Meg Cabot Veszélyes háromszög A Mediátor 5 A mű eredeti címe: Haunted Fordította: Szabó Mária
Ciceró Könyvstúdió 2006
Benjáminnak
Hálás köszönet Jennifer Brownnak, Laura Langlie-nek, Abigail McAdennek és Ingrid van der Leedennek.
2
Rohanok. Rohanás közben a köd mintha a lábamhoz tapadna. Kétoldalt egybemosódnak az ajtók. Tudom, hogy semmi értelme egyet is kinyitni: semmi sincs mögöttük, ami segítségemre lehetne. Ki kell jutnom innen, de nem tudok, mert a folyosó egyre hosszabb, s a vége belevész a sötétségbe, melyet alig enyhít a sűrű, fehér köd. Jesse rohan mellettem, és fogja a kezemet. Nem tudom eldönteni, hogy az ujjainak melege vagy a biztató mosolya űzi-e el a félelmemet; egyszerre biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy Jesse éppúgy nem ismeri a kivezető utat, mint én. És már az se tudja elűzni a gyomromból ismét feltörő páni félelmet, hogy szorosan fogja a kezemet. Várjunk csak! Mintha valaki jönne felénk! Egy nyúlánk figura töri át magát a ködön. Veszett szívdobogásom – a zihálásomon kívül ez az egyetlen nesz ezen a kihalt folyosón – egy kicsit lelassul. Talán itt a segítség! De amikor a köd szétválik, és ráismerek a felénk tartó alakra, a szívem még kétségbeesettebb vágtába kezd. Mert tudom, hogy ő aztán nem fog segíteni. A kisujját se mozdítja meg értünk. Inkább kinevet. Egyszer csak megint egyedül vagyok, s a lábam alól eltűnik a padló. Az ajtóknak is nyomuk vész, s egy mélységes mély szakadék peremén állok, amelynek nem látom az alját. Körülöttem ismét kavarogni kezd a köd, lefolyik a szakadékba, és magával akar rántani. Hátrakapom a karom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és kétségbeesetten keresek valamit, amiben megkapaszkodhatnék. De nincs mibe kapaszkodni. A következő pillanatban egy láthatatlan kéz nagyot taszít rajtam. Lezuhanok.
3
1. FEJEZET – Well, well, well – hallottam meg egy eltéveszthetetlenül hímnemű hangot a hátam mögül. – Csak nem Susannah Simonhoz van szerencsém? Nézzétek, nem akarok hazudni. Ha egy nem kifejezetten visszataszító férfihangot hallok – és ez tutira nem az volt, sőt azt is elárulta, hogy a külseje szinkronban van a hangjával (ezt azonnal tudtam azoknak a welleknek a magabiztosságából és ahogy a nevemet kiejtette) –, nem tehetek róla, de azonnal megdobban a szívem. Végtére lány vagyok és tizenhat éves! Nem foroghat az életem örökké az ügyeletes lányregények és trendi kozmetikumok körül. Úgyhogy bevallom, még ha van is barátom – noha a „barát” szó némileg optimista kifejezés e konkrét esetben –, mielőtt hátrafordultam volna, hogy megszemléljem a hang gazdáját, gyorsan lesimítottam a hajam. Legalább fél órát vesződtem a külsőmmel a harmadik gimnáziumi évemnek ezen az első reggelén, de megérte. Csak ezután fordultam meg. És azonnal láttam, hogy a vonzó megszólítás nem olyasvalakitől jött, akit kedvelek. Inkább azt mondhatnám, jó okom van rá, hogy halálosan féljek tőle. Azt hiszem, kiolvasta a szememből a félelmemet (mellesleg, a nap tiszteletére tejeskávé színű szemfestékkel varázsoltam csábítóvá a szemem), mert széles mosolya megrekedt félúton. – Suze! – folytatta szemrehányó hangon. Még a reggeli pára se tudta elhomályosítani göndör fürtjeinek csillogását. A fogai vakítóan fehérlettek napbarnított arca keretében. – Én itt idegeskedem mint új fiú, és még egy „helló”-t is sajnálsz tőlem? Így kell bánni egy régi haverral? Dermedten bámultam rá, és képtelen voltam megszólalni. Olyan száraz volt a szám, mint az a vályogtégla fal, amely előtt álltunk. Mi a jó bánatot keres itt? Az volt a baj, hogy nem engedhettem az ösztönömnek, amely azt súgta, hogy sikoltozva meneküljek el. Az emberek többnyire furcsállják, ha egy kifogástalanul kirittyentett lány sikoltozva menekül egy jóképű srác elől, aki ráadásul az iskolatársa. Ha eddig sikerült titokban tartanom az osztálytársaim előtt szokatlan adottságomat, bolond leszek épp most elárulni. Még ha halálra rémültem is. Mert higgyétek el, hogy halálra rémültem. De ha nem rohanhattam el, szó nélkül ott is hagyhattam volna, azt remélve, legalább arra nem jön rá, mi rejlik a sietségem mögött. Nem tudom, észrevette-e egyáltalán a félelmemet. Mindenesetre nem mutatta jelét. Amikor megpróbáltam elslisszolni mellette, hirtelen kinyújtotta a kezét, s a következő pillanatban azt éreztem, hogy az ujjai szorosan a karomra kulcsolódnak. Még mindig kiránthattam volna magam a szorításából, sőt akár be is húzhattam volna neki egyet. De nem akartam verekedéssel kezdeni ezt az évet, különös tekintettel a sminkemre és a vadiúj fekete Monaco Club halásznadrágomra (rózsaszín selyem-jersey pulóver-kardigánnal kombinálva, melyekre semmi pénzért tettem szert a Benetton outletjében). Mit gondoltak volna az iskolatársaim, akik ott nyüzsögtek körülöttem, odalöktek egy-egy „Szia, Suze!”-t, és elismerő pillantásokkal nyugtázták a szerelésemet, ha se szó, se beszéd, nekiesek az új fiúnak? Nem szólva arról, hogy mi van, ha viszonozza. Végre valahogy megtaláltam a hangomat: – Ereszd el a karom! – Mi a baj, Suze? – Változatlanul mosolygott, de úgy, mint aki ravaszul átlát rajtam. – Nem látszol boldognak attól, hogy újra látsz. – Még mindig fogod a karom – emlékeztettem rá. A kardigánon át is éreztem az ujjai hidegét. Nem elég, hogy baromian erős, még tökéletesen nyugodt is. Végre elengedett. – Nézd, őszintén sajnálom, hogy a legutóbbi találkozásunkkor olyan balszerencsésen alakultak a dolgok. „A legutóbbi találkozásunkkor.” Lelki szemeim előtt újra fölrémlett a hosszú folyosó, melyet oly sokszor láttam viszont álmomban. Kétfelől a sok ajtó, melyek mögött isten tudja, mi rejlik; olyan
4
volt, mint egy szálloda vagy irodaház folyosója, csak nem egy emberek által lakott szállodában vagy irodaházban volt. Sőt nem is a mi dimenziónkban. És ott volt Paul, aki tudta, hogy se Jessenek, se nekem fogalmam sincs róla, hogy juthatunk ki onnan. És kinevetett! Mintha csak egy jó tréfa lenne, hogy ha nem találok vissza perceken belül a saját világomba, nekem végem van, Jesse pedig örök időkre ennek a folyosónak a rabja marad. Még mindig a fülemben csengett a nevetése. Nevetett és nevetett… egészen addig, amíg Jesse be nem húzott neki egyet. Most pedig itt ez a teljesen normális szeptemberi reggel a kaliforniai Carmelben. A „normális reggelt” persze úgy kell elképzelni, hogy sűrű pára ül meg mindent, de nemsokára eloszlik, és helyet ad a felhőtlen kék égnek és ragyogó napsütésnek. Én meg itt vagyok a Junipero Serra Missziós Gimnázium kerengőjében, szemtől szemben azzal a sráccal, aki hetek óta kísért rémálmaimban. De most nem álmodom. Kétségtelenül ébren vagyok, mert álmomban sose fordult még elő, hogy miközben én ezzel a múltamból előkerült szörnyeteggel nézek farkasszemet, jókedvűen rám köszönnek a barátaim, Cee-Cee és Adam: – Szia, Suze! – Arra gondolsz, amikor meg akartál ölni? – vetettem oda Paulnak, mihelyt Cee-Ceeék hallótávolságon kívül kerültek. Persze észrevette, mennyire remeg a hangom. Ezt abból tudtam, hogy mintha zavarba jött volna (talán a kereken kimondott vád miatt?). Az egyik kezét végighúzta a haján. – Soha nem akartalak megölni, Suze – mondta sértődötten. Ezen nevetnem kellett: – Na persze! – Komolyan. Csak tudod, nem szeretek veszíteni. Eltátottam a szám. Akármit mond, igenis meg akart ölni! És ami még rosszabb, mindent megtett, hogy aljas módon eltüntesse a színről Jesset. Most pedig azt akarja elhitetni velem, hogy csak azért csinálta, mert nem szeret veszíteni? – Nem értem – ráztam a fejem. – Te nem veszítettél semmit. – Nem? – Azt a hangot használta, melyet újra meg újra hallottam álmomban, mialatt kétségbeesetten kerestem a kivezető utat abból a ködgomolyagokkal teli folyosóból, amely a szurokfekete semmiben, illetve abban a szakadékban végződött, amelybe végül belezuhantam. Fogalmam se volt, mit tartogat még ez a hang. Csak azt tudtam, hogy páni félelemmel tölt el. – Ne légy már ilyen, Suze! – Az iménti nevetése mosollyá szelídült. Mosollyá, de fenyegető mosollyá. – Új iskolaév kezdődik. Nem kezdhetnénk mi is újra az egészet? – Nem! – vágtam rá, és örültem, hogy abbamaradt a hangom remegése. – Sőt jobb volna, ha minél távolabb tartanád magad tőlem. – Különben? – Különben megbánod. – Ezt úgy értsem, hogy rám uszítod a barátodat? – Szemét nagyra tágította a megjátszott félelem. Én az ő helyében nem vettem volna tréfára a dolgot. Jesse minden teketória nélkül kinyiffanthatja, és valószínűleg meg is tenné, ha megtudná, hogy visszajött. Csak az a bökkenő, hogy én nem vagyok igazán a barátnője, úgyhogy nem kimondottan az ő feladata megvédeni az olyan szörnyetegektől, mint ez itt. Kitalálhatta az arckifejezésemből, hogy nincs minden rendben a Suze-Jesse viszonylatban, mert megint nevetett: – Szóval így áll az ügy! Tudod, én sose gondoltam komolyan, hogy Jesse a te típusod. Neked olyan srác kell, aki kevésbé… – Nem fejezhette be a mondatot, mert Cee-Cee, aki Adam oldalán tartott az imént az öltözők felé, visszajött hozzánk, s noha előző este telefonon ünnepélyesen megfogadtuk egymásnak, hogy fütyülünk a fiúkra, kíváncsi pillantást vetett a szorosan mellettem álló ismeretlen srácra. Cee-Cee, velem ellentétben, egész nyáron fizetés nélkül gályázott a nonprofit szektorban, ezért nem volt pénze arra, hogy megújítsa a szerelését. Nem mintha hajlandó lenne ilyen frivol célokra
5
pénzt áldozni. Mellesleg, albínó lévén, mindenféle speciális kozmetikumra van szüksége, ami szintén nem két cent. – Ki az új barátod? – szögezte nekem kereken. Eszem ágában se volt bemutatni a „barátomat”. Egyenesen az igazgatói irodába szándékoztam menni, hogy megkérdezzem, mégis hogy képzelik, hogy beengednek egy ilyen szörnyeteget oda, amit én eddig elfogadhatóan jó iskolának gondoltam. Paul azonban szó nélkül odanyújtotta hűvös, erős kezét Cee-Ceenek, s azzal a derűs vigyorral, melyet néhány héttel ezelőtt még én is lefegyverzőnek találtam (most azonban libabőrös lett tőle a hátam), így szólt: – Szia! Paul Slater vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Paul Slater. Nem olyan név, ami félelmet kell hogy keltsen egy lányban. Sőt inkább ártalmatlanul hangzik. Semmi sincs benne, ami ráébresztette volna Cee-Ceet az igazságra: arra, hogy Paul betegesen manipulatív, és jégkockák vannak a mellében a szíve helyén. Nem, Cee-Cee mit sem tudott erről. Én pedig nem árultam el neki. Amilyen lüke vagyok, senkinek se árultam el. – Cee-Cee Webb – mondta ő, és erősen megrázta a felé nyújtott kezet. – Gondolom, új srác vagy, mert még nem láttalak. Paul pislantott, fölhívva a figyelmet szokatlanul hosszú szempilláira, melyek szinte lehúzták a szemhéját. Az egyik mostohatesómnak, Jake-nek van ilyen álmatag nézése, de ő inkább úgy fest, mint egy alvajáró. Paul viszont kimondottan szexis. Mint egy rocksztár. Aggódva lestem Cee-Ceere, aki a legérzékenyebb lélek, akivel életemben találkoztam. De melyikünk immúnis a szexis rocksztárokkal szemben? – Ez az első napom itt – mondta Paul, megvillantva ellenállhatatlan mosolyát. – De Miss Simont szerencsére már korábbról ismerem. – Érdekes koincidencia! – Cee-Cee az iskolai újságot szerkeszti, és szívesen használ ilyen tudálékos szavakat. – Suze régi iskolájába jártál? – Nem – szóltam közbe gyorsan. – De jobb, ha iszkolunk, különben lebukunk. Paul azonban nem félt a lebukástól. – Suze-zal és velem történt egy és más a nyáron – közölte titokzatosan Cee-Ceevel, akinek rózsaszínű szeme ettől duplájára tágult a szemüvege mögött. – Történt egy és más? – visszhangozta. – Nem történt semmi – vágtam rá gyorsan. – Az égvilágon semmi. Cee-Cee szeme még jobban kitágult. Ordított róla, hogy nem hisz nekem. Miért hitt volna? Igaz, hogy én vagyok a legjobb barátnője, de előfordult egyszer is, hogy teljesen őszinte voltam hozzá? Nem. És ezt ő is tudta. – Szakítottatok? – kérdezte csípősen. – Nem szakítottunk – mondta Paul sokat sejtető mosollyal. Ugyanis nem jártunk, szerettem volna közbeszúrni. Azt hiszed, Cee-Cee, hogy egyszer is randiznék vele? Ő nem az, akinek hiszed. Emberformája van, de a tetszetős külső mögött egy… egy… Az az igazság, hogy magam se tudtam, micsoda. De mit számít? Sajnos, sokkal több közös van bennünk, mint amit szívesen bevallanak. Ámde bármit szerettem volna is odavágni, egy szigorú hang megakadályozott benne: – Miss Simon! Miss Webb! Nem kellene már az osztályban lennetek? – Ernestine nővér, akit a háromhónapos távollét után éppolyan félelmetesnek láttam, mint az év végén, kacsázott felénk szaporán. Méretes mellei között ütemesen himbálózott a jókora kereszt. Fekete köntösének bő ujjai úgy röpködtek, mint egy madár szárnyai. – Menjetek! – utasított bennünket, az öltözők felé mutogatva, melyek egyenesen a kerengőről nyíltak. – Lekésitek az első órát! Szó nélkül indultunk, de pechünkre Paul is követett. – Suze meg én még a nyáron, a parti szállodában, a Golf és Strand Hotelben ismerkedtünk össze – közölte. Mit keres itt? – töprengtem, mialatt beütöttem a szekrényem kódját. Se szó, se beszéd, beállít a sulimba, és rémálommá változtatja még a nappalomat is. Akármi volt is az oka, igazából nem
6
akartam tudni. Csak meg akartam szabadulni tőle. Eltűnni az osztályomban vagy akárhol, mindegy, csak jó messze tőle. Kinyitottam a szekrényt. – Gyerünk! Mindjárt csöngetnek. – Kivettem a hátizsákomból a kezembe kerülő első könyvet, és úgy szorítottam magamhoz, mint egy pajzsot. Mintha megvédhetne attól, amit Paul ellenem forral. Mert biztos, hogy még tartogat valamit a tarsolyában. – Abban hiába keresed – jegyezte meg gúnyosan. Cee-Cee ott állt mellettem, és döbbenten nézett rám, majd Paulra. Még egy pillanat, és olyan kérdéseket tesz föl, amelyekre semmi kedvem válaszolni. Úgyse hinne nekem. Mégis kicsúszott a számon: – Mit keresek hiába? – A választ a kérdésedre. Hogy miért éppen téged választottak ki annyi ember közül. És hogy mi vagy valójában. Nem kellett megkérdeznem, mire gondol, hiszen tudtam. Abban a pillanatban tudtam, hogy a szavak kiröppentek a száján. Arról a közös adottságunkról beszélt, amelyet ő sokkal jobban kordában tart, mint én, amellett jóval többet tud róla. Cee-Cee úgy bámult ránk, mintha kínaiul beszéltünk volna. – Majd ha készen állsz arra, hogy megtudd az igazat magadról, tudod, hol találhatsz meg. Ugyanis ezentúl én is ide járok. – Ezzel elvonult, fittyet hányva a mély sóhajoknak, melyeket nőnemű iskolatársaimból csalt ki, miközben egy párduc kecsességével tartott a fiúk öltözője felé. Cee-Cee még mindig tágra nyílt szemmel bámult utána, majd rám. – Mit hadovált össze ez az oltári fazon? És ki az ördög az a Jesse?
7
2. FEJEZET Ezt persze nem árulhattam el neki. Senkinek se beszélhetek Jesseről, mert ugyan ki hinne nekem? Csak egyvalakit ismerek, pontosabban egyetlen eleven lényt, aki tudja az igazat a magunkfajta teremtésekről, és ő is csak azért, mert szintén közénk tartozik. Kicsit később ott ültem vele szemben a hatalmas mahagóni íróasztal túlsó oldalán, és nem tudtam visszafojtani egy keserves sóhajt. – Hogy történhetett meg ez? – kérdeztem. Dominic atya, a Junipero Serra Missziós Iskola nevelési igazgatója türelmes arccal ült karosszékében. Kénytelen voltam magamban megállapítani, hogy egyre jobban néz ki. Közel a hatvanöthöz úgy fest, mint egy ősz hajú, szemüveges Adonisz. – Őszintén sajnálom, Susannah! Annyira lefoglaltak az új tanév előkészületei, plusz a hét végén esedékes ünnepségsorozat Serra atya tiszteletére, hogy bele se néztem a felvételi listákba. Sajnálja? Ő? És mi lesz velem? Nem neki kell majd együtt ülnie Paul Slaterrel a közös órákon két tárgyból is: töriből meg az osztályfőnökin. Minimum napi két órán át nézhetem azt a fickót, aki megpróbált elválasztani a fiúmtól, engem pedig igenis ki akart nyírni. ∗ És akkor nem számítom bele a reggeli gyülekezőt és az ebédszünetet, ami újabb egy óra. – De az igazat megvallva, nem tudom, hogy akadályozhattam volna meg a felvételét – folytatta Dom atya, és belelapozott Paul aktájába. – Minden kifogástalan: a tesztjei, a korábbi osztályzatai, a pedagógusok véleménye. Az az igazság, hogy Paul Slater sokkal jobb eredményt produkált, mint te, amikor idejöttél. – Néhány osztályzatból nem lehet megrajzolni egy ember morális képét – mutattam rá. Kicsit kínosnak éreztem a saját felvételim fölemlegetését, amely igencsak közepesre sikerült, úgyhogy a missziós giminek bőven lett volna oka az elutasításra nyolc hónappal ezelőtt, amikor a mamám váratlanul bejelentette, hogy Kaliforniába költözünk, mert férjhez megy Andy Ackermanhoz, álmai lovagjához és az én jelenlegi mostohaapámhoz. – Nem – bólintott egyetértően Dominic atya, és fáradt mozdulattal levette a szemüvegét, hogy megtörölje hosszú, fekete reverendájának bő ujjával. Észrevettem, hogy ki van vörösödve a szeme. – Nem – ismételte meg mély sóhajjal, és visszatette szabályos sasorrára a drótkeretes szemüveget. – Biztos vagy benne, Susannah, hogy ezt a fiút nemtelen szándékok vezérlik? Hátha éppen lelki útmutatást keres? És ha helyes irányba tereljük, belátja, hogy téves úton jár… – Persze, Dom atya! – vágtam rá gúnyosan Engem pedig megválasztanak idén az Iskola Szépének! Dominic atya rosszalló pillantást vetett rám. Velem ellentétben, ő mindig a legjobbat tételezi fel mindenkiről. Egészen addig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Azt lehetne hinni, hogy Paul Slater esetében ez már többszörösen bebizonyosodott. De nem! – Én csak azt állítom, hogy mindaddig, amíg nincs okunk megvonni tőle a bizalmunkat, hinnünk kell abban, hogy azért jött az iskolánkba, mert itt akar tanulni. És nemcsak azt, amit a tizenegyedikes tanterv ír elő, hanem amit te meg én taníthatunk meg neki. Én igenis hiszek abban, hogy új lapot akar nyitni az életében. Úgy, ahogy te tetted tavaly, ha még emlékszel rá. Nekünk pedig nem szabad megtagadnunk tőle a segítségünket. Ez a legrosszabb terv, amit életemben hallottam, mondtam magamban. De hát nem volt rá semmi bizonyítékom, hogy Paul rossz szándékkal jött ide. Legalábbis egyelőre. Dom atya becsukta a dossziét. – Hetek óta nem láttalak, Susannah. Hogy s mint? És Jesse? Éreztem, hogy átmelegszik az arcom. Rosszul áll a szénám, ha Jesse nevének már az említése is fölforrósítja a véremet. Dominic atya remélhetőleg nem vette észre. – Izé… jól. – Remek – bólintott, és följebb tolta a szemüvegét. – Van itt egy könyv, amit kölcsönkért tőlem… itt van, ni. – És egy vastag, bőrkötéses könyvet nyújtott felém. – Kritikai elméletek Platóntól napjainkig. Jesse-nek tetszeni fog. ∗
Lásd A mediátor 4. kötetét. A legsötétebb óra (Ciceró, 2005)
8
Ebben nem kételkedtem. Jesse furcsamód a valaha ismert legunalmasabb könyveket kedveli. Talán ezért nem bánik velem megfelelően. Mármint úgy, ahogy én szeretném. Nem vagyok elég unalmas. – Tartsuk rajta a szemünket közös ifjú barátunkon – ajánlotta az atya –, és majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Lehet, hogy megnyugszik iskolánk rendezett közegében. – Phű! – Ezt nem tudtam magamba fojtani. Dom atyának tényleg fogalma sincs, mire vállalkozik. – És ha nem? – A puding próbája az evés – mondta az atya. –Most pedig menj. Gondolom, nem akarod az egész ebédszünetet énrám pazarolni. Beláttam, hogy neki is bőven van dolga. Az érsek látogatása mindig nagy izgalomba hozza. A mostani pedig különösen, mert egybeesik a Serra atya tiszteletére rendezendő ünnepséggel, akit több szervezet szeretne jó ideje szentté avattatni. Egyelőre eredménytelenül, és ha most se kapnak rá ígéretet, jókora seggberúgás lenne nekik is, meg Dom atyának is. Vonakodva távoztam az igazgatói irodából, hónom alatt a vaskos kötettel, amely legalább tíz fontot nyomott. A reggeli köd eloszlott, mint mindig tizenegy körül, és ragyogó kék ég borult fölém. Az udvaron szorgosan röpködtek a kolibrik a hibiszkuszbokrok ágai között. Vagy fél tucat bermudanadrágos turista állta körül a szökőkutat. A missziós iskola, amellett, hogy tanintézmény, országosan számon tartott műemlék a sok száz éves templomával és temetőkertjével, ami minden társasutazás kötelező látnivalója. Még egy emléktárgybolt is működik benne. A pálmafák sötétzöld ágai lustán himbálóztak az enyhe tengeri szélben. Csodaszép kora őszi nap ígérkezett a Csendes-óceán partján fekvő Carmelban. Miért voltam mégis ilyen levert? Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy túlreagáltam a dolgot, hogy Dominic atyának igaza van: nem tudjuk, mi indította Pault arra, hogy Carmelba jöjjön. Hátha csakugyan új életet akar kezdeni? De akkor miért nem tudom kiverni a fejemből a visszatérő rémálmomat? A hosszú, sötét folyosót és magamat, amint kétségbeesetten keresem a kivezető utat, de mindenütt csak a gomolygó ködöt látom? Minden reggel verejtékben fürödve ébredek. Az az igazság, hogy nem tudom, mitől féljek jobban: az álomtól vagy az ébren rám váró valóságtól? Mit keres itt Paul? Vagy ami még jobban zavar: honnan tud olyan sokat a közös adottságunkról? Erről a témáról nincsenek olvasói levelek, nem tartanak konferenciákat, se szemináriumokat. Ha az ember beüti a „mediátor” szót bármelyik keresőprogramba, ügyvédek és családsegítők címein kívül nem kap más választ. Semmivel se tudok többet annál, mint amit kicsi korom óta tudok: más vagyok, mint a környezetemben élő többi gyerek. Paulnak azonban, úgy veszem észre, lenne válasza a kérdéseimre. Még Dominic atya se állítja magáról, hogy pontosan tudja, mik a mediátorok, honnan ez az adottságuk, és meddig terjed a tudományuk. Pedig jóval öregebb, mint mi ketten együtt. Oké, látjuk a halottakat és beszélni is tudunk velük, még meg is csókolhatjuk őket, vagy jól bemázolhatunk nekik, ha úgy adódik. Jobban mondva, nem a halottaknak, hanem azok kísértő szellemének, akik úgy távoztak az élők világából, hogy elintézetlen ügyek maradtak utánuk. Erre én hatéves koromban jöttem rá, amikor az apám, akit egy váratlan szívroham vitt el, egyszer csak visszajött hozzám egy kis síron túli csevejre. De csak erre képesek a mediátorok? Paul szerint nem. Hiába állítja Dominic atya, hogy Paulnak nincsenek rossz szándékai, én egyáltalán nem vagyok biztos ebben. Az olyanok, mint ő, semmit se tesznek ok nélkül. Mire készülhet itt, Carmelban? Csakugyan mindössze az a vágya, hogy együtt legyen néhány hozzá hasonló képességgel bíró emberrel? Lehet. Mint ahogy az is lehet, hogy Jesse szeret engem, és csak azért tagadja, mert a köztünk netán kialakuló kapcsolat nem egészen kóser. Na persze. Engem pedig beneveznek az Iskola Szépe versenyére, és meg is nyerem. Megpróbáltam kiverni a fejemből ezt az egészet az ebédszünet hátralevő részében, mialatt a szendvicsemet majszoltam és buborékmentes ásványvizet ittam rá egy kinti padon, Adam és CeeCee között. De a falat a torkomon akadt, amikor Cee-Cee így szólt: – Köpd már ki, ki az a Jesse?!
9
A szóda minden irányba spriccelt, főleg az orromból. Még a Benetton kardigánomra is jutott belőle. Cee-Cee csak legyintett: – Mit vagy úgy oda? Közönséges víz, nem hagy foltot. Tehát hogy lehet, hogy mi egyszer se találkoztunk vele? – És honnan ismeri ez a Paul fiú? – kérdezte Adam. Miközben a papírszalvétával szárítgattam magam, Pault kerestem a szememmel. Nem messze ült egy padon Kelly Prescott és az osztály elitjének néhány más tagja között, akik harsányan kacagtak a bemondásain. – Jesse csak egy srác – mondtam, belátva, hogy nem háríthatom el a kérdéseiket. – Csak egy srác – visszhangozta Cee-Cee. – Egy srác, akivel Paul szerint sűrűn randizgattál. – Igen. Azaz nem… Egy kicsit bonyolult. Bonyolult? A mi kapcsolatunknál a Kritikai elméletek Platóntól napjainkig sem lehet sokkal bonyolultabb. – Halljuk! – nógatott Cee-Cee, keresztbe vetve a lábát, és az ölében lévő zacskóból elővett bébirépákat rágcsálta. – Hol ismerted meg? – A… a közelünkben lakik – rögtönöztem. Semmi szükség rá, hogy bevalljam a teljes igazságot. – Az RLS-be jár? – firtatta Adam, és kikapott egy répát Cee-Cee zacskójából. – Ne-em. – Csak nem az államiba? – döbbent meg Cee-Cee. – Már nem gimis – mondtam, tisztában lévén azzal, hogy Cee-Cee nem nyugszik, amíg végére nem jár az egésznek. – Már leérettségizett. – Hurrá! Tehát idősebb nálad. Akkor nem csoda, ha titkolózol. Kollégista? – Ne-em. Egyelőre lóg. Keresi magát. – Hm. – Adam hátradőlt, behunyta a szemét, és átadta magát a délutáni nap cirógatásának. – Egy lógós. Jobbat is találhattál volna, Suze. Neked olyan fiú kell, aki tudja, mit akar. Mint például… Cee-Cee, akinek azóta csorog a nyála Ádámért, amióta ismerem őket, gyorsan közbevágott: – Mióta jártok? – Nem is tudom… Nemrég óta. Illetve már azelőtt is ismertem, de a randizás új. És nem is igazán… Többet nem szeretnék mondani. – Miről? – Árnyék vetődött a padunkra. Hunyorogva néztem föl, és a legkisebb mostohatesómat, Dokit láttam magam előtt. Vörös haja glóriaként csillogott a napsütésben. – Semmiről! – vágtam rá. A családom tagjai közül – és a családomon most már az Ackermanokat, a mostohaapámat és a három fiát értem, akikkel megszaporodott a mamámból és belőlem álló kis család – egyedül a tizenhárom éves David (illetve Doki, ahogy én nevezem) tudja rólam többé-kevésbé az igazságot: azt, hogy nem vagyok az a hétköznapi tini, akinek kiadom magam. Mi több, Doki Jesseről is tud. Azaz tud is, meg nem is: észrevette a hirtelen hangulatváltozásaimat meg a gyakori éjszakai kiruccanásaimat. Arról azonban csak halvány sejtései vannak, mi rejlik ezek mögött. Most pedig itt áll a padunk előtt (ami elég nagy vakmerőség tőle, mert a felsősök nem veszik jó néven, ha a Dokihoz hasonló pisisek az ő felségterületükre merészkednek), és megpróbál úgy tenni, mintha közénk tartozna, ami, tekintettel nyápic termetére, a fogszabályozójára és az elálló füleire, elég messze esik a valóságtól. – Ezt láttad már? – kérdezte, és az orrom elé tartott egy papírlapot. Elvettem tőle, és megnéztem. Kerti partira szóló meghívó volt a Pine Street 99. alá, azzal a felszólítással, hogy mindenki hozzon magával fürdőruhát, ha részt akar venni „az új jacuzzi felavatásán”. A szöveget egy sört vedelő, nagy fenekű leányzó rajza ékesítette. – Szó se lehet róla, hogy elmenj! – adtam vissza a meghívót. – Fiatal vagy te még az ilyesmihez. És nem ártana megmutatni az ofőtöknek. Nyolcadikosoknak nem valók az efféle bulik. Cee-Cee elvette Dokitól a papírt. – Izé… Suze!
10
– Meg vagyok lepve, David – folytattam. – Komolyan. Okosabbnak hittelek. Semmi jó nem sül ki az efféle bulikból. Csak addig jó móka, amíg nem történik valami baj. De tíz az egyhez, hogy a végén az egyiknek ki kell mosni a gyomrát, a másiknak betörik a feje, vagy más efféle. – Suze! – Cee-Cee az orrom elé dugta a papírt. – Pine Street 99. Nem ismerős ez a cím? Eltátottam a szám, és kikaptam a kezéből a lapot. – David! Mi jár az eszedben?! – Nem én írtam! – kiáltotta. Éppen mutálni kezdő hangja legalább két oktávval magasabbra ugrott. – Valaki a kezembe nyomta óra közben. Állítólag Brad terjeszti. Sőt már a hetedikeseknek is jutott belőle. Összehúzott szemmel néztem a másik mostohabátyám, Brad irányába. (Én már első találkozásunkkor elneveztem Bambának, mert süt róla az ostobaság.) A kosárpalánknak támaszkodott, és nagyon igyekezett ellenállhatatlannak mutatkozni, ami nem könnyű annak, akinek jóval 100 alatt van az IQ-ja. – Bocs! – szóltam, s fölálltam. – Muszáj gyilkolnom. – Kezemben a cédulával, elindultam a kosárpalánk felé. Bamba észrevett, és amikor meglátta, mi van a kezemben, ellökte magát a palánktól, és el akart szaladni. De nem volt elég gyors. Az ivókút mellett kaptam el, és az orra elé tartottam a cetlit: – Komolyan azt képzeled, hogy anya és Andy megengedi ezt? Bamba arcán a félelmet dac váltotta föl. Előreszegezte az állát. – Amiről nem tudnak, az nem izgathatja őket – jelentette ki. Néha szinte sajnálom. Becsszóra. Még egy ilyen hülyét! – Brad, nem gondolod, hogy ha kinéznek az ablakon és meglátnak a medencéjükben egy sereg pucér csajt meg srácot, eljut a dolog az agyukig? – Nem jut el – rázta a fejét Bamba. – Tudni illik nem lesznek itthon. Apa előadást tart San Franciscóban, és az anyád is elkíséri. Elfelejtetted? El én. Sőt abban se voltam biztos, hogy egyáltalán hallottam róla. Az utóbbi időt többnyire a szobámban töltöttem. Na de annyit azért nem, hogy elkerüljön egy olyan fontos információ, mint az, hogy az ősök házon kívül tartózkodnak egy egész hétvégén. – Jobb, ha nem árulod el nekik – folytatta Bamba váratlan hévvel –, mert megbánod. – Én bánom meg? Már megbocsáss, Brad, de ha az apád tudomást szerez a partidról, nem én, hanem te fogod megbánni egész életedre. – Pofa be! – Az előbbi dacot valami sokkal rosszabb váltotta föl. – Ha ugyanis eszedbe jut elköpni neki, én is beköpöm, hogy minden éjjel beengedsz a szobádba egy faszit.
