Copyright Meg Cabot, 2007 Published by arrangement with HarperCollins Publishers

MEG GABOT LOCSÍFECSÍ KIRÁLYNŐ NEW YORKBAN

Ciceró Könyvstúdió A mű eredeti címe Queen of Babble in the Big City Fordította Varsányi Anna Fedél Rigler György Grafikusok Bt. ISSN 1586-2674 ISBN 963 539 677 1 Copyright © Meg Cabot, 2007 Published by arrangement with „HarperCollins Publishers” © Varsányi Anna, Hungárián translation, 2009 © Rigler György, fedélterv, 2009 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2009

Benjáminnak Hálás köszönet illeti Beth Adert, Jennifer Brownt, Barbara Cabotot, Carrie Feront, Michele Jaffe-et, Laura Langlie-t, Sophia Travist és legfőképp Benjámin Egnatzot.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Megtalálni a tökéletes menyasszonyi ruhát a nagy napra nem könnyű feladat, de azért nem kell könnyekig kétségbeesned!

Tervezz akár formális szertartást hagyományos, hosszú ruhával, a lehetőségek és stílusok száma akkor is végtelen. A trükk mindössze annyi, hogy a megfelelő menyasszonyhoz

a megfelelő ruhát válasszuk, az ara-para helyzetet megelőzendő… és itt jön a képbe a menyasszonyiruhaszakértő, vagyis én!

Lizzie Nichols Design™

1 A beszédnek nem elég, ha érthető és értelmes… cél és horderő is szükséges hozzá. Máskülönben a beszédtől a fecsegés szintjéig, a fecsegéstől a locsogásig, a locsogástól pedig a zűrzavarig jutunk. René Daumal (1908-1944) francia költő és kritikus

Kinyitom a szemem, nézem, ahogy a reggeli napfény ferde sugarakat vet az ágyam fölött lógó Renoirra, és hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Aztán eszembe jut. És a szívem megtelik bolondos izgalommal. De komolyan. Bolondos. Az az „első-tanításinap-és-vadonatúj-már-kás-TJ Maxx-cuccban-megyek-suliba”-féle izgalom. És nem csak azért, mert ez a Renoir a fejem fölött… eredeti. Pedig az, nem holmi reprodukció, mint amit a koliszobám falára ragasztottam. Valódi festmény, az impresszionista mester saját kezű munkája. Amit először jóformán el se hittem. Mert őszintén, milyen gyakran találsz valaki hálószobája falán eredeti Renoirt? Hát, soha. Legalábbis, ha én vagy. Amikor Luké kiment a szobából, én hátramaradtam, és úgy tettem, mintha vécére mennék. Közben viszont lerúgtam a spárgatalpú szandálomat, felmásztam az ágyra, és közelről megvizsgáltam a vásznat. És igazam lett. Pontosan láttam a festék csomócskákat, amiket Renoir olyan nagy gonddal helyezett el a kislány részletesen kirajzolt csipkemandzsettáján. Meg a karjában tartott macska bundáján a csíkokat… Kiálló festékcseppek. EREDETI Renoir, a javából. És ott lóg az ágy fölött, amiben felébredek… az ágy fölött, amit jelenleg eláraszt a bal oldali hatalmas ablakon át beözönlő napfény… a napfény ami visszaverődik a szemközti épületről… amely épület nem más, mint a METROPOLITAN MŰVÉSZETI MÚZEUM. A Central Park előtt. Az Ötödik sugárúton. NEW YORKBAN. Igen! NEW YORKBAN ébredek!!!! A világ legizgalmasabb városában! A városban, amely sosem alszik (habár én igyekszem tartani magam legalább napi nyolc órához, különben felduzzad a szemem, és Shari szerint nyűgös leszek)! De mindez még nem indokolja az izgalmamat. A napfény, a Renoir, a Metropolitan, az Ötödik sugárút és New York. Ez mind nem ér fel azzal, ami leginkább izgalomba hoz… valami, ami többet ér mindezeknél meg a sulikezdő TJ Maxx-cuccnál együttesen. És ez a valami itt fekszik mellettem az ágyban. Milyen édes, amikor alszik! Férfiasan édes persze, nem kiscicásan. Luké nem tátott szájjal és oldalt kicsorgó nyállal fekszik, ahogy én szoktam (erre a nővéreim hívták fel a figyelmemet. Amellett pedig általában nedves foltot találok a párnámon reggelente). Luké szépen csukva tartja a száját. És a szempillája milyen hosszú, göndör! Az én szempillám miért nem ilyen? Nem igazság. Elvégre én vagyok a lány. Úgy illene, hogy nekem legyen hosszú, göndör szempillám, a helyett a rövid sörte helyett, amit hajszárítóval előmelegített göndörítővel és vagy hét réteg szempillafestékkel kell kezelésbe vennem, hogy egyáltalán látsszon valamennyire. Oké, ezt inkább abbahagyom. Nem gyötröm magam a barátom szempillájával. Ideje felkelnem. Nem lustálkodhatok egész nap az ágyban, amikor NEW YORKBAN vagyok!

Igaz, mondjuk, hogy nincs állásom. Vagy lakásom. Merthogy a Renoir… Igen, a Renoir Luké mamájáé. Ahogy az ágy is. Ja, és persze a lakás. Akkor vette, amikor úgy tűnt, válni fognak Luké papájával. De már nem tűnik úgy. Hála nekem. Szóval megengedte Luke-nak, hogy maradjon, amíg akar. Mázlista Luke. Bárcsak az ÉN anyukám is el akart volna válni az ÉN apukámtól, és vett volna egy tüneményes lakást New Yorkban, a Metropolitan Művészeti Múzeum tőszomszédságában, amit évente egyszer-kétszer szándékozik csak használni egy bevásárló körút vagy olykor egy balettelőadás alkalmával. Na jó, most már tényleg föl kell kelnem. Hogy fekhetek ágyban – hozzá kell tennem, egy hatalmas, kényelmes franciaágyban, hófehér, puha pehelypaplan alatt, miközben az ajtón túl (vagyis a liften és a márvány előcsarnokon túl) NEW YORK CITY csak arra vár, hogy fölfedezzem? Én és persze a barátom. Olyan furcsa érzés kimondani… még gondolatban is. Én és a barátom. A barátom. Mert életemben először ez végre valódi! Végre istenigazából van barátom. Olyan, aki a barátnőjének tekint. Nem egy meleg srác, aki engem használ álcának, hogy a szigorúan keresztény szülei elől eltitkolja az Antonio nevű valódi párját. Nem azon mesterkedik, hogy őrülten beleszeressek, aztán amikor előhozakodik az ötletével, hogy hármasban szexeljünk a volt barátnőjével, akkor beleegyezzem, mert félek, hogy különben kidob. Nem valami megrögzött szerencsejátékos, aki a megspórolt pénzemen akarja kihúzatni magát a csávából, ha adósságot halmoz fel. Nem mintha bármi ilyesmi történt volna velem. Egynél többször. És nem is csak bemesélem magamnak. Luké és én együtt vagyunk. Nem állíthatom, hogy nem féltem egy kicsit – mármint amikor eljöttem Franciaországból, és hazamentem Ann Arborba hogy mi van, ha soha többé nem hallok felőle. Ha annyira mégsem tetszettem neki, és szabadulni szeretett volna tőlem, hát ott volt rá a tökéletes alkalom. De Luké kitartóan hívogatott. Először Franciaországból, aztán Houstonból, ahova visszament összecsomagolni a holmiját, eladni a lakását meg a kocsiját, majd miután megérkezett, innen, New Yorkból. Egyre csak azt ismételte, mennyire várja, hogy láthasson. Sorolta, hogy mi mindent csinál majd velem, ha végre itt leszek. És a múlt héten, amikor megérkeztem, meg is csinálta mind – az összes dolgot, amit emlegetett. Alig tudom elhinni. Mármint hogy egy srácnak, aki any-nyira tetszik nekem, mint amennyire Luké, a változatosság kedvéért én is tetszhetem. Hogy a kettőnk kapcsolata nem csupán nyári kaland. Mivel a nyárnak vége, már ősz van (na jó, majdnem), és még mindig együtt vagyunk. Együtt vagyunk New Yorkban, ahol ő orvosi egyetemre fog járni, én meg munkát keresek a divatszakmában, és még nem tudom, mit, de valami divattal kapcsolatosat fogok csinálni, és együtt meghódítjuk a várost, amely sosem alszik! Amint találok egy állást. Ja, meg egy lakást. De biztosra veszem, hogy Sharival hipp-hopp találunk magunknak elbűvölő új otthont. És addig is, én lakhatok Luke-nál, Shari meg elvan East Village-ben, ahol a barátja, Chaz kivett a múlt héten egy kérót egy régi bérházban (miután érthetően elutasította a szülei ajánlatát, hogy költözzön vissza a házba, ahol nevelkedett – már amikor nem paterolták bentlakásos iskolába – Westchesterben, és ahonnan az apja azóta is naponta ingázik a belvárosi munkahelyére). Bár nem mondhatni, hogy a város legszebb környéke, de azért nem is a világ legszörnyűbb helye, és előnyére szól, hogy közel van a New York-i Egyetemhez, ahol Chaz a PhD-jét csinálja, meg hogy olcsó (fix lakbérű, két hálószobás, havi kétezerért. Mondjuk, az egyik háló egy ablaktalan fülke. De akkor is).

Igaz, hogy Shari máris végignézett egy hármas késelést a nappalijuk ablakából. De az nem számít. Családi összezördülés. Az udvar túloldalán álló házban egy pasas leszúrta a terhes feleségét meg az anyósát. Ez még nem jelenti azt, hogy Manhattanben vadidegenek csak úgy megkéselgetik az embert. Ráadásul a végén mindenki rendbe jött. Még a kisbaba is, akit a zsaruk segítettek világra a kapu előtti lépcsőn, amikor a feleségnél idő előtt beindult a szülés. 3 kiló 80! Mondjuk, a papája sitten ül a Rikers Islanden. De akkor is. Isten hozott New Yorkban, kicsi Julio! Egyébként szerintem Chaz titkon abban reménykedik, hogy nem találunk magunknak lakást, és Shari kénytelen lesz hozzá költözni. Mert Chaz valójában romantikus alkat. És most komolyan, mennyire buli lenne! Luke-kal átmehetnénk hozzájuk, és megint olyan jól ellennénk négyen, mint Franciaországban, Luké apja házában. Chaz keverné a kir royale-t, Shari mindenkinek parancsolgatna, én Her-shey-csokis bagettet készítenék, Luké pedig a zenét válogatná, vagy valami… És ami azt illeti, meg is van rá az esély, mert Sharival eddig nem sok szerencsénk volt lakásnézés terén. Felhívtunk legalább ezer hirdetést, de a lakásokat már vagy elkapkodták (ha valamennyire is emberi állapotban voltak), vagy annyira förtelmesek, hogy épeszű ember soha be nem költözne (láttam például egy vécét, amin az embernek deszkákon kell egyensúlyoznia egy földbe vájt GÖDÖR fölött. Ez mind egy garzonlakásban volt, „a Pokol konyhája” hangzatos névre hallgató városrészben, potom kétezer-kétszáz dolcsiért havonta). De nincs semmi baj. Előbb-utóbb találunk lakást. Ahogy előbb-utóbb találok munkát is. Nem fogok kétségbeesni. Egyelőre. Hű! Nyolc óra van! Ideje lenne felébreszteni Luke-ot. Ma van az első tájékoztató napja a New York-i Egyetemen, ahol másoddiplomás orvosi előkészítő programra jár, hogy felvételizhessen az orvosira. Biztos nem akar rögtön elkésni. De olyan édes, ahogy itt fekszik. Póló nélkül. És a bőre barnaságát milyen szépen kiemeli az anyukájától kapott, krémszínű, egyiptomi luxus pamuthuzat (megnéztem a cetlijén). Hogyan is éb… Jujj! Atyaúristen! Hát, azt hiszem, már ébren van. Mivel most épp rajtam fekszik. – Jó reggelt! – mondja. Még ki se nyitotta a szemét. Az ajkait a nyakamhoz dörgöli. Más részeit pedig más részeimhez. – Nyolc óra van! – kiáltok. Bár persze nem akarok közbeszólni. Mi lehetne mennyeibb, mint ágyban feküdni egész reggel és szerelmeskedni a barátommal? Főleg, ha az ágy fölött egy eredeti Renoir lóg, és az ablakból látszik a Metropolitan Művészeti Múzeum és NEW YORK! De a barátom orvos akar lenni. Egy nap majd rákos gyerekeket fog gyógyítani! Nem hagyhatom, hogy elkéssen az első tájékoztató napjáról. – Luké! – szólongatom, miközben az ajka egyre közeledik az enyémhez. Ó! Nincs is reggeli lehelete! Ezt meg hogy csinálja? Én meg miért nem rohantam azonnal fogat mosni, amikor felébredtem? – Mi az? – kérdezi, és ráérősen megnyalogatja a számat. Amit csak azért sem fogok kinyitni, mert nem akarom, hogy megérezze, ami odabent rejlik. Ami, ha nem tévedek, egy kisebb utóíz-party a tegnap este házhoz rendelt csirke-tikka-maszala-rák-curryből, amit a jelek szerint nem izgat túlzottan, hogy direkt bevettem egy Listerint meg egy Crest tablettát is, igyekezvén megelőzni az utóhatást. – Ma reggel van a tájékoztatás – figyelmeztetem. Nem könnyű feladat ezt kimondani csukott szájjal. És 82 kilónyi ínycsiklandozó meztelen férfival a hasadon. – El fogsz késni! – Nem érdekel – feleli, és az ajkamra nyomja az ajkát. De hiába. Nem nyitom ki a számat. Leszámítva, amikor azt mondom:

– És velem mi lesz? Muszáj felkelnem, hogy elindulhassak állás-meg lakásnézőbe. Tizenöt doboznyi cuccom van a szüleim garázsában, és csak arra várnak, hogy elküldjék nekem, amint meg tudom adni a címet. Ha nem mentem ki gyorsan a ruháimat, lefogadom, hogy anyu kiárusítja mindet, és sose látom többé a cuccaimat. – Sokkal célravezetőbb lenne – állapítja meg Luké, miközben az antik szaténhálóingem pántjával babrál –, ha te is meztelenül aludnál, mint én. Csakhogy még meg sem tudok rá haragudni, amiért egy szavamra se figyelt, mert bámulatos fürgeséggel sikerül megszabadítania a hálóingemtől, és a következő pillanatban azon kapom magam, hogy a tájékoztató napja, a lakás-és álláskeresés, sőt még a szüleim garázsában tornyosuló dobozok is mind lényegtelenné törpülnek. Valamivel később fölemeli a fejét, az órára pillant, és meglepetten megállapítja: – Hú. El fogok késni. Az ágyon fekszem, egy izzadságtócsa közepén, és úgy érzem magam, mint akin átment a gőzhenger. Csodálatos érzés. – Én megmondtam – felelem, szavaimat leginkább a fejem fölötti Renoir-lánynak címezve. – Lizzie – szól Luké, útban a fürdőszoba felé –, van egy ötletem. – Iderendelsz egy helikoptert, hogy vigyen be az egyetemre? – kérdezem. – Mert másképp aligha érsz oda idejében a tájékoztatásra. – Nem – válaszol Luké a fürdőszobából. Hallom, ahogy csobogni kezd a víz a zuhanyból. – Miért nem költözöl ide, hozzám? Akkor nem lesz más dolgod mára, mint munkát keresni. Kikukkant a fürdőszoba ajtaján – a haja imádnivalón kócos az iménti eseményektől –, és várakozva néz rám. – Na, mit gondolsz? De nem jön ki hang a torkomon, mert azt hiszem, a szívem ezer darabra szakadt a boldogságtól.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Rengeteg különböző” stílus és fazon létezik azon menyasszonyok számára, akik a hagyományos, hosszú ruhát választják; de az öt leggyakoribb fazon a következő:

Az empire derék

Az egyenes fazon

A báliruha

Az A vonalú

A sellő fazon

Lizzie Nichols Design™

Vajon melyik forma illik legjobban hozzád? Ez az egyetemes kérdés soha nem hagyta nyugodni a menyasszonyokat a történelem során.

2 A pletykálkodó kiadja más titkait, de a megbízható szellem nem él vissza a bizalommal. Biblia: hébor szállóigék 11:12 Egy héttel korábban – Hát, legalább nem költöztök össze – szögezi le a nővérem, Rose, miközben tíz sikongó ötéves kislány felváltva püföli bottal a hátunk mögötti fa ágán lógó póni formájú pihatát*. Ez fáj. Mármint Rose megjegyzése. Az ötévesek ellen tehetetlen vagyok. – Tudod, mit? – felelem ingerülten. – Talán ha együtt éltél volna Angelóval egy kis ideig, mielőtt összeházasodtok, esetleg idejében rájöhettél volna, hogy mégsem ő a tökéletes lelki társad. Rose dühösen mered rám a kerti asztal fölött. – Terhes voltam – feleli. – Nem mintha lett volna más választásom. – O… – hümmögök, miközben a legfülsiketítőbben visító ötévest, a szülinapos unokahúgomat, Maggie-t figyelem. – Hallottál már olyanról, hogy fogamzásgátlás? – Tudod, Lizzie, néhányan a pillanat gyönyörében hisznek – oktat ki, Rose –, ahelyett, hogy folyton a jövő miatt paráznának. És nem a fogamzásgátlás az első, ami eszünkbe jut, ha egy jóképű férfi kikezd velünk. Egy egész csomó válasz jut eszembe erre, ahogy ott ülök, és nézem, amint Maggie elunja a pinata püfölését, és helyette az apját veszi kezelésbe. De kivételesen inkább hallgatok. – És az istenért, Lizzie – folytatja Rose. – Átruccansz Európába pár hónapra, aztán úgy jössz vissza, mintha mindent tudnál? Csak mert nem tudsz. Főleg a férfiakról. Nem veszi meg a tehenet az, aki ingyen is ihat a tejből. Erre csak pislogni tudok. – Hűha! – szólalok meg. – Te kezdesz tisztára olyan lenni, mint anya. Sarah, a másik nővérem erre majdnem visszaköpi az italt a műanyag margaritás poharába. Rose lesújtó pillantást vet rá. –Na, pont te beszélsz, Sarah! Sarah elképed. – Én? Mióta hasonlítok én anyára? – Anyára talán nem – feleli Rose. – De ne is próbáld tagadni, hogy Kahlúát* öntöttéi reggel a kávédba. Negyed tízkor. Sarah vállat von. – Nem szeretem a feketekávé ízét. – Ja, persze, nagyi. – hunyorít felém Rose és folytatja. –Csak hogy tudd, Angelo igenis a tökéletes lelki társam. Nem kellett vele élnem az esküvőnk előtt ahhoz, hogy ezt tudjam. – O… Rose – szól közbe Sarah – A tökéletes lelki társadat hamarosan péppé veri az elsőszülötted. * Mexikói kávélikőr. Rose megfordulva látja, hogy Angelo kezét a combja közé szorítva kuporog a földön. Maggie eközben már a szülei minibuszának oldalát csépeli, a kis szülinapi gyülekezet lelkes biztatására. – Maggie! – jajdul föl Rose, fölpattanva a kerti padról. – Hagyd békén a Mami kocsiját! Nem szabad!

* A pinata eredetileg a mexikói kultúra részét képező ünnepi játék, amelyben egy papírból készült színes állatkát megtömnek cukorkákkal, a babazsúr résztvevői pedig botokkal kezdik ütlegelni egészen addig, amíg szét nem szakad és ki nem hullik belőle az összes édesség

– Ne törődj Rose-zal, Lizzie – tanácsolja Sarah, mikor Rose hallótávon kívülre kerül. – Az esküvő előtti együttélés a tökéletes mód kideríteni, hogy egyetértetek-e egymással a fontos kérdésekben. – Milyen kérdésekben? – tudakolom. – Hát, tudod… – feleli Sarah bizonytalanul. – Hogy szerettek-e mindketten tévét nézni reggel, meg ilyenek. Mert ha egyikőtök reggelente Regis és Kelly show-t akar nézni, a másiknak viszont csöndre van szüksége, hogy erőt gyűjtsön a naphoz, akkor adódhatnak veszekedések. Azta. Még emlékszem, Sarah mennyire bedühödött, ha reggel valaki bekapcsolta a tévét. És nem tudtam, hogy a férje, Chuck Regis és Kelly-rapngó. Akkor nem csoda, hogy Kahlúát tett a kávéjába. – Egyébként pedig – folytatja Sarah, végighúzva az ujját Maggie ló alakú tortája maradékának a szélén, és lenyalva róla a vaníliás cukormázat – nem is ajánlotta föl, ugye? Mármint, hogy költözz hozzá. – Nem – felelem. – Tudja, hogy Sharival keresünk lakást. – Én azt nem értem – anya érkezik az asztalhoz egy kancsó friss limonádéval a gyerekek számára –, hogy minek kell egyáltalán New Yorkba költöznöd. Miért nem maradsz Ann Arborban, és nyitsz itt egy menyasszonyi ruharestauráló üzletet? – Hát azért – magyarázom legalább huszadszorra, amióta néhány napja visszajöttem Franciaországból –, mert ha tényleg sikeres akarok lenni, akkor oda kell mennem, ahol a legszélesebb a lehetséges vásárlók köre. – Szerintem akkor is csacsiság – véli anya, és ledobja magát mellém a padra. – A megfizethető' árú kiadó lakásokért és a kábeltévé meg más szolgáltatások beszereléséért kegyetlen versengés folyik. Pontosan tudom. Suzanne Pennebaker legnagyobb lánya; tudod, Sarah, a te osztálytársad volt… Hogy is hívják? Ja, igen, Kathy. Szóval ő is New Yorkba ment, hogy színésznőként próbáljon szerencsét, és három hónap után visszajött, mert annyira kikészítette a lakáskeresés. Akkor mit vársz az üzleted beindításától? Úgy döntök, nem hívom föl anya figyelmét Kathy Pennebaker nárcisztikus személyiségzavarára (legalábbis Shari erre következtet a számtalan lenyúlt pasiból, akiket Kathy számlájára írnak az Ann Arbor környéki lányok, és abból, ahogy azonnal ejtette valamennyit, amint a hajsza gyönyöre elmúlt). Az efféle viselkedés, gyanítom, nem tette őt túl népszerűvé New Yorkban, ahol értesülésem szerint heteroszexuális férfiakból amúgy is enyhe hiány van, és a nők nem riadnak vissza az erőszaktól sem, hogy megvédjék a pasijukat. Helyette annyit mondok: – Kicsiben akarok indítani. Keresek magamnak állást egy antikruhaboltban, és feltérképezem a New York-i antikruhaterepet, gyűjtök egy kis pénzt… aztán idővel megnyitom a saját üzletemet, talán a Lower East Side-on, ahol olcsó az ingatlanbérlés. Na jó, olcsóbb. – Hogy akarsz pénzt gyűjteni? – kérdezi erre anya. –Nem marad majd semmi pénzed, mire kifizeted a havi ezerszáz dolláros lakbért. – Nem lesz olyan magas a lakbérem, mert Sharival osztozunk. – Egy garzonlakás, vagyis egy egy légterű, háló nélküli lyuk havi kétezerbe kerül Manhattanben – folytatja anya. – És Suzanne Pennebaker szerint több lakótárssal kell osztoznod rajta. Sarah bólogat. Ő is tisztában van Kathy pasilopó hajlamával, ami erősen megnehezíti a lakótársakkal való együttműködést, feltéve, hogy nőnemű lakótársakról van szó. – A tévében is ezt mondták – ért egyet.

De nem érdekel, miket beszél a családom. Akkor is megvalósítom az álmomat, hogy saját üzletem legyen. Még az sem érdekel, ha Brooklynba kell költöznöm érte. Azt hallottam, ott nagyon avantgárd a hangulat. A valódi művészek mind ott laknak, vagy Queensben, mert a befektetési bankárok kiszorították őket Manhattanből. – Legközelebb szóljatok, hogy ne bízzam Angelóra a szülinapi zsúr szervezését – szól Rose, aki visszatér a kerti asztalhoz. Hátrafordulva látjuk, hogy a férje lábra állt, de fájdalmas arccal biceg anyáék hátsó terasza felé. – Ne is törődj velem! – kiált Rose-nak gúnyosan. – Ne aggódj, nem kell segítség, jól leszek! Rose a szemét forgatja, aztán a margaritás kancsóért nyúl. – A tökéletes lelki társ – kuncog magában Sarah. – Pofa be! – torkolja le Rose, aztán lecsapja a kancsót. – Üres! – a hangjában pánik csendül. – Elfogyott a margarita! – Jaj, istenkém – aggodalmaskodik anya. – Apátok az előbb keverte ezt az adagot… – Majd én csinálok még! – ugrom föl. Bármit, csak hogy megszabaduljak a vészjóslatoktól, hogy mekkora ballépés New Yorkba költöznöm. – De erősebbre keverd, mint apa – javasolja Rose, miközben a feje mellett elsüvít a megboldogult pinata póni papírmasé lába. – Légyszi! Bólintok, és kancsóval a kezemben elindulok a hátsó ajtó felé. Nagyjából félútig jutok, amikor belebotlom a nagyiba, aki éppen kifelé igyekszik. – Szia, nagyi! – köszönök. – Milyen volt a Quinn doktornő? – Nem tudom. – Látom rajta, hogy részeg, pedig még csak déli egy óra van: megint kifordítva vette föl a köntösét. – Elaludtam. Sully benne se volt ebben a részben. Nem értem, minek csinálnak egyáltalán részeket nélküle. Mi értelme? Senki sem kíváncsi arra, ahogy ez a Quinn doktornő szaladgál a térdnadrágjában. Sully az egyetlen érdekes. Hallottam, hogy próbálnak lebeszélni New Yorkról. A vállam fölött hátranézek anyámra és a nővéreimre. Most épp mindhárman a tortamaradék széléről szedik le a mázat, aztán lenyalják az ujjukat. – O… – felelek –, igen. Tudod. Csak aggódnak, hogy úgy járok, mint Kathy Pennebaker. Ezen nagyi meglepődik. –Az a pasitolvaj lotyó? – Nagyi. Nem lotyó. Csak éppen… – mosolyogva megcsóválom a fejem. – Honnan tudsz te erről egyáltalán? – Nyitva tartom a fülemet – hangzik a rejtélyes felelet. –A többiek azt hiszik, hogy csak mert iszákos vénség vagyok, azt se tudom, mi folyik itt. De nagyon is képben vagyok. Nesze. Ez a tiéd. A kezembe csúsztat valamit. Lenézek. – Nagyi – szólok, és eltűnik a mosoly az arcomról. – Hol szerezted ezt? – Azzal te ne törődj – feleli a nagyi. – Neked akarom adni. Szükséged lesz rá, ha a városba költözöl. Mi van, ha le akarsz lépni, és sürgősen kell a készpénz? Sohasem tudhatod. – De nagyi – tiltakozom. – Nem fogad… – A pokolba is! – kiabál rám a nagyi. – Tedd már el! – Jól van, elteszem – mondom, és a szépen összehajtogatott tízdollárost az ujjatlan, feketefehér, antik Suzy Perette délutáni ruhám zsebébe bújtatom. – Tessék. Most örülsz? – Igen – mondja a nagyi, és megveregeti az arcomat. A lehelete kellemesen sörszagú. Eszembe juttatja az általános iskolás éveket, amikor segített házit írni. A legtöbb megoldásom rossz volt, de mindig kaptam pluszpontot a képzelőerőmre. – Sok szerencsét, te büdös lány! – Nagyi – felelek. – Csak három nap múlva indulok. – És ne feküdj le tengerészekkel – teszi hozzá a nagyi, mintha meg se hallotta volna. – Még elkapsz tőlük valami frászt. – Tudod – mosolygok –, azt hiszem, te fogsz nekem a legjobban hiányozni, Madárijesztő.

– Nem tudom, miről beszélsz – sértődik meg a Nagyi. – Milyen madárijesztő? De még mielőtt megmagyarázhatnám, Maggie masírozik el mellettünk némán, fején a meggyilkolt pihata póni tetemével, mögötte a hirtelen csöndbe burkolózott vendégsereg, fejükön a pinata egy-egy darabjával – hol egy patás láb, hol egy farokdarabka –, és mind tökéletes szinkronban lépkednek. – Hű! – sóhajt fel a nagyi, amikor a hátborzongató pinatatetem-felvonulás utolsó résztvevője is eltávolodik. – Most jólesne egy ital. És én tökéletesen egyetértek vele.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza

Melyik menyasszonyi ruha áll a legjobban?

Ma olyan szerencsés vagy, hogy az alakod magas és vékony, tulajdonképpen bármelyik fazont viselheted. Ezért van, hogy a modellek mind magasak és vékonyak – mert minden Jól áll nekik! De tegyük fel, hogy egyike vagy a millió nem annyira magas és vékony nőnek. 5zóval milyen fazont válassz? Mondjuk, hogy alacsony vagy, és az alakod enyhén telt. Miért ne próbálnál ki egy empire derekú ruhát? A lazán leomló anyag körvonala magasabb és karcsúbb hatást kelt. Ezért is kedvelték eme fazont az ókori görögök és Josephine Bonaparte, Franciaország divatrajongó császárnéja egyaránt!

Lizzie Michols Design™

3 A nagy ember elméletekről társalog, az átlagember dolgokról, a kisember pedig a borról. Fran Lebowitz (sz. 1950), amerikai humorista Igazából én tehetek az egészről. Vagyis az, hogy hiszek a mesékben. Persze szó sincs olyasmiről, hogy nem tudom megkülönböztetni őket a valós eseményektől. De tény, hogy egész életemben szilárdan hittem: minden lánynak megvan a maga hercege. Nem kell mást tennie, mint rátalálni, aztán boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezek után képzelheted, hogyan hatott rám, amikor kiderült. Mármint, hogy a hercegem tényleg az. Herceg. Ez most halál komoly. Egy igazi HERCEG. Jó, mondjuk, a hazájában nem ismerik el annyira, mert a franciák elég alaposan kiirtották az országuk arisztokráciáját az elmúlt kétszáz év során. De az én hercegem valamelyik felmenője sikeresen meglépett Madame Guillotine elől, és Angliába menekült, évek múltán pedig a család kastélyát is visszaszerezték, feltehetőleg elszánt és kitartó pereskedés során, már amennyire én ismerem őket. Igaz, manapság dél-franciaországi cháteau-tulajdonosnak lenni kábé évi százezres adót jelent, és szüntelen fejfájást a beázott tető meg az albérlők miatt. De akkor is: milyen gyakran találkozol olyan sráccal, akinek van egy? Mármint egy igazi kastélya? De becsszóra, nem ezért szerettem bele. Amikor megismertem, nem tudtam sem a hercegi címről, sem a kastélyról. Sosem kérkedett vele. Ha kérkedett volna, alapból meg se tetszik. Mert kinek tetszene? Úgy értem, a jófej lányok közül. Nem, Luké pontosan úgy viselkedett, ahogy egy jogfosztott hercegtől várná az ember – mintha szégyellné a rangját. És ez valamennyire igaz is. Szégyelli beismerni, hogy herceg – egy VALÓSÁGOS herceg –, és egyedüli örököse egy terjedelmes cháteau-nak, egy ezer holdas (de sajnos nem túl gyümölcsöző) szőlőnek, Párizstól hatórányi vonat-útra. Az egészre véletlenül jöttem rá, amikor a Cháteau Mirac nagytermében felfigyeltem egy borzasztó ronda pasas arcképére, és az alatta lévő feliratra, aminek tanúsága szerint a muksó herceg volt, és ugyanaz a vezetékneve, mint Luke-nak. Luké nem akarta beismerni, de végül az apjából sikerült kihúznom. Azt mondja, nagy felelősség a hercegi cím meg a kastély üzemeltetése, meg minden. Talán a hercegesdi nem is annyira, mint inkább a cháteau. Az egyetlen megoldás, amivel fenn tudja tartani és elegendő bevételt tud termelni az éves adó kifizetéséhez, az, ha kiadja a kastélyt gazdag amerikai családoknak, vagy néha egy filmstúdiónak, kosztümös filmek forgatásához. Annyi biztos, hogy a szőlője nem valami jövedelmező befektetés. De mire ez az egész kiderült – mármint a hercegi cím –, én már fülig szerelmes voltam Lukeba. Attól a perctől tudtam, hogy őt nekem teremtették, amikor leültem mellé a vonaton. Azt persze álmomban se mertem volna remélni, hogy egyszer majd ő is így érez irántam. Egyszerűen csak olyan kedves volt a mosolya – nem beszélve a hosszú szempilláiról, amilyet a Shu Uemura reklámokban próbálnak folyton utánozni –, hogy nem tudtam nem beleszeretni. Szóval Luké címe és birtoka csak a hab az amúgy is íny-csiklandóan édes tortán. Luké egyáltalán nem hasonlít a srácokra a főiskolán. Például nem érdekli se a póker, se a sport. Egyedül az orvostudomány érdekli – ez a szenvedélye – … meg én. Ami részemről teljesen rendben van.

Szóval azt hiszem, természetes, hogy azonnal tervezni kezdtem az esküvőmet. Na persze Luké nem kérte meg a kezem – egyelőre legalábbis. De tudjátok, hogy van ez… TERVEZNI attól még lehet. Hiszen tudom, hogy EGY NAP majd összeházasodunk. Mert a pasik nem költöznek össze olyan lánnyal, akit nem akarnak feleségül venni, nem igaz? Szóval MAJD, amikor összeházasodunk, a Cháteau Miracban rendezzük meg az esküvőt, a nagy, füves előkertben, ahonnan csodás kilátás nyílik az egész völgyre – amely fölött a de Villiers család hajdan uralkodott. Természetesen nyári este lesz, lehetőleg rögtön az utáni nyáron, amikor a menyasszonyiruha-restauráló szalonomat – a Lizzie Nichols Designt – felvásárolja Vera Wang (egyelőre ez sem történt meg. De hamarosan meg kell történnie). Shari lesz a nyoszolyólányom, a nővéreim pedig a koszorúslányok. És ellentétben azzal, ahogyan ők bántak a koszorúslányukkal (vagyis velem), én kíméletes leszek, és ízléses ruhát választok majd nekik. Nem préselem őket mentazöld, abroncsszoknyás taftruhába, ahogy ők tették velem. Mert ellentétben velük, én kedves és figyelmes vagyok. Nyilván az egész családom ragaszkodik majd a részvételhez, noha még egyikük sem járt soha Európában. Kicsit aggaszt is, hogy a nagyvilági de Villiers-k nem találják majd elég kifinomultnak a rokonaimat. De biztosra veszem, hogy végül egymásra találnak, mint zsák meg a foltja. Apa ragaszkodik majd a barbecue felügyeletéhez, anya pedig tanácsokkal látja el Luké mamáját, hogy mivel lehet kitisztítani a megsárgult, tizenkilencedik századból való vászon ágyneműt. A nagyi valószínűleg elég fárasztó lesz, lévén, hogy a francia tévé nem adja a Quinn doktornőt, de egy-két kiroyal biztosan megteszi a hatását. Már most tudom, hogy az esküvőm lesz életem legboldogabb napja. Magam előtt látom, ahogy ott állunk a nap-fény-pöttyözte pázsiton, én hosszú, egyenes vonalú, fehér ruhában, Luké pedig nyitott gallérú fehér ingben meg a fekete szmokingnadrágban, amiben eszményien helyes és vonzó. Pontosan úgy fog festeni, mint egy igazi herceg, ami nem is csoda… Már csak azt kell kitalálnom, hogy mihez kezdek addig, és akkor az életem a legnagyobb rendben lesz. – Szóval – teríti ki Shari maga elé a Village Voice-ot, amit épp most szerzett, az apróhirdetés rovatnál kinyitva. –Amelyiket nem ingatlanügynökség közvetíti, azt alapból nem is érdemes nézni. Jól tudom, hogy ravaszul kell eljárnom. Ez kényes ügy. – Ez azt jelenti, hogy muszáj lesz kiköhögnünk a díjat. Szar ügy – folytatja –, de hosszú távon szerintem megéri. Nem szabad csak úgy kibökni. Kíméletesen elő kell vezetnem. – Tudom, hogy nem vagy túl jól eleresztve zsével – mondja Shari –, de Chaz megígérte, hogy kölcsönad nekünk az ügynökre. És majd ha a saját lábunkra álltunk, visszaadjuk neki. Jobban mondva, amikor te a saját lábadra álltál. – Merthogy Sharinak már megvan az állása egy kis non-profit szervezetnél, akiknél tavaly nyáron jelentkezett állásinterjúra, még mielőtt Franciaországba utazott. Holnap kezdi is a munkát. – Mármint ha Luké nem ajánl föl neked kölcsönt. Ajánlott? Tudom, hogy nem akarsz kérni tőle, de gondolj bele, neki meg se kottyan. Nem zúdíthatom hirtelen a fejére. – Lizzie! Figyelsz te egyáltalán? – Luké megkért, hogy költözzek hozzá – hadarom váratlanul, mielőtt még visszafoghatnám magam. Shari nagy szemekkel bámul rám a ragacsos asztal fölött. – És ezt mégis mikor akartad közölni velem? – kérdezi. Szuper. Máris elbénáztam. Shari dühös rám. Tudtam előre, hogy haragudni fog. Miért nem tudom egyszer befogni azt a nagy számat? Miért?

– Shari, csak ma reggel ajánlotta föl – mentegetőzöm. –Azelőtt, hogy elindultam veled találkozni. És nem mondtam igent. Csak annyit mondtam, hogy meg kell beszélnem veled a dolgot. Shari hitetlenkedve pislog. – Ami ugyanazt jelenti – állapítja meg érezhetően epés hangon. – Össze akarsz vele költözni. Különben helyből nemet mondtál volna. – Shari! Nem igaz! Vagyis hogy… igen. De gondolj bele! Lássuk be, hogy te amúgy is állandóan Chaznél leszel. – Az, ha Chaznél alszom, egyáltalán nem ugyanaz, mintha vele élnék – közli Shari. – De tudod, hogy mennyire szeretné – felelek. – Gondolj bele, Shari! Ha én Luke-hoz költözöm, te pedig Chazzel fogsz lakni, akkor nem kell lakásnézésre pazarolnunk az időt, meg ügynökökre és előlegre pocsékolni a pénzünket. Mindketten legalább ötezret spórolunk! Fejenként. – Ne csináld ezt! – vág közbe élesen Shari. – Mit? – pislogok. – Ne csinálj úgy, mintha a pénzről szólna az egész – mondja. – Mert ez nem igaz. Te is tudod, hogy ha pénzre van szükséged, tudsz szerezni. A szüleid küldenek. Hirtelen felszökik bennem a higanyszál. Imádom Sharit. Tényleg. De a szüleimnek három gyerekük van, akiknek folyton pénzre van szüksége. Egy ciklotron-felügyelő, ami apa posztja, elég jól keres, de ahhoz közel sem eleget, hogy állandó jelleggel támogassa a három felnőtt gyerekét. Shari viszont egy jó nevű Ann Arbor-i sebész egyetlen lánya. Ha megszorul, elég felhívnia a szüleit, és már küldik is neki a kért összeget, meg sem kérdezve, hogy mire kell. En vagyok az, aki bolti eladóként dolgozott – azelőtt pedig bébiszittelt minden péntek és szombat este, tizenöt éves korom óta, lemondva bármiféle normális társasági életről, minimálbéren tengődve, és megfosztva magam az olyan drága szórakozásoktól, mint a mozi, az étterem, a márkás sampon, autó és a többi, csakis azért, hogy megspóroljak annyi pénzt, amiből egy nap New Yorkba költözhetek, és valóra válthatom az álmomat. Bármi legyen is az az álom. Nem akarok panaszkodni. Tudom, a szüleim mindent megtettek, hogy a legjobbat nyújtsák nekem. De bosszant, hogy Shari képtelen felfogni, egyesek szülei nem olyan adakozóak, mint az övéi. Pedig már többször is próbáltam megértetni vele. – Nem hódolhatunk be New York zsarnokságának – fejtegeti Shari a véleményét. – Nem szabad, hogy a magas lakbér befolyásolja a fontos döntéseinket, mint például, hogy összeköltözünk a barátunkkal. Ha már most megalkuszunk, akkor végünk. Csodálkozva bámulom Sharit. Néha tényleg nem tudom, honnan szedi ezeket a gondolatokat. – Ha csak a pénzről van szó, és nem akarsz a szüléidtől kérni – folytatja –, Chaz simán kölcsönad neked. Tudod jól. Chaz családja már generációk óta tehetős ügyvédekből áll, és felveti őt a pénz. Nemcsak azért, mert a rokonai sorban feldobják a talpukat, és őrá hagyják a vagyonukat, hanem azért is, mert a rokonok pénzén kívül a takarékosságukat is örökölte, és megfontolt befektetések mellett szerény életet él – legalábbis a vagyona mértékéhez képest, ami állítólag túlszárnyalja Luke-ét is. Persze Chaznek nincs franciaországi kastélya, ami elárulná mindezt. – Shari – felelem. – Chaz a TE barátod. Nem akarok kölcsönkérni a barátodtól. Miért lenne az jobb, mint összeköltözni Luke-kal? – Mert Chazzel nem fekszel le a pénzért – állapítja meg Shari a rá jellemző száraz modorban. – Szigorúan üzleti megállapodás lenne. De valahogy a gondolat, hogy Chaztől pénzt kérjek, habár jól tudom, hogy minden további nélkül igent mondana, mégis taszít. Ráadásul nem is a pénz a lényeg. Az nem számít.

– Az a helyzet… – kezdem óvatosan –, hogy nem csak a pénzről van szó, Share. Shari feljajdul, és a tenyerébe ejti a fejét. – Jaj, istenem – sopánkodik az ölébe. – Tudtam előre, hogy ez lesz. – Mi? – Nem értem, mitől van úgy kiakadva. Mármint, tisztában vagyok vele, hogy Chaz nem éppen tipikus herceg a fordított Michigan baseball sapkájával, meg az állandó borostájával, de annyira humoros és kedves! Amikor épp nem Kierkegaardról meg magánnyugdíjpénztárakról magyaráz. – Ne haragudj, Shari. De nem lehet megoldást találni? Mi a gond egyáltalán? A hármas késelés? Azért nem akarsz Chazhez költözni, mert rossz a környék? De hát a rendőrség is megmondta, hogy családi összezördülés volt. És máskor nem fordul elő. Mármint, amíg Julio apját ki nem engedik a Rikersből… – Ennek ahhoz semmi köze – vág közbe Shari. A fülkénk közelében a falra szerelt, világító Pabst Blue Ribbon tábla fényében rakoncátlan, göndör fekete tincsei kékesen csillognak. – Lizzie, még csak egy hónapja ismered Luke-ot. És máris össze akarsz vele költözni? – Két hónapja – helyesbítek sértődötten. – És Luké Chaz legjobb barátja. Chazt pedig évek óta ismerjük. Éveken át vele laktunk. Vagyis egy koliban. Ez tök más, mintha Luké vadidegen lenne, mint Andrew volt… – Pontosan. És mi van Andrew-val? – köti az ebet a karóhoz Shari. – Lizzie, épp hogy véget ért egy kapcsolatod. Elcseszett egy kapcsolat volt, de attól még kapcsolat. És itt van Luke. Két hónapja még valaki mással élt! És most fogja magát, és nyomban összeköltözik az új barátnőjével? Nem kellene egy kicsit lassítanotok? – Shar, nem akarunk összeházasodni! – ellenkezem. –Csak arról van szó, hogy összeköltözünk. – Luke részéről talán – ért egyet Shari. – De én ismerlek, Lizzie. Már most arról álmodozol, hogy összeházasodtok Luke-kal. Ne is tagadd. – Nem igaz! – kiáltok, és azon töprengek, hogy a csudába jött erre rá. Jó, igaz, hogy gyakorlatilag születésem óta ismer. De akkor is. Ez ijesztő. Hunyorítva néz rám. – Lizzie! – mondja fenyegető hangon. – Jól van, na! – adom meg magam, és nekidőlök a vérvörös műanyag fülkefalnak. Egy Honey's nevű, lepukkant, belvárosi karaoke bárban ülünk, félúton Chaz Tizenharmadik utcai lakása (az East Side-on, az Első és a Második sugárút között) és Luke anyukájának Ötödik sugárúti lakása (a Nyolcvanegyedik sarkán) között, ahova mindkettőnknek egyformán bonyolult (vagy egyformán könnyű, nézőpont kérdése) eljutni. Igaz, hogy a Honey's lepattant egy hely, de legalább üres szokott lenni nagyjából este kilencig, amikor az elhivatott karaoke-rajongók beérkeznek, úgyhogy beszélgethetünk, és a light kóla is csak egy dolcsiba kerül. Ráadásul a pultost – egy punk külsejű koreai-amerikai huszonéves lányt – láthatóan merőben hidegen hagyja, hogy rendelünk-e valamit. Túlságosan leköti a barátjával mobilon folytatott veszekedés. – Na és ha hozzá akarok menni? – kérdezem rosszkedvűen, miközben a pultos lány hangosan kiabál a rózsaszín Motorolajába: „Tudod, mit? Tudod, mit? Kapd be!” – Szeretem. – Az jó, hogy szereted, Lizzie – magyaráz Shari. – Teljesen természetes. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy okos döntés összeköltözni vele. – Éljen. Most már az ajkát harapdálja. – Én csak… Felnézek a light kólámból. – Mi? – Figyelj, Lizzie! – Sötét szeme kifürkészhetetlen a bár homályában. Pedig odakint hétágra süt a nap, lévén, hogy még csak dél van. – Luke igazán helyes srác. És amit tettél, hogy kibékítetted a szüleit, és rávetted Luke-ot, hogy megvalósítsa az álmát, hogy orvos legyen, ez mind fantasztikus a részedről. De ami kettőtök hosszú távú kapcsolatát illeti…

Elképedve pislogok felé. – Mi van vele? – Hát csak – feleli Shari – valahogy nem látom. Nem bírom elhinni, hogy ezt mondja. Az ÁLLÍTÓLAGOS legjobb barátnőm. – Miért? – tudakolom, és rémülten érzem a szememet égető könnycseppeket. – Azért, mert ő herceg, vagyis majdnem, én meg csak egy sokat locsogó michigani lány vagyok? – Hát – mondja Shari –, többé-kevésbé. Úgy értem, Lizzie… te Való Világ maratont szeretsz nézni a tévében, miközben félliteres kávés-karamellás, dobozos fagylaltot kanalazgatsz, és a Varrjunk! legújabb számát lapozgatod. Max hangerőn üvölteted az Aerosmitht, miközben ötvenes évekbeli koktélruhákat szegsz át a Singer varrógépeden. El tudod képzelni, hogy ezt valaha Luké jelenlétében csináld? Magadat adod vajon, amikor vele vagy? Vagy inkább eljátszod azt a lányt, aki szerinted Luke-nak bejön? Feldúltan meredek rá. – Nem tudom elhinni, hogy ilyet kérdezel tőlem. – Igazából már sírok, de igyekszem titkolni. – Még szép, hogy magamat adom Luké jelenlétében! Habár igaz, hogy amióta New Yorkba értem, mindennap rajtam volt az alakformáló nadrágom. Ami mély, piros nyomot hagy a derekamon, amikor leveszem, és meg kell várnom, amíg elmúlik, mielőtt Luké meztelenül lát. De ez csak azért van, mert Franciaországban újra elkezdtem kenyeret enni, és visszahíztam valamennyit a nyáron leadott túlsúlyomból! De csak egy kicsit. Kábé hét kilót. O, istenkém! Sharinak igaza van! – Figyelj! – szól Shari, láthatóan észrevéve riadt arckifejezésemet. – Nem azt mondom, hogy ne költözz hozzá, Lizzie. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy állj le az esküvőtervezéssel. Vagyis a te esküvőd tervezésével. Megtorlóm a könnyes szememet. – Ha most azzal jössz, hogy nem veszi meg a tehenet az, aki ingyen is ihat a tejből – szipogok keserűen –, akkor tutira elhányom magam. – Dehogy mondok én ilyet! – feleli Shari. – Csak tarts egy kis szünetet a nagy döntések előtt, oké? És ne félj magadat adni, amikor vele vagy. Mert ha nem azt a lányt szereti, aki igazábólvagy, akkor nem ő a mesebeli herceg. Erre muszáj eltátanom a számat egy picit. Most komolyan. Tök úgy beszél, mintha olvasna a gondolataimban. – Mitől lettél – kérdezem, könnyekkel küszködve – te ilyen okos? – Pszichóból diplomáztam – emlékeztet Shari. Bólintok. Shari holnaptól tanácsadóként dolgozik egy kis nonprofit intézménynél egy családon belüli erőszak-áldozatokon segítő programban, ahol átmeneti szállást, távoltartási rendeletet és szociális juttatásokat – mint az élelmiszerjegy és a gyerektartási segély – biztosítanak az áldozatok számára. Nem éppen jól fizető állás, ami a bért illeti. De az anyagi hátrányt kiegyenlíti a tudat, hogy életeket ment meg, és segít az embereknek – főként a nőknek – biztosabb hátteret teremteni a maguk és a gyermekeik számára. Igazából, ha jobban belegondolunk, a divatszakmában mi is ugyanezt tesszük. Nem feltétlen mentünk életeket, de a magunk egyszerű módján mi is szebbé varázsoljuk az emberek hétköznapjait. Ahogy az a dal mondja… „A lányok is ráunnak egyszer arra a régi, kopott ruhára”. A mi feladatunk megajándékozni őket egy újjal (vagy egy restaurált régivel), hogy kicsivel jobban érezzék magukat.

– Nézd, Lizzie – folytatja Shari. – Az igazság az… nem is tudom. Csalódott vagyok. Annyira vártam, hogy közös lakásba költözzünk. Már elterveztem, milyen poén lesz használt bútorboltokban vásárolni, aztán feldobni valahogy a cuccokat. Vagy kölcsönkérni valakinek a kocsiját, és kibumlizni New Jerseybe az IKEA-ba, bevásárolni. Erre most Chaz örökölt bútoraival kell laknom, amiket az apja selejtezett ki a belvárosi ügyvédi irodájából. Ezen elnevetem magam. Láttam azokat a díszes, aranyozott kanapékat Chaz nappalijában – ahol a parketta enyhén délre lejt, meg a behajtott zsalus ablakot, amin át a tűz-lépcsőre lehetne kilátni… Innen látta Shari Julio apjának a késelős jelenetét. – Majd átjövök, és csinálok valamit azokkal a kanapékkal – ígérem. – Van pár köteg megmaradt anyagom, amit a So-Fro végkiárusításán vettem. Varrok nektek egy levehető huzatot, amikor anyu elküldi a dobozaimat. Meg függönyöket is – teszem hozzá. – Hogy ne kelljen több késelést végignézned. – Az jó lenne – sóhajt Shari. – Akkor hát, tessék – tolja felém a Village Voice-ot. – Erre szükséged lesz. Csodálkozva pillantok az újságra. – Minek? Már van lakásunk. – Hát, hogy állást keress, te dilibogyó! – feleli Shari. – Vagy Luke felajánlotta, hogy az antikruha-vásárlásaidat is fedezi a lakás mellett? – O – nevetek erőtlenül. – Igaz. Koszi. Azzal az aprók álláshirdetés részéhez lapozok… … éppen, amikor egy Gandalf-botot cipelő törpe lép be a Honey's ajtaján, odakullog az asztalunkhoz, jól megnéz minket, aztán hátat fordít és kimegy, anélkül, hogy egyetlen szót szólna. Sharival mindketten a pultos lányra pillantunk. Úgy tűnik, észre se vette a törpét. Aztán megint egymásra nézünk. – Fura egy város ez – állapítom meg. – Nekem mondod? – feleli Shari.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Mit kell tudni… A menyasszonyi ruha ujjáról? Pánt nélküli – természetesen ujja sincs Spagetti pánt – nagyon vékony pánt Ujjatlan – szélesebb pánt

Ejtett vállú – egészen rövid ujj, általábar inkább a váll meghosszabbított része. Negyven év fölötti menyasszonyoknak nei ajánlott (hacsak nem edzenek. Súlyzóval

Rövid ujjú – A ruhaujj pontosan a felkar közepénél ér véget. Formális szertartásokhoz ez az ujjhossz túl hétköznapi. Könyök feletti – ez az ujjhossz a legjobb mindazon menyasszonyoknak, akiket aggaszt a karjuk alatti „lúdbőr”.

Háromnegyedes – ez az ujj a kar háromnegyedét fedi, a könyök és a csukló között félúton ér véget. Szinte kivétel nélkül mindenkinek előnyös. Hétnyolcados – A csukló fölött néhány centivel végződik. Ez a hossz nem ajánlatos esküvőre. Csuklóhossz – Ez a fazon közkedvelt a konzervatív menyasszonyok körében, valamint azoknak is hasznos, akik ekcémát vagy más bőrhibát igyekeznek elfedni.

Teljes hossz – A csuklócsont alatt végződik. A „középkori” vagy „reneszánsz” stílusú ruhát kedvelő nők gyakori választása. Lizzie Nichols Design™

4 A pletyka eszköz a költőnek, szakzsargon a tudósnak és vigasz a háziasszonynak, a nagy szellemnek, az iparmágnásnak és az értelmiséginek. A bölcsődében kezdődik, és a beszéddel együtt múlik el. Phyllis Mc Ginley (1905-1978), amerikai költő és író Lehet, hogy Sharinak van igaza. Talán tényleg érdemes lenne Luke-kal kicsit lassítani. Fölösleges máris az esküvőnket tervezni. Hiszen épp hogy csak lediplomáztam… vagyis igazából még nem is, mert csak nemrég adtam le a szakdolgozatomat, és a konzulensem szerint hivatalosan csak januártól lesz diplomám. Persze ettől még nem írom át a diplomázási dátumot az önéletrajzomban, mert azt ugyebár úgyse nézi senki… Ráadásul anya és apa totál kibuknának, ha megtudnák, hogy úgy léptem le Európába – nem is beszélve róla, hogy mindenkitől elfogadtam az úti olvasólámpát ajándékba –, hogy meg se írtam a szakdolgozatom. Ugyanúgy, ahogy azon is kibuknának, ha megtudnák, hogy összeköltözöm egy sráccal, akit ott ismertem meg. Mármint Európában. Muszáj lesz titokban tartanom a lakáshelyzetet. Majd inkább azt mondom, hogy Sharival találtunk lakást… csakhogy mi van, ha beszélnek dr. Dennisszel? Szívás… Oké, emiatt majd később parázom. Egyértelmű, hogy most a karrierem építésére kell szentelnem az időm. Mert hogy fog például meginterjúvolni a Vogue, ha nem is csinálok semmi érdemlegeset? Bár Shari tündérien nézne ki ejtett vállú dupioni selyem felsőrészes koszorúslány ruhában, mondjuk fáradtrózsaszín, térd alá érő szoknyával, mint annak a kirakatbabának a szoknyája… Na jó, ebből elég. Állj le. Most nem ezen kell agyalni. Rengeteg időm lesz megtervezni a tökéletes koszorúslány ruhát, ami Sharinak angyalian áll, Rose-nak és Sarah-nak viszont rémesen. Most az álláskeresésre kell összpontosítanom. Mert pillanatnyilag ez a legfontosabb. Hogy mihez kezdek az életemmel. Nem lehetek csupán feleség. Arra bárki képes. Jó, persze fogadok, hogy a Vogue készítene velem interjút azért, mert egy herceg felesége vagyok. Vagyis egy majdnem hercegé. Így is folyton tele van majdnem hercegek feleségével a magazin. „Hosztessz”-nek nevezik őket. De én nem akarok „hosztessz” lenni. Nem is szeretem a partykat. Nem. Meg kell találnom a magam módját, hogy maradandót alkossak a földön. Valami olyat, amit csak én tudok. Ami a jelek szerint antik menyasszonyi ruhák restaurálását jelenti. Amiről azt gondolná az ember, hogy nagyon keresett szolgáltatás. Mindenkinek van a padláson egy régi esküvői ruhája, amit rendbe akar hozatni, nem? A dolog nyitja elérni azokat a nőket, akiknek szüksége van rám, közben pedig megkeresni a megélhetéshez szükséges összeget. Ott van persze az internetes megoldás, de… Húúúú, de édes ez a Jonathan Logan piros spanyol csipkeruha… kár azért a szakadásért a csipkén. De azt pillanatok alatt meg lehetne varrni. Vajon mennyibe… úristen. Négyszázötven dollár? Ezek megbolondultak? Az Antik Őrülétben, Ann Arborban egy ugyanilyet százötvenért adtunk el. És ez kábé harminckettes méret lehet. Kire megy ez rá egyáltalán? – Segíthetek? Á, tényleg. Nem vásárolgatni jöttem. – Szia! – fordulok a reményeim szerint legmegnyerőbb mosolyommal a (nyilvánvalóan viccből) kockás nadrágos eladólányhoz, akinek tele van piercinggel az arca. – Az üzletvezetővel szeretnék beszélni, ha lehet.

– Miért keresed az üzletvezetőt? Hmm. Úgy látom, Piercing Arcú nem könnyű eset. De ha azt vesszük, a Village forgalmas utcáján egy üzletben nyilván mindenféle népek megfordulnak. Tehát érthető a gyanakvása. Ki tudja, miféle őrült alakok járnak be hozzá? Ha gyakori az olyan eset, mint az a pasas, akit a sarkon láttam bokáig letolt nadrágban a szemetesben kotorászni, miközben Sztálinról dünnyögött, akkor tökéletesen megértem, hogy tartózkodóan viselkedik az idegenekkel. – Tulajdonképpen arra volnék kíváncsi, kerestek-e alkalmazottat – felelem jókedvűen. – Több éves tapasztalatom van az antikruha-kereskedésben, ezen kívül… – Hagyd a pulton az önéletrajzodat! – szakít félbe Piercing Arcú. – Majd értesít, ha van számodra valami. De valami azt súgja, hogy az üzletvezető nem fog felhívni. Ahogy a Metropolitan Művészeti Múzeum ruházati részlegének HR-felelőse sem hívott. Ahogy a New York Múzeum Ruha-és Textilgyűjteményének vezetője sem hívott. Ahogy Vera Wang sem hívott. Ahogy a több száz másik hely sem hívott, ahol leadtam az önéletrajzomat. Csak most tudom, hogy az üzletvezető nem azért nem fog hívni, mert alulképzettnek tart az állásra, vagy mert éppen nem keresnek alkalmazottat, vagy mert nincs helyi ajánlásom, mint az összes többi helyen. Az üzletvezető egyszerűen azért nem fog felhívni, mert nem is jut el hozzá az önéletrajzom. Mivel Piercing Arcú máris eldöntötte, hogy nem vagyok neki szimpi, és a kukába dobja az önéletrajzomat, amint kitettem a lábam az ajtón. – Rendkívül rugalmas a munkaidőm – teszek egy utolsó kísérletet. – És nagyon sok tapasztalatom van a varrás terén. Kiválóan tudok átalakítani… – Mi nem vállalunk átalakításokat – vigyorog gúnyosan Piercing Arcú. – Manapság, ha valaki át akar alakíttatni egy ruhát, elviszi a tisztítójához. Nyelek egyet. – Értem. De észrevettem, hogy ez a Jonathan Logan ruha elszakadt. Én simán meg tudnám javítani… – A vásárlóink maguk akarják javíttatni a ruhákat – zárja le a vitát Piercing Arcú. – Hagyd az önéletrajzod a pulton, és majd értesítünk… Vastagon kihúzott szemének pillantása végigvándorol a fejemről – a hajamat széles, Jackie-0 stílusú kendővel fogtam hátra – a ruhámra, egy '50-es évekbeli, kék-fehér pöttyös, rakott szoknyás Gigi Young ritkaságra, onnan meg a cipőmre – fehér balettcipő-féle, lapos talpú (mert lehetetlen egész nap Manhattan utcáit róni magas sarkúban). Piercinges arca világosan elárulja, hogy nem tetszik neki, amit lát. –…vagy nem. – Azzal Piercing Arcú meglibbenti punk haját, és integetve elköszön. Észreveszem, hogy amit először mintás ruhaujjnak véltem, az valójában a csupasz karja, amit teljesen beborít a sok tetoválás. – Viszlát! – Ö… – Nem bírom levenni a szemem a tetkójáról. –Viszlát. Oké… Oké, szóval a New York-i munkapiac kicsit… más, mint az Ann Arbor-i. Vagy talán csak rossz boltba mentem rossz napon. Igen, ez lesz az. Nem lehet minden üzlet ilyen. Talán nem a Village-ben kellett volna kezdenem. Vagy talán nem is antikruhaboltokban kéne próbálkoznom. Felkereshetnék esetleg esküvői ruhaszalonokat – persze nem Vera Wangét, mert ott már elpuskáztam az esélyemet (a nő, aki felvette a telefont a Vera Wang társaságnál, amikor felhívtam őket érdeklődni, hogy megkapták-e az önéletrajzomat, értésemre adta, hogy mindenképp értesíteni fognak-ja, majd tíz év múlva, mire végigrágják magukat a kismillió önéletrajzon, amit a menyasszonyiruhatervezőjelöltek adtak le náluk) –, és az önéletrajzommal együtt hagyhatnék ott pár fényképet az eddigi munkáimról. Talán az célravezetőbb lenne. Talán…

Jaj, istenkém, mit fogok mondani Luke-nak? Sharinak igaza van, összeköltözni valakivel tényleg nagy lépés, nem olyasmi, amit azért határoz el az ember, mert olcsóbb, mint fizetni az ügynökségi díjat. Bár természetesen én nem ezért csinálom. Szeretem Luke-ot, és vele lakni egészen biztos, hogy isteni lesz. Annyi az egész, hogy nem szabad messzemenő következtetéseket levonnom a dologból – ahogy Shari is mondja – az esküvőt meg hasonlókat tekintve. Hagyni kell, hogy menjen minden a maga útján. Mivel épp mindkettőnk élete nagy változásokon megy át, Luké tanulni kezd, én meg… elkezdem azt, amit csinálni fogok. Most nem gondolhatunk házasságra. Az még messze van. De azért remélhetőleg nem túl messze. Mert nagyon szeretnék ujjatlan menyasszonyi ruhát, és ki tudja, meddig marad feszes a karom. Mert aztán jön az a löttyedt, remegős cucc, ami annyira taszító egy menyasszonyon. Meg mindenkin. Oké, ennek semmi értelme. Ennek a fel-alá kóválygásnak és önéletrajz-dobálásnak minden antikruhaboltban. Új tervet kell készítenem. Elő kell vennem a telefonkönyvet, vagy fölmenni a netre, és olyan helyekre koncentrálni, amik illenek hozzám. Meg kell… Úúúú, de isteni steak! Igen, ez jó ötlet. Veszek valamit vacsorára. Mert Luke-nak biztos nem lesz kedve étterembe menni egy hosszú tájékoztató nap után. Nem mondhatnám persze, hogy én vagyok a világ legjobb szakácsa. De egy steaket mindenki ki tud sütni. Kénytelen leszek, mondjuk, serpenyőt használni, mert nincs grillsütőnk. Ez jó ötlet. Veszek pár steaket meg egy üveg bort, és csinálok vacsit. És akkor Luke-kal megbeszélhetjük, hogy mit is jelent az együttélés, és mit várunk tőle. Aztán majd holnap folytatom az állásvadászatot, miután mindent tisztáztunk. Szuper. Oké. De azt hiszem, inkább Luke környékén vásárolok be, nem itt, mert nem akarok megrakodva utazni a metrón. Hol is van a metró egyáltalán? – Ne haragudj, meg tudnád mondani, merre van a hatos metró? Hé! Micsoda bunkó! Kikérem magamnak, nem vagyok seggfej. Hogy mondhat rám ilyet csak azért, mert megkérdeztem, hogy merre van a metró? Istenkém, tényleg igaz lenne, amit a New Yorkiakról mondnak? Az eddigiek alapján valóban elég bunkónak tűnnek. Emiatt ment haza Kathy Pennebaker? Mármint a kényszeres pasilopás-dolgon kívül? Vagy lehet, hogy a New York-i szomszédjai közömbössége tette még megszállottabb pasitolvajjá? Na jó, hol vagyok? Második sugárút, Kilencedik utca. Keleti Kilencedik, mert az Ötödik sugárút (ahol Luke mamájának a lakása van, a Central Parkkal szemben… meg a Mettel) választja el egymástól az East Side-ot és a West Side-ot. Luke azt mondta, hogy ha az East River felől megyünk az Ötödik sugárútra, akkor el kell hagyni az Első, Második és Harmadik sugárutakat, aztán Lexington, Park és végül Madison (a nem számozott utcák sorrendjét úgy lehet megjegyezni, ha az ember „Leül Pár Méterre az Öböltől” – Lexington, Park, Madison, Ötödik). Az utcák – mint a keleti Ötvenkilencedik, ahol a Bloo-mingdale's üzlet található, vagy a keleti Ötvenedik utca, amelyiken a Saks van – merőlegesek a sugárutakra. Szóval a Bloomingdale's pontos címe Ötvenkilencedik utca és Lexington sugárút sarok, a Saksé pedig Ötvenedik utca és Ötödik sugárút sarok. Luke mamájának a Nyolcvanegyedik utca és az Ötödik sugárút sarkán van a lakása… ahonnan csak egy sarok a Betsey Johnson szalon a Madison sugárúton, a Nyolcvanegyedik és a Nyolcvankettedik utca között. Aztán ott van még persze a West Side. De azt egyelőre még hagyom, mert jelenleg éppen elég gondot okoz, hogy kiismerjem magam a saját környékemen.

