MEG CABOT Csúcsformában Heather Wells újabb rejtélyes esete Ciceró Könyvstúdió A mű eredeti címe Size 12 and Ready to Rock Fordította Lacza Katalin A mű története teljes egészében kitalált. Az esetleges valós személyekre, eseményekre, intézményekre, szervezetekre vagy helyszínekre történő utalások célja pusztán a hitelesség látszatának keltése, és nem a valóság bemutatása. A szereplők, események és párbeszédek mind a szerző képzeletének szüleményei. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.
ISBN 978 963 539 829 4 Copyright © 2012 byMeg Cabot, LLC. Published by arrangement with ’’HarperCollins Publishers” © Lacza Katalin, hungarian translation, 2013 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2013 Hálás köszönet Beth Adernek, Nancy Bendernek, Jennifer Brownnak, Benjamin Egnatznek, Jason Egnatznek, Carrie Peronnak, Michele Jaffe-nek, Lynn Langdale-nek, Laura J. Langlie-nek, Ann Larsonnak, Michael Sohnnak, Pamela Spengler-JaíFee-nek, Tessa Woodwardnak, és legfőképpen Heather Wells minden kitartó rajongójának a támogatásért... csak így tovább!
EGY
A magányos Hívtak már daginak és töltött galambnak Legyintettek hidegen Senkit nem érdekeltem Néha a szerelem Egy nagy sötét verem Egy nagy sötét verem Elnyeli a lelkem
Egy duci is szerethet Ő is ám érezhet Ha magányos marad A szíve megszakad Néha a szerelem Egy nagy sötét verem De már látom a fényt Mióta vagy nekem Eredeti cím: Leave Alone Írta: Heather Wells
A szívem majd kiugrik a helyéből, mire futva felérek a lépcsőn - nem nekem való ez a rohanás. Nem is futok sehová, ha egy mód van rá, kivéve persze vészhelyzetben, és az iménti telefonhívás tanúsága szerint most nagyon is erről van szó, - ám az emeleti folyosó sötét és kihalt. Nem látok semmit, csak a vörös fénnyel világító KIJÁRAT feliratot a folyosó végén. És a saját, heves zihálásomat leszámítva egy árva hang sem hallatszik. Pedig itt vannak, érzem a csontjaimban. De hol lehetnek? Aztán villámcsapásként ér a felismerés. A hátam mögött lapulnak. - Adjátok fel! - rúgom be hirtelen a diákkönyvtár ajtaját. - Lebuktatok...! A golyó egyenesen a hátam közepébe csapódik. Éles fájdalom fut végig a gerincem mentén. - Hah! - ugrik elő egy maszkos férfi a falak rejtekéből. - Elkaptalak! Halott vagy! Halottabb már nem is lehetnél! A filmrendezők gyakran úgy vezetik fel a hősnőik halálát, hogy képeket villantanak fel az életük legfontosabb momentumaiból, a születésük pillanatától egészen a kérdéses időpontig. (De most őszintén: emlékszik valaki arra, amikor megszületett?) Velem azonban semmi ilyesmi nem történik. Miközben éppen meghalni készülök, semmi másra nem tudok gondolni, csak a kutyámra, Lucyra. Ki fog róla gondoskodni, ha én nem leszek? Cooper. Hát persze, Cooper, a főbérlőm és újdonsült vőlegényem. Valójában ez az eljegyzés nem is annyira új. Már három hónapja, hogy megkérte a kezemet - na, nem mintha valakinek is beszéltünk volna a házassági terveinkről, Cooper ugyanis titokban akar elvenni, hogy ne kelljen az elviselhetetlen rokonait kibírnunk és Lucy már olyannyira hozzászokott ahhoz, hogy Coopert találja az ágyamban, hogy már egyenesen tőle kéri a reggelijét, és vele akar sétálni menni, mivel Cooper mindig a tyúkokkal kel, én pedig... nos, mondjuk úgy, én nem annyira. Tulajdonképpen Lucy most már mindenért Cooperhez fordul, mivel a vő-
legényem gyakran otthonról dolgozik, így az egész napot vele tölti, míg én itt vagyok a Fischer Hallban. Az igazat megvallva úgy érzem, Lucy már jobban szereti Coopert, mint engem. A kis áruló. A kutyámnak olyan jó dolga lesz, ha meghalok, hogy valószínűleg észre sem veszi majd, hogy én már nem vagyok. Elkeserítő, de - ezt tán biztatónak is vehetem - a gondolataimban hirtelen az ostoba babagyűjteményem jelenik meg. Azért elég nevetséges, hogy egy közel harmincéves valakinek annyi babája van, hogy kitesz egy egész gyűjteményt. Pedig nekem annyi van, több mint két tucat, egy-egy darab minden országból, ahol régebben a Cartwright lemezkiadó támogatásával koncerteztem, még bosszantóan túlértékelt tini popsztár koromban. Mivel sehol nem töltöttem elég időt ahhoz, hogy végiglátogassam a hely nevezetességeit - csak addig voltam ott, míg letudtam a szereplést a reggeli beszélgetős műsorokban, aztán jött a koncert, általában az Easy Streetnek, minden idők egyik legnépszerűbb fiúbandájának előénekeseként -, a mamám mindig vett nekem egy népviseletbe öltöztetett szuvenír babát a repülőtéri ajándékboltban. Szerinte jobban jártam, mintha a koalákat nézegettem volna Ausztráliában, buddhista templomokat Japánban, vulkánokat Izlandon vagy elefántokat Dél-Afrikában, hisz így rengeteg időt megspóroltam. Mindez persze még azelőtt volt, hogy apámat letartóztatták adócsalásért, anyám pedig, ahogy azt illik, összeszűrte a levet a menedzseremmel, és az összes megtakarított pénzemmel a zsebében lelépett az országból. - Szegény gyermek! - sóhajtott fel Cooper, amikor először nálam töltötte az éjszakát és meglátta a babáimat, amint a szekrény polcairól bámulnak le rá. Elmagyaráztam neki, honnan vannak, és miért ragaszkodom hozzájuk ennyi éve - ez minden, ami a romba dőlt karrieremre és a családomra emlékeztet, bár apa és én igyekszünk újraépíteni a kapcsolatunkat, mióta kijött a börtönből de Cooper csak a fejét csóválta. - Ó, te szegény gyermek! Ebben a pillanatban ráébredek, hogy nem halhatok meg. Még ha Cooper gondját is viselné Lucynak, a babáimmal nem tudna mit kezdeni. Életben kell maradnom, legalább addig, amíg gondoskodom róla, hogy a gyűjteményem olyasvalaki kezébe kerüljön, aki tudja értékelni. Mondjuk a Heather Wells rajongói klub Facebook-oldaláról valakiébe. Vannak vagy tízezren. Ám még mielőtt kitalálhatnám, hogyan is hozom majd tető alá ezt a dolgot, egy újabb álarcos figura ugrik elém az egyik kanapé mögül. - Jaj, nem! - kiált fel, és felrántja az arcát takaró maszkot. Nem kis meglepetésemre egy diákot ismerek fel benne: Jamie Price-t. A lány döbbenten mered rám. - Gavin, ez Heather! Lelőtted Heathert! Jaj, Heather, annyira sajnálom! Nem vettük észre, hogy maga az! - Heather? - Most már Gavin is leveszi a maszkját, aztán leengedi a pisztolyt. - A fenébe! Én tehetek róla. Ezt úgy értelmezem, hogy beismeri: neki köszönhetem, hogy éppen meghalni készülök, egészen pontosan a nagy kaliberű lövedékének, amelyet az imént a hátamba lőtt. Egy kissé meg is sajnálom, mert tudom, valamikor milyen fontos voltam neki, tán még a barátnőjénél, Jamie-nél is fontosabb. Valószínűleg évekig járhat majd terápiára, hogy túltegye magát a tényen, hogy véletlenül megölt. Mindig is úgy tűnt, sokat jelentett számára a mi kis májustól decemberig tartó képzeletbeli románcunk, annak ellenére, hogy ez a szerelem valójában sosem teljesedett be, és nem is fog. Gavin filmszakos
egyetemi hallgató - én az igazgató asszisztenseként dolgozom a diákotthonban, ahol lakik, és szerelmes vagyok Cooper Cartwrightba... nem beszélve arról, hogy a New York-i Főiskola szabályzatába ütközik, hogy a dolgozók a diákok ágyába bújjanak. Most pedig már egészen biztosan nem lesz a dologból semmi, mivelhogy Gavin lepuffantott. Érzem, ahogy a vér lüktet a sebben a hátam közepén. Azt sem tudom, hogy vagyok képes még egyáltalán állni, számításba véve az alattam elterülő vértócsa méretét és azt, hogy a gerincem valószínűleg súlyosan megsérült. Nem látszik túl jól, milyen mély a seb, mivel a szobára ahogy az egész második emeleti könyvtárra - teljes sötétség borul, leszámítva azt a halovány fényt, amely a Washington Square Park sakkasztalaira néző, szebb időket is látott szárnyas ablakokon át szűrődik be odalentről. - Gavin - szólalok meg fájdalomtól elfúló hangon -, gondoskodna róla, hogy a babáim olyasvalakihez kerüljenek, aki... Várjunk csak! - Ez festék? - csattanok fel, és az orrom alá húzom a kezemet, hogy közelebbről megvizsgálhassam. - Ne haragudjon! - szégyenkezik Jamie. - A dobozon azt írják, hogy a legtöbb anyagból könnyen kimosható. - Maguk idebent paintballoznak? - Már egyáltalán nem sajnálom Gavint. Borzasztóan haragszom rá. - És azt hiszik, a ruhám miatt aggódom? Bár történetesen tényleg az egyik kedvenc blúzom van rajtam. Kellően bő azokon a helyeken, amelyeket nem feltétlenül szeretnék közszemlére tenni (már ha nem akarom, hogy terhesnek nézzenek), ugyanakkor kiemeli azt a részt, amelyet mutogatni szeretnék (a mellemet, na. Abból szép jutott). Ilyen felsőt ritkán találni. Ajánlom, hogy Jamie-nek igaza legyen a festék kimoshatóságát illetően. - Jézusom! Ki is lőhetik valakinek a szemét! - Nem érdekel, ha olyan vagyok, mint a kiskölyök anyja abban a karácsonyi filmben. Irtózatosan felhúztak. Épp azon voltam, hogy megkérjem Gavin McGorent, hogy gondoskodjon a népviseletes babagyűjteményemről... - Jaj, ugyan már! - mereszt rám hatalmas szemeket Gavin. - Magára már éles lőszerrel is lőttek, Heather. És megijed egy kis paintballtól? - Nem mondhatnám, hogy saját jószántamból szoktam golyók elé állni! hívom fel a figyelmét. - Ez nem tartozik a munkaköri leírásomhoz. Csak valahogy sűrűn keveredek ilyesmibe. És most lennének szívesek megmagyarázni, miért riasztott a biztonsági szolgálat vasárnap este az otthonomban, hogy bejelentés érkezett egy engedély nélkül rendezett buliról - ahol állításuk szerint valaki ki is ütötte magát - egy olyan épületben, amelynek felújítás miatt egész nyáron üresen kellene állnia, és ahová az ott dolgozókon kívül senki be sem tehetné a lábát? Gavin sértődötten néz rám. - Szó sincs semmiféle buliról! Ez itt egy paintballcsata - emeli fel a puskáját, mintha az mindent megmagyarázna. - A Fischer Hall dolgozói és a folyosófelügyelők a diákok csapata ellen. Tessék! - Egy másodpercre eltűnik a kanapé mögött, aztán amikor előbukkan, a kezembe nyom egy festékpuskát, egy védőálarcot, egy minden bizonnyal a diákok csapatától zsákmányolt kezeslábast és még egy csomó egyéb felszerelést. - Ha már itt van, beállhat a dolgozók közé.
- Na várjunk! Erre költötték a szabadidős pénzt, amit adtam? - Alig tudom leplezni a felháborodásomat. A kurzuson, ahová a nyáron beiratkoztam, már tapasztaltam, hogy az emberek agya csak a húszas éveik közepére fejlődik ki teljesen, és a gondolkodásuk csak akkorra válik ténylegesen éretté; ezért van az, hogy a fiatalok oly sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket. Na de paintballozni egy diákotthon folyosóin? Ez hihetetlenül ostoba ötlet, még Gavin McGorentől is. Lehajítom a felszerelést a kanapéra. - Ebből a pénzből pizza-partit kellett volna szervezniük - figyelmeztetem. Mivel arra panaszkodtak, hogy az ebédlő vasárnaponként hétkor bezár, és sosincs elég pénzük, hogy rendeljenek valamit. Emlékeznek? - Jaj, dehogy, dehogy! - biztosít róla Jamie. Egy felnőtt nőhöz képest néha szörnyen kislányos tud lenni a hangja, talán mert gyakran viszi fel a hangsúlyt a mondatai végén, mintha valamit kérdezne, pedig nem is. - Nem a paintballcuccokra költöttük a pénzt, ezeket a diák sportcentrumból hoztuk el teljesen ingyen. Nem is tudtam, hogy van nekik kölcsönözhető paintballfelszerelésük - talán azért, mert év közben, amikor nyüzsögnek itt az emberek, folyton kint vannak valakinél? -, de van! És el lehet hozni, csak a személyinket kell otthagyni. - Hát persze - morgok magamban. Az iskola gazdag, végzett diákjai miért is ne adományoznának arra, hogy a tanulók paintball-felszerelést tudjanak kölcsönözni? Isten őrizz, hogy valami hasznosra költhetnénk, mondjuk egy kísérleti laborra! - Hát ja - bólogat Gavin. - Azt a pénzt tényleg pizzára költöttük. És piára emeli fel a maradék három doboz sört, amelyek a valaha hatos csomag műanyag gyűrűin himbálóznak. - Akar egyet? Csak a legjobb amerikai sörökkel szolgálok az asszonyaimnak! Valami belém hasít. És ennek most semmi köze a festékgolyóhoz, amely az imént a hátamba csapódott. - Sört? Maguk sört vettek a pénzen, amit pizzára adtam? - Ez Pabst Blue Ribbon! - néz rám csodálkozva Gavin. - Azt hittem, a menő énekes- és dalszövegíró lányok szeretik a kékszalagos sört. Jamie talán észrevette, hogy a szemem haragos szikrát vet, mert odalép hozzám és megölel. - Nagyon köszönöm, hogy megengedte, hogy itt maradjak a szünidőre, Heather! - hálálkodik. - Ha az egész nyarat otthon kellett volna töltenem a szüleimmel, meg is haltam volna. De komolyan. Fogalma sincs, milyen sokat tett értem. Szárnyakat adott nekem. Maga a legjobb főnök a világon, Heather! Pontosan tudom, mit adtam Jamie-nek, de annak semmi köze semmiféle szárnyakhoz. Ingyen szállást és ellátást kapott tizenkét hétre cserébe heti húszórányi munkáért, amely a nyárra haza-költöző kollégisták leveleinek továbbítgatásából áll. Így ahelyett, hogy titokban kellene beutaznia a városba, ha találkozni akar Gavinnel (a szülei nem örülnek ennek a kapcsolatnak, úgy gondolják, a lányuk jobbat érdemelne egy rosszul öltözött filmszakos egyetemistánál), Jamie egyszerűen csak kinyitja az ajtót, hisz a fiúval egy folyosón laknak, mivel (utólag már úgy érzem, nem túl bölcsen) Gavinnek is felajánlottam ugyanezt a remek lehetőséget.
- Biztosra veszem, hogy a szülei nem állítanák, hogy én vagyok a világ legjobb főnöke - hárítottam el az ölelést. - Hasonlóan biztosra veszem, hogy ha a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg tudomást szerez erről a paintball-ügyről - na meg a sörről nem is leszek tovább senkinek a főnöke. - Miért, mit tehetnek magával? - méltatlankodott Gavin. - Ezt az épületet azért zárták be a nyárra, mert úgyis ki akarják festeni, mi pedig már mind nagykorúak vagyunk. Senki nem csinál semmi illegálisát. - Na persze - vágom rá gúnyosan. - Azért hívott fel a biztonsági szolgálat, mert senki nem csinál semmi törvénytelent. Gavin arckifejezése egészen kísértetiesnek tűnik a feje tetejére tolt védőálarc alatt. - Sarah volt? - tudakolja. - Ő fújt be, mi? Állandóan azzal zaklat, hogy maradjunk már csendben, mert épp a házi dolgozatát szeretné befejezni vagy hasonlók. Tuti biztos voltam benne, hogy emiatt is berág. Erre már nem szólok egy szót sem. Fogalmam sincs, hogy ki árulta be őket a biztonságiaknak. Könnyen lehet, hogy Sarah Rosenberg, a Fischer Hall bentlakó végzős diákja, akinek az volt a feladata, hogy figyeljen az éjszakai riasztásokra és segítse az intézmény igazgatóját az ilyen ügyekben. De mivel a legutóbbi igazgató sajnálatos módon elhalálozott, jelenleg nincs senki ezen a poszton, akit Sarah segíthetne. így tehát nekem asszisztál az erősen csökkentett számú diákszemélyzet felügyeletében, míg a vezetés el nem dönti, ki lesz az új igazgató. Már hagytam neki egy üzenetet - furcsa is, hogy még nem kapta meg, mivel egész nyáron órákat vesz, így általában a szobájában tartózkodik. Más dolga sincs, csak hogy tanuljon - bár éppen abban az időben, amikor az én titkos eljegyzésem történt, ő is szert tett élete első komoly pasijára. - Nézzék - szólalok meg végül, miközben előveszem a telefonomat, hogy ismét megpróbáljam elérni Sarah-t. - Én ezt a pénzt nem sörre adtam, ezzel maguk is tisztában vannak. Ha valaki tényleg kiütötte magát, ideje lenne megkeresnünk, és meggyőződnünk róla, hogy nincs semmi baja. - Jaj, persze! - vágja rá Jamie aggodalmasan. - De ha valaki ki is feküdt, az biztosan nem az alkoholtól történt. Csak két hatos csomagot vettünk... - Igazából... a kosárlabdacsapat hozott egy üveg vodkát is - jegyzi meg szégyenlősen Gavin. - Gavin! - csattan fel Jamie. Most úgy érzem, mintha tényleg meglőttek volna, csak ez alkalommal a gerincem helyett egyenesen a fejembe csapódott a golyó. És nem holmi festékes, hanem valódi. Legalábbis épp ekkora migrén kezd kialakulni a bal szemem mögött. - Hogy micsoda-a? - habogok. - Nem mintha meg tudtam volna akadályozni... - Gavin hangja egy oktávval feljebb kúszik. - Tudja, mekkora darabok ezek? Ott van az az orosz srác, Magnus, ő több mint két méter. Mit kellett volna mondanom? Nyetszki a vodkaszkira? Jamie elgondolkodik. - Azt nem úgy mondják, hogy nyet? És hogy vodka? Oroszul így van. - Nagyszerű - nyugtázom, és megnyomom az újrahívás gombot a telefonomon, hogy ismét tárcsázzam Sarah-t. - Ha közülük ájult el valamelyik, fel sem tudjuk majd tenni a hordágyra. Szóval hol találom ezt a kosárlabdacsa-
patot? Gavin izgatottnak tűnik. Valamit előhúz a kezeslábasa zsebéből és odalép az egyik kétszárnyú ablakhoz. Az utcai lámpák halvány fényében látom, hogy a papír, amit kihajtogat, az épület alaprajza, mindenféle piros tintával írt, feltételezhetően a ma esti csatához készült rejtélyes jegyzetekkel teletűzködve. A fejem még erőseben kezd hasogatni. Nekem most otthon lenne a helyem, kínait kellene vacsoráznom és a Furcsa evőket kellene bámulnom a tévében, ahogy azt minden vasárnap este szoktuk kettesben a barátommal, bár valami oknál fogva Cooper nincs különösebben odáig ezért a műsorért, ő inkább a 60 percbent nézné, amit én egyszerűen csak úgy szoktam jellemezni, hogy a műsor, amely még csak véletlenül sem szól semmiféle evési rendellenességről. - Azt hiszem, szét kellene válnunk, ha meg akarjuk találni őket - morfondírozik Gavin. A szájához emeli a sörösdobozt, és egy gyors korty után rámutat az alaprajzra. - Az egyik megfigyelő- pontot a könyvtárban állítottuk fel, mert így rögtön meghalljuk, ha valaki felfelé igyekszik akár a lépcsőn, akár a teherliftben. Gyanítom, a Festékszórók csapata valahol a földszinten rejtőzik, nagy valószínűséggel az ebédlőben. De az is lehet, hogy az alagsorban vannak, talán a játékteremben. Szerintem menjünk le, nyírjuk ki az összeset és nyerjük meg a játékot... - Hé! - szólal meg Jamie. - Hallottátok ezt? - Én nem hallottam semmit - vonja meg a vállát Gavin. - Szóval a tervem a következő: Jamie, te a hátsó lépcsőn leosonsz az ebédlőbe. Heather, maga pedig lemegy a főlépcsőn és ellenőrzi, nem rejtőzik-e valaki az alagsorban. - Úgy sejtem, Gavin, egy kissé sok vegyszert lélegzett be a sötétkamrában - állapítom meg. Sarah telefonja ismét hangpostára kapcsol. Idegesen leteszem, most már nem is hagyok üzenetet. - Ja, és felejtse el, nem játszom! - Heather, Heather, Heather! - csóválja a fejét Gavin. - Ma már digitális filmtechnikát használunk, nincsenek sem sötétkamrák, sem vegyszerek. Maga pedig nagyon is benne van a játékban. Megöltük, így a foglyunk. Azt kell tennie, amit mi mondunk. - Komolyan, srácok! - aggodalmaskodik Jamie. - Tényleg nem hallottátok? - Ha megöltek, az azt jelenti, hogy halott vagyok - ellenkezem. - Tehát nem kell játszanom. - A szabály nem ezt mondja - zárja le a vitát Gavin. - Szóval az lesz, hogy az irodán keresztül belopakodunk, elrejtőzünk a salátabár pultja mögött és... - McGoren! - csattan fel egy mély férfihang a sötét folyosóról. Gavin felpillant. - Senki sem úszhatja meg büntetlenül - bukkan elő a homályból a vőlegényem, Cooper -, ha lelövi Heathert! - És meghúzza a ravaszt.
KETTŐ Néhanapján Néha már bánod, hogy nem vágtál bele Hogy úgy érezted, ez már túl nagy a falat Néha, amikor egyedül ülsz otthon Úgy érzed, sok ember csak elvesz, de nem ad. Néha azon tűnődsz, hogy eshetett ez meg Hogy ülhetsz ilyen mélyen a gödörben De néha a sors az utadba sodor Valakit, aki már ¡árt a te cipődben És már nem is érzed, hogy magányos lennél Az úton, amelyet választanod kellett És akkor már tudod, hogy minden megérte Mert néha az álmok valósággá lesznek Eredeti cím: Once in a While Írta: Heather Wells - Én mondtam, hogy valami zajt hallok! - nevet fel Jamie, látván, milyen bárgyú arckifejezéssel mered Gavin a fehér kezeslábasa elején éktelenkedő rikító zöld festékpacára. - Ez gáz - állapítja meg Gavin elkeseredetten. - Nincs is benne egyik csapatban sem! - Hol szerezted ezt a festékpuskát? - érdeklődöm, miközben Cooper átkarolja a nyakamat. - Egy kedves fiatalember adta a portán, amikor érdeklődtem, hogy merre talállak - feleli. - Azt mondta, erre szükségem lesz, hogy meg tudjam védeni magam. Most már én is emlékszem, hogy Mark, a portaszolgálatos diák utánam is kiabált, amikor nekiiramodtam a lépcsőnek. Csak annyira rohantam, hogy ügyet sem vetettem rá. - És te mit keresel itt? - szegezem a kérdést Coopernek, miután megcsókolta a fejem búbját. - Mondtam, hogy mindjárt jövök! - Na ja, mindig ezt mondod, valahányszor iderángatnak a hétvégi programodból - jegyzi meg Cooper szárazon. - Aztán legközelebb három óra múlva látlak. Úgy gondoltam, ez alkalommal egy kissé felpörgetem a dolgokat. Nem keresel annyit, Heather, hogy huszonnégy órában csak azt lesd, mikor csettintenek, és rögtön ugorj. - Nekem mondod? - húzom el a szám. Hiába vagyok az igazgató asszisztense, az éves fizetésem az adók és járulékok levonása után épp csak annyi-
ra elég, hogy a statisztikák besoroljanak a szegények közé. Szerencsére a New York-i Főiskola szociális és egészségügyi juttatásai igen jók, és lakbért sem kell fizetnem, hála a másodállásomnak, amely abból áll, hogy adatrögzítést végzek a főbérlőmnek, aki mostanra már levette a kezét a vállamról és épp a fegyverét készül újratölteni. Nem tagadom: bár alapvetően ellenzem a kollégium épületén belüli lövöldözést, ezt a jelenetet hihetetlenül szexinek találom. Természetesen Cooper tisztában van vele, hogy kell egy fegyvert használni, máskülönben nem tudott volna átmenni New York állam magánnyomozói vizsgáján. Ennek ellenére nincs saját pisztolya, és határozottan állítja, hogy a valóságban egy magánnyomozó élete egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a tévében vagy a moziban bemutatják. Amikor épp nem otthon ül és az interneten kutat, akkor a kocsijában gubbaszt és olyan embereket fényképezget, akik megcsalják a párjukat. Jó, hogy ezt elárulta, különben folyton azon aggódnék, hogy amikor odakint van, tűzharcba keveredik. - De ez most fontos dolog - magyarázom. - A biztonságiak bejelentést kaptak, hogy engedély nélküli buli zajlik... - Nem mondod! - méregeti Cooper a sört. - ...és valaki elájult - fejezem be. - Azt senki sem tudja, ki tette a bejelentést. Sarah nem veszi fel a telefont, a többiek pedig valahol az épületben bujkálnak és paintballoznak. - Nem akarom, hogy a diákok előtt alkalmatlannak tűnjek a feladatomra, de az igazság az, hogy nem igazán tudom, hogyan is kellene kezelnem ezt a helyzetet. Hisz végtére is csak az igazgató aszszisztense vagyok. Coopernek nincsenek ilyen fenntartásai. - Jól van - szólal meg, majd Gavinre és Jamie-re szegezi a fegyverét. - Új terv! Maguk a foglyaim, és mostantól azt teszik, amit én mondok! Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Régebben sokszor képzelegtem arról, hogy Cooper Cartwright foglya vagyok, és engedelmeskednem kell az akaratának. Feltáró jellegű vallomás: előkerült a bilincs is. És ez az álom most valóra válik! Hellyel-közzel. Mert mostanában sajnos olyan a szerencsém, hogy mindig felbukkan néhány diák, aki belerondít a képbe. - Úgyhogy indulás becserkészni a többieket - adja ki a parancsot Cooper és véget vetni ennek az egésznek! Aztán aki akarja, azt meghívom egy thai csirkére. Jamie és Gavin felhördülnek, ami véleményem szerint elég udvariatlan dolog tőlük, tekintve, hogy a barátom most ajánlotta fel nekik, hogy fizeti a vacsorájukat. Mi van ezekkel a mai fiatalokkal? Ki az, aki inkább rohangál fel-alá és lövöldözik a másikra festékkel, mint hogy isteni pad thait egyen? - Ez komoly? - háborog Gavin. - Most, amikor épp azon vagyunk, hogy megsemmisítő vereséget mérjünk a kosárlabdacsapatra? - Ja, szerintem is már csak másodpercek kérdése a dolog - húzódik gúnyos mosolyra Cooper szája. - De az a helyzet, hogy Heather szereti a munkáját, és nem hiszem, hogy ki akarná magát rúgatni amiatt, hogy munkaidő után olyan diákokkal lóg, akik isznak és festékpuskákkal lövöldöznek egymásra. A félhomályban a leendő férjemre meredek. Azt hiszem, most egy kicsit
még jobban beleestem. Lehet, hogy még azt is tudta volna, mit tegyen a babáimmal. A telefonomra nézek - tényleg, hol a csudában van Sarah? Egyáltalán nem jellemző rá, hogy ne hívjon vissza, amint lehet -, és azon tűnődöm, hogyan fogom meghálálni Cooperek a segítséget, ha hazaérünk (a bilincs határozottan szerepel a tervben), amikor lépteket hallok a folyosóról. A tompa kopogásból ítélve férfiléptek. És igen sietősek. - Ők azok! - suttogja Gavin, és magához veszi a tartalék tárat. - A Fiúkák... És ebben most nem volt semmi gúny. A Fiúkák a New York-i Főiskola kosárlabdacsapatának a neve. Valaha Pumáknak hívták őket, de az ötvenes években egy csalási botrány után az egész bagázst kipenderítették az első osztályból, így a legjobbak közül egyenesen a harmadosztályba, a legroszszabbak közé kerültek, és a nevüket is meg kellett változtatniuk. Az ember azt gondolná, ez szolgált némi tanulsággal az iskola számára, de nem. Tavasszal a New York Post pletykarovata elkapott egy levelet, amelyet Phillip Allington, a New York-i Főiskola elnöke írt a főnökömnek, Stan Jessupnak, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetőjének. Ebben felkéri Stant, hogy biztosítson ingyen szállást és ellátást nyárra az iskolai kosárlabdacsapat minden tagjának, mivel vannak olyan játékosok is, akik például Grúziában élnek, és a hazautazás költségei túlságosan megterhelők lennének a családjuk számára. Így történt, hogy a Fischer Hallban egy tucat Fiúka nyert szállást nyárra, mint „szobafestő”. Mivel a Főiskolai Atlétikai Szövetség jelenlegi szabályzata tiltja a játékosok támogatását akár pénzzel, akár ajándékokkal - a harmadosztályú csapatok pedig pláne nem részesülhetnek semmiféle sportösztöndíjban -, ez a levél Allington elnök irodájából máris úgy híresült el, mint a „fiúkabotrány”.. .bár személy szerint nem látom be, hogyan minősülhet a közel háromszáz kollégiumi szoba kifestéséért cserébe felajánlott ingyen szállás és ellátás „ajándéknak”. - Ezek a fafejű idióták nem jöhettek rá, hogy itt vagyunk - suttogja Gavin. - Hadd lőjem le őket! - Kérem! - esdekel Jamie is, de Cooper csak a fejét rázza. - Nem...! De már késő. Ahogy a könyvtár ajtaja kinyílik, Gavin felemeli a puskáját és lő... ...egyenesen Simon Hague-re, a Wasser Hall igazgatójára. Ez az intézmény a Fischer Hall legádázabb riválisa, Simon pedig munkahelyi életem legfőbb megkeserítője. Simon döbbenten kiált fel az elegáns felsőjén megjelenő fluoreszkáló folt láttán. És a társa - a sapkája formájából ítélve valami biztonsági ember sem tűnik túlságosan boldognak a kék egyenruhájára fröccsenő világító sárga festéktől. Jamie ébred rá először, mekkora hibát követett el a barátja; rémülten kapkod levegő után, és csak annyit tud kinyögni, amivel engem is vigasztalt az imént: - Meleg vízzel kimosható! Mindjárt elröhögöm magam. Másfelől viszont legszívesebben ott helyben
elsüllyednék. Most jut eszembe, hogy ezen a hétvégén Simon is ügyeletes, így minden bizonnyal hozzá is eljutott a hír az engedély nélküli buliról és az eszméletlen diákról. Ha eddig nem is lett volna, most már egészen bizonyosan végem. Legalábbis munkahelyügyileg. - Mi a csoda folyik itt? - tapogatózik Simon a villanykapcsoló után. Csak tüntessék el a sört - imádkozom magamban. - Valaki tüntesse el a sört, de gyorsan! - Üdv, Simon! - lépek előre. - Én vagyok az, Heather. Épp csapatépítő tréningen vagyunk. Igazán sajnálom, hogy... - Csapatépítő tréningen? - dühöng Simon, s közben még mindig a kapcsolót keresi. - Ennek az épületnek egész nyáron üresen kellene állnia! Vajon miféle csapatot építenek itt, különösen így, vasárnap este? - Nos, az épület nem teljesen üres - magyarázom. Valami zajt hallok a hátam mögül, és ahogy a szemem sarkából hátrapillantok, megkönnyebbülten állapítom meg, hogy Gavin diszkréten a kanapé mögé rejti a karton sört. Dr. Jessup kérésére a porta üzemel, így természetesen a diákügyeletesek is itt vannak, valamint azok, akik a leveleket továbbítják, néhány folyosófelügyelő, mert szükség van rájuk a... - már majdnem kimondtam, hogy a kosárlabdacsapat miatt. Mivel az elnök kedvenc diákjai az épületben töltik a nyarat, a kollégiumi ügyekkel foglalkozó részleg vezetője engem bízott meg azzal, hogy gondoskodjak róla, hogy a csapatra - akik elsősorban diákok, csak utána sportolók - valaki mindig gondosan felügyeljen. Megkértem a hét folyosófelügyelőt, akik napi néhány óra iskolai munkáért cserébe szintén ingyen szállást kaptak a nyárra, hogy tartsák rajta a szemüket a Fiúkákon is. Simon azonban közbevág, mielőtt még befejezhetném a mondatot. - Akik a leveleket továbbítják? - háborog. Emlékszem, az egyik értekezleten, amikor arra vártak ötleteket a kollégáktól, mi módon lehetne némi pénzt megspórolni, Simon azt javasolta, hogy szüntessék meg az igazgatók mellett dolgozó asszisztensek pozícióját - így az én állásomat is. Végre sikerül felkapcsolnia a villanyt, és hirtelen minden erős neonfénybe borul. Simon nem néz ki túl jól. Bár ha jobban belegondolok, én sem mutathatok sokkal jobb képet. Aztán meglátom a biztonsági őrt - hát, hármunk közül ő a legviharvertebb. - Ó! - kiáltok fel meglepetten. - Helló, Pete! Mostanában éjszaka dolgozik? Pete, aki rendes körülmények között a Fischer Hall biztonsági szolgálatát látja el, most épp azzal van elfoglalva, hogy eltávolítsa a fluoreszkáló festéket az ezüst jelvényéről. - Aha - feleli mogorván. - Viszek néhány extra műszakot. A lányok elmentek táborozni a nyárra. És nem olcsó mulatság az ilyesmi. Legalábbis a jobb helyeken nem. - Pete arcáról lerí, már nagyon bánja, hogy vállalta a túlórát. - Maguknál azért kapnak ingyen szállást egyesek, hogy leveleket továbbítsanak? - rágja tovább a gumicsontot Simon dühösen. A Wasser Hall a park túloldalán található, más az irányítószáma, mint a Fischer Hallé, így más postahivatal is látja el őket. Új az épület is, amelyben laknak, nem kell aggódniuk amiatt, hogy azbesztmérgezést kapnak, vagy hogy valaki fejére omlik a mennyezet odalent, valahányszor eldugul fent egy vécé.
- Úgy van - felelem. - A mi postánk nem továbbítja a Fischer Hallba érkező leveleket, mert a kollégiumokat egyszerűen átmeneti szállásnak tekinti. Ezért Jamie és Gavin vállalják ezt a feladatot, plusz még némi portaszolgálatot. - Elismerem, kissé szabadon csűröm-csavarom a szabályokat és alapvetően úgy kezelem a diákotthont, mint - ahogy Cooper megfogalmazta - a saját kis Elveszett játékaim szigetét, mivel a srácoknak, akiket alkalmazok, családi vagy anyagi okok miatt tényleg nincs hová menniük. Biztosra veszem, hogy Simon semmit sem helyeselne abból, amit teszek, és ha teljes képet kapna arról, ami itt történik, csak még inkább megerősíteném a hitében, hogy a beosztásomat - csakúgy, mint a személyemet - azon nyomban el kellene törölni a föld színéről. - Ingyen szállás... - ismételgeti Simon hűvösen. Odakint egy távoli sziréna hangja egyre közelebbről hallatszik. Az ablakok nyitva állnak, már amennyire lehetséges - ez pontosan öt centit jelent, hála a „biztonságos ablak” nevezetű rendeletnek, melyet a főiskola azután vezetett be, hogy a kelleténél néhánnyal több hallgató zuhant ki és lelte így halálát a Fischer Hallban így minden fütty és dudaszó kristálytisztán kivehető. Bár az épületben működik légkondicionálás, a rendszer már egy kissé elavult. - Ingyen szállás azért, hogy továbbítsák a postát? - Simon arcáról lerí a hitetlenkedés. - Maga pedig csapatépítő tréninget tart ezeknek a levéltovábbítóknak? Az éjszaka közepén? - Öhm - felelem. - Igen. - Bárki lehetett volna ügyeletes a kollégiumigazgatók közül azon az éjszakán, amikor a nyári alkalmazottaim ilyen kifogásolhatóan viselkednek, miért pont Simont kellett kifognom? Akárki más lenne itt - mondjuk, Tom Spelling, aki a Waverly Hallt, a diákszövetségek otthonát irányítja -, simán elkobozná a sört és a puskákat, de tartaná a száját a vezetőség előtt. De nem, nekem a fontoskodó és arrogáns Simon jutott. Ennél rosszabb már nem is történhet. Vagy mégis? Mert elég közel állok az ablakhoz, így látom, hogy a sziréna, amit hallunk, egy mentőautóhoz tartozik, amely épp befordul a Washington Square Westre. Persze nem a Fischer Hall az egyetlen épület a Washington Square-en. A mentő pedig bármelyik másik házhoz is mehet. De vajon mekkora az esélye ennek? Simon Cooperre mered. - Ő meg kicsoda? - horkan fel. - Mert egy kissé öregnek nézem ahhoz, hogy az egyik levéltovábbítója legyen... - Cooper Cartwright - nyújtja a jobb kezét a vőlegényem. Megkönnyebbülésemre a festékpuskát már elrejtette valahol. - Biztonsági tanácsadó. Heather engem kért fel, hogy ellenőrizzem: a ma esti csapatépítő tréning minden biztonsági előírásnak megfelel. Biztonsági tanácsadó? Érzem, hogy a gyomrom összeszorul. Nem létezik, hogy Simon ezt beveszi. - Nem is tudtam - ráz kezet Simon Cooperrel hogy a Fischer Hall anyagi lehetőségei megengedik, hogy biztonsági tanácsadót alkalmazzanak... - Hát - néz Cooper bizalmasan Simonra az elmúlt évek tragikus eseményeit tekintve örömmel mondtam le a tiszteletdíjamról. Nem hagyhatjuk, hogy a diákok örök időkre a halál szállásának hívják ezt a helyet, ugyebár... Látom, hogy Simon arckifejezése megváltozik. Bár általában haragszom,
ha valaki a halál szállását emlegeti, Cooper most nagyon is jól tette, hogy szóba hozta a dolgot. A tavalyi évben a hasonló intézmények közt a Fischer Hallban volt a legmagasabb a halálozások száma az egész országban, beleértve azt a hajót is, amelyen a diákok egy szemesztert kint töltöttek a tengeren, és ahol felütötte a fejét egy calicivírus, és hárman az életüket vesztették. (Közülük csak egy volt diák, a másik kettő a tantestülethez tartozott. A tanulókat a legkevésbé sem érdeklik a tanárok, de szorosan véve az ő haláluk is beleszámít a statisztikába.) Azon diákok száma a New York-i Főiskolán, akik - miután megtudják, hogy a Fischer Hallban szállásolták el őket - az áthelyezésüket kérik bárhová máshová, csak ne kerüljenek a halál szállására, igen magas... közel 97 százalék. Ez az egyik oka annak, hogy bezárták a helyet, és a nyáron felújításra kerül: azok a tanulók, akiket nem sikerült áthelyezni - ez alatt az összes kérelmezőt kell érteni, hisz minden okos elsőéves a Wasser Hallba jelentkezett, így sehol máshol nem tudják őket elszállásolni -, legalább szép fehér falakat lássanak, amikor belépnek a szobájukba a halál szállásán. Ügy néz ki, az eddigi leghosszabb balesetmentes időszakunk most megszakad: a mentőautó pont a Fischer Hall bejárata előtt áll meg. Onnan, ahol én állok, tökéletesen látom nemcsak a kocsit, hanem azt az embert is, aki ki rohan a Fischer Hall kapuján - mely fölött büszkén lengedeznek a New York-i Főiskola kék-arany lobogói -, hogy fogadja a mentőket. Ez az ember nem a Fischer Hall személyzetéhez tartozik, ellenben olyasvalaki, akit nagyon is jól ismerek, és aki egészen bizonyosan nem akarná, hogy Simon Hague beleüsse az orrát a dolgaiba. Simon túlságosan közel áll a második emeleti könyvtár ajtajához, hogy kilásson az ablakon, ráadásul minden figyelmét az köti le, ami odabent történik, a kinti eseményekkel nem foglalkozik. Mintha egy kissé megenyhült volna azóta, hogy Cooper felhozta ezt a halál szállása dolgot. Végtére is ő a gyerekekért van - erre oly gyakran hivatkozik az értekezleteken, hogy Tómmal már strigulázni kezdtük. - Értem - emeli fel a hangját, hogy túlkiabálja a szirénázást (amely olyan mindennapos ezen a környéken, hogy eszébe sem jut megkérdezni, mi lehet az, és fel sem merül benne, hogy esetleg köze lehet a mi dolgunkhoz) de ha ez itt szervezett foglalkozás, akkor miért kaptak jelentést a biztonságiak arról, hogy engedély nélküli bulizás folyik és egy diák elájult? - Hát, ez jó kérdés - állapítom meg, bár valójában nagyon is tudom a választ most, hogy felismerem a magas, szikár, jóképű alakot, aki a biztonsági reflektorok vakító fényében beszél a mentősökkel a bejárati ajtó előtt. - Lehet, hogy a kosárlabdacsapat csinált valamit? Gondosan vágott bajusza alatt Simon elsápad. - Úgy érti... a Fiúkák? - A hangja szinte suttogóra vált. Mivel a szirénázás hirtelen elhallgat, a következő megjegyzése furcsán hangosnak tűnik. - Gondolja, hogy nekik lehet közük a dologhoz? - Nincs más ötletem. - A tekintetemmel gondosan kerülöm Cooperét, aki odasétál mellém, és kíváncsian néz kifelé az ablakon. - Az egyik paintballcsapatot az irodában dolgozó diákok alkotják, a másikat a festésben résztvevők... azaz a kosárlabdások. Azt hittem, ezt már említettem... - Nem, nem említette - fojtja belém a szót Simon. - És hol vannak?
- A Fiúkák az ebédlőben rejtőznek! - tájékoztatja Gavin hirtelen igen segítőkészen... na nem azért, mintha azt gondolná, hogy a kosarasok bajba kerültek, inkább azért, mert ezzel lehetőséget lát arra, hogy a játék végre folytatódjon. - Odavezessük? - Igen, persze - perdül az ajtó felé azonnal Simon. - Remek, hogy végre akad valaki, aki tudja, mi folyik itt... Gavin cinkosan rám vigyorog, aztán Jamie-vel együtt elindulnak Simon után az ajtó felé. Mivel Simon megy elöl, nem láthatja a fiú kezében a festékpuskát. Nem úgy, mint Pete, aki egy fenyegető pillantás kíséretében rögtön ki is kapja a fegyvert Gavin és Jamie kezéből, akik csalódottan somfordálnak ki az ajtón. Amint hallótávolságon kívül kerülnek, Pete rám néz. - Ez most komoly? - kérdi. - Követnem kellene ezeket a majmokat a földszintre, hogy megint összefestékezzenek? - Hát - szólal meg Cooper - most már magának is van puskája. Festékezzen vissza! - Ezek jó fiúk - vetem közbe gyorsan, látván, milyen pillantást vet Pete a barátomra. - Rögtön leteszik a fegyvert, ha meghallják, hogy a biztonságiaktól van. Pete ledobja a festékpuskákat a kanapéra, de úgy tűnik, nem sikerült megnyugtatnom. - Na és kit visz el a mentő? - biccent az ablak felé. Egyáltalán nem lep meg, hogy Pete felismerte a mentőautó szirénáját, és azt is, hogy a kocsi a Fischer Hall előtt állt meg. Már elég régóta dolgozik a New York-i Főiskolán. És a nyugdíjig már itt is akar maradni, hogy aztán együtt pihenhessen a családjával egy házikóban, valahol Puerto Ricóban. - Valakit a tetőépületből - felelem. Pete-nek egyre kevésbé tetszik a dolog. - Ők meg mit keresnek itt? Úgy tudtam, a nyarakat a hamptonsi rezidenciájukon töltik, így őnagysága annyi Long Island jegesteát ihat, amennyit csak akar, anélkül, hogy bárki is megtudná az iskolában. Pete-nek igaza van: Mrs. Allington, Allington elnök felesége köztudottan kissé sokat iszik. Ezért egy olyan épület tetején élni, amelynek liftjét cirka hétszáz diákkal kell megosztaniuk, esetenként kissé problémás lehet. Mrs. Allingtonnak azonban vészhelyzetben nagyon is a helyén van az esze... olyannyira, hogy egyszer meg is mentette az életemet. Nem mintha azóta bármikor megismert volna. Mindazonáltal kevés dolog van, amire nem lennék hajlandó, hogy megvédjem a nyugalmát és a becsületét. Ez azonban nem olyan alkalom, amikor szüksége lenne a diszkréciómra. - Nem hiszem, hogy Mrs. Allingtonról lenne szó - mondom. Pete értetlenkedve néz rám. - Az elnök nélküle jött vissza a városba? Ez nem jellemző rá. - Nem is - felelem. - Biztosra veszem, hogy nem Allingtonék rendezték az engedély nélküli partit. - Akkor ki? - tudakolja Cooper. - A fiúk.
HÁROM A bankkártya szerelmese A klubban a testek egymásnak feszülnek Figyelj, jó szerencsém, ma próbára teszlek Meglátom az arcod messze a tömegben Kettőt nézek, aztán a számlád fizetem Későre jár, kihunynak a fények Beütöm a kódomat, én is lelépek Repülnek az órák, mégis velem maradsz Amíg tart a pénzem, te is kitartasz A bankkártya szerelmese Mondták már a lányok A bankkártya szerelmese Tuti nem rád várok A klub már bezárt, a pénzem is fogytán Egyedül távozom, az ágyam már vár rám Nem sikerült megtudnom még a nevét sem Nem mintha emiatt mardosna a szégyen Tudom, csak a bankkártya szerelmese A lányok megmondták, és ez nem csak mese Csak a bankkártya szerelmese Mégis jó volt az éjszaka vele (Táncszünet, ismétlés) Eredeti cím: Bank Card Lover Előadó: Tania Trace Írta: Larson/Sohn A So Sue Me c. Albumról
Kiadja a Cartwright Records. Három egymást követő héten az első tíz között a Billboard Top 100-as listáján.
- Miért csináljuk ezt megint? - teszi fel a kérdést Cooper. Csak mi ketten vagyunk a Fischer Hall egyik ősrégi liftjében, amely zümmögve halad a tetőépület felé. Pete magunkra hagyott minket, elment biztosítani, hogy Simont ne terítse be teljesen a paintballpuskákból röpködő festék. - Mert Christopher Allington nem épp a józan ítélőképességéről híres magyarázom. - Biztosra akarom venni, hogy nem művel semmi olyasmit, amit szokott. Remélem, a mentő tényleg az anyjához jött, nem valami fiatal lánykáért, akit Christopher bedrogozott. Cooper a fejét csóválja. - Te mindig a legjobbat feltételezed az emberekről, ugye? Ezt szeretem
benned a leginkább, a határtalan optimizmusodat és a hitedet az emberiség jóságában. Csúnyán nézek rá... de tulajdonképpen nem tagadhatom. Kevés emberrel találkoztam, amióta itt dolgozom a Fischer Hallban - ahová akkor kerültem, amikor kipenderítettek a Cartwright lemezkiadótól, majd nem sokkal ezután az expasim ágyából -, akit nem gyanúsítottam meg gyilkosság elkövetésével. És meglepően sokszor igazam is lett. Lehet, hogy ez egy olyan ösztön, amit a szórakoztatóiparban töltött éveim alatt fejlesztettem ki magamban. Nem mintha túl sok zenész lenne gyilkos, de többen közülük ilyen vagy olyan módon sérültek. Valószínűleg ezért is választják ezt a szakmát. Szex, drog és rock and roll - így szabadulhatsz meg a belső démonaidtól... Én pedig így költöztem össze Cooper Cartwrighttal. Mármint úgy, hogy miután az élettársam, Jordan - Cooper öccse, egyben az Easy Street énekese - a közös ágyunkban igyekezett kiűzni valamely belső démonát Tania Traceszel, a Cartwright lemezkiadó legújabb csillagával, nekem nem volt hová mennem. Cooper és én üzleti megállapodást kötöttünk: kiadta nekem a belvárosi háza egyik emeletét, cserébe én foglalkoztam a számláival. Hogy hogyan sikerült ezt a dolgot közel egy évig tényleg üzleti alapon kezelni, azt fel nem foghatom, különösen, ha számításba vesszük, hogy az elmúlt három hónapban, mióta felfedtük egymás előtt az érzéseinket, megszámlálhatatlan alkalommal estünk már egymásnak a ház összes helyiségében (leszámítva az alagsort, mert ott pókok vannak). - Hát - próbálok védekezni -, amikor utoljára beszéltünk, Christopher azt mondta, valami táncos mulatót, éjszakai klubot vagy ilyesmit akar nyitni. És hát nem erről híres? Hogy drogot tesz a lányok italába? A főiskola elnökének fiával nem vagyunk épp baráti viszonyban, és akkor még finoman fogalmaztam. Legfőképpen azért, mert egy időben nemcsak hogy valóban lefeküdt a Fischer Hall minden diáklányával, akit csak az ágyába tudott csábítani, hanem mert erősen gyanítottam, hogy aztán el is tette őket láb alól. Az már mellékes, hogy később kiderült: ez utóbbiban ártatlan. Az előbbi attól még ugyanúgy igaz. - Vajon egy feltörekvő, gazdag klubtulajdonos, aki imád fiatal lányokkal henteregni, miért él még mindig a szüleivel? - morfondírozik Cooper. - Biztosra veszem, hogy Christophernek van saját lakása Williamsburgben - felelem. - Csak akkor alszik itt, amikor a szülei nincsenek a városban. Legalábbis erre a következtetésre jutottam, amikor megláttam, ahogy korán reggel kisurran az irodámmal szembeni felvonó ajtaján, hogy kijelentsen egy éjszakai vendéget. Mindig nagyon feltűnő, ha valaki délelőtt tíz óra előtt használja a liftet, mivel a New York-i Főiskolán igen kevés diák vesz fel olyan órát, amely tizenegynél korábban kezdődik, de még sokkal szembeötlőbb a dolog, ha az illető az elnök fia egy húszas évei vége felé járó, kosztümös szőke nő társaságában, aki Christian Louboutin cipőt és 20.000 dolláros arany Rolex karórát visel. Bár azt hiszem, már az is eredmény, hogy Christopher a változatosság kedvéért legalább vele egykorú barátnőt talált magának. - Williamsburgben - mordul fel Cooper. - Hát persze. Hol máshol is lakhatna manapság egy magára valamit is adó, lányokat bedrogozó ifjú, mint az indie rock és a hipszterkultúra központjában?
Mérges pillantást vetek rá. - Tekintve, hogy az itteni árakat csak a főiskola, a sztárok és a hozzád hasonlóan hatalmas családi vagyonokkal bírók tudják megfizetni, mégis hol kellene lakniuk? - jegyzem meg élesen, miközben a fejünk fölött a számlálón kigyullad a húszas szám. - Ez talált - vigyorodik el. - De az én összes örökségem az a ház, semmi egyéb vagyon. És az egyetlen sztár a közelben te vagy. Azon tűnődöm, vajon miért... Ám a lift ajtaja kinyílik, még mielőtt befejezhetné a kérdést, vagy esetleg tiltakozhatnék - én akkor voltam sztár, amikor a Taco Bell még egy csivavával reklámozta magát, és manapság kábé annyian ismernek, mint azt a réges-rég a föld alatt pihenő kutyát -, és meglátjuk a mentősöket, akik ott toporognak a folyosón, Allingtonék tetőtéri lakása előtt. Christopher Allington pedig az ajtóban áll, kezében egy táblával és egy tollal. - Bocs, fiúk, hogy ilyen macerás vagyok, de igazán hálás lennék, ha aláírnák ezt a beleegyező nyilatkozatot, mielőtt belépnek. A két egyenruhás mentős, hóna alatt a nehéz táskával, idegesnek tűnik. - Miféle nyilatkozatot? - tudakolja az egyikük. - Csak egy egyszerű beleegyező okirat, amelyben az szerepel, hogy használhatjuk a... - Christopher hangja elakad, amikor megpillant minket Cooperrel. - Ó, helló! - üdvözöl, és az arckifejezése szívélyesről hirtelen megvetőre vált. Aztán ugyanolyan gyorsan vissza. A hangja azonban tagadhatatlanul hűvösen cseng, miközben minket néz. De hát, tekintettel a múltkori gyilkosságos dologra, nem vethetjük a szemére, hogy megharagudott. - Titeket meg mi szél hozott? - érdeklődik. - Egy mentőautó áll az épületem előtt - felelem hasonlóan hűvösen. -A te épületed előtt? - Nyilvánvaló, hogy Christopher próbál közömbösnek tűnni, de a nevetésében ott az él. - Tudtommal ez az épület a New York-i Főiskola tulajdona, annak pedig az apám az elnöke. Úgyhogy nem állíthatod, hogy a te épületed, ugyebár? Christopher kék inget, fehér nadrágot és fehér zakót visel. Az inget alaposan összeizzadta. Igaz, ami igaz, elég nagy hőség van itt a folyosón, amelyet az épület többi részétől eltérően elegáns szőnyeg borít, a falát pedig olajzöldre festették az emelet tekintélyes - és egyedüli - lakóinak tiszteletére. A lifttel szemben aranykeretes tükör lóg a falon. Meglátom benne magam: én is izzadok, olyannyira, hogy néhány tincs a szőke lófarkamból a nyakamba tapad. De érzem, hogy a lakásból Christopher mögül hűvös levegő áramlik ki. Maximumra tekerte a légkondit odabent. Cooper, kihagyva a felesleges udvariaskodást, rögtön a tárgyra tér: - Mi az a ruhádon? - És most nem az izzadságra gondol. Christopher fehér vászonzakóján mindenhol sötétbarna foltok éktelenkednek. Bár tudom, én ne beszéljek azzal a hatalmas fluoreszkáló festékpacával a hátam közepén. De ha jól emlékszem, Christopher egyik csapatban sem játszott ma este odalent. - Ja, ez? - simít végig a mosolyogva fiú az egyik nagyobb folton a zakóján, mintha csak valami semmiség lenne. - Hát ez egy ma esti szerencsétlen baleset következménye, de biztosíthatlak titeket, hogy minden...
A mentősnő hozzám és Cooperhez fordul. - Felismerem, ha vért látok, és ez vér - jelenti ki határozottan. - Melyikük a felelős itt? Mert bejelentést kaptunk, hogy egy nő elájult ezen a címen. Ez az úriember itt - az úriember szót egy kissé gúnyosan ejti - azt állítja, hogy a hölgy már magához tért, de addig nem akar beengedni minket, amíg alá nem írunk valami beleegyező nyilatkozatot. - Nos - szólalok meg, mert a Christopher ruháján lévő vérfoltok és a mentősnő által emlegetett eszméletlen személy arra kényszerít, hogy magamra vállaljam a teljes felelősséget. Kábítószer - csak erre tudok gondolni. Kábítószer és vér. - Én vagyok az igazgató asszisztense. Ő pedig még csak nem is itt lakik. Semmi joga hozzá, hogy bárkitől bármilyen aláírást követeljen. Úgyhogy én azt mondom, bemehetnek. Ekkor a Christopher mögötti lakásból megszólal egy férfihang. Nyilván meghallotta a kis beszédemet. - Heather! Te vagy az? Cooper, mintha puskából lőtték volna ki, úgy veti előre magát a mentős mellett, és durván ellöki Christophert az ajtóból. - Jordan? - kérdi hitetlenkedve. Nem csodálom, hogy meglepődött. Cooper kisöccse, Jordan a legutolsó, akire számítanék a New York-i Főiskola egyik diákotthonában, főleg nem az elnök kényelmes lakásán, és különösen nem narkósokkal és vérrel egy helyiségben. Cooper és Jordan sosem álltak igazán közel egymáshoz, és nem csak amiatt, mert Cooper - Jordannel ellentétben - nem engedelmeskedett, és nem lépett be az Easy Streetbe, amikor az apjuk, Grant Cartwright, a Cartwright lemezkiadó vezetője épp úgy akarta. Az is közrejátszik ebben, hogy Cooper különösen gazdag - és hasonlóképpen különc - nagyapja, Arthur Cartwright Cooperre hagyta a kis rózsaszín West Village-i házikóját, amely most nagyjából hétszámjegyű összeget ér. És a mód, ahogyan Jordan szakított velem, szintén közrejátszhat abban, hogy a vőlegényem nem kedveli őt - de inkább nem bocsátkozom feltételezésekbe. Ennek ellenére Cooper szinte feldönti Christophert abbéli igyekezetében, hogy terve szerint az öccse segítségére siessen. Ez egészen megható, tényleg. Bár nem mindenki gondolja így. - Ha nem haragszol - szól Christopher mogorván Cooper után, és megigazítja a hajtókáját -, ez egy Armani öltöny! A lakás pedig magántulajdon. Rád hívhatnám a zsarukat! - Csak rajta! - biztatom Christophert, és beengedem a mentősöket. - Majd azt mondom nekik, hogy csak úgy betörtél ide. A szüleid nincsenek itthon, ha jól tudom. - A Hamptonsban vannak - ismeri be a fiú mogorván. - De most komolyan, összemászkáltok egy nagyon fontos forgatási helyszínt! A lányt később is megnézhetnék. Most már úgyis jobban van. - Forgatási helyszínt? - csodálkozom, és érzem, hogy összeszorul a szívem. Egy eszméletlen nő, vér és kamerák? Christopher rávette Jordant, hogy forgassanak valami pornófilmet? A szomorú az, hogy igazából már meg sem lepődnék. De ahogy megfordulok a tetőtéri épület elegáns folyosóján, meglátom, mit is értett Christopher forgatási helyszín alatt, és nyomban megértem, miért
torpan meg Cooper olyan hirtelen előttem, hogy egyenesen beleütközöm. - Cooper? - Jordan Cartwright egy alaposan kipárnázott kanapén ül, s újdonsült - és igen csinos - ifjú feleségének, az év legsikeresebb énekesnőjének, Tania Trace-nek a kezét szorongatja. Jordan még nálunk is jobban meglepődik, mikor megpillant minket, és ez sokat elárul. - Mi a fenét keresel te itt? - Hogy én mit keresek itt? - Cooper döbbenten mered az öccsére, aztán a tekintete arra a csoportra vándorol, akik ott ácsorognak Jordan és a kanapé körül, amelyet két hatalmas reflektor világít meg egy-egy háromlábú állványról. - Szerintem sokkal érdekesebb kérdés, hogy te mit keresel itt! És hogy miért vagy csupa vér! - Az lennék? - pillant végig magán meglepetten Jordan. Hasonló öltözetet visel, mint Christopher, csak az ő öltönye halvány bézsszínű, az inge pedig rózsaszín. - Ó, a francba, észre sem vettem! Miért nem szóltatok, srácok? néz bosszúsan a stábra, akik hosszabb szárú sortban és különféle együttesek nevével teleirkált pólókban gyülekeznek körülötte - hozzáteszem, az Easy Street egyiken sem szerepel. Bár a légkondi teljes gőzzel üzemel, a reflektorok olyan meleget árasztanak magukból, hogy ők is erősen izzadnak. - A vér jó. Ettől lesz életszerű a dolog! - nyugtatja meg egy férfi. A fején fülhallgató, a kezében pedig egy zsiráf - az a hosszú nyelű mikrofon, amelynek a végére azt a szőrös izét biggyesztik. A kamera mögött álló fickó belenéz a lencsébe, aztán kijelenti: - Ez a vér mintha nem is lenne, olyan sötét van itt. Valaki végre szíveskedne beállítani a szűrőket, ahogy kértem, vagy csak magammal társalgok? Egy fiatal nő, aki a haját apró fonatokba fonva viseli, hogy ne lógjon a nyakába, odasiet az egyik állványhoz, és kihúz egy szűrőlapot a reflektor elől. A Jordanre és Taniára irányuló vakító fehér fény egy pillanat alatt vagy a százszorosára erősödik, ezzel egyetemben a hőmérséklet Allingtonék lakásában mintha újabb öt fokkal emelkedne. - Tökéletes! - nyugtázza az operatőr elégedetten. - Most már látszik a vér! Tania, aki aranyszínű miniruhát visel - és a mini szót elég tág értelemben vegyük, mivel a ruha épp csak akkora, hogy eltakarja a mellbimbóit és az egyéb takarnivalókat odalent -, a szeme elé kapja szépen lebarnult kezét, és elfordítja tökéletesen beállított arcát a kápráztató fény elől. - Én ezt nem tudom megcsinálni - motyogja elhaló hangon. - Már hogyne tudnád, Tania drágám - szólal meg egy nő, akit eddig észre sem vettem. Kívül áll a megvilágított részen, de annyira ott sincs sötét, hogy ne lássam a Louboutin cipőjét és az arany csillogását a csuklóján. Ez az a nő, akit mostanában elég sűrűn láttam reggelente kiszállni a liftből Christopherrel. - Tedd le a kezedet, és most meséld el, milyen érzés volt látni, hogy egy embert az orrod előtt lőttek le. - De nem akarom! - tiltakozik Tania, és nem mozdítja a karját. Amennyit én látok belőle, az arca nagyjából olyan zöld, mint a folyosó fala odakint. - Szedd össze magad, drágám! - bátorítja Jordan. Átöleli aprócska feleségét és szeretettel néz rá, bár onnan, ahol ő ül, legfeljebb a könyökét és tán a térdét láthatja. - Tudom, hogy rettenetes volt, amit átéltél ma este. De hallottad, mit mondtak az ügyeleten. Idővel és némi imádság segítségével Medve rendbe fog jönni. Addig pedig itt vagyok én, hogy vigyázzak rád! És a babára is, ha majd megszületik! Esküszöm, nem hagyom, hogy bármi rossz történ-
jen veletek. Az utolsó leheletemig foglak védelmezni titeket! Nem hiszek a fülemnek. Egy Medve nevű valakit lelőttek Tania orra előtt? Ezek az emberek pedig azt akarják, hogy kamerák előtt beszéljen a dologról itt, a Fischer Hall tetőépületében? De miért? - Ez jó, Jordan! - nyugtázza arany Rolex a háttérből. Az órája villanásából látom, hogy egy mobiltelefont emel a füléhez. - Meg tudnátok ismételni, de most úgy, hogy te, Tania, leteszed a kezedet és Jordanre nézel? Ebben a pillanatban mindkét reflektor kialszik, és a szobára sötétség borul. Valaki felsikolt. Igazából nincs teljesen sötét. Mrs. Allingtonnak jó néhány Tiffany lámpája világít szerte a lakásban, odakint, a teraszon pedig fényfüzérek szórják a fényt, úgyhogy valamennyi világosság azért marad. De a hirtelen fényváltozás mindenkit meglep, s beletelik némi időbe, míg hozzászokik a szemünk a dologhoz. - Mi a... - hőköl hátra Christopher. - Gondoltam, hogy ez a jelenetem jó lesz - kommentálja Jordan a saját szereplését. - Tudtok belőle használni valamit? De senki sem figyel rá. Az emberek fel-alá rohangálnak, hogy kiderítsék, mi történt. A felvételvezető fennhangon szidja az operatőrt. - Mondtam, hogy derítőt kellene használnunk! - háborog. - Ezek a hatalmas reflektorok mindig kicsapják a biztosítékot az ilyen omladozó, öreg épületekben! - Elnézést! - próbálkozom újra meg újra, míg a hangom olyan magasságokba nem emelkedik, hogy végre mindenki rám figyeljen. Aztán felemelem a zsinórt, amit kihúztam a konnektorból. - Nem a biztosíték ment ki. Én csináltam! Azt hiszem, az ide illő kifejezés az... ENNYI! NÉGY Én, Tania Nem vagyok Christina, nem rázom a fenekem Nem vagyok Beyoncé, nem villog az ékszerem Ki vagyok én, érdekel-e, mondd Ha tudni akarod, nézd mega show-t Nem vagyok Katy, nem csörög a smukk Nem vagyok Fergie, kevés címlap jut Ki vagyok én, érdekel-e, mondd Ha tudni akarod, nézd mega show-t Ki vagyok én? Várj és megtudod! Hogy ki vagyok én? Tania vagyok Eredeti cím: Tania Be Me Írta: Larson/Sohn Cartwright Filmstúdió A Jordan és Tania főcímdala.
- Az itt lakók biztonságának és személyiségi jogainak védelme érdekében - mutatok rá - az illetékes szervektől beszerzett megfelelő engedély nélkül a New York-i Főiskola minden diákotthonában tilos bármiféle filmforgatás. Bármily furcsa, ez a mondat hetente többször is elhangzik a számból, és a címzettje általában Gavin, az önjelölt Quentin Tarantino. Az épületben történő filmezés megtiltásának azonban igazából semmi köze a diákok személyiségi jogaihoz. Sokkal inkább ahhoz, hogy meg sem tudom már számlálni, hány alkalommal riasztottak amiatt, hogy füst árasztotta el valamelyik folyosót, mert túl sokáig hagyták a színszűrő fóliát a flashlámpák előtt (akármik is legyenek azok). Azt meg inkább nem is kezdem el számolni, hány diák próbálja amatőr pornófilmek készítésből fedezni az oktatása költségeit. - Szóval - teszem fel a kérdést, mivel mindenki csak némán bámul rám. Van valakinek megfelelő engedély a birtokában? Mert nekem senki sem mutatott semmiféle papírt erről a... a... mi is folyik itt tulajdonképpen? Erre mindenki egyszerre kezd beszélni - mindenki, kivéve Taniát, aki most, hogy a reflektorok már nem világítanak a szemébe, leereszti a kezét, és úgy néz rám, mintha még sosem látott volna... ami kissé abszurd, tekintve, hogy nem is olyan régen rányitottam, amint az arcát épp az exbarátom ölébe temette. Akármilyen nehéz is volt azután - ki kellett költöznöm, kereshettem új lakóhelyet magamnak és mindent elölről kellett kezdenem, nem beszélve arról, hány álmatlan éjszakát töltöttem éberen, mert azon tűnődtem, hogyan lehettem ennyire ostoba, végtére is tíz évig voltam Jordan barátnője -, Tania tulajdonképpen nagy szívességet tett nekem: neki köszönhettem a szabadságomat, és azt, hogy rám talált egy egészen új élet... és Cooper. Persze erről fogalmuk sincs, se neki, se Jordannek, mivel Cooper és én nem kötöttük a család orrára, hogy együtt járunk, azt meg aztán pláne nem, hogy össze fogunk házasodni. És ez a mostani sem a legalkalmasabb időpont erre. - Várjatok egy kicsit! - igyekszik Cooper túlkiabálni az általános ricsajt, s közben a tekintete hol Christopherre, hol pedig az öccsére vándorol. - Honnan ismeritek ti egymást egyáltalán? És mit keres itt a mentő? Kit lőttek le? A nő, akinek méregdrága aranyóra van a csuklóján, igen cifrát káromkodik, és határozott léptekkel elindul felénk. Louboutin cipője hangosan kopog a parkettán. - Már bocsánat, de kik maguk? - háborog, s közben dühös pillantásokat lövell felénk. - Ha nem tudnák, itt a CFS egy nagyon fontos felvétele folyik... - Stephanie, minden rendben! - nyugtatja meg Christopher látszólag higgadtan. - ő Jordan bátyja. Az arany rolexes nő megtorpan. - A bátyja? - elkerekedett szemmel néz Cooperre. - Várjunk... csak nem maga Cooper Cartwright? - Aki nem lépett be az Easy Streetbe - bólint Cooper. Elég bosszúsnak tűnik. - Igen, én vagyok. Nem szerepelek pattanás elleni szerek reklámjában, és nem állok a tini tömeghisztéria középpontjában. Úgyhogy lenne szíves valaki végre elmagyarázni, hogy került egy másik ember vére az öcsém zakójára? És mi a fene az a CFS? - Atyaég! - sóhajt fel Stephanie, és a viselkedése hirtelen megváltozik. A karóra - amely hatalmasnak tűnik a Taniáéhoz hasonló, vékonyka csuklóján
- és persze a Louboutin cipő mellett piros zsákruhát visel, amelynek a szoknyarésze olyan szűk rajta, hogy majdnem hasra esik benne, miközben botladozva közeledik felénk a padlón fekvő zsinórok között. Ennek ellenére minden egyes porcikájából, a homloka közepén hirtelen lüktetni kezdő értől kezdve (állig érő haját teknőspáncélból készült fésűvel lógta kontyba, így az ér tisztán látszik) egészen a bal kezében szorongatott BlackBerry készülékig szinte sugárzik, hogy ő a végsőkig kimerült tévéproducer. - Stephanie Brewer - nyújtja a jobbját, hogy kezet fogjon Cooperrel. Főproducer, Cartwright Filmstúdió. El sem tudom mondani, micsoda megtiszteltetés! Cooper Cartwright, az egyetlen Cartwright, akit még nem ismerek! Rengeteget hallottam már magáról! - El tudom képzelni... - Cooper csak egy röpke pillantást vet Stephaniera, miközben kezet ráznak. - Apa vett egy tévécsatornát? - faggatja Jordant. - Kábeltévét - vonja meg a vállát Jordan. - Se Adele, se Lady Gaga nem kötött velünk szerződést, úgyhogy anya szerint muszáj volt tennünk valamit. - Szóval, anya ötlete volt - szalad fel Cooper szemöldöke. - Jellemző. - Szeretném, ha tudná, mennyire szeretek az apjával dolgozni - áradozik Stephanie. - Ó volt az egyik oka, hogy a Harvardra jelentkeztem, gazdasági szakra. Hogy a nagyszerű Grant Cartwright nyomdokaiba léphessek. - Ezt igyekszem nem felróni magának - nyugtázza Cooper szárazon. Stephanie mosolya alig halványul. - Köszönöm - pislog zavartan. - Szóval akkor kit lőttek le? - tér vissza a kérdéshez Cooper. - Ja, igen - engedi el végre Stephanie a vőlegényem kezét. - Olyan szerencsétlen eset! Tania testőre volt az. A Beth Israel kórházba vitték, hogy megröntgenezzék és összevarrják, miután ma este eltalálta egy golyó - teljesen véletlenül -, amikor épp Christopher klubja előtt forgattunk a Varick Streeten. De valószínűleg teljesen fel fog épülni... - És a rendőrök mindenkit elengedtek? Senkit nem tartottak ott, hogy kikérdezzék? - csodálkozik Cooper. - Természetesen kikérdeztek minket - szólal meg a befont hajú lány. A kezében tartott papírokból arra következtettem, hogy ő lehet a felvételvezető. - Még ott helyben. De hát mit mondhattunk volna? Az egyik percben Medve még ott állt mellettünk, a másikban pedig már a földön feküdt, Jordan és Chris pedig tiszta vér lett tőle. - Pontosan. A véletlen lövedék sajátossága, hogy véletlenül talál el - erősíti meg Christopher. - Egyikünk sem látott semmit. Nem egy lassító autóból lőtt ki valaki. A golyó csak úgy a semmiből jött. - A rendőrség szerint lehet, hogy tizenéves kölykök voltak - magyaráz tovább Stephanie akik fegyverrel játszottak az egyik szomszédos tetőn. De eddig még nem találtak senkit. - Nehogy azt hidd, hogy közülünk lőtte le valaki! - védekezik Jordan. Hisz Medve a barátunk! - Azt látom - mordul fel Cooper. - Olyan jó barátotok, hogy mind ott tömörültök a kórházi ágya mellett, hogy lássátok, milyen jól van. - Jared, a koordinátorunk ott maradt vele - tájékoztat az operatőr. - Ja, persze - modul fel a mikrofont tartó fickó. - A segédoperatőrrel együtt, hogy felvegyék, amikor összevarrják a sebet. - Medve már jól van - zárja le a vitát Stephanie. - A sérülése sajnos keltett
némi nem kívánt érdeklődést és a forgatás tervezett rendét is megzavarta, ráadásul Taniát is teljesen kiborította, amint látják. Úgyhogy ha végre túlléptünk ezen a képtelenségen, hogy tilos az épületben forgatni, kérhetném, hogy... Én azonban már ügyet sem vetek rá. Tania - akit a People magazin olvasói beválasztottak a világ ötven legszebb embere közé rettenetesen néz ki. Borzasztóan keskeny válla most még beesettebb, kezét az ölébe rejti, csontos térde befelé görbül. Máskor tejeskávészínű bőre most sárgásnak tűnik, bár nehéz megmondani, hogy ez az aranylóan csillogó ruhájának, az elégtelen világításnak, vagy annak köszönhető, amin keresztülment. Tisztában vagyok vele, hogy a sárgaság sosem tesz jót egy sztár megjelenésének. Különösen egy olyan csillagénak nem, akinek ragyognia kellene. Tania már a második trimeszterben jár. A Us Weekly nemrégiben címlapon kürtölte világgá, hogy Jordannel kislányt várnak. A gyerek miatt úgy érzem, többszörösen is óvnom kell Taniát, még akkor is, ha a tisztelt anyuka mindig is úgy bánt velem, mint egy kutyával. - Továbbra sem forgathatnak az épületben - jelentem ki kategorikusan. És mindenki legyen szíves kimenni a szobából, hogy a mentősök nyugodtan megvizsgálhassák Taniát. Stephanie szemöldöke a magasba szalad. - Hogy micsoda? - dadogja. - Valaki kihívta a mentőket - emlékeztetem. - Feltételezem, nem azért, hogy még drámaibbá tegye a jelenetet, tekintve, hogy csak rosszullét vagy sérülés esetén törvényes riasztani őket... A mentősök a partvonalról figyelik a kis szócsatánkat, mint valami teniszmeccset. - Így igaz - szólal meg az egyikük. - És mi is ez a műsor tulajdonképpen? Az ér Stephanie homlokán ismét lüktetni kezd. - A Jordan és Tania - feleli. - Reményeink szerint ez lesz a CFS első nagy dobása, és az elkövetkező szezon legnézettebb férj-feleség témájú valóságshow-ja. Éppen ezért még csak véletlenül sem riasztottuk törvénytelen módon a mentőket. És nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi fontos dolog kamerán kívül történjék. Jordan és Tania rajongói minden bizonnyal kíváncsiak erre az érzelmes pillanatra. Jordan, aki még mindig Taniát öleli át a kanapén, feszengeni kezd. - Tudom, hogy azt is filmre akartátok venni, Steph, amikor megvizsgálják, de szerintem Taniának inkább... Jordan ezzel valami olyasmit tesz, amilyet még sosem láttam tőle: egy másik ember érdekeit a magáé elé helyezi. Az egész jelenet olyan megható, különösen, ahogy Tania könnytől csillogó, hatalmas barna szemével bizakodva néz fel rá. Sajnálatos módon „Steph” egy csípős megjegyzéssel tönkreteszi a pillanatot. - Nem ez volt a megállapodásunk, amit aláírtál, Jordan! Semmi sem történhet kamerán kívül. Erről volt szó. És ez az apád akarata is. Jordan láthatóan elkeseredik. - Így van - ismeri el. - Persze, igazad van. Látom, hogy Tania megadóan lesüti a szemét. Nem lep meg, hogy Jordannek nem sikerült kiállnia a felesége jogaiért. Cooperrel ellentétben Jor-
dan mindig is azt tette, amire az apja utasította beleértve azt is, hogy dobjon engem Stephanie pedig nyilvánvalóan felismerte ezt. Nem kell mást tennie, mint hogy kimondja a bűvös szavakat: „az apád így akarja”, Jordan pedig már ugrik is. Cooperre pillantok és látom, hogy őt éppúgy bosszantja a testvére viselkedése, mint engem. De még mielőtt Cooper megszólalhatna, én vagyok az, aki megmentem Taniát. Nem mintha nagyon akarnám. Hisz nyilvánvalóan egyiküknek sem tartozom semmivel. De nem tehetek róla. A Fischer Hall az én kis szigetem az elveszett játékaimé, ahogy Cooper fogalmaz -, és nem szeretem, ha az én kis szigetem lakóit zaklatják. - Nos, ismét csak azt mondhatom: sajnálom - szólalok meg -, de az épületben tilos forgatni. Tania felnéz nehéz műszempillái alól, és már látom, miért is olyan népszerű előadó. Nemcsak azért, mert olyan remek hangja van - de tényleg -, vagy mert olyan dögösen néz ki a parányi ruhácskáiban - ami szintén igaz. Hanem azért is, mert egyetlen pillantása annyi, de annyi érzelmet rejt... legalábbis úgy tűnik. Jelenleg épp mérhetetlen hálát sugároz felém. Egy kissé zavarba jövök. Tania Trace több mint húszmillió lemezt adott el, harminc országban vezette a slágerlistát, négy Grammy-díjat nyert, most pedig terhes attól a Jordan Cartwrighttól, aki rekordszámú saját slágert tudhat magáénak (természetesen az apja segítségével). Nekik, kettőjüknek még saját tévéshow-juk is van. Tania egy ünnepelt díva. Hogy miért nem tud ő maga nemet mondani Stephanie Brewernek, az számomra felfoghatatlan. - Mi pedig semmiféle beleegyező nyilatkozatot nem írunk alá jelenti ki határozottan a mentősök egyike, és a társával együtt odalépnek a szoba túloldalán üldögélő Taniához. Az ér Stephanie homlokán úgy kidagad, hogy attól félek, mindjárt szétrobban. Ez valószínűleg Cooper figyelmét sem kerüli el, mert megszólal: - Talán jobb lenne, ha mi kimennénk. Nincs itt egy terasz véletlenül? Ott bizonyára hűvösebb van. Cooper persze csak udvariaskodik. Nagyon jól tudja, hogy Allingtonék lakásához terasz is tartozik. Egyszer majdnem megöltek ott. - Igen, ez jó ötlet - csap le Christopher. Összeüti a tenyerét. - Na jó, figyeljen mindenki! Higgadjunk le, és hagyjuk egy kicsit magára a mi kis sztárunkat, amíg megvizsgálják ezek a kedves... öhm... mentősök. A konyhában, a hűtőben találtok némi italt, ha valaki megszomjazott volna... - Guarana is van? - érdeklődik a hangtechnikus reménykedve, majd leteszi a fülhallgatóját és a mikrofont a kezéből. - Egy Guaranát Marcosnak - rendelkezik Christopher -, a többieknek pedig Red Bulit! Ti kértek valamit? - Cooperre és rám néz, de válaszra sem várva folytatja: - Hé, Lauren, hozz nekünk pár üveg vizet! Ezzel az egész stáb megindul Allingtonék konyhája felé, miután Christopher kitárja a hatalmas üvegajtót, mely a szülei lakásának nappaliját és ebédlőjét összekötő teraszra nyílik. Nyomban megcsap minket egy hűvösebb légáramlat. A levegő idefent - úgy húszemeletnyi magasságban az utcaszinttől - tisztábbnak és frissebbnek tűnik, mint lent. A közlekedés zaja már alig hallatszik, de valami furcsa hatásnak köszönhetően időnként kivehető a Washington Square Park szökőkútjainak csobogása. Manhattan körpanorámája lenyűgöző - szikráznak a városi fények, és egy ilyen tiszta éjszakán, mint a
mai, még a hold és néhány csillag is látható. Amikor itt vannak a városban, Allingtonék legtöbbször ezen a teraszon tartják az összejöveteleiket - amelyeken fekete-fehér egyenruhát viselő profi pincérek szolgálják fel a harapnivalót. És ez az a terasz, ahol egyszer majdnem elpatkoltam. Bár erre igyekszem nem gondolni. A tanár szerint, aki az idei nyári óráimat tartja (bevezetés a pszichológiába), ezt disszociációnak hívják. Az ember általában nehezen szabadul az ilyesmitől. Hát én azért megpróbálom. - Egyébként maga kicsoda? - néz rám Stephanie Brewer, miközben egy zöld-fehér csíkos ülőgarnitúra felé igyekszünk. - Véleményem szerint Allington elnök érdeklődéssel fogja hallgatni, mily kevéssé volt segítőkész ebben az ügyben. Csak hogy tudja, ő és a felesége nagy rajongói a Cartwright Filmstúdiónak. Cooper, aki fültanúja volt ennek a párbeszédnek, bosszúsnak tűnik. - Igazán sajnálom - fordul Stephanie felé, bár egyáltalán nem úgy néz ki, mintha tényleg sajnálna bármit is. - Elfelejtettem volna bemutatni...? - Heather vagyok - vágok közbe. Látom, mire készül Cooper. Nem tetszik neki, ahogy Stephanie bánik velem - mintha valami alárendeltje lennék -, és tudatni akarja vele, hogy fontos személy vagyok. De én nap mint nap ki vagyok téve annak, hogy a Stephanie- hoz hasonló emberek lenéznek és ilyen hangon beszélnek velem. Én is hasonlóan a több millió irodistához és szolgáltatóiparban dolgozóhoz, én is hozzászoktam már, bár azt hiszem, sosem fogom megérteni az okát. Mert elfogadnám, ha alkalmatlan lennék a feladatomra, mint Simon, de ez nem így van. Stephanie pedig nem engedhetné meg magának, hogy bárkivel is úgy beszéljen, ahogy velem, ha már itt tartunk... Ezért nem akarom, hogy Cooper elárulja neki, hogy valaha én is híresség voltam. A titkunkat pedig, amelyet hónapok óta olyan gondosan őrzünk mármint hogy a főnöke fiával járok -, határozottan nem kellene a nő orrára kötnie, pusztán azért, hogy jó modorra tanítsa. - A Fischer Hall igazgatójának asszisztense - mondom. - Ha panaszkodni akarna Allington elnöknek, el ne felejtse a nevemet! A vezetéknevem Wells. És a biztonság kedvéért le is betűzöm neki. - És mesélje el az apámnak is - teszi hozzá Cooper, miközben közelebb húz egy zöld-fehér csíkos fotelt, hogy leülhessek. - Biztosra veszem, hogy Grant élvezettel fogja hallgatni a történetet, hogyan találkozott Heatherrel, Stephanie. Dühös pillantást vetek felé, amiért elrontotta a játékomat, de ő csak roszszallóan néz rám. Cooper nem szereti, ha „szerényen hallgatok különleges tehetségemről”, ahogy ő fogalmaz, és nem úgy mutatkozom be, mint „a” Heather Wells, a legfiatalabb énekes, aki már az első lemezével felkerült a Billboard slágerlistájára, és az első nő, akinek egy száma és egy albuma (a Sugár Rush) egyszerre állt a listák élén. De most őszintén, hány közel harmincéves ember büszkélkedik olyasmivel másoknak, amit tizenöt évesen csinált? Ez olyan, mintha a Facebookra olyan képet választanál, amelyen te vagy a gimis focicsapat hátvédje vagy a szalagavatón a bálkirálynő. A terasz halvány díszkivilágításának fényében azonban már látom, hogy késő. Stephanie felismert, hála Coopernek. Pontosan meg tudom határozni a
pillanatot, amikor a kötekedő iskolai alkalmazottból hirtelen Heather Wells lettem a szemében, a hajdani tini popsztár, a főnöke legnagyobb sikertörténeteinek egyike... már addig, amíg magamra nem szedtem néhány kilót, és ragaszkodni nem kezdtem hozzá, hogy a saját szövegeimet énekeljem, mert onnantól hirtelen már nem is voltam akkora siker. Ennek ellenére nem haragszom Cooperre, mert Stephanie rádöbben, mibe trappolt bele a 37-es cipőcskéjével, és nagyon szórakoztató figyelni, ahogy próbál kimászni a dologból. - Ó, hát akkor ezért volt olyan ismerős! - nyújtja felém kegyesen a tökéletesen manikűrözött kezét a székeink közt álló asztal fölött. - „Azonnal annyi a diétának, helyet kell adni ennek a vágynak” - énekli abszolút hibátlanul. Istenem, meg sem tudom mondani, fiatalabb koromban hányszor hallgattam végig a Sugár Rush-t. Ez volt a kedvenc számom. Tudja, mielőtt végleg leszoktunk a popzenéről és áttértünk a valódi zenére. A mosoly az arcomra fagy. Valódi zenére? Ettől a falnak megyek. Néhányan mintha nem tudnák, hogy a „pop” a populáris rövidítése. A Beatles is popzenét játszott. Ahogy a Rolling Stones is. Stephanie mintha megfeledkezett volna arról az apróságról, hogy a popzenének köszönheti a fizetését, ahogy mindenki más is a Cartwright lemezkiadónál. Nevetséges! - Eltalálta - bólintok, miközben Stephanie majd összetöri az ujjaimat. Minden valószínűség szerint szabadidejében Pilates gyakorlatokat végez. Vagy puszta kézzel présel gyémántot a szénből. - El sem hiszem, hogy nem ismertem fel azonnal - vörösödik el. - Eltelt már egy kis idő azóta, nem? De remekül néz ki! Majd kicsattan az egészségtől! És a bőre is csak úgy ragyog! Amikor az ilyen vékony lányok azt mondják neked, hogy remekül nézel ki és a bőröd is csak úgy ragyog, azt úgy értik, hogy szerintük kövér vagy és izzadsz. Cooper és Christopher pedig csak ülnek ott és észre sem veszik, hogy Stephanie épp most vágott egy sértést egyenesen az arcomba. Én észreveszem, de úgy teszek, mintha nem venném észre, mert én vagyok a nagyobb. És a szónak nem csak a fizikai értelmében. Hiszem, hogy amit teszel ebben az univerzumban, az háromszorosan üt vissza rád, ezért igyekszem csak jó dolgokat mondani, kivéve persze, ha Simonról van szó. - Ó, köszönöm! - nyugtázom a lehető legkedvesebb hangon. A stáb tagjai lassan kiszivárognak a teraszra, kezükben valami hideg itallal Allingtonék hűtőjéből. A legtöbben mobiltelefont tartanak a fülükhöz, és a fülembe szűrődő hangfoszlányokból ítélve arra használják a szünetet, hogy egyéb programokat szervezzenek a barátaikkal vagy a párjukkal. A felvételvezető, Lauren nekünk is hoz egy üveg hideg ásványvizet, bár se Cooper, se én nem kértünk. - Köszönöm - veszem elő ismét a hihetetlenül kedves hangomat. Hogy mennyi jóságot fogok visszakapni az univerzumtól, azt el sem tudom mondani. Megtalálom majd a legszebb menyasszonyi ruhát, amiben hozzámehetek Cooperhez, a diákok pedig a nyár hátralévő részében úgy fognak viselkedni, mint a kisangyalok. - Egy ideje mintha eltűnt volna a süllyesztőben, nem? - nyitja ki Stephanie a vizét üdvözült mosollyal az arcán, mely nyilvánvalóan a botoxnak köszönhető. Nagy kár, hogy a személyiségét nem tudja botoxszal kisimítani.
