MEG CABOT. Menekülés CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

MEG CABOT

Menekülés

CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ

A mű eredeti címe Runaway

Fordította Lacza Katalin

ISBN 978 963 539 747 1

Copyright © Meg Cabot, LLC 2010 © Lacza Katalin, Hungárián translation, 2011 © Ciceró Könyvstúdió Kft., 2011

Benjaminnak

Hálás köszönetem Jennifer Brownnak. Köszönöm még Beth Adernek,Michele Jaffe-nek, Laura Langlie-nek, Abigail McAdennek, és Benjamin Egnatznek.

ELSŐ FEJEZET SZÓVAL, A BULVÁRMAGAZINOK SZERINT titkos szerelmi légyottra szöktem (ami már többé nem is olyan titkos, ugyebár… Köszönjük, Us Weekly!) Brandon Starkkal, annak a milliárdos Robert Starknak az egyetlen fiával és kizárólagos örökösével, aki jelenleg a világ negyedik leggazdagabb embere, közvetlenül Bili Gates, Warren Buffett és Ingvar Kamprad után (ez utóbbi az IKEA alapítója, ha esetleg valaki nem tudta volna). A tengerparti házikó körül, ahol Brandonnal megbújtunk, mindenfelé lesifotósok vertek sátrat. Elrejtőztek a homokbuckák mögött a parton. Ott lapultak az árkokban az út mentén, és a tengerifű mögül kikandikáltak az objektívjeik, s abban reménykedtek, hogy esetleg lekaphatnak a medence melletti napágyak egyikén bikinifelső nélkül (mintha bármi esélyük lett volna rá). Egyet még egy fa tetején is észrevettem, amint épp azon igyekezett, hogy megörökítse, ahogy én és Brandon Stark közösen hagyjuk el a házat, hogy a helyi gyorsétteremben magunkhoz vegyünk egy pakknyi tengeri herkentyűt. Hatalmas hír, azt hiszem, hogy a Stark arca és a Stark vagyon örököse egymásba gabalyodva töltik a vakációt. A lakótársam, Lulu, még egy SMS-t is írt, hogy egy olyan fotó, amelyen együtt vagyunk, akár tízezer dollárt is megérhet… már abban az esetben, ha a kamerába nézek és mosolygok. De Lulu azt mondja, eddig még egyetlen olyan kép sincs rólam, amelyiken a kamerába nézek és mosolygok. Egyetlen újságban, egyetlen weboldalon sem, sehol. Tudom, az emberek csodálkoznak rajta, hogy lehet ez. Hisz nekem aztán mindenem megvan, nem? Kis fehér pudli, amely ott ásítozik unottan a lábamnál, sűrű és fényes szőke hajkorona, tökéletes test; cuki pasi a lemeríthetetlen hitelkártyájával, aki láthatólag annyira imád, hogy hajlandó lenne felvásárolni a helyi butik teljes készletét a méretemben, csak mert kiejtettem a számon, hogy nem tudok vacsorázni menni, mert nincs mit felvennem. Az említett pasi éppen fel-alá járkált a folyosón a szobám ajtaja előtt, mert már alig várta, hogy csatlakozzak hozzá, és lekísérhessen a pazarul megterített, ultramodern, csupa acél- és üvegasztalunkhoz. – Hogy állunk odabent? – kopogtatott az ajtómon, egy órán belül már legalább századik alkalommal. – Nem túl jól – morogtam. Egy pillantást vetettem magamra a tükörben, amely ott lógott előttem az öltözőasztalom fölött. – Azt hiszem, lázas vagyok. – Tényleg? – Brandon hangja aggodalmasan csengett. A legjobb barát, amilyet egy lány csak kívánhat magának. – Nem kéne orvost hívnom? – A! – feleltem az ajtón keresztül. – Nem hiszem, hogy kellene. Szerintem csak némi folyadékra van szükségem. És ágynyugalomra. Valószínűleg jobban leszek, ha ma este a szobámban maradok. Tudom, hogy ha valaki ezt látja – mondjuk, egy teleobjektíven keresztül –, minden bizonnyal azt gondolja: Mi baja ennek a lánynak? Mert végeredményben betegséget színleltem, csak hogy megússzak egy vacsorát Amerika egyik leggazdagabb – és legjóképűbb – emberének fiával, miközben ebben a fényűző, Frank Lloyd Wright ihlette palotában időztünk. Amelyhez tartozott egy hatalmas fűtött szabadtéri medence is (aminek az egyik széle egybemosódott a háttérrel, így olyan hatást keltett, mintha a víz egyenesen a

horizonton bukott volna le). Az egyik fal mentén akkora akvárium húzódott, amelyben vígan úszkálhatott Brandon saját rájája és cápája (logikus, hogy Brandon Stark saját ráját és cápát tart, nem?), valamint egy húsz férőhelyes házi színház és egy négy autónak helyet biztosító garázs, ahol Brandon az európai sportkocsi-gyűjteményét tárolta, élükön az apjától karácsonyra kapott vadonatúj, tulipánsárga Lamborghini Murciélagóval, amelyre nagyon büszke volt. Minden lány gondolkodás nélkül cserélt volna velem. De egyikük sem küzdött azokkal a problémákkal, amelyekkel én. Illetve… talán csak egy. – Ne gondold, hogy ez azt jelenti, bírlak – tájékoztatott Nikki, miután beviharzott a szobánkat összekötő ajtón, élénk színű, hosszú ruhában, rojtos motoros bőrdzsekiben és a nyakában egy szembetűnő, ékkövekkel teli, hatalmas nyaklánccal, ami úgy nézett ki, mintha egy részeg kollégista fiú a mellkasára hányt volna. – Emiatt ne aggódj – nyugtattam meg. Nikki nagyon is világossá tette, hogy nem kedvel – és hogy egyetlen árva perccel sem akar több időt tölteni velem, mint amennyit muszáj. – Csak nálad nagyobb a tükör, mint nálam – trappolt át a szobámon, hogy ellenőrizze a külsejét az én tükrömben –, és látni akarom, hogy nézek ki ebben. – Jól – biztosítottam. Persze, hazudtam. De Nikki arca felderült a dicséretre. Fellélegeztem. Ez volt az első alkalom, hogy rám mosolygott – vagy legalábbis arrafelé, amerre én álltam –, amióta a magánrepülő, amivel érkeztünk, néhány nappal ezelőtt ezen a forró égövi nyaralóhelyen landolt. De ki is hibáztatná ezért? Nemcsak hogy unalmas volt számára, hogy itt kellett kuksolnia, ebben a házban, akármilyen káprázatos hely volt is. Nem mehetett be a városba, nehogy valami lesifotós lencsevégre kapja. És bár a népeknek fogalma sem lenne, ki is ő, ha a képe megjelenne valami újságban, előfordulhatna, hogy akad valaki, aki ismerte még a teste előző életéből, és elcsodálkozna, hogyan lehetséges, hogy egy lány, akinek halottnak kellene lennie, él és virul, sőt vígan járkál mindenféle randa nyakláncban. Mert ahogyan én is, Nikki is a Zombik Seregének tagja. De ellentétben velem, Nikki testének holtan kéne feküdnie, a föld alatt. – Gondolod? – vizslatta magát a távolabbi falamon lévő egész alakos tükörben, átellenben a padlótól plafonig érő ablakokkal, melyek remek kilátást nyújtottak a ház lábánál elterülő Atlanti-óceán – a napnak ebben a szakában vészjóslóan feketéllő – hullámaira. Aztán zavartan a füle mögé simított egy középhosszú, gesztenyebarna hajtincset, és elhúzta a száját. – Eh – legyintett. – Mi értelme van ennek? Minek próbálkozom egyáltalán? – Te meg miről beszélsz? – csodálkoztam. – Elbűvölően nézel ki! Na jó, túloztam. De csak egy kicsit. Ha olyan szép sminket választana, ami passzol az új bőrszínéhez, és leszokna arról, hogy addig vasalja a haját, míg egy parányi élet is van benne, és nem olyan ruhákat húzna magára, amiket én dobáltam ki a halomból, amit Brandon hordott össze nekem a helyi butikból – és amikről nem vette észre, hogy túl szűkek és túl hosszúak rajta –, egész csinos lenne. De kizárt dolog, hogy bármi olyasmit mondjak neki, ami nem száz százalékosan pozitív. Még Brandonnál is jobban szerettem volna Nikkit magam mellé állítani. – De gondolod, hogy Brandon bírni fog ebben? – nyaggatott Nikki gondterhelten.

Nos, elértünk a probléma gyökeréig: ami miatt úgy tettem, mintha beteg volnék… hogy Nikki egy kis időt kettesben tölthessen Brandonnal anélkül, hogy én ott lennék és elvonnám róla a rivaldafényt. – Hát persze hogy bírni fog – hazudtam. Jó lenne, ha így tenne. Tudtam, hogy Nikki milyen kétségbeesetten vágyik Brandon figyelmére. Nem mintha kárhoztatnám ezért. De komolyan, ki ne lenne belezúgva Brandon Starkba? Minden megvan benne, amire egy lány csak vágyhat egy fiúban: elképesztően jól néz ki, irigylésre méltó sportkocsi-gyűjteménnyel rendelkezik, van egy puccos háza és egy tengerparti nyaralója a trópusokon, és akkor még nem beszéltünk a magánrepülőgépéről, amellyel az egyiktől a másikig repked. Brandon tényleg nagyszerű partinak számítana. Leszámítva azt az apróságot, természetesen, hogy egy aljas, kétszínű kígyó. Nikki tarkójára meredtem, ahogy visszafordult a tükör felé. Az ujjammal önkéntelenül is megtapintottam a helyet a saját fejemen, ahol több mint három hónappal azelőtt a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben felnyitották a koponyámat, kiemelték Nikki agyát, és az enyémet rakták a helyére. Ez most úgy hangzott, mint egy sablonos tévésorozat epizódja, ami elé egy esős vasárnap délután izgatottan kuporodik le az ember egy nagy tál pattogatott kukoricával az ölében. Leszámítva azt, hogy ez a valóban velem történt, a saját életemben. És fogalmam sem volt róla, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor az én agyamat Nikki fejébe helyezték, az egyik idegsebész titokban elemelte Nikki agyát, és annak a lánynak a fejébe operálta, aki most itt állt előttem. Nikkinek – de legalábbis az agyának – meg kellett volna halnia. És vele együtt a titoknak is, amit őrzött. Mr. Stark szerencsétlenségére – és Nikki szerencséjére – azonban nagyon is életben volt. Az agya csakúgy, mint a teste. Éppen csak két különböző helyen. És hogy mi van a titokkal, amiről tudomást szerzett? Nos, az még mindig titok. Brandon pedig nem végzett valami jó munkát az ügyben, hogy kinegédeskedje belőle… legfőképpen azon okból, mert mostanában inkább azzal volt elfoglalva, hogy velem negédeskedjen. Nikki pedig rettenetesen utált engem emiatt, annyira, hogy alig szólt hozzám egy normális szót, akárhogy is igyekeztem, hogy megnyíljon felém. Azon tűnődtem, vajon mennyire befolyásolja ebben, hogy a sebe néha még most is sajog, ahogyan az enyém is. – Biztos vagyok benne, hogy úgy van, ahogy mondod – szegte fel az orrát Nikki, miközben kivonult a szobámból. – Brandon szereti a kék színt. Valóban? Ez nekem új volt. De kezdtem rájönni, hogy elég sok dolog van még Nikki Howard exfiújával kapcsolatban, ami számomra újdonság. És a kedvenc színe ezek között a legkevesebb, de tényleg. Itt van például az, hogy van egy titkos tengerpartja, ahol azokat a lányokat szereti rejtegetni, akiket vagy akaratuk ellenére hurcolt magával, ahogyan engem is, vagy el akar csábítani, ahogyan azt Nikki-vel tette, hogy aztán kizsarolja belőlük, amit akar…ami ebben az esetben egy információ, amelyet majd felhasználhat az apja ellen, hogy aztán maga vehesse át a céget. Hát remek! Na igen. Ha kiderülne, hogy Brandon Stark epertortának szeret öltözni, miközben a műanyag póni-gyűjteményével krokettezik, azon már meg sem lepődnék. – Em! – dörömbölt ismét az ajtómon Brandon.

– Mi az? – csattantam fel kissé élesebben, mint akartam. Fájt a fejem, és ezt tényleg nem csak színleltem. – Azt hiszem, találtam gyógymódot a bajodra – kiabált be az ajtón keresztül Brandon. Erre a bejelentésre meglepetten néztem fel. Mivel az én bajomra nincs gyógymód, tekintettel arra, hogy az én bajom egy az egyben kitalált. – Tényleg? – csodálkoztam. – És mi lenne az? – Úgy hívják: jobban tennéd, ha kihúznál onnan – felelte Brandon már egészen más hangon –, különben megbánod. Ó. Igen. Erről megfeledkeztem. Mert a bulvárlapok rosszul tudják. Nem titkos szerelmi légyottra szöktem. És lehet, hogy ténylegesen nem vagyok rács mögé zárva. És nincs rajtam béklyó vagy bilincs. Még csak fekete öltönyös fickók sem őriznek két oldalról, akik a zakójuk ujjába rejtett mini mikrofonokba beszélnek. Mégis Brandon Stark foglya vagyok.

MÁSODIK FEJEZET KINYITOTTAM AZ AJTÓT, ÉS OTT ÁLLTAM a hosszú fekete bársonyruhámban, amit Brandon küldött, hogy vegyem fel az aznap esti rendezvényre – egy ínyenc vacsorára, amelyet a Cordon Bleu kulináris iskola képzett séfje készített nekünk, akit Brandon egy szomszédos ötcsillagos szállodából csábított el, hogy ezen a hétvégén neki dolgozzon. Egy dolgot tudni kell Brandon Starkról: nem sokat teketóriázik, ha arról van szó, hogy le kell nyűgöznie egy hölgyet. A kérdés csak az, miért nem jön már rá, hogy ki lenne a megfelelő hölgy arra, hogy lenyűgözze? Nikkit kellett volna megpróbálnia megszerezni, nem engem. Na nem mintha nála olyan nagyon kellene erőlködnie. Ha csak feleannyi energiát fordítana Nikki-re, mint amennyit rám pazarol, az a lány már rég a tenyeréből enne. Miért nem képes ezt felfogni? Valószínűleg ugyanazért, amiért azt hiszi, hogy menő dolog Ed Hardy ingben valóságshow-sztárokkal parádézni az apja jachtján: egyszerűen mert ostoba. Ugyanakkor a velejéig gonosz. És, mint kiderült, a kettő együtt halálos kombináció. Legalábbis számomra. Brandon egy percig meg sem szólalt. Csak bámult rám. Ami jó. Ez azt jelentette, hogy a B terv – amit arra az esetre ötlöttem ki, ha az A terv, a betegség színlelése nem jönne be – működött. Lehet, hogy kívülről védtelen szőkeségnek tűnök, de valójában van néhány jól működő fegyver az arzenálomban. Az egyik ilyen az Armani ruha volt, amit viseltem. Abban a pillanatban, amint megpillantottam az állványon – az a méregdrága butik küldte, amelyet Brandon kifosztott a kedvemért –, rögtön tudtam, hogy ez a ruha a szövetségesem lesz. Lehet, hogy néhány hónappal ezelőtt még semmit sem tudtam a divatról, és én voltam a legrosszabbul öltözött lány a Tribeca Alternatív Gimnázium egész harmadik évfolyamán. De mindig is gyorsan tanultam. – Brandon – szólaltam meg. A hosszú folyosón – amelynek egyik oldala üvegből volt, és világosban ki lehetett látni rajta az óceánra és a dűnékre – csak mi ketten voltunk (és a lesifotósok, természetesen. De abban egészen biztos vagyok, hogy a privát biztonsági őrök, akiket Brandon bérelt fel, és akik a környéket vigyázták, minden paparazzót kikergettek a házból). Becsuktam magam mögött a vendégszoba ajtaját, hogy Nikki még véletlenül se hallhassa meg, amit mondani készülök neki. Valószínűleg hiába. Már próbáltam vele beszélni azelőtt is. Igaz, Armaniban még soha. – Ez nevetséges – folytattam. – Neked Nikkit kellene megpróbálnod elcsábítani, nem engem. Ő az, aki ismeri a titkot, amiért az apád megpróbálta eltenni láb alól. Azt, amit meg akarsz tudni, hogy kiebrudalhasd az apádat és átvehesd tőle a hatalmat. De Brandon csak némán meredt rám. Bizonyos szempontból ő sem okosabb, mint Jason Klein, a Zombik Seregének (más néven a menőknek) a királya a suliban. Csak gazdagabb és erkölcstelenebb. – Nekem viszont most vissza kell mennem a városba – mondtam. Igyekeztem lassan és érthetően beszélni, hogy egészen biztosan megértsen. – Pár nap múlva lesz a Stark Angyalai divatbemutatóm. Tudod, hogy azt nem hagyhatom ki. És ez a kis romantikus vakáció Brandon Starkkal… hát az újságok odáig vannak a sztoriért.

Bár igazság szerint nem nagyon hittem volna, hogy az anyám is hasonlóan lelkes a dologtól. Na, nem mintha beszéltem volna vele. Az összes hívását hangpostára kapcsoltam. Mert tudtam, hogy ha meghallanám a hangjából áradó szomorúságot: – De most komolyan, Emi Egy fiúval tölteni a hétvégét? Mi ütött beléd? –, az olyan lenne, mintha kést döfnének a szívembe. De ami még rosszabb, hogy senki sem volt rajta kívül – leszámítva persze Lulut és az ügynökömet, Rebeccát, aki nagyjából egymilliószor hívott –, aki üzenetet hagyott volna nekem. Senki más, ideértve azt a bizonyos személyt is, aki miatt a leginkább aggódtam, hogy megsértettem az érzéseit azzal, hogy leléptem Brandon Starkkal. így Van: Christopher Maloney, életem szerelme, nem telefonált. Mondjuk, nem tudom, miből gondoltam, hogy fog, azok után, amit tettem vele – konkrétan, hazudtam neki, és azt mondtam, hogy már nem szeretem… mert már Brandont szeretem. Nem is érdemeltem meg, hogy hívjon. Vagy hogy e-mailt, SMS-t vagy bármi mást küldjön. Azt hiszem, egyszerűen arra számítottam, hogy valamilyen módon azért csak megkeres… még ha csak azért is, hogy keserű vádakat vágjon a fejemhez vagy ilyesmi. Na persze nem szívesen lettem volna a címzettje egy Kedves Em! Köszönöm, hogy tönkretetted az életemet kezdetű levélnek. Mert hát Christopher nem tudta, hogy Brandon kényszerített mindarra, amit tettem. De még egy ilyen „Kedves Em!” kezdetű levél is jobb lett volna, mint ez a fagyos csönd… De nem. Semmi. Jobban teszem, ha nem is gondolok most erre. Vagy inkább soha többé. – De egy idő után – vettem erőt magamon, és folytattam a mondókámat Brandonnak – azok, akik közel állnak hozzám, gyanakodni kezdenek majd. Ők tudják, Brandon, hogy te meg én… hogy is mondjam… nem vagyunk úgy, ahogy te el akarod hitetni velük. Természetesen csak blöfföltem. Az ismerőseimnek halvány fogalma sem volt róla, hogy nem vagyok szerelmes Brandonba, és ez az egész csak színjáték. Ők ezt nem tudták. Vagy tán nem én voltam az, aki jószerével minden helyes fiúval összegabalyodott, akivel csak kapcsolatba került, amióta az agyamat ebbe a dögös testbe operálták? Honnan tudhatta volna bárki is, hogy ezek közül a srácok közül kit szerettem igazán és kit nem? így igaz: ezt az egész lekvárt, amibe kerültem, magamnak kavartam. És magamnak is kellett kimásznom belőle. Abban a pillanatban éppen ezen igyekeztem. Bár lehet, hogy nem úgy néztem ki. – Vissza kell mennem a városba – ismételtem meg, csak hogy húzzam az időt. – Csak hadd… Brandon a mutatóujját a számra szorította. És nem is vette el onnan. – Cssss… – hűtött le. Hohó! Az újraindítás befejeződött. Brandon pupillája már nem úgy nézett ki, mint két lefagyott kurzor. Tett egy lépést előre. Most már csak néhány centiméter választotta el tőlem, és úgy nézett rám, az arcán olyan kifejezéssel, amit nem igazán tudtam megfejteni. De – ahogyan mostanában sok más dolog vele kapcsolatban – kissé megijesztett. – Minden rendben lesz – jelentette ki olyan hangon, amelyről szerintem úgy gondolta, megnyugtató. Csakhogy én kábé annyira voltam nyugodt, mint egy dalmatakölyök Szörnyella de Frász kastélyában. – Tudom, mit csinálok – folytatta.

– Öhm – próbálkoztam a mutatóujja alól. – Szerintem nem tudod. Mert Nikkiből egy szót sem húzol ki, ha nem kezdesz el kissé kevesebb figyelmet szentelni rám, és valamivel többet… Ekkor elhúzta a kezét, és lehajtotta a fejét, hogy a száját szorítsa oda, ahol az imént még az ujja volt. Jaj, ne! Ez most komoly? Már megint? Tiszta libabőr lettem, és nem azért, mert ujjatlan ruha volt rajtam. Nézzétek, én nem hibáztatom Brandont. Hónapokon keresztül zavaros üzeneteket küldözgettem neki. Sőt, mondhatni, egyenesen kihasználtam. Ilyen lány lettem, mióta Nikkivé váltam. Nem kellemes ilyesmit beismerni, de ez az igazság. De a dolgok mostanra megváltoztak. A fejem végre – a szóvicc szándékos – kitisztult. Akárhogy is, tisztában voltam vele, mit kell tennem. Hogy mit kell tennem egész héten. Amit a modelleknek folyamatosan tenniük kell: úgy csinálni, mintha jól éreznénk magunkat abban, amiben vagyunk, mintha ízlene, amit eszünk, vagy mintha nem fagynánk halálra, miközben ott állunk az óceán közepén, és a hullámok csapdossák a testünket. Nem mondhatnám, hogy ez a világ legnehezebb feladata. Tulajdonképpen egész jó voltam benne. És ebben a konkrét esetben ez igazán a hasznomra vált. Mert a rabbal mindig jobban bánnak, ha jól kijön a fogva tartóival. És nagyobb az esély, hogy az őrzője hibát követ el, és hagyja, hogy egy kissé lankadjon a figyelme, ha úgy hiszi, hogy a foglya valamennyire kedveli őt. És ezzel lehetőséget ad a fogolynak a menekülésre. A probléma csak az, hogy nem menekülhetek el, amíg meg nem szereztem, amire szükségem van. És ez történetesen ugyanaz, mint amit Brandon akar: az az információ, ami miatt ebbe a zűrbe kerültem. És ez azt jelenti, hogy akármilyen undokul viselkedik velem Nikki, valahogy ki kell jönnöm vele, amíg fecsegni nem kezd. És akármennyire kiborító Brandon, vele is meg kell találnom a hangot. De hát senki sem állította, hogy könnyű lenne a foglyok élete. Úgyhogy tettem, amit tennem kellett: hagytam, hogy Brandon megcsókoljon. Szerencsére, miközben Brandon ajka egyre jobban közelített felém, hallottam, hogy kinyílik egy ajtó a közelben. Ez nem a C terv volt. De ez is megtette. Megkönnyebbültem, hogy van ürügy, amiért elkaphatom a fejem, mert hát Brandon igazán tudhatná, azt azért nem engedheti meg magának, hogy Nikki csókolózni lássa velem. Lépések zaja hallatszott a fényes márványburkolaton – határozott koppanások, nem valami rojtos telitalpú cipő topogása –, és amikor megfordultam, Nikki bátyját, Stevent pillantottam meg, amint felénk igyekezett. – Üdv! – biccentett egyszerre mindkettőnknek. – Szia! – üdvözölte Brandon már-már viccesen szenvtelen hangon. Az elmúlt héten a viszonya Stevennel leginkább hűvösnek volt mondható. Míg Nikki felé kénytelen volt legalább valamiféle lelkesedést mutatni, valahányszor a lány beviharzott a szobába, a testvére irányában nem kellett semmit tettetnie. – Nos – sétált felénk lassan Steven. – Mi a helyzet? – A vacsorát odalent szolgálják fel, az ebédlőben – tájékoztatta kimérten Brandon. A hangjából egyértelműen kiolvasható volt, hogy: Miért nem húzol el, és hagysz minket lógva?

– Tényleg? – Steven nem úgy festett, mintha sietne. De miért is tette volna? A húgához hasonlóan ő sem hagyhatta el a házat, nehogy lencsevégre kapják, és Robert Stark lenyomozhassa, hol tartózkodnak az anyjával… és esetleg őket is eltegye láb alól, ahogyan azt Nikkivel próbálta. – És ma milyen kulináris élvezetekkel fogsz minket megörvendeztetni, Brandon? – érdeklődött. Ami vicces, hogy Brandon túl ostoba ahhoz, hogy észrevegye Steven hangjában a maró gúnyt. Igyekeztem visszafojtani a mosolyomat. Stevent egy percig sem érdekelte, mi lesz a vacsora. Éppúgy gyűlölte Brandont, ahogyan én. Igaz, sosem mondta…de én egészen biztosan éreztem. – Nőstényrák-leves – felelte Brandon – és valami ráksaláta. Maine-ből, azt hiszem – libamájjal vagy mivel. Miközben Brandon beszélt, Steven a földszintre vezető lépcső felé vette az irányt. Mert amikor Brandon szólt hozzá, ő legtöbbször elhagyta a szobát. Ennyire ki nem állhatta. Én pedig kétségbeesetten sikítottam magamban: Ne menj el, Steven! Ne hagyj magamra vele! De természetesen hangosan nem mondhattam ilyesmit. Udvariasnak kellett lennem. A felszínen. – Aztán – folytatta Brandon unottan – szűzérmék. És desszertnek csokoládéfelfújt. – Remekül hangzik – vetette hátra Steven a válla fölött. Az a ruha volt rajta, amit Brandon vett neki: fekete farmernadrág, sötétszürke kasmírpulóverrel, aminek az ujját feltűrte a könyökéig. Mindannyian – leszámítva Nikkit és az anyját, akiknek volt még idejük, hogy néhány holmit táskákba dobáljanak, mielőtt elindultunk – üres kézzel érkeztünk meg Brandonhoz, nem volt nálunk más, csak az a ruha, amit viseltünk (és a kutyánk… már amelyikünknek volt olyanja), mikor menekülni kényszerültünk Robert Stark elől. Brandon pedig több mint bőkezű volt, amikor gondoskodott róla, hogy Stevennek és az anyjának meglegyen mindenük, amire csak szükségük van, mivel ők nem használhatták a hitelkártyáikat, nehogy a Stark Enterprises a nyomukra akadjon. De én láttam, hogy Stevent mennyire bosszantja, hogy hálával kell tartoznia egy olyan ember fiának, aki annyi fejfájást okozott a családjának. Ugyanakkor mondani sosem mondott olyasmit, ami nyíltan udvariatlan lett volna Brandonnal szemben. Ám tenni nagyon is tett olyat, amit bárki, aki egy cseppet is kevésbé öntelt, mint Brandon, bántónak találhatott volna. Mint például azt, hogy kisétált a szobából, miközben Brandon még beszélt. – Szűzérme megint. Remek – morogta hátra a válla fölött Steven, miközben lefelé igyekezett a lépcsőn. – Hé, Brandon! – jegyezte meg aztán, ismét szenvtelenül. – Tudsz róla, hogy a Lamborghinid kigyulladt? Brandon dermedten kapaszkodott meg a drótokon lógó acélkorlátban. – Micsoda? – Az új Lamborghinid – ismételte meg Steven. – Most vettem észre, amikor kinéztem az útra. Lángokban áll. Igen! Végre! Életbe lépett a C terv. Brandon kipillantott a ház előtti területre néző ablaksoron, és az arcára ez volt írva: Ég az autóm. Na persze… Aztán a viselkedése hirtelen megváltozott. Eleresztett egy olyan cifra káromkodást, hogy szinte perzselte a fülem. – A kocsim! – üvöltötte. – Ég! – Erről beszélek – csóválta a fejét Steven, és olyan pillantást vetett rám a lépcső aljáról, mintha csak azt üzente volna: Micsoda balfék! – Nem ezt mondtam én is?

Brandon szitkozódott még egyet, aztán mindkét kezével a haját tépve úgy rohant el mellettem, hogy siettében majdnem lelökött a lépcsőn, majd elszáguldott Steven mellett is. – Hívjátok a tűzoltókat! – kiabálta.

HARMADIK FEJEZET NIKKI ÉPPEN EZT A PILLANATOT választotta arra, hogy kilépjen a szobájából. – Mi baja Brandonnak? – tudakolta, miközben kopogó léptekkel igyekezett felém. – Kigyulladt a kocsija – vonta meg a vállát Steven. – Hogy mi? – visított fel Nikki elvékonyodott hangon. – Nem! Az új Lamborghini! Ismét neki kellett lapulnom a falnak, ha nem akartam, hogy elsodorjon, ahogy Brandon után rohant. A cipője sarka elviselhetetlenül hangosan kopogott a fényes márványpadlón. – Brandon! – kiáltotta. – Várj meg! Én is jövök! Figyelmeztetni akartam, hogy ne menjen ki, mert a lesifotósok még lefényképezik, de már késő volt. Addigra már eltűnt a szemem elől. Cosabella, aki követett a szobából, apró tappancsait kapkodva lerohant a lépcsőn Nikki után. Izgatottan vakkantott néhányat, aztán, amikor Nikki az orrára csapta az ajtót, megrázta magát, és büszkén visszakocogott a nappaliba, mint aki jól végezte dolgát. – Szóval… – Steven keresztbe fonta a karját a mellkasán, és úgy nézett fel rám, miközben lefelé igyekeztem a hosszú lépcsőn. Rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű magas sarkúban és testre simuló Armani estélyiben manőverezni. – Te gyújtottad fel a kocsiját? Ettől teljesen ledermedtem. – Hogy én? – Megfelelően döbbent arckifejezést vettem fel. – Miből gondolod, hogy én tettem, és nem valamelyik lesifotós, azzal a céllal, hogy kicsalja a házból és lekaphassa? – Abból, hogy megtaláltam a gyújtósodat – felelte, és felemelt egy tárgyat, ami valamikor az a színes fagyöngyökből álló nyaklánc volt, amelyet még Brandon ajándékozott nekem…legalábbis addig az időpontig, amíg be nem áztattam meleg víz, cukor és még egy anyag keverékébe, és száradni nem hagytam egy éjszakán át. – Hazug! – vetettem a szemére, amikor leértem a lépcső aljára. Kikaptam a kezéből a megpörkö-lődött ékszert. – Azt mondtad, az ablakból vetted észre, hogy ég az autó. – És ez – állította Steven – igaz is. Aztán kimentem, hogy megnézzem közelebbről. Néhány perccel ezelőtt. De olyan izgi volt, hogy úgy gondoltam, hagyom még égni egy kicsit. De te honnan a csudából tudtad, hogyan kell lassan égő gyújtóst csinálni? – A youtube-ról – tájékoztattam. Az elszenesedett láncot egy görög amforába hajítottam a lépcső lábánál. – És visszautasítom a feltételezést, mely szerint a lányok természetszerűleg nem ismerik ki magukat robbanóanyag-témában. Én egy alternatív gimibe járok, mint azt tudhatod. – Hát persze – bólogatott Steven. – Milyen buta vagyok! De hadd kérdezzek valamit! – folytatta, miközben követett az ebédlőbe, ahol leültem a már megterített hatalmas asztal mellé. – Miért akartad felrobbantani Brandon Stark új kocsiját? Mert fogolyként tart itt minket. És Christopher már nem szeret. – Nem fog felrobbanni – feleltem. – Csak egy mutatós kis ábrát rajzoltam a motorháztetőre némi gyúlékony anyagból. És egy csomó tűzoltó készülék áll odakint. Ellenőriztem. Ha Brandonnak van egy csepp kis esze, eloltja a tüzet, még mielőtt a dukkózáson kívül maradandó károsodást okozna az autóban. A tüzet viszont nem időzítettem jól. Még az előtt kellett volna kigyulladnia, hogy Brandonnak lehetősége nyílt megcsókolni.

– Nem kellett volna tönkretenned a kocsiját – jelentette ki Steven, miután elhelyezkedett mellettem az asztalnál. – Ez a fickó egy barom, de ezzel egy kicsit messzire mentél, nem gondolod? – Nem – vágtam rá kurtán. Cosabella összegömbölyödve feküdt a lábamnál az asztal alatt. – Hűha! – meredt rám Steven. – Te aztán tényleg rettentően gyűlölöd. Megjelent előttem Christopher arca, amint egyre kisebbnek és kisebbnek látszik a messzeségben, miközben a limuzin, amelybe Brandon belekényszerített, lassan gurul előre az úton. Nincs új üzenete – visszhangzott a fejemben újra és újra a hangpostám hangja. Igen. Tényleg nagyon gyűlöltem Brandont. – Mondtam neked – ismételtem meg. – Csak a festéket akartam egy kicsit elrondítani. Steven a fejét csóválta. – Ezt nem veszem be, Em. Hát persze hogy nem. Nikki bátyja kiképzett katonatiszt. És nem ostoba. De én elkerekített szemmel néztem rá, és továbbra is adtam az ártatlant. Amiatt, amivel Brandon megfenyegetett, arra az esetre, ha nem így tennék. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam. – Meggyőző – ismerte el Steven. – De halljuk az igazat az alatt az öt perc alatt, amíg még ez egyszer egyedül vagyunk. Te nem vagy szerelmes Brandon Starkba. Mi folyik itt, Em? Miért teszel úgy, mintha bele lennél zúgva Brandonba, miközben a háta mögött felgyújtod a kocsiját? Akármit is tud ez a lány a Stark Quarkról, ha ez ért annyit, hogy Nikki Howardot megöljék miatta – aztán agyátültetést hajtsanak végre rajta, hogy a megjelenése azért megmaradjon –, azt érdemes tudni. És én benne akarok lenni – suttogta nekem Brandon azon a hideg, szürke reggelen, még New Yorkban, alig egy héttel ezelőtt. – Miért segítenék neked? – kérdeztem. – Azért – mondta, mert ha nem teszed, elmondom az apámnak, hol van valójában az igazi Nikki Howard. És – tette hozzá Christopherrel kapcsolatban – nincs többé az a srác, a bőrdzsekis, aki láthatóan annyira odáig van érted. Csak én. Most már az enyém vagy. Megértetted? Akkor úgy néztem rá, mintha megőrült volna. De mostanra már tisztábban láttam. Brandon Stark nem őrült. Ostoba, az tán igen. De leginkább kétségbeesetten igyekszik, hogy nyomot hagyjon maga után ezen a bolygón, ahogyan az apja is tette, csak nincs igazán elképzelése, mit is kellene ehhez tennie. De egyáltalán nem őrült. És ha elárulod nekik, hogy én kényszerítettelek, akkor szólok az apámnak a lányról. Vajon megtenné? Brandon tényleg beárulna? Nikki nyilvánvalóan nem érdekelte – ahogyan Steven és Mrs. Howard sem. Persze, hajlandó volt szállást adni nekik – és ruházni őket –, mivel máshová nem mehettek, hiszen a fiú apjának cége gyakorlatilag hajtóvadászatot indított utánuk. De ezt csupán amiatt tette, amit számítása szerint nyerhetett a dolgon: miattam. (Mármint nem az igazi énem miatt. Hanem a miatt a lány miatt, akinek gondolt engem, a miatt a mesterségesen megcsinált lány miatt, akinek még a nevét sem tudta, a miatt a lány miatt, aki Nikki Howardnak nézett ki.) Ja, és a miatt a dolog miatt, amiről azt gondolta, hogy Nikki megtudta, és ami majd rengeteg pénzt hoz neki a konyhára. – Em! – Steven meredten nézett rám, az arca (amely olyan nagyon hasonlított arra, amit sminkelés közben láttam minden reggel a tükörben, csak épp fiúban) megfeszült az

aggodalomtól. – Akármivel fenyegetett is meg, esküszöm neked, én megoldom a dolgot. Csak mondd el, mi folyik itt! Szerettem volna hinni neki. De tényleg. Sosem volt még bátyám, de már kezdtem megszeretni Nikkiét. Olyan megnyugtató hatással volt rám, a széles vállával és a szilárd tekintetével. Szinte már elhittem, hogy mindent meg tud oldani. De persze ezt nem tudta. Senki sem tudta volna. És ha elárulod nekik, hogy én kényszerítettelek, akkor szólok az apámnak a lányról. Persze, Brandon nem mesélne az apjának Nikki-ről. Nem teheti meg. Túlságosan is szüksége van rá. Ő a kulcs mindenhez. De itt van Christopher. Christopherről beszélhetne neki. – Ó, hát itt vagytok! – kiáltott fel Nikki anyja a lebegő lépcsőn lefelé jövet. Óvatosan kapaszkodott a korlátba, miközben két kutyája, Cosabella testvérei előtte trappoltak. – Minden rendben? Mi volt ez a rumli az előbb? Angyali segítség… egy igazi déli angyaltól, ha már itt tartunk: Nikki és Steven anyja jellegzetes hanghordozásával és kissé ugyan már halványuló hajdani ragyogásával valódi déli szépség. Nyilvánvaló, honnan örökölték a gyerekei a remek kinézetüket. Mrs. Howard – az apám kifejezésével élve – még mindig egy bombázó. De még mielőtt bárki megszólalhatott volna, a séf segédje lépett ki a konyhából, kezében ezüsttálcával. – A nőstényrák-leves – jelentette be, s közben próbált nem tudomást venni a lábánál idegesítően ugrabugráló kutyákról, akik mind abban reménykedtek, hogy megbotlik bennük, és így talán nekik is csurran-cseppen abból, amit hozott. Az állatoknál láthatólag jobban zavarta az, hogy csak hárman vagyunk az étkezőben. – Ó! – csodálkozott. – Mr. Stark még nem szeretne vacsorázni? – Adódott egy apróbb kellemetlenség – feleltem. – Pár perc múlva itt lesz. Szerintem megmondhatja a séfnek, hogy nyugodtan készüljön és tálaljon. A fiatalember bólintott, majd Steven és az anyja felé nyújtotta a tálcát, hogy vegyenek az első fogásból, aztán visszavonult a konyhába. Gumipapucsában hangtalanul közlekedett a fekete márványpadlón. Cosabella és Mrs. Howard kutyái, Harry és Winston a nyomában ügettek, izgatottan várva, hátha lepottyant nekik is valamit. – Miféle kellemetlenség? – tudakolta Mrs. Howard. – Em felgyújtotta Brandon kocsiját – tájékoztatta Steven. Mrs. Howard, aki épp a szájához emelte volna a pohárka levest, döbbenten nézett rá. – Em! Miért csináltad ezt? Megvontam a vállamat. Nem mondhattam meg neki, hogy azért, mert Brandon egy hatalmas hazug, aki miatt a barátom és én örökre szakítottunk. Steven anyja, ahogyan mindenki más is, azt hitte, halálosan szerelmes vagyok Brandonba, aki megvédi őt és a lányát a gonosz apjától. És bizonyos szempontból így is tett. Nem akartam, hogy jobban aggódjon, mint amennyire már most is. Hisz már mindent maga mögött hagyott – az üzleti vállalkozását, az otthonát, a barátait, az életét – a lánya miatt. Aki, ha engem kérdeztek, nem tűnt túlságosan hálásnak ezért. – Nem kellene hívnunk a tűzoltókat? – kérdezte Mrs. Howard rémülten. Amint ezt kimondta, kinyílt az egyik oldalsó üvegajtó, és Brandon lépett be rajta, Nikkivel a sarkában.

– Én mondom, azok a fickók voltak az OK? – tól – jelentette ki Brandon. – De most már nem tűröm ezt tovább! Egyetlen másodperccel sem. Hívom az ügyvédeimet! És beperelem őket, hogy fizessék ki az új autóm árát! – Teljesen igazad van, Brandon! – imbolygott utána Nikki a túlságosan magas – és több számmal nagyobb méretű – telitalpú cipőjében. – Nem lehetett más, csakis ők. Ki más csinálhatott volna ilyesmit? – Minden rendben? – érdeklődött Mrs. Howard. – Senki nem sérült meg, ugye? Kialudt már a tűz? Nikki, ugye senki nem fényképezett le odakint? – Persze, már nem ég – nyugtatott meg mindenkit Brandon, Nikki pedig a fejét csóválta. Brandon a füléhez tapasztotta az iPhone-ját. – És Nikki is jól van. De az autómon a fényezésnek annyi. Annyi! Halló, Ken? – kiabált bele a telefonba. – Ken! Én vagyok az, Brandon! Tönkrevágták az autómat! Hogy mi? A Murciélagót, azt. Hogy miért? Hát honnan a fenéből tudjam, hogy miért? Hogy kiváltsanak belőlem valami olyan reakciót, amit aztán minden nyomorult újságjuk címoldalán megjelentethetnek, azért. Mi másért? – Nem tudom, hogy gondolták, hogy bármelyikünk is képes lenne enni – sóhajtotta Nikki, miközben épp leült, és egy gyors mozdulattal széthajtotta a fehér damasztszalvétát az ölében – azok után, ami történt. Ezek a lesifotósok teljesen kifordultak önmagukból. Hogy tehettek ilyen szörnyűséget szegény Brandonnal? – Miből gondoljátok, hogy a paparazzók voltak? – tette fel a kérdést Steven, és véletlenül sem nézett felém. A séf segédje ismét megjelent az ebédlőben, kezében egy újabb tálcával. És megint csak azon igyekezett, hogy el ne botoljon a kutyákban. – Nem tudom, ki más lehetett volna – morfondírozott Nikki. – Brandon sosem bántott senkit. Olyan édes és imádnivaló! – Az is lehet – jegyeztem meg, miután magamhoz tértem –, hogy az apja volt. – Hogy mi? – zavarodott össze Nikki. – Miért küldött volna neki az apja egy kocsit karácsonyra, hogy aztán felgyújtsa? – Talán azért – feleltem mert Mr. Stark megtudta, hogy itt vagy. Nikki arcából láthatóan kifutott a vér. – Gondolod, hogy tudja? – kérdezte. Igen. Gonosz voltam. Egy kocsigyújtogató, hazug szupermodell. Vagy mit tudom én. De már nem érdekelt. Hiszen az agyamat már úgyis átültették, a barátomtól elszakítottak, és néhány nap múlva egy egymillió dolláros melltartóban kell parádéznom nekik egy országos tévécsatornán. Mi mást tehetnének még velem? Megölnek? De tudjátok, mit? Már amúgy is halott voltam. – Gyaníthatja – feleltem. – És ha így van, nincs már sok időnk. Tudnunk kell, mi volt az, amiért el akart tenni téged láb alól. Akkor a kezünkben lenne a bizonyíték, hogy vád alá helyeztethessük Brandon apját, és így eltávolíthatnánk az útból, hogy többé ne próbálhasson ártani neked. Nikki makacsul felszegte az állát. – Ahogyan már az anyámnak is mondtam – jelentette ki, furcsa hangsúlyt helyezve az anyám szóra –, amikor valamelyik nap felhozta ezt a témát: Brandon apja nem próbált meg eltenni láb alól. Nem tudom, miért jöttök mindannyian ezzel a képtelenséggel… – Mert mindannyian egy szobában ültünk dr. Fonggal – magyarázta Mrs. Howard türelmesen. – És hallottuk a magyarázatát arról, hogy nem volt semmiféle embóliád, Nikki… – De kényszerítették rá, hogy mindenképpen elvégezze a műtétet – vágott közbe Steven. – És ki akarták hajítani az agyadat. Ő volt az, aki megmentette az életedet azzal, hogy beültette ebbe az új testbe, amelyikben most vagy. Mit nem lehet ezen megérteni?

Csak meséld el, hogy mivel akartad megzsarolni Robert Starkot, és mindannyian szépen visszatérhetünk a régi életünkhöz. – Óó! – Nikki szeme hirtelen könnyektől kezdett fényleni. – Tényleg? Tényleg mindannyian visszatérhetünk a régi életünkhöz, Steven? Bocsánat, de úgy tűnik, elfelejtkeztél arról, hogy ez nem mindannyiunk számára lehetséges. Mert az én testemben egy másik lány él! Olyan pillantást vetett rám, amitől végigfutott a hideg a hátamon. Senki – még Whitney Robertson sem, a Tribeca Gimiben, akiről egészen bizonyosra veszem, hogy jobban utál, mint bárki élő embert kerek e világon, pusztán azért, mert amikor az ő röplabdacsapatában játszottam tornaórán, néha elvétettem a labdát – nem nézett még rám ilyen tiszta, mélyről fakadó gyűlölettel. – Szóval, én nem térhetek vissza a régi életemhez – hívta fel a bátyja figyelmét Nikki. – Ez a lány itt az én lakásomban lakik, az én pénzemet költi, az én fellépéseimen szerepel, és még a kutyám is jobban szereti őt, mint engem. – Az üveg asztallapon keresztül Cosabellára mutatott, aki a székem mellett heverészett, és vágyakozva lihegett felfelé rám, abban a reményben, hogy pottyantok neki is valamit abból, amit felszolgálnak nekem (amit, be kell valljam, néha meg is szoktam tenni). – Szóval, bocsásd meg nekem – folytatta Nikki –, ha nem töröm kezem-lábam, hogy kijussak innen. Történetesen én épp így érzem jól magam, ahogy most vagyunk, már ha számításba veszem az egyéb lehetőségeket. Mert ha azt hiszed, hogy majd Gasperben fogok élni, otthon, Amerikában, mint valami farmer, anyával meg veled, Steven, akkor ezt tán gondold át még egyszer… Soha nem megyek oda vissza. Soha. – Nikki! – csitítottam. Szörnyen éreztem magam amiatt, ami vele történt. Annak ellenére, hogy a legkevésbé sem tehettem róla – hisz határozottan nem én akartam az új agy lenni a Stark arca mögött –, úgy éreztem, mintha az adósa lennék valamiért. De ki kellett szabadulnom Brandon Stark uralma alól, mielőtt még megbolondulok. Vagy valami más holmiját is felgyújtanám. Példának okáért a gatyáját. – Talán együtt kitalálhatnánk valamit – fogtam halkabbra a hangom, nehogy Brandon, akit ugyan, úgy tűnt, teljesen lefoglal a telefonálás, valahogy meghallja, amit mondok. Elkeskenyedett szemmel, nézett rám. – Hogy érted azt, hogy kitalálhatnánk valamit? – Hát… – szinte már suttogtam. – Mondjuk, visszaszolgáltathatnám a pénzedet. Ami a számládon van. Ezenkívül felajánlok valamekkora részesedést minden pénzből, amit majd keresek. Tudod, a jövőbeli munkáimból. Nikki hátradőlt a széken. A séf segédje mindegyikünk elé letett egy tányér szépen elrendezett ráksalátát, még Brandon üres helye elé is. Brandon még mindig a lépcső aljában járkált fel-alá, s közben az ügyvédjével telefonált. Időnként megütötte a fülünket egy-egy hangfoszlány. Mint például: „Hogy érti azt, hogy bizonyítékkal kell szolgálnom?” – vagy: „Nem, nem látom be, miért kellene ezt tennem!” Láthatólag elmerült a saját kis világában. – Ez korrektnek tűnik, Nikki – jegyezte meg Mrs. Howard, miközben egy falatnyi salátát tologatott a tányérján. – Tényleg fontolóra kellene venned. – Nem kell fontolóra vennem semmit – jelentette ki Nikki. – Semmi olyat nem ígért, ami nem lenne az enyém, ha ez az egész meg sem történt volna. Tulajdonképpen annál még kevesebbet is ajánlott. – De te tönkretetted a karrieredet – hívta fel a figyelmét Steven, az idegességtől kissé emelt hangon – azzal, hogy megpróbáltad megzsarolni a főnöködet. Amiért ki kellett volna rúgjon. Ő viszont ehelyett megpróbált megölni. Akárhogy is, most Emerson az, aki a munkádat végzi.

Nikki úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. – Azt hiszed, a modellkedés munka? – csattant fel. – Hisz azért fizetnek, hogy ötezer dolláros ruhákban álldogálj, míg valakik szépen kisminkelnek és folyamatosan dicsérnek, miközben fotóznak téged? Ez nem munka. Ez tök jó buli. Nem értettem, miről beszél. A modellkedés nagyon is munka. Persze, nem olyan, mint csupa olajosán a sütő mellett állni egy McDonald’sben, poliészter egyenruhában, minimálbérért, miközben emberek kiabálják neked, hogy diétás kólát kérnek, Big Macet, sült krumplit, Nuggetset és almás pitét. Nagy menüben. De én még életemben nem dolgoztam olyan keményen, mint a fotózások legtöbbjén, ahová küldtek. És az a dolog, amit Tyra mondott a mindig mosolygó tekintetről? Hát, az sem egyszerű feladat, mint kiderült, amikor egy szál tangában és fűzőben feszítesz a fenekedig érő jeges vízben, vacogsz, és semmi mást nem szeretnél, csak hazamenni és sírni. – Nézd, Nikki – mondtam, attól tartva, hogy kissé elkanyarodtunk a témától. – Ezzel a pénzzel már nem kellene Gasperben élned. Lehetne egy kétszintes lakásod portással és tornateremmel a So-Hóban. – És mit tudnék csinálni? – fújtatott tovább Nikki. – Főiskolára járhatnál – csapott le azonnal Mrs. Howard. Nikki ismét felhorkant. – Na persze, anya! – forgatta dühösen a szemét. – Mi a gondod ezzel az ötlettel? – tudakolta az anyja. – Egy csomó mindenből szerezhetnél diplomát, olyan területeken, ahol az előéleted miatt már otthonos vagy, és ahol specializált tudásra tehetnél szert… fotózásból, divattervezésből vagy ruházati termékfejlesztésből, üzleti területen, reklámból, szórakoztatóiparból, médiajogból… De Nikki máris lehűtötte az anyját. – Én csak egyetlen dolgot szeretnék – sziszegte. – És mi lenne az? – kérdeztem. Csak ne a kutyát! – imádkoztam magamban. Nem voltam biztos benne, hogy képes lennék megválni Cosabellától. Az elmúlt hónapokban, amióta ismerem, mi ketten teljesen összenőttünk. Igaz, az egy kissé bosszantó, hogy bárhová lépek, egy négylábú árnyék követ. De már teljesen megszoktam. Viszont akkor mi mást akarhatott? Már felajánlottam neki minden pénzemet, és a jövőbeli bevételeim egy részét is. Tán az egészet kellett volna? Nehezen sakkoznám ki, hogy miből fizetem a lakás hitelét… Hát, azt hiszem, másik lakás után kell majd néznünk. – Amit én akarok – jelentette ki Nikki a leggonoszabb hangon, amit valaha is hallottam –, és ebbe beleszámít Whitney Robertson is, amikor megkérdezte, hogy hallottam-e már olyanról, hogy hajbalzsam –, az a régi testem.

NEGYEDIK FEJEZET DÖBBENTEN NÉZTEM LE A TESTRE, amelyről Nikki beszélt. Az ő teste. Ez az a test, amelyben jó néhány hónappal azelőtt annyira összezavarodva ébredtem. Már hozzászoktam, hogy magamat látom benne, hogy benne járkálok, hogy benne élek. A test, amely olyan sok gondot, szívfájdalmat és döbbenetet okozott nekem, miközben próbáltam elfogadni. Ez az a test, amelyet gyűlöltem, szidtam, amelyről nem hittem el, hogy már az enyém, és amelyet annyiszor átkoztam. Ez az a test, amelyről meg voltam győződve, hogy tönkreteszi az életemet. Aztán később ez lett az a test, amelyben oly sokat nevettem, miközben fagyicsatát vívtunk Luluval a konyhában. És oly sokszor elámultam, hogy mire képes a futópadon, miközben először életemben éreztem azt az eufóriát, amit a sportolók (a régi testemben nyilvánvalóan sosem erőltettem meg magam, különösen nem tesiórán… leszámítva azt, amikor Whitney Robertson fejemre célzott röplabdái elől próbáltam elhajolni). És végül, amelyben megtaláltam a boldogságot, amikor Christopher ott feküdt rajtam, az ajkamon éreztem az ajkát, és a szíve ott dobogott az enyém fölött. Aztán rádöbbentem – ami hasonlóképp sokkolt, mint a hátamnak csapódó jeges tengervíz, amikor egyszer egy szikla tetejéről hanyatt estem és lezuhantam –, hogy erről a testről nem fogok lemondani. Semmiképp. Lehet, hogy néha gyűlöltem – lehet, hogy néha vágyakoztam a régi életem után. De most már ez az új életem. Az egyetlen életem. És nem szándékozom feladni. – Csak a holttestemen keresztül – csattant fel Mrs. Howard, lényegében tökéletesen összefoglalva az érzéseimet. – Hát – nézett Nikki az anyjára –, még szerencse, hogy nem a te testedről beszélünk! Úgyhogy mi lenne, ha nem szólnál bele? – Nikki! – Mrs. Howard hátratolta székét, és mérgesen felugrott az asztaltól. – Dr. Fong és én hetekig ápoltunk téged, miután majdnem meghaltál, miközben az utolsó operációt végrehajtották rajtad. Az új szíved nem bírta a megterhelést, hogy annyi ideig altatásban voltál. Már az is csoda, hogy egyáltalán életben maradtál. Ráadásul agykárosodás nélkül. – Én nem vagyok olyan biztos benne, hogy nem szenvedett agykárosodást – jegyezte meg Steven olyasféle gúnnyal a hangjában, amilyenre csak egy testvér képes. – Fogd be! – dörrent rá Nikki. Az állát ismét felszegte, ami – rájöttem – annak a jele volt, hogy elhatározta magát. Az anyjához fordult, és kijelentette: – Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. Vissza akarom kapni a régi életemet. Minden részét. És ebbe beletartozik a régi testem is. Kérem vissza, vagy nincs üzlet. Hűha. Már sokféle hangulatban láttam Nikkit, amióta egymás melletti szobákban lakunk…de még sosem éreztem ilyen eltántoríthatatlannak. – Nevetséges vagy. El nem tudom képzelni, hogy egy ilyen műtét egyáltalán lehetséges lenne – folytatta Mrs. Howard, s közben esdeklő pillantást vetett Brandonra figyelembe véve, hogy az egyedüli orvosok, akik képesek lennének erre, Brandon apjának dolgoznak a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben. Ő pedig hogy vehetné rá ezeket az embereket anélkül, hogy az apja fülébe ne jutna a dolog?