11
3. FEJEZET Bezárás. Ezzel büntetik az embert a Junipero Serrában, ha az udvaron gyomorszájon vágja a mostohatesóját, és pechére észreveszi valamelyik tanerő. – Mi ütött beléd, Suze? – rökönyödött meg Mrs. Elkin, aki amellett, hogy bioszt tanít a kilencedikeseknek és tizedikeseknek, tanítás után a magamfajta „fiatalkorú bűnözőkre” felügyel egy osztályteremben. – Ráadásul az első tanítási napon! Így akarod kezdeni az új tanévet? Most mit válaszoljak? Úgyse értené meg, hogy hirtelen betelt a pohár, amikor kiderült, hogy a mostohabátyám tud arról, amit hónapok óta elszántan igyekszem titkolni a családom elől. Ráadásul a lidércálmaim visszatérő szörnyetege váratlanul megjelent az iskolámban. Túl sok volt ez így együtt. Némán tudomásul vettem a büntetést, és merőn bámultam a nagy falióra mutatóinak vánszorgását. Se engem, se a többi delikvenst nem engedik el négy óra előtt. – Remélem, tanultál a leckéből, Suze – jelentette ki Mrs. Elkin, amikor végre elérkezett a várva várt pillanat. – Nem mutatsz jó példát a kisebbeknek azzal, ha verekszel. Én nem mutatok jó példát? Amikor nem én, hanem a bátyám készül sörfesztivált rendezni a kertünkben? – Yeah – mondta az ebédszünetben, amikor süketen bámultam rá, képtelen lévén elhinni, amit hallottam. – Azt hiszed, olyan dörzsölt vagy, hogy észrevétlenül csempészheted be a szobádba a fickót minden éjjel? Hogy jut be? Az ablakon? Mindegy, lelepleződött a kis titkod. Úgyhogy fogd be szépen a csőröd az én bulimról, és akkor én is békén hagylak, oké? Annyira ledöbbentem attól, hogy Bamba is tud Jesseről, hogy percekig képtelen voltam összehozni egy értelmes mondatot. Bamba ezalatt a maga módján üdvözölt néhány, a bandájába tartozó srácot: összeverték a tenyerüket, s közben olyasmiket kurjongattak, hogy „Sirály, haver! Naná, hogy ott leszünk!” – Na és Jake? – kérdeztem, amikor végre ki tudtam nyitni a számat. – Szerintem Jake se díjazná, hogy ott lógj a haverjaiddal. – Jake?! – úgy nézett rám, mint egy hülyére. – Jake hozza a piát a melóhelyéről! – Az lehetetlen! Jake sosem… – Hirtelen világosság gyúlt az agyamban. – Mennyit szurkolsz le neki? – Egy lepedőt. Pontosan a felét annak, amennyi a Camarójához hiányzik. Tudtam, hogy Szundi, alias Jake, a harmadik bátyám bármire képes, csak hogy végre saját járgánya lehessen. – Na és David? David tutira elárul benneteket. – Egy frászt. Megmondtam neki, hogy ha árulkodik, akkorát rúgok abba a csontos fenekébe, hogy Anchorage-ig repül. És még te se próbáld megvédeni, mert akkor a mamád mindent megtud a szívszerelmedről. Na, ekkor ütöttem. Nem tehettem róla; mintha az öklöm külön gondolkodott volna: az egyik pillanatban az én pártomon volt, a másikban pedig gyomorszájon vágta Bambát. A verekedésnek egy másodperc alatt vége lett. Sőt egy fél másodperc alatt. Ennyi ideg tartott, amíg odaügetett Mr. Gillarte, az új pályaedző, és szétválasztott bennünket, mielőtt Bambának módja lett volna visszaadni az ütésemet. – Tűnj el innen! – parancsolt rám, és a levegőért kapkodó Bamba felé fordult. Úgyhogy otthagytam őket, és egyenesen Dom atyához mentem, aki az udvar túlsó végében a fények bújócskázását figyelte a pálmafák törzsei között. – Mit mondhatnék erre, Susannah – nézett rám tanácstalanul, amikor befejeztem a helyzet ismertetését. – Egyesek könnyebben, mások nehezebben jönnek rá bizonyos dolgokra. – Na de Brad? – dohogtam, de csak halkan, mert egy sereg kertész nyüzsgött a közelben: a Serra atya szombaton, Brad jacuzzi-bulijának másnapján esedékes ünneplésére szánt dekorációkat aggatták föl. – Te se gondolhattad komolyan, hogy örökké titokban tarthatod Jesset. Előbb vagy utóbb mindenképpen rájött volna a családod.
12
Lehet. Csak azt nem tudtam fölfogni, hogyhogy éppen Bamba jött rá elsőnek, amikor a családom jóval értelmesebb tagjainak, hogy mást ne mondjak, Andynek és anyának fogalma sincs róla. Igaz, hogy a család kutyája, Max kezdettől fogva tud Jesseről: éppen őmiatta kerüli a szobámat. Ami pedig az ő IQ-ját illeti, kábé azonos nívón áll Bambával. Azaz egy ici-picivel értelmesebb. – Őszintén remélem, Suze – mondta Mrs. Elkin, amikor végre elengedett a fogolytársaimmal együtt –, hogy ebben a tanévben többé nem látlak itt. – Én is, Mrs. Elkin – bólintottam, majd összeszedtem a cuccomat és elhúztam a csíkot. Odakint gyönyörű szeptemberi délután fogadott. Vakítóan sütött a nap, és olyan kék volt az ég, hogy belefájdult a szem. Távolabb látni lehetett a Csendes-óceán fehér tarajú hullámait, amint a carmeli partot ostromolják. Lekéstem az összes járatot: Adamet, aki még mindig boldogan fuvarozott el bárkit bárhova a méregzöld Volkswagen bogarával, és persze Bambát is, aki megörökölte Szundi Landroverét (aki viszont most egy viharvert Honda Civickel furikázott, mint mondta, átmenetileg, amíg meg nem szerzi álmai Camaróját). És a Pine Street 99-ig jó két mérföld az út. Hegynek föl. Itt tartottam, amikor föltűnt a suli kapujában a lovagom. Legalábbis ő azt képzelte magáról. De nem hófehér paripán, hanem egy ezüstmetál BMW cabrio kormánya mögött. – Szállj be – mondta, látva, hogy a zöld lámpára várok. – Hazaviszlek. – Kösz, nem – feleltem könnyedén. – Szeretek gyalogolni. – Ne hülyéskedj! Szállj már be! – Nem. – Már voltak tapasztalataim az ilyen „szállj be a kocsimba” srácokkal, s a fuvar mindig úgy végződött, hogy az illető ki akart nyiffantani. Ez még egyszer nem fordulhat elő. Pláne nem Paullal, aki egyszer már megpróbálkozott vele, és annyira megijesztett, hogy a jelenet azóta is visszatér álmomban. – Mondtam, hogy gyalog megyek. – Te aztán fura lány vagy! – nevetett. – Kösz. – A lámpa zöldre váltott. Elindultam a túloldalra. Semmi szükségem nem volt kíséretre, mégis megkaptam: Paul lépésben hajtott mellettem, óránként kétmérföldes sebességgel. – így akarsz jönni egész hazáig? – kérdeztem, amikor rátértünk a carmeli domboknak nevet adó emelkedőre. Még jó, hogy nem túl forgalmas ilyenkor, négy óra után, különben az őrületbe kergettük volna a hazatérő szomszédokat. – Hacsak nem hagyod abba a makacskodást és be nem szállsz. – Köszönöm, nem – mondtam harmadszor, és tovább talpaltam. Még mindig nagyon meleg volt, éreztem, hogy megizzadok a selyemgarbó alatt. De nincs az a pénz, amiért beültem volna ennek a srácnak a flancos BMW-jébe. A padkán bandukoltam, óvatosan elkerülve ősi ellenségemet, a mérges szömörcét, és magamban elátkoztam a Kritikai elméletek Platóntól napjainkig dögnehéz kötetét, amelyet minden lépésnél még nehezebbnek éreztem. – Kár, hogy nem bízol bennem – jegyezte meg Paul, miközben kitartóan gurult mellettem dombnak föl. – Pedig egy csapatba tartozunk. – Őszintén remélem, hogy nem. – Sokszor tapasztaltam, hogy bizonyos ellenfelekkel szemben az udvariasság célravezetőbb, mint az ököllel való érvelés. Nem vicc. Ki lehet próbálni. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de így van – jelentette ki Paul. – Mit mondott neked Dominic atya? Azt, hogy egy pillanatra se maradj kettesben velem? És egyetlen szavamat se hidd el? – Éppen hogy nem – szaladt ki a számon. – Dominic atya szerint neked is kijár még egy esély. – Tényleg ezt mondta? – Aha. – Észrevettem az út mellett egy szép boglárcserjét, de óvatosan megkerültem: hátha egy alattomos szömörce bújik meg alatta? – Dom atya szerint azért vagy itt, hogy csatlakozz hozzánk, akiknek kötelességünk megfogni a kezed és a helyes útra vezetni. – Neked, persze, más a véleményed, igaz? – Az arcomat kémlelte; ilyen sebesség mellett nem kellett az utat figyelnie. – Nézd, Dominic atya a világ legjóhiszeműbb embere – mondtam, és baromian sajnáltam, hogy nincs legalább egy kendő a fejemen, annyira tűzött a nap a tarkómra. A teknőc hajcsat, amivel elindultam otthonról, titokzatos módon eltűnt. – Élete egyetlen célja, hogy másokon segítsen. Őszintén hiszi, hogy minden ember természettől fogva jó, és ha mint ilyet kezelik, úgy is cselekszik.
13
– De te nem értesz egyet vele. – Nem egészen. Mind a ketten tudjuk, hogy Dom atya álomvilágban él. – Egyenesen előre néztem, és azt reméltem, nem jön rá, hogy a szapora szívdobogásomnak semmi köze az emelkedőhöz, annál több az ő jelenlétéhez. – Nem akarom leégetni szegény öreget, ezért kénytelen vagyok magamban tartani a véleményemet. Azt tudniillik, hogy szemérmetlenül kihasználod a jóhiszeműségét, és igazából egy pszichopata vagy. – Pszichopata? Én? – Paul szemmel láthatóan mulatott ezen a megállapításon, ami csak azt bizonyította, hogy pontosan az, aminek mondtam. – Örömmel hallom. Már sok mindennek neveztek, de pszichopatának soha. – Nem bóknak szántam – mutattam rá. – Tudom. Éppen emiatt tetszik. Fantasztikus csaj vagy, tudod-e? – Mindegy! – legyintettem ingerülten: ezt a srácot még megsérteni se lehet! – Csak egyet árulj el. – Mit? – Azon az estén, amikor egymásba botlottunk, tudod – mutattam fölfelé –, odafönn, te hogy jutottál oda? Téged senki se egzorcizált. Paul szélesen elvigyorodott, amiből rájöttem, hogy pont azt a kérdést tettem föl, amit hallani akart. – Senki, hát. Mellesleg, téged se kellett volna. Ettől majdnem hanyatt estem. – Azt akarod mondani, hogy… ha akarok, bármikor följuthatok oda? – És még egy csomó dolgot megtehetnél, amiről fogalmad sincs. Amiről még csak nem is álmodtál, Suze. És amire én megtaníthatlak. Behízelgő hangja nem tévesztett meg. Külsőre tiszta Tom Cruise, de halálosan veszélyes. – Ebben biztos vagyok. – Komolyan beszélek, Suze. Nem tagadom, hogy Dominic atya klassz kisöreg, de csak egy mediátor. Te viszont több vagy ennél. – Aha. – Nagy nehezen fölértünk a dombtetőre, és az út szélén álló magas fenyőfák árnyékába kerültem. Végre egy kis hűvösség! Bárcsak Paultól is megszabadulhatnék valahogy! – Egész életemben azt hallottam, hogy ez meg ez vagyok, erre jössz te, és azt állítod, hogy egészen más. Higgyem is el? – Igen. – Mert te olyan szavahihető vagy, nem igaz? – mondtam csípősen és a valóságosnál valamivel magabiztosabban. – Nincs más, akitől tanulhatnál. – Hadd emlékeztesselek rá, hogy a legutóbbi találkozásunkkor ott akartál hagyni a pokolban… – Nem a pokolban – vágott közbe lefegyverző mosollyal. – És úgyis megtaláltad volna a kivezető utat. – Na és Jesse? – A szívem megint hangosabban dobogott, mert persze ez volt a legfontosabb. Nem az, hogy velem mit tett vagy mit akart tenni, hanem hogy mit tett Jessevel. Éppen attól féltem, hogy újból megpróbálja. – Mondtam, hogy sajnálom – legyintett bosszúsan. – De hát szerencsésen végződött a dolog. Ismétlem, Suze, hogy sokkal többre vagy képes, mint képzeled. Csak az kell, hogy valaki megismertessen a lehetőségeiddel. Egy mentor… egy igazi mentor kell neked, nem egy vén csuhás, aki azt a nem-tudom-milyen Junipero atyát hiszi a világegyetem alfájának és ómegájának. – És persze te vagy a magamfajta Karate Kid Mr. Miyagija. Odaértünk a 99. számú saroktelekhez, ahonnan szép kilátás nyílik az egész Carmel-völgyre. Az én szobámból még a tengert is látni, ahová hajnalonta bekúszik a köd, ha nyitva hagyom az ablakomat, és szétárad a padlón. Szép ház a miénk, egyike a legrégibb carmeli lakóházaknak. 1850 körül fogadó volt, és az a hír járja, hogy kísértetek látogatják. – Mi a válaszod, Suze? – kérdezte Paul. – Vacsora ma este? A vendégem vagy. És olyasmiket árulnék el rólad, amiket senki mástól nem tudhatsz meg.
14
Beléptem a kertünk vastag fenyőtű szőnyegére. Már egyszer szerencsésen túléltem egy találkozást Paul Slaterrel anélkül, hogy egy másik bolygón vagy hol kötöttem volna ki, de kérdéses, hogy máskor is sikerülne-e. – Kösz, de nem. Viszlát holnap a suliban. – Suze! – hallottam a hátam mögül. – Várj! Nem álltam meg. Fölmentem az úton a verandához, majd föl a lépcsőn, kinyitottam az ajtót, és bementem a házba. – Megjöttem! – kiáltottam, amennyiben lenne valaki itthon. Volt. Mégpedig a mostohaapám. Vacsorát készített a konyhában, és roppant kíváncsi volt rá, hogy telt el az első napom. Nagyjából beszámoltam róla, aztán magamhoz vettem némi kaját: egy almát és egy üveg ásványvizet, amit elengedhetetlennek éreztem az életben maradásomhoz, és fölmentem az emeletre, majd még egy szinttel följebb, és benyitottam a szobámba. Egy kísértet ült az ablakmélyedésben. Jöttömre fölnézett. – Hello! – üdvözölt Jesse.
15
4. FEJEZET Jessenek nem szóltam Paulról. Talán szólnom kellett volna. Alighanem több mindenről is szólnom kellett volna neki, de még nem jutottam el odáig. Különben tudtam, mi történne, ha szólok: Jesse gondolkodás nélkül nekiugrana Paulnak, aminek óhatatlanul az lenne a vége, hogy valamelyiküket megint exorcizálnák. Pontosabban Jesset. És azt másodszorra képtelen lennék elviselni. Úgyhogy egy szóval se árultam el, hogy Paul váratlanul megjelent a missziós gimiben. Jesse és köztem egy kicsit furcsa kapcsolat alakult ki az utóbbi időben. De semmiképpen nem szeretném elveszíteni. – Mi volt az iskolában? – tudakolta. – Csupa jó – füllentettem; ennél többet nem mertem elárulni. Először is, féltem, hogy elköpöm Paul feltűnését. Másodszor, úgy éreztem, jobb, ha minél kevesebbet beszélek, mert megvan az a rossz szokásom, hogy idegességemben összevissza fecsegek. Igaz, a locsogásom legalább visszatartja Jesset attól, hogy dematerializálódjon, amire egyre gyakrabban hajlik, valahányszor kínos csönd áll be köztünk. Én viszont nem szeretnék megszabadulni tőle. De az az igazság, hogy Jesse szinte elviselhetetlenül hallgatag azóta… Azóta, hogy megcsókolt. Fogalmam sincs, mi ütött a fiúkba. Az egyik nap teszik a szépet orrvérzésig, másnap pedig úgy tesznek, mintha nem is léteznél. Pontosan így bánik velem Jesse az utóbbi időben. Alig három hete átölelt és megcsókolt, de úgy, hogy tetőtől talpig beleremegtem. Valósággal elolvadtam a karjaiban. Na végre én is bevallhatom, mit érzek iránta! Mert úgyszólván azóta szerelmes vagyok belé, hogy bejöttem a szobámba, és megállapítottam, hogy már foglalt. Mit számít, hogy az illető utoljára százötven évvel ezelőtt vett levegőt? Persze több eszem lehetett volna, mint hogy pont egy kísértetbe zúgjak bele. De hát épp ez a bökkenő a mediátorok esetében. Nekünk a kísértetek éppolyan fontosak, mint az eleven emberek. Normális esetben semmi akadálya nem lenne, hogy Jesse meg én egymásba szeressünk, ha éppen ahhoz van kedvünk. Csak az a bökkenő, hogy az első csók után – amit, mellesleg, félbeszakított a legkisebb mostohatesóm megjelenése – Jesse a szenvedélyes folytatás helyett tulajdonképpen bocsánatot kért, és azóta szándékosan kerül, noha kereken tudtára adtam, hogy részemről oké. Túlságosan nyomultam volna? Jesse talán azt gondolja, könnyűvérű vagyok, vagy ilyesmi. Amikor ő élt, a hölgyek az urak kezére koppintottak a legyezőjükkel, ha azok nem bántak velük kellő tisztelettel. Az olyan csillogó szemű, széles vállú, ellenállhatatlanul szexis mosolyú uraknak is, amilyen Jesse. Még mindig nehezen hittem el, hogy annyira gyűlölte valaki, hogy mindenáron meg akart szabadulni tőle. Jesse ugyanis ezért kísért a szobámban, ahol százötven évvel ezelőtt megfojtották. Tekintettel a felsorolt körülményekre, fölöslegesnek gondoltam, hogy részletesen beszámoljak az első iskolai napomról. Csak odaadtam neki a Kritikai elméletek Platóntól napjainkigot e szavak kíséretében: – Dominic atya üdvözletét küldi. Jesse szemmel láthatóan örült a könyvnek. Ilyen az én szerencsém: azt, akibe szerelmes vagyok, jobban izgatják a kritikai elméletek, mint az a lehetőség, hogy a nyelvemet a szájába dugjam. Belelapozott a könyvbe, én pedig kiszórtam a hátizsákom tartalmát az ágyra. Máris tele vagyok házival, pedig ez még csak az első napunk volt. A tizenegyedik osztály éppolyan izgalmasnak és kalandosnak ígérkezik – Paul Slaterrel súlyosbítva –, mint a tizedik volt. Mégis szólnom kellett volna Paulról Jessenek. Legalább annyit, hogy „Képzeld, mi történt! Emlékszel arra a Paul nevű srácra, akinek eltörted az orrát? Mostantól a mi sulinkba jár”. Ha ilyen lezserül említem, nem lett volna nagy ügy belőle. Jesse persze gyűlöli, és okkal, de így talán leszállíthattam volna az értékét. Lehet, hogy Paul egy sátánfajzat, aki sportot űz a gonoszkodásból, de ettől még nem feltétlenül rosszindulatú. Mire összeszedtem a bátorságomat, Bamba fölüvöltött, hogy kész a vacsora.
16
Mostohaapám nagy súlyt fektet arra, hogy az étkezéseknél legyen együtt a család, hogy, úgymond, közösen szegjük meg a kenyeret. Ezért kénytelen voltam ennél a pontnál otthagyni Jesset – nem mintha ő különösebben bánta volna –, és lemenni, hogy részt vegyek a családi csevejben, ami viszont részemről nagy önfeláldozás, ha arra gondolok, mit csinálhatnék helyette. Például csókolózhatnék az én mesebeli hercegemmel. Ma este azonban úgy festett a helyzet, hogy nincs kilátás szenvedélyes ölelésekre. Kedvetlenül baktattam le a lépcsőn. Andy enchiladát, az egyik mesterművét készítette el. Nagy mázlista az anyám, hogy olyan férjet fogott ki magának, aki nemcsak a ház körüli munkák terén ügyes és szorgalmas, hanem valóságos mesterszakács is. Ne feledjétek el, hogy addig jószerivel a kifőzdék kosztján tengődtünk. Na de Mr. Mesterszakácsot három tinédzser korú fiúgyermek súlyosbítja, ami erősen ront a helyzeten. Amikor beléptem, éppen Bamba szövegelt. Sajátos módszert fejlesztett ki a beszédre: mintha böfögné a szavakat. Most éppen azt a szót böfögte ki, hogy „lúzer”. – Csak nem magadról beszélsz? – szellemeskedtem. – Brad! – szólt rá Andy. – Légy szíves, hozd ide a tejfölt! Bamba kelletlenül föltápászkodott és kislattyogott a konyába. – Szia, Suzie – köszöntött az anyám, és megsimogatta a fejemet. – Hogy telt el az első nap? Az egész földkerekségen egyedül az anyám szólíthat Suzie-nak. Szerencsére ezt már sikerült belevernem a mostohatesóim kobakjába, úgyhogy nem húzzák el a szájukat, ha hallják. Nem tartottam célszerűnek, hogy őszintén feleljek a kérdésre. Végtére anya nem tud róla, hogy egyetlen gyermeke mintegy összekötő kapocs az elevenek és holtak között. Nem ismeri Pault, arról se tud, hogy egyszer már megpróbált kinyírni, és persze fogalma sincs Jesse létezéséről. Csak azt hiszi, hogy a lánya későn érő típus, aki azonban egykettőre utoléri a kortársait, és majd nem győz válogatni az udvarlók között. Ami meglehetős naivságra vall egy tévériporter részéről. Néha irigylem. Jó, ha valaki otthon érzi magát ezen a világon. – Jól – feleltem szűkszavúan a kérdésére. – A holnap nem lesz ilyen jó – bökte ki Bamba, amikor visszajött a tejföllel. Anya az asztal túlsó végén ült, és kibontotta a szalvétáját. Csakis vászon szalvétát használunk – ez is egy „andyáda” –: környezetkímélő és, mondjuk így, ünnepélyesebb a papírszalvétánál. – Miért? – Anyának az enyémhez hasonlóan sötétbarna szemöldöke följebb kúszott. – Mert holnap lesz a jelölés a diákönkormányzatba, és Suze irtózatosan le fog égni. Én is széthajtottam a szalvétámat, és jólnevelten az ölembe terítettem, Max feje mellé, aki minden étkezés alkalmával a combomra fekteti a buksiját, türelmesen várva, hogy lepottyanjon egy-egy falat a villámról. – Fogalmam sincs, miről beszél – vontam meg a vállam anya kérdésére. – Kelly nem csípett el suli után? – kérdezte Bamba ártatlanul. Persze hogy nem, minthogy én suli után be voltam zárva, amit Bamba is jól tudott. De meg akart kínozni egy kicsit. – Nem – mondtam. – Miért égnék le? – Mert Kelly fölkért valaki mást, hogy jelöltesse magát. Azt az új fiút. Paul Hogyishívjákot. – Megrántotta a vállát, s ettől az a vastag nyaka úgy kidudorodott, mint egy tuskó a növendékfák között. – Úgyhogy szerintem Suze uralkodásának finito. Anya kicsit aggodalmasan pillantott felém. – És te erről nem is tudsz, Suzie? Most rajtam volt a vállvonogatás sora. – Nem. De kimondottan örülök neki. Nem vagyok az az iskolai buzgómócsing típus. De a válaszom nem elégítette ki anyát. Összepréselte az ajkát, majd így szólt: – Nekem viszont nem tetszik. Jön egy új fiú, és máris elfoglalja a helyedet. Ez nem fair. – Lehet, hogy nem fair – mutatott rá Doki –, de ez a természet rendje. Darwin bebizonyította, hogy egy-egy fajon belül a legerősebb és leginkább alkalmazkodni képes egyedek a legsikeresebbek,
17
Paul Slater pedig fizikai szempontból első osztályú emberpéldány. Észrevettem, hogy ahány nőstény kontaktusba kerül vele, a tollászkodás feltűnő jeleit produkálja. Anya szemlátomást jól mulatott ezen a definíción. – Te hogy állsz vele, Suzie? Te is a tollászkodás feltűnő jeleit produkálod ennek a Paulnak a közelében? – Nem mondhatnám. Sőt. Bamba megint elböffentette magát: – Hazudós. – Brad! Nekem nem tetszik Paul Slater. – Én nem úgy vettem észre – kajánkodott Bamba. – Legalábbis amikor a kerengőben láttalak benneteket ma reggel. – Tévedsz. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnél. – Add föl, Suze! Kimondottan tollászkodtál. Hacsak nem kentél annyi zselét a hajadra, hogy benneragadtak az ujjaid. – Ebből elég – szólt közbe anya, észrevéve, hogy újabb cáfolatra készülök. – Nekem nem tetszik Paul Slater – ismételtem meg, ha Brad nem hallotta volna az előbb. – Pontosabban: utálom. – Ejnye, Suzie! Senkit se szabad utálni. De miért van ennyire a begyedben az a szegény fiú? Hiszen csak most ismerted meg. – Már előbb is ismerte – világosította föl készségesen Bamba. – A Kavicsos-parti szállodából. – Te ezt honnan tudod? – meredtem rá. – Ő mondta. – És még mit mondott? – kérdeztem lazán. – Egyelőre csak ennyit. Talán meglep, Suze, de vannak, akiknek más témájuk is van, mint te. – Brad! – szólt Andy figyelmeztetően, amikor bejött a konyhából, egyik kezében a gőzölgő húscsíkokkal púpozott tállal, a másikban a sistergő tortillákkal. – Hol marad Jake? Tanácstalanul néztünk egymásra. Eddig észre se vettük, hogy hiányzik a legidősebb mostohatesóm. Andy hangjából ítélve sejtettük, hogy nem ússza meg szárazon, ha hazaér. – Talán tovább kellett bennmaradnia – próbálkozott végül az anyám. – Neki is ez az első hete a kollégiumban. Még nem alakult ki a végleges órarendje. – Megkérdeztem tőle ma reggel – közölte Andy –, hogy időben megjön-e, és azt mondta, pontosan itt lesz. Ha mégis késik, az a minimum, hogy telefonáljon. – Talán sorban áll valamilyen regisztrációs célból – próbálkozott megint anya. – Ne törődj vele, Andy! Príma vacsorát készítettél. Ne várjuk meg, hogy kihűljön. Andy leült, de nem úgy festett, mint aki szó nélkül nekilát az evésnek. – Ha már ennyit fárad az ember – fogott bele a már vagy százszor hallott szónoklatba –, a legkevesebb, amit elvár, hogy mindenki legyen itt időben. – Idáig jutott, amikor kintről ajtócsapódás hallatszott, majd Szundi hangja a hallból: – Nyugi, megjöttem! – Szundi ismeri az apját. Anya Andyre pillantott a fodros salátával teli tál fölött, mint aki azt mondja: Na látod! – Bocs, hogy késtem – mentegetőzött Szundi, miközben odaslattyogott az asztalhoz sietősnek a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető tempójában –, de nem tudtam előbb végezni a könyvesboltban. Elképesztően hosszú sorok vannak! Anya megismételte az iménti pillantását. Andy csak ennyit mondott: – Kivételesen szerencséd van. Ülj le és láss neki. – Majd Bambának: – Add tovább a salátát! Szundi azonban állva maradt, egyik kezével a zsebében, a másikban a kocsi kulcsait csörgetve. – Ööö… figyeljetek ide! Valamennyien várakozásteljesen néztünk rá: hátha valami érdekes történt? Mondjuk, az étterem, ahonnan a pizzákat hordja ki, megváltoztatta a beosztását, ezért nem vacsorázhat itthon. Ilyesmi előfordult már, és mindahányszor hangos méltatlankodást váltott ki Andyből. Szundi ehelyett azonban azt mondta: – Elhoztam egy ismerősömet. Remélem, nem baj.
18
A mostohaapám szívesebben lát ezer embert a vacsoraasztalunknál, mint egy hiányzót, ezért magától értetődően azt válaszolta, hogy dehogy baj. – Jut bőven mindenkinek. Hozz még egy terítéket. Szundi megkönnyebbülten ment oda a tálalóhoz, elővett egy tányért, kést, villát, s ezalatt az ismerőse, aki eddig a hallban dekkolt, és, gondolom, élvezettel nézegette a családi fotókat, melyekkel az anyám dekorálta ki a falakat, végre beóvakodott. Sajnos nem a női nemhez tartozott, úgyhogy ejthettük azt a reményünket, hogy majd agyonzrikálhatjuk vele Szundit. Neil Jankow ennek ellenére figyelemreméltó egyednek látszott, hogy Doki szóhasználatával éljek: Szundi szörfös haverjaitól eltérően tiszta és ápolt külsejű volt, s a farmerja se a köldöke alatt kezdődött, hanem rendes nadrágszíj szorította a derekára. Szexisnek azért nem lehetett mondani. Sőt elképesztően sovány és sápadt volt, és vékony szálú, szőke haja majdnem a válláig ért. Az anyámnak azonban szemmel láthatóan tetszett, mivel udvariasan „asszonyom”-nak szólította, és előre köszönte, hogy megengedi velünk vacsorázni, amiből azonnal kiderült, hogy tévesen ítéli meg a szitut, ha azt hiszi, hogy a vacsora az anyám műve. De ezt senki nem vette zokon, és összébb húzódtunk, hogy Neilnek is helyet szorítsunk az asztalnál. Leült és Szundi biztatására enni kezdett, nem túl nagy étvággyal, de őszinte elismeréssel. Neil, mint megtudtuk, egy szemináriumra fog járni Jake-kel angol irodalomból. Ő is gólya az ÉszakKaliforniai Egyetemen, és a családja a völgyben lakik. Az apjának néhány étterme van arrafelé. Akárcsak Jake, ő se döntött még, mivel akar elsősorban foglalkozni, és ő is azt képzelte, hogy a kollégiumot sokkal jobban élvezi majd, mint a gimit: úgy választotta meg a tantárgyait, hogy lehetőleg ne legyen órája délelőtt, tehát békésen alhat, ha pedig tizenegy előtt ébred, még szörfözhet is egyet az első óra előtt. Mire végeztünk a kajálással, több kérdésem is lett volna Neilhez. Főleg egyvalamire voltam kíváncsi. Olyasmire, ami – ebben biztos voltam – rajtam kívül senkit se izgatott. Nekem viszont kijárt némi magyarázat. De nem ennyi ember előtt. Éppen ebből adódott a probléma. Túl sokan voltunk. Nemcsak azok, akik körülülték a vacsoraasztalt. Volt itt még egy srác, aki Neillel együtt jött be, az egész vacsora alatt ott állt a széke mögött, és baljós arccal, némán figyelt. Ez a srác, Neiltől eltérően, kimondottan jóképű volt: sötétbarna hajú, gödrös állú, és biztosra vettem, hogy dagadnak az izmok a pólója és vízhatlan zubbonya alatt, ami valószínűleg nem kevés munkájába került. De nem ez volt az egyetlen különbség közte és Neil között, hanem az, hogy észrevételem szerint Neil élt és virult (már amennyire), a másik viszont… Ő halott volt.