Vagy azt a dagadt eret a homlokán. - Szóval, most erre váltott? - kérdi, és Allingtonék terasza felé int. - Egy kollégiumot irányít? - Diákotthont - javítom ki automatikusan. - De valószínűleg ezt már eddig is tudta. Minden bejelentőlap tetején ott virít. Stephanie értetlenül mered rám. - Hogy hol? - A bejelentőlapokon - ismétlem meg. - Tudja, ezek azok a papírok, amiket alá kell írnia, valahányszor Christopher be- vagy kijelenti az épületből. Igyekszem ezt nem úgy előadni, mint aki pontosan tudja, hány alkalommal töltötte itt az éjszakát - bár nagyon is tisztában vagyok vele vagy mintha furcsának találnám, hogy ilyen gyakran alszik a barátja szüleinek lakásán. Minden ilyen papír tetején ott áll, hogy a Fischer Hall a főiskola diákotthona. Gondolom, feltűnt, hogy a belépőknek minden alkalommal alá kell írniuk egy ilyen bejelentőlapot, és mutatniuk kell egy fényképes igazolványt, hogy ha az itt tartózkodásuk alatt netán megsértik az intézmény szabályzatát mondjuk, engedély nélkül filmet forgatnak felelősségre tudjuk őket vonni. Stephanie hitetlenkedve mered rám az üvegtetejű kerti asztal fölött. - Komolyan mondja? - csodálkozik. - Tényleg ezzel keresi a kenyerét? - Miért is ne? - igyekszem könnyedén venni a dolgot. - Persze, hallottam, hogy az anyja meglépett a megtakarított pénzével elmélkedik de a dalai jogdíjából biztosan van any- nyi bevétele, hogy... Akaratlanul is felhördülök. Stephanie zavartan pillant Cooperre. - Most mi van? - kérdi. - Maga közgazdász, ráadásul a Harvardon végzett, Stephanie - feleli Cooper derűsen. - Tudnia kellene, hogyan játszanak a lemezkiadók - különösen a munkaadója. - Még most is kapok olyan jelentéseket a Cartwright Recordstól, amelyekben azt állítják, hogy még mindig nem térült meg a plakátok költsége, amiken a tíz évvel ezelőtti thaiföldi koncertemet reklámozták - tájékoztatom -, úgyhogy szerintük nem tartoznak nekem egy fillérrel sem. - Még a díszvilágítás fényében is látom, hogy Stephanie egy kissé elpirul a munkaadója hozzáállása miatt. - Értem - motyogja. - De nincs semmi baj - nyugtatom meg gyorsan. - Az itteni munkámmal járó juttatások részeként ingyen végezhetem el az iskolát és szerezhetem meg a diplomámat... - Ó - bólogat Stephanie megértőén. - Szóval ezért dolgozik itt, hogy megszerezze a jogi diplomát, aztán beperelhesse az anyját... és a Cartwright lemezkiadót, igaz? Minden erőmmel azon vagyok, hogy a mosolyom magabiztos legyen. - Nem egészen - felelem. Az igazság az, hogy még az alapképzésen sem vagyok túl. Amíg a korombeliek főiskolára jártak, én zsúfolt áruházakban és teltházas stadionokban énekeltem. Ettől függetlenül persze beperelhetném a Cartwright lemezkiadót, de több jogi szakértő is biztosított róla, hogy egy ilyen per évekig is elhúzódna, és többe kerülne, mint amennyit az egészen nyerhetek, ráadásul valószínűleg nem lenne más eredménye, csak egy kiadós gyomorgörcs... az én gyomromban. Ugyanez érvényes az anyám ügyére is.
- Vannak fontosabb dolgok is számomra - magyarázkodom. - Jelenleg bűnügyi igazságszolgáltatást tanulok. - Bűnügyi... igazságszolgáltatást? - tagolja lassan a szavakat. - Aham - bólintok. Olyan döbbenten néz rám, hogy egy pillanatra elgondolkodom, jó szakot választottam-e. Vajon van olyan, hogy fenéken billentő szak? Mert akkor azt felveszem, és rögtön kezdem is az övével. - Heather Wells - csóválja a fejét. - Heather Wells a New York-i Főiskola kollégiumában dolgozik és bűnügyi igazságszolgáltatást tanul. A kezem ökölbe szorul, de Cooper elkapja az asztal alatt. - A New York-i Főiskola szerencsésnek mondhatja magát, hogy Heather itt dolgozik - néz határozottan Stephanie szemébe. - Csakúgy, mint a diákotthon lakói. És azt hiszem, Christopher tudna mesélni arról, mennyit köszönhetünk Heathernek a bűnmegelőzésben és a társadalmi igazságosság fenntartásában. Nem igaz, Chris? Christopher kényelmetlenül feszeng. - Meglehet, hogy hallottam ezt-azt - motyogja. Stephanie kíváncsian néz a fiúra. - Ő meg mi a fenéről beszél? - Igazság szerint - szorítja meg a kezemet megnyugtatóan Cooper -, magának is szerencséje van, Stephanie, hogy Heather találta itt magukat, nem valaki más. Ő ugyanis remekül kezeli a kritikus helyzeteket. Ez az egyik ok, amiért feleségül veszem. ÖT Cukrosbácsi Szeretem a cukorkát Ilyen cuki lány vagyok
Szeretem a cukorkát Mondd, hogy tessék, ehetsz!
Ha van néhány cukorkád Amit akarsz, megkapod
Ha van néhány cukorkád A cukrosbácsim lehetsz
Eredeti cím: Candy Man Irta: Weinberger/Trace A Candy Man c. Albumról
Kiadja a Cartwright Records. Tizennégy egymást követő héten az első tíz között a Billboard Top 100-as listáján.
Döbbent pillantást vetek Cooperre Allingtonék asztala fölött. Épp most árulta el valakinek, hogy össze akarunk házasodni. Eddig még soha, senki előtt nem beszélt erről. Úgy volt, hogy ez titok! Most pedig közli az öccse valóságshow-jának producerével? Ez meg mi a csodára volt jó? Christopher Allington és Stephanie Brewer éppoly elképedtnek tűnnek, mint én. - A menyasszonyod? - tér magához elsőként Christopher. - Hűha! Ez remek!
De az arckifejezése inkább azt sugallja: rendelheted a temetésedet, haver! Stephanie pedig nem találja a szavakat. - Nekem... nekem fogalmam sem volt erről. Azt hittem... azt tudom, hogy maguk jóban vannak, de úgy gondoltam... - Bizonyára azt a szót keresi, Ms. Brewer - Cooper még egyszer megszorítja a kezemet az asztal alatt, mielőtt elengedi hogy „gratulálok”. - Ja, igen, persze - motyogja Stephanie. Mosolyog ugyan, de a mosolya inkább valamiféle vicsorgásnak tűnik. - Ez remek hír. Látom, hogy a tekintete a bal kezem gyűrűs ujjára villan, amin persze semmi sincs. Cooper, mintha olvasna a gondolataiban, hozzáteszi: - Titkos esküvőt tervezünk, úgyhogy nem árultuk el senkinek. Ha bárkinek is elmondják - beleértve az öcsémet és Taniát is -, sajnos meg kell öljem magukat. Stephanie kivillantja a fogsorát, nevetni kezd, de a nevetése jobban hasonlít egy ló nyerítésére. - Komolyan beszélek - jegyzi meg Cooper, mire Stephanie arcáról lefagy a mosoly. - Hát ez nagyszerű! - lelkesedik Christopher. - Nem bírom a hatalmas esküvőket. - Én sem - csatlakozom. - Szerintem rettenetesek. Kinek van szüksége egy újabb hússütőre? - Visszatérve a lövöldözésre - kanyarodik el a témától Cooper. - A férfi, akit meglőttek, az a Medve... Stephanie és Christopher meglepődnek a hirtelen témaváltáson. - Medve? Ő remek fickó - mondja Christopher, - Nagyon, de nagyon sajnálom, ami történt vele. A beceneve teljesen illik rá. Olyan, mint egy hatalmas, szeretnivaló játékmackó. - Egy hatalmas, szeretnivaló játékmackó, aki történetesen testőrként keresi a kenyerét - foglalja össze Cooper. - Hát... - pislog Christopher. - Igen. Csak addig játékmackó, amíg túlságosan közel nem mész ahhoz, akit védelmez. Mert akkor letépi a fejedet. - De ma este nem ez történt? Érdekes nézni, ahogy Cooper dolgozik. Úgy tűnik, Stephanie és Christopher nem vették észre, hogy éppen ezt teszi. Az ő szemükben Cooper csak egy aggódó testvér. Én azonban tisztában vagyok vele, hogy most nyomoz: azt próbálja kideríteni, mi történt valójában a Varick Streeten, és szépen rakosgatja össze a mozaikokat. - Jaj, dehogy! - kerekedik el Stephanie szeme. A terasz falán körbefuttatott lámpafüzér fényében látom, hogy az ér a homloka közepén már nem lüktet. Coopernek sikerült megnyugtatnia, ügyesesen elhitette vele, hogy csak baráti beszélgetést folytatunk a kerti asztal mellett. Az igazságtól azonban mi sem áll távolabb. - A rendőrség szerint valószínűleg tizenévesek szórakoztak - magyarázza Stephanie -, bár amikor én ilyen korú voltam, legfeljebb tojással dobáltuk mások autóját, de nem lövöldöztünk emberekre. - A kérdés az, hogy vajon ezek a srácok egymásra lövöldöztek - morfondírozik Cooper -, vagy direkt Medvére? Esetleg az öcsémre?
A tekintete Jordanre vándorol. Az üvegajtón keresztül tisztán látszik, hogy az öccse aggódva figyeli, amint a mentősök Taniát vizsgálják. Bevallom, ez a jelenet nagyon megejtő, és nemcsak azért, mert a vérnyomásmérő mandzsettája oly hatalmasnak tűnik Tania vékonyka karján, hanem legfőképpen azért, mert Jordan ennyire aggódik. Ezt láthatólag Cooper is éppoly különösnek találja, mint én. Stephanie döbbenten néz rá. - Senkinek nincs rá semmi oka, hogy lelője Medvét, még kevésbé arra, hogy bántsa Taniát vagy a maga öccsét. Jordan és Tania a legkedveltebb hírességek közé tartozik a Facebookon. Jordannek tizenötmillió követője van, Taniának több mint húszmillió... - És - jegyzi meg Cooper - mégis testőrt alkalmaznak. - Hogy távol tartsák maguktól a túlságosan közvetlen rajongókat és a túlbuzgó újságírókat. Se nekem, se Coopernek nem kell ezt magyarázni. Stephanie a paparazzókra gondol. Amikor én utaztam ebben a bizniszben, nem volt akkora gond a sajtóval, de Jordan és Tania sarkában állandóan ott loholnak - minden lépésüket ugrásra készen követi egy csapat fotós, készenlétben tartott teleobjektívekkel. Ez nyilvánvaló, mert nem tudok úgy ránézni az internetre, hogy ne legyen valahol főcím, mit evett aznap Jordan vagy milyen ruhát viselt Tania. Cooper ejti a témát. - Chris, mi is a neve a klubodnak? Christopher zavartan néz rá. - Hát, a Jelenés igazából nem az én klubom... - Ja, bocsánat, úgy emlékeztem, hogy az mondtad, a tiéd. - Christopher az egyik befektető - kel sietve a barátja védelmére Stephanie. - Mi ketten így ismerkedtünk meg. Az egyik diákszövetségi lány testvére szintén a befektetők között van, ez a barátnőm meghívott a lánybúcsúztatójára, ahol találkoztam Chrisszel, aztán egyik dolog követte a másikat, és... Ez már túl sok információ Coopernek. - Értem - vág közbe. - Szóval, miért itt? - Mit miért? - kérdez vissza Christopher értetlenül. - Miért itt filmeztek ahelyett, hogy a lövöldözés után visszamentetek volna Jordan és Tania lakására? - Egyszerű a magyarázat - feleli Christopher. - Hogy elkerüljük a fotósokat. - Rendőrségi forrásból már értesültek a lövöldözésről - magyarázza Stephanie és kirajzottak, mint a piranják. Mindenütt beléjük botlottunk a klubnál. Ráadásul Tania sem érezte túl jól magát... ami teljesen érthető, tekintve, hogy a rendőrök elég sokáig hallgattak ki minket abban a hőségben. A paparazzók pedig tábort vertek Jordan és Tania háza előtt. - Nekem meg eszembe jutott, hogy a szüleim lakása itt van a közelben von vállat Christopher. - És az újságírók nem ismerik ezt a helyet. Úgyhogy felajánlottam, jöjjünk ide. Tudtam, hogy anya és apa nem bánnák. - Kisfiúsán rám mosolyog. - Be kell valljam, rólad megfeledkeztem, Heather, és arról is, milyen vehemensen védelmezed a lakók nyugalmát. Nem gondoltam, hogy vasárnap este itt talállak. Meglepetten nézek rá.
- Nem kellene olyan vehemensen védelmeznem a lakók nyugalmát, ha egyesek nem próbálnák állandóan zaklatni őket. Ezzel sikerült felcsigáznom Stephanie kíváncsiságát. - Ő meg mi a csudáról beszél? - fordul felém. - Semmiről - vágja rá Christopher. - Már nincs jelentősége. - Az fel sem merült senkiben, hogy mára ennyi elég is lehetne? - tereli vissza a beszélgetést a lövöldözésre Cooper. - Végtére is a stáb egyik tagja erőszakos bűncselekmény áldozata lett! Stephanie szeme elkerekedik. - Tania Trace testőrét lelőtték - emlékeztet minket, mintha elfelejtettük volna -, méghozzá Tania Trace valóságshow-jának forgatásán. Lelkiismeretlen dolog lett volna tőlünk, ha nem örökítjük meg Tania és Jordan természetes reakcióját az esemény után, még akkor is, ha kiderült, a sérülés csak néhány öltést igényel. Igen rémisztő élmény volt, és a nézők bizonyára szeretnék átélni az érzést Jordannel és Taniával. Mi pedig nem hagyjuk cserben a nézőinket. Nem beszélve arról, hogy már nagyon kevés időnk maradt a kissé... intimebb részek befejezésére, mert pár nap múlva kezdődik a Tania Trace rocktábor, és... - Tania Trace micsoda? - szakítom félbe. - A Tania Trace rocktábor - pislog rám Stephanie. - Istenem, maga még nem hallott róla? Kortyolok egyet a vizemből, és összenézek Cooperrel. - Nem igazán követjük Jordan és Tania szakmai munkásságát - felelem diplomatikusan. - A Tania Trace rocktábor Tania Trace kezdeményezésére jött létre - hadarja Stephanie, mintha csak valami prospektusból olvasná - abból a célból, hogy fiatal lányokat részesítsenek zenei oktatásban. Azzal, hogy az éneklés, dalszövegírás és előadás segítségével lehetőséget nyújt az önkifejezésre, segít az önbecsülésük és a zenei tudatosságuk fejlesztésében egy egész generációnyi fiatal lánynak, akik köszönhetően annak, hogy a média olyan képet sugároz a nőkről, mintha pusztán a férfiak szexuális vágyának tárgyai lennének negatív énképet alakítanak ki magukról. - Hűha! - Rittyentek elismerően. Ez tényleg jól hangzik. Nem is hiszem, hogy Tania találta ki. Aztán rájövök, hogy valószínűleg nem is. Egy egész marketinges csapat dolgozta ki és állt elő a gondolattal, de az is lehet, hogy maga a Cartwright Records ötlötte ki a dolgot, engedve a méltatlankodó szülők nyomásának, akik felháborítónak találják Tania videoklipjeit, amelyekben általában hiányos öltözetben parádézik egy biliárdasztal tetején. De akárhogy is, nagyszerű ötlet. Nekem miért nem jutott eszembe valami ilyesmi, amikor még lett volna rá pénzem, és lett is volna rá jelentkező? - És hol lesz ez a tábor? - tudakolom. - A lenyűgöző Fairview üdülőszállóban, Catskillsben - tájékoztat Stephanie még mindig úgy, mintha prospektus lenne a kezében. - Több mint kétszázezren szerettek volna bejutni, de mivel Tania terhes, és itt van a forgatás is, nem beszélve a legújabb lemeze felvételéről, csak ötven jelentkezőre marad ideje. Ötvenre? A kétszázezerből? Ez már valami...
- És csak azokat tudjuk fogadni, akiknek a szülei beleegyeznek, hogy a gyerekük szerepeljen a műsorban - folytatja Stephanie. Hirtelen már nem is tűnik olyan jó ötletnek ez a Tania Trace rocktábor. A mobilom rezegni kezd, örömmel látom, hogy Sarah végre visszahív. Jó mentség, hogy ne kelljen tovább hallgatnom Stephanie Brewer panaszáradatát arról, milyen nehéz is egy tévéproducer élete, így elnézést kérek a jelenlévőktől és átsétálok a terasz túloldalára, hogy nyugodtan beszélhessek Sarahval. - Hé, jól van? - kérdem. - Már nagyon aggódtam maga miatt. Három üzenetet is hagytam! - Nem, egyáltalán nem vagyok jól - feleli a lány barátságtalanul. - Ezért nem vettem fel a telefont. Mit akar? Hűha! Már hozzászoktam Sarah szélsőséges hangulataihoz, de ez még tőle is egy kissé meglepő. - Csak nem sír? - faggatom. - Mert olyan a hangja... - De - vallja be Sarah. - Ha már itt tartunk, igen, sírok. Tudja, hogy valaki felhívta a biztonsági szolgálatot, hogy bejelentsen egy engedély nélküli partit és egy ájult diákot? - Igen - mondom. - Tudok róla, sőt már el is intéztem a dolgot. Miért sír? - Nem tudom, hogy intézhette el, ha itt sincs - engedi el a füle mellett a kérdést Sarah. - Hallottam, hogy volt itt, de Simon azt mondta, már elment. - Ó! - szisszenek fel. - Beszélt Simonnal? - Most kissé összezavarodtam. Ezért sír? De nem magát vádolta a paintball-dolog miatt, ugye? Mert higgyen nekem, az teljes mértékben... - Tudom, hogy Gavin és azok az ostoba sportolók agyalták ki az egészet magyarázza Sarah. - Begyűjtöttük az összes festékpuskát, és gondoskodom róla, hogy holnap visszakerüljenek a szertárba. De senkit sem találtunk, aki elájult volna. Mindenkit kikérdeztünk. Simon adott egy kártyát az összes fiúkának azzal, hogy ha bármilyen személyes problémájuk akadna, hívják őt nyugodtan, aztán elment. - Sarah hangja egy kissé szárazon cseng. - Jaj istenem! - sóhajtok. - Na igen - nyugtázza Sarah. - Azt tudja, ugye, hogy Simon megpályázta az igazgatói állást ebben az épületben? - Hogy micsoda? - Ma már eltalált egy festékgolyó, alkoholfogyasztáson kaptam a nálam dolgozó diákokat, belefutottam a volt pasimba és az új feleségébe, akik abban az épületben forgatják a valóságshow-jukat, ahol én dolgozom. Nem hittem volna, hogy a dolgok még ennél is rosszabbra fordulhatnak. Ezzel szemben... - Ez kizárt dolog! Övé a Wasser Hall, a diákotthonok királya. Mi ért akarna itt dolgozni? - Hát - jegyzi meg Sarah cinikusan - talán mert úgy gondolja, jót tenne a tekintélyének, ha ő lenne az, aki számos haláleset után véget vetne a kollégium rossz hírének. És az sem válna hátrányára, ha segíthetne az elnöknek és a kosárlabdacsapatnak átvészelni a „fiúkabotrányt”. Simon egy idióta, de nem hülye. Egy olyan szó szalad ki a számon, amelyet a Cartwright filmstúdió biztosan korhatárosnak minősítene. - Úgy valahogy - erősít meg Sarah. - Dr. Jessup most nézi át az életrajzát. Simon azt hiszi, hogy csak azért, mert belső ember, rögtön ő lesz a befutó. Jut eszembe, tudja, miért áll egy mentőautó a ház előtt és miért nincsenek
sehol a mentősök? Lehet, hogy valamelyik szomszédos épületbe jöttek? Az őr a kapunál állítja, hogy ide jöttek be egy férfival, de ez az őr csak helyettesít, úgyhogy nem hiszem, hogy tudná, mit... - Sarah! - szakítom félbe. - Nem akarom, hogy ez kitudódjon! Tudja, milyen pletykás ez a hely... De a mentősök itt vannak velem. Az elnök lakásában. - Ó! - Sarah hangja megváltozik. - De mindenki jól van? - Eddig igen - nyugtatom meg. - Akihez jöttek, annak nincs köze a főiskolához. - Tényleg? - Sarah hangja már kevésbé sírós. - Csak nem...? Tudom, mire kíváncsi - hogy Mrs. Allington-e az illető. - Nem - jelentem ki határozottan. - Egyáltalán nem róla van szó. Inkább Juniorról. (Ez a kódnevünk Christopherre.) - Istenem - sóhajt fel Sarah. - Jobb, ha nem is tudom, ugye? A hátam mögé pillantok. Az üvegajtón keresztül látom, hogy a mentősök már pakolják el a felszerelésüket. Tania kissé összeszedte magát. Még halványan el is mosolyodik. Jordan feláll, és megrázza a mentősnő kezét. - Így van - felelem. - Jobb, ha nem is tudja. Szóval, miért sírt? - Nem akarok beszélni róla. - Sarah hangja ismét barátságtalanná válik. Személyes ügy. Egészen biztosra veszem, hogy tudom, mi bántja. Ismét összeveszett Sebastian Blumenthallal, élete első igazi szerelmével. Sebastian a VDSZ-nek, a Végzett Diákok Szövetségének az elnöke, és a New York-i Főiskolán tanít. Egyszer komolyan meggyanúsítottam, hogy ő követett el egy gyilkosságot, de azt hiszem, ebben nincs semmi meglepő, tekintve, hogy Sebastian pasitatyót hord. Nem oldaltáskát, nem hátizsákot, hanem igazi, hamisítatlan pasitatyót. - Jól van - hagyom rá. - Talán majd hol... - Remek, viszhall! - teszi le Sarah a telefont. Húha. Képtelen vagyok már követni Sarah viharos kapcsolatának hullámzását, de az biztos, hogy a holnap reggelt azzal kezdem, hogy munkába menet veszek neki pár csokis croissant-t. Attól rendszerint felvidul. Én is leteszem a telefont, megfordulok és észreveszem, hogy Jordan kijött a teraszra és csatlakozott Cooperhez, Christopherhez és Stephanie-hoz, akik már felálltak az asztaltól. Tania még mindig odabent kuporog a kanapén. Az ölébe vett egy hatalmas, márkás retikült, és most hevesen kotorászik benne. A mentősök, úgy tűnik, már elmentek. Odalépek Cooperhez, de csak a legvégét hallom annak, amit Jordannel beszélnek. - ...határozottan kiszáradt és minden valószínűség szerint vérszegény. - Fiát ez nem túl meglepő - állapítja meg Stephanie. - Hiszen vegán. - Tudja, Stephanie, úgy hallottam, ma már lehet valaki vegán anélkül, hogy vérszegény lenne - tájékoztatja Cooper minden gúnyos él nélkül. Elnyomok egy mosolyt. Cooper úgy falja a sajtburgert, mintha legalábbis betiltották volna, és még utoljára tele kellene tömnie magát vele, mielőtt a rendelet érvénybe lép. De a legrosszabb az egészben, hogy soha egy dekát sem hízik tőle - amit valószínűleg annak köszönhet, hogy rendszeresen sportol - mondjuk, kosárra dobálnak valakivel a Harmadik utcai pályán -, és a
vérnyomása olyan, mint egy jegesmedvéé. Vannak emberek, akik mindent megnyernek a genetikai lottón. Úgyhogy vicces azt hallani, ahogy egy vegetáriánus védelmére kel. - Csak úgy mondtam. - Stephanie nyilvánvalóan feltételezte, hogy Coopernél, mint férfinál, szerezhet néhány jó pontot, ha szidja a vegánokat. Hah! Mekkorát tévedett! Coopert nem érdekli, hogyan élnek az emberek, addig, amíg nem bántanak vele másokat. - Tania terhes. Úgyhogy oda kellene figyelnie. A terhes nőknek több vasra van szükségük, a vörös hús pedig sok vasat tartalmaz. - Ezt mondta a mentős hölgy is. - Jordan aggodalmas képet vág. - Azt tanácsolta, hogy Tania holnap reggel keresse fel a háziorvosát és kérjen vérvételt. Meg azt, hogy most menjen haza és pihenjen. - Persze - tapogatja meg Jordan vállát Stephanie. - Haza kell mennie. Menjetek és aludjatok egy kicsit. Hosszú volt az éjszaka. Ez elég nagy fordulat ahhoz képest, hogy Stephanie az imént még azon erősködött, hogy forgassanak tovább annak ellenére, hogy Tania elájult. Kíváncsi lennék, mi változott. - Holnap reggelre megbeszélek egy időpontot Tania nőgyógyászával. Ti csak ne aggódjatok semmiért! - És már fél kézzel írogat is sebesen valamit a mobiljába, míg a másikkal a felvételvezetőnek csettint. - Lauren! Lauren! Szólj nekik, hogy hozzák a kocsit! Jordannek és Taniának haza kell mennie. A többiek pedig kezdjék el összepakolni a cuccokat! Megyünk mi is! Lauren, aki a terasz túloldalán ácsorog és Marcossal, a mikrofonos fickóval cigarettázik, leteszi a Red Bulit a kezéből, valamit matat a fülhallgatóján, aztán gyorsan beszélni kezd a készülékbe. A stáb többi tagja a szobába siet, hogy összerámolják a felszerelést. - Szóval - fordul Stephanie hozzám és Cooperhez miután kitettük Jordant és Taniát, csatlakoznak hozzánk egy italra a Jelenésben? Szeretném egy kicsit jobban megismerni magukat! Szerintem csodás lenne, ha egy rövid időre maga is megjelenne a műsorban, Heather. Az, hogy régebben az egyik Cartwright testvérrel élt, most pedig... - A másikkal? - fejezem be helyette a gondolatot gyorsan, és Jordanre pillantok. - Nem, köszönöm. Attól tartok, én befejeztem a pályafutásomat a szórakoztatóiparban. És késő is van már az italhoz. Dolgozó nő vagyok, s holnap reggel kilencre idebent kell lennem, úgyhogy nem fog menni. Jordan először rám néz, majd Cooperre. - Biztosak vagytok benne? - kérdi. - Pedig jó móka lenne, ha ti is benne lennétek a műsorban. Anya és apa örülnének. - Nem, köszi - hárítja el a kérést Cooper, mintha a repetát utasítaná el a vacsoránál. - Ahogy gondolod - hagyja rá Jordan. - De valamikor akkor is ihatnánk egyet. Bár Tania most nem ihat, de érted... Hé! - fordul Stephanie-hoz. - Ha már Taniánál tartunk, ez még nem minden! - Ühüm - motyogja Stephanie, és a tekintetét azonnal a telefonjára szegezi, mintha Tania Trace nevének puszta említésére máris sms-eznie kellene. Mi van még? Jordan pillantása ismét az Allingtonék nappalijában üldögélő lányra vándorol. Tania már megtalálta a táskában, amit keresett: akármilyen hihetetlen, egy élő kiskutyát - egy csivavát - emel a levegőbe, megfeledkezve min-
denki másról a szobában. Az állat őrülten fickándozik a kezében; egyrészt nyilván örül, hogy kiszabadult a táskából, másrészt annak is, hogy végre láthatja a gazdáját. Tania szeretettel mosolyog a kutyára, amely nyomban elkezdi nyaldosni az arcát. Ez teljesen természetes viselkedés egy kutyatulajdonostól - Lucy és én gyakran osztozunk ugyanazon a tányéron. Nem tehetek róla, ha felugrik az ágyamra és beleeszik az ételembe, és Cooper sem tesz semmit ellene. A csodálatos kutyadoki biztos nem helyeselné, de hát mit kellene csinálnunk? Talán lökjük el az állatot? Egy menhelyről fogadtuk örökbe, kölyökkorában valószínűleg bántották. Az már persze okoz némi gondot, hogy újabban Owen, a macska is hajlamos az ilyesmire. Engem nem lep meg, hogy Tania hagyja, hogy a kutyája nyalogassa az arcát, de Stephanie, aki követi Jordan tekintetét, undorodva fordul el. - Szóval miről van szó, Jordan? - kérdezi. - A táborról. - A rocktáborról? Mi van vele? - csodálkozik a nő. Észreveszem, hogy az ér a homlokán ismét kidagad. - Tania nem akar menni. Medve nélkül nem. - Hát pedig nélküle kell mennie - jelenti ki Stephanie. Fel sem pillant a képernyőről. - Mert Medvének az eltévedt golyó miatt el kell távolítani a lépét, abból pedig nem gyógyul fel egyhamar. Ahhoz legalábbis biztos nem elég hamar, hogy elmehessen Taniával a táborba. - De... - próbál tiltakozni Jordan. - Gondolj arra, mit fog szólni az apád! - emlékezteti Stephanie. Jordan a cipőjét bámulja. - Hát - szólal meg -, oké. Jól van. - De ne aggódj! - nyugtatja meg Stephanie. - Majd kerítünk neki egy másik testőrt. - Hogyne - bólogat Jordan. A tekintetét továbbra is a cipője orrára szegezi. Valami edzőcipőféle van rajta, színes neoncsíkokkal az oldalán. - Persze. Valami nyilvánvalóan aggasztja. De bármi legyen is az, nem osztja meg velünk. Csak áll ott, és a csíkokat bámulja a cipőjén. - Hé, pajtás! - szólítja meg Cooper, ő is észrevette, amit én. - Minden rendben? Jordan felpillant, és az arcán megjelenik a szokásos, édesen bárgyú mosoly. - Aha - feleli. - Miért ne lenne? Van saját tévéműsorom, öregem. Minden oké. - Aztán, mintha akkor látna minket először, a szemöldöke a magasba szalad, és gyanakvóan néz ránk. - Hé, akkor most ti együtt vagytok, vagy mi? Christopher, akinek Cooper már bejelentette, hogy eljegyeztük egymást, furcsa pillantást vet rá, de mielőtt szóra nyithatná a száját, Cooper megelőzi. - Ezt meg miből gondolod, Jordan? - Nem is tudom - von vállat az öccse. - Csak úgy néztek ki, mint... egy pár. De tudom, hogy a jó öreg bátyám sosem hajtana rá az én barátnőmre. Az öklével játékosan Cooper karjába bokszol. A kényelmetlen csendet végül Cooper töri meg, aki felteszi Jordannek a nyilvánvaló kérdést:
- Nem Tania a barátnőd véletlenül? Tudod, ő a feleséged! - Jó, persze - engedi le a kezét Jordan. - De Heather volt az első. - Jordan, mi sosem voltunk házasok! - emlékeztetem, és alig tudom leplezni a dühömet. Néha nehezen tudom megmondani, mit is láttam Jordanben. Leszámítva persze azt, hogy jóképű, és amikor kettesben voltunk, nagyon kedves és gyengéd tudott lenni, valahogy úgy, ahogy Tania csivavája. - De még ha házasok is lettünk volna - folytatom -, már nem vagyunk együtt. Vagy szerinted én már nem randizhatok senki mással? Jordan zavartan néz rám. - Nem, dehogy - feleli. - Azzal jársz, akivel akarsz... kivéve őt - mutat Cooperre. - Mert az olyan, mintha vérfertőzés lenne. Szerencsére ebben a pillanatban Lauren, a felvételvezető dugja be a fejét az üvegajtón a fejhallgatóját tapogatva, és bekiabál: - Az autó odalent vár! - Hoppá - csap le Jordan. - Mennem kell. Majd hívj! - Gyors puszit nyom a fejem búbjára, ismét belebokszol Cooper karjába, aztán visszaszalad Allingtonék lakásába, hogy összeszedje a feleségét és a kiskutyáját. Amikor Stephanie-ra és Christopherre nézek, látom, hogy mindketten minket bámulnak Cooperrel. Stephanie arckifejezése Owenre, a macskára emlékeztet, amikor azon mesterkedik, hogy még egy kis tejszínt kuncsorogjon ki valamelyikünktől. Ezt bizonyára Cooper is észrevette, mert az alábbi megjegyzést teszi: - Tisztelettel emlékeztetem, hogy ha akár Jordanhez, akár Taniához egyetlen szót is eljut abból, hogy mi ketten eljegyeztük egymást, tudni fogom, hogy maguk közül árulta el valaki, és akkor gondoskodom róla, hogy bizonyos történetek, amelyeket nyilvánvalóan nem akarnak megosztani a sajtóval, pontosan azokon a helyeken tűnjenek fel, ahol azt a legkevésbé szeretnék. Megértették? Stephanie arcáról lehervad a mosoly. - Miféle történetek? - Értjük, persze - vágja rá Christopher. Stephanie rémülten néz rá. - Most rólad beszél? Istenem, én azt hittem, a Cartwright família rejteget valami sötét titkot, ami tönkreteheti a műsort. De rád gondolt? Mit műveltél? - Semmit - Christopher megragadja a nő karját, és félrehúzza. - Ostobaság az egész. - De... - Ejtsük a témát, oké? - Hát - jegyzem meg Coopernek, miközben Christopher és Stephanie viszszafogott hangon vitatkozva távoznak -, ez bejött. Cooper elmosolyodik, aztán az órájára pillant. - Azt hiszem, a meccs még tart. Ha igyekszünk, még elkaphatjuk az utolsó ütést. - Akkor igyekezzünk! - felelem. Hazafelé menet - persze csak miután megbizonyosodtam róla, hogy a Cartwright tévéstúdió minden alkalmazottja kijelentkezett az épületből - egy kicsit lassabban lépkedek: az jár az eszemben, ahogy Jordan a cipője orrát
bámulta. Valami motoszkált a fejében, ebben biztos vagyok. Csak vagy nem volt elég esze hozzá, hogy kimondja, vagy túlságosan félt. Bár lehet, hogy csak a saját érzéseimet vetítem rá. A múlt órán pont erről tanultunk pszichológián. A kivetítés egy olyan védekezési mechanizmus, amikor valaki a saját maga által megtapasztalt érzéseket vagy érzelmeket másoknak tulajdonítja. Isten tudja, jó okom van félni Allingtonék teraszán, így meglehet, hogy ezt a félelmet most csak képzelem. Bármit is akart Jordan mondani, biztosan nem volt annyira fontos. Mert ha az lett volna, tán nem találta volna meg a módját, hogy közölje? Ez a feltételezés volt az első hiba, amit elkövettem. Na jó, talán a második. Az első az volt, hogy egyáltalán bejöttem a munkahelyemre ma este. - Tudod - morfondírozom, miközben felfelé igyekszünk a lépcsőn a ház bejáratához - Cooper ragaszkodik hozzá, hogy most már úgy emlegessem: a házunk -, ahhoz képest, hogy nem is álltok olyan közel egymáshoz az öcséddel, igencsak sebesen rohantál be Allingtonék lakásába, amikor meghallottad a hangját. Majdnem feldöntötted Christophert. Cooper a kulcs után kotorászik a zsebében. - Tényleg? - kérdezi közönyösen. - Hát, Christopher híres arról, mekkora szemétláda. Én pedig különösen óvatos vagyok, ha ilyen ismert szemétládákkal hoz össze a sors. - Ez minden bizonnyal bölcs dolog - állapítom meg. - És ezért tettél fel annyi kérdést? - Heather, ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy egy embert meglőttek? Megtalálja a kulcscsomót a zsebében, és megnyomja a gombot a távirányítón, ezzel kikapcsolja a riasztót. Hallom, hogy a készülék jelez odabent: minden rendben. Cooper csak ezután teszi a kulcsot a zárba. - Ha Medve úr jobban lesz, lehet, hogy be is ugrok hozzá a kórházba, hogy feltegyek neki néhány kérdést. De ez nem jelenti azt, hogy bele akarok keveredni az öcsém zűrös életébe. - Akkor mit jelent? - érdeklődöm. - Mert ez úgy hangzik, mintha nagyon is belekeverednél. Pedig nekem azt mondtad, hogy tartsam magam távol az amatőr nyomozósditól! - Ez azt jelenti, hogy én belekeveredhetek, ha akarok, mivel nekem van engedélyem arra, hogy magánnyomozást folytassak - feleli. - New York államtól, hivatalosan. Megmutassam? - Azt hiszem, kénytelen leszel - jelentem ki határozottan. - És a bilincsedre is kíváncsi vagyok. Elvigyorodik és berúgja az ajtót. - Menj be, és előveszem...
HAT Vékony határ Szerette a számat Szerette a szememet De rá kellett jönnöm Combban erős lehetek Szerette az eszemet Az édes énekemet De nem a méreteimet És rá kellett ébredjek Vékony a határ A jó és a remek közt Vékony a határ A szerencse s a végzet közt Hogyha őt akarom Bizony le kell fogynom A vesztesek nem időznek A nyertesek győznek
A boromba kortyoltam Annak a srácnak megmondtam Az alakom tökéletes Viszlát, engem már ne keress Vékony a határ A jó és a remek közt Vékony a határ A szerencse s a végzet közt Vékony a határ Hogy lassítasz vagy előznek A nyertesek győzhetnek De a vesztesek nem időznek Eredeti cím: Fine Line Írta: Heather Wells
Másfél héttel később az alakomat bámulom a helyi ruházati bolt embermagas tükreiben. Egészen pontosan három embermagas tükörben egymás mellett, és mind ugyanazt mondják. Nem, nem, és határozottan nem. - Ó! - áradozik az eladónő, és megigazítja a földig érő, mell alatt szabott hófehér ruha pántját a vállamon. - Ez maga! Ez annyira maga! De egyáltalán nem én vagyok. - Gyönyörű benne! - simogatja ki a gyűrődéseket a ruhán, amelyet az akciós állványra hajítva találtam, a 75 százalékkal leértékelt áruk között. Ez volt az egyetlen ok, amiért felpróbáltam. Illetve még egy dolog közrejátszott, nevezetesen az, hogy ez volt az egyetlen ruha, amely megközelítőleg az én méretem volt. Utoljára, amikor vásároltam, alig tudtam belepréselni magam a 14-es* méretű holmikba. De most meglepetten tapasztaltam, hogy amikor magamhoz mértem ezt a ruhát - 12es méret! -, úgy tűnt, rám jön majd. És így is lett. Úgy tűnik, a menyasszonyi ruhák tervezői is bevezették az egyéb ruhák közt már megszokott hiúsági méretezést, bár hajlamos vagyok inkább hinni abban, hogy leadtam egypár kilót. Valahol azt olvastam, hogy a szerelmeskedés óránként kétszáz kalóriát éget el, ami elkeserítően kevés például a lovagláshoz képest (ami hatszázat), de még így is szép szám. * A 14-es méret Európában a 42-esnck felel meg, a 12-es pedig a 40-esnek.
Mostanában tényleg egy kicsit kevesebbet eszem, és nemcsak azért, mert amióta Cooper és én összejöttünk, annyira lefoglal a tevékenységünk a hálószobában, hogy nincs időm ellenőrizni a hűtőszekrény tartalmát, hanem azért is, mert a Fischer Hall ebédlője is zárva tart a felújítás miatt, ami azt jelenti, hogy nem elég úgy tizenöt métert sétálnom az irodámból, hogy bekapjak egy ingyen bagelt krémsajttal (és baconszalonnával). Hanem át kell gyalogolnom az egész parkon az Árvácska kávézóig (mert ez a legközelebbi hely, ahol elfogadják a New York-i Főiskola ebédjegyeit). Bár a múlt héten elmentem a nőgyógyászomhoz az éves szűrésre, úgyhogy tudom, hogy néhány deka ide vagy oda, pontosan ugyanannyit nyomok, mint tavaly. - Tengerparti esküvő lesz, ugye? - tereli vissza a gondolataimat az eladó a vásárlásra. - Mert akkor ez a ruha tökéletes. Egyszerűen tökéletes! Az előbb már megosztottam vele a vőlegényem terveit a titkos esküvőről. Mivel Cooper úgy tervezi, októberben fogunk összeházasodni Cape Codnál, ez a ruha nagyjából annyira lenne megfelelő öltözet, mint egy bikini Alaszkában. Nem is tudom, miért próbáltam fel egyáltalán. Biztos elharapózott rajtam az esküvői őrület, ami azért tört rám, mert bár még csak július van, az üzlet az összes nyári ruháját leértékelte, hogy helyet csináljon az őszi kollekciónak. Lehet, hogy jobban mutatna azzal a csinos kis csillogó kardigánnal, amit az összes kirakati babára ráadtak... Nem! Senki nem visel kardigánt egy esküvői ruhához! Kivéve Kate Middletont, de ő is csak ahhoz vette fel, amibe a fogadásra átöltözött. Nálunk pedig nem lesz semmilyen fogadás, mivel eddig még senkinek sem szóltunk a házassági terveinkről, leszámítva Christopher Allingtont és Stephanie Brewert a múlt vasárnap. De az sem volt épp meghívás. Szóval mi a fenének próbálgatom én a menyasszonyi ruhákat? Tudom, de nem akarok gondolni rá. - Keresek hozzá kiegészítőket - ajánlkozik az eladó. Mintha olvasna a gondolataimban. - Például egy kardigánt, arra az esetre, ha hűvösebb lesz. És mit szólna egy hajpánthoz? Mondjuk, masnival! De most komolyan, mit mondhatnék erre? Ha az ember az ebédidejét egy olyan üzletben tölti, ahol olyan puccos ruhákat árulnak, amelyek - bár erre kissé későn jön rá - csak a katalógusok pálcikavékony modelljein mutatnak jól, akik simán becsusszannának a postaládája nyílásán, hát azt kapja, amit megérdemel. Hajpánt? Na persze. Masni, miért is ne? Szerencsére a mobiltelefonomon felcsendül Beyoncé „Run the World”-je. - Jaj - pillantok a kijelzőre, hogy ki hív. - A munkahelyemről keresnek. Úgy néz ki, vissza kell mennem. Talán majd legközelebb. .. Az eladónő csalódottnak tűnik. Kerek kétszáz dollár jutalékának annyi. Kicsit rosszul érzem magam a dolog miatt - habár megpróbált rábeszélni egy olyan darabra, amiben úgy néztem ki, mint egy tekercs járkáló vécépapír. - Hát - mosolyog töretlenül majd jöjjön vissza, ha egy kicsit több ideje lesz! És hozza magával egy barátnőjét! Vagy a mamáját. Nehéz döntés ez ahhoz, hogy egyedül hozza meg.
Próbálok én is tovább mosolyogni. A legtöbb menyasszony anyja nem szúrta hátba a lányát, ahogyan az enyém tette velem. De erről nem az eladó tehet. - Persze - mondom. - Köszönöm a tanácsot, megfogadom. De nem fogok visszamenni. Ez a cég nyilvánvalóan nem gyárt olyan ruhákat, amelyek normálisan néznek ki egy 12-es méretű lányon. Vagy esetleg nagyobbon. Végre biztonságban kikerülök az utcára, és még egy kissé izgatottan, amiért épp csak megúsztam a dolgot, elindulok vissza az irodába. A kedvenc utamat választom, azt, amelyik az előtt a kis régiségbolt előtt visz el az Ötödik sugárúton. Nem vagyok nagy ékszerrajongó, de ennek az üzletnek a kirakatában díszeleg egy tálcányi lélegzetelállító vintázs* csecsebecse. És van köztük egy gyűrű, amit mindig vágyakozva megbámulok, valahányszor erre járok. Míg visszahívom Sarah-t, megállók a bolt előtt és látom, hogy az a gyűrű még mindig megvan: egy ovális zafírkövet minden oldalról apró gyémántok kereteznek, maga a gyűrű pedig platina. Egyedül trónol egy sötétzöld bársonypárnán a kirakat egyik sarkában. - Na, mi a helyzet? - kérdem, amikor Sarah felveszi a telefont. - Merre jár? - kérdi. - Ezer éve elment! Megint azt a gyűrűt nézegeti? - Dehogy - tiltakozom meglepetten, és elfordulok a kirakattól. Honnan a csudából tudja? - Egyáltalán nem. Miért tenném? - Mert állandóan arra kanyarodunk, amikor a Barnes & Noble- ba megyünk, hogy megbámulhassa azt a gyűrűt, habár egyáltalán nem esik útba. Miért nem veszi meg? Tudja, van egy állása. Pontosabban kettő. Minek dolgozik annyit, ha nem azért, hogy megvehesse magának, amit akar? - Most viccel? - idegesen felnevetek, a hangom kábé olyan, mint egy hiénáé. - Ez egy eljegyzési gyűrű! - Nem feltétlenül - mondja. - Az lesz, aminek használja. Hisz maga a gyűrű főnöke. - De azt is megtehetem, hogy csak nézegetem, és nem veszem meg - jelentem ki. - Különösen, ha nem találom praktikusnak, és valószínűleg egy vagyonba kerül. - Honnan tudja? Be se ment még, hogy megkérdezze, mennyiért adják. Pedig én vagy milliószor mondtam... - Azért nem, mert teljesen mindegy - szakítom félbe -, mivel nem igazán akarom megvenni. Nem az én stílusom. Túl csicsás. De még nem válaszolt a kérdésemre. Mi a helyzet? - Ja - feleli Sarah felhívott dr. Jessup asszisztense a Centralból. Úgy tűnik, megvan. Fogalmam sincs, miről beszél. - Mi van meg? - Megvan a Fischer Hall új igazgatója. Mégis, mi lehetne? - Ó, a fenébe! - torpanok meg. Ott állok az Ötödik sugárút és a Tizennyolcadik utca sarkán. Egy Szex és New York-os emeletes busz halad el mellettem, tele turistával, akik az összes helyre kíváncsiak, ahol Carrie Bradshaw és a lányok Cosmót olvastak és muffint ettek. * Vintage: régimódi stílusú.
Az emberek megbámulnak, vannak, akik aggodalmasan, vannak, akik bosszúsan. A New York-iak távolról sem olyan ridegek, mint amilyennek a média beállítja őket. Ha elájulnék itt, a járdán Sarah híreinek hallatán, biztosra veszem, hogy jó pár irgalmas szamaritánus állna meg, hogy hívja a 911-et, és még az is lehet, hogy feltámasztanák a fejemet, hogy kapjak levegőt. De csak azért, mert tiszta ruha van rajtam és nem tűnök részegnek. Ha be lennék rúgva és a saját hányásomban feküdnék, az emberek csak átlépnének rajtam, egészen addig, amíg már elviselhetetlen bűzt nem árasztanék. Akkor esetleg kihívnák a rendőrséget. - Szórakozik velem? - kiabálok a telefonba. - Ki az? Ki lett az igazgató? Simon? - Esküszöm az égre, ha Simont választották, a busz elé ugrok... - Nem tudom - feleli Sarah. - Dr. Jessup asszisztense azért hívott, hogy szóljon, átjön néhány emberrel, hogy bemutathassa az illetőt és megosszon velünk néhány új információt az épülettel kapcsolatban... - Mármint most? - Futásnak eredek. Ez hiba, mivel nincs rajtam a sportmelltartóm. Tulajdonképpen nincs is sportmelltartóm. Mégis, mit képzeltem? Kissé lelassítok. - Miért nem szólt hamarabb? Biztos benne, hogy azt mondta, „bemutathassa az illetőt”? Mert ha azt mondta, akkor nem lehet Simon. Miért kellene Simont bemutatni? - Lehet, hogy úgy értette: „Bemutatom az új főnöküket, Simont” - hűt le Sarah. - „Lehet, hogy már ismerik őt, mint a Wasser Hall igazgatóját, de mától a Fischer Hallt is ő irányítja. Szép napot, balekok!” Úgy érzem, mintha a térdemig zuhant volna a szívem, pont ameddig a mellem lóg, tekintve, hogy olyan melltartóban futok, amit nem ilyen fizikai megterhelésre terveztek. - Jaj istenem! - igyekszem nem rosszul lenni. - Csak ezt ne! Bárkit, csak ne Simont! - Persze - folytatja Sarah - lehet hogy az a nő lesz az, akit láttam kijönni dr. Jessup irodájából ma reggel, amikor leadtam a jelenléti íveket. Akár így, akár úgy, nekünk annyi. - De miért? - kezdek pánikolni. - Miért baj, ha az a nő lesz? Tán rajta van az FBI körözési listáján? - Mert olyan... - Sarah nem találja a megfelelő szót. Ismét futni kezdek. Nem érdekel, hány turista fényképez le a Szex és New York-os városnéző buszáról, miközben fél kézzel a melleimet próbálom kordában tartani. - Olyan buzgómócsing? Vagy karót nyelt? - Próbálom elképzelni azokat a nőket, akikkel a legkevésbé dolgoznék szívesen. Pénzért házasodós? Szociopata? - Olyan nyüzsgő fajta - fejezi be Sarah. - Ó - sóhajtok. Nem bírok már tovább futni, pedig még csak a Tizenötödik utca sarkáig jutottam. A mellkasomon patakzik az izzadság, ami ugye nem sokat használ az ember megjelenésének az első találkozón a főnökével... - A nyüzsgő, az jó - zihálok. - Egy nyüzsgő még mindig sokkal elviselhetőbb, mint Simon, aki... - a gyűlöletem annyira elvakít, hogy már szavakat sem találok Simon jellemzésére. - Nem olyan nyüzsgő - magyarázza Sarah. - Olyan, mintha valamelyik diákszövetségből jött volna. Az a rosszabbik fajta. Mintha nyüzsgésből diplo-
mázott volna. Olyan „legszívesebben lenyomnám az öklömet a torkán” típusú nyüzsgő. - Sarah! - hűtöm le. Meglepő, de a viselkedése még jobban megrémít, mint az a gondolat, hogy Simon lesz a főnököm. - Annyira azért nem lehet rossz. Mi van magával? Sarah egész héten rettenetes hangulatban van - sőt igazából már több mint egy hete -, de nem magyarázta meg, miért, legalábbis olyan magyarázatot nem adott, aminek lett volna értelme. Mindenre megpróbálta ráfogni, attól kezdve, hogy zárva van az ebédlő, ezért ha kávét akar, át kell kutyagolnia a parkon az Árvácska kávézóig, egészen addig, hogy túl sok nő dolgozik az irodában - ami még csak távolról sem igaz, mivel csak mi ketten vagyunk, és Brad, akivel az apja (miután megtudta, hogy a fiú meleg) közölte, hogy ne fáradjon a hazautazással a nyári szünetre, így nem volt hol laknia, tekintve, hogy a tanulás mellett igen kevés a bevétele. Így lett Brad is az egyik elveszett játékom, amikor Sarah és jó magam egyhangúlag megszavaztuk, hogy Brad kapjon egy ingyen szobát a Fischer Hallban, cserébe heti húszórányi munkáért, ami abból áll, hogy ebédidőben helyettesít minket. Szóval amikor Sarah panaszkodni kezd a telefonba, miközben én az Ötödik sugárúton sétálok, hogy „A ciklusunk is már egy időre esik. Mindenki tudja, hogy ez olyankor történik, ha a nők túl sok időt töltenek együtt. És ez a nő, akit dr. Jessup felvett, csak tovább rontja majd a helyzetet. Lassan már azt kívánom, bárcsak Simont választotta volna”, úgy érzem, menten agyvérzést kapok. - Sarah! - csattanok fel - Lehman professzor a pszichológia szemináriumon azt tanítja, nem létezik olyan, hogy a menstruációs ciklusok összehangolódnak. Ezt már réges-rég megcáfolták - és minden olyan tanulmányról, amely alátámasztotta, később bebizonyították, hogy téves adatokon és hibás elemzésen alapult. Mivel maga pszichológia szakos, csodálkozom, hogy ezt nem tudja. És itt van Brad is... - Aki meleg - vág közbe Sarah. - Tehát nem számít. - ...én pedig olyan fogamzásgátlót szedek - folytatom, ügyet sem vetve rá hogy nincs is ciklusom. - Hát - döbben meg Sarah az biztosan nem tesz jót magának. - Honnan tudja? - Igyekszem megőrizni a türelmemet. - Tán maga az orvosom? Nem. Úgyhogy nem állapíthat meg ilyesmit, ugyebár? - Jól van - visszakozik. - Bocsánat. Nem tudtam, oké? Mély levegőt veszek és megpróbálok higgadt maradni. Igaza van, nem tudta. Mi nem ilyesmikről szoktunk beszélgetni az irodában, mint azok az ostoba nők a reklámokban. - Szóval már hónapok óta nem menstruáltam, hála az Exotique nevű tablettának, amitől csak négyszer van vérzésem egy évben. A legutóbbi látogatásomkor - a múlt héten amikor a nőgyógyászom a szerelmi életemről érdeklődött és megemlítettem neki, hogy titokban eljegyeztek (azt hiszem, ez már nem is olyan nagy titok), az orvos azt mondta: - Ez remek, Heather! De ha úgy gondolja, hogy itt lenne az ideje a gyerekvállalásnak - és a maga korában ez, remélem, inkább hamarabb lesz, mint később -, beszélnünk kell majd. A kutatások azt igazolják, hogy az olyan nők, mint maga, előfordulhat, hogy nehezebben esnek teherbe.
- Hogy érti azt, hogy az olyan nők, mint én? - néztem rá gyanakodva. - A kövérek? - Nem - ingatta a fejét az orvosom. - Igazából a vékony nők fogannak meg nehezebben. A testtömeg-indexe ugyan túlsúlyt mutat, de a vérnyomása és a koleszterinszintje tökéletesen rendben van. Úgy értettem, hogy az olyanoknál lehetnek nehézségek, akik krónikus endometriózisban szenvednek. - Endo-micsodában? - értetlenkedtem. - Tavaly már beszéltünk erről, Heather - emlékeztetett sóhajtva. - Ezért írtam fel olyan fogamzásgátlót, amitől ritkul a menstruációja, és maga belegyezett, hogy lassan teljesen ki is hagyja, így csökken a valószínűsége, hogy ciszták alakuljanak ki a méhében. Emlékszik azokra a polipokra, amelyeket a méhnyakáról távolítottam el? Hogy is felejthettem volna el? A fogorvosom legalább használ valami kéjgázt, amikor eltávolítja a fogkövemet. A nőgyógyászom bedugott egy fémcsövet a micsodámba, és még csak egy ibuprofent sem adott. - Azt mondta, a polip nem akkora gond - hívtam fel figyelmét. - Nem is volt az - erősítette meg a doktornő -, már abban az értelemben, hogy jóindulatúnak számított. Ami viszont baj, hogy a méhében alakult ki! Őszintén mondom, egyelőre nem kell aggódnia, de ha abbahagyja a fogamzásgátlót és nem sikerül teherbe esnie, akkor valószínűleg szükség lesz egy laparoszkópos vizsgálatra. Ez minden. Amikor elhagytam a rendelőt, úgy éreztem, hogy Jack, Emily és Charlotte - elég régen kiválasztottam már ezeket a neveket a leendő közös gyerekeinknek Cooperrel - már csak apró kis szellemek, akik semmivé foszlottak még azelőtt, hogy bemutathattam volna őket az apjuknak. Az orvos úgy fogalmazott, hogy ha nem sikerül teherbe esnem, nem úgy, hogy amikor. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem biztos, hogy gond lesz. De sajnos elkövettem azt a hibát, hogy utánajártam a dolognak az interneten, hogy megtudjam, mik az esélyek. Nem kellett volna. Azt hiszem, el kellene mondanom Coopernek. De hogyan? És mikor? Van arra megfelelő pillanat, hogy az ember elmondja a vőlegényének: jó esély van rá, hogy még orvosi beavatkozás segítségével sem lehet gyereke? Sokkal mókásabb egy csicsás üzletben szörnyű esküvői ruhákat próbálgatni, mint szembenézni ezzel a fajta valósággal. Valószínűleg ezért csattantam fel, amikor Sarah ilyen ostoba kifogással állt elő magyarázatként, hogy mitől van ennyire rossz kedve. - Nem - simítok végig a hajamon. - Én kérek elnézést, Sarah. Nyilván nem tudhatta. De térjünk vissza arra nőre, akit a központi irodában látott. Annyira azért nem lehet szörnyű. Simonnál semmiképp sem lesz rosszabb. Simonnál senki sem lehet rosszabb. - Én ebben nem lennék olyan biztos - feleli. - Különben miért mondta volna dr. Jessup, hogy alig várja, hogy megoszthassa velünk a hírt, és hogy mindenképpen személyesen akarja elmondani? Egyébként meg merre jár? Tudom, hogy zárva vagyunk, de lassan ez lesz a világtörténelem leghosszabb ebédszünete... - Jövök már - nyugtatom meg. - Már az Ötödiken járok. - Azt nem árulom el, melyik keresztutcánál, mert akkor rögtön megtudná, milyen botrányosan messze. - Mindjárt ott vagyok. - Aztán valami szöget üt a fejembe. - Hírt?
Mármint azon kívül, hogy új igazgatót választott? Miféle hírt? Semmi jóról nem lehet szó. Mikor ugrott be dr. Jessup bárhová is, hogy jó híreket hozzon? Egyetlenegy alkalomra sem emlékszem. Elnökhelyettesként - a New York-i Főiskolán csak egy elnök van, de számos helyettes, akik a főiskola más és más bevételhozó részlegét irányítják - dr. Jessup túl elfoglalt ahhoz, hogy jóhíreket vigyen valahová. Inkább megkéri az asszisztensét, hogy írja meg e-mailben. A rossz híreket azonban mindig személyesen vezeti elő a dolgozói értekezleteken - mint legutóbb, amikor megtudtuk, hogy a létszámstopnak és a megszorításoknak köszönhetően nem kapunk semmilyen jutalmat. (Engem ez nem érintett, mert új alkalmazottként úgyis csak jövőre kaphatnék először, de Simon eléggé a szívére vette a dolgot.) - Gondolom, köze lehet ahhoz, ami a múlt héten történt - találgat Sarah. Emlékszik? Szándékosan homályosan fogalmaz, biztos Brad is ott van mellette. Eddig kettőnk között maradt, hogy Jordan Cartwright és Tania Trace valaha is a Fischer Hallban járt (vele is csak muszájból osztottam meg a hírt, mivel rajtakapott, amikor épp azokat a papírokat semmisítettem meg, amelyeken Christopher bejelentette őket). És a Jelenés előtti lövöldözésről eddig csak a szórakoztató műsorokban számoltak be, például a Jordannel és Taniával készített interjúban a Hollywoodi hírekben („Amerika kedvenc énekespárját megérintette a halál szele”), meg egy-két pletykalapban. (Láttam egy fényképet, amin „Tania Trace meglátogatja szeretett testőrét a kórházban”: a képen Tania egy kórházi szobában nyújt át egy csokor „Jobbulást”” feliratú lufit a nagydarab fekete férfinak, aki az ágyban ül. A fickó hatalmas keze mellett, amellyel a lufikért nyúl, Tania még törékenyebbnek tűnik.) - Nem tettünk semmi rosszat - emlékeztetem Sarah-t. - Elismerem, az a paintball-dolog nem volt épp dicséretes, de a puskákat a főiskola vásárolta. És senki sem sérült meg. Legalábbis - tettem hozzá, miután jobban belegondoltam - a diákok közül. Cooper ellátogatott a Beth Israel Egészségügyi Központba, és azt mondta, Tania testőrének sérülése kissé súlyosabb, mint ahogy azt Stephanie előadta. Bár úgy gondolják, Medve teljesen fel fog épülni, de nem csak a lépét kellett eltávolítani: a golyó áthaladt rajta és a lábába került. Úgyhogy többhetes fizikoterápia vár még rá. Mindazonáltal Cooper szerint tényleg úgy tűnik, hogy a golyó teljesen véletlenül találta el. A rendőrség talált egy töltényhüvelyt, amiről úgy gondolják, ahhoz a lövedékhez tartozik, amellyel Medvét eltalálták, de egy olyan háztetőn bukkantak rá a Jelenéssel szemben lévő egyik lakóházban, ahol több tucat másik töltényhüvely is hevert szanaszét... rengeteg petárda, használt óvszer, üres másfél literes söröshordó és egy minigrill társaságában. Ezen a tetőn nyilván gyakran szórakoztak a kölykök, ráadásul a Jelenés túloldalán álló épületek lakói közül bárki feljuthatott ide. (Elég, ha felment valamelyik tetőre, onnan már csak egy ugrás a másik.) Cooper és a Hollywoodi hírek beszámolójától eltekintve semmit sem hallottam az esetről. És sem Christophen, sem Stephanie Brewert nem láttam többször az épületben, bár minden reggel ellenőriztem a bejelentőlapokat,
nincsenek-e rajta. De semmi jelét nem találtam, hogy újra itt jártak volna, és az újságok sem írtak egyetlen szót sem a Fischer Hallról. - Hát, nem tudom - vitatkozik Sarah. - Gondolja, hogy Simon szólt neki a sörről? És a vodkáról? Összeszorítom a fogamat. - Mindenki elmúlt már huszonegy... - Akárhogy is, nem fest túl jó képet magáról, hogy az új főnöke az első nap azon kapja, hogy kétórás ebédszünetet tart... Ebben bizony igaza van. Valamit tennem kell... És mintha az imáim meghallgatásra találtak volna, a szemem sarkából észreveszek egy sárga villanást. Először biztosra veszem, hogy csak a képzeletem játszik velem, izgatottságomban már hallucinálok is. Aztán közelebb ér, és meglátom, hogy a szerencse mellém szegődött: egy New York-i taxi gurul mellém, és a tetején világító lámpa jelzi, hogy szabad. A városnak ezen a részén ez nagyjából olyan ritka látvány, mintha százdolláros bankjegyek hullanának az égből. Azonnal rá is vetem magam. Nem kiabálok, hogy „Taxi!” ahogy a filmekbeli New York-iak előszeretettel teszik, mert ez csak felhívná az arra sétáló gyanútlanok figyelmét, hogy szabad kocsi jár a közelben. És akkor a közelebb állók megpróbálnák lecsapni a kezemről. Úgyhogy inkább nekiiramodok, és megragadom a kilincset a hátsó ajtón, épp abban a pillanatban, amikor a lámpa zöldre vált és az autó elindul. - Bocsánat! - mondom a vezetőnek, miközben ő a fékbe tapos és meglepve konstatálja, hogy egy utas mászik be a hátsó ülésére. - A Washington Square Westre kell mennem. Elvinne? A sofőr felfüggeszti a beszélgetést, amelyet a kihangosított mobiltelefonján folytatott, és megjegyzi: - Az csak nyolc háztömbnyire van ide! - Tudom - felelem. Igyekszem nem úgy felfogni a dolgot, mintha a sofőr minősíteni akarna engem. Valószínűleg nem is teszi. Alighanem azt gondolja, turista lehetek, akinek fogalma sincs, milyen messze jár a céljától. - Nyolc hosszú háztömbnyire - folytatom. - Én pedig már rettentő késésben vagyok. És szörnyen meleg van. A sofőr elmosolyodik, bekapcsolja a taxiórát, aztán zavartalanul folytatja a telefonálást farsi nyelven. Megkönnyebbülten dőlök hátra, és élvezem a légkondi hűvösét, amely a lábamnál lévő kis ventilátorból árad. Valószínűleg meghaltam és most a mennyországban vagyok. Még az is lehet, hogy minden rendben lesz... - Istenem! - kiált fel Sarah a tenyeremből. El is felejtettem, hogy a telefont még mindig ott tartom a kezemben. - Még nyolc háztömbnyire van? Bármelyik percben itt lehetnek! - Foglalja le őket - emelem a fülemhez a telefont. - És mondja meg nekik, hogy a pénzügyre mentem, és... - Á - hallom Sarah hangját. - Üdv, dr. Jessup! Már itt is van? És leteszi a telefont. Nekem végem.
HÉT Gyűlölködők Lefotózol És megírod *** nem érdekel
Tessék akkor Megírom én Olvasd a csetablakom
Azt gondolod Tönkreteszel Sok szerencsét, apafej
Kevés vagy te Ehhez drágám Ezt írd ki a faladon
Gyűlölködnek Körülöttem Most már éppen elegen
Eredeti cím: Haters Előadó: Tania Trace Írta: Weinberger/Trace A So Sue Me c. Albumról. Kiadja a Cartwright Records. Tizenegy egymást követő héten az első tíz között a Billboard Top 100-as listáján.
Azt gondolod Tönkreteszel Elrontod az életem
Amint a taxi megáll a Fischer Hall előtt, kiugróm az ajtón és egy tízdollárost dobok az első ülésre. A sofőr, aki még mindig telefonál, ismét döbbenten néz rám, de én nem várok a visszajárom, ő pedig nyilvánvalóan nem igyekszik, hogy adjon. - Köszönöm! - kiált utánam. - Szép napot! De ezzel már elkésett. Meglepve látom, hogy egy sor költöztető teherautó áll az épület előtt. A szállítók buborékfóliába csomagolt bútorokat pakolnak ki belőlük a Fischer Hall lakói számára fenntartott szürke műanyag kézikocsikra. Ettől a látványtól a már eddig is túlterhelt szívem összevissza kezd zakatolni. Amikor látom, hogy néhány költöztető a Fischer Hall mozgáskorlátozottaknak épült felhajtója felé indul a megrakott kocsikkal, mindjárt szívszélhűdést kapok. - Elnézést - lépek oda az egyikükhöz -, de kinek hozzák ezeket a holmikat? A férfi ugyanúgy izzad, mint én pár perccel ezelőtt. Láthatólag már egy ideje keményen dolgozik, csak neki nem jutott semmiféle légkondis taxi, hogy lehűthesse magát. A papírjaira pillant. - Heather Wellsnek - tájékoztat egy kissé türelmetlenül. - Fischer Hall, Washington Square West 55. - És már tolja is tovább a kézikocsit, amelyet, úgy látom, egy ikeás hálószobabútor összeszereletlen elemeivel pakoltak tele. - Várjon egy percet! - ragadom meg a meztelen karját, amely kissé nedves az izzadságtól. - Itt valami tévedés lesz, én nem rendeltem semmi ilyesmit! Egészen pontosan öt teherautó áll a ház előtt. - Az épület pedig felújítás miatt zárva. A férfi megvonja a vállát.
- Hát, pedig itt valaki aláírta - mutat a lap aljára. - Úgyhogy ez a magáé, akár kérte, akár nem. A macskakaparásra pillantok, ahová mutat. Stephanie Brewer. A szívem most nem megáll, hanem úgy érzem, mindjárt kiugrik a helyéből. Hogy történhet ez velem? És pont aznap, amikor az új főnököm megérkezik! Követem az embereket, akik a kézikocsikat tolják be a kapun, és látom, hogy Pete ott ül az asztalnál és épp a belső telefonon beszél. A kezével letakarja a mikrofont és odaszól nekem: - Maga meg merre járt? Van róla fogalma, mi folyik itt? És tudja, ki várja az irodájában? - Azt hiszem, van tippem - felelem szarkasztikusan. Mellettem eltolnak egy szürke kézikocsit, tele az egyik ismert lakberendezési boltból származó kiegészítőkkel. - Hová viszik ezeket a holmikat? - kérdezem. - Az emeletre - von vállat Pete. - A tetőépületbe? - El nem tudom képzelni, mihez kezdhet Eleanor Allington egy lávalámpával. - Csak annyit tudok, hogy az emeletre - feleli abszolút közönyösen. – Magda üdvözli - mutat a telefonra. Ő és Magda, a legjobb barátnőm az étkeztetésről, az elmúlt hónapokban igen közel kerültek egymáshoz, de mostanában csak telefonon tudnak flörtölni, mert Magdát áthelyezték az Árvácskába, amíg a Fischer Hall ebédlőjét, ahol egyébként dolgozik, felújítják. - Én is üdvözlöm - szólok vissza a vállam fölött, és elindulok az irodám felé. De rögtön lebukok, mert a folyosón összefutok Carllal, a karbantartók főnökével, aki egy két és fél méteres létrát cipel a vállán. - Helló - üdvözöl vidáman. - Maga meg mit keres errefelé? Egy újabb holttestet? - Nem vicces - dörrenek rá. - Mondja, mi folyik itt? - Fogalmam sincs - feleli. - Felhívtak a gondnokságról, hogy menjek fel a tizenhetedikre, és a mosdóban lévő tükrök fölött cseréljem ki az összes negyven wattos takarékos izzót hatvan wattosra. Úgyhogy épp azon vagyok. Meglepetten nézek rá. - Vannak még hatvan wattos izzóink? - Évek óta gyűjtögetem őket - morogja. - Már egy évtizede láttam, hogy ez lesz az energiatakarékos égőkkel. És tudtam, hogy ez maguknak, nőknek, nem igazán fog tetszeni. A nők szeretik, ha tisztességes fény van a mosdóban, hogy tudjanak rendesen sminkelni. Erre csak pislogok, nem tudom, mit mondhatnék. - Aha - szólalok meg végül. - Az jó lesz. Gondolom. Fejcsóválva folytatom az utamat. Mi a csuda folyik itt? Aztán bekanyarodom a sarkon a kollégiumigazgató irodájához, és Stan Jessupot pillantom meg előtte. Mellette egy ismeretlen fiatal nő áll farmerban és pólóban, valamint Muffy Fowler, a főiskola sajtófőnöke, Sarah, és Stephanie Brewer a Cartwright Film stúdiótól. A lábam földbe gyökerezik, és érzem, hogy az izzadság, amely a hűvös taxiban már felszáradt, most újra bizsergetni kezdi a bőrömet. - M-mi folyik itt? - dadogom megrökönyödve.
- Á, helló! - üdvözöl Muffy a jól ismert déli akcentusával. Mint mindig, most is tökéletesen néz ki: fehér magas sarkú körömcipő van rajta, krémszínű, szűk vászonszoknya és pöttyös selyem- búz. - Milyen kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk! El se hiszem, hogy ilyen nagyszabású ebédet tartottál, és engem meg sem hívtál! Azt hittem, barátok vagyunk! Legszívesebben elsüllyednék. - Nem ebédeltem - tiltakozom. - A pénzügyön voltam. - Csak vicceltem - nevet fel Muffy hangosan. - Nézzék, milyen arcot vág! Flogy egyem a szívét! Heather, azt hiszem, Stephanie-t már ismered. Azt mondta, összefutottatok valamelyik este. - Én nem úgy mondanám, hogy összefutottunk - vágom rá gyorsan, és belépek az irodába. - Inkább úgy, hogy örömünkre szolgált, hogy megismerhettük egymást nyújt kezet Stephanie. Most sokkal kedvesebbnek tűnik, mint amikor a legutóbb találkoztunk. Csupa mosoly az arca. Halványszürke kosztümöt visel, a kezében pedig márkás retikült szorongat, amely minden valószínűség szerint többet kóstált, mint a havi fizetésem. - Örülök, hogy újra látom, Heather! Már mindenkinek elmeséltem, milyen szívélyes volt velünk. Tania azóta is magáról áradozik. Teljesen összezavarodom. - Hogy mit csinál? - Heather - lép előre dr. Jessup. Ha nekem melegem van, neki bizonyára még inkább, mivel ebben a szénfekete öltönyben kellett átsétálnia a parkon. Sarah hiába kapcsolta maximumra a légkondit idebent, látom az árulkodó fényes csíkokat sötét, halántéknál kissé őszülő haja tövénél. - Van néhány nagyszerű hírünk. Olyan jó hírek, hogy személyesen kell megosztanom magukkal. - Bizony - szólal meg Sarah a fénymásoló melletti asztala mögül. A szokásos fekete póló és kezeslábas van rajta, de a New York-i párás levegőtől máskor mindig kócos, göndör tincseit most beszárította, és egy kis szemceruzát is használt. Régebben sosem kent magára semmit, ami távolról is emlékeztetett bármilyen sminkre, mivel úgy gondolta, megsértené a feminista elveket, ha megpróbálná feljavítani azt, amit az anyatermészettől kapott, de aztán felvilágosítottam, hogy ha az anyatermészet nem akarná, hogy sminket használjunk, akkor nem áldott volna meg minket szinte észrevehetetlen szőke szempillákkal, amitől spirál nélkül úgy nézünk ki, mint valami fehér nyúl. - Várjon csak, míg meghallja, Heather! Ennél nagyszerűbb híreket nem is kaphatnánk. De komolyan. Ahogy ezt Sarah mondja, teljesen nyilvánvaló, hogy szó sincs semmiféle jó hírről. De ha valaki nem ismerné olyan jól, mint én, biztosan nem venné észre a szarkazmust a hangjában. - Fantasztikus - felelem. - Már alig várom, hogy megtudjam, miről van szó. - Leüljek? - A maga helyében - erősít meg Sarah - én azt tenném. Mert dr. Jessup olyan csodás híreket hozott, hogy ha meghallja, rögtön elájul izgalmában. Az asztalomhoz lépek, leülök és Sarah-ra nézek. Egy kissé túl messzire ment. - Valaki még? - mutatok a kanapémra és a székekre, amelyeket az ebédlőből mentettem meg, mielőtt nekikezdtek a festésnek.