– Dr. Fong képes rá – jelentette ki Nikki. – Már egyszer megtette értem. Másodszor is megteheti. Nos… Ez legalábbis igaz volt. Lenéztem az elegáns kezemre a vékonyka csuklóm végén, amelyhez már annyira hozzászoktam. Arra a kézre, amely oly rettenetesen remegett, amikor először próbáltam ételt venni magamhoz. A kézre, amellyel meg kellett tanulnom leírni egy új nevet – Nikkiét, nem a sajátomat – arra a rengeteg papírfecnire, amelyeket az aláírásgyűjtők nyomtak rendre az orrom alá, valahányszor csak kitettem a lábam az utcára. A kézre, amelyet Christopher bőrdzsekije alá csúsztattam – tényleg csak pár nappal ezelőtt lett volna? –, és amellyel éreztem, hogy a bőre lángol az érintésem alatt. De azt hiszem, ez valójában sosem volt az én kezem. Az ő keze volt. Nikkié. És most vissza akarta kapni. Én azonban ökölbe szorítottam Nikki kezét. Lehet, hogy ez a kéz valamikor az övé volt. De az én agyam az, amely irányítja. – Dr. Fongnak nincs meg a szükséges felszerelése ahhoz, hogy maga hajtson végre egy ilyen bonyolult operációt, mint ez – jelentette ki Mrs. Howard. – Te is tudod, hogy nincs. Mit gondolsz, miért tartott a te felépülésed sokkal tovább, mint Emé, nem beszélve arról, hogy majdnem meghaltál közben, mert a mostani tested nem olyan erős, mint a régi volt? Azért, mert dr. Fongnak nem volt meg hozzá… – Hát… – vágott közbe Nikki. – Felállíthatunk itt egy műtőt. Ha Brandon annyira akarja azt az információt, akkor bármilyen árat hajlandó lesz megfizetni azért, hogy megadja nekem, amit akarok. Igaz, Brandon? – Jaj, Nikki! – sopánkodott Mrs. Howard. – Ne légy már ilyen… – Igaz, Brandon? – szakította félbe az anyját Nikki. Brandon, aki már zsebre tette az iPhone-ját, és elfoglalta a helyét az asztalfőn, felnézett a tányérjából, és kimondta azokat a szavakat, amelyektől jéggé dermedt a szívem… azaz Nikki szíve: – Öhm… azt hiszem. Na várjunk! Ezt most tényleg fontolóra veszi? Felfogta egyáltalán, miről beszéltünk? – Látjátok? – nézett ránk csillogó szemmel Nikki. – Akkor ezt el is rendeztük. – A szeme – ezt jól láttam – nem a könnyektől csillogott. Hanem a győzelemtől ragyogott. Ez már valami! – sugározta a tekintete. – Most, hogy ezt megbeszéltük… – Nikki! – nézett fel fejcsóválva Steven, és határozott pillantást vetett a húgára. – Nem. A kijelentés ilyen egyszerű volt. És megmásíthatatlan. Szimplán: nem. Ekkor rájöttem, mennyire szeretem Stevent. Akkor is, ha Nikki bátyja. De az én hősöm. – Hogy érted azt, hogy nem? – kapta a tekintetét Nikki a bátyja felé. Neki még soha senki nem mondott nemet. Ezt tudhatnám. – Ha kivették, vissza is tudják tenni. Megkérdezted, hogy mit akarok cserébe azért, hogy elmondjam neked, amit tudok, én pedig ezt akarom. Visszakapni a régi testemet. – Nos, azt nem kaphatod vissza – jelentette ki Steven. A hangja hidegen csengett. – Mert abba Em belehalhat. És te is. Nem kérheted tőle, hogy kockáztassa az életét. Már egyszer megtette. Nem kérheted rá, hogy még egyszer megtegye. – De! – keskenyedett el Nikki szeme. – Igenis kérhetem. És ebben a de, igenis kérhetem kijelentésben végre megláttam a lányt az aprócska kisvárosból, aki olyan eltökélten akarta a nagy dobást, hogy ezért még arra is képes volt,

hogy összetörje az anyja szívét, és még tizenhat éves kora előtt nagykorúvá nyilváníttassa magát. És egy hétre rá aláírta az első milliódolláros szerződését. – Nem – ismételte meg Steven pontosan ugyanolyan eltökélten. Én pedig láttam benne a maga erejéből lett embert, a katonát, akibe a lakótársam, Lulu, fülig szerelmes, és akiről lélegzetvisszafojtva érdeklődött, valahányszor felhívott telefonon. – Túlságosan sokat kérsz. A csillogást Nikki szemében felváltották a könnyek. – Rám bezzeg senki sem gondol – nyafogta. Az eltökéltség nem tűnt el a hangjából. Csak most már másra irányult. Gyanítom, arra, hogy a sírással együttérzést keltsen. – Arra, hogy én hogy érzek. Úgy értem, mit gondoltok, milyen érzés nekem, hogy az egész hátra lévő életemet ebben a testben kell leélnem, mint egy rút boszorkány? Lehuppant a legközelebbi székbe, a fejét az asztalra hajtotta, és drámai zokogásban tört ki. Brandon és Steven hitetlenkedve néztek egymásra, Mrs. Howard pedig odarohant, hogy megnyugtassa síró lányát. – Nikki! – vigasztalta. – Hogy mondhatsz ilyet? Teljesen normális, egészséges külsejű lány vagy. Persze, nem úgy nézel ki, mint régen. De egyáltalán nem vagy rút. Én továbbra is gyönyörűnek látlak, csak másmilyennek, mint amilyen voltál… – Normális? – visszhangozta Nikki olyan hangsúllyal, mintha az anyja valami szitokszót mondott volna. – Egészséges külsejű? Te most viccelsz velem, anya? Én nem akarok normális vagy egészséges külsejű lenni, és nem akarom, hogy te gyönyörűnek láss. Én olyan hihetetlenül vonzó akarok leni, amilyen régen voltam! Nem akarok bent rekedni ebben az ormótlan testben, nem akarom ezt az Átlag Manci arcot, ezt a használhatatlan, csúf hajat! Dögös akarok lenni! És szexi akarok lenni! Nikki Howard akarok lenni! Nem tudom, hogy csak a képzeletem játszott-e velem vagy sem, de a Nikki Howard akarok lenni! mintha visszapattant volna minden hideg és kemény ablaküvegről a teremben és visszhangként kerengett volna körülöttünk. Nikki Howard akarok lenni! Nikki Howard akarok lenni! Nikki Howard akarok lenni! – Hát, pedig az nem lehetsz – jelentette ki Mrs. Howard dühösen. – És semmire sem jutsz addig, amíg fel nem hagysz azzal, hogy így beszélsz magadról. Nézz csak abba az ablakba, és lásd azt, amit én látok: egy ragyogó fiatal lányt, akiben annyi minden rejtőzik… De Nikki nem nézett fel. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a gyönyörűséges nyaklánca fölött zokogjon. De ha ő nem nézett fel, megtettem én. És amit én láttam, az a saját képmásom volt… az arc, ami régen Nikkihez tartozott. Tökéletes. Egyetlen arcvonás, egyetlen hajtincs nem lógott ki a képből. Pontosan olyan volt, mint amilyet az ember a magazinok címlapjára képzel, vagy valami drága ruha- vagy ékszerhirdetésbe. Amelyből megtudhatjuk, hogy mit vegyünk, hová menjünk vagy épp mi a menő. És mert ennyire tökéletes – legalábbis már régóta azt sugallják, hogy így kell egy tökéletes embernek kinézni –, te el is hiszed neki. Meg akarod venni, amit kínál neked, oda akarsz menni, ahová ő mondja, hogy menj. És biztos akarsz lenni benne, hogy neked is van olyasmid, amiről ő azt állítja, hogy menő. Akármi is legyen az. Már ha nem tartozol azok közé az emberek közé, ahogyan én mindig is, akik első látásra gyűlölik őt. Mert hát miért lenne nekem szükségem Nikki Howardra ahhoz, hogy megmondja, mit húzzak fel, mit vásároljak vagy hová menjek? Részemről sosem állhattam a tökéletes, üres

arcát és testét, amely az épületek tűzfaláról tornyosult fölém vagy magazinok oldalairól kacsintott ki rám. És most ez az arc és test az enyém lett. Nem szabadulhatok tőlük. Mindegy, hová megyek vagy milyen messze futok. Az ő arca már az én arcom. Amit ő érint, már én érintem. Amit ő átél, most már én élem át. De a helyzet az, hogy már nem tudom elképzelni, hogy ne ő legyek. Többé már nem. Ő és én egyek vagyunk……és, be kell ismerjem, szeretek ő lenni. Tényleg. Bár nem mindig könnyű Nikkinek lenni. De most már ez én vagyok. Én vagyok Nikki. Éreztem, hogy Cosabella odalent – miután rájött, hogy ma nem fogok semmit sem potyogtatni neki – felhagyott a vigyázzüléssel mellettem, leheveredett, és sóhajtva a lábamra hajtotta a fejét. Minden étkezéskor ott feküdt. Természetes, meleg érzés volt, puha, mint a bársony… Összeszorult a szívem. Ha az, amit Nikki akar, tényleg megtörténik, Cosabella többet nem fogja a lábamra hajtani a fejét. Ja, persze, nyilván vehetek másik kutyát… már ha egyáltalán túlélem a műtétet. Igaz, nem lenne pont olyan, mint Cosabella, de azért jó lenne. Nem? Még ha el is szaladnék – még ha már ma éjjel el is tűnnék Cosabellával megtalálnának. Hová mehetnék, ahol Brandon nem lel rám? Az én arcom a legfelismerhetőbb a világon. Talán valami kis törzsi falu akadhat még az Amazon vadvidékén, ahol nem ismerik Nikki Howardot. De vajon meddig bírnám ki kábeltévé nélkül? És még csak nem is a fizetős csatornákra gondolok, hanem a Bravóra meg a BBC Americára. És már attól is kiborulok, ha néhány órán át nincs internet. Szembe kellett néznem vele: hatalmas csávában voltam. – Nem! – ismételte meg Steven. – Nikki, ez nem fog megtörténni. Túl veszélyes lenne. Egyetlen épeszű sebész sem vállalná. Még dr. Fong sem. – Miért – emelte fel a fejét Nikki zokogva. A szemfestéke már végigfolyt az arcán – utál engem mindenki? – Nikki! – nyugtatta az anyja. – Senki sem utál téged. Nem erről van szó. Csak arról, hogy ti ketten nem… – Ezt nem te fogod megmondani! – kiáltott rá Nikki, épp amikor a séf segédje kezében egy tálcával belépett az ajtón, hogy összeszedje a második fogás után üressé vált tányérokat. – Hanem Brandon! A pincér megfordult, és egyenesen visszaindult a konyhába, Harry és Winston csalódottan néztek utána. Láthatólag rájött, hogy nem a mostani a legjobb pillanat arra, hogy félbeszakítsa a beszélgetést. – Ohm – állt fel a székről Brandon, amikor észrevette, hogy minden tekintet őrá szegeződik. – Ha Nikki a régi testét akarja, akkor Nikki megkapja a régi testét. Itt most ő számít. Hirtelen fagyos hideg – mint az üveg asztallap jéghidege a kezem alatt – kezdett a szívembe kúszni. És úgy éreztem, mintha a szívemből egyenesen tovább áradna a végtagjaim felé. Hamarosan az egyetlen melegség a testemben az volt, ami a lábamon fekvő Cosabellából sugárzott. – Dr. Fong pedig meg fogja tenni – folytatta Brandon. – Vagy becitálom az orvosi kamara elé nagyjából tízezer etikai szabály megsértése miatt ebben a cserebere ügyben. Igaz, Nik?

Éppen most? Most kezd el Nikki legjobb barátja lenni, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá? Istenem! Úgy éreztem, mindjárt felfordul a gyomrom. Nikki azonnal abbahagyta a bőgést. Izgatottan felsikított. Felugrott a székéből, odarohant, ahol Brandon ült, belevetette magát az ölébe, és mindkét karját a nyaka köré fonta. – Ó, köszönöm! – lelkendezett. – Annyira szeretlek, Brandon! – Ezt nem hiszem el – motyogta Steven. Felállt, és egyetlen szó nélkül kisétált az ebédlőből, fel a lépcsőn, vissza a szobájába. Ne menj, Steven! – kiabáltam volna legszívesebben. – Ne menj el! De képtelen voltam megszólalni. Mert az ajkam, ahogy a testem többi része is, teljesen megdermedt. Nikki, mikor észrevette, hogy a bátyja távozik, zavartan szólt utána: – Nem várod meg a szűzérmét? Mármint… van valami, amit meg kellene ünnepelnünk. – Nem – vetette hátra Steven a válla fölött. – Nincs semmi ünnepelnivalónk. Néhány másodperc múlva hallottuk, hogy becsapódik egy ajtó. Nikki, még mindig Brandon öléből, szemrehányó pillantást vetett az anyjára. – Most meg mi baja? – El van keseredve, Nikki – felelte Mrs. Howard bánatosan. – És én is. Nem hiszem, hogy te meg Brandon alaposan átgondoltátok ezt a dolgot. Vagy gondoltatok szegény Emre? Teljesen abszurd – nem is szólva arról, hogy milyen etikátlan –, hogy kockázatos és életveszélyes műtétet hajtsanak végre két teljesen egészséges fiatal lányon pusztán hiúsági kérdésből… – Ez nem hiúság, anya! – jelentette ki Nikki hűvösen. – Ez az életem. És vissza akarom kapni. Steven hiába is duzzog, ő sosem volt ilyen helyzetben. Fogalma sincs róla, milyen ez. Nincs igazam, Brandon? – Öhm – mormogta Brandon. Éppen SMS-t írt valakinek Nikki háta mögött, amíg a lány beszélt. – Mit mondtál, bébi? Nikki hátranézett. – Brandon! Te SMS-ezel? – Bocsi! – jelent meg Brandon arcán az a tökéletes, kisfiús vigyor. – Csak az ügyvédem. A kocsi miatt. Úgy gondolja, talán pert is indíthatnék. – Ah! – Nikki csábos mosolyt vetett rá. – Inkább felhívhatnád dr. Fongot és elkezdhetnél intézkedni, hogy szállítsák ide az orvosi cuccokat. – Öhm – bólogatott Brandon. – Persze. De ehetünk azért előbb? Nikki szeretetteljesen végigsimította az arcát. – Persze, bébi – mondta, és finoman szájon csókolta. Én meg csak ültem ott. Semmi más nem járt a fejemben, csak a lábamra nehezedő Cosabellából áradó melegség. Nem mertem másra gondolni. Ha bármi egyebet is hagytam volna beférkőzni a gondolataimba, biztosan zokogásban törtem volna ki, ahogyan pár perce Nikki. Már ha bármi is képes lett volna áttörni a befagyott könnycsatornáimon. Nem tudom, tulajdonképpen mire számítottam, De komolyan. Végtére is, csak egy fogoly voltam. Azóta fogoly voltam, amióta végrehajtották rajtam a műtétet. Csak erre mostanáig nem jöttem rá. Nem voltak jogaim, nem volt beleszólásom abba, hogy mi történik velem. Ha Brandon valami szerencsétlen műtőt akar berendezni a garázsában, és rávesz egy sebészt, hogy távolítsa el az agyamat és helyezze át egy máik lány testébe, akkor, azt hiszem, hagynom kell. Nem?

Hát nem? Ha nem éreztem volna magam ilyen magányosnak és ilyen dermedtnek – mintha a vér is megfagyott volna az ereimben –, talán képes lettem volna józanul gondolkodni. De ahogy ott ültem, és a tükörképemet bámultam a hideg, fekete tengerre néző ablakok üvegében, semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy mennyire fázom és milyen egyedül vagyok… Teljesen magamra maradtam, senki nem volt már, aki segíthetett volna nekem, hogy kimásszak ebből.

ÖTÖDIK FEJEZET Az ÁGYAMBAN FEKÜDTEM Brandon tengerparti házában, és álmodtam. Álmomban Christopher eljött értem, hogy kiszabadítson. És kiderült, hogy egyáltalán nem is haragszik azért, mert azt mondtam neki, hogy már Brandont szeretem, és nem őt. Éppen ellenkezőleg. A találkozásunk igen örömteli volt… és szenvedélyes. A jeget, amely megfagyasztotta az ereimet, ismét vérré változtatta… forró, pezsgő vérré, amitől teljesen felforrósodtam… amolyan „dobj le mindent, és tapadjon a hajad a nyakadba” módon. Álmomban Christopher megcsókolt… először gyengéden, játékos puszikat adott a számra, amelyek olyan könnyedek voltak, mint a tollpihék a dunyhámban, amit már fel is húztam a csupasz combomra. Aztán, amikor visszacsókoltam, hogy bebizonyítsam, sosem szerettem Brandont – hogy is szerethettem volna? –, a csókok hosszabbá váltak… mélyebbé… szenvedélyesebbé. Az ajkam szétnyílt az övé alatt, miközben a kezével a hajamba túrt, amely legyezőként terült szét a párnámon. A hűvös levegő miatt a szánk hidegen tapadt össze, a bőrdzsekije cipzárja szinte elviselhetetlenül hidegen préselődött a forró bőrömnek, miközben a nevemet suttogva az ágyam fölé hajolt… Olyan megnyugtató volt, hogy nem hitt nekem azon a zimankós reggelen dr. Fong háza előtt, amikor azt mondtam neki, nem szeretem. Tudta, hogy csak Brandon kényszerített rá. Csak azt nem tudta, miért. És azért nem hitte el, amit mondtam, mert ő végig szeretett engem – a valódi énemet. Nem Nikkit, aki kitépte a szívét a mellkasából, a földre hajította, majd megtaposta a márkás cipőjével. Hanem engem, Emet. A lányt a képen, amelyet ezek alatt a hosszú hónapok alatt mindig az asztalán tartott. A lányt, akiről ez idő alatt végig azt hitte, hogy halott. Csak ha ez igaz… ha Christopher nem hitt nekem… miért nem hívott fel? Azért – figyelmeztetett a belső hangom álmomban –, mert Christopher már nem szeret. Na, várjunk egy percet! Igazából nem is tetszett annyira ez az álom. Elakadó lélegzettel nyitottam ki a szememet, és láttam, hogy egy kéz tapad a számra. Ez viszont már nem álom volt. Tudtam, hogy ki az, persze. Ki más lehetett volna? Ki más próbálgatta volna a kilincsemet (sikertelenül, mert minden este gondosan bezártam az ajtót) egész héten? A számra egy férfikéz tapadt. Ezt tisztán éreztem a méretéből és a súlyából, még akkor is, ha a szoba sötétjében nem tudtam kivenni, kihez tartozik. Szóval, az egyetlen dolgot tettem, amit tehettem: amilyen erősen csak tudtam, beleharaptam. Mi mást csinálhattam volna? Brandon az éjszaka közepén beosont a szobámba, hogy olyasmit tegyen, amit a Brandon-félék szoktak tenni a lányokkal, amikor alszanak. Hogy merészelt próbálkozni azzal, hogy kihasználjon, amikor épp valaki másról álmodtam? Valakiről, akit tényleg szerettem… Szóval, beleharaptam, és nem is engedtem el, amíg nem hallottam, hogy ropognak a csontjai.

– Aú! Jézusom, Em! – kiáltott fel az illető rekedt, suttogó hangon. A kezét elkapta az arcomról, és egy pillanatra hallottam, ahogy valami bőr súrlódik egy másik bőrön… ahogy egy kabátujj nekidörzsölődik a kabátnak, miközben valaki a kezét rázza. Na, várjunk! Az agyam félálomban próbálta értelmes egésszé összerakni a dolgokat. Miért viselne Brandon bőrdzsekit idebent? – Ezt mire véljem? – hallottam Christopher ingerült hangját. Az agyam csak tekercselt. Christopher? A szobámban? Itt, Brandon házában? Mit keres itt Christopher? Hogy jutott be? Nem álmodom mégiscsak? Tényleg megcsókolt volna? Olyan gyorsan ültem fel az ágyon, hogy lelöktem Cosabellát, aki ott feküdt összekuporodva a nyakamnál. – Christopher? – suttogtam. – Tényleg te vagy az? Istenem! Nagyon fáj? Vérzik? – Naná, hogy én vagyok – súgta vissza. A hangja olyan bosszúsnak tűnt, hogy szinte késztetést éreztem rá, hogy a kezembe kapjam az arcát, és tovább csókoljam, mint álmomban… már ha valóban álom volt, nem valóság. Csak Christopher tud ilyen dühös lenni rám. A csodálatos, lenyűgöző, könnyen dühbe guruló Christopher. – Ki más lenne? És nehogy azt mondd, hogy a Stark már ide is betette a lábát! Ezért volt bezárva az ajtó? A könyvtári kártyámat kellett használnom, hogy fel tudjam törni a zárat. Komolyan mondom, ha megpróbál betörni ide, kinyírom… Megfeledkeztem arról, hogy nekem most elutasítóan kellene viselkednem Christopherrel, különben Brandon mindent és mindenkit tönkretesz, amit és akit szeretek. És arról is megfeledkeztem, hogy úgy kellene tennem, mintha Brandon és én egy pár lennénk. Annyira megörültem, hogy Christopher ott ül az ágyamon, épp ahogyan álmomban, hogy magamhoz húztam, átöleltem, és némán megfogadtam, hogy most már soha többé nem engedem el. Még az sem érdekelt, hogy a fémszegecsek és a cipzár a kabátján dermesztően nyomódtak bele a csupasz bőrömbe azokon a helyeken, ahol nem takart a rózsaszín, pántos felső és a rövid pizsamanadrág. Épp ahogyan álmomban. – Istenem, Christopher! – suttogtam, miközben magamba szívtam a csípős kinti levegőt, ami megrekedt rövid hajában. – Annyira örülök, hogy látlak! – Én is örülök – felelte Christopher, és ő is megölelt. Erősen. – És ne aggódj a kezem miatt! Biztosra veszem, hogy csak aprócska sérülés. Felnevettem. Azt hiszem, szinte hisztérikus állapotba kerültem. De nem érdekelt. Olyan jól éreztem magam az ölelésében. Christopher. Christopher ott volt velem. – De mit keresel itt? – súgtam. A szorítása kissé gyengült, éppannyira, hogy lenézhessen az arcomra. Valamikor, miközben aludtam, a fogyó hold feljött az égre… és halvány ragyogása beszűrődött a függöny csíkjai közt a szoba túlsó felébe. Annyi fényt nem adott, hogy tisztán kivehessem Christophert: mivel háttal állt az ablaknak, így csak a körvonala látszott a ragyogásban. De ő – ezzel tisztában voltam – jól látott engem. – Tényleg azt gondoltad, elhiszem neked, hogy pont te szerelembe estél Brandon Starkkal? – kérdezte kissé korholón. – Lehet, hogy eltartott egy darabig, mire rájöttem, ki is vagy valójában, Em. De ennyire már bízhatnál bennem. Most, hogy már tudom, te vagy az, biztosra veheted, hogy nem engedlek el ilyen könnyen. A szívem mintha bukfencet vetett volna a mellkasomban. Azt hiszem, én sem tudtam volna elengedni, még ha ő azt is akarta volna. De, hála istennek, nem akarta. – De egyszer sem hívtál fel! – panaszkodtam remegő hangon. Nem tehettem róla. Tisztában voltam vele, hogy úgy beszélek, mint azok a szánalmas lányok, akiket annyira utáltam – Miért nem hívtál feeeeel? –, de nem tudtam változtatni rajta.

– Brandon nem ellenőrzi a bejövő hívásaidat, hogy megbizonyosodjon róla, nem beszélsz-e a külvilággal? – kérdezte Christopher igencsak meglepetten. – Nem akartalak bajba sodorni. – Öhm… nem – feleltem. – Azt hiszem, ez eszébe sem jutott. – Amit Brandon tervezett tenni ellenem, az sokkal, de sokkal rosszabb dolog volt annál, mint ha azt nézegetné, kinek üzengetek a telefonomon. – Nos, most már itt vagyok – jelentette ki Christopher. Hozzám hajolt és megcsókolt. És miközben az ajkunk összeért, végre megértettem, hogy ez nem álom… hogy Christopher valóban megcsókolt. Teljesen ébren. Nem csoda, hogy úgy átforrósodtam… És a csókjai ismét azt tették velem, mint azelőtt: felmelegítettek és biztonságot adtak, olyat, amilyet nem éreztem azóta… nos, azóta, hogy utoljára a karjaiban tartott, még ha csak oly rövid ideig is, odahaza a szobámban, Lulu karácsonyi partiján. És éppen úgy, mint akkor, mielőtt még felfoghattam volna, mi történik, Christopher óvatosan a kezébe fogta az arcom, és az ajka az enyémre tapadt…és akkor süllyedni kezdtem… lassan hátra-hanyatlottam a puha párnákra, Christopher pedig követett. Valahogy sikerült közben megszabadulnia attól a bosszantó bőrdzsekitől, és félig már rajta volt az ágyon. Pontosabban félig már rajtam volt, és nem állítom, hogy nem találtam élvezetesnek az érzést. Tudtam, hogy vannak dolgok, amikről beszélnünk kellene. Dolgok, amiket tudnom kell, dolgok, amiket el kell mondanom neki. De hogyan szólalhattam volna meg, amikor a szája olyan érdekes dolgokat művelt az enyémmel, és a keze – jaj, a keze – lassan elindult az arcomról, hogy megsimogassa a… – Christopher! – ziháltam, és elszakítottam az ajkamat az övétől. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha is tennem kellett az életben. Ott, abban a sötét szobában, semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy hagyjam, hadd csináljon velem, amit akar. De nem tehettem. Valakinek meg kellett őriznie a józanságát. És elég határozottan meg tudtam tippelni, hogy az nem ő lesz. – Most egy dologra kell koncentrálnunk! – jelentettem ki. – Koncentrálnunk – visszhangozta. Láttam, hogy a kék szempár, oly közel az enyémhez, kissé kábultan néz a félig lecsukódott pillák mögül. – Hát persze. És lehajtotta a fejét, hogy ismét megcsókoljon. De akármennyire is szerettem volna, tudtam, hogy nem engedhetem. – Ne! – bújtam ki alóla, és az ágy távoli végébe húzódtam, oda, ahol Cosabella ült, és a szőrét nyalogatta. Az ölembe húztam az állatot, és amolyan élő kutyapajzsnak használtam. – Komolyan mondom. Én is boldog vagyok, hogy látlak. De beszélnünk kell. Mit keresel itt? Úgy tűnt, Christopher összeszedte magát. Már nem nézett olyan kábán – legalábbis nem annyira –, és fel is egyenesedett ültében. – Azt hittem, egyértelmű, mit keresek itt, Em. Azért jöttem, hogy megmentselek. A szívem ismét olyan furcsa bukfencet vetett. De komolyan, bármit mondott ez a fiú – vagy akármit csinált –, a belső szerveim nyomban tornamutatványokba kezdtek tőle. – Hogy megments? – Soha senki nem mondott még ilyen édes dolgot nekem életemben. Azért tette meg ezt a hosszú utat New Yorktól idáig, hogy megmentsen? Éppen akkor, amikor már feladtam minden reményt, hogy bármely ismerősöm akár csak gondol is rám. Leszámítva Lulut és az anyámat. Ja és persze az ügynökömet, Rebeccát. – Jaj, Christopher... Alig bírtam ki, hogy ne másszak vissza az ágyon, egyenesen a karjába. De tudtam, nagy hibát követnék el. Mert ahhoz már nem lenne erőm, hogy ismét kiszabadítsam magam onnan… azelőtt biztos nem, hogy a dolgok messzebb ne menjenek, mint amire akármelyikünk is fel lett volna készülve… legalábbis a jelen pillanatban.

Kisimítottam néhány elaludt haj tincset a szememből, és eltökéltem, hogy követni fogom a saját tanácsomat, és egy dologra koncentrálok. – Egyáltalán, hogy jutottál be ide? – tudakoltam. – Brandon erősebb lakat alatt tartja ezt a helyet, mint a hadsereg az USA aranykészletét Fort Knox-ban. Egy apró, fényes kis dobozt húzott elő a kabátjából. – Univerzális kódtörő – felelte. – Félix unoka-testvérem legújabb házi készítésű szerkentyűje, amit csak a saját szórakoztatására fejlesztget. Ez a darab itt úgy egymillió lehetséges kódvariációt futtat le egy másodperc alatt, hogy megtalálja a megfelelőt. Ennek segítségével nyitottam ki Brandon garázsának ajtaját. A kis fémdobozra néztem a kezében. Oké, ilyesmit aztán tényleg nem álmodnék. Nem voltam benne olyan biztos, hogy Christopher unokatestvére, Félix tényleg csak egy srác, akit házi őrizetben tartanak az anyja pincéjében. Szerintem inkább valami számítástechnikai nagyvállalat fizeti a Szilícium-völgyben. – Gondolom, a biztonsági rendszert is így játszottad ki – tippeltem. – Ja, nem – Christopher egy mozdulattal visszacsúsztatta a dobozkát a zsebébe. – Miután bejutottam, egyszerűen csak bepötyögtem Brandon jelszavát. Sejtettem, hogy van olyan ostoba, hogy a saját nevét adja meg – és nem tévedtem. Ezen muszáj volt elmosolyodnom. – Szóval, szimplán csak kisétálunk innen – raktam össze a kérdést –, ugyanúgy, ahogy bejöttél? – Nagyjából – erősített meg. – Készen állsz? Ezen már nevetnem kellett. A gondolat, hogy Christopherrel együtt csak úgy kiballagok Brandon házából, messzire a gondjaimtól, hát… mintha ez olyan egyszerű lenne… Egyáltalán, hová mehetnénk? Kizárt dolog, hogy ha az én arcommal bárhová is mennénk, ne ismernének fel azonnal. És mi lesz Stevennel, Nikkivel meg az anyjukkal? Tudom, hogy nem a rokonaim – csak vér szerint –, de tartozom nekik azért, ahogy harcoltak értem, még ha nem is jött össze a dolog. Steven olyan mérges lett Brandonra, amiért belement Nikki őrült tervébe, hogy inkább távozott az étteremnek még a közeléből is, mert attól félt – ahogy később elmesélte nekem, amikor jöttem fel lefeküdni, és összefutottunk a folyosón –, hogy végül még behúz neki egyet. Aztán később bejött a szobámba, és azt mondta, hogy le kell lépnünk innen, mielőtt még Nikki és én mindketten holtan végeznénk. De hová mehetnénk? Steven bármikor visszatérhet az egységéhez a haditengerészetnél, és visszamerülhet a víz alá a tengeralattjárón, amiről lelépett, hogy az eltűnt anyja keresésére induljon. De mi lesz Mrs. Howarddal, aki még a számláit sem fizetheti ki, és a hitelkártyáját sem használhatja, nehogy a Stark Enterprises a nyomára bukkanjon? Vagy Nikkivel, aki úgy döntött, nem hajlandó tudomást venni arról, milyen szerepet játszott ennek az egész szívfájdalomnak a kialakulásában? Ezt mind meg akartam beszélni Christopherrel. De legelőször is, el akartam neki mondani a legfontosabb dolgot mind között – amellett, hogy őrülten szerelmes vagyok belé, amiről – az előző pár perc történéseiből ítélve – egészen biztosra veszem, hogy már rég tudott. – Christopher! – suttogtam visszafojtott lélegzettel. – Nikki elmondta nekünk. Elmondta, mivel próbálta meg zsarolni Brandon apját. Hogy mit hallott, ami miatt megpróbálták eltenni láb alól… és elsősorban mi miatt kerültem bele ebbe az egészbe én is.

Kisimított egy hajtincset az arcomból. Egy pillanatra, vagy inkább kettőre, behunytam a szememet, és élveztem az ujjai melegségét, ahogy végigsimítottak az arcomon. Hirtelen olyan erővel tört rám a vágyakozás, mintha egy Whitney Robertson állal hajított labda vágott volna mellbe. Hát ez csúnya. Csúnyán beleestem ebbe a srácba. – Folytasd! – nógatott. – Csakhogy… – jelentettem ki, miután elhúzta a kezét az arcomtól, én pedig kinyitottam a szemem – az a nagy büdös helyzet, hogy ennek az egésznek semmi értelme. Nikki azt mondja, kihallgatta Mr. Starkot és a cimboráit, amint épp azt elemezgették az irodájában, hogy az új Stark Quarkok valamiféle észrevehetetlen beépített kémprogrammal kerülnek a piacra – a Joumeyquest új verziójával egy csomagban –, ami minden információt továbbít nekik, amit a felhasználók a gépbe írnak: bármilyen weboldalon közölnek, megadnak az utazási oldalakon, a Facebookon, vagy megemlítenek akár az e-mailjeikben. És ezt a rengeteg információt mind ott tárolják a Stark Enterprises központi számítógépén. Az összeset. Christopherre néztem, és megvontam a vállam. – Ennyi? – húzta fel a szemöldökét. – Ennyi – bólintottam. – Nikki esküszik rá. Nem hallotta, hogy mondtak volna bármi mást is. Csak gratuláltak egymásnak, és koccintottak a dologra. Szerintem egy észrevehetetlen kémprogram elég profi dolog lehet, de minden harmadik amerikai számítógépen amúgy is fut valami ilyesmi, anélkül hogy a tulajdonosaik tudnának róla. Mi értelme begyűjteni mindezeket az infókat – és most több százezer háztartás gépeiről beszélünk, talán milliókéról is, mivel a Stark Quark a történelem legolcsóbb laptopja lesz –, ha a cégnél csak tárolgatják őket a központi számítógépen. Egy szóval sem említették, hogy valamit kezdeni akarnak velük. És, tudod, az emberek, akik a Stark Quarkot megveszik majd – ez a gép elég alsó kategóriás –, nem épp a gazdag réteg. Nem valószínű, hogy, mondjuk, milliomosok hitelkártyáinak számát tudhatnák meg vagy ilyesmi. Épp ezért nem értem, miért ér ez annyit, hogy Nikki Howard életére törjenek miatta. Mi ebben a nagy durranás? A hold már arrébb vándorolt. A fénye megvilágította Christopher arcát, és most először láttam tisztán, amióta arra ébredtem, hogy ott van a szobámban… és az ágyamban. És egy másodpercre mintha megpillantottam volna a sötét szuperhőst, akivé vált, miután eljutott hozzá a „halálhírem”, és elhatározta, hogy bosszút áll… azt a szuperhőst, akiről azt gondoltam, végleg eltűnt, amikor Christopher rájött, hogy tulajdonképpen nem haltam meg. De nem. A sötétség – és a gyűlölet – még mindig benne volt. Talán sosem fog eltűnni. Nekem pedig azzal a tudattal kell élnem, hogy én vagyok az, aki ezért felelős. – Miért követ el bárki is gyilkosságot? – tette fel a kérdést halkan. – Hát… – pislogtam. – Honnan tudjam? – Három oka lehet – foglalta össze Christopher. Feltartotta az egyik ujját. – Szerelem. – Még egy ujját. – Bosszú. – És végül a harmadik ujját. – Pénz. Akkor próbáltak megszabadulni Nikki Howardtól, amikor a lány megfenyegette őket, hogy kitálalja az igazat róluk… – És? – csóváltam a fejemet. – Még mindig nem… – Robert Starknak nyilvánvalóan megvan a maga terve azzal kapcsolatban, hogy húz majd hasznot az adatokból, amelyeket azoktól az emberektől lopkod össze, akik megvásárolják az új számítógépét – jelentette ki Christopher. – Nekünk pedig rá kell jönnünk, mi ez a terv. És hogy hogyan vesszük rá, hogy megfizessen érte. Nagy munka áll előttünk. Nem ártana hozzákezdenünk. Öltözz fel és gyerünk! Kidugtam a lábamat a takaró alól.

– Steven és a mamája rendben lesznek – mondtam. – Valószínűleg gond nélkül rá tudom venni őket, hogy ugorjanak és jöjjenek. De azt már nem tudom, hogy győzzem meg Nikkit, hogy önszántából tartson velünk. Ő egész jól elvan itt. És arra számít, hogy reggel majd kicserélik az agyunkat. – Várj! – tette hatalmas kezét Christopher a vállamra. – Te most miről beszélsz? – Nikkiről – néztem rá a holdfényben. Az arckifejezésében volt valami, amiből arra következtettem, hogy a gonosz szuperhős nemcsak visszatért, de maradni is szándékozik. – Brandon megígérte neki, hogy ráveszi dr. Fongot, hogy visszaoperálja az agyát a régi testébe. Mármint ebbe a testbe. Nem akar majd elmenni innen. De persze muszáj lesz. Számára sem biztonságos itt. – Em! – szólt rám Christopher. A hangja hidegen csengett. – Engem nem érdekel Nikki Howard. Azért jöttem, hogy téged mentselek meg. Nem őt. – De hát… – pislogtam. – Nem hagyhatjuk csak úgy itt! – Ó – felelte –, dehogyisnem.

HATODIK FEJEZET MEGPRÓBÁLTAM MEGÉRTENI AZT A VILÁGOT, ahol a fiú, akit szeretek, elzárkózik attól, hogy megmentsen egy bajba jutott ifjú hölgyet. Bár tényleg elég nehéz volt Nikkire úgy gondolni, mint valamiféle ifjú hölgyre. – Ha Brandonnal akar maradni – jelentette ki Christopher hajthatatlanul –, akkor hadd maradjon. Most pedig húzz fel egy farmert, hogy mehessünk végre! – De Nikki súlyosan sérült személyiség! – védtem tovább. – Nincs tisztában vele, mit akar. Nagyon sok mindenen ment keresztül. – Ahogyan te is – hívta fel a figyelmemet Christopher. – Te mégsem próbálkozol azzal, hogy embereket zsarolj. Bár nem mondhatnám, hogy el vagyok ájulva attól, ahogyan eddig a helyzetet kezelted. Döbbenten meredtem rá. – Ez meg mit akar jelenteni? – tudakoltam. – Tényleg azt gondoltad, elhiszem neked, hogy annyi ember közül éppen Brandon Starkkal akarsz lelépni, csak mert ő olyan átkozottul ellenállhatatlan? – A hangja kissé gúnyosan csengett. – Nem vagyok teljesen idióta, tudod. A szívem figyelmeztetően dobbant egyet odabent. Christopher dühös volt. Nem egyszerűen bosszús. Hanem nagyon-nagyon dühös. És, talán, a dühe mögött egy kis fájdalom is rejtőzött. – Christopher! – mondtam, mikor végre képes voltam megszólalni. – Mindent meg tudok magyarázni. Brandon megfenyegetett, hogy ha nem teszek úgy, mintha ő meg én… – Nyeltem egyet. Éreztem, hogy elfacsarodik az orrom. És könnyek gyűltek a szemembe. Ez nem jó jel. – Tudod… Akkor elmondja az apjának, hol találja Nikkit. – És te elhitted neki? – csodálkozott Christopher. – Mi a valószínűsége, hogy ez megtörténik, amikor Brandon csakis Nikki segítségével vághat vissza az apjának azért, hogy gyerekkorában elkobozta a vízipisztolyát? Vagy mit tudom én, miféle randaságot művelt vele, amiért Brandon ennyire haragszik rá… Hűha. Christophernek igaza van. Én miért nem gondoltam erre? Akármilyen okos is vagyok, néha nagyon ostoba tudok lenni. Lehet, hogy meg tudom tanulni a youtube-ról, hogyan rakjak össze egy lassan égő gyújtást. De ha fiúkról van szó… No, ott aztán nincs semmi. Csak egy nagy, kövér, fekete folt. – Nagyon meggyőző volt, Christopher – bizonygattam. A könnyek már kicsordultak a szememből. Reméltem, hogy nem látja ebben a sötétben. Igyekeztem visszatartani a sírást. Olyan butának éreztem magam. Christopher mérges volt, én pedig sírással válaszoltam? Miféle óriáscsecsemő vagyok én? Nem csoda, ha jobban kedveli McKayla Dono-foriót, mint engem. Fogadni mertem volna, hogy az a lány sosem sírt. Túlságosan lefoglalta, hogy a CNBC tőzsdei jelentéseit figyelje és ellenőrizze a nyugdíjbefektetési portfolióját. – Brandon apja megpróbálta megölni Nikkit. Azt hiszem, igazad van, és valószínűleg engem is megpróbált eltenni láb alól… de legalábbis az, hogy az a kivetítő a fejemre esett, nem volt annyira baleset, mint amennyire annak állítják be. Szóval, honnan tudhattam volna, hogy nem próbál meg másokat is megölni, esetleg olyanokat is, akiket szeretek, mondjuk, anyát és apát, vagy Fridát, vagy akár… téged?

Azt gondoltam, ettől talán kicsit felenged. Hiszen épp most vallottam be, hogy szeretem. Az ember azt gondolná, ilyen helyzetben a srác tán vet neki egy csontot. De nem. Még mindig nem fogott fel az egészből semmit. – És nem tudtál volna felhívni vagy megírni ezt SMS-ben? – faggatott. – De komolyan, Em! Az egész elmúlt héten egyetlen üzenetet sem tudtál küldeni? Tán Brandon a nap minden másodpercében rajtad lógott? – Nem – törölgettem a könnyeket a szememből a kézfejemmel. Most már én is dühös voltam. Magamra azért, mert sírtam, de haragudtam Chris-topherre is. Mégis mit akart, mit tegyek? – De hát mit mondhattam volna, Christopher? Honnan tudhatnám, hogy nem hallgatják-e le a telefonodat? Neked fogalmad sincs, milyen ez az egész. Olyan, mintha mindenütt jelen lennének. És figyelnének. Ráadásul, megígértem Brandonnak… – Ó, megígérted neki! – húzta el a száját Christopher. És ez alkalommal nem csak kicsit volt bántó. – Jézusom, Em, ahhoz képest, hogy milyen okos lány vagy, néha nagyon ostoba tudsz lenni! Majdnem annyira – tette hozzá gúnyosan elmosolyodva saját magán –, mint amilyen ostoba én voltam, hogy ennyi időbe telt rájönnöm, ki is vagy valójában. – Hát, éppenséggel te sem hívtál vagy üzentél – vetettem oda élesen. Nem tudtam megállni. – De hát te dobtál engem! – kiáltott fel Christopher, és széttárta a karját. Csak akkor vettem észre, hogy ujjatlan fekete bőrkesztyűt visel, olyat, amilyet a menő rosszfiúk szoktak – akikről később mindig kiderül, hogy tulajdonképpen nem is olyan rosszak – a filmekben. Azt hiszem, Christopher is ilyen volt most. Leszámítva, hogy igazából nagyon is rossz volt. Vagy legalábbis eléggé úgy viselkedett. – Mi vagyok én? – folytatta. – A nyamvadt kutyád? Akivel úgy bánsz, mint a ronggyal, mégis minden alkalommal visszakúszik hozzád? Ja nem, várjunk… a kutyáddal is jobban bánsz, mint velem. – Cosabellára mutatott, aki összegömbölyödve feküdt mellettem. – Őt mindenbe beavatod. Döbbenten néztem rá. A csodás együttlét rettentő rémálomba csapott át egyetlen másodperc alatt. Álmomban Christopher teljesen megbocsátott nekem. Aztán megcsókolt. De nem úgy tűnt, hogy a valóságban is ez fog történni. – Lásd be, Em, te nem szeretsz engem igazán – vádaskodott Christopher nyersen. – Azt mondod, igen, de valójában nem. És tudod, honnan tudom? Onnan, hogy nem bízol bennem. Ebben az egész történetben sosem bíztál meg bennem annyira, hogy teljesen beavass. – Felállt az ágy széléről. – Sohasem lesz valódi kapcsolatod addig, amíg el nem felejted azt, hogy Emerson Watts a legokosabb ember a világon, és nem kezdesz bízni másokban, és nem engeded meg végre, hogy próbáljanak segíteni neked. Ezt úgy hívják, hogy „felnőni”, Em. Talán ki kéne próbálnod. – Várj! – kiáltottam fel elcsukló hangon. – Most egyszerűen itt akarsz hagyni? – Hát – felelte –, velem jössz, ha nem visszük Nikkit? – Nem – vágtam rá, és a csuklómmal dühösen megtöröltem a szememet. – Akkor igen – jelentette ki. – Azt hiszem, igen. Mivel te magad mondtad, hogy saját jószántából nem fog velünk jönni. Nem akartam elhinni, hogy ez történik. Ez volt az én nagy Leia hercegnő pillanatom – éppen megmentettek, bár, hála istennek, nem a saját bátyám –, én pedig jól tönkretettem az egészet. A megmentőm egyszerűen csak kisétál, és hátrahagy, mint valami ruhaszöszt a szárítógép. Na, de mit kellett volna tennem? Nem hagyhattam ott Nikkit. Akármennyire nem szolgált rá és nem is tartott igényt a lojalitásomra.

– Hát jó – mondtam. – Azt hiszem, akkor itt az ideje búcsúzni. – Én is azt hiszem – bólintott. Ezzel sarkon fordult, kisétált a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Én pedig csak ültem az ágyamban, arra várva, hogy az ajtó gombja egyszer csak elforduljon, ő pedig bármelyik pillanatban visszatér. Hogy félszeg legyen és édes – de az is lehet, hogy mérges és védekező –, és azt mondja majd, hogy mindenről én tehetek. De persze igazából az lenne az üzenete, hogy: Sajnálom, Em. Még mindig szeretlek. Gyere velem! Kérlek, gyere velem! Vagy valami ilyesmi. Nem ez a lényeg. A lényeg, hogy visszajön. Persze hogy visszajön. Nem sétálhatott csak így el. Nem hagyhatott itt. Egyszerűen nem. Pedig megtette. Az ágyam melletti órán ketyegtek a percek, és Christopher nem jött vissza. A házban egy pisszenés sem hallatszott. Semmi. Semmi jele nem volt annak, hogy Christopher jött vagy ment. Beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, de végül csak megértettem. Christopher elhagyott! Végérvényesen elhagyott! Egyszerűen nem akartam elhinni. Ez volt a legszörnyűbb dolog, ami valaha is történt velem. Na jó, tulajdonképpen nem is. Az első az agyátültetés. Az volt a leges-legszörnyűbb dolog, ami történt velem. De ez volt az abszolút második. Amellett, hogy Brandon Stark holnapra egy újabb agyátültetést szervezett nekem. Hát, igen. Totál ostobaság volt tőlem, hogy nem léptem le Christopherrel. Másfelől viszont… a barátom szemmel láthatólag visszaváltozott azzá a sötét szuperhőssé, akiből azóta látok jeleket benne, amióta a balesetem történt. Azt hiszem, az ilyesmi nem pereg le csak úgy az emberről. Lehet, hogy jól döntöttem, hogy nem mentem vele. Hát persze hogy jól! Nem tehettem meg, hogy lelépek Christopherrel és magára hagyom Nikkit. Mert Steven és a mamája sem mentek volna el Nikki nélkül. Milyen önző dolog lett volna már? Nem, helyes döntést hoztam. Christopher az, akinél nem stimmel valami. Hogy is vetődhetett fel benne, hogy másképp teszek? Ha valakinek itt fel kell nőnie, akkor az ő. Arra ébredtem – igazából azt sem tudom, hogyan sikerült elaludnom, miközben annyi mindenen füstölögtem magamban –, hogy Brandon Stark rángatja a kilincsemet, és azt akarja megtudni, mikor szándékozom felkelni és lemenni reggelizni. Néhány másodperccel később pedig Nikki rontott be hozzám a szobánkat elválasztó ajtón keresztül, hogy figyelmeztessen: ne egyek túl sokat, mert nem akarja „a testét” túl kövéren visszakapni. És a mobilom az éjjeliszekrényen rezegni kezdett. Amikor sikerült kitapogatnom, és rásandítottam a kijelzőre, hogy ki hív, láttam, hogy csak az ügynököm, Rebecca írt SMS-t, amelyben aziránt érdeklődik, miért nem vagyok már New Yorkban. Robert Stark újévi partit rendez a hatalmas, négyszintes fővárosi házában, közvetlenül a Stark Angyalai élő fehérnemű-bemutatója előtt holnapután, és fontos lett volna, hogy ott legyek, és találkozzak a részvényesekkel. Ha nem leszek jelen, azzal megszegem a szerződésemet. És nemcsak lecserélnek Gisele Bündchenre (aki rekordidő alatt leadta a terhesség alatt felszedett összes plusz kilóját, és meggondolta magát a műsorbeli fellépésével kapcsolatban), de egy csomó pénzt is veszítek. Mondanom sem kell, Rebecca nem volt megelégedve velem. Ott feküdtem az ágyon, és azon tűnődtem, akkor milyen boldogtalan lenne Rebecca, ha tudná, menynyit fog a legjobban fizetett ügyfele veszíteni valójában. Mondjuk, az életét, ha Nikkinek sikerül, amit tervez.

Őszintén szólva, nem tudom, mit képzeltem. Sosem tartottam magam a legnőcisebb lánynak vagy ilyesmi. New Yorkban születtem, és ott is nőttem fel, szóval, mindig úgy éreztem, hogy engem már semmivel sem lehet meglepni. Egyszer például láttam két embert törött üvegekkel összeverekedni a helyi mexikói étterem (Senor Swansky vendéglője) előtt amiatt, hogy ki álljon be egy üres parkolóhelyre. Szóval, tiszta hülyeség volt azt gondolnom, amikor felébredtem az éjszaka közepén, és ott találtam a barátomat – aki közölte, azért jött, hogy megmentsen –, hogy az összes problémám megoldódott, és most már minden rendben lesz. Kétségkívül. Nyilvánvaló, hogy az az Aretha Franklin-dal, amelyet a mamám annyira szeret, jól mondja, hogy a nőknek maguknak kell bizonyítaniuk. Valószínűleg az én hibám volt, hogy elhittem, azok a giccses „boldogan éltek, míg meg nem haltak” lezárások a romantikus regények végén, amiket Frida olvasott, ahol a hős mindig megmentette a hősnőt – rendszerint olyan veszélyes helyzetekből, amelyekbe ő sodorta saját magát –, a valóságban is megtörténhetnek. Mert hát kiderült, hogy ezek a könyvek mind hazudtak. Bebizonyosodott, hogy a való életben a hősnek akadtak némi problémái a hősnővel, úgymond, „bizalmi kérdésben”. Már bocsánat, de nekem volnának problémáim a bizalommal? Nem állítom, hogy tökéletes lennék. És azt sem, hogy nincs rá némi – de csak nagyon halovány – esély, hogy amit Christopher mond, az részben igaz. Lehet, hogy tényleg vannak nehézségeim azzal, hogy közel engedjek magamhoz másokat, vagy hagyjam, hogy megismerjenek, segítsenek nekem, vagy mit tudom én. De Christopher azt képzelte, hogy én vagyok az egyetlen, akinek gondjai vannak? Mert ez mókás. Sőt egyenesen nevetséges egy olyan fickó szájából, aki kódfejtő szerkezetet hord a zsebében. Jó, rendben, Christopher tényleg sok zűrön keresztülment annak érdekében, hogy megmentsen engem. Na de most meg vagyok mentve? Khm… a válasz erre a kérdésre: bizony nem. De azt mondtam magamban: Már nem érdekel. Most, hogy a gonosz Pókember átvette az én régebben oly édes barátom helyét. Még ha csak nagyjából két percig volt is a barátom összesen. Miért is nem mondtam meg neki tegnap éjjel, hogy Nikki a régi testét követeli vissza azért cserébe, hogy elmondja a kis titkát Brandonnak? Nem mintha ez a legkevésbé is számított volna neki. Legalábbis erősen valószínű, ha azt vesszük, mennyire gyűlölködően viselkedett. Talán ezért sem mondtam el. Egy lánynak legyen némi büszkesége. Úgy értem, nem akartam, hogy sajnálatból fogadjon vissza vagy ilyesmi. Annál semmi nem lett volna visszataszítóbb. Szóval, Christopher elment, én itt maradtam, és most már sosem fogom megtudni, hogy számított volna-e, vagy sem. Brandonnak pedig valószínűleg elkészült a titkos műtője, ahol az agyamat majd kiszippantják belőlem, és szépen áthelyezik egy másik idegen testbe. És ki tudja megmondani, hogy ez alkalommal egyáltalán felépülök-e ez után a műtét után. Az is lehet, hogy magatehetetlenné válók, vagy ami még rosszabb, magamhoz sem térek. Megeshet, hogy életem végéig csak vegetálni fogok. Vagy olyan rettenetes hajam lesz, mint amit Nikki totál tönkreégetett a hajvasalóval. Őszinte leszek: már teljesen hozzászoktam, hogy én vagyok az egyetlen Nikki Howard. Oké, lehet, hogy ez kissé sekélyes dolog, és persze jó párszor panaszkodtam miatta. De nem érdekel, mit mond Megan Fox vagy Jessica Biel: igenis vannak előnyei, ha az ember a legdögösebb lány a világon. Legelsősorban az, hogy fizetnek érte. Nem is keveset.

Másodsorban pedig, hogy az emberek sokkal kedvesebbek veled, ha szép vagy, összehasonlítva azzal a randasággal, amilyen én voltam, és amilyen most Nikki. Egyszerűen csak kedvesebbek. Ez tény. A legjobb példa erre Whitney Robertson. Miért akarnék visszatérni ahhoz az életemhez, ahol röplabdákat vagdostak a fejemhez (szándékosan), és a saját húgom nem akart velem mutatkozni? Magyarázhatsz akármennyit arról, hogy az embereknek azért kellene szeretniük téged, ami odabent van. De ha ez igaz lenne, mi a fészkes fenét szeretne bárki is Nikkiben? Egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy Nikki Heidi Montag és Hitler kereszteződése. És nem nagyon hiszek benne, hogy Christopher valaha is visszajön. Nem pont a legjobb viszonyban váltunk el, szóval, nem túl valószínű, hogy látom még, leszámítva talán az előadástan-órákat, már ha egyáltalán visszamegyek a Tribeca Gimibe. Nem hiszem el, hogy képes volt azzal vádolni, hogy úgy bánok vele, mint a kutyámmal, amikor én szinte minden döntésemet határozottan úgy hoztam meg, hogy az ő biztonságát tartottam szem előtt. És oké, lehet, hogy tényleg mintha egy kicsit gyerekként kezelném őt. Végtére is felnőtt ember, aki képes önálló döntéseket hozni, és nincs szüksége az én védelmezésemre. De szerintem az, hogy védeni próbálom, csak annak a bizonyítéka, mennyire nagyon szerettem. Hűha! Lehet, hogy Christophernek igaza van. Lehet, hogy tényleg kezdek olyanná válni, mint Frida könyveinek ostoba hősnői. De az a helyzet, hogy olyan boldog voltam, amikor felébredtem, és ott találtam a szobámban. Minden olyan nagyszerűnek tűnt. Már nem voltam olyan nagyon egyedül… …de aztán kiderült, hogy mégis. Hála a saját ostobaságomnak. Túl ostoba az élethez. Frida szerint ez illik azokra a hősnőkre a könyveiben, akik olyan döntéseket hoznak, amelyekkel a saját életüket sodorják veszélybe. És ezek a hősnők nem csak regényekben szerepelnek. Hanem horrorfilmekben is. A csaj hangot hall a pincéből, és arra gondol, jó ötlet lenne megnézni, hogy mi van odalent. Még akkor is, ha a házban elment minden áram. És a zseblámpa sem működik. A szomszédságban pedig egy szökött bűnöző garázdálkodik. Hát komolyan, meg is érdemli, ami történik vele. De vajon én is? Én is megérdemlem, hogy az agyamat ismét kirángassák a fejemből, és hozzá kelljen szoknom, hogy megint teljesen új ember legyek? Írtam egy SMS-t Christophernek, hogy: Ne haragudj! Beszélhetnénk? Hol vagy?, amire egyáltalán nem vártam választ (nem is válaszolt), aztán lezuhanyoztam, felvettem egy márkás farmert és egy húzott felsőt, amit a butik küldött, és felhúztam a csizmát, amit még New Yorkból hoztam magammal. Miközben a hajamat szárítottam, megpróbáltam másra gondolni és nem magammal foglalkozni. Például, hogy Brandon apja vajon milyen hasznot remél abból, hogy azoknak az embereknek az adatait összegyűjti a Stark Enterprises gépein. Nyilván nem saját maga akarja a hitelkártyaszámokat használni. Hiszen ő már milliárdos. Mi szüksége lenne valakinek a vacak bankkártyájára? És a legtöbb Stark Quark-vásárló főiskolás vagy gimnazista kölykök. Úgy értem, egy Quark alig két-háromszáz dollárba kerül, és olyan színekben lehet kapni, mint pl. levendula vagy banánzöld. Szóval, mire ez a nagy adatgyűjtés? Még mindig ezen agyaltam, amikor Brandon újra megrángatta a kilincsemet.

– Hé! – kiabált be. – Most jössz reggelizni, vagy mi van? Odasétáltam az ajtóhoz, és egy rántással kinyitottam. Brandon ott állt, sötét haja a nyakába tapadt, mert épp zuhanyozás után volt. Meglepő módon, egy újabb Ed Hardy inget viselt, farmernadrágot és vastag aranyláncot a nyakában. És némi Axe illat csapta meg az orromat. De komolyan, Brandon? Nagyot nyeltem, hogy elfojtsam az émelygésemet. – Megyek – feleltem mosolytalanul. – Itt van már a doktor? Brandon üres tekintettel nézett rám. – Milyen doktor? Mindig is gyanítottam, hogy Brandon túl sok cukorkát ehetett gyerekkorában. De ez már egy kicsit túlzás volt, még tőle is. – Dr. Fong – artikuláltam tisztán, nehogy félreértse. – Hogy végrehajtsa az agyátültetést. – Ja – jutott el az agyáig. – Öhm… nincs még. – Végignézett a folyosón, hogy megbizonyosodjon róla, Nikki nincs a közelben, aztán egyik kezével megtámaszkodott a vállam fölött a falon, és olyan közel hajolt, hogy éreztem a fogkrémje illatát a leheletén. – Figyelj! Ugye, nem gondolod… szóval, nem gondoltad, hogy belemegyek Nikki őrült tervébe, hogy agyat cseréljetek vagy mifene. Vagy igen? Mert szerintem… – a kezébe vette és felemelte a medálomat, valami félholdat vagy ilyesmit – ez a lány őrült. De te… te vagy, akit akarok. Elképedve néztem rá. Semmivel sem hittem jobban annak, ami Brandon száját elhagyta, mint azoknak a híreknek, amelyek a Star Magaziné címlapján jelentek meg arról, hogy mi a helyzet épp Jennifer Aniston terhességi projektjével. – Öhm… – motyogtam. – Pedig tegnap este, amikor Nikkivel beszéltetek erről, egészen úgy tűnt, hogy benne vagy az elképzelésben. – Mégis, hogy szedhettem volna ki belőle másként, hogy mivel akarja zsarolni az apámat? – nevetett fel. – Meg kellett vezetnem, érted. Kikaptam a nyakláncot a kezéből. Komolyan mondom, olyan erős kölnit locsolt magára, hogy a szemem is könnybe lábadt tőle. – Honnan tudjam, hogy engem nem vezetsz meg? – tettem fel a kérdést. – Ti ketten régebben jártatok egymással. Szóval, nem mindig gondoltad róla azt, hogy őrült… Brandon kissé eltátott szájjal bámult rám, így megcsodálhattam remekbe szabott koronáit. – Az csak – magyarázkodott, miközben csak úgy ugrált az ádámcsutkája – a szex miatt volt. – Lenyűgöző – nyugtáztam, és még jobban kerülgetett a hányinger, mint addig. – És akkor most mi lesz? Mármint Nikkivel, Stevennel és az anyjukkal? Az idők végezetéig itt akarod őrizni őket mint a házi cápádat? – Hát… felelte zavartan. – Nem. – Akkor hová menjenek? Nem térhetnek vissza a régi életükhöz. Az apád rájuk találna. Azt akarod, hogy a te lelkeden száradjon a haláluk? – A mutatóujjammal megböktem a mellkasát. – Azt akarod? Igen? Azt? – Dehogy! – tiltakozott. Aztán nekihátrált a falnak a háta mögött. – Természetesen nem. De ez nem is fog megtörténni. Mert az a te számítógépzseni barátod segíteni fog nekem, hogy kitaláljuk, hogyan használjuk fel a Nikkitől kapott információt az apámról. És hogyan fordítsuk ezt az egészet ellene… – Az én számítógépzseni barátom? – Persze, pontosan tudtam, kiről beszél. – És mit gondolsz, miért is fog segíteni nekem azok után, hogy a múltkor rákényszerítettél, hogy azt tegyem vele, amit tettem?