19
5. FEJEZET Szundi tehát egy olyan vendéget hozott magával, akit egy kísértet üldöz. Nem mintha erről tudomása lett volna. Úgy vettem észre, nem is sejti, hogy nincs egyedül. Ahogy a családom se vette észre, Maxot kivéve. Max abban a pillanatban kirohant a szobából, amikor Neil leült, és úgy elkezdett vonítani, hogy Andy megcsóválta a fejét: – Ez a dög napról napra neurotikusabb lesz! Szegény Max. Én tudtam, mi a baja. De a kutyánktól eltérően, én nem szaladhattam ki az ebédlőből, hogy elbújjak valahol a ház másik felében. Pedig ezt szerettem volna. De csak fölösleges kérdéseknek tettem volna ki magam. Amellett mediátor vagyok. Nem térhetek ki az elől, hogy szóba álljak a halottakkal. Pedig hányszor, de hányszor vágytam rá! Például most. De ide vagyok szögezve az asztalhoz, és erőlködve nyomom le a torkomon a zöldbabszálakat, mialatt egy halott fickó bámul rám ennek az amúgy se felhőtlen napnak a megkoronázásaként. A halott fickó durcás képet vágott. Nem csoda, hiszen meghalt. De nem tudta, hogyan válhatna el a lelkétől, sőt úgy vettem észre, egyáltalán nem szokott hozzá az egészhez. Hirtelen érhette a halála. Valahányszor egyikünk arra kérte a másikat, hogy adjon oda Neilnek valamit, ő is érte nyúlt, de persze az élő azonnal félrelökte a kísértet kezét, ami őt szemmel láthatóan bosszantotta. Úgy láttam, főleg Neilre fúj. Ahányszor bekapott egy zöldbabot, vagy belemártott egy csipszet a feketekagyló mártásba, egyre idegesebb lett: meg-megrándult az álla, ökölbe szorult a keze. Ez történt akkor is, amikor Neil anya valamelyik kérdésére felelt a maga csöndes, udvarias módján: „Igen, asszonyom”, „Nem, asszonyom”. Hátborzongató volt egy asztalnál ülni egy haragos kísértettel, akit csak én látok, úgyhogy végül mégis fölálltam és összeszedtem az üres tányérokat, noha Bamba lett volna a soros. El is tátotta a száját, megajándékozva bennünket a félig megrágott húsok üdítő látványával. De persze egy szóval se tiltakozott. Biztos azt képzelte, be akarom nyalni magam nála, nehogy elköpje, hogy éjszakánként „egy faszival” fetrengek a szobámban. A tányérok leszedésével mintegy jelt adtam a családnak, hogy a vacsorának vége, mert a többiek is fölálltak és kimentek a hátsó teraszra, hogy szemügyre vegyék az új jacuzzit, amelyet Andy még mindig büszkén mutogatott mindenkinek, aki átlépte a házunk küszöbét, akár kíváncsi volt rá, akár nem. Végre magamra maradtam a konyhában Neil két lábon járó árnyékával: én leöblítettem a tányérokat, mielőtt beraktam volna őket a mosogatógépbe, ő pedig elég közel állt hozzám ahhoz – noha az ajtó mögül változatlanul szemmel tartotta a többieket –, hogy a mosogatófolyadéktól habos kezemmel megkocogtassam a vállát anélkül, hogy bárki észrevette volna. Mondhatom, igencsak meglepődött. Megperdült a sarkán, és földúltan, ugyanakkor hitetlenül meredt rám. Nyilván nem készült fel rá, hogy látom. – Hé – súgtam, mialatt a többiek az algamentesítőről és más efféle nyalánkságokról csevegtek –, beszélnünk kell egymással. – Te… te látsz engem? – hebegte döbbenten. – Mint a jelek mutatják. – Ők – mutatott kifelé – nem? – Nem. – Hogyhogy? Hogy lehet, hogy te látsz, ők viszont nem? – Úgy, hogy én mediátor vagyok. – Mi-micsoda? – Ne feledd szavad – szóltam rá, mert észrevettem, hogy az anyám be akar jönni. – Brrr! – Borzongva húzta be maga mögött az ajtót. – Mihelyt lemegy a nap, lehűl a levegő. Hogy állsz a mosogatással, Suzie? Ne segítsek? – Nem kell – utasítottam vissza vígan. – Mindjárt végzek. – Azt hittem, ma Brad a soros. – Nem számít – legyintettem lazán. – Mindjárt kész vagyok. – Azt reméltem, nem veszi észre, mennyire erőltetett a jókedvem. De észrevette:
20
– Suzie, szívem, mitől vagy ilyen levert? Attól, hogy Brad megemlítette azt a másik fiút, akit alelnöknek jelölnek helyetted? – Dehogy! – A kísértet felé lestem, aki most is bosszúsnak látszott, amiért félbeszakadt a beszélgetésünk, s ezért nem nagyon hibáztathattam. – Egy csöppet se bánom. Nem hazudtam. Ha nem választanak be idén az önkormányzatba, egy csomó szabadidőm lesz. Igaz, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek vele, mivel úgy látszik, Jesse nem szándékozik a romantika fellegeibe emelni. De hiába: míg élünk, remélünk. Anya nem szállt le rólam: – Majd valamilyen más közösségi munkával kell pótolnod a dolgot. Tudod, hogy a főiskolák a felvételinél díjazzák az ilyesmit. Már csak két éved van az érettségiig. Nemsokára te is itt hagysz minket. – Jól van, anya. – Ismét aggodalmas pillantást vetettem a kísértetre. Nem örültem annak, hogy hallja a beszélgetésünket. – Majd jelentkezem az úszókhoz. Készülj fel rá, hogy minden reggel ötkor elfuvarozhatsz az edzésre. – Ez nem hangzott valami meggyőzően, Suzie – jegyezte meg szárazon az anyám. – Tudom, hogy soha az életben nem leszel versenyúszó. Annál sokkal jobban félted a hajad a klórtól meg a többi fertőtlenítőszertől. – Ezzel átvonult a nappaliba, magunkra hagyva végre bennünket a konyhában. – Hol is tartottunk? – kérdeztem. – Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy látsz engem – mondta a kísértet. – Te nem tudod, milyen ez. Bárhova megyek, az emberek egyszerűen keresztülnéznek rajtam… – Persze. Hiszen halott vagy. – Beletöröltem a kezem a konyharuhába. – Csak az a kérdés, miért haltál meg. A kísértetfiút szemmel láthatóan bántották a szavaim. Egy kicsit udvariatlan voltam. De hát ez nem az én napom volt. – Mit is mondtál, ki vagy? – Suze a nevem. És mediátor vagyok. – Micsoda? – Mediátor. Az a dolgom, hogy átsegítsem a halottakat a… következő életükbe. Téged hogy hívnak? – Craignek. – Akkor hallgass ide, Craig! Valami nem stimmel veled, mert erősen kétlem, hogy a Magasságos, vagy ki, azt akarja, hogy itt lógj a mi konyhánkban. Tovább kell állnod. – Hova? – Azt majd megtudod, ha odajutsz. Nem az a kérdés, hogy hova, hanem hogy miért vagy itt. – Úgy érted, ez nem az a hely? – Persze hogy nem. Azt hitted, akik földobják a talpukat, egytől egyig a Pine Street 99. alatt kötnek ki? Craig megrántotta széles vállát: – Dehogy! Csak tudod, amikor fölébredtem, nem tudtam, hova menjek. Senki se… De hiszen tudod. Bementem a nappalinkba, és ott sírt az anyám. Mondhatom, hátborzongató látvány volt. – El tudom képzelni – mondtam valamivel szelídebben. – Az emberek legtöbbje a halála után azonnal eljut létének… hogy is mondjam? a következő állomására. A mennyországba vagy örök kárhozatra, attól függően, mit érdemelt ki. – Craig szeme még nagyobbra tágult az „örök kárhozat” hallatán, de mert magam se voltam biztos benne, hogy létezik ilyesmi, gyorsan folytattam: – Most arra kell rájönnünk, hogy te miért nem vagy se itt, se ott. Nyilván visszatart valami. Azt kell… Ekkor azonban véget ért a jacuzzi megcsodálása – ami egy hét múlva sörrel és hányadékkal lesz tele, ha Brad bulija terv szerint zajlik le (de Andy persze mit sem tud erről) –, és mindenki bejött. Intettem Craignek, hogy kövessen, és elindultam fölfelé a lépcsőn oda, ahol zavartalanul folytathatjuk félbeszakított beszélgetésünket. Jesse persze más tészta.
21
– Nombre de Diós! – ezzel fogadott, fölnézve a Kritikai elméletek Platóntól napjainkig-ból, amikor bementem, Craiggel a sarkamban. A macskánk, Tüsi felgörbítette a hátát, majd amikor meglátta, hogy csak én vagyok az, egy újabb kísértet társaságában, visszakuporodott Jesse ölébe. – Jesse, ez itt Craig. Craig, ő Jesse – mutattam be őket egymásnak. – Biztos megértitek egymást, mert Jesse is halott. Craig enyhén szólva kiakadt, amikor meglátta Jesset, aki életének utolsó éve, azaz 1850 divatjának megfelelően volt öltözve: fekete bőrcsizma, szoros fekete nadrág és nyitott nyakú, bő ujjú, fehér ing, Annyira, hogy le kellett ülnie az ágyamra. – Maga… kalóz? Jesse, velem ellentétben, nem találta mulatságosnak a kérdést. – Nem – morogta. Igyekeztem visszanyerni a komolyságomat, és kerülni Jesse szemrehányó pillantását. – Gondolkozz, Craig. Kell, hogy oka legyen az ittlétednek. Mit gondolsz, mi tart vissza attól, hogy a végső rendeltetési helyedre költözz? Craig végre levette a szemét Jesseről. – Nem tudom. Talán az, hogy nem kellett volna meghalnom. – Oké – bólintottam. Ugyanis mind ezt hiszik. Már olyannal is találkoztam, aki 104 éves volt, mégis amiatt panaszkodott, hogy igazságtalanul bánt vele a sors. De mindig arra törekszem, hogy profi módon kezeljem a dolgot. Végtére az én feladatom a mediálás. (Ha nem is fizetnek érte.) – Természetesen megértelek. Gondolom, hirtelen történt. Beteg voltál? – Beteg? Én? – nézett rám fölháborodva. – Mindennap öt mérföldet futok, negyvenkét fekvőtámaszt végzek, tagja vagyok a főiskola atlétikai válogatottjának, és zsinórban háromszor nyertem meg a jacht klub katamarán versenyét. Nem csoda, hogy ilyen klassz alakja van. – Akkor, ha jól értem, balesetben hunytál el. – Eltaláltad. Teljesen váratlanul tört ki a vihar, és fölborította a hajót, mielőtt le tudtam volna kapni a rongyokat. – Megfulladtál? – Nem lett volna szabad – csóválta a fejét Craig, és szemét a cipője orrára szögezte. Csak most vettem észre, hogy tornacipőt visel, mégpedig zokni nélkül, mint minden vérbeli vitorlázó. – A főiskolai úszócsapatban is benne voltam, és egyszer megyei első lettem gyorsúszásban. Még mindig nem értettem a dolgot. – Tudom, hogy nem hangzik hihetően, de ígérem, hogy jobb lesz a helyzet – próbáltam megvigasztalni. – Jobb? – Fölnézett a csukájáról, és valósággal odaszegezett tekintetével a szemközti falhoz. – Mitől? Ha még nem vetted volna észre: meghaltam! – Úgy értette, hogy majd akkor lesz jobb, ha tovább költözöl – sietett a segítségemre Jesse. Úgy látszik, már megbocsátotta a kalóz-minősítést. – Mint maga? – nevetett keserűen Craig. – Úgy veszem észre, öregem, jó sokáig kellett rá várnia. És még mindig nem ért célba. Magát mi tartja vissza? Jesse nem válaszolt. Nem volt mit válaszolnia. Hiszen ő se tudta, miért nem költözött el ebből a világból. Mellesleg, én se tudtam. Akármi is az oka, több mint másfél évszázada nem engedi tovább. Remélem, így is lesz az én életem végéig. Dominic atya figyelmeztetése – hogy Jesse egyszer úgyis rájön, mi tartja vissza a földön, ezért jobb, ha nem kötődöm hozzá túlságosan – nálam süket fülekre talált. Mert máris sokkal jobban kötődtem hozzá. – Jesse helyzete egyedi – mondtam Craignek, remélhetőleg elég meggyőző hangon az ő és Jesse érdekében. – Biztos vagyok benne, hogy a tied messze nem ilyen bonyolult. – Nem hát. Nekem itt se kellene lennem. – Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy tovább költözhess a következő életedbe. Craig elkomorodott. Ugyanaz a kifejezés ült ki az arcára, mint vacsora közben, amikor Jake új barátját, Neilt tartotta szemmel.
22
– Azért nem kellene itt lennem, mert nem lett volna szabad meghalnom. Egyetértően bólintottam. Számtalanszor hallottam már ezt a mondatot. Senki se ébred szívesen arra, hogy már nem él. – Tudom, hogy nehéz. De ígérem, hogy előbb-utóbb hozzászoksz. Máris jobb lesz a helyzet, ha rájövünk, mi tart vissza… – Még mindig nem érted? – szakított félbe Craig. – Az tart vissza, hogy nem nekem kellett volna meghalnom. – Lehet. De ezen nem segíthetek. – Hogyhogy nem tudsz segíteni?! – ugrott talpra Craig, és dühösen meredt rám – Nem azt mondtad, hogy segítesz? Hogy mediátor vagy? – Az vagyok. – Gyors pillantást vetettem Jessere, aki éppolyan döbbentnek látszott, mint én. – De azt nem én szabom meg, hogy ki éljen és ki haljon meg. Ez nem tartozik a munkámhoz. – Akkor kösz a semmit! – mondta megvetően Craig, és elindult az ajtó felé. Nem szándékoztam útját állni. Egyáltalán nem kívántam belebonyolódni ennek az úszóbajnoknak az ügyébe. Ha nem kell neki a segítségem, úgy is jó. Jesse állította meg. – Hé, te! – szólt rá eléggé parancsoló hangon ahhoz, hogy Craig megtorpanjon. – Kérj tőle bocsánatot! A fiú hátrafordította a fejét, és Jessere bámult. A következő pillanatban nemhogy kiment volna; oda lett szögezve az ajtóhoz. Jesse hátracsavarta a karját, és egészen közel nyomult hozzá. – Kérj bocsánatot a hölgytől! Ne merj hátat fordítani annak, aki szívességet akar tenni neked! – Bo-bocsánatot kérek – dadogta Craig. A hangjából ítélve, fájhatott a karja. Ha meghal valaki, attól még nem válik immúnissá a fizikai fájdalommal szemben: a lelke emlékezik. – Így már jobb – mondta Jesse, és elengedte. Craig az ajtónak esett. Akármilyen bunkón viselkedett, megsajnáltam. Hiszen még nehezebb napja volt, mint nekem, amikor rá kellett jönnie, hogy kész, vége az életének. – Akkor se fair – súgta szenvedő hangon, és megdörzsölte a karját ott, ahol Jesse megszorította. – Nem nekem kellett volna meghalnom, hanem Neil-nek. – Neilnek?! Veled volt a csónakban? – kérdeztem döbbenten. – A katamaránon – javított ki a fiú. – Naná, hogy ott volt. – Ő volt a kormányos? Utálkozva nézett rám, de megérezve Jesse fenyegető pillantását, gyorsan módosította. – Még mit nem! Azt hiszed, fölborultunk volna, ha Neil csak egy kicsit is konyít a vitorlázáshoz? Nem tudom, mit képzeltek a szüleim. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy vigyem magammal. Normális ember önszántából nem viszi magával azt a kétbalkezest. Most boldogok lehetnek: én meghaltam, az a lúzer pedig él és virul.
23
6. FEJEZET Végre megtudtam, miért viselkedett olyan csendesen Neil az egész vacsora alatt: nemrég veszítette el a bátyját. – Az a balfácán még a medence túlsó partjáig se tudott elúszni – kesergett Craig. – Néhány tempó után elfogta a köhögés. Hogy bírt volna hét órán át kapaszkodni a hajó oldalába? Embermagasságú hullámok ellen? Erre nem tudtam mit válaszolni. Arra se volt ötletem, hogyan magyarázzam meg Craignek, éppen az köti a lelkét a földhöz, hogy azt hiszi, az öccsének kellett volna meghalnia helyette. – Beütötted valamibe a fejed? – próbálkoztam. – És akkor mi van? – A nézéséből ítélve, pontosan célba találtam. – Az a gügye, aki még a fejét se volt képes a víz fölött tartani, megmenekült, én meg, akinek tele a polca érmekkel és serlegekkel, megfulladtam. Nem igazság! – Úgy akarod megbosszulni a halálodat – szólt közbe Jesse –, hogy megölöd az öcsédet? Mosolyognom kellett: a fiú arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy speciel ez meg se fordult a fejében. Kár, hogy Jesse ötletet adott neki. – Eszemben sincs. – Majd, mint aki rájött valamire, hozzátette: – Úgy nézek én ki, mint aki képes megölni valakit? – Nem – ráztam meg a fejem ugyanabban a pillanatban, amikor Jesse kijelentette: – Igen. De ezzel kockára teszed a halhatatlan lelkedet. Craig persze nem rám figyelt, hanem Jessere: – Aha – és lenézett a kezére. – Csak semmi gyilkosság! – vágtam közbe. – Addig nem, amíg én itt vagyok. – Nem fogom megölni – jelentette ki Craig. – Akkor mi tart vissza? Van valami, ami nem tisztázódott köztetek? Mondjam meg neki én helyetted? – Neilnek? – Úgy nézett rám, mint egy hülyére. – Semmit se akarok mondani annak a lükének, aki képes körülugrálni egy akkora taplót, mint a bátyád. Igazán nem becsülöm nagyra a mostohatesóimat (az egy Doki kivételével), de azt nem tűröm, hogy más pocskondiázza őket előttem. Szundi amellett többnyire ártalmatlan. – Mi bajod a bátyáimmal? – kérdeztem hevesen. – Igazából nincs kifogásom ellenük, de Neil könnyen befolyásolható. Mondtam is neki, hogy ha vinni akarja valamire a főiskolán, kerülje a szörfösöket. Nagyjából mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam. – Örülök, hogy megismerhettelek, Craig – mondtam, és az ajtóhoz mentem. – Még hallasz rólam. Már tudtam, hogy találhatom meg: csak Neilt kell szemmel tartanom, és tíz az egyhez, hogy ott ólálkodik a közelében a bátyja. – Úgy értsem, hogy megpróbálsz visszahozni az életbe? – Nem – hűtöttem le. – De megpróbálom kideríteni, miért vagy itt, és miért nem ott, ahol lenned kellene. – Azt hiszem, Susannah a mennyországra gondol – mondta Jesse, aki, velem ellentétben, nem hisz a reinkarnációban. – Vagy a pokolra. – A következő életedre. – Figyelmeztető pillantást lövelltem Jessere. – Nem tudhatjuk biztosan, ugye, Jesse? A barátom, aki hölgyek jelenlétében mindig udvarias, kicsit bizonytalanul bólintott: – Nem tudhatjuk. Craig az ajtóhoz ment: – Gondolom, még találkozunk. – Visszanézett Jessere: – És sajnálom, hogy kalóznak néztelek. – Nem számít – legyintett ő mogorván. De amikor a srác kiment, nem fékezte tovább magát: – Susannah, ez a fiú nagy bajban van. Jobb, ha rábízod Dominic atyára.
24
Sóhajtva ültem fel az ablakdeszkára, ahonnan Jesse az imént kelt föl. Tüsi, mint mindig, ha a közelébe mentem, amikor Jesse is itt volt, rám fújt, hogy világossá tegye, kihez tartozik: nem hozzám, noha én szórom a pénzem az élelmére és macskaalomra. – Majd rajta tartjuk a szemünket – mondtam. – Csak egy kis időre van szüksége, hiszen csak nemrég patkolt el. – De meg akarja ölni az öccsét – jelentette ki Jesse villámló szemmel. – Lehet. Főleg miután te betetted a bogarat a fülébe. – El kell mondanod Dominic atyának – makacskodott. Odament a telefonhoz. – Mondd meg neki, hogy beszélnie kell a fiúval. – Nyugi, Jesse. Egyedül is elboldogulok az üggyel, fölösleges belerángatni Dom atyát. Jesse ebben nem volt ennyire biztos. Az a nagy helyzet, hogy Jesse a legszexisebb srác, akit valaha láttam. Nem tökéletes, ott az a sebhely a jobb szemöldökén, amelyet mintha fehér krétával húztak volna oda, és elég régimódi a felfogása. De minden egyebe csúcsminőségű, a rövidre nyírt, fekete hajától a lovaglócsizmája orráig, a kettő közt helyet foglaló, jó hat láb magas, izmos alakjának minden porcikáját beleértve. Csak az a baj, hogy a jelek szerint merőben plátói érzelmeket táplál irántam. Talán ha jobban értenék a csókolózáshoz… Az az igazság, hogy nem sok alkalmam volt gyakorolni. A fiúk… a normális fiúk nem tolonganak az ajtóm előtt. Nem mintha ronda lennék, szerintem teljesen elfogadhatóan nézek ki, főleg ha kisminkelem magam és jól szárítom be a hajam. De hát nem könnyű normális életet élni, amikor örökké a sarkamban vannak a halottak. – Szerintem mégis fel kellene hívnod – erősködött Jesse, és megint felém nyújtotta a telefont. – Komolyan, querida. Ez a Craig még tartogat valamit a tarsolyában. Pislantottam, nem amiatt, amit mondott, hanem mert queridának nevezett. Ez egyszer se fordult elő a csókolózásunk óta. Annyira hiányzott tőle ez a szó, hogy kíváncsi lettem, mit jelent, és megnéztem a spanyol szótárban. Azt, hogy „kedvesem”. A mi nyelvünkön sweethart. Ahogy a barátnőjét nevezi a férfiember. Remélhetőleg. De nem árultam el, hogy tudom. Még azt se, hogy felfigyeltem a használatára. – Túlreagálod a dolgot, Jesse. Craig nem fogja bántani az öccsét, mert szereti, csak még nem vallotta be magának. Vagy ha mégis gyilkos szándékai lennének, miért gondolod, hogy nem tudom kezelni a dolgot? Már igazán hozzászokhattam a vérszomjas kísértetekhez. Jesse olyan indulatosan csapta le a kagylót, hogy attól féltem, eltörik a műanyag talp. – Az ezelőtt volt – mondta kurtán. Odakint besötétedett, idebent pedig csak az öltözőasztalom lámpája világított, melynek gyönge fényében még titokzatosabbnak látszott, mint máskor. – Mi előtt? – kérdeztem. Persze tudtam. De még mennyire tudtam! – Mielőtt az a fiú megjelent. Ne próbáld tagadni, Susannah. Egyetlen nyugodt éjszakád se volt azóta. Néha még sírsz is álmodban. Nem kérdeztem meg, kire gondol. Tudtam. Mind a ketten tudtuk, nagyon is. Nem állítom, hogy nem ijedtem meg, amikor azt hittem, csapdába csaltak bennünket azon a helyen. Igen, álmomban még mindig sokszor előjön. De ez is el fog múlni. Máris múlóban van. – Nem vagy sebezhetetlen, Susannah. Még ha azt hiszed is. Meglepett, hogy éppen ezt a szót használta. Magam nem egyszer gondoltam arra, nem éppen az volt-e a baj, hogy nem mutatkoztam „sebezhetőnek”. Azaz nőiesebbnek. De ha ő gyanúsít azzal, hogy sebezhető vagyok, természetesen meg kell cáfolnom. – Kutyabajom. – Minek áruljam el, hogy egy csöppet se vagyok nyugodt, hogy Paul Slater puszta látványa is kis híján szívrohamot okozott? – Mondom, hogy túl vagyok rajta. De ha nem is lennék túl, az se tart vissza attól, hogy segítsek Craignek. Azaz inkább Neilnek. Mintha meg se hallotta volna: – Bízzuk inkább Dominic atyára. Ez túl hamar jött – intett szemével az ajtó felé, amely mögött Craig eltűnt.
25
Ekkor bántam meg, hogy nem szóltam neki Paul újabb feltűnéséről. Szólnom kellett volna. Mintegy mellesleg, mintha nem számítana. Hogy bebizonyítsam, nekem se nem oszt, se nem szoroz. Ami persze nem igaz. Sosem lesz az. – Becsülöm az aggodalmadat, Jesse – mondtam kicsit gunyorosan, hogy leplezzem a kínos érzésemet amiatt, hogy hazudok neki –, de fölösleges. El tudom rendezi Craig dolgát. Megint összevonta a szemöldökét. De most láttam rajta, hogy bosszús. Ha majd egyszer mégis elkezdünk járni, jó párszor meg kell néznem a tévében Oprah műsorát ahhoz, hogy leszoktassam Jesset erről a 19. századi hímsovinizmusról. – Akkor én megyek Dominic atyához – szólt fenyegetően, s a szeme olyan sötét lett, mint az ónix. – Király – bólintottam. – Sőt sirály. – Eredetileg azt akartam mondani, hogy „miért nem járhatunk együtt, Jesse? Tudom, hogy te is akarod. Ne fáraszd magad a tagadással. Éreztem, amikor megcsókoltál. Lehet, hogy nincs sok tapasztalatom ezen a téren, de azt tudom, hogy tetszem neked. Akkor mi a baj? Miért fordultál el tőlem? Miért?” Akármi volt az oka, nem árulta el. Fölszegte az állát és megismételte: – Megyek hozzá. – Menj csak! A következő pillanatban már nem volt ott. Hipp-hopp eltűnt. Ott egye meg a fene. Kinek kell? Nekem. Miért hazudjak magamnak? De szilárdan elhatároztam, hogy kiverem a fejemből. Inkább a trigonometriára koncentrálok. *** Még másnap is ezt hajtogattam magamban, egészen a negyedik óráig. A számítástechnikai laborban gubbasztottunk, s ki azon, ki más feladaton tökölődött. Mondhatom, semmi se hat olyan hervasztóan egy lány tanulási kedvére, mint egy szívdöglesztő kísértet, aki azt hiszi, ő aztán mindent tud. A polgárháborúról kellett volna fogalmazást írnom, amit büntetésképpen rótt az osztályunkra Mr. Walden, aki nem díjazta néhányunk viselkedését a diákönkormányzati jelölés alatt. Különösen az enyémet rosszallotta, amikor Kelly bedobta Paul Slater nevét az alelnöki posztra, mire Cee-Cee föltartotta a kezét, és engem javasolt. – Au! – kiáltott föl, amikor sípcsonton rúgtam az asztal alatt. – Mi bajod? – Nem akarok alelnök lenni – sziszegtem vissza. – Tedd le a kezed! Hangos sustorgás és vihorászás kezdődött, és akkor se maradt abba, amikor Mr. Walden, akit a legjobb akarattal se lehet türelmesnek mondani, az ajtóhoz vágta a krétát, és kijelentette, nem árt felfrissíteni a történelemtudásunkat, ezért „500 szó a gettysburghi csatáról!” Amúgy elkéstem a tiltakozásommal. Cee-Cee javaslatát Adamé követte, és minden szabadkozásom ellenére elfogadták. Tehát kénytelen leszek hadba szállni a megválasztásomért. CeeCee lesz a kampányfőnököm, Adam pedig, akire tisztes örökséget hagyott a nagypapája, a kampány anyagi alapját biztosítja az új fiúval, Paul Slaterrel szemben, aki viszont lehengerlő modorával és ellenállhatatlan külsejével máris számíthat majdnem az összes csaj szavazatára. Nem mintha érdekelne. Nem akarok alelnök lenni. Épp elég dogom van. Hogy mást ne említsek, a mediálás, meg a trigonometria, meg a halott majdnem-barátom. Semmi szükség rá, hogy még politikai piszkálódással is foglalkoznom kelljen. Igazán nem volt jó napom. Már maga a jelölés is elég lesújtó volt, a fogalmazás pedig föltette rá a koronát. És persze itt volt Paul, aki „hello” gyanánt jelentőségteljesen rám hunyorított az osztályfőnöki órán. És ha mindez nem lett volna elég, hülye fejjel a vadiúj Jimmy Choo papucsomat választottam erre a napra, amit röhejesen olcsón szereztem be a nyár végi kiárusításon. Prímán illett a fekete Calvin Klein szoknyámhoz, amit parasztrózsaszín, csónak kivágású toppal párosítottam össze. De már a második órán sajgó hólyagok keletkeztek a talpamon és a pántok alatt. Az se segített, hogy az iskolai nővér adott néhány ragtapaszt, hogy legalább át tudjak sántikálni az egyik teremből a másikba. Ha tudtam volna, hol találom meg Jimmy Choot, odabicegek hozzá, és a fejéhez vágom ezt a lábbelinek csúfolt kínzóeszközt.
26
Egyszóval ott ültem a számítástechnikai laborban. Lerúgtam a papucsomat, és egyelőre a trigonometrián törtem a fejem a fogalmazás helyett, amikor megszólalt egy hang közvetlenül mellettem: – Nem hiányzom neked, Suze?
27
7. FEJEZET – Hagyj békén! – förmedtem rá a valóságosnál nyugodtabban. – Ugyan, Simon! – Paul odahúzott mellém egy széket, és lovaglóülésben leült rá. – Valld be, hogy feleannyira se utálsz, mint ahogy mutatod. – Erre nem vennék mérget a helyedben. – A ceruzámmal megkocogtattam a blokkomat bosszúságom jeléül, igazából azonban ez is a feszültségemet bizonyította. – Nézd, rengeteg lecajom van… Kikapta a blokkot a kezemből. – Ki az a Craig Jankow? Döbbenten vettem észre, hogy a margóra odafirkantottam ezt a nevet. – Senki. – Az jó. Már azt hittem, ő lépett a helyemre a szívedben. Jesse tud erről a Craig fiúról? Abban a reményben néztem rá, hogy az ijedtségemet haragnak véli és elhúz. De nem vette az üzenetet. Remélhetőleg azt se vette észre, milyen szaporán ver az ütőér a nyakamon. De sajnos, ő is tudatában volt, milyen jóképű. Fekete farmert viselt, amely a kellő helyeken kellőképpen megfeszült, s hozzá rövid ujjú, olajzöld pólót, amely különösen kiemelte a golfozás és teniszezés közben szerzett barnaságát. Észrevettem, hogy a többi lány – Kelly, Debbie & Co. – olvatag pillantásokat vet rá, majd gyorsan visszakapja a szemét a monitorra, úgy téve, mintha eszükbe se jutott volna elkalandozni. Tuti, hogy ette őket a penész, látva, hogy Paul épp velem társalog, az egyetlen lánnyal az osztályból, aki nem hagyja, hogy Kelly Prescott ugráltassa, és aki nem tartja szexisnek Brad Ackermant. Arról persze gőzük se volt, mennyire díjaznám, ha Paul Slater nem pont engem tüntetne ki a társaságával. – Craig történetesen halott – mondtam súgva, arra az esetre, ha valaki hallgatóznék. – Igazán? – vigyorgott rám Paul. – De hiszen pont az ilyenekre buksz. – Szemét vagy! – Megpróbáltam visszavenni tőle a blokkomat. Ő azonban úgy tett, mintha a példáimat tanulmányozná. – Mondanék neked valamit az efféle halott barátokról – szólalt meg végül tűnődve. – Igaz, hogy nem kell bemutatnod őket az ősöknek, hiszen nem látják… – Craig nem a barátom! – sziszegtem dühösen, amiért még nekem kell magyarázkodnom neki. – Csak megpróbálok segíteni neki. Tegnap jelent meg nálunk… – Atyaisten! – Paul a plafonra emelte azt a kifejezésteli kék szemét. – Csak nem egy újabb jótékony cselekedet, amit a páterrel együtt a nyakatokba vesztek? – Az a dolgom, hogy segítsek a tévelygő lelkeknek rátalálni a helyes útra! – mondtam fölháborodottan. – Ki mondta ezt neked? – Magamtól tudom. Mi mást kellene tennem? Paul elvett egy ceruzát a szomszéd asztalról, és nekilátott megoldani a példáimat. – Szerintem nem fair, hogy a születésünkkor se szó, se beszéd, ránk sózzák ezt a mediátorságot. Se prémium, se kollektív szerződés. Én legalábbis sose írtam alá semmilyen megállapodást. Te igen? – Persze hogy nem! – vágtam rá, miközben az járt a fejemben, hogy majdnem ugyanezekkel a szavakkal panaszkodtam Dominic atyának. – Honnan tudod, konkrétan mik a feladataid? Oké, segítened kell a halottaknak, hogy eljussanak a végső rendeltetési helyükre, márcsak azért is, hogy ne nyaggassanak többé, és a saját életedet élhesd. De kérdezek tőled valamit. Honnan tudod, hogy ez épp a te feladatod? És ki mondta meg, hogy kell csinálni? Ami azt illeti, senki. Illetve mondjuk, hogy az apám. Később pedig egy bizonyos jósnő vagy médium, akihez még Gina barátnőm cipelt el New Yorkban. És persze Dominic atya. – Senki – jelentette ki Paul, leolvasva arcomról a bizonytalanságot. – De mi van, ha én azt mondom, hogy tudom? Hogy találtam valamit nagyon régről, amiben pontosan le vannak írva a mediátorok, még ha nem is nevezték annak őket? Továbbá a valódi céljaik és eszközeik?