- Köszönöm - szólal meg az ismeretlen lány. - Ha nem bánja. Alig állok a lábamon. - És leül. Sarah éles pillantást vet rá. Nem tudom, hogy ez az „alig állok a lábamon” megjegyzés miatt van-e (ami tényleg elég érdekesen hangzott, de valószínűleg ugyanolyan ironikusnak szánta, mint Sarah a „rögtön elájul izgalmában” kijelentését), vagy azért, mert kettejük közt támadt valami nézeteltérés, még mielőtt megérkeztem. Nagyjából egykorúak lehetnek, és hasonlóan hanyagul öltöznek - bár ha jobban belegondolok, én nem szólhatok egy szót sem -, így el sem tudom képzelni, miben nem érthetnek egyet, jóllehet, a látogató frizurája egy kissé tényleg rendezettebb. - Mondhatom én? - kérdi Muffy dr. Jessupot, miközben lábujjhegyen toporog. - Ké-hé-rem, Stan! Dr. Jessup nagylelkűen rámosolyog. - Csak tessék! Muffyra nézek, ö és én barátok vagyunk, már ha barátságnak lehet nevezni a kölcsönös indíttatásunkat, hogy gyilkosokat füleljünk le a diákotthonban, ahol dolgozunk, és azt, hogy ugyanazokhoz a pasikhoz vonzódunk (mostanában a volt barátommal és matematikatanárommal, Tadd Toccóval randizik). Szerencsére Tadd és Muffy sokkal jobb párost alkotnak, mint mi valaha is, főként annak köszönhetően, hogy Tadd megrögzött vegán, én pedig megrögzötten szerelmes vagyok egy másik férfiba, nevezetesen Cooper Cartwrightba. A legutóbbi közös vacsoránkon Muffy azt mesélte, hogy szerinte Tadd meg akarja kérni a kezét (mivel határozottan közölte vele, hogy az ő korukban ha három hónap után nem történik előrelépés egy kapcsolatban, akkor az egyetlen értelmes dolog a szakítás), de ő nem biztos benne, hogy igent akar mondani. - De ha azt nézzük - morfondírozott az Árvácskából hozott tonhalas szendvicse fölött -, én sem leszek már fiatalabb, és mivel mindenképpen gyerekeket akarok, akár Tadd is lehetne az apjuk. Az biztos, hogy okosak lennének, mert Tadd IQ-ja olyan magas, hogy kiüti a tetőt, és gyerekfelügyeletre is sokkal kevesebbet kellene költenünk, mivel a professzorok csak kábé három órát adnak egy héten, így Tadd lehetne otthon velük. El kell ismernem, ebben igaza van. - Másrészt viszont - folytatta Muffy - mindig is valami gazdag fickóhoz akartam hozzámenni, hogy én nevelhessem a gyerekeimet. Nem tudom, mit gondolnak majd otthon a lányok, ha megtudják, hogy továbbra is dolgoznom kell. - Kit érdekel, mit gondolnak mások? - vontam meg a vállam a nem túl egészséges Árvácska-burgerem és a hozzá járó sült krumpli fölött. - Ez a te életed, nem az övék. És szereted a munkádat, nem? - De - jelentette ki Muffy határozottan. - Akkor jó - mondtam. - A lényeg, hogy bizonyosodj meg róla: te is szereted Taddet, mielőtt még igent mondasz a lánykérésre, különben nem hinném, hogy működni fog, amit elterveztél. És most Muffy tökéletesen sminkelt szeme csak úgy csillog izgalmában, hogy megoszthatja velem a csodás híreket. - Heather - mondja. - Tudom, mennyire elkeserített, hogy a diákotthon bezárt a nyárra, te pedig itt maradtál munka nélkül. Hát most abbahagyhatod a malmozást, mert a Fischer Hall ezen a hétvégén hivatalosan is meg-
nyitja a kapuit, hogy helyet biztosítson a leges-legelső Tania Trace rocktábornak! A tekintetem ide-oda villan Muffy, dr. Jessup, majd Stephanie és Sarah közt. - Várjunk! - szólalok meg rendkívül értelmesen. - Hogy micsoda? - Jól hallotta - erősíti meg Sarah komor képpel. - Ötven tizennégy éves lány a városban tölt két hetet, hogy teljesüljön az álmuk, és nem más, mint Tania Trace legyen a mentoruk. Hát nem nagyszerű? - Valójában tizennégy és tizenhat év közötti lányok - helyesbít Stephanie, aki kényelmesen elhelyezkedett a kék műbőr székben (magam felügyeltem, mikor Carl újrakárpitozta, mert az egerek megrágták az eredeti narancssárga kárpitot), és kinyitotta a táskáját. Most előhúz belőle egy brosúrát és a kezembe nyomja. Miközben beszél, átlapozom. Csupa vibráló szín az egész, olyan, mint maga Tania, amikor épp nem végletesen kimerült. - Emlékszik, Heather, a múlt héten beszéltem magának róla. Sajnos a catskillsi helyszín nem jön össze. - Miért? - kérdem. - Pedig az tökéletesnek tűnik! - Egy képre mutatok, amelyen egy lány lovagol. - Nekünk nincsenek lovaink. - Majd egy másikra. És szabadtéri színpadunk se. - De rengeteg helyünk van, ahol előadásokat lehet tartani - szól közbe dr. Jessup. - A drámacsoportunk az egyik legjobb az országban. A színpadok ugyan nem szabadtéren vannak, de Ms. Trace nem is ragaszkodik ehhez... - Tania azt szeretné, ha minden az épületben zajlana - jelenti ki Stephanie határozottan, és kikapja a kezemből a brosúrát. Most már semmit nem értek. - Akkor hogy lesz tábor? - Attól még tábor - jelenti ki Stephanie. - Csak fedett tábor. - Mi a csoda az a „fedett tábor”? - csodálkozom. - Ennek semmi értelme. - Már hogyne lenne értelme - erősködik Stephanie. - Ez egy főiskolai tábor. A lányoknak még jobban fog tetszeni, mintha a Catskillsben tartanánk. Jóval hamarabb megismerik, milyen a kollégiumi élet, mint a kortársaik. És nem is akármelyik kollégiumban, hanem a New York-i Főiskoláéban, amely az ország tíz legkedveltebb főiskolájának egyike. Nem is beszélve arról, hogy minden percet Tania Trace-szel tölthetnek. Vagy a New York-i Főiskola neves zenetanárainak valamelyikével. Leginkább velük. De legalább egy órát egy nap Taniával lehetnek. Én csak ülök ott döbbenten, míg Sarah kivételével mindenki más lelkesedve néz rám. - Én mondtam, Heather, nem? - hajol előre Sarah ördögi mosollyal az arcán, de csak én ismerem eléggé ahhoz, hogy ezt meglássam. - Hát nem nagyszerű? Ügyet sem vetek rá. - De hát a felújítás miatt zárva vagyunk! - fordulok dr. Jessuphoz. Nem azért tiltakozom, mert Tania Trace az exem újdonsült felesége, és emiatt nem fűlik a fogam a dologhoz. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy fogjuk ezt megvalósítani. - A szobák még távolról sincsenek készen, egyikbe sem lehet beköltözni. A festők még csak a felső néhány emelettel végeztek. És még azok sincsenek teljesen rendbe hozva. Úgy értem... - hihetetlen, hogy
ezt hangosan ki kell mondanom, de mégis megteszem. - Mi a helyzet a narniás szobával? Stephanie és a lány, akit senki nem mutatott be nekem, értetlenül néznek rám, de biztos vagyok benne, hogy dr. Jessup és Muffy pontosan tudják, miről beszélek, mivel a narniás szoba - a fiúka- botrányhoz hasonlóan - elég nagy port kavart ahhoz, hogy még a New York Post is beszámoljon róla. A tavaszi szünetben, miután mindenki elment, felfedeztük, hogy az egyik szobában az ott lakó négy fiú épített egy „átjárót Narniába” - azaz vágtak egy ajtót a főiskola tulajdonát képező egyik ruhásszekrény hátuljába, amely egy rejtett szobába vezetett, ahová faltól falig matracokat fektettek, telerakták lávalámpákkal és vízipipákkal, és az összes függőleges falfelületet körbeplakátozták annak a színésznek a posztereivel, aki Caspian herceget játszotta a filmben. És ami még felháborítóbb, a fiúk szüleinek volt képük megtagadni, hogy kifizessék a lyuk befalazásának (és a matracok fertőtlenítésének) költségeit, annak ellenére, hogy fényképes bizonyítékot küldtem nekik a gyermekük iskolán kívüli rendkívüli tevékenységéről. - Ne aggódj! - nyugtat meg Muffy vidáman. - Már kaptunk egy listát a gondnokságtól, hogy melyek azok a szobák, ahol a legkevesebb munkára van szükség. - A gondnokságtól? - aztán eszembe jut Carl, akivel összefutottam a folyosón, és egy létrát cipelt a vállán. - Hát persze - mormogok. - A villanykörték... - Pontosan - bólogat Stephanie. - A lányoknak rendes világításra van szükségük, hogy reggelente sminkelni tudjanak a felvételekhez. - Felvételekhez? - Rémült pillantást vetek dr. Jessupra, de Muffy az, aki válaszol. - A New York-i Főiskola óriási lehetőséget kapott, és azt mondták, neked köszönhetjük, Heather - mondja. Tudom, mi következik, de bízom benne, hogy ez csak valami tévedés lehet. - Miféle lehetőséget? Stephanie mosolyog, de a tekintetéből nem sugárzik semmi vidámság. - Tania szerint olyan remekül kezelte azt a kis válsághelyzetet, amikor nemrégiben itt járt, hogy azt mondja, most, hogy Medve kórházban van, az egyetlen hely, ahol biztonságban érzi magát, míg a Jordan és Taniát forgatják, az a Fischer Hall. - Ez óriási népszerűséget hoz majd a Fischer Hallnak, ha a show adásba kerül - lelkesedik Muffy. - Viszlát, „halál szállása”! Helló, az ország legkeresettebb diákotthona! Mindenki ott akar majd lakni, ahol a Tania Trace rocktábort tartották. - De... - kétségbeesetten nézek dr. Jessupra. - De megfelelő engedélyek nélkül a New York-i Főiskola minden diákotthonában tilos filmet forgatni! Dr. Jessup zsebre tett kézzel hintázik a sarkán. - Most mit mondhatnék, kedvesem? - villantja rám széles mosolyát. - Van engedélyük, egyenesen az elnöki irodától. Stephanie-ra pillantok. Elbűvölően mosolyog. - Mondtam, hogy Allington elnök nagy rajongója a Cartwright Filmstúdiónak.
Összehúzom a szemöldököm. Valószínűbb, hogy Allington elnök fia nagy rajongója Stephanie-nak, és felhasználta a befolyását az apjára - akinek halvány fogalma sincs róla, mi történik a saját intézményében, mert valahol a Hamptonsban rejtőzködik, hogy átvészelje a fiúkabotrányt. A lányra nézek, aki pólóban és farmerban ücsörög a kanapén. Kedves, fiatal teremtés, gondolom, ő is a CFS-nek dolgozik, talán egy másik felvételvezető vagy Stephanie személyes asszisztense. Bár fogalmam sincs, miért öltözik úgy, mint egy diák. - Maga kicsoda? - érdeklődöm. Próbálok udvariasnak tűnni, de nem biztos, hogy sikerül. - A Tania Trace rocktábor egyik oktatója? A lány szemöldöke a magasba szalad, a szája pedig elkerekedik meglepetésében. - Nem, Heather - Dr. Jessup kiveszi a kezét a zsebéből. - Ez a másik jó hírem. Bemutatom a Fischer Hall új igazgatóját, Lisa Wut. Lisa, ő Heather Wells. NYOLC A semmi Hajnal volt már, kettőre járt Csak te jártál az eszemben De megláttam, hogy leléptél Valaki mással helyettem Haza kellett volna mennem De megláttam azt a lányt Azt suttogta, gyere bébi Mulassuk át az éjszakát Miért nem mondtam, hogy köszi, én Egyenest hazamegyek? Mert nem tudtam elviselni Egy újabb éjjelt nélküled
Azt kaptam, mit érdemeltem Bűnös vágjam, teérted Kiszúrta a kerekemet Mikor mondtam: lelépek Fagyoskodom a hidegben És nem tudok mit tenni Te megkaptad a szívemet Nekem jutott a semmi Eredeti cím: Triple A Előadó: Jordan Cartwright Írta: Jason/Benjamin A Goin Solo c. Albumról Kiadja a Cartwright Records Tíz egymást követő héten az első tíz között a Billboard Top 100-as listáján
- Üdv, Heather! - pattan fel mosolyogva a lány a kanapéról, aztán áthajol az asztalom fölött és lelkesen megrázza a kezemet. - Már olyan sokat hallottam magáról! Alig várom, hogy együtt dolgozzunk! Döbbenten nézek az asztal túloldalán álló lányra. - Öhm - motyogom, miközben kezet rázunk. - Úgyszintén. - A tekintetem Sarah-ra vándorol, hogy megnézzem, nem nevet-e. Előfordulhat, hogy ez az egész csak egy tréfa, a valóságshow része. Lehet, hogy csak a bolondját járatják velem? Sarah az asztalon könyököl és kíváncsian figyeli, mit teszek. Nem, nem a show része. Hanem a valóság. Ez a lány - aki ránézésre úgy tíz évvel lehet fiatalabb nálam - az új főnököm.
- De - dadogok - mi lett Simonnal? - Simonnal? - Lisa bizonytalan pillantást vet dr. Jessupra. - Ki az a Simon? Dr. Jessup megköszörüli a torkát. - Úgy éreztük, nem Simon a megfelelő ember a Fischer Hall élére. Stephanie kiveszi a mobiltelefonját a táskájából, és elhúzza a száját. - Arra a vörös hajú fickóra gondol? Jaj, nem! Ő egyáltalán nem lett volna idevaló! Várjunk csak! Honnan ismeri Stephanie Simont? Volt valami zsűri, akik meghallgatták az új főnökömet, mint az X faktorban vagy ilyesmi? - Nagyon fogjuk élvezni ezt az egészet! - lelkesedik tovább Lisa. - Ötven fiatal lány és egy valódi tévéstáb? Ez őrületes lesz! Az őrületes szót úgy énekli, mintha valami dalszövegből vette volna. Örülök, hogy valaki legalább lelkesedik, mert én nagyon nem. Eszembe jut mindaz, amit Sarah mondott arról a nőről, akit dr. Jessup irodájában látott. Már értem, mire gondolt, amikor azt mondta, hogy olyan nyüzsgőfajta, hogy „legszívesebben lenyomná az öklét a torkán”. Olyan, mint egy valóságshow műsorvezetője. És az sem segít sokat, hogy Lisa farmert és pólót visel az első munkanapján, és hogy sötét haját frottírral borított hajgumival fogta össze - ki használ ma már ilyet, hacsak nem arra, hogy az arcát radírozza vele? Ja, és flip-flop papucs van a lábán. Flip-flop. Munkába! Oké, azok is így néznek ki, akik nálam dolgoznak, de hát ők főiskolások. Ha módjuk van rá, délig alszanak. Füvet szívnak (oké, legalábbis Gavin, de ő azt állítja, hogy orvosi javaslatra teszi a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarára) és titkos szerelmi búvóhelyeket építenek a szobájukban. És ő lenne az új főnököm. Aha. Remek. - De maga valódi diákotthon-igazgató, ugye? - kérdem, és elhúzom a kezemet, mintha attól félnék, hogy Lisa előkap egy mikrofont és felszólít, hogy énekeljek valamit. - Nem a Cartwright Filmstúdió vette fel? - Heather! - kiált fel döbbenten Muffy. Stephanie nevetésben tör ki. És Sarah is, de ő más okból. Dr. Jessup csak jót derül, ahogy Lisa Wu is. - Nem - feleli mosolyogva. - Teljesen valódi vagyok. Van egyetemi diplomám, meg minden. Ahogy elpostázzák, rögtön ki is akasztom az új irodámban. De bevallom, ez az első állásom a területen ... Nem vagyok olyan udvariatlan, hogy hangosan is megjegyezzem, de ez látszik is. Ám valami lehet az arckifejezésemben, amiből dr. Jessup mégis megérzi, mert felszisszen. - Jézusom, Wells, hát nem látja, miért őt vettem fel? Csodálkozva nézek rá. - Öhm... lehet, hogy nem? - Mivel tökéletesen passzolnak egymáshoz! - magyarázza. - Mostanában nem volt könnyű dolga a főnökeivel - észreveszem, hogy azt gondosan nem említi, hogy a főnökeim sorban holtan végezték, lecsukták őket gyilkosságért és/vagy előléptették őket úgy gondoltam, itt az ideje, hogy dobjunk magának egy csontot. Lisa Wu egy az egyben maga... khm, attól eltekintve, hogy ázsiai.
Az új főnökömre pillantok, és meggyőződésem, hogy ez az egész csak az első jele annak, hogy dr. Jessupon kitört az Alzheimer kór. Aztán észreveszek valamit. Lisa egy kicsit tényleg úgy néz ki, mint én, leszámítva, hogy fiatalabb és vékonyabb, na meg persze ázsiai. Én is farmert és pólót viselek. Oké, az enyém nem csak egy egyszerű póló, mert szépen szabott fekete pamutból készült és az elejét apró kis fodrok díszítik, hogy finoman húzott hatást keltsen, ahol szükség van rá. És az én lábamon is flip-flop van (bár az enyém magasított talpú és flitteres). A hajamat pedig lófarokban hordom (tekintve, hogy hőség van). És alkalmanként engem is azzal vádolnak, hogy túl sok az energiám... és hogy szeretek sokat nyüzsögni. Bár ezt határozottan visszautasítom. Lisa valószínűleg észrevette a fürkésző pillantásomat, mert elmosolyodik, és kissé szégyellősen megszólal: - Amikor dr. Jessup nem sokkal ezelőtt felhívott, hogy én kaptam meg a munkát, olyan izgatott lettem! Mondtam, hogy épp itt vagyok a városban, ő pedig kért, hogy akkor nézzek be. Szóltam neki, hogy nem vagyok épp az alkalomhoz öltözve, de azt mondta, nem számít. Igazából épp a Kleinfeldsnél voltam a menyasszonyi ruhám utolsó próbáján... - Csak nem férjhez megy? - Ez egy kissé már bizarr. - De - feleli. - Sosem gondoltam, hogy nagy esküvőm lesz, de a szüleim ragaszkodnak hozzá, és Cory szülei is. Találtam egy édes kis felül szűk, alul bővülő ruhát, mintadarab volt és leárazták ötszáz dollárra! - A táskájáért nyúl. Stephanie-éval ellentétben az övé nem egy márkás darab, inkább úgy néz ki, mintha valami szervezetnek juttatott adományáért kapta volna. Vagy ami még valószínűbb: a szülei adományáért. - Van egy képem róla az esküvői mappámban, ha esetleg megnézné... Esküvői mappája van? Lehet, hogy még sincs bennünk annyi közös. Kezdem úgy érezni, hogy lenne mit tanulnom tőle. - Ha félbeszakíthatom a lányok csevegését - szólal meg Stephanie hűvösen -, bármilyen érdekfeszítő legyen is, visszatérhetnénk az eredeti kérdéshez? Meg is feledkeztem róla, hogy Stephanie egyáltalán a szobában van. - Ó - sóhajtok fel egy kissé csalódottan. Mi a csoda az az esküvői mappa? Annyira megnézném! - Hát persze. - A forgatás már ezen a héten elkezdődik, amikor a lányok megérkeznek, úgyhogy látnom kell a szobákat, ahol el lesznek szállásolva. - Stephanie előhúzza a táskájából a saját mappáját. Ami a legkevésbé sem úgy néz ki, mintha esküvői mindenféléket gyűjtögetne benne. - Néhányan ragaszkodnak hozzá, hogy velük jöjjön a mamájuk is. És ez egyáltalán nem passzol a műsorba. Nem hagyhatjuk, hogy egy csomó anyuka rohangáljon a színpad körül és belezavarjon a dolgokba. Szóval, hogyan szabaduljunk meg a vén tyúkoktól? - A szabály szerint - szól közbe Muffy sietve, ámde diplomatikusan - a New York-i Főiskola diákotthonaiban nem lakhatnának tizennyolc éven aluli személyek. Így, hogy megfeleljünk a műsor követelményeinek, arra gondoltunk, hogy néhány helyen emeletes ágyakat helyeznénk el - ezeket láthatták odakint a kapu előtt és szobánként három-négy lányt szállásolnánk el, plusz egy anyukát, aki ellátná a hivatalos felügyeletet. - Hát - jelenti ki Stephanie kereken -, ez gáz.
- Nem annyira - vetem közbe. - Használhatnánk több helyiségből álló szobákat, és a lányok lehetnének a hátsó helyiségben, míg az anyukák az elsőben. így a lányok nem tudnának kisurranni anélkül, hogy fel ne ébreszszék az anyjukat. - Ez még gázabb - állapítja meg Stephanie. - Jó ötlet, Heather! - lelkesedik Muffy, ügyet sem vetve Stephanie-ra. - Ha én lennék tizennégy éves és a nyarat New Yorkban tölthetném, az első dolgom az lenne, hogy szereznék magamnak egy hamis személyit és megrohamoznám a bárokat. - Valójában - jegyzi meg Stephanie, és előveszi a laptopját - a csatorna annak örülne a legjobban, ha a lányokigenis kisurrannának. Az némi drámát vinne a műsorba. - Tényleg? - csattan fel Lisa. - Ha egy kiskorú lány kioson az épületből egyenesen valami bárba, és valami szörnyűség történik vele a város közepén, na, az aztán tényleg drámát visz majd a műsorba. De nem hiszem, hogy ez túl jó fényt vetne a New York-i Főiskolára vagy Tania Trace-re, közvetve pedig a csatornájukra sem - nem gondolja, Stephanie? Istenem! Lisa Wu hangosan kimondta, ami épp az én fejemben is járt. Lehet, hogy dr. Jessupnak végül is igaza van. - Micsoda? - néz rá Stephanie zavartan. - Egyetértek Lisával - erősítem meg. A Jordan és Tania egy házaspárról szóló valóságshow, nem pedig az Esküdt ellenségek: Meggyalázott áldozatok. Úgy tűnik, ezt már Stephanie is felfogja. A szemöldöke a magasba szalad. - Csak egy ötlet volt - jegyzi meg csípősen. - Ezt úgy hívják, hogy ötletelés. - Persze - mosolyog rá Lisa. - Maga a filmiparban dolgozik. A mi munkánk pedig az, hogy biztonságos és védelmező közösséget hozzunk létre, amelyben az itt lakók nyugodtan élhetnek, amíg kijárják az iskolát. De biztos vagyok benne, hogy valahogy megtaláljuk a közös pontot. Lenyűgözve pillantok dr. Jessupra. Hol bukkant erre a nőre? Ha tízzel több ilyen munkatársunk lenne, mint ő, és tízzel kevesebb olyan, mint Simon Hague, talán végre nem a mi intézményünk lenne a fő nevetség tárgya a felsőoktatásban. Dr. Jessupot azonban túlságosan leköti valami sms írása, úgyhogy fel sem pillant. - Hölgyeim, megnézhetnénk akkor a szobákat? - kérdezi. - Nem akarnám nagyon sürgetni a dolgot, de a személyzetis azt szeretné, ha átmennénk Lisával, hogy nekikezdhessenek a papírmunkának... - Természetesen - felelem. - De lenne még egy kérdésem. - Stephanie-ra nézek. - Miért érzi úgy Tania, hogy nincs biztonságban? Azt hittem, ami Medvével történt, az teljesen véletlen volt. Nekünk legalábbis határozottan ezt mondták - teszem hozzá - minden egyes alkalommal, amikor szóba került a dolog. - Az is volt - vágja rá sietve Stephanie. - Teljesen véletlen. De tudja, milyenek a popsztárok - húzza el a száját. - Mindenféle allűrjeik vannak. Pár másodpercre kényelmetlen csend telepedik a szobára. De lehet, hogy csak én képzelem. De az is lehet, hogy hozzám hasonlóan mindenkinek az jár a fejében: Hűha, Heather is popsztár volt. Vajon neki is voltak mindenféle allűrjei?
Stephanie azonban nyilvánvalóan nem elmélkedik ilyesmin, mert nyugodtan folytatja: - Tania meg van róla győződve, hogy amíg a gyerek világra nem jön, közel kell maradnia a városhoz, ahol szülni szeretne, és az orvoshoz, aki majd a szülést vezeti. Ragaszkodik ehhez, a Cartwright Records pedig örömmel teljesíti a kívánságát. Tania szerint még a Catskills is túl messze van, és úgy gondolja, ha a tábort egy olyan kellemes, barátságos, zárt helyen tartanánk, mint a New York-i Főiskola kollégiuma, szemben az eredeti tervvel, az erdővel - lássuk be, Tania nem az a tipikus vidéki lány -, az sokkal kényelmesebb lenne számára. Nem látom be, hogy ez az egész hogy áll össze, főként, hogy Medvét épp a városban lőtték meg, alig húsz háztömbnyire a New York-i Főiskola diákszállójától. - Tania még alig jár a harmadik trimeszterben - mondom. - Szerintem egy kicsit túlzás, hogy ennyire nem akar eltávolodni az orvosától. Amikor elment a nőgyógyászához, ahogy a mentősök tanácsolták, ráijesztettek, vagy mi? Lehet, hogy most is csak kivetítek, a saját problémám miatt. Na, nem mintha én megijedtem volna. Nincs semmi, ami miatt ijedeznem kellene. Még csak aggódnom sem kell. Csupán... - Dehogy - néz Stephanie dr. Jessupra és Muffyra nevetve. Csak én képzelem vajon, vagy tényleg ideges kissé a nevetése? - Az egészségi állapota tökéletes, csak némileg vérszegény, amiről már eddig is tudott. Gondolja, hogy hagynánk forgatni, ha nem lenne minden rendben? Gondolom, mondanám legszívesebben. De inkább azt mondom: - Nem, persze hogy nem. Csak szeretném biztosan tudni, hogy nincs semmi... nos, semmi, amit elhallgatnak előlünk. - Mégis mi a fenét hallgathatnánk el? - csattan fel Stephanie. - Nem tudom - vallom be. - De azt igen, hogy az itt dolgozók nagyon sok mindenen mentek keresztül az idén, és más már nem is hiányzik nekik, mint egy újabb - rájövök, hogy a következő szavaimat nagyon gondosan meg kell válogatnom - dráma. Szóval, ha van bármi Taniával kapcsolatban, amiről még nem szóltak, azt szeretném, ha most elmondanák. - Dráma? - mosolyodik el Stephanie ridegen. - Szükségtelen aggódnia, Heather! Biztosíthatom, hogy amit mi filmezünk majd az épületben, az nem lesz dráma. Az a valóság lesz tisztán, amit senki nem ír meg előre. A probléma persze az, hogy mivel jól ismerem Jordant, ez a kijelentés egyáltalán nem nyugtat meg. Az ő élete sosem állt másból, csak és kizárólag drámából. És nehezen szabadulok az érzéstől - különösen, ha számításba veszem, amit eddig tudok róla -, hogy ebben Tania sem különb.
KILENC Babakocsik a Starbuckeban Nem is tudom, mi legyen Elviseljem-e vagy sem
Azt se tudom, mit akarok Hogy megyek-e vagy maradok
természeti rendelet A nők szüljenek gyereket
Most éppen csak az érdekel: Babakocsik, tűnjetek el!
Oly jó anya lehetnék Csak nem biztos, hogy szeretnék
Eredeti cím: Too Many Strollers at Starbucks Írta: Heather Wells
Csapdába estem, reszketek Elbújok, ne keressetek Egyre nehezebben találni olyan bárt, ahová munka után elmehetnék egy kicsit kikapcsolni. A jobbak vagy bezártak, hála a manhattani kifizethetetlen bérleti díjaknak, vagy megszállták őket a diákok, bár ez így nyáron persze nem akkora probléma. Az nem zavar, ha a hely, ahová járok, népszerű a nálam fiatalabbak körében is, csak mostanában nem szívesen iszom a New York-i Főiskola hallgatóinak társaságában. A pszichológiakönyvem szerint ezt úgy nevezik, hogy túlzott óvatosság. - Túlzott óvatosság... meg a valagam! - mondja erre Tom Snelling. Tom volt az egyik főnököm a Fischer Hallban, csak előléptették, ami remek neki, de elég rossz hír nekem, mivel igencsak szerettem vele dolgozni. Most már csak annyi maradt, hogy egymás mellett ülünk a végeláthatatlan hosszú értekezleteken, utána pedig együtt iszunk valamit valahol. Most is vele és a barátjával találkozom egy életmentő, munka utáni italra egy olyan bárban, amelyet ők fedeztek fel, mélyen a West Village szívében, és ahol elég valószínűtlen, hogy diákokkal futnánk össze. Nagyban hozzájárul ehhez, hogy az italok enyhén túlárazottak, a falon pedig kissé bizarr, tengeri motívumokkal teli festmény díszeleg, amit én furcsamód jópofának találok. - Ha egy kölyök arccal előre lefordul a bárszékről, annyi tequilát döntött magába, és te tudod, hogy annak a nemes felsőoktatási intézménynek a hallgatója, ahol dolgozol - folytatja Tom -, azt alkoholkatasztrófának hívják, nem túlzott óvatosságnak. - Ámen - bólintok rá, és összekoccintom a nyolcdolláros itallal teli poharát az enyémmel. Egy hajókabinra hasonlító fülkében ülünk a bár utcára nyíló hatalmas ablaka mellett. Odakint emberek sietnek haza a munkából mobiltelefonnal a kezükben és az esti programot tervezgetik, néhányan majdnem nekimennek a még mindig napfényes utca szélén sorakozó fáknak vagy a szembejövőnek, annyira lefoglalja őket az sms-ezés. Pórázon vezetett kutyák tucatjai emelik a lábukat a fatörzsek mellett, bár mindenfelé kis táblák figyelmeztetik a gazdákat, hogy ezt nem kéne.
Némi bűntudatot érzek, hogy nem siettem haza megsétáltatni a saját kutyámat, de amióta Cooper vágott a házba egy macskaajtót, tudom, hogy Lucy is ki tud jutni a hátsó kertbe, ha kell. Persze ez távolról sem olyan jó dolog, mint a séta, de mielőtt eljöttem az irodából, Cooper küldött egy üzenetet, hogy korábban már kivitte a kutyát, még azelőtt, hogy el kellett mennie valami titokzatos találkozóra. Ez egyáltalán nem szokatlan tőle. Cooper ritkán beszél a munkájáról. Mint magánnyomozó, nagyon kényes rá, hogy tiszteletben tartsa az ügyfelei magánügyeit. Ezt mindig is csodáltam benne, bár mint a könyvelője, aki válogatja, rendezi, iktatja és továbbítja a számláit, elég sok mindent megtudok arról, amin dolgozik. Gondolom, azért nem szeret a megbízásairól beszélni, mert sokszor csúnya válási viták állnak a háttérben, őt pedig azért fizetik, hogy fényképes bizonyítékot szolgáltasson a hamarosan exházastárs hűtlenségéről, és Cooper attól tart, hogy megbántja a női érzékenységemet. Mindannyiunknak megvannak a magunk kis titkai. És jó tudni, hogy akadnak olyanok, akik nem pletykálják ki őket. - Bár több is, mint alkoholkatasztrófa, ha egy tizennégy éves lányról van szó - panaszkodom tovább Tomnak és Stevennek -, aki abból a Tania Trace rocktáborból lép le, amelynek a munkahelyed ad otthont, s bonuszban az egészet felveszi egy valóságshow forgatócsoportja, amely pedig a volt pasid szüleinek az érdekeltsége. - Jézusom! - szörnyülködik Tom. - Erre már nincsenek is szavak. - No, hát ezzel kell megbirkóznom az elkövetkező két hétben. - Stevennel majd imádkozunk érted - biztat Tom, és mint a ministránsfiú, aki azelőtt volt, hogy felvállalta a másságát (az anyja most azt mondja, ő mindig is tudta, hogy Tom meleg, és nem bánja, feltéve, ha ő és Steven örökbe fogadnak egy helyes kis kínai bébit, ahogyan az a meleg pár tette abban a vicces sorozatban), keresztet vet rám a söröskorsójával. - És a többiek az irodában hogy fogadták a dolgot? - érdeklődik Steven. Úgy tekintik, mint istenadta lehetőséget, hogy becserkésszék Tania Trace-t? Mert én ezt hallom mindenhonnan a fiúktól. - Steven a New York-i Főiskola kosárlabdacsapatának az edzője. - Úgy hiszik, attól, hogy egy épületben laknak majd vele, már esélyük lesz arra, hogy meg is kapják. - Erősen kétlem, hogy a közelébe tudnának férkőzni - hűtöm le. - Testőrök vigyáznak rá. Vagy legalábbis fognak majd, ha felvesz valakit annak a helyébe, akit meglőttek. És az leesett nekik, hogy Tania férjnél van és terhes is, ugye? Nem mintha a férjezett és várandós hölgyek nem lehetnének hihetetlenül vonzóak, de egy tizenéves fiúnak... Steven a szemét forgatja. - Jaj, kérlek! Néhány srácnak már az bőven elég, hogy nőből van. Egy fát is meghágnának, ha nőnemű lenne. Idegesen az ajkamba harapok. - Hát jobban teszik, ha a táborlakókra nem ácsingóznak - jelentem ki. Azok a lányok még kiskorúak. - Majd figyelmeztetem őket - nyugtat meg Steven. - De erősen kétlem, hogy holmi kansasi tizenhat évesekre fájna a foguk, amikor itt van Tania Trace, akár terhes, akár nem. És mi a helyzet a nálad dolgozókkal? - Fogalmam sincs - felelem. - Az időbeosztásuk annyira összevissza, hogy alig találkozom velük. - Leszámítva persze, ha fizetem a pizzájukat. - Küld-
tem nekik egy csoportos sms-t. A válaszok közül, amiket kaptam, háromban csak egy mosolygós szmájli volt, négyben csak felkiáltójelek, és egyben - ami természetesen Gavintől érkezett - hosszas értekezés arról, hogy a valóságshow-k mennyivel rosszabbak, mint az előre megírt forgatókönyvvel rendelkező darabok, és hogy milyen rosszat tesznek ezek az olyan szerzőknek, mint ő. Mintha bármi befolyásom is lenne a műsor milyenségére. Ahogy telt a nap és egyre több embert ismertem meg Jordan és Tania forgatócsoportjából, mind nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy senkit nem érdekel a véleményem semmiről. Miközben végigvezettem Stephanie Brewert és a show egy másik producerét - ha már itt tartunk, hány producer kell egyetlen műsornak? -, kezdtem rájönni, hogy a valóságshow-k milyen csekélyke része igazából a „valóság”. Stephanie és a másik producer, egy Jared Greenberg nevű magas, szikár fickó, már el is döntötték, mit hol fognak felvenni (a lányok szobáján kívül kevés helyen forgatnak majd, mert amikor meglátták a Fischer Hall közös helyiségeit, úgy ítélték meg, hogy „mind alkalmatlan”). - Istentelen ronda - jellemezte Jared az ebédlőt, amikor megmutattam nekik. Az étkező valamikor táncteremként működött, így még mindig van benne valami, amit én elegánsnak látok: hatalmas csillár lóg be (elismerem, a takarékos izzók benne valóban nem túl előkelőek) a hat méter magas plafon közepén lévő ablakos kupolából, melynek századvégi ragyogása némiképp már tényleg megfakult, köszönhetően nemcsak az elmúlt évtizedek időjárási viszontagságainak, hanem annak is, hogy a tavalyi évben egy holttest zuhant rá. - Most újítják fel - védekeztem, amikor láttam, hogy milyen döbbenettel fogadják a fehér műanyag fóliával letakart, egymásra helyezett asztalokat és székeket, Stephanie pedig felsikoltott, amikor felkapcsoltam a villanyt és a berendezés közt hallhatóan motoszkálni kezdett valami. Tom és Steven jót nevettek a történeten - a puccos tévéproducerek sikongatni kezdenek néhány kisegér láttán. De ahogy ott ücsörgünk a kellemes, szinte üres bárban a túlárazott söreink fölött, és a késő délutáni napfény besüt a síküveg ablakokon, kissé szomorúan gondolok arra, hogy valószínűleg mi vagyunk a csodabogarak, nem a producerek. Az emberek általában egy kissé rémisztőnek tartják az egereket, nem? Mit árul el rólunk, hogy mi nem? Azt hiszem, talán azt, hogy néhányan már sokkal félelmetesebb dolgokkal is találkoztunk, mint egy kisegér - olyan dolgokkal, amelyekről gondosan nem tájékoztattam a Jordan és Tania forgatócsoportját, amikor azt próbálták kideríteni, használhatják-e a Fischer Hall ebédlőjét a műsorukban. - Ha elhoznánk a saját asztalainkat és székeinket - esetleg azokat az igazán szuper darabokat, amiket a Rocklázadók forgatásán használtunk, emlékszel, Steph? - és csak ebben az egy sarokban próbálkoznánk - morfondírozott Jared Greenberg akkor talán működhetne a dolog. Stephanie megborzongott. - Akkor sem ennék itt, ha fizetnének érte. - Neked nem is kell - felelte Jared, és lesújtó pillantást vetett rá. - Itt a lányok fognak enni. Mi majd rendelünk, természetesen a csatorna számlájára.
Egy kissé bántott a dolog. Igaz, hogy a New York-i Főiskolának ugyanaz az étkeztető cég szállít, amelyik a New York-i börtönöknek, de ez a cég számos szállodaláncot és szórakoztató központot is ellát az országban. És Julio, a takarítók főnöke igen jó munkát végzett, amikor eltávolította a maradványokat a tetőablakról. Mielőtt ezt a munkát elvállaltam, fogalmam sem volt róla - és nem is láttam okát, hogy ezt az információt megosszam a Jordan és Tania forgatócsoportjával -, hogy a mentőknek nem dolga, hogy eltakarítsák a vért az útról, a padlóról, az ablakról vagy a tetőről, ahová a test zuhan. A halottkém csak a holttestet szállíttatja el. Bármi, ami kiszivárgott belőle, már az intézmény takarítóinak a feladata marad. Ezt én is akkor tanultam meg, amikor a Fischer Hall igazgatójának aszszisztense lettem. Ezért döntöttem úgy, hogy ha valaha meg akarnám ölni magam (mondjuk, mert megtudom, hogy fájdalmas és halálos betegségben szenvedek, amire nincs gyógymód, vagy a főemlősök hirtelen szuperintelligenssé válnak, elfoglalják a bolygót és rabigába hajtják az emberiséget), akkor mindenképpen a fürdőkádban tenném vagy a zuhany alatt, vagy valahol olyan helyen, ahol aztán könnyű lesz feltakarítani. Máskülönben a szállásadómra, egy szerencsétlen takarítónőre vagy karbantartóra (uram bocsa valamely családtagomra) maradna, hogy a szó szoros értelmében takarítsa el, ami maradt utánam. És ez nem lenne rendes dolog velük szemben (na és persze azt sem szeretném, ha így maradnék meg az emlékezetükben). A telefonom rezegni kezd. Felveszem. - Jaj, várjatok, kaptam egy újabb üzenetet az irodából - mondom. - Brad is úgy gondolja, ez élete nagy lehetősége, hogy, idézem: „becserkéssze Jordan Cartwrightot”. - Hát őt én is becserkészném - sóhajt egy hatalmasat Tom. Aztán amikor Steven oldalba böki, észbe kap, és bűntudatos pillantást vet rám. - Jaj, Heather! Ne haragudj! Eszembe sem jutott! Megvonom a vállam. - Semmi baj. Szeretem azt hinni, hogy mivel ma már teljesen a földön járok és normális életet élek, mindenki elfelejtkezik arról, hogy valaha én is szereplője voltam a Cartwright család eszement showműsorának. És ezt megtiszteltetésnek veszem. A mobilom ismét zümmögni kezd. - Jaj istenem! Cooper idetart - kiáltok fel, miután elolvasom a képernyőn megjelenő üzenetet. - Nem tudom, milyen találkozón járt, de hogy alaposan felizgatta magát, az biztos. Nem használt egyetlen nagybetűt vagy írásjelet sem. - Nekem úgy tűnik - pillant Tom Stevenre -, hogy még mindig a szereplője vagy a Cartwright család őrült showműsorának. Kissé kizökkenek az üzenetírásból. - Hogy érted ezt? A Tania Trace dologra gondolsz? - Inkább arra, hogy most teljesen nyilvánvalóan Cooperrel futsz, te ostoba spiné! - feleli Tom. - Ez az „ostoba spiné” megszólítás pontosan úgy Tom szava járása, mint ahogy Magda az ebédlőben „én kis filmcsillagaim”-nak hívja a diákokat. - Azt hitted, sose jövünk rá? Hiába próbálsz úgy tenni, mintha ti ketten csak barátok lennétek... - A szemed csak úgy ragyog, valahányszor róla beszélsz - állapítja meg Steven -, és abból, ahogy rád néz, teljesen egyértelmű, hogy beléd van esve.
- Tényleg? - derülök fel annak ellenére, hogy szerettük volna titokban tartani a kapcsolatunkat, és tudom, hogy Cooper szeret, mivel ezt már maga is mondta nekem vagy százszor. - Arról nem is beszélve, hogy egész nyáron szinte össze vagytok nőve panaszkodik Tom. - Amikor hívtunk, hogy nézd meg velünk Reese Witherspoon legújabb romantikus vígjátékát, te magaddal cipelted azt a szerencsétlen embert... - Szereti a vígjátékokat - próbálom megvédeni Coopert. Az Öreglányok az egyik kedvenc sorozata... bár néha úgy érzem, inkább terápiás céllal nézi, mint komédiaként. - Értem én, hogy miért akarjátok titokban tartani a dolgot - folytatja Tom, mintha meg sem hallott volna. - Mindenképpen furcsa, ha az ember az exbarátja bátyjával randizik, de a te esetedben az különösen nehéz lehet, ha számításba vesszük az őrült showműsor-faktort. De végtére is felnőttek vagytok! Szerintem mindenki képes lenne kezelni a helyzetet. - Ebben én nem vagyok olyan biztos - idézem fel magamban, hogyan reagált Jordan a múltkor, amikor Allingtonéknál felvetődött, hogy köztem és a testvére közt van valami. Nem túl jól. És továbbra sem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy legutóbb Taniát láttam, amint Allington elnök kanapéján kuporgott, és olyan elveszettnek és magányosnak tűnt - leszámítva a kutyát a kezében, amit úgy szorongatott, mintha az lenne az egyetlen teremtmény a világon, amelyben megbízik. De ennek a valakinek nem Jordannek kellene lennie? Ebben a kapcsolatban valami mintha egy kicsit félrecsúszott volna. Nos, biztosra veszem, hogy ha a baba megszületik, Jordan és Tania úszni fognak a boldogságban, és észre sem veszik majd, mi történik körülöttük, Cooper és én pedig megszökhetünk és összeházasodhatunk, és az egész már nem fog számítani... amíg persze a népek el nem kezdenek kérdezősködni, hogy mi mikorra tervezzük a gyerekeket. - Elmondtad már Coopernek a hírt? - kérdi Steve. - Azt, hogy endometriózisom van? - nézek rá elkerekedett szemmel. - Istenem, még nem! - Honnan tud erről Steven egyáltalán? Én nem szóltam róla egy árva léleknek sem! De még mielőtt Tom megszólalhatna, rájövök, hogy Steven nyilvánvalóan nem erre célzott. - Úgy értem... - Szerintem Steve arra gondolt, hogy Cooper öccsének sorozatát a munkahelyeden forgatják - húzza fel Tom a szemöldökét. - De ha gondolod, hogy beszámolnál nekünk a hüvelyed aktuális állapotáról, akkor hajrá, ne fogd vissza magad! Steven olyan lendülettel csapja le a sörét az asztalra, hogy a tartalma végigloccsan a pohár oldalán. - Komolyan mondod? - néz a barátjára. Tom ártatlan arcot vág. - Ő hozta fel a témát, nem én - védekezik. - Szóval, Heather, szeretnél valamit mondani a vaginádról? - Szerintem a méhére gondoltál - javítja ki Steven. - Nem! - jelentem ki határozottan, és érzem, hogy az arcom lángolni kezd. - Bocsánat, valami másra gondoltam. Mostanában elég sok mindenen jár az
eszem... - A fejemet csóválom. - Ne is törődjetek vele! Egyértelmű, hogy több nőnemű barátra lenne szükségem. - Nehéz lehet - sajnálkozik Steven - most, hogy Magdát áthelyezték az Árvácskába, Patty pedig elment. A legjobb barátnőm, Patty hozzáment egy ismert zenészhez, Frank Robillardhoz, és bár elég gyakran beszélünk és e-mailezünk egymással, nem akarom terhelni a gondjaimmal, melyek az övé mellett teljesen jelentéktelennek tűnnek, mivel épp egy nemzetközi turnén van a férjével, a kicsi gyerekükkel, a hamarosan megszülető újabb babájukkal és a férje együttesével, egy csapat olyan zenésszel, akik nemcsak úgy viselkednek, mint a gyerekek, de sokszor irányítani is kell őket. Úgyhogy leginkább az interneten talált mókás videókat küldök neki, hogy egy hosszú nap végén legalább egy jót nevethessen. - Jól vagyok - mondom. - Miattam ne aggódjatok! Néhány nap múlva úszni fogok az ösztrogénben, ha Lisa és a lányok Tania táborából megérkeznek - Lisa Wu azt mondta, hogy a Staten Islanden élő családja segít majd neki és a vőlegényének, Corynak, aki egy befektetési cégnél dolgozik, hogy a hétvégén beköltözhessenek. A diákotthon igazgatói állása, ellentétben az enyémmel, bentlakásos, hogy munkaidő után is mindig elérhető legyen, bármi történjék is. Az igazgató lakása a Fischer Hallban egy csoda szép lakosztály a tizenhatodik emelet sarkában, szép kilátással a Hudson-folyóra, a West Village-re s a Sohóra. Mivel nem tudtuk, hogy miután az előző igazgatónkat elveszítettük, mikor lesz újabb lakója, a karbantartók folyamatosan ügyeltek rá, hogy bármikor beköltözhető legyen. Julio és az unokaöccse, Manuel újrapolírozták a parkettát, így az most mély mahagóni színű fényben pompázik, Carl, a karbantartók főnöke pedig a nappali falát nőies púderkékre, a hálót és a konyhát halvány tojáshéjszínűre festette. A fáradozásaiknak meg is lett az eredménye: amikor Lisa belépett a lakosztályba, gyönyörűségében a lélegzete is elakadt. - Cory össze fogja csinálni magát, ha ezt meglátja - lelkesedett. Kissé meglepődtem, és ha jól láttam az arcán, dr. Jessup is. - Biztos vagy benne, hogy Cory egy pasi? - kérdezi Tom, amikor elmesélem a történetet a bárban. - Lehet, hogy leszbikus esküvő lesz. Az csodás lenne! Kellene még néhány leszbikus a dolgozók közé. Nagy kár, hogy Sarah nem... - Tom! - figyelmezteti Steven. - Csak egy ötlet volt - védekezik Tom. - Az a lány sokkal jobbat érdemel, mint Sebastian. Steven egyetértően bólogat. Nála igen ritka, hogy bármi rosszat mondjon valakiről. - Az a fickó egy... - Pöcs? - huppan le mellém Cooper a fülkébe. - Cooper! - döbbenek meg. Észre se vettem, amikor belépett a bárba, ami elég szokatlan dolog. Általában ha bárhová belép, az én tekintetem azonnal rászegeződik. Nem hiszem, hogy ez azért lenne, mert szerelmes vagyok belé. Egyszerűen sugárzik belőle valami. Azt nem mondanám, hogy a férfiasság, és hát az sem igaz, hogy mindig ő lenne a legmagasabb vagy legkigyúrtabb férfi a teremben. A pszichológiatanárom valószínűleg a feromonokat okolná. De mivel Cooper munkájából adódóan képes feltűnésmentesen jönni-
menni, ha épp arra van szükség, minden további nélkül oda tud lopakodni az emberekhez, ahogy ezt most is tette, a frászt hozva ezzel mindhármunkra. - Dick, azaz Pöcs - ismétli meg, és az előttünk fekvő itallapon díszelgő névre bök. Sötét szemöldöke hitetlenkedve szalad a magasba. - Ez most komoly? Egy melegbár, amit Dicknek hívnak? Valami ízlésesebb nem jutott eszükbe? Tom nevetve borul az asztalra, Steven azonban felkapja az itallapot, és az apró kis vonásra mutat a szó előtt. - Dick mint Moby Dick - hívja fel Cooper figyelmét. - Herman Melville leghíresebb regénye. Ezért vannak szigonypuskák és halászhálók a falon. Ezt a bárt Herman Melville tiszteletére nevezték el így. Cooper mintha nem venné be a dolgot. - Hát persze - hagyja rá. Az unott képű pincérre néz, aki az asztalunk felé közelít. - Kérnék egy... Jézusom, micsoda árak... Oké, hozzon valami csapoltat. És egy kupica Glenfiddich viszkit! - Aztán felém fordul. - Sosem találnád ki, kivel töltöttem a délutánt! Hát, ez meglepett. Cooper részleteket akar megosztani velünk a munkájával kapcsolatban? - Az, hogy rövidet rendeltél, valamiről árulkodik - felelem. - Nem szoktál inni, csak ha valami okod van rá. A családoddal voltál? Az arckifejezése meg is adja a választ. - De - folytatom elgondolkodva - azt mondtad, valami találkozóra kell menned... - Kellett is. A nő, aki a találkozót szervezte, azt mondta, egy bizonyos Mr. Grantről van szó, és adott egy címet, amit csak akkor ismertem fel, amikor már ott álltam a Cartwright Filmstúdió új irodája előtt. Ennél a pontnál már nyilván gyanút fogtam, de csak akkor lettem benne biztos, hogy mibe sétáltam bele, amikor beléptem és megláttam Grant Cartwrightot az íróasztal mögött. Magam elé képzelem a helyzetet és megborzongok. - Ez elég... kellemetlen lehetett. - Az is volt. - Aztán Tomra és Stevenre néz az asztal fölött. - Helló! - szólal meg, mintha csak most venné észre őket, bár az imént már elvitatkoztak a bár nevéről. - Hogy vagytok, fiúk? - Láthatólag jobban, mint te - foglalja össze Tóm. - Grant Cartwright - próbálja a helyére tenni a dolgot Steven -, a Cartwright lemezkiadó elnöke... a maga apja? - Úgy van - morogja Cooper. - És mit akart? - érdeklődöm kíváncsian. Cooper nincs különösebben oda a családjáért, és olyan ritkán beszél velük, hogy nem csodálom, ha az apja odáig jutott, hogy csellel vette rá, hogy szóba álljon vele. - Munkát akart adni - feleli. Ezen aztán tényleg meglepődöm. Grant Cartwright utoljára akkor ajánlott munkát Coopernek, amikor arra próbálta rávenni, hogy énekeljen az Easy Streetben. És az az ajánlat olyan rosszul sült el, hogy az ellenségeskedés a mai napig is tart közöttük. - Miféle munkát? - tudakolom, de úrrá lesz rajtam a szörnyű érzés, hogy valójában már tudom. Cooper itala megérkezik, és az, ahogy magába dönti majdnem az egész
viszkit és a sörnek is a felét, miközben mi csak bámuljuk Tommal és Stevennel, megerősíti a gyanúmat. Cooper családja az egyetlen, amitől mindig felhúzza magát. Jó, oké, ez és még egy-két dolog, de azok személyes jellegűek, közte és köztem, és szerintem azokat nagyon is élvezi. - Na, jobban érzed magad? - kérdi Tom, amikor Cooper lecsapja a poharát az asztalra. - Nem igazán - feleli, és int a pincérnek, hogy hozzon egy újabb viszkit. - Egy rendes állást? - kérdezősködöm tovább. - A cégénél? Vagy valami magánnyomozással bízott meg? - Hát... - kezd bele. - Teljes munkaidős feladat... Nagyot nyelek. - Van ennek valami köze ahhoz, hogy a Tania Trace rocktábort a Fischer Hallba költöztették? - kérdezem. Erősen tartok a választól, de igazából már sejtem, hogy mi lesz az. - Tulajdonképpen - feleli Cooper - van. Az apám azt akarja, hogy legyek Tania Trace új testőre. Felnevetek. Nem is tudom, hogy miért. Ez annyira abszurd. Mármint nem az a gondolat, hogy Cooper valaki testőre legyen - abban biztos vagyok, hogy remekül látná el a feladatot. Hanem az, hogy Tania Trace testőre legyen, mivel Tania most az expasim felesége, akit egyszerűen lenyúlt tőlem. Én pedig ugyanezen expasi bátyjának vagyok a menyasszonya. Tomra és Stevenre nézek, akik szintén nevetésben törnek ki. Mindannyian mókásnak találjuk a felvetést, hogy Cooper Tania Trace testőre legyen. De amikor Cooperre pillantok, látom, hogy a homlokát ráncolja. Úgy tűnik, ő egyáltalán nem találja viccesnek a gondolatot. - Várjunk csak! - A nevetés a torkomra fagy. - Nem vállaltad el, ugye? - Az a helyzet - feleli Cooper, miközben megérkezik a második viszkije is , hogy de. TÍZ Hála Neked adtam a szívemet Azt hittem, örökre az enyém leszel De te elhagytál miatta Azt mondtad, ő kell, rám meg teszel De most már hálás vagyok neked Hogy kidobtál, én meg eljöttem Mondom, már hálás vagyok neked Hogy őt választottad helyettem Mert akivel most vagyok Ő lesz az én emberem A szerelem, amit érzek Olyan, amilyet még sosem Szörnyű volt veled az ágyban Csak gondoltam, megosztom Szóval, hálás vagyok, hogy dobtál Többé már nincs ilyen gondom
Most már hálás vagyok neked Jót tettél velem, már tudom Mondom, már hálás vagyok neked De szállj le rólam a Facebookon Eredeti dm: Thank You Írta: Heather Wells Néhány órával később Cooper arrébb hemperedik az ágyban, és zihálva pihen meg a hátán a különféle nációjú babáim vigyázó - és számomra valahogy megnyugtató - tekintete alatt. - Jobban vagy már? - kérdem. Miután hazaértünk a bárból, felajánlottam, hogy alaposan megmasszírozom. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehetek, hogy egy kicsit feloldjam ez után a kiborító nap után. - Hát, ilyen masszázsban még sosem volt részem - feleli. - Sajnos, nem végeztem semmilyen tanfolyamot, hogy elsajátítsam a masszírozás művészetét - ismerem be. - Sebaj - vigyorog rám. - Csak amiatt aggódom egy kicsit, vajon ők mit gondolnak rólunk... - biccent a babák felé. Miss Mexikó a leglátványosabb közülük, élénkrózsaszín flamenco ruhájában és szépen fésült frizurájával. A legkevésbé szépnek Miss Írországot találom. Ő csak egy rongybaba, amelynek piros, négylevelű lóherékkel díszített szoknyája két fekete pipaszurkálóból készült lábat takar. Az anyám valószínűleg megragadta az első babát, amely az útjába akadt, miközben a repülőtérre igyekezett. Ezért Miss Írországot mindig különös figyelemben részesítem, nehogy Miss Mexikó nagyszerűségének következtében valamiféle komplexusa alakuljon ki az évek folyamán. - Ó - nyugtatom meg -, ők sosem ítélkeznek. - Akkor jó. - Cooper az éjjeliszekrényén lévő vizespohár után nyúl - egy ilyen edzés után, amelyben most részesítettem, mindenképpen tanácsos pótolni az elvesztett folyadékot -, de csak Owent, a rőt színű cirmost találja ott, aki kíváncsian bámul rá. - Jézusmária! - hőköl hátra, amikor észreveszi, hogy Owen pislog rá. Ezzel az erővel kamerákat is felszerelhetnénk, és beindíthatnánk a saját kukkolós műsorunkat. - Mondtam, hogy menjünk hozzád - emelem fel a mutatóujjamat, mire Owen gyorsan leugrik az éjjeliszekrényről, egyenesen az ágyra. A kinyújtott mutatóujj, ezt minden macskatulajdonos tudja, rögtön odavonzza cicákat, mert ellenállhatatlan késztetést éreznek, hogy hozzádörgöljék a pofácskájukat. Ez alól Owen sem kivétel, így amikor odaugrik hozzám, Cooper végre megkaparinthatja a vizespoharát. - Ott nem lett volna közönségünk. - Nem! - szólal meg Cooper, miután magába dönt egy fél pohár vizet. Jobban szeretem a te szobádat. Ez nem szorul túl sok magyarázatra. Az ő rezidenciája - egy szinttel lejjebb, ugyanebben a házban - ugyan nagyobb, de látszik rajta, hogy Cooper lakik benne: a függönyök közt nem lehet eltüntetni a rést (legfőképpen a hálószobában nem), az összes létező vízszintes felületet könyvek és papírkupacok borítják, és minden szobában minimum öt pár cipő hever szerteszét a
földön, mert, ahogy Cooper mondja, így legalább tudja, hol keresse őket. Én személy szerint nem nagyon értem, miért van szüksége valakinek hét, majdnem teljesen üres hajbalzsamos flakonra a zuhanyzóban, de a jelek szerint Cooper se nagyon, mert az ideje nagy részét az én szintemen tölti, s csak akkor megy le néha-néha, ha az elismerten fantasztikus konyháját vagy az irodáját szeretné használni, esetleg át akar öltözni a hálóban. Még az állatok is jobban szeretnek nálam lenni, kivéve, amikor odalent vagyunk, a konyhában. Az én szintemre ugyanis csak egy főzőfülke jutott. Egy dologért kampányolok: egy házvezetőért, főként, hogy Magda egyik unokatestvérének takarítócége van. Bár Coopert a hideg rázza az ötlettől gyerekkorában a családja hol Westchesterben, hol pedig egy hatalmas tetőtéri lakásban tartózkodott Manchesterben, és mindkét helyen főállású dadák, szobalányok, szakácsok és sofőrök ugráltak körülötte, úgyhogy eltökélte: ha felnőtt lesz, maga fog mosni és mosogatni -, én ugyanígy eltökéltem, hogy ezt a csatát én fogom megnyerni. Nincs értelme, hogy két felnőtt, dolgozó ember - akik közül az egyik még iskolába is jár - sajnálja a pénzt egy harmadiktól, akinek az a foglalkozása, hogy mások otthonát takarítja, és ugyanezt tegye az ő házukban is. Sőt úgy is mondhatnánk, hogy elég hazafiatlan dolog ez tőlünk, különösen a jelenlegi gazdasági helyzetben. Megfosztunk valakit a megélhetést biztosító munkájától. Már majdnem sikerült is meggyőznöm Coopert. - Szóval - térek vissza a témához, amikor már mind a ketten megnyugodtunk, a macska helyes kis gombócba gömbölyödött közöttünk, Lucy pedig a saját fekhelyén horkol a földön. - Tudom, hogy nem akartál Tom és Steven előtt beszélni erről, de nem gondolod, hogy ennek a mostani magánnyomozói munkádnak a részletei kivételesen rám is tartoznak? Cooper a bárban csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy elfogadta az apja által ajánlott állást, de további részleteket nem osztott meg velünk arról, hogy mi történt a Cartwright Filmstúdió irodájában. Csak rendelt még egy sört, aztán befalt egy adag halat sült krumplival, némi osztrigát, és legalább a felét annak a kosárnyi rántott mozzarella rudacskának, amit a társaság számára rendeltem. (Bár a mozzarella alapvetően a kedvencem, nem nagyon tiltakoztam. Vigaszul inkább rendeltem egy Margherita pizzát.) - Ebben az ügyben a megbízó a sógornőm lesz - folytatom - aki az általam felügyelt épületben fog dolgozni. Szóval tényleg úgy érzem, tudnom kellene, mi a helyzet. - Mit gondolsz, miért vállaltam el az ügyet? - kérdi Cooper és fél kézzel magához húz. Csodálkozva nézek rá. - Az apád egymillió dollárt ajánlott? - tippelek reménykedve. Ennyi pénzből fogadhatnánk takarítónőt minden hétre és még ki is festethetnénk, vehetnénk új függönyöket, lemosathatnánk az ablakokat - ami már nagyon rájuk fér -, felújíthatnánk a fürdőszobákat, és még talán arra is futná, hogy fűthető jakuzzit építsünk a hátsó kertbe. - Annyit azért nem - nevet fel. - Bár azt megemlítettem neki, hogy a tripláját kérem a szokásos tiszteletdíjamnak, és erre a szeme se rebbent. Ha már minden időmet Taniával kell töltenem, akkor legalább jó pénzt kapjak érte. - Jogos. - A tenyeremmel végigsimítom a karját, le egészen a különleges
órájáig, amit még sosem láttam, hogy levett volna. - Egészen pontosan mennyi időt kell majd Taniával töltened? - Minden percet, amikor a Fischer Hallban tartózkodik - feleli. - Amint betuszkolják a luxusautójába és elindul vissza a Park Avenue-ra, az én feladatom véget ér. Ebben állapodtam meg az apámmal. Engem csak addig érdekel Tania védelme, amíg a jelenlétével a te biztonságodat sodorja veszélybe persze ezt nem árultam el neki. A fennmaradó időre valaki mást kell találniuk. - Várjunk! - felemelem a fejem a válláról és döbbenten nézek rá. - Micsoda? Mivel sodorná Tania az én biztonságomat veszélybe? Vagy bárki másét? Azt hittem, a golyó, amelyik eltalálta a testőrét, véletlenül tévedt arra... Cooper elhúzza a száját. - Ha mindenki úgy gondolja, hogy azt a lövést nem neki szánták, akkor vajon miért költöztették a forgatási helyszínt hirtelen a New York-i Főiskolára? El tudod képzelni, mennyibe kerül a CFS-nek, hogy más helyet választottak, mint amelyiknek a biztosítására valószínűleg már milliókat költöttek? Erre már felülök, és a mellkasomhoz szorítom a sötétlila Calvin Klein takarómat - amely bevallom, igencsak drága holmi, de erősen leárazva vettem a T.J. Maxxben. Cooper mellkasát finom, sötét szőrzet borítja. Én nem vagyok oda túlságosan a szőrtelen mellekért - Jordan mindig legyantázta az övét, hogy ne rémissze el a főként tinilányokból álló rajongóit. - Bebútorozzák az összes szobát - mondom. - Valamint fizetnek azért, hogy az elkövetkező pár napban rendbe hozzák az ebédlőt, és ismét legyen személyzet. Nem hiszem, hogy ez olcsó mulatság lenne. - De valószínű, hogy a főiskola ingyen biztosítja nekik a helyszínt - gondolkodik hangosan Cooper. - Olyan reklámot csinálnak az intézménynek, hogy az már önmagában megéri nekik... - Már amennyiben a műsor pozitív fényben tünteti fel a helyet - mormogok, és azokra a szörnyűségekre gondolok, amikről Stephanie Brewer beszélt: hagyjuk a lányokat kiszökdösni a városba éjszaka, felügyelet nélkül, hogy némi „drámát” vigyünk a show-ba. - Na igen, ez még kérdéses - hagyja rám Cooper. A maga részéről láthatólag lezártnak tekinti a témát, és a távirányítóért nyúl. - Lássuk, némely szerencsétlen flótás életének miféle szomorúan hátborzongató pillanatait rögzítetted nekünk ma estére? Lehet, hogy őt már nem izgatja a téma, de engem nagyon is. - Várj egy kicsit! - Felrémlik előttem Jordan arckifejezése Allingtonék tetőtéri lakásában. Valamit mondani akart, valamit, amit aztán mégsem mert. Mitől fél ennyire Tania? Ezt megkérdezted? Valaki megfenyegette? Cooper sóhajtva teszi le a távirányítót. - Az apám megesküdött mindenre, ami szent, hogy nem történt ilyesmi, és hogy Tania jól van... talán csak egy kissé megrázta, ami Christopher klubjánál történt. És mivel olyan szakértő módon kezeltük az eseményeket, míg a Fischer Hallban tartózkodott... Önkéntelenül felhorkanok. - Pontosan ezzel a maszlaggal etetett Stephanie Brewer is - mondom. - Hát - von vállat Cooper -, akár még igaz is lehet a dolog. Mivel a testőrét, aki már vagy két éve dolgozott neki, valaki eltávolította a képből, lehet,
hogy tényleg azt szeretné, ha olyanok vennék körül, akikben megbízik, különösen most, hogy áldott állapotban van. - Áldott állapotban? Egyszerűen gyereke lesz. Az embereknek több ezer éve is születtek gyerekeik, gyakran a mező közepén, fájdalomcsillapító nélkül, miközben gyapjas mamutok elől menekültek! Cooper összevont szemöldökkel néz rám. - Jól vagy? - kérdi. - Igen - felelem. - Persze hogy jól vagyok. - Egy kicsit talán le kellene higgadnom. Oké, hogy Tania elorozta tőlem az egyik Cartwright testvért, és most, hogy terhes lett tőle, ezt az „áldott állapotot” használja fel arra, hogy felbérelje a másikat, hogy vigyázzon rá - vagy ha nem is ő, akkor az apósa. De ez még nem jelenti azt, hogy Coopert is elorozza tőlem, először is, mert Cooper szeret engem, másodszor pedig mert ő már valaki más felesége, akitől gyereket vár. Harmadszor, mert ha csak egy ujjal is hozzáér Cooperhez, neki annyi. Nem úgy, mint amikor rajtakaptam, hogy Jordannel hetyeg, Cooperért harcolni is hajlandó vagyok, mert a szerelem, amit iránta érzek, olyan, mint egy vakítóan szikrázó üstökös, míg ami Jordannel volt köztünk, az inkább hasonlított egy nedves csillagszóróra, amit senki sem képes meggyújtani egy esőáztatta július negyedikei ünnepségen. - Ideadnád azt a vizespoharat? - kérdem. Arra jutok, hogy szükségem lehet némi hidratálásra. Cooper sem épp tohonya, ha terápiás masszázsról van szó, Pattynek pedig van egy elmélete, mely szerint életünk problémáinak ötven százalékára megoldást jelent, ha egyszerűen csak megállunk és iszunk egy pohár vizet. - Nézd... - szólalok meg, miután kiittam a maradék vizet a pohárból. - Azt gondolom, te is sejted, hogy amilyen népszerű Tania, elég valószínűtlen, hogy ne lennének olyanok, akik rögeszmésen járnak a nyomában. Mit mondott Stephanie, hány Facebook-rajongója van? Vagy húszmillió? Sajnos még az én időmben is, mielőtt a közösségi oldalak divatba jöttek volna, és nekem azért messze nem volt ekkora sikerem, még akkor is akadt egy-két félnótás, aki azt hitte, majd pont őt akarom. Cooper mindkét szemöldöke a magasba szalad. - Azt hittem, már feloldották azt a távoltartási végzést ellenem. Hogy jöttél rá? De én nem vagyok vicces kedvemben. - Tudom, hogy ha ez nekem eszembe jutott, akkor neked is. Miért ragaszkodik hozzá mindenki ilyen makacsul, hogy a világon senki se akarja bántani Taniát? Nyilvánvaló, hogy a CFS nagyon komolyan veszi a biztonsági intézkedéseket. Cooper zavartan néz rám. - Biztosra veszem, hogy emlékszel rá még abból az időből, amikor te is színpadon álltái, hogy a rajongók úgy fejezik ki az odaadásukat, ahogy csak akarják - még feleségül is kérhetnek és ez nem minősül zaklatásnak mindaddig, amíg nem mondanak olyasmit, ami erőszakos szándékról tesz tanúbizonyságot. Beszéltem Medvével is meg az apámmal is, és amennyire ők tudják, Taniát senki nem fenyegette meg semmivel. A rajongói szimplán csak lelkesek. - A Cartwright Filmstúdiótól nyilván senki sem fogja elismerni, még ha tényleg történt is ilyesmi, mivel tisztában vannak azzal, hogy ha a New York-
i Főiskola megneszeli a dolgot, akkor biztosan nem engedik őket az iskola területén forgatni. Nem kockáztathatnak meg egy esetleges pert, ha bármelyik diáknak is baja esik... - a hangom elakad, és elkerekedett szemmel nézek Cooperre. - Hacsak - folytatom - nem egy olyan épületben, amelyet a nyárra amúgy zárva tartanak. És amelyről Christopher Allington megsúgta nekik, hogy mindegy, mi történik, rosszabb híre már úgysem lehet. Cooper hosszasan néz rám azzal a hűvös, szürkéskék tekintetével. - Ez is egy lehetséges elmélet - jelenti ki gyanúsan közömbös hangon. Azt hiszem. - Istenem! - A szívem összefacsarodik. - így történt, nem igaz? És ezért vállaltad el a feladatot. Egyáltalán nem hiszel benne, hogy az a lövés véletlen volt. Ezért mentél be Medvéhez a kórházba, hogy beszélj vele! Úgy gondolod, Taniát igenis fenyegeti valami, csak a CFS eltitkolja a dolgot, és mindennek ellenére folytatják a forgatást, mivel már túl sok pénzt öltek bele ahhoz, hogy most kiszálljanak. A Cartwright Recordsnak nem megy valami jól mostanában, ugye? - Már megmondtam - feleli Cooper. Kiveszi a poharat hirtelen erőtlenné vált ujjaim közül és leteszi az éjjeliszekrényre. - Nem ezért vállaltam el a munkát. Az, hogy a Jordan és Tania forgatási helyszínét a te munkahelyedre költöztették, azt jelenti, hogy bármi is történjék az öcsém feleségével, nekem gondoskodnom kell róla, hogy a saját, leendő feleségem egészben maradjon. És ezt is fogom tenni. Mivel rólad, Heather, az a hír járja, hogy valamiért vonzod a gyilkos szándékú embereket. A hangja könnyeden cseng, de én már elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam: halálosan komolyan beszél. - De mi a helyzet Taniával? - érdeklődöm. - Őt miért akarná bárki is megölni? - Magamat leszámítva senkiről nem tudok, aki annyira gyűlölné őt, hogy el akarja tenni láb alól. És még én sem utálom annyira - legalábbis már nem pedig nekem bárki másnál több okom lenne rá. - Nem tudjuk biztosan, hogy akarja-e - figyelmeztet. - Az apád nem szereti, hogy ebből élsz, mégis fáradságos úton- módon megszervezett egy általálkozót, hogy meg tudjon bízni ezzel a feladattal... - Mivel Tania kifejezetten engem akart, emlékszel? Akárhogy is, hamarosan megtudjuk, hogy igaz-e a dolog vagy sem. A szívem ismét megdermed, amikor eszembe jut, mi történt Tania legutóbbi testőrével. - Jaj istenem, Cooper! - kérlelem. - ígérd meg, hogy nem fogsz hősködni! Ne ugorj semmilyen golyó elé az ő kedvéért! Tudom, hogy a leendő unokahúgodat hordja a hasában, de... Ügy néz rám, mintha elment volna az eszem. - Nyomozó vagyok, Heather - feleli. - Nem valami titkosügynök. Úgy értettem, hamarosan kiderül, szükség van-e a munkámra. Meg fogom kérdezni Taniától, tud-e olyasvalakiről, akinek lehet valami oka rá, hogy holtan akarja látni. - Ó! - harapok az ajkamba. - Hát persze. Gondolod, hogy elmondja neked? - Sosem hittem, hogy Tania a nagy eszéről lenne híres - magyaráz Cooper -, de az apám azt mondta, ragaszkodott hozzá, hogy a forgatás helyszínét áttegyék hozzátok, máskülönben kilép. Ez azért jelent valamit.
- Ja - mordulok fel és a gyászosan kinéző ebédlőre gondolok. - Azt, hogy titokban elég igénytelen. - Nem - simítja meg a hajamat Cooper. - Hanem azt, hogy annak ellenére, hogy hozzáment az öcsémhez, megvan a magához való esze, hogy megállapítsa, ki az, akiben megbízhat. Hitetlenkedve csóválom a fejemet. - Most rám gondolsz? Azt hiszem, tévedsz. Inkább rólad lehet szó. Hisz te vagy az, akit felkért testőrének. Mi ketten alig váltottunk két szót azóta, hogy... - Nem hinném, hogy túl sok ember lenne Tania életében, akit közel érez magához. Láttad, hogy puszilgatta azt a kutyát? Szívszorító emlékként rémlik fel előttem a kép. Bólintok. Nem lep meg, hogy hozzám hasonlóan Coopernek is feltűnt. - Azt hiszem, egy kicsit meg is sajnáltam - vallom be. - És igazából sosem gondoltam, hogy ostoba lenne. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ha egy csinos lány miniszoknyában rohangál és egy kiskutyát szorongat, akkor már nem is lehet értelmes ember, de hacsak az illető nem örökölt egy halom pénzt, pusztán a szépségével aligha juthatott oda, ahol most tart. Tania hihetetlenül tehetséges. Olyan hangterjedelme van, mint egy operaénekesnek, hogy csak egy példát hozzak. - Hogy micsoda? Meglepetten nézek rá. - A Cartwright Lemezkiadó udvarában nőttél fel és nem tudod, hogy ez mit jelent? - Tudod, hogy gyerekkoromban szándékosan becsuktam a fülem, ha bármilyen zenei téma szóba került. Nem tehettem mást, ha nem akartam hirtelen azon kapni magam, hogy a színpadon parádézom bőrnadrágban, mint Jordan. Elmosolyodom. - Egyszerűen fogalmazva, ha a legmélyebb és a legmagasabb hangot nézzük, amit tisztán ki tud énekelni, akkor Tania hangterjedelme körülbelül három oktáv - ami nagyon ritka. Az, amit Mariah Careyről meg Céline Dionról hadoválnak, hogy öt oktávot is tudnak, csak mese. Úgy értem, persze, ki tudják énekelni a hangokat, de közel sem olyan tisztán. Az ő hangterjedelmük is nagyjából akkora, mint Taniáé. És bár a dalok, amiket énekel, nem a legjobbak, azt el kell ismerni, hogy igen jó hangja van. Fogalmam sincs, hogy ilyen törékeny testtel hogy van ekkora tüdőkapacitása, különösen úgy, hogy klasszikus énekoktatásban sosem részesült, de a hangterjedelme gyakorlatilag olyan, mint egy operaénekesé, sokkal szélesebb, mint amilyen nekem valaha is volt, még akkor is, amikor rendszeresen jártam énekórákra és a legjobb formámban voltam. Ezt nem sokan tudják, de ahhoz, hogy ezeket a hangokat ilyen kitartóan és ilyen tisztán énekelje élő előadásban estéről estére, nagyon-nagyon tehetségesnek és nagyon-nagyon odaadónak kell lennie a szakmájában. Cooper odahajol hozzám és magához húz, felzavarva ezzel Owent, aki sértődött pillantást vet rá és az ágy legtávolabbi végébe vonul, ahol senki sem háborgathatja. - Hát, nem tudom - jelenti ki Cooper, miközben a hajam beteríti a mellkasát. - Hallottam, ahogy teli tüdőből énekeltél valamit a fürdőben ma reg-
gel, és nekem nagyon, de nagyon tehetségesnek tűntél. - Az egy ABBA szám volt - fintorgok. - Egy ABBA számot bárki el tud énekelni, különösen a fürdőszobában. Mit gondolsz, miért ilyen népszerűek? Felemeli a takarómat és alápillant. - Én úgy látom, a legjobb formádban vagy - állapítja meg. - Mint okleveles magánnyomozó, azt hiszem, jobb lenne, ha ezt személyesen ellenőrizném. És még mielőtt megakadályozhatnám, így is tesz. Bár, az igazat megvallva, olyan hevesen azért nem szegültem ellen. TIZENEGY ÜDVÖZLÜNK TITEKET A NEW YORK-I FŐISKOLA DIÁKOTTHONÁNAK BEJELENTKEZÉSI NAPJÁN! Hogy egy kissé megkönnyítsük a bejelentkezés menetét, kérjük kövessétek ezt a három egyszerű pontot: PARKOLJ! Álljatok meg az autókkal ott, ahol a biztonsági őrök kérik. Ők majd elvezetnek egy olyan helyre, ahol... PAKOIJ! biztonságosan ki tudjátok pakolni a holmitokat. Lehet, hogy ez nem a kijelölt parkolóhelyen lesz. Kérjük, ne hagyjátok az autókat felügyelet nélkül, mert előfordulhat, hogy megbírságolnak és/vagy elszállítják a járműveket. Figyelmeztetés: sose hagyjatok semmilyen csomagot a járdán, mert ellophatják! JELENTKEZZ! Menjetek a bejárathoz és jelentkezzetek be, ott megkapjátok a kulcsot a szép, új kollégiumi szobátokhoz! - PARKOLJ! - PAKOLJ! - JELENTKEZZ! NEM IS LEHETNE EGYSZERŰBB! A Tania Trace rocktábor jelentkezési napja nem úgy indul, mintha arra kellene számítani, hogy aznap valaki gyilkosságot szándékozik elkövetni. Annak ellenére sem, hogy a helyet, ahol dolgozom, sokan a halál szállásaként emlegetik. Mindemellett annyira elfoglalt voltam a megelőző napokban, hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy - saját magamat leszámítva - esetleg bárki is holtan szeretné látni Taniát. Ez hatalmas hibának bizonyul.
Ám amikor ébredés után kilépek odahaza a hátsó kertbe, hogy megnézzem, hány fok van, ezt még nem tudom. így hát megállapítom, hogy a mai nap azon ritka nyári napok egyike, amikor az ember nyugodtan kifeküdhet napozni anélkül, hogy megizzadna (az én barnaságom ezért köszönhető leginkább a színezett testápolónak - utálok izzadni). Egyetlen felhő sincs az égen, és a páratartalom is alacsony. Amikor visszamegyek a házba, örömmel konstatálom, hogy kivételesen sikerül egyenesre szárítanom a hajamat, és ez egyszer úgy is marad. Az elmúlt pár napban alig láttam Coopert, és nemcsak azért, mert olyan sok idejét veszi el az, hogy felkészül Tania védelmére, de azért is, mert mindennap egyre később és később értem haza a Fischer Hallból. Csodával határos módon sikerült gyakorlatilag mindent elintéznem a bejelentkezés előtti teendőim listájáról: • Megbizonyosodni róla, elég kulcs áll-e rendelkezésre, hogy minden beköltözőnek jusson. (Az ember el sem hinné, hány diák költözik ki úgy, hogy elfelejti leadni a kulcsát.) Pipa. • Minden részletet ellenőrizni a kijelölt szobákban a vécéktől kezdve (le lehet-e húzni anélkül, hogy elárasztaná az alatta lévő szobát?) az ablakokon lévő biztonsági zárakig. (Minden ablakon megvan a zár? Az itt lakók gyakran leszerelik őket, hogy az előírásnak megfelelő öt centinél jobban kihajthassák és dohányzás közben ki tudják dugni a fejüket. Az én tapasztalatom azt mutatja, az ilyesminek általában az a vége, hogy kipotyognak az ablakon és a holttestük az ebédlő kupolájának tetején landol.) Pipa. • Beszélni a takarítókkal, a karbantartókkal és a folyosófelügyelőkkel (hála istennek, minden második kosárlabdásból munkába állítottam egyet, és megbíztam őket, hogy gyártsanak helyes kis névtáblákat, amelyeket majd ki ragasztunk a táborlakók ajtajára), hogy meggyőződjek róla, minden készen áll és semmi sem romolhat el, valamint elkobozni a karbantartók főnökének, Carlnak a nem is olyan titkos szivarkészletét (amit nap végén persze majd visszajuttatok). Pipa. • Beszélni minden egyes levéltovábbítóval, festővel és biztonsági őrrel, és biztosítani, hogy bár mindenféle celebbel lesz tele az épület, a szokásos napi teendők - mint a levelek válogatása és továbbítása és a szobák festése - a normál módon folyjanak tovább, és hogy kivétel nélkül mindenki, aki belép az épületbe, függetlenül attól, hogy híresség-e vagy sem, kötelezően mutasson be valamilyen fényképes igazolványt és írja alá a bejelentőlapot a biztonsági kapunál. Pipa, pipa és pipa. Még szép, hogy ki vagyok merülve, mindezt teljesen egyedül kellett elintéznem, mivel Lisa Wu még csak most költözik be, Sarah pedig továbbra is azon dolgozik, amin eddig, és egyáltalán nem törte kezét-lábát, hogy segíthessen. Az egyik feladat a listámon az volt, hogy derítsem ki, mi baja Sarahnak. Sajnos, ezt a feladatot nem sikerült kipipálni. - Sarah - kérdeztem egy nappal a táborozok érkezése előtt -, nem akar egy kis szünetet tartani és meginni velem egy kávét? Brad majd tartja a frontot az irodában, amíg távol leszünk. Azt hiszem, beszélnünk kellene a... szóval arról, ami bántja.