Oké, szóval a metró a keleti oldalon a Lexington sugárút mentén közlekedik. Ha eltévedsz, Luke szerint nincs más dolgod, mint megkeresni a Lexingtont, és előbb-utóbb találsz egy metrómegállót. Kivéve, ha épp a Village-ben vagy, mint én, és a Lexington egyszer csak átmegy Negyedik sugárútba, aztán Lafa-yette-be és végül Centre Streetbe. De sebaj, ezen most nem fogok agyalni, csak szépen elindulok nyugat felé a Második sugárúton, remélve, hogy előbb-utóbb rábukkanok a Lexington valamelyik kiadására, ott pedig egy metrómegállóra, ahonnan egyenesen hazajutok. Valahol itt lesz… Haza. Hű. Máris az otthonomnak nevezem. De hát végül is minden hely otthonnak számít, nem? Ugy értem, amin olyasvalakivel osztozol, akit szeretsz. Talán ezért hagyta itt Kathy New Yorkot. Nem a goromba emberek meg az átláthatatlan utcarengeteg vagy a pasi-lopós-ügy miatt, hanem mert egyszerűen nem volt itt senkije, akit szeretett. Legalábbis olyan, aki viszontszerette volna. Szegény Kathy. A nagyváros megrágta őt, aztán visszaköpte. De ugyanez velem nem fog megtörténni. Nem leszek Ann Arbor második Kathy Pennebakerje. Nem menekülök haza a lábam közé húzott farokkal. Boldogulni fogok New Yorkban, ha addig élek is. Mert ha itt sikerül, akkor mindenhol sikerülni… Hú, egy taxi! És szabad! Jó, tudom, hogy a taxi drága dolog. De csak most az egyszer. Mert olyan fáradt vagyok, és a metró még olyan messze van, és idejében haza akarok érni, hogy elkezdjem főzni a vacsorát Luke-nak, és… – A Nyolcvanegyedik és az Ötödik sugárút sarkára, legyen szíves. O, nézd csak, itt egy metróállomás! Ha egy sarokkal tovább mentem volna, megspórolhattam volna tizenöt dollárt… Na nem baj. A héten nincs több taxi. És olyan kényelmes itt ülni a tiszta, légkondicionált autóban, ahelyett, hogy a mozgólépcsőn verekedném magam lefelé a bűzös peronhoz, hogy várhassak a tömött metróra, ahol le se lehet ülni. Aztán ott vannak a kéregetők is, akik pénzt koldulnak. En pedig sosem tudok nemet mondani. Nem akarok olyan fagyott szívű, közönyös New York-ivá válni, mint Piercing Arcú, aki röhög a Gigi Young ruhámon. Ha nem tudsz együtt érezni mások szenvedésével – és nem érzed át, milyen nagy dolog egyáltalán TALÁLNI egy hordható állapotú Gigi Young ruhát –, mi értelme van az életednek? Így hát minden metróút után öt dollárral szegényebb leszek, es ebbe még bele se számítottam a jegy árát. Akkor mar gyakorlatilag olcsóbb taxit fogni. Na jó, majdnem Istenkém. Shannak igaza van. Muszáj munkát találnom – es saját életet. Mégpedig gyorsan.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Ha alacsony és törékeny testalkatú vagy, próbáld ki az A-vonalú szabást! A redőzött szoknya kis növésű menyasszonyokon nem túl előnyös, mert az ember elvész a sok anyagban – kivéve, ha a báliruha vagy a sellő fazont választja… de vigyázat, ezek a vonalak nem minden kistermetű nőn mutatósak, úgyhogy csak módjával a „királylány” és a „hableány” ruhákkal!

Az ejtett váll és az ovális, mély kivágás – akár vékony pánttal is –előnyös az alacsony menyasszonyokon. Az egyenes fazonú ruha viszont korántsem. Gondolj bele: az esküvődre mész, nem pedig dolgozni az Ann Taylor Loft pénztárába!

Lizzie Nichols Design

5 Mutass valakit, aki sohasem pletykál, és mutatok valakit, akit hidegen hagynak az emberek. Bar hars Walters (sz. 1929), amerikai televízió-riporter Épp a húst pácolom, amikor megszólal a telefon. Nem a mobilom, hanem a vonalas – Luke mamájának a telefonja. Nem veszem föl, mert tudom, hogy úgysem engem keresnek. Ráadásul nem is érek rá. Kétszemélyes ínyenc vacsorát készíteni egy New York-i hajókonyhában, ami körülbelül akkora, mint annak a taxinak a belseje, amivel délután hazajöttem, nem éppen gyerekjáték. Luke mamájának csodás kis lakása van, egyszobás manhattani lakások viszonylatában. Mindent megőriztek: a háború előtti időkből való gipsz bordűröket, az aranyozott beépített elemeket és a parkettát. De a konyhát, azt hiszem, inkább a házhoz rendelt étel kicsomagolására tervezték, mintsem főzőcskézésre. Az ötödik csengés körül bekapcsol Mrs. de Villiers üzenetrögzítője. Aztán megszólal a hangja – a hatás kedvéért hangsúlyosan déli kiejtéssel –, és elnyújtott szavakkal bemondja: „Hello, Bibi de Villiers-t hívtad. Beszélek a másik vonalon, vagy épp szundítok. Hagyj üzenetet, és ígérem, visszahívlak.” Kuncogni kezdek. „Szundítok”. A Vogue-nak többoldalas cikket kellene írnia Bibiről. Ha már annyira érdeklik őket a hivatásos háziasszonyok. És a tetejébe egy herceg felesége. Na jó, egy majdnem hercegé. És kiváló – habár kissé konzervatív – ízléssel öltözködik. Soha nem láttam rajta mást, mint Chanelt vagy Ralph Laurent. – Bibi – tölti be egy férfihang a lakást… hozzávegyülve a frissen aprított fokhagyma szagához, amit a pácoláshoz használok, szójaszósz, méz és olívaolaj kíséretében. Ezt mind az Eli's-ben vettem a Harmadik sugárúton… ami szép kis séta az Ötödikről. – Rég nem hallottam rólad. Hová tűntél? Ez az ismerős nyilvánvalóan nem hallott róla, hogy Bibi az unokahúga esküvőjén, DélFranciaországban kibékült a férjével, és ők ketten – Luke szülei – a Dordogne-vidéken maradtak eongé romantique-xz… ahogy a franciák mondanák. Talán. – A szokott helyen foglak várni – folytatja a férfi – most hétvégén. Remélem, nem hiába várok rád! Álljon meg a menet! A szokott helyen? Vár rá? Mégis ki a csuda ez a pasas? És ha ilyen bizalmas viszonyban van Bibivel, hogy lehet, hogy azt sem tudja, melyik országban van? – Hát akkor viszlát, chérie – köszön el a férfi, azzal leteszi. Chérie? Ez most komoly volt? Ki köszön chérie-vel az embernek egy rögzítőn hagyott üzenetben? A dzsigolókon kívül? Szent isten, csak nem alkalmazott Bibi egy dzsigolót? Nem, persze hogy nem. Hiszen semmi szüksége rá. Bibi életvidám, gyönyörű nő, és egyértelmű, hogy felveti a pénz. Elég egy pillantást vetni a manhattani, ritkán használt lakásának falain lógó gyűjteményre. A gyűjtemény gyöngyszeme természetesen a Renoir. De a lakás bővelkedik Miró -és Chagall-művekben, és a fürdőszoba falán még egy kis Picassorajzot is találtam. És akkor még nem is beszéltünk a cipőgyűjteményéről, ami a hálószobaszekrény teljes felső polcát elfoglalja… doboz doboz hátán, és mindegyiken felirat: Jimmy Choo, Christian Louboutin, Manolo Blahnik.

Mi köze lenne egy ilyen nőnek egy dzsigolóhoz? Hacsak… hacsak nem is dzsigoló, hanem egy szerető! Illene a képbe, hogy Bibi de Villiers szeretőt tart. Elvégre válófélben volt Luke apjától… amíg én közbe nem léptem. Miért is ne lenne valakije egy olyan művelt, nagyvilági nőnek, mint Luke anyja? Valakije, akiről egészen megfeledkezett, mióta rendeződött a kapcsolatuk a férjével? Legalábbis felteszem, hogy megfeledkezett. De hát így kell lennie, ha a pasi még azt se tudja, hol van… Istenkém, ez az egész olyan… kínos. Miért kellett most telefonálnia, éppen ma este, amikor Luke-kal fontos megbeszélnivalónk van? Nem fogadhatom Luke-ot azzal, hogy „Az anyukád üzenetet kapott valami pasastól, aki ché-rie-nek szólította… és meg kell beszélnünk, hogyan költözzek be hozzád anélkül, hogy elveszíteném az önállóságom és az egyéniségem”. Talán, ha ellenőrzöm a hívó számát, kiderül, hogy honnan telefonált. Az talán ad valami kiindulópontot, hogy… Hupsz. Szuper. Kitöröltem az üzenetet. Legalábbis, ha a felvillanó Üzenet törölve jel erre utal. Na, most legalább megoldódott az ügy. Ráadásul talán jobb is így. Mert a pasi el sem árulta a nevét. Szóval mit kéne tennem, telefonálni, hogy „Halló, Mrs. de Villiers? Khm, igen, egy francia akcentusú pasas, aki nem a férje, kereste önt, és azt üzeni, hogy várni fogja a szokott helyen.” Mert ez tök kellemetlen lenne. Márpedig feltett szándékom, hogy nem hozom kellemetlen helyzetbe a jövendőbeli anyósomat. Basszuskám. Már megint. Muszáj lesz végre kiverni a fejemből a házasságot. Inkább megyek és megterítem az asztalt. Azzal a pompás ezüst evőeszközzel, ami egy nap talán az enyém is lesz… Áááá! Talán segít, ha bekapcsolom a tévét. Az majd elvonja a figyelmemet. A rendőrség borzasztó felfedezést tett a médiában azóta Harlemi Horrorház néven elhíresült ház hátsó kertjében. Emberi maradványok – hat teljes csontváz, és előreláthatólag lesznek újabbak… Úristen, miféle hely ez? Emberi csontokkal teli kert? Nem. Ez nem lehet. Inkább átkapcsolom. …a hetedik cserbenhagyásos gázolás ennél a kereszteződésnél, csak az elmúlt hónapban. Az áldozat ezúttal egy fiatal anyuka volt, aki kisgyermekeivel az óvodába igyekezett… Jóságos isten! Azt hiszem, inkább átnézem az álláshirdetéseket. Húúú! A pletykarovat a hatodik oldalon! Csak gyorsan átfutom, mielőtt hozzáfognék az álláshirdetésekhez. A New York-i elit másról sem beszél, mint John MacDowellnek, a hatalmas MacDowell ingatlanvagyon egyedüli örökösének küszöbön álló házasságáról. A menyasszony, Jill Higgins, a Central Park Állatkert alkalmazottja. A pár a Roosevelt kórház baleseti osztályán ismerkedett meg, ahol Miss Higginst hátsérüléssel kezelték, amit egy partra vetett fóka felemelésekor szerzett, John MacDowellnek pedig a lovaspóló mérkőzés során kificamodott bokáját ápolták… Azta! Milyen romantikus! És mennyire poén lehet fókákkal dolgozni! Bárcsak én is… Luké kulcsa fordul a zárban! Hazajött! Még szerencse, hogy két órája levettem az alakformálómat. Mostanra biztos elmúltak a nyomai. És mostantól nem is fogom többet hordani. Luké kénytelen lesz olyannak szeretni, amilyen valójában vagyok – különben vége. Csak hát… milyen imádnivaló a koptatott farmerjában, azzal a gombos pólóval, amit én választottam neki reggel! Lehet, hogy mégis hordhatnám még egy kicsit azt az alakformálót… amíg le nem adom azt a hét kilót, amit Franciaországban szedtem magamra. De az egy-kettőre menni fog, amennyit ebben a városban gyalogolok. És különben is, a bagettekre rá se néztem az Eli'sben…

– Szia! – köszön széles mosollyal. – Hogy s mint? Szia, hogy s mint. Ezt kérdezi a barátom tíz órával azután, hogy megkért, költözzek hozzá. Látszik, hogy nem emésztette magát halálra a válaszom miatt. Vagy talán mégis, és lazasággal próbálja leplezni. – Mi ez az illat? – kérdezi. – Fokhagyma – felelem. – Épp steaket pácolok. – Király. – Leteszi a kulcsát a kis előszobaasztal márványlapjára. – Éhen halok. Milyen volt a napod? Hűha. Milyen volt a napod? Szóval ilyen az, amikor együtt lakunk valakivel. Mármint egy pasival. Igazából tök olyan, mint egy lánnyal lakni. Azzal a különbséggel, hogy Luké nem vár a válaszomra, ahogy Shari szokott a koliban, hanem odajön, átkarolja a derekamat, és megcsókol. Oké. Mégsem olyan, mint egy lánnyal lakni. Egyáltalán nem. – Szóval – mosolyog le rám Luké – mikor mondod el a szüleidnek? Aha. Megvan. Azért nem emésztette magát a válaszomon, mert előre tudja, hogy mi lesz. Döbbenten eresztem el a nyakát. – Honnan tudtad? – Hülyéskedsz? – kérdezi, most már nevetve. – A Lizzie Pletyka Show egész nap teljes gőzzel üzemelt. Értetlenül bámulok. – De hát ez lehetetlen! Nem is mondtam el senkinek! Senkinek, csak… – pirulva elhallgatok. – Pontosan – bólogat Luké, és pajkosan megpöcköli az orromat hosszú mutatóujjával. – Shari elmondta Chaznek, aki felhívott, hogy megtudakolja, mik a szándékaim. – A szándé… – most már nemcsak pirulok, hanem tök vörös vagyok. – Ehhez nem volt joga! De Luké tovább nevet. – Ő nem így látja. Na, ne légy már olyan mérges! Chaz úgy tekint rád, mint a kishúgára. Szerintem aranyos tőle. Ezzel nem értettem egyet. Meg is fogadtam, hogy amikor legközelebb látom, kishúghoz nem illően megmondom neki a magamét. – És mit feleltél? – kérdezem, mert a kíváncsiság erősebb a haragomnál. – Miről? – Luké megtalálta a bort, amit a vacsorához vettem, kinyitotta az üveget, hogy kicsit levegőzzön, és most mindkettőnknek tölt belőle. – Hát a… szándékaidról. Igyekszem lazán venni a dolgot. Csak könnyedén. Már észrevettem, hogy a pasik nem szeretik, ha túlságosan nyomulsz. Azt pedig még kevésbé, ha túl sokat beszélsz a jövőről. Olyanok, mint a kis erdőlakó állatkák. Amíg csak mogyorót adsz nekik, addig minden a legnagyobb rendben. De amint előveszed a hálót, elszabadul a pokol. Eszembe sem volt az E-betűs szóval jönni Luke-nak. Egy kéthónapos kapcsolat talán elég érett rá, hogy összeköltözzünk. De ahhoz még NAGYON korai, hogy az „elköteleződés” fogalmával dobálózzunk. Még akkor is, ha egyikünknek folyton menyasszonyi ruhákon jár az esze. – Megmondtam neki, hogy ne aggódjon – nyújtja felém Luké az egyik borospoharat. – Hogy minden tőlem telhetőt megteszek a jó híred védelme érdekében. – Koccintásra emeli a poharát. – És hogy hálásnak kellene lennie nekem – teszi hozzá kacsintva. – Hálásnak neked? – visszhangzóm. – Miért? – Hát, mert így Shari hozzá költözhet. Már régebben megkérte, de Shari azt felelte, nem hagyhat cserben téged. – O… – Pislogok párat. Erről nem is tudtam. Shari elfelejtette említeni. De ha csak sajnálatból akart velem lakni, miért reagált úgy, amikor elmondtam neki Luké ajánlatát?

– Na, szóval arra gondoltam, elmehetnénk ünnepelni – folytatja Luke. – Négyesben. Persze nem ma, mert steaket csináltál, hanem mondjuk holnap este. Van egy állati jó thai étterem a belvárosban, amit imádni fogsz… – Beszélnünk kell – hallom magamat. Hű! Ez meg honnan jött? Luke meglepődik, de nem haragszik, vagy ilyesmi. Kényelmesen belesüpped a mamája fehér kanapéjába – én aztán oda nem ülök étellel vagy itallal a kezemben –, és vigyorogva felnéz rám. – Persze – feleli. – Hogyne. Van egy csomó minden, amire megoldást kell találnunk. Például, hogy hova teszed a ruháidat. – A mosolya egyre szélesebb. – Chaztől úgy hallom, igen kiterjedt gyűjteményed van antik ruhadarabokból. Csakhogy én nem a ruháim miatt aggódom. Lianem a szívemért. – Ha veled fogok lakni – kezdek hozzá, és a kanapé karfájára ülök. Ha itt öntöm ki az italt, kisebb a katasztrófa valószínűsége. És elég messze vagyok ahhoz, hogy ne vonja cl a figyelmemet a férfias szépségével –, szeretném, ha megosztanánk a költségeket, Számlák, bevásárlás meg ilyesmi, fele-fele arányban. Tudod. Hogy igazságos legyen. Mindkettőnknek. Luke már nem vigyorog. Vállat vonva kortyolgatja a bort. – Tőlem – mondja. – Ha akarod. – És lakbért is akarok fizetni. Erre furán néz. – Lizzie, tudod, hogy nincs lakbér. Az anyámé a lakás. – Tudom – felelem. – Úgy értem, akkor hozzájárulok a jelzálogtörlesztéshez. Luke most megint vigyorog. – Lizzie, jelzálog sincs. Egy összegben fizette ki a lakást. Hú. Ez sokkal nehezebb, mint hittem. – De hát – vitatkozom – valamit csak fizetnem kell! Nem élősködhetek rajtatok tök ingyen! Az nem fair. És ha fizetek a lakásért, akkor van valami beleszólásom abba, hogy mi történik vele. Ugye? Erre az egyik sötét szemöldöke felszalad a homlokán. –Értem, mire célzói! – szól. – Át akarod rendezni a lakást! Istenkém. Ez egyáltalán nem úgy alakul, ahogyan terveztem. Miért kellett Chaznek felhívnia? Mindenki rám mondja, hogy nagy a szám. Hát, ha engem kérdeztek, a pasik kétszer annyit pletykálnak, mint a nők. – Szó sincs róla – ellenkezem. – Az anyukád gyönyörűen kidíszítette. Bár néhány dolgot odébb kell majd tolni, hogy legyen hely a – megköszörülöm a torkom – varrógépemnek. Meg ilyesminek. Most mindkét szemöldöke egyformán magasra szalad. – A varrógépednek? – Igen – felelem enyhén mentegetőző hangon. – Ha üzletet akarok nyitni, ahhoz szükségem lesz egy helyre, ahol dolgozhatok. És azért a helyért fizetni is akarok. Ez így igazságos. Mi lenne, ha… van valami rendszeres közös költség? Tudod, a ház rendben tartásáért. – Van, persze – bólint Luke. – Havi három és félezer dollár. Erre kis híján megfulladok. Még szerencse, hogy a karfára ültem, különben arra köptem volna a vörösbort, ami most a parkettán landolt. – Háromezer-ötszáz dollár? – kiáltok, és felpattanok, hogy felmosórongyot szerezzek a konyhából. – Havonta? Csak a közös költség? Nekem nincs annyi pénzem! Luke most már nevet. – Akkor legyen egy része – javasolja, miközben nézi, ahogy feltakarítom a tócsát. – Havi ezer? – Megbeszéltük – mondom megkönnyebbülten. Bár a megkönnyebbülésem nem teljes, mivel még azt se tudom, honnan fogok havi ezer dollárt előteremteni. – Rendben – feleli Luke. – Most, hogy mindezt tisztáztuk…

– De nem! – vágok közbe. – Vagyis még nem tisztáztunk mindent. – Tényleg nem? – kérdezi, de nem tűnik riadtnak. Inkább, mint aki jól mulat. – Beszéltünk a bevásárlásról, a számlákról, a varrógéped helyszükségletéről és a lakbérről. Mi jöhet még? – Hát – mondom –, kettőnk. – Kettőnk. – Nem szalad el, mint egy félénk erdőlakó állatka. Csak kíváncsian néz. – Mi van kettőnkkel? – Ha beköltözöm – felelem, összeszedve minden bátorságomat –, akkor az egyelőre csak próba jellegű lesz. Hogy lássuk, működik-e. Mert hát, tudod, még csak két hónapja ismerjük egymást. Mi van, ha kiderül, mondjuk, hogy telente meghibbanok? Luke megint felvonja a szemöldökét. – Miért, meghibbansz? – Nem tudom – felelek. – Vagyis hát, nem hinném. De volt például egy lány, Brianna, a McCracken koliban, aki hideg időben valóságos szörnnyé változott. Nem mintha meleg időben teljesen normális lett volna. De télen még rosszabb volt. Szóval, érted. Úgy gondolom, fönn kellene tartanunk a jogot, hogy lefújhassuk az együttlakósdit, ha valamelyikünk mégsem érzi olyan jól magát. És mivel a lakás az anyukádé, nekem kell majd elköltöznöm. De adnod kell harminc napot, hogy új helyet találjak, mielőtt lecserélteted a zárat. Ez így igazságos. Luke még mindig mosolyog, de a mosolya most valahogy olyan különös. – Nagyon fontos neked az igazságosság – állapítja meg. –Igaz? – Igaz hát– válaszolok, kissé lelombozva, amiért ennyit felel csak a hosszú beszédemre – azt hiszem, igen. Mert hát a világban olyan sok az igazságtalanság. Fiatal anyukákat ütnek el felelőtlen sofőrök, emberi csontvázakat találnak kertekben, és… Luke a szemöldökét ráncolva felém nyújtja a kezét. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – mondja, és az ölébe húz. Hál istennek már letettem a borospoharam. –De borzasztóan örülök, hogy megejtettük ezt a kis beszélgetést. Vége? Gondolatban gyorsan átfutok a dolgokon, amiket meg akartam vele beszélni. A lakbér és a költségek megosztása, a varrógépem elhelyezése és a szabadulólevél, ha bármelyikünk (inkább ő, mint én, mivel én valószínűleg maradok) meggondolná magát. Igen. Tisztázva. – Vége – bólintok. – Helyes – felel Luke, azzal hanyatt dönt a kanapén. –Szóval hogy nyílik ez az izé?

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Körte alkatú lányok, ne csüggedjetek! Igaz, hogy a Queen együttes szerint a nagyfenekű lányoktól forog a világ. De ha egyszer nem találunk egy normális ruhát! Am a körte alkatú lányoknak a menyasszonyi ruháknál szerencséje van. Az A-vonalú ruha elvonja a figyelmet a test alsó részéről, a hangsúlyt ehelyett a mellrészre fekteti. A vállat szabadon hagyó vagy mély V-kivágással fokozható a hatás. Viszont felejtsd el a nyakban megkötős fazont, valamint a puffos és a redőzött szoknyarészt, mert ezek a szabások erősítik a csípő vonalát. Az aszimmetrikus és az egyenes vonalú ruhák a körte alkatú menyasszony ádáz ellenségei… pont oda vonzzák a tekintetet, amit el akarsz takarni!

Lizzie Nichols Design™

6 Hárman meg tudnak tartani egy titkot, ha kettő közülük halott. Benjámin Franklin (1706-1790), amerikai feltaláló Esküvőiruha-felújító Specialisták. Ez áll az ajtón. Nos, ez kétségtelenül énrám utal. Vagyis arra, amit csinálok. Persze nem csak esküvői ruhákhoz értek. Rendbe tudok hozni – vagy átalakítani – szinte bármilyen ruhát. De az igazi kihívást a menyasszonyi ruhák jelentik. És persze anyagilag is az éri meg leginkább. De én igyekszem nem a pénz megszállottjává válni. Pedig iszonyú nehéz nem megszállottjává válni valaminek, ami annyira szükséges, hogy egyszerűen csak létezz ebben a városban. Mert megfigyeltem én, hogy milyen ruhákban szállnak ki a liftből egyes lakók Luke mamájának a házában. Sosem láttam még ennyi Guccit és Louis Vuittont egy helyen. Nem mintha a Gucci és a Louis a létezés szükséges feltétele volna. De az tuti, hogy pénz kell – méghozzá sok –, hogy elfogadható életet tudj élni Manhattanben. És elfogadhatón azt értem, hogy semmi pazarlás taxira, mozira meg cappuccinóra, és otthon magadnak készíted a reggelit, ebédet és vacsorát. Jó, rendben, a legújabb monogram-mintás Louis Vuitton bevásárlótáska nélkül simán kibírom. De az már tényleg kegyetlenség, hogy még egy közeli falafeleshez sem ugorhatok be harapni valamit. Nem mintha ennék persze szénhidrátot, amióta a fenekem lényegesen megnőtt, és nem mintha lenne a Met környékén falafeles. Mert nincs. Az Ötödik sugárút lakónegyede szó szerint MÉRFÖLDEKRE fekszik bármiféle megfizethető kajáldától és bolttól. Az Ötödik sugárút lényegében egy sivatag, ahol nincs más, csak többmilliós luxuslakások, múzeumok meg a park. Az igazat megvallva irigylem Shari és Chaz lerobbant bérházi lakását. Tény, hogy nincs a falán Renoir, hogy a nappali padlója lejt az ablak felé, és hogy a fürdőszoba berendezése egy összecsukható zuhanyfülkéből áll, ami ereszt, meg egy lábon álló fürdőkádból, amin a zománc olyan foltos, mintha legalábbis meggyilkoltak volna benne valakit. De az utca túloldalán van egy tök olcsó szusi étterem! Meg egy bár, ahol happy hour idején egy dolcsiba kerül a Budweiser light, kábé két lépésre az ajtajuktól! És egy közért fél utcányira, INGYENES házhozszállítással! Tudom, persze, hogy nincs okom panaszra. Például nálunk van kapus. Meg liftesfiú is. És kilátás a Metropolitan Művészeti Múzeumra, ráadásul Luke mamája lakásának dupla üvegű ablakai vannak, úgyhogy még az Ötödik sugárúti tülkölést és a szirénák zaját sem kell hallgatnunk. És mindezért potom havi ezer dollárt fizetek. Plusz a költségek. De az egészet gondolkodás nélkül elcserélném, ha néhanapján beülhetnék egy szerencsétlen tejeskávéra, anélkül, hogy egész nap emésztene miatta a lelkiismeret.

Ezért is állok most Monsieur Henri küszöbén, alig négy sarokra Mrs. de Vüliers lakásától. Ez itt Manhattan első számú esküvőiruha-restauráló és – karbantartó szalonja. Mindenki, aki számít, Monsieur Henrival újíttatja föl, hozatja rendbe és alakíttatja át a menyasszonyi ruháját. Legalábbis az 5B-ben lakó Mrs. Erickson szerint, akivel tegnap este a mosodában találkoztam (Mrs. de Villiers házában a régi vízvezetékrendszer miatt nem lehet a lakásokba mosógépet és szárítót beszerelni, a felújítás pedig még jobban megemelné a közös költséget). Ezen kívül azt is elárulta, hogy egy fél pohár ecetet adva a ruhákhoz az öblítő program előtt, megspórolhatjuk az öblítőre kiadott pénzt. Ö pedig csak tudja. Akinek golflabda méretű gyémánt van a gyűrűjében. Elmesélte, hogy csak azért mos magára, mert a bejárónője iszákos volt, és ki kellett rúgnia, a közvetítő pedig nem talált még megfelelő utánpótlást. Amikor tehát becsöngetek Monsieur Henrihoz, kivételesen az az érzésem, hogy végre egyszer nem csak az időmet fecsérlem. Mrs. Ericksonon látszott, hogy jártas az esküvőiruharestaurálók világában – amelyre mostantól koncentrálni szándékozom, miután a kosztümfelújítás és az antikruhaboltok kudarcba fulladtak. Az elmúlt két hét során bejártam minden antikruha-kereskedést vagy öt kerületben… és egyiknél sem kerestek munkaerőt. Legalábbis ezt állították az üzletvezetők. Volt, aki meglátva az önéletrajzomon, hogy diplomám van, kijelentette, hogy túlképzett vagyok. Mindössze egy akadt közöttük, akit érdekelt a restaurált antikruha-munkáimból összeállított portfolióm, de amikor végzett, kijelentette, „Iowá-ban talán felfigyelnek a munkájára, ám a mi vásárlóink ízlése ennél valamivel kifinomultabb. Suzy Perette itt nem rúg labdába.” – Michigan – helyesbítettem. – Michiganből jövök. –Tökmindegy – felelte az üzletvezető, a plafonra emelve a szemét. Most őszintén… nem tudtam, hogy az emberek ilyen gonoszok tudnak lenni. Pláne nem az antikruha-közösségen belül. Úgy értem, nálunk otthon a gyűjtők odafigyelnek egymásra és törődnek a másikkal, a hangsúly pedig a minőségen és az eredeti ötleteken van, nem a márka cetlin. Itt, ezzel szemben, az egyik üzletvezető szavaival élve „Ami nem Chanel, azzal a kutya se törődik”. Mennyire nincs igaza! Mrs. Erickson pedig úgy véli: „Egyébként is, minek dolgoznál azokban a piszkos üzletekben? Nekem elhiheted. A barátnőm, Esther egy Sloan-Kettering gyűjtő-kereskedésnél önkénteskedik. Folyton azt meséli, micsoda hajbakapást rendeznek egy-egy sima Pucci sál miatt. Menj el Monsieur Henrihoz. Majd ő helyreigazít.” Luke azzal jött, hogy nem tudja, mennyire okos dolog pályaválasztási tanácsért fordulni egy idegen nőhöz az alagsori mosodában. Ám Luke nem is sejti, milyen reménytelennek tűnik a helyzetem. Merthogy nem árultam el neki. Igyekszem fenntartani a talpraesett, nagyvilági nő látszatát, már amikor Luke a képben van. Igaz, hogy a dobozaim érkezése kisebb sokkot okozott neki, amikor kiderült, hogy a cuccaim nem férnek el. Szerencsére a mamája lakásához saját zárható tároló tartozik a mélygarázsban, ahova besuvasztottam több méter anyagot meg a varrócuccaim nagy részét. A ruhák ellenben mentek az összecsukható tárolóra, amit a Bed Bath & Beyondban vettem, és már föl is szereltem a kis Renoir lány rosszalló tekintete alá. Luke mintha kicsit kiakadt volna, amikor meglátta, („El se tudtam képzelni, hogy valakinek még anyámnál is több ruhája lehet”), de aztán összeszedte magát, és a végén meg is kért, hogy próbáljak föl néhány csinos darabot (és ráadásnak a Heidi ruhámat, amin valamilyen oknál fogva nagyon jót mulatott). De van valami, amiről Luke nem tud, mégpedig, ha nem találok rövid időn belül valamit, akkor a Heidi ruha a többi egyedi darab kíséretében, szépen megy az eBayre. Merthogy az utolsó párszáz dolláromból élek. És bár megszakad bele a szívem, ha meg kell válnom a hosszú éveken át gyűjtött ruháktól, attól még jobban megszakadna, ha be kellene vallanom Luke-nak, hogy nem tudom kifizetni a jövő havi lakbért.

És hiába tudom, hogy nevetve annyit mondana, ne aggódjak emiatt, egyszerűen muszáj aggódnom. Nem akarok a kitartott szeretője lenni, vagy mi. Arról egyrészt már Evita Perón példájából kiderült, hogy nem egy célravezető karrier, másrészt meg vásárolni is akarok! Annyira vágyom rá, hogy új darabokkal gazdagítsam a gyűjteményemet! Csakhogy nem tehetem. Mert le vagyok égve. Monsieur Henri tehát az utolsó reményem. Mert ha ez sem jön be, akkor tutira el kell adnom a Suzy Perette-eket és talán még a Gigi Youngokat is. Vagy a másik lehetőség: jelentkezni irodai munkára, és egész hátralévő életemben faxolni meg fénymásolni, amíg VALAHOVA végre fölvesznek. De amint a csupa kedvesség és előzékenység Monsieur Henri (vagy ki az a férfi, aki beenged a kapun, amikor felcsengetek Monsieur Henri üzletébe) betessékel a szalon várótermébe, aztán, mikor közlöm vele, hogy (egyelőre) nem készülök esküvőre, hanem munkalehetőség iránt érdeklődöm, hirtelen lefagy a mosoly az arcáról, gyanítani kezdem, hogy irodai munka lesz a vége. Mert a középkorú, bajuszos férfi arckifejezése megkeményül, és erős francia akcentussal, gyanakvóan kérdi: – Ki küldte magát? Maurice-tól jön? Pislogva nézek rá. – Nem tudom, ki az a Maurice – felelem, amikor egy törékeny, verébszerű francia nő jelenik meg a hátsó részlégből, arcán széles bűbájmosollyal, ami azonnal lefagy, amikor a „Maurice” szót kiejtem a számon. – Gondolod, hogy Maurice-ék kémje? – hadarja franciául (amit mostanra megértek – nagyjából – a kint töltött nyaramnak és az azt megelőző franciatanfolyamnak köszönhetően), a férfihoz fordulva. – Nagyon úgy néz ki – válaszol a férfi ugyanolyan hadaró franciasággal. – Különben mit keresne itt? – Tényleg nem! – kiáltok. Ahhoz elég jól megy a francia, hogy megértsem, de válaszolni csak angolul tudok. – Nem ismerek semmiféle Maurice-t. Azért jöttem, mert úgy hallom, önöké a város legjobb esküvőiruha-felújító szalonja, és szeretnék én is ruharestaurátor lenni. Vagyis tulajdonképpen már vagyok is. Tessék, a portfolióm… – Mi a csudáról beszél? – kérdezi Madame Henri (mert csak ő lehet a nő, igaz?) a férjétől. – Fogalmam sincs – feleli a férfi, de elveszi a füzetemet, és lapozgatni kezdi. – Az egy Hubert de Givenchy estélyi, amit a padláson találtam – magyarázom, amikor a Bibi de Villiers menyasszonyi ruháját ábrázoló fényképekhez érnek. – Belecsomagoltak egy vadászpuskát, amitől csupa rozsda lett. De beáztattam egy éjszakára borkősavba, és sikerült kiszednem a rozsdafoltokat. Aztán kézzel megvarrtam a szakadt pántot és szegélyt… – Minek mutatja ezt nekünk? – tudakolja Monsieur Henri, kezembe nyomva az albumot. A háta mögött, a falon egy sereg előtte-utána felvétel sorakozik az általuk restaurált menyasszonyi ruhákról. Nem semmi. Akad a ruhák között, ami úgy megsárgult az idők folyamán, hogy ránézel, és szétporlad. De Monsieur Henrinak sikerült visszavarázsolni az eredeti fehérségüket. Vagy tehetsége van az anyagokhoz, vagy valami piszok erős vegyszere a hátsó szobában. – Azért – kezdem óvatosan –, mert most költöztem New Yorkba Michiganből, és munkát keresek. – Nem Maurice küldte? – Monsieur Henri továbbra is gyanakvón méreget. – Nem – bizonygatom. Most tényleg, mit akarnak? – Azt sem tudom, kiről beszélnek.

Madame Henri, aki a jócskán magasabb férje karja fölött nézte a portfoliómat, alaposan végigmér, minden részletet külön megjegyezve, a felálló lófarkamtól (Mrs. Erickson javaslatára fésültem ki a hajam a szememből) a Joseph Rib-koff ruhámon keresztül az antik gyöngyös kardigánig (az időjárás lehűlt, mióta New Yorkba érkeztem. A nyár még kitart egy darabig, de az ősz már a közelben ólálkodik). – Jean, én hiszek neki – mondja franciául a férjének. –Nézz csak rá! Maurice nem küldene hozzánk ilyen ostoba lányt kémkedni. Erre kedvem lenne jól rájuk förmedni, és kicsörtetni a boltjukból, hiszen pontosan megértettem, hogy ostobának nevezett. Másrészt viszont Monsieur Henri újra kinyitja az albumomat, és vizsgálni kezdi az előtteutána fotókat Luke unokahúga, Vicky rémséges, önmaga tervezte menyasszonyi ruhájáról, amit sikerült szinte ízlésessé átalakítanom (bár végül Vicky a Givenchyt választotta, amit rendbe hoztam neki). A férfi arcán érdeklődés tükröződik. így hát inkább közbeszólok: – Ezt mind kézzel varrtam át – mutatok Vicky ruhájára –, mert vakációzni voltam, és nem vittem magammal a varrógépemet. – Ez kézzel készült? – hunyorog a fényképre, és az ingzsebében tartott bifokális szemüvegért nyúl. – Igen – felelem, és igyekszem nem nézni a feleségére. Még hogy ostoba! Mert bezzeg ő olyan okos! Még olvasni sem tud. Ha tudna, látta volna az önéletrajzomon, hogy a Michigani Egyetemen diplomáztam. Vagyis diplomázom majd januárban, de az mindegy. A Michigani Egyetemre pedig nem vesznek föl ostoba embereket. Még akkor sem, ha az apjuk felügyelő a ciklotronnál. – És a rozsdafoltokat vegyszer nélkül szedte ki? – érdeklődik tovább Monsieur Henri. – Egyszerű borkősawal – felelem. – Beáztattam éjszakára. Monsieur Henri erre némi büszkeséggel kijelenti: – Mi sem használunk vegyszereket. Ezzel érdemeltük ki a Menyasszonyi Szakértőtanács elismerését, és kaptuk meg az Okleveles Esküvőiruha-szakértők címet. Erre nem tudom, hogyan feleljek. Azt se tudtam, hogy létezik Okleveles Esküvőiruhaszakértő. Így hát csak annyit mondok: – Hű! Madame Henri oldalba böki a férjét. – Mondd el neki – szól franciául. – Mondd el a másik dolgot is! Monsieur Henri lepillant rám a szemüvegén keresztül. –A Nemzeti Menyasszonyszolgálat a legmagasabb elismerésben részesített minket. – Ilyen elismerést sosem adnának annak a cochon Maurice-nak! – kiált izgatottan Madame Henri. Akárki legyen is ez a szerencsétlen Maurice, disznónak nevezni azért talán egy picit túlzás. Főleg, hogy még az életben nem hallottam a Nemzeti Menyasszonyszolgálatról. De kivételesen sikerül most is befognom a nagy számat. A kis üzlet kirakatában két, menyasszonynak öltözött próbababa áll. Az előttük álló tábla felirata szerint restaurált antik darabok… és mondhatom, remekművek. Az egyiket esőcseppként függeszkedő parányi gyöngyök borítják, és csak úgy csillog rajtuk a napfény. A másik egy bonyolult csipkefodorösszeállítás, amit az ujjaim őrülten vágynak megérinteni, hogy lássam, hogyan készültek. Mrs. Ericksonnak igaza volt. Monsieur Henri érti a dolgát. Sokat tanulhatnék tőle – és nemcsak a varrásról, hanem az üzletvezetés fortélyairól is. Kár, hogy Madame Henri ilyen egy… – Ez a munka nagyon megerőltető – szólal meg újra Monsieur Henri. – A nők, akik felkeresnek minket… számukra az esküvő életük legfontosabb napja. A ruhának teljesen tökéletesnek kel! lennie, ugyanakkor el kell készülni vele időre.

– Én magam is megrögzött maximalista vagyok – bizonygatom. – Volt már, hogy fönn maradtam egész éjszaka varrni, pedig nem is volt muszáj. Monsieur Flenri mintha meg se hallaná, amit mondok. – A vásárlóink nagyon problematikusak tudnak lenni. Egyik nap még ezt akarják, aztán másnap valami teljesen mást… – Én nagyon rugalmas vagyok – igyekszem a válasszal. –És az emberekhez is jól értek. Mondhatjuk, hogy az emberek embere vagyok. – Atyaisten! Tényleg ezt mondtam? – De azt sosem engedném, hogy valaki előnytelen ruhát válasszon magának. – Ez egy családi vállalkozás – közli Monsieur Henri, hangjában hirtelen jött és ijesztő véglegességgel, azzal hangos csattanással becsukja a portfoliómat. – Nem veszek föl külső munkaerőt. – De… – Nem. Nem fogom hagyni, hogy lerázzon. Meg kell tudnom, hogyan készült az a csipkefodor. – Tudom, hogy nem vagyok családtag. De jó vagyok. És amit nem tudok, azt könnyen megtanulom. – Non – feleli Monsieur Henri. – Fölöslegesen próbálkozik. Ezt a vállalkozást a fiaim számára építettem föl… – Akik hallani sem akarnak róla – szól közbe a felesége franciául. – Jól tudod, Jean. Semmi más nem érdekli azokat a disznókat, mint a diszkoték. Hmmm. A saját gyerekeik is disznók? És… diszkoték? – …és én magam végzem a munkát – folytatja gőgösen Monsieur Henri. – Na persze – horkan fel Madame Henri. – Épp ezért nincs soha egy perced sem rám. Vagy a fiaidra. Azért züllenek úgy el, mert te egész nap az üzletben robotolsz. Na és a szíved? Az orvos szerint ha nem csökkented a stresszt, roham lesz a vége. Mindig ígérgeted, hogy kevesebbet fogsz dolgozni, keresel valakit, akire néha ráhagyhatod a boltot, és gyakrabban utazunk majd Provence-ba. De teszel is ezért valamit? A csudát. – Itt lakom egy pár sarokra – szólok, igyekezvén nem elárulni, hogy minden szót értettem. – Itt lehetek, amikor csak akarják. Ha esetleg szeretne többet lenni a családjával. Madame Henri pillantása a szemembe fúródik. – Talán mégsem olyan ostoba, mint hittem – motyogja az anyanyelvén. – Kérem – fogom könyörgőre, miközben lenyelem a kitörni készülő „Ha olyan ostoba lennék, nem laknék az Ötödik sugárúton”-kiáltást. Mert hát az, aki a lakcíme alapján ítéli meg az embert, valóban ostoba. – Annyira mesések a ruhái! Egy nap majd szeretnék én is nyitni egy üzletet. Úgyhogy érthető, ha a legjobb mestertől szeretnék tanulni. És vannak ajánlásaim. Hívja föl az üzletvezetőt a boltban, ahol dolgoztam… – Non – szakít félbe Monsieur Henri. – Non, nem tárgyalok tovább. Azzal visszaadja az önéletrajzomat. – Na most ki az ostoba? – kérdezi csípősen a felesége. De Monsieur Henri – talán mert észreveszi a szememben hirtelen feltoluló könnyeket… jó, tudom. Sírni!? Egy állásinterjún!? – megenyhülni látszik. – Mademoiselle – szól, és a vállamra teszi a kezét. – Nem arról van szó, hogy nem találom tehetségesnek. Mindössze az a baj, hogy ez egy kis üzlet. A fiaim pedig főiskolán tanulnak. Ez rengeteg pénzbe kerül. Nem engedhetem meg, hogy alkalmazzak még egy embert. Aztán hallom, ahogy két szó kifolyik a számból, mint alvás közben a nyál. És amint kimondtam őket, legszívesebben főbelőném magam. De már késő. Már kint vannak. – Dolgozom ingyen. Úristen! Ne! Miket beszélek? De úgy tűnik, ez bevált. Monsieur Henri izgatottnak látszik. A felesége meg úgy sugárzik, mint aki épp most nyerte meg a lottót vagy valami. – Úgy érti, szakmai gyakorlat? – veszi fel a szemüvegét Monsieur Henri, hogy jobban szemügyre vegyen.

– I… igen – Jaj, istenkém. Hogy fogok ebből kimászni? Főleg, mert nem is biztos, hogy akarok. – Valahogy úgy. Aztán ha látja majd, milyen keményen dolgozom, előléptethet fizetett pozícióba. Na. Tessék. Így már jobban hangzik. Pontosan így fogok csinálni. Hűségesen dolgozom neki, amíg nélkülözhetetlenné nem válok. Aztán, amikor már nem tud meglenni nélkülem, megfenyegetem, hogy kilépek, ha nem fizet. Gyanítom, hogy nem ez a leghatékonyabb állásszerzési stratégia a világon, de jelenleg az egyetlen, ami a rendelkezésemre áll. – Megegyeztünk – vágja rá Monsieur Henri. Lekapja a szemüvegét, és vidáman kezet nyújt. – Isten hozta nálunk. – Ö… – Kezet adok neki, és érzem az ujjain és a tenyerén a sok bőrkeményedést. – Köszönöm. Madame Henri pedig önelégült franciasággal megállapítja: – Ha! Mégiscsak ostoba!

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Mit kell tudni… A menyasszonyi ruha uszályáróI? Három közismert uszályhossz létezik. Ezek:

♦

7 A legegyszerűbb módja, hogy megtartsuk a szavunkat, ha nem is adjuk. I. Napóleon (1769-1821), francia császár Zokogva veszek mértéket. Nem bírom visszatartani. Annyira elcsesztem mindent. Egyébként sem tudok róla, hogy van valaki a lakásban, így, amikor Chaz álmos fejjel kijön a hálószobából, kezében egy agyonolvasott puhafedelű könyvvel, és meglátva engem, felkiált: – Szent isten, te meg mit csinálsz itt? – ijedtemben sikoltok és hanyattesem, elhajítva a mérőszalagot. – Jól vagy? – kap utánam Chaz, de már késő. Már a fenekemen csücsülök a nappalija padlóján. A lejtős parketta tehet az egészről. Komolyan. – Nem – hüppögök. – Nem vagyok jól. – Mi történt? – Nem mondhatjuk, hogy nevet. De a szája széle jól kivehetően fölfelé görbül. – Nem vicces – duzzogok. A manhattani élet megfosztott minden humorérzékemtől. Persze, Luke-kal az ágyban minden isteni, meg amikor az anyukája kanapéján egymáshoz simulva nézzük a Pants Off/Dance Offot (az idilli pásztorjelenetet ábrázoló, eredeti, tizenhatodik századbeli faliszőnyeg mögé rejthető plazmaképernyőn). De abban a pillanatban, ahogy kilép az ajtón, hogy egyetemre menjen – ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden hétköznap kilenctől ötig –, én meg magamra maradok, valamennyi félelmem egyszerre rám zúdul, mert rájövök, milyen rémesen közel állok a Kathy Pennebaker-féle kudarchoz. Az egyetlen különbség közöttünk, hogy nekem nincs személyiségzavarom. Legalábbis klinikailag igazolt. – Bocs – mentegetőzik Chaz. Igyekszik nem mosolyogni, miközben lenéz rám. – Elmeséled, miért törtél be a lakásomba a délután közepén? Luke nem hagyja, hogy az anyja kérójában sírj, vagy mi? – Nem. – Ülve maradok a padlón. Jólesik kibőgni magam. És Shari meg Chaz szép tisztán tartják a lakást, szóval nem kell aggódnom, hogy összepiszkolom a ruhámat, meg ilyesmi. – Shari odaadta a pótkulcsodat, hogy átjöhessek méretet venni a kanapéhuzathoz meg a függönyökhöz, amit varrok nektek. – Varrsz nekünk huzatot meg függönyt? – Chaz láthatóan örül a hírnek. – Tök jó! – De amikor folytatom a sírást, leáll a lelkendezéssel. – Vagy talán mégsem tök jó. Ha emiatt sírsz. – Nem a huzatok miatt sírok – szárítgatom a szemem alját a csuklómmal. – Hanem azért, mert olyan lúzer vagyok. – Oké, ehhez előbb asszem, innom kell egyet – sóhajt Chaz. – Kérsz valamit? – Az alkohol nem old meg semmit! – siránkozom. – Nem – ért egyet Chaz. – De egész délután Wittgen-steint olvastam, és a pia talán segít elűzni az öngyilkos gondolataimat. Akkor benne vagy? Gin-tonikra gondoltam. – B-benne – csuklóm. Talán egy kis gin segít helyrepofozni. A nagyinak mindig beválik. így aztán valamivel később azon kapom magam, hogy Chaz mellett ülök az aranyozott kanapéján (még a párnák is aranyból vannak. Ha nem tudnám, hogy egy ügyvédi irodából valók, meg mernék rá esküdni, hogy valami kínai étteremből hozták őket. Az elegánsabb fajtából. De akkor is), és a nyomorúságos anyagi helyzetemet ecsetelem neki.

– Szóval most – zárom le a beszámolót, miközben két kézzel szorongatom a magas, jeges poharat, amelynek tartalmát már csaknem felhörpintettem – van egy állásom. Nem mondanám, hogy álmaim munkája, de tudom, hogy sokat fogok belőle tanulni. Viszont nem fizet, és én még azt se tudom, honnan kerítsem elő a pénzt a jövő havi lakbérre. Mert így most már az irodai munka is kizárva, lévén, hogy nincs rá időm, mert Monsieur Henrinál kell dolgoznom. És tudod, milyen béna vagyok pultosnak meg pincérnőnek. Komolyan, hacsak el nem adom az antikruha-gyűjteményemet, fogalmam sincs, hogyan jutok pénzhez. Még azt se tudom, honnan lesz pénzem metrójegyre, hogy innen hazajussak. Luke-nak pedig egyszerűen nem mondhatom el, mert ő is hülyének fog nézni, mint Madame Henri, és a szüleimtől sem kérhetek pénzt, mert nekik sincs, ráadásul felnőtt vagyok már, és el kellene tudnom tartani magam. Szóval nincs más választás, mint megmondani Monsieur Henrinak, hogy sajnálom, hibát követtem el, aztán bemenni az első irodai ügynökségre, és reménykedni benne, hogy náluk legalább van valami… bármi munka a számomra. Mély lélegzetet veszek, és összerázkódom. – Vagy a másik lehetőség visszamenni Ann Arborba, és remélni, hogy még nem töltötték be az állásomat az Antik Őrületben. Csakhogy ha ezt választom, mindenki azt fogja mondani, hogy Lizzie Nicholst is felemésztette a New York-i élet, mint Kathy Pennebakert. – Arról a csajról beszélsz, aki mindenkinek lenyúlta a pasiját? – kérdezi Chaz. – Aha – felelem, magamban megjegyezve, milyen jó, hogy Shari barátja már ismeri az összes fontos nevet és fogalmat az életünkből, és nem kell neki mindent elmagyarázni, mint Lukenak. – Hát – véli Chaz – őhozzá biztos nem fognak hasonlítani. Annak a csajnak személyiségzavara van. – Pontosan. Eggyel több oka van, hogy kikészüljön New Yorkban, mint nekem. Chaz ezen elgondolkozik. – De az a csaj egy közönséges kurva. Most Sharit idéztem. Azt hiszem, menten rám tör a migrén. – Nem lehetne kihagyni ebből Kathy Pennebakert? – Te hoztad föl – mutat rá Chaz. Mi a fenét csinálok itt? Miért ülök a legjobb barátnőm barátjával a kanapéján, és tálalom ki neki a gondjaimat? És a tetejébe ő a pasim legjobb barátja. – Ha elmondod Luke-nak – fenyegetőzöm –, ha bármi visszajut hozzá abból, amit most elmondtam neked, akkor megöllek. Komolyan mondom. Megöllek. – El is hiszem – feleli Chaz ünnepélyesen. – Akkor jó. – Lábra állok, de nem valami szilárdan. Chaz nem spórolt a ginnel. – Most mennem kell. Luke nemsokára hazaér. – Várj egy percet, te lükepék – húz vissza Chaz a gyöngyös kardigánomnál fogva a kanapéra. – Hé – szólok rá. – Ez egy kasmírkardigán? –Nyugi-nyugi – mondja. – Van számodra egy komoly ajánlatom. Mindkét kezemet fölemelem, és felé fordított tenyérrel igyekszem elhárítani. – Nem – szólok. – Erről szó sem lehet. Nem kérek tőled kölcsönt, Chaz. Vagy egyedül oldom meg a helyzetem, vagy sehogy. Nem nyúlok a te pénzedhez. – Ezt jó tudni – feleli Chaz szárazon. – Mert nem is állt szándékomban felajánlani neked a pénzemet. Arra volnék kíváncsi, tudnád-e részmunkaidőben csinálni azt a menyasszonyiruhacuccot. Mondjuk csak délutánonként. – Chaz – eresztem le a kezemet. – A menyasszonyiruha-cuccért nem kapok fizetést. Ha ingyen dolgozol, elég szabad a munkaidő-beosztásod. – Stimmel – szól. – Ezek szerint a délelőttöd szabad, ugye? – Sajnálatos módon.

– Mert a sors úgy hozta, hogy a Pendergast, Loughlin és Flynn délelőttös recepciósa meglépett egy vándor Tarzan musical társulattal. – Az apukád cége? – pislogok. – Pontosan – feleli. – A recepciós munkája alkalmasint olyan megerőltető, hogy fel kellett osztani két műszakra: az egyik reggel nyolctól délután kettőig, a másik pedig délután kettőtől este nyolcig tart. A délutáni műszakot jelenleg egy modell ambícióval megáldott ifjú hölgy látja el, akinek délelőttönként kell a szabadidő, hogy válogatásokra járjon… vagy hogy kipihenje az éjszakai bulizás utáni macskajajt, mindenki választhat, melyiket hiszi el. De jelenleg keresnek valakit a délelőtti műszakra. Szóval, ha komolyan gondolod, hogy állást szeretnél, ez a meló passzolna a terveidhez. Délutánonként dolgozhatnál Monsieur Hogyishívjáknak, és nem kellene eladnod a Betty Boop gyűjteményedet, vagy mit. A fizu csak húsz dolcsi egy órára, de vannak hozzá juttatások, például teljes egészségbiztosítás, fizetett szabad… De nem jut hozzá, hogy befejezze, mert amint meghallom a „húsz dolcsi egy órára” - kifejezést, a nyakába ugrok. – Chaz, komolyan beszélsz? – lelkendezem, és két kézzel megragadom a pólóját. – Tényleg beajánlasz nekik? – AúJ – szisszen föl Chaz. – Kitéped a szőrömet. Gyorsan elengedem. – Úristen, Chaz! Ha dolgozhatnék délelőtt, aztán délután mehetnék Monsieur Henrihoz… Talán mégis sikerülne talpra állnom! Talán sikerülne saját életet kezdenem New Yorkban! Nem kellene eladnom a cuccaimat! Nem kellene hazamennem! – És ami még ennél is fontosabb: nem kellene beismernem Luke-nak, hogy kudarcot vallottam. – Fölhívom Robertát a humánerőforrás osztályon, és kérek neked egy időpontot – feleli Chaz. – De előre szólok, Lizzie, hogy nem könnyű munka. Igaz, hogy csak hívásokat kell kapcsolnod, de az apám cége válási ügyekkel és házastársi tervezéssel, magyarul házassági szerződésekkel foglalkozik. Az ügyfeleik elég problémásak, az ügyvédek pedig idegesek. Nagyon feszült néha a légkör. Tudom, mert egyszer, még a gimi utáni nyáron apa berakott dolgozni a levelezési részlegbe. Szörnyű volt. Oda se figyelek. – Van öltözködési szabályzat? Kell harisnyát hordanom? Utálom a harisnyát. Chaz sóhajt. – Roberta majd elmondja a részleteket, Lizzie. Figyelj, nem akarom elterelni rólad a szót, vagy ilyesmi, de nem tudod, mi van Sharival? Erre felkapom a fejem. – Sharival? Nem. Miért? Miről beszélsz? – Nem is tudom. – Egy pillanatra Chaz fiatalabbnak tűnik a huszonhat événél, ami csak három évvel több, mint Shari meg én, és valahogy mégis fényévekkel öregebb. Személy szerint én meg vagyok róla győződve, hogy ez lesz abból, ha az ember bentlakásos iskolába küldi a tizenkét éves gyerekét. De lehet, hogy ez csak az én fóbiám. El sem tudom képzelni, hogy ha lenne gyerekem, direkt elküldjem messzire, ahogy Chaz szülei tették, csak mert egy kicsit koncentrációzavaros volt. – Másról sem beszél, mint az új főnökéről. – Patről? – A Pat-sztorik már nekem is a könyökömön jönnek ki. Akárhányszor Sharival beszélek, mindig előad egy-egy újabb történetet az új főnöke elhivatottságáról. De tulajdonképpen nem csoda, hogy Shari ennyire csodálja azt a nőt. Hiszen valóban több száz, vagy talán több ezer nő életét mentette meg, kiszabadította őket a bántalmazó családi környezetből, és új, biztonságos helyet talált nekik. – Persze – feleli Chaz, amikor erre emlékeztetem. –Ezzel tisztában vagyok. És örülök, hogy Shari szereti a munkahelyét, meg minden. Csak hát… mostanában alig látom. Állandóan dolgozik. És nemcsak kilenctől ötig, hanem esténként, sőt, néha még a hétvégén is.

– Hát – tűnődöm. Sajnos máris kezdek kijózanodni. –Biztosra veszem, hogy csak nagyon el van havazva. Nekem azt mondta, hogy a csaj, aki az elődje volt, hatalmas felfordulást hagyott maga után. És hogy hónapokig is eltarthat, mire mindent rendbe rak. – Tudom – bólogat Chaz – Ezt is mondta. – Úgyhogy szerintem büszkének kéne lenned rá – folytatom. – Az emberiségért dolgozik. – Nem úgy, mint én. Vagy Chaz, tenném hozzá, mert ő meg csak a PhD-jét csinálja. Bár amikor megkapja, majd tanítani akar. Ami igazán csodálatos hivatás. Az ifjú elmék alakítása, meg minden. Több, mint amit én valaha is elmondhatok majd magamról. De hát „A lányok is ráunnak egyszer arra a régi, kopott ruhára”. Na jó, le kéne már állnom ezzel a dallal. – De hát én büszke vagyok rá – feleli Chaz. – Csak arról van szó, hogy szeretném, ha valamivel kevesebb időt szentelne az emberiségnek. – Ó – mosolygok rá. – De ééédes. Szerelmes vagy belé! Erre furcsálló pillantást vet rám. – Talán mégiscsak van egy kis személyiségzavarod – állapítja meg. Nevetve felé csapok, de még idejében lebukik. – És mi van veled meg Luke-kal? – kérdezősködik. –Azonkívül, hogy szégyenletes mód eltitkolod előle a nyomorodat… jól kijöttök egymással? – Tökéletesen – felelem. Átfut az agyamon, hogy megkérdezem, mitévő legyek Luke mamájával. A pasas, aki hívta, a francia kiejtésű, újabb üzenetet hagyott, és igen csalódottnak tűnt, hogy Bibi nem jött el a találkájukra. Nevet most sem mondott, csak megismételte, hogy a szokott helyen várni fogja. Kitöröltem az üzenetet, még mielőtt Luke hazaért volna az egyetemről. Valahogy úgy éreztem, ez nem az a fajta ügy, amiről egy srác tudni akar. Legalábbis, ha az anyjáról van szó. Persze azt a tényt, hogy nem kotyogtam ki az ügyet Luke-nak, amint belépett az ajtón, újdonsült érettségem jeleként fogtam föl, amennyiben mostantól be tudom fogni a számat. Az pedig, hogy most Chaznek sem fecsegek el mindent, bizonyítja, hogy valóságos New York-i hidegvérre tettem szert. Ehelyett könnyedén csak annyit mondok: – Továbbra is alkalmazom az erdőlakó állatka technikát, és eddig úgy néz ki, hogy beválik. Chaz nagy szemeket mereszt rám. – A mit? És csak ekkor esik le, hogy a laza jófejsége hamis biztonságérzetbe ringatott… olyannyira, hogy kiadtam neki valamit, amit általában kizárólag Sharival osztok meg! Mégis mi ütött belém, hogy egy PASINAK beszélek az erdőlakóállatka-elméletemről?! És ami még ennél is rosszabb, a pasim legjobb barátjának! – Semmi, semmi – sietek a válasszal. – Luke-kal minden rendben. – De mi az az erdőlakó állatka dolog? – erősködik. –Semmi – ismétlem. – Csak amolyan… mindegy. Lánydolog. Nem érdekes. De Chaz csak azért sem száll le a témáról. –Valami szexjáték? – Úristen, Chaz! – kiáltok fel. – Nem! Nem szexjáték! Atyám! – Jó, de akkor mi? Na, nekem nyugodtan elmondhatod. Nem árulom el Luke-nak. – Ja, persze – nevetek. – Ezt mintha már hallottam volna… Chaz sértetten néz. – Árultalak én el valaha akármelyik pasidnak? – Eddig soha nem volt pasim – pillantok rá haragosan. –Legalábbis olyan, aki ne lett volna meleg, vagy ne a pénzemet akarta volna. Mármint, amikor még volt pénzem. – Na, mondd már el – noszogat Chaz. – Mit jelent, hogy alkalmazod az erdőlakó állatka technikát? Esküszöm, hogy nem árulom el.

– Hát csak… – Látom, hogy nincs más választás, mint beavatni a titokba. Különben soha nem száll le rólam. És amilyen pechem van, képes és felhozza Luke előtt a témát. – Ez csak egy elmélet, amit kitaláltam. Hogy a pasik olyanok, mint az erdőlakó állatkák. Ha magadhoz akarod csalogatni őket, nem szabad hirtelen mozdulatot tenned. Óvatosan kell velük bánni. Fő a higgadtság. – Hogyhogy magadhoz csalogatni? – kérdezi, láthatólag őszinte csodálkozással. – Hiszen már megkaptad Luke-ot. Úgy értem, együtt éltek. Bár azt még mindig nem értem, miért nem szólsz erről a szüleidnek. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy nem Sharival laksz. Nem gondolod, hogy egy Ötödik sugárúti cím esetleg felkelti a gyanakvásukat? Válaszul a plafonra nézek. – Chaz, a szüleim életükben nem voltak New Yorkban. Fogalmuk sincs, mi az az Ötödik sugárút. És tudod jól, miről beszélek. – Nem, tényleg nem tudom. Világosíts föl! – I Iát, tudod – magyarázom, mert látom, hogy addig nem hagy békén. – Rávenni őket, hogy elkötelezzék magukat. – Hogy elkötelezzék… – Chaz arcán derengeni kezd a felismerés. A felismerés, amihez jókora adag rémület is társul. – Te össze akarsz házasodni Luke-kal? Erre nem jut jobb válasz eszembe, mint felkapni egy arany párnát, és jól fejbe vágni vele. – Ne mondd ilyen hangon! – förmedek rá. – Mi bajod vele? Szeretem Luke-ot! Ez alkalommal Chaz annyira le van taglózva, hogy nem tér ki a támadás elől. A párna lepattan róla, és kis híján felborítja az üres gin-tonikos poharát, ami már így is vészesen inog a ferde parkettán. – Kábé három hónapja ismered a srácot – vág vissza. – És máris a házasságon jár az eszed? – Na és? – Nem hiszem el, hogy már megint ez van. Miért nem fogtam be a számat? Miért nem tudok soha semmit magamban tartani? – Talán van erre valami szabályzat, hogy mennyi időn belül kell eldönteni? Van olyan, hogy az ember egyszerűen tudja, Chaz. – Igen, de… Luké – Chaz hitetlenkedve csóválja a fejét. Ez nem jó jel. Tekintve, hogy Luke a legjobb barátja. És nyilván sok mindent tud róla. – Mi van Luke-kal? – faggatom. De be kell vallanom, hogy a látszólagos nyugodtság mögött (legalábbis szerintem nyugodtnak tűnök) a szívem vadul kalapál. Mire céloz Chaz? És miért ez az arckifejezés? Mint akinek az orra alá dugtak valami büdösét. – Figyelj, ne érts félre – válaszol Chaz. – Luke nagyon jófej srác, meg minden. De nem mennék hozzá feleségül. – Nem is kért rá senki – emlékeztetem. – A legtöbb államban például törvénytelen is lenne. – Ha-ha – mondja, aztán elhallgat. – Figyelj, mindegy. Felejtsd el, amit mondtam. Csináld csak nyugodtan az erdeiállat-szelídítést. Sok sikert. – Állatka – javítom ki. A szívem most már nemcsak kalapál, hanem majd' kiugrik a helyéből. – Erdőlakó állatka. És mondd el, hogy mire céloztál. Miért nem akarnál hozzámenni Lukehoz? Mármint azon kívül, hogy nem vagy meleg? – És persze azon kívül, hogy nem kért rá. Mármint engem. – Nem is tudom – feleli Chaz, aki láthatólag zavarban van. – Csak úgy értem, a házasság elég végleges döntés. Az életed hátralévő részét azzal az emberrel kell töltened. – Nem feltétlenül – vitatkozom. – Azt hiszem, az apád sikeres karrierje elég jól bizonyítja ennek az ellenkezőjét. – De épp erről beszélek – mondja Chaz. – Ha rosszul választasz, arra több százezer dollárod is rámehet. Már ha az apám cége képvisel. – De nem hinném, hogy Luke rossz választás – magyarázom türelmesen. – Számomra. És nem azt mondtam,

hogy holnap hozzá akarok menni. Nem őrültem meg teljesen. Szeretném felépíteni a karrierem, mielőtt családot alapítanék, vagy ilyesmi. És előre közöltem is vele, hogy az összeköltözés is csak próba, meg minden. Csak azt mondom, hogy ha minden jól alakul, harminc körül szívesen hozzámennék Luke-hoz. – Hát – gondolkozik Chaz – ez okésan hangzik. De azt akarom csak mondani, hogy sok minden történhet az alatt a hat év alatt, mire harminc leszel… – Hét – helyesbítek. – ...és ha ti ketten lovak lennétek, nekem meg fogadnom kéne a győztesre a lóversenyen, akkor száz, hogy nem Lukéra tennék. Megcsóválom a fejem. A szívverésem lenyugszik végre. Már látom, hogy Chaz azt se tudja, miről beszél. Még hogy nem Luke-ra tenne? Ezt meg hogy érti? Luke a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Hány olyan srácot ismer Chaz, aki kívülről tudja a Rolling Stones Sticky Fingers albumának valamennyi számát, és zuhanyozás közben azt énekli, méghozzá tisztán? Hány olyan srácot ismer Chaz, aki olajból, ecetből, mustárból és egy tojásból a legistenibb salátaöntetet készíti a világon? Hány olyan srácot ismer Chaz, aki hajlandó lemondani a jól fizetett bankári állásáról, hogy visszamenjen az egyetemre, és egy nap majd beteg gyerekeket gyógyítson? – Nem valami szép dolog ilyet mondani a barátodra – jelentem ki. – Nem mondom, hogy Luke rossz ember – védekezik Chaz. – Csak arra próbálom felhívni a figyelmedet, hogy én sokkal régebben ismerem, mint te, Lizzie, és tudom, hogy mindig gondot okozott neki a – mondjuk úgy, hogy ha valami nehézre fordul, Luke hajlamos megfutamodni. Más szóval, feladja. Nem találok szavakat. – Csak azért, mert elhalasztotta az orvosi tanulmányait a bankári karrier miatt, aztán rájött, hogy hibát követett el? Az ilyesmi előfordul, Chaz. Mindenki tévedhet. – Te nem – feleli Chaz. – Mármint te is tévedsz, de nem így. Amióta csak megismertelek, tudtad, hogy mi akarsz lenni. És tudtad, hogy nehéz lesz megvalósítani, és sok áldozattal jár, és hogy eleinte nem keresel majd vele sok pénzt. De ez soha nem tántorított el. Te nem adtad föl az álmodat holmi nehézségek miatt. Tátott szájjal bámulok. – Chaz, te itt voltál velem a szobában, amíg erről beszéltünk? Eddig azt magyaráztam, hogy kénytelen leszek föladni az álmomat. – Eddig azt magyaráztad, hogy hazaköltözöl, és más megoldást keresel az álmod valóra váltására, amihez nem kell New Yorkban lakni – javít ki Chaz. – A kettő teljesen más. Figyelj, Liz, ne érts félre. Egyáltalán nem mondom, hogy Luke rossz ember. Én csak arról beszélek, hogy nem… – Hogy nem fogadnál rá a lóversenyen, ha ló lenne – fejezem be helyette türelmesen a mondatot. – Igen, tudom, ezt már mondtad. És asszem, értem, mire célzói. De te a RÉGI Luke-ról beszélsz, nem pedig arról a Luke-ról, akivé változott, mióta én itt vagyok neki. Az emberek változnak, Chaz. – Nem annyira – véli Chaz. – De igen – vitatkozom. – Annyira. – Alá tudod támasztani ezt az állítást empirikus adatokkal? – kérdezi Chaz. – Nem – felelem. Most már tényleg kezdem elveszteni a türelmemet. Néha nem értem, Shari hogy képes Chazt elviselni. Jó, persze, tök helyes, a maga sportos módján. És teljesen odavan Shariért. És állítólag isteni az ágyban (néha azt hiszem, Shari túl sokat oszt meg velem). De azok a hátrafordított baseballsapkák! Meg az Alá tudod támasztani ezt az állítást empirikus adatokkal? – Akkor ez – érvel Chaz – megalapozatlan kijelentés…

Hogy is szól az a Shakespeare-mondás? „Az első tennivaló: öljünk meg minden törvénytudót”*. Én inkább úgy mondanám, Az első tennivaló: öljünk meg minden filozófiából doktoráló másoddiplomást. – Chaz! – szakítom félbe. – Akkor segítesz végre lemérni az ablakotokat, hogy hazamehessek, és megvarrhassam nektek a függönyt, vagy nem? Az ablakra pillant. Förtelmes fémzsalu takarja el az üveget, amin át egyéb esetben látni lehetne a város valamennyi megmaradt szipusát, akik valami okból kifolyólag mind ezen a környéken élnek. A zsalu tényleg maga a megtestesült rusnyaság. Ezt még egy pasinak is látnia kell. – Hát jó – horgasztja le a fejét. – De sokkal szórakoztatóbb veled vitatkozni. – Engem viszont egyáltalán nem szórakoztat – közlöm vele. – Okés – vigyorog. – Akkor függönyre fel. És Lizzie! Felmarkoltam a mérőszalagot, és épp a cipőmből bújok ki, hogy fölmásszak a radiátorra méricskélni. – Mi az? – Az állással kapcsolatban… az apám cégénél. Van még valami. – Igen? – Tartanod kell majd a szádat. Mármint arról, hogy kit látsz és miket hallasz. Nem szabad róla beszélned. Ez egy jogi cég, és az ügyfeleknek garantálni kell a maximális diszkréciót… – Úristen, Chaz – húzom föl magam újra. – Tudod jól, hogy nem szoktam mindent kikotyogni. Erre nem felel, csak néz. – Ha fontos dologról van szó, hallgatok! – erősködöm. –Például ha ezen múlik a fizetésem. – Lehet – motyogja Chaz, mintegy önmagának –, hogy mégsem a legjobb ötlet éppen téged ajánlani az állásra… Válaszul hozzávágom a mérőszalagot.

