugrálnak le róla? Kétoldalú ragasztószalaggal? Hallottam már ilyesmiről, de élőben még sosem láttam.

És ez jó is volt így (mármint, hogy Nikki gondolt arra, hogy valamiféle ragasztó segítségével a helyükön tartsa a melleit, melyek ugyan nem voltak akkorák, hogy saját irányítószámra lett volna szükségük, vagy ilyesmi, de – az enyéimtől eltérően – ha akcióba lendültek, tuti biztosan az általános figyelem középpontjában álltak). A karjában egy aprócska szőrpamacs ugrált, ami első pillantásra valami pomponszerűségnek tűnt, de ha az ember jobban megnézte, észrevette, hogy egy pici kutya, amely vadul igyekezett a fejét Nikki melle közé rejteni, hogy elrejtőzzön az áruházban villódzó fura fények és hangok elől. És ha nem lett volna az a ragasztószalag, már rég eltűnt volna a lány ruhája alatt. Frida még mindig arról magyarázott, milyen lehetetlen feminista is vagyok (amire én csak azt tudom felelni: bagoly mondja…), és fogalma sem volt, mi folyik a háta mögött – pedig már az egész sor tátott szájjal bámult arrafelé, ahonnan a szupermodell és a kutyája közelítettek nagy sebességgel, kíséretükben egy ügynökkel vagy szóvivővel (vörös hajú nő aktatáskával, aki folyamatosan magyarázott valakinek az arcához erősített mikrofonba), egy fodrásszal (selyeminges férfi bőrnadrágban, kezében egy flakon hajlakkal) és az NBK legprominensebb tagjával, magával Lulu Collinsszal, egy ugyanolyan vékony, ugyanolyan csinos tizenhét éves lánnyal, aki kígyóbőrmintás, átkötős ruhát viselt, és egy pillanatra sem veszítette szem elől a barátnőjét, minden lépéséről tudnia kellett. Esküszöm, éppolyan volt, mint amikor a suliban Whitney, Lindsey és a Zombik Seregének többi tagja reggelente látványosan elvonul a bejárattól az öltözőszekrényekig. Ilyenkor a környéken mindenkiben bennakad a szó, és megbabonázva bámulják őket. És nem csak a körülöttünk álló emberekre tettek ilyen hatást. Észrevettem, hogy Nikki Gabriel Luna figyelmét is magára vonta, aki még mindig ott vigyorgott az előtte csoportosuló lányokra, akik a CD-iket (és a telefonszámaikat) dugdosták az orra alá. De közben le nem vette a szemét Nikkiről… …ahogyan, teszem hozzá, Christopher sem.

Ekkor végre Frida is megfordult, és észrevette, mi az, amit Christopher – ő kissé eltátott szájjal – meg én bámulunk. És teljesen elveszítette a fejét. – Jajistenem, jajistenem, jajistenem! – sikongatott, miközben az egyik kezével (a másikban még mindig a mobilját szorongatta) úgy legyezgetett az arca előtt, mintha a könnyeket próbálná felszárítani a szeméből. – Istenem, ez ő! Ez ő! Ez Ő! – Nem tudom, miről beszélsz, Frida – jelentette ki Christopher. – Lehet, hogy ez a Gabriel egy érzékeny fickó, vagy mit tudom én. De az biztos, hogy majd kiesik a szeme, úgy bámulja Nikki melleit. – Nos, nem ő az egyetlen – mormogtam, mikor bosszúságomra észrevettem, merrefelé kacsintgat Christopher. A megjegyzés célba talált, és Christopher elvörösödött. De nem fordította el a tekintetét. Érdekes módon, rögtön elillant az érzés, hogy mennyire klasszul nézek ki. – Istenem, srácok! – csimpaszkodott Frida a karomba. – Lulu Collins is itt van vele! Szereznem kell egy autogramot tőlük! Mindenképpen! De abban a pillanatban a sor, amelyben már egy órája álltunk, odaért ahhoz az asztalhoz, amely pár másodperccel azelőtt még olyan rettenetesen távolinak és elérhetetlennek tűnt. És Gabriel Luna autogramközelbe került. Az ördögbe is, egy KARNYÚJTÁSNYIRA volt tőlünk! Na, nem mintha szándékomban állt volna letépni róla az ingét, vagy ilyesmi. Csak azt mondom, hogy akár meg is tehettem volna. Ha akartam volna. Ilyen közelről még jobban nézett ki, mint amikor a színpadon állt. Innen már biztosra meg tudtam állapítani, hogy egy szál tetkója sincs. És a szemét sem húzta ki. Valamint a szeme valóban olyan kék. És a pillantása tényleg olyan átható. Attól eltekintve, hogy eszében sem volt engem nézni. A tekintete továbbra is Nikkire tapadt.

– Frida! – Azon kaptam magam, hogy nem tudom levenni a szemem Gabriel Lunáról, ugyanúgy, ahogy ő sem volt képes levenni az övét Nikki Howardról. – Öhm, Frida! Csakhogy, amikor a húgom nem válaszolt, és amikor végre rá tudtam venni magam, hogy én is odanézzek, észrevettem, hogy Frida tulajdonképpen már rég nem áll a sorban, hanem egyenesen Nikki és a társasága felé tart – nem azért, mert annyira ezt akarta, csak egyszerűen nem tudott ellenállni az ünnepelt Nikki vonzásának… valahogy úgy, ahogyan Leandert beszippantotta a Sötét Kastélyba Ashanti gyűrűjének ragyogása a Journeyquest filmben (ami amúgy egy rakás szemét). – Frida! – kiabáltam utána. Aztán, amikor észrevettem, hogy Gabriel Luna végre elszakította a tekintetét Nikkiről, és most már engem nézett kíváncsian, lassan felé fordultam, és csak annyit motyogtam, hogy: – Öhm, szia. – Szia – köszönt vissza Gabriel. Aztán rám mosolygott. És – nem viccelek – ez olyan érzés volt, mintha egy szintet léptem volna fölfelé a Journeyquestben. Nem, még annál is jobb… mintha felébredtem volna reggel, és anya azzal fogadott volna, hogy „Találd ki, mi újság! Ma nem kell suliba menni. Hószünet van.” Komolyan, ilyen hatással volt rám Gabriel mosolya – akkora örömmel töltött el, hogy szinte tapintható volt. Amit felettébb különösnek találtam, tekintve, hogy valami igen hasonlót éreztem pár perccel azelőtt, amikor Christopher azt mondta, hogy klasszul nézek ki. Ezek a fiúk olyan zavarba ejtők tudnak lenni. Persze, nem mondtam semmit. Csak álltam ott, és bámultam tátott szájjal, és azon tűnődtem, hogy lehet valaki ennyire szép, ráadásul a valóságban, nem holmi festékszóró vagy számítógépes csodaprogram eredményeképp. – Szóval, hogy hívnak? – kérdezte Gabriel azzal a cuki brit akcentusával. – Öhm… – Istenem! Hozzám beszél! Hozzám. Most mit kellene mondanom? Miért történik ez velem? Hol van Frida? Hol a csodában van FRIDA? – Em.

– Em? – Gabriel mosolya még szélesebbre húzódott. – Ez az Emily becézése? – Öhm – feleltem. Istenem, mi a baj velem? Rendes körülmények között nem szokott problémát okozni, hogy helyes fiúkkal kell beszélnem. Mert rendes körülmények között az összes helyes fiú, akivel eddig találkoztam – leszámítva természetesen Christophert –, szexista majom volt, akiket sürgősen le kellett szállítani a magas lóról. Nem pedig kedves és vonzó angol, angyali hanggal és olyan kék tekintettel, amely szinte átdöfte a szívemet. – Nem… – Van nálad valami CD, amit szeretnél, hogy aláírjak? – nézett kérdőn üres kezemre Gabriel. Jaj, nem! – Egy pillanat! – a szívem őrült kalapálásba kezdett. – A húgom… Megpördültem, hogy lássam, hová tűnt Frida, de egyenesen Christopherbe botlottam, aki még mindig Nikkit bámulta. Ám most már aggodalmas tekintettel. – Öhm, Em – szólalt meg. – Nézd… Ami ezután történt, olyan volt, mintha egy álom elevenedne meg előttünk. Vagy inkább egy rémálom, ha egészen pontos akarok lenni. Láttam, hogy a húgom Nikki Howard és a kísérete felé igyekszik. Ugyanakkor azt is láttam, hogy az egyik fickó, aki a közelben álldogált, hirtelen szétrántotta a kabátját, amely alól elővillant egy ELF feliratú póló… és egy festékpatronos puska. Egy áruházi biztonsági őr, fülhallgatóval a fülében, aki ugyanabban a pillanatban vette őt észre, mint én, megragadta Nikki csuklóját, és hátrarántotta. Közben a fiú a festékes puskával vészjósló vigyorral az arcán felemelte a fegyverét, és rálőtt a plazmatévére, amely pont Nikki feje fölött lógott, s a képernyőn, ahol az imént még a lány melle látszott, most hatalmas, sárga paca éktelenkedett. Úgy nézett ki, mintha Nikki hot dogot evett volna, és a mustár végigfolyt volna a mellkasán… ami velem elég sűrűn megtörténik.

Csakhogy ez alkalommal a plazmatévé leszakadt a mennyezetről belógó drótról, amely tartotta. Először csak az egyik függeszték adta meg magát. Aztán egy másik. És a képernyő alatt közvetlenül a húgom, Frida állt, aki még mindig a tollát nyújtogatta autogramért Nikki felé. – Frida! Vigyázz! – kiáltottam el magam, s a szívem majd kiugrott a helyéből. És éppen akkor vetettem előre magam, hogy ellökjem a kivetítő alól, amikor az utolsó drót is, amely a készüléket tartotta, még az áruház hangszóróiból dübörgő zenén keresztül is jól hallható pendüléssel elszakadt. És az egész berendezés lezuhant. Egyenesen rám. És – épp, ahogy a Journeyquestben, amikor elkövetek egy hibát, és a karakterem elveszít egy életet – minden elsötétült.

NEGYEDIK FEJEZET KAVARGÓ SZÍNEK. EZEKET LÁTTAM, AMIKOR legközelebb magamhoz tértem. Mint amikor fáj a fejed, és megdörzsölöd a szemed. Meghatározhatatlan, színes, úszkáló foltokat. Csak néztem őket, és azon tűnődtem, vajon mik lehetnek. Olyanok voltak, mint valami amőbák… nem, inkább, mint Christopher haja az uszodában, a víz alatt, amikor a múltkor tesiórán le kellett úsznunk néhány hosszt, én pedig titokban figyeltem őt az úszószemüvegemen keresztül… Na, várjunk csak egy percet! Mit műveltem én tesiórán? Elmerültem a vízben? De nem voltam vizes. Legalábbis szinte biztos voltam benne, hogy nem… nem éreztem úgy, hogy vizes volnék. Vagy mégis? Hogy láthattam Christopher haját a víz alatt, ha én magam még csak nedves sem voltam? Lehet, hogy csukva volt a szemem. Most csukva volt vagy nyitva? Miért nem tudtam felemelni a kezem, hogy megtapogassam az arcom és megállapítsam? A kezem olyan nehéznek éreztem… olyan nehéznek, hogy meg sem tudtam emelni… Miért voltam ennyire fáradt? Ennyire fáradt… Hangokat hallottam. És a hangok hozzám beszéltek. De mit mondtak? Nem tudtam kivenni. Nem értettem őket. Túl fáradt voltam hozzá. És egyáltalán, ki magyarázott folyamatosan? Ki nem hagyott aludni? Várjunk csak! Ez anya hangja volt. Anya volt az, aki beszélt hozzám. Anya és… még ki más? Apa. Apa volt. Anya és apa

beszéltek. Mindenféléket mondtak nekem. Azt akarták, hogy ébredjek fel. De miért? Miért nem alhattam békében tovább? Tudtam, hogy hallgatnom kellene rájuk – ha anya mond valamit, Frida és én mindig engedelmeskedünk. Előbb-utóbb legalábbis. De úgy éreztem, nem tudok megmozdulni. Mintha kővé dermedtem volna. Semmi másra nem vágytam, csak hogy alhassak, amíg világ a világ. De továbbra is hallottam anya unszoló hangját. – Em! Em, ha hallasz engem, nyisd ki a szemed! Nyisd ki a szemed, Em! Csak egy pillanatra nyisd ki a szemed, Em! Jól ismertem ezt a trükköt. Abban a pillanatban, amikor anya meglátja, hogy már ébren vagyok, azonnal fel kell kelnem, és ki kell pakolnom a mosogatógépet vagy iskolába kell mennem, vagy valami hasonló szörnyűség vár rám. Ebbe a csapdába most nem sétálok bele. – Em! Kérlek! Kérlek, nyisd ki a szemed! A hangja valahogy idegesnek tűnt. Lehet, hogy tűz ütött ki a házban. Talán mégiscsak szót kellene fogadnom. Kinyithatnám a szemem, csak egy pillanatra, hogy megnézzem, mit akar. – Légy szíves, Em… Most már úgy tűnt, mintha sírna. Én pedig nem akartam, hogy anya sírjon. Ezt akartam a legkevésbé. Így hát megpróbáltam felnyitni a szemem. Tényleg. Én tényleg ki akartam nyitni. De… egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam kinyitni a szemem. Hallottam, hogy anya sír, aztán azt, hogy apa próbálja megnyugtatni: – Semmi baj, Karen. – Az ilyen esetekben – szólalt meg egy számomra ismeretlen férfihang – nem szokatlan, ha… Azt már nem hallottam, hogy fejezte be a mondatot, mert minden erőmmel arra koncentráltam, hogy sikerüljön kinyitni a szemem. De nem sikerült. Képtelen voltam. Olyan volt, mintha a

szemhéjam ólomból lett volna, bennem pedig nem lett volna elég erő, hogy megemeljem. Így hát megpróbáltam inkább a számat kinyitni, hogy megkérjem anyát, ne sírjon, hogy megmondjam neki, nincs semmi baj, csak egy kicsit fáradt vagyok. Talán, ha hagynának még egy kicsit pihenni… De rájöttem, hogy a számat sem tudom megmozdítani. Ettől megrémültem. Csak egy pillanatra. De igazság szerint tényleg nagyon kimerült voltam… annyival könnyebb lenne egyszerűen csak visszaaludni. Majd később megmondom anyának, határoztam el… mármint azt, hogy túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy megtegyem, amit kért. Később majd elmagyarázom, amikor már nem leszek ilyen álmos. Fel kell töltődnöm egy kicsit energiával. Csak néhány órát kell még aludnom hozzá. Végül aztán sikerült kinyitnom a szemem. És nem azért, mert valaki szólongatott. És nem is azért, mert amőbákat láttam úszni a szemhéjam alatt. Csak úgy… kinyílt. Teljesen magától. És amikor ez megtörtént, és körbepillantottam, meglepetten állapítottam meg, hogy nem az uszodában vagyok, de még csak nem is otthon, hanem egy kórházi ágyon fekszem. Tudtam, hogy kórházi ágy, mert bár elég sötét volt – minden bizonnyal éjszaka lehetett –, semmi sem tűnt ismerősnek. A fal bézsszínű volt, nem az a sárgás-narancsos árnyalat, amilyenre egyszer hirtelen felindulásomban a szobámat festettem, mert már elegem volt a lakás többi részében uralkodó unalmas tojáshéjszínből. És a posztereim is – a Journeyquest filmből, ami, tudom, pocsék, de a plakátjai akkor is jók – mind eltűntek. A képeslapjaimmal egyetemben, amiket a Metropolitan Galériában tett iskolai látogatásunk alkalmával vásároltam. Ehelyett mindenütt drótokat láttam. Drótokat, amelyek mintha belőlem álltak volna ki. És különféle, csipogó hangokat hallató gépekhez csatlakoztak az ágyam mellett. Szerencsére nem rémültem halálra, vagy ilyesmi, mert a gépek melletti széken ott ült apa. És szunyókált.

Azon gondolkodtam, vajon miért lehetek kórházban és miért lógnak ki drótok belőlem. Alapvetően tök egészséges vagyok, életemben egyszer voltam kórházban, amikor eltört a karom, mert leestem a házunk második emeletén található játszótér mérleghintájáról. Vajon most is leestem valamiről? De nem emlékeztem, hogy bármire is felmásztam volna. Hogy kerülhettem mégis kórházba? Nem is fájt semmim. Csak rettentően fáradt voltam. De még mindig jobban éreztem magam, mint ahogy apa kinézett. Az arca tiszta ősz borosta volt, mintha hosszú-hosszú ideje nem borotválkozott volna (amit kissé furának találtam, mert tegnap este, vacsoránál még egyáltalán nem volt szakálla. Vagy igen? Most, hogy jobban belegondoltam, mintha nem lett volna egészen tiszta a kép… nem is tegnap vacsoráztam az apámmal? Mintha az egész nagyon régen történt volna…). És az inge is rettentően gyűrött volt, sőt, néhol még foltok is éktelenkedtek rajta. Igazság szerint az apám elég szörnyen nézett ki. El is tűnődtem, hogy vajon miért. De nem akartam felébreszteni csak azért, hogy ezt megkérdezzem. Valahogy olyan önző dolog lett volna. Másfelől viszont… nagyon szomjas voltam. De komolyan. Úgy éreztem, mindjárt szomjan halok. De senki mást nem láttam a közelben. És úgy éreztem, bármi is történt velem, az minden bizonnyal elég komoly dolog lehetett, legalábbis a belőlem kilógó csövekből és drótokból ítélve. Ha fel tudnék kelni és ihatnék egy korty vizet, rögtön vissza is feküdnék, minden kérdés nélkül… Kinyitottam a számat, és megpróbáltam apát szólítani. Először semmi sem történt. Na jó. Megpróbáltam kimondani azt, hogy apa, de egy hang sem jött ki a torkomon. Még jó néhányszor neki kellett veselkednem, mire bármiféle hangot ki tudtam préselni magamból, de még akkor is inkább neveztem volna hörgésnek, mint bármi másnak. – Apa!

Valahogy nagyon furcsán hangzott. Nem tudom, miért. Talán a hangom berozsdásodott, mert nem használtam, vagy valami ilyesmi. De az is lehet, hogy a szomjúságtól. De apa abban a pillanatban felkapta a fejét, és elkerekedett szemmel meredt rám. – Khm… Em? – szólalt meg zavartan. – Sz-szia – mondtam. – B-bocsánat… De valahogy ez is olyan idegenül csengett. Mi történt a hangommal? Nyilván apa is azt gondolta, hogy valami nem stimmel vele, mert döbbent tekintettel pattant fel a székről, kiabálni kezdett, hogy „Orvost! Orvost!”, aztán kirohant a szobából. Amiből arra következtettem, hogy sokkal nagyobb a baj, mint ahogy eredetileg gondoltam. De túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy megvárjam, míg kiderül, mekkora is. Komolyan mondom, sokkal kimerültebbnek éreztem magam, mint a reggeli beszédtechnika órákon szoktam. Amikor igencsak fáradt szoktam lenni. Talán, ha nem maradnék fent fél éjjel és nem játszanánk Journeyquestet Christopherrel – hogy az éjszaka hátralévő részét aztán leckeírással töltsem –, akkor fel tudnék kelni reggel, de… Szerettem volna ébren maradni. Tényleg szerettem volna. Meg akartam tudni, mi történt velem, miért vagyok kórházban. És egy kis vizet is szerettem volna… De egyszerűen már egy perccel sem tudtam tovább nyitva tartani a szemem. Így hát behunytam, gondoltam, pihenek egy kicsit, míg apa visszaér. De persze elaludtam. Hmmm… álom… édes álom… Reméltem, hogy nem kezdek el nyáladzani, miután így kidőltem. De aztán arra gondoltam, egy kórházban minden bizonnyal úgyis hozzá vannak szokva az ilyesmihez. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már nappal volt. És anya ült abban a székben, ahonnan apa nemrég felugrott. És engem szólongatott.

– Anya – motyogtam kótyagosan. Mert igazság szerint még mindig nagyon fáradt voltam. – Nem megyek ma iskolába, jó? Legalábbis ezt szerettem volna mondani. De nem vagyok benne biztos, hogy anyához is ez jutott el, mert ami a számon kijött, nem nagyon hasonlított hozzá. De anya ahelyett, hogy tiltakozott volna, a szája elé kapta a kezét és sírva fakadt. Ekkor vettem észre, hogy nem ő az egyetlen a szobában mellettem. Mögötte ott állt apa is és egy-két fehér köpenyes ember, akiket még nem láttam azelőtt. Úgy gondoltam, anya azért sír, mert a hangom még mindig olyan furcsán cseng. Olyan… nem is tudom. Vékony volt. Ráadásul még mindig nem voltam biztos benne, hogy amit mondtam, annak egyáltalán volt valami értelme. – Szívem – szólalt meg apa. A keze anya vállán nyugodott, és valahogy furcsán nézett rám… mint amikor a Disney Worldben voltunk egy szállodában, én pedig megcsúsztam, és beütöttem az állam a medence peremébe, és bár én nem vettem észre, rendesen lenyúztam a bőrt róla, és rettentően véreztem, de mivel nem fájt, nem is sírtam, meg semmi, és mivel egyébként is vizes voltam, észre sem vettem, hogy csupa vér vagyok. – Tudod, hogy… hm… kik vagyunk? Húha. Bármit is alakítottam, hogy ide kerültem, bizonyára nagyon súlyos lehetett. – Igen – feleltem. – Te Daniel Watts vagy, ő pedig Karen Rosenthal-Watts. De amit kipréseltem magamból, az korántsem hangzott ilyen érthetően. Úgy tűnt, valami gond van az artikulációmmal. Lehet, hogy anya ezért tört ki hangos zokogásban. Ami elég ijesztő volt. Még soha nem láttam így sírni azelőtt. Még az Igazából szerelem végén sem, amitől mindig úgy bőg, mint egy kisgyerek. És meg mernék rá esküdni, hogy apa sem látta még ilyennek. Mert ő is teljesen megdöbbent, és nem győzte nyugtatni, hogy „Karen, nincs semmi baj!” Szerencsére az egyik fehér köpenyes ember megkerülte sírva ölelkező szüleimet, és kedvesen megszólalt:

– Én doktor Holcombe vagyok, Emerson. – Ó – mondtam. Aztán megköszörültem a torkomat. De nem lett tőle jobb, mert úgy tűnt, semmi sincs a torkomban, amitől köszörüléssel meg lehetne szabadulni. – Miért ilyen furcsa a hangom? – tudakoltam. Dr. Holcombe előhúzott egy töltőtoll alakú zseblámpát, és belevilágított a szemembe. – Fáj valamid? – érdeklődött. Nem voltam benne biztos, hogy most nem akar válaszolni vagy egyszerűen csak nem értette, mit kérdeztem. A hangom olyan furcsán csengett, hogy még magam sem teljesen értettem, amit mondok. Közben egy másik fehér köpenyes valaki, egy sötét hajú, kontyos nő is megszólalt: – Az én nevem doktor Higgins. Meg tudnád mozdítani a lábujjaidat, Emerson? Nem ment túl könnyen – még mindig nagyon fáradt voltam –, de azért megmozgattam őket. – Mi történt velem? – érdeklődtem. – Követnéd a szemeddel az ujjamat, Emerson? – tette fel a kérdést most dr. Holcombe. – Ne mozgasd a fejed! Csak kövesd az ujjam a tekinteteddel! Így hát követtem az ujját a tekintetemmel. Most már mindent tisztán láttam. Már nem úszkáltak mindenütt amőbák. – Úgy értem, tudom, hogy kórházban vagyok – folytattam. – De mi ez a rengeteg drót? És miért ilyen fura a hangom? – Csak nézd az ujjamat! – világított továbbra is a szemembe dr. Holcombe, miközben követtem az ujja mozgását. – Meg tudod szorítani az ujjamat, Emerson? –tudakolta. Megszorítottam hát az ujját. – Komolyan kérdezem – erősködtem. Mivel anya még mindig sírt, apa pedig egyfolytában őt próbálta vigasztalni, nem maradt más választásom, mint hogy a kérdéseimet ezeknek az orvosoknak tegyem fel, akikkel most találkoztam először. – Mennyit hiányoztam a suliból? – Mert eddig még minden emelt szintű órán ott voltam: ezeknél nem tréfadolog, ha az ember lemarad. Aztán,

mivel még mindig furának éreztem a hangom, megkérdeztem: – És mi történt a hangommal? – Majd arra is rátérünk – kapcsolta ki végre dr. Holcombe a lámpáját – a maga idejében, Emerson. – Em – javítottam ki. – Jobban szeretem az Emet. – Rendben, ahogy akarod – mosolyodott el dr. Holcombe, és eltette a lámpát. – De most pihenj még egy kicsit! A családod, amint látod, jól van. – Anyáékra pillantott, rájött, hogy még mindig szipognak, és zavartan elkapta a tekintetét –, legalábbis nemsokára jól lesznek. Nagyon aggódtak miattad, ez minden. Nagy megkönnyebbülés látni, hogy már ilyen jól vagy. Úgyhogy most már vissza is aludhatsz, ha akarsz. Még mindig rohadtul álmos voltam. De aggasztott ez a suli dolog. És bár a doki megnyugtatott, hogy idővel ezt a kérdést is számba vesszük, ez még nem jelentette azt, hogy nem lesz egy csomó pótolnivalóm. És miért nem hajlandó senki sem válaszolni arra, hogy mi történt a hangommal? De a kontyos doktornő épp a drótjaimmal volt elfoglalva, rám pedig hirtelen rám tört az álmosság, így hát behunytam a szemem, hogy pihenjek még egy kicsikét. És amikor legközelebb megint kinyitottam, már éjszaka volt, az ágyam melletti széken pedig ott ült a leghelyesebb srác, akit életemben láttam.

ÖTÖDIK- FEJEZET – Ó, HÁT ÉBREN VAGY! – SZÓLALT MEG A FIÚ, amikor észrevette, hogy őt bámulom. Aztán elmosolyodott. És abban a pillanatban rájöttem, milyen érzés lehet, amikor elérsz a hatvanadik szintre a Journeyquestben. Hirtelen valahogy nehezebben vettem a levegőt. És EGYÁLTALÁN nem éreztem idegesítőnek, hogy az ágyam mellett álló gépek egyike ŐRÜLTEN csipogni kezdett, ahogy a szívem hevesebben vert. – Jaj, ne! – tűnt el a mosoly a fiú arcáról, és rémülten nézett a szerkezetre. – Valami rosszat tettem? – Dehogy – nyugtattam meg még mindig furán csengő hangomon. De kit érdekelt ez akkor? Nyilvánvaló volt, hogy ez a srác csak hallucináció. De ezt a hallucinációt olyan sokáig akartam élvezni, amíg csak lehet. Visszamosolyogtam rá, és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a csipogás visszaállt a szokásos ritmusra (hú, de idegesítő volt!): – Ezt nekem hoztad? Mert a kezében egy csokor rózsát tartott. Mintha a puszta jelenléte nem lett volna már maga is főnyeremény. Még virágot is hozott. – Ja – vetett egy pillantást a csokorra, mintha csak most jutott volna eszébe, hogy ott van. Letette mellém az ágyra. – Igen, persze. Emlékszel rám? Gabriel Luna vagyok. A Stark Áruház múlt havi megnyitójáról. Fogalmam sem volt, miről beszél. Mintha halványan derengett volna valami valamilyen Stark Áruházról. De rá határozottan

emlékeztem. Legalábbis úgy éreztem. Ez a fekete haj és ez az áthatóan szikrázó kék szempár – ezeket már láttam valahol. De a hozzájuk tartozó név nem tűnt ismerősnek. És az sem rémlett, hol találkoztunk. Nem hittem a szememnek, hogy egy ilyen vonzó srác látogat meg engem a kórházban. Azt meg aztán pláne nem akartam elhinni, hogy még virágot is hozott. – Persze hogy emlékszem – füllentettem. – Ezt jó hallani – mosolyodott el megint Gabriel. És ez alkalommal ugyan a szívem nem kezdett el zakatolni (hála istennek), de úgy éreztem, mindjárt elolvad. Na jó, csak egy kicsit. Mert bár őrülten jóképű srác volt, azért mégsem Christopher. – Nem voltam biztos benne, hogy emlékezni fogsz. Valószínűleg nem az volt életed legjobb napja. Mi a csodáról beszélt? Fogalmam sem volt. – Haha – mosolyogtam vissza. És megsimogattam egy selymes rózsaszirmot. És ekkor észrevettem, hogy a kezem… …nem az én kezem. Úgy értem, persze, az én kezem volt. Legalábbis az én karom végéből nőtt ki. De valahogy olyan… másnak találtam. A lerágott, cakkos körmeim helyett (notórius körömrágó vagyok) szépen megnőtt, tökéletes (csak a körömágybőr igényelt volna némi visszatolást) francia manikűröm volt… a töveknél rózsaszín, a végén pedig fehér. Fura. És az ujjaim is mintha… vékonyabbnak tűntek volna, mint régen voltak. Van olyan, hogy az embernek lefogy az ujja? Gondolom, igen, ha elég sokáig van kómában. De akkor is. És ha már itt tartunk, vajon mennyi ideig alhattam? Aztán rájöttem: annyi ideig biztos, hogy Frida helyes kis műkörmöket ragaszthasson nekem, amivel mindig is fenyegetett. Aztán észrevettem, hogy Gabriel hozzám beszél. Azt mondta: – Nagyon klasszul nézel ki. Azt mondják… nos, mindenféléket mondanak rólad. Nem tudtam, mire számítsak. Nekem persze senki nem árult el semmit. Egyáltalán nem engednek be látogatókat… már az emeletre is úgy kellett felosonnom…

Belopakodott a folyosóra, csak hogy láthasson? Ez olyan édes… – És hogy vagy? – kérdezte, s a hangjából aggodalom csengett. – Jól – feleltem. – Egy kicsit álmosan… – Akkor pihenj! – rémült meg kissé Gabriel. – Nem akartalak felébreszteni. – Nem, nincs semmi baj – nyugtattam meg, mert attól tartottam, hogy le akar lépni. Az én jóképű szellemképem! Nem tűnhet el máris! De az igazság az volt, hogy már alig tudtam nyitva tartani a szemem. Minduntalan le akart csukódni, akármilyen erősen is próbáltam küzdeni ellene, ahogyan Mr. Greer óráin szoktam. – Ne menj még! – marasztaltam. Alig pár centire pihent a keze a rózsasziromtól, amelyet simogattam. És mielőtt még meggondolhattam volna magam, a kezemet az övére tettem. Mit művelek? Úgy értem, én megérintem egy fiú kezét? Különösen egy olyan helyes fiúét, mint Gabriel Luna? Nem mintha egy ilyen helyes srác valaha is annyira megközelített volna, hogy megérinthessem a kezét… úgy értem, leszámítva persze Christophert, akit én ugyan helyesnek találtam… ...de tudtam, hogy a világon mindenki más – legalábbis Frida és a Zombik Seregének többi tagja – nem igazán ért velem egyet. Legalábbis addig nem, amíg le nem vágatja a haját. Ráadásul Christopher soha nem hozott nekem RÓZSÁT. És nem jött el meglátogatni a kórházban (nem hiszem, hogy ne vettem volna észre). És Christopher sosem simogatta meg a hüvelykujjával a kézfejemet, ahogyan Gabriel Luna az imént. Amikor egyszer-egyszer hozzáértem a kezéhez, Christopher mindig villámsebesen elkapta, azt gondolván, hogy biztosan véletlen volt (pedig a legkevésbé sem). De a helyzet az, hogy ezek a dolgok igazából meg sem történtek, hiszen ez az egész csak látomás volt… úgyhogy mit számít? Itt volt a remek alkalom, hogy gyakoroljam, hogy kell megfogni egy fiú kezét, úgyhogy, ha majd Christopherrel eljön az alkalom – és egyszer eljön, ugye? Ugye? –, akkor majd tudni fogom, mit kell tennem.

Abban a pillanatban, hogy az ujjam megérintette Gabrielt, rögtön nem tűnt úgy, mintha indulni készülne. Sőt, az arckifejezése mintha ellágyult volna, megfogta a kezemet, és a hüvelykujjával végigsimított rajta, ami elképesztően jólesett, és azon a mély, megnyugtató hangján azt mondta: – Megvárom, amíg elalszol. Hűha. Ez jól hangzott. Rettentő jól. És pontosan úgy, ahogy egy látomástól elvárja az ember. Csak reménykedni tudtam, hogy Christopher, amikor eljön az ideje, ugyanilyen kedves lesz. De valami még mindig nem teljesen stimmelt. Valami hiányzott ebből a „tökéletes srác” látomás-forgatókönyvemből. Aztán rájöttem, hogy micsoda. – Elénekelnéd nekem azt a dalt? – kérdeztem, miközben a szemhéjam már úgy elnehezedett, hogy szinte csak egy résen keresztül láttam. – Azt, amelyiket a… – Hol is? Nem voltam biztos benne, mire is gondolok. Csak arra emlékeztem, hogy hallottam tőle egy dalt… valahol. Ebben egészen biztos voltam. Elmosolyodott. – Nem is tudtam, hogy hallottad azt a nótát – felelte. – Azt hittem, csak azután jöttél, hogy vége lett a fellépésemnek. De szívesen eléneklem neked. Vajon mi a csodáról beszélt? De aztán elkezdett énekelni, istenien lágy hangon, és már nem is számított. És az ének édes dallama hamarosan álomba ringatott… de előtte még hallottam egy hangot, valahol az agyam távoli zugában, amely erősen emlékeztetett a tegnapi kontyos doktornőére: – Hékás! Maga meg mit keres itt? És az éneklés abbamaradt. De addigra már úgyis aludtam, úgyhogy nem törődtem vele. Egy szuper helyes fickó, Gabriel Luna, álomba énekelt. Egy szuper helyes fickó, Gabriel Luna, virágot hozott nekem. Egy szuper helyes fickó, Gabriel Luna, megfogta a kezemet.

Ez nem lehetett más, csak egy álom. Amely a legtökéletesebb álom lett volna, amit valaha is láttam. Ha egy másik fiú lett volna benne, nem Gabriel Luna… Sosem akartam felébredni. De persze felébredtem. És amikor felnyitottam a szemem, egy lány ült mellettem, a kezemet rázta, és azt hajtogatta: – Nikki! Nikki! Ébredj fel! Ébredj FEL! És amikor látta, hogy már nyitva a szemem, felsóhajtott: – Jaj, hála istennek! Mi a fenét pumpálnak itt beléd, hogy ilyen mélyen alszol? Azt hittem, hogy kómába estél, vagy ilyesmi. Én csak pislogtam. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, honnan. Talán az iskolából lehetett valaki? De ha így volt, akkor miért beszélt velem? Mert hát iszonyú csinos lány volt – tökéletesen sima, tejeskávészínű bőrrel, vicces, polgárpukkasztó, szőkére festett apródfrizurával és olyan hegyes kulcscsonttal, hogy azt hihetted, konzervet is nyithatna vele, ahogy azokkal a késekkel szoktak a tévében. A csinos lányok a Tribeca gimiben nem állnak szóba velem. Maximum annyira, hogy közöljék, álljak el az útból. – Fogalmad sincs, mennyi ideig tartott, míg rád találtam. Tudtad, hogy biztonsági őrt állítottak minden lift elé, hogy senki ne tudjon feljönni meglátogatni téged? Nehezebb hozzád bejutni, mint asztalt foglalni a Pastisba vasárnap délben – fecsegett tovább. – Fel kellett osonnom a lépcsőn, aztán el kellett bújnom a mosdóban, amíg tiszta nem lett a levegő. Szerencsére nálam volt a Us Weekly legújabb száma, amit ledobtam a főnővér asztalára, és ez elég ideig lefoglalta őket ahhoz, hogy ellopózhassak előttük. Szerencsém volt, hogy ismét Britney van a címlapon, különben sosem sikerült volna. Lassan rájöttem, honnan ismerem ezt a lányt. Nem onnan, hogy azok közt volt, akik megkértek, hogy menjek az útjukból a suli folyosóján, hanem onnan, hogy láttam párszor Frida újságjainak címlapján.

Ő volt Lulu Collins, Tim Collinsnak, a híres filmrendezőnek a lánya, akinek a Journeyquest filmadaptációja olyan sok pénzt hozott… és aki ezzel majdnem tönkretette az egész játékot számomra. De mi a csodát keresett Lulu Collins az én kórházi ágyam mellett? – Szóval – folytatta –, mivel senki nem mondott semmit, hogy mi van veled, úgy döntöttem, magam veszem kézbe a dolgot. Muszáj volt. Kelly tutira dühös lesz rám, de nem érdekel, én vagyok a legjobb barátnőd, ő pedig nem akarja elmondani, hogy mi van a legjobb barátnőmmel. És, az igazat megvallva, már nem tudtam elviselni a nyüszítést. El sem hiszed, mennyire hiányoztál neki. Tudom, hogy ez szabályellenes, de kit érdekel, vannak szabályok, amelyek egyszerűen ostobák! Aztán nem szólt semmit, csak belenyúlt hatalmas szatyrába, és előhúzta… …Nikki Howard pamacsszerű kis, fehér kutyáját. És rögtön a mellkasomra is tette. Az állat pedig, mondhatni, mintha megőrült volna értem. Soha nem tartottam magam kutyás típusnak. Úgy értem, jól kijöttem velük, de a szüleim úgy gondolták, nem lenne túl jó ötlet, hogy háziállatot tartsunk, tekintetbe véve, hogy hogyan élünk (apa New Havenben, anya Manhattanben). De ez a kutya… Atya-gatya! Ez a kutya odavolt értem. Körbeugrált, nyalogatta az arcomat, s közben kirántotta a drótokat… – Jaj! – sikoltott fel Lulu, mikor az egyik gép az ágyam mellett őrülten csipogni kezdett. – Mi a… hogy lehet visszadugni ezt az izét? Ja, látom… vissza kell ragasztani. RAGASZD VISSZA! Fogalmam sem volt, miről beszél. Úgy tűnt, a drótokat valami ragtapasszal rögzítették… a homlokomra. Szépen visszatettem oda, ahol volt, a csipogás abbamaradt, és Lulu rögtön megnyugodott. – Huh – törölte meg a homlokát. – Istenem, komolyan mondom, úgy őrzik ezt a helyet, mint a Cave bejáratát. Csak most a

legkevésbé sem vagyok rajta a listán. Na mindegy. Tudtad, hogy Kelly egy szóval sem árulta el, mi van veled? A sajtónak jó napja van. Látnod kéne, miket írnak, Nik, rohadtul hihetetlen. Én csak annyit mondtam nekik, hogy nem nyilatkozom, tudod, arról, ami történt. De most már sokkal jobban nézel ki, mint akkor. Viccen kívül. Annak ellenére, hogy egy fikarcnyi smink sincs rajtad. Cosy, ne nyalogasd már! Végre sikerült a kutyát eltávolítani az arcomtól. De aztán megpillantottam valamit, ami azonnal elterelte a figyelmemet mind a nyalogató kutyáról, mind pedig a lányról, akivel még sosem találkoztam, de aki úgy viselkedett, mintha ismerne. Ez a valami pedig egy rózsacsokor volt az ablakpárkányon, egy vázában – milliónyi más virág társaságában. De csak ez az egy csokor állt vörös rózsákból. Várjunk csak egy percet! A látomásom valóság lett volna? Gabriel Luna tényleg meglátogatott, és tényleg énekelt nekem, és fogta a kezem, míg el nem aludtam? Nem. Az lehetetlen. – Szóval, mikor engednek ki innen? – érdeklődött Lulu. – És mit akarsz, mit mondjak Brandonnak? Mert állandóan hívogat, és a lakásunk körül őgyeleg. Ő az egyetlen, aki rájött, hol vagy. És, istenem, emlékszel arra a srácra a Stark Áruház megnyitójáról? Arra az angol srácra, az énekesre, hogy is hívják...? – Gabriel – vágtam rá. A szívem pedig már a nevének említésére is megdobbant. Húha, ez már baj. Pláne, hogy még csak nem is kedveltem őt. Egy egészen másik srácot kedveltem. Nem? – Úgy van, Gabriel – bólogatott Lulu. – Szóval, ő egy teljes kosárnyi rózsát küldött neked. Nem viccelek. Az egész lakást betölti a rózsaillat. Ez a fiú totál beléd esett. Na mindegy, szóval Brandon meglátta a virágokat – valamelyik este beugrott, mert arra számított, hogy otthon talál, na persze –, és most meg van róla győződve, hogy van valami kettőtök közt. Mármint közted meg a között az angol fickó között. Ami jó dolog, nem? Brandon abszolút meg is érdemli, láttam, hogy megint Mishával táncolt a Cave-ben, ne légy nagyon dühös, de te teljesen eltűntél, ugye, és…

Cosy, elég legyen! – Megpróbálta arrébb rángatni az arcomat nyalogató kutyát, de nem sokra ment vele. Amilyen apró kis szőrlabda volt Nikki Howard kutyája, meglepően sok nyálat hagyott maga után. – Jaj, istenem, ne haragudj! Nem kellett volna magammal hoznom. – Nem – simogattam meg a kiskutya puha, göndör szőrét. – Semmi baj. Csak… Lulu előkapott egy doboz energiaitalt a hatalmas méretű táskájából, felpattintotta, és belekortyolt. – Ne haragudj – mondta, mikor észrevette, hogy az élénk rózsaszínű fémdobozt bámulom. – Olyan másnapos vagyok. Istenem, aaaannyira kimerültem tegnap éjjel, ebédre csak egy müzliszeletet ettem, aztán egy kis pattogatott kukoricát, este pedig benyomtam vagy húsz mojitót, és óhóóó, láttad ezt? – Egy hatalmas gyűrűt lóbált meg az orrom előtt. – Justintól kaptam. Rózsaszín zafír. Na, mit gondolsz? Attól félek, azt szeretné, hogy… tudod. Én pedig még nagyon nem állok rá készen. Mi vagyok én? Tán hipp-hopp ki kellene potyogtatnom néhány kölyköt, ahogy Britney tette? Kösz, inkább nem. De azért megtartom, mert olyan szép! Én meg csak pislogtam. Ez tényleg velem történik? Lulu Collins valóban itt ül a kórházi szobámban, és arról mesél, hogy Gabriel Luna egy kosár rózsát küldött nekem, ami most ott van a lakásban, amelyet valószínűleg közösen bérlünk, és egy gyűrűvel dicsekszik, amit valami Justin nevű sráctól kapott? (Valószínűleg Justin Bay lehetett, a Journeyquest film sztárja. Hisz az a pletyka járta, hogy ők együtt vannak, nemde? Legalábbis Frida legfrissebb Us Weeklyje szerint, ami egészen véletlenül a kezembe került, hát kiolvastam. Az első oldaltól az utolsóig.) Mi a csoda folyik itt? Lehet, hogy folytatódik az álmom, amelyben Gabriel Luna is szerepelt. Csakhogy az sem volt álom, nem? Mert a rózsa, amit hozott, most is ott díszelgett az ablakpárkányon. És mi ez a kutya dolog? Ez az állat sem volt épp a képzelet szüleménye. Éreztem, ahogy a kis szíve ott dobog az enyém

mellett, miközben meleg, nedves nyelvével buzgón nyalogatta az arcomat. Nem, ébren vagyok. Egész biztosan ébren vagyok. Ezért azt mondtam Lulunak: – Bocs, de a leghalványabb fogalmam sincs, miről beszélsz. Nem is… úgy értem… találkoztunk mi már egyáltalán? Lulu meglepetésében eltátotta apró, rózsás száját. És akkor észrevettem, hogy egy rózsaszín rágógumit rág. – Jaj, istenem! – sóhajtotta. – Szóval, ez történt? Amnéziád van? Mert eléggé megütötted a fejedet, amikor elájultál, Nik. Bár Gabriel egy másodpercen belül már ott is termett, és a mentősök is. Pontosabban ők már egyébként is ott voltak, a mellett a lány mellett, akire rázuhant a kivetítő… – Na, ez a másik – szóltam közbe. – Az én nevem nem Nik… Lulu becsukta a száját, hogy csak úgy csattant. A tekintete összeszűkült. Aztán hirtelen felpattant, megragadta a vállamat, és Cosy rémült ugatása közepette rázni kezdett. – Mit műveltek veled? – kiabálta. – És kicsoda? Ki tette ezt? A szcientológusok voltak? Nem megmondtam, hogy tartsd távol magad azoktól a csalóktól? Attól, hogy így megrázott – annak ellenére, hogy csak egy törékeny lány volt, aki úgy nézett ki, mint egy fogpiszkáló –, az összes gép az ágyam mellett csipogni kezdett. És persze azt sem mondhatnám, hogy túl jólesett. – Jaj, istenem, Nik, én vagyok az, Lulu! – kiabálta a lány, aki most már mellettem térdelt az ágyon. – A legjobb barátnőd! A szobatársad! Vagyis inkább csak lakótársad, mivel sosem tudtuk közösen használni a fürdőszobát, a hálót pedig még annyira sem, tudod, a refluxod miatt, brr, de… – Mi folyik itt? – csattant fel egy éles hang az ajtóból. Megfordultam, és egy nővért pillantottam meg, aki döbbenten nézett ránk. – Azonnal engedje el! – kiabálta a nővér. – Ápolók! Ápolók! Aztán már csak azt vettem észre, hogy egy tagbaszakadt, kék köpenyes fickó megragadja a visítozó Lulut, és lerángatja rólam,

miközben a nővér felkapta az apró, fehér kutyát – amely egy ilyen kis fehér szőrpamacshoz képest elég vehemensen vicsorgott rájuk – és kivitte a kórteremből, pont mikor anya, apa és dr. Holcombe rohantak be az ajtón, falfehérre vált, aggodalmas arccal. – Nikki! – sápítozta Lulu, miközben tuszkolták kifelé. – Ne aggódj, Nikki! Visszajövök! És a végére járok ennek a dolognak, ha addig élek is… Aztán az ajtó becsapódott, és a csaholó kutyával egyetemben eltűntek a szemem elől. Az egyetlen hang a gépek vad csipogása maradt az ágyam mellett. – Jól vagy, szívem? – aggodalmaskodott anya elkerekedett szemmel. – Jól vagyok – feleltem, miközben dr. Holcombe fölém hajolt, és ellenőrizte a drótjait. – De mi folyik itt? Miért hitte ez a lány, hogy ismer engem? – Nagyon sajnáljuk, Emerson – dr. Holcombe csak ennyit mondott. Közben sikerült leállítania a legtöbb figyelmeztető hangot. Most már csak a szívmonitor egyenletes pittyegését lehetett hallani. – A nővéreknek nem lett volna szabad beengedniük, csak a családtagokat… – De én nem is ismerem Lulu Collinst – makacskodtam. – Miből gondolta, hogy ő ismer engem? És miért hív folyton Nikkinek? Anya… mi folyik itt? – Doktor úr – nyugtalankodott anya. Az alsó ajkát rágta, amit csak olyankor csinált, ha valami komolyan kiborította, például, amikor apa nem tudott hazajönni Manhattanbe Frida egyik klarinéthangversenyére vagy az én tudományos kiállításomra. – Nem kellene… – Nem, egyáltalán nem – jelentette ki dr. Holcombe. Egy tűvel vacakolt épp. – Emersonnak most pihenésre van szüksége. – De doktor úr… – A legjobbat most azzal tehetjük, hogy… A többit már nem hallottam. Mert Dr. Holcombe valamit csinált a kezében lévő tűvel – bár én nem éreztem semmit –, és egy másodperc múlva már azon kaptam magam, hogy ismét elbóbiskoltam, és túlságosan álmos voltam ahhoz, hogy figyeljek.

És ha tudtam volna, hogy ez az alvás az utolsó igazi pihenésem lesz hosszú-hosszú ideig, biztos igyekeztem volna jobban kiélvezni.

HATODIK FEJEZET AMIKOR LEGKÖZELEBB KINYITOTTAM A SZEMEM, már éjszaka volt, és Frida nézett le rám az ágyam mellől. Azazhogy inkább bámult, mintha valamiféle hajléktalan lennék, aki elájult a metrón, és most a saját hányásában fekszik. Amikor rájött, hogy ébren vagyok, akkorát ugrott hátra, mint egy túlméretezett szöcske, és elkerekedett szemmel meredt rám rémületében. Ahogy mondom. Totálisan ki volt akadva. – Mi a gond? – tudakoltam. A hangom még mindig furcsának tűnt, olyan vékonynak és… nem is tudom. Kislányosnak, vagy mi. Na, mindegy. – Valami van az arcomon? Felemeltem a kezem, hogy végigsimíthassak magamon. De nem éreztem semmit, csak a sima bőrt. Amit… elég különösnek találtam. Megteszek mindent, ami tőlem telik, persze, de mondjuk úgy, el nem tudtam képzelni, hogy ennyi idő után, amennyit kórházban töltöttem, hogy lehet ilyen tökéletes az arcbőröm. De egyetlen pattanást sem érzékeltem. Ami már önmagában is csodának számított. – Mi a… – a hangom elcsuklott. Hú, nagyon furcsának találtam. Jó régen nem ittam már, jöttem rá. Úgy éreztem, mindjárt szomjan halok. Lehet, hogy emiatt volt az egész. Lehet hogy csak némi folyadékra volt szükségem. – Kaphatok egy kis vizet vagy valamit? – V-vizet? – dadogott Frida. – V-vizet szeretnél? – Öhm, azt – erősítettem meg. Most már úgy éreztem, eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy megpróbáljak felülni.

Nagy hiba volt. A mellettem álló gépek őrülten csipogni kezdtek. És a rengeteg drót, ami kiállt belőlem, nyomban visszarántott a párnára. Arról nem is beszélve, hogy a fejem úgy lüktetett – majd szétszakadt, amikor megpróbáltam felemelni. – Nem hiszem… – Frida rémültnek tűnt. – Nem hiszem, hogy fel szabadna már kelned. – Vettem az adást – feleltem. Megtapogattam az egyik drótot, és éreztem, hogy ragtapasszal rögzítették a homlokomhoz. Újdonsült, hosszú műkörmeim segítségével lehámoztam a ragasztócsíkot a drótról. Semmi csipogás. Hmmm. – Azt hiszem, ezt nem kellene – jegyezte meg Frida komoly képpel. – Ne aggódj! – feleltem, és újabb tapaszokat tépkedtem le magamról. Persze, fogalmam sem volt, hogy nem teszek-e rosszat, de egyszerűen nem akartam már gépeken lógni. De miért is kellett volna, ha egyszer már jól éreztem magam? Úgy értem, leszámítva a lüktetést a fejemben. Ja, és a kiszáradt torkomat. – Van itt valahol egy kis víz? – kérdeztem Fridától. – És te is furcsának hallod a hangom? De Frida csak állt ott, és úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. És most az egyszer nem a reggeli zilált hajkoronája miatt aggódott. A tincsei rakoncátlanul repkedtek sápadt, könnyáztatta arca körül. Egy fikarcnyi sminket sem kent magára, és ahelyett, hogy a tinilányok legutolsó divatja szerint öltözött volna, anya egyik régi pulcsija volt rajta és az egyik legkopottabb farmernadrágja. Ez sokkal zavaróbb volt, mint bármi más – beleértve a rózsacsokrot, amit Gabriel Lunától kaptam, és amely még mindig az ablakpárkányon díszelgett, bár már sokkal kókadtabban, mint eddig, és Lulu Collins igen különös látogatását is. Úgy értem, Frida mániákusan ügyelt a külsejére, mióta… nos, igazából amióta megszületett. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan időszak, amikor ne akadt volna ki teljesen egy mitesszer miatt, még kevésbé olyanra, hogy valaha is kilépett volna a házból úgy, hogy ne használt volna legalább szempillaspirált. Most meg itt állt,

mindenféle kence nélkül, és úgy nézett ki, mint egy kriptaszökevény. – Hé! – tudakoltam. – Veled meg mi van? Olyan képet vágsz, mintha valaki épp azt súgta volna a füledbe, hogy a Megasztárt megbundázták. Amiben persze biztos vagyok, hogy úgy is van, de akkor is. – Én… – pislogott Frida, és egy könnycsepp csurrant végig az arcán. – Én csak… nem tudom elhinni, hogy ez te vagy. – Hát persze hogy én vagyok – csodálkoztam. De most komolyan. Mi a fene történt a húgommal? Mindig is úgy tartottam, túl sok időt tölt azzal, hogy a kinézetével foglalkozik, és túlságosan keveset fordít arra, hogy olvasson… akár ha képregényeket is. Na de mindegy. Ez már nevetséges. Úgy nézett ki… nos, Lulu kifejezésével élve, mint egy rakás szerencsétlenség. – Ki más lenne? Volt valami ebben a kérdésben, amitől Frida arca hirtelen eltorzult. És egyszerre csak zokogni kezdett. Tényleg zokogni. – Hékás! – Most már tényleg úrrá lett rajtam az aggodalom. – Mi a baj? – Nocsak, nocsak, hát ki tért magához? – rezzentett össze mindkettőnket egy zengő hang az ajtóból. Hátranéztem, és megláttam, hogy dr. Holcombe lép be a szobámba a szüleim társaságában. Akik mindketten mosolyogva nyugtázták, hogy felébredtem. – Egy… egy kis vizet szeretne – szipogta Frida még mindig olyan rémült tekintettel, mintha a kísértetemet látná. – Azt hiszem, semmi akadálya, hogy teljesítsük ezt a kérést – bólogatott dr. Holcombe vidáman. – Kérnél egy kancsót és egy poharat a nővérektől, Frida? A húgom láthatólag megkönnyebbült, hogy valami kifogással leléphet, és gyors léptekkel elhúzott. Közben dr. Holcombe észrevette a drótok végén díszelgő tapaszokat, amelyeket letépkedtem magamról, és rosszallóan csettintett. – Ejnye, ejnye – erősített vissza finoman egy eltávolított drótot a homlokomra. – Örülök, hogy jobban vagy, de ne szaladjunk ennyire előre. Még egyáltalán nem vagy egészséges.

– Semmi bajom! – tiltakoztam. – Leszámítva a fejemet. A fejem, az fáj. De csak egy kicsit. – Ez várható volt – nyugtázta a doktor, s közben még mindig a drótokkal babrált. – Pihenésre van szükséged. A szüleimre pillantottam, valami jelet vártam tőlük, hogy nem értenek egyet az orvossal. Aki nyilván csak túloz. Mert egészen jól éreztem magam. Úgy értem, ha tényleg lenne valami bajom, nem kellene rosszabbul lennem? De anya is és apa is elég aggodalmas arcot vágtak. – Azt kell tenned, amit dr. Holcombe mond, szívem – simogatta meg anya a kezemet. – Tudja, mit csinál. Ez valószínűleg így is volt. De akkor is. – Én ezt nem értem – motyogtam. – Mi van velem? Mi történt? – Nagyon erős gyógyszereket kaptál – tájékoztatott apa, és a hangjába valami furcsa vidámság vegyült. Mintha valójában nem is lenne jókedvű, csak azt mondták volna neki, hogy tegyen úgy, mintha… Legalábbis, ha velem beszél. Nem tudom, ezt miből gondoltam, de amint a gondolat szöget ütött a fejembe, többé nem tudtam szabadulni tőle. – Így igaz – helyeselt dr. Holcombe, maga is igen derűsen. – És némi szerencsével hamarosan le is állíthatjuk némelyiket. De egyelőre még nem. Szóval be voltam gyógyszerezve. Na, ennek így már volt értelme. Biztos is voltam benne, hogy így van, ha arra gondoltam, mennyit aludtam… na meg a hallucinációkra. De egy pillantás az ablakpárkányra máris meggyőzött arról, hogy azért nem minden csak az én fejemben történt. És a virágok kókadtsága másról is árulkodott. – És mennyi időről van szó? – kérdeztem. – Amíg leállíthatjuk a gyógyszereidet? – Dr. Holcombe a gépeket ellenőrizte az ágyam mellett. – Hát, azt nehéz lenne megjósolni… – Nem – mondtam. – Úgy értem, mennyi időt töltöttem a kórházban? Sokat hiányoztam a suliból?

– Emiatt nem kell aggódnod, Em – próbált megnyugtatni apa ugyanazon az erőltetetten vidám hangon. – Beszéltünk minden tanároddal, és… Beszéltek minden tanárommal? Bent voltak a sulimban? Édes istenem! Nem lehetne inkább ez hallucináció a helyett a rész helyett, amikor Lulu Collins azt képzelte, hogy a legjobb barátnőm? – Na de mégis, mennyi időről van szó? – ismételtem meg a kérdést, s amúgy is fura hangom (mi a csoda történt vele?) kissé még meg is remegett. – Egyáltalán nem sokról – hűtött le dr. Holcombe. – Alig több mint egy hónap telt el. – Egy hónap?! – megpróbáltam felülni, de persze csak annyi történt, hogy a gépek az ágyam mindkét oldalán őrült sípolásba kezdtek – különösen a szívmonitor, mert nyomban rám tört a pánik, amint arra a rengeteg tanulnivalóra gondoltam, amit majd be kell pótolnom. Ráadásul még szédültem is, és nem csak attól a kilátástól, hogy mennyi házi feladat vár rám. Természetesen Frida éppen ezt a pillanatot választotta, hogy besétáljon a kórterembe, kezében egy vizeskancsóval és egy pohárral, amelyeket ki tudja, honnan szerzett. Mikor meghallotta a hangunkat, megtorpant az ajtóban. Biztosan azt hitte, valami rohamom lehet. – Csak nem… csak nem… – hebegte félelemtől elkerekedett szemmel. – Nincs semmi baja – biztosította anya, miközben óvatosan visszanyomott a vállamnál fogva, hogy ne tudjak felülni. – Em, nyugodj meg! Most vannak az iskolánál sokkal fontosabb dolgok is, amik miatt aggódhatsz. Ugye csak viccel? Mi lehet fontosabb, mint az iskola? – Le fogok maradni! – makacskodtam. – Aztán majd ismételhetek osztályt… – Dehogy fogsz osztályt ismételni – csitított anya. – Kérlek, Em, nyugodj meg! Doktor úr, nem tudna adni neki valamit?

– Jaj, ne! – sikítottam. – Nem altathattok megint el! Szükségem van a laptopomra! Valaki menjen haza és hozza el a gépemet, hogy el tudjak kezdeni pótolni! Van ebben a szobában Wi-Fi? – Jól van, jól van – nevetett fel dr. Holcombe. – Elég lesz egy lépés egyszerre, kislány. Frida, kérhetnénk azt a vizet? A húgom még mindig úgy bámult rám, mintha valami szörnyeteg lennék, amely most mászott elő a mélyből. Közelebb lépett, és remegő kézzel nyújtotta a pohár vizet. – T-tessék – dadogta. Felemeltem a kezem és elvettem tőle a poharat – s közben ismét szembetűnt a feltűnően szép körmöm, amelyet a lerágott sajátjaimra ragasztott. – Köszönöm… és a manikűrt is – tettem hozzá csípősen. – Én… én nem csináltam semmiféle manikűrt – tiltakozott Frida remegő hangon. – Jól van – hagytam rá, és elvettem a poharat. De mivel nem volt szabad felülnöm, közel sem volt olyan egyszerű innom belőle. Ráadásul valahogy nem is találtam el a számat, így a jéghideg víz végigfolyt a nyakamon, egyenesen a kórházi hálóingem alá. Amitől csak még dühösebb lettem. – Mi a… – Nyugalom, nyugalom – törölte fel dr. Holcombe a víz nagy részét a saját zsebkendőjével. – Látod, erről beszéltem. Egy nap csak egy dologgal próbálkozzunk, jó? A házi feladat még várhat. Megpróbálod még egyszer? Tényleg nagyon ki voltam száradva. Bólintottam, és ez alkalommal anya segített a számhoz emelni a poharat, és a víz – a leghűsítőbb, legfinomabb víz, amit valaha ittam – most már a számba került, nem a párnámra. – No lám – dicsért meg dr. Holcombe. – Máris jobb. Gondolod, hogy enni is tudnál valamit? Már arra a szóra is, hogy enni, korogni kezdett a gyomrom. Mohón bólintottam, dr. Holcombe pedig elégedettnek látszott. – Frida! – szólt oda a húgomnak. – Lemennél a büfébe, és hoznál valamit a nővérednek, ami jóleshet neki? Mit szeretnél, Emerson?

