Meg Cabot A legsötétebb óra A mediátor 4
A mű eredeti címe Darkest Hour Fordította Szabó Mária
CICERÓ KÖNYVSTÚDIÓ 2005
– Ha nem veszed rá az apádat meg a bátyádat – sziszegte Maria –, hogy hagyják abba az ásást… – ki akartam javítani, hogy csak a mostohaapám meg a mostohabátyám, de nem tudtam, mert még mindig befogta a számat –, azt is megbánod, hogy megszülettél, megértetted? Kemény szavak egy krinolint viselő hajadon szájából! Merthogy az volt. De amikor meghalt – valamikor a századforduló táján –, Maria de Silva Diego nagyjából hetven éves lehetett. A fölém hajló kísértet azonban nem látszott idősebbnek nálam. Fekete hajában, amely dugóhúzóforma loknikban keretezte az arcát, egyetlen ősz szál sem látszott. Jó sok ékszert viselt: egy arany láncon lógó, böhöm nagy rubin függőt a hosszú, karcsú nyakán (á la Titanic) és több vastag, köves gyűrűt az ujjain, amelyek egyike fájón belenyomódott az ínyembe.
Marcia Mounsey emlékére
1. FEJEZET Nyár van. A hosszú, lassan múló nappalok és sötét, meleg éjszakák évadja. Annak idején Brooklynban, ahol az életem első tizenöt évét töltöttem, a nyár – már amikor nem voltam táborban – azt jelentette, hogy a házunk bejáratát védő előtető alatt ácsorgunk a legjobb barátnőmmel, Ginával meg a testvéreivel, és a fagylaltos kocsit várjuk. Ha nem volt nagyon meleg, háborúsdit játszottunk, két csapatot alkotva a szomszéd srácokkal, és képzelt pisztolyokból lövöldöztünk egymásra. Amikor nagyobbak lettünk, a háborúsdit ejtettük, sőt Gina meg én a fagylaltozást is. Nem mintha olyan sok más elfoglaltságunk lett volna. A szomszéd srácok közül, akikkel azelőtt játszottunk, senkit se érdekeltünk. Én legalábbis nem. Lehet, hogy Ginával szívesen fölújították volna az ismeretséget, de mire észrevették, micsoda bombázóvá nőtte ki magát, ő már sokkal magasabbra tette a mércét. Fogalmam sincs, mit vártam a tizenhatodik nyaramtól – az elsőtől azután, hogy Kaliforniába költöztem az anyámmal Andyhez, az új férjéhez meg a három fiához. De valószínűleg a New York-iakhoz hasonló, lassan vánszorgó, álmos napok lebegtek a szemem előtt, azzal a különbséggel, hogy a soklakásos bérház helyett a strandon múlatom majd az időt. Ami pedig a rövid, meleg éjszakákat illeti, azokra is voltak terveim. Csak egy srác is kellett volna hozzájuk. De se a strandból, se a srácból nem lett semmi. Az utóbbiból azért nem, mert az illető, akit kinéztem, semmi érdeklődést nem árult el irántam. Az előbbiből pedig azért, mert… Mert dolgoznom kellett. Jól értettétek: dolgoznom. Teljesen ledöbbentem, amikor május eleje táján a mostohaapám, Andy azt kérdezte tőlem a vacsoránál, hogy jelentkeztem-e már valahova nyári munkára. „Mi-micsodára?” – mindössze ennyit tudtam kinyögni. Pillanatokon belül kiderült, hogy a számos egyéb áldozat mellett, amelyeket amiatt kellett hoznom, hogy az anyám megismerkedett és fülig belezúgott a kaliforniai illetőségű Andy Ackermanbe, egy népszerű tévés barkácsműsor házigazdájába és mellesleg három fiúgyermek apjába, arról is le kell mondanom, hogy a hosszú, forró nyarat a strandon lustálkodva töltsem el. Az Ackerman-házban ugyanis a nyári iskolai szünet eltöltésére kizárólag kétféle lehetőség között lehetett választani: vagy munka, vagy pótvizsgára készülés. Egyedül Doki, a legkisebb mostohatesóm – akit rajtam kívül mindenki más Davidnek nevez – kivétel ez alól, mert még túl fiatal ahhoz, hogy dolgozzon, ráadásul olyan jók a jegyei, hogy egyből fölvették egy négyhetes számítógépes táborba, ahol valószínűleg annyi tudásra tesz majd szert, aminek köszönhetően ő lesz a 21. század Bill Gatese. (Remélhetőleg az elődjénél jobb frizurával és filléres Wal Mart pólók nélkül.) A korban következő mostohabátyám, Bamba (alias Brad) nem ilyen szerencsés. Őt spanyolból és angolból is meghúzták, ami elég meglepő, tekintettel arra, hogy az angol az anyanyelve. Ezért hetenként ötször egy nyári pótvizsgatanfolyamon kell ücsörögnie, a fönnmaradó időben pedig ingyen segédmunkát végez Andy mellett, akinek nyáron szünetel a tévéműsora, és azt vette a fejébe, hogy részben fölszedi a hátsó kertre néző terasz kövét, és egy kerti jacuzzit telepít rá. Én a két lehetőség közül – munka vagy tanulás – az előbbit választottam. Ugyanott kaptam állást, ahol az idősebb mostohabátyám, Szundi dolgozik minden nyáron. Tulajdonképpen ő ajánlott be, ami erősen meglepett, ugyanakkor meg is hatott egy kicsit. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy minden beszervezett munkaerő után bizonyos százalékot kap a cégtől.
Na de mindegy. A lényeg az, hogy Szundi (vagy Jake, ahogy a haverjai meg a család többi tagja nevezi) és én a kavicsos-parti Golf és Strand Hotel irigylésre méltó alkalmazottai vagyunk: Szundi mint a szálloda számos úszómedencéje egyikének úszómestere, én pedig mint… Minek annyit kertelni? A hotelbeli bébicsőszök dicső csapatának tagjaként jeleskedem. Oké, nyugodtan abbahagyhatjátok a röhögést. Bevallom, magam se gondoltam, hogy pont ez a meló való nekem, minthogy a türelem nem tartozik az erényeim közé, meg a hajamat se szeretem se föltűzni, se hátrakötni. De hadd tegyem hozzá, hogy óránként tíz dolcsi üti érte a markomat, plusz a borravaló. Akik pedig megengedhetik maguknak, hogy a Golf és Strand Hotelben szálljanak meg, egy csöppet sem fukarkodnak a borravalóval. Sőt. Azt is el kell ismernem, hogy a pénz nem kis szerepet játszik megsebzett büszkeségem kúrálásában. Ha efféle kulimunkával kell is töltenem a nyaramat, a naponta megkeresett száz dolcsi, sokszor pedig még ennél is több, bőven kárpótol érte. Mert mire véget ér a nyár, annyit szedhetek össze, hogy a legmenőbb őszi ruhatár büszke tulajdonosaként léphetem át a Junipero Serra Missziós Gimnázium harmadik osztályának küszöbét. Erre gondolj, kedves osztály- és vetélytársam, Kelly Prescott, miközben az apád villájának kerti medencéje mellett sütteted a hasad. Hogy tudniillik máris két fantasztikus Pradaszerelést szereztem be a saját pénzemből. Mi erről a véleményed, papa kedvence? Az egyetlen probléma a nyári munkámmal – a sok nyafka kis kölykön és a hasonlóképpen nyafka, ámde vastag bukszájú szüleiken kívül –, hogy mindennap reggel nyolckor kezdek. Jól hallottátok: REGGEL NYOLCKOR! Ahelyett, hogy szegény kis Suze kedvére lustálkodhatna legalább ez alatt a két hónap alatt! Ez azért túlzás, nem? Gondolhatjátok, hogy szóvá is tettem. A Golf és Strand Hotel vezetőségénél azonban süket fülekre talált valamennyi meggyőző érvem annak érdekében, hogy kilenckor kezdhessem a bébicsőszködést. Így hát minden reggel háromnegyed hétkor kell kelnem, és még vasárnap se alhatom ki magam, hála a mostohaapámnak, aki ragaszkodik hozzá, hogy mindnyájan együtt költsük el az általa előállított, kétségtelenül pompás reggelit. Akár a „bájos” Camden vagy Walton család. A koránkelésnek egyébként, mint kiderült, vannak előnyei is. Hogy mást ne említsek, nem kell Bambát bámulnom, amint derékig meztelenül izzad, mint egy ló, miközben a multivitaminnal föltuningolt gyümölcslevet nyakalja egyenesen a kartondobozból. Tudom, hogy néhány iskolatársnőm még fizetni is hajlandó lenne azért, hogy derékig meztelenül láthassa izzadni vagy nem izzadni Bambát (vagy akár Szundit). Például Kelly Prescott és a barátnője, Debbie Mancuso, akivel Bamba járt is egy időben. Én viszont egy csöppet se díjazom a látványt. (Gondolom, még egyiküknek se volt szerencséje hozzá, miután babot ebédelt vagy vacsorázott.) Azt persze nem is sejtik, hogy ingyen is részük lehetne a vágyott izgalmas látványban, ha erre járnának bármelyik hétköznap reggel. Bamba ugyanis kábé reggel hattól tízig (ekkor kell elindulnia a tanfolyamra) kemény fizikai munkát kénytelen végezni a kertünkben az apja könyörtelenül éber felügyelete mellett. Aznap reggel, amikor ismét azon kaptam, hogy egyenesen a dobozból dönti magába az italt (erről a rossz szokásról én meg az anyám keserves kitartással, de kevés sikerrel igyekszünk leszoktatni az egész Ackerman famíliát), Bamba éppen szünetet tartott a melóban. A konyha kövén ott éktelenkedtek a sáros lábnyomai, az előző este makulátlanul tisztára törölt asztalon pedig (persze pont én voltam a soros a vacsora utáni rendrakást illetően) valamilyen meghatározhatatlan tárgyat vettem észre, amelyre már rákérgesedett a sár. – De szép látvány! – szóltam, belépve a konyhába. Bamba letette a narancsitalos dobozt, és megtörölte a száját a keze hátával.
– Nem kellene már valahol másutt lenned? –kérdezte. – De. Csak azt reméltem, hogy mielőtt elmegyek, megihatok egy pohár kalciummal dúsított gyümölcslevet. De látom, hogy ma is le kell mondanom róla. Bamba meglötyögtette a dobozt: – Még maradt benne egy kicsi. – A nyáladdal keverve? – Megborzongtam. – Köszi, de inkább nem. Bamba kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit (gondolom, a szokásos „kapd be!”-t), de az apjának kintről behallatszó hangja visszaszólította a fedélzetre: – Brad! Elég a lustálkodásból! Gyere ki, és segíts kimélyíteni! Bamba lecsapta az asztalra a gyümölcsleves dobozt, de mielőtt kitrappolhatott volna, udvariasan útját álltam: – És ez itt? Mivel nem volt rajta ing, láttam, hogy megfeszülnek az izmok a nyakán és a hátán. – Oké – morogta, és visszafordult a dobozért. – Kidobom. Csak tudnám, miért vagytok ilyen háklisak ti ketten. – Nem azt kérdezem – intettem a doboz felé, noha máris ragacsos nyomot hagyott az asztalon. – Hanem hogy ez mi a fene? – böktem rá arra a koszos valamire. Bamba odanézett, ahova mutattam. – A franc tudja. Kint találtam, amikor kiástam egy bazi nagy követ. Óvatosan fölvettem a rászáradt sárral borított valamit, amelyről kiderült, hogy egy kábé húsz centi hosszú, vastag falú fémdoboz. Ott, ahol lepergett róla a sár, néhány ráfestett szó látszott: pompás aroma, meg garantált minőség. Megráztam. – Mi lehet benne? – Honnét tudjam? – rántotta meg a vállát Bamba. Csupa rozsda. Meg akartam… Azt már nem tudhattam meg, mit akart csinálni a dobozzal, mert ebben a pillanatban megjelent Szundi, fölkapta a gyümölcslevet, magába döntötte a maradékot, összegyűrte a dobozt, és behajította a szemétaprítóba. – Mi van? – kérdezte, döbbent arckifejezésemet látva. Esküszöm, nem értem, mit esznek rajtuk a lányok, mikor úgy viselkednek, mint az állatok. Persze nem az aranyos, pelyhes aprójószágra gondolok. Kintről ismét fölharsant Andy sürgető kiáltása. Bamba valamilyen négybetűs szót morgott a bajusza alatt. – Megyek már! – üvöltötte vissza és kitrappolt. Már háromnegyed nyolc volt, úgyhogy Szundinak meg nekem igencsak rá kellett kapcsolnunk, ha nem akartunk elkésni. A nagyobbik mostohabátyám általában úgy mozog, mint egy alvajáró, vezetni azonban úgy vezet, mint egy őrült. Úgyhogy öt perccel kezdés előtt már célba is értünk. A Golf és Strand Hotel elsősorban a hatékonyságára büszke. És csakugyan, mintha síneken gördülne minden. Mint bébicsősznek, az az első feladatom, hogy érkezés után megtudakoljam az aznapi beosztásomat. Ilyenkor derül ki, hogy reszelt sárgarépát vagy hamburgermártást kell-e majd kimosnom a hajamból munka után. Ha választhatnék, a hamburgert részesíteném előnyben, noha a reszelt répának kétségtelenül megvan az az előnye, hogy akiket azzal kell megetetnem, még nem tudnak visszapofázni. De amikor megtudtam az aznapi beosztásomat, mégis egy kis csalódást éreztem, noha a szóban forgó kissrác a hamburgerzabálók közé tartozott. – Susannah Simon – mondta Caitlin, a főnöknőm –, te mára Jack Slatert kapod. – Az ég szerelmére, Caitlin! Tegnap is őt kaptam! És tegnapelőtt is! Caitlin csak két évvel idősebb nálam, de úgy bánik velem, mint egy dedóssal. Sejtem, hogy csak Szundi miatt tűr meg, akiért éppúgy meg van veszve, mint a többi lány (kivéve, persze, engem).
– Jack szülei ragaszkodnak hozzád, Suze – közölte Caitlin anélkül, hogy föltekintett volna a blokkjáról. – És nem mondhattad volna nekik azt, hogy már foglalt vagyok? Caitlin végre rám nézett a nefelejcskék kontaktlencséjével: – Suze! Csípnek téged! Idegesen babráltam a fürdőruhám vállpántját. A tengerészkék egyenfürdőruhát viseltem a tengerészkék póló és a kekiszínű, az elején berakott sort alatt. Jól hallottátok: berakott sort! Ijesztő, nem? Említettem már az egyenruhát? Amit munkaidőben kell viselnem? Nem vicc! Egyenruhát. Mindennap. Ha előre megmondták volna, esküszöm, nem jelentkezem erre az állásra. – Tudom, hogy csípnek – bólintottam megadóan. Az érzés nem kölcsönös. Nem mintha nem kedvelném Jacket, noha ő a legnyafkább kölyök, akivel valaha is találkoztam. Ami részben érthető. Elég, ha ránéz az ember a szüleire, erre a karrierista orvosházaspárra, akik azt képzelik, hogy ha napokra a szálloda bébicsőszének nyakába sózzák a kölyküket, ők pedig vígan golfoznak meg vitorláznak, az egy tökéletes családi vakáció. Igazából Jack bátyjával van gondom. Illetve nem éppen gondom… Szívesebben kerülném a vele való találkozást, amíg a Golf és Strand Hotel hihetetlenül előnytelen kekiszínű egyensortját vagyok kénytelen viselni. De persze valahányszor összefutok a sráccal, aki szintén a szüleivel tűnt föl a múlt héten a szállodában, ez a hülye cucc van rajtam. Nem mintha különösebben izgatna, mit gondol rólam Paul Slater. A szívem ugyanis – hogy ezt a banális kifejezést használjam – pillanatnyilag másért dobog, ő azonban, sajna, semmi jelét nem adja az érdeklődésének. El kell ismernem, hogy Paul Slater hihetetlenül jóképű srác. És nem csak jóképű. De nem ám! Jóképű és szórakoztató. Valahányszor bemegyek Jackért a családi lakosztályba, vagy visszaviszem ugyanoda, mindig elejt egy-egy szellemes megjegyzést a szállodáról, vagy a szüleiről, vagy saját magáról. Nem rosszindulatúan, csak humorból. Egyébként biztos okos, mert ha éppen nem golftanfolyamon vesz részt az apjával, vagy nem az anyjával teniszezik, az úszómedence mellett hever és olvas. De nem ám az ilyen helyeken szokásos Stephen Kinget vagy Michael Chrichtont, hanem Nietzschét vagy Kierkegaardot. Bizony! Már-már azt hinné az ember, hogy nem is kaliforniai. És mit tesz isten, tényleg nem az. Slaterék Seattle-ből jöttek. Úgyhogy remélem, megértitek, miért nem tett boldoggá, hogy a nyafka Jack Slater menő bátyja megint ebben a sortban lát, amelyben kábé akkorának látszik a seggem, mint egész Montana. Caitlint azonban egy csöppet sem érdekelték az érzelmeim. – Nézd – kezdte, és ismét belemerült a blokkjába –, senki nem kedveli Jacket. De az a helyzet, hogy Slaterék viszont éppen téged kedvelnek. Úgyhogy Jackkel fogod tölteni a napot. Világos? Nagyot sóhajtottam, de mit tehettem volna? A büszkeségemen kívül igazából csak a bőröm színe sínyli meg, hogy még egy napot Jackkel kell töltenem. A kölyök nem szeret se úszni, se bicajozni, se görkorizni, se frizbizni – semmit, ami a szabad ég alatt űzhető. Azt tartja a szórakozás netovábbjának, ha egész nap a szállodai szobában ül és rajzfilmeket bámul. Nem viccelek! Egész eddigi életemben nem találkoztam még egy ilyen unalmas kölyökkel. Alig akarom elhinni, hogy ő meg Paul ugyanabból a génállományból származik. – Amellett – tette hozzá Caitlin, látva, hogy még mindig ott ácsorgók – ma van a nyolcadik szülinapja.
– Micsoda?! Ma van a szülinapja, és a szülei egész napra a bébiszitterre sózzák? Caitlin szigorú pillantást vetett rám. – Slaterék azt mondták, időben itt lesznek, hogy megvacsoráztassák a grillétteremben. A grillben. Szuper. A grill a szálloda, sőt az egész félsziget legflancosabb étterme. A legolcsóbb kaja, amit fölszolgálnak, kábé tizenöt dolcsi, és az csak egy közönséges saláta. A grillétterem igazán nem az a hely, ahol egy gyerek jól érzi magát a nyolcadik születésnapján. Még a világ legunalmasabb gyereke sem. Nem és nem értem! Miféle emberek ezek? És hogy tudtak a másik fiukból ilyen bánásmód mellett ilyen… ilyen minden szempontból klassz srácot nevelni? Ezek villantak át az agyamon, amikor bekopogtam Slaterék lakosztályának ajtaján, és Paul beengedett. Ott állt és szemtelenül vigyorgott rám, egyik keze a krémfehér teniszsortjának a zsebében, a másikban egy könyv, amelyet egy bizonyos Martin Heidegger írt. Tudjátok, mit olvastam én legutoljára? A Lassie-t. A skót juhászkutya megható történetét. Igaz, hogy egy ötéves gyereknek, de mégis. Ez meg itt Martin Heideggert. A francba! – Ki hívta a szobaszervízt s rendelt ide egy csinos lányt? – kérdezte változatlan vigyorral. Ezt nem annyira mulatságos, mint inkább kihívó megjegyzésnek éreztem, ha értitek, mire gondolok. Főleg mert egy velem nagyjából egykorú, ámde száznyolcvan centi magas, olajbarnára sült, göndör barna hajú és mahagónibarna szemű srác szájából hangzott el. De azért nem esett rosszul. Végre ilyesmit is hallok valakitől. Csak éppen, pechemre, nem attól, akitől hallani szeretném. Ezt persze nem árultam el neki. – Ha-ha! Jackért jöttem. – Ejnye! – ingatta a fejét tettetett csalódottsággal. – Már megint ennek a kis girnyónak jut minden jó. Szélesebbre tárta előttem az ajtót, én pedig bementem a lakosztályuk elegáns nappalijába. Jack szokás szerint a szőnyegen hasalt és a tévét bámulta. És szokás szerint tudomást se vett a jelenlétemről. Bezzeg az anyja! – Szia, Susan! Rick, Paul és én egész délelőtt a tanfolyamon leszünk, azután a Grottában ebédelünk hármasban, ebéd után pedig teniszóráink lesznek az edzővel. Úgyhogy hálásak lennénk, ha itt tudnál maradni Jackkel, amíg visszajövünk, úgy hét óra körül. Légy szíves, gondoskodj róla, hogy Jack megfürödjön, mielőtt átöltözik a vacsorához. Előkészítettem az öltönyét, tudod, ma van a születésnapja. Úgyhogy viszlát, angyalaim! Mulass jól, Jack! – Naná! – mondta Paul, jelentőségteljes pillantást vetve rám. Majd ők hárman elhúzták a csíkot, Jack pedig ott maradt, ahol volt: a tévé előtt, és nem szólt semmit. Még csak egy pillantásra se méltatott. De mindig így viselkedik, úgyhogy nem csináltam ügyet belőle. Átléptem rajta, és a szobán keresztülhaladva, az ablakhoz mentem, hogy kinyissam. A széles franciaablak a tengerre néző teraszra nyílt. Rick és Nancy Slater napi hatszáz dollárt perkál le ezért a kilátásért. A Montereyi-öböl vize türkiz színben csillogott a felhőtlen kék ég alatt. A lakosztályból le lehetett látni a strand sárga félholdjára, ahol egész nyáron süttethetném a hasam, ha nincs egy kétségkívül jó szándékú, de tévúton járó mostohaapám. Nem igazság! – Oké, nagyfiú – mondtam, miután egy-két percig hallgattam a hullámok ütemes csapkodását. – Vedd föl a fürdőgatyádat, lemegyünk a medencéhez. Túl szép az idő ahhoz, hogy itt benn penészedjünk. Jack úgy nézett rám, mintha nem úszkálást helyeztem volna kilátásba, hanem belecsíptem volna a fenekébe. – Tudod, hogy nem tudok úszni!
– Éppen azért. Ma lettél nyolcéves. Aki még nyolcéves korában se tud úszni, egész életében a vesztesek között lesz. Remélem, nem akarsz a vesztesek közé tartozni! Jack, mint előre sejtettem, közölte, hogy inkább a vesztesek közé tartozik, mint hogy kimenjen a szabad ég alá. Leültem mellé egy puffra. – Jack! Mi bajod van? – szegeztem neki. Jack válasz helyett hasra fordult, és morcosan bámulta a szőnyeget. De nem hagytam: tudtam, miről beszélek, amikor ezt a „vesztes” dolgot hoztam szóba. Az amerikai oktatási rendszer nem díjazza a másságot. Föl nem foghattam, hogy engedhette meg Paul, hogy ilyen nyafka gizdává fejlődjék az öccse, akit legszívesebben lépten-nyomon fejbe kólintana az ember. Azzal viszont tisztában voltam, hogy se az apja, se az anyja nem tett semmit azért, hogy helyrehozza a hibát. Nincs más hátra, nekem kell megmentenem Jack Slatert attól, hogy az iskola bokszzsákja legyen. Ne kérdezzétek tőlem, hogy miért. Talán mert Jack egy kicsit Dokira, a legkisebb mostohatesómra emlékeztetett, aki éppen a számítógépes táborban volt, és aki minden furcsasága ellenére egyike a kedvenceimnek. Még arra is rávettem magam a kedvéért, hogy legalább szemtől szemben a tisztességes nevén, Davidnek szólítsam. Doki azonban majdnem mindig megússza a furcsa viselkedését azáltal, hogy úgy működik az agya, mint egy számítógép: ami egyszer belekerül, az ott is marad. Jacknek, amennyire meg tudtam állapítani, nincs meg ez a képessége. Sőt az volt a gyanúm, hogy egy kicsit ütődött. Úgyhogy nem fogják megbocsátani neki a furcsaságait. – Mi az ábra? – kérdeztem. – Nem akarsz megtanulni úszni és frizbizni, mint minden normális gyerek? – Te ezt nem érted – morogta Jack a szőnyegnek. – Én nem vagyok normális gyerek. Más vagyok, mint a többiek. – Persze hogy más vagy. Mindnyájan mások és egyediek vagyunk. Mint a hópelyhek. De vannak mások és vannak furcsák. És te, Jack, a legjobb úton haladsz afelé, hogy furcsává válj, ha nem vigyázol magadra. – Én… én már az vagyok. De nem akarta bővebben kifejteni, és bevallom, én se nagyon törtem magam, hogy rájöjjek, mit értett rajta. Persze nem gondoltam, hogy a szabad idejében kismacskákat fojt vízbe, vagy akármi; biztos a szó köznapi értelmében tartja magát furcsának. Hiszen időnként mindnyájan annak látjuk magunkat, Jack talán egy kicsit gyakrabban, mint mások. Na de olyan szülőkkel, mint Rick és Nancy, valószínűleg én is így lennék vele. Biztos örökké azzal nyaggatták, hogy miért nem olyan, mint a bátyja. Ettől minden kiskölyök elbizonytalanodna. Heidegger a vakáció idején? Akkor már inkább mindennap Lassie. Azt mondtam Jacknek, hogy aki örökké aggodalmaskodik, hamar megöregszik. Aztán ráparancsoltam, hogy vegye föl a fürdőgatyáját. Megtette, de nem sietett vele, úgyhogy mire leértünk a medencéhez vezető téglaösvényre, már majdnem tíz óra volt. Forrón sütött a nap, bár még nem volt elviselhetetlen a hőség. Carmelben tulajdonképpen soha sincs elviselhetetlen hőség, még július közepén sem. Brooklynban bezzeg legszívesebben ki se lépett az ember júliusban, olyan fojtogatóan párás volt a levegő. Carmelben ezzel szemben mindig enyhén hűvös szél fúj az óceán felől. Ideális randiidő. Már ha van kivel randizni. Az én esetemben nincs. És nem is lesz soha, ha így folytatódnak a dolgok. Egyszóval Jack meg én lefelé tartottunk az ösvényen az úszómedence irányába, amikor egy sűrű aranyeső-bokor mögül előlépett egy kertész, és odabólintott nekem. Amiben nem lett volna semmi furcsa, tekintve, hogy jó barátságban vagyok a park összes gondozójával a sok frizbikarikának köszönhetően, amely a bokrok között landolt, miközben a rám bízott kölykökkel játszottam, ha éppen ez a bizonyos kertész – Jorge –, akinek az idei nyár végén
kellett volna nyugdíjba vonulnia, nem kap néhány nappal ezelőtt szívrohamot, és nem hal meg. Jorge mégis itt állt a drapp overalljában, kezében a sövényvágó ollóval, és szaporán bólogatott felém – ugyanúgy, ahogy utoljára láttam pontosan itt, néhány nappal ezelőtt. Amiatt nem aggódtam, hogyan reagál Jack a felénk igyekvő, bólogató öregember látványára, hiszen tudtommal itt én vagyok az egyetlen, aki láthatja. Mármint a halottat. Úgyhogy teljesen fölkészületlenül ért, ami a következő pillanatban történt. Jack kitépte a kezét az enyémből, és rémült visítással futott a medence felé. Furcsa, gondoltam, de hát Jack is furcsa emberke. Jorgéra bámultam, majd a srác után szaladtam, engem ugyanis azért fizetnek, hogy az élőkre vigyázzak. Mindaddig, amíg a Golf és Strand Hotel csapatába tartozom, a halottaknak nyújtandó segítség csak ezután jöhet szóba. A kísértetek kénytelenek várni, lévén hogy egy lyukas vasat se kapok tőlük. Jacket egy napozóágyon találtam, amint összekuporodva hüppögött a törülközőjébe. Szerencsére még mindig alig voltak a medence környékén, úgyhogy nem kellett magyarázkodnom senkinek. Csak Szundi ült az úszómester emelvényén. És abból, ahogy fejét a fél tenyerébe hajtotta, arra következtettem, hogy a Ray Ban napszemüvege mögött csukva van a szeme. – Jack – szóltam, leülve a szomszéd napozóágyra –, mi a baj? – Má-már… mondtam neked – szipogta a frottír puha szálaiba –, hogy más vagyok, mint a többiek! Hogy… hogy furcsa vagyok… Azt hittem, azt folytatja, amit odabent elkezdtünk. – Jack, semmivel se vagy furcsább másoknál. – De igen. – Fölemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. – Mit gondolsz, miért nem szeretek kijönni? Megvontam a vállam. Még mindig nem értettem. – Mert amikor kimegyek, látom a halottakat.
2. FEJEZET Esküszöm, hogy ezt mondta. Ugyanúgy, ahogy abban a filmben, A hatodik érzékben mondta az a srác, ugyanilyen könnyekkel a szemében, és ugyanilyen rémülettel a hangjában. Én pedig ugyanúgy reagáltam rá, mint amikor azt a filmet láttam: legbelül engem is elöntötték a könnyek. Fennhangon azonban csak azt kérdeztem: – Igazán? Esküszöm, nem akartam ridegnek mutatkozni. Csak annyira meglepődtem. Életem eddigi tizenhat éve alatt mindössze egy olyan emberrel hozott össze a sors, aki ugyanazzal a képességgel rendelkezik, mint én – látja a halottakat és beszélni tud velük –, de az egy hatvanvalahány éves pap, aki egyúttal a mostani sulim igazgatója. A legkevésbé se vártam azt, hogy éppen a kavicsos-parti Golf és Strand Hotelben hoz össze a sors egy újabb mediátorral. Jack azonban erősen zokon vette ezt az „igazán?”-t. Fölült. Sovány, horpadt mellű kölyök volt, a haja ugyan barna és göndör, mint a bátyjáé, de Paul napbarnított, kisportolt alakja nélkül úgy festett, mint egy két lábon járó kérdőjel. Talán emiatt hanyagolja el Rick és Nancy. Jack szánalmas látványt nyújt, és ehhez jön még az, hogy beszélgetni szokott a halottakkal. Isten látja lelkemet, emiatt én se vagyok valami népszerű. Úgy értem, amiatt, hogy a halottakkal beszélgetek. Mert szánalmas külsejűnek azért mégsem lehet mondani. Sőt ha nem ezt a szerencsétlen egyensortot viselem, elég gyakran tesznek rám hízelgő megjegyzéseket a szállodában előforduló szerelők. – Nem hallottad, mit mondtam? Jack kifejezetten csalódottnak látszott. Valószínűleg én voltam az első ember, akire szemmel láthatóan nem hatott, hogy elárulta a titkát. Szegény srác. Fogalma sincs, kivel beszél. – Látom a halottakat – mondta, és megdörgölte a szemét az öklével. – Odajönnek hozzám és megszólítanak. Közben pedig halottak. – Jack! – szólaltam meg, és odahajoltam hozzá. – Nem hiszel nekem! – Jacknek remegni kezdett az álla. – Senki nem hisz nekem! Pedig igaz! És megint a törülközőbe temette az arcát. Szundi felé lestem: még mindig semmi jelét nem adta annak, hogy észrevett bennünket, annak pedig még kevésbé, hogy furcsállja Jack viselkedését. Szegény gyerek évek óta hajtogatja ugyanazt, és senki nem hisz neki! Nemcsak a szülei, hanem az a nagy számú orvos és pszichológus se, akihez Nancy és Rick minden bizonnyal elvonszolta abban a reményben, hogy kigyógyítják a téveszméjéből. Szegény, szerencsétlen srác! Még nem jött rá arra, amire én már a kezdet kezdetén rájöttem: hogy erről a képességünkről jobb, ha nem beszélünk mások előtt. És szegény, szerencsétlen Suze, aki azt remélte, hogy végre lesz egy paranormális közjátékok nélküli, felhőtlen nyara. Mert ez eddig még egyszer sem sikerült. Miért éppen a tizenhatodik lenne más, mint a többi? Fölemeltem a kezem, és Jack sovány, reszkető vállára tettem. – Azt a kertészt láttad az előbb, ugye? A sövénynyíró ollóval. Jack döbbenten bámult rám. – Te… te is láttad? – Igen. Jorge volt az. Itt szokott dolgozni. Néhány napja vitte el egy szívroham. – De te hogy…? Hiszen… hiszen kísértet. – Tudom. Valószínűleg akar valamit tőlünk. Teljesen váratlanul halt meg, úgyhogy talán maradt valamilyen elintézetlen ügye. Azért jött oda hozzánk, hogy segítsünk neki. – Hozzám is ezért jönnek? Hogy segítsek nekik? – Mi másért? – Nem tudom. – Megint remegni kezdett az álla. – Talán meg akarnak ölni.