* Németh László fordítása

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Igen, tudom. Mindenki ezt csinálja. És ha mindenki leugrana a Brooklyn hídról, te is utánuk ugranál? Na látod! Szóval elég a kilógó melltartópántból!

És nem érdekel, mennyi pénzt adtál ki a szexi cicifixedre, attól még közönséges dolog mindenkit rákényszeríteni, hogy azt nézze (Főleg, ha a pánt kopott vagy megszürkült, és FŐLEG az esküvőd napján)! Kérd meg a menyasszonyiruha-szakértődet, hogy varrjon egy nagyjából négy centis varrat rőgzítőt vagy hurkolt cérnát a ruhád ujja vagy pántja belsejére, aztán erősítsen a váll két végére patentot, hogy megtartsa a melltartópántot. Majd egyszerűen bújtasd bele a pántodat. Tessék, senki se látja, senki se bánja!

Lizzie Nichols Design '

8 Ma egy amerikait arra kárhoztatnánk, hogy szigorúan a saját ügyeivel foglalkozzék, megfosztanánk őt a léte felétől. Alexis de Tocqueville (1805-0859), francia történész és politikus New York különös hely. Egyetlen szempillantás alatt minden megváltozhat. Gondolom, erre utal a „New York-i perc” kifejezés. Valahogy itt mintha minden gyorsabban történne. Például egy barátságos, fákkal szegélyezett utcán sétálgatsz, de alig teszel meg pár lépést, amikor hirtelen egy nyomortanyára emlékeztető, csupa szemét és graffiti környéken találod magad, ami leginkább az Esküdt ellenségek valamelyik gyilkossági jelenetének helyszínére hasonlít. Pedig te csak egy zebrán mentél át. Szóval, ennek tudatában nem kellett volna annyira meglepődnöm rajta, hogy alig negyvennyolc óra leforgása alatt New York-i munkanélküliből egyszerre két állás boldog tulajdonosa lettem. A humánerőforrás osztály vezetőjével folytatott interjú Chaz papájának az irodájában, mondhatom, jól megy. Nagyon is jól. Igazából egy vicc az egész. Miután vagy fél órát várakozom a pompás előtérben (az aranyozott kanapékat süppedős, barna bőrbútorra cserélték, ami szépen passzol a sötétbarna falburkolathoz és az élénkzöld szőnyegekhez), bekísérnek egy feldúlt kinézetű nő irodájába, aki feltesz néhány baráti kérdést arról, hogy honnan ismerem Chazt. („A főiskola kollégiumából, ahol együtt laktunk”,felelem, nem említve azt a részletet, miszerint Chazzel először egy diákönkormányzat által szervezett szabadtéri filmvetítésen találkoztunk, ahol ő indított el körbe egy jointot, amiből az lett, hogy napokig „a jointos”-ként emlegettük… amíg Shari egy reggel rábukkant az étkezőben, ahol egyedül reggelizett, ledobta magát mellé, megkérdezte a nevét, és még aznap lefeküdt vele az egyszemélyes McCracken toronylakosztályban. Háromszor.) – Ez remek – válaszolja Roberta, az interjúztatóm, aki láthatólag nem vette észre, hogy az ismeretségünk történetének egyes részleteit elhallgatom. – Charlesért itt mindenki odavan. Azon a nyáron, amikor a levelezési részlegen dolgozott, egész nap a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Annyira humoros. Ez igaz. Chaz valóban fergeteges tud lenni. – Sajnálatos – folytatja Roberta szomorkásán –, hogy Charles nem a jogi pályát választotta. Az apja briliáns elméjét örökölte. Ha valamelyikük vitába száll veled… jobb, ha menekülőre fogod. Hát ez így van. Chaz aztán szeret vitatkozni. – Szóval, Lizzie – kérdezi kedvesen Roberta –, mikor tudnál munkába állni? Leesik az állam. – Úgy érti, megkaptam az állást? – Természetesen – feleli Roberta, és furcsállva néz rám, mintha bármely más lehetőség elképzelhetetlen volna. –Tudnál holnap kezdeni? Hogy tudnék-e holnap kezdeni? A folyószámlámon lévő összeg pontosan háromszázhuszonegy dollár. A hitelkártyáim lenullázva. Ezerötszáz dolláros adósságom van a Master Cardnál. – De még mennyire, hogy tudok! Ó, Chaz! Mindent visszavonok. Imádlak. Azt mondhatsz Luke-ra, amit akarsz. Lehetsz felőlem a legnagyobb pesszimista a házasodási terveimmel kapcsolatban. De ezért, Chaz, az adósod vagyok. Örökre leköteleztél.

– Imádom a barátodat – újságolom Sharinak mobilon, amikor kilépek a Madison sugárúton álló felhőkarcolóból, amelynek teljes harminchetedik emeletét a Pendergast, Loughlin és Flynn irodái foglalják el. – Na ne mondd – feleli Shari, hangjában, mint mostanában szinte mindig, ha munka közben hívom, némi feszültséggel. – Neked adom. – Köszönöm. – Az Ötvenhetedik utcán vagyok, a Madison és az Ötödik sugárút között. Az idő csodás, őszies: nem olyan hideg, hogy kabát kelljen az utcán, de nem is olyan meleg, hogy izzadjunk. Úgy határozok hát, hogy metrózás helyett gyalog megyek át Monsieur Henriék boltjába, ami csak harminc sarokra van észak felé, és így megspórolok kemény két dolcsit. Hiszen a kis pénz is számít. – Chaz szerzett nekem állást az apja cégénél. – Állást? – Hallom a háttérből a billentyűk kopogását. Shari e-mailt ír, miközben beszélünk. De sebaj, beérem azzal, ami van, mostanában olyan lehetetlen megkaparintani őt. – Azt hittem, már van állásod. Azon az esküvőiruhás helyen. – Aha – felelem, és leesik, hogy nem mondtam el a teljes igazságot a barátaimnak a Monsieur Henrival kötött megállapodásunkról. – Hát, arról nem mondhatnám, hogy fizető meló… – MI VAN? – A hangsúlyából és a billentyűkopogás megszűnéséből tudom, hogy most végre Shari teljes figyelmét én kötöm le. – Te ingyenmunkát vállaltál? – Igen – felelem. Nem könnyű dolog mobiltelefonnal a kezedben egy efféle forgalmas járdán közlekedni. Annyi itt a munkahelyére visszaigyekvő üzletember, az engedményes Prada cuccokat kínálgató utcai árus, az égbe nyúló épületeket bámuló turista és az aprópénzt kolduló hajléktalan, hogy nagyjából akkora teljesítmény közöttük navigálni, mint az Indy 500 Forma1 pályán versenyidőben. – Hát, nem könnyű ebben a városban fizető állást szerezni a divatszakmában, amikor valaki kezdő. – Ezt nem hiszem el – mérgelődik Shari. – Na és mi van a Runway Projekttel? – Shari – érvelek. – Ez itt a valóság, nem pedig egy valóságshow… – Jő, én csak azt mondom… ott valahogy olyan simán ment minden… – Hát, az életben meg nem. Na, de szeretném, ha elmennénk együtt megünnepelni. Te, én, meg Chaz és Luke. Szóval, mit csinálsz ma este? – Ö… – habozik Shari. Hallom, hogy újra gépelni kezd. Ami nem kis teljesítmény, figyelembe véve a körülöttem dudáló autókat és hangoskodó embereket. De még így is észreveszem, hogy a legjobb barátnőm csak félig-meddig figyel rám. – Nem jó. Ma nem érek rá. Totál el vagyunk itt havazva… – Jó – felelem. Megértem, hogy Shari életében az új munkahelye most minden másnál fontosabb. Ez így is van rendjén. Hiszen végtére is nők életét segít megmenteni. – Akkor mit szólsz a holnaphoz? – Ez a hét nagyon nem jó nekem, Lizzie – magyarázza. – Szinte minden nap későig bent leszek. – Jó, akkor legyen szombat – javaslom engedékenyen. – Szombaton csak nem dolgozol…? Csönd. Egy-két pillanatig azt hiszem, Shari mindjárt kijelenti, hogy de igen, szombat este is dolgozni akar. De aztán így szól: – Nem, persze hogy nem. Legyen akkor szombat. – Király – lélegzek fel. – Akkor irány a kínai negyed. Utána meg a Honey's. Szombat esténként ott van az összes profi karaokés. És, Shari… – Mi az, Lizzie? Mennem kéne, Pat vár rám… – Tudom. – Mostanában mindig vár valaki Sharira. – Csak meg akartam kérdezni… minden rendben van köztetek Chazzel? Mert tegnap kérdezősködött rólad. Most újra csak rám figyel. – Mit kérdezett rólam? – tudakolja kissé élesen.

– Csak annyit, hogy minden rendben van-e – felelem. – Azt mondtam, hogy szerintem igen. Azt hiszem, neki is annyira hiányzol, mint nekem. – A kereszteződésben a piros lámpánál elgondolkozom ezen. – Vagyis neki biztos még jobban… – Nem tehetek róla – csattan fel Shari –, ha túlságosan leköt a családon belüli erőszak áldozatainak biztonsága ahhoz, hogy a barátommal foglalkozzam. Pont ez a hozzáállás a bajok egyik forrása. Mármint hogy a férfiak azt hiszik, körülöttük forog a világ. Ezért aztán, ha a nő a munkahelyén sikeres, sőt kiemelkedő, a férfi természetesen megriad, és végül elhagyja a nőt valakiért, aki több időt és figyelmet szentel neki. Finoman szólva padlót fogok Shari beszédétől. Annyira meglep, hogy megtorpanok az utca közepén, mire hátulról belém ütközik egy mogorva külsejű üzletember. – El van nézve – morogja, aztán tovább siet. – Shari – szólalok meg végül. – Chaz egyáltalán nem riadt meg a sikeredtől. Büszke rád, hogy így szereted a munkádat. Csak látni szeretne téged. És eszében sincs elhagyni. – Tudom – feleli Shari rövid hallgatás után. – Én csak… ne haragudj. Nem akartam rád zúdítani mindent. Csak rossz napom van ma. Felejtsd el, amit mondtam. – Shari – rázom a fejemet. – Úgy hallom, itt többről van szó, mint hogy rossz napod van. Történt köztetek valami… – Most tényleg mennem kell, Lizzie – szakít félbe Shari. – Szombaton találkozunk. Azzal lerakja. Hű. Ez meg mi volt? Nagyon fura. Shari és Chaz kapcsolata mindig is viharos volt, rengeteget marakodtak, és időnként össze is vesztek (a legkomolyabb összeveszésük az volt, mikor Shari megölte és felboncolta a laboratóriumi patkányát, Mr. Jinglest, pedig Chaz talált egy hasonmás példányt a Legkedvencben, amihez egyikünk sem kötődött úgy, mint Mr. Jingleshez). De mindannyiszor hamar kibékültek (leszámítva azt a két hetet, a Mr. Jingles eset után, amíg Chaz nem állt szóba Sharival). Shari saját bevallása szerint a szédületes kibé-külős szeretkezés volt az egyik ok, amiért folyton veszekedést provokált Chazzel. Vajon most is erről van szó? Valami leleményes terv Shari részéről, hogy izgalmasabbá tegye a kapcsolatukat? Mert tény, hogy magam is kezdek rájönni: nem könnyű feladat életben tartani a szenvedélyt, ha együtt élsz valakivel. A leghétköznapibb dolgok teljesen elronthatják a harmonikus boldogságot. Például, hogy ki jön a mosogatással, hogy kinél legyen a távirányító, és ki húzta ki kinek a mobiltöltőjét, hogy bedugja helyette a hajszárítót és felejtette el visszadugni a töltőt. Az ilyesmi tökéletesen hazavágja az idillt. Nem mintha nem élvezném minden percét az együttélésnek. Onnantól kezdve, hogy reggel felébredek, és a Renoir lány a fejem fölött rám mosolyog, egészen addig, amíg este elalszom, Luke egyenletes légzését hallgatva (Mindig előttem alszik el. Nem értem, hogyan csinálja. Ahogy a feje a párnához ér, már szundít is. Talán az a sok unalmas olvasnivaló teszi A biológia alapjaiból meg Altalános kémiából, amiken lefekvés előtt rágja át magát, nehogy lemaradjon az anyaggal), mindig hálát adok a sorsnak, hogy otthagytam Angliát, és Franciaországba mentem. Különben sosem találkoztunk volna Luke-kal, és most nem lennék ilyen boldog (félretéve az anyagi gondokat). De azt hiszem, meg tudom érteni, ha Shari provokálja kicsit Chazt, hogy felrázza a kapcsolatukat. Mert én már néztem tévét Chazzel, és mondhatom, ahogyan ide-oda kapcsolgatja az adókat, ahelyett, hogy megállapodna egy közepesen érdekes programon, aztán meg a teletextet böngészi, hogy lássa, mi minden megy még, már majdnem annyira bosszantó, mint Luke-nak az az újonnan felfedezett szokása, hogy mindenféle rémisztő dokumentumfilmet akar nézni péntek esténként, olyan dolgokról, mint például a holokauszt.

Nem sokáig mélázhatok azonban Shari és Chaz kapcsolatáról (vagy Luke romantikus vígjátékundoráról), mert amikor Monsieur Henrihoz érve becsöngetek a kapun (egyelőre nem adtak nekem kulcsot, és attól tartok, nem is fognak, amíg be nem bizonyítom nekik, hogy többre vagyok képes a keresztöltésnél), valóságos bolondokházát találok. Egy tupírozott hajú, színes holmiba öltözött nő, akiről a külseje alapján már meg tudom állapítani, hogy a „híd vagy alagút” csoportba tartozik (vagyis azok közé, akik nem Manhattanben laknak, és hídon vagy alagúton járnak át a szigetre), hatalmas fehér dobozzal a kezében kiabál: – Tessék! Nézze meg! – mellette pedig kétségtelenül a lánya áll (bár az ő viselete sokkal ízlésesebb, fekete ruha és beszárított frizura) durcás, és enyhén szólva lázadó arckifejezéssel. – Asszonyom, megértem – csillapítja együtt érző hangon Monsieur Henri. – Nem ez az első eset. Bőven volt már rá példa. Igyekszem feltűnés nélkül megkerülni őket, és odasompolygok Madame Henrihoz, aki a hátsó műhelyhez vezető folyosó függönye mögül figyeli az események kibontakozását. – Mi folyik itt? – kérdezem. Megrázza a fejét. – Maurice-hoz mentek. – Ez minden válasza. Ami persze rajtam édeskeveset segít, mivel még mindig sejtelmem sincs, ki az a Maurice. Ám ekkor Monsieur Henri a dobozba nyúl, és óvatosan kiemel belőle egy szűzies, hosszú ujjú, pókháló finomságú fehér ruhát. Vagyis valamikor fehér lehetett. Csakhogy most a csipkéje förtelmes sárga árnyalatban virít. – Megígérte! – háborog a nő. – A szavát adta rá, hogy a védődobozban megőrzi a fehérségét! – Természetesen – feleli Monsieur Henri tárgyilagosan. –És amikor visszavitték megmutatni neki, azt állította, hogy azért változott sárgára, mert feltörték a védőszigetelést. – Igen! – A nő tokája remeg nagy felindultságában. – Szó szerint ezt mondta! Azt állította, hogy én tehetek róla, mert levegőt eresztettem a dobozba! Erre akaratlanul is felhördülök. Monsieur Henri felém fordul. Azonnal elpirulok, és hátrébb lépek. De Monsieur Henri rám szegezi kék szemét, és nem fordítja el a tekintetét. – Mademoiselle? – kérdezi. – Van valami hozzáfűznivalója? – Nincs – vágom rá, mert magamon érzem Madame Henri szúrós pillantását. – Vagyis nem fontos. – Én pedig azt hiszem, hogy fontos. – Monsieur Henri szeme élénken szikrázik. Közelre alig lát a szemüvege nélkül, távolra viszont annál élesebben. – Hadd halljuk, mit szeretne mondani? – Csak azt – kezdem tétován, attól tartva, hogy nem lesz ínyére a mondandóm –, hogy a légmentes dobozban való tárolás inkább árt az anyagnak, mint használ, különösen, ha nedvesség kerül bele. Megpenészedhet tőle a ruha. Monsieur Henri elégedettnek látszik a válasszal. Ez elég bátorságot ad, hogy folytassam. – A Metben egyetlen történelmi kosztümöt sem tartanak hermetikusan lezárt térben. És azok a ruhák jó állapotban vannak. Régi textíliáknál fontos, hogy megkíméljük őket a közvetlen napfénytől, de kizárt, hogy a védőszigetelés feltörése okozta volna az elszíneződést. Arról a csomagolás előtti helytelen tisztítás tehet… a legvalószínűbb, hogy a ruhát egyáltalán nem is tisztították ki, és nem távolították el belőle a pezsgő-és verejtékfoltokat. A mosoly, amellyel Monsieur Henri megjutalmaz, amikor szónoklatom végéhez érek, olyan káprázatos, hogy még Madame Henri lélegzete is elakad… … és meglepetten néz rám. Fogadni mernék, hogy magában újragondolja azt az „ostoba” jelzőt, amivel korábban illetett. – De hát az hogy lehet? – vonja össze a hölgy a szemöldökét. – Ha a ruha kitisztítva került a dobozba…

– Jaj, anya! – szakítja félbe a lány méltatlankodó hangon. – Hát nem érted? Az a Maurice pasas nem tisztította ki a ruhát. Csak berakta a dobozba, lezárta, aztán visszaadta, és azt állította, hogy tiszta. – És figyelmeztette önöket, hogy ne nyissák ki a dobozt – teszi hozzá Monsieur Henri –, mert ha feltörik a szigetelést, az anyag megsárgul… és elvész a pénz visszafizetési garanciájuk. – Monsieur Henri méltatlankodva cöcög, és a kezében tartott ruhát vizsgálja. Amiről meg kell mondanom, hogy nem a világ legszebb ruhája. De azért nem olyan szörnyű. Ám ha a nő azzal a szándékkal törte fel a védőszigetelést a ruha dobozán, hogy majd a lánya fölvehesse az esküvőjén, nos, akkor vár még rá egy-két meglepetés. Mert a világ ösz-szes Suzy Perette-jében le merném fogadni, hogy Belőtt Séró kisasszony nem lesz hajlandó fölvenni ezt a zárt nyakú, viktoriánus darabot. – Higgye el, ezer ilyen esettel volt már dolgunk – folytatja szomorúan Monsieur Henri. – Igazán kár érte. Az asszony rémülten pillant rá. – Tönkrement? – tudakolja. – Meg lehet még menteni? – Nem is tudom – feleli Monsieur Henri bizonytalanul. Látom rajta, hogy csak játszik velük. Nem kell annak a ruhának más, mint egy jó fehér ecetes áztatás, és esetleg egy hidegvizes mosás Oxycleannel. – Hát ez igazán kár – szólal meg Belőtt Séró, mielőtt Monsieur Henri folytathatná a mondókáját. – Ugy tűnik, muszáj lesz vennünk egy újat. – Szó sem lehet róla, hogy új ruhát vegyünk, Jennifer – csattan fel Nagyhajú. – Ha ez a ruha jó volt nekem és jó volt a testvéreidnek, akkor jó lesz neked is! Jennifer lázadó pillantással néz. Monsieur Henrinak nincs szüksége szemüvegre, hogy ezt lássa rajta. De a habozásából kiderül, hogy nem tudja, hogyan tovább. Madame Henri megköszörüli a torkát. Ám még mielőtt szóra nyithatná a száját, közbevágok. – A foltokat ki tudjuk venni. De nem ez az igazi probléma, ugye? Jennifer gyanakvóan bámul rám. Ahogy az üzletben mindenki. – Elizabeth – szólít Monsieur Henri ismeretségünk során először a keresztnevemen, méghozzá olyan édeskés hangon, amiről lerí, hogy nem őszinte. Tudom, hogy legszívesebben vízbe fojtana. – Nincs itt semmi probléma. – Dehogy nincs – válaszolok ugyanolyan erőltetett hangon. – Mármint, nézzék meg ezt a ruhát, aztán nézzék meg Jennifert. – Előbb mindenki a ruhára pillant, aztán Jenniferre, aki szálegyenes tincseit hátradobva illegeti magát. –Most már látják, hol itt a gond? – Nem – vágja rá Jennifer anyukája. – Ez a ruha minden bizonnyal jól állt önnek, Mrs…. –kérdő pillantással tekintek Jennifer anyukájára, aki így felel: – Harris. – Igen – folytatom –, Mrs. Harris; mert önnek méltóságteljes termete van, és kiváló tartása. De nézze meg Jennifert. Ő törékeny alkatú. Egy ekkora ruhából ki sem látszana. Jennifer összehúzza a szemét, és szúrós pillantást lövell az anyja felé. – Látod, én megmondtam! – sziszegi. – O, khm – igyekszik Monsieur Henri zavartan közbelépni, arcán továbbra is fenyegető kifejezéssel. – Tulajdonképpen Mademoiselle Elizabeth még, ö… hivatalosan nem is a cég alkalmazottja… – De ez a ruha könnyen átalakítható Jennifer méretére és testalkatára – folytatom, a magas nyakrészre mutatva. –Mindössze annyi a teendő, hogy nyitottá tesszük itt, elöl, mondjuk egy szív alakú kivágással, és esetleg eltávolítjuk az ujját… – Szó sem lehet róla – szól határozottan Mrs. Harris. –Katolikus esküvő lesz.

– Akkor szűkebbre vesszük az ujját – módosítok könnyedén –, hogy ne legyen buggyos. Akinek ilyen hibátlan alakja van, mint Jennifernek, annak semmi oka rejtegetni. Főként azon a napon, amikor a legszebb akar lenni. Jennifer egész mostanáig feszülten figyelt. Ezt onnan tudom, hogy abbahagyta a hajcsavargatást. – Ja – mondja. – Látod, anya, én is ezt mondtam! – Hát, nem tudom – harapdálja Mrs. Harris az ajkát. –A nővéreid is… – Te vagy a legfiatalabb? – kérdezem Jennifert, aki bólintással felel. – Igen, gondoltam. Én is. Nem valami poén folyton a nővéreid kinőtt vagy megunt cuccait hordani. Az ember előbbutóbb eljut arra a pontra, amikor meghal egy új cuccért, bármiéit, ami végre csak az övé. – Pontosan! – tör ki Jennifer. – De az anyukád esküvői ruhájával megkaphatod mindkettőt – magyarázom. – Megtarthatod a családi hagyományt, hogy ugyanabban mész férjhez, viszont egyedivé teheted a ruhát, némi átalakítással. Amit itt gond nélkül el tudunk végezni… – Igen, ezt akarom – fordul Jennifer az anyukájához. –Amit most mondott. Pontosan ezt akarom. Mrs. Harris a ruháról a lányára pillant, majd vissza. Aztán felkacag, és így szól: – Rendben! Csinálj, amit akarsz! Csak olcsóbb legyen, mint egy új ruha. – O – szól Madame Henri, és előre lép –, ehhez kétség sem férhet. Ha az ifjú hölgy velem jönne átöltözni, rögtön el is kezdhetjük levenni a méreteket az átalakításhoz… Jennifer hátraveti egyenes tincseit, és szó nélkül követi Madame Henrit a próbaszobába. – Jaj! – szól az órájára pillantva Mrs. Harris. – Le kell szaladnom pénzt dobni a parkolóórába, ha itt maradunk. Elnézést… Kisiet az üzletből. Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódik mögötte, Monsieur Henri hozzám fordul, és a kezében tartott megsárgult ruhára mutatva tétován azt mondja, – Igazán jó érzéke van a… ö… vevőkhöz. – O – felelem szerényen. – Ez az eset könnyű volt, pontosan tudtam, hogy érez a lány. Nekem is vannak nővéreim. – Értem – feleli Monsieur Henri, és úgy érzem, mintha okos szemével belém látna. – Nos, kíváncsian várom, hogy a tűvel is olyan jól bánik-e, mint a nyelvével. – Majd meglátja – kapom ki a kezéből a ruhát. – Csak várjon.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Ha nagy a melled, vagy homokóra alakod van, itt a varázs-szó a számodra: pánt nélküli! Tudom, hogy mi jár a fejedben… pánt nélküli? Egy esküvőn? De a legtöbb templomban ma már nem számít szemérmetlennek a pánt nélküli ruha! És ha megfelelő merevítést varrnak a ruha felső részébe, ez a megoldás bő keblű menyasszonyon roppant előnyös lehet, különösen A-vonalú szoknyává kombinálva. A Vkivágás szintén okos választás nagymellű nőknek, ugyanúgy, mint az ejtett váll és a kerek dekoltázs. Csak egyet tarts észben: minél magasabbra ér a ruha annál nagyobbnak látszik a cicid!

Lizzie Nicols Design™

9 Semmi sem terjed gyorsabban a fénynél, kivéve talán a rossz híreket, ám azoknak saját törvényük van. Douglas Adarns (1952-2001), brit író és rádiódramaturg Recepciós? – így fogadja a hírt Luke, amikor közlöm vele. Kivételesen előttem ért haza, és épp vacsorát főz: kakast borban. Egy félig francia barát egyik nagy előnye, hogy a szakácsművészete valamivel tovább terjed a sajtos makaróninál. Meg persze a francia csókról se feledkezzünk meg. – Igen – felelem. A konyha és a nappali/étkező közötti gránitlapos pultnál ülök, bársonypárnás bárszéken. – De – Luke mindkettőnknek tölt egy pohár cabernet sauvignont, aztán átnyújtja az egyiket a pultablakon – nem vagy te egy kicsit… hogy is mondjam? Túlképzett a recepciós munkához? – Dehogynem – felelek. – De így legalább lesz pénzem, és közben azt csinálhatom, amit szeretek. Legalábbis félállásban. Mivel a divatszakmában nem találtam semmi fizető munkát. – Még csak egy hónap telt el – érvel Luke. – Talán csak rá kéne szánnod még egy kis időt a keresésre. – Hát… – Hogyan értessem meg vele anélkül, hogy elárulnám, mennyire le vagyok égve? – Igazából nem hagytam abba a keresést. Ha találok valami jobbat, ezt még mindig otthagyhatom. Csakhogy nem akarom otthagyni. Úgy értem, Monsieur Henriékat. Mert kezdem megszeretni azt a munkát. Különösen amióta megtudtam, ki az a Maurice: egy rivális „Okleveles Esküvőiruha-szakértő”, akinek nem egy üzlete van a városban, hanem négy, és aki olyan reklámfogásokkal csábítja el Monsieur Henri ügyfeleit, hogy új vegyi eljárást ígér, amely eltünteti a torta-és vörösborfoltokat (ilyen eljárás persze nem létezik), a legegyszerűbb átalakításért is vagyonokat sajtol ki a vásárlóiból, az alkalmazottait viszont alulfizeti (bár azt nem látom be, hogy fizetheti őket jobban alul, mint engem Monsieur Henri). És ami még rosszabb, Maurice rosszindulatú híreket terjeszt Monsieur Henriről: a város összes menyasszonyával közli, hogy Monsieur Henri a csőd szélén áll, és bármelyik pillanatban fölpakolhatja a holmiját, hogy visszavonuljon Provence-ba. Ami egyébként nem is áll olyan távol az igazságtól, mint Henriék egymás közötti beszélgetéseiből leszűrtem. Továbbra sincs fogalmuk róla, hogy szóról szóra értem, amikor franciául beszélnek. Vagyis majdnem szóról szóra. És ha mindez még nem volna elég, nemrégiben az a hír jutott Henriék fülébe, hogy Maurice újabb üzletet akar nyitni, nem máshol, mint AZ Ő UTCÁJUKBAN! A csicsás bíbor ponyvájával meg a hozzá illő védjegy bíborszőnyeggel (igen!) az ajtó előtt Henriéknak esélyük sincs versenybe szállni… a maguk visszafogottan ízléses kirakatával és a szerény, barna épülettel. Nem, még ha a Jelmez Intézet telefonál is holnap, akkor is kitartok Monsieur Henri mellett. Most már túl mélyen benne vagyok, hogy kiszálljak. – Hát – feleli Luke, nem éppen meggyőződéssel –, ha téged ez boldoggá tesz… – Igen – bólogatok. Aztán megköszörülöm a torkom. –Tudod, Luke, nem mindenki született rendes, kilenctől ötig munkaidős állásra. Nincs abban semmi gáz, ha elvállalsz egy munkát, amihez esetleg túlképzett vagy, ha meg tudsz élni belőle, és mellette marad időd arra, amit igazán szeretsz. Persze csak akkor, ha tényleg csinálod is, amit szeretsz, és nem egész nap csak tévét nézel. – Mondasz valamit – véli Luke. – Kóstold meg ezt, és mondd meg, hogy ízlik! – Felém tart egy kanalat, a borban főtt kakas szaftjával. Áthajolok a pult fölött, hogy megkóstoljam.

– Mennyei – felelem, és azt hiszem, a szívem menten túlcsordul a boldogságtól. Van egy barátom, aki szeret… és istenien főz. Szeretem az új munkámat. És ki tudom fizetni a lakbért a totál fantasztikus lakásért, ahol élek. New York talán mégsem lesz olyan gáz. Talán mégsem én leszek Ann Arbor második Kathy Pennebakerje. – Ja, figyelj! – jut eszembe. – Szombat este Sharival és Chazzel találkozunk. Elmegyünk megünnepelni az új állásomat. Meg egyébként is ezer éve nem láttuk őket. Oké? – Részemről remekül hangzik – válaszolja kevergetés közben. – És azt hiszem – folytatom, még mindig a pultra támaszkodva –, jó lenne egy nagyot bulizni. Mert úgy láttam, Shari és Chaz elég rossz passzban vannak. – Neked is ez az érzésed? – ingatja a fejét Luke. – Chaz mostanában szörnyen levertnek tűnik. – Tényleg? – vonom föl a szemöldökömet. Nem mondhatnám, hogy Chaz levertnek látszott, amikor náluk jártam. De lehet, hogy csak túlságosan lekötött a bőgés, hogy észrevegyem. – Hú. De biztosra veszem, hogy csak hullámvölgyről van szó. Amint Shari megszokja az új munkahelyét, minden helyreáll közöttük. – Lehet – mondja Luke. – Mi az, hogy lehet? – képedek el. – Tudsz valamit, amit én nem? – Nem, semmit – felel Luke ártatlan fejjel. Túl ártatlan. De közben mosolyog, úgyhogy amit rejteget, tuti nem olyan rossz. – Mi az? – faggatom nevetve. – Mondd el! – Nem mondhatom – ellenkezik Luke. – Chaz megígértette velem, hogy nem árulom el. Neked legfőképpen. – Ez nem ér! – biggyesztem le az ajkamat. – Nem mondom el. Esküszöm. – Chaz direkt figyelmeztetett, hogy ezt fogod mondani – vigyorog Luke, szóval most már biztosra veszem, hogy valami jó dolog. – Na, mondd már el! – kérlelem. És akkor hirtelen rájövök. Vagyis hogy azt hiszem. – Uramisten! – kiáltok föl. – Meg fogja kérni! Luke hitetlenkedve bámul rám a rotyogó kakas fölött. –Mi? – Chaz meg fogja kérni Shari kezét, ugye? Ez annyira hihetetlen! És el se hiszem, hogy nem jöttem rá hamarabb. Hát persze hogy erről van szó! Ezért tette föl Chaz azt a sok puhatolózó kérdést Shariról, amikor náluk voltam. Azt akarta kideríteni, mondott-e nekem valamit Shari az együttélésről! Mert szeretné véglegessé tenni! – Ó, Luke! – Bele kell kapaszkodnom a pultba, hogy le ne essek a székemről, mert kis híján elájulok az izgalomtól. –Ez olyan csodálatos! És már ki is gondoltam Sharinak a tökéletes ruhát… a felsőrész ilyen ejtett váll, kicsit meghosszabbítva, dupioni selyemből, hátul végig parányi gyöngygombokkal, derékban teljesen szűkített fazon, aztán csípőtől kiszélesedik egy gyönyörű, redőzött szoknyába… nem abroncsos szoknya, mert az nem illene Sharihoz… De lehet, hogy a redőzött se tetszene neki. Szerinted legyen inkább egy kicsit… na várj, lerajzolom, hogy milyenre gondoltam. A jegyzettömbért nyúlok, amit az anyukája hagyott elöl – Bibi de Villiers, áll minden oldal tetején, dőlt betűs írással –, és gyorsan felvázolom a megálmodott ruha tervét, a közös bankunk reklámtollával. – Látod, valahogy így – tartom föl a rajzot, és észreveszem, hogy Luke rémülettel vegyes élvezettel bámul. – Nem tetszik? Szerintem tündéri lesz. Elefántcsont színben… Lecsatolható uszállyal? – Chaz nem akarja megkérni Shari kezét – feleli Luke, miközben félig vigyorog, félig a szemöldökét ráncolja. Látszik, hogy nem tud dönteni, ezért csinálja mindkettőt. – Nem? – Lerakom a jegyzettömböt, és a vázlatomat nézegetem. – Ez biztos?

– Holtbiztos – szögezi le Luke, most már teljesen vigyorogva. – El se hiszem, hogy ezt képzelted! De… – A csalódásom akkora, hogy nem tudom elrejteni. – Miért ne? Már évek óta együtt vannak… – Igen – szól Luke –, de Chaz még csak huszonhat éves. És még egyetemre jár! – Doktori képzésre – pontosítok. – És különben is együtt élnek. – Mi is – nevet Luke. – De attól még egyelőre nem akarunk összeházasodni, igaz? Erőltetetten nevetek, de őszintén szólva semmi humorosat nem látok a helyzetben. Lehet, hogy egyelőre nem házasodunk össze. De a lehetőség attól még megvan rá, nem? Nem? Ám ezt persze nem kérdezem meg tőle. Mert kitartok az erdőlakó állatka-módszer mellett. – Chaz és Shari sokkal régebben ismerik egymást, mint mi – érem be helyette válaszként. – Nem lenne annyira meglepő, ha eljegyeznék egymást. – Talán nem – ismeri el kelletlenül Luke –, de akkor is. Én valahogy egyiküket sem olyan házasodós fajtának ismerem. – Miért, milyen a házasodós fajta? – kérdezem… és már akkor kezdem utálni magamat érte, amikor a szavak még el sem hagyták a számat. Mert ebből a társalgásból egyértelműen kiderül, hogy Luke-nak esze ágában sincs megházasodni. És tisztára nevetséges, hogy nekem meg igen. Mármint úgy egyáltalán. Mert van annyi más dolog a házasságon kívül, amivel foglalkoznom kell. Például felépíteni a karrieremet a választott szakmámban. Ráadásul arról volt szó, hogy közömbösnek akarok látszani. Egyelőre csak próbaképpen költöztünk össze. Amint Shari is mondta, Luke-kal még alig ismerjük egymást pár hónapja… De nem tehetek róla… talán azért, mert a hivatásom a lehető legtökéletesebb ruhába öltöztetni azokat a nőket, akiknek van valakijük, aki örökre mellettük akar maradni. Vagy azért, mert úgy hiszem, hogy ha a magánéletem rendeződne, több időt szentelhetnék a karrieremnek. Szóval tulajdonképpen csakis azért akarok házasságra lépni – vagy akár csak jegyességre –, hogy jobban teljesítsek a munkámban. Meg talán egy kicsit azért, mert Luke a… tudom. Luke de Villiers a leghelyesebb és legistenibb srác, akivel valaha találkoztam. És engem választott – ENGEM. – Tudod, hogy értem – magyarázza Luke. – A házasodós fajta. Azok az emberek, akiknek nem szól semmi másról az életük, ezért aztán összeházasodnak, csak mert nem jut jobb az eszükbe. Értetlenül pislogok. – Én nem ismerek senki ilyet – felelek. – Senkit, aki azért házasodott volna meg, mert nem szólt semmiről az élete. – Valóban? – sandít rám Luke. – Na és a nővéreid? Mármint ne vedd sértésnek, az unokatesóm, Vicky se jobb. De abból, amit meséltél róluk… – Ja – kapok észbe. Rose-ról és Sarah-ról egészen megfeledkeztem. Ok azért mentek férjhez, mert teherbe estek. Tisztára olyan, mintha otthon még senki se hallott volna a fogamzásgátlásról. Rajtam kívül. – Tényleg. – És én jó néhány ilyen párt ismerek – biztosít Luke. –Tudod, régi osztálytársak… Tipikusan olyanok, akiknek nem szól semmiről az életük, ezért rátapadnak valaki máséra, akár a pénz miatt, akár az állandóság miatt, vagy simán csak azért, mert úgy gondolják, hogy ez a teendő, ha elvégezték a főiskolát. És nekem elhiheted… kibírhatatlanok. – Aha – mondom. – El is hiszem. De… biztos vannak köztük olyanok is, akik szerelmesek egymásba. – Igen, valószínűleg úgy gondolják – válaszol Luke. – De ilyen fiatalon honnan tudhatnák még, mi az a szerelem? – Hát… például onnan, ahonnan én is tudom, hogy szeretlek – vélekedem.

– O– búgja, gyengéden rám mosolyog, és a tenyerébe fogja az államat. – De édes vagy. De most nem rólunk beszélek. Hé, majd' elfelejtettem – emeli meg a poharát. – Az új állásodra! – Ja! – lepődöm meg. Jelenleg az új állásom az utolsó, amin az eszem jár. – Koszi. Koccintunk. Nem rólunk beszélek, mondta. Már ez is valami, nem? Hogy úgy gondolja, mi mások vagyunk, mint a többiek. Mert mások is vagyunk. – Megterítenél? – kérdi Luke, miközben ellenőrzi a borban főtt kakast, ami olyan isteni illatokkal árasztja el a lakást, hogy már szinte várom, hogy Mrs. Erickson az 5B-ből mindjárt bekopog, és megkérdezi, csatlakozhat-e. – Még egy-két perc, és kész a vacsora. – Persze – ugrom le elegáns lazasággal a székről, és a tálalóasztal dobozából előveszem Mrs. de Villiers EZÜST evőeszközkészletét, amit használat után kézzel el kell mosni, és visszahelyezni a speciális, vászonbélésű fakulás gátló dobozba, és teríteni kezdek. – Szóval, ha nem kéri meg, akkor mi az? – Mi mi? – tudakolja Luke. – Amire Chaz azt mondta, ne áruld el nekem – világosítom föl. – Aha – nevet Luke. – Megígéred, hogy nem mondod el Sharinak? Bólintok. – Chaz azt találta ki, hogy szerez meglepetésül egy cicát Sharinak. Az állatmenhelyről. Tudod, kettőjüknek. Mert Shari annyira odavan az állatokért. Luke-ra bámulok. Mert Shari egyáltalán nincs oda az állatokért. Chaz annál inkább. Nyilván saját magának akar cicát befogadni. Ami nem is olyan meglepő. Merthogy Shari annyit dolgozik, ő meg folyton egyedül van, biztos társaságra vágyik. Tulajdonképpen át is érzem a magányát, így, hogy Luke is egész nap suliban van. De ezt mind megtartom magamnak. Helyette mosolyogva csak annyit szólok: – Á! – De figyelj, tényleg ne mondd el neki – kér Luke. – Elrontanád a meglepetést. – Ne aggódj – hazudom. – Nem mondom el. Mert ugyebár, muszáj elmondani a barátnődnek, ha a pasija állatot akar neki venni meglepetésül. Bármi más eshetőség teljességgel ki van zárva. Szent egek. A pasik tényleg tök furák.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Mit kell tudni… A menyasszonyi ruha kivágásáról? . . Nyakpánt – Ez a fazon hátul a nyakban két pánttal záródik. Szép vállú nőkön nagyon jól mutat, de a rendszerint mély hátkivágás megnehezíti, hogy megfelelő melltartót találjunk hozzá.

Kerek nyakú – U alakú, mély dekoltázs, legtöbbször elöl és hátul egyformán nyitott, és szinte mindenkinek jól áll!

Szív nyakú – Szív alakú kivágás, amely elöl mély, hátul viszont zárt

Anna királynő fazon – A szív alakú kivágás egy markánsabb változata

Ejtett váll – Ehhez a fajta kivágáshoz nagyon rövid ujj, vagy inkább pánt tartozik, ami pontosan a váll alatt helyezkedik el, szabadon hagyva a kulcscsontot és a vállat. Széles vállú menyasszonyoknak nem ajánlott, de nagy vagy közepes mellű, teltebb nőkön szépen mutat.

Pánt nélküli – A felső rész szorosan a testhez simul, pánt és ujj nincs a ruhán. Magyobb méretű vagy széles vállú nőkön rendszerint ez a stílus áll a legjobban.

V nyakú – Pontosan az, aminek hangzik! A dekoltázs elöl Valakban megnyúlik, és finoman eltereli a figyelmet a túlméretezett mellről.

Szögletes nyakú – Megint csak éppen az, aminek hangzik. Négyzet alakú kivágás, amely csaknem mindenkin előnyös.

Csónak nyakú – Széles kivágás, amelynek két fele a kulcscsont vonalát követve, a váll pereménél zárul. Lizzie

Lissie Niccols Design™

10 A hallgatás, a Közöny és a tétlenség volt Hitler három fő szövetségese. Báró Immánuel Jakobovits (1921-999), rabbi Hivatalosan a Pendergast, Loughlin és Flynn irodái csak reggel kilenctől tartanak nyitva. Nem hivatalosan a telefon pontban nyolckor csörögni kezd. Ezért van az, hogy a recepciósnak már korábban a helyén kell lennie, hogy irányíthassa a hívásokat. A fekete, forgós, luxus bőrfotelben ülök (aminek még kerekei is vannak) a recepciós pultnál, és igyekszem felfogni mindent, amit Tiffany, a délutános recepciós magyaráz. (Nem viccelek. Tényleg ez a neve. Először azt hittem, szórakozik, de amikor hátrament, hogy kávét főzzön nekünk a csúcstechnológiával felszerelt konyhában, belestem az asztal két oldalán lévő fiókokba, és a legalább húsz különböző árnyalatú körömlakk meg vagy harminc rúzsminta között rátaláltam a begyömöszölt fizetési csekkszelvényeire, amiken ott állt rózsaszín alapon fekete betűkkel: „Tiffany Dawn Sawyer”.) – Tehát – kezd hozzá Tiffany. Amikor épp nem a Pendergast, Loughlin és Flynn cég recepciós pultja mögött dolgozik, állítólag modellkedni szokott, amit el is hiszek, mert a bőre olyan tiszta és selymes, akár a porcelán; a haja vállig érő, fényes, vörösesszőke zuhatag; több mint száznyolcvan centi magas, és ránézésre lehet vagy ötvennégy kiló. Főleg egy olyan kiadós reggeli után, amit éppen most fogyaszt, a Pendergast, Loughlin és Flynn konyhájának ajándékaként: feketekávé meg egy rúd cseresznyés gumicukor. – Amikor így bejön egy hívás – fog hozzá Tiffany, akinek gondosan kifestett szeme enyhén duzzadt, „mert egy csomó Mojitót” ivott éjjel, és még mindig „tök be van állva” –, megkérdezed, ki az, aztán megmondod, hogy tartsa, aztán benyomod az „átirányítás” gombot, és kapcsolod a kért melléket, aztán, amikor fölveszik, megmondod, hogy ki telefonál, és ha azt felelik, hogy fogadják a hívást, akkor megnyomod a „küldés” gombot, ha meg nem akarnak vele beszélni, vagy nem veszik föl, akkor benyomod azt a vonalat, amelyikre jött a hívás, és felveszed az üzenetet. Tiffany mély lélegzetet vesz, aztán komolyan hozzáteszi: – Tudom, hogy tök bonyi. Ezért kértek meg, hogy jöjjek be korábban, és üljek itt veled, hogy segítsek, amíg belejössz. Sz'al nyugi, nincs semmi gáz. A mellékek kétoldalas listájára pillantok, amit Roberta a humánerőforrás osztályról kedvesen tenyér méretűre kicsinyített, és bevont átlátszó fóliával, hogy ne gyűrődjön és koszolódjon. Több mint száz név áll rajta. – Átirányítás, mellék, megmondom, ki telefonál, küldés, vagy felveszem az üzenetet – ismétlem utána. – Oké. Tiffany tengerkék szeme elkerekedik ámulatában. – Hű! Tök jól megjegyezted. Durva, nekem egy hetem ráment.

– Hát – felelek, mert nem akarom megbántani. Tiffany ugyanis már beavatott az élete történetébe: érettségi után rögtön elköltözött a szülei észak-dakotai házából, és New Yorkba jött modellkedni. Az azóta eltelt négy évben rengeteg katalógusfotózáson vett részt, beleértve az éves őszi Nordstrom katalógust is, és most egy fotóssal él, akit egy bárban ismert meg, és aki megígérte, hogy szerez neki még katalógus felkéréseket, egyébként pedig „így nős, de a csaj egy picsa, meg minden. Csak nem válhat el tőle, mert így Argentínából jött, és a bevándorlási hivatal miatt para, sz'al egy ideig úgy kell csinálnia, mintha még együtt lennének. A csaj meg addig hajlandó azt hazudni nekik, hogy együtt élnek, amíg fizeti a kéróját Chelsea-ben, de igazából tök régóta a személyi edzőjével van. De amint megkapja a zöldkártyáját, ennek vége, és akkor összeházasodunk.” Ezenkívül pedig utálja a szőlő ízű dolgokat. De nem akarom, hogy rosszul érezze magát azért, mert neki csak érettségije van, nekem meg főiskolai diplomám (vagyis majdnem), így érthető, hogy nekem gyorsabb a felfogásom, mint neki. – Tényleg jó nehéz. – Úúú, egy hívás! – figyelmeztet Tiffany, ahogy a telefon halkan megcsörren. A Pendergast, Loughlin és Flynn irodában nagyon halkra vannak állítva a telefonok, hogy ne zavarják az irodában dolgozó munkatársakat (akik Tiffany szerint borzasztó feszültek, a zsúfolt beosztás meg a hatalmas felelősség miatt) vagy az ügyfeleket (akik borzasztó feszültek a Pendergast, Loughlin és Flynn cég által jogi tanácsadásért felszámolt óradíjak miatt). – Vedd csak föl, és csináld úgy, ahogy mondtam. Fölkapom a kagylót, és magabiztosan beleszólok: – Pendergast, Loughlin és Flynn, hova irányíthatom a hívást? – Maga meg ki a fene? – tudakolja a férfi a vonal másik végén. – Lizzie vagyok – felelem a modortalanságához képest a lehető legkedvesebben. – Valami helyettes, mi? – Nem, uram – tájékoztatom. – En vagyok az új délelőttös recepciós. Hová kapcsolhatom a hívását? – Adja Jacket! – hallom a tömör válaszát. – Azonnal – szólok, és idegesen végigfutok a kicsinyített névjegyzéken. Jack? Melyik lehet az a Jack? – Ki keresi? – kérdezem, az időt húzva, mialatt a Jack név után kutatok. – Az isten szerelmére! – üvölt a férfi a telefonba. – Itt Péter Szaros Loughlin beszél, a kurva életbe már! – Igen, uram – felelek ijedten. – Kérem, tartsa! – Ne merészelje nekem… Remegő ujjal benyomom a „várakoztat” gombot, és Tiffanyhoz fordulok, aki a székében bóbiskol: mesésen hosszú, tökéletesen göndörített szempillái magas arccsontja fölött nyugszanak. – Péter Loughlin az! – ébresztem föl kiabálva. – Valami Jackkel akar beszélni! Káromkodott velem! És asszem, nagyon dühös, hogy várakoztatásra raktam… Tiffany úgy ugrik, mint egy éhes kolis a pizzára, kikapja a kezemből a kagylót, és közben egyre motyog: – Basszus, basszus, basszus – aztán áthajolva fölöttem, megnyomja a „várakoztatás” gombot, és lágy hangon beleszól: – Hello, Mr. Loughlin, Tiffany vagyok… Igen, tudom. Hát, még új… Természetesen… Máris adom. Tessék. Azzal hosszú, manikűrözött ujjai végigszaladnak a gombokon, és a hívás – a dühöngő Péter Szaros Loughlinnal egyetemben – eltűnik. – Ne haragudj – mentegetőzöm reszketeg hangon, mikor Tiffany lerakja a telefont. – Nem találtam egyetlen Jacket se a listán!

– Szemét ribanc! – fortyog Tiffany, és elővesz egy golyóstollat, aztán valamit átfirkál vele Roberta listáján. Amikor visszaadja a listát, észreveszi rajtam a riadt arckifejezést, és fölkacag. – Nem te! Az a hülye Roberta. Azt képzeli magáról, hogy ő itt a legokosabb, csak mert valami elit egyetemre járt. Nagy cucc! És mire ment vele? Arra, hogy az emberek Szabadság kérelmeit iktatja. Még egy majom is meg tudja csinálni! Földughatja magának a diplomáját. Pislogva meredek az átírásra, amit Tiffany csinált a listámon. Áthúzta a „Flynn”-hez tartozó „John” nevet, és „Jack” – et biggyesztett a helyére. De mivel golyóstollat használt az átlátszó műanyagon, szinte kivehetetlen a javítás. – John Flynnt igazából Jacknek hívják? – kérdezem. – Nem, Johnnak. De ő Jacknek hívja magát, és mindenki más is úgy szólítja – biztosít Tiffany. – Nemtőm, Roberta mér' az igazi nevét írta ide, amikor nem így hívják. Biztos ki akar cseszni veled. Roberta minden csajra tök féltékeny, aki szebb nála. Mert ő egy ilyen lófejű troli. – O, hát itt vagytok! – köszönt minket Roberta, amikor belép a lift-hali üvegajtaján. Ballonkabát van rajta (a béléséből látom, hogy Burberry), a kezében pedig aktatáskát tart. A ruházata nagyon fontos emberre vall, ahhoz képest, hogy „az emberek szabadságkérelmeit iktatja”. – Minden rendben megy? Tiffany megmutatja neked a tudnivalókat? – Igen – felelem, riadt pillantást vetve Tiffanyra. Mi van, ha Roberta meghallotta, hogy lóarcú trolinak nevezte? De Tiffanyt ez láthatóan a legkevésbé sem izgatja. Előkotor a személyes cuccait tartalmazó számos fiók egyikéből egy körömreszelőt, és a francia manikűrjét igazgatja. – Hogy érzed magad ma reggel, Roberta? – kérdezi szívélyesen Tiffany, körömreszelés közben. – Nagyon jól, Tiffany. – Most, hogy jobban megnézem, Roberta valóban erőteljesen emlékeztet egy lóra. Az arca hosszúkás, és a fogai nevetségesen nagyok. Emellett alacsony, és szörnyű rosszul tartja magát, amitől, az igazat megvallva, tényleg picit trollszerű alakja van. – Igazán leköteleztél minket, hogy elvállaltad a dupla műszakot, és segítesz betanítani Lizzie-t. Nagyon hálásak vagyunk érte. – Kettőtől másfeles órabért kapok, nem? – érdeklődik Tiffany. – Természetesen – felel Roberta, és a mosolya láthatóan megkeményedik. – Ahogy megbeszéltük. Tiffany vállat von. – Akkor minden oké – mondja mézesmázos hangon. Roberta erre még jobban összeszorítja a száját. – Remek – szól. – Lizzie, ha bármi… Megcsörren a telefon. Azonnal rávetem magam. – Pendergast, Loughlin és Flynn – szólok a készülékbe. –Miben segíthetek? – Leon Finkle keresi Marjorie Pierce-t – búgja egy női hang. – Kérem, várjon – felelem, benyomva az „átirányítás” gombot. Aztán, magamon érezve Roberta tekintetét, kikeresem Marjorie Pierce mellékét a puskámról, benyomom a számot, aztán, mikor az irodájában fölveszik, bemondom, hogy: – Leon Finkle keresi Marjorie Piercet. – Kapcsolja a hívást – hallom a választ. Megnyomom a „küldés” gombot, és nézem, ahogy az „átirányítás” felirat mellett kialszik a kis piros lámpa. Megvan. Lerakom a kagylót. – Szép munka – néz Roberta rám elismerőn. – Tiffany-nek hetekbe telt, míg ennyit megtanult. A pillantás, amit Tiffany lövell Roberta felé, a legforróbb mochaccinót is jéggé fagyasztaná. – Mert nekem nem volt olyan jó tanárom, mint Lizzie-nek-feleli hidegen. Roberta még egy utolsó gyenge mosolyt erőltet magára, aztán így szól: – Nos, csak folytassátok. És Lizzie, mielőtt indulsz, majd nézz be az irodámba, mert ki kell töltened a biztosításról szóló papírokat.

– Rendben – ígérem, és mivel a telefon újra megszólal, gyorsan fölkapom a kagylót. – Pendergast, Loughlin és Flynn – szólok bele. – Jack Flynnt, legyen szíves – mondja egy hang. – Terry O'Malley keresi. – Kérem, tartsa – felelem, és megnyomom az átirányítást. – Hülye szemét kurva – dohog magában Tiffany, egy gumicukrot rágcsálva. – Terry O'Malley keresi Mr. Flynnt – mondom, amikor egy nő fölveszi Mr. Flynn telefonját. – A vagináját beszőtte a pókháló, olyan rég használta – folytatja Tiffany. – Kapcsolja a hívást, legyen szíves – szól a nő. Megnyomom a küldést. – Tudod, hogy volt pofája beszólni, hogy ne lakkozzam a körmöm az asztalnál? – forgatja a szemét arrafelé, amerre Roberta az imént távozott. – Közölte, hogy az nem profesz-szionális. Úgy döntök, nem osztom meg vele a véleményem, hogy szerintem sem épp professzionális dolog, ha valaki irodai recepciósként a munkahelyén lakkozza a körmét. A telefon újból megcsörren. Fölveszem. – Pendergast, Loughlin és Flynn – szólok bele. – I lova kapcsolhatom a hívást? – Magadhoz – feleli Luke. – Csak sok szerencsét akartam kívánni az első napodhoz. – O! – A térdem elgyengül, mint mindig, ha meghallom a hangját. – Szia. Már túltettem magam a tegnapi dolgon. Azon, hogy azt mondta, a korunkbeliek még túl fiatalok, hogy tudják, mi az a szerelem. Mert utána hozzátette, hogy nem rólunk beszél. Nyilvánvalóan csak általánosított. A legtöbb korunkbeli valószínűleg tényleg nem tudja, mi a szerelem. Tiffanynek például nem hinném, hogy túl sok fogalma lenne róla, milyen az igazi szerelem. Egyébként is vacsora után Luke hiánytalanul bebizonyította, hogy pontosan tudja, mi a szerelem. Na jó, mondjuk, inkább a szeretkezés. – És hogy megy? – tudakolja Luke. – Szuperül – lelkesedem. – Minden rendben. – Nem tudsz beszélni, mert van melletted valaki, ugye? – Ami egyértelműen az egyik oka, hogy annyira szeretem. Mármint, hogy olyan figyelmes. A legtöbb dologban, legalábbis. – Igen – válaszolok. – Nem baj, úgyis mindjárt órára kell mennem – mondja. – Csak tudni akartam, rendben vagy-e. Mialatt beszél, az előtér üvegajtaja kinyílik, és besétál rajta egy szőke, kissé zömök alakú fiatal nő. Farmert visel, fehér garbóval, ami egyáltalán nem előnyös választás, és Timberland bakancsa van. A Pendergast, Loughlin és Flynn irodájában nem túl gyakori jelenség az ilyen lábbeli. A nő valamilyen oknál fogva ismerősnek tűnik, de nem bírok rájönni, honnan. Viszont észreveszem, hogy Tiffany leállt a körömlakkozással, és tátott szájjal bámulja a látogatót. – Ö… most mennem kell – mondom Luke-nak. – Szia! És gyorsan lerakom. A nő a recepciós pulthoz közelít. Látom, hogy csinos és egészséges, amolyan „igazi amerikai lány” módon, habár smink alig van rajta, és láthatólag nem zavartatja magát a túlságosan csípőfazonú csípőnadrágból finoman kibuggyanó hájréteg miatt, amit egy kicsit magasabbra szabott gatya jótékonyan elrejtene, és sokkal jobban állna neki. – Hello – köszön a fiatal nő. – Jill Higgins vagyok. Kilenc órára van időpontom Mr. Pendergasthoz. – Igen – válaszolok, és keresni kezdem Chaz papájának a mellékét a puskámon. – Foglaljon helyet, azonnal szólok neki, hogy megérkezett. – Köszönöm. – A nő elmosolyodik, kivillantva egészséges, fehér fogait. Amíg leül az egyik bőrkanapéra, benyomom Mr. Pendergast mellékszámát. – Jill Higgins van itt a kilencórás megbeszélésére Mr. Pendergasttal – közlöm Estherrel, Mr. Pendergast vonzó, negyven körüli titkárnőjével, aki érkezéskor idejött hozzám bemutatkozni.

– A francba – feleli Esther. – Még nincs bent. Azonnal kijövök. Amikor lerakom, Tiffany oldalba bök. – Tudod, ki ez? – suttogja, a kanapén ülő fiatal nő felé biccentve. – Igen – felelem suttogva. – Bemutatkozott. Jill Higgins-nek hívják. – Aha, de így tudod, ki az a Jill Higgins? – érdeklődik Tiffany. Vállat vonok. A nő arca ismerősnek tűnik, de szinte biztosra veszem, hogy nem tévé-vagy filmsztár, mert ahhoz túl átlagméretű. – Nem – súgom vissza. – Hát, csak kábé a leggazdagabb New York-i agglegény menyasszonya – susogja Tiffany. – John MacDowellé. A családjának több ingatlana van Manhattanben, mint a katolikus egyháznak. Pedig régen az egyházé volt a legtöbb ingatlan… Megújult érdeklődéssel fordulok Jill Higgins felé. – A lány, aki az állatkertben dolgozik? – súgom, amikor eszembe jut az az újságcikk, amit olvastam róla a pletykarovatban. –Akinek kiment a dereka, miközben egy partra vetett fókát emelgetett? – Pontosan – feleli Tiffany. – A MacDowell család rá akarja erőltetni, hogy írjon alá egy házassági szerződést. Azt akarják elérni, hogy így ne kapjon egy fillért se, ha nem babázik le egy örököst. De a vőlegény biztosítani akarja a csaj érdekeit, szóval a Pendergast, Loughlin és Flynnt bérelte föl, hogy képviseljék. – 0… – Nagyon meghat az eset. Jill Higgins olyan kedvesnek és normálisnak tűnt! Hogyan is gondolhatja róla bárki, hogy hozományvadász? – Ez olyan nemes dolog tőle. Mármint John MacDowelltől, hogy ügyvédet fogadott neki. – Ja, persze – horkan fel Tiffany. – Lefogadom, csak azért csinálja, hogy később, ha majd így gázul mennek a dolgok, ne mondhassa, hogy átvágták. Nekem ez eléggé cinikus nézőpontnak tűnik. De hát honnan tudhatnám, mi az igazság? Végül is ez az első napom. Tiffany meg már két éve itt dolgozik, a leghosszabb ideig kitartó recepciós a Pendergast, Loughlin és Flynn történetében. – És hallottad, milyen gúnynevet adtak neki? – suttog tovább Tiffany. – Kik? – Hát az újságok. Hogy hogy hívják Jillt. Értetlenül nézek rá. – Nem Jillnek hívják? – Nem. Úgy nevezik, hogy „Pufóka”. Mert a fókákkal dolgozik, és pocakja van. – De szemétség! – vonom össze a szemöldököm. – És képzeld – folytatja Tiffany, aki láthatólag jól szórakozik –, elsírta magát, amikor egy riporter megkérdezte, nem érzi-e, hogy veszélyben van a kapcsolata, mert annyi az őnála ezerszer vonzóbb nő, akik mind a vőlegényét akarják megkaparintani. – Ez borzasztó! – Jillre pillantok. Meglepően nyugodtnak látszik ahhoz képest, hogy min megy keresztül. Isten tudja, én hogyan viselném ugyanezt a helyzetet. A sajtó valószínűleg Niagarának csúfolna, mert nem bírnék leállni a sírással. – Miss Higgins! – Esther lép be a hallba, elegáns, tyúklábmintás kosztümben. – Hogy van? Jöjjön velem az irodába! Mr. Pendergast késik egy kicsit, addig készítek magának egy kávét. Tejszínnel és cukorral, igaz? Jill mosolyogva fölkel a kanapéról. – Igen – feleli, és követi Esthert a bejárat felé. – Milyen kedves magától, hogy emlékszik! Amikor hallótávon kívül kerülnek, Tiffany felhorkan, és folytatja a körömlakkozást. – Lehet, hogy ez a MacDowell egy gazdag pasi – vélekedik-, és persze a csajnak nem kell többé halakat dobálnia azoknak az undok fókáknak, de én húszmilliónál kevesebbért be nem házasodnék abba a családba, az fix. O meg örülhet, ha pár százezret kap. – Á – válaszolok, azon tűnődve, hogy amilyen érzéke van a drámai kijelentésekhez, Tiffany lehetne akár színésznő modell is –, annyira azért csak nem vészesek…

– Viccelsz? – forgatja Tiffany a szemét. – John MacDowell anyja egy igazi házisárkány, a csajnak abszolút semmi beleszólása nincs a saját esküvőjébe. Ami, mondjuk, jogos lehet, mert Iowából vagy honnan jön, és az apja ilyen postás, vagy mi. De akkor is… Pufóka még saját menyasszonyi ruhát sem választhat! Rá akarnak erőltetni valami ősrégi rémséget, ami vagy egymillió éve a birtokuk padlásán penészedik. Azt állítják, hogy ez a „hagyomány” a MacDowell menyasszonyoknál… de én le merném fogadni, csak azért csinálják, hogy rondán nézzen ki, és John MacDowell meggondolja magát, és dobja a csajt valami gazdag tyúkért, akit az anyja kiszemelt neki. Erre már muszáj felfigyelnem. Mármint nem arra a részre, hogy John MacDowell anyja valami gazdag lányt akar a fiára sózni, hanem a többire. – Komolyan? – ámulok. – És nem tudod, ki az esküvőiruha-szakértője? – A mije? – pislog rám Tiffany – Az esküvőiruha-szakértője – ismétlem. – Csak van neki… nem? – Halvány gőzöm sincs, hogy miről beszélsz – biztosít Tiffany. – Mi az az esküvőiruhaszakértő? De abban a pillanatban a hall ajtaja megint kitárul, és belép rajta egy férfi, akiben Chaz apjára ismerek – tulajdonképpen Chaz idősebb, ősz kiadása, csak a hátrafordított baseballsapka nélkül. Amikor megpillant, hirtelen megáll. – Lizzie? – kérdezi. – Jó reggelt, Mr. Pendergast – köszönök vidáman. – Hogy érzi magát? – Egyszerűen remekül – mosolyog Mr. Pendergast. – Most, hogy itt látlak. Igazán boldoggá tesz, hogy a cégünknél dolgozol. Chaz ódákat zengett rólad, amikor pár napja beszéltem vele. Ez nem akármilyen dicséret, figyelembe véve, hogy Chaz, ha csak teheti, igyekszik kerülni a szüleivel való beszélgetést. Már maga a tény, hogy miattam fölhívta őket, könnyeket csal a szemembe. Chaz valóban a legrendesebb srác a világon. Persze csak Luke után… – Köszönöm, Mr. Pendergast – felelek. – Nagyon örülök, hogy itt dolgozhatok. Igazán kedves öntől, hogy… De ekkor megcsörren a telefon. – Nos hát, szólít a kötelesség – hunyorít rám Mr. Pendergast kedvesen. – Később majd beszélünk. – Persze – mondom. – És Miss Higgins már várja… – Pompás, pompás – szól vissza Mr. Pendergast, már útban az irodája felé. Fölveszem a telefont. – Pendergast, Loughlin és Flynn. Kit kapcsolhatok? Miután sikeresen kapcsolok, leteszem a kagylót, és Tiffanyre pillantok. – Éhen halok – mondja. – Rendelünk valamit a lenti Bur-ger Heavenből? – Még tíz óra sincs – közlöm vele. – Na és? Teljesen kész vagyok a macskajajtól. Kell a gyomromba valami kaja, vagy kidobom a taccsot. – Tudod, mit? – fordulok hozzá. – Azt hiszem, most már menni fog egyedül is. Nyugodtan menj el, ha akarsz. De Tiffany nem érti a célzást. – És bukjam a másfeles fizut? Nem, koszi. Én rendelek egy dupla sajtburgert. Kérsz valamit? Sóhajtok… és megadom magam. Mert úgy látom, hosszú napom lesz. És ami azt illeti, már most tudom, hogy szükségem lesz a fehérjére.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Jól van, nagyméretű lányok, ne higgyétek, hogy megfeledkeztem rólatok! A divattervezők talán igen: a legtöbb ruhakészítő mintha félne felvállalni, hogy igenis vannak közöttünk negyvenkettes és nagyobb méretű nők is. De valójában erre semmi ok, mert a nagyméretű nők igenis TUDNAK szépen mutatni menyasszonyi ruhában… ha megfelelően választanak! A legjobb megoldás a szűkített fazonú külön felsőrész, A-vonalú szoknyával. A redőzött anyag nem jöhet szóba megtermett nők

esetében, mert optikailag tovább szélesíti a csípőt, ugyanúgy, mint az egyenes fazonú ruhák is. De az A-vonalú ruha finoman érinti csak a testet, így egy molettebb nőn is szépen áll. A pánt nélküli fazont általában nem nagyon ajánlják telt alakú menyasszonyoknak, mert a felsőrész szorosan a testre simul, ami igen előnytelen látvány lehet azon, akinek méretes hasa van. Ám ez testalkat kérdése. A nagyméretű menyasszony több hasznát veszi egy okleveles esküvőiruha-szakértőnek, mint bárki más, mivel mi valóban a segítségükre lehetünk megtalálni a legelőnyösebb és egyben odaillő ruhát a nagy napra. Lizzie Nichols Design™

11 Hogy fény derüljön egy lány hibáira, dicsérd őt a barátnőinek. Benjamin Franklin (1706-1790), amerikai feltaláló A törpe a Dont Cry Out Loudot énekli éppen. – A többieket ugyan nem hallottam – kezdi az értékelést Chaz –, de ez az előadás kimondottan megindító. Adok neki egy nyolcast. – Hét – vélekedik Luke. – Kicsit zavarónak találom, hogy igazából sír. – Én tízet adok neki – pislogom ki a szememből a könnyeimet. Nem tudom, azért sírok-e, mert a Melissa Manchester számoktól mindig rám jön a nosztalgia, vagy attól, hogy ezt a konkrét számot olyan szívbemarkolóan adta elő egy síró törpe, aki Frodónak öltözött A gyűrűk urából, és még Gandalf-botja is van. De az is lehet, hogy a vacsorához elfogyasztott három Cingtao meg az azóta leküldött két Ama-retto sour tehet róla. Mindenesetre a dal teljesen meghatott. Ugyanez azonban nem mondható el a legjobb barátnőmről, Shariról. A Budweiser Lightja cetlijét birizgálja, és láthatóan elkalandoznak a gondolatai, mint egész este. – Hé! – bököm meg a könyökömmel. – Te jössz. Hány pontot adsz neki? – He? – simítja félre göndör fekete haját a szeméből, hogy a bár végében felállított mini színpadon éneklő emberre nézzen. – Nemtőm. Legyen hat. – Hű, de szigorú vagy – csóválja a fejét Chaz. – Nézz csak rá! A szívét is kiénekli nekünk! – Éppen ez az – felel Shari. – Túl komolyan veszi. Ez csak karaoke. – A karaoke számos kultúrában a művészi önkifejezés eszköze – fejtegeti a véleményét Chaz. – És mint ilyen, nagyon is komolyan veendő. – Ja – kötekedik Shari –, csak nem pont egy Honey's nevű lepukkant bárban. Shari hangneme mintha megváltozott volna. Chaz csak szórakozik, de Sharin látom, hogy tényleg ingerült. Bár ami azt illeti, azóta ilyen, amióta Chazzel megérkeztek abba a thai kajáldába, ahol együtt vacsoráztunk. Chaz akármit mondott, Shari vagy ellentmondott neki, vagy eleresztette a füle mellett. Sőt, még le is hordta, hogy túl sok kaját rendelt… mintha az ilyesmi egyáltalán lehetséges volna. – Biztos csak a stressz miatt van – mondtam Luke-nak, mikor Shariéktól kicsit lemaradva sétáltunk a Canal utca felé, éberen kerülgetve a halbeleket, amiket a kínai piacok környékén az utcák két szélére hajigáltak. – Tudod, menynyit dolgozik Shari az utóbbi időben. – Te is elég sokat dolgozol – felelte Luke –, és mégsem viselkedsz úgy, mint egy hisztis… – Na, Luke – szóltam közbe. – Ne legyél már ilyen! Shari munkája valamicskét megterhelőbb az enyémnél. Olyan nőkkel dolgozik, akiknek veszélyben forog az életük. A nőket, akikkel én dolgozom, egyedül az a veszély fenyegeti, hogy nagynak látszik majd a fenekük az esküvőjük napján. – Az is épp elég megterhelő lehet – érvelt Luke, megható ragaszkodással. – Nem kellene alábecsülnöd magad. De igazság szerint én sem hiszem, hogy Shari a munkahelyi stressz miatt ilyen zaklatott. Mert ha csak erről lenne szó, az ínycsiklandó pad thai tészta és marhanyárs-hegyek, amiket elpusztítottunk – nem is beszélve a rengeteg sörről –, jobb kedvre derítette volna. De nem így lett. Most, vacsora után éppen olyan nyűgös, mint előtte volt. Még a Honey'sba sem akart velünk jönni. Közölte, hogy hazamegy lefeküdni. Chaznek, mondhatni, erővel kellett betuszkolnia mellénk a taxiba, ahelyett, hogy külön taxit fogott volna, hogy hazamenjen.

