HÍVÓSZÁM: MEG CABOT Hajsza KETTEN A GONOSZOK ELLEN

HÍVÓSZÁM: 1-800 MEG CABOT

Hajsza KETTEN A GONOSZOK ELLEN

A túloldalra néztem, Tasha Thompkins ablakára. Még égett nála a villany. Mostanra biztos ő is megtudta, mi történt a testvérével. Vajon az ágyán fekszik és sír? Én biztos sírnék, ha megtudnám, hogy megölték valamelyik bátyámat. Elöntött a szánalom Tasha és a szülei iránt. Akárkik ölték is meg a fiukat, nem ismerhették, mert igazán helyes srác volt. Nagy kár érte. Észrevettem, hogy az emeleten megmozdul a függöny. Tasha nézett le az elhúzó autókra. Reszketett a válla. Sírt. Szegény Tasha! Most már semmit se tehetek érte. Ha tudtam volna, amikor az apja átjött hozzánk, hogy Nate bajban van, talán megtaláltam volna. Talán. De most már késő. Ahhoz azonban nincs késő, hogy a testvérén segítsek. Arról persze halvány sejtelmem se volt, hogy ez az elhatározásom mennyire megváltoztatja az életemet. Meg a városunk minden lakosáét.

TÖK JÓ KÖNYVEK

Jenny Carroll (Meg Cabot) sorozata: HÍVÓSZÁM 1-800 Tudom, hol vagy! Fedőneve: Kasszandra Veszélyes terepen Hajsza MEG CABOT

Hajsza Ketten a gonoszok ellen HÍVÓSZÁM: 1-800

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ A mű eredeti címe SANCTUARY Fordította SZABÓ MÁRIA Fedélillusztráció KAMIL VOJNAR

© Hungarian translation Szabó Mária, 2004 © Magyar kiadás Ciceró Könyvstúdió, 2004

1. Ezúttal egyáltalán nem számítottam rá. Pedig azt hihetnék, ennyi idő után többé-kevésbé hozzászokhattam volna. Úgy értem, azok után, amik eddig történtek velem. De a jelek szerint éppolyan lüke vagyok, mint voltam. Most nem telefonhívással kezdődött, és nem is levéllel. Hanem csöngettek. És éppen Háladás Napján, az ünnepi vacsora kellős közepén. Ez még nem lett volna szokatlan. Mármint az, hogy csöngettek. Az utóbbi időben rengetegszer csöngettek be hozzánk. Egy hónappal ezelőtt leégett az őseim egyik étterme, és a szomszédaink – egy kisvárosban lakunk – úgy fejezték ki a veszteség miatti részvétüket, hogy különféle finomságokat hoztak: Stroganoff bélszínt, datolyás pitét, ilyesmiket. Komolyan beszélek! Mintha meghalt volna valaki. Mert itt ha valaki meghal, a jóbarátok sorra beállítanak a családhoz valamilyen finom étellel, gondolván, a gyászoló hozzátartozóknak nincs kedvük főzni, és ha a barátaik és szomszédaik nem vinnének nekik legalább egy kis süteményt, tuti, hogy éhen halnának. Mintha nem létezne ételfutár. Csakhogy a mi esetünkben nem egy ember távozott az élők világából, hanem a Mastriani's, az elegáns vendéglátás helyi intézménye, melynek különtermében gyakorta rendeztek érettségi és diploma banketteket, esküvői vacsorákat, barmicvo-fogadásokat és hasonlókat. Egyszóval a Mastriani's a tűz martaléka lett néhány fiatalkorú bűnöző jóvoltából, akik így üzenték meg nekem, mennyire helytelen, hogy beleütöm az orromat az ügyeikbe. Röviden és velősen: miattam égett le a családom legszebb étterme. Mit számít, hogy egy gyilkost akartam megfékezni! Mit számít, hogy ezek az újabb gyilkosságokra készülő bűnözők nem voltak idegenek! Tudniillik ugyanabba a suliba jártak, mint én. Mit kellett volna tennem? Ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy kinyírják az osztálytársaimat? A zsaruk végül elkapták és bevarrták őket. A Mastriani's pedig biztosítva volt, s van még két másik éttermünk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a datolyás pitére nem volt feltétlenül szükség. Persze mindnyájunkat lesújtott az ügy, de azt nem mondhatnám, hogy elment a kedvünk a főzéstől. Ez a mi családunkban nem fordulhat elő. Ha az ember úgyszólván éttermekben nő fel, óhatatlanul ráragad valami a főzés tudományából, meg tudja állapítani, hogy friss-e a marhahús, nem veri-e át a halas, és ha akarja, ha nem, megtanulja legalább a gőzasztal kezelését. Ennivalóban még sosem szűkölködtünk. Ezen a hálaadásnapi vacsorán pedig valósággal roskadozott tőle az asztal. Annyi tál sorakozott rajta, pulykával, zöldbabbal, párolt bébikarottával, spenóttal, fokhagymás krumplipürével, édesburgonyával, áfonyamártással és különféle salátákkal és öntetekkel megrakva, hogy a tányérjainknak már alig jutott hely. És nehogy azt higgyék, apa arra számított, mindenből csipegetünk majd egy keveset. De nem ám! Arra, aki nem szedte tele a tányérját a plafonig, úgy nézett, mint aki halálosan megsértette. Ami az én esetemben azért volt problémás, mert az itthonin kívül még egy ünnepi vacsorán kellett részt vennem. Igaz, erről nem szóltam az őseimnek, tudván, hogy nem lennének elragadtatva tőle. Egyszóval muszáj volt egy kis helyet hagynom a gyomromban. Talán nem ártott volna kitalálnom valamilyen ürügyet. Ugyanis volt valaki a vendégek között, aki észrevette az étvágytalanságomat, és kötelességének tartotta fölhívni rá a többiek figyelmét. – Mi baja van Jessicának? – kérdezte Rose néni, aki Chicagóból jött le hozzánk az ünnepre. – Semmit nem eszik. Csak nem beteg? – Nem, Rose néni – mondtam fogcsikorgatva. –Kutyabajom. Csak éppen most nem vagyok éhes.

– Nem vagy éhes? – hüledezett Rose néni. – Ki nem éhes Hálaadáskor? A szüleid hajnal óta robotoltak, hogy időben elkészüljenek ezzel a fantasztikus vacsorával. Úgyhogy légy szíves, egyél! Az anyám abbahagyta a Mr. Abramowitzcal folytatott beszélgetést. – De hiszen eszik, Rose néni – kelt a védelmemre. – Persze hogy eszem – morogtam, és bizonyságul belapátoltam néhány szem édesburgonyát. – Tudja, mi a baj vele? – hajolt közelebb Rose néni Claire Lippman anyjához, ahhoz azonban elég hangosan beszélt, hogy az utca túloldalán is hallani lehessen. – Az az étkezési rendellenesség. Anorexia, vagy mi. – Jessica nem anorexiás – tiltakozott az anyám kicsit bosszúsan. – Douglas, told közelebb Ruthhoz a zöldbabot! Douglas, aki enyhén szólva nem szereti, ha ráirányul a figyelem, gyorsan odatolta a zöldbabos tálat a barátnőm elé. – Tudja, minek nevezik ezt? – folytatta Rose néni, és még közelebb hajolt Mrs. Lippmanhez. – Elnézést, Mrs. Mastriani. – Mrs. Lippman enyhén ingerült hangjából arra következtettem, hogy amikor elfogadta anya meghívását, sem ő, sem a férje nem sejtette, mi vár rájuk; nyilván senki nem szólt nekik Rose néniről. – De nem értem, mire gondol. – Hiába tagadják – jelentette ki megfellebbezhetetlenül Rose néni, és diadalmasan föltartotta a mutatóujját. – Láttam a tévében. Antónia persze nemcsak azt tűri el, hogy ne egyen tisztességesen a kisasszony, hanem mindenben enged neki. Azok a lehetetlen bányásznadrágok, meg ez a frizura is… Engem egy csöppet se lepett meg, ami a tavasszal történt vele. Rendes lányokat nem szoktak fegyveres detektívek kísérgetni. Hála istennek, ebben a pillanatban megszólalt az előszobacsengő. Lecsaptam a szalvétámat, és úgy ugrottam föl, hogy kis híján feldöntöttem a székemet. – Majd én kinyitom! – kiáltottam, és kiszaladtam az előtérbe. Maguk is ezt tették volna. Ugyan ki akarná újból végighallgatni az egész históriát onnantól kezdve, hogy belém csapott a ménkű, aminek következtében olyan különleges pszichikai képességre tettem szert, hogy megtalálom az eltűnt embereket? Ezután a szó szoros értelmében elrabolt a kormány bizonyos nem túl népszerű intézménye, és arra akartak kényszeríteni, hogy nekik dolgozzam. Ezért néhány barátom kénytelen volt felrobbantani eztazt, hogy ki tudjon szabadítani és épségben hazajuttatni a családomhoz. Kicsit unom már a témát, úgyhogy nem beszélhetnénk valami másról? – Ki lehet az? – töprengett odabenn az anyám. –Minden jó ismerősünk itt ül az asztalnál. így is volt. Rajtam és Rose néni kívül itt voltak a szüleim, mind a két bátyám, valamint Mike új barátnője (még mindig furcsa így neveznem, minthogy Mickey éveken át csak álmodozott arról, hogy Claire legalább egyszer az életben ránézzen. És lám, már egy hónapja együtt járnak – a Szépség és a Szörnyeteg), továbbá Claire szülei, végül pedig a legjobb barátnőm, Ruth Abramowitz, Skip, az ikertestvére és az ő szüleik. Összesen tizenhárom ember. Nem úgy nézett ki, hogy hiányzik valaki. De kiderült, hogy mégis. Ám nem a mi asztalunk, hanem egy másik asztal mellől. Odakint sötét volt – novemberben már elég korán sötétedik Indianában – de a verandán égett a lámpa. Ahogy az ajtóhoz közeledtem, melynek felső része üvegből van, egy termetes afroamerikai férfit láttam, amint félig háttal felém, az utcát kémleli, mialatt arra vár, hogy kinyissák neki az ajtót. Mindjárt tudtam, hogy ki az. Mint mondtam, kis város a miénk, és egészen mostanáig egyetlen afro-amerikai sem lakott benne. A helyzet akkor változott meg, amikor a szemben lévő hajdani Hoadley-házat megvásárolta Dr. Thompkins, aki főorvosi állást kapott a megyei kórház sebészetén. Elfoglalta új állását, és ideköltöztette Chicagóból a családját is, amely a feleségéből, fiából és lányából áll. – Jó estét, doktor úr! – köszöntöttem, és kinyitottam az ajtót.

– Hello, Jessica! – mosolygott rám. – Azaz hé? –Indianában ugyanis „hello” helyett „hé”-vel köszönnek. Dr. Thompkins nagyon igyekezett, hogy átvegye a helyi szokásokat. – Jöjjön be! – hívtam, és félreálltam az ajtóból, hogy bejöhessen a hidegről. Még nem esett a hó, de az időjárás jelentés szerint minden percben várható volt. Sajnos nem annyi, hogy hétfőn tanítási szünetet rendeljenek el miatta. – Köszönöm! – Dr. Thompkins belesett az ebédlőbe. – Ó, bocsánat! Nem gondoltam, hogymegzavarom a vacsorátokat. – Nem nagy ügy – legyintettem. – Nem enne velünk egy kis pulykát? Apa akkorát sütött, hogy egy hadsereg is jóllakna belőle. – Nem, köszönöm. Csak azért jöttem át, mert azt reméltem… Egy kicsit kínos, de… Idegesnek látszott. Azt gyanítottam, hogy kölcsön akar kérni valamit. Mert ha valamelyik szomszédunknál elfogy akármi, ami a főzéshez kell, tuti, hogy először nálunk próbálkozik. Mivel az őseim vendéglátósok, mindenki tudja, hogy nálunk bőven van tartalékban mindenből. A doktor azonban egy világvárosból jött ide, ezért nem biztos benne, illik-e a szomszédoktól kölcsönkérni. Dr. Thompkins még sok mindent nem tud a városunkról. Például azt sem, hogy noha Indiana a polgárháborúban hivatalosan az északiak oldalán állt, még mindig vannak – különösen az állam déli részén –, akiknek az a véleményük, hogy a Konföderáció nem is volt olyan rossz. Ezért azon a napon, amikor megjelent a bútorszállító a doktorék holmijával, még úgyszólván ki sem szálltak az autójukból, amikor Mrs. Abramowitz (aki akkor sem tudná megfőzni a legegyszerűbb ételt sem, ha az élete függne tőle) megjelent egy nagy doboz bolti süteménnyel, Mrs. Lippman pedig a lánya híres csokoládétortájából hozott néhány szeletet. (Csak azt nem tudom, miért nevezik Claire tortájának, amikor mindenki tudja, hogy tortaporból csinálja, és csak annyi a dolga vele, hogy kikenje a tepsit és begyújtsa a sütőt.) A szomszédaink közül tehát szinte mindenki, sőt még messzebbről is eljöttek, hogy városunk új lakóit üdvözöljék. Ők viszont szerintem erősen furcsállhatták, hogy már a beköltözésük napján egymásnak adják a látogatók a kilincset a sütemények garmadájával, gyümölcsökkel, salátákkal fölszerelkezve. (Nem szólva az anyám nagy tál sajtosparadicsomos makarónijáról.) Azt pedig biztosan nem tudták – de mi annál jobban –, hogy 150 évvel ezelőtt, akárcsak az egész országot, a mi kis városunkat is kettészelte egy láthatatlan vonal. Az egyik rész a mi utcánk és a környéke, beleértve a főteret a bírósággal, kórházzal, gimnáziummal és a többi közintézménnyel. Ennek a városrésznek a lakóit nevezik „belvárosiaknak”. És ott van a város másik fele és azon túl a megye a nemrég bezárt műanyaggyárral, a gépkölcsönzővel, néhány javítóműhellyel, azokon túl pedig kukoricaföldekkel és erdőkkel. A városon kívül bőven tenyészik a tudatlanság, az előítéletek, sőt az erdőben – ahova kisgyerek korunkban apa elvitt néha kempingezni – az illegális pálinkafőzés sem ismeretlen. Az iskolatársaim az ottaniakat „darásoknak” hívják, mert ezekben a családokban a gyerekek reggelire, mielőtt beszállnak az iskolabuszba, nemigen esznek mást, mint tejbedarát, ami egyébként ugyanolyan, mint a zabpehely, csak szegényesebb, mert nincsen benne mazsola meg egyéb gyümölcsök. A mi városunkban a darások néha még ma is konföderációs zászlót lógatnak ki a pickupjuk ablakán. A darások azok, akik gyakran használnak egy bizonyos n-betűs szót, és nem azért, hogy Chris Rockot vagy Jennifer Lopezt idézzék. Én azonban jó pár darást ismerek, aki soha nem illetné egyik honfitársát sem ezzel az n-betűs szóval. Mint ahogy azt is tapasztalatból tudom, hogy nem egy belvárosi srác habozás nélkül k-nak nevezi a magamfajta rövid hajú lányokat, pláne ha olyan gyorsan eljár a kezük, mint az enyém. Nem szólva arról, hogy ők azok, akik következetesen hozzátesznek a legjobb barátnőm nevéhez – aki történetesen zsidó – egy b-vel kezdődő, ugyancsak sértőnek szánt jelzőt. Mindezek után érthető, hogy Thompkinsék megjelenésekor arra gondoltunk, egyesek miatt még gondjaik lehetnek.

De ennek már jó egy hónapja, és nem történt semmi baj. Úgyhogy remélhetőleg később sem lesz. Ezt gondoltam akkor. És csak azzal törődtem, hogy feloldjam Dr. Thompkins zavarát, aki még mindig ott toporgott a küszöbön, a szavakat keresve. Mert még semmiről nem tudtam. – Mi casa en su casa – mondtam ünnepélyesen, ami alighanem a legbénább mondat, ami elhangozhat olyasvalaki szájából, aki még csak nem is spanyolul tanul, hanem franciául. De Rose néni miatt érthető módon rossz formában voltam. Dr. Thompkins elmosolyodott, de csak éppen hogy. Majd mondott valamit, amitől olyan érzésem támadt, mintha máris eleredt volna a hó, és mind az én hátamra hullik. – Nem láttad véletlenül a fiamat, Nate-et?

2. Addig hátráltam, amíg a sarkam az emeletre vezető lépcsőbe ütközött. Le kellett ülnöm rá, mert úgy éreztem, hogy a lábam mindjárt összecsuklik alattam. – Én… – kezdtem, noha a szám mintha egyszerre jéggé dermedt volna –, én már nem csinálom azt. Talán még nem hallotta, de… elmúlt az a képességem. Dr. Thompkins arcán értetlenség és zavar tükröződött. – Tessék? Szerencsére apa, a szalvétával a nyakában, kijött az ebédlőből, s az anyám is követte, őt pedig Mike és persze Claire, akit késsel sem lehet levakarni róla. – Hé, Jerry – köszönt apa a doktornak, s odanyújtotta a kezét. – Mi újság? – Hello, Joe! – viszonozta Dr. Thompkins, de máris kijavította magát: – Vagyis hé! – Megrázta apa kezét. – Hogy van, Toni? – fordult az anyámhoz. – Jól, Jerry. És maga? – Lehetnék éppen jobban is – mosolygott rá a doktor. – Elnézést, hogy félbeszakítottam a vacsorájukat, de azt reméltem, hátha látta valamelyikük Nate-et, a fiamat. Pár órával ezelőtt elszaladt tejszínért, és még nem ért vissza. Azt gondoltam, hátha benézett a fiúkhoz vagy Jessicához… Éreztem, hogy lassan visszatér az arcomba a szín. Határozottan megkönnyebbültem attól, hogy a doki nem arra kér, hogy keressem meg a fiát, hanem csak arra kíváncsi, nem látta-e valamelyikünk. Sőt szemmel láthatóan meglepte a kérdésére adott válaszom. Minimum bolondnak hitt, és joggal, hiszen még nem volt itt a nyáron, sőt ősszel sem. Nem tud róla, hogy a sajtó elkeresztelt Villámlánynak. – Nem láttuk Nate-et – felelte az anyám aggodalmas arccal. Mindig aggodalmaskodik, ha olyasmit hall, hogy egy gyerek elbitangolt az otthonából. Tudniillik a saját gyermekeinek egyike is ezt tette egyszer, s végül a kórház sürgősségi osztályán találtunk rá. – Akkor hát… – Dr. Thompkins szemmel láthatóan csalódott, amikor meghallotta, hogy egyikünk sem látta a fiát. – Gondoltam, nem árt megkérdezni. De talán ott ragadt a video részlegen. Nem akartam a doktor tudomására hozni, hogy ezen a napon a video részleg, sőt az egész bevásárlóközpont is zárva van, tekintettel az ünnepre. (Kivéve az Éjjel-Nappalt, amely még karácsonykor is nyitva tart.) De Claire-nek nem voltak ilyen aggályai. – Az ma zárva van – kotyogott közbe. – Minden zárva van. Még a bowling-pálya is. Meg a mozik. Anya szemrehányóan nézett rá. Pedig az ő szemében Claire nem követhet el semmilyen hibát, amióta szerelmes a lökött bátyámba. Aki pedig éppen őmiatta lett a helyi kollégium diákja, noha a Harvardon tanulhatna tovább. – Akkor hát – mondta még egyszer Thompkins doki – biztos összefutott valahol néhány barátjával. Lehetséges. A másodikos Nate Thompkinsnak nem esett nehezére beilleszkednie az Ernest Pyle gimnázium közösségébe, annak ellenére, hogy ő az egyetlen afro-amerikai az egész suliban. Az atlétikus alkatú Nate-et azonnal kipróbálta Mr. Albright, az iskola focicsapatának edzője. Égetően nagy szüksége volt új játékosokra, mert éppen nekem köszönhetően a három legjobb játékosát veszítette el egyszerre, beleértve a csapatkapitányt, aki pillanatnyilag az indianai börtönben tölti több éves büntetését. Nate állítólag nagyon tehetséges, és ennek köszönhetően azonnal befogadta az iskolai „elit”. Nem úgy az érettségi előtt álló nővérét, Tashát, akit akkor szúrtam ki magamnak, amikor ott toporgott az előtt az osztályterem előtt, ahol az iskolai évkönyvbizottság szokott ülésezni tanítás után. Jól hallották: az évkönyvbizottság. És ez a nagylány nem mert benyitni! Odamentem hozzá, és azt mondtam: „Majd én bemutatlak nekik”. Olyan hálásan nézett rám,

mintha legalábbis azt ajánlottam volna föl, hogy kiszívom a vádlijából a kígyómérget. Nate nyitottsága a jelek szerint nem családi vonás. Tashából például teljesen hiányzik. – Biztos hamarosan előkerül – mondta még a doki, és újabb bocsánatkérés után elment. – Ó istenem! – sóhajtott az anyám, miután becsuktam az ajtót. – Remélem… – Ne most, Toni – figyelmeztette halkan az apám. – Mit ne? – kíváncsiskodott Mike. – Ne törődj vele – intette le apa. – Gyertek! Még négyféle pitén kell átverekedni magunkat. – Négyféle pitét tetszett sütni? – ámuldozott Claire, aki ellentétben velem, magas és karcsú volt, noha ötször annyit tudott enni, mint én. – Milyet? – Almásat, tököset, pekandiósat és datolyásat – közölte büszkén az apám. A jó szakácsok szeretik, ha megdicsérik őket. – Joseph – szólalt meg Rose néni abban a pillanatban, hogy visszamentünk az ebédlőbe –, ki volt ez a színes bőrű? Nincs annál kínosabb, mint ha az embernek ilyen rokonai vannak. Azt nem állíthatom róla, hogy mondjuk, alkoholista, vagy hogy fogalma sincs az illemről. Csak éppen lehetetlen egy nőszemély Már jó párszor elhatároztam, hogy lelövöm vagy leütöm, de mert kábé százéves (na jó, csak hetvenöt, ami szerintem nem nagy különbség), az őseim alighanem rossz néven vennék. Csak úgy mellesleg említem meg, hogy egyébként igyekszem kerülni az erőszakot, tekintettel arra, hogy majdnem bepereltek, mert bevertem az orrát az egyik osztálytársnőmnek. De még mindig az a meggyőződésem, hogy megérdemelte. – Afro-amerikai, Rose néni – mondta anya. – Amellett a szomszédunk, dr. Thompkins. Tölthetek még egy kis bort valakinek? Kérsz kólát, Skip? Skip Ruth ikertestvére. Állítólag bukik rám, erről azonban mindig elfeledkezik, ha Claire is itt van. Tudniillik az összes srácot – még Douglast, a másik bátyámat is – eszi a fene érte. Valamilyen csáberő árad belőle, ami más lányokból, például belőlem és Ruthból, sajnos hiányzik. Nem mintha pont Skip szerelmére vágynék. Még csak nem is tetszik. Nekem más tetszik. Az, aki vacsorára vár ma este. De ahogy a dolgok haladnak… – Miért baj, ha színes bőrűnek nevezem? – tudakolta Rose néni. – Hiszen az, nem? – Adhatok még egy kis spenótot? – kérdezte tőle Mr. Abramowitz, aki ügyvéd lévén hozzászokott, hogy olyanokkal is udvariasan bánjon, akiket nem kedvel. – Mit akart a doki? – kíváncsiskodott Skip. – Semmi különöset. Csak azt szerette volna tudni, nem láttuk-e a fiát. Egy kis krumplipürét, Rose néni? – Mi a bajotok azzal, ha színes bőrűnek nevezek egy színes bőrűt? – kérdezte ő egyre mérgesebben. – Azt hallottam, dr. Thompkins csak azért fogadta el azt a főorvosi állást a megyei kórházban, mert a fiának valamilyen konfliktusa volt a chicagói iskolájában – közölte Claire, és elégedetten nézett körül, miután bedobta ezt a csinos kis bombát. Színésznőnek készül, és mindig élvezettel figyeli, milyen reakciót váltanak ki a kisded poénjai. Amellett gyakran bébiszitterkedik a gazdag orvos családoknál, ezért minden helyi pletykát ismer. – Azt mondják, valamilyen bandába keveredett. – Bandába? – szörnyülködött az anyja. – Az a helyes fiú? – Sok helyes fiú keveredik rossz társaságba – jegyezte meg az ügyvéd úr. – Lehet, hogy Nate rossz társaságba keveredett, de mindenkinek meg kell adni az újrakezdés lehetőségét – emelte föl intőn a kezét az apám. – Tudtommal ez az ország éppen erre az eszmére épült föl. – Akkor biztos most is a bandájával lófrál! – vágta ki diadallal Rose néni. – És azokat a füves bagókat szívja! Mike, Douglas és én kuncogva néztünk össze: olyan mókás volt Rose néni szájából ilyen szavakat hallani! Anya azonban egyáltalán nem találta mulatságosnak:

– Ne légy nevetséges, Rose néni. A mi városunkban nincsenek drogosok. Nem láttam értelmét, hogy eszébe juttassam: épp az előző hét végén, amikor a Hello, Dolly! szereplőgárdáját ünnepelték (természetesen Claire játszotta a címszerepet), a biztonságiak két srácnak kitették a szűrét, mert túl sok extasy tablettát nyeltek. jobb megkímélni az anyákat az ilyen drámai részletektől. – Elnézést kérek – szólaltam meg –, de el kell mennem Joanne-hoz a mértani feladatlapokért. – Nem – jelentette ki szilárdan az anyám. – Hálaadás napja van, ilyenkor nem illik másokat zavarni. Amellett három teljes napig itthon leszel Holnap is elhozhatod. – Láttátok, hogy valaki összefirkálta a héten a felüljárót? – kérdezte Mrs. Lippman. – Valamilyen furcsa krikszkraksszal. – Holnap nem mehetek el a feladatlapokért – mondtam –, mert Joanne a nagymamájához utazik. Csak ma este van otthon. – Máma a fű – csóválta a fejét Rose néni holnap a heroin. – Nincs is Joanne nevű lány az osztályodban – súgta a fülembe Douglas. – Legkésőbb egy óra múlva itt leszek – erősködtem, ügyet sem vetve a bátyámra, ami elég gonosz dolog volt azok után, hogy milyen nehezen tudtuk rávenni, hogy velünk vacsorázzon. Douglasról a legjobb akarattal sem lehet azt állítani, hogy kedveli az ilyen nagy társaságot. Igaz, sokat javult azóta, hogy egy képregény-pavilonban melózik. – Jessica! – intett apa, hogy segítsek összeszedni a vendégek piszkos tányérjait. – Ha elmész, lemaradsz a pitékről. – Majd tegyetek félre egy-egy darabot mind a négyből – mondtam. Elvettem a mellettem ülők tányérjait, és kikísértem apát a konyhába. Apa húzogatta az orrát egy darabig, de addig könyörögtem, amíg végül némán legyintett, s ebből tudtam, hogy mehetek. – Vidd magaddal Ruthot! – szólt utánam, mialatt levettem a kabátomat a fogasról. – Jaj, apa! – Még csak tanulóvezető vagy – figyelmeztetett. –Nincs jogosítványod, ezért tilos kísérő nélkül vezetned. Azt hittem, mentem fölrobbanok. – Hálaadás estéje van! Egy lélek se jár az utcán. Még a zsaruk is otthon vacsoráznak. – Bemondták, hogy havazni fog. – Nem ma, hanem holnap. Mihelyt odaérek, fölhívlak. És hazaindulás előtt is. Esküszöm! – Joe! – Mrs. Lippman jelent meg a konyhaajtóban. – Engedd meg, hogy gratuláljak. Ez volt életem legpazarabb hálaadásnapi vacsorája! – Igazán? Köszönöm! Nagyon köszönöm? –Apa! – szólaltam meg, és fölmutattam a szögre, ahol az autókulcsokat tartottuk. – Anyád kocsijával menj! – de alig figyelt rám. –Nem volt túl sok a fokhagyma a krumplipürében? –fordult vissza Mrs. Lippmanhez. Gyorsan lekaptam a szögről anya kocsijának a kulcsát, amely egy cserkészsípon lógott arra az esetre, ha netán megtámadná valaki a Wendy's parkolójában, ahol ugyan még soha senkit nem támadtak meg, de jobb félni, mint megijedni. Amellett mindenki be van rezeivé azóta, hogy leégett a Mastriani's, noha a gyújtogatókat rég elkapták. Végre szabad vagyok! – lélegeztem föl megkönnyebbülten, s beültem a Volkswagen Rabbitbe. Hála a Mindenható Istennek! (Egy bizonyos híres ember szavait idéztem, noha azok aligha a mostani helyzethez hasonló alkalommal hangzottak el. De higgyék el, ha maguk lettek volna összezárva Rose nénivel egy egész estére, maguk is megkönnyebbültek volna.) Ami a jogsit illeti: nevetséges, de én vagyok úgyszólván az egyetlen tizenhat éven felüli a giminkben, akinek még nincs. Valahogy egyszer sem sikerült átmennem a vizsgán. Nem azért, mert nem tudok vezetni. Sőt. De valahányszor beülök a volán mögé, elkap a hév, és muszáj, igenis muszáj gyorsan hajtanom. Valamilyen hormonális oka lehet: egyszerűen nem

tudok tenni ellene semmit. Úgyhogy az őseimnek jó okuk van arra, hogy ne engedjenek vezetni. Ha netán karamboloznék, tuti, hogy egy vasat se kapnának a biztosítótól. De nem fogok karambolozni. Mert eltekintve az imént említett kényszertől, igenis nagyon jól vezetek. A Volkswagennek távolról sem olyan erős a motorja, mint apa Volvójáé, de azért egész jól gurul. És sokkal könnyebb vele manőverezni, ami szintén nem utolsó szempont, tekintettel törpe termetemre. Kitolattam a garázsból, majd végig a kerten, ami nem csekélység ilyen sötétben, és elindultam a kihalt Lumley Lane-en. Szemben a Hoadley-ház – azaz most már a Thompkinséké – minden ablaka világos volt. Az én padlásszobámból épp Tasha ablakára látni. Thompkinsék, akiknél a nagyszülők vendégeskedtek (erre hivatkoztak, amikor visszautasították a szüleim meghívását) nyilván korábban ettek, mint mi, ha Nate-et két órával ezelőtt küldték el tejszínért. Tasha már fönt van a szobájában. Vajon mit csinál? – tűnődtem. Remélhetőleg nem a leckéjét. Noha pont olyan lány, aki képes a hálaadásnapi vacsora után nyomban nekiülni a lecajának. Ellentétben velem, aki olyan lány vagyok, aki a vacsora után azonnal éltűz otthonról, hogy még egy vacsorát tömjön magába a barátjánál. És aki ebben a pillanatban jobban örült annak, hogy éppen ilyen, mint valaha az életben. Mi lenne, ha Tasha, vagy pláne Nate helyében lennék? De ezt csak most kérdezem, mert akkor már nem gondoltam egyikükre sem. Ha akkor gondolok rájuk, ha veszem magamnak a fáradságot, hogy fölidézzem Nate alakját, valószínűleg még ma is élne.