28
Döbbenten néztem rá. Olyan meggyőzően hangzott, amit mondott. És kivételesen őszintén. – Ha… ha tényleg tudsz ilyesmiről – szólaltam meg habozva –, azt mondom, hogy… mutasd meg! – Oké. Gyere el hozzám ma, a suli után. Olyan gyorsan ugrottam föl, hogy majdnem feldöntöttem a széket. – Még mit nem! – Összekapkodtam a könyveimet, és vadul kalapáló szívemhez szorítottam, mint aki egyszerre el akarja rejteni és meg akarja védeni önmagát. – Szó se lehet róla! Pault szemmel láthatóan nem lepte meg túlságosan a reakcióm. – Sejtettem. Szívesen megismernéd, de annyira nem, hogy kockára tedd a tekintélyedet. – Nem a tekintélyemet féltem, hanem az életemet. Egyszer már meg akartál ölni, nem emlékszel? – Ezt olyan hangosan mondtam izgalmamban, hogy többen kíváncsian néztek felénk. Pault azonban ez se rendítette meg: – Már megint ezzel jössz? Nézd, Suze, már mondtam neked… Bár azt hiszem, nem számít, mit mondtam, te úgyis csak azt hiszed el, amit el akarsz hinni. De komolyan, bármikor kiszabadulhattál volna onnan. – Én talán igen, de Jesse nem! – Ő tényleg nem – ismerte be vállvonogatva. – De komolyan kérdem, mi a pláne benne? Az a fickó halott. .. – Te disznó – mondtam remegő hangon, s kifelé indultam. De nem jutottam messze, mert Paul nyugodt hangja megállított: – Nem felejtettél el valamit? Hátranéztem: – Úgy érted, elfelejtettem megmondani neked, hogy ne szólj hozzám többé? – Nem – mondta savanyú mosollyal. – De az ott nem a te csukád? – mutatott a Jimmy Choomra, ugyanis mezítláb akartam távozni. Ha Ernestine nővér meglát így, tutira szívrohamot kap. Elfutott a méreg, amiért drámai távozásom nem sikerült. Visszamentem az asztalhoz, és fölvettem a papucsaimat. – Mielőtt megszöksz, Hamupipőke, nem akarod ezt is magaddal vinni? – És odaadta a trigonometria lecajomat. Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy lássam, megoldotta az összes példát, mégpedig minden bizonnyal hibátlanul. – Köszi. Miért húzom mindig én a rövidebbet? Igaz, meg akart ölni Jessevel együtt. De szerinte tévedek. És ha csakugyan tévedek? Ha mégsem az a szörnyeteg, akinek hiszem? Mi van, ha… ha csak olyan, mint én? – Ami azt a Craig kölyköt illeti… Visszazöttyentem a székre. Észrevettem, hogy Mrs. Tarentino, aki a felügyelő szerepét tölti be a számítógép-laborban, belém fúrja a tekintetét. Itt nem szokás fölpattanni, aztán meggondolni magunkat és visszaülni. De bevallom, elfogott a kíváncsiság. Arra lettem kíváncsi, hogy mit fog még mondani, és a kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél. – Még egyszer köszi – mondtam. – De nincs szükségem a segítségedre. – Szerintem pedig szükséged van rá. Mit akar ez a Craig? – Azt, amit minden kísértet. Újra élni. – Persze. De mit akar ezen kívül? – Azt még nem tudom – vontam meg a vállam. – Itt van az öccse… szerinte annak kellett volna meghalnia. Jesse szerint… – Nem folytattam, hiszen éppen Jesset nem akartam említeni előtte. Ő azonban csupán udvarias érdeklődést mutatott: – Jesse szerint? – Szerinte – mondtam sóhajtva, mert beláttam, hogy nem hagyhatom ki az ügyből – Craig meg akarja ölni az öccsét. Bosszúból. – Amivel, persze, semmire se jut – jegyezte meg Paul közönyösen. – Mikor tanulják már meg végre? Nem mondom, egészen más lenne, ha ő akarna lenni az öccse. – Ő? Az öccse? – kaptam föl a fejem. – Hogyan?
29
– Lélekátvitellel. Átvéve az öccse testét. Ez már túl sok volt erre a kedd délelőttre. Egy: borzalmas álmom volt. Kettő: ilyesmiket hallani annak a srácnak a szájából, aki… Egyszóval nem voltam a legjobb formámban, úgyhogy arról, ami ezután következett, igazán nem én tehettem. – Átvéve az öccse testét? – visszhangoztam. A könyveimet az ölembe ejtettem, s mind a két kezemmel belekapaszkodtam a székem karfájába. – Furcsán hangzik? Hát mire tanított meg a jó páter? Úgy veszem észre, nem sokra. – Miről beszélsz? – türelmetlenkedtem. – Hogy veheti át valaki másnak a testét? – Már mondtam neked, hogy egy sereg dologról fogalmad sincs. – Hátradőlt és összekulcsolta a kezét a feje mögött. – Én nagyon sok mindenre megtaníthatnálak, ha alkalmat adnál rá. Rámeredtem. Csakugyan gőzöm se volt, miről beszél. Úgy hangzott, mintha a sci-fi csatornán hallanám. És hátha azért etet vele, mert rá akar venni valamire? De ha mégse? Ha csakugyan van rá mód, hogy… Tudni akartam. Jobban, mint bármit az életemben. – Oké – bólintottam. Éreztem, hogy megizzad a tenyerem, s a szék karfája nedves lesz tőle. De nem érdekelt. A szívem a torkomban dobogott, de ez se érdekelt. – Oké. A suli után elmegyek hozzád. De csak akkor, ha ezt az egészet elmondod. Valami átsuhant a szemén. Egy alig észrevehető villanás. De máris eltűnt. Volt benne valami állati, sőt vadállati. Nem tudtam pontosan meghatározni. Csak azt vettem észre, hogy a következő pillanatban rám mosolyog. Nem vigyorog, hanem mosolyog. – Király! Háromkor fölveszlek a suli előtt. Legyél ott pontosan, különben nélküled megyek el.
30
8. FEJEZET Természetesen nem leszek ott. Mert bármennyi bizonyíték is van az ellenkezőjére, nem vagyok totál hülye. Sok emberrel volt már találkozásom különféle időpontokban, és mindnek az lett a vége, hogy vagy egy székhez kötöztek, vagy átraktak egy párhuzamos dimenzióba, a legjobb esetben egyrészes fürdőruhát kényszerítettek rám, vagy más módon kegyetlenkedtek velem. Nem találkozom Paul Slaterrel suli után. Eszemben sincs! Aztán mégis találkoztam vele. Mi mást tehettem volna? Túl nagy volt a csábítás. Dokumentumértékű bizonyíték a mediátorokról? Akik bele tudnak bújni más emberek testébe? Ezernyi lidércálom se tarthatott volna vissza attól, hogy legalább azt megtudjam, ki vagyok és mire vagyok képes. Jóval több időt töltöttem már el ezen töprengve, semhogy elszalasszam ezt az alkalmat. Dominic atyától eltérően én sosem tudtam elfogadni a nekem kiosztott kártyákat. Tudni akartam, hogy miért és hogyan osztották nekem éppen ezeket. És ha ahhoz, hogy megtudjam, olyasvalakivel kell eltöltenem némi időt, aki rendszeresen kísért az álmaimban, hát legyen. Megéri az áldozatot. Legalábbis ezt reméltem. Adam és Cee-Cee persze nem örült neki. Amikor befejeződött az utolsó óra, az előcsarnokban vártak. Hála a papucsomnak, feltűnően sántítottam, de Cee-Cee nem vette észre: minden figyelmét a biosz óra alatt összeírt listának szentelte: – Be kell ugranunk a Safewaybe ragasztóért, filctollakért, csillámporért és papírért. Adam, megvannak még a garázsotokban azok a rudak, amiket az amishek bazárjához szerzett be a mamád? Mert azokat mi is jól tudnánk használni a „Szavazzatok Suze-ra!” transzparensekhez. És… – Jaj, srácok! – sóhajtottam –, nem értitek, hogy… – És Suze, elvihetjük hozzátok az egészet, hogy ott szereljük össze? Nálunk is lehetne, de a húgaim tuti, hogy görkorcsolyapályának használnák. – Srácok, hallgassatok már ide! Baromira értékelem az igyekezeteteket. Komolyan. De ma nem mehetek veletek. Más dolgom van. Adam és Cee-Cee összenézett. – Nocsak! Azzal a titokzatos Jessevel randizunk? – Nem egészen. Ekkor ment el mellettünk Paul. Észrevéve a sántításomat, odaszólt: – Odaállok a kocsival az oldalbejárathoz, akkor nem kell a főkapuig menned. – És elvágtatott. Adam fölháborodva meredt rám: – Lepaktálsz az ellenséggel? Szégyelld magad! Cee-Cee sem lepődött meg kevésbé: – Vele van randid? – Olyan hevesen csóválta a fejét, hogy csak úgy röpködött a szögegyenes, ezüstszőke haja. – Mi van Jessevel? – Nem randizok vele – mentegetőztem. – Csak… csak közösen dolgozunk egy témán. – Miféle témán? – szűkült össze Cee-Cee szeme. – Melyik tárgyból? – Nem iskolai ügy. – Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, hogy legalább részben megszabaduljak a papucsom okozta kíntól. – Inkább… egyházi. Alighogy kimondtam, rájöttem, hogy hibát követtem el. Cee-Cee tulajdonképpen nem bánná, ha kettesben hagynám Adammel, akibe titokban szerelmes, de azt nem hagyja, hogy ilyen könnyen ússzam meg a dolgot. – Egyházi? De hiszen te zsidó vagy, ha netán elfelejtetted volna! – Nem igazán. Illetve az apám az volt, de sosem gyakorolta a vallását, az anyám pedig… Megszólalt egy autóduda, pontosan a földíszített ajtó előtt. – Ez Paul! Sajnálom, srácok, de mennem kell! És ahhoz képest, hogy minden lépés megtételekor belehasított a lábamba a fájdalom, odaspuriztam Paul cabriójához, és megkönnyebbült sóhajjal csusszantam be mellé: végre ülhetek, és ha szerencsém van, megtudhatok egyet-mást arról, hogy ki, jobban mondva mi vagyok.
31
Ugyanakkor az volt az érzésem, hogy nem fogok örülni annak, amit megtudok. Vajon nem most követem el életem legnagyobb ballépését? Nem sokat segített, hogy Paul úgy festett a sötét szemüvegével és diadalmas mosolyával, mint egy filmsztár. Hogy lehettek rémálmaim erről a srácról, aki minden normális lány álomlovagja? Nem kerülték el a figyelmemet a parkolóból felém lövellt irigy pillantások sem. De tényleg ezt akarom? A válasz mélyen belülről érkezett. Olyan mélyről, hogy azonnal rájöttem: igen, megéri a kockázatot. – Indíts – mondtam a szokottnál nyersebben, hogy leplezzem az idegességemet. Paul egy szirt oldalában épült emeletes villa előtt állt meg, egyenesen a carmeli strand fölött. Szinte teljesen üvegből voltak a falai, hogy lakói akadálytalanul élvezhessék az óceán és a napnyugta látványát. Paul észrevette, mekkora hatást tett rám az egész. – A nagyapám háza. Egész életében egy kis tengerparti villára vágyott, ahova elvonulhat öreg napjaira. – Ah! – Slater nagyapa „kis” tengerparti villája minimum öt millát érhetett. – Nem bánja, hogy lakótársat kapott? – Viccelsz? – Ügyesen bekormányozta a kocsit a négy autóra méretezett garázsba. – Alig vesz észre. Az ideje nagy részét orvosokkal tölti. – Paul… – Mi van? – nézett rám a Ray Banje mögül. – Szegény öreg ágyhoz van kötve, és igazság szerint rég be kellett volna vonulnia egy ápolóotthonba, de akkora cirkuszt csinált, amikor megpendítettük neki, hogy még. Úgyhogy fölajánlottam, hogy ideköltözöm és rajta tartom a szemem. Nagyapa a megszokott otthonában marad, persze szakképzett ápolónők felügyeletével, én pedig álmaim sulijába járhatok. Éreztem, hogy izzik az arcom. Olyan piros lehetett, mint a málnasziruppal leöntött fagylalt. Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, és igyekeztem könnyed, gunyoros hangot megütni: – Az volt az álmod, hogy katolikus iskolába járj? – Ha egyszer te is oda jársz – felelte szintén könnyedén, de nem annyira gunyorosan. – Én nem tartom olyan jó ötletnek. – Lazíts, Simon! Ha kínosnak érzed, hogy egyedül leszel velem a házban, nagyapa nappali ápolónője is itt van. – A ház elé mutatott, ahol egy lepukkant Toyota Celica állt. Nem szóltam semmit, főleg azért nem, mert elképesztett, hogy Paul ilyen könnyen olvas a gondolataimban. Az őseim előtt sosem vetettem fel ezt a kérdést, de tutira nem engednék meg, hogy meglátogassak egy srácot, még ha az iskolatársam is, amikor a szülei nincsenek otthon. Ha viszont nem teszem meg, sose tudhatom meg azt, amit tudnom kell. Paul kiszállt az autóból, átjött az én oldalamra, és kinyitotta az ajtót: – Jössz? – kérdezte, látva, hogy nem kapcsoltam ki az övet. Idegesen néztem fel a csupa üveg házra. A Toyota ellenére nyugtalanítóan üresnek látszott. Paul megint olvasott a gondolataimban: – Kiszállsz végre? Ne félj, az erényedet részemről nem fenyegeti veszély. Esküszöm, hogy egy ujjal se nyúlok hozzád. Tisztára üzletről van szó. Az élvezetre bőven lesz időnk azután. Megpróbáltam hűvösen mosolyogni, nehogy megsejtse, hogy egyáltalán nem vagyok hozzászokva ilyen megjegyzésekhez férfiak… na jó, korombeli srácok részéről. Az különösen zavart, hogy éppen Paultól hallom, aki még csak nem is tetszik nekem. Mégis, valahányszor ilyeneket mond, mintegy azt sejtetve, hogy különleges helyet töltök be az életében, beleremeg a gerincem. És nem kellemetlenül. Épp az a baj, hogy nem kellemetlenül. Hogy lehet ez? Hiszen másba vagyok szerelmes! Fülig. Igaz, hogy ő mostanában nem adja jelét, hogy viszonozná az érzelmeimet. De nem emiatt randizom most Paul Slaterrel, akármilyen szívdöglesztően néz is ki a Ray Banjével. Kiszálltam.
32
– Bölcs elhatározás – kommentálta Paul, és becsukta a kocsi ajtaját, majd megindult előttem a széles üvegajtóhoz vezető betonlépcsőn. Mezítláb követtem, egyik kezemben a papucsokkal, a másikban a könyveimmel. A Slater-ház belül kellemesen hűvös és csöndes volt. Olyan csöndes, hogy a legalább száz lábnyi mélységből is fölhallatszott a hullámok morajlása. Akárki rendezte is be a házat, jó ízléssel csinálta. Minden vadonatúj és modern volt. Egy kicsit talán túlságosan is modern. Jó hideg lehet reggelente, amikor fölkúszik a köd, hiszen minden csupa fém és üveg. Paul felvezetett az acél csigalépcsőn a high-tech konyhába, melynek minden szerkentyűje agresszívan csillogott. – Egy koktélt? – kérdezte, kinyitva az italszekrényt. – Csak vizet. Hol a nagyapád? – A lenti hallban. – Paul kivett a hatalmas hűtőszekrényből két üveg ásványvizet. Észre kellett vennie, milyen idegesen lesek hátra a vállam fölött, mert hozzátette: – Menj, nézd meg, ha nem hiszed. Lementem a lépcsőzetesen épült ház alsó szintjére. Nem mintha nem hittem volna neki. Azaz nem hittem. Habár nagy merészség lett volna hazudnia olyasmiben, amit könnyen ellenőrizhetek. És mit tennék, ha kiderülne, hogy mégsincs itt senki? Semmiképpen nem mennék el, mielőtt kideríteném azt, amiért idejöttem. Végigmentem a hosszú folyosón, és egy olyan helyiséghez értem, ahol egy óriási képernyő világított. Egy nagyon öreg ember ült előtte, egy ugyancsak high-tech tolószékben, amely mellett egy nagyon kényelmetlennek látszó modern fémszék állt, s ezen egy fiatal nő ült kék ápolónői egyenruhában, és valamilyen képes újságot olvasott. Amikor meghallotta a lépéseimet, felnézett és rám mosolygott: – Helló! Bólintottam és beóvakodtam a szobába. Szép szoba volt, pompás kilátással a tengerre. Egy kórházi ágy állt benne oxigénpalackkal és infúziós állvánnyal, a fölötte lévő fém polcokon pedig bekeretezett fényképek garmadája sorakozott. A legtöbb fekete-fehér volt, s a megörökített alakok ruháiból ítélve a negyvenes évekből származott. – Helló, Mr. Slater! – köszöntem a tolószékes öregembernek. – Én Susannah Simon vagyok, és együtt járok iskolába Paullal. Az öregember nem szólt semmit. Még a szemét se vette le a sportközvetítésről. Nagyjából kopasz volt, májfoltok pettyezték az arcát, és enyhén nyáladzott. A nővér észrevette, odahajolt és megtörölte egy kendővel. – A kedves fiatal hölgy köszönt magának, Mr. Slater. Nem viszonozza? Mr. Slater azonban hallgatott. Paul törte meg a csöndet, aki utánam jött: – Hogy vagy, nagyapa? Megint egész nap a tévét nézted? Mr. Slater az unokájáról se vett tudomást. – Ma szép napunk volt, ugye, Mr. Slater? – felelt helyette a nővér. – Sétáltunk egy jót a kertben a medence körül, és még néhány citromot is szedtünk! – Remek! – mondta Paul tettetett lelkesedéssel. Megfogta a kezem, és kihúzott a szobából. Bevallom, nem kellett nagyon húzni: csupa libabőr voltam. Készségesen követtem, ami sokat jelent, ha tekintetbe vesszük, mit éreztem iránta. De a nagyapja még nála is jobban megijesztett. – Bye, Mr. Slater! – mondtam, de nem vártam választ. Nem is kaptam. – Mi a baja? – kérdeztem odakint. – Alzheimer-kór? – Nem tudjuk pontosan. Elég értelmes, ha úgy akarja. Ezt nehezen hittem el. Értelmes emberek nem szoktak nyáladzani. – Lehet, hogy egyszerűen szenilis? – Lehet – bólintott Paul savanyú mosollyal. Benyitott egy ajtón: – Itt van, amit meg akartam mutatni neked. Ez volt hát az ő szobája. Kábé ötször akkora, mint az enyém, és az ágy is ötszöröse az én ágyamnak. És itt is minden nagyon modern és áramvonalas, és persze csupa fém és üveg. Még egy asztal is volt benne szintén üvegből (vagy plexiből), amelyen egy laptopot vettem észre, persze a legmodernebb fajtából. Legjobban mégis az különböztette meg az én szobámtól, hogy nem volt
33
benne semmi személyes holmi, se képes újságok, se eldobált zoknik, se félig üres kekszes dobozok. Úgy festett az egész, mint egy nagyon rideg hotelszoba. – Itt van – mondta Paul, és leült a bárka méretű ágy szélére. Még jobban borzongtam, mint eddig, és nem csak azért, mert Paul maga mellé mutatott. Inkább az volt az ok, hogy az egyetlen szín a Paul és az én ruhám színe mellett az óriási ablak mögött látszó kékség volt: a makulátlanul kék ég és a sötétebb kék tenger. Paul az ágy alá nyúlt, és elővett egy olyasféle skatulyát, amilyenben a gyapjú pulóvereit tárolja az ember nyáron. Letette maga mellé, és felemelte a fedelét. Egy csomó újságkivágást láttam benne. – Nézd meg ezt. Óvatosan széthajtott egy különösen réginek látszó újságcikket, és leterítette a palaszürke huzatú paplanra, hogy én is láthassam. A londoni Timesból vágták ki, annak is az 1952. június 18-i számából. Egy férfi fényképét láttam, aki mintha egy egyiptomi sír hieroglifákkal telerótt fala előtt állt volna. Ez volt föléje írva: A régész elméletét gúnykacajjal fogadták a szkeptikusok. – Dr. Oliver Slasky (így hívták a pasast) évekig fáradozott azon, hogy lefordítsa Tut fáraó sírjának feliratát – magyarázta Paul. – Eközben arra a következtetésre jutott, hogy az ókori Egyiptomban volt egy kis csoport sámán, aki oda-vissza közlekedett a halottak birodalmába anélkül, hogy maga meghalt volna. Ezeket a sámánokat, Slasky fordítása szerint, lélekvezető(k)nek hívták. A létezés egyik síkjából át tudtak menni egy másikba, ezért az elhunytak családja őket bízta meg a halottak lelkének elkalauzolásával oda, ahol, hitük szerint, nyugalmat lelhettek. Döbbenten rogytam le az ágyra. Az imént még haboztam, hogy megtegyem-e, tekintettel arra, hogy ágyról volt szó. Most azonban észre se vettem, milyen közel ülünk egymáshoz. Előrehajoltam, hogy alaposabban megszemlélhessem a képet; a hajam a sárga, töredezett papírt súrolta. – Lélekvezető – súgtam remegő szájjal. – A mediátorokra gondolt. – Nem hinném – rázta a fejét Paul. – De. – Alig kaptam levegőt. Ti is alig kaptatok volna, ha egész életetekben azon törtétek volna a fejeteket, miért különböztök mindenki mástól, akit ismertek, és egy szép napon váratlanul megtudnátok az okát. Legalábbis a kezetekbe kerülne egy nagyon fontos kulcs. – Pontosan rájuk gondolt! A tarot kártya kilencedik lapja, amit Remetének neveznek, egy lámpást tartó öregembert ábrázol. Olyant, mint ez itt – mutattam a hieroglifák közt látszó emberi alakra. – A lélekvezető. Oké, ez itt nem öreg, de ugyanazt csinálja. – Ez óriási! A napnál is világosabban dokumentálja, hogy mindig voltak és vannak olyan emberek, mint én. Soha nem reméltem, hogy ilyesmit fogok látni. Azonnal el akartam mondani Dominic atyának. – Ez még nem minden – mondta Paul, és ismét benyúlt a dobozba. Ezúttal egy egész paksaméta megsárgult papírt vett elő. – Slasky szerint az ókori Egyiptomban voltak közönséges médiumok, vagy ha jobban tetszik, mediátorok, akik a mindennapi rutinmunkát végezték, és voltak a lélekvezetők. Ez utóbbiak vagyunk mi, Suze. Megint megborzongtam. A hideg futkosott a hátamon, és a karomon fölmeredtek a szőrszálak. Nem tudtam pontosan, mit jelent ez a szó, de erősen hatott rám, ahogy Paul kimondta. – Nem – ráztam a fejem ijedten. – Én csak egyszerű mediátor vagyok. Ha ilyen lélekvezető lennék, nem kellett volna exorcizálnom magam ahhoz, hogy… – Nem is kellett volna – szakított félbe Paul. Az én visításomhoz képest az ő hangja maga volt a megtestesült nyugalom. – Enélkül is följuthattál volna oda, majd vissza. Elég lett volna magad elé képzelni a helyet. Most is megteheted, ha akarod. Rápislantottam: úgy csillogott a szeme, mint éjjel a macskáké. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond-e vagy csak össze akar zavarni. Úgy vettem észre, élvezi, ha meglepő dolgokat mond és látja, hogy reagálnak rá mások. Én most így reagáltam: – Eszemben sincs! – A szívem mélyén ugyanis biztos voltam abban, hogy nem az vagyok, aminek mond. – Próbáld ki – sürgetett. – Képzeld magad elé. Hiszen tudod, hogy néz ki. Mi az hogy! Hála neki, oda voltam bezárva életem legnehezebb negyedórájára. És azóta is majdnem minden éjjel álmomban. Most is hallottam a vadul kalapáló szívemet, ahogy azon a
34
végtelen folyosón verekszem át magam a gomolygó, majd szétváló ködön, megpillantva a lábam előtt tátongó szakadékot. Komolyan gondolta egy percig is, hogy vissza akarok menni oda? – Nem – ráztam a fejem. Paul mosolya megkeményedett. – Ne mondd, hogy félsz, Suze Simon. – A szeme még jobban izzott, mint az imént. – Hiszen mindig úgy viselkedsz, mint aki immúnis a félelemmel szemben. Úgy, ahogy mások a bárányhimlővel szemben immúnisak. – Nem is félek – jelentettem ki fölháborodást tettetve. (Persze hazudtam.) – Csak nincs kedvem a… hogy is mondtad? a lélekvezetéshez. Majd talán később. Most arról a másik dologról akarlak kérdezni. A lélekátvitelről. Hogy belebújhat-e az ember lelke valaki másnak a testébe. Paul szája a füléig szaladt. – Sejtettem, hogy felkeltette a figyelmedet. Értettem, mire céloz. Legalábbis azt hittem, hogy értem. Éreztem, hogy megint kigyúl az arcom, de nem törődtem vele. – Érdekesen hangzott – mondtam lazán. – Tényleg lehetséges? Ezt is említi ez a Slasky? – mutattam le az újságkivágásokra. – Lehet – mondta Paul, s rájuk tenyerelt, úgyhogy nem férhettem hozzájuk. – Paul, én csak kíváncsi vagyok. De te már próbálkoztál vele? Működik a dolog? Craig átveheti az öccse testét? – Remélem, ezt nem Craig nevében kérdezed. – Átható szemét az enyémbe fúrta. Arcáról eltűnt a mosoly. – Suze, mikor érted meg végre? Csak ekkor vettem észre, milyen közel van az arca az enyémhez: alig néhány hüvelyknyire. Ösztönösen el akartam húzódni, de hirtelen felemelte a tenyerét a papírokról, és megfogta a csuklómat. Lenéztem a kezére. Napbarnított ujjai élesen elütöttek az enyéimtől. – Jesse halott – mondta. – De emiatt nem kell úgy tenned, mintha te is halott lennél. – Nem is – tiltakoztam. – Csak… Nem fejezhettem be, mert amikor itt tartottam, Paul lehajolt és megcsókolt.
35
9. FEJEZET Nem akarok hazudni: jólesett a csókja. A fejem búbjától a szegény, fölhólyagzott lábamig minden porcikámban éreztem. De ez nem jelenti azt, hogy vissza is adtam a csókot. Egyáltalán nem! Oké, nem igazán. Csak tudjátok, Paul Slater nagyon tud csókolni. Engem pedig hosszú idő óta nem csókolt meg senki. Jólesett, hogy kellek még valakinek, még ha egy olyan srácnak is, akit igazából megvetek. Mert abban biztos vagyok, hogy megvetem. Csakhogy ez akkor nem jutott eszembe. Addig semmi esetre, amíg ilyen mesterien és, igen, erőszakosan csókolt. Nem mindennap fordul elő – sajnos! –, hogy menő srácok rántanak magukhoz és hosszan megcsókolnak. Eddigi életemben jó ha egy maroknyian. Amikor Paul Slater megtette, mondjuk úgy, arra voltam a legkevésbé felkészülve, hogy élvezni fogom. Végtére ez a srác nemrég el akart tenni láb alól! Most pedig azt mondja, ez nem igaz, sose voltam igazán veszélyben. De én tudtam, hogy hazudik. Nagyon nagy veszélyben voltam. Nem azért, mert kinyírhattak volna, hanem mert teljesen elveszíthettem volna a fejem, és képes lettem volna belezúgni, ami nemcsak nekem nem lenne jó, hanem még kevésbé arra nézve, akibe szerelmes vagyok. Ugyanis pontosan ezt árulta el nekem Paul csókja. Azt, hogy akármire hajlandó lennék azért, hogy máskor is megcsókoljon. De hát nem vagyok belé szerelmes. Abba vagyok szerelmes, aki a, halott, b, minden jel szerint nem kíván romantikus kapcsolatot létesíteni velem. Emiatt azonban nem engedhetem meg magamnak, hogy az első rám tapadó menő srác karjaiba vessem magam. Egy lánynak legyenek elvei. Például őrizze meg magát annak, akit igazán szeret, még ha az olyan tökfej is, hogy nem veszi észre, minket az Isten is egymásnak teremtett. Úgyhogy ha Paul csókjának hatására ösztönösen a nyaka köré fontam is a szabad karom, és visszacsókoltam a pillanat hevében, ezt rosszul, NAGYON ROSSZUL tettem. Ezért nyomban el akartam húzódni tőle. De ő vasmarokkal szorította a csuklómat. Sőt ami még rosszabb, felbátorodva attól, hogy viszonoztam a csókját, a fél testével rám borult és leszorított az ágyra, alighanem csúnyán összegyűrve Dr. Slasky papírjait, továbbá az én Calvin Klein szoknyámat. Egy tizenhét éves kisportolt srác 180 fontnyi súlya nehezedett rám, ami nem piskóta, ha nem arról a srácról van szó, akit magamra kívánok. Pláne, ha szívvel-lélekkel igyekszem hű maradni hozzá, noha ő, legjobb tudomásom szerint, még csak nem is kíván engem. Valahogy mégis el tudtam szakítani a számat Paulától, legalább annyi időre, amíg ki tudtam nyögni: – Szállj le rólam! – Miért, Suze? – kérdezte olyan hangon, amely, sajnos, szenvedélyről árulkodott. Vagy valami efféléről. Ráadásul ez a szenvedély nekem szólt. Nekem, Suze Simonnak, aki iránt még egyetlen fiú se mutatott szenvedélyes vágyat! – Ne mondd, hogy nem erre gondoltál egész délután. – Az a nagy helyzet – közöltem boldogan (mert legalább ez igaz volt) –, hogy eszembe se jutott. Szállj le rólam, nem hallottad? Paul ehelyett újra meg újra megcsókolt, nem a számon, mert elfordítottam a fejem, hanem a nyakamon, és egyszer a bal fülemen. – A diákönkormányzat-ügy miatt rúgsz ki rám? – kérdezte két csók között. – Mert engem egy fikarcnyit se érdekelnek se a hülye osztálytársaid, se az alelnökség. Egy szavadba kerül, és kiszállok a versenyből. – Semmi köze a diákönkormányzathoz. – Még mindig kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni a szorításából és távol tartani a nyakam a szájától. – Atyavilág, csak nem Jesse miatt? Add föl végre, Suze! Az a fickó halott! – Nem mondtam, hogy bármi köze van Jessehez. – Mentegetőzésnek hangzott, de nem bántam. – Szóltam egy szót is Jesseről?