– Én sejtem, mit akar – szólalt meg anya, és egy kicsit felhúzta az orrát, ahogy akkor szokta, amikor úgy gondolja, valami vicceset fog mondani. – Egy nagy adag fagylaltot. Igaz, Em? – Csokis keksszel a tetején – tette hozzá apa, aki most már kicsit jobban hasonlított önmagára, mint az előbbi „hű, de jókedvű vagyok” fickóra. – Ilyet hozzak… Em? – kérdezte Frida. De fura mód… nem erre vágytam. – Naná – bólintottam. Csak mert nem emlékeztem, hogy valaha is lett volna olyan, hogy nem vágytam fagyira és kekszre. Egészen mostanáig. De meglepő mód, ez a „naná” bejött. Mert most először, azóta, hogy kinyitottam a szemem és megláttam, Frida elmosolyodott. Csak halványan ugyan, de akkor is. Határozottan mosoly volt. Aztán azt mondta: – Mindjárt jövök! – és ezzel elviharzott. Ami már önmagában is elég furcsa volt. Úgy értem, mikor volt olyan utoljára, hogy az én kishúgom ilyen lelkesen rohant, hogy kaját hozzon nekem… az ágyba? Az, hogy Frida ilyen buzgón segédkezett az ellátásomban, sokkal többet árult el arról, milyen állapotban is lehetek, mint apa erőltetett mosolya vagy anya könnyes arca. – Szóval, mi történt? – tettem fel a kérdést, amikor Frida már biztosan hallótávolságon kívülre került. – Miért vagyok itt? Balesetet szenvedtem? Metróbalesetet? Anya a szemöldökét ráncolta. – Hát nem emlékszel? Arra, hogy elmentetek a Starkba? Semmire? Elmentünk a Starkba? Gabriel is magyarázott valamit a Starkról. Egy nagyszabású megnyitóünnepségről. Valamit meg is mozgatott az agyamban, de amikor megpróbáltam előhívni az emlékeimet, valahogy mégsem sikerült… – Ezt nem kell most megvitatnunk – szólt közbe dr. Holcombe sietve. – Most csak arra összpontosítsunk, hogy jobban légy. – Tudom – feleltem. – De hát… egy hónapig hiányoztam az iskolából? Hogyhogy? Talán kómában voltam, vagy mi?

– Öhm… – szólalt meg halkan anya. – Nem a baleset miatt kerültél kómás állapotba. Dr. Holcombe mesterségesen okozta a kómát, hogy elősegítse a gyógyulásodat. Az elmúlt napokban lassan kihozott belőle, hogy lássa, hol tartasz. – És – érdeklődtem tovább – melyik részem sérült meg konkrétan? Mert most egész jól érzem magam. Leszámítva a fejfájást. És a hangomat. Halljátok, milyen furcsa a hangom? Anya és apa dr. Holcombe-ra nézett, aki a segítségükre sietett: – Nos, Emerson, az az igazság, hogy nagyon komoly sérüléseid voltak. Egy általunk kifejlesztett, speciális eljárást alkalmaztunk, hogy megmentsük az életedet, mert az elszenvedett sérüléseid valójában halálosak voltak. Én csak pislogtam. – De hát élek! – Azért, mert az eljárás működött – magyarázta apa. – A működött nem éppen megfelelő kifejezés – lelkesedett dr. Holcombe, és a szeme izgatottan csillogott műanyag keretes szemüvege mögött. – A gyógyulásod ez idáig messze-messze túlszárnyalta minden elképzelésünket. Egyáltalán nem számítottunk rá, hogy képes leszel beszélni, arra még kevésbé, hogy mozogni is fogsz tudni, legalábbis hogy nem csak sok-sok nap vagy még inkább hetek , múlva. De mint minden kockázatos orvosi beavatkozás esetén, itt sem lehetett senki száz százalékosan biztos a kimenetelben. És észre fogod majd venni, hogy bizonyos dolgok – például a hangod, amit már említettél is – nem egészen olyanok, mint amilyenek a baleset előtt voltak… – Ezért olyan fontos – szólt közbe apa –, hogy azt tedd, amit a doktor úr és az itt dolgozó nővérek előírnak. – Például, hogy ne távolítsd el magadról az érzékelőket. – Dr. Holcombe felvett egy előzőleg kimaradt drótot, és ráragasztotta a halántékomra. – És semmi házi feladat – tette hozzá anya. Mostanra összeszedte magát, és felszárította a könnyeit. Még egy mosollyal is megpróbálkozott… és nem is sikertelenül. – Érted? Először arra kell összpontosítanod, hogy jobban légy. Aztán ráérünk majd aggódni amiatt, hogy mi lesz az iskolával.

– Jól van – a tekintetem anyáról apára siklott valamiféle támpontért, hogy mi folyik itt. Miért bánnak velem úgy, mint egy pisissel? Még hogy koncentráljunk arra, hogy jobban legyek! Szórakoznak velem? Miért nem mondanak semmit? – De… tényleg egy hónapig lettem volna itt? Nem hívhatnám fel legalább Christophert, hogy kiderítsem, mi a helyzet a suliban? Biztosan érdekli, mi van velem. Én vagyok az egyetlen barátja, tudjátok… De senki nem ugrott, hogy hozzon nekem egy telefont. Mindenki csak azt hajtogatta, hogy pihenésre van szükségem és hogy Christopher jól van, és hogy hamarosan behozzák a laptopomat (ez volt a másik kérésem). Dr. Holcombe pedig hívott egy nővért, hogy eltávolítson néhány különösen kényelmetlen és zavaró drótot. (Mint kiderült, nem mindet ragtapasszal rögzítették. Volt olyan, amelyiknek tű volt a vége, és azokat a bőröm alá szúrták. Elég nagy megkönnyebbülés volt, amikor megszabadultam tőlük – és azoktól is, amelyek vadul csipogni kezdtek, valahányszor megmozdultam.) Mire Frida visszaért a fagylaltommal és a kekszemmel, már sokkal inkább úgy bántak velem, mint egy normális emberrel, nem mint egy kórházi beteggel. – Tessék! – tette le a húgom a fagylaltot (amire még forró karamellszószt, tejszínhabot és mogyorót is tetetett) az állványos tálcára, amelyet az egyik nővér állított elém az ágyra. A fagylaltkehely mellett egy hatalmas csokis keksz díszelgett: olyan, amilyenből azelőtt négyet-ötöt is megettem naponta, már ha volt rá pénzem. Most viszont már a gondolattól is rosszul lettem, hogy ezt a cukros izét a számba kell vennem. Ami elég különös, hiszen alapvetően a desszert lenne a kedvenc fogásom. De hát mindenki – anya és apa, Frida, dr. Holcombe, három nővér, akik közben bejöttek a kórterembe, és az ápolók a hallucinációmból (mert az egészen biztosan hallucináció volt; kizárt dolog, hogy Lulu Collins itt lett volna nálam… pláne nem Nikki Howard kutyájával) – visszafojtott lélegzettel várta, hogy belekóstoljak a fagylaltba, amit a húgom hozott nekem.

Úgyhogy az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem. Megragadtam a kanalat és megmerítettem a kehelyben. Aztán – óvatosan, mert még nem felejtettem el, mi történt a vízzel – a számhoz emeltem, és bekaptam egy nagy falatot. – Mmmm – mondtam. A szobában mindenki egyszerre fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. És mosolyogtak. Sőt, nevettek. Az egyik ápoló még össze is ütötte a tenyerét egy nővérrel. Én pedig gyorsan belekortyoltam a vízbe, mert ennyi cukrot… Pfuj. Mi a csoda történt velem? Mióta utálom én a fagylaltot? Mit művelt velem ez a doki? Szerencsére senki nem vette észre. Mindenki arról áradozott, milyen nagyszerű, hogy ilyen hamar ekkora haladást értem el. Ami persze megható volt, meg minden, de sokkal többet jelentett volna számomra, ha tudom, hogy pontosan miben is sikerült ilyen szépen haladnom. Úgy értem, miből kellett felgyógyulnom? Mi történt velem? Mim sérült meg? És milyen eljárás is volt pontosan, amit végrehajtottak rajtam? Dr. Holcombe-nak egyvalamiben biztosan igaza volt: egyremásra vettem észre olyan dolgokat, amik másképp voltak, mint a baleset előtt. És nem csak azt, hogy már nem szerettem a fagylaltot. Ez volt a legkevesebb. A legfurcsább dolog az volt, ahogy a családom viselkedett velem… mintha nem is ismernének. Szinte úgy – és tudom, hogy ez őrülten hangzik –, de szinte úgy, mintha valaki más lettem volna.

HETEDIK FEJEZET – Ml… Ml FOLYIK ITT? – TUDAKOLTAM AZ ORVOSTÓL és a nővértől – mindketten komplett műtősszerelést és maszkot viseltek –, amikor az éjszaka közepén megjelentek a szobámban, felráztak, és áttettek az ágyamról egy műtőskocsira. – Pszt! – szólt rám a nővér, és anyára mutatott, aki az ágyam melletti széken szundikált. – Ne ébreszd fel! Nagyon kimerült. – De hová megyünk? – kérdeztem, miközben mereven átgurultam a műtőskocsira. – Csak egy-két vizsgálatra – suttogta az orvos. – Az éjszaka közepén? – tudakoltam álmosan. – Nem várhat ez reggelig? – Nagyon fontos vizsgálatokról van szó – magyarázta a nővér. – Nem várhatunk velük. – Rendben – bólintottam, és ledőltem a vékony matracra a műtőskocsin. Fáradt voltam, ahogy mostanában mindig. Csak homályosan érzékeltem, hogy végiggurítanak a hosszú, üres kórházi folyosón. Felőlem akár a Times Square-en is keresztültolhattak volna, amilyen álmos voltam, azt sem ismertem volna fel.. – Hogy vagyunk? – érdeklődött a doki, amikor megálltuk a lift előtt a folyosó legvégén, úgy kábé a világ végére a kórházi szobámtól. – Jól – motyogtam, amikor a nővér elhúzta a maszkot az arca elől, és megszólalt: – Eddig jók vagyunk. Még a nővérek helyén sem ült senki. Az egész folyosó kihalt. Szerintem sikerülni fog. Ekkor néztem rá először. És ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem is nővér.

– Hé! – pattant fel hirtelen a szemem. Felkönyököltem. A fejemben váratlanul abbamaradt a zakatolás. – Te… A liftajtó épp ezt a pillanatot választotta, hogy kinyíljon. – Gyerünk! – kiáltott rá Lulu Collins a sebészmaszkot viselő alakra. – Mi a fenét műveltek? – háborogtam, miközben a két figura betuszkolta a műtőskocsit a liftbe. – Elrabolunk – magyarázta Lulu, és megnyomta az alagsor gombját. – De nem lesz semmi baj. Mi vagyunk, azok, Nik. Én és Brandon. Hadd lássunk, Brandon! És a doktor – bár, azt hiszem, a legkevésbé sem az volt – levette a maszkját, és rám nézett. – Én vagyok az, Nik – mosolyodott el szélesen. –Brandon. Látod? Minden rendben lesz. Azért jöttünk, hogy megmentsünk. – Megmentsetek? – pislogtam meglepetten a fiúra. Fiatal volt, szőke hajú és hihetetlenül dögös. És nyilvánvalóan komplett őrült. – Azt hiszem, itt valami hatalmas félreértés történt – mondtam. Csak nem megint hallucinálok? De ez alkalommal biztos nem. Mert a látomások sohasem ilyen részletesek, vagy igen? Minden apró hangot hallottam a liftben, ahogy lefelé haladtunk. És éreztem Lulu parfümjének gyümölcsös illatát (bár lehet, hogy az a rágógumija volt). És azt is tisztán láttam, hogy Brandon állán erősen kiserkent már az ötórai – ez esetben hajnali öt órai – szőke borosta. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire ijesztő is ez a helyzet, amikor már kijöttünk a liftből, és az elrablóim egy limuzin felé – igen, egy hosszú, fekete limuzin felé – toltak a kórház alagsori parkolójában. Mert senki sem volt a közelben, aki meghallhatta volna, ha segítségért kiáltok. A hely kongott az ürességtől. Ekkor Lulu Brandonhoz fordult: – Nem fog magától beszállni. Még mindig fogalma sincs, hogy kik vagyunk. – Nagyot sóhajtott, megfordult, majd egy hirtelen mozdulattal felkapott a műtőskocsiról, és a vállára vett. Hát, lehet, hogy egy hónapot kómában töltöttem, meg minden. De akkor sem fogom hagyni, hogy elraboljon egy sztárocska és a

Híres, Mert Híres csatlósa. Visszafojtottam a lélegzetemet, és akkorát sikítottam, hogy esküszöm, még New Jerseyben is meghallották… ...volna, ha lett volna bárki is arrafelé, aki meghallja. De nem volt. Hiába rugdostam és haraptam, ahol értem, Brandon betuszkolt a limuzin hátsó ülésére, aztán bemászott ő is, és fájdalmas képpel leült velem szemben. És úgy tűnt, nem csak a sérülései miatt grimaszol. – Jézusom, Nikki! – panaszkodott, miután Lulu lehuppant mellé, és odaszólt a sofőrnek, hogy „indulás!” Én vagyok az. Brandon! Hisz ismersz engem. Együtt járunk! És az az igazság… hogy tényleg felismertem. Komolyan. Frida valamelyik újságjából. Brandon Starknak hívták – ahogyan a Stark Áruházat. Ez a Brandon Stark, Nikki se vele-se nélküle lemezkiadó barátja. Brandon Stark, a Stark családi vagyon örököse… annak a vagyonnak, amelyet Frida egyik újságja a múltkoriban úgy egymilliárdnyira saccolt. Vagyis a leggazdagabb fazon, akivel valaha is találkoztam. De ez még mindig nem hatalmazza fel arra, hogy megragadjon és csak úgy betuszkoljon egy limuzinba. – Mi ütött belétek? – kértem számon az elrablóimtól. – Nem látjátok, hogy beteg vagyok? – Nagyon sajnálom – Lulu lehúzta magáról az orvosi köpenyt és a maszkot. Láthattam, hogy alatta a sminkje és az extra feszes, fekete kezeslábasa mind tökéletesen rendben volt. – De nem tudtunk semmi mást kitalálni, hogyan menekíthetnénk ki onnan. Mivel láttuk, hogy milyen agymosást végeznek rajtad. – Senki sem végez agymosást rajtam! – kiabáltam. – Mi a csodáról beszéltek? Még csak nem is ismerlek titeket! Hát, ezt nem kellett volna mondanom. Lulu és Brandon egymásra néztek. – Látod, erről beszéltem – súgta oda Lulu a fiúnak. Ezalatt Brandon – mind a 195 centijével – érdeklődve figyelt engem. Irtó helyes volt, amolyan kollégista módon – olyasmi, mint Jason Klein, Whitney barátja. Széles, szögletes álla volt és szőke haja, amely kissé a zöld szemébe lógott… de lehet, hogy csak

azért, mert a sebészmaszkot még mindig a feje tetejére tolva viselte. – Nikki… mit műveltek ezek veled? – Na – morogtam tovább –, ez a másik. Miért hívtok folyamatosan Nikkinek? – Istenem! – Lulu az arcát a kezébe temette, Brandon pedig úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, miért van szükségük a szénalapú létformáknak oxigénre. A limuzin vezetője hátrafordult, és szenvtelenül feltette a kérdést: – És most vissza Ms. Howard lakásához, Mr. Stark? Lulu felkapta a fejét, és ingerülten válaszolt: – Istenem, hát persze! – aztán Brandonra nézett, aki ott ült mellette, magába roskadva. – Talán felismeri a megszokott környezetet… – Igen, Ms. Howard lakásához – hagyta jóvá Brandon csüggedten. – Srácok, ezt nem tehetitek! – Megpróbáltam higgadt maradni. Ami nem volt épp egyszerű dolog, figyelembe véve, hogy mi folyt körülöttem. Úgy értem, most raboltak el. Ráadásul nem másban, mint kórházi hálóingben. Még cipő sem volt rajtam. Szóval, nem sok esély volt rá, hogy felrántsam a kocsi ajtaját és meglépjek. – Nikki! – magyarázta Lulu türelmesen. – Ezt mind érted tesszük. Azért, mert szeretünk téged. Bármit is mondtak neked… az hazugság. Oké? A barátaid vagyunk. – Én több is vagyok, mint barát – ült mellém Brandon. Egy kicsit túlságosan is közel, ha már itt tartunk. És miért… nézett rám így? Ahogy haladtunk a Második sugárúton, a környező házakon világító neonfények visszatükröződtek az arcán, először rózsaszínben, majd kékben, zöldben, és így tovább, újra és újra. – Együtt járunk. Hogy lehet, hogy nem emlékszel rám? El kell ismernem… nagyon letörtnek tűnt. Nem csak úgy tettette. Mély hangja kissé meg is bicsaklott, amikor azt mondta: együtt járunk, meg minden. Szinte megható volt. Vagy legalábbis az lett volna, ha nem lettem volna meggyőződve róla, hogy mindkettőjüknek teljesen elment az esze.

– Ha visszafordítjátok ezt a kocsit, srácok – próbálkoztam, igyekezve, hogy a hangom ne remegjen –, és visszavisztek a kórházba, megígérem, hogy nem jelentelek fel titeket emberrablásért. Senkinek nem kell megtudnia a dolgot. Csak tegyetek ki, és többet szóba sem hozom az egészet. – Emberrablás? – Brandon döbbenten nézett rám. – De hát mi nem raboltunk el téged! – De, tulajdonképpen pont ezt tettük – ismerte el Lulu. Előhúzott egy energiaitalt a limuzin mini hűtőjéből, és most azt kortyolgatta. – Úgy értem, hivatalosan ezt annak hívják. Bár én jobban szeretem azt a kifejezést, hogy beavatkozás. – Hogy lehet, hogy fogalma sincs, kik vagyunk? – faggatta Brandon. – Vagy hogy ő kicsoda? Lulu a fejét csóválta. – Pedig én mondtam neki, hogy tartsa magát távol azoktól a szcientológusoktól… Mély levegőt vettem, és továbbra is nagyon igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. – Fogalmam sincs, hogy miről beszéltek, de azt hiszem, itt valami félreértés történt. Az én nevem Emerson Watts. A szüleim – akik, tenném hozzá, nagyon el lesznek keseredve, ha észreveszik, hogy eltűntem a kórteremből – Daniel Watts és Karen Rosenthal-Watts. Nem tudom, miből gondoljátok, hogy Nikki vagyok – Nikki Howard, feltételezem. De tévedtek. Mindketten totális értetlenséggel az arcukon meredtek rám. A tekintetük olyan üres volt, mint Fridáé szokott lenni, valahányszor a szerepjáték érdekesebb pontjait próbálom elmagyarázni neki. De eddig sem hagytam soha, hogy ez megakadályozzon bármiben, és most sem tettem. – Egészen mostanáig – folytattam – harmadikba jártam a Tribeca Alternatív Gimibe, aztán úgy egy hónappal ezelőtt… nem is tudom. Valami baleset történt. Az igazat megvallva, nem vagyok teljesen tisztában a részletekkel. De amikor magamhoz tértem, abban a kórházban találtam magam, ahonnan most elraboltatok. És ahová vissza szeretnék menni. Most rögtön.

A hangom a most szónál már kissé hisztérikusra váltott. Ettől eltekintve egészen összeszedetten tudtam előadni a mondókámat. Tulajdonképpen sokkal higgadtabban, mint ahogy valójában éreztem magam, figyelembe véve, hogy néhány tinédzserkorú sztárocska akaratom ellenére fogva tartott egy limuzinban. És az is feltűnt, hogy engem senki nem kínált meg energiaitallal. Pedig nagyon szomjas voltam. – Istenem! – Brandon csak ennyit tudott reagálni arra, amit mondtam. És úgy tűnt, ez is csak úgy kicsúszott a száján. – Tudom – bólogatott egyetértőn Lulu, de közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Minden rendben lesz, ha egyszer végre hazajutunk. Ha meglátja majd a holmijait, rögtön tudni fogja, mi a helyzet. Úgy értem, nézd ezt a ruhát! Nyilvánvaló, hogy ilyen szerelésben soha, senki sem láthatná, ha minden rendben lenne az agyával. Ekkor jöttem rá, hogy a kórházi hálóingemről beszél. Úgy, mint valami ruháról. – Hát ez az! – előredőltem az ülésen, és egyenesen Tomhoz, a limuzin sofőrjéhez intéztem a szavaimat. – Húzódjon le, és engedjen kiszállni, vagy maga is csatlakozhat ehhez a két őrülthöz a börtönben személyi szabadság korlátozása miatt! Meglepetésemre tényleg megálltunk. De, mint kiderült, csak azért, mert megérkeztünk a célunkhoz. – Sajnálom, Ms. Howard – mentegetőzött a sofőr. – Én csak az utasításoknak engedelmeskedtem. – Miért hív mindenki így? – szinte már visítottam. – Hogyan, kisasszony? – csodálkozott Tom. – Hát Ms. Howardnak – sziszegtem. – Meg Nikkinek. – Hát… – motyogta Tom zavartan – talán mert ez a neve, kisasszony. – Mondtam már maguknak – erősködtem, továbbra is a sofőrhöz intézve a szavaimat. – Az én nevem Emerson Watts. Nem vagyok Nikki Howard. – A helyzet az, kisasszony – fordította felém visszapillantó tükröt Tom –, hogy bizony de. Én pedig felnéztem. És sikítani kezdtem.

NYOLCADIK FEJEZET NYILVÁN MÁSOK IS BIZTOS SIKÍTANÁNAK, HA A tükörből nem a saját arcuk nézne vissza rájuk, hanem valaki másé. És nemcsak hogy valaki másé, de olyasvalakié, aki magazinok címlapjáról szokott mosolyogni és buszok meg telefonfülkék oldaláról mindenfelé a városban. Miközben nincs más rajta, csak egy bugyi és egy melltartó. De komolyan. Belenéztem a limuzin visszapillantó tükrébe, onnan pedig Nikki Howard arca nézett vissza rám. Csakhogy, amikor a számhoz kaptam a kezem rémületemben, Nikki is a szájához emelte az övét. És amikor leejtettem – Nikki ugyanezt tette a tükörben. Na, ekkor kezdtem el reszketni. És nem tudtam abbahagyni. – Hogy… – tettem fel a kérdést csak úgy, a levegőbe – hogy történhetett ez? – Mi is éppen ezt próbáljuk kideríteni – jegyezte meg Lulu. – Most már érted, miért kellett elrabolnunk? Úgy értem, miért kellett beavatkoznunk? Remegő kézzel simítottam végig a hajamon… azaz Nikki Howard haján. Rendetlen kis lófarokba volt kötve a fejem (vagy Nikki Howard feje) tetején, ezért nem vettem észre a szőke hajtincseket a vállamon: pont kiestek a látóteremből. A kórteremben pedig nem volt tükör. – Hiszen… – nyöszörögtem a tükörképemnek – hiszen akkor én egy modell vagyok. És ekkor, végre, megértettem, miért csengett olyan furcsán a hangom. Mert ez a hang tulajdonképpen nem is az enyém volt.

Hanem Nikki Howardé: levegőért kapkodó, sápítozó és kislányos… a legkevésbé sem olyan, mint az enyém. – Úgy van – bólintott Lulu lassan. – Most már emlékszel rám? Lu-lu. Lulu Collins. A szobatársad. Úgy értem, a lakótársad. Végigmértem a lányt. Úgy láttam, nagyon aggódik miattam. Úgy értem, a nevetséges Mission: Impossible fekete kezeslábas ellenére – nyilván úgy képzelte, ilyen egy emberrabló szerelése… mintha bármelyik épeszű emberrabló tizenöt centis tűsarkakkal rendelkező, combközépig érő fekete csizmában járna – nagyon is sebezhetőnek tűnt és igazából valahol kedvesnek is, a vastagon kihúzott szemével, a madárcsontjaival és a csillogó szájfényével. De aztán eszembe jutott, hogy Lulu nem is MIATTAM aggódik. Hanem Nikki Howard miatt. Aki pedig – annak ellenére, amit a tükör mutatott – a leghatározottabban nem én vagyok. – Na, jól van – fogta meg gyengéden a karomat Brandon. – Menjünk fel a lakásba, és beszéljük ezt meg. Gondolom, szeretnél átöltözni a saját ruháidba. És ennél is valamit. Mindennek ellenére – úgy értem, annak dacára, hogy valaki más külsejét viseltem, valamint, hogy Brandon Stark (akit a People magazin az egyik legpartiképesebb egyedülálló fiatalembernek kiáltott ki) és Lulu Collins épp most raboltak el, valamint, hogy a szüleimnek fogalma sem volt, hogy hol lehetek, és minden bizonnyal halálra aggódták magukat miattam, hogy az egész családom nyilvánvalóan egész végig hazudott nekem, nem is beszélve arról, hogy ügyesen úgy intézték, hogy ne nézhessek tükörbe – a gyomrom erősen és igen határozottan megkordult az evés szó hallatán. Az igazat megvallva, akárki is voltam… majd éhen haltam. És ezt mindenki meg is hallotta. Brandon megszorította a csuklómat – vagyis inkább Nikki Howard csuklóját, amely, most, hogy jobban megnéztem, egyáltalán nem hasonlított az enyémre: vékonyka volt, és nem láttam rajta sem a citromsárga, rák elleni küzdelmet szimbolizáló gumiszalagot, sem azt a barátságkarkötőt, amit Frida csinált nekem tavaly nyáron, amikor együtt voltunk diákvezetők egy táborban – és kedvesen csak ennyit mondott:

– Gyere, adunk valamit enni. – Igen! – hirtelen Lulu is magához tért. – Van egy kis maradék grillezett fűszeres fekete tengeri sügér a Nobuból. A kedvenced. Csak meg kell melegítenem a mikróban. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy egy hatalmas márványcsarnokon igyekszünk keresztül – Lulu Collins és Nikki Howard ezek szerint egy tizenkilencedik századi rendőrőrsből átalakított épületben béreltek közösen egy tetőtéri lakást a SoHóban, nem egészen öt háztömbnyire onnan, ahol mi laktunk –, aztán beszálltunk egy tiszta réz és mahagóni liftbe, amelyet egy egyenruhás ember működtetett, aki, mikor megpillantott, megbiccentette aranysujtásos kalapját, és megszólalt: – Miss Howard! Örülök, hogy itt van. Már jó ideje nem láttam. – Ó, igen – feleltem kissé szédelegve. Még szerencse, hogy Brandon Stark belém karolt, máskülönben egészen biztosan összeestem volna. És nem csak az éhség miatt. Teljesen kiborított mindaz, ami történt velem. Arról már nem is beszélve, hogy valaki más testében kellett mászkálnom. Mezítláb. Egy kórházi hálóingben. Amit a liftkezelő egyáltalán nem talált furcsának, már ha jól következtettem abból, ahogyan lazán kinyitotta az ajtót, amikor Lulu és Nikki lakásához értünk, és nagyon kedvesen csak ennyit mondott: – Jó éjt, Ms. Howard, Ms. Collins, Mr. Stark! Aztán a csupasz talpam valami vastag és hihetetlenül puha, fehér szőnyegszerűségbe süppedt. És egy hatalmas tetőtérben találtam magam, amelynek az egyik sarkában egy óriási márványkandalló állt (a tűz nem égett benne), a másikban egy mindenféle modern szerkentyűvel felszerelt konyha, a plafon pedig vagy három méter magasan csúcsosodott a fejünk felett, és körbe mindenütt ablakok voltak, amelyek az egyik oldalon a NoHo házainak tetejére, a másikon pedig a Lower East Side-ra néztek. És az egész berendezésről lerítt, hogy igen drága lehetett. És minden nagyon modern volt. A kandalló fölött egy lapos képernyős tévén kísérhettük figyelemmel egy akvárium belsejét, mintha nem is tévét láttunk volna, hanem magát az akváriumot.

Többfelé hosszú, fehér kanapék álltak, amelyek olyan hatást keltettek, mintha egészben el akarnák nyelni a rájuk ülőket. A kanapék előtt álló asztalokon mindenféle magazinok hevertek. És minden magazin címlapjáról Nikki Howard képe virított. Vagy, úgy is mondhatjuk, hogy az én képem. Brandon odakísért az egyik heverőhöz, és óvatosan leültetett. Én pedig nyomban belesüppedtem a puhaságba. – Te csak ülj itt – parancsolt rám aggodalmasan. – Lulu, hozol neki valami ennivalót? – Máris – nyitotta ki a lány a mélyhűtő ajtaját. – És esetleg valami forró innivalót – tette hozzá Brandon, mikor rám pillantott. – Hiszen reszket. Aztán körbenézett, és meglátott egy krémszínű takarót a dívány egyik végén. Felvette, a vállamra terítette, és óvatosan körbebugyolált vele. Olyan puha volt, mint a gyermekláncfű pihéje. A címkére pillantottam a szélén. Száz százalék kasmír. Ez volt ráírva. Mikor Brandon a helyére igazította rajtam a takarót, felnéztem, és véletlenül találkozott a tekintetünk. Borzasztóan jóképű volt. Már úgy értem, ha valaki szereti a csupa izom, tökéletes megjelenésű fiúkat, akiket én nem. Én a lottyadt izmú, hosszú hajú számítógépzseni-típust kedvelem. Legalábbis mindig így gondoltam. De el kell ismernem, hogy Brandon Stark szeme ennek a bizarr, modern csillárnak a fényében megdöbbentően zöldnek látszott. – Hé! – suttogta, amikor a tekintetünk találkozott. – Szia! Fogalmam sem volt, most mi fog történni. Mert még soha, egyetlen srác sem ült ilyen közel hozzám. Leszámítva Christophert. De Christopher sosem tekintett rám úgy, mint egy lányra. Ja, és ott volt persze Gabriel Luna. De az meg csak egy hallucináció volt. Nem?

Akárhogy is, honnan tudhattam volna, hogy ha egy fiú ilyen közel hajol, akkor biztosan tervez valamit? Én azt hittem, hogy csak van valami az arcomon, amit Brandon le akar söpörni róla. Na, persze, erről szó sem volt. Már ha nem azt tervezte, hogy a szájával söpri le onnan. Ami hirtelen az enyémre tapadt. Váratlanul azon kaptam magam, hogy Brandon Stark megcsókolt. Azt mondtam volna, hogy megcsókolt? Bocsánatot kérek. Brandon Stark szájból-szájba lélegeztetést hajtott végre rajtam. Amit, legnagyobb meglepetésemre, rettenetesen élveztem. Vagy legalábbis Nikki Howard teste rettenetesen élvezett. Máskülönben mivel magyarázhatnám, hogy én is lelkesen visszacsókoltam? Pedig még soha életemben nem csókolóztam azelőtt. De azt már abszolút megértettem, miért van mindenki ennyire oda ezért a csókolózás dologért. Azokban a romantikus regényekben, amelyeket Frida hagyott szerteszét a lakásban (és amelyeket alkalomadtán felveszegettem, ha nem akadt más olvasnivalóm), a hősnők mindig arról áradoztak, milyen jó érzés volt, amikor a szeretett lovagjuk megcsókolta őket. Olyanokat mondtak, hogy az ajkuk „folyékony tűzben égett,” az ölük pedig lángokban állt. Hát, az én ölem határozottan nem borult lángokba, amikor Brandon megcsókolt. És az ajkam sem égett folyékony tűzben (bármi legyen is az). De kellemes forróság öntött el. Határozottan kellemes forróság. És még csak nem is voltam szerelmes Brandonba. Képzelem, milyen lehet, amikor olyasvalaki csókol meg, akit igazán szeretsz. Képzelem, milyen lett volna, ha, mondjuk, Christopher csókol meg… Ebben a pillanatban ráébredtem, hogy akármennyire is kellemesnek találja a dolgot a testem – azaz Nikki teste –, egy másodperccel sem folytathatom ezt tovább. Különösen, hogy úgy tűnt, ez a csókolózás nagyon, de nagyon könnyen valami másba fordulhat, ha nem vetek gátat neki, de azonnal. – Mmm – toltam el olyan erősen Brandont, hogy az ajkaink cuppanó hangot hallattak, amikor szétváltak.

Brandon pedig elvesztette az egyensúlyát, és kis híján arccal borult a kanapéra. – Mi van? – kérdezte sértődötten, miközben talpra kecmergett. – Hiányoztál! Ez olyan nagy baj? Azt hiszem, a legtöbb lány, ha Brandon Stark megcsókolta volna – aki, igaz, ami igaz, közismert szívtipró –, teljesen odalett volna. Frida például biztos kiugrott volna a bőréből örömében. Biztosra veszem, hogy ő még azt is élvezte volna, ha Brandon elrabolja. És engem sem hagyott hidegen az a tény, hogy Brandon ritka helyes srác, és úgy tűnt, valóban nagyon érdeklem. De épp ez volt a probléma. Hogy igazából nem is. Mármint nem is én érdekeltem. Hanem Nikki Howard. Engem pedig egyáltalán nem érdekelt ő. – Én… nagyon sajnálom – motyogtam zavartan. Mert tényleg megsajnáltam, amikor láttam, mennyire megbántódott. És azért is, mert megéreztem, amint a hideg levegő végigsöpört ott, ahol az imént még meleg ajkaink találkoztak. Egy részem azt kívánta, bárcsak hagytam volna, hogy tovább csókoljon. Mert a csókolózás… Hát, egyáltalán nincs túlértékelve. A legkevésbé sem. – De… még csak nem is ismerlek. – Már két éve járunk együtt – kiáltott fel Brandon most még sokkal jobban megbántva. – Úgy értem, hol igen, hol nem. Hogy lehet, hogy nem emlékszel? Kicsit szorosabbra fogtam magamon a takarót. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Vagy mondhatnék. A szám még mindig bizsergett, ahol Brandon ajka érintette. A borostája kissé szúrós volt. Mondhatni, fájdalmas élményt okozott. De valahogy… jó értelemben. Nem tagadhattam, hogy az ajkam szinte elzsibbadt, ahogy hozzáért. És most már mintha az ölem környékén is éreztem volna némi tüzet. Istenem! Nikki Howard egy ribanc! Vagy talán én vagyok az, csak mostanáig még nem volt rá lehetőségem, hogy ezt felfedezzem! Mi a baj velem? Vajon Christopher miért nem mozdult rám soha, ahogyan most Brandon tette? Egész idő alatt

csókolózhattunk volna ahelyett, hogy azt az ostoba Journeyquestet nyomjuk! Na, várjunk csak… ezek tényleg az én gondolataim voltak? Istenem! Mi történik velem? Szerencsére Lulu éppen akkor jelent meg, kezében egy rakás ruhával. – Tessék – tette le mellém a kupacot, amelyben egy farmer volt, egy póló és valami fodros alsónemű. – Gondoltam, szívesen felvennéd ezeket. Úgy értem, tudod, ez a ruha nem áll valami jól neked. – Öhm – jegyeztem meg –, ez egy kórházi hálóing, nem ruha. De azért köszi. – Felkaptam a ruhákat, aztán habozva körbepillantottam a lakásban. Lulu felsóhajtott. – Nem hiszem el, hogy erre sem emlékszel. A te szobád ott van – mutatott egy ajtóra a konyha egyik oldalán. – Mire elkészülsz, már a vacsora is kész lesz. Megköszöntem neki, és kissé bizonytalanul talpra álltam. A takarót még mindig fogtam magam körül. Nem néztem Brandonra, miközben átsétáltam a szobán. Egyfelől az új testemben mászkálni, hogy is mondjam… kissé furcsa volt. Másfelől pedig végig éreztem, hogy a tekintete a hátamra szegeződik. És nem is hibáztathattam ezért. Ha az ő ajka egy kicsit is hasonlóképpen érzett, mint az enyém, nehéz volt megállni, hogy vissza ne rohanjak és a számat újból az övére ne tapasszam. Hogy lehet, hogy a párok nem csókolóznak folyamatosan? Csókolózni fantasztikus dolog. Jaj, istenem! Még csak öt perce tudom, hogy modell vagyok, máris így beszűkült a gondolkodásom? Össze kell szednem magam. Amikor – megkönnyebbülten, hogy Brandon itt már nem lát – kinyitottam Nikki Howard hálószobájának ajtaját, átható rózsaillat csapott meg. Aztán megláttam, hogy miért. A Lulu által emlegetett „kosárnyi” virág – amelyet Gabriel Luna küldött – ott illatozott

Nikki fésülködőasztalán. Csakhogy az a kosár valójában inkább egy hatalmas faláda volt… egy hatalmas faláda, telerakva rózsával. Jézusom. Gabriel aztán nem vacakol… Nikki hálószobája, ahogy megállapítottam, nagyban hasonlított a nappalijához… minden csupa fehér, a padlón vastag, bolyhos szőnyeg és jó puhának látszó ágy. Igazából az egyetlen színes a szobában Gabriel rózsacsokra volt. A padlótól a plafonig érő ablakokat fehér szaténfüggöny takarta. A sarokban álló fehér fésülködőasztal fölött hatalmas tükör lógott – amelyet most félig eltakartak Gabriel rózsái. A tükörben láthattam magamat: egy sápadt, csontsovány, szőke lányt, kórházi hálóingben, aki kasmírtakaróval a vállán, rémült arccal szorít magához egy halom ruhát. Úgy van. Egy sápadt, csontsovány, szőke lányt, aki – ha Frida CosmoGIRL!-je igazat állít, úgy húszezer dolcsit kereshet egy nap. Nem úgy, mint az én szobámat odahaza, Nikki falát nem díszítették kedvenc filmjeinek poszterei. És nem álltak halmokban mindenféle sci-fi és fantasy könyvek és újságok, sem manga képregények, amelyek azzal fenyegettek, hogy bármelyik pillanatban a nyakunkba dőlhetnek. Tulajdonképpen még egy fénykép sem volt az éjjeliszekrényén. És bár Nikkinek volt számítógépe – egy Stark márkájú laptop (förtelmes rózsaszín), amely ott állt a fésülködőasztalán, az ágya mellett –, sok minden mása nem is volt, de tényleg, leszámítva egy Stark márkájú, lapos képernyős tévét, amelyet az ágya előtti falra erősítettek. Ja, és a sminkszereit. Legalábbis azok néztek vissza rám minden fiókból, amit kihúztam, miközben… nem is tudom, mit kerestem. És mit találtam? Szempillaspirált. És szájfényt. Egy csomó szájfényt. Amelyekre sejtésem szerint szüksége is lehetett, számításba véve a rengeteg csókolózást, amit nyilván művelt. Valószínűleg sűrűn kellett újrakennie az ajkát. És amikor kinyitottam egy másik ajtót, láttam, hogy bár Nikkinek láthatólag egyetlen könyve sem volt, ruhája azonban

rengeteg. Egy egész gardróbszobát megtöltött a holmija – ezernyi ing, blúz, dzseki és nadrág, farmerek, ruhák, szoknyák mindenféle színben és fazonban, minden egyes darab szép rendezetten, fából készült fogason. Némelyik olyan új volt, hogy még az árcédula is rajta lógott. Nem is egy négyszáz dolláros farmert találtam és egy egyszerű kinézetű ruhát, amely a címke szerint háromezer dollárba került (ami csakis tévedés lehetett). A fogasokon lógó ruhák alatt és fölött, a polcokon, szó szerint több száz táska, ridikül, szatyor és minden elképzelhető fajtájú lábbeli sorakozott… csizma, tornacipő, lapos talpú, magas sarkú, szandál, körömcipő és valami okból még egy pár faklumpa is, olyan, amilyet a hollandok viselnek. Frida szerintem azt hitte volna, hogy meghalt és a mennyországba került, ha meglátta volna Nikki Howard gardróbját. Én azonban csak összezavarodtam. Melyik tizenéves lány engedhet meg magának egy négyszáz dolláros farmernadrágot? És kinek van egyáltalán szüksége négyszáz dolláros farmerre? És ki az, aki ilyen… kínosan rendben tartja a holmijait? Valahogy az egészet elég bizarrnak találtam. Nem éreztem jól magam ebben a gardróbszobában. Egy hangyányit sem. Sietve elhúztam onnan. Benéztem egy másik ajtón… és Nikki Howard fürdőszobájában találtam magam. A lakás többi részétől eltérően ez a helyiség nem fehér volt. A falakat sötétszürke márvány borította – mármint azokat, amelyeket nem tükör. Volt egy zuhanyfülke és egy különálló pezsgőfürdőkád. A dupla mosdókagyló fölötti tükröt lámpák világították meg, mint valami öltözőben. Az arc, amely a tükörből nézett vissza rám, rémültnek tűnt. Letettem a halom ruhát, amiket Lulu adott, és megpróbáltam kiszedni a gumit a copfomból, amelyet valaki a fejemre (pontosabban Nikki Howard fejére) varázsolt. A tincsek a vállamra omlottak, s a hajam legeslegkevésbé sem hasonlított arra, amilyen a sajátom volt. A szögegyenes és barna tincsek helyett Nikki haja selymes volt, és tökéletesen göndörödő, aranyló fürtökben hullott a

vállára… pedig nyilvánvalóan nem látott fésűt – vagy sampont – már egy ideje. És amikor kioldottam a kórházi hálóing madzagját a hátamon, az pedig lecsusszant a bokámhoz (úgy értem, Nikki Howard bokájához), egy olyan testet pillantottam meg, amely legalább annyira nem hasonlított az enyémre, mint az előbb elemzett haj. Azt az – legalábbis a Zombik Seregének mércéje szerint – abszolút tökéletes alakot láttam, amivel számtalanszor találkozhattam azokban a Victoria’s Sepret fehérnemű-hirdetésekben, amelyekben Nikki Howard szerepelt. Nem ért semmi meglepetés. Egy fikarcnyi sem. Leszámítva a legfontosabbat – hogy ez a tökéletes test hirtelen már hozzám tartozott. Elkaptam a tekintetem a tükörről, és gyorsan magamra húztam a ruhákat, amiket Lulutól kaptam – először egy fodros rózsaszín bugyit és egy hasonlóan fodros melltartót. Aztán a farmernadrágot, amely úgy simult a bőrömre, mintha rám öntötték volna, majd a pólót, aminek az elején kacskaringós, rózsaszín betűkkel a BABY SOFT felirat díszelgett, és ami igen keveset tett azért, hogy eltakarja azt, amit az alatta rejlő kosárkák alaposan kiemeltek. Ez aztán a legkevésbé sem hasonlított az én otthoni szekrényemben sorakozó felsőimre, amelyeket gondosan úgy válogattam, hogy eltakarják azt, amivel Nikki Howard szemmel láthatólag büszkélkedett. A fürdőszobából átszaladtam a gardróbba, kerestem magamnak valami tornacipőt, a legalacsonyabb sarkút a választékban, és magamra kaptam. Aztán még egy utolsó pillantást vetettem a szobára, amely állítólag az enyém volt – bár én, ha megfeszültem volna, sem tudtam volna ilyen tisztán tartani –, visszabotorkáltam a hálószoba ajtajához, és felrántottam… Amikor újabb támadás ért.

KILENCEDIK FEJEZET DE EZZEL NEM VOLT SEMMI BAJ. MERT EZ alkalommal a támadóm nem holmi celebcsapat volt sebészmaszkban, csak egy alig harminccentis, néhány kilós valami. Abban a pillanatban, amint meglátta, hogy kilépek Nikki Howard hálószobájából, azonnal rám vetette magát, mint valami szőrös kis golyó, lógó rózsaszín nyelvvel. – Jaj, bocs! – kiabált be Lulu a konyhából, mikor látta, hogy felkapom az izgatott kiskutyát. – Bezártam a szobámba, és mostanáig elfelejtettem kiengedni. Istenem, látod, mennyire örül neked? Még ha ránk nem is emlékszel, Cosabellára biztosan! Hiszen a kedvenc fehérneműmárkádról nevezted el! Na persze nekem egyáltalán nem volt kedvenc fehérneműmárkám. Ha csak nem a Hanes. De ha én nem is ismertem Cosabellát, ő nyilvánvalóan ismert engem. Ahogy visszaültem a kényelmes fehér kanapéra, ahonnan pár perccel azelőtt felálltam, Cosabella felugrott, és csutkányi farkát vadul csóválva azonnal a hátsó lábaira állt, hogy összenyaldoshassa az arcomat. Én pedig nem bántam. Tényleg nem. Mert ez után a sokk után, ami ért, az arcnyalogatás kifejezetten jólesett. – Oké – szólalt meg Brandon, aki letelepedett egy másik kanapéra az enyémmel szemben, és aggodalmas képpel vizslatta az arcomat. De, mint hamarosan rájöttem, nem azért, mert azon járt az esze, hogyan csókolhatna meg még egyszer. Sajnos. – Itt az ideje, hogy a tárgyra térjünk. Ki tette ezt veled, Nikki? Őszintén. Az al-Kaida? – Brandon! – torkolta le Lulu a konyhából.

– Hát – csóválta a fejét a fiú. – Ha a szabadságra akarnak csapást mérni, miért ne választhatnák ehhez a Stark arcát, Amerika egyik legkedveltebb modelljét? – Az al-Kaida nem tudja, hogy lehet AMNÉZIÁT okozni az embernek! – jelentette ki Lulu a fekete gránitborítású konyhasziget mögül. – Csak a szcientológusoknak vannak erre eszközeik. Brandon komoly arccal nézett rám. – A szcientológusok voltak, Nikki? – kérdezte. – Nos – mondtam, és megmasszíroztam a halántékomat… akarom mondani, Nikki Howard halántékát. Ami szemmel láthatólag már az enyém volt. – Valamit tisztáznunk kell. Valóban úgy nézek ki, mint Nikki Howard. És tudom, hogy a hangom is olyan, mint Nikki Howardé. És rájöttem, hogy jelenleg Nikki Howard lakásában vagyok, az ő ruháit vettem fel, és az ő kutyája nyalogatja az arcomat. De akkor sem vagyok Nikki Howard. Oké? – Oké – hagyta rám Brandon. – Attól eltekintve, hogy… nagyon is ő vagy. – Nem vagyok! – erősködtem. – Nézzétek, én sem tudok többet arról, hogy mi folyik itt, mint ti. De a lehető legkomolyabban mondom: nem vagyok Nikki. – De az hogy lehet? – tudakolta Lulu. Megkerülte a konyhaszigetet… és észrevettem, hogy a kezében tartott tálca roskadozik a kajától. Egy halom kajától. És az illatok egyenesen felségesek voltak. Ami felettébb különös, mert amikor megláttam, hogy mit is rak elém Lulu a fehér márványborítású dohányzóasztalra, rögtön láttam, hogy valami olyasmi, ami sohasem hozott lázba – legalábbis eddig. Az ígért grillezett fűszeres fekete tengeri sügér volt – én pedig ki nem állhatom a halat. És egy tálkányi leves – felmelegített maradék misónak néztem, a tetején úszkáló tofu- és tengerialga-darabokból, ami megint csak nem tartozik a kedvenceim közé. Utálom a tofut, az algáról már nem is beszélve. És mindehhez kaptam egy csésze zöld teát. Amit szintén utálok.

De nyilvánvalóan Nikki Howard nem, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy bőszen kortyolgatom a teát. Egy másodperccel később pedig nekiestem a sügérnek és a levesnek. És mindennek a tetejébe, ez volt a legfinomabb étel, amit emlékezetem szerint valaha is ettem. És ne gondoljátok, hogy Lulu és Brandon nem vették ezt észre. Látván, hogy tömöm a fejemet, Lulu szinte elragadtatva jegyezte meg: – A Nobu grillezett fekete tengeri sügérje mindig is a kedvenced volt. Ez épp elég volt ahhoz, hogy letegyem a villámat. Bár, igazság szerint addigra már a hal úgyis elfogyott. És a levesből is jócskán hiányzott. – De srácok! – háborogtam. – Ne csináljátok már! Nyilvánvaló, hogy nem vagyok Nikki Howard. Először is, még azt sem tudtam, hogy ti kik vagytok. Oké, láttalak titeket mindenféle újságban, meg ilyesmi, de… semmit sem tudok rólatok. Brandon szomorúan nézett Lulura. – Amikor megcsókoltam, eltolt magától. Lulu döbbent pillantást vetett rám. – Nikki! Ne legyél már ilyen dög! Éreztem, hogy a fülem tövéig elvörösödöm. Ha tudnák az igazat, hogy az, hogy ellökjem magamtól, a legutolsó gondolatom lett volna… – De hát éppen azt magyarázom! – kiabáltam. –Hogy nem vagyok Nikki Howard! Emerson Watts vagyok, és kész. – Tudom, Nikki – fogta meg Lulu a kezemet együtt érzőn. – Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy beavatkozunk. Hogy segítsünk eszedbe juttatni, ki is vagy valójában; hogy nem ez az Emerson Watts, vagy ki. Nézd! – Lehajolt és egy fekete mappát húzott elő a kanapé alól. – Itt a portfoliód. Tudom, hogy ez majd felvillant néhány emléket. Kinyitotta az első oldalon, ahol egy újságból kitépett lap állt, amelyen Nikki Howard látszott habos estélyi ruhában, amint a levegőbe ugrik egy trambulinról.

– Ez az egyik legelső fotód a Stark Enterprises-nak, még kezdő korodból. Emlékszel? Ez még az előtt volt, hogy találkoztunk, amikor Rebecca először hozott New Yorkba. Rebeccára emlékszel, ugye? Az ügynöködre? – Amikor üres tekintettel néztem rá, tovább nógatott: – Arra már csak emlékszel, hogy a Fordhoz szerződtél? Azt mondták, te vagy a legtehetségesebb tizenöt éves, akit valaha is képviseltek. Azt mondták, sokkal felnőttebb vagy, mint a legtöbb huszonéves modelljük. – Öhm – motyogtam. – Már mondtam. Én nem vagyok Nikki. Emerson Watts vagyok. – Emerson Watts. – Brandon a szemöldökét ráncolta. Nagyon koncentrált… ami láthatólag nem ment olyan könnyen neki. – Emerson Watts. Honnan olyan ismerős nekem ez a név? – Pszt! – intette le Lulu. – Ne zavard össze? –Lapozott egyet a mappában. – Nézd, Nikki! Ezt nézd! Ez az első divatbemutatód a Chanelnél. Emlékszel? Ott ültem az első sorban. És az utána következő buliban megkérdeztem, hogy abban a bőrpántos, tűsarkú gladiátorszandálban nem fájt-e a lábad, te pedig azt mondtad, hogy úgy fájt, mintha… – Emerson Watts – ismételte meg Brandon. Az arckifejezése arról árulkodott, hogy szenved. De csak attól, hogy ilyen erősen próbál összpontosítani. – De komolyan. Én már hallottam ezt a nevet valahol… – Ne is foglalkozz Brandonnal – lapozott Lulu a dossziéban. – Már nagyon fáradt. Tegnap egész éjjel a Cave-ben táncolt. Jaj, nézd! Itt az első Victoria’s Secret kétoldalas hirdetésed! A képekre meredtem, s közben magamhoz szorítottam Cosabellát. (Nem úgy tűnt, mint aki távozni óhajt az ölemből. Valaha is. Amit nem is bántam. Élveztem, ahogy a kis szíve ott dobog a combomon. Volt valami megnyugtató ebben az apró teremtményben, aki láthatólag imádott engem. Kit érdekelt, hogy akiért valójában rajongott, az Nikki Howard volt?) A képekre pillantva felismertem az alakot, amelyet nemrég a fürdőszobai tükörben láttam. A retusált fehérnemű-hirdetésen ez a test még tökéletesebbnek tűnt, mint a tükörben.

De furcsának találtam, hogy ha Lulu Collins azt akarja, hogy emlékezzek, miért Nikki portfoliójából mutogat képeket, miért nem a családi fényképalbumból. De persze, az adott körülmények közt – mármint, hogy egy átlagos tizenegyedikes csapdába esett a világ egyik legismertebb szupermodelljének bőrében – lehet, hogy ez igazából nem is volt olyan különös. Lehet, hogy ebben a helyzetben, ha az volt a cél, hogy eszembe juttassák, ki is vagyok valójában, az, hogy olyan képeket mutogattak rólam, ahol gyémántberakásos melltartóban feszítek, nem is volt olyan rossz stratégia. – Jaj – lapozott megint Lulu. – Itt az első nyomtatott hirdetésed az új ruhakollekciódról! Látod, milyen csinos voltál? A szemed ugyanolyan színű, mint azok a zafírok… és még csak nem is Photoshop. A te szemed tényleg ilyen színű… – Megvan! – kiáltott fel Brandon hirtelen, s ezzel mindkettőnket meglepett, sőt Cosabellát is, aki felkapta kis fejét a térdemről, és kérdőn hegyezte a fülét. – Emerson Watts! Ő az a lány, akire ráesett a kivetítő az apám új áruházának megnyitóján a NoHóban! Csak pislogtam. Az a szó, hogy kivetítő, valamit megmozgatott mélyen az agyam hátsó rejtekében. Igaz, halványan – mint egy réges-régi álom –, de felrémlett egy emlék, mikor Christopher és én elkísértük Fridát a Stark Áruház megnyitóbulijára… először csak egy szikra pislákolt fel… aztán áradatként zúdultak rám a képek. – Igen! – csaptam össze a tenyeremet, ezzel kissé megriasztva Cosabellát. – Igen! Hát ő vagyok én! Emerson Watts! Én voltam ott aznap! – Meg én is – kerekedett el Lulu szeme. – Édes istenem! Annyira szörnyű volt! Most már emlékszel, Nikki? Elájultál! – Nem vagyok Nikki! – emlékeztettem. – Emerson Watts vagyok. Én vagyok az, akire ráesett a kivetítő. – És, Nikki, akkor elveszítetted az eszméletedet – folytatta Lulu ügyet sem vetve rám. – És az a Gabriel Luna nevű srác odarohant hozzád, és a karjába kapott, meg minden, de te nem tértél magadhoz. Senkinek nem sikerült feléleszteni. És akkor jöttek a mentősök, és… – Lulu felkapta a fejét és vádló pillantást vetett

rám. – És akkor láttalak utoljára! Kelly azt mondta, leesett a vércukrod, és kell egy kis idő, amíg rendbe hoznak, addig nem fogsz dolgozni. De én tudtam, hogy ez nem igaz. Úgy értem, először is, sosem mondtál semmi olyasmit, hogy problémád lenne a vércukroddal. Reflux, az igen, arról már hallottam. De hogy alacsony lenne a vércukorszinted, arról sosem. Másodszor pedig sosem tűntél el még úgy, hogy előtte ne szóltál volna, hogy elmész. Az pedig egyenesen kizárt dolog, hogy Cosyt magára hagytad volna. Az ölemben ücsörgő kiskutyára pillantottam. Hát nem. Tényleg elképzelhetetlen, hogy Cosyt valaki magára hagyná. Már ha van választási lehetősége. – És az is kizárt, hogy ne hívtál volna fel engem – tette hozzá Brandon. És amikor felé pillantottam, láttam, hogy úgy néz rám… nos, ahogyan még soha, egyetlen fiú sem. Leszámítva talán Gabriel Lunát, akkor éjjel a kórházban. Csakhogy – hasított belém hirtelen a csalódottság –, akire Gabriel Luna így nézett, egyáltalán nem én voltam. Hanem Nikki Howard. Nikki Howard, akit állítólag a karjaiban tartott, mikor a lány elájult a Stark Áruház megnyitópartiján, aztán pedig meglátogatott a kórházban. Hát persze! Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy gondolhattam egy pillanatig is, hogy Gabriel Luna nekem hozott virágot? Azt a csokrot egyáltalán nem nekem szánta. Hanem Nikki Howardnak. Istenem! Milyen naiv voltam! Melyik fiú vetne egyetlen pillantást is egy olyan lányra, mint én vagyok – egy átlagos lányra –, amikor olyasvalaki van a közelben, mint Nikki Howard? Még Christopher sem tudta levenni róla a szemét ott, az áruházban, amíg látótávolságban volt. Pedig Christopher nem az a fajta, akit levesz a lábáról egy csinos pofika. Úgy értem, Christopher mindig csak nevetett Whitneyn és a többieken a Zombik Seregéből a gimiben. De most már emlékszem, hogyan tapadt a pillantása Nikki Howard mellére aznap.

És ez a mell most már az enyém volt… legalábbis nagyon úgy nézett ki. És ebből vajon mi következett? Mármint a Christopher és énköztem lévő kapcsolatot illetően? Ettől a gondolattól az újdonsült melleim kissé mintha feszesebbé váltak volna. Aztán eszembe jutott valami: hogy Christopher az áruház megnyitóján azt mondta, klasszul nézek ki. És ez még akkor volt, amikor saját magam, Em Watts voltam. Vajon még mindig azt gondolná, hogy Nikki Howardként is klasszul nézek ki? Valamiért ebben nem voltam olyan biztos. – Így hát elkezdtelek keresni – folytatta Lulu. – Először a szokásos helyeken próbálkoztam, ahová menekülni szoktál, ha eleged van mindenből… Balin, a Mustique-szigeten, a Bahamákon… de sehol nem láttam egyik álnevedet sem, amelyeken be szoktál jelentkezni… – És ekkor keresett meg engem, hogy segítsek – szólalt meg Brandon. – Én pedig beszéltem az apámmal. Mert hát, tudod, ha valakinek lehetett bármi infója arról, hogy hol vagy, akkor az az apám. De ő is olyan furcsán viselkedett. – Így van – helyeselt Lulu bosszúsan. – Csak annyit mondott Brandonnak, hogy jól vagy, de bizonyos dolgokon még át kell esned. Amiről persze rögtön tudtam, hogy csak üres duma. Mert kizárt dolog, hogy valamit úgy csinálj végig, hogy tőlem nem kérsz segítséget. Mindig én segítek neked a dolgaidban. Például, amikor Henry azokat a tejeskávészínű csíkokat húzta a hajadba, emlékszel? Szóval, akkor azt gondoltam, hogy talán egy rehabilitációs központba dugtak – csak hogy pihenj, tudod, mert én persze tisztában vagyok vele, hogy te sosem mérgeznéd magad holmi drogokkal, és hogy az újságírók ne találjanak rád… – Egyik helyen sem láttalak bejelentve, és végül beosontam az apám irodájába – folytatta Brandon –, és kutattam egy kicsit a cuccai közt. Megtaláltam az anyagodat, és megtudtam, hogy itt vagy, ebben a városban, mégpedig a Manhattan kórházban, a Tizenhatodik utcában…

– Szó szerint csak egy saroknyira voltál tőlünk! –kiáltott fel Lulu. – Egész idő alatt! Úgyhogy elindultam, hogy utánajárjak a dolognak – magyarázta. – Mert hát Brandon… Brandon kissé zavarba jött. – Úgy gondoltam, talán nem örülnél annyira, ha engem meglátnál. Amiatt a Mischa dolog miatt. De őszintén mondom, Nik, azt hittem, haragszol rám, azért nem hívtál. És ez az ügy Mischával, szóval, hogy is mondjam, egyszerűen nem száll le rólam, állandóan hívogat, ki akar hozni egy lemezt, és tudod, én most producerkedem… – De amikor rájöttem, hogy nem emlékszel rám – mesélt tovább Lulu, miután bosszús pillantást lövellt Brandon felé –, akkor már tudtam. Hogy megkaparintottak. Nehéz volt felfogni, miről beszél, nem volt túl fényes magyarázat arról, hogy mi a csoda történt attól fogva, hogy emlékeim szerint utoljára saját magam voltam – a Stark Áruház megnyitóbulija óta – mostanáig. De egy dolog nyilvánvalónak tűnt. Hogy azon a napon valami nagyon-nagyon furcsa dolog történt. – Várjunk csak! – kiáltott fel Lulu. – Rájöttem! Brandon és én érdeklődve néztünk rá. – Rájöttél? De mire? – kérdeztem. – Arra, hogy hogy lehet, hogy úgy nézel ki, mint Nikki, de azt hiszed, ez az Emerson Watts nevű valaki vagy. Istenem, pedig olyan nyilvánvaló! Lélektranszfer! – lelkesedett. – Mint abban a filmben, tudod, aminek az volt a címe, hogy Nem férek a bőrödbe! Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. – Jaj, Lulu! – legyintettem. De most komolyan. Büntetni kellene az olyan az embereket, mint a húgom, akik ilyen lányokért rajonganak, mint Lulu. Jó, csinos. És gazdag is. És még az is lehet – persze csak lehet –, hogy jóindulatú. De esze annyi, mint egy marék molylepkének. – Nem létezik olyan, hogy lélektranszfer – hívtam fel a figyelmét.