3. – Becsszavamra, Mrs. Wilkins, még életemben nem ettem ennél jobb tökös pitét! Rob mamájának fölragyogott az arca. – Igazán ízlett? – Igazán, asszonyom. – És így is gondoltam. – Még az apáménál is jobb volt. – Azt azért kétlem – nevetett Mrs. Wilkins. Még sosem láttam olyan csinosnak, mint most, ahogy ott állt jadezöld selyemruhájában, magasra tornyozott dús, vörös hajával a mosogató fölött égő lámpa meleg fényében. Nem úgy volt csinos, ahogy az anyám, inkább mintha valakinek a szerelme lenne. Egyébként az is. Bizonyos Garyé. Egy „Hívj-csak-Garynek” névre hallgató fickóé. Ugyanakkor az én szerelmem édesanyja. – A papád nem egy híres szakács? – kérdezte Gary, aki segített leszedni az edényt. – De. Az ő tökös pitéjét azonban egy napon sem lehet említeni Mrs. Wilkinsével. – Ugyan! – legyintett pirosra gyúlt arccal Mrs. Wilkins. – Hogy jövök én őhozzá? – Nekem éppen elég jó vagy – mondta Gary. Átölelte a derekát, s táncra perdült vele ott, a konyhában. Észrevettem, hogy Rob, aki az ajtóból figyelte őket, elhúzza a száját, aztán elfordul, és átmegy a szobába. Lehet, hogy van oka az elégedetlenségre. Együtt dolgozik Garyvel a nagybátyja autójavító műhelyében, úgyhogy Mrs. Wilkins valószínűleg az ő révén ismerkedett meg vele. Miután elnéztem egy darabig a táncukat – tulajdonképpen egész jól festettek így együtt: a férfi szikár, magas és cowboyosan jóképű, az asszony pedig kicsi és begyes –, majd követtem Robot a nappaliba, ahol ő bekapcsolta a tévét, és egy futballmeccset nézett. Pedig nem egy elvakult focirajongó. Jobb szereti a biciklit. Mármint a motorbiciklit. – Mitől vagy ilyen letört? – kérdeztem, és lezöttyentem mellé a kanapéra. Persze hülye kérdés volt, de mit lehet várni a magamfajta szédült tyúktól, amikor ott ül mellette szorosan tapadó, kőmosott farmerban egy száznyolcvan centis, frissen zuhanyozott hím? – Semmitől. – Rob nem kifejezetten bőbeszédű. Főleg akkor nem, ha piszkálja valami. A távirányítóért nyúlt, és csatornát váltott. – Gary miatt? Azt hittem, kedveled. – Semmi bajom vele – morogta Rob. Klikk, klikk, klikk. Olyan szorgalmasan kapcsolgatott, ahogy Claire Lippman kenegeti magára nyaranta a kocsibeállójuk tetején a napozókrémet. – Akkor mi a hézag? – Mondom, hogy semmi. – Aha. – Nem tudtam eltitkolni a csalódásomat. Nem mintha azt vártam volna, hogy megkéri a kezem, de úgy képzeltem, ha már meghív magukhoz. Hálaadás napján, csak teszünk egy kis előrelépést a kapcsolatunkban. Azt reméltem, végre félreteszi azt az ostoba előítéletét velem szemben, hogy túl fiatal vagyok hozzá, aki viszont egy próbára bocsátott majd-nem-sittes valamilyen titokzatos bűncselekmény miatt, amelynek természetét eddig még nem volt hajlandó elárulni. Ehelyett kiderült, hogy nem is neki köszönhetem a meghívást, hanem a mamájának. – Olyan ritkán látunk – mondta, amikor benyomultam az előszobába egy óriási csokor virággal. (Az Éjjel-Nappalból, de ezt nem muszáj tudnia. Amellett igazán szép csokor volt, nem szólva arról, hogy tíz kemény dolcsimba került.) – Nem igaz, Rob? – Telefonálhattál volna, hogy menjek érted – morogta a fiú. – Minek fáradtál volna? – vontam meg a vállam. –Anya ideadta a kocsiját. – Mastriani! Úgy látszik, elfeledkeztél valamiről. Még nincs jogsid.

Arról a srácról, akit büntetésben ismer meg az ember, igazán föltételezhető, hogy nem ilyen vaskalapos. De Rob furcsa módon némely dolgokban roppant régimódi. Például az anyja kapcsolatait illetőleg. – Csak az van, hogy holnap dolgoznia kell – mondta, amikor vidám kacarászás hallatszott a konyha felől. – Épp ezért nem mentünk át a nagybátyámékhoz Evansville-be. Remélem, a fickó nem marad itt sokáig. – Klikk, klikk, klikk. – Anya a reggeli műszakban kezd. Mrs. Wilkins abban az éttermünkben volt pincérnő, amelyik leégett. Most viszont a másikban, a Joe's Juniorban dolgozik. – Biztos elmegy nemsokára – mondtam bátorítóan, noha még tíz óra sem volt. – Hé, mi lenne, ha elmosogatnánk helyettük? Rob kelletlen arcot vágott, de mert alapjában véve jó fiú, aki bármit megtenne az anyjáért (akit az apja évekkel ezelőtt elhagyott), szó nélkül fölállt. De amikor kiértünk a konyhába, kiderült, hogy Hivj-csak-Garynek és Mrs. Wilkins nagyon jól elboldogul nélkülünk is. – Anya – mondta Rob –, ez nem az ünnepi ruhád? – De – bólintott Mrs. Wilkins, és végignézett magán. – Hol a kötényem? Ja, fönt felejtettem a hálóban… – Majd én lehozom – ajánlkoztam, mert nagyon kíváncsi voltam Mrs. Wilkins hálószobájára. Mrs. Wilkins hirtelen kinyitotta a melegvízcsapot, és pont telibe találta Garyt. Mind a ketten hangos nevetésben törtek ki, Rob ellenben olyan képet vágott, mint aki mindjárt elhányja magát. Mrs. Wilkins hálószobája a tetőtérben volt, és pont úgy nézett ki, mint ő maga: csupa rózsaszín és krémfehér. A falon Rob kisgyerekkori fényképei, melyeket alaposan megnéztem, miután megtaláltam az ágyon a kötényt. Ilyen lesz majd a mi kisbabánk is, gondoltam. Ha lesznek egyáltalán kisbabáink. Mert ahhoz előbb az kell, hogy Rob megkérje a kezem. Vagy legalább hajlandó legyen járni velem. Az egyik képen a még szemmel láthatóan pelenkás Rob egy előttem ismeretlen férfi karján ült. Az illető egyáltalán nem hasonlított Rob nagybátyjaira, akik mind vörös hajúak voltak, akárcsak Mrs. Wilkins. Az a helyzet, hogy az az ember inkább Robra emlékeztetett: ugyanaz a sötétbarna haj és füstszürke szempár. Akkor pedig nem lehet más, mint a papája. Rob sosem beszélt az apjáról. Valószínűleg azért nem, mert haragudott rá, amiért faképnél hagyta őket. Azt azonban nem volt nehéz belátni, miért van még mindig oda a mamája ezért a férfiért: baromian szexisen nézett ki. Lementem és odaadtam Mrs. Wilkinsnek a kötényt. Most is vihogott valamin, amit Gary mondhatott neki. Gary is meglehetősen föl volt dobva. Csak Rob nem, ami az anyjának is föltűnhetett, mert így szólt: – Rob, miért nem mutatod meg Jessicának, hol tartasz a motoroddal? Fölkaptam a fejem. Rob a pajtában tartotta azt a motort, amelyet állandóan bütykölt: egy régi, de tökéletesen fölújított és nagy becsben tartott Harleyt. Nem akartam hinni a szerencsémnek. Mrs. Wilkins gyakorlatilag arra szólított föl bennünket, hogy kezdjünk már egymással valamit. De amikor bementünk a pajtába, Rob nem sok hajlandóságot mutatott rá. Nem mintha egyszer is fölfedeztem volna nála effélét. Pechemre nagyon ért ahhoz, hogy ellenálljon a testi vágyainak. Szinte azt mondanám, hogy talán nincsenek is neki. Vagy csak nagyon-nagyon ritkán. Sokkal ritkábban, mint ahogy én kívánatosnak tartom. De lehet, hogy olyankor is csak azért csókol meg, mert unja a szövegemet. Akárhogy is van, nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy kihasználja a védtelenségemet. Mégis szoknyát kellett volna fölvennem? – Azért vagy ilyen pipás, mert egyedül jöttem el hozzátok? – kérdeztem, elnézve, ahogy a motort babrálja. – Mert ha tudom, mégis telefonálok, hogy gyere el értem.

– Dehogy telefonáltál volna. – Rob meghúzott egy csavart, amitől ingerlőén kidagadtak a felkarján az izmok a szürke pulóver alatt. Higgyék el, hogy sokkal izgalmasabb látvány volt, mint az iménti tévéműsor. – Még azt se árultad el otthon, hogy ide jössz. Úgyhogy ne szórd nekem a sódert. – Ezt hogy érted? – kérdeztem sértődötten, noha természetesen tudtam, mire céloz. – Tudják, hol vagyok. – Na pesze. Valamilyen Joanne-nál. A francba! Nem vettem észre, amikor hazaszóltam, hogy benn van a szobában. – Nézd, Mastriani – folytatta –, kezdettől fogva kétségeim voltak erről a… szóval a kapcsolatunk miatt. És nemcsak azért, mert én már befejeztem a sulit, te meg csak tizenegyedikes vagy. De gondolkozzunk reálisan. Te meg én két külön világba tartozunk. – Ez nem… – Na jó, akkor az országút két oldalára. – Csak mert én a belvárosban lakom, te pedig… – Állj! – emelte föl a kezét. – Beszéljünk világosan. Ez így nem működik. Az utóbbi időben komoly erőfeszítéseket tettem az indulataim megfékezésére. A focistáink ügyét, meg Karén Sue Hankeyt leszámítva, az egész első félévben senkivel nem verekedtem össze, és egyszer sem voltam büntetésben. Mr. Goodhart, a nevelési felügyelő azt mondta, büszke az előmenetelemre, és azt tervezi, hogy törli a heti egyszeri kötelező beszélgetésünket. De amikor Rob fölemelte a kezét, és azt mondta, hogy ez így nem működik, mondhatom, nagyon nehezemre esett, hogy el ne kapjam azt a kezet, és addig csavarjam a csuklóját, amíg föl nem jajdul a fájdalomtól. Csak az tartott vissza, hogy tudtam, nem szereti, ha ilyesmit művelek, és azt akartam, hogy igenis szeressen. Így hát ahelyett, hogy megcsavartam volna a csuklóját, csípőre tettem a kezem, és fölnéztem rá: – Van ennek valami köze ehhez a Gary nevű fickóhoz? Rob leeresztette a kezét, és megint leguggolt a motor mellé. – Nincs. Ez csak ránk, kettőnkre vonatkozik. – Úgy vettem észre, hogy nem nagyon kedveled. –Semmi kifogásom ellene. De te tizenhat éves vagy – mondta Rob a Harleynak. – Tizenhat! – Mert én megértem, ha nem kedveled. Furcsa lehet az anyádat mással látni együtt, mint az apáddal. De akkor se rajtam töltsd ki a dühödet. – Jess, lásd be végre, hogy ez nem vezet sehova. –Ha Rob a keresztnevemen szólított, az mindig rosszat jelentett. – Elfelejtetted, hogy próbára vagyok bocsátva? Nem szabad rajtakapniuk, hogy egy gyerekkel lógok! Ez a „gyerek” belém mart, de nagy kegyesen úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. – Értsem úgy – mondtam abban a stílusban, amelyet Mr. Goodhart tanácsolt arra az esetre, ha egy konfliktus veszélyessé kezd válni –, hogy amiatt nem akarsz többé látni, mert a korkülönbségen kívül túlságosan nagy köztünk a társadalmi-gazdasági… – Ne mondd, hogy nem értesz egyet velem! – szakított félbe Rob. – Másképp miért nem szóltál rólam a szüleidnek, mi? Miért vagyok én az életed sötét titka? Ha biztos lennél benne, hogy kialakulhat köztünk valami, már rég bemutattál volna nekik. – Szerintem viszont – folytattam rendületlenül – azért löksz el magadtól, mert az apád ellökött téged, és nem viselnéd el, ha másodszor is ez történnék veled. Rob rám nézett a válla fölött. A gerendáról lelógó egy szál villanykörte árnyékban hagyta füstszürke szemét. – Hülye vagy – mondta, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja. – Rob! – közelebb léptem hozzá. – Azt akarom, hogy tudd, én más vagyok, mint az apád. Én sosem hagylak el. Mert én…

– Ki ne mondd! – úgy tartotta felém a kezében levő olajos rongyot, mint egy pisztolyt. Arcáról lerítt a pánik. – Figyelmeztetlek, hogy… – Szeretlek. – Mondtam, hogy ne! – A rongyot dühében a sarokba vágta. – És bocsánat, de attól tartok, hogy a szerelmem erősebb, semhogy meg tudjam fékezni. A következő pillanatban azonban kiderült, hogy mégsem az én, hanem Rob szerelmét vagy akármijét nem lehet megzabolázni. Legalábbis erre következtettem abból, hogy magához rántott, és szenvedélyes csókokkal árasztott el. Persze csudára jól esett, de ne feledjék el, hogy november végén történt egy jéghideg pajtában, ahol még egy kényelmes heverő sem volt, amelyre ledönthetett volna. Esetleg a szalmára, de a) brrr! b) azért az én szerelmem nem ennyire fékezhetetlen. Úgy értem, a szex minden kapcsolatban fontos lépés, de egy ócska pajtában… Köszönöm, nem. Szívesebben várok vele a kellő pillanatig. Például egy érettségi bankettig. Föltéve, hogy egyáltalán meghívnak rá. Ami viszont nem valószínű, mert szívem szerelme már befejezte a gimit, és egyelőre kihagyta az érettségit. – Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek – mondtam, amikor végre szóhoz jutottam. – Jó ötlet – bólintott Rob. Úgyhogy visszamentem a házba, és jó éjszakát kívántam a mamájának és Garynek, akik olyan pozitúrában nézték a tévét, hogy ha Rob is látta volna, alighanem megint a plafonra mászik. Szerencsére nem látta. Én pedig nem számoltam be neki róla. – Tekintettel arra, hogy talán mégsem szakítottunk – szóltam, miközben beültem az autóba mit szándékozol tenni szombaton? – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát. – Gondolom, te el leszel foglalva Joanne barátnőddel. – Hallgass ide! – olyan hideg volt, hogy a lélegzetem apró pamacsok formájában jött ki a számon. –Az őseimnek most rengeteg a gondjuk. Ott az étterem, meg Mike is otthagyta a Harvardot… – Sosem fogsz szólni nekik rólam, igaz? – Hadd szokjanak hozzá a gondolathoz. Aztán itt van még Douglas is az új állásával, meg Rose néni… – Meg a te médiumságod – juttatta eszembe Rob árnyalatnyi keserűséggel a hangjában. – Erről se feledkezz el. – Éppen ez az, amiről egy percig se tudok elfeledkezni, bárhogy szeretném is. – Tényleg jobb, ha most hazamész – mondta Rob, és fölegyenesedett. – Követlek a motorral, hogy lássam, nem esik-e bajod. – Fölösleges. – Mastriani! – intett le. – Fogd be a szád és indíts! Jobbnak láttam engedelmeskedni. De nem jutottunk messzire.

4. Hadd szögezzem le itt és most, hogy nem azért, mert rosszul vezettem. Azt hiszem, már említettem, hogy kifejezetten jó sofőr vagyok. De ezt először nem tudtam. Mámint azt, hogy nem valami hiba, de még csak nem is a jogosítvány hiánya miatt állítottak félre (az utóbbi, mellesleg, még nem is derülhetett ki). Csak annyit tudtam, hogy az egyik pillanatban még szép egyenletesen haladtam a Robék otthonától a városunkba vezető sötét és kihalt országúton, mögöttem pedig Rob az Indiánja nyergében. Aztán egy kanyar után egyszer csak azt láttam, hogy az egész utat elzárja egy sereg villogó lámpájú jármű: a megyei seriffé, rendőrségi járőrkocsik, az autópálya rendőrségé még egy mentőautó is volt ott. De hiszen csak nyolcvannal mentem! – bizonygattam magamban kétségbeesetten. Csak nyolcvannal! Persze, negyven mérföldes zóna volt. De az ég szerelmére, Hálaadás napja van! Ráadásul éjszaka! Az eddig megtett tíz mérföldön egy lélekkel se találkoztam! Egy colos seriffhelyettes mutatta, hova álljak félre. Engedelmeskedtem, s éreztem, hogy izzadni kezd a tenyerem. Jaj istenem! Ekkora felhajtás azért, mert nincs jogsim? Honnan sejthettem volna, hogy még ma is ilyen kukacosak? Azonnal ráismertem a tisztre, aki odaballagott a kocsimhoz: ott volt azon az éjszakán, amikor leégett az éttermünk. A nevére nem emlékeztem, csak arra, hogy rendes fickó, nem az a fajta, aki le fogja tépni a fejemet a jogosítvány hiánya miatt. Először rám villantotta a zseblámpáját, majd végigpásztázta vele a hátsó ülést is. Remélhetőleg nem gondolta, hogy az ott heverő kazetták – Carly Simon és Billy Joel, meg egy-két romantikus vígjáték, melyeket anya elfelejtett visszavinni a kölcsönzőbe – az enyémek; én egy csöppet se rajongok az olyan filmekért, mint az Álmatlanul Seattle-ben, és Tom Hanks se tartozik a kedvenceim közé. – Jessica? – kérdezte a zsaru, amikor lehúztam az ablakot. – Joe Mastriani lánya? – Igen, uram. – Hátranéztem, s láttam, hogy Rob mögém húz a motorral. Hosszú lábát a földnek vetette, hogy egyenesben tartsa az Indiánt, amíg arra vár, hogy továbbengedjenek bennünket. A tekintetét azonban a tőlünk jobbra elterülő kukoricás felé meresztgette. A megbarnult, fonnyadt kukoricaszárakat piros-fehérre festette a tucatnyi rendőrautó lámpája. Néhány méterrel beljebb egy fémvázra szerelt reflektor világított lefelé valamire, amit nem tudtam kivenni a magas gabonaszárak miatt. – Hogy még Hálaadás napján is dolgozniuk kelljen! – jegyeztem meg sajnálkozva. Minél udvariasabbnak akartam mutatkozni. Közben a tenyerem már annyira izzadt, hogy alig tudtam a kormányt fogni. Fogalmam se volt, mit csinálnak azokkal, akik papír nélkül vezetnek, abban azonban biztos voltam, hogy nem ússzák meg szárazon. – Bizony – mondta a rendőr. – Hallgasson ide, itt… izé… történt valami. Egyébként honnan jön? – Vacsorára voltam meghívva a barátomékhoz – feleltem. – Ő az – mutattam hátra. Rob kitámasztotta az Indiánt, leszállt róla, és odajött hozzánk. A keze, szokásával ellentétben, a bőrdzsekije zsebe helyett a nadrágja mellett volt; gondolom, így jelezte, hogy nincs nála fegyver. (Tudniillik erősen tart a rendőröktől, mert már volt dolga velük. De azt hiszem, ezt már említettem.) – Mi történt? – kérdezte látszólag könnyedén, de én tudtam, hogy belül igencsak aggódik miattam. De melyik rendőrség blokkolja az egész országutat azért, hogy jogosítvány nélküli vezetőkre vadásszon Hálaadás napjának éjszakáján? – Nemrég jelzést kaptunk bizonyos gyanús aktivitásról a környéken – felelte a rendőr. – Úgyhogy kijöttünk körülnézni. – Nem vette elő a blokkját, hogy följegyezze az adataimat. Hátha nem is miattam van ez az egész, gondoltam. Különös tekintettel a reflektorra. Vagy

féltucat zsaru téblábolt a kukoricásban. –Maga nem látott semmi különöset a városból kifelé jövet? – kérdezte tőlem. – Nem. Semmit. Hideg éjszaka volt. Hideg és felhőtlen. Odafönn majdnem telihold; jó messzire el lehetett látni a szinte függőlegesen áradó fényében. Csak persze nem sok látnivaló akadt a tágas kukoricaföldön kívül, amely úgy terült el az út mellett, mint egy sötét, háborgó tenger. Távolabb a sűrű erdővel borított domb; ott szoktunk kempingezni, mielőtt Douglas megbetegedett, Mickey eldöntötte, hogy jobban kedveli a számítógépet, mint a pecabotot, én pedig allergiát kaptam minden zuhanyozótól a sajátunkén kívül. De tudtam, hogy egyesek nem kempingeznek, hanem állandóan ott élnek az erdőben. Nem volt mindenki olyan szerencsés, amikor bezárták a műanyaggyárat, mint Rob mamája, aki egykettőre talált magának új munkahelyet. (Hála nekem.) Egyesek túl büszkék voltak ahhoz, hogy munkanélküli segélyért folyamodjanak. Inkább elvonultak az erdőbe, ahol ilyen-olyan kalyibákban húzzák meg magukat. Apa szerint azonban olyanok is akadnak köztük, akik nem a pénz hiánya miatt kényszerültek erre, hanem mert ez az élet tetszik nekik. – Körülbelül hány órakor hajtott ki a városból? –kérdezte a rendőr. Azt válaszoltam, hogy szerintem nyolc óra körül, de az biztos, hogy jóval kilenc előtt. Tűnődve bólintott, majd mégis elővette a blokkját, és följegyezte, amit mondtam. Rob ezalatt a kesztyűs kezét csapkodta össze, majd visszaindult a motorjához, hogy kövessen vele hazáig, onnan pedig vissza anélkül, hogy közben megmelegedhetne valahol. Hacsak én be nem hívom az anyám autójába néhány percre. Egyszer csak észrevettem, hogy a kukoricásban ügyködő rendőrök nem szerszámokat cipelnek. De nem ám! S ettől megint izzadni kezdett a tenyerem. Csakhogy egészen más okból, mint az imént. Tudják, Indianában elég gyakran találnak hullákat a kukorica közt. Úgy látszik, a középnyugati gyilkosok előszeretettel kergetik be áldozataikat a kukorica sűrűjébe. Ugyanis addig, amíg a tulajdonos le nem vágja, hogy újra bevesse a földet, ritkán derül ki, hogy mi történt odabenn. Egyszerre nagyon valós elképzelésem támadt arról, hogy mi történt. – Ki az? – kérdeztem a rendőrtől furcsán magasra srófolt, magamnak is idegen hangon. A rendőr még mindig buzgón jegyzetelte a semmit. De nem tett úgy, mintha nem hallotta volna, mit kérdeztem. Arról sem próbált meggyőzni, hogy nem történt semmi. – Nem olyasvalaki, akit ismerhet – felelte anélkül, hogy fölnézett volna a blokkjáról. Gyorsan kikapcsoltam a biztonsági övet, és kiszálltam az autóból. A rendőr ekkor végre fölnézett, és úgy vettem észre, igencsak meglepődött. Akárcsak Rob. – Mastriani! – szólt rám figyelmeztető hangon. –Mit csinálsz? Válasz helyett elindultam a reflektor felé. – Várjon egy pillanatig! – A rendőr eltette a blokkját. – Hé, kisasszony! Nem mehet oda! A hold eléggé fényesen világított ahhoz, hogy a piros-fehéren villogó lámpák nélkül is jól lássak. Előresiettem az út szélén, elhaladva a rendőrök és seriffhelyettesek csoportja mellett. Némelyikük meglepetten nézett rám – mintha valami zavaró tényezőt látott volna. – Hé, hölgyem! – Az egyik zsaru levált a csoportról, és karon ragadott. – Hova megy? – Meg akarom nézni. – Erre a rendőrre is ráismertem. Nem a tűzesetnél látottak közé tartozott, hanem a Joe's Junior törzsvendégei közé, ahol néha kiszolgáltam a hét végén. Mindig egy fél adag kolbászt, egy fél pepperonis pizzát és egy nagy adag sültkrumplit evett. Magamban Félkolbásznak hívtam. – Szó sem lehet róla! – jelentette ki. – Urai vagyunk a helyzetnek. Üljön vissza a kocsijába, ahogy egy jó kislányhoz illik, akinek ilyenkor otthon a helye. – Azt hiszem, ismerem az illetőt – mondtam, sűrű fehér pamacsokat eregetve a fagyos levegőbe.

– Akkor is menjen haza. Itt nincs semmi néznivaló. A te kis barátnőd, fiam? – fordult Robhoz, aki sietve utánam jött.– Légy jó fiú, és vidd haza! – Igen, uram – bólintott Rob, és ugyanúgy karon ragadott, mint az imént a másik rendőr. – Megőrültél, Mastriani? – sziszegte a fülembe. – Húzzunk el, mielőtt eszébe jut, hogy elkérje a jogsidat. De én nem hagytam magam. Mindössze 155 centi magas és alig 50 kiló lévén, igazán könnyedén fölnyalábolhatott volna, hogy körbeforogjon velem, ahogy már kétszer megtette. Én azonban mindkét esetben fölkaptam a vizet, ami Robnak is eszébe juthatott, mert ezúttal nem is próbálkozott vele. Ehelyett egy mély sóhaj kíséretében szó nélkül követett. Először senki nem vett észre a holttest körül álló mentősök és rendőrök közül. Mivel a bűncselekmény helyszíne elég messze esett a várostól, ráadásul Hálaadás napjának éjszakája volt, senki nem tételezte föl, hogy illetéktelenek mutatkoznak a közelben, ezért nem feszítették ki a szokásos sárga szalagot. Úgyhogy gond nélkül közelebb férkőzhettem. Ekkor azonban olyan hirtelen torpantam meg, hogy a mögöttem jövő Rob belém ütközött. Az ő „hoppá”-jára figyelt föl néhány rendőr és mentős. – Mi a jó…? – Kisasszony! – emelkedett föl guggoltából egy tiszt. – Sajnálom, de azonnal menjen hátrébb! Marty! Hogy képzeled, hogy civileket engedsz ide? Marty sietve húzta ki magát, és elvörösödött. – Elnézést, Earl – mentegetőzött –, de olyan gyorsan jött ide, hogy nem vettem észre. Jöjjön, kisasszony! Én azonban nem mozdultam. Ehelyett lemutattam a földre: – Ismerem. – Jézusom – súgta a fülembe meleg lehelettel Rob. – A szomszédunk fia – folytattam. – Nate Thompkins. Tejszínért küldték el néhány órával ezelőtt. –Amikor végre levettem a szemem Nate zúzódásokkal teli meztelen felsőtestéről, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. És hogy Rob keze súlyosan és védelmezőn fekszik a vállamon. Ekkor ért oda hozzánk a báránybőr bélésű dzsekit viselő megyei seriff. – Ugye, maga a Mastriani lány? – A kérdés inkább megállapításnak hangzott. – De ha jól tudom, már elmúlt az a különleges képessége. – Elmúlt – mondtam, és megtöröltem a szemem a kesztyűs kezemmel. – Akkor honnan tudta, hogy itt van? – s szemével Nate felé intett, akit közben félig letakartak egy sötétkék műanyag lepellel. – Nem tudtam. – Elmondtam, hogy kerültünk ide. Meg azt is, hogy dr. Thompkins előzőleg nálunk is kereste a fiát. A seriff türelmesen végighallgatott, majd bólintott: – Mindenesetre jó, hogy legalább azt megtudtuk, kicsoda. Nem találtunk nála semmilyen igazolványt. Köszönöm, hogy elmondta. Most pedig menjen haza! – visszament, hogy megnézze, mit találtak az emberei a reflektor segítségével. Én viszont ott maradtam. Valami szöget ütött a fejembe. Martyra néztem: – Hogy halt meg? A seriffhelyettes a főnöke felé lesett, aki a helyszínelőkkel beszélgetett. – Nézze, kisasszony, jobb, ha most… – Attól a vágástól? – Mert valamilyen furcsa, zegzugos sebet vettem észre a halott meztelen mellén. – Gyere már, Jess – fogta meg a kezem Rob. –Hagyd a fiúkat dolgozni. – Miféle jel vagy mi az ott? – kérdeztem Martytól. – Még sosem láttam ilyet. Marty egyre kényelmetlenebbül feszengett.

– Csakugyan jobb, ha hazamegy, kisasszony. De én csak álltam ott, és az járt az eszemben, hogyan fogadja majd a doktor és a felesége a fiuk halálának hírét. Mit fognak tenni? Visszamennek Chicagóba? És mi lesz Tashával? Úgy vettem észre, megkedvelte az iskolánkat – már amennyire ezt meg lehet állapítani az évkönyvbizottság iránti lelkesedéséből. De itt akar-e maradni abban a városban, ahol ilyen brutálisan meggyilkolták az öccsét? És mit szól majd az edző, ha megtudja, hogy az új középpályásának is búcsút mondhat? – Menjünk! – mondta Rob már-már kétségbeesetten. Hogy miért, arra csak akkor jöttem rá, amikor megfordultam. Ugyanis majdnem összeütköztem egy sovány, fekete kabátos férfival, aki épp akkor mutatta föl a rendőröknek az FBI jelvényét. – Hello, Jessica! – köszönt olyan mosollyal, amelyet ő nyilván bátorítónak szánt, én azonban majdnem rosszul lettem tőle. – Emlékszik még rám?

5. Cyrus Rrantzot nehéz lett volna elfelejteni. Pedig higgyék el, megpróbáltam. Ő az új ügynök, akit rám állítottak. Tudják: a Villámlányra. De nem közönséges ügynök, hanem valamilyen fejes ott, az FBI-nál. A különleges műveleti ügyek osztályán. Ezt próbálta megértetni velem meg a szüleimmel. Nem sokkal azután, hogy az éttermünk leégett, eljött hozzánk. Na nem azért, hogy megvigasztaljon. De legalább telefonált előtte, és megállapodott egy időpontban az őseimmel. Leült a nappalinkban, és a kávé és a teasütemény mellett ismertette velük azt az új programot, amelyet ő dolgozott ki. Az egész egy speciális csapatra épül, amely azonban nem Smithhez és Johnsonhoz hasonló ügynökökből áll, hanem csupa dilisből. Nem hazudok! Dr. Krantz (mert doktori címe is van ám!) persze nem így nevezte őket, hanem „különleges adottságú egyéneknek”, ami szerintem egykutya. És dr. Krantz ég a vágytői, hogy engem is kis csapatában üdvözölhessen. Ami természetesen abszurdum. Hiszen már nincs semmilyen különleges adottságom. Legalábbis ezt mondtam neki. A felmenőim szerencsére mellém álltak, még akkor is, amikor dr. Krantz előállt az, úgymond, bizonyítékával, mondván, hogy hazudtam neki. Letett az asztalra egy listát, amely fölsorolta a közelmúltban az eltűnt gyermekek fölkutatásával foglalkozó szervezetnek szóló telefonokat. Az összes hívás a mi városunkból érkezett, de kivétel nélkül utcai fülkékből, úgyhogy igazából semmit sem lehetett bizonyítani velük. Dr. Krantz azt akarta kideríteni, ki más tudhatta még annyi sok eltűnt kölyök pontos tartózkodási helyét – több mint egy tucatét azóta, hogy esetemben állítólag megszűnt a villámcsapás hatása. Azt sosem lehet tudni, feleltem vállvonogatva. Bárki lehetett. Erre dr. Krantz a hazafiasságomra hivatkozott. Azt mondta, segíthetnék nekik elkapni a terroristákat. Ami, bevallom, csakugyan klassz lenne. De ugye megértik, hogy nem szeretném kitenni a családomat a terroristák bosszújának, miután segítettem elkapni a vezéreiket? Douglas bátyám már abba is belebetegedett, hogy néhány fenyegető telefont kaptunk. Még csak az kell, hogy terroristák fenjék a fogukat a családunkra. Úgyhogy udvariasan elhárítottam Krantz fölkérését, kitartva amellett, hogy már nincs semmilyen különleges adottságom. Ő azonban még ekkor sem adta föl. Akárcsak korábbi beosztottai, Smith és Johnson (akiktől elvette az ügyemet, és akik – megdöbbenésemre – már-már hiányoztak nekem) a nemet nem volt hajlandó válasznak elfogadni. Újra meg újra becserkészett abban a reményben, hogy végül belezavarodom a tagadásba, és rám bizonyíthatja, hogy hazudtam. Nem tehetek róla, de egy kicsit féltem tőle. Ezért amikor szembetalálkoztam vele ott, a kukoricásban, önkénytelenül fölsikoltottam, és majdnem fél métert ugrottam a magasba. – Hoppá – mondtam, amikor magamhoz tértem, és meg tudtam szólalni. – Jó estét, Krantz doki. – Hello, Jessica! – köszönt újfent. Krantznak tojásfeje van, ráadásul erősen kopaszodik, de ezt most nem lehetett látni, mert mélyen a szemébe húzta a kalapját. Nyilván azért, hogy minél titokzatosabbnak lássék. Pillantása Robra siklott, akivel már szintén találkozott korábban, de persze nem a mi nappalinkban. – Jó estét, Mr. Wilkins! – 'stét – morogta Rob, és elengedte a kezemet, hogy karon fogjon, és húzni kezdett elfelé. – Sajnos, éppen menni készülünk. – Csak lassan a testtel – mondta Krantz csikorgó nevetéssel. – Még váltanék néhány szót Miss Mastrianival. – Igen? – kérdezte vontatottan Rob, aki enyhén szólva nem csípi a zsarukat. – Neki viszont szerintem nincs semmi mondanivalója magának.

