Meg Cabot Karambol A mediátor 3
A mű eredeti címe: Reunion Fordította: Szabó Mária
CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ 2005
J. V. C. emlékére
1. FEJEZET – Ezt nevezem életnek! – kiáltott föl Gina. Kénytelen voltam egyetérteni vele. Bikiniben hevertünk a carmeli strand homokján, magunkba szíva a 24 fokos, balzsamos tengeri levegőt. Még csak március volt, de már olyan melegen sütött a nap, mint a keleti parton a nyár derekán. De hát ez itt Kalifornia. – Hogy bírjátok ki mindennap? – kérdezte Gina. Behunytam a szemem. Literes üveg jéghideg diétás kólák képe lebegett a lelki szemem előtt. Miért nincs kiszolgálás itt lenn, a parton? Egyedül ez hiányzott, de nagyon. A hűtőszatyorban tárolt ásványvizes palackokkal már végeztünk, és jópár lépcsőt kellett volna megmászni a Jimmy's büféig. – Mit kell kibírnunk? – motyogtam. – Iskolába járni. Amikor alig egy mérföldnyire itt ez a mesés strand. – Hát… nehezen – vallottam be még mindig csukott szemmel. – De sajna, az érettségi állítólag nélkülözhetetlen az életben. Úgy értem, anélkül semmi remény arra, hogy kifogjak magamnak valami jól fizető állást. Nem szólva a továbbtanulásról. – De komolyan, Suze! – Éreztem, hogy Gina közelebb fészkelődik hozzám, és kinyitottam a szemem. Fél könyökre támaszkodott, és a strandot kémlelte a Ray Ban napszemüvege mögül. – Hogy bírjátok ki? Tényleg, hogy bírjuk ki? Ameddig a szem ellát, előttünk a végtelen Csendes-óceán, melynek színe a türkizzöldtől a tengerészkékig terjed, s óriási hullámai olyan magasra dobálják a szörfösöket, mintha faforgácsok lennének. Jobbra tőlünk a Kavicsos-part zöld szirtjei bökdösik az eget, balra pedig azok a hatalmas, simára koptatott sziklák, amelyek a Big Surt, az óceánnak ezt a különösen csipkézett partszakaszát alkotják. És mindent eláraszt a ragyogó napsütés, amely mostanra teljesen fölszívta a mára szóló terveinket kis híján keresztülhúzó tejfehér, reggeli ködöt. Maga a tökély. A Paradicsom. Csak hozna valaki egy kis hideg innivalót! – Atyavilág! – Gina lejjebb tolta a napszemüvegét, s elnézett valahova fölötte. – Azt nézd meg! Követtem a pillantását a Donna Karanom üvege mögül. Az eddig a figyelőtornya tetején üldögélő vízimentő hirtelen fölugrott, kezébe kapta a narancssárga mentőpárnát, egy macska könnyedségével leugrott a homokra, s rohanni kezdett a hullámok felé. Napbarnított bőre alatt izgalmasan táncoltak az izmok, hosszú, szőke haja lobogott. A kirándulók élesre állították a videókamerájukat, a napfürdőzök felültek, hogy jobban lássanak. A sirályok ijedten röppentek föl, a homokot gereblyéző minitraktorok sietve kitértek a vízimentő útjából, aki tökéletes ívben vetette magát a vízbe, s csak jópár méterrel beljebb bukkant a felszínre, hogy erős karcsapásokkal ússzon egy kis srác felé, akit elkapott egy víz alatti áramlat. Legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a kis kölyök nem más, mint Doki, a mostohatesóim legkisebbike, aki velünk együtt jött le a strandra ma délután. A hangjáról ismertem rá: miután a vízimentő a felszínre húzta, káromkodva szidta a megmentőjét, aki megbocsáthatatlanul leégette a haverjai előtt. A vízimentő pedig, legnagyobb örömömre, ugyanolyan hevesen viszonozta a szidalmait. – Micsoda kis girnyó! – jegyezte meg lustán Gina, aki leplezetlen érdeklődéssel figyelte a drámát. Tuti, hogy nem ismerte föl az áldozatot. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy amikor megérkezett, azonnal közölte velem, hogy állati mázlis csaj vagyok, amiért ilyen szexis
mostohatesóim vannak. Szexisek! Dokit is beleértve! Ha-ha-ha! Ginát a legjobb akarattal sem lehet válogatósnak nevezni, ha fiúkról van szó. Sóhajtva dőlt vissza a törülközőjére, és helyére tolta a napszemüvegét. Pár perccel később a vízimentő visszabaktatott a partról, s éppolyan oltárian festett vizes hajjal, mint szárazzal. Föllendítette magát a tornyába, mondott néhány szót a walky-talkyjába – gondolom, jelentést tett bizonyos eszement kölyköt érintő akciójáról –, majd ismét pásztázni kezdte a messzelátójával a hullámokat, újabb potenciális áldozat után kutatva. – Szerelmes vagyok – jelentette be váratlanul Gina. – Ehhez a sráchoz fogok férjhez menni. Most már értitek, mire céloztam, amikor azt mondtam, hogy nem éppen válogatós? – Te bárkihez hajlandó vagy férjhez menni, aki fürdőgatyát visel. – Nem igaz – tiltakozott Gina. Egy bozontos hátú, Speedo-gatyás pasas felé bökött, aki pár méterrel odébb ült a naptól pulykavörösre égett neje mellett. – Ahhoz például eszem ágában sincs hozzámenni. – Persze. Mert már foglalt. – Undok vagy. Menjünk, hozzunk valami innivalót. Föltápászkodtunk, megkerestük a sortunkat és a szandálunkat, s belebújtunk. A törülközőket ott hagytuk, ahol voltak, s elindultunk a forró homokban a parkolóhoz vezető meredek lépcső felé, ahol Szundi a kocsiját hagyta. – Csokis turmixot akarok – közölte Gina, amikor fölértünk –, nem olyan flancosat, amit errefelé árulnak, hanem közönséges, vegyszerekkel teletömött vacakot, amilyet a Mekiben kapni. – Ahhoz át kell menni a szomszéd városba – lihegtem; nem semmi fölmászni azon a meredek lépcsőn. Pedig jó formában vagyok, ugyanis nagyjából minden este végigcsinálok egy kick-boxos kazettát. – Itt nálunk egyetlen gyorsétkező sincs. – Micsoda hely! – meresztgette a szemét Gina. – Se egy McDonald's, se közlekedési lámpák, se tömegközlekedés! Persze nem gondolta komolyan. Azóta, hogy tegnap megérkezett New Yorkból, ki nem fogyott az új életem dicséretéből: hogy micsoda oltári kilátás nyílik az ablakomból, milyen isteni szakács a mostohaapám, és micsoda klassz mostohatesóim vannak (akik, persze, egymást taposva igyekeztek jó benyomást kelteni benne). Ahelyett, hogy egyből rájuk szólt volna, hogy kopjanak le, ahogy elvártam volna tőle. – Jézusom, Suze! – mondta, amikor kérdőre vontam. – Állatian szexisek! Miért koptatnám le őket? Micsoda? Szexisek? Az én mostohatesóim? Szerintem egy csöppet sem. De ha már itt tartunk, nem kellett volna messzebb keresgélnie annál a srácnál, aki a lépcsővel szembeni vegyesboltocska, a Jimmy's pultja mögött álldogált. Kurt – esküszöm, hogy ez a neve! – olyan szűkagyú, mint egy gumikrokodil, de annál szívdöglesztőbb a külseje, úgyhogy letettem elé a hűtőből kiemelt diétás kólát, és megrebegtettem felé a szempilláimat. Őurasága azonban annyira belemerült a Surf Digest legújabb számába, hogy észre sem vette. Engem pedig úgy elbágyasztott a meleg, hogy csak álltam és bámultam rá. De közben egészen másra gondoltam. Olyasvalakire, akire egyáltalán nem kellett volna. Biztos ezért nem hallottam meg Kelly Prescott köszönését. Mintha ott se lett volna. Egészen addig, amíg integetni nem kezdett az arcom előtt. Tisztára mint egy dilidoki. – Hé, Suze! Hol jársz? Térj vissza a földre! Elkaptam a pillantásomat Kurtról, és Kellyt láttam magam előtt, a másodikosok aranyszőke hajú osztálybizottsági elnökét, aki naná, hogy most is mintha a Vogue címlapjáról lépett volna le. A papája ingét viselte, elöl nyitva, hogy látni lehessen az alatta viselt olajzöld horgolt bikinit, amelyet testszínű anyaggal béleltek ki, úgyhogy nem látszott át a pucér bőre.
És persze ott állt mellette az elmaradhatatlan Debbie Mancuso, Bamba egyik korábbi barátnője. – Nem is tudtam, hogy lejöttök ma a strandra – mondta Kelly. – Hol cuccoltatok le? – A vízimentő közelében. – Mi jóval odébb, a lépcsőnél. – Láttam a Ramblert a parkolóban! Brad is itt van? – kérdezte mohón Debbie. Bambát hívják Bradnek. Csak én nevezem magamban Bambának. – Aha, Szörfözik. – És Jake? – kérdezte Kelly. Jake pedig nekem Szundi, aki az idén érettségizik. Ő és Bamba, aki velem egyidős, számomra érthetetlen okból nagy fogásnak számít a sulibeli lányok szemében. Úgy látszik, még egyikük sem látta enni őket. Tanúsíthatom, hogy hervasztó élmény. – Aha – mondtam megint. És mert tudtam, mire vágynak, hozzátettem: – Gyertek ti is oda. – Klassz. Me… Ekkor jött oda Gina, és Kellynek torkán akadt a szó. Ami azt illeti, Gina pontosan az a lány, akinek láttán az embereknek torkukon akad a szó. Majdnem száznyolcvan centi magas, legújabban Tizián-vörösre festi a haját. Ráadásul fényes, fekete bikinit viselt, s fölötte olyan sortot, amelyet mintha egy sereg kólás doboz nyitófogantyújából fűztek volna össze. És mert délelőtt óta kinn feküdt a napon, a szolizástól tejeskávé színű bőre eszpresszókávé színűre barnult, ami a vörös hajával kombinálva egészen különleges látványt nyújtott. – Izé, Gina – szóltam. – Ezek itt a barátnőim a suliból: Kelly Prescott és Debbie Mancuso. Kelly, Debby, ő Gina Augustin, a New York-i barátnőm. Gina szeme nagyra tágult a Ray Banje mögött. Gondolom, az lepte meg, hogy máris szert tettem barátnőkre itt, amikor odaát New Yorkban rajta kívül, mondhatni, egy sem volt. De igyekezett elrejteni a meglepetését, és roppant udvariasan köszöntötte a lányokat: – How do you do? – Szia – morogta Debbie. Kelly azonban máris a tárgyra tért: – Honnan újítottad ezt az oltári sortot? Ekkor vettem észre azt a négy kiöltözött alakot, akik ott dekkoltak a napolajos állvány mögött. Most valószínűleg azt akarjátok kérdezni, hogyhogy nem láttam őket eddig. Nos, az az igazság, hogy egészen eddig a pillanatig nem voltak ott. Aztán egyszer csak ott voltak. Minthogy Brooklynból jöttem, annál jóval furcsább dolgokat is láttam már, mint négy, estére öltözött tinédzsert vasárnap délelőtt egy tengerparti vegyesboltban. Itt, Kaliforniában azonban, enyhén szólva, megdöbbentett a látvány. Ráadásul azok négyen ott éppen el akartak csórni egy karton sört. Nem tréfálok: tizenkét doboz sört! Fényes nappal! Kurtot a legjobb akarattal sem lehet fényes elmének mondani, de azt mégsem gondolhatták, hogy hagyja őket csak úgy kisétálni azzal a tucat sörrel, ráadásul pucc-parádéban. Homlokomra toltam a napszemüvegemet, hogy jobban szemügyre vehessem őket. És ekkor jöttem rá a dolog nyitjára. Kurt nem fogja elkapni ezeket a srácokat. Ugyanis nem látja őket. Tudniillik mind a négyen – a két lány éppúgy, mint a két srác – halottak.
2. FEJEZET Oké, elmagyarázom. Az a helyzet, hogy én látom a halottakat, és beszélni is tudok velük. Ez az én „speciális” adottságom. Ez az „adomány” állítólag mindnyájunkkal velünk születik, s minden más teremtménytől megkülönböztet bennünket, de csak kevesen ismerjük föl magunkban. Én a magamét úgy kétéves koromban fedeztem föl. Körülbelül akkor, amikor az első kísértetemmel találkoztam. A speciális plussz-adottságom pedig az, hogy mediátor vagyok. A friss halottak szenvedő lelkét segítem át oda, ahol végső nyugalmukat kell hogy megleljék, miután a közreműködésemmel rendbe hozzák azokat a kalamajkákat, amelyeket megoldatlanul hagytak, amikor földobták a talpukat. Egyesek azt képzelhetik, hogy baromian jó dolog a halottakkal társalogni. Jobb, ha tőlem tudják: egy csöppet sem az. Először is, eltekintve néhány kivételtől, általában nem sok érdekeset tudnak mondani. Másodszor, én sem vághatok föl azzal a barátaim előtt, hogy ilyen különleges adottságom van. Ugyan ki hinné el nekem? Egyszóval ott voltunk a Jimmy'sben: én, Kurt, Gina, Kelly meg a kísértetek. Hoppá! Nyilván arra is kíváncsiak vagytok, hogy miért nem rohant ki sikoltozva a boltból Kurt, Gina, Debbie és Kelly, amikor azok négyen szemmel láthatóan nem földi halandók voltak. Ugyanis olyan sejtelmes fény áradt belőlük, amilyet csak kísértetek tudnak kiadni magukból. Mintha azt mondanák: Ide nézzetek! Halott vagyok! Csakhogy Kurt, Gina, Debbie és Kelly nem látta őket. Egyedül én. Mert én mediátor vagyok. Mondhatom, piszkos egy meló, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia. Bevallom, abban a pillanatban egy csöppnyi kedvem sem volt hozzá. A kísértetek ugyanis fölháborítóan viselkedtek. Amennyire meg tudtam ítélni: sört akartak csórni. Nem éppen nemes szándék, amellett kifejezetten hülyeség, ha történetesen halott az ember. Ne értsetek félre: a kísértetek is isznak. Jamaikában például a hátramaradottak hagyományosan kókuszdió-rumot visznek a temetőbe Chango Machónak, az espiritu de la buena suerté-nek . Japánban pedig a halászok rizspálinkát tesznek le a parton a tengerbe veszett társaik számára. És higgyétek el nekem, hogy azokból az üvegekből nem csak úgy elpárolog az ital. A legtöbb kísértet élvezettel hajt föl egy-egy pohárkával, ha hozzájuthat. Ezek a kísértetek azonban szemmel láthatóan egészen frissek voltak, és még nem rendelkeztek elegendő tapasztalattal. Egy kísértet nem tud könnyen fölemelni még viszonylag könnyű tárgyakat sem. Jó adag gyakorlat szükséges hozzá. Persze ismertem olyan kísérteteket, akik egész ügyesen rázták a láncaikat, hajigáltak könyveket, sőt még nehezebb tárgyakat is – többnyire a fejemhez –, de ez egy másik történet. Egy tucat sörösüveget tartalmazó karton súlya azonban meghaladja egy friss kísértet erejét. Ezt megmondhattam volna nekik, de mivel én voltam az egyetlen, aki látta őket, egy kicsit furcsán hangzott volna. Erre azonban, úgy látszik, maguktól is rájöttek. – Az a fekete sortos figyel minket! – sziszegte az egyik lány, egy jégkék muszlinruhát viselő szőkeség. A fiúk egyike – mind a kettő szőke és izmos, tudjátok, az a mindenütt menőnek számító típus – megvonta a vállát: – Á, dehogy. A naptejeket bámulja. Gyorsan a fejem búbjára toltam a napszemüvegemet, hogy lássák, igenis őket nézem. A jó szerencse szellemének (sp.)
–A francba! A srácok úgy dobták le a dobozt, mintha megégette volna a kezüket. Az éktelen üvegcsörömpölés hallatán rajtam kívül mindenki összerázkódott. A pult mögött álló Kurt is fölnézett a Surf Digestjéből, és elővett a pult alól egy baseball ütőt. – Mi a jó fene…? – Ránk ügyet sem vetve, előjött a pult mögül, odaballagott a testápolók polcához, és döbbenten bámult le a törött üvegek és habzó sör egyvelegére. – Hogy a francba?! – értetlenkedett. (Az az igazság, hogy nem a „franc” szót használta.) Gina is odament, hogy szemügyre vegye a romhalmazt. – Nahát! – A szandálja orrával odébb rúgott egy nagyobb üvegcserepet. – Szerintetek mi volt ez? Földrengés? Amikor a mostohaapám hazafuvarozta Ginát a repülőtérről, megkérdezte tőle, hogy mit szeretne leginkább megtapasztalni Kaliforniában, mire ő gondolkodás nélkül rávágta: – Egy földrengést. Jó nagyot – tette hozzá. – Mert hogy New Yorkban nemigen volt alkalmunk földrengéseket átélni. – Nem volt rengés – morogta Kurt. – Ezek a sörök pedig ott voltak hátul a hűtő mellett. Hogy kerültek ide? – értetlenkedett. Kelly és Debbie is csatlakozott hozzájuk, hogy megszemléljék a rombolást, és eltöprengjenek az okán. Csak én maradtam ott, ahol voltam. Ami azt illeti, fölvilágosíthattam volna őket, de nem hiszem, hogy egyikük is hitt volna nekem. Már ha az igazat mondom nekik. Legföljebb talán Gina, aki tudott a dologról egy keveset. Többet, mint bárki más, kivéve talán a legkisebb mostohatesómat, Dokit és Dominic atyát. Egy keveset, mondom, mert mindig igyekeztem titokban tartani a mediátorságomat, lévén így egyszerűbb. Most is azt gondoltam, az lesz a legbölcsebb, ha kimaradok ebből az egészből. Kinyitottam az ásványvizes palackomat, és jót húztam belőle. Csak ezután vettem észre a pultra kitett helyi újság szalagcímét: Négy halott az éjféli karambolban! – Talán meg akarta venni valaki, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és letette ide, a polcra – találgatta Kelly. – Aztán jött a földrengés – kapott rajta lelkesen Gina –, és lelökte a földre. – Nem volt rengés – rázta a fejét Kurt, de már nem csengett olyan határozottan a hangja, mint az előbb. – Vagy volt? – Én mintha éreztem volna valamit – jegyezte meg Debbie. – Azt hiszem, én is – tette hozzá Kelly. – A francba! Azt mondjátok, hogy földrengés volt, és én elmulasztottam? Fölvettem a pultról az újságot, és széthajtottam. „A Robert Louis Stevenson gimnázium négy végzős diákja tragikus közlekedési baleset áldozata lett az elmúlt éjszaka, egy partiról hazatérőben. Felicia Bruce (17), Mark Pulsford (18), Josh Saunders (18) és Carrie Whitman (18) autója frontálisan ütközött a kaliforniai panorámaút egyik veszélyes szakaszán, aminek következtében az autó átszakította a szalagkorlátot, és a tengerbe zuhant.” – Pontosan milyen érzés? – faggatózott Gina. – Csak hogy tudjam, ha még egy jön. – Ez egészen kicsi lehetett. Majd ha többet élsz át, te is megérzed. A… a tarkódon. Abból, hogy fölmered a hajad. – Pontosan ezt éreztem én is – bólintott Debbie. – Nem a föld mozgott alattam, hanem mintha egy kis szél legyintett volna meg.
„A tengerről éjfél után fölszálló sűrű köd miatt rosszak voltak a látási viszonyok, és csúszott az út. Valószínűleg ez okozta a balesetet.” – De ez nem úgy hangzik, mint amit eddig tudtam a földrengésekről – jelentette ki Gina. – Pedig így van! – bizonygatta Kelly. – Néha csak annyira mozog a föld, hogy észre sem vesszük. Már megszoktuk. Például két hónapja is volt egy rengés, ami miatt a suliban egy kis részen leesett a kerengő plafonja. De semmi más kár nem keletkezett. Ginát kifejezetten csalódottnak láttam. Nem tudta, amit én: hogy a kerengő plafonjának leesését sem földrengés okozta, hanem bizonyos természetfölötti események, amiket egy köztem és egy nehezen kezelhető kísértet közti konfliktus idézett elő. – A kutyám mindig előre megérzi, mikor lesz földrengés – közölte Debbie. – Olyankor nem lehet előcsalni a terasz asztala alól. – Most reggel is ott volt? – tudakolta Gina. – Hát… Nem. „A másik jármű fiatalkorú vezetője, akinek kilétét nem közölte a rendőrség, szintén megsérült, de miután ellátták a kórházban, hazaengedték. Még nem tudni, hogy alkoholos befolyásoltságnak is volt-e szerepe a balesetben, de a rendőrségi vizsgálat erre is kiterjed.” – Nézzétek! – Gina lehajolt valamiért. – Az egyetlen túlélő. – És fölemelte az épségben maradt Budweisert. – Ez is valami – jelentette ki Kurt, és elvette tőle az üveget. A bejárat fölött megcsendült a harang, és a két idősebb mostohatestvérem nyomult be két másik sráccal együtt. A szörfruhákat és a deszkákat a parton hagyták. Nyilván megéheztek, mert egyenesen a szendvics-automatához mentek. – Szia, Brad! – köszönt mézédes hangon Debbie. Bamba csak annyi időre hagyta abba a zabálást, amíg kelletlenül odaböffentett egy „csá”-t, ugyanis már régen nem Debbie-ért, hanem Kellyért csorgott a nyála. Illetve amióta Gina föltűnt a színen, őrá hajtott gátlástalanul. – Szia, Brad – köszönt Gina is látszólag közönyösen. Gina sosem kacérkodik, nem, ő roppant célratörő, ha fiúkról van szó. Nincs is egyetlen facér szombat estéje hetedikes kora óta. – Szia, Jake! Szundinak tele volt a szája, de azért megfordult és rápislantott. Róla eleinte azt hittem, hogy drogos, de kiderült, hogy mindig ilyen álmos. – Szia – motyogta, miután lenyelte a falatot, majd elképesztő dolgot művelt: elvigyorodott. Ez már nekem is sok volt. Majdnem két hónapja lakom együtt a srácokkal – azóta, hogy a mamám férjhez ment az apjukhoz, és ideköltöztünk az ország másik végébe, hogy egy nagy, boldog családot alkossunk – s ez alatt a két hónap alatt talán kétszer láttam Szundit maximum mosolyogni. Most pedig fülig ér a szája, úgy vigyorog a legjobb barátnőmre! Becsszavamra hányingert kaptam tőle. – Lejöttök még? – kérdezte Szundi. – Mi szörfölünk még egy órát. Aztán beülhetnénk valahova egy „zá”-ra. Benne vagytok? – Részemről igen – jelentette ki Gina. – És te, Simon? – Miattam… – vontam meg a vállam. Rájöttem, hogy jobb, ha bekapok valamit, mert az volt az érzésem, hogy nemsokára más dolgom lesz.
3. FEJEZET – Az RLS Angyalai – mondta Dominic atya. Oda se néztem. Levetettem magam az íróasztala előtt álló székek egyikére, és a GameBoyjal kezdtem játszani, amelyet valamelyik tanár kobozott el egy diáktól, hogy a diri íróasztalfiókjában kössön ki. De most ott volt elöl. – Angyalok? – morogtam. – Ha kíváncsi a véleményemre, nem volt bennük semmi angyalszerű. Épp egy karton Budweisert akartak elcsórni. – Úgy értem, roppant vonzó fiatalok… illetve azok voltak. – Keresgélni kezdett az íróasztalát elborító papírok között. – Az osztály krémje. Ha jól emlékszem, az osztályfőnökük említette őket ezen a néven a tragédiával kapcsolatos nyilatkozatában… Itt van, ni. – Előhalászta a tegnapi újságot, amit én is láttam már a Jimmy'sben. Széthajtotta, és rábökött a baleset áldozatainak fényképeire. – Őket láttad? Odatoltam elé a GameBoyt: – Fejezze be helyettem – és elvettem az újságot. Az atya ijedten nézett a szerkentyűre: – Attól tartok, hogy én nem… – Csak tologassa a figurákat. Addig, amíg bele nem passzolnak a lyukakba. Minél többet sikerül betömni, annál jobb. – Phű… – A GameBoy csengett-bongott, ahogy Dominic atya előbb óvatosan, majd egyre gyorsabban nyomkodta a gombokat. – Ha egy kicsit is bonyolultabb egy egyszerű számítógépes játéknál… Angyali vén pofa ez a Dominic atya. Rendszerint az őrületbe kergetem, de kedvelem. Sőt egyre jobban kedvelem. Most is türelmetlenül vártam, hogy beszámolhassak neki arról, amit a Jimmy'sben láttam. Talán azért, mert tizenhat éven át nem volt senki, akinek szólhattam volna a különleges adottságomról, és most végre találtam valakit, akinek kiönthetem a lelkem. Ugyanis Dom atya ugyanazzal a képességgel van megáldva, mint én. De ő sokkal jobb mediátor nálam. Vagy ha nem is jobb, de más. Azt hiszi, hogy a tévelygő kísértetekre leginkább gyöngéd útmutatással és jó tanácsokkal lehet hatni. Ahogy szerinte az életben is. Én jobban szeretem (és többnyire hatékonyabbnak tartom) a „térjünk inkább a tárgyra” módszert, amibe az öklöm is beletartozik. Az a fránya halott népség ritkán hallgat az okos szóra. Persze nem mindegyik. Egyesek kifejezetten jó hallgatók. Például azt amelyik a szobámban lakik. Az utóbbi időben azonban lehetőleg nem gondolok rá a szükségesnél többet. Figyelmemet az újságra összpontosítottam. Ezek itt tényleg azok, akiket a Jimmy'sben láttam tegnap. Csak itt a sulijuk egyenruháját viselik. Biztos az iskolai tablóról származnak a fényképek. Az atyának igaza van: tényleg helyesek. Okosak. Népszerűek. Született vezérek. Felicia, a legfiatalabb a szurkolóbrigád előtáncosa. Marc Pulsford a focicsapat kapitánya. Josh Saunders a végzősök osztályelnöke. Carrie Whitman az iskola szépe, ami nem kimondottan vezéri poszt, viszont demokratikusan választották meg. Négy okos, vonzó fiatal. És mind halott. Pillanatnyilag azonban nem a jó szándék mozgatja őket, az tuti. A nekrológok meghatóak voltak, de én ismerem a Robert Louis Stevenson diákjait: az én sulim, a Junipero Serra missziós iskola legádázabb ellenfelei, akik mind a sportban, mind a tanulmányi versenyeken évről évre elpáholják a mieinket. Nincs bennem semmi elfogultság az új sulim iránt, de mindig az elnyomottak pártján álltam, a missziós iskola pedig
vitathatatlanul hátrányban van az RLS-hez, ehhez az elitiskolához képest. Úgyhogy egyáltalán nem sújtott le néhány RLS-es kinyiffanása. Különösen nem a tegnap látottak után. Nem mintha sokat tudtam volna róluk. Mondhatni, semmit. Az éjszaka azonban, miután hazakeveredtünk a „zá”-zásból (ha még nem említettem volna: a „za” pizzát jelent Szundi szótárában), Ginát azonnal kiütötte a „jet-lag”. Nem csoda: három órával vagyunk hátrább a New York-i időhöz képest, úgyhogy kilenc felé egy álmos „jó éjszakát” után elterült a vendégágyon, melyet az anyám állított be neki a szobámba az ittléte idejére. Nem bántam: a nap engem is elbágyasztott, jól esett elüldögélni magamban a saját ágyamon. Gyorsan befejeztem a mértant, ugyanis azt mondtam az anyámnak, hogy még Gina érkezése előtt megcsináltam. Kábé ekkor öltött testet Jesse az ágyam mellett. – Pszt! – szisszentem rá, mielőtt szóra nyithatta volna a száját, és Ginára mutattam. Jóval a barátnőm érkezése előtt elmondtam neki, hogy egy hétig lesz itt, és díjaznám, ha ő viszont ezalatt a távollétével tüntetne. Nem tréfadolog megosztani a szobámat az előző lakójával, jobban mondva annak kísértetével. Így kell mondanom, mert Jesse már legalább másfélszáz éve távozott a földi létből. Ugyanakkor tisztában vagyok az ő szempontjaival is. Nem tehet róla, hogy meggyilkolták; legalábbis úgy sejtem, hogy így végezte, de érthető, hogy nem szívesen beszél róla. Mint ahogy valószínűleg az sem az ő hibája, hogy ahelyett, hogy az égben vagy a pokolban, egyszóval a másvilágon lenne, ahova haláluk után távoznak az emberek, itt dekkol az én szobámban, ahol eltették láb alól. Mert még el kell intéznie valamit. Fogalmam sincs, milyen elintézetlen ügye van, sőt az a gyanúm, hogy ő sem egészen tudja. De az se igazságos, hogy pont egy ilyen jóképű kísértettel kell megosztanom a szobámat! Nem vicc. Jesse nagyon, de nagyon vonzó srác. Én meg ha mediátor vagyok is, emberből vagyok, mégpedig nőneműből. És most itt van, noha udvariasan megkértem, hogy maradjon távol egy kis ideig. Azt a 19. századi szerelést viseli, amit mindig: szűk, fekete nadrágot és elöl hanyagul kigombolt, fehér inget. – Mikor megy el? – kérdezte halkan, elvonva a figyelmemet a nyitott inge alól kilátszó izmos mellkasáról. Pillantásom följebb siklott az arcára, amely – talán fölösleges hangsúlyoznom – szintén maga a tökély, leszámítva a fekete szemöldökét kettészelő fehér sebhelyet. Fölösleges volt suttognia: Gina úgysem hallhatta meg. Nekem viszont suttognom kellett, mert engem bárki meghallhatott, és nyilván furcsállotta volna, hogy magamban beszélek. – Jövő vasárnap. – Olyan sokára? Bosszúsnak látszott. Szívesen mondanám, hogy azért, mert úgy érezte, minden percet, amit Ginával töltök, tőle rabolok el. De az igazat megvallva kétlem, hogy ez lett volna az igazi ok. Kétségtelenül kedvel engem, meg minden, de… De csak mint jó barátot. Hiszen ha feltételezem, hogy húszéves volt, amikor kinyírták, akkor most legalább százhetven. Mit kezdjen egy tizenhat éves második gimissel, akinek még sosem volt fiúbarátja, sőt még egy jogosítványt se tudott szerezni? Nem éppen nagy fogás! De az az igazság, hogy tudtam, miért szeretné Jesse, ha Gina mielőbb elhúzná a csíkot. Tüsi miatt. Tüsi az örökbe fogadott macskám. Az állatok általában nem bírják a kísérteteket, Tüsi azonban kifejezetten szimpatizál Jessevel, ami bizonyos mértékig kiegyenlíti a velem szemben tanúsított közönyét, noha én etetem és én gondoskodom friss alomról. Sőt egyszer még azt a hitvány életét is megmentettem a főutcán. És azt hiszik, egy hajszálnyira is hálás
érte? Nem. Jesset viszont imádja. Napjai nagy részét a szabadban tölti, és csak akkor kegyeskedik bejönni, ha megéhezett, vagy kiszimatolja, hogy Jesse itt van. Mint például most. Halk puffanást hallottam a veranda tetejéről. Tüsi szokott így landolni, leugorva a fenyőfáról, ahova direkt azért mászik föl, hogy bejuthasson a szobámba, aminek az ablakát nyitva szoktam hagyni neki. Megjelenik a párkányon, és olyan keserves nyávogásba kezd, mintha időtlen idők óta nem kapott volna enni. Amikor Jesse meglátta, odament hozzá, és vakargatni kezdte a füle tövét. Az a dög erre olyan hangos dorombolásba kezdett, hogy attól féltem, fölébreszti Ginát. – Csak egy hétről van szó – mondtam. – Addig Tüsi is kibírja valahogy. Jesse úgy nézett rám, mint akinek az a véleménye, hogy több fokkal lejjebb csúsztam az IQ skálán. – Nem a macskátok miatt aggódom – morogta. Ezzel zavarba hozott. Azt tudtam, hogy nem miattam aggódik. Igaz, hogy belekeveredtem néhány kalamajkába, amióta megismerkedtünk, melyekből neki kellett kimentenie. De épp most semmi nem történt. Eltekintve a délután látott négy kísértettől. – Nem? – Néztem, ahogy Tüsi kéjesen hátrahajtja a fejét, hogy Jesse az álla alatt is megsimogathassa. – Akkor mi a baj? Gina rendes lány, még ha tudomást szerezne is rólad, biztos, hogy nem rohanna ki sikoltozva a szobából, vagy ilyesmi. Legföljebb kölcsönkérné az ingedet. Jól állna a lebarnult bőréhez. Jesse az ágyra nézett. Ginából csak egy hosszú domborulat látszott a paplan alatt, meg a feje körül szétterülő fényes, rézvörös haja. – Abban biztos vagyok, hogy nagyon… hogy szoktad mondani? Dögös? – kérdezte kicsit habozva. Néha kibukik az én 21. századi szókincsem miatt. Én meg az ő spanyol szófordulataiból nem értek egy kukkot se. De most egészen másról van szó. Hegyezni kezdtem a fülem: ez komolyan hangzott. Csak nem jött rá, hogy mégis én vagyok számára a tökéletes nő? Mostanáig küzdött az érzelmei ellen, de az ellenállhatatlan intelligenciámmal szembesülve, föladta a harcot. Ehelyett azt mondta: – Hallottam egyet-mást. Csalódottan dőltem vissza a párnámra. – Gondolom, a kísértetekről – mondtam hervadtan. Gyakran csíp föl olyan infókat e földöntúli szférából, amelyek valamilyen módon az én személyemmel kapcsolatosak. Amikor legutóbb „hallott valamit harangozni”, kis híján kinyiffantott egy őrült ingatlanbefektető. Ezek után érthető, ha nem dobog szaporábban a szívem, amikor Jesse azt mondja, hallott egyet-mást. – Nemrég érkeztek. Fiatalok – folytatta, tovább simogatva Tüsit. – Keresnek… – Tudom – mondtam kelletlenül. – Sört. – Nem sört, hanem valakit. És haragszanak, Susannah. Nagyon haragszanak. Olyan szúrósan nézett rám, hogy be kellett hunynom a szemem. Jesse szeme olyan sötét barna, hogy néha szinte csak pupillának látszik, ami engem majdnem annyira zavar, mint az, hogy mindig a teljes nevemen szólít. Dominic atyát leszámítva senki nem hív Susannah-nak. De azok, akikkel én találkoztam, nem látszottak haragosnak. Inkább ijedtnek, miután rájöttek, hogy látom őket. – Oké – bólintottam, hogy elkerüljem a további vitát. – Majd nyitva tartom a szemem. Jesse mintha mondani akart volna még valamit, de Gina hirtelen megfordult, kidugta a fejét a paplan alól, és gyanakodva pislantott felém. – Suze? – motyogta. – Kivel beszélsz? – Senkivel. Utálok hazudni neki. Végtére a legjobb barátnőm.