– Egyszerűen nem értem – fordult hozzánk Chaz, amikor Shari a vacsora két fogása között kiment a mosdóba. –Látom rajta, hogy boldogtalan. De ha megkérdezem, mi a baj, azt mondja, minden rendben, és hagyjam békén. – Nekem is pont ugyanezt mondja – szóltam sóhajtva. – Talán hormonális változás – vetette fel Luke, ami nem is csoda, amennyi biológiaórára jár. – Hat héten át? – rázta a fejét Chaz. – Mert azóta tart már. Amióta csak elkezdte ezt a munkát… és hozzám költözött. Nagyot nyeltem. Én tehetek mindenről. Tudtam. Ha kerestem volna egy lakást Sharival, ahogy megígértem, és nem dobom Luke miatt, akkor ez az egész nem történik meg… – Ha te annyival jobban tudod – szól most Chaz, és átdobja a zenelistát a fülkénk asztala fölött –, akkor miért nem énekelsz valamit? Shari lepillant az előtte fekvő fekete mappára. – Nem szoktam karaokézni – jelenti ki hűvösen. – Hát, én nem így emlékszem – vonja föl Luke sötét szemöldökét. – Legalábbis egy bizonyos esküvőt illetően… – Az különleges alkalom volt – jelenti ki Shari morcosan. – Ki kellett húznom a csávából Nagyszájú Kisasszonyt. Pislogok. Nagyszájú Kisasszony? Tudom, persze, hogy igaz, meg minden… de mostanában sokat javultam. Tényleg. SENKINEK nem árultam el, hogy találkoztam Jill Higginsszel. És sikerült elhallgatnom Luke előtt, hogy az anyja szeretője (ha egyáltalán erről van szó… de ezt egyre erősebben gyanítom) újra üzenetet hagyott a rögzítőn. Valóságos tárháza vagyok a tűzveszélyes információknak! De úgy döntök, engedékeny leszek Sharival. Hiszen tényleg cserbenhagytam, meg minden. – Ne izélj, Shari – nyúlok a mappáért. – Keresek valami poén számot kettőnknek. Na, mit szólsz? – Rám ne számíts – válaszol Shari. – Fáradt vagyok. – A karaokéhoz nem lehet túl fáradtnak lenni – ellenkezik Chaz. – Annyi az egész, hogy felmész a színpadra, és olvasod a kijelzőt. – Fáradt vagyok – ismétli Shari, most már hajthatatlanul. – Figyu – szólal meg Luke –, valakinek muszáj lesz kiállnia énekelni valamit. Különben Frodó barátunk előad még egy balladát, és akkor én kénytelen leszek felvágni az ereimet. Gyorsan lapozgatni kezdek a dossziéban. – Majd én – felelek. – Nem hagyhatom, hogy a barátom öngyilkos legyen. – Kösz, édes – kacsint rám Luke. – Ez igazán figyelmes tőled. Megtalálom a dalt, amit kerestem, és elkezdek kitölteni egy kis cetlit, amit a pincérnőnek kell adni, ha valaki énekelni akar. – De ha én énekelek – figyelmeztetem őket –, akkor nektek is nyomnotok kell egyet, srácok. Mármint Luke és Chaz. Chaz komoly arccal Luke-ra néz. – Wanted Dead or Alive? – Nem – rázza határozottan a fejét Luke. – Szó sincs róla. – Na, Luke – győzködöm. – Ha én énekelek, nektek is kell… – Nem! – Luke most már nevet. – En nem karaokézom. – De muszáj – ellenkezem komoran. – Mert ha nem teszed, végig ezt kell majd hallgatnunk – biccentek egy csoport viháncoló huszonéves csaj felé, nyakukban világító pénisz-nyaklánccal, és arcukon olyan elázott kifejezéssel, ami egyértelműen elárulja, hogy lánybúcsúztató party részesei. Már ha az nem lenne elég bizonyíték, hogy a Grease-bő\ a Summer Loviri'-X visítják egyetlen közös mikrofonba. – Gúnyt űznek a karaokéból – szól egyetértően Chaz, ügyelve a „karaoke” szó helyes, japán kiejtésére.

– Még egy kört? – kérdezi a pincérnő, akin tündéri piros selyem mandarinruha van, és nem annyira tündéri fémtüske áll ki az alsó ajkából. – Igen, még négyet – válaszolok, felé csúsztatva két cetlit. – És két dalt, légy szíves. – Nekem nem kell – szól Shari, felemelve majdnem teli sörösüvegét. – Ez elég lesz. A pincérnő bólint, és elveszi a cetliket. – Akkor még három – mondja, és távozik. – Hogy értetted azt, hogy két dalt? – kérdezi gyanakvóan Luke. – Ugye nem… – Hallani szeretném, ahogy énekeled, hogy cowboy vagy – felelem, ártatlanul nagy szemeket meresztve. – És hogy acélparipán vágtatsz… Luke elnyomja az arcára lopódzó jókedvű mosolyt, és rám támad. – Te! – Erre Sharihoz bújok, aki rám szól: – Állj le! – Ments meg! – rimánkodom. – Komolyan – méltatlankodik Shari. – Hagyd már abba! – Na, Share, ne csináld – nevetek. Mi a csuda lehet vele? Régebben imádott lepukkant sörözőkben hülyülni. – Énekelj már velem! – Borzasztóan idegtépő vagy – feleli. – Énekeljünk együtt! – kérlelem. – A régi idők kedvéért. – Engedj ki! – mondja Shari, és lökdösni kezd a pad széle felé, amin ülünk. – Pisilnem kell. – Nem engedlek ki – felelem –, csak ha énekelsz velem. Shari fogja magát, és a fejemre önti a sörét. Később, a mosdóban bocsánatot kér. Esedezve. – Komolyan, Lizzie – szipog, és figyeli, ahogy a kézszárító alá dugom a fejemet. – Nagyon, nagyon sajnálom. Nem tudom, mi jött rám. – Nincs semmi baj. – Alig hallom a hangját a kézszárító zúgása, na meg persze a színpadon kornyikáló lánybúcsúztatók miatt. – Tényleg. – Nem. Ez nem igaz – tiltakozik Shari. – Rettenetes vagyok. – Dehogy vagy rettenetes! – vitatkozom. – Én voltam idegesítő. – Hát. – Shari a radiátornak támaszkodik. A Honey's női mosdójára nem mondhatni, hogy az ízléses dekoráció netovábbja. Mindössze egy mosdó és egy vécé van benne, a falra mázolt hányás színű festék pedig nem túl szerencsés próbálkozás a több réteg graffiti eltüntetésére. – Tényleg idegesítő voltál. De nem jobban, mint máskor. Én vagyok az, aki hülye tyúkká változott. Komolyan, nem tudom, mi a baj velem. – A munkahelyed tehet róla? – kérdezem. A kézszárító segít a nedves hajam problémáján, ám a sörszagot árasztó Vicki Vaughan Junior miniruhámra nem ad megoldást. Ahhoz elő kell majd otthon vennem a folteltávolító tubusomat. – Nem a munkahelyemmel van a baj – közli gyászos hangon Shari. – Imádom a munkámat. – Tényleg? – Nehéz lepleznem a csodálkozásomat. Shari szinte mást se csinál, mint a rengeteg munka miatt panaszkodik. – Igen – feleli. – Éppen ez a baj… Szívesebben vagyok a munkahelyemen, mint otthon. Kinyitom a hetvenes évekbeli, kétzsebes Meyers kézitáskámat (rikító zöld, PVC anyagból, amit mindössze harmincöt dollárért vettem az Antik őrületben, a dolgozói kedvezményemmel), hogy keressek valamit – bármit –, amit magamra fújhatnék, hogy megszabaduljak a sörszagtól. – Azért, mert annyira szereted a munkádat? – puhatolódzom. – Vagy azért, mert már nem szereted Chazt? Shari arca eltorzul. Gyorsan a tenyerébe temeti az arcát, hogy eltakarja a könnyeit. – Jaj, Share! – Összeszoruló szívvel hagyom ott a kézszárítót, hogy átöleljem. Az ajtón át hallom a basszus dübörgését, miközben a lánybúcsúztatósok kórusban sipítozzák, hogy „it's up to you, New York, New York”.

– Nem tudom, mi történt – zokogja Shari. – Egyszerűen csak úgy érzem, megfulladok, ha vele vagyok. Még akkor is, ha nincs a közelemben… olyan, mintha fojtogatna. Igyekszem megértőnek lenni. Mert a legjobb barátnők megértőek egymással. De Chazt már régóta ismerem, és mondhatom, tökre nem az a fullasztó-fojtogató típus. Sőt, nehéz lenne nála lazább srácot találni. Mármint, kivéve, amikor Kierkegaardról tarr kiselőadást. – Ezt hogy érted? – kérdezősködöm. – Hogyhogy fojtogat? – Hát, például, folyton fölhív a munkahelyemen – törli le indulatosan Shari a könnyeit. Utál sírni… és éppen ezért nem is szokott soha. – Néha kétszer is egy nap! Értetlenül pislogok rá. – De hát napi két hívás még nem olyan sok – vélekedem. – Mármint, én is fölhívlak annyiszor. Igazából még többször is. – Azt már meg sem említem, újabban hány e-mailt küldök neki naponta, amióta számítógéppel felszerelt munkahelyen dolgozom, aminek egyébként az a rendeltetése, hogy az ügyvédek számára hagyott üzeneteket rögzítsem benne. – Az más – felel Shari. – És különben is, nem csak erről van szó. Például itt van az a macskadolog is. – Amióta beavattam Sharit Chaz tervébe, miszerint egy négylábú kis baráttal bővítené a háztartásukat, Sharinál a napokban „diagnosztizálták” az addig tünetmentes szőrallergiát, amely, nagy szomorúságára, mindörökre megfosztja őt a szőrös házi kedvenc tartás lehetőségétől. – És mi van azzal, hogy folyton tudni akarja, milyen volt a napom, amikor hazaérek? Miután már telefonon mindent elmondtam neki! Leeresztem a válláról a karomat. – Shari – válaszolok. – Luke és én kábé egymilliószor beszélünk naponta – Jó, ez egy kis túlzás. De mindegy – és mégis megkérdezzük egymástól, hogy milyen napunk volt, amikor hazaérünk. – Ja – húzza el a száját Shari. – De fogadok, hogy Luke nem azzal van egész nap elfoglalva, miközben dolgozol, hogy ágyban fekve Wittgensteint olvas, aztán elmegy bevásárolni, kitakarít, és süteményt süt. Erre már leesik az állam. – Chaz elmegy bevásárolni, kitakarít, és sutit süt, amíg te dolgozol? – hápogok. – Igen – hangzik a válasz. – És még a szennyest is kimossa. Fel tudod ezt fogni? Chaz otthon mos, mialatt én dolgozom! És mindent tökéletesen simára összehajtogat! Még a bugyikat is! – Egyre gyanakvóbban nézek Sharira. Valami itt nincs rendjén. De nagyon nincs. – Share – szólok. – Te hallod egyáltalán, hogy miket mondasz? Azért haragszol a barátodra, mert mindennap fölhív, kitakarítja a lakást, bevásárol, sutit süt neked, és kimossa a ruháidat. Tisztában vagy vele, hogy a világ legtökéletesebb pasiját írtad most le? Shari mogorva arcot vág. – Lehet, hogy egyeseknek ilyen a tökéletes férfi, de nekem nem. Tudod, milyen lenne számomra az ideális pasi? Az, aki kevesebbet lóg rajtam. Ja, és ezt hallgasd meg: szexelni akar. Mindennap. Jó, ez belefért, amikor Franciaországban voltunk. De akkor nyaraltunk. Most viszont felelősségeink vannak, legalábbis némelyeknek. Kinek van ideje mindennap szexelni? Még olyan is van, hogy naponta kétszer is akarja. Reggel és utána este megint. Én ezt nem bírom, Lizzie. Ez egyszerűen… túl sok ez nekem. Atyaisten… fel tudod fogni, hogy én ilyet mondtam? Még jó, hogy feltette ezt a kérdést, mert a válasz egyértelműen nem. Shari mindig is sokkal rámenősebb és merészebb volt a szexben, mint én. Úgy látszik, a szerepek most felcserélődtek. Visszatartom a kikívánkozó megjegyzést, hogy Luke-kal mi gyakran szexelünk kétszer naponta, és hogy én ezt kifejezetten élvezem. – De hát Chazzel ti mindig is, öhm, gyakran csináltátok – érvelek. – Mármint, amikor járni kezdtetek. És eddig mindig örültél neki. Mi változott meg?

– Hát épp ez az – felel Shari, és komolyan zaklatottnak tűnik. – Nem tudom! Anyám, szép kis tanácsadó vagyok, hogy még a saját problémámra se tudok megoldást találni! Hogy tudnám akkor megoldani másokét? – De sokszor egyszerűbb mások gondját megoldani, mint a magadéval törődni – felelem, szándékom szerint megnyugtató hangon. – Beszéltél már erről Chazzel? Mert talán, ha megmondanád neki, hogy mi az, ami zavar… – Ja, persze – szól Shari gunyorosan. – Mondjam meg a pasimnak, hogy túl tökéletes? – Hát – tűnődöm. – Nem muszáj így fogalmaznod. De talán ha… – Lizzie, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy úgy beszélek, mint aki meghibbant. Valami nincs rendben velem. Ez tuti. – Dehogy! – kiáltok. – Shari, annyi az egész… hogy nehéz. Igazából én tehetek róla. Talán még nem voltatok felkészülve az együttélésre. Nem lett volna szabad cserbenhagynom téged, és Luke-hoz költöznöm. Meg is érdemlem, hogy sört öntsenek rám. Sokkal rosszabbat is megérdemlek ennél… – Jaj, Lizzie! – néz föl rám Shari, miközben sötét szeme újra megtelik könnyel. – Hát nem érted? Ennek semmi köze tehozzád. Rólam van szó. Velem van a baj. Vagy legalábbis a kettőnk kapcsolatával, Chazzel. Az az igazság… hogy már nem is tudom, Lizzie. – Mit nem tudsz? – bámulok rá. – Úgy értem, elnézlek titeket Luke-kal, hogy milyen tökéletesen megvagytok egymással… – Nem olyan tökéletesen – szakítom félbe. De nem akarom eszébe juttatni az erdőlakó állatkadolgot. Sem pedig elárulni, hogy azt gyanítom, Luke mamájának viszonya van (vagy legalábbis volt) valakivel, és ezt elhallgatom Luke elől. – Komolyan, Shari. Mi… – De olyan boldognak látszotok együtt – folytatja Shari. –Amilyenek mi is voltunk régen Chazzel… de valahogy, azóta elmúlt. – Jaj, Shari! – Idegesen harapdálom az ajkamat, és igyekszem kitalálni, mit kell ilyen helyzetben mondani. –Talán ha elmennétek egy párkapcsolat-tanácsadóhoz… – Nem tudom – ingatja a fejét Shari. Az arca és a hangja is reményvesztettséget tükröz. – Nem tudom, hogy érdemes-e egyáltalán. – Shari! – Nem hiszem el, hogy ilyet mond. Méghozzá éppen Chazről! – Lizzie? – dörömböl valaki az ajtón. Egy női hang újból a nevemet szólítja. – Te jössz! Leesik, hogy a pincérnő az, és, hogy az én számom van soron a színpadon. – Jaj, ne – sóhajtok. – Shari, én… nem is tudom, mit mondjak. Tényleg azt hiszem, hogy Chazzel csak egy nehéz időszakon mentek most keresztül. Mert hát Chaz nagyszerű srác, és tudom, hogy nagyon szeret téged… Biztos vagyok benne, hogy idővel helyrejönnek a dolgok. – Nem fognak – mond ellent Shari. – De kösz, hogy rád zúdíthattam, ami bánt. Szó szerint. Bocs a sör miatt. – Semmi baj – felelek. – Tulajdonképpen egész frissítő volt. Már úgyis kezdett melegem lenni. – Jössz vagy nem? – tudakolja a pincérnő hangja. –Jövök – kiáltok. Aztán még egy utolsó kísérletet teszek Sharinál. – Énekelsz velem? – Esélytelen – mosolyog. így aztán rövidesen a Honey's színpadán találom magam, egyes-egyedül, és azt bizonygatom a lánybúcsúztatóknak, akik részegen kifütyülnek; a törpének, aki dühösen mered rám, amiért megfosztottam az újabb szereplési lehetőségtől; és Chaznek, Sharinak meg Luke-nak, hogy a „A lányok is ráunnak egyszer arra a régi, kopott ruhára…”, és hogy amikor ez bekövetkezik, mindenki köteles gyengéden bánni velük. Amely tanácsot Chaz alighanem meg is fogadta… sajnos azonban kevéssé fényes eredménnyel.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza

Ruhapróba

Az okleveles esküvőiruha-szakértőd egyik legfontosabb feladata biztosítani, hogy a ruha tökéletesen illeszkedjen rád. Segítségére lehetsz azzal, ha a ruhapróbára magaddal viszed a cipőt, a fejdíszt és az alakformálót vagy a fehérneműt, amit a nagy napon viselni fogsz. Rengeteg az olyan eset, amikor a menyasszony nem próbálja föl előre a ruháját a megfelelő melltartóval vagy cipővel, és az utolsó pillanatban eszmél rá, hogy kilátszik a pántja, vagy a szoknyája túl rövid/hosszú!

Rendkívül fontos továbbá, hogy az első ruhapróba alkalmával közel ugyanolyan legyen a testsúlyod, mint amilyet az esküvő napjára tervezel. A ruhát persze be lehet venni… de minél kevesebb ilyenfajta művelet szükséges, annál jobb. A ruha kiengedéséről pedig feledkezz gyorsan el… az már egy egészen más történet, amibe, hidd el, nem akarsz belebonyolódni. Általában két ruhapróba elegendő, de persze szükség esetén több is beiktatható… de csak ha nem vársz velük, amíg már késő! Még a legtehetségesebb okleveles esküvőiruha-szakértő sem képes csodákra egyetlen éjszaka alatt. Úgy tervezd, hogy az utolsó ruhapróba három héttel az esküvő előtt lemenjen – aztán felejtsd el a franciakrémest!

Lizzie Nichols Design'

12 Ha a pletykának nincs lába, megoldja máshogy a közlekedést. John Tudor (1954) az Amerikai Professzionális Baseball Liga játékosa Ma, és mit csinálsz hálaadáskor? – érdeklődik Tiffany. Bár a műszakja csak délután kettőkor kezdődik, Tiffany mindennap bejön már délben, és a recepciós pultnál beszélget velem, amíg nem végzek… néha még ebédet is hoz mindkettőnknek, amit titokban elmajszolunk a pult alatt, mivel a fogadótérben tilos az étkezés („a legkevésbé sem professzionális”, ahogy Roberta kifejtette, mikor a napokban rajtakapott, hogy ártatlan képpel pattogatott kukoricát majszolok, amit az irodai konyhából nyúltam le). Először azt hittem, ez Tiffanynek valami különös szokása – mármint hogy két órával előbb érkezik a munkába. Amíg Daryl, a „fax és fénymásológép felügyelő” (ő a felelős azért, hogy az irodák valamennyi fax-és fénymásológépe fel legyen töltve papírral, és hibátlanul működjön, a faxok pedig fennakadás nélkül eljussanak a címzetthez) föl nem világosított, hogy csakis magamnak köszönhetem a hirtelen javulást Tiffany munkamoráljában. – Szeret veled lenni – közölte. – Azt mondja, vicces vagy. És nincsenek barátai, csak az a bunkó pasija. Jólesett ezt hallani, de eléggé meglepődtem. Az igazság az, hogy Tiffanyben és bennem nem sok közös van (eltekintve a forgószéktől, amiben ülünk, meg persze a divat iránti lelkesedéstől), és a szóhasználata néha rémisztő tud lenni. Egyébként a munkahelyünkön kívül még sosem találkoztam vele… ami mondjuk, nem olyan meglepő, lévén, hogy váltott műszakban dolgozunk. De mindenesetre én ezt nem nevezném igazi barátságnak. Ugyanakkor viszont Péter Szaros Loughlin mindkettőnkkel rendszeresen ordibálni szokott. Az ilyesmi pedig mély sebet ejt a lelkűnkön, és örökre összeköt minket Tiffany-vel. De azért a hálaadás-kérdéssel egy picit megijeszt. Attól félek, hogy a következő mondat az lesz majd, hogy meghív, tartsak vele és a „bunkó pasijával” (aki ezt a becenevét tudomásom szerint egyedül azzal érdemelte ki, hogy Daryl miatta nem tud ráhajtani Tiffanyre) az ünnepi vacsorán. Ami persze biztosan hangulatos lenne, meg minden, de valami azt súgja, hogy Luke még nincs felkészülve az ilyesmire – mármint arra, hogy a kollégáimat a nyakába sózzam. Mindeddig sikeresen távol tartottam Luke-ot Monsieur és Madame Henritói meg a Pendergast, Loughlin és Flynn díszes népségétől. Bár, ha azt vesszük, hogy a családomnak még mindig nem árultam el, hogy összeköltöztünk, mondhatjuk, hogy tőlük is távol tartom. – Luke szülei New Yorkba jönnek – vallom be az igazat. – Télleg? – pillant fel a körömreszelésből Tiffany. – Eljönnek idáig Franciaországból? – Ja, nem, Houstonból – felelem pillanatnyi szünet után, mialatt felveszek és átirányítok egy hívást Jack Flynn részére. – Csak az év egy részét töltik Franciaországban, egyébként Houstonban laknak, ahol Luke is élt. Hálaadáskor följönnek New Yorkba, mert az anyukája vásárolni akar, az apja pedig megnéz néhány Broadway előadást. – És elvisznek titeket vacsorázni? – kérdezi lenyűgözve Tiffany. – Tök jó. – Hát – felelek. – Nem egészen. A vacsorát én fogom csinálni. Vagyis Luke-kal ketten. A szüleinek, meg Sharinak és Chaznek. Tiffany nagy szemeket mereszt. – Sütöttél már valaha pulykát? – tudakolja. – Nem – ismerem be. – De biztos, hogy menni fog. Luke nagyon jó szakács, és már kinyomtattam egy halom receptet a Vacsoranet weboldalról.

– Ja, persze – felel Tiffany, a hangjában némi iróniával. –Akkor minden simán fog menni. De nem hagyom, hogy a pesszimizmusa elvegye a kedvem. Meggyőződésem, hogy a hálaadás tökéletesen fog sikerülni. Nemcsak Luke szülei – akiknek a kedvéért lemondunk a saját ágyunkról – fognak remekül szórakozni, hanem Chaz és Shari is. Sőt mi több, ha minden a terv szerint alakul, Chaz és Shari olyannyira meghatódnak attól, hogy Luke és én (meg a szülei) milyen tökéletes boldogságban élünk, hogy ők is újra összemelegednek majd. Ebben biztos vagyok. Több mint biztos. Holtbiztos. – A családodnak hiányozhatsz – veti fel közömbösen Tiffany. – Haragszanak, amiért nem mész haza hálaadásra? – Nem – felelek, az órára pillantva. Még négy perc, és leléphetek… és megszabadulok Tiffanytől egészen holnapig. Nem mintha bármi bajom lenne vele, csak hát olyan… fárasztó. – Karácsonyra hazamegyek. – Á! Luke is veled megy? – Nem. – Most már meg kell erőltetnem magam, hogy leplezzem a bosszúságomat. Luke szülei a franciaországi kastélyukban töltik a karácsonyt és az újévet. És megkérték Luke-ot, hogy idén ünnepeljen velük. És igenis, csalódott voltam emiatt. Nem mintha Luke nem hívott volna meg. Meghívott. Bár úgy vezette be a mondanivalóját, hogy „Gondolom, a családoddal szeretnéd tölteni az ünnepeket, de…” Amit egyébként rosszul gondolt. Jó, nem teljesen. Tényleg szerettem volna a családommal ünnepelni a karácsonyt… és Lukekal is. Azt akartam, hogy velem jöjjön Ann Arborba, hogy megismerje a szüleimet. Úgy gondoltam, ez teljesen helyénvaló elvárás. Végül is én már ismerem az ő családját. És ha Luke csakugyan hosszú távú kapcsolatot tervez velem, nyilván szeretne találkozni a szüleimmel. De amikor megkérdeztem, nem jönne-e velem, összerezzent, és így felelt: – Az tényleg tök jó lenne. De sajnos már megvettem a repjegyemet Franciaországba. Találtam egy rendkívüli kedvezményt. Viszont, tudod, nem lehet áttetetni meg lemondani. De megkérdezhetem, van-e még hely a gépen, ha esetleg te is szeretnél jönni… De az a helyzet, hogy a Pendergast, Loughlin és Flynn csak három szabadnapot ad karácsonykor (Monsieur Henriék egész hétre bezárnak karácsony és újév között), ami alatt nem mondhatnám, hogy megéri Franciaországig elrepülni és vissza. Viszont ahhoz bőven elegendő, hogy ellátogassak Ann Arborba. Visszaérve pedig dolgozhatok majd, és itt dögölhetek egyedül, amíg Luke haza nem jön újév után. Igen, így van. Újév után. Egyedül fogom köszönteni az újesztendőt Manhattanben, mialatt ő Dél-Franciaországban szórakozik. Boldog újévet nekem! Persze Tiffanynek mindezt nem kötöm az orrára. Mivel semmi köze hozzá. Egyébként is tudom, mit felelne. Azt mondaná, hogy az ő pasija bezzeg elment vele Észak-Dakotába, megismerkedni a szüleivel, abban az évben, amikor összejöttek. – Hát – sóhajt egy nagyot Tiffany. – Raoul meg én majd elleszünk otthon, és rendelünk valami kaját, vagy ilyesmi. Mivel egyikünk se tud főzni. Márpedig csak azért se fogom meghívni Tiffanyt és a pasiját, hogy vacsorázzanak velünk hálaadáskor. Csak mi leszünk, Luke szülei meg Shari és Chaz. Hangulatos, családias vacsora, mint nyáron, a Cháteau Miracban. Egy óra ötvenkilenc. Mindjárt kint leszek innen.. – Van a környékünkön egy kínai, ahol valami pulykafasírtszerűt csinálnak hálaadáskor – folytatja Tiffany. – Egész finom. Bár persze tökre hiányzik az édes krumpli. Meg a dióspite. – Hát a mi környékünkön van egy csomó étterem, ahol három-vagy négyfogásos hálaadási vacsorákat is felszolgálnak aznap – felelem vígan. – Miért nem foglaltok egy asztalt valamelyikben?

– Az nem ugyanaz, mint valakinek az otthonában vacsorázni – szomorkodik Tiffany. – Az éttermek olyan barátságtalanok. Hálaadáskor mindenki családias hangulatra vágyik. És egy étteremben nincs semmi családias. – Aha – szólok. Két óra. Vége. Mehetek. Felállók a helyemről. – Biztos találtok egy éttermet, amelyik házhoz szállít hálaadási vacsorát. – Ja – sóhajt fel Tiffany, és indul, hogy elfoglalja a székemet. – De az nem ugyanaz, mint a házi kaja. – Ez igaz – felelem. Ne csináld, Lizzie! - figyelmeztetem magam. Ne dőlj be neki! Nincs szánalom-vacsorameghívás. – Na, nekem mennem kell… – Ja – mondja Tiffany, kerülve a pillantásomat. – Sok szerencsét a menyasszonyi ruha-izével. Már félig kint vagyok az ajtón, a kabátom a karomra vetve, amikor érzem, hogy valami visszahúz, akár egy távirányító. – Tiffany – jön ki a hang a számon, bár az agyam azt kiáltja, Neeeee! Felpillant a számítógép monitorjáról, amin, le merném fogadni, épp a horoszkópját olvasgatja. –Hm? – Volna kedvetek Raoullal nálunk vacsorázni hálaadáskor? – Neeeee! Tiffany tök hihetően adja a közönyöst. Mondom én, hogy remek színésznő válna belőle. – Nemtőm – rándítja meg a vállát. – Meg kell kérdezem Raoult. De, így… lehet. – Jó – felelek. – Akkor majd szólj. Szia! A liftben lefelé egész végig átkozom magam. Mi a fene ütött belém? Minek kellett meghívnom? Főzni nem tud, szóval nyilván nem hoz semmit. És annyi szent, hogy az asztali társalgást sem fogja gazdagítani. Tiffany Sawyer tudománya a legújabb Prada klumpáig és a hollywoodi hírességek hollywoodi producerek fiaival folytatott viszonyáig terjed… Ezzel a Raoul fazonnal, Tiffany nős – nős! – szeretőjével meg még az életben nem találkoztam. Ki tudja, ő milyen lehet. Ha hihetek Darylnek, nem valami megnyerő (bár nem valószínű, hogy hihetek Darylnek). Jaj, miért hagyom, hogy az a nagy pofám ilyen kalamajkákba keverjen? Igyekszem azzal felvidítani magam, hogy Raoul talán visszariad attól, hogy egy vadidegennél hálaadásozzon. Bár ha figyelembe vesszük, hogy ennek az idegennek az Ötödik sugárúton van lakása, ez elég valószínűtlen. Kezdek rájönni, hogy az ötödik sugárúti lakcím nagyjából olyan, mint ha valaki Beverly Hillsen lakna, vagy ilyesmi. A New York-iak – még az újdonsültek is – megbolondulnak az ingatlanokért… biztosan azért, mert olyan nehéz hozzájutni, és még ha sikerülne is, az áruk csillagászati. Szóval akárhányszor megmondom valakinek a címem, a szeme egy kicsit elkerekedik. És akkor még nem is szóltam a Renoirról. Na mindegy, igazából jót cselekszem. Mert hát Tiffanynek nincsen senkije, lévén, hogy az ultrakonzervatív szülei nem túlzottan lelkesednek a kapcsolatáért Raoullal. És attól tartok, Robertának sem áll szándékában meghívni magukhoz Tiffanyt. Ezzel most begyűjtők magamnak jó pár karma-pluszpontot, amire szükségem is van, ahányszor bajba keverem magam a nagy pofámmal…amire fényes bizonyítékul szolgál, amikor a földszintre érve kinyílik a lift ajtaja, és kilépve ismerős arcot pillantok meg a biztonsági ellenőrzőnél. Jill Higgins az, úton az esedékes megbeszélésére Chaz apjával. Ma is a megszokott farmer-pulcsibakancs szerelés van rajta – habár a Pofban egy egész átalakítós cikk megjelent a héten Jillről, amihez még öltöztethető papír -Jillt is csatoltak, mindenféle cuccal, beleértve az állatkerti egyenruháját és egy giccses menyasszonyi ruhát.

Tétovázom. Rengeteget gondoltam Jillre mostanában, szinte mindennap. Jó, mondjuk, nehéz lenne nem gondolni rá, úgy, hogy közben az újságok naponta leközölnek valami új sztorit „Pufókáról”. Teljesen olyan, mintha a New Yorkiak nem tudnák fölfogni, hogy valaki, aki olyan gazdag, mint John MacDowell, hogyan szerethet bele egy nőbe, aki nem olyan tökéletes szépség, mint…na igen, Tiffany. Az pedig, hogy Jill dolgozó nő – és mindezek tetejébe fókákkal foglalkozik –, csak még inkább a rosszmájú New York-i elit céltáblájává teszi. Nagyon úgy fest, hogy ő lesz a legelső MacDowell feleség, aki dolgozik (eltekintve a jótékonysági céllal végzett önkéntes munkától). Attól meg, hogy Jill az esküvő után is tovább szándékozik dolgozni a fókáival, az Ötödik sugárút (igen, a saját utcám!) nagyasszonyai egyenesen a plafonon vannak. Ez mind komolyan aggaszt. De tényleg. Jó, persze nem annyira, mint Shari és Chaz kapcsolata (természetesen). De akkor is. Folyton csak arra gondolok, amit Tiffany mesélt még az első munkanapomon – hogy John MacDowell családja valami ősrégi menyasszonyi ruhát akar ráerőltetni arra a szegény lányra az esküvőjén, ami már évezredek óta a családjuk tulajdona. Bármibe le merem fogadni, hogy az a ruha legjobb esetben is harmincnégyes méretű. Jill viszont a legjobb esetben is harmincnyolcas vagy negyvenes. Hogy fog mégis beleférni abba a ruhába? Márpedig muszáj lesz – muszáj lesz fölvennie. Ezt az egész ruhaügyet nyilvánvalóan próbának szánta a vőlegény anyja. Olyan, mintha azt mondaná ezzel: „Ha nem állód meg a helyed, soha nem fogsz beilleszkedni a családba.” Jill kénytelen lesz kiállni a próbát, különben soha nem hagyják majd nyugodni MacDowellék. Meg persze a sajtó, akik örökre Pufókának csúfolják majd. És oké, lehet, hogy csak belelátom ezeket. De amennyit olvastam róla, és amit megtudtam, mióta a Pendergast, Loughlin és Flynnél dolgozom, annak alapján nem járhatok messze a valóságtól. Mit fog tenni akkor Jill? Mert valakihez muszáj lesz elvinnie azt a ruhát átalakíttatni… de kihez? Vajon az illető felfogja majd a helyzet súlyosságát? Vajon elmondja majd neki az igazat – hogy egy negyvenes méretű embert egy harmincnégyes ruhába lehetetlen belepréselni, mindenféle ocsmány betoldások nélkül? Atyaisten. Már a betoldások gondolatától felfordul a gyomrom. Ahogy ott állok, és figyelem Jillt, aki megmutatja a jogosítványát a biztonsági őrnek, hogy kiállítsa a belépési engedélyt, hirtelen ráébredek, hogy én akarok lenni az a valaki. Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De egyszerűen nem akarom, hogy más dolgozzon Jill ruháján. És nemcsak azért, mert tartok tőle, hogy egy Maurice-féle szélhámos csapdájába esik… bár ez is igaz. Hanem azért, mert szeretném, ha gyönyörű lehetne az esküvőjén. Azt akarom, hogy amikor Jill bevonul a padsorok között, John családjának elálljon a lélegzete. Szeretném, ha juszt is megmutatná az anyósának. Azt akarom, hogy a New York-i sajtó örökre visszaszívja a „Pufókát”, és „Pazar nő”-re cserélje. És tudom, hogy ez nekem sikerülhet. Biztosra veszem. Végtére is Jennifer Harris is imádja, amit a mamája menyasszonyi ruhájából eddig kihoztam – persze Monsieur Henri szigorú felügyelete mellett. A legutóbbi ruhapróba alatt Mrs. Harris kénytelen-kelletlen elismerte, hogy Jennifer „sokkal jobban” néz ki a ruhában, mint a többi lánya annak idején. Márpedig ennek egyetlen oka van: hogy én apait-anyait beleadtam. És ugyanezt akarom Jillnél is elérni. Hiszen az a lány a hátát nem kímélve fölemelt egy fókátl Egy ilyen nő a leges-legjobbat érdemli, amit egy okleveles esküvőiruha-szakértő nyújthat. Jó, mondjuk, még nincs meg az oklevelem. De ez tényleg csak idő kérdése…

Csakhogy mit tegyek? Hogyan juttassam Jill tudomására, hogy itt vagyok neki, ha kellek? Nem csúsztathatom csak úgy a kezébe a névjegykártyámat (ja, igen, csináltattam magamnak névjegykártyát, rajta Monsieur Henri címével és a mobilszámommal), mikor Roberta szigorúan figyelmeztetett a Pendergast, Loughlin és Flynn cég alkalmazottaitól elvárt „diszkrét és professzionális” viselkedésre. Van egy olyan érzésem, hogy egy ilyen húzásért ki is rúgnának… pedig egyelőre szükségem van erre az állásra. Vagy talán annyira mégsem, ébredek rá, amikor Jill átlép a biztonsági kapun, és meglátom rajta a legrémisztőbb divatkihágást – LBV vagyis látható bugyivonal – a dereka alatt. Atyaisten! LBV! Valakinek muszáj segíteni rajta! És szavamra, ez a valaki én leszek. Mert végtére is melyik a fontosabb, az, hogy megkeressem a lakbérre valót, vagy az, hogy ez a szegény, megkínzott lány a lehető legszebb legyen az esküvőjén? Ez nem is kérdés. Egyszerűen odamegyek hozzá, és felajánlom a szolgálataimat. Most nem vagyunk az irodában, és ez a saját időm. És valószínűleg arra sem fog emlékezni, hogy hol találkozott velem. Ki szokott emlékezni a recepciósra? – Elnézést! 0! Késő! Átment a biztonsági kapun. A francba! Lecsúsztam róla. Sebaj, ez van. De tényleg, semmi baj. Majd legközelebb beszélek vele. Feltéve, ha lesz legközelebb… Muszáj, hogy legyen. – Hello – oldalog oda egy hórihorgas, szürke kordgatyás pasi, akit már korábban észrevettem az előtéri magazinos állvány mellett. Szuper. Pont erre van szükségem. Hogy megint fel akarjon szedni valami pasi, aki a ruháimból kiindulva valami vidéki libának néz, aki beveszi a kamuszövegét, hogy ő egy modellügynökség profi fotósa, és nem akarok-e felmenni a stúdiójába, ahol csinál rólam képeket. Mert sztátt akar belőlem faragni. Ja, persze. – Bocs, de nem érdekel – felelem sarkon fordulva, és elindulok a kijárat felé. Tudom, az efféle viselkedés miatt terjesztik a New Yorkiakról, hogy faragatlanok. De ez nem a mi hibánk! Épp az ilyen pasik miatt gyanakszunk minden idegenre, aki leszólít az utcán ! – Várjon! – Szürke Kord utánam jön. Jaj ne! – Jill Higgins volt az, akinek az imént integetett? Erre megdermedek. Nem tehetek róla. A „Jill Higgins” névnek, úgy látszik, varázsereje van. Ennyire vágyom rá, hogy megkaparintsam a menyasszonyi ruháját. – Igen – felelem. Mégis ki ez a pasas? Annyi szent, hogy nem látszik perverznek… bár tudom is én persze, hogy néz ki egy perverz! – És magácska jól ismeri őt? – tudakolja Szürke Kord. – Nem – vágom rá. És hirtelen, mint egy villámcsapás, belém nyilall a valóság. Elképesztő, mennyire megedződsz már néhány hónap alatt Manhattanben. – Melyik lapnak dolgozik? – A New York Journalnak – feleli tárgyilagosan, azzal kivesz a zsebéből egy PDA-t és bekapcsolja. – Meg tudná mondani, mit csinált itt? Mármint Jill. Sok az ügyvédi cég ebben az épületben. Azok közül volt valamelyikkel dolga? Tudja, esetleg melyikkel… és miért? Érzem, ahogy az arcom égő vörösre vált. És nem azért, mert kifecsegtem valamit. Mert kivételesen nem így történt. Azért vörösödtem el, mert dühös vagyok. – Maga és a fajtája! – Legszívesebben képen törölném. Komolyan. – Szégyellhetnék magukat! Hogy rátapadnak erre a szegény lányra, és „Pufókának” csúfolják… mégis honnan veszik a bátorságot, hogy ítélkezzenek fölötte? He? Miért képzelik, hogy maguk jobbak nála? – Nyugi – szól Szürke Kord unottan. – És különben miért sajnálja annyira? Pár hónapon belül megkaparintja az adu ászt… – Szálljon le rólam! – kiabálok. – És takarodjon innen, mielőtt hívom a biztonságiakat! – Oké, oké. – Szürke Kord elsomfordál, a bajusza alatt egy ötbetűs szót mormogva, ami arra a női nemi szervre vonatkozik, amire a jelek szerint emlékeztetem. De rá se hederítek.

És hogy biztosítsam, hogy távozáskor is békén hagyja Jillt, odacsörtetek a biztonsági pulthoz, és közlöm Mike-kal és Raphaellel, hogy Szürke Kord az előbb mutogatta magát. Amikor utoljára látom Szürke Kordot, éppen fejvesztve menekül a két, gumibottal fenyegetőző férfi elől. Előfordul néha, hogy határozottan jól jön, ha az embernek nagy a szája, és nem szégyell belehazudni az emberek arcába.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Az utolsó, amit bármelyik menyasszony kíván magának, az az, hogy a kandikamerás csatorna fő műsoridejében leadják, ahogy megcsúszik, és mint a dominó, minden vendég szépen hanyatt vágódik, amíg végül az utolsó ember arccal az esküvői tortában köt ki, mint az Amerika Legviccesebb Házi Felvételei összeállításban (bár a pocsékba ment tortában igazán nincs semmi humoros). Ezért aztán mindenképp járasd be a cipődet a nagy nap előtt… nemcsak azért, hogy fel ne törje a lábadat, hanem a csúszásveszély miatt is. A női cipők talpa pokolian síkos tud lenni. De megelőzheted a lábad kicsúszását az alkalmatlan pillanatban, ha a cipő aljára csúszásgátló matricát ragasztasz (kívülre, nem belülre, te butus). Megfeledkeztél a matricákról? Semmi gond! Egy kés élével óvatosan (nehogy megvágd magad) hasíts rovátkákat keresztbe a talpon, és ezzel is megakadályozhatod a csúszást szinte bármilyen felületen (kivéve jégen. De hajégen tervezed az esküvőt, akkor egy egész csomó új kérdés merül fel).

Lizzie Nichols Design

13 A pletykát a kihalás veszélye fenyegeti, mert egyre kevesebb ember törődik a másikkal. Mason Cooley (1927-2002), amerikai aforizmaíró Mire aznap délután, valamivel később Monsieur Henri boltjába érek, annyira már nem borít ki, hogy meghívtam Tiffanyt és a barátját hálaadásra. Ez így van rendjén. A hálaadás a családról szól, és Tiffany kétségkívül a családom tagja. Pontosabban a munkahelyi családomé. Igaz, hogy bosszantó tud lenni – azóta is csak egyetlen fiókot szabadított föl nekem a recepciós pultban, és mindenütt otthagyja a félig megrágott, ragacsos gumicukrait. És a tetejébe már többször is kitörölte a közös gépünkön a könyvjelzők közé elmentett menyasszonyi ruha-oldalaimat. De ettől eltekintve egész kedves hozzám. Például otthagyja nekem a divatmagazinjait, hogy olvasgassam (mivel nem igazán engedhetek meg magamnak ilyen luxuscikkeket), és majdnem mindig ellát valami hasznos szépségtippel – mint hogy a vazelin éppen olyan jó a száraz bőrre, mint a drága testápolók, meg hogy ha bedezodorozod a bikini vonaladat borotválkozás után, azzal kiküszöbölheted a benövő szőrszálakat. Amit Madame Henriről nem mondhatok el. Mármint nem a dezodoros részt (nem mintha valaha odamentem volna hozzá szaglászni), hanem azt, hogy kedves velem. Jó, persze, elvisel. De csakis azért, mert óriási terhet veszek le a férje válláról, és ezzel segítek, hogy többet lehessen otthon a családjával… aminek egyébként nem biztos, hogy Monsieur Henri is annyira örül. Amikor délután belépek az üzletbe, a feleségével éppen hevesen vitatkoznak – természetesen megint franciául, hogy Jennifer Harris és az anyja, akik az utolsó ruhapróbára jöttek, ne érthessék, miről van szó. – Muszáj csinálnunk valamit – mondja Madame Henri. –Másképp semmi esélyünk. Maurice a megmaradt vásárlóinkat is elhalászta azokkal az újsághirdetésekkel. És ha tényleg megnyitja az üzletét itt, az utcánkban, mondanom sem kell, hogy az lesz az utolsó szög a koporsónkba. – Várjunk még! – javasolja a férje. – Fellendülhet az üzlet. Aztán, amikor észrevesz engem, angolul megszólít: – A, Mademoiselle Elizabeth! Nos hát, mit szól? Mintha még kérdezni kéne. Csak állok ott, és bámulom Jennifer Harrist, aki épp akkor jön ki az öltözőből, a menyasszonyi ruhájában, és pont olyan… Igen, mint egy angyal. – Imádom! – áradozik Jennifer. És nem nehéz rájönni, miért. A ruha – most már nyitott, Anna királynő fazonú kivágással, szoros, csukló fölé érő csip-keujjal, amihez a középső ujjra csúsztatható gyűrű tartozik, hogy a csipke szépen kifeszüljön – fantasztikusan szép. Ám maga Jennifer az, aki a legeslegszebb. Valósággal tündököl. Mondjuk, azért tündököl, mert állati jó munkát végeztem a ruhájával. De ez most nem számít. – Az a cipő van rajtad, amiben az esküvőn leszel? –kérdezem, megfeledkezve Monsieur és Madame Henri iménti civakodásáról, és odasietek megigazgatni a szoknyáját. Hozzáadtam a derékrészen egy csipkeréteget – ami illik az ujjához –, és ettől olyan reneszánsz stílusa lett. Ami kitűnően illik Jennifer karcsú nyakához és egyenes hajához. – Hát persze – feleli. – Direkt szóltál, emlékszel?

A szoknya hossza tökéletes – épphogy súrolja a földet. Jennifer olyan, akár egy királynő. Nem, inkább, mint egy tündérkirálynő. – A nővérei meg fognak ölni, ha meglátják – állapítja meg Mrs. Harris, de nem rosszkedvűen. – Mert annyival szebb, mint akármelyikük volt. – Anya! – Jennifer tudja magáról, hogy káprázatosan fest, így hát nagyvonalúan szerény lehet. – Ez nem is igaz! De a tény, hogy képtelen levenni a szemét a tükörképéről, elárulja, hogy nagyon is jól tudja, hogy igaz. A munkám gyümölcsével elégedetten – és persze Monsieur Henri munkájával is, elvégre ő adta hozzá az anyagot – segítek Jennifernek kibújni a ruhából, amit aztán összecsomagolok, miközben az anyukája rendezi a nem éppen csekély számlát (ami még így is jóval kevesebb, mintha új ruhát vettek volna, még akkor is, ha – borzalom – a Kleinfeldbe mennek). Átnyújtottam Jennifernek a ruhásdobozt, néhány jó tanács kíséretében, a gyűrődések kigőzölésére vonatkozóan (föl kell akasztani a ruhát a fürdőszobában, miközben folyik a forró zuhany). A lelkére kötöm, hogy SEMMI ESETRE SE VASALJA ki. Jennifer azonban annyira el van szállva attól, hogy milyen szép a ruhájában, hogy kábultan csak annyit mond, „oké”, azzal már szalad is ki az anyja kocsijához. Az anyja azonban ennél körültekintőbb, és miután kifizette Monsieur Henrit, megáll mellettem, megszorítja a kezemet, és a szemembe nézve így szól: – Lizzie. Nagyon köszönöm. – Igazán szívesen, Mrs. Harris – felelem megilletődötten. Furcsa érzés, ha köszönetet mondanak olyasmiért, amit szeretsz csinálni, és mindenképp elvállaltad volna, függetlenül attól, hogy fizetnek-e érte (amit ebben az esetben nem is tesz senki). Ám amikor Mrs. Harris elveszi a kezét a kezemből, látom, hogy ebben tévedek. Merthogy lopva a tenyerembe rejtett egy bankjegyet. Azonnal eszembe jut a nagyiféle vésztartalék tízes (amit azóta is őrzök a kézitáskámban), és ahogy lepillantok, meglepetten tapasztalom, hogy a Mrs. Harristől kapott pénzen az egyes után két nulla szerepel. – Ezt igazán nem fogadhatom el – tiltakozom. Csakhogy Mrs. Harris már ki is viharzott az ajtón, fogadkozva, hogy valamennyi házasulandó lányos barátnőjének ajánlani fogja Monsieur Henrit. – És annak a szélhámos Maurice-nak a közelébe sem engedem őket! – kiáltja végszóként. Amint kiteszi a lábát, Madame Henri már ugrik is újból a férje torkának: – És ha ez még nem lenne elég, a fiaid az éjjel megint ott aludtak a lakásban! – A te fiaid is – mutat rá Monsieur Henri. – Nem – javítja ki Madame Henri. – Már nem. Ha másra se képesek, mint lógni a városban és klubokba járni, aztán meg összekoszolni a makulátlanul tiszta lakásomat, ahova tudják, hogy nem mehetnek föl, akkor ők a te fiaid. Mert te nem neveled meg őket. – Mégis mit kéne tennem? – értetlenkedik a férje. – Szeretném, ha nekik mindaz meglenne, ami nekem nem adatott meg fiatalkoromban! – Már éppen eleget kaptak – ellenkezik határozottan Madame Henri. – Most itt az ideje, hogy gondoskodjanak magukról. Hogy megtapasztalják, milyen is a valódi élet, amikor maguknak kell megkeresniük a megélhetésükre valót. – Jól tudod, hogy az nem olyan egyszerű – tiltakozik Monsieur Henri. Hát ebben igaza van. Lepillantok a markomban tartott százdollárosra. Ez az első „talált” pénzem, mióta a városba költöztem. És itt olyan drága az élet! Úgy tűnik, alighogy megkapom a fizetésemet, már el is fogy az egész, először a lakbérre, aztán a számlákra, a kajára, a kábeltévére (mert nem tudok meglenni a divatcsatorna nélkül), és végül, ha marad még egyáltalán valami, a mobilszámlámra.

– Jó – szipog sértődötten Madame Henri. – Én kicseréltetem a lakásban a zárakat. A kulcs pedig itt lesz, az üzletben. Eldugva. És mi van az EBHA-val? Az Egészségbiztosítási Hozzájárulási Alap (vagy ahogy Tiffany nevezi őket Elmebeteg Banda Harácsolja A fizumat) szinte többet lenyúl a fizetésemből, mint bármi más. – És az mégis mennyibe fog nekem kerülni? – akarja tudni Monsieur Henri. – Bármennyibe kerül is, megéri – jelenti ki Madame Henri. – Ha ezzel távol tarthatom azokat a disznókat. Látnod kellett volna, mit találtam a hálószobai szemetesben. Egy használt óvszert! Ezt hallva nem tudok úgy tenni, mintha nem értenék franciául. Akaratlanul is elfintorodom… főleg mivel Madame Henri meglóbálja a nejlon szemeteszsákot, amiben vélhetőleg a bizonyíték rejlik. – Pfuj! – kiáltok. Amikor erre mindkét Henri kérdő pillantást vet rám, gyorsan összeráncolom az orromat, és azt mondom: – Büdös ez a szemetes. – Mert ami azt illeti, tényleg jó büdös. – Akarják, hogy kivigyem? – Ö… igen, köszönöm – feleli pillanatnyi habozás után Madame Henri. – A fönti lakásunk szemete. Két ujjal elveszem a zacskót. – Önöké a fönti két lakás? – Ez tényleg meglepő. Nem tudtam, hogy az egész ház az övék. És különben is úgy tudtam, New Jerseyben laknak. Amennyit panaszkodnak az ingázásra. Monsieur Henri biccentéssel felel. – Igen, az első emeletit raktárnak használjuk. A másodikon pedig egy kis lakás van. Előfordul, hogy ott alszom, ha sokáig kell dolgoznom egy ruhán. – Erre, amennyire meg tudom állapítani, jó rég óta nem volt már példa. Korántsem megy elég jól az üzlet ahhoz, hogy bármelyikünknek éjszakázni kelljen. – Máskülönben üresen áll. A fiaink használják hébe-hóba… – Engedély nélkül! – vág közbe angolul Madame Henri. – Én ki szeretném adni, hogy a bevételből fedezzük a kiadásaink egy részét, meg hogy a disznó fiaim ne képzeljék, hogy itt tölthetik az éjszakát, akárhányszor bejönnek New Yorkba dorbézolni, aztán lekésik a vonatot. De ez a mamlasz nem ért egyet! – Nem tudom – vonakodik Monsieur Henri, aki nem úgy fest, mint akit túlzottan felháborít a fiai állítólagos dorbézolása. – Félek kiadni a lakást. Mert mi van, ha kifogunk egy lakót abból az őrült fajtából? Mint akikről az újságban olvasni. Például aki macskákat gyűjt, és nem hajlandó kiköltözni. Kinek kell ez? Madame Henri válaszul megrázza az öklét a férje felé. Elmosolyodva kislisszolok a szemeteszsákkal az ajtó előtti kukához. Különös dolog New Yorkban, ahol mindenki őrülten hajszolja a normális lakásokat, egy üresen álló kéróról hallani… kivéve, persze, amikor tömegszállásként funkcionál azoknak a diszkósrácoknak. – Mademoiselle Elizabeth – szólít meg Monsieur Henri, amikor visszaérek. – Van kegyednek olyan ismerőse esetleg, aki szerény kiadó lakást keres? – Nincs – válaszolok. – De ha hallok valakiről, majd szólok. – De nem lehet akárki – akadékoskodik Monsieur Henri. – Szükségük lesz ajánlásokra… – És havi kétezer dollárra, lakbérnek – teszi hozzá Madame Henri. – Kétezer? – csattan föl franciául Monsieur Henri. – Ez valóságos rablás, asszony! Meghibbantál? – Havi kétezer dollár egy szép, külön hálószobás lakásért teljesen méltányos ár – vág vissza a felesége, szintén franciául. – Van róla fogalmad, mennyit kérnek manapság egy garzonlakásért? Ennek a kétszeresét! – Olyan házakban, ahol a tetőn medence van! – felesel Monsieur Henri. – Ami a miénkről nem mondható el!

Azzal Henriéknál újból áll a bál, szapulják egymást megállás nélkül. De nem ijedek meg. Eléggé ismerem már őket, hogy tudjam, náluk ez normális. Mármint hogy egész nap veszekednek…de a saját szememmel láttam, ahogy Madame Henri szeretetteljesen igazgatja a férje haját, közben pedig hibáztatja, amiért direkt egészségtelenül étkezik, hogy hamarabb elpatkoljon és megszabaduljon tőle. Monsieur Henrinak pedig szokása a felesége lábát fixírozni, miközben szidja, hogy mennyire idegesítő a folytonos nyaggatása. Egyszer rajtakaptam őket, hogy a hátsó szobában csókolóznak. Házaspár. Azt hiszem, bolondok egy kicsit a maguk módján. Remélem, öregkorunkra Luke-kal mi is pont olyanok leszünk, mint Monsieur és Madame Henri. Mínusz az összeomló vállalkozás és a degenerált gyerekek, persze.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Elgondolkoztál már azon, vajon mi kell egy menyasszonynak az esküvője napján? Akkor ezennel beavatlak a nagy rejtélybe:

Rúzs, púder (a fénylő bor ellen), és korrektor (bőrhibák esetén) Ezeket akkor is vidd magaddal egy kis szütyőben vagy tárcában, ha a sminkedet profi csinálja. Szükséged lesz rájuk – főképp a fogadáson egyes pohárköszöntők után (menyasszonyok, azért csak módjával az asztalnál való igazgatással… ha többről van szó, mint egy gyors pillantás a kézitükörbe, inkább kérj elnézést, és menj ki a mosdóba). Mentolos cukorka Hidd el, jól fog jönni. Gyógyszerek Ha hajlamos vagy a fejfájásra, számíthatsz rá, hogy az esküvőd napján előjön. A migrén egyik leggyakoribb okozója a stressz, márpedig létezik-e stresszesebb szitu annál, mint amikor egy életre elkötelezed magad a szerelmednek, barátok és rokonok százainak szeme lattara? , Gondoskodj a migrén elleni gyógyszerekről az esküvőd napjára, és mellette más orvosságról is, ami a segítségedre lehet a hosszú nap során, beleértve az aszpirint, az izom lázítót-(csak óvatosan vele), béta-blokkolót és illóolajféle homeopátiás szereket. Dezodor Ma az átlagnál jobban izzadsz, főként az izgatottságtól vagy a melegtől, tegyél egy mini flakonnal a táskádba, vészhelyzet esetére, nem fogod megbánni. Női higiéniai eszköz Megesik. Lesz köztünk olyan, akinek éppen megvan az , esküvője napján, ha neked is időszerű, hogy megjöjjön, a biztonság kedvéért viselj betétet, és a táskádban is legyen némi ráadás. És végül, de nem utolsósorban: Zsebkendő Tudod, hogy sírni fogsz – vagy ha te nem is, biztos akad majd valaki. Szóval készülj föl mindenre. Lizzie Nichols Design

14 Boldogságom egyik legfőbb forrása, hogy soha nem vágyom tudni, ami nem rám tartozik. Dolley Madison (1768 –1789), amerikai Fitst Lady Teljesen megbántam már, hogy meghívtuk magunkhoz Luke szüleit hálaadásra. Jó, igaz, hogy a lakás a mamájáé. És persze iszonyú kedves tőle, hogy megengedi, hogy ingyen itt lakjunk, legalábbis Luke esetében. És tudom, hogy milyen jól kijöttünk egymással a nyáron, még a Cháteau Miracban, a de Villiers család ősi franciaországi otthonában. De egy dolog egy kastélyon osztozni a barátod szüleivel. És megint más dolog egy egy hálószobás lakáson… miközben beígértél nekik egy hagyományos hálaadási vacsorát, pedig az igazat megvallva annyira nem is tudsz főzni. A helyzet súlyossága addig nem esett le, amíg Carlos, a portás föl nem csöngetett, hogy bejelentse Luke szüleinek érkezését. Egy órával korábban, mint ahogy vártuk őket. Épp néhány csokor írisz és frézia rendezgetésén fáradoztam, amivel megajándékoztam magam – és Mrs. Ericksont az 5B-ből – az Eli's virágrészlegéből, a Mrs. Harristől kapott száz dollár egy részéért. Nincs annál kellemesebb látvány, mint amikor egy váza frissen vágott virág fogadja a vendégeket, ahogy nincs szebb ajándék sem valakinek, aki segített, mint Mrs. Erickson tette, amikor Monsieur Henriékat a figyelmembe ajánlotta. De ha a virágot nagy csokrokban veszed a virágosnál, és még nem rendezted el őket, és a tűzhelyen fekszenek rendetlen kupacokban, mialatt te váza után kutatsz, az elvesz valamicskét a kellemes vendégfogadásból. Főleg, ha még nem vetted át a melegítődet a bevásárlás óta – aminek az eredménye nejlonzacskókban hever a konyhakövön –, a barátod pedig még nem ért haza a suliból, a portás pedig ezt a pillanatot választja, hogy bejelentse a „vendégeidet”… – Küldje fel őket – felelek Carlosnak a kaputelefonon. Mert mégis mit mondhatnék? Aztán fel-alá futkosok, mint aki megkergült, és próbálok rendet csinálni. Azért nincs annyira nagy kupi, mert én eléggé rendmániás vagyok, de mindazokról a figyelmességekről, amikkel Luke szüleit várni akartam – egy tálca frissen kevert koktél (kirroyal, a kedvencük), tálkába készített magkeverék, egy különleges sajttál –, le kell mondanom, amikor gyorsan egy kosárba gyömöszölöm a szennyest, kapkodva átfésülöm a hajamat, felkenek egy réteg szájfényt, aztán kitárom az ajtót. – Isten hozta önöket! – üdvözlöm őket, és megállapítom, hogy Mr. és Mrs. de Villiers mintha… öregebbnek tűnnének, mint amikor legutóbb láttam őket. De hát ki van ezzel másképp egy hosszú repülőút után? – Korán érkeztek! – Nem volt semmi forgalom a reptérről befelé – feleli vontatott texasi kiejtéssel Mrs. de Villiers, és kétfelől megpuszil, ahogy szokta. – Kifelé dugó volt, de befelé: semmi. – A tekintete végigpásztázza a lakást, nyugtázva a bevásárlószatyrokat, a koktélok hiányát és a melegítőmet. – Bocs, hogy előbb jöttünk. – A, semmi gond – biztosítom könnyedén. – Tényleg. Csak Luke még nem ért haza az egyetemről… – Nos, akkor nélküle kezdjük az ünneplést – szól Monsieur de Villiers, azzal előhúz egy üveg behűtött pezsgőt, amit a reptérről befelé jövet szerezhetett valahol. – Ünneplés? – pislogok. – Van valami különleges alkalom? – Ünneplésre mindig akad alkalom – hangzik Monsieur de Villiers válasza. – De jelen esetben az új vörösborra igyunk. A felesége egy kerekes Armani bőröndöt húz maga után.