Gyanítottam - de biztosan nem tudtam -, hogy Sarah barátja lehet a ludas a dologban. A nyár nagy részében képtelen voltam rávenni Sebastiant, hogy elhagyja az irodát, pedig ha szorosan vesszük, nem is dolgozik itt. De állandóan nálunk lógott, annyira bele volt esve Sarah-ba. Mostanában azonban az iroda teljesen Sebastian-mentes területté vált. És az is feltűnt, hogy Sarah határozottan kevesebbszer hívja a fiút, és valahányszor az ő telefonja cseng, dühösen hangpostára irányítja. Valami szemmel láthatóan nem stimmel a Sarah-és-Sebastian birodalomban. De amikor rákérdeztem, hogy nem akar-e róla beszélni, Sarah csak felnézett valami rendelési nyomtatványból, amit éppen töltögetett a számítógépén, és harapósan kijelentette: - Addig nem, amíg maga nem akar beszélni arról, ami magát bántja. Meglepetten pislogok rá. - Engem semmi sem bánt. Leszámítva persze azt, hogy holnap ötven tinilány költözik be ide, mi pedig még sehol sem állunk... - Valóban? - vág közbe Sarah. - Semmit sem akar elmondani nekem? Az ég adta földön semmi sem történt az életében, ami egy kicsit is zavarja? Anynyira legalábbis biztosan, hogy múlt hétfőn, amikor az orvosánál járt, nem hozott nekem Shack Attacket a Shake Shackből, pedig direkt megígérte, hogy hoz, mivel az orvosa közvetlenül a Madison Parkban lévő üzletük mellett rendel, és amúgy sem tud soha ellenállni a csábításnak? De valami nyilván történt, ami megakadályozta, hogy betérjen hozzájuk, vagy legalábbis arra elég volt, hogy elfeledkezzen a fagyimrol, nemde? És még csak azt sem mondta, hogy bocsánat. Tátott szájjal bámulok rá. A doktornőnél tett látogatásom után annyira magamba zuhantam, hogy észre sem vettem az éttermet, ami tényleg furcsa, tekintve, hogy szinte mindenhonnan látszik a parkban. - Ne haragudjon, Sarah - sajnálkoztam. - A turmixa tényleg teljesen kiment a fejemből. - Nem gond - vont vállat Sarah olyan ellenségesen, hogy rögtön levonhattam a következtetést, hogy dehogynem. - Világos, hogy én csak egy munkatársa vagyok, nem a barátja, akivel meg osztja a bizalmas dolgait. A Shack Attack pedig fagyi, nem turmix, csak hogy tudja. - Sarah - tiltakoztam maga igenis a barátom! - Csak nem olyan, akivel magánügyekről beszél - torkolt le. - Ahogy például Muffy Fowlerrel. - Muffy Fowlerrel? - Most meg mi a csodáról beszél? - Semmiféle magánügyemről nem beszéltem Muffyval. - Még Cooperrel sem osztottam meg a hírt, amit az orvosomtól tudtam meg. Nem mintha aggódnom kellene miatta. - Igazán? - csodálkozott Sarah. - Akkor mégis hogy lehet, hogy hallottam, amikor ő és az a Brewer nevű nőszemély arról beszélgettek, hogy eljegyezték egymást Cooperrel? Ha maga és én olyan jó barátok vagyunk, akkor hogy lehet az, hogy én vagyok az utolsó, aki megtudja, hogy férjhez megy? Nekem még azt sem árulta el, hogy hivatalosan is együtt vannak. Bár ezt csak egy vak nem vette volna észre. Stephanie. Sejthettem volna, hogy nem tudja majd tartani a száját. - Jaj, Sarah! - próbálkoztam. - Nagyon sajnálom! Cooper és én valóban együtt járunk. De igyekeztünk titokban tartani, mert a családja nem egyszerű eset, ahogy azt, gondolom, sejti. De hogy nem jegyeztük el egymást, arról
biztosíthatom. - Az orra elé dugtam a kezemet. - Látja? Nincs gyűrűm. Igaz, hogy beszéltünk már a házasságról, de még nem tűztünk ki időpontot. - Ha szorosan vesszük, egyik állítással sem hazudtam. - És meg vagyok lepve, hogy hitelt ad a munkahelyi pletykáknak. Nem maga mondta egyszer, hogy a pletyka olyan társadalmi fegyver, amely inkább árt, mint használ? - Bár igyekeztem mindezt tréfára venni, Sarah csak még jobban felhúzta az orrát. - Igen. De... - Szóval, mi van magával? - tértem vissza az eredeti kérdéshez. – Sebastianről van szó? Mert feltűnt, hogy mostanában nem sűrűn fordul meg errefelé... Sarah kikapta a megrendelőlapot a nyomtatóból, és csak annyit mondott: - Átugrok a központi ellátóba, és hozok még pár jelölőfilcet és színes kartonpapírt. A folyosófelügyelők annyit elhasználtak a dekorációhoz, hogy szinte teljesen elfogyott - ezzel ki viharzott a szobából és majdnem feldöntötte Lisa Wut, aki befelé igyekezett az irodába. De meg sem állt, hogy bocsánatot kérjen. - Vele meg mi van? - csodálkozott Lisa, mikor Sarah szipogva elrohant mellette. - Nem árulta el. Hogy van? - érdeklődtem. Megkönnyebbültem, hogy témát válthatok. - Beköltözött már? - Lassacskán - felelte. Flip-flop papucs volt rajta, rövidnadrág és egy póló a látszólag kifogyhatatlan készletéből, egyik kezében tálcát tartott, rajta hatalmas, jegeskávéval teli poharakkal, a másikban pedig pórázt, a végén egy aprócska, barna-fehér foltos kutyával. - Gondoltam, beugrok és összeismertetem a másik férfival az életemben, mivel ez az egyed valószínűleg elég sok időt fog velünk tölteni az irodában. Ő itt Trükkös. Trükkösnek hívom, mert egy csomó trükköt tud. Trükkös, bumm! Trükkös, a Jack Russell terrier abban a pillanatban levetette magát a földre és halottnak tettette magát. Lenyűgözött a produkció. - Nagyon édes! - lelkesedtem. - Nekem is van egy kutyám. Lucynak hívják. De ő nem tud ilyen... - Állj! - harsant fel egy hang odakint a folyosón. Lisa kutyája meglepetten szökkent talpra. Csak Jared Greenberg, a Jordan és Tania „koordinátora” volt. Mellette ott állt az operatőr fickó, akire emlékeztem még a Tania- incidens estéjéről, és Marcos, a hangtechnikus. Úgy tűnt, a kamera működésben volt, mert valami piros fény villogott az oldalán, és az operatőr az arcához szorította. - Ezt meg tudja még egyszer csináltatni vele? - kérdezte Jared izgatottan, és Trükkösre mutatott. - Öhm - nyeldekelt rémülten Lisa. Én is ezt tettem volna, ha egész napos dobozpakolás után levágott szárú nadrágban, izzadtan és smink nélkül valami nagykutya tévéproducer le akart volna filmezni. - Most nem. Csak azért ugrottam le, hogy felvigyek egy kis kávét a szüleimnek, akik odafent várnak a lakásomban, mert segítenek kicsomagolni. Mert hát holnapra kész kell lenni, nemde? Ó, itt is a lift, mennem kell, viszlát! - A lift ajtaja csilingelve kinyílt, ő pedig beügyeskedte magát a kutyával, és elmenekült. Jared rám nézett és kissé sajnálkozó hangon megjegyezte:
- Nem vagyunk szörnyetegek, tudja. Nem harapunk ám! Megvontam a vállam. - Ne vegyék személyes sértésnek! Csak egyikünk sem arra szerződött, hogy tévéshow-ban szerepeljen, ez minden. - Gondolja, hogy mi csak arra vágyunk, hogy itt lehessünk? - Jared lehuppant az egyik vendégszékre az asztalom mellett. Értem én, hogy ezek a székek igen csábítóak, de örülnék, ha csak az ülne ide, akit erre megkérek. Hogy fogom befejezni a pszichológia házi feladatomat (vagy a rendes munkahelyi munkámat), ha valaki mindig idejön az asztalomhoz és beszélgetni próbál? - Nekem is van iskolám, tudja. Filmszakon végeztem. Ahogy itt mindannyian. - Marcos felé biccentett, aki leengedte a mikrofont és előkapta a mobilját, valamint az operatőr felé, aki a kamerával épp az asztalomon álló cukorkatartóra közelített, amelyben cukor helyett óvszert tárolok. Gondoltam, csak próbálgatja a lehetőségeket, mert azt biztosra vettem, hogy nem szándékoznak egy üvegnyi óvszert mutogatni a Jordan és Tania show-ban. Kivéve persze Stephanie-t. Gondolom, már magának is eldicsekedett a Harvardon szerzett üzleti diplomájával. Bólintottam. Fogalmam sem volt, mivel bátoríthattam Jaredet arra, hogy úgy viselkedjen, mintha haverok lennénk. Lehet, Coopernek igaza volt abban, hogy én valahogy rögtön elnyerem az emberek bizalmát. Lehet, hogy mellékszakként fel kéne vennem a pszichológiát. - Én dokumentumfilmeket akarok forgatni - bökött Jared a hüvelykujjával a mellkasára. - Fontos dokumentumfilmeket emberekről, akiket igaztalanul ítéltek el olyan bűnökért, amelyeket nem ők követtek el. A filmjeimmel segíteni akarok az embereknek, azt akarom, hogy hasznosak legyenek, tudja? Esetleg azt is elérhetném, hogy megsemmisítsék valaki ítéletét. Pontosan tudtam, miről beszél. Láttam ilyeneket az HBO-n. - De vajon találtam olyan stúdiót, amelyik finanszírozná ezt az elképzelést? Nem. Stephanie viszont minden további nélkül elérte, hogy a Cartwright Filmstúdió adjon pénzt erre a marhaságra. Tudja, minek hívják a Jordan és Taniát? - Nem - csóváltam a fejemet. - Dokurealista sorozatnak. Hát nem hihetetlen? - Miért, nem az? - csodálkoztam. - Várjon csak, míg meglátja a kész filmet - figyelmeztetett Jared baljós hangon. - Miért? - kérdeztem. - Biztosra veszem, hogy meg fog lepődni - mondta mennyire kevés köze lesz a valósághoz. De még mielőtt rákérdezhettem volna, mit ért ez alatt, az operatőr leengedte a kamerát. - Menjünk, Jare - szólalt meg. - Éhes vagyok. Azt ígérted, a csatorna fizeti az ebédünket Raynél. - Látja? - sóhajtott Jared mosolyogva. - Látja, mivel kell megküzdenem? Aztán elköszönt és távoztak. Feltételezem, ezek után számítanom kellene arra, ami a Tania Trace rocktábor bejelentkezési napjának reggelén történik. De én vak vagyok. Nehéz elhinni, hogy bármi rossz megeshet egy ilyen ragyogó nyári napon, különösen, miután munkába menet a telefonom megcsörren, és amikor fel-
veszem, Cooper hangja szól bele: - Nem találom a nadrágomat! - Neked is jó reggelt, drágám! - felelem vidáman. - Komolyan beszélek - mondja. - Eltetted valahová? - Hová tettem volna én a te nadrágodat? - kérdem ártatlan képpel. - Mondjuk, a szennyeskosárba vagy ilyesmi. - Cooper! - nevetek fel. - Én nagyra értékelem ezt a kapcsolatot. Ezért már nem mosok rád. Tudom, hogy viszonyulsz a ruháidhoz. Emlékszel, amikor véletlenül - mert annak ellenére, amit valószínűleg hiszel a dologról, tényleg véletlen volt - összement a Knicks pólód, amikor kimostam? Azt hittem, ott helyben infarktust kapsz. Mondtam már, hogy szükségünk lenne egy ügyes, profi segítségre, aki fizetség fejében elvégezné a házimunkát. És tudom is, ki lenne a legmegfelelőbb személy, Magda unokatestvére, akinek... De Cooper közbevág: - Tegnap még rajtam volt. Tegnap este, amikor levettem, odatettem az ágy mellé. - Emlékszem - felelem, és sokatmondóan kacsintok egyet, amit Cooper természetesen nem láthat, hisz ő odahaza mászkál nadrág nélkül. Egy guberáló a közelben viszont nagyon is látja, és valami obszcén dolgot kiabál felém, ezzel egy kissé elrontva a hangulatot. - Cooper, végtére is te magánnyomozó vagy - folytatom, miközben befordulok a Washington Square Westre és magára hagyom a hajléktalant a vágyaival. - Nem kellene könnyedén megtalálnod a saját nadrágodat? - Hát ha valaki a saját házamban szándékosan elrejti előlem, akkor nem mutat rá. El sem hiszem, hogy lebuktam. - Valaki tényleg azt kiabálta neked, amit gondolok? - Fogalmam sincs, miről beszélsz - felelem. - És miért tennék olyan gyerekes dolgot, hogy eldugom a nadrágodat? - Nem tudom - mondja. - Bonyolult nőszemély vagy. De igazad van. Nem akartalak meggyanúsítani. Csak az a helyzet, hogy rettentő nagy szükségem van arra a nadrágra. És el nem tudom képzelni, hová tűnhetett. - Van egy halom másik nadrágod - vigasztalom. - Miért kell neked pont ez? Mi lenne, ha azt a szép, él nélküli, khakiszínű darabot vennéd fel, amit tőlem kaptál? Vagy azt a farmert, ami a minap volt rajtad. Abban nagyon szexisen néztél ki - kacsintok ismét önkéntelenül. - Nekem az a zsebes nadrág kell, Heather - erősködik Cooper. - A munkámhoz. Mindenféléket tartok a zsebében. Ezt nem értem. - A farmernak is van zsebe - emlékeztetem, és közben észreveszem, milyen sok autó parkol a Fischer Hall előtt, ami elég szokatlan dolog szombaton kora reggel, különösen, hogy a Washington Square Westen egyébként is tilos megállni. - Annyi nem elég - magyarázza Cooper. - És azok a zsebek nem is elég mélyek. - Mihez nem elég mélyek? A következő az lesz, hogy övtáskát hordasz majd? - vetem fel vidáman. Cooper nem szól egy szót sem. Az autókon kívül az is feltűnik, hogy sokkal többen nyüzsögnek a Fischer Hall előtt, mint máskor. Nem diákok, mert ahhoz túl idősek és túl szép ru-
hákban vannak Ahhoz is hozzászoktam már, hogy vicces kalapokat viselő és mindenféle táblákkal hadonászó idegenvezetők vezetnek körbe turistákat a környéken, de ezek az emberek nem tűnnek turistáknak. Nem úgy látom, mintha valóban összetartanának. Néhányan az autójuknak támaszkodnak, mások kisebb csoportokba tömörülnek és gyanakvóan, szinte már ellenségesen tekintgetnek a Fischer Hall kapuja felé. És szokatlanul sok köztük a tarka ruhás, vékony, fiatal nő, akik nyújtó gyakorlatokat végeznek vagy cigánykereket vetnek a járdán. Ilyesmit se a turisták, se a diákok nem csinálnak. Lehet, lelkesedem fel egy pillanatra, hogy valamiféle flashmob* készül. Aztán ahogy közelebb érek, rájövök, hogy ezek az élénk színű holmikat viselő vékonyka alakok nem is nők, hanem inkább kis lányok, és az autóiknak támaszkodó emberek, akik türelmetlenül legyezgetik magukat a lassan kellemetlenné váló hőség ellen, minden bizonnyal az anyukáik - és mind arra várnak, hogy bejelentkezhessenek végre a Tania Trace rocktáborba. Mindez annak ellenére, hogy a Cartwright Filmstúdió biztosított róla, a bejelentkezés egyetlen perccel sem kezdődik majd előbb, mint tíz óra, hogy miután kilenckor beérek, legyen még egy órám az utolsó simításokra. - A francba! - hördülök fel. TIZENKETTŐ Újrajátszás Újrajátszást kerek, nem tetszik az eredmény Mikor lesz már valami úgy, ahogy én szeretném'? Nem kell, hogy ez már mindennap így legyen De újrajátszás kell hogy legyen a gépemen Eredeti cím: Replay Irta: Heather Wells - Mi a baj? - kérdi Cooper a telefonban. - A táborozok már mind itt vannak, egy órával előbb, mint kellene! Ekkor meglátom, hogy két ismerősnek tűnő alak támaszkodik a vöröstéglás épület falának a kapu egyik oldalán - az egyikük Pete, a New York-i Főiskola biztonsági szolgálatának egyenruhájában, a másik pedig Magda, az étterem rózsaszín uniformisában. Mindketten egy pohár kávét tartanak a kezükben, Magda valamilyen okból kifolyólag kettőt is. - Ki korán kel, nagy batyut nyer, azt hiszem - állapítja meg Cooper. - Ezt nem a showbizniszre találták ki - világosítom fel. - És sok értelme nincs is. Hiszen itt már mindenki megkapta, amiért jelentkezett. - Aztán rájövök, hogy Cooper nem is az előző felvetésemre reagált. - Várj egy kicsit! szólok bele a telefonba. - Csak nincs tényleg egy övtáskád? * Villámcsődület: előre szervezett csoportosulás, célja a figyelemfelkeltés.
- Most találkoznom kell Taniával - Cooper hangja különösen cseng. – Majd valamikor délután megy, hogy köszöntőbeszédet mondjon. Add át üdvözletemet a Broadwaynek! - És leteszi a telefont. Én is, de előbb még értetlenül a kijelzőre pillantok. A férfiak néha igen furák. - Azt hiszem, Cooper most vallotta be nekem, hogy néha övtáskát hord lépek oda Magdához és Pete-hez. - Hát ez nem meglepő - feleli Pete. - Hol máshol tartaná a pisztolyát ilyenkor nyáron? - Coopernek nincs pisztolya - világosítom fel, miközben Magda átnyújt egy New York-i Főiskola emblémájával díszített hatalmas, újratölthető műanyag kávéspoharat. - Köszi! De te mit keresel itt? Nem mintha nem örülnék, hogy látlak, de... - Te még nem hallottad? - simítja meg Magda a haját, amit vagy tíz centi magasra feltupírozott. Amikor a kezére nézek, meglátom, hogy minden egyes körmére egy parányi betűt festett, amiket ha összeolvasunk, kijön, hogy HO-L-L-Y-W-O-O-D. - A producer a múlt héten bejött a kávézóba, kért egy tejeskávét, és kijelentette, hogy annyira bírja a stílusomat, hogy be kell vennie a műsorba. - Hát persze - bólintok és belekortyolok a poharamba. A kedvencem van benne: kávé csokisziruppal. Isteni. - Azt mondta, újra megnyitják az ebédlőt - folytatja Magda. - Láttad már? Olyan szééép lett! - Magda hangja az erős spanyol akcentusával olyan feltűnő, hogy a lányok közül többen abbahagyják a tornázást, az anyukák pedig felnéznek a telefonálásból és kíváncsian tekintgetnek felénk. Feltehetőleg valahonnan a közép-nyugatról jöttek, és még sosem láttak - vagy hallottak - olyasvalakit, mint Magda, hacsak nem a tévében. - Elnézést! - siet oda hozzánk az egyik anyuka. Több lánc lóg a nyakában, mint Mr. T-nek az új Szupercsapat sorozatban, és annyi smink van rajta, hogy mellette Magda szinte természetesnek tűnik. - Maguk itt az illetékesek? Meglepetten pillantok körbe, hogy látom-e valahol Stephanie-t vagy Jaredet, de nem. Egyértelmű, hogy hozzám beszél. - Én? Nem, én csak itt dolgozom. Láthatólag nem hisz nekem. - Olyan ismerősnek tűnik! - gondolkodik el. - Nem láthattam valamelyik X faktorban7. - Sajnálom - felelem -, de nem tudom, miről beszél. - Asszonyom - szólal meg Pete fáradtan. - Ahogy már említettem, amint a Jordan és Tania munkatársai készen állnak, kijönnek és szólnak önöknek. Addig azonban nem jöhetnek be. Itt kell várakozniuk, mint mindenki másnak... - Azt hiszem, nem értett meg. Már egy órája itt várunk! - háborog a nő. Az én Cassidym különleges kislány. A producer is megmondta, amikor meghallgatták. És most már kezd izzadni! - tökéletesen manikűrözött ujjával egy lányra mutat, aki kivizöld ujjatlan felsőt és fekete cicanadrágot visel, és valóban kissé izzadtnak tűnik, de valószínűleg azért, mert egy perccel ezelőtt még kézenállást mutatott be a társainak, akik irigykedve bámulták a tökéletes alakját. - Hogy fog Cassidy kamera elé állni, ha így izzad? - Nem tudom - feleli Pete. - Talán, ha akkorra jöttek volna, amikorra hívtuk magukat, azaz tízre...
- Van néhány kávézó a környéken, ahová bemehetnek a kislánnyal és ihatnak valami üdítőt, hogy egy kicsit lehűljenek, amíg várnak - javaslom sietve, mert úgy érzem, Pete egy kissé goromba vele. Ezek az emberek végül is nem ebbe a városba valósiak. Nincsenek tisztában vele, hogy a New Yorkiaknak ilyen nyers a modora. - A Washington Square étterem épp itt van a sarkon... - Ja, hát az mindenkinek nagyon tetszene, ha az én kis Cassidym rászokna az üdítőre, jól meghízna, és úgy nézne ki a Dalversenyen, mint valami kisgömböc! Hát erre ne számítsanak! Elkerekedett szemmel nézek rá. Valahonnan nekem is ismerősnek tűnik ez a nő, de nem tudok rájönni, hogy honnan. - Akkor azt mondja meg - folytatja -, kapnak a lányok profi fodrászt és sminkest? Mert nem látok itt sehol sminkes kocsit. Vagy odabent vannak? Ettől a kérdéstől olyan zavarba jövök, hogy a szavam is elakad. Szerencsére Magda megment. - Nem, asszonyom - tájékoztatja. - Erre már rákérdeztem, és azt mondták, csak Tania Trace-hez jön profi fodrász és sminkes, mert ő itt a sztár. Nekünk többieknek magunkról kell gondoskodnunk. A nő olyan dühösnek tűnik, hogy amikor a táskájába nyúl, szinte már azt várom, hogy mindjárt előkap egy pisztolyt. De csak a mobiltelefonját keresi. - Na majd meglátjuk, mit szól ehhez Cassidy ügynöke! - csattan fel, majd a telefont a füléhez szorítja és vékonyka tűsarkain elviharzik. - Lányok, ezt nem fogjátok elhinni! Elkerekedett szemmel nézek Pete-re. - És én még azt hittem, hogy a hallgatók szülei elviselhetetlenek... - mondom. - Látja? - kortyol egyet a kávéjából. - Ezért kapok én ekkora fizetést. Egész reggel ilyenekkel kellett megküzdenem. Ő egyébként Mrs. Upton, de úgy is ismerhetjük, hogy Cassidy anyja. Elszörnyedek. A Tania Trace rocktábor összes lakójának én magam osztottam ki a szobákat, úgyhogy azonnal felismerem a nevet. - Istenem! Mrs. Upton lesz az egyik felügyelő szülő! Neki és Cassidynek a narniás szobát adtam... - Az szép - vigyorodik el Pete. - Reménykedjünk, hogy a szagtalanítók, amiket Manuel használt, érnek is valamit. Nem hinném, hogy ez a nő értékelné az eau de cannabis illatát. - Ez a bejelentkezés már most katasztrófa - temetem az arcomat a kezembe. - Miért kell itt várniuk? Miért nem engedik be őket az épületbe? - Nagy a nyüzsgés odabent - biccent Pete a mögöttünk lévő ajtó felé. - Az elnöktől kezdve mindenki üdvözölni szeretné őket és gratulálni akar, miközben készülődnek. Visszatérve az övtáskára: egy csomó szolgálaton kívüli zsaru abban tartja a pisztolyát, amikor szüksége van rá. Abban, vagy a zsebes nadrágjuk zsebében. Ez teljesen kizökkent a képzelgésemből arról, mit szól majd Mrs. Upton, ha benyit az 1621-es szobába. - Komolyan mondja? Mert én eltüntettem egy ilyen zsebes nadrágot, amit Cooper mostanában egy kissé sokat hordott... Pete felháborodva néz rám.
- Magába meg mi ütött? Nem szokás csak úgy eltüntetni a férfiak ruháját! Amúgy meg mi rossz van egy zsebes nadrágban? - Minden - emeli az égre a tekintetét Magda. - Nem viccelek - mondom. - Minden szempontból szörnyű, hacsak nem egy erdőőr hordja. És maga megőrült. Coopernek nincs pisztolya. Ő maga mondta. - Hát persze - bólint Pete higgadtan. - Még szép, hogy ezt mondta, hiszen magával él, maga pedig egy nő, ráadásul az a fajta nő, aki kiborulna, ha megtudná, hogy pisztoly van a házban. Már épp tiltakoznék, hogy ez nem így van, de észreveszem, hogy néz rám, és inkább csendben maradok. Tulajdonképpen igaz, nem örülnék, ha megtudnám, hogy Cooper fegyvert tart, de csak azért, mert hazudott nekem. És mert véletlenül meg is lőheti magát vele. Vagy valaki más lőheti le, akire ráfogja. - Most Tania Trace testőreként dolgozik - emlékeztet Pete. - Nem hallotta a hírekben, hogy Tania legutóbbi testőrét meglőtték? Eddig a pillanatig teljesen meg is feledkeztem Medvéről és Cooper gyanújáról, hogy az a lövöldözés esetleg nem is volt olyan véletlen, ha számításba vesszük, milyen könnyedén rábólintott a csatorna arra, hogy a forgatási helyszínt óriási költségek árán elköltöztessék. - Oké - mondom. - De... - A vállon hordható pisztolytáska csak zakó alatt működik - magyaráz tovább Pete. Teljesen belemerült a témába, hogy hol szereti tartani a pisztolyát, amikor nincs szolgálatban. A New York-i Főiskola biztonsági szolgálatának dolgozói nem hordhatnak fegyvert (legalábbis hivatalosan nem), csak elektromos sokkólót. - A bokára erősíthető tokok kidörzsölik a lábszárat. Az övünkre is akaszthatjuk, de akkor mindenki látja, hacsak nem húzunk fölé zakót vagy nem rejtjük a kívülhordós ingünk alá. Maguknak, nőknek, könynyű dolguk van a retiküljükkel. Abban mindent elrejthetnek. Már bánom, hogy egyáltalán megszólaltam. Ám ebben a pillanatban a Fischer Hall kapuja kitárul, és Gavin ront ki rajta kiabálva: - Heather! Heather, jöjjön gyorsan!
TIZENHÁROM Kereset Mindig csak azt mondtad Nekem úgysem sikerül Mindig csak azt mondtad Nem megy ez egyedül Mindig csak azt mondtad Semmi vagyok nélküled A szomorú az, hogy én El is hittem neked Aztán te leléptél És nézd meg, mi lett Mindent elértem Egyedül, nélküled Szóval, menj, ha akarsz, Indíts keresetet Mondom, menj, ha akarsz, Indíts keresetet
Azt mondod, a sikerért Tartozom neked Te is tartozol Elloptad a szívemet Csak egyet sajnálok A kisírt szememet A veled töltött időt Míg azt hittem, jó lehet Csak rajta hát, rajta Vidd véghez a tervedet Felvidítod a napomat Indíts keresetet Rajta hát, indíts keresetet Eredeti cím: So Sue Me írta és előadja: Tania Trace A So Sue Me c. Albumról. Kiadja a Cartwright Records. Kilenc egymást követő héten első a Billboard Top 100-as listáján
Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy itt vagyok. Lehet, hogy ez nála valamiféle hatodik érzék, mint az állatoknál, ahogyan megérzik, hogy az anyjuk a közelben van. Vagy várjunk... azok az anyamedvék, és ők azok, akik így találják meg a bocsaikat. Gavin inkább megláthatott az ablakon keresztül. Akárhogy is, Magda kezébe nyomom a kávémat és berohanok az épületbe Gavin után, mert arra számítok, hogy a Fischer Hall legalábbis lángokban áll vagy ilyesmi. Ehelyett azonban Daviniát, az egyik folyosófelügyelőt találom odabent könnyek között, körülötte pedig Sarah, Lisa Wu és Gavin barátnője, Jamie gyülekeznek. Úgy tűnik, a teljes irodai társaság a Jordan és Tania stábjával együtt (leszámítva a sztárokat) az előcsarnokban gyűlt össze. Stephanie Brewer a biztonsági pult előtt áll és fontos utasításokat osztogat a stábnak, akik valami oknál fogva a pult mögött tömörülnek, ahol semmi keresnivalójuk nincs. Ott tartom a lakók minden levelét és csomagját. Az is lehet, hogy az utasítások nem is olyan fontosak. Lehet, hogy csak azért ordibál teli tüdőből, mert Manuel, a takarítók főnöke úgy döntött, még egyszer végigmegy az előcsarnokon az ipari polírozógépével. A zaj, amivel ez jár, leírhatatlan... olyan hangos, hogy dr. Jessup, aki kivételesen szombaton is bejött, a fülére tapasztja a kezét, úgy ácsorog ott Muffy Fowlerrel, Allington elnökkel, Christopher Allingtonnal és végül, de nem utolsósorban Simon Hague-gel.
Ez lehet az a nagy nyüzsgés, amire Pete célzott. És még logikus is. Hisz miért is ne jönne át Simon Hague az ő diákotthonából az enyémbe szombat reggel, hogy megnézze, hogyan költöznek be a Tania Trace rocktábor lakói? Nem hinném, hogy van saját élete... - Szia, Heather! - üdvözöl kiabálva Muífy, hogy meghalljam a polírozó zúgása közepette. - Kedves tőled, hogy beugrottál! Bosszús pillantást vetek rá. Mufiy úgy viselkedik, mintha ez az egész helyzet vicces lenne, pedig a legkevésbé sem az. Allington elnök szokásos öltözetében, a New York-i Főiskola kék-arany színeiben - jelen esetben ez fehér trikót, fölötte pedig kék-arany melegítőt jelent - közönyösen támaszkodik a biztonsági monitoroknak a pultnál, és egy papírtányérról salátát majszol. És nincs itt egy őr se, aki rászólna emiatt, hisz Pete odakint igyekszik megakadályozni Mrs. Uptont és a többi anyukát, hogy elrohanjanak a vasvillaboltba és forradalmat robbantsanak ki. Úgy tűnik, az épületben tartózkodók mindegyike felugrott a bolondok szigetére tartó vonatra. Egy pillanatra megtorpanok, nem tudom, hová induljak először. A biztonsági pulthoz, hogy számon kérjem Stephanie stábjától, miért tartózkodnak olyan helyen, ahol semmi keresnivalójuk? A főnökömhöz, hogy tájékoztassam: erről az egészről nem tehetek? Az elnökhöz, hogy megkérjem, ne egye le a méregdrága biztonsági berendezést gyümölcssalátával? Vagy Daviniához, az elkeseredett diákhoz, hogy kiderítsem, mi baja? Esetleg Manuelhez, hogy ráparancsoljak, kapcsolja már ki azt az átkozott masinát, az isten szerelmére? Aztán Daviniához lépek, ezzel együtt hirtelen mozdulattal elhúzom a tenyerem élét az állam alatt, miközben Manuelre nézek, aki észrevette, hogy megjöttem, és szokás szerint vidáman integet. Amikor észreveszi a mozdulatot, döbbenten néz rám. Szemmel láthatólag fel sem tűnt neki, mi folyik körülötte, annyira elmerült a saját munkájában, ami - tekintve, hogy Manuelről van szó, akit különleges büszkeséggel tölt el, hogy ő fényesítheti a Fischer Hall padlóját és rézszerelvényeit makulátlanul csillogóra - egyáltalán nem meglepő. Kiveszi a füléből a füldugót és kikapcsolja a gépet. De az előcsarnok zajszintjében nem tapasztalható jelentős csökkenés. - Heather! - rohan oda hozzám kissé megbántva. - Nagyon sajnálom! Én csak ki akartam egy kicsit csinosítani a hallt a filmeseknek és azoknak a hölgyeknek, akik rendre be akarnak jönni. - Semmi gond, Manuel! - nyugtatom meg. - Az előcsarnok remekül néz ki! - Tulajdonképpen sokkal tisztábbnak tűnik, mint a saját lakásom; fel is merül bennem, hogy ott helyben felveszem Manuelt házvezetőnek. De tisztában vagyok vele, hogy egyrészt ezzel mélyen megbántanám - mosást ő nem végez másrészt pedig New York egyik legerősebb szakszervezetének a tagja, így nagyjából háromszor annyit keres, mint én. Az ő szolgálatait mi nem engedhetjük meg magunknak. Odasietek a szipogó lányhoz. - Davinia! Mi a baj? - tudakolom. - S-semmi - törölgeti a szemét a kézfejével. - Úgy látom, ez nem épp semmi - vigyorog kajánul Simon Hague, miközben egy újabb adag gyümölcssalátát lapátol a szájába. Ő is papírtányért tart
a kezében, ahogy az elnök. Körbenézek és észreveszem, hogy az ebédlő ajtaja nyitva áll. Újra megnyitott, az emberek pedig kiszolgálják magukat. Csodás. Sarah sötét pillantás vet Simon felé. - Köszönjük - morogja. - De meg tudjuk oldani magunk is. - Nekem pedig azt sziszegi: - Az a szemét Stephanie... - Minden rendben - tekintget Lisa idegesen dr. Jessup irányába. Szerencsére őt teljesen leköti a gyümölcssalátája, amellyel épp most lépett ki az ebédlő ajtaján. Néhány szelet baconszalonna is került a tányérra, valamint egy bagel. - Csak Ms. Brewer kissé megbántotta Daviniát, mert azt mondta, a tizenhatodikon a dekoráció egyenesen szörnyű... - Letépkedte az ajtókról az összes sellős névtáblát, amiket Davinia hajnali egyig a saját kezével írogatott! - szól közbe Sarah. A szája szinte habzik a dühtől. - Fogta, letépte és behajította a szemetesbe! Kérdő pillantást vetek a folyosófelügyelőre. Davinia művészet szakra jár és elnyert egy fantasztikus ösztöndíjat a Metropolitanbe, de úgy volt, hogy fel kell adnia a terveit és vissza kell költöznie Indiába, mert a szülei nem tudták finanszírozni a lakhatását a nyárra... ám ekkor jött az Elveszett játékok szigetének királynője, alias Heather Wells, és minden jóra fordult. - A névtáblák A kis hableányt idézték - suttogja Davinia. - Ariel a kedvenc Disney hercegnőm. És A kis hableány egy musi cal, úgyhogy még illik is egy zenei táborhoz. De Ms. Brewer ragaszkodik hozzá, hogy a tizenhatodikon minden lila és fekete színű legyen, mert az sokkal előnyösebb. Elképzelésem sincs, miről beszél, de nem is hiszem, hogy emiatt borult volna ki ennyire mindenki. - Lila-fekete? Mint egy véraláfutás? - csodálkozom. - Nem, nem véraláfutás - szólal meg Stephanie olyan hangosan, hogy ugrok egyet ijedtemben. Észre sem vettem, hogy időközben mögém lopakodott. - Hanem a Macskanő. Pontosabban Tania arca a Macskanő testére montírozva, amint azt dorombolja, hogy „Szuperrrrcsajok”, és alatta lesz a lányok neve. A kezében pedig korbácsot fog tartani. Lauren, derítsd ki, meddig vacakolnak még ezekkel a névtáblákkal! Lauren, a hűséges asszisztens már kapja is elő a telefonját, hogy írjon egy sms-t. - A bejelentkezés ma van! - emlékeztetem Stephanie-t, és érzem, hogy lassan rajtam is úrrá lesz a pánik. - Egészen pontosan egy óra múlva! A lányok és az anyukák odakint várnak. És már nagyon dühösek, hogy nem engedjük be őket... - Ez nem az én problémám - jelenti ki Stephanie bosszantóan higgadtan. - Senki sem kérte, hogy jöjjenek korábban. A saját időbeosztásunk szerint haladunk, nem az övék szerint! Stephanie-ra meredek. Túlságosan korán van még egy ilyen beszélgetéshez - és rettentően megalázónak is találom - az új főnököm előtt. És az ő főnöke előtt. És a főnököm főnökének főnöke, valamint annak fia előtt, akit szemmel láthatólag eléggé untat már az egész felhajtás, így elővette a mobilját és buzgón írogat valakinek. Lehet, hogy épp Stephanie-nak, mert Stephanie ebben a pillanatban ránéz a mobiljára és felnevet. Most komolyan. - Tényleg ennyire lényeges, hogy milyenek azok a névtáblák? - próbálom
suttogva magamra vonni Stephanie figyelmét. Davinia felé biccentek, aki láthatólag nagyon össze van törve, amiért a kis sellőit lecserélték valami macskajelmezes dominára. - Annyit dolgozott velük! - Öhm, igen, nagyon lényeges. - Stephanie fel sem néz a telefonról. - Nem illettek a színsémába. Volt benne valami vizes jegy, a tizenhatodikon pedig a kemény rock a téma. Bridget és Cassidy azon az emeleten lesznek azzal a Mallory nevű lánnyal, ugye? Fel sem tűnik, hogy hozzám beszél, nem a telefonjába, amíg Simon Hague, aki eddig feszült figyelemmel követte a vitát, sárgadinnyével teli szájjal meg nem szólal: - Khm, szerintem magától kérdi, Heather! - Ó! - ugrok azonnal, de csak mert a feletteseim is látnak. - Kellene a szobabeosztás? Lássuk csak... - Odasietek a pulthoz, ahol a beosztást tartalmazó mappát tartom. A New York-i Főiskola egyik kapujánál sincs számítógép, állítólag anyagi okok miatt, de valójában valószínűleg azért, mert a portaszolgálatot diákok látják el, és az elnöki iroda attól tart, hogy ellopnák vagy pornóoldalak nézegetésére használnák őket. - Hé! - szólok oda Gavinnek, aki a párnás forgószéken ül a pult mögött, ahonnan hozzáfér a szobabeosztáshoz, a kulcsszekrényhez, amelyben a kollégium összes szobájának a kulcsát tartjuk, a házi telefonközponthoz (amelynek segítségével elérhetjük a szobájukban tartózkodó diákokat, ha olyan látogató érkezik hozzájuk, akinek nem adták meg a mobilszámukat) és a lakók postaládáihoz. - Ideadná a listát? A kezembe nyom egy fekete dossziét. - Miért engedte őket ide hátra? - suttogom, és Jared meg a mögötte tömörülő filmesek felé biccentek, akik nyugodtan ücsörögnek a légkondicionáló berendezés tetején, az ablakpárkányon és az asztalnál, ahol a leveleket szoktuk szortírozni, és mély értelmű beszélgetést folytatnak a zombifilmek előnyeiről a magányos mészárosokat felvonultató horrorművekkel szemben. Tudja, hogy ide senkinek sem szabad bejönnie, csak maguknak. - Az az öltönyös csóka mondta, hogy rendben van - suttogja Gavin és dr. Jessup felé biccent. Kíváncsi lennék, mit érezne az elnökhelyettes, ha hallaná, hogy csak úgy emlegetik, mint „az az öltönyös csóka”. Dr. Jessup nagyon igyekszik lépést tartani a mostani generáció nyelvhasználatával. Egyszer hallottam, amikor egy filmről, amit Woody Allén rendezett, azt mondta, hogy „király”. - Fel akarják venni a bejelentkezést, ahogy a lányok sikongatnak izgatottságukban és örömükben, amikor megkapják a szobájuk kulcsát a mesés New Yorkban. Igyekszik úgy előadni, mintha gúnyolódna, de látom, hogy tiszta vászonnadrágot húzott - hosszú szárút, nem rövidet - és fehér, legombolt nyakú inget, amit valaki - feltehetőleg a barátnője, Jamie - még ki is vasalt. A haja töve még nedves, láthatólag le is zuhanyozott, mielőtt lejött dolgozni. Máskor általában úgy áll munkába, ahogy kimászott az ágyból, és pizsamában eszegeti az asztalnál a reggeli gabonapelyhét. Az Axe dezodor jellegzetes, átható illata belengi a levegőt. Mi folyik itt? Gavin - aki az összes diákalkalmazottam közül a leginkább próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné ez az egész - igazából azon igyekszik, hogy jól nézzen ki egy ostoba valóságshow-ban, amit a Cartwright Filmstúdiónak forgatnak? Ez olyan édes, hogy mindjárt elsírom magam. Le-
het, hogy a fogamzásgátló tablettáim mégsem nyomják el teljesen a hormonjaimat? - És maga mit keres itt? - nézek összeszűkült szemmel Bradre, aki a telefonközpont dobozának támaszkodik Gavin mellett. El kell terelnem a figyelmemet, mielőtt még sírva fakadok előttük. Brad riadtan néz rám, de ez tőle teljesen megszokott. - Ma van a bejelentkezés - mondja. - Azt hittem, mindenkinek itt kell lennie. - Legalább ő nem zuhanyozott le vagy öltözött ki. Bár neki nincs is rá szüksége. A szigorú edzésektől olyan a teste, hogy szerepelhetne egy Dolce & Gabbana parfümreklámban - és ez is a ,B’ terve, ha a fizikoterápia szak mégsem válna be -, és akkor is jól nézne ki, ha csak egy papírzacskót húzna magára. Ennek természetesen semmi köze ahhoz, hogy Sarah és én felvettük az irodába. - Aha - bólintok, és kinyitom a mappát. A lapokat ábécésorrendbe rendeztem, először a táborlakók neve, aztán emelet szerint. - Nos, akkor köszönöm, hogy eljött. Aztán elfintorodom. - Mi ez a szag? - Most nem a dezodorra gondolok. Ez, ha lehetséges, még erősebb és még gyomorforgatóbb. - Ja - feleli Gavin. - A virágoktól lehet. Amiket Taniának hoztak. A rajongói tudják, hogy itt lesz majd a tábor, és megírták a Twitteren. Egész reggel folyamatosan jönnek és virágokat hoznak, abban a reményben, hogy találkozhatnak vele - folytatja. - De Pete mindegyikükre ráparancsol, hogy tegyék le és menjenek ki, mert itt nem lézenghetnek. Odanézek, ahová mutatott, és látom, hogy a Jordan és Tania forgatócsoportja mögötti ablakpárkányon annyi virág sorakozik, hogy egy virágboltos is megirigyelhetné. Némelyikhez még lufit is kötöttek. Felhördülök. Ez az, amire most a legkevésbé van szükségünk. - És egyebeket is hagynak itt - tájékoztat Brad izgatottan, kezében egy rózsaszín dobozkával. - Nézze! Jégkrémtorta! - A hangjába némi áhítat vegyül. - Méghozzá Carvel. - Pfuj! - húzom el az orromat. - Ezt nem eheti meg! - Persze hogy nem eszem meg - néz rám Brad sértődötten. - Ezt Ms. Trace-nek hozták. És különben sem mérgezném a testemet ennyi liszttel és finomított cukorral. - Én igen - vigyorog Gavin. - Csak arra várok, hogy Jamie hozzon végre egy kanalat az ebédlőből. De most túlságosan leköti Davinia nyafogása... - Szó sem lehet róla! - csattanok fel határozottan. - Mi ütött magukba? Az anyjuk nem tanította meg, hogy ne fogadjanak el édességet idegenektől? Most azonnal dobják ki, mielőtt megolvad és minden ragadni fog tőle. - Senki nem dob ki semmit - figyelmeztet Jared, aki hirtelen felfigyelt a beszélgetésünkre. - Miután Tania mindent átnézett, amit a rajongóktól kapott, összegyűjtjük az ajándékokat, elvisszük egy kórházba és a gyermekosztálynak adományozzuk. Tania így akarja. - Várjunk csak! - Most veszem észre, mivel tölti az idejét, míg arra várunk, hogy elkezdődjön a forgatás. Leszámítva persze a horrorfilmekről való vitát. - Maga meg mit művel? - Hát, a romlandó dolgokat természetesen nem adjuk oda senkinek - feleli Jared teli szájjal. - Azokat mi magunk fogyasztjuk el. Kér egyet? - Egy rózsaszín-fehér pöttyös süteményes dobozt tol elém. - Finom. A Pattycakesből van, abból a vegán pékségből a Bleecker Streeten.
- Hű, Pattycakes? - kapcsolódik be váratlanul Muffy Fowler is a beszélgetésbe. Mellém áll és az asztalnak támaszkodik. - Milyen kedves! Tudjátok, Jordan és Tania náluk csináltatták az esküvői tortájukat. - Ezért nem eszik belőlük senki, csak Jared - horkan fel Marcos, a hangtechnikus, aki egy vegán chipses zacskó mélyén matat, amelyre valaki egy feliratot ragasztott: „A legcsodálatosabb Taniának”. - Kinek kell olyan sütemény, amiben nincs tojás, tej és finomított cukor? - Csak hogy tudd - harap még egyet Jared a kezében tartott vastag cukormázzal bevont muffinból ezek a csodák megnyerték a Muffinháborút a Food Network-ön. - Megnyerték a Muffinháborút? - most már Stephanie-t is érdekelni kezdi a dolog. - Adjatok egyet! - Én is megkóstolnám - tolakszik oda az asztalhoz Simon. Meg nem mondom, hogy Simont Stephanie érdekli-e inkább vagy a halomba rakott sütemény - ami tényleg jól néz ki: mindegyiknek a tetején vaníliás krém és egy kandírozott lila virág díszeleg. De akárhogy is, nem tetszik, ahogy az események alakulnak, mert úgy tűnik, mindenki megfeledkezett róla, hogy az utcán ötven táborozó toporog az anyjával, én pedig szombaton is bejöttem dolgozni, amiért sem túlóradíjat, sem pedig szabadnapot nem kapok. - Nem kezdhetnénk el esetleg a bejelentkezést – kérdem, ha már úgyis mindenki itt van? - Szó sem lehet róla! - jelenti ki Stephanie. - Hagyjuk, hogy a stáb nyugodtan befejezze a reggelit. Abban a pillanatban, hogy beengedjük őket, mindenki azonnal követelőzni kezd majd. Csodálkozom magán, Heather. Az ember azt hinné, egy kicsit több elképzelése van arról, milyenek az erőszakos sztárjelölt-anyukák. Kelletlenül mosolygok rá. Nagyon vicces... - Hogy lehet, hogy ők mind ehetnek a finomságokból, amiket az emberek Taniának hoztak - forgolódik Gavin a széken panaszosan -, de nekünk nem engedi? - Úgy - dörmögöm még bosszúsabban, amikor látom, hogy Christopher Allington odaoldalog Stephanie-hoz és a fülébe mormolja, hogy „Adj egy harapást, bébi!” -, hogy ebben az épületben vannak szabályok. Nem veszünk el - és nem eszünk meg - semmi olyan dolgot, ami nem a miénk. - És Heathernek igaza van - erősít meg Lisa -, nem tudhatjuk, ezek a dobozok honnan kerültek ide. De nem lehet nem észrevenni az irigykedő pillantását, miközben Stephanie beleharap a sütibe. - Pontosan tudjuk, honnan kerültek ide - ellenkezik Stephanie teli szájjal. - Tania rajongói hozták. Ne felejtsük el, hogy ők azok - húzza el kissé a száját -, akiknek a pénzéből élünk. Christopher odasétál a legközelebbi szemeteshez és kiköpi, ami a szájában volt, Simon azonban igyekszik diszkrétebb lenni. - Szerintem egész jó - rágódik tovább a falaton. - Egy kicsit talán száraz. De látom, hogy a többit a papírtányéron hagyja a gyümölcssalátája mellett. Muffy csalódottan néz rám. - A fene vigye el! - morogja. - Pedig én is annyi jót hallottam róluk. Allington elnök már épp nyúlt az asztal felé, de most visszahúzza a kezét. - Én sem kérek, köszönöm - mondja. - Próbálom megőrizni a kislányos
alakomat. Semmi értelme olyasmivel szaporítani a kalóriákat, ami messze nem olyan finom, mint amilyen jól néz ki. Észreveszem, hogy az előcsarnokban néhány kosárlabdás fiú is összegyűlt. Semmi sem tarthatja őket távol, ha esélyt látnak rá, hogy lecsaphassanak némi ingyen kajára, és tán vethessenek egy pillantást Tania Trace-re s most önelégült vigyorral az arcukon pislognak egymásra. - Őszintén szólva, Jared, igaza van - szólal meg Stephanie, ügyet sem vetve arra, ami a háta mögött folyik. - Hogy vagytok képesek ezt az izét megenni? Olyan, mint a fűrészpor. - Hát, nem tudom - feleli Jared. Mintha kissé alábbhagyott volna a kezdeti lelkesedése. Megtörli az orrát az ingujjában. - Éhes vagyok. Mivel nem reggeliztem. - Hát akkor menj és hozz egy bagelt az étteremből! - tanácsolja bosszúsan Stephanie. - Szóval, melyik szobában lesz Cassidy és a többi lány? - fordul hozzám. - Az ezerhatszázhuszonegyesben - felelem anélkül, hogy kinyitnám a mappát. Lisa lenyűgözve mosolyog rám, de az igazság az, hogy én végig tudtam a választ. Csak húztam az időt, hogy kideríthessem, mi folyik a pult mögött. Az összes kiosztott szoba száma a fejemben volt, mivel én állítottam össze a teljes listát. És a számítógépes rendszert sem használhattam hozzá - pedig Muffy Fowler szerint az iskola „botrányosan nagy összeget” költött rá -, mivel a program rengeteg hibát vét: olyan embereket, akik alacsonypadlós szobát kértek délre néző ablakokkal, magas padlós, északi fekvésűekbe oszt be. Egyszerűbb, ha inkább megcsinálom az egészet kézzel. - Kaptam egy üzenetet, hogy Bridgetet, Malloryt és Cassidyt egy szobában szállásoljam el - magyarázom Stephanie-nak. - Úgyhogy így is tettem, és úgy gondoltam, a külső szobában Cassidy anyja fog lakni, mint felügyelő szülő. De most, hogy találkoztam Mrs. Uptonnal, már nem vagyok benne olyan biztos, hogy... - Csodás! - lelkesedik Stephanie meg se várva, hogy befejezzem a mondatot. - Ez a három lány hozta a legjobb nézettségi mutatót a tesztközönség körében, akik megnézték a meghallgatás anyagát. Ha valahogy el tudnánk érni, hogy a Dalversenyen ők csapjanak össze, az rettentő jó lenne. A szemöldököm a magasba szalad. - Hogy micsoda? - kérdi rémülten Lisa. - Nem szó szerint - biztosít minket Lauren, a felvételvezető, ő még nincs olyan régen a tévés bizniszben, így még közel sem annyira megcsömörlött, mint a főnöke. - Az összecsapást zenei értelemben gondolja. A Dalverseny lesz a tábor záróeseménye, ahol eldöntjük majd, ki a legtehetségesebb előadó. A győztes ötvenezer dollárt nyer, és egy szerződést a Cartwright Lemezkiadóval. - A lányok mind ugyanazt a számot énekelték a show válogatásán - magyaráz Stephanie. Feltűnik, hogy azt mondta, a „show”, nem pedig azt, hogy a „tábor”. A „Keresetet”. - Hű, azt nagyon bírom! - kiált fel elragadtatva Jamie, a többi folyosófelügyelő lány pedig, Tina, Jean és még Davinia is lelkesen bólogatnak. Nem is csodálkozom. A „Kereset” tényleg kilóg Tania többi száma közül, és nemcsak azért, mert kiviláglik belőle, milyen erőteljes a hangja, vagy mert
ez a címadó dal a legújabb albumán, valamint az első igazi Mariah-stílusú balladája. Bár az énekesnők - különösen az olyan népszerűek, mint Tania gyakran szerepelnek az általuk énekelt dalok társszerzőjeként, ez nem feltétlenül azért van, mert ténylegesen ők írták a szöveget. A dalszerzők ugyanis a törvény szerint jogosultak szerzői jogdíjra, az előadók azonban nem. Ezen az albumon azonban minden szó, ami mellett Tania neve szerepel, olybá tűnik, mintha valami személyes kötődése lenne hozzá, és valahonnan mélyről, a lelkéből törne elő. Mivel minden alkalommal beleborzongok, valahányszor hallom ezt a számot, hajlamos vagyok azt hinni, hogy tényleg ő írta. És ezzel mások is így lehetnek, mivel ez a dal vezeti az amerikai - és az európai - slágerlistákat már hetek óta. - Ezért akartuk az emeletet rockn’roll hangulatúvá varázsolni - magyarázza Lauren inkább Daviniának, mint nekem. - Mallory és Bridget valószínűleg valami izgalmasat választanak majd a Dalversenyre, de Cassidynél már nem lehetünk annyira biztosak benne, az anyjával a háta mögött... - Rávesszük az ügynökét, hogy robbantson - jelenti ki határozottan Stephanie. - A „Keresetet” fogja énekelni, ezzel hatalmasat arat a versenyben, Tania zokogni fog, Cassidy nyer, a szponzorok pedig el lesznek ragadtatva. Kezdem érteni, mire gondolt Jared, amikor azt mondta, nagyon meg leszek lepve, ha meglátom, a végére milyen kevés valóság marad a valóságshow-jukban. - Ha már Cassidynél tartunk. - mondom -, az imént összefutottam Mrs. Uptonnal odakint és... - Később, oké? - szakít félbe Stephanie. - Lauren, mit mondott Art? - Készen van - feleli Lauren, miután ellenőrizte a telefonját. - Kinyomtathatjuk az irodájában, Lisa? - Öhm - feleli a főnököm kissé bizonytalanul. - Persze, azt hiszem... - Fantasztikus - pillant Stephanie Daviniára. - Nem mintha a te címkéid nem lettek volna jók, édesem. Csak ebbe a show-ba nem illettek. - Nem vagyok túl jól - szólal meg Jared a pult mögül. Gavin megpördül a forgószékén, hogy lássa. - Haver, neked vérzik az orrod! Ez a nyár - ha nem az év - legnagyobb eufemizmusa. Jared mindkét orrlyukából megállíthatatlanul patakzik a vér, és a New York-i Főiskola fakószürke pólójára csöpög. Máris aggódni kezdek, különösen, amikor Jared gúnyosan megjegyzi: - Gondolod, én nem vettem észre? - és felemeli a karját. Egy ideje nyilván törölgeti az orrát, mert a kapucnis pulcsijának az ujja már elfeketedett. Nem akar elállni. És úgy érzem, mindjárt hányni fogok. Ha valaki felhívná az orvosomat - itt van a fontos telefonszámok között... - kotorászni kezd a zsebében, hogy elővegye az iPhone-ját, de aztán hagyja dolgot. - A fenébe! Előttem azonnal felrémlik a Furcsa evők számtalan epizódjának egyike... és az egyik kötelező dolgozói értekezlet azok közül, amelyeken az elmúlt néhány hónapban részt kellett vennem. - Gavin! - rántom fel a pult mögé vezető ajtót. - Hívja a 911-et! Brad! Hozza ide az elsősegélydobozt! Van benne egy üveg hidrogén-peroxid... Gavin a telefonért nyúl.
- Nehogy idehányjon! - figyelmeztet, miközben tárcsáz. - Vigyék a mosdóba! - Mi folyik itt? - kerekedik el Stephanie szeme. - Mi baja van? - Szerintem warfarint evett - mondom, majd előkapok az asztal alól egy tekercs vécépapírt (ez azon kevés dolgok egyike, amit a Fischer Hall lakóinak ingyen biztosítanak), és Jared orrához nyomom. - Az egy véralvadásgátló. A patkánymérgek jó részének ez a hatóanyaga. - Atyaég! - lép oda hozzánk Lisa is. Kikapja Brad kezéből a hidrogénperoxidot, lecsavarja a tetejét és Jared orra alá nyomja. - Mennyit kell ebből meginni? Próbálom felidézni. - Fogalmam sincs. Csak hogy hányjon. - Huh - lép oda a pulthoz dr. Jessup, szorosan mögötte Simon és Muffy. Talán nem is... - Jaj istenem! - tolja félre Jared Lisát. - Ne aggódjanak, ez nem méreg. Csak egy kis... - Fel ne álljon! - kiáltok fel teljesen egyszerre Lisával, amikor Jared megpróbál feltápászkodni. De elkéstünk. A lába összecsuklik, a szeme fennakad, és sem én, sem Lisa nem vagyunk elég erősek hozzá, hogy megtartsuk a súlyát, amikor elájul. TIZENÉGY
Szeretettel köszöntjük új szállásán, a New York-i Főiskolán! A főiskolai élet egyik legnagyobb élménye lehet, hogy szobatársakkal lakhatnak. Megismerhetnek más kultúrákat, találkozhatnak új hobbikkal, életre szóló barátságokat köthetnek. Lakótársakkal élni olyan, mint egy csodálatos utazás... de magukon múlik, hogy megtegyék az első lépést. Minden esetleges konfliktust a szobatársakkal rendezzenek le olyan hamar, amennyire csak lehetséges, hogy minden itt lakó egyformán évezhesse a főiskolai éveket. Ne feledjék a három K-t: A Konfliktus is lehet Konstruktív, ha Kommunikálunk! Muffy Fowler szerint - és ebben dr. Jessup is egyetért - nem lenne túl jó ötlet, ha az anyukák szeme láttára hordágyon vinnék ki az épületből a csurom vér producert. Valamint az sem, ha Canavan nyomozó és a rendfenntartó
erők képviselői a hatodik körzetből, akik azért jöttek, hogy kikérdezzék Gavint és mindenki mást, aki esetleg találkozhatott azzal a személlyel, aki a süteményt hozta (bár Canavan nyomozó arra kért minket, hogy amíg nem kapjuk meg a toxikológiai vizsgálat eredményét, amely igazolja, hogy a muffin valóban mérgező anyagot tartalmazott, addig „ne bocsátkozunk feltételezésekbe”). És az is bölcs gondolatnak tűnik, hogy megkíméljük a táborozókat és az anyukákat attól, hogy tanúi legyenek, amint Simon Hague röviddel azután, hogy Jared elájult, idegösszeomlást kap. - Én is ettem egyet! - visítja. - Én is lenyeltem egy falatot abból a süteményből! Édes istenem, nem akarok meghalni! Lisa és én ekkor úgy döntünk, beleerőltetünk egy kis hidrogén-peroxidot - ahogy Stephanie-ba is hogy aztán a kéznél levő szemetesekbe hányjanak (így meg tudjuk őrizni a bizonyítékot). Aztán kiküldjük a folyosófelügyelőket, hogy hívják be az összes táborozót az ebédlőbe reggelizni és „megismerkedni” egymással. Ez a terv, úgy tűnik, működik is. Az anyukák közül senki sem veszi észre az eszméletlen férfit, akit egy oldalsó kijáraton csempésznek ki az épületből egyenesen az ott várakozó mentőautóba - vagy a stáb tagjait, akik taxiba ugranak és követik a kocsit (Muffy szerint a New York-i Főiskola valamelyik alkalmazottjának is oda kellene mennie a kórházba, hogy támogassa Jaredet és Stephanie-t, na és persze Simont) ~, ráadásul attól sem esnek kétségbe, hogy a forgatás megkezdését „technikai okokból” holnapra halasztották. Nagyban elősegíti a dolgot, hogy Magda remek munkát végez: mindegyiküknek elmondja, milyen szééépek, mint a valódi filmsztárok, és gondoskodik róla, hogy kapjanak annyi gyümölcssalátát és zsírmentes joghurtot, amennyi csak beléjük fér. A stáb többi tagja is tökéletesen végzi a dolgát, pontosan úgy, ahogy betanulták... leszámítva az elnököt, aki morogva távozik: - Még szerencse, hogy én nem ettem ebből az izéből. Én az asztalomnál ülök és arra várok, hogy vallomást tehessek Canavan nyomozónak, s közben a vörös foltot bámulom a fehér blúzom ujján - azt a vörös pöttyöt, ami valószínűleg sosem fog kijönni, akármennyi folteltávolítót öntök is rá, mivel ez Jared Greenberg vére. A bejelentkezés amúgy a tervezettnek megfelelően zajlott, csak egypár órával tovább tartott. Úgy tűnik, a lányok (és az anyukák) mind elégedettek a kapott szobákkal, ami a minimum, ha azt vesszük, mennyit költött a CFS a kicsinosításukra. Minden szobába akkora lapos képernyős tévét tettek, hogy nagyobb, mint az íróasztalom, és több ládányi csecsebecsét, amelyeket a Sephora és más nagynevű cégek ajándékoztak a produkciónak. Davinia mesélte, hogy a saját szobájából hallotta, ahogy a lányok a folyosón sikoltoznak örömükben. A telefon megcsörren, de ez most nem a mobilom, hanem az irodai készülék. - Most hallom, mi történt - szól bele Cooper, amikor felveszem a kagylót. Jól vagy? - Semmi bajom - hazudom. A kezem még mindig remeg, annak ellenére, hogy már megittam két - nem diétás - üdítőt és betoltam egy hatalmas szendvicset, hogy enyhítsem a sokkot. - Nem én ettem vegán muffint patkányméreggel ízesítve.
- Hál’ istennek! - sóhajt fel. - Az apám azt mondja, mindent megtesznek a fickóért, amit csak tudnak, de nincs valami jó állapotban. Stephanie Brewer viszont úgy tűnik, jól van, és az a pasas is a másik diákotthonból... Simonról teljesen megfeledkeztem. - Nagy kár - vágom rá, mielőtt gondolkodnék. - Ha valaki megérdemli, hogy úgy haljon meg, mint egy patkány... - aztán bűntudatosan elhallgatok. Ilyen halált senkinek sem kívánhatok, még Simonnak sem... ráadásul Sarah, aki ott ül a mellettem lévő asztalnál, abbahagyja a sustorgást a mobiltelefonján, és csodálkozva pillant fel rám. Elszégyellem magam. Hisz nekem itt példát kellene mutatnom. - Heather, nincs rá semmi bizonyíték, hogy méreg volt - hívja fel a figyelmemet Cooper. - Amennyire most tudjuk, akár szívrohama is lehetett. - Cooper! - Suttogóra fogom a hangomat, mivel tudom, hogy Sarah figyel, és mert Canavan nyomozó épp Lisa szobájában hallgatja ki Gavint és Bradet egy másik rendőrrel. Lisa szobáját az enyémtől - ahol az íróasztalom áll csak egy fél fal és egy fémrács választja el. Muffy mindannyiunknak szigorúan a lelkére kötötte, hogy ügyeljünk, mert ha egy szó is kiszivárog ebből az egészből, akár az állásunkat is elveszíthetjük. És bár tudom, hogy Cooper nem rohan egyenest a Posfhoz azzal, amit mondok neki, nem akarom, hogy rajtakapjanak, amint pletykálkodom. - Szívrohama? Most viccelsz? A fickó orrából úgy patakzott a vér, mint egy szökőkútból. És alig pár másodperccel előtte egy olyan sütiből evett, amit valami rajongó hagyott ott Taniának. - Ez még nem jelenti egyből, hogy... - Cooper, nem is olyan régen tanították nekünk az egyik továbbképzésen, hogy milyen tünetei vannak egy mérgezésnek. Az orrvérzés és a hányinger pont ezek közé tartozik. És Jarednél mindkettő jelentkezett, mielőtt elájult. És a warfarin, ami régebben a patkánymérgek hatóanyaga volt, szagtalan és íztelen. Egyszer láttam egy részt a Furcsa evőkből, amelyben egy nő kis adagokban ilyet evett. Őt is kikészítette persze, csak sokkal lassabban. - Ki a fene eszik patkánymérget szándékosan? - csodálkozik Cooper. - Nem tudom - felelem. - Ebben volt egy olyan rész is, amikor egy fickó a saját kocsiját ette meg. „Amikor a hobbi rögeszmévé válik” - idézek egy másik kedvenc műsoromból - „azt úgy hívják, hogy függőség. Ilyenkor beavatkozásra van szükség.” Cooper egy percig csak hallgat. Aztán megszólal: - Lemondom az előfizetésünket. Túlságosan sok tévét nézel. - Mondja ezt a pasi, aki pisztolyt hord az övtáskájában. Azt hiszem, te jobb, ha nem szólsz semmit. - Én nem... mégis, mit... - dadogja. - Ezt meg ki mondta neked? - Az mindegy, Cooper - felelem és Sarah-ra pillantok. A fal felé fordította a székét, és dühösen sziszeg valamit a telefonba. Feltételezem, Sebastiannel beszél. Ez után a halálközeli esemény után, amivel az imént szembesültünk, természetes, hogy azonnal megkeressük a szeretteinket. És az is természetes, hogy ilyenkor leharapjuk a fejüket. Hisz rendkívül feszültek vagyunk. Egyszerűen csak tudom, oké? Tudom, miért idegeskedtél annyira és mi ért voltál úgy oda, hogy megtaláld a zsebes nadrágodat. És tudom, hogy hazudtál arról, van-e fegyvered. És ez rendben is van. Mert tudod, mit? Mert nekem is vannak titkaim.
- Miféle titkaid? - csattan fel Cooper. - És igazából nem hazudtam. Csak nem mondtam el az igazat valamiről, amiről tudtam, hogy csak... - Elnézést! - dugja be a fejét két alak az iroda ajtaján. Mrs. Upton és a lánya, Cassidy az. Elnyomok egy sóhajt. Ez komoly? Most? - Mennem kell - mondom Coopernek. - Később még visszatérünk a témára. Leteszem a telefont, és Uptonékra villantom a létező legbarátságosabb mosolyomat. - Üdv, hölgyeim! Tehetek önökért valamit? - Nagyon remélem - lökdösi be Mrs. Upton a lányát az irodába, aztán odapenderíti a szemben álló kanapéhoz. Cassidy durcás képet vág, majd amikor az anyja végre elengedi a vállát, úgy rogy le az ágyra, mint akinek nincs egyetlen csont se a testében. Mrs. Upton leül az íróasztalom melletti székre, amit ez esetben nem kifogásolok, mert ez a nő a frászt hozza rám - de nem kértem, hogy üljön le... - Az a fiatal nő a kapunál azt mondta, magához forduljak a kérésemmel mosolyog rám nyájasan Mrs. Upton; nyilvánvalóan már nem emlékszik a reggeli találkozásunkra. Tudom, hogy a kapunál most Jamie teljesít szolgálatot, amíg Gavin és Brad a rendőrségen vannak. - Szeretném megkérdezni, mit tud tenni annak érdekében, hogy másik szobát kapjunk. Cassidyre nézek, aztán Mrs. Uptonra, majd ismét Cassidyre. A lány még mindig konokul összeszorítja az ajkát. Tündéri arcát a plafon felé fordítja, az alsó ajkát lebiggyeszti, hosszú szőke haja pedig szétterül a kék kanapén. - Értem - felelem. - Megkérdezhetem, hogy mi a probléma a jelenlegi szobájukkal? - Leszámítva persze a bizarr Caspian herceges dekorációt. - Mert tudom, hogy a Cartwright Filmstúdió nagy gondot fordított a berendezésére... - Ó, nem is a berendezésről van szó - nyugtat meg Mrs. Upton kedvesen. - Azzal minden rendben van. Csak Cassidy még sosem lakott senkivel egy szobában, most pedig nem is egy, hanem két másik táborozóval kell osztoznia, meg persze velem, és attól tartok, ez nem lesz... - Ön külön szobát kapott - hívom fel a figyelmét. Tudom, hogy nem túl udvarias dolog félbeszakítani, de amilyen napom ma volt, már nincs türelmem... - Igen - feleli Mrs. Upton, de a hangja már korántsem cseng olyan kedvesen, mint az imént. - De a fiatalok csak az enyémen keresztül tudnak ki-be járni a saját szobájukba. - Így van - bólintok. - Mivel még csak tizenöt évesek, ön pedig vállalta, hogy felügyelő szülő lesz. A New York-i Főiskola szabályzata nem engedi, hogy tizennyolc éven aluliak... - Hát ez egyszerűen nevetséges! - Mrs. Upton lóbálni kezdi Louboutin cipőbe bújtatott lábát. - Az én Cassidym nagyon érett gondolkodású a korához képest. Tökéletesen tisztában van a dolgokkal, és képes úgy viselkedni... - Az micsoda? - kérdi ekkor Cassidy, és az óvszerrel teli edényre mutat az asztalomon. Mrs. Upton odanéz, ahová Cassidy mutat, és elvörösödik, ami remek kontrasztot alkot a számos sárga színű arany nyaklánccal a nyakában. - Ne mutogass, Cass! - szól rá, és gyorsan elfordítja a fejét. - Tudod, hogy azt nem illik. - De mi az ott? - makacskodik Cassidy. - Még sosem láttam ilyen cukrot. - Van valami kis sunyiság a tökéletes mosolyában, ami számomra nyilvánva-
lóvá teszi, hogy pontosan tudja, miről van szó, csak szórakozik velünk - hisz végtére is tinédzserkorú lány, aki nyilvánvalóan nézi az MTV-t -, de az anyja láthatólag nem vesz észre semmit. - Mivel ez nem cukorka - magyarázza Mrs. Upton rosszalló hangsúllyal. Hanem olyasvalami, aminek semmi keresnivalója nem lenne egy cukortartóban egy úrihölgy asztalán. - Akkor ennek a hölgynek miért van az asztalán? - biccenti meg egy kicsit a fejét Cassidy, valahogy úgy, ahogyan Owen szokta, amikor egeret hall motoszkálni a fal mögött. Sarah leteszi a telefont és fennhangon közli: - Azok ott óvszerek, és ezt te is nagyon jól tudod. Óvszerek, nem cukorkák. És most már azt is tudod, hogy hol juthatsz hozzájuk, ha már olyan felnőtt vagy. Mrs. Uptonnak torkán akad a szó. - T-tessék? - Sajnálom, Mrs. Upton! - hajolok oda hozzá, aztán gyorsan leteszem az edényt a földre, hogy a kislány ne láthassa. - Attól tartok, nem adhatok önöknek másik szobát. Ön elvállalta, hogy felügyel a lányokra, és ha elköltöztetjük, akkor nem lesz ott senki nagykorú, hogy vigyázzon Malloryre és Bridgetre. A lányát persze elköltöztethetem, ha szeretné... - Az jó lenne - csap le azonnal Cassidy. - Nem! - jelenti ki Mrs. Upton. - Cassidy, ne butáskodj, nem lakhatsz máshol, mint én. - Miért? Én pont ezt szeretném - jelenti ki kerek-perec a lány. Nem tudom, mit tegyek. Lehet, hogy Cassidynek tényleg jót tenne a szobacsere, így megszabadulhatna a rátelepedő anyjától. Nem sok tinilány táborozna olyan helyen, ahol az anyja alszik a mellette lévő szobában. Egy kissé megsajnálom Cassidyt, annak ellenére, hogy egy sunyi kis görény. - Ha másik szobát kapsz, ott is lesznek lakótársaid - figyelmeztetem, miközben a dossziémért nyúlok. - És egy felnőtt kísérő a szomszédos helyiségben, ahogy most is. - Meg tudnám oldani a szobacserét, de biztosra veszem, hogy Stephanie itt kapna infarktust, ha megtudná. Bár a Dalverseny így is, úgy is ugyanolyan eredménnyel zárul majd, ha ez a kislány olyan tehetséges, mint amilyennek mindenki tartja. - Rendben - bólint Cassidy. - Bárkivel szívesen lakom, kivéve az anyámat. A szemöldököm a magasba szalad erre a szemtelenségre, és hirtelen inkább már Mrs. Uptonnal érzek együtt. - Cassidy - áll fel Mrs. Upton -, ez most csúnya megjegyzés volt tőled. Te is tudod, hogy nem gondoltad komolyan. Gyere, elég idejét raboltuk már Miss... - Kérdő pillantást vet rám. - Ms. Wells - segítem ki, hangsúlyozva a Ms. szót. - Miss Wellsnek mára. Menjünk! - De, nagyon is komolyan gondolom - tiltakozik Cassidy. - Ez nem igazság! Mallorynek és Bridgetnek nem kell az anyjukkal lakniuk! - Mert az ő anyjuk nem törődik velük annyira, mint én veled - jelenti ki Mrs. Upton. - És ők nem jelentkeztek erre a feladatra! - Megragadja Cassidy karját és megrántja. Bár a mozdulat elég durva, látom, hogy nem akarja bántani a lányát. Csak felidegesítette a dacossága. Cassidy mégis úgy reagál, mintha kést mártottak volna belé.
- Aú! - ugrik talpra, és a kezéhez kap. Mrs. Upton rémülten hőköl hátra. - Látták ezt? - kérdi Cassidy Sarah-tól meg tőlem, és babakék szemébe könnyek gyűlnek. A színészi képességei lenyűgözőek. - Látták, mit művelt velem? - Elég volt, te drámakirálynő! - mordul fel Sarah az asztalánál. - Odabent megbeszélést szeretnének tartani - mutat Lisa irodájának ajtajára. - És igen, mindannyian láttuk, mi történt. Az anyád alig ért hozzád. - De - néz ekkor rám Cassidy könnyes szemmel - maga látta! Megütött! Mrs. Upton levegő után kapkod. - Cassidy! Én semmi ilyet nem tettem! Mi a csoda van veled? - Megmondom, mi a baja - világosítja fel Sarah. - Klasszikus nárcisztikus személyiségzavar, amit egy olyan anyának köszönhet, aki folyamatosan megerősíti abban a hitében, hogy ő a világ legokosabb és legtehetségesebb gyereke... - Sarah! - Becsukom a mappámat. Cassidy csak a holttestemen keresztül cserélhet szobát... Ehm, a szóválasztás tán nem a legszerencsésebb. Úgy értem, nem fogom máshová költöztetni, hogy aztán egy másik anyukát borítson ki. - Majd én! Tudod, mit mondok, Cassidy? - nézek egyenesen a lány szemébe. - Hálás lehetsz, hogy ilyen anyukád van, aki ennyire törődik veled. Sokunknak nincs ilyen szerencséje. Most pedig... menj vissza a szobádba! Cassidy szemében azonnal felszáradnak a könnyek. - Jó, majd meglátjuk, mit szól ehhez Tania - jelenti ki hűvösen. - Nem igaz? - Hát persze, meglátjuk - felelem ugyanolyan hűvösen. Most tréfál velem? Mégis kinek képzeli magát? - Gyere, Cass! - Mrs. Upton megfogja a lánya kezét, és magával húzza a folyosóra. - Menjünk fel és nézzük meg, mit csinál Mallory és Bridget. - Gyűlölöm őket! - nyafog Cassidy. - Ne feledd, a Tania Trace rocktábor egyik célja - szólok utánuk, hogy új embereket és kultúrákat ismerhessetek meg a New York-i Főiskolán! - Ezt szoktuk mondani azoknak a diákoknak és a szüleiknek, akik a szobatársakra panaszkodnak, általában azért, mert azok más néphez tartoznak vagy más a vallásuk vagy a szexuális beállítottságuk, mint az övék. - Legyen nyitott az eszed és a szíved! - Így van! - helyesel Cassidy anyja, és hallom, hogy megnyomja a hívógombot a liftnél. - Hallottad, mit mondott a hölgy? Senkit sem gyűlölünk! - De, én gyűlöllek téged! - jelenti ki Cassidy, és ügyel rá, hogy olyan hangosan mondja, hogy én is meghalljam. - És azt a dagadt nőt is gyűlölöm odabent! Ám még mielőtt ezt teljesen megemészthetném, Lisa ajtaja kinyílik, és Canavan nyomozó lép ki rajta, a hatodik körzetből. Az elmúlt évben olyan sok időt töltött a Fischer Hallban az ilyen-olyan halálesetek miatt, hogy nem csodálom, ha már úgy érzi, mintha itt dolgozna. De ez még nem jogosítja fel arra, hogy kiabáljon. - Mi a fene folyik itt? - kérdi, és a bajusza dühösen megremeg. - Olyan, mintha abból az idióta sorozatból léptek volna ki, amit a lányom állandóan néz. Amiben Bruce Jenner lányai szerepelnek!
Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, hogy a Kardashian testvérekről beszél. - A mostohalányai - javítom ki. - És csak egy kis lányos csevegés volt. - Aha - nyugtázza Canavan nyomozó, de látszik rajta, hogy nem hiszi el. Előhúz egy meggyújtatlan szivart a vászonnadrágja zsebéből, és a szája sarkába dugja. - Szóval, mit hallok? Eljegyezték? Sarah-ra nézek, de ő csak vadul csóválja a fejét és némán azt üzeni: Nem én voltam! - Nem jegyeztek el - emelem fel a bal kezemet. - Látja? Nincs gyűrűm. - Az még nem jelent semmit - állapítja meg a nyomozó. - Úgy hallottam, titkos esküvőt terveznek. Na, ne vágjon ilyen buta képet! Harminc éve vagyok a szakmában! Ja, és mazel tov! - Szó sincs ilyesmiről - tiltakozom, és érzem, hogy az arcom lángolni kezd. - Hát persze hogy nincs - bólint Canavan. - Ne felejtsen el nászajándéklistára regisztrálni valahol! A feleségem és én küldünk majd maguknak egy lassúfőző edényt. Maguk ketten, ott! - szól be a belső irodába. - Jöjjenek! Az igazgatói irodából Gavin és Brad lép ki. Mindketten behúzott nyakkal, mint egy kölyök, akit lopáson kaptak a boltban. - Magukkal meg mi történt? - érdeklődöm, és örülök, hogy a nyomozó már nem velem foglalkozik. - Úgy tűnik, a megfigyelőképességem hagy némi kívánnivalót maga után néz Gavin bosszúsan a nyomozóra. - Ő a legrosszabb szemtanú, akivel valaha találkoztam - helyesel Canavan, és rosszalló pillantást vet Gavinre. - És ő akar rendezni. Filmet, mi mást? Hát nem egy Scorsese... - Hatalmas tömeg volt, amikor reggel munkába álltam - magyarázza nekem Gavin. - Mindenféle emberek rózsacsokrokat és dobozokat pakoltak elém az asztalra, aztán leléptek. Hogy emlékezhetnék rá, hogy ki hozott és mit? - Ha a jégkrémtortáról lenne szó, azt megmondanám - szól közbe Brad. Arra emlékszem, mivel abból én is nagyon akartam egy falatot. Na nem mintha ettem volna belőle. Az a rengeteg cukor csak rosszat tesz a szervezetnek. - Azt hiszem, egy pasas volt. - Egy pasas - ismétli meg Canavan nyomozó. - Hallja, mit mond a fiú? Azt hiszi, hogy egy „pasas” volt. Igazi Francis Ford Coppola lesz belőle, ha végez. Mondja el neki, hogy nézett ki ez a „pasas”! Gavin zavartan pislog rám. - Öhm - mondja. - Nem tudom. Azt hiszem, baseballsapka volt rajta. És kapucnis pulóver. Nem igazán láttam, nagy volt a nyüzsgés. Én csak elvettem mindent, amit hoztak, és letettem az asztalra. A másik rendőr, aki odabent jegyzetel az irodában, alig tudja visszafojtani a nevetést. - Ne hívjanak! - veti oda Canavan nyomozó Gavinnek és Bradnek, majd a mutatóujjából pisztolyt formáz, rájuk fogja és lő. - Majd mi jelentkezünk. Gavin és Brad kedvetlenül kisomfordálnak az irodából. Miután elmentek, a nyomozóhoz fordulok. - Nem kellett volna olyan keményen bánnia velük - korholom. - Megvannak a biztonsági kamerák felvételei az előcsarnokból és az épület elől is.
Azokból nem derült ki semmi? Canavan csak ingatja a fejét. - Ja, igen - feleli. - Kaptunk egy szemcsés képet Tania Trace rajongóiról, akik közül az egyik férfi volt és baseballsapkát meg kapucnis pulóvert viselt. Volt nála egy fehér nejlonszatyor, amiben úgy tűnt, csomagot hozott. Arra tippelek, hogy egy doboz muffin lehetett a Pattycakesből. Elég jó megfigyelő ez a maguk diákja. Ekkor megszólal a telefonom... ez alkalommal az irodai. A kijelzőn ismeretlen szám. Felveszem és beleszólok: - Halló! Fischer Hall, Heather beszél, segíthetek? - Ó, üdv, Heather, itt Lisa. - A főnököm hangja elég feszültnek tűnik. Stan - dr. Jessup - megkért, hogy szóljak magának. Még itt vagyunk a kórházban. - Ó - mondom. - Az jó. És mi a helyzet? - Hát, van egy jó hírem és egy rossz - mondja Lisa. A hangja még mindig letört, bár igyekszik leplezni. - A jó hír az, hogy az orvosok kiderítették, mi a baj. Igaza volt, patkánymérget tettek a süteménybe. - Ó! - mondom. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt miképp lehet jó hírként értelmezni. - Oké. - Szerencsére sem Stephanie, sem Simon nem ettek annyit belőle, hogy bajuk legyen tőle. Aha. Hát így. - A rossz hír - folytatja Lisa -, hogy Jared Greenberg viszont túl sokat evett. Alig több mint egy órája meghalt. TÍZENÖT Rózsaszín kutya 6 cl vodka 12 cl frissen facsart grépfrútlé Jég Egy pohárban keverjük össze a vodkát, a grépfrútlét és a jeget. Alaposan rázzuk össze. Rozmaringággal díszíthetjük. Amikor aznap este hazaérek, másra sem vágyom, csak egy jó erős italra, és hogy kibújhassak végre a ruhámból - ami kissé hányásszagú, és további foltokat találtam rajta Jared véréből -, vegyek egy forró fürdőt és kiáztassam magamból a gondokat. Ehelyett azon kapom magam, hogy belepréselődöm egy olyan ruhába, amit szinte sosem hordok, felveszek egy csípőszorítós bugyit, egy pár igen szűk tűsarkút, és elindulok a városba egy fekete autóban, amelyet a Cartwright Filmstúdió küldött értem. Persze nem jókedvemből.