Ezen mosolyognom kellett. – Nem, Jack. Nem ezért jönnek hozzánk a kísértetek. – Hozzád biztosan nem, tettem hozzá magamban, te még túl kicsi vagy ahhoz, hogy gyilkos ellenségeket szerezz magadnak. – Azért jönnek hozzád, mert mediátor vagy. Akárcsak én. – Medi… micsoda? Atyavilág, még ez is! Mintha nem lenne elég bonyolult az életem. Most még játsszam el Obi Wan Kenobi szerepét is e mellett a mini Anakin Skywalker mellett? Nem igazság! Mikor lehetek végre normális tinédzser, aki azt teheti, amit a többi tini: partikra jár, sütteti a hasát a strandon, és… És randizgat. De jó lenne randizni azzal a sráccal, aki igazán tetszik nekem! Na de egyszer is hívott? Nem. Ehelyett mit kapok? Kísérteteket. Főleg olyan kísérteteket, akik a segítségemet kérik olyan zűrök tisztázása érdekében, amelyekbe földi életük során bonyolódtak. Meg olyanokat, akik abban lelik élvezetüket, hogy még nagyobb zűröket idéznek elő a hátramaradottak életében. Olykor az enyémet is beleértve. Talán oda van írva a homlokomra, hogy „elsősegély-hely”? Miért mindig éppen nekem kell foglalkoznom mások zűrös ügyeivel? Azért, mert pechemre mediátornak születtem. Azt azért szögezzük le, hogy szerintem alkalmasabb vagyok erre a szerepre, mint szegény Jack. Én úgy kétéves lehettem, amikor az első kísértetemmel találkoztam, és állítom, hogy nem ijedtem meg. Nem mintha kétéves koromban segíteni tudtam volna szegény szenvedő lelken, de nem sikoltoztam, és nem rohantam el rémülten. Jóval később, már az apám halála után – aki hatéves koromban hagyott itt bennünket, de visszajár hozzám – értettem meg teljesen az ő magyarázatából, hogy miért látom a halottakat, ellentétben például az anyámmal, aki nem látja őket. Arra azonban már előbb is rájöttem, hogy nem tanácsos akárkinek elárulni ezt a különös képességemet. Hacsak nem óhajtok bevonulni a Bellevue nyolcadik emeletére, tudjátok, ahova a New York-i diliseket szokták bedugni. Jackből a jelek szerint hiányzott ez a velem született önvédelmi reflex. Ő feltehetően mindenkinek elárulta a kísértet-komplexusát, aki hajlandó volt meghallgatni, és ez óhatatlanul azzal a következménnyel járt együtt, hogy szegény szülei szinte tudni sem akarnak róla. És lefogadom, hogy a vele egykorú kölykök is azt hiszik, hogy csak föl akarja hívni magára a figyelmet, ezért hazudik. Ha viszont engem kérdeznek, szerintem bárkitől hallanak ilyesmit, nem árt utánanézni és meggyőződni arról, hogy az illető csakugyan elmebajos-e vagy nem. Ezt azért említem, mert az én társasági életem is eléggé megszenvedte a dolgot, holott állítom, hogy többnyire megfelelően tudom kezelni. Kivéve egy esetben. De minden erőmmel azon vagyok, hogy ne gondoljak rá. Pontosabban: őrá. – A mediátor olyasvalaki – magyaráztam Jacknek –, aki elkalauzolja a halottakat a következő életükbe. – Vagy akárhova, ahova valók, miután földobták a talpukat, tettem hozzá magamban, de nem akartam metafizikai fejtegetésbe bocsátkozni egy nyolcéves gyerkőc előtt. – Úgy érted, nekem kell segítenem nekik abban, hogy a mennyországba jussanak? – Azt hiszem, igen. – De én… én semmit sem tudok a mennyországról. – Nem is kell tudnod. – Azon törtem a fejem, hogyan magyarázzam ezt meg neki, de úgy döntöttem, inkább megmutatom. Mr. Walden is mindig ezt mondja, aki angol irodalmat és társadalmi ismereteket tanít a sulimban. – Gyere velem, és mindjárt megérted, hogy működik a dolog.
– Nem! – tiltakozott hevesen, és megint megjelent a bátyjáéhoz annyira hasonlító szemében a pánikszerű félelem. – Nem akarom! Szó nélkül fölrántottam a napozóágyról. Sosem állítottam, hogy bébicsősznek születtem. – Gyere! Jorge kedves bácsi volt, nem fog bántani. Hadd mondja el, mit akar. Úgy kellett magammal vonszolni, de végül sikerült odavinnem, ahol utoljára láttuk Jorgét. Alig egy perc múlva újból megjelent a kertész, jobban mondva a lelke, és féltucat udvarias bólintás és mosoly után végre rátérhettünk a tárgyra. Nem volt könnyű, tekintve, hogy Jorge angol nyelvtudása nagyjából azonos volt az én spanyolommal, de végül megtudtam, mi az akadálya annak, hogy békében távozzon. A húga eltulajdonította azt a rózsafüzért, amit az édesanyjuk az első unokájának, azaz Jorge lányának szánt. – Eszerint csak annyi a dolgunk – magyaráztam Jacknek, miközben visszakormányoztam a szálloda halljába –, hogy rávegyük Jorge húgát, adja oda a rózsafüzért Teresának. Máskülönben Jorge időtlen időkig nyaggat bennünket, és nem leli meg az örök nyugalmat. Érted már? Jack nem válaszolt, csak jött mellettem, mint egy alvajáró. Halálos csöndben hallgatta végig a Jorgéval folytatott beszélgetésemet is, most pedig úgy nézett ki, mint akit legalább egy tucatszor fejbe kólintottak. Odavezettem az egyik csicsás mahagóni telefonfülkéhez. Miután mind a ketten bent voltunk, behúztam a tolóajtót, leakasztottam a kagylót, és bedugtam a nyílásba egy negyeddollárost. – Tartsd nyitva a füled és tanulj, tinócska! Ezután az következett, amit majdnem naponta vagyok kénytelen művelni: először a tudakozót hívtam, hogy megtudjam a vétkes telefonszámát, majd őt magát. Miután fölvette, és meggyőződtem róla, hogy ért annyira angolul, hogy fölfogja, amit mondok, kerek perec tájékoztattam a tényekről. Ha az ember eleven lényekkel beszél, fölösleges bármit is hozzátenni. Elég nekik annyi, hogy olyasvalaki szól hozzájuk, aki kapcsolatban áll a halottukkal. Mire a mondandóm végére jutottam, a nyilvánvalóan zavart és ideges nő megesküdött, hogy még aznap eljuttatja Teresához a rózsafüzért. Nem volt más hátra, mint köszönetet mondani Jorge húgának és visszatenni a kagylót. – Ha a hölgy mégsem teljesíti az ígéretét, akkor megint hallani fogunk Jorgéról, és valamivel nyomatékosabban leszünk kénytelenek tárgyalni a húgával. De elég ijedtnek hallottam a hangját. Kínos, ha egy idegen azzal hívja föl az embert, hogy beszélt a halott bátyjával, aki haragszik rá. Fogadok, hogy betartja, amit ígért. – Csak ennyit akart tőled? – bámult el Jack. – Hogy adass vissza a testvérével egy nyakláncot? – Rózsafüzért – javítottam ki. – Igen, ennyit. Gondolom, fölösleges hozzátennem, hogy ez egy egészen egyszerű eset volt. Többnyire jóval komplikáltabb tennivalók adódnak a síron túli világból hazajáró népséggel kapcsolatban, mint egy közönséges telefonhívás. Gyakran van szükség az öklünkre is. Még csak nemrég forrt össze néhány törött bordám, melyeket négy kísértetnek köszönhettem, akik nem méltányolták kellőképpen azt az igyekezetemet, hogy átsegítsem őket végső rendeltetési helyükre, s emiatt a carmeli kórházban kötöttem ki. De Jacknek még rengeteg ideje van arra, hogy megtanulja, nem minden halott olyan, mint Jorge. Amellett ma van a születésnapja. Isten ments, hogy tönkretegyem ezt a szép napot! Úgyhogy, kilépve a telefonfülkéből, így szóltam hozzá: – Nyomás úszni!
Lásd A mediátor sorozat 3. kötetét. A címe: Karambol.
Jack annyira meg volt döbbenve az iméntiek miatt, hogy még csak nem is tiltakozott. Persze voltak még kérdései, melyekre türelmesen és olyan kimerítően válaszoltam, amennyire csak tudtam. A kérdések szüneteiben pedig a gyorsúszást tanítottam neki. Nem akarok dicsekedni, de hozzáértő instrukcióimnak és meggyőző nyugalmamnak hála, Jack Slater a nap végén úgy viselkedett és úgy úszott, mint egy normális nyolcéves gyerek. Nem viccelek! A korábbi rakás szerencsétlenség egészen fölvillanyozódott. Még nevetett is. Mintha azzal, hogy bebizonyítottam neki, nincs semmi félnivalója az őt üldöző kísértetektől, megszabadítottam volna minden rettegésétől. Nem sok kellett hozzá, hogy ő is a medence széléről ugráljon be a vízbe, méltatlankodó megjegyzésekre késztetve a napozóágyakon barnulni vágyó orvosfeleségeket. Úgy, ahogy a többi kis nyolcéves. Még össze is barátkozott néhány másik sráccal, akiket egy kolléganőm istápolt. És amikor az egyikük vizet fröcskölt az arcába, se szó, se beszéd, hanyatt lökte az illetőt, úgyhogy Kim, a sorstársam, aki mellettem taposta a vizet, döbbenten meredt rám: – Szent ég, Suze, mit csináltál Jackkel? Majdnem… majdnem normálisan viselkedik! Igyekeztem elrejteni a büszkeségemet. – Tudod – mondtam vállvonogatva –, annyi az egész, hogy megtanítottam úszni. Ettől mindjárt megnőtt az önbizalma. Kim nézte, amint Jack és egy másik gyerkőc egyszerre ugrik a medencébe, egyenesen egy csapat lány közé, akik visítozva rebbennek szét, és a habszivacs úszódeszkáikkal csapkodva próbálják viszonozni a támadást. – Képtelen vagyok elhinni, hogy ez ugyanaz a gyerek – hajtogatta Kim. Mint ahogy Jack tulajdon családja sem akart hinni a szemének. Éppen a hátúszás rejtelmeibe próbáltam beavatni, amikor egy hosszú füttyentést hallottam a medence túlsó végéről. Jack is, én is odanéztünk, és Pault láttuk meg talpig fehérben, teniszütővel a kezében – kiköpött Pete Sampras! – Na nézd csak! Az öcsém a medencében! És még élvezi is! Mi van, fejre állt a világ? – Paul! – visította Jack. – Idenézz! És a következő pillanatban sebesen úszni kezdett a bátyja felé. Nem nevezném szabályos gyorsúszásnak, amit művelt, de tagadhatatlanul a felszínen tartotta magát, és ezt még a bátyjának is el kellett ismernie. Leguggolt, és amikor az öccse feje fölbukkant, lenyúlt és a víz alá nyomta. Csak úgy, viccből. – Gratula, öcsi! – mondta, amikor Jack ismét a felszínre keveredett. – Sosem hittem volna, hogy egy szép napon egyszer csak nem félsz a víztől. Jack szélesen elvigyorodott. – Most figyelj! – és megindult visszafelé, semmivel se szebb stílusban, de kétségtelenül hatásosan. Paul azonban ahelyett, hogy őt figyelte volna, engem nézett, aki mellig a kéklő vízben álltam. – Oké, Annie Sullivan – mondta. – Mit műveltél Helennel? Megvontam a vállam. Jack egy szóval sem említette, mi a véleménye a bátyjának az ő halottlátásáról, úgyhogy fogalmam se volt, tud-e róla egyáltalán, és ha igen, elhiszi-e, vagy ahogy a szülők, ő is azt gondolja, hogy csak képzelődik. Az egyik, amit igyekeztem megértetni a kölyökkel, hogy jobb, ha minél kevesebben tudnak a dologról, főleg a felnőttek közül. Azt elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy Paulnak elárulta-e. – Csak megtanítottam úszni – mondtam, és kisimítottam az arcomból a vizes hajam. Nem állítom, hogy zavarba jöttem, amiért egy olyan klassz srác, mint Paul, fürdőruhában lát. Még a szálloda vezetősége által rám kényszerített tengerészkék egyrészesben is sokkal jobban nézek ki, mint abban a rémséges sortban. Nem szólva arról, hogy a szempillafestékem garantáltan vízálló. Szóval tudom, mi a dörgés.
– Az őseim hat évet pazaroltak arra, hogy megtanítsák úszni, neked pedig egyetlen nap alatt sikerült? – Nagyon meggyőző tudok lenni – mosolyogtam föl rá. Oké, kacérkodtam. Ne ítéljetek el: egy lánynak is kell néha egy kis sikerélmény. – Kész varázsló vagy! Vacsorázz velünk ma este! Egyszerre elment a kedvem a kacérkodástól. – Köszönöm, nem – mondtam. El kell ismerni, hogy roppant jól állt neki a fehér ing és sort. Még jobban kiemelte a barnaságát, mint ahogy a késő délutáni napfény is bearanyozta a barna fürtjeit. Nem szólva arról, hogy Paulnak még egy tulajdonsága van, amelyet életem másik klassz sráca nélkülöz: dobog a szíve. – Miért nem? – Letérdelt a medence szélére, és az egyik napbarnított könyökét az ugyancsak barna térdére támasztotta. – Az őseim is örülnének, az öcskös meg pláne odáig van érted. Nem szólva arról, hogy a grillétteremben fogunk vacsorázni. Egy grillpartit nem lehet visszautasítani! – Sajnálom, de nem szabad – ráztam a fejem. – A személyzet nem közösködhet a vendégekkel. – Ki beszél itt közösködésről? Evésről van szó. És hadd örüljön a kis ünnepelt. – Akkor sem. – A legszebb mosolyomat villantottam rá. – Mennem kell. Odaúsztam, ahol Jack éppen egy rakás úszódeszkára akart fölmászni, és úgy tettem, mintha nem hallanám a bátyja kiáltásait. Tudom, mit gondoltok. Azt gondoljátok, azért mondtam nemet, mert az egész nagyon emlékeztetett a Dirty Dancingre. Jól mondom? Egy kis nyári üdülőhelyi etye-petye, csak éppen fordított szereposztásban: a szegény dolgozó lány és a gazdag orvoscsalád fia, satöbbi, satöbbi. De nem ez a helyzet. Először is, én nem vagyok szegény. Óránként tíz dolcsi, plusz borravaló nem semmi. Ráadásul a mamám tévériporter, sőt a mostohaapámnak is saját műsora van, még ha csak a kábeltévében is. Saját házunk van a Carmel Hillen, amit egy 150 éves fogadóból alakítottak át. És három autó áll a házunk előtt. Úgyhogy semmi esetre sem illünk bele a szegényekről alkotott képbe. És az sem igaz, amit az előbb említettem: hogy a szálloda tiltja a vendégekkel való közös programokat. Erre Kim is fölhívta a figyelmemet néhány perccel később: – Mi ütött beléd, Simon? A srác totál beléd van zúgva, te pedig fityiszt mutatsz neki? Úgy tettem, mintha minden igyekezetemmel ki akarnék menteni egy szerencsétlen bogarat a vízből. – Nem érek rá ma este. – Ne etess, Suze! – Noha nem ismertem Kimet, mielőtt kollégák lettünk (ő a Carmel Valley-i gimibe jár, amely a mamám meggyőződése szerint tele van drogfüggőkkel meg különféle bandák tagjaival), hamar összehaverkodtunk a kora reggeli fölkelés miatti mérgünknek köszönhetően. – Tudom, hogy semmi dolgod ma este. Miért nem vacsorázol velük? – Nem is tudom. Kedvesnek látszik, meg… – Végre sikerült kiemelnem a bogarat, és letettem a medence szélére. – Az a helyzet, hogy van valakim. Kim fölvonta a szemöldökét. Az egyiknek a közepén kis lyuk tátongott, amelyben arany piercinget visel, de Caitlin kiveteti vele munkakezdés előtt. – Kicsoda? – tudakolta. Önkéntelenül fölnéztem Szundira, aki most is a magas székén szunyókált. Kim fölsikkantott: – Jesszusom! De hiszen a bátyád!
Elkerekítettem a szemem: – Csak nem képzeled!? Nézd, egyszerűen más tetszik nekem. De ez titok, oké? – Ó! Szintén a missziós gimibe jár? Vagy a Robert Louis Stevensonba? Esetleg a Carmel Valleybe? – Nem középiskolás – ráztam a fejem. – Csak nem egy főiskolás? Jézusom, engem megölne az anyám, ha megtudná, hogy egy főiskolással… – Nem főiskolás. – Éreztem, hogy melegszik az arcom. – Nézd, egy kicsit bonyolult az ügy. Nem szívesen beszélek róla. – Oké. – De nem adta meg magát ilyen könnyen. – Szóval idősebb nálad. Jóval idősebb? Én is jártam egyszer egy idősebb sráccal, én tizennégy voltam, ő meg tizennyolc, de a mamám nem tudott róla. Úgyhogy megértelek. – Azt nem hinném – böktem ki. – Szent ég! Hány éves? Egy pillanatig arra gondoltam, hogy elárulom neki: „Nem tudom pontosan. Talán százötven.” De végül nem árultam el. Ehelyett odaszóltam Jacknek, hogy ideje bemennünk, mert még fürödnie is kell vacsora előtt. – Jézusom! – szólt utánam Kim. – Nagyon sokkal öregebb? Bizony, nagyon sokkal. Pechemre.
3. FEJEZET Még azt se tudom igazán, hogy történt. Hiszen annyira vigyáztam, nehogy beleszeressek Jessebe! Mindent megtettem, hogy megakadályozzam: eljártam ide-oda, új emberekkel ismerkedtem meg, új foglalatosságokba kezdtem – pontosan úgy, ahogy a Cosmo tanácsolja. Eszemben sem volt egész nap otthon gubbasztani és nyavalyogni. Oké, a legtöbb srácról, akivel azóta jöttem össze, hogy Kaliforniába költöztem, kiderült, hogy vagy egy őrült gyilkos üldözi, vagy ő maga őrült gyilkos. Ez, persze, nem a legjobb indok arra, hogy egy kísértetbe zúgjak bele. Mert ez történt. Azt is meg tudom mondani, hogy pontosan mikor adtam föl. Mármint a küszködést, hogy ne zúgjak bele. Akkor, amikor kórházba kerültem a miatt a meglehetősen súlyos nézeteltérés miatt, amely köztem és négy RLS -es diák között keletkezett, akiket pár héttel a nyári szünet előtt nyiffantottak ki. Tény, hogy Jesse megjelent a kórházi szobámban (miért ne tehette volna? Végtére kísértet, aki bárhol materializálódhat), hogy mielőbbi gyógyulást kívánjon (amit meg is tett, mégpedig roppant szívélyesen, meg minden, és a látogatása egy bizonyos pillanatában megérintette az arcomat). Ennyi. Megérintette az arcomat – mellesleg, a testem egyetlen pontját, amely nem volt kék és zöld. Na és? – mondhatjátok. – Megérintette az arcodat. Ez még nem ok arra, hogy elalélj. Pedig ez történt. Persze nem szó szerint. Senkinek nem kellett szalmiákszeszt vagy mit az orrom alá dugni. Mégis totál kész voltam. Azzal hízelgek magamnak, hogy egész jól lepleztem. Úgyhogy ő tutira nem sejt semmit. Változatlanul úgy kezelem ezt az érzést, mint… mint azt a bogarat, amelyik a medencébe esett. Idegesítő, de nem érdemes agyonnyomni. Senkinek nem szóltam róla. Hogy tehettem volna? Dominic atyán, a missziós gimi igazgatóján és Dokin, a mostohaöcsémen kívül senki nem tud a létezéséről. „Ja, az a százötven éves fiatalember, aki a szobádban tanyázik?” Ha bárkinek is említést tennék róla, tuti, hogy azonnal kihívják a mentőket, és mielőtt annyit mondhatnék, hogy mukk, a már említett műintézet carmeli változatában találnám magam. De attól még itt van, hogy nem szóltam róla senkinek. Egész idő alatt itt van az agyam hátsó rekeszében, mint egy toplistás sláger, amit nem tud kiverni a fejéből az ember. És be kell vallanom, hogy emiatt minden más sráccal bármilyen randi merő időpazarlásnak tűnik. Ezért nem ugrottam azonnal, amikor Paul Slater hívott randizni (mellesleg, egy vacsora vele meg az öccsével, plusz a szülőkkel, aligha nevezhető randinak). Inkább hazamentem, és a saját szüleimmel és testvéreimmel vacsoráztam. Na jó, a mostohaapámmal meg a mostohatestvéreimmel. A vacsora Ackermanéknál mindig nagy felhajtással járt – egészen addig, amíg Andy bele nem vágott a medenceépítésbe. Azóta viszont igencsak elhanyagolja a konyhaművészetet. És mivel az anyámat nehezen lehetne jó szakácsnak nevezni, az utóbbi időben rendszerint be kell érnünk ilyen-olyan házhoz szállított kajákkal. Szerintem az előző este volt a mélypont, amikor a Peninsula Pizzától rendeltünk, ahol Szundi dolgozik pizzafutári minőségben. Arra mindaddig nem gondoltam, hogy még ennél rosszabb is következhet, amíg hazaérve meg nem láttam az asztal közepén a KFC piros-fehér papírvödrét. – Egy szót se! – figyelmeztetett halkan az anyám, amikor észrevett. – Szerintem, ha lehúzzuk a bőrét, nem olyan rossz – jegyeztem meg bizonytalanul.
Robert Louis Stevenson Gimnázium
– Adjátok ide – szólt Bamba, és vett a félig fagyos krumplipüréből. – Majd én megeszem a ti bőrötöket is. Ez után a nagylelkű ajánlat után elég nehéz volt legyűrnöm a hányingert, de sikerült. Elolvastam az ételhez mellékelt kísérőszöveget: „Az ezredes sosem felejtette el, hogy kisgyerek korában micsoda pompás illatok szálltak az ültetvényen az édesanyja konyhája felől…” Erről hirtelen eszembe jutott a bádogdoboz, amely a felirata szerint szintén valami pompás aromájú akármit tartalmazott. – Mi volt abban a dobozban, amit kiástatok? – Semmi – fintorgott Bamba. – Csak egy köteg régi levél. Andy szomorú pillantást vetett a fiára. Az az igazság, hogy szerintem már a mostohaapám is kezdi sejteni azt, amit én az érkezésem pillanatában tudtam: hogy a középső fia egy reménytelen bunkó. – Nemcsak egy köteg régi levél, Brad, hanem nagyon régiek. Körülbelül abból az időből, amikor a ház épült. Nagyon rossz állapotban vannak, de azért megmutatnám a Helytörténeti Társaságnak. Talán szívesen átvennék az állapotuktól függetlenül. Vagy – nézett rám – talán Dominic atyát érdekelné. Tudjátok, mennyire odavan a történelemért. Dom atya csakugyan odavan a történelemért, de csak azért, mert szintén mediátor lévén, könnyen afféle emberekbe botolhat, akik még olyan eseményekben vettek részt, mint az alamoi csata és a Lewis és Clark expedíció ‡. – Majd telefonálok neki – mondtam, és mintegy véletlenül az ölembe ejtettem egy darabka csirkehúst, amit egy szempillantás alatt fölporszívózott Ackermanék Max névre hallgató hatalmas ebe, aki minden étkezés alkalmával figyelő testhelyzetet foglal el mellettem. Csak akkor jöttem rá, hogy valami hülyeséget mondtam, amikor Bamba vihogni kezdett. Minthogy sosem voltam normális tinédzser, néha nehéz úgy viselkednem, mintha az lennék. Normális tinédzserek ugyanis nem szoktak a nyári szünetben csak úgy, minden különösebb ok nélkül telefonálni a sulijuk igazgatójának. – Mindenképpen föl kell hívnom – próbáltam menteni, ami menthető –, hogy megkérdezzem, mi legyen az osztálykirándulásból maradt pénzzel. – Majd én elteszem – viccelt Szundi. Miért kellett az anyámnak pont ebbe a családba beházasodnia? – Megnézhetem? – kérdeztem, tüntetően nem véve tudomást egyik mostohabátyámról se. – Mit, szívem? – kérdezte Andy. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, miről van szó. Szívem? Andy még sosem szólított szívemnek. Mi folyik itt? Már van egy apám, még ha halott is. Ráadásul elég gyakran – túl gyakran – látogat meg. – Szerintem a levelekre gondolt – mondta az anyám, akinek valószínűleg még nem jutott el a tudatáig, minek nevezett a férje. – Persze – bólintott ő. – Fönt vannak a hálóban. A „háló” az a szoba, ahol Andy és az anyám alszik. Lehetőleg sosem megyek be oda, mert bevallom, valahogy… hogy is mondjam?… gusztustalannak érzem. Persze örülök, hogy az anyám tíz évi özvegység után végre boldog. De ez nem jelenti azt, hogy együtt akarom látni az ágyban az új férjével, amint Az elnök embereit bámulják a tévében. Kösz, inkább nem. Vacsora után mégis fölosontam a lépcsőn és bementem. Anya az öltözőasztalnál ült és a sminkjét mosta le. Korán kell lefeküdnie, hogy időben föl tudjon kelni és beérjen a reggeli híradóra. – Szia, kicsim! – mondta azon a „még rengeteg a dolgom” hangján. – Ott lesznek valahol.
‡
1836-ban Texas állam harca a függetlenségért Mexikó ellen. 1804-1806: egy ismeretlen terület föltérképezése a Mississippi folyótól nyugatra.
Odanéztem, ahova mutatott, és meg is láttam a ládikót Andy sublódjának a tetején egy gyufásdoboz meg egy csomó aprópénz mellett. Látszott rajta, hogy Andy megpróbálta letisztogatni, mert már nem csak azt a néhány szót lehetett elolvasni. Mindjárt megállapítottam, hogy a szöveg politikailag nem teljesen korrekt: Próbálja ki az új Vörösbőrű szivart! És még egy büszke tartású indiánt is odapingáltak, egy marék szivarral a kezében, ahol az íjnak és tegeznek kellett volna lennie. A pompás aroma a legigényesebb dohányost is kísértésbe hozza! Garantált minőség! És semmi figyelmeztetés az orvosi kamarától vagy mitől, hogy tüdőrák meg kis születési súly. Ettől függetlenül érdekesnek találtam, hogy nagyjából ugyanúgy reklámoztak, amikor még nemhogy tévé, de rádió sem volt, mint manapság. Leszámítva azt, hogy bármilyen terméket valamilyen népcsoporttal reklámozni valószínűleg sértő az adott népcsoportra nézve. Fölnyitottam a dobozt, és mindjárt láttam, hogy Andy egy csöppet sem túlzott, amikor azt mondta, hogy a levelek ramaty állapotban vannak. Teljesen megsárgultak és annyira összeszáradtak, hogy alig lehetett őket szétválasztani anélkül, hogy szétporlottak volna. Selyemszalaggal voltak összekötve, amely bizonyára más színű volt valaha, mára azonban csúf barna lett. Öt vagy hat levél lehetett a dobozban, és azt hiszem, az agyam mélyén egész idő alatt sejtettem, mit fogok látni. Mégis úgy éreztem, mintha fejbe kólintottak volna, amikor óvatosan széthajtottam az elsőt, és elolvastam a megszólítást: Kedves Hector! Le kellett ülnöm a kandalló elé állított két fotel egyikébe, miközben nem tudtam levenni a szemem az előttem lévő megsárgult papírlapról. A levelek Jessenek szóltak. – Suze? – Anya kíváncsian pillantott rám, miközben krémet kent az arcára. – Jól vagy? – Persze – feleltem elfúló hangon. – Nem baj, ha itt maradok egy kicsit, és elolvasom ezeket? – Persze hogy nem. Biztos, hogy jól vagy? Egy kicsit sápadtnak látszol. – Kutyabajom – hazudtam. Kedves Hector! – így kezdődött az első levél. Szép, régimódi kézírással, ahogy a tanítónénim kanyarította a betűket még az általánosban. Könnyen el tudtam olvasni, annak ellenére, hogy a dátum szerint 1850. május 8-án íródott. Ezernyolcszázötvenben! Abban az évben épült a házunk, amelyben eredetileg fogadó működött, ahol a Montereybe igyekvő utasok szálltak meg. Abban az évben, amikor Jesse, vagyis Hector (képzeljétek, ez az igazi neve!) titokzatos módon eltűnt, ahogy azt Doki kinyomozta nekem. Csakhogy én azt is tudtam, hogy nem volt benne semmi titokzatos. Meggyilkolták, éspedig ebben a házban, egészen pontosan: az én szobámban. Ezért bolyong itt másfél évszázad óta, arra várva, hogy… Mire is? Terád, mondta egy vékony hangocska az agyam hátsó rekeszében. Egy mediátorra, aki megtalálja ezeket a leveleket, és megbosszulja a halálát, hogy azután békében távozhasson oda, ahol lennie rendeltetett. Ez a gondolat rémülettel töltött el. Komolyan! Még a tenyerem is beleizzadt, noha az anyámék hálószobája kellemesen hűvös volt, mert éjjel-nappal a legnagyobb fokozaton működtetik a légkondit. Figyelmemet visszatereltem a levélre. Ha Jesse tovább akar állni, nekem az a dolgom, hogy segítsek neki ebben. Végtére is ez a feladatom. De eszembe jutott a mediátortársam, Dom atya, aki néhány hónappal ezelőtt bevallotta, hogy egyszer régen, amikor kábé annyi idős volt, mint én most, pechére beleszeretett egy kísértetbe. Persze nem lett semmi a dologból – hogy is lehetett volna? –, ezért ment papnak.