– Hova parkolhatom ezt le? – tudakolja. – O, hát a szobájába természetesen – felelem, és sietve előveszem a pezsgőspoharakat. – Luke és én majd a kanapén alszunk. Monsieur de Villiers összerezzen, mikor a pezsgősüveg kupakja kipattan a palackból, amivel babrál. – Mondtam neked, hogy menjünk szállodába – szól oda a feleségének. – Ezek a szegény gyerekek még gerincsérülést szenvednek attól a kihúzható kanapétól. – A, dehogy – tiltakozom. – Jó nekünk a kanapé. Luke és én annyira hálásak vagyunk, önnek, hogy… – Nincs azzal a kanapéval semmi baj! – kéri ki magának Mrs. de Villiers, útban a hálószoba felé. – Elismerem, hogy nem a világ legjobb ágya, de gerincsérülést nem kap tőle senki! Megkísérlem magam elé képzelni ugyanezt a szituációt a saját szüleimmel, de nem sikerül. A szüleim még most sem sejtik, hogy Luke-kal élek, és a legkevésbé sem szándékozom ezen változtatni… legalábbis amíg be nem jelentjük az eljegyzésünket. Mármint ha egyáltalán eljegyezzük egymást valaha. Nem arról van szó, hogy erkölcsileg elleneznék az esküvő előtti együttélést. Csak azt nem vennék jó néven, hogy összeköltöztem egy olyan fiúval, akit alig néhány hónapja ismerek. Ami elárulja, hogy mennyire megbíznak az emberismereti képességemben. Bár, ha az expasijaimat nézzük, ebben lehet valami. – Tényleg – biztosítom Monsieur de Vdliers-t. – Jó lesz így. – Hát – jön vissza Mrs. de Villiers a hálóból, ahol a csomagjait hagyta –, örülök, hogy ilyen otthonosan berendezkedtél nálunk. Ráeszmélek, hogy az összecsukható tárolóra céloz, amit a Bed Bath & Beyondban vettem – és amin az antikruha gyűjteményem foglal helyet. Valamint arra, hogy a hangja… hogy is mondjam, kábultan cseng. De nem feltétlenül jő értelemben. – O – szólok –, igen. Sajnálom. Tudom, hogy a ruháim sok helyet foglalnak. Remélem, nincs nagyon útban… – Ugyan, szót sem érdemel! – hangzik Mrs. de Villiers kissé erőitetten lelkes válasza. – Örülök, hogy kihasználod a helyet. Csak nem egy varrógépet láttam az öltözőasztalomon? Atya. Úr. isten. – Ö… de igen… mert, tudja, kellett egy asztal, ahova rakhatom, és az öltözőasztal épp a megfelelő magasság… – Utál. Látom rajta. Biztos vagyok benne, hogy utál. – De elrakhatom, ha szeretné. Igazán nem probléma… – Á, hagyd csak – feleli Mrs. de Villiers, egy egész han-gyányit mesterkélt mosoly kíséretében. – Guillaume, tölts egy keveset abból a pezsgőből! Vagyis inkább sokat. – Megyek és elpakolom – ajánlkozom. – Úgy értem, a varrógépet. Bocsánat, gondolnom kellett volna rá, nyilván szüksége van a helyre sminkeléshez… – Ne butáskodj – tiltakozik Mrs. de Villiers. – Majd később elrakod. Most ülj csak le, és pezsgőzz velünk egyet. Guillaume és én alig várjuk, hogy mesélj az új munkádról. Jean-Luc mondta, hogy egy ügyvédi irodában dolgozol! Milyen érdekes lehet. Nem is tudtam, hogy érdekel a jogi pálya. – Ö… – nyögöm, és elveszem a poharat, amit Monsieur de Villiers felém nyújt. – Én nem… – Miért is nem pakoltam el a varrógépet még tegnap este, mikor eszembe is jutott, hogy Mrs. de Villiers valószínűleg nem repes majd az örömtől, ha ott találja az öltözőasztala kellős közepén! Miért? – Jogi asszisztensi állásban vagy? – érdeklődik Mrs. de Villiers.

– Ö… nem – habogok. Na és mi lesz a rengeteg fürdőszobai cuccommal? Legalább egy tonna kozmetikumom van odabent. Próbáltam racionalizálni a helyzetet, és bepakolni mindent a neszesszerembe, de amióta egy modell a kollégám, a táska egyre dagad, mert Tiffany szakadatlanul hordja nekem a termékmintákat, és meg kell mondanom, van köztük pár állati jó cucc. De hát hova tenném ezt a sok mindent, ha nem a fürdőszobába? És csak egyetlen fürdőszoba van… márpedig a neszesszereknek a fürdőszobában a helyük… – Adminisztrációs munka? – faggat Mrs. de Villiers. – Nem – felelem. – Recepciós vagyok. Szeretné, hogy kipakoljam a holmimat a fürdőszobából? Mert igazán nem gond. Bocsánat, hogy mindent ellepnek a dolgaim. Tudom, hogy nagyon sok van, de igazán el tudom rakni… – Ne fáradj – feleli Mrs. de Villiers. Megitta a pezsgőjét, és most odatartja a férjének a poharat repetáért. – Mikor ér haza Jean-Luc? Ó, istenem. Ez rettenetes. Máris azt akarja tudni, mikor jön meg Luke. Erre én is nagyon kíváncsi lennék. Valakinek meg kell mentenie minket ettől a kínos hallgatástól – á, várjunk csak. Monsieur de Villiers bekapcsolja a tévét. Hála az égnek! Megnézhetjük együtt a híreket vagy ilyesmi… – Jaj, Guillaume, kapcsold már ki – szól rá a felesége. –Látogatóba jöttünk, nem tévét nézni. – Csak az időjárás-jelentést akarom megnézni – védekezik Monsieur de Villiers. – Ha érdekel az időjárás, nézz ki az ablakon – csipkelődik a felesége. – Hideg van. November van. Mégis mire számítasz? Jaj, istenkém. Ez borzasztó. Ebbe belehalok, az tuti. Láttam, milyen csalódott képet vágott, amikor meghallotta, hogy csak recepciós vagyok Chaz apjának a cégénél. Vajon miért rezzent úgy össze? Talán mert nem tartja elképzelhetőnek, hogy a fia egy egyszerű recepcióssal járjon? Igaz, a legutóbbi barátnője befektetési bankár volt. De ő idősebb volt nálam! Pár évvel, legalábbis. De akkor is, ő üzleti tanulmányokból diplomázott! Én szabad művészetek szakos voltam. Mégis mit várnak tőlem? Istenkém, de kínos ez a csönd! Neeeeee… Oké, ki kell találnom valamit. Bármit. Ezek értelmes, művelt emberek. Akármiről tudnom kéne velük beszélgetni… a világon mindenről… A! Megvan… – Mrs. de Villiers, annyira csodás a Renoirja! – szólalok meg. – Amelyik az ágy fölött lóg. – Ja – pillant föl elégedetten. – Az a kis apróság? Köszönöm. Igen, bájos az a kislány, ugye? – Odavagyok érte – felelem őszintén. – Honnan van? – Hm – Mrs. de Villiers az ötödik sugárúti ablak felé fordítja tekintetét, és elmerengve kibámul. – Ajándékba kaptam valakitől. Még réges-régen. Nem kell gondolatolvasónak lennem hozzá, hogy kitaláljam, ez a „valaki”, akire Mrs. de Villiers utalt, csakis egy hajdani szerelme lehet. A fejemet tenném rá. Mi más magyarázná az arcára kiült fátyolos tekintetet? Vajon lehetséges, jut eszembe önkéntelen, hogy ez a férfi ugyanaz, mint aki az üzeneteket hagyja neki? – 0… – nyögöm, mert nem tudom, mit feleljek. Luke apja láthatólag semmit sem vesz észre az egészből, és épp átkapcsol a New York 1-ről a CNN-re. – Igazán szép ajándék. A legdrágább dolog, amivel engem valaha megajándékoztak, egy iPod volt. És azt a szüleimtől kaptam. – Szép – kortyolja Mrs. de Villiers somolyogva a pezsgőjét. – Ugye? – Na tessék – mutat Monsieur de Villiers a képernyőre. –Látod? Holnap havazni fog. – Ne aggódj, nincs semmi baj – mondja a felesége. – Nem kell elmennünk sehova. Nagyon kényelmesen megleszünk itt.

Atyaég. Hát tényleg igaz. Egész nap itt leszünk összezárva, én főzöm a vacsorát (remélhetőleg Luke segítségével), a szülei meg… istenem. Fogalmam sincs. Mit fognak a szülei addig csinálni? Nézik a Macy's hálaadási parádéját? Vagy a rögbimeccset? Valahogy nem úgy ismerem őket, mint akiket érdekel a parádé meg a rögbi. Ami azt jelenti, hogy csak itt fognak ülni a lakásban. Egész nap. És szép lassan kiszívják a lelkemet a jó szándékú, de alapvetően szúrós megjegyzéseikkel… Igazán meg kellene fontolnod a jogi asszisztensi pályát, Lizzie. Sokkal többet keresnél vele, mint egyszerű recepciósként. Micsoda? Okleveles esküvőiruha-szakértő? Sosem hallottam még efféle karrierről. Igaz ugyan, hogy csodát műveltél az unokahúgom menyasszonyi ruhájával, de miféle hivatás ez egy egyetemi diplomás embernek? Vagyis, igazából ez nem a varrónő kicsit megszépített változata? Nem aggaszt, hogy erre pazarolod azt a pénzt, amit a szüleid a taníttatásodba fektettek? Nem! Mert ingyen tanultam! Mert az apám annak az egyetemnek dolgozik, ahova jártam, és ingyenes oktatás jár a családjának! Istenkém. Miért van az, hogy Franciaországban olyan jól kijöttünk egymással, most meg semmi mondanivalónk nincs? Tudom, miért. Mert azt hitték, hogy csak Luke nyári kalandja vagyok. Most már látják, hogy ez több annál, és nem örülnek neki. Tuti, hogy ez van. Le merném fogadni. – Biztos megéheztek a hosszú repülés alatt – ugrom föl, mert eltökélem, hogy nem fogok bedepizni. – Készítek valami ennivalót. – Nem, nem – szól közbe Monsieur de Villiers. – Elviszünk titeket Jean-Luckel vacsorázni. Már asztalt is foglaltunk. Ugye, Bibi? – Igen – helyesel Mrs. de Villiers. – A Nobuba megyünk. Tudod, mennyire szereti Jean-Luc a szusit. Úgy gondoltuk, ez majd felvidítja az után a sok tanulás után. – Értem – felelem leverten. Leverten, mert bármit megtennék, hogy ne kelljen velük maradnom a szobában. – De, ö… pont az előbb vásároltam. Vettem sajtokat. Legalább azt kiteszem, hogy falatozzanak, amíg Luke hazaér, és elindulhatunk az étterembe… – Miartunk igazán ne fáradj – legyint elutasítóan Monsieur de Villiers. – Készítünk mi magunknak harapnivalót. Jaj, istenem. Még azt sem engedik, hogy én legyek a háziasszony. Ami valahol érthető, hiszen ez nem is az én lakásom. De akkor is. Ezt nem kellene az orrom alá dörgölniük. A telefon csörgése kizökkent durcás mélázásomból. Nem a mobilom szól – a vonalas telefon, amelyik Bibi de Villiers nevén van regisztrálva. Amelyiket egyetlen ember hívta csupán, mióta beköltöztem. A férfi, aki azokat a csalódott hangú üzeneteket hagyja Bibinek. Amikről azóta se szóltam Luke-nak. Sem a mamájának. – Alighanem önt keresik – mondom neki. – Luke-kal mi nem használjuk a vonalasát. Csak a mobilunkat. Mrs. de Villiers-t kellemesen meglepi a hír. – Vajon ki lehet az? – szól, majd fölkel, és a telefonhoz megy. – Nem szóltam róla senkinek, hogy New Yorkba jövök. Szerettem volna zavartalanul vásárolgatni. Tudod, hogy van ez. Ami azt illeti, pontosan tudom. Nincs idegesítőbb, mint ha a barátok ebédelni hívnak, amikor vásárlásra szántad az egész hétvégét. – Halló? – szól bele a telefonkagylóba, miután kivette a jobb füléből a csiptetős fülbevalót. És én még azt hittem, az én anyám az utolsó kilyukasztatlan fülű nő a földön. Ösztönösen megérzem, hogy a telefonáló A Pasas, Aki Folyton Üzeneteket Hagy. Leolvasom a kellemes meglepetést Mrs. de Villiers gyönyörű arcáról. Ezenkívül észreveszem, hogy gyors, aggodalmas pillantást vet a férje felé, miközben azt búgja:

– Ó, drágám, milyen kedves, hogy hívsz! Valóban? Nem, nem voltam itt. Nem, Franciaországban, utána pedig Houstonban. Hát persze hogy Guillaume-mal, te csacsi. Hmmm. Szóval A Pasi, Aki Folyton Üzeneteket Hagy tudja, hogy Bibi férjnél van. Hova gondolok? Még szép, hogy tudja. Éppen ezért hívja a magánvonalán. Azta. Nem hiszem el, hogy Luke mamája megcsalja a férjét. Vagy csak megcsalta. Ami nem is feltétlenül számított megcsalásnak, mert már külön éltek, és válófélben voltak. Csak néhány hónapja békültek újra ki, a nyáron… nekem köszönhetően. A kérdés az, hogy most, hogy a nyár végeztével az élet visszazökkent a rendes kerékvágásba – már amennyiben lehet szó ilyesmiről, ha az embernek három otthona van, amiből az egyik egy franciaországi kastély, a másik egy houstoni kúria, a harmadik meg egy manhattani luxuslakás az Ötödik sugárúton –, vajon kitart-e ez a megújult szerelem. – Pénteken? Jaj, drágám, boldog lennék, de azt a napot vásárlásra szántam. Igen, egész nap. Hát, végül is megoldható. Ó, te aztán kitartó vagy. Dehogy, nagyra becsülöm, ha egy férfi kitartó. Rendben. Legyen akkor péntek. Viszlát! Na ja. Talán mégsem. Mrs. de Villiers lerakja a telefont, és visszacsípteti a fülbevalóját. Elégedett mosoly ül az arcán. – Ki volt az, chériel – kérdezi Luke apja. – A, senki – feleli Mrs. de Villiers könnyedén. Túl könnyedén. Abban a pillanatban meghallom, ahogy Luke kulcsa fordul a zárban. És kis híján összerogyok a megkönnyebbüléstől. – Már itt vagytok? – kiált fel Luke, amikor belépve megpillantja a szüleit. – Hamarabb érkeztetek. – A – csillan föl Monsieur de Villiers szeme. – Hát itt van? –Jean-Luc! – tárja ki Mrs. de Villiers a karját. – Gyere, adj egy csókot anyádnak! Luke átmegy a nappalin, hogy megölelje az anyját, aztán az apjának is ad két puszit. Végül hozzám lép, engem is megcsókol (de nem az arcomon, hanem a számon) és a fülembe súgja: – Bocs, hogy késtem. Beragadt a metró. Miről maradtam le? Történt valami, amiről tudnom kéne? – O… – hümmögök – nincs semmi különös. Mert mégis mit kéne mondanom? A szüleid nem hagyják, hogy nassolnivalót készítsek nekik, azt gondolják, hogy nem vagyok elég jó hozzád, a holnapi vacsora kész katasztrófa lesz, és mellesleg úgy fest, hogy az anyukádnak viszonya van? Persze, nagy a szám – de fejlődöm.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza És mi van a fejdísszel? Bőven akad választék, amikor az esküvői fejdíszek között kell dönteni. Míg egyes menyasszonyok inkább szabadon hagyják a fejüket, mások fátylat, virágkoszorút vagy diadémot választanak – néha akár mindhármat egyszerre! Ahány menyasszony, annyi fejdísz-variáció. Íme néhány a kedvenceim közül:

A koszorú: Mi sem illik jobban egy menyasszonyhoz, mint a virág… és egy friss fehér rózsabimbókoszorú sosem megy ki a divatból.

A diadém: Többé nem a királyi család lányainak fönntartott viselet! Rengeteg menyasszony illeszt a fátyla tetejébe ragyogó gyémánt-(vagy kristály-) diadémot.

A szalag: A vékony szalagtól a szélesebb és díszes hajpántig bármi lehet az, ami a hajat és a fátylat a helyén tartja.

A kontyszalag: Körkörös szalag, amely a menyasszony kontyát fogja át, ahonnan a fátyol aláomlik.

A korona: Minek fognád vissza magad? Ha a diadém bejön, miért ne választhatnál nagyobbat és jobbat?

A hajháló: A nagymamádnak bevált. A hajháló egy elegáns háló, amit a fejed hátulján kell rögzíteni, és általában az egész hajat beburkolja.

A Júlia sapka: Ilyet viselt Júlia is a híres drámában – kerek kis fejfedőt, ami szorosan Illeszkedik a fej tetejéhez, és általában apró gyöngyök díszítik. És végül természetesen az örök kedvenc:

CowgirI kalap: A western menyasszonyok élnek-halnak ezért a darabért!

Hogy melyik áll neked a legjobban? A legjobb móka, ha fölpróbálod mind! Lizzie Nichols Design

15 A puritánok szerint a pokol az a hely, ahol senki nem ütheti bele az orrát a másik dolgába. Wendell Phillips (1811-1844), amerikai abolicionisfa Egy óra kell még a pulykának, amíg elkészül, és azt hiszem, a helyzet magaslatán állok. Komolyan mondom. Először is, Mrs. Erickson beavatott egy kis New York-i titokba – előfőzött pulyka, egy közeli húspiacról. Semmi más dolgod nincs vele, miután kiszállítják, mint berakni a sütőbe, aztán néha meglocsolni a szaftjával… és pontosan úgy néz ki (és olyan az illata), mintha egész nap ezen robotoltál volna. És tök egyszerű volt beetetni a de Villiers-kkel – beleértve Luke-ot is –, hogy pontosan ez történt. Annyi volt az egész, hogy korábban kellett fölkelnem náluk – ami nem nehéz, mert mindhárman úgy alszanak, mint a bunda –, aztán leosontam Mrs. Ericksonhoz. Az ő lakására szállíttattam a pulykámat, és megígérte, hogy elrakja, amíg érte nem megyek. A pulyka – meg a vele járó aprólék, ami a szafthoz kell – birtokában visszaspuriztam Mrs. de Villiers lakásába, és megszabadultam az árulkodó csomagolástól. Kiváló. Nem sokkal később Luke is fölkelt, és elkezdte összeütni a rá váró körítést – fokhagymával kisütött hagyma és kelbimbó –, Mrs. de Villiers pedig mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy közreműködik az édeskrumpü-köret elkészítésében. (Szerencsére a pillecukor-pehelyről lemondott. Én egyébként imádom, de Chaz és Shari már így is három különböző' pitét hoznak, mert én a sütőtököst szeretem, Chaz az epres-rebarbarásat, Shari meg a pekándiósat, és édességből ez már kicsit sok.) Monsieur de Villiers hozzájárulása abból állt, hogy a boraival piszmogott, és szépen sorrendbe rakta őket aszerint, hogy melyiket mikor kell elfogyasztanunk. Összességében tehát minden nagyjából terv szerint halad. A vendégek is kezdenek befutni: Tiffany – aki abban a testhez álló szarvasbőr egyrészesben tündököl, amiben Roberta egyszer hazaküldte az irodából, hogy öltözzön át – oldalán Raoullal érkezett, akiről kiderült, hogy egy meglepően jó fej és rendkívül udvarias, harmincéves pasi, és hozott egy üveggel abból az új vörösborból, amiért Monsieur de Villiers annyira lelkesedik. Úgy tűnik, ő maga is afféle borszakértő – habár az argentin verzió. így aztán a két borász azonnal csevegni is kezd a szőlőkről meg a termőtalajról, mialatt Mrs. de Villiers megteríti az asztalt, csinos kis legyezőket formálva a textilszalvétákból, és az ezüst evőeszközkészlet mindhárom villafajtáját felhasználva, amiket gondosan egymás mellé helyez… lehetséges, hogy a Bloody Maryknek köszönhetően, amit Luke mindenáron ki akart keverni a szülei számára – és azóta állandóan újra is tölti – már reggeltől kezdve. („Különben – kérdezte tőlem fojtott hangon – hogy bírnánk egymást eny-nyien elviselni egy ilyen kis helyen?”) Nem mintha a szülei panaszkodnának. Amióta elpakoltam a varrógépet, Luke mamája csupa derű. Bár lehet, hogy az is közrejátszik, hogy Luke odafigyel, és többet nem hagy minket egyedül. Ami részemről oké. Holnap úgyis dolgozom (az ügyvédeknek a hálaadás utáni péntek talán fizetett szabadság, de a recepciósnak semmiképp), úgyhogy Luke-ra hárul a szülei szórakoztatásának feladata. A mamájának persze valaki mással van találkozója (amit mindenki elől elhallgatott). Luke pedig a papájával múzeumokba akar menni…

…én is csatlakozom majd hozzájuk szombaton, azután pedig elmegyünk életem első Broadway előadására – Mrs. de Villiers-nek van négy jegye a Spamalotxa. Szerencsére vasárnap hazautaznak, mert azt hiszem, addigra kicsit elegem lesz abból, hogy egy kis lakáson osztozzak a barátom szüleivel. Tiffanyn viszont úgy veszem észre, hogy egészen odavan a de Villiers-kért… valósággal csüng rajtuk. Minduntalan odaoldalog hozzám a konyhában, ahol megjátszom, hogy a pulykával fáradozom, és olyanokat kérdez suttogva, hogy „És… ez a bácsi… ő tényleg igazi herceg?” Elátkozom a napot, amikor kifecsegtem ezt a nemesi címügyet Tiffanynek. Komolyan, nem értem, hová tettem az eszem. Bizalmas dologba beavatni Tiffanyt körülbelül olyan, mintha egy papagájnak beszélnél. Csak a hülye hiszi, hogy nem kotyogja ki. – Hát… ja – felelem, a pulykát locsolva. – De tudod, mondtam már. A franciák nem ismerik el a korábbi uralkodó réteget, vagy mit. És, egyébként is, vagy ezer ilyen herceg van. Vagy talán inkább grófnak kéne őket nevezni. Tiffany szokása szerint oda se bagózik a válaszomra. – Szóval akkor Luke is herceg. – A konyhapult fölött méregeti Luke-ot, aki az előételt rendezgeti tálakra (rákkoktél és zöldségszeletek) a dohányzóasztalon, a kanapé mellett, ahol az apja élénk bor-társalgást folytat Raoullal. – Te aztán jó pasit fogtál ki magadnak. Most már kezdek mérges lenni. Nem csak azért, mert mindjárt öt óra, és Chaznek meg Sharinak semmi híre,pedig négyre hívtam őket. Ami annyira még nem meglepő, főleg, hogy odakint havazik, és New Yorkban a legkisebb hóesés is megbénítja a forgalmat… kiváltképp, ha amúgy is mindenki szabadságon van. De akkor sem vall Sharira, hogy ne telefonáljon. Vagy hogy itt hagyjon a szorult helyzetben a (remélhetőleg) leendő anyósomékkal, a legjobb barátnőm szórakoztató társasága nélkül. Bár Tiffanyn is lehet stórakozni. Csak épp ő nem direkt csinálja. – De nem ezért szeretem – súgom vissza. – Ezt te is tudod. – Aha – ásít Tiffany. – Persze, persze. Amiatt az orvosos dolog miatt, mert kisgyerekek életét fogja megmenteni. Bla bla bla. – Hát, nem csak amiatt – felelek. – De igen, részben ezért. Meg a miatt az apróság miatt, hogy ő a földkerekség legjobb pasija. – Ja – feleli unottan Tiffany, és elvesz egy sajtrudat a kosárból, amit a pultra készítettem, hogy mehessen az asztalra, amint Shari és Chaz megérkeznek… bármikor legyen is az. – De tudod, így, az orvosok már alig keresnek valamit. Az új egészségbiztosítók miatt. Kivéve persze a plasztikai sebészeket. – Igen – mondom egyre bosszúsabban –, de Luke nem azért akar orvos lenni, hogy sokat keressen. Azelőtt befektetési bankár volt. De otthagyta az állását, mert rájött, hogy az emberéletek megmentése fontosabb a pénznél. Tiffany hangosan csócsálja a sajtrudat. – Az attól függ, kinek az élete – vélekedik. – Mert szerintem van, akinek az élete így többet ér, mint másoké. Csak úgy mondom. – Hát – erre nem tudok mit felelni. – Végül is nem számít, hogy Luke mennyit fog keresni. Mivel úgy tervezem, hogy én eleget keresek majd mindkettőnknek – jelentem ki. Tiffany erre kivételesen érdeklődő arccal néz rám. – Télleg? És mivel? – Menyasszonyiruha-tervezéssel – magyarázom. – Tudod. – Segítene, ha néha odafigyelne arra, amit mondok. – Vagyis pontosabban átalakítással és restaurálással. Tiffany nagy szemeket mereszt. – Ugy érted, mint Vera Wang? – Valahogy úgy – felelem. Kétlem, hogy érdemes lenne magyarázkodni. – Nem is tudtam, hogy divattervezést tanultál – közli Tiffany.

– Nem is – helyesbítek. – De divattörténet szakra jártam a Michigani Egyetemen. Tiffany horkant egyet. – Ja, bocs. Ez mindent megmagyaráz. Ádázul pillantok rá. Csakis azért hívtam meg, hogy segítsek rajta. Erre meg itt sérteget a saját házamban. Vagyis a barátom anyjának a saját házában. Ám mielőtt bármit is felelhetnék, félbeszakítják a társalgásunkat… és sajnálatos módon nem Chaz és Shari érkezése miatt. – Végeztünk a Bloody Marykkel – kukkant be a konyhapult fölött Monsieur de Villiers. Kezében ott a borosüveg, amit Raoul hozott. – Ez itt egy üveg az idény legelső vörösborából. Egyszerűen muszáj megkóstolnotok. Sajnálom, hogy a barátaid még nem értek ide, de ez szükségállapot! Borszükség-állapot! Mindenkinek innia kell! – Ez fenségesen hangzik, Monsieur de Villiers – szólok, és elveszem a pohár bort, amit nekem töltött. – Köszönöm. Tiffany is elfogad egy pohárral, és amikor Luke papája odébb áll, nevetve megállapítja: – Milyen cuki. – Ugye? – bólintok, és az öregúr után nézek, a tengerészkék sportkardigánjában meg a pöttyös ascot nyakkendőjében. – Szerintem is. – Hogy képes Bibi de Villiers megcsalni őt? Ez egyszerűen olyan… szívtelenség. És valahogy egyáltalán nem is vall rá. Igaz persze, hogy nagyon divatos, és láthatólag sportot űz abból, hogy elhitesse az emberekkel, nem érdekli más, csak a legújabb Fendi táska és exkluzív Marc Jacobs kollekció. De én láttam azt a gyengéd tekintetet, ami az arcára kiült, amikor a Renoirt megemlítettem. Szereti azt a festményt – és nemcsak amiatt, aki neki ajándékozta, hanem magát a képet is. Márpedig aki ennyire szeret egy festményt, az nem lehet sekélyes. Legalábbis szerintem. De ha egyszer ilyen, akkor meg miért beszél meg találkozót a szeretőjével (ha ugyan a szeretője a Telefonos Fickó) a férje háta mögött, akivel pont nemrég jöttek újra össze? Persze én nem fogok egy szót se szólni az egészről. Amikor Luke hazaért a suliból szerda este, és a mamája, miután üdvözölték egymást, megkérdezte: – Kicsim, érkezett üzenet a rögzítőmre? Egy ismerősöm azt mondja, többet is hagyott… Luke csak vállat vont, és így felelt: – En sosem kaptam üzenetet a részedre. És te, Lizzie? Volt anyukámnak bármilyen üzenete, amikor hazajöttél? Annyira zavarba jöttem, hogy kis híján lenyeltem a nyelvemet. – Üzenet? Mármint a rögzítőn? – Időt akartam nyerni, de végül csak annyit értem el vele, hogy Luke mamája még sötétebbnek nézett, mint azelőtt. – Többnyire ott szoktak üzenetet hagyni – felelte, de nem kifejezetten undokul. Szuper. Szóval tényleg hülyének néz. – Ö… – nyökögtem, még mindig az időt húzva. – Izé… – Ez csodás. A dadogás biztos sokat segít. Aztán nagy nehezen bekapcsolt végre a beszélőkém… és egyszer az életben még jól is tette. – Fiát az volt – magyaráztam –, hogy néha, amikor hazaértem, villogott a lámpa, de amikor benyomtam a lejátszást, nem volt semmi a szalagon. Lehet, hogy elromlott a rögzítő, vagy valami. Végtelen megkönnyebbülésemre Mrs. de Villiers bólintott, és így szólt: – Igen, igen, az lehetséges. Elég régi már. Meg aztán, talán eljött már az ideje, hogy erőt vegyek a technofó-biámon, és előfizessek a hangpostára. Föl kell írnom ezt is a bevásárlólistámra. Remek. Most Luke anyukája előfizet valami hangpostacsomagra, csak mert elhitettem vele, hogy baj van az egyébként tökéletesen működő üzenetrögzítőjével.

De hát mit kellett volna mondanom? Ja, igen, Mrs. de Villiers, kereste önt egy szexi francia kiejtésű férfi, és több üzenetet is hagyott, deletöröltem őket, mert azt gondoltam, biztos a szeretője, és azt akartam, hogy együtt maradjon a férjével? Na persze. Ettől aztán tökre megszeretnének Luke szülei. – Na, hogy ízlik a bor? – dugja be a fejét a pultablakon Raoul, Tiffanyhez és hozzám intézve a kérdést. Raoul kreo-losan jóképű, de nem az a kifogásolhatóan helyes fajta, akire Shari azt mondaná, hogy „szépfiú”. Könnyed mosolya van, és a nyitott inggallérja alól sűrű szőr kandikál ki… pedig csak a legfelső gombja van nyitva. – Nagyon finom – válaszolok. – Imádom – hajol át Tiffany a pult fölött, hogy megcsókolja, és közben úgyszólván beletérdel az áfonyamártásomba. – És téged is imádlak… Ezek ketten gügyögnek egymásnak, én pedig igyekszem nem elhányni magam, amikor megszólal a kaputelefon. – A – hallom Luke hangját. – Ezek biztos ők lesznek. –Fölveszi a hallgatót, és megkéri Garlost, engedje fel Sharié-kat. Na végre. Épp itt az ideje. A pulykámat már a kiszáradás veszélye fenyegette. Különben mennyi ideig lehet melegíteni a baromfit? Főleg, ha azt a baromfit egyszer már megfőzte valaki – vagy hogy is csinálják az előfőzött pulykát? Kihúzom a tepsit a sütőből, és megkönnyebbülve látom, hogy a madár bőre sötét arany, nem pedig fekete, amitől már-már kezdtem tartani, aztán hagyom, hogy a saját levében rotyogjon még egy kicsit, ahogy a kis kézikönyv, amit a csomaghoz adtak, javasolta, na meg Mrs. Erickson, aki a hetven évével már tud egyet-mást a jó pulykáról. Csöngetnek az ajtón, és Luke megy, hogy kinyissa. – Chaz! – kiált boldogan. – Mi tartott ennyi i.. .hé, Sharit hol hagytad? – Most nem akarok erről beszélni – Chaz próbálja halkra fogni a szavát, de így is hallom, amit mond. – Hello, Mr. és Mrs. de Villiers! Rég nem láttuk egymást. Jó színben vannak. Tiffany lehuppan a konyaasztalról, és a karcsú testével (tutira veszem, hogy nincs rajta alakformáló a bőrszerkója alatt) kihajol az ajtón, hogy szemügyre vegye Chazt. – Hé! – szól csalódottan. – Nem úgy volt, hogy a barátnőd is jön vele? Az a csaj, akiről folyton beszélsz? Shari. O hol van? Kikukkantok a konyha ajtaján, és látom, ahogy Chaz átad két doboz pitét Luke-nak. A bejárati ajtó csukva van. Shari pedig sehol. – Szia! – jövök elő a konyhából mosolyogva. – Hol van… – Ne kérdezz semmit! – tátogja Luke, miközben magával hozza a sütisdobozokat. Aztán hallhatóan hozzáteszi – Nézd, Lizzie, Chaz egész nap nekünk sütött: kétféle pitét is hozott. Egy epres-rebarbarásat, és a kedvencedet: sütőtököset. Shari nem érzi jól magát, úgyhogy nem tudott eljönni. De annyival is több jut nekünk, nem igaz? Elment az esze? Közli velem, hogy a legjobb barátnőm nem jön el a hálaadási vacsorára, mert nem érzi jól magát, és még csak kérdeznem se szabad? – De mégis mi baja? – tudakolom Chaztől, aki egyenest a rögtönzött bárhoz siet, amit Monsieur de Villiers állított föl, a felesége antik zsúrkocsiját használva, és tölt magának egy whiskyt, amit azonnal le is küld, aztán már tölti is a következőt. – Influenzás? Most járvány van. A hasa vagy a feje? Szerinted örülne, ha fölhívnám? – Ha föl akarod hívni – felel a whiskytől (és talán valami mástól) rekedtes hangon Chaz –, akkor a mobiljával próbálkozz. Ugyanis nincs otthon. – Nincs otthon? Ha egyszer beteg? De hát… – a szemem tágra nyílik a csodálkozástól… aztán halkan, hogy a de Villiers-k, Tiffany és Raoul meg ne hallják, megkérdezem: – Uramisten, csak nem ment be ma is az irodába? Bement dolgozni, amikor beteg, és ráadásul ünnepnap van? Chaz, ez teljesen megbolondult? – Az nagyon könnyen lehet – feleli Chaz. – De nem az irodába ment.

– Hát akkor meg hol van? Semmit sem értek… – Én sem – biztosít Chaz, és elindul a harmadik whiskyért. – Ezt elhiheted. – Charles! – kiált föl Monsieur de Villiers, akinek csak most esik le, hogy Chaz rájár az italokra, és nem a Raoul-féle bort választja. – Meg kell kóstolnod a bort, amit ez a fiatalember hozott nekünk! Az első idei vörösbor! Azt hiszem, ez még a whiskynél is jobban fog neked ízleni! – Erősen kétlem – feleli Chaz, de az ital hatása mintha máris oldotta volna a hangulatát egy kicsit. – Hogy van mostanában, Guillaume? Jól áll magának ez a kravátli. Így hívják az ilyet? Kravátli? Vagy ez az ascot? – Hát, nem is tudom – vallja be Monsieur de Vdliers. –De nem is fontos. Viszont ezt egyszerűen meg kell kóstolnod… Azzal odébb tereli Chazt, mielőtt kiszedhetnék belőle még valamit. – Szóval a barátnőd beteg lett? – somfordál oda Tiffany, és az orrom elé dugja a homorú hasát. – Hát ez kár. Szerettem volna találkozni vele. Figyu, és mi van ezekkel a festményekkel a falon? Igaziak, vagy mi? – Megbocsátanál egy percre? – kérdezem Tiffanytől. –Még ellenőriznem kell a… ö… a pulykát. Tiffany vállat von. – Tőlem! Hé, Raoul, nem mondod el nekik azt a sztorit, amikor volt egy versenylovad? Besietek a konyhába, ahol Luke igyekszik helyet találni a sütisdobozoknak – ami nem könnyű feladat, tekintettel a tömérdek ennivalóra, ami alatt a gránitpultok is már-már összeroskadnak. – Szóval neked mit mondott? – suttogom a fülébe lábujjhegyre állva. – Úgy értem, Chaz Shariról. Amikor megjött. Luke megrázza a fejét. – Csak azt, hogy nem akar róla beszélni. Szerintem ezt úgy értette… hogy nem akar róla beszélni. – De hát muszáj róla beszélni! – méltatlankodom. – Hogy képzeli, hogy csak úgy beállít ide a legjobb barátnőm nélkül, és azt se mondja meg, hol van? Még jó, hogy tudni akarom. Mégis mit gondol? – Hát, már úgyis megkérdezted – mutat rá Luke. – És mit mondott? – Azt, hogy beteg. De nincs otthon, és az irodában sem. De ez tök értelmetlen. Hol másutt lehetne? Most rögtön fölhívom. – Lizzie – Luke csüggedt pillantást vet a halomnyi ételre, aminek egy része még mindig a tűzhelyen rotyog. Aztán megint rám néz. De lehet valami a tekintetemben, ami meggyőzi, hogy engedjen, mert végül vállat vonva csak ennyit mond – Hívd. Én elkezdem addig az asztalra hordani az ételt. Sietve megcsókolom, aztán odaszaladok a telefonomhoz, ami épp töltődik (hazatelefonáltam a szüleimnek boldog hálaadást kívánni, és teljesen lemerült tőle az aksim, mivel ragaszkodtak hozzá, hogy beszéljek mindkét nővéremmel, az ő valamennyi gyerekükkel, és még a nagyival is, aki nem is akart velem beszélni, mert ott kellett hagynia miattam a Kési Alatt aktuális epizódját – „hogy az a dr. Troy milyen egy jó pasi!” –, amit addig nézett, amíg a Quinn doktornő elkezdődik). – Azonnal jövök – szólok oda a vendégeinknek –, csak leszaladok a boltba egy kis, ö… tejszínért! Mrs. de Villiers, Luke-on és rajtam kívül az egyetlen jelenlévő, aki tisztában van vele, hogy több mérföldes körzetben nincs egy bolt se, ami hálaadáskor tejszínt árusítana, riadtan pillant rám. – Biztos, hogy ennyire fontos? – tudakolja. – Hát, ha akarunk tejszínhabot a sütőtökös pitéhez, akkor igen! – kiabálom.

Azzal kisurranok az ajtón. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy kabát nélkül jöttem el. Vagy ha már itt tartunk, pénztárca nélkül. A tűzlépcső ajtajához érve rögtön tárcsázni kezdek. A lépcsőházban hideg van… de legalább egyedül lehetek. És kivételesen a térerő is kiváló. Shari a második kicsengésre fölveszi. – Most nem akarok erről beszélni – szól bele a telefonba. A híváskijelzőből tudta, hogy én vagyok. – Élvezd az ünnepi vacsorát. Majd holnap elmondom. – Na nem, Shari – tiltakozom. – Most mondod el. Hol vagy egyáltalán? – Minden oké – feleli. – Patnél vagyok. – Patnél? A főnöködnél? Mit keresel te ott? Itt lenne a helyed. Figyelj, Shari, tudom, hogy összevesztetek Chazzel, de nem hagyhatsz csak úgy egyedül ezekkel. Tiffanyn egy-részes, testhez álló BŐRSZERKÓ van! Amin van egy cipzár a nyakától az öléig. Ezt egyszerűen nem teheted meg velem. Shari elneveti magát. – Sajnálom, Lizzie – mondja. – De kénytelen leszel helyt állni egyedül. Most nem megyek el innen. – Ne csináld már! – Tudom, hogy könyörgök, de nem érdekel. – Mindig veszekedtek valamin, de úgyis kibékültök. – Ez most nem veszekedés – közli Shari. – Figyelj, Lizzie, mi itt épp a vacsora kellős közepén vagyunk. Tényleg sajnálom. Majd holnap fölhívlak, és mindent elmondok, jó? – Shari, ne legyél már ilyen! Mégis mit követett el már megint? Látom rajta, hogy nagyon le van sújtva. Már három whiskyt leküldött, pedig épphogy csak ideért. Igazán… – Lizzie – Shari hangja most valahogy máshogy cseng. Nem szomorúan. Nem is vidáman. Csak máshogy. – Figyelj. Nem jövök át. Nem akartam elmondani, nehogy kiborulj… Nem akarom elrontani az ünneplést. De Chazzel most nem összevesztünk. Szakítottunk. És elköltöztem.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Találd meg a tökéletes mhát a koszorúslányaidnak… Tudom, most mire gondolsz. Azokra a förtelmes ruhákra, amiket a nővéreid és a barátnőid erőltettek rád az ő esküvőjükön, és már alig várod, hogy bosszút állhass rajtuk valami hasonlóan visszataszító kreálmánnyal. Ma, akkor most állj le. Mert itt az alkalom, hogy te légy az okosabb… és hogy szert tegyél némi pozitív menyasszonyi karmára (amire, lássuk be, mindannyiunknak szüksége van). Lehetetlenség olyan ruhát találni, ami mindenkinek jól áll – kivéve természetesen, ha a koszorúslányaid mind a Victoria's Secret modelljei (de még akkor is lesz nézeteltérés az anyag és a szín miatt. Még a címlaplányoknak sem áll jól minden szín). De itt van néhány tipp, amivel megkönnyítheted koszorúslányaid életét: Olyan ruhát válassz, ami jól áll a csapat legkevésbé előnyös alakú tagjának, ha a negyvennégyes méretű unokahúgod jól néz ki benne, akkor az a harminchatos méretű lakótársadon is jól fog állni. Vagy – és tudom, hogy ez meredekül hangzik – válassz egy színt, amiről tudod, hogy mindegyiküknek jól fog állni (a fekete például szinte mindenkin előnyös), és hagyd, hogy maguk válasszanak ruhát. Igaz, hogy így nem lesznek majd egyformák. De hát nem egyformák belül sem. És amúgy is ezt szereted bennük, nem pedig a külsejüket. Ma mindenképp ragaszkodsz hozzá, hogy egyforma ruhájuk legyen, olyat, válassz, amit ki tudnak fizetni, vagy pedig te álld a költségeket. Igen, tudom – ők is kifizettették veled a te ruhádat, amikor az ő koszorúslányuk voltál, miért fizetnél akkor most az övékért? De mi most JOBBAK vagyunk náluk, emlékszel? Nem ajánlatos elvárni a barátnőidtől és a rokonaidtól, hogy kiadjanak háromszáz dollárt vagy annál is többet egy olyan ruhára, amit soha többet nem fognak hordani (NE IS ámítsd magad, hogy fogják. Hagyj fel az ábrándokkal, NEM FOGJÁK). Olyan ruhát válassz tehát, amit gond nélkül ki tud mindenki fizetni – vagy te magad fedezd a költségeket. Átalakítás, átalakítás, átalakítás. Egy jó varrónő bármilyen méretproblémát ki tud javítani. Alkalmazz hát egyet! És gondoskodj róla, hogy a koszorúslányaid idejében elmenjenek hozzá ruhapróbára, nehogy kifussatok az időből az igazításokkal. Az esküvőd örömteli esemény. Sok menyasszony utólag mégis ennek az ellenkezőjére emlékszik, és ennek az az oka, hogy végig csak a saját érzéseikkel törődnek, és nem hajlandóak máshoz alkalmazkodni. TE NE LEGYÉL ILYEN MENYASSZONY! A koszorúslányaid hálásak lesznek érte. Lizzie Nichols Design™

16 Amit nem lát a szemed, ne tanúsítsa a szád. Zsidó közmondás Nem egy konkrét dolog volt – magyarázza Shari a gyöngytea-szünetben, a munkahelye közelében, egy bizonyos Village Teaházban. Én a Honey's-ba akartam volna menni. De Shari azt állítja, hogy kinőtt a késdobálókból. Amit, mondjuk, meg is tudok érteni. De valahogy' én szívesebben ülök piros műanyag bódéban, mint bársony díszpárnán, a földön. És inkább iszom light kólát, mint gyógyteát, aminek tapióka van az alján. Márpedig a Village Teaházban nincs light kóla. Már megkérdeztem. Kizárólag „természetes” alapanyagú italt szolgálnak fel. Ja, mert a tapióka olyan természetes. – Egyszerűen csak… eltávolodtunk egymástól – folytatja Shari, a vállát vonogatva. Még mindig képtelen vagyok megemészteni ezt. Mármint, hogy Shari és Chaz szakítottak. És Shari elköltözött… meg hogy kihagyta a hálaadási vacsorámat, ami, nem akarok ugyan dicsekedni, de eléggé rohadt jól sikerült. Kivétel talán az a rész, amikor Mrs. de Villiers kitalálta, hogy vacsora után activityzzünk, és az őbelőle, Luke-ból és Tiffanyből álló csapat laposra verte a mi csapatunkat, amiben rajtam kívül a pocsolyarészeg Chaz szerepelt, meg Monsieur de Villiers és Raoul, akik még a játékszabályt se fogták föl. Nem mintha nem tudnék veszíteni, vagy ilyesmi. Csak utálom az ilyen uncsi társasjátékokat. Ja, meg az a másik rész, amikor ma reggel be kellett vonszolnom magam dolgozni a Pendergast, Loughlin és Flynn irodába, holott egész nap alig telefonált valaki, és én voltam ott majdnem az egyetlen, leszámítva néhány beosztott munkatársat. Meg persze Tiffanyt, aki másnaposan jelent meg (szokás szerint), és azt állította, hogy távozás után Raoullal még elmentek bulizni, és „totál eláztak”, annyit ittak a Butterben néhány más modellel (nem fér a fejembe, hogy tudnak ezek a lányok annyi kalóriadús koktél – mint a mojito meg a cosmo – után is vékonyak maradni). – Nem értem, hogyan távolodtatok el egymástól – csóválom a fejem –, mikor együtt laktatok. Chaz lakása még csak nem is olyan nagy. – Nem tudom – von újból vállat Shari. – Asszem, egyszerűen csak kiszerettem belőle. – A függöny volt az oka, mi? – kérdezem akaratlanul, sötét hangon. Shari csodálkozva rám mered. – Mi van? A függöny, amit te varrtál? Bólintok. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy Chaz válasszon anyagot. – Chaz ragaszkodott hozzá, hogy piros szaténanyagból varrjak nekik függönyt, amit a kínai negyedben talált egy outletben. Nem egyeztem volna bele – én tompa zsályaszín vásznat képzeltem el –, de az anyag tele volt hímezve arany kínai írásjelekkel (az eladó a boltban állította, hogy „jó szetencsét” jelentenek), ami olyan elragadóan giccses külsőt kölcsönzött neki, hogy egyet kellett értenem Chazzel, miszerint nagyon fel fogja dobni a lakást, és Shari is odalesz érte. Ám amikor átmentem hozzájuk felakasztani az elkészült függönyt, Shari csípősen megkérdezte, azon fáradozom-e, hogy átalakítsam a lakásukat Lung Cseunggá, a közeli kínai étteremmé, ahová gyerekkorunkban sokat jártunk Ann Arborban. – Nem, egyáltalán nem a függöny tehet róla – feleli Shari nevetve. – Habár az összhatás az aranyozott kanapékkal valóban hasonlít egy bordélyra. Felnyögök. – Tényleg azt hittük, hogy tetszeni fog!

– Figyelj, Lizzie. Mindegy, hogy néz ki az a lakás. Nem tudtál volna vele olyat csinálni, hogy szívesen lakjak ott. Mert nem szerettem azt az embert, aki voltam, amíg ott éltem. – Akkor végül is jól döntöttél, nem? – kérdezem. Tudom, hogy optimistán tüntetem fel a helyzetet. De Chazt any-nyira megviselte Shari kiköltözése, hogy mindent megtennék, csak hogy újra boldognak lássam… még ha Shari nem tűnik is olyan levertnek. Ami azt illeti, Shari nem nézett ki ilyen jól, mióta New Yorkba költöztünk. Kivételesen még ki is sminkelte magát. – Talán egy kis távolság segít majd rájönni, mit rontottatok el – vélekedem. – És ráébreszt, mennyire fontosak vagytok egymásnak. Mondjuk… elkezdhetnétek újból randizni! Lehet, hogy ez volt a baj. Ha együtt élsz valakivel, szép lassan leszoktok a randizásról. És ettől elvész a szerelem varázsa. – Megmondjam, mitől vész még el a szerelem varázsa? Attól, ha egy kihúzható kanapén alusztok, a barátod szüleivel a szomszéd szobában. De ezt persze megtartom magamnak. – Szóval, ha megint elkezdtek randizni – folytatom –, talán újból fellángol köztetek a szerelem, és megint összejöttök. – Lizzie, én már nem fogok visszamenni Chazhez – felel Shari, miközben nyugodtan kihúzza a teafiltert a csészéjéből, és a cseréptálkára teszi, amit direkt erre a célra kaptunk. – Azt sosem tudhatod – ellenkezem. – Lehet, hogy ha nem látod egy ideig, előbb-utóbb hiányozni fog. – Akkor majd fölhívom – mondja Shari. – Mert szeretném, ha barátok maradnánk. Chaz különleges és jópofa srác. De többé nem akarok a barátnője lenni. – A sütik miatt van? – kérdezem. – Azért, mert nem dolgozott, és egész nap nem volt semmi elfoglaltsága, csak olvasni, sütni meg takarítani, meg ilyenek? – Ami, ha engem kérdeztek, maga a mennyország. Amennyi munkával eláraszt mostanában Monsieur Henri… kitalálta, hogy gyakoroljam a redővarrást… mintha nem fejlesztettem volna már nyolcadikban tökélyre a redővarró képességemet, amikor felfedeztem, hogy a redőzés milyen jótékonyan elrejti a nem-éppen-lapos hasat. Kicsit kezdem már unni, hogy varróinast játszom Monsieur Henri Mister Miyagijához. Alig marad időm néha kiporszívózni, hogy a sütést ne is említsem. Másrészről viszont tényleg sokat tanulok. Elsősorban a kihívásról, amit két kamasz fiú nevelése jelent a huszonegyedik században. De a manhattani esküvői ruhatervező vállalkozás igazgatásáról is. – Ugyan már – felel Shari. – De ha már szó esett a munkáról, nekem lassan vissza kéne mennem. – Csak öt percet még! – kérlelem. – Nagyon aggódom érted, Shari. Mármint nem úgy, hogy nem tudsz vigyázni magadra, vagy ilyesmi, de úgy érzem, hogy az egész az én hibám. Ha veled költöztem volna össze, ahogy megbeszéltük, nem pedig Luke-kal… – Jaj, Lizzie – nevet Shari. – A szakításunknak semmi köze hozzád, hidd már el! – Cserbenhagytalak – siránkozom. – És emiatt szörnyű rosszul érzem magam. De azt hiszem, jóvá tudom tenni. Shari szívószála eléri a tapiókát a csészéje alján. – Na, ez biztos jó lesz – jegyzi meg, a kárpótlási kísérletemre. Nem a tapiókára. Bár Shari mindig is imádta az ilyen cuccokat. – De tényleg – bizonygatom. – Tudtad, hogy Henriéknak van egy üres lakásuk az üzletük fölött? Shari tovább szürcsöli a teáját. – Folytasd – szól. – Mondjuk, tudom, hogy Madame Henri havi kétezerért akarja kiadni. De annyit segítettem már eddig is nekik, hogy mostanra már teljesen rám vannak utalva. Szóval, ha megkérem őket, hogy adják ki neked kedvezményes áron, mondjuk havi másfélért, bele kell egyezniük. Egyszerűen MUSZÁJ.

– Kösz, Lizzie – feleli Shari, aztán lerakja a csészéjét és az ölébe veszi a rafia táskáját. – De már van hol laknom. – Patnél? A főnöködnél akarsz lakni? – rázom a fejemet. –Shari, ne szórakozz! És még ne mondjuk, hogy hazaviszed a munkád? – Igazából nagyon poén – világosít fel Shari. – Van egy földszinti lakása Park Slope-ban, és képzeld, még kert is van hátul, a kutyáknak… – Brooklynban?! – borulok ki. – Shari, az tök messze van? –Nem annyira. Csak pár megálló az F metróval – közli Shari. – Pont az iroda előtt tesz le. – De úgy értem, tőlem! – Szinte már üvöltök. – Soha nem foglak már látni! – Most is látsz, nem? – kérdezi. – Jó, de esténként – érvelek. – Figyelj, nem beszélhetnék legalább Henriékkal, hogy mi lenne, ha beköltöznél a fönti lakásba? Láttam, hogy milyen, és nagyon tetszett. És egész tágas is. Ahhoz képest. A másodikon van, és az alatta lévő lakást csak raktárnak használják. Munkaidő után csak te lennél az egész házban. Ja, és van egy festetlen téglafala. Tudom, hogy az az egyik kedvenced. – Lizzie, tényleg ne aggódj miattam – csillapít Shari. –Jól megvagyok, de tényleg. Tudom, a szakításunk Chazzel neked tragédiának tűnik, de hidd el, hogy nem az. Nekem nem. Egyáltalán. Én boldog vagyok, Lizzie. És egyszerre feleszmélek. Shari csakugyan boldog. A legboldogabb, mióta New Yorkba költöztünk. Sőt boldogabb, mint a főiskola óta bármikor. Tulajdonképpen a legboldogabb, amióta csak járni (vagy pontosabban szexelni) kezdett Chazzel a McCracken Hallban. – Uramisten – nyögök fel, ahogy végre leesik a valóság. – Van valaki más! Shari erre fölpillant a táskájából, amiben a pénztárcája után kotorászik. – Mi? – kérdezi furcsa hangon. – Van valaki más! – kiáltok. – Ezért vagy olyan biztos benne, hogy nem jöttök újra össze Chazzel. Mert találtál valaki mást! Shari felhagy a pénztárca keresésével, és engem bámul. – Lizzie, én… De még a Village Teaház nem-túlságosan-tiszta ablakán beszűrődő téli délutáni fényben is látom, ahogy az arcát lassan elönti a pír. – És szerelmes vagy bele! – óbégatok. – Úristen, ezt nem hiszem el! Le is feküdtél vele, ugye? Nem hiszem el, hogy lefekszel valakivel, akit nem is ismerek. Oké, ki ez a pasi? Ki vele. Minden részletet tudni akarok. Shari zavarban van. – Lizzie, figyelj, most vissza kell mennem dolgozni. – Ott találkoztál vele, mi? – makacskodom. – Az irodában. De ki az? Sosem mondtad, hogy férfi kollégád is van. Azt hittem, mindenki nő. Ki az, valami fénymásoló-szerelő, vagy mi? – Lizzie. – Shari arcáról eltűnt a pír. Most inkább valahogy sápadtnak tűnik. – Ezt nem így akartam csinálni. – De mit? – Megkeverem a tapiókát a csészém alján. Ki van zárva, hogy ezt megegyem. Maga a telítetlen szénhidrát. Várjunk csak… van a tapiókában egyáltalán szénhidrát? Mi az a tapióka tulajdonképpen? Gabona? Vagy zselé? Vagy mi? – Ugyan, Shari, alig tíz perce jöttél csak el az irodából. Senki nem hal bele, ha maradsz még öt percet. – Hát – feleli Shari – az nem olyan biztos. – Na, Shari – nógatom. – Csak ismerd be, hogy eltaláltam. Van valaki más. Valld be. Addig nem hiszem el, hogy tényleg túlléptél Chazen, amíg nem hallom a saját szádból. Shari, száját összeszorítva döfködi a tapiókát a szívószálával.

– Hát jó – szól olyan halkan, hogy a teaház különböző sarkaiban fölszerelt hangszórókból zúgó pánsípmuzsika szinte elnyomja a hangját. – Van valaki más. – Tessék? – kérdezem. – Nem hallottam. Volnál olyan kedves, és megismételnéd egy kicsit hangosabban? – Van valaki más – mondja bosszúsan Shari. – Szerelmes vagyok valaki másba. Tessék. Most elégedett vagy? – Nem – felelek. – Kérném a részleteket. – Már megmondtam – kotor bele újra a táskájába, és előhúz a pénztárcájából egy tízdollárost. – Ezt nem most akartam. – De mit? – tudakolom, és fölmarkolom a kabátomat, miközben Shari magára kapja az övét, és föltápászkodik. –Beszámolni a legjobb barátnődnek a pasiról, aki miatt épp most dobtad több év után a barátodat? Mikor lesz rá jobb alkalom? Csak úgy érdeklődöm. – Nem most – feleli, miközben kerülgeti a földre dobált párnákat, ahol a többi teázgató ül. – Nem akkor, amikor sietnem kell vissza dolgozni. – Mondd el út közben – javaslom. – Elkísérlek. Az ajtóhoz érünk, és kilépünk a hasító téli hidegbe. Egy lakókocsi elszáguld a Bleecker úton, nyomában egy sereg taxival. A járdát elárasztják a sietős vásárlótömegek, akik igyekeznek kihasználni a hálaadás utáni leárazásokat. Valahol a városban Luke-ot épp egyik múzeumból a másikba rángatja a papája, miközben Mrs. de Villiers titkos találkozóra siet a szeretőjével. De úgy fest, nem ő az egyetlen, aki titkos találkákra jár. Shari szokatlanul hallgatag úton az irodája felé. Fejét lehajtva, a lábát bámulva lépked… ami egyébként New Yorkban fontos lehet, a járdák sajnálatosan elhanyagolt állapotából kiindulva. Látom, hogy feldúlt. Engem meg feldúl, hogy feldúltam őt. – Figyu, Share – szólítom meg, mögötte baktatva. Úgy rohan, mintha üldöznék. – Ne haragudj! Nem akartam félvállról venni a dolgot. Becsszóra. Örülök neked. Ha boldog vagy, én is boldog vagyok. Shari olyan hirtelen torpan meg, hogy kis híján belesétálok. – Boldog vagyok – feleli, lepillantva rám. Ö a járdaszegélyen áll, én pedig az esőcsatornában. – Boldogabb, mint valaha. Életemben először érzem úgy, hogy van célom a világban… hogy van értelme annak, amit teszek. Segítek az embereken, akiknek szüksége van rám. És ez jó érzés. A világ legjobb érzése. – Hát – felelek – ennek igazán örülök. De azért fölengednél a járdára? Félek, hogy még elütnek. Shari lenyúl, és a karomnál fogva fölhúz maga mellé a járdára. – És igen, igazad van – vallja be. – Szerelmes vagyok. És mindent el akarok róla mondani. Mert emiatt vagyok főleg annyira boldog mostanában. – Szuper – örülök. – Akkor ki vele. – De azt se tudom, hol kezdjek hozzá – feleli Shari csillogó szemmel, és nem csak a maró hideg tehet róla, hogy könnyezik. – Hát, mit szólnál egy névhez? – Pat – feleli. – Patnek hívják a pasit, akibe szerelmes vagy? – nevetek. – De fura! A főnöködnek is ez a neve! – A lányt – javít ki Shari. – Hogy érted, hogy a lányt? – A lányt, akibe szerelmes vagyok – mondja Shari – Patnek hívják.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Mit kell tudni… A fátyol hosszáról?

Vállig é>ő-Ez a fátyol éppen súrolja – mi mást? – hát a válladat, Me feledd, minél magasabb a menyasszony, annál hosszabb fátyol kell. Ez a hossz nem ajánlatos kistermetű lányoknak.

Könyökhossz – A fátyol épphogy csak túlnyúlik a menyasszony könyökén. Minél cifrább a ruha, annál egyszerűbb fátyol illik hozzá.

Ujjhegyig érő – A fátyol vége pontosan combközépig ér. Minél hosszabb a fátyol, annál jobban eltereli a figyelmet a menyasszony hastájékáról, ezért ez a hossz kifejezetten ajánlott teltebb idomú nőknek.

Balett hossz – A balettfátyol bokáig nyúlik. (A nevét valószínűleg onnan kapta, hogy hosszú ugyan, de a menyasszonyt nem fenyegeti a botlás veszélye.)

Templom hossz – Ez a fátyol a földet súrolja, esetenként még hátrébb nyúlik, fia ennél a hossznál maradsz, mindenképp gyakorold benne a járást, a fátyolgáncsoló rémálmot elkerülendő.

17 A világon rettentően sok hazugság kering, és az a legrosszabb bennük, hogy a fele igaz. Winston Churchill (1874-1965), brit államférfi Nem bírok aludni. És nem csak azért, mert a kihúzható kanapé vékony matracán át a hátam közepébe nyomódik valami fémrúd. Vagy azért, mert hallom a barátom apjának horkolását, bár jó néhány méter és egy fal választ el tőle. Még csak nem is a közlekedés zaja miatt, ami beszűrődik az Ötödik sugárútra néző ablak dupla üvegén át. És semmi köze a hatalmas vacsorához, amit az imént fogyasztottam el a Jean Georges-ban, New York egyik legnépszerűbb ínyencéttermében, ahol egy étkezés annyiba kerül, mint húsz méter dupioni selyem… fejenként. Sőt még csak nem is amiatt, hogy a barátom anyja a hálaadás utáni vásárlókörútjáról zacskókkal megrakodva, de gyanúsan felvillanyozva és jókedvűen ért haza… főleg ahhoz képest, hogy állítólag végigverekedte magát a Berg-dorf Goodman előkarácsonyi tömegén. És tuti, hogy nem képzelődtem. A férje is egyre csak pillantgatott felé, és kérdezgette, hogy: – Mi változott meg? Csináltál magaddal valamit! A hajad lett más? Mire válaszul Bibi de Villiers „levénkecskézte” (franciául), és elhessegette magától. És még csak nem is azért, mert a barátommal két külön kontinensen ünnepeljük majd az első közös szilveszterünket, és lemaradunk a létfontosságú éjféli csókról. Nem, egyáltalán nem ezekről van szó. Ebben biztos vagyok. Tudom, hogy mi nem hagy nyugodni. Tökéletesen tisztában vagyok vele. Arról van itt szó, hogy ma délután (vagyis tulajdonképpen tegnap, hiszen már jócskán elmúlt éjfél) a legjobb barátnőm bejelentette, hogy szerelmes a főnökébe. Pontosabban a főnöknőjébe. És ezt add össze: a főnöknője viszonozza a szerelmét. Még meg is kérte, hogy költözzön hozzá. És Shari boldogan beleegyezett. Nem mintha lenne ebben bármi rossz. Például imádom Rosie O'Donnellt. Az a dokumentumfilm a meleg tengerjáró hajójáról, tisztára megríkatott. És Ellen Degeneres is egy istennő. De a legjobb barátnőm, aki mellesleg mindig is a PASIKRA bukott? És nem csak BUKOTT rájuk, de LE IS FEKÜDT velük? Sokkal több pasival, mint én, csak úgy mondom. És aki soha nem mutatott szexuális érdeklődést egyetlen nő iránt sem, amióta csak ismerem? Vagyis kivéve azt az egy esetet Briannával a koliban. De Shari akkor tökrészeg volt, és azt mondta, hogy reggel csak ott találta Briannát az ágyában, és nem emlékezett, hogyan került oda. Várjunk, lehet, hogy ez egy jel volt? Mert Brianna (na meg a pasija, ha már itt tartunk) folyton ki akart kezdeni velem. De én mindig megmondtam neki, hogy szálljon le rólam. Vajon miért nem rázta le Shari is, ahogy én? Bár meg kell hagyni, én sosem ittam annyit, mint Shari (ő megengedheti magának a fölösleges kalóriákat. Én nem). De akkor is. Várjunk csak. Shari odavolt azokért a külföldi filmekért is az Ann Arbor-i Michigan moziban. Tudjátok, azok a francia művészfilmek fiatal lányok szexuális öntudatra ébredéséről, legtöbbször egy idősebb lány pártfogásával, vagy mi. Szent ég. Ez is egy jel volt.

És most, hogy belegondolok, ott volt még az is, amikor Kathy Pennebaker – hm. Valahogy mindig Kathy Penne-bakernél lyukadunk ki, nem? – meghívott minket pizsamapartira, aztán meg kitalálta, hogy tartsunk közös habfürdőzést. Mire én azt feleltem, „0… nem nőttünk még ki a közös habfürdőzésből tizenhat évesen?” Ellenben Shari, ha jól emlékszem, követte Kathyt a szülei fürdőszobájába, amíg én odalent Szárnyak maratont néztem, amiben az akkori szerelmem, Tim Daly játszott. Istenkém. Még fel is tűnt, hogy mi lehet az a nagy csobogás. Emlékszem, még rájuk is ordítottam, hogy fogják vissza magukat, mert nem hallom, amit Tim mond Crystal Bernardnak. Jesszus. Tök égő. Szóval oké. Nem kellett volna annyira meglepődnöm. Meg persze, ha belegondolok, mennyit beszélt Shari Patről, annyira nem is meglepő a dolog. Mert hát mindenki tudta, hogy szereti. Csak azt nem tudtuk, hogy ÚGY szereti. És ugyan miért ne szeretné? Mert miután Shari elejtette a kis bombáját, én meg csak álltam ott a járdaszegélyen, tátott szájjal, mint valami bolond, Shari megragadta a kezemet, és felkurjantott: – Gyere, bemutatlak neki! Annyira le voltam döbbenve, hogy ellenkezni se bírtam. Nem mintha akartam volna. Majd' meghaltam a kíváncsiságtól, hogy láthassam ezt a valakit, aki miatt Shari szakított Chazzel, élete előző szerelmével. És igaz, hogy Pat nem egy Portia de Rossi. De egy karcsú, élénk nő a harmincas évei elején, leomló göndör, vörös hajzuhataggal, a bőre tejfehér, a mosolya sugárzó, és kék szeme vidáman tündököl. Kezet fogott velem, aztán azt mondta, már sokat hallott rólam, meg, hogy tudja, milyen váratlanul érhetett a hír, de hogy ő nagyon-nagyon szereti Sharit, és ami még fontosabb, a kutyái, Scooter és Jethro is láthatóan nagyon megszerették Sharit. Amire nem tudtam mit felelni, azon kívül, hogy egyszer szívesen találkoznék Scooterrel és Jethróval. Erre aztán Shari meg az új barátnője meghívtak magukhoz jövő hétvégére Jets meccset nézni. Esküszöm, nem tudom eldönteni, melyik a furcsább: hogy a legjobb barátnőm szerelmes egy lányba, vagy hogy újabban profi rögbit néz. Mindenesetre azt feleltem, elmegyek. Aztán Shari kikísért a lifthez. – Biztos, hogy nem vagy kiakadva? – kérdezte, amíg vártunk a lestrapált, kétszemélyes liftre. – Mert eléggé úgy festesz… hát, kábé úgy, mint amikor Andy beállított Luke unokatesójának az esküvőjére. – Ne haragudj – mentegetőztem. – Egyáltalán nem úgy érzem' magam. Tökre örülök nektek. De komolyan. Én csak… mióta tudod már? – Mit mióta tudok? – Hát tudod. Hogy a lányokat szereted. – Ez nem így van – ellenkezett Shari. – Csak egyes lányokat szeretek. Ugyanúgy, ahogy egyes fiúkat szeretek. –Aztán a mosoly elpárolgott az arcáról, és nagy komolyan hozzátette: – A belső értékük számít, Lizzie, nem az, ami kívül van. Ezt te is tudod. Bólintottam. Mert igaza van. Vagy legalábbis így volna ideális.– Nem azért szeretem Patet, mert nő – folytatta Shari. –Ugyanúgy, ahogy Chazt sem azért szerettem, mert férfi. Mindkettőjüket a belső tulajdonságaikért szeretem. Annyi az egész, hogy rájöttem, Pat az, aki számomra a legvonzóbb. Alighanem azért, mert ő nem hajtja föl a vécéülőkét. Addig bámultam rá, amíg meg nem bökött. – Ez vicc volt – világosított föl. – Szabad nevetni. – Ja – kaptam észbe. Aztán nevettem. De a nevetésem elhalt, mert eszembe jutott valami más. – Shari – szólaltam meg. – És mi van a szüléiddel? Nekik elmondtad már?