Christopher kifogásairól az én „bizalmi kérdésekben” tanúsított hozzáállásomat illetően egy szót sem szóltam neki. – Az már nem az én dolgom – vont vállat Brandon. – Te vagy az, akinek ki kell találnia valamit, hogy együttműködjön. Máskülönben Nikki lehet, hogy úgy végzi, ahogy az imént megjósoltad… Nem is tudom, miért voltam annyira meglepve. Brandon életében minden eldobható volt. Az előző éjjel, amikor abbahagyta a beszélgetést az ügyvédjével, rögtön telefonálgatni kezdett az ügyben, hogy beszerezzen egy új autót ahelyett, amit felgyújtottam. Miért is ne tekinthetné az embereket is eldobhatónak? És éppen, miközben ilyen lezseren megfenyegetett, Nikki lépett ki a szobájából a folyosóra. Zöld színű, alul húzott ruha volt rajta, éppen az a zöld árnyalat, ami a legkevésbé ment az új arcszínéhez, és mintás harisnyanadrág, ami rendesen vastagította a lábát. A haja, ahogy mostanában mindig, katasztrofális volt, az arcával pedig már láthatóan nem is próbálkozott. Lehet, hogy azért, mert nem volt a közelben sminkes, hogy megcsinálja helyette. – Jó reggelt! – köszöntött minket. – Mehetünk reggelizni? Kényszeredetten rámosolyogtam. – Már alig várom – feleltem. Levettem az ujjam Brandon mellkasáról, elsiettem mellette, és elindultam lefelé a lépcsőn. Hallottam, hogy Nikki a hátam mögött azt dorombolja, hogy: „Szia, tigrisem!” Nyilván Brandonhoz beszélt. A cuppogó hangokból ítélve pedig nem volt kétségem afelől, hogy a következő dolga az volt, hogy cuppanós reggeli csókot nyomjon a szájára. Mindenki arra utazik, hogy rosszul legyek még reggeli előtt? De a látvány, amely akkor fogadott, amikor leértem az ebédlőbe, nyomban elfeledtette velem, amit az imént hallottam. A húgom, Frida, épp narancslét töltögetett a poharainkba.

HETEDIK FEJEZET Ja, ÉS VALAMIFÉLE ÁLRUHA VOLT RAJTA vagy legalábbis olyasmi, amiről – feltételezem – ő azt hitte, hogy álruha: piros műanyag keretes szemüveg, fekete-fehér kockás nadrág, fehér szakácsköpeny, a haját pedig begyűrte egy olyan szakácssapka alá, mint amilyeneket néha a Food Networkön viselnek. De ezt leszámítva határozottan Frida volt, az elsőéves gimnazista, akinek a téli szünetben a pomponlánytáborban kellett volna lennie. Egy csomó mindent mondhattam vagy csinálhattam volna abban a pillanatban. Felkiálthattam volna, hogy: Mit keresel te itt? Elájulhattam volna. Odacsörtethettem volna hozzá, és felszólíthattam volna, hogy most azonnal húzzon haza. Hát nem tudja, milyen nagy veszélyben van… és hogy milyen nagy veszélybe sodor mindannyiunkat? De ezek közül egyiket sem tettem. Ehelyett lehuppantam a székemre – szinte biztosra veszem, hogy akkor sem tudtam volna állva maradni, ha akarok –, és onnan pislogtam rá. Úgy tán egy percig fogalmam sem volt, hogy mi folyik itt. Nem gyakran esik meg az emberrel, hogy valaki az élete egyik részéből hirtelen megjelenik az élete egy egészen másik részében, neki pedig össze kell kombinálnia a kettőt, aztán kitalálni, mi értelme van mindannak, ami történik. Aztán lassan – sokkal lassabban, mint ahogy azt szívem szerint elismerném – összeállt a kép. Az egész kezdett értelmet nyerni. Mert mi következik abból, hogy Christopher tegnap éjjel egyszer csak felbukkant itt, aztán nélkülem távozott? És abból, hogy Frida ott állt előttem a hozzá nem illő szakácsgöncében, és osztogatta nekünk a reggelit – tojásrántottát lapos fatányérból –, s közben nagyon igyekezett, hogy a piros keretes szemüvege mögül még csak véletlenül se nézzen rám. Láttam rajta: észrevette, hogy felismertem. Piros kis rózsácskák jelentek meg az arcán, annak ellenére, hogy makacsul elfordította a fejét. A szívem erősen dobogni kezdett. Nemcsak azért, mert Fridát féltettem – Brandon (a tompa agyú, ostoba, de veszélyes Brandon) bármelyik pillanatban felbukkanhat, és felismerheti –, de azért is, mert rájöttem, hogy ha Frida idekint van, akkor Christopher meg bent a konyhában. Egészen biztosan. Mégis, mit képzelt, hogy a kishúgomat ideengedi, pont erre a helyre? És ami még rosszabb, már magától a gondolattól is, hogy valahol itt lehet a közelben, az egekbe szökött a pulzusom. Hogy lehettem ilyen gyenge? De ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből. Ennél most sokkal fontosabb volt – és sokkal sürgetőbb probléma – a veszély, amibe Frida sodródott. A tenyerem csúszós lett az izzadságtól. Ennek a lánynak fogalma sincs, milyen kockázatos, amit művel? Ha Brandon elkapja….nem is tudom, mit tesz vele. De abban biztos voltam, hogy a dolognak nem lesz túl kellemes kimenetele. És mi van anyával meg apával? Vajon tudják, hol van épp a lányuk? Ebben valahogy erősen kételkedtem. Mert ha tudtak volna róla, nem engedték volna el, az biztos. Fix, hogy kinyiffantom, ha a kezem közé kapom. – Van valami más is a tojáson kívül? – érdeklődött udvariasan Mrs. Howard, aki már leült, és most kissé összeráncolt homlokkal tanulmányozta a megdermedt sárga kupacokat a tányérján, mintha aggasztaná a gondolat, hogy esetleg meg is kell kóstolnia.

Mrs. Howard persze még sosem találkozott Fridával. Fogalma sem volt róla, hogy a kishúgom az, aki felszolgálja neki a reggelit. – Palacsinta – felelte Frida a leghamisabb déli akcentussal, amit valaha is hallottam. Úgy hangzott, mint valami rossz Paula Deen. Tényleg azt hitte, hogy ha egy szakácssapkába tuszkolja a haját és szemüveget tesz fel, bárki is elhiszi róla, hogy elmúlt tizennégy? – Máris hozom, asszonyom. – Ó! – lökdöste a tojásdarabokat a tányérján Mrs. Howard. – Az nagyszerű lenne! – De mintha erről nem lett volna teljesen meggyőződve. Mrs. Howarddal szemben, a hatalmas üvegasztal másik oldalán Steven ült, aki már korán reggel felkelt, hogy gyúrhasson egy kicsit Brandon privát edzőtermében, ahogyan azt minden reggel tette. Kinyújtottam a lábam, amennyire csak tudtam, és finoman megrúgtam a bokáját, legalábbis terveim szerint…csak elfelejtkeztem arról, hogy éppen tűsarkú cipő van rajtam. – Aú! – kapott a sérült lábához Steven. A tekintetéből, ahogy rám nézett, azt olvastam ki: Ezt meg miért csináltad? Nincs már így is elég bajunk? Nem elég, hogy itt vagyunk bezárva, ennek a fickónak a tengerparti házába? Még a cipősarkadat is a bokámba kell állítanod? A fejemmel Frida irányába biccentettem. Steven vetett egy pillantást arrafelé, aztán bosszús na és akkor? tekintettel nézett rám, miközben még mindig a lábát masszírozta. Amikor megint Frida felé böktem a fejemmel, Steven ismét odanézett. És végre leesett neki. És amikor újból összeakadt a tekintetünk, az arckifejezése rémült hitetlenkedésről árulkodott. Tudom – lehetett kiolvasni a szememből. – Most mit tegyünk? – Mi a fene ez? – csattant fel hirtelen Brandon. Mostanra kiszabadította magát Nikki öleléséből, és már mindketten az asztalnál ültek. – A narancslé frissen facsart? – tudakolta Nikki, aztán rögön bele is kortyolt az italba, anélkül, hogy megvárta volna a választ. – Hát, ez nem úgy néz ki, mint egy gófri – állapította meg Brandon a tányérjára meredve. – Ez azért van, mert tojás, uram – hajolt meg előtte egy kissé Frida. A szívem most már olyan erősen kalapált, hogy alig kaptam levegőt. Vajon Brandon felismerte a húgomat? Alig egy héttel ezelőtt találkoztak a partin, amit Luluval adtunk a lakásomon – az ég szerelmére, még táncolt is vele! Már hogyne ismerne fel? És ha felismerné, vajon hívná a rendőrséget. Biztosan nem, azok után, amit az előző éjjel mondott a Murciélagóról. Másfelől azonban most valaki illetéktelenül behatolt a házába. Lehet, hogy ráncba akarják szedni inkább? Csak a holttestemen keresztül nyúlhat bárki is a húgomhoz… Persze, ha számításba vesszük azt a tényt, hogy en már amúgy is halott voltam, ez a fenyegetés kissé üresnek hangzott. – Tojás? – Brandon zavartnak tűnt. – Mióta szerepel tojás az étlapon? Utálom a tojást! Megkönnyebbülten ejtettem le a vállam. Nem ismerte fel. Persze hogy nem. Brandon egy szikrányival sem fordított több figyelmet a személyzetre, mint… mint, mondjuk, Nikkire, amikor rajta múlt. – Van néhány apróbb változás, uram – tájékoztatta Frida. – De a szakács bízik benne, hogy így is elégedettségükre szolgál majd a reggeli. Azta! Vajon hol tanulta Frida mindezt? Tényleg úgy hangzott, mint egy profi vendéglátós. Nem hittem a fülemnek. A kishúgom felnőtt!

Brandon lenézett a sárga ragacsra a tányérján. – Nincs belga gófri? – érdeklődött kissé magába roskadva. – Hát ez gyalázatos! – dühöngött Nikki. – Manapság sehol sem találsz már normális segítséget. – Lecsapta a szalvétáját a tányérja mellé, és felállni készült. – Megyek, és kiosztom ezt a séfet! – Nem! – dobtam le sietve a szalvétámat én is, tettetett felháborodással. – Majd én! Semmi okot nem látok rá, hogy ti, többiek miért ne maradhatnátok és érezhetnétek magatokat továbbra is jól idekint. Felálltam, és elindultam a csúszós fekete márványpadlón Frida felé, nyomomban Cosabellával, aki ott trappolt a hátam mögött s követett lefelé. A karmai ismerősen kopogtak a márványon. A szívem mindvégig versenyt kattogott lépteim zajával és Cosabella tappancsaival. Egy kicsit szégyelltem is magam amiatt, amit a szívem zakatolt: Chris-to-pher, minden lépésre egy szívdobbanás: Chris-to-pher. Nevetséges vagyok, tudom. Most nem annak van az ideje, hogy fiúkon járjon az eszem. Különösen nem olyanokon, akik elhagytak a feltételezett „problémáim” miatt. Most a húgom az, akire koncentrálnom kell. A húgom, aki ostoba, őrült és elképesztő módon veszélybe sodorta magát miattam. Bizonyos szempontból nagyon büszke voltam rá (nem mintha ezt szándékomban állna kimutatni, amikor majd a szuszt is kifenekelem belőle). Hogy jutott egyáltalán ide a távoli New Yorkból? Hisz még csak elsős gimnazista… végtére is, egy gyerek. Mintha csak most történt volna, hogy azért könyörgött nekem, kísérjem el a Stark áruház megnyitójára, hogy megnézhesse Gábriel Luna koncertjét. Vagyis inkább azért könyörgött, hogy ne menjek vele, mert nem akarta, hogy együtt lássanak minket és leégessem a népek előtt a rettenetes ruhámmal és egyáltalán a kinézetemmel. Ez még azelőtt történt, hogy Nikki Howard lettem, természetesen. Istenem, hogy repül az idő! – Jöjjön csak, ifjú hölgy! – ragadtam meg Frida karját. – Hadd váltsak néhány szót önnel! – Öhm – motyogta Frida. Alig tudott lépést tartani velem a sokkal rövidebb lábain, miközben a konyha felé igyekeztem. – Ahogy óhajtja, hölgyem! Nem lesz ott. Tudtam, hogy nem lesz ott. Láttam a tekintetét előző este, amikor azt mondta, végeztünk egymással. Nem is beszélve az arckifejezésről aznap reggel, a limuzinban dr. Fong háza előtt, amikor azt vágtam a fejéhez, hogy minden másképp alakult volna, ha annak szeret, aki vagyok, még a műtétem előtt. De most már késő. Nem csoda, ha esze ágában sincs megbocsájtani…és ha meg van győződve róla, hogy problémáim vannak. És oké, amit a limuzinnál mondtam neki, nem volt igaz, bár akkor én próbáltam elhitetni magammal, hogy úgy is gondolom. Muszáj volt, ha valahogy rá akartam bírni magam, hogy kimondjam. A kifejezésből, ami az arcán tükröződött, amikor a fejéhez vágtam ezt a bizonyos dolgot, nem arra lehetett következtetni, hogy később esetleg adna nekem még egy esélyt. Csakhogy… szóval, Frida most itt volt. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy itt találkozom vele. Csodák, úgy látszik, mégiscsak történnek. Úgyhogy talán… de csak talán… Amikor minden erőmet latba vetve berúgtam a konyha ajtaját, hogy Brandonban olyan benyomást keltsek, mint egy milliárdos dühös barátnője, Lulu állt ott fehér kötényben meg Fridáéhoz hasonló szakácssapkában, és felsikoltott.

A szívem olyan hangot hallatott – zzzzzzz –, mint egy kipukkadt lufi valami szülinapi partin, amelyre egy idétlen bohóc rászteppelt a hatalmas cipőjével. Christopher nem volt sehol. Lulu viszont megkönnyebbülten sóhajtott fel, és úgy vigyorgott, mintha én lennék Ryan Seacrest, és épp most közöltem volna vele, hogy ő a legújabb amerikai megasztár. – Ó, hála istennek! – szorította a szívére a kezét. – Csak ti ketten! Ja és Cosy. Megijesztettetek! Muszáj volt így belopakodni ide? Az agyam lázasan zakatolt, hogy feldolgozza, amit lát: a lakótársnőm, Lulu Collins – nem is beszélve a húgomról – itt állt Brandon Stark trópusi tengerparti nyaralójának konyhájában. Hát persze! Persze hogy itt voltak! Hol máshol lehettek volna? – Mi a csodát – kérdeztem, amikor végre szóhoz jutottam ettől a képtelen látványtól – kerestek ti itt? Egyáltalán, hogy jutottatok be? És hol van a szakács, akinek itt kellene főznie? – Fogalmam sincs – intézte el a kérdésemet Lulu egyetlen vállrándítással. Aztán ment, és kikapcsolta a lapot a tűzhelyen, ahol valamit sütögetett egy serpenyőben. Tényleg nagyon jó illata volt, olyan, mint a palacsintatésztának. Vajon mikor tanult meg Lulu bármi mást is főzni, mint a specialitását, a vörösboros kakast? – A kezébe nyomtam egy csekket, hogy vegye ki a mai napot. Mi meg kölcsönvettük a cuccait, és besétáltunk. Pontosabban begurultunk az autónkkal. Senki nem kérdezte meg, hogy kik vagyunk, vagy ilyesmi. Em, jól érzed magad? Annyira aggódtunk miattad. Olyan furcsán viselkedtél! Csini a felsőd. És ne ölelj vissza, nem akarom, hogy palacsintatésztás legyen a ruhád! Ezzel megölelt. Én meg csak álltam ott, vékony, csontos karjaival a nyakamban, és a sapkája mellett Fridát lestem, aki félénken mosolygott rám. – Anya és apa tudják, hogy hol vagy? – tettem fel a kérdést, bár tisztában voltam a válasszal. – Anya és apa úgy tudják, hogy pomponlány-táborban vagyok – felelte Frida. – És mielőtt még dühösebb leszel, Em, hadd emlékeztesselek rá, hogy a szüléink elhalasztották a látogatást a nagyinál, hogy itt maradhassanak veled a városban. És akkor te fogtad magad, és leléptél az új fiúddal, Brandon Starkkal. Nem állítom, hogy ettől nagyon boldogok lettek. Döbbenten néztem rá. – De… – próbáltam tiltakozni. – Persze – bólintott Frida. – Tudom. De mégsem árulhattam el nekik, hogy nem teljesen a saját jószántadból vagy itt, ugyebár? Tuti kiborultak volna. Úgyhogy nekem is meg kellett játszanom, hogy Jaj, ne, most meg Brandonba szerelmes! És ugyanazt szajkóztam, amit az összes bulvárlap és amit mindenki más is. Pedig teljesen tisztában voltam vele, hogy egy hangyaseggnyit sem érdekel Brandon Stark. Az arcodra volt írva, még ha anya és apa nem látta is. De csak hogy tudd, minden nappal egyre közelebb lököd őket a koporsóhoz. Most boldog vagy? Némán meredtem rá. Szóval, a barátom úgy gondolja, bizalmi problémáim vannak, közben meg tönkreteszem a szüléimét. Hát, ez nem pont az volt, amit hallani szerettem volna. Különösen nem reggeli előtt. – Szóval, amikor Lulu felhívott a táborban – anya ugyanis kiborult, és azt mondta, menjek csak a pomponlánytáborba. Szerintem nem akarja, hogy olyan pasik után rohangáló őrült legyek, mint te, Em –, szóval amikor Lulu elmondta, hogy közbe akar lépni az ügyedben – mesélte Frida –, azonnal kaptam az alkalmon. Mert mit gondolsz, mi a fontosabb nekem: hogy megmentsem a szeretett testvéremet, vagy az, hogy megtanuljak a levegőben spárgázni?

Mivel fogalmam sem volt, mi lenne a helyes válasz erre – a levegőben spárgázás biztos valami pomponlány-attrakció –, arrébb fújtam néhány hajszálat, ami a szájfényemre ragadt, és szótlanul bámultam őket, miközben Lulu elengedett és odalépett a tűzhelyhez, hogy lehúzza a lapról a nehéz vasserpenyőt, amiben palacsintát sütött. Lulu tényleg palacsintát akart felszolgálni. Aztán teljesen kihúzta magát – még így is vagy huszonöt centivel alacsonyabb volt nálam –, és megállapította: – De komolyan, Em, nem kéne ennyire haragudnod! Azért vagyunk itt, hogy megmentsünk. Csak álltam ott, és meredten néztem őket. Képtelen voltam elhinni, hogy megtették, amit tettek – hogy ilyen messzire eljöttek utánam, csak azért, hogy hazavigyenek. – Ugyan már, Em! – folytatta Lulu, és hívogatón intett a kezével. – Szólj Stevennek, az anyjának és Nikkinek, aztán menjünk! Készen állsz? Állati jó a felsőd amúgy. Mondtam már? – Srácok! – motyogtam, és éreztem, hogy könnyek csiklandozzák a szemem sarkát. Nem tehettem róla. El sem akartam hinni, hogy ilyen édesek velem, különösen, mert teljesen meg voltam róla győződve, hogy én már senkit nem érdeklek. Leszámítva persze az anyámat. És Rebeccát, az ügynökömet. De az anyámat csak azért érdeklem, mert neki ez a dolga… hisz az anyám. Rebeccának pedig… csak azért van rám szüksége, mert én keresem neki a pénzt. Ugyanakkor fájt is a szívem, ezt nem tagadhattam, és ez annak volt köszönhető, hogy bár meglehet, ők eljöttek, egy bizonyos személy szemmel láthatóan nem volt itt. Frida és Lulu meglátták a hirtelen megjelenő könnycseppeket a szememben, és összenéztek. – Hú – szólalt meg Lulu. – Christophernek igaza volt. A szívem egy kissé gyorsabban kezdett dobogni. – Beszéltetek Christopherrel? – élénkültem fel. – És mit mondott? El… elmondta nektek? – Ha beszélt nekik a feltételezett bizalmi gondjaimról, hát én kinyírom. – Igen – bólogatott Frida. – Elmondta. És ne aggódj! Értem én ezt. Vettük pszichológiaórán. Em! – felém fordult, kezét a csupasz vállamra tette, és hihetetlen lassan kezdett beszélni hozzám. – Amit most érzel, azt úgy hívják, hogy Stockholm-szindróma. Amikor elkezdesz rokonszenvezni a fogva tartóddal, mert kedves volt veled. Tudom, hogy Brandon nagyon vonzó lehet, és ezt a szép blúzt is tőle kaptad. De ettől még rossz ember. Csak attól, hogy nem tett el láb alól, még nem lesz a barátod. Dühösen löktem el a kezét a vállamról. – Befognád? Nem vagyok beleesve Brandonba. Jézus, ezt mondta nektek Christopher? – Ennyit arról, hogy túl ostoba az élethez… – Hű – ejtette le Lulu megkönnyebbülve a vállát. – Oké. Nézd, nincs túl sok időnk! Kibéreltem egy repülőt, hogy visszavigyen minket New Yorkba, ott vár minket a kifutópályán. Óradíjat számolnak, úgyhogy mozgás! Menj, szólj Howardéknak, hogy jöjjenek ide! Jut eszembe – fogta suttogóra a hangját –, Steven nem kérdezősködött rólam? Ízlett neki a tojás? Külön neki csináltam. Szereti a rántottát. Ha már itt tartunk, tudja, hogy kedvelem, igaz? Túlságosan egyértelmű. – Megbökte a húgom karját. – Mondtam, hogy a rántotta túl egyértelmű. Inkább tükörtojást kellett volna sütnöm. – Aú! – kiáltott fel Frida, és a karjához kapott. – Lulu! – Az előbb kikukucskáltam és láttam – folytatta Lulu. – Nagyon dögösen néz ki ebben a pulcsiban. De kasmírból van, az ég szerelmére, mi meg itt vagyunk a tengerparton! Lehet, hogy le kellene vennie azt az inget. Titeket nem zavarna, ha ing nélkül mászkálna, igaz,

Frida? Látod, Fridát nem zavarná. És mi van Nikki hajával? Még csak nem is próbálkozik vele? Ez a zöld abszolút nem illik hozzá. Mély levegőt vettem. – Srácok! – mondtam. – De most komolyan. Még nem mehetünk el. Christopher nem mondta? Még… – Jól vagy? – vágott közbe Frida. Már levette a piros keretes szemüvegét, és most homályos tekintettel pislogott rám. Rájöttem, hogy azért, mert könnyes a szeme. – Szörnyen nézel ki. Úgy értem, a smink alatt meg minden. Észrevetted, hogy még egyszer sem mosolyogtál, amióta itt vagyunk? – Azóta nem mosolyogtál, amióta eljöttél New Yorkból – helyesbített Lulu szemrehányón. – Tudom, mert követtelek a Google Alerten. Minden egyes rólad készült képet láttam, és totál szerencsétlenül nézel ki. Ebből tudtuk. – Jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Mármint azt, hogy meg kell mentenünk téged. – Nézzétek! – Megragadtam mindkettőjük karját, és terelni kezdtem őket a hátsó ajtó felé, amin keresztül az ételt hozzák-viszik. – Nagyon köszönöm, hogy meg akartatok menteni. Értékelem az erőfeszítést. De tényleg. Viszont most… Még mielőtt bárki egy szót is szólhatott volna, a konyhából nyíló lengőajtó kicsapódott. Lulu pedig felsikított…amiért nem is kárhoztattam, mivel Brandon Stark állt előttünk.

NYOLCADIK FEJEZET – Mi A FENE – CSATTANT FEL BRANDON, és a tekintete Fridáról Lulura, aztán rám, majd visszavándorolt – folyik itt? – Ó! – döbbent meg Lulu. Sötét szeme akkorára kerekedett, mint a palacsinta a serpenyőben. – Szia, Brandon! Ízlett a tojás? Magam készítettem. Brandon elengedte a kérdést a füle mellett. Amin igazából nem is csodálkoztam. – Mit kerestek ti itt? – Elkapta róluk szemét, és engem kezdett fürkészni. Tudtam, valamit tennem kell, mégpedig gyorsan. Nem mintha túl sok időm lett volna rá, hogy végiggondoljam, mit mondjak vagy csináljak. Senki nem figyelmeztetett, hogy aznap reggel egy második szabadítási kísérlet is lesz. Ez nem olyan volt, mint az autóbomba, amin éjszakákon át éberen töprengtem. Annyira gyűlöltem Brandon Starkot, hogy úgy döntöttem, a leggonoszabb dolgot teszem vele, amit csak ki tudtam találni: felgyújtottam a legkedvesebb tulajdonát. De most nem volt időm ilyen zseniális ötlettel előrukkolni, mint a vegyi anyagba áztatott nyakláncból készült, lassan égő gyújtós. Így az első dolgot tettem, ami eszembe jutott. Rávetettem magam Brandonra, hátulról átöleltem, és szorosan hozzápréseltem a cicimet a vállának. Ez az egyik előnye annak, ha Nikki Howard vagy. Hogy ez a lány mindig felkavarja a férfiakat. – A barátaim azért jöttek, hogy meglátogassanak, Brandon – doromboltam. – És csináltak nekünk reggelit. Hát nem kellemes meglepetés? De Brandon egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki kellemes meglepetésnek találja a dolgot. Továbbra is gyilkos pillantásokat vetett ránk. És ügyet sem vetett a dorombolásomra. Sem a cicimre. Ami egészen szokatlan dolog volt tőle. – Nem! – dühöngött. – Hol a szakács? Egy csomó pénzt fizettem annak a szakácsnak! – Holnap már itt lesz – csiripelte Lulu. – Megígérem. Nézd, Brandon! Palacsintát akarok sütni nektek! Brandont azonban érthetően nem érdekelte a palacsinta. – Lulu! – esett neki a barátnőmnek. – Te gyújtottad fel az autómat? Lulu zavartan nézett rá – ami logikus is, hisz semmi köze nem volt Brandon Murciélagójának tönkretételéhez, és el sem tudta képzelni, hogy miről beszél. – Micsoda? – csapta vissza a serpenyőt a tűzhelyre. – Dehogy! – Tudtam – nyúlt a zsebébe Brandon az iPhone-jáért. – Tudtam, hogy nem a lesifotósok voltak. Ennyi volt! Hívom a rendőrséget, és mindannyiótokat letartóztatnak. Elengedtem, és hátráltam egy lépést. – Brandon! – csodálkoztam. – Mit művelsz? Persze, teljesen nyilvánvaló volt, hogy mit művel, tisztán lehetett hallani, hogy hívja a 911-et. – Ne aggódj, bébi! – nyugtatott meg. – Kézben tartom a dolgokat. Lulura és Fridára mutatott, és kijelentette: – Ez itt illetéktelen behatolás, tudjátok, az pedig ott, barátaim, magántulajon megrongálása. Az a Murciélago több mint negyedmillió dollárt ért. Lulu, az apád biztosan ki tudja fizetni, még ha a legutóbbi filmje egy rakás szemét volt is. – Igen, jó napot! –

váltott át, amikor a vonal másik végén valaki felvette a telefont. – Szeretnék bejelenteni egy… De mielőtt a következő szavakat kiejthette volna a száján, egy izmos, grafit szürkébe burkolózott kar fonódott a nyaka köré – látszólag a semmiből. És Brandon hangja elakadt. Elejtette a telefont, és belecsimpaszkodott a támadó karba. De elkésett. Egy másodperccel később Brandon szeme lecsukódott. A kar ekkor elengedte, ő pedig egy hang nélkül, ájultan a padlóra csúszott. Cosabella odaszaladt hozzá, és megszaglászta a fülét, aztán bátorítólag meg is nyalta. Mindannyian ott álltunk, és némán meredtünk rá. Fogalmunk sem volt róla, hogy mi történt – olyan gyorsan pörögtek az események míg valaki meg nem köszörülte a torkát. Ekkor vettük észre Stevent. Nyilvánvalóan végig Brandon mögött állt, míg hozzánk beszélt. Az ő karja volt, amitől Brandon elájult. – Steven! – kiáltott fel Lulu olyan arckifejezéssel, amit a legjobban úgy tudnék jellemezni, hogy totális rajongás. – Jaj, szia! – Öhm – felelte a fiú kissé zavartan –, szia! – Ó, istenem! – sopánkodott Frida. Felkapott egy kanalat, odahajolt Brandonhoz, és odatartotta az orra elé, nyilván azért, hogy lássa, még lélegzik-e. – Meghalt! – Dehogyis! – tiltakozott Steven kissé bizonytalanul. – Nem halt meg. Hamarosan magához tér, és kutya baja nem lesz. Nem is fog rá emlékezni, mi történt. – Ezt a fojtófogást a seregben tanultad? – érdeklődött Lulu, miközben átlépett Brandon hason fekvő testén, és hozzádörgölőzött Stevenhez, mint egy macska. Nem hazudok, még a szempilláit is rebegtette. – Öhm… – Steven még bizonytalanabbul méregette, mint eddig. – Igen? – Elképesztő volt! – lelkendezett Frida, aki talán még Lulunál is jobban elájult Steven alakításától. Bosszús pillantást vetettem rá. Neki Gábriel Luna iránt kellene rajongania, nem Nikki Howard bátyja iránt. – Szóval – tette fel a kérdést Steven, tudomást sem véve az újdonsült rajongói klubról – valaki lenne olyan kedves és elmesélné, mi folyik itt? Miközben feltette a kérdést, odakintről robbanás hangja hallatszott… olyan hatalmas, hogy még a konyhát is kissé megrázta, és a központi sziget fölötti rácson lógó edények csengő hanggal összekoccantak. Nekem pedig a pultba kellett kapaszkodnom, hogy fel ne billenjek. – Ez meg mi volt? – kérdeztem rémülten. – Ja! – Lulu a szakácssapkájába kapaszkodott, ami kissé elcsúszott a fején, és bejelentette: – Ez csak Christopher volt. Valamit fel kellett robbantania, hogy elterelje Brandon biztonsági őreinek figyelmét – és persze Brandonét –, hogy mi addig biztonságban ki tudjunk surranni ott hátul. – Aztán csodálattal nézett Stevenre. – De Steven már korábban elterelte Brandon figyelmét, amint ezt láthatjuk. – Várjunk csak! – A szívem is megállt. – Christopher itt van? Veletek? – Hát persze hogy itt van – bólintott Frida. – Azt mondta, ti ketten beszéltetek tegnap éjjel. Ezzel párhuzamosan Lulu hatalmas bambi-szemekkel nézett Stevenre, úgy magyarázott: – Azért jöttünk, hogy megmentsünk téged. És az anyádat meg Emet. – Aztán kissé kevésbé lelkesen hozzátette: – És a húgodat is. – Steven! – csapódott ki a konyhaajtó. Mrs. Howard állt ott, halálsápadtan, mögötte pedig Harry és Winston. – Mi folyik itt? Mi volt ez a… – az ájult Brandonra pillantott. Úgy nézett ki, mint aki alszik, akár egy csecsemő. – Istenem!

– Semmi baja, anya! – igyekezett megnyugtatni pánikba esett anyját Steven. Odalépett hozzá, és átölelte. – Menjetek és igyatok meg valamit Nikkivel! Egy-két percen belül mi is megyünk. Mrs. Howard a fejét rázta, miközben képtelen volt levenni a tekintetét Brandonról. – Úgy tűnik, mindig a legváratlanabb pillanatban menekülünk el mindenhonnan – motyogta. De az ő reakciója semmi sem volt a lányáéhoz képest, aki néhány másodperccel azután érkezett, hogy az anyja távozott, és hangosan nyafogott: – Mi folyik itt? Mi volt ez a… Aztán, amikor a tekintete a padlóra vándorolt, vérfagyasztó sikoly hagyta el a száját. – Brandon! – Nikki térdre zuhant a volt barátja mellé. – Istenem, Brandon! Megsérültél? Brandon már épp kezdett magához térni. Részben tán azért, mert Nikki ülő pozícióba rángatta. Előre-hátra billegtette a fejét, és valami olyasmit motyogott, hogy nem kér több ráksalátát. Amikor a szemhéja felpattant, és meglátta Nikkit, kábult hangon érdeklődött, pont mint a filmekben: – Mi történt? – Steven egy titkos katonai fogást alkalmazott rajtad – sietett Brandon segítségére Lulu. – De ne aggódj! Nem lesz semmi bajod. – Micsoda? – visított fel Nikki, és fejét a bátyja felé kapta. – Ezt te csináltad? Miért tettél ilyet pont Brandonnal? Hisz olyan kedves volt hozzánk! Khm… lehet, hogy hozzá kedves volt. De hogy hozzám? Hát azt nem mondhatnám. – Mert épp a rendőrséget akarta hívni, hogy letartóztattassa a barátaidat, Nikki – magyarázta Steven. – Pedig ők csak segíteni akartak. – Segíteni? – Nikki vasalt haja csak úgy repkedett a levegőben, ahogy Stevenről az anyjára nézett, aztán Lulura, rám, majd megint vissza. – Mégis miben? – Abban, hogy kijussunk innen, Nikki – feleltem. Nem én akartam a rossz hírt közölni Nikkivel. De valakinek meg kellett tennie. – Most, hogy elárultad Brandonnak, mit hallottál a Stark Quarkokról, már nincs rád szüksége. Már csak meg akar szabadulni tőled és a családodtól. Brandon nem tiltakozott. Igazság szerint, nem úgy tűnt, mintha a legjobb formában lenne. – Nem! – Nikki olyan gyorsan rázta a fejét, hogy egy csomó fényes hajtincse elektromossá vált, és felmeredt a levegőbe. De ő észre sem vette. – Nem, dehogy akar. Megszervezi a műtétemet. Igaz, Brandon? Mondd meg nekik! – Brandon még mindig egy kissé kába volt attól, amit Steven csinált vele, úgyhogy Nikki, gondolom, azért, hogy felrázza, elkezdte pofozgatni az arcát. – Hallasz engem, Brandon? Mondd meg nekik! – Khm… Nikki! – figyelmeztette Steven. – Az, hogy pofozgatod, nem igazán fog segíteni. Ebben a pillanatban kicsapódott a konyha hátsó ajtaja, és Christopher rontott be rajta. Az arcára valami olajszerűség kenődött, a nadrágja piszkos volt, a bőrdzsekije pedig nyitva lebegett. Megtorpant a küszöbön: szemmel láthatólag meglepődött azon, hogy mindannyian ott gyülekezünk, de különösen a földön fekvő Brandonon….és hogy én ott állok fölötte. De csak egy-két másodpercbe telt, hogy összeszedje magát. Nekem pedig csak egy szívdobbanásnyi időbe, hogy a látványától teljesen elakadjon a lélegzetem. Amit igencsak dühítőnek találtam. Mert igen, de igen komolyan haragudtam rá. És határozottan nem voltam már szerelmes belé. Miért is szeretnék egy ilyen bosszantó, csökönyös valakit?

Legalábbis erről próbáltam meggyőzni magam. – Á, remek – szólalt meg. – Mindenki itt van! Akkor menjünk, nincs sok időnk. Biztosra veszem, hogy az egyik biztonsági őr hívta a 911-et. A tűzoltók már ott nyüzsögnek a parton, és oltják a tüzet. Szóval, indulnunk kell. Ja, igen. A tűz. Hát persze. – Vele meg mi legyen? – tette fel a kérdést Steven, és Brandon felé biccentett. Christopher lenézett Robert Stark hatalmas vagyonának örökösére. – Mi történt vele? – érdeklődött kíváncsian. – Steven titkos katonai fojtófogást alkalmazott rajta – fontoskodott ismét Lulu, éppoly vidáman, mint eddig. – Remek – bólintott elismerően Christopher Steven felé. – Akkor kötözd meg! Kötözzük meg? Brandonra néztem, aki pont úgy megütközött, mint én. Hihetetlen, hogy Christopher – az én Christopherem – az imént minden további nélkül azt javasolta valakinek, hogy kötözze meg Brandon Starkot. Mi lett ebből a fiúból? Egy héttel ezelőtt még viszonylag stréber harmadikos volt – még ha dögös stréber is – a Tribeca Alternatív Gimnáziumban Manhattanben. És most hirtelen John Connor a Terminátor – Megváltásból? – Megkötözni? – nézett fel Nikki. A szeme könnyben úszott, a szemfesték rég elkenődött rajta. – Ezt nem mondhatod komolyan! Nem fogod megkötözni! – Találtam némi spárgát – jelentette Lulu, miután kihúzott néhány fiókot a konyhaszekrényben. – Tökéletes – nyugtázta Christopher, és elvette a tekercset, amit Lulu nyújtott felé. – Steven, nem akarsz segíteni? – Örömmel. – Steven lehajolt, és elkezdte körbetekerni Brandon lábát a spárgával, mialatt Christopher a csuklóján dolgozott. – Megőrültetek? – tiltakozott Brandon. Úgy tűnt, kezd magához térni, de annyira azért még nem, hogy harcolhasson az ellen, amit tettek vele. A szóbeli tiltakozáson kívül. – Tudjátok, ki vagyok én? Ha az apám ezt megtudja… – Mit tud meg? – érdeklődött Christopher. – Hogy a lányt, akit el akart tenni láb alól, te itt tartottad a házadban majdnem egy hétig, de neki elfelejtetted ezt megemlíteni, mert azzal voltál elfoglalva, hogy kiszedd belőle, miért is akarta az apád megölni? Christopher mondott valamit. Másfelől viszont… Frida odaoldalazott hozzám, és a fülembe súgta: – Mi lesz, ha Brandon kiszabadul a béklyóból vagy ilyesmi? Úgy értem, nem lesz nagyon dühös? – Gondolom, de – feleltem. – Akkor nem fog egyszerűen utánunk jönni? – aggódott tovább. – De, valószínűleg – mondtam. Én is pontosan ezen gondolkodtam. Egy kissé meglepett, hogy Frida ezt magától kitalálta. A húgom mostanában meglepő érettségről tesz tanúbizonyságot, ahhoz képest, hogy néhány röpke hónappal ezelőtt még képes volt órákig sorban állni csak azért, hogy autogramot kérjen valami fickótól, akiről én még soha nem is hallottam. Hirtelen észrevettem, hogy Nikki zokogása már olyan hangmagasságot ért el, mint valami siratóének. Még sosem hallottam ilyet, de könyvekben már olvastam róla. Amolyan vinnyogás féle volt, csak magasabb hangfekvésben. Nikki átölelte a saját vállát, és úgy himbálózott előre-hátra a térdén, mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát. – Nem, nem, nem, nem – ismételgette egyre hangosabban és hangosabban. – Nem megyek el innen! Brandon nélkül nem!

Láttam, hogy Lulu egy kissé kevésbé együtt érzőn figyeli Nikki kis előadását, mint a többiek. Mivel még sosem láttam Lulut másmilyennek, csak kedvesnek mindenkivel, önkéntelenül is elcsodálkoztam, amikor nem kis éllel a hangjában megjegyezte: – Úgy tűnik, rettenetesen ragaszkodsz Brandon-hoz, Nikki. De akkor közel sem ragaszkodtál ennyire, amikor a háta mögött – és az enyém mögött – összeszűrted a levet a barátommal, Justinnal, nemde? Nikki nyomban elhallgatott: mint egy sziréna, amit valaki kikapcsolt – de ebben a pillanatban egy valódi sziréna vijjogását hallottuk meg a távolból. A rendőrök már közeledtek. Brandon meglepetten nézett Nikkire – szinte úgy, mintha most látná először. – Te? – húzta össze a szemöldökét. – Meg Justin? Nikkinek leesett az álla, úgy kapkodta a tekintetét Brandonról Lulura, majd vissza, és kissé nehezen kapott levegőt, mintha valami hal lett volna Brandon akváriumából… amely véletlenül kiugrott a biztonságot nyújtó, nyugalmas, kék vízből. – Te… te tudsz róla? – dadogta döbbenten. – Justin megpróbálta Emet is szájból szájba lélegeztetni – mutatott rám Lulu. – Csakhogy neki semmi problémája nem volt a légzéssel, már ha érted, mire gondolok. Összerezzentem. Mindig is szerettem volna tudni, vajon Lulu kinézett-e az ablakon aznap, amikor Justin sunyin letámadott a lakásunk előtt. Hát most már tudtam. Szegény Lulu. És szegény Nikki. olyan döbbenten pislogott, mintha valaki arcul csapta volna. Az ajka még mindig hangtalanul mozgott, mintha valamit mondani akarna. De nem jött ki hang a száján. – Akármennyire is szeretnék még itt ácsorogni és folytatni ezt a nagyon különleges epizódot Az Amerika következő tini szupermodelljéből – figyelmeztetett Christopher –, indulnunk kell, mielőtt még… Valaki csengetett. – Azt hiszem, ez a végszó – állapította meg Steven. Az ajtóban Mrs. Howard jelent meg, kezében ugyanazzal a bőrönddel, amivel dr. Fong házából láttam távozni majd egy héttel ezelőtt. – Feltételezem – szólalt meg –, ezt nem kellene értenem. – Nem – felelte Christopher. – Nem kellene. Nikki felugrott, és rávetette magát az anyjára. – Anya! – siránkozott. – Magukkal akarnak vinni minket! És azt akarják, hogy Brandont hagyjuk itt! Christopherre néztem. Tudtam, hogy gyűlöl engem meg minden. S lehet, hogy erre meg is volt az oka. De akkor is hallgatnia kellett rám. Mert itt az én megmenekülésemről is szó volt. – Magunkkal kell vinnünk őt is – mondtam. Christopher olyan pillantást vetett felém, mintha még soha életében nem látott volna. Teljesen olyan volt, mint annak idején Mr. Greer előadástan-óráján, amikor fogalma sem volt róla, hogy Nikki Howard híres zafírkék szempárja mögül én, Em néztem rá. – Szó sem lehet róla – jelentette ki határozottan. – Ez nem szerepel a tervben. Odaléptem hozzá, olyan közel, hogy az arcunk csak néhány centiméternyire volt egymástól. – Akkor meg kell változtatnunk a tervet – mondtam. – Mert ha nem tesszük, amint a repülő leszáll, egy halom szövetségi fog körbevenni minket. Brandon ránk uszítja őket, ezt garantálom.

– Senkinek nem fog szólni – erősködött Christopher. – Nem teheti meg. Mégis, mit mondhatna? Hogy elrabolt titeket, ti pedig megszöktetek? – Majd valamit kitalál – feleltem. – Mindenféle dolgokat előad majd arról, hogy mit tettünk vele, aztán egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy bekerülünk a helyi Kék fénybe. – Nem hiszem, hogy az a műsor megy még egyáltalán – nézett rám Christopher összehúzott szemöldökkel. És az ajkai – nem tudtam nem észrevenni – rettentő közel voltak az enyémhez. Hű, de mérges voltam magamra, amiért ezt észrevettem. – Dehogynem, nagyon is megy – tájékoztattam. – És tudod, ki fog benne hamarosan szerepelni? Te, ha továbbra is ezt műveled. Mit robbantottál fel, ha már itt tartunk, amikor „megpróbáltad elterelni Brandon biztonsági őreinek a figyelmét”? És honnan tudod, hogy senki nem sérült meg? Christopher dühbe gurult. – Onnan, hogy senki nem sérült meg – jelentette ki. – Ott voltam. Csak egy csőbomba volt, és a part felé hajítottam, mindenkitől távolra. – A lesifotósoktól is? – makacskodtam. – Ok ott lapulnak minden bucka mögött. – Előzőleg ellenőriztem – csattant fel Christopher. – Senki sem volt ott. Istenem, Em, mit akarsz tőlem? Nyilvánvalóan nem mondhattam el neki, mit akarok tőle. Mert nem lett volna túlzottan helyénvaló abban a vegyes társaságban, amelyben épp voltunk, mivel egy része Christopher nyelvével és a számmal lett volna kapcsolatos. – Azt akarom, hogy légy egy kicsit felelősségteljesebb abban, amit csinálsz! – mondtam inkább. Nem tudom, mi ütött belém. Miért kiabáltam vele, amikor ő csak segíteni akart, ami elég nagylelkű dolog volt tőle, figyelembe véve, hogy már nem is szeretett. – És ne csak rohangálj fel-alá, mint a karaktered a Joumeyquestben, aki mellesleg szintén mindig előbb cselekedett, mint hogy gondolkodott volna, ezért is győzték le mindig… – Te sosem győztél le engem – fortyogott Christopher. – Én győztelek le téged… – Khm… – szólalt meg Mrs. Howard. Valaki egyre hangosabban dörömbölt az ajtón. Aztán ismét megnyomta a csengőt. – Sajnálom, hogy közbe kell szóljak, de azt hiszem, most már tényleg indulnunk kellene… – Továbbá azt is hiszem, hogy a legokosabb megoldás valószínűleg az, ha magunkkal visszük Brandont is – folytatta –, különben lehet, hogy valami… meggondolatlan dolgot tesz. – Ha egy ujjal is hozzám értek – hörögte Brandon a földön vergődve –, hívom az ügyvédeimet! És mindannyiótokat beperellek! Téged is, Lulu! Csak azért, mert az anyád valaha egy vallási közösségben élt az én anyámmal, ne gondold, hogy nem teszem meg! Lulu elkeskenyedett szemmel nézett le rá. Nyilvánvalóan Brandon nagy hibát követett el azzal, hogy felemlegette az anyját, akiről Lulu sosem volt képes felindultság nélkül beszélni. – Ő is jön – kapott elő egy konyharuhát a köténye zsebéből. – Tömd be a száját, Steven! Stevennek csak pár másodpercbe került, hogy betuszkolja a konyharuhát Brandon tiltakozásra nyitott szájába. Aztán már csak azt vettem észre, hogy Christopher húzzarángatja kifelé a hátsó ajtón, végig a ház mellett, egyenesen egy ott parkoló furgon felé. Pár méterre tőlünk a hullámok hangosan csapkodták a partot….de közel sem voltak olyan hangosak, mint a közeledő szirénák vijjogása. A levegő odakint csípős volt, és egyszerre keveredett benne az égő fa füstje és a tenger feletti sós pára illata. Cosabella azt hitte, ez a reggeli séta, izgatottan rohant előttem az

úton, mindent megszaglászott, amivel szembetalálkozott, és végezték a dolgukat Mrs. Howard kutyáival együtt. Nikki a magas talpú cipőjében bukdácsolt, közben visszanézett a házra. – A műtétem… – sopánkodott elhaló hangon. – Ha elmegyünk, nem lesz meg a műtétem! – Ja – nyugtázta a bátyja legalább olyan részvétlenül, mint amilyen Lulu volt Justinnal kapcsolatban. – Jobban nem is járhattál volna. Anya azt mondta, akár bele is halhatnál, emlékszel? – De – motyogta Nikki gyászosan – én csak szép akarok lenni. Nem fogok hazudni: amikor ezt meghallottam, majdnem én buktam orra. Alig tudtam ránézni. Csak szép akarok lenni. Édes istenem! Nikki többször már nem botlott meg, míg mindannyian beszálltunk a kocsiba (oké, Brandont úgy kellett betuszkolni a furgon hátsó ülése mögé, amely méltatlan bánásmódot láthatólag a legkevésbé sem élvezte, már ha abból a morgásból, ami a hátsó fertályból hallatszott, következtetni lehetett), és nagy sebességgel kilőttünk a repülőtér felé. Útközben tűzoltóautók mellett haladtunk el. Lulu, akin még mindig rajta volt a szakácssapka, vidáman integetett a jóképű tűzoltóknak, akik vissza is integettek neki, mert fogalmuk sem volt róla, hogy mi vagyunk azok, akik azt a tüzet gyújtották, ami felé most száguldottak. De Nikki arcán, amikor a tekintetem rá vándorolt, a legszomorúbb kifejezés ült, amit valaha is láttam. Csak szép akarok lenni. Lehet, hogy én már nem voltam fogoly…de Nikki hirtelen úgy festett, mint aki azt érzi, ő igen.

KILENCEDIK FEJEZET A PILÓTÁKNAK ÉS AZ UTASKÍSÉRŐKNEK azt mondtuk, Brandon azért van megkötözve, mert elvonókúrára kell vinnünk akarata ellenére. Eleget olvastak Brandon Starkról a bulvárlapokban – és repültek is már vele egyszerkétszer – ahhoz, hogy ezt elhiggyék. Végig az út alatt fel-alá járkáltak és a fejüket csóválták, mintha az járna a fejükben, hogy: Jaj, ezek a szegény, elkényeztetett milliárdosgyerekek! Úgy örülök, hogy az én gyerekemnek nincsenek ilyesféle problémái. De nekünk még mindig ott volt a kérdés, hogy mit tesz majd Brandon, ha leszállunk. – Mindannyiótokat egytől egyig letartóztattatom – hörögte, amikor sikerült megszabadulnia a pecektől. Lulu a szemét forgatta, és azonnal visszatömte a konyharuhát a szájába. Mrs. Howard szerint sajtótájékoztatót kellene összehívnunk, olyat, amilyet én rögtönöztem, amikor őt próbáltam megtalálni. – Jó ötlet – helyeselt Steven, és a könyökét a kis asztalra támasztotta maga előtt. – De pontosan mit is mondanánk ezen a sajtótájékoztatón? – Hát, az igazat – felelte Mrs. Howard. – Hogy Robert Stark megpróbálta megölni a lányomat. – És hol a bizonyíték? – tudakolta Christopher. – Épp őt nézed – mutatott rám Mrs. Howard. De Christopher a leghatározottabban nem engem nézett. Mindenfelé nézelődött, de felém gondosan nem. Most, hogy szakítottunk – a feltételezett bizalmi problémáim miatt –, ezen a hatalmas gépen a tőlem legtávolabb eső ülést foglalta el a hatszemélyes ebédlőasztalnál. Nem mintha érdekelt volna. Vagy legalábbis úgy tettem volna vagy bármi jelét mutattam volna, hogy észrevettem. Leültem a lapos képernyős tévé elé, és a DVD-k közt kezdtem válogatni, hátha van valami újdonságuk, amit még nem láttam. – De ő láthatólag él és virul – biccentett felém Steven. – Azt hiszem, kissé nehéz lesz egy átlag amerikaival megértetni, hogy Em nem Nikki Howard. Szerintem bizonyíték alatt Christopher valami olyasmit értett, ami kissé kézzelfoghatóbb, mint Em állítása, miszerint ő valójában nem Nikki Howard. Mert hát külsőleg nagyon is ő. – Van egy hege – szólalt meg Frida. – Em megmutathatja nekik a műtét utáni hegét. Ahol az operációt végrehajtották. – En azt hiszem, ennél többre lesz szükségünk – morfondírozott Steven. – Kell egy valódi szemtanú. Esetleg valaki olyan, aki jelen volt, amikor a műtéteket végrehajtották. – Hát, dr. Fongot elfelejthetjük! – jelentettem be, visszatérvén a kabin elejéből. Épp akkor tettem le a repülő telefonját. – Megölték? – kiáltott fel rémülten Lulu. Steven bizalmatlan pillantást vetett rá. Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy akkor most kedveli Lulut, vagy sem. Néha úgy éreztem, hogy igen, máskor azonban nem voltam benne biztos. Míg én teljesen jópofának tartottam, ezzel a hevességével olykor mintha megijesztette volna Nikki bátyját. Azt hiszem, valamennyire meg is értem, miért. Amióta visszaszálltunk a repülőre, Lulu lecserélte a szakácsruháját egy leopárdmintás, testre simuló kezeslábasra, rövid lila

tüllszoknyára meg flitteres zakóra, és rövid, szőkített tincseire cseresznyepiros svájcisapkát nyomott, ami remekül kiemelte tejes-kávészínű arcát. Mindezek ellenére szerintem tök jól nézett ki. Steven azonban úgy bámult rá, mint valami sem szabadban, sem fogságban elő nem forduló élőlényre, de komolyan. Feltételezem, Gasperben nem túl sok ilyen lány élhet, mint Lulu. – Ja, nem – nyugtattam meg. – Szerintem csak menekül, ahogyan mi is. A telefonközpontos azt mondta, hogy az otthoni számán már előfizető nem kapcsolható, és amikor felhívtam a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetet, és őt kértem, azt mondták, beadta a felmondását. A repülő leghátsó részéből elkeseredett zokogás hallatszott. Körbenéztem, és láttam, hogy Nikki az, aki egy ablak melletti széken kuporog. Azt hiszem, ez nem volt nagy meglepetés. Dr. Fong volt az egyetlen reménye, hogy valaha is visszakapja a régi testét. Csak szép akarok lenni, mondta a leggyászosabb hangon, amit valaha is hallottam. Ki nem? Jó, rendben… én nem akartam. A külsőm volt a legutolsó dolog, ami valaha foglalkoztatott. Azokban az időkben, mielőtt a plazmakivetítő a fejemre esett, sosem tettem semmilyen erőfeszítést annak érdekében, hogy szép legyek. Ezért nem akarta Frida soha, hogy együtt lássanak minket. Csak magamra kaptam a legközelebb lévő ruhadarabot a földről. A hajvágás a legolcsóbbat jelentette a Supercuts szalonban. Olyan pedig, hogy smink… számomra nem is létezett. Talán egyszer vagy kétszer megpróbálkoztam a dologgal, de minden lelkesedés nélkül, és az eredmény mindannyiszor katasztrofális lett. Mintha csak elhatároztam volna: ha nem nézhetek ki úgy, mint Nikki Howard, akkor azt hiszem, inkább fel is adom. Részben ennek is köszönhettem, hogy a srác, akit szerettem, sosem vette észre, hogy igazából lány vagyok… A baj csak az, hogy amint most igen közelről is megtapasztalhattam, Nikki Howard maga sem túlságosan szép… legalábbis, ami a belsőt illeti. Talán ha elkezdene ezen dolgozni egy kicsit, lehet, hogy a külsejére is jó hatással lenne… Másfelől viszont… ha nekem kellene valaki mást látnom az én testemben járkálni, én sem érezném magam túl szépnek odabent. – És mi van azzal a számítógépes dologgal? – tudakolta Frida. Felemelte a Stark Quarkot, amit ajándékba kapott Robert Starktól. – Nem beszélhetnénk róla a rendőrségnek? Mármint arról, amit Nikki megtudott? – De arra sincs semmiféle bizonyítékunk – emlékeztette Steven, és a laptopért nyúlt. – Legalábbis egyelőre. – Kérdő pillantást vetett Christopherre. De Christopher csak tanácstalanul tárta szét mindkét – továbbra is ujjatlan kesztyűbe bújtatott – kezét. – Rám ne nézz! – mondta. – Én kiszálltam. Elkeskenyedett szemmel meredtem rá. – Hogy érted azt – kérdeztem –, hogy kiszálltál? Lulu először rám pillantott, majd összeszorította cseresznyepiros ajkát – mostanában nem fukarkodott a szájfénnyel, egy olyan személynek köszönhetően, akinek a monogramja S. H. –, majd megszólalt: – Christopher azt mondta, eljön velünk, hogy segítsen megszabadítani téged Brandontól, mert úgy érzi, így helyes, és ennyivel tartozik neked, de ezután nem akarja, hogy bármi köze is legyen ehhez az egészhez.