Értitek? Papnak. Ilyen súlyosan érintette az ügy. Ezért lett belőle pap. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy lehetne belőlem apáca, hiszen, először is, nem vagyok katolikus. Másodszor, nem áll jól a hátrasimított haj. Komolyan! Ezért utálom a lófarkat és a hajpántot. Hagyd abba, mondtam magamnak. Hagyd abba, és olvass tovább. A levelet egy Maria nevű hölgyemény írta. Keveset tudok Jessenek a halálát megelőző életéről – nem sokat árult el róla –, de azt megtudtam, hogy Maria de Silvának hívták azt a leányzót, akit feleségül akart venni, mielőtt nyoma veszett, és hogy a lány az unokahúga volt. Egyszer láttam róla egy képet egy könyvben. Igazán csinosan nézett ki a bő krinolinjában ahhoz képest, hogy akkoriban még nem létezett plasztikai sebészet. Se Maybellinekozmetikumok. És abból, amiket leírt, az is kiderült, hogy ezt ő is tudta. Mármint azt, hogy szép. Másról se szólt a levele, mint hogy milyen partikon vett részt, és ki mit mondott az új kalapjáról. A kalapjáról! Hogy oda ne rohanjak! Esküszöm, olyan volt, mintha Kelly Prescott levelét olvasnám, azzal a különbséggel, hogy Silva kisasszony levelében rengetegszer szerepelt a „miszerint” meg „amidőn”, viszont egy szó sem volt Ricky Martinról. Annál több helyesírási hiba. Lehet, hogy akkori szemmel nézve a csaj nagy szám volt, de holtbiztos, hogy nem ő nyerte a sulijukban a helyesírási versenyt. Legjobban azonban attól lepődtem meg, hogy az a lány, aki ezeket a leveleket írta, nem más, mint aki – és ebben biztos voltam – eltetette láb alól a vőlegényét. Azt történetesen tudtam, hogy Maria egyáltalán nem szándékozott férjhez menni Jessehez. A papája ötlötte ki ezt a házasságot. Maria egy másik pasihoz akart hozzámenni: ahhoz a Diego nevűhöz, aki rabszolgakereskedéssel kereste a betevőjét. Mondhatom, szép kis alak lehetett! Az a helyzet, hogy ezt a Diegót gyanúsítottam a gyilkossággal. Nem mintha Jesse valaha is elárult volna valamit erről az egészről, sőt egyáltalán a múltjáról. Mindig roppant szűkszavú, valahányszor a halálára terelem a szót. Meg tudom érteni: nem éppen kellemes téma az ember meggyilkolása. Azt a keveset, amit tudok, egy könyvből bányásztam ki, amelyet Doki hozott haza a városi könyvtárból, és Salinas megye történetéről szólt. Úgyhogy érthető, ha némi rossz előérzettel olvastam Maria leveleit. Meg voltam róla győződve, hogy találok benne valamit, amiből megbizonyosodhatom arról, hogy Jesse erőszakos halállal halt meg. És hogy ki ölte meg. De az utolsó levél pont olyan semmitmondó volt, mint a másik négy. Az égvilágon semmi nem utalt benne arra, hogy Maria bármi rosszat tett volna, azt leszámítva, hogy még a „menyasszony”-t is hibásan írta le. De azt azért mégsem lehet bűncselekménynek nevezni. Óvatosan összehajtottam a leveleket, és visszatettem őket a dobozba; közben észrevettem, hogy már nem izzad a kezem. Csakugyan megkönnyebbültem attól, hogy semmi nem támasztja alá a Jesse meggyilkolására vonatkozó gyanúmat? Azt hiszem, így volt. Tudom, hogy önzés részemről, de ez az igazság. Mindössze annyit tudtam meg, hogy Maria de Silva részt vett valamilyen estélyen a spanyol követ házában. De miért rejt el valaki ilyen ártatlan leveleket egy szivarosdobozba, és miért ássa el ezt a dobozt? – Érdekesek, nem? – kérdezte az anyám, amikor fölálltam. Akkorát ugrottam, mintha skorpió csípett volna meg. Róla teljesen elfeledkeztem. Már lefeküdt, és egy könyvet olvasott, amely ahhoz adott tanácsokat, hogyan gazdálkodjunk jobban az időnkkel. – Aha. – A leveleket visszatettem Andy sublódjára. – Tényleg érdekesek. Odáig vagyok a boldogságtól, hogy megtudhattam, mit mondott a spanyol követ fia, amikor meglátta Maria de Silvát az új, ezüsttel hímzett organdi nagyestélyijében. Anya kíváncsian nézett rám az olvasószemüvege fölött: – A vezetéknevét is említi valahol? Mi is kerestük, de nem találtuk. De Silvát mondtál?
Zavartan pislantottam rá. – Izé… Nem innen tudom. Doki… azaz David mesélt a de Silva családról, akik Salinasban éltek kábé ebben az időben, és volt egy Maria nevű lányuk, és… – Elhallgattam, mert Andy jött be a szobába. – Szia, Suze! – Kicsit meglepődött, hogy itt lát, hiszen, mint mondtam, még soha nem tettem be ide a lábam. – Láttad a leveleket? Klasszak, nem? – Azok – motyogtam. – Mennem kell. Jó éjszakát! Úgy éreztem, egy percet se bírok ki idebenn. Nem tudom, hogy viselik el azok a srácok, akiknek a szülei többször is újraházasodtak. Az én anyám csak kétszer ment férjhez, és másodszorra is egy igazán helyes pasihoz. Mégis olyan bizarr ez az egész. De tévedtem, ha azt hittem, hogy egyedül lehetek a szobámban, és nyugodtan megemészthetem a nap eseményeit. Az ablakpárkányon ugyanis ott ült Jesse. Ott ült, és pont olyannak láttam, mint máskor: észveszejtőén jóképűnek nyitott nyakú, fehér ingében és szűk, fekete nadrágjában (a síron túli életben az ember nem cserélgetheti kedvére a ruháit), a nyakán felgöndörödő, rövid, fekete hajával és csillogó sötétbarna szemével a dús szemöldöke alatt, melyet egy vékony, fehér sebhely szel ketté (és amelyet annyiszor, de annyiszor szerettem volna megérinteni az ujjammal). Amikor benyitottam, fölnézett – Tüsi most is ott gömbölyödött az ölében –, és így szólt: – Ez a könyv nagyon nehezen érthető. David Morell Első vérig című könyvét olvasta, amelyikből a Rambót forgatták. – Ha Silvester Stallone megértette, szerintem neked se okozhat nehézséget – mondtam, miután magamhoz tértem a dermedtségből, ami minden találkozásunkkor percekre megbénít. – Marx azt jósolta, hogy a kapitalista rendszer ellenmondásai és gyengéi egyre súlyosabb gazdasági válságokat idéznek elő, aminek következtében mind jobban elszegényedik a munkásosztály, és ez végül oda vezet, hogy föllázad, és a maga tulajdonába veszi a termelőeszközöket. Pontosan ez történt Vietnamban. Miért képzelte azt az Egyesült Államok kormánya, hogy joga van beavatkozni ennek a fejlődő népnek a küzdelmébe? Leesett az állam. Olyan nagy kérés, hogy amikor hazavergődöm egy nehéz munkával teli, hosszú nap után, végre elengedhessem magam? Úgy látszik, igen. Lazítás helyett féltucat levelet kell elolvasnom, amelyeket életem nagy szerelméhez írt a menyasszonya, aki – ha jók a sejtéseim – százötven évvel ezelőtt eltetette láb alól. És ha még ez sem elég, életem nagy szerelme azt akarja, hogy magyarázzam el neki a vietnami háborút. Jobb, ha ezentúl eldugom előle a tankönyveimet. Tudniillik azokat is elolvassa, megjegyzi, ami le van írva bennük, azután összeveti azokkal a könyvekkel, amiket a ház többi szobájában talál. Miért nem nézi inkább a tévét, mint minden normális ember? Az ágyamhoz mentem, és hasra vágtam magam. Megjegyzem, még mindig a szállodabeli borzalmas sort volt rajtam. De pillanatnyilag nem érdekelt, mit gondol Jesse a fenekem méretéről. Úgy látszik, lerítt rólam az elkeseredés amiatt, hogy így fog eltelni az egész nyaram. – Jól vagy? – kérdezte Jesse. – Aha – morogtam a párnámba. – Nem úgy nézel ki – állapította meg egy percnyi szünet után. – Tényleg nincs semmi bajod? De igen, van! – üvöltöttem volna legszívesebben a képébe. – Húsz percet töltöttem el az ex-menyasszonyod leveleinek elolvasásával, és ha szabad megjegyeznem, roppant unalmas nőszemély lehetett! Hogy lehettél olyan hülye, hogy el akartad venni? Őt meg a csicsás kalapjait? De nem akartam, hogy tudja, hogy elolvastam a leveleit. Ha úgy vesszük, szobatársak vagyunk, és vannak bizonyos dolgok, amiket a szobatársával nem tehet meg az ember. Jesse
például mindig tapintatosan visszavonul, amikor átöltözöm vagy fürdöm. Én pedig mindig gondoskodom arról, hogy legyen ennivaló és friss macskaalom Tüsi számára, aki – más normális állatokkal ellentétben – jobban kedveli a kísértetek, mint az eleven emberek társaságát. Engem is csak azért tűr meg, mert én etetem. Persze a múltban Jesse minden lelkifurdalás nélkül testet öltött annak az autónak a hátsó ülésén, amellyel randira mentem valakivel. De tudom, hogy sosem olvasná el a leveleimet, amiket, mellesleg, elég ritkán kapok, és akkor is csak Ginától, a brooklyni barátnőmtől. Az viszont meglepett, hogy Jesse, aki végtére is kísértet, és bárhova bemehet anélkül, hogy bárki meglátná (kivéve engem, Dom atyát és legújabban Jacket), nem tud ezekről a levelekről. Mert semmi sem utalt arra, hogy tudna akár arról, hogy megtalálták, akár arról, hogy az imént olvastam el mind az ötöt. Az Első vérig szerintem akkor is merő időpocsékolás. Úgyhogy ahelyett, hogy megmondtam volna neki, mi a bajom – vagyis egy szót se a levelekről és főleg arról nem, hogy szerelmes vagyok beléd, de mire vezet ez az egész, amikor még csak nem is élsz, és egyedül én látlak, amellett tuti, hogy te egy csöppet se vagy szerelmes belém? Vagy talán mégis? –, szóval ehelyett csak ennyit mondtam: – Találkoztam ma egy másik mediátorral. Valószínűleg ettől vagyok egy kicsit kibukva. – És mindent elmondtam neki Jackről. Jesset nagyon érdekelte a dolog, és azt mondta, feltétlenül szólnom kell Dominic atyának. Pontosan ezt akartam én is, de én a levelekről akartam beszélni vele, az viszont lehetetlen addig, amíg Jesse itt van a szobámban, mert akkor kiderülne, hogy beleütöttem az orrom a magánügyeibe, ezt pedig aligha díjazná azok után, hogy annyit titokzatoskodik a halálával kapcsolatban. – Jó ötlet – mondtam tehát, és máris tárcsáztam Dom atya számát. De nem ő szólt bele a telefonba, hanem egy női hang. Először kitört a frász – csak nem szűri össze mégis a levet valakivel?! –, aztán eszembe jutott, hogy egy rendházban lakik, ahol egy csomó ember van még. – Dominic atya ott van? – kérdeztem tehát abban a reményben, hogy csak egy novícia az, aki szó nélkül odahívja. De nem egy novícia volt, hanem Ernestine nővér, aki persze azonnal megismerte a hangomat. – Susannah Simon! – dörögte. – Hogy jut eszedbe ilyenkor telefonálni Dominic atyának? Tudod, hány óra van? Majdnem tíz! – Tudom, de… – Amellett az atya nincs itt – folytatta Ernestine nővér. – Táborozik. – Táborozik? – visszhangoztam, és elképzeltem az atyát, amint egy csapatnyi más pappal ül a tábortűz körül, föltehetően saruban, és a Kumbaya My Lordot éneklik. Aztán eszembe jutott, hogy említette: részt fog venni a katolikus középiskolák igazgatóinak táborozásán. Még a mobilja számát is megadta végszükség esetére. Egy új mediátor föltűnését nem tartottam végszükségnek, noha… noha Dom atya kétségtelenül annak tartotta volna. Úgyhogy elnézést kértem Ernestine nővértől a zavarásért, és letettem a kagylót. – Mi az a táborozás? – tudakolta Jesse. El kellett magyaráznom neki, de egész idő alatt arra a pillanatra gondoltam, amikor a kórházban megérintette az arcomat. Vajon merő szánalomból tette, vagy mert csakugyan kedvel (egy kicsit jobban, mint egy jó barátot)? Mert az az igazság, hogy noha minimum százötven éve halott, az utolsó porcikájáig szexi – sokkal szexibb, mint Paul Slater. Vagy csak azért látom annak, mert szerelmes vagyok belé? Akármi is az oka, pont úgy néz ki, mintha most lépett volna le a filmvászonról. (Kosztümös filmre gondolok.) Még a fogai is gyönyörűek, pláne ha figyelembe veszem, hogy
még a fluorid föltalálása előtt született: erősek, egyformák és hófehérek. Ha egyetlen olyan srác lenne a missziós gimiben, aki csak egy kicsit is hasonlít rá, tuti hogy nem tartanám merő időpocsékolásnak az ott töltött időt. De mi jó származik abból, hogy ilyen dögös? Hiszen kísértet. Egyedül én látom őt. És nem valószínű, hogy valaha is bemutathatom a mamámnak, vagy meghívhatom jövőre a gólyabálra, vagy férjhez mehetek hozzá, vagy akármi. Nincs közös jövőnk. Ezt nem szabadna elfelejtenem. De néha nagyon-nagyon nehéz. Különösen, amikor itt ül velem szemben, nevet a megjegyzéseimen, vagy azt a ronda, büdös macskát simogatja. Jesse volt az első, akivel megismerkedtem azután, hogy Kaliforniába költöztem, ő volt itt az első igazi barátom, és mindig megjelent, amikor szükségem volt rá, amit kevés élő emberről mondhatok el. Ha választanom kellene, kivel maradnék együtt egy lakatlan szigeten, gondolkodás nélkül Jesset választanám. Erre gondoltam, miközben elmagyaráztam neki, mi az a táborozás. Erre gondoltam akkor is, amikor rátértem arra, amit a vietnami háborúról tudok, majd a Szovjetunió váratlan fölbomlására. Erre gondoltam, miközben fogat mostam, és lefekvéshez készülődtem. Erre gondoltam, amikor jó éjszakát kívántam neki, bebújtam a takaró alá, és eloltottam a villanyt. Erre gondoltam, amikor rám zuhant az álmosság, és minden mást kitörölt az agyamból, amit nem is bántam, mert az utóbbi időben az alvás volt az egyetlen időszak, amikor nem kellett Jessere gondolnom. De elhihetitek, hogy azonnal ismét eszembe jutott minden néhány órával később, amikor arra riadtam föl, hogy egy tenyér szorul a számra. Egy másik kéz pedig kést szegez a nyakamnak.
4. FEJEZET Mediátor lévén ahhoz vagyok szokva, hogy – finoman szólva – többnyire nem a legszelídebb módon vernek föl az álmomból. Ez azonban még a szokásosnál is jóval kevésbé szelíd ébresztés volt. Ha valaki a segítségünket kéri, nem lép föl támadóan. De ha valaki egy kést lóbál az ember nyaka előtt? Amikor kinyitottam a szemem, és láttam, kicsoda a késsel rám támadó személy, azonnal tudtam, hogy valószínűleg nem a segítségemet kéri. Nem: ez itt meg akar ölni. Ne kérdezzétek, miből tudtam. Valószínűleg a régi mediátorösztön működött bennem. Na és a kés is eléggé meggyőző volt. – Hallgass ide, ostoba leány! – sziszegte Maria de Silva. Maria de Silva Diegót kellett volna mondanom, minthogy Félix Diego, a rabszolgakereskedő hitveseként távozott az élők sorából. Mindezt Az én Montereym című régi könyvből tudom, melyet Doki hozott haza a könyvtárból, és Salinas megye 1800 és 1850 közé eső történetét beszéli el. Abban láttam Maria portréját is. És tudtam, hogy meg akar ölni. – Ha nem veszed rá az apádat meg a bátyádat, hogy hagyják abba az ásást… – ki akartam javítani, hogy csak a mostohaapám meg a mostohabátyám, de nem tudtam, mert még mindig befogta a számat –, azt is megbánod, hogy megszülettél, megértetted? Kemény szavak egy krinolint viselő hajadon szájából! Mert hogy az volt. De amikor meghalt – valamikor a századforduló táján –, Maria de Silva Diego nagyjából hetvenéves lehetett. A fölém hajló kísértet azonban nem látszott idősebbnek nálam. Fekete hajában, amely dugóhúzóforma loknikban keretezte az arcát, egyetlen ősz szál sem látszott. Jó sok ékszert viselt: egy arany láncon lógó, böhöm nagy rubin függőt a hosszú, karcsú nyakán (á la Titanic) és több vastag, köves gyűrűt, amelyek egyike fájón belenyomódott az ínyembe. Az a baj a kísértetekkel – ami a legtöbb filmben visszaköszön –, hogy nem olyannak ábrázolják őket, amilyenek a haláluk pillanatában voltak. Én még sosem találkoztam olyan kísértettel, akinek kiontották a belét, vagy a hóna alatt vitte a levágott fejét. Ha így lenne, joggal viselkedett volna úgy Jack, mint egy gyáva nyuszi. A mi kísérteteink abban az alakban jelennek meg előttünk, amilyenek életük virágában voltak. Ilyen lehetett Maria de Silva tizenhat éves korában. – Állj! – kiáltott rám, és még erősebben nyomta a számra a tenyerét. – Eszedbe ne jusson! Nem tudom, miből találta ki, de csakugyan arra készültem, hogy a hasába nyomom a térdem. A nyaki ütőeremnek feszülő kés azonban eltérített ettől a szándékomtól. – Leállítod az apádat, és elégeted azokat a leveleket, megértetted, kislány? – sziszegte Maria. – És Hectornak egy szót se szólsz róluk. Se rólam. Világos? Mit tehettem volna? Kést fogott a nyakamhoz. És semmi sem emlékeztetett benne arra a Maria de Silvára, aki azokat a gügye leveleket írta. Egy szót se ejtett az új kalapjáról. Csöppet se kételkedtem, hogy használni is tudja azt a kést, és adott esetben használja is. Intettem a szememmel, hogy ilyen körülmények között engedelmeskedem a parancsainak. – Rendben – mondta, és elvette a kezét a számról. Sós ízt éreztem. Terpeszállásban állt fölöttem, úgyhogy a csipkés alsószoknyája az arcomra borult és az orromat birizgálta. Lenézett rám, és csinos arcát eltorzította az utálat. – És még azt mondták, legyek óvatos veled? – gúnyolódott. – Még hogy cseles nőszemély vagy? Inkább egy buta csirke. – Fejét hátravetette, és hangos kacagásban tört ki. Majd, se szó, se beszéd, eltűnt. Amikor úgy éreztem, megint tudok mozogni, fölkeltem az ágyból, és kimentem a fürdőszobámba. Fölkattintottam a villanyt, és megnéztem magam a mosdó fölötti tükörben. Nem rémálom volt. Vérzett az ínyem ott, ahol Maria de Silva gyűrűje belenyomódott.
Addig öblögettem, amíg elállt a vérzés, majd lekapcsoltam a villanyt, és visszamentem a szobámba. Mindezt mintegy félálomban tettem. Mint aki nem egészen fogja föl, mi történt. Maria de Silva, Jesse menyasszonya (inkább úgy kellene mondanom, hogy az exmenyasszonya) megjelent a szobámban és megfenyegetett. Engem. Volt mit földolgoznom, és időm is lett volna rá, minthogy még mindig csak hajnali négy óra volt. De még egy éjszakai meglepetés várt rám. Amikor kijöttem a fürdőszobából, azonnal észrevettem valakit, aki az ágyam oszlopának támaszkodott. De nem „valaki” volt, hanem Jesse. És amikor meglátott, fölegyenesedett. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon. – Azt hittem… Volt itt valaki? A késsel hadonászó ex-barátnődre gondolsz? – akartam kérdezni. De végül csak ennyit mondtam: – Nem. Oké, ne kezdjetek vitatkozni velem. Annak, hogy hazudtam, semmi köze nem volt Maria de Silva fenyegetéséhez. Inkább ahhoz a másikhoz, amit mondott: hogy akadályozzam meg a kertünkben a további kutakodást. Mert ez csak egyet jelenthetett: azt, hogy van ott még valami, és nem akarja, hogy megtalálják. Azt hiszem tudtam, mi az. Sőt azt is sejtettem, hogy emiatt bolyong Jesse ilyen hosszú idő óta a Carmel Hillen. Ki kellett volna tálalnom Jesse előtt, igaz? Úgy értem, joga van hozzá, hogy megtudja. Mert nagyon is rá tartozik. De volt még valami, amiben szintén biztos voltam: ha megtudja, örökre távozik. Jó, tudom, tudom! Ha igazán szeretem, el kell engednem. Ahogy azon a plakáton áll, amelyiken sirályok repülnek az égen: „Ha szereted, bocsásd szabadon! Ha úgy van megírva, visszatér hozzád.” Buta szöveg. És egy csöppet se passzol a helyzethez. Mert ha Jesse szabad lesz, soha többé nem jön vissza hozzám. Ha akarna, se tudna. Mert már az égben lesz, vagy a következő életében, vagy akárhol. Én pedig elmehetek apácának. A francba! Mindig minden elromlik! Visszamásztam az ágyba. – Nézd, Jesse – mondtam, és nyakig betakaróztam. Csak póló és rövid pizsamanadrág volt rajtam. Nem mintha láthatott volna a sötétben, de sosem lehet tudni. – Tényleg nagyon fáradt vagyok. – Persze. De… biztos nem volt itt senki? Mert megesküdtem volna… Vártam, hogyan fejezi be: „megesküdtem volna, hogy annak a nőnek az imádnivaló hangját hallottam, akit szerettem”? vagy: „megesküdtem volna, hogy az ő parfümjének az illatát éreztem”? (Mellesleg, narancsvirágillat volt.) De se ezt, se azt nem mondta. Ehelyett zavartan bámult rám. – Elnézést! – bökte ki végül, és eltűnt. Ugyanúgy, ahogy az ex-barátnője szívódott föl. Azt lehetett volna hinni, hogy mindjárt egymásba botlanak valahol a spirituális síkon. Nem fogom azt hazudni, hogy azonnal álomba zuhantam. Csakugyan nagyon fáradt voltam, de az agyam újra meg újra elismételte, amit Maria mondott. Mi a csudának aggódik annyira? Azokban a levelekben semmi nem volt, ami rossz fényt vethetne rá. Egy szó se arról, hogy hidegre készül tenni a vőlegényét, hogy hozzámehessen a Diegójához. És ha azok a levelek olyan fontosak, miért nem semmisítette meg őket annak idején? Miért rakta be egy dobozba, és miért ásta el a kertünkben? De nem ez aggasztott igazán, hanem az: miért akarja, hogy beszéljem le Andyt a további ásásról? Csak egy oka lehet: van ott valami, ami csakugyan terhelő rá nézve.
Például egy holttest. És gondolni se akartam rá, hogy kié. Amikor néhány óra elteltével, miután mégis sikerült egy kicsit szundítanom, fölébredtem, még mindig nem akartam gondolni rá. Egyet azonban biztosan tudtam: nem kérem meg Andyt, hogy hagyja abba az ásást (mintha egyáltalán hallgatna rám!), és a leveleket se égetem el. Nem én! Egyszerűen magamhoz vettem őket. Azt mondtam Andynek, hogy magam viszem el a leveleket a helytörténészeknek. Náluk biztonságban lesznek akkor is, ha a jó öreg Maria Diego akcióba lép. Andy meglepődött, de nem annyira, hogy faggatni kezdjen. Nem ért rá: Bambával veszekedett, amiért rossz helyre lapátolta a kiásott földet. Amikor aznap reggel beértem a szállodába, Caitlin szinte mentegetőzve fogadott: – Fogalmam sincs, mit műveltél Jack Slaterrel, de a családnak az a kérése, hogy egészen addig te foglalkozz vele, amíg itt vannak… azaz vasárnapig. Nem lepődtem meg. És nem is bántam különösebben. Egy kicsit zavart a Paul-tényező, de most, hogy tudtam, mi rejlett Jack furcsa viselkedése mögött, még meg is szerettem a kölyköt. Ő pedig – ez teljesen világos volt, mihelyt átléptem a lakosztályuk küszöbét – valósággal megőrült értem. Semmi padlón hasalás és tévézés! Fürdőruhában volt, és indulásra kész. – Ma megtanítod nekem a pillangózást is, Suze? – kérdezte. – Mindig szerettem volna tudni, hogy csinálják. – Suzan! – vont félre a mamája, mielőtt elrohant volna a fodrászhoz. (Nagy megkönnyebbülésemre se Paul, se a férj nem volt otthon.) – Nem lehetek elég hálás azért, amit Jackkel tettél. Fogalmam sincs, mit mondtál neki tegnap, de teljesen más gyerek lett belőle. Még sosem láttam ilyen vidámnak! Tudod, nagyon érzékeny kisgyerek, és mindig fantáziál. Azt hiszi, hogy… látja a halottakat. Neked is említette? – Igen – mondtam könnyedén. – Már majdnem megőrültünk! Legalább harminc orvosnál voltunk vizsgálaton, de egy se jutott zöldágra vele. És akkor jössz te… – Rám meresztette gondosan kifestett kék szemét. – Nem is tudom, hogy köszönjük meg neked, Susan! Például azzal kezdhetnéd, hogy a rendes nevemen szólítasz, mondtam magamban, de fennhangon csak ennyit jegyeztem meg: – Semmi gond, Mrs. Slater! Kézen fogtam Jacket, és elindultam vele az úszómedence felé. Tagadhatatlan, hogy Jack csakugyan teljesen megváltozott. Még Szundi is, akit a kiskölyök boldog lubickolása fölvert szokásos félálmából, megkérdezte tőlem, hogy ez ugyanaz a gyerek-e, akit tegnap délelőtt látott velem, és amikor rábólintottam, hitetlenül nézett rám addig a két-három másodpercig, amíg vissza nem zuhant mély álmába. Jacket azok a dolgok, amiktől annyira félt (alapjában véve minden), már a legkevésbé sem aggasztották. Úgyhogy eszébe se jutott tiltakozni, amikor a büfében bekapott hamburger után beszálltam vele a szálloda különbuszába, hogy bemenjünk a városba. Sőt kijelentette, hogy jó móka lesz. Jó móka. Lehet, hogy mégsem a mediátorság az igazi hivatásom? Lehet, hogy tanítónőnek vagy gyerekpszichológusnak kellene lennem? Komolyan kérdem. Attól azonban nem villanyozódott föl különösebben, hogy miután kiszálltunk a buszból, a Helytörténeti Társaság székházába indultam vele. Ő a tengerpartra szeretett volna menni, de amikor megmondtam, hogy egy kísértetnek kell segíteni, és majd azután megyünk a strandra, megnyugodott. Nem vagyok az a történelembúvár fajta, de be kell vallanom, lenyűgöztek a falakon látható régi fényképek, amelyek a száz évvel ezelőtti Salinas megyét és Carmelt ábrázolták, amikor még nem volt se pláza, se Safeway, csak ciprusokkal pettyezett mezők, mint A vörös pónilóban, amit nyolcadikos koromban olvastam. Igazán figyelemreméltó anyagot gyűjtöttek össze, ha nem is Jesse korából, hanem egy kicsit későbbről, a polgárháború utáni időkből.
Éppen egy „sztereonéző”-nek nevezett valamit bámultunk, amivel a mozi föltalálása előtt szórakoztak a népek, amikor megjelent egy rendetlen ruhájú, kopasz pasas, ránk bámult a szemüvege mögül, aminek olyan vastag volt az üvege, mint egy kólásüveg talpa, és azt kérdezte: – Ti akartok beszélni velem? – Egy illetékessel szeretnénk beszélni – mondtam, mire közölte, hogy ő az, és bemutatkozott: – Dr. Clive Clemmings PhD. Én is elmondtam neki, ki vagyok, hol lakom, elővettem a bádogskatulyát a hátizsákomból, és megmutattam neki a leveleket. Erre totál kiborult! Olyan izgatott lett, hogy azt mondta az öreg recepciós hölgynek, senkit ne kapcsoljon be hozzá (a hölgy döbbenten nézett föl a füzetregényből, amit olvasott; ebből arra következtettem, hogy nem sűrűn keresik telefonon dr. Clive Clemmings PhD-t), majd bevezetett bennünket az irodájába. Ahol kis híján szívrohamot kaptam. Mert Clive Clemmings íróasztala fölött megláttam Maria de Silva képét. Ugyanazt, amit a Doki által hazahozott könyvben láttam. A festő remek munkát végzett. Pontosan eltalálta, a művészi loknikba csavart hajától kezdve a kecses ívbe hajló nyakát ékesítő rubin nyakláncon át a csupa fodor krinolinig, nem szólva a gőgös arckifejezéséről. – Ő az! – kiáltottam föl önkéntelenül, ujjammal a festményre mutatva. Jack úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem – megjegyzem, éppen ez történt velem –, Clive Clemmings azonban csak hátrapillantott a képre a válla fölött, és azt mondta: – Igen, Maria Diego. Ez a festmény a gyűjteményünk legfőbb kincse. Az utolsó pillanatban tudtam rátenni a kezem: az egyik unokája éppen el akarta adni. A szerencsétlen fickótól elpártolt a szerencse, de akkor is nagy hálátlanság, nem igaz? Megjegyzem, egyik Diego se vitte valami sokra. Ugye, tudja, mit tartanak a rossz vérről? Felix Diego pedig… – Kinyitotta a dobozt, és egy csipeszre emlékeztető szerszámmal széthajtotta az első levelet. – Te jó isten! – sóhajtott föl. – Igen, ezt ő írta – intett a kép felé. – Mégpedig Hector de Silvához, az unokabátyjához, akihez hozzá kellett volna mennie, de a szóban forgó fiatalember… – Eltűnt. Dr. Clemmings a harmincas éveinek közepén járhatott, aminek némileg ellentmondott kopasz fejebúbja, ráadásul csöppet sem lehetett jóképűnek mondani, mégsem láttam már olyan visszataszítónak, mint az imént. Az őszinte meglepődés néha csodákat művel. – Hol találta ezeket? Elmeséltem neki, ő pedig még izgatottabb lett, és azt mondta, várjunk itt az irodájában, majd kiment valamiért. Vártunk. Jack nagyon rendesen viselte magát: csak annyit kérdezett, mikor megyünk végre a strandra. Amikor dr. Clive Clemmings PhD visszajött, gumikesztyűket hozott egy tálcán, amiket föl kell vennünk, mondta, ha bármihez hozzá akarunk nyúlni. Jack közben elunta a dolgot, úgyhogy inkább visszament abba a terembe, ahol a sztereonézőt láttuk. Én fölhúztam a kesztyűt. És milyen jól tettem! Mert Clive Clemmings megengedte, hogy mindent a kezembe vegyek, amit a Helytörténeti Társaság az évek folyamán összegyűjtött, és aminek a legcsekélyebb köze volt Maria de Silvához. Jó sok mindennek volt köze hozzá. Legjobban azonban egy miniatűr keltette föl az érdeklődésemet, amely Jesset ábrázolta (azaz Hector de Silvát, mert úgy látszik, csak a legszűkebb környezete nevezte Jessenek: a családja meg, persze, én), és újabb öt levél, amelyek sokkal jobb állapotban voltak, mint amik a szivardobozban vészelték át ezt a másfélszáz évet.