Gina felkönyökölt és Tüsire bámult: – Ez a híres macskátok? Már hallottam róla a bátyáidtól. Ronda jószág. Jesse fölháborodottan nézett rá. Tüsi az ő szíve csücske, akit nem illik rondának mondani. – Nem is ronda – mondtam, remélve, hogy a barátnőm befogja a száját. – De Simon! Hiszen hiányzik a fél füle! Hirtelen remegni kezdett az öltözőasztalom fölött lógó tükör. Mindig remeg, ha Jesse méregbe gurul. Gina persze nem tudta ezt, és izgatottan bámulta a váratlan fejleményt. – Hé! – kiáltott föl. – Megint egy! Azonnal kitaláltam, hogy földrengésre gondol, de ez éppúgy nem az volt, mint a korábbi. Csak most Jesse engedte ki magából a gőzt. A következő pillanatban a körömlakk, amelyet Gina az asztalon hagyott, a levegőbe emelkedett, majd a gravitáció törvényének ellentmondva, jó két méterrel odébb, a kanapé lábánál lévő nyitott bőröndben landolt. Mondanom se kell, hogy a kupak nem volt rácsavarva, úgyhogy smaragdzöld tartalma a barátnőm még kicsomagolatlan ruháira folyt. Gina velőtrázó sikoltással dobta le magáról a paplant, hogy mentse, ami még menthető. Én ezalatt nagyon csúnya pillantást vetettem Jessere, de ő csak megrántotta a vállát: – Hallottad, mit mondott. Azt, hogy ronda. – Én is mondtam már. – Az más. Majd mint aki egy pillanatig sem bírja ki tovább, hirtelen fölszívódott, faképnél hagyva a méltatlankodó macskát. – Nem értem – csóválta a fejét Gina, és keserves képpel emelt föl egy párducmintás, egyrészes fürdőruhát, amelyen zöld folt éktelenkedett. – Egyáltalán nem értem, hogy történt. Először a sörök a boltban, most meg ez. Furcsa hely ez a Kalifornia! …Most, hogy Dominic atya irodájában visszagondoltam erre a jelenetre, rájöttem, mit érezhetett, amikor egyszerre röpdösni kezdtek körülötte a tárgyak. Csak azt nem vette észre, hogy ilyesmi csakis akkor történik, ha én is ott vagyok. De ha így megy tovább, erre is rá fog jönni. Mégpedig hamar. Dominic atya még mindig a GameBoynak szentelte a figyelmét. Ujjai villámgyorsan nyomogatták a gombokat. – Dom atya! – Egy pillanat, Susannah! Meglebegtettem felé az újságot: – Ők azok! Őket láttam tegnap. Úgyhogy nem ártana rajtuk tartani a szemünket. Jesse is azt mondta… Az atya tudott Jesseről, és azt gyanítottam, nem helyesli, hogy egy fiatalember lakik a szobámban. Ha jól sejtem, szóvá is tette neki, és bár egy kicsit megkönnyebbült, hogy ő nem mutatott irántam különösebb érdeklődést (úgy értem, mint nő iránt), mégis kínosan érezte magát, ha a lakótársam szóba került. Ezért csak végszükségben tettem róla említést. Most viszont úgy gondoltam, ez tipikusan a végszükség esete. – Jesse azt mondta… mit is?… hogy keresnek valakit. Először nem gondoltam, hogy ezekre céloz – koppintottam rá az újságra –, akik látszólag csak sört akartak csórni… Dom atya azonban olvasott a gondolataimban, s fölkapta a fejét a GameBoyról. – Csak nem képzeled? Ismereteim szerint az Angyalok minden szempontból kiemelkedtek a maguk közösségéből. Kiemelkedtek? Kíváncsi vagyok, vajon rólam is ezt mondaná-e bárki a halálom után. Szerintem még a saját anyám se. – Azért tartsa csak nyitva a szemét, oké? És tudassa velem, ha maga is észreveszi őket. – Természetesen. Micsoda tragédia! – csóválta a fejét. – Szegény teremtések! Hiszen olyan fiatalok és ártatlanok voltak!
Ekkor döntöttem úgy, hogy mára elég időt töltöttem a dirink irodájában. Gina brooklyni iskolájában előbb van a tavaszi szünet, mint nálunk, úgyhogy vagy otthon bámulja a plafont, vagy osztályról osztályra kísér engem, amíg rá nem jövök, hogyan lóghatnék meg én is. Most éppen Mr. Walden társadalomismeretek óráját élvezi, és biztos voltam benne, hogy a távollétemben zűrbe keveredett. Fölálltam: – Majd tudassa, atyám, ha többet hall azokról a srácokról. – Persze. – Dominic atya figyelme visszatért a GameBoyhoz. – Isten áldjon! Amikor kimentem, esküszöm, hogy egy csúnya szót hallottam bentről. De annyira nem vallott rá, hogy valószínűleg félrehallottam.
4. FEJEZET Amikor visszaértem az osztályba, Kelly Prescott, Adam barátom, Rob Kelleher, az osztály egyik nagymenője és Bamba haverja, meg az a csöndes srác, akinek mindig elfelejtem a nevét, éppen befejezte a nukleáris fegyverkezési versenyről tartott kiselőadását, melynek ezt a címet adták: Ki lesz a nyertes? Szerintem lejárt lemez: kit érdekel azok után, hogy Oroszországban is megbukott a kommunizmus? Bár lehet, hogy éppen az a lényeg, hogy igenis érdekelnie kellene. Mert azokból a diagrammokból, amiket Kelly csapata bemutatott, az derült ki, hogy vannak országok, amelyeknek több támadófegyverük van, mint nekünk. – Mint látjátok – mondta éppen Kelly, amikor elhaladtam Mr. Walden asztala mellett –, az USA jól el van látva rakétákkal és effélékkel, de ami a tankokat illeti, a kínaiak messze előttünk járnak, és ha akarnak, teljesen kiirthatnak bennünket. – De ha tekintetbe vesszük – mutatott rá Adam –, hogy Amerikában magántulajdonban sokkal több kézifegyver van, mint a kínai hadseregben együttvéve… – Ugyan mit érnek a kézifegyverek a tankokkal szemben? – vágott közbe Kelly. Úgy látszik, a csapaton belül nem volt teljes az egyetértés. – Képzeljétek el, amint revolverekkel lövöldözünk rájuk, ők meg szépen eltaposnak bennünket! Adam az égre emelte a szemét. Úgy láttam, nem örül, hogy éppen Kelly csoportjába osztották be. – Aha bökte közbe Rob. Ő ennyivel járult hozzá a csoport munkájához. Az a srác viszont, akinek képtelen vagyok megjegyezni a nevét, még ennyit se szólt. Magas, sovány, szemüveges fiú, aki a világos bőréből ítélve, nem sok időt tölthet a parton. Az inge zsebéből kikandikáló zsebkalkulátor az okát is elárulta. A mögöttem ülő Gina előrehajolt, és letett elém egy kitépett noteszlapot: Hol a fenében voltál? Ráírtam a lapra: A diri beszélni akart velem. Miről? Megint a régi nóta? A brooklyni sulimban rengetegszer voltam kénytelen órát mulasztani. Csodálkoztok? De hát New York öt kerületében én voltam az egyetlen mediátor annyi sok kísértethez! Itt legalább van egy segítőm Dom atya személyében. Nem. Meg kellett tárgyalnunk bizonyos költségeket. Ez olyan unalmas téma, hogy Gina remélhetőleg leszáll rólam. De nem szállt le: Miféle költségeket? Valaki elkapta előlem a lapot. Mégpedig Cee-Cee, aki az előttem lévő sorban ül, és a legjobb barátnőm azóta, hogy Kaliforniába költöztem. Lázasan írt ő is valamit a papírra. Hallottad, mi történt Michael Meduccival? Nem én! Ki az a Michael Meducci? Cee-Cee elfintorodott, és arra a srácra bökött, akinek mindig elfelejtem a nevét. Majd a papír fölé hajolt, és egy egész regényt írt rá, mielőtt visszaadta volna. Ő vezette a másik autót, amelyik részt vett a szombat éjszakai karambolban. Amiben kinyiffantak az RLS Angyalai. Hűha! Cee-Cee valahogy mindenről előbb szerez tudomást, mint mások. Egy barátjuktól mentek haza – folytatta a beszámolót Cee-Cee a noteszlap hátoldalán. – Köd volt, és az utolsó pillanatban vették észre egymást. Az ő kocsija a domb felőli oldalra vágódott föl, a másik viszont átszakította a korlátot és lezuhant. Abban az autóban mindenki meghalt, Meducci viszont megúszta egy törött bordával.
Meduccira lestem: nem úgy nézett ki, mint aki egy súlyos karambol részese volt, amelyben négyen odavesztek. Inkább úgy, mint aki az este túl sokáig videózott vagy csetelt az interneten. A dolog még tragikusabb attól – folytatta a firkálást Cee-Cee –, hogy a húga, akit te nem ismersz, mert még csak nyolcadikos, majdnem megfulladt egy buliban, és azóta is kómában van. Olyan az egész, mint valami családi átok. – Összegezésképpen: Amerikának – mondta éppen Kelly, aki persze egy füzetből olvasta föl a mondanivalóját, és úgy hadart, hogy alig tudtam követni sokkal-több-pénzt-kellfordítania-hadseregfejlesztésre-mert-nagyon-le-van-maradva-a-kínaiaktól-akik-ha-akarnakbármikor-eltaposhatnak-bennünket-köszönöm-a-figyelmet! Mr. Walden a lábát az asztalra téve bámult ki a fejünk fölött a tengerre, melyet a missziós iskola minden ablakából látni lehet. A hirtelen meginduló sustorgást hallva, letette a lábát. – Nagyon jó volt, Kelly – mondta, noha szerintem egy árva szót sem hallott abból, ami elhangzott. – Van valakinek kérdése Kellyhez? Igen? – mutatott felém. Kicsit meglepődtem: se a kezem nem tartottam föl, se más módon nem jeleztem, hogy szólni akarok. Ekkor megszólalt egy hang a hátam mögül: – Elnézést, de az a végkövetkeztetés, hogy az USA-nak erőltetetten kell fejlesztenie a haderejét, hogy sakkban tarthassa a kínaiakat, szerintem sántít. Hátrafordultam és Ginára bámultam. Mindig ilyen körülményesen fejezi ki magát, ha berág. Mr. Walden kíváncsian húzta ki magát ültében: – Úgy látszik, Miss Simon vendége nem ért egyet a csoport következtetésével. Nekik mi erről a véleményük? – Milyen szempontból sántít? – kérdezte Kelly anélkül, hogy megtanácskozta volna a dolgot a csoportja többi tagjával. – Úgy, hogy azt a pénzt jobb volna másra költeni – felelte Gina. – És nem ártana előbb megbizonyosodni arról, hogy nincs-e ugyanannyi tankunk, mint a kínaiaknak. Különben is, mit számít, ha több van nekik? Hogy hoznák át a tengeren? Mert hogy elég nagy tenger van köztünk. Hipp-hopp fölvonulnak a Fehér Ház elé, és: „Adjátok meg magatokat, disznó kapitalisták!”? Mr. Walden majdnem tapsolt örömében. – Mit tanácsol, Miss Augustin, mire kellene költenünk inkább a pénzt? – Például oktatásra. – Mit ér az oktatás – vágott közbe Kelly –, ha jönnek a tankok? – Ha jobb oktatást kapna a következő nemzedék – szólt bele váratlanul a vitába a Kelly mellett álló Adam –, okos párbeszéddel valószínűleg meg lehetne akadályozni a háborúkat. – Pont erre gondoltam én is – bólintott Gina. – Mindenkinek elment az esze? – háborodott föl Kelly. Mr. Walden váratlanul az előadók felé hajította az asztalon lévő krétát, amely nagyot koppant a diagrammon, mielőtt leesett a földre. Nem volt szokatlan tőle az ilyesmi: máskor is dobálózott a krétával, ha úgy látta, nem figyelünk eléggé. Annál szokatlanabbul reagált rá Meducci: hangosan fölkiáltott, leguggolt – igen, leguggolt! – s kezét az arca elé kapta, mintha máris dübörögnének felé a kínai tankok. Mr. Walden azonban ezt nem vette észre. – Azt a feladatot kaptátok – dörögte –, hogy meggyőző érvekkel támasszátok alá a mondanivalótokat! Az nem meggyőző érvelés, ha lehülyézitek azt, aki vitatja az álláspontotokat! – De Mr. Walden – védekezett Kelly –, aki megnézi a diagrammot, láthatja, hogy nincs az az oktatás, amely… A tanár ekkor vette észre a lassan föltápászkodó Meduccit: – Mi van veled, fiam? – kérdezte kíváncsian. Ebből arra következtettem, hogy nem tudja, mivel töltötte Meducci a hétvégét.
– Se-semmi – dadogta ő, és még sápadtabbnak látszott, mint máskor. Mi lehet a baja? – tűnődtem. (Mármint azon kívül, amiről tudok.) Biztos, hogy több, mint egy kis ijedtség. – Bo-bocsánat, Mr. Walden! – Bo-bocsánat, Mr. Walden – utánozta csúfolódva Scott Turner, Bamba másik haverja, aki néhány paddal odébb ült. Mindenki hallhatta, különösen Meducci, mert némi szín terült szét az arcán. – Turner! – süvöltötte a tanár. – A jövő órára leteszel az asztalomra egy ezer szavas fogalmazást a gettysburgi csatáról! Oszolhattok! A missziós iskolában nem szokás csengetni. Öt percünk van arra, hogy átvonuljunk a következő tanterembe, mégpedig szép csöndben. Minden ajtó az oszlopos kerengőre nyílik, amin túl ott a gyönyörű udvar azokkal a valószínűtlenül magas pálmákkal, a szökőkúttal és a misszió megalapítójának, Junipero Serra atyának a szobrával. A cirka háromszáz éves missziót sok turista keresi föl, és a templom mellett az udvar a legfőbb látnivaló. Nekem is ez a kedvenc helyem. Jól esik benne elmorfondírozni azon, mi a fenének kellett pont mediátornak születnem ahelyett, hogy normális lány lennék, és miért nem kedvel Jesse úgy, ahogy én őt… értitek, ugye? A csobogó kút, a kerengő oszlopfőin csiripelő verebek, a kolibrik szárnyának zizegése a tányérnyi hibiszkuszvirágok fölött, a turisták fojtott beszélgetése, akiket átjár a hely magasztos szelleme – mindez így együtt igen alkalmassá teszi az udvart arra, hogy megpihenjen benne az ember lánya, és eltűnődjön a sorsán. A novíciáknak is ez a kedvenc helyük: szívesen ólálkodnak itt, s csapnak le élvezettel egyegy szerintük túlságosan hangos vagy éppen elkódorgó diákra. Olyan novícia azonban még nem született erre a világra, aki meg tudná fékezni Ginát. – Micsoda hülyeség! – háborgott lármásan, miközben az öltöző felé igyekeztünk. – Miféle érvelés az ilyen? Mintha más dolguk se lenne azoknak a vágott szeműeknek, mint átgurulni a tankjaikban az óceánon és megtámadni bennünket! Egyáltalán, hogy jönnének át? Kanadán keresztül? – Teljesen ki volt bukva. Nehezen tudtam visszatartani a röhögésemet. – Persze, mit várjon az ember egy lökött szőke spinétől? – Állj! – kiáltotta az utánunk ügető Cee-Cee, aki albínó lévén a lehető legszőkébb. De nem azért, mert megsértődött, hanem mert az udvar sarkából szinte árfúrt bennünket a pillantásával egy novícia. – Na jó, te kivétel vagy – kegyelmezett meg neki Gina, aki nem vette az üzenetet, és egy szemernyivel se halkította le a hangját. – Simon, Cee-Cee azt mondja, a suli után a plázába megy. – A mamámnak szülinapja lesz – mentegetőzött Cee-Cee, aki tudja, mennyire utálom a plázákat. – Vennem kell neki valamilyen parfümöt vagy könyvet. – Mi a véleményed? – kérdezte Gina. – Megnézhetnénk mi is a választékot. Még sosem jártam egy igazi kaliforniai plázában. – A Gap ugyanazokat a vackokat árulja az egész országban. – Kit érdekel a Gap? A srácokról beszélek. – Ja? Erről megfeledkeztem. – Ez a te fő bajod, Simon. Hogy nem gondolsz a pasikra. – Éppen hogy gondolok rájuk – mondtam. Elővettem a bioszkönyvemet, és becsaptam a szekrényem ajtaját. – De nem elégszer. – Kérdő pillantást vetett Cee-Cee-re: – Randizott már valakivel azóta, hogy itt van? – Persze. Például Bryce Martinsonnal. – Dehogy! – tiltakoztam zavartan. – Bryce meg én nem randiztunk. Eltört a kulcscsontja, nem emlékszel? – Ja persze! Amikor elütötte a feszület. Aztán átment egy másik gimibe.
Az az „elütés” ugyanis nem volt véletlen: a halott barátnőjének a kísértete dobta rá a feszületet a falról, megakadályozandó, hogy velem randizzon. Sajna, bejött neki. – De Tad Beaumonttal igenis randiztál. Láttalak benneteket a Kávéfészekben. – Tényleg? – tudakolta izgatottan Gina. – Simon egy pasival randizott? Hogy néz ki? – Sehogy – vonta meg a vállát Cee-Cee. – És nem is tartott sokáig, igaz, Suze? Valami baleset érte a nagybátyját, s emiatt San Franciscóba kellett költöznie. Értsd: miután megakadályoztam a nagybátyját, egy őrült sorozatgyilkost abban, hogy minket is kinyírjon, Tad és az apja is eltűnt. – Mi a manó! Azokkal a srácokkal, akikkel Suze randizik, sorra kínos dolgok történnek. – Nem mindegyikkel – védekeztem lehangoltan, és Jessere gondoltam. De máris eszembe jutott, hogy a) Jesse halott, úgyhogy csak én láthatom, és b) még sosem hívott randira. Hirtelen elsüvített mellettünk valami, de olyan szélsebesen, hogy csak egy keki színű villanást láttam, és ismerős férfikölni-illat csapta meg az orromat. Ebből jöttem rá, hogy csakis Bamba lehet. Fejfogással szorította Michael Meduccit, miközben Scott Turner Meducci képét bökdöste a mutatóujjával: – Megírod helyettem, világos?! Ezer szót a gettysburgi csatáról! Kettes sortávolsággal kiprintelve! Holnap reggelre! Nem tudom, mi jött rám. Néha elfog a vágy, hogy olyasmit tegyek, amit aztán nem tudok irányítani. Egy szempillantás alatt odahajítottam a könyvemet Ginának, a bátyámhoz rohantam, és megmarkoltam a haját a tarkóján. – Hagyd békén! – kiáltottam, és megcsavartam a haját. A kínzásnak ez a módja még hatásosabb, mint a gyomron öklözés. Bamba az elmúlt hetekben rengeteget súlyzózott, kétségkívül azért, hogy megvédje magát, ha még egy ilyen eset állna elő. Az viszont nem jutott eszébe, hogy kopaszra borotváltassa a fejét. Azonnal elengedte Michaaelt, aki hátratántorodott, majd lehajolt, hogy összeszedje az elejtett könyveit. – Suze! Engedj el! – üvöltötte Bamba. – Tényleg, Simon – szólalt meg Scott. – Ez nem tartozik rád. – De igen. Minden rám tartozik, ami ebben az iskolában történik. Akarod tudni, hogy miért? Bamba tudta a választ, amit már több alkalommal belevertem abba a hülye fejébe. – Mert te vagy az alelnök – lihegte. – Hagyj békén, különben esküszöm, hogy elmondom apának. Elengedtem, de csak azért, mert föltűnt Ernestine nővér, akit nyilván a novícia mozgósított. A missziós gimiben az a szokás, hogy ha köztem és a bátyáim közt verekedésre kerül sor, azonnal erősítésért küldenek. – Valami baj van, Miss Simon? – Ernestine nővér igencsak figyelemre méltó nőszemély Jókora kereszt lóg két, szintén figyelemre méltó méretű melle között, és már azzal is félelmet kelt egyesekben, ha összevonja a szemöldökét. Ezt a tehetségét roppant irigylem. – Mr. Ackerman? – fordult Bamba felé. – Mi a gond? – Semmi, nővér – rázta a fejét a bátyám, a tarkóját masszírozva. – Örülök, hogy ilyen jól kijönnek egymással. A testvéri szeretet jó példa mindnyájunknak. Most pedig menjenek be az osztályukba. Csatlakoztam a lányokhoz, akik egy kicsit messzebbről figyelték a jelenetet. – Az ég szerelmére, Simon – sóhajtott Gina a bioszlabor felé mentünkben. – Nem csoda, hogy itt se nagyon komálnak a srácok.
5. FEJEZET – Nahát! – lelkendezett Gina. – Istenien áll rajtad! Cee-Cee megnézte magát abban a szerelésben, amelynek megvételére a barátnőm rábeszélte. Nem is tudom… – Annyira jól áll! Mondd meg neki te is, Suze! – Nagyon trendi. De a suliban nem viselheted. Túl rövid. Ha nem is könnyen, de már beletörődtem abba, hogy a missziós iskola, noha nem túl szigorú az öltözködés tekintetében, a miniszoknyával szemben kérlelhetetlen. De abban is kételkedtem, hogy Ernestine nővér díjazná a Cee-Cee köldökét szabadon hagyó, műszőrme szegélyes pulcsit. – Akkor hova vegyem föl? – A templomba. Cee-Cee gúnyos pillantást vetett rám. – Jól van, na – adtam meg magam. – A Kávéfészekbe nyugodtan fölveheted. Meg partikra. – Tudod, hogy nem szoktak partikra hívni! – Mihozzánk bármikor eljöhetsz benne – ajánlotta föl készségesen Adam. Cee-Cee üdvözült pillantása, melyet Adamre vetett, meggyőzött arról, hogy akármennyit dobott is ki a cuccokra (márpedig jópár havi zsebpénze rámehetett), megérte. Ugyanis titokban szerelmes Adambe. – Oké, Simon. – Gina levetette magát egy műanyag padra. – Te mit műveltél azalatt, amíg én Miss Webb tavaszi ruhatárának fölfrissítésén törtem magam? Fölmutattam a kosaramat: – Vettem egy CD-t. – Az az igazság, hogy eszemben sem volt megvenni, de mert a plázába azzal tereltek be, hogy vegyek én is valamit, bemenekültem az első útba eső boltba. – Tudjátok, hogy a plázák elviselhetetlenül megterhelik a pszichés állapotomat – mentegetőztem. Gina némán ingatta a fejét, hogy csak úgy röpködtek a rézvörös fürtjei. – Nem lehet igazán haragudni rá – legyintett végül. – Olyan helyes jószág. Adam figyelme Cee-Cee új szereléséről rám siklott: – Aha. – Majd elnézett valahova a fejem fölött, és elkerekedett a szeme: – De másoknak esetleg más a véleményük. Hátrafordultam és megláttam a felénk battyogó Bambát és Szundit. A pláza, mondhatni, Bamba második otthona, de mit keres itt Szundi? Ő a suli és a pizzakihordás közti szünetet általában szörföléssel tölti. Vagy alszik. Lezuttyant Gina mellé, és olyan élénken, ahogy még sosem hallottam beszélni, azt mondta: – Hallottam, hogy ide készültök! – Hé! – böktem meg Cee-Ceet, aki még mindig tátott szájjal bámulta Adamet, és megesküszöm rá, hogy azon filózott, komolyan gondolta-e a meghívást, vagy csak ugratta. – Megvetted a mamád ajándékát? – Még nem – vallotta be kelletlenül. – Akkor jó! Majd add oda ezt neki – böktem rá a lemezre. – A legújabb Oprahbölcsességek. – Jól hangzik – bólintott Cee-Cee, még mindig ügyet sem vetve rám, de elővett egy húszast, és felém nyújtotta. Gyorsan elkaptam, majd kis híján hanyatt estem. Ti is hanyatt estetek volna, ha azt látjátok, amit én: Bamba elszántan igyekezett befészkelni magát Szundi és Gina közé.
Nem értem. Becsszavamra nem értem. Pedig értelmes lány vagyok. Sőt néha még mulatságos is. Minden reggel megmosom és beszárítom a hajam, és nem egyszer hallottam (na jó, az anyámtól), hogy olyan a szemem színe, mint a smaragd. Egyszóval a legnagyobb rosszakarattal sem lehet bányarémnek nevezni. Mégis miért van az, hogy a barátnőmre egyszerre két srác is bukik, rám meg egy se? Még a halottaknak se igazán tetszem (lásd Jesset), pedig nekik aztán nem sok választásuk van. Még mindig ezen agyaltam a pénztár előtti sorban állva, kezemben a Cee-Cee mamájának szánt lemezzel, amikor valaki megérintette a vállamat. Hátranéztem és Meduccival találtam szemben magam. Egy számítógép-programozással foglalkozó könyv volt nála, és a lilás neonfényben még sápadtabbnak látszott, mint máskor. – Szia! – Szia, Meducci! – köszöntem vissza, s eggyel előbbre léptem. – Tudod a nevem? Úgy hangzott, mintha örülne neki. Nem vallottam be, hogy egészen a mai napig fogalmam se volt róla. Csak rámosolyogtam. Talán nem kellett volna, mert közelebb nyomult, és fülig húzta a száját: – Csak meg akartam köszönni, amit a bátyáddal csináltál. Hogy megvédtél. – Szóra se érdemes! – De. Komolyan. Még senki nem tett ilyet értem. Senki nem mert ujjat húzni Brad Ackermannel. Mindig mindent megúszik. Még akár egy gyilkosságot is. – Ne félj, ezentúl nem ússza meg. Az előttem állóra került a fizetés sora, úgyhogy megint előbbre léptem, s Michael is. Annyira, hogy nekem ütközött. – Jaj, elnézést! – mentegetőzött idegesen, és egy kicsit hátrább húzódott. – Nincs miért – mondtam. Bár maradtam volna Gináékkal, tettem hozzá magamban. – Jó illatú a hajad – súgta Michael. Atyavilág! Azt hittem, menten agyvérzést kapok. „Jó illatú a hajad!” Normális ember nem mond ilyet egy plázában. Kinek képzeli magát? James Bond-nak?… Szerencsére a pénztárosnő elkiáltotta magát: – A következő! – úgyhogy odaadtam a húszast abban a reményben, hogy le tudom koptatni Meduccit. De nem! Gyorsan visszatette a legközelebbi polcra a könyvét (szerintem már megvolt neki, s csak falból akarta megvenni, hogy utánam jöhessen), és követett. Oké, mondtam magamban. A húga kómában fekszik, ez eléggé kiboríthatja az embert. És mi van azzal az autóbalesettel? Részese volt egy karambolnak, amelyben négyen lelték halálukat. Négyen! Ő pedig megúszta egy bordatöréssel. Nem csoda, hogy totál kivan. Úgyhogy legyünk kedvesek hozzá. Az a baj, hogy csak egy egészen kicsit voltam kedves hozzá, és mi az eredmény? A szó szoros értelmében rám ragadt. Még a Victoria Titkába is követett, pedig tutira vettem, hogy egy fiú se kísérne el egy lányt oda, ahol minimum száz melltartó lóg az akasztókon. De ebben is tévedtem. – Mi a véleményed a csoportunk munkájáról? – kérdezte. – Egyetértesz a barátnőddel, hogy Kelly hülyén érvelt? Mielőtt válaszolhattam volna, odajött egy eladónő. – Helló! – köszönt ragyogó mosollyal. – Látták a táblát? Ha ma három bugyit vásárolnak, a negyediket ajándékba adjuk! Jézusom! Ez képes kiejteni azt a szót, hogy „bugyi”, egy pasi jelenlétében! De azt se hittem volna, hogy Michael zavartalanul áll mellettem és vigyorog, mint egy faszent. Futva menekültem, de hiába: a srác csak nem tágított. – Általában nem járok plázákba – lihegte. – De amikor meghallottam, hogy ide készültök, gondoltam, eljövök és megnézem, mi az ábra. Te gyakran jössz ide?
Az élelmiszerosztály felé vettem az utamat abban a reményben, hogy mégis le tudom koptatni. De már odajutni sem volt könnyű. Először is, olyan nagy volt a tömeg, mintha a félsziget összes fiatalja plázázni akart volna a suli után. Másodszor, éppen egy olyan akció zajlott, amilyenekből szinte minden napra jut egy a bevásárlóközpontokban. Ez a mostani valamilyen csavaros hamvazószerda-féle volt rengeteg léggömbbel, álarccal meg a mennyezetről lelógatott, életnagyságúnál is nagyobb, rikító piros és arany bábukkal, melyek végtagjai a tülekedő vásárlók között kalimpáltak. Akik kitalálták ezt az ingyencirkuszt, nyilván viccesnek gondolták, de alig lehetett tőlük mozogni. – Nem – válaszoltam Michael kérdésére. – Lehetőleg soha. Ki nem állhatom. – Igazán? – Majdnem elsöpört bennünket egy csapat kisiskolás. – Én se. Tudom, hogy az ember társas lény, és mint olyan, rendszerint oda megy, ahova a többiek. Ha se te, se én nem érzem itt jól magam, az valamilyen biológiai diszfunkcióra utal. Arra gondoltam, hogy Michael Meducci meg az én Doki öcsém közt sok közös vonás van. Meg arra, hogy biológiai defektusra utalni nem a legjobb mód arra, hogy egy srác beférkőzzön egy lány szívébe. – Nem mehetnénk el valamilyen nyugalmasabb helyre? – kérdezte Meducci, és félrelökte egy idétlenül vigyorgó, három méteres bábu lábát. – Az anyám kocsijával jöttem. Ihatnánk valahol a városban egy kávét… Ekkor hallottam meg azt az ismerős vihogást. Ne kérdezzétek, hogyan hallhattam meg abban az éktelen lármában, amit még az is fokozott, hogy egy kis kölyök éktelen bömbölésbe kezdett, amiért a mamája nem engedett meg neki egy fagylaltot. Elég annyi, hogy meghallottam. Ugyanazt a vihogást, amit az előző hét végén a Jimmy'sben, mielőtt észrevettem a négy kísértetet. A következő, ami megütötte a fülemet, egy halk sivítás volt: mint amikor túlfeszítenek egy gumit, és elpattan. – Vigyázz! – kiáltottam el magam, és a földre rántottam Michaelt. Jól tettem, mert a következő pillanatban pont ott, ahol álltunk, a fejünk fölött lógó óriási, vigyorgó bábu a kőpadlónak csapódott, és izzé-porrá tört. Amikor úgy-ahogy eloszlott a por, fölemeltem a fejem Michael melléről. A bábu feje nem papírmaséból volt, mint hittem, hanem gipszből. Mindenütt gipszdarabkák hevertek, s a még mindig kavargó gipszportól köhögni kezdtem. Egy nagyobb törmelékről vigyorogva bámult rám egy fél szem és egy fogatlan száj. Pillanatnyi dermedt csönd után, amit csak az én köhécselésem és Michael kapkodó lélegzése tört meg, fölsikoltott egy nő. Ezt követően elszabadult a pokol. Az emberek egymást taposva igyekeztek minél messzebb kerülni a fejük fölött himbálózó bábuktól, attól félve, hogy valamennyi egyszerre zuhan le a magasból. Nem hibáztattam őket: az, amelyik kis híján bennünket talált el, lehetett vagy egy mázsa. Ha Michaelon landol, tuti, hogy legalábbis súlyosan megsebesíti. Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Mint ahogy abban sem, hogy kié az a csúfondáros hang, amit egy másodperccel később hallottam: – Odanézzetek! Hát nem aranyosak? Bamba volt az. És persze Adam, Gina, Cee-Cee és Szundi. De csak akkor tudatosult bennem, hogy még mindig Meduccin fekszem, amikor Szundi fölrántott róla. – Ha csak öt percig nem vigyáz rád az ember – mondta bosszúsan –, máris rád esik valami? Bárcsak mielőbb elhúznál a koleszba, mondtam magamban, miközben úgy-ahogy leporoltam a nadrágomat. – Hé! – Szundi lehajolt, és megcsapkodta Michael arcát. Biztos azért, hogy magához térítse. A csávónak csukva volt a szeme, és úgy nézett ki, mint akiből elszállt az élet. A pofonok azonban hatottak.