– Jaj, dehogynem létezik! – erősködött Lulu izgatottan. – Miért készült volna annyi film a témáról, ha nem létezne? – Lulu – próbálkoztam. Hogy hivatkozhatnék a kvantumfizikára vagy netán a biológia törvényeire ennek a lánynak, aki úgy nagyjából nyolcadik után, ha nem előbb, kimaradt az iskolából? – Amiről te beszélsz… olyan egyszerűen nincs. Oké? – De milyen más magyarázatot tudsz? – tette fel a kérdést Lulu, ártatlanul nagyra nyílt szemmel. – Nyilvánvaló, hogy amikor arra a lányra ráesett a kivetítő, te pedig – úgy értem mint Nikki – elájultál, ti ketten lelket cseréltetek. Most már nem kell mást tennünk, csak megkeresnünk ezt az Emerson Watts nevű lányt – akiben Nikki lelke jelenleg lakozik –, és akkor megint cserélhettek, és mindketten olyanok lesztek, mint régen. Brandon a homlokát ráncolta. – Csak… – Nincs semmi csak – jelentette ki Lulu csökönyösen. – Ez így működik. Úgy értem, talán mindketten egyszerre ájultatok el, így cserélhetett helyet a lelketek, nekünk csak újból fejbe kell vágnunk titeket, és akkor majd visszarendeződnek a dolgok. Csak vigyáznunk kell, hogy ne okozzunk semmi maradandó sérülést. És kék-zöld foltokat sem, mert mindjárt itt a tavaszi bemutatók sora Milánóban… – Ez nem fog menni – jelentette ki Brandon, mielőtt még közbeszólhattam volna. – Hogyhogy nem fog menni? – értetlenkedett Lulu. – Dehogyis nem fog. Miért kell neked mindig ilyen negatívnak lenned, Brandon? Ez biztos azért van, mert túl sok időt töltesz Mischával, aki annyira ki van akadva amiatt, hogy a legutóbbi klipje nem futott be… – Nem – tiltakozott Brandon. – Nem vagyok negatív. De nem fogjuk tudni végrehajtani a lélek-cserét. – Na és miért nem? – csattant fel Lulu dühösen. Bár egy ilyen aprócska és törékeny lánytól nehéz volt komolyan venni, hogy mérges. Olyan hatást keltett, mint egy dühösen morgó csivava. – Ha valami lelki vezetőre lenne szükségünk, simán megkérhetem Yoshit, a jógaórámról. Ő tuti spirituális.

– Nem erről van szó – magyarázta Brandon. És rettenetesen zavarban volt. – Csak… amikor az apám papírjai között lapozgattam, hogy valami információhoz jussak Nikkiről, láttam valamit. Valamit erről az Emerson Watts nevű lányról. Előrehajoltam a kanapén – bár ez nem volt egyszerű művelet, mert az ülés olyan párnás volt, hogy teljesen belesüppedtem. – Mi van velem? – kérdeztem. – Hát… – habozott Brandon. – Csak annyi, hogy a jelentés szerint, amit apámnál találtam arról, amikor az a kivetítő Emerson Wattsra zuhant, az a lány … úgy értem, te… meghaltál.

TIZEDIK FEJEZET – NEM! – RÁZTAM MEG A FEJEMET RÉMÜLTEN. – AZ nem lehet! Brandon sajnálkozva nézett rám. – Én csak azt mondom, amit olvastam – védekezett. – Apát is eléggé letörte ez a dolog. Úgy értem, annak ellenére, hogy ezt az egészet az ESS-nek köszönhetjük… – ESS? Úgy érted, az ELF-nek – javítottam ki. – Tök mindegy – vont vállat Brandon. – Akkor is az ő hibája volt. Mármint apámé. Jobban kellett volna gondoskodnia a biztonságról. – Arról kellett volna gondoskodnia, hogy azokat a kivetítőket jobban odaerősítsék a plafonhoz – tette hozzá Lulu komoran. – Hát… – jegyezte meg Brandon kissé feszengve – tulajdonképpen jól oda voltak erősítve. Egészen biztos, hogy ez sem esett volna le, ha valaki nem lövi meg egy festékgolyóval… – Nem hiszek neked – vágtam közbe. Brandon a fejét csóválta. – Sajnálom – mondta. – De igazat mondok. Ha valakit hibáztatni lehet, akkor azok a környezetvédők… – Nem a kivetítővel kapcsolatban – álltam fel a kanapéról, de közben nem engedtem el Cosyt. – Hanem abban, amit rólam mondtál. Hogy meghaltam. Nem halhattam meg! – Ó, higgy nekem! – erősködött Brandon. – Emerson Watts bizony meghalt. Benne volt az újságban, és bemondta a CNN is, meg minden. Még a gyászjelentést is olvastam. Ott volt a papírok közt az apám irodájában, a többivel együtt. Úgy éreztem, mintha valami átment volna rajtam. Na, semmi hatalmas. Csak egy úthenger.

Lulu, aki eddig az alsó ajkát harapdálta, most abbahagyta, és megszólalt: – Sajnálom, Nik. De azt hiszem, Brandonnak igaza van. Láttam, ahogy az a kivetítő rázuhan arra a lányra, és… szóval, nem tudom elképzelni, hogy ezt valaki is túlélhette volna. Egyszerűen összelapította. Mint egy bogarat. – De ha meghaltam – vágtam vissza, amikor az úthenger végre legördült rólam, és képes voltam megszólalni, valamint átértem a szobán, ahol nyomban járkálni kezdtem –, akkor hogy lehetek mégis itt? Hogy beszélhetek veletek? Hogy falhattam fel a fűszeres tengeri sügért? – Úgy – ismételte meg Lulu türelmesen –, ahogy már mondtam. Hogy lélektranszfer történt… – Jaj, istenem! – kiáltottam fel. – Utoljára mondom! Nincs olyan, hogy lélektranszfer! – Jó, van, jól – pislogott Lulu hevesen. – Azért nem kell kiabálni. – Kell lennie valami más magyarázatnak – mondtam, és még mindig nem hagytam abba a mászkálást. – Úgy értem, ha Emerson Watts meghalt, én pedig Nikki Howard vagyok, akkor miért Emerson Watts szülei strázsáltak mindvégig az ágyam mellett a kórházban? Miért nem Nikki szülei voltak ott? – Hát, talán mert Nikkinek nincsenek szülei – tájékoztatott Lulu tárgyilagosan. – Úgy értem, nagykorúvá vált abban a pillanatban, amikor aláírta az első modellszerződését. Abbahagytam a járkálást, és döbbenten meredtem rá. – Hogy micsoda? – Sosem jött ki jól a szüleivel – magyarázta Lulu. – Tudod, soha nem is beszéltél – úgy értem, Nikki nem is beszélt – róluk. – Mondhatni, egyáltalán nem – jegyezte meg Brandon szárazon. – Így igaz – helyeselt Lulu. – Nikkinek nem volt családja. Legalábbis olyan emberek, akikkel beszélt volna. Vagy akikről beszélt volna. Azt hiszem – és itt suttogóra fogta a hangját –, azt hiszem, Nikki szülei szegények voltak. Olyanok, akik lakókocsiban laknak.

– És miért suttogsz? – tudakoltam. – Hát – vonta meg a vállát –, nem is tudom. Mármint… azt hiszem, mert… szóval, nem valami stílusos dolog pénzről beszélni. És Nikki sohasem beszélt a családjáról vagy arról, hogy hol nőtt fel, tulajdonképpen semmiről sem, ami azelőtt történt, hogy New Yorkba költözött és befutott. – Oké – bólintottam, és ismét járkálni kezdtem. – De ez még mindig nem magyarázza meg, mit kerestek a szüleim Nikki Howard kórházi szobájában. – Mert tudják, hogy oda került a lelked – magyarázta Lulu türelmesen. – Lehet, hogy a teste halott, Brandon. De a lelke nagyon is él. Ami, természetesen, felveti az igazi kérdést: hová lett Nikki Howard lelke? Csak úgy lebeg valahol a semmiben? Mert ha igen, akkor nekünk az a dolgunk, hogy befogjuk! – Nekünk most az a dolgunk – jelentette ki Brandon tudomást sem véve Luluról –, hogy felhívjuk Kellyt, és megmondjuk neki, hogy Nikki itt van velünk. És valójában nem tudja, hogy ő Nikki. Aztán meg kell kérdeznünk Kellyt, hol van a valódi Nikki. Úgy értem, Nikki lelke. Nem győztem pislogni egyikről a másikra. És azon tűnődtem, vajon elrabolhatott volna-e két ennél ostobább ember. – Gondolod, hogy Kelly keze van a dologban? –kérdezte Lulu. – Nekem mindig is gyanús volt, hogy valami nem stimmel azzal a nővel. Úgy értem, milyen sajtómenedzser már az olyan, aki még azt sem tudja elintézni, hogy Nikki rákerüljön a Sports Illustrated képes sportújság fürdőruhás számának címoldalára? Nem? Folyton csak azt mondogatja, hogy még rengeteg időnk van, és hogy Nikki csak ne aggódjon. De milyen béna válasz már ez? Bármibe lefogadom, hogy e mögött az egész lélektranszfer mögött Kelly áll… De azt már nem hallottam, hogy Brandon mit válaszolt. Mert amikor meg akartam vakarni a fejem, valami furcsát éreztem. Valamit, ami nem haj volt és nem is sima fejbőr. Abbahagytam a mászkálást, megálltam Nikki Howard egyik padlótól plafonig érő ablaka előtt, és üres tekintettel bámultam a saját visszatükröződő képmásomat – akarom mondani, Nikki

Howard visszatükröződő képmását – és mögötte Manhattan csillogó fényeit, miközben végigtapogattam a fejemet. Valami nem stimmelt… Valami… És akkor rátapintottam. Ott volt, végig a tarkóm – azaz Nikki Howard tarkója – alatt. Egy kemény, ráncszerű vonal a bőrömön, melyet eltakart a hosszú szőke haj. Nem fájt, de még érzékeny volt. Valami szörnyű dolog történhetett ott. Valami, ami egy borzalmas, úgy másfél centi széles és tizenöthúsz centi hosszú, kidudorodó forradást hagyott maga után. A helyzet az, hogy tudtam is, mi. Jól tudtam, mi történt, méghozzá azokból a sebészetes műsorokból, amelyeket Christopherrel együtt úgy szerettünk a Discovery Channelen. Valaki egy bemetszést tett Nikki tarkójánál, aztán visszahajtotta a fejbőrét, meg minden, amíg a fehér koponyája elő nem bukkant. Na de miért? Miért tenne valaki ilyesmit? Hacsak… Aztán eszembe jutott valami, amitől megfagyott a vér az ereimben – akarom mondani, Nikki ereiben. Egy esős vasárnap délután jutott eszembe, amikor Christophernél voltam, a Parancsnok házában, meg egy zacskó tortilla chips, amit becsempésztünk, és egy sebészeti műsor, amelynek az volt a címe, hogy Agyátültetés: a jövő sebészete megérkezett. Nem. Az kizárt. Mit is mondtak abban a dokumentumfilmben? Szinte mindent fel tudtam idézni: agytranszplantáció… mintha valami sci-fit olvasnék. Arról volt szó, hogy európai tudósok bebizonyították, az agyat, mint különálló szervet, egészséges állatba lehetséges átültetni, és az így átültetett agy a műtét után még napokig életképes állapotban maradt. – Édes – állapította meg Christopher. – Én is akarok egy ilyet. A dokumentumfilm ezek után azt feszegette, hogy pusztán morális megfontolások tartják vissza a tudományt attól, hogy még ennél is tovább lépjen. Az orvostudomány etikai kérdéseivel foglalkozók szerint morális szempontból aggályos dolog lenne, ha valakinek az agyhalott testét használnák arra, hogy egy élő agyat ültessenek bele.

– Morális szempontból aggályos, ezt a baromságot – jelentette ki akkor Christopher. – Az én agyamat akkor ültetik be Hulk agyába, amikor csak akarják. És nagyon csalódott volt, amikor kiderült, hogy az embereken végzett teljes testátültetés – ahogyan az agytranszplantációt helyesen nevezik – még nagyon messze van. De Christopher azzal érvelt, hogy egy emberöltővel ezelőtt még az emberek klónozása is elképzelhetetlennek látszott. Szóval, mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a teljes testtranszplantáció ugyanolyan rutinműtétnek számítson, mint a szívátültetés? Ez történt volna? Én lennék hát az első, akin teljes testátültetést hajtottak végre? Az történt, hogy az a kivetítő szétroncsolta a testemet, de az agyamnak nem lett semmi baja? És dr. Holcombe akkor eltávolította az agyamat, és beültette a legközelebbi elérhető agyhalott testbe, amit használni tudtak... azaz Nikki Howard testébe, aki ezek szerint éppen akkor és éppen ott esett kómába valami miatt, amikor az én balesetem történt? Nem. Ez nevetséges. Először is ilyesmi nem lehetséges. Hisz abban a dokumentumfilmben is azt mondták, hogy a tudósoknak még évek kellenek ahhoz, hogy ilyen műtétet embereken is végre tudjanak hajtani. Másodszor pedig… miért alkalmazna bárki is ilyen műtétet – már ha egyáltalán létezik ilyesmi –, hogy megmentsen engem? De hirtelen néhány dolog, ami eddig zavart, kezdett a helyére kerülni. Frida különös reakciója, amikor meglátott – hogy megkérdezte, tényleg én vagyok-e az. Így már érthető, miért nem volt benne biztos, hogy én én vagyok… mivel kívülről Nikki Howard voltam, nem a nővére, akit ismer és (állítólag) szeret. És hogy dr. Holcombe annyira ragaszkodott hozzá, hogy ne mozogjak és ne üljek fel. Egy agyműtéten átesett betegnél ez teljesen érthető. És az a kijelentése, hogy sokkal jobb eredményeket mutatok, mint remélték. Átütették az agyamat valaki más testébe, én pedig vígan társalogtam és (valamennyire) irányítani is tudtam a mozgásomat (igaz, a műtét óta már egy hónap telt el).

És mi van azzal, hogy én voltam az egyetlen beteg, akit láttam, az egész folyosón, amikor Lulu és Brandon kigurított az épületből? Nyilvánvaló, hogy az egészet a legnagyobb titokban akarták tartani. Hogy miért? Mert hát mit is mondtak abban a dokumentumfilmben az ilyen eljárásokkal kapcsolatban felmerült etikai kétségekről? És itt van az is, hogy váratlanul megszerettem a halat. Vagy hogy én, Emerson Watts, hirtelen nem a saját, fakóbarna szememen keresztül, hanem Nikki Howard zafírkék pupilláján át nézem a világot. Istenem! Máris van értelme! Semmiféle lélekcseréről nincs szó, ahogy Lulu makacsul állítja. Dr. Holcombe szépen felvágta Nikki Howard koponyáját, eltávolította az agyát, beültette a helyére az enyémet, és gondosan összeillesztett minden idegvégződést, artériát és egyéb ereket, majd összeforrasztotta a csontokat, és végül a helyére öltötte a fejbőrét és a haját. Ettől a felismeréstől nyomban összecsuklott a térdem. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy a fehér szőnyegen fekszem kiterülve, miközben Lulu és Brandon aggodalmas képpel hajol fölém… Nikki Howard kutyája pedig az arcomat nyalogatja. – Nikki! – kiabálta Lulu. – Nikki, hallasz engem? Jaj, Brandon, ez mind a mi hibánk! Lehet, hogy mégsem kellett volna elhoznunk a kórházból. Talán tényleg nagyon beteg! – Nikki? – pofozgatta az arcomat Brandon. –Nikki! – Jaj! – mordultam rá. – Ne ütögess már! – Huh – húzta el a kezét a fiú. – A frászt hoztad ránk. Jól vagy? – Tökéletesen – mondtam. – Segíts oda a kanapéhoz! Brandon felhúzott, és lovagiasan a heverőhöz támogatott. Ahogy leültem, Cosabella máris felugrott az ölembe, és kaptam tőle még pár gyógypuszit. – Mi történt veled? – aggodalmaskodott Lulu. – Leesett a vércukrod? De tényleg, alacsony a vércukorszinted? Akarsz egy kis energiaitalt vagy valamit? Brandon, önts neki egy Red Bullt! – Nem kérek! – tiltakoztam erőtlenül, de azt nem tettem hozzá, hogy abban az energiaitalban, amit ők isznak, nincs cukor, így sokat nem segítene a vércukorszintemen. – Jól vagyok. Tényleg.

Lulu a fejét csóválta. – Nem baj, hozz akkor is, Brandon! Nikki… Em… vagy akárhogy is hívnak. Sajnálom. Igazán nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad… de mi csak segíteni akartunk. Mit tehetnénk? Mit tegyünk, hogy helyrehozzuk a dolgot? – Semmit – feleltem fáradtan. Mert semmi mást nem éreztem. Nem voltam dühös amiatt, amit velem tettek. Nem haragudtam. És még csak nem is csodálkoztam. Megtették. Megtették. Én voltam az első agyátültetett a világon… – Na, tessék! – Lulu elvette Brandontól az energiaitalt, amit hozott, és az orrom alá nyomta. – Azt hiszem, ezt most meg kellene innod. Az italnak tulajdonképpen jó illata volt. Ami elég nonszensz, tekintve, hogy diétás változat. Én pedig utálom a diétás cuccokat. Megragadtam a dobozt, és belekortyoltam. Hideg volt, édes és nagyon finom. – Nézd, Nikki – folytatta Lulu. – Vagy Em. Vagy bármi is a neved. Akarod, hogy felhívjunk valakit? Az ügynöködet, Rebeccát? Vagy a sajtósodat, Kellyt? Felhívjuk Kellyt, és kérdezzük meg, hátha tudja, mi folyik itt? – Egyelőre ne hívjatok senkit – mondtam. Még nem készültem fel rá, hogy visszamenjek a kórházba. Most még nem. Így, hogy ilyen hirtelen megtudtam, amit megtudtam. Vagy legalábbis elég biztosra vettem, hogy megtudtam. De miért nem mondták meg nekem? Mire vártak? – Nagyon fáradt vagyok – adtam vissza Lulunak az üres italos dobozt. – Nem maradhatnék itt, hogy pihenjek egy kicsit, mielőtt eldöntöm, mi legyen? – Dehogynem – rikkantott fel Lulu. – Hiszen ez a te lakásod! Én vagyok az, aki lakbért fizet neked. – Pontosabban Nikki Howardnak – javítottam ki. – Nikki Howardnak fizetsz lakbért. Én voltam az első agyátültetett a világon…

…és a test, amelyet választottak, hogy abba ültessék az agyamat, a világ egyik leghíresebb szupermodelljének a teste. De komolyan. Ennél még Hulk is jobb lett volna.

TIZENEGYEDIK FEJEZET ARRA ÉBREDTEM, HOGY MEGSZÓLALT EGY CSENGŐ. Először nem is tudtam, honnan hallom. Mert egy pillanatig azt hittem, a saját szobámban vagyok. Tapogatni kezdtem a vekkerem után. De ahelyett, hogy az ujjaim kemény műanyagba ütköztek volna, csak valaki meleg bőréhez értem. Ezt finoman szólva is felettébb különösnek találtam. És ami még ennél is különösebb volt, hogy amikor kinyitottam a szemem, egyáltalán nem a saját szobámat láttam magam körül. És nem is azt a helyet, ahol emlékeim szerint utoljára ébredtem: a kórházi szobámat. Hanem Nikki Howard belvárosi lakását, ahol ezek szerint jól elaludtam a nappali kanapéján – ráadásul a fejem Brandon Stark mellkasán nyugodott. Amikor sikerült felegyenesednem – nagyon megdöbbentem azon a bizalmas pozíción, ahogy odabújtam egy teljesen és tökéletesen idegen sráchoz –, nyilallást éreztem a fejemben. Sőt, nem is csak egy nyilallást, ez már fejfájás volt a javából. De aztán egy-két másodperc alatt rájöttem, hogy mitől. És amikor rájöttem, az arcom a térdem közé temettem, s Nikki Howard szőke haja sátorként borult rám. Cosy – Nikki kutyája – láthatólag nem örült ennek annyira. Átfurakodott a hajzuhatagomon, és felugrott az ölembe, hogy reggeli üdvözletként képen nyalhasson. Aztán a csengő ismét felberregett. – Istenem! – morogtam, és felemeltem Cosabellát az ölemből, majd a hang forrása után kutatva bejártam a szobát, hogy elhallgattathassam. Reggel volt már. A plafonig érő ablakok mögül a szemembe ragyogott a fényes őszi kékség.

De ez, úgy tűnt, a legkevésbé sem zavarta a Nikki Baráti Kör tagjait, akik mindketten ott aludtak mellettem, és továbbra is békésen szunyókáltak tovább. Lulu Collins úgy nézett ki, mint egy kis angyal, a kócos apródfrizurájával és az elkenődött szemfestékével. Brandon Stark pedig, mind a 195 centijével, félig lelógott a heverőről, és a tévé távirányítójával a kezében, halkan horkolt. A kandalló fölötti képernyőn híres arcok villogtak hangtalanul. Az MTV ment, elnémítva. A csengő ismét megszólalt, mire Lulu nyöszörögve a fejére húzta a kasmírtakarót, amelyen mindannyian osztoztunk. Rájöttem, hogy a hang egy házi telefonkészülékből jön, amelyet a lifthez vezető ajtóra erősítettek. Mivel nem tudtam, mi mást tehetnék – és mert kétségbeesetten próbáltam valahogy elhallgattatni a hangot –, felemeltem a kagylót, amelyből a drótok ahhoz a falhoz vezettek, ahonnan a csörgő hang szólt. – Halló! – krákogtam bele a készülékbe. – Sajnálom, hogy felébresztettem, Miss Howard – hallottam egy férfi hangját, amelyet (természetesen) nem ismertem fel, – de Mr. Justin Bay van itt, és be szeretne menni magához. Justin Bay? A (rettenetes) Journeyquest film sztárja? Justin Bay engem akar látni? Aztán eszembe jutott. Egyáltalán nem azért jött, hogy velem találkozzon. Hanem Nikki Howarddal. Na de várjunk! Miért is? Justin Bay nem Lulu Collins fiúja véletlenül? Emlékeztem a rózsaszín zafírra, amelyet Lulu akkor mutatott, amikor meglátogatott a kórházban, akkor, amikor még biztos voltam benne, hogy ez az egész csak valami lázálom. Nem azt mondta, hogy Justin adta neki? De, de. Pontosan ezt mondta. – Biztos Lulura gondolt – feleltem. – De ő még alszik… – Nem, Miss Howard – erősködött a portás – mert hát ki más lehetett volna? – Mr. Bay azt kérte, mondjam meg önnek, hogy kifejezetten ön miatt jött, és hálás lenne, ha nem szólna Miss Collinsnak, és lefáradna, hogy beszéljen vele. Azt állítja, fontos dologról van szó.

Zavartan bámultam a készüléket. Justin Bay azért jött, hogy találkozzon Nikki Howarddal, de nem akarja, hogy szóljon Lulunak. Mi folyik itt? – Azt is mondta – folytatta a portás kissé unott hangon –, hogy addig nem megy el innen, amíg ön nem jön le, és most komolyan is gondolja. Hűha! Továbbra is a készüléket bámultam. Miért akar Justin Bay ennyire találkozni Nikki Howarddal, és miért nem akarja, hogy ezt Lulu megtudja? Megpróbáltam felidézni magamban, hogy mit tudok erről a Justinról, és ez – azon túl, amit Frida Us Weaklyjében olvastam valamikor, hogy rettenetesen alakította Leandert a Journeyquest filmben – nem volt túl sok, csupán annyi, hogy a srác hihetetlenül jóképű. Ja, és hogy gazdag. Mert az apja, Richard Bay, aki szintén színész, fiatalkorában az ultrasikeres Sky Warrior csapatának volt a sztárja. Mostanában pedig szívmelengető családi tévéműsorokat gyárt, amelyeket főműsoridőben vetítenek, és bivalyokat tenyészt (mi a csodáért kell Fridának mindenfelé széthagynia a pletykamagazinjait, hogy lépten-nyomon beléjük botoljak? És ami még rosszabb, miért kell nekem mindig elcsábulnom és elolvasnom őket?) egy hatalmas ranchon, Montanában. Lehet, hogy Justin valami meglepetést hozott Lulunak. Ja, biztos ezért akar Nikkivel találkozni és nem Luluval. – Akarja, hogy kihívjam a rendőrséget, Miss Howard? – jött a követező, meglepő kérdés a portástól. – Hogy mi? – kiáltottam döbbenten a kagylóba. – Nem, dehogy! Semmi gond. Mindjárt lent leszek. – Rendben, Miss Howard – nyugtázta a portás. – Máris felküldöm a liftet. Letettem a telefont. Oké. Remek. Hamarosan beszélnem kell Justin Bayjel. Mint Nikki Howard, természetesen, mert azt nem árulhatom el neki, hogy nem vagyok Nikki. Épp elég nehéz volt Brandont és Lulut meggyőzni erről. Justin Bayt jobb, ha hagyjuk. Ahogy Leandert alakította a Journeyquest filmben, épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: ez a srác a legostobább alak a földön… Jól van. Meg tudom csinálni. Meg tudom…

Jaj, istenem! Nem fogom tudni megcsinálni. Erre most nincs időm. Vissza kell jutnom a kórházba. Most, hogy egy éjszakát rendesen átaludtam (még ha egy kanapén is, Lulu új, rockos videoklipjének demója előtt – most fog megjelenni az első lemeze – és tulajdonképpen nincs is olyan rossz énekhangja), rájöttem, ki kell derítenem, valójában mi folyik körülöttem, és hogyan tehették ezt velem a szüleim, és hogy miért nem mondta el senki, mi történt, és mi lett a régi testemmel… …és Nikki Howard agyával. Letettem Cosabellát, és bevetettem magam Nikki Howard fürdőszobájába. Na igen. A tükörből továbbra is Nikki arca nézett vissza rám. Kizárt dolog, hogy kiderüljön, hogy ez az egész csupán valami bizarr tréfa. Némi hideg vizet fröcsköltem a képemre, hogy lemossam róla az álmot, aztán kihúztam egy fiókot abban a reményben, hogy találok egy hajkefét. Találtam is egyet, és végighuzigáltam a hajamon – óvatosan, nehogy megsértsem az érzékeny heget a tarkómon, akarom mondani, Nikki tarkóján –, aztán kihúztam egy fogkefét a mosdó mellett álló, aranyszínű pohárból. Nikki fogkeféje volt, de simán használatba vettem. Mert hát, akármi is van – az én fogam most már Nikki Howard foga… Öblítettem egyet, aztán megtöröltem a számat, és megragadtam az első kabátszerűséget, ami a kezembe akadt – egy vajpuha szarvasbőrből készült darabot. Már éppen kiléptem volna Nikki szobájából, amikor rájöttem, hogy majdnem elmentem a számítógépe mellett anélkül, hogy ellenőriztem volna, vajon igaz-e, amit Brandon mondott tegnap este. Úgy értem, az, hogy meghaltam. Persze, Justin már várt rám – de hogy rákeressek magamra a Google-ban, az csak egy másodperc. Ráadásul, ha tényleg kómában voltam egy hónapig, valószínűleg egy tonnányi e-mailt is kaptam. Persze a legtöbb biztos levélszemét, de csak egy percig tart ellenőrizni és megnézni, hogy Christopher nem írt-e… Ám amikor felhajtottam Nikki rózsaszín laptopjának a fedelét, azonnal láttam, hogy valami nem stimmel. És itt nem csak arra

gondolok, hogy a gép Stark márkájú készülék volt, amilyet, valljuk be őszintén, én tuti nem választanék, ha milliomos szupermodell lennék, a világ minden pénzével a zsebemben. Hanem, hogy a billentyűzet kicsit nehézkesen működött, nem reagált olyan gyorsan a parancsaimra, mint kellett volna. És egy pillanat alatt rájöttem, hogy miért. Minden alkalommal, amikor leütöttem egy betűt a klaviatúrán, felvillant az internetkapcsolat aktivitását jelző fény Nikki modemjén. Christopher apja rögeszmésen hitte, hogy a kormány minden számítógép forgalmát titokban ellenőrzi, így nekem is rögtön leesett, hogy ez azt jelenti: valaki nyomon követ minden billentyűleütést Nikki Howard gépén. Nikki számítógépe – a Parancsnokéval ellentétben – tökéletes megfigyelés alatt állt. Olyasvalaki, aki nem tölt sok időt a gép előtt – mondjuk, egy világhírű szupermodell –, észre sem vette volna. De annak a szemében, akinek az életét gyakorlatilag a számítógép töltötte ki, ahogyan az enyémet is, teljesen nyilvánvaló volt. És nagyon, de nagyon rosszat sejtető. Olyan gyorsan kaptam el a kezemet a billentyűzetről, mintha megharapott volna. Nem is kattintottam semmi másra, csak a Google híroldalára. Nem írtam be a nevemet és semmi olyasmit, ami elárulhatott volna. De akkor is. Ez nagyon bizarr. Ki a csoda kémkedhet Nikki Howard után? És főleg miért? Mi izgalmas lehet egy szupermodell levelezésében? Ekkor hallottam, hogy a lift ajtaja kinyílik, és kisiettem Nikki Howard szobájából. A liftkezelő – nem az, aki előző este dolgozott – mosolyogva köszöntött: – Jó reggelt, Miss Howard! – Pssszt! – figyelmeztettem az alvó Lulura és Brandonra mutatva. Olyan angyalian néztek ki. Meg nem mondta volna az ember, hogy két holdkóros, akik képesek elrabolni valakit abban a reményben, hogy kigyógyíthatják a „szcientológusok” által végrehajtott agymosás következményeiből.

– Jaj, bocsánat – suttogta a liftes fiú, miközben nyitva tartotta nekem az ajtót. – Lefelé? – Aha – bólogattam, majd egy utolsó pillantást vetettem „foglyul ejtőimre,” és beléptem a liftbe… …nyomomban egy apró, fehér pamaccsal, amely elsüvített mellettem, egyenesen be a fülkébe. – Cosy – sziszegtem Nikki Howard kutyájára, aki úgy telepedett le a lift közepére, mintha az egész az övé lenne. – Kifelé! Igazából nem is az én kutyám vagy. Én pedig már nem jövök vissza. Menj haza! De Cosabella csak halkan vinnyogott. – Komolyan mondom – suttogtam. – Nem jöhetsz velem. Visszamegyek a kórházba. – Felmarkoltam az aprócska állatot, és finoman elhelyeztem a fehér szőnyegen a liftajtó előtt. És ráparancsoltam, hogy maradjon ott. De egyetlen pillantás elég volt a szőrös kis pofácskájára – nem is beszélve a panaszos nyüszítéséről –, és a szívem nyomban meglágyult. – Eh – sóhajtottam fel, amikor rájöttem, hogy nem is annyira én vagyok az, aki miatt jönni akar, sokkal inkább a természet parancsára. – Jó. Akkor gyere! A kutya pedig izgatottan ugrott utánam a liftbe, aprócska farka olyan hevesen járt ide-oda, mint egy… nem is tudom, micsoda. Valami, ami rengeteget jár ide-oda. A liftes fiú rám mosolygott (azaz Nikki Howardra), és becsukta az ajtót. Aztán lementünk a földszintre, ahol újból kinyitotta, majd utamra bocsátott: – Szép napot, Miss Howard! – Én nem… – csattantam fel. De aztán a szemembe villant a képmásom az előcsarnok egyik tükrökkel borított faláról. És rájöttem, hogy hiábavaló erőfeszítés lenne. – Köszönöm – váltottam gyorsan. Azzal Cosabellával a karomban kiléptem a liftből. És tudjátok, mi volt a legkülönösebb? Hogy bár nem csináltam semmi mást, csak megmostam az arcom és a fogam, Nikki Howard így is csábítóan nézett ki. Annyira legalábbis mindenképp,

hogy a futárfiú kezéből, aki a csomagokat cipelte befelé a postázóba, kiesett az elektromos táblácska vagy micsoda, amikor megpillantott… és irtóra zavarban volt, miközben fölszedte a földről. De az is lehet, csak nagyon meglepődött, hogy egy olyan ragyogó hírességet, mint én, farmerben és lapos cipőben lát. Valamiért azonban úgy éreztem, inkább az előbb említett, csábító külső lehetett az oka. Ami lehet, hogy úgy hangzik, mintha valami klassz dolog lenne. Úgy értem, az, hogy olyan dögös vagy, hogy még a futárfiúk is hirtelen abbahagyják a munkát ámulatukban, ha meglátnak. De ha mindez csak egy olyan testnek köszönhető, amelybe a valódi énedet transzplantálták? Akkor már nem is tűnik olyan hatalmas sikernek. Előző éjjel, mivel éppen azzal voltam elfoglalva, hogy elraboltak, és akkor jöttem rá, hogy valaki más testébe kerültem, meg minden, nem igazán volt alkalmam megfigyelni, de Nikkiék házában hatalmas volt az előcsarnok, s a mennyezet közepéről gigantikus kristálycsillár függött alá. És ez alatt a csillár alatt ott állt Justin Bay, aki úgy nézett ki, mintha éppen most lépett volna elő a húgom egyik tinimagazinjának lapjai közül. Laza farmer volt rajta, szürke, Vnyakú pulóver és barna bőrkabát. Amikor látta, hogy közeledem felé, vonzó arca elkomorult a fekete haja alatt, és ideges pillantásokat vetett a vállam fölé, mintha azt próbálná kideríteni, másvalaki is kiszállt-e velem együtt a liftből. De amikor látta, hogy csak én vagyok, láthatólag megkönnyebbült. Még el is mosolyodott, kivillantva hófehér, hihetetlenül egyenletes fogsorát. – Hát itt vagy – állapította meg abból a rettenetes Journeyquest filmből már ismert hangján, mikor elindultam felé. Bólintottam. Cosabella kiugrott a kezemből, s most peckes léptekkel masírozott egyenesen a kifelé vezető forgóajtó felé. – Igen… de csak egy percet maradhatok. Aztán mennem kell. Van valami, amit szeretnél, ha odaadnék Lulunak?

Justin mosolya lehervadt az arcáról. – Lulunak? – Vonzó arcán csodálkozás tükröződött. – Miért akarnám, hogy valamit odaadj Lulunak? – Hát, nem tudom – vontam vállat. Cosabella a hátsó lábán ágaskodva ugrált a forgóajtó előtt. Igazam volt. Tényleg ki kellett mennie. – Csak gondoltam, hogy ezért akarsz velem találkozni, nem pedig vele. Azt hittem, valami meglepetésed van a számára, vagy ilyesmi. – Mi ez, valami vicc? – ragadta meg Justin a kezemet. És nem pont azért, hogy megrázza. Szinte csimpaszkodott bele, miközben esdeklőn, könnyes tekintettel nézett jelentőségteljesen a szemembe, pont, ahogyan abban a jelenetben a Journeyquest filmben, amikor Leander a gonosz varázslónőnek könyörgött, hogy ne ölje meg a szerelmét, Alanát (akit Mischa Barton játszott). – Nikki, hol bujkáltál, bébi? Majd meghaltam. Nem hívtál vissza, nem válaszoltál az sms-eimre. Több mint egy hónap telt el! Aztán hallom, hogy visszatértél, és még csak fel sem hívsz? Mit követtem el? Áruld el! Csak álltam ott és bámultam rá döbbenten, ahogy lassan leesett, miről beszél, és egyszerre három dolog is világos lett. Először is, hogy Justin Bay belém van esve. Pontosabban nem belém, hanem Nikki Howardba. Másodszor, hogy Nikki Howard egy ribanc, aki a legjobb barátnője, egyben szobatársa, Lulu háta mögött flörtöl a lány fiújával, Justinnal. Nem beszélve arról, hogy mindezt a saját fiúja, Brandon háta mögött teszi. Harmadszor pedig, hogy Nikki Howard kutyája mindjárt az épület előcsarnokának márványpadlójára fog pisilni. – Várnál ezzel egy kicsit? – Kihúztam a kezem Justin szorításából. – Ki kell engednem a kutyát. – Nikki! – Justin arckifejezése elborult. – Nem teheted… – Komolyan mondtam – vágtam közbe. – Várj egy kicsit! Ezzel otthagytam, és odasiettem a forgóajtóhoz. – Jól van, Cosy – nyugtattam meg a kutyát. – Jó kislány… Az aprócska állat pedig utánamvetette magát, ahogy megtoltam a forgóajtót és kiléptem a hűvös őszi levegőre. Amint kijutottunk

az épületből, Cosabella lekuporodott az egyik virágtartó mellé az épület előtt… én pedig rájöttem, hogy nem csak pisilnie kellett. És arra is, hogy nincs nálam semmi. Amivel feltakaríthatnám. – Jaj, istenem, nagyon sajnálom! – szabadkoztam a portásnak, aki ott állt, tőlünk alig néhány méterre, és épp egy taxit igyekezett leinteni egy másik lakónak. Meglepetten nézett rám, de úgy, mint aki szórakoztatónak találja a dolgot. – Miss Howard – szólalt meg. – Majd én gondoskodom róla, ahogy mindig. Jaj, istenem! Nikki Howard kutyája után a portások takarítanak fel helyette? Ez rettentő ciki. Éreztem, hogy elvörösödöm. Ezzel párhuzamosan egy meghatározhatatlan részem megállapította, milyen érdekes, hogy Nikki Howard ilyen könnyen elpirul. De a többi részem továbbra is szégyenkezve toporgott. És még mindig borzasztóan kényelmetlenül érezte magát amiatt, ami odabent történt a hallban. – Igazán, öhm… – motyogtam. – Megoldom. Ha van valami nejlonzacskójuk vagy ilyesmi. Feltakarítom én. – Nem szükséges, Miss Howard. – A portás most már olyan arckifejezéssel, nézett rám, mint aki azt hiszi, elment az eszem. Nyilvánvaló, hogy Nikki Howard sosem mondott olyat, hogy majd ő feltakarít a kutyája után. – Én vagyok az, Karl. Majd én elintézem a dolgot. Szerettem volna elsüllyedni. De csak annyit mondtam: – Hát, jól van, Karl. Igazán sajnálom. Nézze, nagyon kellemetlen, hogy meg kell kérjem, de öhm… most nagyon kell sietnem. Gondoskodna róla, hogy Cosy hazajusson? – Kizárt dolog, hogy visszamenjek abba az átkozott hallba, hogy ismét találkoznom kelljen Justinnal. Karl bólintott, és már ment is, hogy felmarkolja a kiskutyát… Aki csak egy pillantást vetett rám, és máris nyüszíteni kezdett. És nem is csak nyüszíteni. Vagy ugatni. Hanem inkább vonyítani. Mint valami aprócska prérifarkas. Tupírozott frizurával. Most meg mi a csoda baja van?

De Karl örömmel sietett a segítségemre, és megmagyarázta a dolgot. – Hiányzik neki – jelentette ki kedélyesen. A hangjából azonban valami rejtett szemrehányást éreztem ki. – Egész hónapban ezt csinálta, amíg nem volt itt. Jaj, istenem! Rettenetes alak vagyok. Több mint egy hónapra magára hagytam a kutyámat. Aztán ráeszméltem: Cosy nem is az én kutyám. És a legkevésbé sem vagyok szörnyű alak. Karl nem tudhatta, hogy Cosabella azért volt így elhanyagolva, mert az igazi gazdája – ebben egészen biztos voltam – meghalt. Legalábbis… bizonyos fokig. Ha csak Lulunak nem volt igaza ebben a lélektranszferdologban. Arról pedig meg voltam győződve, hogy nem lehetett igaza. Mert az ilyesmi egyszerűen fizikai képtelenség. – Cosy! – Visszasiettem a portáshoz, és kivettem a kezéből a kiskutyát. Abban a pillanatban abbahagyta a nyafogást, és megpróbált bebújni a kabátom alá. – Cosy! – suttogtam teljesen elolvadva. – Nem vihetlek magammal. Igazából nem is az én kutyám vagy. Én pedig visszamegyek a kórházba. És oda nem engednek be állatokat. Tudod? De a kutya csak vidáman lihegve pislogott rám a kabátom alól, és éreztem, ahogy hevesen csóválja a farkincáját. És abban a pillanatban már tudtam, hogy magammal kell vinnem, még ha néger gyerekek potyognak is az égből. Akármit is jelentsen ez a kifejezés. Na igen. Még jó, hogy az életem egy cseppet sem bonyolult… Vicces, hogy épp amikor ezt gondoltam, Justin Bay jelent meg az ajtóban bosszús képpel. Odasietett hozzám, és megragadta a karomat. – Amiatt a gyűrű miatt van ez az egész? – suttogta közelebb hajolva. A Centre Streeten ácsorogtunk, egy egyirányú utcában, ahol azonban épp elég nagy volt a forgalom ahhoz, hogy az autók hangjától alig halljam, amit mond. – Amit Lulunak adtam? Mert az nem jelentett semmit, bébi. Csak azért csináltam, hogy elaltassam a

gyanakvását, mert már kezdett valamit sejteni rólunk. Nem róhatod fel nekem komolyan ezt a dolgot… – Fogalmam sincs, miről zagyválsz itt – jelentettem ki. Ami igaz is volt. – És most már tényleg mennem kell. Az arcára valami fura kifejezés ült. A következő pillanatban pedig már meg is ragadta mindkét karomat, úgy húzott magához, hogy a száját az enyémre tapaszthassa. Az elmúlt tizenkét órában ez volt a második csókom, és ha lehet, ez még elsöprőbb volt, mint az első. Egész testemben éreztem az erejét, egészen a lábam ujjáig. Régebben mindig gúnyosan felhorkantam, amikor olyan részekbe botlottam Frida romantikus regényeiben, ahol a hercegek megragadták a szegény, ámde vagány hősnőket, és a mellényükhöz szorították őket, vagy ilyesmi. És amikor a hősnők ettől elolvadtak, magamban mindig azt gondoltam: na persze. Mert ez így megy. Képzelhetitek a meglepetésemet, amikor a saját testem – vagyis, azt hiszem, úgy kellene mondanom, Nikki Howard teste – felett vesztettem el az uralmamat, amikor Justin Bay megcsókolt, ott, a Centre Street közepén, Karlnak, a portásnak, a zöldre várakozó taxik sorának, galambok millióinak és bárki más arra járónak a szeme láttára. Majdnem elejtettem Cosabellát is – aki, szegény, különben is kettőnk közé préselődött –, annyira sokkolt a dolog. Ez vajon normális? Így kell egy testnek reagálnia, ha megcsókolják az embert – különösen, ha olyan pasik teszik ezt, akik tulajdonképpen teljesen idegenek, illetve csupán pletykalapok oldalairól ismerősek? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy Justin Bay és Brandon Stark ennyire fenomenálisan jól csókol? Mert hát ez a csókolózás-dolog, komolyan mondom, teljesen magával ragadott. Úgy értem, nyilván abszolút helytelen – rettenetesen helytelen – Nikki Howard legjobb barátnőjének a fiújával csókolózni, ráadásul Nikki Howard fiújának a háta mögött. Arról nem is beszélve, hogy igazából egyik srácot sem szerettem. Hiszen még mindig halálosan bele voltam zúgva a

legjobb barátomba odahaza. Ha ő lett volna az, aki magához húz a Centre Street közepén, esküszöm, valami fel is robban, vagy ilyesmi. Épp ezért tudtam, hogy nem folytathatom tovább ezt a csókolózás-dolgot, akármennyire is akarta volna Nikki Howard teste. Mi lenne, ha Christopher véletlenül erre járna (akármilyen valószínűtlen okból kifolyólag), és meglátná, hogy Justin Bay nyelve a torkomban kotorászik? Ki nem állhatja Justint, ugyanis szerinte a borzasztó játékával teljesen tönkretette a Journeyquest filmet. Jó, persze, azt nem feltétlenül tudná, hogy én vagyok ott vele, nem Nikki Howard. De nem is ez a lényeg. És mi a helyzet Luluval? Mi lenne, ha felébredne, kinézne az ablakon és meglátna minket? Igaz, Lulu volt az egyik elrablóm. De ezt puszta jóindulatból tette. Ám Justin szája úgy tapadt az enyémre, hogy nehezen tudtam bármit is mondani. De akármilyen szuper volt is, nem művelhettem ezt tovább. Minden erőmet latba vetettem, és leválasztottam az ajkamat az övéről: – Khm… kérlek, hagyd ezt abba! – Tudom, hogy ezt akarod – jelentette ki Justin rekedtes hangon – ahogy a hercegek Frida romantikus regényeiben –, és vasmarokkal szorította a csuklómat. Az a helyzet, hogy teljesen igaza volt. Tényleg akartam. Mi a csoda?! De annyira azért nem voltam ostoba, hogy ezt be is valljam. – Nem – állítottam. – Nem akarom. Ez teljességgel helytelen. – Párizsban nem ezt mondtad – emlékeztetett Justin. – Öhm – motyogtam, és gondosan ügyeltem, hogy lüktető ajkam távol maradjon az övétől, Arra az esetre, ha netán tovább próbálna győzködni. – Nem tudom. Még sosem voltam Párizsban. Egy másodperc múlva, legnagyobb meglepetésemre, el is engedett. De nem azért, mert én kértem. Hanem mert annyi ember közül épp Gabriel Luna bukkant elő a semmiből, és egy erős mozdulattal elrántotta mellőlem.

– Ha jól hallottam, a kisasszony arra kért, hogy engedd el – förmedt rá Justinra Gabriel erőteljes brit akcentusával. Hűha! Ez az egész percről percre jobban kezdett hasonlítani Frida romantikus történeteire! – Te meg – kezdett bele Justin, miközben azt ellenőrizte, nem szakadt-e el a dzsekije ott, ahol Gabriel megmarkolta – ki a fenének képzeled magad? – Nikki egyik barátja vagyok – felelte Gabriel fagyosan. A Nikki Baráti Kör tagja! Gabriel Luna épp most nevezte magát a Nikki Baráti Kör tagjának! Tőlem pedig sokkal melegebb, aggodalmasabb hangon csak ennyit kérdezett: – Jól vagy, Nikki? Bólogattam s közben szórakozottan simogattam Cosabellát, aki nem vette túl jó néven, hogy majdnem összelapítottam, és egy háromkilós rottweiler összes dühével acsarkodott Justinra. – Jól vagyok – mondtam. – Csak aggódtam… tudod. Hogy megláthatnak. Úgy értettem, hogy Christopher – vagy Lulu –, természetesen. De Justin erre úgy kapkodta körbe a tekintetét, mintha csak most jönne rá, hogy egy elég forgalmas utca egyik sarkán álldogálunk. De egyetlenegyszer sem nézett a széles, plafonig érő ablakokra a fejünk fölött. A disznó! Vagy a gazember lenne a megfelelő szó? Majd meg kell nézem Frida valamelyik könyvében. – Na igen – helyeselt Gabriel megenyhülve, mikor észrevette Justin rémületét. – A paparazzók bármely pillanatban felbukkanhatnak. Úgy emlékszem, láttam is párat a sarkon, amikor befordultam. Erre Justin már csak annyit vetett oda, hogy „később majd felhívlak, bébi”, majd villámgyors mozdulattal felhajtotta a bőrkabátja gallérját, és már ott sem volt. Nem hittem a szememnek! Lulura, az állítólagos barátnőjére egy fél gondolatot sem vesztegetett. De a lesifotósok úgy megrémisztették, hogy elhúzta a csíkot, mintha puskából lőtték volna ki. Micsoda majom! Vagy inkább kéjenc. Vagy nem is tudom.

Gabriel pedig tovább fürkészte az arcomat, és megismételte a kérdést: – De tényleg jól vagy, Nikki? Ferde pillantást vetettem rá… aztán Karlra, aki tátott szájjal bámult minket, miközben ujjait a mobiltelefon gombjain tartotta, mintha éppen arra készülne, hogy kihívja a rendőrséget. Aztán észrevette, hogy ránézek, és gyorsan eltette a telefont. – Teljesen – nyugtattam meg Gabrielt. – Tényleg. Csak… most mennem kell. Vissza a kórházba. Nekem… nekem még nem lett volna szabad ilyen hamar eljönnöm… úgyhogy vissza kell mennem. – Tudom – nyugtázta Gabriel ugyanazon a higgadt hangon, amelyen a lesifotósokat is említette. – Éppen onnan jövök. Beugrottam, hogy megnézzem, hogy vagy, és az egész hely fel volt bolydulva, mivel eltűntél. Kiosontál egy kis mókára az éjjel, mi? Értetlenül néztem rá, elsőre nem is fogtam fel, miről beszél. Kiosontam egy kis mókára? Hát nem éppen. A helyzet az, hogy elrabolt két, sebészköpenybe bújt sztárocska. De aztán rájöttem, mit láthatott meg – itt álltam a házunk előtt (pontosabban Nikki Howard háza előtt), és Justin Bayjel csókolóztam –, és hogy ebből mire is következtethetett. És éreztem, hogy a fülem tövéig elpirulok. – N-nem – dadogtam –, erről szó sincs! Egyáltalán, semmi ilyesmi nem történt. Csak egy kis félreértés. Luluról van szó. És Brandon Starkról… Aztán bennem akadt a szó. Az arcára volt írva, hogy csak rontok a helyzeten. – Nézd, vissza kell mennem. – Nem tudtam a szemébe nézni, annyira szégyelltem magam. –Majd… később találkozunk. Ezzel sarkon fordultam, és elindultam az út felé. De még mielőtt egy lépést is tehettem volna, megtorpantam a hangjára. – Én nem is próbálkoznék. Úgysincs taxi.

– Ilyenkor szinte soha nincs – kiabált közbe az ajtóból Karl, aki, úgy látszott, pofátlanul hallgatózott. – Mindenki most megy dolgozni. Próbálkozzon egy óra múlva! Egy óra múlva? Nekem nincs egy órám! Vissza kell mennem a kórházba! Különösen ha – ahogy Gabriel mondta – „az egész hely fel van bolydulva”. Miért pazaroltam az időt arra, hogy megnéznem az e-mailjeimet Nikki totál fertőzött gépén? Kerítenem kellett volna inkább egy mobiltelefont, és fel kellett volna hívnom a szüleimet, hogy ne aggódjanak. Talán Karl kölcsönadja az övét… jaj, hagyjuk, most az a fontos, hogy kijussak a belvárosból… – Nem baj – mondtam kissé remegő hangon. – Majd megyek metróval. – Nem mehetsz metróval – jelentette ki Gabriel határozottan. – Nem lesz semmi gond – erősködtem, és elindultam az ellenkező irányba, a Broome Street felé. Végül is, itt lakom. Pontosan tudtam, hol vagyok. Azt azért nem gondoltam, hogy nem lesz semmi gond, de mi mást tehettem volna? – Csak felszállok a hatosra a Beeckernél, elmegyek a Tizennegyedik utcáig, onnan meg majd lesétálok. Nincs olyan messze. De amikor a zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a tárcámat, abból pedig a bérletemet, rájöttem, hogy ez nem is az én zsebem, hanem Nikki Howardé. És teljesen üres. – A francba! – hördültem fel. Nem volt nálam a tárcám. Sem a bérletem. Remek. Egyszerűen remek. – Semmi baj – csitított Gabriel még mindig higgadtan. – Mert amúgy sem mehetnél metróval. Már éppen megjegyeztem volna, hogy dehogynem mehetek – már miért is ne? De amint az első szó elhagyta a számat, valaki megragadta a karomat. Azt hittem, Justin Bay az (már megint), így sebesen megfordultam, arra számítva, hátha egy újabb térdremegtető csókot kell elhárítanom. Ehelyett azonban egy csapat kisiskolás lánnyal találtam szemben magam, akik skótmintás szoknyát és vörösbarna

kardigánt viseltek, és abban a pillanatban, ahogy megláttak, visongani kezdtek. – Én mondtam, Tiffany! – sivította a belém csimpaszkodó, bájosan szeplős arcú, copfos, kilenc év körüli kislány. – Ő az! Nézd! Aztán Copfoska az egyik közeli épületen díszelgő, négy emelet magas falra festett reklámra bökött az ujjával a fejem mellett – egy képre, amelyen véletlenül pont Nikki Howard feszített bikiniben, és arra biztatta a járókelőket, hogy látogassanak el az új Stark Áruházba a NoHóban. – Látjátok? Én megmondtam! – kiabált lelkesen Copfoska, és majdnem kitépte a karomat a helyéből. – Nikki, Nikki, kaphatok autogramot? – Én is, Nikki! – visította Tiffany, és egy tollat meg egy jegyzetfüzetet nyomott az orrom alá. – Írd alá az enyémet, is légyszi! – Nem vagyok Nikki – harsogtam. És megpróbáltam elszabadulni, még mielőtt lecsaptam volna valamelyiküket. – Komolyan mondom, srácok, én nem vagyok… – Lányok! – próbálkozott rendet teremteni egy közelben álló apáca, akinek nyilvánvalóan az lett volna a dolga, hogy felügyeljen a csoportra, de szemlátomást alábecsülte a hatást, amelyet egy szupermodell gyakorolt a felügyelete alatt álló kölykökre. – Fejezzétek be! Azonnal fejezzétek be! Hagyjátok békén a hölgyet! De nem hagytak. Nem hitték el nekem, hogy nem vagyok Nikki Howard. Miért is hitték volna, amikor egy egész épületnyi nagyságú, festékszóróval falra hintett bizonyíték támasztotta alá az ellenkezőjét, alig egy utcányira tőlünk? Úgy ráncigálták a kabátomat, hogy már attól féltem, Cosabella is kiesik alóla. És ki tudja, mit műveltek volna még, ha Gabriel meg Karl, a portás nem siet a segítségemre. Az egyik pillanatban még egy csapat visítozó iskolás kiscsaj próbált szétszedni, a következőben pedig már Karl tartotta őket kordában, míg Gabriel a testével védelmezett, úgy menekített ki közülük. S közben ironikus mosollyal megjegyezte:

– Na, látod, miért nem mehetsz metróval? Legalábbis, ha nem húzol a fejedre kalapot. Ezt viccnek szánta. Vagy valami olyasminek. Csak ez a helyzet igazából egyáltalán nem volt vicces. Mert, ha úgy vesszük, tulajdonképpen igaza volt. Most már soha többet nem utazhatok a földalattin úgy, mint egy névtelen New York-i átlagpolgár. Mostantól csak úgy ülhetek metróra, mint Nikki Howard, a szupermodell. Hacsak nem cipelek egy táblát magammal mindenhová, amire kiírom, hogy NEM Ő VAGYOK. FELESLEGÉS AUTOGRAMOT KÉRNI. Bizonyára nagyon zaklatottnak tűnhettem, vagy ilyesmi, mert egy pillanattal később Gabriel megölelt és felsóhajtott: – Semmi baj. Majd én elviszlek. És egy halványzöld Vespa robogó felé intett, amely az épület előtt körbefutó úton parkolt. Na igen. Egy Vespa. A világegyetem legcikibb közlekedési eszköze. Mármint egy átlagos amerikai srác számára. De Gabriel nem amerikai. És nyilvánvalóan a legkevésbé sem érdekeli, hogy a járművét egy átlag amerikai hímnemű totálisan férfiatlannak minősíti. – Van nálam sisak – biztosított sietve, gondolom, mivel félreértette a döbbenetemet, és azt hitte, biztonsági okokból vonakodom felszállni a motorra. – Oké – motyogtam. Semmi mást nem akartam, csak minél távolabb kerülni Nikki Howard visongó rajongóitól – akiket még mindig Karlnak és a kétségbeesett apácának kellett visszafogniuk –, az őrült szobatársától, a fiújától (vagy inkább fiúitól), a háztól, ahol lakik, valamint a hatalmas, őt ábrázoló festménytől azon az épületen az utca túloldalán, és hazajutni a családomhoz. És nem érdekelt, hogyan. – Tessék – húzott elő Gabriel egy bukósisakot a Vespa hátán lévő csomagtartóból. Aztán segített a fejemre (vagyis Nikki Howard fejére) húzni. A sebem nem fájt alatta, amit igencsak értékeltem. Aztán felsegített a motorra, és megmutatta, hová tegyem a lábamat, majd ő is felült, és csak ennyit mondott: – Kapaszkodj belém!

Amiről tudtam, hogy azt jelenti, karoljam át a derekát. De persze én még sosem öleltem meg így egy fiút. Leszámítva természetesen azokat, akikkel az elmúlt huszonnégy órában csókolóztam. Amit nem igazán én kezdeményeztem. Csakhogy épp, amikor már teljesen a hatalmába kerített volna a félelem azzal kapcsolatban, amit tenni készültem, néhány kisiskolás kiszabadult Karl meg a tanárnő fogságából, és sikítozva megindultak felénk: – Nikki! Nikki! Gabriel berúgta a motort, amely hirtelen megugrott, én pedig kénytelen voltam megkapaszkodni a derekában, hogy hanyatt ne essek. Aztán felkiáltott: – Indulás! És elindultunk.