A miniatűr olyan tökéletesen élethű volt, mint egy parányi fénykép. Akkoriban tényleg tudtak festeni! Jesse pontosan úgy nézett rám a képről, mint amikor beszámolok neki egy különösen sikeres portyáról valamelyik outletben (mondjuk egy féláron beszerzett Prada retikülről), és ordít róla, hogy a legkevésbé sem érdekli a dolog. A képen, amely csak mellig ábrázolta, egy Clemmings által kravátlinak nevezett fodros, fehér nyakravalót viselt, amit a férfiak annak idején többszörösen a nyakuk köré tekertek. Bambán vagy Szundin nevetségesen festett volna, de még dr. Clemmingsen is, hiába van ott a neve után a PhD. Jessenek viszont baromian jól állt. A levelek még a képnél is szenzációsabbak voltak. Ugyanis valamennyi Maria de Silvához szólt, és egy bizonyos Hector aláírása szerepelt rajtuk. És sokkal érdekesebbek voltak, mint Maria levelei őhozzá, noha nem volt bennük semmi romantika. Nem, Jesse – hozzáteszem, helyenként roppant szellemesen – arról számolt be bennük, hogy mik történtek a családi birtokon, és milyen mókás dolgokat csináltak a húgai. (Kiderült, hogy öt volt neki, és mind jóval fiatalabb. Nekem miért nem mesélt róluk soha?) Itt-ott röviden szót ejtett a helyi politikáról is, meg hogy milyen nehéz kézben tartani egy gazdaságot az aranyláz idején, amikor mindenki gyorsan meg akar gazdagodni. Az a helyzet, hogy miközben a sorait olvastam, szinte hallottam a hangját. Olyan eleven és érdekes volt az egész! Sokkal érdekesebb, mint Maria hencegő beszámolói. És egyetlen helyesírási hiba sem volt bennük. Miközben a leveleket faltam, dr. Clemmings arról hablatyolt, hogy most, hogy Maria levelei is előkerültek, kiegészítheti velük annak a kiállításnak az anyagát, amit az őszi turistaszezonra tervez a de Silva klánról és Salinas megye fejlődésében játszott szerepükről. – Bárcsak életben lenne valaki közülük! Jó volna megnyerni előadónak. Hegyezni kezdtem a fülem. – Biztos maradtak néhányan. Hiszen Mariának meg annak a Diego nevű fickónak legalább harminc gyereke kellett hogy legyen. Clive Clemmings szigorúan nézett rám. Történész, pláne PhD lévén mindennemű túlzást helytelenített. – Tizenegy gyermekük volt – javított ki. – És azok sem de Silvák, hanem Diegók. A de Silva család sajnálatos módon főleg lányokat produkált. Attól tartok, hogy Hector de Silva volt az utolsó férfi leszármazott. Azt természetesen sosem fogjuk megtudni, hogy életében nemzett-e fiúgyermeket. Ha igen, biztos, hogy nem Észak-Kaliforniában. – Természetesen nem – jelentettem ki a kelleténél talán határozottabban. Fölháborított ez a jellemzően hímsoviniszta „sajnálatos módon főleg lányokat” fölfogás. – Ugyanis meggyilkolták. Mégpedig épp a mi házunkban! Dr. Clemmings fölvonta a szemöldökét. Én meg csak ekkor jöttem rá, mit mondtam. – Hector de Silvának nem sokkal azelőtt veszett nyoma – közölte pontosan olyan hangon, ahogy Ernestine nővér szólt ránk hittanóra alatt, ha vihogni kezdtünk, amikor jézus származását ecsetelte –, hogy feleségül vette volna az unokahúgát, és soha többé nem hallottak felőle. Azt nem árulhattam el, hogy „de a kísértete a szobámban lakik, és tőle tudom…” így hát azt mondtam: – Úgy tudom, Maria szerelmese, Diego ölte meg Hectort, Maria biztatására, hogy ne kelljen hozzámennie. Clive Clemmings bosszúsan nézett rám. – Ez csak egy teória, amivel a nagyapám, Harold Clemmings ezredes állt elő, aki… – Könyvet írt Az én Montereym címmel – fejeztem be helyette. – Az a fickó a maga nagyapja volt?
– Igen. – Úgy vettem észre, nem valami büszke rá. – Már jópár éve, hogy meghalt. És nem állíthatom, Miss… izé… Ackerman, hogy egyetértek az elméletével. A leveleket a mostohaapám nevében ajánlottam föl, ezért dr. Clemmings a maga macsó beállítottságával természetesnek vette, hogy engem is úgy hívnak. – Azt sem állíthatom, hogy jól fogyott a könyve – folytatta. – Nagyapámat roppantul érdekelte a vidék története, de, velem ellentétben, nem volt képzett ember, még csak egy BA fokozatot sem szerzett, nemhogy PhD-t. Nekem mindig az volt a véleményem, mint a legtöbb itteni történésznek is, leszámítva a nagyapámat, hogy Mr. de Silva egyszerűen olajra lépett – mondta, és két ujjával idézőjelet rótt a levegőbe – néhány nappal az esküvő előtt, és mert nem akarta kínos helyzetbe hozni a családját azáltal, hogy faképnél hagyott egy fiatal nőt, új életet kezdett valahol San Francisco közelében. Egy pillanatig megfordult a fejemben, ne szúrjam-e ki dr. Clemmings szemét azzal a csipeszfélével, amellyel Jesse leveleit kellett lapoznom. (Már ha át tudnám döfni vele a száz dioptriás szemüvegét.) De inkább összeszedtem magam, és a tőlem telhető legnagyobb méltósággal (ami nem volt könnyű, tekintettel a rémséges sortomra) kijelentettem: – El tudja képzelni, dr. Clemmings, de őszintén, hogy ilyesmit tesz az az ember, aki ezeket a leveleket írta? Eltűnik anélkül, hogy elbúcsúzna a családjától? A húgaitól, akikről ilyen gyöngéd szavakkal emlékezett meg? Csakugyan azt hiszi, ő ásta el ezeket a leveleket a kertünkben? Nem inkább azért kerültek elő éppen onnan, mert őt magát is valahol ott temették el, és ha a mostohaapám mélyebbre ás, meg is találhatja? – Elcsuklott a hangom. Azt hiszem, egy kicsit hisztis lettem ettől az egésztől. – Akkor majd belátja, hogy a nagyapjának száz százalékban igaza volt! Ha a mostohaapám megtalálja Hector de Silva rothadó hulláját? Clive Clemmings döbbenten meredt rám: – De kedves Miss Ackerman! Gondolom, észrevette, hogy bőgök. Pedig nem vagyok egy bőgőmasina. Persze én is elsírom magam, ha beütöm a fejem a felső konyhaszekrény ajtajába, vagy valamilyen könnyfacsaró filmet látok. Most mégis itt ültem dr. Clive Clemmings PhD irodájában, és kisírtam a két szemem. Bravó, Suze! Jó példát mutatsz Jacknek a mediátorságból. – Hadd mondjam meg – folytattam remegő hangon, miközben fölálltam és lehúztam a gumikesztyűt –, hogy nagyon, de nagyon téved. Jesse… mármint Hector sosem tett volna ilyet. Ezt csak ő akarja elhitetni magával – s fejemmel a falon lógó kép felé intettem, amelyet egyszerre meggyűlöltem. – Hector nem ilyen ember volt. Ha, mint maga mondja, olajra lépett volna – és én is idézőjelet karcoltam a levegőbe –, ő maga fújja le a lagzit. Lehet, hogy kínos helyzetbe hozta volna a családját, de nem haragudtak volna rá, mert éppúgy szerették, ahogy ő őket, és… Úgy rázott a sírás, hogy nem tudtam folytatni. Hogy voltam képes hangosan bőgni egy ilyen majom szeme láttára?! Sarkon fordultam és kiviharzottam. Gondolom, nem túl méltóságteljesen, mert a rakott sortomban óriásinak látszó fenekem volt az utolsó, amit dr. Clemmings láthatott belőlem. De legalább jól megmondtam neki a magamét. Utóbb persze kiderült, hogy kár volt. Ezt azonban akkor még nem tudhattam. Ahogy szegény Clive Clemmings PhD sem.
BA = Bachelor of Arts – alacsonyabb tudományos fokozat, minr a PhD.
5. FEJEZET Istenem, de utálok sírni! Olyan megalázó! Esküszöm, hogy csak végső esetben szoktam elbőgni magam. Szerintem most is csak az éjszaka átélt stressz volt az oka, amikor megtámadott annak a srácnak az ex-barátnője, akibe szerelmes vagyok. De addig nem tudtam abbahagyni, amíg Jack nem vett nekem a strandra menet a Jimmy'sben egy gyümölcsös joghurtot. Ez meg egy Bounty-szelet végre magamhoz térített, és attól fogva vígan lubickoltunk a hullámokban, nagyokat röhögtünk a turistákon, és egy-egy centben fogadtunk, melyik szörföző alól szalad ki elsőnek a deszka. Olyan jól éreztük magunkat, hogy csak akkor jutott eszembe, hogy vissza kell vinnem Jacket a szállodába, amikor már lenyugvóban volt a nap. Nem mintha bárkinek is hiányoztunk volna. Amikor benyitottunk a családi lakosztályba, Jack mamája éppen csak bedugta a fejét a teraszról, ahol valamilyen koktélt szopogatott a férjével: – Te vagy az, Jack? Siess, öltözz át a vacsorához! Robertsonékkal leszünk együtt. Köszönöm, Susan, és viszlát holnap reggel! Visszaintettem és megkönnyebbülten húztam el a csíkot: nem kellett Paullal találkoznom. A délutáni váratlan döbbenet után sehogy se viseltem volna el még egy találkozást a fehér nadrágos teniszbajnokkal. De korai volt az örömöm, mert amikor beültem a Landrover első ülésére, arra várva, hogy Szundi is elszakadjon Caitlintől, akinek valamilyen roppant sürgős közlendője volt, valaki megkocogtatta az autó fölhúzott ablakát. Persze hogy Paul volt az, mégpedig nyakkendősen és sötétkék sportzakóban. Megnyomtam az ablaknyitó gombot. – Szia! – mondtam. – Szia! – viszonozta széles vigyorral. A nap utolsó sugara megcsillantotta göndör, barna fürtjeit. Kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy csakugyan jóképű. Kelly Prescott mind a tíz ujját megnyalná. – Gondolom, ma estére már van programod. Természetesen nem volt, de gyorsan rávágtam: – Persze. – Mindjárt gondoltam. És holnap estére? Nézzétek, akkor is tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok, ha nem vágjátok a fejemhez. Ez az oltárian jóképű, menő srác randira hív, én meg csak arra a másikra tudok gondolni, aki – nézzünk szembe a tényekkel – halott. Igen, Jesse halott. Hát nem hülyeség visszautasítani egy eleven srácot, amikor rajta kívül az egyetlen hímnemű, aki pillantására méltat, halott? Mégis ezt tettem: – Sajnálom, Paul, de a holnapi estém is foglalt. Még azzal se törődtem, hogy a hülye is rájött volna, hogy hazudok. Ebből is látszik, milyen lökött vagyok. A sajnálkozásnak még a látszatát se sikerült kisajtolni magamból. Nagy hiba volt. Paul Slater nem szokott hozzá, hogy a lányok élből visszautasítsák a meghívását. Mert változatlan vigyorral az arcán, így folytatta: – Kár. Akkor kénytelen leszek elmondani a főnöknődnek, hogy a szüleim engedélye nélkül kivitted az öcsémet a szálloda területéről. Döbbenten meredtem rá az autó nyitott ablakából. Először nem is értettem, mit mond. Aztán eszembe jutott a busz, a Helytörténeti Társaság és a strand. Kis híján elröhögtem magam. Komolyan. Ha Paul Slater azt képzeli, a legrosszabb, ami a mai napon érhet, amiért a szülők engedélye nélkül vittem el az öccsét, az, hogy megró a „főnöknőm”, nagyon, de nagyon téved. Alig huszonnégy órán belül hangosan bőgtem mások előtt, és egy majdnem száz éve halott nőszemély kést fogott rám a saját szobámban. Azt hiszi, kétségbeesek, ha még Caitlin is lemar?
– Mondd el – vontam meg a vállam. – És ne felejtsd el hozzátenni, hogy az öcséd életében először érezte igazán jól magát. Megnyomtam az ablak gombját, hogy becsukjam (mit képzel ez a srác?), de bedugta a kezét a nyílásba. Elengedtem a gombot: nem akartam egész életére nyomorékká tenni, csak azt, hogy kopjon le. – Éppen erre is rá akartam kérdezni. Tényleg azt mondtad Jacknek, hogy ő médium? – Mediátor – csúszott ki önkéntelenül a számon, (így fogadta meg Jack a tanácsomat, hogy tartsa titokban a dolgot!) – Mindegy. Akkor se szép kinevetni valakit, amiért fogyatékos agyú. Nem hittem a fülemnek. Tisztára mintha a PAX tévét hallanám! – Nem hinném, hogy az öcséd fogyatékos agyú – mondtam. – Igazán? Azt mondja, hogy látja a halottakat, és te ezt nem tartod furcsának? – Te nem tudhatod, hogy Jack látja-e a halottakat. Úgy értem, nem tudod bebizonyítani, hogy nem látja őket. – Remek érv, Suze! Hol a fenébe marad Szundi? Gyere már! Vigyél el innen! – A halottakat? – nézett rám fürkészőn. – Te tényleg elhiszed, hogy az öcsém látja őket és beszélni is tud velük? – Ennél furcsább dolgokról is hallottam már. Megint Szundi felé lestem. Caitlin mézédesen nézett föl rá, s jobbra-balra lódította azt a hosszú, szőke haját. Tisztára, mint Jennifer Aniston. A fenébe, elég a flörtölésből! Beszéljétek meg végre azt a randit, és nyomás! – Mégse kellene bátorítanod – folytatta Paul. – Az a legrosszabb az orvosok szerint. – Igazán? – Mit tudhat Paul Slater erről az egészről? Attól, hogy az agysebész papája megengedheti magának, hogy egy egész hetet töltsenek a kavicsos-parti Golf és Strand Hotelben, még nem ő a világ közepe. – Szerintem Jacknek teljesen rendben van az agya. Még te is tanulhatnál tőle egyet-mást. Ő legalább nyitott a világ felé. – Azt akarod mondani, Suze, hogy te is hiszel a kísértetekben? Szundi végre – végre! – elbúcsúzott Caintintől, és elindult felénk. – Igen, Paul. Hiszek bennük. És te? – Mit én? – Te hiszel bennük? A kipukkanó nevetését nem lehetett félreérteni. Nem törődve a testi épségével, rácsaptam a gombra. Paul az utolsó pillanatban kapta ki a kezét. Nem hitte el, hogy képes vagyok megnyomorítani az ujjait. De megint tévedett. Miért ilyen nehéz a fiúkkal? Ha nem is mind nyakalja a gyümölcslét egyenesen a dobozból, vagy képtelen megtanulni, hogy le kell hajtani a vécé ülőkéjét, tuti, hogy bepipulnak, ha nem akarunk randizni velük, és mérgükben képesek bemószerolni a főnökünk előtt. Az még egyiknek se jutott az eszébe, hogy ezzel aligha hódíthat meg egy valamire való csajt? Az a gond velük, hogy mindaddig meg is maradnak ebben a tévhitben, amíg Kelly Prescottok is lesznek, akik minden hibájuk ellenére boldogan randiznak velük. Egész hazáig duzzogtam. Még Szundi is észrevette. – Mi van veled? – kérdezte. – Az a hülye Paul Slater berágott rám, amiért nem vacsorázom vele – panaszoltam el, noha általában nem osztom meg a személyes problémáimat egyik mostohatestvéremmel se. Dokival néha kivételt teszek, de csak azért, mert fényévekkel magasabb az IQ-ja, mint az enyém. – Azt mondta, beköpi Caitlin-nek, hogy a szülők engedélye nélkül vittem el az öccsét, ami igaz ugyan, de csak azért, hogy lemenjünk a partra… – Meg a carmeli Helytörténeti Társasághoz, de ezt elhallgattam. – Viccelsz? Micsoda aljasság! Ne majrézz, majd én lerendezem a dolgot Caitlinnél.
Leesett az állam. Csak azért említettem neki, mert teljesen magam alatt voltam. Azt igazán nem vártam el, hogy segítsen. – Tényleg megtennéd? – Persze. Találkozunk este, ha végzek a kiszállítással. Szundi nappal életmentő, este pedig pizzafutár. Eredetileg egy Camaróra spórolt, most azonban arra, hogy saját lakása legyen, mert a főiskolának, ahova készül, nincs internátusa, Andy pedig kijelentette, hogy esze ágában sincs albérletet fizetni neki, amíg nem tanul jobban. – Köszi – hálálkodtam még mindig döbbenten. – Egyébként mi bajod a Slater fiúval? Azt hittem, csíped. Okos, meg minden… – Semmi bajom vele – morogtam. – Csak… csak más tetszik. Szundi fölvonta a szemöldökét a Ray Banje mögött. – Ki? Ismerem? – Nem – vágtam rá. – Próbáljuk ki. Tudod, a pizzakihordás meg a suli miatt úgyszólván mindenkit ismerek. – De őt tuti, hogy nem. – Csak nem valami bandatag? – Szundi a megismerkedésünk óta meg van győződve arról, hogy benne vagyok valamilyen bandában. Komolyan! Mintha a bandatagok Max Mara cuccokat hordanának. – A völgyben lakik? Suze, ha rájövök, hogy egy völgybeli bandataggal jársz… – Nem hagynád abba?! – üvöltöttem rá. – Egyikünk sincs benne semmilyen bandában. És nem a völgyben lakik. Nem ismered, oké? Felejtsd el ezt a beszélgetést. Most már tudjátok, miért nem fog működni soha a dolog köztem és Jesse között? Mert nem vonszolhatom a családom elé, hogy „ő az a srác, aki tetszik nekem, és nem bandatag, és nem is a völgyben lakik”. Meg kell tanulnom befogni a számat. És Jackét is. Hazaérve kiderült, hogy még nincs kész a vacsora. Andy ugyanis mellmagasságig eltűnt a Bamba által kiásott gödörben. Kimentem és néztem egy darabig; közben a körmömet rágtam. Hátborzongató látvány volt, majdnem annyira hátborzongató, mint az a tudat, hogy néhány óra múlva ágyba kell bújnom. Biztos voltam benne, hogy Maria újból jelentkezik. Tekintettel arra, hogy egyetlen követelését se teljesítettem, ezúttal aligha éri be az ínyem fölsebzésével. Kábé ekkor szólalt meg a telefon. A barátnőm, Cee-Cee hívott: azt kérdezte, nem innék-e meg vele és Adam McTavishsel egy jeges teát a Kávéfészekben; közben megbeszélhetnénk a dolgokat. Igent mondtam, mert már jó ideje nem hallottam egyikükről se. Cee-Cee nyári gyakorlaton van a Carmeli Fenyőtoboz szerkesztőségében (így hívják a helyi újságot, jó, mi?), Adam pedig majdnem az egész nyarat Martha's Vineyardon töltötte a nagyszüleinél. Csak akkor jöttem rá, mennyire hiányoztak mind a ketten, amikor meghallottam Cee-Cee hangját. Nem szólva arról, hogy végre beszámolhatok valakinek Paul Slaterről meg a ravasz húzásairól. De azután az is eszembe jutott, hogy akkor Paul öccséről is szólnom kell, aki beszélgetni tud a halottakkal, különben fele annyit se ér az egész. Viszont Cee-Cee nem az a fajta, aki hisz a kísértetekben. Nem, ő csak azt hiszi el, amit a saját két szemével lát, ami nehezen fér össze azzal, hogy egy katolikus iskolába jár, ahol Ernestine nővér napjában százszor elmondja nekünk, hogy a legfontosabb a hit (meg a Szentlélek). Mindegy, mégis jobb, mint itthon ücsörögni és egy mély gödörbe bámulni. Fölsiettem a szobámba, lecibáltam magamról a szállodai egyencuccot, és gyorsan belebújtam abba az oltári kombinévállpántos ruhámba, amit még a nyár elején vettem, de még egyszer sem volt alkalmam fölvenni, minthogy az egész nyarat abban az undorító sortban kell töltenem, Jesse nem mutatkozott, és jól tette, mert halvány gőzöm se volt, mit mondhatnék neki. Furdalt a lelkiismeret, amiért elolvastam a leveleit, ugyanakkor örültem, hogy
megtettem, mert amióta tudomást szereztem a húgairól meg a ranch-csel kapcsolatos gondjairól, még közelebb éreztem magamhoz, mint eddig. Igaz, hogy ő nem tud róla, hogy beleütöttem az orromat a magánügyeibe. De még ha nem is zavarná a dolog, azt hiszitek, magától szólt volna róluk? Soha nem mesél az életéről. Csakis olyasmikről akar beszélgetni, mint a Harmadik Birodalom, és arról, hogyan tudtuk ölbe tett kézzel nézni hatmillió szerencsétlen zsidó elgázosítását. Mellesleg, némely dolgot, amire kíváncsi, nagyon nehéz elmagyarázni. Sokkal szívesebben beszélgetnék vele a húgairól. Például arról, hogy ő is olyan nehezen jött-e ki az öt lánnyal, mint én a három fiúval. Szerintem nem, tekintettel a fordított vécédeszka-helyzetre. Egyáltalán, volt már akkor vécé? Vagy csak olyan kinti budi, mint a Kisasszonyok idejében? Nem csoda, hogy Maria olyan rosszkedvű. Tisztességes vécé nélkül, ráadásul kísértetként bolyongani!… Anyának és Andynek nem volt kifogása az ellen, hogy házon kívül vacsorázzam, minthogy idehaza nem volt vacsora. Doki nélkül amúgy se igaziak a családi vacsorák. Meglepődve állapítottam meg, hogy mennyire hiányzik a kölyök, és alig várom már, hogy hazajöjjön. Ő az egyetlen a mostohatestvéreim közül, aki nem bosszant föl napi rendszerességgel. Egész jó estém volt, még ha nem is számolhattam be Cee-Ceenek Paulról. Jólesett újra látni őt is, meg Adamet is, az egyetlen általam ismert srácot, aki nem olyan, mint a többi. Ezzel nem arra célzok, hogy meleg, vagy mi. Dehogy, sőt biztos a plafonra mászna, ha eszembe jutna ilyesmit föltételezni róla. Nem szólva Cee-Ceeről, aki ősidők óta szerelmes belé. Erősen remélem, hogy Adam előbb-utóbb viszonozni fogja az érzelmeit. De mintha hűlőben lenne a barátságuk. Alig vártam, hogy Adam eltűnjön a klotyóban, és kifaggathassam Cee-Ceet, aki szintén arra gyanakodott, hogy Adam fölszedett valakit Martha's Vineyardon. Bevallom, egy darabig direkt jólesett másnak a sirámait hallgatni. Igaz, hogy az én életem is merő kudarc, de legalább abban biztos lehetek, hogy Jesse nem kezd ki egyetlen lánnyal se Martha's Vineyardon. Legalábbis nem hiszem. Bár ki tudja, hol mászkál, amikor nem nálam dekkol? Akár Martha's Vineyardon is kísérthet, vagy bárhol. Mindenestre Cee-Cee, Adam meg én jó ideje nem láttuk egymást, ezért bőven volt kit csepülnünk – főleg Kelly Prescottot –, úgyhogy mire hazaértem, már majdnem tizenegy óra volt. Jó késő, tekintettel arra, hogy reggel nyolcra abba a nyavalyás hotelbe kellett mennem. De legalább eltereltem a figyelmemet arról, ami rám várt: a bájos Mrs. Diego újabb vizitjéről. Lefekvés előtt még megmostam a hajam, s közben eszembe jutott, hogy ugyan miért könnyítsem meg Miss Maria dolgát? Miért essek áldozatául a saját ágyamban? Micsoda hülyeség! Úgyhogy amikor eloltottam a villanyt, határozottan elégedett voltam: egész fegyverraktár lapult a takaróm alatt – balta, kalapács, meg még valami, amit szintén Andy műhelyéből csórtam el; gőzöm se volt, mi lehet, de fenyegető hegyben végződött. Amellett itt volt velem Max, aki tuti, hogy fölébreszt, mihelyt föltűnik egy nem evilági lény. Ugyanis ő ki nem állhatja őket. Ja, és Doki szobájában feküdtem le. Tudom, tudom: gyávaság a köbön. De miért feküdjek a saját ágyamban, mint egy béna kacsa, amikor Dokiéban is álhatok, és a bűz segítségével talán sikerül elriasztanom őnagyságát? Jó, persze nem voltam biztos benne, hogy verekednem kell vele. De mivel egyáltalán nem úgy tettem, ahogy a múlt éjszaka követelte, sőt épp az ellenkezőjét csináltam, számíthattam az újabb konfliktusra. Louisa May Alcott regényének címe. 1994-ben nagysikerű film készült belőle.
Egyszóval bebújtam a két lepedő közé (biztos, ami biztos, frisset húztam; fogalmam sincs, mi folyik egy tizenkét éves kölyök ágyában, de őszintén szólva, nem is akarom tudni), és a plafont bámultam a sötétben, ahova Doki a naprendszer modelljét meg ilyesmiket lógatott föl, amikor Max morogni kezdett. Olyan mélyen kezdte, hogy először meg se hallottam, de mert magam mellé parancsoltam az ágyba (alig fértünk el, tekintettel a baltára, kalapácsra meg arra a szúrós szerszámra), éreztem a széles kutyamellében fölfelé kúszó morgást. Egyre hangosabb lett, s már a szőr is fölállt a hátán. Ebből tudtam, hogy vagy földrengés készülődik, vagy Salinas megye szépének újabb látogatása várható. Fölültem, elővettem a hegyes micsodát, fölemeltem, mint egy baseball-ütőt, s közben Maxot nyugtatgattam: – Jó kutya! Okos kutya! Ne félj, nem lesz semmi baj! –, és igyekeztem elhitetni magammal, hogy tényleg nem lesz. Ekkor materializálódott egy alak előttem. Lendületet vettem, hogy beledöfjem a hegyes szerszámot.
6. FEJEZET – Susannah! – kiáltott rám Jesse, miután fürgén elhajolt, hogy kikerülje az ütést. – Mit művelsz? Majdnem elejtettem a „fegyveremet”, annyira megkönnyebbültem, hogy ő az. Max már nem morgott, hanem hangosan vonított. Kis híján kutya-idegösszeomlást kapott szegény pára. Gyorsan kiengedtem a szobából, nehogy fölébressze a ház népét, aztán magyarázkodnom kelljen, hogy mit keresek a mostohaöcsém ágyában Andy szerszámaival. Jesse elvette tőlem azt a hegyes micsodát, és kíváncsian méregette. – Miért alszol David szobájában, és minek neked ez az ár? – kérdezte, miután becsuktam az ajtót. – Árnak hívják? Nem tudtam. – Susannah, azonnal mondd meg, mi folyik itt! – Semmi – feleltem, de még az én fülemben is inkább vinnyogásnak hangzott, mint normális beszédnek. Gyorsan visszafeküdtem. A lábamat beütöttem a kalapácsba, de meg se mukkantam, mert nem akartam, hogy Jesse arról is tudomást szerezzen. Mit szólna, ha rájönne, hogy nem csak egy ár, hanem egy balta és egy kalapács is rejtőzik a takaróm alatt? – Susannah! – kezdte újra, és már igazán dühösnek látszott, pedig ritkán gurul méregbe. Főleg csak akkor, ha nyalakodni lát egy idegen sráccal a kapu előtt. – Az ott egy balta? A francba! – Meg tudom magyarázni. Letette az árt az ágy szélére, és összefonta a karját a mellén: – Kíváncsian hallgatom. – Az történt, hogy… – Nagy levegőt vettem, és arra készültem, hogy bevalljam az igazat. Aztán mégse tettem. Jesse nyilván leolvasta az arcomról, hogy valami hazugságon töröm a fejem, mert hirtelen előrehajolt, és a kezét kétfelől az ágy támlájára támasztva, a szó szoros értelmében foglyul ejtett, bár sajnos nem ért hozzám. De már ettől is teljesen elgyöngültem, úgyhogy egészen lecsúsztam Doki párnájára. Így is még mindig csak húsz centire volt tőlem az arca. És láttam rajta, hogy komolyan haragszik. Mondhatni, torkig van velem. – Susannah, mi történik itt? Múlt éjszaka, esküszöm, éreztem, hogy volt valaki a szobádban. Ma pedig áthurcolkodtál ide, árral és baltával fölfegyverkezve. Mit titkolsz előlem? Még lejjebb csúsztam, de nem menekülhettem a dühös arca elől, hacsak nem húzom a takarót a fejemre. – Nézd – kezdtem olyan higgadtan, amennyire tőlem telt, különös tekintettel arra, hogy egy kalapács nyomódott a derekamnak. – Nem igaz, hogy nem szeretném elmondani neked, de attól félek, hogy ha elmondom… És akár hiszitek, akár nem, egyszerre kitálaltam neki az egészet. Hihetetlen, ugye? Mintha megnyomott volna egy „Mondj el mindent!”-gombot a homlokomon, én pedig szépen elhadartam neki az egészet. A leveleket, a Helytörténeti Társaságot meg a többit, és így fejeztem be: – Az a helyzet, hogy nem akartam elmondani, mert ha tényleg itt van eltemetve a holttested, és megtalálják, nem lesz rá okod, hogy itt maradj, és tudom, hogy önzés a részemről, de tényleg hiányoznál nekem, úgyhogy azt reméltem, ha nem mondom el, magadtól nem jössz rá, és minden marad a régiben. De Jesse egyáltalán nem úgy reagált a vallomásomra, ahogy vártam. Nem zárt a karjába és nem csókolt meg szenvedélyesen, mint a filmekben szokták, még csak queridának se nevezett, akármit jelent is ez a szó, és a zuhanyozástól még nedves hajamat se simogatta meg.