- Légy szíves! - kérlel Cooper. A fekete, elsötétített üveges kocsi a házunk előtt már akkor feltűnt, amikor hazafelé tartottam Lucyval a munka utáni sétából, de nem gondoltam, hogy bármi köze lenne hozzám, amíg Cooper fel nem hívott azzal, hogy a szülei házában van, Tania szinte öntudatlan állapotban fekszik az ágyon, Canavan nyomozó pedig épp most ment el, elég idegesen. Tania szinte hozzá sem szól. És Cooper azt akarja, hogy menjek át és segítsek neki dűlőre jutni Taniával... és a családja többi tagjával. - Elég optimista vagy a válaszommal kapcsolatban - állapítom meg. - Már ide is küldtél egy kocsit értem. Hallom, hogy idegesen fújtat. - Bocs - sajnálkozik. - Még nem kellene ott lennie. Nézd, tudom, mint mentél keresztül... - Valóban? - kérdezem. - Téged mikor hánytak le utoljára? Vagy véreztek össze? Vagy nevezett dagadtnak egy elkényeztetett tinilány? - Tudom, hogy ez utóbbinak nem kellene ennyire kiborítania, számításba véve, hogy egy ember meghalt - és nem is borít ki annyira -, de azért nem javítja jelentősen a hangulatomat. - Valamelyik dagadnak nevezett? - Coopert mintha mulattatná a dolog. És felvilágosítottad, hogy a barátod pont úgy tart tökéletesnek, ahogy vagy, és hogy ennek a barátodnak pisztolya is van, amit egész New Yorkban engedéllyel viselhet? Én ezt egyáltalán nem találom viccesnek. - Nem. Inkább azt kellett volna mondanom neki, hogy nem jut majd túl messzire az életben, ha nem tanulja meg, hogy ne rúgjon bele azokba, akiktől nem kapja meg azonnal, amit akar. - Érdekes - jegyzi meg Cooper. - Emlékeztet engem valakire. De vajon kire? Ja, igen. Az apámra. Nagyot nyelek. Grant Cartwright olyan dühös lett, amikor az idősebbik fia úgy döntött, nem száll be a családi zenei vállalkozásba, hogy minden támogatást megvont Coopertől, még a főiskolai tandíját sem fizette ki. De Cooper nem hátrált meg, inkább éjt nappallá téve dogozott, hogy megkeresse a suliravalót. Ezzel olyannyira lenyűgözte a nagyapját, Arthurt, hogy az összes iskolai költségét átvállalta, aztán amikor meghalt, még a házát is ráhagyta... amivel csak még jobban felbőszítette Grant Cartwrightot. És jómagam is kivívtam Cooper apjának haragját, amikor megpróbáltam önállóan gondolkodni. Belefáradtam a cukormázas dalszövegekbe, amiket a cég nekem szánt, és meggyőztem Grant Cartwrightot, hogy hallgasson meg néhány számot, amit én írtam. Ez óriási hibának bizonyult. A következő lépés az volt, hogy Tania Trace-nek megnyílt az útja Jordan felé... mindenféle értelemben. - Nézd, Heather! - folytatja Cooper. - Világos, hogy semmi kedved idejönni ma este. Nekem sincs semmi kedvem itt lenni. De tíz éve ez az első családi vacsora, amin részt veszek. És képtelen vagyok végigcsinálni nélküled. - Tudom - sóhajtok. Kissé elhúzom a függönyt, és kinézek az ablakon. A kocsi vezetője az utas oldali ajtónak támaszkodik és valakivel beszélget telefonon. - És ott is leszek, Coop. De tudnod kell, hogy az apáddal való cseverészés nem szerepelt túl előkelő helyen a ma estére tervezett programjaim listáján. Az én fejemben inkább az volt, hogy pizsamába bújok, rendelek egy
pizzát a Tre Giovannisból és ágyból nézzük Tabathát A nagy szalonátalakításban... - Felejtsd el Tabathát! - sóhajt fel Cooper kissé megnyugodva. - Inkább alakíts át te! Annyi embert hívhatsz, ahányat csak akarsz, hogy rendbe tegyék a házat. Felőlem akár a Szövetségi Katasztrófaelhárító Ügynökséget, a Nemzetőrséget vagy akár Mary Poppinst is. - Komolyan? - Egészen felderülök. - Komolyan. Csak érj már ide! - A hangját suttogóra fogja. Nyilván valaki bement a szobába. - De a tisztesség kedvéért elmondom, hogy Jordan is itt van. - Sejtettem - felelem. Találkozni az expasimmal és újdonsült feleségével tán még hátrább szerepel az elképzelt programjaim listáján, mint a Grant Cartwrighttal való cseverészés. - Hogy van Tania? - Hát, emlékszel, milyen állapotban láttuk aznap este Allingtonék kanapéján? - kérdi Cooper. - Nem csinált semmit, csak ült ott és azt a nyamvadt kutyát csókolgatta, akit egyébként Bébinek hív. - Aha - felelem. - Akkor most képzeld el ugyanezt, csak szorozd meg ezerrel. - Az nem jó. - Nem - mondja. - Ráadásul már a húgaim is itt vannak. - A húgaid? - Azóta nem láttam Jordan és Cooper ikerhúgait - akik egy késői meglepetés-terhességből születtek, amelyet, úgy tűnik, Mrs. Cartwright sosem hevert ki teljesen amióta az apjuk akarata szerint bentlakásos iskolába kerültek. De mostanra már biztosan végeztek a főiskolán. - Igen - feleli, és a hangjából csak úgy süt a szarkazmus. - Nicole felajánlotta, hogy támaszt nyújt Taniának, aki önmagát okolja azért, ami Jareddel történt, bár határozottan állítja: kizárt dolog, hogy a rajongói közül bárki is bántani akarná... Jessica pedig már többször felajánlotta, hogy kinyírja Nicole-t. Hármójuk társaságában, azt hiszem, már nekem sem sokat ártana egy kis patkányméreg. - Negyvenöt perc múlva ott vagyok! - vágom rá, és leteszem a telefont. Az autó megáll a Park Avenue-n egy épület előtt, amelyre túlságosan is jól emlékszem a számtalan kellemetlen családi ebédről, amin részt kellett vennem, amikor még Jordannel jártam. Még az ajtónálló is ugyanaz. - Üdv, Ms. Wells - mosolyog rám őszinte örömmel. - Hogy van? Örülök, hogy újra látom! - Én is örülök, Eddie! - felelem. Hirtelen elbátortalanodom. Az előcsarnok ezerszer elegánsabb, mint amilyenre emlékeztem. Mindent ízlésesen felújítottak, Eddie sötétzöld egyenruhájától kezdve a számtalan aranykeretes tükörig, amelyekben mind saját magamat látom viszont. Egyvalami nem illik a környezetbe: én. Ezt azért érzem így, győzködöm magam, mert most már sokkal idősebb és bölcsebb vagyok, mint amikor utoljára itt jártam. Az égnek álló frizura már a múlté, hosszú, szőke hajam fényes és egészséges, és lehet, hogy a ruhát, amit viselek, kiárusításkor vettem, de tökéletesen áll rajtam: kiemeli a megfelelő helyeket és eltakarja, amit nem szívesen reklámoznék. És ha a lábam egy kicsit sajog is, mert nem szoktam hozzá a magassarkúhoz, amibe beleerőltettem, azt csak én tudhatom, kívülről nem látszik. De akkor is... mit keresek én itt? Miért egyeztem bele, hogy eljövök? Per-
sze Cooper azt mondta, szüksége van rám, de végtére is van nála pisztoly. Azt akármikor előkaphatja, és felszólíthatja a családját, hogy hagyják békén. - Mrs. Cartwright leszólt, hogy várja magát - tájékoztat Eddie mosolyogva. Odakísér a várakozó lifthez és megnyomja a tetőtér gombját. - Azt mondta, egyenesen fel is mehet. - Köszönöm - felelem. A gyomrom görcsbe rándul. De a lift ajtaja becsukódik, mielőtt még hátat fordíthatnék és menthetném az irhámat... na nem mintha messzire juthatnék ezeken a tűsarkakon. Amikor a liftajtó újra kinyílik - jóval hamarabb, mint szerettem volna -, elképesztő látvány tárul elém. Nem az előcsarnok az egyetlen hely Cartwrighték házában, ami új külsőt kapott: a tetőtéri lakást is teljesen felújították. A felvonó most már nem egy túlzsúfolt folyosóra nyílik, hanem egyenesen Cooper szüleinek nappalijára, ahol a falak többségét elbontották, helyettük plafonig érő üvegajtók vezetnek a teraszra, úgyhogy az első, amit az ember megpillant, amikor kilép a liftből, az a lenyugvó nap tüzes ragyogása. Ami nem üveg, az vagy hófehér oszlop vagy rozsdamentes acél vagy beton. Az egész hely úgy néz ki, mintha a Lakáskultúra magazinból ollózták volna ki. És Grant Cartwrightot ismerve ez a tetőtéri épület minden bizonynyal szerepelt is benne. Belépek a fényesen csillogó, ébenfekete padlóra. - Hahó! - Heather? - Kissé meglepődöm, amikor egy sötétbarna, szögegyenes hajú, apró termetű és csontsovány fiatal lány - ha hiúsági méretet hord, úgy kettes* lehet - lép elő az egyik hófehér oszlop mögül, és óvatosan, de nem barátságtalanul végigmér. - Istenem, hát tényleg te vagy! Én vagyok az, Jessica! Aztán legnagyobb meglepetésemre magához húz és megölel. Olyan, mintha egy kiscica ölelne... már ha a kiscicák füstösre festenék a szemüket, ezüst karkötőt hordanának és cigarettától bűzlenének. - De jó, hogy látlak! - lelkendezik a hajamba. - Ezer éve nem találkoztunk! Remekül nézel ki! - Köszi - felelem kissé rekedtes hangon, mivel a fejét a torkomnak szorítja. - Te is. Amikor utoljára láttam Cooper kishúgát, Jessicát, copfot viselt és épp lovagolni tanult a póniján. Fogszabályzója volt, selypített, és sok szempontból elviselhetetlenebb volt, mint Cassidy Upton. - Cooper már mindent elmesélt - tájékoztat, amikor végre elenged. - Valóban? - Fogalmam sincs, hogy mire gondol. Cooper és a húgai nem igazán állnak közel egymáshoz, mivel még ő is egészen fiatal volt, amikor az apja kidobta, és több mint tizenöt év a korkülönbség köztük. - Hát - mondja, és int, hogy kövessem a nyitott konyhába, ahol minden tele van rozsdamentes acélkütyüvel és gránitpulttal. - Úgy is mondhatjuk, hogy némi zsarolással kihúztam belőle. Ezen a nyáron a Marc Jacobsnál dolgozom gyakornokként, és megígértem neki, hogy minden ruhát és kiegészítőt, amit szeretnél, megkaphatsz szinte ingyen. De ha nem akarta volna, hogy tudjam, akkor tuti nem mondja el, mert Coopert aztán semmivel nem veszed rá, hogy eláruljon valamit, amit nem akar. Tudod? * Európában a 34-esnek felel meg.
Csak ekkor esik le, hogy Jessica kissé becsípett. Azt nem mondanám, hogy részeg, de mezítláb van - ami nem is megy rosszul az ezüst karkötőkhöz, a habos fekete blúzhoz és a nadrághoz, amit visel. És határozottan nem józan. - Kérsz egy italt? - kérdi. - A többiek mind a vacsora előtti martinijukat iszák odakint a teraszon, de én ki nem állhatom a martinit. Én rózsaszín kutyát iszom. Csinálok neked is, ha kérsz. Ez igazából reggeli ital, de ki a fene foglalkozik azzal, hogy hány óra, ha éppen meg akarják ölni, nem igaz? - nevet fel, aztán az ajkához szorítja a mutatóujját, amin a körmét természetesen feketére festette. - Jaj, bocsánat, Taniára gondoltam. Nem akarom elvenni tőle a dicsőséget. Csak Nicole hiszi azt, hogy mindannyiunkat el akarnak tenni láb alól. De tudod, milyen Nicole - forgatja a szemét Jessica, miközben jó adag vodkát tölt két jéggel teli viszkis pohárba. - Vigyázz - figyelmeztetem, mert a felét melléönti a pultra. - Hoppá! - kacarászik tovább Jessica. - Egyébként nagyon örülök nektek Cooperrel. Jordan egy idióta. Mindig is úgy gondoltam, te sokkal jobbat érdemelsz. Nos, Cooper tényleg elmondott mindent Jessicának. - Hűha! - ámulok el, amikor egy kancsóból frissen facsart, rózsaszín grépfrútlevet tölt a poharakba. - Köszi! - Komolyan mondom. - Mindkét italba belepottyant extraként egy szál rozmaringot, aztán vadul elkezdi keverni egy hosszú ezüstkanállal, amelyet valószínűleg még egy Mayflowerrel érkezett puritántól örököltek, aki még álmában sem gondolta volna, hogy a becses családi örökséget egyszer majd koktélkeverőként fogják használni... - Jordan egy hatalmas seggnyaló. Azonnal ugrik, ha apa valamit kitalál. Tessék! - Átnyújtja az egyik poharat. Igyunk arra, hogy végre a megfelelő pasival vagy! L’chaim. Ja, igen, Nicole áttér a zsidó hitre, csak hogy kiborítsa apát. - L’chaim - koccintom össze a poharainkat. A rózsaszín kutya egyszerűen isteni, már ha lehet istent emlegetni olyasmivel kapcsolatban, amit egy mezítlábas, vastagon kihúzott szemű lány kotyvasztott. - Azta! - állapítom meg. - Tudom! Jó, mi? - büszkélkedik Jessica. - Be fogunk seggelni. - Hát itt vagytok! - jelenik meg Cooper az ajtóban, kezében egy üres poharakkal teli tálcával. Nekem pedig, mint mindig, az összes idegszálam jelzi, hogy milyen jóképű, különösen, hogy farmernadrág van rajta, nem az a zsebes förmedelem, amit nem talált reggel, mivel a szárító mögé dugtam. És nyoma sincs semmiféle övtáskának. Szürke, rövid ujjú inget visel, amitől a szeme inkább tűnik kéknek, mint szürkének. Cooper szeme ugyanis hol ilyen, hol olyan színű. Az ing azonban nincs betűrve - erről rögtön eszembe jut, amit Pete mondott, és enyhe balsejtelem lesz úrrá rajtam. - Itt vagyok - mormogom. A tekintetünk találkozik, én pedig legszívesebben eldobnám a poharamat, odarohannék hozzá, a karjába vetném magam, annak ellenére, hogy valószínűleg egy pisztolyt rejteget az inge alatt. De van valami a nézésében, ami azt sugallja: Ne! Először arra gondolok, biztos nem akarja, hogy megérezzem a dudort, ahol a pisztolya lehet. De a következő pillanatban észre- veszem, hogy az anyja ott áll mögötte. - Cooper, miért állsz meg a konyha közepén, nem tudok közlekedni... Ó! -
Patrícia Cartwright mintha meglepődne, hogy ott lát a konyhájában, bár az ajtónálló azt mondta, ő maga kérte, hogy küldjön fel. Mrs. Cartwright tetőtől talpig bézs színekben pompázik, kezében pedig egy üres martinis pohár. És vagy nagyon jól tartja magát, vagy kitűnő a plasztikai sebésze, mert sokkal fiatalabbnak tűnik, mint amikor utoljára láttam. De végtére is a férje cége - valamint a menedzserem - több millió dollárt kaszált az albumokon, amiken én énekeltem. Cooper anyja a világ legdrágább bőrápoló krémjeit is megengedheti magának, még azokat is, amik bébi bálnák placentájából készülnek. - Heather! - repül felém sikoltva, aprócska mosollyal az arcán... aprócskával, mivel az arca többi részét, hála a rengeteg botoxnak, valószínűleg meg sem tudja mozdítani. - Csodás, hogy el tudtál jönni! Sajnálom, hogy ilyen rettenetes körülmények közt kell találkoznunk. Nagyon szörnyű volt? Mrs. Cartwright pontosan ugyanúgy ölel meg, mint Jessica, csakhogy az anyja, ha lehet, még csontosabb, mint ő. Ha Jessica olyan, mint egy sovány macska, akkor az anyja, mint egy macska csontváza. A válla fölött Cooperre pillantok és látom, hogy viccesen meg borzong helyettem. Jessica, aki ott áll mellettem, észreveszi a bátyja alakítását és hangosan felnyerít. - Elég szörnyű - felelem, és igyekszem elterelni a figyelmet Jessica nevetéséről. Mrs. Cartwright végre elenged. - Hát, elhiszem. - Cooper anyja, akinek a szeme ugyanolyan kék, mint Cooperé, mégis annyira más, rosszalló pillantást vet Jessicára. Úgy tűnik, mégsem kerülte el a figyelmét a lány nevetése. - Az a szegény ember a múlt héten még itt volt, ebben a házban, a műsornak forgatott egy jelenetet Jordannel és Taniával, és közben megpróbált rávenni, hogy fektessek be valami borzasztó dokumentumfilmbe, amit egy kivégzésre váró elítéltről akar készíteni. És most ő az, aki halott. - Patrícia a bal kezét a szívére szorítja. Nem lehet nem észrevenni a hatalmas smaragdot az ujján. - „Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”. Leengedi a kezét és ünnepélyesen hozzáteszi: - F. Scott Fitzgerald. Micsoda csodálatos író! - Valójában John Donne - javítja ki Cooper, és leteszi a tálcát a kezéből. Úgy négy évszázaddal Fitzgerald előtt élt, de hát ki számolja? Kérsz egy pohár vizet, anya? Vagy egy kávét? - Ne butáskodj - torkolja le Mrs. Cartwright. - Mindjárt vacsorázunk. Ki kellene nyitnunk a bort. Heather, remélem, nem haragszol, de a Palmból rendeltünk. Ezek után a szörnyű hírek után senkinek sem volt kedve főzni, még kevésbé étterembe menni. A Palm egyébként nem vállal kiszállítást, de a tulajdonos különleges szívességként mégis megteszi ezt Grantnek, mert tudja, hogy a férjem mennyire szereti a steakjüket, ők pedig nagyon közeli barátok. - És - teszi hozzá Jessica, miközben a jeget csörgeti a poharában - mivel most a Hamptonsban kellene lennünk, anya egész hétre szabadságra küldte a személyzetet... Patrícia Cartwright parancsolóan felemeli az üres martinis poharat, de még csak rá se pillant szókimondó lányára. Jessica veszi az üzenetet, fogja a poharat, odasétál a bárhoz a konyhapult sarkában, és kever egy italt az anyjának.
- Heather! - simít el Mrs. Cartwright egy rakoncátlan tincset az arcomból. - Olyan régen láttalak már! Túlságosan régen. Annyira sajnálom, ami közted és Jordan közt történt. Nem is emlegetek fel semmi kellemetlenséget, csak annyit akartam mondani, hogy engem személy szerint nagyon megrázott a dolog. Komolyan úgy éreztem, mintha a lányomat veszítettem volna el. Látom, hogy Cooper is készít magának egy italt a háttérben, egy alacsony pohárba jeget tesz, aztán a vodkásüveg után nyúl, amiből a húga a rózsaszín koktélunkat keverte. A grépfrútlével nem bajlódik. - Kedves öntől, Mrs. Cartwright - felelem. - Tudod, anya - szólal meg Jessica, miközben jéggel tölt meg egy ezüst martinikeverőt lehet, hogy nem kell lemondanod Heatherről. A másik fiad talán... Aztán már csak azt veszem észre, hogy Cooper a hóna alá szorította a húga fejét. - Amíg Jessica és én töltünk mindenkinek egy újabb italt - javasolja lazán, mintha semmi szokatlan nem lenne abban, hogy a hóna alatt a húga fejével mászkál -, kimehetnétek Heatherrel a teraszra és csatlakozhatnátok apához és a többiekhez. - Eee - hörög Jessica, miközben igyekszik kiszabadulni Cooper szorításából. Annyira azért nem lehet nagy bajban, mert a martinikeverőt gondosan a magasba emeli, és egyetlen cseppet sem hagy kárba veszni az italból. - Jó, jó - bólint Patricia. Belém karol és a teraszra vezető, plafonig érő üvegajtó felé húz. - Gondolom, már alig várod, hogy megnézhesd a ház többi részét is. Nem jártál még itt azóta, hogy felújíttattuk. Dominique Fabrét kértük fel, ismered? Egyszerűen mesés építész. Persze elég sok problémánk volt, mire keresztülvittük a terveket a hatóságoknál. Hű, milyen puha a bőröd! Mit használsz, ha nem titok? - A honvággyal küszködő kollégiumlakók könnyeit - felelem komolyan. Mrs. Cartwright éles pillantást vet rám - a magas sarkú cipőmben egy kicsit magasabb vagyok nála. - Ja, csak viccelsz - állapítja meg. - Értem. Mindig is okos lány voltál, emlékszem. Csodálkoztam is, mit látsz Jordanben. Bár nagyon szeretem a fiamat, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem ő a legélesebb eszű a családban. Az Cooper, bár ő meg hatalmas csalódást okozott az apjának. Olyan tehetséges, olyan okos, bármit csinálhatott volna, de ő úgy döntött, hogy magánnyomozó lesz - nevet fel gyászosan. - Hallanod kellene, miket mondanak a barátaink, amikor ez szóba kerül! Hát miféle ember megy magándetektívnek? A kérdés nyilván költői, Mrs. Cartwright épp csak odaveti, miközben elhúzza az egyik üvegajtót és kilépünk a tetőteraszra. Biztosan nem vár rá választ, ennek ellenére én felelek. - Olyan, aki a tehetségét arra akarja használni, hogy bajba jutottakon segítsen. Régebben az ilyen embereket úgy hívták, fényes páncélú lovagok. Mrs. Cartwright meglepetten néz rám. - Igen - mondja, de a hangja már távolról sem semleges. - Téged legalábbis már megmentett, ha jól hallottam. - Nem tudom, miről beszél - vörösödöm el. - Én csak a számláit rendezem.
- Hát persze - mosolyog sejtelmesen. - A számláit. Miért is ne? Na, gyere és üdvözöld a többieket! Cartwrighték tetőterasza sokkal hosszabb és szélesebb, mint Allingtonéké. Egy helikopter is simán leszállhatna a pázsiton, amelyet Grant Cartwright a terasz egyik végében lefektetett, és a medencében, bár nem olimpiai méretű, annyi Victoria’s Secret modell pancsolhatna, hogy az még egy éjszaki klub tulajdonosának is megelégedésére szolgálna. A Cartwright család tagjai - Taniával együtt - gazdagon kipárnázott kerti székeken ücsörögnek egy grillsütő mellett, amelyben a nagy melegre való tekintettel takarékra vették a gázlángot. Látom, hogy Mr. Cartwright buzgón sms-ezik a telefonján, ügyet sem vetve a gyönyörű naplementére a szeme előtt, Jordant azonban teljesen leköti a látvány. Tania egy másik széken kuporog Jordané mellett, s ha lehet, még törékenyebbnek tűnik, mint a múltkor. „Bébi” az ölében fekszik. Még ahol én állok, onnan is jól látom, milyen sápadt. A szemét pedig sötét napszemüveg mögé rejti. A sütőállvány másik oldalán meglátom Nicole-t - egy évtizeddel idősebben, mint amikor utoljára találkoztunk amint épp egy gitárt penget. Az alapvető jegyeket leszámítva nem sok mindenben hasonlít az ikertestvérére. Hosszú haja ugyanolyan csokoládébarna, de ő két copfba fonva hordja. Szemernyi smink sincs rajta, és ezüst karperecek helyett gyönggyel díszített bőr karkötőket visel. Ügy huszonöt kilóval lehet több, mint Jessica, és tetőtől talpig fekete helyett vidám, piros cseresznyékkel díszített fehér nosztalgiaruhát visel. A lábán lapos sarkú piros cipő, az orrán vastag, fekete keretes szemüveg. - Istenem! - sóhajt fel Patrícia, amikor meghallja a gitár hangját. - Már megint? - Miért? - kérdem. Oldalra billentem a fejem, hogy jobban halljam a zenét. A szellő a tizenharmadikon langyos, de van ereje. Kapaszkodnom kell a szoknyám aljába. - Remekül játszik. - Ó, jézusom! - csattan fel mögöttünk Jessica. Egyik kezében a rózsaszín kutya, a másikban az anyja itala. - Anya, azt ígérted, rászólsz, hogy hagyja abba! - És mégis, mit kéne tennem? - kérdi Mrs. Cartwright. - Tán kötözzem meg? - Hát kénytelen leszel, ha nem akarod, hogy leugorjak - jelenti ki Jessica, és elszáguld mellettem. - Nic! - kiabálja dühösen, ahogy a grillsütő felé közelít. - Hagyd már abba! Apa úgysem veszi meg az ostoba dalaidat. Követem Jessicát, de nagyon kell figyelnem az italomra, mert a sütőhöz vezető út csupa fű, a cipőm sarka pedig minduntalan belesüllyed a talajba. - Hadd segítsek! - szólal meg egy férfihang a könyökömnél. Cooper az. Egyik kezében egy tálca különféle italt tart. A másikkal a karomnál fogva támogat, hogy végig tudjak manőverezni a grillsütőhöz vezető trükkös ösvényen. - Szóval mi az a titok, amiről a telefonban beszéltél? - kérdi halkan. - Van valami köze ahhoz, amit ez alatt a ruha alatt viselsz? - mosolyog incselkedve. Sajnos a titkom minden, csak nem ez. - Majd később megbeszéljük - hűtöm le. - Egyben azt is, hol tartod a fegyveredet a házban. - Heather... - kezd bele, de félbeszakítom.
- Ne most! - kérem. - Először derítsük ki, ki akarta megölni Taniát. Aztán majd foglalkozhatunk a saját dolgainkkal. Ahogy közelebb érek a sütőhöz, már a szövegből is ki tudok venni valamennyit, amit Nicole énekel. Kellemes, könnyed hangja van. Sajnos ez a tartalomról már nem mondható el. - A vérem - énekli Nicole teljes szívéből, miközben egyenesen a naplementébe néz -, a vérem, mikor menstruáltam, sejtettem, hogy finom lesz és annak is találtam... Jessica elereszt egy fülsiketítő káromkodást, aztán kijelenti: - Anya, ha nem állítod le, én megteszem. Esküszöm, leugrom! - Isten hozott újra a családban! - suttogja Cooper, és gyorsan nyom egy csókot az arcomra, mielőtt eltűnik, hogy felszolgálja az italokat. TÍZENHAT A Palm exkluzív vegán salátája speciálisan Tania Trace-nek (4 személyre) Hozzávalók a Tania salátához: 25 dkg zöldbab megtisztítva, 2 cm-es darabokra vágva, roppanós-puhára főzve (kb. 4 perc) 1-2 nagyobb méretű óriásparadicsom (pl. ökörszív) 2 cm-es kockákra vágva 1 fej édes hagyma 1 cm-es darabokra vágva Egy evőkanál balzsamecet két evőkanál olívaolaj, egy kávéskanál mustár az öntethez. Elkészítés: Egy edénybe öntsük bele az öntet hozzávalóit és keverjük alaposan öszsze. Fűszerezzük meg ízlés szerint. Egy tálba tegyük bele a babot, a paradicsomot és a hagymát. Öntsük rá az öntetet. Tálaljuk lehűtött salátás tálon. A vacsorát odakint tálalják az asztalon, melyet egyetlen hatalmas - valószínűleg Stonehenge-ből eltulajdonított - sziklából faragtak, a naplemente után nem sokkal világítani kezdő csillagok fénye alatt. Két pincér és egy kisegítő érkezett a Palmból egy nagy halom hőszigetelt zacskóval, amelyekből Grant Cartwright rendelésére őrületes mennyiségű steak-szelet, rák, sült hús, krumplipüré és sajttorta kerül elő. A pincérek odalépnek az asztalhoz, és nekiállnak elrendezni az ételt, mintha csak mindennap ezt tennék. És azon sem lennék meglepve, ha ez tényleg így lenne. Taniának hoztak egy speciális vegetáriánus salátát - az alapváltozat régebben is szerepelt az étlapon -, amelyet a legutóbbi országos turnéján oly sokszor rendelt (koktélrák és szalonna nélkül) az ország számos Palm-
éttermében, hogy ez a saláta lett a legnépszerűbb ételük, és a tulajdonos ezért az ő tiszteletére nevezte el. A pincérek nagy gonddal összeállítják, elhelyezik a tányéron és szertartásosan átnyújtják neki, Tania azonban - miután kedvesen megköszöni - nem tesz mást, csak piszkálja. Még a kutyája, melyet végig az ölében tartott, sem mutat érdeklődést iránta. (Mondjuk nekem sem kellene, hacsak vissza nem tennék rá a rákot és a szalonnát. Lucy gyakran próbálkozik azzal, hogy Owen macskaalmából egyen, azt biztosra veszem, hogy neki jó lenne még így is.) Az asztalnál ülők legtöbbje udvariasan igyekszik kerülni a témát, hogy milyen szörnyű esemény történt a munkahelyemen. Még Grant Cartwright is, aki (az anyámat és a pasiját, Ricardót leszámítva) alapvetően felelős azért, hogy most ilyen szegény vagyok, úgy tesz, mintha rettentően érdekelné, hogy merre jártam azóta, amióta utoljára látott. - Nem is tudtam, hogy így értesz a számokhoz, Heather - mondja. - Mindig is azt hittem, hogy te inkább az a kreatív típus vagy. - Apa, a kettő nem zárja ki egymást - jegyzi meg Nicole. - Én például dalokat írok, ugyanakkor egy jótékonysági szervezet tanfolyamán is tanulok, mert szeretném visszafizetni... - Valaki ideadná a booooort? - vág közbe Jessica hangosan. - Jessica! - vet rá rosszalló tekintetet az anyja. - Elég! - Szóval az egész intézmény bérelszámolását te végzed? - kérdi Mr. Cartwright, ügyet sem vetve a lányaira. - És Cooper számláit is mind te kezeled? - Nem az egész intézményét - felelem. - Csak az ott dolgozó és tanuló diákokét. Cooper számláinak rendezése pedig gyerekjáték, amióta bevezettem egy új rendszert. - Arról udvariasan hallgatok Cooper szülei előtt, hogy az előző rendszer az volt, hogy nem volt rendszer. Még fél évtizeddel ezelőtti számlákat is találtam, valahol a fehérneműs fiókja alján. Ami természetesen nem olyan régi felfedezés, mivel egészen mostanáig nem volt hozzáférésem az ilyen magántermészetű dolgaihoz. - Az egész vállalkozást gatyába rázta - erősíti meg Cooper, a hangjában némi büszkeséggel. - Azért az sem ártott, hogy találtunk egy könyvelőt, aki jelenleg épp nem ül börtönben - teszem hozzá, mivel nem akarom magamnak követelni a teljes dicsőséget. - Tartoztam neki egy szívességgel - magyarázkodik Cooper. - Nem kell, hogy irodád legyen ahhoz, hogy jó könyvelő legyél. - Abszolút egyetértek - mondom. - És Cooper baráti körében elég... sokféle ember előfordul. De azért könnyebb dűlőre jutni egy olyannal, aki nem egy kétszer három méteres cellába zárva tölti a napjai nagy részét. - Heathernek mindig is jó érzéke volt az üzlethez - jegyzi meg Jordan, miközben egy rákollón rágódik. - Én sosem értettem az embereket, akik a szőke nős vicceket gyártják. Mindig azt gondoltam: ti nem ismeritek a barátnőmet! - Aztán összerezzen, nyilván, mert valamelyik húga jól bokán rúgta az asztal alatt, és aggodalmas pillantást vet Taniára. - Úgy értem, az exbarátnőmet. De Tania is eléggé otthon van az ilyesmiben. De Taniát a legkevésbé sem érdekli ez a beszélgetés. A salátáját piszkálja, különválasztja a zöldbabot a paradicsomtól és a hagymától, míg végül a tányérja már úgy néz ki, mint egy parányi olasz zászló.
- Nos, szerintem csodálatos, hogy Heather eljött hozzánk ma este - szólal meg Mrs. Cartwright. Már a harmadik - vagy tán a negyedik - pohár bort issza. Grant Cartwrightnak hatalmas méretű hűtője van a konyhában csak a boroknak, amit különböző hőmérsékletekre tud beállítani - az egyik rekeszt a vörösboroknak, a másikat a fehéreknek. - Én a helyében biztos elküldtem volna az egész családot a fenébe. Olyan jó, ha az exek barátok tudnak maradni ahelyett, hogy egymás torkának esnének. Tania kezéből kiesik a villa. - Hagyd csak! - fogja meg Jordan a felesége kezét, hogy ne bújjon az asztal alá az evőeszközért. - Jól vagy, drágám? - Nem érzem magam túl jól - Tania elhúzza a kezét és magához veszi az üveg vizet, amelyet egész este szopogatott. - Ha nem bánjátok, bemegyek és lefekszem. - Persze hogy nem bánjuk - vágja rá Mr. Cartwright, aki, úgy tűnik, egyszer az életben önmagán kívül valaki mással is törődik. Könnyen megállapítható, honnan örökölték a fiai a vonzó kinézetüket: Grantnek ugyanolyan sudár testalkata, szögletes álla és átható, szürkéskék tekintete van, mint nekik. Az egyetlen különbség, hogy Mr. Cartwright haja már teljesen ősz - és persze arra sem találtam még bizonyítékot, hogy van lelke, ahogyan Jordanról is néha gyanítom, hogy az agykapacitásával lehet némi probléma. Nicole, kísérd már be a szobájába légy szíves! Nicole majd átesik a széken igyekezetében. - Persze - buzgólkodik. - Gyere, Tania! Eljátszom neked az új dalomat, amin dolgozom. Az a címe, hogy „Az ikrem, az elnyomóm”. .. - Szórakozol velem ezzel a szarral? - csattan fel Jessica, és a borospoharát olyan erővel csapja le az asztalra, hogy azon csodálkozom, miért nem hullik szilánkjaira. - Ja, bocs - sajnálkozik Nicole, de valójában nem tűnik úgy, mint aki sajnálja. - Feltételeztem, nem akarod, hogy Taniát a te szobádba vigyem, mivel bűzlik a cigarettafüsttől, és az nem tesz jót a gyereknek. Mrs. Cartwright az asztal túlvégén meglepetten néz Jessicára. - Most már dohányzol is? - Az orvos tanácsolta - álltja Jessica. - Mert segít rendben tartani az irritábilis bélszindrómámat... - Hát persze - nevet fel Nicole gúnyosan. - Az egésznek semmi köze ahhoz, hogy el akarod nyomni az évágyadat, mivel egész nap csontsovány modellekkel dolgozol... - Én legalább fizetést kapok a munkámért - csattan fel Jessica -, nem pedig az apámat és az anyámat pumpolom minden nyáron, amióta... ó, várjunk csak, hisz egész életedben ezt csináltad! Nicole visszaül, és összeszűkült tekintettel harcra készen mered a nővérére. - Már megbocsáss, Miss „Olyan helyen dolgozom, ahol az embereket éhezésre kényszerítik”, de amint vége a tanfolyamomnak a jótékonysági intézménynél, igen hasznos dolgot fogok csinálni. És te vajon mit fogsz? Ja, igen, apának dolgozol majd. Amíg én gyerekeket tanítok olvasni. A mindenit! Elég nehéz követni, de azt hiszem, ezt a pontot Nicole-nak kell ítélnem, bár pszichológiaórán azt tanultuk, hogy a három alapvető emberi szükséglet az élelem (beleértve a vizet is), a lakóhely és a ruházat. Az
olvasás sehol nem szerepelt a listán, amíg a tudósok kísérletezni nem kezdtek majmokkal úgy, hogy egészen kiskorukban elszakították őket az anyjuktól, elkülönített ketrecekben tartották, és úgy nőttek fel, hogy semmilyen kapcsolatba nem kerültek más majmokkal vagy emberekkel, és azt találták, hogy a kismajmok abszolút antiszociálisak lettek, megpróbálták kikaparni a gondozóik szemét, kakával dobálták meg őket, aztán elpusztultak. Ekkor a tudósok úgy döntöttek, hogy felveszik az alapvető szükségletek listájára a szeretetet, a szocializációt, a higiéniát, az oktatást és az egészséget, mert ezek nélkül minden élőlény előbb- utóbb megőrül és elpusztul (a kakahajigálásról nem is beszélve). Ügy döntöttem, a bűnügyi igazságszolgáltatást választom fő szakomnak, mivel a pszichológiát egy kissé durvának találom. Beletelik egy kis időbe, míg észreveszem, hogy Tania eltűnt; észrevétlenül távozott a lányok vitája alatt. Már csak azt látom, hogy kinyitja a házba vezető üvegajtót és bemegy, sarkában Bébivel. Kérdő pillantást vetek Cooperre, ő pedig bólint. Megtörlöm a számat a szalvétával, majd leteszem a majdnem üres tányérom mellé - az adagom olyan hatalmas volt, hogy még én sem tudtam megenni, pedig nekem nagy kedvencem a jól elkészített steak. De a krumplipürét sikerült mind betermeltem. - Elnézést! - állok fel, s közben nem kerüli el a figyelmemet Cooper hálás tekintete. Tudja, hová indulok, és ezt meg is köszöni. Utána kell néznem, mi van Taniával. De rajta kívül senki sem veszi észre, hogy felálltam. - Jess! - hallom Jordan együtt érző hangját, miközben távolodom az asztaltól. - Megértem, hogy vissza kell fogni az étvágyadat, komolyan. De a cigaretta rettentő káros. Inkább kérj dr. Shipleytől valami gyógyszert figyelemzavarra. Én is ezt teszem, amikor egy fellépés előtt kicsit le kell adnom. Ezek a cuccok csodát tesznek. És a mellékhatásuk az, hogy tényleg segítenek koncentrálni, mondjuk a koreográfiára, vagy ilyesmi. - Ez tán azért lehet, mert te tényleg figyelemzavaros vagy - jegyzi meg Cooper, de Jordan csak nevetve bokszol a karjába. - A mi időnkben - szólal meg Grant - ezeket a pirulákat „speed”-nek hívták. - Így igaz - erősíti meg a felesége. - Emlékszel, amikor bevettük azt a rengeteg speedet, beültünk a kocsiba és elindultunk Marthas Vineyardra? - Nem - feleli a férje. - Akkor azt a rengeteg margaritát ittuk. - Ja, igen - bólint Patrícia. - Az emberek akkoriban még nem nézték olyan rossz szemmel, ha valaki ivott és vezetett. Bár az a farmer elég dühös volt a kerítése miatt. - Undorítóak vagytok - jelenti ki Nicole. Úgy tűnik, ez egyszer Jessica is egyetért a testvérével. - De komolyan. A hangjuk lassan a távolba vész, ahogy távolodom az úton - amelyet ravaszul megvilágítanak a növények közé rejtett halogénizzók - az épület felé. Amikor belépek, sehol sem látom Taniát, de hallom, hogy valahol szól a tévé és csörög egy kutya nyakörve... Bébi vakarózik. A hang irányába indulok, és eljutok a médiaszobába. A sötét, faborítású falak közt álló fekete kanapék egyikén ott ül Tania, az arcát megvilágítja a lapos képernyős tévéből áradó fény.
A légkondicionáló hűvös levegője ellen a lábát egy csincsilla jellegű műszőrme takaró alá bújtatta, Bébi pedig ott fekszik az ölében és a fülét vakarja. Mikor megjelenek az ajtóban, mindketten felpillantanak. - Ó, helló! - szólalok meg tétován. Úgy tűnik, sem a kutya, sem a gazdája nem örül különösebben a feltűnésemnek. - Én csak... A fürdőszobát keresem? Kifelé igyekeztem és rossz felé kanyarodtam? Á, inkább hagyjuk ezt a marhaságot! Egy producer, akivel ez a lány nap mint nap együtt dolgozott, ma meghalt, ráadásul gyakorlatilag az én karomban! Azt hiszem, megérdemlem, hogy válasz kapjak a kérdéseimre, és itt az ideje, hogy fel is tegyem őket. - Csak azt akartam megkérdezni, csatlakozhatom-e hozzád. - Belépek a szobába és becsukom magam mögött az ajtót. - A Cartwright családból ma estére már elég volt. - Átsietek a szobán, megkerülöm a hatalmas dohányzóasztalt, amelyen egy kosár dekoratív rattanból font golyó díszeleg (tisztelt dekoratőrök, miért van mindenki megveszve a rattangolyókért?), és egyenesen odalépek a kanapéhoz, ahol ül. - Csússz odébb! Tania meg sem mozdul, csak a szeme kerekedik el zavartan. - Van még ott egy csomó hely - mutat a kezében tartott távirányítóval a vele szemben lévő kanapéra. - Igen - ismerem el. - De nálad van az összes takaró. - Felemelem a műcsincsillát, és gondosan ügyelve, hogy ne érjek hozzá, leülök mellé, lerúgom a cipőmet - micsoda megkönnyebbülés! - és a lábamat magam alá húzom, ahogyan ő is. Pszichológiaórán azt tanultuk, kutatások sora bizonyítja, hogy ha megpróbáljuk lemásolni egy másik személy mozdulatait, azzal megnövelhetjük az esélyünket a személyes kapcsolat sikeres kialakítására. Bébi láthatólag elfogadhatónak találja a helyzetet, mert sietve elhelyezkedik a takaró kis mélyedésében kettőnk között. - Szóval - folytatom - nekem úgy tűnt, Cartwrighték nagyon kedvelnek téged. Ami jó dolog. Egy kissé dilisek ugyan, de a legtöbb családra ez igaz. Legalábbis azokra a családokra, akikkel én kapcsolatba kerültem a munkám során a New York-i Főiskolán, mindenképpen. Nem is hiszem, hogy létezik egyáltalán olyan, hogy normális család. Egyébként is, mit jelent az, hogy normális? Tania nem válaszol. A tekintetét a képernyőre szegezi. Összevissza váltogatja a csatornákat, láthatólag semmi olyat nem talál, amit nézhetne, pedig Cartwrightéknak kábeltévéjük van, és Tania már túljutott a 900-on. De legalább a hangot levette, ami jó jel. - Olyan jó - próbálkozom tovább -, hogy ha megszületik a baba, ilyen sok ember lesz körülötte, még ha ezeknek az embereknek az ép eszéhez férhet is némi kétség. Azt hallottam, meghatározhatod, hány embert engedjenek be a szülőszobára maximum, úgyhogy én a helyedben fontolóra venném a dolgot. Máskülönben biztosra veszem, hogy Nicole végig ott akar majd lábatlankodni, hogy anyagot gyűjthessen egy dalhoz, amely arról szól, milyen ízű a placenta. Tania végre elmosolyodik. - Nem - szakítja el a tekintetét a tévé képernyőjéről. - Nem fog. - Komolyan beszélek - erősködöm. - Erre nagyon is van esély. Nem könynyű rímet találni arra, hogy „placenta”, de fogadni mernék, hogy Nicole-nak
sikerül. „Színre éppen magenta, ízre mint a polenta.” - Elég! - állít le nevetve Tania. Felkap egy díszpárnát a keze ügyéből, és viccesen hozzám vágja. Bébi ijedtében felvakkant. Felveszem a párnát és úgy teszek, mintha fejbe akarnám csapni vele Taniát. ő csak nevet tovább, Bébi viszont izgatottan rohangászni kezd a műszőrme takaró körül. - Na, szóval... - mondom. - Elárulod nekem, ki gyűlöl annyira, hogy meg akarjon mérgezni? Mert szerintem te jól tudod. Tania azonnal abbahagyja a nevetést. Lehuppan a bőrkanapé párnái közé, és a tévére szegezi a tekintetét, bár nem úgy tűnik, mintha látná is, mi történik benne. - Nem tudom - feleli. Leheletvékony, színes ruha van rajta, amely szabadon hagyja a vállát, és a haja lazán omlik a nyakába. A tincsei szinte ugrálnak, ahogy a fejét rázza. - Fogalmam sincs. - Ne hazudj nekem, Tania! - korholom. Már nem próbálom utánozni a testtartását. Ő megsemmisülve omlik össze, én egyenes háttal ülök. - Bárki másnak hazudhatsz, de nekem nem. Tartozol nekem ennyivel. Valójában duplán tartozol, mert Jared az én munkahelyemen halt meg. - Ez persze némiképp túlzás, hiszen Jared órákkal azután hunyt el, hogy elájult, és nem az épületben, hanem a kórházban, de Tania valószínűleg ezt nem tudja. - És ha te nem jöttél volna, most én lennék Jordan felesége. Hazugságot hazugságra halmozok, de meggyőzöm magam, hogy a jó cél érdekében teszem, ami már közel jár az igazsághoz. Ha nem kaptam volna rajta Jordant Taniával, mi ketten akkor is szakítottunk volna, mert magamtól is megjött volna az eszem, és ráébredtem volna, milyen szörnyű pár lennénk... és mennyivel jobb párt alkotnánk a bátyjával, Cooperrel, már ha valahogy rá tudnám venni, hogy egyáltalán rám nézzen. (El se hiszem, hogy ez utóbbi ilyen sokáig tartott.) Taniának azonban ezt nem kell tudnia. Végül csak rám pillant. - Azt hittem., már túl vagy Jordanon - méreget kissé gyanakodva. - És már Cooperrel vagy. Annyira megdöbbenek, hogy sikerül lerúgnom Bébit a takaróról úgy, hogy majdnem átrepül a szobán, mint valami csivavalabda. - Ezt meg honnan tudod? - kérdem, s a hangom annyira elvékonyodik, hogy már szinte vinnyogok. - Stephanie mondta - feleli. Van egyáltalán valaki, akinek Stephanie nem újságolta el? - Jordan is tudja? - érdeklődöm. Feltételezem, hogy nem, különben nem lett volna olyan mézesmázos Cooperrel a vacsoránál.. . hacsak nem azért játszotta meg az egészet, hogy hamis biztonságérzetet keltsen Cooperben, és később lelökhesse a tetőről. De nem hinném, hogy Jordan képes lenne ilyen kettős játékot játszani, Cooper meg különben is fel van fegyverezve. - Nem - rázza a fejét Tania. A fürtjei ugrálnak. - Jordan nem tudja. Neki nem mondta el. De azt állítja... azt állítja, hogy össze fogtok házasodni. - Hát... - felelem. Alaposan orrba fogom vágni Stephanie-t, ha legközelebb találkozunk. Az sem érdekel, ha az egész napját azzal töltötte, hogy szénnel tömte a hasát, mivel patkánymérget evett. - Még nincsen dátum vagy ilyesmi, de már tényleg beszéltünk róla Cooperrel. Stephanie-nak igaza van, jó
lenne, ha te sem mondanád még el Jordannek. Egy kicsit... furcsa lenne. - Megértem - feleli Tania, és az ujjára néz. A bal keze gyűrűsujján egy akkora gyémánt ragyog, mint Dayton városa, de még az is lehet, hogy mint Párizs. - Jordan néha egy kissé... gyerekesen tud viselkedni. - Igen - lepődöm meg mind a beismerésen, mind pedig Tania hangsúlyán. - Néha valóban. - Sajnálom, hogy ezt tettem veled - beszél tovább Tania a gyémántgyűrűjéhez. - Már azt, amin rajtakaptál aznap Jordannel. Tudtam, hogy még együtt vagytok, de... muszáj volt. Muszáj volt az élettársam lába közé dugnod a fejed? - kérdeztem volna legszívesebben. De csak annyit mondtam: - Megértem. - Pedig egyáltalán nem. - Voltál már férjnél, Heather? - kérdezi Tania, és még mindig a gyűrűjét bámulja. - Nem - mosolyodom el önkéntelenül. Tudom, hogy Tania nem viccnek szánta, de nekem egyszerűen nevetnem kell. Hirtelen nagyon mókásnak találom, hogy ő akar nekem házassági tanácsot adni, holott sokkal, de sokkal idősebb vagyok nála. Korban jóval közelebb áll Jessicához és Nicole-hoz, mint Jordanhez. - Nos - sóhajt fel -, én már igen. És ez az egész emiatt van. - Várjunk! - A mosoly nyomban lehervad az arcomról, amint rájövök, hogy Tania azért kérdezte, hogy voltam-e férjnél, mert ő már igen. De hát ez lehetetlen! Ez a lány még abba a korba is alig ért, hogy legálisan ihasson alkoholt... na, jó, egy-két éve talán. - Hogy micsoda? - Emiatt van ez az egész - Ismétli meg. - Jól mondtad, tényleg tartozom neked az igazsággal. És tudod, mit? Most, hogy elmondtam, jobban is érzem magam - mosolyog. Felveszi a kutyáját és magához szorítja. - Hűha, veled milyen könnyű beszélni! Tudtam, hogy te meg fogsz érteni. Nem csoda, hogy ilyen jó vagy a munkádban. Lefogadom, hogy a diákok mindenféléket elmesélnek neked. Olyasmiket, amiket senki mással nem osztottak még meg. Ahogyan én tettem az előbb. Én sem mondtam még el ezt senkinek, még a stylistomnak sem. De még Jordannek sem. Az előbb már ledobtam magamról a csincsillatakarót, letettem a lábam a földre, és most döbbenten nézek Taniára. De ő nem néz rám; az arcát Bébi szőrébe temeti. - Tania! - értetlenkedem. - Te meg mi a csodáról beszélsz? Miféle titokról? Mi folyik itt? - Mindenről - vonja meg törékeny vállát, és olyan szorosan öleli magához Bébit, hogy a kutya riadtan ficánkolni kezd. De Tania nem engedi el, fel sem néz, úgy beszél tovább, a hangját szinte elnyeli az állat szőre, ahogy szégyenkezve belefúrja az arcát. - Hogy miért kellett elvennem tőled Jordant. Hogy miért lőtték le Medvét. És hogy miért halt meg tegnap Jared. - És miért? - kérdem, bár azt hiszem, már tudom. Amikor végre felnéz, az arca könnyektől nedves. - A volt férjem miatt - feleli. - Azt mondta, meg fog ölni.
TIZENHÉT Bébi mama dráma Bébi vagy mama Hol ez, hol az vagyok Ha nem kell a dráma Jobb, ha csendben maradok
De nem vagyok bébi Sem pedig az anyja Balhé lesz a vége Ha ezt nem döntöm magamba
Eredeti cím: Baby mama Előadó: Tania Trace Írta: Larson/Trace
A So Sue Me c. Albumról Kiadja a Cartwright Records
- Szóval, mit mondott? - kérdi Cooper, miközben visszamászik a városi terepjáróba, amellyel hazafuvaroznak minket. Az imént kísérte be Taniát és Jordant a lakásukba az Ötödik sugárúton, néhány háztömbnyire nyugatra Grant Cartwright házától. Én úgy döntöttem, a kocsiban maradok; annyira felkavart a történet, amit Tania mesélt Cooper szüleinek lakásán, hogy annál többre nem vagyok képes, mint elmormolni egy udvarias „jó éjszakát”-ot. - Majd ha hazaérünk, elmondom - nézek a sofőrre. - Biztos vagy benne? - csodálkozik Cooper. - Igen - bólintok. - Biztos. Cooper értetlen pillantást vet rám, aztán megadja a sofőrnek a címünket, majd visszadől a kézzel tűzött bőrülésre, és semmibe meredő tekintettel bámul ki az elsötétített ablakon. - Csak azért, hogy megdolgozzak a pénzemért, amit apától kapok - tréfálkozott Cooper, amikor Jordan - és az épület portása erősködött, semmi szükség rá, hogy egészen az ajtóig kísérje Taniát, sőt még a lakásba is bemenjen vele, ahol Jordannel laknak. - Ez a ház biztonsági szempontból igen jó - bizonygatta a portás Coopernek. - Éjszakára őrt állítunk a garázsba vezető ajtó elé, és kamerák figyelik a kapukat meg a lépcsőket. - A zárunk pedig Medeco - büszkélkedett Jordan. - Szerintem hagyjátok, hadd végezze a dolgát! - szóltam ki az autóból. Cooper, Jordan és a portás behajoltak a nyitott kocsiajtón, és mindhárman furcsán néztek rám. Tania továbbra is a csivavája csillogó bundájába temette az arcát, és nem nézett senkire. - Hogy mondta, kisasszony? - értetlenkedett a portás. - Szerintem hagyniuk kellene, hogy ez a fiatalember bekísérje őket a lakásukba - ismételtem meg. - Én addig itt maradok az autóban. Csak egy perc az egész. Nem tudom, hallotta-e, de ma gyilkosság történt. Ms. Trace egyik rajongója küldött neki egy doboz süteményt, amibe patkánymérget tettek. Valaki megette és meghalt. Szóval akármilyen biztonsági intézkedéseket hoztak eddig a házban, most négyszerezzék meg! És ne egyenek meg, sőt, ne is nyissanak ki semmit, amit neki címeztek. Biztosra veszem, hogy a rendőrség is... A portás egy fiatal férfi volt.
- Az a helyzet - nyelt egyet -, hogy én még csak most kezdtem a műszakomat. Még a napközbeni feljegyzéseket sem volt időm elolvasni... - Ezért vagyok én itt - terítette sportos vászonkabátját Cooper Tania vállára, és bekísérte az épületbe, sarkában a portással és Jordannel. - Cooper Cartwright, Biztonsági Szolgálat. Addig nem szabadulnak meg tőlem, amíg eligazítást nem adtam az itt dolgozóknak és minden ágy alá be nem néztem, hogy nem rejtőzik-e ott valami betolakodó. Csak akkor mondhatom, hogy mára végeztem. A vicces az egészben - már ha lehet ezt viccesnek nevezni – az az, hogy még el sem meséltem Coopernek Tania rémisztő történetét, amit hidrogénbombaként robbantott rám egy órával azelőtt. Szinte megkönnyebbültem, amikor Nicole berontott a médiaszobába, és követelte, hogy nézzünk meg Taniával egy dvd-t, amelyen az a műsor volt, amit a tavalyi tehetségkutató versenyen adott elő a lányiskolában, ahová járt, és amellyel harmadik helyezést ért el (az egyéni énekesek között). - Anyaaaaaa! - visította Jessica, aki ott loholt a testvére sarkában. - Már megint mutogatja a dvd-t! Én örültem a felvételnek - amelyben Nicole az Eagles „Witchy Woman”-jét adta elő gitáron -, mivel lehetőséget adott arra, hogy kicsit emésszem, amit Tania megosztott velem. Lassan az egész család beszivárgott a teraszról, és Cooper a bőrkanapé karfájára telepedett mellettem. - Jól vagy? - kérdezte suttogva, miközben úgy tett, mintha az egyik pohár viszkiért nyúlna, amit az apja, Taniát kivéve, mindenkinek kitöltött. - Mintha ki lennél borulva... Ki ne lenne? Tania története már-már... nem is tudom, mihez tudnám hasonlítani. - Jól vagyok - súgtam vissza. De fellélegeztem, amikor Cooper néhány perc múlva javasolta, hogy most már menjünk haza, mert Tania nagyon fáradt. - Biztos haza akarsz menni? - próbálta visszatartani Jordan. Szemmel láthatólag ő még nem szerette volna, ha véget ér az este. - Megállhatnánk nálam és ihatnánk egy Drambuie-t. Ügy értem, mi, hárman. - Haragos pillantást vetett a húgaira. - Ők nincsenek meghívva. Tania pedig mostanában kamillateát szokott inni lefekvés előtt. És a lány, aki olyan szókimondó számokról híres, mint a „Pofon” vagy a „Cukrosbácsi”, nem is próbálta tagadni. Csak összenéztünk. Megesketett, hogy nem adom tovább senkinek - de senkinek -, amit elmesélt. Ez élet-halál kérdése, mondta. A gyermeke életéé. És én hittem neki, most jobban, mint valaha. Abban a pár percben, amit Cooper Tania és Jordan lakásában töltött, én ott ültem a kocsiban egyedül a sofőrrel és a gondolataimmal, a sofőr halkan hallgatta a rádiót az első ülésen, én pedig meghallottam, hogy épp a New York-i Főiskolát emlegetik. - Fel tudná egy kicsit hangosítani? - kérdeztem, aztán rögtön meg is bántam, amikor a sofőr úgy tett, ahogy kértem. „A rendőrség még nem nyilatkozott arról, hogy a mérgezés baleset volt-e hallottam a hírolvasó ismerős hangját. Ez a csatorna a nap huszonnégy órájában híreket sugároz, és Sarah ragaszkodik hozzá, hogy folyamatosan ezt hallgassuk az irodában, hogy mindig eljussanak hozzánk a legfrissebb hírek az izraeli-palesztin konfliktusról. Nem mintha engem hidegen hagyna az iz-
raeli-palesztin konfliktus, csak munka közben azért jobban szeretek zenét hallgatni. - Grant Cartwright, a Cartwright Filmstúdió elnöke és felelős vezetője közleményt adott ki, amelyben elmondta, hogy a producer egy új valóságshow-n dolgozott Jordan Cartwrighttal, az egykori Easy Street énekesével és annak feleségével, Tania Trace-szel, akinek a „Kereset” című dala jelenleg is vezeti a slágerlistákat. A műsort a Fischer Hallban forgatták, a New York-i Főiskola egyik kollégiumában, ahol ebben az évben többen haltak erőszakos halált, közülük a főiskola néhány hallgatója. Az épület jelenleg ötven tizenéves lánynak ad otthont, akik ezúttal nem diákok, hanem a Tania Trace által vezetett rocktábor lakói. Arról nincs hír, hogy akár a tábort, akár a valóságshow forgatását felfüggesztenék a haláleset miatt. Az arcomat a kezembe temettem. A fejemben Tania szavai visszhangzottak. - A férjemmel a gimiben találkoztam. A kórusban. Nekem szoprán hangom volt. Neki tenor. De mivel számomra egyik hangfekvés sem jelentett gondot, Mr. Hall néha megkért, hogy énekeljem az alt szólamot. Nekem meg mindegy volt, csak énekelhessek. Ez az egyetlen dolog, ami valaha is boldoggá tett. Én csak ültem ott és a tévéképernyő halvány villódzását figyeltem - az egyetlen fényt az ablaktalan szobában. Tania olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt. - Lehet - tette hozzá, és a még alig észrevehető dudorodásra pillantott a hasán -, hogy a gyerekem majd boldoggá tesz. Többektől hallottam már, hogy amíg az újszülött babájuk szemébe nem néztek, nem is tudták, mi az igazi boldogság. De azt hiszem, ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, milyen jó dolog énekelni. Amikor énekelek... olyan, mintha semmi sem bánthatna. Érted? Ezen egyáltalán nem lepődtem meg. Ahogy egy üstökös sebességével tört felfelé, nagyon is elhittem. A sikeres emberek általában akkor boldogok, amikor azt csinálhatják, amit szeretnek. Ami viszont meglepett, az a magyarázata volt, hogy miért szeret ennyire énekelni. Azt nem igazán értettem. Mi az, hogy „olyan, mintha semmi sem bánthatna”. Ezt meg hogy értette? Ki - vagy - mi akarhatta bántani? És honnan került elő ez a volt férj? Sosem hallottam róla, hogy Taniának férje lett volna, arról meg pláne nem, hogy már a középiskola óta. Hogy létezik, hogy van egy elvált férje, a Cartwright Recordsnak pedig sikerült ezt titokban tartania, olyannyira, hogy még a Wikipedia oldalán sem szerepel, és a New York Post pletykarovata sem tud róla? Jordannel egymillió dolláros esküvőt tartottak - nem máshol, mint a Szt. Patrick katedrálisban! És a katolikus egyház elég alaposan utána szokott járni az ilyen dolgoknak. - Nagyon jó volt - folytatta Tania, miközben Bébi fülét vakargatta. - Aprócska iskola voltunk a megye egyik legszegényebb körzetében, mégis továbbjutottunk a versenyben. Tudod, amikor ott állsz a színpadon egy csapat másik emberrel, a hangok tökéletesen összeolvadnak, te pedig hallod azt a kis csilingelést a fejedben, mint valami csengettyűt. Ekkor jöttem rá, hogy a kórusról beszél, nem pedig arról, hogy milyen jól kijöttek a középiskolai barátjával. - Öhm... igen, azt hiszem - sütöttem le a szememet. Nem akartam, hogy észrevegye a gyülekező könnycseppeket. Ostobán hangzik, de nagyon is is-
merős volt az a hangocska, amiről Tania beszélt. Ám egészen addig a pillanatig nem is tudtam, mennyire hiányzik. - Szóval ez történt, amikor színpadra álltatok? Mindannyiótokban megszólalt ez a kis csengőhang? - Igen - bólintott, mintha csak megkönnyebbült volna, hogy megértettem őt. - Egyszerűen... összeolvadtunk, érted? Az egyik fellépésünk után az egész közönség csak csendben ült ott és hallgatta, amint a hangunk utolsó foszlányai is semmivé lesznek a térben... csak azután álltak fel és kezdtek tapsolni. Minek is hívják ezt, Heather? - kérdezte naiv hangon, amely kissé Jordanére emlékeztetett. - Állva ünneplés? - kérdeztem vissza. - Nem, nem azt! Hanem amikor a hangok így összesimulnak. Nagylelkűség, akartam mondani. Amikor egyik énekes sem akarja túlénekelni a másikat, mert mindannyian a csapat érdekeit nézik. Ehhez remek színpadi érzék és nagylelkűség szükséges, ez pedig igen ritka. Csak igazán profi kórusokban fordul elő, és biztosra veszem, hogy abban is, amelyikben Tania énekelt - mivel mindenki más nyilvánvalóan tisztában volt vele, milyen nagyszerű tehetség, és reménykedett, hogy valami talán rá is ragad belőle. Ha cinikusak akarnánk lenni, azt is feltételezhetnénk, hogy abban reménykedtek, hogy a megfelelő oldalon állnak. Hogy Tania jó szívvel gondol majd rájuk, ha híres lesz, ahogy ezt mindenki biztosra vette, és viszonzásul ő is jól bánik majd velük. Végtére is erről szól a showbiznisz. - Nem tudom - mondom inkább. Próbálom a beszélgetést visszaterelni a barátjához... aki most már az exférje, zaklatója és lehetséges jövőbeli gyilkosa. - Tania, én nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne a fiúhoz vagy a kórus többi tagjához. Szerintem ezt neked köszönhettétek. Mivel nyilvánvalóan te vagy az, akinek később ilyen fényes karrierje lett. Erre már gondoltál? Olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy a fürtjei százfelé repkedtek. - Nem - mondta. - Mi lettünk az elsők. Az egész államban. És ezt neki köszönhettük, mert ő annyira tehetséges volt és annyira elhivatott, hogy még velem is elhitette, hogy különleges vagyok. Ő volt az, aki felhozta, hogy össze kellene házasodnunk és New Yorkba kellene költöznünk, és nekem pedig Broadway-produkciókba kellene jelentkeznem. Hát persze. Szó sem volt semmiféle nagylelkűségről. A fickó csak belépőként akarta használni a hírnévhez, ahogyan Mrs. Upton Cassidyt, és ahogy az anyám meg Ricardo (és nézzünk szembe vele, az apám is) engem. - És mi a helyzet a szüleiddel? - kérdeztem. - Ök sem gondolták, hogy egy kicsit lassítanod kellene és először talán főiskolára menni vagy ilyesmi? - Én nem vagyok olyan, mint te, Heather - mosolyodott el Tania kissé szomorúan, mintha valami meghatóan kedves dolgot mondtam volna. - Nekem nem voltak szüleim, akik félretettek volna, mondjuk, a tanulmányaimra. A helyzet úgy áll, hogy nekem sem, de nem láttam túl sok értelmét, hogy ezt közöljem vele. - Az apám elhagyott minket még csecsemőkoromban - folytatta Tania. Az anyám támogatott, amikor megmondtam neki, hogy New Yorkba költözöm, mert épp elég gondot jelentett neki a három kisöcsémet eltartani abból, amit az étteremben keresett. Ráadásul - a szín kezdett visszatérni Tania ar-
cába - újraházasodott, és az újdonsült mostohaapámmal már... szóval, kezdtünk sűrűn lenni abban a házban... El tudom képzelni, milyen „sűrűn” lehettek abban a házban, és azt is, milyen pozitívan állhatott Tania anyja ahhoz, hogy a lánya úgy döntött, New Yorkba költözik, különösen, mert így távol tarthatta az újdonsült mostohaapjától. Az a nap bizonyára nem került fel a People magazin 50 legszebb estéjének listájára. Tania legalább annyira ki lehetett borulva, mint most. - Úgyhogy férjhez mentél és ideköltöztél - nyugtáztam. - Úgy van - bólintott, és a műszőrme alól kikandikáló csupasz lábát bámulta. A körme csodaszép fényes sötétlilára volt lakkozva, ahogy a kezén is. De a manikűrös valószínűleg valamit elronthatott a kisujjánál, mert Tania talált rajta egy egyenetlen pöttyöt, és piszkálni kezdte. - És bár tudom, hogy új házasokként boldognak kellett volna lennünk, sokkal nehezebb volt a dolog, mint azt eleinte képzeltem. Az egyetlen lakás, amit megengedhettünk magunknak, az a kis stúdió volt Queensben, a fölött a bár fölött, szóval nemcsak hogy rettentő zajos volt, de csótányok is rohangáltak benne. Ha felkapcsoltuk a villanyt, mind szétszaladtak és a hűtő alá menekültek. - Észrevettem, hogy egyre idegesebben piszkálja a körömlakkját. - De Gary azt mondta, ahogy kapok munkát, jobb helyre költözünk. És így is lett, miután aláírtam a szerződést és a Williamsburg Live háttérénekese lettem. Emlékszel még arra a műsorra? Valószínűleg nem, csak egyetlen évadot ért meg. És akkor egy jobb helyre költöztünk a kínai negyedben. Továbbra is csak egy szobánk volt, de legalább a csótányoktól megszabadultunk. Később egy még jobb lakás következett, mert felvettek vokálozni az Easy Streetbe, amikor a fiúk arra az európai turnéra mentek. Aztán aláírtam a szerződést a Cartwright Lemezkiadóval... - És mit csinált Gary, amíg te munkát munkára halmoztál? - kérdeztem, és közben arra gondoltam, milyen mindennaposak az ilyen történetek, legalábbis New Yorkban. A szegény lány találkozik a szegény fiúval. A szegény lány hozzámegy a szegény fiúhoz és a nagyvárosba költöznek, hogy az álmaikat kergessék. Aztán a szegény lány megismerkedik a gazdag fiúval, sztár lesz belőle, és dobja a szegény fiút. A szegény fiú pedig bosszúból megpróbálja eltenni láb alól a lányt. - Hát - harap az ajkába Tania - éppen ez a lényeg. Gary volt a menedzserem. - Micsoda? - így egy kicsit már más a történet. - Gary volt a menedzserem - ismételte meg Tania. - Úgyhogy nagyon sokat dolgozott velem a hangképzésemen, és rengeteget telefonált, hogy bejuttasson a meghallgatásokra, meg ilyesmi. De az igazság az, hogy mivel Floridából érkeztünk, szerintem nem voltak olyan jó kapcsolatai, vagy legalábbis nem annyi, mint amennyit mondott. Kezdett az az érzésem lenni, hogy leginkább csak az idegeire megy az embereknek... Hát ez biztos, hogy így is volt. Egy középiskolás kölyök, akit nem lehet levakarni egy olyan sztárról, mint Tania. Lefogadom, hogy ez igen sok embert idegesített. Az a csoda, hogy őt nem próbálták meg kinyírni. - Szóval... - Tania egyre vadabbul piszkálta a lábujját - kezdtem magam járni a meghallgatásokra, olyan munkákkal próbálkoztam, amelyekről a barátnőimtől hallottam. Nem akartam Garyt magamra haragítani. Azért csináltam, mert szerettem, és be akartam bizonyítani, hogy ami köztünk van, az
különleges. Azt hittem, a dolgok majd jobbra fordulnak, ha kapok valami munkát. Annyira ki volt borulva, mert nem kerestem eleget kettőnkre - folytatta Tania. - Az én hibám volt, tényleg. Annyira maga alatt volt, hogy olyasmiket is mondott, amiket nem gondolt komolyan. - Például miket? - érdeklődtem, és nagyon igyekeztem, hogy a hangom közömbös maradjon. Szerettem volna visszamenni a teraszra, megkeresni Coopert, és megbízni, hogy járjon utána ennek a Gary gyereknek, és vessen be minden eszközt, amije van, legfőképpen a fegyverét. De tudtam, hogy először tisztán kell látnom az egész történetet. Ráadásul nálam jobban senki sem tudja, hogy az erőszak nem old meg semmit sem. Általában. - Hát - vont vállat Tania, s közben tovább piszkálta a köröm lakkját -, ostobaságokat, például hogy nekem ez sosem fog sikerülni, mert nem vagyok elég tehetséges, és lehet, hogy jobban tenném, ha abbahagynám az egészet. Azonnal eszembe jutott a „Kereset” szövege, ami annyira elütött a többi számáétól. Mindig csak azt mondtad Nekem úgysem sikerül Mindig csak azt mondtad Nem megy ez egyedül - De ennek nem volt semmi értelme, mert ha abbahagytam volna, akkor egyáltalán nem lett volna pénzünk - folytatta Tania. Láttam, hogy a szemét elöntik a könnyek. - És aztán, amikor végre sikerült kapnom valami munkát, akkor még dühösebb lett, mert persze ezekhez a munkákhoz soha nem az ő kapcsolatain keresztül jutottam. Úgyhogy ha nem akartam, hogy dühöngjön, akkor azt kellett mondanom, hogy valaki olyantól kaptam a munkát, akit ő keresett meg, nem a saját kapcsolataimon keresztül jutottam hozzá. Mert ha nem így tettem, akkor... még szörnyűbb dolgokat mondott. - Mint például? - tudakoltam óvatosan. Mindig csak azt mondtad Semmi vagyok nélküled A szomorú az, hogy én El is hittem neked - Nem is tudom - húzta össze a vállát védekezőn. - Csak... mindenfélét. Aztán te leléptél És nézd meg, mi lett Mindent elértem Egyedül, nélküled - Tania! - továbbra is igyekeztem közömbös maradni. - Gary megütött téged? - Jaj! - kiáltott fel Tania ijedten. - Ne! Már megint? Odanéztem és láttam, hogy a lábujja elkezd vérezni. Miközben tépkedte a
körömlakkot, sikerült a körméből is leszakítania egy darabot. Az arca eltorzult. - Nem akarom összevérezni a szőrméjüket! - szipogta, és könnycseppek gördültek le az arcán. - Emiatt ne aggódj! - próbáltam megnyugtatni, bár a szívem őrülten zakatolni kezdett. Amikor rákérdeztem, hogy Gary megütötte-e, ott helyben leszakított egy darabot a körméből. - Van nálam ragtapasz! Remegő kézzel nyúltam a táskámért. Egy marék ragtapaszt beleszórtam, mielőtt eljöttem otthonról, mert számítottam rá, hogy a magas sarkú cipőm egy csomó helyen feltöri majd a lábamat... bár az is igaz, hogy amúgy is majdnem mindig van nálam egy-kettő. Ez az egyik tünete a kóros gyanakvásnak, amiben azért szenvedek, mert a halál szállásán kell dolgoznom. Igaz, fogalmam sincs, miként segíthetett volna ma egy marék ragtapasz Jareden. És azt sem tudtam, Tanián hogyan segíthet, csak azt tudtam, hogy meg kell próbálnom. Lehúztam a fóliát a ragtapasz hátáról, és a tapasszal óvatosan körbetekertem a lábujját, amit úgy tartott elém, mint egy sebesült gyermek. És én sok szempontból tényleg annak is láttam... egy sérült gyermeknek, aki egy másik gyermeket hordoz magában - a szó minden értelmében. - Jól van - mondtam, amikor végeztem a tapasszal. - Jobb már? - Igen, köszönöm. Olyan ostoba vagyok - szipogta a könnyein át. - És annyira, de annyira sajnálom, ami Jareddel történt! Az egész az én hibám! Tovább kellett volna fizetnem Garynek. Hinnem kellett volna neki, amikor azt mondta, valakinek baja esik, ha nem teszem... - Te fizettél neki? - csattantam fel. - Zsarolt téged? - Nem zsarolás volt - vágta rá sietve. - Hanem tartásdíj. Vagy valami olyasmi. Ennyivel tartozom neki... Újabb néhány sor rémlik fel az emlékezetemben: Csak rajta hát, rajta Vidd véghez a tervedet Felvidítod a napomat Indíts keresetet Nem csoda, ha ekkora átéléssel énekelte, hogy „indíts keresetet” Nemcsak hogy ő írta a szöveget, de meg is élte. Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy Tania egy árva petákkal is tartozna ennek a pasasnak, de úgy tűnt, a New York-i válóperes bíróság másképp látta a dolgot. - ...de leginkább azt sajnálom, amit veled tettem, Heather, Jordannel kapcsolatban - folytatta. - Tudtam, hogy nem helyes, amit csinálok. Tudtam, hogy Jordannek ott vagy te, de egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. Talán azért, mert valahogy meg kellett szabadulnom Garytől, de egyedül képtelen voltam rá, és azt gondoltam... nem is tudom. Mintha egy részem mindig is hitte volna, hogy veled úgyis minden rendben lesz. Érted? Könnycseppek csordultak végig a hegyes állán. - Nem úgy értem, ahogy ez hangzik, és persze ez egyáltalán nem kifogás, de ezért tettem, amit tettem. Én nem vagyok olyan, mint te, nem vagyok erős. Annyira sajnálom... - Csssss! - nyugtatgattam. - Semmi baj. - Már csak úgy rázta a zokogás.
Egy szót sem lehetett érteni abból, amit mondott. De annyi mindenesetre átjött belőle: megállás nélkül azon igyekezett, hogy bocsánatot kérjen... azért, mert addig piszkálta a lábujját, míg vérezni nem kezdett, azért, mert nem vitt haza elég pénzt Garynek, és végül azért, mert szerelmet keresett valaki másnál, ami az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet. Valami nagyon félresiklott benne, valami nagyon összetört, mégis ő volt az egyik legsikeresebb nő a zeneiparban - legalábbis egyelőre. De el nem tudtam képzelni, mit gondolnának a rajongói - és úgy általában az emberek -, ha tudnák az igazságot Tania Trace-ről. Nem csoda, ha ennyire igyekszik megőrizni a titkát. - Figyelj, ez már mind a múlt! - Kétségbeesetten igyekeztem felszárítani a könnyeit. - Én megbocsátok neked. És biztosra veszem, hogy Cartwrightékat sem izgatja ez az ostoba szőrme. - Biztos? - Bébi a mellkasára támaszkodott és a könnyeit nyalogatta az arcáról, de Tania ügyet sem vetett rá. - Most már tényleg sokkal jobban érzem magam. És... szóval, én tényleg szeretem Jordant, Abban a pillanatban tudtam, amint elkezdtünk együtt énekelni. A hangunk teljesen összefonódott. És nem tudom, ismered-e „A semmi” című számát, de abban én vagyok a háttérénekes. És abban a pillanatban, hogy elkezdtünk énekelni, meghallottam azt a csilingelő hangot a fejemben, ahogyan a régi kórusommal. - Úgy értedj Garyvel - mondtam. - Garyvel?- nézett rám zavartan. - Gary és én sosem énekeltünk együtt. - De... - már semmiben sem voltam biztos, amit hallottam - azt mondtad, a ti kórusotok lett a legjobb az államban... és hogy ő juttatott odáig. - Persze - bólintott. - Mivel Mr. Hall volt a karmester. A legjobb tanár, aki valaha is tanított. - Várjunk egy kicsit! - szörnyű bajsejtelem lett úrrá rajtam, mintha Tania egyik csótánya ahelyett, hogy elrejtőzött volna a hűtő alá, a gerincemen kezdett volna futkározni. - Tania, Gary a karvezető tanárod volt a középiskolában? - Igen - bólintott. - Ezt még nem mondtam? TIZENNYOLC Nem érdekel Nem érdekel Ha sorra nyered a díjakat Az igazság, drágám Hogy nagyon nem érdekel Nem érdekel Egy dolgot akarok Ha szépnek találod az arcomat A gatyádba bejutni Nem érdekel A neved a bestselleren Add hát a kezed és indulhat a buli Csak hallgass
És te vagy az én emberem Ne beszélj arról Hogy vegán salátát eszel Eredeti cím: I Dont Care Írta: Heather Wells - Ezt muszáj levennem magamról! - jelenti ki Cooper, amint becsukta a hátunk mögött az ajtót, és még mielőtt belekezdhetnék Tania történetébe. Ne borulj ki! De egész este őrülten zavart. - Aztán a háta mögé nyúl és előhúz egy pisztolyt az inge alól, az övére erősített fegyvertáskából, ahol egész este tartotta. Nem borulok ki. De még csak a szemöldökömet sem húzom össze. Ehelyett csak annyit mondok: - Te se borulj ki, de nekem meg ezt kell levennem magamról. Ugyan nem halálos fegyver, de ugyanúgy a sírba visz. - Ezzel ott helyben, az előszobában lehámozom magamról a csípőszorítós bugyimat, de persze csak miután lerúgtam magamról a magas sarkút. Cooper viszont nagyon is összevonja a szemöldökét. - Ez azt jelenti, amire gondolok? - kérdi, és reménykedő pillantást vet a padlóra. - Pfuj! - hűtöm le. - Nem! - Miért akarjátok ti, pasik, mindig a földön csinálni? Mi bajotok a szép, kényelmes ággyal? - A szex most az utolsó, amire vágyom, Cooper. Szükségem lenne egy italra - egy valódi italra - és úgy nagyjából öt epizódnyi idióta vígjátékra, hogy túltegyem magam azon, amit a szüleid házában hallottam. Elkomorodik. - Ennyire szörnyű volt, hm? - Nagyon szörnyű. - A csípőszorítós bugyimmal és a cipőmmel a kezemben elindulok felfelé a lépcsőn. - És arról már nem is beszélek, hogy hazudtál nekem, és mindvégig volt fegyvered. Ja, és azt említettem már, hogy egy gyilkosság szemtanúja voltam délután? - Igen - mondja -, hazudtam neked, és igen, valaki meghalt ma. És igen, végig kellett hallgatnod, amint a húgom arról énekel, hogy megkóstolta a saját vérzését, ami mind igen tragikus esemény. De azt hiszem, Jared is és a húgom is azt szeretnék, ha most mennénk és elmerülnénk az édes szere... Hozzávágom ez egyik cipőmet a lépcső tetejéről. - Tedd el azt a pisztolyt! - kiabálok. - Azt is meggondolom, hogy valaha merülök-e veled még édes szerelembe, miszter „Nem, nekem nincs fegyverem”! - A hálószoba felé menet megpróbálom utánozni. - „Nincs szükségem fegyverre, hisz barna öves karatés vagyok!” - Fekete öves - hallom a hangját az alagsorból, ahol nem nagy meglepetésemre a fegyverszekrényét tartja. Ez megmagyarázza, miért nem botlottam bele eddig. Igyekszem sosem járni az alagsorban. Minek is mennék oda? Ott Cooper tartja a sportfelszerelését, például a golfütőit, a tízsebességes biciklijét, a kosárlabdáit, rakettlabdáit és - mint most megtudtam - a fegyverét is. Na és persze ott lakik az összes pók is. Amikor legközelebb lemegyek - már átöltöztem a szabadidő- ruhámba, ami egy túlméretezett melegítőből és egy hatalmas pólóból áll, ami még a
Sugár Rush turnémról maradt -, meg kell küzdenem Lucyval is, aki, úgy tűnik, valahogy megérzi, hogy milyen feszült vagyok... de az is lehet, hogy csak a steak illatát, amit Cartwrightéknál ettem... vagy esetleg Tania kutyájának, Bébinek a szagfoszlányait. Akárhogy is, teljesen meg van veszve értem, az ölembe akar kuporodni, ahogyan Bébi is tette, csakhogy Lucy nem csivava, úgyhogy ez nem lenne olyan praktikus dolog. Adnom kell neki egy gumicsontot, amivel aztán sebesen távozik a kutyaajtón keresztül. Lucy mindig elássa a játékait... hogy milyen célból, azt csak akkor fogom tudni kideríteni, ha felveszek majd egy kutyapszichológia-kurzust. - Tessék - tesz le egy jeges viszkit Cooper a konyhaasztalra előttem. Nem rózsaszín kutya, de legalább nem Drambuie*, és ez a legjobb, amit enynyi idő alatt képes vagyok összehozni. Ne utálj, kérlek! - Nem utállak - ülök le, és a kezembe veszem az italomat. - A titkokat utálom. Mindig kiderülnek és mindent tönkretesznek. - Hát - mondja az enyémet már tudod. Most halljuk a tiédet! A viszki illatától egy kissé megszédülök. Rájövök, hogy tejet és kekszet szeretnék, mert amit ma hallottam, attól hirtelen visszavágyom a gyerekkoromba - abba, amim igazából sohasem volt. Leteszem a poharat. - Az én titkom most már olyan ostobaságnak tűnik - felelem - Taniáéhoz képest. Jared Greenberg az ő titka miatt halt ma meg. - Biztosra veszem, hogy a te titkod sem ostobaság - jelenti ki Cooper, és leül az asztalhoz velem szemben. - De meséld el, mit mondott Tania! Így hát a Fischer Hall hátsó falára néző hatalmas, üvegházszerű ablakok alatt, amelyekben némi fényt látok csillogni, elmesélek neki mindent, amit Taniától hallottam, annak ellenére, hogy megígértette velem: egyetlen szót sem fogok továbbadni abból, amit mondott... Ha van valami, amit az elmúlt évben megtanultam, akkor az az, hogy néhány ígéretet jobb, ha megszegünk. Közéjük tartozik az is, amit Taniának tettem. - Hogy lehet, hogy Tania Trace hozzáment a középiskolai kórusvezetőjéhez - hitetlenkedik Cooper, miután befejezem a mesélést -, és a sztorival nincs tele az internet? - Hát, egy okot el tudok képzelni - felelem, és belemeritek egy Oreo kekszet a két százalékos tejembe. - Talán azért, mert tízezer dollárt fizetett neki havonta, hogy tartsa a száját a dologról. - Tízezer dollárt havonta? - Cooper majdnem kiköpi a kávét, amibe épp belekortyolt. Az ölében ott a laptopja. Amikor a történet felénél jártam, behozta az irodájából, hogy minden részletet ellenőrizhessen a történetből, ami elhangzik. - Bocsánat! - törölgeti meg a képernyőt egy szalvétával. - Nem akartam szexista lenni. Vannak, férfi ügyfeleim, akik ötször ennyi tartásdíjat fizetnek a volt feleségüknek. De tízezer dollárt havonta a középiskolai tanárának? - Megengedheti magának - vonom meg a vállamat. - Az ő száma vezeti a slágerlistát... és velem ellentétben ő a listavezető szám szerzője is. Élete végéig jogdíjat fog kapni érte. De miféle bíró ítélhetett meg a józan esze birtokában bármiféle tartásdíjat egy ilyen féregnek, mint Gary Hall? * Whisky-likőr.