TIZENKETTEDIK FEJEZET VILÁGÉLETEMBEN MANHATTANBEN LAKTAM. Kínait ettem a Chinatownban és kövön sült pizzát a Little Italyban. Jártam már az Empire State Building és a Szabadságszobor tetején. Az őseimet vissza tudom követni egészen azokig az időkig, amikor megérkeztek (apám ágán Angliából, anyám ágán Magyarországról) New York kikötőjébe, Ellis Islandre, és órákat töltöttem el a Strandben, a világ legnagyobb antikváriumában. Reggeliztem a Tiffanynál (na jó, tulajdonképpen egy bagettet ettem, amikor az osztállyal meglátogattuk a Modern Művészetek Múzeumát), és láttam Vermeer festményeit a Frick Múzeumban (hihetetlen, hogy úgy készítette ezeket a képeket, hogy nem használt hozzá semmilyen számítógépes programot). Elmentem már metróval Coney Islandig, csónakáztam a Central Parkban, és korcsolyáztam (na jó, elég bénán) a Rockefeller Center előtt. Jártam a World Trade Centerben is, amikor még valóban világkereskedelmi központ volt és nem a földdel egyenlő. Viszont még soha, de soha nem száguldottam végig a Negyedik sugárúton egy jóképű srác robogóján. És azt kell mondjam, ezt nevezem utazásnak! Minden további nélkül kiüti a nyeregből az összes eddigi közlekedési módot – a metrót és a gyaloglást –, amelyekhez eddig szerencsém volt. Annak ellenére, hogy elég hideg szél fújt, amitől a szemem könnybe lábadt (és Cosabella sem tűnt túl lelkesnek, hogy kénytelen az utat a hasam és Gabriel háta közé préselődve tölteni), nagyszerű mulatság volt magunk mögött hagyni az autókat, kerülgetni a biciklis futárokat és majdnem átmenni a piroson…

…és ami a legjobb volt az egészben: hogy éreztem a Gabriel hátából áradó melegséget a bőrkabátján keresztül, és láttam a mosolyát, valahányszor hátrafordult, hogy megnézze, minden rendben van-e velem. És bár valójában Nikki Howardra mosolygott, nem rám, be kell valljam… el tudtam volna viselni, ha az egész napot Gabriel Luna motorjának hátsó ülésén kell töltenem. Most először, amióta felébredtem a kórházban, valóban… jól éreztem magam. Persze, annak nem örültem, hogy valaki minden valószínűség szerint Nikki Howard testébe ültette át az agyamat. Annak azonban annál inkább, hogy tényleg élek, és egy dögös srác robogóján száguldhatok végig a Negyedik sugárúton. És ebből megértettem, hogy valójában milyen nagyon szerencsés is vagyok. Akárki is tette ezt velem – vagy akárhogy is történt –, azért, hogy ilyen élményben részesülhettem… nos, azért nagyon hálás voltam. Legalábbis az élmény egyik részéért. Azért a részért, amikor a kisiskolás lányok az autogramomért küzdöttek, mert abban a hitben voltak, hogy én vagyok Nikki Howard… ...nos, azért már közel sem voltam annyira hálás. Sajnos túlságosan hamar megérkeztünk a kórházhoz. A húsz háztömbnyi távolság gyalogszerrel nagyon soknak tűnik, de nem elég soknak, ha ugyanezt az utat egy jóképű srác halványzöld Vespa robogóján teszed meg. Alig tizenöt perc múlva már be is gördültünk a Manhattan General kórház alagsori parkolójába. És kezdett úrrá lenni rajtam az idegesség, hogy vajon hogy fognak fogadni. Úgy értem, persze, engem tulajdonképpen elraboltak. De sokkal hamarabb is megszökhettem volna. Az igazság az, hogy dühös voltam a családomra, amiért nem mondták el nekem ezt a Nikki Howard-dolgot. Mi a csodát gondoltak, de tényleg? Valójában addig halogattam ezt a visszajövetelt, amíg már abszolút muszáj nem lett. Most pedig, annak alapján, amit Gabriel mondott, volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz egy leányálom, amit kapok, ha

bemegyek. Így hát, amikor Gabriel megnyomta a gombot a parkolójegy-kiadó automatán, megjegyeztem: – Tényleg nem kell feljönnöd velem, elég, ha leteszel itt. – Mert nem akartam, hogy végig kelljen hallgatnia a kiabálást, amire számíthattam. Úgy értem, bár Christopherbe voltam szerelmes, nem Gabriel Lunába, mégis valahogy olyan kellemetlen dolog lenne, ha egy ilyen helyes srác fültanúja lenne annak, hogy az ember szülei kiborulnak. – Azok után, ami a lakásod előtt történt? – emlékeztetett. – Kizárt dolog. Biztos akarok lenni, hogy épségben megérkezel. Éreztem, hogy elpirulok. És nem tudtam visszafogni magam: – Figyelj – mondtam –, amit láttál, hogy Justinnal… az nem az volt… csak úgy megjelent ott ma reggel. Én nem… – Én az iskolás kislányokra gondoltam – szakított félbe Gabriel. – Ja – motyogtam. És örültem, hogy a sisakom alatt nem látszott, mennyire elvörösödtem. De akkor is. Ezt nem hagyhattam annyiban. – Justin nem… nem a fiúm, vagy ilyesmi. – Nem? Rájöttem, hogy ezzel csak határozottan rontottam a képen, amit a Centre Streeten látott. – Nem – magyarázkodtam. – Ő a szobatársam fiúja. Azt hiszem… valamit nagyon félreérthetett. – Szerintem is – nyugtázta Gabriel. Jaj, istenem! Nyilvánvaló volt, hogy jobban tenném, ha befognám a számat. De úgy tűnt, nem vagyok rá képes. Mikor begurultunk egy parkolóhelyre, és Gabriel leállította a Vespa motorját, megkérdeztem: – Honnan tudtad? Amikor nem találtak a kórházban? Hogy Nik… úgy értem, hogy a lakásomon kell keresned? – Csak tippeltem – Gabriel megfogta a bukósisakot, amelyet óvatosan lefejtettem a fejemről. – És úgy látszik, szerencsém volt. Azt hiszem, nem hibáztatlak azért, mert leléptél, tekintve, hogy megtiltották a látogatást. De tényleg a szívbajt hoztad rájuk, hogy

így eltűntél – mármint a szüleidre gondolok. Legalábbis azt hiszem, ők azok – tulajdonképpen nem találkoztam velük, csak láttam őket, mielőtt kidobtak, amikor beugrottam ma reggel, hogy virágot vigyek neked. A mamád még sírt is. Az alsó ajkamba haraptam. Bár Gabrielt nem szerettem úgy, mégsem akartam volna, hogy olyan lánynak tartson, aki csak úgy lelép a kórházból, megríkatva ezzel a mamáját, azt pedig még annyira sem szerettem volna, ha olyan lánynak néz, aki egész éjszaka egy ilyen majommal szórakozik, mint Justin Bay… El akartam mondani neki az igazat. Úgy értem, arról, hogy mi történt velem. Úgy éreztem, ő igazán megértené. Aki így tud énekelni, annak meg kell értenie az ilyesmit, nem? De nem mondhattam el neki. Mert valójában még nekem sem mondta el senki. Látogatókat sem fogadhattam, a közvetlen családomat leszámítva, és még a folyosómról is eltávolítottak mindenkit, annyira titokban akarták tartani az egészet. Nem tudom, miért – de a végére fogok járni, az biztos. Még ma. – Tényleg… – olyan furcsa volt ez a pillanat kettőnk között, már ha egyáltalán lehet ezt mondani, ott, a parkolóban… ugyanott, ahol előző este megharaptam Brandon Starkot, miközben a limuzinba próbált betuszkolni. – Tényleg nagyon kedves tőled, hogy ennyire aggódsz miattam – hálálkodtam. – Úgy értem, ha azt vesszük, hogy szinte alig ismerjük egymást. – Hát – jelentette ki Gabriel –, azok után, ami azon a napon történt a Starkban, úgy érzem, ismerlek. Legalábbis valamennyire. Mindannyiunkat megijesztettél. Igazán… igazán jobban is vigyázhatnál magadra, Nikki. Zavartan pislogtam rá. Mi a csodáról beszél? – Hogy… mi van? Gabriel mintha kissé habozott volna, mintha nem lett volna biztos benne, hogy ki akarja mondani, amit végül kimondott. De aztán megfogta a kezemet, és átható, kék tekintetét rám szegezte. – Csak annyi, hogy olyan édes… és olyan szeretnivaló vagy. Nem kellene tönkretenned az életedet azzal, hogy iszol és drogozol.

Úgy éreztem, a szemem mindjárt kiugrik a helyéből. – Mii? – krákogtam ismét zavartan. – Tudom, hogy a sajtósaid azt mondták, vércukorszintproblémák miatt vittek kórházba és… mi is volt az? Ja, igen. Kimerültség miatt – folytatta. – De én ott voltam aznap, emlékszel, Nikki? És őszintén szólva nem hittem, hogy ezt túléled. Csak feküdtél ott, teljesen mozdulatlanul. Azt hittem, meghaltál. Azt hiszem, ha akartam volna, se tudtam volna megszólalni. Gabriel meg volt róla győződve, hogy Nikki Howard azért töltötte az elmúlt hónapot kórházban, mert rehabilitáción volt? Vajon mindenki így gondolta? Istenem! Ez annyira kellemetlen! Éreztem, hogy az arcomat elönti a szégyenpír. .. Másfelől viszont, mit érdekel engem, hogy Gabriel mit hisz Nikki Howardról? Semmi közöm nincs hozzá… Vagyis hát… Azt hiszem, valamennyi mégiscsak. – De én nem vagyok… – próbálkoztam. De Gabriel csak a fejét csóválta. – Nekem nem kell szabadkoznod, Nikki – vágott közbe, és a hangja legalább olyan simogató volt, mint a keze. – Tudom, milyen nehéz dolog ez, rivaldafényben élni és folyamatosan szembesülni a pletykákkal. És örülök, hogy most már megkapod azt a segítséget, amire szükséged van… – De… – Most már minden rendben lesz – jelentette ki, miközben a lift felé igyekeztünk. – Tényleg örülök, hogy úgy döntöttél, visszajössz a kórházba. A szüleid örülni fognak, hogy látnak. – Kényszeredetten rám mosolygott. – Talán most már azért is megbocsátanak, hogy akkor éjjel beszöktem hozzád, pedig nem lett volna szabad. – Öhm… – ahogy megérkezett a lift, Cosy és én is beszálltunk. Kábultabb voltam, mint addig bármikor. – Igen, szóval erről csak azt akartam mondani, hogy… – Tudod, Nikki, az, hogy beismered, hogy problémáid vannak, az első lépés afelé, hogy legyőzd őket – mosolygott rám Gabriel. Én pedig akaratlanul is visszamosolyogtam rá.

De hibát követtem el. Nikki Howard mosolya úgy hatott a srácokra, mint a kriptonit. Vagy valami hasonló. Mintha teljesen lebénította volna őket. Gabriel, úgy tűnt, teljesen megfeledkezett róla, hogy hol vagyunk. A lift ajtaja becsukódott, mi pedig csak álltunk ott, majdnem egy teljes percig, miközben ő megbabonázva bámult rám. Hűha. Ez ciki. – Öhm… – szólaltam meg. – Nem tudom, melyik emeletre megyünk. – Ja – tért magához hirtelen. Elengedte a kezemet, és megnyomta a negyedik emelet gombját. – Bocs. De mielőtt még kitalálhattam volna, mit mondjak – mondjuk, hogy Sem most, sem soha életemben nem nyúltam droghoz –, a lift ajtaja kinyílt, és egy tagbaszakadt biztonsági őr nézett be rajta: – Sajnálom, srácok, erre az emeletre… – aztán, amikor alaposabban megnézett, elkerekedett a szeme. – Te vagy az!? – kiáltott fel. – Hát… igen – feleltem. Az arcom még mindig lángolt. Még hogy kábítószer! Meg alkohol! De komolyan. Hát kellett ez nekem? – Itt van anya és apa valahol? Aztán már csak azt vettem észre, hogy anya és apa ott ugrálnak körülöttem, és azt hajtogatják, hogy Hol voltál? és Majd meghaltunk az izgalomtól! Ölelgettek és szidtak egyszerre. Pont annyira kínos volt, mint ahogy számítottam. Dr. Holcombe szintén ott toporgott, és kezében egy jegyzettáblával idegesen rágcsálta a szemüvege szárát. És dr. Higgins – a kontyos doktornő – is ott állt mellette. Csak a haja most már nem volt kontyban. Hanem hagyta, hogy ziláltan repkedjen mindenfelé, mint akinek még fésülködni sem volt ideje, tekintve, hogy eltűntem, és mindenki azon izgult, hogy hol lehetek. Amit elég nehéz lesz megmagyarázni, mivel nem akartam beárulni Lulut és Brandont, hiszen ők őszintén meg voltak győződve róla, hogy jól teszik, amit tettek. Másfelől viszont valamit felelnem kell a szüleim kérdéseire. De Gabriel Luna megoldotta a kérdést helyettem. Mindenkit félbeszakítva kijelentette:

– A lakása előtt találtam rá. Ekkor dr. Holcombe visszahelyezte a szemüvegét az orrára, és feltette a kérdést: – Bocsánat, de ez a fiatalember kicsoda? Ebben a pillanatban Frida jelent meg a sarkon, lehajtott fejjel és csüggedten lógó vállal. Amikor meghallotta dr. Holcombe hangját, felnézett, megpillantott engem, és az arcára széles mosoly terült… …egészen addig, amíg észre nem vette Gabrielt. Ekkor a mosoly lehervadt az arcáról, és tátva marad a szája. – Gabriel Luna! – kiáltott fel. – Ő lenne Gabriel Luna? – suttogta apa anya fülébe tisztán hallhatóan. – Ő az, aki nem olyan régen itt volt és Nikki Howard felől érdeklődött. – Ő az a fiú, akit tegnap az ágya mellett találtam – bökött dr. Holcombe Gabrielre. – Ő hozta a rózsacsokrot! A pillantás, amelyet Frida vetett rám, egy csésze forró kávét is megfagyasztott volna. – Rózsát hozott neked? – Nikki Howardnak hozott rózsát – javítottam ki. Mert világosan láttam, hová akar kilyukadni. – Várjunk csak! – szólalt meg anya. – Gabriel Luna a Stark Áruház megnyitójáról? – Igen – nyújtotta a jobb kezét a szüleim felé Gabriel. – Jó napot. Ne haragudjanak, hogy nem mutatkoztam be korábban, de szörnyen el voltak foglalva azzal, hogy kidobjanak. Nagyon örvendek. Anya meglepetten rázta meg Gabriel kezét, és azt motyogta: – Örülök, hogy találkoztunk. Közvetlenül utána apa is kezet rázott vele. – Hová vitte a lányomat? – Gabriel hozott vissza – siettem megvédeni. – Hosszú történet, ugyanis nem teljesen a saját jószántamból mentem el, és… szóval, mondhatjuk, hogy ő mentett meg. Gabriel hálás pillantást vetett rám. Én pedig viszonoztam. Attól függetlenül, hogy meg volt róla győződve, Nikki Howard

kábítószerfüggő, úgy éreztem, mindenképpen hálával tartozom neki. – Nos – állapította meg dr. Holcombe kissé mesterkélten szívélyes hangon –, ebben az esetben sokat köszönhetünk önnek, Mr. … ööö… Luna. – Semmiség – szabadkozott Gabriel. – Tényleg. De meg kell mondjam, azt hiszem… De dr. Holcombe-ot láthatólag nem különösebben érdekelte, mit gondol. – Frida! – vágott Gabriel szavába. – Nem mennétek le Mr. Lunával a büfébe, és ennétek valamit, amíg mi a nővéreddel és a szüleiddel megbeszélünk egy-két dolgot? Hm? És mielőtt Gabriel egy szót is szólhatott volna, Frida már nem is lövellt szúrós pillantásokat felém, helyette olyan szerelmesen bámult Gabrielre, hogy a pupillája már-már szív alakot formált, mint valami rajzfilmfigurának. – Dehogynem – lelkesedett olyan elcsukló hangon, amilyet még sosem hallottam tőle, aztán megragadta Gabriel karját, úgy csicseregte: – Gyere velem! Majd én mutatom az utat! Kedvem lett volna fejbe vágni, olyan ostobán tette-vette magát. Miért kell a húgomnak mindig úgy viselkednie – sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de így igaz –, mint egy liba? Bár most, hogy már tudtam, milyen is az, amikor az embert megcsókolják, igazából nem is kárhoztattam ezért. – Hát… – nézett vissza rám Gabriel, miközben Frida a lift felé húzta, amelyből az imént kiszálltunk. – Jól van. Akkor, khm… majd később találkozunk… – Szia – integettem. És még mielőtt bármi mást mondhattam volna, Frida már magával is rángatta, elfordultak a sarkon, és Gabriel eltűnt. De most sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint Frida ostoba lelkesedése egy angol énekes és dalszövegíró iránt. Többek közt anyával, aki félig nyitott bőrkabátomra pillantott, és felkiáltott: – Atyaég! Csak nem egy kutyát szorongatsz a kabátod alatt?

– Ez Nikki Howard kutyája – magyarázkodtam. – És hogy a csodába került hozzád Nikki Howard kutyája? – érdeklődött apa. – Hát… – feleltem – az egész úgy kezdődött, hogy felébredtem, és azt vettem észre, hogy valaki Nikki Howard testébe ültette az agyamat. Dr. Holcombe rettentően zavarba jött. Kinyitotta egy közeli iroda ajtaját, és intett, hogy menjünk vele. – Kérem, jöjjenek be! Foglaljanak helyet! Meg kell beszélnünk valamit. – Nos, igen – követtem, s büszkén felszegtem a fejemet (vagy inkább úgy kellene mondanom, Nikki Howard fejét). – Szerintem is.

TIZENHARMADIK FEJEZET – MEG KELL ÉRTENED – MAGYARÁZKODOTT DR. Holcombe a hatalmas mahagóni íróasztal mögött, kezében egy csésze kávéval. – Az eljárás, amelyet rajtad végeztünk, Emerson, mindenképpen szükséges volt ahhoz, hogy megmenthessük az életedet. – Ezt megértem – mondtam. – Kétlem, hogy csak úgy viccből agyátültetést hajtanának végre olyanokon, akiknek nincs rá szükségük. De még mindig nem világos, hogy miért én lettem az első, akin ilyen műtétet végeztek. Dr. Holcombe a torkát köszörülte. – Khm… – Na, várjunk csak! – néztem rá döbbenten. – Csak vicceltem. Úgy érti… nem az első voltam? – Jaj, dehogy – nevetett fel szívből dr. Holcombe. – A legfiatalabb, az igen. De határozottan nem az első. Én csak pislogtam. – Na de… várjunk! Néhány hónapja láttam egy dokumentumfilmet az agyátültetésekről. Abban azt mondták, még sosem végeztek ilyen műtétet emberen. – Hát, olyat valóban nem, amit nyilvánosságra is hoztak volna – világosított fel dr. Holcombe. – Egyik páciensünk sem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön a dolog. Épp ellenkezőleg, ha már itt tartunk. .. – Egyik sem? Azt akarja mondani, hogy már… sokszor csináltak ilyet? – Azt – bólogatott dr. Holcombe. – Én és a csapatom voltunk azok, akik nemrégiben tökéletesítettük a módszert. Most már jó néhány éve végzünk ilyen műtéteket. Rettenetesen drága, és még

mindig igen ritka eljárás. Te viszont olyan sérüléssel kerültél hozzánk, amely normál esetben azonnal halálos lett volna. Pusztán a szerencsének köszönhető, hogy éppen akkor vált elérhetővé egy testdonor, amikor a szíved felmondta a szolgálatot. – Elérhetővé vált egy testdonor? – visszhangoztam. Meg voltam döbbenve. – Úgy érti, Nikki Howard? El sem hiszem, hogy így nevezte. Úgy értem, Nikki… élő ember! – Dr. Holcombe tisztában van vele, Em – vette védelmébe az orvost gyorsan anya. Apával együtt egy-egy bőrszéken ültek dr. Holcombe asztalával szemben, én pedig nem messze köztük egy kanapén, dr. Higginsszel és Mr. Phillipsszel, a Stark Enterprises „jogi képviselőjével”. Amikor megkérdeztem, hogy „mi köze ehhez az egészhez a Stark vállalatnak?”, Mr. Phillips azt felelte: – Az a helyzet, hogy a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet kezelése alatt állsz, amely a Manhattan General kórház egyik részlege, és amelynek a Stark Enterprises az első számú támogatója. Ez az egyetlen gyógyászati központ a világon, amely testtranszplantációt végez. A Stark Enterprises nem hozta nyilvánosságra az intézet létezését, sem a hozzá fűződő viszonyát, természetesen, mert felvetődik még öhm… némi etikai probléma az eljárással kapcsolatban. – Arra gondol, hogy ahhoz, hogy valakin testtranszplantációt hajtsanak végre – mondtam –, valaki mást agyhalottá kell nyilvánítani, hogy a páciens megkaphassa a testét? – Khm… – felelte Mr. Phillips – egy kissé leegyszerűsítve, de… tulajdonképpen többé-kevésbé igen. – Emerson – magyarázta dr. Holcombe most már kedvesen –, Nikki Howardnak volt egy veleszületett agyi rendellenessége, amiről senki, még maga Nikki sem tudott. Egy aneurizmáról volt szó, egy olyan ütőértágulatról, amely időzített bombaként volt jelen az agyában, és bármelyik pillanatban felrobbanhatott… és éppen abban a pillanatban tette ezt, amikor te halálosan megsebesültél. Mivel rengeteg orvos volt a helyszínen (a Stark Áruház kérésére eggyel több mentőautó állt rendelkezésre egész nap, arra az esetre, ha a rendezvény alatt a tiltakozók erőszakossá válnának), elég gyorsan tudtak cselekedni ahhoz, hogy

mindkettőtöket életben tartsanak, amíg ebbe a kórházba nem kerültetek. De miután ideértetek, hamar megállapítottuk, hogy egyikőtöknek sincs esélye a túlélésre… legalábbis egyedül nincs. – Így van – helyeselt apa, és a szeme valamiért erősen csillogott. Döbbenten vettem észre, hogy könnyektől. Még sosem láttam apát sírni. Kivéve persze A nagy házalakítás alatt. – Mire anyáddal ideértünk, már gépekre tettek. És tulajdonképpen azt mondták, búcsúzzunk el tőled. – Aztán – folytatta anya hasonlóan könnyes szemmel – jött dr. Holcombe, és megvizsgált. És azt mondta, lenne egy módja, hogy megmentsék az életedet… de az eljárás nagyon kockázatos. És hogy valószínűleg lesznek… komplikációk. – Úgy értem, olyasmi, hogy valaki más testében ébredek? – kérdeztem. – Ilyen komplikációra gondolt? – Tény, hogy te már nem vagy… szóval nem vagy te, Em – ismerte el anya. – Legalábbis külsőre. De belül ugyanaz maradtál. Ezért gondolta úgy dr. Holcombe, hogy jobb, ha egy darabig nem mondjuk el neked, mi is történt valójában. Szükséged volt egy kis időre… hogy alkalmazkodni tudj… – Istenem! – A fejemet a kezembe temettem. Képtelen voltam felfogni ezt az egészet. Egyszerűen nem hittem el, hogy mindez velem történik. És az egész mögött nyilvánvalóan a Stark Enterprises állt. – Nézzék – szólaltam meg végül a könnyeimmel küszködve. Hogy tehették ezt velem a szüleim? Hogy engedhették meg, hogy ilyesmi történjen? –Ez így nem oké. Ezt nem tehetik. Ez… ez beteges. – Fogd vissza magad egy kicsit, ifjú hölgy – intett le dr. Holcombe bosszúsan. – Már miért lenne ez beteges? Évente több ezer ember válik agyhalottá, és több ezer másiknak válik a teste alkalmatlanná arra, hogy tovább éljen benne. Mi olyan rossz abban, hogy ezeknek a pácienseknek adunk egy új esélyt az életre? Mindemellett – tette hozzá kissé lecsillapodva – komolyan nem hiszem, hogy lenne okod panaszra. Halálos sebesüléssel kerültél a műtőasztalomra, és úgy szálltál le onnan, mint egy szupermodell!

Lányok milliói adnák – szó szerint – az életüket, ha most a helyedben lehetnének! És ekkor rájöttem, hogy bár ez az ember megmentette az életemet – és bár egy alkalommal még az agyamat is a kezébe fogta, felemelte, és óvatosan áthelyezte valaki más testébe –, egyáltalán nem ismer engem. A legkevésbé sem. – De én erre nem adtam engedélyt – vetettem a szemére. – Tény – szólt közbe Mr. Phillips. – De a szülei igen. Vádló pillantást vetettem anyára és apára. Láttam, hogy anya szeme éppúgy megtelt könnyel, mint az enyém. – Máskülönben meghaltál volna, szívem – mondta. – Ha dr. Holcombe és a csapata nem tette volna meg, amit tett, akkor most nem lennél itt. Némán néztem rá. Lehet, hogy most már Nikki Howard szíve dobogott a mellkasomban, de éppolyan nehéznek éreztem, mint a sajátomat szoktam, amikor valami elszomorított. – Jól van – próbáltam meg felnőttesnek hangzani, ami egyáltalán nem volt könnyű, figyelembe véve, hogy Nikki Howard hangja mennyire vékonyka és gyerekes. – De ha a Stark Enterprises tényleg titokban akarja tartani ezt az egész testátültetés dolgot… hát, jobb, ha tudják, hogy túl sokáig nem fog sikerülni. Mert az emberek rá fognak jönni, hogy valami nincs rendben, amikor hétfőn bemegyek majd a suliba, és bár úgy fogok kinézni, mint Nikki Howard, Emerson Wattsnak fogom hívni magam. Mr. Phillips megköszörülte a torkát. – Ilyesmi nem fog történni – jelentette ki. –De… – a pillantásom a jogászról a szüleimre vándorolt, majd vissza. Miért tűnik apa és anya ilyen… bűntudatosnak? Mi folyik itt? – Igenis fog. Nem tehetem meg, hogy nem megyek vissza a suliba. – Emerson Watts nem megy vissza az iskolába – erősködött Mr. Phillips. – Mert Emerson Watts nincs többé. – Hogy érti azt, hogy nem vagyok többé? – csattantam fel. – Hiszen itt ülök maga előtt! – Em – szólalt meg az apám kedvesen. – Figyelj…

Ránéztem. Volt valami az arckifejezésében – valami, amit nem tudtam pontosan meghatározni, hogy micsoda. De azzal tisztában voltam, hogy nem tetszik. Láttam, hogy anya, aki mellette ült, szintén ugyanilyen képet vág… mintha egyszerre lett volna rémült és esdeklő. Mindketten Mr. Phillipsre néztek, majd megint rám. Na várjunk! Neki meg mi köze a dologhoz? – Amikor bejöttünk kórházba – folytatta apa –, és dr. Holcombe beszélt nekünk az eljárásról… azt is mondta, hogy vannak bizonyos feltételei. Olyan dolgok, amelyekbe nekünk, szülőknek bele kell egyeznünk, mielőtt még egyáltalán szóba kerülne a műtét. A tekintetem anyáról apára siklott, majd vissza. – Miféle dolgok? – érdeklődtem. Elképzelésem sem volt, miről beszélnek. Mr. Phillips nagy köteg papírt húzott elő a szék mellett álló aktatáskájából, és a tetejéről egy súlyos adagot a kezembe nyomott. Ránéztem, és láttam, hogy úgy negyven-ötven oldal apró betűs, gondosan összetűzött és közjegyzőileg hitelesített, nyomtatott szöveg. Minden oldal alján a szüleim aláírásával. – Nos – lapozott bele a jogász a megállapodás előtte fekvő példányába –, az egyik az, hogy beleegyeztek, hogy abban az esetben, ha az operáció sikerrel jár, magának teljesítenie kell Nikki Howard minden szerződését, vállalását és megállapodását. A szemem majd kiugrott a helyéből. – Micsoda? – dühösen meredtem a szüleimre. De mindketten a földre szegezték a tekintetüket. – Más szóval – folytatta Mr. Phillips, mert nyilván azt gondolta, elsőre nem értettem meg, amit mondott. Pedig én nagyon is megértettem. Csak minden józan ész ellenére is reménykedtem benne, hogy mégsem így van. – A továbbiakban maga fogja ellátni Nikki Howard feladatait, maga lesz a Stark Áruház arca. Ellenkező esetben azonnal meg kell téríteniük a műtét teljes költségét, valamint számolniuk kell a lehetséges jogi következményekkel is. Most már nemcsak döbbenten néztem. Hanem egyenesen levegő után kapkodtam.

– Na, várjunk! – A szívem hevesen zakatolt a mellkasomban. Pontosabban Nikki Howard mellkasában. – Most tényleg azt állítja, amit gondolok? – Nem tudom, mire gondol, Miss Watts – felelte Mr. Phillips. – De ha arra, hogy azt próbálom elmagyarázni, hogy ha nem tesz eleget Nikki Howard minden kötelezettségének a Stark felé, akkor a szülei kétmillió dollárral tartoznak ennek a kórháznak a jogvita költségein és a bírságokon felül, valamint börtönbe is kerülhetnek, ha a titoktartási kötelezettséget valamelyikük megsérti – akkor igen, ezt állítom. Nem. Nem, ez lehetetlen. Ez csak valami rossz álom. Bár akkor is ezt gondoltam, amikor Gabriel Luna megjelent. Az pedig megtörtént. De ez most tényleg lehetetlen… – Ja, és volt még valami, amibe a szülei beleegyeztek – tette hozzá Mr. Phillips. – Még egyéb is van? – hördültem fel. – Biztosíthatlak – szólalt meg dr. Holcombe –, hogy ez a rész teljesen rutindolog, Emerson. Minden páciensünkkel így egyezünk meg. Az intézmény védelme érdekében. Természetesen nem engedhetjük meg, hogy kiszivárogjon, mivel foglalkozunk itt. Vannak emberek – vallási vezetők, politikusok –, akik nem értenék meg, hogy amit mi csinálunk, azzal életeket mentünk meg. Azok az emberek, akik hozzánk kerülnek, teljesen új arccal és testtel kell hogy távozzanak. Ha mégis ragaszkodnának ahhoz, hogy ugyanazok a személyek, mint amikor idekerültek… nos, a pletyka hamar szárnyra kapna. Ezért követeljük meg minden betegünktől, hogy beleegyezzen, hogy az eredeti személyiségét holttá nyilvánítsuk. Leesett az állam. – De hiszen én nem haltam meg! – Biztosíthatom – jelentette ki Mr. Phillips –, hogy jogi szempontból nagyon is halott. Az egész megítélése attól függ, hogyan határozzuk meg a személyiségünk helyét. Mert hát mi ad helyet a személyiségnek? Vagy más szóval… a lelkünknek? Az agyunk? Vagy a szívünk és a testünk? Nikki Howard agya valóban nem működik már. A szíve azonban ver tovább.

– Nikki… szíve? A kezemet a szívemre szorítottam. Vagy, azt hiszem, úgy kellene mondanom: Nikki Howard szívére. Éreztem az egyenletes dobogást. Ta-tamm, ta-tamm, ta-tamm. Eddig a pillanatig a szívdobogásom mindig megnyugtatóan hatott rám. De most valahogy… olyan idegennek éreztem. – Emerson Watts szíve azonban – folytatta Mr. Phillips – több mint egy hónappal ezelőtt feladta a küzdelmet. Ha egy test már semmilyen motorikus funkció ellátására nem képes, az agyat pedig eltávolították belőle, akkor New York állam 1984-ben elfogadott jogi meghatározása alapján az a test halott. Míg az a személy, amely élő aggyal és dobogó szívvel rendelkezik – ebben az esetben Nikki Howard –, jogilag élőnek számít. Elkerekedett a szemem. Egy szót sem értettem az egészből. Ez a pasas nem látja, hogy én még csak harmadikos középiskolás vagyok? Oké, hogy emelt szintű órákra járok. Na de akkor is. – Micsoda? – értetlenkedtem tovább. – Azt próbálom megértetni önnel, Miss Watts – magyarázta Mr. Phillips lassan, mintha attól, hogy hosszabb idő alatt mondja ki a szavakat, jobban kellene értenem őket –, hogy nagyjából negyvenöt nappal ezelőtt – New York állam jelenlegi jogi meghatározásának értelmében – Emerson Watts meghalt. Nem tetszett, ahogyan ez hangzott. Egyáltalán nem tetszett. – Várjunk csak! – foglaltam össze. – Szóval, New York állam szerint én halott vagyok? – Emerson Watts halott – javított ki. – De… én vagyok Emerson Watts! – kiabáltam. – Az lennél? – mosolyodott el. Ez a mosoly megtette a hatását. Hirtelen félelem kerített hatalmába. Jobban rettegtem, mint életemben bármikor… beleértve azt is, amikor észrevettem, hogy az a kivetítő egyenesen arrafelé vette az irányt, ahol a húgom állt. – Igen – dőltem előre a széken. – Igen! Hogy is vitatkozhatnak, úgy értem, hogy is vitatkozhatunk erről? Mit akarnak bebeszélni nekem? Csak ülnek itt és nyugodt szívvel azt állítják, hogy én meghaltam, és Nikki Howard az, aki még él?

– Egyáltalán nem. Azt próbálom elmagyarázni, Miss Watts, hogy maga Nikki Howard.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A KÓRHÁZI SZOBÁMBAN FEKÜDTEM – AZ EGYETLEN szoba volt a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet egész A szárnyában, amelyben tartózkodott valaki – ismét kórházi hálóingben. Dr. Holcombe és a csapata még néhány vizsgálatot el akart végezni rajtam. Attól függően, hogy milyen jól teljesítek majd ezeken a teszteken, akarták eldönteni, hogy mikor mehetek haza – vagyis Nikki Howard lakásába, mivel az lesz az új otthonom, ha kiengednek, most, hogy az én feladatom lett, hogy eleget tegyek a modell összes szerződésének. Persze anya és apa azt állította, nem muszáj belemennem a dologba. Mármint hogy eljátsszam Nikki Howard szerepét. Azt mondták (már azután, hogy a Stark jogi képviselője, Mr. Phillips távozott), megtalálják majd a módját, hogy visszafizessék azt a kétmilliót – az összes jogi költséggel együtt –, ha úgy gondolom, nem tudok megbirkózni a dologgal. – Bármikor jelenthetünk csődöt – biztatott anya kissé túlságosan is vidáman. Na persze. Mert én pont azt szeretném, hogy a szüleimnek ilyesmit kelljen tenniük értem. Azt mondtam neki, hogy nem aggódom. Mármint Nikki Howard szerződéses kötelezettségei miatt. És tényleg nem is aggódtam. Ugyan már! Milyen nehéz dolog lehet ez a modellkedés, most őszintén? Nem kell mást tenned, csak ácsorognod a kamera előtt behúzott hassal, nem? Nézzük meg azokat a modelleket, akikről Frida szokott olvasni a magazinjaiban. Nem pont atomfizikusok, hogy úgy mondjam. De már épp eleget tapasztaltam meg Nikki Howard életéből ahhoz, hogy tudjam, annyira azért nem lesz egyszerű a dolog. Már

Nikki szerelmi élete önmagában is, nos hát… bonyolult. És akkor még finom voltam. Ettől aztán tényleg görcsbe rándult a gyomrom (bár lehet, hogy ez csak a refluxomnak volt köszönhető, amiről Lulu beszélt a múltkor). A helyzet úgy állt, hogy alapvetően folyamatosan úgy kell viselkednem, mintha én lennék Nikki Howard. Csak a legközelebbi családtagjaim tudhatják az igazat arról, hogy ki vagyok valójában. Mr. Phillips azt mondta, majd megírják az újságok, hogy Nikki súlyos fejsérülést szenvedett, amikor a kimerültség és a vércukorszint-problémái miatt elájult, és ennek a sérülésnek a következtében amnéziája van. Így, ha megjelenek majd egy fotózáson, és nem ismerem fel a sminkeseket és a stílustervezőket, akikkel Nikki már korábban is dolgozott, meglesz a magyarázat. Bár, ha a Stark vállalatnál tényleg abban bíztak, hogy az amnézia majd elfogadható indoklás lesz, egy kicsit jobban körül kellett volna nézniük. Rögtön meg is mondtam Mr. Phillipsnek, hogy van egy kis probléma: lehet, hogy már említettem Lulu Collinsnak és Brandon Starknak, hogy nem Nikki Howard vagyok. De Mr. Phillipset láthatólag nem aggasztotta a dolog. Csak annyit mondott: – Az amnézia-mese jó lesz erre is. Én pedig rájöttem, hogy igaza van. Lulu és Brandon simán elhiszik majd, hogy elvesztettem az emlékezetemet. Már azt is elhitték volna, hogy az al-Kaida agymosást hajtott végre rajtam vagy hogy kicserélődött a lelkem valakiével. Ők bármit elhisznek. Nem is emiatt aggódtam. Mármint nem igazán emiatt. Ami miatt komolyan aggódtam, az… nos, a Stark vállalat volt. Úgy értem, ők tartották vasmarokkal fogva a családomat, és semmi esélyt nem láttam rá, hogy ebből szabaduljunk, hisz hogy teremthetne elő két tanárember kétmillió dollárt (nem számítva a büntetéseket)? És valaki titokban figyelte Nikki Howard ténykedését is a Starktól kapott számítógépén. Valaki, aki nem gondolt arra, hogy

Nikki – vagy én – észre fogjuk venni. És nem akartam paranoiás lenni vagy ilyesmi, de elég határozott elképzelésem volt arról, hogy ki lehet az. Nikki főnökei a Stark vállalatnál. Na, igen. Nem akartam semmit mondani, de engem ez aggasztott. A Stark vállalat és az, hogy hirtelen mindenütt jelen lettek az életünkben. És még egy dolog. Mi lett velem? Azzal az énemmel, amelyikről Christopher még nem is olyan régen azt mondta, hogy klasszul néz ki. – Szóval… a testem hol van? – tettem fel a kérdést a szüleimnek, miközben dr. Higginsre vártunk, hogy elvigyen a laborvizsgálatra. – Úgy értem, az, amelyikbe születtem. Láttam, hogy egymásra néznek. Aztán anya óvatosan megszólalt. – Hát, szívem… elhamvasztottuk. Döbbenten meredtem rá. – Ezt kellett tennünk – tette hozzá sietve, amikor meglátta az arckifejezésemet. – Meg kellett rendeznünk a temetést. Nem tarthattuk titokban, ami történt veled, egy csomó lesifotós nyüzsgött akkor a Stark Áruházban, akik mindenhová követték Nikki Howardot. Mindent filmre vettek – pár perccel később már le is adták az eseményeket a CNN-en. Mindenki láthatta, hogy az a kivetítő a fejedre esik. Mondhatnám, napokig semmi másról nem is szóltak a hírek – nem sok minden történt azon a héten. Rendeznünk kellett valami szertartást. Nem volt más választásunk. – És biztos jól fog esni, ha elmondjuk, hogy nagyon sokan vettek részt rajta – jegyezte meg apa, mintha azt várta volna, hogy ettől majd jobban érzem magam. – A Stark Enterprises még a nagyi útját is fizette Floridából… Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. – A nagyi is azt hiszi, hogy meghaltam? – kérdeztem. Többet nem lesz póló a karácsonyfa alatt A VILÁG LEGNAGYSZERŰBB UNOKÁJA felirattal. Sem születésnapi képeslap, a borítékba rejtett húszdollárossal.

– Nos – harapta be anya az ajkát –, igen, szívem. De tudod, hogy ő a fő pletykafészek a környéken, ahol lakik. Tényleg nem árulhattuk el neki az igazat. Nem akartam hinni a fülemnek. Kiderült, hogy a halálomról szóló rémhírek egyáltalán nem túloztak. Meghaltam. A törvény értelmében. Orvosi értelemben. Technikai értelemben. És szinte az összes értelemben, kivéve az egyetlent, amelyik számít: a szó szoros értelmében. Meghaltam, és még csak nem is vehettem részt a saját temetésemen. – Volt ott valaki a suliból? – kérdeztem. – Mármint a megemlékezésen. – Hát persze – felelte apa, de valamiért mintha kissé habozott volna. – Christopher és az apja… És ekkor, először azóta, hogy Nikki Howard testében ébredtem, teljesen kiborultam. – Christopher? – dadogtam. – Istenem! Úgy értitek, nem mondtátok el neki sem? Christopher úgy tudja, hogy meghaltam? Anya és apa rémült pillantást vetettek egymásra. Most már annyira sírtam, hogy a könnyeimtől nem is láttam őket. Azt hiszem, nem csoda, hogy azt gondolták, elment az eszem. Láttam, hogy anya intett apának, hogy menjen ki – nyilván azért, hogy szóljon dr. Holcombe-nak, és kérjen tőle még egy kis nyugtatót, amilyet a kóma alatt kaptam, hogy lehiggadjak. – Szívem, tudod, hogy nem mondhattuk el neki az igazat! – Anya leült mellém az ágyra, és átölelt. Cosabella is, aki eddig buzgón vakaródzott a lábamnál, gyorsan felugrott, és néhányszor aggodalmasan megnyalogatott. – Szörnyen éreztük magunkat emiatt, de… szóval, hallottad, mit mondott Mr. Phillips. Hát persze hogy hallottam, mit mondott Mr. Phillips. Hála Mr. Phillipsnek, a titokra, hogy miért is alkalmaztak testátültetést, egy hihetetlenül ritka és költséges életmentő eljárást Emerson Watts, tizenegyedikes diáklányon, most már fény derült. A legkevésbé sem miatta. A Stark Enterprises Nikki Howardot akarta megmenteni. Nem engem.

– Tudom, hogy szörnyen hangzik – folytatta anya, miközben megölelt –, de… Christopher majd túl lesz rajta. Előbb-utóbb. Idővel. Tényleg. – T-túl lesz rajta? – zokogtam. – A legjobb barátom azt hiszi rólam, hogy meghaltam, pedig nem, és még csak el sem mmondhatom neki… te pedig azt mondod, majd t-túl lesz rajta? Ebben a pillanatban lépett be Frida a szobába. Barna szeme szinte szikrázott a dühtől, és az állát is felszegte – ami biztos jele volt annak, hogy valami miatt veszekedni akar velem. De amikor észrevette, hogy sírok, meggondolta magát. – Mi baja? – tudakolta. – Most tudta meg a dolgot Christopherről – világosította fel anya, miközben gyengéden ringatott. – Mármint, hogy Christopher azt hiszi, meghalt. – Ó! – Frida rám nézett. – És? Miatta nem kell aggódnod. Láttam valamelyik nap a suliban, és teljesen jól volt. Ettől aztán még jobban zokogtam. Anya pedig felcsattant: – Frida! – Mi az? – értetlenkedett a húgom, és odasétált az éjjeliszekrényen fekvő távirányítóhoz, felvette, bekapcsolta a készüléket, és elkezdett váltogatni a csatornák között. – Úgy igaz, ahogy mondtam. Először egy kissé szomorú volt, de már túltette magát rajta. Nem értem, miért vagy így kiborulva. Azt mondtad, nem is a fiúd. Nem emlékszel? Anya felállt, és egyetlen mozdulattal kikapta Frida kezéből a távirányítót. – Beszélhetnénk pár szót a folyosón? – kérdezte élesen. Ezzel kimentek a szobából. Amíg nem voltak ott, megpróbáltam összeszedni magam. Nem akartam elhinni, hogy lehettem ilyen önző, hogy nem is gondoltam Christopherre, amióta felébredtem. Leszámítva azt a „bárcsak ő csókolt volna meg, nem Justin vagy Brandon” dolgot. Vajon min mehetett keresztül Christopher ez alatt az idő alatt, míg azt hitte, meghaltam? Jól volt vajon? Hogy viselte azokat a perceket, mikor szemtanúja volt, hogy az a kivetítő épp az orra előtt zuhan a fejemre? Biztos nagyon kiborult. És vajon kivel

ebédel a suliban most, hogy én nem vagyok ott? Nincs senki, akivel kigúnyolhatná a Zombik Seregét, akivel játszhatna a Journeyquestet vagy bámulhatná a sebészeti műsorokat a Discovery Channelen. Szegény Christopher! Hacsak… hacsak valamelyik lány fel nem csípte már. De ki? Melyik lány lenne olyan érzékeny a Tribeca gimiben (rajtam kívül, persze), hogy a hosszú, loboncos hajú Christopherben meglássa az ellenállhatatlanul jó pasit ? Melyik másik lány lenne olyan klassz? Istenem. Biztosan akadt valaki. Lehet, hogy épp most is ott ül mellette az ebédlőben, és közli vele, jól tette, hogy nem kért tonhalsalátát… Frida váratlanul visszatért, de csak egyedül. Dacosan nézett rám. – Bocsánatot kell kérnem – jelentette ki. A tekintetét Cosabellára szegezte, aztán a tévé sötét képernyőjére, majd az ablakra a hátam mögött – mindenhová nézett, csak rám nem. – Szóval… sajnálom, hogy elszomorított, amit mondtam. És valójában nem is igaz. Christopher egyáltalán nincs jól. Azt hiszem. De… ő amúgy is mindig olyan fura, nehéz megmondani róla, hogy mi van vele. Már felszárítottam a könnyeimet – vagyis Nikki könnyeit –, bár dr. Holcombe azt javasolta, ne gondoljak így az új testemre. Ez a te tested, Emerson – mondta. – Nem az övé. Most már nem. Úgy van. Enyém lett a neve. És az arca. És a lakása. És a fiúja. Vagy a fiúi. És minden más. – Nem értem – feleltem Fridának. Még mindig úgy éreztem, hogy sírnom kell, ahányszor eszembe jutott Christopher és az, hogy esetleg éppen most is egy új lánnyal játszik Journeyquestet vagy ücsörög és nézi a sebészeti műsorokat a Discovery Channelen. Bár, az igazat megvallva, a sebészeti műsorok iránti vonzalmam az utóbbi időben egy kissé megcsappant. – Mi bajod van? – Semmi – vont vállat Frida. – Gabriel elment. Egy pillanatig nem is értettem, miről beszél. Aztán eszembe jutott, hogy miután Gabriel behozott ide, lementek a húgommal a büfébe.

– Ó – nyugtáztam. Hát ez a baja? Féltékeny, mert eltöltöttem egy kis időt Gabriel Lunával? – Oké. – El kellett mennie – huppant le az ágyam mellett álló székre. – Nem engedték vissza az emeletre. – Hát – állapítottam meg –, szerintem valahogy majd csak túléli ezt a megrázkódtatást. – Istenem! – nézett rám Frida megrökönyödve. – Téged nem is érdekel? – Hogy érdekelne már? – hárítottam. – Alig ismerem. Ráadásul… – azt akartam mondani, hogy én Christophert szeretem, és éreztem, hogy elpirulok a gondolatra. De ezt nem vallhatom be. Még a húgomnak sem. Most, hogy Christopher azt hitte, meghaltam, én pedig Nikki Howard testében élek, semmi esélyem nem maradt arra, hogy Christopher valaha is belém szeressen. Így az utolsó pillanatban módosítottam: – …azt hiszi rólam, hogy Nikki Howard vagyok! – És akkor? – vonta meg a vállát Frida. – Nem kellene ilyen mogorván bánnod vele. Olyan helyes fiú. És úgy gondolja, te meg nagyszerű lány vagy. – Ezt meg honnan tudod? – hitetlenkedtem. Nehezen hittem el a dolgot, mivel Gabriel saját szájából hallottam, hogy drogosnak tart. – Természetesen ő mondta – felelte a húgom. – Odalent a kórház büféjében. Elfeleztünk egy fahéjas tekercset. Tudod, egy akkorát, mint a fejem. Totál hizlaló, de a baleseted óta már nem fogyókúrázom. Nehéz betartani a cukormentességet, amikor az ember nővérén épp agyátütetést hajtanak végre. Szóval, honnan mentett meg? Csodálkozva néztem rá. – Hogy micsoda? – Azt mondtad még a folyosón, hogy Gabriel megmentett. Mitől? – Ja! – kapcsoltam. – Lulu Collins és Brandon Stark tegnap este elraboltak, és elhurcoltak magukkal Nikki Howard lakásába. De ezt nem mondhatod el senkinek, Free, oké? Mert nem akarom őket bajba…

– LULU COLLINS? – ugrott talpra a húgom visongva. – Te találkoztál Lulu Collinsszal? És Brandon Starkkal? Viccelsz velem? Velük lógtál? És hol voltatok? Elvittek a Cave-be? Istenem, találkoztál Justin Bayjel is? – Húha – hűtöttem le. – Csak lassan! Először is, ne kiabálj! Másodszor pedig: nem, nem erről volt szó… – Jaj, istenem! – Frida abbahagyta a fel-le ugrálást, és elkerekedett szemmel nézett rám. – Brandon Stark és Nikki Howard együtt járnak, azaz jártak. Ha azt hitte, te vagy Nikki, akkor… nem próbált megcsókolni? Megráztam a fejem. Kizárt dolog, hogy elmeséljem a húgomnak Brandon akcióját, nem is beszélve arról, hogy mit műveltünk Justinnal – vagy hogy mennyire élveztem mindkettőt. – Dehogy próbált – hazudtam. – Ő és Lulu csak aggódtak a barátjuk miatt. Ez annyira gáz, Free. Mármint, hogy az emberek azt hiszik, én vagyok Nikki. Fridának legnagyobb meglepetésemre fennakadt a szeme. – Ó, persze! – gúnyolódott. – A világ leghíresebb tinimodelljének néznek? Hát, ez biztos tényleg nagyon gáz. – Igenis az – erősködtem megbántódva. – És kösz, hogy figyelmeztettél, amikor magamhoz tértem. – Mire figyelmeztettelek, amikor magadhoz tértél? – kapta fel Frida a fejét. – Hogy Nikki Howard testébe pakolták át az agyamat – világosítottam fel olyan gúnyosan, amennyire csak tudtam. – Igazán hálás vagyok érte. Ha amiatt aggódtam, hogy Nikki Howard hangja túl vékonyka és gyerekes ahhoz, hogy ki lehessen érezni belőle az iróniát, hát felesleges volt. Frida azonnal zavarba jött. – Ja – mondta –, hogy arra. Hát, izé… én el akartam mondani. De megtiltották. Azt mondták… szóval, hogy lehet, hogy kiborulnál tőle. Akartak hagyni egy kis időt, hogy hozzászokj a helyzethez. – Nagyszerű – kontráztam még mindig gúnyosan. – Jó, hogy így vigyázol rám, hugicám.

De rögtön láttam, hogy ezúttal túl messzire mentem, mert a szemét elöntötték a könnyek, és csak ennyit mondott: – Em… én tényleg nagyon megijedtem. Azt hittem… az elmúlt hetekben attól féltem, hogy ha majd felébredsz, azt sem fogod tudni, ki vagyok. Azt mondták, hogy… tudod. Hogy önmagad leszel. De amikor rád néztem, ahogy ott feküdtél, én csak… Nikki Howardot láttam. És azt gondoltam, ez lehetetlen. Mármint, hogy felébredsz, és ismét te leszel, és megint dühös leszel rám, hogy jelentkeztem pomponlánynak… – Jelentkeztél pomponlánynak? – kiáltottam fel. – Megőrültél? Tudod, mit csinál majd anya, ha ezt megtudja? Mert feltételezem, hogy még nem mondtad el neki, tekintve, hogy még nem harapta le a fejedet. De Frida, ahelyett, hogy megsértődött volna, felnevetett. – Látod? – mondta. – Olyan jó, hogy ezt hallom tőled… szóval bizonyos szempontból jó, mert másrészről meg nyilván bosszantó. Csak olyan fura, hogy ezeket a bosszantó dolgokat Nikki Howard szájából hallom. Azt hiszem, még mindig jobb, mint ha soha többet nem hallanék ilyesmit, de… – Milyesmit? – érdeklődött anya, aki közben belépett a szobába. – Semmit – sietett a válasszal Frida. – Csak… ruhákról beszélgettünk. Apának, aki anya után érkezett, úgy tűnt, tetszik a dolog. – Ezt már szeretem. Ha ti már civakodtok, az annak a jele, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a normál mederbe. De hogy Em ruhákról cseverészik? – Hát – jött zavarba Frida –, azért nem egészen… – A suliról beszélgettünk – siettem a segítségére. – És hogy mi lesz most. Úgy értem, hogy mivel el kell kezdenem dolgozni, és Nikki Howard lakásában fogok lakni, meg minden, azt hiszem, túl elfoglalt leszek ahhoz, hogy gimibe járjak… – Épp ellenkezőleg, kedvesem – jelentette ki anya, és a szemében megjelent a nehezen palástolt feszültség jól ismert szikrája. – Semmilyen körülmények között nem hagyhatod abba a tanulást.

– De nem ám – erősítette meg apa rémülten. – Nem hagyhatsz fel a továbbtanulási terveiddel, a gimnáziummal meg még annyira sem. A modellkedésből hosszú távon nem számíthatsz olyan biztos jövedelemre, mint egy tanári, jogi vagy egészségügyi pályán. – Természetesen – folytatta anya – a te időbeosztásoddal normál iskolába járni nehézséget jelenthet. Esetleg beszélhetünk róla, hogy átírassunk valamelyik művészeti gimnáziumba. Vagy fogadhatunk melléd magántanárt. Lehet, hogy a Stark Enterprises még tudna is segíteni ebben… Akármennyire is taszított az a gondolat, hogy a Stark Enterprisest az életünk egy újabb területébe engedjem beavatkozni, diadalmas pillantást vetettem Fridára. – Hűha! – lelkesedtem. – De én úgy szeretem a Tribeca gimit! Tényleg nagyon jó lenne, ha ott tudnék maradni. Anya és apa igencsak meglepődött ennek hallatán. De az ő meglepetésük semmi volt ahhoz képest, amilyen dühös képet Frida vágott. Minden bizonnyal úgy gondolta, hogy ha végre nem állok majd az útban, azt csinálhat, amit csak akar – beállhat a Zombik Seregébe, jelentkezhet pomponlánynak, sőt, akár még felsőbb évesekkel is járhat. Hát, ebben tévedett. – Komolyan mondod, szívem? – nézett rám anya döbbenten. – Azt hiszem, ezt megbeszélhetjük Mr. Phillipsszel. Biztos vagyok benne, hogy a Stark Enterprises el tudja majd intézni a dolgot az iskolával. Nem látom okát, hogy ha az időbeosztásod engedi, amikor tudsz, miért ne járhatnál be órákra. Lehet, hogy nem végzel majd jövőre, amikor a többiek, de végezni fogsz… előbb-utóbb. – Ez nagyszerű lenne – lelkesedtem nem túl meggyőzően. – Nikki Howard sosem jutna be egy olyan szigorú követelményeket állító iskolába, mint a Tribeca Alternatív Gimnázium – sietett megjegyezni Frida, mint Nikki Howard szakértője. – Úgy értem, hivatalosan, az életkora szerint, már harmadikos lehetne, mint Em, de még elsőben kimaradt a suliból, amikor megkapta az első jelentős modellszerződését…

– Biztosra veszem, hogy ha a Stark Enterprises kellően nagy összegű támogatást ad az iskolának, be tudják juttatni – jelentette ki apa. – Mármint, ha tényleg ezt akarod, Em. De, ahogyan anyád is mondta, vannak magántanárok is… és más iskolákkal is próbálkozhatunk. Frida kíváncsian fordult felém. – Na igen. Látod, Em? Nem muszáj visszajönnöd, ha nem akarsz. – Nem! – vetettem dühös pillantást Fridára. – Pontosan a Tribeca gimi az, ahová járni akarok. És nem tehetnek úgy, mintha nem lenne helyük. Mindenki tudja, hogy épp üresedés van az évfolyamban, nem? És ha visszamennék, azzal két legyet ütnék egy csapásra… szemmel tarthatnám Fridát, és megbizonyosodhatnék róla, hogy Christopher jól van. Jó, persze, nem lenne tisztességes dolog tőlem, ha megakadályoznám, hogy találkozgasson más lányokkal. Tudtam, hogy ha igazán szeretem, akkor el kellene engednem. De… miért tenném, ha valójában én sem mentem el? És azzal is tisztában voltam, hogy nem mondhatom el neki, ki vagyok. De akkor is. Talán lehetnénk barátok, ahogyan a baleset előtt is voltunk. És talán… de csak talán… többek is lehetnénk, mint barátok. Ahogy Brandon és Nikki is többek voltak, mint barátok. Csak remélhetőleg egyikünk sem kavarna a másik háta mögött, ahogyan ők ketten tették. A baj csak az, hogy én tudnék valamit, amit Christopher nem… mégpedig azt, hogy minden bizonnyal van egy csomó híres ember – mert hát csak az extrém gazdagok engedhetik meg maguknak a testtranszplantációt (vagy az olyanok mint én, akinek egy olyan hatalmas és komoly cég, mint a Stark Enterprises vállalja a költségeit) –, akikről azt hittük, hogy meghaltak, de tulajdonképpen nagyon is élnek, csak egy teljesen új testben. Nem tudok neveket mondani (tuti, hogy a Stark Enterprisesnál soha nem fogják az orromra kötni, hogy kik ők), de tettek rá utalásokat, hogy elég sok híres ember – néhányukat tőzsdei csalás miatt vontak volna felelősségre, mások híres zenészek, akiket a

rajongóik már elsirattak, megint mások bizonyos brit vagy más európai uralkodóházak tagjai –, akikről azt hisszük, hogy meghaltak, tulajdonképpen élnek és virulnak, csak éppen másik testben: a külvilág másnak hiszi őket, miközben a családjuk a mai napig úgy tesz, mintha gyászolná a halálukat. Közben pedig jól átvertek minket. Mert a legkevésbé sem haltak meg. Más szóval, Christophernek és nekem végig igazunk volt: a Zombik Serege tényleg létezik. És hogy mi ezzel a probléma? Csak az, hogy most már én is közéjük tartozom.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET A SAJTÓKÖZLEMÉNY MÁSNAP DÉLUTÁN JELENT meg. Nem tudtam megnézni a Google híroldalát, hogy elolvassam, mert még mindig nem volt számítógépem (bár, ha számításba vesszük, hogy Nikkiével mit műveltek, valószínűleg ez nem is volt olyan nagy baj). De láttam a CNN-en, a képernyő alján futó hírsávban, aztán később is, az esti híradóban. Aztán már csak azt vettem észre, hogy belőlem lett a vezető hír az összes, celebhíreket szolgáltató műsorban. Úgy tűnt, Kelly, Nikki sajtósa nem vesztegette az időt, ha a legnépszerűbb ügyfeléről volt szó. „A divatvilág megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor eljutott hozzájuk Nikki Howard szóvivőinek ma esti nyilatkozata – hallhattuk az Entertainment Tonightban, miközben a háttérben Nikki Howard fotói villogtak –, amelyben biztosítják a rajongókat, hogy a tini szupermodell ezen a héten visszatér a munkába, miután egy hónapig távol volt a kifutóktól és a New York-i klubélet helyszíneitől. A divatvilág szereplői aggodalommal értesültek róla, hogy Nikki kimerültségtől és vércukorszintproblémáktól szenved, s ezek következtében ájult el a múlt hónapban a Stark Áruház megnyitóján, amitől agyrázkódást kapott, és nagy valószínűséggel amnéziás tünetei is vannak…” A következő képtől, amely felvillant a képernyőn, majdnem félrenyeltem a wasabis zöldborsómat, amit Fridától kértem, hogy csempésszen be nekem. (Igen, tudom. Régen utáltam. De most szeretem. Dr. Holcombe szerint teljesen normális, ha az ilyen

páciensek azt veszik észre, hogy egészen más az ízlésük, mint korábban, a régi testükben.) Egy szemcsés, telefonnal készült fénykép volt rólam (izé, Nikki Howardról), Gabriel Luna zöld Vespáján. Mindketten kissé rémült arckifejezéssel néztünk hátra a fotósra – bár én nem emlékszem, hogy valaki is lefényképezett volna aznap. A rémült arckifejezés természetesen annak volt köszönhető, hogy egy csapat lökdösődő negyedikes elől kellett menekülnünk. De persze úgy nézett ki a dolog, mintha amiatt aggódtunk volna, hogy együtt kaptak lencsevégre minket. Amire a tévés „hírszerkesztők” nem is haboztak felhívni a figyelmet. „Talán Nikki ezt az amnéziát hozza majd fel hol vele, hol nélküle barátjának, Brandon Starknak magyarázatként erre a fotóra, amely tegnap készült róluk, miközben a modell vígan motorozott Gabriel Luna, az újonnan felfedezett, népszerű brit énekes tehetség járművén. A pár ugyanazon a Stark Áruházban rendezett megnyitó bulin találkozott a NoHóban, amelyen Nikki elájult, és a fejsérülését szerezte, és amelyen egy ifjú rajongó az ELF egyik tiltakozó akciójának következtében életét vesztette.” Aztán szívszorongva vártam, hogy a riporter majd mutat rólam egy képet – mármint a régi énemről. De tudnom kellett volna, hogy nem fog. Ez már lejárt lemeznek számított. Miért beszélnének egy ismeretlen lányról, akit agyonütött egy lezuhanó kivetítő, amikor Nikki Howardról is mutogathatnak olyan fotókat, amelyeken köldökig felsliccelt szoknyában pózol mindenféle vörös szőnyegen? „Sem Howard, sem Luna szóvivői nem kommentálták a fényképet. De meglehet, hogy Nikki majd azt a magyarázatot adja Brandonnak, hogy egyszerűen ’nem emlékezett rá’, hogy már van barátja… „ Ó, te jó ég! Ez hihetetlen. Alig kaptam levegőt, annyira sokkolt, amit láttam. És a tudósításnak még nem volt vége. „A Stark Enterprises alapítója és vezérigazgatója, Robert Stark – folytatta a riporter – közleményben kívánt jobbulást Howardnak, akit sokan csak a Stark arcaként ismernek.”