36
– Nem volt rá szükség. Rá van írva az arcodra. De gondold meg, hova vezet ez az egész! Te egyre öregebb leszel, ő meg pontosan annyi éves marad, amennyi akkor volt, amikor földobta a talpát. És elkísér majd a szalagavatódra? Elvisz moziba? Na és ki vezeti az autót? És ki veszi meg a jegyeket? Most már tényleg haragudtam rá. Legfőképpen azért, mert igaza volt. Na meg azért, mert abból indult ki, hogy Jesse viszonozza az érzelmeimet, én azonban tudtam, hogy nem. Mi másért tartotta volna távol magát tőlem az elmúlt hetekben? Paul még mélyebbre mártotta bennem a kést: – Ha csakugyan annyira összepasszolnátok, itt lennél most? Megcsókoltál volna úgy, ahogy az előbb csókoltál? Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Valósággal tajtékoztam. Mert igaza volt. – Ha nem mászol le rólam azonnal – vicsorogtam –, kinyomom a szemed! Paul fölnevetett. De nyomban abbahagyta, amikor a hüvelykujjam találkozott a szeme sarkával. – Au! – Villámgyorsan lehengeredett rólam. – Mi a… Egy szempillantás alatt felugrottam. Felkaptam a csukáimat, a táskámat, és méltóságom szánalmas maradékával kiviharzottam a szobából. – Suze! – kiáltott utánam Paul. – Gyere vissza, Suze! Fütyültem rá. Levágtattam a lépcsőn, elszáguldottam Slater nagyapa szobája mellett, aki még mindig a tévét bámulta, és már kint is lettem volna, ha nem ölt testet köztem és az ajtó között egy másfél mázsás Pokol Angyala. Helyesebben a kísértete. Úgy, ahogy mondom. Az egyik pillanatban szabad volt az út, a másikban nem. Kis híján nekiütköztem. Akkora bajusza volt, mit egy biciklikormány, a mellén összefűzött karja csupa tetoválás, és tisztára halott volt. – Hoppá! Maga honnan a fenéből jött? – Azzal ne törődjön, hölgyem. Szerintem Mr. Slaternek még van mondanivalója magához. Lépéseket hallottam fentről, és felnéztem. Paul állt ott, fél kezét a szemére szorítva. – Suze! Ne menj el! – Már csicskásokat is tartasz testőrszerepre? Mi vagy te? – Megmondtam: lélekvezető. Ahogy te is. És megint túlreagáltad a dolgot. Nem beszélhetnénk nyugodtan? Esküszöm, hogy többé nem érek hozzád. – Hol is hallottam ezt legutóbb? A Pokol Angyala fenyegető lépést tett felém. Ekkor azt tettem, amit az adott körülmények között tehettem: felemeltem az egyik Jimmy Choomat, és teljes erőből fejbe csaptam vele. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Choo nem erre szánta a remekművét. Ettől függetlenül jó szolgálatot tett: a Pokol Angyala egy másodpercre harcképtelenné vált, ami elég volt ahhoz, hogy félrelökjem, felrántsam az ajtót és kirohanjak. Már a kertbe vezető lépcső alján voltam, amikor ismét meghallottam Paul hangját: – Gyere vissza, Suze! Sajnálom, amit Jesseről mondtam! Nem gondoltam komolyan! Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Szégyellem bevallani, de egy nagyon durva mozdulattal válaszoltam neki. – Suze! – Elvette a kezét a szeméről, úgyhogy láthattam, mégse folyt ki a szeme, csak kipirosodott. – Legalább hadd vigyelek haza! – Köszönöm, nem – szóltam vissza, s belebújtam a csukámba. – Inkább gyalogolok. – De Suze! Több mint öt mérföld a házatokig! – Ne szólj hozzám többé! – mondtam és elindultam, azt remélve, hogy nem jön utánam. Mert ha utánam jön, tuti, hogy megint meg akar csókolni, és Isten a tudója, nem csókolnám-e vissza. Nem jött utánam. A kocsifeljáró után a parti útra fordultam. Csak látótávolságból kikerülve rúgtam le ismét a lábbelimet, s jajdultam föl végre: – Au! Au! Au! Hülye cipő! Semmiképpen nem vehettem fel újra ezt a kínzóeszközt. Már-már be akartam dobni a tengerbe, ami nem lett volna nehéz, hiszen ott kéklett alattam. Viszont 600 dolcsi volt a teljes ára. Igaz, hogy jóval olcsóbban jutottam hozzá, de mégis! Szenvedélyes vásárló lelkem nem hagyta, hogy engedjek az ösztönömnek. Úgyhogy kezemben a két cipővel elindultam mezítláb, éberen szemmel tartva az üvegcserepeket és az esetleg megbújó mérges szömörcéket.
37
Paulnak egyvalamiben igaza volt: az ő házuktól a mienkig pontosan öt mérföldet kell gyalogolni. De ami még rosszabb, kábé egy mérföld az első kereskedelmi egységig, ahol remélhetőleg találok egy utcai telefont és mozgósíthatok valakit, aki hazafuvaroz. Persze be is csöngethettem volna valamelyik, a Paulákéval szomszédos villába, s megkérdezhettem volna, hogy használhatom-e a telefont. De akkor nem kerülhetem el a kínos magyarázkodást. Nem, inkább a nyilvános készülék. Csak egy hiba volt a számításomban. Ne értsetek félre, gyönyörű szeptemberi nap volt. Sehol egy felhő az égen. Éppen ez volt a gond. A nap kegyetlenül tűzött, legalább 35 fok volt, ami a tenger felől fújó enyhe szélben nem olyan elviselhetetlen, de az úttestet nem hűtötte a szellő: valósággal izzott a talpam alatt, pedig amikor kiszabadultam Paul rideg otthonából, szinte élveztem a melegét. Most viszont tükörtojást lehetett volna sütni rajta. De nem vehettem fel a csukámat, mert a talpamon lévő hólyagok még a betonnál is jobban égtek. Ha jött volna egy autó, megpróbáltam volna leinteni. Vagy mégse. Kínos lett volna elmagyarázni a helyzetet egy tök idegennek. Meg amilyen szerencsém van, egy sorozatgyilkost intek le, és a serpenyő helyett egyenesen a parázs közt találom magam. Elszántam rakosgattam egymás elé a lábaimat, s magamban káromkodtam: hogy lehettem ilyen hülye? Hogy mehettem el Paulhoz? Igaz, hogy érdekes dolgokat tudtam meg tőle. Különösen a lélekátvitel izgatott – már ha csakugyan létezik ilyesmi. Alig mertem belegondolni, mit jelenthet. Koncentráljunk inkább a lélekvezetésre. Kevésbé kockázatosnak látszik, mint a lélekátvitel. Vagy ami még rosszabb téma: hogy szédíthettek meg annyira annak a srácnak a csókjai, akibe nem vagyok szerelmes? Vagy csak arról van szó, hogy Jesse elutasító magatartása miatt egyszerűen jólesett, hogy tetszem valakinek? Még ha az illető nekem nem is tetszik különösebben? Hiszen Paul Slater nem tetszik, amire elég bizonyíték, hogy hetek óta rossz álmaim vannak miatta. Jólesett menet közben erre koncentrálni a sajgó lábaim helyett. Lassan haladtam a forró beton meg a padkáról felcsapódott kavicsok miatt. De részben úgy fogtam fel, mint büntetést a hülyeségemért. Igaz, hogy Paul azzal csábított az otthonába, hogy olyasmiket árul el nekem, amiket baromian szerettem volna megtudni. De akkor is ellen kellett volna állnom, hiszen sejthettem, hogy egyéb szándékai is vannak, és ezek az egyebek a szájammal kapcsolatosak. Legjobban az bosszantott, hogy egy pillanatig nem is bántam. Sőt élveztem. Ejnye, Suze! Ejnyeejnye, Suze! Végre félórai kínos bandukolás után föltűnt a világ legszebb látványa: egy kávézó. Odasiettem (már amennyire sietni tudtam), s közben azon járt az agyam, kit riaszthatok. Anyát? Isten ments. Rengeteg kérdést tenne fel, ráadásul valószínűleg agyoncsapna, amiért el mertem menni egy olyan sráchoz, akit ő nem is ismer. Szundit? Nem. Ő is sokat kérdezne. Bambát? Ő még jól helyben is hagyna, annyira utál. Adamet? Őt kell fölhívnom. Ő az egyetlen az ismerőseim közül, aki nemcsak boldogan hazafuvaroz, hanem még élvezi is, hogy a megmentő szerepét játszhatja. Nem szólva arról, micsoda kaján örömmel hallgatná végig a beszámolómat arról, hogy Paul még szexuálisan is zaklatott, bár ennek ellenére nem akarná péppé verni. Ugyanis tudja, hogy Paul a hét bármely napján képes őt verni péppé. Azt pedig semmiképpen nem említeném meg neki, hogy a szexuális zaklatásban én se voltam teljesen ártatlan. A Tengeri Köd hangzatos nevet viselő kávézó – épp e felé az intézmény felé sántikáltam – első osztályú hely őrzött parkolóval és kerthelyiséggel. Ebédhez túl késő, vacsorához túl korán volt, úgyhogy nem voltak vendégek, csak két pincér, akik az esti forgalomra készülődtek. Az egyik az aznapi különleges ajánlatokat írta a bejárat mellett álló táblára. – Hé! – szóltam a lehető legderűsebb hangon, nehogy eláruljam áldozat mivoltomat. A pincér rám nézett. Ha észrevette is zilált külsőmet, nem kommentálta, csak visszafordult a táblához. – Hatig nem fogadunk vacsoravendéget! Hm. Nehezebb lesz, mint gondoltam. – Nem baj. Csak telefonálni szeretnék, ha van telefonjuk. – Odabenn. – Végigmért és hozzátette: – De ha nincs cipő, telefon sincs. – Van cipőm – emeltem a magasba a Jimmy Choot. – Látja? Nagyot nézett és megint hátat fordított.
38
Nem értem, miért van a világon ennyi kellemetlen alak, amikor a gorombasághoz is komoly erőfeszítés kell. Sokszor meglep, mennyi energiát pazarolnak egyesek arra, hogy bunkó módon viselkedjenek. A Tengeri Köd belsejében hűvös félhomály fogadott. Elsántikáltam a bárpult mellett lévő tábla irányába, melyről azt olvastam le (miután a szemem hozzászokott a kinti vakító fény után a benti sötétséghez), hogy „telefon” és „mosdók”. Hosszú utat kellett megtennem ahhoz képest, hogy harmadfokú égési sebek borították a talpamat. Félúton lehettem, amikor a nevemen szólított valaki. Biztos voltam benne, hogy Paul az. Ki más lehetne? Paul követett észrevétlenül idáig, és bocsánatot akar kérni. Meg talán mást is akar. De ha azt képzeli, hogy megbocsátok, netán másodszor is visszacsókolom, mondhatom, nagyon téved. Nem és nem! Lassan a hang felé fordultam. – Mondtam, hogy soha többé… – Félbeszakítottam magam, mert nem Paul Slater állt mögöttem, hanem Szundi kollégiumi társa, Neil. Craig öccse. Ott állt a bárpultnál, blokkal a kezében, még soványabban, mint ahogy emlékeztem rá, és most, hogy már tudtam, min ment keresztül, még szomorúbbnak láttam, mint az este. – Susan? – ismételte meg habozva. – Tényleg te vagy az? Nem voltam biztos benne. Rápislantottam. Meg a blokkra. Meg a mixerre, akinél ugyanolyan blokk volt. Aztán eszembe jutott, hogy Neil apjának több étterme van Carmelban. Eszerint a Tengeri Köd is az övé. – Szia, Neil! Jól láttad: én vagyok az. Hogy vagy? – Jól – felelte, s a pillantása megállapodott a koszos lábamon. – De te? Te is jól vagy? Őszinte aggodalomról tanúskodott a hangja. Neil Jankow aggódik értem! Azért a lányért, akit csak az este ismert meg, és akinek még a nevét se jegyezte meg jól. Ennyire törődik velem, miközben mások – nevezetesen… igen, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy elsősorban Jesse-re gondolok – finoman szólva fütyülnek rám. – Kutyabajom. Illetve… – Mielőtt észbe kaptam volna, kitálaltam neki az egész történetet. Persze nem a kísértetekkel meg a mediátorsággal kapcsolatos dolgokat, de a többit hiánytalanul. Nem tudom, mi ütött belém. Ott álltam Neil papájának a kávézója közepén, és ömlött belőlem a szó: – …aztán nekem esett, én mondtam neki, hogy másszon le rólam, mert ha nem, kinyomom a szemét, aztán elszaladtam a cipőmmel a kezemben, mert irtóra fájt a lábam, és nincs mobilom, úgyhogy senkit se tudtam felhívni, és csak itt találtam végre egy nyamvadt telefont… Amikor idáig jutottam, Neil odajött hozzám, egy bárszékhez vezetett és felsegített rá. – Nyugodj meg! Nincs semmi baj! – De látszott rajta, hogy nem tudja, hogy kell bánni a hisztis nőszemélyekkel: csak veregette a vállam és azt hajtogatta, hogy igyak egy limonádét, vagy egyek egy tiramisut, nem kell érte fizetnem. – A limonádé jólesne – rebegtem. A mixer gyorsan töltött egy pohárba a pult alatt lévő hűtőből kivett kancsóból. Kicsit gondterhelten tette elém, mintha enyhén buggyantnak tartana, aki a „köszönöm” helyett a következő pillanatban elkezd New Age verseket szavalni. Nem valami bátorítóan hatott rám, hogy elsőre ezt a benyomást keltem. Belekortyoltam a limonádéba: kellemesen savanykás és hideg volt. Visszatettem a pultra a poharat, és így szóltam Neilhez: – Köszi. Máris jobban vagyok. Rendes vagy. – Izé… Nézd, nekem van mobilom, ha akarsz, fölhívhatsz valakit. Mondjuk, Jake-et. – Nem – ráztam a fejem. – Nem szeretném, ha megtudná, milyen lüke voltam. – Nyugodtan elmehetsz, Neil – szólt közbe a mixer. – Nagyjából befejeztük. Elmehetsz, ha akarsz. – És magaddal viheted ezt a lökött bigét. Nem mondta ki hangosan, de rá volt írva a pofájára, hogy mielőbb kint akarja tudni ezt a mocskos patájú, buggyant csajt. Még mielőtt beállítanak az első vacsoravendégek. Neil szemmel láthatóan feszengett. Mondhatom, jó érzés volt, hogy a külsőm annyira rémisztő, hogy egyetlen srác se szívesen engedne az autójába. Végül mégis rákattintotta a mobiljára a fedelet. – Izé… Szívesen hazaviszlek. Ha akarod…
39
Mi az, hogy akarom? Akkor se lehettem volna hálásabb, ha elárulja, tud egy helyet, ahol féláron dobják a vevők után a Prada cuccokat. – Jó lenne – vágtam rá boldogan. Neil olyan rózsaszínűre pirult, mint a hólyagok a lábamon. Gyorsan elintéz még valamit, motyogta, és elsietett. Bántam is én! Hazavisz! Nem kell telefonálgatnom, nem kell többet gyalogolnom, amit, azt hiszem, egy percig se bírtam volna tovább. A tapaszok fityegtek a lábamon, ami fekete volt a piszoktól, és úgy elzsibbadt, hogy szinte már nem is éreztem. – Nyugodtan visszakérheted a pénzt a pedikűröstől – hallottam egy hangot a hátam mögül.
40
10. FEJEZET Nem kellett arra fordulnom, hogy tudjam, ki az. Neil és a mixer szerencsére annyira belemerült az italrendelés végső egyeztetésébe, hogy egyáltalán nem figyeltek rám. – Tehát így működtök ti, mediátorok. – Craig felült a mellettem levő bárszékre. – Tönkrejárjátok a lábatokat, aztán kisírjátok a soros hulla testvérétől, hogy fuvarozzon haza. – Nem mindig – motyogtam. Azok után, amiken keresztülmentem ezen a napon, arra volt szükségem a legkevésbé, hogy egy halott srác leckéztetését hallgassam végig. Habár megérdemeltem. – Te hogy állsz? – kérdeztem, tőlem telhetően könnyedén. – Tudod, ezzel a „meghaltam” üggyel. – Soha jobban. Minden percét élvezem – gúnyolódott. – Hozzá fogsz szokni – mondtam és Jessere gondoltam. – Az tuti. – És Neil felé lesett. Persze gyanítanom kellett volna. De nem gyanakodtam, túlságosan lefoglalt a saját problémám. Nem szólva a lábamról. Neil kezet rázott a mixerrel, és felém fordult: – Mehetünk, Susan? Nem pazaroltam az energiámat arra, hogy kijavítsam, csak lecsusszantam a bárszékről. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy földet értem, mert érezni nem éreztem. Teljesen elzsibbadt a lábam. – Te aztán jól elintézted magad – kommentálta Craig, de az öccsével ellentétben segítőkészen átfogta a derekamat, és elindult velem az ajtó felé, ahol Neil várt a kocsikulcsait csörgetve. Elég furcsán festhettem így, Craigre támaszkodva, akit Neil természetesen nem látott, mert így szólt: – Izé… Susan, biztos, hogy egyenesen hazavigyelek? Ne ugorjunk be előtte az ügyeletre? – Nem, nem. Jól vagyok. – Naná! – vihogta a fülembe Craig. De baj nélkül odaértem a segítségével Neil kocsijához. Neki is BMV cabriója volt, mint Paulnak, csak ez használtnak látszott. – Hé! – kiáltott föl Craig, amikor meglátta az autót. – Ez az én kocsim! – Természetes reakció volt egy olyan srác részéről, aki másnak a birtokában látja viszont a saját verdáját. Jake ugyanezt mondaná. Craig elég lassan küzdötte le a felháborodását. Már-már hálásan rámosolyogtam volna a segítségéért, amikor hopp! beült a hátsó ülésre. De még ekkor se gyanakodtam. Csak azt mondtam magamban: Craig velünk akar autózni. Nyilván nincs más dolga. Neil beindította a motort, s a CD-lejátszóból fölhangzott Kylie Minogue vonítása. – Nem lehet igaz, hogy ez a tökkelütött ezt a szemetet hallgassa! – jegyezte meg Craig utálkozva. – Az én autómban! – Én kedvelem – csitítottam. – Mondtál valamit? – kérdezte Neil. – Nem, dehogy! Neil kihajtott a parkolóból, és elindult Carmel belvárosa felé, melyen át kellett vágnunk. A carmeli belvároson átvágni sosem népünnepély, mert hemzsegnek benne a turisták, akik nem tudják, merre kell menni, ugyanis egyik utcának sincs kiírva a neve, és sehol egy közlekedési lámpa. Olyankor pedig kiváltképp veszélyes a navigálás, amikor egy bosszúszomjas kísértet ül az autó hátsó ülésén. Persze nem jöttem rá azonnal. Megpróbáltam mediálni. Ha együtt van a két testvér, talán elsimíthatom a konfliktusukat. Még nem tudtam, mennyire pocsék a viszonyuk. A tengeri szellő fölborzolta a hajamat; igazán jólesett azok után, hogy oly sokáig tűzött rám a nap. – Hallottam, Neil, mi történt a bátyáddal – szólaltam meg. – Őszinte részvétem. Neil nem vette le a szemét az útról. De láttam, hogy az ujjai erősebben szorítják a kormányt. – Kösz – mindössze ennyit mondott. Általában nagy tapintatlanság beletenyerelni mások személyes tragédiájába, különösen ha nem az áldozat kezdeményezi a beszélgetést. De a mediátor munkájához néha hozzátartozik a tapintatlanság.
41
– Borzalmas lehetett kinn a vízen abban a csónakban. – Katamaránban – javított ki egyszerre mind a két fiú: Craig gúnyosan, Neil szelíden. – Akkor katamaránban. Meddig kapaszkodtál bele? Hét-nyolc órán át? – Hét. – Hét óra. Rettenetesen hosszú idő. Baromian hideg lehetett a víz. – Mi az hogy. – Megint megbizonyosodhattam róla, milyen szófukar. De nem hagytam, hogy eltérítsen a küldetésemtől. – Ha jól tudom, a bátyád versenyúszó volt. – Jól tudod – vágta rá Craig. – Országos… Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam. Nem tőle akartam hallani a sztorit. – Bajnok. – Neil hangja alig volt hangosabb a BMW motorjánál. – És vitorlásbajnok. Craig mindenben jobb volt mindenkinél. – Látod? – hajolt előre Craig. – Még ő is belátja. Neki kellett volna meghalnia. – Pszt! – szisszentem rá. Neilnek pedig: – Biztos mindenki nagyon meglepődött amiatt, hogy te élted túl a balesetet, nem pedig a bátyád. – Inkább csalódottak voltak – motyogta Neil, de azért meghallottam. Craig is. Diadalmasan dőlt hátra: – Én is ezt mondtam! – A szüleid biztos nagyon szomorúak Craig halála miatt – folytattam, nem törődve a hátsó ülés utasával. – Adnod kell nekik egy kis időt. Annak biztos örülnek, hogy legalább téged nem veszítettek el. – Nem örülnek – jelentette ki Neil olyan tárgyilagosan, mintha azt mondta volna, hogy az ég kék. – Jobban szerették Craiget. Mindenki jobban szerette. Tudod, mit gondolnak? Hogy nem neki, hanem nekem kellett volna meghalnom. – Látod? – hajolt előre ismét Craig. – Még ő is bevallja. Neki kellene itt hátul ülnie. De engem pillanatnyilag jobban érdekelt az élő testvér, mint a halott. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Ez az igazság. – Nem. Oka van annak, hogy te élsz, nem pedig Craig. – Ja persze – jegyezte meg Craig gúnyosan. – Valaki összetévesztett bennünket. Jó vicc! – Craig beütötte a fejét – mondtam. – Baleset volt, nem a te hibád. – Komolyan azt hiszed? – kérdezte Neil mohón. – A legkomolyabban. Lehet, hogy Neil fölött kiderült az ég, Craig fölött azonban beborult. – Miket beszélsz?! Neki kellett volna meghalnia, nem nekem! – Úgy látszik, mégsem így van – mondtam olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. De nyilván nem ezt a választ várta. Nem azért, mert nem volt igaz, hanem mert nem tetszett neki. Egy fikarcnyit se tetszett. Hirtelen előrehajolt és megragadta a kormányt. Neil egy különösen nehéz útszakaszon hajtott keresztül, melyre magas fák vetettek árnyékot, és hemzsegett a turistáktól. Képgalériák és szuvenírboltok sorakoztak egymás mellett. Csigalassúsággal haladtunk, mert egy mobil-home araszolt előttünk, az előtt pedig egy turistabusz. Mikor Craig elkapta a kormányt, a mobil-home fara fenyegetően közel került hozzánk, mert Craig a lábát is átemelte, és rátette Neilnek a gázpedált nyomó lábára, amit ő persze nem érzett. Csak azt, hogy ő nem nyomta erősebben a pedált. De ha nem ellensúlyozza azzal, hogy a másik lábával tövig nyomja a féket, én pedig nem rántom fel a kéziféket, tutira belerohanunk a mobil-home-ba. Vagy ami még rosszabb, a járdán tolongó turistákba, néhány ártatlan embert is magunkkal rántva a halálba. – Megőrültél?! – üvöltöttem rá Craigre. De Neil válaszolt remegő hangon: – Esküszöm, hogy nem én voltam! A kormány valahogy magától fordult el… Nem rá figyeltem, hanem Craigre, aki ugyanolyan döbbentnek látszott, mint az öccse. Úgy nézett le a kezére, mintha az tőle függetlenül cselekedett volna. – Ezt soha többé ne csináld! Soha többé, megértetted?
42
– Nem az én hibám volt! – kiáltott föl Neil. – Esküszöm! Craig egy szánalmas nyögés és halvány derengés kíséretében hirtelen eltűnt. Úgy, ahogy mondom. Dematerializálódott, otthagyva az öccsét és engem a kalamajkában. Szerencsére nem történt nagyobb baj. Az emberek döbbenten bámultak ránk, akik ott álltunk az út közepén, és összevissza kiabáltunk. De senki nem sérült meg, csupán a mobil-home hátulját nyomtuk meg egy kicsit. A következő pillanatban már tovább is hajtott, mi pedig a torkunkban dobogó szívvel követtük. – Átvizsgáltatom ezt a kocsit – mondta Neil. Úgy szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az ízületei. – Talán le kell cserélni a fékolajat vagy valami mást… – Vagy valami mást – visszhangoztam. A szívem a fülemben dobolt. – Jó ötlet. Esetleg nem ártana, ha néhány hétig busszal közlekednél. Vagy legalább amíg kiderítem, mit kezdjek a testvéreddel, tettem hozzá magamban. – Aha – bólintott Neil. – A busz jó ötlet. Nem tudom, ő hogy volt vele, de én még akkor is remegtem, amikor a házunk elé hajtott. Mit mondjak, jó kis nap volt! Nem sokszor fordul elő velem, hogy megcsókolnak (nem is akárhogy), majd kis híján kinyírnak. De még mondani akartam valamit Neilnek, amivel egy kis bátorságot önthetek belé, hogy ne legyen már olyan depis amiatt, hogy él. És hogy óvatosságra intsem a tesójával szemben, aki az eltűnésekor dühösebbnek látszott, mint valaha. De csak ez jutott az eszembe: – Kösz a fuvart. Ennyi. Nem csoda, hogy úgy jutalmazzák a mediálásomat, ahogy. De Neil nem is nagyon figyelt rám. Inkább mintha mielőbb meg akart volna szabadulni tőlem. Alighogy kiszálltam az autóból, máris visszatolatott az útra, egy fikarcnyit se törődve azzal, hogy jutok be a házba. Elporzott, otthagyva engem a lépcső alján. Lassan, nagyon lassan másztam fel rajta, és be az ajtón. – Megjöttem! – kiáltottam, ha netán van itthon valaki. De csak Max ügetett elő és szimatolt körül abban a reményben, hátha elrejtettem a zsebemben egy kis zabálnivalót. Csalódottan oldalgott el, szabaddá téve előttem az utat, vagyis az újabb lépcsőket. Legalább tíz percbe telt, amíg felértem, holott máskor kettesével szedem a fokokat. Tudtam, hogy egy sereg magyarázattal tartozom, ha Maxen kívül mással is összefutok. Biztos voltam benne ugyanis, hogy Jesse lesz az. Fent van a szobámban, és magyarázatot vár arra, ami Paul Slateréknél történt. Nehéz lesz eltitkolnom előle, hogy nemrég mandulavizitet tartottam egy másik srác szájában, és még élveztem is. Ő tehet róla, mondtam magamban, kezemmel a kilincsen. Mert ha csak a legcsekélyebb érdeklődést mutatja irántam az elmúlt hetekben, eszembe nem jutott volna, hogy viszonozzam. Igenis ő tehet róla! Nem mintha szóvá tenném neki. Sőt ha lehet, Paulnak még a nevét se említem meg. Ki kell találom valamilyen hihető históriát arra, miért van ilyen állapotban a lábam. Nem szólva a felduzzadt számról. Elszántan felrántottam az ajtót. Legnagyobb megkönnyebbülésemre csak Tüsit találtam bent: az ablakdeszkán ült és mosakodott. Halleluja! Ledobtam a táskámat meg a cipőmet, és egyenesen a fürdőszobába mentem. Csak arra az egyre gondoltam, hogy megmosom a lábam. Ha sokáig áztatom a meleg, szappanos vízben, talán kiáll belőle a zsibbadás. Teljesen megnyitottam a melegvíz-csapot, leültem a kád peremére, nagy nehezen átemeltem rajta a lábam, és belemerítettem a vízbe. Jól is esett egy-két percig. De azután a víz elérte a hólyagokat. Majdnem felkiáltottam a fájdalomtól. Megmarkoltam a kád peremét, nehogy hátraessek. Soha többé divatos csukát! Mostantól fogva csakis légpárnás lábbelik jöhetnek szóba. A fájdalom lassan alábbhagyott, úgyhogy hozzá mertem érni a szivaccsal a talpamhoz. Legalább öt percbe telt, amíg az utolsó koszrétegtől is megszabadultam és megláttam, mitől ez a szinte elviselhetetlen fájdalom: az egész talpamat óriási vérhólyagok lepték el. Rémülten konstatáltam, hogy napokba, de lehet, hogy hetekbe telik, amíg eltűnnek, és megint tudok járni. De hogy mikor húzhatok cipőt?
43
Ott ültem és százszor elátkoztam Paul Slatert – na meg Jimmy Choot –, amikor egyszer csak akkora káromkodást hallottam, hogy még az én fülem is belefájdult, noha spanyolul hangzott.
44
11. FEJEZET – Querida, mit műveltél magaddal? – Jesse állt a kád mellett, és nézett le a lábamra. Közben leeresztettem a piszkos vizet, és újat engedtem, hogy abban folytassam az áztatást, ezért nem volt nehéz észrevennie a virító hólyagokat. – Új cipő – mondtam. Csak ennyi magyarázatra telt tőlem pillanatnyilag. Nem venné ki jól magát, futott át az agyamon, ha még azt is elárulnám, hogy mezítláb voltam kénytelen elmenekülni egy szexőrült elől. Isten ments, hogy még egyszer párbajozzanak miattam. Hiszen megint queridánák nevezett. Ez pedig jelent valamit, nem igaz? Jesse persze valószínűleg a húgait is így szólította. Sőt talán az édesanyját is. – Szándékosan csináltad? – nézett le a lábamra hitetlenül. – Mit képzelsz? – De ahelyett, hogy Paulról meséltem volna, meg a szürke szatén ágyneműje fölött váltott csókokról, csak annyit árultam el, hogy új cipő volt rajtam, amitől hólyagok keletkeztek a lábamon, ezért le kellett vetnem, aztán… aztán lekéstem a buszt, úgyhogy gyalog kellett hazajönnöm, és a járda olyan forró volt, hogy még meg is égett a talpam… Jesse komor képpel hallgatott. Aztán leült mellém a kád szélére: – Hadd lássam! Nem akartam megmutatni a rémületesen eltorzult lábamat éppen annak a srácnak, akibe már a megismerkedésünk napján halálosan belezúgtam. Főleg mert fogalma se volt róla, hogy azért ilyen, mert futva kellett menekülnöm a másiktól, akivel nem is lett volna szabad együtt lennem. Másrészt melyikőtök lett volna képes rá, hogy ha már ott vagytok a karjaiban, ne akarjátok visszacsókolni? Elég bonyolult ügy, pedig igazán modern lány vagyok, aki a 21. századnak megfelelően gondolkodik. De ki tudja, mi lenne az egészről a véleménye egy 19. század közepi fiatal földesúrnak? Láttam az arcán, hogy ennyivel azért nem úszom meg: muszáj megmutatnom neki a lábam. Szememet a plafonra emelve kérdeztem: – Tényleg látni akarod? De ne hibáztass! Azt hittem, undorral fordul el. De se undort, se rosszallást nem fedeztem föl az arcán. Mindössze mondhatni klinikai alapossággal vizsgált meg. – Mutasd a másikat is! A jobbot visszatettem a vízbe, és fölemeltem a balt. Megint semmi „de Suze, hogy lehettél ilyen buta?”, ami csak azért lett volna meglepő, mert Jesse sosem hív Suze-nak. Ehelyett ugyanolyan gondosan vette szemügyre a bal lábamat, mit az előbb a jobbot. Amikor végzett vele, fölegyenesedett és így szólt: – Láttam már rosszabbat is, ha nem is sokszor. – Ennél rondábbat? Hol? – Elfelejtetted, hogy húgaim voltak? Ha új cipőt kaptak, néha ugyanilyen volt az eredmény. – Soha többé nem tudok rendesen járni, igaz? – Dehogynem. Egy-két nap múlva biztosan. De ezek a hólyagok nagyon fájhatnak. Vaj kellene rájuk. – Vaj? – fintorogtam. – Az ilyen hólyagokra legjobb a vaj. – 1850 táján. De mi manapság jobban bízunk a Neosporinban. A hátad mögötti orvosságos szekrényben találsz belőle. Így hát Jesse behintette a hólyagjaimat, majd leragasztotta őket. Mondhatom, roppant csábítóan festhettem a hetvenhét tapasszal. Megpróbáltam felállni. Nem fájt igazán, inkább mintha gombákon lépkedtem volna, melyek a talpamon nőttek. – Na, ebből elég – mondta Jesse és felnyalábolt. De ahelyett, hogy romantikusan az ágyamhoz vitt volna, hogy ráfektessen, ahogy a filmekben szokás, egyszerűen lepottyantott rá. Ha nem kapom el az ágy szélét, egyből lebukfencezek róla. – Kösz – mondtam, nem minden él nélkül. De nem vette észre.
45
– Nincs mit. Nem akarsz egy könyvet? Mondjuk, ezt – és a Kritikai elméletek Platóntól napjainkig-én nyúlt. – Nem! – tiltakoztam sietve. – Inkább befejezem a lecajomat. Add ide a táskámat! Köszi! *** Mélyen belemerültem a polgárháborúról szóló fogalmazásba. Legalábbis úgy tettem. Igazából Jesset próbáltam kiverni a fejemből, aki az ablakmélyedésben ült és olvasott. Azon filóztam, mi lenne, ha – úgy, mint Paul – ő is megcsókolna. Hiszen elég érdekes a helyzet: nem tudok járni. Melyik fiú ne használná ki, ha a szobájába volna zárva egy lány? Szerintem nincs ilyen. Kivéve persze Jesset. Végre Andy lehívott vacsorázni. De nem mentem le. Nem azért, mert itt akartam maradni és figyelni Jesset amint olvas, hanem mert csakugyan nem tudtam lábra állni. Végül Doki jött fel, hogy megnézze, mi tart vissza ilyen sokáig. Meglátva a teleragasztott lábamat, leszaladt az anyámért. Kell-e mondanom, hogy anya jóval kevésbé volt megértő Jessenél? Azt mondta, minden egyes hólyagot megérdemlek, ha olyan szamár vagyok, hogy új cipőt húzok fel az iskolába anélkül, hogy előbb kitaposnám. Aztán nekiállt rakosgatni (noha azóta, hogy egy heves vérű latin macsóval vagyok kénytelen megosztani a szobámat, magam is többé-kevésbé rendet tartok benne. Ugyanis nem szeretném, ha Jesse szertedobált melltartókba és bugyikba botolna. Inkább ő csinál rendetlenséget, szanaszét hagyva a kölcsönvett könyveket és CD-ket. Na és itt volt Tüsi). – Nahát, Suzie – fintorgott az anyám, az ablakdeszkára terített narancssárga sanzsan rongy láttán. – Még ez a ronda macska is! Jesse, aki udvariasan dematerializálódott anya megjelenésekor, hogy ne zavarja az intimszférámat, igencsak felháborodott volna, ha kedvencének lefitymálását hallja. – Hogy van a beteg? – kérdezte Andy, aki már ott állt az ajtóban egy tálcával, amelyen grillezett lazacot láttam tejfölös mártással, továbbá hideg uborkalevest és frissen sütött sajtos rudat. Tudjátok, elég boldogtalanul vettem tudomásul, hogy anya újból férjhez megy és arra kényszerít, hogy az ország másik végébe költözzem, azt is tudomásul véve, hogy három mostohatesóm lesz, de bevallom, mindezért bőségesen kárpótol a koszt. Na jó, a koszt és Jesse. Legalábbis mostanáig. – Holnap nem mehetsz iskolába – jelentette ki anya elkeseredett fejcsóválással. – Te is nézd meg, Andy. Nem kellene orvoshoz vinni? Andy letette a tálcát és lehajolt, hogy megvizsgálja a lábam. – Ők se tehetnek többet – jelentette ki a szakszerű sebellátást látva. – Úgy látom, Suze is ért hozzá. – Tudjátok, mire volna szükségem? – szóltam közbe. – Néhány képeslapra, hat doboz diétás kólára és egy nagy csomag Cheetosra. – Ne túlozz, kedvesem – méltatlankodott anya. – Nem fogsz holnap egész nap az ágyban lustálkodni, mint egy lesérült balerina! Telefonálok Mr. Walden-nek és megkérem, juttassa el hozzád az összes leckét. És meg kell mondanom, Suzie, hogy nagyot csalódtam benned. Elég idős vagy már ahhoz, hogy ne csinálj ilyen hülyeséget. Engem is felhívhattál volna a buszmegállóból. Na persze. Hogy rájöjjön, nem az iskolától gyalogoltam hazáig, hanem annak a fiúnak az otthonától, aki, finoman szólva, rám mozdult, noha a szomszéd szobában ott volt a szenilis nagyapja. Köszönöm, nem. Hallottam, amint Andy, miután távoztak, szelíden megjegyezte: – Nem voltál egy kicsit kemény hozzá? Szerintem anélkül is tanult az esetből. – Anya azonban távolról se ilyen szelíden válaszolt: nem, ő azt akarta, hogy én is halljam: – Nem hiszem, hogy túl kemény voltam. Két év múlva kollégiumba megy, és attól fogva ő felel magáért. Ha ilyen döntéseket hoz… Szerintem el kellene halasztanunk a pénteki programunkat. – Szó se lehet róla! – tiltakozott Andy már a lépcső alján. – De… – Semmi de. Elmegyünk.