– Nincs hát – bólintottam. – Tényleg nincs. Bye! – Aha. – Mintha egy kis gúnyt hallottam volna ki a hangjából. – Eszerint merő véletlenségből csöppent éppen egy bűncselekmény helyszínére. – Pontosan. – Magam is meglepődtem attól, hogy most az egyszer nem hazudok. – Éppen hazafelé tartottam a barátoméktól. – De mintha azt mondta volna az imént azoknak az uraknak ott, hogy az áldozat a szomszédjuk. – Maga a nyomozó, nem én – vontam meg a vállam. – Magának többet kell tudnia erről az egészről. Én mindenesetre cefetül érezném magam, ha egy srácot úgyszólván a szemem előtt tennének hidegre. Dr. Krantz arckifejezése nem változott. Sosem változik. Úgyhogy nem tudhattam, telibe találtam-e a megjegyzésemmel. – Mutatok magának valamit – mondta. Kicsit távolabb álltunk attól a helytől, ahol a rendőrök kis kört alkottak a holttestet takaró plasztik lepel körül. A reflektor fénye azonban elég erős volt ahhoz, hogy az éjszaka sötétjében is jól lássam azt a fényképet, amelyet Krantz a zsebéből vett elő. A kép azt a felüljárót ábrázolta, amelyről Mrs. Lippman mesélt vacsora közben. Amelyre festékszóróval valamilyen furcsa ábrát mázoltak. Mrs. Lippman szerint egy banda jelét. Én még sosem láttam, de most valahogy ismerősnek tetszett. Honnan? A mi városunkban ritka a falfirka. Legföljebb olyasmiket mázolnak a falakra, hogy „Rick szereti Nancyt”. Alkalmanként valakik merő lelkesedéstől fűtve felfröcskölik a rivális gimi kerítésére, hogy „Éljenek a pumák!” Hol láttam ezt a vörös krikszkrakszot? Egyszer csak beugrott: Nate Thompkins mellén. – Valamilyen banda műve lehet? – kérdeztem, visszaadva a fényképet. A dupla hálaadás napi vacsora hullámzani kezdett a gyomromban. – Nem – rázta a fejét dr.Krantz. Visszatette a fényképet a belső zsebébe, és begombolta a kabátját. Dr. Krantz mindig roppant nett és rendszerető. Nálunk sem hagyott egyetlen morzsát sem a tányérján, pedig anya nem sajnálja a vajat a süteményeiből, úgyhogy könnyen morzsálódnak. – Ez afféle figyelmeztetés. Hogy ez még csak a kezdet – intett szemével a lepel felé. – Minek a kezdete? – Éreztem, hogy Mrs. Wilkins tökös pitéje lassan megindul fölfelé. – Attól tartok, hogy nemsokára kiderül. – Többet nem mondott. Megfordult és visszament a jó meleg autójához. Várjon! – szerettem volna utána kiáltani. Én mit tehetek? Hogyan segíthetnék? De eszembe jutott, mit mondtam neki az imént is. Amellett mi a csudát tehetnék? Nem tűnt el senki. Szép lassan hajtottam hazáig. Nem attól féltem, hogy elkapnak, hanem attól, hogy mit találok otthon. Még attól sem nyugodtam meg, hogy Rob Indiánjának berregése egészen hazáig elkísért. Amikor befordultunk az utcánkba, azonnal megláttam a két rendőrautót. A seriff nyilván továbbította a tőlem kapott információt. A doktor épp akkor nyitott ajtót, hogy beengedje a rendőröket, akik levetett sapkával várakoztak az ajtó előtt. Egyikük se fordult hátra, amikor Rob búcsút intett nekem, megfordult a motorral, és elindult lefelé. Az egész családom ott állt a nappali ablakánál, orrát az üveghez nyomva. Kivéve Douglast, aki valószínűleg elbújt a szobájában; a villogó reflektorok nem tartoznak a kedvencei közé, mert arra emlékeztetik, hogy egyszer szirénázó mentőautó vitte a kórházba. – Jaj, Jess! – kiáltott föl az anyám, amikor meglátott. Az ebédlőben már rend volt, Claire-t leszámítva hazamentek a vendégek. – Hála istennek, hogy megjöttél! Már kezdtem aggódni! – Nincs semmi bajom. – Egyáltalán, hol lakik ez a Joanne? – firtatta anya. – Órák teltek el azóta, hogy elmentél.

Lefogadtam volna, hogy nem kíváncsi a válaszomra. Minden figyelme Hoadleyék – azaz már Thompkinsék – házára összpontosult. – Szegények – motyogta. – Remélem, nem rossz hírt hoztak nekik. – Két rendőrautó áll a házuk előtt – szólalt meg Mike gúnyos hangon. – Gondolod, hogy jó hírt hoztak? Anya csak most jött rá, mit művel a családja. – Azonnal gyertek el az ablaktól! Nem illik mások után leskelődni! – Eszünkben sincs leskelődni, Antónia – méltatlankodott Rose néni. – Csak kinézünk az ablakon. Azt nem tiltja a törvény. – Mrs. Mastrianinak igaza van – mondta Claire. –Tényleg nem szép dolog bebámulni mások ablakán. Nyilván nem tudott róla, hogy Mike éveken át bámult be az ő ablakán, ráadásul távcsővel. Elmondhattam volna nekik, mi történt Nate-tel, de örültem, hogy sikerült a gyomromban marasztalnom a két vacsorát. – Lefekszem – mondtam és elindultam fölfelé. Csak anya kívánt jó éjszakát, de ő is meglehetősen szórakozottan. Odafönt láttam, hogy Douglasnál még ég a lámpa. Kopogtam, ahelyett, hogy szokásomhoz híven egyszerűen besétáltam volna hozzá. Douglas sokkal jobban van azóta, hogy elkezdett dolgozni abban a képregényeket árusító pavilonban; megérdemli, hogy tiszteletben tartsam az intimszféráját. Mr. Goodhart szerint ez is pozitív fejlemény a viselkedésemben. – Bújj be! – hallottam bentről, Douglas rám ismert a kopogásomról. Anya mindig roppant félénken kopog, apa viszont erőteljesen és határozottan. Mike pedig nem néz be a bátyjához, ha nem muszáj. Douglas mindig tudja, mikor állok én az ajtaja előtt. – Hé! – köszöntem. – Mikor mentek el a többiek? Douglas az ágyán hevert, és természetesen olvasott. A Superman legújabb epizódját. – Úgy egy órája. Miután Mr. és Mrs. Abramowitz hevesen összevitatkozott azon, hogy a karácsonyi szünetben Aspenbe menjenek-e vagy Antiguára. – Jó nekik – sóhajtottam. Abramowitzék meglehetősen gazdagok. – Aha. Ezt meg Rose nénit leszámítva, egész jó este volt. – Úgy látszik, észrevette az arcomon, hogy valami baj történt. – Mi van? Egy pillanatra fölbukkant előttem Nate, ahogy élettelenül feküdt a kukoricásban. – Mondd el! Elmondtam. Pedig nem akartam. Nem lett volna szabad. Douglas soha nincs egészen jól. Mindig csúfolták a kölykök a suliban is, a parkban is – mindenhol. Hogy gyagyás, meg retardált. Kamaszkorom jó része azzal telt el, hogy sorra képen töröltem azokat, akik csúfolni merték amiatt, hogy egy kicsit más, mint ők. Nem bolond. Nem retardált. Csak éppen más. Amikor befejeztem, Douglas, aki tudja az igazságot a „különleges adottságomról” (viszont nem tud Robról, akiről egyedül Ruthnak van tudomása, mert mégiscsak ő a legjobb barátnőm), nagy lélegzetet vett, majd kifújta. – Phű. Szegények. Láttam a lányukat. A boltban. – Tényleg? – Valahogy nem tudtam elképzelni a kicsit ódivatúan öltözködő, gátlásos Tasha Thompkinst a képregényeket árusító pavilonban. – A boszorkányok kardját kereste. Hogy nézett ki? – Micsoda? – Az a szimbólum. Amit Nate mellére karcoltak. – Ja? – Odamentem az íróasztalához, és egy papírra fölrajzoltam. – Valahogy így. Elvette a lapot, és hosszan nézte a rajzomat. – Állítólag valamilyen banda jele. És csak az érti, aki a bandához tartozik. – Ismerősnek látszik.

– Persze. Mert már valószínűleg láttad, amikor átmentél a felüljárón. Valaki oda is fölmázolta. – Sosem megyek át a felüljárón. És Douglas ekkor olyasmit tett, amit még én is furcsának gondoltam. Legalábbis Douglas részéről. Tudniillik szinte fölugrott az ágyról, és lázasan keresgélni kezdett a polcon lévő könyvek között. Douglasnak több könyve van (persze főleg képregények), mint bármelyik ismerősömnek. De ha kölcsön akarsz venni tőle egyet, és leveszed a polcáról anélkül, hogy szólnál neki, azonnal észreveszi, hogy hiányzik, még ha ezer másik sorakozik is mellette, fölötte és alatta. Igazi könyvmoly, még ha eléggé egyoldalú is az érdeklődése. Látva, hogy éjfélig sem ér rá velem törődni, otthagytam. Szerintem észre se vette, annyira belemerült a keresgélésbe. Fölérve a szobámba, gyorsan levetkőztem, és villámsebesen bebújtam a pizsamámba. Ugyanis az én szobám a padlástérben van, ennek következtében a ház leghidegebb helyisége, úgyhogy Halloweentől húsvétig didergek benne annak ellenére, hogy apa megszánt, és beállított egy villanyradiátort. Viszont nekem van a legjobb kilátásom az ablakból. Még Mike-énál is jobb, aki évekig lesett be Claire Lippman szobájába, s ez végül oda vezetett, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor megtudta, hogy a messziről imádott lányt majdnem meggyilkolták, egyik pillanatról a másikra otthagyta a Harvardot. És azóta olyanok, mint a sziámi ikrek. Én azonban még a fák tetejénél is magasabban lakom, úgyhogy végiglátok az egész Lumley Lane-en, amely úgy fest a holdfényben, mint egy ezüst folyó. Amikor fiatalabb voltam, csakugyan folyónak képzeltem, s a járdákat a rakpartnak, magamat pedig a világítótorony őrének. Ebből is sejthetik, hogy furcsa gyerek voltam. Ezen az estén, miután a Robtól kapott karórát is lecsatoltam a csuklómról (ezt persze szintén nem árultam el az őseimnek, akik erősen helytelenítik, hogy egy ilyen dög nagy órát hordok), nem néztem le az utcára, amelyet már régen nem képzeltem folyónak, se magamat toronyőrnek, aki a biztonságos kikötőbe irányítja a vihartól dobált hajókat. A túloldalra néztem, Tasha Thompkins ablakára. Még mindig égett nála a villany. Mostanra biztos ő is megtudta, mi történt a testvérével. Vajon az ágyán fekszik-e és sír? Én biztos, hogy sírnék, ha megtudnám, hogy megölték valamelyik bátyámat. Elöntött a szánalom Tasha és a szülei iránt. Akárkik ölték is meg a fiukat, nem ismerhették, mert igazán helyes srác volt. Nagy kár érte. Kis idő múlva kinyílt a Hoadley, illetve Thompkins-ház ajtaja, és kijött a két rendőr, majd a doktor is. Nagykabátban és sokkal öregebben, mint amikor az este láttam. Odamentek a járőrkocsikhoz, és a doktor beszállt az egyikbe. Tudtam, hogy a holttest azonosítása végett megy el. A nyitott ajtóból utánuk nézett a felesége. Azt nem láttam, hogy sír-e, de gyanítottam. Még két alakot láttam mögötte, föltehetőleg a nagyszülőket. Észrevettem, hogy az emeleten megmozdul a függöny. Tasha nézett le az elhúzó autókra. Reszketett a válla. Sírt. Szegény félénk, képregény kedvelő Tasha! Most már semmit se tehetek érte. Ha tudtam volna, amikor az apja átjött hozzánk, hogy Nate bajban van, talán megtaláltam volna. Talán. De most már késő. Ahhoz azonban nincs késő, hogy a testvérén segítsek. Hogyan? Erről egyelőre halvány fogalmam se volt. Ahogy arról sem, hogy ez az elhatározásom mennyire megváltoztatja az életemet. Meg a városunk minden lakosáét.

6. Amikor Ruth másnap elmondta, hogy hiányzik egy fiú a gyülekezetükből, nem láttam összefüggést az események között. Még mindig tele volt a fejem az előző nap eseményeivel. Főleg persze Nate Thompkins halálának körülményeivel. Nem felejtettem el a fogadalmamat, hogy megpróbálok segíteni Tashának. De volt még valami. Egy álom, amely igencsak megzavart. Nem annyira, mintha az én testvéremet fedezték volna föl holtan a kukoricásban, de épp eléggé. – Figyelsz rám egyáltalán? – kérdezte Ruth. Jó hangosan kellett beszélnie, ha azt akarta, hogy meghalljam az egész bevásárlóközpontot betöltő muzsika és a vásárlók jövés-menése és trécselése közepette. Az ünnep utáni árleszállítás kínálatát szándékoztunk szemrevételezni. A Hálaadás napját követő péntek volt és tanítási szünet; mi mást tehettünk volna? – Persze – mondtam, miközben egy karikafülbevalót babráltam az állványon. Holott ki sincs fúrva a fülem! Ennyire máshol járt az eszem. – Csak a bringáját találták meg – folytatta Ruth. –A zsinagóga parkolójában. De se a táskáját, se a klarinétját. Semmit. – Talán megszökött. – A fülbevaló csinos ajándék lenne Ruthnak karácsonyra. Illetve hanukára. Ruth ugyanis zsidó. (Vagy ezt már mondtam?) – Seth Blumenthal tutira nem szökött meg éppen most. Holnap lenne a barmicvója – világosított föl a barátnőm. – Épp amiatt ment a zsinagógába, hogy fölkészüljön a szombati ceremóniára. És ha meg akart volna szökni, miért hagyta volna ott a bringáját? Erre végre fölfigyeltem. Tizenhárom éves kölykök nem szokták elhagyni a bringájukat. Legalábbis nem önszántukból. Ruthnak egyébként is igaza van: ő nagyjából húszezer dolcsit kaszált annak idején a tizenharmadik születésnapján. Nincs az az épeszű srác, aki kihagyna egy ilyen lehetőséget. – Van róla képed? – kérdeztem, mialatt továbbsodródtunk a tömeggel. – Mámint Sethről. – Van egy csoportképünk. Ha akarod, megmutatom rajta. – Oké – bólintottam. – Gondom lesz rá. – Minél előbb – figyelmeztetett Ruth. – A jó ég tudja, mi történhetett vele. Az a banda őt is megkaparinthatta. Nagyra meresztettem a szemem. Muszáj volt, ugyanis észrevettem Rose nénit, a rémek rémét, meg az anyámat: ott álltak a Wendy's bejárata előtt. Isten ments, hogy összetalálkozzam velük! Ha nem látogat meg bennünket Rose néni, anyának esze ágában sincs idejönni egy nappal azután, hogy meggyilkolták a szomszéd család egy szem fiát. De azt is sejtettem, hogy mivel a szóban forgó szomszédok Thompkinsék, nem merte megkockáztatni a részvétlátogatást a nénivel az oldalán. Rose néni vasárnap elutazik. Ez a vasárnap azonban kibírhatatlanul messze van még. – Tehetnél valamit, ha szereznék egy darabot a ruhájából? – kérdezte Ruth. – Úgy, mint Shane meg Claire esetében? Megszagolod és… – Olyan erősen csíptem bele a karjába, hogy fölsikoltott a fájdalomtól. – Mondtam, hogy egy szót se erről! – sziszegtem. Szemben, a Mikulás-sarok elől (a bevásárlóközpontba ugyanis mindjárt Hálaadás napja után megérkezik a Mikulás) tucatnyi fölháborodott anya fordult felénk. – Az FBI még mindig nem szállt le rólam. Az éjszaka megint Cyrusba botlottam. – Ajvé! – Úgyhogy légy szíves, viselkedj normálisan. –Te viselkedj normálisan. Mi bajod? Egész nap

fújsz rám. – Talán azért, mert az éjszaka annak a srácnak a meggyalázott hulláját láttam, aki történetesen a szomszédunkban lakott. – De csak nem magadat okolod a haláláért? Jaj, dehogynem! Hé, Jess! Nem te ölted meg, hanem az a banda vagy kik! – De tudtam, hogy eltűnt. És meg sem próbáltam megkeresni. – Te azt tudtad, hogy tejszínért ment el – javított ki Ruth. – És hogy nem ment haza azonnal. Azt nem tudtad, hogy meggyilkolták. Térj már észre, és lazíts egy kicsit. Nem te vagy felelős minden emberért a földön, akit eltesznek láb alól. – Nem hát. – Hátat fordítottam a Mikulás körüli felhajtásnak. – Menjünk haza. És hozd át azt a fényképet. Ha a barmicvós gyerek tényleg eltűnt, megpróbálom megkeresni, mielőtt ő is a keselyűk vacsorája lesz. Megcéloztuk a legközelebbi kijáratot. De sajnos nem elég gyorsan. –Jessica! Az ismerősnek tetsző hang irányába fordultam, és kifutott az arcomból a vér. Mrs. Wilkinst pillantottam meg. És Robot! A legkevésbé őbeléjük akartam belebotlani. (Meg persze az anyámba és Rose nénibe.) Nem mintha nem örültem volna, hogy látom őket. Beszéljünk komolyan: mikor voltam boldogtalan amiatt, hogy láthatom Robot? De tudva azt, amit tudtam… amit az éjszaka álmodtam meg, miután megláttam azt a fényképet Mrs. Wilkins szobájának falán… – Hé! – köszöntem ragyogó mosollyal, s közben azt gondoltam: a francba! – Örülök, hogy megint találkoztunk! – Ez meg a legostobább közhely, de sebtében nem jutott jobb az eszembe. Rob olyan zavartan nézett rám, ahogy még sosem láttam. Ezt annak tudtam be, hogy: 1) egy bevásárlóközpontban futottunk össze, 2) ő az anyjával jött ide, 3) én pedig Ruthtal. Ruth és Rob, enyhén szólva, nem kedveli egymást. Az az igazság, hogy csak a napokban tudtam rávenni a barátnőmet, hogy legalább ne úgy emlegesse a fiúmat, hogy „az a bunkó”. Rob szemében pedig Ruth egy elkényeztetett belvárosi liba, aki lenézi az olyanokat, mint ő. Ami igaz is. – Hetek óta rágom a fiam fülét, hogy jöjjön el velem, és csináltassunk neki egy szmokingot az öcsém esküvőjére. És ma végre beleegyezett – közölte boldog mosollyal Rob mamája. – Ezért vagyunk itt. És ti is itt vagytok. Hát nem vicces? – De – bólintottam, noha egyáltalán nem gondoltam annak. Főleg azt nem, hogy Rob egy szót se szólt a küszöbönálló esküvőről. Pedig biztos elvárják, hogy vigyen magával valakit (akinek nekem kellene lennem). – Azt hittem, hogy Earl már megnősült – böktem ki. – Nem Earl az áldozat – mondta Mrs. Wilkins –, hanem a kisebbik öcsém, Randy. És éppen karácsony estéjén akarják összekötni az életüket. Ugye, milyen romantikus? Karácsony este. És Rob szmokingot fog viselni. Ha meghívott volna, természetesen elmegyek. Abban a zöld bársony ruhában, amit anya tavaly varrt nekem a Lyon's Klub vacsorájára, melyet Mike tiszteletére rendeztek abból az alkalomból, hogy elnyerte a Harvard ösztöndíját. Ha nincs ott az anyám, aki magának is varrt egy majdnem ugyanolyat, egész jól éreztem volna magam benne. De Rob egy árva szót sem szólt a közelgő esküvőről. Elfogott a düh, és úgy éreztem, ki kell kürtölnöm a világnak, amit az éjszaka, álmomban tudtam meg az apjáról, hogy bosszút álljak, amiért eltitkolta előlem ezt a fontos családi eseményt. – De – mondtam még egyszer, és remélhetőleg dermesztően fagyos képpel. Rob azonban szándékosan nem rám nézett, hanem Ruthra, aki semmivel sem mutatott több örömöt, mint én. Ha a tekintet gyilkolni tudna… Mrs. Wilkins megragadta a kezem, és a mosoly letörlődött az arcáról.

– Rob elmondta, mi történt veletek, amikor hazamentetek az este. Szegénykém, úgy sajnáltalak. Rettenetes látvány lehetett. – Igen – bólintottam. – Elég szörnyű volt. – És annak a szegény fiúnak a szülei… Ha bármit tehetek… Fogalmam sincs, mivel segíthetnék, de ha szerinted jól jönne nekik egy kis házikoszt… Egyszóval szívesen főznék nekik néhány napig, hogy legalább azzal ne kelljen bajlódniuk. – Biztos örülnének neki – bólintottam. – Majd megmondom. És még egyszer köszönöm a tegnapi finom vacsorát. – Ó, szívem, örültem, hogy megosztottad velünk. Már ezt is soknak éreztem, de a következő pillanatban még rosszabbra fordult a helyzet. Pedig már-már azt hittem, sikerült megúsznom, amikor meghallottam egy hangot, amelytől megfagyott bennem a vér. – Mondtam neked, hogy Jessica az! – kiáltotta Rose néni, és odavonszolta hozzánk az anyámat. Kék szeme, amely egy csecsemő ártatlanságával szemlélte a világot, a valóságban azonban tévedhetetlenül kiszúrt mindent maga körül, szinte villámlott, ahogy előbb rám, majd Robra szegezte. – Ez a kis barátod? Nem akarod bemutatni nekünk? Ha bármikor máskor hallom, hogy a pöttöm Rose néni „kis barátomnak” mondja a fiúmat, röhögőgörcsöt kapok. Most azonban azt kívántam, bárcsak nyílnék meg alattam a föld, s nyelne el a lehető leggyorsabban és fájdalommentesen. Anya, aki meglehetősen elgyötörtnek látszott, és lerítt róla, hogy nem pont Rose nénivel szerette volna tölteni ezt a napot, letette a csomagjait. – Nini, Mary! Hogy van? – Anya természetesen az étteremből ismerte Mrs. Wilkinst. – Jó napot, Mrs. Mastriani! És maga? – Csak-csak. – Anya tekintete rám és Ruthra siklott. – És ti, lányok? Szerencsével jártatok? – Én vettem egy kasmir pulcsit a Benettontól – mutatta föl Ruth a zacskót, mint egy vadásztrófeát. – Csak 15 dolcsiba került. – Banánsárga – szúrtam közbe epésen. – Biztos jól fog állni – udvariaskodott az anyám, mert aki csak egyszer is látta Ruth szőke haját és fakó arcszínét, azonnal tudta, hogy éppen a banánsárga az, ami nem áll jól neki. – És maga kicsoda? – kérdezte Rose néni keresetlenül és jó hangosan Robtól, aki hála istennek gondosan beletörölte a kezét a farmerjába, mielőtt odanyújtotta a néninek. – Rob Wilkins – mutatkozott be. – Örvendek az ismeretségnek. Rose néni azonban mintha észre sem vette volna a kinyújtott kezet. – Mik a szándékai az unokahúgommal? – szögezte neki kerek perec. Mrs. Wilkins eltátotta a száját. Az anyám is zavarba jött. Én úgy nézhettem ki, mint aki lenyelt egy kaktuszt. Csak Rob maradt nyugodt. – Nincsenek vele szándékaim, asszonyom. (Ami azt illeti, épp ez a probléma.) Láttam, hogy az anyám szeme összeszűkül. Azonnal tudtam, mit fog mondani. – Egy pillanat! Én már ismerem magát valahonnan. Az a szomorú igazság, hogy csakugyan ismerte. De nem akartam megvárni, amíg eszébe jut, honnan. Ugyanis a rendőrőrszoba előterében találkoztak, amikor engem legutoljára begyűjtöttek, hogy kihallgassanak. – Biztos láttad valahol. – Gyorsan belekaroltam, és a Mikulás-sarok felé kormányoztam. – Odanézz, megjött a Mikulás! Nem akarsz lefényképeztetni az ölében ülve? Anya döbbenten nézett rám. – Nem mondhatnám. Ha jól tudom, már elmúltál ötéves. Ruth életében először a segítségemre sietett:

– Jöjjön, Mrs. Mastriani! Olyan mókás lenne! A szüleim hanyatt esnek, ha meglátnak bennünket a Mikulás ölében. Viszonzásul én is lefényképeztetem magam Jess-szel a menóra előtt. Anya tehetetlenül nézett Mrs. Wilkinsre. Ő azonban nem talált semmi szokatlant abban, hogy a fia barátnője mindent elkövet azért, hogy távol tartsa tőlük az anyját, és csatlakozott a kéréshez: – Menjenek csak! Csuda mókás lesz! Anya a fejét csóválta, de hagyta, hogy beálljunk vele a Mikulás előtt álló sorba. Én még visszaszaladtam, hogy elbúcsúzzam Mrs. Wilkinstől (Robra ügyet se vetettem), és elhozzam az ott felejtett csomagokat. – Vigyázzon magára, fiatalember! – hallottam Rose néni sziszegését. – Ismerem a maguk fajtáját! Eszébe ne jusson egy ujjal is hozzáérni az unokahúgomhoz! Rémülettel vegyes dühvel meredtem rá. Már csak az hiányzott, hogy Robnak még egy oka legyen arra, hogy ne járjon velem. Rob azonban mintha meg se hallotta volna. Ehelyett rám nézett azzal a kifürkészhetetlen tekintetével. Illetve majdnem kifürkészhetetlennel. Biztos voltam benne, hogy jól értettem, mit mondott volna. Azt, hogy „köszönet a nagy semmiért”. Ugyanis elszalasztottam a tökéletes alkalmat arra, hogy végre bemutassam az anyámnak. Na de kinek lett volna ugyanilyen jó alkalma arra, hogy meghívjon a nagybátyja esküvőjére? És ő is elmulasztotta. Amikor Rose nénivel a sarkamban visszamentem a Mikulás előtt várakozó sorhoz, Ruth halkan odasúgta: – Tartozol nekem egy szívességgel. – Beletelt egy percbe, amíg rájöttem, mire céloz. Hangos vihogás térített magamhoz. A hang irányába fordultam, és a műhóesés vattapamacsai mögött megláttam Karén Sue Hankeyt és a barátnőit, amint pukkadozva mutogatnak felénk. Nem hiszem, hogy az anyámat tényleg fölháborította az, amit jeleztem nekik, noha egy sereg kisgyerek állt körülöttünk. Ők azonban valószínűleg még nem ismerték ennek a mozdulatnak a jelentését. Rose néni pedig tuti hogy nem értette. – Nem, Jessica – jegyezte meg rosszallóan –, a győzelem jelét két ujjal kell mutatni. Így ni! Hát semmit se tanítanak meg nektek manapság az iskolában?

7. Még soha nem állt annyi autó a Hoadley, akarom mondani Thompkins ház előtt, mint ezen a délutánon, amikor hazaértünk a bevásárlóközpontból. Ki gondolta volna, hogy ennyien ismerik új szomszédainkat? Ahhoz képest, hogy nem régen költöztek ide, meglepően népszerűek. – Odanézz! – figyelmeztetett Ruth, amikor kiszálltam az autójából. – Albright is itt van. Temészetesen én is fölismertem az edző Plymouth-ját. Nem volt nehéz, ugyanis minden eddigi autóját átfestette az Érnie Pyle színeire: piros-fehérre. – Egek! – fohászkodott föl Ruth. – Szegény Tasha. El tudod képzelni ezt a szájhőst a nappalitokban egy nappal azután, hogy a fivéredet meggyilkolták? Ilyen lehet Dante poklának utolsó bugyra. – A szünet előtti héten kezdtünk foglalkozni a nevezetes eposszal. Mármint a többiek. Én ugyanis a Game Boy-om gombjait nyomogattam a hátsó sorban. – Majd gyere át azzal a fényképpel – mondtam búcsúzóul. – Föltéve, hogy nem került elő a fiú. – Biztos, hogy nem került elő – rázta a fejét leverten Ruth. – Ez a nap a tragédiák napja. Nekem is pont ezt a pulóvert kellett kiválasztanom… Becsaptam a kocsi ajtaját, és fölszaladtam a kerten át a házhoz. A hó, amelyet a tévé meteorológusa beígért, még mindig nem érkezett meg, de vastag, szürke felhők gyülekeztek a fejünk fölött. Sehol egy tenyérnyi kékség. És csípős szél fújt. Egyedül az arcom volt kitéve az elemeknek, és a szó szoros értelmében megfagyott, amíg megtettem azt a huszonkét lépést a verandánkig. – Megjöttem! – kiáltottam diadalmasan, mert hazajövet kenterben vertük anyámékat. De senki sem felelt. A ház üresnek látszott. Odamentem a hall asztalához, hogy megnézzem a postát. Karácsonyi katalógus, karácsonyi katalógus, karácsonyi katalógus. Pedig még Halloween is előttünk van. Úgyhogy ezek egyenesen a szemétvödörben landoltak. Számla. Még egy számla. Levél a Harvardtól, a szülőknek címezve. Biztos azért könyörögnek, hogy vegyék rá Mike-ot a visszatérésre. Amire semmi esély. Mike abban a minutumban jegyet váltott hazáig, hogy megtudta, a szerelmét kis híján kinyiffantották, és akkor sem volt hajlandó visszamenni, amikor kiderült, hogy Clairenek nem esett különösebb baja, mert ő ránézett azzal a babakék szemével. (Sokkal klasszabb egy főiskolással járni, vallotta be nekem, mint egy gimissel. Még ha az illető egy kicsit dilis is.) Nekem egy levelem se jött. Sosem kapok levelet senkitől. Ugyanis azok, amelyek a „Hívószám 1-800” Rosemaryjétől érkeznek, Ruthnak vannak címezve, és ő csempészi át hozzám. De Rosemary az ünnepre Rhode Islandre utazott az anyjához, úgyhogy ezen a héten tőle sem vártam semmit. Az elbitangolt srácok kénytelenek megvárni a következő hetet. Kivéve Seth Blumenthalt. Ha csakugyan eltűnt. Sóhajtva vettem le a sapkámat és a kesztyűmet, begyűrtem őket a kabátom zsebébe, azt pedig fölakasztottam a garázsajtó melletti fogasra. A hűtőszekrény gondos átvizsgálása után szomorúan állapítottam meg, hogy nem maradt semmi finomság, amivel megvigasztalhatnám magam. Azért elmajszoltam a datolyás pite maradékát, de csak félszívvel. Nyilván azt gondolják, hogy azon filóztam, mi történik az utca túloldalán. De nem Nate családja járt az eszemben, hanem Rob. Hogy mennyire bántotta, hogy még most sem mutattam be az anyámnak. Na de mit képzel, engem nem bánt, hogy ő nem hívott meg a nagybátyja esküvőjére?

Nyilván van valami probléma a kettőnk kapcsolatában, amit végre tisztáznunk kellene. Esetleg betelefonálhatnánk a tévébe annak a kopasz dilidokinak, aki bölcs tanácsokkal látja el a fiatal szerelmeseket. – Doktor úr, a barátnőm szégyell engem – mondaná Rob. – Nem hajlandó bemutatni a szüleinek. – Doktor úr, a barátom nem őszinte hozzám – mondanám én. – Nem árulja el nekem, miért kapták el a zsaruk. És nem hívott meg a nagybátyja esküvőjére. Ha-ha. Mi ketten a tévében. Lehet, hogy ez lesz a vége? Fölmentem a lépcsőn, és meglepetésemre hangokat hallottam. El kell mondanom, hogy Douglas, még ha nincs is éppen epizódja (így nevezik orvosi nyelven a rohamait), hajlamos rá, hogy vitatkozzék önmagával. Ezúttal azonban valaki válaszolgatott neki. A szoba ajtaja csukva volt, mint mindig. Rászorítottam a fülem, és semmi kétség: két különböző hangot hallottam. S az egyik egy lányé volt. Azt hittem, hogy Claire-é. Talán azt tanácskozza meg Douglasszal, hogy mivel lepje meg Mike-ot karácsonyra. Netán azt sírja el neki, hogy valami okból hirtelen vége lett az idilljüknek. De miért fordulna ilyesmivel éppen Douglashoz? Miért nem, mondjuk, hozzám, aki sokkal használhatóbb vagyok ebből a szempontból? Lehet, hogy különleges eset vagyok a speciális adottságommal, de sokkal kevésbé különleges, mint Douglas. Bekopogtam, és a választ meg sem várva benyitottam. Nem Claire volt Douglasnál, hanem Tasha. A szó szoros értelmében leesett az állam, amikor megláttam a bátyám ágya végében ülni a fekete garbójában és szürke kardigánjában. Szinte hallani véltem, mekkorát koppan a padlón. – Hé, Jess! – köszönt Tasha, amikor meglátott. – Mi a… – Nem folytattam, mert fogalmam se volt, mit mondjak. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy egy lányt találok Douglas szobájában, pláne az ágyán ülve. Még kevésbé egy olyan lányt, akivel nincs rokonságban, vagy legalábbis nem az öccsével jár. – Csukd be a szád – szólt rám szelíden Douglas a számítógépasztala mellől –, mert még belerepül egy légy. Becsuktam a számat, de még mindig nem jutott semmi az eszembe. Csak néztem Tashát, aki olyan helyesnek és helyénvalónak látszott a bátyám képregényekkel telezsúfolt szobájában. – Nem bírtam ki tovább otthon – magyarázta ő, a segítségemre sietve. – Tudod, éppen az az edző van nálunk. – Láttam az autóját. – Egyszóval nem bírtam ki. Aztán eszembe jutott, hogy Doug megemlítette, van egy egészen régi kiadása abból a képregényből, amelyet szeretek, és ha átjövök, előkeresi. Úgyhogy átjöttem. – Minthogy még mindig nem szóltam semmit, kicsit gondterhelten folytatta: – Csak nincs valami baj? Nincs, akartam mondani, de csak valami furcsa, fojtott hang jött ki a torkomon. Úgyhogy inkább megráztam a fejem. – Ne aggódj Jess miatt – szólt Douglas. – Egy kicsit majrés. Ezen Tashának is muszáj volt nevetnie. – Én nem ezt hallottam róla. – De mintha máris elszégyellte volna magát a nevetése miatt. – Nate-ről kérdezgettem Tashát – közölte a bátyám. Még mindig csak annyi telt tőlem, hogy „nagyon sajnálom”. – Köszönöm – mondta Tasha olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Kiderült, hogy Nate-nek volt néhány kellemetlen haverja – folytatta Doug az imént megkezdett mondatát.