– Jól vagy? – Odanyújtottam a kezem, hogy fölsegítsem. Ő azonban nem látta meg, mert elvesztette a szemüvegét. Tapogatózva keresgélte a gipszporban. – A… a szemüvegem – motyogta. Cee-Cee találta meg, és úgy-ahogy megtisztogatta a portól, mielőtt visszaadta volna. – Kösz – Michael föltette. Az üveg mögött ijesztően nagynak látszott a szeme. A bábu nem találta el, viszont kiütött egy padot és egy szemétkosarat. – Atyavilág! – Ha nincs itt Suze – jegyezte meg Adam –, tuti, hogy agyoncsap ez a bazi nagy gipszdarab. Nem szép halál! Meducci még mindig a romokat bámulta. – Atyavilág – motyogta megint. – Neked nem esett bajod? – kérdezte tőlem Gina. – Nem. Legalábbis nem tört csontom. És te, Meducci? Te is egyben vagy? – Honnan tudhatná? – vigyorodott el Bamba. Ránéztem, amiről eszébe jutott, mennyire fáj, ha megtekerem a haját, és nem folytatta. – Kutyabajom. Hagyjatok békén. Mondom, hogy kutyabajom! – Akkor gyere, Gé! – mondta Szundi. – Elolvad a fagyid. Álljon meg a menet! Gé? Ki az a Gé? Cee-Cee előhalászott egy zacskót a fénylő piros-arany törmelék alól: – Ez az a CD, amit a mamámnak vettél? A szemem sarkából láttam, hogy Szundi visszacammog a büféhez, s közben Gina dereka köré fonja a karját. A legjobb barátnőm megengedi a bátyámnak, hogy fagylaltot vegyen neki és átölelje a derekát. Ráadásul Gének hívja! Közben Michael is föltápászkodott. Ekkor ért oda néhány biztonsági pasas. – Nem esett bajod? – kérdezte az egyik. – Mindjárt itt vannak a mentők. Ő azonban ingerülten legyintett, még egy utolsó fölháborodott pillantást vetett a bábu fél fejére, s elballagott, nyomában a biztonságiakkal, akik tuti, hogy nem annyira az esetleges agyrázkódás, mint inkább egy esetleges feljelentés miatt aggódtak. – Így várjon az ember hálát – morogta Cee-Cee. – Megmented az életét, ő meg még annyit se mond, hogy fapapucs. – Hogy van az, Suze – tűnődött el Adam –, hogy valahányszor rá akar esni valami egy srác fejére, te előre tudod és megmented az életét? Mit kell tennem azért, hogy engem is el akarjon találni valami, te pedig rám vesd magad és megoltalmazz? Cee-Cee gyomron öklözte. Adam úgy tett, mintha fájna, és mókásan összegörnyedve vonult odébb. – Mégiscsak furcsa – morfondírozott tovább. – Ezek a vacakok hetek óta itt lógnak, és amikor Meducci alájuk ér, puff… – Tényleg – csóválta a fejét Cee-Cee. – Mintha direkt üldözné valaki. Gyorsan körülnéztem, remélve, hogy meglátom azt, akinek a vihogását hallottam egy másodperccel a bábu lezuhanása előtt. De nem láttam senkit. Nem baj, úgyis tudtam, ki lehetett. Hogy nem az őrangyalom, az tuti.
6. FEJEZET – Gondolom, tudod, mi a teendőd – mondta Jesse. – Naná – bólintottam morcosan, államat a térdemre támasztva. – Szólnom kellett volna neki, mihelyt megláttam azt a pornóújságot a Rambler első ülése alatt. Tuti, hogy meggondolta volna magát. – Miről beszélsz, Susannah? – húzta föl Jesse a sebhelyes szemöldökét. – Gináról. Meg Szundiról. – Én arra a másik fiatalemberre gondoltam. – Miféle fiatalemberre? – kaptam föl a fejem. – Ja, Meduccira? – Ha igazat mondtál, az a fiatalember veszélyben van. – Tudom. A veranda tetején ültünk, az én szobám ablaka alatt. Jó volt itt kinn, a csillagos ég alatt. Ahhoz elég magasan tanyáztunk, hogy ne lássanak meg lentről (nem mintha Dom atyán és rajtam kívül más is láthatta volna Jesset), és finom fenyőillat töltötte be a levegőt. Ez az egyetlen hely, ahol nem kellett attól félnünk, hogy valaki megzavarja a beszélgetésünket. Pontosabban egyvalaki: Gina, a vendégem. – Tehát mit fogsz tenni? – Jesse fehér inge és fényes fekete haja kéknek látszott a holdfényben. – Gőzöm sincs. Hitetlenkedve pillantott rám. Utálom, amikor így néz: valahogy furcsán érzem tőle magam. Mintha gondolatban összehasonlítana valakivel. Az egyetlen, akivel szerintem összehasonlíthat, az a Maria de Silva, akit feleségül akart venni, mielőtt meghalt. Egyszer láttam róla egy képet. Igazi bombázó lehetett, persze csak 19. századi fogalmak szerint. De higgyétek el, nem esik jól, ha az embert olyasvalakivel hasonlítják össze, aki jóval a születése előtt távozott a földi világból. Ráadásul krinolint viselt, így aztán bizonyára senki se vette észre, hogy nagy a feneke. – Meg kell keresni őket – folytatta Jesse. – Az a fiú addig nincs biztonságban, amíg ők üldözik. Igaza van, ismertem el magamban. Jessenek majdnem mindig igaza van. Csakhogy semmi kedvem a kísérteteket hajkurászni azalatt, amíg Gina itt van. Habár azt is be kell látnom, hogy Gina se mindig velem akar lógni… Fölálltam, és óvatosan a veranda fal felőli végére mentem, hogy belessek a szobámba. A vendégágy üres volt. Visszamentem Jessehez, és leültem mellé. – A fenébe! Még mindig benn van nála! – Nem hibáztathatod azért, hogy érdekli a bátyád – jegyezte meg Jesse halvány mosollyal az ajka körül. – A mostohabátyám – javítottam ki. – És igenis hibáztatom. Szundi egy mocskos állat. Becsalta az odújába. Jesse szája a füléig szaladt. A holdfényben még a fogai is kékesen villogtak. – De hiszen csak a számítógépen játszanak! – Honnan tudod? – Aztán eszembe jutott, hogy kísértet lévén, bárhova bemehet. – Lehet, hogy amikor benéztél, csak játszottak, de ki tudja, mit művelnek most? – Nézzek be megint? – Eszedbe ne jusson! Ha Gina pont egy ilyen balfékkel akar lógni, én nem fogom megakadályozni benne. – Brad is ott volt. – Csúcs! Egyszerre két balfékkel lóg!
– Nem értem, miért bánt ennyire. – Olyan elégedetten vigyorgott, ahogy még sosem láttam. – Nekem éppen ez tetszik. Így legalább kettesben lehetünk. Mint azelőtt. Mielőtt bármit válaszolhattam volna a szavaira, melyeket akár romantikus vallomásnak is fölfoghattam, egy autó reflektorai tűntek föl a felhajtón. Jesse nyugtalanul nézett oda. – Ki lehet az? – Biztos Szundi valamelyik haverja. Mit is mondtál? Rólunk, kettőnkről? Jesse azonban még mindig a sötétségbe fúrta a tekintetét. – Nem Jake barátja. Inkább az a… Meducci. –Micsoda?! – A tető szélére csúsztam, hogy jobban lássak. Egy kisfurgon húzott föl az úton s állt meg az anyám autója mellett. És csakugyan Michael szállt ki belőle. Idegesen pillantgatott körbe, aztán elindult a ház felé. – Tényleg ő az! Most mit csináljak? – Jól tudod, mit kell tenned, Susannah. Már legalább százszor csináltad. – Még mindig értetlenül bámultam rá. Közelebb hajolt, annyira, hogy csak néhány centi választotta el az arcát az enyémtől. De ahelyett, hogy megcsókolt volna, ahogy egy szívdobbanásnyi ideig reméltem, így folytatta: – Mediátor vagy. Menj és tedd azt, amit kell. Tájékoztatni akartam, hogy nem valószínű, hogy Michael azért jött hozzánk, mert a segítségemet akarja kérni a maga házi szellemének elriasztásához. Különös tekintettel arra, hogy gőze sincs az én ezirányú tevékenységemről. Sokkal valószínűbb, hogy randizni akar velem. Vagyis olyasmit forgat a fejében, ami neki – Jessenek – még sosem jutott az eszébe velem kapcsolatban. Kár tönkretenni ezt a kiváló alkalmat, amikor legalább itt együtt lehetünk. De máris megszólalt a csengő, és meghallottam lentről Doki kiáltását: – Nyitom! Közben eszembe jutott, hogy Meducci biztos nem azért jött, hogy randira hívjon, mert akkor telefonált volna, mint minden normális srác. Más miatt jött, úgyhogy nyugi. Fölkászálódtam és visszamásztam a szobámba az ablakon át. Épp letettem a lábam, amikor kopogtak. – Bújj be! – kiáltottam. – Doki dugta be a fejét. – Hé, Suze – súgta. – Itt egy csávó, és veled akar beszélni. Azt hiszem, az, akiről vacsora közben volt szó. Akit a plázában… – Tudom – válaszoltam a plafonnak. – Most akkor mit csináljak? A mamád küldött föl, hogy szóljak neked. Mondjam azt, hogy épp tusolsz? Általában ezt üzenik a lányok az öccsükkel, ha a haverokkal beállítunk valamelyikhez. Ha nekem választanom kellene, hogy melyik Ackerman fiúval maradjak kettesben egy lakatlan szigeten, tuti, hogy Dokit választanám. Mit számít, hogy vörös a haja és csupa szeplő a képe, meg elállnak a fülei? Még csak 12 éves, mégis ő a legokosabb a mostohatesóim közül. Hogy képes hazudni egy lány azért, hogy ne kelljen találkoznia vele? A szavai mindenesetre fölébresztették a lelkiismeretemet. Akármilyen gyökér is Meducci, mégiscsak ember. Legalábbis annak néz ki. – Mondd meg neki, hogy mindjárt lemegyek. Doki szemmel láthatóan megkönnyebbült. Szélesen elvigyorodott, szemem elé tárva a csillogó fogszabályozóját: – Oké! Belenéztem a tükrömbe. Kalifornia sokat javított a bőrömön meg a hajamon. A bőröm ugyan, a 15 faktoros napozókrémnek köszönhetően, még csak halványbarna, de smink nélkül is elmegy. És abbahagytam a kísérletezést a hajammal: hadd göndörödjék úgy, ahogy akar. Leheletnyi szájfény, és mehetek is. Eszem ágában sem volt átöltözni, végtére nem akarom meghódítani.
Michael a nappaliban várt, és az engem és a mostohatestvéreimet megörökítő fényképek tömegét tanulmányozta. Mostohaapám azon a széken ült, amelyiken sosem szokott, és épp szórakoztatta. Amikor bejöttem, abbahagyta és fölállt. – Akkor hát magatokra hagylak benneteket – mondta pár másodpercnyi csöndet követően, és kiment, de mérget vettem volna rá, hogy szívesebben maradna. Kicsit furcsállottam, mert Andy ritkán érdeklődik a dolgaim iránt (kivéve, ha a rendőrségnek is szerepe van bennük). – Szia! – mondtam könnyedén. – Jól vagy? Semmi maradandó sérülés? – Semmi – felelte vigyorogva, gondolom, azért, mert én is vigyorogtam. De az övé elég halványra sikerült. – Kivéve, ami a büszkeségemet illeti. Hogy valamelyest enyhítsem a feszültséget, levetettem magam az anyám karosszékébe, aminek különösen féltette a huzatát, és mindig ráordított a kutyára, ha azt pécézte ki magának alvóhelyül. – Nem te tehetsz róla, hogy lepottyant az a bábu. A plázások nyilván vacakul rögzítették. – Közben figyeltem: vajon ő is tudja-e, amit én? Leült a velem szemközti székre. – Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy milyen szégyenletesen viselkedtem. Ahelyett, hogy megköszöntem volna neked, amit tettél, szó nélkül elhúztam. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Remélem, megbocsátasz. Tehát nem tudja. Vagy Oscar-díjat érdemel ezért az alakításáért. – Persze hogy megbocsátok. Gond egy szál se. – Az a helyzet… Fölállt és járkálni kezdett a tágas nappaliban. A mi házunk a legrégibb a környéken; nem mondtam még? Egy golyónyom is van a falban abból az időből, amikor Jesse élt, és az épület csapszékként működött. Andy romokból építette újjá, de ezt a golyónyomot meghagyta, sőt be is keretezte. – Az a helyzet – mondta Michael a kandallónak –, hogy a hét végén történt velem valami, és azóta… azóta furcsa dolgok érnek. Tehát mégis tudja. Legalábbis tud valamit. Megkönnyebbültem: nem nekem kell megmondanom neki. – Olyasmik, mint ma? – kérdeztem, pedig előre tudtam a választ. – Aha. Meg mások is. De nem akarlak a problémáimmal terhelni. Elég cefetül érzem magam. – Érthető, hiszen majdnem kinyiffantál. De nem inkább arról akarsz beszélni, ami a hét végén történt? – Nem – mondta határozottan, mintha meg se hallotta volna a második mondatomat. – Nem érthető – folytatta hevesen. – Se meg nem bocsátható. Már előbb is, amikor Braddel… Döbbenten meredtem rá: gőzöm sem volt, mire céloz. Pedig ha most visszagondolok rá, tudnom kellett volna. – Meg amikor ma megmentetted az életemet a plázában… Tudod, annyira szerettem volna bebizonyítani neked, hogy más vagyok, mint amilyennek hiszel. Úgy értem, nem olyan srác, akiért a lányoknak kell kiállni. És akkor megint te… Leesett az állam. A beszélgetésünk egyáltalán nem úgy alakult, ahogy gondoltam. – Figyuzz! De nem hagyta, hogy folytassam: – Hadd fejezzem be! Ne gondold, hogy hálátlan vagyok. Hogy nem értékelem, amit értem tettél. Az a helyzet, hogy… tényleg kedvellek, és ha hajlandó vagy találkozni velem péntek este, bebizonyítom, hogy nem vagyok olyan nyámnyila, amilyennek eddig mutatkoztam, a kapcsolatunkban.
Rámeredtem, és mintha üresbe kapcsolt volna az agyam. Csak arra az egyre tudtam koncentrálni, hogy „a kapcsolatunkban”. Miféle kapcsolatunkban?! – Már megkérdeztem az apádtól – folytatta a nappali közepéről –, és azt mondta, hogy elenged, ha tizenegyig hazahozlak. Az apámtól? Hirtelen elém villant, amint a már több mint egy évtizede halott apámmal beszélget. – Illetve a nevelőapádtól – helyesbített, mintha olvasott volna a gondolataimban. De hogy olvashatott volna, mikor akkora benne a zűrzavar? Valami sehogy sem stimmel. Meduccinak a karambolról kellene beszélnie, és akkor elárulhatnám neki, persze csak finoman, hogy tudok róla. És figyelmeztethetném a bosszúszomjas kísértetekre. Ő pedig vagy hisz nekem, vagy nem. Az előbbi esetben élete végéig hálás lesz, s ezzel be van fejezve az ügy. Kivéve azt a részét, hogy meg kell találnom az Angyalokat, és le kell csillapítanom a gyilkos bosszúvágyukat, mielőtt újra kezet emelnének rá. A randi viszont nincs benne a programomban. Kinyitottam a számat, ezúttal nem a meglepetéstől, hanem hogy azt mondjam neki: „Izé, nagyon sajnálom, de nem érek rá pénteken, sőt a következőn, sőt életem egyetlen péntekén sem”, amikor megszólalt mellettem egy ismerős hang: – Gondolkozz, Susannah, mielőtt nemet mondasz! Hátrafordultam és megláttam Jesset abban a fotelban, amelyről Meducci az imént kelt föl. – Segítened kell neki – folytatta Jesse azon a lágy, mély hangján. – Nagyon nagy veszély fenyegeti azok részéről, akiket megölt, még ha véletlenül tette is. Messziről pedig nem tudod megvédeni. Ha most ellököd, soha többé nem enged olyan közel magához, hogy segíthess, ha csakugyan szüksége lesz rá. Összehúzott szemmel vizslattam. Mondani nem mondhattam semmit, mert Michael azt hitte volna, magamban beszélek. Vagy még ennél is rosszabbat. És azért sem, mert rájöttem, hogy Jessenek igaza van: csak úgy tarthatom rajta a szememet az Angyalokon, ha Michaelon is rajta tartom. Sóhajtottam. – Oké, a péntek jó lesz. Azt nem ismétlem meg, amit Meducci mondott, de összevissza habogott, én pedig tökre zavarba jöttem. Arra gondoltam, hogy pont ilyen lehetett gimis korában Bill Gates, és mi lett belőle? Lefogadom, ahány lány ismerte annak idején, naponta veri a falba a fejét, amiért mással ment el a szalagavatóra… De az igazat megvallva, még ha Michaelnak annyi milliárdja lenne is, mint Bill Gatesnek, akkor se hagynám, hogy a nyelvével felfedezőútra induljon a számban. Végre elhúzta a csíkot, én pedig kedvetlenül caplattam föl a lépcsőn. Illetve előbb végig kellett hallgatnom az anyámat, aki azonnal tudni akarta, kik Meducci szülei, hol laknak, hova megyünk pénteken, és miért nem örülök annak, hogy végre randira hívott egy fiú. Amikor aztán bemenekülhettem a szobámba, már Gina is benn volt. A vendégágyon hasalt, és úgy tett, mintha a Cosmót olvasná, és fogalma sem lenne, hol jártam. Odamentem hozzá, elkaptam előle az újságot, és rácsaptam vele a fejére. – Oké, oké! – vihogta, és a kezével védte a fejét. – Mindent tudok. Szóval randizol vele? – Mi mást tehetnék? Majdnem sírt. Mihelyt kimondtam, tudtam, hogy nem kellett volna: igaz, hogy nagyon fénylett a szeme, de az azért túlzás, hogy sírt. – Pont egy ilyen balfácánnal kell randiznod? – Miért? Te se nagyon válogatsz az utóbbi időben. – Jake nem olyan rossz, mint hiszed. Sőt kimondottan aranyos. Egyetlen szóba sűrítettem a véleményemet, de azt most nem ismétlem el. Gina kacagva vágta hanyatt magát. – Na és? Vakáción vagyok, vagy mi a szösz?
– De ígérd meg, hogy nem… hogy nem kötsz ki egyik mellett se, oké? – És te meg az a balfácán? Ti meddig mentek el? Jöhet a nyalakodás? Fölkaptam egy párnát és hozzávágtam. Nevetve kapta el. – Mi van? Csak nem ő a nagy Ő? Meghallottam Tüsi puffanását a veranda tetején. – Miféle nagy Ő? – Hát az igazi. Akiről a médium beszélt. – Milyen médium? – Ne tégy úgy, mintha nem emlékeznél. Madame Zara. Aki jósolt nekünk. Még hatodikban. Ő mondta meg neked, hogy mediátor vagy. – Ja?! Nem folytattam, mert attól féltem, többet mondok el, mint szeretném. Gina tud valamit, de nem mindent. Ahhoz nem eleget, hogy igazán értse. – Arra sem emlékszel, mit mondott még? – folytatta. – Hogy csak egy szerelmed lesz, de az az idők végeztéig. Az ágyam baldachinjára meredtem. – Nem emlékszem rá – motyogtam. – Odanézz! Megint itt a macsek! Föltűnt, hogy kerüli a becsmérlő jelzőket Tüsivel kapcsolatban, aki csakugyan beugrott a résnyire nyitott ablakon, odaosont a táljához, és ennivalóért miákolt. Gina nyilván emlékezett rá, mi történt, amikor megjegyzést tett a macska küllemére (a repülő körömlakkra célzok). Ahogy arra is, amit Madame Zara mondott évekkel ezelőtt: – Egy nagy szerelem, amely az idők végezetéig tart. Belehalnál, ha kiderülne, hogy Michael a nagy Ő? – Tutira – vágtam rá gépiesen. Abban ugyanis tök biztos voltam – és miért kételkedtem volna benne, amikor Madame Zara a mediátorságot illetőleg is igazat mondott –, hogy tudom, kicsoda az illető. De nem Michael Meduccinak hívják.
7. FEJEZET Nem mintha Michael nem próbálkozott volna. Másnap reggel a parkolóban várt rám, amikor Gina, Szundi, Bamba, Doki és jómagam kikászálódtunk a Ramblerből, és elindultunk a gyülekezőhely felé. Megkérdezte, nem viheti-e a könyveimet. Eszembe jutott, hogy az Angyalok bármelyik pillanatban föltűnhetnek és megint megpróbálhatják megölni, ezért megengedtem neki. Jobb, ha mellette maradok, mint ha hagynám, hogy besétáljon egy isten tudja milyen csapdába. De mondhatom, nem volt nagy élvezet. A mögöttünk trappoló Bamba nagyon élethűen adta elő, hogy a hányinger kerülgeti. Később, az ebédszünetben is – amit hagyományosan Adammel és Cee-Ceevel szoktam tölteni, ezen a napon azonban, minthogy Gina is velem volt, természetesen az ő udvartartása, azaz Szundi, Bamba és még vagy fél tucat fiú lógott rajtunk, akik mind kétségbeesetten igyekeztek magukra vonni a barátnőm figyelmét – megkérdezte Michael, hogy odaülhet-e közénk. Mi mást tehettem volna? Megengedtem. Akkor is a közelben kellett lennie, amikor tanítás után a Rambler felé trappoltunk, és valaki azt ajánlotta, használjuk ki a napsütést, és írjuk meg a lecajunkat lenn a parton –, különben hogy került volna oda egy napozószékkel a kezében? – Atyavilág! – fohászkodott Gina. – Ne nézz oda. Megint itt van a nagy Őd. Persze odanéztem. Majd megadóan odébb kászálódtam, hogy helyet szorítsak neki. – Te nem vagy komplett! – háborgott Cee-Cee, aki egy napernyő árnyékában üldögélt, ami érthető, mert már idén is többször kellett kórházba vinni napszúrás miatt. De még egy esőkalapot is a fejére tett, továbbá hosszú ujjú pólót és hosszúnadrágot viselt. Gina máris úgy nézett ki mellette, mint egy núbiai hercegnő. – Jobb, ha csírájában fojtod el a próbálkozásait. Mégpedig azonnal – folytatta Cee-Cee. – Nem tehetem – morogtam, és odább toltam a könyvemet, hogy Michael és a napozószéke is elférjen. – Mi az, hogy nem teheted? Az nem okozott gondot, hogy két hónappal ezelőtt lekoptasd Adamet? Nem mintha bánnám. – Arrafelé nézett, ahol a fiúk lovagolták meg a hullámokat. – Hosszú história – tértem ki a válasz elől. – Remélem, nem azért csinálod, ami a húgával történt! – Dugulj el! – mordultam rá. – Jön! Már itt is volt. A holmiját szétdobálta a homokban, hideg szódát spriccelt Gina hátára, és jó időbe telt, amíg rájött, hogyan működik a napozószék. Igyekeztem türelemmel fogadni, de magamban megállapítottam, hogy többek közt az ügyetlensége miatt ilyen lehetetlen alak. Ezt leszámítva minden tökéletesnek tűnt, amíg Adam vissza nem jött hozzánk azzal a szöveggel hogy egy kis pihenésre van szüksége. Igazából azért, hogy hanyatt vesse magát a homokban, és szemünk elé tárja azt a négy-öt szál szőrt a mellén. Michael fölnézett a matekkönyvéből, és a szörfdeszkára mutatott: – Kölcsönvehetem? Adam a maga hányaveti módján megrántotta a vállát: – Légy a vendégem! Elég laposak a hullámok, de ki lehet fogni egy-két nagyobbat. Viszont hideg a víz. Vedd föl a szerkómat is. Gina, Cee-Cee meg én elnézően figyeltük, amint Adam lehúzza a szörfruha cipzárját, kilép belőle és odaadja Michaelnak, aki közben levette a szemüvegét és az ingét. – Odasüss! – Gina hosszú körmei belevájtak a bőrömbe. – Atyavilág – lehelte. – Megfognád? – kérdezte Michael féltérdre ereszkedve mellettem, és a tenyerembe tette a szemüvegét. Végre belenézhettem a szemébe, és csak most vettem észre, milyen mélykék. – Persze – motyogtam.
Elmosolyodott, a hóna alá kapta Adam deszkáját, és leügetett a partra. – Atyavilág – ismételte meg Gina. – Ti is láttátok? Némán bólintottam. – Ez… ez minden logikának ellentmond – hebegte Cee-Cee. – Miről beszéltek? – ült föl hirtelen Adam. Mi azonban csak megráztuk a fejünket: képtelenek voltunk beszélni. Mert kiderült, hogy Michael Meducci, ez a könyvmoly és számítógép-buzi valóságos Herkules. – Ezért minimum napi három órát kell gyúrnia – állapította meg Cee-Cee. – Inkább ötöt – vélte Gina. – Csak nem Meducciról beszéltek? – döbbent meg Adam. Rá se hederítettünk, hiszen egy félistent láttunk az imént. Igaz, egészségtelenül sápadt bőrűt, de minden más tekintetben tökéleteset. – Nem kellene mást tennie, mint időnként kikapcsolnia a számítógépét és kifeküdnie a napra. – Isten ments! – Még a gondolatától is irtóztam, hogy ezt a szobrász vésőjére méltó testet megtámadja a bőrrák. – így jó, ahogy van. – Egy kis barnaság nem ártana neki – erősködött Gina. – 15 faktoros napozókrém és napi egy óra a parton. – Suze-nak igaza van – állt mellém Cee-Cee. – így tökéletes, ahogy van. – Jaj nekem! – nyögött föl Adam, és visszahanyatlott a homokra. – Michael Meducci! Nem hiszem el, hogy így beszéltek Michael Meducciról! Mi mást tehettünk volna? Ez a srác maga volt a tökély. Oké, szörfösnek nem a legjobb; erre azonnal rájöttünk, amikor láttuk, hogy már egy közepes hullámocska is, amelyen a többiek játszi könnyedséggel jutottak túl, ledönti a deszkáról. Minden más tekintetben azonban százszázalékosnak látszott. Legalábbis addig, amíg újból el nem kapta egy nagyobbacska hullám, és jó ideig nem bukkant a fölszínre. Először nem ijedtünk meg. A szörfölés nem az a sport, amit mindenáron ki akarok próbálni. Szeretek úszni, de nem rajongok az óceánért. Sós, csípi a szemet, és sosem lehet tudni, mi úszkál körülöttem és főleg alattam abban a homályban. De eleget láttam már Bambáékat szörfölni, hogy tudjam, a hullámlovasok sokszor egy percre is eltűnnek, és méterekkel odébb bukkannak föl széles vigyorral és magasra tartott két ujjal annak jeléül, hogy minden oké. Michael fölbukkanására azonban a szokásosnál tovább kellett várni. Azt láttuk, hogy a deszkát hátára veszi egy nagyobb hullám, és a lovasa nélkül görög vele a part felé. Michaelnak azonban nyoma sem volt. Ekkor emelte a szeme elé a látcsövét a vízimentő – ugyanaz a szőke fickó, aki Dokit akarta kimenteni (most is a közelében terítettük le a törülközőinket). De nekem nem kellett látcső ahhoz, hogy meglássam Michaelt, aki csak jó egy perc után bukkant végre felszínre. De máris újra lehúzta valami. Tudtam, hogy nem egy víz alatti örvény vagy áramlat. Világosan láttam, hogy egy hínárköteg tekeredett valahogy a nyaka köré. Sőt azt is észrevettem, hogy nem „valahogy”: két kéz fogta, amely ráadásul olyasvalakihez tartozott, aki a víz alatt volt, és akinek nem kellett a felszínre jönnie levegőt venni. Mert már halott volt. Nem állítom, hogy amit a következő másodpercben csináltam, tudatosan tettem. Mert ha az eszemre hallgatok, akkor ott maradok, ahol vagyok, és a vízimentőben meg a szerencsében reménykedem. Csak azt hozhatom föl mentségemre, hogy mivel éveken át rendszeresen volt dolgom eltévedt lelkekkel, merőben ösztönösen cselekedtem. Amikor a vízimentő szaladni kezdett, én is talpra ugrottam és követtem. Bevallom, elég volt egyszer látnom a Cápa első részét ahhoz, hogy eldöntsem: derékmagasságúnál mélyebbre sosem merészkedem a tengerbe. Semmilyen tengerbe. Úgyhogy amikor taposni kezdtem a vizet arra, ahol utoljára láttam Michaelt, és éreztem, hogy
a föveny eltűnik a lábam alól, azzal áltattam magam: a hirtelen fölgyorsuló szívverésemnek nem a félelem, hanem a megnövekedett adrenalinszint az oka. Ezt mondtam magamnak. De amikor már muszáj volt tempóznom, elfogott a frász. Pedig elég jól úszom. Csak azért fohászkodtam, nehogy valamilyen tengeri herkentyű, angolna vagy más hozzám érjen. „Istenem, ne engedd, hogy egy polip rám tekeredjen! Ne terelj erre egy éhes cápát!” Ám sokkal rosszabb várt rám, mint akár egy polip akár egy cápa. Messziről hallottam, hogy Gina és Cee-Cee azt kiáltozza utánam, azonnal jöjjek ki, és bízzam a dolgot a vízimentőre. De hát ő nem tudja fölvenni a harcot a Michaelt lehúzó kezek ellen, amelyeket, mellesleg, nem is lát! Hagyta, hogy egy visszacsapódó hullám a hátára kapja s egyenesen oda sodorja, ahol Michael eltűnt. (Arról fogalma sem volt, hogy egy eszement leányzó is ezt teszi.) Követni próbáltam a módszerét, de csak azt értem el, hogy tele lett a szám sós vízzel. A szemem égett, a fogaim vacogtak tényleg szörnyen hideg volt a víz. Ekkor néhány méterre tőlem fölbukkant Michael feje. Szája levegőért kapkodott, az ujjai megpróbálták lefeszíteni a nyakát szorító hínárköteget. A vízimentő két tempóval mellette termett, odatartotta a mentőpárnát, és rákiáltott, hogy kapja el és lazuljon el. Még be sem fejezte, amikor Michael feje mellett észrevettem egy másikat, és fölismertem benne Josht, az Angyalok vezérét. Szólni nem tudtam, mert a szám megdermedt a hidegtől. De ütni tudok, jutott eszembe, és máris teljes erőből odacsaptam. Josh vagy nem emlékezett, vagy nem ismert rám az arcomra tapadó nedves hajtömeg miatt, és egészen addig nem figyelt rám, amíg az öklöm az orrnyergén nem landolt. Éreztem, hogy roppan a csont, s hallottam – persze csak én –, amint fájdalmasan fölüvöltött. Illetve azt hittem, hogy csak én hallottam. Megfeledkeztem a többi Angyalról. A következő pillanatban két pár kéz kulcsolódott a bokámra. Hadd szúrjak közbe valamit. Az emberiség túlnyomó többsége rá se ránt a kísértetekre, csak szó nélkül keresztülgázol rajtuk. Legföljebb néha egy kis hideg fuvallat csapja meg őket, amitől megborzonganak, mint Kelly és Debbie a Jimmy'sben. A mediátor számára azonban hús-vér lények. (Amit többek közt a Josh pofázmányán elhelyezett horogütés is tanúsított.) Az egyszerű halandók viszont nem érzékelik őket, ezért találékonyabb módszerekre van szükségük ahhoz, hogy árthassanak a kiszemelt áldozatnak. Erre kellett a hínár, amit Josh könnyűszerrel Michael nyaka köré tekert. Pofonegyszerű, nem? Énrám viszont, mediátor lévén, nem vonatkoznak az ember és kísértet viszonyát szabályozó törvények. Azonnal rájöttem, hogy durva hibát követtem el. Más a szárazföldön venni föl a harcot a gonoszok ellen, ahol – ezt nem dicsekvésképpen mondom – magam is elég találékony vagyok, és egészen más a víz alatt. Különösen olyanokkal szemben, akiknek nem kell levegőt venniük, mint nekem. A kísértetek is lélegeznek (egyes szokásokat nehéz elhagyni), de nincs szükségük rá, és erre előbb-utóbb maguk is rájönnek. Az Angyalok ugyan csak nemrég patkoltak el, viszont éppen a vízben, úgyhogy, mondhatni, a saját terepükön voltak. Ilyen körülmények között csak két eset lehetséges: vagy megadom magam és szépen megfulladok, vagy ütök-vágok mindent, amit érek, s emiatt azok ott lenn még azt is megbánják, hogy kísértetekként bolyonganak a földön ahelyett, hogy rendes hullákhoz illően elfoglalták volna a helyüket a pokolban vagy a mennyben. Ugye nem lepődtök meg túlságosan amiatt, hogy a másodikat választottam? A bokámat markoló kezek testekhez tartoztak, amelyek fejekben végződtek. Tapasztalatból tudom, hogy nincs annál kellemetlenebb, mint amikor egy láb találja el az ember képes felét. Ezért teljes erőből oda rúgtam, ahol egy fejet sejtettem, és elégtétellel nyugtáztam, hogy a sarkam járomcsontot ért. A még szabad két karommal nagyot lökve a felszínre küzdöttem magam, gyorsan levegőt vettem, s látva, hogy Michaelt a vízimentő már a part felé vontatja, újból lemerültem, hogy megkeressem a támadóimat.