– Nem – felelte. – Ezt a beszélgetést megtartom akkorra, amikor személyesen találkozunk. Feltehetőleg karácsonykor. – És Pat is veled megy megismerkedni velük? – Szeretne – mondta Shari. – De én jobb szeretném megkímélni. Talán majd ha már megbarátkoztak a gondolattal. – Persze – értettem egyet. Igyekeztem elnyomni feltörő féltékenységemet, amiért Shari barátnője vágyik rá, hogy megismerhesse Shari szüleit, míg az én barátom a leghalványabb érdeklődést sem mutatta az én családom iránt. Elvégre ennél sokkal fontosabb dolgokkal voltam elfoglalva. Például el se tudtam képzelni, hogy fogadja majd dr. és Mrs. Dennis a hírt, hogy a lányuk egy nővel él szerelmi kapcsolatban. Lefogadom, hogy dr. Dennis egyenest az italszekrényhez rohan, Mrs. Dennis pedig a telefonhoz. – Atyaég! – meresztettem Sharira a szemem. – Tudod, mi fog történni, ugye? Az anyukád föl fogja hívni az én anyukámat. És ebből rá fog jönni, hogy már nem veled lakom. És akkor kiderül, hogy Luke-kal élek! – Szerintem csak hálás lesz – vélekedett Shari –, hogy nem mi ketten jöttünk össze. – Igaz – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Valószínűleg így lesz. Hé – néztem rá riadtan. – De ugye tényleg nem? Már úgy értem… irántam ugye sosem éreztél úgy, mint Pat iránt? Könyörgök, mondd, hogy nem, imádkoztam. Mondd, hogy nem, mondd, hogy nem. Mert Shari barátsága nekem többet jelent mindennél, de ha kiderül, hogy szerelmes volt belém, akkor hát hogy maradhatnék a barátja? Nem lehetsz úgy valakinek a barátja, hogy közben ő szerelmes beléd, te meg nem viszonzod az érzéseit… Shari olyan arckifejezéssel mért végig, amit már-már csúfondárosnak is nevezhetnék. – De igen, Lizzie – felelte. – Szerelmes vagyok beléd azóta, hogy elsőben megmutattad a batmanlányos bugyidat. És csakis azért jöttem össze Pattéi, mert tudom, hogy te sosem leszel az enyém, mivel te egyedül Luke-ot szereted, és nem engem. És most gyere, és csókolj meg, te kis huncut. Zavartam pislogtam rá, belőle meg kitört a nevetés. – Dehogyis, te bolond! – kacagott. – Bár barátként nagyon szeretlek, de sohasem vonzódtam hozzád. Ha tudni akarod, nem vagy az esetem. Nem akarok rosszindulatúnak tűnni, de a hanghordozása azt éreztette, hogy nem érti, hogyan lehetek én bárkinek is az esete. Ezt akkor nem mondtam, de én is nagyjából ugyanezen tűnődtem vele kapcsolatban. Úgy értem, nem tűnt fel Pat-nek, hogy Shari megrögzött takaróelcibáló (ahogy balszerencsémre tapasztalnom kellett, amikor kénytelen voltam egy hálózsákban aludni vele a táborban, mert azok a szemét csajok beledobták az enyémet a tóba), és tudomásom szerint soha az életben nem adott még vissza egyetlen kölcsönkért könyvet sem? Kész csoda, hogy Chaz, aki híres könyvmoly, egyáltalán mostanáig elviselte. Én szándékosan nem adtam soha kölcsön Sharinak a ruháimat, mert tudtam, hogy a büdös életben nem adja vissza. Igaz, hogy Shari nem is kért tőlem soha kölcsön ruhákat. Gyanítom, hogy túl retro neki az ízlésem. De nem ez a lényeg. – Miért, van eseted? – vontam fel a szemöldököm. –Mert én úgy látom, elég széles skálán mozogsz… – Elsősorban – vágott közbe Shari – az olyan emberek jönnek be, akik esetenként be tudják fogni a szájukat. – Ebben az esetben nem is csoda, hogy Chazzel szakítottatok – válaszoltam, éppen, amikor a lift, erőlködve és nyöszörögve, végre megérkezett. – He-he – mondta Shari. Aztán megölelt, és hozzátette: – Vigyázz rá helyettem, jó? Ne hagyd, hogy megint be-depizzen, és egész nap odabent kuksoljon, Heideggert olvasva, és csak piát venni tegye ki a lábát. Megígéred?

– Mintha kérned kéne – feleltem. – Úgy szeretem Chazt, mintha a bátyám lenne. Majd ráveszem Tiffanyt, hogy hívja el bulizni a modell barátnőivel. Attól biztos felvidul. – Igen, az tutira földobja – értett egyet Shari. Aztán a lift ajtaja becsukódott, és Shari eltűnt a szemem elől. És ennyi volt. Vagyis itt van még az az apróság, hogy most egy szem-hunyást sem alszom, mert újra és újra ez játszódik le a fejemben. – Hé – A csendes szólítás úgy megijeszt, hogy majdnem kiugróm a bőrömből. Megfordulok. Luke felébredt, és álmosan pislog rám. – Bocs – suttogok. – Felébresztettelek? – Nem is csináltam semmi zajt. Lehet, hogy a zajos gondolataim ébresztették föl? Olvastam valahol, hogy a párok idővel annyira összeszoknak, hogy olvasni tudják egymás gondolatát. Luke, kérd meg a kezemet. Luke, kérd meg a kezemet. Luke, én vagyok az apád… ja, nem, várjunk… – Nem – válaszol. – Csak ez a vasrúd… – Ja, igen. Engem is megőrjít. – Ne haragudj – sóhajt fel Luke. – Már csak egy éjszakát kell kibírnunk velük, aztán lelépnek. – Nincs semmi baj – felelem. El se hiszem, hogy miattam aggódik, miközben valami sokkal égetőbb problémája van… természetesen az anyukája titkos viszonyára gondolok. Csakhogy persze erről ő mit sem sejt. Mert nem mondtam el neki. Hogyan is tehetném? Annyira boldog, hogy a szülei végre kibékültek. És egy ilyen eset örökre elvehetne a kedvét a házasságtól. Mert mi van, ha az anyukája félrelépéséből azt a következtetést vonja le, hogy a nők nem tudnak hűségesek lenni? Nem is beszélve arról, hogy Shari pont most hagyta el Chazt, na meg a saját excsajáról, aki az ő tulajdon unokatesójával lépett le. Márpedig mostanáig olyan szépen alakultak köztünk a dolgok – leszámítva a családlátogatás témát. Még Tiffany és Raoul hálaadási vendégeskedése sem sült el olyan rémesen, mint amire számítottam, mivel szerencsésen lekötötték Chaz figyelmét, aki nyilvánvaló élvezettel figyelte, ahogy Tiffany jön-megy a cicakosztüm-és combcsizma szerkójában. Igen, határozottan az az érzésem, hogy Luke már meg is feledkezett arról „a korunkbeli fiatalok nem is tudják, mi az a szerelem” dologról. Még az is lehet, hogy valami nagyon különleges ajándék vár rám karácsonykor. Az a fajta, amihez egészen kicsi doboz jár. Miért ne? Sosem lehet tudni. – Meg kell mondanom – szólal meg Luke, és az ajkai a hajamban matatnak –, hogy te aztán álltad a sarat. Minden elváráson túltettél, annyi szent. És jut eszembe, említettem már, hogy isteni volt a pulyka? – O – felelem szerényen. – Köszi. Na ugye? És nem kell megtudnia, hogy már félig készen érkezett. – Te igazi kincs vagy, Lizzie Nichols – dünnyögi, és az ajkai lefelé vándorolnak a testem azon tájai felé, amelyek jobban örülnek az érintésüknek, mint a hajam. – Ó – szólok most megváltozott hangon. – Köszi. – Kincs! Nahát ez már gyakorlatilag lánykérésnek számít. Ha valakit kincsnek nevezel, azzal arra célzói, hogy meg akarod őrizni, és nem akarod visszaejteni a szinglitóba, hogy aztán valaki más kihalássza. Ugyebár. – Biztos vagy benne – kérdezi odalentről –, hogy te és Shari sohasem… Felülök, és mérgesen rámeredek az elsötétített szobában. – Luke! Hányszor mondjam? Nem! – Jól van, na! – hárít nevetve. – Csak úgy kérdezem. Tudod, hogy Chaz is meg fogja kérdezni. – Luke, már megmondtam. – Ezt komolyan nem hiszem el. – Egy szót se szólhatsz erről Chaznek. Amíg Shari el nem mondja neki. Neked sem lett volna szabad elárulnom… Luke elneveti magát… és hozzáteszem, nem valami kedvesen.

– Shari elmondott neked valamit, és megkért, hogy tartsd titokban? – Igenis képes vagyok bizonyos dolgokat magamban tartani – csattanok fel. Már nem azért, de ha tudná, hogy milyen titkot őrzök, amióta ideköltöztem! – Tudom, tudom – feleli nevetve. – Csak vicceltem. Ne félj, nem árulok el semmit. De tudod, mit fog Chaz mondani. – Mit? – kérdezem megenyhülve. De csakis azért, mert olyan jóképű ebben a holdfényes megvilágításban. – Azt, hogy ha Shari úgy döntött, hogy leszbikus lesz, miért nem tudta legalább még akkor kitalálni, amikor együtt voltak? Felrántom magamra a takarót, arra a részre, ami láthatólag igencsak leköti a figyelmét. – Közlöm veled – ripakodom rá –, hogy Shari nem leszbikus. – Biszex, leszbi, mit tudom én. Most mi van? – húzkodja a takarót. – Minek kell megbélyegezni? – tudakolom, visszarángatva a takarót. – Miért kell beskatulyázni az embereket a szexuális beállítottságuk szerint? Miért nem lehet Shari simán csak Shari? – Felőlem – néz csodálkozva Luke. – De miért kapod fel úgy a vizet? – Csak azért – felelem –, mert nem akarom, hogy Sharit mindenki a „leszbikus barátnőm”-nek hívja. És biztosra veszem, hogy ő sem akarja. Vagyis igazából Shari biztosan tojik rá. De nem ez a lényeg. O akkor is csak Shari. Én se hívom Chazt a „heteró barátod”-nak. – Oké – mondja Luke. – Ne haragudj. Ez az első eset, hogy a barátomat dobja a barátnője egy másik csaj miatt. Pillanatnyilag kicsit tanácstalan vagyok. – Üdvözöllek a klubban – felelem. Luke hanyatt fordul, és fölbámul a plafonra. – Ugy fest – szólal meg egy perc szünet után –, hogy csakis egy dolgot tehetünk. – Mit? – kérdezem bizalmatlanul. Válaszul megmutatja. És végeredményben be kell ismerni – tudja, miről beszél. És igazán meggyőzően adja elő.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Kesztyűs kézzel… Egyes menyasszonyok azzal teszik ünnepélyesebbé az esküvői öltözéküket, hogy fehér kesztyűt húznak. A kesztyűnek számos hossza lehet, és tökéletes kiegészítőül szolgál az igazi divatkedvelő, meg persze a hagyományőrző arák számára. És ne feledkezzünk meg a gyakorlati hasznáról sem: ha egy menyasszony kesztyűt visel, legalább a manikűrje miatt nem kell aggódni… no meg amiatt, hogy össze-maszato|ják a kezükkel a hófehér ruhát. A közkedvelt kesztyűfajták a következők: Opera kesztyű – Ez a hosszú, fehér kesztyű az ujjak hegyétől a felkar közepéig ér.

Könyökkesztyű-Hasonlatos az operakesztyűhöz, de lejjebb, éppen a könyök fölött végződik.

Kéz nélküli – Ennek a fajtának nincsenek ujjai, a középső ujj köré hurkolva csak az alkart fedi.

Ujjatlan – Szakasztott Madonnaféle csipkekesztyű. Vagy mint azok a gyapjúdarabok, amikben Bob Cratchittet szokták ábrázolni.

Ceuklókesztyű – Csak a kézfejet borítja, úgy, mint egy síkesztyű. A ceremónia gyűrűrészénél mindenképp távolítsd el a kesztyűt az ujjadról (a kesztyűn KÍVÜL viselt gyűrű igen rossz / modorra vall. Ha a kesztyűd nem csuklóban végződik, vágj egy kis rést a bal kesztyűd gyűrűsujja alatt, hogy könnyen kibújtathasd rajta az ujjadat, amíg fölhúzzák rá a gyűrűt) és persze étkezéskor is. Az erősen izmos karú menyasszonyoknak és azoknak, akik hosszú ujjú ruhát választanak, egyáltalán nem ajánlott a'kesztyű viselése. Lizzie Nichols Design™

18 Soha senki nem pletykál mások rejtett erényeiről. Betttand Russell (1872-I970), brit filozófus A hálaadást követő hétfőn valósággal beterített minket a munka a Pendergast, Loughlin és Flinn recepciópultjánál. Nem tudom, készítettek-e erről valami hivatalos felmérést, de én úgy látom, pusztán a megfigyelésemre hagyatkozva, hogy egy ünnepi hosszú hétvége után jócskán megszaporodnak a válókeresetek. És ezt a tendenciát én teljesen megértem, azok után, hogy a de Villiers családdal töltöttem a hétvégémet… akik egyébként elbűvölő emberek, de nekik is megvan a maguk idegesítő defektje. Mrs. de Villiers idegesítő defektje például az, ahogy megállás nélkül ecsetelgeti, milyen boldog együtt Dominique, Luke volt barátnője, meg Blaine, Luke unokatestvére. Úgy hírlik, Dominique rendkívül rátermetten kezeli Blaine pénzügyeit… amire szükség is van, mivel a srác együttese, a Sátánárnyék újabban nagyon befutott a metál nagyágyúk körében. Mrs. de Villiers másik kedvenc beszédtémája Blaine nővérének a terhessége volt. A kisbaba ugyan majd csak tavasszal születik meg, és Vicky még nem is tudja, hogy milyen nemű lesz, de Luke mamája már most halomra vásárolja a pirinyó rugdalózókat meg babacipőket, és megállás nélkül olvadozik, hogy mennyire várja már, hogy saját unokája legyen, amivel Luke-ot rettentő zavarba hozza, és az én erdőlakó-állatka-stratégiámat is hetekre, vagy talán hónapokra is lebénítja. És Mr. de Villiers idegesítő defektje sem volt sokkal kellemesebb. Az övé abból állt, hogy sosem nézett a lába elé, és sikeresen rálépett a Singer 5050-es varrógépemre – amit az öltözőasztalról direkt eltettem a ruhaállványom alá, gondolván, hogy ott majd senkinek nem lesz útban, főleg, hogy fémváz veszi körül. És Luke papájának még ezzel együtt is sikerült tönkretennie… legalábbis az orsóját. Ezerszer bocsánatot kért, és felajánlotta, hogy kifizeti, de azt feleltem, semmi baj, a varrógép már jó régi, és amúgy is újat akartam venni. Esküszöm, néha nem értem, honnan jönnek ezek a marhaságok, amiket a szájam kimond. Mindegy, a lényeg, hogy elmentek. Vasárnap délután távoztak, hosszas puszilkodás és örvendezés után, hogy milyen jó lesz a Cháteau Miracban tölteni a karácsonyt és az újévet. Persze noszogattak engem is, hogy menjek, de láttam rajtuk, hogy nem gondolják komolyan. Jó, Luke persze igen. És talán a papája is. De a mamája? Hát… valahogy nem annyira. A mosolya, amikor azt mondta, „Ugyan, Lizzie, gyere velünk, meglátod, milyen jó lesz”, nem kúszott föl egészen a szeméig. Nem jelentek meg a szeme sarkában a kis nevetőráncok, amik mindig látszanak, ha mosolyog. Nem. Én tudom, hogy mikor vagyok fölösleges valahol. Például a de Villiers család karácsonyán, Franciaországban. Ami teljesen oké. Tényleg. Tök rendben van. Mint nekik is magyaráztam, csak a hosszú hétvégére kapok szabadságot, és akkor hazarepülök a szüleimhez, hétfőn meg már mennem is kell dolgozni. Azt hiszem, nem csak képzelődtem, amikor e hír hallatán Mrs. de Villiers arcán megkönnyebbülést láttam átsuhanni. Mármint amiatt, hogy nem kell a fián osztoznia. Bár, ha egy kicsit belegondol, ez erősen megnehezíti az unokagyártási folyamatot. De nem kizárt, hogy neki arra más jelöltje van… olyasvalaki, aki nem dolgozik egyszerre két állásban, amiből az egyik nem is fizet, a másikkal pedig aligha dicsekedhet a barátnőinek. Mert hát egy recepciós? Valahogy nem olyan menő, mint, mondjuk, egy befektetési bankár vagy egy piackutató…

Főleg nem a hálaadás utáni hétfőn, amikor láthatólag aki él és mozog, válóperes ügyvédet keres. Tiffany szerint ennél csak az újév utáni időszak húzósabb, amikor rengeteg az eljegyzés, és mindenki házassági szerződést akar kötni. Annyiszor elmondtam már, hogy „Pendergast, Loughlin és Flynn, hová kapcsolhatom a hívást?”, hogy a torkom is belefájdult, és kezdek berekedni egy kicsit. Szerencsére Tiffany ma is bejött előbb dumcsizni (mint mindig), és beleegyezett, hogy felvált pár percre, amíg kimegyek a mosdóba, és befújom a torkomat mentolos fertőtlenítővel. – Ja, Raoul azt mondja, hogy el tud intézni egy időpontot az orvosával a barátnőd, Shati számára – jelenti be Tiffany, miközben elfoglalja a helyemet. – Tudod, ha még mindig beteg. Beteg még? – Nem beteg – válaszolok, miközben kihúzom a fiókomat, és kiveszem belőle a Meyer táskámat (ami alig fér el benne a rengeteg lejárt Vogue magazintól, amikhez Tiffany ragaszkodik). – Szakítottak Chazzel. – Komolyan? – Tiffany rám emeli tágra nyílt kék szemét. – Pont a vacsora előtt? Anyám, nem csoda, hogy azt mondta, beteg. Úristen, de gáz. És akkor most egyikük elköltözik? Melyikük? Atyaég, miért nem mondtad? Hát azért, mert igyekeztem nem szólni róla a világon senkinek – főleg az olyanoknak nem, mint Tiffany, aki még a végén kikotyog valamit Chaz apjának. Jó, persze Luke tudja, de ő az egyetlen, akinek elmondtam. Ujabban tényleg próbálok nem fecsegni annyit. Shari megkért, hogy senkinek ne mondjam el, amíg Chazzel meg nem beszélte a dolgot – amire, őszintén remélem, már sort kerített, mert nem tudom, meddig bírom még visszafogni magam, hogy el ne pofázzam neki, amikor betelefonál az irodába, hogy az apjával beszéljen. És emellett még ott van Luke anyukájának az ügye is, én meg már majd SZÉTPUKKADOK a sok titoktól. És lassan kezdek bedilizni. – Nem tudom – felelek. – Figyelj, akkor elszaladok befújni a torkomat. Egy perc, és jövök… Tiffany azonban nem tud felelni, mert épp akkor csörren meg a telefon, és már ugrik is érte. – Pendergast, Loughlin és Flynn, hova kapcsolhatom a hívást? Az irodai mosdó tulajdonképpen nem is az előtérben van, hanem a lifthelyiségben. És a belépéshez be kell ütni egy kódot. Ez nem azért van, hogy távol tartsák az utcáról betévelyedő turistákat, akik netalán a Pendergast, Loughlin és Flynn mosdóját akarnák használni, mivel a kósza turisták már az épületbe se jutnak be előzetes bejelentkezés és biztonsági ellenőrzés nélkül. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért tartják az épület valamennyi irodájában zárva a női (és férfi, az irodaház karbantartói nem diszkriminálnak) mosdókat, és mire jó ez a kódos beléptető. Mindenesetre, a recepciós egyik feladata megadni a kóddot minden látogatónak és vendég ügyvédnek, aki kéri. A kód egyébként tök egyszerű: 1-2-3. És mégis, vannak olyan ügyfelek (és ügyvédek), akiknek kétszer vagy akár háromszor is meg kell adni, mire sikerül megjegyezniük. Ám ha ez bosszantja is a recepcióst, sosem mutatjuk. De azért elgondolkodtató, hogy minek is az a zár, főleg, mivel ahányszor csak használtam a Perndergast, Loughlin és Flynn mosdóját, mindig teljesen üres volt. Tuti, hogy ez egész New York legkevésbé használt vécéje. Az a nap sem kivétel, amikor bemegyek, hogy fertőtlenítsem a torkomat (és megigazítsam a rúzsomat meg a lelapult frizurámat). Egyedül állok a makulátlanul tiszta és makulátlanul bézs mellékhelyiségben. Nézem a tükörképemet a mosdó fölé szerelt hatalmas tükörben, és magamban hálát adok, hogy éjszaka végre a saját (vagyis Luke mamájának saját) ágyamban alhattam, a helyett a kihúzható kanapé helyett, mert a kialvatlanságtól keletkezett táskák végre kezdenek elmúlni. Esküszöm, hogy amint okleveles esküvőiruha-szakértő leszek, saját üzlettel, és végre lesz egy kis pénzem, beújítok egy olyan Pottery Barn kihúzhatós kanapét, aminek nincs középen fémrúdja, és kifejezetten kényelmes.

Vagyis először azt hiszem, lakást veszek, hogy legyen hol tartani a cuccaimat, ahol nem botlanak el benne és törik szét. Aztán veszem meg a kanapét. Egyébként pedig valószínűleg nem is kell majd rajta aludnom, mert amikor Luke szülei legközelebb látogatóba jönnek, majd Luke mamája lakásában alszanak, és nem az enyémben… Miközben efféle ábrándos gondolatokkal szórakoztatom magam, egyszerre felfigyelek valamire. Először azt hiszem, csak a cipősarkam csikordult meg a kövön. Aztán rádöbbenek, hogy nem vagyok egyedül a Pendergast, Loughlin és Flynn női mosdójában. Az utolsó fülke ajtaja zárva van. Már épp osonnék kifelé, hogy ne zavarjam az illetőt, amikor újra meghallom azt a zajt. Panaszos vinnyogásnak hangzik. Mint egy kismacska. Vagy egy síró ember. Lehajolok, hogy megnézzem, felismerem-e az illetőt a cipőjéről. És azon nyomban felismerem Jill Higginst, napjaink New Yorkjának leghíresebb menyasszonyát. Mivelhogy a lábakon Timberland bakancs van. Márpedig a Pendergast, Loughlin és Flynnél Jill az egyetlen, aki bakancsot hord. És úgy fest, beiktatott egy sírószünetet a vécében, a Mr. Pendergasttal esedékes megbeszélése előtt. Tudom, hogy a cég alkalmazottjaként kötelességem lenne halkan odébbállni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ám a majdnem-okleveles esküvőiruha-szakértő énem – és ami még fontosabb, a bennem élő lány, aki pontosan tudja, milyen érzés, ha megállás nélkül kritizálnak (mivel a nővéreim egész életemben folyton kritizáltak) – nem képes csak úgy hátat fordítani. Főleg, mivel biztosan tudom – egyszerűen tudom -, hogy én segíthetnék rajta. De tényleg. Ami talán megmagyarázza, miért mentem a fülke ajtajához, és kopogtattam meg halkan – bár meg kell vallanom, a szívem közben hevesen kalapált. Hiszen még nagyon is szükségem van erre az állásra. – O… Miss Higgins? – szólok az ajtón át. – Lizzie vagyok, a recepciós. – Ó… Sosem hallottam még ennyi érzelmet egyetlen szóba összesűrítve. Ez az „ó” félelemtől terhes – nyilván azért, mert nem tudhatja, mit fogok csinálni most, hogy rajtakaptam John MacDowell jegyesét, amint a vécében zokog. Értesítem vajon a sajtót? Adok neki egy csomag zsepit? Elszaladok Estherért? Vagy mit? – és van benne bánat, önmarcangolás, szégyen, és ha jól hallom, egy jó adag megaláztatás is. – Nincs semmi baj – nyugtatom az ajtó túloldaláról. –Sokszor nekem is kedvem lenne itt sírni. Majdnem mindennap. Ez előcsal a lányból egy csukló nevetést, de még inkább a sírástól csuklik. – Hozhatok esetleg valamit? – kérdezem. – Mondjuk zsebkendőt? Vagy egy light kólát? – Nem tudom, honnan jutott eszembe ez az utóbbi. Csak valahogy egy finom hideg kóla lighttól mindig jobban leszek. Vagyis lennék, ha valaki megkínálna eggyel. – Ne-ee-eem – mondja Jill reszkető hangon. – Jól vagyok. Azt hiszem. Én csak… És mielőtt észbe kapnék, belelendül – de ezúttal igaziból sír, jó hangosan, hüppögve, mint egy kisbaba. – Aj-jaj – szólok, mert jól tudom, milyen érzés így sírni. Én is átestem már ezen. És azt is tudom, hogy csak egy dolog segít, amikor rám jön egy ilyen sírógörcs. – Várj itt – szólok Jillnek az ajtón keresztül. – Rögtön jövök.

Kirobogok a mosdóból. Aztán, hogy elkerüljem Tiffanyt (aki bizonyára nem érti, hova tűntem. Főleg, mivel hivatalosan még fél óráig nem is dolgozna, én meg otthagytam a pultnál, hogy foglalkozzon a hívásokkal, amiket nekem kellene átirányítanom), kislisszolok az irodához vezető hátsó ajtón (beléptető kód: 1-2-3), azzal berontok a Pendergast, Loughlin és Flynn konyhájába. Felnyalábolok egy jó nagy adag mindenfélét – miközben egy kávészünetet tartó gyakornok érdeklődve figyeli, mit csinálok-, aztán visszaszaladok a mosdóba, ahol Jill továbbra is hangosan zokog. – Tarts ki! – szólok, a mosdópultra helyezve az elcsent édességrakományt. – Jövök már. – Végigmérem a választékot. Ám most nincs idő megfontolt döntésre. Látom, hogy sürgős segítség kell, és nincs veszteni való időm. Fölkapom a legelső kezembe akadó édességet, és a fülke elé térdelve benyújtom az ajtó alatti résen. – Tessék – szólok. – Jódliszelet. Láss neki. Egy pillanatra meglepett csönd áll be. Azon morfondírozok, hogy alighanem végzetes baklövést követtem el. De hát, amikor én bőgök, Shari mindig csokival vigasztal. És attól rögtön jobb kedvem lesz. Jó, talán nem rögtön, de előbb-utóbb igen. De talán Jillnek nagyobb baja van annál, mintsem hogy egy Jódliszelet segíthetne rajta. – Kö-köszönöm – feleli. Azzal a süti (bár véleményem szerint a Jódli inkább számít tortának, mint sütinek) eltűnik a kezemből. És a következő pillanatban hallom, ahogy zörög a műanyag csomagolás. – Kérsz hozzá tejet? – kérdezem. – Hoztam 3.5-öst meg két százalékosat. Volt zsírszegény is, de, szóval… tudod. Aztán van még light kóla, és rendes kóla is, ha szükséged lenne cukorra. További zörgés. Aztán sírós hangon megszólal: – Egy sima kóla jól jönne. Felnyitom neki a fémdobozt, és átadom a fülkeajtó alatt. – K-köszi – mondja Jill. Egy ideig csak szürcsölést hallani. Aztán Jill megszólal: – Van még egy Jódli? – Van, persze – felelem vigasztalón. – Meg ÖrDög is. –Jódlit szeretnék – feleli. Beadok még egyet az ajtó alatt. – Különben – csacsogok barátilag –, ha ez megvigasztal, tudom, mi mindenen mész keresztül. Vagyis persze nem tudom pontosan, de el tudom képzelni. Egy csomó menyasszonnyal van dolgom. Legtöbbjüknek persze nem kell olyasmikkel megküzdeniük, mint neked. De, tudod, hogy van ez. Az esküvő mindenképp megviseli az embert. – Igazán? – nevet fel keserűen Jill. – Mindenkit úgy utál a leendő anyósa, mint engem? – Nem mindenkit – válaszolok. Én is vettem közben egy ÖrDögöt. De csak a krémtölteléket eszem meg. Abban nincs annyi szénhidrát, mint a tésztában. Asszem. – Miért, mi van a tiéddel? – Úgy érted, azonkívül, hogy hozományvadásznak néz, aki ki akarja forgatni a fiát a jogos örökségéből? – Újból hallom a csomagolás zörgését. – Hát, hol is kezdjem…? – Tudod – kezdem. Ne csináld, figyelmeztet egy hang a fejemben. Ne csináld, nem éri meg. Ám egy másik hang ösztönöz, hogy, mint nőnek, kötelességem segíteni rajta, továbbá, hogy nem engedhetek egy ilyen sanyargatott sorsú lányt tovább szenvedni… főleg, mivel tök fölöslegesen teszi. – Amikor azt mondtam, hogy egy csomó menyasszonnyal van dolgom, azt nem úgy értettem, hogy itt – folytatom. –Vagyis nem csak itt. Történetesen okleveles esküvőiruhaszakértő vagyok. Na jó, én nem. Úgy értem, nincs oklevelem. Még. De akinél dolgozom, annak van. Mindenesetre az antik ruhák felújítása a szakterületem. Átalakítom őket, hogy jók legyenek a mai menyasszonyokra. Csak mondom, hátha ez a hír segít valamit.

Egy pillanatig nem hallatszik semmi zaj a fülkéből. Aztán megint zörgés, majd lehúzzák a vécét. A következő pillanatban pedig kinyílik a fülke ajtaja, és egy kisírt szemű, piros arcú, torzonborz hajú Jill lép ki rajta, jódlimorzsás gyapjúpulcsiban, és bizalmatlanul rám mered. – Te most szórakozol velem? – tudakolja, nem éppen viccelődő vagy szívélyes hangon. Aj-jaj. – Figyelj – egyenesedek föl a csempefaltól, aminek mostanáig támaszkodtam. – Ne haragudj meg. Csak valami olyat hallottam, tudod, a madarak csiripelték, hogy a leendő anyósod valami ósdi ruhát akar rád erőltetni, amit már generációk óta hordanak a családjukban. És csak szólni akartam, hogy tudd: én szívesen segítek. Jill pislogva néz rám, az arca nem tükröz semmiféle érzelmet. Észreveszem, hogy semmi smink nincs rajta. De hát ő az az egészséges, kirándulós típus, akinek nincs is szüksége rá. – Mármint, nem csak én – teszem hozzá sietve. – Csomó mindenki segíthet. Ez a város tele van olyanokkal, akik segíthetnek rajtad. De van ez a Maurice nevű fazon, ahhoz semmiképp ne menj. Mert kicsikar belőled egy halom pénzt, de nem csinál vele semmit. Úgy értem, a ruhával. Monsieur Henri viszont, akinél én dolgozom, nagyon megbízható. Mert, tudod, nem használunk vegyszereket, meg ilyesmi. És mi törődünk a vásárlókkal. Jill erre pislog még néhányat. – Törődtök! – ismétli hitetlenkedve. – O… igen – felelem, és csak most esik le, hogy ez kicsit hülyén hangozhat. Merthogy egész nap olyanok veszik körül, akik akarnak tőle valamit: a riporterek egy idézetet vagy egy fotót, a nyilvánosság, hogy milyen érzés New York egyik leggazdagabb férfija jegyesének lenni, még a hőn szeretett fókái is, akikért még a hátát sem kíméli, valószínűleg csak a hal miatt ragaszkodnak hozzá. Vagy mit tudom én, mit esznek a fókák a Central Park állatkertjében. – Nézd – magyarázom. – Tudom, hogy most rémes időket élsz át, és biztosan úgy érzed, mindenki ki akar harapni belőled egy darabot. De én becsszóra nem azért mondom el neked mindezt. Az antik ruhák… nekem ez az életem. Látod, ugye, mi van rajtam – mutatok a ruhámra. – Ez egy ritka, hosszú ujjú kimonó stílusú ruha a 60-as évekből, amit Alfréd Shaheen tervezett, aki főleg autentikus déltengeri mintázatú darabjairól volt ismert (egyszóval hawaii ingeket tervezett), de dolgozott kézi nyomású távol-keleti anyagokkal is. Ez a ruha az egyik kiemelkedő műve. Látod ezt a széles, japán stílusú selyemövet? Ami történetesen jó választás nekem, mert az alakom inkább körteformájú, tudod, ezért inkább a derekamat akarom hangsúlyozni, nem a csípőmet. Na mindegy, a lényeg, hogy a ruha elég vacak állapotban volt, amikor megtaláltam az egydolláros, leértékelt cuccok kosarában Ann Arborban, a régi munkahelyemen, amit Antik Őrületnek hívnak. Volt rajta valami tök gusztustalan folt (asszem, szőlőlekvár), és az alja földig ért, mert gondolom, hosztesszruhának szánták. És mellben is baromi nagy volt rám. De beledobtam egy fazék forró vízbe, és jól kifőztem, aztán megszárítottam, térdnél levágtam, beszegtem, átszabtam itt-ott, és puff. Megpördülök neki, ahogy Tiffany tanított. – Az lett belőle, amit most rajtam látsz. Ezzel csak azt akarom mondani – pördülök oda elé, miközben leesett állal néz –, hogy én tudom, hogyan lehet valaki levetett rongyát gyönyörűvé varázsolni. És hogyha akarod, szívesen megcsinálom neked is. Mert hogyan tolhatnál ki jobban a leendő anyósoddal, mint ha végigvonulnál a padsorok között abban a ruhában, amit rád kényszerített, és sokkal de sokkal szebb lennél benne, mint ő valaha? Jill a fejét rázza. – Te ezt nem érted – kesereg. – Fogadjunk. – Az az… izé, amit rám akar adni… egy rémálom. – Ez is az volt – mutatok az Alfréd Shaheenre. – Szőlőlekvár. Földig érő. Dinnyemellű.

– Nem. Az rosszabb ennél. Sokkal rosszabb. Van egy ilyen – Jill nem találja a szavakat, így hát kört rajzol a levegőbe – karikás alsószoknyája. És mindenhol lógnak róla… ilyen izék. Meg van rajta egy skót kockás cucc… – A MacDowell klán szimbóluma – felelem komoran. –Igen, gondolhattam volna. – És legalább egymillió éves – sorolja Jill. – És bűzlik. Ja, és nem jó rám. – Túl nagy, vagy túl kicsi? – Túl kicsi. Baromi kicsi. Teljesen ki van zárva, hogy valaha beleférjek. Már eldöntöttem – szegi fel dacosan a fejét, és kék szeme megcsillan. – Nem veszem föl azt a ruhát. Már úgyis utál. Ennél rosszabb úgyse lehet, nem? – Igaz – bólintok. – Van valami más elképzelésed? Értetlenül bámul rám. – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy kigondoltad már, milyen ruhát szeretnél? Vagy néztél is magadnak valamit? A fejét rázza. – Ja, persze. Mikor van szerinted ilyenekre időm? Két manikűr között? Mit gondolsz? Még jó, hogy nem. Különben is, értek én az ilyesmihez? John meg egyfolytában azzal jön, hogy menjek el Vera Wanghoz vagy kihez, de valahogy már a gondolat, hogy betegyem a lábam egy olyan helyre… tudod, egy divattervező szalonjába, elszorul a torkom meg minden, és különben is, nem mintha lennének olyan barátnőim, akik értenek az ilyen divat dolgokhoz. Már úgy értem, akiket én ismerek, azok majomszaros cipőben járnak. Szó szerint. Mit tudnának ők a menyasszonyi ruhákról? Igazából arra gondoltam, hogy a legegyszerűbb lenne hazarepülni Des Moines-ba, és venni valamit a plázában. Ott legalább tudom, hogy mire számítsak. Hirtelen valami jeges érzés ragadja meg erősen a szívemet. Természetesen azonnal felismerem az érzést. Félelem. – Jill – nyúlok egy újabb ÖrDögért. Muszáj. Életben kell tartanom a szervezetem. – Szólíthatlak Jillnek? – Mindegy – bólint. – Nyugodtan. – Én Lizzie vagyok – mutatkozom be. – És kérlek, soha, de soha többé ne ejtsd ki ezt a szót előttem. Üres tekintettel néz. – Milyen szót? – Pláza – felelem, és lenyalom az ujjamról a mennyei krémet, aztán hagyom, hogy elolvadjon. Ahhhh. Mindjárt jobb. – Nem. Egyszerűen felejtsd el, oké? – Jól van, tudom – mondja, és a szeme hirtelen újra megtelik könnyel. – De most komolyan. Mégis mihez kezdjek? – Hát először is – határozok –, elhozod a MacDowell klán menyasszonyi ruháját skótkockástul, mindenestül hozzám, erre a címre – nyújtok át neki egy névjegykártyát a tárcámból. – Ráérsz ma délután? Jill hunyorogva nézi a névjegyet. – Ez most komoly? – Halál komoly – szögezem le. – Mielőtt bármiféle drasztikus lépésre szánnánk el magunkat, plázával meg ilyenekkel, nézzük meg, mit lehet a ruhájukkal kezdeni, oké? Mert hát sosem tudhatod. Talán nem olyan menthetetlen. És akkor nem kell kitenned magad sem a plázának, sem a divatszalonoknak. Ráadásul jól borsot is törhetnél az anyósod orra alá, ha összejönne. Jill hunyorítva néz rám. – Várjunk csak, azt mondtad, „borsot törhetnél az orra alá”? Bűntudatosan pislogok rá a második adag ÖrDög töltelék fölül, amit az előbb tömtem a számba. – O… – hümmögök, az ujjammal a számban –, aha. Miért? –Altalános óta nem hallottam senkitől.

Kihúzom az ujjamat a számból. – Mindig is későn érő típus voltam. Jill, mióta kijött a fülkéből, most először mosolyodik el. – Én is – feleli. Aztán csak állunk egymással szemben, és bambán vigyorgunk egymásra… Egészen addig, míg a mosdó ajtaja ki nem tárul, és be nem lép rajta Roberta, aki kővé dermed, mikor megpillant minket. – A, Lizzie – szól, és Jillre mosolyog. – Hát itt vagy. Tiffany épp most kért meg, hogy nézzek rád, mert olyan régóta vár a pultnál… – Bocsánat – mentegetőzöm, fölnyalábolva a megmaradt édességkupacot, amit a konyhából zsákmányoltam. – Mi csak… – Leesett a vércukrom – vág közbe Jill, és gyorsan elhappol még egy kólát és Jódlit a kezemből. – Lizzie pedig segített, hogy jobban legyek. – A – mosolyog egyre szélesebben Roberta. Mert hát mi mást tehetne? Ordítaná le a fejem, amiért elcsórtam a Pendergast, Loughlin és Flynn fél konyháját, és bevittem a vécébe a cég egyik legfontosabb ügyfelének? – Akkor jó. A lényeg, hogy mind jól vagyunk. – Minden a legnagyobb rendben – felelem vidáman. –Már épp készültem is visszamenni a pulthoz… – Nekem pedig kettőkor van találkozóm Mr. Pender-gasttal… – Remek, remek – örvendezik Roberta, akinek a mosoly, mondhatni, az arcára fagyott. – Menjünk! Kisietek az előtérbe, és látom, ahogy Tiffany szeme elkerekedik, amikor felismeri az utánam igyekvő lányt. Mr. Pendergast asszisztense, Esther a recepciópult mellett várakozik. Tiffanynél csak ő képed el jobban, észrevéve, hogy Jill Higgins követ engem és Robertát. – Miss Higgins! – kiált föl, és pillantása egyenesen a Jill pulcsijára szóródott jódlimorzsákra esik. – Hát itt van! Már kezdtem aggódni. A biztonságiak már jó ideje feltelefonáltak, hogy megérkezett… – Bocs – felel Jill közömbösen. – Megálltam egy kis édességért. – Értem – szól Esther, és futó pillantást vet felém. –Éhes volt – magyarázom, felé tartva a csokiszeletek, üdítők és tejes dobozok kupacát. – Kérsz? – Ö, köszönöm, nem – hárítja el a felajánlást Esther. –Akkor mehetünk, Miss Higgins? – Persze – vágja rá Jill, és követi Esthert az iroda felé, de közben titokzatos pillantást vet rám a válla fölött, amit most nincs időm megfejteni, mert már készülök rá, hogy a főnököm nyomban rám ripakodik. Ám Roberta mindössze annyit mond: – Öhm, igazán, izé, kedves tőled, hogy, ö…, segítettél Miss Higginsnek. – Köszönöm – felelem szerényen. – Azt mondta, szédül, én pedig… – Jól vág az eszed – nyugtázza Roberta. – Nos, elmúlt két óra, úgyhogy… – Igaz – azzal a recepciópultra dobom a konyhából elcsent kaját, mire Tiffany tiltakozóan felnyög, és nagyon csúnyán néz rám. – Bocs, Tiff… – szólok –, de rohannom kell. Lejárt a munkaidőm… Azzal úgy elhúzok onnan, mint a biciklis, aki zöldet kap a Hatodik sugárúton…

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Beszéljünk a… Lábbeliről! Tudom, hogy az esküvőd napján minél szebb akarsz lenni, a magas sarok pedig hangsúlyozza a szép alakot, és nagyban javítja a nem éppen tökéletest. De ne feledd, hogy az esküvőd alatt SOKAT fogsz ácsorogni. Ma ragaszkodsz a sarokhoz, olyan magasságút válassz, amihez valamelyest hozzá vagy szokva.

Amennyiben elérkezett a nagy nap, és a lábbelid még mindig kényelmetlen, nem árt, ha viszel magaddal egy pár pótcipőt az „üresjáratokra”, vagyis például, amikor várjátok, hogy a fényképész felállítsa a felszerelését, satöbbi.

Egy szó a tengerparti esküvőről: nincs is annál szebb, amikor két ember naplementekor, egy egzotikus tengerparton házasodik össze. De ne feledd, hogy a homok és a magas sarok nem valami szerencsés párosítás. Ma a parton lesz a ceremónia, inkább ne is vegyél föl cipőt. Csak gondoskodj róla, hogy a lábad be legyen fújva rovarriasztóval, különben vakaródz-hatsz majd a homokbolhák miatt

.

Lizzie Nichols Design™

19 Ha a szél szárnyára bocsátod a titkod, ne átkozd a szelet, ha elhordja a fáknak. Kahlil Qibtan (1883-1931), költő és író Hat óra előtt öt perccel lemondtam a reményről, hogy Jill Higgins egyszer csak megjelenik Monsieur Henri üzlete előtt, és becsönget. Igen, túlságosan elbíztam magam. Miért is választana Jill Higgins, aki hamarosan Manhattan egyik leggazdagabb pasijának a felesége lesz, engem – akit recepciósként ismer az ügyvédi irodából, ahol a házassági szerződését készítik elő – okleveles esküvőiruha-szakértőjének? Főleg, hogy nem is vagyok okleveles! Egyelőre. Monsieur és Madame Henrinak nem szóltam róla, hogy megadtam a nevüket és a címüket New York egyik leghíresebb menyasszonyának. Nem akartam hiú reményt ébreszteni bennük. Nem megy túl jól mostanában az üzlet, és egyre gyakrabban jön szóba (persze franciául, nehogy megértsem, amit mondanak), hogy végleg bezárnak, amikor Maurice megnyitja a legújabb üzletét az utcájukban, ezzel elcsábítva tőlük az utolsó ügyfeleket is. Arról beszélnek, hogy meglépnek valami provence-i kunyhóba. Jelentős bevételtől esnének így el, mivel az épületre fölvettek egy újabb jelzálogkölcsönt, hogy ki tudják fizetni a fiaik főiskolai tandíját, a New Jersey-i otthonuk pedig jócskán elértéktelenedett az öröklakáspiac jelenlegi pangása miatt. És mellesleg ott van még az az apró részlet, hogy a két fiuk, Jean-Paul és Jean-Pierre kerek perec megtagadták, hogy Franciaországba költözzenek, ahogy azt is, hogy átiratkozzanak a New York-i Egyetemnél olcsóbb főiskolára, ahova naponta bevonatoznak (kivéve, amikor belógnak az emeleti lakásba éjszakázni). Habár én biztosra veszem, hogy ha valaha megszületik a döntés a boltjuk bezárásáról, a fiúk pontosan azt fogják tenni, amit az anyjuk mond nekik. Henriéknál nem fegyelemből, hanem pénzből van hiány – amennyiben hihetek a nyakamba sózott munkamennyiségnek. Ahhoz képest, hogy kezd kifogyni a megrendelésekből, Monsieur Henrinak valahogy mégis bőven akad számomra varrnivalója, éjjelnappal. Annyi csipkefodrot varratott már velem – ugyanazt a fajtát, amit hónapokkal ezelőtt annyira megcsodáltam a kirakatukban, és titokban megfogadtam, hogy én is megtanulom –, hogy mostanra álmomban is simán menne. Ezenkívül tökélyre fejlesztettem a gyémántgyöngy-varrás technikáját, ami csodálatos, csillogó-villogó hatást kölcsönöz a ruhának. A redőzésről pedig már ne is beszéljünk. Madame Henri a férje fülét rágja, hogy pakoljon már össze, és induljanak, mert a Rockefeller Center karácsonyi fagyújtása – ami ma este esedékes – teljesen lebénítja a közlekedést, és legalább egy óra lesz, amíg kiverekedik magukat a városból, amikor csöngetnek a bejárati ajtón, és fölpillantva szőke hajkeretbe foglalt fehér arcot pillantok meg. – Hát ez mi? – csodálkozik Madame Henri. – Mára nem volt előjegyzésünk. – O – ugrom fel sietve, és az ajtóhoz megyek. – ő egy barátnőm. – Kitárom az ajtót, és beengedem rajta Jill… és ekkor veszem csak észre a sofőr-vezette, sötétített ablakú, fekete Lincoln Town Cart, ami a tűzcsap mellett áll, bekapcsolt motorral, illetve a Jill mögött szobrozó magas, kisportolt férfit, akiben azonnal ráismerek… – O! – Madame Henri elejti a retiküljét, és mindkét kezével az arcához kap. O is felismerte Jill kísérőjét. Ami nem is csoda, tekintve, hogy John MacDowell arca folyton a Post címoldalán szerepel. – O, szia! – köszön Jill. Az arca rendesen kipirosodott a hidegben. Ruhaszállítót tart a kezében. – Azt mondtad, nézzek be. Rosszkor jöttünk? – A lehető legjobbkor jöttetek – nyugtatom meg. – Lépjetek csak beljebb.

A pár belép az imént kerekedett hózivatarból, ami itt-ott hópelyheket szórt a hajukra és a vállukra, és szebben tündöklik, mint bármilyen ékkő, amit valaha ruhára varrtam. A hideg és a kicsattanó egészség illatát hozzák magukkal és… még valamit. – Bocsánat – mentegetőzik Jill fintorogva. – Én vagyok. Egyenesen munkából jöttem, és nem maradt időm átöltözni. Nem akartunk beragadni a karácsonyfa-dugóba. – Ez a kábító illat – magyarázza John MacDowell –, amit önök érezhetnek, fókaürülék. Ne aggódjanak, hamar hozzászoknak. – Ö a vőlegényem, John – mutatja be Jill. – John, ő Lizzie… John felém nyújtja méretes kezét, és én megrázom. – Örülök, hogy megismerhetlek – szól őszinte hangon. –Amikor Jill mesélt a találkozásotokról… nos, igazán remélem, hogy tudsz rajtunk segíteni. Az anyám… vagyis, szeretem persze, de… – Egy szót se többet – mosolygok rá. – Tökéletesen értjük a helyzetet. És higgyétek el, alighanem láttunk már rosszabbat. Hadd mutassam be a főnökömet, Monsieur Henrit. Övé az üzlet. Ö pedig a felesége, Madame Henri. Monsieur és Madame, ez itt Jill Higgins és a vőlegénye, John MacDowell. Monsieur Henri mostanáig a közelünkben állt, és döbbent arckifejezéssel bámult hármunkra. A nevét hallva gyorsan előrelép, és üdvözlésre nyújtja a kezét. – Enchanté – mondja. – Kimondhatatlanul örülök, hogy megismerhetem. – Én is nagyon örvendek – feleli John MacDowell udvariasan. Madame Henri kis híján elalél, amikor neki is ugyanezt mondja. Amióta a pár az üzletbe lépett, egyetlen hang sem jött ki a torkán. – Akkor hát lássuk, mit hoztatok-veszem át a ruhatartót Jilltől. – Figyelmeztetlek – mondja John. – Szörnyű. – Nagyon szörnyű – teszi hozzá Jill. – Hozzá vagyunk szokva a szörnyű ruhákhoz – biztosítja őket Monsieur Henri. – Ezzel érdemeltük ki a Menyasz-szonyi Szakértőtanács elismerését. – így igaz – bólintok nagy komolyan. – A Nemzeti Menyasszonyszolgálat a legmagasabb elismerésben részesítette Monsieur Henrit. Monsieur Henri szerényen meghajtja a fejét, miközben Jill mögé lép, hogy lesegítse róla hópihés esőkabátját. – Hozhatok önöknek esetleg egy teát? Vagy kávét? – Nem, köszönöm – hárítja el John, és ő is odaadja az esőköpenyét. – Ezután vacsorázni megyünk, úgyhogy… A hangja elhal. Mégpedig azért, mert kinyitottam a ruhaszállítót. És most mind az öten mereven bámuljuk azt, ami előkerült belőle. Monsieur Henri majdnem elejti a kabátokat, de a felesége az utolsó pillanatban odaugrik, és elkapja őket. – Ez… ez förtelmes – suttogja Monsieur Henri, szerencsére franciául. – Igen – sietek a válasszal –, de meg lehet menteni. – Nem – rázza a fejét Monsieur Henri, mint akit lidércnyomás ért. – Nem lehet. Persze értem én, hogy miért mondja ezt. A ruha finoman szólva nem kecsegtet túl sok jóval. Sok-sok méter drágának látszó antik csipke borítja a krémszínű szatént. A királylány fazonú szörnyedelem hatalmas, redőzött szoknyarészét az alul belevarrt abroncs teszi még gigantikusabbá. A kivágása tipikus Anna királynő-szabás, hozzá jókora puffos ujjak társulnak, amelyek csuklónál skótkockás masniban végződnek. A szoknyára további skótkockás íveket varrtak, amiket arany kapcsok tartanak. Egyszóval olyan az egész, mint valami szabadtéri operett királynőjelmeze.

– Már nemzedékek óta ebben esküszik a családom – mentegetőzik John. – Valamennyi MacDowell menyasszony ezt hordta, kisebb-nagyobb átalakításokkal. Az abroncsot anyám varratta bele az esküvőjére. Ő Georgiában született. – Ez mindent megmagyaráz – felelem. – Milyen méret ez? – Harminchatos – mondja Jill. – Nekem negyvenkettes kéne. Erre Monsieur Henri franciául így szól: – Képtelenség. Túl kicsi. Semmit sem tehetünk. –Azért ne siessük el – tiltakozom. – A fűzőtől természetesen meg kell szabadulni. De itt elég anyag van… – Szét akarja szabdalni a város leggazdagabb családjának a történelmi ruháját? – háborog Monsieur Henri, megint csak franciául. – Kegyednek elment az esze! – Azt mondja, más menyasszonyok is átalakíttatták – emlékeztetem. – De igazán. Legalább megpróbálhatnánk. – Nem lehet egy negyvenkettes nőt belepréselni egy harminchatos ruhába – csattan föl Monsieur Henri. – Beláthatja, hogy ez képtelenség! – Ebbe a ruhába, ahogy most van, tényleg nem férne bele – értek egyet. – De szerencsére úgyis túl hosszú rá. – Leveszem a ruhát a vállfájáról, és odatartom Jill elé, aki karját az oldalához szorítva, ijedten áll. – Látja? Ha rövid lenne, azt mondanám, igaza van. De ahogy mondtam, le lehet fejteni róla a fűzőt… – Atyaég, maga megveszett? – Monsieur Henri alig kap levegőt. – El tudja képzelni, mit tenne velünk az az anyós? Akár még jogi eljárást is indíthat ellenünk… – Jean – vág közbe Madame Henri, aki most először szólal meg. A férje rápillant. – Tessék? – Vállald el – utasítja franciául. Monsieur Henri csak ingatja a fejét. – Már megmondtam, ez képtelenség! Azt akarod, hogy visszavonják az oklevelemet? – És te azt akarod, hogy Maurice elszipkázza tőlünk azt a néhány megmaradt vendéget is, amikor megnyílik az üzlete az utcában? – tudakolja a felesége. – De nem fogja – biztosítom őket. – Ha megengedik, hogy elvállaljam, akkor nem. Meg tudom csinálni. Biztos vagyok benne. Madame Henri felém bólint. – Hallgass rá, Jean – győzködi a férjét. Ezzel a vita eldőlt. Lehet, hogy a tű Monsieur Henri kezében van, de annyi szent, hogy a felesége az úr a háznál. Ha ő elhatároz valamit, akkor ott vitának helye nincs. Mindig Madame Henrié az utolsó szó. Monsieur Henri csüggedten begörnyeszti a hátát. Aztán Jillre pillant. A vőlegényével mindketten nagy szemeket meresztenek ránk. – Mikor van az esküvő? – kérdezi Monsieur Henri haloványan. – Szilveszter este – feleli Jill. Monsieur Henri felnyög. Erre még nekem is nagyot kell nyelnem, hogy leküzdjem a torkomba hirtelen visszatért fájdalmat. Szilveszter este! Jill észreveszi a reakciónkat, és aggodalmasan megkérdezi: – Nagyon vészes… Mármint, lesz elég idejük? – Egy hónap – néz le rám Monsieur Henri. – Egy hónapunk van. Nem mintha számítana, mert amit kegyed kitalált, az úgyis lehetetlen, mindegy, mennyi idő van rá. – Nem lehetetlen, ha úgy csináljuk, ahogyan én gondolom – tiltakozom. – Bízzon bennem. Monsieur Henri még egy utolsó pillantást vet a vállfán lógó borzadályra. –Maurice – súgja a felesége. – Csak gondolj Maurice-ra! Monsieur Henri felsóhajt. – Rendben van. Megpróbáljuk. Sugárzó arccal Jillhez fordulok. – Mi volt ez az egész? – kérdezi idegesen. – Nem értettem egy szót se. Végig franciául beszéltetek.

– Hát az – kezdek bele… Aztán leesik, hogy mit mondott. Bűnös arccal fordulok Monsieur és Madame Henri felé, akik mindketten halálra vált arccal néznek rám. Ok is ugyanabban a pillanatban eszméltek rá, mint én: épp az imént folytattunk le egy egész beszélgetést az anyanyelvükön. Amit én elvileg nem értek. Na jó, de… végül is sosem kérdezték. Vállat vonok Henriék felé. Aztán Jillhez fordulva így szólok: – Elvállaljuk. – Oké… – néz nagyot. – De hogyan? – Még nem találtam ki biztosan – ismerem be. – De van egy ötletem. És gyönyörű leszel. Megígérem. Felvonja a szemöldökét. – Semmi abroncs? – Semmi abroncs – nyugtatom meg. – De szükségem lesz a méreteidre. Szóval, ha velem tudnál jönni egy pillanatra az öltözőbe… – Persze – feleli. Aztán elhalad velem Monsieur és Madame Henri előtt, akik továbbra is csak állnak ort, megkövülten. Látom rajtuk, hogy gondolatban újrapörgetik az összes beszélgetésüket, amit meghallhattam. És az jó sok beszélgetés. Az öltöző ajtajául szolgáló függöny mögött minden eddiginél erősebben érezni a fókaszagot. – Tényleg nagyon sajnálom – mentegetőzik Jill. – Megígérem, hogy legközelebb átöltözöm munka után. – Nincs semmi baj – biztosítom, és igyekszem minél kisebb levegőt venni. – Legalább biztos lehetsz benne, hogy igazán szeret, ha még ezt is hajlandó eltűrni érted. – Igen – feleli Jill, és az arcára olyan mosoly költözik, ami vonzó, de nem különösebben szép arcát egy pillanatra elbűvölően gyönyörűvé teszi. – Tudom. És hirtelen belém hasít valami. Nem féltékenység, habár azt hiszem, abból is lehet benne egy csipetnyi. De nagyrészt abból fakad, hogy én is azt szeretném, ami Jillnek megadatott – nem Manhattan leggazdagabb pasijának házassági ajánlatát; nem a leendő anyóst, aki azt a nemes feladatot tűzte ki életcélul, hogy pokollá tegye a napot, ami életem legszebb napja kellene hogy legyen. Hanem egy barátot, aki akkor is szerelmes lenne belém, ha fókakaki szagú lennék. Nemcsak hogy szerelmes lenne belém, de velem akarná leélni a hátralévő életét – habár jelenleg azzal is beérném, ha eljönne velem Ann Arborba karácsonyozni –, és ezt a kívánságát hajlandó lenne szavakba is önteni, egy hatalmas teremnyi barát, rokon és alattomos újságíró előtt, akiknek sikerült valami furmányos módon beférkőzniük a templomba. Mivelhogy a jelen pillanatban azt hiszem, ezzel én nem büszkélkedhetem. De mindegy. Legalább dolgozom rajta.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Ideje feltenni az ősi kérdést: fehér, elefántcsont-vagy krémszín? Hiszed vagy sem, a fehérnek tengernyi árnyalata van. Nem hiszed el? Irány a háztartási bolt, nézd csak meg a festékeket. Biztos nem láttál még ennyi elnevezést arra, amit a legtöbben egyetlen színnek tekintenek – a tojásfehértől a törtfehéren át a porcelánig.

A hagyományos hófehérruha-uralom már régen leáldozott, és sok menyasszony él a lehetőséggel, hogy a vajfehér, bézs, rózsaszín vagy akár kékes színek közül válogasson. Hogy rátalálj a bőrszínedhez legjobban illő árnyalatra, kövesd ezt a pár egyszerű szabályt:

Hófehér – Sötét a hajad? Akkor valóban a hagyományos fehér mutat rajtad a legjobban. A kékes vagy lilás árnyalatú fehérek is előnyösek lehetnek. Krémszín – Szőke vagy? Világos fürtjeidét legszebben egy krémszínű ruha tudja kiemelni. Az aranyos csillogás hangsúlyozza majd fejéked napsugaras ragyogását (a hajadról van szó, nem a diadémodról). Emlékezz csak Diana hercegnőre az ő nagy napján… Elefántcsont – A kettő között vagy? A csontfehér szinte mindenkinek jól áll. Ezért is használják olyan sok falon.

Lizzie Nichols Desigh

20 A filozófus minden úgynevezett hírt pletykának talál, a szerkesztőket és olvasókat pedig mind teázgató Idős néniknek. Henry Dávid Thoreau (1817-1863), amerikai filozófus, író és természetbúvár Te meg hol voltál? – érdeklődik Luke, amikor aznap este végre hazavergődöm, jól megrakva könyvekkel. – Könyvtárban – felelem. – Bocs, kerestél? Ott le kell halkítani a telefont. Luke nevetve hozzám lép, és elveszi tőlem a könyveket. – Skót tradíció – olvassa a borítóról a címeket. – A skót esküvő. Skótkocka és köszöntő. Lizzie, mi folyik itt? Tervbe vetted, hogy meglátogatod a Smaragd Szigetet? – Az Írország – javítom ki, miközben letekerem a sálamat. – Skót menyasszonyi ruhát tervezek egy ügyfélnek. És nem fogod elhinni, ki az. – Valószínűleg igazad van – véli. – Ettél már? Beraktam melegíteni a sütőbe a maradék pulykát… – Nem bírok enni, túl izgatott vagyok – felelek. – Na, de tényleg. Találd ki, ki az az ügyfél. Luke vállat von. – Nemtőm. Shari? Rendeznek valami leszbikus esküvőt? Dühösen nézek rá. – Nem. És már megmondtam, hogy ne… – Ne skatulyázzam be, igen, tudom – fejezi be helyettem Luke. – Na jó, föladom. Ki az ügyfeled? Ledobom magam a kanapéra – tényleg fáj egy kicsit a torkom. Olyan jólesik leülni aztán diadalittasan bejelentem: – Jill Higgins. Luke a konyhába ment, hogy bort töltsön nekünk. – És tudnom kéne, hogy az ki? – kérdezi a kiadóablakon keresztül. Ezt nem hiszem el. – Luke! Te soha nem olvasol újságot? Vagy nézel tévét? De már kérdezés közben is tudom a választ. Az egyetlen újság, amit olvas, a New York Times, és a tévében csakis dokumentumfilmeket néz. De legalább próbálkozom. – Tudod! – nógatom, amikor előjön, mindkét kezében egy-egy pohár cabernet sauvignonnal. – Az a lány, aki a Central Park Állatkertben dolgozik a fókákkal! Aki meghúzta a hátát, amikor visszacipelt egy fókát, mert kiszökött az elkerített területről. Mert ha a sok esőtől vagy hótól megemelkedik a vízszint, akkor ki tudnak ugrani. – Ez utóbbi információnak akkor kerültem birtokába, amikor Jill az öltözőben, méretvevés közben a kérésemre elmesélte, hogyan ismerkedtek meg Johnnal. – És aztán a baleseti osztályon találkozott John Mac-Dowellel… tudod, a manhattani MacDowell családból! Na szóval, az esküvőjük lesz kábé az évszázad eseménye, és Jill engem kért meg a menyasszonyi ruhája átalakítására. – Még most is totál fel vagyok pörögve, és fel-le rugózom a kanapén. – Engem! New York valamennyi lakosa közül én csinálom Jill Higgins menyasszonyi ruháját! – Azta! – mosolyog Luke azzal a szép, szabályos fogú mosolyával. – Ez fantasztikus, Lizzie!

Lerí róla, hogy egyáltalán nem érti, miről beszélek. Halvány gőze sincs.– Nem, nem érted – magyarázom. – Ez baromi nagy szó. Tudod, az újságok kegyetlenül bánnak vele, és „Pufókának” csúfolják, meg ilyenek, csak azért, mert nem valami vézna modell, és fókákkal dolgozik. És néha még sír is a riporterek előtt, mert nem bírják békén hagyni, az anyósa meg kényszeríti, hogy írjon alá egy házassági szerződést, és egy ocsmány (el se tudod képzelni, mennyire ocsmány) esküvői ruhát erőltet rá, de én majd átalakítom, és minden rendbe fog jönni, és Monsieur Henrinak végre föllendül a forgalma, és akkor lesz pénze fizetésre, én meg otthagyhatom Chaz apjának a cégét, és végre teljes munkaidőben csinálhatom azt, amit szeretek! Hát nem csodálatos? Luke még mindig mosolyog, bát valamivel kevésbé, mint az előbb. – Ez valóban csodálatos – ért egyet. – De… – Nem mondom, hogy könnyű lesz – szakítom félbe, azt gondolván, tudom, mit akar mondani. – Merthogy csak egy hónapunk van, vagyis most már annál is kevesebb, hogy elkészüljön a ruha, márpedig rengeteg munkám lesz vele. Főleg, ha tényleg úgy csinálom, amire gondoltam, hogy elég nagy legyen neki. Szóval attól tartok, egy darabig nem fogsz túl sokat látni belőlem. De ez nem is baj, mert úgyis készülsz a vizsgákra, ugye? Tényleg rengeteget kell majd dolgoznom, ha meg akarjuk ezt csinálni. De ha sikerül, Luke, gondolj csak bele! Talán Monsieur Henri megengedi, hogy én vezessem a boltot! Mert amúgy is vissza akar már vonulni, és letelepedni Franciaországban… és így meg is tehetné, anélkül, hogy veszteséges áron adja el a házat. És akkor elkezdhetek félretenni, és talán egy nap, ha isten is úgy akarja, valami kisvállalkozói kölcsönnel meg is tudnám venni az üzletet, házastul, mindenestül… Luke erre meglehetősen zavart képpel reagál. Igaz, hogy így elsőre elég sok ez a hír egyszerre. Akárhogy is, azért mégis úgy érzem, lehetne egy kicsivel lelkesebb az ügyért. – De én lelkes vagyok – tiltakozik, amikor ezt neki is megemlítem (némileg zsémbesen, ezt beismerem, de hát mit tegyek? Fáj a torkom). – Csak… nem tudtam, hogy ilyen komolyan veszed ezt a menyasszonyiruha-dolgot. Nagy szemeket meresztek rá. – Luke! – szólok. – Te hol voltál idén nyáron, amikor az anyukád összes barátnője odajött, hogy miért nem nyitok saját esküvőiruha-szalont? – Jó, persze – válaszol Luke. – Csak valahogy úgy gondoltam… tudod. Hogy az egy olyan hosszú távú terv. Miután szereztél, mondjuk, egy üzleti diplomát. – Egy üzleti diplomát? – recsegek. – Hogy megint suliba járjak? Most viccelsz? Épphogy csak lediplomáztam. Nem is, még le se diplomáztam! Minek mennék vissza az egyetemre? – Lizzie, ha saját vállalkozást akarsz indítani, ahhoz nem elég, hogy tehetségesen tudsz átalakítani antik ruhákat – közli Luke kissé szárazon. – Ezzel én is tisztában vagyok – rázom a fejem. – De hát épp ezt tanulom Monsieur Henrinál. Az önálló vállalkozás vezetésének fogásait. És, Luke, komolyan úgy gondolom, hogy fel vagyok rá készülve. Mármint hogy a következő szintre lépjek. Feltéve persze, hogy jól alakul a dolog Jill Higginsszel. Luke kétkedve néz. – Nem látom be, miért számít annyit egyetlen menyasszonyi ruha. Elakadt lélegzettel hápogok. – Viccelsz? Te még nem hallottál Dávid és Elizabeth Emanuelről? – Ő… – habozik Luke – Nem… – Ők tervezték Diana hercegnő menyasszonyi ruháját – magyarázom némi szánalommal. Azért már tényleg. Lehet, hogy sokat tud a biológia alapjairól, amit ebben a félévben tanul, de a popkultúráról egyáltalán semmit. De hát ez nem is baj, mert őszintén, te melyikről szeretnéd, hogy az orvosod többet tudjon?