– Szóval – méregettem továbbra is összeráncolt homlokkal. Nem akartam elhinni, hogy komolyan beszél. – Akkor most ezt az egész dolgot a Stark Quarkkal magunknak kell megfejtenünk? – Hé! – csattant fel. – Te voltál az, aki amiatt aggódott, hogy a többieket veszélybe sodorja! Valószínűleg az lesz a legjobb, ha kiszállok. A saját biztonságom érdekében. Nem? Döbbenten néztem rá. – Mi lett azzal, hogy Tönkretesszük!? – kérdeztem. – Nem ez volt a terved? Hogy tönkretesszük a Starkot? Most meg egyszerűen csak elfelejtkezel róla? – Em Watts már nem halott többé – jelentette ki félmosollyal az arcán. – Igaz? – És akkor már minden szép és jó? – Nem hittem a fülemnek. – És mi van azzal a beszéddel, amit az órán adtál elő? A háromszázmilhárd dolláros profitról, amit a Stark a tavalyi évben csinált, és ami mind egyenesen Robert Stark zsebébe vándorolt. Az olcsó, kínai utánzatokról, amiket árulnak és amikkel az Amerikában gyártott termékek nem tudnak versenyre kelni. A helyi tulajdonú üzletekről, amelyeket a Stark plázái kiszorítottak a városból. Arról, hogy ha meg akarjuk menteni Amerikát attól, hogy ugyanarra az útra lépjen, mint az ókori Róma, hogy a gazdasága összeomoljon, és a társadalom a külföldi áruktól váljon függővé, akkor hogyan kell ismét termelőkké válnunk és visszafognunk a fogyasztásunkat… Christopher vállat vont. – Ez már nem az én gondom – közölte. – Neked nincs szükséged a segítségemre. Még annyira sem bízol bennem, hogy a segítségemre igényt tarts. Emlékszel? Némán meredtem rá, nem tudtam, komolyan gondolja-e, amit mond. Egy részem biztosra vette, hogy igen. A tekintete kitartó és rezzenéstelen volt, a szája sarka pedig kissé felfelé görbült… úgy mosolygott, mint aki igazából élvezi ezt az egészet. De önkéntelenül is úgy éreztem, a mögött a kék szempár mögött egy másik Christopher rejtőzik – a régi Christopher –, aki azért esdekel, hogy valaki szóljon már rá az ostoba viselkedése miatt, és azt mondja: Szükségem van a segítségedre. Segítesz nekünk? Segítesz nekem? Csakhogy én nem tettem. Mert túlságosan dühös voltam rá. Miért viselkedik úgy, mint egy négyéves? Már elmagyaráztam neki, miért döntöttem úgy, ahogy döntöttem. És ezek a döntések teljesen elfogadható, racionális választások voltak. Szóval, miért csinálja ezt? – Még abban sem lehetünk biztosak, hogy a megszerzett információt feltétlenül fel is használják valami rossz célra, azonkívül, hogy tárolják – jegyezte meg Steven tétován. – Vagy igen? Ha tudnánk, milyen célból gyűjtik az adatokat… Figyeltem, ahogy Christopher elfordítja a fejét, és csökönyösen kifelé bámul a gép rengeteg ablaka közül az egyiken. – Engem már nem érdekel – jelentette ki az ablaknak. De én tudtam, hogy ez nem az ablaknak szól. Hanem nekem. És nem túlzás azt állítani, ez olyan érzés volt, mintha egyenesen benyúlt volna a mellkasomba, kitépte volna a szívemet és lehajította volna harmincezer láb magasságból a földre (azt hiszem, épp valahol Pennsylvania fölött járhattunk), ahogyan én tettem azon a reggelen, dr. Fong háza előtt. De most komolyan… Mindezt azért, mert nem akartam Nikki nélkül lelépni tegnap éjjel, ezért a B tervhez kellett folyamodnia, és hívnia kellett Lulut meg Fridát, hogy segítsenek?

Vagy valójában az úgynevezett problémáim miatt? Hát, ha engem kérdeztek, Christopher az, akinek problémái vannak. Lulura pillantottan hogy lássam, ő mit vesz ki a dologból, és nem lepett meg túlságosan, hogy ő is a szemét forgatta. „Pasik” – suttogta hangtalanul. Aztán olyasmit mutogatott, hogy menjek oda Christopherhez, és üljek le mellé. Már bocsánat, de Lulu tán beszipkázott az életmentő oxigénpalackból? Mert nem. Ez az, ami nem fog megtörténni. Inkább az asztalnál folyó társalgásra irányítottam vissza a figyelmemet, és nem törődtem Christopherrel, aki senki mással nem törődött…bár tudtam, mi fog következni. Már azelőtt tudtam, hogy Frida kinyitotta volna a száját. – Esetleg… – szólalt meg –, hogy ha Christopher nem akar segíteni, az unokatestvére talán ki tudja deríteni a dolgot. Hát persze. Christopher számítógépzseni unoka-testvére, Félix, aki már most is házi őrizetben van, mert több tízezer dollárral megkárosított egy tévés prédikátort, amikor beprogramozott egy nyilvános telefonkészüléket, hogy automatikusan hívja a műsor ingyenes számát egymás után százezerszer (ki tudta, hogy az ingyen hívható számok tulajdonosainak minden beérkező hívás után fizetniük kell?). Miért is ne vonhatnánk be Felixet ebbe, bár csak annyi idős, mint Frida? Neki már úgysincs vesztenivalója. – Nem – jelentette ki Christopher, és végre felénk fordította az arcát. Tudtam, hogy végig figyelt. – Ha én kiszálltam, ő is kiszállt. Önkéntelenül is arra gondoltam, vajon Félix mit szól majd ehhez a döntéshez. Az a fiú olyan srácnak tűnt, aki ha egyszer belekezd egy projektbe, nem lép ki belőle egykönnyen. És Félix már bejutott a Stark központi számítógépébe a segítségemmel. Nem is kell már Christopherrel alkudoznom. Úgy döntöttem, inkább nem is foglalkozom vele. Túl sok fontosabb dolog volt, amin gondolkodnom kellett. Az egyik például Brandon. Hogyan vegyük rá, hogy szálljon le rólunk? Arra jutottam, hogy ezt majd én elintézem. Leültem vele szemben az egyik puha, krémszínű bőrülésbe. – Brandon! – szólítottam meg. Előrehajoltam, és az egyik kezemmel megfogtam az övét… ami egy kissé megdagadt attól, hogy olyan sokáig össze volt kötözve. – Ha az apád cége csődbe megy, megürül az elnöki szék. Nagy kár lenne, ha nem tudnál a helyébe lépni, mert téged is letartóztatnak mindazért, amit velem tettél. Tudod, mert megzsaroltál és megfenyegettél, és akaratom ellenére átrángattál magaddal az államhatáron, pedig kiskorú vagyok meg minden. Ez nagyon rosszul fog mutatni a Fox News hírmagazinban. Úgy értem, nem áll szándékomban feljelenteni azért, amiért ezt tetted. Bár mégiscsak egy Stark vagy, ami nem éppen jó dolog… de legalább te nem úgy nézel ki, mint aki emberek meggyilkolásában utazik. De tutira megteszem, ha szórakozni fogsz a barátaimmal, amikor hazaérünk New Yorkba. Brandon, aki elkerekedett szemmel nézett rám a nagyméretű zöld-fehér csíkos konyharuha fölül, ami a szájából lógott, egy csomó mindent válaszolt. De fogalmam sem volt, hogy mit, mert nem értettem a betömött szája miatt. – Amit tudnod kell, Brandon – folytattam, miközben hátradőltem az ülésen, és keresztbe tettem a lábamat –, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a Murciélagódat. Brandon szeme még jobban elkerekedett, és még több mindent mondott, még hangosabban. De továbbra sem értettem, hogy mit. Leszámítva a káromkodásokat. – Igen – nyugtáztam. – Tudom. Abszolút megérdemelted. Egy nővel sem bánhatsz így – de bárki mással sem –, ahogy velem bántál. Megértetted? És nem, nem fogom kifizetni az új autódat. Inkább még ennél is rosszabb dolgot teszek, ha még egyszer szórakozni mersz velem. Felhívom Oprah embereit, és összehozok vele egy mélyinterjút a műsorában

arról, hogyan használtál ki engem, és milyen teljes és tökéletes balek vagy. A legmegvetettebb ember leszel Amerikában. És mint ilyennek semmi esélyed sem lesz arra, hogy a Stark Enterprises részvényesei hagyják, hogy átvedd a hatalmat, amikor az apád megbukik. Brandon elhallgatott, amikor ezt a fejéhez vágtam. Sértett tekintettel nézett rám, mint Cosabella, amikor leszidtam, mert megrágott egy pár Jimmy Choo cipőt. – Szóval, mi legyen? – kérdeztem. – Beszállsz a játékba? Vagy egész életedben úgy akarsz viselkedni, mint egy seggfej? Mert egyszer eljön a pillanat, Brandon, amikor döntened kell. – Felemeltem mindkét kezem, mintha csak Justicia mérlegét tartanám. – Seggfej? Felnőtt? Te döntesz. A kezemet bámulta. Aztán a fejével a felnőttet jelképező oldal felé biccentett, és motyogott valamit. De persze nem értettem, a konyharuha miatt. – Azt mondtad, felnőtt, Brandon? – kérdeztem. Hevesen bólogatott. Odahajoltam, hogy eltávolítsam a pecket a szájából. – Ó, hála istennek! – sóhajtott. – És megbocsátok neked a kocsi miatt. De komolyan. Elismerem, hogy amit veled tettem, valóban nagy disznóság volt. Ahogy mondtad, tényleg nagy balek tudok lenni néha. Komolyan. És most kérlek, kérlek, eloldoznál, és megkérnéd a légikisasszonyt, hogy hozzon nekem egy italt és egy pulykás szendvicset? Meghalok a szomjúságtól. – Utaskísérő – helyesbítettem. – Micsoda? – Úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. – A hölgy utaskísérő, Brandon – mondtam. – Nem légikisasszony. Az utat, amely ahhoz vezet, hogy ne légy többé seggfej, akár azzal is kezdhetnéd, hogy megtanulsz korrekten beszélni. A légikisasszony szexista szó. Én pedig eloldozlak, és szerzek neked egy gyömbéres üdítőt. Azt mondtuk nekik, hogy elvonón vagy, úgyhogy jobb lenne, ha nem innál semmi alkoholost. – Ahogy akarod – egyezett bele Brandon. – Köszönöm. És ne haragudj. Épp felálltam az ülésemről, de erre megtorpantam, és meglepetten néztem rá. Ez volt az utolsó, amire számítottam Brandon Stark szájából… hogy ne haragudj. Tényleg lehetséges lenne, hogy az ilyen fickók, mint ő, felnőnek és megváltoznak? Christopherre pillantottam, aki a mobiltelefonja fölé görnyedt, és őrülten nyomogatta a billentyűket a két hüvelykujjával. Hát ha vannak, akik rossz irányba változnak, miért ne létezhetnének olyanok is, akik megjavulnak? De lehet, hogy ez csak rózsaszín álom.

TIZEDIK FEJEZET JÓ ÉRZÉS VOLT OTTHON LENNI. Persze, egytonnányi levelet át kellett néznem, és nemcsak befizetendő számlák érkeztek a távollétemben, hanem ajándékkosarak és csomagok elismerő ügyfelektől meg szponzoroktól, és gyanítom, Nikki pár régi barátjától is, akik kellemes ünnepeket akartak kívánni neki. Kaptam többek között egy egész rekesz Grey Goose vodkát, egy 3000 dolláros Chanel táskát, valamint négy különböző iPodot, még az eredeti dobozban. Nos, valakiknek tényleg kellemes ünnepük lesz a Sloan-Kettering Onkológiai Központ használtcikk-boltjában, ahová az egész cuccot át szándékoztam küldetni, hogy aztán értékesíthessék és a bevételből olyan embereket támogathassanak, akiknek rákbetegség kezelésére van szükségük (bár nem voltam benne biztos, hogy a vodkát elfogadnák). És persze a hangpostám lehallgatását – és anyát meg apát – sem kerülhettem el a végtelenségig. De csodálatos volt ismét a saját lakásomban lenni, ahol a saját dolgaim vesznek körül, a saját, hőn szeretett városomban, New Yorkban. Leszámítva persze azt, hogy valójában nem is az én lakásom. És valójában nem is az én dolgaim. Ráadásul ki tudja, meddig élvezhetem még mindezt? Még mindig amiatt kellett aggódnom, hogy egyszer vissza kell szolgáltassam őket a jogos tulajdonosuknak. Vagy talán mégsem, mivel még mindig itt volt ez az egész „a főnököm lehet, hogy megpróbál kinyírni” történet is, ami miatt aggódhattam. Mert a dolgok nem épp jól végződtek Christopherrel. Sem Nikkivel. Pedig mindkettővel megpróbáltam minden tőlem telhetőt. De tényleg. Most, ahogy ott hevertem az ágyon, visszagondoltam arra, hogy miután Brandonnal elrendeztünk mindent, hogyan próbáltam jóvátenni a dolgokat Nikkinél. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy tartozom neki valamivel. Hiszen ő mindvégig ocsmányul viselkedett velem. De nem tudtam elnézni, hogy ott ül a limuzin hátsó ülésén, ami a repülőtértől beszállított minket a városba (kivéve Fridát, aki visszament a chartergéppel Floridába, hogy a hét hátra lévő részét a pomponlánytáborban töltse), és sír. Csak szép akarok lenni. Na és én? Valahányszor a nappalinkban ültem, és azt kívántam, bárcsak Christopher észrevenné, hogy több is vagyok, mint valaki, akivel Joumeyquestet lehet játszani, tán nem én is arra vágytam, hogy szép legyek? De aki ki is mondta ezt, az mindig Frida volt. – Bárcsak szép lennék – sóhajtozott, miközben az Elle magazinban nézegette Nikki Howard kétoldalas fotóját, amelyen valami röhejes, 20 000 dolláros aranymetál ruhában feszített. Anya, aki feminista tanulmányokat oktat a New York-i Egyetemen, mindig ugyanazt vakkantotta oda válaszként. – Ne légy nevetséges, édesem! – mosolygott. – A külső mit sem számít. A lényeg az, hogy milyen ember vagy, milyen a személyiséged. Frida pedig azt morogta: – Aha. Mert a fiúkat a suliban pont a személyiségem érdekli, anya… – A szépség múlandó – folytatta anya. – Az értelem viszont örök.

– De szerinted én szép vagyok – mondta Frida –, ugye, anya? – Édesem – fogta két kezébe anya Frida arcát –, szerintem a nővéreddel együtt mindketten erős, független fiatal nők lesztek. És remélem, mindig azok is maradtok. Mindig kíváncsi voltam, vajon Frida észrevette-e, hogy anya sosem válaszolt igazából a kérdésére. Szóval megfogtam Nikki kezét, megszorítottam, és halkan azt mondtam: – Nikki! Egy kis ideig Gábriel Luna házában maradhatsz, amíg ki nem találjuk, hogy mi legyen. Gábriel nem volt túlságosan elragadtatva az ötlettől. Eléggé kiakadt, amikor felhívtam a repülőről, és bejelentettem, hogy a Howard família odamegy hozzá lakni. Másrészről viszont ő ajánlotta fel a segítségét még Lulu karácsonyi partiján, ahol ez az egész elkezdődött. Hát, most szükségünk volt a segítségére. Nem igazán tehettük meg, hogy Nikkit, Stevent és az anyjukat valami hotelben szállásoljuk el. A Stark tutira figyeltette az összes hitelkártyánkat. De hogy ott vannak, egyenesen Robert Stark orra előtt, abban az új építésű felhőkarcolóban, Gábriel Luna szuperbiztonságos apartmanjában (ahová a sikoltozó rajongók tömegei elől kellett menekülnie), a Stark saját sztárjának lakásában? Ez zseniális megoldás, még akkor is, ha Gábrielnek kétségei voltak... nemcsak a felől, hogy a Starknál erre nem jönnek rá, de azt illetően is, hogy vendégül kell látnia Nikkit, aki szinte arcul köpte köszönés helyett, aztán bezárkózott Gábriel üresen álló hálószobájába. – Hát – jegyezte meg Gábriel. – Látom, ez remekül fog menni. – Mindent megteszek majd, amit tudok, azért, hogy visszakapd az összes elvesztett holmidat – nyugtattam meg Nikkit még a limuzinban. Vagy legalábbis próbáltam. – Tényleg? – Megfordult, és rám nézett, szeméből patakzott a könny. – Mint például az arcomat? Visszaadod az arcomat? – Hát… – feleltem tétovázva. A kezem önkéntelenül az arcomhoz kaptam. Vagyis Nikki arcához. – Azt nem hinném, hogy vissza tudom adni neked, Nikki. De a pénzed és a lakásod – az a tiéd. Azonnal visszafordult az ablak felé. – Akkor nincs miről beszélnünk – jelentette ki hűvösen. – Mert én semmi mást nem akarok, csak újból szép lenni. És anyához hasonlóan, én sem tudtam erre mit felelni. Mert a szépség az egyetlen dolog, amit én nem adhattam neki. Ez olyasmi, amit talán önmagának kellett megadnia. Ahogy ott feküdtem az ágyamban, Nikki lakásában, és Nikki plafonját bámultam, miközben Nikki kutyája dörgölőzött a nyakamhoz, csak arra tudtam gondolni, hogy mit mondott nekem a kocsiban. Akkor nincs miről beszélnünk. Mert én semmi mást nem akarok, csak újból szép lenni. Még sohasem láttam senkit ilyen szomorúnak, mint őt. Meg tudtam érteni a veszteségét. Én is vesztettem. Jó, nem egészen ugyanezt… de valami hasonlót, ha számításba vesszük, hogy tőlem olyasmit vettek el, amit valószínűleg legalább annyira szerettem, mint Nikki a külsejét: a családomat, az otthonomat, a barátságomat Christopherrel… Nem tudom, mennyi ideje feküdhettem már ott, amikor Lulu dugta be a fejét az ajtón, és közölte: – Mindjárt éhen halok. Arra gondoltam, rendelhetnénk valamit. Kérsz banánhajót? Oldalra fordultam és ránéztem. – Lulu – figyelmeztettem. – A banánhajó nem rendes étel.

– Dehogynem – ellenkezett. Odajött, és lehuppant mellém az ágyra. – Van benne gyümölcs, magvak és tej. Szóval, a legtöbb fő tápanyag-kategóriából tartalmaz valamennyit. Ha csokiöntetet is kérsz hozzá. És én egytől is mindig tele leszek. – Akkor rendelj nekem is egyet – adtam fel a vitát, és sóhajtva visszafordultam a hátamra. Lulu átmászott rajtam, és megragadta a telefont, ami ott állt a tartójában az ágyam melletti éjjeli-szekrényen. Megnyomta a sarki cukrászda gyorshívó gombját, és rendelt két banánhajót házhoz szállítással. Aztán letette a telefont és rám nézett. – Christopherre gondolsz? – kérdezte vádlón. – Nem, Nikkire – javítottam ki. Bár valójában persze Christopherre gondoltam, még ha csak mellékesen is. Lulu elhúzta a száját. Nyilvánvalóan nem tartotta érdemesnek a volt lakótársát arra, hogy az ember gondolkodjon róla, arra pedig még kevésbé, hogy ezt meg is beszéljük. – Még mindig szeret téged, tudod – mondta Christopherre utalva. – Ó, tényleg? – nevettem fel keserűen. – Ő nem ezt mondja. – Csak le van törve – magyarázta Lulu –, mert hazudtál neki. És nemcsak egyszer, hanem egy csomószor. Nem helyes dolog hazudni annak, akit szeretsz. Kivéve, ha olyasmit mondasz neki, hogy jó a haja, bár igazából szörnyen néz ki. – És mi van akkor, ha az életét akarod megvédeni? – könyököltem fel, hogy a szemébe nézhessek. – Különösen akkor – csóválta a fejét Lulu szigorúan. – A fiúk utálják az ilyet. Túlságosan érzékenyek, különösen most, hogy ennyire dívik a feminizmus meg minden. Ettől teljesen összezavarodnak. Nem találják a helyüket. Vajon most akkor ki kell nyitniuk az ajtót előttünk meg ilyesmi, és nekik kell fizetniük a vacsorát, vagy hagyniuk kell a nőkre a dolgot? Nem tudják eldönteni. Aztán itt van, hogy megpróbált megmenteni, te pedig nem mentél vele. Szóval, néha hagynod kell, hogy tegyen valamit érted. Még akkor is, ha tudod, hogy el fogja szúrni. Különösen, ha benned annyi szerethető dolog van, benne viszont… nincs. Kicsit megbántva néztem rá. Hogy merészeli azt állítani, hogy a barátomban (oké, ha szó szerint vesszük, akkor azt hiszem, exbarátom) semmi szerethető nincs? – Egy csomó szerethető dolog van Christopher-ben – védtem meg. – Abszolút mágus a számítógépes dolgokban, és nagyon mókás meg édes, amikor épp nem negatív szuperhőst játszik, hogy megbosszulja a halálomat meg ilyesmi. Vagy nem dühös rám, amiért megléptem a halálos ellensége fiával. – Biztosra veszem, hogy ilyen is tud lenni – ismerte el Lulu diplomatikusan. – De jelen pillanatban meg van sértve. Úgyhogy neked azon kell dolgoznod, hogy áttörd a védőfalat, amelyet maga köré épített, mert attól félt, hogy ismét megbántod. – Szóval – dőltem hátra ismét a párnámra. – Ez nem csak arról szólt, hogy megvédjem őt. Hanem arról is, hogy megvédjem a családomat. És Nikkit is. És ezt el is magyaráztam neki. Mégis gyűlöl. – Hányszor mondjam… – Lulu talált egy fekete körömlakkot Nikki éjjeliszekrényének fiókjában, és most a lábkörmét festegette vele, miután lerúgta a magas talpú, lila papucsát –, hogy nem gyűlöl? De meg kell találnod a módját, hogy megértesd vele, mennyire nagyon szükséged van rá, hogy lássa, milyen fontos neked. – Tényleg fontos nekem – kiáltottam fel. – Szeretem! – De tenni igazából nem sokat tud érted – magyarázta Lulu, miközben a lábujjaira koncentrált. – Nálad van minden pénz és hatalom. Ő csak egy gimis fiú. Aligha engedheti meg magának, hogy meghívjon vacsorára a Balthazarba. Legalábbis nem vacsorára és előételre és créme brűlée-re. Nagy valószínűséggel még erre az üveg körömlakkra se lenne

pénze. – Lulu visszatekerte a kupakot az üvegre, és összerázta. – Ez ugyanis egy Chanel. Több mint húsz dolcsi. Ahogy már említettem még Brandon-nál… – De ma lett volna lehetősége tenni értem valamit – Emlékeztettem. – Segíthetett volna ebben a Stark Quark dologban. De nem tette! – Most még dühös – adta meg az okot Lulu. – Hagyd, hadd nyugodjon meg! A fiúknak szükségük van lehiggadó időszakokra, ahogy a körmömnek is kell egy kis idő, hogy megszáradjon, mielőtt visszaveszem a cipőmet, és átmegyek Gábrielhez, hogy egy kicsit átalakítsam Nikkit. Szüksége van rá, ahogyan nektek Christopherrel meg szükségetek lenne egy kis kapcsolatterápiára dr. Dew-tól. Csúnyán néztem rá. – Christophernek és nekem nincs szükségünk kapcsolatterápiára. Egyszerűen csak gyűlöl engem és kész. – Dehogy gyűlöl. Az, hogy menjünk el téged megmenteni, egy az egyben az ő ötlete volt – tájékoztatott Lulu. – Ő hívott fel engem, és teljesen be volt sózva, hogy azonnal törjünk rátok és szabadítsunk ki onnan. Tisztára, mint Luké Spacewalker. Ez olyan édes volt, hogy majdnem sírva fakadtam. – Skywalker – javítottam ki. – Luké Skywalker. – Szóval, mit csináljunk? – nézett rám Lulu a nagy barna szemével. Most az egyszer lemondott a számtalan színes kontaktlencséjéről, amiktől a tekintete néha olyan furcsán macskásan világított, kontrasztban a sötét bőrével. – Úgy értem, ezzel a zűrzavarral kapcsolatban. Nem rejtegethetjük Howardékat Gábriel Lunánál örökké. Brandon totál be van tojva tőled azóta, hogy elmondtad neki, te gyújtottad fel a kocsiját, úgyhogy ő nem fog beszélni. De az apja… – …a negyedik leggazdagabb ember az országban – fejeztem be a mondatot. – És a leghatalmasabb is. Tudom. Visszanéztem Lulura. Miért engem kérdez, hogy mit tegyünk? Elképzelésem sem volt. Sosem akartam, hogy ez az egész megtörténjen. És fogalmam sem volt, hogy lehetne helyrehozni. Ott ültünk, és üres tekintettel néztünk egymásra, amikor valami megcsördült, elég hangosan ahhoz, hogy ijedtünkben mindketten szinte kiugorjunk a bőrünkből. – Ahhh! – kiáltott fel Lulu. – Mi volt ez? Felugrottunk az ágyról, és körbeszaladtunk a lakásban, hogy megtaláljuk, mi csörög, miközben Cosabella ugatva rohangált fel-alá. – Nem lehet, hogy a banánhajók? – jutott eszembe. – Már megérkeztek volna? – Nem a berregő – állapította meg Lulu. A belső telefonra gondolt, amit a portás használ, hogy jelezze, ha valaki vár minket a hallban. – Akkor mi? – óbégattam, miközben a csörgés tovább folytatódott, még hangosabban, mint eddig, szabályos ritmusban. – Jaj, istenem! – torpant meg Lulu egy asztalkánál az ágy mellett. – A vonalas telefon! – Vonalas telefon? – Nem is tudtam, hogy van vonalas telefonunk, mindenki annyira hozzá volt nőve a mobiljához. – Most viccelsz? Lulu felvette a kagylót. – Halló! – szólt bele kíváncsi arccal. Valaki mondott valamit, és Lulu rám nézett. – Ó! – mondta. – Igen. Ja, üdv! Persze hogy itt van. Tartsa egy kicsit! Lulu a kezével befogta a telefont, és izgatottan odaszólt nekem: – Téged keresnek. Az anyukád. Azonnal az égnek emeltem mindkét karomat. – Az anyám? – suttogtam. – Nem akarok az anyámmal beszélni! Mondd neki, hogy nem vagyok itt! Lulu zavartan nézett rám.

– De épp most mondtam neki, hogy itt vagy. Miért nem akarsz beszélni vele? – Mert haragszik rám! – tátogtam. – Egy fiúnál töltöttem a karácsonyi szünetet úgy, hogy a szülei nem voltak ott! Minden bulvárlap leközölte Amerikában. – Óóóó – bólintott Lulu, ahogy kezdett neki megvilágosodni a kép. – Értem. Akarod, hogy elmagyarázzam neki, hogy megzsaroltak, és ha nem tetted volna meg, Brandon elmondta volna az apjának, hol találja Nikkit, és akkor Mr. Stark megölte volna őt? Biztos vagyok benne, hogy Karen megértené. – Lulu elvette a kezét a kagylóról, és azt mondta: – Halló, Karen? Én vagyok az, Lulu. Csak azt szeretném mondani, hogy ha arról van szó, hogy Em elment Dél-Karolinába Brandon Starkkal, azt meg tudom… Nem hiszem, hogy valaha is ilyen gyorsan ugrottam volna fel életemben. Kirántottam a kagylót Lulu kezéből, aztán a kanapén landoltam vele, és a fülemhez tapasztottam. Lulu elképedve nézett rám, én pedig az elképzelhető legfurább hangon szóltam bele a készülékbe: – Szia, anya! – Emerson! – hallottam anyám hangját. O-hó. Nem jó jel. Anya csak akkor hív a teljes nevemen, ha nagyon, de nagyon dühös. Ráadásul nem is lett volna szabad a valódi nevemen szólítania telefonon, különösen nem Nikki Howard vonalas telefonján. De volt valami a hangjában, amiből arra következtettem, nem ez lenne a legjobb időpont, hogy figyelmeztessem erre. – Szóval – nyúltam el teljes testemmel a kanapén, miközben Cosabella a történésektől izgatottan ugrált körülöttem a párnán. – Hogy vagytok? Hogy van apa? – Az apád jól van – felelte anya a legkimértebb hangon, amit csak el lehet képzelni. Úgy hangzott, mintha épp most kapott volna botoxot az ajkába, vagy ilyesmi; olyan hideg, visszafogott és halk hangon beszélt. Nyilvánvaló, hogy egész héten elfojtotta a haragját, és addig gyűjtögette, amíg kapcsolatba nem kerültünk, hogy aztán kirobbanhasson, mint Christopher csőbombái. – Köszönöm kérdésedet. Hagytam egy csomó üzenetet a mobiltelefon-készülékeden. Egyet sem kaptál meg? Mobiltelefon-készülék. Azt a szót használta, hogy mobiltelefon-készülék. Nekem annyi. – Öhm, nem – feleltem. – Tudod, mi történt? Nagyon vicces dolog, beleejtettem a telefonomat a tengerbe, és még nem sikerült újat szereznem helyette… Mellettem Lulu dobbantott egyet a lábával, és nagyon csúnyán nézett rám. – Nincs több hazugság – súgta némán. – Senkinek! Csak a szememet forgattam válaszul. – Hát – nyugtázta anya. A hangja még mindig őrülten halk és hideg volt. – Szerencse, hogy elértelek otthon. – Igen – helyeseltem, miközben a kezemmel hessegetve próbáltam távol tartani Lulut. Sajnos, nem sikerült, továbbra is ott ugrándozott és piszkált, hogy: „Hagyd abba a hazudozást! Ne hazudj!”, ami egy cseppet sem volt bosszantó (már hogyne lett volna). – Szóval, hogy van a nagyi? – A nagyanyád remekül van – tájékoztatott anya, még mindig olyan hidegen, mint egy jeges limonádé. – Emerson, az apád és én találkozni szeretnénk veled. Elég lesz tizenöt perc, hogy odaérj a Starbucksba az Astor Place-en? – Micsoda? – Rémült pillantást vetettem a lakás ablakaira. Ahogyan ez december végén szokásos Manhattanben, odakint ónos eső esett. – Ööö… – Az apád és én már itt ülünk és várunk téged – folytatta anya mivel ahogyan azt a TMZ.comról – az egyetlen helyről, ahol mostanában nyomon követhetem, mit csinál a saját lányom – megtudtuk, újra itthon vagy Manhattanben. A felnőttes dolog természetesen az lenne, ha

idejönnél, hogy találkozz velünk. Bár, ha azt akarod, hogy csak várjunk itt rád, mint valami komplett idióták, úgy is jó. De… – Jaj, istenem, anya! – ültem fel az ágyon. – Ott leszek. Máris ott vagyok. Minden rendben? – Nem, Emerson – mondta. – Semmi sincs rendben. Aztán már csak a vonal búgását lehetett hallani. Elvettem a készüléket a fülemtől, és döbbenten meredtem rá. – Mi a baj? – ugrabugrált fel-alá Lulu, ahogy volt, mezítláb, és ezzel a művelettel valószínűleg mindenhol szétkente a fekete körömlakkot a fehér műszőrme szőnyegen. – Az anyám egyszerűen rám csapta a telefont. – Tényleg? – vont vállat Lulu. – Az én anyám mindig ezt csinálja. Már ha egyáltalán eszébe jut, hogy felhívjon. Ami egyszer történik meg egy évben, a születésnapomon. Aú. Annyira sajnáltam Lulut, hogy megöleltem. – Hát, az én anyám még sosem tett ilyet – tájékoztattam. – Azt hiszem, valami nagyon nagy baj lehet. Úgy értem, azt leszámítva, hogy mérhetetlenül dühös rám amiatt, hogy egy fiúval töltöttem egy hetet úgy, hogy a szülei nem voltak velünk. Lulu aggodalmas pillantást vetett rám. – Ezt most úgy érted, hogy szerinted Robert Stark ott állt mögötte, és pisztolyt fogott a fejéhez, hogy hívjon fel téged, szóval ez valójában csak csapda, vagy ilyesmi? – Ó, nagyszerű – néztem rá kissé szarkasztikusan. – Ez eddig eszembe sem jutott. Azt mondja, a Starbucksban vannak. Miért fogna Robert Stark pisztolyt az anyám fejéhez egy Starbucksban? – Ó – sóhajtott fel Lulu némileg csalódottan. – Hja. Igazad van. Ez nem túl valószínű, ugye? Ismét megöleltem. Egyszerűen nem bírtam megállni, olyan aranyos volt. – Most mennem kell. Később találkozunk. – De mi lesz a banánhajóinkkal? – kiabált utánam Lulu, miközben rohantam, hogy magamhoz vegyem a kabátomat meg a kalapomat, valamint egy pórázt és egy kabátkát Cosynak. – Az enyémet tedd el! – kiabáltam. – Majd visszajövök érte! – Remélem is – hallottam Lulu hangját, mikor beugrottam a liftbe. Fogalma sem volt, hogy én mennyire reméltem.

TIZENEGYEDIK FEJEZET AMIKOR MEGÉRKEZTEM, a szüleim ott ültek egy asztalnál a kávézó hátsó sarkában a kávéjuk fölé görnyedve, és nagyon komoly arcot vágtak. De mivel mindketten egyetemi tanárok, jószerivel mindig komoly arcot vágnak. Ám ez most szokatlanul komolynak látszott. Apának sötét karikák díszelegtek a szeme alatt, és úgy tűnt, az arca már jó ideje nem találkozott a borotva működő végével. Anya hajára határozottan ráfért volna egy kis balzsam, és nem hiszem, hogy akár egy leheletnyi smink is lett volna rajta. Na, nem mintha valaha is közeli barátja lett volna a Maybelline termékeknek. De én már rájöttem, hogy egy kicsi is csodákra képes, ha szempillaspirálról és szájfényről van szó, amire valaki felhívhatná Nikki figyelmét is. Istenem, ezt én, Emerson Watts gondoltam? Mi történik velem? Robert Stark Lulu aggodalmai ellenére nem volt sehol a közelben. Szóval, nem tartja fogva túszként a szüléimét. De se nem köszöntek, se nem integettek, míg megrendeltem a kekszemet és a herbateámat (a koffein nagyon rosszat tesz Nikki savas refluxának), majd csatlakoztam hozzájuk az asztalnál. Úgy viselkedtek, mintha teljesen idegenek lennénk. Ami abszolút igazságtalan, mert bár lehet, hogy vér szerint már nem vagyok a rokonuk, attól még a lányuk vagyok. Még akkor is, ha szégyent hoztam a családomra azzal, hogy állítólag összeszűrtem a levet Brandonnal. Vagy legalábbis ezt harsogja minden ismertebb amerikai és angol bulvárlap. – Hát, sziasztok! – köszöntöttem őket, és próbáltam vidámnak látszani, miközben lehámoztam magamról a kabátot. Cosabella peckesen járkált körbe, és végezte a dolgát: izgatottan szaglászta őket – ezt a tevékenységet tartotta a fő feladatának… hogy mindent és mindenkit megszaglásszon és ezzel alapvetően mosolyra derítse az embereket, mert ő csak egyetlen dolgot akar, és az valami ennivaló, na meg hogy simogassák és csodálják. Hát, azt hiszem, ez már két dolog. Vagyis inkább három. – Szia! – szólalt meg végül anya. Apa egy kissé barátságosabb volt, mert ő így köszöntött: – Szia, drágám! – Szóval – mondtam, miután levettem a kabátomat, és Cosabelláét is, mindannyian elhelyezkedtünk, és megvolt az első korty is a teámból, amivel leégettem a nyelvemet meg ilyesmik. Vajon miért csinálják ezt? Hogy a forró vizük ennyire forró meg minden. – Mi a helyzet? – kérdeztem. Úgy gondoltam, ez elég barátságos és konfliktuskerülő indítás. Anya és apa egymásra néztek, és láttam, hogy a jó öreg – Tessék, kezdd te, Nem, te kezdd – jeleket küldik egymásnak. Aztán apa megszólalt: – Em, az anyád és én beszélni akarunk veled valamiről. És azért választottuk ezt a kávézót helyszínnek, mert ez semleges terep, nem nálunk van vagy nálad, és úgy éreztük, talán kevésbé van érzelmi töltése, mint valamelyikünk lakásának. Hűha! A szívem egy kissé hangosabban kezdett kalapálni, mint általában. Ez elég komolyan hangzott! Semleges terep? Kevesebb érzelmi töltés? Na, várjunk… csak nem akarnak elválni?

Tudtam. Apa a hét legnagyobb részében New Havenben dolgozik, ahol a Yale-en tanít. Már akkor gondolkodtam rajta, amikor elvállalta a munkát, hogy a házasságuk – amely amúgy is ingatag alapokon nyugodott, hiszen különböző vallásúak, és mindketten vonzó emberek, nem is tudom, hogy tudtak összehozni egy ilyen átlagos gyereket, mint én vagyok – vajon túléli-e azt, hogy ilyen sokat vannak egymástól távol. És most kiderült az igazság. Nem élte túl! Vagy várjunk! Lehet, hogy velem van a baj. Lehet, hogy az én személyem az, aminek a terhét a házasságuk már nem bírta ki! A balesetem volt az oka, és az utána következő kóma, aztán az újjáéledés egy népszerű tini szupermodell testében! – Az a helyzet – folytatta apa –, hogy egy kissé elkeserít minket a viselkedésed mostanában… Várjunk csak, gondoltam. A viselkedésem? Istenem! Tényleg én vagyok az ok! Miattam fognak elválni! – És nem csak a viselkedésed – kapcsolódott be anya. – A jegyeid is végtelenül rosszak ebben a félévben. A jegyeim? Amikor anya összehívta ezt a kis találkozót (aztán rám csapta a telefont), egy csomó minden felmerült bennem: Hogy Robert Stark ott liheg a nyakukban, talán még fenyegeti is őket. Hogy rájöttek: a lakásuk tele van lehallgatóval, ahogy én is észrevettem az enyémben (mi másért szervezték volna a randevút egy Starbucksba ahelyett, hogy otthon találkoztunk volna?). Hogy kiderült, Frida meglógott a pomponlány-táborból, és Dél-Karolinába repült, hogy megmentsen engem, és természetesen nem tetszett nekik, hogy a kiskorú lányuk csak úgy repked fel-alá az országban az ő engedélyük nélkül. Ez nem lenne túl nagy meglepetés. Frida azt mondta a tábori felügyelőknek, hogy a nagymamájához megy, és határozottan állította, hogy senki nem fog rájönni. Szerintem az egész történet elég összecsapott volt, de Frida biztosra vette, hogy nem fog lebukni. Időben otthon lesz holnap az újévi Stark Angyalai bemutatóra, és semmi nem fog kitudódni. Mostanra már természetesen kiderült, hogy ez nem így van. Aztán az jutott az eszembe, lehet, hogy elválnak. Vagy esetleg, isten ments, valamelyiküknek rákja van. Vagy viszonya (hé… Lulu anyja is elhagyta az apját egy másik pasi miatt. Anyától még azon sem lepődnék meg, ha bejelentené: leszbikus lett. Hisz még arra sem képes, hogy azt mondja a lányainak, hogy szépek. Miért izgatná jobban egy szerető szexuális beállítottsága?). De arra sosem gondoltam volna, hogy az osztályzataimról akarnak beszélni velem. Ez az egész semleges terepen csevegés a jegyeim miatt lenne? Bocsánat, de egy megacég megpróbálja eltenni láb alól az egyik barátomat. A testemet az igazi tulajdonosa vissza akarja venni tőlem. Életem szerelme minden teketória nélkül dobott. És a szüleim a hülye osztályzataimról akarnak társalogni velem? – Honnan tudjátok egyáltalán, hogy milyen jegyeim vannak? – tudakoltam. – Nem ti vagytok Nikki Howard gyámjai. Nem is lenne szabad hozzáférnetek… Anya előhúzott valamit a táskájából. Egy összegyűrt papírfecni volt, amit a tmz.comról nyomtattak ki. Valaki (valószínűleg a szerkesztőség egy tagja, bár ezt természetesen nem tüntették fel) betört a Tribeca Alternatív Gimnázium legfőbb számítógépére, így hozzájutott a jegyeimhez – pontosabban Nikki jegyeihez, aztán kiplakátolta az egészet az interneten. Én pedig, fogalmazzunk úgy, nem teljesítettem valami fényesen.

Amerika topmodellje nem épp topteljesítményt nyújt az iskolában – tolta az arcunkba a főcím. Kikaptam a papírt anya kezéből, és átfutottam. – Egy hármas alá? – néztem döbbenten. – Mr. Greer hármas alát adott előadástanból? Az az áruházi zsaru! Apa helytelenítően mordult fel a kávéja fölött. – Nana, Em! – De most komolyan – dühöngtem. – Az előadástan-óráról van szó! – Hát pontosan erről beszélek – húzta ki a kezemből a papírt anya. – Semmi okot nem látok rá, miért ne kaphattál volna ötöst ebből a tárgyból. Csak annyit kellett tenned, hogy felállsz az osztály előtt és beszélsz. Neked soha nem jelentett nehézséget, ha emberek előtt kellett beszélned. Sőt ha belekezdtél, senki sem tudott lelőni. – Nana, Karen – szólt rá apa pontosan ugyanolyan hangsúllyal, ahogyan nekem mondta, hogy Nana, Em, amikor áruházi zsarunak neveztem Mr. Greert. biztos vagyok benne, hogy ennél azért többről van szó. – Igen – keltem a saját védelmemre. – Megalapozott érveket kell felsorakoztatnod, és… – És mi van azokkal a tárgyakkal, amikből régen mindig jól teljesítettél? – vágott közbe anya. – Hogy magyarázod a hármas alát a haladó algebrából? És a kettest angolból? Az isten szerelmére, Emerson, az angol az anyanyelved! Morcosán néztem. – Nem volt időm elolvasni az anyagokat – magyarázkodtam. – Nem az én hibám… Anya győzedelmesen kiáltott fel, és egyenesen rám mutatott. – Aha! – nézett apára. – Kimondta! Nem az én hibám! Kimondta! A tekintetem anyáról apára vándorolt, nem értettem, mi történt. – Mit? – kérdeztem. – Mit mondtam? – Nem… volt… időm… – ismételte meg anya a mondatomat, és minden szónál nyomatékosan az asztalra csapott a tenyerével. – Lásd be, Emerson, azért hanyagolod az iskolai munkádat, mert túl sok időt fordítasz a társasági életre. – Társasági életre? – grimaszoltam. – Már bocsánat, de sosincs időm társasági életre. Olyan sokat dolgozom, hogy még a barátaimmal sem tudok találkozni! – Ó, én nagyon is úgy hiszem, hogy elég sok időt töltesz a barátaiddal – kontrázott anya. Belenyúlt a táskájába, és előhúzott egy másik papírt. – Elég sok értékes időt. Kihajtogatta a lapot, és megláttam a Us Weekly címlapját, amin bikiniben ácsorgok a medence partján Brandon nyaralójában, ő pedig ott áll mellettem, kezében egy koktélnak kinéző valamivel. Eltekintve attól, hogy én tisztában voltam vele, hogy az a koktél valójában egy reggeli turmix volt, a bikini pedig a futószerelésem, amiben egy teljesen ártatlan kocogásra indultam a tengerparton. De ez akkor is elég rosszul vehette ki magát egy szülő szemében. Figyelembe véve, hogy közel egy hetet töltöttem Brandonnál a szüleim engedélye nélkül. És azt, hogy a kettőnket ábrázoló kép fölötti cím nagy betűkkel hirdette: ÚJRA EGYÜTT! Nikki és Brandon annyira felmelegítették a szerelmüket, hogy rögtön át kellett lépniük a déli határt (a szigeteknél)… Éreztem, hogy céklavörös lesz az arcom. Először is, Brandon háza egy határszigeten volt. Nem is tudtam pontosan, mit jelent az, hogy határsziget. A sajtó egyszerűen csak azt ír, amit akar, és nem lesz belőle baja? Úgy tűnt. Másodszor pedig… – Nézzétek – mondtam, emlékezve arra, mit tanácsolt Lulu az igazmondásról. – Meg tudom magyarázni.

– Nincs mit megmagyarázni. – Anya összehajtogatta a kivágást, és eltette. – Minden teljesen világos. Nem, Dániel? Apa kényelmetlenül fészkelődött. – Öhm – motyogta. – Nézzétek – próbálkoztam még egyszer. – Nem az van, amit gondoltok. Brandon kényszerített rá, hogy vele menjek Dél-Karolinába. Én nem akartam. És semmi sem történt. Ő meg én nem vagyunk, tudjátok, együtt. Úgy értem, ő és Nikki egy pár voltak. De azt csak szeretné, ha velem is… – Erre nem vagyok kíváncsi – csóválta a fejét anya, és nem nézett a szemembe. Amit, őszintén szólva, nem túl gyakran tett azóta, hogy magamhoz tértem a műtét után. – Tényleg nem. Semmi mást nem akarok – és soha nem is akartam –, csak hogy legyen már vége ennek az egésznek, a dolgok térjenek vissza a normál kerékvágásba és én visszakapjam a lányomat. Ez szíven ütött. Mert a helyzet az, hogy én a lánya vagyok. Odabent. És sosem szűntem meg a lánya lenni. Még ha nem olyan csodásak is a jegyeim, akkor is lánya vagyok. Szóval… ez most mit jelent? Csak akkor szeretett, amikor átlag fölötti jegyeim voltak. Ez most megint valami, ami a jellemről szól? Nem értettem. Tényleg nem. Úgy éreztem, olyan ez az egész, mint Frida és a szépségdolog. – Hát – kérdeztem –, mit gondoltok, én mit érzek? De ez nem… – Ezért – folytatta anya, mintha meg sem hallott volna – apád és én úgy határoztunk, hogy kifizetjük őket. Csak pislogtam rájuk. A Starbucksban nagy volt a forgalom. Bloggerek és a New Yorki Egyetem diákjai zsúfolódtak az asztaloknál laptopokkal és méregdrága filmfelvevőkkel (az Astor Place-en lévő Starbucks csak egy utcával van lejjebb a Tish művészeti iskolától, ahol a New York-i Egyetem filmes sulija is működik), tipikus művészkinézetűek, kézzel kötött gyapjúsapkában, aminek a szárnyai a fülükre lógtak, az arcukban piercinggel és a testükön különféle tetoválásokkal, amelyek azt voltak hivatva kifejezni, milyen egyéniségek is ők. Na de milyen egyéniségek lehetnek, most komolyan, amikor kivétel nélkül mindegyiknek arcpiercingje és tetoválása van? Én voltam ott az egyetlen huszonkét éven aluli személy, akinek nem volt sem piercing az ajkában vagy a szemöldökében, sem pedig látható tetoválása. És szintén az egyetlen, akinek modellszerződése van egy céggel, amelyet feltételezhetően mindegyikük gyűlölt. Persze, ennek is megvolt a maga jó oka. De csak úgy kérdem: vajon ki itt a legnagyobb konformista? – Hogy érted azt – kérdeztem anyát, és igyekeztem nem hagyni, hogy a bloggerek és az önjelölt Eli Rothok elvonják a figyelmemet –, hogy kifizetitek őket? – A Starkot – magyarázta. – Nincs túl sok megtakarítás a számlánkon, sem a nyugdíjpénztárainkban. De összetesszük, amink van, és kifizetjük őket, hogy ne kelljen ezt tovább csinálnod. Tudjuk, hogy ez még nem lesz elég, de kezdetnek megteszi. És akkor lehetsz megint önmagad. Em… – Hirtelen ismét Em lettem. Anya még a kezemet is megfogta, amely az asztalon nyugodott. – Megoldjuk, hogy kiszállhass a szerződésből. Döbbenten néztem rájuk. Valójában nem voltam biztos benne, hogy jól értettem, amit anya mondott. De azt hiszem, igen. Ám annyira őrültségnek hangzott, hogy kénytelen voltam feltételezni, tévedek. – Várjatok! – húztam ki a kezem anyáéból. – Azt akarjátok mondani… hogy meg akarjátok szegni a titoktartási szerződést, amit aláírtatok arról, hogy valójában nem én vagyok Nikki Howard, és ki akarjátok fizetni a Starkot?

– Pontosan ezt akarjuk – erősítette meg anya, és a kezét az ölébe ejtette. – Szeretnénk megszabadítani ettől. Em. Már eleve nem lett volna szabad belemennünk a dologba. Csak azért tettük, mert meg voltunk ijedve, és hát… meg akartuk menteni az életedet. De most már látjuk, hogy talán… talán nem jó döntést hoztunk. Nem jó döntést? Inkább hagyniuk kellett volna meghalni, mint hogy modell legyek? A döbbenetem valószínűleg kiült az arcomra, mert apa odahajolt hozzám, és gyorsan közbevágott. – Anyád nem úgy érti. Arra gondolunk, talán nem jól döntöttünk, hogy nem tárgyaltunk tovább… – De… – Megpróbáltam visszaemlékezni arra, mi hangzott el dr. Holcombe irodájában aznap, amikor a szüleim elmondták, milyen szerződést írtak alá, beleegyezésként abba a műtétbe, amely megmentette az életemet. – Ezt nem tehetitek! Mindeneteket elvesztenétek. – Hát, nem mindenünket – jelentette ki apa a szokásos vidám hangján, mintha csak a tojásos szendvicsekről társalognánk vagy ilyesmi. – A munkánk megmarad. És anyád lakását nem vehetik el, mert az az egyetemé. Úgyhogy lakni mindig fogunk valahol. – De teljesen csődbe mentek – tiltakoztam. – Az az ügyvéd fickó dr. Holcombe irodájában azt mondta, hogy még börtönbe is küldhetnek titeket! – Arról már nem is beszéltem, hogy Robert Stark akár meg is öletheti őket, mert nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Ha ez ilyen egyszerű lenne – hogy csak visszafizetjük a pénzt –, már magam is megpróbáltam volna megtenni a Nikki Howard bankszámláin lévő összegből. – Hát – állította anya, miután kortyolt egy erőt adót a kávéjából –, inkább megyek börtönbe, mint hogy azt lássam, hogy a lányom kihasználatlanul hagyja a tehetségét, és félmeztelenül parádézik mindenféle playboyjal ilyen-olyan pletykamagazinok címoldalán. Bevallom, erre leesett az állam. Az anyám mindig is feminista volt. De azt sosem gondoltam, hogy prűd is. – Mert azt gondolod, lefeküdtem Brandon Starkkal? – Nem akartam elhinni, hogy ez történik velem. – Anya, nem feküdtem le vele! És azon a képen még csak nem is bikiniben voltam. Hanem futóruhában. Sosem feküdnék le azzal az idióta bohóccal! Előfordulhat, hogy ezt egy kicsit hangosabban mondtam a kelleténél, mert a New York-i Egyetem csomó diákja felénk fordult, és minket kezdett bámulni a habos, zsírszegény cappuccinója fölül. Néhányan még a piercinggel ékesített szemöldöküket is felvonták. És láttam, hogy a bloggerek viharos gyorsasággal dokumentálják a hallottakat az oldalukon. Akármilyen naprakészek is, egyik jobban örül egy jó ki szaftos sztorinak, amit ő közölhet először, mint a másik. A Twitter szerintem csak úgy izzott. Amikor az anyám ezt meglátta, odasziszegte: – Emerson! Nem beszélnél egy kicsit halkabban? – Nem, nem beszélnék, anyám – vágtam rá. Úgy gondoltam, ha ő a teljes nevemen hív, akkor én is anyámnak szólítom. De azért halkabbra fogtam a hangomat. Mert tényleg kicsit zavaró volt. – Csak hogy tudjátok – suttogtam –, az egyetlen ok, amiért bárhová is mentem Brandon Starkkal, az volt, hogy megfenyegetett: ha nem teszem, elmondja az apjának, hol találja az igazi Nikki Howardot. Mindkét szülőm értetlenül meredt rám. Ahogy előre sejtettem. Lulu tanácsa, hogy mondjunk igazat, lehet, hogy nála nagyon jól működik. De az ő szülei alig beszélnek vele. Az apja, aki híres filmrendező, csupán csak kifizeti a számláit, bármilyen egzotikus forgatási helyszínről, ahol épp dolgozik, az anyja pedig egyszerűen lelépett a színről egy snowboardoktatóval, aki nagyjából Luluval egykorú.

Bizonyos szempontból Lulu hihetetlenül szerencsés. De tudtam, hogy irigyel engem azért, mert szerinte „normális” családom van. Ám arról fogalma sincs, hogy időnként milyen elviselhetetlenül előítéletes tud lenni egy ilyen „normális” család. Abban a pillanatban mindent megadtam volna, ha az anyám egyszerűen csak azt mondja, milyen csinos vagyok azon a képen a Us Weekly címlapján, aztán ejtjük a témát. – Igen – feleltem az értetlen pillantásokra. – Ez a helyzet. A valódi Nikki Howard életben van. Úgy értem, az agya. Egy másik lány testében, természetesen. Láttam, hogy anya és apa összenéznek. Olyan titkos üzenetet hordozó pillantást váltottak, amilyen azok közt szokott működni, akik régóta házasok vagy együtt élnek. És én is tisztán ki tudtam olvasni, mit jelent. Ezt: Ez a lány teljesen megőrült, mi pedig aggódunk miatta. Hát igen. Nem hittek nekem. Na de miért is hittek volna? Ahogy Lulu mondta, már az első pillanattól kezdve őszintének kellett volna lennem mindenkivel, ahelyett hogy védelmezni akarnám őket, mint valami kotlóstyúk. – Em – kezdett bele anya óvatosan. – Mostanában nagyon sok rossz dolgon mentél keresztül. Ez nyilvánvalóan megmutatkozik a romló jegyeidben, és az emberek, akikkel együtt vagy… – nos, nem mondhatnánk, hogy a legjobb példát mutatod a kishúgodnak. Be kell valljam, ez fájt. Könny szökött a szemembe. Én nem mutattam jó példát Fridának? Fridának, aki egész életében csak annyira vágyott, hogy elmehessen a pomponlánytáborba? Nekem legalább volt munkám! – Úgy gondoljuk, lehet, hogy jobb lenne, ha még mielőtt Frida visszajön a táborból, elmennél pihenni – jelentette be anya. – Egy hosszú pihenésre valahol, ahol távol lennél minden rossz hatástól, amik azóta érnek, hogy elkezdtél a divatvilágban dolgozni. Apád és én arra gondoltunk, elmehetnél valami kellemes szanatóriumba valahol a… Szanatóriumba? Úgy érti, elvonóra? – Tudjátok, mit? – vágtam közbe. Miért is próbálkoztam egyáltalán? Mire számítottam, mit érek el vele? Mindegy, mit mondok, az anyám úgysem fog hinni nekem. És ha beavatnám őket ebbe az egész – Nikki agya teljesen egészséges volt, Robert Stark csak megpróbálta eltenni láb alól, mert a lány megtudta, hogy az új Stark Quark számítógépek mindegyikére kémprogramot telepítettek, amit a Stark Enterprises arra akar használni, hogy legyűjtse az összes felhasználó adatait a saját központi számítógépére, és Nikki aztán megpróbálta zsarolni őt, ezért Robert Stark eltávolíttatta az agyát – történetbe, azzal csak két újabb embert sodornék veszélybe, akiket szeretek. Ez volt a helyzet. Amitől teljesen kiborultam. De azzal, hogy nem avattam be őket az igazságba, szó szerint véve nem hazudtam nekik. Csak nem voltam olyan nyílt velük, amilyen lehettem volna. De ők vajon olyan igazságosak voltak velem, amilyenek lehettek volna? Azzal, hogy elhittek mindent, amit mindenféle pletykaoldalak írtak rólam? Hogy teljesen kiakadtak a rossz jegyeim miatt, pedig tisztában voltak vele, milyen nyomás alatt álltam? Mintha nem lett volna agyátültetésem vagy ilyesmi ebben a félévben. A hármas alá átlag még egészen jó eredménynek számított, ha ezt vesszük. – Most jut eszembe valami – nyúltam hátra a kabátomért. – Mennem kell. – Em! – tiltakozott anya, és már nem úgy szólt a hangja, mint egy őrült izlandi elfé, hanem mintha végre a szokásos énje lett volna, amikor épp nem nagyon dühös rám. De az a helyzet, hogy már elkésett. Ez persze nem feltétlenül az ő hibája volt. De nagyon-nagyon elkésett.

– Később találkozunk! – köszöntem el. Ezzel felálltam és elindultam kifelé, Cosabella pedig mellettem szedte a lábát. De ahogy az asztalok között manőverezve igyekeztem kifelé, hallottam, hogy az emberek suttogni kezdenek: „Jaj istenem, ez Nikki Howard!” És: „Pszt!… ez ő!” És: „Ez nem lehet! Nikki Howard!” És azon kaptam magam, hogy megint megteszem. Elrohanok a probléma elől. Amikor ez, komolyan, nem old meg semmit. Úgyhogy félúton kifelé megfordultam, visszasétáltam anya és apa asztalához a kávézóban, és megálltam előttük. – Nem azt mondom, hogy nem vagyok hálás azért, amit tenni próbáltok értem – mondtam. – Mert tényleg bajban vagyok – csak nem olyanban, amilyenben ti gondoljátok. Szó sincs kábítószerről. Tudom, hogy nem fogtok hinni nekem, de arra kérlek titeket, bízzatok bennem, és higgyétek el, ha azt mondom, nem csináltam semmi rosszat. Kérlek, ne tegyetek semmi olyasmit, hogy elmentek a Stark-hoz, és megpróbáltok kivásárolni a szerződésből… még ne. Ez nagyon… nagyon-nagy hiba lenne. Apa rám nézett, és az arcán még nagyobb aggodalom tükröződött, mint eddig. – Emerson – mondta. Ő tényleg szinte soha nem használta a teljes nevemet. Amikor mégis, akkor az nagy dolog volt. Nagyon nagy dolog. – Mi folyik itt? – Nem mondhatom el nektek – feleltem. – Csak arra kérlek titeket, adjatok nekem még néhány napot. És bízzatok bennem. Gondolod, hogy meg tudjátok tenni? Anya szóra nyitotta a száját – egész biztosra veszem, hogy azért, hogy vitatkozzon. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, apa megfogta a kesztyűbe bújtatott kezem. – Persze – nyugtatott meg. Megszorította az ujjaimat, és rám mosolygott. – Természetesen. Anya csodálkozó pillantást vetett rá. De aztán ő is rám nézett és elmosolyodott. A mosolya feszült volt és ideges. – Persze, Em – mondta ő is. Megfogtam az Us Weekly címlapot, ami ott hevert az asztalon előttünk. – Anya! – emeltem fel. – Tudom, hogy ez buta kérdés, de… szerinted szép vagyok ezen a képen? Értetlenül pislogott rám. – Hogy szép vagy-e? – Igen – erősítettem meg. – Hogy szép vagyok-e. – Hát… – Zavartnak tűnt. – Úgy nézel ki, mint Nikki Howard. – Azt tudom – feleltem összeszorított foggal. – De szerinted szép vagyok? – A szépség – mondta továbbra is zavartan – egy patriarkális koncepció, amit arra találtak ki, hogy a nők értéktelennek érezzék magukat, ha nem felelnek meg bizonyos elvárásoknak, amelyeket a férfiak által irányított divat- és szépségipar diktál. Ezt te is jól tudod, Em. Mindig ezt mondom neked is és Fridának is. – Igen – feleltem, és letettem a képet. – Tudom. Lehet, hogy ez is része a problémának. Ezzel megfordultam, és kisétáltam az étteremből.