Ehelyett nevetésben tört ki. Nem mondhatnám, hogy díjaztam. Azok után, amiken keresztülmentem miatta az elmúlt huszonnégy órában, legalább egy kis hálát vártam volna tőle. Különös tekintettel arra, hogy minden valószínűség szerint veszélyben az életem. Ezt meg is mondtam neki, mire még harsányabban röhögött. Fél kezét kinyújtva, viccesen fölborzolta a hajam, de ebben se volt semmi romantika, mert a hajmosás után nem kiöblítendő fixálót használtam, amitől ragacsosak lettek az ujjai. Ettől még pipásabb lettem, noha erről végképp nem ő tehetett, úgyhogy a kalapácsot is kihúztam a derekam alól, hogy ne nyomjon, a fejemre húztam a takarót, és egy szót se szóltam hozzá. Nem is néztem rá, ami lehet, hogy hülyeség, de nagyon zabos voltam. Az az igazság, hogy legszívesebben képen töröltem volna. – Susannah! – mondta, a sok röhögéstől egy kicsit döcögős hangon. – Ne csináld ezt. Úgy hadartál, hogy egyszerűen nem értettem, mit mondtál. Aztán előveszed még ezt a kalapácsot is… – Menj innen! – morogtam. – Bújj elő! – mondta azon a bársonyos hangján, amitől máskor elolvadok. De most nem. – Azt mondtam, menj innen. – És még elszántabban markoltam a takarót. – Nem megyek sehova. Ülj föl! Beszédem van veled, de nem megy, ha nem nézel rám. Fordulj ide! – Nem! – Tényleg fölhúztam magam. Az a Maria félelmetes egy nőszemély, ő pedig még el is akarta venni! (Igaz, hogy százötven évvel ezelőtt.) Ismerte egyáltalán? Bár azok az ostoba levelek épp eleget elárultak róla, úgyhogy nem lehettek illúziói. – Miért nem a Mariáddal szórakozol? – kérdeztem epésen. – Megélezhetnéd a kését, és közben jókat röhöghetnétek a rovásomra. Ha-ha-ha, milyen röhejes az a lüke mediátor! – Maria? – Le akarta rántani rólam a takarót. – És miféle késről beszélsz? Oké, nem árultam el neki az egész históriát. A levelekről meg a Helytörténeti Társaságról, meg a kertünkben ásott gödörről beszámoltam, de a torkomnak szegezett kést – az igazi okát annak, hogy Doki szobájában fekszem egy csomó szerszámmal a takaróm alatt – elhallgattam. Mert előre tudtam, hogyan reagálna rá. – Maria? És kés? – visszhangozta. – Na ne! Ez hatott. Azonnal előbújtam a takaró alól. – Rendben van, Jesse. Biztos csak odaképzeltem a kezébe azt a kést, amelyet a nyakamhoz fogott. Meg azt is csak képzeltem, hogy halállal fenyegetett. – Hátat akartam fordítani neki, de elkapott, és némi elégtétellel állapítottam meg, hogy már nem vigyorog. Még csak nem is mosolygott. – Maria volt itt? És bántani akart? – Úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem. – Igen – bólintottam, és elégedetten állapítottam meg, hogy erősödik a szorítása a vállamon. – Pontosan ide tartotta – mutattam a torkomra –, és azt mondta, ha nem mondom meg Andynek, hogy hagyja abba az ásást, meg… Azt akartam mondani, hogy „megöl”, de nem tudtam befejezni a szót, mert Jesse megragadott, és olyan szorosan markolt, amit igazán nem néztem ki belőle azok után, hogy két perccel ezelőtt még kinevetett. Mondhatom, jól esett, és még jobban estek azok a gyöngéd szavak – noha nem értettem őket, mert spanyolul mondta –, amiket a vizes hajamba súgott. A szorítását azonban nem kellett lefordítani, mert az félreérthetetlenül jelezte, hogy nagyon aggódik értem. – Jó nagy kés volt. És nagyon hegyes. – Querida! – súgta. (Azt hiszem, már nagyjából értettem, mit jelent ez a szó.) És megcsókolta a fejem búbját. Ez is jólesett. Nagyon jólesett. Úgy döntöttem, hogy folytatom a témát:
– Aztán a számra szorította a tenyerét, hogy ne tudjak sikítani, és az egyik gyűrűjével fölvérezte az ínyemet. Hoppá. Ezt úgy látszik mégsem kellett volna megemlítenem, mert ahelyett, hogy megcsókolt volna, ahogy számítottam rá, elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcomat. – Ezt miért nem mondtad el az este? – Úgy láttam, őszintén megdöbbent. – Kérdeztem tőled, mi a baj, de te egy szót se szóltál. Hát nem hallotta, mit mondtam az előbb? – Mert… mert nyilván azzal függött össze – morogtam kelletlenül –, amiért te is itt lógsz olyan régóta ebben a házban. Hát nem érted? Ha megtalálják a holttestedet, kiderül, hogy meggyilkoltak, és az is bebizonyosodik, hogy Clemmings ezredesnek igaza volt. Jesse döbbenete fokozódott: – Miféle ezredesnek?! – Clemmingsnek. Aki Az én Montereym című könyvet írta. Szerinte nem azért tűntél el, mert nem volt kedved feleségül venni Mariát, hanem mert az a Diego nevű fickó megölt, hogy ő vehesse el a kisasszonyt. Ha megtalálják a holttestedet, kiderül, hogy csakugyan megöltek, és persze Mariát meg a haverját gyanúsítanák vele. Jesse azonban ahelyett, hogy elismeréssel adózott volna páratlan nyomozói tehetségemnek, döbbent hangon kérdezte: – Honnan tudsz Diegóról? – De hiszen mondtam. – Esküszöm, kezdett idegesíteni. Mikor jutunk el a csókig? – Abból a könyvből, amit Doki hozott haza a könyvtárból. Az én Montereym, írta Harold Clemmings ezredes. – Azt hittem, Doki… azaz David táborban van. – Ez még januárban volt. Amikor idejöttem. Jesse nagyon furcsán nézett rám. – Te egész idő alatt tudtad, hogy meggyilkoltak? – Igen – feleltem kicsit védekezően. Az az érzésem támadt, rosszalja, hogy kutakodni kezdtem a halála ügyében. – De hát ez a mediátor dolga. – De akkor miért kérdezted tőlem, hogyan haltam meg? – Nem tudtam – folytattam a védekezést. – Azaz nem voltam biztos benne. Ahogy még most sem… Nézd, Jesse, ha megtalálják a holttestedet, nem csak Maria lesz pipás, hanem… hanem te is továbbállsz. Hiszen csak ez tartott itt. De ha megkerül a holttested, megoldódik a rejtély, és elmész. Ezért nem árulhattam el neked. Mert nem akarom, hogy elmenj. Mert… Jézusom, majdnem kimondtam! Már ott volt az „sz” a nyelvem hegyén, de az utolsó pillanatban sikerült visszanyomnom. – Mert jólesik, ha itt vagy a közelemben, és rossz lenne, ha nem látnálak többé. Phű! Ez meleg helyzet volt. Mert egyet biztosan tudok a fiúkról azon túl, hogy nem szívesen használnak poharat, és nem hajtják le a vécédeszkát, és nem jut eszükbe vizet önteni a jégkockatartóba, ha kiürül. Azt, hogy nem tudnak mit kezdeni az „sz”-szel kezdődő szóval. Legalábbis ez áll minden cikkben, amit erről a témáról olvastam. És ez igaz minden srácra, még azokra is, akik szátötven évvel ezelőtt születtek. Jól tettem, hogy nem mondtam ki, mert Jesse megint megérintette az arcomat az ujjai hegyével. Úgy, ahogy a kórházban tette. – Susannah! Ha megtalálják is a holttestemet – mondta –, attól nem változik semmi. – Ne haragudj, Jesse, de én ezt jobban tudom. Tizenhat éve vagyok mediátor. – Én meg százötven éve vagyok halott, úgyhogy tudom, miről beszélek. És hidd el, nem a halálom rejtélye miatt lógok itt, ahogy te mondod. Ekkor furcsa dolog történt. Ugyanaz, ami délelőtt Clive Clemmings irodájában: elbőgtem magam. De nem úgy, mint egy kisbaba, aki csak hüppög, hanem megtelt a szemem könnyel, bizsergett az orrom, és megfájdult a torkom.
– Jesse – kezdtem szipákolva –, roppant sajnálom, de tudom, hogy lehetetlen. Már százszor tapasztaltam ugyanezt. Ha megtalálják itt a holttestedet, el fogsz menni. – Susannah! – mondta megint, és nemcsak megérintette, hanem a két kezébe fogta az arcom, amit ugyan némileg lerontott, hogy megint mosoly bujkált a szája körül, de mindenképpen a javára írandó, hogy éppúgy igyekezett elfojtani a nevetést, mint én a sírást. – ígérem, hogy nem megyek sehova, akár megtalálja a holttestemet a mostohaapád, akár nem. Rendben? Persze nem hittem neki. Szerettem volna, de az az igazság, hogy nem tudta, miről beszél. De mit tehettem volna? Csak azt, hogy bátran szembenézek a helyzettel. Mégsem sírhatom ki előtte a két szemem. Mit gondolna rólam? – Igazán? – kérdeztem náthás hangon, mert nem sok hiányzott, hogy kibuggyanjanak a könnyeim. – Megígéred? Jesse rám vigyorgott, és elengedte az arcomat. Aztán benyúlt a zsebébe, és elővett egy kis csipkés valamit, amire mindjárt ráismertem: Maria de Silva zsebkendőjét. Már használta, amikor bekötözte vele a mediátorkodás során szerzett sebeimet. Most a könnyeimet törülte le vele. – Esküszöm! – felelte, és megint nevetett. De csak egy egészen kicsit. Végül rávett, hogy bújjak vissza a saját ágyamba. Azt mondta, gondoskodik róla, hogy az ex-barátnője ne látogasson meg éjszaka. Még mindig meg akartam kérdezni tőle, hogy jutott eszébe, hogy pont egy ilyen boszorkánnyal élje le az életét, de nem adódott rá megfelelő alkalom. (Egyébként mikor adódik megfelelő alkalom arra, hogy megkérdezze az ember, miért akarja valaki pont azt feleségül venni, aki ahelyett, hogy boldogan hozzámenne, inkább megöli? Valószínűleg soha.) Nem tudom, hogyan akarta megakadályozni Jesse Mariát, hogy visszatérjen. Igaz, hogy jóval hosszabb ideje halott, mint ő, úgyhogy nagyobb gyakorlata lehet a kísértésben. Nagyon úgy festett, hogy Maria most tért vissza először erre a világra arról a spirituális síkról, ahol a halála óta tartózkodott. Minél régebb óta kísértet valaki, annál nagyobb az ereje. Föltéve, hogy nem a harag sarkallja, mint Maria esetében. Jessenek és nekem azonban már nemegyszer volt dolgunk legalább ilyen dühös kísértetekkel, és győztünk. Tudtam, hogy most is győzni fogunk, ha összefogunk. Furcsa volt avval a tudattal ágyba bújni, hogy valaki itt fog ülni mellettem és vigyáz rám. De jól is esett arra gondolnom, hogy ott ül a kanapén Tüsivel az ölében, és azt az Ezer év című könyvet olvassa a saját spektrális fényénél, amit Doki szobájából hozott el. Még jobban esett volna, ha nem olvas, hanem vágyakozva néz engem, de koldus ne válogasson, és hány olyan lányt ismerek, akinek az ágya mellett ott virraszt a fiúja, és az álmát vigyázza? Azt hiszem, végül én is elaludtam, mert amikor kinyitottam a szemem, már reggel volt, és Jesse még mindig ugyanott ült. Befejezte Doki könyvét, és egy másikba kezdett bele, amit az én polcomról vett le: A szív hídjaiba, és a jelek szerint remekül szórakozott rajta, noha most is igyekezett visszafojtani a nevetését, nehogy fölébresszen. Bevallom, egy kicsit cikis volt. Az meg sem fordult a fejemben, hogy aznap reggel látom utoljára.
7. FEJEZET Ezután egyre rosszabbul alakult a napom. Föltételezem, hogy Maria már nem annyira az ex-völegényével való ismeretségét szerette volna fölújítani, mint inkább engem akart kínozni. Erre akkor jöttem rá, amikor kinyitottam a hűtőt, és elővettem a még bontatlan narancsitalt, amit azután tett be valaki, hogy Bamba és Szundi a fenekére vert az előző napinak. Alighogy fölnyitottam, berontott Bamba, kikapta a kezemből, és a szájához emelte. Hé! – kiáltottam volna rá méltatlankodva, ehelyett undorodva sikoltottam föl, amikor láttam, hogy narancslé helyett bogarak zúdulnak a mostohabátyám szájába. Bogarak! Százával! Ezrével! Eleven, kapálózó, vonagló bogarak! Bamba a másodperc tört részével később jött rá, mi történt. Elhajította a dobozt, a mosogatóhoz rohant, és annyi bogarat köpött bele, amennyit bírt. A maradék szertemászott a kövön heverő dobozból. Nem tudom, miből merítettem annyi erőt, amivel végre tudtam hajtani azt, amit a következő pillanatban tettem. Ha van valami, amit még a mérges szömörcénél is jobban utálok, azok a bogarak, ezért lehetőleg kerülöm a kerti partikat és minden más tartós szabadtéri tevékenységet. Attól persze nem undorodom, ha egy katicabogár vagy lepke száll a vállamra, de ha meglátok egy moszkítót, ne adj isten, egy csótányt – máris inam szakadtából menekülök. Tény, hogy fölkaptam a dobozt, az egész tartalmát a mosogatóba zúdítottam, és forró vizet engedtem rá. – A jó büdös francba! – üvöltötte Bamba, aki még mindig köpködött. Nem egészen így fejezte ki magát, de kivételesen nem hibáztattam érte. A kiabálásunk Szundit és Andyt is a konyhába csalta. Csak álltak és bámulták a halál elől megmenekült és a konyha kövén nyüzsgő tömérdek fekete bogarat. – Tapossátok el őket! – üvöltöttem. Mind a négyen dühödten taposni kezdtük az undorító férgeket. Legföljebb az a néhány tucat úszta meg élve, amelyiknek volt annyi esze, hogy bemeneküljön a konyhaszekrény és a hűtő melletti résbe, vagy ki a szabadba a tolóajtó alatt. Mondhatom, fárasztó és gusztustalan munka volt. Valamennyien lihegve fejeztük be, kivéve Bambát, aki berohant a fürdőbe, hogy kiöblítse a száját és megnézze, hány dög szorult a fogai közé. – Ez volt az utolsó eset, hogy biolevet vettem! – jelentette ki Andy, miután elmondtam, mi történt, ami nevetséges, hiszen tudtam, hogy akár biolevet, akár tartósítottat vesz, egyre megy, itt és most egy házi szellem lépett akcióba. – Föl kell mosni, még mielőtt hazajön az anyád – jelentette ki Andy, a kövön feketéllő dögökre mutatva, és igaza volt. Mert ha van valaki, aki még nálam is jobban irtózik a bogaraktól, az az anyám. Egyikünket se lehet természetrajongónak nevezni. Gyorsan munkához láttunk, és elszántan söpörtük, súroltuk a kőről a bogármaradványokat. Közben megemlítettem, hogy jó lenne egy darabig nem csak a vacsoránkat, hanem minden kaját házhoz hozatni. Gyanítottam, hogy se a pincénkben, se a hűtőben nincs semmi biztonságban Maria elől. Andy hajlott rá, és közben felsorolta, hányféle betegséget terjesztenek a bogarak, hány olyan házon dolgozott, melyeket valósággal fölfaltak a termeszek, és hogy milyen fontos a rendszeres fertőtlenítés. Megmondhattam volna neki, hogy még a ciánozás se ér semmit a bosszúszomjas kísértetekkel szemben. De persze nem mondtam meg. Andy se hisz a kísértetekben. Jó annak, aki megengedheti magának ezt a luxust. Amikor Szundival beértünk a hotelbe, váratlanul minden jóra fordult. Még a késésünkért se martak le. Ami természetesen Szundi érdeme volt, aki annyira rabul ejtette Caitlint. Néha a mostohatestvérek is hasznosak.
Úgy látszik, Slaterék se vették zokon, hogy az engedélyük nélkül vittem el Jacket, mert Caitlin azt mondta, máris menjek föl hozzájuk. Végre valami jó, is történik, mondtam magamban, miközben végigsiettem a lakosztályukhoz vezető, vastag szőnyeggel borított folyosón. Úgy látszik, a legvastagabb felhő mögül is kisüt néha a nap. De máris kétségeim támadtak, amikor bekopogtam, mert nem egy, hanem két Slater fiú állt az ajtónyílásban fürdőruhában, menetre készen. Jack úgy ugrott a nyakamba, ahogy egy cica veti rá magát a pamutgombolyagra: – Paul ma nem megy se golfozni, se teniszezni! Az egész napot velünk akarja tölteni, hát nem szuper? – De – motyogtam. – Akkor jó – mondta Paul. Azt a lötyögős fürdőgatyát viselte, amit ki nem állhatok (de lehetett volna rosszabb is, például egy mikro Speedo), és csak egy törülköző lógott a nyakában. Mr. és Mrs. Slater golföltözékben került elő. – Érezzétek jól magatokat, édeseim! – fuvolázta Nancy. – Nekünk egész nap óráink vannak, úgyhogy nem maradhatnál ötig, Suze? – És meg se várva, mit felelek, karon ragadta a férjét, és egy „báj-báj”-jal magával cibálta. Oké, mondtam magamban, ezt is megoldom. Ahogy a bogárhadsereggel is elbántam ma reggel. Néha még mindig úgy éreztem, ott mászkál egy-kettő a nyakamon, de kiderült, hogy csak a hajam birizgál. Úgyhogy biztos elbánok Paullal is. Még ha egész nap a nyakamon lóg is. Semmi gond. Eltekintve attól, hogy Jack megint a mediátorságról akart beszélgetni velem. Hiába sugdostam neki, hogy hagyja abba. Végül kijelentette, hogy nem számít, Paul úgyis tudja. Éppen ez volt a baj. Paulnak nem szabadott volna tudnia. Úgy volt, hogy a kettőnk titka marad. Nem akartam, hogy az a lüke „ha-nem-randizol-velem-beköplek-az-őseimnek” Paul is részt vegyen benne. Különösen mert valahányszor Jack szóba hozta a kísérteteket, a fickó az orra hegyére csúsztatta az Armani napszemüvegét, és várakozón nézett rám a keret fölött. Mit tehettem? Úgy csináltam, mintha nem tudnám, miről beszél Jack. Amit ő, persze, zokon vett, de akkor sem akartam, hogy Paul tudomást szerezzen a mediátorságomról. Hiszen a saját anyám se tud róla, miért részletezném éppen Paul előtt? Szerencsére a hatodik vagy hetedik hiábavaló próbálkozás után Jack vette az üzenetet, és abbahagyta a faggatózást. Ehhez az is hozzájárult, hogy közben megtelt a medence más gyerkőcökkel meg a szüleikkel vagy a bébicsőszükkel, úgyhogy volt bőven mivel szórakoznia. A medence szélére dőlve beszélgettem Kimmel, aki szintén megjelent a védenceivel, és mindegyre Paul felé lesett, aki elnyúlt egy napozóágyon, arccal felénk. Kicsit ideges lettem tőle, mert az volt az érzésem, hogy Szundival ellentétben nagyon is éber a napszemüveg sötét üvege mögött. – Ha egy olyan menő csávó, mint az ott, örökké engem bámulna, én, biz' isten, nem bujkálnék előle! Persze, mert az ő szobájában nem lakik egy százötven éves, szuper jóképű kísértet. Mindent összevetve elmondhatom, hogy ez a délelőtt mégsem olyan felhőtlenül telt el, ahogy képzeltem. Úgyhogy arra gondoltam, a délután ennél csak jobb lehet. Megint tévedtem. Ebéd után ugyanis megjelentek a zsaruk. Fáradtan nyúltam el a napozóágyamon, fél szemmel Jacket figyelve, aki még mindig a vízben fogócskázott Kim védenceivel, a másik szememmel Pault, aki úgy tett, mintha a Nationt olvasná, de, mint Kim megjegyezte, minket lesett az újságja fölött. Ekkor tűnt föl a szemmel láthatóan levert Caitlin, nyomában a carmeli rendőrség két tagbaszakadt képviselőjével.
Azt hittem, csak a férfimosdó felé igyekszenek, hogy röpke pihenőt tartsanak. Képzeljétek el, menynyire meglepődtem, amikor Caitlin egyenesen odavezette őket hozzám, és remegő hangon közölte: – Ő Susannah Simon. Gyorsan belebújtam a borzalmas keki sortomba, mialatt Kim a mellettem lévő napozóágyról úgy nézett föl a zsarukra, mintha a tengerből bukkantak volna elő. Ami engem illet, az átlagnál biztos többször volt dolgom rendőrökkel. Nem mintha valamilyen bandába tartoznék, ahogy Szundi képzeli, hanem mert a mediátorkodás közben néha óhatatlanul szembekerülök a törvénnyel. Mondjuk, ha Jorge húga nem adta volna oda Jorge lányának a rózsafüzért. Akkor be kellett volna törnöm az otthonába, elvenni a rózsafüzért, és névtelenül elküldeni Teresa címére. Bárki láthatja, hogy az ilyesmit, noha kétségtelenül nemes célt szolgál, a törvény helyi őrei hajlamosak bűncselekménynek minősíteni. Tény, hogy az anyám legnagyobb bánatára már nem egyszer konfliktusba keveredtem a hatósággal. De azt a néhány hónappal ezelőtti szerencsétlen incidenst leszámítva, amely a kórházban ért véget, mostanában semmit nem követtem el, ami akár csak súrolná is a törvényszegést. Úgyhogy kíváncsian, bár némileg nyugtalanul követtem a zsarukat a strandbüfé mögött lévő kukákhoz, ahol feltehetően senki nem zavarja meg a kis téte-á-téte-ünket . – Miss Simon – kezdte a magasabbik rendőr, mialatt én egy gyíkot néztem, amelyik a rododendronbokor alatt meglapulva figyelt bennünket egy darabig, majd villámgyorsan visszamenekült a sűrűbe –, ismeri dr. Clive Clemmingset? Arra számítottam a legkevésbé, hogy éppen Clemmings PhD felől kérdeznek, és önkéntelenül kiböktem, hogy ismerem. Súlyosabb számonkérésre gondoltam, például azért, mert egy nyolcéves gyerkőcöt a szülei engedélye nélkül vittem ki a szálloda területéről. Tudom, hogy butaság, de Paul éppen ezzel próbált megzsarolni. – Miért? – kérdeztem. – Mi van dr. Clemmingsszel? – Sajnos meghalt. – Meghalt?! Meg akartam kapaszkodni valamiben, de csak az egyik kukát tudtam volna elkapni, amely tele volt az ebéd maradékaival, úgyhogy inkább lerogytam a fűbe. Clive Clemmings. Meghalt? Hol? Miért? Nem rokonszenveztem vele, de azt reméltem, ha előkerül Jesse holtteste, visszamehetek hozzá és az orra alá dörgölhetem a tényeket. Erre kiderül, hogy soha többé nem lesz rá módom. – Mi történt? – néztem föl elképedten a két rendőrre. – Nem tudjuk pontosan – felelte a magasabbik. – A Helytörténeti Társaság irodájában találtak rá ma reggel. Valószínűleg szívrohamot kapott. A recepciós naplója szerint maga volt az egyik, akivel tegnap találkozott. Csak ekkor jutott eszembe, hogy a recepciós aláíratta velem a naplót. A francba! – Nos – szólaltam meg szolgálatkészen –, akkor még nem volt semmi baja. – Ebben biztosak vagyunk. Nem dr. Clemmings halála miatt vagyunk itt. – Hanem? – Miss Simon – vette át a szót a másik –, amikor dr, Clemmigset ma reggel megtalálták, azt is észrevették, hogy a Társaság néhány roppant értékes tulajdona hiányzik. Éspedig azok, amiket maga dr. Clemmingsszel együtt nézett meg tegnap. A levelek! Maria eljött értük, és elvitte őket, Clive Clemmings pedig valahogy rajtakapta, és amikor észrevette, hogy a háta mögött lévő portré modellje ott járkál az irodájában, ijedtében szívrohamot kapott… Bizalmas beszélgetés (fr.)
– Egy kis festmény. Jobban mondva, miniatűr – mondta a zsaru, belenézve a noteszába –, amely egy bizonyos Hector de Silvát ábrázolt. A recepciós azt mondta, dr. Clemmings szerint magát nagyon érdekelte az a kép. Ez a váratlan közlés megdöbbentett. Jesse arcképe tűnt el a gyűjteményből? Ki vihette el éppen azt? És miért? Nem kellett megjátszanom az ártatlant. – Láttam a képet, de nem én vittem el. Dr. Clemmings eltette, amikor elmentem. A két zsaru összenézett. De mielőtt egy szót szólhattak volna, kilépett valaki a grillbüfé sarka mögül. Paul Slater. – Valami gond van az öcsém bébiszitterével, uraim? – kérdezte bosszúsan. Mintha a Slater család alkalmazottait gyakran hurcolnák magukkal a hatóság emberei. – Elnézést, de mihelyt végzünk a tanú kihallgatásával, el fogjuk engedni – közölte a magasabbik. Paul levette a napszemüvegét. – Tisztában vannak vele, hogy Miss Simon még kiskorú? Nem a szülei jelenlétében kellene kihallgatniuk? A kisebbik zsaru zavartan pislogott. – Elnézést… uram – kezdte, de lerítt róla, hogy nem igazán tekinti „úrnak” Pault, lévén szemmel láthatóan tizennyolc év alatti. – Az ifjú hölgy nincs letartóztatva. Csak néhány kérdést… – Ha nincs letartóztatva – vágott közbe Paul –, egyáltalán nem köteles beszélni magukkal. A két rendőr megint összenézett. – Nos… nem – vallotta be kelletlenül a magasabbik. – De halál és betörés esete forog fenn, és okkal gondoljuk, hogy Miss Simon értékes információval szolgálhat. – Suze – nézett rám Paul –, ismertették veled a jogaidat az urak? – Izé… nem. – Akarsz beszélni velük? – Hát… – Idegesen pillantottam hol az egyikre, hol a másikra. – Nem igazán. – Akkor nem is kell. – Odanyújtotta a kezét, és fölhúzott.– Búcsúzz el a kedves rendőr uraktól! – Izé… Nagyon sajnálom, hogy dr. Clemmings meghalt, de esküszöm, hogy nem tudom, mi történt vele meg azzal a festménnyel. Viszlát! És engedelmesen hagytam, hogy Paul visszavigyen a medencéhez. Normális esetben nem vagyok ilyen szófogadó, de teljesen paff voltam. Leginkább amiatt, hogy a rendőrség kikérdezett ugyan, de nem vitt magával az őrsre. Mihelyt látótávolságon kívül voltunk, szembefordultam Paullal, és csuklón ragadtam. – Mi volt ez az egész?! Paul visszatette a napszemüvegét, úgyhogy nem tudtam olvasni a szeméből, de feltételezem, hogy élvezte a helyzetet. – Miféle egész? – kérdezte. – Ez a mentőakció. Javíts ki, ha tévedek, de nem te fenyegettél meg tegnap azzal, hogy beköpsz a hatóságnak? Vagy legalábbis a főnöknőmnek? – De – vonta meg a vállát. – Valakitől azonban azt hallottam, hogy mézzel könnyebb legyet fogni, mint ecettel. Egy kicsit megsértődtem amiatt, hogy légynek néz, de inkább az ütött szöget a fejembe, hogy ki lehetett az a „valaki”. Nem kellett sokáig várnom rá, hogy kiderüljön.
8. FEJEZET Oké, elmentem vele. Na és? Mit számít? Miután Jacket ötkor a szülők gondjaira bíztam, megkérdezte, nem ehetnénk-e meg együtt egy hamburgert. Én pedig azt mondtam: miért ne? Mert mi várt rám otthon? Tisztességes vacsora tuti hogy nem. Csótány á la Carmel? Pókfelfújt? Na meg a kísértet, aki megölette a vőlegényét, és föltette magában, hogy én leszek a következő áldozata. Hátha rosszul ítéltem meg Pault, és nem voltam vele igazságos? Tény, hogy tegnap egy kicsit erőszakosan nyomult, de ma minden tőle telhetőt megtett, hogy kimentsen a zsaruk karmaiból. És hozzám se ért egész este. Nem bizony. Amikor azt mondtam, hogy haza szeretnék menni, azt felelte, semmi gond, és hazafuvarozott. Arról igazán nem ő tehetett, hogy nem tudott behajtani a kapun, mert a följáró tele volt rendőr- és mentőautóval. Esküszöm, hogy egy mobiltelefon lesz az első, amit veszek a nyár folyamán összekapart pénzemből! Mindig történik valami nálunk, nekem pedig fogalmam sincs róla, mert éppen hamburgerezek valakivel. Kiugrottam az autóból, és fölszáguldottam oda, ahol az embereket láttam. De amikor odaértem a majdani jakuzzink gödrét körbefogó sárga szalaghoz, valaki elkapta a csuklómat, és megakadályozott abban, hogy lemásszam a gödörbe, ahol már voltak néhányan, és valamennyien lehajoltak valamihez, amiről látatlanban tudtam, micsoda. Egy hulla. De, mint mondtam, valaki megakadályozott benne. – Hé, te kis tigris! – szólt rám az a valaki, és maga felé penderített. Andy volt az. – Maradj itt! Nem neked való látvány. A nap éppen lenyugodott, de mintha egy alagútban lettem volna, és csak a végén derengő fényt látnám. – Andy! Hol van anya? – Semmi baja az anyádnak. És másnak se. Az alagút végén pislákoló fény egy kicsit erősödött. Megláttam az anyámat, amint aggodalmas arccal fordul felém a teraszról, s mögötte a szokása szerint idétlenül vigyorgó Bambát. – Akkor mi…? – Láttam, hogy a gödör alján álló emberek egy hordágyat emelnek föl, rajta egy fekete műanyag zsákkal. Amilyet a tévében látni. – Ki az? – Még nem tudjuk biztosan – felelte Andy. – De akárki is, nagyon régóta van itt, úgyhogy nem valószínű, hogy ismertük. – Egy csontváz – tájékoztatott szemmel látható élvezettel Bamba. Úgy látszik, már túltette magát a reggeli sokkon, és visszavedlett a szokott tahóvá. – Állati klassz volt, Suze, kár hogy nem voltál itt. Az ásóm egyből kettévágta a koponyáját! Mintha tojáshéj lett volna! Ennyi elég is volt, hogy visszatérjek az alagút sötétjébe, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne vegyem észre azt, ami kiesett a zsákból, és a lábam mellett landolt. Egy csupa kosz vászondarabka – nem nagyobb, mint a tenyerem. Közönséges rongynak látszott, de észrevettem, hogy valaha csipke szegélyezte, mert néhány foszlány még ott fityegett a szélén. És a sarkában alig kivehetően, de eltéveszthetetlenül fölismertem a három betűből álló monogramot: MdS Maria de Silva. Az a zsebkendő volt, amellyel Jesse törölte le az éjszaka a könnyeimet. Csak éppen az igazi, elnyűtt, megbarnult anyagú. És abból a rothadó ringy-rongyból esett ki, amely Jesse csontjait tartotta össze. Elfordultam és az egész hamburgert – baconostól és sajtostól – a ház tövébe hánytam.