– És a miatt az egyetlen ruha miatt egyszerre világhírűek lettek – folytatom. – Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy Jill Higgins ugyanabba a kategóriába esik, mint Diana hercegnő. De azért a helybéliek körében eléggé híres. És ha kitudódik, hogy nálunk csináltatja a ruháját, az eléggé fel fogja lendíteni a forgalmunkat. Csak ennyit akartam mondani. És mivel az esküvő szilveszter éjszaka lesz, eléggé sürget az idő, szóval… – Szóval nem leszel túl sokat itthon – fejezi be Luke. –Ne aggódj, megértettem. És igazad van, mert a vizsgák miatt én sem fogok ráérni. Nem beszélve arról, hogy három hét múlva elutazom. Ahhoz képest, hogy együtt lakunk, nem mondhatni, hogy túl sokat látjuk egymást. – Csak éjszaka – értek egyet. – De az meg nem számít, mert olyankor öntudatlanok vagyunk. – Hát – töpreng Luke – akkor úgy látszik, kénytelen leszek beérni kevéssel is. Bár titokban reméltem, hogy szakítasz rám kicsit a drága idődből, és eljössz velem fát venni. – Fát venni? – bámulok rá egy-két másodpercig, mire rájövök, hogy miről beszél. – Ja, úgy érted, hogy karácsonyfát akarsz állítani? – Hát, ja – feleli Luke. – Bár nem tudjuk együtt tölteni az igazi karácsonyt, azért reménykedtem benne, hogy kettesben is ünnepelhetünk, mielőtt mindketten elutaznánk a családunkhoz. Ahhoz pedig szükségünk lesz egy fára… főleg, mivel vettem neked valami apróságot, és kellene egy hely, ahova rakhatom. A szívem majd elolvad. – Vettél nekem karácsonyi ajándékot? Jaaaj, Luke! Annyira édes vagy! – Hát – feleli, és láthatólag elégedett a reakciómmal, ugyanakkor mintha valamitől zavarban is lenne kicsit –, ha jobban belegondolok, nem is annyira karácsonyi ajándék, mint inkább befektetés ajövődbe… Várjunk… tényleg azt mondta, amire gondolok? Befektetés a jövőmbe? – Na, gyere – szól Luke, és hirtelen föláll, hogy a konyhába menjen. – Muszáj enned valamit. Kicsit rekedtnek hangzói. Nem lenne jó, ha most összeszednél egy nyavalyát. Ki tervezi meg akkor az esküvői ruhát?

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza És boldogan éltek. A hagyomány szerint az esküvői vendégek kapnak egy-egy parányi zacskó száraz rizst, amit kinyitnak, és az ifjú párra szórnak, amikor a ceremónia végén távoznak a helyszínről (általában egy templomból). A rizs a termékenységet jelképezi. A rizsszórás azt a kívánságot szimbolizálja, hogy legyen szerencséjük, és gazdag életet éljenek együtt. A közelmúltban azonban rengeteg templom és más esküvői helyszín betiltotta a rizsdobálást. Ennek állítólag az volt az oka, hogy a nyers rizs kárt okoz a madaraknak, ha felcsipegetik. Valójában ez amolyan városi legenda. Számtalan madárfaj és kacsa étrendjének legfontosabb összetevője a nyers rizs. A rizzsel igazából az a gond, hogy veszélyt jelent az emberekre… a kemény kis szemeken a lab könnyen megcsúszik, ezért sok esküvői helyszín, a beperelést. Manapság sokan madáreledellel helyettesítik a rizsszemeket, holott ez éppolyan veszélyes lehet a vendégekre nézve, mint a rizs, mert ugyanúgy csúszik. Mindemellett a rizst, a madareledelt, a konfettit egyaránt rendkívül nehéz felsöpörni, és azoknak a helyszíneknek, ahol napjában több esküvőt is tartanak, időigényes, drága és ráadásul megerőltető feladat minden egyes újdonsült házaspár után feltakarítani (mert hát melyik menyasszony akarna vajon valaki más rizsén vagy konfettijén lépkedni?) Ezért ajánlom én mindenkinek a buborékos búcsúztatást. A vendégek szép buboréksátrat alkothatnak, ami alatt az ifjú pár átbújhat a hintóig vagy a limuzinig. És soha senki nem perelt még azért, mert elcsúszott egy buborékon.

21 Alapigazságnak tekinthetjük, hogy ha minden ember tudná, mit mondanak róla a többiek, nem lenne még négy barát sem a világon. Blaise Pascal (1623-1662), francia matematikus - Befektetés a jövődbe? – ismétli kétkedő hangon Shari a vonal másik végén. – De hát az bármi lehet. Tőzsdei részvények. Vagy egy olyan World Trade Center érme a Franklin Mintből. – Shari. – Nem tudom elhinni, hogy ennyire nehéz felfogású. – Ne izélj már! Luke-nak eszébe sincs a Franklin Mintből venni nekem valamit. Jegygyűrűt vett. Csak az lehet. Jóvá akarja tenni, hogy nem jön el velem karácsonyra a szüleimhez. – Azzal, hogy vesz neked egy jegygyűrűt! – Igen. Miért, adhatna ennél jobbat, mielőtt hazautazom? – Már a gondolattól tisztára be vagyok zsongva. –Olyan, mintha azt mondaná, hogy bár ő nem lehet ott, a gyűrű ott lesz, így mindenki tudni fogja, milyen komoly ez a dolog közöttünk. Jaj, várj egy percet. – Benyomom a várakoztatást, aztán a kettes vonalat. – Pendergast, Loughlin és Flynn, hová kapcsolhatom a hívást? Átirányítom az illetőt az egyik beosztott partnerügyvédhez, aztán megint visszakapcsolok az egyes vonalra. – Hidd el – győzködöm Sharit. – Beleillik a képbe. Már hat hónapja járunk, és négy hónapja együtt élünk. Azért nem lenne teljesen váratlan, ha megkérné a kezem. – Én nem tudom, Lizzie. – Hallom Sharin, hogy a fejét csóválja. – Chaz szerint Luke az a típus, aki nem szokta, ö… végigvinni a dolgokat. – Hát, akkor lehet, hogy az én gondos pártfogásomnak köszönhetően megváltozott – felelem, magamban felidézve Chaz nem éppen lelkesítő figyelmeztetését néhány hónappal korábbról. De az csak Chaz volt, mert féltékeny volt Luke-ra, amiért őt szereti a barátnője, és nem hagyja ott a főnöknőjéért. – Lizzie – ellenkezik Shari törődött hangon. – Az emberek nem változnak. Ezt már tudhatnád. – De kis dolgokban igen – ellenkezem. – Például, amikor járni kezdtetek Chazzel, emlékszel, mennyire idegesített, hogy minden este sertésvagdaltat evett rizses makarónival? Arról is teljesen leszoktattad. – Ugy, hogy megfenyegettem, hogy ha nem eszik néha valami mást, nem fekszem le vele – közli Shari. – De ha nem vagyok ott, akkor a mai napig csak azt eszi. – Húúúú – szólal meg Tiffany, aki mellettem ül és egy esküvői magazint lapozgat. Behoztam magammal néhányat, hogy ihletet merítsek belőlük. – Majd amikor Luke-kal összeházasodtok, kiküldhetnétek a cégedtől egy leközlési engedélyt, mondjuk, a Vogue-nak meg a Város és Vidéknek, ők meg majd küldenek riportereket, akik írnak egy cikket az esküvőtökről, és ezzel még több megrendelőt szerezhetsz. Plusz ingyen reklám. Hitetlenkedve bámulom Tiffanyt. Ahhoz képest, hogy annyira lüke, hogy néha elfelejti a nap végén bezárni az iroda ajtaját, egész jó gondolatai tudnak lenni. – Ez tök jó ötlet – válaszolok. – Nagyon jó. – Hé! – szól rám Shari. – Most velem beszélsz, vagy Miss Hajszpréagyúval? – Na, Shari – szólom le. – Ne csináld! – Én igyekszem – feleli. – De most komolyan, Lizzie. Tudom, hogy szereted Luke-ot, meg minden. De csakugyan el tudod képzelni vele magad ötven év múlva? Vagy akár öt év múlva?

– Persze – vágom rá, meglepetten. – Még szép. Miért? Mi bajod vele? – Megcsörren a másik vonal. – A francba. Várjál. – Benyomom a kettes vonalat. – Pendergast, Loughlin és Flynn, hová kapcsolhatom a hívást? Mr. Flynnek? Azonnal. Aztán a következő pillanatban már megint Sharival vagyok. – De tényleg, Shari. Miért csinálsz úgy, mintha nem hinnéd, hogy Luke-kal van közös jövőnk? – Őszintén, Lizzie – kérdezi Shari –, mi az, ami titeket összeköt? A szexen kívül? – Egy csomó minden – makacskodom. – Például mindketten szeretjük New Yorkot. Mindketten szeretjük a Cháteau Miracot. Mindketten szeretjük… a bort. És Renoirt! – Lizzie – oktat Shari. – Ezeket mindenki szereti. – És ő orvos akar lenni – folytatom –, hogy segítsen emberéleteket menteni. Én pedig okleveles esküvőiruhaszakértő akarok lenni, hogy segítsek menyasszonyokat megszépíteni. Látod, mi gyakorlatilag egy ember vagyunk. – Elhülyéskeded a dolgot – dorgál Shari. – De én komolyan beszélek. Az egyik ok, ami ráébresztett, hogy Chaz és én nem illünk össze, Pattéi viszont teljesen, az az, hogy Pattéi ugyanaz a szellemi beállítottságunk. És valahogy nem hinném, hogy ugyanez elmondható rólad és Luke-ról. Érzem, hogy csípni kezdik a szememet a könnyek. –Azt mondod, hogy ő szellemileg fölöttem áll, mi? Csak azért, mert ő dokumentumfilmeket szeret nézni, én meg a Runway Projekteú – Dehogy – mondja Shari, és hallatszik, hogy már elege van. – Arról van szó, hogy ő a dokumentumfilmeket szereti, te meg a Runway Projektet, és mégis mindig csak dokumentumfilmet néztek. Mert te annyira igyekszel tetszeni neki, hogy mindent megteszel, amit csak szeretne, ahelyett, hogy megmondanád neki, te mit akarsz csinálni. Vagy nézni. – Ez nem is igaz – kiáltok. – Egy csomószor nézünk olyat, amit én szeretek! – Igazán? – nevet fel keserűen Shari. – Fogalmam se volt róla, hogy ilyen nagy Nightline rajongó vagy. Mindig is úgy tudtam, inkább a Dávid Letterman Show jön be neked. De hát ha téged a Nightline dob fel… – A Nightline egy tök jó műsor – védekezem. – Luke azért nézi, hogy képben legyen a világ dolgait illetően, mert gyakran lekési az esti híreket, olyan sokáig tanul a könyvtárban… – Lásd be, Lizzie – győzköd Shari. – Tudom, hogy úgy érzed, megtaláltad a mesebeli hercegedet… szó szerint. De biztos vagy benne, hogy te királylány típus vagy? Mert én egyáltalán nem olyannak ismerlek. És le merném fogadni, hogy Luke sem. – Ezzel meg mire akarsz kilyukadni? – tudakolom. – Én igenis királylány típus vagyok! Csak mert magam varrom a ruháimat, és nem várok a tündér keresztanyámra, aki majd tündérport szór rám… – Elizabeth? – Csak ekkor veszem észre, hogy Roberta ott áll a recepciós pultnál. És hogy az arca csöppet sem derűs. – O… – mondom Sharinak-most mennem kell, szia. Azzal lerakom. – Hello, Roberta – köszönök. Az oldalamon Tiffany levette a lábát a pultról, és most kihúz egy fiókot, és szivárvány mintába rendezi a körömlakkokat, mint aki nagyon elfoglalt. Azt várva, hogy leszidnak, amiért magánhívásokra használom a céges telefont, igencsak meglepődöm, amikor Roberta így szól: – Tiffany, mindjárt két óra. Megtennéd, hogy beugrasz Lizzie helyére, amíg én négyszemközt beszélek vele? – Oké – feleli Tiffany, és alattomos pillantást vet felém, amiről üvölt, hogy „Most jól megszívtad!”, és a gyomrom azonnal görcsbe rándul tőle. Követem Robertát hátra, az irodája felé, Daryl, a fax-és fénymásológép felügyelő lesajnáló pillantásának kíséretében. Láthatóan ő is osztozik a véleményen, hogy megszívtam.

De kit érdekel? Ha a Pendergast, Loughlin és Flynn ki akar rúgni egyetlen magántelefonért, akkor jobb lesz, ha a többi alkalmazottat is mind kirúgják! Egy csomószor hallottam már Robertát a férjével beszélgetni! Jaj, istenkém. Kérlek, ne hagyd, hogy kirúgjanak… kérlek… Azt hiszem, hányni fogok. Csak amikor Roberta irodájába lépve észreveszem az asztalán kinyitva heverő New York Postot, aminek a második oldala közepén jókora kép virít, akkor kezd derengeni, hogy talán nem is a magán telefonhívásról van szó. Mert az újság ugyan fejjel lefelé van, de így is el tudom olvasni a címsort: „Pufóka rejtélyes új barátnője”. A fényképen pedig ott vagyok én, ahogy a limuzinhoz kísérem Jillt az előző esti találkozás után. A görcs a gyomromban szakozik egyet. – Javíts ki, ha tévedek – szólal meg Roberta, feltartva az újságot. – De ez nem te vagy véletlenül? Nagyot nyelek. A kaparás a torkomban, ami Luke „befektetés a jövődbe”-megjegyzésétől csodálatos mód, hipp-hopp elmúlt, most megújult erővel tér vissza. – 0… – dadogok – nem. Esküszöm, nem tudom, honnan jön ez a hazugság. De amint kicsusszant, már késő visszaszívni. – Lizzie – figyelmeztet Roberta. – Ez egyértelműen te vagy. Ez a ruha volt rajtad tegnap délelőtt. Ne akard nekem azt mondani, hogy több is akad belőle Manhattanben. – Biztos, hogy van egy csomó – vágom rá. És most nem is hazudok. – Alfréd Shaheen nagyon termékeny divattervező volt. – Lizzie – Roberta helyet foglal az asztalánál. – Ez az ügy nagyon is komoly. Láttam, hogy tegnap a mosdóban Jill Higginsszel beszéltél. És a jelek szerint délután újból találkoztál vele. Tudod, mekkora súlyt fektet cégünk a klienseink ügyeinek bizalmas kezelésére. Újra felteszem tehát a kérdést. Mit kerestél tegnap Jill Higgins, és ameny-nyiben hihetünk a fotónak, a vőlegénye, John MacDowell társaságában? Megint nyelek egyet. Bárcsak lenne nálam egy torokcukor. És bár ne volna olyan nagy szükségem erre a munkára. – Nem mondhatom meg – felelem. – Pardon? – vonja föl egyik szemöldökét Roberta. – Nem mondhatom meg – ismétlem. – De annyit mondhatok, hogy egyáltalán semmi köze sincs a cég dolgaihoz. Becsszóra. Valami egészen másról van szó. De ebben az ügyben is fontos a bizalmas eljárás, és ezzel nem élhetek vissza. Roberta másik szemöldöke is fölkúszik az első mellé. – Lizzie. Akkor azt állítod, hogy ez itt te vagy a képen? – Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom –szajkózom a mondatot, amit maga Roberta vert belém, hogy ezzel hárítsam el a betelefonáló riportereket, ha információt akarnak kicsikarni az ügyfeleinkről a cikkeikhez. – Lizzie – Roberta a legkevésbé sem találja mulatságosnak a helyzetet. – Ez nagyon komoly ügy. Amennyiben zaklatod vagy más módon zavarod Miss Higginst… – Dehogyis! – kiáltok fel őszinte felháborodással. – Ő keresett meg engem! – Miért? – érdeklődik Roberta. – Milyen egyéb ágazatban dolgozol, Lizzie? – Ha megmondanám, akkor kiderülne, hogy miért keresett fel. És nem adott rá engedélyt, hogy bárkinek eláruljam. Úgyhogy nem mondhatom el. Sajnálom, Roberta. El se hiszem, hogy ezt teszem. Mármint, hogy egyszer az életben NEM kotyogok ki egy titkot. Ez ékes jele a fejlődésemnek. Komolyan, meg kéne ünnepelnem. Kár, hogy ilyen hányingerem van. – Kirúghatsz, ha akarsz – folytatom –, de szavamat adom, hogy nem zaklatom Jillt. Ha nem hiszed el, hívd föl, és kérdezd meg. Majd ő megmondja.

– Neked már csak Jill? – kérdezi Roberta, és egy han-gyányit mintha csúfondáros lenne a hangja. – Azt mondta, hívhatom így – felelem sértetten. – Igen. Roberta lepillant a fényképre. Úgy tűnik, kifogyott a mondandóból. – Ez szerfelett szabálytalan – szól végül. – Igazán nem tudom, mit mondjak. – Semmi törvénytelenről nincs szó – biztosítom. – Hát azt őszintén remélem! – kiált fel Roberta. – Ezután is találkozol majd vele? – Igen – felelem határozottan. – Nos – ingatja a fejét Roberta –, ebben az esetben csak annyit mondhatok, hogy a jövőben igyekezz távol tartani magad a Posttol. Ha ez valamelyik ügyvédünk tudomására jut… – Fogalmam se volt, hogy fényképész van a közelben – mentegetőzöm. – De megígérem, hogy mostantól óvatosabb leszek. Ennyi volt? Most már mehetek? Roberta meghökken. – Igencsak sietősnek tűnik, hogy lelépj innen. Karácsonyi vásárlás? – Nem – felelem. – Hanem neki kell látnom annak a dolognak, amit Jill megbízásából csinálok. Roberta válla összegörnyed. – Rendben van – mondja. – De figyelmeztetlek, Lizzie. Ez a cég büszke a feddhetetlen hírére. Egyetlen rossz lépés a részedről, és repülsz. Megértetted? – Tökéletesen – bólintok. Roberta lepillant, jelezve, hogy elmehetek…én pedig kiszáguldok az irodából. Visszasietek a recepciópulthoz a kabátomért és a táskámért, és elengedem a fülem mellett Daryl suttogását „Hé! Micsináltál már megint, ha?” és Tiffany kíváncsiskodását „Te jó ég! Minden oké? Pont úgy nézel ki, mint akivel most közölték, hogy a Prada táskája hamisítvány.” – Jól vagyok – motyogom. – Holnap találkozunk. – Komolyan! – sziszegi Tiffany. – Hívj föl, és mondd el, hogy mi volt. Gyűjtöm a Roberta sztorikat, hogy beküldjem a Füstölgő Puskaesőnek. Intek neki, aztán elviharzom, miközben a szívem úgy kalapál a mellkasomban, hogy attól félek, kiugrik, és visszapattan a falról. Amikor kinyílik a lift ajtaja, berohanok, és körül se nézek, hogy kik vannak ott rajtam kívül, csak vadul benyomom a földszint gombját. Csak akkor pillantok fel, amikor a mellettem álló megszólal: – Hát jó napot, kedves idegen – és észreveszem, hogy Chaz áll mellettem a liftben. – Úristen! – kiáltok fel. – Az apukádhoz akartál felmenni? Miért nem szóltál? Tartottam volna az ajtót! Jaj ne, és most lefelé megyünk. Ne haragudj! – Nyugi – csitít Chaz. – Nem az apámhoz jöttem. Hanem hozzád. – Hozzám? – lepődöm meg. – Reménykedtem, hogy meghívhatlak egy italra – mondja –, és kiszedhetem belőled az infót az exemről, ami segíthet újraépíteni a férfi egómat, hogy újból képes legyek szeretni. Az ajkamat rágom. – Chaz – felelek –, mostanában nagyon igyekszem nem beszélni senkiről a háta mögött. Ez egy ilyen tök új dolog velem. Azelőtt annyi kalamajkába kevert a nagy szám, hogy most tényleg meg akarok változni. Mert ellentétben azzal, amit egyesek gondolnak, az ember igenis meg tud változni. – Naná, hogy meg tud – mondja Chaz. A lift leér a földszintre. – Gyere. Hadd hívjalak meg egy sörre a Honey'sba. Már majdnem kimondom, hogy nem lehet. Tudom, hogy Chaz milyen vacakul van, de az a ruha nem várhat. Már készülök közölni, hogy Mennem kell az üzletbe. Van egy iszonyú fontos megrendelésünk (amiről szintén nem beszélhetek), és nagyon szorít az idő, úgyhogy majd később beszélünk, jó?

De aztán a szemébe nézek, és észreveszem, hogy jó ideje nem borotválkozott – és amennyire meg tudom állapítani, baseballsapkát se cserélt. így aztán kisvártatva a Floney's piros műanyag bódéjában találom magam, előttem egy üveg gyöngyöző light kólával, és hallgatom, ahogy a törpe a Dancing Queenx énekli, ami tulajdonképpen nem is élvezhetetlen. – Egyszerűen csak tudnom kell – mondja Chaz, bele a sörösüvegébe. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de… vagyis… gondolod, hogy én tettem valamit, amitől… megváltozott? – Micsoda? Dehogyis! – kiáltok. – Chaz! Ne szórakozz. Nem. – Hát akkor mi történt? – akarja tudni. – Olyan nincs, hogy az ember az egyik nap még heteró, másnapra meg leszbikus. Hacsak nem én tettem valamit, amitől… – Szó sincs róla – szakítom félbe. – Chaz. Higgy nekem. Nem csináltál semmit. Minden pont úgy van, ahogy Shari mondta neked. Egyszerűen csak beleszeretett valaki másba. És ez a valaki történetesen egy nő. De ez az egész semmiben sem más, mintha egy pasival találkozott volna, akibe beleszeret, és elhagy téged miatta. – Ö… – tiltakozik Chaz – De más. – De nem – vitatkozom. – Ez is szerelem. A szerelem néha őrült dolgokra veszi rá az embert. Nem hibáztathatod magad. Tudom, hogy Shari sem hibáztat téged. Még most is szeret. Ezt ő is elmondta, ugye? – Arra célzói, amikor hazamentem a könyvtárból, és azt láttam, hogy a holmiját pakolja, és közölte, hogy elhagy egy nőért, és akarok-e kínait rendelni, amíg megbeszéljük? –vág keserű arcot Chaz. – Említette. – Csak mert így igaz. Még mindig szeret téged. Csak, hát tudod… Nem úgy. Megesik az ilyen, Chaz. – Szóval azt akarod mondani – kérdezi óvatosan Chaz –, hogy elméletileg én is beleszerethetek majd egy srácba? – Elméletileg – felelem. Bár az igazat megvallva nagyon nem tudom elképzelni Chazt egy meleg párkapcsolatban. Vagyis, inkább úgy mondanám, hogy azok közül a meleg srácok közül, akiket ismerek (és akikkel jártam), egyikről sem tudom elképzelni, hogy közelebbi kapcsolatra vágyna Chazzel, akinek a divathoz való érzéke mínuszban van, súlyos baseballrajongásban szenved, és egyáltalán nem érdekli a lakberendezés. Sokkal inkább el tudom képzelni Luke-ról, hogy boldogan együtt éljen egy másik férfival. – Na és te? – érdeklődik Chaz. – Mi van velem? – A bárpult fölötti órára pillantok. Most már tényleg mennem kéne Henriék boltjába. Kábé egymillió ötletem van Jill ruhájához, és már viszketnek az ujjaim, hogy hozzákezdhessek. – Voltál már szerelmes nőbe? – Hát – felelem lassan – nagyon sok olyan nő volt már az életemben, akiket csodáltam, és olyan akartam lenni, mint ők, és szerettem volna közelebbről megismerni őket, de nem… szexuálisan. Chaz hüvelykujja körmével a sörösüveg címkéjét kapirgálja. – És te meg Shari sosem… ö… kísérleteztetek? – Chaz! – hajítom felé a poháralátétemet. – Nem! Pfuj! Na jó, kész, én leléptem… – Mi? – kiált föl valósággal rémült arccal, és a karom után kap, még mielőtt elérném a pad szélét. – Csak kérdeztem! Azt hittem, tudod, hogy minden lány csinál ilyeneket… – Hát akkor tévedtél – világosítom föl. – Nem mintha elítélném, vagy valami. És most engedd el a karomat. Mennem kell dolgozni. – Épp most végeztél a munkahelyeden – mondja. – A másik munkahelyemre – közlöm. – A menyasszonyiruha-boltba. Van egy nagyon fontos megrendelésünk, és neki akarok látni.

– Tényleg nagyon élvezed ezt az esküvősdit, ugye? –kérdezi, miközben a karaoke színpadon a törpe Abbából átvált Ashlee Simpsonba, és bizonygatja, hogy akármit gondoljanak is az emberek, nem ő lopta el a barátomat. - Komolyan hiszel benne, mi? Hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak… meg minden. – Persze – felelek. – Még jó, hogy. És tudom, hogy most szomorú vagy, Chaz, és meg is van rá minden okod. De egy nap veled is meg fog történni, megígérem. Ahogy velem is meg fog. – Talán hamarabb, mint bárki gondolná. – Hát, remélem, már letettél róla, hogy Mr. Erdőlakó Állatkával történik meg-jelenti ki Chaz. Erre csak bámulni tudok. – Már miért tennék le róla? – Aztán, amikor látom, hogy forgatja a szemét, kifakadok: – Állj már le, Chaz. Ne gyere megint azzal a lovas hülyeséggel. Közlöm veled, hogy Luke-nak nagyon jól megy a tanulás, és ráadásul úgy tűnik, készen áll rá, hogy a következő szintre mozdítsuk a kapcsolatunkat. Chaz felvonja a szemöldökét. – Hármasban? A baseballsapkája közepére csapok. –Vett nekem egy karácsonyi ajándékot, amiről azt mondja, hogy befektetés a jövőmbe. Chaz szemöldöke hirtelen összeráncolódik. – Ez meg mit akar jelenteni? – Mi mást jelenthetne? – kérdezek vissza. – Csakis egy jegygyűrű lehet. Chaz még mindig a szemöldökét ráncolja. –Nekem egy szóval sem említette, hogy gyűrűt vett volna. – Hát mégis mit vársz tőle? – érvelek. – Tudja, hogy min mentél keresztül. Tényleg azt hiszed, hogy neked fog kérkedni azzal, hogy eljegyez engem, amikor tudja, hogy a barátnőd épp most hagyott el egy nőért? – Kösz – feleli. – Te aztán tudod, hogyan vidítsd föl az embert. – Hát te sem vagy éppen maga a bűbáj – vágok vissza – ezzel az egész „Luke nem az a ló, akire fogadnál?” -dologgal. De most már remélem, meggondoltad magad, ugye? – Őszintén? – csóválja a fejét Chaz. – Nem. A befektetés a jövődbe bármi lehet. Nem feltétlenül jegygyűrű. A helyedben én nem élném bele magam, bébi. Mármint ne sértődj meg, de ti még az ünnepeket sem töltitek együtt. Ez neked az örökké tartó nagy szerelem? – Chaz. – Higgadtan végigmérem a bódé túloldaláról, aztán kicsusszanok a padból, és menni készülök. – Tudom, hogy Shari megbántott. Nem tudom elhinni, hogy ezt tette veled, bár biztos vagyok benne, hogy neki is nagyon nehéz volt, és szörnyen is érzi magát miatta. De most komolyan. Attól, hogy a te szerelmi életed befuccsolt, még nem biztos, hogy minden kapcsolatnak rossz vége lesz. Csak helyre kell rázódnod, találnod kell egy csinos filozófia doktoranduszt, akivel beszélhetsz Kantról vagy mit tudom én, és rögtön derűsebb színben látod majd a dolgokat. Megígérem. Chaz csak bámul. – Egy nap majd részletesen el kell magyaráznod nekem, milyen az élet azon a bolygón, ahol te élsz. Mert csodálatosnak hangzik, és egyszer szívesen ellátogatnék oda. Savanyúan rámosolygok, aztán otthagyom a bódét, éppen, amikor a törpe rágyújt a Don't Cry Out Loudra. Remélem, Chaz megfogadja a tanácsát.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Smink Sok menyasszony profi sminkessel festeti ki magát az esküvőjére. Ez általában jó ötletnek mondható – ha profira bízod a dolgot, legalább emiatt nem kell aggódnod, hogy rosszul fog sikerülni. Azonban rengeteg a példa rá, hogy a menyasszony, aki profi sminkessel festeti ki magát, a nagy napon épp annyira nem hasonlít magára, mint az elhunyt rokonok a koporsóban, akiket kisminkelt a temetkezési vállalkozó. Gondoskodj róla, hogy a sminkeseddel egyeztesd a színt, mennyiséget és árnyalatokat… és ne hagyd, hogy túlzásba essen. Tudom, szép akarsz lenni a fotókon – de szeretnéd, hogy a vendégek közelről is természetesnek és szépnek lássanak. Egy ügyes sminkes képes mindkettőt egyszerre megvalósítani. Néhány hasznos arcfestési tanács: – Az esküvő előtt négy héttel keresd föl a sminkesedet, így elegendő időtök lesz olyan külsőben megegyezni, ami mindkettőtöknek kedvére van. – he használj olyan sok alapozót, hogy az arcod elüssön a nyakad színétől. Átmenet! – Az idegességtől és az esetleges hőségtől fényleni foga bőröd. Legyen nálad és a koszorúslányaidnál is itató-kendő, valamint púder. – Felforrósított göndörítővel göndörítsd be a szempilládat a tartósan szexi pillantásért – Mindenképp vízálló szempillaspirált használj. Úgyis sírni fogsz. De legalábbis megizzadsz. – Korrektorral eltüntetheted a karikákat a szemed alól, az előző éjszakai nyugtalan alvás után. – – És végül, használj tartós rúzst – egész este/éjszaka csókolózni, enni és inni fogsz, és nem valami szórakoztató állandóan újrafesteni a szád a kedvenc színeddel.

Lizzie Nichols Design

22 Undok hírek sziszegnek. William Shakespeare (1564-1616) angol költő ée drámaíró Nem tellett sok időbe, mire a sajtó kiderítette, hol találkozik Jill a rejtélyes új barátnőjével – bár nekem sikerült távol tartanom magam a bulvárlapoktól, úgy, hogy többször nem kísértem ki Jillt a kocsihoz. Egy szempillantás alatt bejárta a várost a hír, hogy Jill Higgins, az évszázad esküvőjének menyasszonya, Monsieur Henrit alkalmazza esküvői ruhaszakértőjének. Egyszer csak arra eszméltünk, hogy úgy kell leküzdeni a kicsiny boltunkat lerohanó menyasszonyokat, akik mind azt követelték, hogy az ő ruhájukat is hozzuk rendbe. Jean-Pault és Jean-Pierre-t be kellett állítani kapusnak, illetve biztonsági őrnek, hogy kitessékeljék a paparazzókat, és szép sorban betessékeljék a menyasszonyokat. Henriék irántam érzett maradék neheztelése, amiért nem szóltam, hogy értek franciául, elszállt, amikor rájöttek, hogy annyi az előjegyzésért tolakodó menyasszony, hogy venniük kellett előre egy kétéves naptárt. Nem mintha Henriék egyetlen ujjal is hozzányúltak volna Jill ruhájához azóta, hogy elhozta az üzletünkbe. Miután beavattam Monsieur Henrit a tervembe, próbálta megértetni velem, hogy lehetetlenségre vállalkozom, és John MacDowell anyja be fog perelni. A felesége viszont nyugodtan kivette a kezéből a ruhát, és visszaadta nekem, közben finoman megjegyezve: – Jean, hagyd őt dolgozni. Amiért hálás voltam neki. Főleg azután, hogy „ostobának” nevezett. Ezek szerint azóta meggondolta magát, és a ruha – Jill ruhája – most egy külön kampón lóg a műhely végében, ahol naponta visszahajtom róla a leplet, megnézem, mennyit haladtam előző nap, pánikba esem, és nekilátok a munkának. Azt mondják, mindig napkelte előtt a legsötétebb az ég. Elég sok megrendelésen dolgoztam már ahhoz, hogy tudjam, mennyire igaz ez. Karácsony előtt egy héttel – a szenteste előtti napra ígértem a ruhát, hogy maradjon idő az esetleges utolsó simításokra még a szilveszteri ceremónia előtt – biztos voltam benne, hogy a ruha nem készül el idejében… vagy ami még rosszabb, hogy elkészül, de borzasztó ronda lesz. Nem gyerekjáték negyvenkettes méretre átalakítani egy harminchatos ruhát. Igaza volt Monsieur Henrinak, hogy ez lehetetlen vállalkozás. Csakhogy nem volt az. Mármint nem volt lehetetlen. Csak éppen nagyon, nagyon nehéz. Végtelen sok óra idegölő varratvágás, még annál is több varrás, és egy egész rakás light kóla kellett hozzá. Mindennap fél háromra értem az üzletbe – amilyen hamar csak lehetett a Pendergast, Loughlin és Flynn-nél lehúzott műszak után, ami azóta is az egyetlen fizető munkám –, és ott maradtam éjfélig, sőt néha hajnali egyig is, amikor aztán hazatámolyogtam és bezuhantam az ágyba, hogy aztán másnap megint fél hétkor keljek, lezuhanyozzak, fölöltözzek, és mehessek vissza az irodába. Szinte sosem láttam a barátomat, és persze bárki mást sem. De ez nem is volt baj, mivel Luke-nak is tanulnia kellett a vizsgáira. Ha egy év alatt el akarja végezni a másoddiplomás előkészítőt, mindkét félévbe annyi tárgyat kell zsúfolnia, amennyit csak tud, így most négy vizsgára kellett egyszerre készülnie – ami gyakorlatilag a tanulmányi megfelelője annak, ha valaki negyvenkettes méretre alakít egy harminchatos ruhát.

De habár a barátomat alig láttam az elmúlt pár hétben, annál többet láttam a dobozt a pirinyó karácsonyfa alatt, amit Luke egy utcai árusnál vett – állványostul –, és az ablak előtt állított fel, hogy a köré tekert fényfüzér kipislákoljon az Ötödik sugárútra. Azonnal megpillantottam (mármint a dobozt), amint beléptem az ajtón késő este, egy hosszadalmas és kíméletlen csata után, amit Jill ruhájának skótkockás anyagával vívtam. Nehéz lett volna nem észrevenni – még mindig a dobozról beszélek. Mivelhogy hatalmas. De komolyan, az a doboz akkora, mint egy bébipóni. Vagy legalábbis egy cocker spániel. Majdhogynem nagyobb a fánál. Annyi mindenesetre szent, hogy NEM gyűrűsdoboz. De, ahogy Tiffany is mondta, amikor ezt megemlítettem neki: – Á, lehet, hogy ő az a fajta. – Milyen fajta? – tudakoltam. – Hát tudod, az a fajta pasi, aki utálja, ha a barátnője előre rájön, mit fog kapni, ezért inkább millió dobozt rak egymásba, hogy ne lehessen rögtön kitalálni. Ez a magyarázat tökéletesen illik a képbe. Luke tudja, hogy képtelen vagyok titkot tartani (bár a New Yorkba költözésem óta bámulatosan fejlődtem. Azt hiszem, kezd benőni a fejem lágya). És aki nem tud titkot tartani, az valószínűleg azt sem állja meg, hogy bele ne lessen a karácsonyi ajándékába. Igaz ugyan, hogy egy kicsit máris megszaggattam az ezüstpapírt, amibe a doboz csomagolva van, mert véletlenül túl közel porszívóztam hozzá. De nem engedtem meg magamnak, hogy még jobban lehántsam a papírt. Tudom, hogy Tiffanynek igaza van, és Luke ajándéka sok-sok dobozt rejt. Ez annyira jellemző rá. Éppen ezért én is így tettem a fényes bőrtárcával, amit a Coachban vettem neki. Aztán, mielőtt felocsúdnék, el is érkezik a szenteste előtti nap, és engem éppúgy magával ragad az izgalom, mint a kisgyereket, aki találkozni fog a Mikulással a bevásárlóközpontban. Nem Luke ajándéka dob föl ennyire – habár amiatt is eléggé izgulok-, és nem is az jár a fejemben, hogy több mint egy hetet fogunk a világ két tök különböző pontján tölteni. Kizárólag Jillre tudok gondolni, hogy mit fog szólni a ruhájához. Merthogy – ahogy már lenni szokott – végül csak összeállt a dolog néhány napja, és most… nos hát, még Madame Henri is ünnepélyesen kijelentette, miután végigmérte a ruhát: „Bien. Trés bien.” Ami az ő szájából valóságos dicshimnusznak számít. A férje kritikája még ennél is beszédesebb volt: először megvakargatta az állát… aztán párszor körbejárta a ruhát… feltett két-három találó kérdést a skót kockás szalagról… végül biccentett, és azt mondta, „Parfait.” Vagyis: tökéletes. De nem az ő véleményétől tartok ám a leginkább. Még meg kell várnunk, hogy Jillnek is tetszik-e. Egy órával azután érkezik, hogy bezártuk az üzletet – kitessékeltük a nap utolsó vendégét, lehúztuk a rolókat, és végül lekapcsoltuk a külső szoba lámpáját, hogy úgy tűnjön, már mindenki hazament. Erre természetesen a paparazzók megtévesztése miatt volt szükség. Aztán, amikor pontban hétkor megszólal a csengő, Madame Henri sietve ajtót nyit, de fényt továbbra sem gyújt. Két árnyba burkolt alak surran be. Először azt hiszem, Jill magával hozta a jegyesét, és ez eléggé felháborít– mindenki tudja, hogy balszerencsét hoz, ha a vőlegény az esküvő előtt meglátja a menyasszonyi ruhát. De aztán eszembe jut, mennyire egyedül jött el Jill az összes ruhapróbára, és milyen űzöttnek tűnt, nem is csak a sajtó, hanem a saját társadalmi kirekesztettsége miatt is, mivelhogy a családja olyan messze lakik, a barátai pedig nagyjából annyira értenek az esküvői ruhákhoz, mint ő maga.

És rájövök, hogy örülök, hogy magával hozta Johnt, aki igazán mindent megtett, hogy könnyebbé tegye a menyasszonya életét – nemrégiben még a házassági szerződés tárgyalásába is beleavatkozott, és követelte, hogy méltányosan járjanak el Jill-lel, különben törölteti a szüleit az esküvő utáni fogadás vendéglistájáról. Ezzel a merész húzással teljes sikert ért el, na meg azt, hogy Mr. Pendergast nagy lelkesedésében mindenkit meghívott még egy pezsgőre a céges karácsonyi bulin (ahonnan korán le kellett lépnem, hogy Jill ruháján dolgozhassak, így aztán lecsúsztam az est fénypontjáról, amikor is Roberta úgy becsicscsentett, hogy a ruhatárban találtak rá, ahol éppen Daryllel, a fax-és fénymásológépfelügyelővel csókolózott – a lefülelő pechükre pont Tiffany volt, aki a kamerás mobiljával megörökítette a nagy eseményt, aztán e-mailben mindenkinek elküldte). így aztán, amikor Madame Henri úgy ítéli, már nyugodtan fölkapcsolhatja a villanyt, alaposan meglepődöm, hogy Jill oldalán nem az odaadó, szeretetreméltó Johnt látom, hanem egy idősebb nőt, aki mondhatni kiköpött mása Jillnek, és akit az édesanyjaként mutat be. Meglepetésemet azonnal felváltja a megkönnyebbülés. Igen. Jillnek végre van egy szövetségese – úgy értem, rajtam meg a vőlegényén kívül. – Lizzie, szia – rázza meg a kezemet ugyanolyan erőteljesen, ahogy a lányának is szokása, mintha nem lenne tisztában a saját erejével, ami Jill esetében jelentősnek mondható, ha egyszer ötvenkilós fókákat szokott emelgetni. – Örülök, hogy megismerhetlek. Jill már annyit mesélt rólad. Azt mondja, tulajdonképpen megmentetted az életét… meg hogy nagyon bőkezűen osztogatod a… mi is volt, szívem? Csúzli? – Jódli – feleli pirulva Jill. – Bocs, el kellett mesélnem, hogyan találkoztunk a mosdóban… – Semmi baj – nyugtatom meg nevetve. – Van pár itt is a konyhában, ha kérsz – a rengeteg munkának köszönhetően a szénhidrátmentes étrendemet már rég sutba vágtam. Fogalmam sincs, hány kilót szedtem magamra az elmúlt hetekben, de biztosan nem elhanyagolható. De valahogy ez egyáltalán nem érdekel, mert olyan izgatott vagyok Jill ruhája miatt. – Kösz, nem kérek – kacag Jill. – Jóllaktam. Akkor? Kész vagy? – Én igen, ha te is – bólintok. – Gyere. Azzal hátravezetem Jillt, miközben Monsieur és Madame Henri hellyel és pezsgővel kínálják Mrs. Higginst. Az ujjaim remegnek, amikor átbújtatom Jill feje fölött a redőzött elefántcsontszín anyagot, idegességemet palástolandó, magyarázni kezdek. – Tehát, Jill, ezt a fazont hívják empire deréknak. Ez azt jelenti, hogy a ruha dereka pont mell alatt van, mert itt vagy a legvékonyabb. Így az anyag egyenesen a földre omlik, mintha csak lebegne körülötted, ami előnyös a te alakodon. Az empire fazont Josephine, Bonaparte Napóleon felesége hozta divatba, aki a görög vázákon látott tógákról mintázta a divatot. Amint látod, ejtett vállúra vettük a szabást, mert ki akarjuk emelni a szép válladat. Aztán ez itt, ez az eredeti skót kockás anyag, ami mindenfelé lógott a régi ruháról, de mi övként használjuk itt, a melled alatt, látod? Kiemeli a karcsú derekadat. És végül itt egy pár könyök fölé érő kesztyű, ami majdnem találkozik a lelógó vállrésszel… Szóval – kormányozom az egész alakos tükör elé – hogy tetszik? Arra gondoltam, a hajadat föl lehetne tűzni, és mondjuk, egy-két göndörített tincs lelóghatna, hogy kiegészítse a görögváza-összhatást… Jill a tükörképét bámulja. Eltart egy percig, míg rájövök, hogy a hallgatása nem a tiltakozás jele. A szeme olyan kerek, mint egy negyeddolláros, és legalább úgy csillog is. Könnyekkel küszködik. – Jaj, Lizzie – csak ennyit bír mondani. – Nagyon szörnyű? – kérdezem idegesen. – Az egész a régi ruhából van. Csak felfejtettem a varrásokat… jó, kábé az összes varrást. Nem volt könnyű, de tényleg azt hiszem, ez a stílus illik hozzád. Klasszikusnak mondható a testalkatod, és mi lehetne klasszikusabb egy görög vázánál… – Meg kell mutatnom anyunak – szólal meg Jill elcsukló hangon.

– Oké – felelem, és mögé sietve megemelem a másfél méteres uszályt, amit a ruha hátuljára varrtam. – Ezt föl lehet itt csatolni egy ilyen redőzött halomba, a tánchoz. Nem akartam, hogy belegabalyodj. Viszont fontosnak tartottam, hogy legyen méltóságteljes a megjelenésed, mert hát tudod, a Szent Patrik Bazilika olyan hatalmas… De Jill már száguld is kifelé a műhelyből, előre, ahol a mamája és Henriék várják. – Anyu! – kiabálja, félrelökve a két helyiséget elválasztó függönyt. – Nézd! Mrs. Higginsnek torkán akad a pezsgő, amit éppen lenyelni készült. Madame Henri néhányszor háton veregeti, és az asszony végre összeszedi magát annyira, hogy a lányához hasonlóan csillogó szemmel kijelentse: – Jaj, kicsikém! Elragadó vagy! – Igen! – mondja Jill álmélkodva. – Az vagyok! Ugye? – De még mennyire – helyesel Mrs. Higgins, és odamegy hozzá, hogy közelebbről is megnézhesse. – Ez az a ruha, amit neked adott? A vén szipirtyó… mármint John anyja? – Igen, ez az a ruha – felelem. Furcsa érzés fog el. Nem is tudom szavakba önteni. Olyasmi, mint az izgalom és az öröm egyvelege. Az egyetlen hasonlat, amivel hitelesen leírhatom, az volna, hogy olyan, mintha felbontottak volna bennem egy üveg pezsgőt. – Persze egy kicsit átalakítottam. – Egy kicsit?! – visszhangozza Jill kuncogva. Igen! Jill kuncog! Ez valóságos csoda. – Annyira szép – áradozik Mrs. Higgins. – Pont olyan benne, mint… egy hercegnő! – Erről jut eszembe, beszélnünk kéne a fejdíszről – szólok. – Jillnek már mondtam, hogy fel kéne tűzni a haját, hogy csak néhány göndörített tincs lógjon le. Úgyhogy azt hiszem, egy diadém nem lenne rossz. Szerintem nagyon szépen illene a hajához… Ám világos, hogy a kutya se figyel rám. Jillt bámulják a tükörben, közben pedig halkan suttognak és nagyokat kuncognak. Ahogy így elnézem őket, nehéz volna elhinni, hogy alig pár héttel ezelőtt a menyasszony a női mosdóban zokogott, és nem egyszer jött ruhapróbára fókaürülék-sza-gúan. – Nos – fordul hozzám Madame Henri, amikor odalépek hozzájuk, mert már látom, hogy az ügyfelünk és a mamája úgyse hallgat rám. – Sikerült. – Igen – felelek, még mindig egy kicsit kábultan. Aztán Madame Henri meglepő dolgot tesz. Fölemeli és a kezébe fogja a kezemet. – Ez a tiéd – mondja mosolyogva. Azzal valamit a tenyerembe csúsztat. Odapillantok, és egy csekket látok benne. Rajta jó sok nullával. Ezer dollár! Fölpillantva észreveszem, hogy Monsieur Henri zavartan, de elégedetten mosolyog. – Tekintsd ezt karácsonyi jutalomnak – mondja franciául. Nagy megindulásomban odaszaladok hozzá és megölelem, majd a feleségét is. – Köszönöm! – kiáltok. – Önök igazán fantasztikusak! – Akkor ugye eljössz? – kérdezi később Jill, amikor segítek óvatosan kiszabadítani a ruhából. – Az esküvőnkre. Ugye? Meg utána a fogadásra? Tudod, hogy meg vagy hívva. És hozz magaddal valakit. Mondjuk, a barátodat, akiről már olyan sokat hallottam. – Jaj, Jill – mosolygok. – Ez igazán kedves tőled. Boldogan elmegyek. De Luke sajnos nem tud jönni. Franciaországba utazik az ünnepekre. Jill zavartan néz. – Nélküled? Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy rezzenéstelen mosollyal válaszoljak: – Persze. A szüleit látogatja meg. De ne aggódj, én a világért ki nem hagynám az esküvődet. – De jó – örül Jill. – Legalább egy barátom már biztos lesz. Mármint a családomon és az állatkerti srácokon kívül. – Én azt hiszem, hamarosan rá fogsz ébredni, hogy sokkal több barátod van, mint gondoltad – felelem őszintén.

Aznap este úton hazafelé úgy érzem, mintha a fellegekben járnék. Az ezer dolcsis csekk és az esküvői meghívás a legkevesebb. Arra tudok csak gondolni, hogy tetszett neki a ruha – igazán tetszett! És olyan jól nézett ki benne! Pontosan, amire számítottam. Mrs. MacDowell meg fog PUKKADNI mérgében, amikor meglátja Jillt a padsorok között vonulni. Tuti. Azétt sózta a leendő menyére azt a ruhát, hogy megalázza vele, mert nem helyesli a fia választását. Na, és kié lesz most a megaláztatás, amikor „Pufóka” az év leggyönyörűbb menyasszonyaként jelenik meg a templomban? És én ott leszek, hogy mindezt a saját szememmel lássam! Komolyan mondom, nekem van a legjobb munkám az egész világon. Még akkor is, ha ugyebár nem jár hozzá rendszeres fizetés. Még akkor is a felhők közt lebegek, amikor a házunkhoz érek, és fölmegyek a lifttel a lakásunkhoz. Még akkor is, amikor kinyitom az ajtót, és ott találom Luke-ot, a kivilágított karácsonyfa előtt, kezében egy üveg borral. – Hát itt vagy végre! – kiált fel. – Jaj, Luke! – ujjongok. – Nem fogod elhinni. Annyira tetszett neki! Teljesen odavolt érte. Monsieur és Madame Henritói pedig karácsonyi jutalomcsekket kaptam, és Jill meghívott az esküvőjére… kár, hogy te nem leszel ott. De a legfontosabb, hogy tényleg nagyon-nagyon tetszett neki a ruha. És bámulatosan áll neki. Ezután senki nem fogja „Pufókának” gúnyolni. – Ez csodálatos, Lizzie! – Luke mindkettőnknek töltött egy-egy pohárral. Most tűnik csak föl, hogy minden lámpa le van kapcsolva, és egyedül a karácsonyfaégők világítanak, meg néhány gyertya. Az asztalra sajttálat készített, meg néhány tálkát a kedvenceimmel: fűszeres magvak és cukrozott narancshéj. Minden olyan ünnepi… és romantikus. Aztán, miközben felém nyújtja az egyik pohár bort, így szól: – Akkor hát jobb ajándékot nem is választhattam volna. Szeretnéd kibontani? Jobb ajándékot nem is választhatott volna? Mert eddig is minden olyan jól alakult, hogy a lánykérés teszi majd felejthetetlenné az amúgy is tökéletes napomat? Ez az egyetlen magyarázat, ami eszembe jut. – Persze hogy szeretném kibontani! – lelkesedem. – Tudod, hogy azóta furdal a kíváncsiság, hogy odatetted a fa alá! – Hát akkor ess neki – ajánlja Luke. Ami nem egészen odaillő kifejezés, amikor épp megkérni készül valakit a karácsonyfa alatt. De hát kit érdekel? Magammal viszem a boromat, és leülök az ajándékom mellett a parkettre, aztán megvárom, hogy ő is az övé mellé üljön. – Szeretnél te lenni az első? – kérdezem, mert arra gondolok, az ő ajándéka jelentéktelennek tűnik majd az én örömkönnyeim után. De Luke így felel: – Nem, legyél csak te. Már annyira várom, hogy mit szólsz hozzá. – Úgyhogy vállat vonok, és neki is esem. Aztán, amikor a csomagolópapírt lehámozva egy hatalmas Quantum-Futura CE-200 feliratú dobozra bukkanok, egy pillanatra mintha megnyílnának alattam a fellegek. És amikor a képen felismerem a varrógépet, a felhők egyszer s mindenkorra szertefoszlanak. Majd kérdőn a szemébe nézek, és látom, hogy a borospohara fölött boldogan mosolyog rám, és a legkevésbé sem fest úgy, mint aki meg akarja kérni a kezemet. Erre aztán elfog a… kétségbeesés. – Egy varrógép! – kiáltja. – A helyett, amit az apám tönkretett. De ez sokkal jobb annál a réginél, ami összetört. Az eladónő a boltban azt mondta, ez a csúcsminőség. Lehet vele mindenféle hímzést csinálni, meg ilyeneket. És beépített számítógépe van! Lenézek az óriás dobozra. Befektetés a jövőmbe. Ezt mondta. És pontosan ezt is kaptam tőle. És mielőtt még megállíthatnám magam, sírni kezdek.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Úgy van rendjén, ha az esküvő örömteli esemény. Éppen ezért senki, és legkevésbé a menyasszony, nem akarja belátni, hogy előfordulhat, hogy az esküvő – igen, egyszerűen elmarad, fiéha talán a vőlegény berezel. Máskor meg a menyasszony. Van, hogy a pár úgy dönt, mégsem időzítettek szerencsésen. Vagy egy szeretett családtag elhunyt, és a gyász elveszi az emberek kedvét az ünnepléstől. Az ilyesmi bizony megesik. A bölcs menyasszony ezért nem felejt el esküvőbiztosítást kötni. Az utazási biztosításhoz hasonlóan, az esküvőbiztosítás is garantálja, hogy nem veszíted el a teljes összeget, amit kiadtál olyan dolgokra, mint a helyszíne a torta, a fényképész, ennivaló, az esküvői kocsi, a virágok, a nászút és a tetejébe a ruha… Az esküvődről van szó, ami sok lány életének legfontosabb napja, Nem lenne megnyugatató

hogy ha valami mégsem úgy sül el, azért nem veszítesz el egy egész vagyont? Ma a pasid már úgyis ugrott… legalább a nehezen összegyűjtött pénzed ne ússzon el! Én minden ügyfelemnek javaslom, hogy kössön esküvőbiztosítást… te is tegyél így.

Lizzie Nichols Design™

23 A szerelem és a botrány édesíti legjobban a teát. Henry Fielding (1707-1754), angol regényíró Mi a baj? – kiált ijedten Luke, amikor kitör belőlem a sírás. – Mi… rosszat választottam? Miért sírsz, Lizzie? – Nem… – ezt nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy komolyan sírok előtte. Nem hiszem el, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. Ez tök nevetséges. Nem is ő tehet róla. Csakis én. Én meséltem be magamnak azt a nevetséges hülyeséget, hogy amikor azt mondta, befektetés a jövőmbe, azt úgy értette… úgy értette… – Hogy értettem? – kérdezi riadtan. És ekkor veszem csak észre, hogy hangosan beszélek. Nem! Eddig mindent olyan jól rendeztem! Annyira óvatos voltam! Annyi meg annyi parányi morzsát potyogtattam el, hogy sorban fölszedegesse őket! Nem csaphatom most fejbe egy bunkósbottal. Most, amikor már olyan közel ért… – Hogy jegygyűrűt akarsz nekem adni – hallom a saját zokogásomat. – És hogy meg akarod kérni a kezem! Tessék. Ezt megcsináltam. Kimondtam. És most szabadon lebeg az univerzumban, hogy mindenki meghallja – még Luke is. És pont, ahogy valahol mélyen sejtettem – ahogy mindig is tudtam, már jóval azelőtt, hogy Chaz és Shari megpróbáltak volna figyelmeztetni –, Luke pánikba esik. – Megkérni a kezed? – fakad ki. – Lizzie… ne értsd félre, tudod, hogy szeretlek. De… még csak hat hónapja vagyunk együtt! Hat hónap. Hat év. Mit számít az. Most már látom, hogy semmit. Mert van olyan erdőlakó állatka, akinek nem számít, hány morzsát szórsz el… hogy milyen türelmesen vársz… mert sosem lesz a tiéd. Nem engedi magát megszelídíteni. Mert jobb szeret szabadon rohangászni az erdőben. És Luke is ilyen. Mindenki más látta rajta. Egyedül én nem. Én vagyok az egyetlen bolond, aki nem volt hajlandó elismerni a valóságot. Azt, hogy most szívesen él velem. De nem örökre. Hat hónap. Hat év. Sosem fogja hagyni, hogy elkötelezzék. Legalábbis nem nekem.

– Én azt hittem, jól elvagyunk – mondja Luke. Őszintén feldúltnak látszik. – Imádok veled élni, eddig minden szuper volt, de hát házasság? Figyelj, Lizzie, még azt se tudom, hol leszek jövőre, pláne négy év múlva, amikor elvégeztem az orvosit… ha egyáltalán fölvesznek az orvosira! De még ebben se lehetek biztos! Hogy kérhetném meg a kezedet? Hogy kérhetném meg bárkinek a kezét? Még azt sem tudom biztosan… vagyis, nem tudnám megmondani, hogy valaha megházasodom-e. Tényleg nem tudom, hogy érdekelni fog-e a házasság valamikor. – 0… – felelem halkan. Mert mit lehet erre mondani? Ezt a beszélgetést egyértelmű, hogy már réges-régen le kellett volna folytatnunk. Úgy értem, ha nem is biztos benne, hogy majd végül meg fog házasodni… nem feltétlenül velem, de bárkivel… Csakhogy talán ráébreszthettem volna, hogy mégis akarja, ha egy kicsit ügyesebb vagyok. De persze most mindent elrontottam, mert kinyitottam azt a nagy számat. Ha türtőztettem volna magam még egy kicsit… De nem. Egy év múlva… két év múlva… pontosan ugyanezt mondaná. Látom a szemében kigyúló ijedtségből. Teljesen más van az arcára írva, mint John MacDowellnek, amikor Jillre néz. Vagy mint Chaznek volt régen, ha Sharira nézett. Hogy is lehettem ilyen vak? Hogyhogy soha nem tűnt fel, hogy Luke szeméből hiányzik ez a tekintet? – Semmi baj – szólok halkan. Olyan fáradt vagyok. Annyira fáradt. Olyan keményen dolgoztam az elmúlt időben. És holnap ki kell majd mennem a reptérre, és haza kell repülnöm. Hála az égnek. Abban a percben semmi másra nem vágyom, mint otthon lenni, az anyukám karjaiban… ahogy Jill is szaladt az anyjához, csak ő más okból. Jill boldog volt. Én? Én nem vagyok olyan boldog. – Istenem, Lizzie – sajnálkozik Luke. – Olyan rémesen érzem magam. Ha volt valaha bármi, amivel utaltam volna rá… de hát, te is azt mondtad, hogy üzletet akarsz nyitni. Szóval azt hittem, ugyanúgy állsz hozzá. Hogy a házasság nem is szerepel az egyenletben. Mert tegyük föl, hogy összeházasodunk, és engem Kaliforniába vesznek föl az orvosira. Akkor ott kellene hagynod az üzletedet! Ezt biztosan nem akarnád. Feladni értem a boltodat? Még szép, hogy nem. Vagy mi van, ha lediplomázom, és mondjuk, Vermontban kapok állást, vagy valami… Eljönnél velem Vermontba? A válasz természetesen igen. Igen, az a helyzet, hogy elmennék. Bárhová elmennék, Luke. Akárhová. És mindent feladnék. Fia így együtt lehetünk. De látom már, hogy ő nem érez így irántam. – Én csak… – Luke körbejárkál a lakásban és felkapcsolja a lámpákat. A hirtelen fénytől hunyorognom kell. – Lizzie, annyira sajnálom. Istenem. Mindent tökre elcsesztem, ugye? – Nem – rázom a fejemet, és a kézfejemmel letörlöm az arcomról a könnyeket. – Nem a te hibád. Sajnálom. Én voltam a hülye. Úgy látszik, már csak esküvőkben tudok gondolkodni. Szakmai ártalom. Csak hát… – Csak hát mi? – kérdezi, miközben odajön hozzám, és átkarolja a derekamat. – Lizzie, mit tehetnék, hogy rendbe hozzam köztünk a dolgokat? Mert nagyon szeretném. Szeretném, ha ezután is olyan jól ellennénk, mint mostanáig… – Aha – felelek, és már ott tartok, hogy egy vállrándítással elintézem az egészet. Mert hát mire jó ez? De valahogy ez alkalommal… nem megy. Egyszerűen nem. Talán a miatt a boldogság miatt, amit az imént Jill arcán láttam. Talán azért, mert rájövök, hogy holnap, amikor hazaérek, nem fogom lazán azt válaszolni „Ja, ez? Ühüm, az” valamelyik nővéremnek, aki megkérdezi, jegygyűrű van-e az ujjamon. Nem tudom. De ráébredek, hogy itt az ideje őszintének lenni. Luke-kal. És magammal.

– Örülök, hajói érezted velem magad – mondom végül. –De tudod, Luke… én férjhez akarok majd egyszer menni. Nagyon szeretnék. És ha te nem akarsz megházasodni… akkor végül is mi értelme van együtt maradnunk? Úgy értem, szerinted nem lenne jobb mindkettőnknek, ha szakítanánk, aztán elkezdhetnénk újra keresni azt a valakit, akivel igazán el tudjuk képzelni a jövőnket? – Hé – nyomja Luke az ajkát a hajam közé. – Ne beszélj így! Nem mondtam olyat, hogy nem tudom veled elképzelni a jövőmet. Én csak arról beszélek, hogy a jelen pillanatban egyáltalán nem látom még a jövőmet. Egyedül se, nemhogy együtt! Akkor hogy tervezhetnélek bele téged… akármennyire is szeretném? Arcomat a mellkasára fektetem. Érzem a fehér, gombos pólójának friss, keményített anyagát, és beszívom az arcszesze finom illatát. Ez az illat a gondolataimban a szexszel és a nevetéssel függ össze. De ennek vége. – Tudom – felelem, és gyengéden eltolom magamtól. –És igazán sajnálom. De mennem kell. Azzal hátat fordítok és bemegyek a hálóba, ahol a bőröndöm már a holnapi útra becsomagolva áll. Már csak a neszesszeremet kell bepakolnom. A fürdőszobába megyek, hogy ezt is elintézzem. – Ez most valami vicc, ugye? – jön utánam Luke. – Csak szívatsz. – Nem szívatlak – felelek, és a Luscious Lana neszesz-szerembe rakom a fogkefémet meg az arclemosómat. Alig látok valamit, mert a szemem csurig telt a könnyeimmel. Hülye könnyek. Kifurakodom mellette, és berakom a neszesszert meg a sminkcuccomat a bőröndbe. Aztán kihúzom a táska fogantyúját, és vonszolni kezdem a bejárat felé a csomagomat. – Lizzie – vetődik elém Luke. Az arcán aggodalmas kifejezés ül. – Mi a csuda ütött beléd? Még sosem láttalak ilyennek… – Milyennek? – vágok vissza, egy kicsivel élesebben, mint ahogy akartam. – Sosem láttál még mérgesnek? Ez így igaz. Mégpedig azért, mert igyekeztem a legjobb oldalamat mutatni neked, Luke. Mert be akartam bizonyítani, hogy méltó vagyok hozzád. Méltó vagyok egy olyan tökéletes pasihoz, mint te. Valahogy úgy, mint… ezzel a lakással. Ezzel a gyönyörű lakással. Próbáltam úgy viselkedni, mint az, aki egy ilyen helyen lakik… ahol a falon Renoir kislány lóg. De tudod, mire jöttem rá? Én nem akarok olyan lenni, mint az, aki ilyen helyeken lakik. Mert nem szeretem az embereket, akik ilyen helyeken laknak. Azokat, akik csalják a férjüket, és elhitetik lányokkal, hogy van közös jövőjük, miközben nincs is, mert nem akarnak megházasodni, csak jól elvannak. Mert én ennél jobbat érdemlek. Luke értetlenül néz. – Ki csalja meg a férjét? – csodálkozik. – Kérdezd meg anyukádtól, kivel ebédelt hálaadás másnapján! – felelem, még mielőtt leállhatnék. Belül persze átkozom magam. Oké, ennyi volt. Jobb lesz, ha lelépek. Méghozzá most. – Viszlát, Luke. De Luke nem ért a célzásból, és nem áll félre az útból. Inkább összeszorítja a fogát. – Lizzie – mondja most egész más hangon. – Nevetségesen viselkedsz. Este tíz óra van. Mégis hova mennél ilyenkor? – Mit érdekel az téged? – tudakolom. – Lizzie. Érdekel. Nagyon is érdekel. Hogy hagyhatsz faképnél csak így? – Hát úgy – felelem –, hogy én nem tudok csak jól ellenni. Nekem ennél több kell. Többet érdemlek. Elcsörtetek mellette, kinyitom az ajtót, kicibálom a bőröndömet a folyosóra, és csak addig állok meg, amíg fölkapom a kabátomat és a táskámat. Mondjuk elég nehéz drámai kivonulást rendezni úgy, hogy ott kell ácsorognod, amíg várod, hogy felérjen a lift. Luke az ajtófélfának támaszkodva bámul. – Tudod, hogy nem fogok utánad futni – jelenti ki. Nem felelek.

– És holnap Franciaországba utazom – folytatja. Nézem a számokat a liftajtó fölött, ahogy egyenként felvillannak. Egy kicsit el vannak mosódva az el nem hullott könnyeimtől. – Lizzie – szól dühítőén higgadt hangon. – Hova fogsz mégis menni? A karácsonyi szünetben akarsz lakást találni? Az egész város zárva tart a két ünnep közötti héten. Figyelj, használjuk fel ezt a távol töltött időt, hogy egy kicsit lenyugodjunk, jó? Csak… csak legyél itt, amikor visszajövök. Hogy mindent megbeszélhessünk. Rendben? Hála az égnek, végre megérkezik a lift. Beszállok. És ügyet sem vetve az egyenruhás liftesfiúra, aki érdeklődve néz, csak ennyit mondok: – Viszlát, Luke. Azzal a liftajtó bezárul.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Az ünnepségnek vége… Mihez is kezdj a ruháddal, most, hogy az esküvő véget ért? Hát, sokan vannak, akik elteszik a ruhájukat a leendő lányaik és unokáik számára, hogy ők is hordhassák az esküvőjükön, Mások egyszerűen az utókor számára őrzik meg a ruhát. Bárhogy döntesz is, ne feledkezz meg róla, hogy fontos kitisztítani a ruhát, miután rajtad volt, mert a nem látható szennyeződés, amilyen például a pezsgő vagy az izzadság, idővel elszínezheti a kényes anyagot. Egyes esetekben a kitisztított és védődobozba tett ruha előbb-utóbb elveszíti az érzelmi értékét. Talán a házasság ér véget válással, vagy a férj elhalálozik. Bármilyen fájó emlék is a menyasszonyi ruhád, ne dobd azért ki. Adományozd inkább a Lizzie Nichols Design™ cégnek, vagy bármely más jótékonysági szervezetnek, amelyek a nélkülöző menyasszonyoknak segítenek megrendezni álmaik esküvőjét. A jótékonysági adományokat leírhatod az adódból is, úgyhogy még a könyvelőd is örülni fog.

Nem is beszélve arról, hogy mennyit segítesz egy nélkülöző menyasszonynak, és ezáltal boldog emlékké teheted azt, ami talán szomorú volt. Próbáld ki.. nem fogod megbánni!

Lizzie Nichols Design™

24 Egy dolog rosszabb annál, ha az embert kibeszélik, mégpedig az, ha nem beszélik ki. Oscar Wilde (1854–l900), brit költő, dráma-és regényíró - Az én hibám – mondom. – Nem a te hibád – ellenkezik Shari. – De – makacskodom. – Az enyém. Meg kellett volna kérdeznem. Még Franciaországban, egyszerűen meg kellett volna kérdeznem tőle, hogyan viszonyul a házassághoz. Látod? Ezt az egészet el lehetett volna kerülni, ha nem játszom azt a hülye erdőlakó állatosdit. Kivételesen jobb lett volna, ha kinyitom a szám, és megspórolok magamnak egy csomó fájdalmat és nehézséget. – Igen – felel Shari. – De nem szexekéi volna annyit. – Igaz – sóhajtok könnyesen. – Mennyire igaz. – Jobb már? – kérdezi, ahogy a homlokomhoz nyomja a hideg borogatást. Bólintok. A barátnője, Pat kihúzható heverőjén fekszem, a Park Slope-i lakásuk szép nagy nappalijában. Mindkét oldalamon egy-egy megtetmett labrador retriever ül. Scoo-ter, a baloldalon, fekete, Jethro a jobbomon pedig zsemleszínű. Igaz, hogy csak most ismerkedtünk meg, de mindkettőjüket máris nagyon-nagyon megszerettem. – Ki a jó kutyus? – kérdezem Jethrót. – Na ki?