Aztán a képernyőn megjelent Brandon Stark egy idősebb, ráncosabb arcú kiadása – vagyis az apja, lezser öltözetben, nyitott gallérú ingben –, aki elmondta: „Mi, itt, a Stark Enterprisesnál, tisztelettel kérnénk a média képviselőit, hogy az alatt az idő alatt, amíg Nikki lábadozik, hagyják meg számára azt a privát szférát, amelyre szüksége van. Az elkövetkező legalább négy hétben Nikki valamivel kevesebb időt tölt majd rivaldafényben. Még azt is elmondta, fontolóra veszi, hogy visszamegy az iskolába…” – ám mikor látta, hogy ez a kijelentés elfojtott nevetésre kényszeríti a sajtó képviselőt, ő is elhúzta a száját, mintha az ötlet, hogy Nikki Howard megpróbáljon leérettségizni, a világ legmulatságosabb poénja lenne – „…és ezt az elhatározását itt, a Stark Enterprisesnál százszázalékos mértékig támogatjuk.” Hogy micsoda? Én sosem mondtam Robert Starknak semmi ilyesmit. Még csak nem is találkoztam vele. És remek. A saját főnököm – pontosabban Nikki főnöke – is úgy gondolja, hogy ez a lány túlságosan buta ahhoz, hogy elvégezze a középiskolát. Szép. Kösz a támogatást. Valószínűleg azért hiszi ezt, mert elolvasta Nikki e-mailjeit. „De az efféle vidám kis kirándulások – folytatta a riporter, miközben újból felvillantott egy képet rólam, amint Gabriel motorjának hátsó ülésén ülök – lehet, hogy inkább büntetést vonnak majd maguk után modellből lett diákunk számára.” Aztán egy másik riporter következett, aki hírességeink épp aktuális válási botrányáról kezdett beszélni. Nem hittem a fülemnek. Nem akartam elhinni, hogy az egyik iskolás kislány titokban lefényképezett minket Gabriellel… és el is adta a képet! Mostantól már ilyen lesz az életem? Lesifotósok fognak a nyomomban loholni, és a legártatlanabb tetteim is megjelennek majd az összes bulvárújságban? Annyira lekötött az ágyam fölött lógó tévé bámulása, hogy észre sem vettem, hogy valaki közben bejött a szobámba. – Nikki? – A sebészmaszk mögül hatalmas, fekete szemceruzával körbekontúrozott szempár kukucskált ki.

Lulu Collinsnak ismét sikerült beosonnia hozzám. És ez alkalommal már tovább is fejlesztette zseniális álcáját, ugyanis a kezében egy orvosi jegyzettömböt szorongatott. Tudom. Az ész megáll. Már elég későre járt, és a dolgozók többsége – köztük az apám is, akire ma a sor jutott, hogy az ágyam mellett strázsáljon éjszaka – a hallban gyűlt össze, és mindannyian valami sporteseményt néztek a tévében. Fogalmam sem volt, hogy mit, mivel a legkevésbé sem érdekelt. Így hát Lulunak nem volt túl nehéz dolga, simán elslisszolt az ajtóhoz állított biztonsági őrök mellett. Különösen a jelenlegi szerelésében. – Szia, Lulu! – üdvözöltem kissé barátságtalanul. – Hát emlékszel rám? – Lulu lerántotta a maszkot, és az arca széles mosolyra derült. – Ja, Nikki… amikor azt mondták, hogy amnéziád van, én tudtam, hogy csak kitalálták az egészet. – Nem! – vágtam rá gyorsan. – Sajnálom, Lulu. Nekem tényleg… úgy értem, csak azért emlékszem, mert mi már találkoztunk mostanában is. Emlékszel? Amikor elraboltatok. – Biztos vagy benne? – görbült le bánatosan keskeny szája. – Én csak… szóval, láttam azt a műsort a tévében, és azt gondoltam, tudod, lehet, hogy azok a fickók visszacseréltek titeket. Téged és azt az Em nevű lányt. Merthogy így felugrottál annak a fickónak a robogójára… ez annyira jellemző Nikkire! Brandon totáááál bekattant! Meglepődtem. – Brandon? Dühös? Rám? – Hát persze – huppant le mellém Lulu az ágy szélére. – Persze fogalmam sincs, hogy képzeli, hogy neki joga van egész éjjel azzal táncolni, akivel akar, de neked nincs jogod felülni egy másik srác Vespájára. Ez olyan… izé… hogy is mondjam… – Kettős mérce? – segítettem ki. – Ja, azt hiszem. De akárhogy is. Amikor megláttam azt a képet, olyan izgatott lettem! Azt hittem, talán visszakaptunk. Úgy értem, hogy újból Nikki lettél. A valódi Nikki. Cosabella sincs meg, úgyhogy azt hittem, te jöttél haza, és elvitted őt valahová…

– Lulu! – vágtam közbe. – Cosabella itt van. – Félrehúztam a takarómat, hogy láthassa az alvó kis szőrgombócot mellettem. – Ne haragudj! Tegnap reggel odahaza annyira nyüszített, és… egyszerűen nem volt szívem ott hagyni. – Ó! – Lulu hangja teljesen elvékonyodott. – Oké. Ez jó. Cosynak tényleg hiányoztál. Úgy értem, hiányzott Nikki. Akarom mondani… jaj, már nem is tudom, mit akarok mondani. Szóval, ha jól értem, akkor te ültél a mögött a srác mögött a robogón? Nem… a valódi Nikki? – Aha – erősítettem meg. – Én voltam az. Figyelj, Lulu! Ami ezt az egész lélekcsere dolgot illeti… – Igen? – Lulunak mintha elcsuklott volna a hangja. Csak nem sírt? De nekem nem volt időm a könnyei miatt aggódni. Bármelyik pillanatban bejöhetett volna az apám, az egyik nővér – vagy ami még rosszabb, dr. Holcombe maga –, és megláthatta volna, hogy kivel beszélgetek. És valahogy gyanítottam, hogy egyikük sem lenne feldobva a látványtól. Ha a prédikációjukra gondoltam a büntetésekről és a börtönben töltendő időről – az volt az érzésem, hogy a Stark Enterprises halálosan komolyan vette, hogy ezt az egészet szigorúan titokban kell tartanom. És nem akartam Lulut sem bajba sodorni. Annak ellenére, hogy egy szédült tyúk, egész kedvesnek találtam. – Lulu! – ismételtem meg. – Nem volt semmiféle lélekcsere. Kiderült, hogy, öhm… beütöttem a fejemet. És most amnéziám van. Ezért nem emlékeztem rád. És Brandonra. Csend. Lulu olyan tágra nyílt szemmel nézett rám, mint valami japán rajzfilmfigura. Aztán csak annyit motyogott: – Nem, nem. – De bizony – erősködtem. – Ez történt. Minden, amit a hírekben mondtak, igaz. – Nem hiszek neked – jelentette ki Lulu. – Sem a híreknek. Tudom, hogy Kelly miket terjeszt. De az mind nem igaz. – Lulu! – most már kezdtem kétségbeesni. El kell érnem, hogy higgyen nekem. Nem kockáztathattam, hogy a szüleimnek

kétmillió dollárt kelljen kifizetniük. Vagy csődöt kelljen jelenteniük, mivel nincs kétmillió dollárjuk. – Pedig így igaz! Miért nem hiszel nekem? – Mert ha amnéziája is lenne – magyarázta Lulu –, Nikki sosem tenne ilyet a körmével. Ezzel megragadta a kezemet. Én pedig követtem a tekintetét, és megláttam, mire gondol. A találkozó alatt dr. Holcombe-bal és Mr. Phillipsszel az összes szépen manikűrözött körmömet sikerült cakkosra rágnom… olyanra, amilyenek a régiek is voltak. – Nikki soha, de soha nem tenne olyasmit, amivel kárt tesz a testében vagy amivel elcsúfítja magát – folytatta Lulu, vadul védelmezve meggyőződését, hogy amit mond, az úgy is van. – Szóval, nem tudom, ki vagy valójában… de hogy nem Nikki, az biztos. Úgyhogy ne is próbálkozz ezzel az amnéziamesével. Lehet, hogy mindenki más beveszi. De én Nikki legjobb barátnője voltam. És minden tudok róla. Így azt is, hogy soha, de soha nem tenne ilyesmit. Ránéztem, és a szorosan összepréselt keskeny ajkára. Lulu távolról sem tudott mindent az úgynevezett „legjobb barátnőjéről”, Nikkiről. Példának okáért azt sem tudta, hogy a legjobb barátnője, Nikki, a háta mögött az ő fiújával, Justinnal kavar. De ezt csak – szó szerint – a holttestemen keresztül tudhatja meg. Mégis, ha bárki, akkor Lulu megérdemelte, hogy megtudja az igazat – legalábbis az igazságnak azt a részét, amelyet még elmondhattam neki anélkül, hogy megbántottam volna. Úgyhogy ezt mondtam: – Oké, Lulu. Igazad van. Valójában nem vagyok Nikki Howard. Az igazság az, hogy az orvosok Emerson Watts agyát átültették Nikki Howard testébe. És ezt nem lenne szabad elmondanom senkinek, mert ha kiderül, a szüleimnek kétmillió dollárt kell visszafizetniük – amennyijük nincs is – a Stark Enterprisesnak, akik az egész eljárás költségeit fizették, gondolom, azért, hogy életben tartsák a cég arcát, miután Nikki halálos szélütést szenvedett az áruház megnyitóján.

Lulu döbbenten pislogott rám. Egyszer. Aztán még egyszer. Majd kitört belőle a nevetés. – Aha, oké – nyugtázta, amit mondtam. – Ez jó volt. Most rajtam volt a sor, hogy döbbenten pislogjak. – Tudom – feleltem. – Úgy hangzik, mint egy tévéjáték forgatókönyve vagy ilyesmi. De tudod, van az a kozmetikai és ruhakollekció, ami most fog kijönni, és azt akarják, hogy vegyem át a szerepét,, hogy folytathassák… – Oké! – vágott közbe Lulu. Annyira nevetett, hogy majdnem leesett az ágyról. – Ha valóban ilyesmit akartak volna is, nem hinném, hogy ilyen szerencsétlen valakit választottak volna a helyére, mint te vagy! – Letörölte a nevetés könnyeit az arcáról. – Öhm… nem akarlak megbántani vagy ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy kedves lány vagy. De Nikki munkája rohadtul nehéz. Úgy értem, van egyáltalán bármilyen tapasztalatod a modellszakmában? Megpróbáltam visszatartani a nevetést. Mármint azzal kapcsolatban, hogy Nikki munkája milyen rohadtul nehéz. – Nem – feleltem némi iróniával a hangomban. –De azt hiszem, boldogulni fogok vele. – Na persze – nevetett még jobban Lulu. – Tudod egyáltalán, mi az a Manolo tip? – Hát – feleltem, miközben az emlékezetemben átpörgettem a CosmoGIRL! összes, Frida által széthagyott példányát. – A Manolo az egy cipőmárka, nem? Lulu vidáman felnevetett. – Édes istenem! – kiáltott fel. – Ez hihetetlen! Mekkora móka lesz! Nikki halálra fogja nevetni magát, ha meghallja. Egy percig sem fogsz meggyőzni senkit, tudod? – Hát – hívtam fel a figyelmét egy kissé letaglózva –, épp ezért találták ki ezt az amnézia-históriát. Úgyhogy, ha felsülnék, erre mindent ráfoghatok. Miért? Mi az a Manolo tip? De Lulu elengedte a kérdést a füle mellett. – Istenem! – sóhajtott. – Ez fergeteges! Alig várom, hogy elmesélhessem Brandonnak…

– Jaj, ne! – ragadtam meg a piszkafa csuklóját. – Lulu! Azt nem teheted! Már mondtam. Ez titok! Úgy értem, ott fogok lakni veletek Nikki lakásában, meg minden. Szobatársak leszünk vagy lakótársak, vagy akárminek is hívod ezt. Komolyan mondom. Senkinek nem árulhatod el. Különben a szüleim nagy bajba kerülnek. Lulu rám nézett és elkomolyodott. – Oké – bólintott halkan. – Rendben, Nik vagy akárhogy is hívnak. Figyelj! – Tízcentis tűsarkúba bújtatott, apró lábacskáit a padló fölött lóbálta. – Akarod, hogy felhívjam a Blisst? Mert el tudnám intézni, hogy fogadjanak egy sürgősségi manikűrre. – Nem, köszönöm – hárítottam el az ajánlatot. – Figyelj rám, Lulu! Amikor nálad, akarom mondani, nálunk jártam, észrevettem valamit Nikki számítógépén. Lulu nyomban unott arcot vágott. És a körmét kezdte tanulmányozni. – Igen? Mit? – Valaki beleolvas Nikki levelezésébe – mondtam. – Sőt, valójában mindent figyelemmel kísér, amit ír vagy amit megnéz abban a pillanatban, ahogy megtörténik. Egy távoli gépről. Van valami ötleted, hogy ki tehet ilyesmit? – Nincs – felelte. – Az egy vadiúj gép. Mr. Starktól kapta. Én is kaptam egyet. Mind a kettő rózsaszín. – Igen – bólogattam –, tudom, hogy rózsaszín. Mr. Stark neked is adott egyet? – Aha. Ez a Stark Enterprises legújabb modellje. Vagy valami ilyesmi. – Lulu fújt egy lufit a rágójából, aztán szakavatott manőverrel kipukkasztotta. – Hogy érted azt, hogy beleolvasnak Nikki levelezésébe? Ebben a pillanatban egy nővér lépett be a szobába, kezében a beteglapommal. – Khm… üdv – szólalt meg, amikor észrevette az ágyam végében kuporgó Lulut. – Ismerjük mi egymást? – Ó, nem – vetette oda Lulu könnyedén, miközben felpattant az ágyról és buzgón tanulmányozni kezdte a saját (lopott) beteglapját. – Csak a szokásos körök. Tudod.

A nővér, akit nyilvánvalóan nem ejtettek a feje lágyára (lehet, hogy rájött, hogy a személyzet többsége klumpát visel, nem tűsarkút) felhúzta a szemöldökét. – Ne haragudj, de láthatnám a kártyádat, ami feljogosít rá, hogy belépj erre a folyosóra? – Hoppá, a csipogóm! – kiáltott fel Lulu. – Mennem kell, viszlát! – Ezzel kirohant a szobából, nyomában a kiabáló nővérrel: – Hé, álljon meg! Nagyon reméltem, hogy sikerül meglógnia. Ez az egész olyan furcsa volt. Ha valaki egy hónappal azelőtt megkérdezte volna, mi a véleményem Lulu Collinsról, azt feleltem volna, hogy szerintem szeszélyes sztárocska, akit csak az öltözködés és a bulizás érdekel. És továbbra is ezt gondolom róla. Eltekintve attól… hogy azt hiszem, kezdem megszeretni. Vajon mit árul el ez rólam?

TIZENHATODIK FEJEZET AZTÁN MÁR CSAK ARRA EMLÉKSZEM, HOGY kiengedtek. Azt hiszem, nem kellett volna meglepődnöm… mármint azon, hogy elengednek. Már minden elképzelhető vizsgálatot elvégeztek rajtam, ami létezik a világon. A legfurcsább az egészben az volt, hogy… mindegyiken megfeleltem. És ezek főként fizikai tesztek voltak. Mondjuk úgy, sohasem teljesítettem valami jól az állóképességet próbára tevő feladatokon. Sosem voltam nagy ász testnevelésből. Ha röplabdáztunk vagy kosaraztunk, akkor is mindig engem választottak be utoljára a csapatba. És softballban is mindig kiharcoltam, hogy az ütőtől a legmesszebb állhassak, hogy abban a teljesen valószínűtlen esetben, ha egy labda mégis felém vette volna az irányt, rengeteg helyem legyen, hogy elugorjak előle. Hatalmas tehetségem volt hozzá, hogy mindenféle kifogást találjak, hogy ne kelljen bowlingoznom, úsznom vagy akár görkorcsolyáznom. Egyszerűen sosem szerettem semmiféle fizikai megerőltetést. Én olvasni szeretek. És videojátékozni. Így a felmérés néhány eredménye még engem is meglepett. Például tíz percig kellett kocognom a futópadon megállás nélkül – és végig tudtam csinálni… még azután is, hogy több mint egy hónapig kómában feküdtem! A régi testemmel nem bírtam volna tovább egy percnél, esetleg kettőnél, lassú kocogással sem. Biztos kiszakadt volna a tüdőm a helyéből, vagy ilyesmi. Nikki Howard azonban igen jó kondiban tartotta magát. Nem volt nehéz rájönni, hogy csinálta, hiszen a zsíros ételektől kikészült a gyomra, ha műkaját evett, az meg valahogy olyan ízűnek tűnt a szájában, mintha krétát rágcsálna, így kénytelen voltam radikálisan átalakítani korábbi étkezési szokásaimat, a chipset és az édességet

olyan egészséges dolgokra cseréltem, amilyenekhez azelőtt a világ minden kincséért sem nyúltam volna, mint, mondjuk, a hal és a zöldségek. És amelyeket az új gyomrom szeretett, és az új nyelvem ízletesnek talált. Igen, tudom. Ez engem is egy kissé lehangolt. A helyzet úgy állt, hogy Nikki képes volt akár fél óra hosszat úszni, futni vagy akár ugrókötelezni a fáradtság legkisebb jele nélkül. Sőt, a teste még kellemesnek is érezte ezeket a dolgokat. Most először én is éreztem, mit jelent, amikor tornaórán arról beszélnek, hogy a sportolás feldob. Én is jól éreztem magam némi mozgás után. Végre én is megéreztem… mármint, hogy milyen jó dolog is sportolni. Kár, hogy ehhez előbb egy új testet kellett kapnom. Miután minden vizsgálaton túlestem, dr. Holcombe rám küldte dr. Higginst, aki aláírta a papírjaimat, és azt mondta, hogy hazamehetek… de természetesen bizonyos időközönként be kell majd mennem, hogy újabb teszteknek vessenek alá, és kontrollra is rendszeresen járnom kell majd. Annak ellenére, hogy az ott töltött idő nagy részében eszméletemnél sem voltam, a dolgozók mind felsorakoztak, hogy elbúcsúzzanak tőlem… csakhogy én a szolgálati felvonót használtam, mert amióta Nikki sajtósa, Kelly – aki értem jött, hogy elvigyen az első fotózásomra, nem mással, mint Robert Starkkal, hogy megmutassuk a világnak: Nikki Howardnak ugyan amnéziája van, de jól érzi magát, sőt szuperül! – sajtóközleményt adott ki Nikki Howard emlékezetvesztéséről, a főbejáratnál nyüzsögtek az újságírók, akik mind azt akarták megörökíteni, amikor Nikki elhagyja a kórházat. Kezet ráztam dr. Holcombe-bal, dr. Higginsszel és a többi orvossal, nővérrel és beteghordóval, akik foglalkoztak velem. Dr. Higgins és néhány nővér fittyet hányt a protokollra, és meg is ölelt, s eközben kissé összelapították Cosabellát, amin aztán jót nevettek. Nekem azonban nem volt kedvem tovább nevetni, amikor anyától és apától kellett búcsút vennem. Mert egyáltalán nem

viselték jól ezt az „el kell engednünk a kicsikénket, mert nincs más választásunk” dolgot. Ragaszkodtak hozzá, hogy vigyek magammal egy Stark márkájú mobiltelefont, amelyen aztán naponta háromszor jelentkezzek be náluk (és amin ők úgy nagyjából ötpercenként fognak hívogatni, ahogy anya arckifejezését elnéztem). És nem ők voltak az egyetlenek, akik aggódtak. Még sosem voltam távol tőlük – leszámítva azt a néhány hetet tavaly nyáron, amikor Fridával egy ottalvós táborban voltunk diákvezetők. Megpróbáltam bátor kifejezést erőltetni az arcomra, de alapvetően szörnyen meg voltam rémülve – és egy kicsit haragudtam is. Tudom, hogy nem volt más választásuk, de akkor is… Hogy én szupermodell? A Stark Enterprisesnál? Frida nem aggódott annyira a távollétem miatt. Mi már eltöltöttünk pár „kellemes” percet kettesben a kórházi szobámban, amikor indulás előtt összecsomagoltam az (igen kevéske) holmimat. – Istenem! – sóhajtott fel. – El sem hiszem, hogy Nikki Howard komplett ruhatárából válogathattál, és épp ezt sikerült kiválasztanod, ami rajtad van. Ez a cipő egyszerűen szánalmas. Ha a suliba is felveszed, el fogok süllyedni szégyenemben. – Frida! – csattantam fel. Különösen bántott ez a hangnem, mert most annyi minden más dolog nyugtalanított. – Mostantól senki sem tudja, hogy bármi közünk is van egymáshoz, világos? Úgyhogy nem kell aggódnod. És békén hagynál egy kicsit? Már így is épp elég ideges vagyok, semmi szükségem rá, hogy holmi divatkérdések miatt piszkálj. – Jaj – könyörgött gúnyosan Frida –, kérlek, panaszkodj még egy kicsit amiatt, milyen nehezen viseled, hogy ilyen gyönyörű lettél… – Amit én nehezen viselek – vágtam a fejéhez összeszorított foggal –, az az, hogy a saját húgom pomponlánynak jelentkezett. – Nemcsak jelentkeztem – dicsekedett. – Be is vettek a csapatba. Leesett az állam. Egy hónapra kómába esem, és a saját húgom beállt a Zombik Seregébe (bár nem szó szerint, ahogyan én)? És

majdnem teljesen hasonult is hozzájuk! Már csak egy barnító kezelés hiányzik hozzá! – Nem! – jelentettem ki, és nem voltam hajlandó ránézni. – Ezt csak azért mondod, hogy jól felbosszants. Nem hiszek neked. – Elhiheted – tájékoztatott Frida. – Az, hogy te gyűlölöd a sulit, és nincs benned semmi közösségi szellem, Em, még nem azt jelenti, hogy én is így vagyok vele. És ne gondold, hogy azzal, hogy Nikki Howardként parádézol majd a suliban, megijesztesz. Mert ez már eldöntött dolog. Benne vagyok a csapatban. – Frida! – Fogalmam sem volt, hogy értethetném meg vele a dolgot… főleg, hogy anya már számtalanszor megpróbálkozott ezzel, de nyilvánvalóan nem járt sikerrel. – A pomponlánykodás… szóval… rossz dolog. – Pomponlánynak lenni egyfajta SPORT, Em – vágott vissza Frida. – Ha a kosárlabdacsapatba jelentkeztem volna, akkor is nekem esnél miatta? – Hát… – ismertem be – nem. Mert akkor nem szoknyában és UJJATLAN TOPBAN kéne mutogatnod magad. – Most mondok neked valami újat, Em. – Még sosem láttam ilyen komolynak a húgomat. – Világéletemben szerettem volna kipróbálni, milyen pomponlánynak lenni. És igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy bejutottam közéjük… még ha csak a juniorokhoz is, és nem hagyom, hogy anya vagy te tönkretegyétek a dolgot. Tudom, hogy nem vagyok aprócska és csinos, mint a többi lány a csapatban… és tudom, hogy csak azért vettek be maguk közé, mert jól tudok velük dolgozni a piramisban és ügyesen vigyázok a többiekre. Nem tudok kézenátfordulást hátrafelé, és cigánykereket sem vetek olyan tökéletesen. De keményen dolgozom majd, és meglátod, a Tribeca gimi idén be fog jutni a pomponlányok bajnokságára. Akkor majd sajnálni fogjátok anyával, hogy lenéztetek valamit, ami olyan sok embernek nyújt remek szórakozást. Különösen nekem. Döbbenten néztem rá. Amíg hozzá nem tette: – És ha nem tévedek, Nikki Howard némelyik reklámszerződése szerint, amelyeknek most már te fogsz eleget tenni, sokkal kevesebb ruha lesz rajtad, mint egy ujjatlan felső… hello, fehérneműmodell! Ott

is besétálhatsz majd a művészeti igazgatóhoz, és közölheted vele, milyen szexista a kampánya, de akkor tudod, mi fog történni? Simán felkérnek egy másik lányt, hogy csinálja meg helyetted. Úgyhogy jobban tennéd, ha túllépnél ezen. Ezzel sarkon fordult, kiviharzott a szobából, és kis híján belerohant a befelé igyekvő anyába és apába. – Mi baja van? – érdeklődött apa. De nem világosítottam fel. Most fontosabb dolgok miatt kellett aggódnom, mint Frida – aki mostanában elég látványosan bebizonyította, hogy nagyon is tud vigyázni magára. Már csak pár perc választott el attól, hogy hivatalosan is megkezdjem az új életemet: külsőleg mint Nikki Howard, és belsőleg mint Em Watts. Arról persze senki nem tájékoztatott, miként is kellene végrehajtanom ezt a feladatot. Dr. Holcombe és a csapata tudósok voltak, nem szociális munkások, és fogalmuk sem volt arról, mit mondjanak nekem, hogyan viselkedjek Nikki Howardként. Ők teljesítették, ami az ő feladatuk: életben voltam. Jó, hát valaki más testében. De hogy mit kezdek majd ezzel az élettel, az innentől kezdve már az én dolgom volt… és a Stark Enterprisesé. És nagyon, de nagyon reméltem, hogy nem kutyulok el mindent, és nem hozok bajt a családomra. És persze magamra sem. Most, hogy ott álltam anya, apa és Frida előtt, megtöröltem az idegességtől izzadó tenyeremet – Cosabella bundája jó szolgálatot tett ebben –, majd félszegen megszólaltam: – Hát… szóval… Beugrom majd, ahogy lesz egy szabad estém… – Igazság szerint nem akartam konkrét vacsoraidőpontot megbeszélni a szüleimmel Mr. Phillips előtt, aki ott figyelt. Úgy gondoltam, a Stark Enterprises már így is épp eleget tud a magánéletemről. De anya nem vette a lapot. Talán mesélnem kellett volna nekik Nikki számítógépéről. De az az igazság, hogy annyira távol áll tőlük mindenféle technikai kérdés, hogy valószínűleg azt hitték volna, a kémprogram valami olyasmi, amire az ember vasárnaponként jár.

– Pénteken jössz, és semmiféle kifogást nem fogadok el – jelentette ki anya, miközben lábujjhegyre állt, hogy adhasson egy puszit. Azelőtt soha nem kellett lábujjhegyre állnia, hogy megpusziljon. – A Pekingi Kacsa étterembe megyünk a Mott Streeten. Az volt a kedvenced. Mr. Phillipsre pillantottam. A PDA-ján nyomogatta a gombokat. Érdekes módon nem Stark márkájú szerkentyűt használt. – Lehet – hagytam anyára. – Majd felhívlak. – De nem a Stark telefonján, abban biztos lehet. – Akkor pénteken – szorított magához apa úgy, hogy Cosabella morogva tiltakozott az összelapítás ellen. – Hallottad, anyád mit mondott. – Hívj fel, amint odaértél – birizgálta anya a kabátomat. – Jobban örülnék, ha egy kicsit melegebb holmit vettél volna fel. Hoznom kellett volna valamit otthonról. – Anya! – tiltakoztam. – Biztos vagyok benne, hogy Nikkinek van ennél melegebb kabátja is – kritizálta anya a vékonyka dzsekit, amit Nikki szekrényéből kaptam elő. – Ígérd meg, hogy holnapra keresel valami melegebbet. – Anyaa! – csattantam fel ismét. – November van! – hívta fel a figyelmemet anya. – Tessék, itt a sálam, legalább ezt vedd fel! Ezzel a sálját a nyakam köré tekerte. – Anya! – hűtöttem le, miközben a finom gyapjúanyagot olyan szorosan meghúzta a nyakamon, hogy majdnem megfulladtam. – Egyenesen egy limuzinba ülök, és csak otthon szállok ki. Nincs szükségem… – Ne felejts el telefonálni! – ölelt meg újból anya. Aztán olyan gyorsan engedett el, mintha erővel vette volna rá magát. Mire Fridához értünk, már Cosabella is, és én is kissé összetörtnek éreztük magunkat. Bátortalanul megkérdeztem: – Szóval, akkor holnap a suliban? – Mr. Phillips elintézte a helyemet a Tribeca gimiben, és engedélyt kaptam, hogy akkor

kezdhessek, amikor az ütemezésem engedi. Én pedig nagyon reméltem, hogy ez már holnap lesz. Frida vállat vont. – Ja. Akár – mondta. Óvatosan meglapogattuk egymás vállát – bár az ő keze inkább a derekamat érte, annyival alacsonyabb volt nálam –, aztán hátat fordítottam, és a látásomat hirtelen elhomályosították a szemembe szökő könnyek. Ekkor egy vörös hajú nő tűnt fel világoszöld kosztümben, fülében fülhallgatóval, odalépett hozzánk, két fegyveres őr kíséretében belém karolt és a lift felé kezdett terelni, miközben a szája előtt lévő mikrofonba magyarázott: – Igen, igen, megvan. Már kifelé megyünk. Várható érkezés a Stark épületéhez: 15 perc múlva. Az egyik biztonsági őr megnyomta az Alagsor feliratú gombot a liftben, és amikor az ajtó becsukódott a családom könnyes arccal mosolygó tagjai előtt, a zöld kosztümös nő felém fordult, kikapcsolta a Stark márkájú fülhallgatóját, és felvette a műmosolyát: – Nikki, kedvesem! – Áradt belőle a drága parfüm illata. – Örülök, hogy jobban vagy. Annyira aggódtam! Ja, bocsánat, elfelejtettem, hogy te nem emlékszel rám. Kelly Foster-Fielding vagyok. – Kezet nyújtott, és olyan erősen szorította meg az enyémet, hogy azt hittem, összetöri. – A sajtófelelősöd. Hogy érzed magad, drágám? Meglepetten bámultam rá. Tényleg semmiről sem tud, vagy ez az egész csak a biztonsági őröknek szólt? Lehet, hogy a Stark Enterprises nem mondta el neki sem? Mármint, hogy én valójában nem vagyok Nikki Howard? De Kelly nem is várt választ. Csak előkapott egy PDA-t a túlméretezett táskájából, és olyan gyorsan kezdte nyomogatni rajta a gombokat, hogy nem is tudtam megkülönböztetni, melyik ujja melyik. – Megpróbállak egy kis lélegzethez juttatni ezen a héten, hogy vissza tudj rázódni anélkül, hogy kikészülnél, és vettem az adást az iskoláról, tényleg, de van itt néhány ember, akiket egyszerűen nem tudtam lerázni. A Cosmo a januári címlapját akarja, és nem fogadnak el nemleges választ. Én mondom, Nik, ez az amnézia

cucc tiszta aranybánya, ők is írni akarnak rólad. De nem ígérek nekik semmit, mert a Vogue, az Elle meg a People magazin is szeretne rólad cikket írni, és a címlapon is szívesen látnának – bár a People-t akár ki is húzhatjuk, nem tudom, mit képzelnek ezek, ki vagy te, a Megasztár győztese, vagy mi? De a nagy újság: Larry King! Na, mit szólsz? Te és Larry együtt teregethetitek ki a szennyest! Megpróbálom egy kicsit még húzni az időt, amíg nem lesz valami izgalmas, amivel előrukkolhatsz. Másképp nem lenne semmi értelme. És három ajánlatot is kaptunk különböző könyvkiadóktól… most azokat nézegetem… egy életrajzi regényt akarnak, amolyan kitálalósat, „hogyan birkóztam meg azzal, hogy elveszítettem a személyiségemet” …vagy amit csak akarsz, nem izgatja őket, majd felvesznek egy bérírót, aki megcsinálja helyetted, neked nincs más dolgod, mint hogy megengedd, hogy odabiggyesszék a képedet a borítóra… Amikor a lift ajtaja kinyílt, Kelly ismét megragadta a karomat, és a már ott várakozó tintafekete limuzin felé rángatott, miközben a két biztonsági őr oldalról védelmezett minket. De még két lépést is alig tettünk, mikor fél tucat lesifotós ugrott elő az árnyékból, akik Nikki nevét kiabálták és sűrűn kattintgattak a gépeikkel, hogy képeket készítsenek rólam, de úgy, hogy a kihúzható objektívjeikkel simán kiütötték volna a szememet, ha a testőrök „oké, fiúk, engedjék a hölgyeket” felkiáltással el nem távolítják őket az útból és az autóig nem kísérnek minket. Amikor végre biztonságba helyeztek mindkettőnket a limuzin bőrborítású utasterében, ránk csukták az ajtót, és a kocsi elindult, Kelly úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. – Szóval, ez mind nagyon jó hír. Ha sikerülne úgy időzíteni a könyv megjelenését, hogy egyszerre jöjjön ki az új kozmetikai és ruhakollekcióval – hát, tudod, az MEGFIZETHETETLEN reklám lenne. És még ők fizetnének NEKÜNK! Ja, és természetesen a szokásos helyeken is mindenhol téged akarnak, a reggeli hírműsorokban, az Ellen DeGeneres Showban, Oprah-nál és mindenféle egyéb talk show-kban. Egyelőre húzom az időt, amennyire csak lehet, de előbb-utóbb igent kell mondanod valamelyiknek…

Ezalatt én magamba zuhanva ücsörögtem a vele szemben lévő ülésen: az előző incidens teljesen kikészített. Magamhoz szorítottam Cosabellát, és éreztem kicsi szívének dobogását az enyém mellett. Nem tudom, mitől borultam ki jobban: a lesifotósoktól, attól, amit Kelly az imént mondott – vagy attól, hogy Brandon Stark ott ült velem szemben, a mellkasa előtt összefont karral. Valami miatt épp dühöngött, már amennyire az elhúzott szájából következtetni lehetett. – Khm – szólaltam meg óvatosan. – Szia! Félreérthetetlenül kerülte a tekintetemet. Kelly ezalatt rendíthetetlenül folytatta a mondókáját olyan sebességgel, hogy alig tudtam követni. A harmincas évei közepe vagy vége felé járhatott, élénkvörös apródfrizurája tökéletes keretet adott az arcának, a sminkje is nagy hozzáértésről tanúskodott – ő volt a legjobban megcsinált nő, akit valaha is láttam. Füstszínű harisnyáján egyetlen meghúzott szál sem éktelenkedett, és a lakkcipőjének is minimum tízcentis sarka volt. Elképzelni sem tudtam, hogy képes ezen járni, nemhogy a fotósok elől futva menekülni, mint az imént. – Be kell ismernem, Oprah közönsége nem éppen a te célcsoportod korosztálya – magyarázott tovább Kelly. – De bajunk azért nem lesz tőle. Petra Nemcova, a cseh szupermodell is elment, az után a szörnyű eset után, amikor a cunamiban elveszítette a vőlegényét, ha valamihez hasonlítani akarjuk a dolgot. De végül is, ez mind nem számít, mert van egy nagy hírem. Felkészültél? A Sports Illustrated is megkeresett! Abból, ahogyan ezt elővezette, tudtam, hogy valamit mondanom kellene rá. De fogalmam sem volt, hogy mit. Ki nem állhattam a Sports Illustratedet. Az egész nem szól másról, csak… szóval, sportról. – Ez nagyszerű – feleltem. Hűha! Ez a modellkedés kicsit nehezebb lesz, mint elsőre gondoltam. – Nem? – Nikki! – Kelly úgy nézett rám, mintha mindjárt hozzám akarná vágni a PDA-ját. – Két éve mással sem zaklatsz, csak hogy szerezzem meg neked a Sports Illustratedet. Hát most végre

felhívtak. És azt akarják, hogy benne legyél az újságban. A következő fürdőruhás számban. Hát nem HALÁLOS? És a HALÁLOS szóra taszított egyet a vállamon. Eldőltem az ülésen. És legszívesebben azt feleltem volna: de, igen, halálos. És én már meg is haltam. Ehelyett azonban csak ennyit mondtam: – Hű, ez remek. Köszi. Kelly egy teljes másodpercig az arcomat fürkészte. Aztán megjegyezte: – Hát, egy icipicit több lelkesedést is kipréselhettél volna magadból… Csak egy egészen kicsikét. Ez hihetetlen lehetőség, drágám! Megvan rá az esély, hogy felkerülj a címlapra. Tulajdonképpen én biztosra veszem, hogy oda fogsz kerülni. Érzem a csontjaimban… Brandon, elég már! Ne igyál több Red Bullt, már így is elég dilinyós vagy! Brandon becsapta a limuzin hűtőjének ajtaját, és morcos arckifejezéssel hátradőlt. – Szóval? – nézett rám várakozva Kelly. – Nem is vagy izgatott? – Rendkívül izgatott vagyok – hagytam rá. Bár az igazság az volt, hogy inkább csak egyre növekvő rettegést éreztem. – Szóval… ez azt jelenti, hogy fürdőruhában kell majd pózolnom ennek az újságnak? – Fürdőruhában… – nevetett fel Kelly. – Istenem, te tényleg nem emlékszel semmire. Azt úszódressznek hívják, drágám. Oké? És, jézusom, mit műveltél a körmöddel??? Mindkét kezemet megragadta. És szörnyülködve vizslatta a körmeimet, amelyeket mind tövig rágtam. – Ööö… azt hiszem… egy kicsit lerágtam – feleltem alig hallhatóan. – Egy kicsit? – Aztán már csak azt vettem észre, hogy Kelly visszaejtette a kezemet az ölembe, és a fejére tette a fülhallgatót. – Doreen, te vagy az? Szia, itt Kelly. Sürgősen műkörmökre lenne szükségünk. Igen, tudom, hogy kicsit későn szólok, de mit csináljak, csak most vettem észre. Borzalmasak. Nem, tudom,

hogy régebben sosem volt ilyen gondja, de ez most más tészta. El se hinnéd… remek. Akkor hamarosan találkozunk, drágám. Kelly letette a telefont, és rendkívül rosszallóan nézett rám. – Csak bajt okozol magadnak, Nik – csóválta a fejét. – Csak bajt okozol magadnak. Érthetetlen módon a szemem megtelt könnyel. Jó, tudom… Körmök miatt sírni… – Sajnálom! – mondtam. – Nagyon sajnálom! De már semmit sem értek. Azt hittem, fotózásra megyünk. Mi köze ehhez a körmömnek? – Mr. Starkkal fogsz fényképezkedni – felelte Kelly szemrehányóan. – A Vanity Fair készít vele riportot. Te pedig az új Stark arca vagy – a megújult, energikus Starké –, szóval nyilvánvalóan szeretné, ha te is szerepelnél a cikkben. Brandonnal együtt, természetesen. Brandon rosszkedve, ha lehet ilyet mondani, csak még feltűnőbb lett a könnyeim láttán. – De… – szipogtam. El se hittem, hogy sírok. Tényleg nem. Én sosem sírok. Úgy értem, leszámítva azokat a komoly eseteket, mint például, hogy Christopher azt hiszi, meghaltam. Egész idő alatt, ez alatt az egész dolog alatt egyetlenegyszer sem sírtam… kivéve Christopher miatt. Azon sem, hogy elveszítettem a régi testemet. Azon sem, hogy elveszítettem a régi életemet. És még azon sem, hogy elveszítettem a régi önmagamat. Mert egészen eddig a pillanatig nem is éreztem úgy, hogy elveszítettem a régi önmagamat. Az kellett hozzá, hogy egy sajtós lehordjon a körmöm miatt, hogy rájöjjek, milyen nagyon-nagyon nem vagyok már a régi önmagam. Persze, nem csak a körmömről volt szó. Részben az is közrejátszott, ami a köröm-cirkusz előtt történt. Az egész, amikor el kellett búcsúznom a szüleimtől, és ahogy a húgomtól elváltam, akivel még veszekedtünk is – miért nem tudtam támogatni a pomponlánysággal kapcsolatban? Jobban belegondolva, nem is akkora cucc ez az egész. Talán, amit a pomponlányok csinálnak,

valóban egyfajta sport. Végül is, az olimpián is van gimnasztika. – És aztán kijöttem a kórházból és megostromoltak a fotósok, akik mind valaki más nevét kiabálták, de közben engem vettek célba a fényképezőgépeikkel, aztán be kellett ülnöm egy limuzinba egy fickóval, aki már nem is viselkedhetett volna megvetőbben velem, és egy sajtóssal, aki úgy gondolta, minden, amit teszek vagy mondok, az rossz… Ez a fotózás katasztrófa lesz. Már előre látom. – Én nem vagyok képes erre – jelentettem ki könnyekkel küszködve. Nem úgy értettem, hogy nem fogom tudni Nikki Howardot játszani. Mert azt nyilván nem tehettem volna meg. Hanem, amit Kelly akart tőlem, na, arra egészen biztosan nem lettem volna képes. Mert hirtelen eszembe jutott valami. Valami fontos dolog. Mégpedig az, hogy Lulu megkérdezte tőlem, tudome, mi az a Manolo tip. És rájöttem, hogy nem tudom. Fogalmam sincs róla. Még hogy a modellkedés könnyű dolog! Hogy lehettem ilyen öntelt? Miért nem rágtam át magam Frida CosmoGIRL!-jein kissé alaposabban? – Én… nem emlékszem, hogy kell ezt csinálni! –kockáztattam meg halkan. – Hát, fenemód jól tennéd, ha emlékeznél rá – jelentette ki Kelly határozottan. – Mert ezen áll vagy bukik az egész jövőd. Nem is beszélve az enyémről… és vagy harminc sminkeséről, stílustervezőéről, művészeti vezetőéről, fényképészéről, világosítóéról és személyi asszisztenséről, akik mind rád várnak… és ebben még nincsenek benne azok, akiknek a szórakoztatásáról gondoskodunk. Úgyhogy jobban teszed, ha gyorsan túlesel azon, amin most átmész, kisasszony. Mert emberek munkája múlik ezen. Az elmúlt hónapban nagyon is türelmesek voltunk veled, de most már itt az ideje, hogy újra munkába állj. Brandon, már mondtam neked, hogy felejtsd el azt a Red Bullt! Tudod, hogy milyen leszel tőle. – Megérkeztünk – mutatott ki Brandon az ablakon. – És társaságot is kaptunk. Kelly az ablak felé fordult és kinézett. Aztán mondott valami cifrát, és felvette Stark márkájú fülhallgatóját.

– Halló, Rico? – mordult bele a készülékbe. – Küldj biztonságiakat a Madison 520-hoz. Tüntetőket kaptunk. Megint. Fogalmam sem volt, miről beszélnek Brandonnal. És igazság szerint nem is nagyon érdekelt. Még mindig azt próbáltam megemészteni, amit Kelly az imént mondott. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok ember megélhetése függ Nikki Howardtól. Persze, azt tudtam, hogy a Stark Enterprisesnak fontos volt, hogy továbbra is ő legyen a Stark arca. De még csak elképzelésem sem volt arról, hogy ez mivel jár. Egészen eddig a pillanatig. Kétmillió dollár? Ennyit fizettek az agyátültetésemért, hogy Nikkit életben tartsák? Kezdtem úgy érezni, hogy még olcsón megúszták… Aztán Kelly felkiáltott: – Menj! Menj, menj, menj, menj! – és már ki is lökött a limuzinból… …egyenesen egy testőr karjaiba, aki a testével igyekezett megvédeni a tiltakozók tömegétől, akik az előtt a hatalmas, Madison sugárúti felhőkarcoló előtt gyülekeztek, amely elé épp megérkeztünk. – Hé! – hallottam egy kiabáló hangot. – Ez ő! És egy másodperccel később valaki megragadta a vállamat és rántott rajtam egyet, én pedig egy nővel találtam szemben magam, akinek a kezében egy rúdra erősített tábla hirdette, hogy A STARK ENTERPRISÉS FELFAL! – Ez NIKKI HOWARD! – füttyentett a nő, akin most már láttam, hogy katonai ruhát és svájci sapkát visel, mire a többi tiltakozó is megindult felém. Abban a pillanatban, hogy megláttak, az arcukat eltorzította a düh. – Hogy képes egy olyan társaság arca lenni, amely munkanélkülivé teszi a kis üzletek tulajdonosait? – esett nekem egy overallt viselő férfi, egy babakocsit toló nő pedig rám kiabált: – A magafélék miatt jutott ide Amerika! Úgy éreztem, ez azért egy kicsit erős, és nem csak azért, mert nem az voltam, akinek gondoltak. Mármint a szó szoros értelmében.

De nem volt rá lehetőségem, hogy kifejtsem a véleményemet, mert a nagydarab testőr már el is lökdösött a kezek elől, amelyek megpróbáltak megragadni. Az őr a könyökét használta faltörő kosnak, így többé-kevésbé egyenesen átverekedtük magunkat a tömegen, amíg oda nem értünk egy forgóajtóhoz, amely egy hatalmas, zöld márvánnyal borított csarnokba vezetett, ahol pár másodperccel később Brandon Stark és Kelly Foster-Fielding is csatlakozott hozzánk. – Te jóságos ég! – simított végig magán Kelly, mint egy macska, amelynek összeborzolódott a bundája. – Ezek napról napra szörnyűbbek. – Jó, hogy itt van, Miss Howard – biccentett felém a testőr, aki a testével védelmezett a tüntetők haragja ellen. – Jó ideje nem láttam. Félszegen rámosolyogtam. Annyira megrémített, ami az imént történt, hogy még sírni is elfelejtettem. – K-köszönöm. – Martin – villantotta ki az összes fogát vigyorogva. – Maga tényleg elvesztette az emlékezetét, ahogy a hírekben mondták! Már éppen meg akartam erősíteni, hogy ez így igaz, amikor Kelly megragadta a karomat, és felcsattant: – Elég a cseverészésből, emberek, már így is késésben vagyunk! Aztán magával húzott a lift felé. Én pedig rádöbbentem, hogy mindjárt találkozni fogok a nagy Robert Starkkal. Amitől kissé megkönnyebbültem. Mert rájöttem, hogy van egykét dolog, amit meg akarok mondani neki.

TIZENHETEDIK FEJEZET CSAKHOGY NEM JUTOTTAM ODÁIG. MÁRMINT, hogy megmondjam Mr. Starknak, amit akartam. Legalábbis nem akkor rögtön. Mert abban a pillanatban, amint kiléptem a liftből a Stark vállalat központjában, egy csapat fodrász, sminkes és öltöztetőnő csapott le rám és kezdett el nyüzsögni körülöttem. Kelly elcipelte Cosabellát, és biztosított róla, hogy a gondját viseli, amíg a fotózás tart. Aztán pedig engem vittek el – nem a kutyát –, hogy rendbe hozzanak. Először nem is tudtam, mi történik. Csak annyit érzékeltem az egészből, hogy ezek az idegen emberek, akiket még sosem láttam, mind körülöttem ugrálnak, az egyik fickó pedig folyvást a hajamat húzogatta, és közben sopánkodott: – Édesem, mi történt? Elfogyott minden készítmény... egész Manhattanben? Egy nő pedig folyamatosan az arcomat vizslatta, és olyanokat mondott, hogy: – Szóval… természetes kinézetet akarunk, ugyebár? Egy másik nő pedig megragadta a kezemet, és megállapította: – Ja, hát ez tényleg olyan szörnyű, mint ahogy Kelly állította. Ide azzal a körömcsiszolóval! Körömcsiszoló? És ezzel a készítmény dologgal meg a természetes kinézettel vajon csak gúnyolódtak? Naná. A következő az volt, hogy Norman letolt a hajam miatt („Szóval, elesünk, beverjük a fejünket, elveszítjük az emlékezetünket, és máris elfelejtjük, hogy kell kondicionálni a hajunkat?”), Denise a bőrápolási szokásaimmal nem volt megelégedve („Drágám, mit csináltál azzal a bőrradírral, amit a

múlt hónapban adtam neked? Ahhoz, hogy érjen valamit, használnod is kell ám!”), és természetesen a körömrágásom sem aratott sikert Doreennél (Jaj, nem! Az ég áldjon meg, ez nem lehet igaz! Miért csináltad ezt? Miért, miért, miért?). Ám én csak akkor szólaltam meg, amikor Norman egy kissé túl erősen húzta meg a hajamat. Mindössze annyit mondtam, hogy: – Aú! – mire ő úgy tett, mint aki sajnálkozik: – Jaj, csak nem bibis lett valahol a kis pelenkás? – én pedig rávágtam, hogy: – De, éppenséggel igen – és végighúztam a kezét a kidudorodó sebhelyen a tarkómon. Ezután hirtelen elhallgatott… és innentől kezdve sokkal óvatosabban bánt velem. Nem tudom, hogy Norman aztán mondott-e valamit a többieknek – minden bizonnyal igen –, mert ők sem piszkáltak tovább. És ezek után azt is megpróbálták elmagyarázni, mit miért csinálnak. Például a sminkesem, Denise, felvilágosított, milyen fontos dolog, hogy az ember minden reggel és este megmossa az arcát és áttörölje pórusösszehúzó tonikkal, hogy teljesen megszabaduljon a szennyeződésektől. Aztán, ha száraz a bőre, kenjen magára hidratálókrémet… amit természetesen soha életemben nem használtam, mert a régi bőröm a legkevésbé sem volt száraz, pont, hogy túlságosan is zsíros volt, amitől inkább pattanásaim lettek. De úgy tűnt, a bőröm most már nagyon is száraz. Aztán Norman elmondta, hogy valószínűleg jobban tenném, ha nem mosnék mindennap hajat… mert sokkal könnyebb kezelni és formázni, ha hetente csak kétszer-háromszor mosom. És adott valami port, amit minden reggel a hajamra kell majd szórnom, és azzal átfésülnöm, hogy soha ne legyen zsíros. És Doreen, a manikűrös, minden körmömre kent egy réteg zselét, amely pillanatok alatt megkeményedett, és lett belőle műköröm, amit rövidre reszelt és befestett feketére. Aztán megszólalt: – Na, most rágd! Gyerünk, próbáld ki! És amikor a körmömet a számba vettem, majdnem beletört a fogam.

– Most már nem fogod rágni – jelentette ki –, legalábbis, amíg ez rajta van. Kétszer egy hónapban gyere el hozzám, és akkor feltöltöm a lenövéseket. Aztán cseppentettek a szemembe, hogy elmúljon a vörössége (és finoman le is toltak, hogy miért sírtam), s közben az egész csapat azon törte magát, hogy mindenféléket elmondjanak nekem, amiket esetleg elfelejtettem, például, hogy a bőröm túl érzékeny, hogy ne gyantázzam (mintha ez valaha is szándékomban lett volna), ezért borotvával kell eltávolítanom a nemkívánatos szőrszálakat (beleértve a bikinivonalamat is, amiről Norman azt mondta, hogy „Minden egyes alkalommal használj VADONATÚJ BOROTVÁT,” amit, hát… rettenetesen cikinek éreztem. Ugyanakkor rendkívül hasznos tanács volt, figyelembe véve, mit mondott Kelly az autóban a fürdőruhás magazinképekről), és hogy a tartósítószert tartalmazó ételeket rosszul viseli a gyomrom (mintha még nem jöttem volna rá), és (amit sokkal érdekesebbnek találtam), hogy Brandon meg én végleg szakítottunk a baleset előtt, mert már tele lett a hócipőm azzal, hogy a hátam mögött Mischával kavar (sajnos, ezt pont olyankor mondták, amikor Brandon nem volt ott). De úgy tűnt, arról senki nem tudott (hála istennek), hogy Nikki is kavar Brandon háta mögött, méghozzá a szobatársnője barátjával. Ettől aztán nagyon gyorsan elszaladt az idő, úgyhogy szinte észre sem vettem, hogy közben begöndörítették a szempillámat, kivasalták a hajamat, feketére festették a lábujjkörmeimet, hogy passzoljanak az újonnan megcsinált műkörmökhöz a kezemen, és kiszőkítették a szőrszálakat a karomon (de komolyan!). Aztán kijelentették, hogy „Oké, most irány a gardrób,” és betessékeltek a terem egy (lazán) elfüggönyözött részébe, ahol három, apró termetű lány (mindannyian legalább harminc centivel alacsonyabbak voltak nálam) elkezdte lekapkodni rólam a ruháimat (anélkül, hogy megkérdeztek volna!), és mindenféle új holmit aggattak rám… olyasmiket, amikről elképzelésem sem volt, hogyan kellene felvennem, szóval tényleg jó volt, hogy ott voltak és segítettek.

Aztán szemügyre vették a szereléseimet, az egyikük előkapott egy Polaroid fényképezőgépet, gyorsan csinált mindegyikről egyegy képet, majd kiszaladt a függöny elé, és hamarosan visszatért az oké vagy nem oké válasszal. Végül megegyeztek abban az átlátszó, fehér ruhában, amelyiknek olyan mély volt a kivágása, hogy alig tartotta valami, az ezüstszínű tűsarkúban, a fülbevalót leszavazták, és végre kiengedtek a függöny mögül, és végigkísértek egy hosszú, süppedős szőnyeggel borított folyosón, egy csomó divatosan öltözött ember között, akik mind engem bámultak – pontosabban inkább felnéztek rám, ugyanis ebben a tűsarkúban rettentő magas voltam –, és akik közül többen rám is köszöntek, hogy „Szia, Nikki!” Én pedig visszaköszöntem nekik, de valahányszor így tettem, döbbent tekintet volt a válasz. Azt hiszem, Nikki nem arról volt híres, hogy különösebben kedvesen viselkedett volna az ilyen fotózásokon. Amit most már kezdtem megérteni, ha azt néztem, hogy mutogattak rá az emberek és hogy próbáltak mindannyian a közelébe férkőzni. Végül aztán elértünk egy ajtóig, amelyen ezüstszínű betűkkel ez állt: ROBERT STARK VEZÉRIGAZGATÓ. Ez az ajtó kinyílt, és végre-valahára bejutottunk Mr. Stark irodájába. Csakhogy Mr. Stark irodája a fotózás miatt olyan volt, mint egy csatatér. Mindenfelé drótok húzódtak keresztben a szőnyegen, hatalmas reflektorok világították be forró fénnyel a helyiséget, fekete pólós, farmernadrágos, vézna srácok rohangáltak fel-alá és lófarkas lányok divatos szemüvegben, kezükben kapucsínós pohárral. A mennyezetig érő ablakokat, amelyekből eredetileg gyönyörű kilátás nyílt Manhattanre, nagyméretű, fekete vászonnal sötétítették el. A csatatér kellős közepén pedig egy óriási mahagóniasztal állt, amely mögött ott ült Robert Stark, húsz centi mélyen kigombolt fehér ingben, kivillantva alóla őszes mellkasszőrét. Mögötte pedig ott állt a fia, szintén kigombolt fehér ingben, kivillantva teljesen csupasz mellkasát. Mindkettőjük bőre bronzszínű volt (hála, ahogy Denise-től megtudtam, a barnítószereknek, amelyekből rám is jó

vastagon kentek… úgy tűnt, a modellszakmában semmiben sem ismerik a mértékletességet), és ebben a megvilágításban igen jóképűnek láttam őket. Robert Stark kissé türelmetlennek tűnt, míg a fia inkább unottan szemlélte az eseményeket. Már éppen odaléptem volna, hogy bemutatkozzak és megkérdezzem, hogy válthatnánk-e néhány szót négyszemközt – mert abban bíztam, hogy ha Mr. Stark találkozik velem, és látja, milyen vagyok, talán meggondolja magát azzal kapcsolatban, hogy ha nem teljesítem Nikki Howard Starkkal kötött szerződéseit, a szüleimnek vissza kell fizetniük a kétmillió dollárját… és talán azt is elárulja, miért adott Nikkinek olyan számítógépet, amelyre billentyűzetfigyelő programot telepítettek. De amint épp tettem volna egy lépést Mr. Stark felé, valaki megragadta a vállamat, és szorosan megölelt. – Hát itt vagy! – kiáltotta egy kedves és erőteljes női hang, hogy nyomatékosabbá tegye az ölelést. – Istenem, el sem hiszem, hogy ennyi idő eltelt! Meg akartalak látogatni a kórházban, de azok a disznók azt mondták, csak családtagok mehetnek be! Én az ügynöke vagyok! A családjához tartozom! – világosítottam fel őket. De hiába. Na, hadd nézzelek! Ezzel karnyújtásnyira eltolt magától, és így már láttam, hogy egy krémszínű kosztümöt viselő, középkorú, sötét hajú, agárvékonyságú nő az, aki tetőtől talpig végigméricskél. – Káprázatos, mint mindig – állapította meg, miután befejezte a vizslatásomat. – Nem is lehetne ennél káprázatosabb. Jaj, de hát neked halvány gőzöd sincs, ki lehetek, ugye? Tényleg nagy ütést kaphattál a fejedre! – Öhm… – lestem a nő válla fölött Robert Starkra, aki épp reklamált valakinél a szmokingjához tartozó ing mandzsettagombjai miatt, amelyek minduntalan kigombolódtak. – Rebecca, az ügynököm? – Így van, így van! – Ezzel újra magához ölelt. – Rebecca Lowell! Hála istennek, hogy jól vagy. Ha valami történt volna veled… nem is tudom, mit csináltam volna!

– Visszarohant volna a lakókocsiparkba, Ozarkba, hogy keressen valaki mást, akit kiemelhet az ismeretlenség homályából – jelentette ki egy bőrnadrágos, vékony bajuszt viselő férfi. – Jaj már – intette le Rebecca a bőrnadrágost. Aztán visszafordult hozzám. – Tudom, hogy ez most kicsit sok lehet neked. De számodra mindig is természetesen jött ez az egész, úgyhogy biztos vagyok benne, semmi perc alatt visszazökkensz majd a kerékvágásba. És ha már a természetességnél tartunk… nem vagy izgatott a Sports Illustrated miatt? Jaj, Nikki, amikor meghallottam, a szívem… jaj, azt hittem, mindjárt elsírom magam! – Hagyd már békén az üdvöskénket, Rebecca! –szólalt meg Mr. Vékonybajusz. – Most, hogy már itt van, dolgozhatnánk végre. – Bocs, Raoul – csivitelte Rebecca, de nem engedett el. – Csak ha arra gondolok, milyen közel járt a halálhoz… Kíváncsi lettem volna, hogy reagált volna arra, ha elmondtam volna neki, hogy az ügyfele, Nikki, valójában meg is halt. Csak New York állam törvényei szerint nem. – Jól van, innentől majd én vigyázok rá, Becca – nyugtatta meg a férfi, akit Raoulnak szólított, aztán megfogta a karomat, és hozzám fordult. – Már találkoztunk azelőtt, Nikki, de úgy látom, nem emlékszel rám. Ami akkora csapás számomra, hogy nem is tudom, hogy fogom kiheverni. De mindegy. Na, pattanj fel ide, az asztalra, hogy Pete beállíthassa a megvilágítást… Én pedig engedelmesen felugrottam a hatalmas mahagóni íróasztalra – de csak miután meggyőződtem róla, hogy a rajtam lévő átlátszó ruha mindent takar, amit takarnia kell. Sajnos az eredmény nem volt éppen kielégítő. A cicim szinte kilógott belőle… – Igen, igen – bólogatott Raoul, aki nyomban észrevette, miben mesterkedtem – szándékaim szerint titokban. – De ezzel most ne foglalkozz, úgyis mindenki látta már. Na, hasra! Sarkakat az égnek, támaszkodj a könyöködre, az álladat a kezedre! Norman – haj! És Norman már ugrott is, hogy megigazítsa a hajamat, miközben hagytam, hogy Raoul valami rettentő kényelmetlen és kissé fájdalmas pózba állítson be az asztalon. – Na, így már jobb. Jól van, uraim, mindenki a helyére!