- Egy bíró sem tenné - mondja Cooper ha ismerné az egész történetet. De ha Tania úgy nyújtotta be a keresetet, hogy „közös megegyezéssel”, akkor sajnos kénytelen. New York államban, ellentétben Floridával és Kaliforniával, különbözőek az eljárások, attól függően, hogy mit választasz: közös megegyezéssel vagy valamelyik fél hibájából történik a válás. Én nagyrészt ebből élek - azokból az ügyfelekből, akik úgy akarnak elválni, hogy a másik fél legyen a hibás, ezért bizonyítékra van szükségük arról, hogy a házastársuk megcsalta őket, esetleg hogy durva vagy kegyetlen bánásmód áldozatai. Tania nyilvánvalóan még mindig elég erős tagadásban van a házasságát illetően. - Hát, ő elég erős tagadásban van sok mindent illetően - jegyzem meg keserűen. - Komolyan azt hitte, hogy ha fizet annak a féregnek, akkor majd tartja a száját mindenről. És hosszú ideig ez működött is. Amíg a pasas rá nem jött, hogy Tania hozzáment Jordanhez, és gyereket is vár tőle. És most mint minden hasonló rohadék - úgy döntött, hogy emeli a tétet, és már húszezret akar havonta, vagy elmegy a történettel a sajtóhoz. És ez volt az a pont, amikor Tania végre kihúzta magát, és nemet mondott. Sőt írt egy pár „kopj le” dalt is. - Kopj le dalt? - értetlenkedik Cooper. - Mint a „Kereset”- magyarázom, miközben szétnyitok egy Oreo kekszet és kikaparom a tölteléket az ujjammal. - Nyilván Garynek is ezt mondta... hogy perelje be, ha pénzt akar. Erre a pasas berágott, és azt vágta a fejéhez, hogy Tania tartozik neki, mert ő volt a menedzsere, amikor elindult a pályán, és ő tette azzá, ami most, bla, bla, bla. - Jézusom - borzong meg Cooper. - Egyre kevésbé tetszik nekem ez a fickó. - Üdv a klubban - felelem. - De valószínűleg ő sem hiszi, hogy nagy esélye lehet, mert ahelyett, hogy bíróságra ment volna, e-maileket küldözgetett Taniának - hogy ha nem kapja meg a pénzt, amivel tartozik neki, akkor Tania lesz az, aki megkapja, amit érdemel, meg ilyesmik. - Jó a fickó - ismeri el Cooper kelletlenül. - Ebben nincs semmi direkt erőszakkal való fenyegetés, így Tania nem tud a rendőrséghez fordulni, hogy tiltsák meg a zaklatást, vagy adjanak ki távoltartási végzést ellene - mert ez történne, ha az ügyből bármi is nyilvánosságra kerülne, amit Tania persze nem fog hagyni. Hány éves ez a pasas? - Csak negyven - felelem. - Ezt Tania határozta meg így. Legalábbis csak negyven volt, amikor elkezdtek együtt járni. De azt mondja, Gary - akarom mondani, Mr. Hall - és ő nem „helytelenkedtek”, amíg tizennyolc nem lett. Floridában, ahonnan jött, ez a törvényes korhatár. Tania azt mondja, Gary erre kínosan ügyelt. - Ó! - horkan fel Cooper, és valamit írogatni kezd a laptopján. - Hát abban biztos vagyok. Kínosan ügyelt. Ez rendkívül pozitív. Amikor Taniával ehhez a ponthoz értünk a beszélgetésben, úgy éreztem, mindjárt visszajön a steak és a krumplipüré, amit vacsorára ettem. De végül sikerült lent tartanom valahogy. - Tudom, hogy vannak esetek, amikor huszonkét év korkülönbség működhet - mondom Coopernek. Miután kikapartam az összes tölteléket, az üres kekszet leteszem az asztalra. - Volt már olyan, hogy ennél nagyobb korkülönbséggel is hosszú, boldog házasságban éltek emberek. Ha jól sej-
tem, Mr. Rochester nagyjából ennyivel lehetett idősebb Jane Eyre-nél, vagy majdnem ennyivel, és azt a könyvet tartják minden idők legszebb romantikus történetének. - Hát persze - bólogat Cooper. - És az is előfordult már, hogy egy tanárdiák viszony működött. De egyetlen olyan esetről sem tudok, ahol a zsarolás és a gyilkosság aktív szerepet játszott volna. Na de a Wikipedia szerint Tania most huszonnégy éves, így a barátunk, Gary negyvenhat lehet. - Valamit még írogat a laptopján. - Tehát olyanokat keresünk, akiket Gary Hallnak hívnak - bár erősen kétlem, hogy ez az igazi neve kábé negyvenhat évvel ezelőtt születtek, és Floridában éltek vagy élnek. Feltételezem, Tania nem tudja a társadalombiztosítási számát, a jelenlegi lakcímét vagy valami hasonlót. - Nem, sajna nem - felelem. - Azt mondta, csak megbízta minden hónapban a könyvelőjét, hogy utaljon át neki tízezer dollárt egy, a nevén lévő bankszámlára. A könyvelője azt gondolja - mivel Tania ezt hitette el vele hogy a pénzt a betegeskedő nagyapjának küldi. És minthogy Tania az anyját és a két öccsét is támogatja - a mostohaapjával kötött házasság sem sikerült -, ezt a magyarázatot senki sem kérdőjelezte meg. - Hát persze hogy nem - bólogat Cooper, és tovább gépel. - És mivel Tania támogatja az anyját, ő sem adta el a történetet az újságoknak a meggondolatlan első házasságról, habár valószínűleg szép kis summát kereshetett volna vele. A mi kis Taniánk meg mintha valami mini ENSZ lenne, annyi rászorultat támogat. Visszagondolok a beszélgetésre Tania és köztem Jordan családjának médiaszobájában. Arra biztattam - sőt könyörögtem neki -, hogy jöjjön el velem a rendőrségre akkor rögtön, és mondjon el nekik mindent a volt férjéről. De nemet mondott. - Te ezt nem érted - magyarázta. - Már voltam a rendőrségen. Tényleg, Heather, esküszöm, elmentem, amikor először... szóval, az első alkalommal. Minden erőmet össze kellett szednem hozzá, de megmutattam nekik, mit tett velem. A kék-zöld foltokat, mindent. És tudod, mit mondtak? Azt, hogy feljelenthetem, ha akarom, és akkor letartóztatják, de elég valószínű, hogy ezzel csak még jobban felhergelném, és amikor néhány nap - vagy esetleg már néhány óra - múlva kiengedik a börtönből és hazajön, csak még kíméletlenebb verésre számíthatok, még akkor is, ha van ellene távoltartási végzésem. Azt tanácsolták, hogy először inkább keressek egy biztonságos helyet, amit nem ismer és ahol meghúzhatom magam, menjek oda, és ha még akkor is fel akarom jelenteni, akkor majd letartóztatják. De én nem tudtam ilyen helyet, ahová menekülhettem volna. - Ezért vannak a nőotthonok, Tania - magyaráztam. - Olyan nőknek hozták létre őket, akiket otthon bántalmaznak. A rendőrség nem szólt ezekről? Elhúzta a száját. - Ja, persze, dehogynem. De ezekre a helyekre nem mehettem. Engem nem bántalmaztak. Gary csak néha ütött meg, amikor nagyon ideges volt. Hűha, gondoltam. - Úgyhogy nem jelentettem fel - folytatta Tania. - Mr. Hall - akarom mondani, Gary - azzal fenyeget, hogy ha elmondom... - a hangja elcsuklott. - Akkor mi lesz? - Nem akartam hinni a fülemnek. - Mi lesz akkor, Tania? Mi a legrosszabb, amit tehet veled? Eddig már megölte Jaredet és megpróbálta megölni Medvét. Vagy csak ücsörögsz itt tovább, és nekem is azt pró-
bálod beadni, amit mindenki másnak, hogy az a lövés teljesen véletlen volt? Tania hatalmas bambiszemét elöntötték a könnyek. - Nem velem! - szipogta. - Nem az érdekel, hogy velem mi lesz. Velem már semmi olyat nem tehet, amit ne tett meg már eddig is. Csak... nem akarom, hogy a babámat bántsa. Nem engedhetem, hogy bármi baja essen! Szóval ez volt az oka. Taniát nem érdekelte, hogy mi történik vele - láthatólag úgy gondolta, hogy rászolgált ezekre a fájdalmakra, így el is viselte őket. De az anyai ösztöne feltámadt, és azt már nem hagyja, hogy bárki is bántsa a még meg sem született gyermekét. - Rendben - bólintok. - De mi van, ha a következő Jordan lesz? Nem gondolod, hogy joga lenne tudni a dologról? Jordan szeret téged. Meg fogja érteni. Tania hevesen rázta a fejét. - Nem érted - suttogta. - Vannak fényképei... És azzal fenyeget, hogy elküldi őket Jordannek. Jaj, nem! - gondoltam magamban. Lehet még ennél is rosszabb? - Tania! - erősködtem. - Egy csomó női előadó van, akiről kellemetlen fényképek jelentek meg az interneten. Madonna. Scarlett Johansson. Katy Perry a Twitteren, minden smink nélkül. Nem hinném, hogy Jordant érdekelné a dolog, és a karriered is biztosan túlélné. - Egy jó sajtós, gondoltam, ezt az egész dolgot egy pillanat alatt aranybányává tudná változtatni. Taniának csak annyit kellene tennie, hogy megjelenik az Oprah show-ban, mutat néhány gyerekkori fényképet a minden bizonnyal szegényes otthonáról, és Gary Hall máris olyan szörnyetegnek tűnne, amilyen valójában. - Néhány szexi fotó, de még egy szexvideó sem fogja tönkretenni a házasságodat vagy a szakmai előmeneteledet. - Nem olyan fotók! - nézett rám döbbenten Tania. - Olyasmit én sosem csinálnék. Nem vagyok ostoba. Mindig is tudtam, hogy egyszer híres leszek, és sosem hagytam, hogy bárki - akár a férjem - illetlen fényképeket készítsen rólam. Nem, ő azzal fenyeget, hogy megmutatja az esküvői képeinket - akkor este először láttam a szemében valamit abból a lányból a „Kereset” videoklipjében, a szenvedélyes dívát, korbáccsal a kezében, aki semmilyen inzultust nem tűr el egyetlen férfitól sem - és ez nem történhet meg. Szóval semmi rendőrség. És senki más. Csak te tudhatsz erről. - Rendben - adtam meg magam. - Kettőnk közt marad. - Persze nem mondtam igazat. - Azt mondtad, e-mailben írja meg neki a követeléseit - gondolkodik Cooper. - Valószínűleg van annyi esze, hogy csak internetkávézókból ír neki, de nem adott Tania másolatot valamelyik e-mailről? Mert az talán segíthetne a nyomára bukkanni, ha egyébként a hálón kívül él. - A hálón kívül? Úgy érted, valahol kint a természetben? Cooper elvigyorodik. - Nem. Az olyan fickók, mint ő, általában nem használnak hitelkártyát magyarázza -, mert nem akarnak sehol nyomot hagyni maguk után, semmi olyat, ami azonosíthatja vagy egy bizonyos helyhez kötheti őket, vagy azért, mert paranoiások, vagy mint a mi Mr. Hallunk esetében azért, mert bűnözők. Minden tranzakciót készpénzben bonyolítanak, és egészen biztosan nem fizetnek semmiféle adót. Ez még jobban megnehezíti, hogy kiderítsük a hollétüket. Lehet, hogy csak egy ATM-kártyája van, amellyel fel tudja venni a
Tania által utalt pénzt a bankból, hogy akkor juthasson készpénzhez, amikor akar. A fejemet csóválom. - Nem adott másolatot a leveleiről, de esetleg kérhetek tőle. - Oké - mondja Cooper. - A pasas okos, de kétlem, hogy annyira, hogy meghamisítsa az IP számokat az e-mailjei fejlécében. - Ez meg miféle oldal? - pislogok Cooper gépére. Egyértelmű, hogy szemüveget kéne hordanom a képernyőn olvasáshoz, de megpróbálok harcolni az elkerülhetetlennel. - Valami olyan, amit csak magánnyomozók érhetnek el? - És bárki más, aki fizet érte tizenöt dollárt havonta - feleli Cooper. - Ja, és ha már erről van szó, nem kellene ilyen felelőtlenül vásárolgatnod a neten. Van fogalmad róla, hányszor kellett leszednem a TB-számodat? És a helyi rajongóid kinyomozták ezt a címet is, és feltették a Google Earth-re. Már azt is el kellett távolíttatnom egy párszor. - Ó - csókolom meg a borostás arcát -, én hősöm! - Hát - morogja bosszúsan -, én nem szeretném, ha ide is küldenének valami patkányméreggel fűszerezett muffint. - Azt hiszem, valahogy meg tudom majd állni, hogy olyasmiket egyek, amik egyszer csak úgy megjelennek a lépcsőnkön - nyugtatom meg. - És miből gondolod, hogy a Gary Hall nem az igazi neve? - Abból, hogy már most találtam kétszáz ilyen nevűt. Mindannyian negyvensok évesek és valamikor éltek Floridában. Így sosem jövök rá, melyik a mi Gary Hallunk. Egy kissé túl kényelmes véletlennek tűnik ez nekem. - És a házassági iratokból nem tudod kideríteni? - kérdem. - Vagy a válási papírokból? Azok nyilvános adatok. - Persze - erősíti meg Cooper -, de azokhoz nem férünk hozzá hétfő reggelig, amíg ki nem nyit a bíróság. A számítógépre mutatok. - És az internetről nem tudod kideríteni, ahogyan a CS/-ban? Cinikusan felnevet. - Ó, te édes, naiv lány! Vannak olyan adatok, amik továbbra is csak papírformátumban hozzáférhetőek, és úgy is csak a közvetlen hozzátartozók számára. Ha nem tartozol a családhoz, akkor személyesen kell megjelenned a bírósági ügyintéző irodájában, általában valami apró ajándékkal, hogy megszerezd. És még így is csak akkor fogod megkapni, ha olyan nyájas és kedélyes vagy velük, mint én, és a tekinteted közönyösen, ámde határozottan csillog. Máskülönben mindig ebédszüneten vannak. - El sem hiszem, hogy kedélyesnek nevezted magad - vigyorgok. - Határozott, az igen, és közönyös még inkább, de hogy kedélyes? És azt sem vettem észre, hogy különösebben nyájas lennél. - Annyira mindenképpen, hogy téged sikerült megszereznem - kacsint rám. Ügyet sem vetek rá, csak elveszek egy újabb kekszet. - Esetleg a középiskola oldala nem segíthetne? - Ügy érted, ez itt? - mutat a laptopja képernyőjére. Én csak hunyorgok a kék-fehér háttér láttán. - Azt írják: Istokpoga-tó Gimnázium? Azt sem tudom, hogy kell kiejteni... - Ez a szeminol indiánok nyelvén van, annyit tesz, hogy „sokan haltak meg itt”. Egy csoportnyi indiánt lehúzott az örvény, amikor egyszer át akar-
tak kelni a tavon - olvassa Cooper az iskola honlapján a felém fordított laptop képernyőjéről. - Az Istokpoga-tó a legtöbb helyen alig mélyebb egy méternél. A csónakoknak vigyázniuk kell, hogy ne akadjanak el a mocsárban. Érdekes, hogy ezt leírják, de azt egy szóval sem említik, hogy Tania Trace itt született. - Talán ez nem olyasmi, amit reklámozni akarnának - mondom. Lucy közben visszajött, a csontját már valószínűleg sikeresen eltemette. Odatrappol hozzám némi dicséretért, én pedig megsimogatom a puha bundáját. Különösen ha azt is számításba vesszük, hogy aztán lelépett a kórusvezetőjükkel. - Akkor is - kattintgat Cooper az iskola oldalán -, az ember azt hinné, hogy valahol azért csak tesznek róla említést. De ezen az oldalon nincs túl sok minden. - Tania azt mondta, hogy nem ez a legnagyobb iskolai körzet... - Vagy... - morfondírozik Cooper amolyan ahaaa! hangsúllyal, aztán ismét felém fordítja a képernyőt - lehet, hogy senki sem tudja, hogy Tatiana Malcuzynski később hová jutott. A fényképre nézek, rajta a kerület első gimis kórusa látható, amelyik bejutott az államok közti verseny floridai döntőjébe. A szoprán második sorából nem más néz rám angyali mosollyal, mint Tania Trace... de ha nem őt keresem kifejezetten, fel sem ismertem volna. Hat évvel fiatalabb, tizenöt kilóval nehezebb és jó néhány centivel alacsonyabb, mint az a Tania, akivel az este nagy részét töltöttem, a haja szalmakazalként keretezi az arcát, a szájában pedig fogszabályzó. - Oké - mondom. - Szóval őt nem könnyű felismerni. - És mi a helyzet vele? - ütögeti meg Cooper a képernyőt, és akkor végre meglátom Gary Hall fényképét. Barna hajú, barna szemű, se nem vonzó, se nem taszító, nem az a típus, aki bármilyen módon is kilógna a tömegből, pontosan úgy néz ki, mint.... ..egy negyvenéves gimnáziumi kórusvezető. - Mr. Hall - suttogom. - A játszma - jelenti ki Cooper - elkezdődött. - Most le fogod lőni? - érdeklődöm. - Azt fogom tenni, amivel megbíztak - feleli és lecsukja a laptopját. - Megvédem az ügyfelemet. - Szóval - állapítom meg - le fogod lőni. - Ha veszély jelent az ügyfelemre és lőtávolba kerül - feleli -, akkor megeshet. Van ezzel valami problémád? - Addig nincs, amíg el nem véted - simogatom tovább Lucy fejét. TIZENKILENC A New York-i Főiskola kijelentkezési szabályai Ki szeretnél jelentkezni a New York-i Főiskola valamelyik diákotthonából? Csak kövesd a következő öt könnyű lépést!
Vigyél el minden személyes holmit és szemetet a szobádból! (Ne feledd, büntetést szabunk ki azokra, akik a szobát elfogadhatatlan állapotban hagyják maguk után.) Beszélj meg egy átadási időpontot a folyosófelügyelővel! Adj le minden kulcsot a portán! (A vissza nem szolgáltatott kulcsok után a kulcs- vagy zárcsere díját felszámítjuk.) Írd alá és lásd el dátummal a kijelentkezési kártyát! Élvezd a nyarat! Az ágyamat leszámítva nem sok olyan hely van, ahol szívesen lennék vasárnap reggel, de a Fischer Hall ezek közé tartozik. És ez azért van, mert itt senki sem kel fel hétvégén dél előtt - hacsak nem be- vagy kijelentkezni szeretne, így általában sehol senki nincs rajtam kívül. És ma reggel erre a békességre és csendre van szükségem, hogy koncentrálni tudjak. Egy halom munkám van. Belépek a kapun, üdvözlöm a biztonsági őrt, egy Wynona nevű nőt, aki gyakran vállal éjszakai műszakot, ami néha elég kemény tud lenni, ha részegek tévednek be a parkból (vagy esetleg a saját lakóink közül). De Wynona elég tekintélyt parancsoló - és elég nagydarab - ahhoz, hogy nagyjából bárkivel el tudjon bánni, legyen az részeg vagy józan. A két kezében tartott kávésbögréje fölött felém biccent, de egy szót sem szól. Én nem haragszom ezért. Nekem is hosszú volt ez az este. Én is egy hasonló bögrét szorongatok a kezemben, bár tudom, hogy valószínűleg már az éttermet is feltöltötték mindenféle jóval, amit a lányoknak és kísérőiknek szánnak reggelire. De azt nem tudtam kivárni. Visszabiccentek. Jamie a pult mögött gubbaszt pizsamában. Egy színes magazint lapozgat, ami itt maradt, mivel a postahivatal csak fontos levelek továbbítását engedélyezi. - Üdv - néz rám meglepetten Jamie, amikor megpillant. - Maga meg mit keres itt? - Ne is kérdezze! - felelem. - Hogy mentek a dolgok tegnap, miután távoztam? Jamie vállat von. - Nem rosszul, azt hiszem. Wynona biztos többet tud erről. Kérdő pillantást vetek a biztonsági őrre, de ő csak megrázza a fejét és annyit mond a kávéja fölött, hogy „Mmm-mmm-mmm”, ami annak a jele, hogy nem akar beszélni a dologról. Visszafordulok Jamie-hez. - Négyen kértek szerelőt és egy incidenst jelentettek - feleli Jamie, miközben előhúzza az adminisztrációs íveket a diákotthon igazgatójának postaládájából. Az 1718-asban valami probléma volt a lefolyóval. A szerelő teljesen rendbe hozta a dolgot. A többi csak olyasmi, hogy a kölykök azt kérték, vegyük le a zárakat az ablakaikról, hogy öt centinél szélesebbre is ki tudják nyitni és le tudják fényképezni a szökőkutat a parkban. Na persze. Ja - teszi hozzá, és ez a „ja” aggodalmas arckifejezéssel párosul még egy dolog... Nem tetszik ez nekem. - Micsoda? - kérdem.
- Hát, úgy néz ki, egy csapatnyi lány a táborból kicselezte a felügyelőjét, és miután az elaludt, leszöktek... - Micsoda? - Kikapom a kezéből a jelentést és átfutom. A szívem hevesen zakatolni kezd. A hárompéldányos nyomtatványt Rajiv - a folyosófelügyelő, akit az esethez riasztottak - töltötte ki kék tintával, igen részletesen, több oldalon keresztül. A lányok nevét is felsorolta. Az első, akit meglátok, Cassidy Upton. - Miért? - kérdem. - Mégis hová akartak menni? Nem vettük el tőlük az igazolványaikat tegnap este? - Ezt ketten terveltük ki Lisával. Azért, hogy megakadályozzuk, hogy a lányok kiszökhessenek az épületből, minden este le kell adniuk a New York-i Főiskola által kiállított fényképes igazolványaikat az aznapi folyosófelügyelőknek. így ha kiszöknének, értesíteniük kellene a folyosófelügyelőt, hogy vissza tudjanak jönni az épületbe. - De igen - feleli Jamie. - De ez nem számított, mert nem mentek ki a házból. Összefutottak néhány kosárlabdás fiúval az előcsarnokban... Felhördülök, és az asztalra hajtom a fejem. - Nem is akarom hallani! - Én is ettől félek - bólint Jamie. - Kérem, mondja azt - nézek fel -, hogy kukoricát pattogtattak és maratoni Glee-nézést rendeztek idelent, aztán elmentek lefeküdni! Mindenki a saját szobájába. - Nem tehetem - szabadkozik Jamie. - Mert nem így történt. Ismeri Magnust, azt a nagyon magas fickót? No, hát ő hozott némi sört a sarki éjjelnappaliból. Aztán mindannyian lementek a játékterembe inni, csocsózni és biliárdozni. Tovább fürkészem Rajiv macskakaparását, kíváncsi vagyok, mi történt ezután. - Ez nem épp illendő viselkedés a Tania Trace rocktábor lányaitól - mormogom az orrom alatt. - Szerintem sem - bólint rá Jamie, akit kissé mintha szórakoztatna a dolog. - Wynona persze végig figyelte őket a biztonsági monitorokon. Wynonára pillantok, aki felnéz a kávéjából és jámboran megjegyzi: - Látnia kellett volna az arcukat, amikor lementem és megkérdeztem, hogy mégis mi a fenét művelnek. Legszívesebben odamennék és megölelném. De aztán úgy döntök, ez nem volna helyes. - Meglepődtek? - kérdezem inkább. - Én nem tudom, mit képzeltek, milyen hely ez itt - meséli Wynona. - Az egyikük épp a biliárdasztal tetején állt és valamiféle vetkőzős táncot nyomott a fiúknak. - „Tán úgy nézünk ki, mint a Hooters?” - kérdeztem tőle. Na meg a fiúktól. - Ennél több eszük is lehetne. - „Nincsenek már így is elég nagy bajban? Tényleg azt akarják, hogy az elnök neszét vegye, hogy maguk sört vásárolnak alig kilencedikes kislányoknak?” - Aztán mi történt? - faggattam. - Hát, a fiúk természetesen állították, hogy a lányok huszonegy évesnek mondták magukat. De melyik huszonegy éves visel Hello Kitty-s fehérneműt? Aztán szóltam az asztalon vetkőző lánynak, hogy „kapkodd csak fel a ruháidat, babám! Ugye tudod, hogy az egész vetkőzőshow-t, amit itt leadtál, felvette a biztonsági kamera? Komolyan gondolkodom rajta, hogy átadom a
szalagot az anyádnak. És ha az én gyerekem lennél, egészen Newarkig pofoználak.” - Hadd találgassak! - mondom, és még csak nem is kell a jelentésre néznem, hogy ellenőrizzem a neveket. - Csak nem Cassidy Upton volt az? - Honnan tudjam? - morogja Wynona. - Ezek mind olyan egyformák a csontos testükkel és azzal a rengeteg sminkkel. Hívattam Rajivot, elkoboztam a sört és elküldtem valakit az edzőért. A szemem majd kiugrott a helyéből. - Idehívta Stevent - akarom mondani, Andrews edzőt? - Ide bizony! Meghagyta a privát mobilszámát - mutat egy kiragasztott cetlire az asztalán - azzal az üzenettel, hogy „csak szóljanak, ha a fiúk elkanászodnának”. Úgyhogy felhívtam, mert tudtam, hogy ezt akarná. Ide is jött, kihívta a fiúkat a szobájukból, elvitte őket valahová, és amikor visszajöttek úgy két óra múlva -, hát én még sosem láttam senkit ennyire fáradtnak.. Vagy ötvenszer körbefuttatta velük a teret. Hűha. Azt egyszer én is megpróbáltam körbefutni, aminek az lett az eredménye, hogy úgy éreztem, mindjárt kiszakad a méhem. - Én csak azt szeretném tudni - teszi fel a kérdést Wynona, miután kortyolt egyet a kávéjából -, hogy ezekkel a lányokkal mi történik majd? Mert a fiúk persze helytelenül viselkedtek, de ha engem kérdez, azért a lányokat sem mondanám ártatlan báránykáknak. Rábólintok. Ebben igaza van. Rajiv azt írta a jelentésbe, hogy miután felkísérte őket az emeletre, a lányok egymásnak estek. Mallory St. Clare nagyképű libának nevezte Cassidy Uptont. Cassidy erre azt vágta a fejéhez, hogy egy mocskos ribanc, akinek zuhany alá kellene állnia, hogy ne legyen olyan szutykos. Természetesen mindhárom lánynak - és a kosárlabdacsapat játékosainak is, függetlenül a Steven által kiszabott büntetéstől - egy ilyen műsor után kötelezően meg kell jelenniük Lisa előtt. A kérdés csak az, hogy Lisa beszámol-e majd Mrs. Uptonnak a történtekről. De mivel az összes érintett lány kiskorú, ez elég valószínű. De mi a helyzet Taniával? Ő az egyik - a Cartwright Filmstúdió mellett -, aki felelős a lányok foglalkoztatásáért, amíg itt vannak a táborban. - Tökéletes - nyugtázom. - Egyszerűen tökéletes. - Stephanie teljesen odáig lesz, hogy a terve, miszerint a három tehetséges énekes lányt gyilkos kis dívákká változtassa, ilyen remekül sikerült. - És még - teszi hozzá Jamie - itt vannak ezek is. - Átad nekem tíz regisztrációs lapot. Ezek azok a kártyák, amiket az itt lakók aláírnak, amikor átveszik a kulcsot. Mind a tíz lapra rá vannak erősítve a kulcsok, alattuk pedig a kijelentkező aláírás. - Kijelentkeztek? - kérdezem meglepetten, holott a válasz nyilvánvaló. - Aha - feleli Jamie. - Tegnap este. Azt hiszem, a Tania Trace rocktábor már nem tűnt olyan jó mókának, miután megtudták, hogy Tania egyik rajongója megölt egy embert itt az épületben. Érzem, hogy az ajkaim egész vékony vonallá préselődnek össze. - Hát ez nem egészen így történt... - Nos - vág közbe Jamie -, a hírekben mindenesetre így tálalták az eseményt. Néhány szülőnek a tudomására jutott a dolog, és teljesen kiborultak. Egy páran a lányukkal együtt kijelentkeztek. Az egyik apuka egyenesen
Delaware-ből hajtott ide, hogy hazavigye a gyerekét. Velük a szobatársa is elment. A többiek szállodába költöztek. Szerintem ma hazarepülnek. Lisa intézte a dolgot. Gondolom, majd mindent elmond. Hát abban biztos vagyok. - Köszönöm, Jamie - mondom. - Sajnálom, Heather - feleli, és úgy tűnik, komolyan is gondolja. - Az az érzésem, semmi sem megy úgy, ahogyan terveztük. Ja, és egyikünk sem tudja, mi legyen azokkal a cuccokkal a tárolóban. - Miféle cuccokkal a tárolóban? - értetlenkedem. Átnyújtja a kulcsot. Odamegyek az ajtóhoz, kinyitom, és alig hiszek a szememnek. Az egész terem tele van különféle ideküldött holmikkal. Nemcsak rózsával, de minden elképzelhető egyéb virággal: liliommal, szegfűvel és hatalmas, napsárga gerberákkal, csokornyi lufikkal, macikkal, gyertyákkal, gyümölcskosarakkal, üzletben vásárolt és saját kezűleg készített üdvözlőkártyákkal, van köztük olyan is, ami majdnem egy méteres. A legtöbbet Taniának címezték, de néhányat Jarednek, vagy az ő emlékére. - Tegnap este óta folyamatosan jönnek az emberek és hozzák ezeket a holmikat - magyarázza Jamie. -- Nem is tudom, hogy mi ért. Hisz nem Tania halt meg. De azt hiszem, megtudták, hogy azt a süteményt Taniának szánták, és valaki ártani akart neki. Voltak, akik annyira sírtak, hogy megszólalni is alig tudtak. Nem igazán tudtuk, mit kellene tennünk, úgyhogy Gavin mindent bezárt a csomagtárolóba. De lassan nem lesz több hely. A szememet megmagyarázhatatlanul elöntik a könnyek, miközben az „Isten áldjon” táblákat tartó plüssmacikat nézem, és a kézzel készült kártyákat olyasmi feliratokkal, hogy „mindig szeretni fogunk” - némelyiken spanyolul. Lehet, hogy Tania mindig is problémás nő volt, de az biztos, hogy van benne valami, ami megérinti az embereket. Arra gondolok, ha tudnák, hogy min kellett keresztülmennie - ha ismernék a valódi megpróbáltatásait, azokat, amelyekről még beszélni is szégyell, és minden erejét latba vetve igyekszik titokban tartani -, bizonyára még jobban szeretnék. - Köszönöm, Jamie! - Becsukom az ajtót és visszaadom a kulcsot. - Majd beszélek a csatornával, hátha tudnak valakit küldeni, aki összeszedi ezeket a holmikat. Vegyék csak át továbbra is, amit az emberek hoznak - kivéve persze az élelmiszert. Mondják meg nekik, hogy semmilyen ételt nem fogadhatnak el. És ha egy gyanús kinézetű középkorú férfit látnának... Értetlenül néz rám. - Középkorú férfit? És mit ért egészen pontosan az alatt, hogy „gyanús kinézetű”? Mert néhány lánynak már itt járt az apja, és köztük volt egy-két fura... Rájövök, hogy egy kicsit előreszaladtam. Cooper előző este hagyott egy üzenetet Canavan nyomozónak és megkérte, hogy hívjon vissza minket, amilyen hamar csak tud, pedig figyelmeztettem, hogy ezzel visszaélünk Tania bizalmával. - Azt kérte, hogy ne mondjam, el senkinek - magyaráztam. - Én pedig először is elmeséltem neked, te meg most el akarod mondani a rendőröknek is... - Ez az ember egy gyilkos, Heather - vitatkozott Cooper. - Taniának sem a hírneve miatt kellene ennyire aggódnia, inkább reálisan kellene gondolkodnia végre. Előbb-utóbb úgyis kiderül a dolog.
- Nem a hírneve sérülése miatt aggódik - tiltakoztam. - Hanem amiatt, hogy Gary esetleg a gyerekét fogja bántani. - Nos, erre sokkal kisebb lesz az esély, ha a pasas rács mögé kerül - jelentette ki Cooper. Ezzel a gondolatmenettel nehéz volt vitába szállni. Amikor Canavan nyomozó visszahívott ma reggel, én vettem fel a telefont. Mindent meghallgatott, amit Tania volt férjéről - minden szépítés nélkül - meséltem neki, és nem is szakított félbe, csak néhány szitkozódással. Amikor befejeztem, csak annyit mondott a lehető legszarkasztikusabb hangján: - Hát ez nagyszerű, Wells. Ez fantasztikus. Rohangál egy gyilkosunk szabadlábon, maga pedig azt mondja, hogy ezt az egészet tartsam meg magamnak, nehogy megsértsem az exbarátja újdonsült feleségének érzéseit? Nos, van egy hírem a maga számára. Ez itt nem a Lifetime csatorna, én pedig nem vagyok John Stamos. Visszafogtam magam és nem jegyeztem meg, hogy a Lifetime- nál aligha osztanák egy olyan fiatal színészre a szerepét, mint John Stamos. Legfeljebb Tom Selleck jöhetne szóba. - Igazából csak szívességből avatjuk be ebbe az egészbe - mondtam. Mert a barátunk. Cooper elhúzta a száját. Abban a pillanatban nem értettem, hogy miért... de aztán a nyomozó felfortyant. - Nem vagyok a barátjuk! - üvöltötte a telefonba. - Én a törvény képviselője vagyok! Maguk meg épp most árulták el nekem, hogy egy tanú - a jó barátjuk, Tania - a vallomásában hazudott nekem, nem is egyszer, de kétszer is. Mint a város polgárának, kötelessége lett volna elmondani, amit tud. - Nagyon meg van rémülve - keltem a védelmére. - Egyszer már elment a rendőrségre segítséget kérni, de nem segítettek neki. Nincs erre valami felmentő rendelet vagy ilyesmi? Mint az Égő ágyban-ban? - Egyszer láttam erről egy filmet a Lifetime-on. - Égő ágyban, meg még mit nem - morogta Canavan. – Bárcsak felgyújtotta volna a fickót és hagyta volna az égő ágyban! Megspórolt volna nekem egy csomó papírmunkát. Tudja, mit csináltam egész éjszaka? Hippi vegetáriánus muffinkészítőket kérdeztem ki, hátha valaki ott, a Pattycakesnél emlékszik rá, hogy eladott egy tucat gluténmentes mittudoménmit vaníliás szójatrutyival a tetején valakinek, aki Tania Trace-t emlegette, vagy esetleg rájövök, hogy nem tett-e valamelyikük személyesen mérget a süteménybe. De tudja, mi van? A laboreredmények a változatosság kedvéért időben megjöttek, és kiderült, hogy azok az izék egyáltalán nem is voltak vegánok vagy vegetáriánusok vagy mi a fenék, amiknek lenniük kellett volna. Még csak nem is a Pattycakesből voltak. Az a fickó csak egy tőlük kapott dobozba tette őket. Azokat az átkozott muffinokat meg maga sütötte valami porból, ami - ha engem kérdez - a normális módja a süteménykészítésnek. De a díszítéssel egészen művészit alkotott. Bár a kis ibolyákat boltban vette. Azokat nem maga csinálta. - Jó tudni! - jegyezte meg Cooper izgatottan. - Mert ez azt jelenti, hogy a pasas egészen biztosan itt lakik a városban, egy olyan helyen, ahol konyha is van, ami eléggé leszűkíti a szóba jöhető szállodák számát. Még az is lehet, hogy bérel valamit, és akkor azt lenyomozhatjuk...
- A francba, Cartwrighi! - ordította Canavan. - Azonnal vegye le a kihangosítást! Tudja, hogy mennyire utálom! Cooper felvette a telefont, és innentől ők beszéltek. Ekkor úgy döntöttem, itt az ideje elindulni dolgozni, hogy megcsinálhassam azt, amiért elsősorban be akartam menni. - Tudja mit? - mondom Jamie-nek. - Nyomtatok egy persona non grata... - Várjunk! - csodálkozik. - Persona non grata? Tehát már tudják, hogy ki tette? Rájöttek? Mert Gavint még mindig nagyon bántja, hogy nem tudott elég részletes leírást adni arról a fickóról... - Hát teljesen biztosak nem vagyunk benne - mondom óvatosan. - De azt hiszem, vannak nyomok. És mondja meg Gavinnek, hogy ne aggódjon emiatt; az a pasas egyáltalán nem olyan emlékezetes jelenség. - Kivéve persze, ha az illető az ember férje volt. Akkor lehet, hogy nemcsak kénytelen emlékezni rá, de megtörténhet, hogy meg se tud tőle szabadulni. Jamie megborzong. - Fogadni mernék, hogy én emlékeznék rá - mondja. Én pedig nagyon erősen remélem, hogy Jamie-nek sosem lesz alkalma bizonyítani az elméletét. HÚSZ Persona non grata Ez a személy hivatalosan ki van tiltva a Fischer Hallból, valamint minden olyan eseményről és rendezvényről, amely a Fischer Hallban vagy a Fischer Hall által kerül megrendezésre. Ha ez a személy megkísérel belépni a Fischer Hall területére, illetve a Fischer Hall területén vagy a Fischer Hall által szervezett eseményre vagy rendezvényre, azonnal ki kell kísérni, és értesíteni kell a New York-i rendőrséget. Ha ellenáll, sokkoló használata javasolt. Neve: Gary Hall Személyi száma / TB azonosítója: ismeretlen Életkora: 46 Magassága: ismeretlen Testsúlya: ismeretlen Haja színe: barna Szeme színe: barna Bőrszíne: fehér Egyéb különös ismertetőjele: nem ismert Fénykép (ha van): lásd a mellékletet Nemkívánatossá nyilvánítás oka: Zaklatás. Halálos fenyegetés. Gyilkosság. Miután kihúztam a papírt a nyomtatóból, az elkészült munkámra pillantok. Nem túlzás ez vajon? - tűnődöm. Végül is Gary még nincs elítélve gyilkosságért. Lehet, hogy azt kellett volna írnom: „halálos fenyegetés és gyilkosság gyanúja”.
Másfelől viszont már csak negyven táborozónk maradt. Gary HalLnak sikerült eltennie láb alól a stáb egyik tagját és megszabadítania minket tíz táborlakótól, s mindezt huszonnégy órán belül. A fenébe is, úgy döntök, kiakasztom az értesítőt a bejárathoz és a biztonsági pulthoz is. A fénykép - amelyet Tania középiskolájának honlapjáról nagyítottam ki - nem túl éles, de csak ennyim van. Annyi másolatot csinálok, hogy elég legyen minden folyosófelügyelőnek, a portán dolgozóknak és a levéltovábbítóknak, sőt még a kosárlabdacsapat tagjainak is. Semmi okom rá, hogy valakit kihagyjak a riasztásból. Esetleg a táborlakókat mégis. Nem akarom, hogy kitörjön a pánik. Elég, ha azok pánikolnak, akiknek muszáj. Ideje megeresztenem egy ébresztő hívást. Leülök az asztalomhoz és előveszem a mobilomat. - Halló! - szól bele egy hang félálomban a vonal túloldalán. - Szia, Jordan! - üdvözlöm egy kissé vidámabban, mint amilyen valójában vagyok. - Beszélhetnék Taniával, kérlek? - Taniával? - Magam előtt látom Jordan hatalmas, kör alakú ágyát - vajon miért kör alakú? Erre sosem tudott értelmes magyarázatot adni - a szürke selyemágyneművel. - Még alszik. Heather, te vagy az? Miért hívsz ilyen korán? Még csak... - egy kis szünetet tart, amíg keres egy órát - tíz óra. - Tudom - felelem. - És sajnálom. De Tania és én úgy terveztűk, hogy ma csajos napot tartunk, és csak szólni akartam neki, hogy... - Heather? - veszi fel Tania a másik telefont. Úgy hangzik, mintha teljesen ébren lenne, de biztos vagyok benne, hogy Jordan nem hazudott. Tania mindig is egy macskára emlékeztetett, úgy hogy nem vagyok meglepve, hogy képes egy másodperc töredéke alatt teljesen felébredni. - Mi baj van? - Semmi baj nincs - felelem. - Csak azért hívlak, hogy emlékeztesselek: ma azt terveztük, hogy elmegyünk vásárolni abba az új üzletbe a SoHóban, a Gary Hall té... - Lányok, ti vásárolni mentek? - szól bele Jordan. A hangja rögtön duplán hallatszik, egyrészt mivel nem tette le a saját oldali telefonját, másrészt mert ott fekszik Tania mellett, aki a másik készüléken beszél, alig egynéhány centiméterre tőle. - Hogyhogy nekem nem szóltatok? - Jordan! - szól rá Tania. - Tedd le a telefont! - De én is el akarok menni a Gary Hallba! Remek programnak tűnik. - Jordan! - figyelmezteti ismét Tania határozottan. - Tedd le a telefont! Kattanás hallatszik, aztán Tania ismét megszólal, kissé elfúló hangon, mintha sietett volna - valószínűleg bezárkózott a nagyobbik fürdőszobába. - Mit akarsz, Heather? - Csak el akartam mondani - felelem -, hogy tegnap este tíz táborozó kiköltözött. Tíz lány elesett a lehetőségtől, hogy kiteljesedjenek a zene által, ahogy a Tania Trace rocktábor brosúrájában szerepel, mert te túlságosan félsz Garytől és nem mersz szembeszállni vele. - Igenis, szembeszálltam vele - sziszegi Tania. A hangja kissé visszhangzik. Egyértelműen a fürdőszobában van. - És ezért valaki meghalt. Másról sem beszéltek tegnap az esti hírekben, miután hazaértünk. Ráadásul Jordan apjától is várt egy üzenet, hogy azt fontolgatják, leállítják a forgatást. Úgyhogy meg tudom érteni, miért borultak ki a szülők. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha... - Tania - vágok közbe. - Tudod, hogy ma reggel, amikor bementem a Fi-
scher Hallba, az épület tele volt a rajongóidtól kapott virágokkal, üdvözlőkártyákkal és lufikkal? Olyan sokat küldtek, hogy külön terembe kellett pakolnunk őket. És ezek nem Garytől jöttek. Hanem az igazi rajongóidtól. Azoktól, akik szeretnek, és nem akarnak tőled mást, csak hogy énekelj továbbra is, és a csodálatos hangoddal segíts nekik megfeledkezni a saját problémáikról Istenem - gondolom magamban. - Ebben nagyon jó vagyok. Lehet, hogy szakot kellene váltanom, és publicistának mennem a nemzetközi bűnüldözés helyett... - Tényleg? - Tania hangja fáradtnak tűnik. - Hát, hogy ezt meg tudjam tenni, először találnom kell rá valami módot, hogy megoldjam a saját problémáimat. Figyelj, Heather, én már döntöttem. Egyszerűen csak elküldöm neki a pénzt. Kifizetem, amit akar, és akkor talán leáll. Akkor talán végleg megszabadulok tőle. - Ne, Tania! - csattanok fel. - Ez a legrosszabb, amit tehetsz. Eddig csak tízezret kért havonta. Most már húszat. Mennyi lesz akkor az elég? Százezer? Kétszáz? Mikor fogja abbahagyni? - Rendben van - feleli Tania olyan hangon, mint aki mindjárt elsírja magát. - Kétszázezer dollár rendben van. Kétmillió is. Mit érdekel? Van pénzem. Semmim sincs, csak pénzem. Amim viszont nincs, az a biztonság, hogy amikor kilépek az ajtón, akkor nem áll ott egy pisztollyal és nem puffant le... - Már miért akarna lelőni, Tania? - kérdezem. - Te vagy az egyetlen bevételi forrása. - Hisz megpróbált megmérgezni, nem? - kérdez vissza. - Tania, nyilván tudta, hogy úgysem fogsz enni abból a süteményből. Ugyan már! Hiszen te profi vagy. Ettél valaha is bármilyen ételből, amit egy rajongód hagyott ott koncert után? Ismer téged. Valószínűleg ő volt az, aki figyelmeztetett, hogy sose tégy ilyet. - Ami még rosszabb - szipog Tania -, mert ez azt jelenti, hogy szándékosan bántott valaki mást. - Így van - erősítem meg. - Épp ezért teljesen igazad volt, hogy nem fizettél neki tovább. És épp ezért kell azt tenned, amit a dalban énekelsz... szállj vele szembe és állj a magad lábára! Példát kell mutatnod ezeknek a lányoknak, mert én mondom, Tania, szükségük van rád. Meg kell mutatnod nekik, hogy az éneklés, a dalszövegírás és az előadás a kreatív önkifejezés eszköze, és ezeken keresztül azzá válhatnak, amivé csak akarnak... hogy nem olyanok lesznek, akik egy biliárdasztal tetején dobálják le a ruháikat némi sörért, nem olyanok, akiket csak úgy adni-venni lehet, nemcsak egy férfi vágyának tárgyaiként fognak élni, hanem erős, határozott üzletasszonyként és művészként. - Hát ez nagyon szép beszéd volt, Heather - szipog tovább Tania. - De Gary majdnem megölte Medvét. Jaredet pedig meg is ölte. Nem fogom megkockáztatni, hogy ezek közül a lányok közül is megöljön valakit, vagy Jordant, vagy a babát, vagy Coopert, vagy téged. Pedig elég dühös lesz ahhoz, hogy megtegye, ha én nem... - Jól van - szakítom félbe. - Akkor tegyünk róla, hogy ilyen dühös legyen. Először csak döbbent csend a vonal túloldalán, aztán Tania megszólal. - Hogy micsoda? - Jól hallottad - mondom. - Bosszantsuk fel. De nagyon. A változatosság kedvéért most legyünk mi az erősebbek.
- Már meséltem neked, hogy a rendőrség pontosan erre mondta, hogy ne tegyem, amikor... -- Tania! - hívom fel a figyelmét. - Amikor a legutóbb beszéltél a rendőrökkel, Medve már veled volt? - Nem - ismeri el könnyek közt. - És Cooper? Cooper ott volt? - Nem - feleli. - De... - És én ott voltam? Vagy Jordan? Vagy az apja? Vagy Jessica és Nicole? Ott volt ezek közül az emberek közül valaki, aki most itt van és szeret téged? - Nem. De... - Nem. Most már más a helyzet. Mi segítünk neked, csak engedd, hogy segítsünk! Szerintem te is ezt akarod. Ezért kérted, hogy a rocktábort költöztessék a Catskillsből az én munkahelyemre. Nincs igazam? Hallom, hogy elcsuklik a hangja. - D-de - feleli kissé bizonytalanul. - De csak azért, mert te már olyan sok rossz embert füleltél le, én pedig úgy gondoltam, ha valaki képes elkapni Garyt, akkor az te vagy. De tévedtem. Nem hittem, hogy valaki másnak is baja eshet... - Tudom - mondom. Sosem gondoltam úgy magamra, mint aki „rossz embereket” fülel le, bár valóban tettem már ilyet ezelőtt. Furcsa hallani, hogy ezt gondolja rólam egy hihetetlenül káprázatos - és teljesen összetört popdíva. - De ha rendbe akarjuk tenni ezt a dolgot, akkor őszintének kell lenned velem. Bíznod kell bennem és segítened kell nekem. Oké? Gondolod, hogy képes vagy erre? Egy kicsit még szipog, de aztán rábólint. - Rendben. Megpróbálom. Hogyan tudok segíteni? - Azt mondtad, Gary e-maileket küldött neked. Át tudod nekem küldeni őket? - Mit akarsz csinálni velük? - kérdi Tania gyanakodva. - Tania! - figyelmeztetem. - Csak küldd el! - És megadom neki az emailcímemet. - Oké. Ennyi? - kérdezi Tania. Ügy hallom, mintha hányingerrel küszködne. - Egyelőre ennyi - felelem. - Csak ne feledd: te ezeknek a lányoknak a példaképe vagy. Nem bújhatsz el és nem engedhetsz Gary követeléseinek! Aztán gyorsan hozzáteszem, mert eszembe jut Canavan nyomozó megjegyzése a Lifetime csatornán sugárzott filmekről: - De ne csinálj semmi hülyeséget, mondjuk, ne találkozz vele egyedül valami sötét utcasarkon! - Már miért tennék ilyet? - kérdi Tania. - Hisz gyűlölöm őt! Heather, elmondtad neki? - Mit mondtam el, kinek? - kérdezek vissza zavartan. - Coopernek - feleli. - Elmondtad, ugye? Hallom, hogy valaki egy kulcsot dug az iroda ajtaján lévő zárba. Hétköznapokon mindig nyitva hagyom magam után az ajtót, de ma becsuktam. - Jaj, Tania - mondom. - Mennem kell. Valaki jön. - Elmondtad neki - állapítja meg Tania rezignáltan. - Nem baj. Tudtam, hogy el fogod. De amíg nem meséli el Jordannek, nem érdekel. - Szerintem neked kellene elmondanod Jordannek - javaslom. - Előbb-utóbb úgyis megtudja. És ígérem, meg fogja érteni. Most szia! -
Gyorsan leteszem a telefont, mert Lisa lép be az ajtón a kutyájával, Trükkössel. - Ó! - Meglepettnek tűnik, de úgy látom, nem rosszalja, hogy ott talál az irodában. - Helló! Maga meg mit keres itt? - A tegnapi nap kész katasztrófa volt - mutatok a kulcskártyára és a szerelőigénylésekre az asztalomon. - Gondoltam, bejövök, hogy egy kicsit utolérjem magam. Lisa a szemét forgatja. - Istenem - mondja. - Ez ismerős. Én is ezért jöttem. Tud róla, hogy tegnap tízen kijelentkeztek? És hallott az 1621-esben lakó lányokról meg a kosárlabdásokról? - Igen - veszem fel a tegnapi estéről szóló jelentést, és elkezdem olvasni. És azt is hallottam, hogy maga egy mocskos ribanc, akinek zuhany alá kellene állnia, hogy ne legyen olyan szutykos. - Hát - nevet fel Lisa - én azt hallottam, hogy maga egy nagyképű liba. Mindketten felnevetünk. És ha már elkezdtük, nehezen hagyjuk abba. Valószínűleg csak azért van, mert már meg vagyunk zavarodva ettől a sok stressztől. De jó érzés. - Jaj istenem - sóhajtok fel, miután egy kissé már megnyugodtunk. - Tud valaki valamit Stephanie-ról? - Én nem - feleli Lisa. - Nem nézett ki túl jól, amikor tegnap kijött a kórházból. - Hát - mondom - el tudom képzelni, miért. Attól tartok, pár napig kénytelenk leszünk nélkülözni. - Ami azt jelenti, hogy itt marad nekünk egy kollégium tele kamaszlányokkal, akiknek nincs semmi dolguk - állapítja meg Lisa - és egy harmadosztályú főiskolai kosárlabdacsapattal, akiket fizikai képtelenség folyamatosan szemmel tartani. Ez egyenes út a katasztrófához. Kapott legalább valami tervezetet a tábori programokról? - Nem - felelem. - És maga? - Miért osztaná meg velem ezeket? - dől hátra Lisa a kanapén, amelyre az imént lehuppant. - Hisz én csak egy egyszerű kollégiumigazgató vagyok. - Diákotthon - javítom ki komoran. - Jogos - bólint rá. Aztán elgondolkodik. - Azt hiszem, találnunk kellene valami elfoglaltságot ezekek a lányoknak, méghozzá gyorsan. És lehetőleg az épületen kívül, hogy még véletlenül se fussanak bele Magnusba és a csapatába, miközben a fiúk a lenti emeleteken festenek. Mit szólna, ha elvinnénk őket egy ilyen Szex és New York városnézésre? Az mindenkinek tetszene, még az anyukáknak is. - Jó ötlet - lelkesedem. - De mi lenne, ha előbb összeszednénk az összes virágot és plüssállatot, amiket az emberek Taniának hoztak, és elvinnénk őket a New York-i Gyermekkórházba? Mielőtt Jared meghalt, azt mondta, Tania azt szeretné, ha odavinnénk mindent, amit a rajongói küldenek neki. A képeslapokat pedig elküldhetnénk Jared családjának. Lisa szeme mintha hirtelen megtelt volna könnyel. - Hát, azt hiszem - mondja -, ez remek program lenne a lányoknak. Különösen az 1621-es szoba lakóinak, akiknek úgy tűnik, némi problémájuk még van az értékrendjükkel.
- Pontosan - bólogatok. - És tudja, mi lenne még jó móka? Elvihetnénk őket híres rock and roll helyekre New Yorkban. Lisa összecsapja a kezét. - Például oda, ahol John Lennont lelőtték. Vagy abba a szállóba, ahol Sid Vicious megölte Nancyt! - Vagy - jegyzem meg szenvtelenül - inkább olyan helyekre, ahol nem követtek el gyilkosságot, hogy eltereljük a gondolataikat arról, ami itt történt. Lehetne egy kissé pozitívabb, nőiesebb témájú kirándulás. - Létezik egyáltalán olyan hely, aminek köze van bármilyen női rocksztárhoz, ugyanakkor nem kötődik semmiféle kábítószertúladagoláshoz vagy gyilkossághoz? - Igen - nézek rá elszörnyedve -, persze! Csak egy háztömbnyire innen, ott a Washington Square Hotel, ahol Joan Baez lakott. A „Diamond and Rust” című dalában énekel is róla. Nem túl hízelgőén úgy jellemzi, mint egy „ócska kis szállót”, és valószínűleg akkoriban igaza is lehetett. - Milyen Joan? - csodálkozik rám Lisa. - Mindegy. - A szívem egy kicsit összeszorul. Hogy lehet, hogy nem ismeri Joan Baezt? Furcsa olyan főnökkel dolgozni, aki fiatalabb nálam. Nem mintha Joan és én egészen egy korosztály lennénk, de én legalább hallottam róla. - Aztán ott van a Webster Hall, ahol Tina Turnertől kezdve a Ting Tingsig mindenki fellépett. És a Limelight, ahol koncertezett Gloria Estefan, Britney Spears és Whitney Houston is, mielőtt bezárt. És... - dőlök előre, ahogy egyre izgatottabban magyarázok - itt van John Varvatos. ö divattervező, akinek van egy férfiruházati boltja a Bowery 315- ben, ahol régebben a CBGB rockklub üzemelt, ő pedig inspirációnak használja az underground éjszakai szórakozóhely díszleteit. Ha oda elvinnénk a lányokat, átérezhetnék, milyen volt, amikor Debbie Harry hatalmas sikert aratott Blondie-val és a „Heart of Glass”-szal... És Madonna is a Chelsea Hotelben lakott, fektethetnénk erre a hangsúlyt, nem pedig az ott történt gyilkosságra. Janis Joplin, Joni Mitchell, Patti Smith és a többi, és a többi, olyan sok nagyszerű rockénekes van, aki megszállt ott... - Fogalmam sincs, ki az a Patti Smith. - Trükkös felugrik Lisa mellé a kanapéra, ő pedig megvakargatja a fejét. - De biztos remek énekes volt. Ez mind nagyon jól hangzik. - Mi hangzik nagyon jól? - trappol be Sarah az irodába a Doc Martensében. Sötét haja szanaszét áll, overalljának egyik pántja össze sincs gombolva. Az összhatás nem annyira lazán szexi, mint inkább zaklatott és feldúlt. - Heather elviszi a táborozókat egy rock and roll túrára New Yorkban - tájékoztatja Lisa vidáman. - Miután bevittük Tania összes ajándékát a Gyermekkórházba. - Várjunk csak! - dőlök hátra a székemen. - Azt egy szóval sem mondtam, hogy én fogom csinálni! Azt mondtam, majd mi... - De maga olyan sokat tud erről - udvarol Lisa. - Ki másra bízhatnám? Azoknak az embereknek, akiket felsorolt, én a felét sem ismerem, és életemben nem hallottam a Limelightról vagy a - mi is volt az a másik hely? John Varvargoesról? - Ó, az a fickó? - néz rám hitetlenkedve Sarah. - ő csinálta Sebastian táskáját! - tör rá a zokogás. - Jaj istenem! - pislog döbbenten Lisa hol rám, hol Sarah-ra. - Mi a baj?
- Semmi - huppan le Sarah az asztalához, miközben patakzanak az arcán a könnyek. - Jól vagyok. Ne is törődjenek vele. Ha esetleg nem vették volna észre, Sebastian és köztem mostanában vannak gondok. Végre - gondolom magamban - beismeri. Felveszem az asztalomról a zsebkendőtartót, odagurulok a székemmel és átnyújtom neki. - Miféle gondok? - érdeklődöm, és arra gondolok, hogy fog ennek örülni Tom és Steven. Persze nem annak, hogy Sarah boldogtalan, hanem annak, hogy ő és Sebastian szakítottak. Ugyanis ki nem állhatják a fiút. - Hát - Sarah elvesz egy marék papír zsebkendőt és az arcához szorítja -, ha tudni akarja, a kapcsolatunk jövőjével kapcsolatosak. Vicces, hogy ezt pont magukkal vitatom meg, mivel mindketten boldogak, mindketten jegyben járnak... Lisa éles pillantást vet rám. - Maga jegyben jár? Megvonom a vállamat. - Semmi hivatalos. Csak megbeszéltük a dolgot. - ...én pedig még arra sem vagyok képes, hogy rávegyek egy pasitatyót hordó fickót, hogy elkötelezze magát - nyafog Sarah. - Hát - gördülök közelebb a székemmel Sarah asztalához, ha Sebastian nem látja, milyen nagyszerű lány vagy, akkor jobb is lesz neked nélküle. - Nem, nem lesz - siránkozik tovább. - Mert én szeretem, akkor is, ha egy kis patkány, akiben nincs annyi, hogy a szemembe mondja, hogy Izraelbe költözik. - Sarah előhúzza a telefonját, és az orrom elé tolja. - Csak egy smst küldött! Most mondja meg! Másfél évre elmegy, hogy beálljon az izraeli hadseregbe. Úgy érzi, amerikai zsidóként ez a kötelessége. Miért nem tud egyszerűen egy nyarat valamelyik kibucban tölteni, ahogy én tettem? Aztán egyre jobban belemerül abba, hogy Sebastian majd megöleti magát, és hogy még sosem hallott ekkora ostobaságot... bár ha azt vesszük, valószínűleg alaposan meg fog izmosodni. De mi értelme lesz annak is, ha valami csinos izraeli lány - mondjuk, mint Natalie Portman - majd elrabolja a szívét? Lisa döbbenten néz ránk. Ő még sosem hallotta Sarah szenvedélyes beszédeit. Sajnos ezt a mostanit is (éppen akkor, amikor ahhoz a részhez ér, hogy ha Sebastian azt hiszi, ő majd várni fog rá, akkor elment az esze) kopogás szakítja félbe. - Elnézést! Megfordulunk, és látjuk, hogy Mrs. Upton áll az ajtóban. Kezét a lánya, Cassidy vállán nyugtatja. Fehér farmernadrág van rajta és egyszerű, de drágának kinéző felső. Cassidy ma reggel levágott szárú nadrágot, Uggs csizmát és megátalkodott arckifejezést öltött magára. - Bocsánat, hogy megzavarom önöket - mondja Mrs. Upton. - De ezt a levelet találtam az ajtó alatt - villant fel egy hivatalos papírt a Fischer Hall igazgatói irodájából amelyben ide hívatnak, és arra gondoltam, talán ez megfelelő időpont lenne. - Tökéletes az időpont - feleli Lisa. Felpattan a kanapéról és az irodája felé indul. Trükkös azonnal utánaered. - Jöjjenek be! Mindketten. - Rendben. - Mrs. Upton nem túl őszinte mosolyt villant rám, majd a tekintete Sarah-ra vándorol, és valami olyasmit lehet belőle kiolvasni, hogy Magával meg mi van? Aztán a lányával együtt követik Lisát az irodájába. -
Attól tartok, valami szörnyű félreértés történt, ezért köszönöm, hogy megadta a lehetőséget, hogy tisztázzuk a dolgot. - Ó - hallom Lisa hangját, miközben becsukja maguk mögött az ajtót -, nincs itt semmilyen félreértés, Mrs. Upton... - Ezután a hangjuk egy kissé eltompul, de még így is minden szót lehet hallani az íróasztalunk fölötti hosszú rácson keresztül. És még Sarah is van olyan kíváncsi, hogy abbahagyja a sírást és előrehajol, hogy hallja, mit beszélnek. - Micsoda? - kiált fel Mrs. Upton meglepetten, miután Lisa mormogott neki valamit. - Cassidy egészen biztosan nem tett ilyet. Nekem már mindent elmondott, és ez az egész annak a szörnyű lánynak, Mallorynek a műve. Ő volt az, aki... - Mrs. Upton! - szakítja félbe Lisa szenvtelenül. - A játékteremben biztonsági kamerák működnek. Akarja, hogy lejátsszam a felvételt, amelyen tisztán látszik, amikor a lánya... - Nem, nem akarom. Ezután még elmosódottabbá válnak a hangok. Már elfáradtam a nagy hallgatózásban, úgyhogy odaszólok Sarah-nak: - Szóval, minden rendben? Sarah az ölébe bámul. - Azt hiszem. Ez az első szakításom. Az első szakítás mindig nehéz, nem? A saját első szakításomra gondolok. Ami Jordannel történt. Most, hogy Cooperrel vagyok, a Jordan iránt érzett szerelmem csak buta, kislányos rajongásnak tűnik, amin egy nap alatt túltettem magam. Ha Cooper és én különválnánk - amit el sem tudok képzelni, csak akkor, ha meghalna -, évekig tartana, míg túltenném magam rajta. De az is lehet, hogy egy egész élet sem lenne elég rá. - Egy szakítás mindig nehéz - felelem. - De minden nappal egy kicsit könnyebb lesz, amíg egyszer majd találkozol valakivel, aki elfeledteti veled azt a másik személyt, és rájössz, hogy a szakítás volt a legjobb dolog, ami csak történhetett veled. - Tényleg? - néz rám Sarah vöröslő szemmel. - Ezt most nem nagyon tudom elhinni. - Tényleg - biztosítom. - De a pillecukros csokifagyi is sokat segít. Sarah felsóhajt. - Azt hiszem, lemegyek az ebédlőbe és megnézem, van-e nekik. - Tessék! - nyújtom át neki az ebédlőkártyámat. - Én fizetem. Kicsit hezitál, mintha nem akarná elvenni, de aztán meggondolja magát. - Sajnálom, hogy olyan szörnyen viselkedtem mostanában - mondja, és feláll. - Azt hiszem, most már tudja, miért. Tudtam, hogy Sebastian ilyesmit tervez, de sosem gondoltam volna, hogy véghez is viszi. Talán arra számítottam, szeret annyira, hogy a szerelme erősebb legyen, mint az erre való késztetés... de nem így lett. - Lehet, hogy szeret, mégis érezheti úgy, hogy ezt meg kell tennie, Sarah vigasztalom kedvesen. - Ez nem jelenti azt, hogy az irántad érzett szerelme nem erős. Csak annyit jelent, hogy az egy másfajta érzés, mint amit... mint amit azzal kapcsolatban érez, amit meg kell tennie. - Lehet - nyugtázza Sarah, és az ebédlőkártyámat bámulja. - De amint mondtam, ez már nem számít. Nem fogok itt ülni és várni rá. - Nem is mondtam, hogy ezt tedd. De nem hallottam, hogy azt mondtad
volna: szakított veled. Csak megírta sms-ben, hogy elmegy. Te vagy az, aki emiatt szakítasz vele. És ha szereted, ez elég igazságtalannak tűnik vele szemben. Lehet, hogy meg kellene még ezt beszélnetek - és nem sms-ekben. Sarah néhányszor megforgatja az ebédlőkártyámat a kezében. - Oké - szólal meg végül. - Azt hiszem, ennyivel legalábbis tartozom neki. - Aztán rám néz. - Mikor okosodott ki ennyire ezekben a dolgokban? - Hát - felelem szerényen - tényleg pszichológiaórákat veszek. Sarah a fejét csóválja. - Nem - mondja. - Ez még nem elég magyarázat. Az a kurzus csak egy áttekintés. - Ezzel távozik. Lisa irodájának ajtaja kinyílik és Mrs. Upton lép ki rajta, aztán szorosan utána, kissé kelletlenül Cassidy. - Őszintén remélem - mondja Mrs. Upton hogy előveszi azokat a fiúkat is odalent, Ms. Wu, mivel ők is éppolyan felelősek ezért a dologért, mint a lányok, ha nem még inkább, mivel ők az idősebbek... - Tisztában vagyok vele, Mrs. Upton - feleli Lisa. - És bár ők már megkapták a maguk büntetését az edzőjüktől, biztos lehet benne, hogy az igazgatói iroda szankcióit sem kerülhetik el. - És mi lesz Malloryvel? - szólal meg végre Cassidy dühösen. - Ó is ivott. Neki nem jár semmi? - Mallory is hallani fog még rólam - nyugtatja meg Lisa. - És Bridget is. Cassidy arcán önelégült mosoly terül el... legalábbis addig, amíg az anyja meg nem ragadja a karját. - Gyere, Cass! Menjünk reggelizni! Rengeteg megbeszélnivalónk van még, kisasszony! Ahogy távoznak, Lisa felhördül és lerogy a kanapéra az irodámban. Trükkös a hasára ugrik, Lisa pedig ismét felhördül. - Trükkös, lefele! - tolja arrébb a kutyát, aki aztán sértődötten ül tovább mellette. - Nekem sosem lesz gyerekem - jelenti ki. - Tényleg? - kérdezem kíváncsian. - Hallotta, mit mondott az a nő odabent? - néz rám hitetlen- kedve. - Meg van róla győződve, hogy az ő drága Cassidyje biztosan nem tett olyasmit, amin rajtakaptuk, és amit a kamera rögzített. És ez a Cassidy... a fene essen bele, legszívesebben szájon vágtam volna azt a kölyköt. Ha nem gonoszul vigyorgott, akkor önelégülten. Ne értsen félre, vannak nagyszerű gyerekek. De ami sok, az sok, komolyan. Magunk közt szólva, Corynak és nekem öszszesen nyolc testvérünk van, és most már hamarosan tizenkilenc unokaöcsénk és unokahúgunk lesz. Tízéves korom óta megállás nélkül pelenkákat cserélgettem. Ha még egy pelenkás vödröt ki kell ürítenem, esküszöm, roszszul leszek. Meglepetten pislogok rá. Ilyen vallomásra nem számítottam. - Akkor minek a cécó a férjhez menéssel? - kérdem. - Miért nem elég, ha csak együtt élnek? - Hát - feleli, és úgy néz rám, mintha megbuggyantam volna az ajándékokról azért nem mondtam le. - Ahogy már említettem, mindketten nagy családból valók vagyunk, és Cory is meg én is benne voltunk a diákszövetségben a főiskolán. Nyolcszor voltam koszorúslány. Itt az ideje, hogy vissza is kapjak valamit. És ajánlom nekik, hogy ne fukarkodjanak! Szeretnék egy
extra jó mixergépet, hogy meghívhassam munka után egy margaritára. - Remek - mosolyodom el. - Meghívás elfogadva. - Egyszer majd megmutatom az online esküvői listámat. Ha férjhez megy, valahol el kell kezdeni. - Én... én nem... - dadogok. - Úgy értem, nem tervezünk nagy esküvőt. Valójában egészen titkos lesz. - Az mindegy - von vállat Lisa. - Az emberek akkor is ajándékozni akarnak, úgyhogy jobban teszi, ha feliratkozik valahová, különben mindenféle szemetet kap majd, amire semmi szüksége. Az micsoda? - mutat az asztalomra. - Ez? - Odaadom neki a „Persona non grata” plakátot. - Ezt most csináltam, reggel. Gyorsan átfutja. - Istenem! Ez az a fickó? A tegnapi? - Aha - felelem. - Arra gondoltam... nem kellene a „gyilkosságot” esetleg kijavítanom „gyilkosság gyanújára”? Lisa egy darabig tanulmányozza a papírt. Aztán visszaadja. - Mi lenne, ha egyszerűen maradnánk csak a „zaklatásnál”? Mert az a helyzet, hogy még nem nyert bizonyítást, hogy bárkit meggyilkolt vagy akár fizikailag bántalmazott volna, és nem akarhatjuk, hogy esetleg bepereljen minket, ha ezt meglátja. Ilyen világban élünk. Ha azt mondjuk, megölt valakit, és nem tette, akkor beperelhet. A zaklatást sokkal nehezebb pontosan meghatározni... valamelyik nap a metrón egy fickó előkapta a micsodáját, és azt mutogatta nekem. Feltételezem, ő azt gondolta, ez számomra kitüntetés. Lévén bennszülött New York-i, Lisa valószínűleg teljesen szokványosnak találja az ilyeneket... ahogyan szemmel láthatólag azokat a pasikat is, akik zaklatnak és megölnek másokat, ahogy a plakátomon szerepel. Annyira hétköznapinak, hogy még nekünk kell vigyáznunk, nehogy megsértsük őket. - Tulajdonképpen - folytatja - ez egy jó történet, elmesélhetné a lányoknak délután a kórházba menet. Sokan közülük valószínűleg még nem is ültek nagyvárosi tömegközlekedési eszközön, és lehet, hogy még életükben nem találkoztak mutogatóssal. Biztos akarok lenni benne, hogy tudják, mit kell ilyenkor csinálni. - Maga mit csinált? - kérdezem. - Mármint amikor a fickó előkapta a micsodáját. - Hát... - vonja meg a vállát, és visszaadja a plakátot. - A mobiltelefonommal lefilmeztem. A következő megállónál leszállt és elrohant. Én meg feltettem a felvételt a YouTube-ra és a Facebookra. Remélem, az anyjához is eljut. Biztosra veszem, hogy nagyon büszke lesz rá, hová jutott a fia. - Ez - mondom - pontosan az a történet, amit a Tania Trace rocktábor lakóinak feltétlenül hallaniuk kell.
HUSZONEGY Héber-láz Józsua és Jerikó Mózes és a vörös tenger Miért visszhangzik csak a nevem? Engem miért felejt el? Héber-lázban égek De Ő csak azt a lányt látja Héber-lázban égek De azt a lányt el nem hagyja Zsidó fiút szerettem Szívem mint Izsák sziklája De nincs bárány, nincs megváltó fény Csak levetett gönc vagyok számára
Tel Aviv és Haifa Eilat és Jeruzsálem Táncolják a hórát, mintha Az lenne az egyetlen* Héber-lázban égek De Ő csak azt a lányt látja Héber-lázban égek De azt a lányt el nem hagyja ’Szövegváltozat: Táncolják a hórát, én meg Fújok rájuk dühösen Írta: Sarah Rosenberg, New York-i Főiskola, Kollégiumi ügyek osztálya Minden jog fenntartva
Héber-lázban égek De Ő csak azt a lányt látja Héber-lázban égek De azt Ő lányt el nem hagyja - Szóval amikor leültök, hogy írjatok egy dalt - mondja Tania, aki a második emeleti könyvtár távoli végében ül egy magasított széken, kellő távolságban az ablaktól -, akkor mindig van egy történet, amit el akartok mesélni... Egy kéz a magasba emelkedik. - Igen? - kérdezi Tania. - Hogy hívnak? - Emmanuella - feleli a kéz tulajdonosa. - Igen, szóval... Stephanie, aki ott áll Tania mellett a kamera látószögén kívül, hevesen integet, amolyan „Állj fel! Állj fel, te szerencsétlen!” mozdulatokkal. Emmanuella - egy kövérkés, csillogó szemű lány kék keretes szemüvegben - végre veszi a jelzést és feláll. A stáb egy emberként lélegzik fel. - Szóval a kérdésem az, hogy honnan tudod, miről írj? Értem, hogy a dalhoz lennie kell egy történetnek, de hogy döntőd el, melyik történetet válaszd? Nekem egy csomó ötlet kavarog a fejemben - rengeteg dolog történik velem mindennap, és folyton azt gondolom, hogy ó, ebből remek dal lesz, de aztán amikor leírom, rettentő bárgyúnak tűnik. Cassidy, aki véletlenül egészen közel ül hozzám - egy kanapén a ‘legjobb ellenségével', Malloryvel, én pedig a padlón, a kamerán kívül oldalra hajol és a lány fülébe súgja: „ő maga a bárgyú.” Mallory kuncogni kezd.
- Cssss! - pisszegi le őket Sarah, aki ott ül mellettem, és minden szót lejegyzett, amit Tania a dalszövegírás-órán mondott, mivel úgy döntött, hogy jó terápia lehet a Sebastiannel történő szakítása miatti bánatának feldolgozására, ami ugyebár most van folyamatban. Igyekszem nem személyes sértésnek venni, hogy Sarah már vagy egy éve ül velem egy irodában, és még egyetlenegyszer sem kérdezett semmit a dalszerzésről, pedig én sokkal, de sokkal többet írtam már, mint Tania. Igaz viszont, hogy még egyet sem adtam el, úgyhogy végül is megértem. - Próbálj meg valami olyasmiről írni, ami heves érzelmeket vált ki belőled - feleli Tania Emmanuella kérdésére. - Az én legjobb dalaim mind a szívemből jönnek. Olyan időkről szólnak, amikor tele vagyok igazi érzelmekkel valami iránt... vagy mondhatjuk úgy is, hogy valaki iránt... - Tania szégyellősen lesüti hosszú (mű)szempilláját, a lányok pedig izgatottan sugdolózni kezdenek. Azt gondolják, Jordanról beszél. Tania pedig olyan aranyos, mint ha zavarba jönne, amiért rajtakapják, hogy a szerelmére gondol, aki ez esetben az elragadó rocksztár férje... De én természetesen tudom, hogy valaki másról beszél, nem Jordanról. Jordan időnként eljön a Fischer Hallba, bár amióta Tania - a legnagyobb meglepetésemre - elgondolkodott azon, amit mondtam neki és megfogadta a tanácsomat, azóta reggelente kimászik az ágyból és személyesen is tiszteletét teszi a saját táborában. És valahányszor Jordan vagy ő megjelennek a házban, mindenkin izgatottság lesz úrrá. De nem azért, mert sajnálják Taniát amiatt, ami történt. Az izgatottság nem félelemből fakad. Hanem lelkesedésből. Az emberek - még azok is, akik egyébként mindkettőjük zenéjét utálják, mint például Sarah - egyszerűen csodálják őket. Elbűvölőek, amikor együtt vannak, szinte sugárzik belőlük valamiféle túlvilági ragyogás. Még így is, hogy egymaga ül a széken a barna bőrnadrágjában - ami legkevésbé sem nyári öltözet -, tizenöt centis sarkú cipőjében, flitteres, ujjatlan felsőrészben és füstösre sminkelt szemekkel, Tania egészen földöntúli jelenség. A lányok a szék lábánál le sem veszik róla a szemüket. Ahogyan Sarah sem. Az én legjobb dalaim mind a szívemből jönnek. Olyan időkről szólnak, amikor igazi érzelemmel viseltettem valami iránt... vagy mondhatjuk úgy is, hogy valaki iránt... Látom, hogy Sarah feljegyzi a notebookjába, és még ezt is: A sztori szóljon olyan időkről, amikor tele vagy igazi érzelmekkel. Mint amikor Sebastian elment Izraelbe és darabokra törte a szívedet. Cassidy is észreveszi, hogy Sarah jegyzetel. Malloryhöz hajol, súg neki valamit, és ismét kuncogni kezdenek. Belerúgok a kanapéjuk lábába, ők pedig morcosán néznek fel rám. Én is morcosán nézek rájuk. - Figyeljetek! - suttogom. Cassidy felmutatja a középső ujját. Tekintetemmel az anyját keresem, de sehol nem látom. A legtöbb kísérő szülő az órák idejét szabadidőnek tekinti ellentétben az előadások időtartamával, mert akkor mindegyikük ott buzgólkodik, hogy biztassa az ő kis drágáját, vagy az ebédidővel, amikor a kamerák szinte mindig be vannak kapcsolva. Ilyenkor viszont kiszaladnak vásárolni vagy edzeni egy kicsit az egyetemi sportcentrumba, fodrászhoz vagy manikűröshöz, esetleg - legalábbis néhány anyuka esetében - azért, hogy a Wa-
shington Square Hotel földszinti bárjában annyi Cosmo koktélt dönthessenek magukba, amennyit csak bírnak. - Írjatok arról, akit a legjobban szerettek - folytatja Tania, s közben pengetni kezdi a gitárt, amit Lauren, az egyik folyosófelügyelő adott váratlanul a kezébe. - Vagy arról, akit gyűlöltök. Észreveszem, hogy amikor Tania azt mondja, hogy „arról, akit gyűlöltök”, Cassidy körbepillant a teremben, mintha valakit keresne. Ezen a héten vajon ki a gyűlölete tárgya? - tűnődöm. A múlt héten Mallory volt, de mostanra már elválaszthatatlan barátnők lettek... Aha. Bridget. Cassidy tekintete egy csinos, sötét hajú lányon állapodik meg, aki egyedül ül egy bűbájos viktoriánus székben, amelyet a CFS direkt a forgatásra vásárolt. Bridget álmodozva bámul ki az ablakon és ügyet sem vet arra, mi folyik körülötte. Ez Cassidynek is feltűnik: oldalba böki Malloryt és a szobatársuk felé biccent a fejével. Mallory a szemét forgatja, Cassidy pedig önelégülten vigyorog. Hmmm. Szóval ezen a héten Cassidy és Mallory egy emberként utálják Bridgetet. Azon gondolkodom, vajon ennek van-e valami köze ahhoz az élénkrózsaszín selyemsálhoz, amit a lány indiai színésznő módjára a nyaka köré csavart. - Azért csinálja, hogy kitűnjön a felvételen - hallottam, amikor Mallory egy másik lánynak panaszkodott az irodám előtt valamelyik nap, miközben a liftre vártak. - Különösen HD-ben. - Dehogy! Én tudom, miért csinálja - jelentette ki Cassidy ellentmondást nem tűrően. - Tele van pattanással az arca, és azt hiszi, hogy a sál majd eltereli a figyelmet róla. De sajnálom, ez nem jön be. Ahhoz sincs elég tehetsége, hogy elvonja a figyelmet a pizzaképéről. Ha azt képzeli, hogy megnyerheti a Dalversenyt, akkor nagyon el van tévedve. A többiek helyeseltek. Arra a következtetésre jutottam, hogy a nácikat, a tálibokat, és talán a méhészborzot leszámítva nincs a földön még egy olyan kegyetlen teremtmény, mint egy tinilány, ha egyszer elhatározta, hogy utálni fog. - Írjatok arról, mi történne, ha elveszítenétek azt az embert, akit a legjobban szerettek a világon - pengeti tovább a gitárt Tania. Nem is tudtam, hogy tud gitározni, pedig igen, ráadásul elég profin. - Írjatok arról, hogy mi lenne, ha az az ember, akit a világon legjobban gyűlöltök - Tania tekintete a távolba réved -, hirtelen fenyegetni kezdene titeket, hogy megöli azt a valakit, akit mindennél jobban szerettek. Hogy éreznétek magatokat? Hohó! Cooperre pillantok, aki diszkréten a kamera látószögén kívül ácsorog. Elkapja a pillantásomat, és sötét a szemöldöke a magasba szalad. A dolgok váratlan fordulatot vettek. - Vajon minden éjszaka azon rágódnátok, milyen üresnek és magányosnak éreznétek magatokat nélküle? Hogy milyen értelmetlen lenne az életetek? - Tania szükségtelenül erősen esik neki a húroknak. - Mit tennétek akkor? Eldobnátok magatoktól az életet? De lehet, hogy ezt nem tehetitek meg, mert van egy kutyátok, akinek szüksége van rátok... - Oké, ennyi! - kiabálja Stephanie kissé kipirultam - Remek. - Leveszi a fülhallgatót a fejéről. - Sajnálom, emberek! Tania, ez fantasztikus volt, de visszatérhetnénk arra, hogy írjanak arról, amit szeretnek, és koncentrálhatnánk inkább arra a részre... - halkabbra veszi a hangját, hátat fordít nekünk
és a továbbiakban olyan halkan beszél Taniához, hogy már nem halljuk, mit mond. A lányok nagyon elfáradtak az elmúlt egy órában, amíg ezen a foglalkozáson forgattak, és szünetért kezdenek nyafogni. Úgy tűnik, nem volt rájuk túl nagy hatással Tania kalandozása a sötét oldalra; valószínűleg fel sem tűnt nekik. - Húha - szólal meg mellettem egy férfihang hát ilyen, ha az ember profi filmesekkel dolgozik. Lehet, hogy át kellene gondolnom a választott életpályámat. Megfordulok, és a hátam mögött Gavint pillantom meg, aki a falnak támaszkodik. - Maga meg hogy jutott be ide? - háborgok. - Tavaly egyszer megmentettem az életét, emlékszik? És ő - biccent Cooper felé - akkor azt mondta, hogy ha rajta múlik, ezután életem végéig szabadon jöhetek-mehetek itt. Próbálok nem mosolyogni, de nem sikerül. - Ezt Cooper mondta? - Aha - bólint Gavin. - De azt is mondta, hogy viselkednem kell, különben lecsap. De miért baj az, ha itt vagyok? Nem igazán felelek meg a személyleírásnak, amit erről a Gary Hall nevű pasasról adott. Dühösen nézek rá. - Nem - ismerem el. - Valóban nem. Bár Tania egy másodpercig sem értett egyet vele, végül jó ötletnek bizonyult, hogy elmentünk Canavan nyomozóhoz... na persze nem azért, mert a rendőrségnek több szerencséje volt Gary Hall felkutatásával, mint Coopernek. Azt leszámítva, hogy találtak róla egy frissebb fotót a közlekedésiek nyilvántartásában, amit Gary akkor csináltatott, amikor lecserélte a jogosítványát - jó sokat szedett magára, vörösre festette a haját, felvett egy vastag keretes fekete szemüveget, amitől ha lehet, még elborultabbnak nézett ki, és kecskeszakállat növesztett, amit szintén vörösre festetett, azzal a félresikerült szándékkal, hogy ettől fiatalabbnak tűnjön, a fickónak nyoma sincs sehol. - Ez meg hogy lehetséges? - faggattam Coopert, amikor csak teltek a napok, és a rendőrség még mindig nem lépett előre annak ellenére, hogy mindenhová kifüggesztették a képét. - Igazából elég egyszerűen - magyarázta. - Ebben a városban nyolcmillió ember él. Csak annyit kell tennie, hogy leborotválja a szakállát, visszafesti a haját az eredeti színére, eldobja a szemüveget és nem használ hitelkártyát semmilyen fizetéshez - többé senki sem bukkan a nyomára. - De mi a helyzet az ATM-ekkel? - kérdeztem. - Azt mondtad... - A legutóbbi alkalom, amikor a pasas pénzt vett fel - mondta -, kilenc héttel ezelőtt volt. Találd ki, mennyi maradt a számláján! - Nem tudom - feleltem. - Azt mondtad, valószínűleg nem fizet semmilyen adót, úgyhogy feltételezem, elég sok... - Semennyi - tájékoztat Cooper. - Az összeset felvette. így most egy tonna készpénzzel a zsebében mászkál... hacsak nem nyitott egy másik számlát, valószínűleg álnéven, amit nem tudunk majd lenyomozni. - De a tévében...