Nem volt nehéz. Még mindig a puccos báli ruhájukat viselték, ami úgy lebegett körülöttük, mint a hínár. Megmarkoltam az egyik szoknyát, és magam felé húztam. A víz alatti homályban is fölismertem Felicia eltorzult arcát. Mielőtt alkalma lett volna az ellentámadásra, a szemébe nyomtam a hüvelykujjamat. Fölsikoltott, amit nem hallottam, csak a tátott száját láttam, amelyből buborékfüzér tört fölfelé. Ekkor valaki megragadott hátulról. Villámgyorsan hátralöktem a fejem, s a koponyám egy homloknak ütközött. A bokámat szorító kezek elengedtek, és amikor hátrafordultam, láttam, hogy Mark Pulsford úszik tova. Szép kis focista, aki még egy lefejelést se bír ki! De megint elfogyott a levegőm. A felszínre rúgtam magam ahogy a kísértetek is. Ott ringatózott tőlem nem messze mind a négy: Josh, Felicia, Mark és a náluk is sápadtabb Carrie. – Egek! – sikoltott föl. Az ő fogai nem vacogtak. – Ez az a csaj a Jimmy'sből! Mondtam, hogy lát bennünket! Josh, akinek a törött orra közben visszaugrott a helyére, szemmel láthatóan tartott tőlem. Ha halott is az ember, attól még fájhat neki, ha beverik az orrát. – Ez nem a te ügyed! – förmedt rám. – Maradj ki belőle. – Igazán? Akkor jól figyelj: én mediátor vagyok, ti pedig választhattok, hogy ép fogsorral vagy fogatlanul akartok-e távozni a másvilágra. Ezt akartam mondani, de annyira vacogtam, hogy szavak helyett csak artikulálatlan hangok jöttek ki a számon: „Iaá?Ao aa ie…” Dominic atya módszerét – a meggyőzést –, minthogy a konkrét esetben nem hatott, elvetettem. Megragadtam azt a hínárköteget, amelyikkel Michaelt próbálták megfojtani, és villámgyorsan a két lány nyaka köré tekertem, akik mellettem taposták a vizet. Meglasszóztam őket, mint két tengeri tehenet. Még nem volt pontos tervem, de azzal kezdődött volna, hogy a partra húzom őket, és kiverem belőlük a maradék lelket is. Mialatt a lányok a nyakukhoz kapkodva próbáltak kiszabadulni, a fiúk elindultak felém. Nem ijedtem meg tőlük; annál sokkal dühösebb voltam. Elrontották a békés strandolásomat, és a vízbe akarták fojtani azt a srácot, akivel randizni készültem. Ha nem rajongok is érte, azt nem tűröm, hogy a szemem láttára fojtsák vízbe. Különösen azok után, hogy tudom, milyen pompás test rejtőzik a búvárruha alatt. Félkézzel a lányokat vonszolva a másikat előre lendítettem, és jobb híján megragadtam a Josh tarkóján göndörödő hajszálakat. Nála is bevált a trükk, mert azonnal ficánkolni kezdett. De elfeledkeztem Markról, aki szélsebesen tempózott felém, na meg a tengerről, amely hullámot hullám után görgetett rám. Minden épeszű ember gondolt volna rá, engem azonban elvakított a düh. És magába szívott egy alattomos örvény. Higgyétek el, nem a legkellemesebb halálnem, amikor az ember tüdeje megtelik sós vízzel. Tudniillik baromian csíp az a tömény sós lé. Először föl tudtam köhögni, de azután még nagyobbat nyeltem belőle. És ekkor ragadott bokán Mark, és nem engedett a felszínre. Elárulok valamit a tengerről: lenn a mélyben nagyon nagy a csönd. Se rikoltozó sirályok, se csapkodó hullámok, se kiáltozó fürdőzők. Csak te vagy meg a víz. Na meg a kísértetek, akik mindenáron ki akarják taposni belőled a lelket. Ugyanis még mindig magammal vonszoltam a két lányt, és Josh haját se engedtem el. Mindettől eltekintve, szinte élveztem a lenti világot. Nem is olyan rossz! Leszámítva a hideget, a sós ízt és azt az ijesztő tudatot, hogy bármikor ideúszhat egy hétméteres cápa, és leharaphatja a lábamat. Azt hiszem, néhány másodpercre elveszítettem az eszméletemet. Amikor föleszméltem, azt éreztem, hogy fölfelé húznak. Valószínűleg nem a kísértetek. A vékonyodó és világosodó vízréteg megtörte a napfényt. Fönt pedig megláttam a narancssárga mentőpárnát és a vízimentő szőke fejét. Hogy kerül ide? Elfogott az aggodalom. Négy bosszúszomjas kísértet úszkál körülötte!
De amikor körülnéztem, nem láttam őket sehol. Én viszont még mindig a hínárköteget szorongattam. Pancserek! – mondtam magamban. – Rámtámadtok négyen, és nem bírtok velem? Tanuljatok belőle-, jobb, ha nem kezdtek ki egy mediátorral. És ekkor olyasmit tettem, ami minden bizonnyal szégyenként kerül be a mediátorok történetébe. Elájultam.
8. fejezet Nem tudom, elájult-e már valaki közületek az életében, ezért hadd ejtsek róla gyorsan néhány szót. Ha egy mód van rá, kerüljétek el. Komolyan. Higgyétek el, nem egy kéjmámor. Kivéve, ha garantáltan szájból szájba lélegeztetéssel próbál eszméletre téríteni egy baromian szexis kaliforniai vízimentő. Ebben az esetben viszont azt mondom: megéri. Ebben az élményben volt részem, amikor végre kinyitottam a szemem aznap délután, a carmeli strandon. Az egyik pillanatban tömény sós vizet nyeltem – a másikban pedig Brad Pitt tapasztotta a száját a számra. Legalábbis erősen hasonlított rá. Azután a száj elvált az enyémtől, és kiderült, hogy nem Brad Pitt az illető, hanem a szőke vízimentő. Szeme körül gondterhelt ráncokba gyűrődött a napbarnított bőre, s azt kérdezte tőlem: – Hall engem, kisasszony? – Suze – szólalt meg egy ismerős hang. Gina? Mit keres Gina Kalforniában? – Suze a neve. – Suze! – mondta utána a vízimentő, s nem éppen gyöngéden megveregette az arcomat. – Pislantson, ha érti, amit mondok. Ez hülyének néz engem, állapítottam meg magamban. Ráadásul pofoz. – Jaj istenem! – sikoltott föl Cee-Cee. – Csak nem bénult meg? Föl akartam ülni, hogy bebizonyítsam, szó sincs róla, de azonnal rájöttem, hogy nem kellett volna. Azt hiszem, csak egyet öklendtem. Az mindenesetre túlzás, amit Bamba állított, hogy tudniillik úgy lövelltem, mint egy tűzhányó. Tény, hogy jó adag tengervíz távozott belőlem a parti homokba, de szerencsére sikerült a szívdöglesztő vízimentőt és magamat is megkímélnem a zuhatagtól. És máris jobban lettem. – Suze! – Gina (akiről közben eszembe villant, hogy hiszen engem látogatott meg itt, Kaliforniában) letérdelt mellém. – Jobban vagy? Úgy megijedtem! Ott feküdtél mellettünk, és egyszer csak… Szundi nem volt ilyen elnéző: – Mi a francot képzeltél? Azt, hogy te vagy a Pamela Anderson? Végignéztem a fölém hajló arcokon. Nem hittem volna, hogy ennyien féltenek. Gina, CeeCee, Adam, Bamba, Szundi és a barátaik. Meg egy sereg turista, akik mindenáron meg akarták örökíteni, amint belefullad valaki a tengerbe. Meg persze Michael Meducci…. Michael. A pillantásom megállapodott rajta. Úgy tűnt, lövése sincs róla, milyen nagy veszélyben volt. Még azt sem vette észre, hogy a nyakán élénkvörös csík jelzi a hínárköteg nyomát. – Jól vagyok – mondtam, és föl akartam állni. – Maradjon fekve – szólt rám a vízimentő. – Már jönnek a mentők. Meg kell hogy vizsgálják. – Köszönöm, nem. – Föltápászkodtam és elindultam a törülközőm felé. – Maga elájult, kisasszony! – szaladt utánam a vízimentő. – Majdnem megfulladt. Meg kell mutatnia magát a mentőknek. Ez a szabály. – Tényleg hagyd, hogy megvizsgáljanak – lihegte Cee-Cee, aki ott trappolt a nyomunkban. – Rick szerint te is, meg Michael is egy hólyagmedúza áldozatai lehettetek… – Rick? Ki az a Rick? – Hát ő – mutatott Cee-Cee a megmentőmre. Úgy látszik, mialatt ájult voltam, mindenki bemutatkozott egymásnak. – Ezért tűzték ki a sárga zászlót.
Fölnézve észrevettem, hogy egy sárga zászlócska leng a figyelőtornyon, amellyel valamilyen veszélyre szokták fölhívni a figyelmet, például a dagályra vagy a különösen alattomos víz alatti áramlatokra. – Nézd meg Michael nyakát! – folytatta Cee-Cee. – Rick azt mondta, hogy amikor odaért hozzám, volt valami a nyakam körül – vette át a szót Meducci. – Először azt hitte, hogy egy óriás-tintahal, de ennyire északon még egyet se láttak. Úgyhogy inkább medúza lehetett. Látjátok? Az emberi elme bármit inkább elhitet magával, mint valami megmagyarázhatatlant. Valami nem egészen normálisát. Paranormálisat. Ezért a Meducci nyaka köré tekert hínárköteg egy óriás-tintahal vagy egy medúza csápjává változott. Semmiképpen nem lehetett az, ami volt: egy köteg hínár, amelyet egy láthatatlan kéz gyilkos szándékkal tekert a kiszemelt áldozat nyaka köré. – És nézd meg a bokádat! – kiáltott föl Cee-Cee. Lenéztem: mind a két bokám körül piros csík látszott. Mint egy rájuk hurkolt kötél nyomai. De én tudtam, hogy Felicia és Carrie markának köszönhetem, akik le akartak húzni a tenger mélyére. A törülközőmért nyúltam, hogy ledörgöljem a rám tapadt homokot. Csak nem a lábamnál fogva húzott föl a vízből ez a Rick? – Kutyabajom – morogtam. – Nem úgy van az! – förmedt rám Szundi. – Tedd, amit Rick mond! Ne kényszeríts rá, hogy telefonáljak apának vagy anyának! Döbbenten néztem rá. Nem azért, mert a többiek pártjára állt, hanem mert anyának nevezte az én anyámat. Ez eddig még egyszer sem fordult elő. A mostohatestvéreim anyja évekkel ezelőtt meghalt. – Miattam telefonálhatsz… – vontam meg a vállam. Szundi és Rick jelentőségteljes pillantást váltott. Sietve magamra rángattam a ruhámat, egyenesen a vizes bikinim fölé. Nem hagyhattam, hogy bevigyenek a kórházba, ahol cirka háromórás procedúra várna rám, mialatt az Angyalok újabb támadást kísérelnének meg Michael ellen. – Addig nem viszlek haza – makacskodott Szundi, és keresztbe fonta a karját a mellén –, amíg meg nem vizsgál a mentő. – Te nem vihetnél haza, Michael? – kérdeztem szelíden. Úgy vettem észre, hogy most nem jelent gondot neki a szemembe nézni. A szemüvege mögött, melyet közben megtalált ott, ahol hagytam, különösen nagynak láttam a szemét. – Pe-persze – hebegte. A vízimentő bosszúsan csóválta a fejét, azután szótlanul elballagott. A többiek azonban úgy bámultak rám, mint egy eszementre. Gina a fülembe súgta: – Ha hazaérünk, lesz veled egy kis beszédem. Ártatlan arccal néztem rá. A lenyugvó nap sugaraiban úgy izzottak vörösre festett fürtjei, mint egy glória. – Miről? – Tudod jól – mondta jelentőségteljesen. Az a nagy helyzet, hogy csakugyan tudtam: Michaelról. Mit akarok attól a sráctól, aki biztos, hogy nem a nagy Ő számomra? De nem árulhattam el neki, hogy a fiút négy gyilkos szándékú kísértet üldözi, és hogy mint mediátornak szent kötelességem megóvni őt. Ám ha arra gondolok, ami ezután következett, alighanem mégis el kellett volna mondanom. – Beszélnünk kell – mondtam én is Michaelnak, miután beindította az autót (most is az anyja kisfurgonját), így felöltözve és szemüvegben, távolról sem hasonlított arra a félistenre, aki ezek nélkül a kellékek nélkül volt. Akárcsak Szupermen, amikor Clark Kent ruhájába
bújik: megint a régi, hebegő srác lett belőle. Csakhogy a hebegése közben sem tudtam elfelejteni, milyen izgatóan domborodtak az izmai a vízhatlan ruha alatt. – Beszélnünk? – A keze görcsösen tapadt a kormányra. Besorolt a csúcsforgalomba, ami carmeli viszonylatban egy turistabuszt és egy szörfdeszkákkal megpakolt Volkswagent jelentett. – Mi-miről? – Arról, ami a hét végén történt veled. Hirtelen rám nézett, majd ugyanilyen gyorsan vissza az útra. – Mi-mire gondolsz? – Ne tettesd magad hülyének. – Rájöttem, hogy semmi okom kímélni. A ragtapaszt is jobb, ha egy gyors rántással tépik le a sebről. – Tudok a balesetről. A turistabusz végre elindult előttünk. Michael a gázra tette a lábát. – Nem hibáztathatsz nagyon – mondta jó egy perc múlva, a szemét azonban nem vette le az útról –, ha arra kértél, hogy vigyelek haza. – Miért hibáztatnálak? – Abban a balesetben négyen haltak meg. – Fölvette a két ülés közé állított kólás dobozt, és nagyot húzott belőle. – Én pedig még mindig élek. Nem tetszett a hangja: valahogy támadóan hangzott. És most nem is dadogott. Mint már említettem, az érvelés Dominic atya erőssége. Az enyém inkább az öklöm. Tudtam, hogy idegen és veszélyes vizekre evezek. – Hát… – kezdtem óvatosan –, az állt az újságban, hogy az alkoholteszted negatív volt. – Mit bizonyít ez? – Azt, hogy legalább te nem részegen vezettél. Mintha egy kicsit megkönnyebbült volna. A part menti úton haladtunk, s a tengerbe hanyatló nap mindent ragyogó narancssárgára festett, az árnyékok pedig a szokásosnál sötétebbnek rémlettek. Michael szemüvege is csillogott, úgyhogy most nem láttam a szemét. – Nem akarod látni, hol történt? – bökte ki hirtelen, mintha meg akarná akadályozni, hogy magába fojtsa, mielőtt kimondaná. – De, persze. Felém fordult, de most sem tudtam kiolvasni semmit a szeméből. – Lehet, hogy furcsának találod, de úgy érzem, te meg fogod érteni. Most figyeljen, Dom atya! – kiáltottam föl magamban. Ön mindig azt mondja, hogy először ütök, és csak azután beszélek. – Miért csináltad? – szakította félbe Michael néma öndicséretemet. – Mit? – Becsszómra nem tudtam, mire gondol. – Miért jöttél be utánam? Különben nem kell válaszolnod. Úgyis tudom. – A hangja legalább egy oktávval lejjebb zuhant. – Tudom. – S a kólás doboz fölött átnyúlva, a kezemre tette a kezét. Atyavilág! A gyomrom bizseregni kezdett, pontosan úgy, ahogy fél órája a parton. Mert hirtelen fény gyúlt az agyamban. Michael Meducci nemcsak belém zúgott. Sokkal rosszabb! Azt hiszi, hogy én is komálom őt, sőt mi több, ez a srác meg van győződve róla, hogy halálosan szerelmes vagyok belé! Erre csak azt mondhattam (persze csak gondolatban): Egy frászt! Mert lehet, hogy fürdőgatyában jól festesz, de azért messze vagy… Na kitől? Természetesen Jessetől!
9. FEJEZET Óvatosan megpróbáltam kihúzni a kezem a tenyere alól. – Mindjárt ott leszünk – mondta, és visszavette a kezét, hogy megfoghassa a kormányt. – A baleset helyszínén. Megkönnyebbülve néztem jobbra. A parti, úgynevezett panorámaúton haladtunk. A carmeli strand homokját a Big Sur fenséges szirtjei váltották föl. Még néhány mérföld, és föltűnik lenn a világítótorony A Big Sur a kempingezők és a kirándulók paradicsoma. Mindazoké, akik élvezik a szép kilátást és a természetet. A szép kilátás engem is lenyűgöz, de maga a természet hidegen hagy, különösen azok után, amik két héttel a Kaliforniába érkezésem után történtek velem. De ez egy másik história. A Big Sur, legalábbis az a rövid, egy sávnál alig szélesebb útszakasz, amely fölötte halad, jópár hajtűkanyart ír le. Michael éppen egy teljesen beláthatatlanhoz ért, amikor hangos dübörgéssel előbukkant a sziklafal takarásából egy lakóautó. Két jármű számára semmiképpen sem elég a hely, különös tekintettel arra, hogy csak egy szalagkorlát óvja őket attól, hogy a tengerbe zuhanjanak. Michael hátramenetbe kapcsolt (szerencsére nem ment gyorsan), és visszatolatott oda, ahol a lakóautó, szorosan a sziklafalhoz tapadva, egy tenyérnyivel mellettünk el tudott húzni. – Hú! – sóhajtottam föl, visszanézve a jókora járműre. – Ez meleg volt! – Ilyen helyeken dudálni szokás. Hogy akit eltakar a szikla, tudja, hogy jössz. Az a fickó ezt nyilván nem tudta. Ugyanez történt szombat éjszaka. Fölegyenesedtem ültömben. – Itt? – Aha. – Megállhatunk? – kérdeztem csöndesen. – Persze. Nem egészen száz méterre volt egy kis parkolóval ellátott kilátóterasz-féle. Michael odahajtott, leállította a kocsit és a táblára mutatott, amelyen ez állt: „Kilátóhely. Szemét lerakása tilos!” – Szombat este mindig sokan jönnek ide. És leparkolnak – tette hozzá jelentőségteljesen. Meg kell mondanom, addig a pillanatig nem gondoltam, hogy olyan gyorsan tudok mozogni, ahogy most pattantam ki az autóból. A nap már majdnem teljesen lement, és lehűlt a levegő. Ütögettem magam, hogy ne fázzak, s lábujjhegyre állva lenéztem a mélybe. A hajam lobogott a szélben, amely itt fönn sokkal erősebben fújt, mint lenn a parton. Alattunk ütemesen és olyan hangosan csapkodtak a hullámok, hogy nem lehetett hallani az úton elhaladó kocsik motorját. Sirályokat se láttam, sőt semmilyen madarat. Erre kellett volna elsőre fölfigyelnem, de csak arra koncentráltam, milyen meredek a sziklafal. Legalább száz méter mély, majdnem függőleges szakadék, melyet a sok földrengés által leválasztott szikladarabok fölött szüntelenül ostromolnak a hullámok. Ha valaki itt lezuhan… – Pontosan hol történt? – kérdeztem, de már láttam is. Néhány méterrel hátrább sötét keréknyomot vettem észre, amit nyilván Josh kocsijának a kereke hagyott az úton, amikor megpróbálta megakadályozni, hogy lezuhanjanak. A szalagkorlátot már helyreállították; a fém fényesen csillogott ott, ahol a féknyom véget ért. Pontosan alatta váratlanul egy kis homokos partrészt vettem észre. Nem napozásra valót, de piknikezésre éppen alkalmasat. Már ha megreszkírozza valaki, hogy leereszkedjék oda. Michael észre kellett hogy vegye a pillantásomat, mert így szólt: – Ott értek földet. Nem a vízben. Illetve nem azonnal. De jött a dagály… Megborzongtam, és elkaptam a szemem.
– Le lehet valahogy jutni oda? – töprengtem hangosan. – Persze. Michael oda mutatott, ahol egyméternyi hiány volt a szalagkorláton. – Van egy ösvény, de csak a sziklamászók használják. Néha egy-egy kiránduló is megpróbálkozik vele. Onnan lentről látszik igazán, milyen nagyok a hullámok. De szörfölni veszélyes. Túl sok a víz alatti szikla. – Te már voltál ott lenn? – lepődtem meg. – Suze, én itt születtem! Kevés olyan hely van errefelé, ahol még nem jártam. – Mondd el, mi történt pontosan szombat éjjel! Hátranézett az útra. Annyira besötétedett, hogy az elhaladó autók fölkapcsolták a fényszóróikat. Miközben beszélt, minduntalan az arcára vetődött egy-egy fénypászma. De a szemét nem lehetett látni a meg-megcsillanó szemüveg mögött. – Hazafelé tartottam Esalenből. Tudod, van ott egy intézet, nem hallottál még róla? Szóval egy előadáson voltam. A más bolygók kolonizálásának lehetőségeiről. És hogy milyen hatással lenne ez az ott lévő földön kívüliekre. Nem volt könnyű visszatartanom a röhögést. Ugyanakkor az jutott eszembe, hogy jövök én ahhoz, hogy kijelentsem, nincs élet más bolygókon, amikor lazán csevegek a kóbor kísértetekkel? – Egyszóval hazafelé tartottam… jó késő volt, ők meg teljes sebességgel jöttek szembe, és nem dudáltak. Természetesen félrehúzódtam, hogy kikerüljem őket, de nekiütköztem annak a kiálló sziklának ott; most nem látni jól, mert már sötét van. Meg az út is csúszós lehetett a köd miatt, és nagyon gyorsan jöttek, és… és átszakították a korlátot – fejezte be színtelen hangon. Megint megborzongtam. Hiszen találkoztam velük. Oké, nem voltak túl rokonszenvesek, ráadásul meg akartak ölni, ennek ellenére sajnáltam őket. Az a zuhanás, az szörnyű lehetett. – És te mit tettél? Michael döbbenten nézett rám. – De hiszen tudod! Bevertem a fejem, és elájultam. Csak akkor tértem magamhoz, amikor valaki megállt mellettem és megvizsgált. Tőle kérdeztem meg, mi lett a másik kocsival. „Miféle másik kocsival?”, kérdezte. Úgyhogy azt hittem, elhajtottak, és bevallom, baromira kiborultam. Még annyi tisztesség se volt bennük, hogy mentőt hívjanak! De aztán észrevettük a korlátot… Most már igazán fáztam. A nap teljesen lebukott, csak a nyugati ég alja izzott lilásvörösen. Megborzongtam. – Üljünk vissza a kocsiba. Visszaültünk és szótlanul néztük a látóhatárt, amely egyre sötétebb lila lett. Az elhaladó autók reflektora bevilágított a furgon belsejébe. Idebenn sokkal nyugalmasabb volt: nem hallatszott se a szél zúgása, se a hullámok morajlása. Végtelen fáradtság öntött el. A műszerfal óráján láttam, hogy hamarosan itt a vacsora ideje. Andy, a mostohaapám nagyon szigorúan veszi a pontos megjelenést. Ott kell lenni és pont. – Nézd – törtem meg a csöndet –, borzalmas dolog történt, de nem a te hibád. Felém fordult. A műszerfal zöldes fényében szomorúnak láttam a mosolyát. – Nem? – kérdezte. – Nem – mondtam határozottan. – Közönséges baleset volt. Csak az a baj, hogy nem mindenki látja így. – Ki nem? – Egyszerre eltűnt a mosolya. – A zsaruk? Én úgy vettem észre, hogy elfogadták a vallomásomat. Vért is vettek, és mind az alkohol-, mind a drogteszt negatív volt. Lehetetlen, hogy… – Nem a zsaruk. Hogy mondjam meg neki, tűnődtem. Habár a jelek szerint hisz az UFÓ-kban, úgyhogy talán a kísértetekkel sem lennének gondjai, de sosem lehet tudni.
– Az a helyzet – kezdtem óvatosan –, hogy úgy vettem észre, a baleset óta mintha veszélyben lennél. – Tényleg. – Hirtelen megint a kezemre tette a kezét. – Ha te nem lennél, meg is halhattam volna. Kétszer mentetted meg az életemet. Idegesen fölnevettem, és elhúztam a kezem, úgy téve, mintha a szemembe hullott volna a hajam, s épp azzal a kezemmel kellene félresimítani. – Komolyan kérdezem. Nem gondolkodtál el azon, hogy újabban miért történik annyi minden veled? Megint elmosolyodott. A műszerfal fénye zöldre festette a fogait. – Talán a sors akarata. – Úgy értem, rossz dolgok. Mint a plázában. Meg az előbb a parton. – Ja? – Megvonta azt a hihetetlenül izmos vállát. – Nem. – Oké, de ha jobban belegondolsz, nem jut eszedbe az egyik lehetséges válasz: hátha rossz szellemek műve? – Konkrétan mire gondolsz? – Nézd, te is tudod, hogy valami lehúzott a víz alá, és az nem egy medúza volt. – Tudom. Ismerem a víz alatti áramlatokat, ez viszont… – Nem víz alatti áramlat volt. És nem is polip vagy medúza. Úgyhogy szerintem nem árt óvatosnak lenned. – Ez majdnem úgy hangzott, mintha azt kérdeznéd, hogy… nem valamilyen démoni erő áldozata voltam-e. – Igen, pontosan erre gondoltam. – Suze? – Megint megfogta a kezem, sőt meg is simogatta. – Te hiszel a kísértetekben? – Igen, Michael, hiszek bennük. – Na ne! Tényleg azt képzeled, hogy Josh meg a haverjai képesek a másvilágról kommunikálni? – Egy csöppet se tetszett, ahogy Josh Saunders nevét kiejtette. – Vegyük a tényeket. Az a srác egy komplett gyökér volt. A legtöbb, amit az életben tett, az volt, hogy beleesett a tengerbe egy másik ilyen gyökérrel meg az ugyanolyan liba barátnőikkel együtt. Leesett az állam. Komolyan! – Ami pedig azt illeti – folytatta Michael –, hogy bármelyikük is képes holmi sötét erőket mozgásba hozni… köszönöm a figyelmeztetést, de ez az egész úgy hangzik, mint a Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Abból pedig egyszer is elég volt. Némán meredtem rá, mialatt begyújtotta a motort. Hihetetlen! Hova lett az az érzékeny, dadogó, fülig vörösödő srác? Úgy látszik, csak akkor jön elő benne, ha a saját élete forog kockán. Másokkal nem nagyon törődik. Hacsak… hacsak nem velük együtt bulizott azon az éjszakán. – Kösd be magad! – szólt rám, amikor visszatolatott az útra.
10. FEJEZET Abban a pillanatban zuttyantam le a székemre, amikor a többiek mind a kezükbe vették a villát. Nem késtem el! Legalábbis technikailag nem, hiszen még senki nem kezdett el enni. – Hol voltál, Suze? – kérdezte anya, kezében a kenyérkosárral, amit Gina elé tartott, nehogy a bátyáim az összes zsemlét kikapják belőle, mielőtt másoknak is jutna. – Autóztam egyet – mondtam. Max, a család méreten felüli és mértéktelenül nyáladzó kutyája szokott módján az ölembe hajtotta a fejét, és rám függesztette szelíd, barna szemét. – Kivel? – kérdezte anya, de mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt Bamba: – Michael Meduccival. – És idétlenül röhögött. Andy viszont fölvonta a szemöldökét: – Azzal a fiúval, aki az este itt volt? – Vele – mondtam, és sötét pillantást vetettem Bambára, de ő nem vett róla tudomást. Észrevettem, hogy Gina és Szundi, akik egymás mellett ültek, szokatlanul csöndesek. Ha most leejteném a szalvétámat és lehajolnék érte, vajon mit látnék az asztal alatt? – Meducci – mormolta az anyám eltűnődve. – Honnan ismerem ezt a nevet? – Kétségtelenül a Mediciekre gondolsz – kezdte Doki –, arra az olasz fejedelmi családra, amelyből három pápa és két francia királyné is származott. Az idősebbik Cosimo volt Firenze első uralkodója, Lorenzo il Magnifico pedig a művészetek nagy barátja, aki olyan nagyságokat pártfogolt, mint Michelangelo és Botticelli. – Az a helyzet – fordult felé az anyám –, hogy nem őrájuk gondoltam. Tudtam, mi következik. Anyának olyan a memóriája, mint az acélcsapda: ami belekerül, azt többé nem ereszti el. (Szüksége is van rá a munkája miatt, hiszen tévériporter.) Csak idő kérdése, hogy rájöjjön, hol találkozott Michael nevével. – Neki is szerepe volt abban a balesetben – mondtam, hogy megelőzzem az elkerülhetetlent –, amiben az a négy RLS-es diák meghalt. Bamba kezéből kiesett a villa, és nagyot koppant a tányérján. – Michael Meduccinak? Az lehetetlen. Ne hülyíts már. – Brad! – szólt rá az apja élesen. – Vigyázz a nyelvedre! – Bocs – mondta Bamba, de csak úgy csillogott a szeme. – Meducci nyírta ki Mark Pulsfordot? – Nem nyírt ki senkit! – förmedtem rá. – Baleset volt. – Bocs – mondta megint Bamba –, de Mark Pulsford volt az állam legjobb hátvédje. Komolyan. A Los Angeles-i Egyetem ösztöndíjat ajánlott föl neki, meg minden. Klassz csávó volt. – Akkor miért lógott örökké körülötted? – vigyorgott Szundi az öccsére. – Dugulj el! – förmedt rá Bamba. – Csak néhányszor együtt buliztunk a múlt hónapban. – Kikapta a kosárból az utolsó zsemlét, és majdnem egyszerre tömte a szájába. Teli szájjal folytatta: – Erre jön Meducci, és kinyiffantja. Észrevettem, hogy Gina felém fordul, és fölhúzza az egyik – csak az egyik – szemöldökét. Nem törődtem vele. – Nem Meducci tehet a balesetről – mondtam. – Legalábbis semmivel nem vádolják. – Még folyik a nyomozás – szúrta közbe anya. – Elég sok baleset történt már azon az úton – jegyezte meg Andy. – Ideje, hogy kiszélesítsék valahogy. – A panorámaútnak azt a szakaszát – szólalt meg ismét Doki –, amely Big Sur néven ismert, mindig is veszélyes helyként tartották számon. Nem elég, hogy szűk és csupa kanyar,
és gyakran száll föl a tengerről a köd, de a környezetvédők ellenállása miatt nem valószínű, hogy valaha is kiszélesítik. A hely szépsége számos költőt és festőt ihletett meg, akik hosszabb-rövidebb időre a közelben telepedtek le. Közéjük tartozott Robinson Jeffers, aki egyedülállóan szépnek mondta a meredély fölé emelkedő szirtek látványát… Elismeréssel pillantottam legkisebb mostohatestvéremre. Döbbenetes memóriája olykor bosszantó, többnyire azonban roppant hasznos. Különösen, ha a társalgás kínos fordulatot vesz. – Köszi – mondtam hálásan. – Szóra sem érdemes – villantotta felém morzsával koszorúzott fogszabályozóját. – Az a legrosszabb – folytatta Andy a panorámaút biztonsági viszonyainak taglalását –, hogy a fiatalokat ellenállhatatlanul csábítja. – Azért, mert… Bamba éppen jó adag vadrizst lapátolt a szájába olyan mohón, mintha hetek óta ez lenne az első falat, amelyhez hozzájutott. – Ha nem tudnád, Brad – szólt rá Andy –, nálunk Amerikában, de úgy tudom, a legtöbb európai országban is az a szokás, hogy két falat között az emberek leteszik a villájukat, és megrágják az ételt, mielőtt újabb adagot vennének magukhoz. – Az itt a lényeg –, folytatta Bamba, letette a villát, ahogy az apja mondta, de a beszédet nem hagyta abba. – Miféle lényeg? Szundi, aki általában csak akkor szólal meg, ha nagyon muszáj, Gina megjelenése óta mármár szószátyár lett. – A pontra céloz. – Miféle pontra? – kérdezte zavartan anya. – A kilátópontra. Oda jár mindenki szombat este. Legalábbis Bamba meg a haverjai. – Oda vitted föl Debbie Mancusót? – csillant föl Doki szeme, majd hirtelen fájdalmas fintorra torzult: – Au! – Brad! – szólt rá Andy. – Ne rugdosd az öcsédet! David, te pedig nem említsd Miss Mancuso nevét az asztalnál. Ezt már megbeszéltük, nem? Suze, nem tetszik nekem, ha olyan fiatalemberrel autózol, aki egy fatális balesetben szerepelt, akár vétkes volt benne, akár nem. Egyetértesz? – nézett az anyámra. – Egyet kell értenem – bólintott anya. – Meduccié-kat erősen próbára tették az elmúlt hetek. – Látva, hogy a férje kérdőn néz rá, így folytatta: – Az ő kislányukkal történt az a borzalmas baleset néhány héttel ezelőtt, nem emlékszel? – De – bólintott Andy. – Azon a kerti partin. Ahol nem volt szülői felügyelet. – Viszont annál több alkohol. Szegény kislány nyilván többet ivott a kelleténél, és beesett a medencébe, de senki nem vette észre. Legalábbis nem csináltak semmit. Azóta is kómában van, és ha életben marad, akkor sem ússza meg agykárosodás nélkül. Suze – nézett rám anya –, szerintem se kellene egy darabig azzal a fiúval autóznod. Ez az óhaj más körülmények között felvidított volna: egy csöppet sem repestem attól, hogy bárhova is együtt menjek el Michaellal. De hát muszáj, hacsak nem akarom, hogy ő is vízihullaként végezze. – Miért? Michael nem tehet arról, hogy a húga piált, ráadásul nem tud úszni. Nem értem, hogy engedhették el az ősei egy ilyen buliba, amikor még csak nyolcadikos. – Tudod, hogy nem erről van szó – legyintett bosszúsan az anyám. – Az ellen semmi kifogásom, ha idejön és együtt nézitek a videót vagy akármit, de az autójába nem ülhetsz be. – Micsoda?! – kerekedett el a szemem. Itt kucorogjak vele? Jesse árgus szeme előtt? Az anyám szavai nyomán fölsejlő jelenet akkora riadalmat keltett bennem, hogy a lazac a villámról a szám helyett az ölembe pottyant, ahonnan nyomban fölszippantotta egy hosszú kutyanyelv.