TIZENKETTEDIK FEJEZET De MOST KOMOLYAN, lehetett volna ennél elbaltázottabb napom? Amikor kiértem a Starbucks elé a járdára, és nagy kortyokban szívtam magamba a hideg levegőt, nem tudtam másra gondolni, csak erre. A bánatos, lesújtó, szánalmas napomra. Először dobott a barátom (bár ez technikailag az éjszaka közepén történt). Aztán elraboltam egy milliárdos fiát. És most a szüleim azt gondolják, hogy drogfüggő vagyok vagy ilyesmi. Csodás. Nagyszerű. Ez valami intervenció vagy mi a fene akart lenni odabent? Egy Starbucksban? Istenem, a szüleim tényleg elképesztőek. Még egy intervenciót sem képesek normálisan összehozni. Hol van ilyenkor a drogosok védőszentje? És miért nem tudja anya egyszerűen csak azt mondani Fridának és nekem, hogy szépek vagyunk? Ilyen nehéz lenne? Mi volt ez az egész patriarkális koncepció marhaság? Azt szokta mondogatni, hogy a pillangók szép kis jószágok. És az anyagról, amivel áthúzta a kanapét a nappaliban, arról is azt hallottuk tőle, hogy szép. Miért nem tudja rólunk is ezt mondani? Miért ne lehetnénk erősek, függetlenek és szépek is egyszerre? Épp azzal küszködtem, hogy kinyissam az ernyőmet az esőben – de még az esernyőm is tönkrement –, amikor megláttam. A fekete esőkabátos fickót az utca másik oldalán. Nem pontosan szemben állt velem. Egy picit arrébb, és velem ellentétben egy ponyvatető alatt, így őt nem érte a jéghideg eső. De azonnal észrevettem. Mert teljesen mozdulatlan volt. Persze New York kellős közepén voltunk (egészen pontosan Greenwich Viliágé közepén). Az utcán nyüzsögtek az emberek. És ezért akadt meg rajta a szemem. Mert, ahogyan én is, tök nyugodtan ácsorgott, amikor mindenki más valamerre sietett. És engem bámult, mintha arra várna, hogy eldöntsem, melyik irányba indulok. És amikor arrafelé néztem, gyorsan elkapta a tekintetét, és a mobiltelefonját kezdte fixírozni, amin épp pötyögött valamit. Elsőre nem is gondoltam semmi rosszra. Tovább küszködtem az ernyőmmel, mintha mi sem történt volna. Aztán valamiért ismét odanéztem. A nadrágja miatt. És akkor már tudtam. Szimplán csak tudtam. Nem pusztán egy egyszerű ember, aki valakire vár egy üzlet előtt. Ez a pasas rám vár. Engem követ. És nem valami elborult rajongó. Olyanokhoz már volt szerencsém (vagyis inkább Nikki Howardnak). Akkor a Stark testőreit kellett hívnom, hogy segítsenek őket levakarni. De a megszállott rajongók másmilyenek. Egyfelől nem öltöznek ilyen jól. A kabátja kifogástalanul simult rá, a nadrágja szintén. Középen egy él futott le rajta, amilyen csak a vegytisztítóban tisztíttatott nadrágokon látható. Még egy kis törés is volt benne, ahol a cipőre borult. Az összes fanatikusnak, aki eddig követett, túlságosan is rövid volt a gatyája. Alig ért a tornacipő fölé két-három centivel.

És egyikük sem vette a fáradságot, hogy tisztítóba vigye a nadrágját. A fickó az utca másik oldalán sokkal inkább a Stark egyik biztonsági emberének nézett ki, mint egy elborult rajongónak. Hirtelen teljesen megdermedtem, és nem pusztán az időjárás miatt. A nadrágja árulta el. Fekete volt, és tökéletes szabású. Más szóval luxus. Valaki követett. Egy valódi, hivatalos Stark Enterprises biztonsági ember. És ő nem tudta, hogy én tudom. Mindketten ott álltunk a zsúfolt járdán, egymássál szemben. Most semmiképp nem mehettem Gábrielhez, hogy meglátogassam Stevent, az anyját meg a húgát, ahogyan terveztem. Hihetetlen, de az első gondolatom az volt, hogy felhívom Christophert. Pont Christophert! Aki még csak szóba sem áll velem! Miért hívnám épp őt? És mi haszna lenne, még ha fel is hívnám? Hiszen valószínűleg lecsapná a kagylót. Csak mert egyszer meg akart menteni, még nem jelenti azt, hogy megint ugrani fog, hogy segíthessen. Ráadásul engem nem is kell megmenteni. Erős, független lány vagyok (legalábbis az anyám szerint. Szép pedig nem. Értitek? Nem szép. A szép egy patriarkális koncepció). Magam is meg tudom oldani a helyzetet. Na de… hogyan? Lulu, jutott eszembe hirtelen. Fel kell hívnom Lulut, és figyelmeztetnem kell, hogy ne menjen át Gábrielhez. Hátha őt is követik. Sikeresen kinyitottam az ernyőmet, és magam elé tartottam, hogy Mr. Luxusnadrág ne láthasson. Aztán előkaptam a nem Stark gyártmányú mobilomat, és nagy gyorsasággal tárcsáztam Lulu számát. A második csengésre felvette. – Halló! – szólt bele. Tele volt a szája. Nyilván banánnal. – Én vagyok az – mondtam. Az ajkam váratlanul megdermedt. – Ne menj oda! – Hová? – kérdezte. – Ahová mondtad, hogy menni akarsz. Nemcsak azért beszéltem rébuszokban, mert azt gondoltam, ha már követnek, lehet, hogy a telefonomat is lehallgathatják, hanem mert hirtelen rájöttem, hogy ezt megtehetik a lakással is. Majdnem egy hétre elmentünk. Ki tudja, ki jutott be azalatt, amíg távol voltunk? Erre eddig még nem is gondoltam. Lehet, hogy kiiktatták a hangfrekvenciás zajgenerátort, amit Steven felszerelt. Nem is ellenőriztem. Megpróbáltam visszaemlékezni, vajon beszéltünk-e Luluval arról, hogy hol rejtőzik Nikki és a családja. És szinte biztos voltam benne, hogy igen. – Valaki követ – mondtam. Még ahogy kimondtam, az is rémisztő volt. Görcsösen kapaszkodtam Cosabella pórázába, aki önfeledten parádézott mellettem, és szagolgatta a nedves földet, hátha talál valami elhagyott ételdarabkát, perecet vagy hot dogot, amit valaki elejtett. – Tényleg? – Lulu mintha örült volna a hírnek. – Istenem! Ez olyan, mintha egy Boume krimiből lenne! És te vagy benne Júlia Stiles! Az a nő annyira szép! Merre vagy? – Az Astor Place-en – feleltem. Olyan gyorsan igyekeztem az ellenkező irányba a lakásunktól és a Starbuckstól, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy Mr. Luxusnadrágot minél távolabb tudjam azoktól az emberektől, akiket szeretek. Ami elég nevetséges, mivel a Starknál pontosan tudják, hol laknak a szüleim és hol lakom én. – Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a barátaink biztonságban vannak ott, ahol hagytuk őket. – Persze – értett egyet Lulu. – Ezt rám bízhatod. – Csak okosan! – figyelmeztettem. – Tudok okos is lenni – jelentette ki Lulu kissé sértetten.

– En… – Nem mertem hátranézni a vállam fölött, hogy lássam, Mr. Luxusnadrág a nyomomban van-e. De meg voltam győződve róla, hogy igen. Már nem láttam az út túloldalán. – Nem tudom, mit csináljak. A fickóval, úgy értem. – Óóó, én tudom! – lelkendezett még jobban Lulu. Esküszöm, ez az egész csak egy játék volt neki. – Hívd fel Christophert! – Micsoda? – csattantam fel. – Te megőrültél? – Nem tudom, miért estem így neki Lulunak, mivel természetesen nekem is az volt az első gondolatom, hogy felhívjam Christophert. – Már miért tenném? Lulu nagyot sóhajtott a telefonba. – Épp erről beszéltünk – mondta. – Emlékszel? Hogy adnod kell neki lehetőséget, hogy úgy érezze, szükség van rá és segíthessen. – Ezt nem tehetem – tiltakoztam. Olyan gyorsan kapkodtam a lábam, hogy Cosabella alig tudott lépést tartani velem. – Mi… mi van, ha baja esik? Akkor az miattam lesz, én pedig örökre hibáztatni fogom magam, és a végén én leszek, aki gonosz szuperhőssé alakul. Nem akartam felfedni előtte az igazi okot, amiért nem szándékoztam felhívni Christophert: hogy attól féltem, lecsapja a telefont, és egy újabb elutasítást már nem bírtam volna elviselni tőle. – De mi van, ha megint neked esik bajod? – vetette fel Lulu. – És Christopher csak még jobban vádolni fogja magát, de ez alkalommal már azért is, mert meghaltál? És akkor feltalál egy fordított szupernóva halálsugarat, ami magába szívja a nap összes energiáját, és mindannyian lassan halálra fagyunk, aztán a Föld csak egy üres porhüvellyé válik, az emberiség kihal, és ez mind a te hibád lesz, mert nem hívtad fel Christophert? – Jaj, istenem! – sóhajtottam. – Te túl sok tejszínhabot ettél. – Ez megtörténhet – védekezett Lulu. – A tévében láttam. Hívd fel Christophert! – Jól van – hagytam rá. Kizárt dolog, hogy telefonáljak Christophernek. – És Lulu! Vigyázz, mit mondasz a lakásban! Előfordulhat, hogy megint bepoloskázták. – Mindig vigyázok – tájékoztatott Lulu most már sértetten és bosszúsan egyszerre. – Abszolút jó vagyok ebben a kémkedős dologban. Kibéreltem egy egész repülőt, és segítettem Christophernek megmenteni téged, úgy, hogy senki nem jött rá, nem? Uh, hát ebben egyáltalán nem voltam olyan biztos. De csak köszönetét mondtam Lulunak, és letettem a telefont. Vakon mentem előre, nem is néztem, merre tartok, és közben azon tűnődtem, hogy történhetett ez meg velem. A mobilom még elöl volt, és tényleg fel is hívtam valakit… de nem Christophert. – Szóval, már nem utálsz? – üdvözölt Brandon, amikor felvette a telefont. – Mi van? – Kissé összezavarodtam. – Felhívtál – magyarázta Brandon. – Ebből úgy gondolom, már nem utálsz. Ez tán azt jelenti, hogy elmennél valahová? Ma este ráérek. Úgy értem, van programom, de majd lemondom. Miattad. Ó, istenem! Brandon akkora kanos kutya, amilyet még nem látott a világ. Totál undorító. – Brandon! – hűtöttem le. – Te elraboltál engem. Aztán miattad az egyetlen ember, akit valaha is szerettem, megutált. Teljes szívemből megvetlek. – Akkor… – következtetett Brandon – ezt úgy veszem, hogy nem, nem akarsz eljönni velem sehová ma este. Eltartottam a telefont az arcomtól, hogy lássam, rendesen működik-e, és nem hallottam-e rosszul.

– Nem – tettem vissza a fülemhez a készüléket, miután megbizonyosodtam róla, hogy tökéletes a térerő. – Nem akarok elmenni veled sehová este. Azért hívtalak, hogy megkérdezzem, miért követ valaki a Stark biztonsági emberei közül. – Honnan tudjam? – felelte. – Talán azért, mert nagyon sokat érsz a cégnek, és nem akarják, hogy zaklassanak a rajongók vagy bántsanak a lesifotósok. Ugyanis mindenki azt hiszi, hogy most velem jársz. Annak ellenére, hogy nem is. Esetleg átgondolhatnád még egyszer a dolgot. A saját biztonsági szolgálat csak az egyik járulékos előnye a sok közül annak, ha Brandon Stark nője vagy. Hé, aú, ott ne! Ismét eltartottam az arcomtól a telefont. – Mi a csodát művelsz? – kérdeztem. – Épp masszázson vagyok – tájékoztatott. – Eléggé fájdalmas, ha az embert először leütik, aztán fél napra megkötözik, tudod? Te és a barátaid durván játszotok. Ha nem akarsz találkozni velem, akkor van még valami? Tényleg nem nagyon érek rá. – Ha az lenne a dolga, hogy távol tartsa tőlem az erőszakos fotósokat vagy rajongókat – hívtam fel a figyelmét –, akkor nem bújna el, hogy ne vegyem észre, de pont ezt teszi. – Ó – felelte Brandon megváltozott hangon. – Az más. Hé, csak nem gondolod, hogy az apám…? – Nem tudom, mit gondoljak – feleltem. – De gondoljam azt, hogy az apád van a nyomunkban? Mondd meg te! – Ne pánikolj! – nyugtatott meg. – Az apám semmi ilyesmiről nem beszélt nekem. Biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla, mi folyik itt. De valójában mi is? Úgy értem, te meg a barátaid rájöttetek már, hogy…? Keserűen felnevettem, miközben húztam magam után a kutyát az úton. – Ja – feleltem. – Mintha elmesélném neked. Ha majd el akarom mondani, Brandon, hogy mi van, azt meg fogod tudni. És már ezzel is sokkal többet teszek meg érted, mint amennyit te valaha is tettél értem. És leraktam a telefont. Az ujjaim remegtek a kesztyűben, miközben beütöttem Christopher mobiljának számát. Mi más választásom maradt? Nem tudtam, hová menjek, és őszintén szólva, meg voltam rémülve. Christopher, próbáltam megnyugtatni magam, tudni fogja, mit tegyek. De fogalmam sem volt, felveszi-e egyáltalán. Azok után, ahogyan elváltunk – szinte rám sem nézett, amikor másfelé indultunk Teterborónál, ahol a gép kitett minket –, azon sem lepődtem volna meg, ha hagyja a hívást a hangpostára. De csodák csodájára, meghallottam a hangját: – Halló! – Christopher? – szólaltam meg. Reménykedtem, hogy a hangomat nem hallja olyan rémültnek és remegőnek, mint amilyennek én. – Mit akarsz, Em? – kérdezte. Nem tűnt túlzottan meglepettnek, hogy hall felőlem. Inkább… rezignáltnak. Remek. A barátom – az exbarátom – rezignáltan fogadja a hívásomat. Mert olyan hisztikirálynő vagyok? Mint azok a lányok, akiket annyiszor hallottam a suli folyosóján, amint bolhából elefántot csinálnak, hogy nagyobb figyelmet csikarjanak ki a pasijaikból? Jaj, Jason, nem tudom kinyitni a szekrényemet… persze, megpróbáltam először jobbra, aztán balra csavarni, de meg se mozdul. Azt hiszem, egyszerűen nem vagyok elég erős hozzá. Segítenél? Kérlek! Ó, remek! Jason, te olyan erős vagy! Komolyan? Ilyen lennék? Másfelől viszont, egy fickó tényleg követ engem. Lehajoltam, hogy a zsebemből elővett nejlonzacskóval feltakarítsak egy kis ürüléket, amit Cosabella hagyott ott, és miközben eleget tettem a New York-i köztisztasági előírásoknak, és elhelyeztem a csomagot egy közeli szemétgyűjtőben, lopva hátrapislantottam a vállam fölött, és a pasas

megint ott volt, a templomkert kerítésénél, és úgy tett, mint aki teljesen belefeledkezik az SMS-írásba. – Valaki követ – suttogtam Christophernek. – Nem hallak – felelte. – Valaki követ – ismételtem meg, ez alkalommal kissé hangosabban. – Hol vagy? – kérdezte rögtön. Semmi Mégis, mit vársz, mit tegyek? Vagy Megmondtam, hogy nem akarok belefolyni többet az ügybe. Meglepetten – és sokkal könnyebb szívvel, mint azt előszeretettel bevallanám – azt feleltem: – A Broadway és a Kilencedik utca sarkán. – Nem vagyok messze tőled – mondta Christopher. – Sétálj dél felé a Broadwayen a Union Square felé. Ott találkozunk. – A hangja nagyon megnyugtatóan hangzott a telefonban, bár hallani lehetett, hogy ő is valahol az utcán van, mint én. Beszűrődött a közlekedés zaja a háttérből. – Mióta van a nyomodban? – Nem tudom – vontam vállat. – Úgy négy háztömb óta? Találkoztam a szüleimmel egy kávéra, és amikor kijöttem a helyről, akkor vettem észre. De ezzel az erővel már odáig is követhetett. – Hogy néz ki a pasas? – Magas – feleltem, és közben tettem, amit mondott, gyorsan elindultam észak felé. – Valahányszor megállók, megáll ő is. És úgy tesz, mintha épp üzenetet írna valakinek a telefonján. – Mi van rajta? – Esőkabát és fekete vasalt nadrág. Alapvetően ez az, ami elárulta. Fix, hogy a Starktól van. – Ezt honnan veszed? – A nadrágjából. Nagyon tuti. – A nadrágja tuti – ismételte meg Christopher, én pedig rájöttem, hogy valószínűleg úgy hangozhattam, mint egy elmebeteg. Úgy tűnt, ez a napom arra van hitelesítve, hogy az emberek azt higgyék, megőrültem. – Komolyan mondom, Christopher – erősködtem. – Ez a fickó a Stark biztonsági szolgálatának az embere, nem holmi Nikki Howard-rajongó. De miért követne engem a Stark biztonsági szolgálata? – Ezt talán a barátodtól, Brandontól kellene megkérdezned – vetette fel Christopher. – Ó, haha – nevettem, mintha nem épp ezt tettem volna az imént… és mintha az, amit mondott, nem érintett volna úgy, mintha tőrt döftek volna a szívembe. – Már mondtam neked, hogy Brandon kényszerített, hogy… – Ne fáradj, Watts, ezt már egyszer hallottam. Oké, akkor ott találkozunk – zárta le a témát Christopher. – Mi? – Ez annyira váratlanul ért, hogy majdnem kiesett a kezemből a telefon. – Találkozunk? Hogy… De ebben a pillanatban Christopher befordult az előttem lévő sarkon, és átölelt. – Szia, drágám! – üdvözölt, és arcon csókolt. – Pontos voltál. Teljesen ledöbbentem. Az ajka forrón tapadt a jéghideg bőrömre. És mi ez az átölelős dolog? Úgy éreztem, mintha a mennyországban lennék. Különösen, hogy már biztos voltam benne, soha többet nem fogom érezni a karját magam körül. – Már megvettem a jegyeket – mondta a kelleténél jóval hangosabban.

Ekkor jöttem rá, hogy az egész műsor Mr. Luxusnadrág kedvéért van, nem miattam. Mert hát, jegyek? Milyen jegyek? – Remek – mentem bele a játékba. Észrevettem, hogy a kezében nejlonzacskót tart a Tiltott Bolygó képregényboltból, ami errefelé van, a közelben. Kissé megkésve, de eszembe jutott, hogy Christophernek van ott egy postaládája, ahol az összes képregényt elhelyezik, amit abban a hónapban rendelt. Valószínűleg épp a heti begyűjtő kőrútján volt, amikor hívtam. – Szóval, mehetünk? – tudakolta. Még mindig átölelve tartott. Csodálatos érzés volt, Csak reménykedtem, hogy soha nem enged el. De az egészből semmi nem azért történt, ezzel tisztában voltam, mert Christophert még mindig érdeklem. Lulunak nincs igaza: ha elhiteted egy fiúval, hogy szükséged van rá, attól semmi nem változik. Leszámítva, hogy te még jobban akarod őt. – Persze – bólintottam. Fogalmam sem volt, mire megyünk majd ezzel. Mert mostantól Mr. Luxusnadrág, aki alig néhány méternyire állt tőlünk az út másik oldalán, és üzenetet írt, kettőnket fog követni. Legalábbis én így gondoltam. Mert egy másodperccel később Christopher leengedte a karját, a pasasra nézett, és rákiabált: – Te! Hé, te!

TIZENHARMADIK FEJEZET A FICKÓ, AKI KÖVETETT, MEGLEPETTEN nézett fel a telefonjáról. Aztán maga mögé pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, Christopher nem valaki máshoz beszél-e. – Magához beszélek! – kiáltott rá Christopher. Egyenesen odalépett Mr. Luxusnadrághoz, és meglökte a vállát. – Csak nem követi a barátnőmet? Pontosan ez történt. Christopher a vállánál fogva megtaszította a Stark biztonsági szolgálatának emberét. És a barátnőjének nevezett. A szívem hevesen kezdett dobogni a mellkasomban, és nem az összezördülés lehetőségétől, ami mindjárt bekövetkezett. Mr. Luxusnadrágnak nem tetszett, hogy Christopher ilyen sok figyelmet fordít rá. Vagy az is lehet, az nem nyerte el a tetszését, hogy taszigálják, bár, az igazat megvallva, csak egy egészen kis lökés volt. Eltette a mobilját, és visszafogott hangon közölte: – Nem tudom, ki vagy, fiam. De vedd le rólam a kezed! – Hogy érti azt, hogy nem tudja, ki vagyok? – kérdezte Christopher, még mindig a kelleténél hangosabban, hogy minden arra járó ránk nézzen. – Pedig nagyon is úgy viselkedik, mint aki ismer. Vagy legalábbis a barátnőmet, Nikki Howardot. Mert már négy háztömb óta követi. Tessék! Megint kimondta! Barátnőm! Határozottan jól hallottam. Amikor Christopher kimondta, hogy Nikki Howard, hirtelen sokkal többen kapták fel a fejüket. Látványosan lelassítottak a járdán, vagy teljesen megtorpantak, és csak álltak ott és bámultak. Az egyik nagydarab fickó pedig, aki üdítős dobozokat pakolt lefelé egy teherautóról a sarkon, minden további nélkül odajött, és Mr. Luxusnadrág arcába mászott. – Hékás! – szólította meg a Nagydarab. – Igaz ez? Járká’sz Nikki Howard után? Mr. Luxusnadrág gyorsan körbetekintett, mintha csak a menekülési útvonalat keresné. Aztán elkezdett a kabátja belsejében kotorászni – és nem a mobilját kereste, mert azt láttam, hogy a külső zsebébe tette. Épp jó szögben álltam ahhoz, hogy megpillantsam, mi is az a kabátja belsejében, ami után kutat…egy pisztoly. Ott volt elrejtve, a karja alatt, egy vállra akasztható pisztolytáskában. Elakadt a lélegzetem, úgy kaptam Christopher karja után, az ujjaim belemélyedtek a bőrkabátja anyagába. Azt hiszem, egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. Nem hittem a szememnek. Egy pisztoly! A pasasnak pisztolya volt! És le akart lőni minket! De Christopher, a Nagydarab, az összeverődött tömeg és énköztem nyilvánvalóan túl sok tanú lett volna. Mert egy másodperccel később Mr. Luxusnadrág elengedte a pisztolyt, és úgy tűnt, más kiutat keres a szorongató helyzetből. Én továbbra is Christopher karjába kapaszkodtam, mert annyira megijedtem, hogy nem voltam benne biztos, állva tudok-e maradni, ha nem csimpaszkodom belé. Egy pisztoly! A pasasnak pisztolya volt! És használni is akarta! – Ez nem szép dolog ám! – torkolta le a Nagydarab, és mutatóujjával a férfi mellkasára bökött – elég keményen, azt hiszem. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a fickónál pisztoly volt. – Errefelé mink békin hagyjuk a hírességeket!

– így igaz – erősített rá Christopher, és szomorúan csóválta a fejét Mr. Luxusnadrág felé. – Tényleg ez a szokás. A pasas zavartan nézett ránk. De nem adódott rá lehetősége, hogy kilövöldözze magát a helyzetből. Már ha nem volt valami pszichopata. Mert addigra túl sok ember gyűlt össze, akik mind minket néztek. És erősen kétlem, hogy Robert Stark pszichopatákat alkalmazna a biztonsági szolgálatánál. – Nem követtem a lányt – magyarázkodott Christophernek és a Nagydarabnak egyszerre. – Egyszerűen csak egy irányba mentünk, ennyi. – Akkó’ ménem megyen tovább? – érdeklődött a Nagydarab. – Hát talán azt is teszem – felelte Mr. Luxusnadrág kissé sértetten. – Talán azt is teszem. De természetesen nem mozdult. – Akkor menjen – javasolta Christopher. – Ha már annyira siet. – Ja – helyeselt a Nagydarab. – Ménem indul? Mr. Luxusnadrág nagyon ronda pillantást vetett ránk, és lassan elsétált. A szívem továbbra is hevesen kalimpált odabent, miközben figyeltem, ahogy távozik, és reménykedtem, hogy nem fordul hátra és nem kezd el lövöldözni. – Gyorsabban – utasította a Nagydarab. Mr. Luxusnadrág gyorsított egy kicsit a léptein a Union Square felé. És nem nézett hátra. – Nagyon köszönöm – suttogtam, és egy kicsit lazítottam a szorításomon Christopher karján. Az ujjam is belesajdult, olyan erősen kapaszkodtam a kabátjába. El sem tudom képzelni, ő mit érzett a karjában. Mindenesetre nem panaszkodott. – Nincs mit – legyintett a Nagydarab. – Nem hagyhatjuk, hogy mindenféle népek zaklassák a helyi hírességeinket. Ezért más New York, mint Los Angeles, tudja? Itt az emberek nyugodtan mászká’hatnak az uccán, és senki nem zavargassa őket, tudja? Hé, én mondom, az unokahúgom is van olyan csinos és tehetséges, mint magácska, és egy nap majd ő is szupersztár lesz. Adna egy autogramot? Tudja, hogy örű’jön. – Hát persze – bólintottam rá. – Örömmel. Hogy hívják? – És miután elárulta, hogy Hector Thomaides, az egyik megrendelőlapja hátoldalára odafirkantottam: Hectornak, célozd meg a csillagokat! Szeretettel, Nikki Howard. Ezzel természetesen átszakadt a gát, és mindenki, aki ott állt a járdán, és a mi kis összetűzésünket figyelte Mr. Luxusnadrággal, nyomban autogramot akart. Tollak kerültek elő a semmiből, és hamarosan már minden létező dologra írogattam, gyógyszerreceptektől kezdve az emberek csuklójáig. Miközben az aláírásokat osztogattam, igyekeztem követni, hogy mi történik az autogramvadászok körén kívül. Hová lett a fickó, aki követett? Tényleg egyszerűen feladta? Hol van Christopher? Ő is lemondott rólam? Vagy még mindig itt van? Végül aztán éreztem, hogy egy meleg kéz kulcsolódik a karomra. Szerencsére Christopher volt az, nem Mr. Luxusnadrág. A karjában tartotta Cosabellát – hála istennek. Máskülönben a kutyát biztos eltaposta volna a felém hömpölygő tömeg, amely az aláírásomat akarta –, és komoly hangon megszólalt: – Nikki! Azt hiszem, most már mennünk kéne. Az utcára pillantottam, és láttam, hogy leintett egy taxit, aminek a hátsó ajtaja már nyitva is volt. Christopher segít nekem elmenekülni? Miután kijelentette, hogy nem akar már belefolyni ebbe az egészbe?

Éreztem, hogy a melegség, amely elöntött iránta, még sokkal erősebb, mint amikor átkarolt. – Ó – fordultam az aláírásgyűjtők felé. – Sajnálom, de most mennem kell. – Fotózásra? – érdeklődött az egyikük. – Igen – feleltem mindenkinek. Mi értelme lett volna elárulni az igazat? Csak csalódást okoztam volna nekik. – Sajnálom! És nagyon köszönöm! Mindannyiukat szeretem! – És puszikat fújtam nekik, ahogyan a mozisztárok a tévében, aztán odarohantam a taxihoz, és beugrottam, majd arrébb másztam, hogy helyet csináljak Christophernek, aki lehajolt, és benyújtotta Cosabellát. – Gyere velem! – kérleltem. Láttam, arra készül, hogy lelépjen, annak ellenére, hogy ezt a sok szép dolgot már megtette értem. – Em – felelte. Az arca bezárkózott, kék szeme pedig becsukódott, mint egy zsalugáter, amikor senki nincs otthon. – Christopher! – mondtam. – Pisztoly volt nála… – Tudom – makacskodott, és hátrapillantott a válla fölött. – Épp ezért mondom, hogy azonnal el kell tűnnöd innen. Tudta? Végig mégis milyen higgadtan viselkedett! Lökdöste a fickót, holott tudta, hogy pisztoly van nála? Nem akartam hinni a fülemnek. És ezt értem tette. Annak ellenére, hogy azt állította, már nem érez semmit irántam. Semmi mást, csak megvetést. Talán amit mond és amit valójában érez, az két külön dolog. Nem nagyon mertem reménykedni… – Én miattad aggódom – erősködtem. Azok az emberek, akik nem kaptak tőlem autogramot, de látták a tömeget, lassan szivárogni kezdtek a taxi felé, hogy kiderítsék, ki ül benne. – Megtennéd, hogy most már elindulsz? – kérlelt Christopher. – Valószínűleg már fogott egy taxit, és visszafelé tart… – Légy szíves, szállj be! – Most már könyörögtem. – Szükségem van rád! Engem pedig nem érdekel, mondhatta volna Christopher. Ez a te problémád, nem az enyém. De nem mondta. Lulunak igaza volt: lehet, hogy a fiúk néha tényleg érezni akarják, hogy szükséged van rájuk. De azért nem állandóan. Mert akkor azon kapod magad, hogy olyan vagy, mint Whitney Robertson: nyafogós és tehetetlen. De egyszer-egyszer talán abba kell hagynod a rohanást, és el kell mondanod a többi embernek, hogy szükséged van rájuk, és hagynod kell, hogy segítsenek. Ideértve azt a srácot is, akit szeretsz. Christopher beszállt mellém a taxiba, és becsukta az ajtót. És nem úgy viselkedett, mint akit ez nagyon megvisel. – Hová megyünk? – kérdezte. – Eredetileg Gábrielhez akartam – feleltem. – Úgyhogy… azt hiszem, nem tudom. De aggaszt, hogy Nikki talán mondott valakinek valamit. Már attól, hogy ezt hangosan kimondtam, a szám kiszáradt, és a pulzusom megemelkedett. Nem tudtam Christopher szemébe nézni. Nem annyira azért, mert aggódtam Nikki és a családja miatt, bár tényleg így volt. Hanem mert rájöttem, hogy egyedül vagyunk egy szép, kényelmes taxiban, mi ketten. Most voltunk először kettesben azóta, hogy felébresztett az ágyamban…és aztán elhagyott. Alapjában véve. Most pedig megmentette az életemet. De csak annyit mondott:

– Ebben igazad lehet. Ha az új barátodra gondolok, akit most összeszedtél. De nem tudom, menynyire jó ötlet odamenni, sarkunkban a Stark biztonsági szolgálatának embereivel. – Hová megyünk? – érdeklődött a sofőr. Kiabálnia kellett, hogy meghalljuk az első és a hátsó üléseket elválasztó golyóálló üvegen keresztül. Felengedte a féket, és végiggurultunk a Broadwayen, pont az ellenkező irányba, mint amerre Mr. Luxusnadrág távozott. Már ha nem fogott ő is egy taxit, és nem követett minket errefelé. – Csak menjen tovább! – kiabált vissza Christopher a vezetőnek. Nyilvánvalóan ugyanarra gondolt, amire én. – Majd szólunk, mikor kell elfordulni. – Gondolod, hogy követ minket? – kérdeztem Christophertől, miközben hátrafordultam az ülésen, hogy kilássak. De a hátunk mögött nem láttam semmi mást, mint a szokásos taxitengert. Senki nem tudta volna megállapítani, hogy melyikben ül Mr. Luxusnadrág, ha egyáltalán ott volt. – Tuti – bólintott Christopher. – Balra a harmadik kocsiban, a busz mellett. Döbbenten fordultam vissza. – Honnan tudod? – Láttam, hogy bedobja a kabátját egy szemetesbe egy kicsit feljebb az utcában – magyarázta. – Régi trükk. Azt hitte, anélkül majd nem ismerjük fel. Akkor láttam, amikor te aláírásokat osztogattál. – És most mit csinálunk? – kérdeztem gondterhelten. – Teszünk egy kis utazást a belvárosban – felelte –, és megpróbáljuk lerázni, aztán, amikor már biztonságos, kiszállunk, és felugrunk a metróra, ami visszahoz minket ide. Hihetetlen, hogy Christopher ilyen nyugodt volt. Most nyilván az új, gonosz szuperhős dolgozott benne, aki hozzászokott már az autósüldözés közbeni száguldáshoz. Bár valójában nem száguldottunk annyira, tekintve, hogy beragadtunk a pirosnál. Cosabellára néztem, aki az ölembe ugrott, hogy kikukucskálhasson az ablakon. Cosy imádott bármilyen mozgó járműben utazni. Nekem pedig könnyebb volt őt nézni, mint Christopher arcát, ami folyamatosan arra emlékeztetett, mennyire akarom őt. Ő pedig, cserébe, mennyire nem akar engem. Legalábbis pár perccel ezelőttig. Nem voltam benne biztos, hogy az események iménti alakulása miatt hagyjam-e, hogy felcsillanjon bennem a remény, hogy a dolgok esetleg megváltoznak. – Miből gondolod, hogy Nikki fel akar adni minket? – tudakolta Christopher. – Nagyon dühös – feleltem. – Emiatt az egész miatt. Hogy nem kaphatja vissza a régi testét. Ezt kérte Brandontól, tudod. – Felé fordítottam a fejem, hogy lássam, és hirtelen zavarba jöttem. – Cserébe azért, hogy elmondja neki, miért akarta megölni őt az apja. Christopher üres tekintettel nézett vissza rám. – Mit kért Brandontól? – Hogy kapja vissza a régi testét – ismételtem meg. Elkerekedett a szeme. – Várjunk… azt akarta, hogy te… – Aha – bólintottam komoran. – Tényleg nagyon utálja ezt a mostanit. Christopher dühbe gurult. – Eszébe jutott valaha is – csattant fel –, hogy ez történik, ha megpróbálod megzsarolni a főnöködet? Mégis, mire számított? Meglepetten néztem rá. – Hát, nem arra, hogy el akarják tenni láb alól. – A zsarolás törvényellenes, tudod – jelentette ki Christopher. – És általában haragot vált ki az emberekből.

– Amit Robert Stark csinál, az is törvényellenes – mutattam rá. – Tudom, hogy két rosszból nem lesz egy jó, de úgy néz ki, Nikki… nem tudott mást tenni. – Hát, ő is az emberi fajhoz tartozik, nem? – vágott vissza Christopher. – És úgy tudtam, hogy már nagykorúvá is nyilváníttatta magát. Szóval, nem mondhatod, hogy nem tudott mást tenni. Azt állítja, hogy már felnőtt. – Én csak azt mondom – erősködtem, de közben kezdtem úgy érezni, hogy kissé alábbhagy a melegség, amit éreztem iránta, amikor megmentett Mr. Luxusnadrágtól. Nehezen tudtam megértetni vele, hogy ha egy olyan lánynak, mint Nikki, megváltozik a külseje, az szörnyű és érthető, mit érez –, rettenetes dolog, hogy az egész életedet fel kell adnod, mert elkövettél egyetlen ostoba hibát. – A te hibád mi volt? – tudakolta Christopher. – Hogy ellökted a kishúgodat az útból, amikor a kivetítő elszabadult, hogy így rád essen helyette? Hogy rossz helyen voltál rossz időben? Te nem követtél el semmiféle hibát. És Nikki sem. Az indulat, amellyel Christopher beszélt, meglepett. Nem is tudtam, hogy ilyen erős érzései vannak… bármi mással kapcsolatban, mint azzal, hogy megbosszulja a halálomat, ami most már vitatható cél volt, tekintve, hogy tudta: nem haltam meg. – Én… azt hiszem, sosem gondoltam így erre – mondtam, és közben elgondolkodva simogattam Cosabella gyapjas kis fejét. – Szóval, elvesztette a testét – állapította meg Christopher. – De az elméje még megvan. És hogy a régi karrierjét kizárólag a kinézetére alapozta, még nem jelenti azt, hogy ne kezdhetne új karriert építeni, ez alkalommal inkább az eszét használva. Erre vajon gondolt már? Szó sincs arról, hogy ne lenne jó üzleti érzéke. Ezt már te is észrevehetted abból, hogy úgy ráijesztett egy nemzetközi nagyvállalat tulajdonosára, hogy az megpróbálta megöletni. Csak pislogtam rá. Ebben igaza volt. Nikkiben sokkal több van az arcánál. De hogy tudná meggyőzni erről bárki is? – Ha ki tudnánk deríteni, mi az, amitől Robert Stark annyira tart, hogy Nikki esetleg megszellőzteti – szólaltam meg lassan. Egy gondolat kezdett formát ölteni a fejemben. – Mármint a Stark Quarkkal kapcsolatban. Mert annak a felfedezésében Nikki-nek nagy része van… és ha ezt nyilvánosságra hozzuk, az elég lenne arra, hogy az önbecsülése magához térjen annyira, hogy ne akarjon belekontárkodni a fejembe és újból kikanalazni onnan az agyamat. Christopher előrekiabált a taxisnak: – Itt forduljon jobbra! A sofőr pedig visszakiabált: – Maguk megőrültek! Rossz sávban vagyok! – Csak csinálja! – erősködött Christopher. – Kap egy húszast pluszban. A taxisofőr olyan hirtelen rántotta jobbra a kormányt, hogy Cosabella és én ráborultunk Christopherre. Aki átölelte a vállamat, miközben mindenfelé autók és furgonok dudáltak körülöttünk. Cosabella igyekezett megvetni a lábát az ülésen, ami leginkább azt jelentette, hogy közben a combomba mélyesztette a karmait. – Bocsánat – szabadkoztam szégyenkezve, amiért én is Christopher ölébe repültem. – Ne haragudj! – Semmi gond – nyugtatott meg. A nyakát nyújtogatta, hogy hátralásson. – Leráztuk. – Tényleg? – Megpróbáltam kiegyenesedni, miközben éreztem, hogy Christopher nem mozdítja a karját. Rettenetes, hogy ennyire érzékeny vagyok az ilyen dolgokra, amikor tuti, hogy egyáltalán nem érdeklem. – Hát, az jó.

– És értem, amit mondasz – tért vissza a témához. – Nikkiről. Remek ösztönei vannak. Csak a jó irányba kell terelni őket. Igaza volt abban, hogy tennie kell valamit azzal kapcsolatban, amit véletlenül megtudott a Quarkokról. Csak nem a megfelelő lépést tette. Ha megzsarolod a főnöködet, ahelyett, hogy megpróbálnád megállítani, az nem segíti elő a nagyobb jót… amit tenni akarsz. – Robert Stark nem a semmiért gyűjti azt a rengeteg adatot, Christopher – néztem a szemébe. A karjával még mindig átölelt, szóval nehéz lett volna nem így tennem. És nehéz lett volna nem észrevenni az ajkát is, amely annyira csókolnivalónak tűnt. De igyekeztem a fontosabb feladatokra koncentrálni, mint például, hogy meg kell mentenünk Nikkit és a családját. – Figyeltem a beszédedet, amit róla tartottál az előadástan-órán. Nem lesz valaki a világ negyedik leggazdagabb embere, ha ok nélkül csinál dolgokat. Ma este egy partin kell részt vennem a házában. Ha bármilyen esélyem van rá, hogy kiderítsem, miben sántikál, akkor… – Hűha – vágott a szavamba Christopher, és szorosabban ölelt magához. – Te magad akarsz szembeszállni vele? – Hát – feleltem –, azt hiszem, ez az egyetlen esélyünk, hogy pontot tegyünk ennek az ügynek a végére. Különben… szóval, fennáll a veszély, hogy a szüleim csődbe juttatják magukat, mert azt hiszik, csak úgy bemasírozhatnak a Stark Enterpriseshoz, kifizethetik a szerződésemben említett összeget, és azzal ennyi. Ami nagyon nem lesz így. Stevennek és az anyjának örökké bujdokolnia kell, attól tartva, hogy Robert Stark meg a cimborái árthatnak nekik. Nikki pedig megöleti – vagy megöli – magát, ha megpróbál az lenni, aki volt. Szóval… igen. Magam fogok szembeszállni vele. A segítségeddel, ha te is akarod. Mit gondolsz? Benne vagy? Christopher nem felelt rögtön. A taxi már a Houston Streeten robogott velünk, isten tudja, hová. Lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Tudtam, hogy a segítsége nélkül nem leszek képes ezt véghezvinni. Szükségem volt rá – és az unokatestvérére, Felixre hogy betörjünk a Stark központi számítógépére, és megnézzük, mire készülnek. Nem hittem, hogy csak úgy odasétálhatnék Robert Stark elé azzal, hogy „Mondjon el mindent!” Először fel kell fegyverkeznem némi információval. Olyan információval, amit csak ők tudnak megszerezni. Ha jó helyen keresik. És ha nincs kódolva. Ami persze valószínűtlen. De akkor is. A legkevesebb, amit tehetnek, hogy megpróbálják… – Te megőrültél – állapította meg Christopher. Dühösnek tűnt. Rám. Saját magára. Az egész helyzetre. Amiért nem igazán tudtam hibáztatni. – Ez az egész dolog totális őrültség. – Tudom – vontam vállat. De titokban ez felbátorított. A Te megőrültél nem volt konkrét nem. – Annál a pasasnál az előbb pisztoly volt – folytatta Christopher. – Brandon Starknak még csak fegyver sem kellett hozzá, hogy az akaratod ellenére magával rángasson, pusztán azzal, hogy megfenyegetett, gonosz dolgokat tesz a barátaiddal. Miből gondolod, hogy képes leszel megbirkózni az apjával, aki egy igazi gengszter? – Hát – feleltem. Hirtelen már nem éreztem olyan bátornak magam. Könnyek tolultak a szemembe. – Ezért kérlek most téged, hogy segíts. Szükségem van rád, Christopher. – Piszkosul igazad van – mondta. – És épp itt volt az ideje, hogy észrevedd. Aztán durván magához rántott, és megcsókolt.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Ti MEG HOL JÁRTATOK? Ez volt Félix első kérdése, amikor megjelentünk az alagsori szobájánál egy órával később. Nyilvánvaló volt a hangsúlyából, hogy nem arra gondol, az előbb hol voltunk – hogy menekültünk a Stark biztonsági bérencei elől és hogy csókolóztunk (egy kicsit) egy taxi hátsó ülésén. Arra volt kíváncsi, merre jártunk azóta, hogy utoljára látott minket. Ami azt illeti, nem voltam biztos benne, hogy ő elmozdult egyáltalán a több képernyős számítógép-rendszerének vezérlőpultja elől azóta, hogy először találkoztunk. Úgy láttam, még mindig ugyanaz a cucc van rajta – lógó nadrág, zöld pamuting és egy csomó aranylánc. Az egyetlen különbség, de tényleg, az volt, hogy sokkal több üres tányér tornyosult körülötte. Az anyja láthatólag lehordta neki az ételt. Hát, nem lehet könnyű a házi őrizetben lévő hackerek élete… bár, azt hiszem, ennek is megvannak a maga előnyei. Mint például a szendvicsek és a browniek anyától, odafentről. – Épp most ráztunk le egy pasast a Stark biztonsági szolgálatától – tájékoztatta Christopher. – Emet követte, és fegyvere volt. – Emet? – Félix hátrapördült agyonpárnázott irodaszékén, és összeszűkült szemmel nézett rám. Aztán bólintott. – Ja, igen. Olvastam a virtuális orvosi kartonodat. Te csak kölcsönben hordod Nikki Howard testét. A valódi neved pedig Emerson… Watts, ugye? – Öhm, azt hiszem, ezt a testet most már megtartom, legalábbis remélem – szólaltam meg. – Ha az agyadat átpakolják egy másik ember testébe, az nem épp örömmámor, tudod. – Különösen, ha Nikki Howard testéről van szó – állapította meg Félix, és valamiféle hörgő hangot hallatott. – Mamuska, kaphatok egy harapást? Christopher odasétált az unokatesójához, és tarkón vágta. – Hé! – szólt rá komolyan. – Viselkedj már egy kicsit! Az, hogy az alagsorban laksz, még nem jelenti, hogy nem kell úriemberként viselkedned hölgyek közelében. – Aú! – kapott a fejéhez Félix. – Ne már! Csak szórakoztam! – Minden rendben – nyugtattam meg Christophert. Tulajdonképpen egy kissé megsajnáltam az unokatestvérét. Nehéz lehet, ha az ember ilyen okos, de nincs módja levezetni – értelmesen legalábbis – ezt az intelligenciát. – Nem – jelentette ki Christopher fejcsóválva. Lehet, hogy Félix csak szórakozott, de Christopher biztosan nem. – Nincs rendben. Elvörösödtem. Christopher most lovagiasan viselkedett velem…de a taxiban az előbb, miután olyan durván magához rántott és megcsókolt, ugyanolyan durván el is lökött magától, és azt motyogta: – Bocsánat! Ezt nem akartam. Döbbenten néztem rá, a szám még mindig bizsergett, ahol hozzápréselte az övét. – Christopher – mondtam. – Minden rendben. – És elhihetitek, nagyon is rendben volt. – Nem – mondta. – Nincs rendben. Hát így állunk. Még mindig nem bocsátott meg. Még mindig nem. Csak egyszerűen nem tud ellenállni, és időről időre meg kell csókolnia.

A fiúk olyan furák. Most az egyik képernyőre mutatott Félix előtt, amelyen folyamatosan jelentek meg az információk. – Még mindig a Stark központi számítógépén vagyunk? – Ja – bólintott rá Félix. Elég mogorva volt. Hátradőlt a székében, hogy néhány üres tányér mellé a hatalmas lábát is fel tudja tenni az egyik tejesládára a sok közül, amelyekből az irányító központot összetákolta. – Nem mintha csinálnának bármi érdekeset is. Jobban unom ezt a feladatot, mint az összes Csillagkapu epizódot együttvéve. – Tulajdonképpen nagyon is érdekes, amit csinálnak – állapította meg Christopher. – Elraktározzák az összes adatot, amelyeket azok az emberek írnak a gépükbe, akik megvették az új Stark Quarkot. Ez az információ úgy meglepte Felixet, hogy felugrott, s ahogy eközben leemelte a lábát a tejesládáról, leverte az összes tányért, amelyek hatalmas csörömpöléssel értek földet. De Felbe nem is törődött vele, az is lehet, hogy észre sem vette, mi történt. Az ujjai sebesen kezdtek röpködni a Stark monitorja előtti billentyűzet fölött: – Atyaég! – kiáltott fel, és – most először – úgy tűnt, teljesen ébren van, és még izgatott is. – Miért nem ezzel kezdtétek? De mihez kezdenek egy csomó adattal iskolások gagyi műanyag laptopjairól? Ennek semmi értelme. És hol tárolják ezeket? Nem látom. – Belekortyolt az egyik kólába, amit az anyja hozott le nekünk (Jackie néni rettentő boldog volt, hogy láthat. A férjétől megkapta a teljes Nikki Howard illatkollekciót karácsonyra, és aláíratta velem a dobozt, amiről Nikki arca mosolygott csábítóan). – Hova kerülnek? – Hogy érted azt, hogy nem látod? – csodálkozott Christopher. – Most megvannak az adatok, vagy nincsenek? – Á, megvannak – kortyolt egyet a kólából Félix. – A kódolásuk egy vicc. Sosem találkoztam még ilyen céggel, ahol ennyire el lennének telve maguktól. Mintha azt hinnék, őket senki sem kezdheti ki. Lehet, hogy ez azért van, mert eddig még senki nem volt olyan bátor, hogy megpróbálja. De, fogalmam sincs, minek nekik ez a sok szemét. Gyerekek Facebook és Flickr oldalai, még a nyavalyás fogászati leleteik is itt vannak. Ez meg minek nekik? És egy halom olcsó online foglalás utazási irodáknál. Akciós üdülések, hajóutak és osztálykirándulások a tavaszi szünetben… – Lehet, hogy be akarnak szállni az utazási bizniszbe? – próbálkoztam vállvonogatva. – A Stark-nak nincs üzleti repülőgépjárata. – Phoenix – szólalt meg Félix. – Ki akarják telepíteni az utazási központjukat Phoenixből? – kérdezte Christopher zavartan. – Nem – felelte Félix. A szívószál leért az üdítős doboza aljára. – így nevezték el az adatbázist, ahol ezeket a fájlokat tárolják. Főnix terv. Christopher értetlenül nézett rám. – Mi van Phoenixben? Ismét megvontam a vállam. – Sivatag? – Nyugdíjasok – magyarázta Félix, amikor Christopher ránézett. – Öreg emberek, akik golfautókat vezetnek. Talpig pasztellben. – Keress rá! – tanácsolta Christopher. Félix sóhajtott, és beírta a főnix szót a keresőbe. – A főnix – olvasta, amikor a leírás megjelent. – Legendás szent tűzmadár, amely ezer évig él, és élete vége felé mirhaágakból rak fészket, majd a saját tüzében ég el, hogy aztán a hamvakból újjászülessen. Értetlenül néztünk egymásra.

– Lehet, hogy ez valami új videojáték – próbálkoztam. – És az emberek, akiknek az adatait összegyűjtötték, mind rajta vannak a toplistán a Joumey-questben vagy ilyesmi. És nekik akarják elküldeni az új játékot, hogy teszteljék. – Akkor nekem is el kellett volna küldeniük – horkant fel Christopher (teljes joggal) sértődötten. – Ja – bólogatott Félix, miközben megnyitotta az egyik újdonsült Quark-tulajdonos Facebook oldalát. – És kizárt dolog, hogy ez a szerencsétlen játszana a Joumeyquesten. Nézzetek rá! – Sziasztok, a nevem Curt. Szeretem a Dave Matthews Bandet. Csak biokávét iszom. A hónap végén lemegyek Seattle-be a kutyámmal. Totál balek vagyok. Ránéztem Curt adatlapjára. Határozottan nem játékosnak nézett ki. A futást és a biciklizést nevezte meg hobbijának. Vonzó fiú volt, egy deka súlyfelesleget sem láttam rajta. Szerette a kutyákat és az unokaöccseit, és szerette volna megmenteni a bálnákat. Ezt mind csodálatra méltó tulajdonságnak találtam, és nagyon csúnya dolog volt Felixtől, hogy gúnyolódott rajta. – Mutass egy másikat! – kértem. – Sziasztok – kattintott Félix egy újabb adatlapra. – Kerry vagyok. Óóóh, Kerry nagyon dögös. Szeret írni, és szereti a naplementét. Én is szeretek írni, és szeretem a naplementét, Kerry. És nézzük csak! Kerry a jövő hónapban Guatemalába megy, hogy segítsen a gyerekeknek megtanulni olvasni. Ez rendes dolog tőle. Mi mást tudhat még a Stark Kerryről? Nézzük az orvosi infókat. El kellett küldenie emailben a programnak, amivel Guatemalába megy. Ó, nahát! Tökéletes egészségi állapot. Még lyukas foga sincsen. Meglepő. Ezek a Quark-vásárlók túlságosan is egészségesek. Egyél egy sajtburgert, Kerry, ami tiszta zsír! – veszekedett Félix a monitorral. Ez a fiú túl könnyen jött izgalomba. Ami talán a rengeteg koffeinnek és cukornak volt köszönhető az irdatlan mennyiségű kólában, amit ivott. – Fura – állapítottam meg –, hogy mindannyian ilyen remek kondiban vannak. – Vagy – nézett rám Christopher – valaki a Stark-nál direkt ezeket guberálta ki. – És csak a vonzó és egészséges emberek adatait mentik le? – pillantottam Kerry facebookos képére. Pólóban és rövidnadrágban állt egy napsütötte kirándulóúton. Vékony volt, üde arcú és boldog. – De miért? – morfondírozott Félix, és elvette a kólát, amihez én nem nyúltam hozzá (Nikki teste nem bírja sem a koffeint, sem a cukorszirupot). – Én utálom az egészséges embereket. – Nem tudom – felelte Christopher. – De mi más közöset látsz bennük? – Odafigyelnek a testükre – próbálkoztam. – Vonzók – tette hozzá Félix. – És mindannyian sikeresek az életben – jegyezte meg Christopher. – Robert Stark hadsereget alakít – állapítottam meg elgondolkodva. – Ja – húzta el a száját Félix. – Totál unalmas emberekből.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET – JAJ, HÁLA ISTENNEK, HOGY ITT VAGY! – örvendezett Gábriel, amikor kinyitotta a lakása ajtaját. Nem igazán tudtam, mitől ilyen boldog, hogy láthat minket. Elsőre legalábbis nem. Én ajánlottam fel, hogy elmegyek hozzá egy kis ennivalóval, mert rájöttem, hogy sok segítséget nem nyújthatok a titokzatos Főnix terv megfejtésében…legalábbis azzal nem, ha csak ücsörgők ott, és egymás után olvasgatom a különösen vonzó Stark Quarktulajdonosok adatait. Ezt Christopher és Félix egyedül is meg tudta tenni. Szóval, el tudjátok képzelni a meglepetésemet, amikor Christopher azt mondta, elkísérne Gábrielhez. Ne kérdezzétek, hogy miért. Nem kapott el, és nem csókolt meg megint, se nem szolgált semmiféle magyarázattal arra, miért tett így a taxiban aznap délután. Tudomásom szerint még mindig ki nem állhatott, és azt tervezte, hogy ez az idők végezetéig így is marad. Nem tehetek róla, de azt kívántam, bárcsak még jobban hasonlítanék Nikkire. Biztosra veszem, hogy nála aztán bőven akadtak fiúk, akik fura játékokat próbáltak játszani vele. Ő aztán nem viselte volna Christopher húzásait öt percnél tovább. Szívesen megkérdeztem volna, hogy kezeli az ilyen srácokat…ha nem tartottam volna attól, hogy behúz egyet, és megint követelni kezdi, hogy adjam vissza a testét. A thai étterem, ahová a vacsoráért mentünk, száraz volt, meleg, és őrülten jó illat terjengett odabent. Szinte mindenből rendeltem egy adagot elvitelre, aztán, amíg az ételre vártam, leültem, egy piros, párnázott műbőr székre, ölemben Cosyval, Christopher pedig mellénk telepedett, és a mobilján SMS-ezett Felixszel. Egy kis ideig igyekeztem nem tudomást venni a jelenlétéről – a hihetetlenül csókolnivaló szájáról, az érdesnek tűnő kezéről aztán az jutott az eszembe: Várjunk csak! Nem kell nekem Nikkitől tanácsot kérnem. Egyszerűen csak előállhatok a dologgal, és követelhetem magától Christophertől, hogy mesélje már el, szerinte hogy is állunk mi mint egy pár. Ennyi minimum jár nekem. Úgy értem, évekig barátok voltunk már azelőtt, hogy járni kezdtünk volna (már ha egyáltalán mondhatom ezt). Mitől féltem ennyire, de tényleg? Christopher csak egy gimnazista fiú. Én pedig a nagyszerű Nikki Howard, a szupermodell. Még ha valójában nem is vagyok az. Miért tartottam ennyire attól, hogy mit fog mondani? Már megbántottuk egymást annyira, amennyire csak lehetséges. Mi mást követhetnénk még el a másik ellen? És Lulu is azt mondta, sokkal többet kellene kommunikálnunk. Nem? – Christopher – kezdtem bele, miután vettem egy mély levegőt, és bátorságra szólítottam fel magam. Végtére is ő csókolt meg engem, nem? Ez nyilván azt jelenti, hogy még mindig szeret, legalábbis egy kicsit. – Mi volt… – Ne! – vágott közbe. És nem is nézett fel a telefonjából. – Mit ne? – kérdeztem sértetten. De most komolyan! Legalább annyit megtehetett volna, hogy rám néz! – Ne kezdj el a kapcsolatunkról beszélni – felelte. Honnan tudta? Honnan tudják mindig? Mijük van ezeknek, valami radarjuk? – Öhm – motyogtam.