Nem láttam, mi folyik a hátam mögött, mert azon kellett igyekeznem, hogy megmaradjak abban a gyötrelmes testhelyzetben. De Mr. Stark és a fia valószínűleg visszamentek már a saját helyükre, mert Raoul felkiáltott: – Oké, oké! Jöhetnek a Polaroidok! Hát – gondoltam magamban, amikor a fényképész, Gwen, kattintgatni kezdett –, ez nem is olyan szörnyű. Vajon miért nevetett Lulu annyira, amikor feltettem a kérdést, hogy mi lehet olyan nehéz a modellkedésben? Nem olyan kibírhatatlan dolog ez… bár a nyakam már kezdett elmerevedni. És azt hiszem, a szempillafesték is belement a szemembe. És… – Nikki, Nikki! – morogta Raoul. – Megpróbálnál nem úgy nézni, mint akinek fáj valamije? Tudom, hogy fáj, de ne gondolj rá! Gondolj valami kedves dologra, jó? Kedves gondolatok, kedves arc… Rémülten jöttem rá, hogy savanyú képet vágtam. Gyorsan hatalmas mosolyt erőltettem az arcomra. – Ennyire azért nem kell bűbájosnak lenned – jegyezte meg Raoul. – Ez itt nem babafényképészet. Ne feszítsd meg a szád! Csillogó ajkak… Denise, tudnál kenni valamit a szájára, hogy jobban csillogjon? Így, ni. Jól van. Még egy kicsit… Aztán Raoul és a többiek mind az elkészült képek köré gyűltek, hogy szemügyre vegyék őket. Úgyhogy megpróbáltam felülni. Itt a remek alkalom, gondoltam, hogy beszéljek Mr. Starkkal… – Nikki, drágám – hallottam Rebecca negédes hangját valahonnan a reflektorok fehér fénykörén kívülről, így nem láthattam, hol áll. – Hová mész? – Hát… – feleltem. – Visszavenném a rendes ruhámat. – A fotózásnak még nincs vége – vigyorgott Brandon. – Még el sem kezdődött. – De… – a tucatnyi Polaroid képre néztem, amelyeket közönyösen a földre dobáltak. – Próbaképek – magyarázta Brandon. – Jóságos ég! Nem zúgott egy kicsit túl sok szél a füled közé, amikor a mögött a naplopó fickó mögött száguldoztál a robogója hátsó ülésén? Kissé feldühödtem.

– Csak hogy tudd, Gabriel Luna énekes és dalszövegíró, és keményen dolgozik, egyáltalán nem naplopó… egyesekkel ellentétben, akiket most nem neveznék meg… Brandon felszegte az állát. – Hé! – vágott vissza. – Csak hogy tudd, egy csomó produceri szerződésem van folyamatban… nem is beszélve arról, hogy saját lemezt készítek. Na ja – mordultam volna rá a legszívesebben. – Az apád pénzéből. De nem mertem, mivel az apja épp ott állt. Ugyan az emailjeit olvasgatta a – nem Stark márkájú – kézi számítógépén, de akkor is. Lehet, hogy közben engem figyelt. És tudván, hogy mit művelt Nikki számítógépével, nem voltak kétségeim afelől, hogy ez így is van. – Csak semmi civakodás, gyerekek! – szólt ránk Rebecca az asztal mögötti sötétségből. – És Raoul majd szól, mikor lazíthatsz, Nikki. Ekkor kezdtem megérteni, miért nevetett Lulu annyira, amikor azt mondtam, hogy a modellkedés könnyű dolog. Mert semmi könnyű nincs benne. Hacsak nem nevezzük könnyű feladatnak, hogy azon kell igyekezned, hogy csillogó legyél és kedves dolgokra gondolj, miközben a leglehetetlenebb pozitúrákba csavarják a testedet, és azon küszködsz, hogy a sminked el ne kenődjön és a cicid ki ne villanjon, mindeközben tizenöt centis sarkú cipő van rajtad, valamint minden igyekezeteddel próbálsz nem tudomást venni róla, milyen hihetetlenül vonzó a semmirekellő exbarátod. Mert biztosíthatlak titeket, hogy egyáltalán nem könnyű. Különösen akkor nem, ha mindezt először teszed életedben, ráadásul valaki más testében.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET TÖBB MINT KÉT ÓRA TELT EL, MIRE RAOUL ÚGY döntött, elég használható kép készült. Jó pár másik pózt is fel kellett vennem. Néhányban egy hatalmas piros almába kellett beleharapnom. Műalmába. Aminek rettenetes íze volt. Egy másik beállításban Brandon Stark vállán kellett lógnom, mintha valami majomkölyök lennék, aki az anyjába csimpaszkodik. Kifejtettem a véleményemet, miszerint ez a póz megalázó a nőkre nézve, mert olyan képest fest róluk, mintha egyedül tehetetlenek lennének, és mindenképpen egy nagydarab, erős férfi támogatására lenne szükségük. Leginkább persze azért mondtam ezt, mert ahogy ott Brandont ölelgettem, eszembe jutott, milyen jó is volt csókolózni vele, és szerettem volna megint megcsókolni, ami, tekintetbe véve, milyen dühös volt rám Gabriel miatt – és persze, hogy valaki másba voltam teljesen belezúgva –, egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek. Raoul azonban nem sokat törődött a megjegyzésemmel, Rebecca pedig félrevont, és megkérdezte, nem vagyok-e lázas. – Mert általában több eszed van annál, semhogy a művészeti vezető elképzeléseit kritizáld – állapította meg. Felhívtam a figyelmét, hogy a sajtó közismerten szereti infantilisnek feltüntetni a nőket a képeken, és megkérdeztem, hogy őt mint feministát nem zavarja-e, hogy ehhez a dologhoz részben ő is hozzájárul. Rám meredt és csak annyit kérdezett: – Szedsz valami gyógyszert a fejsérülésed miatt? Mert ha igen, fel kellene emelniük az adagodat.

Tulajdonképpen valahol meg is értettem. Hiszen ha nem vállalom ezt a beállítást, keresnek egy másik modellt a feladatra, ahogy ezt Frida is kifejtette. Mégis, nagyon zavarba ejtő volt, hogy így kellett Brandonhoz dörgölőznöm. Na, nem mintha úgy nézett volna ki, mint aki bánja… És éppen ez volt a probléma. A zavaromtól eltekintve, én sem bántam túlságosan. És, azt hiszem, Brandon sem haragudott már rám annyira amiatt a Gabriel Luna robogójának hátsó ülésén való furikázgatás dolog miatt, mert félórányi hátához dörgölőzés után a fülembe súgta: – Hé, mit csinálsz ez után? Teljesen váratlanul ért a kérdés, így csak ennyit hebegtem: – Ki? Én? – Nem – gúnyolódott Brandon. – Pete, a világosító. Hát persze hogy te. – Ó – feleltem. – Nem is tudom. Azt hiszem, hazamegyek. Miért? – Az klassz – nyugtázta Brandon. – Lehet, hogy benézek. Éreztem, hogy elpirulok. Nem sokat tudtam a fiúkról, de azt azért igen, hogy mit jelent az, hogy Lehet, hogy benézek. Legalábbis meg voltam róla győződve, hogy tudom. Figyelembe véve a cicijeim akkori helyzetét. És a jövőbeli helyzetüket is elég jól el tudtam képzelni. Egészen biztos voltam benne, hogy nem fogom tudni megakadályozni őket benne. Nikkit ismerve, biztosan nem. Legalábbis, ha azt vesszük, milyen hatással van rá, ha egy srác megcsókolja. A buja szó elég sokszor szerepelt azokban a szerelmi történetekben, amelyeket Frida – és oké, be kell valljam, én is – előszeretettel olvasott. Nos, a bujaság elég jó kifejezés arra, ami Nikkin úrrá lett, valahányszor egy fiú a szájába dugta a nyelvét. Oké. Az én számba. Na de mi van Christopherrel? Hiszen ő volt az, akit igazából szerettem, de vele egyetlenegyszer sem sikerült olyan közelségbe kerülnöm, hogy csókról szó lehessen…

Ó, te jó ég! Teljesen összezavarodtam. Megpróbáltam valami kifogást találni, hogy lebeszéljem Brandont arról, hogy később beugorjon hozzám, és végül sikerült is előállnom a tökéletessel: – Az a helyzet – suttogtam –, hogy korán le kell feküdnöm. Holnap reggel iskola. Brandon randa arcot vágott, míg Gwen, a fotós rá nem szólt, hogy ne csinálja. – Iskola? Te most viccelsz, ugye? – Nem – feleltem eltökélten. – Tribeca Alternatív Gimnázium. Ez lesz az első napom. Jól akarok kinézni, és kipihent akarok lenni. És hát, tudod. A baleset, meg minden… – Én azt hittem, ez az iskola dolog csak reklámfogás – csodálkozott Brandon. Döbbenten húzódtam el tőle. – Reklámfogás? Ezt meg ki mondta? – Nikki! – figyelmeztetett Gwen. – Ne mozogj, légy szíves! Pete most állítja be a világítást… – Hát – magyarázkodott Brandon –, ezt beszélik… – Mindenkinek szüksége van megfelelő oktatásra ahhoz, hogy teljes értékű felnőtté váljon – jelentettem ki. – Azért járok gimibe, hogy később egyetemre mehessek, és nem valami reklámfogás miatt. – És nem csak azért, hogy szemmel tarthassam a legjobb barátomat, akibe történetesen bele vagyok zúgva, és megbizonyosodjak róla, hogy nem talált magának másik lányt. – Kelly! – csattant fel Gwen. – Nikki! – kiabált rám Kelly. – Menj vissza a helyedre, légy szíves! Én pedig visszamentem, és ismét átöleltem Brandon vállát. De ez most egyáltalán nem dobott fel. Az emberek azt beszélik, hogy Nikki Howard csak reklámfogásból akar gimibe járni? Ez rettenetes! És a legkevésbé sem igaz! Tudtam, hogy most már tényleg beszélnem kell Brandon apjával. Most már nem tarthatja magában az igazságot arról, mi történt Nikki Howarddal valójában. Egyszerűen nem teheti. Ez nem lenne tisztességes.

De Mr. Stark figyelmét nem volt könnyű magamra vonni, mert ha éppen nem pózolt a fotósoknak, akkor a (nem Stark márkájú) mobiltelefonján veszekedett valakivel vagy utasításokat osztogatott a teremben nyüzsgő emberek valamelyikének, hogy szerezzék meg neki valaki más telefonszámát, vagy hozzanak egy kávét. Végül aztán, érzésem szerint újabb öt óra elteltével – a lábam lüktetett a fájdalomtól, a szám pedig már görcsbe rándult a sok mosolygástól – Raoul megszánt minket. – Végeztünk, emberek! Mindenki mehet haza! Mr. Stark pedig felsóhajtott: – Hála az égnek! – és nekiállt kiszedni a mandzsettagombjait. Épp előtte ücsörögtem az asztalon, így egyszerűen megszólítottam: – Mr. Stark? Beszélhetnék önnel egy percet? Ő pedig lenézett rám, és csak annyit vetett oda: – Nem. Komolyan mondom. Szimplán csak így! De én nem véletlenül vagyok kitűnő tanuló – és a Journeyquestben sem ok nélkül jutottam a negyvenötödik szintig. Úgy értem, nem vagyok az a feladós fajta. Még egy titkos agytranszplantációs klinikát üzemeltető multimilliomos vállalatigazgató sem téríthet el a célomtól. – Csak – folytattam halkan, mivel sokan voltak körülöttünk, akik azzal foglalkoztak, hogy összeszedjék a kábeleket és eltávolítsák az ablakokról a fekete függönyöket – nem gondolja, hogy amit tesz, az helytelen? Mármint Nikkivel kapcsolatban. Egyenesen rám nézett. Észrevettem, hogy a szeme barna, s néhol rubinszínben csillog. De az is lehet, hogy ez csak a reflektoroknak volt köszönhető, amelyeket most, egyiket a másik után, sorra kikapcsoltak. – Ne értsen félre – tettem hozzá gyorsan. – Rettenetesen hálás vagyok azért, amit dr. Holcombe értem tett. És abszolút igyekszem, hogy teljesítsem a szerződés rám eső részét. De nem gondolja, hogy Nikki barátai és a családja megérdemelnék, hogy megtudják az igazságot? Hogy annak rendje és módja szerint gyászolhassák? Úgy értem, vannak, akik olyasmiket hisznek róla, hogy az elmúlt hónapban valamiféle elvonókúrán volt. Milyen méltánytalan dolog ez már? Biztos vagyok benne, hogy

megértenék a maga szempontjait is. De egyszerűen nem teheti meg, hogy minden további nélkül lecserél egy embert egy teljesen másik személyre. Ez nem helyes. Lehet, hogy Nikki csak egy modell volt, meg ilyesmik, de ez nem azt jelenti, hogy nem volt saját személyisége és nem voltak olyanok, akik szerették őt. És nem tudom, tud-e róla, de valaki billentyűzetfigyelő programot telepített a számítógépre, amit öntől kapott… – Jessica! – kiáltott fel Mr. Stark, s ezzel kissé megrémisztett. Az egyik, lófarkat és divatos szemüveget viselő lány rögtön odarohant. – Igen, uram? – Jessica, hozza a kabátomat! El van intézve a foglalásom a Per Sében? – Igen, uram – loholt Jessica a főnöke nyomában, aki elfelé igyekezett. – A kocsija pedig odalent várja… Csak ekkor ébredtem rá, hogy Robert Stark egyszerűen faképnél hagy! Veszi a kabátját, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam! Mintha… ott se lettem volna… Mintha csak egy… csak egy… Lufifejű modell lettem volna. – De… Mr. Stark! – kiabáltam utána. Ám Robert Stark csak ment tovább, amíg ki nem sétált az irodájából anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna rám. Nem hittem a szememnek. Nem akartam elhinni, hogy csak így faképnél hagy. Ő volt az egyetlen ember, akiről azt hittem, a segítségemre lehet – pontosabban nem is annyira az én segítségemre, mint Nikkiére –, ő pedig tudomást sem vett rólam, mintha csak valami muslinca lennék. Vagy egy futárfiú. Pontosabban lány. – Ne is törődj vele! – tanácsolta egy mély hang a hátam mögül. Megfordultam, és Brandonnal találtam szemben magam. Olyan pillantást vetett az apja után, amit csak úgy tudnék leírni, hogy… nos, nem volt túl barátságos. – Nem beszél a hírességekkel – tájékoztatott. Zavartan néztem rá. – A hírességekkel? Úgy érted… Velem. Én lennék a híresség.

– Sem velem – tette hozzá keserűen –, ha rajta múlik. Túlságosan elfoglalt és fontos ember. – De hiszen – csóváltam a fejem; nem voltam benne biztos, hogy jól értem. – ő az apád. Nem lehet olyan elfoglalt, hogy ne jusson ideje rád. Brandon furcsán nézett rám. Aztán csak ennyit mondott: – Neked tényleg amnéziád van, ugye? Ezzel sarkon fordult és elsietett, mielőtt még egy szót szólhattam volna. Épp az öltözőbe igyekeztem, hogy visszabújjak a saját ruháimba, amikor belefutottam Rebeccába és Kellybe. – Csodálatos voltál, drágám! – lelkendezett Rebecca. – Ugyan, dehogy – tiltakoztam. A nyakam még mindig görcsben volt a póztól, amibe Raoul utasítására hajlítottam. – Azt sem tudtam, mit csinálok. Mr. Stark pedig ki nem állhat. – Bár, az igazat megvallva, nem voltam benne biztos, hogy ez olyan rossz dolog… – Hát, egy kicsit berozsdásodtál – vont vállat Rebecca. – De végtére is, beütötted a fejedet! Mindannyian szeretnénk ilyen jól kinézni egy agyrázkódás után. Bob Stark pedig senkit ki nem állhat. Jaj, ez meg közben csöng… – Felém nyújtotta a mobiltelefont, amit anyától kaptam. A kijelzőn az otthoni számom villogott. Anya hívott, bizonyára a vacsora miatt. Rájöttem, hogy nem tartottam be az ígéretemet, és nem hívtam fel, amint megérkeztem a fotózásra. Hagytam, hogy bekapcsoljon a hangposta. – Majd visszahívom – mondtam. Úgy éreztem, abban a pillanatban nem lennék képes megbirkózni az anyámmal és a kérdéseivel. – Remek – nyugtázta Rebecca. – Most pedig elviszünk Kellyvel vacsorázni, hogy megünnepeljük a Sports Illustrated ajánlatát. A kedvenc asztalodat foglaltuk le a Nobuban. Csapunk egy nőcis estét… hacsak Brandon nem akar jönni. A vállam fölött Brandonra pillantottam, aki már a lift felé igyekezett.

– Öhm… Brandonnak más programja van – mondtam. – És tulajdonképpen én is nagyon fáradt vagyok. Azt hiszem, egyenesen hazamegyek és kidőlök, ha nem haragusztok. Hisz csak ma reggel engedtek ki a kórházból, holnap pedig már iskola… – Ne is mondj semmit – mosolyodott el Rebecca. – Majd megyünk legközelebb. Mondjuk, holnap délután, az Elle-fotózás után. – Holnap? – néztem rá döbbenten. – Holnap is fotózás lesz? – Szívem, egész hétre be vagy táblázva – nyomta a kezembe Cosabellát Kelly. – Nagyon megy most a szekér, isteni formában vagy! Biztos vagy benne, hogy nem akarod meggondolni ezt az iskola dolgot? Mert ez tényleg nagyon bekavar a napirendedbe… – Nem – jelentettem ki. – Akarom mondani, igen. Úgy értem, iskolába muszáj járnom. – Akarok járni. Másképp hogy deríthetném ki, hogy Christopher még egyedül van-e? Ja, és hol máshol tudnék tanulni? Kelly a fejét csóválta. – Ez az iskola dolog totál kikészít – morogta. Egy pillanattal később pedig már a telefonja mikrofonjába háborgott: – Nem! Világosan megmondtam! Délután háromig nem elérhető. A délután három melyik része nem volt érthető? – Hát, azt hiszem, ez nagyszerű – erősített meg Rebecca. – Christy Turlington addig jutott, hogy összehasonlító valláselméletet és keleti filozófiát tanul a New York-i Egyetemen. Ha ő meg tudta csinálni, te is meg tudod. Bár mennyi esze lehet egy olyan valakinek, aki azt hiszi, hogy a Fashion Café valaha is menő lesz? – Öhm… – motyogtam, mert fogalmam sem volt, miről beszél. – Mennem kell… – Persze, persze – ragadta meg a karomat Rebecca, és kezdett visszafelé húzni az öltöző felé. – Lányok, Nikkinek mennie kell! És varázslatos módon, pár másodperccel később már le is hámozták rólam az éteri ruhácskát meg a tűsarkút, és a limuzin már a saját szerelésemben hajtott velem hazafelé, a belváros felé. És ez alkalommal egyedül ültem benne. Az ölemben pedig –

Cosabella mellett – ott lapult valami, amit Rebecca nyomott a kezembe kifelé jövet. – Jaj! – kiáltott fel. – Ezt már rég oda akartam adni neked! Azzal átnyújtott egy barna, PRADA feliratú bőrtáskát, ami olyan nehéz volt, hogy majd leszakadt tőle a vállam. – Mi ez? – érdeklődtem kíváncsian. – A táskád, édesem – nevetett Rebecca. – Elhagytad, amikor a baleset történt. Én pedig megőriztem neked. Az egész életed benne van. A kézi számítógéped, a mobilod, a hitelkártyáid… jó lenne, ha most már vigyáznál rá, oké, szívem? Eddig csak gyanítottam. De most már biztos voltam benne. Gazdag vagyok. Nikki Howardnak volt egy American Express platina hitelkártyája, két arany Visája, egy arany Mastercardja, egy platina Chase bankkártya a gyors készpénzfelvételhez, egy csomó készpénze (négyszázhuszonhét dollár értékben) és egy bankszámlakivonata, amelyen az szerepelt, hogy háromszázhatezer-hatszázharminckét dollár és tizenegy cent van a megtakarítási számláján, és huszonkétezer dollár a folyószámláján. És ez csak a bankszámlái egyenlege. Ki tudja, milyen befektetései voltak még? Mert találtam egy névjegyet a Goldman Sachs befektetési tanácsadójától, amely elég gyűrött és használt volt már. Állati gazdag voltam. Bár annyira azért nem, hogy kivásárolhassam magam a Stark szerződésből. De a szüleimet kisegíthetem, ha esetleg gondjaik támadnak. Ez óriási. Első dolgom az volt (miután kigyönyörködtem magam Nikki tetszetős összegre felhasználható csekkfüzetében), hogy megnéztem a mobilját. De ez is, akárcsak az, amit anyámtól kaptam, Stark márkájú volt. Ahogyan a PDA is. Az akkumulátor már mindegyikben lemerült, mivel sokáig nem töltötte fel senki, így nem volt rá túl sok esély, hogy be tudjam kapcsolni bármelyiket is. De gyanítottam, hogy – ahogyan Nikki laptopját is – valamilyen programmal ezeket is megfigyelték. Lehet, hogy csak én vagyok kissé paranoiás. De ha egy nap valaki más testében ébredsz, ez bizony előfordul.

Nikki táskájában ezenkívül, úgy tűnt, már csak sminkszerek voltak és félig üres gyógyszeres dobozok, amelyekben a pirulákat tartotta a gyomorproblémáira. De megnyugtató érzés volt tudni, hogy legalább némi pénz van nálam. Nem is vágytam másra, csak arra, hogy ha hazaérek, rendelhessek valamit vacsorára (amit most már ki is tudtam fizetni – és nem éreztem lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy Nikki pénzét használom, mert ez után a fotózás után úgy gondoltam, megdolgoztam érte), kibújjak a ruháimból, vegyek egy hosszú, forró fürdőt, esetleg nézzem egy kicsit a tévét, és lefeküdjek. És most már ki tudom fizetni a futárfiút. És vehetek bagelt is vagy bármi mást reggelire holnap, iskolába menet. De amikor öt perc múlva hazaértem, rögtön láttam, hogy a nyugodt vacsoráról és a kellemes habfürdőzésről szőtt terveim Nikki jacuzzijában, mondhatni, füstbe mentek. Majdnem szó szerint. Mert amikor a lift ajtaja kinyílt, hogy Cosabellával együtt beléphessünk Nikki lakásába, egy tucat ember állt ott – köztük Lulu és Brandon –, akik mind azt kiabálták, hogy „isten hozott itthon, Nikki!”, szerpentint dobáltak, pezsgősdugót durrogtattak, és megrohamoztak, hogy magukhoz ölelhessenek.' Na igen. Be kell valljam, meglepődtem. Főleg, mert aki a legerősebben szorított magához, az nem volt más, mint Justin Bay.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET EGY CAVE NEVŰ KLUBBAN VOLTUNK. A NEVE AZT jelenti: barlang. Azért hívták így, mert New York városának legbelsejében volt található, a város által majd egy évszázaddal korábban eltervezett metrórendszer egyik alagútjában, amelyet mégsem építettek meg, mert elfogyott a pénz. Valakik aztán reflektorokat helyeztek el a sziklafal megfelelő részeire, beépítettek egy profi hangrendszert, felvettek néhány DJ-t, és mostanra ez lett Manhattan legfelkapottabb táncos szórakozóhelye. Még egy átlagos szerda estén is olyan hosszú sor állt előtte, hogy körbeérte a fél háztömböt. Csak akkor juthattál be, ha voltál valaki. Nikki Howard, mint kiderült, volt valaki. Még akkor is, ha még csak tizenhét volt, és törvény szerint még nem is járhatott volna semmiféle bárba. De ezzel nem volt semmi baj, mert Nikki nem ivott. Ezt a pultostól tudtam meg, amikor kimerülten közelítettem a bárpult felé, tikkadtan a sok tánctól, és rám köszönt: – Szia, Nikki! Rég nem láttalak! A szokásost? – Amnéziám van – figyelmeztettem. Úgy tűnt, egész este csak ezt mondogattam mindenkinek, aki odajött hozzám üdvözölni, hogy Nikki, én vagyok az! Nem emlékszel rám? Joey/Jimmy/Johnny/Jan vagyok Párizsból/Dániából/East Hamptonból/Los Angelesből! – Nem hallottad? Fogalmam sincs, mi az a szokásos. A pultos fiú előkapott egy magas szárú koktélos poharat, teletöltötte vízzel, beletett egy csavar alakú narancshéj darabot, és elém csúsztatta. Bár tudtam, hogy csak víz van benne, pont úgy nézett ki, mint egy pohár Martini, csak olajbogyó helyett narancshéjjal.

– Úgy hívjuk: Nikki koktél – kacsintott rám. –Csak az itteni pultosok tudják, hogy víz van benne. Nem ihatsz alkoholt a gyomrod miatt, emlékszel? És persze azért sem, mert még nem vagy huszonegy – tette hozzá jámboran. Elvigyorodtam. Már nem is bosszantott annyira ez a Nikki Howard… amire aznap reggel még a legkevésbé sem számítottam volna. – Köszi – hálálkodtam, és nagyokat kortyoltam a Nikkiről elnevezett italból, miközben a táncparkettet tanulmányoztam. Hihetetlennek tűnt, hogy már ilyen későre jár – már majdnem hajnali kettő volt –, és a klubban még mindig ilyen sokan vannak (és csak egyre többen és többen lettek) egy sima hétköznap este. Persze, még sosem jártam ilyen helyen azelőtt. Lehet, hogy ezeken a helyeken mindig ez van. Itt, a bárpultnál alig lehetett szabad széket találni. Én is csak azért tudtam leülni, mert egy nagylelkű rajongóm felajánlotta a sajátját. (Természetesen egy autogramért cserébe. Amikor először kértek tőlem autogramot, majdnem azt írtam, hogy Em Watts, de az utolsó pillanatban kijavítottam Nikki Howardra. Egész éjjel autogramgyűjtők zaklattak, úgyhogy a végére már egészen megszoktam.) A táncparketten rengeteg ember rángatózott valami hipnotikus technozenére, különféle színes fények villóztak, és olyan vastag szárazjég felhő töltötte be a termet, hogy nem lehetett felismerni, ki kicsoda. Tudtam, hogy Lulu is ott van valahol, Brandonnal, Justinnal és Nikki Howard csapatnyi másik „legjobb barátjával” (és ahogy telt az idő, egyre többet és többet gyűjtött maga köré). A lakásban kezdtük az estét, aztán elköltöttünk egy lármás vacsorát Bobby Flay egyik éttermében (a Food Network séfje épp ott volt, és oda is jött az asztalunkhoz, hogy mielőbbi gyógyulást kívánjon nekem – pontosabban Nikkinek – az amnéziából), aztán a Caveben kötöttünk ki. Lulu olyan izgatott volt a meglepetésparti miatt, amit nekem szervezett, nem volt szívem azt mondani neki, hogy nem vagyok épp bulizós hangulatban, így aztán belementem a dologba, még azt is hagytam, hogy berángasson Nikki gardróbszobájába és kiválassza, mit viseljek este.

Ezért ültem a Cave számos bárpultja közül az egyiknél tűsarkú, fekete bokacsizmában, mélyen kivágott, fekete felsőben és aranyszínű fémszálakkal átszőtt miniszoknyában. Pontosan úgy néztem ki, mint az az utcalány, akit egyszer a West Side Highway mellett láttam ácsorogni. De nem akartam megbántani Lulut azzal, hogy ezt közlöm vele. Különösen azért nem, mert az az utcalány valójában fiú volt. – Hát nem nagyszerű a buli? – lépett elő Lulu hirtelen a szárazjég füstjéből. Elég feltűnő öltözéket viselt: aranyszínű fémszálakkal átszőtt felsőt és ugyanilyen bokacsizmát fekete szoknyával. És mindkettőnk haját legalább tizenöt centire feltupírozta. Azt mondta, ez „a nyolcvanas évek estje”. Az egyetlen probléma evvel csak az volt, hogy mi voltunk az egyedüliek az egész klubban, akik ilyen nyolcvanas évekbeli hacukát húztak magukra. – Dehogynem – hagytam rá. Aztán hozzátettem: – De, tudod, Lulu, lassan haza kellene mennem, mert holnap reggel suli. Lulu apró ajka úgy nyílt tágra, mint egy kismadár csőre. – Jaj, istenem! – sikoltott fel. – Ez kiment a fejemből! Tényleg, neked ott van az iskola. Most biztos nagyon utálsz. – Dehogyis – nyugtattam meg. Az az igazság, hogy az összes ember közül, akiket azóta ismertem meg, hogy Nikki Howard testében tértem magamhoz, ő volt a kedvencem. Brandon még mindig úgy viselkedett, mint aki dühös rám Gabriel miatt, Justin pedig, mivel Lulu is ott volt, természetesen hűvösen bánt velem (amiért igen hálás is voltam, mert amúgy sem volt kedvem beszélgetni vele). Nem tudom, a többiek kik voltak… Lulu ugyan bemutatta őket, de a nevük és hogy Nikki honnan ismeri őket, azonnal ki is esett a fejemből. De legnagyobb megkönnyebbülésemre egyikükről sem derült, ki, hogy titkos viszonyt folytatnak velem (jobban mondva Nikkivel)… De bár mindannyian kedves embereknek tűntek, folyamatosan olyanokról cseverésztek, akiket én nem ismertem, és végig olyan érzésem volt, hogy kimaradok mindenből, és hát… elég magányosnak is éreztem magam annak ellenére, hogy az autogramkérők folyamatosan a nyakamon lógtak és hogy anya is

állandóan hívogatott, holott az összes hívása hangpostára kapcsolt (Miért nem tud végre leszállni rólam? Már tizenhat és fél vagyok, tudok vigyázni magamra!), és hogy egy csomó ember, aki láthatólag ismerte Nikkit és rajongott érte, ott ömlengett körülöttem. Az, hogy így rajongtak értem, nagyszerű érzés volt. Tényleg. De hosszú volt a nap, és már nem vágytam másra, csak hogy hazamehessek végre és kialhassam magam. Ez annyira nagy baj lett volna? – Mi ez az egész iskola dolog tulajdonképpen? –tudakolta Lulu, miközben kacéran rámosolygott a pasira, aki átadta neki a helyét a bárpultnál (komolyan mondom, elképesztő, mit meg nem tesznek a fiúk egy csinos lány kedvéért, egy egészen új világba csöppentem azzal, hogy ilyen vonzó lettem, egy olyan világba, amely eddig teljesen ismeretlen volt a számomra), aztán felpattant a székre, és intett a pultosnak, hogy kér egy italt. – Úgy értem, miért akarsz ennyire suliba járni? – Azért – feleltem. Kizárt dolog, hogy beszéljek neki Christopherről, és úgy döntöttem, bölcsebb lesz, ha Fridáról is hallgatok. –, mert később majd egyetemre szeretnék menni. – Egyetemre? – lepődött meg Lulu. – Minek? – Hogy kapjak valami állást – magyaráztam. – Talán tanárit. A szüleim mindketten egyetemi tanárok, és én is az szeretnék lenni. – Aztán rájöttem, hogy mit mondtam, és elsápadtam. – Úgy értem… De Lulu fel sem vette a megjegyzésemet. Ő még mindig meg volt róla győződve, hogy a lélektranszfer a magyarázat Nikki Howard jelenlegi furcsa viselkedésére, nem pedig az amnézia sztori. – És mit akarnál tanítani? – A pultos letette elé az italt anélkül, hogy megmondta volna, mit kér. Lulu szokásos itala valami sárgás folyadék volt, a tetején zöld színű, úszkáló levelekkel, a pohár peremén pedig valami kristályos dologgal. Amikor megkóstoltam belőle egy szemcsét, amely lehullott a pultra, éreztem, hogy cukor. – Nem tudom még – mondtam. – Egy csomó minden érdekel. Ez a másik ok, amiért szeretnék még iskolába járni. Hogy

kitaláljam. – Aztán eszembe jutott valami. – Hé, neked is velem kéne jönnöd! Lulu majdnem félrenyelte az italát. – H-hogy micsoda? – Csatlakoznod kéne hozzám – ismételtem meg. Teljesen feldobódtam az ötlettől. – Biztos vagyok benne, hogy az apád be tudna juttatni. Hisz ő rettentő híres ember. A Tribeca gimi tutira örülne, ha te is odajárnál. Gyere velem holnap! Lulu elhúzta a száját. – Öhm… köszi, de inkább nem. A fejemet csóváltam. – Lulu! – erősködtem. – Te még csak tizenhét éves vagy. Iskolában lenne a helyed. És nem kéne egyedül élned. Tényleg, miért is laksz te egyedül? Felnézett rám, és azon a tündéri arcán zavart kifejezés jelent meg. – Nem egyedül élek – hívta fel a figyelmemet. – Hanem veled. – Azt tudom – bólogattam. – De úgy értettem, miért nem a szüleidnél laksz? – Azért, mert az anyám lelépett a snowboardedzőmmel, és nem akarja, hogy bármi köze is legyen hozzám, te buta – tájékoztatott Lulu vidáman –, az apám új felesége pedig alig öt évvel idősebb nálam. Te mennyire lennél odáig, hogy otthon lakhass ebben a szituban? Lehúzta az italát, felugrott a székről, és visszaszaladt a táncparkettre, én pedig magamra maradtam a bárpultnál. De nem sokáig voltam egyedül, mert szinte a következő másodpercben Justin Bay csusszant le a felszabaduló székre, és nekem szegezte a kérdést: – Te most komolyan az várod, hogy elhiggyem: nem emlékszel semmire, de semmire, se ránk, se… Párizsra? A pultos fiúra néztem, aki egy újabb, Nikkiről elnevezett italt csúsztatott elém. – Neked nem lenne szabad velem beszélned – figyelmeztettem. – Te Luluval jársz. És nem, nem emlékszem semmire. Ezt jelenti

az a szó, hogy amnézia. Emlékezetvesztés. Ez egy görög kifejezés arra, hogy elfelejtesz mindent. – Óóó – Justin átölelte a derekamat, s közben közelebb hajolt és beleszagolt a nyakamba. – Egy kis ütés a fejeden, és máris te lettél Miss Okostojás, mi? És nagyon jól tudod, hogy ha valaki, akkor én be tudom indítani a memóriádat egy perc alatt… Elképesztő volt. Mármint ahogyan a testem azonnal reagált az ajkai meleg érintésére a nyakamon. Úgy éreztem, mintha elektromos áram cikázna fel-alá a gerincem mentén. De ez egyáltalán nem volt kellemetlen. Csakhogy Lulu ott táncolt alig pár méterre tőlünk. Ami ezután jött, az pontosan olyan pillanat alatt történt, mint ahogyan a bőröm reagált az ajkai érintésére. Egészen pontosan az, hogy annak a koktélos pohárnak a tartalmát, amelyet a pultos fiútól kaptam az imént, egyenesen Justin fejére öntöttem. Körülöttünk mindenki döbbenten szisszent fel, mikor Justin köpködve felugrott a bárszékről. Ha azt mondom, hogy meglepődött, akkor nagyon finoman fogalmaztam. Totálisan meg volt döbbenve – hát még amikor megnyalta a száját s rajta a poharam tartalmát, amely az arcáról csöpögött. – Te vizet iszol? – kiáltott fel. – Az ital neve Nikki koktél – világosítottam fel nagyvonalúan, miközben lecsusszantam a bárszékről. – Nem élek alkohollal. Sem mások fiúival. Ezt jól jegyezd meg! És tapsvihar közepette faképnél hagytam. Lulut három lány társaságában találtam, akik mind a nyolcvanas évek divatja szerinti cuccokban táncoltak. Mintha Lulu titkos, kódolt üzenetet küldött volna körbe, mielőtt még eljöttünk volna otthonról. Én pedig ott álltam mint a világ egyik legnépszerűbb szupermodellje, és fogalmam sem volt arról, hogy csinálták. Mármint, hogy hogyan találták ki, mit vegyenek fel. – Lulu! – Kiabálnom kellett, hogy meghallja, olyan nagyon hangosan szólt a zene. – Én hazamegyek. Te maradj, ha szeretnél, csak akartam, hogy tudd, hogy elmegyek. Lulu abbahagyta a táncot és rám meredt.

– Szó se lehet róla! – rázta meg vad hajkoronáját. – Mi sosem lépünk le sehonnan egymás nélkül. Ha te mész, akkor megyek én is. Csak hadd szóljak Justinnak! – Várj – kiabáltam. – Justin most… egy kicsit ideges. – Ó! – nyugtázta Lulu, és azonnal leesett neki, mi a helyzet. – Csak nem mászott rád? Most rajtam volt a sor, hogy döbbenten nézzek rá. – Te tudtad? Lulu hatalmas szeme elkerekedett. – Persze. Tisztában vagyok vele, hogy Nikkinek mindig is gondot jelentett nemet mondani a srácoknak, akik meg akarták csókolni… és a srácoknak is nehézséget okoz nem megcsókolni Nikkit. De azt hittem, az előbbi problémát talán megoldotta ez a lélekcsere. – Nos, én nemet mondtam – jelentettem ki zavartan. – Ő pedig berágott. Olyan képtelennek éreztem ezt az egészet, ahogy ott álltunk a táncparketten és erről beszéltünk… főleg, hogy egy fickó, aki úgy egytonnányi aranyláncot viselt, hozzá pedig olyan lötyögős nadrágot, hogy a fél alsónadrágja kilógott alóla, odatáncolt elém, és szinte hozzám tapadt. – Te nem Nikki Howard vagy véletlenül? – tudakolta. – Nem – feleltem. Aztán visszafordultam Luluhoz. – Úgy érted, végig tudtál róla? – Gyanítottam – vont vállat Lulu. – De nézd… Igazából Justin és köztem sosem dúlt az a fene nagy szerelem. Tudod, folyton mutatós ajándékokkal halmoz el, valahányszor összeszed valaki mást. És amióta visszajöttetek a párizsi bemutatókról, egy nagy halom mutatós ajándékot kaptam. – Annyira sajnálom! – mondtam, és tényleg úgy is gondoltam. Szörnyen éreztem magam. Még akkor is, ha igazából nem én tehettem róla. Hanem Nikki. Én pedig nem vagyok Nikki. Vagy legalábbis abban az időben nem voltam, amikor ezeket a szörnyű dolgokat művelte, amelyekkel fájdalmat okozott Lulunak.

– Pedig nagyon úgy nézel ki, mint Nikki Howard – makacskodott a bő gatyás, és ismét egészen közel táncolt hozzám. – A fenébe is, te lány! Nagyon jó bőr vagy… Megpördültem, a kezem a mellkasa közepére szegeztem, miközben az alfelével megpróbált hozzám dörgölőzni, és egy határozott mozdulattal ellöktem. – Semmi gond – nyugtatott meg Lulu, és óvatosan átlépett a földön fekvő bő nadrágos fickó fölött. – Igazán nem tehetsz róla. Olyan, mintha elszállna minden erőd, amikor valaki megcsókol. Na, de ha megyünk, össze kellene szednünk Brandont. Amikor utoljára láttam, akkor… ó, hát itt is van. Látod, nem épp rózsás a helyzet. Lulu előrebökött az ujjával. Brandon a DJ fülkéjében veszekedett valamin a lemezlovassal. – Majd én szólok neki – ajánlkoztam sietve. Arra értem oda, hogy Brandon épp azt mondja: – Sose akarod azokat a számokat lejátszani, amiket én kérek. Miért nem, haver? A DJ válasza higgadt volt és egyenes: – Azért, mert azok a számok vacakok. Brandon úgy emelte meg a karját, mintha be akarna húzni egyet a srácnak. Közéjük vetettem magam, megragadtam a karját, és minden erőmmel visszarántottam úgy, hogy velem együtt hátratántorodott. – Mi a csodát művelsz? – ripakodott rám részegen elcsukló hangon. – Nem hallottad, mint mondott ez a fickó? Majd én móresre tanítom! – Nem, nem fogod – jelentettem ki. – Most ugyanis mennünk kell. – Most nem mehetek el – próbált meg lerázni magáról Brandon. – Először még ki kell nyírnom ezt az embert itt. – Dehogyis – vetettem meg a tűsarkamat a burkolatkövek közti hézagban, hogy megakadályozzam, hogy elmenjen. – Brandon, ne csináld ezt! Mennünk kell. A limuzin odakint vár… – Jó – nyugtázta Brandon, és feltartóztathatatlanul rángatott magával tovább. – Máris ott vagyok. Amint kinyírtam ezt a fickót.

Nem tudtam, mi mást tehetnék – de azt igen, hogy mindenképpen el kell térítenem ettől a dologtól valahogy –, ezért Brandonra vetettem magam, az egyik karommal leszorítottam a karját, a másikkal átkaroltam a nyakát, és a számat az övére tapasztottam. Ahogy reméltem, Brandon reflexeit annyira nem tompította el az alkohol, hogy ne kapjon el abban a pillanatban, amint a karjába vetettem magam. És annyira lefoglalta a velem való csókolózás, hogy nyomban elfelejtkezett arról, mennyire haragszik a DJ-re. A csókolózás ilyenformán tényleg csodálatos dolog. Majdnem megfeledkeztem róla, hogy az egészet csak azért csináltam, hogy Brandont eltérítsem a verekedési szándékától… …és egészen addig álltunk ott így, amíg valaki egészen közelről meg nem köszörülte a torkát, én pedig elrántottam a számat Brandonétól, és megpillantottam Gabriel Lunát, aki kissé zavarodottan álldogált mellettünk, kezében egy CD-vel. – Ó – öntötte el a pír az arcomat. Hiszen Brandon Stark éppen a levegőben tartott. Bár, ez alkalommal legalább nem vetett a vállára, amolyan tűzoltó módra, mint utoljára, amikor a limuzinba próbált betuszkolni aznap este, amikor elraboltak Luluval. – Szia! – Öhm… – szólalt meg Gabriel. – Szia. Minden rendben? – Aha – próbáltam laza lenni. – Igen. Éppen indultunk. Brandon, most már letennél? – Eszemben sincs – vetette oda Brandon mogorván, miközben Gabrielt bámulta. Nyilvánvalóan felismerte arról a szemcsés fotóról, amelyen Gabriel robogóján ültünk, és amellyel előző nap minden tele volt. – Hah! – nevettem fel idegesen, és megpróbáltam a tőlem telhető legédesebb mosolyomat villantani Gabrielre. – Csak viccel. Most már tegyél le, Brandon! – Nem – jelentette ki ismét Brandon. Egy pillanatra behunytam a szemem és azon imádkoztam, nehogy most Gabriel és Brandon közt törjön ki a verekedés. De nem volt okom az aggodalomra. Mert természetesen Gabriel nem volt annyira oda értem, figyelembe véve, hogy azt gondolta, Nikki valami gyógyulófélben lévő drogos, meg minden. Amikor

újra kinyitottam a szemem, még mindig ugyanazzal a zavart tekintettel méregetett. Ám ekkor Lulu jelent meg a háta mögött kissé bosszúsan. – Az ég szerelmére, mi tart ennyi ideig? – csattant fel meglepően hangosan. Olyan hatást keltett, mint egy százötven centi magas tábornok. – A kocsi már odakint vár. Aki bújt, aki nem… Brandon engedelmesen követte. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy még mindig magával cipel. Nem tudtam, mi mást tehetnék, hát Brandon széles válla fölött viszlátot intettem Gabrielnek. Ő pedig visszaintegetett – aztán, úgy tűnt, észbe kapott, leengedte a kezét és körbenézett, mert jó páran, akik körülötte álltak, kiabálni kezdtek, hogy: „Istenem, ez Nikki Howard!” Néhányan odarohantak hozzám, hogy autogramot kérjenek, de Brandon csak rájuk mordult és rendületlenül ment tovább, nem torpant meg egy pillanatra sem. Az, hogy éjjel kettőkor Nikki Howard se vele, se nélküle barátja cipelt ki a vállán Manhattan legismertebb táncos szórakozóhelyéről, egy cseppet sem volt kellemetlen. Különösen úgy nem, hogy nagyjából kilencezer lesifotósba futottunk bele a bejárat és a nyitott ajtóval várakozó limuzin között. Azt aztán igazán élveztem. Na igen… – Remek – jegyeztem meg, amikor Brandon bedobott a kocsiba, és végre lesimíthattam a szoknyámat, ami felakadt a csípőmre. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ez az egész hogy nézett ki? – Hogy? – érdeklődött Lulu zavarodottan, miközben felfrissítette a szájfényt az ajkain. – Mintha annyira berúgtam volna, hogy Brandonnak kellett kicipelnie onnan a vállán. – És? – Lulu a képmásában gyönyörködött a Swarovski kristályokkal kirakott púdertartó tükrében. – Nem volt elég eszed, hogy ne igyál túl sokat. Elfelejtetted, mennyi az annyi. Hiszen amnéziád van. Nem emlékszel? Istenem, ez a legjobb felmentés mindenre! – Felnézett a tükréből. – Jaj, nem, várjunk! Erre sem emlékezhetsz! Hiszen amnéziád van!

Brandon, aki utánunk mászott be a limuzinba, ezt a pillanatot választotta arra, hogy az ölembe dőljön. – Hozzád megyünk vagy hozzám? – tette fel a kérdést a hasamnak. – Istenem, szállj le rólam! – löktem arrébb. – Én nem megyek hozzád, de te sem maradhatsz nálam. Amikor ilyen vagy, egyáltalán nem bírlak. Csak azért csókoltalak meg, hogy megóvjalak attól, hogy az a DJ szétverje a képedet. Nem vagy olyan állapotban, hogy bárkivel is verekedj. – Kedves tőled – mondta, de egy centit sem ment arrébb, sőt, egyre inkább belebújt az ölembe. – Sokkal kedvesebb vagy, mint régen, mielőtt beütötted a fejed és összezavarodott az agyad. Azelőtt olyan undok voltál. Emlékszel, Lulu? Hogy Nikki mindig olyan undok volt? Lulu kinyitotta a neszesszerét, eltette a szájfényt, megdöntötte a fejét és elgondolkodva tanulmányozott. – Tényleg sokkal kevésbé hisztis – állapította meg. – Ez biztosan a lélekcserének köszönhető. – Engem nem érdekel, mitől van – sóhajtotta Brandon vidáman, miközben a hasamat ölelgette. – Egyszerűen csak örülök, hogy visszajött. És sokkal kedvesebb lett. – És pár másodperc múlva már halkan horkolt. Kétségbeesett pillantást vetettem Lulura, mintha csak azt kérdezném: Most meg mit csináljak? – Csak lökd arrébb, ha hazaértünk – vonta meg csontos vállát. – Fel sem fog ébredni. Tom majd hazaviszi a Charles Streetre. Nem valószínű, hogy bármire is emlékezni fog holnap. Sosem szokott. – Sokszor csinálja ezt? – pillantottam le a békésen szuszogó Brandon vonzó arcára. Lulu kifejezéstelen tekintettel nézett rám. – Szeret bulizni – mondta. Láttam, hogy a legkevésbé sem érti, mi a problémám – és azt is, hogy őt is mindjárt elnyomja az álom. Ugyanolyan fáradt volt, mint én. De tudtam, hogy most már hamarosan a végére kell járnom ennek a Brandon dolognak.

De nem ma este. Ma már nem akartam semmi mást, csak ágyba bújni végre. És így is tettem abban a pillanatban, ahogy hazaértünk. De csak miután gondosan beállítottam Nikki ébresztőóráját 7-re – így teljes négy órám maradt aludni –, hogy időben el tudjak indulni a suliba. Hát, azt hiszem, senki nem mondta, hogy könnyű dolgom lesz azzal, hogy összeegyeztessem a gimnáziumot a minden időmet kitöltő modellkarrieremmel. Fogalmam sem volt, hogy fogom kivitelezni. Csak azt tudtam, mindenképpen meg kell oldanom valahogy, ha azt szeretném, hogy az új életem normális kerékvágásban haladjon előre. Normális kerékvágásban. Amikor Nikki Howard külsejével és Emerson Watts agyával rendelkezem. Na ja. Mert ez eddig is olyan jól működött.

HUSZADIK FEJEZET RÖGTÖN ÉSZREVETTEM, HOGY A ZOMBIK SEREGE kitűnő formában van, amikor másnap reggel a taxi, amelyet sikeresen levadásztam, kidobott a Tribeca gimi előtt. Mindannyian az építési területet körbevevő drótkerítésnek támaszkodtak az utca túloldalán (mert hát mit is kezdenénk egy gimnáziummal, ha az nem egy volt szövőgyárral szemben épült volna, amelyet felrobbantottak, hogy még több lakóházat építhessenek, és hogy így aztán egész nap hallgathassuk a tolató munkagépek sípolását?), és sms-eket küldözgettek egymásnak. Mindannyian, kivéve Whitney Robertsont és Jason Kleint. Mert ők azzal voltak elfoglalva, hogy egymást falták. Már attól hányingerem lett, hogy rájuk néztem. De az is lehet, hogy a lekváros levéltől volt, amit a lakásom közelében lévő minimarketben vettem, és elkövettem azt a hibát, hogy megettem reggelire. Mint kiderült, Nikki Howard gyomra és a lekváros levél nem nagyon jönnek ki egymással. Egyszerűen csak nem volt időm normális reggelit csinálni magamnak. Alig akartam elhinni, amikor az ébresztőóra megszólalt. Úgy éreztem, mintha még csak abban a pillanatban hunytam volna le a szememet, és már kelhettem is fel. Legszívesebben meghaltam volna, amikor megláttam, mennyi az idő. Egy dolgot tudtam biztosan: többet nem lesz éjszakázás, amikor másnap suli. Nekem legalábbis tuti nem. És ahogy ott feküdtem és Nikki Howard lakásának fehér falait bámultam – valami házvezetőnő vagy efféle biztosan kitakarított, mert Gabriel rózsái nem voltak sehol; azt hiszem, végleg elhervadtak –, miközben a némi reggelire és egy kis sétára vágyakozó Cosabella nyalogatta az arcomat, eszembe jutott, hogy

valójában nem kell suliba mennem. Egyáltalán nem. Senki nem kényszerít rá. Nikki Howard már nagykorúnak számít. Ha nem akar iskolába menni, akkor nem kell neki. Akár a másik oldalamra is fordulhatnék, és újból álomba is merülhetnék – valami pompás és kellemes álomba. A limuzin is csak háromra jön értem, hogy elvigyen az Elle-fotózásra. Akár egész nap is ágyban maradhatnék, ha úgy tartaná kedvem. Nagy volt a kísértés. Irtó nagy. Különösen azért, mert előző éjjel túlságosan fel voltam pörögve, hogy rögtön lefeküdjek, amint hazaértünk, így, miután meghallgattam anya üzeneteit – mind a hetet –, bementem Lulu szobájába, és amíg aludt, belenéztem a laptopjába, és rájöttem, hogy az övére is billentyűzetfigyelő programot telepítettek, ahogyan Nikkiére. Kihúztam a modemet mindkettőből, és megállapítottam, hogy tökéletesen működnek, amikor visszadugtam őket. Igaz, még mindig csak egy Stark márkájú számítógépem volt… de ha egyszer ez kémprogram nélkül működik, miért lenne szükség rá, hogy iskolába járjak? Teljesen új személyiséget kell alkotnom Nikkinek a neten, mert a szüleim az én adataimat és kedvenc oldalaimat mind törölték (túl nagy lett volna a kísértés, mondták, főleg, hogy a nagyvilág szemében meghaltam). De olyan jó lesz megint internetezni! Játszhatok majd a Journeyquesttel, és írhatok privát üzeneteket Christophernek… Jaj, nem, várjunk! Ezt mégsem tehetem. Mert honnan ismerné Nikki Howard Christopher Maloneyt? Ahhoz, hogy megismerkedjenek, el kell mennem a suliba… És, be kell valljam, ez volt az egyetlen dolog, amiért kikászálódtam az ágyból, vakon a ruháim után tapogatóztam, és magamra húztam az első cuccot, amibe beleakadtam, amely, mint kiderült, valami magasított derekú ruha volt, hozzá fekete, lábfej nélküli harisnyát vettem fel, cowboycsizmát meg egy halom nyakláncot (amelyeket még Lulu készített ki nekem előző este, miközben arról csacsogott, milyen fontos, hogy jól nézzek ki az első napomon az iskolában). A szerelésem igazából meglepően kényelmesnek bizonyult. Úgy értem, ahhoz képest, hogy nem póló volt és farmernadrág.

És miután fogat mostam, leöblítettem az arcomat és párszor végighúztam egy kefét a hajamon (vigyázva a még mindig érzékeny műtéti hegemre), belenéztem a tükörbe, és észrevettem hogy… valójában egész jól nézek ki. Ki gondolta volna, hogy van olyan, hogy az ember jól néz ki és ugyanakkor jól is érzi magát a cuccaiban? Úgy értem, a jogging nyilván kényelmes szerelés. De abban aligha mutat valaki is jól (legalábbis Frida szerint). Na, nem mintha ez valaha is megakadályozott volna abban, hogy ilyesmit vegyek fel a suliba, kivéve azokat az alkalmakat, amikor Frida észrevette, hogy az van rajtam, és még időben visszafordított, hogy öltözzek át. De amikor a húgom nem vett rá, hogy vegyek fel valami mást, a Zombik Serege gyakran méregetett furcsán, annyira kilógtam a vasalt vászonnadrágjaik és galléros blúzaik közül… amelyeknek sosem volt húzózsinór a derekában! Lehet, hogy ennek is volt némi köze ahhoz, hogy amikor kiszálltam az autóból, és elindultam felfelé a lépcsőn, a központi iroda felé, minden egyes diák, aki az iskola előtt őgyelgett, megtorpant, és… leplezetlenül bámulni kezdett. Aztán megütötte a fülemet a suttogás: Nikki Howard, és eszembe jutott, hogy most nem én vagyok, akit bámulnak, nem Emerson Watts, és nem azért néznek, mert nem olyan holmik vannak rajtam, amilyeneket a Zombik Serege szokott hordani, hanem azért, mert egy híresség testében közlekedek. Na, igen. Ez volt a helyzet. Egy másodperccel később észrevettem, hogy az egyikük elszakadt a csapattól, és felém somfordál. Beletelt egy kis időbe, mire felismertem, hogy a húgom az, Frida. Ennyire sikerült beolvadnia a többiek közé. – Khm, Nikki? – szólított meg, úgy téve, mintha nem tudná, hogy én vagyok az. Megálltam, és döbbenten néztem rá. Merthogy a Tribeca gimi piros-arany pomponlány-egyenruhája volt rajta. És állati csinosan festett benne. – Akkor öltöztél át, amikor beértél? – bukott ki belőlem. Ez volt az első, ami eszembe jutott. Szerencsére elég messze álltunk a

többiektől, így semmiképp nem hallhattak meg. – Mert kizárt dolog, hogy anya ebben a göncben kiengedett volna a házból. Egyáltalán tudja, hogy beléptél a csapatba? – Akkor öltöztem át, amikor beértem – ismerte el Frida ingerülten. – És nem, anya nem tudja. Neked pedig úgy kellene viselkedned, mintha nem ismernél. – Tényleg nem ismerlek – tapogattam meg a rövidke rakott szoknyát. – De ez olyan… olyan… – Ki ne mondd, Em! – szűkült össze Frida szeme. – …csinos. Fridának leesett az álla. – Na várjunk… te most tényleg azt mondtad, amit hallottam? – Azt hiszem, Nikki megfertőzött, vagy mi – csóváltam a fejemet. – Egy csomó minden kezd tetszeni, amit régebben utáltam. – Mint például Brandon Stark? – tudakolta Frida. – Mert láttam rólatok egy képet a TMZ-n ma reggel, amin az látszott, hogy tegnap este a vállán cipelt ki téged a Cave-ből. És egy olyat is, amelyiken széttárt lábbal estél be a limuzinba, és látni lehetett a… Meghűlt bennem a vér. – De anya nem látta, ugye? – Ja, mert reggelenként első dolga a pletykaoldalakat átfutni… Mással sincs elfoglalva, mint hogy téged hívogasson. Hajlandó leszel egyszer felvenni a telefont, amit kaptál tőle? Csak annyit mondhatok, jó, hogy volt rajtad bugyi. Jaj, istenem! – suttogta Frida izgatottan. – Ne nézz hátra, de mindenki téged figyel. Ezek… hé! Honnan vannak ezek a nyakláncok? – Nem tudom – feleltem. – Nikkié mind. Azt hiszem, a Stark ruhakollekciójához tartoznak. Ha akarod, szerintem szerezhetek neked is… – Jaj, az remek lenne. Nézz rájuk! – pillantott hátra élvezettel Whitneyre és a többi, üres tekintetű népségre. – Mind azon agyainak, vajon hogy lehet, hogy veled beszélgetek. Azt mondtam, NE NÉZZ HÁTRA! – Aztán hozzátette: – Istenem, Whitney is minket néz. WHITNEY ROBERTSON MINKET NÉZ – ez

hihetetlen. Whitney Robertson engem néz! ENGEM! Még soha, egyetlen pillantást sem vetett rám. Ez életem legszebb napja! – Ja, igen – mondtam, miközben elrobogtam Frida mellett a suli kapuja felé, hogy bejussak végre az igazgatói irodába. – Isten hozott Nikki Howard világában, Frida! Jó tudni, hogy valaki ezt értékeli. Miközben beslisszoltam az ajtón, hátrapillantottam a vállam fölött, és láttam, hogy úgy harminc ember veti rá magát Fridára, és lármásan arról faggatják, miről is beszélgettünk mi ketten. Frida pedig a hajtincseivel babrál, és félvállról felelget nekik. De nyilvánvaló volt, hogy a mennyekben érzi magát. Kár, hogy ahhoz, hogy ő ilyen jól érezze magát, nekem a poklok poklát kell majd kiállnom. A régi szekrényemet kaptam. Persze, tudhattam volna, hogy így lesz. Nem volt rá túl sok esély, hogy a félév közepén bárki más is otthagyta volna az iskolát. Szóval, nem csoda, hogy a régi szekrényem kaptam vissza, és az órarendemben is a legtöbb óra (bár nem az összes) az volt, amire régen jártam. Viszont nyilvánvalóan aggódtak amiatt, hogy Nikki Howard hogy fog majd helytállni azokon az emelt szintű órákon, amelyekre eredetileg Emerson Watts jelentkezett… főleg annak fényében, hogy úgy tudták, emlékezetkiesésben szenved. Elég sokat kellett győzködnöm az illetékeseket, de végül sikerült Nikkit bejuttatnom az emelt szintű angol-, biológiaés trigonometriaórákra (biztosítottam őket, hogy ha valamelyik tantárggyal nem birkózom meg, akkor otthagyom a csoportot). Persze amiatt, hogy egy hónapot kihagytam a tanévből, jó esély volt rá, hogy tényleg nem fogok tudni felzárkózni… de mindenképpen meg akartam próbálni, ha ez azt jelentette, hogy legalább néhány órán együtt lehetek Christopherrel. Másképpen hogyan tudnék összebarátkozni vele? Fura volt úgy tenni, mintha nem tudnám a szekrényem zárkombinációját, nehogy a diáksegítőm – egy elsős, akit még sosem láttam – azt higgye, gondolatolvasó vagyok, vagy ilyesmi.