– Suze – érintette meg anya a karomat –, komolyan mondom. Nem szeretném, ha együtt autóznál azzal a fiúval. Kíváncsian lestem rá. Igaz, hogy az utóbbi időben, főleg tőlem független körülmények miatt, néha megtagadtam az engedelmességet, de ezt ő nem tudja. Rendszerint sikerült titokban tartanom a vétkeimet, kivéve amikor a rendőrség szállított haza, de ez csak egyszer fordult elő. Ezért nem értettem, miért tartja szükségesnek megismételni az óhaját Meduccival kapcsolatban. Tévés lévén, sokszor jut olyan információkhoz, amiket nem kell feltétlenül a széles publikum tudomására hozni. De nem is olyan riporter, aki bármire képes egy bomba sztori kedvéért. Ha egy zsaru elárul neki valamit (ami gyakran megesik, mert noha elmúlt negyven, még mindig szemrevaló nőszemély, ha egy kicsit kicsípi magát), tuti, hogy nem kürtöli ki, ha arra kérik. Ő ilyen. Mit tudhat Michaelról és a négy áldozatot követelő balesetről? Gondolom, ahhoz eleget, hogy ne engedjen együtt lógni vele. Azt se hiszem, hogy igazságtalan vele szemben. Mit is mondott Meducci az autóban, mielőtt visszatolatott az útra? „Csak rontották a levegőt”? Nem tehetek róla, de hirtelen nem hibáztattam olyan nagyon azokat, akik a tengerbe akarták fojtani. – Oké, anya – mondtam. Elégedetten fordult vissza a lazacához, amelyet Andy tökéletesre grillezett és pikáns tormamártással tálalt föl. – De hogy adod a tudtára? – kérdezte Gina fél órával később, miközben teleraktuk a mosogatógépet. – Még nem tudom. Tudod, ez a Clark Kent effektus… – Kívül balfácán, belül álomlovag? – Aha. Ugyanakkor van benne valami… – Visszataszító? – Lehet. Nem tudom. – Az nagyon bunkó volt, ahogy az este viselkedett. Ide jön, de még csak be sem jelentkezik. Ha velem csinálja, hát… – pattintott a három ujjával. Én csak megvontam a vállam. Itt egészen mások a szokások, mint a keleti parton, ahol nem létezik olyan, hogy beállítson az ember valahova telefonálás nélkül. „Éppen erre jártam”, mondják, és ezzel el van intézve. – Szerintem nem is tetszik neked – folytatta Gina. – Gőzöm sincs, Simon, mitől ez a hirtelen érdeklődés, de tuti, hogy nem a szex játszik szerepet benne. Eszembe villant, milyen kellemesen meglepődtünk mind a ketten, amikor Michael levetette az ingét. – Tévedsz – mondtam gyorsan. – Te és ez a mega balfácán? Na ne! Légyszi, áruld el, mi van e mögött az egész mögött! Persze nem mondhattam meg neki az igazat. – Nem hagy nyugton az az éjszakai baleset. Az anyám tutira tud róla valamit, nem vetted észre? – De. – Úgyhogy nagyon érdekel, hogy történt. Mert… mert ma délután se egy medúza tévedt arra. – Szerintem se – bólintott Gina. – Gondolom, valami köze van a mediátorságodhoz. – Többé-kevésbé. – Ami talán a tegnap esti kis közjátékra is magyarázatot adhat. Tudod: a repülő körömlakk. Mit mondhattam volna? Szótlanul rakosgattam a mosogatógépbe az evőeszközöket. Gina elzárta a vízcsapot és megtörölte a kezét. – Mi lenne az én feladatom? – kérdezte végül.
– Mi lenne? Semmi. – De hiszen ismerlek, Simon! Nem azért lógtad el tavaly hetvenhétszer az osztályfőnöki órát, hogy kényelmesen megreggelizz, hanem mert a kísérteteiddel birkóztál. Szóval mit kell tennem? – Hát… – Miattam ne aggódj. Jake azt mondta, magával visz a pizzakörútjára, ami elég csábító ajánlat, már ha kibírok egy estét abban a pepperónis meg ananászos pizzáktól bűzlő verdában. De itthon is maradhatok Braddel. Megígérte, hogy levetíti a kedvenc videóját. – A Kill Bill 2-t? – Azt. – Igazán megtennéd a kedvemért? – A hála kis híján könnyeket csalt a szemembe. – Teérted bármit, Simon. – Oké. Ha itthon maradsz és közlöd az ősökkel, hogy fönn vagyok a szobámban, mert… görcsöl a hasam, akkor nem kérdezősködnek tovább. Vagy mondd azt, hogy a kádban ülök, és ereszd meg a csapot, hogy elhiggyék. Ha pedig telefonon keres valaki, vedd föl és… – Tudom: meghaltál és vidéken vagy eltemetve. Ahogy parancsolja felséged. – Te vagy a legeslegjobb barátnőm! De ne pazarold az időd a bátyáimra. Sokkal jobbat érdemelsz náluk. – Te egyszerűen nem fogod föl, milyen klassz macsók a tesóid. Kivéve a kis vöröset. És vedd tudomásul – tette hozzá –, hogy nem ingyen teszem. – Tudod, hogy csak húsz dolcsi a heti zsebpénzem, de ha akarod… – Nem a pénzed kell – fintorodott el Gina –, hanem teljes és őszinte magyarázat. Mert azt sosem kapok tőled. Mindig elütöd valamivel. De most tartozol vele. Itt fogom bámulni a Kill Bill 2-t a kedvedért, úgyhogy nagyon sokkal tartozol nekem. Ja, és én sem árulom el senkinek, nem telefonálok be az Enquirernek, se Ripleynek. – Ebben biztos voltam – jelentettem ki méltóságteljesen, majd fölvettem a telefont, és nyomkodni kezdtem a gombokat.
11. FEJEZET – Pontosan mit kell keresnem? – kérdeztem, és körözni kezdtem a zseblámpával a homokos ösvényen. Dominic atya néhány lépéssel előttem ereszkedett lefelé. – Majd megtudod, ha megtalálod – mondta bizonytalanul. – Szuper! – motyogtam. Nem tréfa lemászni a sötétben egy minimum 90 fokos meredélyen. Ha tudom, hogy ezt akarja tőlem, nem telefonálok neki, hanem otthon maradok, és én is megnézem a Kill Bili 2-t. Vagy befejezem a mértan lecajt. Ma már egyszer majdnem meghaltam. Ahhoz képest a Pithagorasz-tétel sem jelenthet veszélyt. – Ne félj – hallottam egy hangot a hátam mögül. – Itt nincs mérges szömörce. Hátranéztem, és gúnyos pillantást lövelltem Jesse-re, noha kétlem, hogy látta a sötétben. A hold – ha egyáltalán fönn volt az égen – vastag felhők mögé bújt. A sziklafal hasadékaiban ködfoszlányok tapadtak meg. Igyekeztem kiverni a fejemből azoknak a filmeknek az emlékét, amikben borzalmas dolgok történtek a szereplőkkel az ilyen sejtelmes, ködös éjszakákon. Ugyanakkor a mérges szömörcére sem akartam gondolni. Jesse persze tréfált, de szokás szerint olvasott a gondolataimban: csakugyan irtózom mindenfajta bőrkiütéstől. Nem szólva a kígyókról, amelyek bármikor előkúszhatnak ezen a magát ösvénynek csúfoló csapáson, és csak arra várnak, hogy a húsomba marjanak. – Látszik, hogy a rendőrség már járt itt – szólalt meg Dom atya, akit elnyelt a köd, úgyhogy csak a zseblámpája halványsárga fényét láttam magam előtt. – Itt eshetett le a kitört korlátdarab. Látszanak a nyomai. Vakon botladoztam lefelé, s főleg arra használtam a zseblámpámat, hogy kiszúrjam az esetleges kígyókat, no meg arra, nehogy letérjek a csapásról és puff, belezuhanjak a jó harminc méterrel alattam csapkodó hullámokba. Most is majdnem ez történt. Szerencsére beleütköztem Dom atyába, aki hirtelen megtorpant, és lehajolt valamiért. Jessenek kellett elkapnia a ruhámnál fogva, ami igencsak zavarba ejtett. – Bocsi – motyogtam. – Mit keres, Dom atya? Egészen fölhúztam a széldzsekim cipzárját, hogy ne fázzon annyira a nyakam. Lehet, hogy Kaliforniában már tavasz van, de éjszaka, különösen itt, nem lehet több 4-5 foknál. Szerencsére kesztyűt is hoztam, inkább a mérges szömörce, mint a fázás elleni védekezésül, de most jól jött a hideg ellen is. Az nem jutott eszembe, hogy sapkát húzzak, úgyhogy majdnem lefagyott a fülem, s a szél a szemembe fújta a hajamat. – Ezt nézd meg! – Dominic atya másfél méteres kört rajzolt a lefelé irányított zseblámpával. A csapás mellett le volt taposva a növényzet és sárosan fénylett a föld. – Szerintem ide csapódott a korlát. De nem veszel észre valami furcsát? – Nem. – A korlát egy darabban ért le. Ahhoz, hogy egy ilyen erős acélkorlát-szakasz kitörjön, nagyon nagy sebességgel kell haladnia a nekiütköző járműnek. Az viszont, hogy egy darabban ért földet, arra utal, hogy a rögzítő csavarok törtek el. – Vagy meglazultak – szúrta közbe halkan Jesse. Jesse, halott lévén, fele annyira sem szenvedett a hidegtől, mint én. Pedig most is csak egy szál ingben volt, melybe bele-belekapott a szél, elém tárva meztelen mellét, amely, mondanom se kell, épp olyan izmos volt, mint Michaelé. – Meglazultak? – Már a fogaim is vacogtak, ma már másodszor. – A rozsdától? – Inkább emberi kéztől.
Az atyáról Jessere néztem, majd vissza az atyára, aki ugyanúgy megdöbbent, mint én. Jesset nem hívtuk meg erre a kis éjszakai kirándulásra, de egyszerre csak testet öltött ott, ahova Dominic atyával beszéltem meg a randit. Az atya habozás nélkül a tettek mezejére lépett, mihelyt beszámoltam neki a Michael ellen megkísérelt merényletről, és kijelentette, hogy azonnal meg kell keresnünk az Angyalokat. Az látszott a legkönnyebb módszernek, ha oda megyünk, ahol búcsút mondtak az életnek. Oda pedig, Jesse szerint, nem tanácsos éjnek idején egyedül elmerészkedni egy hetvenéves papnak és egy tizenhat éves csitrinek. Fogalmam se volt, mitől akar megvédeni, medvéktől-e vagy netán vadmacskáktól, mindenesetre velünk jött, és a jelek szerint sokkal jobban tudta, hogy mi történt, mint mi. – Furcsállom – folytatta –, hogy egy teljes korlátrész kiszakadjon anélkül, hogy a mellette lévők meggörbüljenek. – Arra céloz, hogy valaki meglazította a csavarokat abban a tudatban, hogy egy bizonyos jármű a korlátnak fog ütközni? Jesse bólintott. Már kapiskáltam, mi járhat az eszében. – Állj! Azt állítod, hogy Michael szándékosan meglazította a korlát csavarjait, hogy lelökhesse az útról Joshékat? – Valaki ezt tette, és lehet, hogy éppen ez a te Michaelod volt az. Ettől fölment bennem a pumpa. Nem azért, mert Michael talán ilyen gyalázatos tettet vitt véghez, hanem mert Jesse azt mondta: „a te Michaelod”. – Álljon meg a menet! – kiáltottam, Dominic atya azonban, tőle szokatlanul, félbeszakított: – Egyet kell értenem Susannah-val. Az előfordul, hogy egy szalagkorlát valami okból meglazul, de azt állítani, hogy valaki szándékosan tette tönkre… – Susannah, nem te mondtad, hogy Michael nem kedvelte az áldozatokat? – Pontosabban azt mondta, hogy csak rontották a levegőt. De ha a te logikádat követem, azt kell föltételeznem, Michael tudta, hogy Joshék ide fognak jönni. Honnan tudhatta? És várnia kellett őket. Amikor pedig föltűntek a kanyarban, szándékosan növelnie kellett a sebességet… – Stimmel. – Ez lehetetlen. – Az atya fölegyenesedett, és leveregette a földet a térdéről. – Még a lehetőségét is elvetem. Sőt kizárom. Jesse, maga nem tudja, mit beszél. Az a fiú lenne hidegvérű gyilkos, aki évek óta a legjobb tanulmányi átlagot produkálja? Aki tagja a sakkkörnek meg a… – Sajnálom, atyám, hogy ki kell ábrándítanom – szóltam közbe –, de a sakkozók éppúgy ölhetnek embert, mint bárki más. Az igazi kérdés az, hogy „miért”. – Ha sietünk – mondta Jesse –, talán ezt is kideríthetjük. Lemutatott. A felhők megritkultak egy kicsit, úgyhogy látni lehetett a sziklák lábánál lévő keskeny homokos sávot. Négy kísérteties alakot vettem észre, akik egy szánalmas kis tábortüzet ültek körül. – Gyerünk! – Az atya máris sietve indult lefelé. A felhők ismét összezárultak, és a pislákoló tüzet kivéve, mindent elnyelt a sötétség. – Egészen le? – rémüldöztem. – Megmarnak? – Mik? – A kígyók – gondosan kikerültem egy, a zseblámpám fényében kifejezetten kígyónak látszó, vastag gyökeret. – A kígyók éjszaka nem jönnek elő – közölte Jesse. Ez új volt nekem. – Biztos? – Általában. De ilyen hideg, nyirkos éjszakán biztos hogy nem. A kígyók a meleg napsütést szeretik. Ez megnyugtatóan hangzott. De mi van a kullancsokkal? Azok is alszanak éjszaka?
A szakadék az utolsó métereken már nem volt olyan meredek. A hullámok moraja azonban még sokkal hangosabb, úgyhogy teljesen elnyelte a lépteink zaját. A levegőt betöltötte a sűrű, sós illat. Rájöttem, miért nem láttam sirályokat: az állatok, a madarakat is beleértve, nem kedvelik a kísérteteket. Itt pedig egy egész társaság gyűlt össze belőlük. És énekeltek. Nem viccelek. És mit gondoltok, mit? Egy kiszámolósdit. Bizisten! Sörökről szólt, és most tartottak az 57-nél. Mit mondjak, ha halálom után nekem is ilyesmivel kellene töltenem a köztes időt, remélem, mihamarabb összefutok egy mediátorral, aki majd tesz róla, hogy végre békében nyugodjak. Levetettem a kesztyűmet, és a zsebembe gyűrtem. – Oké – mondtam –, Jesse, te a fiúkkal foglalkozol, én meg a lányokkal. Dominic atya, maga csak arra vigyázzon, nehogy bemeneküljenek a vízbe. Ma már úsztam egyet, úgyhogy tutira nem megyek utánuk. Baromian hideg a víz. – Susannah! – kiáltotta az atya őszinte rémülettel. – Csak nem…? – Atyám, ezek itt ma délután a vízbe akartak fojtani, úgyhogy semmi kedvem eléjük járulni és megkérdezni, nem tárgyalnának-e velünk békésen. Az atya megmarkolta a karomat. – Hányszor mondjam még el, hogy mi mediátorok vagyunk, és az a dolgunk, hogy közbenjárjunk a tévelygő lelkek érdekében, nem pedig az, hogy erőszakhoz folyamodva még több fájdalmat okozzunk nekik? – Tudja mit? – vágtam közbe. – Jesse meg én sakkban tartjuk őket, amíg maga közbenjár. Mert higgye el, csak így lesznek hajlandók meghallgatni magát. Nem igazán kommunikatív lények. – Maradjanak itt mind a ketten – szólalt meg a mindeddig hallgatag Jesse –, amíg nem szólok, hogy jöhetnek. És elindult a kísértetek felé. Dom atya aggodalmasan nézett utána: – Csak nem követ el valami meggondolatlanságot? Sóhajtottam. Jesse sosem követ el meggondolatlanságot. – Szerintem csak megpróbál beszélni a fejükkel. Ő is kísértet, meg azok is, úgyhogy sok közös témájuk lehet. – Értem. Bölcs dolog. Az Angyalok már a 67-ik üvegnél tartottak, amikor észrevették Jesset. Az egyik fiú elkáromkodta magát, de mielőtt fölszívódhattak volna, Jesse megszólalt, olyan halkan, hogy se én, se az atya nem hallottuk a hullámok zajában. Néztük, ahogy halványan földereng, majd leereszkedik közéjük. – Jó ötlet volt, hogy ő ment oda elsőnek – jegyezte meg az atya. – Szerintem is. De a hangomból, úgy látszik, kitetszett a csalódásom, amiért nem taníthattam móresre őket; ugyanis az atya vigasztalón rám vigyorgott: – Jesse segítségével talán igazi mediátort faraghatok belőled. Ha tudná, hány tévelygő lelket kellett már a földi létből kivezetnem, mielőtt kettőjükkel találkoztam volna – gondoltam. De nem mondtam ki hangosan. – És mit csinál a kis barátnőd, amíg te az éjszakában kószálsz? – kérdezte az atya. – Engem fedez. Dom atyának fölszaladt a szemöldöke. – Fedez? A szüleid nem tudják, hogy eljöttél otthonról? – Hogyne tudnák? – vágtam rá szemtelenül. – Megmondtam a mamámnak, hogy ide jövök a Big Sur-höz néhány halott tinédzser kísértetével tárgyalni.
Az atya, pap lévén, komolyan veszi az őszinteséget, különösen a szülőkkel kapcsolatban, akiknek engedelmességgel tartozik a gyermekük. Szerintem azonban, ha a Jóisten azt akarta volna, hogy ehhez tartsam magam, nem csinál belőlem mediátort. A kettő nem fér össze. – De legalább a barátnődnek megmondtad? – Nem. De sejt egyet-mást. Tudja, egyszer elmentünk egy médiumhoz vagy mihez… Elakadtam. Madame Zara fölidézése eszembe juttatta, mire emlékeztetett Gina: hogy csak egy szerelmem lesz az életben. Megborzongtam, de nem a hidegtől. – Érdekes – csóválta a fejét az atya. – A barátnőidnek minden további nélkül elárultad a különleges adottságodat, de a saját édesanyádnak nem. Ezt egyszer már megbeszéltük, úgyhogy értetlenül néztem rá. – Az egyetlen barátnőmnek. Csak ő tud róla senki, más. És ő se mindenről. Például Jesseről se. Dominic atya megint a tábortűz felé nézett. Jesse a jelek szerint mélyen belemerült a kísértetekkel folytatott beszélgetésbe. A tűzfénytől narancssárga arcok felé fordultak, és merőn figyeltek. Furcsállottam, hogy tüzet raktak, hiszen a meleget éppúgy nem érzik, mint a hideget. És ahogy a sörtől se csiccsentettek volna be, a tengerbe se fulladhattak volna bele még egyszer. Miért vesződtek a tűzgyújtással, amihez jó sok kinetikus erőre van szükség? Ugyanolyan halványan foszforeszkáltak, mint Jesse, ami ahhoz nem volt elég, hogy jól lássam őket, ahhoz azonban igen, hogy megállapíthassam: nem tűnnek egészen… Az emberi lény nem alkalmas szó, mert hiszen azok voltak. Talán az eleven jobban megfelel. Szóval nem tűntek túlzottan elevennek. – Dom atya – szólaltam meg –, maga hisz a médiumok képességeiben? Meg a jósokéban? – Biztos vagyok benne, hogy léteznek ilyen tudású emberek. – Mert – folytattam gyorsan, nehogy meggondoljam magam –, az, akihez Ginával mentünk el egyszer, tudta, hogy mediátor vagyok, pedig nem mondtam meg neki. És még valami furcsát mondott, legalábbis Gina szerint, mert én nem emlékeztem rá. Hogy csak egy szerelmem lesz az életben. Dominic atya rám sandított, és mintha mulatott volna rajtam. – Te többet szeretnél? – Izé… Nem – mondtam kicsit zavartan, hiszen mit felelhettem volna egy papnak? – De azért furcsa, nem? Az a médium vagy kicsoda, hetet-havat összehordott arról, hogyan találom meg ezt az egyetlen szerelmemet, és azzal fejezte be, hogy életem végéig fog tartani. Illetve örökké. Mindenesetre furcsa, nem? Maga… maga volt már szerelmes? – kérdeztem, de ahogy kimondtam, meg is bántam. Az atya benyúlt a kabátzsebébe. Tudtam, mit keres: cigarettát. Azt is tudtam, hogy hiába: egy évvel ezelőtt abbahagyta a dohányzást, és csak vészhelyzetre tartalékolt egy csomaggal, azt viszont az iskolában tartotta, a fiókjában. Abból, hogy keresni kezdte, arra következtettem, hogy elfogta a stressz. Mert csak akkor érezte szükségét, hogy rágyújtson, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte. Biztos, hogy volt már szerelmes. Abból tudtam, hogy kerülte a pillantásomat. Tulajdonképpen nem lepődtem meg: öreg is, meg pap is, de még mindig jóképű. Mint, mondjuk, Sean Connery. – Ööö… Volt egyszer egy fiatal lány – szólalt meg végül, miután rájött, hogy hiába keresgél. – De nagyon régen. Aha. Audrey Hepburn jutott az eszembe: ugye, emlékeztek arra a filmre, amit újra meg újra elővesznek? Egy apácát játszott benne. Hátha Dom atya és az ő szerelme a teológián ismerkedett össze, és éppúgy tilos volt szeretniük egymást, mint a film hőseinek? – Még azelőtt ismerte meg, hogy fölvette a csuhát, vagy minek is nevezik? Vagy utána? – Természetesen előtte! – kiáltott föl az atya méltatlankodva. – Az isten szerelmére, Susannah!
– Csak kíváncsi voltam rá. – Jesse felé fordultam, hogy enyhítsem a zavarát. – Nem muszáj beszélnie róla. – Mégsem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: – Hány évesek voltak? – Én annyi, mint te – felelte, mint aki mielőbb túl akar lenni az egészen. – Ő egy kicsit fiatalabb. Gimisnek azért nehezen tudtam Dominic atyát elképzelni. De még azt se, hogy milyen színű volt a haja, mielőtt megőszült. – De hát… – Az atya szeme valahova a távolba révedt – úgysem működött volna a dolog. – Tudom – bólintottam. Egyszerre biztos voltam benne. Hogy miért, ne kérdezd. Talán abból, ahogy mondta. – Kísértet volt? Az atya akkora levegőt vett, hogy azt hittem, a szívroham kerülgeti. De mielőtt odaugorhattam volna, hogy szívmasszázst alkalmazzak, Jesse fölállt a tűz mellől, és elindult felénk. – Jön Jesse – szólt megkönnyebbülten Dom atya. Az utóbbi időben már nem bosszantott annyira, ha Jesse váratlanul megjelent, de most nem bántam volna, ha vár még egy kicsit. Sejtettem, hogy Dom atyát soha többé nem tudom rávenni arra, hogy visszatérjen erre a témára. – Azt hiszem – mondta Jesse, amikor olyan közel ért, hogy hallhattuk –, hajlandók meghallgatni magát, atyám. Csak megijedtek. – Akkor egy csöppet sem látszottak ijedtnek, amikor meg akartak ölni – morogtam. Jesse úgy nézett rám, mint aki remekül szórakozik. Fogalmam sincs, mi olyan vicces abban, hogy vízbe akartak fojtani. – Ha végighallgatod, amit mondanak, megérted, hogy miért. – Oké – sóhajtottam megadóan.
12. FEJEZET Durcás voltam, amiért Jesse félbeszakította meghitt beszélgetésünket. Arra azonban nem volt semmi oka, hogy odajöjjön mögém, miközben a tűz körül ülő társaság felé igyekeztünk, és a fülembe súgja: – Légy szíves, viselkedj! – Mindig azt teszem – sziszegtem vissza bosszúsan. És tudjátok, mit csinált? Nevetett! Amikor már olyan közel voltunk, hogy ki tudtam venni az arcokat, megbizonyosodtam róla, hogy ugyanazok, akik két nap alatt kétszer próbáltak eltenni láb alól. – Egy pillanat! – szólt Josh, amikor ő is rám ismert. Fölugrott és vádlón mutatott rám: – Ez az a szemét csaj… Jesse gyorsan a tűz fénykörébe lépett: – Megmondtam az előbb, hogy kik ők. – Azt mondtad, segíteni fognak nekünk – nyafogta Felicia. A szél fölpuffasztotta báli ruhájának bő szoknyáját. – Ez a lány rúgott arcon ma délután! – Te meg a vízbe akartál fojtani! Dominic atya gyorsan közém és a kísértetek közé állt. – Gyermekeim, ne izgassátok föl magatokat! Azért jöttünk, hogy segítsünk, ha tudunk. – Maga is lát minket? – Igen – jelentette ki az atya ünnepélyesen. – Susannah és én, mint azt Jesse biztos elmagyarázta, mediátorok vagyunk. Látunk benneteket, és segíteni szeretnénk nektek, mert ez a dolgunk. De az is, hogy megakadályozzuk, hogy másoknak ártsatok. Ezért lépett közbe Susannah ma délután, és ha jól értettem, tegnap is. Mark Pulsfordot ez arra indította, hogy egy csúnya szót mondjon. Felicia oldalba bökte: – Kuss! Ez az ember pap. Nem látod azt a fehér csíkot a nyakán? – Csakugyan pap vagyok – előzte meg Dominic atya a további vitát. – És igazat beszélek. Dominic atyának hívnak. Ő pedig Susannah Simon. Azzal tisztában vagyunk, hogy ti négyen nehezteltek Mr. Meduccira… – Neheztelünk?! – meresztette a szemét Josh. – A miatt a köcsög miatt kellett meghalnunk! Dominic atya fölvonta sűrű, fehér szemöldökét. – Mondjátok el az atyának is – szólt Jesse –, amit nekem meséltetek, hogy végre ő is, meg Susannah is megértse az egészet! Josh ingerülten beletúrt rövidre nyírt, szőke hajába. Életében nyilván jóképű srác volt. Jóképű, értelmes és jómódú. (Annak kellett lennie, ha az apja az RLS-be járathatta, amely legalább olyan drága, mint amilyen előkelő iskola.) És sehogy se tudta elfogadni az egyetlen szerencsétlenséget, ami boldog, de rövid életében érte: korai halálát. – Szóval – kezdte. Mély hangja átütött a hullámverésen és a tűz pattogásán. Ha életben marad, gondoltam, bármi lehetett volna belőle, híres atlétától kezdve akár az USA elnökéig. Valahogy bizalmat keltett az emberben. – Szombat este diszkóba mentünk, világos? Utána pedig autózni akartunk egy kicsit. – Mindig megállunk szombat éjszaka a kilátónál – csipogta közbe Carrie. – Olyan szép ott. – Tényleg nagyon szép – erősítette meg Felicia, és gyors pillantást vetett az atyára. Viccelnek? Kit akarnak átverni? Mindenki tudja, mit szoktak művelni ott. Nem a kilátást bámulják. – Plusz ilyenkor nincsenek ott a zsaruk, hogy elzavarjanak, értik? – mondta Mark. Ó! Lefegyverző volt ez az őszinteség.
– Szóval elindultunk – vette vissza a szót Josh. – Minden úgy történt, mint a többi szombat estén. Illetve nem egészen, mert amikor kijöttünk a kanyarból… tudják, ott az a hajtűkanyar… az a szemétláda nekünk jött. – És semmi dudálás, se fényszóró vagy valami – nyafogta Carrie. – Csak bumm! – Nekiütköztünk a korlátnak. Nem nagy ügy, hiszen lassan mentünk. A francba, gondoltam, eltört a lökhárítóm. Hátramenetbe kapcsoltam, és akkor megint nekünk jött, és már nem tudtam megállni. – Egyszer csak sehol se volt a korlát! – vágott közbe Felicia. – Azonnal lezuhantunk. És itt lenn találtuk magunkat. Holtan. Csönd lett. Legalábbis nem szólt senki, csak a hullámok ostromolták a partot, és a tűz pattogott. A hajam átnedvesedett a permettől, amely pillanatok alatt parányi jégkristályokká szilárdult. Közelebb húzódtam a tűzhöz, és rájöttem, mire kellett nekik: ugyanezt tették volna, ha életben maradnak. Tüzet raktak volna, hogy ne fázzanak a báli cuccaikban. Minden épeszű eleven ember ezt tette volna a helyükben. És ők annyira szerettek volna újra élni! – Sajnálatos – jegyezte meg Dom atya. – Fölöttébb sajnálatos. De be kell látnotok, gyermekeim, hogy merő véletlen volt… – Véletlen?! De hiszen a Meducci kölyök szándékosan jött nekünk! – Nevetséges! Ti nem tudhatjátok, de én elsős kora óta ismerem Michael Meduccit. Nagyon tehetséges diák. Minden osztálytársa kedveli. Mi a csudának tett volna ilyet? Nem és nem. Nagyon sajnálom, de tévedsz fiam. Nem tudom, melyik bolygón él Dominic atya, de biztos, hogy nem azon, amelyiken én. Még hogy kedvelik Meduccit! Még csak nem is ismerik. Legföljebb a sakk-kör tagjai. – Lehet, hogy tehetséges – mondta Josh –, de akkor is egy tapló. Nézzünk szembe a tényekkel. A maga Meduccija, atyám, egy senki. Senki és semmi. Mi viszont – mutatott magára és a barátaira – valakik vagyunk. Az RLS-ben semmi sem történhet anélkül, hogy mi rá ne nyomnánk a pecsétet. Egy buli nem buli addig, amíg mi nem vagyunk ott. Egy bál nem bál, ha mi, az RLS Angyalai nem megyünk el. Érti már? – Nem egészen. – Akkor hadd magyarázzam el másképp. Lehet, hogy Meduccinak jó jegyei vannak, de mit számít az? Nekem csak négyes az átlagom, viszont én tartom a magasugrási rekordot. Támadót játszom a kosárlabda-csapatban. Három éven át voltam a diáktanács elnöke. Tavasszal viccből jelentkeztem a színjátszókörbe, és mindjárt megkaptam Rómeó szerepét. És még valami: a Harvard ösztöndíjat ajánlott föl. – Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. Dominic atya szóra nyitotta a száját, de Josh megelőzte: – Mit gondol, hány szombat estét töltött azzal a maga Meduccija, hogy videojátékokkal üsse el az időt? Vagy másképp fogalmazva: mit gondol, én hány szombat estén rángattam otthon egyedül a joysticket? Egyszer se. Mert sosem volt olyan szombat estém, amikor ne hívtak volna meg valahova, vagy ne randiztam volna egy lánnyal. Nem akármelyikkel, hanem az iskola legszebb, legnépszerűbb lányaival. Carrie a szabad idejében San Franciscóban divatbemutatókon szerepel. Őt választották meg az iskola szépségkirálynőjévé. – Kétszer egymás után – hencegett Carrie. – Hányszor randizott Meducci egy fotómodellel? Mikor dicsekedhetett el azzal, hogy az egyetemi focicsapat kapitánya a legjobb barátja? Kap majd ösztöndíjat legalább a Los Angeles-i egyetemtől? – Még mit nem! – bökte közbe Mark, akit nyilván nem az eszéért becsültek. – Na és én? – reklamált Felicia kicsit sértődötten. – Úgy van, szóljunk Mark barátnőjéről is. Ő az iskolai táncegyüttes és a szurkolóbrigád vezére. Mellesleg tiszta kitűnő. Úgyhogy még egyszer fölteszem a kérdést: miért akart bennünket holtan látni Meducci? A válasz egyszerű: irigységből.
Az ezt követő csönd éppolyan sűrű volt, mint a levegőt betöltő sós illat. Dominic atyát szemmel láthatóan megdöbbentették a hallottak. Azt, hogy Jesse mit gondol, nem lehetett tudni; inkább unottnak látszott, mint meglepettnek. Szerintem annak, aki minimum százhetven évvel ezelőtt született, az olyan szavak, mint fotómodell meg szurkolóbrigád, nem sokat jelentenek. A szám kiszáradt – a lefelé tartó út szomjassá tett, és egy csöppet sem lelkesedtem azért, hogy ugyanazt fölfelé is megtegyem. De úgy éreztem, meg kell törnöm a csöndet: – Talán inkább a húga miatt tehette.
13. FEJEZET Dom atyától kezdve Carrie Whitmanig mindenki rám bámult. – A húga miatt, aki még mindig kómában van – magyaráztam. Ne kérdezzétek, miért jutott éppen ez az eszembe. Talán azért, mert Josh a bulikat említette, amik sosem kezdődtek el addig, amíg ő meg a haverjai meg nem jelentek. Erről jutott eszembe az a buli, ahol Michael húga beleesett az úszómedencébe, és majdnem megfulladt. Vajon véget vetett-e a rendőrség a mulatságnak a mentők megérkezése után? Dominic atya ősz szemöldöke megint a magasba emelkedett. – Lila Meduccira gondolsz? Hát persze! Hogy is feledkezhettem el róla? Nagyon tragikus eset. – Mi történt vele? – kérdezte Jesse. – Megcsúszott, beleesett a medencébe, és kis híján megfulladt. A szülei már abban se nagyon bíznak, hogy valaha is magához tér. – Ez a történet egyik verziója – vágtam közbe –, amelyet valószínűleg a szülők fogalmaztak meg a nyilvánosság, főleg pedig a diri számára. Arról még nem tud, atyám, hogy került Lila abba a buliba. Arról sem, hogy tökrészeg volt, amikor a vízbe esett. Mint mindenki azon a bulin. Mert hogy senki sem vette észre, mi történt. – Jessere néztem: – Mondtam már, hogy még csak tizennégy éves? Jesse az Angyalokra nézett: – Föltételezem, hogy ezt egyiktek se tudta. – Miért kellett volna tudnunk? – kapta föl a fejét Mark. – Talán azért, mert ti is ott voltatok. – Tudtatok róla? – szegezte nekik a kérdést az atya. – Nem! – vágta rá Josh. Szerintem túl gyorsan. – De még ha tudtunk volna is – mondta Carrie –, mit számít? Miért lennénk mi felelősek azért, hogy egy hülye csirke merev részegre issza magát? Döbbenten bámultam rájuk. Felicia, mint már tudjuk, elsőtől kezdve tiszta kitűnő volt. Carrie viszont csak szimpla szépségkirálynő. Kétszeres. – Honnan kellett volna tudnunk, hogy hány éves? – kérdezte Felicia. – Annyi festéket kent magára, hogy én negyvennek néztem. – Nem szólva arról – vette vissza a szót Carrie –, hogy erre a bulira meghívókat küldtem, Eszembe se jutott, hogy egy nyolcadikost is meghívjak. – Ha már felelőst keresnek, mi a véleményük arról a hülyéről, aki odavitte? – szegezte nekünk a kérdést Felicia. – Nem hiszem, hogy Susannah felelőssé tenne benneteket azért, ami Michael húgával történt – mennydörögte Jesse. – Viszont Michael igen, és ezért ölt meg benneteket. – Nem – tiltakozott bágyadtan Dom atya. – Ez lehetetlen. – Sokkal valószínűbb – folytatta Jesse –, mint az, hogy irigységből gyilkolt, mert… Hogy is mondtad? – nézett Joshra –, mert még sosem randizott szombaton. – De hát fogalmam se volt róla, hogy az a rongycsomó, akit kihalásztak a medencéből, Meducci húga – felelte kissé zavartan Josh. – Ez nekem sok – jelentette ki Dominic atya. – Föl sem tudom fogni. Egy kislány kómában van, és még sértegetitek is? Joshban volt annyi tisztesség, hogy elszégyellje magát: – Bocsánat, rosszul fejeztem ki magam.