Most már nem csak sértve éreztem magam. Állati dühös lettem. Én nem vagyok az a nyafogós Tudni akarom, hogy hová tart a kapcsolatunk típusú lány. Egyetlenegyszer sem hoztam fel ezt a témát, soha az alatt az idő alatt, amíg együtt voltunk. Ami, oké, csak nagyjából két hét volt. És annak az időnek a legnagyobb részében is Brandon Starkkal laktam együtt… akaratom ellenére. De akkor is. – Azt hiszem, jogom van tudni, hol is áll most a kapcsolatunk – jelentettem ki felháborodottan. – Mert, hogy őszinte legyek: ha továbbra is ezeket az agyjátékokat akarod folytatni, akkor mást fogok keresni magamnak. Ez az! Ez jól hangzott. Mintha Lauren Conrad vagy valaki hasonló mondta volna. Nem mintha Lauren Conrad valami példakép lenne vagy ilyesmi. De ki más mutatna irányt nekünk, szingli lányoknak ezekben a komplikált modern időkben? De komolyan, mindenki más már elvált. Christopher leengedte a telefonját, és totál hitetlenkedve nézett rám. – Micsoda? – kérdezte rekedten. – Ahogy mondom – erősítettem meg. Nem akartam nagy szócsatába bonyolódni egy queensi thai büfé kellős közepén. De akkor is. Egy lánynak legyenek elvei. – Nem siethetsz a megmentésemre – kétszer –, nem csókolhatsz meg egy csomószor, aztán pedig nem tehetsz úgy, mintha már nem is érdekelnélek – ráztam hátra egy hajtincsemet. – Nincs időm nekem ilyen játékokra. Tudnom kell. Vagy belém vagy esve, vagy nem. Ha igen, akkor jó. Ha nem, akkor ne csókolgass többé! Ez így korrekt. Ez jó volt. Fogalmam sincs, honnan jöttek ezek a dolgok meg minden. De tetszett. – Hát – felelte Christopher. – Az igazat megvallva, jelen pillanatban nem vagyok annyira odáig érted. Mert ahogy viselkedsz, mintha valaki más lennél, akit nem is ismerek. És ez nem tetszik. Ez szíven ütött. Megpróbáltam eltüntetni a könnyet a szememből, ami a konyhából áradó csípős gőztől csordult ki. Lehet, hogy Lauren Conrad tulajdonképpen nem is olyan remek példakép. – Nem viselkedem úgy, mint valaki más – tiltakoztam. – Azt mondtad, fel kell nőnöm, és éppen ezt teszem. Csak egy kis őszinteséget várok tőled. Én tényleg szeretlek, és tudnom kell, hogy te… – Jézusom! – kiáltott fel Christopher, és felemelte a telefonját. Nem tudtam nem észrevenni, hogy elvörösödik. – Megtennéd, hogy ezt nem mondod többször? – Mit nem mondok többször? Hogy szeretlek? Be kell vallj ám, mókásnak találtam, hogy kínozhatom. – Igen – felelte, és láthatólag nagyon zavarban volt. – Mert folyton ezt hangoztatod, de aztán nem úgy viselkedsz. – Hogyhogy nem úgy viselkedem? – csattantam fel. Most rajtam volt a sor, hogy elpiruljak. És erősen reméltem, hogy a pénztáros, aki pár lépésre ült tőlünk és a levegőbe bámult, nem beszél elég jól angolul ahhoz, hogy értse, mit mondunk. – Mondjuk, először elrepülsz Brandon Stark tengerparti nyaralójába – sorolta. – Másodszor pedig hagyod, hogy az egész világ azt higgye, hogy vele vagy, és nem velem. Aztán, amikor a megmentésedre sietek, még csak el sem jössz velem… – Jaj, elfelejtenéd már ezt?! – dühöngtem. – Már megmagyaráztam a dolgot! – Ez nem úgy van, hogy egyszerűen azt mondod, sajnálod, aztán hirtelen minden rendben van megint – jelentette ki Christopher. – Lehet, hogy szeretsz, de nem úgy viselkedsz. Nem bízol bennem.

– Ma is téged hívtalak, amikor követtek? – emlékeztettem. – Én voltam az első, akit felhívtál? – kérdezte. Éreztem, hogy még jobban elvörösödöm. Honnan tudta, hogy először Lulut hívtam? – Te voltál az első, aki eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom – mondtam. – De a repülőn olyan csúnyán viselkedtél velem. Előjött belőled ez a gonosz szuperhős. Ami nem valami vonzó, tudod. Igazából az ellenszenvesnek pont az ellenkezőjét lehetett rá mondani, de nem akartam, hogy tudja. Mert ezzel csak lovat adnék alá. Mint most. Christopher a szemét forgatta, és visszatért a mobiljához. Ebben a pillanatban szólalt meg az én telefonom. Gábriel volt az, azért hívott, hogy megkérdezze, mit gondolok, mikor érünk oda. – Öhm – feleltem. – Hamarosan. – Csak azért – mondta –, mert igazából minél hamarabb jöttök, annál jobb. – Jaj, miért? – tudakoltam. – Majd meglátjátok, ha ideértek – Gábriel csak ennyit mondott. A hangja kissé izgatott volt. Ez az egész nagyon rejtélyesnek tűnt, de többet nem tudtunk meg. Gábrielhez metróval terveztünk menni, hogy távol tartsuk a Stark embereit, akik esetleg követni akartak volna. De végül annyi zacskó étel került a kezünkbe, hogy mégis az tűnt a legjobb ötletnek, ha hívunk egy másik taxit, úgyhogy Christopher végül leintett egyet – a vitánkat határozatlan időre felfüggesztettük –, és sikerült úgy eljutnunk Gábriel lakásáig, hogy nem láttunk a hátunk mögött egyetlen gyanús autót sem. És amikor körbenéztünk az A sugárút és a Hatodik utca sarkán, ahol Gábriel lakik, akkor sem vettünk észre senki olyat ólálkodni arrafelé, aki kilógna a képből – mondjuk, vasalt nadrágot és fekete cipőt viselne. Amikor kinyitotta az ajtót, rögtön megértettem, mire vonatkozott Gábriel rejtélyes megjegyzése. Nem amiatt aggódott, hogy a Stark emberei hirtelen felbukkanhatnak. Hanem az bosszantotta, hogy az ő kis agglegényodúja rögtönzött szépségszalonná alakult. Lulu ott állt, és valamit varázsolt. Vagy legalábbis próbálkozott vele. – Nézd – mondta Nikkinek. – Most már egyszerűen nem vagy szőke típus. Nézz szembe a tényekkel! Nikki egy sámlin ült Gábriel nappalijának közepén – a srác ízlése a század közepi stílus felé hajlott. A lakást ötvenes évekbeli hangulat lengte be, alacsony kanapékkal, egy vese alakú dohányzóasztallal és hosszú szálú ágyelőszőnyegekkel, modern festményekkel. Nagyon ódivatú volt – és barátságtalan. – Nem! – fortyogott Nikki. – Világéletemben szőke voltam. És mindig is szőke leszek. Szőke akarok maradni! Nikki hajából egy csomó fólia meredezett szerteszét, ami arra utalt, hogy valami vegyi folyamat máris zajlik rajta. Csak úgy tűnt, nem olyan, amilyet ő akar. – Bízz bennem – nyugtatgatta Lulu. – Csodaszépen fogsz kinézni. Végre a külsőd passzolni fog a belsődhöz. Ez elég vészjóslóan hangzott. – Csak adj neki egy esélyt! – folytatta. – Mint annak a lila szemfestéknek, amit kipróbáltam rajtad. Kiemeli a szemedben a zöldet. – Megmondtam! – dühöngött tovább Nikki. – Szőke akarok lenni! Az ujjával felém bökött, ahogy Christopherrel beléptünk, kezünkben a thai étteremből hozott papírzacskókkal. – Mint ő! Amilyen régen voltam! Steven, aki a konyhapultnál ült, és egy építészeti magazint lapozgatott – Gábrielnek tucatnyi ilyenje hevert mindenfelé –, azonnal felugrott, amint meglátott minket.

– Ennek isteni illata van! – lelkesedett, és elvette tőlünk az összes pakkot. – Életmentők vagytok. Jó érzés volt, hogy életmentőknek hívott minket, még akkor is, ha csak annyit tettünk, hogy vittünk vacsorát. Mrs. Howard migrénre hivatkozva bezárkózott az egyik hálószobába, és nem jött elő. Teljesen meg tudtam érteni, miért. Gábriel lakása úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Mindenfelé bevásárlószatyrok hevertek az Intermixből, a Scoopból és ilyen helyekről. Hogy hogy volt képes Lulu ennyi mindent összevásárolni Nikkinek ilyen rövid idő alatt, az örökre rejtély marad. – Azt sem tudom, miért csináljuk ezt az egészet – panaszkodott Nikki, miközben Lulu egy szivaccsal alapozót kent az arcára –, mivel hamarosan úgyis visszakapom a régi testemet. Értetlen az egész. – Értelmetlen – javította ki Gábriel, miközben tányérokat vett elő a szekrényből. – Értelmetlen az egész. – Én is ezt mondtam – nézett rá ellenséges tekintettel Nikki. Furcsa, de még a fóliákkal együtt is, amik úgy meredeztek ki a fejéből, mint valami földön kívüli lény antennái, már most jobban nézett ki. Lulu valami fekete ujjatlan felsőt adott rá, ami remekül hangsúlyozta a bársonyos vállát, és nem az én levetett farmeremet, hanem egy olyat, ami szépen rásimult a csípője vonalára. Kezdett egész… csinosan kinézni. Földön kívülien csinosan. De azért csinosan. – Téged pedig senki nem kérdezett, Vilmos herceg. – Ó, ez nagyon kedves – nyugtázta Gábriel. Szinte a fogát vicsorgatta. Még sosem láttam ennyire kiborulva. – Befogadlak titeket az otthonomba, pedig az életemet kockáztatom ezzel, és te kigúnyolod az akcentusomat. Különösen élvezetes a társaságod, ugye tudod, Nikki? – Kapd be, Harry Potter – horkant fel Nikki. Gábriel kétségbeesetten nézett rám. – Látod? – kérdezte. – Látod, mit kell elviselnem? Kissé rosszul éreztem magam amiatt, hogy belerángattam ebbe az egészbe Gábrielt, aki teljesen ártatlan kívülálló volt a dologban. – Egyél egy kis thai kaját – nyújtottam felé egy dobozt. Ez volt az egyetlen, ami eszembe jutott kárpótlásként. – Ó, nagyon köszönöm – hálálkodott. Meg voltam győződve róla, hogy a hangja gúnyosan cseng. Valami figyelmeztető jelzés hallatszott. Lulu a mobiltelefonjára nézett, és felsikított. – Ideje lemosni! – Megragadta Nikki karját, és felhúzta a székről, majd berángatta a fürdőszobába. Nikki ugyan hagyta magát, de közben azért morgott. Amint az ajtó becsukódott, Steven hozzánk fordult és megjegyezte: – Ha nem találjuk meg a módját, hogy nagyon hamar kimásszunk ebből a slamasztikából, azt hiszem, mindannyian meg fogunk őrülni. – Golyót fogok ereszteni a fejembe – jelentette ki Gábriel elkeseredetten. – Vagy megvárom, míg a Stark megteszi. A húgod el fogja érni nálam, Howard. Már meg ne haragudj. – Tudom, mire gondolsz – bólogatott Steven. Leült egy székre a konyhapultnál, és belenyúlt egy doboz pangang currybe, meg sem várva, míg kitálaljuk valamelyik tányérra, amit Gábriel vett elő nekünk. – Mindig ilyen, ha nem kapja meg, amit akar. – így jutott el oda, ahol most tart – mondtam. Amikor mindenki rám nézett, hozzátettem: – Úgy értem, hogy ő az egyik legjobban fizetett divatmodell a világon. – Valamint, hogy olyasvalaki, akit a világ egyik leggazdagabb embere el akar tenni láb alól – mutatott rá Steven.

– Hát, a régi testét nem kapja vissza – jelentette ki Christopher, miközben egy adag pad thait lapátolt a szájába. – Bármennyire is hisz az ellenkezőjében. Ferde szemmel néztem rá. Azt állította, hogy gyűlöl, aztán megcsókolt, és minden lehetséges alkalommal a védelmemre kelt, közben pedig kitart amellett, hogy nem lehetünk újra egy pár az én bizalmi problémáim miatt. Mi a csoda van vele? – Tudom – erősítette meg Steven. – De nem élhetünk már sokáig rejtőzködve. És Gábrieltől sem várhatjuk el, hogy a végtelenségig elviseljen minket. A fürdőszobából hirtelen sikítás hallatszott. Aztán egy puffanás, majd zubogó víz zaja. Aztán pedig Nikki visítása: – Lulu! Mit műveltél? – De a hangját elnyomta a hajszárító zúgása. Gábriel a plafonra emelte a tekintetét, mintha némi kegyelemért imádkozott volna. – Nem hallott valamelyikőtök valamiről, amit úgy neveznek, hogy Főnix terv? – tudakolta Christopher. – Egyszer voltam Phoenixben – csámcsogott Steven. – Remek ott az időjárás. – Ez valami együttes? – kérdezte Gábriel. – Azt hiszem, egyszer láttam őket Walesben. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem együttes – felelte Christopher. – Valami, amin Robert Stark dolgozik. – Akkor nincs ötletem – sajnálkozott Gábriel. – Miről van szó? – érdeklődött Steven. Christopher megosztotta velük azt a keveset, amit eddig megtudtunk a Főnix tervről. És ez annyi ideig tartott, hogy majdnem az összes ételes doboz kiürült. – Ennek semmi értelme – állapította meg Steven, amikor Christopher befejezte a mondókáját. – Dehogy nincs – vitatkozott Christopher. – Csak mi még nem látjuk. – Ma láttam a híradóban – jegyezte meg Gábriel –, hogy építenek egy liftet az űrbe. Mindannyian felé fordultunk. – Hát, komolyan – nyelt egyet. – Egy amerikai cég. Ahelyett, hogy újabb és újabb járatokat indítanánk, valahányszor fel akarunk küldeni valamit egy űrállomásra, egyszerűen csak felvitetjük a lifttel. Az egész egy mobil tengeri rakfelületről indulna, és kiérne egészen az űrbe. Ennek azért van értelme, nem gondoljátok? Na mindegy, a lényeg az, hogy ez lehet a Főnix terv. Stark saját űrfelvonója. Christopher vállat vont. – Hát ennek több értelme van, mint eddig bármi másnak. Ebben a pillanatban kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Lulu lépett ki rajta Nikkivel. Legalábbis, az illető nem lehetett más, mint Nikki. Mert Lulu vele ment be a fürdőbe. De a lány, aki kijött onnan, egészen másképp nézett ki. Sötét, hullámos tincsei voltak, ellentétben Nikki egyenes szálú, gesztenyebarna hajával, és az arca ragyogott, nem úgy, mint Nikki halott színű, agyonalapozózott bőre. És volt valami stílusos a járásában, amit Nikkinél még sosem vettem észre. Lenge, fekete, mell alatt húzott felsőt viselt, és testre simuló nadrágot, ami tökéletesen illeszkedett az alakjához. És nem csak a léptei tűntek stílusosnak. – Jézusom! – csattant fel megvetően, amikor látta, hogy bámulunk rá. És ezalatt főleg Christophert és Gábrielt értem, bár Stevennek és nekem is egy kissé leesett az állunk. – Miért nem csináltok rögtön fényképet? Azt tovább bámulhatnátok. Oké. Szóval, tényleg ő volt az. – Nikki – szólaltam meg kissé elképedten. – Nagyon… jól nézel ki. – A nyakpánt annyira 2005-ös – fanyalgott Nikki, miközben a fekete bársonyszalagra erősített ezüst kalózkoponyát babrálta a nyakában. Tényleg azt gondolta, hogy csak a nyakpántját bámuljuk? – Ezt meg is mondtam Lulunak. De valamiért ez mégis oké.

– Ez az egész nagyon oké – állapította meg Gábriel. Észrevettem, hogy egy villányi étel megdermedt félúton a szája felé. Kissé mintha a lélegzete is elakadt volna. – Úgy sejtem, az előző életéből senki sem fogja felismerni – simogatta meg Lulu Nikki vadonatúj fürtjeit – ebben az új testben, ami így néz ki. – Milyen igaz! – bólogatott Christopher. Oldalba könyököltem, elég erősen. – Uhh – nyögött fel, és gyorsan becsukta a száját, de csak miután egy ördögi mosolyt küldött felém. Gábriel azonban tovább bámult. – Nagyon retro – jegyezte meg. – Nagyon – helyeselt Lulu, és jelentőségteljesen körbepillantott Gábriel lakásának berendezésén. – Ugye?

TIZENHATODIK FEJEZET AMIKOR MÁSNAP REGGEL felébredtem, nem voltam egyedül az ágyban. És itt nem csak Cosabellára gondolok. És, sajnos, nem is Christopherre. Egy százhetvenöt centis ügynök ült a matracom szélén, padlizsánszínű selyemblézerben és szoknyában, és vadul SMS-ezett, harisnyás lábát keresztbe tette, és egy Jimmy Choo cipőt lógázott a nagylábujja hegyén. Amikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem, Rebecca abbahagyta a pötyögést, az ujjai megdermedtek a BlackBerryje fölött, és megszólalt: – Na végre! Már azt hittem, sosem ébredsz fel. Bevettél egy egész altatót, vagy mi? Tényleg vissza kéne állnod a fél tablettára. Na, kimászol az ágyból, vagy mi van? Rengeteg a dolgunk ma, Nikki, és nem mehet rá az egész napunk. Mozogj! Aztán folytatta az írogatást. Hát tényleg nem arról álmodtam, hogy így fogom kezdeni a reggelt. Álmomban úgy terveztem, hogy egy nagyon vonzó – bár kissé gonosz – harmadikossal a takaróm alatt fogok ébredni. De Christophert nem tudtam elcsábítani hozzám, miután beugrottunk Gábrielhez, mert úgy döntött, visszamegy az unokatesójához, Felixhez, és folytatják a kutatást a Főnix terv rejtélye körül. Tudjátok, ha egy tinédzserkorú fiú elutasítja egy egyedülálló lány meghívását a lakásába, ott baj van. Hatalmas baj. A fickó totál ki nem állhat. Mi a csodát kellene még tennem, hogy meggyőzzem, bízom benne? A kapcsolati problémáim miatt nem voltam épp arra hangolódva, hogy korán reggel meglátogasson az ügynököm. – Mit művelsz itt? – kértem számon Rebeccától, és egy párnát húztam a fejemre, amivel felzavartam Cosabellát, aki egészen addig mélyen aludt. Jó kis őrzőkutya… Robert Stark akár húsz bérencét is rám uszíthatta volna, hogy öljenek meg álmomban, ő nem tett volna mást, csak horkantott volna egyet, és a másik oldalára fordult volna, hogy kényelmesebben feküdjön. – Nagy napod van ma – mondta Rebecca, miközben továbbra is a telefonján zongorázott. – Ma lesz a parti Robert Starknál. Este pedig a Stark Angyalai fehérnemű bemutató. Elő adásban, ha elfelejtetted volna. Szilveszter este. A gyémántmelltartó? A nagy tévés bemutatkozás? Egymilliárd lehetséges néző? És mondjuk úgy, mostanában nem tartoztál épp a legmegbízhatóbb ügyfeleim közé. Ez az egész ügy, hogy leléptél, hogy mindenféle magángépekkel repkedj és más emberek tengerparti nyaralóiban heveréssz… Csak biztos akartam lenni benne, időben felkelsz, hogy elkészülj a hajaddal, sminkeddel meg az öltözékeddel. – Vetett rám egy pillantást. – A hajad jól le van nőve. És mikor manikűröztettél utoljára? Rettenetes a körmöd. És mikor gyantáztattál odalent? Ugye, nem kell figyelmeztesselek, hogy ma este gyakorlatilag csak egy tanga lesz rajtad, amikor egy országos televízióban szerepelsz? De komolyan, mi volt ez az egész Brandon Starkkal Dél-Karolinában? Nem mintha nem értékelném a kezdeményezésedet. Brandon gazdag fiú. De nem tudnád rábeszélni, hogy vegyen egy házat valahol a közelben? A Hamptonsban? Hisz mindenki itt van, drágám.

Tisztában voltam vele, kiket ért mindenki alatt. A fodrászaimat. A manikűröseimet. A gyantázómat. Az arcápolómat. A stylistomat. A táplálkozási tanácsadómat. Az edzőmet. A sajtosomat. Az ügynökömet. Egy kisvárosnyi ember segítsége kell ahhoz, hogy valaki olyan jól nézzen ki, mint Nikki Howard. Tévedés azt gondolni, hogy magától ilyen. Úgy értem, persze, van ebben némi része a genetikának, de a csapatmunkának (és a Photoshopnak) is igen sok köszönhető. Nos, az egyetlen valamelyest is kellemes dolog abban, hogy Brandon elvitt a nyaralójába, az volt, hogy nem vettek körül ezek az emberek. Egyszerűen csak… ismét önmagam voltam. A változatosság kedvéért. Csak feküdtem ott, és nem mozdultam. Ki engedte be Rebeccát? Kari, az ajtónálló? Mert olyan jól ismeri? Nos, azt hiszem, lesz egy-két szavam hozzá. Mert ez elfogadhatatlan. Lulu? Erősen kétlem. Mert akkor miért nem ébresztett fel, hogy figyelmeztessen, Rebecca itt ólálkodik? Ez annyira nem jellemző Lulura… én pedig annyira nem így akartam kezdeni a napomat. Szerettem volna csak heverészni és dédelgetni az emléket, amikor Christopher oly hevesen megcsókolt a taxiban (miért is nem tudom visszaforgatni az időt addig a pillanatig és rendbe hozni a dolgokat, hogy utána ne veszekedjünk?). De nem tehettem. Mert Rebecca lehajolt, és elkezdte csapkodni a fenekemet. – Felkelni! És mindenképpen egyél rendes reggelit! És ebédet is. Nem érdekel, ha egy kis pocakod lesz ma este a tévében, de nem engedhetem meg, hogy megint elájulj, ahogy az áruház megnyitóján. Nehogy megint leessen a vércukrod! Munkára! Munkára, munkára, munkára! Rebecca felállt, és kitipegett a szobámból az őrült magas sarkain. – Hétre érted jön a kocsi, hogy elvigyen a Stark partijára – kiáltott vissza. – Itt legyél, vagy apró darabokra hasogatlak, és megetetlek a többi modellel, akiket képviselek. Hidd el nekem, elég éhesek ahhoz, hogy az utolsó morzsáig felfaljanak. Ezzel kidobogott. Néhány másodperccel később hallottam, hogy kinyílik a lift ajtaja, Rebecca pedig belép, s közben hangosan magyaráz valamit a mobiljába. – Hogy mi? – dühöngött. – Nem, nem a kígyót. Mondtam, hogy a gyíkbőrt. Már egy egyszerű utasítást sem képes követni senki sem? Mi van ezzel a világgal? Sóhajtva kimásztam az ágyból, Cosabella pedig sebesen utánam vetette magát, mert a reggel nála onnantól számít, hogy megkapta az első adag ennivalóját (fogalmam sincs, hogy lehet, hogy ennyit eszik, mégis ilyen sovány marad. Talán úgy, hogy egy pillanatra sem áll le, kivéve, amikor elcsigázottan álomba merül este a nyakamnál). Miközben Cosabella konzervdobozát próbáltam kinyitni a konyhában, azon tűnődtem, vajon Christopher és Félix jutottak-e előbbre abban, hogy kiderítsék, mi is ez a Főnix terv. Természetesen én is szimatolok majd, amennyit csak tudok, ha bejutok Robert Stark házába az Upper East Side-on. De azért jó lenne, ha lenne valami támpontom, mi után is kell szimatolnom. Épp Cosabella kissé fura illatú reggelijét kanalaztam az edénykéjébe, amikor valami hangot hallottam. Felegyenesedtem, és egy hatalmas, szinte meztelen férfialakot pillantottam meg, amint kioson Lulu szobájából. Olyan hangosat sikítottam, amekkorát csak tudtam, szegény Cosy vagy húsz centit ugrott a levegőbe, a férfi pedig legalább olyan nagyot üvöltött, mint én. – Em, én vagyok az! – kiabálta. És amikor a szemem már képes volt összpontosítani, miután egy ideig rémülten jojózott, láttam, hogy tényleg, valaki olyan áll ott, akit ismerek. És ez a valaki Steven Howard volt, Nikki Howard bátyja. Atlétatrikóban, boxeralsóban és zokniban.

És egyenesen Lulu szobájából lépett ki! Szőke haja pedig olyan kócosán meredt a levegőbe, mintha épp most kelt volna ki az ágyból! Aztán Lulu bújt elő a szobából, közvetlenül utána, az egyik csicsás hálóruhájában, és álmosan dörzsölte a szemét. – Stevie! Valami baj van? Mintha sikítást hallottam volna. Jaj, ne! Ezt már nem tudtam elviselni. Különösen így, első eseménynek reggel (bár egy pillantás a mikron álló órára elárulta, hogy már közelebb járunk a délhez, mint a reggelhez). Steven és Lulu? Úgy értem, persze, tudtam, hogy Lulu szeretné, hogy így legyen – jobban akarta, mint bármit – de… – Ó, szia, Em! – mosolygott rám a barátnőm álmosan. – Nem tudtam, hogy itthon vagy. De Steven… szóval, ő… a bátyám! Nemde? Oké, lehet, hogy a szó szoros értelmében nem, de… Tulajdonképpen igen, a bátyám. Ha úgy vesszük. Ez annyira… helytelen. Olyan undorító. Annyira…annyira tipikusan Lulu. – Steven nálam töltötte az éjszakát – jelentette be Lulu, mint a világ legtermészetesebb dolgát, majd odasétált a hűtőszekrényhez, és kinyitotta az ajtaját. – Mostantól egy pár vagyunk. Mit kértek reggelire, srácok? Rántottát? Steven szereti a rántottát, nem igaz, Steven? Steven pedig csak állt ott a zoknijában meg az alsóneműjében, és nagyon-nagyon vörös volt az arca. De nem annyira vörös, mint az enyém. – Öhm, szia, Em – mondta Steven. Leült az egyik székre a konyhapult mögött, így az, hogy alsóneműt viselt, nem volt annyira feltűnő. – Nagyon sajnálom ezt az egészet. Nem tudtuk, hogy itthon vagy. Ööö… ellenőriztem a hangfrekvenciás zajgenerátort. Működik. És nincsenek lehallgató készülékek a lakásban. Úgyhogy itt biztonságban vagyunk. – Hát, ez jó hír, azt hiszem – makogtam. Igencsak örültem, hogy rajtam van a szivárványszínű flanelpizsamám. Eltakart a nyakamtól a bokámig. – Steven és én annyira szeretjük egymást – mosolygott Lulu elragadtatva, miközben tojást, vajat, sajtot és tejszínt készített a tűzhely mellé. – Azt mondta, szeret, miután tegnap átalakítottam Nikkit. Olyan jól néz ki most! És olyan boldog volt. Nagyon boldog volt, igaz, Stevie? – Igaz – erősítette meg Steven, még mindig piros arccal. Fura volt látni, hogy az arca színe olyan élénk rózsaszínben játszik, mint a pizsamám. – Szokatlan volt, hogy Nikkit ez egyszer boldognak láttam. – Azt mondja, főiskolára akar menni – mesélte Lulu. – Valami üzleti suliba. Gábriel ötlete volt. Ő és Gábriel meglepően jól kijönnek egymással. Már amikor nem piszkálja a srácot. Jó lenne, ha nem lenne vele ilyen goromba, ez nem túl szép dolog. De azt hiszem, csodát nem várhatunk. Jaj, Em, jól érzed magad? Valószínűleg, olyan intenzíven bámulhattam őket, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. Aztán becsuktam a számat, de úgy, hogy hallhatóan csattant. – Ühüm – bólintottam. – Steven és énmiattam? – pillantott Lulu Nikki bátyjára, mintha nem értené, miért vagyok így meglepve. – Azt mondta, sajnálja, hogy előjött azzal, hogy szeret, csak úgy kicsúszott a száján – folytatta Lulu, és felütött néhány tojást az edénybe. – De én nem hagytam, hogy visszavonja. Így volt? Steven megrázta a fejét. – Így bizony – erősítette meg. – Tudtam, hogy komolyan gondolja, és nekünk örökké együtt kell maradnunk. Mert én leszek Mrs. Captain Steven Howard. – Lulu kissé elgondolkodott, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt. – Hűha. Csak én érzem így, vagy ez tényleg őrült jól hangzik? Mrs. Captain

Steven Howard. – Rám pillantott, aztán Stevenre. – A lemezeimen természetesen megtartom a lánykori nevemet. Elkerekedett szemmel néztem a fiúra. Vajon tisztában van vele egyáltalán, mibe keverte magát? Szégyenlősen mosolygott rám. – Most mit mondjak? – vonta meg széles, csupasz vállát. – Szeretem. Meglepetten csóváltam a fejem. Neki annyi. Stevennek vége. Lulu horogra akasztotta, kihalászta, megtöltötte és felszolgálta egy kis citrommal meg fokhagymamártással. Ő pedig, úgy tűnt, nagyon boldog ezzel, leszámítva a pirulós dolgot. – Hűha, srácok, ez olyan édes – mondtam, és komolyan is gondoltam. Kisétáltam a konyhából, vissza a nappaliba, mert még sok dolgom volt. Rebecca hagyott egy listát. Úgy láttam, jön majd egy stylist egy készletnyi ruhával, hogy válasszam ki, mit akarok felvenni Robert Stark partijára. És akkor még nem szóltam a gyantázásról – Katarinának, aki nekem és Lulunak végzi ezt a műveletet, úgy látszik, búcsút intettek… legalábbis ami ezt a munkát illeti. És ez nem is baj. Egy kicsit fura érzés, hogy aki a vécét pucolja, az jön gyantázni is –, a fodrászról, a manikűrösökről… – Tudjátok, mit vettem észre? – csacsogott tovább Lulu, miközben csinált Stevennek egy csésze kávét. – Eddig nem tűnt fel, de nektek, kettőtöknek ugyanolyan zöldeskék szemetek van. Ez a kedvenc színem. Mindkettőtöké ilyen. – A tekintete rólam Stevenre siklott, és az arcán olyan bárgyú mosoly terült el, amilyet még sose láttam. – Olyan, mintha az égboltból tükröződne egy darab az arcotokon. Hűha. És én még azt hittem, hogy Stevennek annyi? Hát Lulunak is. Ilyenek lennének azok, akik szerelmesek? Lehet, nem is baj, hogy Christopher meg én nem tudtuk rendezni a dolgainkat. Semmi kedvem ilyen szédült zombivá válni, mint ezek itt. A házi telefon megszólalt. Még mindig kissé kábán a felfedezésemtől odamentem, és felvettem a kagylót. Kari volt az, aki tudatta velem, hogy itt van az első vendégem… Salvatore a ruhákkal. Megköszöntem, és kértem, hogy küldje fel. – Khm, srácok! – szóltam oda Lulunak és Stevennek. – A ruhás fickó megérkezett. – Óóó – lelkesedett Lulu. Odalépett Stevenhez, és átölelte. – Divatbemutató! Jó móka. Azt hiszem, Steven tényleg a bátyám, mert az, hogy láttam őt ölelkezni egy lánnyal – még ha olyannal is, akit annyira szeretek, mint Lulut –, ugyanúgy kiborított, mintha Frida enyelgett volna az orrom előtt valakivel. – Na ja – mondtam. – Oké. Ha lennétek olyan kedvesek, és felfüggesztenétek ezt, legalább addig, amíg megeszem a reggelimet, az remek lenne. – Bocsánat – sajnálkozott Steven, és úgy tűnt, komolyan is mondja. – Ó, sajnálom, Em – vágta rá Lulu is, és úgy kapta el a kezét Stevenről, mintha áramütés érte volna. – Megfeledkeztem róla, hogy te még nem találtad meg azt a szerelmet, amit mi. Nem kellene az orrod alá dörgölnöm a dolgot. – Dehogynem – tiltakoztam. – Én is megtaláltam a szerelmet meg minden. Christophernek és nekem csak dolgoznunk kell még egy-két kérdésen. – Ó! – Lulu szomorúnak tűnt. – Úgy sajnállak titeket. – Én is – csatlakozott Steven. – Akarod, hogy… nem is tudom. Alkalmazzam rajta is a fojtófogást vagy ilyesmi? Önkéntelenül is elmosolyodtam. – Nem hinném, hogy az segítene bármit is – mondtam. – De azért köszönöm. Mi lenne, ha mennétek és felvennétek valamit magatokra, mire ez a fickó ideér? Mert bármelyik pillanatban itt lehet.

Kirohantak a szobából – illetve Steven inkább kidübörgött, köszönhetően a termetének –, éppen akkor, amikor a lift ajtaja kinyílt, és Salvatore lépett ki rajta, aki egy kerekes állványon egy halom estélyi ruhát tolt be nekem Robert Stark partijára. – Nagyon csinos, de tényleg! – simította meg Salvatore a pizsamám egyik ujját. – Az e havi Vogue-ban láttam, ugye? – Rendkívül vicces – mosolyogtam. – Köszönöm, hogy eljöttél. Kérsz egy kis kávét? Salvatore és az asszisztense is kértek. És aztán később a gyantázó, a fodrász meg az ő asszisztenseik is, amikor megérkeztek. És a manikűrös és a segítője. Úgy éreztem, mintha az egész délutánt azzal töltöttem volna, hogy kávét készítek – és szendvicset – mindenféle embereknek, miközben kikupáltak és felcicomáztak a nagykutya előtti esti színjátékra, én pedig igyekeztem elkerülni, hogy meglássam Lulut és Stevent, amint ledugják a nyelvüket egymás torkán. Ez azonban nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam, mert mintha teljesen egymáshoz lettek volna nőve. Steven nem ment vissza Gábrielhez. Lulu megkérte, hogy maradjon, és segítsen nekem kiválasztani, mit vegyek fel Robert Stark partijára – egy rövid, fekete, flitteres Dolce & Gabbana ruhát. Aztán azért kérte, hogy maradjon, mert azt akarta, menjen el vele a partira mint a kísérője. – Szerintem ez nagyon rossz ötlet – figyelmeztettem. És nem csak azért, mert nem akartam, hogy elvonják a figyelmemet a szimatolásról azzal, hogy egész éjjel ott csókolóznak. – Mi van, ha valaki felismeri? – Jaj, bébi! – Lulu a két keze közé fogta Steven arcát, aztán adott neki egy hatalmas csókot. – Erre nem gondoltam. Bravó. – Amúgy is jobb lenne, ha anyával és Nikkivel maradnék – mondta Steven. – Tegnap óta nem is láttam őket. Igen, gondoltam. Menj csak vissza Gábrielhez, most rögtön! A házi telefon ismét megcsördült. Odamentem a készülékhez, és felvettem, épp abban a pillanatban, amikor a mobilom is rezegni kezdett. – Igen? – szóltam bele a házi telefonba. Ránéztem a mobilomra. Christopher keresett. – Brandon Stark van itt, Miss Howard – hallottam Kari hangját. – Hogy elvigye az apja partijára. Tökéletes, gondoltam szemforgatva. Brandon abszolút tudomást sem vesz rólam a tegnapi telefonhívásom óta. Annyira jellemző rá, hogy úgy gondolja, az lesz a kárpótlása, ha megjelenik a lakásom előtt, hogy elvigyen az apja partijára, anélkül, hogy egyáltalán megkérdezett volna. – Mondja meg neki, hogy mindjárt lent vagyok – feleltem, és letettem a kagylót, hogy felvehessem a mobilomat. – Christopher? – kérdeztem. – Em – szólt bele Christopher. – Nem mehetsz el arra a partira ma este! – Huh – sóhajtottam. – Nincs más választásom. Az egymillió dolláros melltartót már kihozták a páncélteremből. Kikentek, kifentek, kimázoltak. Felvettem a kölcsönruhámat. És itt van értem az autó. Azt nem tettem hozzá, hogy Brandon ül benne – Christopher és köztem már így is volt elég harc. – Em – erősködött. – Nem érted a lényeget. Te vagy a Főnix terv.

TIZENHETEDIK FEJEZET – Várj! – SZORÍTOTTAM A TELEFONT még jobban a fülemhez. Végigfutott rajtam a hideg. De ez biztosan csak azért volt, mert túl rövid, ujjatlan ruhában ácsorogtam Manhattan belvárosában egy fagyos december harmincegyediki estén. – Te meg miről beszélsz? – kérdeztem. – Hogy lehetnék én a Főnix terv? – Nem tudom – felelte Christopher. – Még mindig nem tudom – nem tudjuk – pontosan, mi is ez a Főnix terv. De találtunk egy linket, ami egyenesen a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet oldalára irányít tőle. És a nevedet. – A nevemet? – ismételtem meg. – Mármint Emerson Wattsét? Vagy… – Nem. Nikki Howardét. Em, gondolkodj egy kicsit! Gondold át, mi a közös ezekben az emberekben! Mind fiatalok. Egészségesek. Vonzók. – És? – Pont, mint Nikki Howard. – Hát ti meg miről beszéltek? – érdeklődött Lulu kíváncsian, miközben a neccharisnyáját igazgatta, ami kissé félretekeredett a lábán. – Semmiről – feleltem. – Menj le a kocsihoz, és mondd meg Brandonnak, hogy mindjárt megyek én is, oké? Lulu vállat vont. – Oké. – Ne! – kiáltott fel Christopher, amikor meghallotta, mit mondok. – Em, nem mehetsz el arra a partira! – Christopher, el kell mennem – makacskodtam. – Ha nem megyek, Robert Stark tudni fogja, hogy valamit megszimatoltunk. – És milliónyi rajongó lesz rettentően csalódott. Nem beszélve a show szponzoráról, a DeBeers ékszercégről. – És különben sem értem, mi az összefüggés a Stark Intézet, ezek az emberek meg énköztem. – Nem? – Christopher hangja kissé hisztérikusnak tűnt. – Em, hát nem érted? Itt van Curt. Éppen a vízesésekhez készül. Egyedül. Ha eltűnik, ki fogja tudni, mi történt vele valójában? Vagy vegyük Kerryt, ő Guatemalába megy, hogy gyerekeket tanítson olvasni. Egy lesz az ezer közül, akik eltűnnek egy évben. És a többiekkel is ugyanez a helyzet. Szörnyen zseniális terv, Em. Fiatal, egészséges kölykök… a Stark pedig válogat. Lehet, hogy már évek óta ezt művelik. Itt van az a rengeteg eltűnt lány, akikről naponta hallunk a CNN-en… akár az is lehet, hogy végig a Stark állt az egész mögött. – Christopher – csóváltam a fejemet. Szeretem a barátomat. Tényleg. De a gyűlölete a Stark iránt – amiatt, amit velem tettek – meglehet, hogy teljesen elvette az eszét. Meg tudtam érteni. Látta, ahogy halálra zúz valami az orra előtt. A poszttraumás stressz, amit ez az esemény elkerülhetetlenül okozott, nyilván igen komoly volt. Aztán rájött, hogy a baleset nem is baleset volt, hanem a Stark akciója. És hogy egyáltalán nem is haltam meg, hanem tovább élek egy másik lány testében. Nem csoda, ha kissé megzakkant és átváltozott Vasemberré. Csak tinédzserváltozatban és szuperöltözet nélkül. – Em – folytatta Christopher. Még mindig hadart, és kissé zihálva vette a levegőt. – Figyelj rám! Robert Stark egy marketingzseni. Az egész életét azzal töltötte, hogy keresett

egy szükségletet, aztán prezentálta az azt kielégítő terméket olyan áron, amellyel az összes versenytársát kiszorította a piacról. Nem az a kérdés, hogy ezt teszi-e. Hanem az, hogy eddig vajon miért nem kapták még el? A házi telefon megint csengett. Brandon sofőrje volt az, nyilván tudni akarta, hol vagyok. Lulu már lement. – Nézd – mondtam. – Bizonyára igazad van. Mi mást mondhattam volna? Egyszerűen bele kellett mennem a játékba. Szóval, ilyen érzés? – tűnődtem. – Ilyen lehet Lois Lane-nek, Lana Youngnak, Mary Jane Watsonnak vagy akármelyik másik nőnek, akik szuperhősök barátnői? Hiszen ezek a fickók mind őrültek, nem? Mármint azok az emberek, akik azt hiszik magukról, hogy szuperhősök. Mégis, hogy kellene kezelned a dolgot, ha nem akarod elkeseríteni vagy felbosszantani őket, nehogy felhúzzák a körgallérjukat és kivessék magukat az ablakon, hadd lőjenek rájuk? Szóval, jobb, ha tűröd az őrültségeiket, és próbálod lehűteni őket, amennyire csak tudod, abban a reményben, hogy talán otthon maradnak, ahol biztonságban vannak. Aztán elindulsz, és a hátuk mögött megteszed azt, amit akartál. – Ezt majd megbeszéljük, ha hazajöttem – jelentettem ki a lehető legmegnyugtatóbb hangon, amit ki tudtam préselni magamból. – Aztán majd kitaláljuk, mi a legjobb, amit tehetünk. – Mi? – kiabált Christopher. – Em, ne… – Úgysem tehetsz most semmit ellene – mutattam rá. – Úgy értem, mit akarsz csinálni? Hívod a zsarukat? Nincs semmi bizonyítékod. Vagy eltűnt már valamelyik is azok közül a srácok közül? – Hát… – ismerte el. – Nem. És ha szorosan vesszük, nincs is más bizonyítékunk, azt leszámítva, ami veled történt. Ami szintén nem volt baleset. A telefon megint megszólalt, most egy kissé hosszabban csengett. – Így van – bólintottam. – Nézd, most rohannom kell, minden rendben lesz. Majd felhívlak Robert Starktól. – Ne menj oda, abba a házba, Em! – Christopher nagyon dühösnek tűnt. Sőt már nem is csak dühösnek. Szabályszerűen őrjöngött. – Figyelmeztetlek, Em. Eszedbe ne jusson… – Szeretlek – vágtam közbe. Megragadtam a táskámat meg a műszőrme kabátomat, és a lifthez futottam. – Szia! – Ne tedd le! – kérlelt Christopher. – Komolyan beszélek. Ne merészeld… – Jaj, a liftben vagyok – mondtam még, és megnyomtam a gombot. – Szakadozik a vonal. Nem hallak. .. – Dehogynem hallasz – vágott vissza Christopher. – Em, ne légy ostoba, én… Kinyomtam a telefont. Komolyan mondom, nem akartam durva lenni. Csak épp nem volt időm Christopher gonosz szuperhősös dolgaira. Rebecca figyelmeztetései aznap reggelről még ott csengtek a fülemben. Oda kell érnem Robert Stark partijára, aztán a stúdióba, ahonnan a fehérneműbemutatót közvetítik, vagy fenékbe leszek rúgva. Abszolút nagyra értékeltem a kapcsolatomat Christopherrel, és tényleg úgy gondoltam, hogy valami nem stimmel Robert Starkkal. De voltak kötelezettségeim, amiknek meg kellett felelnem. És különben is. Mit tud még Robert Stark tenni velem? Már amit még nem tett meg, úgy értem. – Hol a csodában voltál? – támadott le Lulu, amikor végre bezuhantam a limuzin hátsó ülésére.

– Bocsánat – dörmögtem, és átmásztam Brandon kinyújtott lábán. – Fontos hívás. Arrébb mennél egy kicsit? – Ez utóbbi megjegyzést Brandonnak címeztem. – Jaj, bocs – Brandon nyilvánvalóan már most részeg volt. Ahogy mindig, amikor az apjával kellett találkoznia, így ez nem volt meglepetés. – De komolyan – faggatott Lulu. – Mit akart Christopher? – Fogalmam sincs – feleltem az igazságnak megfelelően. – El akart jönni – tippelt Lulu együtt érzőn. – Nem? Mint a randipartnered? Ahogy ezt meghallotta, Brandon felnézett a piás-poharából. – Megint együtt vagy azzal a fickóval? Azzal a bőrdzsekissel? – Csalódottnak tűnt. – Semmi közöd hozzá! – intettem felé az ujjammal. – Foglalkozz tovább az italoddal! Brandon kábultan bámult le a whiskyjére. – A fickók, akik bőrdzsekit viselnek, mindig megkapják a lányt – motyogta. Bárcsak igaza lenne. Robert Stark hatalmas, tíz hálószobás, négyemeletes szürke háza, visszafogott fekete díszítéssel, privát garázzsal, belső medencével és óriási saját hátsó kerttel olyan távol esett a lakásomtól, amennyire csak lehetett, de még épp az Upper East Side-on állt. Az Ötödik sugárút mellett, csak néhány lépésnyire a Central Parktól és a Metropolitan Múzeumtól. A főnököm éves újévi partija annyira népszerű volt, és olyan sok híresség, gazdag politikus és Stark részvényes vett rajta részt, hogy már most dugó volt a házához vezető úton. Lulu, Brandon meg én ki kellett szálljunk, és gyalog megtennünk az utolsó háztömbnyi utat, aztán még a lesifotósokkal is meg kellett küzdenünk, akik odakint gyülekeztek. És egész idő alatt – jó, legalábbis amíg az apja háza felé sétáltunk – Brandont piszkáltam a kérdéseimmel, hogy kiszedjem belőle, tud-e valamit a Főnix tervről. – Az meg mi? – kérdezte, és még mindig a whiskyjét kortyolgatta a limuzinból magával hozott poharából. – Egy új stadion, amit Arizonában épít valaki? De most komolyan. Valami együttes? Vagy űrfelvonó? Most meg egy stadion? – Nem – feleltem. – Valami, amit az apád csinál azoknak az embereknek az adataival, akik megvették az általa gyártott új Quarkokat. – És mégis, hogy működik ez a dolog? – érdeklődött Brandon. – Épp ezt próbálom megtudni tőled – feleltem idegesen. – Hát, ha tudnám, akkor szerinted itt lennék most veled? – kérdezte Brandon. – Nem, hanem apám irodájában ülnék, elmesélném neki, hogy tudok mindent, és megmondanám, hogy takarodjon. Nemde? Szóval, ennek fuss neki még egyszer! Megsemmisülten ballagtam tovább mellette. Christopher és Félix nyilván rájöttek valamire… de hogy én lennék a Főnix terv? Ez egyszerűen túl őrült ötlet. De Christopher legalább próbálkozott. Ami több, mint amit rólam el lehetett mondani. Én egy partin tartózkodtam. Sőt, ami még rosszabb, egy unalmas partin, hírességek számára. Láttam, hogy Madonna kiszáll egy limuzinból a vörös szőnyeg előtt, ami felvezet a lépcsőn, egyenesen a sarkig tárt bejárati ajtóig (ezt egy kissé furának találtam, tekintve, hogy ott lakott a szomszéd sarkon. Akár gyalog is idesétálhatott volna. Bár ebben a szerelésben nem igazán, állapítottam meg, amikor megláttam a magas talpú gladiátorcipőjét). És előtte New York kormányzója lépett be éppen. – Ott van Nikki Howard! – kiabálták a tülekedő lesifotósok az aranyszínű biztonsági kordon mindkét oldalán, amikor megláttak minket Brandonnak – Nikki! Igaz, hogy Brandon Starkkal eljegyezték egymást? – Abszolút – bömbölte bele az első felé nyújtott mikrofonba Brandon részegen. – Hé, vigyázzon az italomra! – Nem igaz – mondtam én. – Csak barátok vagyunk.

– Engem viszont eljegyeztek – tájékoztatta Lulu az egyik újságírót, aki aziránt érdeklődött, megjelenik-e valaha a lemeze. – Na jó, inkább elköteleztük magunkat, hogy egyszer majd elkötelezzük magunkat. Pillanatnyilag túlságosan leköt az új albumom felvétele ahhoz, hogy a házasságon gondolkozzak. – Lulu! – sziszegtem a fülébe. – Fogd be a szád az eljegyzésről! Senki nem tudhat a Tudod Kiről! – Ó, a leendő férjem kiléte titok – sajnálkozott Lulu, miközben elrángattam az egyenruhás biztonsági őrök mellett, akik ott sorakoztak az ajtó mindkét oldalán és az odavezető úton. – Nagyon szégyellős. Maguk már csak tudják. Nincs még hozzászokva, hogy reflektorfényben legyen. Odabent, a Stark házban modellek sétálgattak angyalszárnyakkal kiegészített Stark Angyalai melltartó- és bugyiszettben – egyikük sem szerepelt a későbbi bemutatón, ahol majd én, és a szárnyaik is kisebbek voltak, hogy könnyebben tudjanak mozogni bennük –, pezsgőt kínáltak mindenkinek, és elvették a vendégek kabátját, amint azok beléptek. Kicsit beljebb, a pazarul feldíszített, teljes egészében márvánnyal és fekete fával borított házban pedig a Cirque du Soleil bűvészei, zsonglőrjei, tűznyelői és akrobatái szórakoztatták a népet. Lulu csak egy pillantást vetett a tűznyelőre, aki körül egész szép kis tömeg bámészkodó gyűlt össze, és mérgesen toppantott egyet: – Tudtam, hogy kellett volna hívnom egy tűznyelőt is a bulimba! Brandon, aki lecserélte a limuzinból hozott üres poharát egy pezsgőskehelyre a Stark egyik Angyalának ezüsttálcájáról, elhúzta a száját. – A tűznyelők unalmasak – jelentette ki. – A trapézos csajszi sokkal jobb volt. – Tényleg? – hitetlenkedett Lulu. – Nem hiszem, hogy valaki is észrevette volna. Nagyon magasan lógott az emberek feje fölött. Én csak álltam ott, kezemben a pezsgőmmel, amiből természetesen nem ittam, és azon tűnődtem, mit keresek itt egyáltalán. Besétáltunk Robert Stark hatalmas báltermébe. A mennyezet úgy hat méter magasan volt legalább, és festett angyalok díszítették, melyek mintha az itt járkáló Stark Angyalainak pufók változatai lettek volna (leszámítva a melltartót). Elképesztő méretű kristálycsillárok világították be a helyiséget, amelyek úgy csillogtak, mint a függőim a fülemben. Körülöttünk mindenhol hírességek álldogáltak, ittak, csevegtek, és a lenyűgöző büféasztalnál tömörültek, ahol papírvékony bélszínszeletek és óriási, rubinvörös eperszemek díszelegtek, mellettük aranytálkákban, kagylókanalakkal kaviár és előhűtött edényekben óriási rózsaszín rákok sorakoztak, amiket drága porcelántányérokon szolgáltak fel fehér öltönyös pincérek. Ismét megpillantottam Madonnát, aki most Gwyneth Paltrow-val beszélgetett, és Jay-Z-t, aki Bonóval lógott. Mindenki megjelent, legalábbis egy kis időre. Nem olyan partinak nézett ki, ahol az emberek sokáig maradnak… csak olyannak, ahová beugranak, köszönnek, aztán távoznak. Ez részben annak is lehetett köszönhető, hogy a kétszárnyú ajtók, melyek a bálteremből a hátsó udvarra vezettek, tárva-nyitva álltak, és a fagyos levegő szabadon áramlott befelé. Bár, ennek ellenére, a teremben füllesztő hőség volt, köszönhetően a rengeteg embernek. A vendégek ki-be járkáltak, s még arra sem vették a fáradságot, hogy ha kimennek, magukra kapják a kabátjukat. – Jaj, nézd! – mutatott Lulu valakire a büfénél. – Az ott Taylor Swift. Megyek, és elmesélem neki Stevent. Nagyon fog nekem örülni. Elkaptam a karját, még mielőtt egy lépést is tehetett volna. – Abbahagynád ezt? – suttogtam. – Senki nem tudhat Stevenről. – Nem árulom el a vezetéknevét – erősködött Lulu. – De olyan boldog vagyok. Majd szétfeszít az öröm, mindenkinek el kell mesélnem, akit csak ismerek!

Kirántotta a karját a kezeim közül, és elsietett. Tényleg semmit nem tudtam volna tenni, hogy megállítsam, azt leszámítva, hogy elkapom és ráülök, ám szinte biztosra vettem, hogy ez nem maradna észrevétlenül. Brandon, aki egy-két percre eltűnt, most megjelent, kezében egy tányérnyi rákkal, amit hangosan csócsálni kezdett a fülem mellett. – Kóstoltad már ezt a rákot? – tudakolta. – Állati finom. – Lennél szíves arrébb állni? – szólítottam fel bosszúsan. – Az agyamra mész. – Olyan szeszélyes vagy – jegyezte meg Brandon, és közben hangosan csámcsogott. – Csak mert elraboltalak és megpróbáltalak rákényszeríteni, hogy légy a barátnőm. Azt hittem, mostanra már túlléptél ezen. Tess’, csak egy falat! – tolt az arcomba egy rákot. – A koktélszósz tényleg nagyon jó. – Elég! – dühöngtem, és arrébb léptem mellőle…hogy egyenesen Rebeccába ütközzem, aki hosszú fekete estélyit viselt, mely úgy simult a testére, mintha a második bőre lenne, és gyakorlatilag a medencéjéig fel volt sliccelve. – Ó, remek, hát itt vagy! – Megragadta a karomat. – Már mindenütt kerestelek. Miért bujkálsz itt a sarokban Brandonnal? Miért nem vegyülsz a tömeggel? Azért vagy itt, hogy keveredj. Te vagy a lány az egymillió dolláros melltartóban. Brandon úgy röhögött fel, mint egy ló. – Lány az egymillió dolláros matatóban! – utánozta egészen jól Rebeccát. – Fel kéne venned a matatót! Rebecca megsemmisítő pillantást vetett rá. – Brandon! – kérdezte szigorúan. – Te részeg vagy? – Háppersze – nyalogatott Brandon egy rákot. – Akkor tűnj el a szemem elől! – figyelmeztette Rebecca, és elhúzott Brandon mellől, be a terem közepe felé. – Az idősebbik Mr. Stark egész este téged keres. Be akar mutatni néhány részvényesének. Gyorsan szedtem a lábam mellette, szinte már szaladtam. El nem tudtam képzelni, hogy képes így rohanni ezeken a tűsarkakon. Egy csapat szmokingos férfi és estélyit viselő nő felé igyekeztünk. Lerítt róluk, hogy idősebbek, mert a férfiak már mind őszültek. – Megtaláltam! – jelentette be Rebecca a maga brooklyni akcentusával. Az emberek megfordultak, és a csoport kissé megbomlott. Észrevettem, hogy a közepén Robert Stark áll, és éppolyan elképzelhetetlenül jól néz ki – csak persze idősebb kiadásban –, mint a fia. Rám mosolygott, és a fogsora döbbenetesen fehérnek tűnt barna, időjárás edzette bőréhez képest. Láthatólag a saját, Stark gyártmányú fogfehérítő csíkjait használta. – Á, hát itt van! – lelkesedett, és kezét a csupasz hátamra tette. – Ő Nikki Howard, a ma esti előadás sztárja. Az összes idős ember rám mosolygott. Kedvesnek, vonzónak és gazdagnak látszottak. Nagyon-nagyon gazdagnak. Az asszonyoknak egy halom gyémánt lógott a nyakában, a férfiak arca pedig puffadt volt és vörös, mintha máris túl sok alkoholt fogyasztottak volna. – Nagyszerű, hogy végre megismerhetem, kedvesem – nyújtotta kezét az egyik hölgy, aki ízlésesen csillámló szegélyű, hosszú, bézs színű ruhát viselt. Megmondta a nevét, de én abban a pillanatban el is felejtettem. – Én is örvendek – feleltem. Kissé mintha túl sokáig szorította volna a kezemet. Fura érzés volt. El akartam szabadulni tőle, csakúgy, mint Robert Starktól és a többi barátjától. Vagy részvényesétől, ha jól sejtettem. Csakhogy ebben a pillanatban két dolog is történt egyszerre.