– De azok soha nem tettek volna ilyet! – tiltakozott váratlanul hevesen Tasha. – Egy csapat narkós, akik túl sokat képzeltek magukról. És ők voltak a suliban a hangadók. Nate csak apa miatt kellett nekik. Tudjátok: receptek meg pecsétek. Mert az anyaggal sokkal izgalmasabb a hétvége, mint anélkül. De Nate-nek ez hízelgett. Megpróbáltam megértetni vele, hogy azok a srácok csak kihasználják, de végig se hallgatott. Szerencsére apa is hamar rájött. Nate mindig jól tanult, úgyhogy amikor a jegyei elkezdtek lefelé csúszni, annyire begurult, hogy mindkettőnket kivett a suliból, és már másnap elfogadta ezt az állást. Még azon a héten elköltöztünk. Aha. Ennyit a szülői szeretetről. De megértettem a dokit. Az én családomban is előfordultak problémák, de a drog nem tartozott közéjük. Nem akartam olyasmivel előhozakodni, amiről tudtam, hogy fájhat Tashának, de nem tudtam, hogy kerülhetném el. – Szóval ez történt a bátyáddal. Hátha mégis azok a narkósok végeztek vele dühükben, amiért nem szerzett többé recepteket nekik? – Nem – rázta a fejét. – Sokat ártottak neki, de nem gyilkosok. – És az a szimbólum? – kérdeztem percnyi gondolkodás után. – Miféle szimbólum? – kerekítette el a szemét Tasha. Tehát nem ismerte a részleteket. – Semmi, csak… Valamilyen graffiti tűnt föl a városban, és egyesek véleménye szerint egy banda jele. – Nem mondhattam el neki a teljes igazságot: hogy tudniillik azt a jelet vagy mit késsel vésték az öccse mellébe. – De ez csak egy kósza hír. Lehet, hogy Tasha nem vett észre egyet-mást szemüveg nélkül, de más dolgok tekintetében egész jól látott. – Mert hogy fekete bőrű – mondta keményen. – Azt híresztelik, hogy Nate egy bűnbandához tartozott, és ő fújta tele a várost azzal a jellel. – Te mondtad, hogy egy ilyen… züllött társasággal lógott. – Csak hogy tudd: az a banda túlnyomó részt fehérekből állt. – Tasha fölállt. Mint a világon majdnem mindenki, ő is magasabb volt nálam. – Mi nem a gettóból költöztünk ide. – Én ezt nem is mondtam – védekeztem. – Csak azt, hogy furcsa, hogy ez a szimbólum épp akkor tűnt föl, amikor ti ideköltöztetek, és csak azon tűnődtem… – Hogy nem mi hoztuk-e ide a gonoszt a bűnös nagyvárosból? – Tasha fölkapta az ágyról a kabátját. – Ugyanilyen kérdéseket tettek föl a rendőrök tegnap. Ők is szívesen hinnék azt, amit ti. Hogy az öcsém megérdemelte, amit kapott. Úgyhogy nektek is csak azt mondhatom, amit a zsaruknak mondtam: az a banda nem nagyvárosi utcagyerekekből állt. Mind egy szálig otthon és jómódban nevelkedtek. –Ennyit mondott, és kiviharzott a szobából. Amikor becsapódott a lenti ajtó, Douglas összeverte a tenyerét: – Bravó! Még nem gondoltál arra, hogy diplomáciai pályára kellene lépned? – A francba! – morogtam kétségbeesetten, és lerogytam az ágyra, ugyanoda, ahol Tasha ült az imént. – Azért ne légy ennyire oda – vígasztalt Doug. –Majd túljut rajta. De még egy napja sincs, hogy elveszítette az öccsét. – Én pedig azzal vigasztaltam, hogy Nate megérdemelte a sorsát. – Ezt nem mondtad. Amellett nagyjából én is valami ilyesfélét kérdeztem tőle, mielőtt megjöttél. – Mégsem esett így neked. – Csodálod? – vigyorgott a bátyám. – Megfeledkezel a személyes varázsomról. – Hűha! Valld be, hogy tetszik neked! – Naná. – Visszafordult a számítógépéhez, és gyors iramban pötyögtetni kezdte. Douglas még Mike-nál is jobban ért a masinához, ha egy kicsit megerőlteti az agyát. – Helyes lánynak látszik. – De neked igazán tetszik – szögeztem le. Douglas abbahagyta a pötyögtetést, és megpördült a széken.

– Ha el mered mondani valakinek, megöllek! – Kinek mondanám el? – meresztettem a szemem. – Miért nem hívod randira? – Először azért nem, mert hála a te tapintatodnak, mostantól fogva úgy utál, mint a bűnt. – Te mondtad, hogy túllesz rajta. – Csak azért, hogy ne keseredj el. Lásd be, hogy eleve tönkretetted az egészet. – Nem én. Nem varrhatod az én nyakamba a saját gyávaságodat. Miért nem hívod el, mondjuk, moziba? Egy sci-fihez, ha már ebben egyforma az ízlésetek. – Lássuk csak. Talán azért, mert az öccsét gyászolja. – Igaz – adtam meg magam. De eszembe jutott valami: – Elhívhatnád csak úgy, barátilag. Hiszen bele lehet őrülni abba, ami ott folyik. Most éppen Albright ül a család nyakán. Lefogadom, hogy még veled is boldogan elmenne, csak hogy ne kelljen otthon gubbasztania. – Majd gondolkodom rajta. De most beszéljünk a szimbólumodról. Egész nap kutattam, de semmit se tudtam előbányászni. Biztos, hogy jól rajzoltad le? – Persze. Doug, komolyan beszélek: vidd el moziba? –Jess – mondta a bátyám a monitornak. – Még csak gimis. Erről eszembe jutott Rob meg a pajtabeli jelenet. De gyorsan félresöpörtem. – Na és? Érettségi előtt áll, és sokkal érettebb a koránál. Te meg éretlen vagy a korodhoz képest. Tökéletes pár lennétek. – Kösz. Ebben a pillanatban meghallottam lentről Ruth hangját, aki szokása szerint se szó, se beszéd, beviharzott a házba. – Elhoztam! – kiáltotta már az ajtónyílásban lihegve és hópelyhekkel a hajában. Úgy látszik, a meteorológus igazat mondott. – Tudod, azét a fiúét, aki eltűnt ma délelőtt. Szia, Doug! – Szia – felelte a bátyám, de ő szokása szerint oda se nézett. – Jól láttam, hogy Tasha járt itt nálatok? – Jól – bólintottam. – Nem tudtam, hogy máris ilyen jóban vagytok. Rendes tőled, hogy áthívtad. – Nem én hívtam. – Akkor mit keresett itt? – bámult el Ruth. –Tőle kérdezd – intettem a fejemmel Doug felé, aki már visszabújt a számítógépbe, de láttam, hogy a füle kipirosodik. – Mit csináljon egy férfi, ha egy kis magánéletre vágyik? – morogta mérgesen.

8. Amikor másnap reggel fölébredtem, tudtam, hol van Seth Blumenthal. Nem jó helyen. Egy csöppet sem jó helyen. Nem jó együtt élni azzal, hogy az ember bárkit, ismétlem: bárkit megtalál egy különleges pszichikai képességnek köszönhetően. Elég volt egy pillantást vetnem a Mrs. Wilkins hálószobájában függő fényképre, máris tudtam, mi az igazság Rob apjával kapcsolatban. Akármit odaadtam volna, hogy ne jussak birtokába ennek az újabb információnak. Hogy ne kelljen azt tennem, amit tennem kell. Pedig látszólag nem nagy ügy: csak tárcsáznom kell a 911-et, a rendőrség ügyeleti telefonját. Normális esetben ez a következőképpen történik. Mielőtt bárkinek telefonálnék, megbizonyosodom róla, hogy az eltűnt gyerek csakugyan azt akarja-e, hogy megtalálják. Egyszer ugyanis egy olyan gyereket juttattam vissza a gyámjául kirendelt szülőjéhez, akit inkább ott kellett volna hagynom, ahol volt. Azóta mindig igyekszem kideríteni, nem lenne-e jobb a gyerekeknek, ha nem találnám meg őket. Seth esetében azonban egy pillanatig sem lehettek kétségeim. De akkor sem vehettem föl csak úgy a telefont, hogy közöljem: azt hiszem, Seth Blumenthalt az ilyen és ilyen utca ennyi és ennyi száma alatt találhatják meg, de siessenek, mert már nagyon hiányzik neki a családja – és klikk, visszaakasztom a kagylót. Először is azért, mert attól fogva, hogy ez az egész elkezdődött, az USA kormányának leghőbb vágya, hogy fölvegyen a fizetési listájára. Én viszont rendre azt állítom, hogy már nincs semmilyen különleges képességem. Hogy nézne ki, ha most fölhívnám őket itthonról, és így szólnék a kagylóba: „Úgy tudom, Seth Blumenthalt keresik. Itt meg itt található.” Semmilyen szempontból nem lenne jó. így hát föl kell kelnem, és keresnem kell egy nyilvános telefont, mégpedig lehetőleg jó messze az otthonunktól, hogy ha Cyrus Krantz legközelebb megint azzal vádol, hogy hazudtam, legyen legalább egy csekély valószínűsége annak, hogy nem én telefonáltam. De higgyék el, ha valaha megfordult a fejemben, hogy föladom ezt az egész vállalkozást, ez a nap volt az. Mert amikor kikászálódtam az ágyból, és odamentem az ablak alatt álló radiátorhoz, amelyet mindig elzárok, mielőtt elalszom (hogy azután reggel a szó szoros értelmében jégcsapokkal az orromban ébredjek föl), kinéztem, és mit láttam? Azt, hogy az egész vidéket vastag fehér lepel borítja. Úgy, ahogy mondom. Előző nap délután négy óra körül kezdett el havazni, és a jelek szerint azóta sem állt el. Legalább negyven centi hó borította a kertünket, és még mindig havazott. – Oltári jó – morogtam, miközben fölhúztam még egy pár vastag zoknit és az összes flanellholmit, ami a kezem ügyébe akadt. Ekkora hó láttán azt hittem, nagy lesz odakint a sürgés-forgás: az összes ház népe lapátot és seprűt ragadott, hogy eltakarítsa az ösvényekről és a járdákról a havat. Ehelyett éppolyan csönd volt kint, mint bent a házban. A lépcsőn lemenve láttam, hogy Mike szobája éppolyan üres, mint Douglasé. A konyhában se találtam mást, mint Rose nénit, akit viszont egy csöppet se vágytam látni. – Remélem, nem így akarsz kimenni! – ezzel fogadott a gőzölgő kávéscsésze fölött. – Úgy nézel ki, mintha csak a pizsamád fölé húztál volna egy csomó ócska holmit. Mivel pontosan ezt tettem, kivételesen nem háborodtam föl az észrevételén. – Csak a boltba szaladok ki – mondtam, és fölrántottam a legközelebbi csizmát. – Mindjárt visszajövök. Ne hozzak valamit?

– A boltba? – Rose néni teljesen kikelt magából. –Tele a hűtő minden elképzelhető ennivalóval, és nem találsz magadnak valamit? Mi kell a boltból? – Tampon – vágtam rá, hogy befogja a száját. De hiába: máris rákezdte az ismert fertőzésveszély-blablát, amit persze kedvenc tévéműsorában hallott: – … és mire rájöttek, hogy mi lehet az oka, odavolt az egész méhe! – Mindját itt leszek – mondtam újra, és a fejemre húztam egy sísapkát. – De hova lettek a többiek? – Douglas bátyád dolgozni ment. Bizisten nem értem, hogy engedhetik meg a szüleid, hogy ilyen ostobaságra pazarolja a drága idejét, amikor tanulnia kellene. Ne mondd azt te is, hogy beteg! Az égvilágon semmi baja azon kívül, hogy a szüléitek halálra kényeztetik. Nem tabletták kellenek a fiúnak, hanem egy jó nagy pofon. Azonnal tudtam, miért nem hívják meg Rose nénit egyetlen ünnepre sem a saját gyerekei. – És apáék? – kérdeztem. – Az apád elment valamelyik éttermébe – felelte indignált hangon. Szerinte a vendéglátóipar is fölösleges időtöltésre csábítja az embereket. – A másik testvéred meg az anyádat kísérte el. Fölvettem a legnagyobb és legsúlyosabb kabátot, amelyet a fogason találtam: apa régi sí anorákját, amely legalább tíz számmal volt nagyobb az én méretemnél, viszont jó meleg. Kit érdekel, hogy úgy nézek ki benne, mint egy eszkimó? Nem hódítani akarok. – Hova mentek? – kérdeztem. – A tűzhöz – közölte Rose néni, és visszabújt a maga elé terített újságba. Úgy látszik, Rose nénit is elérte az Alzheimer-kór. Ugyanis már majdnem három hónapja, hogy leégett az éttermünk. – Az építkezéshez? – kérdeztem. De minek mentek volna oda, folytattam magamban, amikor egyrészt ünnep van, másrészt esik a hó. A vállalat ráadásul leállt a munkával a téli hónapokra; mit keresne ott az anyám és Mike? – Nem ahhoz a tűzhöz – legyintett türelmetlenül Rose néni. – Az újhoz. Amelyik a zsidó templomban ütött ki. Döbbenten bámultam rá. – Tűz van a zsinagógában? – Ja persze, így hívják a zsidók. Szerintem egykutya. Az is egy templom, nem? – Tűz van a zsinagógában? – ismételtem meg hangosabban. – Azt mondtam, nem? – nézett rám Rose néni ingerülten. – És ne kiabálj, nem vagyok… Nyilván azt akarta mondani, hogy „süket”, de ezt már nem hallottam. Tűz van a zsinagógában. Én persze nem oda járok, lévén katolikus, de Ruth meg a szülei elég gyakran látogatják. És ha akkora a tűz, hogy anya is kötelességének érezte, hogy odamenjen… Alig tudtam elvergődni az Éjjel-Nappalig, amely szerencsére azonos irányban van a zsinagógával. Persze vannak a városnak hókotrói, de egy örökkévalóságig tart, amíg eljutnak a villanegyedekig. Először a kórház meg a városháza körüli utakat takarítják le, azután a bíróság meg a többi középület környékét – már ha nem kell visszamenniük a legfontosabb útvonalakra, ami nagyon is valószínű ebben a hóviharban. A külterülettel egyáltalán nem törődnek. Aki a város határán kívül lakik, az tuti, hogy napokig nem tud kimozdulni. Ami jó a kölyköknek – nem kell iskolába menni –, de nem jó a felnőtteknek, akiknek viszont dolgozniuk kellene. Csak a mi fölhajtónkról lapátolták el a havat. Mr. Abramowitz, aki különben a hósöprés bajnoka, mindössze két ásónyomnyit tisztított le, hogy valahogy ki tudjon hajtani az autóval. Mire odaértem az Éjjel-Nappalhoz, alig kaptam levegőt az erőlködéstől. Ráadásul lefagyott az orrom a szembefújó jeges szélben, amelytől még apa anorákjának kapucnija sem védett meg. De még nem mehettem be a boltba melegedni: előbb le kellett bonyolítanom azt a bizonyos telefont a szemközti fülkéből.

– Halló! – szóltam bele a kagylóba. – Kérem, tudassa az ügyeletessel, hogy a keresett fiú a megyei l-es út 65-ös kilométerénél lévő bekötőút végén, a második… – Tessék? – kérdezte a központos. Ilyen az én szerencsém: pont egy ilyen eszetlen közeget sikerült kifognom. – Fogjon egy tollat, és jegyezze föl! – Megismételtem az üzenetet. – Megvan? – De… – Jónapot! – Visszaakasztottam a telefont. Milliónyi hópehely táncolt körülöttem, mint megannyi törpe balerina a DiótörőbőX. Most már bemehettem volna melegedni az ÉjjelNappalba, ahol vasárnap délelőtt Luther szokott kiszolgálni. Annak idején minden vasárnap őnála vertem el a zsebpénzemet nyalókára meg rágóra. Jól jönne, ha emlékezne rá, hogy itt jártam, ha netán Cyrus Krantz kérdezősködne Seth megtalálása után. Luthernak olyan a memóriája, mint az acélcsapda: álmából fölkeltve is megmondja, melyik meccsen hány kosarat dobott Michael Jordán. Mire odaértem a zsinagógához, kicsit alábbhagyott a szél. Ha nem berregett volna körülötte vagy féltucat tűzoltóautó, és nem futkostak volna ide-oda a csövekkel a tűzoltók, pontosan olyan nagy lett volna a csönd, mint az utcánkban. Mindjárt észrevettem az anyámat a parkolóban, ahol a lángok és a csövekből záporozó víz pocsolyává olvasztotta a havat. Átbukdácsoltam a csöveken, és odamentem hozzájuk. – Mi történt ezzel a várossal, hogy egyik ház a másik után ég le? – kérdeztem döbbenten. – Jaj, szívem – s anya átölelte a vállamat –, csak nem gyalog jöttél idáig? – De. Bármire képes vagyok, csak hogy megszabaduljak Rose nénitől. – Miért apa ócska kabátja van rajtad? Nem tudtam válaszolni, mert Mike belecsípett a karomba. – Koszi, hogy fölébresztettél – mordultam rá. – Megpróbáltam – védekezett –, de úgy aludtál, mint akit agyonvertek. Ráadásul mintha rémeket láttál volna. így igaz. Csak nem én láttam rémeket, hanem Seth Blumenthal. És nem álmában, hanem a valóságban. Ruth is ott volt a szüleivel, és mondhatom, keservesen nézett ki. Az orra kipirosodott, és folytak a könnyek a szeméből, de nem a hideg miatt. – Jól vagy? – kérdeztem bután. – Hát… voltam már jobban is. – Te is itt vagy, Jess? – Mrs. Abramowitz csak most vett észre. Vagy inkább eddig nem ismert rám az apám anorákjában. – Hát nem rettenetes? Az, hogy rettenetes, enyhe kifejezés volt. Az épület néhány belső fal kivételével teljesen leégett. Csak a hóval drámai ellentétet alkotó kormos törmelék maradt belőle. – A sok hó meg a jég miatt csak lassan tudtak idejönni – súgta Mrs. Abramowitz, és letörölte az orra hegyén billegő cseppet. – Gondolj arra, Louise – szólt anya, és megsimogatta a vállát –, mit mondtál nekem, amikor a mi éttermünket gyújtották föl. Hogy nem a falak számítanak, hanem az emberek. – Igaz – bólintott Mr. Abramowitz. – Senki sem sérült meg, és ez a legfontosabb. – De a Tóra! A Tóra is odalett. Kérdőn néztem Ruthra. – A Tóra a mi Bibliánk. A szent tekercsek. A tűzoltók szerint éppen azokat gyújtották meg elsőnek. – Kik? Miről beszélsz? Csak nem arról, hogy szándékosan csinálták? – ítéld meg magad – mutatott körbe Ruth. Kesztyűs kezének irányát követve, az utca túloldalára néztem, ahol a városunk egyetlen zsidó temetője van. Dél-Indianában kevés zsidó él, ezért a temető sem nagy. Úgyhogy nem kellett sok munka ahhoz, hogy az összes sírkövet kidöntsék. Kivéve persze a mauzóleumokat, mert azokkal nem bírtak. Ehelyett telemázolták őket horogkeresztekkel meg még valamivel, ami ismerősnek rémlett.

Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy ugyanazt a jelet látom, amelyet Nate Thompkins mellkasán.

10. – Ez egy banda – jelentette ki Claire. – Nem banda, oké? – Föl-alá járkáltam Mike szobája előtt. – Nate Thompkins nem volt semmilyen banda tagja. – Attól még az lehetett, hogy a nővére nem hajlandó elhinni. – Tasha szerint csak a receptek miatt kellett nekik. Ami a zsinagógával történt, az szerintetek úgy fest, mint egy csapat drogos csínytevése? – Szemrehányóan néztem rájuk, de hasztalan: távolról sem voltak olyan levertek, mint én. Részben azért nem, mert Claire Mike ölében ült, s szerintem is nehéz lehet egy gyilkosság meg egy gyújtogatás miatt emésztődni, miközben egymás hátát és egyéb testrészeit simogatják. – Akkor darások voltak – vonta meg a vállát Claire. – Tessék? – bámultam rá döbbenten. – Nem emlékeztek, mennyire aggódtunk Thomp-kinsék idejövetele miatt? Hogy a darások biztos megpróbálják elüldözni őket. Keresztet égetnek a kertjükben, meg effélék. Hátha ők nyírták ki Nate-et. – Persze – bólogatott Mike. – És a darások a zsidókat is rühellik. – Az ég szerelmére, nem hagynátok abba? – förmedtem rájuk. – Se ezt, se azt nem darások csinálták. – Miért nem? Amikor föladták kötelezőnek a Malcolm X-et, egy csomó darás nem volt hajlandó elolvasni. Mert egy fekete könyve. Csak persze nem „feketét” mondtak. – Én meg épp a napokban hallottam egytől – szúrta közbe Mike –, hogy a holokausztot is a zsidók találták ki. – Akkor se minden darás ilyen! – Ezt csak azért mondja – súgta Mike Claire fülébe –, mert egy darással jár. Claire-nek elkerekedett a szeme. – Igazán? Jaj istenem, Jess, ez olyan… tisztességes tőled. Úgy értem, politikailag. – Ne akarjatok mindent a darásokra kenni. Mióta vannak itt darások, és mióta állt a zsinagóga? Eddig nem volt vele senkinek semmi baja. – Igaz – adta meg magát a bátyám. – A darások legtöbbje keményen dolgozik – heveskedtem. – Nem igazságos őket hibáztatni minden rosszért, ami a városban történik, csak azért, mert szegényebbek, mint mi. – Akkor pedig csak egy magyarázata lehet: mégis Nate bandája volt. Visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk. Szerencsére lépések hallatszottak a lépcső felől. Douglas jött meg. Vastagon föl volt öltözve, mégis minden tagja reszketett. A szempilláin hópelyhek rezegtek. – Te meg hol voltál? – támadtam rá. – Sehol. – Minden további magyarázatot mellőzve bevonult a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót, úgyhogy csak a ne zavarjatok! táblával nézhettünk farkasszemet. – Most kezdjünk aggódni miatta, vagy ráérünk később? – kérdezte Michael. Megszólalt a telefon. Nem siettem fölvenni, minthogy az egy Ruthon kívül nemigen szoktak nekem telefonálni. Ruthról pedig tudtam, hogy nincs otthon: az egész család elment a rabbihoz, hogy megvigasztalják a Tóra elvesztése miatt, ami, úgy látszik, valóban nagy csapás, mert nehéz pótolni. Úgyhogy képzelhetik, mekkora volt a meglepetésem, amikor fölszólt az anyám:

– Jessica! Téged keresnek! Az a Joanne nevű barátnőd! Ezt erősen furcsálltam, ugyanis nincs Joanne nevű barátnőm. – Halló! – szóltam bele kíváncsian a kagylóba. – Mastriani! – Persze hogy Rob volt az, ki más? Utálkozva állapítottam meg, hogy Claire és a bátyám máris kihasználja a szünetet, és vadul csókolóznak. A szemem láttára! Még ha Mike szobájában is. –Hallgass ide! A ma estére vonatkozólag – mondta Rob azon az ellenállhatatlan mély hangján. Hogy tudta elhitetni az anyámmal, hogy ő a nem létező barátnőm? Fejhangon beszélt? Vagy Mrs. Wilkinsszel hívatott föl? Nem, mert akkor be kellett volna vallania, hogy az én szüleim nem is tudnak róla. És ez az, amit Rob soha nem vallana be senkinek. – Még mindig van kedved velem tölteni a szombat estét? – Persze! – vágtam rá mohón. – Elmegyünk valahova? Mike és Claire abbahagyta a csókolózást, és mind a ketten rám bámultak. – Ő a darás? – kérdezte Claire izgatottan. Felelet helyett hátat fordítottam nekik. – Azért kérdezem – folytatta Rob –, mert tegnap az áruházban mintha egy kicsit kibuktál volna. – Nem buktam ki, csak… Kicsit kínos volt, nem? A te mamád, meg az én mamám, meg minden. – Meg minden. Ahogy mondod. – Azért szívesen elmegyek. – Olyan erősen markoltam a telefont, hogy kifehéredtek az ízületeim. –Mondjuk, vacsorázni. Vagy moziba. – Vagy a nagybátyád esküvőjére, folytattam magamban. Akárhova. – Hát akkor… – mondta Rob vontatottan, én meg lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. Ruth agyonverne érte, ha látna. Neki nagyon határozott szabályai vannak a fiúkkal kapcsolatban, s ezek egyike, hogy soha, de soha nem szabad üldözni őket. Üldözzenek téged a fiúk. Mielőtt Rob még egy szót szólhatott volna, egy kattanás jelezte, hogy valaki belépett a vonalba ( mint mindig, amikor a legkevésbé vágyok rá). – Tartsd a vonalat. Még egy hívásom van – mondtam olyan hangon, mintha az illető ama számtalan udvarló egyike lenne, aki alig várja, hogy velem randizhasson. Nem tudom, mennyire hangzott meggyőzően,főleg mert igazából csak egy fiú van, aki randizni szeretne velem: Skip a szomszédból, de őt szombat este hat ökörrel sem lehet elvonszolni a Game Boya mellől. Úgyhogy valószínűleg nem ő az. Ezért nem lepődtem meg, hogy amikor megnyomtam a gombot, nem Skip hangját hallottam meg a vonal túlsó végéről. Azt azonban egy csöppet sem vártam, aki megszólalt: – Jessica! – mondta dr. Cyrus Krantz. – Van egy problémánk. Azt hiszi, csak maguknak lehet problémájuk? –szerettem volna kérdezni. Ehelyett így szóltam: – Igazán? – noha pontosan tudtam, hogy Nate Thompkins és a zsinagóga miatt hív. De kiderült, hogy nem ezek, hanem olyasmi miatt, amelyről már majdnem sikerült elfeledkeznem. – Eltűnt egy gyerek – hallottam. Mintha fölrobbant volna valami a fejemben. A következő, amire emlékszem, hogy beleüvöltöttem a kagylóba, egyenesen az FBI osztályvezetőjének fülébe: – Mi az, hogy eltűnt? – Az embereim, akiket a helyszínre küldtem, nem voltak fölkészülve az ellenállásra. – Ellenállásra? – Megint elfelejtettem fölháborodásomban, hogy szándékom szerint a Seth Blumenthalra vonatkozó bejelentésemnek névtelennek kellett volna maradnia. – Miféle ellenállásra? Csak annyit kellett volna tenniük, hogy odamennek a gyerekért és elhozzák. Ez olyan nehéz? – Lőttek rájuk – közölte furcsa hangon Krantz.

– Naná hogy lőttek! Hiszen bűnözők. A bűnözők lövésekkel szokták fogadni a rendőröket. Ugyanis nem akarják elfogatni magukat. – Csakhogy maga elfelejtette megemlíteni, amikor a telefonközpontossal beszélt, hogy Seth Blumenthalt az akarata ellenére tartják fogságban. Elfelejtette megemlíteni… – … hogy megkötözték és betömték a száját, és egy ruhásszekrényben tartják bezárva? Ezt csakugyan nem említettem. – Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Talán azért, mert minél rövidebbre akartam fogni, nehogy a nyomomra vezessem a zsaruit! Hogy végre hagyjanak békén! Engem is, meg a családomat is! – Az egyik emberem – mondta Krantz, tudomást sem véve hisztérikus kitörésemről – súlyosan megsérült a tűzpárbajban. – Hát ezért olyan furcsa a hangja, gondoltam meglepetten. Mindig úgy gondoltam rá, mint egy Energizer-nyuszira, amely csak fut és fut… – Az elkövetők egérutat nyertek – folytatta Krantz. – A foglyukkal együtt. – A francba! – üvöltöttem. A Mike ölében ülő Claire szeme majd kiesett a gödréből, de nem törődtem vele. – Semmit se tudnak tisztességesen elintézni? – Egy kicsit nehéz, ha maga továbbra is az orrunknál fogva vezet bennünket. – Ne engem hibáztasson a maguk ügyetlensége miatt! – Nyugodjon meg… – Nem nyugodhatok meg addig, amíg az a szegény kölyök ott van náluk! – Elcsuklott a hangom, mert ebben a pillanatban visszatért az a rémület és tehetetlenség, amit álmomban éltem át. Ami csak nekem volt álom, Sethnek azonban maga a valóság, amely irányíthatatlanná vált abban a másodpercben, hogy lelökték a biciklijéről a zsinagóga parkolójában. Egyedül én tudtam és éreztem, miket kellett elszenvednie azóta. A húsába vágó kötél szorítását. A szájába tömött koszos rongy bűzét. A kívülről beszűrődő fojtott, mégis ijesztő hangokat. – Tudom, mit gondol rólam és a szervezetemről – szólalt meg újra Krantz. – De esküszöm, ha ad nekünk még egy esélyt az együttműködésre, nem fogja megbánni. Minél előbb meg kell találnunk a fiút. Súlyos veszélyben van. A fogva tartói nem emberek, hanem vadállatok. Akik képesek egy tizennégy éves gyereket kínozni… – Micsoda?! – Eddig föl-alá járkáltam a zsinór nélküli telefonnal, de most megtorpantam. – Maga nem jött rá arra, hogy ez az egész, Nate, Seth meg a zsinagóga összefügg? Mit gondol, honnan tudták pontosan, hol tartják a Tórát? Csakis attól tudhatták meg, akinek föl kellett volna olvasnia belőle a születésnapján. Tehát Sethtől. Nem akartam elhinni. Krantz azonban nem várta meg, hogy megemésszem a hallottakat: – Ezért telefonálok. Kétségbeejtően nagy szükségünk van a segítségére, Jessica. Hallgasson ide… – Nem – vágtam közbe. – Maga hallgasson ide! Megpróbáltam a maguk módján cselekedni, és mi az eredmény? Egy súlyosan megsebesült rendőr. Úgyhogy mostantól fogva úgy lesz, ahogy én mondom. – Hogyan? Ezt, sajnos, még én se tudtam, ezért nem válaszoltam, hanem megnyomtam a gombot, s ezzel véget vetettem a társalgásunknak. – Hűha! – kiáltott föl Mike, s rám nézett Claire válla fölött. – Valami baj van? – Az. Jó nagy baj. – Egyszer csak megszólalt a kagylóból a másik vonalban várakozó hang: – Mastriani! Hé, Mastriani! Mintegy álomban emeltem ismét a fülemhez a telefont. – Halló! – Én vagyok az! – hallottam Rob ingerült hangját. – Azt mondtad, várjak. – Sajnálom, de ma este mégsem mehetek el veled. Közbejött valami. – Közbejött valami – mondta utánam lassan.