Fölösleges mondanom, hogy csak az anyám mutatott szánalmat irántam. Bamba kijelentette, hogy soha életében nem látott ennél gusztustalanabbat. Úgy látszik, elfelejtette, mik nyüzsögtek a szájában alig egy fél nappal ezelőtt. Andy szó nélkül elment az öntözőcsőért, Szundi pedig kijelentette, hogy indulnia kell, különben elkésik a „za”kihordásból. Anya fölajánlotta, hogy fölkísér a szobámba és lefektet, de éppen erre vágytam a legkevésbé. Az imént tanúja voltam, amint elvitték Jesse holttestét, és haladéktalanul meg akartam beszélni vele ezt a zavarba ejtő eseményt. De hogy tehetem, ha ott az anyám? Arra gondoltam, ha hagyom, hogy egy kicsit körülugráljon, megnyugszik és magamra hagy. De jóval tovább maradt, mint gondoltam: beparancsolt a kádba, megvárta, amíg lezuhanyozom, és elővette azt a selyempizsamát, amit még Valentin-napra vett (ez volt az egyetlen Valentin-napi ajándékom). Aztán fölajánlotta, hogy megfésüli a hajam, ahogy kislány koromban csinálta. Persze beszélgetni akart. Rengeteg mondanivalója volt az Andy és Bamba által megtalált csontvázzal kapcsolatban. Azt mondta, „csak egy szegény ember” volt, aki egy lövöldözésben vesztette életét, amikor a házunk még fogadóként funkcionált, ahol vándorkereskedők, bérgyilkosok meg egy-egy ranch-tulajdonos erre járó fia szállt meg. Azt is mondta, majd ha a halottkém megállapítja, körülbelül mióta volt itt a holttest, a rendőrség emberölésnek nyilvánítja az esetet, de mert az illető lábbelijén sarkantyú is volt, ugyanarra a következtetésre fognak jutni, amire ő. Hogy tudniillik az illető jóval a mi születésünk előtt patkolt el. Szegény mama mindent megtett, hogy jobban érezzem magam. De hát fogalma sem volt, mitől borultam ki ennyire. Én nem Jack vagyok, én soha nem fecsegtem el neki, milyen titkos adottsággal születtem. Ezért halvány gőze sem volt róla, hogy tudom, kié az a csontváz. Ahogy azt sem tudta, hogy alig tizenkét órája itt ült a kanapémon, és A szív hídjait olvasta. Meg hogy pár órával korábban megcsókolt – igaz, hogy csak a fejem búbján, de akkor is! Valljátok be, ti se lettetek volna virágos jókedvetekben. Végre – végre! – kiment. Megkönnyebbülten sóhajtottam föl abban a hitben, hogy egy kicsit lazíthatok. De nem. Mert anya nem azzal a szándékkal ment ki, hogy magamra hagy. Mindössze néhány perc kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Megszólalt a telefon, és Andy fölkiabált lentről, hogy engem keresnek. Igazán nem volt kedvem senkivel beszélgetni, de mit tehettem volna? Andy már megmondta, hogy itthon vagyok. Úgyhogy fölvettem a kagylót, és ugyan kinek a vidám csiripelését hallottam meg a vonal másik végéről? Dokiét. – Hogy vagy, Suze? – tudakolta a mostohaöcsém, noha egészen biztos, hogy tudta. Nyilván az anyám hívta föl a táborban (kérdem én, ki kap telefont egy nyári táborban a mostohaanyjától?), és ő mondta neki, hogy hívjon föl. Mert tudja, hogy Doki az egyetlen a mostohatesóim közül, akit bírok, és neki talán hajlandó leszek elárulni, mi borított ki ennyire, később pedig ő is kiszedheti belőle. Nem véletlenül többszörös nívódíjas tévériporter. – A mamádtól tudom, mi történt – folytatta Doki. – Ne menjek haza? Hátrahanyatlottam a párnámra. – Haza? Nem, Doki. Miért akarnám, hogy hazagyere? – Mert… – Doki lehalkította a hangját, mint aki gyanítja, hogy kihallgatják. – Jesse miatt. Az egész családból egyedül Dokinak van sejtelme arról, hogy nem vagyunk egyedül a házban. Amikor egyszer igazán bajba kerültem, Jesse őt kereste meg, és Doki jött és segített, noha majd kitörte a frász az ijedségtől. És most is hajlandó lenne rá. De mit tehet? Semmit. Sőt még ő is bajba kerülhet. Jusson eszetekbe, mi történt reggel Bambával. Semmi kedvem nem volt azt látni, hogy Doki szája is megtelik undok bogarakkal.
– Nem, Do… David, nem szükséges hazajönnöd. Maradj csak ott, ahol vagy. Nincs semmi bajom. Komolyan. – De tudom, hogy van, Suze. – Doki hangjából csalódás csendült ki. – Nem akarsz legalább beszélni róla? Na persze, majd pont a tizenkét éves öcsémmel tárgyalom meg a szerelmi életemet. Jobban mondva, a hiányát. – Nem igazán – mondtam. – Nézd, Suze, tudom, hogy elkeserítő látvány volt. Mármint a csontváza. De tudnod kell, hogy a testünk csak afféle edény, hozzáteszem, nagyon tökéletlen edény, amely addig hordozza a lelkünket, amíg a földön élünk. Jesse teste… szóval a testének már nincs hozzá semmi köze. Te könnyen beszélsz, gondoltam elkeseredetten. Nem vagy nő, és még sosem vetettél rá egy pillantást. Persze ha láttad volna, sem érdekelne különösebben. – És gondolj arra – folytatta Doki –, hogy Jesse valószínűleg nem csak azt az egy testet birtokolja. A hindu vallás szerint többször is elveszítjük a porhüvelyünket. Addig váltogatjuk a karmánktól függően, amíg meg nem találjuk az igazit, s ezáltal ki nem törünk az újjászületések ciklusából. – Ez igaz? Fölnéztem az ágyam baldachinjára. Jól hallottam? És egy tizenkét éves fiú szájából? – Igaz. Legalábbis a legtöbbünkre nézve. Úgy értem, akkor, ha így állunk hozzá. Bár ez ritkán sikerül. Jessevel az a helyzet, hogy zavar keletkezett a karmájában, és letévedt a nirvánába vezető ösvényről. Meg kell találnia az utat abba a testébe, amelyet a legutóbbi után kell kapnia, és akkor megnyugszik… – David – szóltam közbe –, biztos, hogy te egy számítógépes táborban vagy? Valahogy az az érzésem, Andyék tévedésből egy jógatáborba fizettek be. – Hallgass ide, Suze – mondta sóhajtva Doki. – Én csak azt mondom, hogy a csontváz, amelyet láttál, nem azonos Jessevel. Semmi köze hozzá. Úgyhogy ne keseredj el, oké? Épp ideje témát változtatni, gondoltam. – Van egy-két értelmes lány is abban a táborban? – Suze! – dörrent rám. – Ne… – Mindjárt sejtettem. Hogy hívják? – Figyelj, mennem kell! – vágott a szavamba Doki. – De ne felejtsd el, amit mondtam. Vasárnap érkezem, majd akkor megbeszéljük ezt az egészet, rendben? – Rendben. Viszlát! – Bye! És Suze! – Igen, Do… akarom mondani, David! – Légy óvatos, oké? Az a Diego, tudod, abból a könyvből, aki valószínűleg kinyírta Jesset, elég hitvány pasas lehet. Úgyhogy nem árt, ha néha a hátad mögé nézel. Elbúcsúztam Dokitól, mert mi mást tehettem volna? Mondtam volna azt, hogy Felix Diego fele olyan hitvány sincs, mint a drágalátos felesége? Még ahhoz se volt kedvem, hogy elgondolkozzam azon, hogy még egy ellenséges lélekkel kell számolnom. De arra, hogy mennyire el voltam keseredve, csak akkor jöttem rá, amikor Tüsi besurrant a nyitott ablakon, várakozásteljesen körülnézett és elnyávogta magát. Jesse azonban nem jelent meg. Még akkor se, amikor a nevén szólítottam. A kísértetek általában nem jelennek meg az ember hívására. Jesse azonban ez alól a szabály alól is kivétel volt. Sőt az utóbbi időben egyszer-kétszer már akkor föltűnt, amikor még csak megfordult a fejemben, hogy hívom. Hipp-hopp, egyszer csak ott volt. Kivéve most. Most semmi. Még a szokásos derengés se. Nem jelent semmit, mondtam magamban, miközben kiszórtam az eledelt Tüsi táljába, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Talán más dolga akadt. Végtére is meglett a csontváza.
Talán követi oda, ahova viszik. A hullaházba vagy hova. Elég megrázó lehetett számára, hogy kiásták a holttestét. Jesse semmit nem tud a hinduizmusról meg a karmáról, és a teste sokkal többet jelent neki, mint a lelke „edénye”. Biztos a hullaházban van, és azt nézi, mit művelnek a maradványaival. De ahogy teltek az órák, odakint egészen besötétedett, Tüsi pedig, aki ilyenkor általában éjszakai portyára indul, fölugrott az ágyamra, ahol valamilyen színes magazint lapozgattam, és fejét a tenyerembe fektette. Na, ekkor jöttem rá, hogy valami nagy baj történt. A macsek ugyanis ki nem állhat engem, noha én vagyok az, aki eteti. Ha fölugrik az ágyamra, és a tenyerembe fekteti a fejét, akkor – sajnálom, de ezt kell mondanom – minimum összeomlott a világegyetem. Jesse nem jön vissza többé. Pedig megígérte! – hajtogattam magamban pánikszerűen. – Megesküdött rá! Ám ahogy teltek a percek, és még mindig nem adott jelt magáról, tudtam, hogy végleg elment. Meglett a holtteste, tehát nincs oka rá, hogy a szobámban ólálkodjék. Pontosan úgy, ahogy én magyaráztam el neki tegnap éjszaka. De hiszen kinevetett! Harsány nevetéssel fogadta a szavaimat, mint aki elképesztően nevetségesnek tartja az egészet. Hol van akkor? Ha nem az égben (a pokolban biztosan nem, mert ha van pokol egyáltalán, Jessenek nem ott a helye), akkor hol van? Megpróbáltam az apámat hívni. Nem telefonon, mert halott lévén, telefonon nem érhető el. Egyszerűen szólítottam: jöjjön ide onnan az asztrális síkból. Csakhogy ő sem jött. Igaz, hogy egyébként is ritkán jelentkezik, és sosem ilyenkor. Értsétek meg, általában nem esem ennyire kétségbe. Normális esetben nagyon is aktív lény vagyok. Ha valami szokatlan történik, fogom magam, és seggbe rúgom, akit kell. Most azonban valami oknál fogva képtelen voltam normálisan gondolkodni. Csak ültem a vadászzöld selyem pizsamámban, és egyre az járt a fejemben: mit tegyek most? mit tegyek? Ha magamtól nem tudok rájönni, mit kell tennem, meg kell kérdeznem valakitől. És már tudtam is, kitől. Halkan kellett beszélnem, mert már tizenegy felé járt, és mindenki aludt a házban rajtam kívül. – Dominic atya ott van? – kérdeztem. Egy férfi vette föl a telefont – a hangjából ítélve idősebb ember. – Valami baj van, leányom? – kérdezte. – Alig hallom a hangját! – Dominic atyával kellene beszélnem. Most azonnal – mondtam olyan hangosan, amennyire mertem. – Ott van? – Természetesen, leányom. Dom! – kiáltotta el magát. – Hé, Dom! Telefonon keresnek! Dom? Akárki is, hogy meri Dominic atyát ilyen tiszteletlenül szólítani? De amikor meghallottam az atya szelíd, mély hangját, azonnal elszállt a fölháborodásom. Csak most jöttem rá, mennyire hiányzik, amióta nem látom nap nap után, mint tanítási időben. – Halló! – Dom atya! – mondtam. Nem igaz, nem mondtam, hanem belebőgtem a kagylóba. Kész idegroncs voltam. – Te vagy az, Susannah? – kérdezte döbbenten. – Mi a baj? Miért sírsz? Jól vagy? – Jól – hüppögtem. – Nem rólam van szó, hanem Je-Jesseről. – Jesseről? Dom atya hangja egyszerre olyan lett, mint máskor is, ha Jesse témája került szóba. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy némileg barátságosabban kezelje. Tudtam, miért: Dom atya nemcsak pap, hanem a katolikus missziós iskola igazgatója is; érthető, ha nem helyeselte, hogy egy lánynövendék meg egy fiatalember egy szobában lakik. Még ha az illető, mint tudjuk, halott is.
A mediátorokkal ugyanis más a helyzet, mint a többiekkel. Mások egyszerűen keresztülsétálnak a kísérteteken anélkül, hogy észrevennék őket. Legföljebb egy kis hűvös fuvallatot éreznek, vagy futólag észlelnek valamit a szemük sarkával, de ha arra fordulnak, nincs ott senki és semmi. A mediátor ezzel is máshogy van. Az ő számára a kísértet nem titokzatos, homályos valami. Én nem tudom keresztülfúrni a karom Jessen, mint mások. (Kivéve Dominic atyát és Jacket.) Úgyhogy érthető, miért rosszallotta annyira az atya a vele való kapcsolatomat, noha Jesse annyiszor mentette meg már az életemet, hogy számon se tudom tartani. Mert akárhogy is van, Jesse férfiember létére a szobámban lakik, és… Gondolom, nem kell többet mondanom erről. Nem mintha olyan sok minden történt volna eddig. Legnagyobb bánatomra. Az a helyzet, hogy már nem is fog történni. Úgy értem, azt se tudhatom meg, hogy történhetett-e volna valami. Hiszen eltűnt! Ezeket a gondolataimat, persze, nem említettem Dom atyának. Csak azt mondtam el, mi történt: Mariát a késsel, meg a bogarakat, meg Clive Clemmings halálát, a miniatűr eltűnését és Jesse holttestének megtalálását. Meg azt, hogy neki viszont nyoma veszett. – Pedig meg-megígérte nekem – fejeztem be csukladozva –, megesküdött, hogy nem így lesz… hogy nem ez tartotta itt, és most mégis eltűnt, és… – Értem, Susannah. – Dom atya hangja az én hebegésemhez képest higgadtan csengett. – Értem. Nyilván olyan erők működnek közre, amelyek fölött nincs hatalma Jessenek. És hozzáteszem, hogy neked se. Jól tetted, hogy telefonáltál. Hallgass ide, és csináld azt, amit mondok! Olyan jó érzés volt – le se tudom írni, milyen jó –, hogy van valaki, aki megmondja, mit csináljak. Komolyan! Normális esetben ki nem állhatom, ha előírják, hogy mit tegyek, most azonban kifejezetten örültem neki. Lélegzetvisszafojtva vártam Dominic atya utasításait. Ezzel kezdte: – Gondolom, a szobádban vagy. Előbb csak bólintottam, de rájöttem, hogy nem lát, ezért hangosan is feleltem: – Igen. – Jól van. Ébreszd föl a családodat, és mondd el nekik is, amit nekem mondtál el az imént. Aztán menjetek ki a házból. Amilyen gyorsan csak lehet. Megértetted? Eltartottam a kagylót a fülemtől, és úgy néztem rá, mintha egyszerre csak elkezdett volna bégetni, mint a birka. De komolyan! Mert annak sem volt több értelme, amit az atya mondott. – Susannah! – kiáltotta. – Hallottad, mit mondtam? A legkomolyabban beszélek. Egy ember már meghalt. Semmi kétség, hogy valamelyik családtagod következik, ha nem viszed ki őket a házból. Tudom, hogy totálkáros voltam, de azért ennyire nem estem pánikba. – Atyám, nem mondhatom el nekik… – De el kell mondanod, Susannah. Mindig helytelenítettem, hogy ennyi időn át titokban tartottad az édesanyád előtt a különleges képességedet. Ideje, hogy eláruld neki. A bogarak csak a kezdetet jelentették. Ha az a de Silva nőszemély kiterjeszti az otthonotokra a démoni hatalmát, olyan borzalmas dolgok következhetnek, amilyeneket még csak elképzelni se tud egyikünk se. – A démoni hatalmát? – Görcsösen markoltam a telefonkagylót. – Hallgasson ide, Dominic atya, lehet, hogy a kedvesemet magával vitte, de az otthonomat nem kaphatja meg. – Susannah! – Az atya hangja fáradtságról árulkodott. – Kérlek, tedd azt, amit mondok. Tüntesd el a házból a családodat, mielőtt egyikőtöket is baj érné. Megértem, hogy bánkódsz Jesse miatt, de hát ő halott, ti pedig, legalábbis egyelőre, éltek. Mindent meg kell tennünk azért, hogy így is maradjon. Azonnal indulok, de hatórás autóút vár rám. Ígérem, hogy
reggelre ott leszek. Egy szenteltvízzel való alapos kezelés el fog űzni minden ártó szellemet, de… Tüsi egyetlen ugrással a fejemnél termett. Azt hittem, szokás szerint meg akar karmolni, de nem. Csak egy hosszú, panaszos nyávogást hallatott. – Szent isten! – kiáltotta a telefonba az atya. – Máris ott van?! Megvakartam Tüsit az egyetlen füle mögött. – Csak a macska volt. Neki is hiányzik Jesse. – Susannah, megértem, mennyire fájdalmas ez neked, de tudnod kell, hogy akárhol is van, jobban érzi magát, mint bármikor az elmúlt százötven évben, mialatt ingajáratban közlekedett a mi világunk és a másvilág között. Próbálj meg örülni ennek, és főleg arra gondolj, hogy ő is azt akarná, hogy vigyázz magatokra… Miközben a szavaira figyeltem, éreztem, hogy igaza van. Hogy Jesse is ezt akarná. Én meg itt húzom az időt selyempizsamában, amikor oly sok tennivalóm van. – Dom atya! – szakítottam félbe „a biztonság mindenekelőtt” című kiselőadását. – Vannak de Silvák eltemetve a misszió melletti temetőben? – De Silvák? Nem tudom, Susannah. Nem hiszem. – Várjon! Megfeledkeztem róla, hogy egy Diegóhoz ment férjhez. Diego-kripta van? Igyekeztem magam elé képzelni a temetőt. Közvetlenül a templom háta mögött fekszik, és magas fal veszi körül. Alig néhány sír van benne, főleg azoké a szerzeteseké, akik még Junipero Serrával, azzal a fickóval kezdték, aki a carmeli missziós iskolát alapította valamikor 1700 körül. Az 1800-as években azonban néhány jómódú földbirtokos a vagyonából tetemes adományt juttatott a templomnak, és így jogot szerzett arra, hogy mauzóleumot építsen a családjának. És ha jól emlékszem, amikor Mr. Walden, a töritanárunk megmutatta nekünk a temetőt – hadd legyen némi fogalmunk a helyi történelemről –, a legnagyobbik mauzóleum ajtaján ez állt: DIEGO CSALÁD. – Susannah! – és mintha a sürgetésen kívül mást is kihallottam volna az atya hangjából: ijedtséget. Kifejezetten rémültnek hallatszott. – Tudom, mire gondolsz, és… megtiltom! Ne merj a temető közelébe menni, megértetted? Nagyon veszélyes! Éppen azt szeretem, ha veszélyes, de ezt, persze, elhallgattam. Fennhangon csak ennyit mondtam: – Oké, Dom atya, igaza van. Máris fölébresztem anyát, és mindent elmondok neki. És kiparancsolom őket a házból. Dominic atya annyira meglepődött, hogy vagy egy percig nem szólt semmit. Amikor végre megtalálta a hangját, ezt mondta búcsúzóul: – Jól van. Igen. Mindenki hagyja el a házat. Te pedig ne csinálj semmi butaságot. Eszedbe ne jusson azt a női kísértetet megidézni, mielőtt odaérek. Ígérd meg! Ígérjem meg. Mintha számítanának valamit az ígéretek. Jesse is megígérte, hogy nem megy el, és hol van? Elment. Örökre. Én pedig gyáva voltam ahhoz, hogy eláruljam neki, mit érzek igazából iránta. És már soha többé nem lesz rá alkalmam. – Persze – mondtam az atyának. – Megígérem. De az a gyanúm, hogy ő is tudta, nem gondoltam komolyan.
9. FEJEZET Egy kísértettől nem könnyű megszabadulni. Pedig az eddigiek alapján azt gondolhatjátok, mi sem egyszerűbb. Ha egy kísértet zaklatja az embert, nincs más dolgunk, mint elkapni a grabancát és behúzni neki egyet – ettől egyből elhúzza csíkot. Sajnos nem így működik a dolog. Nem azt állítom, hogy egy kemény balegyenesnek nincs terápiás haszna. Pláne olyasvalakire nézve, aki, mint én, el van keseredve. Mert persze el voltam keseredve Jesse miatt. Csakhogy az én elkeseredésem sem olyan, mint a normális embereké. (Habár nem tudom, minden mediátor így van-e vele.) Én csak ültem az ágyamban és kisírtam a szemem, miután rájöttem, hogy soha többé nem látom Jesset. De azután történt valami. Hirtelen elszállt a bánatom, és elfogott a düh. Elmúlt éjfél, ott ültem, és rettenetesen dühös lettem. Azt nem állítom, hogy nem akartam betartani a Dom atyának tett ígéretemet. Igenis be akartam tartani. De képtelen voltam rá. Ugyanúgy nem ment, ahogy a jelek szerint Jessenek se sikerült betartania a nekem tett ígéretét. Úgyhogy mindössze egy negyedóra telt el az atyával folytatott telefonbeszélgetésem óta, amikor komplett kísértetüldöző szerelésben jöttem ki a fürdőszobából (Jesse nem volt itt, úgyhogy nyugodtan átöltözhettem volna a saját szobámban is, de a régi szokásoktól nehéz megszabadulni), a szerszámaimat és a kapucnis pólót is beleértve, habár az utóbbi túlzásnak tűnhet júliusban Kaliforniában. De hát éjszaka volt, és hajnalban hűvöset hozhat az óceánról fölszálló köd. Nem szeretném, ha azt hinnétek, nem vettem komolyan, amit Dom atya tanácsolt – hogy tudniillik mondjak el mindent az anyámnak, és tereljem ki a házból az egész Ackerman családot. De minél többet gondoltam rá, annál nevetségesebbnek éreztem. Először is, az anyám tévériporter. Nem az a fajta, aki hisz a kísértetekben. Csak abban hisz, amit a két szemével lát, vagy aminek a létét a tudomány bebizonyította. Amikor egyszer régen belekezdtem, hogy elmondjam neki, egyszerűen nem értette. Azóta tudom, hogy nem is fogja megérteni soha. Állítsak be az új férjével közös hálószobájába, s közöljem velük, hogy azonnal hagyják el a házat, mert egy bosszúszomjas kísértet üldöz engem? Azonnal telefonálna a New York-i pszichiáterének, hogy melyik intézményben „pihenhetnék” egy ideig. Úgyhogy ez a terv törölve. Az enyém amúgy is jobb. Mindjárt ezzel kellett volna foglalkoznom, csak hát túlságosan mellbe vágott, hogy a kertünkben előkerült annak a srácnak a holtteste, akit szeretek. Úgyhogy addig nem is jutott eszembe, amíg nem telefonáltam Dominic atyának. De mihelyt körvonalazódott bennem, tudtam, hogy tökéletes terv. Ahelyett, hogy Maria jöttére várnék, nekem kell elmennem hozzá, és… És vissza kell küldenem oda, ahonnan jött. Vagy péppé kell vernem. Mert noha a kísértetek már meghaltak, ugyanúgy érezhetnek fájdalmat, ahogy az élő embernek is fáj vagy viszket néha az elvesztett testrésze. A kísértetek is tudják, hogy ha valaki hátba döfi őket, az bizony fáj… Még vérzik is a seb egy darabig. Aztán, persze, elmúlik a sokk, és a seb, hipp-hopp, eltűnik. Bezzeg azok a sérülések, amiket ők okoznak nekem, jóval lassabban gyógyulnak be. De akkor is ezt kell tennem.
Azt a sebet, amelyet Maria de Silva okozott nekem, nem lehet látni, de ez most nem számít. Neki biztosan fájni fog az, amit én művelek vele. És ha egy kis szerencsém van, az a hitvány férje is ott lesz, és őt is elintézhetem. De ha nem így alakulnak a dolgok? Ha ők ketten intéznek el engem? Az volt a legérdekesebb az egészben, hogy egy csöppet se törődtem vele. Komolyan! Totál kába voltam. Annyira, hogy amikor átlendítettem a lábam az ablakpárkány fölött, és a veranda tetején landoltam – így szoktam lelépni, ha nem akarom, hogy bentről meglássanak és rájöjjenek, hogy készülök valamire –, azzal se törődtem, ami normális körülmények között mindig sokat jelent nekem, mint például az öböl fölött világító hold, vagy a veranda sarkánál magasodó hatalmas fenyőfa illata. Semmi nem érdekelt. Két lépéssel elértem a tető szélét, és már éppen le akartam ugrani, amikor a holdvilágnál valamivel erősebb, de, mondjuk, az ágyam fölött lévő olvasólámpánál sokkal gyöngébb fényt érzékeltem a hátam mögött. Oké, bevallom, azt hittem, Jesse az. Ne kérdezzétek, hogy miért, hiszen nem volt benne semmi logika. És mégis. Megdobbant a szívem, és villámgyorsan megperdültem… Maria állt az enyhén lejtő, fenyőtűvel borított tetőn, alig másfél méterre tőlem. Pontosan úgy nézett ki, ahogy a Clive Clemmings íróasztala fölött lógó képen: elegánsan és nem evilágian. Érthető, hiszen nem ebből a világból való. – Készülsz valahova, Susannah? – kérdezte a maga kicsit spanyolos akcentusával. – Az volt a szándékom – mondtam, és hátralöktem a kapucnimat. A hajamat lófarokba kötöttem; tudom, hogy nem áll jól, de nem akartam, hogy akadályozza a periférikus látásomat. – De mert itt vagy, fölösleges. Itt éppúgy fenéken billenthetlek, mint a dohos kriptátokban. Maria fölvonta szép ívű, fekete szemöldökét. – Hogy beszélsz? – kérdezte fitymálva. Esküszöm, ha legyező lett volna nála, a számra csapott volna vele, mint Scarlett O'Hara. – Mivel érdemeltem ki ezt a hölgyhöz csöppet sem illő nyelvezetet? Ha nem tudnád, mézzel könnyebb legyet fogni, mint ecettel. – Nagyon jól tudod, mivel – mondtam, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. – Vegyük például a narancslében hemzsegő bogarakat. Fölemelte a kezét, és hátrasimított egy fürtöt, amely kiszabadult az arcát keretező szabályos loknik egyikéből. – Azt hittem, tetszeni fog neked. – Na és dr. Clemmings megölése? – Még közelebb léptem hozzá. – Őt miért kellett kinyírni? Hiszen csak azt a miniatűrt akartad, amelyik Jesset ábrázolja. Elhúzta a száját, ugyanakkor látszott rajta, hogy nagyon elégedett magával. – Először nem is akartam megölni. De amikor megláttam az íróasztala fölött azt a képet… az én portrémat, nem volt más választásom. Hiszen még csak nem is a rokonom! Mi keresnivalója van az ő nyomorúságos irodájában annak az értékes képnek, amelyik egykor az én ebédlőm húsz-személyes asztala fölött lógott a falon? – Szerintem egyetlen leszármazottad se tartott rá igényt. A gyerekeid semmire sem vitték. Nem sok pedagógiai tehetség szorult beléd. A mai este folyamán most láttam rajta először ingerültséget. Mondani akart valamit, de nem engedtem szóhoz jutni: – Csak azt nem értem, miért kellett neked a Jesset ábrázoló képecske. Hacsak nem engem akartál bajba sodorni. – Az nem elég ok? – kérdezte gúnyos mosollyal. – De. Csakhogy nem értél vele célt. – Ó, még van idő! – jegyezte meg jelentőségteljesen. – A francba! Mit vitatkozom itt veled, amikor…
– Ó, el is felejtettem – kuncogott Maria a csipkekesztyűjébe. – Nagyon haragudhatsz rám Hector miatt. Hiszen elment. Nagy csapás lehetett. Tudom, mennyire kedvelted. Kis híján nekiugrottam. Talán meg is kellett volna tennem. De átfutott az agyamon, hogy hátha elárul valamit Jesseről – hogy hogy van, főleg pedig hol van? Tudom, hülyeség volt, de gondoljatok arra, hogy az iránta érzett forró vonzalomtól függetlenül az egyik legjobb barátom is volt. – Őszintén szólva, a rabszolgakereskedők éppenséggel nem lopták be magukat a szívembe. Mert hogy te inkább egy rabszolgakereskedőhöz mentél férjhez. Büszke lehetett rád az apád. A mosolyt mintha letörölték volna az arcáról. – Az apámat hagyd ki ebből! – förmedt rám. – Miért? Haragszik rád? Tudod: amiért megöletted Jesset. Szerintem van rá oka, hiszen hála neked, férfiágon kihalt a de Silva család. A Diegótól származó gyerekeidre pedig te sem lehetsz büszke. Lefogadom, hogy ha egymásba botlotok, te meg az apád, odaát a spirituális síkon, annyit se mond neked, hogy fapapucs. Nem tudom, mennyit fogott föl Maria ebből az egészből. De még mindig nagyon dühösnek láttam. – Én figyelmeztettelek! – kiáltotta. – Megmondtam, hogy beszéld le a családodat az ásásról, de nem hallgattál rám. Csak magadnak köszönheted, hogy a drágalátos Hectorod elment. Ha hallgatsz rám, még mindig itt lenne. Azt hiszed, mert mediátor vagy, aki beszélgetni tud a lelkekkel, több vagy nálunk? Nálam is? Egy nagy senki vagy, tudod? Kik a Simonok? Senkik! Én, Maria Teresa de Silva viszont királyok és hercegek leszármazottja voltam! Ezen muszáj volt nevetnem. – Na persze. Meggyilkolni a barátodat roppant előkelő cselekedet. – Hector azért halt meg, mert föl merte bontani az eljegyzésünket! – sziszegte fenyegetően. – Meg akart szégyenítem az egész világ előtt. Engem! Pedig tudta, hogy királyi vérből származom. Azt akarta, hogy… Hoppá! Ez nekem új volt. – Egy pillanat! Mit akart? De nem lehetett megállítani. – Azt képzelte, én, Maria de Silva, hagyom majd, hogy ennyire megalázzanak? Visszaadta a leveleimet, és visszakérte a sajátjait. Meg a gyűrűjét is! Azt mondta, nem vehet el azok után, amiket rólam és Diegóról hallott. – Kelletlen nevetést hallatott. – Mint aki nem tudja, hogy egy de Silvával beszél! – Khm – köszörültem meg a torkom. – Biztos vagyok benne, hogy tudta. Hiszen neki is ez volt a vezetékneve. Úgy tudom, unokatestvérek voltatok. Maria elfintorodott. – Azok voltunk. Restellem bevallani, de azonos nevet viseltem ezzel a… – Egy spanyol szót mondott, ami nem hangzott valami hízelgőén. – Nem volt olyan férfi a megyében, aki ne ölt volna boldogan azért, hogy feleségül vehessen. – Egyvalakit éppen azért öltek meg, mert visszautasította ezt a megtiszteltetést. – Megérdemelte a halált, amiért annyira megsértett! – Ha nem tudnád, az emberölés súlyos bűn – mondtam. – Azért ölni meg valakit, mert nem akar feleségül venni, ráadásul őrültség. Te nemcsak gonosz vagy, hanem elmebajos is. Furcsa, hogy ennek nem maradt nyoma a krónikákban. De ne aggódj, majd én gondoskodom róla, hogy így legyen. Ezzel fenyegettem meg, ami nevetséges, hiszen azt az egyetlen embert is megölte, akit érdekelt volna ez az információ: dr. Clive Clemmings PhD-t. Mariát azonban még mindig annyira lefoglalta az a „mi, de Silvák, a spanyol királyok véréből származunk” ügy, hogy oda se bagózott.