- Ha még egyszer azt hallom tőled, hogy „de a tévében” - mordul fel Cooper -, többet semmit nem beszélek meg veled! Az élet nem valami krimisorozat. A tévében a rendőrségnek olyan arcfelismerő programja van, ami rá tud kapcsolódni a bankok biztonsági kameráira, aztán összeveti ezeket a képeket egy ismert bűnözőkről készült országos nyilvántartással. A valóságban a rendőrségnek nemcsak hogy nincs ilyen lehetősége, de még ha volna is, a bűnözőknek akkor sem lenne más dolguk, mint hogy egy kissé megváltoztatják a külsejüket, sőt még az is elég lenne, ha csak ügyelnének rá, hogy folyamatosan profilból mutassák az arcukat, és az egész dolognak annyi. - Aha... - Erre nem tudtam mit mondani. - És mi van az e-mailjéből vett IP-címmel? - Semmi - vont vállat Cooper. - Mindenféle internetkávézókból írt, innen a városból, ahogy azt sejtettem. Tudod, semmilyen nyilvántartásban nem találtam meg a válási dokumentumaikat. - Micsoda? - csodálkoztam. - Hát nem használtad a híres közönyösségedet a bírósági ügyintézőknél? - Dehogynem, minden morzsáját felhasználtam - mondta. - Plusz néhány ötvendolláros bankjegyet, valamint Tania valódi nevét és a művésznevét. De csak a nagy semmit találtam. Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán... - Egyáltalán micsoda? - kérdeztem, amikor hirtelen elhallgatott. - Semmi - felelte. - Ne törődj vele. Nem érdekes. - Nem, de komolyan - makacskodtam. - Nekem elmondhatod. Szóval, egyáltalán micsoda? De csak a fejét csóválta. - Taniának már így is van épp elég baja. Hát az már biztos. Miután a New York-i Gyermekkórházban tett látogatásunk olyan jól sikerült - annak ellenére, hogy Cassidy és Mallory megállás nélkül duzzogtak -, a média szinte azonnal megtudta, hogy a Tania Trace rocktábor (a Post szavait idézve) tovább „dübörög”, annak ellenére, hogy a „Halál szállásán” újabb tragédia történt. Azt nem mondanám, hogy pont ezért terveztem így a dolgot, de azért lehet, hogy ez is megfordult a fejemben. Stephanie Brewer neszét vette a kis kirándulásunknak - és a New York legnagyobb női rocksztárjaival kapcsolatos látnivalók megtekintésére szervezett túrámnak és végre úgy döntött, magához tér: meggyőzte a csatorna illetékeseit (név szerint Grant Cartwrightot), hogy ne kaszálja el a Jordan és Tania show-t, még mielőtt adásba került volna. Nem tudom, ezt hogy sikerült elérnie, de amint Gary Hall jogosítványképe bekerült az összes helyi újságba és híradóba - ami persze azt jelentette, hogy a Cartwright Filmstúdiónak ki kellett találnia egy történetet arról, hogy az illető Tania egy régi, fanatikus rajongója, és ezt a történetet persze azonnal felkapta minden, pletykákkal foglalkozó weboldal és az összes létező média -, az egész ügy már úgyis kicsúszott Tania kezéből. Azt hiszem, Cooperen, Canavan nyomozón és persze Tanián kívül már senki sem tudja az igazat a Garyvel való kapcsolatáról. De a média persze éhesen lesett minden új információt. Ebből következőleg nem tudtunk úgy kilépni a Fischer Hall ajtaján, hogy ne futottunk volna bele valami zaklató újságíróba, aki rögtön nekünk sze-
gezte a kérdést, nem gondoljuk-e, hogy ha itt lakunk vagy dolgozunk, az életünk veszélyben van. - Nem veszélyes - hallottam többször is a lányokat. (A Cartwright Filmstúdió publicistái alapos médiaoktatásban részesítették őket, és természetesen sürgősen újratárgyalták a fizetséget is, hogy meggyőzzék a lányokat és a szüleiket, hogy maradjanak, annak ellenére, hogy egy pszichopata gyilkos vadászik a táborvezetőjükre. Ám még az ilyetén ösztönzések ellenére is távozott három újabb lány. - Valójában nagyon tanulságos volt a dolog - mondta Cassidy az Entertainment Tonight egyik riporterének -, hasznát vehetem majd a látottaknak, ha én leszek híres és nekem is lesz saját zaklatom. Nehogy lemaradjon, Mallory a könyökével arrébb taszította Cassidyt, és hozzátette: - Tania remek példát mutat arról, hogy ha bármi ilyesmi történik, akkor is éljük tovább az életünket. Komolyan csodálom érte. - Ezt a kis beszédet aztán számos újságban közölték és az interneten is újra meg újra előkerült, Cassidy legnagyobb bosszúságára. - Az én ebédlőmben nincs semmi veszély - tájékoztatta Magda a CNN egyik riporterét. - Mindig szééép és friss ételeket szolgálunk fel, és soha nincsenek patkányok, de soha. - Khm, Magda - súgtam a fülébe, mikor már mindketten bent voltunk az épületben. - Tudod ugye, hogy patkányok azért néha vannak? - Igen, persze - bólogatott. - De azoknak csapdát teszünk ki, nem mérget. Hát, ez igaz is, úgyhogy ha valamelyik kíváncsi újságíró esetleg belekukkantott volna valamelyikbe, ő sem állíthatott volna mást. De természetesen egyikük sem tette. Jobban érdekelte őket, hogy összehozzanak valami szenzációs cikkecskét arról, hogy az otthonunkban használt mindennapos dolgok is tartalmazhatnak mérget, például az állítólag egészséges vitaminok, amiket a drogériában vásároltunk. Mások szemében úgy tűnhetett, mintha Tania is könnyedén venné a dolgokat - leszámítva talán a mai felvételt, de mi, akik jól ismertük őt, láttuk, hogy lassan összeomlik a nyomás alatt. Napról napra soványabbnak és törékenyebbnek tűnt. Cooper szerint alig evett - a húga, Nicole, meg is vádolta azzal, hogy „pregnorexiás”* Jordan pedig elmondta, hogy nem tud aludni. Természetesen se Jordan, se Nicole nem ismerték az igazságot Gary Hallról. De Tania minél inkább aggódott amiatt, hogy a dolog kiderül, ez annál kevésbé tűnt valószínűnek. Még senki sem kapcsolta össze a New York-i Gary Hallt a vastag szemüvegével, a vörös hajával és a kecskeszakállával a floridai Gary Hall-lal a felcsíptethető nyakkendőjében, kezében a karmesteri pálcájával. Az egyetlen esély, hogy valaki rájöjjön az azonosságra, az lenne, ha maga Gary Hall fecsegné ki a dolgot. Ehhez viszont elő kellene bújnia a rejtekéből, mint azoknak a csótányoknak, amik a hűtő alatt motoszkáltak a Taniával első közös lakásukban. És amint ez megtörténne, 36.000 New York-i rendőr, valamint a barátom és én ugranánk elő, hogy lecsaphassunk rá. A Fischer Hall könyvtárában Tania csak bólint és annyit mond: - Rendben. Értem. * Helyesen: pregorexiás. Az angol pregnant (terhes) és az anorexia szavak összetételéből. Jelentése: terhességi éhezés.
- Remek - nyugtázza Stephanie, és ellép mellőle. - Oké, mindenki! - szól oda a lányoknak. - Tudom, hogy nagyon meleg van itt és már fáradtak vagytok, de nagyon bírom, amilyen energiával most mennek a dolgok. Ezt még megcsináljuk, aztán ebédszünet! A lányok morogni kezdenek, kivéve Sarah-t, aki már alig várja, hogy viszszatérhessen jegyzetelni. - Ugyan már! - próbálja őket felvidítani Chuck, az operatőr. -Mindjárt ebéd! És fajita-nap van. Ki tudna ellenállni egy isteni fajitának? A lányok kuncogni kezdenek, mert Chuck kissé kéjes hangsúllyal ejtette ki azt a szót, hogy „fajita”. Sarah zavartan néz rá. - Hisz az csak egy kis hús és zöldség tortillába csomagolva - éretlenkedik. - Valójában más okom is volt rá, hogy idejöjjek - árulja el Gavin, miközben Marcos visszahelyezi a mikrofont az állványra -, amellett, hogy szívesen figyelemmel kísérem az amerikai szórakoztatóipar összeomlását. - Lisa várja magát odalent az irodában. - Miért? - állok fel. - Nem tudom - vonja meg a vállát Gavin. - Csak meglátott a folyosón, és megkért, hogy jöjjek és keressem meg magát. Azt mondja, fontos. Bólintok és csendben kimegyek a szobából, de közben még hallom Tania hangját: - Írjatok arról, amit szeretnétek, hogy megtörténjen veletek, a vágyaitokról, az álmaitokról, arról, hogy mit tennétek másként, mi az, amit szívesen meg nem történtté tennétek, de ha az a dolog nem esett volna meg veletek, akkor ma nem lennétek azok az erős emberek, akik vagytok... Vágyak és álmok - jegyzi le Sarah, miközben távozom. Ez az, Stephanie! - gondolom, és csendben becsukom a könyvtárajtót magam mögött. - Csak tartsd távol a gondolatait a sötét dolgoktól! Nem hagyhatjuk, hogy Tania összeomoljon most, hogy a Dalverseny alig egy hét múlva lesz, és már ilyen közel jár a végéhez. A vicces az, hogy mikor ezt gondoltam, még nem tudtam, mindannyian mennyire közel járunk a végéhez. De legfőképpen én. HUSZONKETTŐ A New York-i Főiskola diákotthonainak eseményjegyzőkönyve Jelentéstevő: Davinia Pate! Dátum: jú!. 31. Épület: Fischer Hal! Beosztás: folyosófelügyeiő Az eseményben érintett személyek (a jelentéstevőn kívül): Név: Cassidy Upton Szálláshely: Fischer Hall, 1621-es szoba Név: Mallory St. Clare
Szálláshely: Fischer Hall, 1621-es szoba Név: Bridget Cameron Szálláshely: Fischer Hall, 1621-es szoba Az esemény részletei: Esemény dátuma: júl. 31. Esemény helyszíne, természete, leírása: Cassidy és Mallory kb. reggel 9 óra tájékában bekopogtak hozzám és azt mondták, beszélni akarnak velem a szobatársukról, Bridgetről. Megtett intézkedés: Beszéltem velük, aztán megmondtam nekik, hogy a problémájukkal az épület igazgatójához fogok fordulni. Javaslat további intézkedésre: Még nem ismert. A diákotthon igazgatójának megjegyzése, további intézkedések, jelenlegi helyzet: Még nem ismert. A kollégiumi ügyekért felelős osztály megjegyzései: (Jelöljön be annyit, amennyit szükséges) Személyes: --- halál --- betegség --- pszich. ---iskolai --- alkohol ----drog Közösségi: --- politikai/jogi --- hátrányos megkülönböztetés ---külső bűncselekmény --- bűncselekmény az épületben ---biztonsági szabályok megsértése --- rongálás ---biztonsági veszély --- karbantartási probléma ---tűzriadó --- portaszolgálat ---személyzet --- diákpanasz ---közösségi problémák Amikor belépek az irodába, Lisa ott ül az asztalánál, mellette a széken pedig Davinia, a tizenhatodik emelet folyosófelügyelője. Egyikük sem tűnik túl vidámnak. - Helló! - üdvözöl komoran a főnököm. - Helló! - köszönök vissza. - Gavin küldött, hogy látni akar. - Igen - bólint Lisa. - Davinia azt mondja, van egy kis probléma. Leülök a saját asztalomhoz és feléjük fordulok a széken, így Lisa irodájának nyitott ajtaján keresztül mindkettejüket láthatom. - A múlt héten meghalt valaki süteménymérgezésben, és a TMZ pletykamagazin emberei ott lapulnak minden bokorban. Mi lehet ennél rosszabb? - Hát, nem feltétlenül rosszabb - feleli Lisa. - De az 1621-esben lakó lányokról van szó. - Felemel egy eseménybejelentő lapot az asztaláról. - Kell ennél többet mondanom? - Ó jaj - sopánkodom. - Most jöttem el tőlük a könyvtárból. Cassidy olyan elbűvölő volt, mint mindig, de semmi különöset nem vettem rajta észre. Mit művelt már megint?
- Mallory és Cassidy meghallgatást kértek tőlem ma reggel, teljesen bizalmasan - meséli Davinia. - Még arról is meggyőződtek, hogy senki nem jár arra filmesek közül, nehogy felvegyék őket, ebből is látszik, milyen komolyan vették a problémát. Azt mondták, aggódnak Bridget miatt. Összeszalad a szemöldököm. - Aggódnak miatta? - Eszembe jut, hogyan kereste Cassidy a tekintetével Bridgetet a könyvtárban, amikor Tania arról beszélt, hogy írjanak olyan valakiről, akit gyűlölnek. - Inkább féltékenyek rá. Szerintem próbálják elkerülni a megmérettetést. - Meglehet - ismeri el Davinia. - De Mallory és Cassidy szerint Bridgetnek van egy pasija... - Várjunk csak! - Ebből egy szót sem hiszek el. - Kiszökött az épületből? Nem nagyon hiszem, hogy a múltkori után bármelyik lány megkockáztatná... - Én is ezt kérdeztem - folytatja Davinia. - De azt mondják, nem éjszaka járkál ki. Napközben találkozik vele, amikor van egy kis szabadidejük a forgatások között, és a többi lány a műsorát gyakorolja a Dalversenyre, a felügyelők meg el vannak foglalva... - ...valami mással - fejezem be helyette a mondatot, mivel tudok a koktélozásokról a Washington Square Hotelben. - És ki az a fickó? Ugye, nem Magnus? - kérdezem, és a szívem hirtelen hevesen kezd dobogni. - Istenem, csak ne az egyik kosaras srác legyen! - Tényleg ide jár, a New York-i Főiskolára, egy nyári kurzusra - feleli Davinia. - De nem ebben az épületben lakik. Mallory azt mondja, a Wasser Hallban, a park túloldalán. Ő és Mallory is csak onnan jöttek rá, hogy egész múlt héten megállás nélkül sms- ezett valakivel, de nekik nem árulta el, hogy ki az, úgyhogy egyik nap, amikor mindenkinek gyakorolnia kellett volna, követték ... - Micsoda kis görények! - állapítom meg egyáltalán nem meglepetten. - ...és látták, hogy átmegy a Wasser Hallba, és az a fickó bejelenti. Természetesen később - hál’ istennek kamerán kívül - számon kérték tőle, Bridget pedig könyörgött nekik, hogy ne mondják el senkinek, mivel a fiú ortodox zsidó, és nekik tilos más vallásúval járni, és ha a kapcsolatuk filmre kerül, a családja pedig megnézi, akkor garantáltan kitagadják. - Jaj ne már! - húzza el a száját Lisa. - Ezt komolyan mondja? Elgondolkodva ütögetem az alsó fogsoromat. - Ez még igaz is lehet - mondom. - Az egyik oka annak, hogy a Wasser Hall ennyire népszerű, az az, hogy az alsó szinteken lévő szobák némelyikében konyha is van, hogy a kóser konyhát tartók főzhessenek, valamint ne kelljen a liftet használniuk Sabbatkor. Az ebédlő is elég nagy hozzá, hogy kóser és nem kóser ételeket is felszolgálhassanak. Szóval ha a fiú ortodox, érthető lenne, ha a Wasser Hallban lakna. - És mit mond Bridget, hogyan találkoztak? - néz Lisa Daviniára. A folyosófelügyelő megvonja a vállát. - Hol akad itt valaki a másikba? Nyilván a parkban. Tehát ezért kerestek meg a lányok. Azt mondják, úgy érzik, „elárulják” Taniát azzal, hogy egy ilyen titkot rejtegetnek előle, és ennek a show-nak a „valóságról” kellene szólnia, és a „valóság” az, hogy Bridget nem a valóságban mozog. Felhúzom a szemöldököm. - Ó, hát persze. Ezért mesélik el az egészet, mert nem akarják, hogy a
Jordan és Tania szellemisége csorbát szenvedjen. Még véletlenül sem azért, mert óriási drámakirálynők, és ők akarnak több időt a képernyőn tölteni. - De biztos, hogy nem jár ki éjszaka? - tudakolja Lisa. Davinia a fejét rázza. - A lányok szerint nem, mivel mindenkitől elvettük a személyijét. Semmiképpen nem tudna visszajutni úgy, hogy ne bukjon le. Mindig ő megy a fiúhoz, de csakis nappal. Lisára nézek. - Hát, nem tudom. Maga szerint mit kellene tennünk? - Én is ezen gondolkozom - feleli Lisa aggodalmasan. - Amíg itt tartózkodik, felelősek vagyunk érte, és a Cartwright Filmstúdió is. De nincs olyan törvény New Yorkban, amely kimondaná, hogy egy tizenöt éves lánynak nem lehet barátja, feltéve, hogy a fiú is tizennyolc év alatti. - Másfelől viszont ha a srác már nagykorú, és le is fekszenek egymással, nekünk pedig tudomásunk van erről és hagyjuk, hogy tovább folytassák, akkor nagyon is felelősségre vonhatnak - sóhajtok, majd megpördülök a széken és a kollégiumi telefonkönyv után nyúlok. - Tudja, hogy hívják a fiút, Davinia? - Nem - feleli. - De hogy érti azt, hogy nagyon is felelősségre vonhatnak? - Jogilag ez erőszaknak számít - magyarázza Lisa. - New Yorkban a szexuális kapcsolat létesítésének alsó korhatára tizenhét év. - De mi nem tudjuk, hogy Bridget... - Azt sem tudjuk, hogy nem - hívom fel a figyelmét. - Üdv! - szólok bele a telefonba, amikor a tárcsázott számon végre felveszik. - Wasser Hall? Igen? Ha fogadnak egy hívást, ezt be kellene mondaniuk. Úgy kellene felvenni, hogy „Tessék, Wasser Hall” vagy valami ilyesmi. Na, mindegy, itt Heather beszél, a Fischer Hall igazgatójának asszisztense. Kapcsolnák, kérem, Simont? Simon Hague-et, a diákotthon igazgatóját. Simon Hague-et, azt a fickót, aki felvette magukat! Távolabb tartom magamtól a kagylót, és odaszólok Lisának és Daviniának: - Istenem, mintha valami állatkert lenne ott. És mi vagyunk azok, akiknél egy valóságshow-t forgatnak. Igen - mondom a kagylóba. - Boldogan várok. - Elmondjuk Ms. Brewernek, hogy mi történt? - kérdezi aggodalmasan Davinia. A homlokomat ráncolom. - Cassidy és Mallory éppen ezt akarják. Aztán amikor Bridget sírva megy vissza a szobájukba, mindketten ártatlan képpel kérdezik majd, hogy „Mi baj van?” Stephanie pedig szépen filmre veheti az egész balhét. - Egyetértek Heatherrel - bólogat Lisa. - Egyelőre tartsuk meg magunknak. Majd lehívom Bridgetet egy négyszemközti beszélgetésre, hogy tájékoztassam: tudunk a dologról, és meggyőződjek róla, hogy érzelmileg minden rendben van vele, és... - Halló! - szólalok meg, mikor a vonal másik felén valaki végre felveszi a kagylót. - Simonnal szeretnék beszélni! Nincs? Hát akkor van valaki más az igazgatói irodában? Senki? Mi a helyzet az asszisztenssel? Van ott valaki, aki meg tudná mondani... És mi lenne... Ó! Ó, igazán? Ó, oké, értem. Ez nagyon érdekes. Tudja, mit, nem érdekes. Majd átmegyek és megoldom magam. Oké, viszhall.
Leteszem a telefont. - Simon ma nincs bent - állok fel.- Még a Hamptonsban van. Lisa meglepetten néz rám. - Micsoda? Hiszen kedd van! - Igen - felelem, és nagyon igyekszem, hogy az elégedettség, amit belül érzek, ne üljön ki az arcomra. - Bérel ott egy nyári lakot, és minden héten ott pihen csütörtöktől keddig, kivéve, amikor az övé a hétvégi ügyelet, de az csak négyhetente van. A nyaralót pedig megosztja az asszisztensével, Paulával. Így most ő is ott van vele. Lisának leesik az álla. Davinia pedig zavartan néz ránk. - Akkor hogy vezeti az irodát? - Ez rendkívül jó kérdés, Davinia - ismerem el. - Majd megválaszolom, ha visszajöttem. De most át kell mennem a Wasser Hallba, és ellenőriznem kell a bejelentkezési íveket, hogy kiderítsem, hogy hívják a fiút, akihez Bridget ment. Majd jövök. HUSZONHÁROM A New York-i Főiskola biztonsági szolgálata Vendégnyilvántartás és egyéb teendők A lakók a főiskola diákotthonainak területén csak bejelentett vendégeket fogadhatnak. A vendégek csak érvényes fényképes igazolvány felmutatásával engedhetők be az épületbe. Az igazolványt a látogatás végéig letétbe kell helyezni a portán. Az itt lakóknak a vendégeket az előcsarnokban kell fogadniuk, és előírás szerint be kell jelenteniük őket. A látogatás végeztével ugyanez az ember kísérje ki a vendéget, és jegyezze be a látogatója távozását a vendégnyilvántartásba. Fogadó személy neve: Látogató neve: Szobaszám: Dátum: Belépés ideje: Kilépés ideje: Mire átérek a Washington Square Parkon és bejutok a Wasser Hall légkondicionált előcsarnokába, a melltartóm alatt csupa izzadság vagyok, ami egy kissé lerombolja a remek hangulatomat Simon piszkos kis titkának felfedezése után. Csodaszép nyári nap van, ez azt jelenti, hogy a parkban nyü-
zsögnek az olyan emberek, akik jó idő esetén ráérnek parkokban mászkálni: ebédszünetet tartó munkások, kutyasétáltatók, babakocsit toló dadák, diákok, akik két óra közti üres idejükben a szabadban tanulnak, fényképezőgépet kattogtató turisták, és persze azok, akik ezekből a turistákból élnek utcazenészek, akik némi apró reményében dobolnak vagy gitároznak, szélhámosok, akik úgy tesznek, mintha elhagyták volna a kulcsukat, és épp öt dollárjuk (csak öt dollár) hiányozna ahhoz, hogy lakatost tudjanak hívni, és a drogdílerek, akik a park egész területén ajánlgatják az árujukat, ám a legtöbbjük álruhás rendőr. - Tán majd máskor - mordulok rá az egyikükre, amikor elindul felém. Azonnal meghátrál, és csak annyit mormog: - Bocsánat, asszonyom! - Én pedig eltűnődöm, hogy vajon mikor változott a „kisasszony” „asszonyom”-má. Bemegyek a Wasser Hall ragyogóan modern előcsarnokába, odalépek a biztonsági pulthoz, és úgy három másodperc alatt kiderítem Bridget Cameron barátjának a nevét. Mivel meglátom a lány főiskolai diákigazolványát. A biztonsági őr dobozában. - Viccel velem? - egyenesedem fel. - Most is itt van? A Jordan és Tania forgatásán valószínűleg ebédszünetet tartanak. Bridget azonban igencsak szedhette a lábát, ha hamarabb ért a Wasser Hallba, mint én. De végül is tényleg sokkal fiatalabb nálam, akár a lányom is lehetne... már ha kiskorúként szültem volna, és nem lenne krónikus endometriózisom. - Egén - bólint rá Pete az asztal mögül. - Azt hiszem. - Wynona, látta ezt a lányt bejelentkezni? Pete igyekszik minél több túlórát vállalni, s úgy tűnik, a déli műszakot a Wasser Hallban teljesíti. Mivel a Fischer Hall zárva van - csak a Tania Trace rocktábor lakói étkezhetnek ott ebédidőben a Wasser Hall zsúfolásig megtelik, így meg kell duplázniuk a biztonsági őrök számát, hogy felügyeljék, mindenki a megfelelő ajtón megy-e be... az egyiken át az alagsori ebédlőbe érünk, ahonnan az épület többi részébe nem lehet átjutni. A másik, amit ilyenkor tilos használni, a főépületbe vezet. - Nem - feleli bosszúsan Wynona. Ő is némi túlórát vállalt délidőben a Wasser Hallban. - Nem jegyezhetek meg minden egyes látogatót, csak azokat, akik az én térfelemen jelentkeznek be. A másik felét magának kellene figyelnie! Hé! - kiabál rá egy diákra, aki hatalmas hátizsákot cipel. - Maga meg hová igyekszik? - Ebédelni - feleli a megszeppent fiú. - Másik ajtó! - mutatja Wynona. A diák elvörösödik és a jó ajtó felé veszi az irányt. - Semmi baj - nyugtatja meg Wynona már jóval kedvesebben, amikor a fiú elhalad mellette. - Csak legközelebb ne felejtse el! - Megkapta a választ - fordul felém Pete. - Wynona azt mondja, nem látta bejelentkezni a lányt. Akkor bizonyára Eduardo írhatta fel, ő volt itt előttünk. Miért, valami gond van? - Igen. Valami gond van - világosítom fel. - Ez a lány csak tizenöt éves. A Tania Trace rocktábor lakója. - Ajjajaj - szisszen fel Pete. - Anyuka ideges. - Én nem az anyja vagyok - rántom ki Pete kezéből az igazolványt. - És nem vagyok ideges. Csak úgy mondom. Hadd lássam, ki íratta fel! Pete védekezőn elém tolja a naplót.
- Minden kölykön rajta kellene tartanom a szemem, aki átjön ide ebédelni? Az isten szerelmére, ebédidő van! Mekkora bajba keveredhet egy diák ebéd közben? - Ha csak ebédelni jött volna, akkor nem kellett volna bejelenteni. A srác nyilván felvitte a szobájába. Ha a maga lányáról, Nancyről lenne szó, aki az egyik ilyen táborban lakna, amiért maga annyit dolgozik, hogy ki tudja fizetni, nem akarná maga is, hogy valaki vigyázzon rá? - Nancy - tiltakozik Pete - nem jelentkezne a Tania Trace rocktáborba, mivel ő gyerekorvos akar lenni. Sosem fizetnék azért, hogy ilyen... - Vigyázzon! - mordulok rá. - És ezek a lányok nem fizetnek a táborért. Meghallgatáson kellett részt venniük és bejutottak. Igazából ők kapnak pénzt azért, hogy ide járjanak. Szóval... - hátrasimítom a szemembe hullott hajamat, és az ujjammal végigfutok a listán. - Bill Bigelow? Az nem lehet. Ha jól tudom, az a fiú ortodox zsidó. És Bill Bigelow... - elhallgatok. Miért cseng nekem ez a név olyan ismerősen? Pete maga felé fordítja a listát. - A Bigelow nekem sem tűnik épp zsidó névnek. - Várjunk csak, most ez rasszista kijelentés volt? - Haver! - Egy csoport diák lép oda a pulthoz. - Kellene a bejelentőkönyv. Fel kell írnom a fiúkat. - Egy pillanat! - kér türelmet Pete. Megmutatja Wynonának a könyvet. Wynona, látta már ezt a srácot valamikor? Volt rajta kapedli? - Hát azt meg honnan tudjam? - vet egy pillantást a névre Wynona. Ilyenkor nyáron sokan vannak, akik csak két hetet töltenek itt, a szobákat pedig bárkinek kiadják, aki előre fizet. Nem emlékezhetek minden arcra, pláne nem a hozzájuk tartozó nevekre. - Haver! - türelmetlenkedik a diák, aki a bejelentőkönyvre vár. - Beírhatnám végre a vendégeimet? El kellene kezdenünk a filmezést az intenzív forgatókönyvíró kurzusra. - Úgy nézek én ki, mint a haverod? - emeli fel a hangját Wynona. - És a diákotthonban tilos a filmezés. - De ha nem készülök el ezzel a projekttel péntekig - nyafog a fiú -, akkor nem kapok bizonyítványt! - Erre tán korábban kellett volna gondolnod - von vállat Wynona. - Ezt a cuccot nem hozhatod be ide. Tűzveszélyes! Bill Bigelow. Bill Bigelow. Bill Bigelow. - Öcsém - szólal meg a srác haverja. - Micsoda szipirtyó! - Kit nevezel te szipirtyónak? - áll fel a pult mögül Wynona dühösen. A fiú elsápad. - Senkit! Pete-hez fordulok. - Hozzá kellene férnem a diákok nyilvántartásához a számítógépen. Ki kell derítenem, ki ez a fiú, hány éves, és hogy az iskola diákja-e vagy csak a nyarat tölti itt. Pete a fejét rázza. - Sajnálom, Heather! - mondja. - Az egyetlen számítógép itt az igazgatói irodában van, az pedig zárva. Ilyenkor mindig. - Nem csak „ilyenkor” - jegyzi meg Wynona. Mivel sikeresen elrettentette a filmes diákot, már visszaült a helyére. - Bárcsak az én munkám is ilyen len
ne. El tudnám viselni, ha hetente csak két napot kellene dolgoznom, de ötért fizetnének. Nem vesztegethetem az időt. Bridget ebben a pillanatban is Bill Bigelow szobájában tartózkodik, és lehet, sőt inkább valószínű, hogy éppen szexelnek. Amihez persze semmi közöm. Nem vagyok az anyja, ahogy azt Pete-nek is kifejtettem. Amennyit én tudok a dologról, Bill Bigelow akár egy vele egykorú fiú is lehet, aki a New York-i Főiskola egyik diákotthonában lakik, mivel ő is, mint Bridget, rendkívüli tehetség, és mint olyan, számítástechnika- vagy gitárórákra jár a nyáron. Az is lehet, hogy éppen sakkoznak odafönt. Talán... A fenét! Előveszem a telefonomat, és már épp azon vagyok, hogy beüssem Lisa számát, amikor két, ismerősen nagydarab figura lép be a Wasser Hall ajtaján, az egyikük melegítőben, a másik vászon- nadrágban és pólóban, és mindketten úgy viselkednek, mintha az övék lenne a hely. Megkönnyebbülten sietek át az előcsarnokon. - Üdv, fiúk! - próbálkozom. - Nem tudná valamelyikőtök elérni a központi rendszert a mobiljáról? - Hát - néz rám kissé sértődötten Tom én is örülök, hogy látlak, Heather. És te hogy vagy? - Komolyan beszélek - sürgetem. - Meg kell keresnem egy diákot, de az igazgatói iroda zárva van, az én telefonom meg kőkorszaki - mutatom fel alátámasztásul a készüléket. - Az ott egy antenna? - kérdezi szörnyülködve Steven. - Jaj, te szegény! - Tom előhúzza a vászonnadrágja zsebéből a telefonját és megérinti a képernyőt. - Akkor kit keresek és miért is? Ja, és jössz velünk ebédelni? Ügy hallottam, húsos-sajtos makaróni van, a kedvenced. - Bill Bigelow a neve - felelem. - És lehet. Az egyik táborlakó lány bejelentkezett a szobájába, és tudni akarom, hogy tisztességesek-e a szándékai. Ha nem, akkor felmegyek és visszarángatom a leányzót a Fischer Hallba. Tom elvigyorodik. - Mielőtt még folt esne a becsületén? Segíthetünk esetleg? Steven csak azért él, hogy fiatal szüzeket védelmezhessen, nem igaz, Steven? A barátja bosszúsan néz rá. - Az csak egyetlenegyszer volt! - tiltakozik. - És nagyon sajnálom, Heather. Remélem, azóta nem történt ilyesmi... Tom lélegzete hirtelen elakad. Valamit észrevett a telefon képernyőjén. - Várjunk! Hány éves is ez a lány? - Tizenöt - felelem. - Miért? Megtaláltad Bill Bigelow-t? - Naná. - Tom, ha lehet, még jobban vigyorog. - Itt az áll, hogy nem a New York-i Főiskola rendes tanulója, de hét hétig itt lakik a Wasser Hallban, amíg az intenzív musicalkurzust látogatja. Intenzív musicalkurzus! Betojok! - Musical? - A vészjelzőm azonnal bekapcsol. - Bill Bigelow? - Na igen - bólogat Tom. - Én is épp erre gondoltam. És a lányokat szereti? De persze még az is előfordulhat, azt hiszem. Itt van például Hugh Jackman. - Nem - intem le. - Most nem erre gondoltam. Már emlékszem, hol hallottam ezt a nevet. Billy Bigelow. Egy szereplő a Carouselben. - Tényleg! - szisszen fel Tom. - A mamám minden este Billy Bigelow dalát
énekelte nekünk lefekvés előtt, azt, amelyik kislányokról szól: rózsaszínben és fehérben, mint a barack és a tejszín. - Nem örülök, hogy nekem kell kimondanom - csóválja a fejét Steven. De valakinek muszáj. Nem csoda, ha meleg lettél... A szívem egyre hevesebben ver. - Fiúk, ez nem túl jó. Mit írnak, hány éves? - Öhm - néz Tom a telefonra. - Khm... huszonkilenc. Sarkon fordulok és visszasietek a biztonsági pulthoz. - Várj! - trappol utánam Tóm. - Mit akarsz tenni? - Felmegyek a... - elveszem a vendégnyilvántartást Pete-től, és ellenőrzőm a szoba számát, ahová Bridget ment - ...401A-ba, és a saját szememmel győződöm meg róla, ki ez a Bill nevű figura. Aztán közlöm Bridgettel - és Billel, már ha ez az igazi neve, hogy ennek itt és most vége. - Hohó! - lelkesedik Tóm. - Azt hiszem, a makaróni várhat. HUSZ0NNÉGY Wasser Hall családi hamburger- és mókanap Mikor? Minden vasárnap este 7-kor Hol? A Wasser Hall udvarán Kinek? Neked! Miért? Mert szeretünk téged! Barátok! Burger! Bohémság! Színtiszta kóser marhahúsos és vegetáriánus burgerek is készülnek. Belépés csak a New York-i Főiskola érvényes fényképes diákigazolványával. KIZÁRÓLAG a Wasser Hall lakóinak! Dr. Simon Hague A Wosser Hall igazgatója Csak amikor már beléptünk a liftbe és az ajtó becsukódik mögöttünk, akkor kezdenek előjönni a fenntartásaim. Ez őrültség. Teljesen megőrültem. Gary Hall nem lakhat a New York-i Főiskola diákotthonában, még a Wasser Hallban sem, amelynek az igazgatója hosszúra nyúlt hétvégéket tölt a Hamptonsban, és az előcsarnokban annyian nyüzsögnek ebédidőben, hogy nem nehéz észrevétlenül ki- és besurranni. Azért nem lehetetlen. Csak erősen valószínűtlen. De mi értelme lenne? Miért vállalna ilyen őrült kockázatot? És miért barátkozna a Tania Trace rocktábor egyik lakójával? Pszichológián sokféle személyiségzavarról tanultunk. Ha az ember ilyen betegségekről olvas, nehéz nem ráhúzni őket azokra, akiket ismer. Skizoid, nárcisztikus, rögeszméskényszeres, borderline, depresszív. Ezek közül vajon Gary melyik lehet? An-
tiszociális. Teljesen figyelmen kívül hagyja a törvényt és más emberek jogait. De kényszeresen vágyik Tania figyelmére, még akkor is, ha ezt csak úgy érheti el, ha bántja őt vagy az ismerőseit. Majd’ meghalok, hogy megoszthassam a diagnózisomat Tommal és Stevennel, és egyetértsenek velem, de egy világoskékre festett hajú fiú száll be velünk a liftbe, így nem tehetem. És nem csak ez a fiú van velünk. Wynona ragaszkodott hozzá, hogy Peteet is magunkkal vigyük. - Jaj már! - forgatta a szemét, amikor Pete megkérdezte, hogy elbír-e az ebédre érkező tömeggel nélküle. - Menjen már! Azóta akarja használni azt az elektromos sokkolót, amióta megkaptuk. Úgyhogy Pete is csatlakozik hozzánk. Jobb kezét lazán a sokkolón tartja, és ez nem olyan megnyugtató, mint az ember gondolná. Menet közben a lift hátsó falára ragasztott plakátot olvasgatom, ami arra biztatja az itt lakókat, hogy jöjjenek el a Wasser Hall családi hamburger- és mókanapjára. Szinte ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy ráírjam: kapjátok be! De sajnos nem tehetem, mert ott van az a kék hajú srác, na és persze toll sincs nálam, arról nem beszélve, hogy rettentő éretlen dolog lenne. A harmadikon kinyílik a lift ajtaja, és a kék hajú srác kiszáll. Amint az ajtó becsukódik, megszólalok: - Gyűlölöm ezt az épületet. - Elég sznob hely - bólogat Tóm. - Már egy épülethez képest. - Ki mond olyat, hogy burger? - mutatok a plakátra. - Azt mindenki hamburgernek hívja. Simon csak az alliteráció miatt nevezte át. - Simon egy pöcs - jelenti ki Tóm. - Higgadjatok már le, mindketten! - szól ránk Steven. - Fiúk - mondom azt hiszem, ez a Bill Bigelow... Ahogy felérünk a negyedikre és kinyílik a liftajtó, a fülünket rögtön megüti a zene. Szinte sokkolóan hangos. Én pedig már elég régóta dolgozom diákotthonban, hogy tudjam, ez mit jelent. Azonnal felismerem a számot. Tania új slágere, a „Kereset”. A szívem egy kisé gyorsabban kezd kalapálni. Arra gondolok, hogy fel kellene hívnom Coopert, aztán emlékeztetetem magam, hogy itt ő nem tehet semmit. Az ő munkája, hogy védje az ügyfelét. - Hűha! - állapítja meg Tom, amint kilépünk a folyosóra. - Valaki nagyon bírja Tania Trace-t, mi? Hát, gondolom magamban, lehet, hogy éppen ez a probléma Bár a Wasser Hall sokkal újabb épület, mint a Fischer Hall - itt alakbetont használtak és habarcs nélküli technikát, míg a Fischer Hall fából és téglából épült, és néha úgy érzem, Manuel padlówaxából -, a falak sokkal vékonyabbak. A dübörgő basszust szinte a csontjainkban érezzük. Aztán megfordulok és meglátom, hogy majdnem így is van. A 401-es szoba közvetlenül a lift mellett található, és a zene pont onnan hallatszik. Meglepő módon az ajtót félig nyitva találjuk. Bár ez diákotthonokban gyakran előfordul. Azért, hogy erősítsék a közösségi érzést - de leginkább, mert lusták magukkal vinni a kulcsot -, a lakók sokszor nyitva hagyják az ajtót, mivel úgy gondolják, az emeletükről úgysem lop senki, mert ők már szinte egy családot alkotnak.
Ennek a fals gondolkodásnak a következtében lopják el aztán rendre a laptopjaikat, mobiltelefonjaikat és drága bőrkabátjaikat a vendégek vagy más itt lakók. A dübörgő zene a 401A-ban szól, Bill szobájában, zárt ajtó mögött. A 401-es esetében az ajtó mögött egy többszobás lakosztály található. Bill Bigelow szobája, a 401A közösen osztozik egy konyhából, fürdőszobából és egy kis nappaliból álló részen a 401B-vel és a 401C-vel. Az ajtó erre a közös részre nyílik. Belépek a közös helyiségbe. Nyomasztóan üresnek találom, a kollégium által betett bútorok - egy műbőr kanapé a hozzá tartozó székekkel - már jobb napokat is láttak. A falakat nem díszítik poszterek, de az egyetlen szemetes tele van kiszállított kínai ételek zacskójával és számos üres „Mike vodkás limonádéja” feliratú üveggel. - Hát - jegyzi meg Tóm kissé sznob módon -, az már biztos, hogy ebben a szobában senki nem viseli a szívén a szelektív hulladékgyűjtés ügyét, mi? A 401B és a 40IC ajtaja tárva-nyitva áll, odabent nincs senki, az egyszemélyes ágyak le vannak húzva, a falakon, ahogy a közös helyiségben, nincsenek képek. Egy ideje nem lakik itt senki. - Úgy tűnik, a jó öreg Bili Bigelow egyszemélyest kapott - állapítja meg Tóm. A hangját nem fogja suttogóra. Kizárt, hogy ebben a hangzavarban valaki meghalljon minket. - Nem is rossz ez egy diáknak. Van egy szobád, és a konyhán meg a fürdőn csak két másikkal kell osztoznod. Steven nem osztja a véleményét. - Na de milyen már a kilátás? - Az üres szobák ablaka felé mutat, és megborzong. - Szegény lány! Jobban járt volna, ha egy kocsi hátsó ülésén veszíti el a focicsapat kapitányával még odahaza, mint itt és így. - Te romantikus bolond! - mosolyog rá Tóm. A kilátás tényleg lehangoló. A Wasser Hall melletti épület kaviccsal teleszórt teteje, a hatalmas víztoronnyal és a szellőzőcsövekkel olyan közel van, hogy ha a lakók kinyitják az ablakot, akár ki is ugorhatnak oda napozni. - Na, essünk túl rajta! - szól ránk Pete. Dühösnek tűnik, Steven megjegyzése talán a saját lányait juttatta az eszébe. - Majd én! - lépek oda a 401A ajtajához, és dörömbölni kezdek rajta az öklömmel. - Itt a diákotthon igazgatója! - kiabálok, hogy hallani lehessen a hangos zenétől, amit, úgy tűnik, ismétlésre tettek. Tania ismét arra biztat minket, hogy indítsunk ellene keresetet. - Mr. Bigelow? Tudjuk, hogy odabent van. Kérem, nyissa ki az ajtót! Semmi válasz. Ismét bedörömbölök, most még erősebben. - Bridget? Én vagyok az, Heather Wells, a Fischer Hallból! Nincs semmi baj! - De még mekkora bajban van... - Légy szíves, nyisd ki! - Bridget ismer engem, bár csak egy kicsit, a rock and roll városnéző túráról. Még egy kérdést is feltett nekem. Azt kérdezte, hogy elmehetnénk-e abba az áruházba, ahol Madonna vette azt dzsekit a Kétségbeesve keresem Susant-ben. Sajnos, nemet kellett mondanom. Az az üzlet, a „Love Saves the Day”, már bezárt, mert a tulajdonos az egekbe emelte a bérleti díjat. Most valami kifőzde üzemel a helyén. - Bridget! - Lenyomom a kilincset. Az ajtó zárva. Fia Simon vagy az asszisztense bent lennének, megkérhetnénk valame-
lyiküket, hogy hozzák a mesterkulcsot és nyissák ki az ajtót, hogy bejussunk. Ha lett volna olyan szerencsém és találok valakit a portán, aki tudja, mit csinál, akkor elkérhettem volna a 401A kulcsát. De elmondásuk szerint az egyetlen személy a Wasser Hallban, akinek hozzáférése van a kulcsszekrényhez, jelenleg „máshol tartózkodik”. - Visszamenjek a földszintre és szóljak a portán, hogy hívják a karbantartók vezetőjét? - kérdezem Pete-et aggodalmasan. - Neki biztosan van kulcsa, de ha nem is, akkor legalább egy fúrója, amivel... Pete a vállamra teszi a kezét és finoman arrébb tol az útból. - Majd én! - mondja. Aztán sokkal mélyebb hangon, mint amilyenen máskor beszél, beordít: - Itt a New York-i Főiskola biztonsági szolgálata, Peter Rivera vagyok! Mire háromig számolok, nyissák ki az ajtót, különben a társaimmal együtt betörjük. Egy. Kettő... Üvegcsörömpölés hangja hallatszik. Nem olyan, mintha egy vizespoharat ejtett volna le valaki, hanem inkább mintha egy ablaktábla tört volna darabokra, mert valami - vagy valaki - átrepült rajta. - Istenem! - kapom a kezemet az arcom elé. Mit tettünk? Tom berohan a 40lC-be és kinéz az ablakon. - Az irodai széket használta, hogy... jézusom, kimászik a tetőre! Istenem, ha nem lennének ezek az ostoba ablakzárak... - Ennyi - nyugtázza Pete. Hátrább lép és Stevenre néz. - Csinált már ilyet? - Sajnos - rántja meg a vállát Steven. - Gyerünk! Pete és Steven vállal nekifeszülnek az ajtónak. Elég gyenge a konstrukció, kettejük súlyától könnyen megadja magát, így mindketten megtántorodnak. Az immár nyitott ajtón keresztül egy jó karban lévő, szőke hajú, csupa feketét viselő férfit látok elrohanni a Wasser Hall melletti épület tetején. Aki aztán eltűnik a víztorony mögött. - Most elkapjuk! - kiált fel Steven. Átrohan a szobán, felkapaszkodik a légkondicionálón és kiugrik az ablakon. - Hívjátok a 911 -et! - Csak óvatosan! - kiabál utána Tom. - Lehet, hogy fegyver van nála! Bridgetre néz, aki törökülésben ül az ágy közepén és rémült arckifejezéssel mered ránk. - Van nála fegyver? - Nincs - feleli elkerekedett szemmel a lány. - Nálam van a sokkoló -- mászik Steven után Pete. - Ha ő elkapja, én majd ártalmatlanná teszem. - A cipője vastag talpa alatt üvegszilánkok csikorognak. Mintha némi problémája akadna az ablakon átjutással. - Vigyázzon! - figyelmezteti Tom, és átsegíti a maradék szilánkokon. Közben én igyekszem megemészteni, amit látok. Bill Bigelow szobájában a dekoráció egy maharadzsa sátrát idézi. A neoncsöves világítótesten és a plafonon gazdagon díszített, színes sálak, láncra fűzött aranyszínű érmék és kristályok lógnak, de olyan sok, hogy a fal eredeti színe már szinte nem is látszik tőlük. Az ágyon élénk színű selyemterítők és párnák, a szekrényre és az íróasztalra is mindenhová kendőket terítettek. Még Bridget is, aki egyébként fehér pántos pólóban, kék farmersortban és flip-flop papucsban ücsörög az ágyon szótlanul, egy selyemsálat tekert lazán a nyakába, amelyet félig eltakar hosszú sötét haja.
Aha. Most már értem, miért visel sálat. Nem azért, hogy kitűnjön a felvételeken, vagy ahogy Cassidy rosszindulatúan feltételezte, hogy elvonja a figyelmet a csúnya bőréről, hanem mert ajándékba kapta egy számára kedves valakitől. Letelepedek mellé a csúszós műselyem ágyterítőre. - Bridget - szólítom meg óvatosan. - Emlékszel rám, ugye? Heather vagyok a Fischer Hallból. Jól vagy? - Én? - A lány végre leveszi a tekintetét az ablakról. Kissé meglepettnek tűnik, mintha lenne egy másik Bridget is a szobában, akiről beszélhetnék. Én jól vagyok. A „Kereset” továbbra is a fülünkbe dübörög a mellettünk lévő asztalon álló hangszórókból, de úgy látszik, Bridgetet nem zavarja, mint ahogy az sem, hogy egy fickó az irodaszéket kihajította az ablakon, aztán kimászott, és két másik ember is utána ugrott, hogy üldözőbe vegye. Tom odasétál az mp3-lejátszóhoz és kikapcsolja a zenét. Végre csend telepedik szobára, csak a távoli kiáltozások hangja szűrődik be a tetőről, aztán Tom előveszi a telefonját. - Igen, rendőröket és mentőt szeretnék a Wasser Hallba, a New York-i Főiskolára, most azonnal. College Piacé 14, a Broadway és a... - Ugye, nem Mr. Bigelow miatt hívja a rendőrséget? - kérdezi Bridget aggodalmasan. - Mert ő nem csinált semmi rosszat. Csak segített nekem. Tudom, hogy ez nem helyes, de... Figyelmeztető pillantást vetek Tomra. Bólint, hogy vette az adást, és kimegy a szobából, de a telefont továbbra is a füléhez szorítja. - Nos - mondom Bridgetnek Mr. Bigelow - tényleg így hívta? - betört egy ablakot. Ez a főiskola tulajdonának megrongálása, ami komoly dolog. És nem nyitott ajtót, amikor kopogtunk, ez pedig a New York-i Főiskola diákotthonaiban érvényes szabályzat megsértése. Bridget, aki. még mindig rémültnek tűnik - de Mr. Bigelow miatt aggódik, nem magáért -, felsóhajt. - Ó - bólint rá oké. Azt hiszem... Tudom, hogy amit tettünk, az nem helyes, de senkinek nem akartunk ártani vele. - Persze hogy nem - felelem és elsimítok néhány sötét hajtincset a szeméből, hogy lássam a pupilláját. Azt hiszem, sokkos állapotban lehet. Semmiféle vágás vagy zúzódás nincs az arcán, a karján, a lábán vagy más látható helyen. Sápadtnak tűnik, de amúgy nincs más baja. Csak kicsit remeg. - Ha Mr. Bigelow semmit sem csinált, csak segített neked, ahogy mondtad - kérdezem -, akkor miért nem nyitottatok ajtót, amikor kopogtunk? És miért menekült el? - Hát - gömbölyödik ugyanabba a pózba Bridget, mint ahogy a könyvtárban is láttam korábban -, azt hiszem, tényleg megsértettük a szabályokat... A szívem hevesebben ver, mint valaha. - Milyen szabályokat? - csapok le. - Tanított engem - feleli. Hatalmas, sötét szeme megtelik könnyel. De nem úgy néz ki, mintha fájna valamije. Ezek inkább a szégyen könnyei. - Oké? Kérem, ne áruljon el! Megígéri? Ha Cassidy és Mallory megtudja, nekem végem. Elmondják Stephanie-nak és engem kizárnak. - Kizárnak? - A hangok a tetőről egyre közelebbről hallatszanak. A törött ablakon keresztül látom, hogy Steven és Pete közelednek. .. sajnos, Bill
Bigelow nincs velük. Pete sántikál, Steven átkarolja a derekát. - Miből zárnak ki? - Mr. Bigelow nagyon sokat tud az érzelmek közvetítéséről a zeneművek előadásán keresztül. Nagyon profi ebben - magyaráz tovább Bridget, mintha meg se hallotta volna a kérdésemet. Nagyon gyorsan beszél, mintha tele lenne koffeinnel. - Régebben ezt tanította. És azt mondta, elárul néhány trükköt, ami segíthet nekem legyőzni Cassidyt és a többieket a Dalversenyen. Tom visszatért, és most valamit lobogtat a kezében az ajtó szilánkosra tört maradványai közt, hogy én is lássam. - Nem - mondja az operátornak 911-nél. - Nem tartom egy kicsit. Azt hiszem, nem érti... - A kezében muffinsütőt tart, amit valószínűleg a konyhában talált. Ez persze semmit sem bizonyít, de akkor is érzem, hogy az ereimben megfagy a vér. - Szóval - igyekszem továbbra is Bridgetre koncentrálni Mr. Bigelow a tanárod volt? Bridget megkönnyebbülten bólint, hogy végre megértettem. - Igen - mondja. - Igen. És nagyon-nagyon jó tanárom. - Akkor - kérdezem, és a gyomrom kissé összeszorul - miért mondtad a szobatársaidnak, hogy a barátod? Az arcát elönti a pír, olyan színe lesz, mint a sálnak a nyakában. Lesüti a szemét, és az állához húzott csupasz térdét kezdi bámulni. - Mert nem akartam, hogy tudják, mit csinálunk valójában - feleli. Csak úgy dől belőle a szó, mint tűzcsapból a víz. - Azt gondolnák, hogy ez csalás. Pedig igazából nem. Mr. Bigelow szerint a siker érdekében mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk. Arra gondolok, hogy Cassidynek például van egy ügynöke. Nekem nincs. Nekünk odahaza nincsenek ügynökeink. Úgyhogy Mr. Bigelow azt mondta, majd ő lesz az ügynököm, az oktatóm és a menedzserem... Nem tudom, mi késztet arra, hogy miközben beszél, gyengéden letekerjem a sálat a nyakáról. De amikor megteszem, Tom és én egyszerre látjuk meg... Tudom, mert hallom, hogy neki is elakad a lélegzete - és ahogyan én, ő is igyekszik ezt leplezni valahogy. Bridget nyakán ugyanis - mintha ametisztből készült gyöngysort viselne lila zúzódások alkotnak tökéletes kört. Pontosan olyan alakúak és méretűek, mint egy férfi ujjai. Bizonyára nem végzünk túl jó munkát a döbbentünk elrejtésével, mivel Bridget rögtön rájön, mit láttunk. Kiveszi a kezemből az ernyedten lógó sálat és gyakorlatias mozdulattal visszatekeri a selymet a nyakába. A hangja távoli, rémisztő visszhangja annak, amilyen Taniáé volt aznap este Cartwrighték médiaszobájában. - Jaj, ezzel ne is törődjenek! Az én hibám. Mr. Bigelow néha ideges lesz, amikor nem találom el a helyes hangokat. Kérem, ne őt hibáztassák! Ahogy mondja, nekem kellene keményebben dolgoznom.
HUSZONÖT Az élet sója Kislány, olyan édes vagy Eszeveszetten akarlak De ez nem azt jelenti Hogy kizárólag csak te vagy
Kislány, hinned kell nekem Itt leszek neked minden nap De ez nem azt jelenti Hogy kizárólag csak te vagy
Az élet sója, hogy mások után is Mindig meg fogok fordulni De tudhatod, hogy mi mindig már Egymáshoz fogunk tartozni
Az élet sója, hogy mások után is Mindig meg fogok fordulni De tudhatod, hogy mi mindig már Egymáshoz fogunk tartozni
Tudod, hogy sosem hagylak el Mindig te leszel a kedvencem De le som tudnám tagadni, hogy Szabadságra van szükségem Az élet sója, hogy mások után is Mindig meg fogok fordulni De tudhatod, hogy mi mindig már Egymáshoz fogunk tartozni
Eredeti cím: Spice of life Előadó: Easy Street Írta: Larson/Sohn A Girl, U So Fine c. Albumról. Kiadja a Cartwright Records. Egy hétig az első tíz között a Billboard Top 100-as listáján.
- Ne aggódj! - próbál megnyugtatni Cooper. Canavan azt mondja, vérnyomokat találtak a kartondobozokon a szeméttárolóban, ahová leugrott. Ez azt jelenti, hogy megsérült. Most, hogy az új személyleírását kitettük mindenhová, nem juthat messzire. - Ne aggódjak? - ismétlem meg hitetlenkedve. Az ablakfülkét kitöltő ülőalkalmatosságon állok Cooper hálószobájában, és a függönyt próbálom megigazítani, hogy reggelente, amikor a nap felkel, ne tűzzön pont a szemünkbe, de nem járok nagy sikerrel. - Kiderült, hogy a pasas végig itt lakott a Wasser Hallban. Beiratkozott egy nyári kurzusra és sikerült meggyőznie mindenkit, hogy huszonkilenc éves, csak azzal, hogy leadott huszonöt kilót és szőkére festette a haját. Annyira telebeszélte egy tizenöt éves táborlakó kislány fejét, hogy most azt hiszi, ha a pasas puszta kézzel fojtogatja, az valamiféle elfogadott oktatási módszer. És te azt mondod, ne aggódjak? - Oké - emeli a tekintetét a mennyezetre Cooper. - Akkor aggódj nyugodtan. De ne ilyen hangosan. - Bocsánat - fogom vissza a hangerőt. - Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy jelenleg menekültotthonként szolgálunk Gary Hall áldozatai számára. - Csak az első számú áldozata számára. - Cooper az ágyon ül, amelyen a lepedőt már le kellene cserélnem, mert az idejét sem tudom, mikor aludt benne utoljára bármelyikünk, de a felgyülemlett kutyaszőr mennyiségéből arra a következtetésre jutok, hogy Lucy kedvenc pihenőhelyévé avanzsált. -
És ha jól emlékszem, azt mondtad, nem bánod. - Persze hogy nem bánom - mászom le az ablakból. A függöny veszett ügynek tűnik. - Csak úgy gondolom, a kórházban lenne a helye Bridgettel, nem itt. Nem vagyunk képzettek, hogy visszaadjuk Tania lelki egészségét, pedig neki nyilvánvalóan erre lenne szüksége, Cooper. - Ezzel tisztában vagyok. - Az egész éjjel dédelgetett viszkije aljában zörgő jégkockákra pillant. Csak egyetlen pohár volt. Azt mondta, ébren kell maradnia. Hogy minek, abba inkább nem gondoltam bele. - De ez az egyetlen hely, amire rá tudtam beszélni, annyira megrémült, amikor meghallotta, mi történt. Mit kellett volna tennem? Lehuppanok mellé az ágyra. Nem Coopert hibáztatom. Hisz ő semmiről sem tehet. Az egész Christopher Allington hibája. Ő az az idióta, aki amint meghallotta a híreket, hogy Gary Hallt a Wasser Hallban látták - az apja irodájában volt épp, nyilvánvalóan kölcsönért kuncsorogni már rohant is a Fischer Hallba, hogy „meggyőződjön róla: Stephanie-val minden rendben”. Tania pedig meghallotta, amikor ők ketten a történtekről beszéltek - hogy a Bellevue kórházba vittem a sérült biztonsági őrt és a lányt a Tania Trace rocktáborból és azonnal hisztériás rohamot kapott. Cooper el akarta menekíteni a táborlakók és az anyukák döbbent tekintete elől, mielőtt még kideríthették volna, hogy mi történt így megkérdezte tőle, hová vihetné. - Ez az, amit még mindig nem értek - csodálkozom. - Mi késztette rá, hogy ide akarjon jönni? Hisz még sosem járt nálunk. Hogy jutott egyáltalán eszébe? Cooper zavartan néz rám. - Lehet, hogy én vetettem fel, mint lehetőséget. - Aztán meglátja az arckifejezésemet és hozzáteszi: - Nézd, elég reménytelen helyzetben voltam. Javasoltam az ő lakását, a szüleim házát és még Jordan rezidenciáját is a Hamptonsban... de bármi jutott eszembe, mindenre csak azt vágta rá, hogy nem, nem. Egyetlen általam javasolt helyet sem tartott elég biztonságosnak. Folyton csak azt hajtogatta, hogy Gary meg fogja találni. És csak zokogott... még sosem láttam senkit ennyire sírni. Fogalmam sem volt, mit csináljak. És állandóan csak az járt az eszemben, hogy ha te ott lennél, te biztosan tudnád, mit tegyünk. És másra se vágytam, csak hogy eljöhessek... haza. Az a balsejtelmem, hogy mondhattam valami ilyesmit, ő pedig belekapaszkodott... és már csak azt vettem észre, hogy azt fejtegeti: ez lenne az utolsó hely, ahol Gary keresné. Nyomban abbahagyta a sírást, legalábbis annyi időre, hogy kikísérjem az épületből és beültessem a kocsiba. Sokat nem gondolkodtam a dolgon, annyira megkönnyebbültem. - A tekintetét a mennyezetre emeli. Eszembe sem jutott, hogy beköltözik hozzánk. - Tulajdonképpen nem is csodálom - sóhajtok. - Megértem, hogy a saját lakásukban nem erezné biztonságban magát, de még a szüleidnél sem, bár az elég valószínűtlen, hogy Gary valaha is be tudna jutni oda. De azt hiszem, nehezebb lenne megtalálni - és jobban el is rejtőzhetne - egy szállodában. Nekünk nincs ajtónállónk, sem szuper... - Ez így van - ismeri el Cooper. - De az is igaz, hogy itt nincs más rajtunk kívül. Senki sincs, aki kiszivárogtatná az ittlétét a sajtónak, nincs gyanútlan kisegítő személyzet, akit meg lehetne vesztegetni, hogy engedjen be valakit,
„csak hogy becsúsztathasson egy levelet az ajtó alatt”. Nincsenek bejárónők, nincs szobaszerviz, nincs senki, aki bekopogna és megkérdezné, hogy bevesse-e az ágyat. Ha egyszer betoltuk a reteszt a bejárati ajtón és bekapcsoltuk a riasztót, senki nem juthat be a házba úgy, hogy észre ne vegyük. Figyelembe véve, milyen stresszben él már egy ideje, az, hogy idejött, némi megnyugvást jelenthet a számára. - És - teszem hozzá - neked még fegyvered is van. - És - bólint rá - nekem még fegyverem is van. És ne felejtsük el, hogy itt vagy te is, az örök jókedvű, a kedves mosolyoddal, amivel fogadtad, amikor belépett az ajtón... Felkapok egy párnát és fejbe csapom vele. - De - hívom fel a figyelmét, miközben nevet - ha arra számít, hogy ez itt a Waldorf, akkor nagyot fog csalódni. Itt senki sem tesz mentalevelet a párnájára. És egyik este az összes Oreo kekszet is felfaltam. - Szerintem csak egyetlen dolgot akar - fog bele Cooper, de közben valaki kopogtat az ajtón. Pontosabban valaki azt mondja: „Kopp, kopp”. Cooper csodálkozó pillantást vet rám, aztán csak annyit mond: - Gyere! Jordan hajol be az ajtón fekete selyempizsamában és köntösben. - Ó, helló! Bocs, hogy zavarok, de hol tartjátok a herbateát? Tania szeretne egy csészével. Kerestem odafent a kis konyhában, hogy ne kelljen titeket zaklatnom, de az a hatalmas vörös macska folyton a nyomomban volt, azt hiszem, azt akarja, hogy adjak neki enni vagy ilyesmi... - Tudod, mit - kelek fel az ágyról -, majd én csinálok egy kis teát Taniának, és fel is viszem. - Biztos? - kérdi Jordan aggodalmasan. - Tényleg nem akarunk gondot okozni. Már így is elég kellemetlenül érezzük magunkat, hogy kitúrtuk Heath ért a lakásából. - Egyáltalán nem okoztok gondot - nyugtatja meg Cooper. - Igaz, Heather? Összeszűkült szemmel nézek rá. - Ja, persze hogy nem. Cooper boldogan adta át nekem a szobáját. Szeret a kanapén aludni. Amikor felmegyek, Tania az ágyam közepén kucorog, annyi takaró alatt, hogy épp csak az orra látszik ki alóla. Kezében a tévém távirányítója. Alakját az éjjeliszekrényemen álló lámpa rózsaszín fénye és a Furcsa evők vibráló színei világítják be. - Te nagyon szereted ezt a műsort, ugye? - kérdi Tania, amikor belépek a bögrényi gőzölgő teával a kezemben. - Kilenc részt vettél fel belőle, vannak közte újak és ismétlések is. - Hát - mondom -, azt látom, hogy a dvd-felvevőn már kiismered magad, igaz? - És sokat nézed a Sokkoló függőségeket is - jegyzi meg Tania. - Szerintem az egy szomorú műsor. - Nem mondanám - teszem le a bögrét az éjjeliszekrényre. - Azok az emberek általában legyőzik a függőségeiket, és később eredményes életet élnek. - Bár ha arra gondolok, amit Jared mesélt arról, hogyan manipulálják a „valóságot” a valóságshow-kban - és arra, hogy mit művel Stephanie a Pischer Hallban kezdek kételkedni benne, hogy a kedvenc műsoraimnak van-e egy-
általán valamennyi köze is a valósághoz. - Hoztam egy kis kamillateát. Jordan mondta, hogy szeretnél. Hogy vagy? - Sokkal jobban - feleli. - Szeretek itt lenni. Olyan barátságos, mint a nagymamám háza. Gondolom, ezt dicséretnek szánta, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy az minden vágyam, hogy az otthonomat valaki a nagymamája házához hasonlítsa. - És nézd! - mutat a padlóra. - A kutyáink imádják egymást. Odanézek és látom, hogy Bébi összegömbölyödve fekszik Lucy kosarában és édesdeden alszik. Lucy egy kicsit arrébb ücsörög vigasztalanul. Hol a kosarára, hol rám pillant, mintha csak azt üzenné: Segítség! Fogalmam sincs, hogy értelmezheti ezt Tania úgy, hogy a két kutya imádja egymást. - Aha - bólintok. - Édesek. Szóval, kérsz még valamit? Tania kézbe veszi a teát, amit hoztam, aztán a tekintete a beépített polcokra vándorol a fejünk felett. - Mi ez a rengeteg baba? A fenébe. - Hát - felelem az a babagyűjteményem, különféle országokból. A mamám mindenhol vett egyet, ahol turnéztam. - Aha - kortyol bele a teába Tania jókedvűen. - Ez jópofa dolog. - Nem igazán - vitatkozom. - Inkább szakítanom kellett volna időt arra, hogy megnézzem az adott ország nevezetességeit, nem pedig letudnom a dolgot azzal, hogy hagyom az anyámat babát venni minden repülőtéren. Mikor lesz legközelebb alkalmam Dél-Afrikába utazni? Vagy Brazíliába? Vagy Japánba? Soha. De tudod... - vonom meg a vállam - én szeretem őket. Kicsit olyanok, mintha a talizmánjaim lennének, vagy nem is tudom. - Szerencsés vagy - jegyzi meg Tania. - Az én anyám sosem vett nekem semmi ilyesmit. Keményen dolgozott, de soha nem volt annyi pénze, hogy ajándékokra költhesse. Nagyon különleges dolog, hogy van egy ilyen babagyűjteményed vagy valami hasonlód, amit majd a saját lányodra hagyhatsz. A babákra nézek. - Igen - bólintok elgondolkodva. Ami az anyánkat illeti, úgy tűnik, sem Tania, sem én nem voltunk a legszerencsésebbek. Az övé túl sokat dolgozott, így nem vette észre, mi történik a lányával, az enyém meg túl sokat dolgoztatott engem, így nem foglalkozott azzal, mi történik velem. - Lehet, hogy tényleg az... már ha lesz egy lányom. - Az a rózsaszín ruhás különösen szép - állapítja meg Tania elragadtatva. - Ő Miss Mexikó - mondom. - Olyan elegáns. Tetszik az a ruha. És a legyező. - Tessék! - Leveszem Miss Mexikót a polcról. - Neked adom. Taniának elakad a lélegzete. - Jaj, nem! Nem fogadhatom el! - Dehogynem - mondom. - A tied. Odaadhatod majd a lányodnak. Miss Mexikó lesz a gyűjteménye első darabja. Tania leteszi a bögréjét, és olyan óvatosan fogja meg a babát, mintha attól félne, hogy összetörik a kezében. De nem fog. Miss Mexikó gyönyörű, de belül igen kemény - nem úgy, mint Tania. - Köszönöm! - hálálkodik. - Olyan szépséges! Én... én meg sem érdemlem.
Az a dolog ma... annak a lánynak az anyja most igencsak gyűlölhet engem panaszkodik. Nem kérdezem meg, melyik lányra gondol. - Senki sem gyűlöl téged - ellenkezem. - Te semmit sem tettél Bridgettel. Az Gary volt. Bridgetnek pedig nem lesz semmi baja. A családja már elindult érte kocsival, és biztosra veszem, hogy a Cartwright Filmstúdió felajánl majd neki egy jó kis ösztöndíjat bármelyik főiskolára, ahová menni szeretne. - Lefogadom, hogy a New York-i Főiskola is felajánl majd neki egyet, de erősen kétlem, hogy ide szeretne járni. - Persze szüksége lesz majd pszichológusi segítségre... aminek, ne haragudj, hogy ezt mondom, de valószínűleg te is hasz... - Igenis, az én hibám volt - szakít félbe Tania határozottan. - Ha hamarabb szóltam volna... - Ez egyetlen ember bűne, Tania - szögezem le. - Garyé. - Na meg persze Simon Hague-é. De azt hiszem, egy diákotthon igazgatója nem ellenőrizhet személyesen minden egyes személyt, aki bejelentkezik a szállásra. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok, mi lesz majd, ha kiderül, hogy Simon különösen hosszú hétvégéket tölt az asszisztensével a Hamptonsban. - Megmondanád annak a lánynak - kérlel Tania alig hallhatóan hogy nagyon, de nagyon sajnálom, ami történt vele? És a biztonsági őrnek is? - Nem - felelem. - Majd te megmondod nekik. Döbbenten néz rám. Aztán az arca eltorzul és sírva fakad. - Tudom, hogy nekem kell – szipogja, de nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Nem hiszem, hogy el tudnám hagyni ezt a szobát. - Egy darabig itt maradhatsz - mondom. - De előbb-utóbb úgyis el kell menned. - De nem most - szorítja magához Miss Mexikót, ami elég kényelmetlen lehet, figyelembe véve a szúrós spanyol hajfésűjét és a legyezőjét. - Nem - nyugtatom meg. - Nem most. Nem sokkal ezután magára hagyom Taniát, mivel vagy a kamillatea vagy a stressz, úgy tűnik, teljesen kiütötte. Álomba szenderül, s közben úgy ölelgeti Miss Mexikót, mint egy kislány a szülinapi ajándékát. Kikapcsolom a tévét és kimegyek a szobámból, kezemben a bögre teával. Az utolsó, amire számítanék, hogy a konyhába menet a lépcsőn Jordanbe botlok - ki is ment a fejemből, hogy ő is itt van a házban -, de így történik. - Bocsánat! - szabadkozik, mikor meglepetésemben majdnem az arcába löttyintem a teát. - Csak azért jövök fel, hogy megnézzem, hogy van. - Alszik - tájékoztatom. - És ne settenkedj így mások útjába! - Bocsánat - mentegetőzik tovább. - Add csak ide, majd én visszaviszem! - Nem, hagyd csak, majd én. - De, komolyan - erősködik. - Szeretnék segíteni. Ezzel persze nem sokat segítene. Csak még nagyobb rendetlenséget csinálna. Fogalma sincs, hol van a szemetes, és még életében nem öblített ki egy bögrét. Minden edényt, amihez valaha hozzáért, a cselédekre vagy a szobaszervizre hagyott. Elég idegesítő. Hogy járhattunk - sőt, mi több, lakhattunk - együtt ennyi évig? - Jól van - egyezem bele kegyesen. - Segíthetsz. Követ a konyhába, mint egy kiskutya, aztán leül az asztalhoz és semmit
sem csinál, miközben én kidobom a teafiltert a szemétbe, és elmosom a bögrét. - Hol van Cooper? - kérdezem, s közben érzem, hogy folyamatosan engem figyel. - Zuhanyozik - feleli. - Kérdezhetek valamit? Ó, remek. Számítottam erre, de reméltem, hogy valahogy sikerül megúsznom. - Ne most! - törlőm meg a kezemet egy konyharuhában. - Most... ki kell vinnem a kutyát. - De este tizenegy van! - néz rám döbbenten Jordan. - Nem tehetek róla - magyarázkodom. - Ha Lucynak mennie kell, akkor mennie kell. - Persze ez az egész merő kitaláció. Ha Lucynak ki kell mennie, akkor a hátsó kertre nyíló kutyaajtót használja. De valami kifogást kellett találnom, hogy megszabaduljak Jordantől. - Bébi kutyaalomba pisil - jegyzi meg olyan hangsúllyal, amiből arra következtethetek, hogy Tania kutyája bizonyos szempontból felsőbbrendű, mint az enyém. - Hát - vonom meg a vállamat - jó neki. - Nem hinném, hogy ilyenkor, éjszaka kellene kivinned a kutyát, amikor egy tébolyodott pszichopata mászkál odakint, aki lehet, hogy a házat figyeli, mert meg akarja ölni a feleségemet. - Ha nem viszem ki a kutyát akkor, amikor szoktam - vitatkozom -, azzal elárulhatom ennek a tébolyodott pszichopatának, hogy a feleséged itt van. Ezen elgondolkodik. - Azért kérdezhetek csak egyetlen dolgot, mielőtt elmész? Rájövök, hogy örökre úgysem tudom elkerülni, különösen így, hogy egy házban lakunk, nekem pedig tényleg nincs kedvem kimenni, ha Gary Hall még ha sebesülten is - itt mászkálhat a szomszédban. Kihúzok egy konyhaszéket és leülök. - Mi lenne az, Jordan? - Ez a pasi, aki Taniát üldözi, tényleg a férje?
HUSZONHAT Kicsilány Rap Az én kicsi babám Ma bárki a nyomában jár Ha bárki csak ránéz akár Kinyírom, nem lehetetlen Senki se szórakozzon velem Ha valakivel lesz Az nem egy csavargó lesz A nyomortanyákra tesz Akárhová elmehet De haza csak hozzám jöhet
Felöltözhet, de csak a Legeslegjobb ruhákba Nem kérdés, hogy ki lehet Az, ki az életét vigyázza
Eredeti cím: Little Girl Rap Előadó: Jordan Cartwright Írta: Jordan Cartwright
Rodgers and Hammerstein ihletésére. A Goin Solo c. Albumról.
Nem tudom, hogy mit teszek Lopok, csalok, kéregetek, De az biztos, hogy mindenképp A büszkesége leszek
- Ezt honnan veszed, Jordan? Igyekszem higgadtan viselkedni, hogy Jordan ne lássa, hogy magamban átkozódom. Honnan jött rá? Hallgatózott? Meg mernék esküdni rá, hogy Tania egyszer sem ejtette ki a száján a „férj” vagy akár a „házasság” szót. Hogy találta ki? - Még egyszer, régen - illetve, lehet, hogy nem is olyan nagyon régen - a pasas küldött nekem egy levelet - feleli, és egy összehajtott papírlapot húz elő a köpenye zsebéből. - Néhány nappal azelőtt kaptam, hogy Tania és én összeházasodtunk. Elveszem tőle a papírt. - Oké - mondom. - Folytasd! - Szóval nem igazán foglalkoztam vele. Annyi levelet kapok - már nem azért, hogy dicsekedjek. Csak mint tényt mondom. Az asszisztensem csak azt adja ide egyáltalán, amit fontosnak ítél. Azokat aztán három dossziéban gyűjtöm - apa, barátok, őrültek. Ha valami olyasmi, amiről úgy vélem, gondot okozhat, azt átküldőm apának, hogy intézkedjen. Ha egy lány küld egy olyan képet magáról, amin a... - itt rám néz - nos, azt általában elküldöm az összes haveromnak. Tudod... Minden más megy az „őrültek” mappába, ami annyit tesz, hogy nem foglalkozom vele. A legtöbb ilyen őrült ártalmatlan figura, nem? Csak ki akarják egy kicsit engedni a gőzt, hadd lobogjon egy kicsit nekik a zászló. És ha én vagyok a célpontjuk, hát legyen, nem számít. Jól van ez így, amíg senkit sem bántanak vele. Széthajtom a papírt. - Folytasd csak! Az ajtóban Cooper jelenik meg, rövidnadrágban, pólóban és vizes törölközővel a nyakában.
- Mi folyik itt? - kérdi kíváncsian, amikor meglát minket. - Jordan azt mondja, kapott egy levelet Gary Halltól egy pár nappal azelőtt, hogy ő és Tania összeházasodtak - felelem, és kábán átfutom a papírt a kezemben. A „ha nem...”, az „egymillió dollárt” és az „akkor” szavak ötlenek azonnal a szemembe. - Komolyan? - Cooper keze már a hűtő kilincsén, elő akarja venni, amit mostanában csak úgy emleget, hogy az „esti jutalomfalat” - egy extra hatalmas és őrülten finom szendvicset rengeteg mustárral, majonézzel, savanyúsággal, sajttal és löncshús sál. És ebben általában semmi sem akadályozhatja meg. Ahogy engem sem. Egészen mostanáig. - Aham - bólint rá Jordan. - Azt hittem, csak valami tréfa. Ha Tania férjnél lett volna, arról az emberek tudnának, nem? Hisz itt a TMZ, az apám, meg minden. Úgyhogy nyilván nem lehetett igaz. Egyszerűen őrültségnek tűnt. így aztán betettem az „őrültek” mappába, és nem foglalkoztam vele többet. - Aggodalmasan mosolyog Cooperre. - Lehet, hogy el kellett volna küldenem apának, hm, tesó? Cooper elengedi a hűtő kilincsét. - Mi van abban a levélben? - kérdi óvatosan. A pedánsan gépelt szövegre pillantok. - Azt írja, hogy ha Jordan nem fizet Gary Hallnak egymillió dollárt, akkor Gary nyilvánosságra hozza, hogy ő és Tania házasok voltak - felelem, és a torkom kissé összeszorul -, és valójában még nem is váltak el. És azzal is fenyeget, hogy „megkeseríti majd” Tania életét. - Istenem! - Jordan a tenyerébe temeti az arcát. - Istenem, istenem! Tudtam, hogy szólnom kellett volna nektek a dologról, már aznap este, amikor Medvét meglőtték, amikor találkoztunk veletek azoknak az embereknek a lakásán. Tudtam. És akkor Jarednek nem kellett volna meghalnia, igaz? És ez a kislány ma, neki sem lett volna semmi baja. Én tehetek róla, mivel nem fizettem neki. Jaj istenem! Cooper odalép a konyhaasztalhoz, kihúz egy széket és leül. - Mikor kaptad ezt a levelet? - kérdezi, és leveszi a törölközőt a nyakából. - Úgy egy héttel azelőtt, hogy Taniával összeházasodtunk - feleli Jordan. De mondom nektek, teljesen azt hittem, hogy csak egy újabb dilis rajongó! Tania sosem volt férjnél - nevet fel idegesen. - Arról szólt volna nekem. Miért ne mondta volna el? -- Szerintem? Azért, mert nem vált el - jelenti ki Cooper. - Cooper! - Aggódva nézek Jordanre. - Jordan felnőtt ember, Heather - nyugtat meg Cooper. - Még akkor is, ha ebben a fürdőköpenyben ez kevéssé látszik rajta. - Ez egy eredeti szamuráj... - kezdi magyarázni Jordan. - Jaj, hallgass már! - torkolja le Cooper. - Nem találtam semmi nyomát annak, hogy Tania elvált volna ettől a fickótól, ellenben havonta tízezer dollárt utal át neki. Ha tippelnem kellene... ez nem tartásdíj. Szépen fizeti a kizsarolt pénzt, hogy a pasas tartsa a száját, és te ne tudd meg, hogy még mindig az ő felesége. Hát ennyire szeret téged. Cooperre nézek és eltűnődöm, vajon hová lettek az etikai elvei. Nem vall rá, hogy így kibeszéli az ügyfele magánügyeit. Másfelől viszont most nem csak egy ügyfélről van szó. Tania családtag.