– Ti ketten pedig – mutatott az atya a lányokra – megszegtétek a törvényt, amikor alkohollal itattatok egy kiskorút, és még azt merészelitek mondani, hogy ő volt a hibás? – De senki másnak nem lett baja! – védekezett Felicia. – Pedig mindenki ivott! Az atya el van maradva egy fejezettel, mondtam magamban. Nem ártana fölvilágosítani. A lányok után azonban rám mutatott: – Te pedig – dörögte – még mindig azt állítod, hogy szándékos gyilkosság történt, nem pedig fatális baleset? – De Dom atya! – hápogtam – Teljesen nyilvánvaló. – Nekem nem. Volt indítéka a fiúnak? Lehet. De attól még nem lesz gyilkos. Segélykérően néztem Jessere, de elképedt arckifejezéséből arra következtettem, hogy éppúgy meglepték az atya szavai, mint engem. – De a szalagkorlát – próbálkoztam. – A meglazított csavarok… – Megfeledkezel a legfontosabbról. Tegyük föl, hogy Michael csakugyan várta őket. És csakugyan nekik akart ütközni. De honnan tudhatta a sötétben, hogy ők jönnek felé? Erre válaszolj, Susannah! Sarokba szorított, és ezt ő is tudta. Megint Jessere lestem, ő meg énrám, és megvonta a vállát. Éppolyan tanácstalan volt, mint én. Dom atyának igaza van. – A Macarenából! – kiáltott föl Josh. – Pardon? – Dom atya minden körülmények között betartotta az udvariasság szabályait. – Persze! – Felicia fölugrott ültéből. A lába beleakadt hosszú szoknyájába, úgyhogy majdnem orrabukott. – A micsodából? – kérdezte egyszerre Jesse és Dom atya. – A Macarenából – ismételte meg derűsen Josh. Most egészen másképp festett, mint amikor bele akart fojtani a tengerbe: élete virágában lévő okos, tizennyolc éves, csinos fiatalembernek. Eltekintve attól, hogy már nem élt. – A bátyám autójával voltunk – magyarázta még mindig mosolyogva. – Ha nincs itthon, megengedi, hogy az övét használjam. Nagyobb, mint az enyém. Csak az a gond vele, hogy ha megnyomom a dudát, a Macarena szól belőle. – Elég cikis – szúrta közbe Carrie. – A kanyarban megnyomtam a dudát. – Az a szabály, hogy a hajtűkanyarokban dudálni kell – magyarázta Felicia. Josh arcáról lehervadt a mosoly. Mintha a szél fújta volna el. – Egyetlen más kocsinak sincs ilyen dallamkürtje. – A Macarena különben is csak egy hétig vezette a slágerlistát, azután teljesen eltűnt – magyarázta Felicia. – Már csak esküvőkön veszik elő néha. – Ebből tudta. Josh hangja most inkább szomorúan csengett, mint haragosan. Szemét a tengerre szegezte, amelyet nem lehetett megkülönböztetni a tajtékos éjszakai égtől. Nekem pedig az jutott az eszembe, amit Michael mondott néhány órával előbb az anyja furgonjában: „irtó gyorsan jöttek, nem dudáltak”. – Ez még nem bizonyít semmit – mondtam fennhangon. – Viccelsz? – Josh úgy nézett rám, mint egy hülyére. Pedig ő sem festett normálisan a szmokingjában a tengerparton. – Dehogynem. – Susannah-nak igaza van. – Jesse fölkelt ültéből, és Josh mellé állt. – Az a Meducci nagyon okosan csinálta. Nincs az a bíróság, amelyik rá tudná bizonyítani a bűncselekményt. Joshnak leesett az álla. – De hiszen megölt bennünket! Dudáltunk, ő pedig szándékosan nekünk ütközött és lelökött a szakadékba! – Lehet, barátom, de ezt egyetlen bíróság sem fogadná el. Tudomásom szerint egy halottat még sohasem idéztek be tanúnak.
– De ő nem halott – mutatott rám Josh. – Nem – rázta a fejét Jesse. – De mit mondhatna? Azt, hogy abból tudja az igazat, amit az áldozatok kísérteteitől hallott? Gondoljátok, hogy hinne neki a bíróság? Josh most rám nézett döbbenten. – Akkor megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Úgyhogy kénytelenek leszünk a saját kezünkbe venni a dolgot. Igaz, srácok? – Nem – ráztam a fejem. – Két rosszból nem lesz egy jó. Háromból pedig tutira nem. Nem fogjátok azzal megbosszulni a halálotokat, hogy megölitek Michaelt. Sajnálom, de nem. Mark szó nélkül fölállt, rám nézett, majd Jessere és az atyára, s elindult a víz felé. – Szóval az a szörnyeteg megússza szárazon? – háborgott Josh, és fenyegetően nézett rám. – Négy embert nyírt ki, neki pedig a haja szála se görbüljön meg? – Azt senki se mondta. – Jesse a tűz pislákoló fényében komorabbnak látszott, mint valaha. – De nem a ti dolgotok, hogy eldöntsétek, mi legyen vele. – Nem? Hát kié? – Az övéké – intett felénk Jesse. – De miért? – Mert mediátorok. És ez a dolguk.
14. FEJEZET Csak az volt a gond, hogy a két fentnevezett mediátornak halvány gőze sem volt, hogyan kezelje a szitut. – Hallgasson ide – súgtam, miközben Dominic atya betett egy fehér gyertyát az eléje tartott dobozba, és kivett belőle egy pirosat. – Névtelenül betelefonálok a rendőrségre. Elmondom, hogy azon az éjszakán a Big Sur mentén autóztam, mindent láttam, és nem baleset volt. Az atya a piros gyertyát a fehér helyére dugta. – Azt hiszed, a rendőrség minden anonim bejelentést komolyan vesz? Ő nem törődött azzal, hogy lehalkítsa a hangját, mert senki nem volt a közelben. Én is csak azért suttogtam, mert idegesített a sok fenséges aranyozás és színes ablak. – De talán fölébred bennük a gyanú. – Megvártam, amíg leszáll a létráról, összecsukja, és a Keresztút következő stációjához viszi. – Alaposabban foglalkoznak az üggyel, beidézik Michaelt kihallgatásra, meg minden. Mérget rá, hogy az első jó kérdésre megtörik. Dominic atya fölcsippentette fekete reverendájának alját, fölmászott a létrára, és megint pirosra cserélt egy fehér gyertyát. – És mi lenne az a jó kérdés? – Azt nem tudom. Jó nehéz volt a doboz, elfáradt tőle a karom. Rendes körülmények között a novíciáknak kellett volna lecserélniük a gyertyákat ilyentájt, húsvét előtt. Dominic atya azonban nem bírt nyugton maradni az éjszakai expedíciónk után, ezért maga ajánlkozott a Monsignore-nál, és engem is kihívatott segítségül a hittanóráról, aminek szívből örültem, megrögzött ateista lévén. Bár Ernestine nővér többször is kifejezte azt a reményét, hogy még az érettségi előtt megtérít. – Szerintem a rendőrség nélküled is zöldágra vergődik – folytatta Dom atya, s jól megcsavarta a gyertyát, amely nem akart megállni a tartóban. – Ha igaz, amit az édesanyád mondott, máris eléggé gyanakszanak Meduccira, úgyhogy nem kell sokáig várni a beidézésére. – És ha a mamám túlreagálta a dolgot? – Észrevettem a közelben egy selyemszáris turistát, aki az ólomüveg ablakokat bámulta, és még jobban lehalkítottam a hangom. – Előfordul vele. Mi van, ha a rendőrség egyáltalán nem gyanakszik? A gyertya végre szilárdan állt, s az atya lejött a létráról. Észrevettem, hogy sötét karikák vannak a szeme alatt. Az érzelmi megterhelés mellett testileg is alaposan megviselt bennünket az éjszakai kirándulás, különösen a szakadék megmászása. Az igazat megvallva, alig tudtam járni, úgy fájt a vádlim, és egyre-másra ásítoztam, hiszen az expedíció jóval éjfél utánig tartott. Dom atya azonban, a sötét karikáktól eltekintve, hatvan-valahány évét meghazudtoló fürgeséggel mozgott, és buzgott benne az energia. – Susannah, ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit. Még névtelenül sem adsz tippeket a rendőrségnek. – De… – És semmi körülmények közt nem beszélsz Michaellal. Pedig ez lett volna a kettes számú tervem. Ha a zsaruk nem harapnak rá a névtelen telefonra, Michaellal folytatnék egy kis meghitt társalgást. Vagy kiverném belőle a vallomást. Majd a helyzet eldönti, melyik módszer a jobb. – Bízd rám ezt az ügyet – folytatta Dominic atya elég hangosan ahhoz, hogy a selyemszáris turista, aki éppen suttyomban le akarta fényképezni az oltárt, gyorsan leengedje a kezét és kitipegjen. – Majd én beszélek a fiatalemberrel, és ha csakugyan bűnös… – Közbe
akartam szólni, de az atya figyelmeztetően fölemelte az ujját. – Hallottad, mit mondtam – fejezte be valamivel halkabban, mert most meg egy novícia surrant be, fekete fátyollal a karján, hogy a templom Szűz Mária szobrára terítse; az lesz rajta egészen húsvét végéig. Ez is a valláshoz tartozik. Mondhatom, lökött dolog. – Ha Meducci a vétkes azoknak a fiataloknak a halálában, ahogy ők állítják, rá fogom venni, hogy tegyen vallomást. Én, tudtommal, még nem követtem el semmi rosszat, de az atya olyan szigorúan nézett rám, hogy kedvem lett volna gyónni. Ha mást nem, azt a vétkemet bevallani, hogy egyszer elcsórtam öt dolcsit az anyám bukszájából, és vettem rajta egy zacskó pralinét. – Éppen ide várom – folytatta –, úgyhogy legjobb, ha most visszamész az osztályba. Jobb, ha nem lát együtt bennünket. Fölhúzta a reverendája ujját, hogy megnézze az óráját. Nem sokat fizethetnek a papoknak, állapítottam meg magamban, ha csak ilyen vacakra telik nekik. – Miért? Nem tudja, hogy az éjszakát az áldozataival töltöttük? Dominic atya a hátamra tette a kezét, és enyhén megtaszított: – Menj, Susannah! Mentem én, de nem messzire, és mihelyt az atya hátat fordított, elbújtam egy padban. Nem kellett sokáig várnom: alig öt perc múlva meghallottam Michael hangját: – Dicsértessék, atyám! Ernestine nővér azt mondta, beszélni akar velem. – Jó, hogy jössz, Michael! – Az atya hangja semmit sem árult el amiatti félelméből, hogy az egyik kedvenc diákjáról percek alatt kiderülhet, hogy hidegvérű gyilkos. Kimondottan kedélyesnek tűnt. – Fogd meg ezt! – Nyilván most az ő kezébe adta a dobozt, és a következő stációhoz vitte a létrát. – Javult valamit a húgod állapota? – Nem, atyám. – Sajnálattal hallom. Lila roppant kedves kislány. Biztos nagyon szereted. – Igen, atyám. – Tudod, Michael, ha valami rossz történik azzal, akit szeretünk… nos, olyankor megesik, hogy hátat fordítunk a Jóistennek. Nem így kell! – mondtam magamban a pad rejtekében. – Néha annyira kétségbeesünk, ha a szeretteinknek bajuk esik – folytatta Dom atya –, hogy nem csak Istennek fordítunk hátat, hanem olyasmin törjük a fejünket, ami eszünkbe sem jutna, ha nem történik meg a tragédia. Például a bosszúálláson. Ez már valamivel jobb, gondoltam némi elismeréssel. – Miss Simon! Rémülten kaptam föl a fejem. A novícia nézett rám annak a padsornak a végéről, ahol elrejtőztem. Gyorsan fölemelkedtem a térden állásból, és leültem a padra. Dominic atya is, Michael is háttal állt nekem, és messze voltak ahhoz, hogy meghallják a templomi áhítathoz illően suttogva beszélő leleplezőmet. – A… a fülbevalómat keresem. A novícia szemmel láthatóan nem hitt nekem. – Nem hittanórán kellene lennie? – kérdezte. – De. – Akkor talán jobb lenne, ha visszamenne az osztályába. Kelletlenül fölálltam és a legnagyobb nyugalommal elindultam a padsor vége felé. – Elnézést, nővér. Jól áll magának a… – hirtelen nem jutott eszembe, hogy is nevezik a hacukájukat. – Tudja, amit visel. Úgy látszik, nem illik ilyesmit mondani egy apácajelöltnek, mert a nővérke fülig pirult. – Ne kényszerítsen arra, hogy jelentést tegyek magáról, Miss Simon! Ez nem volt szép tőle, különös tekintettel arra, hogy csak kedves akartam lenni hozzá. Kimentem a templomból, és a hosszabb úton, a napsütötte udvaron át indultam vissza az osztályba, közben egy kicsit lehiggadtam. De nem sokáig tartott a nyugalmam, mert egy
másik novíciát vettem észre Serra atya szobra előtt, amint előadást tart egy turistacsoportnak a misszió áldásos tevékenységéről. Nehogy ő is kiszúrjon, amint – minden bizonnyal engedély nélkül – az udvaron flangálok óra közben, ezért beszaladtam a lányok mosdójába. Sűrű füst fogadott, ami csak egyet jelenthetett. – Gina! Megbuggyantál? – Nem én – hallottam a legtávolabbi fülkéből. – Azt hittem, leszoktál a bagóról. – Le is szoktam. – Kijött, kinyitotta az ablakot, és felült a párkányra. A missziót 1600 körül építették, ezért olyan vastagok a falai, hogy minden ablaknak jó félméteres mélyedése van. – Csak végveszélyben gyújtok rá. Például hittanóra alatt. Tudod, hogy filozófiai alapon minden szervezett vallást ellenzek. És te? – Hát… A buddhizmus például klassz lehet. Főleg a reinkarnáció érdekel belőle. – Az a hinduizmus, te dinka. Különben is, én a cigizésről kérdeztelek. – Ja? Csak egyszer próbálkoztam vele. Nem mondta el Szundi, milyen volt, amikor rajtakapott? – Nem. És légyszi, ne hívd Szundinak. – Jó, legyen Jake. Szóval teljesen kibukott, amikor meglátta. Vigyázz, nehogy téged is rajtakapjon, mert úgy eldob, mint egy forró krumplit. – Azt kétlem – jelentette ki Gina titokzatos mosollyal. Igaza lehet, gondoltam. Bárcsak olyan lennék, mint ő, akibe minden srác belezúg! Belém viszont csak olyanok, mint Michael Meducci, és még ő se igazán. Inkább azt képzeli, hogy én bolondulok érte. Brrr! Sóhajtva néztem ki az udvarra. Majdnem egy mérföldnyi, ciprusokkal pettyezett enyhe lejtő vezetett le a tengerhez, amely szemkápráztatóan csillogott a napsütésben. – Föl nem foghatom, hogy bírod ki – jegyezte meg Gina, jó adag füstöt fújva ki egyszerre az orrán és a száján. A hanglejtéséből biztos voltam benne, hogy a vallás témáját akarja folytatni. – Furcsa lehet ez a mediátorság. Amikor éjszaka visszasurrantam a szobámba, úgy aludt, mint egy mormota. Nem is bántam, mert totál kivoltam. Ahhoz azonban mégsem eléggé, hogy el is aludjak. – Nem is tudom – mondtam most bizonytalanul. – Úgy értem, fogalmam sincs, hova mennek a kísértetek azután, hogy eligazítom az ügyüket. Egyszerűen eltűnnek. Talán az égbe. Vagy a következő életükbe. Ezt majd csak akkor tudom meg, ha én is beadom a kulcsot. – Úgy beszélsz róla, mint egy kirándulásról. Vagy mintha máshova költöznél. – Szerintem így is történik. Csak azt ne kérdezd tőlem, mi lesz az új címem, mert azt végképp nem tudom. – Erről jut eszembe! – A cigijét elnyomta az ablakmélyedésben, és a csikket ügyesen a legközelebbi fülke vécéjébe hajította. – Mire jutottál az éjszaka? Elmondtam neki. Az Angyalokat, meg azt is, hogyan végzett velük Michael. És hogy mi történt a húgával. És hogyan próbálta meggyőzni a kísérteteket Dominic atya, hogy ne ők álljanak bosszút a halálukért. Legalábbis addig ne, amíg mi meg nem próbáljuk vallomásra bírni és paranormális erők helyett a törvényre bízni a megbüntetését. Csak egyvalamiről nem szóltam: Jesseről. Sehogy se tudtam rávenni magam, hogy beszéljek róla. Talán amiatt, amit a jósnő mondott. Mert hátha csakugyan csak egy szerelmem lesz az életben, aki a) nem viszonozza az érzelmeimet, b) és akit még csak be se mutathatok az anyámnak, mivelhogy nem él. Vagy talán csak azért nem beszéltem róla, mert Jesse olyan titok, amit meg akarok őrizni magamnak. És majd egyszer oda akarok állni elé egy nagy táblával, amire ez lesz ráírva-. „Jesse, nem akarsz elkísérni az érettségi bankettemre?” – Ez hamarosan kiderül – mondta Gina egy sóhaj kíséretében. – Már sok szexis srácról derült ki utólag, hogy elmebeteg gyilkos.
– De ő még csak nem is szexis. Legföljebb ha levetkőzik. – Mit teszel, ha nem vallja be az atyának? – Gőzöm sincs. Főleg emiatt nem tudtam aludni. Valamilyen bizonyítékot kellene szerezni. – Honnan? – Ásítva nézett az órájára, és leugrott az ablakmélyedésből. – Két perc múlva szünet. Igazából arra vagyok kíváncsi – folytatta, amikor kiléptünk a még üres kerengőbe –, miért nem beszéltél soha erről az egészről. Tudod, a mediátorságról. Nem mintha nem tudtam volna róla. Nem tudtál róla, mondtam magamban. A legrosszabb részéről biztos hogy nem. – Attól féltem, hogy elköpöd a mamád előtt – mondtam fennhangon –, ő pedig visszamondja az enyémnek, aki bedug valamilyen különleges intézménybe. Persze csakis az én érdekemben. – Te nem vagy komplett – háborodott föl Gina. – Semmit se mondok el az anyámnak, ha nem muszáj. A te dolgaidról pedig végképp nem. – Lehet – vontam meg a vállam. – Csak tudod, akkoriban nagyon feszült voltam. Azóta egy kicsit megnyugodtam. – Azt mondják, Kalifornia jó hatással van az emberre – bólintott Gina. Ekkor ütötte el a tizenkettőt a misszió órája. Egyszerre vágódott ki az összes tanterem ajtaja, s tódult ki rajta a diáksereg. Michaelnak mindössze harminc másodperc kellett ahhoz, hogy kiszúrjon. – Téged kereslek – mondta. Nem úgy festett, mint aki az imént vallotta be a négy rendbeli gyilkosságot. – Mit csinálsz suli után? – Semmit – vágtam rá, mielőtt Gina kinyithatta volna a száját. – Nem jönnél le velem ma is a strandra? A strandra?! Amnéziás ez a srác? Azt hinné az ember, azok után, amik legutóbb történtek vele, a strand az a hely, ahova a legkevésbé kívánkozik vissza. Igaz, hogy pillanatnyilag nem fenyegeti veszély, amit csakis Jessenek köszönhet, aki megígérte, hogy addig szemmel tartja az Angyalokat, amíg az atya meg én a törvény kezére nem adjuk a feltételezett gyilkosukat. Úgy tettem, mintha a válaszon agyalnék, de közben megláttam a felénk tartó Dominic atyát. Mielőtt a lelkesen gesztikuláló Mr. Walden magával húzhatta volna a tanáriba, megrázta a fejét. Michael nem láthatta, mert háttal állt neki, én viszont megértettem a néma üzenetet: a srác nem vallott. Ez pedig azt jelentette, hogy ideje bevonni egy profit. Azaz engem. – De – mondtam. – Segíthetnél megcsinálni a mértan lecajomat. Az a Pithagorasz-tétel nekem kínaiul van. – Pedig nem nehéz, a2 + b2 = c2. – Tessék? – Nézd, nekem az egész mértan a kisujjamban van, miért ne korrepetálhatnálak belőle? Olyan pillantást vetettem rá, amelyet, reményeim szerint, a rajongás és hála keverékének vélhetett. – Igazán? Nem kezdhetnénk el már ma a suli után? Esküszöm, megérdemelnék egy Oscart: fantasztikusan alakítottam a segítségre szoruló, gyámoltalan szűzikét. Michael egy kicsit mintha meghökkent volna: – Ööö… Persze. – Miután leküzdötte a döbbenetét, ravaszul hozzátette: – De a szüleim nem lesznek otthon. Apa dolgozik, anya pedig az ideje nagy részét a kórházban tölti a húgomnál. Remélem, ez nem okoz gondot. Megrezegtettem a szempillámat. – Nem hát. Elégedetten, de egy kicsit nyugtalanul viszonozta a pillantásomat.
– Figyuzz! – mondta, miközben a csürhe elviharzott mellettünk. – Ma nem ebédelhetek veletek. Egy kis dolgom van. De itt várlak majd az utolsó óra után, oké? – Oké – bólintottam Kelly Prescott modorában. A módszer bevált: Michael még mindig egy kicsit meglepetten, de boldogan ügetett el. Gina ellenben karon ragadott, és behúzott a kapu alá. – Elment az eszed? – sziszegte. – Elmész a lakására? Egyedül? – Nyugi, Gé! – Szándékosan szólítottam úgy, ahogy Szundi szokta, hátha elaltatom vele a gyanúját. – Egy sorozatgyilkossal randizol? Ez nem lehet igaz! Megbeszélted Dom atyával? – Gé, már nagylány vagyok. Tudok vigyázni magamra. – Mi vagy te, gerilla? És ne hívj Gének. – Nézd, Michael valószínűleg nekem se árul el semmit. Viszont számítógép-buzi. És mit tesz egy számítógép-buzi, ha tervez valamit? – Gőzöm sincs. De nem is érdekel. – Beírja a számítógépébe. Naplót vezet, vagy külön fájlt nyit, fölvázolja a helyszínt, satöbbi. Ha egy kis időre egyedül maradhatok a számítógépével, mérget rá, hogy… – Szia, Gé! – jött oda hozzánk Szundi. – Jössz ebédelni? Gina bosszúsan préselte össze a száját (ez nekem szólt), de Szundi nem vette észre. Se Bamba, aki egy pillanattal később tűnt föl. – Mit szobroztok itt? Gyertek zabálni. – Csak most jutott el az agyáig, hogy én is ott vagyok. – Suze, hol az árnyékod? – Ma nem kajál velünk. Valami halaszthatatlan dolga akadt. – Remélem, tudod, mit teszel – mondta még Gina, persze nem a bátyáimnak, amitől nem voltak különösebben elragadtatva: mi a csudáért pazarolja az idejét egy lány arra, hogy egy másik nőneművel fecseg, amikor ők is itt vannak? – Minek nézel engem, amatőrnek? – Nem. Csak hülyének. Nevetnem kellett. Igazán mulatságosnak tartottam az aggodalmát. Jóval később jöttem rá, hogy egyáltalán nem volt mulatságos. Sőt száz százalékban igaza volt.
15. FEJEZET Mondanom kell valamit a gyilkosokról általában. Ha egyet is ismertek, tutira egyet fogtok érteni velem. Képtelenek megállni, hogy el ne hencegjenek a tettükkel. Komolyan mondom. Tisztára dilisek. Mert ezzel rendszerint le is buktatják magukat. De lássuk a dolgot az ő szemszögükből. Elkövették a borzalmas bűncselekményt, és még meg is úszták. Úgy intézték, hogy senkinek se jusson eszébe éppen őket gyanúsítani vele. Ezért el sem mondhatják senkinek. Egy léleknek se. Nahát, ez az a banánhéj, amelyen végül mégis elcsúsznak. Ne értsetek félre: eszük ágában sincs lebuktatni magukat. Csak azt szeretnék, hogy legalább egyvalaki értékelje a briliáns teljesítményüket. Igaz, hogy borzalmas, olykor hihetetlen gaztettről van szó. De most figyuzzatok! Úgy követték el, hogy nem lehet rájuk bizonyítani. Bolonddá tették a zsarukat, mindenkit. Ezzel muszáj valakinek eldicsekedni, különben mi értelme az egésznek? Ez persze az én személyes véleményem. De jó pár gazemberrel hozott már össze a sors, és ez az, amiben mind hasonlított egymásra. Aki be tudta fogni a pofáját, rendszerint megúszta. A többi viszont… a többi a sitten hűsöl. Úgy képzeltem, hogy Michael – aki azt hiszi, hogy belezúgtam – elfecsegi előttem, mit követett el. Igazából már bele is kezdett, amikor azt mondta, a Josh-félék csak rontják a levegőt. Egy kis noszogatással talán rá tudom venni, vagy legalábbis rá tudom hangolni, hogy bevalljon annyit, amennyi elég lesz a rendőrségnek. Tessék? Hogy nincs-e bűntudatom? Hogy vagyok képes rendőrkézre juttatni azt a srácot, aki talán csak bosszút akarhatott állni a húgáért? Jó, ebben van valami. De vegyétek tudomásul, hogy az én becsületkódexemben kétféle ember fordul elő: jó és rossz. Ebben a történetben pedig egy jó ember sem szerepel. Mindenki elkövetett valami rosszat. Lila Meduccitól kezdve, aki elment oda, ahova nem hívták és tökrészegre itta magát, az Angyalokig, akik a részeg kislányt hagyták beleesni (vagy „viccből” belökték?) a medencébe. Lehet, hogy egyesek bűne enyhébb, másoké súlyosabb – Michael például négy embert nyírt ki –, de szerintem valamennyien sárosak. Ezért azt kell mondanom, hogy egy fikarcnyi bűntudat sincs bennem amiatt, amit tettem. Minél előbb kapja meg Michael azt, amit megérdemel, annál hamarabb térhetek vissza ahhoz, ami igazán fontos az életemben: süttetni a hasam a strandon a legjobb barátnőm társaságában. Az utolsó óra után bementem a klotyóba, és újra kifestettem a szemem a mosdók fölött lévő tükör előtt. Úgy vettem észre, hogy a gyilkosokból könnyebb kihúzni a beismerő vallomást, ha csúcsformába hozom magam. Ekkor jutott eszembe először, hogy talán nem minden úgy alakul, ahogy elterveztem. Kinyílt az ajtó, és Kelly Prescott jött be, sarkában az árnyékával: Debbie Mancusóval. Nem azért jöttek, hogy „rendeltetésszerűen használják” a klotyót vagy hogy megfésülködjenek, mert csak álltak és ellenségesen bámultak. Farkasszemet néztem a tükörképükkel. – Ha a borvidéki kirándulásra akartok pénzt gyűjteni, ne fárasszátok magatokat – mondtam. – Már beszéltem Mr. Waldennel, aki azt mondta, még életében nem hallott ennél nevetségesebb ötletet. Még hogy borpincék! Tizenhat éves kölyköknek! Kelly elhúzta a száját. – Nem erről van szó – jelentette ki utálkozva. – Nem bizony – kontrázott Debbie. – Hanem a haverodról. – Miféle haveromról? – Elővettem a hátizsákomból a hajkefét, és végighúzkodtam néhányszor a fejemen annak jeléül, hogy lövésem sincs, mire céloznak. Noha tudtam. De az
igazán nem okozhat gondot nekem, amivel Kellyék hozakodhatnak elő. Csak nem volt kedvem velük diskurálni, különös tekintettel arra, ami a legutóbbi időben történt. – Meduccira gondolsz? – Egy frászt! Habár gőzöm sincs, miért pont vele jársz. De mindegy, ízlések és pofonok… Nem róla van szó, hanem arról a Gina nevű nőszemélyről. – Róla – bólintott Debbie. Gináról? Ja persze, hiszen mind a kettőjüknek elcsaklizta a fiúját. – Mikor húz el végre? – Mikor? – visszhangozta Debbie. – És addig is hol alszik? A te szobádban? – Kelly megtaszította a könyökével, de Debbie kivételesen nem zavartatta magát: – Ne tégy úgy, Kel, mintha te nem akarnád tudni! Kelly ingerült pillantást vetett rá, aztán mégis megkérdezte: – Nem volt egy kis… hancúr? Hancúr?! – Tudtommal nem – vontam meg a vállam. Átvillant az agyamon, ne toljak-e ki velük, de az az igazság, hogy egy kicsit sajnáltam őket. Mert ha egyszer csak előkerülne egy igazán dögös kísértet, és elcsaklizná tőlem Jesset, én is zabos lennék. De még milyen zabos lennék! Függetlenül attól, hogy Jesse sosem volt az enyém. – Semmi hancúr – mondtam még egyszer. – Az lehet, hogy az asztal alatt néhányszor egymáshoz nyomták a combjukat, de hancúrról nincs tudomásom. A két lány összenézett. Látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek. – Szóval mikor húzza el a csíkot? – kérdezte Kelly. Megmondtam, hogy vasárnap. Mind a ketten fölsóhajtottak. – Nem mintha nem bírnánk, csak tudod… érted, nem? – Értem. – Csak azért tetszik mindenkinek, mert új itt. És más. – Persze – bólintottam, és visszatettem a zsákomba a hajkefét. – Olyan nagy szám az a New York? – húzta el a száját Kelly. – Én is voltam már New Yorkban, és mondhatom, hogy semmi különös. Csupa kosz. És az a sok csavargó meg hajléktalan! – Én meg azt hallottam – vette át a szót Debbie –, hogy New Yorkban még halas tacót se lehet kapni. Esküszöm, hogy megsajnáltam ezt a két libát! – Hölgyeim, örültem a szerencsének – mondtam, és a vállamra lendítettem a zsákomat –, de mennem kell. Faképnél hagytam őket, ők meg a tükörhöz közel hajolva, szájfényt kentek magukra. Michael pontosan ott várt, ahol mondta. Úgy vettem észre, hogy a szemceruza megtette a hatását, mert kifejezetten izgalomba jött: – Szia, izé… ne vegyem át a zsákodat? – Az szép lenne tőled – duruzsoltam, és odaadtam neki. Kicsit furcsán festett az egyik vállán az én, a másikon a saját zsákjával, de hát mindig furcsán festett, úgyhogy ezzel nem mondok sokat. Elindultunk a hűvös, árnyas kerengőben, amely most teljesen üres volt, majd kiléptünk a parkoló tűző napsütésébe. Alattunk csillogott a tenger, fejünk fölött kéklett a felhőtlen ég. – Ott a kocsim – mutatott Michael egy smaragdzöld sedanra. – Jobban mondva, nem az enyém, a biztosítótól kaptam cserébe. Csinos jószág, nem? – Fölmosolyogtam rá, ő pedig megbotlott egy kőben, és majdnem hasra esett. Úgy látszik, a rúzsom is megtette a hatását. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát. – Hova is tettem a kulcsát? – túrt bele a zsebébe. Legyintettem, hogy nem olyan sürgős. Elővettem a napszemüvegemet, nekidőltem a kölcsönautójának, és a nap felé fordítottam az arcom. Mivel kezdjem? – tűnődtem. Talán
azzal, hogy álljunk meg a kórháznál, és nézzük meg a húgát? Nem. Minél előbb ott akartam lenni nála, hogy belenézhessek a számítógépébe. De hogy jutok be, ha nem ismerem a kódját? Telefonálhatok Cee-Ceenek, jutott eszembe, ő biztos tudja, hiszen mindent tud. De lehet egyidejűleg telefonálni és számítógépezni? Miért nem kapok az anyámtól végre egy mobilt? Minden osztálytársamnak van, csak nekem nincs. Illetve Bambának se. Miközben ezen töprengtem, árnyék vetődött az arcomra. Kinyitottam a szemem, és Szundit láttam magam előtt. – Mit művelsz itt? – kérdezte szokásos álmos hangján. Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem a nap tüzétől. – Michael hazavisz – feleltem jámborul. A szemem sarkából láttam, hogy Meducci végre megtalálta az autó kulcsát, de a keze úgy is maradt: mintha megbénult volna. – Nem visz sehova – jelentette ki Szundi. Nem hittem a fülemnek. – Szu… – kezdtem, de még időben észbe kaptam: – Jake, szűnj meg, kérlek! – Te szűnj meg! Nem emlékszel, mit mondott anya? Anya. Ő is anyának nevezte a mamámat. Mi történt? Lejjebb toltam a napszemüvegemet, és Szundi feje mellett elnézve láttam, hogy a parkoló túlsó végében ott a Rambler, mellette pedig Gina, Doki és Bamba, és valamennyien minket bámulnak. Gina árult el! És éppen Szundinak. – Szu… Jake, nézd, én becsülöm az aggodalmadat, de tudok vigyázni magamra. – Nem. – Minden teketória nélkül karon ragadott és húzni kezdett, mégpedig jó erősen. Ki sem néztem volna belőle, hiszen mindig hullafáradtnak látszik. – Velünk jössz haza. Sajnálom – vetette oda Michael-nak –, de ebben állapodtunk meg. Michaelt nem elégítette ki ez a magyarázat. Mind a két hátizsákot letette, az autó kulcsát visszacsúsztatta a zsebébe, és közelebb lépett Szundihoz. – Nem hiszem – mondta olyan kemény hangon, ahogy még sosem halottam beszélni –, hogy a hölgy veletek akar hazamenni. Hölgy? Miféle hölgy? – Nem érdekel, hogy mit akar. De nem ül be az autódba. Ennyi. – Nekem más a véleményem – és Michael még egy lépést tett Szundi felé. Észrevettem, hogy a keze ökölbe szorul. Atyavilág! Michael verekedni akar Szundival! Miattam! Ezt irtó izginek találtam. Még sosem verekedett össze miattam két pasi. Igaz, hogy az egyikük a mostohabátyám, aki kábé olyan izgató, mint Max, a család kutyája, és ez elvesz a dolog értékéből. És Michael se igazi ász, ha arra gondolok, hogy minden bizonnyal gyilkos. Édes jó Istenem, miért pont két ilyen balfék verekszik össze miattam? Miért nem inkább Matt Damon és Ben Affleck? Az volna igazán izgalmas! – Nézd, haver – szólalt meg Szundi, észrevéve Michael öklét –, jobb, ha nem kezdesz ki velem, oké? Csak azért jöttem, hogy hazavigyem a húgomat, fölfogod végre? A húgát! Még ez is! Na, nekem ebből elég, döntöttem el magamban, főleg azért, mert szörnyen melegem volt: ez a délutáni nap nem csekélység. Ha még soká húzzák, nem marad energiám a feladatom teljesítésére. Meg azt se akartam, hogy bárkinek baja essék egy ilyen béna ügy miatt. – Figyuzz! – fordultam Michael felé. – Halasszuk el inkább, oké? Michael rám nézett, de az volt az érzésem, hogy nem lát. – Oké – adta meg magát végül. Beült az autóba, és beindította a motort. – Fölhívlak, ha hazaértem! – kiáltottam utána, de kétlem, hogy hallotta a fölhúzott ablak mögött. Telefonon úgyis lehetetlen vallomásra bírni, gondoltam.