– Igen. – Mintha egy tó fenekéről beszéltem volna. – Sethről van szó. A zsaruk nem tudták kiszabadítani, lövöldözés tört ki, és az egyik rendőr súlyosan megsebesült. Seth pedig még mindig a fogságukban van, úgyhogy meg kell keresnem, mielőtt őt is kinyírják. – Aha. Ki az a Seth? – Krantz szerint összefügg az ügy. – Valahol az agyam mélyén tudtam, úgy hangzik az egész, mint valami érthetetlen matyogás. Lehet, hogy motyogtam is. Mert még mindig nem akartam elhinni. Egy rendőrt meglőnek, egy gyereket fogságban tartanak. – Nate, Seth meg a zsinagóga, amit fölgyújtottak. – Várj! Mikor beszéltél Krantzcal? Ő hívott a másik vonalon? – Rob, ne haragudj, mennem kell… De Rob, mint mindig, máris átvette az irányítást: – Mit mondott Krantz? Csak egyet akartam: letenni a telefont, fölmenni a szobámba, bebújni az ágyamba és aludni másnap reggelig, amikor már csak egy rossz álomnak látom az egészet. – Mastriani! – üvöltötte Rob a telefonba. – Még egyszer kérdezem: miféle összefüggés? – A szimbólum. Amit Nate mellén láttunk. Ugyanazt mázolták a zsidó temető sírjaira. – De hogy néz ki? Rob testi-lelki jóbarátom, sőt sokkal több annál, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek pillanatok, amikor legszívesebben alaposan megráznám. Ez a mostani ilyen pillanat volt. – Jézusom, te is ott voltál, nem? – A kérdésem újabb döbbent pillantást váltott ki a bátyámból és szerelméből, de most még kevésbé törődtem velük. –Nem láttad, mi volt Nate mellén? – Nem néztem meg jól. Tudod, hogy nem viselem el, ha… Ha vért lát. Nem mondta ki, de nem is kellett. Egyszerre eloszlott minden haragom. Ezt műveli az emberrel a szerelem. – Egy olyan kígyóvonal-féle – magyaráztam. – Az egyik végén nyíllal. – Mint egy M betű, csak az oldalára döntve? – Lehet. Hallgass ide, nem vagyok egészen jól, úgyhogy… Rob ekkor valami furcsát mondott, amire azonnal fölfigyeltem, még ha olyan bágyadt voltam is, mint az őszi légy: – Az nem nyíl. Már majdnem lenyomtam a gombot, hogy véget vessek a beszélgetésünknek, de amikor ezt meghallottam, megállt az ujjam. – Hanem micsoda? – Jess! – A keresztnevemen szólított, ami azt jelezte, hogy a szitu minimum különös. – Azt hiszem, én tudom, kik azok. Egy pillanatig sem haboztam: – Találkozzunk az Éjjel-Nappal előtt. Fél óra múlva. Gyere értem! – De Mastriani! – Gyere oda! – Letettem a telefont, és a lépcsőhöz mentem. – Jess! – kiáltott utánam Mike. – Hova mész? – El. Mondd meg anyának, hogy nemsokára visszajövök. – Magamra kaptam a kabátomat és a sapkámat, és máris kirohantam a kertbe, majd onnan az utcára. De még futás közben is észrevettem, hogy míg a mi följárónkat megint belepte a hó, Thompkinséké olyan tisztára van lapátolva, hogy akár kosarazni lehetne rajta. A rengeteg havat szép rendesen az út szélére halmozták, mintha a hókotró járt volna erre. De nem a hókotró műve volt, hanem Douglas bátyámé. Furcsa dolog a szerelem. A legképtelenebb dolgokra veszi rá az embert.

10. Chick, a Chic's bár és motoros klub főnöke ránézett a rajzomra, és azt mondta: – Hát persze. Az Amerika Igaz Fiai. – Maga tudja, mi ez? – Naná. – Chick egy fasírtos szendvicset majszolt, melyet az előbb készített magának a konyhában. Nekünk is fölajánlott egyet, de nem fogadtuk el. A ti bajotok, mondta. Egy darabka kiesett a lapátkezében szorongatott zsemlyéből, és egyenesen a rajzomra pottyant. Chick türelmetlenül félresöpörte, és elgondolkodva tanulmányozta a kígyóvonalat a bárpult fölül szüremkedő kék-piros neonfényben. – Mindnek ide van tetoválva – mutatott a hüvelykés mutatóujja közötti mélyedésre. – Csak oldalra döntve. – Elfordította a rajzot, úgyhogy ehelyett így nézett ki:---------- – Látjátok? Mint egy kígyó. – Ne taposs rám – szólalt meg Rob. – Mit ne? – kérdeztem. Furcsa érzés volt Robbal egy bárban ülni. Illetve bárkivel furcsa lett volna, lévén még csak tizenhat éves, amely korban a bárok tiltott helyek Indianában. Ugyanide hozott el Rob akkor, amikor majdnem egy évvel ezelőtt először fuvarozott haza a motorján az együtt eltöltött büntetésből. Csak egy kólát ittunk meg együtt, mégis életem egyik legszebb estéje volt. Többek közt azért, mert mindig szerettem volna eljönni ide, a motorosok törzshelyére, amely mellett évente egyszer elautóztunk apával, hogy megszabaduljunk a lecsupaszított karácsonyfánktól. A Chick's, amely jóval a város határán kívül hívogatott piroskék fényeivel, a titokzatosság netovábbja volt az én belvárosi szememben. Noha Ruth és a legtöbb osztálytársnőm a darások fészkeként emlegette, ahova csak a Pokol Angyalai meg a teherautósofőrök teszik be a lábukat. Ezen az estén azonban, noha szombat volt, egyetlen vendége sem volt a hóesés miatt. Nem tréfa negyven centi friss porhóban elvezetni idáig egy motort. Rob szerencsére meg se próbálta: az anyja pickupjá-val jött értem. Még így is istenkísértés volt egyáltalán rámerészkedni a letakarítatlan országútra. Még a mixer is otthon maradt. Chick nem látszott boldognak attól, hogy saját kezűleg kellett elkészítenie a szendvicsét, főleg, mert dagadt termetével alig fért be a pult mögötti pirinyó konyhába. – Ne taposs rám – ismételte meg Rob a kedvemért. – Nem emlékszel? Ez állt az első amerikai zászlókon. És egy összetekeredő kígyót festettek mellé. – Olyan helyzetben tartotta elém a rajzot, ahogy Chick mutatta. – Az ott a végén nem nyíl, hanem a kígyó feje. Én azonban még mindig csak egy kígyóvonalat láttam nyíllal a végén. De bólintottam, nehogy gügyének higgyenek. – Szóval Amerika Igaz Fiai. De kik azok? Egy olyan motoros banda, mint a Pokol Angyalai? – Dehogy! – tiltakozott Chick olyan hevesen, hogy csak úgy záporoztak fogai közül a kenyér- és húsmorzsák. – Soha az életben nem ültek motoron! – magyarázta Rob kicsit több türelemmel, mint a haverja. –Afféle titkos alakulat. A vezérük egyébként a környéken nőtt fel. Jim Hendersonnak hívják. – Miféle titkos alakulat? Chick döbbenten meresztette rám a szemét, igaz, hogy így is alig látszott ki bozontos, szürke szemöldöke és súlyos szemhéja alól.

– Az övék afféle túlélőbrigád mélyen benn az erdőben. Nem akarnak adót fizetni, mégis azt képzelik, jogukban áll annyi vizet és áramot lopni, amennyit nem szégyellnek. – Miért nem akarnak adózni? – Mert Jim nem helyesli azt, ahogy az állam az ő nehezen megkeresett pénzéből gazdálkodik. Hogy olyasmikre költi, mint az oktatás meg az egészségügy. Kivéve ha az igazi amerikaiak részesülnek benne. – Na de kik az igazi amerikaiak? – néztem egyikükről a másikukra. Chick megvonta széles vállát. – A szőkék és kékszeműek. Az árja típus. – De hát az igazi amerikaiak az indiánok, nem? Ők pedig se nem szőkék, se nem kékszeműek. – Nem is őket tartják azoknak, hanem akiknek az ősei a Mayflowerrel jöttek ide. A fehéreket és keresztényeket. – Akkor azért ölték meg Nate-et, mert fekete a bőre. És azért gyújtották föl a zsinagógát, mert… – Nem keresztény templom – fejezte be Rob a mondatot. – Tehát Jim Henderson szerint Amerika Igaz Fiai olyanok, mint ő. – Hogy vág az esze! – vigyorgott Chick. – Megérdemel egy puszit. Akkorát csaptam tenyeremmel a bárpultra, hogy lerepült róla a papírszalvéta. – Azt akarjátok mondani, hogy ez az undorító banda egész idő alatt itt ólálkodott a város körül, és senki nem tett ellenük semmit? – Mit kellett volna tenni? – kérdezte Rob. – Letartóztatni őket. – Senkit nem lehet letartóztatni amiatt, amit hisz – emlékeztetett rá Rob. – Mindenki azt hisz, amit akar, még ha az megveszekedett marhaság is. – Adót viszont fizetnie kell – mutattam rá. – Csakhogy az öreg Jimnek sosem volt két garasnál több a zsebében, úgyhogy az adóhivatal se tartotta érdemesnek kutakodni nála. – Na és a gyilkosság? Meg a gyerekrablás? Az mégiscsak bűntett, nem? – Nem tudom pontosan, mi járhat Jim fejében, de szerintem amelyik kutya ugat, az nem harap. – Talán Thompkinsék idejövetele dühítette föl. 9Végtére ők az első afro-amerikai család a városban. Úgy érzi, jogos a fölháborodása. Fölálltam: – Menjünk. Egyszerre néztek rám. – Hova? – Hendersonékhoz. Kiszabadítani Sethet. Chick éppen egy korty sört akart lenyelni. Jó, nem egy korty volt; a Chick-félék nem kortyolnak, hanem vedelnek. Akárhogy is volt, eltátotta a száját, úgyhogy a tartalma részben Robot és engem, részben a wurlitzert találta el. – Jézusom, ember! – nyögött fel Rob, és fölmarkolt a pultról egy csomó szalvétát. – Senki nem megy Hendersonékhoz, világos? Senki! – Miért nem? – értetlenkedtem. – Hiszen tudjuk, hogy ők tették. Még csak meg sem próbálták eltitkolni. Szinte odaírták, hogy „mi voltunk”. Úgyhogy menjünk oda, és mondjuk meg, hogy adja vissza Sethet. Chick harsány röhögésben tört ki. –Adja vissza a kölyköt?! Hol szedted föl ezt a lányt, fiam? – Mi ebben olyan mulatságos? – méltatlankodtam. – Nem mehetünk oda, Mastriani – mondta tagoltan Rob. – Először is azért nem, mert Henderson először lő, azután kérdez. Másodszor, hátha épp oda akar csalni bennünket? – Ezért megyünk oda titokban.

– Hallgasson ide, kis hölgy – kezdte Chick, felém bökve a mutatóujjával, melybe vastagon beleette magát a gépzsír. Azt, hogy kis hölgynek nevezett, nem vettem zokon, mivel legalább kétszer akkora volt, mint én. Mr. Goodhart büszke lett volna az előrehaladásomra: azelőtt általában az ellenfél mérete volt az utolsó szempont, amelyet figyelembe vettem, mielőtt ütöttem. – Nem azt mondta, hogy már meglőttek egy rendőrt? – De – bólintottam. – Csakhogy azok a zsaruk nem tudták, mi vár rájuk, mi viszont tudjuk. – Én értem, mire akarsz kilyukadni. De nem holmi kőkorszaki szakikkal állunk szemben. Azoknak a gazfickóknak nem akármilyen a felszerelésük. – Bizony – bólintott Chick. – Szögesdrót, őrkutyák, fegyveres őrség.–.. – Viccel? Még ezt is szabad nekik? – Nincs törvény se a kerítés, se a kutyák ellen – vonta meg a vállát Chick. – És mindenkinek lehet önvédelmi fegyvere. – De nem lövöldözhet vele rendőrökre. És ezeknek az igazi amerikaiaknak az egyike ma reggel elrabolt egy tizenhárom éves fiút. Ha nem teszünk gyorsan valamit, az a gyerek is a kukoricásban végzi, mint Nate Thompkins. Rob és Chick összenézett, és a nézésükben fölfedeztem valamit, amit eddig nem láttam: a reménytelenséget. – Engem nem érdekel, mennyire biztonságos az erődjük. Seth ott van náluk, nekünk pedig az a dolgunk, hogy kiszabadítsuk. – Nézze, kis hölgy. – Most először láttam Chicket komolynak. És szomorúnak. – Lehet, hogy Henderson őrült, de nem hülye. A rendőrség nem tudna összekaparni elég bizonyítékot arra, hogy ez a három eset összetartozik. Legföljebb arra, hogy a felelősséget magára vállaló csoportnak ő a feje. Amellett a táborhelyük olyan mélyen benn van az erdőben, hogy nem lehet megközelíteni. Nincs az a hókotró, amelyik el tudna menni addig. Végül tíz az egyhez, hogy az a szegény kölyök már rég halott. – Nem – jelentettem ki szilárdan. – Ezt meg honnan a fenéből tudja? Rob fölemelte a fejét a tenyeréből. – Onnan, hogy ő a Villámlány. Chick jól megnézett a gyér világításban. Sejtettem, hogy a kék-vörös fény nem mutat hízelgő képet rólam: úgy nézhettem ki, mint akit alaposan helybenhagytak. De Chicknek mégis tetszhettem, mert érdeklődés gyúlt a szemében. – Azt gondolja, hogy be kell törnünk és ki kell szabadítanunk a gyereket? – Nem éppen betörésre gondoltam. Kereshetnénk valamilyen megfelelőbb formát… Már tudom is! – Állj! – vágott közbe Rob. – Mindenképpen őrültség. A zsaruk dolga… – Akiknek fogalmuk sincs, kikkel állnak szemben. Egy rendőr már súlyosan megsebesült. Nem hagyom, hogy másnak is baja essék, amikor én is segíthetek. – Arra nem gondolsz, hogy a következő golyójuknak épp te lennél a célpontja? – Henderson nem fog rám lőni. – Ugyan miért nem? – Természetesen azért, mert nő vagyok. Rob egy nagyon csúnya szóval válaszolt. Aztán odament a wurlitzerhez, és megnyomta a gombot. Nem olyan erősen, hogy letörjön, csak annyira, hogy Chick fölkapja a fejét: – Hé! – De Rob nem mentegetőzött, hanem könyörögve nézett rá: – Magyarázd el a barátnőmnek, hogy nincs az a pénz, amiért Jim Henderson közelébe engedném! Kis híján elolvadtam: végre kimondta azt a bűvös, b-vel kezdődő szót! Életemben először nevezett a barátnőjének egy idegen előtt. Ebben a pillanatban még a karácsony esti esküvőre szóló meghívás sem látszott képtelenségnek. Chick azonban ahelyett, hogy eleget tett volna a kérésnek, elgondolkodva simogatta a szakállát.

– Nem is olyan rossz ötlet. – Rob döbbent pillantását látva gyorsan hozzátette: – Nem azt mondom, hogy egyedül menjen oda. De egy kis kölyök élete vagy halála… Ahogy Hendersont ismerem, nem sok ideje lehet hátra. – Hallod? – Diadalmas pillantást vetettem rájuk. –Mégsem tart mindenki őrültnek. – Amellett ez igazából a mi gondunk. A mi városunkban történt, úgyhogy elvárható, hogy segítsünk a zsaruinknak. Szólhatok egy-két embernek, és meglátod, öt perc múlva annyian leszünk, hogy a Nemzeti Gárda is elbújhat mellettünk. – Még ha egyetértek is azzal, hogy jó ötlet, noha szerintem nem az – ellenkezett Rob –, te magad mondtad, hogy lehetetlen megközelíteni őket. Majdnem hatvan centi hó esett. Hogy jutunk el oda? Chick furcsa dolgot művelt. Begörbítette a mutatóujját, majd a hátsó ajtóhoz ment. Követtük, én azonnal, Rob vonakodva. Chick végigment egy szűk folyosón, és benyitott egy rozoga garázsfélébe. A deszkák résein fütyülve tört be a szél. Fölkattintotta az egyetlen lámpát, és odament egy ponyvával letakart valamihez. – Voilá! – mondta színpadiasan. Fölhajtotta a ponyvát, és megláttunk két vadonatúj motoros szánkót.

11. Bevallom, rettentően szerettem volna nyomban fölülni az egyikre. Hibáztatnak érte? Mi lehet csábítóbb és izgalmasabb, mint a friss havon száguldozni? Természetesen síeltem már – a Paoli-csúcsoknak nevezett dombok szelíd lejtőin. Élveztem is – úgy egy órán át. Indiana nem éppen a hegyes terepeiről híres, úgyhogy a Paoli-csúcsok nem okoznak különösebb gyönyörűséget annak, aki a gyorsaság megszállottja. Semmi nem versenyezhet azzal az élménnyel, amikor az ember a barátja derekát ölelve repül a vastag, érintetlen hótakarón. … Szédületes volt! Azt is el kell azonban árulnom, hogy amikor odaértünk Amerika Igaz Fiai önkényesen elfoglalt birtokának szögesdrót-kerítéséhez, és (miután a motort kikapcsoltuk) szótlanul néztük a fák között a ház felől szivárgó fényeket, az már távolról sem volt olyan mulatságos. Ennek pedig az volt az oka, hogy az ilyen késő novemberi estéken már nagyon, de nagyon hideg van Indianában. Dermesztő, csontig hatoló, de legalábbis kéz- és lábujjakat és orrot lefagyasztó hideg. Azt mondhatnák erre, hogy Rob meg én igazán magunkba gyűjthettünk volna egy kis meleget azalatt, amíg arra vártunk, hogy Chick meg a beígért erősítés utolérjen bennünket. De mert Rob még mindig pipa volt amiatt, hogy egyáltalán itt vagyunk, nem sok ilyesmi történhetett. Jobban mondva semmi. – Mire várunk még? – kérdeztem. – Az erősítésre – felelte Rob nyersen. – Ezt én is tudom. De nem várhatnánk valahol odabent? – És mit csináljunk azután, hogy megtaláljuk Sethet? – Kitörünk. – Hogyan? Pár pillanatig gondolkodtam. – Az éles eszünk fegyverével. – Mindjárt sejtettem. Rob nem fázott annyira, mint én. Miért van az, hogy a fiúk sosem fáznak annyira, mint a lányok? És hogy állunk a pislantással? Mert nekem iszonyúan kellett pisilnem, neki viszont, úgy vettem észre, hogy nem, pedig ugyanannyi kólát ivott Chicknél, mint én. De még ha kellene is neki, nem nagy ügy. Odamenne egy vastagabb fához, és elintézné mögötte. Részemről viszont valóságos tornamutatványt igényelne, és jóval több testrészemet kellene kitennem az elemek dühének, mint neki, ami tekintettel arra, hogy a hőmérséklet minusz tíz fok alatt lehet, szintén nem közömbös. Egyszóval megint oda lyukadtam ki, hogy az élet igazságtalan. Ámbár valójában nem panaszkodhatom. Mindig jó dolgom volt. A szüleim együtt maradtak, és úgy veszem észre, még boldogok is. Leszámítva azt, hogy az egyik fiuk elég sok gondot okoz nekik azzal, hogy olykor hangokat hall, a másik otthagyta a Harvardot, a lányukba pedig belecsapott a villám, aminek egyik következményeként porig égett a család legszebb étterme. A szokásos szülői problémák. Azt sem mondhatnám, hogy szűkölködünk. Igaz, hogy nem vettek nekem se lovat, se egy Harleyt, de azért egész jól vagyunk eleresztve. Ellentétben például a Wilkins családdal. Rob tizennégy éves kora óta dolgozik a nagybátyja autójavítójában, hogy segítse az anyját. És

kicsi kora óta nem látta az apját. Sőt azt se tudja, hol van. Én viszont tudom. Nem mintha örülnék neki. De ugyanúgy befészkelte magát az agyamba, mint Seth Blumenthal jelenlegi tartózkodási helye. Az a kérdés, elmondjam-e Robnak. Én szeretném-e tudni a helyében? Ha, mondjuk, az én apám tűnt volna el, amikor még kislány voltam? Egyáltalán érdekelne? Valószínűleg. Ha másért nem, azért, hogy beverjem a pofáját. Na de Rob? Ezt csak egyféleképpen tudhatnám meg: ha kereken megkérdezném tőle. Azt nem szeretném, ha megtudná, hogy szaglásztam utána. Oké, a mamájának kellett a köténye, amit bent hagyott a szobájában. Az én hibám, hogy észrevettem a falon a fényképüket? Ezután pedig, mint más hasonló esetben, amikor megláttam egy eltűnt személy fényképét, éjszaka megálmodtam, hol van az illető. Én tehetek róla, hogy annak a hülye villámcsapásnak a következtében ehhez néha még az is elég, ha megszagolom az illető valamilyen hátrahagyott holmiját (egy kardigánt vagy egy párnát)? – Figyelj ide, Rob – mondtam, és egy kicsit szorosabban nyomtam oda magam a hátához, mert, mint már említettem, fene hideg volt. – Mastriani – állított le –, ne most. – Mit ne? Csak azt akartam… – Nem mondom el, miért vagyok próbára bocsátva. Felejtsd el. Úgysem húzod ki belőlem soha az életben. Még ha elvonszolsz is az isten háta mögé egy olyan reménytelen vállalkozás kedvéért, mint egy csapat fehér gazember megakadályozása egy gyilkosságban… Arra rávehetsz, hogy órákig ücsörögjek minusz akárhány fokban. Még azt is mondhatod, hogy szeretsz. De akkor sem árulom el, hogy miért kaptak el. Ezt meg kellett emésztenem, mert noha nem ezt a témát akartam szóba hozni, roppant érdekelt. Még annál is jobban, mint hogy hova tűnt Rob papája. – Nem azért mondtam, hogy szeretlek, mert ki akarok húzni belőled valamit. Azért mondtam, mert… Rob villámgyorsan hátrafordult ültében, és a számra szorította kesztyűs kezét: – Ne. – Jól láttam világosszürke szemét a holdfényben. Ugyanis telihold volt. Ott vigyorgott alacsonyan a hideg, felhőtlen égen. Máskor őrülten romantikus lett volna. Ha nincs minusz száz fok, ha nem kell pisilnem, és ha a barátom viszontszeretne. – Ne kezdd újra. Emlékezz vissza, mi történt legutóbb. – Nekem jól esett, ami legutóbb történt – motyogtam az ujjai alól. – Nekem is. Túlságosan jól. Úgyhogy tartsd magadban a szerelmedet, oké? Még szorosabban öleltem a derekát. – Rob, én… – Nem tudtam befejezni, mert valaki jött felénk a fák között. Hallottam, hogy ropog a lába alatt a hó. Rob valami csúnyát mondott, és fölkattintotta a Chicktól kapott zseblámpát. – Ki van ott? – kérdezte fojtott hangon, és a lámpa fényével megkereste a közelgő alakot. Képzeljék, Cyrus Krantz volt az! Most én következtem a csúnya szavak kimondásában. – Pszt! – szisszent rám a doki. – Maga hogy került ide? – sziszegtem vissza fölháborodotton. Ha látták volna, hogy nézett ki! Valahogy úgy, mint a Zebra jégsziget szereplői. Komplett sarki szerelés volt rajta: vastag, prémszegélyes, kapucnis anorák, s fölötte még egy fehér kezeslábas is, nyilván álcázás céljából. – Természetesen magukat követtem. Itt tartják fogva Sethet? – Tűnjön el! – Nem tudom, mi dühített jobban: az-e, hogy kockára teszi a vállalkozásunk sikerét, vagy az, hogy félbeszakította az éppen izgalmassá válni kezdő beszélgetésünket. – Egyáltalán hogy jött ide? – Ha motoros szánkón, esetleg revideálom az együttműködésünk visszautasítását. Ha egy intézmény motoros szánkóval is ellátja az alkalmazottait, meggondolandó, ne csatlakozzam-e mégis.

– Az most nem fontos – legyintett Krantz. – Magának nem volna szabad itt lennie. Komoly bajba kerülhet. – Én? – kacagtam föl keserűen. – Ha jól vagyok értesülve, eddig egy ember került bajba, és az a maguké. – Meg Nate Thompkins – emlékeztetett rá Krantz. – Róla se feledkezzék el. Mintha el tudnám felejteni. Mintha legalábbis félig nem őmiatta lennék itt. Nem felejtettem el azt az ígéretemet, hogy segítek Tashának. Ennek pedig az a legjobb módja, ha rács mögé juttatom az öccse gyilkosait. És megakadályozom, hogy másnak is ártsanak. – Senki nem feledkezett el Nate-ről. Csak a magunk kezébe vettük az ügyet. Most pedig tűnjön el, mielőtt megint mindent elpuskáz. – Hallgassanak ide. Mind a ketten – mondta komolyan dr. Krantz. – Ha a Blumenthal gyereket itt tartják fogva, maguknak az a dolguk, hogy jelentsék, azután vonuljanak a háttérbe, és hagyják, hogy az állam törvényes fölhatalmazottai elvégezzék… – A francba! – Te… tessék? – dadogta Krantz. – Jól hallotta! Magának meg az embereinek fogalmuk sincs arról, kikkel állnak szemben! – Bezzeg maga tudja. – Némi gúnyt hallottam ki a hangjából, ami elég mulatságos volt annak ismeretében, milyen kincstárian gondolkodik. – Biztos jobban, mint maga – vágtam vissza. – És nekünk van rá esélyünk, hogy belülről támadjuk meg őket ahelyett, hogy fejjel rohannánk a falnak, aminek következtében Sethet lelőhetik a tűzharcban. – Belülről támadni? Nem gondolhatja komolyan, hogy több esélyük van rá, mint… – És ha mégis? – Mr. Wilkins, maga talán jobban meg tudja győzni. De Rob kihúzta magát a szánkó ülésén, s szemét a Hendersonék házából kiszűrődő világosságra szögezte. – Mindjárt éjfél. Ha addig nem tűnik el, könnyen arra ébredhet, hogy ólommal bélelik ki a hasát. – Mi… micsoda? – Krantz idegesen lesett körül. Rob hirtelen leugrott a szánkóról, és egy fa mögé rántotta. Közben én is észrevettem, amit ő: a szögesdrót túlsó oldalán egy fénypont tűnt föl. Pár pillanattal később rájöttem, hogy egy régifajta petróleumlámpa, melyet egy piros kockás zekét viselő, termetes férfi tart az egyik kezében, míg a másikkal egy puskát szegez ránk. Egy pónilónak is beillő méretű kutya ugrált mellette a hóban. Hosszú, vörös nyelvét és villámló szemét látva azt hittem, hogy a sátán kutyáinak egyike támadt föl (tudják, Conan Doyle regényéből, ami kötelező olvasmány volt a kilencedik osztályban). De ahogy közelebb csörtetett, láttam, hogy csak egy nagy testű német juhász. Az, amelyik elkapja az áldozata torkát, és akkor sem ereszti el, ha ostorral csapkodják a fejét. Szerencsére épp amikor át akarta ugrani a kerítést, hogy végrehajtsa az imént vázolt cselekedetet, a puskás ipse rákiáltott: – Chigger! Feküdj! – és a kutya két méterre tőlem és Robtól félelmetes morgással elnyúlt a hóban, de a szemét nem vette le rólunk. A puskás pofa letette a lámpát, benyúlt a zsebébe, és kivett belőle valamit. Pisztolyt, gondoltam, és a szívem olyan hangosan dobogott, hogy attól féltem, mások is meghallják. A puska túl zűrös. Sokkal egyszerűbb egy-egy revolvergolyót röpíteni a fejünkbe, s fölfalatni a hullánkat Chiggerrel. Néha az az érzésem, az egész világ összeesküdött az ellen, hogy valaha is ott feszítsek kisestélyiben a szmokingos Rob oldalán. – Hé! – szólalt meg Rob. – Ne lőjön. Nem akarunk bántani senkit. Jimmel akarunk beszélni. De kiderült, hogy Chigger gazdája nem pisztolyt vett elő, hanem egy walkie-talkie-t. – Kék vezér! Itt Piros vezér – szólt bele. – Behatolók délről. Ismétlem: behatolók délről. – Nem vagyunk behatolók – szóltam közbe. Szerencsére eszembe jutott, milyen mesét ötlöttem ki azutánra, hogy Chick és a barátai is megérkeznek és elbújnak a fák és bokrok

mögé, fölkészülve arra, hogy szükség esetén fedezzenek minket, és Sethtel együtt mielőbb eltűnhessünk. Gyorsan változtattam az előre kigondolt szövegen: – Csatlakozni akarunk magukhoz. Mert mi is igazi amerikai hazafiak vagyunk. Piros vezér készülékéből valóságos mennydörgés tört elő: valaki válaszolt a bejelentésre. Kódolva, mert nem sokat értettem belőle. – … Ismételd, Piros vezér. Megjelölés, beszállítás. Ismételd. – Megismétlem: megjelölés, beszállítás. – Piros vezér eltette a walkie-talkie-t, és intett, hogy lépjünk át a kerítésen. Egy szögesdróton átlépni mindig kellemetlen feladat. De különösen az egy fenyegetően morgó véreb bősz pillantásától kísérve. Rob ment előre, és úgy vettem észre, hogy a művelet közben nem sérült meg egyetlen létfontosságú szerve sem. Amennyire tudta, lenyomta a drótot, úgyhogy én is sértetlenül jutottam át fölötte, noha jó harminc centivel vagyok kisebb nála. Csak a farmerom belső varrása szakadt föl egy kis darabon. – Mozgás! – mordult ránk Piros vezér, és a puska csövével mutatta az irányt. – Mi legyen a szánkóval? – kérdezte Rob. – Biztonságban van itt? Piros vezér harsányan felröhögött. – Biztonságban? Kiktől? Az oposzumoktól? Vagy a mosómedvéktől? A válasz megnyugtatóan hangzott, ugyanis azt bizonyította, hogy Piros vezérnek fogalma sincs dr. Krantz jelenlétéről, aki egy fenyő mögött rejtőzködött, sem Chick barátairól, akik remélhetőleg készségesen engedelmeskedtek patrónusuk hívó szavának, és nemsokára szintén megérkeznek. – Mozgás! – ismételte meg a parancsot Piros vezér.

12. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy élveztem a házig tartó hosszú sétát. Rendes körülmények között boldoggá tett volna minden perc, amit Robbal tölthetek együtt, most azonban egyre nőtt bennem az aggodalom. Egy puskacső szegeződött a hátamnak, ami sokat rontott a különben élvezetes szituáción. Azt nem hittem, hogy Piros vezér szó nélkül lepuffant bennünket, de azt a lehetőséget nem zártam ki, hogy belebotlik egy, a hó alatt rejtőző tuskóba, és véletlenül elsül a fegyvere. Úgyhogy kicsit remegve tettem meg a jókora utat. Közben elült a szél, abbamaradt a hófúvás, és teljesen kitisztult az ég. Fényesen ragyogtak a csillagok, még a Tejutat is fölismertem. Séta a hóborította fák között, a ház felől szálló füstszagtól és a teliholdtól kísérve – létezik ennél romantikusabb? Csak ne lett volna ott a puska. Meg a mellettünk csörtető német juhász. Általában nem félek a kutyáktól, és nagyjából ők is jóban vannak velem. Úgyhogy útközben igyekeztem lebeszélni Chiggert arról, hogy elkapja a nyakam. Amikor Vörös vezér nem nézett oda, bátran kinyújtottam felé a kezem. A kutyák a szagból ítélnek; hátha Chigger rájön, hogy nem lennék jó vacsorának, és letesz arról a szándékáról, hogy fölfaljon? Chiggert azonban, mint a legtöbb hímneműt, akivel eddig összehozott a sors, a jelek szerint egy csöppet sem érdekeltem. Talán meg kellett volna fogadnom Ruth tanácsát, és némi parfümöt permeteznem magamra Mike Old Spice-a helyett. Az épülethez közeledve csalódtam egy kicsit. Jim Henderson főhadiszállásához képest még egy kis kaliberű sztárocska villája is maga volt a Tadzs Mahal. Ez itt mindössze egy lerobbant hajdani tanyaházból és néhány ócska pajtából állt, s talán egy féltucat utánfutót láttam még a közelben. Úgy festett az egész, mint egy katonai tábor, amelyet szükség esetén percek alatt föl lehet számolni. Na de hol a mosdó? Pillanatnyilag főleg ez érdekelt. Vörös vezér, nyomában az ebbel, nem a tanyaház felé terelt bennünket, hanem az egyik nagyobb pajtához, így még valószínűtlenebbnek látszott, hogy egy működő klotyó közelébe kerülhetek. Ezek után elképzelhetik az örömömet, amikor kitárta a pajta masszív ajtaját. Kiderült, hogy nem más, mint Amerika Igaz Fiainak parancsnoki pontja vagy bunkeré – amelyik kifejezés jobban tetszik. Ne gondolják, hogy úgy festett, mint a NATO főhadiszállása: nem voltak benne számítógépek, de még egy vacak tévé sem. Inkább a nácik világháborús óvóhelyeire hasonlított, ahogy a történelemórán bemutatott diafilmeken láttuk: hosszú asztalok mellett egy sereg szőke pofa. (A vacsorájukat szakíthattuk félbe.) A hátsó falon egy nagy, kiterített zászlót láttam, közepén a szvasztika helyett azzal a jellel, amelyet Nate Thompkins mellére karcoltak. Megjegyzem, ezzel véget is ért a náci háborús vezérkarral való hasonlóság. Az asztalnál ülő férfiak egyáltalán nem voltak olyan snájdigok, mint a negyvenes évek fasisztái, s a testi higiénia helyett is jobban kedvelték a testékszereket, aminek részben az lehetett az oka, hogy nem voltak bővében a folyóvíznek (ha igaz az, amit Chick mondott róluk). Különben nem csak férfiakat láttam a pajtában: voltak nők, sőt gyerekek is. Különben ki szolgálta volna föl a férfiaknak az ételt? A nők öltözetét mindjárt azonosítani tudtam egy vallási szektáéval, amely a felnőtt korban való „megmerítkezés” előírása mellett tiltotta a női

híveknek a nadrágviselést. Emiatt a lányok nem vehettek részt a közoktatási intézményekben kötelező testnevelési órákon, ezért a szülők a magántanulás mellett döntöttek. A sápadt, taknyos orrú gyerekeket éppolyan kevéssé érdekelte a két idegen, akit puskával tereltek be, mint engem Rose néni bölcs mondásai. – Jimmy! – szólt Piros vezér egy kese hajú pasashoz, aki az egyik hosszú asztal közepénél ült, és aki elé épp akkor tettek le egy fél grillcsirkét (melynek láttán azonnal összefutott a számban a nyál, hiszen nem ettem azóta, hogy délben bekaptam egy pulykahúsos szendvicset). – Ezek a kölykök szaglásztak a déli kerítésnél. Kölykök! – háborodtam föl azonnal Rob nevében. Én persze hozzá vagyok szokva, hogy gyereknek nézzenek, de Rob jó harminc centivel nagyobb nálam! És mint pillanatok alatt kiderült, majdnem ugyanennyivel nagyobb Amerika Igaz Fiai vezérénél, aki, ha nem tévedtünk, hidegvérrel meggyilkolt egy kamaszt, foglyul ejtett egy másikat, majdnem a halálba küldött egy rendőrt és fölgyújtott egy zsinagógát. Tény ami tény: Jim Henderson kicsi volt. Nagyon kicsi. Mint Napóleon. Vagy inkább Danny de Vito. – Mi a fenét akartok? – röffent ránk. Robra néztem, aki, úgy látszik, nem találta meg azonnal a kellő szavakat. Vagy talán sokatmondó hallgatásával akarta megfélemlíteni az ellenfelét. Rob kedveli az indiántörténeteket. Nekem kellett megmentenem a helyzetet. – Hé, Mr. Henderson! Nagy megtiszteltetés önnel találkozni. Én meg… Hank már régóta a csodálói vagyunk. Henderson lenyalta a csirkehústól zsíros ujját, és a magasba rántotta színtelen szemöldökét. – Igazán? – Komolyan mondom. És amikor láttuk, mit tett a… a bibsik templomával, elhatároztuk, hogy ide jövünk és gratulálunk. Hank meg én be akarunk lépni Amerika Igaz Fiai közé, mert… mind a ketten utáljuk a niggereket meg a bibsiket és a többi gyüttmentet. Úgy vettem észre, hogy megnőtt az érdeklődés irántunk. Majdnem minden szem ránk szegeződött, kivéve Chiggerét, aki talált egy tányér csirkecsontot, és nagy zajjal ropogtatta. Senki nem akadályozta meg benne, ami azt bizonyította, hogy Amerika Igaz Fiai nemcsak hitvány emberek, de az állataikkal sem törődnek, mert azt minden kutyatulajdonosnak tudnia kell, hogy a kutyáknak nem szabad csirkecsontot adni. Henderson a többieknél is nagyobb érdeklődéssel figyelt. – Miért? – kérdezte. Erre a kérdésre is fölkészültem. – Hank nagyon ügyes kezű, tudja, autószerelő, de majdnem mindent meg tud reparálni. Ha majd tankjaik meg ilyesmik is lesznek, jó hasznát veszik. Én meg, ha nem nézik is ki belőlem, úgy futok, mint a villám. És ha verekedésre kerül sor, higgye el, hogy nem szívesen látna a másik oldalon. Ez mintha kevésbé érdekelte volna. Letépett egy falatnyit a csontról, földobta a levegőbe, és elkapta a szájával. Mint egy madárfióka. – Nem erre vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy miért utáljátok a zsidókat meg a feketéket. Hoppá. Konkrétan ezt a kérdést nem vártam tőle. Szélsebesen járt az agyam. – Mert… mert mindenki tudja, hogy a zsidók találták ki az egész holokauszt-ügyet azért, hogy rátehessék a kezüket Palesztinára. A feketék meg elveszik előlünk a munkát. Úgy látszik, nem jól válaszoltam, mert Henderson elfordult tőlem, és Robra nézett. Ismertem ezt a pillantást: így néznek a kis srácok a nagyokra, mielőtt fejjel nekifutnának a gyomruknak. – Miért hagyod, hogy egy lány beszéljen helyetted? Kérdése derűt keltett az asztalok körül. Még a férfiak mögött álló nők keze is megállt mozdulat közben. Tudtam, hogy most mindenki Robot teszteli. Én elbuktam a vizsgán, ez világosan kitetszett abból, hogy Piros vezér még mindig ránk szegezte a puskáját, mint aki a főnök intésére vár, hogy loccsantsa már szét a fejünket. Chigger bizonyára élvezettel nyalná

föl a földről szétfröccsent agyvelőnket. Robra vár, hogy megmentse a helyzetet: meg kell győznie Hendersont arról, hogy mi is mindenre elszánt felsőbbrendű emberek vagyunk. De nemigen bíztam abban, hogy Rob jobb teljesítményt nyújt nálam. Először is, kezdettől fogva hevesen ellenezte az egész vállalkozást. Most pedig leghőbb vágya, hogy mielőbb elhúzzon innen velem együtt, akár Seth nélkül is. Az volt az érzésem, örül, hogy még a helyén van a fejünk. Úgyhogy elképzelhetik a meglepetésemet, amikor ezt hallottam tőle: – Fehér embernek születni nagy ajándék és felelősség. Ideje, hogy minden fehér férfi és nő összefogjon, és megvédje azt a szövetséget, amelyet a vér és a hűség köt össze. Minden amerikainak kötelessége lenne megvédeni a maga fajtájának jólétét és biztonságát, nem pedig holmi mexikóiakét, vietnamiakét, afganisztániakét vagy más harmadik világbeliekét. Itt az ideje, hogy visszavegyük Amerikát a nagyvárosokban garázdálkodó, drogfüggő aranyifjaktól… Hűha! Rob nem csak az én érdeklődésemet keltette föl ezzel a dumával, hanem Hendersonét is, nem szólva a többi igaz fiúról, akik olyan feszült csendben hallgatták, hogy még egy gombostű leesését is meg lehetett volna hallani. – Meg kell védeni a határainkat az illegális bevándorlóktól, és meg kell állítani a szégyenletes fajkeveredést. Le a pozitív diszkriminációval és az azonos neműek házasságával! Nem hagyhatjuk, hogy az amerikai ipar és termőföld japánok, arabok és zsidók kezébe kerüljön! Amerika legyen az amerikaiaké! Az egyik asztalnál tapsolni kezdtek. Nemsokára a többiek is csatlakoztak. Én viszont elképedve meredtem a barátomra: honnan a fenéből vette ezt a sok marhaságot? A tapsnak egyszerre vége szakadt, amikor Jim fölállt. Minden szem rá szegeződött, aki csakugyan nem volt nagyobb nálam. Merőn nézte Robot, közben az egyik kezével kese bajuszát simogatta, a másikkal pedig Robra mutatott: – Adjatok a fiúnak egy tányért! Újra kitört az éljenzés. Egy nő előreszaladt egy tányér grillcsirkével. Nem hittem a szememnek. Elég volt néhány szó, és Robot máris a keblükre ölelték Amerika Igaz Fiai? Vagy tudnak róla valamit, amiről nekem nincs tudomásom? Lehet, hogy titokban régóta közéjük tartozik? Tudom, hogy becstelenség volt egy percig is föltételeznem róla ilyesmit. Nem is hittem el igazán. Csak azt furcsálltam, hogy pontosan tudja, mit kell ezeknek mondani. Rob szégyenlős mosollyal tűrte az éljenzést. Meg kell tudnom! – Honnan a fenéből szedted ezt a hülyeséget? –kérdeztem a szám sarkából. – Az internetről – felelte ő ugyanúgy. – Elvennéd ezt a tányért, mielőtt elhányom magam? Kikaptam a kezéből a tányért, őt pedig körülvették a lelkes árják, nagyokat csapdostak a vállára, hátára, és megkínálták a dohányzacskójukból. Hülyén bámultam őket. Hogy lehettem ilyen dilis? Hogy hihettem egy pillanatig is, hogy Rob közéjük tartozik? Félelmetes, milyen könnyen bedől az ember bárminek. Az előítéletek mélyen gyökereznek. Darások és belvárosiak, fehérek és feketék… Ha valaki úgy nő fel, hogy mindig ezt hallja, nehezen látja be, hogy téved. Nehéz, de nem lehetetlen. Vegyük például éppen Robot. Egyáltalán nem tipikus darás, aki élvezettel zabálja a grillcsirkét, miközben a fehér faj felsőbbrendűségéről szaval. Rob utálja a grillcsirkét. Ki tudja, meddig ámultam volna a barátom zsenialitásán, ha nem szólít meg valaki: – Mit állsz itt? Add oda azt a tányért valamelyik férfinak, és menj vissza a konyhába a többiért? –Megfordultam, és egy dagadt képű asszonyságot láttam, aki kendővel kötötte hátra hosszú haját. – Menj már! – lökött az egyik asztal felé. Letettem a tányért a legközelebbi férfi elé – kevesebb foga volt, mint ahány tetoválása –, és követtem a Bekötött fejűt az ajtóhoz, s azon át ki a hideg éjszakába. Hátha ki tudom fürkészni, hol tartják fogságban Sethet? Tudtam, hogy itt kell lennie valahol. Azt is, hogy már nincs

megkötözve, a szája sincs betömve, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs félnivalója. Úgy éreztem magamon a félelmét, mint egy szorosan begombolt kabátot. Bekötött fejű benyitott a tanyaházba. Sült csirke, krumpli, friss kenyér szaga áramlott ki az ajtón – szédítő illatok annak, aki olyan éhes, mint én. De amikor bementünk a konyhába, ahol vagy egy tucat hasonlóképpen tésztaképű, bekötött fejű nő sürgölődött, és el akartam csenni legalább egy szelet kenyeret, az én Bekötött fejűm a kezemre csapott: – Mi nem eszünk addig, amíg a férfiak be nem fejezik! Hűha! A férfiaknak nincs rossz dolguk, na de a nőknek? Miért tűrik ezt a lekezelést? Nekem inkább sose legyen férjem, mint olyan, aki megtiltja, hogy addig egyek, amíg ő nem lakott jól. De nem akartam ujjat húzni Amerika igaz lányaival, úgyhogy azonnal letettem a kenyeret. – Van itt valahol egy klotyó? –kérdeztem lesütött szemmel. Bekötött fejű a folyosó irányába mutatott, de látszott rajta, hogy azt hiszi, így akarok kibújni a konyhai munka alól. Ha hiszik, ha nem, még a klotyó is tele volt náci propagandával. A National Geographic vagy a Time helyett a Mein Kampfot tartották a polcon, hogy azzal töltekezz, mialatt ürítesz. Miután végeztem a mosdóban, végigkémleltem a folyosón, nem ólálkodott-e utánam Bekötött fejű vagy valamelyik kolléganője. Aztán sorra megnyomtam a kilincseket. Amikor az egyik nem engedett, azonnal tudtam, hogy emögött tartják fogva Sethet. A folyosó végén volt, s a szokásos csillagos-sávos lobogó helyett itt is egy „Ne taposs rám” feliratú zászló lógott mellette. Az ajtóra kívülről ablakzárat szereltek, melyet csak el kellett fordítanom, hogy kinyíljon. Kinyitottam és benéztem. A könnyektől maszatos arcú Seth fölült az ágyon, és pislogva nézett rám a félhomályban. – Te ki vagy? – kérdezte halkan. – Mi… mit akarsz? Mit felelhettem volna? Legalább tízszer láttam azt a filmet. – Én? Luké Skywalker vagyok, és azért jöttem, hogy megmentselek.

13. Seth nem ugrott be a mesémnek. – Nem – rázta a fejét. – Igazából ki vagy? Úgy nézel ki, mint aki közéjük tartozik. Behúztam magam mögött az ajtót, ha netán mégis utánam lopóznának. A parányi helyiségben nem égett a villany, csak a holdfény szűrődött be a zsalugáter résein. – A nevem Jess. Azért jöttünk a barátommal, hogy megszöktessünk. – De nem az ablakon át, állapítottam meg magamban. – Megsebesültél? Tudsz futni? – Semmi bajom. Csak a kezem. – Föltartotta a jobb kezét. Még a gyér világosságban is látszott a friss égési seb a hüvelyk- és mutatóujja között. Piros volt és fölhólyagzott. Már tudtam, hogyan vették rá Sethet, hogy árulja el, hol tartják a Tórát, és legszívesebben agyonütöttem volna azt, aki csinálta. Előbb azonban intézzük el a legfontosabbat. – Hat heti hidroterápia – mondtam –, és elmúlik. Legföljebb egy kis fehér heg marad. – Az én harmadfokú égési sebem körülbelül ugyanekkora volt, de én egy motorbicikli kipufogójának köszönhettem. – Oké? Seth bólintott. Már nem sírt. – Az a rendőr, akit meglőttek, jobban lett? – Persze – hazudtam. – Hallgass ide, most vissza kell mennem a konyhába, mielőtt észreveszik, hogy eltűntem. De visszajövök érted, amint elkezdődik a lövöldözés. – Lövöldözés? – rémüldözött Seth. – Kik fognak lövöldözni? – A barátaim. Körülvették a helyet. – Reméltem, hogy így is van. – Te maradj itt, amíg vissza nem jövök. Megértetted? – Meg. – Amikor odamentem az ajtóhoz, utánam szólt: – Milyen nap van ma? – Megmondtam. – Akkor ma van a születésnapom – mondta csak úgy a levegőbe. – A tizenharmadik. – Isten éltessen! – Alighogy eltávolodtam a visszazárt ajtó mellől, megjelent a folyosón Bekötött fejű. – Hol tekeregtél? – támadt rám mérgesen. – Eltévedtem – mentegetőztem. Egy nagy tálat nyomott a kezembe, melyben valami ragacsos, fehér massza púposodott. A krumplipüré, jutott az eszembe. Csak Amerika igaz lányai nem tesznek bele fokhagymát, mint az apám, ezért nyilván se íze, se bűze. – Vidd be a férfiaknak! – Viszem – bólintottam engedelmesen, és megindultam az ajtó felé. A nagy kérdés persze az, hogy időben megérkeznek-e Chickék. Nem magam miatt aggódtam, hanem Sethért, akit mindenképpen ki kell szabadítani. És persze lehetőleg annyi Igaz Férfiút tenni harcképtelenné, amennyit lehet. Általában nem vagyok ilyen vérszomjas, de amikor megláttam a kis srác kezén a beleégetett jelet, olyasmit éreztem, amit még soha. Pedig hamar fölkapom a vizet és elég gyakran. De még sosem fogott el a bosszúvágy úgy, mint Seth keze láttán. Most akár meg is tudtam volna ölni valakit. Nem csak betörni az orrát vagy jól tökön rúgni. Azt akartam, hogy az életével fizessen azért, hogy ekkora fájdalmat volt képes okozni egy védtelen kis kölyöknek. És sejtettem, ki volt az.

Amikor visszamentem a pajtába, az egész banda mohón zabált. Sorra nyújtották felém a tányérjukat, én pedig bőven osztottam nekik a krumpliból. Börtönőrnek képzeltem magam, aki csupa sorozatgyilkost őriz, és az a dolga, hogy ebédet porciózzon nekik. Közben pedig azt hajtogattam magamban: Siess, Chick! Siess, Chick! Siess már! Odaérve Robhoz, láttam, a legjobb úton halad afelé, hogy puszipajtások legyenek Hendersonnal. Érthető: főnyeremény lenne minden gyűlölködő banda számára. Jóképű, ügyes kezű, amellett szenvedélyes és kitűnő szónok (noha eddig erről az oldaláról nem ismertem). Idővel akár még a vezér helyettese is lehet belőle. Az már Amerika Igaz Fiainak pechje, hogy ez az egész csak színjáték. Még Claire is meglepődne Rob színészi tehetsége láttán, aki észre sem vett, annyira belemerült a mondókájába, melyből valami olyasmit hámoztam ki, hogy a washingtoni árulók eladnak bennünket egy GATT nevű valaminek. Úgy látszik, Rob sokkal többet nézi a CNN-t, mint én. Miután Hendersonnak is adtam a krumpliból (és egy pillanatig eljátszottam a gondolatai, hogy mintegy véletlenül az ölébe pottyantom), fölfigyeltem egy zavaró momentumra. Az tűnt föl, hogy mindenki jobb kezén ugyanaz a tetoválás látható: a tekergő kígyó. Bizonyára valamilyen testvériséget fejez ki. Már majdnem kiürült a tál, amikor nedves, hideg érintést éreztem a kezemen. Odanéztem és Chiggert vettem észre, amint könyörögve néz rám nagy, nedves szemével. Se félelmetes morgás, se fölmeredő szőr. A kezemben ennivaló volt, és Chigger enni kért. És mert jóban akartam lenni vele, hagytam, hogy kinyalja a tálat. Az volt a szándékom, hogy visszamegyek a konyhába, és újra megtöltöm anélkül, hogy kiöblíteném. De észrevettem valamit, ami egy csöppet sem tetszett: Bekötött fejűt, amint lehajol és súg valamit Henderson fülébe, az pedig körülnéz a helyiségben, és rajtam állapodik meg a tekintete. Ott is maradt egészen addig, amíg az asszony befejezte a mondókáját és fölegyenesedett. Persze akármit mondhatott neki. Például azt, hogy el akartam csenni egy szelet kenyeret. Vagy azt, hogy kinyalattam a tálat a kutyával. De van eszem, és tudtam, miről volt szó. Abban a másodpercben tudtam, amikor Henderson metsző pillantása megállapodott rajtam. Bekötött fejű azt mondta el neki, hogy meglátott annak az ajtónak a közelében, amely mögött Sethet tartják fogva. Végünk van. Még vártam egy kicsit. Henderson visszasúgott valamit az asszonyságnak, aki olyan sebesen surrant ki, mint egy menekülő macska. Egy pillanatig azt hittem, mégsincs baj. Talán tévedtem. Rob éppen arról szónokolt, hogy Amerika mindaddig nem nyeri vissza régi nagyságát, amíg össze nem fog minden keresztény, és Henderson látszólag nagy figyelemmel hallgatta. De azután megláttam valakit, és elállt a szívverésem. Piros vezért, aki a puskája csövével taszigálta maga előtt Seth Blumenthalt. Egészen addig, amíg oda nem értek Jimhez és Robhoz. Mindenki abbahagyta az evést, és néma csönd ülte meg a pajtát. Nem hallatszott más, mint Seth szipogása, akinek megint eleredtek a könnyei. Láttam, hogy a szeme ide-oda repked, és tudtam, hogy engem keres. Szerencsére jó messze voltam, úgyhogy nem talált meg. Ha tudtam volna, mi következik, nem magamat féltem. Az a helyzet, hogy őszintén megkönnyebbültem, amiért Seth nem látott meg. Ujjamat Chigger puha szőrébe fúrtam. Siess, Chick! Siess! – Amerikaiak! – szólalt meg hangosan Jim, és mindjárt megállapíthattam, hogy legalább olyan ügyes szónok, mint Rob. Mindenki feszült figyelemmel nézett rá, s várta, mit fog mondani. – Ma két új bajtársat szereztünk – folytatta, és Rob vállára csapott, melyet csak azért érhetett el, mert ő állt, Rob pedig ült. – Ez nagy öröm. Örülök annak, hogy Hank és Ginger megtalálta a hozzánk vezető utat.

Ki az ördög az a Ginger? Amikor vagy egy tucat fej fordult felém, rájöttem, hogy Rob azt mondta, engem Gingernek hívnak. – De bármilyen szívesen elhisszük is, hogy Hank és Ginger a mi ügyünket kívánja szolgálni, csak egy módja van annak, hogy bizonyságot tegyenek igaz amerikai mivoltukról. A helyiségben izgatott sugdolózás indult meg. Nem tetszett nekem ez a hang. Egy csöppet sem tetszett. – Hank – fordult Jim Rob felé –, itt van előtted egy fiú. Tudom, hogy ártatlan gyereknek látszik. De az ártatlanság, mint tudjuk, sokszor megtévesztő. Az ördög néha úgy próbál bolonddá tenni, hogy ártatlannak mutatja azt, aki tele van bűnnel. Ez a fiú például a velejéig át van itatva vele. Mert zsidó. Olyan erősen nyomtam bele az ujjamat Chigger bundájába, hogy egy kevésbé edzett dög tutira fölvonított volna. Ő azonban csak megcsóválta a farkát, azt remélve, hogy még több ételt kap. Úgy látszik, egész nap senkinek nem jutott eszébe megetetni. – Hank! – folytatta a vezér. – Minthogy máris mély benyomást keltettél bennem az őszinteségeddel és az ügyünk iránti elkötelezettségeddel, megajándékozlak azzal az előjoggal, melyet eddig éppúgy megtagadtam magamtól, mint a bajtársaimtól. Megengedem, hogy megölj egy zsidót. – És előhúzott a csizmaszárából egy nagy kést, s Rob felé nyújtotta. Egész sereg gondolat cikázott át az agyamon. Eszembe jutott, mennyire szeretem az anyámat, még ha néha alig viselem is el a lehetetlen ötleteit az öltözködésemmel és a barátaim megválasztásával kapcsolatban. Meg hogy mi lett volna, ha nem jövök rá, hogy Doug szemet vetett egy lányra, és az épp Tasha Thompkins. Meg a küszöbön álló megyei zenei versenyre, ahonnan évek óta először nem hozom haza az Indiana körvonalait mutató díszoklevelet. Furcsa, mik jutnak az ember eszébe néhány perccel a halála előtt. Még azt se tudom, miből jöttem rá, hogy mindjárt kampec. Csak azt, hogy az a sok hó odakint egyszer csak elolvad, és megint eljön a tavasz. Csak Rob meg én nem leszünk már. Most azonban azzal kell törődnöm, hogy ne ugyanez legyen Seth sorsa. – Vedd el a kést – mondta Henderson. – Ne sajnáld, hiszen csak egy kis zsidó. Nem hallgathatom el, hogy Seth Blumenthal meglepően bátran viselkedett. Sírt, de csak csöndesen és fölemelt fejjel. Azt hiszem, azok után, amiken keresztülment, nem is látta olyan rossznak a halált. Mi mással tudnám megmagyarázni? Ami azt illeti, én se féltem. Komolyan mondom. Azt nem szerettem volna, hogy fájjon, de magától a haláltól nem féltem. De annyi igaz amerikait akartam magammal vinni, amennyit tudok. Rob kinyújtotta a kezét, és elvette Jimtől a kést. – Klassz srác vagy – mondta ő mosolyogva. – Menj, mutasd meg, hogy igaz ameikai is vagy. Szúrd agyon a kis disznót. Rob azt tette, amit én is tettem volna a helyében: karját egy hirtelen lendülettel Henderson nyaka köré csavarta, és odatartotta a kés hegyét a nyaki vénájához. – Ha valaki moccanni mer, vége a vezéreteknek!

14. Voltak már olyan focimeccsen, ahol a favorit csapat annyira biztos volt a győzelmében, hogy eszébe sem jutott, másképp is végződhet a meccs? És valamilyen fatális hiba miatt mégis a másik csapat hagyta el győztesen a pályát? Amerika Igaz Fiai úgy néztek ki, mint a győzelemre esélyes csapat szurkolói néhány perccel azután, hogy a kedvenceik kihagytak egy óriási ziccert, az ellenfél pedig, minden várakozás ellenére, hazavitte a labdát. Ledöbbentek. Egyszerűen ledöbbentek. – Koszi – mondtam Piros vezérnek, miután megszabadítottam a puskájától. Még sosem volt puska a kezemben, de tudtam, hogy működik. Célba kell venni azt, amit el akarok találni, és meg kell húzni a ravaszt. Nem nagy ügy. Persze ha meggondolom, semmi okunk nem volt arra, hogy ilyen szemtelenek legyünk. Oké, Rob kést szorított egy fickó torkához, nekem meg ott volt a puska, de még mindig kettő az ötvenhez az esély. Na jó, három, ha Sethet is számításba veszem. Vagy négy, ha Chiggert is, aki még mindig ott körözött körülöttem abban a reményben, hogy kap még egy adag krumplipürét, noha időközben letettem a tálat. De mi voltunk jobb pozícióban, és amíg lehetett, ki akartuk használni az előnyeit. – Oké – szólt Rob, látva, hogy Henderson arcából lassan kifut a vér. Nem azért, mert Rob kilyukasztotta a bőrét, hanem mert Amerika Igaz Fiainak vezére nagyon, de nagyon berezelt. – Ha mindenki nyugton marad, senkinek nem esik baja. A lány meg én meg a kölyök egy kis sétát teszünk a főnökkel. Ha épségben akarjátok viszontlátni, hagytok elmenni, rendben? – Senki nem pisszent. – Jess! Seth! Gyerünk! És elindult a furcsa menet. Elöl én a puskával, nyomomban a kutyával, mögöttem a döbbent Seth, végül pedig Rob, Henderson nyaka körül a karjával. Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha a dicső férfiú a néma mártírt játszotta volna. Ó, nem! Az olyan emberek, akiket semmi sem tart vissza a legszörnyűbb cselekedetek elkövetésétől, többnyire úgy viselkednek, mint egy csecsemő, ha ők kerülnek veszélybe. Nem viccelek. Majdhogynem bőgött. – Azt képzelitek, hogy megússzatok? – visította éles, magas hangon. – Mondok én nektek valamit. A bajtársaim föl fognak lázadni, igenis föllázadnak és végigmennek az igazság ösvényén! Az olyan árulók pedig, mint te, fiam, a saját fajtájuk elárulói, a pokol tűzén fognak égni! – Nem hagyná abba? – szólt rá Rob. Henderson tévedett: a bajtársai nem lázadtak föl. Legalábbis nem azonnal. Sokkal jobban megrémültek attól, ami a vezérükkel történt, semhogy eszükbe jutott volna az ujjukat is megmozdítani a megsegítésére. Vagy azt hitték, ha megpróbálják, Rob csakugyan elvágja szeretve tisztelt vezérük torkát. Egyszóval nem lázadtak föl – kivéve egy valakit: Bekötött fejűt. Gondolnom kellett volna rá. De bevallom, én is elszemtelenedtem. Azt hittem, hogy ezek itt mind hülyék, ha egyszer ilyen hülyeségekben hisznek. Ez volt az első hiba. Amerika Igaz Fiai ugyanis nem hülyék, hanem gonoszok. Erre akkor jöttem rá, amikor meghallottam magam mögött a csörömpölést. A második hiba az volt, hogy nem Robot fedeztem a puskával. Mert amikor megperdültem, azt láttam, hogy Bekötött fejű áll ott, kezében a kettétört krumplis tál egyik darabjával. A

maradék cserép szanaszét a földön, és – ott fekszik Rob is. Az a boszorka a háta mögé került és fejbe vágta, de úgy, hogy ömlött a fejéből a vér. Nem haboztam. Fölemeltem a puskát és lőttem. Gondolkodás nélkül, mert annyira begurultam, Rob feje körül pedig egyre nőtt a vértócsa. Már mondtam, hogy még soha életemben nem sütöttem el egy puskát. Nem tudtam, mennyire visszarúg. Meghúztam a ravaszt, a golyó kirepült a csőből, a következő pillanatban pedig én is a földön találtam magam. Chigger vadul nyalogatni kezdte az arcomat, s közben millió pisztolyt szegeztek rám. Ha valamiben, hát lőfegyveben nem szűkölködtek Amerika Igaz Fiai. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy még csak el se találtam Bekötött fejűt. Méterekkel mellé lőttem. Viszont jókora lyukat ütöttem a Ne taposs rám! feliratú zászlóba. – Ha megölted a barátomat – förmedtem rá Bekötött fejűre, mialatt fél tucat kéz igyekezett fölrángatni a földről –, még azt a napot is megbánod, amikor a világra jöttél! Vén szipirtyó! Tudom, hogy gyerekes dolog volt, de nem voltam teljesen az eszemnél. Ott feküdt Rob élettelenül, feje körül egyre növekvő vértócsával. És ezek nem engednek oda hozzá. Ehelyett bezártak. Abba a szobába, ahol Sethet tartották fogva. Most pedig már mind a kettőnket. S közben azt se tudtam, hogy él-e még a barátom. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el addig, amíg rugdosni kezdtem az ajtót. Seth úgy nézett rám, mintha a bolondok házából szöktem volna meg. Most már félt. És még jobban megijedt, amikor azt mondtam neki: – Ne aggódj. Kiviszlek innen. – Nem hibáztathatom, amiért nem hitt nekem. Nyilván csakugyan nem néztem ki épeszűnek. Odamentem hozzá, leültem mellé az ágyra. Egyszerre rettenetes fáradtság fogott el. Hosszú nap volt a mai. Ott kucorogtunk ketten a sötétben, és hallgattuk a konyhából beszűrődő edény-csörömpölést. Akármilyen zűrzavar volt is odaát, az embereknek enniük kell, nehogy elfogyjon az erejük, mielőtt megmentenék a hazát. Végre ezer évnek tűnő hallgatás után megszólalt Seth: – Sajnálom a barátodat. Megvontam a vállam. Nem akartam Robra gondolni. Ha meghalt, azzal majd akkor foglalkozom, ha eljön az ideje. Mondjuk, követem a halálba. De ha még él, és olyasmit művelnek vele, amit Sethtel tettek… Maradjunk annyiban, hogy akár él, akár meghalt, életem egyetlen célja az lesz, hogy minden egyes igaz amerikaival megfizettessek érte. Lehetőleg egy lángszóró segítségével. – Hogy találtál rám? – kérdezte Seth, és megvakarta a fejét. – Van az a tudásom – mondtam fáradtan. – Miféle tudásod? – Egy pszichikai képesség. – Ha Rob meghalt, azt is megérzem? Biztos voltam benne. De most semmit nem éreztem, csak nagy-nagy fáradtságot. – Igazán?… Hoppá, te vagy az a lány, akibe belecsapott a villám. Tudtam, hogy már láttalak valahol. Benne voltál a híradóban. Csuda klassz lehet! – Egy csöppet sem az. Mi jó származott belőle? Itt vagyunk bezárva, miközben elvérzik a barátom, egy másik már meg is halt, és lehet, hogy a rendőr is… – Észrevettem, hogy megrándul az arca, és csak ekkor jöttem rá, mit mondtam. – Azt mondtad, hogy jobban van! – A fiú szeme megint megtelt könnyekkel. – Azt mondtad, meg fog gyógyulni. – Úgy is lesz, Seth. – Magamhoz öleltem. – Az előbb nem figyeltem, és csak… – Nincs jobban. Lehet, hogy már meg is halt. Énmiattam. – Nem temiattad, hanem ezek miatt a dögök miatt. Súlyosan megsebesült, de nem halt meg. Esküszöm. Seth szemmel láthatóan nem hitt nekem. Miért hitt volna? Neki is azt mondtam, azért vagyok itt, hogy kiszabadítsam, ehelyett éppolyan fogoly vagyok, mint ő. Bevallom, már-már

egyetértettem vele: egy nagy pancser vagyok, nem megmentő'. Itt tartottam a gondolataimban, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. A folyosóról bevetődő éles fény miatt be kellett hunynom a szemem. – Idefigyeljetek! – hallottam meg Jim Henderson hangját. – Bizisten, mulatságos! Úgy néztek ki, mint egy karácsonyi képeslap! Elvettem a kezem Seth válláról és fölálltam. Közben hozzászokott a szemem a fényhez, és láttam, hogy a vezér még elég ingatagon áll a lábán. És azt is, hogy legföljebb öt centivel magasabb nálam. – Hol van Rob? – kérdeztem. – Rob? Ki az a Rob? – Zavartnak látszott. Aztán úgy látszik, derengeni kezdett neki valami: – Hankre gondolsz? Az aranyszájú barátodra? Kinyiffant. Az orrunk nagyjából egyvonalban volt. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne húzzak be neki egyet. – Nem hiszek magának – mondtam. – Pedig jobban tennéd, ha hinnél, aranyom. – A szeme kicsit csálén állt, és ide-oda ugrált: hol rám szegeződött, hol a mögöttem levő zsalugáteres ablakra, hol Sethre, hol meg a plafonra, de csak ritkán találkozott az én pillantásommal. Tapasztalatból tudtam, hogy az ilyenekről nem lehet tudni, mit tesznek a következő pillanatban. Rendszerint azt, amit a legkevésbé vár az ember. Ha nem áll mögötte Piros vezér, azonnal kihasználom az alkalmat, és a könyököm hajlatába szorítom a fejét. De ott állt, kezében a visszaszerzett puskával, melyet hanyagul rám fogott, és ez, őszintén szólva, nyugtalanított. Biztos jobban céloz, mint én. – Nem csak a zsidók meg a feketék a rákfenéi ennek az országnak, hanem az olyanok is, mint te meg a haverod. A saját fajtájuk árulói, akik szégyellik, hogy fehér a bőrük, ahelyett, hogy büszkék lennének rá! – Én csak akkor szégyellem, hogy a fehérek közé tartozom, amikor olyan őrülteket látok magam körül, mint maguk. – Most láthatod, mire vezet – fordult Henderson a Piros vezér mögött megbújó Bekötött fejűhöz –, ha a gyerekeink a liberális média hálójába kerülnek! Ezért nem engedem, hogy a tévét nézzék, se azt, hogy moziba menjenek. Semmi se ködösítse el az agyukat! Nem hittem a fülemnek. Képes kiselőadást tartani nekem! Mi ez, iskola? Gyerünk már azzal a kivégzéssel! Még az is jobb, mint ezt a baromságot hallgatni. De még mindig nem fejezte be: – Ki küldött ide benneteket? Kinek dolgoztok? A CIA-nek vagy az FBI-nak? – Egyiknek se – mondtam. – Sethért jöttünk ide. – Ilyen fiatal – csóválta a fejét –, és máris ilyen folyékonyan hazudik. Amerika nem a tiétek, hanem a magunkfajta pioníroké, akik hajlandók megművelni a földet, és nem félnek attól, hogy bepiszkolódik a kezük. – Ezt maguk tényleg bebizonyították, amikor megölték Nate Thompkinst – mondtam. – Ennél piszkosabb cselekedetet nem is követhettek volna el. – Arra a niggerre gondolsz? Figyelmeztetnünk kellett a fajtáját, ha még egynek eszébe jutna betenni a lábát a városunkba. Tisztán kell tartanunk a szülőföldünket a gyerekeink számára. – Gratulálok! A gyerekeik boldogok lehetnek attól, amit Nate-tel műveltek. Különösen ha majd a szüleik a minneapolisi börtönben rohadnak miatta. Én is szörnyen büszke lennék, ha rács mögött tudnám az apámat. – Engem nem érdekelnek az emberek törvényei. Csakis az Isten által alkotott törvényeknek engedelmeskedem. – Akkor jobb, ha tőlem tudja, hogy a „Ne ölj” parancsát egyenesen a Nagyszakállútól kaptuk.