46
A többit nem hallottam. Jesse, aki közben visszamaterializálódott, kajánul mosolygott; nyilván mindent hallott. – Egy csöppet se vicces! – jegyeztem meg savanyúan. – Dehogynem. Szerintem itt az ideje egy kis felolvasásnak – mondta, és kinyitotta a Dominic atyától kapott könyvet. – Ne! – nyögtem. – Könyörgök! Nem fair, amikor el se tudok szaladni. – Tudom. Végre a megfelelő testhelyzetben vagy. Bevallom, amikor ezt hallottam, elakadt a lélegzetem. De ő, persze, nem arra gondolt, amire én szerettem volna, hogy gondoljon. Csak arra, hogy felolvashat nekem a könyvéből, és nem szaladhatok el. Kinyitotta a közepén, és elővette a lapok közé rejtett Cosmót: – Az édesanyád szobájából csórtam el. Remélhetőleg nem fog hiányozni neki. Majdnem elbőgtem magam. Ez volt a legszebb – a legeslegszebb – cselekedet, amit értem tett valaki. S hogy éppen Jesse tette, attól valósággal kivirultam. Lehet, hogy mégse utál olyan nagyon? Sőt kedvel egy kicsit? Illetve tudtam, hogy kedvel, különben miért mentené meg újra meg újra az életemet? De lehet, hogy úgy kedvel? Vagy csak azért rendes hozzám, mert lerokkantam? Nem számít. Csak az számít, hogy nem néz levegőnek. Boldogan kezdtem el olvasni hét jó tanácsot arra, hogyan kell meghódítani a kiszemelt hímet, mert úgy vettem észre, hogy az a furcsa kapcsolat, ami a csókunk óta tart köztem és Jesse között, múlóban van. Talán visszatérnek a dolgok a szokott medrükbe. Talán rájön, milyen buta volt. Talán belátja végre, hogy szüksége van rám. Mi több, kíván. Úgy, ahogy Paul Slater. Végtére egy lány álmodozhat, nem? Pontosan ezt tettem. Tizennyolc órán át álmodoztam arról, milyen volna az életem, ha az az ember, akit szeretek, viszonozná a szerelmemet. A mediációval kapcsolatos dolgokat, úgymint lélekátvitel, Paul, Dominic atya, a két Jankow fiú, kivertem a fejemből (az utóbbi kettőt nem volt nehéz, de megkértem Jesset, hogy tartsa szemel Craiget, amit ő meg is ígért). Nem akarok hazudni: oltári jó volt. Semmi lidércálom holmi folyosókról, üldözésekről és zuhanásokról. Ha nem is volt olyan, mint a régi szép időkben, közel járt hozzá. Egészen másnapig, amikor megszólalt a telefonom. Felvettem és mindjárt össze is rázkódtam: Cee-Cee üvöltött a fülembe a kagylóból, annyira, hogy el kellett tartanom tőle: – Hogy vagy képes beteget jelenteni pont ma? A legfontosabb napon?! Amikor teljes erőből kell kampányolnunk! Beletelt néhány másodpercbe, hogy rájöjjek, miről beszél. – A választásra gondolsz? Nézd, Cee-Cee… – Ha látnád, mit művel Kelly! Csokiszeleteket osztogat SZAVAZZ KELLYRE ÉS PAULRA! felirattal a papíron! Te pedig az ágyban döglesz, mert állítólag fáj a lábad. Már ha a bátyád igazat mondott. – A mostohabátyám – javítottam ki. – Nem mindegy? Nézd, Suze, ezt nem teheted velem! Nem érdekel, mit csinálsz, tőlem nyuszipapucsot is húzhatsz, ha mást nem tudsz felvenni, de gyere be és… Nehezen tudtam koncentrálni, hiszen itt volt mellettem Jesse. Nemcsak mellettem, hanem hozzám is ért… oké, csak lecserélte a tapaszokat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet. – Nézd, én biztosan tudom, hogy nem akarok alelnök lenni… – Suze! – üvöltött bele Adam a mobilba. (Tudtam, hogy mobilt használnak és hogy az ebédszünetben telefonálnak, mert hallottam a távolból a sirályok rikácsolását; mindig ellepik ebédszünetben az iskolaudvart, azt remélve, hogy lepottyan nekik egy-egy sült krumpli.) – Elég baj, hogy minden évben ezt a tyúkeszű Kellyt választják meg elnöknek, de ha idén is te leszel a helyettese, legalább lesz egy kis értelme az egésznek. Ha viszont azt a felvágós fószert, aki csak Kelly játékszere, megint az történik majd, amit Kelly akar! Egy dologban igaza volt: Pault nem érdekli az egész. Azt nem tudtam pontosan, hogy mi érdekli, mert tuti, hogy nem az öregapja és nem is a mediálás. De száz százalék, hogy egy percig se venné komolyan az alelnökséget.
47
– Hallgass ide, Cee-Cee! – mondtam a kagylóba. – Tényleg sajnálom, de igazán elcsesztem a lábam, és tényleg nem tudok járni. Talán holnap… – Hol-nap?! – hápogta Cee-Cee. – Akkor már csak egy napunk marad a kampányra! Pénteken lesz a választás! – Nem szállnál be te helyettem? Gondold meg… – Én?! Először is, engem nem jelöltek. Másodszor, én soha nem fogok kiütni egy srácot. Nézzünk szembe a tényekkel, Suze. Te vagy az egyetlen, aki elfogadhatóan néz ki, plusz még esze is van. Mint Reese Witherspoonnak. Én inkább Dick Cheneyre hasonlítok. – Elképesztően lebecsülöd magad! – Tudod mit? Felejtsd el. – Cee-Cee hangja keserűen csengett. – Nem érdekel, mi lesz. Legyen csak Paul az alelnök a vadiúj ezüstmetál BMW-jével egyetemben. – És megszakította a vonalat. Néhányszor belehallóztam a kagylóba, majd feladtam. – Ez megőrült – mondtam rezignáltan. – Nekem is úgy hangzott – jegyezte meg Jesse. – Ki az az új fiú, aki beszállt ellened, és miért félnek ennyire a győzelmétől? Elhangzott hát a megkerülhetetlen kérdés, melyre csak azt válaszolhatom, hogy Paul Slater. Ha nem ezt válaszolom, hazudok. És bármit mondjak is később, csak féligazság lesz. Jobb esetben kegyes hazugság. Azt persze nem tudhattam, hogy ez a „később” már három óra múlva bekövetkezik; azt képzeltem, hogy, mondjuk, egy hét múlva. Vagy a jövő hónapban, amikorra csak megoldom valahogy a Slater-problémát. Tehát rengeteg időm van, még mielőtt Jesse szimatot fog. Ezért ezt válaszoltam: – Ó, csak egy új fiú. Nem is lett volna belőle semmi baj, ha három órával később nem kopog be hozzám Doki: – Suze? Jött valami neked. – Hozd be! Doki bejött, de nem láttam mást, csak egy óriási vörös rózsacsokrot. Legalább két tucat rózsából. – Hűha – ültem föl gyorsan. Azt hittem, Andy küldette. – Hova tegyem? – kérdezte a még mindig láthatatlan Doki. – Hova? – Jessere lestem, aki legalább úgy meglepődött a küldemény láttán, mint én. – Az ablakpárkányra. Doki óvatosan elhelyezte a csokrot, melyhez váza is járt, de előbb széttolta a párnákat, hogy helyet csináljon. Elővett egy kis fehér borítékot a zöld levelek közül. – Üzenet is van hozzá. – Köszi. – Föltéptem a borítékot. „Gyógyulj meg hamar! Szeretettel Andytől” – erre a szövegre számítottam. Vagy: „Hiányzol! Üdvözöl a Junipero Serra Missziós Gimnázium 3. osztálya”. Vagy: „Szörnyen csacsi lány vagy! Dominic atya”. Attól, amit ezek helyett olvastam, teljesen paff lettem. Annál is inkább, mert ott volt Jesse, elég közel ahhoz, hogy a vállam fölött ő is elolvashassa. Sőt még Doki is, aki ugyan szemben állt velem, de neki is látnia kellett a csupa nyomtatott betűvel írt üzenetet: BOCSÁSS MEG, SUZE! SZERETETTEL: PAUL.
48
12. FEJEZET Mint nőnek, elmondhatom, hogy végem volt. Különösen amikor Doki, aki természetesen nem tudta, hogy Jesse ott áll mellettem, meg azt sem, hogy ő az, akihez olthatatlan szenvedély fűz (legalábbis akkor, ha nem Paul Slaterrel csókolózom), megkérdezte: „Az a Paul küldte? Mindjárt gondoltam. Egész nap azzal nyaggatott, hogy miért nem mentél suliba.” Úgy szégyelltem magam, hogy képtelen voltam Jessere nézni. – Ööö… Igen. – Mit kellene megbocsátanod? Azt az alelnökügyet? – Nem… nem tudom. – Mert a kampányod tényleg befuccsolt. Kelly csokit osztogat. Jó lenne, ha te is gyorsan kitalálnál valamit, ami nagyot durran, különben csúnyán leégsz. – Kösz, David. Viszlát, David! Egy pillanatig furcsán nézett rám. Nem értette, miért akarok ilyen gyorsan megszabadulni tőle. Körülnézett, mint akinek most jut eszébe, hogy talán nem vagyunk egyedül. Hirtelen céklavörös lett. – Oké, szia! – és úgy kirohant, mintha puskából lőtték volna. Minden bátorságomat összeszedve, Jesse felé fordultam. – Nézd, nem úgy van, ahogy… – A folytatás bennem rekedt, mert Jesse gyilkos pillantást vetett rám. Szó szerint. Mint aki meg akar ölni valakit. Csak azt nem lehetett pontosan tudni, hogy kit. Az volt az érzésem, hogy éppúgy lehetek én az első számú célpont, mint Paul. – Susannah – szólalt meg olyan hangon, ahogy még sose hallottam beszélni. – Mi ez az egész? Nem volt joga haragudni. Egyáltalán nem. Neki is adva volt a lehetőség, de nem élt vele. Szerencséje, hogy olyan lány vagyok, aki nem adja föl könnyen a játszmát. – Nézd, el akartam mondani, de… – Mit akartál elmondani? – A jobb szemöldökét kettészelő sebhely, amely nem egy bandita késétől származott, mint romantikus képzeletem sugallta, hanem közönséges kutyaharapástól, teljesen kifehéredett annak jeléül, hogy nagyon haragszik. Mintha nem sejtettem volna amúgy is a hangjából. – Paul Slater megint itt van Carmelban, és te nem mondtad el? – Nem fog még egyszer exorcizálni – vágtam közbe. – Tudja, hogy amíg én itt vagyok, semmit se érne el vele. – Fütyülök rá. Téged akart megölni, nem emlékszel? És ez a fickó ugyanabba az iskolába jár, ahova te? Mit szól hozzá Dominic atya? – Azt, hogy megérdemel még egy esélyt. De… Jesse nem hagyta, hogy befejezzem. Felkelt az ágyamról, járkálni kezdett, s közben spanyolul motyogott a bajsza alatt. Nem értettem, mit, de nem hangzott megnyugtatóan. – Nézd, Jesse, éppen ezért nem mondtam el neked. Tudtam, hogy begurulsz. – Begurulok?! Susannah, meg akart ölni téged? – Ő azt mondja, hogy nem. Hogy magamtól is megtaláltam volna a kivezető utat. Hogy vannak ezek a lélekvezetők vagy mik, és én is közéjük tartozom. Ezek nemcsak látják és beszélni tudnak a halottakkal, hanem szabadon közlekednek is az élők és a holtak világa között. Jessere azonban nem úgy hatott ez az újság, ahogy vártam. Még mérgesebb lett: – Úgy látszik, az utóbbi időben jó sokat beszélgettetek. Akár azt is hihettem volna, hogy féltékeny. De mert tudtam, hogy nem az (nagyon is értésemre adta), csak megvontam a vállam: – Mit kellett volna tennem? Ugyanabba az iskolába jár, ahova én. Nem nézhetem levegőnek. – Persze nem kellett volna elmennem hozzá és mindjárt csókolózni is vele, ezt azonban végképp el akartam hallgatni Jesse elől. – Ráadásul egy csomó olyan dolgot tud a mediálásról, amiről Dominic atyának fogalma sincs. – És persze szívesen megosztja veled a tudását – szúrta közbe gúnyosan Jesse. – Úgy van. Végül is mind a kettőnknek megvan ez a különös adottsága… – Ő pedig mindig boldogan megosztotta az ismereteit a többi mediátorral.
49
Nagyot nyeltem: most megfogott. Miért pártfogol Paul engem olyan erősen? Abból ítélve, ahogy rám vetette magát, sejteni lehet, miért. Mégis nehezen hihető, hogy merőben a szex vágya fűti. Nálam jóval szemrevalóbb csajok is járnak a gimibe, akikkel ráadásul sokkal könnyebben boldogulna. Igaz, hogy egyikük se rendelkezik a közös adottságunkkal. – Nézd, túlreagálod a dolgot. Paul egy bunkó, és csak annyira bízom meg benne, amennyire a józan ész engedi. De azt nem hiszem, hogy megint el akarna kapni. És téged sem. Jesse nevetett, de nem úgy, mint aki jókedvében teszi. – Nem engem akar elkapni, querida. Nem nekem küld rózsákat. A csokorra néztem és elpirultam. – Értem, mire gondolsz. De szerintem csak azért küldte, mert tényleg szégyelli, amit tett. – A legújabb merényletét természetesen most se említettem: hadd higgye, hogy arra gondolok, amit a nyáron művelt. – Tudod, itt nincs senkije. – Az impozáns üvegvillára gondoltam, meg azokra a rideg, kényelmetlen bútorokra. – Szerintem az a fő problémája, hogy nagyon egyedül van. És nem tudja, hogyan változtathatna ezen, mert senki se tanította meg rá, hogy kell viselkednie egy jól nevelt srácnak. De sajnálhattam Pault, amennyire akartam, Jesse szemében hitvány alak volt és maradt. – Ahhoz képest, hogy nem tudja, hogy kell viselkednie egy jól nevelt srácnak, elég ügyesen adja a gáláns lovagot. – Odament a csokorhoz, és kéjjel letépett egy kövér, sötétvörös bimbót. Én pedig éreztem, hogy olyan pirosra gyúlok, mint az ablakpárkányon virító rózsák. – Paul nem szerelmes belém – tiltakoztam. Mert ha az lenne, folytattam magamban, nem küldte volna utánam a testőrét, hogy akadályozzon meg a menekülésben. – De még ha szerelmes lenne is… – Nem az? – Jesse a névjegyre bökött. – Erre eléggé rácáfol ez a levélke. – Majdnem fekete szeme még jobban elsötétült. – Susannah, történt valami köztetek? Amit el akarsz hallgatni előlem? A francba! Lenéztem az ölembe – így legalább félig eltakarta az arcomat a hajam. – Nem – mondtam az ágynak. – Dehogy. – Susannah… Amikor felnéztem, már nem a csokor, hanem az ágy mellett állt. És megfogta a kezem, s úgy nézett rám azzal a kifürkészhetetlen pillantásával. – Susannah – mondta újból, nem az iménti gyilkos indulattal, hanem olyan lágyan, mint amilyen az érintése volt. – Hallgass ide. Nem haragszom rád. Ha történt valami… akármi, amit el akarsz mondani, mondd el! – Mondtam, hogy nem történt semmi – ráztam a fejem. – Az égvilágon semmi. De Jesse nem engedett el. Ehelyett megsimogatta a hátam a hüvelykujjával. Visszafojtottam a lélegzetem. Lehet, hogy annyi idő után, amikor felém se nézett, végre bevallja, mit érez irántam? Mi van, ha nem azt érzi, amit remélek? Ha egyáltalán nem szeret? Ha az a csók afféle kísérlet volt csak? Egy teszt, amelyen elbuktam? Abba belehalok. Elbújok valahova, kifekszem, és agyő, élet. Nem, mondtam magamban. Senki nem szorítja meg így egy lány kezét, ha nem szereti. Jesse szeret engem. Szeretnie kell. Legföljebb visszatartja valami attól, hogy bevallja. – Tudod, Jesse – szólaltam meg, de nem mertem a szemébe nézni, hanem továbbra is a kezemet bámultam –, ha te akarsz mondani nekem valamit… akármit, ne zavartasd magad. Esküszöm, hogy mondani készült valamit. Nem tudom, mit, de valamit biztosan. Az ajka szólásra nyílt, ebben a pillanatban azonban kivágódott az ajtó, és Cee-Cee viharzott be Adammel a sarkában, meg egy halom papírral a kezében. – Elég a lazsálásból, Simon! Ideje munkához látni! Most azonnal! Már csak egy nap a választásig! Kelly és Paul már a sarkunkat tapossa. Kell egy ütős kampányszlogen. Éppolyan döbbenten bámultam rá, mint Jesse, aki úgy ejtette el a kezem, mintha tüzes parázs lett volna. – Szia, Cee-Cee – nyögtem. – Szia, Adam. Szép tőletek, hogy beugrottatok hozzám. Tifelétek nem szokás kopogni? – Miért, megzavartuk a beszélgetésedet a drágalátos Jesseddel? Jesse a nevét hallva felvonta a szemöldökét, én pedig már megint elvörösödtem: most még azt is megtudta, hogy beszéltem róla a barátaim előtt.
50
– Fogd be! – szisszentem Cee-Ceere. Cee-Cee lecsapta a köteg papírt, és elővett egy csomó vastag filctollat. – Tudjuk, hogy nincs itt. Nem áll autó a házatok előtt. És Brad is azt mondta, nyugodtan feljöhetünk. Naná. Adam észrevette a csokrot és füttyentett. – Ezt tőle kaptad? Tudja, mitől döglik a légy! Nem tudom, hogy reagált erre Jesse, mert nem mertem feléje nézni. – Aha… Hallgassatok ide, srácok, ez nem a legjobb… – Hűha! – Cee-Cee, aki letérdelt a padlóra a papírok mellé, meglátta a lábamat. – De gusztustalan! Olyan, mint azoké, akiket a Mount Everestről cipeltek le. – Azoké lefagyott – jegyezte meg Adam, és ő is letérdelt. – Csupa fekete volt. Ezek itt égési hólyagok. – Azok. És baromian fájnak. Úgyhogy… – Nem! – tiltakozott Cee-Cee. – Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlünk, Simon. Kell egy jó szlogen. Mint az iskolai újság szerkesztője, igénybe vehetem a fénymásolót, és lesokszorosíthatok egy csomó röplapot. Ne izgulj, már beszerveztem az ötödikes húgom haverjait, hogy osszák szét ebédszünetben. Biztosra akarok menni. Szóval mi legyen? Úgy ültem ott, mint egy bálvány, és csak az járt az eszemben: „Jesse. Jesse…” – Majd én megmondom – szólt Adam. – Legyen az, hogy „Válasszátok Suze-t, mert ő jobban húz!” – Ettől Kelly tutira berág – rázta a fejét Cee-Cee utálkozva. – És tutira beperel rágalmazásért. Vagy becsületsértésért. Ő talán nem nyüzsög eleget? Tudjátok, hogy az apja ügyvéd. – És ha csak annyit írunk rá, hogy „Suze-t akarjuk, ő a mi emberünk”? – Nem elég ütős. És nem is rímel. Úgy hangzik, mintha szakszervezetist akarnánk választani. Megkockáztattam egy pillantást Jesse felé, hogy lássam, mi az ő véleménye az egészről. Úgy vettem észre, nem is figyel. Még mindig a csokrot bámulta. – Ahhoz mit szóltok – kérdeztem, azt remélve, hogy mielőbb kitessékelhetem őket, hogy „Simon azt mondja, szavazzatok Suze-ra”? – „Simon azt mondja, szavazzatok Suze-ra” – mondta utánam Cee-Cee. – Nem rossz. És szellemes! – Máris leguggolt, hogy ráírja az első kiterített papírra. Most már biztos, hogy se ő, se Adam nem takarodik el egyhamar. Megint Jessere lestem, hogy tapintatosan jelezzem neki: sajnálom, hogy félbeszakítottak. De Jesse, legnagyobb ámulatomra, eltűnt. Hát nem ugyanolyan, mint a többi? Amikor végre eljutna a vallomásig, inába száll a bátorsága, és hipp-hopp felszívódik. Igazából nem hibáztattam. Én se szívesen szívnék egy levegőt olyanokkal, akik nem látnak. Pláne ha ez a levegő iszonyúan büdös a festékszagtól. De azon el kellett tűnődnöm, hogy hova lett. Remélhetőleg visszament Neil Jankow közelébe, nehogy már megint konfliktusba kerüljek egy újabb kísértettel. De Jesset mikor látom újra? Azt hiszem, Cee-Cee-ék is észrevették, hogy tele lett a szemem könnyekkel, mert kérdőn bámultak rám. Csak ekkor jutott eszembe, hogy nem az a fő kérdés, mikor, hanem az, hogy egyáltalán látom-e még. Mert ha meggondolom, miért jönne vissza hozzám? – Dehogy sírok! – ráztam a fejem. – Csak nem bírom a festékszagot. Szerencsére elhitték. Csak az volt a baj, hogy magamat nem tudtam becsapni.
51
13. FEJEZET A dolgok tágabb összefüggését figyelembe véve, nem kellett sokáig törnöm a fejem azon, hova tűnt Jesse. Konkrétan másfél nap kellett hozzá: eddig tartott, amíg annyira leapadt a dagadás, hogy fel tudtam húzni a Steve Madden papucsomat, és visszatérhettem a suliba. Azonnal hívattak az igazgatói irodába. Komolyan! A reggeli gyülekezéskor hangzott el, hogy „ne felejtsétek el eszébe juttatni a szüleiteknek Serra atya ünnepét, amely holnap reggel kezdődik ugyanitt, pontban 10 órakor. Lesz étel-ital, különféle játékos vetélkedők, zene és sok móka. Susannah Simon legyen szíves a gyülekező után bejönni az igazgatói irodába.” Ennyi. Azt hittem, Dom atya arra kíváncsi, hogy vagyok. Hiszen a lábam állapota miatt két napig nem jöttem iskolába. Egy rendes nevelő kíváncsi rá, meggyógyultam-e. Egy rendes nevelőt aggasztja a diákjai egészségi állapota. Kiderült, Dom atyát csakugyan aggasztja az állapotom, de nem annyira a fizikai, mint inkább a lelki. – Susannah! – Ezzel kezdte, amikor beléptem (na jó, nem beléptem, ez erős túlzás, mondjuk inkább úgy, hogy becsoszogtam. Szerencsére a papucsom talpa ki van párnázva, és a széles pánt majdnem teljesen eltakarta a tapaszokat. De még mindig mintha gombákon lépkedtem volna. A hólyagok egy része költemény lett). – Mikor számolsz be végre magadról és Jesseről? – folytatta az atya. Zavartan pislantottam. Az íróasztala előtti székre ültem le, mint rendesen. És mint rendesen, előhalásztam egy játékot az alsó polcról, ahol azokat a holmikat tárolja, melyeket a kollégái koboztak el a kisebbektől. – Miről kellene beszámolnom? – kérdeztem meglepetten, mert fogalmam se volt, mire céloz. Miből sejthettem volna, hogy egyáltalán tud Jesseről és rólam? Illetve hogy tudja az igazat? Ki árulhatta el neki? – Hogy ti… hogy ti ketten… – Szemmel láthatóan gondot okozott neki a szavak megválasztása. – Hogy te meg Jesse… azt hiszem, így mondják manapság… szóval jártok – bökte ki végül. Egyszerre olyan vörös lettem, mint a püspök sipkája, aki bármelyik pillanatban beállíthatott a sulinkba. – Mi… mi nem járunk – hebegtem. – Nem is tudom, miből… – De abban a pillanatban tudtam, miből jött rá. Legalábbis azt hittem, hogy tudom. – Paul Slater mondott valamit? Igazán meglep, atyám, hogy elhiszi, amit az a fiú mond. Tudja, hogy részben neki köszönhetem ezeket a hólyagokat? Egyszer csak se szó, se beszéd, rám vetette magát… – Azt nem tettem hozzá, hogy nem nagyon álltam ellen. Meg a többit. – És amikor el akartam jönni, utánam küldte a Pokol Angyalát… – Maga Jesse mondta el – szakított félbe az atya, ami ritkán fordult elő. – És mi van közted és Paul között? Annyira ledöbbentem, hogy meg se hallottam a második mondatot. – Micsoda?! Jesse mondta el? – Mintha hirtelen tótágast állt volna a világ. Jesse azt mondta, hogy „járunk”! Hát mégis érez valamit irántam? Ez nem lehet igaz. Velem nem szoktak jó dolgok történni. Soha. – Pontosan mit mondott Jesse? – kérdeztem óvatosan, mert bizonyosságot akartam, mielőtt túlságosan beleélném magam a dologba. – Hogy megcsókoltad – közölte Dom atya olyan kínban, mintha rajzszögeken ült volna. – Meg kell mondanom, Susannah, roppant aggaszt, hogy te nekem erről egy szót se szóltál. Még sosem csalódtam benned ennyire. Mit titkolsz még előlem? – Azért nem szóltam róla, mert csak egy gyors puszi volt, és hetekkel ezelőtt történt, és semmit se jelentett. – Vajon kihallotta-e a hangomból a csalódást? – Az égvilágon semmit. – Azt hittem, elég közel állunk egymáshoz, hogy tájékoztass egy ilyen fontos eseményről. – Fontos? Mennyire fontos? Nem történt semmi, oké? – Legnagyobb csalódásomra, tettem hozzá magamban. – Semmi olyasmi, amire gondol.
52
– Ebben biztos voltam. Jesse sokkal becsületesebb fiatalember, semhogy visszaéljen a helyzettel. De tudnod kell, Susannah, hogy akkor se hagyhatom jó lelkiismerettel, hogy folytatódjék… – Mi? Mondtam, hogy semmi, de semmi… – Elsősorban a szüleid kötelessége – folytatta úgy, mintha meg se hallotta volna a közbevetésemet –, hogy a testi-lelki egészségedről gondoskodjanak. Jessevel szemben azonban kötelezettségeim vannak, lévén a gyóntatója… – A mije?! Majdnem leestem a székről. – Fölösleges kiabálnod, Susannah, jól hallottad, mit mondtam. Az adott helyzetben azt tanácsoltam Jessenek, hogy költözzön be a rendházba. Most tényleg leestem a székről. Persze nem szó szerint, hanem fel akartam állni, de annyira fájt a lábam, hogy el kellett kapnom a köztünk levő asztal sarkát. Azon a visító hangon, amit annyira utálok a lányoknál, azt kiáltottam: – A rendházba?! – És még egyszer: – A rendházba?! – Igen, a rendházba. Nagyon jó dolga lesz ott, Susannah. Tudom, hogy nehéz lesz elfogadnia, hogy eljön onnan, ahol meghalt. De mi nagyon egyszerűen élünk, sok tekintetben ahhoz hasonlóan, amihez Jesse hozzászokott az életében. – Jesse beleegyezett? – hallottam magamtól ugyanazon a visító hangon. – Azt mondta, oké? Dominic atya úgy nézett rám, mint aki könyörög. – Igen. Talán úgy érezte… és azt kell mondanom, egyetértek vele, hogy tekintettel a te… temperamentumodra… Ezen a ponton, nem tudom, honnan, kibuggyantak a könnyeim. Az jelezte, hogy viszketni kezdett az orrom. A következő pillanatban kétségbeesetten próbáltam visszanyomni őket, mert tudtam, mit akar mondani még az atya. Ott volt előttem fehéren-feketén: Jesse nem szeret. Sose szeretett. Az a csók csak kísérlet volt. Téves kísérlet. Egy nagy-nagy tévedés. És Jesse már azt is tudja, hogy hazudtam neki Paulról. Sőt talán azt is, hogy miért. Azért, mert őt szeretem, mindig is őt szerettem, és nem akartam elveszíteni. Azért megy el, hogy ne kelljen megmondania az igazat: hogy nem viszonozza az érzelmeimet. Menthetetlen lúzer vagyok! Visszahanyatlottam a székre, és megállíthatatlanul bőgtem. De már nem bántam. Azzal se törődtem, mi a véleménye az atyának arról, hogy egy férfi miatt bőgök, mert nem tudom nem szeretni amiatt, amit most tutira és megmásíthatatlanul megtudtam: hogy nem szeret viszont. – Nem… nem értem – dadogtam. – Mit csináltam rosszul? – Semmit, Susannah – mondta az atya gyöngéden. – De jobb lesz így. Ezt neked is be kell látnod. Dom atya csakugyan nem ért az eleven nőkhöz. (A kísértetekhez annál inkább.) De kétségtelenül jót akart. Felállt, odajött hozzám, kezét a vállamra tette és óvatosan megveregette. Nem az az elérzékenyülő fajta. – Jól van, na. Meglátod, rendbe jönnek a dolgok. – Soha… többé… nem… jönnek… rendbe – hüppögtem. De az atya még nem fejezte be: – Jessenek viszont mennie kell. Ez az egyetlen megoldás. – Az az egyetlen megoldás, hogy hagyja ott az otthonát? – kérdeztem mérgesen, és megtöröltem a szemem az antilopdzsekim ujjával. – Nem az az otthona, Susannah. Sosem volt az övé. Az a te otthonod. Azelőtt pedig az a fogadó volt, ahol megölték. A „megölték” hallatán újból eleredtek a könnyeim. Dom atya válaszul ismét megveregette a vállam. – Próbáld felnőtt szemmel nézni a dolgot, Susannah. Biztos vagyok benne, hogy többé-kevésbé tudod kezelni a helyzetet. Mint ahogy a többit is, ami az életedben adódott. Most pedig elmehetsz. Mindjárt vége az első órának. De nem mentem el. Csak ültem ott és meg-megszívtam az orrom, mert még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást. Szerencse, hogy vízálló szempillaspirált használok. Dom atya azonban, ahelyett, hogy megsajnált volna, amint egy csuhástól elvárható, gyanakodva nézett rám.