– Micsoda tapló! – morogta Szundi, miközben keresztülvonszolt a parkolón. Illetve nem ezt a szót használta. – Pont vele kell randiznod? – Csak jó barátok vagyunk – mondtam duzzogva. – Na persze. – Te megbuggyantál. – Ezzel fogadott Bamba, amikor odaértünk hozzá. – Ez a kedvenc szavajárása velem kapcsolatban. – Gyakorlatilag nem egészen, Brad – szólalt meg Doki. – Ténylegesen nem ült be az autójába, és csak az tilos neki. – Duguljatok el! – förmedt rájuk Szundi, kinyitva a vezetőülés ajtaját. – És szálljatok be végre! Gina persze azonnal lehuppant az anyósülésre, és úgy látszott, nem vette magára Szundi fölszólítását, mert azonnal szóra nyitotta a száját: – Mi lenne, ha megállnánk egy fagyizó előtt? Azonnal tudtam, hogy az én figyelmemet akarja magáról elterelni. Mintha egy csokisodóval leöntött méretes fagylalt elfeledtetné velem az árulását. – Jó ötlet – jelentette ki Szundi. A jobboldalamon ülő Bamba – mert nekem szokás szerint a hátsó ülés törött rugójú közepe jutott – odamotyogta: – Lövésem sincs, mit eszel ezen az agyament Meduccin. – Mi sem egyszerűbb – kezdett bele a magyarázatba Doki. – Minden faj női egyedei olyan férfipartnert törekszenek választani, aki a közösülés által a lehető legjobb utódok nemzésére képes. Meducci jóval intelligensebb a legtöbb osztálytársánál, ennélfogva alkalmas erre a szerepre. Ráadásul a nyugati szépségfogalom szerint jóképű, ami, ha jól következtetek Gina és Suze szavaiból, mindennél többet számít. Minthogy ezeket a kedvező genetikai komponenseket valószínűleg az utódaira is át fogja örökíteni, érthető, hogy kívánatos minden ivarérett nőstény szemében, mint amilyen Suze is. Szavait hosszú csend követte, mint általában minden fejtegetését. Gina tért magához elsőnek: – Igazán megengedhetnék neked, hogy átugorj egy osztályt, David. – Már fölajánlották – felelte derűsen Doki. – Tény, hogy az értelmi szintem meghaladja az én koromban szokásosat, a növésben azonban kissé le vagyok maradva, ezért nem tanácsos olyan férfipopuláció közé keverednem, amely nálam jóval nagyobb és erősebb, ráadásul fenyegetve érzi magát az én mértéken felüli intelligenciám miatt. – Más szóval – fordította le a szavait Szundi Gina kedvéért – nem akartuk, hogy azok a lakli srácok naponta laposra verjék. Beindította a motort, és olyan sebességgel lőtt ki a parkolóból, amely szöges ellentétben állt a ráragasztott csúfnévvel. Megpróbáltam magamban szavakba önteni, hogy én nem annyira utódokat akarok létrehozni Michaellal, mint inkább rábírni arra, hogy vallja be, ő küldte halálba az RLS Angyalait, de megzavart Gina kiáltása: – Az ég szerelmére, Jake, nem gyors ez egy kicsit? Csakugyan vészes gyorsasággal közeledtünk a parkoló végéhez, ahonnan bekötőút vezet a forgalmas kereszteződéshez. – Lassíts, te őrült – szólt előre Bamba is. – Ez nem versenypálya – csatlakoztam hozzájuk. Doki pedig valami olyasmit motyogott, hogy Jake hipotalamuszában túlsúlyba került az endorfin-mennyiség annak következtében, hogy úgy érzi, meg kell engem védenie Meduccitól. Szundi kétségbeesett hangja szakította félbe eszmefuttatását: – Nem tudok lassítani! Nem fog a fék!
Azt hittem, csak ijesztget. Előrehajoltam, és csak ekkor tudatosodott bennem, mekkora sebességgel közeledünk a kereszteződéshez. Ez nem tréfa! Ott négy sávban halad a forgalom! – Szálljatok ki! – üvöltötte Jake. Először nem értettem, mit akar, aztán láttam, hogy Gina megpróbálja kikapcsolni az övét. De már későn: ott volt közvetlenül előttünk az út; ha most kiugrunk, éppúgy végünk, mintha egy másodperccel később berobbannánk a száguldó autók közé. De akkor talán megvéd a Rambler vastag acélfala… Jake rádőlt a dudára, s közben hangosan káromkodott. Doki fejét az ölembe hajtotta és átölelt, Bamba pedig elkezdett éles, magas hangon sikítani. Tisztára mint egy hisztis nő. Még a bekötőúton voltunk, és mint a szélvész húztunk el egy halálra rémült Volvo kombis nő, majd egy Mercedes mellett, amelyben egy japán házaspár ült. A két másik autó csak csikorgó fékezéssel tudta elkerülni, hogy mind a hárman össze ne koccanjunk. A gyorsforgalmi úttal nem volt ilyen szerencsénk. Egy tréler közeledett felénk üvöltő motorral és fülrepesztő dudálással. Ez volt az a pillanat, amikor becsuktam a szemem, úgyhogy nem tudom, csak a fejemben éreztem-e azt az óriási lökést, vagy tényleg karamboloztunk. A nyakam mindenesetre akkorát rándult, mint a Vidám-parkban, tudod, abban az izében, ami egy darabig simán köröz, majd egy hirtelen rántással irányt vált. Csakhogy nem abban ültem, hanem a Ramblerben, ami egy teljes fordulatot tett, majd egy újabb lökést és fülsiketítő csörömpölést követően megállt. Amikor eloszlott a por és a füst, azt láttam, hogy félig benn vagyunk a carmeli turistairodában, a törött szélvédőn pedig az „Isten hozta Carmelben!” felirat díszelgett.
16. FEJEZET – Kinyírták a kocsimat – Szundi csak ennyit volt képes kinyögni. Ezt hajtogatta, amióta kimásztunk a roncsból. – Kinyírták. Vége. Az nem számított, hogy nem az ő kocsija volt, hanem a családé, legalábbis a család gyerekeié. Ahogy az sem, hogy valószínűleg gőze sem volt, kik nyírták ki, csak mondta, mondta a magáét, és ez egyre ijesztőbben hangzott. Mert természetesen nem az autót akarták kinyírni, hanem a benne ülőket. Pontosabban egyet közülük: engem. Teljesen biztos voltam benne, hogy miattam nem fogott a Rambler fékje. Vagy elvágták a fékcsövet, vagy kifolyatták a fékfolyadékot, vagy mind a kettő. Öreg autó volt, ha nem is olyan öreg, mint Dom atya, és csak egykörös fékrendszerrel látták el; ha azt működésképtelenné tették, hiába nyomogatta a vezető a pedált. Ki akarhatta, hogy súlyos közlekedési baleset áldozata legyek? De mit kell ezen a fejemet törnöm? Természetesen az RLS Angyalai. Persze nem mondhattam el senkinek, kikre gyanakszom. Még a rendőröknek se, akik pillanatokon belül megjelentek, és fölvették a jegyzőkönyvet. A mentősöknek sem, akik a Ramblert meglátva, nem akarták elhinni, hogy mindnyájan megúsztuk néhány zúzódással és karcolással. Sem a segélyszolgálatnak, amit a rendőrök hívtak ki, hogy vontassák el a Rambler maradványait. Se Michael Meduccinak, aki pár perccel előbb hajtott ki a parkolóból, mint mi, de az éktelen csattanást hallva azonnal visszafordult, és ő segített ki bennünket a roncsból. Az anyámnak és Andynek pedig végképp nem, akik halálsápadtan állítottak be a kórházba, és olyasmiket dadogtak, hogy „csoda, hogy egyikteknek sem esett baja”, meg hogy „a fiúk ezentúl csak a Landroverrel közlekedhetnek”. Bambának azonnal fölragyogott az arca: a Landrover sokkal tágasabb, mint a Rambler, úgyhogy jóval könnyebb benne lefektetni Debbie Mancusót. – Egyszerűen nem értem – mondta az anyám később, miután elkészültek a röntgenfelvételek és egyéb vizsgálatok, s végre hazaengedtek bennünket. Valamennyien ott ültünk a Peninsula Pizza nagytermében, amelyik az egyetlen hely Carmelben, ahol hat, illetve jelen esetben hét személynek elegendő asztal is van előrendelés nélkül. A kívülálló szemében biztos úgy festettünk, mint egy boldog, nagy család, amint éppen megünnepel valamit, mondjuk a kedvenc focicsapata győzelmét. Csak mi tudtuk, hogy azt ünnepeltük, hogy mindnyájan élünk. – Tényleg csoda – folytatta az anyám –, hogy egyiktek se sérült meg komolyabban. Doki odamutatta a tapasszal leragasztott könyökét, amit egy üvegcserép karcolt meg, amikor kimászott a roncsból: – Ez nagyon veszélyes seb is lehetett volna – jelentette ki sértődötten –, ha elfertőződik! – Tudom, kicsim – bólintott anya, és megsimogatta a haját. – Nagyon bátran viselkedtél, amikor összekapcsolták. Meredt szemmel bámultam őket. Doki egész este a súlyos sérültet alakította. – Nem a csoda mentett meg, hanem a vakszerencse – rázta a fejét Andy. – Ugyan! – legyintett Szundi. – Kizárólag az én vezetési rutinomnak köszönhetjük. Restellem bevallani, de igazat mondott. Leszámítva az utolsó pillanatot, amikor beletrafált a vastag kirakatüvegbe, úgy vezetett, mint egy Forma-1-es pilóta. Ez az újkeletű tisztelet tiltotta meg, hogy egyszer is hátranézzek, mit művel ő meg Gina a Landrover hátsó ülésén, miközben hazafelé tartottunk. Nem úgy Bamba. És amit látott, igencsak dühítette. Otthon aztán dühében maximális hangerővel üvöltette a szobájában Marylin Mansont, és hangosan dobolt hozzá a lábával.
Amikor egyedül maradtam a szobámban – Gina eltűnt valahol a ház hátsó fertályában (na jó, pontosan tudtam, hogy hol, csak nem volt kedvem rágondolni) –, egy csöppet se bántam a kintről behallatszó lármát. Legalább senki sem hallja a rám váró kellemetlen beszélgetést. – Jesse – szóltam, miután meggyújtottam az olvasólámpát és körülnéztem, de se őt, se Tüsit nem láttam. – Hol vagy, Jesse? Szükségem van rád! A kísértetek nem olyanok, mint a kutyák, hogy odajöjjenek az emberhez, ha füttyent nekik. De velem ez másképp van, és ez az egyetlen, amiről még Dom atyának se beszéltem. Mert ha én csak rájuk gondolok, előfordul, hogy azonnal ott teremnek. Komolyan. Mondanom se kell, hogy ez elég zavarba ejtő, például ha épp a tus alatt állok és a hajamat mosom. Talán amiatt van, hogy a korral együtt a mediátor-erőm is nő. De akkor Dom atyának sokkal jobb mediátornak kellene lennie nálam, hiszen jóval öregebb. De ő mégsem tudja maga elé idézni a kísérteteket a puszta gondolat erejével. Akármi is az oka, az utóbbi időben Jesse mindig megjelenik, ha fölbukkan a gondolataimban. Először csak egy halvány derengést észleltem, aztán egyszer csak ott volt, és úgy bámult rám, mintha ő látna kísértetet. – Nombre de Dios, Susannah! Mi történt? Végignéztem magamon. A blúzom elszakadt és bepiszkolódott, a térdzoknim a bokámon lógott. – Mintha nem tudnád – feleltem epésen. Leültem az ágyra, és kibújtam a cipőmből. – Nem azt ígérted, hogy egész nap bébiszitterkedsz? Hogy Dom atya meg én háborítatlanul megdolgozhassuk Meduccit? – Bébimicsoda? – értetlenkedett Jesse. Ja, persze, honnan is ismerné ezt a kifejezést. – Egy percre se tágítottam az Angyalok mellől, ha erre célzol. – Azt akarod mondani, akkor is követted őket, amikor odasettenkedtek a suli parkolójába, és kieresztették a Rambler fékfolyadékát? Jesse leült mellém az ágyra. – Susannah – szólalt meg komolyan, és fekete szeme az arcomat fürkészte. – Történt valami? – Valami?! Elmeséltem a balesetet. Megjegyzem, a beszámolóm kicsit zavaros lehetett, minthogy halvány segédfogalmam sincs az autók szerkezetéről. Jessenek viszont a működésükről nem volt elképzelése, hiszen az ő életében még csak lóval és lovas kocsival közlekedtek. – Nem lehetett se Josh, se a többi, hiszen egész nap velük voltam. Csak most hagytam ott őket, amikor szólítottál. Semmiképpen nem követhették el, amiről beszélsz. Azt látnom kellett volna. És természetesen megakadályoztam volna. – Akkor ki volt? Senki se kívánja a halálomat, csak ők. – Biztos, hogy te voltál a kiszemelt áldozat? – Ki más? – Tudom, furcsán hangzik, de szinte megsértődtem amiatt, hogy bárki mást fontosabbnak tartsanak eltenni láb alól. Büszke vagyok rá, hogy olyan sok ellenséget szereztem. A mediátor-szakmában a siker fokmérője az ellenségek száma. – Csak nem képzeled, hogy, mondjuk, Doki? – Gondolkozz, Susannah! Senki más nem ült abban az automobilban, akit valaki szívesen látott volna holtan? – Te tudsz valamit. Utálom, amikor csak célozgatsz. Úgyhogy ki vele! – Szó sem lehet róla – rázta a fejét Jesse. – Gondolkozz! Sóhajtottam. Semmi értelme vitatkozni vele, amikor megmakacsolja magát. Nem hibáztatom érte: végtére ez az egyetlen szórakozása. – Oké. Debbie meg Kelly nem nagyon bírja Ginát. Volt egy kellemetlen közjáték a női mosdóban, mielőtt eljöttünk. Mégsem hiszem, hogy ők ketten képesek lettek volna elvágni a fékcsövet csak azért, hogy megszabaduljanak tőle. Főleg azért nem, mert fogalmuk sincs
arról, hol keressék. Az tuti, hogy nem másztak volna az autó alá; még olajfoltos lesz a ruhájuk, vagy letörik a körmük! Debbie talán nem bánná annyira, de Kelly… Úgyhogy ezt a változatot nyugodtan elfelejthetjük. Nem szólva arról, hogy Bambát meg Szundit is kinyírhatták volna, azt pedig végképp nem akarhatták. – Persze hogy nem – mondta jámboran Jesse. De épp a színtelen hangja ébresztett rá valamire. – Bamba? Ki akarhatja Bamba halálát? Vagy Szundiét? Egyik se kimondott észkombájn… – Nem követett el egyikük valamit, amivel magára haragított másvalakit? – kérdezte Jesse ugyanolyan színtelen hangon. – De – bólintottam. – Szundi nem annyira, de Bamba… Ő mindig hülyén viselkedik, például nyakon ragadja az embert, és szétdobálja a könyveit… Megráztam a fejem. – Nem. Lehetetlen. – Miért volna lehetetlen? – Mert ő is ott volt. – Fölálltam, és járkálni kezdtem. A beszélgetésünk közben egyszer csak beugrott az ablakon Tüsi, és most ott ült Jesse lábánál, fürgén nyalogatva magát érdes nyelvével. – Pár pillanattal később már Michael is ott volt, ő segített ki bennünket a kocsiból. Akkor láttam utoljára, amikor a mentőautó becsukódott mögöttünk, és még a szokottnál is sápadtabb volt. De nem, Michael sosem tenne ilyet. Jesse nevetni kezdett, de egy szikrányi jókedv sem volt a nevetésében. – Biztos vagy benne? Én négy emberről is tudok, akinek egész más a véleménye erről az ügyről. – De miért tette volna? Bamba csakugyan egy seggfej, de ennyi elég ahhoz, hogy valaki ki akarja nyírni? Nem szólva egy sereg ártatlan emberről, aki ott van vele? Engem is beleértve? – Undorodva néztem Tüsit, amint a saját lábát rágcsálja, hogy megszabadítsa a lábujjait a közéjük tapadt piszoktól. – Meducci engem biztos nem akarna megölni, mert akkor ugrik az egyetlen partnere az érettségi bankettre. Jesse nem szólt semmit. A hirtelen beállt csöndben eszembe jutott valami, amitől elállt a lélegzetem. Lerogytam Gina ágyára. – Szentséges ég! – Mi lelt, Susannah? – aggodalmaskodott Jesse. – Fáj valamid? – Még nem, de mindjárt rosszul leszek. – Vaksin bámultam a falat. – Michael haza akart hozni engem. Sőt ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek. Majdnem összeverekedett emiatt Szundival. – Érthető – bólintott Jesse. – Különben… hogy is mondtad? Ugrott volna a partnere? – De miért? – Fölugrottam és folytattam a járkálást. – Miért éppen Bambát? Tényleg tapló, meg minden, de miért akarta megölni? – Talán ugyanazért, amiért Joshékat megölte. A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Lassan feléje fordultam, de nem láttam. Azaz nem igazán láttam. Eszembe jutott valami, amit Bambától hallottam hetekkel ezelőtt (a valóságban csak egy vagy két napja). A balesetről beszélgettünk, és Bamba Mark Pulsfordról mondott valamit. Azt, hogy „együtt buliztunk a múlt hónapban.” Ugyanazon a bulin, amelyen Lila Meducci beleesett a medencébe! Megfagyott bennem a vér. A következő pillanatban, anélkül, hogy egy szót szóltam volna Jessehez, fölrántottam az ajtót, leviharzottam a lépcsőn, és teljes erőből dörömbölni kezdtem Bamba ajtaján. – Nyugi! – menydörgött bentről. – Már lehalkítottam! – Nem arról van szó! Bemehetek? – Bújj be! – morogta Bamba. Elfordítottam a kilincset. Ennél a pontnál szeretnék megjegyezni valamit. Doki szobájában már sokszor jártam, mert ő az a mostohatesóm, akitől segítséget remélhetek, ha gondom
támad a lecajommal, noha három osztállyal lejjebb jár nálam. Szundinál is megfordultam már egy-egy reggel, mert rendszerint föl kell rázni, hogy vigyen el bennünket a suliba. De még soha nem tettem be a lábam Bamba szobájába. Az igazat megvallva, azt reméltem, nem is lesz rá okom ebben az életben. Most volt rá okom. Nagy levegőt vettem és benyitottam. Odabent sötétség fogadott, mert Bamba a szobája három falát vörösre, egyet pedig fehérre, a birkózóklubja színeire festette, de olyan sötétvöröset választott, hogy majdnem feketének látszott. A három fal sötétségét csak kissé enyhítette az aktuális Michael Jordan poszter; ez a mostani arra agitálta a nézőt, hogy „Ne hagyd ki!” A szoba padlóját szőnyegként borították el a koszos zoknik és alsóneműk. Valósággal mellbevágott a bűz: izzadságszaggal elkeveredett babapúder. Bambát azonban, a jelek szerint, egy csöppet sem zavarta sem a látvány, sem az illat. – Mi van? – A hátán feküdt egy kárpitozott padon, a melle fölött súlyzókészlettel. Nem merném megsaccolni, mekkora súlyt emelt éppen, de abban biztos voltam, hogy nem okozna neki nehézséget, ha az ablakon át kellene kimentenie Debbie Mancusót egy égő házból. Még egy nagy levegőt vettem. – Ba… Brad, ott voltál azon a bulin, amikor Lila beesett az úszómedencébe? Bamba kinyomta a súlyzót, miáltal látni engedte a hónalját. A szőrös hónalját. – Kiről beszélsz? – morogta. – Lila Meducciról. Bamba visszaengedte a súlyzót a melle fölé, amitől dinnyényire duzzadt a bicepsze. Elárulom, hogy normális körülmények között egy izmos férfibicepsz láttán remegni kezd a térdem. Ez azonban Bambához tartozott, úgyhogy egy nagyot nyeltem, azt remélve, hogy a vacsorára elfogyasztott pepperonis pizza a helyén marad. – Michael húgáról – folytattam –, aki majdnem megfulladt a múlt hónapban egy buliban. Ugyanaz a buli volt, amit te említettél? Ahol Mark Pulsforddal találkoztál? A súlyzó megint a magasba emelkedett. – Lehet – nyögte Bamba. – Miért érdekel? – Brad, ez nagyon fontos! Ha tényleg ott voltál, tudnod kell. – Azt hiszem, marhára be voltam szívva. – Azt is csak hiszed, hogy egy kislány majdnem a vízbe fulladt az orrod előtt? – Máskor sincs sok türelmem hozzá, de most jóval az átlag alá süllyedt. Mármint a türelmem. Bamba hangos csattanással ejtette a tartóra a súlyzót, fölült, és sandán nézett rám. – És ha ott voltam? Akkor mi van? Rohansz az ősökhöz, és beköpsz nekik? Akkor meg miért mondjam meg? He? Erre is föl voltam készülve: – Nem árulom el nekik. Esküszöm. De nekem tudnom kell. – Miért? – Még mindig gyanakodott. – Hogy elmondd annak a béna albínónak, aki megírja az iskolai újságban? „Brad Ackerman úgy állt ott, mint egy bálvány, miközben majdnem megfulladt egy gyerek!” – Esküszöm, hogy neki se. – Tudod mit? Az se izgatna különösebben. Az életem úgyis gajdeszra ment, soha nem érem el a 168 pontot, a barátnőd meg inkább Jake-re bukik, vagy nem? – Gőzöm sincs – vonogattam a vállam. – Szerintem egyformán komál mind a kettőtöket. – Persze. Azért zárkózott be vele, ahelyett, hogy itt lenne. – Biztos csak beszélgetnek. – Na persze – dünnyögte megint. Kicsit meghökkentem. Még sosem láttam ilyen… emberinek. Csakugyan annyira odáig van Gináért, hogy azt hiszi, vége az életének? (Hogy az a 168 pont mihez kellene neki, arról fogalmam sem volt.)
– Szóval arról a buliról akarsz hallani? Nahát, ott voltam, most boldog vagy? Ott voltam, és totál kiütöttem magam. Nem is láttam, mikor esett a vízbe az a kiscsaj, csak azt, hogy kihúzzák. Nem is lett volna szabad ott lennie! Senki se hívta meg. És aki ennyire nem bírja a piát, az ne piáljon. De egyesek bármit megtesznek azért, hogy észrevegyék őket. – Észrevegyék? Kik? Úgy nézett rám, mint egy hülyére. – Mi. A menők. Meducci húga is, akinek a létezéséről se tudtam addig, amíg az anyád nem említette, azok közé tartozik, akik mindig ott lógnak körülöttünk, és a bőrükből is kibújnak azért, hogy randizhassanak valamelyikünkkel. Mert attól ők is menők lesznek. Érted már? Persze hogy értettem. Szó nélkül otthagytam Bambát, mert ugyan mit mondhattam volna neki? Azt viszont tudtam, mit kell tennem. Lehet, hogy egész idő alatt tudtam, csak még magamnak se akartam bevallani. De most már biztos voltam benne, hogy nincs más választásom. Ahogy Michaelnak sem volt. És ahogy őt – engem is le kellett volna állítani. Csakhogy akkor még nem így gondoltam.
17. FEJEZET Mire visszaértem a szobámba, Gina is ott volt. Jesse és Tüsi viszont eltűnt. Nem is bántam. – Hé! – Gina fölnézett a lábkörmeiről, amiket ezúttal lilára festett. – Hol a fenében voltál? – Bambánál – mondtam, és kiléptem a szoknyámból. – Figyuzz! Légy szíves, fedezz. El kell mennem egy kis időre. – Farmert és edzőcipőt húztam. – Ha keresnek, mondd azt, hogy görcsöl a hasam, akkor békén hagynak. – Még azt hiszik, hogy méhgyulladásod van. Hova készülsz? – kérdezte, látva, hogy fekete pólót húzok a trikóm fölé. – El. Az előző nap a parton viselt széldzsekit is fölvettem, és egy sapkát meg egy pár kesztyűt gyűrtem a zsebébe. Gina aggodalmasan meredt rám: – Valami baj van? – Már miért lenne? – Mert… olyan furcsa a nézésed. – Kutyabajom – nyugtattam meg. – Csak már tudom. – Mit? – Azt, hogy mi történt ma. – Fölmásztam az ablakpárkányra. – A fékkel. Michael csinálta. – Michael!? – Gina úgy nézett rám, mint egy őrültre. – Biztos vagy benne? – Tutira. Annyira, mint abban, hogy most itt vagyok és hozzád beszélek. – De miért tette volna? Hiszen beléd van zúgva. – Lehet – mondtam, és szélesebbre tártam az ablakot, hogy kiférjek. – Bradre viszont haragszik. – Miért? Mit ártott neki Brad? – Ott volt és hagyta, hogy a húga megfulladjon. Azaz majdnem. Ha visszajöttem, mindent megmagyarázok. Óvatosam kiléptem a veranda tetejére. Kint sötét, hideg és néma volt minden, csak a távoli hullámverés moraját lehetett hallani. Vagy a forgalom zaja szűrődött föl? Egy-két másodpercig füleltem, hogy megbizonyosodjam, senki se hallott meg, majd a lejtős tetőn az esőcsatornához óvakodtam, hogy abba kapaszkodva ugorjak le; a vastag fenyőtű-réteg elnyeli a puffanást. – Suze! – szólt utánam Gina az ablakból. – Nem kellene… – A hangja félelemről árulkodott. – Nem kellene inkább a rendőrségre telefonálni? Ha igaz az, amit mondtál… Úgy néztem rá, mintha azt mondta volna, hogy vessem le magam a Golden Gate-hídról. – Még mit nem! Ez Michael meg az én dolgom. – Suze, ez nem játék. Az a fiú egy gyilkos. A profikra kellene bízni. – Én is profi vagyok. Mediátor. Ginát ez sem nyugtatta meg. – Mit akarsz csinálni? – Semmi különöset – mosolyogtam föl rá biztatóan. – Csak megmutatom neki, mi történik, ha valaki meg akarja ölni azt, aki fontos nekem. – És leugrottam a sötétbe. A Landrovert nem mertem elkötni. Arra hajlandó voltam, hogy olyasmit tegyek, ami, hogy úgy mondjam, a gyilkossággal határos, de hogy jogsi nélkül vezessek? Azt már nem. Előgurítottam az egyik bicajt, amelyekből négy volt az autóbeálló oszlopainak támasztva, s pár másodperccel később már lefelé kerekeztem a dombról. A szememből csurogtak a könnyek; nem, dehogy sírtam, csak a jeges szél vágott az arcomba.
A Safeway előtti fülkéből telefonáltam Michael-nak. Egy nő – gondolom, az anyja – vette föl a kagylót. Megkérdeztem, beszélhetnék-e Michaellal. Természetesen, válaszolta azon az örvendező hangon, ahogy az anyák akkor beszélnek, amikor egy ellenkező nemű lény telefonál a drágalátos gyermeküknek. Mint az én anyám is, valahányszor egy srác hív. Nem hibáztatom érte, hiszen ritkán fordul elő. Mrs. Meducci biztos elárulta a fiának, hogy egy lány keresi, mert Michael a szokásosnál egy oktávval mélyebb hangon szólt bele a kagylóba: – Halló! – Michael? – kérdeztem, mert hátha az apja az. – Suze? – kérdezett vissza a rendes hangján. – Megkaptad az üzenetemet? Legalább tízszer telefonáltam. Elkísértem a mentőt a kórházig, de nem engedtek be hozzád. Csak ha be vagy jelentve, mondták. De nem voltál bejelentve. – Nem hát. Kutyabajom. – Hála a magasságosnak! Nem is hiszed, mennyire megijedtem, amikor meghallottam a csattanást, és rájöttem, hogy csak ti lehettek… – Tényleg ijesztő volt – szakítottam félbe. – De most másféle bajban vagyok, és azt gondoltam, hátha te segíthetsz. – Tudod, hogy érted bármit! Na persze. Például kinyírnád a tesóimat meg a legjobb barátnőmet, mondtam magamban. – Itt állok a Safeway előtt. Hosszú história. De hátha te… – Öt perc múlva ott vagyok! – vágott közbe Michael, és letette a kagylót. Két perc se telt el, és ott volt. Alig maradt annyi időm, hogy a bicajt két kuka közé rejtsem. Odahúzott a zöld sedannal, s bebámult a szupermarket kivilágított kirakatablakán; biztos azt hitte, odabent lovagolok egy hülye játéklovon vagy min. A parkoló felől közelítettem meg a kocsit, s bekopogtam a vezető felőli ablakán. Michael odakapta a fejét, és amikor meglátott, a neonfényben még sápadtabb arca megenyhült. Áthajolt, hogy kinyissa az anyósülés ajtaját. – Pattanj be! – szólt vígan. – Nem is tudod, mennyire örülök, hogy egy darabban látlak. – Hát még én! Ha-ha-ha! – Beültem, és berántottam az ajtót. – Vigyelek haza? – Nem. Biztos kíváncsiak vagytok, mire gondoltam abban a percben. Mi játszódhat le annak a fejében, aki tudja, hogy a vállalkozása könnyen egy újabb halálesettel végződhet? Elmondom. Arra gondoltam, milyen furcsa szagot áraszt Michael kölcsönautója. Mintha az, aki előtte használta, egy üveg kölnit locsolt volna szét benne. Aztán rájöttem, hogy a kölniillat nem a kocsi kárpitjából, hanem magából Michaelból árad. Legalább egy fél decit fújt magára, mielőtt eljött. – Az jutott eszembe, hogy menjünk föl a kilátóhoz. Michael keze lehullott a kormányról. Aztán gyorsan visszatette, a „tíz perc múlva kettő” helyzetbe, ahogy egy jó vezetőhöz illik. – Hova? – kérdezte. – A Big Surhöz. – Megérintettem a karját. Antilop dzsekit viselt, a bőr bársonyosan puha volt, alatta pedig majdnem olyan kerek és kemény a bicepsze, mint Bambáé. – Olyan szép az éjszaka. Nem vesztegette tovább az időt. Sebességbe kapcsolt, és kihajtott a parkolóból, még mielőtt levettem volna a kezem a karjáról. – Szuper! – mondta egy kicsit remegő hangon. Megköszörülte a torkát, és valamivel magabiztosabban tette hozzá: – Remek ötlet! Egy perccel később már a panorámaúton haladtunk. Még csak tíz körül lehetett, de nem sok autó járt erre. Végtére közönséges hétköznap volt. Vajon Michael anyja a lelkére kötötte-
e, mielőtt elengedte, hogy legkésőbb éjfélre legyen otthon? Meddig vár, mielőtt a kórházba vagy a rendőrségre telefonál? – Tehát senki nem sérült meg komolyabban? – Senki. – Az jó. – Csakugyan? – Úgy tettem, mintha kinéznék az ablakon, a valóságban azonban Michael tükörképét figyeltem az üvegen. – Ezt hogy érted? – kérdezte. – Nem is tudom – vontam meg a vállam. – Talán Bradre gondoltam. Igyekszem szót érteni vele, de elég nehéz. Néha olyan béna. – El tudom képzelni – bólintott Michael. – Tudod, mit mondott ma este? – Nem vártam meg a választ: – Azt, hogy ott volt azon a bulin. Amikor a húgod beleesett a medencébe. Michael keze mintha szorosabban tapadt volna a kormányra. – Igazán? – Aha. Akarod tudni, mit mondott még? – Mit? – Nem, azt mégse mondom el. – De én tudni szeretném. – Oké, elmondom. Azt mondta, de persze nem ilyen tömören, mert elég nehezen rak össze egy értelmes mondatot, hogy a húgod azt kapta, amit megérdemelt, mert ott sem lett volna szabad lennie. Senki se hívta meg. Csak menő srácokat vártak. – Tudom – mondta meglepően nyugodtan, mialatt óvatosan megelőzött egy kisteherautót. – De mitől menő valaki? Ezt szeretném tudni. Miért nem menő a húgod? Mert nincsenek olyan jól eleresztve az őseid? Vagy mert nincs benne a szurkolóbrigádban? Mert nem elég puccos cuccokban jár? – Mindez együtt. – Mintha nem az számítana, hogy értelmes és kedves lány! De nem: az a fő, hogy a megfelelő srácokkal barátkozz. Így van? – Így. Sajnos. – Szerintem hülyeség. Meg is mondtam Bradnek: ott álltatok mind, miközben egy lány majdnem megfulladt amiatt, hogy nem hívták meg!? Persze tagadta. De te tudod, hogy így volt. – Igen. – Már a Big Sur kezdeténél jártunk. Egyre sötétebb lett, s az út is elkeskenyedett. – Ha a húgom, mondjuk, Kelly Prescott lett volna, először is meghívják, másodszor, biztos azonnal kihúzza valaki, ahelyett, hogy ott áll és röhögve nézi, hogy fuldoklik. Nem láttam jól az arcát, mert holdtalan éjszaka volt. Egyedül a műszerfal világított. Michael arca halálsápadtnak látszott, és nem csak a zöldes derengéstől. – Tényleg röhögtek, miközben fuldoklott? – Ezt mondta a rendőröknek az egyik mentős. Hogy mindenki azt hitte, csak megjátssza a fuldoklót. – Keserűen fölnevetett. – A húgom tényleg csak azt akarta, hogy ő is a menők közé tartozzon. Azok közé, akik ott röhögtek és tétlenül nézték, ahogy fuldoklik. – Azt hallottam, mindenki jól beszívott – szúrtam közbe. A húgodat is beleértve, tettem hozzá magamban. – Ez nem mentség. De tény, hogy senki nem csinált semmit. Annak a lánynak a szüleit, aki a bulit rendezte, figyelmeztetésben részesítették. Ennyi. A húgom lehet, hogy sosem tér magához. De ők megúszták egy figyelmeztetéssel. Odaértünk a kilátó előtti utolsó kanyarhoz. Michael dudált. Senki nem jött szembe. Elegánsan beállt a parkolóba, de nem állította le a motort. Ült és belebámult a tintafekete sötétségbe. Végül én kapcsoltam ki a motort. Egy másodperccel később a műszerfal világítása
is kialudt, úgyhogy teljes lett a sötétség. A hirtelen beálló csönd növelte a feszültséget. Tudtam, hogy ha letekerem az ablakot, betör a szél és a hullámverés zaja. Egyszer csak mintha oszlani kezdett volna a sötétség. Amikor hozzászokott a szemem, még a horizontot is meg tudtam különböztetni ott, ahol az ég és a tenger összeért. – Carrie Whitman rendezte a bulit – mondta Michael, és felém fordult. – Tudom – mondtam, de nem vettem le a szemem a látóhatárról. – Ő is benne ült abban az autóban, amelyik lezuhant szombat éjszaka. – Úgy érted, abban, amelyiket te taszítottál le? – Ránéztem, de nem tudtam olvasni a szeméből, mert félig lehunyta. – Tudod – szólalt meg újra –, sejtettem, hogy rá fogsz jönni. – Ma? Amikor majdnem megöltél? – Kikapcsoltam a biztonsági övemet. – Suze… – Felém fordult, úgyhogy végre megláttam a szemét. Tele volt könnyel. – Nem tudom, hogy fogom valaha is… – A földön túli életről nem tartottak előadást abban az intézetben? – kérdeztem. – Úgy értem, szombaton, mielőtt kijöttél ide, és meglazítottad a szalagkorlát csavarjait. Aztán megvártad őket. Tudtad, hogy ide fognak jönni. Tudtad és vártad őket. Amikor meghallottad a hülye dallamkürtjüket, nekik hajtottál. Hidegvérrel a szakadékba lökted őket. Michael ekkor meglepő dolgot tett: megérintette a hajam ott, ahol kitüremlett a kötött sapka alól. – Tudtam, hogy te meg fogsz érteni. Amikor megláttalak, mindjárt tudtam, hogy te vagy az egyetlen, aki megért. Majdnem elhánytam magam. Komolyan. Még mindig nem fogja föl?! Nem gondol az édesanyjára, aki, szegény, olyan izgatott lett, amikor egy lány telefonált a fiának? Akinek az egyik gyereke már a kórházban van? Nem gondolt arra, mit fog érezni, amikor kiderül, hogy a fia pedig hidegvérű gyilkos? Lehet, hogy gondolt rá, és azt képzelte, örülni fog, amiért bosszút állt a húgáért. De mit tudott pontosan Brad és a többiek szerepéről, akik ott voltak azon a bulin? Egyáltalán honnan tudta, ki volt ott? Megszerezte a meghívottak listáját? És mindenkit a másvilágra akart küldeni, vagy csak néhány kiválasztottat? – Honnan tudsz mindent ilyen részletesen? – kérdezte ő váratlanul. – Meg a dallamkürtjükről? Arról nem volt szó az újságban. – Honnan? Ők mondták el nekem. – Kik? Mintha egy kicsit zavarba esett volna. – Carrie. Meg Josh és Felicia és Mark. Akiket megöltél. A zavart döbbenet váltotta föl. Majd Michael váratlanul nevetni kezdett. – Ja persze! A kísérteteid. Akikre már egyszer figyelmeztettél, ha jól emlékszem, éppen itt. – Nevess, ha akarsz, de tényleg ki akarnak nyírni. És azok után, amit a Ramblerrel műveltél ma, komolyan megfontolom, ne hagyjam-e. Abbahagyta a nevetést. – Úgy látszik, ez a te fixa ideád. A kísértetek. Mondtam már, hogy ami ma történt, az baleset volt. Úgy volt, hogy te nem azzal a kocsival mész haza, hanem az enyémmel. Én csak Bradet akartam megbüntetni. – Na és David, aki még csak tizenkét éves? Meg Jake, aki a buli éjszakáján is pizzákat szállított házhoz? Nekik is meg kellett volna halniuk? Meg Ginának, a New York-i barátnőmnek, aki szintén nem volt ott? – Arra nem gondoltam, hogy másnak is baja eshet – mondta Michael furcsán színtelen hangon.