Ez az elsős, Molly Hung, totál fel volt dobva attól, hogy ő vezethette körbe Nikki Howardot az iskolában. Elég szégyellős volt, láttam, hogy még a keze is remeg, miközben azt mutatta, hogyan tekerjem el a számzárat. De miután hagyta, hogy néhányszor magam is megpróbáljam, hogy meg tudjam jegyezni a kombinációt, és miután kinyitottam a szekrény ajtaját, és szomorúan konstatáltam, hogy az összes cuccomat elvitték (bár erre természetesen számíthattam volna), végre összeszedte a bátorságát, hogy kérdezzen valamit. – Te tényleg Brandon Starkkal jársz? – érdeklődött. – M-mert láttam rólatok egy képet egyszer… – Öhm – feleltem. – Igen. Úgy értem, elég lazán vesszük most a dolgot. Volt egy… khm… balesetem, és… – Jaj! – kapta a kezét Molly rémülten a szája elé. – Tényleg! El is felejtettem! Hogy nem emlékszel dolgokra. Ne haragudj! Tényleg! Istenem, milyen ostoba vagyok! – Semmi baj – nyugtattam meg. – Ne izgasd magad emiatt. De hiába, ezután úgy viselkedett, mint aki legszívesebben felkötné magát. Elkísért az első órámra – volt olyan szerencsém (na, persze ezt idézőjelben értem), hogy visszavettek a beszédtechnika kurzusra –, és az ajtó előtt megjegyezte: – Öhm… tudom, hogy milyen nehéz lehet egy új iskolában, ahol nem ismersz senkit. Szóval, ha szeretnél mellettem ülni az ebédlőben, az… az klassz lenne. – Öhm… – dadogtam. Eddig nem is jutott eszembe, mi lesz majd az ebédlőben. Tényleg, hová fogok ülni? Valahogy természetesnek vettem, hogy majd Frida mellé, de hirtelen rájöttem, hogy ez kissé abszurd lenne. Miért ülne Nikki Howard egy olyan lány mellé, akivel csak pár szót váltott az iskola lépcsőjén? Igazság szerint sokkal valószínűbb volt, hogy Nikki Howard nem is ebédel az iskolában. – Köszönöm – hálálkodtam Mollynak. – Ha az ebédlőben eszem, majd megkereslek.

– Hát, érezd jól magad az órán! – pirult el Molly örömében. – És ha kellenék, itt a mobilszámom. Hívj, ha bármire szükséged van. BÁRMIRE, oké? – Oké – mosolyodtam el. Meglepetésemre még jobban elpirult. Aztán kuncogva elszaladt, és nagyon… nos, csak azzal a szóval tudnám leírni, hogy nagyon elégedettnek nézett ki. Kell-e mondanom, milyen furcsa érzés, ha rámosolyogsz valakire, és ettől az illető ilyen iszonyúan boldog lesz? Végül is, ez csak egy mosoly volt. Soha, senki még nem reagált így, amikor a régi testemben rámosolyogtam. De így, Nikkiként, mintha mindenki nyomban szívrohamot készülne kapni. Leszámítva Brandon apját. És tudtam, hogy a helyzet tovább fokozódik majd, amikor besétáltam a beszédtechnika órára – kissé elkésve, köszönhetően a rengeteg papírnak, amiket ki kellett töltenem, és annak, hogy fogalmam sem volt olyan adatokról, mint például Nikki társadalombiztosítási azonosító száma. Ahányszor valaki rákérdezett, utána kellett néznem, de ezzel nem volt semmi gond, mert amúgy is mindenki úgy tudta, hogy emlékezetkiesésem van. Szóval, besétáltam a beszédtechnika órára, félbeszakítva ezzel McKayla Donofrio kiselőadását arról, mennyire fontos dolog, hogy az ember olvasson a gyerekeinek. Ahogy megpillantott, torkán akadt a szó, és csak némán meredt rám. Egy-két másodpercbe beletelt, míg Mr. Greernek feltűnt, hogy senki sem beszél, így kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy ott állok. – Ó! – Igyekezett úgy tenni, mintha mindvégig ébren lett volna. – Jól van. Mondták, hogy majd jössz. Te vagy Nikki Howard, ugye? – Igen – nyújtottam át az igazolásomat a késésről és arról, hogy látogathatom az órát. – Nagyszerű, nagyszerű – Mr. Greer elvette mindkét papírt a kezemből anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk. – Osztály, ő itt Nikki Howard, új diák, és hozzánk fog járni a félév hátralévő részében. Nikki, keress egy üres széket! Úgy látom, van is ott egy… Ezzel a régi ülőhelyemre mutatott. Természetesen.

Lehajtott fejjel sétáltam oda, úgy tettem, mintha nem hallanám a suttogásaikat, miközben a régi székem felé igyekeztem. Mikor megkockáztattam, hogy vessek egy pillantást Christopherre, ez egyszer ébren találtam. És nem ez volt az egyetlen változás vele kapcsolatban. Hanem az is, hogy levágatta a haját. Nem akartam hirtelen megtorpanni és meredten bámulni azt a fickót, aki a többiek tudomása szerint teljességgel ismeretlen volt a számomra, de nem volt könnyű megállnom, mert még soha, de soha, nem láttam Christophert úgy, hogy a haja ne lógott volna a nyakába. A hosszú, szőke hajzuhatag, amely, amióta csak emlékszem, mindig is a vállát verdeste – de felső tagozatban és középiskolában mindenképpen –, nem volt már sehol. A mostani frizuráját semmi sem különböztette meg Jason Kleinétől, Whitney Robertson fiújáétól. Sőt, az igazat megvallva, ha csak egy röpke pillantást vetettem volna az irányába, simán össze is téveszthettem volna Jason Kleinnel, olyan egyformák lettek. Most már semmi sem különböztette meg Christophert a Zombik Seregétől. Annyira nem, hogy még az öltözéke is egy zöld póló volt a farmernadrág fölött. Mi a csoda történt vele? Jó, persze, értem én, hogy ez az egész nagyon szomorú, hogy végignézte, ahogy (mondjuk úgy) meghalok a szeme előtt, és hogy el kellett mennie a temetésemre, meg ilyesmik. De annyira kiakadt volna, hogy ettől nyomban átment menő fickóba? – Nos, Nikki, csak hogy felvedd a fonalat – rázott fel Mr. Greer a tátott szájjal bambulásból –, elmondom, hogy a diákok szabadon választott témákról tartanak ötperces meggyőző beszédeket. Nyilván erre a hétre nem készültél semmivel, de ha úgy érzed, hogy képes vagy rá, jövő héten megpróbálkozhatsz te is. – Oké – vágtam rá gyorsan. Sietve elkaptam a tekintetem Christopherről, és leültem. Automatikusan kinyitottam a vadonatúj jegyzetfüzetemet – mindegy volt, mit csinálok, csak valami terelje el a figyelmemet arról, ami Christopherrel történt –, és üres tekintettel meredtem magam elé.

De nagyon nehezen tudtam arra figyelni, amit McKayla mondott. Képtelen voltam elszakadni a gondolattól, hogy mi lett Christopherrel meg a hajával, annak ellenére, hogy háttal ültem neki, és így már nem is láthattam. Mi történt vele? A Zombik Serege magába szippantotta, ahogyan a húgommal is tették? Hogy történhetett ilyesmi ennyire rövid idő alatt? Jó, jó, már egy hónapja mentem el, de akkor is! Hogy vágathatta ilyenre a haját? Ha olyan sokáig nemet tudott mondani a Parancsnoknak… Aztán meghaltam, és bumm… az ellenállás rögtön elenyészett? Nem, ez nem lehet! Ez annyira szörnyű! Nem mintha az új frizura rosszul állt volna neki. Épp ellenkezőleg. Most még Frida is elismerte volna, hogy jól néz ki. Nagyon is jól. De ez olyan sokkoló változás volt, hogy jobban örültem volna, ha Frida előre figyelmeztet. Ezzel az új kinézettel Christopher vajon vonzza a lányokat? Már úgy értem, rajtam kívül. Nem, ez lehetetlen. Az egyetlen nőnemű, akiben Christopher eddig érdeklődést keltett, az én voltam, és még ezt sem vette észre (vagy legalábbis azt, hogy én nőnemű lennék). Most azonban irtó jól nézett ki. Úgy értem, én mindig is vonzónak találtam. Most viszont mindenki észre kellett hogy vegye, mennyire jóképű. Mi van, ha összejött valakivel? Miért is nem jutott eszembe, hogy kifaggassam Fridát, mi a helyzet Christopher szerelmi életével? Egy hónap alatt sok minden történhet – ez nyilvánvaló. Nézzetek csak meg engem! Ha már az átalakulásoknál tartunk… Én egy egészen új testet kaptam. Nem beszélve az új arcomról, az új nevemről és az új társadalombiztosítási számomról… Mintha az a tény, hogy attól tartottam, a legjobb barátom megcsal más lányokkal (bár nem a szó szoros értelmében, hiszen fogalma sem volt róla, hogy odavagyok érte, ráadásul úgy tudta, hogy meghaltam), nem lett volna épp elég. Még folyamatosan olyan érzésem is volt, hogy a teremben mindenki engem bámul. Bár valószínűleg csak én éreztem így zavaromban. De ahogy felpillantottam az új füzetembe rajzolt firkálmányaimból, nyomban meggyőződhettem róla: nem csak

képzelegtem… tényleg mindenki engem bámult. És abban a pillanatban, ahogy felnéztem, azonnal elkapták a tekintetüket. Kivéve – konstatáltam, amikor úgy tettem, mintha leejtettem volna a ceruzámat, lehajoltam, hogy felvegyem, s közben lopva felé lestem – Christophert. Christopher tekintete McKaylára szegeződött. Engem észre sem vett! Ez meg mit jelentsen? És egyáltalán, miért volt ilyen éber? Az első órák alatt mindig aludni szokott. Lehet, hogy Christopher McKaylával jár? Á, az kizárt dolog. McKayla a Tribeca gimi üzleti klubjának volt a vezetője. Az üzleti klubnak. Lehetetlen, hogy Christophernek tetsszen. Másról sem tudott beszélni, mint arról, hogyan fogja forradalmasítani a Wall Streetet, miután végzett a Harvardon. Christopher nem szerethet egy ilyen lányt. Az lehetetlen… Éreztem, hogy van még hová fejlődnöm az ilyen irányú gondolataimat illetően. Idegességemben még vehemensebben kezdtem firkálgatni. Rajzoltam egy kiskutyát, olyat, mint Cosabella. Lulu előző este megígérte, hogy gondját viseli, amíg iskolában leszek. A szerencsétlen kis teremtés panaszos vonyítással vette tudomásul, hogy nélküle lépek ki a lakásból. Nem sokat tudtam a kutyák természetéről, de ez nem tűnt épp a legkiegyensúlyozottabb viselkedésnek. Nikki tényleg mindenhová magával vitte? Mert Cosy abszolút úgy tett, mintha azzal, hogy otthon hagytam, főbenjáró bűnt követtem volna el. Eléggé aggódtam, milyen rendetlenséget találok majd a lakásban, ha hazaérek. Tartottam tőle, hogy Lulu nem épp a legjobb kutyafelvigyázó. Biztosra vettem, hogy aznap estére egy alapos szőnyegtisztítást is be kell iktatnom majd. Na ja. Nikki kezére amúgy is ráfért egy kis edzés. Mert alapvetően használhatatlan volt. Semmit sem tudtam lerajzolni vele… még egy nyavalyás kiskutyát sem. Vajon mi a csodát művelt Nikki Howard a kezével egész nap? Végül is, az ember nem kenegethet végtelen rétegben körömlakkot az ujjaira, ugyebár? – Pszt!

Hátrapillantottam a vállam fölött, és reméltem, hogy Christopher pisszegett nekem a háttérből. De nem ő volt. Whitney Robertson mosolygott rám. Hűha. Whitney. Mosolygott. Rám. Aztán már csak azt vettem észre, hogy egy összehajtogatott papírlap repül felém. Ösztönösen elkaptam. Amikor széthajtottam, láttam, hogy egy üzenet áll rajta. Egy üzenet Whitneytől. Nem tudtam, mit tegyek. Whitney még sosem küldött nekem semmilyen levelet. És láttam, hogy a Zombik Seregének egy másik tagja, Lindsey, csettint egyet az ujjával. Mintha azt akarta volna mondani, hogy szia! És mosolygott is hozzá. Még mielőtt meggondolhattam volna a dolgot, önkéntelenül is visszamosolyogtam rá. Várjunk csak! Mit művelek? Rámosolygok egy zombira? Lehajtottam a fejemet, így Nikki lehulló haja eltakarta az arcomat, és a levélre pillantottam. Szia! – állt rajta kacskaringós betűkkel, az i betűt pedig a pont helyén egy kis virág ékesítette. – Üdv a Tribeca gimiben! Nagyon örülök, hogy ide fogsz járni. Engem Whitney Robertsonnak hívnak. Bizonyára sokan fárasztanak ezzel, de komolyan mondom: a legnagyobb rajongód vagyok. Tudom, hogy rengetegen állítják ezt magukról, de az én esetemben tényleg így is van. Azóta csodállak, amióta először szerepeltél hirdetésekben. Tudom, hogy most nehéz lehet neked új iskolát kezdeni, meg minden. Úgyhogy csak köszönteni akarlak. És ha a B csoportban ebédelsz, biztosra veheted, hogy jut neked hely az asztalunknál! Ott szoktunk ülni a salátabár mellett. Puszi: Whitney És a végére odabiggyesztette a mobilszámát. Hosszasan bámultam a levelet. Egy csomóféle válasz átfutott az agyamon, miközben újra és újra elolvastam. Arra gondoltam, összegyűröm és a képébe vágom. Aztán pedig arra, hogy válaszolok neki és megírom, hogy sok mindent hallottam már Whitneyről, többek közt azt is, milyen

undok csaj, és akkor sem ülnék az asztalukhoz, ha ők lennének az utolsó emberek a Földön. De végül egyiket sem tettem. Mert – bár tudom, hogy ez elég bizarrul hangzik –, úgy hittem, Nikki Howard nem tenne ilyesmit. Nem mintha tényleg Nikki Howarddá akartam volna válni. Az iskolában legalábbis semmiképp. De mivel tulajdonképpen ő voltam, így… nem is tudom. Úgy éreztem, Nikki Howard – legalábbis amennyire én ismertem – nem különösebben izgatná magát amiatt, amit egy ilyen ellenszenves alak, mint Whitney, üzenget neki mindenféle cédulákon. Azt hiszem, ez azért lehetett, mert amikor mélyen magamba néztem, úgy találtam, hogy igazából engem sem izgat már Whitney vagy a hülye kivagyisága. Épp elég problémám volt nélküle is. Például, hogy a legjobb barátom arra sem méltat, hogy rám nézzen. De azért tudtam, hogy ha egyáltalán nem válaszolok neki, úgy fogja érezni, hogy semmibe veszem. És semmi szükségem arra, hogy már az első napon új ellenségeket szerezzek magamnak. Még akkor sem, ha ez az ellenség nem is lenne annyira új. Úgyhogy hátravetettem a hajamat, megfordultam a széken, és rámosolyogtam. És ekkor valami nagyon különös dolog történt. Whitney Robertson elpirult. Ahogy mondom. Sosem hittem volna, hogy egyszer megérem ezt a napot. De az arca rózsásan felragyogott az örömtől, visszamosolygott rám és integetett is, ahogyan Lindsey is a háta mögül. A szájával némán azt formázta, hogy Hívj fel! És olyan mozdulatot tett, mintha telefonálna. Mosolyogva jeleztem, hogy megértettem, aztán visszafordultam. Nikkinek lenni – bizonyos szempontból – egyszerűbbnek bizonyult, mint gondoltam. Ahogy vége lett az órának, Whitney nyomban körülöttem kezdett ugrálni. Aminek nem örültem túlságosan, mivel éppen azt terveztem, hogy odamegyek Christopherhez és kérdezek tőle

valamit, csak hogy megtörjem a jeget, mondjuk, olyasmit, hogy: Ez az óra tényleg mindig ilyen unalmas? De hát nem tehettem, mert a pokol bálkirálynője úgy tapadt rám, mint ketchup a sült krumplira. – Hogy érzed magad? – sietett oda hozzám abban a pillanatban, amint kicsengettek. – Láttam az Entertainment Tonightban, hogy… tudod. Szörnyű lehet, hogy nem emlékszel semmire. – Azért vannak dolgok, amikre emlékszem – tájékoztattam, miközben a holmimat szedegettem össze. Például elég jól emlékszem arra, amikor Whitney és a társai kinevették a fehérneműmet az öltözőben, mert Hanes Her Way márkájú volt, nem pedig valami tanga a Victoria’s Secrettől, amilyet ők mindannyian hordtak. – Ó, ez nagyszerű – lelkendezett Whitney. – Szóval, amint már mondtam, az én nevem Whitney, ő pedig itt Lindsey… – Szia! – rikkantotta Lindsey. – A legnagyobb rajongód vagyok! Állatira tetszett az a kétoldalas hirdetés a júliusi Vogueban, azokkal az arany kiegészítőkkel, és a tigris… – …és nagyon örülünk, hogy ide fogsz járni a Tribeca gimibe – folytatta Whitney Lindseyvel párhuzamosan, mintha meg se hallotta volna. –Nagy megtiszteltetés, hogy annyi New York-i iskola közül pont a miénket választottad… – Megmozdultok végre, srácok? – érdeklődött Christopher a hátunk mögül. – Mert vannak, akikre vár a következő óra. Whitney hátrapillantott a válla fölött, aztán felhúzta a szemöldökét és félreállt az útból. Ettől a szemöldökráncolástól a szívem nagyot dobbant. Mert ez azt jelentette, hogy hajvágás ide vagy oda, Christophert nem fogadta be a Zombik Serege. Nem tartozott hozzájuk! Akárhogy is nézett ki, nem állt be közéjük. Olyan volt, mint régen! Még mindig ő volt az! – Köszi – nyugtázta a gesztust Christopher, miközben elsétált mellettünk. – Később találkozunk! – szóltam oda neki.

Zavart pillantást vetett rám a válla fölött – mintha hallotta volna, hogy valaki beszél, de nem lett volna benne biztos, hogy ki –, aztán eltűnt a tömegben a folyosón. Whitney felhorkant mellettem: – Sajnálom az előbbit. Ne is foglalkozz vele! Ő az egyik házi csodabogarunk. Szóval, ha bármi kérdésed lenne a Tribeca gimiről vagy szükséged lenne valakire, aki körbevezet a suliban, nagyon szívesen segítek. Ebédre például mit tervezel? Mert fogadni mernék, hogy nem a suli menzáján akarsz enni. Az a kaja egyszerűen bűzlik… – Ez az új Marc Jacobs tatyó? – szakította félbe Lindsey, és a vállamon lógó táskára bökött. – Mert én is rajta vagyok a várólistán, hogy szerezzek egyet… – Fogalmam sincs – feleltem. – Csak benyúltam reggel a szekrénybe, és ez akadt a kezembe. – Várólista. Bah! – Na, most mennem kell spanyolra. Szóval, ha nem haragszotok… – Jaj, nekem is! – visította Lindsey. – Azt hiszem, ugyanabban a spanyolcsoportban vagyunk! Hatszáztizenegyes terem? Atya gatya! Gyere, megmutatom, hol van! – Jaj, istenem, Lindsey, higgadj már le! – intette le Whitney barátságtalanul. – Nikki egyedül sem téved el. – Nem, az jó lesz – néztem egyenesen Whitney szemébe. – Lindsey nagy segítség nekem. Akkor szia, Whitney! Örülök, hogy találkoztunk. Ezzel belekaroltam Lindseybe, és elindultunk a folyosón. Éreztem, hogy vagy száz irigykedő pillantás kísér minket – s mind közül a legirigyebb Whitneyé. De ez akkor egy cseppet sem izgatott. Mert túlságosan jól éreztem magam ahhoz, hogy ilyesmin aggódjak.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET FRIDÁT OTT TALÁLTAM, AHOL MINDIG IS LENNI szokott ebéd előtt: a földszinti lányvécében, az elsős lányok kedvelt gyülekezőhelyén, ahol is épp a szájfényét frissítette fel. Egy csomó másik elsős is ott sertepertélt vele együtt, de elég volt egy pillantást vetniük rám, máris úgy rebbentek szét, mintha valaki megnyomta volna a tűzjelző gombot. Nikki Howard jó hírét ismerve, tutira azt gondolták, hogy drogozni ugrottam be a klotyóra. Az ember azt gondolná, ezt mindenképpen látni akarnák, sőt, biztos lenne köztük, aki a mobiltelefonjával fényképeket csinálna arról, ahogy jó nagyokat szippantok, hogy aztán némi zsebpénzért eladja őket az Enquirernek. De a Tribeca gimi elsősei sosem az ilyesfajta vállalkozó kedvükről voltak híresek. Ráadásul az igazság sokkal jelentéktelenebb volt: azért mentem oda, hogy némi információt gyűjtsek be Fridától. – Miért nem mondtad, hogy Christopher levágatta a haját? – helyezkedtem el a mosdó szélén, amelynek támaszkodott. – Hogy micsoda? – grimaszolt a tükörképére rúzsozás közben. – Ja, igen. Christopher levágatta a haját. Benne volt a nyolcórás hírekben. Ugyan már! A temetés miatt csinálta. Az apja vette rá. Döbbenten néztem a képmására a tükörben. – Ez szörnyű! A tükörkép elvigyorodott. – Gondolod? Én azt hiszem, inkább tisztelettudó volt. Érted, a temetésed miatt. Az a hosszú haj szörnyen nézett ki. És Christopher sem nagyon tiltakozott, legalábbis úgy hallottam. Amióta kipurcantál, úgy viselkedik, mint egy zombi. Láthatólag nem érdekli semmi sem.

Erre aztán felkaptam a fejem. – Tényleg? És sírt is? Mármint a temetésemen? Frida bosszús pillantást vetett rám. – Jaj, olyan felfuvalkodott vagy! – Dehogy vagyok! – leugrottam a mosdó széléről, és döbbenten néztem rá. – Én vagyok a legkevésbé öntelt ember, akit ismersz. Hogy mondhatsz rólam ilyet? Csak azt szerettem volna megtudni, hogy Christopher szomorúnak tűnt-e, miután meghaltam. Ez nem felfuvalkodottság. Csak kíváncsiság. Ha te haltál volna meg, valószínűleg arra számítanál, hogy az egész város gyászba borul miattad, és szentelnek a nevednek egy napot… – Ugyan már – horkant fel Frida. – És azt hiszem, Christopher szomorúnak tűnt. De fogalmam sincs, miért izgat ez téged. Én azt hittem, ti csak barátok vagytok. És neked most sokkal jobbak is juthatnak, mint Christopher. Ráadásul már ott van Brandon Stark és Gabriel Luna, már ha az a robogózás jelent valamit. Hány fiút akarsz tulajdonképpen? Rá se hederítettem. – És kivel ebédel Christopher mostanság? – faggattam tovább. – Úgy értem, most, hogy én meghaltam. Nehogy azt mondd, hogy McKayla Donofrióval! Kérlek, ne mondd, hogy vele! – Nem tudom – vont vállat Frida kelletlenül. –Mostanában sosem látom az ebédlőben. Valaki azt mondta, hogy a számítógépteremben szokott enni. Tudod, tanársegédként dolgozik ott. – Köszi – vetettem oda, és már rohantam is, hogy megkeressem Christophert, de még hallottam, hogy Frida utánam kiabál: – Jó lenne, ha velem jönnél ebédelni, Em – akarom mondani, Nikki! Már mindenkinek elújságoltam, hogy velem fogsz enni! Ne merészelj szarban hagyni! De nekem nem volt arra időm, hogy a húgom jó híre miatt aggódjak az ifjúsági csapat pomponlányai közt. Már csak negyven percem maradt az ebédidő végéig, mielőtt mennem kellett a következő órára. Végigrohantam a folyosón a számítógépterem felé (szerencsére nem futottam bele Molly Hungba, akinek talán eszébe jutott volna, hogy megkérdezze, vajon hogyan ismerhetem

ki magam ilyen jól a Tribeca gimiben az után az elég rövidke körbevezetés után, amelyben részesített)… És meg is találtam Christophert, pontosan ott, ahol Frida mondta, a számítógépteremben, épp egy szendvicset majszolt, miközben a képernyőről világított a… Madden NFL, egy amerikai focit imitáló játék? De hisz Christopher sosem játszott semmilyen sport témájú videojátékkal! Christopher gyűlölt mindenféle sportot. Mi a csoda folyik itt? Ennek ellenére nem hiszem, hogy túloznék, ha azt mondom, hogy bár valami egészen bizarr dolgot művelt (legalábbis az eddigi szokásai alapján), Christopher tényleg bámulatosan nézett ki rövid és irtó kócos hajával. Szemmel láthatólag kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy megfésülködjön zuhanyozás után, mielőtt hagyja, hogy iskolába jövet a szél megszárítsa a haját. A zöld pólójának a gallérja hátul, a nyakánál kissé begyűrődött, az elejét pedig kenyérmorzsák ékesítették. Sosem volt az a konditerembe járó fajta, így a póló rövid ujja alól kikandikáló bicepsze sem volt olyan nevetségesen felfújt, mint Jason Kleiné. De azért azt sem mondanám, hogy nem volt semmi izma. – Khm… – krákogtam, mert annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette, hogy ott állok az ajtóban. – Szia! Rám nézett és majdnem félrenyelte az üdítőt. Aztán meg sem tudott szólalni, olyan buzgón köhögött. – Bocsánat – mondtam. Hűha. Azt hiszem, ezt egy kicsit jobban is begyakorolhattam volna. Mert tulajdonképpen mit is keres Nikki a számítógépteremben? Milyen magyarázattal rukkolhatok elő, hogy miért jöttem hozzá? – Én… én csak… – Az irodák a folyosó túlvégén vannak – szólalt meg Christopher, miután összeszedte magát. Aztán, legnagyobb meglepetésemre, megfordult a székével és ismét belemerült a játékba. A focisba! Nos, igen. Christopher Maloney simán lerázott. Egy számítógépes játék kedvéért.

Méghozzá nem is egy túl jófajta játék kedvéért. És még csak nem is engem pattintott le, hanem Nikki Howardot! Egyszerűen levegőnek nézte a legdögösebb tini szupermodellt a világon. Mi a baj ezzel a sráccal? Tudtam, hogy tetszik neki Nikki Howard. A saját szememmel láttam, hogy bámult rá a Stark Áruház megnyitóján aznap este. Mi a csoda folyik itt? Én meg miért nem találtam ki előre, hogyan szólítom meg? Miért ilyen nehéz az emberekkel beszélgetni? Mennyivel könnyebb dolgom lett volna, ha valamilyen csevegőprogramon üzentem volna neki… Várjunk csak… e-mail… – Tudom, hogy ez nem az iroda – vágtam rá gyorsan. – Pont ott mondták, hogy jöjjek ide, ha e-mail címet akarok. És még csak nem is hazudtam. Ez volt az egészben a legszebb. – Ó – nézett fel kelletlenül a játékból Christopher. – Persze. Igen. Csinálhatok neked egyet, ha akarod. – Meg tudnád tenni? – ugrottam oda és huppantam le gyorsan mellé a székre. – Hú, az nagyszerű lenne! Köszi! És rámosolyogtam. Ő pedig tudomást sem vett rólam. Igaz, még csak néhány napja voltam Nikki Howard. De ez alatt a rövid idő alatt már megtanultam, milyen hatással van Nikki mosolya az emberekre. Különösen a fiúkra. Totál elájulnak tőle. Amelyik fiúra Nikki rámosolygott, azt nyomban kenyérre lehetett kenni. Bármit, de bármit megtettek volna Nikkinek a mosolyáért. Csak egyetlenegy fickó volt immunis Nikki mosolyára, és az Brandon Stark apja volt. És most az egyetlen srác a világon, akire szívesen hatással lettem volna, Christopher Maloney, még csak rám sem nézett. A tekintetét mereven az előttem álló monitorra szegezte, és behívta az iskola adatbázisát. Hogy fogok közelebb kerülni Christopherhez – mint ember, nem mint Nikki Howard –, ha még arra sem tudom rávenni, hogy a szemembe nézzen és észrevegye, hogy valami rejtőzik ott, a szemfesték alatt?

– Szóval – próbálkoztam kétségbeesetten. – Szereted… a számítógépes játékokat? Istenem, nem is kérdezhettem volna ennél bénább dolgot. Ha itt lettem volna a teremben (úgy értem, én, Emerson Watts), és fültanúja lettem volna ennek a beszélgetésnek Nikki és Christopher között, szétröhögtem volna magam rajta. – Némelyiket – ütögette Christopher a billentyűket. – Én is – kontráztam. – Játszottál már a Journeyquesttel? Na, ez felkeltette a figyelmét. Végre. Meglepetten fordult felém. – Te is játszol Journeyquestet? – hitetlenkedett. – Persze – a szívem hatalmasat dobbant örömömben annak ellenére, hogy tulajdonképpen ezt sértésnek is vehettem volna. Úgy értem, mi olyan furcsa abban, hogy Nikki Howard szereti aJourneyquestet? Tán nem elég okos ahhoz, hogy számítógépes szerepjátékot játsszon? De hát kit izgatott ez? Hisz végre rám nézett! Egyenesen a szemembe! Innentől már nem kerül sokba, hogy megint barátok legyünk! Áthív majd magához, és hamarosan megint tortilla chipset fogunk majszolni az ágyon, miközben sebészeti műsorokat nézünk, a Parancsnok pedig kiabál velünk, ahogy a régi szép időkben. Minden visszatér a rendes kerékvágásba. Minden olyan lesz, amilyen régen volt. Olyan boldog voltam! Boldogabb, mint bármikor azóta, hogy belenéztem abba az átkozott visszapillantó tükörbe, és Nikki Howard arca bámult vissza rám. – Bár még csak a negyvenötödik szintig jutottam – sajnálkoztam. Negyvenötödik szintig, Christopher! Én vagyok az, Christopher! Em! Nézz rám, Christopher! Nézz a szemembe! Látsz engem? Én vagyok az, Em! Itt állok előtted! Ő azonban elkapta a tekintetét. Teljesen lelombozott. – Én már nem játszom azt a játékot – mondta, és újra nekiállt a billentyűket ütögetni. Na, várjunk! Hogy micsoda? Mi történt? Hogy érti ezt, hogy már nem játszik a Journeyquesttel? Ezt senki nem hagyja abba csak úgy. Mert ez nemcsak egy játék. Hanem egy életforma.

És mi a helyzet velem? Velem, Emmel? Most látott engem vagy sem? Nem látott. Nem láthatott, igaz? Mert akkor nem nézett volna másfelé. – No – szólalt meg. – Akkor az új e-mail címed Nikki pont Howard kukac TAG pont EDU. Már használhatod is. Mi a csoda folyik itt? Miért néz át rajtam csak így? A srácok nem veszik csak úgy semmibe Nikki Howardot. Emerson Wattsot, őt igen. De Nikkit még a meleg fiúk is meginterjúvolják, hogy milyen arckrémet használ (nem mintha tudnám a választ). – Oké – bólintottam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. – Köszi. Rendben. Christopher nem akar beszélgetni velem. Úgy értem, Nikki Howarddal. Vettem a célzást. Nem. Igazából nem vettem. – És tudod, hogy kell beállítani a címedet az otthoni gépeden – kérdezte Christopher –, ugye? Pontosan tudtam, hogy kell e-mail címet létrehozni és beállítani. Azóta csinálok ilyesmit, amióta ötödikben megkaptam az elsőt. A mamám, aki női egyenjogúságot adott elő az egyetemen, mindig arra tanított minket Fridával, hogy sose tegyünk úgy, mintha ostobák lennénk, csak azért, hogy megszerezzünk magunknak egy fiút. De ez lenne az az eset, amikor, úgy éreztem, még ő is megértene. Mert hirtelen megtaláltam az indokot, ami miatt holnap ismét beszélhetek Christopherrel. És erre most nagyon, de nagyon nagy szükségem volt. Mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki mostanában meg akar hívni magához, hogy tortilla chipset rágcsáljunk és orvosi műsorokat nézzünk. – Igazából fogalmam sincs, hogy kell csinálni – mondtam. Közben szó szerint rebegtettem a szempillámat, annyira belemerültem a tehetetlen nő szerepébe. Az anyám tutira szívrohamot kapott volna, ha ezt látja.

Christopher rám nézett. – Nem tudod? – kérdezett vissza. De egyáltalán nem tűnt meglepettnek. – Nem – feleltem. – Bonyolult dolog? Te tudod, hogy kell? – Aha – mondta. – Egyáltalán nem nehéz. Valami belement a szemedbe? Rögtön abbahagytam a pillarebegtetést. – Nem – hagytam fel a védtelen nő szerepével. A fenébe is, miért olyan nehéz dolog ez a flörtölés? Miért nem tud Christopher csak úgy megragadni és megcsókolni, ahogyan Brandon és Justin tette? Csókolózásban jó voltam! Pontosabban Nikki jó volt. – Ha behozom holnap a laptopomat, segítesz? – Persze – felelte. El sem hiszem, hogy nem hatotta meg a pillarebegtetés. Amitől, biztosra veszem, Justin Bay azonnal elájult volna. De totálisan. – Hozd csak! – Nagyszerű – mosolyogtam rá. De teljes erőbedobással, azzal a csábos mosollyal, amelyre Raoul, a művészeti vezető tegnap azt mondta, hogy Nikki, nem tudnál egy kicsit visszavenni? Nem használt autót árulunk. De most eszem ágában sem volt visszavenni belőle. Mivel Christopher továbbra is üres tekintettel nézett rám. – Amúgy Nikki vagyok – mosolyogtam tovább. – Persze, tudom, hogy tudod. Csak… – nyújtottam kezet. Christopher nem mosolygott vissza. – Én Christopher vagyok – rázta meg a kezem. –Christopher Maloney. A kézszorítása erős volt, de valahogy olyan élettelen. Nem tudom, hogy írhatnám le másképp, hacsak… Olyan volt, mintha egy halottal ráztam volna kezet. Úgy értem, olyannal, aki valójában már nem él, de még köztünk mászkál. Aminek nem volt túl sok értelme, hiszen pont én voltam a halott. A keze meleg volt, ahogy az enyém is. Tudtam, hogy nem halt meg. Valójában nem. De olyan volt, mintha valami ott belül… feladta volna. Ahogyan a haja miatt folytatott vitát az apjával.

Egyszerűen csak… megadta magát, ennyi év után. Már tényleg nem érdekelte az egész. Vajon mi játszódhatott le benne? Mi volt a baj vele? És hogy leszek képes olyan közel kerülni hozzá, hogy kideríthessem, amikor még arra is alig tudom rávenni, hogy rám nézzen és észrevegye, hogy én vagyok itt Nikki Howard testében? Nem akartam elengedni a kezét… és nem hiszem, hogy ez Nikki bujasága miatt lett volna. Úgy értem, egy kéz nem ugyanaz, mint egy száj vagy egy nyelv. Csak olyan jó érzés volt, hogy ismét ilyen közel lehettem hozzá, hogy itt lehettem mellette, még akkor is, ha ő nem tudta, hogy én vagyok én. De tudtam, hogy előbb-utóbb el kell engednem, mert hát nem ücsöröghetsz csak úgy egy számítógépteremben és szorongathatod a kezét valakinek, akit csak éppen akkor ismertél meg. Még akkor sem, ha az illető az előző életedben a legjobb barátod volt, te pedig egy tini szupermodell lettél. Így hát elengedtem a kezét… de csak egy másodperccel azután, hogy megpróbálta kihúzni az enyémből. Nyilvánvalóan azt gondolta, elment az eszem. Szinte már azt vártam, hogy megtörli a tenyerét a farmerjában. De visszafogta magát. – Szóval – lehajoltam, hogy felvegyem a Marc Jacobs táskámat, de csak azt akartam leplezni, milyen kellemetlenül érzem magam. – Épp az ebédlőbe indultam enni. Nem jössz velem? De tudtam, mit fog válaszolni, még mielőtt kimondta. – Ó, nem, köszönöm – nézett rám furcsa tekintettel. – Azért jó étvágyat! A tonhalsalátát pedig messziről kerüld el! Ez volt az első kicsit is humoros dolog, amit mondott. És rájöttem, mennyire hiányoznak a szarkasztikus megjegyzései. Majdnem annyira, mint ő maga. – Köszi! – mosolyogtam rá ismét. De megint nem volt semmi hatása. Visszafordult a számítógépéhez, és egyetlen szó nélkül ismét belemerült a focis játékba. Én pedig kissé bosszúsan, megbántottan… és zavartan oldalogtam ki a teremből.

– Istenem, hát itt vagy! – rohant oda hozzám Frida a folyosón. – Ezer éve várok rád! Hol a csodában voltál? – Meglátogattam Christophert a számítógépteremben – világosítottam fel. – Mondtam neked… – Egek! – motyogta Frida. – Miért lógsz azzal a szerencsétlennel, amikor lehetnél Gabriel Lunával is? – Gabriel Luna azt hiszi, kábítószerfüggő vagyok – tájékoztattam, mert eszembe jutott az előző esti társaságban történt kellemetlenség. És úgy vettem észre, nekem csak ebből jut, ha helyes srácokról van szó. – Jól van, mindegy – ragadta meg a karomat Frida. – Gyere! Már mindenkinek elhíreszteltem, hogy velünk fogsz ebédelni. – De áruld már el, Frida – vetettem fel, miközben maga után húzott –, mit mondunk, mi ketten honnan ismerjük egymást és hogy lettünk ilyen puszipajtások, hogy már melléd is ülök az ebédnél? – A suli lépcsőjén találkoztunk ma reggel – emlékeztetett Frida. – Nem emlékszel? Mindenki látott minket. – Nagyszerű – húztam fel a szemöldökömet. – Frida, mi baja van Christophernek? – Csak az, hogy egy csodabogár – jelentette ki a húgom, miközben az ebédlő felé rángatott. – Mindig is az volt. És most már te is látod, így, hogy végre normális lettél. – Nem, úgy értem… valami történt vele? Olyan… más lett. Már a Journeyquestet sem szereti. Egy focis játékot nyúz helyette. Pedig Christopher ki nem állhat semmiféle sportot. És… ezt nem igazán tudom elmagyarázni. De olyan, mintha… szóval, bementem hozzá, hogy csináljon nekem egy e-mail címet, és szinte rám se nézett. – Hja, gondolom, arra számítottál, hogy majd odáig lesz érted – mordult fel Frida –, csak mert most már Nikki Howard vagy. – Hát – vallottam be. Nem akartam ingerültnek tűnni, de… – Olyasmi. Úgy értem… hisz ő is csak fiúból van, nem? És a fiúk általában odavannak Nikkiért. Hacsak nem melegek. Szóval, mi a baj vele?

– Mit vársz tőlem, mit mondjak, Em? Akarom mondani, Nikki. Már mondtam neked, hogy igen furcsán viselkedik azóta, hogy beadtad a kulcsot. Úgy értem, még annál is furcsábban, mint szokott. Azt hiszem, mindig is szerelmes volt beléd, de erre csak akkor jött rá, amikor elmentél, és most, hogy már nem vagy, lassan elemészti magát. Ezt akartad hallani? – Hátrapillantott rám a válla fölött, meglátta, hogy milyen képet vágok, és felnevetett. – Istenem! Tényleg ezt akartad hallani! Lépj már túl ezen! Most már azt a srácot kapod meg, amelyiket csak akarod. Miért az az egy kell, amelyik akkor volt oda érted, amikor olyan átlagos voltál, mint mi, mindannyian? Odaértünk az ebédlő ajtajához. Frida megfordult és csípőre tett kézzel nézett rám. Én pedig könnyben úszó szemmel néztem vissza rá. – Jaj, istenem Frida – szipogtam. – Tényleg… tényleg azt hiszed, hogy erről van szó? Frida csak pislogott. – Ó, te jó ég! Te tényleg bele vagy zúgva, ugye? Figyelj… honnan tudhatnám? Csak tippeltem. Akár igaz is lehet. De az is lehet, hogy tévedek. Nézd, jelen pillanatban Christopher a legkisebb problémád. Épp arra készülsz, hogy belépj a Tribeca Alternatív Gimnázium ebédlőjébe. Csakhogy ez most már egy egészen más játék, mint egy hónappal ezelőtt. Mivel dögös lettél. Érted? Ki kell verned a fejedből Christophert, és fel kell venned egy másik arcot. Most Nikki Howard vagy, a szupermodell. Nem pedig Em Watts, a csodabogár. Világos? Bólintottam. De igazából nem is figyeltem rá. Mert még mindig azon rágódtam, amit előtte mondott. Lehetséges volna? Lehet, hogy miután meghaltam, Christopher tényleg rájött, hogy szeretett engem? Lehet, hogy ezért nem akart már többé a Journeyquesttel játszani? Mert rám emlékeztette? És ezért egyezett végül bele, hogy levágassa a haját? Mert most, hogy én elmentem, már semmi sem számított igazán? Ó, istenem! Ez a legromantikusabb dolog, amit életemben hallottam!

De mit kezdhetek ezzel? Hogy vehetem rá Christophert, hogy érdeklődjön Nikki Howard iránt, ha egyszer egy halott lány miatt emészti a bánat? És, nem akarom bántani, de az ember azt gondolná, tán egy kicsit kedvesebb is lehetett volna hozzám, amikor még éltem, ha már ilyen őrülten szerelmes volt belém. De még csak annyit sem tett soha, hogy megpróbált volna megcsókolni. Várjuk csak! Lehet, hogy éppen emiatt érezte olyan rosszul magát? Ó, hát ez így még sokkal romantikusabb! De még mielőtt igazán megemészthettem volna ezt a dolgot, Frida megrántotta a karomat, és már bent is voltunk az ebédlőben… …ahol már eleve is olyan hangerővel folyt a csevegés, hogy majd beszakadt a dobhártyám, de ez még a tízszeresére erősödött, ahogy megpillantottak az ajtóban. – Ott van! – futott végig a moraj az egész társaságon. És nem csak a Zombik Seregétől hallottam. A stréberek, a rockerek, a deszkások, a narkósok… mindannyian egyszerre harsantak fel, hogy „Ott van!” Én pedig éreztem, hogy elvörösödöm… – Nem is tudom, Free – panaszkodtam, miközben a húgom a melegétel-pult előtt várakozó sor felé tuszkolt és a kezembe nyomott egy tálcát. – Bízz bennem – nyugtatott meg Frida. – Még a szupermodelleknek is kell enniük, nem? Lehet. De lehet, hogy sokkal egyszerűbb lett volna venni valamit az automatából a folyosón, gyomorbaj ide vagy oda. Rettentően zavart, hogy én állok mindenki figyelmének a központjában, miközben a sorban haladok. A választásaimat úgy kommentálták, mintha én lennék Tiger Woods egy nyertes golfütés után. – Tofut kér! – hallottam a suttogást. Aztán pár másodperccel később: – Alma! Elvett egy almát!

Legszívesebben eldobtam volna a tálcámat és kirohantam volna a teremből, ki az iskolából, vissza a kórház negyedik emeletére, egyenesen dr. Holcombe irodájába: – Új testre van szükségem! Ebben már egy perccel sem bírom tovább! Nem lehetek Nikki Howard! Normális ember szeretnék lenni! Ehelyett azonban odaléptem a pénztárhoz, és kifizettem az ebédemet. Aztán követtem Fridát az asztalukhoz… …ahol már ott ült az egész junior pomponlánycsapat. Amint meglátták, hogy közeledünk Fridával, nyomban abbahagyták a beszélgetést. Szinte már azt vártam, hogy rám förmednek: – Mit képzelsz, hogy leülsz az asztalunkhoz, te szerencsétlen? A csodabogarak asztala OTT van! De elfelejtkeztem valamiről. Én most már nem Em Watts vagyok, a csodabogár. Hanem Nikki Howard. És Nikki Howardot mindenhol szívesen látják (kivéve a számítógéptermet). – Oóóó! – sikoltott fel egy sötét hajú lány, és arrébb tolta a tálcáját, hogy elférjek. – Úgy örülök, hogy idejöttél hozzánk! Ülj mellém! Ülj mellém, a legnagyobb rajongód vagyok! Frida azonban szigorú pillantást vetett rá, aztán letelepedett arra a helyre, amit nekem ajánlgatott. – Ejnye, Mackenzie! – figyelmeztette kimérten. – Ne felejtsd el, mit mondtam! – Bocsánat! – Mackenzie arca céklavörösre váltott. – Jól van, csak semmi ömlengés. Bocsi, bocsi. A többi lány mosolyogva csinált nekem egy kis helyet. Egy kissé zavarban éreztem magam. Nem akartam elhinni, hogy örömmel látnak egy olyan asztalnál, ahol a Zombik Seregének tagjai ücsörögnek. De hamarosan kiderült, hogy a mi asztalunk az asztal, ahol mindenki ülni akar. Különösen azután, hogy Frida bemutatott minket egymásnak (igaz, én egyikük nevét sem jegyeztem meg, mivel mindannyiukat Taylornak, Tylernek vagy Torynak hívták), egy ismerős hangot hallottam felkiáltani: – Hát itt vagy!

És amikor hátranéztem, Whitney Robertson állt ott, kezében tálcával, amin salátát és diétás üdítőt egyensúlyozott, mögötte pedig ott sorakozott Lindsey és a Zombik Seregének számos más prominens tagja a harmadik osztályból – és köztük egy negyedikes is, Jason Klein. – Jaj, istenem! – lelkendezett Whitney. – Már mindenhol kerestelek! Aztán már csak azt vettem észre, hogy számos piros-arany egyenruhát lökött félre, hogy utat törjön magának, a fiújának és a legjobb barátnőjének. – Nagyon köszi! – vetette oda Frida barátainak, akiket nem dobott fel túlságosan, hogy eltávolították őket az útból. – Szóval, Nikki, hogy tetszik az első napod itt, a Tribeca gimiben? – Nagyon jól érzi magát, Whitney – vágta rá Frida, aki szemmel láthatólag kinevezte magát a szóvivőmnek, és ezt rendkívüli módon élvezte. Azt hiszem, nem mindennapi dolog, hogy egy elsőévest az iskola egyik legnépszerűbb lánya tisztel meg a jelenlétével az ebédlőasztalnál. – Nem igaz, Nikki? Belekortyoltam a tejembe. (Na, igen. Nikki szereti a tejet. A kétszázalékosat. Végtére is gyomorproblémái vannak, nem a tejcukorra allergiás.) – Aha – bólogattam, miután lenyeltem a kortyot. – Mondtam Nikkinek a beszédtechnika órán – kezdett bele Whitney, aztán mintegy mellékesen hozzátette, hogy mindenki más is hallja az asztalnál: – Nikkivel együtt járunk beszédtechnika órára… – Én is oda járok! – kiáltott fel Lindsey. – Arra a beszédtechnika órára, amelyikre Nikki! És ugyanarra a spanyolra is! És én is rajta vagyok a Marc Jacobs táska várólistáján… – …hogy megtiszteltetésnek tartjuk, hogy pont a mi sulinkat választotta, a város számos iskolája közül – folytatta Whitney, mintha Lindsey meg sem szólalt volna. – Ugye, Nikki? – Aha – nyeltem le a falat salátát, amit a tofum mellé kértem… és amit nagyon finomnak találtam, egyáltalán nem papírízűnek, ahogy számítottam.

– Bárcsak előre tudtuk volna, hogy hozzánk fog beiratkozni! – magyarázott tovább Whitney mindenkinek az asztalnál. – Mert akkor szervezhettünk volna egy rendes fogadást neki. Az összes lány egyetértően bólogatott. Jason pedig, észrevettem, a mellemet bámulta. Nem viccelek. – Hűha – mondtam. – Köszi. Ez igazán nagyszerű. De így is nagyon kellemesnek találom a fogadtatást. – Hát – felelte Whitney –, majd gondoskodom róla, hogy kapj egy listát az órákon kívüli foglalkozásokról, ha esetleg szeretnél belépni az iskola valamelyik fantasztikus klubjába vagy szervezetébe. Én például a harmadikosok elnöke vagyok, valamint az Iskolaszellem klubjának vezetője. – Tényleg – néztem rá –, az Iskolaszellem klubja. Az meg micsoda? Nem mintha nem tudtam volna. Csak arra voltam kíváncsi, hogy ő is úgy írja-e le, ahogyan mi jellemeztük Christopherrel: a Semmirekellők Társasága. – Nos, az Iskolaszellem klubja azt tűzte ki célul, hogy táplálja az iskolaszellemet a diákokban azzal, hogy különböző rendezvényeket népszerűsít a Tribeca gimiben és az iskolán kívül, mint például az elsősök sporteseményei előtti bulik, egészségügyi felvilágosító rendezvények, roncsderbik, kaszinóestek, hétvégi banzájok… – Kaszinóestek – csacsogott közbe Lindsey. – Azt már mondtam – vetett rá lesújtó pillantást Whitney. – De a lényeg az – fogta suttogóra a hangját, mintha attól félne, hogy valaki meghall minket –, hogy vannak néhányan, akik ugyan ide járnak, de nem érdekli őket az a sok fantasztikus program és lehetőség, amit az iskola nyújt nekik. Az Iskolaszellem Klubja azon igyekszik, hogy meghozza a kedvét ezeknek az embereknek az ilyen eseményekhez, mindenféle játékokhoz, közösségi programokhoz… olyan dolgokhoz, amik jól mutatnak majd az egyetemi felvételi lapjaikon. Csodálkozva néztem rá. – És miért suttogsz?

Körbepillantott, aztán úgy tűnt, megállapította, hogy az iskola legnagyobb különce – Christopher Maloney – nincs hallótávolságban. – Nem is tudom. Csak vannak néhányan, akik úgy tartják, ez az iskolaszellem dolog ostobaság. De én nem találok semmi ostobaságot abban, ha valaki megpróbálja a legtöbbet kihozni abból, ami – számomra legalábbis – az élete egyik legszebb időszaka. Hűha. Ha a középiskolás évek számítanak a legszebbeknek az életben – az eddigiekből ítélve legalábbis –, igen rémes felnőttkorra számíthatok. – Hűha – ismételtem önmagam. – Ez… remekül hangzik. – Elég ebből az iskolai marhaságból – hajolt előre Jason Klein úgy, hogy hatalmas – és számomra visszataszító – bicepsze erősen kidudorodott rózsaszín pólója alól. – Milyen klubokba tudsz bejuttatni minket? – Jason! – csapott rá nevetve Whitney a vállára a tenyerével. – Hagyd abba! Ne is figyelj rá! Szörnyű egy pasi! De Jason meg sem hallotta. – Láttam, hogy tegnap a Cave-ben voltál. Minket is be tudnál juttatni? – Nem tudom – feleltem. – Lehet. – Hogyhogy lehet? – erősködött Jason. – Most be tudsz juttatni vagy sem? – Ha „Bunkók, akik félbeszakítják a barátnőjüket” est lesz – vágtam vissza. – Akkor valószínűleg igen. Whitneynek elakadt a szava. Lindsey pedig hangosan felröhögött. De ami a legjobban meglepett, az volt, hogy jó pár junior pomponlány megfordult és összeütötte a tenyerét a társával, annyira lenyűgözte őket, ahogy visszaszóltam Jasonnek. Rájöttem, hogy ha ez az a társaság, akik közé Frida jár, akkor elég csúnyán alábecsültem a Tribeca gimi pomponlányait – és nagy valószínűséggel az összes pomponlányt. Egész jó fej kis csapat voltak.

Frida azonban döbbenten nézett rám. Csak annyit formáltam a számmal némán, hogy: Mi van? és megvontam a vállam. Igazán nem tudom, mit várt tőlem, mit kellett volna mondanom. De Jason nem vette a szívére a dolgot – Oké, oké – mosolyodott el zavartan. – Most megfogtál. Inkább hallgatok, mint a sír. Ez csak újabb jele volt annak, mennyire más is az ember élete, ha nem hétköznapi arca van, hanem egy szupermodellé. Ha ilyesmit vágtam volna Jasonhöz még amikor Em Watts testében éltem, életem végéig gúnyoltak volna érte… különösen Whitney. De most, hogy Nikki voltam és nem Em, minden meg volt bocsátva. Sőt, amikor a tálcánkat vittük vissza becsengetés előtt, Whitney odasompolygott hozzám, hogy lássam, nem haragszik, és halkan megjegyezte, gondolom, azért, hogy a többiek ne hallják: – Figyelj, Nikki, ha nincs semmi programod suli után, feljöhetnél hozzám, hogy segítsek a leckédben. Gondolom, most úgy érzed, ha ebben a tempóban haladunk, sosem fogsz utolérni minket, és azt is tudom, hogy sok idő eltelt azóta, hogy utoljára iskolába jártál. Úgyhogy arra gondoltam… – Jaj – hálálkodtam. – Köszönöm, de fotózásom lesz. Még ha nem is lett volna, akkor sem pazaroltam volna egyetlen drága percemet se arra, hogy Whitney Robertson tetőtéri lakásában ücsörögjek, amíg ő valami hibás módszert magyaráz arról, hogyan kell kiszámolni a háromszög területét. Vagy többszínű, csillogó szemfestéket kenjek magamra, vagy bármi hasonlót műveljek, amivel a Zombik Serege a szabadidejét töltötte. – Talán majd máskor – tettem hozzá mosolyogva, amikor láttam, hogy elkámpicsorodik az arca. És amint meglátta a mosolyomat, ő is elmosolyodott. – Nagyszerű – sóhajtott fel. – Hát akkor sziamia! Komolyan. Ezt mondta. Hogy sziamia. Arra gondoltam, ha Cosy velem lenne, most ránézhetnék és azt mondhatnám:

– Hát, Toto, az az érzésem, már nem Kansasben vagyunk.∗ Attól eltekintve, hogy még sosem jártam Kansasben. Bár biztosra veszem, hogy Nikki igen. Nikki már mindenhol járt a világon. Csak ott nem, ahol a legjobban szerettem volna lenni.



Utalás az Oz, a csodák csodájára, amelyben a főszereplőt, Dorothyt Toto nevű kutyájával egy forgószél a mesék birodalmába repíti.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET AZ ELLE FOTÓZÁS GYEREKJÁTÉKNAK BIZONYULT A Vanity Fair előző napi megmérettetéséhez képest. Elsősorban legalább valami minimális elképzelésem volt arról, mit kell csinálnom. Másodsorban pedig, most nem kellett senkihez hozzádörgölnöm a cicimet, sem valaki más nyakába csimpaszkodnom (mondjuk, Brandon Starkéba). Ez alkalommal csak én magam voltam. Félre ne értsetek! Most is eszményi mosolyt kellett varázsolnom az arcomra, de a fontosabb dolog az volt, hogy a ruhám esése tökéletes legyen. Esküszöm, kétpercenként hallottam, hogy „várjunk, egy pillanat”, és rohant oda valaki, hogy megigazítson egy hajtást a ruhámon vagy elsimítson egy redőt. Egy kissé idegtépő volt. És bár nem különösebben érdekel a divat, most már kezdem kapiskálni, miről szól ez az egész. Úgy értem, hogy másokat miért foglalkoztat annyira, és miért tartják érdekesnek, sőt fontosnak is egyesek. Az igazság az, hogy a divat világa… valójában jó móka. Igen, tudom! Azelőtt sosem érintett meg ez a dolog. A ruházkodás csak annyit jelentett a számomra, hogy valamit magamra kaptam, hogy ne legyek meztelen és ne fázzak meg. De ezek a holmik – úgy értem, ezek a hosszú női ruhák –, amelyeket a fotózáson adtak rám, olyan csodaszépek voltak, hogy szinte elakadt a lélegzetem, amikor megpillantottam őket magamon. El sem tudom képzelni, hová lehet felvenni egy élénkpiros, hosszú ruhát hasig érő dekoltázzsal, melyet feketére festett strucctoll szegélyez. Leszámítva talán az Oscar gálát.

Akárhogy is, rettentő kíváncsi voltam, ki tervezte ezeket a holmikat – ami mindenkit meglepett, mert azt mondták, ezt kérdés nélkül is tudnom kellett volna már a tapintásukból és a kinézetükből. De aztán Kelly emlékeztette őket a fejsérülésemre (amit a fodrász, Vivian, már magától is felfedezett). És attól kezdve mindannyian erről akartak társalogni. Aztán pedig mindenki versengve mesélt nekem azokról a tervezőkről, akik erre a fotózásra csinálták a ruhákat, és Nikki többi kedvencéről is. És be kell valljam, elég érdekes sztorik voltak. Még anyának is tetszett volna Miuccia Prada, a feminista pantomimszínésznő, aki 1978-ban átvette a nagyapja bőrgyárát, megalkotta a Miu Miu márkát, és (a Wall Street Journal állítása szerint) 1,4 milliárd dolláros vagyonával mára Európa harminc leggazdagabb nőjének egyike. És Coco Chanel, a rövid, fekete ruha megalkotója, aki az általa alapított divatbirodalomnak köszönhetően az egyetlen divattervező, aki a Time magazin szavazásán bekerült a huszadik század száz legbefolyásosabb embere közé. Mindezek – plusz a lecke, amit a sminkes fiú tartott nekem a szemem alatti sötét karikákról, amelyeket az alváshiánynak köszönhettem, plusz az, hogy anya folyamatosan hívogatott (bár a fotózás kellős közepén természetesen nem tudtam felvenni a telefont), meg hogy a munkaadóm (jó, valószínűleg) kémkedett utánam, meg a lélegzetvisszafojtva végzett tornamutatványok annak érdekében, hogy bele tudjanak passzírozni a fűzőbe, amit néhány ruha alá viselnem kellett – elegendőek voltak ahhoz, hogy eltereljék a gondolataimat arról, mi is történt a suliban Christopherrel. Az, hogy a fűző olyan szoros volt, hogy mozogni is alig tudtam, sőt párszor majdnem el is ájultam, szintén nyújtott némi segítséget a figyelmem elterelésében. Az az igazság, hogy fogalmam sincs, Nikki hogyan birkózott meg mindezzel. Úgy kellett a messzeségbe révednem, mintha egy távoli csillagra csodálkoznék az égbolton (közben valójában egy málló festékfoltot bámultam a mennyezet egyik keresztgerendáján), és a legkevésbé sem foglalkoznék azzal, hogy

nem kapok levegőt, nagyon fáj a lábam, és rettenetesen fáradt vagyok… …ja, és hogy előző este mindenki láthatta, hogy cipelnek ki a Cave-ből, mintha én lettem volna részeg, nem az úgynevezett barátom, és hogy az a srác, akivel valójában szeretnék randizni, azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Már úgy értem, szó szerint fogalma sincs róla, hogy a világon vagyok. Azt hiszi, meghaltam, én pedig nem mondhatom el neki, hogy nem. Őt meg nem igazán nyűgözte le az új test, amelybe kerültem. Valójában talán ő az egyetlen ember a világon, akit nem nyűgöztem le. Hogy tudhatna valaki arra koncentrálni, hogy gyönyörűnek látsszon, amikor ezek történnek körülötte és ilyesmik kavarognak az agyában? A modellkedés nem könnyű pálya. Ha úgy vesszük, nagyon is nehéz. A modellkedés egyben színészet is. El kell játszanod, hogy jól érzed magad, miközben valójában minden egyes porcikád fáj… különösképpen a szíved. Legalábbis az én esetemben. Már majdnem összeestem a fáradtságtól, amikor a művészeti vezető, Veronica megszólalt: – Azt hiszem, megvan minden, ami kell, Nikki. Befejeztük. Esküszöm, szinte szaggattam magamról lefelé az utolsó ruhát, annyira szerettem volna már kijutni onnan. – A Vogue-fotózás holnap háromkor lesz – emlékeztetett Kelly, mikor a lépcsőket szedtem lefelé, a limuzin felé. – Tudom – kiabáltam hátra a vállam fölött. – És ma este semmi mulatozás! – hallottam még a hangját, miközben leroskadtam a kocsi hátsó ülésére. – Aludnod is kell valamit! Ma szörnyen néztél ki. – Ígérem! – csaptam be magam után a limuzin ajtaját. Végre! Nem maradt sok időnk. – Meg kell állnunk még valahol, mielőtt hazamegyek – szóltam oda a sofőrnek. – A számítógépes boltnál a Prince és a Greene sarkán. A vezető csodálkozva nézett rám a visszapillantó tükörben.