Az egyik, hogy lenéztem az összefonódó kezünkre, és észrevettem, hogy a nő vékony, kék erekkel átszőtt csuklóját fekete bársonyzsinór fogja körbe, és ezen a zsinóron fityeg valami, ami leginkább egy lángoló, aranyszínű madárra emlékeztet. Vagyis, tudjátok, egy főnixre. És amikor felnéztem, hogy meggyőződjem róla, vajon jól értelmezem-e, amit látok, a válla fölött megláttam valakit, aki épp akkor lépett be a terembe. Mégpedig Gábrielt. Akit, hozzám hasonlóan, szintén az ügynöke kényszerített arra, hogy részt vegyen ezen a partin. Csakhogy nem egyedül jött. Hanem egy csinos, barna hajú, átlagos magasságú lánnyal, aki lila ruhát meg fekete fűzőt viselt, ami szorosan simult karcsú alakjára, és hozzáillő lila szemfestéket. Beletelt egy másodpercbe, mire felismertem, ki az. Lulu átalakító tevékenysége tökéletesnek bizonyult. A lány ugyanis nem volt más, mint Nikki Howard.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – BOCSÁNAT – MONDTAM A NŐNEK, aki még mindig fogta a kezemet. – Nekem most el kell intéznem egy hívást. Azt mégsem akartam mondani, hogy köszönnöm kell egy ismerősnek, mert nem szándékoztam felhívni Robert Stark figyelmét Gábriel partnerére. Fogalmam sem volt, tud-e már róla, hogy Nikki Howard életben van, vagy arról, hogy kinek a testében él most, és hogy néz ki. De úgy gondoltam, minél kevesebb figyelmet irányítok Nikkire, annál jobb. Robert Stark azonban, mint kiderült, még nem végzett velem. – Ó, hát biztos vagyok benne, hogy az a hívás várhat még – jelentette ki. Átkarolt és maga felé fordított, úgyhogy már nem láttam Gábrielt és Lulut. – Van még itt néhány ember, akivel szeretném, ha találkoznál. Ők Bili és Ellen Anderson. Szintén a Stark részvényesei, amint azt biztosan tudod. Azon vettem észre magam, hogy újabb esti viseletbe öltözött idős emberek kezét rázom… újabb gyémántok és borvirágok… és újabb fekete zsinórok a csuklókon, amelyekről – ahogy én láttam – arany főnixmadarak lógtak. Oké, nem vagyok túl profi mitológiai madarakból. De ha tűz lángol a szárnyain, akkor az főnix, nem? Úgy nézett ki, hogy mindenkinek, akihez Robert Stark odavonszolt a teremben, hogy bemutasson, vagy a csuklóján vagy a táskáján egy főnixmadár fityegett. És ezt rendkívül bizarrnak találtam! Nem láttam, hogy az ajtónál ajándékcsomagokat osztogattak volna. De lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. Lehet, hogy Christophernek egyáltalán nem volt igaza, és a Főnix terv valamiféle jótékonysági akció, amelynek keretében a Stark részvényesei mindannyian adakoznak. Kissé udvariatlannak tűnt rákérdezni, Különösen, hogy olyan kedvesek voltak velem, a hogylétem felől érdeklődtek, és elmondták, mennyire örülnek, hogy találkoztak velem meg minden. A mamám mindig arra tanított, hogy legyek kedves az idősekkel. Elmenekülni nem tudtam, bár valójában azt szerettem volna. Már majd meghaltam, hogy megkérdezhessem Gábrieltől, mégis, mit képzelt, hogy idehozta Nikkit. Vajon jelenetet akar rendezni? Szembesíteni Robert Starkot azzal, amit vele művelt? Talán nem tudja, hogy a főnököm egyszerűen kidobatja a biztonsági embereivel? És különben sem hinne neki senki. Végül aztán úgy tűnt, Robert Stark elégedett, hogy ennyi részvényesével találkoztam. Rápillantott a platinából készült órájára, és azt mondta: – Nos, biztosan indulnod kell már a stúdióba, hogy készülhess a ma esti műsorra. És nem tréfált. Láttam, hogy a mutatók az óráján már majdnem fél kilencnél jártak. – Tényleg mennem kell – bólogattam. – Örülök, hogy találkozhattam a barátaival. – Részvényesek – javított ki. – Sose keverd az üzletet a barátsággal, Nikki! Ez az, ami sosem volt az erősséged, ugye? Elképedve néztem rá. Most viccel velem? Valóban azt hiszi, hogy én vagyok Nikki? Tényleg nem emlékszik? – Öhm – motyogtam. – Én nem vagyok Nikki. Ugye, ezzel tisztában van? És tudja, hogy valójában Emerson Watts vagyok?

Maga megölt engem, szerettem volna hozzátenni. Maga megölt engem, áttette az agyamat Nikki Howard testébe, mert az a lány zsarolta magát. Tudja, a valódi Nikki is itt van, ebben a szobában. És ő is megerősítheti az egész történetet. Akarja, hogy idehívjam? De a szívem olyan erősen zakatolt már attól a pár kimondott szótól is, amitől azt vártam, hogy kapok rá valami választ, valamiféle megerősítést. És nem jutottam tovább annál, hogy Tudja, hogy valójában Emerson Watts vagyok?, amikor Robert Stark visszaengedte a zakója ujját az órájára, átnézett a vállam fölött, és elmosolyodott. – Á, Gábriel! – szólalt meg. – Örülök, hogy látlak. Köszönöm, hogy eljöttél. Alig várom, hogy hallhassam a műsorodat ma este. Ki ez az elbűvölő teremtés melletted? Lassan hátrafordultam. Alig mertem hinni a szememnek, hogy ez történik. Robert Stark. Robert Stark, az ember, aki tönkretette az életemet, épp arra készül, hogy beszéljen Nikki Howarddal – az igazi Nikki Howarddal, azzal, akit megpróbált megöletni. És még csak nem is tudja, hogy ő az. Nikki közelről még sokkal elragadóbb volt, mint a terem másik feléből. Nem mintha annyival másképp nézett volna ki, mint régen. Persze, nyilván más volt, mert a mosott rongyot mostanra felváltotta egy punk-rock hercegnő. A haja, amit majdnem koromfeketére festettek, inkább csak szárazra lett törölve, nem vasalta ki, így a természetes hullámai sokkal lágyabb keretet adtak szív alakú arcának. És a sminkje egyáltalán nem hasonlított arra, ahogyan a régi testében festette magát, hanem az új arcához igazodott, így a színek harmonizáltak a szeme színével, és kiemelték az ajka vonalát. De az tette a legnagyobb hatást, hogy a tartása teljesen megváltozott. Olyan… büszkének tűnt. És könnyednek. És, igen… dögösnek. Hirtelen megértettem, hogy az a rengeteg srác – még azok is, akiknek barátnőjük van – miért vonzódik annyira Nikkihez. Teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez a dolog nem csak a szépségének köszönhető. Valami több van benne. Valami, amiről tudtam, hogy bennem nincs meg. Valami, ami alapvetően és megfellebbezhetetlenül… Nikki. – Üdv – nyújtotta a kezét Nikki Robert Stark felé. És nem kézfogásra. Úgy, hogy a férfi megcsókolhassa. – Hívjon Diana Prince-nek! Diana Prince? Diana Prince? Honnan ismerős ez a név? Nikki Howard a Csodanőtől kölcsönözte a nevét. – Nagyon örvendek, Miss Prince – nyájaskodott Robert Stark. Az ajkához emelte a lány kezét, és megcsókolta. – Találkoztunk már valahol? Olyan ismerősnek tűnik. – Ó – felelte Nikki huncut mosollyal. – Azt hiszem, ha találkoztunk volna, arra emlékezne. – Egészen biztosan – mosolygott vissza Robert Stark. – Nos, Gábriel, ahogy már említettem… sok szerencsét ma éjjelre. Miss Prince… Miss Howard… szép estét mindkettejüknek! Ezzel elsétált egy csoport vendég felé, akik a bálterem ajtajában várták. Csak miután hallótávolságon kívül került, jöttem rá, hogy végig visszafojtottam a lélegzetemet, így hát kifújtam. – Jaj, istenem! – kiáltottam fel. – Hát ti aztán… Majdnem szívrohamot kaptam! Nikki… akarom mondani, Diana. Mi a csodát keresel te itt? – Ó – nézett a lány Robert Stark után, és lilával kihúzott szeme összeszűkült. – Csak látni akartam az arcát még egyszer, utoljára. Mielőtt rács mögé kerül. – Próbáltam lebeszélni róla, hogy eljöjjön – magyarázkodott Gábriel. Csak ekkor vettem észre, milyen ideges. – De ő ragaszkodott hozzá. Mégpedig igen hangosan. Azt hittem, kiszakad a dobhártyám. De most már kezdtem gyanítani, hogy az idegessége nem abból fakad, hogy nem kedveli Nikkit. Hanem épp az ellenkezőjéből.

Nikki ellenségesen forgatta a szemét Gábriel irányába. Aztán felém fordult, és azt mondta: – Kérlek, mondd, hogy a bőrdzsekis barátod előállt valamivel, amit fel tudunk használni, hogy ezt a szemétládát börtönbe juttassuk! Leszámítva a mi szavunkat, hogy ami történt, az úgy igaz. – Előállt – mondtam. – Legalábbis van egy elmélete. – Azt nem akartam elárulni, hogy Christopher elmélete teljes őrültség, és hogy alapvetően… kettőnk köré épül. – De nincs rá bizonyítéka… – A hangom elhalkult, és a tekintetem a bálterem ajtaja felé vándorolt, mert hirtelen észrevettem valamit. – Vagy az is lehet, hogy mégis – tettem hozzá elgondolkodva. Nikki és Gábriel is oda fordultak, ahová néztem. – Á! – legyintett Nikki, továbbra is unottan. – Ez semmi. Az idősek távoznak. Mindig ezt csinálják. Mert már elmúlt nyolc. Bőven lefekvésidő. – Nem csak úgy az öregek – mondtam. – Hanem azok az öregek, akikkel most találkoztam. A Stark részvényesei. Vajon hová mennek? Egyik sem vette fel a kabátját. És gyorsan én is elindultam az ajtó felé. – Khm, Nikki! – szólt utánam Gábriel. Észben tartotta, hogy bár egy csomó részvényes kivonult a bálteremből, a hely még mindig tele van olyanokkal, akik furcsának találhatják, ha meghallják, hogy Em-nek szólít. – Hová mész? – Mindjárt jövök – szóltam vissza. Most már futottam. Ami nem volt egyszerű feladat a magas sarkú cipőmben. De amikor kiértem, az előcsarnok már üres volt. Leszámítva egy lépcsőt, amit egy bársonyzsinórral zártak le, és amire a Stark egyik biztonsági őre vigyázott. – Bocsánat – szólítottam meg. – Nem látta errefelé Robert Starkot? – De, asszonyom – felelte. – Odafent van. – Ó, remek – lelkendeztem, és közben egy hajtincsemet csavargattam, remélve, hogy ezt majd elbűvölőnek találja. – Felengedne egy percre, hogy beszéljek vele? Nikki Howard vagyok. Csak mondanom kell neki valamit az esti műsorral kapcsolatban. Egy pillanat az egész. – Tudom, ki maga, Miss Howard – mosolyodott el udvariasan az őr. – De sajnos nem engedhetem fel. Csak az engedéllyel rendelkezőket. Miközben ezt mondta, Mrs. Akárhogyhívják – a kék erekkel és a csillogó aljú szoknyájával – közeledett felénk sietve. – Ó, üdv megint! – mosolyodott el halványan. – Üdv – mosolyogtam vissza. Aztán az őrhöz fordult. – Elnézést, hogy késtem. Csak meg kellett látogatnom a női szakaszt. Szó szerint ezt mondta. A női szakaszt. Aztán valami nagyon különöset tett. Felmutatta a karkötőjét. Azt, amelyiken a főnixmadár lógott – vagy legalábbis, amit én annak néztem. Az őr pedig csak annyit mondott: – Semmi gond, asszonyom. Aztán kiakasztotta a bársonykötelet, és felengedte a nőt. Most már persze majd felrobbantam a kíváncsiságtól, annyira fel akartam jutni, hogy megtudjam, mi folyik ott. Mert úgy tűnt, azoknak a karkötőknek, vagy mik voltak, kétségkívül jelentőségük van. Megfordultam, és ügyet sem vetve az őrre, aki nemet mondott, visszasiettem Gábrielhez és Nikki-hez, akik ott vártak rám a bálterem ajtajában. – Ez meg mi volt? – érdeklődött Gábriel.

– Valami folyik odafent – feleltem. – Fel kell jutnunk. – Em – figyelmeztetett Gábriel, miközben előhúzta a mobiltelefonját. – Minket várnak a színpadon a Stark Angyalai bemutatón, amit élőben fognak közvetíteni úgy nagyjából… egy óra múlva. – Hol van Brandon? – kérdeztem. Körbenéztem a bálteremben, és végül megpillantottam: épp lassút táncolt valakivel, aki erősen hasonlított Rebeccára. Már félúton jártam a teremben, amikor rájöttem, hogy tényleg Rebecca az. Miután megböktem, és felemelte a fejét Brandon válláról, a vállvonogatása beszédes volt. – Mit mondhatnék? – kérdezte. – Még mindig van bennem valami. Azt mondta, dögös vagyok. Különben is, mit izgat téged? Neked nem kell. – Nem szóltam semmit – emlékeztettem. – Csak szükségem van rá egy percre. – Hát, csak igyekezz! – utasított Rebecca. – És eszedbe se jusson a háromszázmilliójával tervezni! Te már hagytad, hogy kicsússzon a kezed közül, kisasszony. Nem vetheted a szememre, ha én meg összekapirgálom a maradékot. Tudtam, hogy Brandon pénzéről beszél. Mindig is biztatott, hogy szerezzem meg azzal, hogy eljegyzem vele magam. Szerintem úgy gondolta, ha én nem csapok le rá, akkor majd ő megteszi. – Csak nyugodtan… – biztosítottam. Én bármikor a pénztelen, gonosz szuperhőst választanám – akivel kapcsolatban még abban sem voltam biztos, hogy ő egyáltalán akar engem – a multimilliomos Brandonnal szemben. Csak azt szerettem volna, hogy ezt Christopher is észrevegye végre. – Remek – nyugtázta Rebecca. – Brandon, Nikki van itt! Valamit kérni akar tőled. Brandon rémülten nézett rám. – Jaj, ne! Nikkit ne! Az egy dög! – Aztán, amikor meglátott engem, elmosolyodott. – Ja, ez a Nikki! Oké. Szia! Megvan már a matatod? – Ó, az ég szerelmére! – Megragadtam a karját, és egy kicsit arrébb rángattam Rebeccától, hogy ne hallhassa, amiről beszélünk. – Brandon, szükségem van rád, hogy feljuttass az emeletre. Az apád valamilyen összejövetelt tart odafent, és látni akarom, mit csinálnak, anélkül, hogy észrevenné, hogy ott vagyok. Van valami más módja, hogy feljussak az emeletre a főlépcsőn kívül? Ott áll egy őr, aki nem enged át. – Persze – felelte Brandon. – A személyzeti lépcső, hátul. Erre! Átkarolta a vállamat, és kivezetett a bálteremből, a kétszárnyú ajtó felé, amely a hátsó kertre nyílt. Biztosra veszem, hogy akik láttak minket, azt gondolták, azért lépünk le a buliból, hogy szerelmeskedjünk. Még azok is, akik a kertben ácsorogtak a szökőkutak és a mérnöki pontossággal megnyírt bokrok között, azt láthatták, hogy Brandon kikísér a bálteremből, végig a kövezett úton, egy olyan ajtóig, amit a pincérek használtak arra, hogy az ételt ki-be hordják rajta… és ami egyenesen egy óriási, ipari méretű konyhába vezetett. Minden ott dolgozó csak bámult utánunk, ahogy az estélyi szerelésünkben elsétáltunk a hűtött tányérokra halmozott rákok és apócska kecskesajtos szendvicsek mellett. – Hé! – kiáltott fel Brandon, amikor megpillantotta a kenyereket. – Ilyet nem is láttam odabent? – Ezzel felkapott egy párat, és beszórta a szájába, hiába forgattam a szememet. Aztán kinyitott egy ajtót, és egy elhagyatott folyosón találtuk magunkat, ahonnan keskeny lépcső vezetett kanyarogva felfelé. – Látod? – mutatott rá Brandon. – A személyzeti lépcső. Kölyökkoromban órákat játszottam itt. Úgy tettem, mintha árva volnék, és várnám a szerető szülőket, akik majd eljönnek értem, örökbe fogadnak, és elvisznek erről a rettenetes helyről. Ha! Ez a keserű ha! végigvisszhangzott a lépcsőházban. – Köszi, Brandon! – hálálkodtam. – Megmondanád Gábrielnek és Nikkinek, hogy sietek vissza, ahogy csak tudok? És ha mégsem mennék… hívják a rendőrséget?

– Persze – bólogatott Brandon nyájasan. – Az a fekete hajú lány Nikki ott a teremben? – Aha – feleltem, és nem voltam benne biztos, hogy kíváncsi vagyok rá, mit szándékozik erre mondani. – Elég jól néz ki – dicsérte Brandon. – De tudod, ki az igazán dögös? Az ügynököd. Ehhez mit szólsz? – Aha – dünnyögtem, és ebben már teljesen biztos voltam, hogy nem akarom hallani. – Nem is tudom, Brandon. Most mennem kell. – Oké – hagyta rám. – Aztán majd szólj, ha megtudsz valamit, amit én esetleg… tudod. Felhasználhatok, hogy a jó öreg Robertet sittre vágják. Mert tényleg rettentően gyűlölöm ezt az embert. – Vedd úgy, hogy el van intézve – biztosítottam. Aztán elindultam felfelé a kanyargós lépcsőn… Nem voltam benne teljesen biztos, hogy mire is számítok, mibe fogok botlani, ha felérek. De az tuti, hogy nem abba, amibe ténylegesen botlottam. Mégpedig egy felszolgálólányba fekete egyenruhában és fehér kötényben. Épp azt az ajtót nyitotta ki, amit én akartam. Annyira meglepődött, hogy ott lát engem, hogy majdnem kiejtette a kezéből az üres pezsgőspoharakkal teli tálcát. – Jaj, istenem! – sikoltott fel. – Segíthetek valamiben? Fogalmam sem volt, felismert-e, arról pedig még kevésbé, hogy mit kellene tennem. Nem akartam, hogy átadjon a biztonságiaknak. De reméltem, nem tudja, hogy nekem nem lenne szabad azon a szinten tartózkodnom. – A-azt hiszem, rossz felé fordultam be – dadogtam. Amikor minden más megbukik, te pedig szőke szupermodell vagy, az üresfejű viselkedés mindig csodákat tesz. Az emberek úgyis erre számítanak tőled, és mindenki elragadónak találja. Ostoba és szexista dolog, de működik. Még más nőkkel szemben is, különösen akkor, ha idősebbek nálad. Előhozza belőlük az anyai ösztönöket vagy ilyesmi. Nos, valószínűleg az anyámmal nem működne. De szinte mindenki mással igen. – Én… én… a női szakaszt keresem – dadogtam tovább. Hálás köszönet a hölgynek, akinek a nevét már elfelejtettem. – Ó – nevetett fel a felszolgáló. – Az két ajtóval odébb van, kedvesem. – Jaj, bocsánat! – kuncogtam. – Micsoda egy liba vagyok! Csodálkoztam is, hová vezet ez a sok lépcső. Nagyon köszönöm! – Igazán nincs mit – felelte kedvesen. Működött. Köszönöm, istenem! Elslisszoltam mellette, ki a folyosóra. A lenti nyüzsgéssel ellentétben idefent csend volt és nyugalom. Vastag, bolyhos szőnyeg takarta a kövezetet – ami szürke volt, természetesen és egyszerű, tengert ábrázoló képek lógtak a falon, amelyek mindegyikét saját lámpa világította meg… az egyetlen fényforrás, ami segített tájékozódni. Addig vártam, amíg már nem hallottam a cselédet a lépcsőn, aztán hallgatózni kezdtem, hogy vannak-e más hangok. És hamarosan meg is hallottam: emberi beszéd zaja szűrődött ki néhány ajtóval arrébbról, mint ahol álltam. Odalopakodtam, a puha szőnyegen még a tűsarkúm sem ütött zajt. Rátapadtam a vastag ajtóra, és olyan erősen füleltem, amennyire csak tudtam. Egy nő hangját hallottam. Kellemes volt. De nem értettem, mit mond. Na, most mit csináljak? Nyissak rájuk, és sétáljak be? Ki tudja, mi van a másik oldalon? Ha egyenesen belegyalogolok a Stark részvényeseinek üzleti tárgyalásába vagy ilyesmi, és mindenki felém fordul, hogy megbámuljon?

Robert Stark pedig – aki minden bizonnyal odabent tartózkodik – lelövet az egyik biztonsági őrével? Vagy, ami még rosszabb, kivezettet mindenki szeme láttára. Az nagyon ciki lenne. Akkor már inkább lőjenek le. Akkor csak halott lennék, nem megszégyenült. De mi van, ha nem csak egy egyszerű üzleti tárgyalást folytatnak odabent? Mi van, ha a Főnix terv tényleg az, amit Christopher mondott… akármire is gondolt. Erkölcsi kötelességem volt, hogy bemenjek és kiderítsem. Az egész kapcsolatom jövője ettől függött. Alapvetően az egész kalamajkába azért keveredtem, hogy elfordítsam a gombot, és megnézzem, mi folyik odabent, nem? Meg kellett tennem. A szívem hevesen vert a mellkasomban. Rájöttem, hogy úgy viselkedem, mint a hősnő Frida egyik könyvében – amolyan „túl ostoba az élethez” módra. Ha bemennék abba a szobába, az igen nagy oktalanság volna. Bárki tenné ezt, nagy idióta lenne. Ha ezt a jelenetet egy filmben látnám, már rég kiabálnék a tévének, hogy: „Menj haza!” – Bocsánat! Majdnem az égig ugrottam ijedtemben. Megpördültem, aztán kissé megnyugodva láttam, hogy az előbbi cseléd áll mögöttem, kezében a tálcával. Csak mostanra már tele volt olyan poharakkal, amelyeket peremig töltöttek gyöngyöző pezsgővel. – Csak szeretnék elmenni ön mellett – morgott a felszolgáló kissé bosszúsan. – Jaj, persze – mondtam, és akkor, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, mivel az ő keze tele volt, kinyitottam neki az ajtót. És amikor bement, követtem én is.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET A SZOBÁBAN SÖTÉT VOLT. Mert valamiféle vetítőterem volt, olyasmi, mint amilyen Brandonnak is van a tengerparti házában, ahol filmeket néztünk. A szoba egyik végét hatalmas vetítővászon foglalta el, amelyen képek villogtak. Az összes Stark részvényes – még ilyen sötétben is felismertem a hölgyeket, akikkel odalent találkoztam, a nyakukban lógó gyémántokról – ott ült a vászon előtt, kényelmes, széles, vörös bársonnyal borított székeken. És elmélyült figyelemmel követték a felvillanó képeket. Nem kellett volna aggódnom amiatt, hogy valaki észrevesz. Senkit nem érdekeltem. Túlságosan lekötötte őket a prezentáció. Kerestem egy üres széket, és leültem, hogy megnézzem a bemutatót. A felszolgáló, amikor ezt észrevette, megkínált egy pohár pezsgővel, amit udvariasságból, mosolyogva el is fogadtam. A magas támlájú színházi székem mellett egy kis asztalka állt, amire lerakhattam a poharamat. Így is tettem, és közben valamit felborítottam a sötétben. Ez elég bosszantó volt. És veszélyes is. Nem akartam felhívni magamra a figyelmet, még akkor sem, ha eléggé hátul telepedtem le, és csak néhányan ültek velem egy sorban. Négykézlábra ereszkedtem, és keresni kezdtem a szőnyeggel borított padlón, amit levertem. És szinte azon nyomban meg is találtam. Valami joystick lehetett egy játékhoz, azonnal felismertem, amint a kezembe került. Volt rajta egy zsinór is, amely eltűnt a szőnyegben, de gomb csak egyetlenegy. Vigyáztam, nehogy véletlenül megnyomjam azt a gombot, de a joysticket ott tartottam az ölemben, mert észrevettem, hogy a teremben mindenki más is így tesz. Ezután már az előadásra koncentráltam, ami épp folyt. A kellemes női hang, amire már a folyosón felfigyeltem, sokkal hangosabbnak tűnt. Egy kifogástalanul öltözött, nagyon szép francia nőhöz tartozott, aki a vetítővászon egyik oldalán állt. Látszott, hogy ő felel az előadásért. Ő is egy joysticket tartott a kezében, de inkább mutatópálcaként használta, mint ahogyan az ember egy PowerPoint prezentáción szokta. El kellett nyomnom egy önkéntelen ásítást. De most komolyan. PowerPoint? Szinte már azt kívántam, valaki tényleg lőjön le. Aztán megláttam, miről szól ez a PowerPoint, és egy kissé felegyenesedtem a székemen. A dián, amit a döbbenetesen szép francia nő mutatott be nekünk, egy izmos, keskeny csípőjű fiatalember látszott, aki munkásnadrágot viselt, inget viszont nem, és belevigyorgott a kamerába, miközben egy skót juhászkutyát ölelt át. A kutya nyakában tarka selyemkendő díszelgett. – Ő Matthew – mondta a francia nő hideg, érzelemmentes hangon. – Matthew húszéves, filozófia szakos főiskolai hallgató, aki a kollégiumi frizbi-csapat tagja. Közel százkilencven centi magas, hetvenhét kiló, és egy aprócska, halat ábrázoló tetoválás van a bal bokáján. A fiú vegetáriánus, nem kábítószerezik, és nem iszik alkoholt, hogy ne mérgezze a testét. Dermedt ujjakkal nyitottam ki a táskámat, és húztam elő a telefonomat. Nem volt könnyű úgy csinálni, hogy senki ne figyeljen fel rám. De megtaláltam a mozgókép rögzítése funkciót. És megnyomtam a felvétel gombot.

Nem voltam benne biztos, hogy mi történik. De arra alapozva, amit Christopher mondott a telefonban, nagyon furcsa érzés kezdett elhatalmasodni rajtam. És minden lehetőségre fel akartam készülni. – Matthew családjában nem volt sem szívinfarktus, sem rák – folytatta a francia nő. – És elérhető lesz, amint elindul Hondurasba, hogy önkéntes munkára jelentkezzen a Habitat fór Humanity nemzetközi civilszervezethez a tavaszi szünetre, most, áprilisban. A kikiáltási ára ötszázezer dollár. Kérem, tegyék meg licitjeiket! Körülöttem mindenfelől a joystickek kattogása hallatszott. Felnéztem a telefonomból. Kíváncsi voltam, hogy valóban az történik-e, amire gondolok. Mert egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy amit Christopher mondott, igaz legyen. – Ötszázötven – emelte a tétet a francia nő kifejezéstelen hangon. Egy kisméretű monitort nézett az asztalán. – Hatszáz. Hat-ötven. Ad valaki hétszázezret? Hét-ötven. Nyolcszáz. Nyolc-ötven. Matthew anyagcseréje természetesen gyors, és olyan környezetben nőtt fel, ahol fluoros a víz, úgyhogy fogszuvasodása sincs, sem másféle fogászati problémája. Tényleg első osztályú példány. Nem is akarhatnának egészségesebb fiatalembert. Kilenc-százezer. Egymillió. Az utolsó felajánlás egymillió dollár. Egymillió először. Másodszor. A licitet Matthew-ra egymillió dollárnál lezárom. Köszönöm. Matthew képe eltűnt a kivetítőről, és a joystickek kattogása abbamaradt. Szinte azon nyomban – még jóval azelőtt, hogy fel tudtam volna dolgozni, amit előzőleg láttam – új kép jelent meg a vásznon. Egy hosszú, fekete, egyenes hajú fiatal nőé. Valami ágyon feküdt, kezében egy szürke-fekete tigriscsíkos macskával, és a kamerába nevetett. Csinos rövidnadrág volt rajta, és ujjatlan póló. A falon egy poszter látszott, rajta felirat: Szabad Tibetet! – Ő Kim Su – mondta a francia a nő ugyanazon a kissé unott, ám teljesen üzleties hangon. – Tizenkilenc éves, százötvenhét centiméter magas és negyvenöt kiló. Tetoválása nincs, és egész életében vegetáriánus volt. Egészségügyi problémái nincsenek, hasonlóképp fogászatiak se. Elsőéves egy jónevű egyetemen, és rendszeresen végez egyéb munkákat. A családtagjai különösen hosszú életűek, az egyik ágon a dédszülei is élnek még, már elmúltak százévesek. Ha Kim Su testébe operáltatják magukat, az különösen jó befektetés lesz. Mert nemcsak hihetetlenül szép, de hosszú életre is számíthat. Mivel Kim Su elképesztő kincs, az induló ára nyolcszázezer dollár. Kim Su ezen a nyáron lesz elérhető, amikor a Hamptonsba megy háztartási alkalmazottnak. Az emberek Kim Sura még lelkesebben kattogtatok, mint előtte Matthew-ra. A licit azonnal egymillió fölé szökött. Annyira nem voltam meglepve, amikor a hölgy a csillogó szegélyes ruhában végül igen jó, három és fél milliós áron megszerezte magának. – Igen! – ugrott fel sikoltva a székről. Több idős hölgy is odahajolt hozzá, hogy gratuláljon a remek vételhez. Én meg csak ültem ott, és rosszul voltam. Azt hiszem, talán sokkot kaphattam. Nem hittem el, hogy tényleg ez történik. Minden igaz volt, amit Christopher a telefonban mondott. A Főnix terv pontosan ezt takarta: emberek vásárolták meg más, vonzóbb emberek testét, hogy aztán átoperáltassák bele az agyukat. Azok a srácok, akiket a neten láttunk – szóval, a legtöbben még gyerekek voltak. Tizenévesek leginkább – akik megvették a Stark Quarkot. És hogy a Starknál miért gyűjtötték be az adatokat… miért fésülték át őket olyan alaposan, és mentettek el bizonyos információkat, másokat pedig nem? Mert donorokat kerestek. Olyanokat, mint én. Én voltam a Főnix terv. A prototípus. Hát persze. Az orvosok a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben azt mondták, várólista van gazdag jelentkezőkből, akik műtétre várnak – olyan jelentkezőkből, akiknek az agya tökéletesen egészséges, de a testük már tán nem teljesen

olyan, mint régen – egy kis háj itt, egy kis ránc ott. A férfiaknál esetleg némi időskori kopaszodás. És az egyetlen dolog, ami akadályt jelenthet az Intézetnek abban, hogy további műtéteket hajtson végre, az a donortestek hiánya. A testek, amikkel rendelkeztek, nem voltak ugyanis a legkívánatosabbak… az, amit Nikki kapott, egy részeg vezetőé volt, aki egy ittasan okozott balesetben halt meg. És Nikki tényleg majdnem meghalt a műtét közben, mert a test, amit kapott, annyira nem volt egészséges. Úgyhogy miért ne keresnének jobb donorokat a Starknál? Mi akadályozná meg őket? Semmi. De semmi a világon. Éreztem, hogy egész testemben vacogok. De nem a túlságosan rövid ruhám miatt. Nem tudom, mennyi ideje ültem ott, és néztem a vásznon felvillanó képeket, egyiket a másik után, és hallgattam a licitálókat, amikor hirtelen egy hatalmas férfialak takarta el előlem a kilátást. De nem azok közül a férfiak közül, akik épp elkeltek. Hanem egy fickó a Stark biztonsági szolgálatának egyenruhájában. – Miss Howard! – szólított meg halkan. – Követne engem, kérem? Lebuktam. Nem lett volna szabad ilyen sokáig ott ülnöm. De hogy is mozdulhattam volna el? Amit Robert Stark csinált…az a legundorítóbb dolog, amit életemben láttam. Az összes Stark részvényes tekintete felénk fordult, amikor kivezettek a teremből, bár a francia nő nyugodt hangon felszólította őket: – Kérem, ne is figyeljenek arra a kis eseményre a háttérben! Csak egy aprócska rendzavarás. Rátérhetünk a következő jelöltre? Hallottam a morgást és a sustorgást. Aztán magát Robert Starkot, hogy harsogó hangján biztosítja a részvényeseit: – Ne aggódjanak, kérem! Ő csak Nikki Howard. Mindannyian találkoztak már vele! Ő is önök közül való… vagy legalábbis olyan, amilyenné önök is hamarosan válnak. Csak beugrott, hogy megbizonyosodjon arról, hogy bölcsen választanak! Erre nevetés hullámzott végig a termen. Aztán többet már nem hallottam. Mert addigra az őr kirángatott onnan. Ott álltam a folyosón, a földet bámultam, és nem igazán érdekelt, mi fog történni velem a következőkben. És akkor mi van, ha Robert Stark engem is megölet, ahogy Nikkit próbálta? Nem voltam meggyőződve róla, hogy szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek ilyesmiket művelnek. – Nos, ez nem volt valami bölcs dolog, ugyebár? Felnéztem a cipőm orráról, és maga Robert Stark állt előttem, aki a szmokingjához felvett csokornyakkendőjét igazgatta, és úgy nézett ki, mint egy macska, akit valaki rossz irányba simogatott. – Mégis, miben reménykedtél, mit fogsz csinálni odabent? – tudakolta. Közelebb hajolt, és kikapta a kezemből a táskámat. Aztán kinyitotta, és kiborította a tartalmát a földre. A többi dologgal együtt az iPhone-om is kiesett. Mr. Stark lehajolt és felvette. – Feltételezem, hogy mindent felvettél – mondta. – És azt gondoltad, majd dörzsölt leszel, és eladod valakinek. A CNN-nek tán? Hát, ebből semmi nem lesz. Megfordult, és a telefont megdöbbentő erővel elhajította a folyosó túlsó vége felé. Ahol aztán ezer darabra tört, ahogy nekirepült a falnak. Összerezzentem. A szétrobbanó telefonkészülék eszembe juttatta, milyennek láthatta Christopher az én testemet, amikor összeroppant annak a plazmatévének a súlya alatt. Nem csoda, hogy most annyira össze van zavarodva.

Csakhogy… Csakhogy minden, amit állított a Stark Enterprisesról, az igaz! És végig igaz volt. Nem ő itt az őrült. Hanem mi, többiek, mert nem hittünk neki. – És nem csak azért, mert már nincs meg a felvétel – fordult vissza hozzám Robert Stark. Egyáltalán nem volt gyűlölet a hangjában. Ez tűnt a legrémisztőbbnek az egészben. Még csak nem is volt dühös rám. Egyszerűen nem érdekelte a dolog. Teljesen higgadtan és összeszedetten viselkedett. Leszámítva azt a mozzanatot, hogy tönkretette a telefonomat. – Hogy mi a helyzet azokkal a kölykökkel, akiket odabent láttál? – folytatta. – Akiket éppen megvásároltak? Hamarosan baleset éri őket, az utazásuk alatt. Ugyanolyan baleset, mint amilyen a húgodat fogja érni ma este, amikor hazafelé tart a pomponlánytáborból, ha ebből az egészből egy szó is kiszivárog. Megértetted? Mert akár hiszed, akár nem, vannak megrendelőim, akik boldogan licitálnának rá is. Döbbenten néztem rá, a szívem hirtelen jéggé fagyott. Honnan tud Fridáról és a pomponlánytáborról? Hát persze. Fridának van egy Stark Quarkja. Maga Robert Stark adta neki. Lassan bólintottam. Megértettem. Tökéletesen megértettem. – Egyetlen szó – ismételte meg. – Egyetlen szó ma este, a Stark Angyalai élő bemutatóján – ha netán ravasz akarnál lenni, és próbálkoznál is valamivel –, és a húgod sosem ér haza a kis lakásotokba New Yorkban, ahol a szüléiddel együtt lakik. Világos? – Világos – szakítottam el a nyelvemet a szájpadlásomtól, hogy felelhessek. – Nem akarja, hogy bárkinek is elmeséljem: Robert Stark egészséges donortestekkel látja el a részvényeseit, hogy aztán átültethessék beléjük az agyukat, és újra fiatalok lehessenek. Ha megteszem, a húgom meghal. Robert Stark egyenesen rám nézett. Az arckifejezése pontosan ugyanolyan higgadt és összeszedett volt, mint előtte. Egyik sötét, kissé őszülő szemöldökét sem vonta fel még egy kicsit sem. – Nem érted, igaz? – kérdezte. – Hihetetlen ajándékot kaptál tőlünk – a szépség ajándékát –, olyasmit, amiért a legtöbb nő ölni tudna. Tudod, hányan szeretnének most a bőrödben lenni? Az egész világ a lábaid előtt hever. Te pedig másra sem tudsz gondolni, csak hogy tönkretegyél. – És mi van Matthew-val? – érdeklődtem. – És Kim Suval? Gondolja, ők értékelni fogják, hogy megöleti őket, hogy azok a gazdag öreg népek odabent élhessék helyettük az életüket? – Ó, hát nem helyettük fogják élni az életüket – biztosított Robert Stark. – A saját életüket fogják élni, csak új testben. Nyilván valami magyarázattal kell majd szolgálniuk a barátaiknak, hogy nem csak egy „kis munkát” végeztek rajtuk. De ez még több megrendelőt fog hozni nekem. És nekik is megéri majd, hogy nem kell minden reggel nyikorgó ízületekkel ébredniük, és nem kell kilenc különböző szívgyógyszert szedniük – higgy nekem, egyetlen erre költött centet sem fognak sajnálni. – De mi a helyzet Matthew családjával? – kérdeztem. – Mi van, ha egy nap meglátják a fiút, amint valaki más agyával a fejében sétálgat, ő pedig nem ismeri majd meg őket? – Ezek az emberek teljesen más társadalmi közegben élnek – mordult fel Robert Stark –, mint a donorok családjai. Sosem fognak találkozni. Ebben egészen biztos lehetsz. Csak a fejemet csóváltam ilyen sznobság hallatán. – El fogják kapni – mondtam. – Ez gyilkosság. Nem tarthatja titokban a végtelenségig. – Miért nem? – kérdezte. Most mindkét szemöldöke a magasba szaladt. – Eddig sikerült. Mit gondolsz, mióta csináljuk ezt? – És ekkor elnevette magát. – Nikki – és

nekem, kedvesem, mindig Nikki maradsz –, már évek óta folyik a dolog. Evek óta. És ezzel a legújabb technológiával sokkal változatosabb és egyedibb termékkínálatot tudunk biztosítani a megrendelőinknek, sokkal szélesebb skálán, és közben tovább növelhetjük a profitunkat. Aztán a biztonsági őrre nézett: – Takarítsa fel ezt – azokra a dolgokra gondolt, amiket a táskámból szórt ki a szőnyegre –, és kísérje le a hölgyet az autóhoz, ami már lent várja, hogy elvigye a stúdióba a barátaival! Úgy néz ki, már eléggé késésben van a Stark Angyalai bemutatóról. Nekem pedig csak annyit vetett oda: – Tudod, legalább annyit mondhatnál, hogy köszönöm! Most rajtam volt a sor, hogy felszaladjon a szemöldököm. – Ugyan miért? – A legnagyobb ajándékot adtam neked, amit ember csak adhat egy másik embernek – állította. – Egy második esélyt az életre. Csakhogy ez alkalommal – tette hozzá – szép is lettél hozzá. Hitetlenkedve néztem rá. De őszintén, mit mondhat erre az ember? Legszívesebben képen köptem volna. De ez nem tűnt túl jó megoldásnak. Különösen így, hogy éppen most jelentette be: tisztában van a húgom útitervével. Elképzeltem Fridát azon a vásznon, amint licitálnak rá, mint valami Ming korabeli vázára a Sotheby’snél…hogy aztán szétfűrészeljék a koponyáját, kiemeljék az agyát, és a helyére azét a kék vénájú nőét tegyék. Magamhoz vettem a táskámat, amit a biztonsági őr nyújtott felém – az iPhone-om nélkül. Eközben Robert Stark már elsétált, vissza a kísérteties árveréséhez. És egyetlenegyszer sem pillantott hátra rám a válla fölött. Nem mintha számítottam volna ilyesmire. És jó is, hogy nem tette. Mert akkor látta volna a gyilkos tekintetet a szememben. És nem tetszett volna neki. Egyáltalán nem. A biztonsági őr megragadta a karomat, és lefelé kezdett terelni a lépcsőn. Nem a hátsó lépcsőn, amit Brandon mutatott, hanem a széles főlépcsőn, amin korábban nem jutottam fel, mert nem volt rajtam főnixmadaras karkötő. A másik biztonsági őr még mindig ott állt a lépcső alján. Zavartan figyelte, ahogy a kollégája lekísér, de azért felemelte a bársonykötelet, és átengedett. – Na, tessék – szólalt meg az őr, aki a karomat fogta, amikor odaértünk a ruhatárhoz, ahol Gábriel és Nikki már vártak rám, Luluval együtt, akinél a kabátom volt. Mindhármukra újabb biztonsági őrök vigyáztak. – Jaj, istenem! – suttogta Lulu, miközben átnyújtotta a műszőrme kabátomat. – Jól érzed magad? Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Nem vagy rosszul? – Csak jussunk ki innen – súgtam vissza. – Hol van Brandon? – Nem tudom – felelte. – Nemrég eltűnt az ügynököddel. – Remek – állapítottam meg szarkasztikusan. A biztonsági őrök sietve lökdöstek minket lefelé a vörös szőnyeggel borított lépcsőn, egészen a limuzinig, amely már kint várt ránk. A lesifotósok vagy egytucatnyi képet készítettek rólunk, ahogy bemásztunk az autóba, és olyanokat kiabáltak, hogy: „Nikki! Hol a barátja?” és hogy: „Nikki! Jól érezte magát a partin?” Amikor végre mind beszálltunk a kocsiba, és becsuktuk az ajtót, Nikki megszólalt: – Olyan fura, hogy ezt csinálják! – Mármint mit? – érdeklődött Gábriel. – Az én nevemet kiabálják. De hozzá beszélnek – mutatott rám.

– Tényleg furcsa lehet – ismerte el Gábriel, de a hangja kedvesebb volt, mint ahogy valaha is szólt Nikkihez. Úgy tűnt, mintha ez egyszer együtt érezne vele. – Biztos hiányzik. – Ez? – kerekedett el Nikki szeme. – Hogy paparazzók kiabáljanak utánam? Neked lehet, hogy ez tetszik. De én már kezdem élvezni ezt a névtelenséget, a változatosság kedvéért. – Aztán rám nézett, és megkérdezte: – Szóval? Kiderítettél valamit? – Ó – sóhajtottam. Hátradőltem a bőrülésen, és vettem egy mély, felszabadító lélegzetet. – Egy csomó mindent. – No… – noszogatott Gábriel. – Megosztanád velünk is? Belenyúltam a melltartómba, és előhúztam a Stark gyártmányú mobiltelefonomat. – El sem tudjátok képzelni – mondtam. – Elkérhetem a telefonodat? Ezt lehallgatják. Fel kell hívnom Christophert. Gábriel kotorászni kezdett a zsebében, Nikki pedig csak a szemét forgatta. – Nekem nem engedik, hogy telefonom legyen – panaszkodott. – Nyilvánvalóan nem vagyok megbízható. – Jaj, az ég szerelmére! – türelmetlenkedett Lulu. Kinyitotta az aranyszínű Prada retiküljét, és odalökte nekem a telefonját. – De jó lenne, ha elmesélnéd, mit hallottál odafent… Én már hívtam is a számot. – Jó – intettem le. – Mindent meg fogtok tudni. Halló, Christopher? – Az első csengetésre felvette. – Em? – szólt bele kissé zavartan, mert a hívó félnél Lulu neve szerepelt. – Aha – erősítettem meg. – Én vagyok. Figyelj, igazad volt. Mindenben. A Főnix terv pontosan az, aminek gondoltad. És van már bizonyítékom is. Filmre véve. A baj csak az, hogy elkaptak. Méghozzá maga Robert Stark. – Jézusom, Em! – Christophert mintha gyomorszájon vágták volna. – Jól vagy? – Jól vagyok – nyugtattam meg. – Egyelőre legalábbis. Abban a hitben vannak, hogy megsemmisítették az egyetlen bizonyítékot. Ezért nem tudom elküldeni neked e-mailben vagy ilyesmi… mert ha megteszem, azzal rögtön felvonom a vörös zászlót. Mivel azon a Stark telefonon van, amit megfigyelnek, ebből az következik, hogy az ő gépükön is rajta van, ebben egészen biztos vagyok. Ami egyben azt is jelenti, hogy Félix valószínűleg le tudja húzni onnan… de azt lehet, hogy észreveszik. Szóval, biztos, ami biztos, most azonnal leszállítjuk neki, személyesen, Luluval és Nikkivel. – Kérdő pillantást vetettem a lányokra, akik egymásra néztek, aztán lelkesen bólogattak. – Szóval, ott tudnál lenni úgy húsz perc múlva, Christopher, hogy nekiálljunk? – En már Felixnél vagyok – tájékoztatott Christopher. – És készen áll bármire, amit hoztok. De ti addig mit csináltok? – Fellépünk a Stark Angyalai fehérnemű-bemutatón – feleltem, és képtelen voltam száműzni a szarkazmust a hangomból. – Élőben. – Mi már át is kapcsoltunk a Hetes Csatornára – hallottam Félix kiabálását a háttérből. – Mind a tíz monitoron! Nagy felbontásban! Valami csattanást hallottam, aztán egy fájdalmas kiáltást. Gondolom, Christopher fejbe vágta az unokatesóját. – Ne is foglalkozz vele! – mondta Christopher. – Ha nem akarod, hogy megnézzünk, Em, akkor nem fogunk. Mondjuk, úgy tűnik, amúgy is eléggé elfoglaltak leszünk. – Nem – feleltem. Rájöttem, hogy felnőtt módon kell gondolkoznom a dologról. Végtére is ez csak egy test. Az én testem. És egy kis szerencsével egy nap Christopher úgyis látni fogja meztelenül.

– Nézhetitek, ha akarjátok. Csak előbb foglalkozzatok ezzel! De… bármit is akartok tenni – kértem, és igyekeztem kordában tartani a remegő hangomat –, várnátok vele, amíg a húgom gépe leszáll, és Frida hazaér? Mert Robert Stark megfenyegetett… – Hirtelen majdnem elsírtam magam. – Mit mondott, Em? – kérdezte Christopher. Úgy tűnt, legalább annyira aggódik, mint én. – Mit mondott Robert Stark? A gyengéd aggódás a hangjában csak még jobban megnehezítette, hogy beszéljek. Hihetetlen, hogy ez ugyanaz a Christopher, akivel alig egy órája még veszekedtem. – Azt mondta, ha a Főnix tervvel kapcsolatban bármi is kiszivárog – feleltem, és igyekeztem nem sírni –, akkor… akkor… – Ne is mondj többet! – szakított félbe Christopher. – Tudom, mit fogok csinálni. – De… – Honnan tudná? El sem mondtam neki, mivel fenyegetett meg Robert Stark. Valami olyan szörnyűséggel, amire még csak gondolni sem voltam képes. – Em – mondta Christopher. A hangjából melegség sugárzott. Meleg szeretet irántam. Irántam. – Értelek. Ne aggódj! Vedd úgy, hogy el van intézve. Fridával minden rendben lesz. Majd mi megoldjuk, oké? Hisz profik vagyunk. – De… – próbálkoztam még egyszer. Ám most már akaratlanul is elmosolyodtam. A gondolat, hogy Christopher és az unokatestvére profik lennének, egyszerűen vicces volt. – Az egyikőtök bilincset visel a bokáján. A másik pedig valami ősgonosz, aki ujjatlan kesztyűt hord, és egymérföldnyi széles a sötét oldala. – Nem lesz semmi baja – nyugtatott meg Christopher. – Te már megtetted a dolgodat. Mondd meg Nikkinek és Lulunak, hogy hozzák ide a telefont! Én pedig megteszem, ami az én dolgom. És Em… – Igen? – kérdeztem remegő hangon. – Tényleg nagyon büszke vagyok rád – mondta. – Állati dühös is, hogy veszélybe sodortad magad. De azért nagyon, nagyon büszke. – Aha – motyogtam. És könnyek gyűltek a szemembe. De ezek a boldogság könnyei voltak. – Én is – mondtam.

HUSZADIK FEJEZET A STARK ANGYALAI fehérnemű-bemutatón hatalmas volt a káosz. Egyfelől, Ryan Seacrest volt a műsorvezető. A korábbi két próbán azonban nem volt ott, mert… nos, mert ő Ryan Seacrest. Az elfoglalt ember. Másfelől, Gábriel és én több mint két órát késtünk. Amitől Alessandro, a színpadi rendező, egy cseppet sem lett ideges. Csak legszívesebben kinyírt volna minket. – Irány az öltöző, sminkelni, öltözni! – kiabálta, amikor meglátott minket Gábriellel, amint épp a színészbejárón próbáltunk beosonni. – Most rögtön! Úgy éreztem, hogy ha Alessandrón múlna, többé sosem kérnének fel minket, hogy vegyünk részt bármilyen Stark produkcióban. Viszont az is igaz, hogy ha dolgok úgy alakulnak, ahogy reméltem, akkor már nem is lesz semmilyen Stark produkció. De soha többé. Jerri, a sminkes sietett oda hozzám, miközben épp azon igyekeztem, hogy kicsomagoljam magam a partiruhámból, az öltöztetők pedig azon sopánkodtak, hogy mit kezdjenek a nyomokkal, amiket a harisnyanadrág varrása hagyott a hasamon. De most komolyan. Ezek azok a dolgok, amik miatt nekünk, fehérneműmodelleknek aggódnunk kell. – Semmi gond! – Nyugtatott meg mindenkit Jerri. – Én majd lefújom. Senki nem fog észrevenni semmit. Jerrinek volt egy kis szerkentyűje, amellyel folyékony alapozót tudott szórni, hasonló módon, mint ahogy az önbarnító automaták fújnak bronzosítót az ember testére. Alapvetően ugyanaz a működési elv, csak Jerri az egész testemet körbe akarta vele fújni, nem csak az arcomat…ahogyan ezt tette a legtöbb kliensével, akik közül sokan sportriporterek voltak, és férfiak. – Nekik is jól kell kinézniük – magyarázta Jerri. – Most, hogy mindenkinek nagy felbontású tévékészüléke van. Nem lehet rajtad semmilyen folt vagy ilyesmi. A kezüket is megcsinálom, amiben a mikrofont tartják, amikor az interjút készítik az emberekkel. Ha nem fújsz, oda sem jutsz. Ez elképesztő. Eddig azt hittem, hogy Jessica Bielnek és a többi filmsztárnak mind tökéletes testük van, pedig egyáltalán nem is. Minden hamis, amit a tévében látunk. Pontosabban minden, amit a tévében, az újságokban és a filmekben látunk. Nem csoda, ha azok a Stark részvényesek úgy érezték, hogy fiatalokat kell megöletniük és el kell lopniuk a testüket. – És természetesen – mondta Jerri, miközben ott álltam melltartóban meg bugyiban, és a hideg permet mindenhol beterített – minden színésznő ezt használja a meztelen jelenetekben. Mindannyian le vannak permetezve. Ez elfedi a narancsbőrt is. Nem mintha neked lenne olyanod. Azaz várjunk! Igen, bocsánat. Még Nikki Howard is…! Hohó, ha ezt elmondom a húgomnak! Ő abban a hitben van, hogy te tökéletes vagy. Na, nem mintha nem lennél… – nézett fel rám Jerri. – Tudod, szinte tökéletes vagy. A gyomrom kavargott, de rámosolyogtam. – Semmi gond. Elkérhetném a telefonodat? – kockáztattam meg. – Fel kell hívnom valakit. Helyi hívás. – Csak nyugodtan, szívem – adta meg az engedélyt Jerri. – Telefonálj, amennyit csak akarsz! Ünnepi túlórapénzt kapok a munkámért, mivel szilveszter este van meg minden.

Átnyújtotta a telefonját, Én pedig gyorsan tárcsáztam a szüleim számát. Anya a második csengetésre felvette. – Halló! – szólt bele kíváncsian, mert nem ismerte fel a hívó számát. – Szia, anya! – mondtam. – Én vagyok. – Nem mondtam, hogy én vagyok az, Em, mivel Jerri is ott volt. – Azon tűnődtem… nem tudjátok, Frida rendben feljutott a repülőre? – Hát persze – felelte anya. – Felhívott a kifutóról, úgy három órája. Bármelyik pillanatban leszállhatnak a LaGuardián. Aztán egy taxival jönnek be a városba közösen a barátnőivel. Miért kérded? – Csak egy ideje már nem hallottam felőle – mondtam, és igyekeztem közömbösnek tűnni. – Ez minden. Megkérnéd, hogy azonnal hívjon fel, amint megérkezett? – Persze – bólintott rá anya. – De nem vagy túl elfoglalt? Úgy emlékeztem, hogy ezt a… fehérneműbemutatót csinálod ma este, a Hetes Csatornán. A fenébe. Valahol abban reménykedtem, hogy anya elfeledkezett a dologról. – De, elfoglalt vagyok – ismertem el kényszeredetten. – De ez még nem azt jelenti, hogy ne aggódhatnék a kishúgom miatt. – Jól van – mondta anya –, mindenképpen megmondom neki, hogy hívjon fel. Kissé későn jutott eszembe, hogy nincs is mobiltelefonom. Az egyik ripityára törve hevert Robert Stark emeleti folyosójának szőnyegén. A másik pedig éppen Felixhez tartott az alagsorba, egy taxiban, Lulu és Nikki társaságában. Remélhetőleg mostanra már meg is érkezett. – Igazából – kapcsoltam gyorsan – megmondanád neki, hogy inkább Lulut hívja fel? Az én telefonommal valami nem stimmel. – És megadtam neki a számot. – Amúgy is praktikusabb lenne, hátha épp a színpadon vagyok. – Rendben – felelte anya. De amolyan tipikus anyastílusban: egyáltalán nem úgy hangzott, mintha úgy is gondolná, hogy rendben van. – Figyelj, szívem, ha már így beszélünk… a tegnapi nappal kapcsolatban… – Jaj, igen – mondtam. Éreztem, hogy Jerri közeledik az arcom felé a permetezővel. – Nagyon sajnálom… – Nem – vágott közbe anya. – Én sajnálom. Rájöttem, hogy amikor azt kérdezted, szép vagy-e – szóval, ez egy nagyon nehéz kérdés, szívem. Úgy értem, számomra. Mert nem akarom, hogy ti, lányok, a kinézetetek alapján ítéljétek meg egymást… – Anya! – próbáltam leállítani. Hihetetlen, hogy ilyesmiről beszélünk. A főnököm épp most fenyegetett meg azzal, hogy megöleti a kishúgomat, ha nyilvánosságra hozom azt a tényt, hogy alapvetően egy szociopata gyilkos. És ha a dolgok olyan irányba haladnak, ahogyan reméltem, akkor éppen ezt készültem tenni. Az anyám pedig családi beszélgetést akar folytatni a telefonban. – Erre most tényleg nincs időm. Csak Fridáról akartam érdeklődni. – De ez fontos dolog – folytatta anya. – Tudom, hogy a suliban tán ezt teszik a lányok. A külső alapján ítélik meg a másikat. – Nem csak az iskolában, anya – tájékoztattam. – Nézz körül az egész mostani nyugati világban! Hahó, anya! Ez Amerika! Isten hozott! Ezt itt úgy hívják, hogy McDonald’s. Hallod ezt a szót? McDonald’s. Ahol sajtburgert adnak. És sült krumplit. Hallod? Sült krumpli… – Tudom – magyarázott tovább anya, már a sírás határán. – És ez annyira helytelen! Nem akarom, hogy ti, a gyerekeim is ilyenek legyetek. Bennetek annyival több van. Mindketten lenyűgözőek vagytok, te is, és Frida is, olyan okosak és olyan kreatívak. Én ezekre a tulajdonságaitokra akartam helyezni a hangsúlyt. De valahányszor bekapcsoljátok

a tévét, mit láttok? Hát, csontsovány lányokat hatalmas cicikkel, szűk nadrágban és köldökig kivágott blúzban. És minden alkalommal, amikor elvittelek titeket egy áruházba, mindketten pontosan ugyanolyan holmikat akartatok, amilyeneket ezek a lányok – vagyis Nikki Howard visel. Te végül kinőttél ebből, de Frida… vele szemben, úgy tűnik, egy anya nem győzhet. És az én anyám azt mesélte, hogy én is pont ugyanilyen voltam, ezért nem mondta nekem egy idő után, hogy szép vagyok – nehogy a fejembe szálljon a dolog, miközben még csak fejlődöm… Ez nekem új volt. Hogy a nagyi? A nagyi olyan sokszor mondta Fridának is és nekem is, hogy szépek vagyunk! Olyan sokszor, hogy igazából már nem is jelentett semmit. Hát persze hogy szépnek lát minket. Hiszen az unokái vagyunk. Ha a nagyanyád mondja, hogy szép vagy, az mit sem számít. De anya? Anya sosem mondta nekünk, hogy szépek vagyunk, vagy akár, hogy jól nézünk ki. Mindig csak azt, hogy: „ Az számít, ami a fejetekben van.” És ez persze igaz is. De olyan jólesett volna, ha néha olyat is hallunk tőle, hogy jó a frizuránk. Viszont most megtudtam, hogy anya is szerette a csajos cuccokat… Anya, aki látványosan mindig szürke ruhákban jár, és lapos sarkú cipőben. Hogy a nagymama azért nem mondta neki, hogy szép, mert annyira beképzelt lett tőle… Ez fantasztikus hír volt. Alig vártam, hogy elmesélhessem Fridának. Már ha még látom valaha. – És tudod – fecsegett tovább anya –, úgy gondoltam, hogy ha az ő példáját követem, ti is odajuttok, ahová én… és jobban fognak érdekelni titeket a tudományos dolgok, mint… szóval… Hogy micsoda? Milyen volt anya kislánynak? Majd meghaltam, hogy kiderítsem. De addigra Jerri odaért az arcomhoz a permetezővel. – Nézd, anya! – mondtam. – Készülődnöm kell a bemutatóra. Értek mindent, amit mondasz. És tudom, hogy ez az egész dolog hamis. Ezt nálam jobban senki sem tudja. De azért az embernek akkor is jólesik, ha az anyukája néha azt mondja neki, hogy szép, tudod? Azért miattam ne aggódj, jó? Minden rendben lesz. – Ez persze szemenszedett hazugság volt. Mert igazából sehonnan nem tudhattam. De mit mondhattam volna? Hogy nézd, anya, a hülyeségem miatt a főnököm lehet, hogy meg akarja öletni a kisebbik lányodat? – Csak hívd fel Lulut, amint megtudsz valamit Fridáról. – Rendben – mondta anya. Egy kicsit habozott, aztán hozzátette: – Szeretlek, Em. Ha esetleg ez nem lenne egyértelmű. Akárhogy is nézel ki. És akármit viselsz. Ettől könnyek szöktek a szemembe. Mert annyira nem érdemeltem meg. – Köszi, anya – mondtam. – Én is. Letettem, és visszaadtam a telefont Jerrinek. – Anyukák… – néztem rá, és a szememet forgattam, azon igyekezve, hogy ne kezdjek zokogni. – Nekem mondod? – kontrázott Jerri, és visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. – Az enyém egy doboz Camel Lightot szív egy nap. És rá tudom venni, hogy letegye? Kizárt. Na, csukd be a szemed, drágám, megcsinálom az arcodat. Negyvenöt perccel később – amiről Jerri azt állította, hogy az egyéni gyorsasági rekordja – kész volt a hajam és a sminkem, és belepréseltek a gyémánt melltartóba meg a bugyiba, a szárnyamat pedig ráragasztották a hátamra, és ott lebegett mögöttem. Amikor belepillantottam a tükörbe, úgy néztem ki, mintha kereszteztek volna egy angyalt és egy… szóval, egy lányt gyémántbikiniben. Szép. Remélem, anya nem néz. Elindultam a stúdió felé a telitalpú cipőmben,

Jerri pedig ott trappolt mellettem, és az utolsó simításokat végezte a számon a rúzzsal. – Hát, itt vagy! – bukkant elő hirtelen a semmiből Rebecca, még mindig ugyanabban a fenékig felsliccelt fekete estélyi ruhában. – Hallom, hogy elkéstél. Hát mit mondtam neked? Nem megmondtam, hogy ne késs? És ettél valamit? Kilátszik a csípőcsontod! Tudom, hogy nem ettél semmit. Ha elájulsz nekem, Nikki, esküszöm az istenre… – Nem fogok elájulni – biztosítottam. – Brandon itt van veled? Mert tényleg beszélnem kell vele. – Ami azt illeti, igen – felelte Rebecca tartózkodón. Vagy legalábbis olyan tartózkodón, amennyire csak tőle tellett, amire nem mondható, hogy nagyon. – Amint azt már te is tudhatod, mostantól egy pár vagyunk. És tudom, hogy van egy kis korkülönbség, de őszintén, szerintem jól jön neki egy érett nő az életében. Már meg ne haragudj, Nikki, de nem épp te nyújtottad a legerősebb támaszt számára. Brandonnak pedig állandóságra van szüksége. – Engem ez tényleg nem érdekel – nyugtattam meg. – A tiéd lehet. Nem erről akarok vele beszélni. Hanem igazából az apjáról. – Az apjáról? – vont vállat Rebecca. – Nos, ez nem a legkedvesebb témája. De hát lelked rajta. – Előhúzta a BlackBerryjét a Chanel retiküljéből, és vadul ütögetni kezdte a billentyűket. – Biztos vagy benne, hogy most akarsz ebbe belemászni, pont a bemutató előtt? Nem várhat a dolog? Öt percen belül a színpadon kell lenned. És ne beszélj Ryannel, jó, drágám? Minden lány őt ostromolja, és ez már az idegeire megy. Körbepillantottam a folyosón. Mindenfelé modellek ácsorogtak Stark márkájú alsóneműben és szárnyakkal a hátukon. Megláttam Kelley-t, a barátnőmet a főpróbáról, aki meglengette a mobiltelefonját, és bekapcsolta a csengőhangját. A Sárkány-csatakiáltás volt a Joumeyquestből. Kelley felnevetett, és felém bökött, aztán felemelte a hüvelykujját. Rámosolyogtam. Hah! Ez vicces. De leginkább csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt rosszul leszek. – Nem fogok – ígértem. Vajon mit csinál most Robert Stark? – tűnődtem. – Azon van, hogy megölesse a húgomat? És mi a helyzet Christopherrel? Sikerült Lulunak és Nikkinek eljuttatni hozzá a telefonomat? Olyan sebezhetőnek éreztem magam így, hogy nem tudtam, mi történik. És ezzel nem voltam egyedül. Gábriel lépett ki az öltözőből, teljes sminkben és szmokingban. Az együttesével volt – mindegyikük elég jól nézett ki ahhoz, hogy izgatott moraj fusson végig a többi modell közt, és Ryan Seacrestről hirtelen mindenki elfeledkezzen. De Gábriel nem is törődött ezzel hanem, amikor meglátott engem, odaszólt a többieknek: – Hé, mindjárt jövök! – aztán hozzám lépett, és a fülembe súgta: – Szóval, megtudtál valamit? A fejemet csóváltam. – Semmit. És te? Ő is megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. – Vagy – találgattam – kisétálunk a színpadra, és valami ránk zuhan, mi pedig mindketten meghalunk, hála Robert Starknak. – Az mindig jó – húzkodta meg Gábriel a hajtókáját –, ha pozitívan gondolkodsz. – Brandon vár a bemutató után – olvasta fel Rebecca a BlackBerryje képernyőjéről. – De nekem tényleg most kellene beszélnem vele – mondtam, és nem tudtam leplezni a kétségbeesést a hangomban.