– Nem mondhatnám, hogy jó munkát végeztél. Sőt csapnivaló munkát végeztél. Tudod, miért? – Láttam, hogy a szemüvege mögött összeszűkül a szeme. – Mert olyan embereket akartál megölni, akik fontosak nekem. Ezért kell véget vetni ennek az egésznek. Itt és most. – Vége is lesz – mondta ugyanazon a kifejezéstelen hangon. – Azt hittem, te más vagy. Hogy egyedül te tudod a dolgokat az én szememmel nézni. De látom, hogy tévedtem: ugyanolyan vagy, mint a többiek. – Nem is sejted, mennyire szeretném, ha így lenne! – Tényleg sajnálom, Suze – folytatta Michael, és ő is kikapcsolta a biztonsági övét. – Igazán azt hittem, hogy te meg én… legalább jó barátok lehetünk. De látom, nem helyesled azt, amit tettem. Még akkor se, ha senkinek, érted?… senkinek nem hiányoznak. Soha semmi értelmeset nem cselekedtek. Gondolj Bradre. Olyan nagy tragédia lenne, ha eltűnne az életből? – Az apjának biztosan. – Lehet – vonta meg a vállát. – De a világ biztosan jobb lenne az ilyen Josh Saundersek és Brad Ackermanek nélkül. – Rám mosolygott, de egy szikrányi melegséget sem éreztem a mosolyában. – Látom, még mindig nem értesz egyet velem. Sőt le akarsz állítani. Az pedig nem megy. – Miért, mit teszel? Megölsz? Megropogtatta az ujjait. Beleborzongtam. Eltekintve attól, hogy mások előtt nem illik az ujjainkat ropogtatni, most különösen viszolyogtatónak éreztem, mert eszembe jutott, hogy Michael kezei jó nagyok, és két, figyelemre méltóan izmos karban folytatódnak. Nem vagyok egy nebáncsvirág, de két ilyen lapátkéz komoly kárt tehet egy lányban. – Lásd be, hogy nincs más választásom. Szépen állunk! Nem átallja az áldozatot hibáztatni. Nem tudom, hangosan is kimondtam-e vagy csak gondoltam, hogy nem ártana, ha most megjelenne Josh. Meg a barátai. És a következő pillanatban ott álltak a kilátópont parkolójában, a kocsi felém eső oldalán: Josh, Carrie, Felicia és Mark. Kicsit zavarban voltak, mint akik nem tudják, hogyan és miért kerültek ide. Aztán pillantásuk a kormány mögött ülő fiúra siklott. És ekkor elszabadult a pokol.
18. FEJEZET Erre vártam? Nem tudom. Persze volt egy pillanat Bamba szobájában, amikor elöntött a düh. A düh kergetett le a dombról, nem a bicikli pedálja, és a düh vett rá, hogy bedobjam azt a negyeddollárost az automatába, és telefonáljak Michaelnak. A dühöm azonban részben elpárolgott, amikor Michael anyjával beszéltem. Igen, tudom, hogy a fia elvetemült gyilkos. Azt is, hogy engem is meg akart ölni, meg még egy csomó embert, aki fontos nekem. De neki is van anyja, aki annyira szereti, hogy boldog, ha a fiának egy lány telefonál. Talán az első az életében. Én meg beültem az autójába, és azt mondtam: menjünk föl a sziklákhoz. És rávettem, hogy valljon be mindent. Fennhangon. Aztán az Angyalokat szólítottam. És amikor megjelentek, nyugodtan kiszálltam az autóból. Eltűntem az útból, és hagytam, hogy megtegyék, amire olyan régen vártak. Pontosabban: a haláluk éjszakája óta. Higgyétek el, egy csöppet sem voltam büszke rá. Azt sem állíthatom, hogy élvezettel figyeltem, mi történik. Az történt, hogy a biztonsági öv, amit Michael lekapcsolt magáról, hirtelen a nyaka köré tekeredett, az ülés pedig csúszni kezdett a kormány felé. Nem mondhatnám, hogy fényesen éreztem magam. Az Angyalok annál inkább. Azt azonnal észrevettem, hogy igencsak megnőtt a telekinetikus erejük. Nem kellett nekik se hínár, se farsangi gipszfigura. Az egyesített erejük elég volt ahhoz, hogy bekapcsolják az autó villamos berendezéseit, és elindítsák az ablaktörlőt. A fölhúzott ablakon át is hallottam, hogy teljes hangerővel szól a rádió. Britney Spears nyávogta el legújabb szívfájdalmát, miközben Michael Meducci a nyakát szorító biztonsági övet rángatta, az autó pedig vadul dobálózott a rugóin. Az RLS Angyalai dermesztő némasággal figyelték a jelenetet, a tekintetüket a vergődő Michaelra szegezték. Még ahhoz képest is kísérteties látványt nyújtottak, hogy kísértetek voltak: sejtelmes derengés vette körül a lányok estélyi ruhás és a fiúk szmokingos alakját. Restellem bevallani, de számomra Britney Spears törte meg a varázslatot. Jó, én is bírom őt, de hogy valaki éppen az ő nyávogása közben dobja föl a talpát? Ez azért durva, nem? Meg aztán itt van szegény Mrs. Meducci. Az egyik gyerekét már többé-kevésbé elveszítette. Álljak itt és nézzem, hogy a másikat is elveszíti? Néhány perccel ezelőtt csakis „igen” lehetett volna a válasz. De amikor a tettekre került a sor, egyszerűen nem hagyhattam. Annak ellenére nem hagyhattam, amit Michael művelt. Ehhez túl sok évi mediátorkodás volt mögöttem. És túl sok halál. Michael arca eltorzult és kivörösödött, a szemüvege lecsúszott. Elkiáltottam magam: – Állj! Az autó azonnal abbahagyta a billegést. Az ablaktörlő lapátjai megálltak. Britney elnémult. Michael alatt az ülés visszacsúszott, a biztonsági öv annyira meglazult a nyaka körül, hogy levegőt vehetett. Hátrarogyott a támlára, s a melle szaporán emelkedett és süllyedt. Josh úgy nézett rám, mint aki transzból tér magához: – Ezt most miért…? – Sajnálom – mondtam –, de nem hagyhatom. Szótlanul néztek össze. Mark kurtán fölnevetett: – Na persze! Aztán a rádió megint megszólalt, s az autó is billegni kezdett.
Habozás nélkül és határozottan akcióba léptem: gyomron öklöztem Markot, s ezzel egy pillanatra eltereltem az Angyalok figyelmét. Michael fölrántotta a kocsi ajtaját, kivetődött és elterült a földön. Mark viszont, sajnos, a kelleténél hamarabb tért magához. – Rohadt dög!!! Mit képzelsz?! Josh kék szeme egyszerre olyan lett, mint a jégszilánk, ahogy rám szegezte: – Először azt mondod, nem szabad megölnünk. Aztán azt, hogy mégis. Aztán megint azt, hogy ne. Nekem ebből elég. Végzünk vele, és kész! Addigra annyira billegett az autó, hogy attól féltem, fölbukfencezik és egyenesen Michaelra esik. – Tévedtem, oké? – kiáltottam. – Igaz, hogy engem is ki akart nyírni, és elfogott a majré, de mégsem ez a módja… – Szerinted – jelentette ki Josh. A következő pillanatban fölkapott egy ismeretlen erő, és az út túloldalán találtam magam. Azt hittem, az autó robbant föl, de nem: az Angyalok egyesített ereje dobott ilyen messzire. Mintha egy hangyát pöcköltek volna le az asztalról. Már tudtam, hogy nagy bajba kerültem. Elszabadítottam egy szörnyeteget. Jobban mondva, mindjárt négyet. Megpróbáltam föltápászkodni. Ekkor öltött testet mellettem Jesse, aki majdnem olyan dühösnek látszott, mint Josh. – Nombre de Dios! – Hallottam, hogy nagy levegőt vesz az eléje táruló jelenet láttán. Aztán lenézett rám: – Mi történik itt? – Kinyújtotta a kezét, hogy fölsegítsen. – Csak egy pillanatra fordítok hátat, és máris eltűnnek. Te hívtad ide őket? Belekapaszkodtam a kezébe, és hagytam, hogy fölhúzzon. – Én. De nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Jesse Michael felé nézett, aki négykézláb igyekezett minél távolabb kerülni a még mindig táncoló autótól. – Nombre de Dios! – ismételte meg Jesse. – Mit vártál? Idehozod ezt a fiatalembert, idehívod őket is, aztán azt mondod, hogy mégse öljék meg? Hitetlenül csóválta a fejét, és futva indult az Angyalok felé. – Te ezt nem értheted – tiltakoztam a nyomában loholva. – Engem is meg akart ölni. Meg Dokit és Ginát… – Még mindig nem fogtad föl, hogy te nem vagy gyilkos? – Jesse szinte átdöfött a szemével. – Hát ne is viselkedj úgy, mintha az lennél, mert ebből csak neked lehet bajod. Annyira megdöbbentett ez a szigorú hang, hogy könnyek gyűltek a szemembe. Bizisten! Nem azért sírok, mondtam magamban, mert beletaposott a lelkembe, hanem mert dühös vagyok rá. De Jesse nem vette észre a dühömet. Hátat fordított, és odament az Angyalokhoz. A következő pillanatban abbamaradt az autó rángatózása, leállt az ablaktörlő, elhallgatott Britney Spears, kialudtak a fények. Az Angyalok ugyan tagadhatatlanul megerősödtek. De Jesse sokkal régebb óta halott, mint ők. – Menjetek vissza a partra – mondta nekik. – Viccelsz? – nevetett föl gúnyosan Josh. – Nem viccelek. – Eszünkben sincs – rázta a fejét Mark. Carrie rám bökött: – Ő hívott ide. És azt mondta, oké. Jesse nem fordította felém a fejét, de tudtam, hogy nem helyesli, amit tettem. – Most meg azt mondja, hogy nem oké. Ti pedig azt teszitek, amit mond. – Hát nem érted? – Josh szeme jegesen villant. – Ő ölt meg bennünket! – Meg fogja kapni érte a büntetését. De nem tőletek, hanem az igazságszogáltatástól.
– Egy frászt! – robbant ki Josh. – Mostig arra vártunk! A vénember is ezt mondta, de nem úgy vettük észre, hogy a kék zubbonyosok elvitték volna ezt a szemétládát! Hadd leckéztessük meg a magunk módján! Jesse megrázta a fejét. Veszélyes dolog szembeszegülni négy földühödött, kiszámíthatatlan kísértettel. Mégsem hátrált meg. Látva, hogy az Angyalok szeme fölizzik a haragtól, közelebb léptem Jessehez, és a fülébe súgtam: – Te csak a fiúkkal törődj, a lányokat bízd rám. – Nem. Te maradj ki ebből, Suzannah. Amíg velem verekszenek, fuss ki az útra, intsd le az első autót, és menj el vele. – Hagyjalak itt egyedül velük? Megőrültél? – Még mindig nem érted? Ezek téged is meg akarnak ölni. Muszáj volt nevetnem. És egyszerre elszállt a haragom. – Azt próbálják meg! Ekkor rontottak nekünk. Ők is valahogy úgy egyezhettek meg egymással, ahogy én próbáltam Jessevel, mert a lányok engem, a fiúk pedig őt támadták meg. Nem ijedtem be: ketten egy ellen nem éppen fair, de nekik csak telekinetikus erejük van, így egyenlők vagyunk. Se Carrie, se Felicia nem lehetett az a verekedős típus, és ez azonnal ki is derült abból, ahogy nekem estek. Lövésük sem volt, hova kell ütni, hogy fájjon. Csak azzal nem számoltam, hogy nagyon föl vannak húzva. Ők is, a fiúk is. És minden okuk megvolt rá. Oké, egyikükkel se lógtam volna szívesen – ki nem állhatom ezt a hencegő és bulimániás fajtát –, de fiatalok voltak, és később talán hasznos tagjai lettek volna a társadalomnak. Michael Meducci azonban mindettől megfosztotta őket. Ezért valakinek fizetnie kell. Elsősorban persze Michaelnak. Az Angyalok azonban most engem és Jesset vettek célba, amiért meg akartuk őket akadályozni a bosszúállásban. Az első ütést észre se vettem. A másodiktól azonban fölrepedt a szám. Spriccelt belőle a vér, jutott belőle a lányok ruhájára is, de most nem törődtek vele. Csak úgy záporoztak rám az ütéseik. Nehogy azt higgyétek, hogy nem ütöttem vissza! Visszaütöttem, mégpedig alaposan. Én tudok verekedni. Mégis át kellett értékelnem a „kettő egy ellen” elméletemet. Ezek ketten ki akarnak nyírni! És nem biztos, hogy meg tudom akadályozni őket. Még arra se jutott időm, hogy megnézzem, hogy boldogul Jesse a másik kettővel: valahányszor elfordultam, újabb pofon csattant az arcomon. A szememet is elöntötte a vér, ami a szintén fölhasadt homlokomról csurgott le, úgyhogy semmit se láttam. Tudtam, hogy Jesse nem halhat meg (ellentétben velem). De ha megölnek, legalább megtudom végre, hova vezet az utolsó út. A verekedés tetőpontján valami puhára léptem. Fogalmam se volt mire, hiszen nem láttam. Egészen addig, amíg meg nem hallottam a nevem: – Suze… – Először nem ismertem meg a hangot. Aztán rájöttem, hogy Michael torkát megsérthette a biztonsági öv, ezért alig bír beszélni. – Mi… mi folyik itt? – Legalább annyira megijedt, mint azok négyen, amikor a halálba taszította őket. Úgy kell neki, gondoltam az agyam valamelyik hátsó rekeszében, amelyik nem azzal volt elfoglalva, hogy kikerüljem a még mindig záporozó csapásokat. – Állítsd le őket! Mintha tudnám! Ha ezt túlélem, sokkal, de sokkal alaposabban kell gyakorolnom magam a kick-box-ban. Egyszer csak történt valami. Azt nem tudom, mi, mert még mindig nem láttam. Csak hallottam. És ez volt addigi életem legkedvesebb hangja: sziréna. Rendőr- vagy tűzoltóautó szirénája. Egyre közelebbről hallatszott, majd épp az orrom előtt stoppolt le a kocsi fülsiketítő csikorgással. A pofonok hirtelen abbamaradtak. A megdöbbenéstől ráestem Michael-ra, aki erőtlenül meglökött, és a fülembe súgta:
– A zsaruk. Mássz le rólam. El kell tűnnöm. Egy meleg kéz érintését éreztem. Nem kísértetét, hanem emberét. – Ne féljen, kisasszony! Itt vagyunk. Föl tud állni? Föl tudtam állni, de a mozdulattól végigcikázott rajtam a fájdalom. Annyira erős volt, hogy nem álltam meg vihogás nélkül. Komolyan! Még sosem fájt ennyire semmim. Biztos eltört néhány csontom. Valami puhát csúsztattak alám, és azt mondták, feküdjek le. A fájdalom újabb hulláma öntötte el a mellemet, és csuklani kezdtem. Majd egy ismerős hangot hallottam: – Susannah! Én vagyok az: Dominic atya. Hallasz engem? Kinyitottam a szemem. Valaki közben kitörölte belőle a vért, úgyhogy végre láttam. Egy hordágyon feküdtem, tehát a mentő is megérkezett. Piros és kék fények forogtak fölöttem. Két mentős a fejsebemmel foglalkozott. De nem az fájt, hanem a mellkasom. A bordáim. Válaszolni akartam, de nem engedelmeskedett a szám. – Gina telefonált – felelte kérdő pillantásomra az atya. – Elmondta, hogy Michael Meduccival találkozol. Abból, amit a mai balesetetekről mondott, sejtettem, hogy ide jössz vele. Bárcsak ne tetted volna! – Bizony! – kontrázott neki az egyik mentős. – Alaposan ellátta a baját az a kis gazfickó! – Viccelsz? – vigyorgott a másik. – A kislány se maradt adósa! Természetesen kettőnkről beszéltek. Dominic atyát leszámítva, egyikük se láthatta se Jesset, se az Angyalokat, csak Michaelt és engem. Persze hogy azt hitték, mi ketten verekedtünk! De hol van Jesse? Ijedten néztem körül, de csak a kék rendőregyenruhákat láttam. Dom atya félreértette az ijedtségemet: – Michaelnak nincs komoly baja. Néhány kék folt és karcolás. Meg a nyaka sérült meg valahogy. A két mentős fölemelte a hordágyamat. – Jól tetted, hogy nem hagytad magad, kislány! – mondta az egyikük. – Sokáig nem felejti el ezt a kis kalandját. – Addig biztos nem, amíg a hűvösön csücsül – tette hozzá a másik, s rám kacsintott. Amíg a mentőautóhoz vittek, láttam, hogy Michael nem egy másik hordágyon fekszik, hanem a rendőrautó hátsó ülésén ül, és mintha hátra lenne bilincselve a keze. Lehet, hogy megsérült a nyaka, de már tudott beszélni. Hadarva mondott valamit a mellette ülő civil ruhás férfinak, aki csak detektív lehetett, és egy blokkra jegyezgetett. – Énekel, mint a kanári – vigyorgott le rám a fejemnél haladó mentős. – Ne félj, nem botlasz bele hétfőn az iskolában. Sőt az utána következőn se. Tehát vallomást tesz. De miről? Az Angyalokról? Vagy arról, amit a Ramblerrel művelt? Vagy azt mondja, hogy megtámadta valamilyen láthatatlan, megállíthatatlan erő, ugyanaz, amelyik az én bordáimat törte el s hasította föl a bőrt a homlokomon? A detektív nem úgy festett, mint akit meglepett a vallomás. De tapasztalatból tudom, hogy a detektívek általában ilyen fapofájúak. Mielőtt rám csukták a mentőautót, Dominic atya bekiáltott: – Ne aggódj, Susannah! Majd én tudatom édesanyáddal, hol találhat meg! Ha ezzel meg akart nyugtatni, pont az ellenkezőjét érte el. De hatni kezdett a morfium, és már ez se izgatott.
19. FEJEZET – Nem így képzeltem el a tavaszi szünetemet – mondta Gina. – Mondtam, hogy ne haragudj. Mit akarsz még? – néztem föl a Cosmóból, amit behozott nekem a kórházba. Ginát meglepte az ingerültségem. – Nem azt mondtam, hogy nem élveztem, csak azt, hogy nem így képzeltem el. – Nagy élvezet egy kórházlátogatás! – Csak lassan tudtam beszélni a szájsebemet összehúzó varrat miatt. Gőzöm se volt, hogy nézhetek ki, mert az anyám mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne adjon tükröt a kezembe, amiből természetesen arra következtettem, hogy borzalmasan festek. Eddig a legnagyobb csapás, ami a szépségemet érte, maximum egy ronda pattanás volt. – Már csak néhány órát kell kibírnod, amíg meglesz a második MRI-vizsgálat eredménye is. Ha minden oké, hazaengednek, és megint lejárhatunk a strandra. – Az ajtó felé lesett, hogy csukva van-e, nehogy meghallja valaki, mit mond. – Többé nem lesznek ott kísértetek, hogy elrontsák a mulatságunkat. Lehet, gondoltam. Michael letartóztatása ki kellett hogy elégítse az Angyalokat, ha nem is teljesen. Dominic atya meggyőzte őket, hogy egy olyan érzékeny fiú, mint Michael, épp eléggé meg fogja szenvedni a kaliforniai büntetőintézményi rendszert, úgyhogy egyelőre elálltak a bosszútól. Sőt arra kérték az atyát, hogy mondja meg nekem, sajnálják, hogy engem is péppé vertek. Én nem voltam hajlandó ilyen könnyen megbocsátani nekik, még azután sem, hogy Dom atya azt is közölte, ezentúl nem fognak zaklatni, mert elindultak végső rendeltetési helyükre. Azt nem tudtam, hogy vélekedik Jesse. Az éjszakai támadás óta se engem, se Dom atyát nem szerencséltette a látogatásával. Attól féltem, hogy nagyon megneheztelt rám, amit nem is vettem zokon tőle. De jólesett volna, ha meglátogat, ha másért nem, azért, hogy alaposan leteremtsen. Hiányzott. Jobban hiányzott, mint szabad lett volna. A francba Madame Zarával! – Hallanod kellene, miket mondanak rólad a suliban – szólalt meg újra Gina. Letelepedett az ágyam végébe. Bikinit viselt, és egy párducmintás babydoll-felsőt húzott fölé, hogy ne kelljen időt pazarolnia a strandon a vetkőzésre. Megpróbáltam elterelni a gondolataimat Jesseről. Nem volt könnyű. – Miket mondanak? – A barátnőd, Cee-Cee meg akarja írni az egész történetet az iskolai újságba. Hogyan jöttél rá, hogy Meducci követte el azokat a borzalmas gyilkosságokat, és hogyan állítottál csapdát neki… – Amit nyilván tőled tud – vetettem közbe. – Mire célzol? – adta az ártatlant Gina. – Azt Adam küldte neked – mutatott az ablakpárkányon lévő óriási csokor rózsára. – Jake szerint Mr. Walden gyűjtést rendez, hogy megvehessék neked a teljes Nancy Drew-sorozatot, mert hogy úgy látszik, imádod a rejtélyes bűneseteket. Ja, és a nevelőapád egy Mustangot készül vásárolni a Rambler helyett. – Egy Mustangot? – hitetlenkedtem. – Abba hogy fér bele az egész család? – Nem a családnak veszi, hanem magának. Nektek odaadja a Landrovert. Ennek legalább volt értelme. – És mi van… Jesseről szerettem volna kérdezősködni, végül is Gina vele töltött egy teljes éjszakát annak köszönhetően, hogy én kiestem a forgalomból. Igaz, hogy ő ezt nem tudja, mert még mindig nem szóltam róla neki. Most meg már minek? Hiszen lehet, hogy én se látom többé.
– Mi lett Michaellal? – kérdeztem inkább. Tudtam, hogy a családom egyetlen tagjától, de még Dom atyától is hiába kérdezősködnék, mert az orvos azt javasolta, kerüljék ezt a témát, mert esetleg fájdalmat okoznának vele. Fájdalmat? Tudjátok, mi okoz fájdalmat? Két törött borda meg az a tudat, hogy hetekig csak egyrészes fürdőruhában mehetek a strandra, hogy elrejtsem a testemen éktelenkedő kék foltokat. – Michaellal? – rántotta föl a vállát Gina. – Igazad volt abban, hogy meg kell nézni a számítógépét. A rendőrök házkutatást tartottak náluk, elkobozták a gépét, és minden ott volt benne: cikkrészletek, e-mailek, a Rambler fékrendszerének vázlata. Még a csavarkulcsot is megtalálták, amivel meglazította a szalagkorlát csavarjait, meg azt, amivel elvágta a fékcsövet: rajta maradt az olaj nyoma. A nyomok eltüntetésében nem volt valami nagy. Egyszóval négy rendbeli gyilkossággal és öt rendbeli gyilkossági kísérlettel, továbbá nemi erőszak kísérletével vádolják, mert azt hiszik, hogy meg akart téged erőszakolni. Ez utóbbi tekintetében nem tiltakoztam, mert mit mondhattam volna? Azt, hogy „ja, a sérüléseim? Azok nem Meduccitól származnak, hanem az Angyaloktól, jobban mondva a kísérteteiktől, mert nem hagytam, hogy bosszúból kinyiffantsák Michaelt”? Hadd higgyék, hogy Michael erőszakoskodott velem, és neki köszönhetem a törött bordáimat meg a 12 öltést a fejemen, plusz azt a kettőt, amellyel a számat varrták össze. Végtére meg akart ölni, és csak az Angyalok akadályozták meg benne. Ha jól belegondolok, ők mentették meg az életemet. Persze csak azért, hogy ők végezhessenek velem. – Veled csak akkor számolnak majd az őseid, ha én már elutaztam. Tudod: amiért elmentél Michaellal, pedig megtiltotta a mamád. De addig még négy teljes napunk van, amit a strandon tölthetünk, mert a törött bordáid miatt nem tudsz ülni. A napon feküdni viszont tudsz. – Jól hangzik – bólintottam. – Szu – bólintott Gina. Nyilván „szuper”-t értett rajta, csak lerövidítette, ahogy Szundi szokta, aki még ahhoz is lusta, hogy egy egész szót kimondjon: az ő szóhasználatában a pizza csak „za”, a Gina pedig Gé. Úgy látszik, sokat van együtt Szundival. – Hozok egy kólát – mondta, és fölállt az ágyról. Óvatosan, nehogy meglökje a matracot, mert a nővér már kétszer figyelmeztette. Mintha nem nyomtak volna belém elég fájdalomcsillapítót! Azt se éreztem volna meg, ha egy páncélszekrényt ejtenek rám. – Te is kérsz? – kérdezte már az ajtóból. – Naná! Amikor egyedül maradtam, megigazítottam a fejem alatt a párnát, aztán csak feküdtem és bámultam a semmit. Az agyam azonban nem pihent. Arra gondoltam, amit Dom atya mondott néhány órával ezelőtt. Hogy Michael letartóztatásának reggelén Lila végre magához tért. Persze ne úgy képzeljétek el, hogy fölült és kért egy bögre kakaót; Dom atya szerint hónapokig, sőt lehet, hogy évekig is eltarthat, amíg újra olyan lesz, mint a baleset előtt. Ha egyáltalán. Újra meg kell tanulnia járni, beszélni, enni. De legalább él. Nem nagy vigasz szegény Mrs. Meducci számára, de a semminél jobb. Elmorfondíroztam még egy darabig az élet furcsa fordulatain. Egyszer csak valamilyen neszt hallottam. Gyorsan arra fordítottam a fejem, és még láthattam, amint Jesse éppen eltűnőben van. – Hé! – kiáltottam rá fojtott hangon, és fölültem. – Gyere vissza azonnal! – Azt hittem, alszol, és gondoltam, majd később… – Süket duma – mordultam rá. – Láttad, hogy ébren vagyok, és akkor akartál visszajönni, amikor biztosan alszom. – Nem akartam elhinni, amin rajta kaptam. És jobban fájt, mint a bordáim. – Ezentúl csak akkor mutatkozol, amikor nem vagyok magamnál?
– De hát nagy megpróbáltatáson mentél keresztül. – Még sosem láttam ilyen zavartnak. – Hallottam, hogy az édesanyád azt mondja a többieknek, ne említsenek előtted semmit, amivel megbánthatnának. – Remélem, te nem akarsz megbántani. De máris megbántódtam. Komolyan. Persze azt is tudtam, hogy Jesse okkal haragszik rám. Na de hogy beszélni se akarjon velem többé? Az azért durva lenne. A sértődöttségem kiülhetett az arcomra, mert Jesse olyan gyöngéd hangon folytatta, ahogy még sosem beszélt velem: – Nézd, Susannah… – Előbb én beszélek – vágtam közbe. – Sajnálom, Jesse. Sajnálok mindent, ami az éjszaka történt. Én tehetek az egészről. És soha, de soha nem bocsátom meg magamnak, hogy téged is belerángattalak. – Susannah… – Én vagyok a világ legcsapnivalóbb mediátora – folytattam, ha már egyszer elkezdtem. – Megérdemlem, hogy kirúgjanak a szervezetükből vagy miből. Hogy lehettem ilyen lökött? Úgyhogy azt is megértem, ha többé nem állsz szóba velem. Csak… – Fölnéztem rá, pedig tudtam, hogy párás a szemem, de életemben először ezt se szégyelltem. – Azt az egyet meg kell értened, hogy ki akarta nyírni a családomat, azt pedig nem hagyhattam. Ugye, megérted? Jesse ekkor olyasmit tett, amit még soha. És kétlem, hogy valaha is megismétli. Ráadásul olyan gyorsan csinálta, hogy azt hittem, csak képzelődöm. Megérintette az arcomat. Ennyi volt az egész. Bocs, ha túlságosan fölcsigáztam az érdeklődéseteket. Megérintette az arcomat ott, ahol nem volt összeverve. Pontosabban: megsimogatta az ujjai hátával. És már vissza is húzta a kezét. – Si, querida. Megértelek. Olyan hangosan dobogott a szívem, hogy biztos ő is meghallotta. És olyan erősen, hogy a fájdalomcsillapító ellenére megfájdultak tőle a bordáim. Mintha minden egyes szívverésem rajtuk koppant volna. – Csak azért haragudtam rád, mert nem akartam, hogy ez történjék veled – és az arcomra mutatott. Tényleg borzalmasan nézhettem ki. – Meg fogok gyógyulni – mondtam bárgyú mosollyal. – Még plasztikai műtétre sem lesz szükség. Mintha egy 1830 körül született férfi tudná, mi a plasztikai műtét! Úgy látszik, mégis az agyamra ment az éjszakai „fogd ahol éred”. Jesse azonban csak állt, és lenézett rám, mint aki még mondana valamit. Jó lenne, ha még egyszer querida-nak nevezne, gondoltam. De nem került rá sor, mert két kólával a kezében beviharzott Gina. – Képzeld – lihegte, mialatt Jesse, azzal a gyöngéd mosollyal az arcán, amit annyira szeretek, fölszívódott –, a hallban összefutottam a mamáddal, aki azt mondta, a második MRI teljesen normális, úgyhogy hazamehetsz! Már csak a papírokat kell elintéznie. Csúcs, nem? – De – vigyorogtam szélesen. – Mitől vagy ilyen boldog? – nézett rám furcsán a barátnőm. – Mi van veled, Suze? – Semmi – feleltem még mindig vigyorogva. – Az égvilágon semmi.