53
– Remélem… Nem hinném, hogy… Úgy érzem, figyelmeztetnem kell… Nagyon kemény fejű lány vagy, de remélem, emlékszel rá, mit mondtam neked egyszer. Hogy ne használd az… ööö… a női vonzerődet Jessevel szemben. Ha ez megríkat, sírd ki magad itt, de semmi esetre se Jesse jelenlétében. Ne nehezítsd meg neki még jobban a dolgot. Megértetted? Felálltam, de a fájdalom megint a lábamba hasított, úgyhogy azonnal megbántam. – Minek néz engem? Azt hiszi, könyörögni fogok neki? Ha menni akar, menjen. Még örülök is neki. – A hangom, persze, rácáfolt a szavaimra. – De tudja meg: nem fair. – Az életben nagyon kevés fair dolog van, Susannah. De talán nem kell emlékeztesselek rá, hogy a tiedben sokkal több a jó, mint a legtöbb emberében. Úgyhogy szerencsés vagy. – Szerencsés?! Hahaha! – Úgy látom, máris jobban vagy, úgyhogy futás. Sok még a dolgom a holnapi ünneppel kapcsolatban. Eszembe jutott, mennyi mindenről nem szóltam neki. Például a Jankow testvérekről. Nem szólva dr. Slaskyról meg a lélekvezetésről. Legalább Paulról szólnom kellett volna. Meg az „újrakezdési” fogadkozásáról. Vagy mégse? Paultól semmi jó nem várható, tanú rá a sajgó lábam. Az az igazság, hogy az atya egy kicsit felbosszantott. Több részvétet vártam tőle. Hiszen összetörte a szívemet. Ráadásul Jesse helyett. Jessenek nem volt annyi bátorsága, hogy a szemembe mondja az igazat. Rábízta a „gyóntatójára”. Kezdtem sajnálni, hogy nem 1850 körül élek, amikor a papokra bízták az ilyen piszkos munkát. Futásról, persze, szó se lehetett. Kicsoszogtam az igazgatói irodából, és baromian sajnáltam magam. Még mindig szivárogtak a könnyeim. A titkárnő észrevette, és anyáskodva pillantott rám: – Mi a baj, szívem? Itt egy zsebkendő! Ez sokkal vigasztalóbb cselekedet volt, mint bármi, amit az atya tett az elmúlt fél órában. Elvettem a zsebkendőt, kifújtam az orrom, és még néhányat kivettem a dobozból: szükségem lehet rájuk. A kerengőbe érve megpróbáltam összeszedni magam. Oké, nem szeret. Rengetegen nem szerettek a múltban, de egyik se borított ki ennyire. Hiszen Jesseről volt szó, akibe szerelmes vagyok. De ha ő nem akarja, úgy is jó. Akkor miért nem tudom abbahagyni a bőgést? Mit fogok csinálni nélküle? Annyira hozzászoktam, hogy itt van a közelemben. És mi lesz Tüsivel? Ő is bevonul a rendházba? Szerencsés teremtmény: ő vele mehet. A kerengő árnyékából kinéztem a napsütötte udvarra, de nem sokat láttam belőle. Talán igaza van Dom atyának: tényleg jobb lesz így. Mert tegyük fel egy pillanatra, hogy Jesse viszonozza a szerelmemet. Mihez kezdenénk? Randiznánk? Moziba járnánk? Én vennék jegyet? Persze csak egyet. És mindenki kinevetne, hogy ott ülök egymagamban. Egy igazi fiúra van szükségem. Nemcsak egy srácra, akit ott látnának mellettem, hanem olyasvalakire, aki tetszene, és akinek én is tetszenék. És ha Jesse tudomást szerezne róla, talán rájönne, milyen kolosszális hibát követett el. Mulatságosan hangzik, de az történt, hogy mialatt ezen agyaltam, az egyik oszlop mögül váratlanul előlépett Paul Slater.
54
14. FEJEZET – Menj innen! – förmedtem rá. Még mindig folytak a könnyeim, és ezt épp őelőle szerettem volna eltitkolni. Remélhetőleg nem vette észre. De hiába reménykedtem. – Mi ez az özönvíz? – kérdezte. – Semmi. – Megint a dzsekim ujjával töröltem meg a szemem, mert már az összes papírzsebkendőt elhasználtam. – Allergia. – Nesze! – és elővett egy tiszta, fehér zsebkendőt. Furcsa, de semmi másra nem tudtam fókuszálni, mint erre a fehér négyszögre. – Igazi zsebkendőd van? – Néha jól jön – felelte vállat vonva. Nem ezt a választ vártam, úgyhogy önkéntelenül elnevettem magam. Paul többnyire félelmet kelt bennem, de néha mulatságos is tud lenni. Felitattam a könnyeimet, s közben, sajna, a kívántnál jobban tudatában voltam, milyen pasi a zsebkendő tulajdonosa. Paul ezen a délelőttön különösen jól festett grafitszürke kasmír pulóverében és csokoládébarna bőrdzsekijében. És muszáj volt a szájára lesnem, amitől azonnal eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor összeért az enyémmel, jó. Még annál is jobb. Aztán a szemére kúszott a pillantásom. Amit majdnem kinyomtam. Nem látszott rajta semmi. Paul, úgy látszik, sérthetetlen. Nem tudom, észrevette-e, mit nézek. Hirtelen rátette a vállamra a kezét, és ahhoz a majd három láb vastag oszlophoz szorított, amelynek nekitámaszkodtam. Valósággal odabilincselt. – Miért akart látni Dominic atya? – kérdezte barátságosan. Noha kifejezetten egy megfelelő, eleven srácot kerestem, abban távolról se voltam biztos, hogy Paul lenne az. Szexi meg minden, de… Meg akart ölni. Az ilyen fiút nehéz szeretni. Úgyhogy, mondhatni, kétfelé szakadtam, miközben a karjainak a foglya voltam. Egyrészt jólesett volna elkapni a fejét és rátapasztani a szám a szájára. Másrészt ugyanilyen szívesen tökön rúgtam volna azért, amit előző nap művelt. Ő meg a Pokol Angyala. Se ezt, se azt nem tettem. Csak álltam ott, és a szívem hangosan dobogott a mellemben. Végtére ez az a srác, aki miatt heteken át lidércálmok kínoztak. Az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul csak azért, mert az illető benyomult a nyelvével a számba, és az váratlanul jólesett. – Ne aggódj – mondtam, magamnak is idegen hangon (a sok bőgéstől berekedtem). – Nem mondtam neki semmit rólad, ha ez érdekel. Szemmel láthatóan megkönnyebbült. Még az egyik kezét is elvette, és csavargatni kezdte a vállamra hulló hajtincsemet. – Jobb szeretem, ha le van eresztve a hajad – mondta. – Mindig így kellene hordanod. Át akartam bújni a másik karja alatt. – Hova mész? – Még közelebb nyomult hozzám; jó, ha három hüvelyk választott el minket egymástól. A szája még a reggeli fogpaszta illatát lehelte. Jesse leheletének nincs szaga, hiszen nem él. – Paul – szólaltam meg, tőlem telhetően nyugodtan. – Ne itt, oké? – Hát hol? – De nem mozdult. – Jaj istenem! – Kezem a homlokomhoz emeltem. Forrónak éreztem, de tudtam, hogy nincs lázam. Akkor mitől forró? A kerengőben kellemesen hűvös volt. – Nem tudom. Nézd, egy csomó dolgot kell tisztáznom. Nem hagynál békén egy kicsit? – De. Megkaptad a virágokat? – Meg. – Akármitől izzott is a homlokom, pillanatnyilag csak arra vágytam, hogy elbújhassak a lányok ruhatárában, és ott is maradjak addig, amíg át nem kell öltözni a tornaórára. – De ha azt hiszed, hogy elfelejtettem, amit velem műveltél, csak azért, mert egy csokor virágot küldtél… – Megírtam, hogy sajnálom. Még jobban sajnállak a lábad miatt. Hagynod kellett volna, hogy hazavigyelek. Esküszöm, hogy semmivel se próbálkoztam volna. – Igazán? – Felnéztem rá: jó egy fejjel volt magasabb nálam, és még mindig csak néhány hüvelyk választott el tőle. – Azt minek nevezed, amit most csinálsz?
55
– Suze! – Megint csavargatni kezdte a hajam. A lehelete az arcomat simogatta. – Hogy vegyelek rá, hogy szóba állj velem? Teljesen téves képet alkottál rólam. Azt hiszed, rossz fiú vagyok, pedig ez nem igaz. Inkább sok szempontból hasonlítok hozzád. – Ebben kételkedem. A közelsége miatt nehéz volt megőrizni a tárgyilagosságomat. – Komolyan az a véleményem, hogy egy csomó közös vonásunk van. Kivéve azt, hogy te mindenáron segíteni akarsz másokon. Minden egyébben egyformák vagyunk. Cinikusak és bizalmatlanok másokkal szemben. Semmitől nem lepődünk meg, és semmi nem hat ránk. Legalábbis mostanáig. – Mit gondolsz, ki az, akiben a legkevésbé bízom? – kérdeztem. – Tebenned, Paul. – Nem tudom, miért. Hiszen minket az Isten is egymásnak teremtett. Csak mert előbb találkoztál Jessevel… – Stop! – Ez a szó akkorát dörrent, mint egy ágyúlövés. Nem viseltem el, hogy kiejtse ezt a nevet. – Figyelmeztetlek, hogy… A számra tette a mutatóujját: – Pszt! Ne mondj olyat, amit később megbánsz. – Levette a számról az ujját, lecsúsztatta az államon, onnan a nyakamra. – Az a baj, hogy félsz attól, amit érzel. Nem mered bevallani magadnak, hogy én tudok egyet-mást, amit te meg „a bölcs Gandalf”, alias Dom atya nem tud. Félsz beismerni, hogy nem tartozol annyival a drágalátos Jessednek, mint hitted. Valld be, hogy te is éreztél valamit, amikor tegnap megcsókoltalak. Ne tagadd! Éreztem-e valamit tegnap? Most éreztem valamit, pedig csak annyi történt, hogy az ujja végigsiklott a nyakamon. Nem jó, ha az a srác, akit ki nem állok – mert ki nem állom! –, ilyen érzést tud kelteni bennem. Olyan közel hajolt hozzám, hogy a melle odaért a pulóverem elejéhez. – Nem akarod még egyszer kipróbálni? A száját már csak pár centi választotta el az enyémtől. Gőzöm sincs, miért nem hagytam, hogy megcsókoljon. Ugyanis kifejezetten vágytam rá. Minden idegszálammal. Azok után, hogy Dom atya lehordott, jólesett volna megbizonyosodni arról, hogy van, akinek kívánatos vagyok. Lehet, hogy a lényem egyik fele még mindig félt. Talán a szívem is ezért vert olyan veszettül. Akármi volt is az oka, nem hagytam, hogy megcsókoljon. Hátrafeszítettem a nyakam, hogy távolabb kerüljek a szájától. – Nagyon rossz napom van, Paul, úgyhogy díjaznám, ha visszavonulnál. – A mellének feszítettem a kezem, és teljes erőből ellöktem. Nem volt rá fölkészülve, és hátratántorodott. – Mi lelt? – kérdezte, miután visszanyerte az egyensúlyát és a lélekjelenlétét. – Semmi – mondtam, a zsebkendőjét gyűrögetve. – Csak… rossz híreket kaptam. – Tuti, hogy nem ezt kellett volna mondanom, mert felébresztettem vele a kíváncsiságát. Most már tényleg nem szabadulok meg tőle egykönnyen. – Csak nem dobott a lovagod? Olyan hang tört fel belőlem, ami a sírás és a légszomj között volt. Pault éppúgy meglepte, mint engem. – Hűha! Bocs. Tényleg ejtett? Csak megráztam a fejem, mert nem mertem megszólalni. Bárcsak húzna el! Fogná be a száját és húzna el! – Sejtettem, hogy baj van a Paradicsomban, mivel nem jelentkezett, hogy seggbe rúgjon a történtek után. Valahogy visszatért a hangom: – Nincs szükségem rá, hogy Jesse harcoljon helyettem. – Eszerint nem szóltál neki a kettőnk dolgáról. Vagy szóltál, de nem érdekli. Így van? – Be kell mennem az osztályba – mondtam gyorsan, és máris indultam. De Paul hangja megállított: – Az a kérdés, miért nem mondtad el neki. Talán nem merted? Mert a szíved legmélyén olyasmit érzel, amit magadnak se mersz bevallani?
56
– Vagy a szívem legmélyén el akartam kerülni egy gyilkosságot. Jesse eddig se nagyon komált. Ha elmondom neki, mit tettél, vagy mire készültél, mérget rá, hogy megöl. – Merő kitaláció volt, de Paul ezt nem tudhatta. Viszont úgy fogadta, ahogy vártam: – Mégiscsak kedvelsz egy kicsit, különben hagytad volna. Ebben a pillanatban kivágódott az összes ajtó, és a diákok kirajzottak a kerengőbe. A missziós gimiben nincs csengő, nem akarják, hogy megzavarja a kert és a templom méltóságát, ezért amikor a nagymutató eléri a tizenkettest, egyszerűen átvonulunk a következő terembe. Vége az első órának, állapítottam meg, miközben körülvett a horda. – Erről van szó, Suze? – kérdezte Paul, aki az emberfolyam ellenére a helyén maradt. – Nem akarod, hogy feldobjam a talpam. Azt akarod, hogy a közeledben legyek. Mert kedvelsz. Valld be! Ezzel a sráccal tényleg kár vitatkozni. Sokkal jobban el van telve magával, semhogy másokra figyeljen. Amellett… igaza van. – Hát itt vagy, Paul! – Kelly Prescott sietett oda hozzá, jobbra-balra lendítve mézszőke loboncát. – Már mindenhol kerestelek. Hallgass ide, azt gondoltam ki, tudod, a választással kapcsolatban, hogy ebédszünetben körbejárjuk a büfét meg az udvart, és kiosztjuk a csokit. Hogy a banda eszébe juttassuk a szavazást. Paul ügyet se vetett rá. Jégkék szemét még mindig rám szegezte. – Nos, Suze? – kérdezte újra, túlharsogva az ajtócsapkodást meg a tömeg lármáját. – Bevallod vagy nem? – Neked intenzív pszichoterápiára van szükséged – vetettem oda. Kelly, aki egész idő alatt nyugtalan pillantásokat küldött felém, megrángatta a bőrkabátja ujját: – Helló, Paul! Térj vissza a földre! Választás lesz! Ma délután! Paul ekkor olyasmit tett, ami tutira bekerül a missziós iskola krónikájába, és nemcsak azért, mert Cee-Cee is tanúja volt, és jól az eszébe véste, hogy majd hírül adhassa a Missziós Harangban. Olyasmit tett, amire senki se vetemedett (kivéve engem) az alatt a tizenegy év alatt, amióta Kelly ebbe az iskolába jár: ellökte. – Miért nem tudsz öt percre se békén hagyni? – És lefejtette az ujjait a bőrdzsekijéről. Kellyt mintha pofon ütötték volna. – Mi… micsoda?! – Hallottad! – vetette oda Paul. Észre se vette, hogy hirtelen mindenki megállt, hogy lássa, mi következik még. – Az agyamra mész a hülye választásoddal is, meg az egész hülye iskoláddal! Felfogod végre? Tűnj el az utamból, mielőtt olyat mondok, amit magam is megbánok! Kelly akkorát pislantott, mintha kiesett volna a kontaktlencséje. – Paul! De a választás! A csokik! Paul gyilkos pillantást vetett rá. – Fogd a csokijaidat, és dugd a… – Mr. Slater! – Az egyik novícia, akinek az volt feladata, hogy ne hagyjon bennünket túlságosan lármázni, odasietett hozzá. – Menjen be az igazgatói irodába! Azonnal! Paul valami olyat mondott a novíciának, aminek legalábbis intő, de lehet, hogy kicsapás lesz a következménye. Még én is belepirultam, pedig három fiútestvérem van, akik közül kettő ugyanezt a nyelvet beszéli, ha nincs a közelben az apja. A novícia könnyekre fakadt, és elrohant Dominic atyáért. Paul utánanézett röpködő fekete szoknyájának, majd Kellyre pillantott, aki szintúgy elbőgte magát. Aztán rám. Ha a pillantás ölni tudna… Harag és utálkozás volt benne, legfőképpen azonban – nem hiszem, hogy tévednék – fájdalom. Komolyan! Paulnak fájt, amit mondtam neki. Sose gondoltam arra, hogy Paulnak fájhat valami. Lehet, hogy igaz, amit Jessenek mondtam? Lehet, hogy csakugyan egy jó barát kellene neki? A következő pillanatban sarkon fordult és kisétált az iskolából. Nem sokkal később hallottam, hogy felbőg a kocsija motorja, és sivítva lő ki a parkolóból. – Nahát! – szólalt meg Cee-Cee. – Szerintem ezzel eldöntötte a választást. – Fölrántotta a karomat: – Éljen az alelnök kisasszony!
57
15. FEJEZET Paul aznap már nem jött vissza. Az a hír terjedt el az osztályban, hogy ha bejön, automatikusan felfüggesztik egy hétre. Debbie Mancuso ezt egy hatodikostól hallotta, akinek Dom atya titkárnője árulta el, amikor átadta az igazolást arról, miért nem vett részt az első órán. Az látszott a legjobbnak, ha távol marad, amíg a dolgok elcsitulnak egy kicsit. A novícia, akit olyan durván legorombított, állítólag hisztirohamot kapott, úgyhogy le kellett fektetni a betegszobában, és borogatást kellett tenni a homlokára. Láttam, hogy Dom atya komor képpel járkál fel-alá a betegszoba előtt. Szívesen odamentem volna hozzá, hogy közöljem: „Én figyelmeztettem!” Végül letettem róla, mert mi értelme? Amellett még mindig haragudtam rá Jesse miatt. Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban haragudtam. Mintha ők ketten összeesküdtek volna ellenem. Mintha csak egy buta kamaszlány lennék, aki a fejébe vett valamit, amiből ki kell gyógyítani. Jesse még ahhoz is gyáva, hogy a szemembe mondja, nem szeret. Mit képzel, mit tennék? Behúznék neki egyet? Ami azt illeti, szívesen megtenném. Mindeközben az volt a leghőbb vágyam, hogy eltűnjek valahova és kinyúljak. Azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. Kelly Prescott is elég nyamvadtan nézett ki. De ő jobban viselte az áldozat szerepét: a maradék csokiszeletekről drámaian levette a papírt, megfordította és ráírta: „Simon”. Egyszóval megint együtt húzhatjuk a harci szekeret. Egyhangúlag választottak meg a Junipero Serra Missziós Gimnázium 3. osztályának alelnökévé. Illetve egyvalaki Brad Ackerman nevét írta a cédulára. Senkinek nem kellett sokáig törnie a fejét, ki lehetett: még a kézírását se változtatta el. De az esti bulira való tekintettel mindenki megbocsátott neki. A vendégeket figyelmeztették, hogy ne jöjjenek tíz előtt: Szundi addig hordja ki a rendeléseket a Peninsula Pizzából, és csak ezután ér haza a hordó sörrel meg néhány tucat „zá”-val. Andy és anya reggel üzenetet hagyott a hűtőszekrényen, felsorolva, mikor hol érhetjük el őket baj esetén, és megtiltva, hogy idegent engedjünk a házba, amíg ők távol vannak. Bamba ezt különösen röhejesnek találta. Engem viszont fontosabb dolgok aggasztottak, mint egy jacuzzis kerti buli. Cee-Cee és Adam is meg akarta ünnepelni a suli után a győzelmet, amire én igazán nem szolgáltattam okot, hiszen a vetélytársam gyakorlatilag ki lett rúgva. De Adam kerített az alkalomra egy üveg habzóbort, úgyhogy nem mondhattam nemet. Ő is, Cee-Cee is keményen pedálozott a győzelmemért, én ellenben csak azzal az egyetlen béna szlogennel járultam hozzá. Úgyhogy a bűntudat arra késztetett, hogy suli után lemenjek velük a partra, és ott is maradjak napnyugtáig. Ez egyébként hagyománynak számít azóta, hogy először győztem nyolc hónappal ezelőtt, alig néhány héttel azután, hogy Carmelba költöztem. Amikor hazaértem, több felfedezést tettem. 1, Néhány vendég a vártnál jóval korábban állított be. Közéjük tartozott Debbie Mancuso, akit azóta is esz a fene Bambáért, hogy rajtakaptam őket annak idején Kelly Prescottéknál, 2, Debbie mindent tudott Jesseről. Vagy azt hitte, hogy mindent tud róla. – Szóval ki az a srác, Suze, akivel jársz? – tudakolta a konyhában, miközben ügyesen egymásra tornyozta a söröshordóra váró műanyag poharakat. Bamba kint volt a kertben néhány sráccal, és jókora mennyiségű klórt szórtak a medencébe, ellensúlyozandó a tömérdek bacilust, ami majd a mosdatlan haverjai révén kerül bele. Debbie különben oltárian kicsípte magát: szoros, rövid topot és buggyos háremnadrágot viselt, amivel a nagy seggét akarta leplezni, de épp az ellenkező hatást érte el vele. Nem szívesen ócsárlom a saját nememet, de Debbie elviselhetetlen kullancs. Évekig tapadt Kellyre. Remélhetőleg nem fog ezentúl engem boldogítani. – Csak egy srác – feleltem hűvösen, és elővettem a hűtőszekrényből egy palack ásványvizet. Nem ártott volna egy kis koffein is, megerősítendő magam az estére. Előbb Jesse, majd Paul, végül ez a buli… – Az RLS-be jár? – faggatózott tovább Debbie. – Nem. – Kinyitottam az üveget. – Nem gimis. – Hát? Csak nem kollégista? Jake haverja? – Nem. – Mivel nem árultam el többet, ő folytatta:
58
– Ma délelőtt tényleg cikis volt a szitu, nem igaz? Az a jelenet Paullal. – Aha. Vajon odafönt van-e Jesse, vagy búcsúzás nélkül húz el? Ahogy az utóbbi időben mentek a dolgok, ezen se csodálkoznék. – Egyesek szerint… ööö… – Debbie sosem volt a szavak embere, de most még nehezebben nyögte ki, amit akart – tetszel Paulnak. – Igazán? Végre tetszem valakinek. – Több szót nem vesztegettem rá. Sarkon fordultam és felvonultam a szobámba. A lépcsőn Dokiba botlottam. Hátizsák, hálózsák és a laptopja volt nála, amit a számítógépes táborban érdemelt ki a legjobb videojáték kiötlésével. Max követte pórázra kötve. – Hát te? Hova? – Toddhoz – Todd David kebelbarátja. – Nála alhatunk. Itt ma nemigen tud aludni senki. – Bölcs elhatározás – bólintottam. – Te is jobban tennéd, ha elhúznál. Menj el Cee-Ceehez. – Oké. – Szalutáltam neki az ásványvízzel. – De még el kell intéznem valamit. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Nem lepett meg, hogy Jesse nincs a szobámban. A gyáva! Lerúgtam a papucsomat, bementem a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót. Nem mintha a zárak számítanának a kísértetek esetében, és nem mintha számíthatnék Jessere a közeljövőben. De így nagyobb biztonságban éreztem magam. Megnyitottam a csapot, levetkőztem, bemásztam a kádba, s hagytam, hogy a finom meleg víz fáradt testemet és agyongyötört lábaimat simogassa. Sajnos, a szívemet nem volt mivel megvigasztalni. Egy tábla csoki sokat segíthetett volna, de azt nem tartottam a fürdőszobában. Az volt a legrosszabb, hogy a szívem mélyén tudtam, Dominic atyának igaza van: jobb, hogy Jesse elköltözött. Az talán jobb lenne, ha marad, és én tovább sóvárgok utána? A viszonzatlan szerelem szép lehet a regényekben, de a való életben annál cikibb. Az keserített el leginkább, hogy amikor hetekkel ezelőtt Jesse megcsókolt, megesküdtem volna rá, hogy érez irántam valamit. Nem azt, amit én éreztem Paul esetében, ami, valljuk be, nem volt több, mint testi kiéhezettség. Szeretni tuti, hogy nem szerettem. Abban viszont biztos voltam, hogy Jesset szeretem. Sőt abban is, hogy én se vagyok közömbös neki. Tévedtem, mint mindig. Vagy többnyire. Akkor miért vagyok meglepve? Egy kis ázás után kiszálltam a kádból, friss tapaszokat ragasztottam a sebeimre, és felvettem a legkényelmesebb, több helyen is szakadt farmeromat, amit tilos volt viselnem házon kívül. Anya már rég ki akarta dobni egy napszítta fekete selyemgarbóval együtt. Amikor visszamentem a szobámba, ott találtam Jesset a szokott helyén: az ablakülésen, Tüsivel az ölében. Elég volt egy pillantás, hogy megállapítsam, tud róla, hogy Dominic atya beszélt velem, és most arra kíváncsi, hogyan reagálok rá. Nem akartam csalódást okozni neki, ezért udvariasan megkérdeztem: – Még itt vagy? Azt hittem, beköltöztél a rendházba. – Susannah – szólalt meg olyan mély hangon, mint amilyen Tüsié, amikor az ajtón keresztül rámordul Maxra. – Nem akarlak visszatartani – folytattam. – Hallottam, hogy odaát már ma este is rengeteg a munka. Tudod, a holnapi ünneppel kapcsolatban. Biztos hasznodat vennék. Hallottam a saját szavaimat, de esküszöm, nem tudtam, honnan jönnek. Mintha egy idegen beszélne helyettem. Még a fürdőszobában megfogadtam, hogy ezentúl éretten és ésszerűen fogok viselkedni, és tessék: egy perce se beszélek, és csupa hülyeséget mondok. – Susannah – szólalt meg újra, és fölállt. – Be kell látnod, hogy jobb lesz így. – Persze. – Megvontam a vállam, hadd lássa, milyen könnyedén veszem a dolgot. – Üdvözletem Ernestine nővérnek! Csak állt és nézett, de nem tudtam megfejteni az arckifejezését. Ha értenék hozzá, nem szerettem volna bele. A szeme fekete, annyira fekete, amennyire Paulé kék. És megfejthetetlen. – Csak ennyit tudsz mondani? – kérdezte haragosan. Nem hittem a fülemnek. Még ő van megsértődve! Ő haragszik énrám!
59
– Ennyit. – Aztán eszembe villant valami. – Azaz nem. Megfeledkeztem Craigről. Mi van vele? Koromfekete szemét megint elrejtette a szemhéja. Szinte csalódottnak látszott. Mintha neki lett volna oka a csalódásra, mikor az én szívemet törte össze. – Ugyanaz, ami volt. Elkeseredett a halála miatt. Ha akarod, szólhatok Dominic… – Szerintem az atya és te már eleget tettetek érte. Craiget majd én intézem el. – Rendben – bólintott. – Akkor hát… Isten áldjon, Susannah! – De nem mozdult. Ehelyett olyasmit tett, amit egyáltalán nem vártam: kinyújtotta a kezét, és megérintette az arcomat. – Susannah! – A szemét, amelyben egy-egy fehér csillagocska ragyogott ott, ahol visszatükrözte a lámpa fényét, az enyémre emelte. – Susannah, én… – De nem tudta befejezni, mert hirtelen feltárult az ajtó. – Bocsánat a zavarásért! – mondta Paul Slater.
60
16. FEJEZET Paul! Őróla teljesen megfeledkeztem. Ahogy arról is, ami az elmúlt napokban történt köztünk. És amiről nem szerettem volna, ha Jesse tudomást szerez. – Nehezedre esett volna kopogni? – kérdeztem, azt remélve, hogy nem veszi észre a hangomban megbúvó pánikot. – A lenti ricsajból rájöttem, hogy vendégeitek vannak – mondta válasz helyett. Igencsak derűsnek látszott ahhoz képest, hogy egy hétre kitiltották a suliból. – De arra nem gondoltam, hogy te De Silva urat szórakoztatod. Jesse meglehetősen ellenségesen fogadta Paul kaján megjegyzését: – Slater! – Hogy van uraságod? – Addig jól voltam, amíg te ide nem dugtad a képed. Paul szemöldöke fölhúzódott, mintha meg lenne lepve. – Igazán? Eszerint Suze nem mondta el neked, amit megtudott. – Mi a… – kezdte Jesse. Villámgyorsan Jesse elé álltam, mintha így megvédhetném; az volt a sejtésem, hogy Paul rosszra készül. – A lélekátvitelről? – vágtam közbe. – Nem, arról még nem volt alkalmam szólni. De ami késik, nem múlik. Kösz, hogy eszembe juttattad. Paul rám vigyorgott. – Nem ezért jöttem – legyintett, kivillantva mind a harminckét fogát. Észrevettem, hogy Jesse izmai megfeszülnek. Ő is, Tüsi is utálja Pault. A macska felugrott az ablakdeszkára. Hátán fölmeredt a szőr, és hangosan morgott. Jesse nem mutatta ki ilyen nyíltan az érzelmeit, de sejtettem, hogy ez csak idő kérdése. – Ha Brad bulijára jöttél – mondtam –, az odalent van. – Nem is a buli miatt jöttem, hanem hogy ezt visszaadjam neked. – Benyúlt a farmerja zsebébe, és elővett valamit. – A szobámban felejtetted tegnapelőtt. Lenéztem a kinyújtott tenyerére: az a teknőc hajcsat volt benne, amit elveszítettem. De nem nála, hanem még hétfőn, az első tanítási napon. Kieshetett a hajamból, ő pedig fölszedte és egész héten őrizte, hogy majd Jesse pofájába vághassa. Az én életemet pedig tönkretegye. Mert Paul se nem igazi mediátor, se nem lélekvezető, hanem egy istencsapása, aki mindent tönkretesz, amihez hozzáér. Egyetlen pillantás Jessere meggyőzött róla, hogy a látszólag hanyagul odavetett mondat – „A szobámban felejtetted tegnapelőtt” – pontosan célba talált. Jesse úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon vágtak. Paul általában így hat az emberekre. – Köszi. – Kikaptam a csatot a kezéből. – Csakhogy nem nálad veszítettem el, hanem a suliban. – Biztos? – mosolygott rám. Elképesztően ártatlanul tud nézni, ha akar. – Megesküdtem volna rá, hogy az ágyamon felejtetted. A valóságos ökölcsapás a semmiből jött. Esküszöm, hogy nem sejtettem. Az egyik pillanatban ott álltam és lázasan törtem a fejem, hogy magyarázzam el hihetően az egészet Jessenek, a másikban pedig az ökle Paul képén landolt. Emez se volt fölkészülve rá, különben lebukott volna. Így azonban egyenesen az öltözőasztalomnak esett. Fésű, kefe, parfümös és körömlakkos üvegek repültek szerteszét, a fodros terítő lecsúszott. Gyorsan megint közéjük álltam, hogy legalább a folytatást megakadályozzam. – Elég volt, Jesse! Paul éppen ezt akarta kihozni belőled. Semmi se történt! Azért mentem el hozzá, mert azt mondta, tud valamiről, amit lélekátvitelnek neveznek. Azt gondoltam, az olyasmi, ami segítségemre lehet. Esküszöm, ennyi volt az egész! – Ennyi? – kérdezte Paul kaján vigyorral, miután feltápászkodott. Az orra vérzett, beszennyezve az inge elejét, de észre se vette. – Mondj valamit, Jesse! Akkor is sóhajtozik, ha te csókolod meg?