– Buta liba! – ugrott oda hozzám, hogy csak úgy lobogtak a hófehér alsószoknyái. – Azt mondtam Diegónak, sokkal ostobább vagy, semhogy árthass nekünk, de látom, tévedtem! Ugyanolyan vagy, mint minden mediátor: az orrát mindenbe beleütő, visszataszító hárpia! – Ha én hárpia vagyok, mi vagy te? Várj, ne szólj, majd én megmondom. Egy kétszínű boszorka, aki hátulról támad, jól mondom? Villámgyorsan előkapta a kését a ruhaujjából, és a torkomnak szegezte. – Nem hátba döflek, hanem az arcodat metélem össze! – Kezdheted! – Elkaptam a csuklóját. – Nagy hibát követtél el. Akarod tudni, mikor? – Felnyögött, amikor egy ügyes tékvandó mozdulattal hátracsavartam a kést markoló kezét. – Amikor azt mondtad, az én hibám, hogy elveszítettem Jesset. Addig még sajnáltalak is egy kicsit, de most már csak iszonyúan pipa vagyok. – A hátába nyomtam a térdem, és hasra löktem a veranda tetején. – Ha pedig bepipulok – és a szabad kezemmel kivettem a kést a markából –, nem állok jót magamért. Olyankor ütök, rúgok, harapok. Mégpedig jó erősen. Maria se tűrt szótlanul: torkaszakadtából üvöltözött, főleg spanyolul, úgyhogy nem törődtem vele. Úgyis csak én hallottam. – Ezt elmondtam az anyám pszichiáterének is – folytattam, és jó messzire hajítottam a kést –, és tudod, mit felelt? Azt, hogy nagyon alacsony az ingerküszöböm. Most, hogy megszabadultam a késtől, Mariát pedig még mindig leszorítottam a térdemmel, a szabad kezemmel belemarkoltam a loknijaiba, és magam felé fordítottam a fejét. – És tudod, mit mondtam neki erre én? Azt, hogy nem az én ingerküszöböm alacsony, hanem olyanok akadnak az utamba, akiktől… elszáll…. az… agyam! S hogy jól értse, amit mondok, az utolsó négy szó mindegyikénél belevertem az arcát a tetőcserepekbe. Amikor a negyedik után fölemeltem a fejét, erősen vérzett az orra és a szája, amit nagy elégtétellel nyugtáztam. A biztonság kedvéért még néhányszor megismételtem a műveletet. – Ezt azért, mert éjszaka betörtél hozzám és kést fogtál rám. Ezt azért, mert bogarakkal etetted meg Bambát, és nekem kellett föltakarítanom a maradványaikat. Ezt azért, mert megölted Clive-ot. Ja, és ezt Jesseért. Nem állítom, hogy a harag elvette az eszemet, csak nagyon, de nagyon dühös voltam. Tudatában voltam annak, mit csinálok. Annak is, hogy nem szép tőlem. Erőszakkal soha semmit nem lehet megoldani. Kivéve, ha az erőszak elszenvedője már amúgy is halott. De azt azért még ez a boszorka sem érdemelte meg, hogy péppé verjem a képét, mert százötven évvel ezelőtt egy jó barátom teljes joggal ki akart hátrálni a vele kötendő házasságból. Nem. Azt viszont megérdemelte, hogy minden egyes csontját összetörjem. Pechemre épp amikor hozzá akartam látni, hirtelen halvány derengést vettem észre a baloldalamon. Jesse! – gondoltam, és megint megdobbant a szívem. De persze nem Jesse volt, hanem egy magas, fekete bajszos, kecskeszakállas férfi, akinek a ruházata nagyon emlékeztetett Jesseére, csak sokkal díszesebb volt. Mintha Zorrónak öltözött volna egy jelmezbálra. Trapéz szabású fekete nadrágja oldalt ezüst szögekkel volt kiverve, és olyan puffos ujjú, fehér inget viselt, mint a kalózok a filmekben. A revolvertokját és a fekete cowboy-kalapja szélét is ezüst szögek és hímzések díszítették. Úgy vettem észre, nem örül annak, hogy itt lát. – Oké! – szóltam, kezemet csípőre téve. – Ne mondjon semmit. Maga Diego, ugye? A férfi ceruzavékony bajusza alatt elvékonyodott az ajka. – Nem megmondtam neked – fordult Mariához, aki vérző orrára szorította a ruhaujját –, hogy őt bízd rám? Marián látszott, hogy még sosem törték be az orrát, mert ahelyett, hogy hátrahajtotta volna a fejét, hogy a vérzés elálljon, gusztustalanul prüszkölt. Micsoda amatőr! – Azt hittem, szórakoztatóbb lesz egy kicsit eljátszani vele.
– Mediátorokkal nem játszunk – okította a férje utálkozó grimasszal. – Ezt már az elején megmondtam neked. Ahhoz túl veszélyesek. – Sajnálom, Diego. – Maria hangja nyafkán elvékonyodott, ahogy még sosem hallottam beszélni. Nyilván azok közé a lányok közé tartozott, akiknek van egy külön hangjuk, amit csak akkor használnak, ha férfiak vannak jelen. – Szót kellett volna fogadnom neked. Most rajtam volt az utálkozás sora. – Ébresztő! – mondtam Mariának. – Ez a 21. század, mostanában már a nőknek is lehetnek saját gondolataik. Maria összeszűkült szemmel nézett rám a véres ruhaujja fölött. – Öld meg helyettem! – nyafogta kislányosan. Diego olyan arckifejezéssel tett felém egy lépést, ami elárulta, hogy boldogan tesz eleget a szerelme kívánságának. – Maga pedig mindig azt teszi, amit ő mond? – förmedtem rá. Még csak nem is féltem. A szívemet megbénító közöny az egész testemre kiterjedt. – Tudja, ezt nálunk úgy nevezik: papucsférj. Vagy nem ismerte a kifejezést, vagy nem törődött vele, mert még közelebb jött. Sarkantyút viselt, ami vészjóslóan kopogott a tető cserepein. – Mondanék még magának egyet-mást – szóltam, és nem moccantam. – Példának okáért ez a kecskeszakáll rég kiment a divatból. És az ezüstből is a kevesebb több lenne. Különben örülök, hogy látom, mert ezen kívül is volna még mondanivalóm. Egy: a felesége egy buta tyúk. Kettő: maga ölte meg Jesset, és maga ásta el hátul a kertben, igaz? Ez sem volt okos dolog, mert kénytelen leszek… Azt már nem tudtam megmondani Felix Diegónak, mit szándékozom csinálni vele, mert nem hagyta, hogy befejezzem: – Régóta az a meggyőződésem – szólalt meg fenyegető hangon, amit elég meglepőnek tartottam egy kecsekeszakállas pasi szájából – hogy csak a halott mediátor a jó mediátor. És mielőtt annyit mondhattam volna, hogy bik-makk, fölkapott és lehajított a verandáról. Egyenesen bele a gödörbe, ahol megtalálták Jesse maradványait. Ezen mosolyogni lett volna kedvem, már ameddig gondolkodni tudtam. Ami nem tartott sokáig, mert mihelyt a földnek csapódtam, elvesztettem az eszméletemet.
10. FEJEZET Még valamit a mediátorokról. Nehéz megölni bennünket. Ezt komolyan mondom. El se hinnétek, hányszor ütöttek le, vonszoltak, vertek, tapostak, rugdostak, haraptak, karmoltak meg, ütöttek fejbe, nyomtak a víz alá, lőttek rám, s dobtak le különféle magasságokból. Na és meghaltam? Megsérültem egyszer is életveszélyesen? Nem. Csontom tört ugyan, de hányszor! És jó pár sebhely borítja a testem. Tény, hogy bárki vagy bármi teremtett bennünket, ellátott legalább egy természetes fegyverrel. Nem emberfölötti erővel, noha az is jól jönne. Jómagam és Dom atya – meg talán Jack is, habár kétlem, hogy már volt alkalma kipróbálni – olyan szívóssággal vagyunk megáldva, ami elég ahhoz, hogy elviseljük a megpróbáltatásokat. Így azután egy ekkora zuhanás sem oltotta ki az életemet. Maria de Silva és férje ura azonban azt hitte, sikerült kicsinálnia. Különben itt maradtak volna, hogy bevégezzék a munkát. De amikor órákkal később magamhoz tértem – kábán és iszonyú fejfájással –, sehol nem láttam őket. Világos, hogy az első menetet én nyertem meg: életben maradtam, és ez szerintem már magában véve pozitívum. Viszont agyrázkódást kaptam. Tudtam, mert mindig azt kapok. Illetve eddig legalább kétszer. Nem a legkellemesebb állapot. Mindene fáj és sajog az embernek, de főleg a feje. Amit jelen esetben még az is fokozott, hogy ilyen sokáig feküdtem egy gödör mélyén, és közben lehullott a harmat. Teljesen eláztatta a ruhámat, amit a sok nedvességtől legalább egy mázsának éreztem, úgyhogy valóságos kínszenvedés volt kimászni a gödörből. Már pirkadt, amikor visszaosontam a házba (hála istennek Szundi nyitva felejtette a bejáratot, amikor hazajött a randijáról). De előbb föl kellett másznom a lépcsőkön. Amikor végre a szobámban voltam, és le tudtam hámozni magamról a vizes és sáros gönceimet, legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy Jesse meglát pucéran. Hiszen Jesse nincs többé. Megpróbáltam nem gondolni rá, amikor bemásztam az ágyamba, és behunytam a szemem. Úgy rémlett, beválik ez a „nem gondolok Jessere, hiszen nincs” stratégia, mert már azelőtt álomba zuhantam, hogy egyáltalán végiggondoltam volna. Jóval nyolc után ébredtem föl. Szundi alighanem megpróbált fölverni – sikertelenül –, és végül békén hagyott. Hadd aludja ki magát, gondolhatták a többiek is. Föltehetően azért, mert úgy vélték, túlságosan földúlt a holttest előző napi megtalálása. Ha csak emiatt lettem volna földúlva! Amikor nem sokkal kilenc után megszólalt a telefon, s Andy fölkiabált, hogy engem keresnek, már fönn voltam, és a fürdőszoba tükrében vizsgálgattam a frufrum alatt éktelenkedő kék foltot. Csoda, hogy nem törtem ki a nyakam. Meg voltam győződve róla, hogy Maria és a barátja ezt hitte, és ennek köszönhetem az életemet. Annyira biztosak voltak benne, hogy még csak meg sem győződtek róla, csakugyan kinyuvasztottak-e. Úgy látszik, még sosem volt dolguk mediátorral. Ahhoz, hogy kinyiffanjunk, sokkal többre van szükség, mint több szint magasról lehajítani. – Susannah! Hála istennek, jól vagy! – Dominic atya hangja gondterhelten csengett. – Annyira aggódtam… de ugye nem mentél el a temetőbe tegnap? – Nem – feleltem. Végül is nem volt rá okom: a temető jött el hozzám. De ezt, persze, elhallgattam. Ehelyett azt kérdeztem: – Visszajött a városba? – Igen. Ugye, nem mondtad el a családodnak? – Ööö…
– Susannah, el kell mondanod! Komolyan. Joguk van tudni. Nagyon súlyos a tét. Meg is ölhettek volna. Persze azt is elhallgattam, hogy igencsak közel álltam hozzá. Észrevettem, hogy jelez a hívásvárakoztató. – Dom atya, tud várni egy kicsit? – kérdeztem, és megnyomtam a gombot. Egy ismerős, cérnavékony hangot hallottam, amelyet pillanatnyilag nem tudtam hova tenni. – Suze? Te vagy az? Csak nem vagy beteg? – De… azt hiszem. Ki beszél? – Én! – A hangocska fölháborodottan csengett. – Jack! Ó, istenem! – Honnan tudod az itthoni számomat? – Tegnap megadtad Paulnak, nem emlékszel? Persze hogy nem emlékeztem rá. Csak arra emlékeztem az előző nap eseményeiből, hogy Clive Clemmings meghalt, Jesse arcképének nyoma veszett… és maga Jesse is eltűnt. Örökre. Meg hogy Felix Diego megpróbált kinyírni. – Ja? – mondtam a kagylóba. – Már emlékszem. Nézd, Jack, ma el kell… – Suze! – szakított félbe Jack. – Azt ígérted, hogy ma megtanítasz a víz alatt bukfencezni! – Tudom. És nagyon sajnálom, de… ma képtelen vagyok dolgozni menni. Nem temiattad, de nagy szükségem van egy szabadnapra. – Olyan szomorú a hangod – jegyezte meg Jack ugyancsak szomorúan. – Azt hittem, örülni fogsz. – Igazán? – Vajon Dom atya még mindig vár a másik vonalban, vagy letette a kagylót? Nem szép tőlem, hogy megvárakoztatom, végtére miattam szakította meg azt a kis szabadságát. – Miért? – Azért, hogy… Ekkor vettem észre a kanapé fölött azt a halvány derengést. Jesse? Megint megdobbant a szívem. Szinte nevetséges, hogy még mindig ebben reménykedem, mihelyt meglátom akár a leghalványabb fényt. Nem ő volt. Hála az égnek, nem is Maria vagy Diego. Annyira még ők sem bátrak, hogy fényes nappal rontsanak rám. – Jack – szóltam a kagylóba –, mennem kell. – Várj, Suze! De már letettem. Mert dr. Clive Clemmings PhD ült a kanapémon. Ilyen az én szerencsém: Jesseért sóvárgok, és kapok helyette egy Clive-ot. – Ó, maga az? Majdnem olyan meglepettnek látszott, mint én lehettem amiatt, hogy a szobámban öltött testet. Hitetlenül csóváltam a fejem. Néha akkora nálam a forgalom, mint a Központi Pályaudvaron. – Fogalmam se volt… – Dr. Clemmings a csokornyakkendőjét babrálta. – Nem gondoltam volna, hogy amikor azt mondták, lépjek kapcsolatba egy mediátorral… Úgy értem, nem sejtettem… – Hogy éppen én leszek az – fejeztem be helyette. – Mert hogy… – Mert hogy lány vagyok? Vagy azt akarja mondani, hogy megdöbbenti a természetfölötti intelligenciám? – Olyan fiatal még.
Lerogytam az ablakdeszkára. Mivel érdemeltem ki ezt? Ki az a bolond, aki pont Clive Clemmings társaságára vágyik? Majdnem biztos vagyok benne, hogy az életében senki nem hívta meg az otthonába. Most meg pont nekem kell vendégül látnom… Ja persze. A mediátorság. – Minek köszönhetem a szerencsét, Clive? – Valószínűleg inkább dr. Clemmingsnek kellett volna szólítanom, de sokkal jobban sajgott a fejem, semhogy az idősebbekkel szembeni kötelező tiszteletre tudtam volna gondolni. – Nem is tudom… Mrs. Lampbert, tudja, a recepciós, nem felel, ha szólítom, és ha telefonon keresnek, azt mondja… Borzalmas dolgokat mond. Fogalmam sincs, mi ütött belé. – Megköszörülte a torkát. – Azt állítja, hogy… – Maga meghalt. Clive szeme még nagyobbra nőtt a vastag szemüvege mögött. – Ez csakugyan különös. Maga honnan tudja? Ja persze, hiszen mediátor. Miss Ackerman, nehéz napok vannak mögöttem, és nagyon furcsán érzem magam… – Mert meghalt – szakítottam félbe. Tapintatosabb is lehettem volna hozzá, de azt hiszem, kicsit még mindig nehezteltem rá amiatt, hogy nem fogadta el a Jesse meggyilkolására vonatkozó elméletemet. – De ez lehetetlen! – tiltakozott, és megrántotta a nyakkendőjét. –- Nézzen rám! Itt vagyok, és hallom, hogy beszél hozzám… – Mert mediátor vagyok, Clive. Az a dolgom, hogy továbbsegítsem az embereket, miután… hiszen tudja. – De látszott rajta, hogy nem tudja, ezért kifejtettem: – Miután földobták a talpukat. – Jézus Mária! – Dr. Clemmings szaporán pislogott. – Próbáljuk meg kitalálni, miért van itt ahelyett, hogy a történészek mennyországát élvezné. Mi az utolsó, amire emlékszik? – Tessék?! – Mire emlékszik, mielőtt… mielőtt észrevette, hogy láthatatlanná vált Mrs. Lampbert számára? – Ja? – Clive megvakarta a kopasz fejét. – Ott ültem az asztalomnál, és azokat a leveleket néztem, amelyeket maga hozott. Igazán szép az apjától, hogy beküldte, tudja, az emberek nemigen törődnek a társaságunkkal, pedig nélkülünk jókora lyukak tátonganának a helyi történelem szövetén… – Clive! – szakítottam félbe udvariatlanul. – Még nem is reggeliztem. Nem foghatná egy kicsit rövidebbre? – De. Természetesen. Szóval azokat a leveleket tanulmányoztam. Azóta, hogy elment, egész idő alatt az járt a fejemben, amit Hector de Silváról mondott. Valóban egy kicsit valószínűtlennek látszott, hogy aki ennyi szeretettel ír a családjáról, szó nélkül kisétáljon az életükből. És hogy Maria leveleit egy hajdani fogadó udvarán elásva találták meg… Azt kell mondanom, roppant furcsának találtam az egészet. Bekapcsoltam a diktafont, és rámondtam néhány mondatot, hogy majd Mrs. Lampbert gépelje le, amikor hirtelen hűvöset éreztem. Mintha valaki maximális fokozatra kapcsolta volna a légkondicionálót. Mrs. Lampbert azonban jól tudja, hogy egyes tárgyakat mindig azonos hőmérsékleten kell tartani, úgyhogy soha… – Nem a légkondicionáló volt – jegyeztem meg színtelen hangon. – Nem. Ugyanis egy pillanattal később enyhe narancsvirágillatot is éreztem. Maria Diegóról pedig sokan tudták, hogy narancsvirág-parfümöt használt. És megesküdtem volna, hogy egy pillanatig… egy pillanatig láttam is. Csak a szemem sarkából. Maria de Silva Diegót. – Az imént még réveteg pillantása hirtelen olyan éles lett, mint a lézersugár. – Azután borzalmas görcsöt éreztem a karomban. Persze mindjárt tudtam, mi az: a családomban gyakori az örökletes szívbaj. Ez végzett a nagyapámmal is, nem sokkal a könyve megjelenése
után. Én azonban, vele ellentétben, szigorúan betartottam a diétámat, és rendszeresen tornáztam. Csakis a sokk lehetett az oka, mert olyasmit láttam, amit… amit nem lehet látni. Azonnal hívni akartam a mentőt, de a telefon leesett az asztalról… Bevallom, hogy mire idáig jutott, kifejezetten sajnáltam. Hiszen éppúgy megölték, ahogy Jesset. És mondhatni, ugyanaz a kéz tette. – Úgyhogy nem értem el. Ez az utolsó, amire emlékszem. Megnyaltam a számat, mert teljesen kiszáradt. – Clive, mit mondott a diktafonba, mielőtt meglátta Maria de Silvát? – Mit mondtam? Azt, hogy noha további kutatást igényel, úgy vélem, a maga elmélete, amit különben a nagyapám is kezdettől fogva vallott, esetleg… Nem hittem a fülemnek. – Ők ölték meg magát is – motyogtam. – Azt hiszem… – Már nem pislogott és nem markolászta a nyakkendőjét. Csak ült ott, mint egy madárijesztő, amelyből kihúzta valaki a rudat. – Igaza van. De csak áttételesen. Az ijedtség okozhatta. – Azért tették, nehogy elmondja valakinek, amit tőlem hallott! – A fejfájásom ellenére megint elfogott a düh. – És valószínűleg ugyanígy végeztek a nagyapjával. – A nagyapámmal? Ő nagyon hirtelen halt meg, de semmi jel nem utalt arra… Értem már. Maga szerint Maria de Silva Diego kísértete végzett vele is, nehogy alaposabban kifejthesse az unokafivére eltűnéséről fölállított elméletét? – Így is lehet mondani. Nem akarta, hogy széles körben elterjessze az igazságot a Jessevel történtekről. – Jesse? Ki az a Jesse? Nem válaszolhattam, mert váratlanul kopogtak. – Suze? – hallottam meg Andy hangját. – Bemehetek? Clive villámgyorsan fölszívódott. – Szabad! – szóltam ki, és Andy megjelent az ajtónyílásban. Zavartnak látszott. Csak akkor jön be hozzám, ha valamit meg kell javítani. – Khm… Látogatód jött. Dominic atya… – Nem fejezhette be, mert az atya máris ott állt mögötte. Nem tudnám megmagyarázni, mi ütött belém hirtelen. Más magyarázat nincs rá, mint az, hogy ezalatt a fél év alatt, amióta ismerem, valami szeretetféle ébredt bennem iránta. Mihelyt megláttam, leugrottam az alakpárkányról, odaszaladtam hozzá, és a nyakába csimpaszkodtam. Dominic atyát is meglephette ez a hirtelen érzelmi kitörés; általában tartózkodóbb vagyok. – Jaj, Dom atya! – szipogtam a zakójába. – Úgy örülök, hogy látom! Végre megint normálissá válik a környező világ, amely az elmúlt huszonnégy órában valóságos zuhanórepülésbe kezdett. Dominic atya visszajött, és a kezébe veszi a dolgokat. Ott álltam, karomat köréje fonva, fejemet a mellére hajtva, úgyhogy enyhén éreztem a dezodorja és még enyhébben a cigarettája illatát, melyet nyilván idefelé vezetve szívott el az autójában tartott csomagból, és tudtam, hogy ezentúl minden rendben lesz. – Ó, kedvesem… – Hallottam, ahogy a mellében rezonál a hangja, s közben a gyomra is megkordul, ahogy megemészti a reggelire bekapott kekszet vagy mit. – Nyugodj meg – és ügyetlenül megveregette a vállam. – Ezzel meg mi van? – hallottam mögüle Bamba hangját. Andy rászólt, hogy hallgasson. – Ennyire kiborították azok a vacak csontok? – Fájdalmas kiáltásba fúlt a hangja: Andy a fülénél fogva rángatta le másodszülöttjét a lépcsőn. – Ne, apa! – üvöltötte Bamba. – Au! Engedj el! – Már megint cigizett – morogtam szemrehányóan az atyának.
– Csak egyet – vallotta be vállvonogatva. – Hosszú volt az út. És biztos voltam benne, hogy mire megérkezem, mindnyájatokat holtan talállak az ágyatokban. Igazán különös hajlamod van arra, Susannah, hogy mindig bajba kerülj. – Tudom. Sóhajtva ültem vissza az ablakmélyedésbe, és átkulcsoltam a térdem. Csupa izzadság voltam, és még hajat se mostam, de mit számított mindez? Dominic atyán nem látszott, hogy észrevette volna igencsak viharvert külsőmet. Úgy folytatta, mintha az irodájában ülnék, és a diákönkormányzat pénzszerző akcióját vagy valamilyen más, teljesen ártalmatlan témát beszélnénk meg. – Hoztam egy kis szenteltvizet. Lenn hagytam a kocsiban. Majd azt mondom az apádnak, te kértél rá, hogy áldjam meg a házat a tegnapi… hm… felfedezés után. Lehet, hogy csodálkozni fog egy kicsit a hirtelen megtéréseden, de arra is kérd meg, hogy ezentúl mondjon asztali áldást vacsora előtt. Sőt időnként egy-egy misére is elmehetnél, hogy meggyőzd az őszinteségedről. Elolvastam egyet-mást arról a két emberről, Maria de Silváról meg a Diegójáról, és kiderült, hogy gyilkos létükre szorgos templomjárók voltak. Remélem, a jövőben kerülni fogják azt a házat, amelyet beszentelt egy pap. – Kicsit gondterhelten nézett rám. – Inkább amiatt aggódom, Susannah, hogy mi lesz, ha kiteszed a lábad innen… Az isten szerelmére, mi történt a homlokoddal? Megérintettem a frufrum alatt kéklő véraláfutást, és fölszisszentem: még mindig nagyon fájt. – Ó, semmi! – feleltem keserves mosollyal. – Nézze, Dom atya… – Az ott nem semmi. Hol szerezted ezt a borzalmas véraláfutást? – Semmiség – legyintettem, és a homlokomra simítottam a frufrut. – Egy kis emlék Felix Diegótól. – Semmiségnek éppen nem lehet nevezni – jelentette ki az atya. – Az nem fordult meg a fejedben, hogy agyrázkódást is kaphattál? Azonnal meg kell röntgenezni! – De Dominic atya… – Semmi de! Vegyél föl cipőt. Váltok néhány szót a nevelőapáddal, aztán benézünk a kór… Megszólalt a telefon. Mondom: tisztára a Központi Pályaudvar. Fölvettem, főleg azért, hogy legyen egy kis időm valamilyen kifogást kitalálni, hogy ne vigyen be a kórházba, mert akkor el kellene mondanom, hogyan szereztem ezt az újabb sérülést, és őszintén szólva kifogytam a hihető hazugságokból. – Halló! – Suze? – Újból az ismerős cérnahangocska. – Megint én vagyok az. – Jack – mondtam fáradtan –, már mondtam, hogy nem vagyok jól. – Pont erről van szó. Lehet, hogy még nem hallottál róla. Ha elmondom, biztos jobban leszel. – Mit akarsz elmondani? – Azt, hogy elmediáltam neked azt a kísértetet. Iszonyúan lüktetett a fejem. – Tényleg? Melyiket? – Tudod! Azt, amelyik nem száll le rólad. A Hector nevűt. Kis híján elejtettem a telefont. Jobban mondva, kiesett a kezemből, de elkaptam, még mielőtt leesett volna. Két kézzel fogtam a fülemhez, nehogy megint elejtsem, és biztos legyek benne, hogy jól hallottam. Dominic atya egész idő alatt figyelt. – Jack – szólaltam meg nagy nehezen; alig kaptam levegőt. – Miről beszélsz? – Arról a srácról, aki nem hagy békén. Az a Maria nevű hölgy mondta, hogy… – Jack! – üvöltöttem a kagylóba. Azonnal elfeledkeztem a fejfájásomról, de még Dom atyáról is. – Miféle Maria!?
– Az a régimódi kísértethölgy – válaszolta kicsit ijedten. Nem csoda: úgy ordítottam, mint egy eszelős. – Akinek a képe ott lógott a kopasz bácsi irodájában. Ő mondta, hogy az a Hector, akiről szintén volt egy kép, csak egészen kicsi, nem száll le rólad, és ha meg akarlak lepni, ezer… ezor… – Exorcizáld!? Azt tetted!? – Aha – felelte büszkén. – Exorcizáltam.