– Csak azokat bűn megölni, akiket Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett. De ti ezt úgysem értitek meg soha. Ti, akik mindig a város által nyújtott kényelemben éltetek, és nem tudjátok, mit jelent a földet megművelni… – Van még egy újságom – vágtam közbe. – Egy sereg embert ismerek, aki nem a városban lakik, és egész életében a földet túrta vagy a szerszámot markolta, mégis ugyanaz a véleménye magukról, mint az enyém. Mintha meg se hallotta volna. Vagy talán csakugyan nem jutott el a tudatáig, amit mondtam. –Az amerikaiaknak mindig voltak ellenségeik. Először azok a vademberek, akikkel az ideérkezésükkor találkoztak, azután az idegenek, akik ki akarták szorítani őket a nehezen meghódított földjükről. De nem furcsa, hogy a legfőbb ellenség nem a tengerentúlról fenyegeti, hanem itt, a saját határain belül? – Mindenáron meg akar téríteni? – kérdeztem, mert már nagyon untam ezt a süket dumát. Ekkor végre rám nézett. – Nem kell sokáig tűrnöd – mondta jeges hangon. – Se neked, se a barátodnak, se ennek a kis zsidónak. Ugyanúgy megszabadítunk az élettől, mint azt a fekete kölyköt. A hullátok pedig itt marad figyelmeztetésül azoknak, akik még kételkednek benne, hogy eljött egy új kor, és elkezdődött a harc. Mert valakinek harcolnia kell ezért a nagy nemzetért. Valakinek meg kell őriznie Amerikát a gyermekeinknek, és meg kell szabadítania a kapzsiságtól és… Hirtelen óriási robbanás hallatszott: mintha valaki égő cigarettát dobott volna egy benzines hordóba. Még a ház is beleremegett. – Azt hiszem, Mr. Henderson – mondtam, és belemosolyogtam abba az őrült szemébe –, megérkeztek azok, akik megmentik Amerikát a gyerekeink számára.

15. Jó nagy lendületet vettem, és bemázoltam neki. Pontosan az őrült szeme közé. Régóta viszketett rá az öklöm. Most azonban pokolian fájt, mert csontot értem vele. De megérte a fájdalmat. Különösen, amikor láttam, hogy Henderson úgy csuklik össze, mint egy colstok. – Megütött! – üvöltötte. – Mit állsz itt, Nolan? Csinálj már valamit! Megütött a boszorkány! Nolan (alias Piros vezér) azonban a walkie-talkie-jába hadovált: – Hé, Kék vezér! Megtámadtak! Vetted? Kék vezér! – Szemmel láthatóan jobban érdekelte, mi történt odakint. Nem úgy Bekötött fejűt, akit erősen megrázott, hogy fölképeltem a lelki vezetőjét s egyúttal szívszerelmét. Még az is elképzelhető, hogy Mrs. Hendersonnak hívják. Dühös morgással vetette rám magát. – Ilyet senki nem tehet Jimmel! – visította, és leszorított az ágyra. Mrs. Henderson (már ha csakugyan az) jó nagyra nőtt, de velem ellentétben, nem sok tapasztalatot szerezhetett a verekedés terén. Ezt abból következtettem ki, hogy nem a szememet vette célba. Térdemet a hasába döftem, majd egy gyors könyökmozdulattal eltaláltam a nyakát, úgyhogy levegőért kapkodva gurult le rólam. Közben odakint újabb robbanás reszkettette meg a levegőt. – A gyerekek! – lihegte Bekötött fejű. – Mentse meg valaki a gyerekeket! – Mit gondol, kik vagyunk mi? – mordultam rá. –Gyerekgyilkosok, mint maguk? – Karon ragadtam Sethet: – Gyere! Ki is jutottunk volna, ha egy kicsit erősebben ütöm meg Hendersont. De sajnos, a kelleténél előbb tért magához, és elkapta a bokámat, amikor átléptem fölötte. – Nem mentek sehova! – lihegte. Elégedetten állapítottam meg, hogy vérzik az orra. Nem annyira, mint Rob feje, de elég tisztességesen. – Vége a játéknak, Mr. Henderson! Jobb, ha elenged, vagy nagyon megbánja. – Ostoba boszorka! – zihálta. A szájába szivárgó vér és takony miatt alig tudott beszélni. – Azt hiszed, jót teszel ezzel az országgal? A halálos ítéletét írtad alá! – Hé, Mr. Henderson! – szólalt meg váratlanul Seth. Amikor a vezér fölnézett rá, teljes erőből belerúgott a bokámat szorító kezébe. – Elefes! Henderson a fájdalomtól üvöltve engedett el. Végigrohantunk a folyosón. Piros vezér eltűnt, mások azonban ide-oda futkostak a házban. Nők és gyerekek kiáltozták egymás nevét, s úgy cikáztak, mint halak az akváriumban. Nem csoda, hogy pánikba estek: a levegőt máris betöltötte a beszivárgó savas füst. Odakint a lángoló pajta látványa fogadott. Két utánfutó is égett. Amerika Igaz Fiai puskákat és revolvereket rázva rohangáltak az udvaron. Nemcsak amiatt rezeitek be, hogy égett a telepük, hanem mert seregnyi vastag bundájú ismeretlen kergette őket motoros szánkókkal. Fantasztikus látvány volt, ahogy a csillogó járművek üldözőbe vettek egy-egy overallos fickót. Piros vezér hol ezt, hol azt próbálta célba venni, de

egy másik járgány pilótája harsány „juhúúú” kiáltással kiverte a kezéből a puskát. Egy harmadik olyan ügyesen lasszózott meg egy fickót, mintha menekülő csikót fogna be, és diadalüvöltéssel rántotta le a hóba. Kicsit távolabb két motoros szorította sarokba Henderson néhány hívét, mindig hagyva nekik egy kis menekülési utat, de amikor ki akartak törni, villámgyorsan elzárták előlük. – Kik ezek? – ámuldozott Seth. – Darások – feleltem boldogan. Egyszer csak eszembe jutott Rob, aki eszméletlenül fekszik az égő pajtában. Azonnal elfeledkeztem Sethről, Hendersonról meg a fiairól. Csak az járt az eszemben, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ki kell hoznom onnan a barátomat. Ehhez azonban keresztül kellett vágnom az udvaron, a föl-alá száguldozó Pokol Angyalai között; csoda, hogy ép bőrrel megúsztam. Talán annak köszönhettem, hogy megint ott volt a sarkamban Chigger, még mindig azt remélve, hogy kap tőlem egy kis repetát. A pajtához érve bekémleltem. Égtek az asztalok, a padok, még a fal is, de senkit nem láttam odabent. Egyszer csak ellökött valaki. Abban a hitben, hogy egy igaz amerikai, magam elé kaptam az öklömet. A következő pillanatban fölsikoltottam: mintha egy jeti támadt volna rám! Óriási termet, csupa szőr anorák, melynek szintén prémmel szegélyezett kapucnija eltakarta a homlokát, de még a lábán is hatalmas prémcsizma… – Nyugi, ifjú hölgy! – hallottam egy ismerős hangot. – Meg akarsz égni? – Chick! – Az iménti ijedtséget a megkönnyebbülés váltotta föl. Régen nem örültem ennyire senkinek. –Chick, nem látta Robot? Megsebesült. – Wilkins rendben van – mondta, és az egyik pick-up felé bökött, amely félig a hóba süllyedt. – Föltettem annak az ócska Chevynek a platójára. Még eszméletlen, de nincs komoly baja. – De az a sok vér! – Kétségbeesve kapaszkodtam belé, s nagy nehezen föltápászkodtam. – Ha csak az ujját vágja meg, akkor is úgy vérzik, mint egy leszúrt disznó, és képes azonnal elájulni – nevetett Chick. – De a feje kemény, mint a szikla. Majd összefércelik, és egykettőre begyógyul. Seth még mindig a tanyaház ajtajában állt, és a körülötte dúló tűzvész ellenére reszketett a hidegtől. – Ott ni – mutattam felé. Ebben a pillanatban azonban lövések hallatszottak. Ösztönösen lebuktam, és arccal a hóban kötöttem ki, mert Chick megint a földre lökött, és megpróbált a testével fedezni. – Hülyék – morogta. – Mondtam a fiúknak, hogy először a lőszerraktárt kell elfoglalni, de azt mondták, úgysem lőnek ránk, mikor ennyi itt a nő meg a gyerek. Nem esett bajod? Olyan nehéz volt, hogy alig kaptam levegőt. – Nem – nyögtem. – Hozza el onnan azt a fiút, és vigye valami biztosabb helyre – mutattam Sethre. – Éppen azt akarom. – Lehengeredett rólam, és visszament a szánkójához. – Te meg menj oda Wilkins-hez. Aztán kigondoljuk, hogyan juttathatjuk ki őket ebből a pokolból. – És máris elporzott, magasra csapva a havat és az alatta lévő kavicsot. Én még mindig a jégszemcséket köpködtem, amikor furcsa hangot hallottam. Chigger még most sem tágított mellőlem, és ugyanazzal volt elfoglalva, amivel én: igyekezett megszabadulni a száját eltömő hótól. Van egy új barátom, állapítottam meg magamban. – Gyere, koma? –szóltam hozzá, és együtt futottunk a pickuphoz. Robot egy sárga lepedőfélébe csavarták, és a platóra fektették. Chiggerrel a nyomomban fölmásztam hozzá. Nem volt könnyű kivenni az arcát a sötétben, de még világított annyira a hold, meg a körülöttünk lobogó tűzfészkek, hogy megállapíthassam: mélyen és egyenletesen lélegzik. A fejsebének vérzése elállt, és már nem látszott olyan félelmetesnek, mint odabent;

inkább csak egy mélyebb vágás volt. Nagy szerencse Mrs. Hendersonra nézve, mert ha komolyabb sérülést okozott volna, elbúcsúzhatna Isten szép világától. – Nincs semmi baj – mondtam Robnak, megfeledkezve arról, hogy nem hallja. Félresimítottam a homlokára tapadt csatakos haját, és óvatosan megcsókoltam ott, ahol a legkevésbé kenődött el a vér. – Itt vagyok. Minden rendben lesz. Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem hallottam Chigger fenyegető morgását. Fölnéztem és mit gondolnak, kit láttam? Dr. Cyrus Krantzot, akit mintha egy örökkévalóság óta hagytunk volna az erdőben, egy vastag törzsű fa mögött, szigorúan meghagyva neki, hogy menjen haza, és ne ártsa bele magát a mi dolgunkba, mert tuti, hogy csak elrontaná. Most pedig ahelyett, hogy mentegetőzne, vagy legalább valamilyen magyarázatot adna, elkezd integetni és kiabálni: – Itt vagyok, Jessica! – Elkaptam Chigger nyakörvet, így az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznom, hogy a platóról egyenesen dr. Krantz torkának ugorjon, és megkönnyebbülten térdeltem vissza. – Jézusom, mi lelte magát? Nincs jobb dolga, mint ijesztgetni az embert? Hátralökte a kapucniját, és kicsit zavartan nézett rám. – Nem esett baja? Úgy aggódtam, amikor megjelentek ezek az állatok a motoros szánkóikkal. Biztos voltam benne, hogy végük… – Nyugi, doki, a motorosok a mi oldalunkon állnak. De maga mit keres itt? Nem azt mondtuk, hogy menjen haza? – Csak nem képzelte, hogy magára hagyom a veszélyben, amikor olyan fontos nekem? Sőt nemcsak nekem, hanem az egész cégnek. – Szóval ezért van itt. Mert a cég annyira aggódik értem. De az eszükbe se jutott, hogy erősítést küldjenek. – Próbáltam hívni őket – húzta elő a zsebéből a mobilját –, de nincs térerő. – Aminek Henderson roppant örül. Nem akar semmilyen kapcsolatot a külvilággal, amely, mint tudjuk, megmérgezi az ifjúságot. – Ez a Henderson kellemetlen egy fickó. És veszélyes. Nem lett volna szabad egyedül ide merészkedniük. Miért nem bízták ránk ezt az ügyet? Nem akartam vitába bonyolódni arról, hogy ő meg az emberei nem valami meggyőző módon kezelték eddig Amerika Igaz Fiainak ügyét. – Ami történt, megtörtént. Robot kórházba kell vinni. Segítsen áttenni a maga kocsijába. – Nem tudtam idejönni az autóval. Az út járhatatlan a hó miatt, és… – Állj! Ha nem autóval jött, akkor hogy került az erdőbe? – Addig a bárig autón követtem magukat, aztán látva, hogy maga meg Wilkins motoros szánkón mennek tovább, elővettem a csomagtartóból a síléceimet… – A mijét? – A síléceimet. A sífutás az egyik legegészségesebb téli sport. Különösen a vérkeringésnek tesz jót. Ezért a téli hónapokban mindig magammal hordom a léceket, mert sosem lehet tudni, mikor adódik alkalom… – Azt akarja mondani, hogy sítalpon jött el egészen idáig? – Hát, valahogy így. Nem olyan hosszú út, alig 20 mérföld, ami semmiség egy gyakorlott futónak. A kerítéstől pedig én is gyalog jöttem, mint maguk. Ropognak a puskák körülöttünk, mi meg a síelésről társalgunk. Itt kuporgok a sebesült Rob mellett, és elképedten hallgatom ezt a fickót, akit eddig, valljuk be, nem nagyon kedveltem. A következő pillanatban azonban nem volt kit hallgatnom, mert az egyik igaz fiú lepuffantotta a dokit.

10. Az én hibám volt, mert én tudtam, hogy lőnek, de egy szóval sem figyelmeztettem Krantzot, hogy „hé, figyeljen már a röpködő golyókra”, vagy: „jobb lenne, ha egy vastagabb fa mögé állna, mert még eltalálják”. De nem mondtam se ezt, se azt, és most itt fekszik összegömbölyödve a pickup mellett és visít. Egy pillanat alatt lent termettem, és leguggoltam mellé: – Hadd lássam! – A golyó a lábába hatolhatott be, mert mind a két kezével a lábszárát markolta, és ordítva himbálta magát. Folyt a vér a kesztyűs ujjai közül, és szertefröccsent a hóba. Azt hiszem, mondtam már, hogy hatodikban elvégeztem az elsősegély-tanfolyamot, és azonnal tudtam, hogy ha így spriccel a vér egy sebből, akkor nagy baj lehet. Akkor a golyó valószínűleg az artériát találta el. Úgyhogy azt tettem, amit ilyenkor tenni kell: állon vágtam Krantzot. Mi mást tehettem volna, amikor hisztis rohamot kapott, és nem hagyta, hogy megnézzem a sebét? Még el is vérezhetett volna. Miután állon vágtam, hanyatt esett a hóba, úgyhogy végre föltűrhettem a nadrágja szárát, hogy megnézzem, mit művelt a golyó. Úgy volt, ahogy sejtettem: az artériát érte, ami a combon halad végig. Szerencsére itt voltam én, aki tudtam, mi a teendő. – Ne féljen! – kiabáltam túl a nyögéseit. – Értek az ilyen sebekhez! – Kinyitottam a kezeslábas cipzárját, és fölhajtottam az alatta levő anorákot, hogy leoldjam a nadrágszíját. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy nem nadrágtartót visel. – Ahhoz pedig különösen értek, hogy szorítókötést csináljak bármiből, ami alkalmas rá. Nem mindenki tart magánál mindig mentődobozt. Például kempingezés közben megszúrhatja egy hegyes faág… Benéztem a pickup alá. Szerencsére nem volt mély alatta a hó, úgyhogy elő tudtam kaparni egy se nem túl kicsi, se nem túl nagy követ. Amennyire lehetett, letisztítottam róla a sarat. Az a legfontosabb, hogy az ember tartsa szóval a pacienst, nehogy sokkot kapjon, mert még a fertőzés is kisebb veszély, mint a nagy vérveszteség. – Tudom, hogy piszkosnak látszik – folytattam –, de… – Rányomtam a sebre a követ, és szinte azonnal elállt a vérzés. Most pedig ez volt a legfontosabb. Fogtam a nadrágszíjat, a végét befűztem a csatba, és annyira meghúztam, hogy erősen tartsa a követ. Nem törődtem azzal, hogy Krantz megint hangosan üvölt. Jobban zavart, hogy Chigger idegesen vonítani kezdett fönn a platón. – Ez helyén tartja a követ. Már csak egy botot kell keresni, hogy megcsavarjam vele a szíjat, és kikapcsoljam az eret a vérkeringésből. – Azt nem! – vágott közbe a doki. – Akkor… – Nézze, lehet, hogy nem sikerül megmenteni a lábát, de legalább nem vérzik el.

– Botot ne – makacskodott Krantz. Tanácstalanul néztem körül. Szerencsére ekkor odaért hozzánk Chick Sethtel, aki szorosan fogta a derekát. – Mi a fene történt? – Chick máris leugrott a szánkóról, és leguggolt mellénk. Testes alakja ellenére ha kellett, olyan gyorsan mozgott, mint a villám. – Egy percre hagyom itt magukat, és máris… Ki ez? – Meglőtték – mutattam Krantz lábára, amely már úgy festett, mint egy nyers hamburgerpogácsa. – De nem hagyja, hogy botot dugjak a szíjba. – Hogy szorosan megtekerd? Nincs rá szükség, ha így is sikerült elállítani a vérzést. De akkor sincs sok időnk. Őt is, Wilkinst is el kell vinni innen. Meg ezt a kölyköt is, mielőtt megfagy – intett Seth felé, aki tágra nyílt szemmel bámulta a vércseppeket a havon. – De hogyan? Krantz nem tud elvezetni egy szánkót. Rob pedig nem maradna meg rajta. – Ezért kell ez a járgány – mutatott a pickupra. Kétkedve néztem az öreg és rozsdás járművet. – Kérdés, hogy beindul-e. Hol lehet a kulcsa? – Nem kell hozzá kulcs. – Odaballagott hozzá, kinyitotta a baloldali ajtót, és behajolt. – Ha egyszer itt van Chick… Hátranéztem a vállam fölött. A pajtából fölcsapó lángok már szinte az eget érték. Sűrű füst szállt fölfelé, és eltakarta a Tejutat. Amerika Igaz Fiai még mindig összevissza futkostak és lövöldöztek. Nagy nehezen kivettem köztük Henderson apró alakját, amint szélesen gesztikulálva bíztatja híveit. Hirtelen életre kelt mögöttem a pickup motorja. – Ezzel megvolnánk – kuncogott Chick. Mielőtt visszahúzta a kezére a kesztyűt, ráfújt az ujjaira. – Indulhattok. Ugyanolyan döbbenten néztem rá, mint Seth a vércsöppekre. – Azt akarja, hogy én vigyem el innen a fiúkat?! – Ki más? – De hiszen nincs is út! Maga mondta, hogy nem vezet idáig. – Út csakugyan nincs. – Akkor hogy a …? – Észrevettem, hogy Seth és Krantz kíváncsian figyel minket. Megragadtam Chick karját, és odébb rángattam a teherautó mellől. A hangomat is lehalkítottam. – Hogy a fenébe vigyem el őket, ha nincs út? Ebben a pillanatban fölrobbant valami a lángoló pajtában. Alighanem a lőszerraktár, amiről Chick beszélt. Izzó fa- és fémdarabok záporoztak a levegőből. Chick eleresztett egy még tőle is szokatlanul kacskaringós káromkodást, melynek részleteit alig tudtam kivenni az egymást követő kisebb robbanások miatt. Majd visszament a pickuphoz, és a tiltakozó Krantzot fölrántotta az egészséges lábára. – Sajnálom, kislány – kiáltotta felém, miközben a dokit beültette az anyósülésre –, de el kell vinned őket, mielőtt fölrobban az egész kóceráj. – Mielőtt? Javítson ki, ha tévednék, de mintha már megtörtént volna. – Ez még semmi. – Rácsapta az ajtót Krantzra, aztán hátrament, hogy megnézze, biztonságban van-e Rob. – Öcsi! – kiáltott rá Sethre. – Ugorj föl és vigyázz, nehogy a srác túl sokat csúszkáljon. És lehetőleg védd meg ezektől a röpködő micsodáktól. Seth szó nélkül követte az utasításait: fölmászott a platóra, és letérdelt Rob mellé. Igaz, hogy előbb aggodalmas pillantást vetett Chiggerre. Chick pedig lemutatott a fák sűrűjére, amely elválasztotta a telepet a messzi országúttól. – Menj mindig egyenesen! – kiáltotta, mert a háznál újabb lövöldözés kezdődött. Megesküdtem volna rá, hogy géppuskából tüzelnek. – Akkor a végén biztos kiérsz az útra. Megértetted? – De Chick! A hó… – Tudom. Inkább szlalomozás lesz, mint autózás. Ha bajba kerülsz, lépj rá a fékre. De csak apránként! És igyekezz, hogy semminek se menj neki.

– Koszi a jó tanácsot – mondtam keservesen. – Lehet, hogy nem a legjobbkor említem, de nekem még jogsim sincs. – Annak a fickónak a lába nem várhat. És Wilkins se bírná ki idekint. – Rácsapott a vállamra. – Nem lesz semmi baj. – Fölkapott és beültetett a kormány mögé, a nyögdécselő, verejtékező Krantz mellé. – Hogy van, doki? – kérdeztem. – Kösz. Remekül. Chick megkocogtatta a fölhúzott ablakot. Némi erőfeszítés árán sikerült letekernem. – Még valamit. – Az anorákja alól elővett egy tompán fénylő, fekete tárgyat. Az első pillanatban nem jöttem rá, mi az. Aztán fönnakadt a szemem. – Nem! – kiáltottam, és mind a két kezemet magam elé kaptam. – Azt tegye el! Chick benyúlt az ablakon, és a pisztolyt egyszerűen az ölembe tette. – Ha bárki a közeletekbe jön, lőj! Világos? Azt hiszed, hogy Henderson az egyedüli őrült errefelé? Seregnyi haverja van. Indíts már! Nem lesz semmi baj. De ha mégis, lőj. És ne felejtsd el: fékezni csak óvatosan szabad. – Rácsapott a motorházra, hogy leverje róla a havat. – Indulás! Föltekertem az ablakot, hátranéztem, és a hátsó ablakon át odakiáltottam Sethnek: – Mehetünk? –Seth, karjával Rob feje alatt, bólintott. Chigger boldogan lengette a nyelvét: előre örült az autózásnak. Jobbra lestem. Krantz meglehetősen furcsa pózban ült mellettem: a sebesült lábát kinyújtotta, és összekulcsolt kezével tartotta. A szemüvege bepárásodott, az arca pedig majdnem olyan fehér volt, mint a hó odakint. – Indulhatunk, doki? – Látva, hogy szó nélkül bólint, ráléptem a gázra.

17. Kis korunkban Ruth egyszer a szabadidő-központban ünnepelte meg a szülinapját. A szabadidő-központ ugyanazon a dombon terül el, ahol a sípályák, de mert legfőbb attrakciója az óriás csúszda, csak nyáron van nyitva. A csúszdán úgy kell lecsúszni, hogy az ember ráfekszik egy kis gumimatracra, egy alkalmazott pedig meglöki. Akkor megindul lefelé, a másfél millió tonna víz nyomásának engedve, amely egyre sebesebben taszítja előre, és ha kinyitja a száját, hogy sikítson, az egész víztömeg belezúdul, s közben egyik hajtűkanyar követi a másikat úgy, hogy minden pillanatban azt hiszi, most aztán kampec; közben a gumimatrac kicsúszik alóla, úgyhogy attól fogva a fürdőruháján, vagy inkább a csupasz fenekén csúszik; úgy érzi, még egy másodperc, és megfullad vagy betörik a feje… amíg zutty! bele nem pottyan a másfél méter mély medencébe, és levegőért kapkodva meg újabb adag vizet nyelve bukkan a felszínre, ahol fejbe vágja az épp akkor utána érkező gumimatrac, melyet gyorsan a hóna alá kap, és megindul újra föl a lépcsőkön. Mert olyan oltárian izgalmas és muris az egész. Ennél jóval kevésbé volt muris lefelé csúszkálni a hegyoldalon, a havas fák között, két sebesülttel meg egy gyerekkel súlyosbítva. Ha ezt is túlélem (amiben nem nagyon hittem), biztos, hogy soha többé nem akarom megismételni. Azonnal láttam, hogy a hókotrók a közelébe se merészkedtek Amerika Igaz Fiai telepének. Az úgynevezett útra hamar rátaláltam: inkább csak egy ösvény volt a fenyők között. És persze vastag hó borította, azalatt pedig alattomos jégréteg rejtőzött. A fák ágait is lehúzta a hó; hallottam, hogy minduntalan végigsöprik a fülke tetejét. Seth és Chigger kénytelen volt lehasalni a plató fenekére, nehogy levigyék a fejüket. Minden erőmre szükség volt, hogy megtartsam az irányt, s megakadályozzam, hogy az első kerekek kipörögjenek, s belecsússzunk a baloldalt kanyargó vízmosásba, amely nyaranta lehet, hogy jó pecázóhely, de most a biztos fejre állást jelentette volna. Mindezt csak azért láttam, mert még sütött a hold. Persze az autó lámpáit is bekapcsoltam, de csak egészen kis távolságot világítottak be. Talán még az is jobb lett volna, ha behunyom a szemem, belekapaszkodom a kormányba, és aprókat fékezek, úgy, ahogy Chick tanácsolta. Krantz tágranyílt szemmel meredt előre, és kétségbeesetten feszítette neki a kezét a kesztyűtartónak. Minthogy nem voltak biztonsági övek, ide-oda dőlt, ahogy valószínűleg Seth és Rob is hátul. Valahányszor elhúztunk egy nagyobb szikla mellett, sziszegve szívta be fogai közt a levegőt, és a lábához kapott. Biztos fájt neki, de nekem az volt a dolgom, hogy épségben lejussak velük. Egyszer csak hallom, hogy megint fölszisszen, de nem azért, mert éppen kikerültünk egy újabb sziklát, Én nem vettem észre semmit, amitől meg kellett volna ijednem. Aztán

meghallottam, hogy kopognak a hátsó ablakon. Gyorsan hátralestem, és megláttam az üveg mögött Seth rémült arcát. A kezével hátra mutogatott. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és csak ekkor jöttem rá, hogy az autóvezetés legelső szabályát megszegve, indulás előtt nem állítottam be. Fél kézzel fölnyúltam, és megpróbáltam úgy elfordítani, hogy lássam, mi van mögöttem; közben alig tudtam elkerülni egy bemélyedést, amely úgy megdobta az autót, hogy ha csak egy kicsivel is magasabb vagyok, óhatatlanul beleütöm a fejem a plafonba. És azt láttam, hogy két igaz amerikai igyekszik utánunk egy vadiújnak látszó négykerék meghajtású terepjáróval. És azok a fickók is tudtak ám vezetni! Már majdnem utolértek, pedig jóval később indulhattak el, mint mi. Azt tettem, amit egyedül tehettem: tövig nyomtam a gázpedált. Krantznak azonban nem tetszett ez a stratégia: – Az isten szerelmére, Jessica! így mindnyájunknak vége! – És mit gondol, mit csinálnának velünk azok a fiúk, ha utolérnek? – Másképp is megszabadulhatunk tőlük. Adja ide a revolvert! – Eszemben sincs. Nem lövöldözhet, amikor a gyerek és a barátom teljesen védtelen ott hátul. – Biztosíthatom róla, hogy kiválóan lövök. – Az lehet. De azok ott nem. És ha célba veszik magát, esetleg engem találnak el. Vagy Robot. Vagy Sethet. Úgyhogy felejtse el. A doki azonban nem tett le a szándékáról. Szerencsére egy ugrató akkora fájdalmat okozott neki, hogy néhány másodpercig nem foglalkozott az ötletével. Ezzel szemben észrevette, amit én is: hogy előttünk egy jó darabon hiányzik az út. Úgy eltűnt, mintha sosem lett volna ott. Eltartott egy kis ideig, amíg rájöttem, hogy a vízmosáson, amely ott keresztezi az utat, egy kis fahíd vezetett át, amely időközben annyira elkorhadt, hogy beroskadt a hótömeg alatt. Legalább kétméteres űr tátongott a két part között. – Lassítson! – üvöltötte Krantz, és esküszöm, ha ép a lába, maga lép a fékre. – Nem látja? Dehogynem láttam. És az egyetlen esélyt épp ez kínálta a megmenekülésre. Úgyhogy megint tövig nyomtam a gázt. – Kapaszkodj! – kiáltottam hátra Sethnek. Krantz mindkét kezét a műszerfalnak feszítette. – Maga megőrült! – kiáltotta. A következő pillanatban már repültünk is. Komolyan! Mint amikor azt álmodja az ember, hogy tud repülni. Száll a levegőben, körülötte néma csönd, csak a saját szívdobogását hallja, még lélegzetet se mer venni, mert akkor hátha lepottyan, amit nem akar, mert olyan csodát él át, amit minél tovább akar élvezni… Aztán a vízmosás túloldalán egy hatalmas zökkenéssel visszatértünk a földre, és még gyorsabban száguldottunk, mint addig. A zökkenés miatt elharaptam a nyelvem; éreztem a számban a vér sós ízét. – ]aj istenem, jaj istenem – hadarta Krantz. Ez kipurcant, mondtam magamban. – Jól vagytok ott hátul? – kiáltottam, amikor megláttam az ablakban a kutya fejét. – Lehagytuk őket! – kiáltotta vissza Seth diadalmasan. – Nézd! A négykerék meghajtású ugyanazzal próbálkozott, amivel mi, de nem tudott annyira fölgyorsulni. Most pedig ott volt lenn a mélyben, orral a hóba fúródva, s a két fickó megpróbált kimászni belőle. – Juhúúú! – kiáltottam, és legszívesebben mindenkit megcsókoltam volna. Még Krantzot is. S egyszer csak fönt voltunk az országúton. Fényesen sütött a hold, bevilágította a csupasz mezőket elborító hótakarót. A sűrű erdő sötétje után szinte elvakított ez a fehérség. De boldogan hunyorogtam: sikerült! És akkor váratlanul lefulladt a motor. Csak ekkor mertem visszanézni a hegyoldalra. Semmi nem árulta el, hogy egy csapat mindenre elszánt gonosztevőnek adott otthont. Ha hiszik, ha nem, csak egy békés hegyoldalt láttam, amely úgy festett, mint a Mount St. Helen, ahogy a

tévéhíradóban mutatták néhány perccel a vulkánkitörés előtt. Mi pedig ott álltunk a nagy semmi közepén. Sehol egy tanya, még egy lakókocsi sem. Semmi, ahonnan telefonálhatnék. Eszembe jutott Krantz mobiltelefonja. De a fickó végképp kidőlt. Odahajoltam hozzá, és benyúltam a zsebébe. Meg is találtam a keresett tárgyat egy kis csomag keksz, egy zacskó savanyúcukor és néhány papírzsebkendő társaságában. Kinyitottam a hátsó ablakot, és az egész zsákmányt odaadtam Sethnek. – Hívd föl a szüléidet, és mondd meg nekik, hogy jól vagy, és hogy öt perc múlva átvehetnek a kórház ügyeletén. Aztán telefonálj a zsaruknak, és mondd el röviden, mi történt az erdőben. Ha a tűzoltók föl akarnak menni, egy hókotró is menjen velük. –Eszembe jutott az összeroskadt híd. – Meg útépítők! Seth bekapott egy cukrot, és nyomkodni kezdte a gombokat. Fájt a karom a kormánnyal vívott küzdelemtől, s a hideg ellenére éreztem, hogy verejték csurog a két mellem közt. Akkor is sikerült! Majdnem. Huszonhétszer szegtem meg a közlekedési szabályokat, amíg elvergődtem a kórházig. Harminc mérfölddel léptem túl a megengedett sebességet, nem álltam meg három stoptábla előtt, balra nagy ívben kanyarodtam be ott, ahol tilos volt, és behajtottam egy, az ellenkező irányból egyirányú utcába. Nem mintha számított volna: gyakorlatilag senki nem járt az utcákon. – Juhúúú! – kiáltottam el magam megint nem sokkal a cél előtt: ha hiszik, ha nem, még sosem voltam ilyen büszke magamra. Amikor a bejárat elé kanyarodtam, észrevettem, hogy kettő között választhatok: a csak mentőautóknak fönntartott és a többi járműnek szóló között. Természetesen az előbbi mellett döntöttem. Úgy képzeltem, hogy csikorogva lestoppolok előtte, mire az egész sürgősségi csapat kiront az ajtón mindenféle műszerekkel és hordágyakkal fölszerelkezve. De a mentőautók, gondolom, nem csúsznak neki a bejáratnak. Mert noha elkotorták a havat és föl is sózták a helyet, még maradt rajta jég, úgyhogy a hatásos megérkezés helyett egyenesen belerohantam az üvegajtóba. A sürgősségi csapat azonban igenis teljes létszámban kirohant – úgy, ahogy elképzeltem. Szerencsére az utasaim nem sérültek meg különösebben, mert amikor a két első kerék a padlóra ért, végre működésbe lépett a fék. Dr. Krantz elájult, úgyhogy legföljebb egy kis ütést érzett, ahogy én is, amikor nekiütődtem a kormánynak. A sürgősségiek viszont erős fölháborodással fogadták a mutatványomat. Azt hittem, azok után, amiken keresztülmentem, egy kicsit megértőbbek lesznek. De egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a Vészhelyzet szereplői. – Megőrült? – üvöltött rám egy kékköpenyes nővér, amikor fölemeltem a fejem a kormányról. Begurultam. Hiszen csak annyi történt, hogy betörtem egy üvegajtót. Nem gázoltam el senkit. – Hé! – szóltam. – Ott hátul van egy fejsérüléses, ennek itt mellettem meg a lábát lőtték keresztül. Hozzanak két hordágyat! Ezt hallva, szerencsére elhallgatott. Pillanatok alatt kiemelték Krantzot, lehajtották a pickup hátsó falát, és levették Robot. Sethnek nem volt szüksége segítségre, de Chigger nem nagyon örült a megmentőinek. Ijesztően morgott, vicsorgatta a fogát, amíg rá nem szóltam, hogy csönd legyen. Akkor végre, gondolom, újabb adag krumpli reményében, leugrott, és követett az épület belsejébe. – Meg fog gyógyulni? – kérdeztem mindenkitől, aki Rob körül szorgoskodott. Nem válaszoltak; azzal voltak elfoglalva, hogy különféle próbákat tegyenek vele és mindent följegyezzenek. Az volt a legijesztőbb, amikor kicsomagolták, és megláttam, mi az a sárga lepedő, amibe belecsavarták: a zászló az Amerika Igaz Fiai pajtájából, a lyukkal a közepén, amelyet én lőttem bele.