– Hát – vont vállat Rebecca. – Mégis, mit csináljak? Azt mondja, dolga van. És hogy odafent fog várni a Stark tetőbárban. Ahol mindannyian pezsgőt kapunk, hogy azzal köszöntsük az újévet. És onnan fogja nézni mindenki, ahogy a Times Square-en leejtik az újévi fénylabdát. Onnét tökéletes a kilátás… – Mindenki a helyére! – tapsolt Alessandro, aki a folyosón sietett felénk. – Mindenki! Menjetek a színpad mögé! Most! Mi ez a totyorgás? Azt akarjátok, hogy infarktust kapjak? A műsor elkezdődött! Adásban vagyunk! A csevegésnek vége, ahogy beértek a hangszigetelt ajtó mögé! Gyerünk! GYERÜNK! Ösztönösen Gábriel keze után nyúltam. A sajátom jéghideg volt. Az övé viszont meleg… mint a tekintete, amikor találkozott az enyémmel. – Minden rendben lesz – bizonygatta nekem mosolyogva. – Helyesen cselekedtél. – Tényleg? – kérdeztem. Bárcsak hinni tudtam volna neki. Elméletben tényleg helyesen cselekedtem. De ott van Frida! A saját húgom! Hogy lehettem ennyire ostoba? – Jaj, istenem! – lelkendezett Rebecca, amikor észrevette az összekulcsolt kezünket. – Mi folyik itt? Ti ketten most együtt vagytok? Tökéletes! Bejelenthetem a sajtónak? Van fogalmad róla, milyen hatással lesz ez az eladásaidra, Gábriel? Már most is a sztratoszférában jársz, de ez, drágám, elrepít a Marsig… En viszont addigra már a stúdió ajtaján mentem befelé, és az összes operatőr és hangmérnök rápisszegett Rebeccára, hogy maradjon csöndben. Ám ő még akkor is ott állt az ajtó előtt, amikor már csukták befelé, és suttogva kiabált utánam: – Előlem nem rejtegethetsz semmit, Nikki! Nem futhatsz el! Ismerem minden titkodat! Ó, ha tudná… A stúdió színpad mögötti részében, ahol mindannyian gyülekeztünk, és vártuk, mikor kerül ránk a sor, olyan csend volt, hogy szinte hallottam a saját szívdobogásomat. De hogy az elülső térfélen, ahol a színpad volt, mi folyt, az teljesen más tészta. Ott dübörgő hangzavar uralkodott. A közönség sikoltozva éltette Ryant és a modelleket, akik már felvonultak, és fel-alá járkáltak a kifutón, villogtatva a különböző melltartó- és bugyikészleteiket. Gábriel és az együttese a hátsó fertályban bújtak meg, hogy majd akkor jelenjenek meg újra a színpadon, amikor meghallják a végszót Gábriel listavezető számához, a „Nikki”hez. De ezt majd csak az utolsó előtti reklámszünet utánra tervezték. És amint ott álltam és a saját végszavamra vártam, észrevettem, hogy Veronica, az a modell lány, aki annyira gyűlölt – mert azt hitte, hogy e-maileket írogatok a barátjának, Justinnak, holott valójában az az igazi Nikki volt –, ott áll előttem. És szándékosan nem vesz rólam tudomást. Mivel szükségem volt valamire, amivel elterelhettem a gondolataimat arról, hogy a húgom talán épp abban a pillanatban hal meg, megütögettem a vállát. – Szia! – szólítottam meg. – Csak meg akartam kérdezni: abbamaradtak az e-mailek? Veronica hátrafordult. És a szeme elkerekedett, amikor meglátta, ki vagyok. – Nekünk… nekünk nem kellene beszélnünk – dadogta. – Tudom – hagytam rá. – De abbamaradtak? – Igen – felelte, majd visszafordult a kifutó felé, és egy felragasztható műkörömmel kezdett babrálni. Hah! Mert Nikkinek jobb dolga is akadt mostanában. Mint például, hogy Gábriel Lunát kínozza. Néhány perc múlva Veronica megkapta a jelet, hogy induljon – és ki is libbent a színpadra. Aztán én is meghallottam.

„Nikki, ó, Nikki… a helyzet az, kislány… hogy akármi is volt… tényleg azt hiszem… szeretlek.” Az én jelem. Egy másodpercig zakatoló szívvel tétováztam. Úgy éreztem, mindjárt rosszul leszek. Mit művelek? Ki vagyok én? Em Watts, a lány, aki még zuhanyozni sem hajlandó tornaóra után a többi lány előtt, most tényleg kisétál arra a kifutóra, milliók – sőt, az is lehet, hogy egymilliárd tévénéző – szeme láttára, nem beszélve a rengeteg emberről, akik a közönséget alkotják a helyszínen, és nincs rajta más, csak bugyi, melltartó, egy pár angyalszárny és egy csomó testpermet? „Nem az, ahogy jársz… nem az, ahogy mosolyogsz vagy nézel…” Másrészt viszont…ha a dolgok tényleg úgy történnek, ahogy kellene nekik, és Christopher megtette, amit megígért, akkor Robert Stark, a világ negyedik leggazdagabb embere, nekem köszönhetően ma éjjel megbukik. És ami velem történt, az senki mással már nem történhet meg. És akkor lehet, hogy Stark Angyalai fehérneműbemutató sem lesz már soha többé. Ez az anyámat minden bizonnyal boldoggá tenné. „Hanem ahogy hatsz rám… ahogyan hatsz rám… ezért mondom, Nikki, ó, Nikki… a helyzet az, kislány… hogy akármi is volt… tényleg azt hiszem… szeretlek.” – Nikki! – suttogta Alessandro valahonnan a sötétből a hátam mögül. – INDULJ! És kisétáltam a vakító fénybe a színpadon, a csípőmet a zene ritmusára ringattam, és igyekeztem követni a jeleket a padlón, figyeltem, hogy pontosan oda lépjek, ahová mutatták, és ne ütközzek bele Ryan Seacrestbe. A melltartómon lévő gyémántokról visszaverődő fény teljesen megzavart. Alig láttam, hová lépek. Ha valami kilazult volna a fejem fölött, hogy aztán lezuhanjon és egyenesen fejbe találjon, garantáltan nem vettem volna észre. Teljesen vak lettem. Ki venne föl egy ilyen hülye cuccot a való életben? És főleg miért? „Nikki, ó, Nikki… a helyzet az, kislány… hogy akármi is volt… tényleg azt hiszem… szeretlek.” De legalább Gábriel hangja ott volt, hogy vezessen. És amit furcsállottam, hogy valóban őszintének hangzott. De hát a zenészek nem mind ezt csinálják? Ahogyan a modellek és a színésznők is: elhitetik veled, amit mondanak. Hacsak… tényleg nem szerelmes Nikkibe. Mármint nem belém. Hanem az igazi Nikkibe. Hát nem vicces lenne? Amennyit ezek ketten veszekednek, miközben tulajdonképpen szeretik egymást? De hát nem így van velem és Christopherrel is? Mi is mindig veszekszünk. De mindig! De volt úgy is, hogy igazán szerettük egymást. Legalábbis, én igazán szerettem Christophert. Reméltem, hogy ő is igazán szeret engem. A hangjából, amikor most utoljára beszéltünk, azt éreztem, hogy igen, de amikor legközelebb találkozunk, akkor már biztosra mehetek, hogy tényleg így van-e. Látni fogom a szemében. Erről meg voltam győződve. Lehet, hogy a mi kapcsolatunk nem a legsimább románc, de hogy örökké tart majd, abban biztos voltam. „Nem az, ahogy jársz… nem az, ahogy mosolyogsz vagy nézel…” – Ó, nézzék csak, hölgyeim és uraim! – lelkesedett Ryan Seacrest. – A világ első számú szuper-modellje, a Stark arca, Nikki Howard! A melltartó, amit visel, összesen egymillió dollár értékű gyémánttal van kirakva, hölgyeim és uraim. Nem tudom, láttam-e már valaha ilyen csodás dolgot. Leszámítva talán az igen-igen alacsony kamatot, amit a Stark

hitelkártyámra számolnak. Jelentkezzenek most a kártyatulajdonosoknak szóló exkluzív aukciókra, és éljenek egész éves pénzügyi ajánlatainkkal! Amikor elértem a kifutó végéhez, kinéztem a sikongató, ujjongó közönségre, és megláttam. Robert Stark ott ült, és egyenesen engem nézett. És közben vigyorgott. Úgy vigyorgott, ahogy csak az szokott, aki tudja, hogy nyert. Vajon miért mosolyog így? Mit csinált? Megúszta a gyilkosságokat. Csakhogy nem így lesz. Ha rajtam múlik, nem. Frida, kiabálta a szívem egész idő alatt, míg odakint voltam. Kérlek, Fridának ne legyen semmi baja! Sikeresen végigmentem a kifutón anélkül, hogy megbotlottam vagy orra buktam volna. Csak a szívem dobogott a torkomban. És biztos voltam benne, hogy ezt egyáltalán nem lehetett látni rajtam. Mert most már profi voltam. Én voltam Nikki Howard. És amíg fel nem értem a Stark tetőbárba egy félóra múlva – miután visszaadtam a gyémánt melltartót és bugyit a biztonsági őröknek, akiknek vigyázniuk kellett rá, elraktam az angyalszárnyakat, és visszabújtam az utcai ruhámba –, nem is volt baj, de akkor… elszabadult a pokol.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A TETŐBÁR, AMELY EGY HATALMAS, kör alakú étterem volt a Stark épületének tetején, ahol a falak tulajdonképpen padlótól plafonig érő ablakok voltak, így akadálytalan kilátás nyílt a szikrázó fényekre odakint – illetve jelen esetben a Times Square-en összegyűlt tömegre és az újévi fénylabdára –, zsúfolásig megtelt. Ryan Seacrest is ott volt az ügynökével meg a menedzserével, és egy kis üveg Dóm Perignon pezsgőt kortyolgatott. És észrevettem Rebeccát is, aki úgy tapadt Brandonra, mintha a csípőjüknél össze lennének nőve – pfuj! valamint Gábrielt és az együttesét. És bárhová néztem, mindenhol a sztárokat láttam Robert Stark házából, és a részvényeseket, akikkel találkoztam. Azokat, akik a „donorokra” licitáltak az agyátültetésükhöz. Ők persze nem tudták, hogy én filmre vettem a kis árverésüket, majd a filmet kicsempésztem, és két számítógépzseni ebben a pillanatban (remélhetőleg) épp azt csinálja, amit az ilyen emberek az ilyen anyagokkal szoktak. De vajon mit csinálnak? – tűnődtem. – Szia! – lépett oda hozzám Gábriel, kezében egy pohár szódavízzel, néhány perccel azután, hogy besétáltam. Örültem, hogy látom. Egy csomó részvényes vett körül, akik mind arra vártak, hogy cseveghessenek velem még egy kicsit. Én persze tudtam, hogy valójában mit akarnak. Beszélgetni a Főnix terv prototípusával, egy élő, lélegző, valódi agyátültetettel. Ezt persze nem mondták, de teljesen nyilvánvaló volt. Majd meghaltak, hogy megtudják, milyen érzés eltávozni… aztán újjáéledni valaki más őrülten vonzó testében. Ha egyenesen előálltak volna a kérdéssel, meg is mondtam volna nekik: pokoli érzés. És egyben mennyei is. Egyszerre. Hogy megtenném-e még egyszer? Kizárt dolog. – Örülök, hogy nem vagyunk odalent – mutatott Gábriel a rengeteg, plafonról lógó lapos tévé egyikére, amelyen közeli képeket mutattak Anderson Cooperről, aki élőben közvetített a küszöbön álló fénylabda-showról a Times Square-en. Olyan hideg volt, hogy Anderson lehelete is meglátszott. – Én is – bólogattam. – Hallottál valamit? – tudakolta Gábriel. És nem a fénylabdás műsorra értette. – Nincs telefonom – emlékeztettem. – Ja, tényleg – ráncolta a homlokát. – Bocs, kiment a fejemből! Én sem hallottam semmit. – A tekintete Robert Starkra vándorolt, aki épp nevetett valamin, amit Rush Limbaugh mondott, és a fickó hátát lapogatta. – Nikki! – kilátott fel Robert Stark, amikor megpillantott Rush Limbaugh válla fölött. Összerezzentem. Brandon apja felém nyújtotta a kezét, úgy intett, hogy menjek oda hozzá, és közben hatalmas mosoly terült el az arcán. Egy csomó rajongó vette körül, ő pedig előadta magát. Mindenki mosolygott, és pezsgőspoharat tartott a kezében. Láthatólag jól érezték magukat. És persze egy csomó fényképész is ott nyüzsgött, azon igyekezvén, hogy valami jó propagandaképet csináljanak a másnapi újságba. – Jaj, ne! – morogtam a bajuszom alatt. Gábriel együtt érzőn nézett rám.

– íme, itt az est sztárja! – lelkendezett Robert Stark, és ismét intett, hogy menjek oda. – Nikki Howard, hölgyeim és uraim! Hát nem elbűvölő volt ma este? Nem mutatott gyönyörűségesen azokban a gyémántokban? Nem volt más választásom, oda kellett mennem hozzá. Mi mást tehettem volna? Megpróbáltam a legbájosabb mosolyt az arcomra erőltetni. Tudtam, mire megy ki a játék. És tisztában voltam az én szerepemmel is… legalábbis, amíg meg nem bizonyosodom róla, hogy Frida biztonságban van-e: Robert Stark kirakati példánynak használ. Én vagyok a legjobban sikerült terméke. Én vagyok az eredeti Főnix. Mikor odaértem mellé, Brandon apja átkarolta a vállamat. Olyan érzés volt, mintha egy óriáskígyó ölelne. – Remek lány – áradozott Robert Stark, és közelebb húzott magához. – Nagyon örülök, hogy a Stark családban tudhatom. A mosoly az arcomra ragadt. Vakuk villantak. A fotósok meg olyan biztató dolgokat mondtak, hogy: „Nagyszerű! Komolyan nagyszerű, Nikki, Mr. Stark! Na most ide! Uram, feljebb tudná szegni egy kissé az állát? Most lejjebb! Nikki, nézzen ide! Nagyszerű. Mesés. Maguk ketten remekül mutatnak együtt. Nagyon köszönjük.” Én azonban egész végig csak arra tudtam gondolni, hogy felfordul a gyomrom. Amikor már nem láttam lila karikákat a vakutói, a szemem sarkából észrevettem, hogy néhányan belépnek az étterembe. Még egyszer oda kellett néznem, mert nem hittem a szememnek. De aztán láttam, hogy tényleg ők azok… Lulu, a különös fekete koktélruhájában és élénkpiros abroncsszoknyában, pimaszul odavonult a bárpulthoz, és rendelt magának egy koktélt. És ehhez Steven Howardot – Steven Howardot – húzta maga után… Steven húga, Nikki, a koromfekete hajával és az ehhez illő fekete fűzőjével úgy libbent oda a pulthoz a bátyja nyomában, mintha az övé lenne az egész hely… És Christopher – az én Christopherem – egy nagyon fiatal, göndör hajú lányt kísért, aki úgy bámult körbe a helyiségben, kissé eltátott szájjal, mint akit túlságosan is feldob, hogy itt lehet… Frida. A húgom, Frida. Frida? Idehozták Fridát? Teljesen megőrültek? Az a rész valahogy elkerülte a figyelmüket, amikor azt mondtam, Robert Stark azzal fenyegetett, hogy megöleti? – Öhm – bújtam ki a főnököm karja alól. – Megbocsátanak? – Persze – hagyta rám Robert Stark egy kissé zavartan, én pedig elsiettem onnan. Egyenesen Fridához. Megragadtam mindkét karját, és magam felé pördítettem – mert ő persze az egyik hatalmas ablakhoz tapadt, és a tömeget leste odalent a Times Square-en. – Frida! – kiabáltam eszelősen. – Jól vagy? – Remekül – felelte, és elsimított egy hajtincset, amit én löktem az arcába a heves mozdulatommal. – Mit gondoltál? Ezek a srácok eljöttek értem, és idehoztak. Em, mi folyik itt? Senki nem árulja el nekem. Minden rendben van? És mi történt Nikkivel? Olyan csinos! És látod, hogy néz rá Gábriel? Ez nem igazság, én láttam meg előbb… Magamhoz öleltem. – Ne is törődj Gábriellel! – duruzsoltam a hajába. – Úgyis túl öreg hozzád. – Mi? – tiltakozott Frida. Ő is megölelt, de nyilvánvalóan más is foglalkoztatta. – Csak nyolc évvel lehet öregebb nálam. Az semmi. Edward Cullen vagy száz évvel volt idősebb Bellánál… – De most komolyan. – Eltoltam magamtól, és a szemébe néztem. Az enyém már megtelt könnyel.

– Lesz majd egy csomó veled egykorú fiú, aki odáig lesz érted. Úgyhogy csend legyen! Christopher lépett oda hozzánk, kezében két pohár üdítővel. – Valami gond van, hölgyek? – kérdezte. – Semmi az égvilágon – feleltem, és felé fordítottam könnyes tekintetemet. – Minden…? – Ó – nyújtotta át az egyik poharat Fridának. – Minden oké. Nézz fel! – Fel? – Felnéztem, bár nem tudtam, miről beszél. De csak a lapos képernyőket láttam lógni a fejünk fölött. – Erről van szó – magyarázta Christopher. – Csak figyelj! Hé, valaki beszélt már Brandonnal? – Brandonnal? – Elvettem a felém nyújtott üdítőt. Amit Gábrieltől kaptam, már rég elhagytam valahol. – Minek? – Mert lehet, hogy fel szeretne készülni a… Ebben a pillanatban az összes képernyőn azt kezdték mutatni, hogy a fénylabda elindul lefelé. És a népek az ablakokhoz szaladtak, hogy a saját szemükkel lássák az eseményt. – Tíz – kezdett számolni mindenki. – Kilenc… Mindenki, leszámítva Nikkit – az igazi Nikkit. Ő – hatalmas mosollyal az élénkpirosra rúzsozott száján – egyenesen odalépett Robert Starkhoz. – Üdv megint! – nevetett rá. Robert Stark kissé meglepődött, hogy valaki megzavarja, miközben visszaszámol az újévig. De ezt a meglepetést nem találta kellemetlennek, mivel Nikki nagyon vonzó kis nő volt. – Hát, üdv – mosolygott vissza rá –, Miss… ööö… Prince, ugye? – Így van – helyeselt Nikki. – Jól emlékszik. De ez tulajdonképpen nem az igazi nevem. Ezzel felemelte a távirányítót, amit a bárból csent el, és felhangosította az összes tévét. – Öt – kiabálták az emberek. – Négy… – Nem? – kérdezett vissza Robert Stark, de szemmel láthatóan csak az udvariasság kedvéért. – Akkor hogy hívják? – Nikki Howard – érkezett a válasz. – Csak meg kellett volna fizetnie, Robert. – Nikki felszegte a fejét, hogy határozottabban nézhessen rá. – Ha jobban meggondolom… már az elején fel kellett volna adjam. – Boldog új évet! – kiabálta a tömeg. Észrevettem, hogy kicsit odébb, a bárnál, Lulu átöleli Stevent, és megcsókolja. Rebecca és Brandon pedig már olyan szorosan összekapaszkodtak, hogy megbotránkozva kaptam el róluk a tekintetem. Még Nikki is lelépett az összezavarodott Robert Stark mellől, odasietett Gábriel Lunához, aki az együttese tagjaival ölelkezett, megragadta az inge elejét, és hatalmas csókot nyomott a szájára… Frida legnagyobb bánatára, aki csak csendben nyöszörgött erre a látványra. Christopher ezalatt rám mosolygott. De ez a mosoly inkább tűnt ördöginek, mint barátinak. Engem pedig annyira megrémisztettek az elmúlt öt perc eseményei, hogy egy lépést arrébb léptem tőle. Tényleg nem tudtam, mennyit bírnék még elviselni. – Jaj – szólaltam meg, és felemeltem mindkét kezem, hogy távol tartsam magamtól, miközben a szívem hevesen dobogott. – Ne… De elkéstem. Már megragadott a derekamnál, visszarántott és magához szorított, aztán a száját az enyémre tapasztotta. Azt hiszem, én is felnyögtem, hasonlóan Fridához

– csak persze más okok miatt –, aztán azon kaptam magam, ahogy mindig, hogy elolvadok az ajka érintésétől. Miért nem vagyok képes ellenállni neki? Ez olyan dühítő! Most már mindig ez lesz kettőnk között? Hogy először megőrjítjük egymást, aztán csókolózunk, és minden rendben lesz… sőt több mint rendben? Christopher átölelt, és láthatólag nem igyekezett befejezni az újévi csókot. Nem mintha nagyon bántam volna. Ki tudja, meddig álltunk volna ott, és csókolóztunk volna (ráadásul szegény Frida előtt! Emiatt tényleg rosszul éreztem magam), ha abban a pillanatban nem villant volna fel minden egyes képernyőn egy narancssárga felirat: Rendkívüli hírek!, és nem jelent volna meg a műsorvezető, aki izgatott hangon bejelentette: „Megszakítjuk újévi közvetítésünket, hogy tájékoztassuk önöket bizonyos rendkívüli hírekről New York Cityből, Robert Starkkal, a Stark Enterprises alapítójával kapcsolatosan, aki világszerte hatalmas diszkontáruházairól ismeretes.” Erre a bejelentésre izgatott sustorgás futott végig a tetőbárban tartózkodó tömegen. Még Rebecca és Brandon is eleresztették egymást annyi időre, hogy megnézhessék, mi történik. A Stark részvényesei mindannyian zavartan meredtek a tévéképernyőkre, bár néhányan egy kissé bizonytalanul imbolyogtak a lábukon, köszönhetően az elfogyasztott italmennyiségnek. Robert Stark mozdulatlanul állt, és döbbenten figyelte, amit lát. Egyik kezemmel Christopher keze után nyúltam, a másikkal Fridáét kerestem. A húgom rám pillantott, és suttogva kérdezte: – Em, mi a csoda ez? – Csak figyelj! – súgtam vissza. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én szívem nem kezdett kalapálni. – Ma este – folytatta a műsorvezető komoly hangon – a CNN birtokába került egy exkluzív videofelvétel – és ennek az eredetiségét a CNN megerősíti amely bizonyítja, hogy a Stark Enterprises részvényesei, beleértve magát Robert Starkot is, tudatosan részt vettek egy erősen kísérleti jellegű műtéti beavatkozásban, amelyet teljes testátültetésként ismerünk… Valahol a teremben egy nő sikítva elejtett egy poharat, amely darabokra tört a földön. – …a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet nevű létesítmény egy titkos laboratóriumában Manhattanben. Vendégünk a CNN fő orvostudományi tanácsadója, dr. Sanjay Gupta, aki elmagyarázza önöknek ennek a kétes – és nem utolsósorban illegális – eljárásnak a mibenlétét. – Köszönöm, Wolf – hallottunk egy újabb hangot. – Egy teljes testátültetés során a páciens agyát maradéktalanul eltávolítják az eredeti testéből, és áthelyezik egy új testbe, általában egy olyan donoréba, akit előzőleg agyhalottnak nyilvánítottak. Ebben a projektben azonban, amelyet a vállalatnál Főnix tervként ismernek, személyesen válogattak élő donorokat a… – Mi a fene ez? – fordult felénk Robert Stark őrjöngve. – Mi a fene ez? Kapcsolják ki! Hallották? Azonnal kapcsolják ki! De senki sem mozdult, hogy elzárja az adást, bár biztosra veszem, hogy a pultosoknál volt távirányító. Sőt Nikki felemelte az egyiket, és szándékosan még jobban feltekerte a hangerőt. – Ezen az exkluzív videofelvételen a társaság képviselői láthatók, amint fiatalokat bocsátanak árverésre, akiket – feltételezésünk szerint – egy későbbi időpontban majd vegetatív állapotba juttatnak, hogy a testüket megkaparinthassa a legtöbbet licitáló, hogy aztán a saját agyát ezekbe a testekbe operáltathassa, amikor… Miközben a hírolvasó beszélt, elindult a felvétel, amit az árverésen készítettem. Meg kell mondjam, a Stark márkájú mobiltelefon egész tisztességes minőségben rögzítette,

amit akartam. Kim Su képei, a francia nő, aki bemutatta a lányt, és a részvényesek, akik licitáltak rá, mind kristálytisztán kivehetőek voltak. Igazából az arcukat nem lehetett felismerni, de az elég nyilvánvaló volt, mi folyik ott. És a hang, miután a zsebembe kellett süllyesztenem a készüléket, hogy elrejtsem? Az is tisztán érthető maradt. Hé, Stark! Most már hallasz engem? – Te! – fordult felém a főnököm habzó szájjal, miközben a felvételen – Robert Stark felismerhető mély hangján – épp a következő hallatszott: ,A saját életüket fogják élni, csak új testben… És nekik is megéri majd, hogy nem kell minden reggel nyikorgó ízületekkel ébredniük, és nem kell kilenc különböző szívgyógyszert szedniük – higgy nekem, egyetlen erre költött centet sem fognak sajnálni. „ Rémülten léptem hátra. Elég dühösnek tűnt ahhoz, hogy felkapjon és egy az egyben áthajítson az ablaküvegen, ami körülvett minket, ahogyan az egyik Drágán add az életed! filmben történt. Simán kinéztem volna belőle. És nem én voltam az egyetlen, aki ezt észrevette. Christopher elém lépett, élő pajzsot alkotva köztem és a milliárdos közt, aki meg akart ölni. Ha ez nem szerelem, akkor nem tudom, mi. – Te! – acsarkodott tovább Robert Stark, ügyet sem vetve Christopherre. – Ez a te műved! Pedig összetörtem a telefonodat! Hogy lehet ez? A tévé képernyőjén tovább hallhattuk a beszélgetést – az ő hangját és az enyémet, alatta a nézőknek szóló felirattal, ha esetleg valaki nem értené, mit mondunk a szalagon. „El fogják kapni. Ez gyilkosság. Nem tarthatja titokban a végtelenségig. „ Tényleg ilyen lett volna a hangom? Nem. Természetesen nem. De Nikkié ilyen volt. „Eddig sikerült. Mit gondolsz, mióta csináljuk ezt? Már évek óta folyik a dolog. Évek óta. És ezzel a legújabb technológiával sokkal változatosabb és egyedibb termékkínálatot tudunk biztosítani a megrendelőinknek, sokkal szélesebb skálán, és közben tovább növelhetjük a profitunkat… „ A profit. Ez az egész mindig is csak erről szólt Robert Starknak. És ez volt az, ami most a vesztét okozta. – Összetörte az iPhone-omat – tájékoztattam Christopher széles válla mögül a legnyugodtabb hangon, amilyen csak kitelt tőlem. – De a Stark telefonomat nem találta meg. – Azt, amit egész idő alatt lehallgatott – tette hozzá Christopher. – Úgyhogy a teljes film- és hang-felvétel felkerült a saját számítógépükre. Mi csak továbbítottuk a CNN-nek. Most már az egész Wolf Blitzer kezében van. És ez után a műsor után már az egész világéban. Robert Stark úgy nézett ránk, mintha épp azt állítottuk volna, hogy Mariah Carey valójában férfi. – Stark! – üvöltötte az egyik vörös arcú részvényes. – Maga azt mondta, ez sosem fog kitudódni! A szavát adta rá! – …két tinédzserkorú hacker New York City környékén felfedezte, hogy az új Stark Quark modellekbe olyan kémprogramot építettek, amely lehetővé teszi az óriáscég számára, hogy a saját számítógépére mentse az összes felhasználó adatait – folytatta Wolf Blitzer –, és elküldték nekünk ezt a felvételt Robert Stark és a szupermodell Nikki Howard beszélgetéséről a Főnix terv ma esti aukcióján… Észrevettem, hogy a Stark részvényesek hirtelen a tetőbár kijáratai felé kezdenek araszolni, halálra vált arckifejezéssel.

De nehéz lett volna távozniuk. Mert az ajtók kicsapódtak, és a New York-i rendőrség tucatnyi embere csődült be rajtuk sötétkék egyenruhában; aranyszínű jelvényeik csak úgy ragyogtak a diszkófények alatt. – Mindenki maradjon, ahol van! – beszélt bele az egyikük egy hangszóróba, hogy jól hallhassuk a megdöbbent partivendégek által keltett hangzavarban. – Senki nem megy sehová! – Szükségem lenne a vérnyomásgyógyszeremre? – próbálkozott a csillogó szegélyű ruhát viselő hölgy férje. – Biztos lehet benne, hogy megkapja – garantálta a rendőr –, majd bent, a dutyiban. – Ez most tényleg megtörténik? – lépett hozzám Nikki. – Azt hiszem, igen – feleltem ugyanolyan kábultan, mint amilyennek őt láttam. Kicsit arrébb, a bárnál, Brandon végre rájött, hogy ez az ő nagy pillanata, és odarohant a fényképészekhez, akik korábban rólam és az apjáról készítettek képeket a sajtónak. – Az apámmal kapcsolatos (akivel a viszonyunk mindig is problémás volt) legújabb hírek fényében – szólalt meg hirtelen olyan józan hangon, mintha egy kortyot sem ivott volna egész éjjel – csak annyit szeretnék bejelenteni, hogy az előrelátható időszakra én veszem át a Stark Enterprises irányításának mindennapos teendőit, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a céget zöldebb és sokkal inkább környezetbarát vállalattá alakítsam. Határozottan számításba fogom venni az alkalmazottak érdekeit, akik ez idáig szakszervezeti segítség, illetve megfelelő biztosítás nélkül dolgoztak. Azon leszek, hogy ezt helyrehozzam, és ezzel együtt javítsak azon az összképen, amelyet a Stark eddig mutatott magáról, mely szerint eltiporja a kisebb vállalkozások tulajdonosait… De egyik riporter sem figyelt rá. Csak az foglalkoztatta őket, ami a terem közepén történt. – Robert Stark? – az egyik rendőrtiszt Brandon apjához lépett, és felmutatta a jelvényét. – Szeretnénk néhány kérdést feltenni önnek odabent, ha nem bánja. – Az ügyvédem nélkül nem válaszolok – fröcsögte a főnököm. – Almomban sem reméltem – felelte a rendőrtiszt udvariasan. Ezzel rákattintotta a bilincset Robert Stark csuklójára, és elvezette.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET AZ ÜGY CSAK HÓNAPOK MÚLVA CSENDESEDETT EL. És még akkor sem mehettem sehová úgy, hogy valaki ne nyomott volna egy mikrofont az orrom elé, hogy erről faggasson. De nem volt szabad beszélnem a dologról, a vallomásom miatt, amit majd Robert Stark ellen terveztem tenni – és az összes Stark részvényes ellen, akik jelen voltak az árverésen a Főnix terv estéjén, valamint dr. Holcombe ellen, és igen, dr. Higgins ellen is – a bíróságon. Persze, nem én voltam az egyetlen, akit tanúként hallgattak meg. Köszönhetően annak, amit tettünk, dr. Fong elő tudott bújni a rejtekéből, és elmondhatta, mit tud arról, ami a Stark Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézetben folyt, amiért cserébe őt nem helyezték vád alá az ügyben. Néhány általa végzett műtét orvosilag indokolt volt, hogy megmentsék a páciens életét, így teljesen tisztességesnek számított. De a többi rengeteg… Nos, mondjuk úgy, nem annyira. A „donortestet” szolgáltató emberek némelyikének a családja is megjelent tanúskodni. A jogi szakértők szerint, akiket néha a hírekben láttam, ez most nem olyasmi volt, ami alól Robert Stark csak úgy egyszerűen kibújhatott. Hanem többrendbeli gyilkosság, és Nikki esetében gyilkossági kísérlet fegyvernek számító tárggyal (szikével). Robert Starkot, aki korábban a világ egyik legbefolyásosabb embere volt, hosszú időre kivonják majd a forgalomból Igen-igen hosszú időre. És nem dr. Fong volt az egyetlen, akinek most már nem volt félnivalója. Nikki, Steven és Mrs. Howard is biztonságban tudhatta magát, köszönhetően annak, amit tettünk, és visszatérhettek a normál életükhöz. Leszámítva, persze, hogy némelyiküknek ez nem is volt olyan egyszerű feladat. Mrs. Howard izgatottan és örömmel várta, hogy végre hazamehessen Gasperbe, és folytathassa a munkáját a kutyakozmetikában. Szomorú voltam, hogy elmegy. Már tényleg úgy gondoltam rá, mint második anyámra. De számára Gasper volt az a hely, amit ismert és szeretett, és ahol az összes barátja élt. És Harry meg Winston sem szerettek egy kicsinyke New York-i lakásban zsúfolódni. Hiányzott nekik az udvar, ahol játszhattak. Kikísértem Mrs. Howardot a repülőtérre, és búcsúzóul megöleltem. Szomorú voltam, hogy el kell mennie, de jobb volt ez így mindannyiunknak, különösen neki. Ha túl sok időt kellett együtt töltenie a lányával, krónikus migrént kapott, és valószínűleg hosszú távon ezt senki sem viselte volna jól… …Stevent is beleértve, mert ő meg visszatért az egységéhez a haditengerészetnél. Azt hiszem, ebben az is közrejátszott, hogy a szerződése szerint ezen a tengeralattjárón kellett lennie, és nem léphetett le csak úgy egyszerűen, különösen most nem, hogy rátalált a húgára, és az ő keresése volt a fő indok, amiért egyáltalán elengedték. Lulu teljesen magába zuhant. Egy hétig minden áldott nap banánhajót kellett neki rendelnem, csak aztán kezdett egy kicsit felvidulni. – Legalább – mutatott rá – nem tud megcsalni. A tengeralattjárón nincsenek lányok.

És ez alatt az idő alatt most már tényleg és igazán befejezi a lemezét. Egy szám már el is készült, ami a (napi) e-mailváltásaikról szólt, és az lett a címe, hogy Forró szerelem odalent (a tenger mélyén). Nem is tudom. Azt hiszem, nagy lehetőség rejlik benne. És nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Ő az első előadó, aki Brandon új vezetése alatt szerződött a Stark lemezcéggel. Brandon nem is végzett rossz munkát, most, hogy ő lett a felelős személy a cégnél, mivel az apját börtönbe zárták (és még óvadékot sem lehetett letenni érte). Persze volt egy csomó tehetséges segítője (nem utolsósorban Rebecca, akivel, úgy tűnt, elválaszthatatlanok lettek. Rebecca fel is hagyott az ügynöki munkával. De ez jól is van így. Komolyan. Szeretek úgy felébredni, hogy csak olyan embereket találok az ágyamban, akiket én invitáltam be a hálószobámba). Az egyik első dolog, amit Brandon tett, közvetlenül azután, hogy átvette a Stark Enterprises irányítását, az volt, hogy megbízta Felixet és Christophert, írjanak egy ingyenesen letölthető javító-programot azoknak az embereknek, akik megvásárolták a Stark Quarkot, hogy megszabadulhassanak a bosszantó kis kémprogram-problémától. Ez stratégiailag sokkal jobb döntés volt, mintha visszahívta volna az összes számítógépet (ahogy azt nagyon sokan tanácsoltak neki), és igen sok munkát fektetett volna abba, hogy ismét megszerezze a fogyasztók bizalmát a Stark iránt mindazok után, amit az apja tett annak érdekében, hogy tönkretegye a céget. Az ingyenesen letölthető javítóprogramnak és az ügy hatalmas sajtóvisszhangjának köszönhetően a Stark Quark gépek minden idők legtöbbet eladott számítógépévé váltak. Ami csak azt bizonyítja: nincs olyan, hogy rossz sajtó. Félix és Christopher olyan jó munkát végeztek, és olyan hamar előálltak a javítóprogrammal (arról nem is beszélve, hogy mekkora segítséget nyújtottak neki az apja eltávolításában), hogy Brandon alkalmazta őket a Stark informatikai osztályának vezetőiként, mivel akárki is lett légyen a főnök azelőtt, annyira tehetségtelen volt, hogy két tizenéves is be tudott törni a központi számítógépükre, és gyakorlatilag szabadon garázdálkodhatott az egész rendszerben. A Stark tűzfalai most már áthatolhatatlanok, a titkosítási kód feltörhetetlen, és az informatikai osztályon mindennap kétórás az ebédidő, hogy tarthassanak egy Joumeyquest maratont. És Félix, akiről néhány héttel ezelőtt levették a bokapántot, elkezdett egy pattanásellenes kezelést, és öltönyben jár munkába. Tulajdonképpen már egész szalonképesen néz ki… És köszönhetően a Stark újonnan indított „Hogyan kerüljük el a szexuális zaklatás látszatát is” című tanfolyamának (amelyen Christopher javaslatára a cég minden vezetőjének kötelező volt részt venni), Félix már képes úgy beszélni a nőkkel, hogy kerülje a szemérmetlen és bántó célzásokat. Amit még mindig nem találok helyénvalónak, hogy felkérte a húgomat, Fridát, legyen a párja a végzősök bálján abban a gimiben, ahová ő jár. – Ez nem olyan, mint egy igazi bál – tiltakozott Frida, amikor viszonylag nagy problémát csináltam a dologból vásárlás közben a Betsey Johnsonnál. Igazából azt tervezte, hogy ott választ valamit, amit majd felvehet Félix báljára magas szárú tornacipővel (ezért mondta, hogy „nem olyan, mint egy igazi bál.” Ha „igazi bál” lenne, magyarázta, akkor magas sarkút venne fel). – Mi meg nem járunk, vagy ilyesmi. – De akkor is a végzősök bálja – erősködtem. – Ő pedig akkor is Félix. Meg fog próbálni megcsókolni. Sőt valószínűleg valami még rosszabbat is. – És ez rossz dolog… miért is? – érdeklődött Frida.

– Engednéd, hogy Félix megcsókoljon? – Nem akartam elhinni, hogy ez történik. – Christopher unokatestvére? – Te meg hagytad, hogy Christopher megcsókoljon – mutatott rá Frida, miközben egy állvánnyi vállat szabadon hagyó felső és hatalmas, húzott szoknya között válogatott. – Nem is egyszer, tenném hozzá. Alig láttalak titeket úgy, hogy nem csókolóztatok. Még a suliban is. Nem is annyira ellenszenves… – Az más – vágtam rá bosszúsan. És az is volt. Christopher és én szinte egész életünkben ismertük a másikat. Minket egymásnak teremtettek. Befejeztük egymás mondatait. Persze, azért még mindig veszekedtünk néha. De hát miért is ne veszekedne két őrülten szerelmes ember néhanapján? Különösen két olyan ember, akik sokáig barátok voltak, mielőtt szerelmesek lettek. Olyan jól ismertük egymást, hogy többnyire azt is tudtuk, mi jár a másik fejében. Mint valamelyik nap is, az előadástan-órán, amikor Whitney Robertson megbökte a hátamat, még mielőtt elkezdődött volna az óra, és odahajolt hozzám, hogy megkérdezze: – Hé! Igaz a pletyka, amit hallottam… hogy neked is volt egy ilyen agyátültetésed, amilyenről a tévében állandóan beszélnek, és te igazából… khm… Em Watts vagy? Úgy ejtette ki a száján a nevemet, mintha valami csúnya szó lett volna. És persze az is nyilvánvaló volt számomra: kizárt, hogy ezt elhiggye. Hogy is lehetnék én, Nikki Howard, ez a karcsú, hattyúszerű teremtés bármiféle kapcsolatban valakivel, aki olyan gyűlöletes személy, mint a visszataszító Emerson Watts? És akkor Christopher előredőlt a széken, és nyilvánvaló elégedettséggel tájékoztatta a lányt: – Tudod, mit, Whitney? Bizony, igaz. És mert te mindig olyan gonoszul viselkedtél vele, amíg Em volt, sajnos, elpuskáztad minden lehetőségedet, hogy valaha is találkozhass Heidi Klummal vagy Seallel valamelyik divatbemutatón. Igaz, Em? Whitney és a cimborája, Lindsey döbbent és bűntudatos tekintettel néztek rám. Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejükben: Kérlek, add, hogy ne legyen igaz, amit Christopher mondott! Kérlek! Arra gondoltam, véget vetek a szenvedésüknek. De a másik dolog, amit ennek az egésznek köszönhettem (amellett, hogy véget vetettem Robert Stark új értékesítési kampányának, melyben vonzó fiatal testeket árult az öreg barátainak, akik újból vonzók és fiatalok akartak lenni), az a hazugságok leállítása volt. – Igazat mond – vontam meg a vállam. – Tényleg Em Watts vagyok. A Nikki Howard nevet most már csak a modellkarrieremhez használom. És különösebben nem izgat a lehetőség, hogy örök barátnők legyünk veletek, csajok. Hacsak nem szoktok le arról, hogy szándékosan röplabdákat vágjatok a másik ember fejéhez. És hogy gúnyoljátok őket a fenekük mérete miatt a folyosón. Emlékszel még, amikor így viselkedtél velem, ugye, Whitney? Whitney szeme akkorára kerekedett, mint egy negyeddolláros. – D-de – dadogta –, én csak vicceltem! – Hah! – csattantam fel. – Észrevetted, hogy én viszont nem nevettem? Tudod, Whitney, nem fáj az, ha kedves vagy a társaiddal, akárhogy is néznek ki. Különösen, hogy manapság sosem tudhatod, ki lesz belőlük később. – Én… – pislogott Whitney – nagyon sajnálom. – Ja – feleltem. El is hittem, hogy tényleg sajnálja. Most már. – Gondolom. A legjobb dolog abban, hogy mindenki megtudta, ki vagyok – mármint hogy ki vagyok valójában az volt, hogy a régi jegyeimet hozzászámolták a mostaniakhoz, és ez eléggé feljavította az átlagomat. Így közepes tanulóból hirtelen átlag fölötti lettem. De azért nem csupa ötös, amilyen régen voltam.

Ám figyelembe véve, hogy min mentem keresztül, és hány órát hiányoztam, ez még így is nagy megkönnyebbülés volt. Kemény munkával elértem, hogy ami a jegyeimet illeti, a fejem a víz fölött maradjon… kemény munkával és Nikki karriermenedzsment eszközeivel. Mert Nikki, aki szintén tanúskodott Robert Stark bírósági perében, elhatározta, hogy nem megy vissza Gasperbe, inkább itt marad New Yorkban… mint az új ügynököm és menedzserem. Hát, miért is ne? Mindent tud a modellszakmáról – különösen, amit Nikki Howardról tudni kell –, és igen jó üzleti érzékkel rendelkezik (kivéve, ha arról van szó, hogy embereket kell zsarolni. De megesküdött a Lady Clairol Éjjeli égbolt hajfestékére, amellyel olyan szép sötétre festi a haját, hogy soha többé nem teszi). És kiderült, hogy komolyan gondolta az üzleti iskolát. Megfogadta az anyja tanácsát, jelentkezett az órákra, és már most kiborítja a tanárait. Hé! Senki sem mondhatja, hogy Nikki Howard nem határozott természet, és nem tudja, hogy érje el azt, amit akar… különösen az ügyfelei számára (akikből egyelőre én vagyok az egyetlen. De dolgozik az ügyön). Úgy logikus, hogy abból, amit keresek, mindenképpen részesedést adjak Nikkinek, hisz ő volt az, aki az egész karrieremet beindította. Azt találtuk ki, hogy minden jövőbeli keresetemből százalékot fizetek neki, és mindent visszaadok, amit a bankszámláin találtam, amikor „hivatalosan” Nikki Howard lettem. És közvetlenül azután, hogy Lulu átalakította, Nikki visszanyerte a babumm vonzerejét a férfiak felé, és már nem foglalkozott azzal, hogy cseréljünk agyat (nem mintha megtehettük volna, még ha akartuk volna is: az összes ilyen műtétet betiltották, kivéve életveszélyes sérülések esetén). Nem tudom, mekkora részben volt ez köszönhető annak, hogy Nikki teljesen beleszeretett a gótikus „Diana Prince” szerepbe, és mennyi annak, hogy Gábriel Luna teljesen beleszeretett… nos, Nikkibe. De azt tudom, hogy esze ágában sincs eladni a tetőtéri rezidenciát. Tökéletesen boldog ott, ahol most van, Gábriel lakásában, és azzal kergeti az őrületbe a fiút, hogy elfoglalja az összes szekrényét, és piszkálja az együttese tagjait…ő pedig, cserébe, olyan kreatív, mint még soha: négy hónap alatt három teljes lemeznyi dalt írt már – és mindet ugyanarról a különc lányról, akivel él. Úgyhogy most már én is lakbért fizetek neki, ahogyan Lulu. Az, hogy hol lakjak, heves vitát váltott ki köztem és a szüleim közt, akik azt szerették volna, hogy miután kiderült a valódi személyazonosságom, költözzek haza. De számomra, furcsamód, már ez a tetőtéri lakás jelentette az otthont. Hogy is hagyhattam volna el Lulut, akinek nincs családja rajtam és Stevenen kívül, aki még mindig kint dekkol a tengeren? – Talán, ha Steven hazajön – mondtam anyának és apának, amikor hazamentem egy pizzavacsorára valamelyik este – egy pizzára, amit most már nyugodtan élvezhettem, mert nem kellett amiatt aggódnom, hogy valaki kémkedik utánam. – És ő meg Lulu egy nap összeházasodnak… Frida felhorkant. – Hja, persze. – Ez meg mit akar jelenteni? – kérdeztem. – Te már nem fogsz visszajönni, akkor sem, ha Lulu férjhez megy. Szereted az egyedülálló nők életét – vágta hozzám Frida vádaskodón. – Vegyétek tudomásul, anya és apa! Csak azért akar ott maradni, hogy Christo…

– Ez nem igaz! – szakítottam félbe, bár részben, természetesen, nagyon is igaz volt. – És nem azért van, mert már kevésbé szeretlek titeket. Csak még mindig nagyon sűrű a napirendem, a munkával és az iskolával, és… – Jaj, ne már – fújtatott Frida. – Már megszokta, hogy a saját maga ura – állapította meg anya nagyon diplomatikusan –, és szeretné, ha ez így is maradna. Megértjük. Apa nem úgy nézett ki, mint aki tényleg megérti, de nem szólt semmit. Nyilvánvalóan úgy érezte, hogy ebben a kérdésben fölényben vannak a nők, ahogy az oly gyakran megtörtént a családunkban. – Engem nem izgat – vont vállat Frida. – Feltéve, hogy engem is meghívsz néha a bulijaidra… – Megbeszéltük – bólintottam. Amint már említettem, Frida mostanában nagyon felnőttesen viselkedett. – …és vihetem Felixet is. – Jaj, istenem, ne már! Komolyan? – Felbe megmentette az életemet – jelentette ki Frida határozottan. – És a tiédet is. Hogy lehetsz ilyen elutasító vele? – Nem ő mentette meg az életedet – javítottam ki. – Hanem én. Felbe és Christopher csak segítettek. Egy kicsit. – Ez nem igaz. Ugyanolyan fontos szerepük volt, mint neked. Mindent elmesélt… – Lányok! – szólt ránk anya. – Kérlek! Mindketten okos, életteli, gyönyörű nők vagytok csodálatos, tehetséges, jóképű barátokkal. Legyetek szívesek abbahagyni a veszekedést, és szedjétek le a tányérokat, hogy apátok és én beszélgethessünk egy kicsit kettesben! A kettesben töltött idő nagyon fontos, ha az ember erős, romantikus kapcsolatot akar kiépíteni. Christopher és én annyi ilyen időt igyekszünk szakítani magunknak, amennyit csak tudunk. Különösen a Balthazarban, az egyik kedvenc éttermünkben, ahová vacsorázni járunk…és ahol előételt és desszertet is eszünk, szemben Lulu feltételezésével, miszerint a gimis srácok nem engedhetik meg maguknak, hogy odavigyék a barátnőiket (pedig de, ha részmunkaidőben az informatikai részleget vezetik egy nagyvállalatnál. És a barátnőjük ragaszkodik hozzá, hogy egyszeregyszer ő fizesse a számlát, mert ő is dolgozik, és az úgy igazságos, ha a lány is fizet néha. Nem tudom, honnan jött ez az ősrégi elképzelés, hogy mindig a fiúnak kell állnia a számlát). A Balthazarban történt egyik este, hogy épp szemben ültem Christopherrel, és boldogan tömtem magamba egy kis kecskesajtot salátával, amikor egy kislány lépett oda az asztalunkhoz egy tollal és egy darab papírral. – Bocsánat! – szólított meg szégyellősen. – De te vagy Nikki Howard? Meglepetten néztem rá. Nem lehetett több hétnyolc évesnél. Láttam, hogy a szülei ott ülnek a szomszéd asztalnál, és bátorítóan mosolyognak rá. Igazság szerint nem tudtam, hogy mit feleljek. Ha úgy vesszük… én vagyok Nikki Howard. De valójában már nem is. Ám a kislány tekintete olyan reményt sugárzott… itt volt New Yorkban ma este, szépen felöltözve (valószínűleg egy Broadway musicalt akartak megnézni később). És egy puccos étteremben vacsorázott, ahol meglátott egy hírességet. Mit tehettem volna? Mondtam volna azt, hogy: Nem, kislány. Igazából én Em Watts vagyok? – Igen – feleltem. – Én vagyok. Az arcán boldog mosoly terült el. Az első két foga hiányzott. – Kérhetek szépen egy autogramot? – kérdezte, és elém tolta a papírlapot.

– Persze – bólintottam, és lopva Christopherre pillantottam, aki tovább eszegette a salátáját. – Hogy hívnak? – Emily – felelte a kislány. Nem tettem hozzá, hogy „az én nevem is Em”, csak annyit írtam a papírjára, hogy Minden jót, Emily. Szeretettel: Nikki Howard, és visszaadtam neki a tollal együtt. – Tessék – mondtam. – Szép estét! – Jaj, köszönöm! – lelkendezett, és láthatóan majd kiugrott a bőréből, úgy futott vissza a szülei asztalához. – Ez kedves volt tőled – jegyezte meg Christopher, amint a kislány elment. – Mit kellett volna tennem? – kérdeztem. – Vágtam volna pofon? – Úgy értem, hogy azt mondtad neki, te vagy Nikki Howard – magyarázta. – Én vagyok Nikki Howard – mondtam. – Amíg ez az arc és test tartozik hozzám, mindig Nikki Howard maradok. – Ja – bólogatott Christopher. – De ez nem is akkora gáz, ugye? Annak, ha az ember Nikki Howard, megvannak a maga előnyei. – Valóban – mosolyodtam el. – De a hátrányai is. Amint azt már észrevehetted, még a valódi Nikki Howard sem szeretne már Nikki Howard lenni. – Hát – vetette fel Christopher –, lehet, hogy ez segít majd, hogy jobban érezd magad. Ezzel benyúlt a zsebébe, előhúzott egy hosszúkás, téglalap alakú bársonydobozt, és odacsúsztatta elém az asztalon. – Mi ez? – kérdeztem meglepve, mert mi nem pont olyan pár vagyunk, akik ajándékokkal árasztják el egymást. Hisz mindenünk megvan, amire vágyunk… leginkább az, hogy a másikkal legyünk. – Nyisd ki, és meglátod! – villant fel egy huncut szikra a kék szemében. Elkerekedett szemmel néztem rá, mintha csodálkoznék, aztán kinyitottam a dobozt…és a meglepetésem valódivá vált. Mert a dobozban egy leheletvékony nyaklánc rejtőzött, szív alakú medállal, amelyet apró gyémántok szegélyeztek, és elegáns, dőlt betűkkel ez állt rajta: Em Watts. – Úgy gondoltam, ha ezt viseled, mindegy, milyen arc néz vissza rád reggel a tükörből – magyarázta mély hangján –, sosem fogod elfelejteni, ki is vagy valójában. A szemem megtelt könnyel, és átnyúltam az asztal fölött. Christopher megfogta a kezemet, a szorítása erős volt és megnyugtató. – Mintha valaha is elfelejthetném – sóhajtottam, és a hangom tele volt érzelemmel –, amíg itt vagy velem, hogy emlékeztess. Kiadta a Ciceró Könyvstúdió Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1054 Budapest, Kálmán Imre u. 21. Telefon és fax: 329-0879 e-mail: [email protected] / www.cicerokonyvstudio.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Till Katalin / Műszaki vezető: Vaisz György Korrektor: Kovács Mária A Ciceró Könyvstúdió könyveinek terjesztője a Talentum Kft. 2045 Törökbálint, Depó II. Tel.: 06/23-332-105 Fax: 06/23-232-336 Tördelés: (VaGy) Nyomdai előállítás: Borsodi Nyomda Kft., 2011 Felelős vezető: Ducsai György igazgató