Észreveszem, hogy Pat aggodalmas pillantást vet Shari felé. Shari megnyugtatja: – Ne aggódj. Nincs semmi baja. Csak ki kell hevernie a sokkot. – Minden rendben lesz – helyeslek. – Holnap hazautazom meglátogatni a családomat. De aztán visszajövök. Nem maradok Ann Arborban. New York engem nem rágott meg és köpött vissza, mint Kathy Pennebakert. – Még szép, hogy visszajössz – vágja rá Shari. – Ugyanazzal a géppel repülünk vissza vasárnap, elfelejtetted? – Igaz – szólok. – Visszajövök, és nem lesz semmi baj. Talpra fogok állni. Ahogy mindig is szoktam. – Hát persze – biztat Shari. – Most megyünk lefeküdni, jó, Lizzie? Scooter és Jethro majd vigyáznak rád. És ha szükséged lenne valamire, a világon bármire, nyugodtan ébressz fel minket, rendben? A biztonság kedvéért égve hagyom az előszobai lámpát. Oké? – Oké – motyogom, miközben jethro hosszú, egyenletes mozdulatokkal nyalogatja a kezemet. – Jó éjszakát. – Jó éjt – feleli Shari és Pat. Lekapcsolják a lámpát és kimennek a szobából. Még hallom, hogy Pat azt suttogja Sharinak: – Jól hallottam, hogy tényleg egy varrógépet kapott tőle? – Igen – súg vissza Shari. – Ő meg bemesélte magának, hogy gyűrűt kap. – Szegénykém – sóhajt Pat. Aztán már nem hallom őket, mert bemennek a szobájukba és becsukják az ajtót. Fekszem és szoktatom a szemem a félhomályhoz. Kiviharzottam Luke mamájának a házából, fogtam egy taxit és utasítottam a sofőrt, hogy vigyen Park Slope-ba. Föl kellett hívnom Sharit a pontos címért. A hangomon hallhatta, hogy vészhelyzet van, mert nem kérdezett semmit, csak azt mondta, menjek át azonnal. De hát végül is erre valók a legjobb barátok. Pat lakása igazán csinos és kellemes, egy alagsori lakás, a zsályaszínű falakon lambériával, és a plafonról kosarakban futónövények lógnak. Kacsás képek vannak a falon. A takarón is, amit Pat a vállamra terített, amikor sírva beléptem az ajtón, egy vadkacsa volt. Van valami rendkívül megnyugtató a kacsás lakberendezési díszekben. Én személy szerint nem használnék kacsás díszítőelemet a házamban, de örömmel tölt el, hogy van, aki megteszi. Talán, töprengek, miközben ott fekszem Jethro és Scooter közt, akiknek a meleg, büdös lehelete majdnem olyan megnyugtató, mint a kacsák, Shari és Pat megengedik, hogy ideköltözzek hozzájuk. Csak amíg nem találok magamnak lakást. Milyen jó is lenne, három lány a világ forgatagában. A férfiak világában. A férfiakéban, akik nem tudják, meg fognak-e valaha házasodni… vagy legalábbis nem egy magamfajta lánnyal. – Én tehetek róla – ismételgettem Sharinak, amikor megérkeztem hozzájuk. – Minek vártam el tőle, hogy hat hónap után tudja, feleségül akar-e venni? – Lehet, hogy neki nem olyan fontos a házasság – szólt Pat csípősen –, de azért rájöhetett volna, hogy egy lánynak, aki menyasszonyiruha-készítéssel keresi a kenyerét, fontos lehet. – Igazából nem azzal keresem a kenyerem – világosítottam föl. – A pasi egy görény – felelt erre Shari. – Tessék, idd ezt meg. A whisky segített. Az, hogy Shari görénynek nevezte Luke-ot, nem. Mert a lelkem mélyén tudom, hogy Luke nem görény. O csak egy srác, aki néhány hónappal ezelőtt még azt se tudta, mit akar kezdeni az életével. Vagyis hogy tudta… csak nem mert belevágni és megvalósítani. Amíg én be nem léptem a képbe, és nem bátorítottam rá. Lehet, hogy a házassággal is ez a baja. Talán csak fél a kockázattól, hogy beismerje, talán van valahol egy lány, akivel el tudná képzelni az egész hátralévő' életét. Ez a lány nyilvánvalóan nem én vagyok. De ez talán csak azért van, mert mindennek ellenére, amit az elmúlt fél év alatt elhitettem magammal, Luke és én mégsem illünk egymáshoz. Lehet, hogy még nem is találkoztam a lelki társammal. Vagy találkoztam vele, és elszalasztottam. Vagy, ahogy Chaz szokta mindig mondani, minden ember a saját lelki társának kovácsa.

Az is előfordulhat, hogy mégsem a házasság áll a világegyetem középpontjában. Egy csomó teljesen boldog ember egyedül él. És nem siránkoznak miatta. Sőt, fogadok, hogy inkább kinevetik a házasság gondolatát is. Nincs azzal semmi baj, ha az ember egyedülálló…amint másnap Ann Arborban buzgón bizonygatom anyámnak_és a nővéreimnek. Mert persze a kisírt, vörös szememen azonnal látják, hogy valami nem stimmel. – Szakítottunk Luke-kal – közlöm velük. – Nem volt még kész elkötelezni magát, én viszont igen. Mindkét nővérem hozzáfűz a témához néhány magasröptű megjegyzést. Rose: „Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani. Mert nyaraláskor találkoztatok, és a nyári kalandokból sosem lesz semmi komoly.” Sarah: „Minden pasi fél elkötelezni magát. Ezért kellett volna véletlenül teherbe esned. Ha megtudja, hogy bekaptad a legyet, rögtön beadja a derekát. Vagy legalábbis akkor, amikor az anyja megtudja, hogy nagymama lesz.” De én nem úgy akarok férjet szerezni, ahogy Rose és Sarah csinálták. Mert az pont olyan tisztességtelen, mint az én erdőlakó állatka-stratégiám. És tessék, abból is mi lett. Szerencsére Shari karácsony esti bejelentése az új barátnőjéről minden figyelmet elvon rólam, és Mrs. Dennis gyorshívó listájának köszönhetően egykettőre az egész környék kedvenc témájává válik. Mint később megtudom, Mr. Dennis mindössze egy ajakrándulással reagált a hírre, aztán meglátogatta az italszekrényt. De Mrs. Dennis azonmód kinevezte magát a CSTBM közösségi képviselőjévé. – Azt jelenti, hogy Családtagok és Barátok a Melegekért – meséli Shari anyukája nagy büszkén az enyémnek. –Országos szervezet, ami támogatja a melegek, leszbikusok és biszexuálisok, valamint a családjuk és barátaik lelki és egészségi jóllétét. – O – mosolyog anya. – Milyen szép. – Nincs kedved belépni? – kérdezi Mrs. Dennis. – Van is nálam egy szórólap. – A – teszi le anya a Yorkshire pudingos villáját. – Már hogyne lenne! Shari rám kacsint az asztal túloldaláról. Hívott már?, tátogja. Mert Sharinak meggyőződése, hogy én higgyek, amit akarok, Luke-kal még nincs vége semminek, mert fel fog hívni, megbeszéljük a dolgot, és minden rendben lesz. Shari álomvilágban él. Lehetséges, hogy a sok kacsa miatt. Karácsony napján a Nichols háztartás mindig kész állatkert. Anyuéknál vendégeskedik az összes gyerek és unoka, meg persze ott a nagyi, és néha apa szakmai gyakornoka, akinek nincs pénze hazautazni a családjához az ünnepekre, így aztán nálunk karácsonyozik, és hoz magával ízelítőt a hagyományos nemzeti ételükből (így aztán az ünnepi vacsora gyakran áll össze marha Wellingtonból, maláj kofta körítéssel, és egy kosár frissen sült kenyérlepénnyel). Ilyenkor nincs menekvés a haton aluliak sivítása és anya Karácsonyi Muppet Show lemezének kérlelhetetlen visongása elől, meg apa gyakornokának kiselőadásai elől – amikor a teljes vacsoratársaságnak türelmesen magyarázza, hogy a radiális mező elhajlásának defókuszáló hatását a mezőt vízszintes irányszögben módosító mágnesfelületi barázdák kompenzálják –, Rose kiborulása elől, amiért a legutóbbi terhességi tesztje két kék csíkot mutatott a remélt egy helyett, és Sarah cirkuszolása elől, hogy ő fehérarany foglalatú gyémánt fülbevalót akart, de a férje, Chuck, sárga aranyat vett {„Színvak ez, vagy mi?”). És eközben végig a kezemben szorongatom a telefonomat, és néha úgy érzem, mintha megrezzenne, de csak a szívem dobbanása lehet, mert Luke nem hív, még azért sem, hogy boldog karácsonyt kívánjon. És én sem hívom őt, mert hát hogyan is hívhatnám? Amikor valamiféle menedéket keresve a könnyeim és a zsibongó ház elől lemegyek az alagsorba, belebotlom a nagyiba, aki a tévé előtt ül a kinyitható fotelban, amit kikövetelt magának anyáéktól, és Az élet csodaszépet nézi – az eredeti, fekete-fehér változatot. – Szia, nagyi – köszönök, és lehuppanok a kanapéra. –Jimmy Stewart, mi?

Horkantással válaszol. Nem kerüli el a figyelmemet a kezében tartott budweiseres üveg. A külön sörök közül való, amiket Rose kelet-európai férje, Angelo direkt a nagyinak készített: alkoholmentes sörrel töltötte tele az üvegeket. Nem mintha számítana valamit is. A nagyi akkor is úgy csinál majd, mint aki berúgott. – Akkoriban még tudták, hogy kell igazi filmet csinálni – bök a sörösüvegével a tévé felé. – Mint ez. Meg az a másik, hogy is hívják, azzal a Rickkel? Ja, igen. Casablanca. Azok voltak az igazi filmek. Nincs benne robbantgatás. Nincsenek beszélő majmok. Csak szellemes szöveg. Manapság már senki nem tud ilyen filmet csinálni. Olyan, mintha Hollywoodot megszállták volna a gyogyósok. Egy pillanatra úgy érzem, mintha rezegne a telefonom. De nem. A következő másodpercben már le kell hajtanom a fejem, hogy elrejtsem a könnyeimet. – Ez itt egy rendes pasas – folytatja a nagyi, és Jimmy Stewartra mutat az üvegével. – De legjobban azt a Ricket szeretem, a kávézótulajdonost a Casablancában. Na ő aztán belevaló ember. Emlékszel arra a részre, amikor segít a lány férjének megnyerni a pénzt, hogy a feleségnek ne kelljen lefeküdni érte azzal a franciával? Ilyen egy igazi férfi. Mi haszna Ricknek a sok fáradságból? Semmi az égvilágon. Egyedül a lelki béke. Én fütyülök arra a himpellér Brad Pittre. Mit tett ő valaha azon túl, hogy levette az ingét és örökbefogadott egy tucat árvát? Rick soha nem veszi le az ingét. Mert neki nincs rá szüksége! Nem kell meztelenül látnunk ahhoz, hogy tudjuk, micsoda férfi! Ezért választanám ezerszer inkább Ricket, mint azt a Brad Pittet. Mert ő igazi férfi, és nem kell mutogatnia magát, hogy ezt bebizonyítsa. Hé, te meg mit bőgsz? – Jaj, nagyi – hüppögök. – Minden… minden úgy elromlott! – Csak nem vagy terhes? – tudakolja a nagyi. – Nem, nagyi, dehogyis – válaszolok. – Ne mondd nekem, hogy dehogyis – tiltakozik. – A két nővéred mással sincs elfoglalva. Folyton fölcsináltatják magukat. Az ember azt hinné, nem hallottak a túlnépesedési válságról. Akkor meg mi a bajod, ha nem vagy terhes? – Minden olyan szépen alakult – zokogom. – Mármint New Yorkban. Azt hiszem, talán tényleg lehet valami ebből az esküvőiruha-felújítós dologból. Már magamtól rájövök, melyik az Első sugárút és melyik az Első utca. Végre találtam egy megfizethető fodrászt, aki szépen melíroz… és erre meg elsírtam magam, amikor Luke odaadta a katácso-nyi ajándékomat, mert azt hittem, eljegyzési gyűrűt kapok, de ehelyett egy… varrógépet vett nekem! A nagyi elgondolkodva kortyol az üvegéből. Aztán színtelen hangon azt mondja: – Ha a nagyapád varrógépet mert volna adni nekem karácsonyra, a fején törtem volna ketté. – Jaj, nagyi! – úgy potyognak a könnyeim, hogy alig látok valamit. – Hát nem érted? Nem az ajándék a baj. Hanem az, hogy nem akar megnősülni. Soha! Azt mondja, nem lát annyira előre. De hát ha szeretsz valakit, nagyi, akkot ugye akár tudod, hol leszel és mit fogsz csinálni húsz év múlva, akár nem, abban mégis biztos vagy, hogy együtt akarsz lenni vele, nem? – Hát persze – feleli. – És ha ez a gyerek nem tudta, akkor jobb is, hogy lapátra tetted. – De ez nem ilyen egyszerű, nagyi. Mert, ne mondd el anyának, de Luke és én… szóval már együtt éltünk. Etre a hírre a nagyi horkant egyet. – Annál rosszabb. Belekóstolhatott, mégsem tudta eldönteni, kellesz-e neki örökre, vagy sem? Akkor fel is út, le is út. Kinek képzeli magát egyáltalán? Brad Pittnek? – De nagyi, talán tényleg van olyan srác, akinek hat hónap nem elég eldönteni, hogy az, aki tetszik neki, valóban az élete párja-e. – A Pitt-félének talán – horkant megint a nagyi. – De a Rick-félének nem. Néhány másodpercig eltűnődöm ezen. Aztán így folytatom: – Ha kiköltözöm, akkor keresnem kell magamnak egy új lakást. És attól tartok, jóval több lesz a lakbérem, mint eddig. Mert a mostani lakásra barátnői kedvezményem volt.

– És melyik a fontosabb – kérdezi a nagyi –, a pénz, vagy az önbecsülésed? – Mindkettő – felelek. – Nahát akkor. Találd meg a módját, hogy mindkettőt megtartsd. Te képes vagy rá. Te mondogattad mindig, hogy ragasztópisztollyal, tűvel és cérnával mindent meg tudsz oldani. Na, menj és hozz a nagyanyádnak még egy sört. De kivételesen igazit. A könyökömön jön ki ez az alkoholmentes lónyál. Üres kalóriák a nagy semmiért. Fölállok és elveszem a nagyitól az üres sörösüvegét. A tekintete újból a képernyőre tapadt. Jimmy Stewart az utcán szalad, és közben boldog karácsonyt kíván Mr. Potternek. – Nagyi – szólítom meg. – Hogy lehet, hogy odavagy Sullyért a Quinn doktornőben, Brad Pittet viszont utálod? Sully nem szokta mindig levenni a pólóját? A nagyi úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. –Az televízió – világosít föl. – Nem mozifilm. A kettő teljesen más.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Sikerült! Végre férjhez mentél! Az a rengeteg faradság és a sok órányi strapa… és most végre elérkezett a fogadás és a BULIZÁS ideje! De pillanat… felkészültél a pohárköszöntőre? Manapság már nemcsak a tanúk és a menyasszony apja mondanak köszöntőt az esküvői fogadáson. Mivel a költségek jókora részét egyre gyakrabban maga a menyasszony állja, miért ne ragadhatná meg az alkalmat, hogy szóljon egypár szót? A legjobb menyasszonyi beszédben minden megtalálható – humor, érzelem és igen, néhány könnycsepp is. De íme az okvetlenül kötelező hozzávalók:

Köszönd meg a szertartásra messziről érkező vendégeidnek, vagy a más nehézségek árán jelenlévőknek, hogy eljöttek. Mondj mindenkinek köszönetet az ajándékokért (ez nem ment föl az utólagos köszönőlevelek megírása alól] Fejezd ki háládat a barátaid iránt, amiért elnézték a viselkedésedet az esküvői készülődés alatt. Ide tartozik bármelyik vendéged, aki felbecsülhetetlen segítséget nyújtott (bár tulajdonképpen ez mindenkire vonatkozik, aki melletted áll az esküvődön, úgyhogy legjobb, ha mindenkinek megköszönöd). Köszönd meg a szüleid támogatását. Főleg, ha ők állják a költségeket. De még ha nem is, említs meg bármilyen segítséget, amit a kapcsolatotok vagy a szertartás alatt nyújtottak nektek. Öntsd szavakba, milyen hálás vagy a férjednek, amiért melletted állt. Egy mulatságos történet arról, ahogy megismerkedtetek, vagy ahogy egymásba szerettetek, sosem árt. Végül, emeld poharad a vendégeidre, és még egyszer köszönd meg nekik, hogy veled ünneplik ezt a nagy eseményt És aztán rúgj be. Csak ne annyira, hogy összekoszold a ruhádat. Lizzie Nichols Design™

25 A pletyka művészet: az ember ugyan semmit nem mond, mégsem marad semmi titokban. Waltét Winchell (I897-1972), amerikai hítripottet - Egy varrógépet?! – kérdezi Tiffany magából kikelve. – Na nem. Ez nem lehet. – Nem a varrógép a baj – magyarázom. – Már úgy értem, az volt ugyan a beszélgetés kiváltó oka, amikor végül ráébredtem, hogy ő nem úgy érez irántam, mint én iránta. – De hát egy varrógép? Karácsony utáni hétfő van, az első munkanapom, és a második napom, mióta visszajöttem New Yorkba. A vasárnap fennmaradó részét lakáshirdetések böngészésével töltöttem, olyan kégli után kutatva, amire – a bolt fölöttivel ellentétben, amiért Madame Henri havi kétezret akar elkérni – futja a pénzemből. De reménytelen volt. Ezer dollárért vagy az alatt csak lakótársi hirdetést találtam. Jerseyben. P2s nyitott gondolkodásra biztatták a jelentkezőt. A dolog reménytelenségéhez hozzájárult az is, hogy Luke mamájának Ötödik sugárúti lakásában ültem, a falakon Miró képekkel, és a dupla üveges ablakon kitekintve a Metropolitan Művészeti Múzeumot láttam, miközben Jickók előnyben” stílusú hirdetéseket nyálaztam végig, egyiket a másik után. Fickók? Mondhatom, semmi kedvem egy csapat fickóval lakni. Nekem csak.egyetlen fickó kellett…

Aki azóta sem hívott föl, és ráadásul még egy cetlit se hagyott. Visszaérve pontosan úgy találtam mindent, ahogy itt hagytam… mindenütt tisztaság, a varrógépem még mindig a dobozában, a teljesen elszáradt kis karácsonyfa alatt. Mellette a doboz, amibe én csomagoltam Luke ajándékát, érintetlenül. Meg se nézte, mit vettem neki. Eltűnődöm, vajon visszaváltanák-e mindkét ajándékot készpénzre. Nem mondhatni, hogy nem jönne jól. – Szal akkor ez frankón nem is ajándék – fejtegeti Tiffany. – Mert az apja ELTÖRTE a varrógépedet. Olyat vett neked, amivel egyébként is TARTOZOTT. Még csak nem is valami… újat. Valamit, ami már azelőtt is volt neked, csak tönkretette. – ja – motyogom. – Oké, tudom. – – Jó, de mégis… milyen ember az ILYEN? Ha Raoul tönkretenné valami cuccomat, vagy isten ments, az APJA látogatóba jönne és összetörne valamit, elvárnám tőle, hogy újat vegyen, és ne próbálja meg KARÁCSONYI AJÁNDÉKNAK elpasszolni a pótcuccot. Mert most tartozik neked egy AJÁNDÉKKAL. – Tudom – szögezem le, és megkönnyebbülök, amikor megcsörren a telefon. – Pendetgast, Loughlin és Flynn, hová irányíthatom a hívást? – Lizzie. – Meglepődöm, amikor Roberta hangját hallom meg a vonalban. – Tiffany bent van már? – Igen – felelek. Tiffany szokásához híven ma is korán jött be az irodába, hogy megkérdezze, hogy telt a karácsonyom, és részletesen elmesélje az övét, amit Raoul keresztanyjának a hamptoni villájában töltöttek, és részegen szeretkeztek a jegesmedvebőr-szőnyegen, és Raoul kanári gyémánt koktélgyűrűt vett neki, meg egy rókastólát, amit idebent sem vesz le magáról, mert „Hozzátartozik a SZERKÓMHOZ”, ami kígyóbőr nadrágból és egy selyemblúzból áll. – Remek – válaszol Roberta. – Légy szíves, kérd meg, hogy vegye át a pultot, amíg te bejössz az irodámba. És hozd magaddal a kabátod és a táskádat is, légy oly kedves. – Ö…. Oké. – Csigalassan rakom le a kagylót, és érzem, hogy a vér megfagy az ereimben. Tiffany alighanem látja az arcomon, hogy valami baj van, mert egy pillanatra fölnéz a gyűrűjéről, és megkérdezi: – Mi van? – Roberta azt mondta, menjek be az irodájába – felelem. – Most rögtön. És, hogy vigyem a kabátomat meg a táskámat. – A francba – szól erre Tiffany. – A francba, a francba. Ez a szemét ribanc. Ráadásul pont karácsony után. Mekkora egy szemét! Mit csináltam? Cikáznak a gondolatok a fejemben, miközben felállók, és a kabátomért nyúlok. Annyira óvatos voltam. Senki nem láthatott engem Jill-lel az óta az eset óta. Erre meg mernék esküdni. – Figyu – mondja Tiffany, aki besüpped a székbe, ahonnan pont most álltam föl. – Attól, hogy nem fogunk együtt dolgozni, még maradhatunk barátnők. Én nagyon bírlak. Meghívtál hálaadási vacsira. Ezen a rohadt helyen még senki nem hívott meg engem sehova. Szóval hívni foglak. Hallod? És majd talizunk. Ha kell valaki, akivel elmehetsz a Fashion Weekre vagy valami… én itt vagyok. Okés? Némán bólintok és elindulok Roberta irodája felé. Látom, hogy van vele odabent még valaki. Közelebb érve megállapítom, hogy Raphael az, a földszinti biztonsági őr. Hát ő meg mit keres idefenn? Rágódom. – Beszélni akartál velem, Roberta? – kérdezem az irodába lépve. – Igen – hangzik hűvösen a válasz. – Gyere be, és csukd be, kérlek az ajtót, Lizzie. Megteszem, amit kér, aztán feszengve Raphaelre pillantok, aki feszengve visszanéz rám. – Lizzie – kezdi a mondókáját Roberta, és még csak eszébe se jut hellyel kínálni. – Emlékszel, ugye, arra a beszélgetésünkre néhány héttel ezelőtt, amikor a sajtó lefényképezett egyik ügyfelünk, Jill Higgins társaságában?

Bólintással felelek, mert úgysem jönne ki hang a rémülettől taplószáraz torkomon. Mit keres itt Raphael? Megszegtem volna a törvényt? Le akar tartóztatni? De hát ő nem is igazi zsaru… – Akkor szavadat adtad, hogy a kapcsolatodnak Miss Higginsszel egyáltalán semmi köze a cég ügyeihez – folytatja Roberta. – Volnál szíves tehát megmagyarázni, hogy lehet, hogy ma reggel ezt találtam a Journalban} Roberta odaad egy New York Journalt a második oldalnál kinyitva… …ahol egy hatalmas és feltűnő fekete-fehér kép virít Monsieur Henriről és a feleségéről, akik fülig érő szájjal állnak az üzletük előtt, felettük a cím: „Ismerd meg Pufóka esküvői ruhájának tervezőit!” Legelőször csak felháborodást érzek, ami dühösen fortyog bennem. Még hogy tervezői! Nem ők tervezték Jill ruháját! Én csináltam! Én vagyok a tervező! Hogy merészelik learatni helyettem a babért… Aztán ahogy átfutom a cikket, látom, hogy Henriék semmi ilyesmit nem tettek. Teljesen nyíltan vállalják a tényt, hogy Elizabeth Nichols – Monsieur Henri szavaival élve „egy kivételes tehetségű ifjú hölgy” – végezte az átalakítási munkát Miss Higgins menyasszonyi ruháján, miután ismeretséget kötött Miss Higginsszel „a Pendergast, Loughlin és Flynn ügyvédi irodában, ahol Miss Nichols recepciósként dolgozik, Miss Higgins pedig jogi képviseletet vesz igénybe a házassági szerződése megkötéséhez leendő férjével, John MacDowellel”. Alatta pedig – homályosan, de azért kivehetőn – ott az én képem, amint épp igyekszem kifelé az előcsarnokon át, ugyanebben az épületben. Az egyetlen, amire gondolni tudok: A Szürke Kord! Tuti, hogy ő volt az! Tudtam, hogy baj lesz vele, az első pillanattól, amikor megláttam! Aztán meg: Miért? Miért kellett Henriéknak fecsegniük rólam, meg arról, hogy honnan ismerem Jillt? Igaz, nem mondtam nekik, hogy titok – egyáltalán minek meséltem el nekik? Elég lett volna annyit mondani, hogy egy barátnőm. Jaj, istenkém. Mekkora egy hülye vagyok! – Tudod, milyen nagy súlyt fektet cégünk az ügyfeleinkkel való kapcsolat titokban tartására – emlékeztet Roberta. Csak tompán hallom a szavait, mert a fülem dübörög. –Egyszer már figyelmeztettelek. Most nincs más választásom, mint megválni tőled. Felkapom a fejem az újságcikkről, és sűrűn pislogok. Ennek pedig az az oka, hogy a szemem megtelt könnyekkel. – Ki akarsz rúgni? – kiáltok. – Sajnálom, Lizzie – mondja Roberta. És tényleg látszik rajta, hogy sajnálja. Ami segít. Egy kicsit. – De ezt már egyszer megbeszéltük. Gondoskodom róla, hogy a béredet haladéktalanul eljuttassák hozzád. Már csak az iroda kulcsát szeretném elkérni. Azután Raphael kikísér. Lángoló arccal kotorászom a táskámban, amíg rá nem akadok a kulcscsomómra. Leveszem róla az iroda kulcsát, és átadom. Az agyam ezalatt lázasan kutat valami mentség után az engem ért vádakra. Am nincs semmi mentség. Tényleg figyelmeztetett. Én meg nem hallgattam rá. És most vállalnom kell a következményt. – Viszlát, Lizzie – búcsúzik Roberta kedvesen. – Viszlát – felelek. De egy nyálbuborék, amit a mostanra zokogásba váltott könnyezés okoz, nem hagyja, hogy ennél többet mondjak. Hagyom, hogy Raphael kezével a felkaromon kivezessen az irodából, a rám szegeződő szempárok kereszttüzében, habár persze a látásom annyira elmosódott, hogy valójában nem tudom megállapítani, tényleg bámulnak-e, aztán beszállunk a liftbe. Egyetlen szó nélkül utazunk a földszintig, mert mások is vannak velünk a liftben. Amikor megérkezünk, Raphael még átkísér az előtéren, mert továbbra se látok szinte semmit. A bejáratnál aztán megáll, és egyetlen szóval kommentálja az esetet:

– Szívás. Azzal hátat fordít, és visszamegy a biztonsági pulthoz. Nekiveselkedem az ajtónak, és kilépek a csípős manhattani hidegbe. Igazából fogalmam sincs, hova megyek. Hová is mehetnék? A munkámat elvesztettem, és hamarosan fedél sem lesz a fejem fölött. Még barátom sincs, ami csak rátesz egy lapáttal az egész „épp most rúgtak ki és nincs hol laknom”-agyrémre. Azt hiszem, valahogy így érezhette magát Kathy Pennebaker is, amikor végül beismerte, hogy New York – ez az óriási, pezsgő, csillogó város – péppé verte és megfutamította. Egyébként láttam is Kathyt otthon az ünnepek alatt. A Kroger zöldség-gyümölcs részlegén tologatta a bevásárlókocsiját, és annyira lestrapáltán nézett ki, hogy alig ismertem rá. Vajon egy nap énrám is ez vár? tűnődtem akkor, ahogy rejtekhelyemről, a magos és aszalt gyümölcsös vödrök mögül figyeltem őt. Engem sem fog étdekelni, mit gondolnak rólam az emberek, és túlméretezett reklámpólóban meg háromnegyedes deszkásgatyában járok majd bevásárolni (méghozzá télen)? Én is nikotintól megsárgult bajuszú pasival fogok járni, aki halomra vásárolja a megfázás elleni tablettákat – de annyit, hogy attól tartok, vödörszámra akarja keverni a metafetarnint a hétvégén? Tényleg elérkezik majd a nap, amikor retket fogok venni? Mármint salátához, vagy akár csak dekorációnak? Ám akkor, ahogy ott szaladok az utcán, az arcomon pergő könnyekkel, és igyekszem nem fenékre esni a latyakban, hirtelen megértek valamit. És nem csak amiatt, hogy egyszerre a Rockefeller Center korcsolyapályája mellett találom magam, ami az arany Prométheusz szoborral már magában is New York egyik nevezetessége, és a háttérben magasodó pompás karácsonyfa még fenségesebbé teszi a látványt. Nem. Rádöbbenek, hogy nem. Rám nem ez a sors vár. Én soha nem leszek ilyen. Soha nem fogok nyilvánosan deszkásgatyában mászkálni. És nem hiszem, hogy valaha rá tudna vinni a lélek, hogy sárga bajuszú fickóval járjak. A retek pedig csak tacóval finom. Én nem vagyok Kathy Pennebaker. És soha nem is leszek Kathy Pennebaker. SOHA. Miután ez az elhatározás így megérlelődött bennem, megfordulok, és fogok egy taxit… első próbálkozásra! A Rockefeller Centernél! Tudom! Ez már magában is csoda – és megadom a sofőrnek Monsieur Henriék címét. Aztán mikot megállunk az üzlet előtt, kinyitom a pénztárcámat, és látom, hogy nincs nálam pénz, kivéve azt a tízdollárost, amit még a nagyitól kaptam. Mi mást tehetnék? Odaadom a sofőrnek a bankjegyet, szólok, hogy tartsa meg az aprót, azzal berontok az üzletbe, ahol Monsieur és Madame Henri, fejüket összedugva nevetgélnek, és olvassák a Journal mai számát, kezükben egy-egy bögre gőzölgő tejeskávéval, előttük pedig egy tálca muffinnal. – Lizzie! – kiált fel Monsieur Henri boldogan. – Hát visszajött! Látta már? Látta a cikket és a fényképeket? Híresek vagyunk! És ez a kegyed érdeme! A telefon megállás nélkül csörög! És a legfőbb jó hír: Maurice! Maurice bezárja a boltját az utcánkban, és kiköltözik Queensbe! És erről egyedül kegyed tehet! Meg ez a cikk! – Igazán? – tekerem le kapkodva a sálamat, és dühösen meredek rájuk. – Hát, engem meg kirúgtak a miatt a cikk miatt. Ez egykettőre letörli az arcukról a mosolyt. – 0, Lizzie – kezdi Madame Henri. De határozottan föltartom a mutatóujjamat. – Nem – szakítom félbe. – Egy szót se. Most végig kell hallgatniuk. Először is, évi harmincezret kérek, nettó. Két hét fizetett szabadsággal, és teljes orvosi, illetve fogorvosi ellátással. Kérek minimum havi egy nap betegszabadságot és évente két személyes szünnapot. És a fönti lakást, ingyen, a számlákat a bolt állja. Az idős pár csak tátott szájjal bámul meglepetésében. Monsieur Henri tér először magához.

– Lizzie – szólal meg bántódottan. – Amit kér, azt természetesen megérdemli. Senki sem állítja az ellenkezőjét. De nem értem, hogy várhatja tőlünk, hogy… Am Madame Henri egy éles „Tais-toi!”-val elhallgattatja. Míg a férje meglepődve pislog rá, az asszony hozzám fordul, majd határozottan és tömören ennyit szól: – Fogorvosi nélkül. Annyira megkönnyebbülök, hogy a térdem kis híján fölmondja a szolgálatot. De nem mutatom jelét, inkább minden méltóságomat összeszedve ennyit felelek: – Megegyeztünk. Aztán elfogadom a tejeskávét meg a muffint, amivel kínálnak. Mert az összetört szívre elfogyasztott szénhidrát nem számít.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Ahhhhhhhh! Újra otthon a mézeshetek után. Itt az ideié élvezni a boldog házaséletet, ugye? A FENÉTI Komoly munka vár rád. Elő a levélpapírral – akár az esküvői meghívókhoz passzoló üdvözlőlapot választottál, akár csak az új, névvel ellátott jegyzettömbödet – meg a kedvenc tolladdal, és láss neki az írásnak.

Ma okos voltál, nem vártál a nászút végéig a köszönetnyilvánítás megkezdésével, hanem már az ajándékok megérkezésekor nekiláttál megírni, és elküldeni a köszönőleveleket. Ám ha valami szörnyű okból mégis mostanáig húztad a dolgot, akkor szép kis feladat előtt állsz. A legkevesebb, amit tehettél, az, hogy megőrizted a kísérőcédulákat, és a hátuljára ráfirkantottad, mi is volt az ajándék, ha így van, akkor könnyű dolgod lesz: csak írj egy néhány soros figyelmességet – AMIBEN MEGNEVEZED A KAPOTT AJÁNDÉKOT – minden küldőnek, és mindketten írjátok alá szívből jövő köszönettel. ha elfelejtetted számon tartani, hogy kitől milyen ajándék érkezett, akkor ideje kinyomozni. Mert biztos lehetsz benne, hogy ha te nem is figyeltél oda, valaki biztosan nyitva tartotta a szemét. És ez a valaki – általában az anyukád vagy az anyósod – pontosan meg tudja mondani, melyik ajándék kitől jött. Az ok, amiért az ajándékot meg kell nevezni a köszönőlevélben, az, hogy az ajándékozó biztos lehessen benne, hogy megkaptad a csomagot, és hogy kellően méltányoltad, ha annyit írsz csak, „Nagyon köszönjük az ajándékot”, az egyrészt nem túl udvarias, másrészt a küldőnek sem szerez örömet… ráadásul ezzel általában azt éred el, hogy a gólya érkezésekor ez az illető biztosan nem küld nektek semmit. (Kivétel: ha egy vendég pénzzel ajándékozott meg, nem szükséges, és nem is illendő megnevezni az összeget a köszönőlevélben. Akármekkora legyen is a csekk, írjatok csak annyit, hogy köszönet a „bőkezű ajándékért”.) Igen, muszáj mindegyik lapot kézzel megírnod. Nem, nem küldhetsz fénymásolt vagy akár nyomtatott köszönőlevelet sem a vendégeidnek.

Lizzie Nichols Desigm™

26 Nem tudhatom, az igazság mi volt; azt mondhatom csupán, amit regéltek nekem. Sir Walter Scott (1771-1Z32), skót regényíró és költő - Na várj – szól Chaz. – Szóval azt mondta, hogy nem tudja veled elképzelni a jövőjét?

Az utolsó előtti adag ruhát hurcolom fölfelé az új lakásomhoz vezető keskeny lépcsőházban. Chaz mögöttem koslat az utolsó adaggal. – Nem – felelek. – Azt mondta, nem tudja elképzelni a jövőt, és kész. Merthogy túl messze van. Vagy valami ilyesmi. Tudod mit? Igazából már nem is emlékszem, mit mondott. Ami tök oké, mert úgyse számít. Felérek a lépcsőn, balra fordulok, és belépek az új lakásomba. Az ÉN lakásomba. Egyes egyedül az enyém. Tisztaság, hanyagul elegáns bútorok, halványrózsaszín padlószőnyeg, krémszínű tapéta rózsamintákkal valamennyi helyiségben, a fürdőszoba kivételével, ahol sima bézs csempe van, a padló még ferdébb, mint Chaz lakásában, és mindössze négy ablak, amiből kettő a keleti Hetvennyolcadikra néz a nappaliból, a másik kettő pedig egy sötét udvarra a hálóból, valamint egy pöttöm kis konyha, ahova egyszerre csak egy ember fér be. Viszont a fürdőkád szép nagy, a zuhany perzselően forró, és van két parányi, de annál dekoratívabb kandalló, amiből az egyik csodával határos módon még működik is. És én minden négyzetméterét imádom. Beleértve a göröngyös franciaágyat, ami kétségkívül megért már egyet s mást a két ifjabb Henri jóvoltából, de persze semmi olyat, amit egy alapos szellőztetés meg egy adag tiszta ágynemű a KMartból tendbe ne hozna. És a pici, nyuszifülantennás fekete-fehér tévét, amit persze majd színesre cserélek, ha lesz rá elég pénzem. – Azért ez eléggé rávall Luke-ra – morfondíroz Chaz, miközben jön utánam a hálószobába, ahol a ruhaállványt fölállítottuk a fal mentén. – Tudod, az a kapcsolattervezésdolog, amiről beszéltünk. – Aha – mondom. Alig több mint egy hete szakítottunk Luke-kal (már ha egyáltalán szakításnak lehet nevezni azt, ami az anyukája lakásának lépcsőházában történt), és azóta nem is hallottam felőle. A fájdalom még mindig túl friss, hogy beszélni tudjak róla. De Chaz, úgy látszik, képtelen bármi másra gondolni. Persze, ha úgy vesszük, ez nem nagy ár a segítségért, amit a költözéshez nyújt – kölcsönkért egy kocsit is a szüleitől, meg minden. Azt hiszem, úgy érzi, ez a minimum, amit megtehet, miután a legjobb barátja összetörte a szívemet, az apja cége meg kirúgott. De már megmagyaráztam neki, hogy ez utóbbi legalább az előnyömre vált, mert megadta a kezdőlökést, hogy végre kiköveteljem az engem megillető juttatásokat az „igazi” munkaadóimtól. Még Sharit is lehengerelte a „hirtelen megjött sütnivalóm”, ahogyan nevezte. – Ingyen lakás és még fizetés is? Jó vagy, Nichols – mondta a telefonon, amikor fölhívtam, hogy elújságoljam neki. Bár ha belegondolok, erről az egészről tulajdonképpen Shari tehet. O jött össze Chazzel, aki aztán meghívott minket Luke-ék cháteau-jába tavaly nyáron. Vagyis igazából az egészet tekinthetjük Chaz hibájának is. Amint a lépcsőn felfelé jövet az előbb kifejtette, ő volt az, aki szólt Lukénak, mennyire imádom a light kólát, mire aztán Luke vett is nekem hat dobozzal abban a kisvárosban, én meg jól beleszerettem a figyelmessége miatt. És Chaz szerzett nekem állást a Pendergast, Loughlin és Flynn-nél, ahonnan most kirúgtak. Persze ha nem hívott volna meg Franciaországba, sosem találkozom Luke-kal. És ha nem szólt volna Luke-nak a light kóláról, akkor nem szerettem volna bele. És ha nem szerettem volna bele Luke-ba, valószínűleg nem is költözöm New Yorkba. És ha nem költöztem volna New Yorkba, nem dolgoztam volna Chaz apjának a cégénél, és nem találkoztam volna Jill-lel, és így nem is vált volna valóra az álmom, hogy okleveles esküvőiruha-felújító legyek. Szóval, egyértelmű, hogy csakis Chaz a hibás. Ezért is van rendjén, hogy segít nekem költözni. – Kész – mondja Chaz, amikor elveszem tőle az utolsó ruhát is, és az állványra akasztom. – Ennyi volt. Biztos, hogy nem hagytunk ott semmit?

Még ha nem lenne is biztos, vissza már akkor sem mehetnék. Luke mamája lakásának a kulcsát rábíztam a portásra, egy levéllel együtt, amiben röviden, de barátságosan megköszönöm Luke-nak a lakás használatát, és kérem, hogy keressen meg, bármilyen kifizetetlen számla vagy más, lakással kapcsolatos ügyben. Soha többé nem mehetek a Metbe. Tisztára be lennék tojva, hogy mi van, ha összefutunk. Bár szegény Mrs. Erick-son hiányozni fog. Neki is hagytam egy búcsúlevelet, mert Cancúnban tölti az ünnepeket, úgyhogy nem is tudja, hogy elköltöztem. Még a Renoir kislánytól is érzékeny búcsút vettem. Remélem, Luke következő barátnője – bárki lesz is az – értékelni fogja. – Biztos – válaszolok Chaznek. – Jó, akkor most gyorsan visszaviszem a kocsit – mondja. – Nem akarok verekedni az újévi tömeggel a parkolóhelyért. – Persze, igazad van – helyeslek. Majdnem kiment a fejemből, hogy szilveszter van. Jill esküvője néhány órán belül elkezdődik. Erről jut eszembe: – És mit csinálsz ma este? Úgy értem, Luke még nem jött meg, és Shari… hát ő Pattéi van. Mész valahova bulizni? – A Honey'sban rendeznek egy bulit – von vállat Chaz. – Gondoltam, lenézek oda. – Egy karaoke bárban akarsz szilveszterezni vadidegenekkel? – Nem tudom elrejteni a megrökönyödésemet. – Nem is vadidegenek – feleli bántott hangon Chaz. – A Gandalf-botos törpe? A pultoslány, aki folyton a pasijával veszekszik? Ezek az emberek olyanok nekem, mint a családom. Leszámítva, hogy a nevüket nem tudom. Erre hirtelen belekarolok. – Chaz – kérdezem –, van neked szmokingod? így aztán, kilenc órával később Chaz mellett állok a Plaza Hotel (most már Plaza Luxuslakások) nagy báltermében, egyik kezemben egy pohár pezsgő, a másikban egy tárca, ami illik az 50-es évekbeli, rózsaszín selyem, Jacques Fath estélyi ruhámhoz. Jill Higgins, az újdonsült MacDowell, a bálterem hangversenyzongoráján állva készül eldobni épp a csokrát. – Hé – szól Chaz. – Add ide, megfogom. Neked ott van a helyed. – O – felelek. Kezdetben volt bennem némi kétely, és miután meggyőződtem róla, hogy Jill ruhája tökéletes (az volt), és hogy az anyósának kiguvad a szeme, amikor meg-látja (így volt), szerettem volna mielőbb lelépni a fogadásról. Furcsa dolog részt venni egy esküvőn, ahol az ifjú páron kívül senkit sem ismersz, nekik pedig a családon kívül nincs idejük mással foglalkozni. Végül mégis egész jól szórakoztam. Chaz leszögezte, hogy éjfél előtt ő márpedig nem megy haza („Nem veszek magamra majomjelmezt, hogy aztán farmerre cseréljem a tűzijáték előtt”), és tulajdonképpen igaza is volt. Jill állatkerti barátai rendkívül jó fejek voltak, és legalább annyira nem illettek a társaságba, mint én. John barátai pedig közelről sem bizonyultak olyan sznobnak, mint gondoltam volna, sőt, mondhatni, épp ellenkezőleg. Úgy tűnt, az egyetlen ember, aki nem érzi jól magát, az John anyja, és ez állítólag annak volt köszönhető, hogy valaki meghallotta Anna Wintourt, aki „boszorkányosnak” nevezte Jill ruháját. Boszorkányos. A Vogue vezető szerkesztője boszorkányosnak nevezte a munkámat. Ami igazából nem olyan meglepő, mert a ruha szerintem is boszorkányos. Annyi mindenesetre világos, hogy Jillt többé nem fogják Pufókának csúfolni az újságok, és John anyját ez láthatóan kiborította… olyannyira, hogy most kezébe hajtott fejjel ül a főasztalnál, és sorban hessegeti el az aggályoskodó pincéreket, akik egyre-másra hordják neki a jeges vizet meg az aszpirint. – Lányok! – kiált Jill a zongora tetejéről. – Készüljetek! Aki elkapja, azé a következő gyűrű! – Menj csak – bátorít Chaz. – Fogom a táskádat.

– El ne veszítsd! – figyelmeztetem. – Benne van az ösz-szes tűm meg az elsősegélyvarrókészletem, meg minden. – Úgy beszélsz, mint egy ápolónő – nevet. – Nem veszítem el, nyugi. Menj! Előresietek a teremben, ahol a koszorúslányok és mindenféle állatkerti gondozók már összesereglettek a nagy zongora előtt, és közben bódultan arra gondolok, hogy ahhoz képest, hogy Chaz soha nem hord mást, csak farmert meg baseballsapkát, igazán szépen ki tud öltözni. Még a szívem is ugrott egyet, amikor ajtót nyitottam, és megláttam őt a „majomjelmezében”, készen elkísérni az esküvőre. Bár van egy olyan gyanúm, hogy szmokingban minden férfi jól néz ki. – Oké – kiabál Jill. – Akkor most megfordulok, hogy igazságos legyen. Rendben? Odaérek a terem elejébe, és a többi lány közé tülekedek. Látom, hogy Jill észrevesz. Elmosolyodik és rám kacsint, aztán hátat fordít. Ezzel meg mit akart? – Egy – számol Jill. – NEKEM! – visítja mellettem egy nő, akiben az egyik fókagondozóra ismerek. – NEKEM DOBJAD! – Kettő – számol tovább Jill. – Nem, NEKEM! – harsog egy másik nő, aki fel-alá ugrál elegáns, de kissé túl rikító szatén nadrágkosztümjében. – Három! – kiált Jill. Azzal a fehér írisz-és liliombokréta felröppen a magasba. Egy pillanatig csak a körvonala látszik, a mennyezet meleg, aranyló fényei között. Feltartom a karomat, de nem számítok semmire – az életben nem kaptam még el egy labdát –, így aztán jól meglepődöm, amikor a csokor egyenesen a kezemben landol. – Hű! – ámul Chaz, amikor kicsivel később diadalittasan visszaszaladok hozzá, hogy eldicsekedjek a zsákmányommal. – Ha most Luke látna, biztosan összeszarná magát. – Vigyázat, manhattani agglegények! – kurjantok a csokrot lóbálva. – Most rajtam a sor! – Részeg vagy – mosolyog kedélyesen Chaz. – Nem vagyok részeg – tiltakozom, és félrefújom a hajamat az arcomból. – Csak az élet részegít meg. – Tíz! – zúgja egyszer csak körös-körül az emberek tömege. – Kilenc. Nyolc. – Ó! – sikkantok. – Újév! Kiment a fejemből, hogy újév van! – Hét! – száll be Chaz is a visszaszámlálásba. – Hat! – Öt! – kiáltok. Persze igaza van Chaznek, tényleg részeg vagyok. És boszorkányos. – Négy! Három! Kettő! Egy! BOLDOG ÚJÉVET! Azok, akik nem hagyták el időközben az esküvői ajándéktárgyukat – a szilveszteri trombitát – , most teli tüdőből belefújnak. A zenekar rázendít az Auld Lang Syne-ra. A fejünk fölött pedig kiengednek egy hálót, és fehér léggömbök száza hullik alá lágyan, mint a hópihék, aztán halomba gyűlik körülöttünk. És Chaz átkarol engem, én pedig átkarolom őt, és amikor az óra éjfélt kongat, boldogan megcsókoljuk egymást.

Lizzie Nichole Esküvői Ruhakalauza Íme, egy jótékony recept esküvő utáni macskajaj orvoslására: Tölts másfél deci paradicsomlevet egy magas pohárba. Adj hozzá egy csepp citrom-(vagy zöld citrom) levet és egy heves Worcester-mártást. Keverj hozzá két-három csepp csípős mexikói szószt, majd borssal, sóval és zellersóval ízesítsd. Vállalkozó kedvűek tormát is tehetnek bele. Dobj hozzá jeget, és zellerszárral meg zöld citromszelettel díszítsd.

Öblítsd le 4 cl vodkával. Egészségedre!

27 A pletyka gyorsabban szárnyra kap, de az igazság tovább bírja szusszal. Will Rogets (1879-1935), amerikai színész és humorista Dörömbölésre ébredek.

Először azt hiszem, csak a fejemben dübörög valami. Kinyitom a szemem, és néhány pillanatig nem tudom, hol vagyok. Aztán a látásom kitisztul, és rájövök, hogy amit eredetileg a szemem előtt úszó rózsaszín pacának néztem, azok valójában rózsák. És a falon vannak. A menyasszonyi ruhaszalon fölötti új lakásom ágyában fekszem. És amikor elfordítom a fejem, azt is látom, hogy nem egyedül. És valaki dörömböl az ajtón. Ez a három egyszerre túl sok nekem. Egyenként is épp elég zavarosak lennének, de mivel mindhárom egyszerre esik le, eltart egy ideig, mire valahogy megemésztem, hogy mi is folyik körülöttem. Először az tűnik föl, hogy még mindig rajtam van a Jacques Fath estélyi ruhám – gyűrött ugyan, és csokitortától maszatos. De határozottan rajtam van… ahogy alatta az alakformáló is. Ami jó hír. Nagyon jó. Aztán felfedezem, hogy Chaz is ruhában van. Pontosabban a szmokingja és a nadrágja rajta van, de úgy tűnik, a nyakkendőjét elhagyta, az inge félig kigombolva, és a díszgomboknakemlékszem, mesélte, hogy a nagyapja ónix és arany díszgombjai – lába kelt, ahogy a cipőjének is. Gyötröm a szegény, zavarodott fejemet, hogy felidézzem, mi is történt. Hogy került Chaz – a legjobb barátnőm expasija, az expasim legjobb barátja – az én új ágyamba, még akkor is, ha fel van öltözve? Aztán, ahogy a szemem sorban befogadja a többi részletet – például Jill menyasszonyi csokrát, ami az éjjeliszekrényemen hever, hervadtán, de azért még mindig szépen, meg a cipőm hiányát –, lassan visszatérnek emlékezetembe az események, amelyek ehhez a meghökkentő reggeli felfedezéshez vezettek: a Chazzel elcsattant újévi csók, ami eredetileg csak amolyan baráti puszinak indult… én legalábbis annak szántam. De aztán Chaz átölelt, és egész más irányba terelte a dolgot. Nevetve ellöktem magamtól – aztán észrevettem, hogy ő nem nevet. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy én. – Ne csináld, Lizzie – mondta. – Hiszen tudod… De a szájára tettem a kezem, még mielőtt kimondhatta volna, bármit akart is mondani. – Nem – tiltakoztam. – Nem lehet. – Már hogy a fenébe ne lehetne? – tudakolta Chaz az ujjaim mögül. – Csak azért, mert Sharit ismertem meg előbb? Mert tudod, ha veled találkozom először… – NEM – szóltam rá, és még erősebben odaszorítottam a kezem. – Nem azért nem lehet, és ezt te is tudod. Most mindketten sérülékeny és magányos állapotban vagyunk. Mindketten szenvedtünk… – Annál is inkább vigaszt kellene keresnünk egymásnál – vélekedett Chaz, aztán megfogta a kezemet és elvette a szája elől… hogy megcsókolhassa! – Komolyan gondolom, hogy rajtam kellene levezetned a Luke okozta csalódottságod. Fizikailag. Megígérem, hogy meg se moccanok majd közben. Hacsak te nem akarod, hogy megmozduljak. – Maradj már – rántottam el tőle a kezemet. Hogy tudott így megnevettetni egy ilyen sorsdöntő pillanatban? –Tudod, hogy nagyon szeretlek… barátként. Nem akarok semmi olyat csinálni, ami kockára teszi a kapcsolatunkat… mint barátok. – Én igen – vitatkozott Chaz. – Én akarok olyat csinálni, ami kockára teszi a kapcsolatunkat mint barátok… nagyon is. Mert mi mindig barátok leszünk, Lizzie. Akármi történjen is. Meggyőződésem, hogy a kapcsolatunk fizikai része az, ami sürgős fejlesztésre szorul. – Hát – feleltem, még mindig nevetve –, akkor attól tartok, várnod kell. Mert szerintem mindkettőnknek időre van szüksége, meggyászolni a veszteséget… és lelkileg rendbe jönni. Chaz erre, nem túl meglepően, utálkozó képet vágott: úgy tűnt, nincs ínyére sem az ötlet, sem az, ahogy megfogalmaztam. De én tántorítatlanul folytattam.

– Ha, megfelelő idő elteltével még mindketten úgy gondoljuk, érdemes a kapcsolatunkat újabb szintre léptetni, akkor visszatérhetünk a témára. – És mégis mennyi időről van szó? – érdeklődött Chaz. –Mármint meddig tart ez a gyászolás meg rendbejövés? Két óra? Három? – Nem tudom – feleltem. Kicsit nehezemre esett koncentrálni, miközben továbbra is szorosan átölelte a derekamat, és éreztem, ahogy a nagyapja díszgombjai a ruhám selymébe fúródnak. És volt valami más is, ami a ruhámba fúródott. – Legalább egy hónap. Aztán újra megcsókolt, és ide-oda ringatott a zenére. És azt hiszem, nem csak a pezsgő miatt éreztem úgy, hogy fehér lufik helyett arany csillagok záporoznak ránk. – Na jó, egy hét legalább – helyesbítettem, amikor végre elengedett, és levegőhöz jutottam. – Megegyeztünk – mondta. Aztán sóhajtott. – De nagyon hosszú hét lesz ez. Amúgy mi ez itt tajtad a ruha alatt? – A keze a fehérneműm derekánál matatott, amit kitapintott a ruhám alatt. – A, az az alakformáló nadrágom – feleltem, abban a pillanatban elhatározva, hogy ebben a kapcsolatban, ahogy a jövőben minden kapcsolatban, kegyetlenül, már-már brutálisan őszinte leszek, még akkor is, ha én látom kárát, például, beismerem egy pasinak, hogy alakformáló fehérnemű van rajtam. Nem is egyszerűen fehérnemű, ezt inkább már biciklisnadrágnak nevezném. – Alakformáló – suttogta Chaz a fülembe. – Nagyon szexinek hangzik. Alig várom, hogy lássalak benne. – Hát – feleltem, megörülve az újabb lehetőségnek, hogy brutálisan őszinte legyek – már most megmondhatom, hogy nem lesz olyan izgalmas, mint amire számítasz. – Azt te csak hiszed – szögezte le Chaz. – Szeretném veled közölni, hogy én, ha a jövőmbe pillantok, nem látok mást, egyedül téged. – Aztán suttogva hozzátette – És még csak alakformáló sincs rajtad. Aztán úgy bedöntött, hogy hirtelen a mennyezetre kacagtam, ahonnan akkor hullottak alá az utolsó léggömbök, kövér, lusta ívekben. Az éjszaka hátralévő részére csak homályosan emlékszem: sok csókolózás és pezsgő, sok tánc, és még több csókolózás, majd végül kitámolyogtunk a Plazából, amikor az East River egén megjelentek az első rózsaszín sávok, bekecmeregtünk egy várakozó taxiba, és végül valahogy az ágyamban kötöttünk ki. Csakhogy semmi sem történt. Még szép, hogy semmi sem történt, mivel (a) mindketten ruhában vagyunk, és (b) nem is hagytam volna, hogy bármi történjen, akármennyi pezsgőt ittam is. Mert ezúttal mindent helyesen fogok csinálni, nem pedig Lizzie-sen. És sikerülni is fog. Mivelhogy boszorkányos vagyok. Az ágyon heverve azon merengek, hogy milyen boszorkányos is vagyok – meg azon, hogy milyen rendetlenül alszik Chaz, tekintve, hogy az arca teljesen belefúródik az egyik párnámba, és habár nem nyáladzik, mint én szoktam, viszont kétségtelenül horkol –, amikor ráébredek, hogy a dörömbölő zaj, amire először azt hittem, hogy a másnaposság okozza, valójában az ajtóból jön. Valaki kopogtat a ház külső kapuján – amin egyébként van kapucsengő, csak nem működik (Madame Henri szavát adta, hogy jövő hét végére megszerelik). Ki a csuda dörömbölhet az ajtón hajnali – úristen – tízkor, újév reggelén? Lecsúszom az ágyról, és bizonytalanul lábra állok. A szoba megbillen… de aztán rájövök, hogy csak a ferde padló miatt érzem úgy, hogy el fogok esni. Na jó, a padló és a rémes macskajaj miatt. A falnak támaszkodva eltámolygok a lakásom ajtajáig és kinyitom. A keskeny – és hideg – lépcsőházban a földszint felé menet egyre hangosabban hallom a dübörgést.

– Jövök – kiáltok, azon spekulálva, hogy talán a UPS szállít valamit házhoz az üzletnek. Madame Henri figyelmeztetett, hogy ha beköltözöm a fenti lakásba, az én felelősségem lesz átvenni minden, munkaidőn kívül érkező küldeményt. De hát szállítanak egyáltalán házhoz a UPS-nél újév napján? Ki van zárva. Még a Barna vagonok dolgozóinak is kell néha egy kis szabadság. A lépcső aljához érve sorra szenvedek a számos zárral, mire végre ki tudom nyitni az ajtót – bár a biztonsági láncot rajta hagytam, arra az esetre, ha valami sorozatgyilkos és/vagy vallási fanatikus állna a küszöbön. Az ajtó és az ajtófélfa közti nyolc centis résen át megpillantom azt az embert, akire a legkevésbé számítottam. Luke-ot. – Lizzie – szólal meg. Fáradtnak látszik. És bosszúsnak. – Végre. Már szó szerint órák óta itt állok. Figyelj, engedj be. Beszélnem kell veled. Ijedtemben becsapom az ajtót. Uramisten. Uramisten, Lüke az. Visszajött Franciaországból. Visszajött Franciaországból, és beszélni akar velem. Miért akar velem beszélni? Nem kapta meg az udvarias levelet, amiben megadtam neki az új címemet, hogy tudja hova továbbítani a leveleimet, de kértem, hogy ne keressen föl? – Lizzie – dörömböl megint. – Ne csináld ezt! Egész éjszaka repültem, csak hogy ezt elmondhassam neked. Ne zárj ki csak úgy! Istenkém. Luke itt áll az ajtóban. Luke itt áll az ajtóban… …a legjobb barátja meg odafönt alszik az ágyamban! – Lizzie? Kinyitod nekem az ajtót? Itt vagy még? Istenkém. Most mit csináljak? Nem engedhetem be. Nem láthatja meg Chazt. Nem mintha Chazzel valami rosszat tettünk volna. De hát ezt ki hinné el? Luke biztosan nem. Jaj, istenem. Mihez kezdjek? – Itt… itt vagyok – nyitom résnyire az ajtót. Kiakasztottam a láncot, de nem állok félre, hogy bejöhessen, bár majd megfagyok ott a küszöbön állva az estélyi ruhámban a beáramló jéghideg levegőtől. – De nem jöhetsz be. Luke rám emeli azt a szomorú, sötét szemét. – Lizzie – szól, és láthatóan fel se tűnik neki, hogy a jelek szerint ruhában aludtam. És nem is akármilyen ruhában, hanem a Jacques Fath estélyi ruhámban, amit évek óta tartogatok a megfelelően elegáns eseményre várva. Nem mintha Luke tudhatná ezt. Mivel sosem mondtam el neki. – Totál bunkón viselkedtem – folytatja Luke, és a szemét le nem veszi az enyémről. – Bevallom, amikor fölhoztad… izé, a házasság témát a múlt héten, tényleg eléggé beparáztam. Váratlanul ért. Tényleg azt hittem, hogy csak jól elvagyunk együtt. Tudod, szórakozunk. De te elgondolkoztattál. Sőt, képtelen voltam nem gondolni rád, pedig próbáltam. Igazán próbáltam. Ott állok, és vacogva bámulom őt. Azért repült vissza tegnap éjjel Amerikába és töltötte a szilveszter éjszakát a repülőn, hogy ezt elmondja? Azt, hogy elrontottam neki az ünnepeket, pedig igyekezett nem gondolni rám? – Még anyámmal is beszéltem erről – folytatja, miközben a téli napfény kékesen megcsillan éjfekete haján. –Egyébként nincs viszonya senkivel. Az a pasas, akivel hálaadás másnapján találkozott, a plasztikai sebésze volt. Arcplasztikára jár hozzá. De ez most nem lényeges. Erre nyelnem kell. – Ó – nyögöm. És csak most esik le, hogy ezért hiányoztak Bibi szeme sarkából a nevetőráncok, amikor karácso-nyozni hívott Franciországba: épp akkor fecskendeztek be neki egy adag Botoxot.

De akkor is, ez nem változtat semmin. Nem magyarázza meg, miért utazott Luke inkább a szüleihez az ünnepekre, ahelyett, hogy velem jött volna Michiganbe megismerni az én családomat. Úgy érzem, fontos erre emlékeztetnem magam, mert minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megkeményítsem a szívemet. Mert a fájdalom persze még mindig élénken él bennem. Amint Chaznek is magyaráztam: még mindketten gyászolunk. De itt látni Luke-ot a küszöbömön, ahol fáradtan és sebezhetőén ácsorog, nem mondhatnám, hogy segít. – Anya volt az, aki felnyitotta a szemem, hogy milyen hülyén viselkedtem – mondja Luke. – Annak ellenére, hogy eléggé berágott, amiért azt hitted, szeretője van. Nem akar-ta, hogy az apám tudjon az arcplasztikáról. Végre sikerül lefeszegetnem a nyelvemet a szájpadlásomról, hogy kinyöghessem: – A titkolózás nem tesz jót egyetlen kapcsolatnak sem. –Amint azt én is megtapasztaltam. – Igaz – felel Luke. – Ezért is ébredtem rá, hogy milyen szerencsém van veled, Lizzie. – Felém nyúl, és megfogja a kezemet a jéghideg, bőrkesztyűs ujjaival. – Mert lehet ugyan, hogy híresen sokat beszélsz, de egy dolog biztos: hogy mindig igazat mondasz. Kedves. És igaz is. Na jó, többnyire. – Azért repültél ennyit, hogy sértegess? – kérdezem. Próbálok gőgösnek hangzani, de az igazság az, hogy inkább csak sírni volna kedvem. – Vagy van valami célja is ennek? Mert én itt mindjárt megfagyok… – Ó! – kiált Luke, aztán gyorsan elengedi a kezemet, lekapja a kabátját, és gyengéden a vállamra teríti. – Ne haragudj. Sokkal könnyebb lenne, ha beengednél… – Nem – vágom rá határozottan, de a kabátnak nagyon örülök. Most már csak a harisnyás lábam fagy szét. – Rendben – feleli Luke kis mosollyal. – Ha neked így jó. Csak elmondom, amit akartam, aztán már mehetsz is. Igen. Mert persze a hercegek ezt így szokták. Több ezer mérföldet repülnek, csak hogy elbúcsúzhassanak. Mert sok mindent lehet róluk mondani, de annyi biztos, hogy egy herceg minden körülmények között udvarias. Isten veled, Luke. – Lizzie – szól Luke. – Sosem találkoztam még hozzád fogható lánnyal. Te mindig pontosan tudod, hogy mit akarsz, és azt is, hogyan érd el. Nem félsz semmit megtenni vagy kimondani. Vállalod a kockázatot. El se tudom mondani, mennyire csodállak ezért. Azta. Ez aztán a szép búcsúbeszéd. – Ugy léptél be az életembe, mint… mint valami szökőár, vagy ilyesmi. De jó értelemben. Teljesen váratlanul, és tökéletesen ellenállhatatlanul. Becsszóra, nem tudom, hol lennék most nélküled. Hát Houstonban az exeddel, mondanám. De persze nem mondom. Részben azért, mert őszintén szólva érdekel, hogy mit fog még mondani. De főként csak szeretnék felrohanni és visszabújni az ágyamba. Csakhogy nem lehet, jut eszembe. Mivel az ágyamban egy horkoló férfi fekszik. – Én nem vagyok az a fajta, aki mindig megvalósítja az álmait – folytatja. – Talán csak óvatosabb vagyok. Mindig mérlegelnem kell a lehetőségeket, számolnom minden lehetséges kockázattal… Igen. Tudom. Viszlát, Luke. Viszlát örökre. Sosem fogod megtudni, mennyire szerettelek…

– Azért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek, mit is akarok neked mondani… – Most kotorászni kezd a sötétszürke szövetnadrágja első zsebében. En pedig csak arra tudok gondolni: miért csinálja ezt a… valamit, amit csinál? Csak tovább akar kínozni? Van egyáltalán fogalma róla, mekkora erőfeszítésembe kerül nem a karjaiba vetni magamat? Miért nem megy el végre? – Mert azt hiszem, amit mindig is mondani akartam neked, azóta, hogy találkoztunk azon az őrült vonaton, az az, hogy… – takarodj az életemből, és ne is lássalak többé. Csakhogy ő nem ezt mondja. Egyáltalán semmi ilyesmit nem mond. Ehelyett, valami oknál fogva fél térdre ereszkedik, ott, a bezárt ruhaüzlet előtt, és a kutyát sétáltató nő előtt a túloldalon, és a kisbusszal parkolóhelyet kereső fickó előtt, és a keleti Hetvennyolcadik utca teljes lakossága előtt. És habár nem hiszem el, amit látok, és meggyőződésem, hogy a fáradt, másnapos szemem a bolondját járatja velem, de előhúz a zsebéből egy fekete bársonydobozt, aztán felnyitja, és elém tart egy reggeli fényben tündöklő gyémántgyűrűt. Nem. De most tényleg, ezt csinálja. És a szájából szavak hangzanak el. Méghozzá ezek a szavak: – Lizzie Nichols, hozzám jössz feleségül?

Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvtetjcsztők Egyesülésének tagja 1133 Budapest, Pozsonyi út 61. Telefon és fax: 239-0180, 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető' igazgató / Felelős szetkesztő: Till Katalin / Művészeti vezető: Vaisz György A Cicctó Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft.

1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 239-9141 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2009 Felelős vezető: Ducsai György igazgató Korábban megjelent: Locsifecsi királynő A sorozat befejező kötete 2010 elején jelenik meg: Locsifecsi királynőnek bekötik a fejét MEG CABOT, a világsikerű A neveletlen hercegnő sorozat szerzője nemcsak a tizenéves korosztály számára ír: számos, fiatal felnőtteknek szóló könyve is rendszeresen szerepel a New York Times bestseller listáin. Ezek közül már magyarul is kapható a Heather Wells sorozat: 1. Atlagméret nem akadály 2. Egy kis túlsúly nem a világ vége 3. Töltött galamb és önálló kötetként: Esküvő olasz módra Ki nevet a végén? A fiú a házból Meg Cabot internetes oldala: www.megcabot.com A könyveket keresse a könyvesboltokban, vagy megrendelheti a [email protected] e-mail címen LÉPJ BE TE IS A MEG CABOT FAN CLUBBA! Örömmel értesítünk, hogy a MEG CABOT FAN CLUBnak immár több mint 300 tagja van! Te is könnyen a klub tagja lehetsz, ha a [email protected] e-mail címre küldesz egy pár soros bemutatkozó levelet és véleményedet kedvenc Cabot-könyvedről. Hogy mik a klubtagság előnyei? Miután elküldtük Neked a tagsági kártyádat, kiadónknál 20%-os kedvezménnyel vásárolhatsz könyveket, valamint részt vehetsz a honlapunkon folyó pontgyűjtő versenyben, melynek során ajándék könyveket nyerhetsz. Bővebb információt és még sok egyéb érdekesség találsz Meg Cabottal kapcsolatban honlapunkon (www. cicerokony vstudio. hu), a MEG CABOT FAN CLUB címszó alatt!