– Mindjárt nyolc óra, Miss Howard! – Igen, tudom – feleltem. – De csütörtökönként tovább tart nyitva a bolt. Hátradőltem a bőrülésen, és kifelé bámultam az ablakon, miközben a Park Avenue-n igyekeztünk hazafelé. Ahogy ott álltam és „egy távoli csillagra csodálkoztam az égbolton”, rájöttem, hogy Nikki Howard Stark márkájú, pink laptopját nem vihetem be másnap a suliba, hogy Christopher beállítsa rajta az e-mail címemet. Egyfelől, mert nagyon cikinek találtam. De komolyan. Rózsaszín laptop? Másfelől pedig, hogy lehettem volna biztos benne, hogy nincs rajta még valami más kémprogram is, amellyel a Stark Enterprises minden, interneten töltött percemet ellenőrizni tudja? Sehogyan. Így hát vennem kellett egy vadonatúj, nem Stark márkájú gépet, ahogyan egy vadonatúj, nem Stark márkájú mobiltelefont is, amelyen majd beszélhetek a szüleimmel. Úgy terveztem, hazafelé megveszem mindkettőt. Hála istennek, az Apple boltja csütörtök esténként nyolcig tart nyitva. Nálam pedig ott volt Nikki Howard American Express platinakártyája. Vannak azért előnyei, ha az ember híres és gazdag. Különösen, ha nemcsak híres és gazdag vagy, hanem a képed mindenütt ott virít a Stark Áruház oldalán, a számítógépes bolttól alig pár háztömbnyire, és mindenki abban a pillanatban felismer, ahogy belépsz. Még ilyen későn is sorban álltak az emberek. De ha te vagy Nikki Howard, sajnos, azt kell mondjam, nem olyan elbánásban részesülsz, mint bárki más. Egy eladó rögtön odalépett hozzám, szinte még azelőtt, hogy pár lépést tettem volna az üzletben és meghallottam volna a szokásos pusmogást, amely azon nyomban beindult, valahányszor megjelentem valahol. Érdeklődött, hogy segíthet-e, én pedig előadtam neki, mit akarok. Csak annyit mondott, hogy várjak ott, máris hozza. Amennyire kellemetlen is tudott lenni ez a Nikki-lét néha, olyan szupernek találtam például most. Megkaptam a laptopomat meg a telefonomat, és tíz perccel és tizennégy autogrammal azután, hogy beléptem az üzletbe, már kívül is voltam az ajtón.

De miközben a limuzinra vártam, mert a sofőrnek meg kellett fordulnia, hogy fel tudjon venni (tennie kellett egy kört, amíg vásároltam, annyi lovas rendőr cirkált a környéken), egy hangot hallottam a hátam mögül: – Nikki! Hátrafordultam, és arra számítottam, hogy egy újabb autogramkérő ostromol… ...de legnagyobb meglepetésemre Gabriel Lunával találtam szemben magam. – Te vagy az? – kiáltottam fel. Ő legalább annyira meglepettnek tűnt, hogy itt talál, mint amennyire én meglepődtem, hogy őt látom. – Te követsz engem? – érdeklődött azzal az imádnivaló brit akcentusával. De közben mosolygott, úgyhogy tudtam, csak viccel. – Azt hiszem, te követsz engem – vágtam vissza. – Mit keresel itt? – Itt lakom, egy kicsit följebb – felelte. – Megkérdezném, hogy te mit csinálsz itt, de azt hiszem, ez nyilvánvaló. – És amilyen úriember volt, elvette tőlem a hatalmas dobozokat, amelyeket a hónom alatt cipeltem. – Hadd segítsek! Csak nem megint taxit akarsz fogni? Mert ezen a sarkon ez reménytelen. – Nem, jönnek értem kocsival – mondtam. – Csak tennie kellett egy kört a sofőrnek. De azért köszönöm. – Ó – nyugtázta Gabriel. – Szóval kiheverted a tegnap estét? Nyomban eszembe jutott az előző alkalom, amikor találkoztunk. Felszegtem az államat: – Az nem úgy volt… én egyáltalán nem… Gabriel, én sosem iszom egy kortyot sem. Komolyan mondom. Megkérdezheted a pultosokat is. Ha legközelebb a Cave-ben jársz, kérj tőlük egy Nikki koktélt! Döbbenten nézett rám. – Hogy micsodát? – Egy Nikki koktélt. Csak víz van benne. És én voltam az, aki próbáltam eltávolítani onnan Brandont. Úgy értem, Brandonnal csak… mi csak barátok vagyunk.

– Ó – motyogta Gabriel. Zavartnak látszott. – Értem. – Én nem az vagyok, akinek gondolsz, Gabriel – folytattam. A távolban láttam a limuzin lámpáinak fényét. Meg kellett ugyan állnia egy pirosnál, de könyörtelenül közeledett felénk. De volt valami, ami még nyomta a szívemet. – Az én szememben egy remek este abból áll, hogy játszhatok a számítógépemen. Ami engem illet, nem is akartam elmenni otthonról tegnap. Csak azért hagytam rábeszélni magam, mert Lulu meglepetéspartit szervezett a hazatérésem örömére, és nem akartam megbántani, olyan kedves volt velem. Ma este viszont hazamegyek, és házi feladatot fogok írni. Ez az én őrülten vad életem. Komolyan. – Nézd – szólalt meg Gabriel kiismerhetetlen kifejezéssel az arcán. – Ne haragudj rám! Tudom, hogy néha elég okostojásnak tűnhetek. Csak… szóval, ott vannak például azok a lányok, akikkel összefutottunk a minap. Akik autogramra vadásztak. Ők felnéznek rád. Attól tartok, te ezt nem érzed. – Dehogynem – bólogattam. Sosem vált már az a lámpa zöldre? Aztán gyanakvó pillantást vetettem rá. – Várjunk csak egy percet! Ha már itt tartunk, te mit kerestél hajnali kettőkor abban a klubban? – Ó – Gabriel hirtelen zavarba jött. – Csak a DJ-nek adtam egyet az új dalomból, amit valamelyik nap írtam. Hogy megkérdezzem tőle, szerinte jó lesz-e. – Aha – mosolyodtam el. – És? Tetszett neki? Nem biztos, hogy jól láttam a számítógépes bolt kirakatának fényében. De azt hiszem, Gabriel kissé elpirult. – Nagyon. Rögtön le is játszotta. És mindenkinek nagyon bejött. Odavoltak érte. A limuzin végre begördült elém, a sofőr pedig előugrott a kormány mögül. – Bocsánat, Miss Howard – mentegetőzött. – Beragadtam egy turistabusz mögött… – Semmi gond – nyugtattam meg. – El tudná venni ezeket? – Átvettem Gabrieltől a hatalmas dobozokat, és a sofőr kezébe nyomtam, aki sietve bepakolt mindent a csomagtartóba. Én pedig Gabrielhez fordultam, és bejelentettem: – Megjött a kocsim.

– Látom – méregette felhúzott szemöldökkel a hosszú, fekete limuzint. A járdán sétáló embereknek is felkeltette a figyelmét, sokan megtorpantak, úgy bámulták a kocsit és vele együtt engem. – Jövök még neked egy fuvarral – emlékeztettem. – Úgyhogy, ha menni akarsz valahová… – Ma este biztos nem – jelentette ki Gabriel, miközben furcsa kis félmosoly játszott az ajkán. – De egyszer behajtom. És nem is lephetett volna meg jobban, mert előrehajolt és megcsókolt – a számon, de csak finoman, alig érintett az ajkaival –, aztán néhány centiről a fülembe súgta: – Nem vagy kíváncsi, mi az új dalom címe? – Az új dalod címe? – néztem rá meghökkenve. A szám még mindig bizsergett a könnyed csókjától. És bár hozzám sem ért, úgy éreztem, mintha a földhöz szegezett volna. – Aha – suttogta. – Az a címe, hogy Nikki. Ezzel sarkon fordult és eltűnt a tömegben, a limuzint és engem bámuló emberek között.

HUSZONHARMADIK FEJEZET MIKOR A LIMUZIN VÉGRE MEGÁLLT A HÁZUNK előtt, kikászálódtam a kocsiból, Karl segítségével összeszedtem a holmimat a csomagtartóból, és kiszálltam a liftből a lakásnál, arra számítottam, hogy senkit sem találok ott, hiszen már elmúlt kilenc óra. Biztos voltam benne, hogy Lulu már bement a városba és olyasmiket művel, amiket akkor szokott, ha senki nem figyel rá. Így hát el tudjátok képzelni, mennyire meglepődtem, amikor kiléptem a liftből és meghallottam a hangját. – Nikki! – kiáltott fel egy homályos figura a nappali közepén álló masszázsasztalról. Lulut (nagyrészt) fehér lepel takarta, és egy fehérköpenyes, szigorú tekintetű nő masszírozta a vállát. – Öhm… – szólaltam meg még zavartabban, mint szoktam. – Szia… – Szia! – kapta fel a fejét Lulu a masszázsasztalon lévő mélyedésből. – Ja, igen. El is felejtettem. Nikki, ő itt a házvezetőnőnk, Katerina. Katerina, ő pedig nem Nikki. Tudom, hogy úgy néz ki, mintha ő lenne, de nem az. Elcserélték a lelkét, és most valaki más. De azért továbbra is hívhatja Nikkinek. Katerina abbahagyta Lulu vállának dögönyözését, és rám nézett. – Azt mondja, ez itt nem Miss Nikki? – kérdezte erős akcentussal. – Nem – erősítette meg Lulu. – Illetve, persze, igen. De mégsem. – Dehogynem, én vagyok az, Lulu – csattantam fel idegesen. – Hogyne én lennék. Csak nem emlékszem senkire. Amnéziám volt, tudod… Üdv, Katerina!

Katerina egy darabig még szótlanul meredt rám, aztán vállat vont és folytatta Lulu masszírozását. – Lányok, lányok – motyogta, bár ez inkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „lanok.” – Én már nem tudom követni magukat és a buta kis játékaikat. – Tudom, hogy most a te masszázsod következett volna, Nikki – mondta Lulu, miközben visszahajtotta a fejét az asztalon lévő lyukba. – De most értem haza egy tárgyalásról a lemezkiadómmal, ami maga volt a pokol. Azt mondták, el kell énekelnem a két lemaradt számot Lindsay Lohan albumáról – na persze –, és a tegnap éjszakától is még rettentő másnaposnak érzem magam, azt hiszem, megihattam úgy tizenöt mojitót, és betoltam vagy egy karton Milk Duds csokit, úgyhogy tudtam, hogy Katerina az egyetlen, aki képes lehet újra gatyába rázni. Jaj, és majd elfelejtettem, Nik, Brandon egész nap hívogatott. Azt mondja, a mobilod nincs bekapcsolva, és akárhányszor hív, mindig hangpostára irányítja. Ez hogy lehet? Mármint, hogy nem kapcsoltad be a mobilodat? Ja, és nagyon sajnálja a tegnap estét. És valami olyasmiről beszélt, hogy megkapja az apja kisrepülőjét a hétvégére, és elvisz minket Antiguára, tudod, csak akkor tesz ilyet, ha valamiért komoly lelkiismeret-furdalása van. Ó, és be kellett zárnom Cosyt, mert állandóan rajtam ugrált, már nem bírtam elviselni, most bent van a szobámban, de kész rémálom volt… Lepakoltam a dobozokat a kezemből, átsiettem a nappalin, egyenesen Lulu szobájához, és kirántottam az ajtaját. Cosabella úgy rohant elő, mintha puskából lőtték volna ki, s lógó nyelvvel, csaholva ugrált fel a lábamra. Felnyaláboltam és leültünk a kanapéra, ahol elhelyezkedett a karomban és az arcomat kezdte nyalogatni. – Sétálni már volt – nézett fel ismét Lulu. – Karl levitte. Istenem, mi ez az arcodon? Értetlenül pislogtam rá Cosy gyapjas feje fölött. – Hol? Aztán már csak azt vettem észre, hogy Lulu felpattan a masszázsasztalról, s a köpenyét még mindig magához szorítva odamasírozik hozzám, és a körmét végighúzza az arcomon.

– Aú! – kiáltottam fel, és gyorsan elkaptam a fejem, hogy ez a százötven centis őrült ne érhessen el. Lulu az ujjára pillantott és megállapította: – Tudtam. Hámlik a bőröd. Mert tiszta száraz. Mi a fenét kentél rá? – Figyelj! – tapogattam még mindig az arcomat fájdalmasan. – Értékelem a segítségedet, hogy vigyáztál Cosyra, amíg iskolában voltam meg a fotózáson, meg minden. De nem karmolászhatod meg csak úgy az embert… – Mi-a-fenét-kentél-rá? – tolta az ujját a képembe, hogy én is láthassam a lehámlott bőrdarabot. – Te jó ég! – sóhajtottam. – Szappant. Mi mást kentem volna? Lulu szinte sokkot kapott. – Szappant? SZAPPANT? Te SZAPPANNAL mostad az arcodat? – Miért, mi mással kellett volna? – kérdeztem. Lulu csak döbbenten nézett rám, és a fejét csóválta. Aztán odaszólt a házvezetőnőnek: – Katerina! A köpenyemet! Krízishelyzet van, amit orvosolnunk kell. Most azonnal. Katerina komor képpel bólintott és felemelte Lulu köpenyét, aki aztán – a stratégiai fontosságú helyeken ügyesen magához szorítva a lepedőt – belebújtatta karját a köpeny ujjába… majd, amikor a köntös már mindenütt takarta, a lepedőt a padlóra ejtette. – Idefigyelj! – mondtam. – Én nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de semmiféle szépészeti beavatkozásra nincs szükségem, ha esetleg arra gondolnál. Egy csomó minden jár most a fejemben, és semmi mást nem akarok, csak… – Már megbocsáss – vágott közbe Lulu. – De Nikki Howard neked adta a testét – mondhatnám, neked adományozta – AJÁNDÉKBA. De azt tán elvárhatja, hogy ezután vigyázz rá. – Igenis vigyázok rá – erősködtem. – Amióta ebbe a testbe kerültem, nem eszem-iszom mást, csak tofut és zöld teát, mert úgy tűnik, ez az egyetlen étel és ital, amitől nem kezd égni a gyomrom… – De mivel mosod a hajad? – makacskodott Lulu. – És mennyi ideig hagyod rajta a balzsamot? És milyen bőrradírt használsz? Ne

is válaszolj, tudom: semmilyet. Nikki Howard tényleg természetes szépség volt. De ezt nem csak úgy kapta ajándékba. Nagyon is sokat TETT ÉRTE. Jól megválasztott és gondos szépségápolással. AMIT TE ELHANYAGOLSZ! – Nézd – segélykérő pillantást vettettem Katerinára, de onnan nem érkezett támogatás. Mégpedig azért, mert a házvezetőnő közben rátalált az univerzális távirányítóra, amellyel (mint kiderült) nemcsak a tévét lehetett bekapcsolni a kandalló fölött, hanem a kandallót – ha megnyomtál egy gombot, lángok csaptak fel és kezdtek táncolni a belsejében –, az ablaktáblákat (amelyeket be lehetett sötétíteni átlátszatlan liláig, illetve kivilágosítani normál üvegszínre), a hi-fi tornyot és még a lift biztonsági kameráját is, Katerina pedig azon igyekezett, hogy tompítsa egy kicsit a fényt és ezzel hangulatosabb világítást csináljon. – Nekem most sokkal fontosabb problémáim vannak, mint hogy száraz-e a bőröm, oké? Ha esetleg nem tudnád, valaki kémkedik utánunk. És nem csak utánam, Lulu. Utánad is. A laptopod tele van megfigyelőprogramokkal. És nem akarlak megrémiszteni, de egészen biztos vagyok benne, hogy a Stark Enterprises a bűnös. Persze nincs rá bizonyítékom… de ki más lehetne? Most már nincs gond, rendbe tettem a dolgot. De talán jó lenne, ha beszereznél egy új számítógépet, és nem a Starktól. Én már megtettem. És ha ez még nem lenne elég, Gabriel Luna – emlékszel, az a fickó a robogóval, a Stark Áruház megnyitójáról, ahol, öhm… kicserélődtek a lelkeink? Szóval, ez a srác írt nekem egy számot. Pedig még csak nem is kedvelem. Azt hiszi rólam, hogy iszom és drogozom. Az a fiú pedig, akit szeretek – a szemem hirtelen megtelt könnyel, csak így, minden előzmény nélkül –, még csak rám sem nézett ma a suliban, érted? Úgyhogy nem különösebben érdekel, hogy száraz bőröm van-e vagy zsíros bőröm, vagy van-e bőröm egyáltalán. Úgy értem, azt sem tudom, mi értelme ennek az egésznek. Mi értelme, hogy gyönyörű vagy, ha még arra sem tudod rávenni a fiút, akit szeretsz, hogy rád nézzen? Lulu felsóhajtott. Aztán Katerinára nézett és kijelentette: – Azt hiszem, erősítést kell kérnünk.

Katerina bólintott, letette a távirányítót és a telefonjáért nyúlt. Ahogy ezt megláttam, felkaptam a legközelebbi párnát, és beletemettem az arcom. – Jaj, ne! – nyafogtam. – Nem akarok több átalakítást! Nem, nem, nem, nem! – csapkodtam a párnával a fejemet minden egyes nemre…. amit dr. Holcombe bizonyára nem nagyon helyeselt volna. – Nyugalom – hűtött le Lulu. Aztán már csak azt vettem észre, hogy elrántja a párnát az arcom elől és leül mellém. – Katerina banánhajót rendel a túloldali cukrászdából. Azt értettem erősítés alatt. Mindig banánhajót rendelünk a cukrászdából, ha problémánk akad a pasikkal. Igaz, nem tesz túl jót a gyomrodnak, de bevehetsz a gyógyszeredből, mielőtt nekiesünk. Na. Szóval, mi van ezzel a Stark Enterprises dologgal, Gabriel Lunával meg azzal a sráccal, aki rád sem bagózik? Hálám jeléül, hogy nem valami tetőtől talpig bőrradírozás vár rám, elmeséltem Lulunak először azt, hogy mit találtam a laptopján, aztán hogy mi volt Gabriellel, majd beszéltem neki Christopherről, és arról, hogy alig szólt hozzám a számítógépteremben. Amikor befejeztem, megvonta a vállát. – Nos, először is, azt a gépet sosem használom. Csak azért tartom, mert tetszik. És Gabriel is egyszerű ügy. Szerelmes beléd. Majdnem megfulladtam. – Lulu! Dehogyis… csak… – És az is nyilvánvaló, hogy mi a helyzet azzal a Christopherrel – folytatta. – Tényleg? – néztem rá a meglepetéstől elkerekedett szemmel. – Mi? – Megrémült attól, hogy mennyire odavan érted. Úgyhogy egészen, de egészen mélyre kellett temetnie magában ezt a dolgot, nehogy meglátszódjon rajta. Csak pislogtam. – Lulu! Hisz még csak nem is ismeri Nikki Howardot. Hogy lehetne szerelmes belé?

Lulu mindkét aprócska, mezítelen lábát feltette a kávézóasztalra, és addig igazgatta a fejét a kanapé háttámláján, míg a plafonra nem vethette a tekintetét. – Édes istenem! Nem hiszem el, hányszor kell még elmondanom neked? Mintha már a múlt hónapban egyszer elmondtam volna. Nem is mintha, a múlt hónapban már elmondtam. De most mondhatom el megint, emiatt a lélekcsere miatt. Jól van, legyen. Szóval, Nikki. Légy szíves, most figyelj! Azok a fiúk, akik nem melegek, csak háromféleképpen viszonyulhatnak egy lányhoz. – Három ujját a levegőbe tartotta, és ahányszor letudott egy pontot, egyet lehajtott. – Az első: beléd szeretnek, és ezt úgy mutatják ki, hogy számokat írnak neked, mint Gabriel, randira hívnak, és minden szép és jó, ahogy annak lennie kell. A második: beléd szeretnek, de megijednek a saját érzéseiktől, mert azok túlságosan erősek, ahogyan ennél a Christopher gyereknél is, úgyhogy elnyomják magukban jó mélyre, és tudomást sem vesznek rólad, rosszabb esetben hülyeséget csinálnak, mondjuk, kigúnyolnak, mert fogalmuk sincs, hogy másképp is adhatnának hangot annak, ami bennük van, mert éretlen kis kölykök még, és túl szégyellősek hozzá, hogy, mondjuk, írjanak neked egy dalt vagy ilyesmi. És a harmadik: valami nem stimmel velük, először kedvesek és szeretettel közelednek hozzád, aztán tesznek egy száznyolcvan fokos fordulatot, és szemét dolgokat kezdenek művelni, például más lányokkal fekszenek le a hátad mögött, mint Justin Bay. De mi sose jövünk rá, hogy mitől változtak meg, ahogyan ők sem tudják, így semmi értelme rágódni a dolgon. Világos? Hát, ennyi. Vége. Leeresztette a kezét. – Valami kérdés? Meglepetten néztem rá. Úgy tűnt, komolyan beszél. De ezt nehéz volt megállapítani, tekintve, hogy Luluról volt szó. Így hát úgy döntöttem, megkérdezem, biztos, ami biztos. – Öhm… igen. Lenne egy kérdésem. Most komolyan beszélsz? Lulu felsóhajtott. – Na jó. Látom, nem jutott el az agyadig, amit magyaráztam. De ne akard azt mondani, hogy az anyádtól sem hallottad még ezt!

A fejemet ráztam. – Öhm… nem. Bizton állíthatom, hogy soha… – Atyaég! – forgatta Lulu a szemét. – Ettől a falnak tudok menni! Hogy lehet, hogy az anyád semmiről sem beszélt neked? Ez rettentő felelőtlen dolog volt tőle! Úgy értem, hogy engedhetik a szülők a gyereküket, hogy csak úgy mászkáljanak a nagyvilágban és magukba bolondítsák a fiúkat anélkül, hogy fogalmuk lenne róla, mit művelnek? Nem láttad a Pókembert? „A nagy hatalom nagy felelősséggel jár!” Mi, nők, nem járkálhatunk fel-alá csak úgy, ilyen vonzón anélkül, hogy odafigyelnénk arra, hogy ne essen minden srác mindenhol belénk. Nem igaz, Katerina? – Ja – bólogatott Katerina hevesen, miközben Lulu lepedőit rakosgatta halomba, hogy levigye a mosodába. – Az én anyám, ahogy Katerina anyja is, efelől semmi kétségem – folytatta Lulu –, leült velem, amikor tizenegy éves voltam, és azt mondta: „Lulu, az a helyzet, hogy minden heteroszexuális fiú – és valószínűleg néhány homoszexuális is, úgyhogy vigyázz, mert az aztán biztos nem vezet semmi jóra –, akivel találkozol majd, őrülten beléd fog szeretni. Lehet, hogy nem vallja majd be, de attól még így lesz. Úgyhogy ez a te felelősséged, hogy ne tégy olyasmit, amivel bátorítod őket – hacsak, persze, nem pont az a célod, hogy beléd szeressenek. Mert a fiúk érzéseivel játszani kegyetlen dolog. Mert akárki akármit mond, a férfiak a gyengébbik nem.” Ezt sem mondta az anyád? Ezen az anyainak szánt jó tanácson teljesen elképedtem – az én anyám tanácsai mindig inkább olyasmiről szóltak, hogy Soha ne menj sehová úgy, hogy nincs nálad elég pénz taxira, és Ne feküdj le senkivel, de ha mégis, akkor használj óvszert – úgyhogy csak a fejemet ráztam. – Hát – magyarázott tovább Lulu –, úgy néz ki, hogy bár az anyám egy csomó hibát elkövetett – például azt, hogy amikor tizenkét éves voltam, snowboardleckéket kaptam tőle karácsonyra, ám ez az egész csak arra volt jó, hogy lelépjen az edzőmmel –, ebben az egyben nem tévedett. Minden heteroszexuális fiú, akivel életemben találkoztam – és még néhány meleg srác is – tényleg belém esett. Egy kicsit biztosan. Na, nem úgy, hogy mindannyian

hirtelen feleségül akartak venni vagy ilyesmi… volt olyan, például a snowboardoktatóm esetében, hogy leginkább valaki mást akartak feleségül venni. De mindegyik gondolt rá. És igaz, hogy nem marad mind olyan szerelmes belém, ahogy kellene – de ez általában csak azért van, mert annyira megijednek a szerelemtől, amit éreznek, mert hát én olyan lenyűgöző vagyok, hogy úgy érzik, nem érnek fel hozzám, és végül megfutamodnak… mint Justin. Döbbenten néztem rá. Ezt látván Lulu hozzátette: – Komolyan beszélek. Majd meglátod. Jön majd az a futárfiú a banánhajóval. Csak figyelj, amikor fizetek neki! Tuti biztos, hogy randira fog hívni. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így óvatosan, hogy meg ne bántsam, azt feleltem: – Hát, Lulu… köszönöm. Mármint a figyelmeztetést. De… bár biztos vagyok benne, hogy minden normális srác, akivel te összefutsz, nyomban beléd esik, velem nem épp ez a helyzet. Legalábbis az eddigi életem során nem ez volt. Az az igazság, hogy a való világban a legtöbb lánynak nem kell azon aggódnia, hogy az összes srác, akivel találkozik, beleszeret. Már látom, most, hogy Nikki lettem, hogy nekem esetleg kellhet, de… Lulu dühösen csattant fel: – Ó, dehogynem kell! Ha a lányok nem foglalkoznak ezzel, csak magukat csapják be! És a tűzzel játszanak. Ez minden lányra igaz. Ugye, Katerina? Katerina bólintott, miközben a masszázsasztalt hajtogatta össze. – Ja, igen – helyeselt kissé fáradtan. – Találkoznia kellene némelyik exférjemmel! – Látod? – lelkendezett Lulu. – Nem számít, hány éves vagy, sem az, hogy nézel ki – már megbocsásson, Katerina. Akár csinos vagy, akár nem, akár vékony, akár nem, a fiúk nem tudnak ellenállni. Ha lányból vagy, ez így van. Az lehet, hogy nem vallják be, hogy beléd estek. Helyette inkább bunkó módon viselkednek… – erről valamiért Jason Klein jutott eszembe –, de amit az anyám mondott, az mind teljesen igaz, és minden lányra az. És ez igen nagy felelősséget ró ránk. Úgy értem, mindig nagyon, de nagyon

óvatosnak kell lennünk, hogy ne törjük össze a férfiak szívét. A férfiak szíve ugyanis nagyon törékeny. A lányoké közel sem annyira. Ugye, Katerina? – Ja – csapta össze a masszázsasztalt a bejárónő. Nagy hévvel. – Szóval fogalmam sincs, mi van a te Christopher barátoddal – folytatta Lulu. – De úgy gondolom, valószínűleg csak azt próbálja leplezni minden erejével, hogy mennyire beléd esett, mert állatira megijedt a dologtól… egy csomószor ez van. Van valami magyarázatod arra, miért? Cosabellára néztem, aki elégedetten szunyókált összegömbölyödve az ölemben. Fogalmam sem volt, hogy keveredtem bele ebbe az ostoba beszélgetésbe. De volt valami Luluban – valami annyira sebezhető és annyira édes – amitől úgy éreztem, jó lenne, ha az elmélete igaz lenne. Nyilvánvalóan nagyon szép elmélet volt, ráadásul olyan, amely minden kislány önbecsülésén segítene, akinek az édesanyja ezt megosztaná vele. És ki tudja? Az is lehet, hogy tényleg így van. Az biztos, hogy Lulu nagyon hitt benne. És afelől nincs is kétségem, hogy minden srác, akivel ő eddig találkozott, tényleg bele is szeretett. Legalább egy kicsit. És valószínűleg ez Nikki Howardra is igaz… kivéve, ha Brandon Stark apjáról van szó. De aztán ott volt ez, ami Christopherrel történt aznap délután. Hogy is magyarázhatnám el, milyen nagyon furcsa volt? – Hát, nem tudom – feleltem lassan. – A húgom valami olyasmit mondott, hogy Christopher talán bele volt zúgva, öhm… Em Wattsba. Tudod, a lányba, aki meghalt a Stark Áruház megnyitóján. De csak akkor jött rá erre, amikor már késő volt, mert a lány… meghalt. Nem tudom, hogy ez igaz-e. Valószínűleg nem. De az biztos, hogy a legjobb barátok voltak, mielőtt Em meghalt. És, tudod, ő is ott volt, amikor ez történt. A húgom pedig úgy gondolja, hogy összetört a szíve. Néma csend fogadta a mondataimat. Aztán Lulu a szívéhez szorította a kezét és rám emelte a tekintetét. Hatalmas Bambiszeme hirtelen megtelt könnyel.

– Ez – szólalt meg – a legromantikusabb történet, amit valaha hallottam. – A bejárónőre nézett. – Katerina! Hát nem ez a legromantikusabb történet, amit valaha hallott? Katerina addigra már összepakolta az összes holmiját, és épp a hűtőszekrényben takarított: egymás után dobálta ki a lejárt szavatosságú joghurtokat. – Ja – vetette hátra a válla fölött. Lulu visszafordult hozzám. – Idefigyelj! – fogta meg a kezemet. – Még nincs minden veszve. Most az a fontos, hogy teremts vele kapcsolatot. Mutasd meg neki, hogy mennyire megérted, milyen veszteség érte. Hogy mennyire átérzed. A fejemet csóváltam. – De, Lulu… hogyan tudnám? Ő csak egy idegent lát már bennem. Sőt, ami még rosszabb… egy szupermodellt, aki a Stark Enterprisest képviseli – azt a társaságot, amelynek jelentős szerepe volt abban, hogy a barátnője meghalt –, és minden más rosszat a világon. Én vagyok minden, amit Christopher gyűlöl. Ő és én annak idején csak nevettünk az olyan lányokon, mint Nikki Howard. Hogyan tudnék közel kerülni hozzá olyasvalakiként, akit ki nem állhat? Mondom, ez teljesen reménytelen. – Semmi sem reménytelen, ha szerelemről van szó – szorította meg a kezemet Lulu. – Hát egy szót sem fogtál fel abból, amit az előbb mondtam? Csak hagynod kell neki egy kis időt. Szörnyű veszteség érte. A szíve meghasadt. Rengeteg szeretetre és türelemre lesz szükség ahhoz, hogy visszahozd az élők közé… ahogyan ahhoz is szeretetre és türelemre volt szükség, hogy téged visszakapjalak… még akkor is, ha egy kicsit furcsa lettél. Furcsa – tette hozzá sietve –, de sokkal kedvesebb, mint régen. Felsóhajtottam. – Nem is tudom, Lulu. Szeretném hinni, hogy igazad van, de… ha az elméleted működik, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár, és sokkal rendesebb dolog lenne tőlem, ha egyszerűen békén hagynám. Lulu fürkészőn nézett rám. – De a szíved mit mond, Nikki?

Éreztem, hogy a szememet elhomályosítják a könnyek. Mert eszembe jutott, amit Mr. Phillips mondott a minap dr. Holcombe irodájában: Mi ad helyet a személyiségnek? Vagy más szóval… a lelkünknek? Az agyunk? Vagy a szívünk és a testünk? Nikki Howard agya valóban nem működik már. A szíve azonban ver tovább. Eszembe jutott, hogyan szorítottam akkor a kezemet Nikki Howard szívére és hogy éreztem a dobogását. Olyan idegen érzés volt. Akkor arra gondoltam, vajon fogom-e valaha is a magaménak érezni? De most már nagyon is a magaménak éreztem. Mert ha nem lett volna az enyém, nem fájhatott volna ennyire. Éreztem, hogy az én szívem, mert… …majdnem megszakadt. – A szívem azt mondja: szeretem Christophert – motyogtam kétségbeesetten. – De ez annyira reménytelen, Lulu! Az esély, hogy valaha is olyan közel kerülünk egymáshoz, mint voltunk, nagyjából nulla… arról nem is beszélve, hogy mennyi az esély arra, hogy ennél több is legyen… A házi telefon megcsörrent, mire mind a ketten felugrottunk. – Majd én felveszem – ajánlkozott Katerina, és el is indult. – Figyelj! – szorította meg Lulu ismét a kezemet. – Ha a futárfiú randira hív, hajlandó leszel elhinni nekem, hogy van esélyed Christopherrel? Kihúztam a kezem a szorításából, és letöröltem a könnyeimet. – Lulu! Bolyhos köntös és papucs van rajtad. A futárfiú nem fog… – A futárfiú randira fog hívni – jelentette ki Lulu. – Ahogy mondtam: mi, nők hatalmas erővel rendelkezünk, és ezt felelősséggel kell használnunk. Szóval, ez most nem tisztességes dolog tőlem, mert pillanatnyilag eszemben sincs randizni senkivel, mivel épp most szakítottam Justinnal, és még el kell mennem az asztrológusomhoz, hogy milyen csillagjegyű fiúkra kellene koncentrálnom a következő randijaimhoz. De megteszem, hogy bebizonyítsam neked, igazam van. Akkor hajlandó leszel hinni nekem?

– Jól van – nevettem fel még mindig bizonytalanul. – Próbáld meg! A lift ajtaja kinyílt, és a gyanútlan futárfiú, kezében egy nejlonzacskóval, belépett a szobába. – Tizenegy ötven lesz – nyújtotta át a zacskót Katerinának. – Nem én fizetek. Ő fizet – mutatott Katerina Lulura. Lulu felállt a kanapéról, egy rántással szorosabbra húzta az övet a köpenyén, és odasétált a futárfiúhoz. Nem mondhatnám, hogy bármi változást észrevettem rajta, leszámítva a csábos mosolyt, amelyet a tündéri arcára varázsolt. De a futárfiú azon nyomban kihúzta magát. – Hát – szólította meg Lulu –, szia! Tizenegy ötvenet mondtál, ugye? Várj egy pillanatot, hozom a tárcámat! Hú, csuromvizes vagy! Csak nem esik odakint? Kérsz egy törölközőt? Hadd adjak egyet! Jól lehűlt az idő, igaz? Nem venném a lelkemre, ha összeszednél valamit. Akkor ki hozná ki nekem a banánhajót? Imádom a banánhajót! Tessék, itt egy húszas. A többi a tiéd. És tessék, itt egy jó nagy, puha törölköző. Hogy hívnak? – Roy – felelte a futárfiú kábultan, miközben az arcát igyekezett megszárítani a törölközővel, amelyet Lulutól kapott az imént. – Roy? – vette vissza Lulu a törölközőt. – Milyen kedves név. Magyar? – Nem tudom – mondta a fiú még mindig kábultan. – És téged hogy hívnak? – Lulunak – válaszolta Lulu. – Két l-lel és két u-val. – Szép név – nyugtázta Roy. – Nem jönnél el velem valahová egyszer? Leesett az állam. – Te jó ég! – rikkantott fel Lulu. – Az jó lenne nagyon! De csak ha a férjem is jöhet. – A férjed? – döbbent meg Roy. – Na, jöjjön, fiam! – szólalt meg a liftkezelő unott hangon, és visszahúzta Royt a fülkébe. – Menjünk! – Viszlát, Roy! – integetett neki Lulu. – És meg ne fázz!

És a liftajtó becsukódott a még mindig döbbenten bámuló Roy előtt. Amint eltűnt a szemünk elől, Lulu diadalittasan fordult felém, és előadott egy rövid kis győzelmi táncot. – Ta-dám! – ujjongott. – Látod? Én megmondtam! Meglepetten csóváltam a fejem. Tényleg nem hittem a szememnek. – Ez – jelentettem ki valóban lenyűgözve – elképesztő volt! De hogy csináltad? Hiszen fürdőköpeny van rajtad! Semmi mélyen kivágott vagy tapadósruha… – Csak barátságos voltam hozzá – rázta meg Lulu a fejét. – És bájos voltam és magabiztosságot sugároztam felé. Ezt próbáltam megértetni veled. Hogy erre mindenki képes. Mindegy, hogy nézel ki vagy mi van rajtad. – Átsétált a szobán, egyenesen a konyhaszigetig, ahol Katerina már kibontotta a csomagot, amelyben a banánhajóink voltak. Lulu felugrott az egyik bárszékre és addig forgolódott, amíg az egyik műanyag doboz elé nem került. – Én nem hiszem, hogy képes lennék erre – felálltam a díványról, és követtem a konyhába. –Nem hiszem, hogy bennem van ennyi önbizalom. – Naná, hogy képes vagy rá, Nikki! – mélyesztette bele Lulu a cukrászda egyik műanyag kanalát az édességbe. – Eddig mindig ezt csináltad, mielőtt kicserélték a lelketeket. Néha még akkor is, ha nem volt rá jó okod, csak hogy gonoszkodj valakivel, ezért kellett hegyi beszédet tartanom neked arról, hogy a nagy hatalom nagy felelősséggel jár, meg minden. Úgyhogy ezzel a Christopher gyerekkel is simán meg tudod tenni. Csak bíznod kell magadban. És, ahogy mondtam, teremts vele kapcsolatot. – Jól van – sóhajtottam. – Meg fogom próbálni. Lulu elvigyorodott, és felém pöccintett egy adag fagylaltot. De nem talált el, így Cosabella vethette rá magát a gombócra, amely a padlón landolt. – Hé! – csodálkoztam Lulura. – Ez meg mire volt jó? – Nem hiszem el – vigyorodott el még jobban –, hogy egy gimis srácba vagy beleesve.

– Ja – céloztam meg én is egy adag fagylalttal. –Te pedig egy dilinyós vagy, aki hisz a lelkek kicserélésében. – A fagylaltgombóc a falat találta el. Cosabella izgatottan, ugatva rohant a konyha túlfelére, hogy felnyalogassa. – Mondja ezt az, akin végre is hajtottak egyet – dobott meg Lulu egy cseresznyével a banánhajó tetejéről. Ami a hatalmas ablaküvegnek csapódott a hátam mögött, és lassan csúszásnak indult rajta lefelé. Cosabella vidám csaholással üdvözölte a folyamatot. – Lányok! – csattant fel Katerina. – Elég legyen! Éppen takarítok. Ha így folytatják, nincs több masszázs! Úgyhogy szépen feltakarítottunk magunk után, gondosan ügyelve, hogy mire végzünk, a konyha ragyogjon a tisztaságtól.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET MÁSNAP REGGEL AZ ELSŐ ÓRA ELŐTT Christophert egyedül találtam a számítógépteremben. Azt hiszem, várhattam volna ebédig, hogy odaadjam neki az új laptopomat, de tudtam, hogy addig úgysem bírnám ki. Amikor rájössz, hogy kapcsolatot kell kialakítanod valakivel, akkor azt olyan gyorsan kell megtenned, amilyen gyorsan csak lehet, különben elveszíted a bátorságodat. És ez volt az egyetlen módszer, amit ki tudtam találni. – Köhm… szia! – szólaltam meg halkan, nehogy megijesszem a játék közepén, amibe éppen teljesen belemerült, akármi volt is az (aztán láttam, hogy a focis játék volt, megint). Megfordult a székével, és meglepetten nézett rám. Ismét Lulu választotta ki nekem a ruhákat, bár már egyre jobb voltam benne magam is. Testre simuló farmerben, bársonyból készült, lapos sarkú cipőben, sötétbarna, rövid kabátban voltam, és annyi nyakláncot aggattam magamra, hogy csörömpöltem, ahogy jártam. És alig tudtam Lulut lebeszélni róla, hogy mindehhez még egy svájcisapkát is a fejembe nyomjon. Úgy éreztem, az már egy parányit sok lenne. Kicsit büszke voltam a saját, egyéni ízlésemre. – Szia – felelte, de nem mosolyodott el. Most egy másik rövid ujjú póló volt rajta, ez alkalommal szürke. A haja hátsó vége még mindig vizes volt a reggeli zuhanytól. Olyan jól nézett ki, hogy majd meghaltam. – Elhoztam a számítógépemet – mondtam, és előhúztam a fehér színű laptopomat a Marc Jacobs táskámból. – Tegnap azt mondtad, be tudod állítani az e-mail címemet… most alkalmas lenne? Christopher a faliórára pillantott. Még tizenöt percünk volt előadástan óráig.

– Azt hiszem – nyúlt a gépemért. Hmmm… Ha tényleg „szerelmes volt belém, csak elnyomta magában, jó mélyre”, ahogy Lulu mondta, akkor nagyon mélyre kellett nyomnia. Miért nem tudok én is olyan lazán csevegni a semmiről, mint Lulu, hogy feloldjam egy kicsit? Lulu olyan jó ebben, én pedig totálisan szerencsétlen, mint egy… mint egy ügyefogyott, fiús természetű tinilány, akinek az agya csapdába esett egy szupermodell testében. Odaadtam Christophernek a laptopomat, és leültem a mellette lévő székre. Ő pedig ránézett a csillogó és vadonatúj fehér számítógépre, szó nélkül felnyitotta és gépelni kezdett valamit. Megpróbáltam felidézni, amit Lulu tanított. Legyek magabiztos és… micsoda? Ja, alakítsak ki kapcsolatot. Na de hogyan? Mi közös van Christopherben és Nikkiben? Semmi. Azt leszámítva, hogy mindketten a Tribeca gimibe járnak. Ja… és a Journeyquest. Igen. – Szóval, meddig jutottál? – kérdeztem. – A Journeyquestben? – Negyvennyolcig – vágta rá habozás nélkül. Ez szíven ütött. – Nem igaz! – tört ki belőlem, mielőtt még meggondolhattam volna. Meglepetten pillantott rám. – Hogy mi? – Kizárt dolog, hogy negyvenhatnál messzebb jutottál volna – jelentettem ki. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy én ezt nem tudhatom. – Hogy győzted le az elementálsárkányokat? – Ezek a sárkányok mindig hamuvá égettek minket, valahányszor a közelükbe merészkedtünk, akármelyik irányból próbálkoztunk is, és sosem engedtek tovább a negyvenhatodik szintnél. Megpróbáltunk rákeresni az interneten, hátha valaki leírta, hogy lehet legyőzni ezeket a lényeket, de nem találtunk semmit. Christopher fürkésző tekintettel nézett rám. És most először úgy tűnt, tényleg engem lát. – Al-Cragen rúnáinak segítségével – állt elő az egyszerű magyarázattal. Most rajtam volt a sor, hogy elcsodálkozzak.

– A rúnákkal? Nem viccelsz? Istenem, el sem hiszem, hogy ez nem jutott eszembe. Szóval, csak elvetetted őket, és… – A fészkükben a sárkányoknak nincs hatalmuk – mondta Christopher. Most tényleg engem nézett. De nem úgy tűnt, mintha valóban látna is engem, Emet. Inkább olybá tűnt, mintha azon tűnődne, mi nem stimmel velem, Nikkivel. Amin tulajdonképpen nem is csodálkoztam. Mert hát milyen bolond nézne Nikki Howardra úgy, hogy közben azt gyanítja, odabent Em Watts rejtőzik? – Hogy hívták a karakteredet? Mármint a Journeyquestben? Lehet, hogy találkoztunk valamikor. Rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem mondhattam meg neki a karakterem nevét, mert akkor rögtön tudta volna, hogy én vagyok az, Em. De hirtelen nem tudtam előállni semmilyen hamis névvel, mert annak túl egyszerű lett volna utánanéznie. – Ó – legyintettem –, már ezer éve nem játszottam. És kétlem, hogy láthattál volna, fura időpontokban voltam fent. Ráadásul nem is emlékszem – ütögettem meg a fejemet. – Tudod, ez az amnézia dolog. Kétkedő pillantást vetett rám, aztán visszafordult a számítógépemhez. – Khm… aha – motyogta. – Értem. Aztán hirtelen megpördült és ahogy rám nézett, olyan érzés volt, mintha valaki véletlenül egy pohár vizet öntött volna az arcomba. – De arra emlékszel, hogy játszottál? – kérdezte. Legszívesebben fejbe vágtam volna magam. – A-aha – dadogtam. – Az amnézia néha furán működik. Néhány dologra emlékszem – magyaráztam. – Másokra viszont nem. Például… És akkor, csak így váratlanul, kimondtam. Nem tudom, miért. Kockázatos dolog volt. És valószínűleg ostobaság is. Pontosan ezekre a dolgokra kíváncsi a Stark Enterprises, jöttem rá hirtelen, ezek után kutat a kémprogramjaival. És ezért telepített ilyeneket Nikki és Lulu számítógépére. És ezért voltak olyan nagylelkűek a családommal az ingyenes mobiltelefonjaikkal. Hogy

meggyőződjenek róla, nem fecsegünk-e nem megfelelő embereknek a titkos műtétemről. De én nem a számítógépembe gépeltem, amit mondani akartam, és nem mondtam be egy Stark márkájú telefonba. – Emlékszem rád – mondtam. Hirtelen heves kalapálásba kezdett a szívem. De már nem tudtam visszafogni magam. Olyan volt, mintha a szájam önálló életre kelt volna. Lulu azt mondta, alakítsak ki kapcsolatot. Hát, nem így terveztem. De most már ez lett belőle. – A Stark Áruház megnyitójáról – tettem hozzá. Semmi sem történt. Vártam egy kicsit. De egyetlen fekete öltönyös férfi sem rontott be az ajtón. És egyetlen fegyveres sem tört át a plafonon és ereszkedett le ránk. Biztonságban voltunk. Christopher csak nézett rám, kék szeme – amely annyira más volt, mint Gabrielé, a pereme körül sokkal zöldebb, és világosbarna pillák keretezték, nem feketék – hitetlenkedve elkerekedett. Nem is kárhoztattam ezért. Még magam sem tudtam, hová akarok kilyukadni. – Fogd már be, Em! – utasította az agyam a számat. Vagyis Nikki száját. – Vagy bármi is a neved. Fogd be! – Kétmillió dollár. Kétmillió dollár. De már késő volt. Megtörtént a baj. – Te emlékszel, mi történt aznap? – kérdezte végül Christopher. A kezemre néztem. A körmeim – a feketére festett műkörmök – tökéletesek voltak. Ahogyan a többi részem is. Kívülről. Sajnos senki sem láthatott belülről, ahol hatalmas káosz uralkodott. – Rád emlékszem – mondtam. – Emlékszem, hogy a barátoddal voltál ott. Azzal a lánnyal, aki… meghalt. Amikor kimondtam azt a szót, hogy meghalt, Christopher nyomban elkapta a tekintetét. Az ujjai megdermedtek a laptopom billentyűin.

De már késő volt visszakozni. Innen már csak előrefelé mehettem. – Rettenetes lehetett – folytattam, és a szívem összeszorult, úgy sajnáltam. – Úgy értem… gondolom, nem szívesen emlékszel vissza erre, vagy ilyesmi. Ne haragudj, hogy felhoztam a dolgot. Én csak… el akartam mondani, amikor senki nincs a közelben. Hogy milyen nagyon sajnálom. Fogalmam sincs, Fridának igaza volt-e abban, hogy mi bántja Christophert. Mármint, hogy szerelmes lett volna-e belém. Lehet, hogy nem volt igaza. Lehet, hogy csak túl kellett tennie magát azon, hogy egy lány a szeme előtt halt meg. Bárki összezavarodott volna ettől. Lehet, hogy Fridának egyáltalán nem volt igaza abban, hogy Christophernek más érzései is lettek volna irántam a barátságon túl. Nem tudom. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mert nem nézett rám, kitartóan bámulta a laptopom képernyőjét. – Annyira, de annyira sajnálom – folytattam. –Nem is tudom kifejezni, hogy mennyire. Egyszerűen rettenetes, ami történt. Biztosan… biztosan nagyon hiányzik. Vártam egy kicsit. Azt hittem, már nem is válaszol, olyan sokáig nem szólt egy szót sem. De aztán mégis megszólalt. Azt mondta: – Ja. Aztán az ujjai újból táncba kezdtek a billentyűzeten. És egy perc elteltével kijelentette: – Kész is vagyunk. Megvan minden. Ezzel lecsukta a laptop fedelét és a kezembe nyomta. Csak így, minden szó nélkül. Éreztem, hogy a szememet elöntik a könnyek. Nem tehettem róla. Képtelen voltam elhinni, hogy Lulu tévedett. Nem mintha valójában hittem volna ebben a hülye elméletében. Úgy értem, milyen ostobának kell lenned ahhoz, hogy azt hidd, minden fiú a világon beléd szerelmes! Persze Lulura lehet, hogy ez igaz. De Christopher miért lett volna valaha is szerelmes énbelém? Istenem, hihetetlen, milyen ostoba voltam.

Hátat fordítottam, visszasüllyesztettem a laptopomat a táskámba, és közben letöröltem a könnyeimet a ruhám ujjával, hogy Christopher ne vegye észre, hogy sírok. – Köszi – mondtam. – Jól van. Akkor találkozunk előadástanon. Már félig kívül voltam az ajtón, amikor Christopher csendes hangja megállított. – Nikki! – szólt utánam. Megdermedtem. Nem fordulhattam meg, mert akkor észrevette volna a könnycseppeket, amelyek kibuggyantak a szemhéjam alól és most lefelé görögtek az arcomon. – Hm? – motyogtam leginkább a falnak. Szinte csak suttogott. – Ő volt a legjobb barátom. A könnyek csak úgy patakzottak az arcomon. Még mindig nem fordultam hátra. Hirtelen nagyon, de nagyon szerettem volna elmondani neki az igazat. El akartam dobni a táskámat, oda akartam rohanni hozzá, átölelni és azt mondani: – Christopher! Én vagyok az! Em! Nem haltam meg! Itt vagyok! Tudom, hogy őrülten hangzik, de igaz! De tudtam, hogy nem tehetem. Kétmillió dollárról volt szó. Így hát megfordultam, már nem törődtem vele, látja-e, hogy sírok, és az egyetlen dolgot csináltam, amiről tudtam, hogy nem lenne szabad – de amiről azt is tudtam, hogy meg kell tennem. Azt, amiről azt mondtam magamban, hogy őrültség. Azt, amiről egész reggel igyekeztem meggyőzni magam, hogy ne tegyem, azóta, hogy először eszembe jutott, és amit nem is tettem volna meg, ha nem mondja ki ezt az öt apró kis szót. Benyúltam a táskámba, elővettem belőle valamit, megfordultam, visszasétáltam hozzá és lecsaptam elé az asztalra. Aztán sarkon fordultam és elrohantam, mielőtt még megkérdezhette volna, miért tettem egy csomag sötétben világító dinoszauruszos matricát az asztalára.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – VÁRJ! – HAJOLT LE LULU, HOGY KIBOGOZZA Cosabella pórázát, amely a lába köré tekeredett. – Miért viszünk pizzát ezeknek az embereknek? – Azért – bámultam kitartóan a számokat a fejünk fölött, ahogy a lift egyre feljebb és feljebb haladt –, mert szeretném, ha megismerkednél velük. – Ilyen szegények, vagy mi? – Dehogy – nevettem fel. A lift megállt, és az ajtó kinyílt. – Csak úgy gondoltam, kedves gesztus, ha hozunk valami vacsorát. – Aha. – Lulu követett a hosszú folyosón, miközben én az egyik kezemben a pizzás dobozt egyensúlyoztam, a másikkal pedig Cosabellát igyekeztem kordában tartani. – Én azt hittem, ez valami jótékonysági dolog. – Nem – feleltem. Az igazat mégsem akartam elmondani – azt, hogy valójában sajnáltam Lulut, amiért nincsenek szülei… nincs családja, aki törődne vele. Leszámítva Katerinát. De ő mégiscsak egy alkalmazott. És ugyanígy sajnáltam az én családomat is, akiket, mondhatni, kissé elhanyagoltam. Lehet, hogy egy pizza és egy látogatás nem kárpótol három nap nem törődésért. De kezdetnek jó volt. Ez és az új, nem Stark márkájú mobiltelefonok, amelyeket a szüleimnek és Fridának hoztam. Plusz úgy gondoltam, anyának hallania kell Lulu egy-két elméletét. Úgy éreztem, érdekesnek tartaná őket, mármint a női egyenjogúság szempontjából. Vagy legalábbis olyanoknak, amelyek megérnek némi vizsgálódást a témában.

– Csak úgy gondoltam, a változatosság kedvéért ehetnénk valakinél is, az hangulatosabb, mint ha elmennénk valahová – magyaráztam. – Ó – nyugtázta Lulu. Aztán elkezdett kotorászni a neszesszerében, előhúzta a zsebtükrét és megszemlélte magát benne. – Értem. Szóval, hogy sikerült a dolog azzal a sráccal a gimiből? Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy Christopher egy szót sem szólt a matricákkal kapcsolatban. De ahogy nézett! Jaj, ahogy nézett… – Azt hiszem, sikerült kapcsolatot teremtenem – feleltem. – Kicsit még össze van zavarodva, de… – Megvontam a vállam. – Majd meglátjuk, mi lesz. – Mind meg vannak zavarodva – sóhajtott egy nagyot Lulu. – Jut eszembe, mit keresett egy kábeles fiú délután a lakásunkban? – Bevezetik a Wi-Fit – mondtam, és megálltam a 14L jelű ajtó előtt. – Ha nem használunk többé modemes internet-hozzáférést, akkor megoldódnak a spyware-problémáink. Legalábbis egy időre. De miért? Csak nem randira hívott? – Dehogynem – mosolyodott el Lulu. – De azt hiszem, legközelebb egy mérleggel kell randiznom, ő pedig bak, szóval, nem működne a dolog. – Felkészültél? – kérdeztem, és az ujjammal a csengő felé közelítettem. – Fel – Lulu a táskájába süllyesztette a zsebtükrét. – De biztos vagy benne, hogy nem akarsz inkább a Nobuba menni? A pizzától mindig megzavarodsz odabent. Utána pedig beugorhatnánk a Cave-be. – Odabent már így is eléggé meg vagyok zavarodva – mondtam. – Az igazság az, hogy ott, belül sosem leszek olyan rendben, mint itt, kívül. – Megnyomtam a csengőt. – De tudod mit? Azt hiszem, senki más sem. – Majd én nyitom! – hallottam Frida visítását odabentről. És egy másodperc múlva kitárult a régi otthonom ajtaja, és a húgom nézett velem szembe, melegítőben és vastag krémmel az arca T vonalában.

– Atyaég! – motyogta, és láttam, hogy leesik az álla, ahogy először rám, majd Lulura, aztán megint rám néz. – Atyaég, ez… ez… ez… – Szia, Frida – szólaltam meg. – Én vagyok az. Megmondanád anyának, hogy itt vagyok? Hoztam egy kis pizzát… és a barátnőmet, Lulut. – Én… én… én… – Frida olyan izgatott volt, hogy becsapta az orrunk előtt az ajtót. És hallottam, hogy keresztülront a szobán, és közben azt kiabálja, hogy „Anyaaaa, találd ki, ki van itt!” Lulu kíváncsian nézett rám. Aztán csak ennyit kérdezett: – Nikki! Te honnan ismered ezeket az embereket? – Hát, Lulu – feleltem –, nem tudom, hol is kezdjem. VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

NIKKI BŐRÉBEN A Ki vagyok? folytatása Írta: Meg Cabot Em Watts nincs többé. Nikki Howard él és virul. Em Watts meg volt róla győződve, hogy nem is történhetne annál rosszabb dolog, mint ha egy igazi, fiús gondolkodású lány agyát egy tini szupermodell testébe ültetik át. De tévedett. Mert, mint kiderült, ennek a szupermodellnek annyi feladata van, hogy lélegzethez is alig jut tőle, nem hogy némi személyes térhez; ráadásul a főnöke folyamatosan kémkedik utána az éterben – bár Em képtelen rájönni, hogy miért; a lába pedig úgy fáj az állandó tűsarkúban mászkálástól, hogy minden este be kell áztatnia, miközben a trigonometrialeckéjét írja (és sztárbarátnője, Lulu szerelmi tanácsait hallgatja). Nem is beszélve a titkos múltjáról, amelyről Em még csak most készül fellebbenteni a fátylat. Hogyan tud Em megbirkózni az iskolai feladataival, a fotózásokkal, filmbemutatókkal és a hétvégi szereplésekkel a párizsi kifutókon – főként, ha közben mindenféle exbarátok kerülnek elő a semmiből, akik jóval többre ácsingóznak, mint néhány fényképre; egy brit szívtipró ír neki egy számot, amely a slágerlisták élére kerül; a húga megcélozza a gimis pomponlánybajnokságot, és a vállalat, amelynek dolgozik, úgy tűnik, a rossz oldalon áll… Ja, igen, és mindeközben élete szerelmét, korábbi legjobb barátját, Christophert (akinek nem árulhatja el, ki is ő valójában)

próbálja meggyőzni arról, hogy a modellek nem is olyan lufifejek… egyikük pedig különösen nem. De végtére is senki sem állította, hogy könnyű lesz Nikki bőrében.

LÉPJ BE TE IS A MEG CABOT FAN CLUBBA, AMELYNEK MÁR TÖBB MINT 400 TAGJA VAN! Te is könnyen a klub tagja lehetsz, ha e-mail címünkre ([email protected]) küldesz egypár soros bemutatkozó levelet és véleményedet kedvenc Cabot-könyvedről. Hogy mik a klubtagság előnyei? Miután elküldtük Neked a tagsági kártyádat, kiadónknál kedvezményesen vásárolhatsz könyveket, valamint részt vehetsz a honlapunkon folyó pontgyűjtő versenyben, melynek során ajándék könyveket nyerhetsz. Bővebb információt és még sok egyéb érdekességet találsz Meg Cabottal kapcsolatban honlapunkon (www.cicerokonyvstudio.hu), a MEG CABOT FAN CLUB címszó alatt! Hát ne habozz, lépj be máris a MEG CABOT FAN CLUB tagjai közé!

Csak a külső számít… …vagy a belső is? Emerson Watts nincs többé… Nikki Howard újjászületett. Mi számít igazán? A külső vagy a belső? Vajon kik vagyunk valójában? A 17 éves Emerson Watts sose gondolta volna, hogy a Stark Áruházlánc ünnepélyes megnyitója, ahol menő sztárok és manökenek lépnek fel, s ahová divatmániás húga miatt kénytelen elmenni, végzetes események sorát indítja el számára… Em és Nikki, a barna és a szőke, a fiús és a nőies, az okos és az üresfejű, az éltanuló és a szupermodell – egyszóval a tűz és a víz. De mi van akkor, ha kettejük egyénisége nem választható szét többé?