- De nem vagyok meglepve - folytatja Cooper. - Mi mást tehetett volna? Hozzád, a szerető férjhez nem fordulhatott támogatásért. Hisz simán iktattad az ügyet az „őrültek” mappába. - Cooper! - figyelmeztetem ismételten. Én sem értek egyet azzal, ahogyan Jordan a helyzetet kezelte, de egy kicsit meg is sajnáltam. Élte a kiváltságosok életét, hagyta, hogy mindent a szülei intézzenek helyette, és eddig sosem kellett hasonló dologgal szembesülnie. - Ne légy már ilyen! Honnan tudhatta volna? - Nem tudta, hogy valaki megfenyegette a terhes feleségét azzal, hogy „megkeseríti az életét”? - csattan fel Cooper, és a szeme csak úgy szikrázik. Dehogynem tudta, Heather. És ha valaki veled tenne ilyet, én nem tenném a levelet az „őrültek” mappába. Hanem nagyon zabos lennék az illetőre. - Ti meg mi a csodáról beszéltek? - néz Jordan egyikünkről a másikra utálkozva. - Ti, ketten...? - Bocs, hogy az összes rossz hírt egyszerre zúdítom rád, öcsi - lapogatja meg a vállát Cooper. - De a válaszom igen. Jordan elereszt egy cifrát, aztán távolba meredő szemmel Owenre néz, aki közben bevonult a konyhába, és most kényelmesen elnyújtózott a padló közepén. - Szóval ti ketten együtt vagytok. Én pedig... minek is mondják ezt? Poligámista vagyok? Mint az a fickó a tévében? - A helyes kifejezés, amikor egy nőnek egynél több férje van, az a poliandrista - javítja ki Cooper. - És nem, te nem vagy semmi ilyesmi. Tania az. Te egyszerűen csak idióta vagy. Jordan ismét a kezébe temeti az arcát - de most úgy is marad. Látom, hogy a válla rázkódni kezd. Sírva fakad. Hitetlenkedve nézek Cooperre. Most tényleg? Tényleg muszáj volt megríkatnod az öcsédet? Cooper a fejét csóválja, keresztbe font karral hátradől a széken, és nem hajlandó egyetlen vigasztaló szót se szólni. - Ez nem csak a te hibád, Jordan! - lépek oda hozzá. A vállára teszem a kezem. - És nem is Taniáé. Gary Hall terrorizálta őt. Valószínűleg túlságosan félt, hogy beadja a válókeresetet. Jordan ettől csak még jobban zokog. Cooper közönyösen vakargatja Owen állát. - És azt hiszem, nem is igazán bízik a hatóságokban - teszem hozzá kétségbeesetten -, és nem is lehetett teljesen a józan ítélőképessége birtokában, amikor ti ketten elhatároztátok, hogy összeházasodtok. Mindkettőtökre hatalmas nyomás nehezedett... Jordan végre felemeli a fejét. - Coopernek igaza van. Tényleg idióta vagyok. - Végre! - bólint rá Cooper. - Az első lépés a beismerés. A második, amikor eldöntőd, hogy mit akarsz tenni ellene. Jordan a köpenye széles ujjával megtörli az arcát. - Egy szamuráj - szólal meg némi gondolkodás után - felkutatná és megölné a pasast. Cooper visszafojt egy mosolyt. - Jó irányba tapogatózol - állapítja meg. - De a helyes válasz az „átadom a hatóságnak”.
- Jordan? - szólal meg egy kedvesen halk hang a konyhaajtóból. Mindannyian meglepve fordulunk felé. Egyikünk sem hallotta, hogy Tania lejött, ami persze nem csoda, mivel mezítláb járkál és csak az egyik Sugár Rush pólóm van rajta a sok. közül. Bár Bébi és Lucy is a nyomában trappolnak, azt sem hallotta senki, hogy a körmeikkel kopognak a keményfa padlón. - Tania! - Pattan fel Jordan, és leesik az álla. - Én... én... - úgy tűnik, a torkára forrt a szó. Tania rámnéz, és a szemébe könnyek gyűlnek. - Elmondtad neki? - kiált fel olyan fájdalmas hangon, hogy az ember azt gondolná, legalábbis tőrt szúrtam a szívébe. - Dehogy! - csóválom a fejem. - Nem! Esküszöm, Tania, teljesen magától jött rá... - Jézusom, Jordan - csattan fel Cooper mérgesen. - Mondd már el neki az igazat! - Tania! - botorkál elő Jordan az asztal mögül. A szamurájköpenye ujja eltakarja a kezét, ahogy esdeklőn a felesége felé nyújtja. - Bébi! Az egész az én hibám. Nekem is írt... Tania hangja elcsuklik. - Tényleg? - Igen, bébi - bólogat. - De én nem azt tettem, ami helyes lett volna. Most már tudom. Melletted kellett volna lennem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy egyedül kelljen megbirkóznod ezzel. - Azt hittem, gyűlölnél miatta - zokog Tania. - Tania! - szipog Jordan is. - Hogy gondolhattál ilyet? Te vagy az én angyalom! Tania két bizonytalan lépéssel Jordan karjaiban találja magát, s szinte eltűnik a színes selyemköpeny anyagában. Jordan a kócos fürtök közé temeti az arcát, aztán csak állnak ott és zokognak a konyhaablakban, miközben a Fischer Hall fényei halványan ragyognak a háttérben. Ezt a képeslapra való pillanatot kissé megtöri, amikor Bébi rábukkan Lucy tányérjára, és hangosan rágcsálni kezdi a tartalmát. - Jól van, kislány - vakargatom meg Lucy fülét. - Remek házigazda vagy. Úgy tűnik, ezzel sikerül kiengesztelnem. - Nos, akkor mi lefekszünk - jelenti be Cooper néhány perc múlva, mikor nem látja semmi jelét annak, hogy Jordan és Tania el akarnák engedni egymást. - Rendben - bólint rá Jordan, és a hangját kissé elnyeli Tania haja. - Reggel találkozunk. Cooper furcsán értetlen arckifejezéssel néz rám. - Oké - mondja végül. - Ne próbáljatok ablakot nyitni vagy ki menni, még az erkélyre se, csak ha valamelyikünket felébresztitek előtte, hogy üsse be a biztonsági kódot, különben beindul a riasztó és felébreszti az egész szomszédságot, plusz értesíti a riasztós céget és a rendőrséget, hogy betolakodót észlelt, és két-három percen belül mindenki itt lesz. De mielőtt még megérkeznének, én már lelőttelek titeket. - Rendben - motyogja Jordan továbbra is Tania hajába. - Nem akarunk majd kimenni - biztosít minket Tania, de az ő hangját meg Jordan mellkasa és a szamurájköpeny redői nyelik el. - Heather szobá-
jában maradunk Miss Mexikóval. Cooper kérdő pillantást vet rám. - Ne is kérdezd! - csóválom a fejemet. HUSZONHÉT Sajtóközlemény A TANIA TRACE ROCKTÁBOR ÉS A CARTWRIGHT FILMSTÚDIÓ BEMUTATJA LEGESLEGELSŐ DALVERSENYÉT
Amerika legtehetségesebb tizenéves lányai közül harminchatan mérik össze tudásukat szombat este a Tania Trace rocktáborban az Év Rockerlánya címért. A tábor, amelyet az elmúlt két hétben tartottak a New York-i Főiskolán, a zenei oktatáson keresztül rendkívüli lehetőségeket nyújtott ezeknek a fiatal hölgyeknek. A tábor célja az volt, hogy a fiatal lányok a dalszövegírás és az előadás segítségével kiteljesedhessenek - nyilatkozta Tania Trace, a négyszeres Grammy-díjas énekesnő és leendő anyuka. - De végül ezek a lányok erősítettek meg engem az élet viszontagságai közt a saját erejükkel és kitartásukkal. A Dalverseny győztese 50.000$ jutalomban részesül, és egy lemezszerződést nyer a Cartwright lemezkiadóval. A tükörképemet bámulom az öltöző tükrében. Egyáltalán nem hasonlítok a szokásos önmagamra. Ez azért van, mert tetőtől talpig - azaz minden bőrfelületemen, ami kilóg a ruhám nyaka, ujja és csillogó szegélye alól - alapozóval vagyok befújva, szőke hajamat nagyjából egymillió hullámcsattal rögzítették a fejem tetején, a szám szinte úszik a barnásvörös rúzsban, és a szemhéjamra műszempillát ragasztottak. - Úgy nézek ki, mint egy majom - állapítom meg. - Gyönyörű vagy - jelenti ki Tania, miközben a stylist még egy utolsó hullámcsatot helyez el a hajamban. - Mint Miss Mexikó. - Nekik is dolgoztam az idén - szólal meg a stylist. - Úgy emlékszem, Miss Mexikó barna volt. - Tania nem a versenyről beszél - világosítom fel. A New York-i Főiskola előadóterme alatti öltözők a lehető legmodernebbek, de szándékosan olyan régies stílusúra tervezték őket, mint amilyeneket a filmekben mutogatnak, ahol a hősnő ül a tükör előtt, amelyet több tucat fényes kis kerek izzó vesz körbe. A Dalverseny előtt a táborozók használhatják az öltözőket, de maguknak kell gondoskodniuk a frizurájukról és a sminkjükről, csakúgy, mint a fellépőruhájukról... kivéve persze azokat, akik-
nek az anyja, mint Cassidyé, elég előrelátó - vagy gazdag - ahhoz, hogy saját stylistot fogadjon a lányának. Az ebből származó konfliktus már önmagában többórányi felvételre elegendő anyagot biztosított Stephanie-nak. A Dalverseny zsűrijének frizurájáról és ruhájáról viszont a Cartwright Filmstúdió gondoskodik. Ezért ücsörgők én itt vintázs Givenchy estélyiben és halomnyi hullámcsattal a hajamban. És Tania saját stábja dolgozik rajtam, mert valahogy azon kaptam magam, hogy én lettem az egyik híresség a zsűritagok között. Még most sem vagyok egészen biztos benne, hogy ez hogyan történt. Az utolsó pillanatig azt hajtogattam Taniának, hogy igazán valaki mást kellene keresniük. És most mégis itt vagyok, talpig 105-ös halványbézs alapozóban, hogy a bőröm még a nagyfelbontású tévéken is teljesen simának tűnjön. - Nem fogod megbánni - biztat Tania a mellettem álló sminkszékből. Fekete, oldalt felsliccelt, flitteres Oscar de la Renta estélyijét hatalmas műanyag köpeny takarja. - Nagyon jól fogunk mulatni! És amiatt sem kell aggódnunk, hogy mit mondunk majd. Minden ott lesz a súgógépen. Úgyhogy semmi pánik! Csak olvasd fel a szövegedet! Idegesen rámosolygok a tükörben. Nem az esemény miatt aggódom. Szeretek szerepelni, még ha egy bírói székből kell is felolvasnom mindenfélét, amit valaki más írt (feltéve, ha ez a mindenféle nem túl nagy ostobaság). Az egész napot próbával töltöttük, átvettük, melyik pontokat kell érintenünk, amikor a színpadra lépünk. Mint az este hivatalos háziasszonya és műsorvezetője, Tania megy ki először, aztán bemutatja Jordant és engem, mi csak utána foglaljuk el a helyünket a zsűriben. Próbáltam rámutatni, hogy van egy csomó nagyobb - vagy legalábbis aktuálisabb híresség, akit felkérhettek volna bíráskodni helyettem, de Tania még mindig nem érzi biztonságban magát a héten történtek miatt, és azt mondta, szeretné, ha „csak a családját” tudhatná maga mellett. Cooper természetesen végig ott lesz a teremben fél tucat rendőrrel, valamint a főiskolán dolgozó szinte összes biztonsági őrrel, beleértve a főnöküket is, aki nem sokkal ezelőtt benézett az öltözőbe, és megnyugtatta „Miss Trace”-t, hogy ő és a beosztottjai elsősorban Tania személyes biztonságát tartják szem előtt. - Semmi sem okozott még akkora szívfájdalmat - lábadt könnybe kék szeme -, mint ami azzal a fiatal hölggyel történt a Wasser Hallban. De semmi. Remélem, elfogadja legőszintébb bocsánatkérésemet, és határozottan megígérem, hogy az a pasas nem jut a közelébe ma este. Tania udvariasan biztosította róla, hogy egyáltalán nem az ő hibája volt. És nem is az övé volt... legalábbis nem közvetlenül. De az elnöki iroda azért feltett néhány kérdést arról, hogyan lehetséges az, hogy egy feltételezett gyilkos az elmúlt hetekben kibe járkált a New York-i Főiskola épületeiben anélkül, hogy bárki felismerte volna, sőt hamis igazolványok használatával ki is vett egy szobát az egyik diákotthonban, és még kurzusokra is jelentkezett. - Bár ahol ennyi vendég megfordul - mutatott rá Cooper -, törvényszerű, hogy egyszer-egyszer megtörténik ilyesmi. Tudjátok, hogy az emberek hány százaléka jelentkezik be szállodákba álnéven? Ami Bridgettel történt, az rettenetes, de ahogy megjósoltam, a főiskola teljes ösztöndíjat ajánlott fel neki, a Cartwright Records pedig megfejelte az-
zal, hogy bármelyik amerikai főiskolára jelentkezzen is, a szállását, az ellátását és az oktatását teljes egészében ők fedezik majd. Muffy Fowler bölcsen megjegyezte, amikor a héten valamikor gratuláltam neki, amiért ügyesen távol tartotta a sajtót attól, ami Bridgettel történt: - Senki sem akar egy fiatal lányról írni, akit terror alatt tartott egy olyan pszichopata zaklató, akit a rendőrség, úgy tűnik, képtelen elkapni - vont vállat a szokásos tonhalsalátás szendvicse fölött. - A nevét meg semmiképp sem írhatnák meg, mivel kiskorú. Szóval nem volt akkora kunszt leállítani őket a témáról. Annál lelkesebben írtak arról, hogy ennek a mániákusnak hogyan sikerült megbújnia a diákotthonban és részt vennie a nyári kurzusainkon hetekig úgy, hogy senkinek sem tűnt fel. Fogalmam sincs, hogy fogjuk valaha is kiköszörülni ezt a csorbát. - Beleharapott a szendvicsébe. - De nézzük a jó oldalát, legalább már senki sem beszél a fiúkabotrányról. És közben olyan sokszor emlegetem a Dalversenyt, ahányszor csak tudom. Ez az egyetlen pozitív hozadéka a dolognak, amennyire én látom. Muffynak igaza volt. Az a tény, hogy Tania, a lányok és az anyukák olyan eltökélten kitartottak amellett, hogy mindenképpen rendezzék meg a Dalversenyt, annak ellenére, hogy Gary Hall még mindig szabadlábon mászkál a környéken (ha még el nem szökött Kanadába), meghatotta, sőt lenyűgözte a médiát, a Filmstúdiót pedig elárasztották a kérelmek, amelyekben sajtóbelépőt igényeltek az eseményre. Minden fontosabb tévécsatorna képviselteti magát, és mivel az összes fellépőnek itt van a családja, valamint a főiskola támogatói közül is sokan ragaszkodtak hozzá, hogy eljöjjenek, az előadóban minden hely megtelt. Valószínűleg ez volt az oka, hogy a legtöbb lány - különösen a rendkívül „médiaérzékeny” Cassidy és az anyja - annyira ragaszkodott hozzá, hogy a show folytatódjon... és hogy én annyira szerettem volna megszabadulni tőlük. Nem sokkal korábban az öltöző előtti folyosón meghallottam, amint Mallory azt mondja: - Hé, srácok! El is felejtettem szólni, de kaptam ma egy sms-t Bridgettől. Azt kéri, adjam át mindenkinek, hogy kéz- és lábtörést! - Óóóh - sóhajtottak fel többen is. Kivéve persze Cassidyt. - Ahogy ismerem, komolyan is gondolja - fortyant fel. - Valószínűleg azt szeretné, ha tényleg eltörném a lábamat. - Jaj, Cass, hagyd már ezt! - szólt rá Emmanuella. - Csak féltékeny vagy, mert tudod, hogy ha Bridget itt lenne ma este, hangszálproblémák ide vagy oda, simán legyőzhetne téged. - Bizony - erősítette meg Mallory. - Szerencséd, hogy ilyen gondjai lettek, és most abszolút pihentetnie kell a hangját, különben kettőnkkel kellene megküzdened. Ezen a többi lány jót mulatott... leszámítva persze Cassidyt. - Bridgetnek nincsenek hangszálproblémái - vékonyodott el a hangja. Ezt a kifogást Adele-től lopta, és ezzel te is tisztában vagy, Mallory. Jól tudod, hogy valakihez járogatott a Wasser Hallban, valószínűleg ugyanahhoz a fickóhoz, aki... - Ennyi! - csattant fel Stephanie élesen. - Lányok, ne feledjétek, amiről beszéltünk! A jogi osztály figyelmeztetett, hogy ha csak egy szó is elhangzik erről a pasasról, akár az egész jeleneteteket kivághatják a műsorból. Ezt akarod, Cassidy?
- Nem, asszonyom - felelte Cassidy, de továbbra is bosszúság érződött a hangjából. - Remek - bólintott Stephanie. - Akkor most térjünk vissza ahhoz, hogy Mallory ma üzenetet kapott Bridgettől, ti pedig mondtok valami együttérzőt róla. Cassidy, te tehetsz valami csípős megjegyzést, de semmiféle pasast ne emlegess! Cassidy mormogott valamit a valóságshow-król, hogy milyen „kevéssé valóságosak”, erre Stephanie leküldte a hallba, hogy „higgadjon le”. Egy kicsit később, amikor kimentem a mosdóba, ott találtam Stephanie-t a tükör előtt, amint karikás szemmel fürkészi az arcát. Mostanában már nem szépen szabott kosztümben és Louboutin cipőben jött dolgozni, hanem farmerban, Uggs csizmában és sápadtan. - Hogy megy a dolog? - érdeklődtem, bár tisztában voltam a válasszal. - Sosem lesz gyerekem - felelte mogorván. Kicsit haboztam, mielőtt becsuktam volna a fülke ajtaját. - A magáé nem lenne feltétlenül olyan, mint Cassidy - jegyeztem meg végül. - Nem feltétlenül - bólintott. - De mi van, ha mégis? Erre nem tudtam mit felelni. Hogy felvidítsam, csak annyit mondtam: - Holnapra vége az egésznek. - Hála istennek! - sóhajtotta Stephanie, és megnyitotta a csapot, hogy a hideg víz alá dughassa az arcát. És ez az a gondolat, amelybe én is kapaszkodom... hogy ez már a Tania Trace rocktábor utolsó napja, és holnap az összes lány kijelentkezik és hazamegy végre. Ami azt jelenti, hogy Stephanie és a stáb is távozik. És akkor talán az én életem is normál kerékvágásba kerül. Leszámítva persze, hogy Jordan és Tania még mindig nálunk lakik. Gary Hall pedig szabadlábon mászkál. - Öt perc - dugja be az öltözőbe a fejét Lauren, az egyik folyosófelügyelő. A fején ott a mikrofon. - Öt perc és fellebben a függöny, hölgyeim! Készen lesznek addigra? - Nem - jelenti ki Ashley, Tania egyik stylistja. Még mindig Tania haját vasalja. - Miért kell pontosan kezdenünk, ha úgysem élő adás lesz? - Mert az összes lány családja odakint ül - feleli Lauren. - Azért jöttek, hogy lássák a lányukat szerepelni. És már így is húszperces késésben vagyunk. Kezdenek idegesek lenni. A kisöcsik és kishúgok lassan már nem túl kameraképesek. Tegyen meg mindent, amit tud, oké? Ashley Tania feje fölött, hogy ő ne lássa, szúrós pillantást vet Laurenre. Láttam már ilyet régebben. Azt jelenti, „Szállj le rólam!” csak kevésbé udvariasan. - Hol van Jordan? - kérdi Tania Laurentől. - Nem tudom - feleli Lauren egy másodperc gondolkodás után. - Azt hittem, itt van magával. - Körbefújtuk, ráadtuk a szmokingját és úgy tíz perccel ezelőtt útjára engedtük - tájékoztatja Anna, a másik stylist, - Hát akkor vagy a mosdóban van, vagy elment üdvözölni a családját gondolkodik hangosan Lauren. - Úgy hallottam, épp most érkeztek - babrál valamit a fejhallgatóján. - Mindjárt utánajárok...
- Rendben. - Tania előhúzza a telefonját a ráterített köpeny alól, és smsezni kezd. Bébi az ölében nem zavartatja magát. - Ez az első alkalom, hogy előbb készül el, mint én. Általában ő az utolsó. Visszanézek a tükörbe. A fejbőröm már viszket a magasra tornyozott hajkoronám alatt. Bárcsak lenne nálam egy toll, egy evőpálcika vagy valami ilyesmi, hogy megvakarhassam! Halk füttyentést hallok az ajtóból, és amikor megfordulok, Coopert pillantom meg. Szmokingot visel, hogy el tudjon vegyülni a többi zsűritag közt... gondolok itt Jordanre. - Ay, carramba - hagyja el a száját, miközben a tükörképemet bámulja. - Ez a határozott közönyösség az, amit annyira szeretek benned - mosolygok rá. - Te sem nézel ki épp rosszul, nagyfiú. Cooper körbefordul. - Big Ted Szmokingházából van! Tania bosszús tekintetet vet rá, - Mondtam apádnak, gondoskodjon róla, hogy Armanit kapj. Sosem hallottam még Big Ted nevű tervezőről. - Csak viccel - nyugtatom meg -, ez egy Armani. - Mi tart ennyi ideig, lányok? - kérdi Cooper. - Mindketten remekül néztek ki. A közönség pedig már kezd nyugtalankodni. Kifütyülték a dzsiggelős számomat. Fogalmam sincs, meddig tudom még szórakoztatni őket. - Nem kell, hogy szórakoztasd őket - ráncolja a homlokát Tania továbbra is bosszúsan. - Az a mi dolgunk. - Csak viccel - világosítom fel. - Ó - mosolyodik el Tania szégyellősen. - Értem. - Kész! - igazítja helyre Ashley az utolsó hajtincset. Tania haja pontosan ugyanúgy néz ki, mint máskor. Számomra rejtély, miért használtak hajvasalót arra, hogy több tucat göndör gyűrűt csináljanak vele, de vannak az életben olyan misztikus dolgok, amelyekre sosem kapjuk meg a választ. - Köszönöm - hálálkodik udvariasan Tania. Felemeli Bébit az öléből, hogy a stylist levehesse róla a köpenyt. És akkor meglátom, hogy a ruhához illő fekete flitteres fületlen táskája mellett Miss Mexikó is a köpeny alatt lapul. Ezt Cooper is észreveszi és érdeklődő pillantást vet rám, de több esze van annál, semhogy hangosan kérdezősködjön. - Hol van Jordan? - kérdi inkább. - Elment üdvözölni a mamádat és a húgaidat - feleli Tania. Egy sms-t tanulmányoz a telefonján. - Azt mondja, Nicole szomorú, mert el akarta énekelni az egyik számát. De nem változtatom meg a szabályokat csak az ő kedvéért. - Megrázza a hajfürtjeit. - Ma este csak a táborlakó lányok énekelhetnek. És én, természetesen. - Természetesen - bólint rá Cooper ünnepélyesen, és a karját nyújtja neki. Ma este ő Tania kísérője és egyben testőre. - Mehetünk? - Köszi - nyújtja át nekem Tania a táskáját és a kutyát. De Miss Mexikóhoz ragaszkodik. - Mehetünk. Cooper és Tania elindulnak a hosszú fehér folyosón a színpad felé. A Tania Trace rocktábor lakói már felsorakoztak - a felügyelő szülők kint ülnek a közönség soraiban és már alig várják, hogy elkezdődjön az előadás és mindannyian színpadra készen várakoznak: combig érő csizmában és kifestett arccal, mint Mallory, vagy strasszokkal kirakott estélyi ruhában, mint
Cassidy. Amikor elmegyünk mellettük, a lányok elismerően felmordulnak: „Olyan gyönyörű, Miss Trace!” és „Jaj istenem, de csinos!” Néhányan még képeket is csinálnak a mobiltelefonjukkal. - Kéz- és lábtörést, lányok! - szól vissza nekik Tania, amikor a színpadra nyíló ajtóhoz ér. Még egy csókot is dob hozzá. - Ne feledjétek, nagyon büszke vagyok rátok! Emmanuella a kezével szív alakot formál és felmutatja. - Szeretjük, Tania! - kiabálja utána. Lauren beleszól a fülére erősített mikrofonba: - Készen van? Már jön? Remek! - Aztán ránk néz. - Jordan odakint várja magukat. És most... műsor! - Ezzel kitárja a színpadra vezető súlyos ajtót.
HUSZONNYOLC ÜDVÖZÖLJÜK ÖNÖKET A TANIA TRACE ROCKTÁBOR ELSŐ DALVERSENYÉN! Kérjük, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, hogy mindenki zavartalanul élvezhesse az előadást! A színfalak mögött - ahogy mindig - elég sötét van. Beletelik egy kis időbe, míg a szemem hozzászokik a hirtelen homályhoz, és látom, hogy egy kis üres helyen állunk az emelőkarok és csigák között, amelyekkel a vastag bársonyfüggönyöket mozgatják. A függönyt már elhúzták, így látszik a hatalmas vetítővászon a rávetített szöveggel: Üdvözöljük önöket a Tania Trace rocktábor első Dalversenyén! A vászon mögött mindenféle díszletek állnak halomban azokból az előadásokból, amelyeken a drámaszakosok dolgoznak: drótkerítésdarabok, ősrégi kanapék és furnérból készült utcai lámpák. A közönség azonban ezekből semmit sem lát. Csak mi tudjuk, hogy itt vannak, mert a vetítővászontól a színpadról nézve jobbra állunk. Néhány lépésnyire tőlünk és egy pár lépcsővel lejjebb egy „Kijárat” feliratú ajtó látható. A stáb ezen keresztül jut gyorsan a színpad mögé az előadóteremből, amely a főiskola méretéhez képest elég hatalmas. A színpad közepén pódium áll: ez Tania helye, ahonnan a műsort konferálja. A pódiumot barátságos rózsaszín fénnyel világították meg, és a súgóképernyőt, ahonnan majd olvasnunk kell a szöveget, már felállították. A világítást és a hangot a Cartwright Filmstúdió profi szakemberei biztosítják. Grant Cartwright semmit sem bíz a véletlenre ma este, még a szavakat is a szánkba adja. - Óóóh - sóhajt fel Tania, amikor kikukucskál a súlyos, kék bársonyfüggöny mögül és meglátja, hogy teltház van. - Annyian vannak, mint egy koncertemen Quebecben. Milyen édes! Ekkor jövök rá, hogy egy ezer férőhelyes előadóterem megtöltése Tania
szerint „édes” dolog. Bármelyik másik előadó ezt úgy mondaná: „lenyűgöző”. Akaratlanul is mögé lépek és én is kikukkantok, bár az anyám mindig figyelmeztetett, amikor ezt csináltam: „ha te látod őket, akkor ők is látnak téged”. Az ülőhelyek közti átjárókban operatőrök járkálnak kamerával a kezükben. De ők nem a CFS-től vannak. Most először kezdek ideges lenni. Hála istennek, hogy ma nem énekelek. Mindig úgy gondoltam, hogy jó hangom van - határozottan jobb, mint számos úgynevezett popsztárnak -, de csak amíg meg nem hallottam Taniáét. - Jaj, odanézz! - szólal meg Tania. - Ott az a fiú a kollégiumodból! Az a magas srác, aki mindig úgy kicsípi magát a közelemben. Úgy néz ki, mint aki az apja zakóját húzta magára. Milyen vicces! - Gavin? - Odanézek, ahová mutat. Nemcsak a különös leíráson lepődöm meg, de azon is, hogy a fiú itt van a közönség közt. - Ő vajon hogy jutott be? - Gondoskodtam róla, hogy a Fischer Hall minden dolgozója kapjon meghívót - veti oda Tania csak úgy mellékesen. - Az én helyzetemben néha ilyesmit is tennem kell, tudod. Az imázs... Amikor azt a szót mondja, hogy „imázs”, int egyet a kezével, mint valami uralkodó - anélkül, hogy a csuklóját megmozdítaná -, hogy ezzel demonstrálja: ezt úgy érti, hogy „Oda kell figyelned az imázsodra”. Lenyűgözve vonom össze a szemöldökömet. Tudtam, hogy Tania a maga módján mindig odafigyel a róla kialakult képre, ahogyan Cassidy is. De amíg be nem költözött hozzánk, nem is gondoltam, hogy ennyire kedves lány. Az egyik első dolga volt rögtön azután, hogy Jordannel elfoglalták a felső szintünket, hogy felbérelt egy takarítócéget - Magda kuzinjáét -, és nem azért, mert bűntudata volt amiatt, hogy plusz terheket rónak ránk az ottlétükkel, hanem mert Cooper egyszer megemlítette, hogy én szeretném megbízni őket. Péntek este hazaértem a munkából, és Bumm!, a házat makulátlan állapotban találtam - az ablakok megpucolva, még a függönyök is megjavítva Cooper hálószobájában, és a döbbent arckifejezésemet látva Tania szája fülig ért. - Ezentúl minden pénteken jönnek majd - tájékoztatott. - És kedden is. Muszáj lesz. Azt mondják, csak így tudnak mindent elvégezni. Ez a ház hatalmas, ti pedig egy kissé rendetlenek vagytok. - Óóh! - lelkesedik most, mert valaki mást is észrevesz a közönség soraiban. - Ott az a lány az irodádból, tudod, aki azt a dalt írta... Látom, hogy Sarah-ra mutat, aki Sebastian mellett ül. És még nagyobb meglepetésemre ők ketten szívélyesen beszélgetnek egymással. Lehet, hogy mégis van még remény számukra. Mellettük ott ül Lisa egy jóvágású fiatalemberrel, a vőlegényével, Coryval. Mindketten izgatottnak és jókedvűnek tűnnek. - És ott vannak azok a kedves emberek, akik segítettek neked megmenteni Bridgetet - mondja Tania. - Hogy is hívják őket? - Tom - felelem, de hiába pásztázom a tömeget, nem látom őket, mert a fények már kialszanak, és a nézőtéren túlságosan sok öltönyös férfi ül. - És Steven. - Igen, igen - bólogat. - Kedvelem őket. És azt is, akinek megsérült a lába... - Pete-et?
- Igen. Neki is itt kell lennie valahol. Meghívtam őt is a lányaival és a barátnőjével, azzal a nagy hajú, kedves hölggyel együtt. De azt a randa és ostoba fickót nem. Arról gondoskodtam, hogy ő ne legyen meghívva. Cooper ott áll mellettünk, Bébivel a kezében. Rábíztam a kutyát, mivel a körme állandóan beleakadt a flitterekbe a ruhámon. - Gyanítom, Simon Hague-re gondol - jegyzi meg szárazon. Tania elhúzza a száját és felegyenesedik. Mostantól nincs kukucskálás, mert a nézőtéren kialudtak a lámpák, így a közönséget már nem láthatjuk. - Ja, igen - bólogat. - Gondoskodtam róla, hogy ő ne kerüljön fel a listára. Visszafojtom az elégedett mosolyt, hogy Simont csak úgy emlegette, mint „azt a randa és ostoba fickót” Akárhogy is igyekeztünk, továbbra sem tudtuk kideríteni Tommal, hogy milyen büntetést kapott Simon - ha egyáltalán kapott - a hosszú hétvégékért a Hamptonsban, amit szent meggyőződésünk, hogy a munkahelye nem hagyott jóvá. De az, hogy a Dalversenyre - amiről még a diákújság is beszámol majd - nem jöhetett el, már önmagában elég büntetés lehet. Ekkor Lauren nyitja ránk a folyosó és az öltözők közti ajtót. - Jordan hol van? - kérdi, amikor látja, hogy nincs velünk. - Hogyhogy hol van? - csodálkozik Cooper. A Lauren háta mögül beszűrődő neonfényben látom, hogy a szemöldöke összeszalad. - Még nincs itt? - Nincs - feleli Lauren. Igyekszik, hogy ne halljuk ki az aggodalmat a hangjából. - És Stephanie azt mondja, nem tudja elérni... A háttérből éles sikoltás hallatszik. Egy fiatal lány sikolya. Aztán rögtön utána egy másik, majd egy harmadik. Az egyik hang határozottan azt sikítja, hogy „Cassidy!” Lauren hátrakapja a fejét. - A francba! - kiált fel. Lekapja a mikrofont a fejéről és visszarohan a folyosóra. A színpadra nyíló ajtó abban a pillanatban becsukódik, így mi ismét sötétben találjuk magunkat. De a lányok sikoltozását azért még halljuk. Csak egy kissé halkabban. Tudom, hogy a közönséghez nem jut el a hang, főként, hogy most már türelmetlenül morgolódnak; alig várják, hogy a műsor elkezdődjön. - Maradj itt! - nyomja a kezembe Cooper Tania kutyáját, aztán előkapja a pisztolyát a szmokingja alól. - Világos? - A félhomályban nem látom tisztán, de tudom, hogy a tekintete az arcomat pásztázza. - Ne gyere utánam azon az ajtón, akármit is hallasz! Némán bólintok, Cooper pedig kinyitja a színpadra nyíló ajtót - erre újabb rémült sikolyok sora a válasz aztán eltűnik mögötte. Egy másodperccel később Tania és én magunkra maradunk a sötétben, én Bébit szorítom magamhoz, ő pedig Miss Mexikót. - M-mit gondolsz, mi folyik ott? - kérdezi, és a tekintete az öltöző ajtajára tapad. - Valószínűleg semmi - hazudom. Bébi szőre olyan vékony, és az egész teste olyan törékeny, hogy érzem: a szíve úgy dobog, mint egy kismadáré. Halványan Tania parfümjét érzem rajta. - Gondolom, láttak egy pókot, vagy ilyesmi. - Aha - bólint Tania. Az arcára halványrózsaszín fény vetül a pódium felől. A szeme ettől olyan, mint két beesett gödör. - Igazad lehet. Szerinted hol van Jordan?
- Feltételezem, még mindig az anyjával beszél - felelem. - Miért nem próbálod meg felhívni? Stephanie sms-eire nem válaszol, de tuti, hogy neked felvenné a telefont. - Bármire képes vagyok, hogy eltereljem a figyelmét arról, ami az ajtón kívül történik. Biztos vagyok benne, hogy nem egy pók a bűnös. - Jó ötlet. - Tania letérdel, hogy felvegye a táskáját, amit valahogy a földre ejtettem. - Én... A másik színpadi ajtó - amelyik az előadóterembe vezet - kinyílik, és egy férficipő kopogását halljuk, amint felfelé igyekszik a lépcsőn. - Ó, itt is van! - nevet fel megkönnyebbülten Tania. Miközben feláll, egy magas férfialak lép oda hozzánk a sötétben. - Jordan, már aggódtunk! Mi tartott ennyi ideig? Minden olyan gyorsan történik. Egyetlen másodperc az egész. Egy szemvillanás, és felismerem: a férfi, aki odalépett hozzánk, nem Jordan. Hanem valaki, akit még sosem láttam azelőtt. Egy másodperccel később az agyam már zakatol és rájövök, hogy nagyon is láttam, csak egészen más környezetben... egy fényképen egy weboldalon. Csak akkor barna haja volt és borotvált képe. Legközelebb, amikor láttam, akkor pedig vörös haja és kecskeszakálla... aztán legutóbb már szőke volt... Most a haja ismét barna. Tiszta és takaros legombolható nyakú inget visel az unalmas és hétköznapi zakója és nyakkendője alatt, mint egy... külvárosi kórusvezető vagy egy egyszerű apuka. Mint aki a gyerekeket viszi focizni vagy a bébiszittert furikáz- za haza. Ha az ember nem direkt azt keresné, észre se venné a kötést a karján. És ha nem direkt azt keresné, észre se venné ugyanabban a kezében a revolvert. De én azt keresem. És észre is veszem. - Én... én ezt nem értem - néz Tania a pisztolyról a férfi szemébe csodálkozva. - Hogyan... hogyan jutottál be ide? Nem csodálom, ha meglepődött. Én is meglepődtem. Egy perce még biztos voltam abban, hogy Jordan közeledik felénk a sötétben. Arra számítottam, hogy Jordan lesz az. De egyáltalán nem Jordan áll előttünk, hanem Gary Hall maga, az igazi énje, a negyvenhat éves agresszív férj... aki úgy tűnik, bárkinek képes kiadni magát. - Helló, Tatiana - mosolyodik el. - Tetszik ez a szerelés? - Egyik kezével megigazítja a barna nyakkendőjét, a másikkal egyenesen ránk szegezi a pisztolyát. - Nekem is. Nagyon kényelmes. Én vagyok Mallory St. Clare apja ma este. Ismered Malloryt, ugye? Hát persze hogy ismered. Az egyik kis pártfogoltad. Igazából persze, ahogy Bridget mesélte, Mallory apja elhagyta a családot, amikor a lánya még csak tízéves volt, de ma este, mindenki meglepetésére visszatér. Idetelefonáltam, és elintéztem, hogy a neve felkerüljön a listára. Az a diák a jegypénztárban olyan megértő volt. A legtöbben azok, amikor egyedülálló apákról és a tizenéves lányaikról van szó. Szeretnék, ha minden jól menne. Tania egyetlen szót sem szól. És ezen nem is csodálkozom. Úgy érzem, mintha földrengés lenne, csak nem a talpam alatt, hanem valahol bennem, odabent. A talaj meginog, minden lassan imbolyogni kezd, de ezt csak én érzem.
Hogy történhetett ez meg? Mindenki azt mondta, biztonságban leszünk. Canavan nyomozó csak nevetett, amikor megkérdeztem, hogy szerinte jó ötlet-e, ha Tania megtartja a Dalversenyt. - Hall most úgy ezer mérföldre lehet innen - mondta, amikor utoljára beszéltünk -, és egymillió szúnyog csipkedheti a fenekét Saskatchewanben. A biztonsági szolgálat főnöke - hogy is hívják? O’Malley? O’Brian? - ott feszített a fényes gombjaival és a jelvényével, kék szeme könnyes volt, úgy tett ígéretet, hogy mindenkit - mindenkit - munkára fog, és minden ajtót szemmel tartanak majd. De csak egyetlen ajtóra van szükség - egyetlen emberre, aki egy röpke pillanatra másfele néz -, és máris rájövünk, hogy menynyire megváltozhat minden, hogy az élet milyen törékeny. Most tényleg itt állok a halál küszöbén, ahogy akkor gondoltam, amikor Gavin rám lőtt a festékpuskával. Csakhogy ez most a valóság. Ez a pasas meg fog ölni. Bármibe lefogadom, hogy bár Gary Hall hamis nevet adott meg a bejáratnál, még az is lehet, hogy hamis igazolványt használt, de ez a pisztoly itt a kezében nagyon is valós. - Mit akar? - kérdezem remegő hangon. A félelem bugyborékolva futkos fel-alá a hátamon, mint a Washington Square Parkot körbevevő szökőkutak vízsugarai. Fogalmam sincs, hogy állok még egyáltalán a lábamon. Szeretnék leülni, hogy a remegő térdem megpihenhessen. De az az érzésem, hogy nemsokára örökre megpihenhetek. - Tatiana tudja, mit akarok - feleli Gary egész barátságosan. - Igaz, Tatiana? - Én viszont azt akarom, hogy menj el, Gary! - szólal meg Tania, és a hangja ugyanúgy remeg, mint az én térdem. - Most. Ez a rendezvény csak meghívottaknak szól, téged pedig - a tekintete őrülten szikrázik a pódiumra vetülő rózsaszín fényben - nem hívott senki. Nem hiszek a szememnek, még kevésbé a fülemnek. Tania határozottan szembeszegül az őrült férjével, és nem pusztán dalban. - Úgy van - erősítem meg, és leteszem Bébit a földre, mivel látván, hogy a gazdája zaklatott, nyüszíteni kezdett. Lehet, hogy mindjárt nekiugrik Gary torkának, mint az a kutya egyszer a tévében. De Bébi csak Taniához siet és a lába mögé bújik. - Taniának igaza van. Attól félek, távoznia kell, Gary. Tania férje hitetlenkedve néz ránk. - Úgy látom, nem látjátok át teljesen a helyzetet, kislányok - állapítja meg. - Töltött fegyver van nálam. És mindkettőtöket lelőhetlek. Nem hinném, hogy ezt akarod, Tatiana. Na, elég volt ebből! Te most velem jössz! - Nem megyek, Gary - jelenti ki Tania. A hangja még mindig remeg, de kitart. - Vége. Mindent elmondtam Jordannek. Mindennel tisztában van, és tudod, mit? Azt mondja, akkor is szeret, és akár tele is kürtölheted a világot azzal, hogy nem váltunk el, az sem érdekli. Újra elvesz feleségül, ha majd elváltunk, téged pedig lecsuknak azért, amit Medvével tettél, meg Jareddel és Bridgettel... - Akkor feltételezem - szegezi Gary a pisztolyt az én fejemnek, és ki is biztosítja -, nincs rá semmi okom, hogy ne lőjem le a kis barátnődet itt, igaz? Az ereimben megfagy a vér. Ha eddig azt gondoltam, földrengés indult el bennem, hát most tényleg úgy érzem, mert abban egészen biztos vagyok, hogy játék pisztolyok nem adnak ki ilyen hangot, amikor kibiztosítják őket. Tudom, mert Cooper, amikor kicsit közelebbről is meg akart ismertetni a
lőfegyverekkel, hogy ne legyek olyan ideges, ha a közelembe kerül egy, megmutatta, hogy működik a Glockja (a lőpályára ugyan még nem ért rá kivinni, mivel azzal volt elfoglalva, hogy Tan iát őrizte). És minden alkalommal, amikor a töltény a helyére került, ilyen hangot hallatott. Most már sosem lesz alkalmam kimenni a gyakorlópályára Cooperrel, hogy megtanuljak lőni. Mert meg fogok halni. - Ezt akarod, Tatiana? - csattan fel Gary kétségbeesetten. Megragadja a karomat és magához ránt. Ekkor megcsap a szag, ami belőle árad. Molyirtótói bűzlik - a Mr. St. Clare jelmez nyilván régóta a szekrényben állt - és izzadságtól. A pisztolynak pedig olaj- és fenyegető halálszaga van. - Mert erre kényszerítesz. Te akarod, hogy ezt tegyem. Miattad bántottam mindenkit. Hihetetlen, milyen sablonos, amit mond. Hé, haver! - figyelmeztetném legszívesebben. - Stephanie egy kicsit kipofozhatná ezt a dialógust! De ezt a jelenetet a Jordan és Taniában nem írták meg előre. Gary Hall teljesen megzavarodott. - Ha velem maradtál volna és megadtad volna azt a tiszteletet, amit érdemeltem azok után, amiket érted tettem - folytatja senkinek sem esett volna bántódása... - Nem én vagyok a felelős azért, amit teszel, Gary - jelenti ki Tania. - A saját tetteidért csak te felelhetsz. Az a gyanúm, hogy Tania mégiscsak valami terápiára járt a hátam mögött. De jobban örültem volna, ha ezt olyankor hasznosítja, amikor Gary épp nem tart pisztolyt a fejemhez. - Te kényszerítesz erre, Tatiana! - kiabálja, és az ujját belemélyeszti a karomba, miközben a pisztoly csövét a hajamba nyomja, és a tincseim kiszabadulnak a rengeteg hullámcsat alól, amelyekkel rögzítették őket. - Nekem már nincs vesztenivalóm. Hogy ez a nő életben marad-e vagy meghal, csak rajtad múlik. Tania arckifejezése megváltozik. Talán megértette, amire én már korábban rájöttem - hogy Garyt nem lehet észérvekkel meggyőzni, mert nem épeszű. Nem fogja feladni, amíg meg nem kapja, amit akar - és ez a felesége. Látom, hogy Tania harcos kedve elszáll... s vele együtt az összes remény. Keskeny válla megroskad. - Rendben - mondja halkan. - Rendben, Gary. Veled megyek. De először engedd el Heathert! Gary győzedelmesen elvigyorodik és ellök magától. Nem tudom, mi késztet erre. Azt hiszem, nem akarok meghalni. De tudom, hogy azt sem engedhetem, hogy bárki más meghaljon. Így hát amikor Tania elmegy mellettem, kikapom Miss Mexikót az ernyedt kezéből. Aztán megpördülök és a baba fejére rögzített hegyes spanyol hajfésűt amilyen keményen csak tudom, Gary kezébe vágom, pont a kötés alá... abba a kezébe, amelyikben a pisztolyt tartja. A babákat nem arra tervezik, hogy fegyverként használják őket. Miss Mexikó feje letörik - a fésűvel együtt -, ahogy a férfi karjának ütődik. De Gary annyira meglepődik - és persze az ütés is annyira fájdalmas -, hogy felkiált és leengedi a pisztolyt, ám közben véletlenül meghúzza a ravaszt, és a fegyver elsül. Szerencsére a golyó ártalmatlanul csapódik az előadóterem lépcsőjébe. De hallom, hogy a közönség morgolódni kezd. Biztosra veszem, hogy a
rendőrök és a biztonsági szolgálat emberei, akik szétszóródtak mindenhol az épületben, meghallották a lövést és már errefelé tartanak. Csak reménykedni tudok, hogy nem érkeznek túl későn. Megragadom Tania kezét és behúzom a kivetítő mögé. Lebukunk a drámaszakosok egyik díszletként használt asztala alá, mielőtt még Gary a fogával kirángathatná Miss Mexikó fejét a pisztolyt tartó kezéből. Miközben ezen ügyködik, az ajtó kivágódik és Cooper ront ki rajta. A mögüle áradó vakító neon fény egy időre teljesen elvakítja Garyt. Cooper viszont rögtön felismeri a nyakkendős férfit a Tania iskolájának internetes oldalán látott fotóról. És meglátja a fegyvert is, amit Gary ráemel. Cooper egyetlen szó nélkül háromszor mellbe lövi, míg Gary végül elejti a pisztolyt, előrebukik, és nem mozdul többet.
HUSZONKILENC Kereset Mindig csak azt mondtad Nekem úgysem sikerül Mindig csak azt mondtad Mom megy ez egyedül Mindig csak azt mondtad Semmi vagyok nélküled A szomorú az, hogy én El is hittem neked Aztán te leléptél És nézd meg, mi lett Mindent elértem Egyedül, nélküled Szóval, menj, ha akarsz, indíts keresetet Mondommenj, ha akarsz, Indíts keresetet Eredeti cím: So Sue Me Előadja: Tania Trace Írta: Weinberger/Trace A So Sue Me c. Albumról
Azt mondod, a sikerért Tartozom neked Te is lartozol Elloptad a szívemet Csak egyet sajnálok A kisírt szememet A veled töltött ideit Míg azt hittem, jó lehet Csak rajta hát, rajta Vidd véghez a tervedet Felvidítod a napomat Indíts keresetet Rajta hát, indíts keresetet
Kiadja a Cartwright Records. Tizenhárom egymást követő héten az első tíz között a Billboard Top 100-as listáján. Jelenleg a listavezető.
- Csak gyorsan lőttem - magyarázza Cooper jóval később aznap este, amikor bebújok mellé az ágyba. - Nem a mellkasára céloztam, csak az volt a cél, hogy oda lőjek, ahol a legjobb valószínűséggel eltalálom, hogy ne lőhes-
sen vissza rám. Ez pedig a legnagyobb egybefüggő felület. Így maradhatsz életben tűzharc esetén. - Jó tudni - nyújtom át neki az egyik italt, amelyet a konyhából csempésztem fel odalentről. - Mindenestre egyenesen a szívébe lőttél. Ha valaha tűzharcba keveredek, szeretném, ha az én oldalamon állnál. Belekortyol az italba és elhúzza a száját. - Ez meg micsoda? - A húgod, Jessica kedvenc itala. Rózsaszín kutya. Visszaadja a poharat. - Ilyet többet ne csinálj nekem. Különösen ne azután, hogy épp lelőttem valakit. Még a végén bevonják az engedélyemet. Az éjjeliszekrényemre teszem a koktélt. - Volt egy olyan gyanúm, hogy ezt fogod mondani, így biztos, ami biztos, csináltam neked egy helyettesítő italt - mondom, és a kezébe nyomok egy viszkit jéggel. - Na, ez mindjárt jobb - bólint rá. Megfogom a koktélomat és összekoccintom a poharamat az övével. - L’chaim. Azt jelenti: „az életre”. Nem mintha hidegen hagyna, hogy valaki meghalt, Csak örülök, hogy nem te vagy én voltunk azok. - Ezzel én is így vagyok - jelenti ki Cooper, miután kortyolt egyet az italából. - És tudom, mit jelent a l’chaim. - Nos, most, hogy Gary halott, Taniának legalább nem kell szembenéznie a negatív sajtóhírekkel, amik akkor keltek volna szárnyra, ha Garyt elfogják és kitudódik, hogy még mindig házasok. Így Jordannel csendben újraházasodhatnak valahol, és mondhatják, hogy csak megerősítették a fogadalmukat vagy ilyesmi. Vagy érzéketlen dolog, hogy ilyet mondok? Cooper vállat von. - Nem olyan érzéketlen, mint azok a dolgok, amiket én gondolok kettejükről. Majdnem meghaltál ma este, mert az idióta öcsém nem szólt senkinek arról a legelső levélről... - Ez így egy kicsit sarkos kijelentés - tiltakozom. - Jordan már eleget szenvedett, nem gondolod? - Nem - jelenti ki Cooper közönyösen. Beletelt egy kis időbe, míg Taniával sikerült meggyőznünk a rendőrök tucatjait és a New York-i Főiskola biztonsági őreit, akik a segítségünkre siettek, hogy nem Cooper volt az, aki ránk támadt. Hanem az a férfi, aki most ott fekszik a földön véresen. Ezalatt Jordant megtalálták: eszméletlenül feküdt a földszinti mosdóban. Kiderült, hogy épp mielőtt Gary odajött volna hozzánk, Jordan összefutott vele a piszoároknál, felismerte, és megpróbálta ártalmatlanná tenni. Sajnos, ez nem sikerült. Gary leütötte, aztán betette egy fülkébe és rácsukta az ajtót, pont amikor a teremben kialudtak a fények és mindenki igyekezett elfoglalni a helyét. - De én megpróbáltam - mesélte Jordan, amikor végre beszélhetett Taniával. - Én tényleg megpróbáltam elkapni, hogy ne árthasson neked! - Tudom, hogy megpróbáltad - vigasztalta Tania, aki annyira megkönynyebbült, mikor Jordant életben találták, hogy ragaszkodott hozzá, hogy ő is vele menjen a mentőben a Beth Israelbe egy ellenőrző CT-re. Négy óra múlva telefonáltak, hogy minden rendben, és átküldik Jordan asszisztensét, hogy vigye haza az itt lévő holmijukat.
- Mindent nagyon köszönünk, srácok! - hálálkodott Jordan a telefonban. - De Tania úgy gondolja, már nincs szükség rá, hogy nálatok lakjunk. Készen áll rá, hogy hazaköltözzön. - Ó, tényleg? - ütöttem össze a tenyeremet Cooperrel. - Sajnálom. Mindketten nagyon fogtok hiányozni. Most pedig Lucy fejét simogatom, aki ott fekszik összegömbölyödve mellettünk, és Cooper új Armani szmokingját bámulom, amely a szekrényem ajtaján lóg. - Tudod - mondom -, az a festék elvileg kimosható. - Nem akarok erről beszélni - nyúl be Cooper az éjjeliszekrénye fiókjába a távirányítóért. - Azt mondod, kikapcsol, ha olyan műsorokat nézünk, ahol az emberek mindenféle furcsa dolgokat esznek? - Ne ostorozd magad emiatt! - mosolygok rá. - Én is azt hittem, hogy azokat a lányokat is megtámadták. - Valóban megtámadták őket - emlékeztet Cooper. - Jól van - felelem. - Tiszta szerencse, hogy te előkaptad a fegyveredet és véget vetettél a dolognak... Felkap egy párnát és az arcomnak szorítja, mintha meg akarna fojtani, én pedig nevetek. Lucy ugatni kezd, Owen pedig az öltözőasztal tetején rosszallóan fordítja el a fejét. És nem is csodálom. Cassidy, abbéli folyamatos igyekezetében, hogy a lehető legtöbbet legyen képernyőn a Jordan és Tania show- ban, úgy gondolta, nagyon szórakoztató lesz, ha elrejt egy festékpuskát az öltözőben, majd a megfelelő pillanatban előkapja, és lerohanja a folyosón felsorakozott versenyzőket, akik az ajtó előtt állva várták, hogy elkezdődjön a Dalverseny. Mit kiderült, ez volt a nagy visongás oka, mielőtt Gary ránk rontott Taniával a színpad mögött... és a paintball-támadás okozta hisztéria és káosz miatt tartott kicsit tovább Coopernek, míg áttört a tömegen és a segítségünkre sietett. - Mi rosszat tettem? - kérdezgette Cassidy ártatlanul elkerekedett szemmel, amikor Mallory és a többi lány sírva vádolta meg, hogy szándékosan tönkretette a fellépőruhájukat. - Bárki kikölcsönözheti ezeket a festékpuskákat a főiskola sportszertárából. Csak az igazolványát kell otthagynia letétbe. Ne legyetek már ilyen savanyúak, lányok! A show megy tovább, nem igaz? Csakhogy mint kiderült, ha lövöldözés tör ki, a show nem megy tovább. A Dalversenyt felfüggesztették a valódi lövöldözés miatt, a kamerákat kikapcsolták, és a lányokat hazaküldték a szüleikkel. A Tania Trace rocktábor egyszer s mindenkorra véget ért. - Ez vérlázító! - hallottam Mrs. Uptont háborogni Stephanie- nak az épület oldalában, amikor beszálltam Cooperrel Canavan nyomozó autójába (mivel kiderült, hogy az ember még önvédelemből sem lőhet le valakit, még egy körözött, többszörös bűnelkövetőt sem anélkül, hogy utána ne kelljen számos kérdésre választ adnia a helyi rendőrőrsön). - Követelem, hogy a lányomnak biztosítsák a lehetőséget, amelyre ígéretet tettek az aláírt szerződésünkben, hogy versenyezhessen az ötvenezer dolláros díjért és a lemezszerződésért a... - Mrs. Upton! - támaszkodott Stephanie Brewer az épület falának. Vidámabbnak tűnt, mint amilyennek mostanság láttam, de biztosra veszem, ez
annak volt köszönhető, hogy a tábor végre hivatalosan is bezárta kapuit. Ezt már két hete szeretném közölni magával. Fogja be a száját! Mrs. Upton döbbenten nézett rá. - Mit mondott? - Azt mondtam, fogja be a száját! - ismételte meg Stephanie. - Még ha újra meg is rendeznénk a Dalversenyt, kizárt dolog, hogy a maga lánya nyerhessen, mivel egy kiállhatatlan liba, és a Cartwright Recordsnál senki sem hajlandó dolgozni vele. Világos? Szóval fogadja meg a tanácsomat, és tűnjön el innen! Várjon csak, nem is... tűnjön el inkább az egész showbizniszből! Mrs. Upton úgy pislogott, mintha Stephanie arcul csapta volna. - Én... én... ezért be fogom perelni a Cartwright Recordsot! - kiabálta. - Így van - állt az anyja mögé Cassidy. - A Cartwright Recordsot és Tania Trace-t. Emmanuella és néhány másik lány, köztük Mallory St. Clare éppen arra sétált a szüleivel, amikor ez történt. - Mit mondott? - torpant meg Mrs. Upton mellett Emmanuella. - Azt mondta, be fog perelni - simított végig a haján Stephanie. - És Tania Trace-t is. Mintha érdekelne. - Akkor jól értettem. - Emmanuella a többiekre nézett, aztán tökéletes összhangban elkezdtek énekelni: „Csak rajta hát, rajta, vidd véghez a tervedet, felvidítod a napomat, indíts keresetet!” Életteli hangjuk egyenesen az égnek szállt, még a távoli Washington Square-en kutyát sétáltató emberek is felkapták a fejüket, és kíváncsian hallgatták őket. - „Csak egyet sajnálok” - nevettek a paintball-festékes ruháikban - „A kisírt szememet, a veled töltött időt, míg azt hittem, jó lehet... Rajta hát, indíts keresetet”’ Stephanie könnyes szemmel nézte a lányokat, akik úgy énekeltek és táncoltak, mintha semmi gondjuk nem lenne a világban, mikor Christopher Allington lépett oda hozzá. A fiú elővette a kamerát, hogy megörökítse a pillanatot az utókornak, de Stephanie a karjára tette a kezét és a fejét rázta. - Ne! - kérte Christophert. - Ne vedd fel! Éljük át a pillanatot, ne csak a lencsén keresztül! Christopher elmosolyodott, leengedte a kamerát és átölelte Stephanie-t. Canavan nyomozó a kocsija mellett a homlokát ráncolta. - Kölykök! - morogta. - Tudja isten, én szeretem az enyémeket, de ha velük kellene dolgoznom egész nap, tuti főbe lőném magam. - Aztán Cooper-re pillantott. - Ó, bocsánat! De miért is kérek bocsánatot? Hisz maga lőtte mellbe a fickót. Amúgy szép lövés volt. Majd emlékeztessen, hogy hívjam meg egy italra! Odahaza a szobámban Cooper úgy tesz, mint aki meg akar fojtani a párnával, aztán sóhajtva arrébb gördül és felnéz a babákra. - Jó, hogy visszakaptuk az ágyadat. - Nagyon - felelem. - Bár nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy vajon mit művelhettek itt. - Mire gondolsz? - kérdi. - Mármint azon kívül, hogy elemelték a legszebb babádat? Beleolvastak a naplódba? Arról a titokról van szó, ami miatt annyi-
ra aggódtál, hogy rájövök? Csak azt ne mondd, hogy Jordan már tudja, míg én nem. Bár hogyha a tudomására is jutott, valószínűleg iktatta a „őrültek” mappába... - Nem - felelem. - Arra gondoltam, mit művelhettek itt az ágyban. Cooper elszörnyedve néz rám. - Muszáj az öcsém szexuális életéről társalkodnunk? Tudom, hogy te is részese voltál, de ez igazán nem az a téma, amibe szívesen beleásnám magam... - Mindannyian hozunk olyan döntéseket, amikre nem vagyunk túl büszkék - vágok közbe gyorsan. - Még te is. Találkoztam már néhány volt barátnőddel. És ami Jordan észbeli képességeiből hiányzik, azt bőven pótolja jó szándékkal. Nagyon jószívű és nagyon nagy... Cooper ismét felkapja a párnát és fenyegetőn a fejem fölé emeli. - ...az egója - fejezem be a mondatot nevetve. - És nincs titkos naplóm. Elkomolyodva ülök fel. - De tényleg van valami, amiről beszélnünk kell. Néhány hete elmentem orvoshoz, és azt mondta... Nem tudom, honnan sikerül bátorságot merítenem. Talán ugyanonnan, ahonnan Taniának is, amikor közölte Garyvel, hogy nincs a Dalverseny meghívottainak listáján, úgyhogy távozzon - pedig a pasas pisztolyt nyomott az arcába. Akárhogy is, valahogyan sikerül elmesélnem Coopernek, amit az orvos mondott, hogy ha gyereket akarunk, akkor igyekeznünk kell, és hogy valószínűleg nem lesz olyan egyszerű a dolog. Amikor befejezem, értetlenül néz rám. - Gyereket? - csóválja a fejét. - Ki beszélt itt gyerekről? Most már én is összezavarodom. - Cooper! Nem akarsz valamikor gyereket? - Már vannak gyerekeink - int a Fischer Hall felé, bár a szobám ablaka az ellenkező irányba néz, így a dologból az lesz, hogy a hüvelykujjával az ágyam mögötti falra bök. - Egy egész kollégiumnyi gyerekünk van. Ahányszor megmozdulok, azon kaplak, hogy hozzájuk rohansz, mert valamelyiket ki kell húznod a bajból. Hol Gavint, hol azt a Jamie nevű lányt, azt, akinek vissza kellett mennie Indiába, vagy azt a másikat, akit gyűlöl az apja, mert meleg, és akkor még nem beszéltünk a komplett kosárlabdacsapatról... - Ők mások gyerekei - emlékeztetem. - Nekem nem úgy tűnik - feleli. - Többet látjuk őket, mint a saját szüleik. - Cooper! - tiltakozom. - A legtöbbjük már elmúlt húszéves! Nem nagyon lehet azt mondani rájuk, hogy gyerekek. - Akkor miért mindig én fizetek, ha elvisszük őket vacsorázni? - Cooper... - Mondjuk, hogy az esélyek nem olyan rosszak, mint gondolod, és nem lesz szükséged erre a műtétre, vagy bármi is legyen az - komolyodik el. Mondjuk, hogy valamiképpen lesz egy kisbabánk. Akkor otthagyod a Fischer Hallt és itthon maradsz, hogy gondozhasd? Erre még eddig sosem gondoltam. Az álmodozásaimban valamilyen varázslatos módon mindig van három gyerekem, akik már öt-, hét- és tízévesek, elragadóan önellátóak, és bűbájos tengerészkék skótmintás egyenruhában feszítenek. - Hát - gondolkodom el. - Még nem tudom... Hogy kilépjek a munkából? Hisz még arra sem volt alkalmam, hogy meg-
nézzem Lisa esküvői mappáját. Ő az első főnököm, akivel jó dolgozni - eltekintve Tomtól, aki nem számít, mert ő hivatalosan sosem volt a főnököm. És mi lenne Sarah-val? Bár úgy tűnik, kibékültek Sebastiannel, biztosra veszem, hogy a fiú így is elmegy Izraelbe. Ki fogja majd Sarah kezét ez idő alatt? Nem mintha most terhes lennék, és egyből itt lenne Jack, Emily és Charlotte - valószínűleg ez évekbe telik majd, de akkor is... egy csomó tennivalóm van, melyek közül egyik sem az, hogy üljek otthon egy síró gyerekkel. - Mert ezt nem bántásból mondom vagy ilyesmi - folytatja Cooper -, úgyhogy ne haragudj meg rám, de nekem nem tűnsz amolyan otthonmaradós anyuka-típusnak. Azt meg biztosan tudom, hogy én nem vagyok otthonmaradós apuka. Szeretem a munkámat... már úgy értem, olyankor, amikor nem próbálják valamelyikünket megölni. - A legtöbb ember nem tudja feladni a munkáját, amikor gyereke lesz magyarázom. Tudom, hogy Cooper sok. barátjának még nincs gyereke, vagy azért, mert börtönben ülnek, vagy mert híres rocksztárok, úgyhogy előfordulhat, hogy ezekkel nincs tisztában. - Ők dadát vesznek fel vagy bölcsődébe adják a kicsit. De igazad van, én is szeretem a munkámat, és még az iskolát is be kell fejeznem. Szóval én sem akarok itthon maradni, hogy a gyerekre vigyázzak. De... - Hát - szól közbe ha egyikünk sem akar időt szánni arra, hogy itthon legyen a babával, akkor nekem erősen úgy tűnik, hogy egyikünk sem akar még babát. Vagy tévednék? Próbálom megemészteni a dolgot, de elég nehezen megy, mivel bárhová megyek, korombeli nőket látok, akik babakocsit tologatnak, a nagy pocakjukat mutogatják, vagy azt nyilatkozzák, hogy addig nem is tudták, mi az igazi szeretet, amíg az újszülöttjük szemébe nem néztek. - De ha most nem hozunk össze egyet, előfordulhat, hogy már soha többet nem lehet. És hát nem szeretne mindenki gyereket? - kérdezem. - Nem ez az elsődleges motivációnk? De miközben a szavak csak úgy kibuknak a számból, eszembe jut, mit mondott Lisa az irodában. Hogy ő nem akar gyereket. És tudom, hogy Tom sem. Lehet, hogy Cooper is így érez? - Szülőnek lenni - állapítja meg Cooper - a legnehezebb, legtöbbet követelő feladat a világon. Még ha jól is csinálod, a végén lehet egy olyan gyereked, mint... nos, ha az elmúlt néhány hétre gondolok, mindketten elegendő bizonyítékot láthattunk arra, milyen kölykök jutnak egyeseknek. Szerintem a legrosszabb dolog, amit valaki tehet, hogy gyereket vállal csak azért, mert ezt várják tőle, vagy mert mások is ezt csinálják. Ha úgy döntesz, hogy babát vállalsz, akkor száz százalékosan elkötelezettnek kell lenned az ügyben. De ha engem kérdezel, Heather, te már most is elkötelezett vagy. - Ismét a Fischer Hall felé int. - Akár elismered, akár nem, most is van egy halom kisbabád. Akik már remekül használják a bilit. És velük nem kell semmiféle műtétet vállalnod vagy kockáztatnod az egészségedet, amikor kipréseled őket magadból - Oké - nyugtázom. - Ez igaz. De nem hiszem, hogy Gavin vagy bármelyik másik diák mellettünk áll majd, ha megöregszünk, te igen? - Heather, senkinek nem szabad azért gyereket vállalnia, hogy majd támogassák öregkorában! Ez a legrosszabb indok, ami létezhet. .. azt leszámítva, amikor egy megromlott házasságot akarnak megmenteni vele. Az embe-
reknek maguknak kell megoldaniuk a gondjaikat. Vagy talán te vagy én támogatjuk majd a mi szüleinket öregkorukban? - Istenem, dehogy! - döbbenek meg a felvetésen. Cooper megfogja a kezemet és megszorítja. - Látod? Semmire sincs garancia. Lehet, hogy a gyerekünk olyan lenne, mint Cassidy Upton, vagy ami még rosszabb, mint Gary Hall. Ez egy újabb aspektus, amire eddig még nem gondoltam... hogy Jack, Emily és Charlotte esetleg teljes és tökéletes idióták lesznek. - Ez igaz - ismerem- el. - De az is lehet, hogy olyanok lesznek, mint mi. - Heather! - vitatkozik Cooper. - Kell, hogy emlékeztesselek rá, mi menynyire nem bírjuk a szüleinket? Kitör belőlem a nevetés. - De a mi szüléink szörnyűek. Mi nem vagyunk azok. - Nézd - szorítja meg ismét a kezemet. - Én boldog vagyok így, ahogy a dolgok most vannak... boldogabb, mint valaha életemben. Ha a gyerek téged boldoggá tenne, akkor legyen úgy. Akkor szívesen vállalom veled. De én teljesen jól - sőt, több mint jól - megvagyok... hogy is mondják ezt? Ja, igen. Gyermektelenül. Összehúzott szemmel nézek rá. - Ezt most csak azért mondod, hogy jobban érezzem magam, amiért orvosi beavatkozás nélkül nagy eséllyel sosem lehet gyerekem? - „Mellőzd a számokat, jó?” - mosolyodik el. Megkönnyebbülten szorítom meg a kezét. - Ez volt a legrosszabb Han Solo-imitáció, amit valaha láttam - mondom. - De köszönöm. Hatalmas kő esik le a szívemről - amelyről igazából nem is tudtam, hogy ott van és könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom eldönteni, hogy ezek most az öröm, a bánat... vagy a megkönnyebbülés könnyei. Ez persze nem jelenti azt, hogy hátat fordítottam Jacknek, Emilynek és Charlotte-nak, állapítom meg magamban. Ha egy nap mégis az életem részeivé válnak, az nagyszerű lesz. De a nyomás, hogy ennek muszáj így lennie, különben megbuktam és nem leszek teljes értékű ember, az eltűnt. És ez majdnem olyan jó érzés, mint amikor Gary Hall elfordítja a pisztoly csövét az ember fejétől. - Még ne köszönj semmit - figyelmeztet Cooper. - Azt hiszem, van róla némi elképzelésem, hogy lesz ez a dolog, és ha azt hiszed, örökbe fogadhatsz minden elveszett játékot, amit a Fischer Hallban találsz, akkor elment az eszed. - Ők nem játékok - húzom el a kezemet, és lopva megtörlöm a szemem. Hanem fiatal felnőttek, akiknek példaképekre van szükségük és némi irányításra és útmutatásra az életben. És persze szállásra meg ellátásra, cserébe húszórányi munkáért a portán vagy az irodámban. - Nos, akár azok, akár nem - vált témát Cooper —, most sokkal fontosabb dolgok vannak, amik miatt aggódhatunk. Például hogy mi lesz Miss Mexikóval. - Ő, hát miatta ne aggódj - nyugtatom meg. - Már utánajártam az interneten, és milliónyi ilyen spanyol flamencobaba kapható potom hét dollárért. De úgy döntöttem, nem veszek helyette másikat. - Tényleg? - ismét a fiókba nyúl, gondolom, a távirányítóért.
- Hagyok egy kis helyet, hogy Miss Írország kapjon némi levegőt - magyarázom. - Úgy érzem, Miss Mexikó miatt kisebbségi érzése volt. - Szerintem rólad kellene valóságshow-t forgatni - veti fel Cooper, és egy kis kék bársonydobozt tesz az ölembe. - És azt a címet kellene adni neki, hogy Furcsa babagyűjtők. - Mi ez? - kérdezem gyanakodva. - Nyisd ki és meglátod - feleli. Felemelem a tetejét. Egy platinagyűrű van benne, rajta ovális zafírkő, amelyet apró gyémántok vesznek körbe. Meglepve nézek Cooperre, aztán megint a gyűrűre. - Ez... ez az a gyűrű, a régiségboltból az Ötödik sugárúton - dadogom, és érzem, hogy elönt a pír. - H-honnan tudtad, hogy ezt szeretném? - Sarah mondta, amikor valamelyik nap felhívtam az irodát és téged kerestelek - árulja el. Úgy tűnik, meg van elégedve magával. - Mert a mobilodat nem vetted fel. És ez nem az a gyűrű. Mert bementem abba a boltba az Ötödik sugárúton, hogy megnézzem. Tudod, mennyibe került? Furcsán becsapottnak éreztem magam. - Ó! Egy vagyonba, gondolom. - Háromszázötven dollárba - tájékoztat. - Az a gyűrű csak egy divatékszer volt, egyszerű bizsu. Én viszont elmentem a barátomhoz, Sidhez, aki a gyémántnegyedben dolgozik - legálisan, jegyzem meg - és megkértem, hogy csináljon neked egy pontos másolatot, de valódi drágakövekkel, valódi platinából... Szóhoz se jutok a döbbenettől. - Cooper! - szólalok meg végül. - Tényleg nem kellett volna. Ez már túlzás! Túlságosan szép! - Nem, nem túlzás - jelenti ki Cooper. - Több ilyen szép holmidnak kellene lenni. Vedd csak fel és mondd el mindenkinek, aki kérdi, hogy eljegyeztük egymást. Azt akarom, hogy mindenki megtudja, legfőképpen a családom. És nem lesz titkos esküvő. Most már nem. Miután kiállítod a számlákat a Cartwright Filmstúdiónak a szolgálataimért, ők pedig kifizetik még a gatyájukat is, azt is megengedhetjük majd magunknak, hogy az esküvőt a Plazában tartsuk. Hány embert szeretnél meghívni? És ami még fontosabb, hová mennél nászútra? Milyen babák kellenének még a gyűjteményedbe? Legyen Párizs? Vagy Velence? Vagy mi lenne, ha... Átölelem a nyakát és olyan erősen szorítom magamhoz, hogy végül fojtott hangon tiltakozni kezd. - Heather, megfulladok! De engem nem érdekel, mert olyan boldog vagyok, hogy legszívesebben sosem engedném el.
Öt kérdés Meg Cabothoz, aki a Csúcsformában hősnőjét, Heather Wellst megalkotta 1. Az első és legfontosabb kérdés: Cooper és Heather összeházasodnak valaha is? Igen, hacsak valami szörnyűség nem történik. Olvass tovább, ha többet szeretnél megtudni! 2. Beszéljünk akkor Heatherről. Nem sok szerző ír kissé túl- méretes... bocsánat, átlagos méretű hősnőkről - mivel az Egyesült Államokban Heather mérete számít átlagosnak. Ön miért tette? Honnan jött Heather ötlete? Olyan családban nőttem fel, ahol mindenki nagydarab volt. Az öcsém kétszázkét centiméter magas, és mire tizenkét éves lettem, én is több voltam 172 centinél, és ezzel a legmagasabbak között voltam az iskolában, nemcsak a lányok, de a fiúk közt is. Az osztály leghelyesebb srácai meg is jegyezték sorban állás közben az ebédlőben, hogy „Cabot, ha ennél nagyobbra nősz, téged is majd egy zongoraládában kell eltemetni, mint Elvist”. (Még mielőtt valaki azt gondolná, Elvist NEM zongoraládában temették el.) Azonnal belekezdtem a legszigorúbb és legegészségtelenebb diétáim egyikébe (amit aztán számos másik követett). Az volt a neve, hogy napfény diéta, és nem engedélyezett semmi mást, csak narancsot és napi három főtt tojást. Igaz, lefogytam vele öt kilót, de aztán vissza is szedtem, sőt, még tízet pluszban. Évekkel később megtudtam, hogy glutén-intoleranciában szenvedek, emiatt sok minden tiltólistára került az étrendemben, ha nem akartam kockáztatni, hogy gyomordaganatom legyen. Ezek közt szerepelt Heather összes kedvence, a sör, a bagel, a pizza és minden, ami panírozott. Ez elég rossz dolog, de egyszer valaki, aki ugyanilyen betegségben szenvedett, azt mondta nekem: Ne tessék panaszkodni, nachost még mindig szabad enni! (Az illető hétéves volt abban az időben.) A helyzet az, hogy a legtöbb ember, akit „túlsúlyosnak” mondanak, nem egészségtelenül az, ahogyan a legtöbb ember, aki sovány, nem anorexiás. Manapság már többször találkozhatunk átlagos testsúlyú, illetve kissé méretesebb női szereplőkkel filmekben és könyvekben egyaránt, de én örülnék, ha még többet láthatnánk belőlük. Jó lenne, ha egy nap az átlagos méretű lányokból ugyanannyian lennének a képernyőn, mint a való életben. Hát innen jött Heather ötlete. 3. A Csúcsformában kissé komolyabb kérdésekkel is foglalkozik, mint a Heather Wells sorozat előző könyvei, például a családon belüli erőszakkal és a meddőség kérdésével. Ez miért van? Mi lehetne komolyabb téma, mint egy gyilkosság? De értem, honnan jön a kérdés. Őszintén szólva a tíz év alatt, amíg egy New York-i diákotthonban dolgoztam, sokkal gyakrabban fordultak elő tizenéveseket a kapcsolataikban ért atrocitások, mint gyilkosság. És az áldozatok (általában lányok, de ese-
tenként fiúk is) a legritkábban álltak elő maguktól a problémájukkal. Legtöbbször a szobatársaik jelentették az esetet, gyakran olyan megjegyzésekkel kísérve, hogy „Nem értem, miért van még vele. Ha az én barátom ütne meg engem, én biztosan visszaütnék.” A főnökeim mindig el akarták nekik mondani, hogy ha egy visszaütés elegendő lenne ahhoz, hogy véget vessen egy ilyen durva viszonynak, akkor nem a kapcsolaton belüli erőszak (más néven a családon belüli erőszak) lenne az első számú ok a nők által elszenvedett testi sértések esetében - de sajnos ez így van. A kapcsolaton belüli erőszak miatt hozott távoltartási végzések megközelítőleg kétharmadát rendre megsértik. És minden harmadik női áldozatot a saját partnere öli meg. Az a szomorú igazság, hogy a nők fele találkozik az erőszak valamilyen formájával a párkapcsolatai során. A családon belüli erőszak nem csak bizonyos típusú személyeket érinthet, nem kizárólag egy etnikai hovatartozású, kulturális vagy társadalmigazdasági csoportba tartozók eshetnek áldozatul. Statisztikailag mindenkinek az ismeretségi körében vannak olyanok, akiket bántalmaztak vagy jelenleg is bántalmaznak. 4. A meddőség kérdése is felmerül a könyvben. Önnek is volt ilyen problémája? Igen... és nem egyszerre. Ahogy Heather, én is endometriózisban szenvedek, és néhány évvel ezelőtt átestem egy operáción, hogy kiderüljön, mi a helyzet egy hatalmas és fájdalmas petefészekcisztával, amely már vagy egy éve komoly gondokat okozott nekem. A műtét előtt az orvosom megkérdezte, mennyire fontosak nekem a gyerekszüléshez szükséges szervek - ezalatt azt értette, hogy ha a műtét során kiderülne, hogy nem marad más választás, mint hogy eltávolítsák őket, abba beleegyeznék-e. Őszintén szólva addig a pillanatig nem sokat gondolkodtam erről a kérdésről. Ahogy Lisa a könyvben, én is úgy nőttem fel, hogy rengeteg időt töltöttem mások gyerekeinek pesztrálásával, és mára - a férjem családjának és a sajátomnak köszönhetően - számos unokaöcsém és -húgom van már (nem is beszélve a szó szerint milliónyi olvasómról, akik közül sokan megírják nekem, hogy az én könyveimen nőttek fel), hogy néha valóban úgy érzem, mintha már saját gyerekeim lennének. Szóval amikor az orvosom megkérdezte, beleegyeznék-e, hogy eltávolítsák a szóban forgó szerveimet, ha szükséges, nem sokat gondolkodtam. - Természetesen - feleltem. Én sosem aggódtam amiatt, hogy nem lesz családom. A férjemnek és nekem már megvan a mi kis családunk, egyszerűen csak nem olyan, mint egy hagyományos család, amelyben ott az apuka, anyuka és a gyerek. A mi családunk barátokból, szomszédokból, nagynénikből, nagybácsikból, unokahúgokból és -öcsökből, szülőkből és nagyszülőkből, fogadott testvérekből, macskákból, munkatársakból, bloggerekből és könyvkereskedőkből, olvasókból és könyvtárosokból áll, nem is beszélve az ő házastársaikról, partnereikről és rengeteg gyerekükről - akik olyan sokan vannak, hogy őszintén szólva mi, akiknek nincsen gyerekünk, sokszor elcsodálkozunk rajta, hogy azoknak, akiknek van, hogy van elég erejük és kitartásuk, hogy tartsák velük a lépést. Szerencsére az orvosom úgy találta, hogy csak az egyik petefészkemet kell
eltávolítani. És biztosított róla, hogy vannak olyan negyvenes nők, akik szintén endometriózisban szenvednek, egy petefészküket eltávolították, és mégis teherbe estek. Úgyhogy ha hasonló betegségben szenvednek és úgy érzik, nincs rá energiájuk, hogy szülőkké váljanak (ahogyan nekem sincs), mindenképpen gondoskodjanak a fogamzásgátlásról! És sose feledjék, hogy a boldogsághoz vezető úton néha váratlan kanyarokkal találkozhatnak... de ez nem azt jelenti, hogy ezek a kanyarok nem vezethetnek tovább az önök számára tökéletes úton. 5. Mikor találkozhatunk Heatherrel legközelebb? Hamarosan! Heather és Cooper esküvőről szóló álmai végre beteljesülhetnek... De úgy tűnik, ez az álom jó eséllyel rémálomba fordul, és nem csak azért, mert Heather minden lében kanál új főnökének tanácsára esküvőtervezőt fogadnak, aki... nos, nem bizonyul túlságosan megbízhatónak. Mivel eltűnt, és lehet, hogy meg is halt! Heathernek pedig most nem nagyon van rá ideje, hogy felderítsen egy eltűnt személlyel kapcsolatos ügyet, mivel épp hétszáz új lakó jelentkezik be a Fischer Hallba és több száz vendég válaszát várja az esküvői meghívókra, ráadásul egy olyan személy is felbukkant, akinek egyáltalán nem küldtek meghívót: nevezetesen Heather rég elveszett anyja. De a nyakán egy eltűnt esküvőszervezővel, egy vőlegénnyel, aki már azon van, hogy lemondja az egész cécót és egy diákotthonnal, amit irányítani kell, egy anya-leendő menyasszony-találkozó a legutolsó, amire Heather vágyik különösen, hogy az egyik új folyosófelügyelő nemcsak jó tanácsokat osztogat az újonnan beköltözőknek, így Heather könnyen azon kaphatja magát, hogy esküvői harangok helyett esküvői golyók süvítését fogja hallani.
A Heather Wells rejtélyes esetei sorozat korábban megjelent kötetei Átlagméret nem akadály Heather Wells, az egykori tini popsztár, miután szakított vőlegényével és énekesi karrierjével is - valamint felszedett néhány kilót -, új életet kezd a New York-i Főiskola Diákotthonában az igazgató asszisztenseként. Ám amikor a kollégiumban holtan találnak egy diáklányt a liftaknában, Heather ismét reflektorfénybe kerül - ráadásul volt vőlegényének jóképű öcscse, Heather átmeneti szállásadója, Cooper segítségével, aki egyszersmind magánnyomozó...