61
A valódi kérdés persze az volt, hogy én hogy lehettem olyan hülye, hogy hagytam magam megcsókolni. Mert hagytam. Sőt vissza is csókoltam. Se ez, se az nem történt volna meg, ha egy kicsivel jobban fegyelmezem magam. Pault Jesse ökle ezúttal az ablakülésbe szögezte. Tüsi, akit nem tett boldoggá az, ami körülötte zajlott, fújt egyet, és a nyitott ablakon át a veranda tetejére ugrott. Paul arccal a párnákon landolt. Amikor felemelte a fejét, láttam, hogy a párnák huzata is véres. – Elég! – kiáltottam megint. Amikor Jesse karja újabb ütésre lendült, elkaptam. – Nem látod, mire megy ki az egész? Arra, hogy begurulj. Ne szerezd meg neki ezt az örömöt! – Egyáltalán nem azt akarom – mondta Paul már a földről. Fejét hátrahajtotta a vérfoltos párnára, és az orra tövét nyomkodta, hogy elállítsa a vérzést. – Azt akarom megértetni vele, hogy neked egy igazi, eleven fickóra van szükséged. Mit gondolsz, meddig tarthat ez? Eddig nem szóltam, de most elmondom, mert tudom, min töröd a fejed: a lélekátvitel csak akkor sikerül, ha kiszorítod a lelket a testből, hogy másikat tehess a helyére. Azaz gyilkosság árán. De egyikőtök se tud akkorát ütni, hogy én kiköpjem a lelkem. Ennek a Jesse fiúnak a napokban át kell lépnie a fény világába. Te csak ettől tartod vissza, Suze. Jesse karja görcsösen megrándult. Teljes erőből szorítottam. – Dugulj el! – förmedtem Paulra. Rá se rántott. – Te mit adhatsz neki, Jesse? Még egy nyomorult kávét se tudsz fizetni neki! – Nevetni kezdett, noha még mindig csöpögött az orrából a vér. Jesse kirántotta magát a szorításomból. Csak így tudom leírni. Az egyik pillanatban itt volt, a másikban Paul hasán, és mind a ketten a másik torkát szorították. Jobbra-balra hengeredtek, egyszer az egyik, máskor a másik volt fölül. Remegett a padló. Nem mintha bárki meghallhatta volna. Bamba teljes hangerőre kapcsolta a hifitornyot, és az egész házat betöltötte a hip-hop, a kedvenc zenéje. Biztos voltam benne, hogy a szomszédok roppant élvezik. A verekedők fejéhez akartam vágni valamit, de hát mind a kettőnek olyan kemény a kobakja, hogy aligha ártott volna nekik. Az érvelés tutira nem segít. Mégis tennem kell valamit, mondtam magamban, különben kinyírják egymást, és az én hibám lesz. Az én ostoba hibám. Nem tudom, hogy jutott eszembe a tűzoltókészülék. Levágtattam a lépcsőn. A zene majdnem megsüketített – Bamba bulija a csúcspontra hágott. Tucatnyi, többé-kevésbé hiányos öltözetű pár pörgött, ugrándozott a nappaliban. A jelenlévők felét nem ismertem fel, aztán rájöttem, hogy Szundi kollégiumi haverjai lehetnek. Futtában észleltem, hogy Neil Jankow azoknak a kék műanyag poharaknak egyikéből, melyeket Debbie olyan gondosan rakott egymásba a konyhában, fehér habot locsol mindenkire. Eszerint Szundi is megérkezett a hordóval. Egészen a falhoz kellett lapulnom, hogy elférjek a konyhához vezető folyosón szorongó tömeg mellett. Amikor eljutottam odáig, megint azt kellett megállapítanom, hogy ott se mindenkit ismerek. Az üvegajtón át épp a medencére láttam, amelyet nyolc emberre méreteztek, de most legalább húszan lubickoltak benne egymás hegyén-hátán. Mintha a házunk hirtelen a Playboy panziójává változott volna. A tűzoltókészüléket a mosogató alatt tartotta Andy arra az esetre, ha a kifröccsenő olaj lángba borítaná a tűzhelyet. Annyiszor kértem elnézést, hogy teljesen berekedtem, de másképp nem tudtam volna visszaverekedni magam a folyosóra. Amikor végre odaértem, valaki a nevemet kiáltotta. A hang irányába fordultam, és legnagyobb elképedésemre Cee-Ceet és Adamet pillantottam meg. – Hát ti? – üvöltöttem. – Meghívtak bennünket! – kiáltotta vissza kissé kelletlenül Cee-Cee. Sejtettem, hogy nem érezheti magát valami fényesen: sosem tartozott Bamba társaságához. – Legálisan vagyunk itt – mutatta fel Adam az ismerős szórólapot. – Szuper. Mulassatok jól! Nekem odafönn akadt egy kis problémám. – Felkísérünk – jelentette ki Cee-Cee. – Itt túl nagy a lárma. Én tudtam, hogy odafönn sincs nagyobb csend, ahol Paul verekszik életre-halálra az én reménybeli szerelmemmel, aki történetesen egy kísértet. – Inkább maradjatok itt. Mindjárt visszajövök.
62
Adam észrevette a tűzoltókészüléket. – Tűzijáték is lesz? Király! – és már startolt is utánam. Nem volt mit tennem: mindenképpen fel kellett mennem, ha meg akartam akadályozni, hogy Paul és Jesse kölcsönösen kiirtsa egymást. Azaz Jesse irtsa ki Pault, hiszen ő már úgyis halott. Talán sikerül menet közben leráznom valahogy őket. De ez a reményem is odalett, amikor észrevettem, hogy Paul és Jesse egymásba kapaszkodva bukfencezik le a lépcsőn. Ezt láttam én, de Cee-Cee és Adam csak azt, hogy Paul vérző orral és összevissza karmolva gurul lefelé, s közben saját magát püföli! – Jézusom! – sikoltott fel Cee-Cee, amikor Paul nagy puffanással a lába elé zuhant. – Mi folyik itt, Suze? Jesse tért magához elsőnek. Feltápászkodott és felrántotta az ellenfelét. Akik abban a pillanatban a lépcső felé néztek, azt látták, hogy egy láthatatlan erő felkapja Pault, és keresztülrepíti a szobán. A zene nem állt le, csak az összekapaszkodó táncosok torpantak meg. Mindenki Pault bámulta. – Jézusom! – kiáltott fel újból Cee-Cee. – Ez be van tépve! – Az sok mindent megmagyaráz – csóválta a fejét Adam. Szundit riaszthatta valaki, mert keresztülfurakodott a tömegen és ott termett. Rábámult a földön vonagló Paulra (a nyaka körül Jesse láthatatlan markával), és eltátotta a száját. – A Krisztusát! – Csak ekkor vett észre engem a tűzoltókészülékkel. Odajött, elvette tőlem, és hatalmas adag habot spriccelt Paulra. De csak azt érte el, hogy azok ketten begurultak az ebédlőbe – a többiek rémülten ugrottak félre az útból s nekizuhantak az anyám tálalójának, amely persze megbillent, majd felborult, és vélhetően az összes edény összetört benne. – Mi a frász van ezzel a hülyével? Be van lőve, vagy mi? – Talán rohama van – mondta Neil. – Ki kellene hívni a mentőket. – Eszedbe ne jusson! – ordított rá Szundi. – Se a mentők, se a zsaruk! – Ezt hajtogatta egészen addig, amíg Jesse a konyhaajtó üvegén át ki nem hajította Pault a teraszra. Az üvegcsörömpölés végül a medencében és körülötte hancúrozók figyelmét is a furcsa küzdelemre irányította. Visítozva próbáltak kitérni a vagdalkozó Paul elől, de a menekülést legalább olyan veszélyessé tette a sok törött üveg. Mezítláb lévén, nem tudtak hova szaladni, csak nézték meredt szemmel, ahogy Paul maga körül csapkod. Bamba, egyike azoknak, akik a medence csapdájába szorultak – Debbie Mancuso úgy tapadt rá, mint a kalauzhal –, hitetlenkedve bámulta az ajtó helyén tátongó űrt. – Slater! Te dög! – üvöltötte. – Ezt ki fogod fizetni! Paul azonban örült, ha levegőt vehetett: Jesse a nyakánál fogva tartotta a víz fölé a fejét. – Békén hagyod végre? – ordította. A jacuzzi falába illesztett kék lámpák kísérteties fénybe borították őket. – Eszemben sincs! – nyögte Paul. Jesse a víz alá buktatta, és benne tartotta egy darabig. Neil, aki Szundi nyomában szintén kijött, rémülten mutatott oda: – A vízbe akarja fojtani magát! Ackerman, csinálj már valamit! – Jesse! – kiáltottam el magam. – Ereszd el! Semmi értelme! Cee-Cee körbenézett. – Jesse? Hát itt van? Jesse marka egy pillanatra meglazult, úgyhogy Szundi Neil segítségével fel tudta rántani Pault, aki levegőért kapkodva térdelt fel. A klóros vízzel elkeveredő vére már az egész ingét összemocskolta. – Hagyjátok abba! – kiáltottam rájuk. – Az egész házat feldúltátok! Péppé vertétek egymást!… Ráadásul a tekintélyem maradékát is sikerült lerombolnotok! – tettem hozzá a felém forduló, félig kíváncsi, félig rémült arcok láttán. Egyszer csak egy újabb hangot hallottam: – Ez nem lehet igaz! Buliztok és engem eszetekbe se jutott meghívni? – Craig volt az, aki váratlanul tűnt föl az öccse háta mögött. – Nem mondom, ti mediátorok aztán tudtok mulatni! Jesse azonban nem törődött az újabb jövevénnyel. – Ne merj még egyszer a közelébe jönni! – üvöltötte Paulnak. – Megértetted?
63
– Kapd be! – röffent rá az, és hatalmas fröccsenéssel beugrott a medencébe. Az volt a furcsa, hogy mintha Neilt is magával rántotta volna. Craig ugyanis gyors helyzetfelismeréssel rájött, hogyan teljesítheti a vágyát: egyszerűen belökte az öccsét a medencébe, és maga is utánaugrott. – Neil! – Szundi megpróbálta kihúzni Pault is, meg a barátját is, aki persze arccal előre vágódott a vízbe. Csak azt nem tudta, hogy lentről két láthatatlan kéz tartja vissza. Én tudtam. Ahogy azt is, hogy egyikünk se tehet érte semmit. A kísértetekben emberfeletti erő rejlik. Egyikünk se tudta volna rávenni Craiget, hogy engedje el az áldozatát. Addig nem, amíg Neil éppúgy nem végzi, mint a gyilkosa. A fenyegetőzés nem használ. Se a nyers erő. Olyasmit kell tennem, amihez semmi kedvem. A mellkasom úgy megtelt félelemmel, hogy alig kaptam levegőt. Amikor ott voltam azon a helyen, majdnem meghaltam. És egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Paul igazat mondott. Mi van, ha mégse találok vissza? Ha még rosszabb helyre kerülök? Habár annál rosszabbat nehéz elképzelni. És van más választásom? Nincs. Nem mindig tehetjük azt, amit akarunk. Mindez egy másodperc alatt futott át az agyamon. Benyúltam a bugyborékoló meleg vízbe, és megragadtam egy inget. Azt se tudtam, kiét. Csak azt, hogy talán van esélyem egy gyilkosság megakadályozására. Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem azt a helyet, amelyről azt reméltem, sose látom viszont. Amikor újra kinyitottam, már ott is voltam.
64
17. FEJEZET Nem voltam egyedül: Paul is velem volt. Meg Craig Jankow. – Hol a…? – Craig a hosszú, homályos folyosót pásztázta a szemével, amely Brad bulijának éktelen lármája után kísértetiesen némának rémlett. – Hol a jó francban vagyunk? – Ahol már régen lenned kellene – vetette oda Paul, és óvatosan lesöpört az ingéről egy pihét, noha a létezésnek ezen a síkján, ahol nem a teste, hanem csak a tudata volt jelen, pihe se volt, amit lesöpörjön. – Szép munka volt, Suze – fordult felém. – Pedig először próbálkoztál vele. – Fogd be! – Igazán nem volt kedvem udvariaskodni. Ott voltam, ahol soha többé nem akartam lenni, mert valahányszor álmomban visszatértem ide, testileg-lelkileg teljesen kimerültem. Ez a hely kiszívja belőlem az életet, nem szólva a bátorságról. – Egy csöppet se örülök neki. – El tudom képzelni. – Paul megtapogatta az orrát, amely, minthogy nem a valóságos, hanem a spirituális világban voltunk, már nem vérzett. A ruhája se volt se vizes, se vérfoltos. – Ugye tudod, hogy amíg idefenn vagyunk, a testünk öntudatlan odalenn? – Tudom. – Idegesen kémleltem a gomolygó köddel elárasztott folyosót: akárcsak álmomban, most se tudtam, mi vár a végén. Csak az ajtók sorát láttam kétfelől. – Jessenek is föl kell hogy tűnjön, hogy kómába estél. – Fogd be! – förmedtem rá ismét. Legszívesebben elbőgtem volna magam. Komolyan! Pedig utálok sírni. Még annál is jobban, mint feneketlen gödrökbe zuhanni. – A te hibád. Nem kellett volna nekiesned. – Neked pedig – jegyezte meg Paul szikrányi haraggal – nem kellett volna fűvel-fával smárolnod. – Elnézést! – szólt közbe Craig. – Megmondaná végre valaki, pontosan mi… – Fogd be! – üvöltöttünk rá egyszerre. – Nézd – folytattam, Paulnak címezve –, sajnálom, ami nálad történt. Elveszítettem a fejem, oké? De ez nem jelenti azt, hogy bármi is lehet köztünk. – Elveszítetted a fejed – visszhangozta Paul színtelen hangon. – Pontosan. Éreztem, hogy hátul a nyakamon fölmerednek a hajszálak. Nem szeretem ezt a helyet. Nem szeretem a bokámat nyaldosó ködöt. Nem szeretem ezt a síri csendet. Főleg pedig azt nem szeretem, hogy csak néhány lábnyira látok a lábam elé. Ki tudja, mikor tűnik el alóla a föld? – És ha én azt akarom, hogy itt legyen köztünk valami? – kérdezte Paul. – Soha! Paul Craigre nézett, aki le-fel járkált, kíváncsian nézve kétoldalt az ajtókat. – Mit szólnál a lélekvezetéshez? – Mihez? – Elmondtam, hogy kell csinálni. De még mást is megtudhatsz tőlem. Olyasmit, amiről álmodban se gondoltad, hogy képes vagy rá. Eszembe jutott, amit a lélekátvitelről mondott. Az egyik felem tudni akarta, mi az. Mégpedig nagyon. De a másik felem semmiben se akart közösködni Paul Slaterrel. – Tudom, hogy megöl a kíváncsiság. Egész életedben azon törted a fejed, ki és mi vagy valójában. Én tudom a választ. És elárulom, ha hagyod. Összehúzott szemmel figyeltem. – És mi a hasznod neked ebből a nagylelkű ajánlatból? – Az, hogy élvezhetem a társaságodat. Látszólag véletlenül fogalmazott így, de én tudtam, hogy semmit se tesz véletlenül, ezért nem mertem az ajánlatát elfogadni. Mert egészen biztos egy újabb csapda. Az a csapda, hogy együtt kell lennem vele. De hátha érdemes? Nem azért, mert végre megismerhetem az, úgymond, Istentől kapott képességem valódi természetét, hanem mert talán gondoskodhatok Neil biztonságáról. Legalábbis Paullal szemben. – Oké. Ha azt mondom, hogy meglepődött, enyhén fogalmazok. De mielőtt bármit mondhatott volna, mogorván hozzátettem:
65
– De Jesse tabu számodra. Semmi csavar! Semmi verekedés! És semmi exorcizálás! Olyan sokáig nem felelt, hogy már azt hittem, megbánta az egészet. Aminek direkt örültem volna. – Felőlem! – mondta végül. Hát mégis sikerült kiverekednem Jesse sérthetetlenségét! Ha óriási áldozat árán is. Paul közönyössége győzött meg arról, hogy ez a helyzet. Különösen amikor Craig megkérdezte, mi van az ajtók mögött. – Tessék? Ja? A megérdemelt jutalmad. – Ne hallgass rá, Craig! – szóltam közbe. – Ő se tudja. Lehet, hogy a jutalmad, de lehet, hogy a következő életed. Senki nem tudja, mert még senki nem tért vissza onnan. Csak befelé mehetsz. Craig tűnődve méregette az első ajtót. – A következő életem? – Vagy az örök megváltás – szúrta közbe Paul. –Vagy az örök kárhozat, ha azt érdemled. Menj és megtudod. Craig nem vette le a szemét az ajtóról. – Mindenképpen jobb lesz, mint odalenn lógni. Mondd meg Neilnek, sajnálom, hogy úgy viselkedtem, mint egy… tudod, mi. Csak mert tényleg nem volt fair. Megfogta az ajtó gombját és elfordította. Az ajtó résnyire nyílt. A következő pillanatban Craig eltűnt a kivetődő vakító fényben. El kellett takarnom a szemem. – Most, hogy eltakarodott az útból… – hallottam Paul hangját. Leejtettem a kezem. Semmi se volt ott, ahol az imént Craig állt. Még a köd se ritkult meg. – …elhúzhatunk végre? Mindig libabőrös leszek ettől a helytől. Ő is? Ugyanolyan kellemetlenül érzi magát a spirituális síkon, mint én? Neki is vannak lidércálmai? Ezt nehezen hittem el. De talán nekem se lesznek többé. – Oké. De hogy juthatunk vissza? – Ugyanúgy, ahogy idejöttünk. Képzeld magad elé. Behunytam a szemem A karomon éreztem Paul ujjainak melegét, s a lábamban a köd hűvösét. Egy pillanattal később megszűnt a nyomasztó csend, és elfoglalta a helyét a lármás gépzene. Meg a visítozás. Meg szirénák vijjogása. Kinyitottam a szemem. Legelőször Jesse fölém hajló arcát vettem észre. Szokatlanul sápadtnak látszott a medence mellett álló mentőautó vörös és fehér fényében. Jesse arca mellett föltűnt Cee-Ceeé, az övé mellett pedig Jake-é. – Magához tért! – kiáltott föl Cee-Cee. – Jaj istenem, Suze! Jól vagy? Szédelegve ültem föl. Egy csöppet se voltam jól. Iszonyúan hasogatott a fejem. És kavargott a gyomrom. Mindjárt elhányom magam. – Susannah! – Jesse megtámasztotta a hátam. A hangjából aggodalom csendült ki. – Mi történt? Hova tűntél? Hol van Craig? – Ahol lennie kell. – A fejem még jobban hasogatott a piros-fehér villódzás miatt. – Neil… Neil jól van? – Jól hát. – Jesse éppolyan kimerültnek látszott, mint én: az eltelt percek neki se lehettek könnyűek amiatt, ami látszólag ok nélkül történt velem. – Ki az a Neil? – firtatta Cee-Cee. Aggódva lesett Adamre: – Jaj istenem, félrebeszél! – Később elmondom. Kicsivel távolabb Paul is fölült, Neillel ellentétben a mentősök segítsége nélkül. Mind a ketten jó sok klóros vizet öklendeztek ki. És tetőtől talpig vizesek voltak. Paul orrából ráadásul vér szivárgott. – Mi történt itt? – kérdezte a mellettem térdelő mentős, miközben a csuklómat fogva ellenőrizte a pulzusomat. – Egyszer csak elájult – közölte higgadtan Cee-Cee. – De nem ivott előtte! – Mondhatom, szép kis buli lehetett! Te is beverted a fejed? – kérdezte tőlem a mentős. – Nem tudok róla. Összehúztam a szemem, mert belevilágított a zseblámpájával. – Lehet, hogy akkor ütötte be, amikor elájult.
66
– Mikor tanuljátok meg végre, hogy az alkohol és a meleg fürdő nem passzol össze? – kérdezte szigorúan a mentős. Nem fárasztottam magam azzal, hogy közöljem: én egy kortyot se ittam. Se a meleg vízben nem lubickoltam. Még szép, hogy a mentősök elengedtek, miután megállapították, hogy a legfőbb szerveimet nem érte károsodás. Meghagyták, hogy igyak minél több folyadékot, és próbáljak meg aludni. Neilt ugyanezzel bocsátották útjára. Később hallottam, hogy taxit rendel a mobilján. Odamentem hozzá és megmondtam, hogy ezentúl nyugodtan használhatja az autóját. Úgy nézett rám, mint egy bolondra. Paul nem volt olyan szerencsés, mint mi ketten. Az orra eltört, úgyhogy elfuvarozták az ügyeletre. Nem látszott boldognak. Rám bámult a füléhez kötött rögzítőkötés fölött. – Fáj a fejed? – kérdezte. – Iszonyúan. – Elfelejtettelek figyelmeztetni, hogy mindig ez követi a lélekvezetést – Furcsa grimasz jelent meg az arcán: mosolyogni próbált. – Visszajövök még – közölte a Terminátor gyönge utánzataként. De már jött érte a mentős, hogy az autóhoz gurítsa. Miután elvitték, Jesset kerestem a szememmel. Mondanom kellene neki valamit, de mit? Azt, hogy ezentúl nem kell aggódnia Paul miatt? De nem kellett törnöm a fejem, mert sehol se láttam. Csak Szundit, aki zihálva jött felém: – Gyere már, Suze! Valami barom kihívta a zsarukat! El kell tüntetni a hordót, mielőtt ideérnek! – Még mit nem! Szundi arcára páni félelem ült ki. – Elkobozzák! Sőt lehet, hogy mindenkit begyűjtenek! Engem pedig biztos kirúgnak! Körülnéztem és észrevettem Cee-Ceet: ott állt Adam autója mellett. – Cee-Cee! – kiáltottam. – Nálad álhatok ma éjszaka? – Persze! Feltéve, hogy végre elmondasz mindent arról a Jesseről. – Nincs mit elmondani. Csakugyan nem volt: Jesse elment. Sejtettem, hova. És nem tehettem ellene semmit.
67
18. FEJEZET – Lásd be, Suze – mondta Cee-Cee a Serra atya emlékére rendezett másnapi ünnepségen, és mohón lenyelt egy fél cannolit ∗ (a másik felét én pusztítottam el) –, hogy a férfiak mind megpucolnak. – Nekem mondod? – Vagy neked kellenek, de te nem kellesz nekik. Vagy fordítva. – Isten hozott a családban – bólintottam komoran. Ennyi pesszimizmus, úgy látszik, sok volt neki: – Azért csak föl a fejjel! Nem volt kedvem vitatkozni vele. Főleg mert csak nemrég múlt el a fejfájásom. Jesse ügye pedig egyedül rám tartozik. Épp elég gondom volt enélkül is. Például az anyám és a mostohaapám. Nem állíthatom, hogy teljesen kiborultak, amikor hazajöttek San Franciscóból, és meglátták az otthonuk helyén éktelenkedő romhalmazt. Csak Bambát ítélték életfogytiglani háziőrizetre, Szunditól mint az alkohol szállítójától, az utolsó centig elkobozták a Camaróra összekapart pénzét a károk legalább részbeni fedezésére. Andyt csak az tartotta vissza attól, hogy kitekerje a két nagyobbik csemetéjének a nyakát, hogy legalább Doki biztonságban volt Todéknál. De hogy megfordult a fejében, arra mérget lehetett venni. Különösen amikor az anyám is fölfedezte, mi történt a porcelánjaival. Az a helyzet, hogy engem se öleltek a keblükre. Főleg azért, mert nem köptem be azonnal a bátyáimat. Akkor ugyanis kiderült volna, hogy megzsaroltak, onnan pedig csak egy lépés, hogy kinyomozzák, mivel. Úgyhogy befogtam a számat és örültem, hogy többé-kevésbé ártatlannak hisznek. Azt azonban sejtettem, hogy én se nagyon számíthatok a jövőben a bébicsőszködéssel keresendő pénzemre. Biztos voltam benne, hogy eredetileg engem is szobafogságra akartak ítélni, de Serra atya megünneplésétől nem tarthatták távol a diákönkormányzat tagját. Ernestine nővér ugyanis rám bízta az egyik pavilont. Így kerültem a cannolis bódéba Cee-Ceevel együtt, akinek mint az iskolai újság szerkesztőjének szintén jelen kellett lennie. Az előző esti hercehurca miatt – tudjátok: életre-halálra menő verekedés, pokolbeli kiruccanás, majd irdatlan mennyiségű pattogatott kukorica és csokoládé elpusztításával kísért éjszakai dumaparti – egyikünk se volt a legjobb formájában. Szerencsére a meglepően sok látogató, aki szó nélkül leszurkolta az egy dolcsit per cannoli, nem vette észre a szemünk alatt sötétlő karikákat, ugyanis mind a ketten napszemüveget viseltünk. Különben nagy hülyeség volt éppen ebbe a bódéba osztani be bennünket: a cannolik jó része a kettőnk gyomrában landolt. Egy olyan éjszaka után, amilyet átéltünk, érthető, hogy ki voltuk éhezve. – Oké – szólalt meg Cee-Cee. – Paul Slater. – Mi van vele? – Tetszel neki. – Még szép. – Ennyi? – Mondtam, hogy mást szeretek. – Tudom: Jesset. Aki nem szeret viszont. – Hát… nem. Hallgattunk egy sort. Mariachi-zene szólt, a szökőkútnál kisgyerekek úsztattak papírvitorlásokat. Junipero Serra atya szobrát virággirland díszítette. A mienk mellett egy virslis és egy tacós pavilon állt; a plébániához ugyanis ugyanannyi spanyol ajkú tartozik, ahány olasz. Cee-Cee hirtelen lejjebb tolta az orrán a napszemüvegét. – Jesse kísértet, igaz? Majdnem egészben nyeltem le a cannolimat. – Mi-micsoda?! – hápogtam.
∗
cannoli = délolasz édesség
68
– Ne fáraszd magad a tagadással. Én is ott voltam az éjszaka, és egy sereg olyasmit láttam, amire nincs más magyarázat. Beszéltél valakihez, aki nem volt ott. Paul fejét a víz alá nyomta valaki… Éreztem, hogy céklavörös leszek. – Te begolyóztál. – Nem. Pedig nem ártott volna. Tudod, hogy utálom azt, amire nincs tudományos magyarázat. Az a sok agyalágyult, aki azt állítja a tévében, hogy beszélt a halott rokonaival! De… Megállt előttünk egy turista, akit megrészegített a napsütés, a tengeri levegő, meg a német pavilonban árusított gyönge sör, és letett elénk egy dollárt. Cee-Cee adott neki egy cannolit. A pofa papírszalvétát is kért. Észrevettük, hogy üres a szalvétatartó. Cee-Cee elnézést kért, a turista jóízűen nevetett, fogta a cannoliját és elügetett. – De? – kérdeztem idegesen. – De ha te is benne vagy a dologban, hajlandó vagyok elhinni. Egy nap azonban mindent el kell mondanod. – Cee-Cee, hidd el, jobb, ha nem tudod. – Nem – rázta a fejét. – Utálom, ha nem értek valamit. – Fölkapta az üres szalvétatartót. – Hozom a pótlást, addig tartsd a frontot! Nem sejtette, mennyire földúlt. Csak ültem és azon töprengtem, mit tegyek. Dominic atyán és persze Paulon kívül csak Gina, a New York-i barátnőm ismerte a titkomat, de ő se tudott mindent. Rajta kívül pedig senkinek nem árultam el, mert ugyan ki hinné el? Cee-Cee azonban magától jött rá és elhitte. Talán mégse akkora őrültség, mint képzelem. Remegve ültem a bódémban, noha legalább 30 fok volt. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak akkor vettem észre, hogy hozzám szólnak, amikor már vagy másodszor hallottam meg a nevem: – Te Susan vagy, ugye? Egy világoskék köpenyes fiatal nő kérdezett. Végigmértem, majd a tolószékben ülő öregembert is. Paul Slater nagyapja volt az ápolónőjével. Fölálltam. – Ööö… hello! – Ha azt mondom, zavarba jöttem, enyhén fogalmazok. – Maguk… mit keresnek itt? Azt hittem… – Azt hitte, sose mozdulunk ki hazulról? – kérdezte mosolyogva a nővér. – Mr. Slater szeret eljárni, ugye, Mr. Slater? Ő akarta, hogy jöjjünk ide ma. Szerintem nem egészen helyénvaló azok után, amit az unokájával csináltak, de Paul szépen gyógyul, és Mr. Slater hajthatatlan volt, ugye, Mr. Slater? Olyasmi következett, ami alaposan meglepett. Paul nagyapja fölnézett a nővérre, és teljesen normális hangon így szólt hozzá: – Menjen, hozzon egy sört! – De Mr. Slater, maga is tudja, hogy az orvos… – Menjen! A nővér jókedvűen pillantott rám, mint aki azt mondja: mi mást tehetnék? Aztán magunkra hagyott bennünket. Amikor legutoljára láttam Mr. Slatert, észre se vett. És nyáladzott. Most nem. Kék szemét változatlanul vérerek hálózták, mégis az volt az érzésem, hogy nem csak a Rém rendes család isten tudja, hányadik epizódját képes nézni vele. Sőt egészen biztos voltam benne, amikor így szólt: – Hallgass ide! Nincs sok időnk. Reméltem, hogy itt talállak. – Gyorsan és halkan beszélt. Át kellett hajolnom a cannolik fölött, hogy halljam. A hangja halk volt, de a szavainak értelme kristálytiszta. – Te is közéjük tartozol. A lélekvezetők közé. Tudom, mert én is az vagyok. Fönnakadt a szemem. – Maga? – Igen. És Slasky a nevem, nem Slater. Az az ostoba fiam változtatta meg. Nem akarta, hogy az emberek rájöjjenek, köze van ahhoz a vén bolondhoz, aki azzal házal, hogy a halottak közt bolyong. Nem tudtam, mit mondjak. Jobban megdöbbentett a vallomásával, mint Cee-Cee.
69
– Tudom, miket mesélt neked az unokám – folytatta Mr. Slater-Slasky. – Ne hallgass rá. Igaz, hogy benned is megvan ez a képesség, de vigyázz, mert rá fogsz menni. Ha nem most, majd valamikor később. – Mereven nézett májfoltos arcának ráncai közt megbúvó, fakókék szemével. – Tudom, mit beszélek. Akárcsak az unokám, én is istennek hittem magam. Sőt magának az Istennek. – De… – Ne ismételd meg az én hibámat, Susan. Maradj távol a túlvilágtól. – De… Paul nagyapja meglátta a felénk tartó ápolónőt, és gyorsan visszasüllyedt félig katatón állapotába. – Tessék, Mr. Slater! Itt a söröcskéje – szólt a nővér, és odatartotta a poharat az öregember szájához. – Finom hideg. Nem fogjátok elhinni: a vénember hagyta, hogy a sör végigcsurogjon az állán, s onnan az ingére. – Hoppá! – mondta a nővér. – Ezt most szépen letöröljük. – Rám kacsintott. – Örülök, hogy megint találkoztunk, Susan! És továbbgördítette a tolószéket a céllövöldéhez. Azt hittem, szétrobban a fejem. Muszáj lelépnem, mondtam magamban, egy percet se bírok ki ebben a levegőtlen bódéban. Fogalmam se volt, hova tűnt Cee-Cee, de kénytelen lesz a továbbiakban egyedül árulni a cannolikat. Nekem egy kis nyugalom kell. Keresztülverekedtem magam a tömegen, kisurrantam az első utamba kerülő ajtón, és a misszió temetőjében találtam magam. Nem bántam: nem félek a temetőktől. Talán furcsán hangzik, de éppen itt lehet a legritkábban kísértetekkel találkozni. Szívesebben keresik föl azokat a helyeket, ahol életükben megfordultak. Ezért a temetők kimondottan nyugalmas helyek a mediátorok számára. Meg a lélekvezetők számára, aminek Paul nevezett. Aki nem csak egy végzős diák, akit izgalomba hoznak a formáim. Paul a nagyapja szerint maga az ördög. Én pedig eladtam neki a lelkemet. Ezt nem könnyű megemészteni. Időre van szükségem, hogy kisüssem, mi legyen a következő lépésem. Beléptem az árnyékos bokrok közé, és elindultam a keskeny ösvényen. Nem először jártam itt, máskor is kikérezkedtem már az óráról azzal az ürüggyel, hogy sürgősen ki kell mennem. Mert van valami a temető végén, ami sokat jelent nekem. Most azonban, az ösvény végéhez közeledve, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Jesse állt ott és nézett le a saját sírkövére. Fejből tudtam, mi van ráírva, mert én is végignéztem Dominic atyával, amikor rávésték: Itt nyugszik Hector „Jesse” De Silva (1830-1850), a szeretett fiú, testvér és jó barát Amikor odaálltam mellé, fölnézett, de a kezét nem vette le a kőről. Alácsúsztattam a magamét. – Sajnálok mindent, ami történt – szólalt meg halkan. Megvontam a vállam, s lenéztem a még friss dombocskára, melynek földje majdnem olyan sötét volt, mint a szeme. – Értem – mondtam, habár nem értettem. – Nem tehetsz róla, hogy nem szeretsz. – Abban a pillanatban, hogy kimondtam, azt kívántam, bárcsak nyílnék meg a sír és nyelne el engem is. Úgyhogy gondolhatjátok, menyire meglepődtem, amikor meghallottam a szavait: – Tényleg azt hiszed, hogy el akarlak hagyni? – Hát nem? Azt szerettem volna, ha hűvösnek, vagy legalább közömbösnek lát, hogy legalább a büszkeségem maradékát megőrizhessem. De a szívem, amely mintha a közelmúltban összezsugorodott és elszállt volna belőlem, hirtelen életre kelt, és elárult hangos dobogásával. – Hogy maradhattam volna ott azok után, ami köztünk történt? – Mi történt köztünk? – Az a csók.
70
Olyan hirtelen engedte el a kezem, hogy hátratántorodtam. De nem bántam, mert azt képzeltem, hogy valami csodálatos, valami nagyszerű következik. Különösen amikor azt láttam, hogy végigszántja a haját, és remegnek az ujjai. – Hogy maradhattam volna ott? – kérdezte újból. – Igazat kellett adnom Dominic atyának: neked olyan fiú kell, akit bemutathatsz a családodnak meg a barátaidnak. Aki veled együtt öregszik. Egy eleven ember. Egyszerre minden értelmet nyert: a nyomasztó csöndben eltelt hetek, Jesse kimért modora. Nem azért volt ilyen, mert nem szeret. Megráztam a fejem. Reméltem, hogy nem követek el újabb hibát. Reméltem, hogy nem álmot látok, amelyből nemsokára fölébredek. – Jesse – szólaltam meg rekedten. – Az a csók… az volt a legjobb, ami eddig életemben történt velem. Egyszerű ténymegállapítás volt. Olyan tényé, amelyről – ebben biztos voltam – neki is tudnia kell. Mégis meglepetésként érhette, mert a következő pillanatban magához rántott és megcsókolt. Hirtelen helyrebillent a világ. Jesse a karjában tartott, újra meg újra megcsókolt, és ettől minden, de minden egyszerre csodálatos lett. Sőt tökéletes. Mert szeret! Oké, lehet, hogy el kell mennie. És itt van még Paul ügye. Még mindig nem tudom, mit kezdjek vele. De mit számít? Hiszen Jesse szeret! Ezúttal senki se zavart meg minket.
71