Egyszer csak meghallottam a nevem. Krantz, akit szintén hordágyra fektettek, visszanyerte a eszméletét, és intett, hogy menjek közelebb. Elsiklottam a nővérek és orvosok mellett, és lehajoltam, hogy halljam, mit mond. – Nem esett baja? – kérdezte. – Nem hát. – És Mr. Wilkinsnek? – Azt nem tudom. – Hátranéztem a vállam fölött, de nem láthattam Robot, mert vagy fél tucat orvos és nővér vette körül. – De azt hiszem, rendbe fog jönni. – És a kisgyerek? – Neki kutyabaja. Most csak magával törődjön, doki! De még mondani akart valamit, amit nagyon fontosnak tarthatott. Kinyújtotta a kezét, és megfogta a kabátom elejét, hogy közelebb húzzon. Az volt az érzésem, hogy tudom, mit fog mondani. – Ne fárassza magát azzal, hogy megköszönje – hárítottam el. – Bárkiért megtettem volna. Boldogan. – De nem eresztett el, ezért még közelebb hajoltam. –Na, mondja! – Maga a legrosszabb sofőr, akivel eddig találkoztam. 18. Nagy volt a forgalom a megyei kórházban ezen az éjszakán. Negyvennyolc új beteget szállítottak be, köztük hetet válságos állapotban. Szerencsére a barátaim közül egy se tartozott közéjük: a súlyos sérültek mind Amerika Igaz Fiai közül kerültek ki. Kint ültem a váróhelyiségben – Robhoz nem engedtek be, nem lévén családtag –, így mindenkit láttam, akit begurították. Mindez természetesen nem azonnal következett be, mert jó időbe telt, amíg a tűzoltó- és mentőautók eljutottak Hendersonék telepéig. Már ahhoz is elég sok idő kellett, hogy elmagyarázzam, hogy juthatnak oda. Három óra hosszat tartott a kihallgatásom, mielőtt az első járőrkocsit elindították volna. Nem vagyok benne biztos, hogy minden szavamat elhitték. Talán ezért is késlekedtek. Egy obskúrus banda összecsapott a Pokol Angyalaival meg egy tucat teherautósofőrrel? Szerencsére ennél a pontnál dr. Krantz valamennyire magához tért, és minden szavamat megerősítette. Elég meggyőzőnek kellett lennie, mert a seriff igencsak komor képpel jött ki a vizsgálóból, ahol a dokit ideiglenesen elhelyezték, amíg a sürgősségiek fölhajtanak egy tapasztalt sebészt, aki össze tudja foltozni a lábát. Kis ideig én voltam az egyedüli élőlény a váróban. Na meg Chigger. A sürgősségi személyzetét nem tette boldoggá, hogy egy kutya üldögél a váróban, de amikor elmagyaráztam, hogy nem hagyhatom kint a teherautóban, amelyben se fűtés, se szélvédő, mert megfagyna, nagy nehezen belenyugodtak a helyzetbe. Chigger pedig igazán békésen viselkedett azután, hogy hoztam neki az automatából néhány csomag mogyoróvajas krékert. Összegömbölyödött két műanyag széken, és azonnal elaludt. Alaposan kifáraszthatta a sok ugatás. Tíz peccel a megérkezésünk után befutottak Seth szülei, és mondhatom, régen láttam meghatóbb jelenetet. A Blumenthal szülők sírtak örömükben, amiért elevenen és sértetlenül kapták vissza a fiukat. Amikor megtudták, milyen szerepet játszottam ebben én, engem is ölelő karjaikba zártak, ami bevallom, jól esett, noha tulajdonképpen nagyon kis részem volt magában a szabadító hadműveletben. De amikor Seth pontosan elmagyarázta a szüleinek, kik azok az Amerika Igaz Fiai, és megmutatta a kezén levő égésnyomot, megint beléjük állt a frász, és azonnal elvonszolták a fiukat az égési osztályra. Így maradtam kettesben Chiggerrel. Végül az én családom is megérkezett, beleértve Douglast, Mike-ot és Claire-t, aki úgyszólván összenőtt a kisebbik bátyámmal, és mi is a boldogságtól könnyezve borultunk

egymás nyakába. Legalábbis az anyám szemeiben könnyek csillogtak. Főleg azért, mert Rose néninek mégsem lett igaza. Ugyanis egész idő alatt azt hajtogatta, hogy biztos Las Vegasba szöktem, hogy kifosszam a játékautomatákat. (Egy ilyen epizód is szerepelt a kedvenc szappanoperájában.) Rose néni, mondta apa, kénytelen lesz az első reggeli busszal távozni. Kicsivel később megjelent Mrs. Wilkins. A szüleim után mindjárt neki telefonáltam. Őt mint családtagot bezzeg azonnal beengedték Robhoz. De máris visszajött, hogy elmondja nekem: az orvosok szerint a fia teljesen rendbe fog jönni. Agyrázkódást kapott, de ha reggelig magához tér, két-három napnál nem kell tovább benn maradnia a kórházban. Apa azt mondta Mrs. Wilkinsnek, hogy amíg Rob lábadozik, ne aggódjék a munkája miatt, majd helyettesíti valaki. Az egyetlen, amit nem kérdezett meg egyik családtagom se, az volt, hogy kerültünk mi ketten az igaz amerikaiak erdei telepére. Mike, Claire és Douglas már tudta, a szüleimnek pedig a nagy izgalom közepette nem jutott eszükbe kérdőre vonni. Hála a jó Istennek. Csak arra voltak kíváncsiak, csakugyan nem esett-e bajom, és hazamegyek-e velük. Teljesen jól vagyok, nyugtattam meg őket, de nem mehetek haza addig, amíg meg nem tudom, sikerült-e Krantz műtétje. Ha ezt furcsállották is, nem mondták. Csak bólintottak és odamentek a kávéautomatához, mert a büfé, éjszaka lévén, zárva volt. Dél óta egy falatot se ettem, úgyhogy képzelhetik, milyen éhes voltam. Ezért én is még egyszer megostromoltam az ételautomatát. Egész jó vacsorát szedtem össze: fritost és almáspitét. Az előbbi elfogyasztásában Chigger is segített, mert az ételszagra bezzeg azonnal fölébredt. Legnagyobb bánatomra egyik családtagom se látszott kedvelni az ebet, pedig az gyorsan végigszimatolta valamennyiünket, hátha elrejtettek valami fogáravalót. Anya kifejezetten megdöbbent, amikor megkérdeztem, nem tarthatnám-e meg. Körülbelül egy óra múlva megérkeztek az első sebesültek. Azt hiszem, csak ekkor kezdtek gyanakodni az őseim, hogy nem arra vagyok kíváncsi, sikeres volt-e Krantz műtétje. Persze hogy nem. Látni akartam, amikor behozzák Jim Hendersont. Nem azért, hogy mondjak is neki valamit. Minek? Sosem fogja belátni, hogy mi állunk a jó oldalon, ő pedig a rosszon. A Jim Henderson-félék képtelenek változtatni a nézeteiken. A sírig hisznek a maguk őrült eszméiben, és senki nem győzheti meg őket arról, hogy téveszmék. Azért akartam látni Hendersont, hogy meggyőződjem róla, hogy elkapták. Hogy nem kereshetett újabb rejtekhelyet még mélyebben az erdőben, és nem is szökhetett át Kanadába. Azt akartam, hogy börtönbe csukják, hiszen ott a helye. És amiatt se szomorkodnék, ha Mrs. Henderson is ott rohadna meg. Noha rengeteg embert hoztak be, Piros vezért meg azt a kettőt is beleértve, aki üldözőbe vett bennünket a terepjáróval, Hendersont nem láttam köztük. Nagyot csalódtam, noha erre is fölkészültem. A Henderson-félék, ha veszélybe kerül becses személyük, azonnal fölveszik a nyúlcipőt. De én nem fogom hagyni, hogy messzire jusson. Nem én! Fölkutatom (nem lesz nehéz), és értesítem róla a hatóságot, hogy csapjanak le rá, amikor a legkevésbé várja. Mondjuk, álmában. Vagy amikor újabb kis igaz amerikaiak nemzésén ügyködik, és nem lesz módja pisztolyt ragadni. Miközben a sebesültek arcát bámultam, hátha mégis fölfedezem köztük Jimet, észrevettem egyet, aki ismerősnek tetszett. – Chick! – kiáltottam, és megfogtam a kezét, amelybe már be volt kötve az infúzió. – Mi történt magával? – Nicsak, a kis hölgy! Örülök, hogy sikerült. Hogy van Wilkins meg a kis kölyök? – Jól vannak mind – nyugtattam meg. – De maga? – Pfuj! – mondta ingerülten a nővérnek, aki hőmérőt akart a szájába dugni. – Kicsit korán robbant föl egy gránát. – Föltartotta a másik kezét. Elállt a lélegzetem, olyan rondán nézett ki. – Magamnak köszönhetem – folytatta. – De amikor láttam, hogy az a fickó fölsorakoztatja maga előtt az összes nőt és gyereket…

– Henderson?! – Ő hát. Az a gazember a feleségeit meg a kölykeit akarta élő pajzsként fölhasználni. – Várjon! Azt mondta: a feleségeit. – Naná. Az ilyen őrült megszállottak nem hagyhatják, hogy a kiválasztott nép elfogyjon. Hölgyem! – förmedt az ismét a hőmérővel próbálkozó nővérre. –Nincs lázam, csak megpörkölődött egy kicsit a kezem. – Nem fogadhat látogatót! – röffent rám dühösen a nővér, és kimutatott a váró műanyag székeire. –Üljön vissza, és tartsa távol a kutyáját a szemétvödröktől! Odanéztem, ahova mutatott, és Chigger feje csakugyan eltűnt az egyik vödörben. – Akkor most mi van vele? Nem kapták el? – kérdeztem még Chicktől, miközben a nővér ki taszigált a vizsgálóból. – Nem tudom, aranyom. Úgy nézett ki az egész, mint egy szafari park: az a sok rendőr meg ember meg állat… – És maradjon is kint – fejezte be a nővér, és becsukta az ajtót. Elkeseredetten telepedtem vissza Chigger mellé. A szó szoros értelmében úgy kellett kirángatnom a fejét a nyakörvénél fogva a vödörből. – Rossz kutya vagy. Valaki megint a nevemen szólított. A hang irányába fordultam, és dr. Thompkinst láttam meg vértől maszatos köpenyben. Szorosan kellett fognom Chigger nyakörvet, mert a vér szaga majdnem megőrjítette. – Az előbb operáltam meg annak az embernek a lábát, aki azt mondta, neked köszönheti az életét. – Krantz doki? Hogy van? – Jobban. Sikerült megmenteni a lábát. De bevallom, ez volt a leg… legérdekesebb szorítókötés, amit életemben láttam. – Jelest kaptam rá. Még a hatodikban. – Elhiszem. Egyszóval dr. Krantz meg fog gyógyulni. De azt is elmondta, milyen körülmények között lőtték meg. – Értem. – Hova akar kilyukadni? Még képes és elkezd kiabálni velem, hogy lehettem ilyen felelőtlen. – Hát… tudja… A doktor meglepő dolgot művelt: felém nyújtotta a kezét. – Meg akarom köszönni neked, hogy részt vállaltál abban, hogy a fiam gyilkosait bíróság elé állítsák. Ekkor újabb mentőautó kanyarodott szirénázva a betört ajtó elé. A mentősök kigurítottak belőle egy újabb sebesültet, aki eszméleténél volt, és vadul lesett körbe. – Dr. Thompkins! Ez nagyon ramatyul van. Haslövést kapott, és ki akar dőlni az egész bélése. Vérnyomás 160, pulzus… Jim Henderson feküdt a hordágyon a kiömleni készülő belekkel. Mégis elkapták! – Oké – bólintott Thompkins. – Vigyék föl egyenesen a műtőbe! Gyorsan! Két ápolónő átvette a hordágyat, és futni kezdtek vele a lift felé. A doktor sietve követte őket. Én őt, engem pedig Chigger. – Hé, Mr. Henderson! – kiáltottam, amikor a nővérek megálltak vele a liftajtó előtt. Felém fordította a fejét, és azonnal rám ismert. Rám ismert, és vadállati félelem költözött a szemébe. – Vidd innen ezt a kutyát – szólt rám az egyik nővér. – Még megfertőzi a sebesültet. Kinyílt a liftajtó. – Majd később beszélgetünk – mondta a doktor. –De most meg kell operálnom ezt az embert. – Hallja ezt, Mr. Henderson? Dr. Thompkins fogja megoperálni. Tudja, kicsoda dr. Thompkins? – Henderson nem tudott felelni, mert oxigénmaszk volt a száján. De nem is

vártam tőle választ. – Annak a srácnak az édesapja, akit a fiai otthagytak holtan a kukoricásban. Dr. Thompkins döbbent pillantást vetett a sebesültre, és önkénytelenül hátrább lépett. – Ő gyilkolta vagy gyilkoltatta meg a maga fiát – fejeztem be. – Nem operálhatom meg ezt az embert – mondta kisvártatva a doktor, de nem vette le a szemét a hordágyon fekvő sebesültről. – Azt kívánja, hogy riasszam dr. Levine-t? – kérdezte az egyik nővér, és elő akarta venni zsebéből az orvoshívót. – Hadd jegyezzem meg – szólaltam meg ismét –, hogy ugyanez a fickó raboltatta el Seth Blumenthalt, gyújtatta föl a zsinagógát és döntette ki a temetőben a sírköveket. A nővér keze megállt a levegőben. – Esetleg dr. Takahashit? – ajánlotta a másik nővér. – Bár nem tudom, szolgálatban van-e ma éjszaka. – Az a helyzet – szóltam közbe –, hogy Henderson a bevándorlókat se kedveli igazán. Igaz, Mr. Henderson? – Lehajoltam, úgyhogy az arcom egészen közel került az övéhez. – Micsoda pech! Vagy egy fekete, vagy egy zsidó, vagy egy japán fogja megoperálni. Úgyhogy jobb, ha visszaszív mindent, amit róluk mondott. Bye-bye! – Intettem a nővéreknek és a még mindig döbbent Thompkinsnak, akik a hordággyal együtt eltűntek a becsukódó liftajtó mögött. Az utolsó, amit láttam, Jim Henderson tágra nyílt szeme volt, ahogy rám nézett azzal az őrült, vagy most inkább halálra rémült pillantásával.

19. Jim Henderson nem patkolt el. Legalábbis nem a műtőasztalon. Végül dr. Levine végezte el a műtétet dr. Takahashi asszisztálásával. Dr. Thompkins elnézést kért kollégáitól, ami igazán nemes tett volt tőle. Ha én lettem volna a helyében… hát nem tudom. Azt hiszem, nem bántam volna, ha a szike megcsúszik egy bizonyos kritikus ponton. Jim Henderson két olyan embernek köszönhette az életét, akik olyan etnikai és vallási csoportba tartoztak, melynek tagjait gyűlölte, és erre nevelte a híveit is. Kíváncsi lettem volna, vajon most mit gondol erről, de annyira nem, hogy meg is kérdezzem. Komolyabb gondjaim voltak. Először is Rob, aki csak másnap tért magához. Éppen ott voltam nála. A Jim Hendersonnal való találkozás után azonnal hazamentem. Jobban mondva a kórház biztonsági emberei fuvaroztak haza, ami elég furcsa bánásmód volt a nap hősével szemben. Az egyik nővér azok közül, akik fölvitték Hendersont a műtőbe, azt állította, hogy megfenyegettem a beteget. Ami igaz is volt. De hát teljesen megérdemelte! Egyszóval hazamentem, és végre alhattam néhány órát. Letusoltam, felöltöztem, ettem, megsétáltattam Chiggert, és elvitatkoztam róla egy kicsit az őseimmel. Nem voltak elragadtatva attól, hogy ha csak ideiglenesen is, de egy harci kutyával kelljen egy fedél alatt élniük, amelyik ráadásul összerágott egy lábtörlőt, mialatt aludtunk. De amikor elmondtam, hogy a rendőrség valószínűleg elaltatná az erdőben összeszedett többi gazdátlan kutyával együtt, meg hogy Amerika Igaz Fiai sem bántak vele valami jól, kicsit megenyhültek. Háromnégy Dog Chow elfogyasztása után pedig Chigger is szemmel láthatóan megszelídült. Egyszóval ott ültem, és a helyi újságot lapozgattam, amely egy szóval sem említette, milyen fontos szerepet játszottam az államunk déli felében garázdálkodó veszedelmes militáns csoport elvakult vezérének elfogásában, amikor Rob mocorogni kezdett. Letettem az újságot, és kiszaladtam Mrs. Wilkinsért, aki éppen leugrott a hallba egy kávéért. Amikor visszaértünk, egy gyönge hang a nevemen szólított a szemközti szobából, melynek nyitva volt az ajtaja. Dr. Krantz feküdt benne. Az ágya köré gyűlt emberek közül azonnal fölismertem Jill Smitht és Allén Johnsont, a két különleges ügynököt, akiket eredetileg állított rám az FBI. – Well, well – mondtam. – Mi ez itt, osztályértekezlet? Krantz fölnevetett. Furcsa hang volt. Még sosem hallottam nevetni.

– Örülök, hogy látom, Jessica. Itt van nálam néhány ember, aki szívesen megismerkedne magával. –Körbeintett és sorra bemutatta azokat, akiket még nem láttam. Egyikük a felesége volt. Pontosan úgy nézett ki, mint ő, csak nem kopaszodott. A másik egy Mrs. Pierce névre hallgató idősebb hölgy, aki már régebben ülhetett itt, mert szorgalmasan kötögetett. A harmadik pedig egy korombeli fiú, akit Makóimnak hívtak. – Maga valóságos inváziót hajtott végre Amerika Igaz Fiai ellen – jegyezte meg elismerően Johnson. – Ó, dehogy! – szabadkoztam szerényen. – Jessica mindig meglepett bennünket a kommunikációs képességével – toldotta meg a dicséretet Smith. – Határozott tehetsége van ahhoz, hogy megnyerje az embereket a maga ügyének… legyen szó bármilyen ügyről. – De ezt az akciót nem tudtam volna végrehajtani a darás barátaim segítsége nélkül – mondtam még szerényebben. Kicsit kínos csönd következett, valószínűleg azért, mert a jelenlevők közül senki sem tudta, kik azok a darások. Mi lehet Rob szobájában? – tűnődtem idegesen. Csakugyan magához tért? Akkor az anyja meg ő biztos örül a viszontlátásnak. De mikor következem én? – Azt mondták nekem, hogy a sebesült rendőr meg fog gyógyulni – szólalt meg végre Krantz. – Mint a barátai is, beleértve Mr. Chickent. – Chicket – javítottam ki. Ismét csönd telepedett ránk. Egyszer csak megszólalt Malcolm, aki az ablakdeszkán ült, és egy Game Boy-jal játszott: – Kérdezze már meg tőle! Krantz zavartan köszörülte a torkát, a két ügynök pedig idegesen nézett össze. – Mit? – tudakoltam, noha előre tudtam. – Nézd, Jessica – szólalt meg végül Jill Smith –, mi valamennyien rosszul közelítettünk hozzád. Tudom, mit gondolsz az esetleges együttműködésünkről, de biztosíthatlak felőle, hogy nem úgy lesz, ahogy eddig volt. Dr. Kantz gyökeresen átalakította az együttműködést az olyanokkal, amilyen te is vagy. Például Mrs. Pearce és Malcolm is tagja a csapatnak. – Úgy van, kedvesem – mosolygott rám kötőtűi fölül az idős hölgy. – Meggyőződésem, hogy élveznéd a munkát – vette vissza a szót Jill. – Dr. Krantz és csapata ezentúl csakis az ilyen Henderson-félék fölkutatásával és ártalmatlanná tételével foglalkozik. – Nagy hasznunkra lehetne a különleges képességével – kapcsolódott be a doki, aki valahogy kevésbé látszott ellenszenvesnek a kórházi hálóingben, mint öltönyben és nyakkendővel. – Mi pedig nem kívánnánk többet magától, mint heti egy-két órát. – És nem kellene Washingtonba költöznöm? – Dehogy. – Továbbra is itt járhatnék suliba? – Természetesen. – És nem kürtölnék ki a médiának? Titokban maradhatna? – Jessica, maga megmentette az életemet. Az adósa vagyok. – Te tényleg nekik dolgozol? – fordultam Malcolmhoz, aki megint belemerült a videojátékba. – És tetszik neked? – Tűrhető – vonta meg a vállát a fiú, amiből arra következtettem, hogy annál azért jobb. Egy különben átlagos gyerek kitűnhet általa. – És maga? – kérdeztem Mrs. Pierce-től. – Ha segíthetek abban, hogy az ilyen gazembereket hidegre tegyék, azért érdemes élni. – E meglepő kijelentés után ismét a kötésnek szentelte minden figyelmét. – Majd még gondolkodom rajta – mondtam Krantznak. Hozzátettem, hogy remélem, hamarosan még jobban lesz, majd elbúcsúztam és kisiettem. Furcsább dolgok is történtek már velem, mint az, hogy egy valódi bűnözőket üldöző elitcsapat tagjainak sorába lépek. Milyen jól esett Hendersont tehetetlenül nyögve a hordágyon látni!

Rob szobájában Mrs. Wilkinsen kívül ott találtam a nagybátyjait és Hivj-csak-Garyneket. – Na végre! – ezzel fogadott Mrs. Wilkins. Rob csak szélesen mosolygott. Ez volt életem legszebb mosolya. Egy pillanat alatt kirepült a fejemből dr. Krantz és az egész hivatala. – Hé! – szóltam az ágyhoz lépve. Eddig nem említettem, hogy az alkalom tiszteletére kivételesen szoknyát vettem föl. Nem a bársony kisestélyit, de a szerelmem elismerő pillantásából ítélve, ez is jobb volt, mint a sokévi átlag. – Mary, mi most… lenéznénk a büfébe. Azt hallotmétlem meg. – Elvette a kezét az enyémről, és a feje alá tette. – Azt hiszed, érdekel? Mármint az apád? Arról nem tehetünk, hogy milyenek a rokonaink. – Rose néni jutott eszembe, aki ugyan sosem követett el fegyveres rablást, legalábbis nem tudunk róla, de ha a kellemetlenkedés bűnténynek számítana, már régen életfogytiglant kapott volna. – Ha az nem érdekel, miért kaptak el téged, miért érdekelne… – Pedig nem ártana. És szombatonként diszkóba kellene menned, mint minden normális lánynak, nem pedig őrült gyilkosok után szaglászni és kockára tenni az életedet. – Figyelj ide! – szakítottam félbe. – Én nem vagyok normális lány. És ha tudni akarod, így érzem jól magam. Ha ez neked nem tetszik, legjobb, ha… – Mastriani! – Rob megint megfogta a kezem, sőt lehúzott magához, úgyhogy csak néhány centire volt az arcom az övétől. – Pont az a baj, hogy túlságosan tetszel. – Éppen be akarta bizonyítani, mennyire, amikor kitárult az ajtó. – Hoppá! Bocsánat! Gyorsan elengedtük egymást. Hátranéztem és Douglast láttam meg; az arca olyan piros volt, mint a paprika. Tasha Thompkins állt mögötte, ugyancsak zavartan. – Hé, Doug! – motyogtam. – Hé, Tasha! – Hé! – viszonozta az utóbbi, de mintha legszívesebben elszaladt volna. A bátyám azonban megfogta a vállát. Douglas bátyám megfogta egy lány vállát! Ő pedig ettől, úgy látszik, visszanyerte a bátorságát. – Jess, bocsánatot akarok kérni tőled azért, amit az este mondtam. Apa elmesélte, hogy elkaptad azokat, akik… szóval akik végeztek az öcsémmel. Úgyhogy… – Örömmel tettem – szakítottam félbe. – Jó munka volt – szólalt meg Rob. – Kivéve azt, hogy engem fejbe vágtak egy húsos tállal. – Krumplis tállal – javítottam ki. – Úgyhogy azt hiszem – fejezte be Tasha az elkezdett mondatot –, jó barátnők lehetnénk. Ha te is akarod. – Persze. – Kitártam a karom, és összeölelkeztünk. Amikor a füle közel került a számhoz, belesúgtam: – De ha összetöröd a bátyám szívét, neked is beverem a képed! – Nem töröm össze, ne aggódj. – Mit nem törsz össze? – kérdezte Douglas gyanakodva. – Mit mondtál neki? – vont felelősségre. – Semmit. – Visszaültem Rob ágya szélére. – Kop, kop, kop – hallottam meg kintről az anyám hangját, aki természetesen máris benyitott, nyomában apával, Mike-kal és persze Claire-rel. – Ha már elhoztuk Dougékat, gondoltam, megkérdezem, nem ennél-e velünk odaát. – Hirtelen elhalt a hangja; csak most ért el a tudatáig, hol ülök. És kinek szorongatom a kezét. – Anya – szólaltam meg elszántan anélkül, hogy fölálltam volna. – Örülök, hogy itt vagytok. Szeretném bemutatni neked Robot. A barátomat. VÉGE

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft. 1133 Budapest, Pozsonyi út 61. Telefon és fax: 239-0180, 329-0879 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató Művészeti vezető: Vaisz György A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja A Ciceró Könyvstúdió könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 239-9141 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás.– Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen, 2004 Felelős vezető: Bördős János igazgató

MEG CABOT korábban megjelent könyvei A NEVELETLEN HERCEGNŐ NAPLÓJA 1-4. kötet EGY IGAZI AMERIKAI LÁNY NICOLA ÉS A VIKOMT A FIÚ A HÁZBÓL Májusban megjelenik A NEVELETLEN HERCEGNŐ 5. kötet

HÍVÓSZÁM: 1-800 1 . RÉSZ JENNY CARROLL (MEG CABOT) Tudom, hol vagy! KETTEN A HARLEYN

Amikor másnap reggel fölébredtem, két dolgot biztosan tudtam: 1. nem haltam meg szívrohamban, 2. Sean Patrick O'Hanahan Paoliban, Olivia Marié D'Amato pedig New Jerseyben van. Persze, ha jól számolom, ez három. De a két utolsó inkább csak találgatás. Ki a csuda az a Sean Patrick O'Hanahan, és honnan tudom, hogy Paoliban van? Ugyanez áll Olivia Marié DAmatóra. Micsoda hülye álmok! Kikászálódtam az ágyból, és gyorsan lezuhanyoztam. Minthogy a piros folt nem tűnt el, nem vehettem föl a V-kivágású pólómat. Inkább hajat mosok, döntöttem el, hátha Rob Wilkins megint fölajánlja, hogy hazahoz, és ha meg kell állni egy piros lámpánál, hátrafordul és beleszagol a hajamba. Ki tudja? Csak a reggelinél jöttem rá, kicsoda Sean Patrick O'Hanahan és Olivia Marié D'Amato. Ott virított a képük a tejesdobozon. Tudják, oda nyomtatják az eltűnt gyerekek képét. De öle nem tűntek el, mert én tudtam, hol vannak.

HÍVÓSZÁM: 1-800 2 . RÉSZ JENNY CARROLL (MEG CABOT) Fedőneve: Kasszandra A KUTATÁS FOLYTATÓDIK

– Remélem – mondta Jonathan Herzberg halkan –, hogy segít megtalálni a kislányomat. – Talán az imént nem jól hallotta – mondtam. –Nem segíthetek többet. Ami persze hazugság. Herzberg azonban nem tudta. Vagy talán mégis. – Tudom, hogy mindenkinek ezt mondta – közölte Mr. Herzberg. – Mármint tavasszal. De én… remélem, csak azért mondta, mert a sajtó, meg minden…, szóval mert akkora figyelmet kapott. Ránéztem. Figyelmet? Figyelemnek nevezi, hogy az embert a kormányzat fajankói puskával hajkurásszák? Figyelmesen ránéztem. – Hello! – mondtam. – Melyik részét nem értette abból, hogy „nem segíthetek többet”? A pszichikai része kimerült. Az elemek kiszáradtak… Mialatt beszéltem, Mr. Herzberg a tárcájában kotorászott. Amikor felállt, egy fotót tartott elém. – Ez ő – nyomta a kezembe a fényképet. – Ez Keely. Még csak ötéves.

HÍVÓSZÁM: 1-800 3 . RÉSZ JENNY CARROLL (MEG CABOT) Veszélyes terepen MINDENÜTT LESNEK RÁJUK – Föl akarod verni az őseimet? – sziszegtem dühösen. – Más se hiányzik, mint hogy itt találjanak veled a verandán az éjszaka közepén! – Én legalább nem vagyok gyilkos! – Mark se az. – Mondod te. – Mondják mások is. Nem ölhette meg Ambert, mert mialatt pizzáztunk, eltűnt egy másik… – A folytatás a torkomon akadt. Mintha belém csíptek… vagy inkább mintha gyomorszájon vágtak volna. – Most meg mi bajod? – kérdezte Rob. – Jól vagy? – Én jól – mondtam, amikor végre levegőhöz jutottam. – De Heather Montrose nincs jól. Ezt holtbiztosán tudtam, mert amint kiejtettem a nevét, eszembe jutott az álmom, amelyből a kavics-dobálás ébresztett föl. Az álmom? Inkább lidércnyomásnak mondanám. Sőt valóságnak. Nagyon is valóságos valóságnak.

Olvassátok MEG CABOT sorozatát, A mediátort…

…és egyéb könyveit is!