11. FEJEZET Lerogytam az ablakdeszkára. – Mit… – Nem engedelmeskedett a szám. Lehet, hogy ez is az agyrázkódás következménye volt: – Mit mondtál, Jack? – Exer… exorcizáltam helyetted. – A hangjából ítélve, végtelenül meg volt elégedve magával. – Teljesen egyedül. Azaz a hölgy segített egy icipicit. Sikerült? Úgy értem, eltűnt? Dominic atya kérdőn nézett rám. Nem csoda: az ő fülének elég bizarrul hangozhatott ez a beszélgetés. Még nem volt alkalmam beszámolni neki Jackről. – Suze! Ott vagy még? – Mikor csináltad, Jack? – Az este. Amikor a bátyámmal vacsoráztál. Az a Maria eljött és megmutatta azt a képet, meg gyertyákat is hozott, aztán elmondta, mit kell csinálni, én meg úgy csináltam, és irtó klassz volt. Piros füst szállt a gyertyákból, tekeredett és tekeredett, aztán egy nagy, sötét lyuk nyílt a fejünk fölött, és akkor mondanom kellett néhány szót, és megjelent az a fickó, a lyuk pedig beszippantotta. Hallgattam. Mit mondhattam volna? A kölyök pontosan leírta az ördögűzést úgy, ahogy én is ismertem. Elűzte Jesset. – Suze! Ott vagy még? – Itt vagyok. Szörnyen nézhettem ki, mert Dominic atya odajött hozzám, és fölült mellém az ablakmélyedésbe. Látta rajtam, hogy borzalmas sokk ért. Még soha nem éltem át ekkora traumát. Nem olyan volt, mint amikor ledobtak a tetőről, vagy kést fogtak a nyakamhoz. Sokkal rosszabb. Mert képtelen voltam elhinni. Nem Jesse szegte meg az ígéretét. Nem azért tűnt el, mert előkerültek a maradványai, s ezzel bebizonyosodott, hogy meggyilkolták. Azért tűnt el, mert Maria de Silva elűzette. – Ugye nem haragszol? – kérdezte Jack aggodalmas hangon. – Ugye jól tettem? Az a Maria azt mondta, Hector nem volt jó hozzád, ezért csak hálás leszel… – Zaj hallatszott a háttérből. – Caitlin van itt – mondta Jack. – Tudni akarja, mikor jössz megint. Azt mondja, jó volna, ha már ma délután, mert neki… Azt már nem tudtam meg, mi dolga van délután Caitlinnek, mert letettem a kagylót. Egyszerűen képtelen voltam tovább hallgatni ezt a kedves hangocskát, amely ilyen szörnyűségekről tudósít. Az a helyzet, hogy föl sem fogtam igazán. Hallottam, mit mond, értettem is, de érzelmileg nem fogtam föl. Jesse nem a saját akaratából vonult ki ebből a világból. Ugyanúgy szakították ki az itteni létéből, ahogy az életétől fosztották meg, és végső soron ugyanaz a kéz tette. De miért??? Ugyanazért, amiért megölték: hogy ne álljon Maria de Silva útjába. – Susannah – szólalt meg Dominic atya –, ki ez a Jack? Meglepetten néztem rá. Egyszerűen elfelejtettem, hogy itt van. De nemcsak itt volt, hanem aggodalommal telve ült mellettem. – Susannah! – ismételte meg. Sosem hív Suze-nak, mint mások. Egyszer megkérdeztem tőle, miért, és azt felelte, hogy a Suze szerinte közönségesen hangzik. Közönségesen! Ezen muszáj volt röhögnöm. Olyan mókásan régimódi ez a Dom atya! Jesse se hívott soha Suze-nak. – Jack is mediátor – mondtam. – Még csak nyolcéves. Én vigyázok rá a szállodában. – Mediátor? – álmélkodott az atya. – Furcsa… Azonnal el kellett volna mondanod nekem. Nem sok mediátor van a világon. Szívesen megtanítottam volna néhány dologra. Egy fiatal
mediátornak sokat kell tanulnia. Nem helyes magadra vállalnod a tanítását, hiszen még te is fiatal vagy… – Tudom! – nevettem föl keserűen. Rémülten állapítottam meg, hogy a nevetésem sírásba csap át. Már megint! Mi van velem? Hónapokig csontszáraz a szemem, most pedig minden szíre-szóra sírva fakadok. – Susannah! – Dominic atya megragadta a karom, és enyhén megrázott. Láttam rajta, hogy valóban megdöbbent. – Mi lelt? Csak nem sírsz? Csak bólintani tudtam. – De miért? Jesse miatt? Tudom, hogy hiányzik, de… – Maga ezt nem érti! Minden elmosódott előttem, nem láttam az ágyamat, de még az ablakmélyedés párnájának mintáját se, pedig az sokkal közelebb volt. Talán igaza van Dom atyának: meg kellene röntgeneztetni magam. De amikor az ujjaim nedvességet éreztek az arcomon, be kellett vallanom az igazat. Semmi baja a látásomnak, csak a könnyek homályosították el. – Jaj, atyám! – sóhajtottam, és fél órán belül másodszor csimpaszkodtam a nyakába. A homlokom a szemüvegéhez koccant. Ha azt mondom, hogy meglepődött, erősen alábecsülöm a reakcióját. Még jobban meglepték azonban a csukladozva kibukó szavaim: – Exorcizálta Jesset! Maria de Silva vette rá! Azt… azt mondta neki, hogy Jesse mo-molesztál engem, és hogy szí-szívességet tesz nekem, ha megszabadít tőle. Jaj, Dom atya! – A sírásból valóságos vonítás lett. – Most mit csináljak? Szegény Dom atya. Kétlem, hogy gyakran csimpaszkodnak belé hisztériásán bőgő nőszemélyek. Fogalma sem volt, mit tegyen. Mindenesetre megveregette a vállam. – Nyugodj meg, leányom. Minden megoldódik valahogy. – Ilyesmiket mondott, de roppant kellemetlenül érezte magát. Szerintem attól félt, hogy Andy erre jön, és még azt hiszi, hogy őmiatta sírok. Nevetséges. Mintha bárki meg tudna ríkatni a szavaival! Pár perc elteltével újból megszólalt: – Nyugodj meg! Meglátod, minden meg fog oldódni. Nem tehetek róla, de ekkor meg elfogott a röhögés. Komolyan. Olyan mulatságosan hangzott a vigasztalása. – Dom atya! – Odébb húzódtam, és ránéztem a könnyeimen át. – Viccel? Semmi nem oldódik meg. Soha és semmi. Lehet, hogy Dom atya nem nagyon értett a vigasztaláshoz, de zsebkendő mindig volt nála. Előhalászta a zsebéből, és fölitatta a könnyeimet. Máskor is megtette ugyanezt az iskola előkészítő csoportjában, amikor valamelyik kiskölyök elesett vagy elejtette a fagylaltját. – Ez nem igaz, Susannah – mondta a könnyeim itatgatása közben –, és ezt te is tudod. – De igaz, atyám. Tudom. Jesse elment, és ez az én hibám. – Hogy lehetne a te hibád? Egyáltalán nem a tied. – De. Nem maga mondta, hogy azonnal szólnom kellett volna, amikor megtudtam az igazságot Jackről? De nem szóltam. Azt hittem, én is elboldogulok vele, hiszen nem olyan nagy tudomány. És mi lett belőle? Az, hogy Jesse elment. Örökre. – Ez csakugyan sajnálatos. El se tudok képzelni nagyobb igazságtalanságot. Jesse nagyon jó barátod volt. És nekem is. De oly sok évet töltött el ebben a… Hogy is mondjam? Féléletben. Most véget ért a küszködése, és megkapta a megérdemelt jutalmát. Összehúzott szemmel néztem rá. Miről beszél? Úgy látszik, leolvasta az arcomról a kétkedést, mert így folytatta: – Gondolj bele, Susannah, Jesse százötven éven át a régi és a következő élete közti senki földjén bolyongott, és most végre megtette az utolsó lépést a végső rendeltetési helyéhez. Leugrottam az ablakülésről, tettem néhány lépést, majd hirtelen szembefordultam az atyával:
– Miről beszél? Jesse nem ok nélkül volt itt! Nem tudom, mi az, és azt se, hogy elvégeztee, amit akart. De addig itt akart maradni ezen a senki földjén, amíg el nem intézi. Most azonban nem lesz rá módja. Sosem jövünk rá, miért volt itt. – Értelek, Susannah – mondta Dominic atya, szerintem dühítően nyugodt hangon. – És mint mondtam, tragédia, ami történt. Jesse azonban tovább vonult, és örülnünk kell annak, hogy meglelte az örök békét. – Jaj istenem! – Megint kiabáltam, de nem törődtem vele. – Az örök békét? Honnan tudja, hogy azt lelte meg? – Igazad van, nem tudhatom. – Láttam rajta, hogy nagyon óvatosan válogatja meg a szavait. Mintha bomba lennék, amely minden pillanatban fölrobbanhat. – Nem tudhatom. De látod, ez a különbség köztünk. Én hiszek. Két lépéssel ott termettem mellette. Nem tudom, mire készültem. Az biztos, hogy nem akartam megütni. Lehet, hogy nagyon alacsony az ingerküszöböm, de akkor se szoktam papokat verni. Dom atyát meg aztán tutira nem, hiszen a haverom. Talán csak meg akartam rázni, hogy egy kis értelmet töltsek belé, mivel az érvelés a jelek szerint nem hatott rá. Méghogy hisz! Mintha hittel többet lehetne elérni, mint egy jó seggbe rúgással! Mielőtt vállon ragadhattam volna, torokköszörülést hallottam a hátam mögül. Andy állt ott aggodalmas arccal, kezében a szerszámosládájával és „Isten hozott a Panoráma Lakóparkban!” föliratú pólóban. – Minden rendben? – kérdezte. – Mintha kiabálást hallottam volna. Dominic atya fölállt. – Nos… Susannah aggódik, és joggal, az udvarukban tett… ööö… szerencsétlen felfedezés miatt. Azt kérdezte, nem szentelhetném-e be a házat, amire természetesen igent mondtam. A bibliámat azonban a kocsiban felejtettem… – Hozzam föl, atyám? – készségeskedett Andy. – Az nagyon szép lenne magától, Mr. Ackerman. Az elülső ülésen lesz. Ha fölhozná, mindjárt munkához láthatnék. – Semmi gond, atyám – bólintott Andy, és boldogan távozott. Érthető, hiszen halvány gőze se volt arról, mi folyik a házában. Andy nem hívő. Fogalma sincs arról, van-e más létezési sík a földin kívül. Ahogy arról sem, hogy egyes onnan idetévedő lelkek meg akarnak ölni engem. Azt pedig végképp nem sejti, hogy szerelmes vagyok abba a fickóba, akinek a csontjait tegnap ásta ki. – Dom atya – szólaltam meg, amikor már a lépcsőn kopogtak a léptei. – Susannah! – Sejtettem, hogy el akarja állni az utamat. – Megértem, milyen nehéz ez neked. Jesse különleges valaki volt. Tudom, hogy sokat jelentett a számodra… – Dom atya… – De most jobb helyen van. – Keresztülment a szobán, fölemelt egy fekete batyut, amit az ajtó mögé tett, mielőtt bejött, majd lerakta a bevetetlen ágyamra és kinyitotta. – Ebben kell hinnünk. Csípőre tettem a kezem. Nem tudom, az agyrázkódás volt-e az oka, vagy az, hogy a szerelmemet exorcizálták, mindenesetre a boszorkahányadosom igencsak megugrott. – Én hiszek, Dom atya. Hiszek magamban, és hiszek magában. Ezért tudom, hogyan tehetjük jóvá ezt az ügyet. Dominic atya babakék szeme nagyra tágult a bifokális szemüvege mögött. Közben az ajkához emelt és megcsókolt egy széles, piros szalagot, majd a nyakába kanyarította. – Hogyan? Mire gondolsz, leányom? – Jól tudja, mire – mondtam, mert biztos voltam benne. – Természetesen tudom, hogy lesz még dolgunk Maria de Silva Diegóval. – Elővett egy kis fémből készült buzogányfélét, amelyen lyukak voltak, meg egy kis kancsót, amelyben a
szentelt vizet sejtettem. – Elég aggasztó, de azt hiszem, van annyi gyakorlatunk, hogy kezelni tudjuk a helyzetet. Azt a fiút, Jacket pedig megfelelő módon be kell avatni a mediációs módszerekbe, melyek közül az ördögűzés, mint tudod, csak végső esetben jöhet szóba. De… – Nem erről van szó – vágtam közbe. Dominic atya fölnézett a házszenteléshez szükséges eszközökről. – Nem? – Nem – ismételtem meg. – És ne tegyen úgy, mintha nem tudná, miről beszélek. Pislogni kezdett, ami Clive Clemmingset juttatta az eszembe. – De ha nem tudom! Miről beszélsz, Susannah? – Arról, hogy vissza akarom hozni. – Kit? – Dom atyán kezdett kiütközni a maratoni éjszakai autóvezetés fáradtsága. Hatvanas éveihez mérten jóképű férfinak lehetett mondani, és biztos voltam benne, hogy az apácáknak meg a missziós gyülekezet nőtagjainak a fele szerelmes bele, amit ő valószínűleg észre sem vesz. – Jól tudja, hogy kit. – Jesset akarod visszahozni? – Ott állt, nyakában a bíborpiros stólával, kezében a szenteltvizes edénnyel, és döbbenten nézett rám. – De Susannah, te is tudod, hogy ha egy lélek megleli a mi világunkból kivezető utat, minden kapcsolatát elveszíti vele. Nincs visszaút. Csak előre mehet. – Tudom. És nem állítom, hogy könnyű lesz. Sőt csak egy módját tudom elképzelni, és még az is kockázatos. De a maga segítségével, atyám, sikerülhet. – Az én segítségemmel? Miben tudok én segíteni? – Dom atya! Azt akarom, hogy exorcizáljon engem.
12. FEJEZET – Utoljára mondom, Susannah. – Dominic atya ezúttal a kormánykeréken dobolva adott hangsúlyt a mondanivalójának. – Lehetetlent kérsz tőlem. Rámeredtem. – Nocsak! És mi van a hittel? Azt gondoltam, aki hisz, nem ismer lehetetlent. Dom atyának nem tetszett, hogy ellene fordítom a szavait. Erre következtettem a grimaszokból, melyeket a visszapillantóba nézve vágott a mögöttünk haladó kocsik felé. – Akkor hadd fogalmazzak úgy, hogy nagyon valószínűtlen a kérésed sikeres teljesítése. A tengerparti úton nem tréfa vezetni, mert a házak nincsenek megszámozva, és a turistáknak fogalmuk sincs, hol járnak éppen. Az autósoknak pedig kilencvennyolc százaléka turista. Dom atyát már az is éppen eléggé frusztrálta, hogy baj nélkül eljussunk oda, ahova készültünk. A szobámban tett kijelentésem – hogy arra kértem, exorcizáljon engem – szintén nem javított a hangulatán. – Nem szólva arról, hogy erkölcstelen és veszélyes – tette hozzá, s intett egy furgonnak, hogy előzzön meg bennünket. – Úgy van. De nem lehetetlen. – Úgy látszik, megfeledkeztél valamiről. Arról, hogy nem vagy kísértet, és nem is költözött beléd senkié. – Tudom. De van lelkem. Miért ne lehetne elűzni? Akkor körülnézhetek odaát, hogy megtalálhatom-e, és ha igen, vissza tudom-e hozni. Persze csak ha ő is akarja – tettem hozzá. Dom atyának szemmel láthatóan elege volt belőlem. Az rendben volt, amikor odahaza sírtam, meg minden. De ez a képtelen ötlet… Viszont csak ő gondolta, hogy képtelen. Én magam briliáns elképzelésnek tartottam. Csodálkoztam is, hogy nem jutott előbb eszembe. Úgy látszik, egy kicsit lelassult az agyműködésem az esés miatt. Semmi okát nem láttam, hogy ne sikerüljön a tervem. Kivéve ha Dom atya nem hajlandó részt venni benne. – Nem – mondta legalább tizedszer. – Még nem volt példa arra, amit kérsz. Ezért nincs rá semmilyen biztosíték, hogy sikerülne. Vagy ha mégis, nem biztos, hogy vissza tudnál térni a testedbe. – Itt jön be a kötél – szúrtam közbe nyugodtan. – Nem! Teljes erőből rá kellett taposnia a fékre, mert egyszerre csak egy turistabusz bukkant föl a semmiből. Carmelben nincsenek közlekedési lámpák, ezért sokszor származik nézeteltérés abból, hogy kinek van előnye a kereszteződésekben. A hátsó ülésen levő fekete batyuban meglöttyent a szenteltvíz. Azt lehetne hinni, hogy nem maradt belőle, hiszen Dom atya nem sajnálta a házunktól, bőven locsolt belőle az aspergillumból – mint megtudtam, így hívják azt a kis buzogányforma eszközt – minden zugba. Remélhetőleg Maria és Felix csakugyan hithű katolikus volt életében, és nem merik átlépni többé a frissen beszentelt ház küszöbét. Mert ha tévedett, jól leégek Bamba előtt, aki egész idő alatt a sarkunkban volt, és újra meg újra megkérdezte: – Ezt most minek csinálja, Dom atya? – Mert a húgod megkért rá – felelte az atya, és bőven meglocsolta Bamba súlyzópadját is, az egyetlen berendezési tárgyat, amelynek csakugyan jól jött egy kis lemosás. – Suze kérte, hogy locsoljon meg minden lyukat? – hallottam fentről, a szobámból Bamba hangját. Gondolom, egyikük se sejtette, hogy hallgatózom.
– Arra kért, hogy szenteljem be a házat – mondta Dominic atya. – Mint tudod, nagyon fölizgatta a csontváz előkerülése. Jó néven venném, Bradley, ha cserében kedvesebb lennél hozzá néhány napig. Bradley! Elfogott a röhögés. Még hogy Bradley! Azt nem tudom, mit felelt Bamba, mert kihasználtam az alkalmat, hogy letusoljak és rendesen felöltözzem. Egy fél nap épp elég volt abban az agyonizzadt göncben. Jesse biztos nem akarná, hogy mélységes bánatomban elhanyagoljam magam. Na és volt egy tervem. Lezuhanyoztam, kifestettem a szemem és magamra vettem, amit a mediátor-szerelés csúcsának gondoltam: rózsaszínű, kombinévállpántos ruhát (Betty Barclaytől) és ugyanolyan színű szandált. Úgy éreztem, ezzel a külsővel nemcsak a sátán kegyeltjeit, hanem a Carmeli Fenyőtoboz egész szerkesztőségét is meg tudom hódítani. Dom atya megígérte, hogy kitesz előttük. Tudniillik nemcsak azt sütöttem ki, hogyan hozzam vissza Jesset, hanem azt is, hogyan álljak bosszút Clive Clemmings haláláért, sőt a nagyapjáéért is. – Szó sem lehet róla, Susannah – jelentette ki Dominic atya. – Ezt verd ki a fejedből. Akárhol is van pillanatnyilag Jesse, jobb helyen van, mint eddig. Úgyhogy hagyd békén. – Jó – egyeztem bele. Lefékeztünk egy magas fenyők árnyékában megbújó, alacsony épület előtt. – Megvárlak – mondta Dominic atya, és beállt a parkolóba. – Valószínűleg jobb, ha nem megyek be. – Valószínűleg. De nem kell megvárnia. Egyedül is hazatalálok. Kikapcsoltam a biztonsági övet. – Susannah… – Tessék? A homlokomra toltam a napszemüvegemet, s kérdőn néztem rá. – Itt várlak. Még sok elintéznivalónk van. – Igazán? – Mariával és Diegóval kapcsolatban – emlékeztetett rá szelíden. – Otthon már védve vagy tőlük, de még mindig a közelben ólálkodnak, és bizonyára nagyon mérgesek lesznek, ha rájönnek, hogy nem haltál meg. – (Végül ugyanis megadtam magam, és bevallottam, mi történt a fejemmel.) – Föl kell készülnünk rá, hogy ártalmatlanná tegyük őket. – Ja? Erről ugyanis teljesen elfeledkeztem. Nem mintha fölöslegesnek tartottam volna, hanem mert tudtam, hogy nem egészen egyezik az ártalmatlanná tevés módjára vonatkozó elképzelésünk. A papok ugyanis nem igazán értenek az ellenfél véres masszává püföléséhez. Jobban bíznak a szelíd érvelésben. – Persze – bólintottam. – Meg kell szabadulnunk tőlük. – Na és… – Dom atya furcsán nézett rám. Hogy miért, az csak néhány másodpercnyi habozás után derült ki: – Azt is el kell döntenünk, hogy mi legyen Jesse maradványaival. Jesse maradványaival. Ez a két szó úgy ért, mint az ostorcsapás. Jesse maradványai. Jaj istenem! – Arra gondoltam – folytatta Dom atya, még mindig gondosan megválogatva a szavait –, hogy miután a halottkém kiadja az igazolást, átvitetnénk a templomba, és a misszió temetőjében földelnénk el. Egyetértesz velem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb? Mintha gombóc szorult volna a torkomba. Megpróbáltam visszanyelni. – Igen. És mit szólna egy sírkőhöz? – Azzal lenne egy kis nehézség. Nem hiszem, hogy a halottkém száz százalékosan azonosítani tudná a maradványokat. Persze hogy nem. Százötven évvel ezelőtt még nem volt fogászati röntgen. – Talán egy egyszerű kereszt…
– Nem – ráztam meg a fejem. – Sírkő. Van háromezer dollárom. – Még több is, tettem hozzá magamban, ha visszaviszem azt a sok cuccot, amit összevásároltam. Jó, hogy nem dobtam ki a számlákat. Ugyan minek kellenének új ruhák? – Annyi elég lesz? Dom atya teljesen elképedt. – Kérem, tudja meg nekem, jó? – Egyszerre képtelenségnek tűnt, hogy itt ülök vele, és ezen vitatkozunk. – Megyek. Viszlát! És kikászálódtam a kocsiból. De nem elég gyorsan: az atya visszahívott. – Dom atya! – mondtam türelmetlenül, de fölemelte a kezét: – Hallgass végig, Susannah. Ne gondold, hogy én nem szeretném visszahozni Jesset. Én is azt akarom, hogy ő maga válassza meg, hol akar lenni. Csak nem hiszem, hogy… hogy szükség van addig a szélsőségig elmenni ennek érdekében, ameddig te tanácsolod. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy azt semmiképpen nem akarja, hogy kockára tedd miatta a saját életedet. Ez nekem is megfordult a fejemben. Komolyan. Dom atyának igaza van: Jesse tutira nem akarja, hogy az életemet kockáztassam érte. Különös tekintettel arra, hogy neki nincs. Mármint élete. De nézzünk szembe a tényekkel. Jesse egy másik korból való. Amikor ő élt, a lányok horgolással meg foltvarrással töltötték minden idejüket. Ellenfeleik seggbe rugdosása nem tartozott a rutinos foglalatosságaik közé. S noha Jesse vagy egy tucatszor tanúja volt az én effajta tevékenységemnek, szemmel láthatóan mindig idegesítette. Azt lehetne hinni, hogy végül hozzászokott, de nem. Sőt akkor is meglepődött, amikor Mariáról meg a késéről hallott tőlem. Megjegyzem, érthető: a krinolinos, szende lányka kést fog a vetélytársára? Hiába, a hímsovinizmus nagyon mélyen gyökerezik. Nehéz a férfiakból kiirtani. Szó, ami szó, Dom atyának igaza van: Jesse nem akarná, hogy kockára tegyem miatta az életemet. De hát nem történhet mindig minden úgy, ahogy szeretnénk, nem igaz? – Jó – mondtam megint. Gondolom, szöget ütött a fejetekben: hogyhogy az atya nem tartotta gyanúsnak ezt a hirtelen engedelmességet? Az nem jutott eszébe, hogy nem ő az egyetlen a városban, aki a segítségemre lehet? Volt ugyanis még egy ütőkártyám, amiről neki sejtelme sem volt. – Egykettőre végzek – mondtam száz wattos mosollyal. Majd egyenesen bementem a Carmeli Fenyőtoboz szerkesztőségébe, mintha csak egy apróhirdetést szeretnék föladni. De persze ennél sokkal álnokabb cselekedetre készültem. – Benn van Cee-Cee Wells? – kérdeztem a recepciós asztalnál ülő pattanásos képű kölyöktől. – Ott – bökött a háta mögé. – Köszi. Elindultam a hosszú, rendetlen középső folyosón, egy sereg buzgó újságíró mellett, akik vadul nyomkodták a billentyűket, elvetemült tolvajok áradatáról adva hírt, akik nem átallják ellopkodni a tornácokról a szélcsengőket, és ami még fölháborítóbb: olyan autósokról, akik a posta előtt parkolnak le. Cee-Cee leghátul tartózkodott egy icipici fülkében, amelyről kiderült, hogy a fénymásoló fülke. Ugyanis éppen fénymásolt. – Szent ég! – kiáltott föl. – Mit keresel itt? – De nem volt semmi szemrehányás a hangjában. – Szemlét tartok a gályarabok fölött – feleltem, és leültem a másológép mellett álló irodaszékre. – Azt látom. – Cee-Cee nagyon komolyan vette a riportermunkát. Hosszú, szögegyenes haját egy 2-es ceruzával tűzte a feje búbjára, a fél arcán pedig egy filctolltól származó sárga folt éktelenkedett. – Miért nem a szállodában vagy?
– Kényszerpihenő. Az udvarunkban talált holttest miatt. Cee-Cee elejtette a kezében lévő papírköteget. – Szent ég! Nálatok történt? Kaptunk egy telefont a halottkémtől, de valaki azt mondta, hogy valamilyen indián temetkezési hely nyomára bukkanhattak. – Már ha az indiánok sarkantyút viseltek. – Sar-kan-tyút? Cee-Cee fölkapta a fénymásoló tetején heverő jegyzetblokkot, s kihúzta a kontyából a ceruzát, amitől a haja a vállára hullott. Cee-Cee, albínó lévén, az ideje jó részét azzal tölti, hogy védje a bőrét a napsütés ellen. Még akkor is, ha fedett helyen tartózkodik. A mai nap sem volt kivétel: a hőség ellenére hosszú farmert és nyakig gombolt kardigánt viselt. Igaz, hogy a légkondi maximumra volt kapcsolva; én majdnem megfagytam. – Nyomás, hallgatlak! – mondta Cee-Cee a faxgép asztalára könyökölve. Mindent elmondtam, kezdve a levelekkel, amiket Bamba talált, a Clive irodájában tett látogatásomon át a tegnapi haláláig. Megemlítettem Clive nagyapjának könyvét, és beszéltem Jesseről, s arról a történelmileg jelentős szerepről, amit a házunk játszott a meggyilkolásában. Aztán folytattam Mariával és Diegóval és a semmirekellő kölykeikkel, meg hogy Jesse miniatűr képe is eltűnt, végül pedig kifejtettem abbéli gyanúmat, hogy az udvarunkban talált csontváz az övé. Amikor befejeztem, Cee-Cee döbbenten nézett föl a blokkról: – Atyavilág, Simon! Ebből tévésorozatot lehetne csinálni! – Romantika csatorna – bólintottam. – Salma Hayek játszhatná Mariát. – Szóval lehozod? – Naná! Minden van benne! Romantika, gyilkosság, intrika, couleur locale. Csak az a kár, hogy majdnem minden szereplő több száz éve halott. De ha a halottkém igazolja, hogy a csontvázad egy, a húszas éveiben járó férfié… Van róla fogalmad, hogy nyírták ki? Eszembe jutott Bamba meg a lapátja. – Ha főbe lőtték, Bamba ásási technikájának köszönhetően a halottkém nemigen tudja megállapítani. Cee-Cee rám pillantott. – Ne adjam kölcsön a kardigánomat? – Miért? – Mert reszketsz. Csakugyan reszkettem. De nem a hideg miatt. – Kutyabajom. Nézd, Cee-Cee, nagyon fontos, hogy lehozzátok ezt a sztorit. Minél előbb. Mondjuk, holnap. Esetleg dr. Clemmings nekrológjának kiegészítéseként. Beszámolva róla, min dolgozott a halála pillanatában. Szóval benne lesz holnap az újságban? Cee-Cee megvonta a vállát. – Addig biztos nem hozzák le, amíg meg nem kapják a halottkém jelentését, az pedig hetekbe is beletelhet. Hetekbe? Nekem nincs annyi időm. És Cee-Ceenek sincs, ha nem is tud róla. Már tetőtől talpig reszkettem, mert rájöttem, hogy mit tettem: éppúgy életveszélybe sodortam Cee-Ceet, mint pár nappal ezelőtt Clive Clemmingset azzal, hogy Jesseről szóltam neki. Clive-nak kutyabaja se volt addig, amíg Maria meg nem hallotta, mit mond a diktafonjába. Akkor viszont egy pillanat alatt végzett vele a szívroham. Ugyanilyen kegyetlen vég vár miattam Cee-Ceere is? Abban kételkedtem ugyan, hogy Maria a Carmeli Fenyőtoboz szerkesztőségében is házkutatást fog tartani, mint a Helytörténeti Társaságnál tette, de nem kizárt, hogy rájön, hogy már megint bekavartam nekik.
Akkor is nyilvánosságra kell hozni ezt a történetet! Minél előbb megtudják az emberek az igazat Mariáról és Diegóról, annál nagyobb az esélye, hogy nem végezhetnek se velem, se azokkal, akik fontosak nekem. – Életbevágó, hogy már holnap megjelenjen! Kérlek, Cee-Cee! – könyörögtem. – Nem telefonálhatnál a halottkémnek, és nem húzhatnál ki belőle egy nem hivatalos nyilatkozatot? – Suze, mire ez a nagy sietség? – nézett föl Cee-Cee a blokkjáról. – Ezek az emberek időtlen idők óta halottak. Mit számít egy-két hét? – Sokat. – Már a fogam is vacogott. – Nagyon sokat. Kérlek, könyörgök, hozzátok le! És ígérd meg, hogy a szerkesztőségen kívül nem beszélsz róla senkinek. Nagyon fontos, hogy megtartsd magadnak. Cee-Cee a meztelen vállamra tette a kezét. Az ujjai melegek és puhák voltak. – Suze! Mit vettél már megint a fejedbe? És honnan van az a kék folt ott, a frufrud alatt? – Ez? – simítottam jobban rá a hajam. – Elestem. Abba a gödörbe pottyantam, amiben a holttestet találták. Vicces, nem? Cee-Cee egyáltalán nem találta viccesnek. – Megmutattad egy orvosnak? Merthogy elég csúnya. Agyrázkódást is kaphattál. – Kutyabajom. – Fölálltam. – Mennem kell. Ne felejtsd el, mit mondtam. De nagyon fontos, hogy senkinek ne említsd! És hogy mielőbb közöljétek. Azt akarom, hogy minél többen olvassák. Hogy megtudják az igazat Diegóékról. – Suze, biztos, hogy jól vagy? És mióta érdekel, hogy mit gondol a helyi elit? – Amióta dr. Clemmingsszel megismerkedtem – mondtam, miközben kihátráltam a fülkéből. – Nagy kár, hogy az embereket nem érdekli eléggé a saját városuk múltja, és ekkora lyukak tátongnak… – Menj haza, és vegyél be egy nyugtatót. – Igazad van. – Visszaléptem a táskámért. Ugyanolyan színű volt, mint a ruhám, és apró virágok voltak ráhímezve. Muszáj volt ellensúlyoznom a keki sortban töltött sanyarú napokat. – Megyek. Viszlát! – Elrohantam, mielőtt az egész plénum előtt fölrobbant volna a fejem. Dominic atya autójához igyekezve rájöttem, hogy nem a légkondi miatt remegtem a fénymásoló fülkében, nem is amiatt, hogy Jesse eltűnt, de még amiatt sem, hogy gyilkos kísértetek vadásznak rám. Amiatt reszkettem, amire készültem. Odaérve az autóhoz, lehajoltam és beszóltam a letekert ablakon: – Helló! Dominic atya összerezzent, és kidobott valamit a vezetőülés felöli ablakon. De későn, mert már láttam, mi az. – Nekem is adjon egyet! – Susannah! Ne légy nevetséges. A dohányzás nagyon káros szokás, jobb, ha nem próbálod ki. Mire jutottál Miss Wellsszel? – Menni fog a dolog. – Tudom, hogy papnak hazudni kétszeresen bűn, de mit tehettem volna? Hiszen ismerem. És azt is tudom, mi a véleménye az ördögűzésről. – Azt szeretné, ha itt maradnék, és segítenék neki a sztori megírásában. Dominic atya busa fehér szemöldöke a szemüveg ezüst kerete fölé kúszott. – Tudod, hogy még sok dolgunk van ma délután. – Tudom. De ez nagyon fontos. Mi volna, ha ötkor találkoznánk az irodájában? Az atya habozott. Láttam rajta, hogy arra gondol, készülök valamire. De értek hozzá, hogy ha akarom, kész angyalnak adjam ki magam. – Ötkor – mondta végül. – Egy perccel se később, Susannah! Különben telefonálok a szüleidnek, és mindent elmondok nekik. – Pontban ötkor. Megígérem. Integettem neki, amikor elhajtott – hátha figyel a visszapillantó tükörből? –, majd úgy tettem, mintha visszamennék a szerkesztőségbe.
Ehelyett megkerültem az épületet, és sietve elindultam a kavicsos-parti Golf és Strand Hotel felé. Volt ott még valami elintéznivalóm.
13. FEJEZET Nem volt a medencében. Hamburgert se burkolt a büfében. Hiába kerestem a teniszpályák meg az istállók környékén is. Végül úgy döntöttem, megnézem a szobájában, noha valószínűtlen volt, hogy ott találom egy ilyen ragyogóan napos délutánon. Kopogtam a lakosztályuk ajtaján, és kiderült, hogy mégis ott van. Alszik, közölte Caitlin. – Alszik? De Caitlin, már nyolcéves! Nem nyolc hónapos! – Azt mondta, elfáradt. De te mit keresel itt? Azt hittem, beteg vagy. – Az vagyok – mondtam, és egyenesen bementem. Caitlin rosszallóan nézett rám. Le mertem volna fogadni, hogy irigyli a kombinévállpántos ruhámat meg a csinos rózsaszínű szandálomat, nem szólva a színben passzoló retikülről: úgy nézhettem ki hozzá képest, aki az előírásszerű pólóban és keki színű, rakott sortban feszített, mint Gwyneth Paltrow. Persze nem azzal a tépett frizurával. – Nem látszol nagyon betegnek – jelentette ki. – Pedig az vagyok – Fölemeltem a frufrumat, hadd lássa a homlokomat. Elállt a lélegzete, s az arcára volt írva, hogy „szörnyen fájhat, te szegény!” – Atyavilág! Hogy szerezted? Először arra gondoltam, hogy azt mondom, munkahelyi baleset – hátha ki tudok préselni belőle egy kis segélyt –, de rájöttem, hogy fölöslegesen próbálkoznék. Ezért csak annyit mondtam, hogy elestem. – Szóval mit keresel itt? – kérdezte újra. – Ha nem dolgozni jöttél? – Furdalt a lelkiismeret, hogy neked kellett beugranod helyettem, úgyhogy megkértem a mamámat, az orvos után tegyen ki itt, és ha akarod, átveszem tőled Jacket. – De nem vagy egyenruhában. – Mentem volna abban a rendelőbe? – nyafogtam, s közben azon csodálkoztam, milyen folyékonyan dőlnek belőlem a hazugságok. Alig akartam elhinni, pedig én találtam ki őket. – A doki szerint nincs komoly bajom, úgyhogy nyugodtan átvehetem tőled a munkát. Ha idegesít, hogy megláthatnak egyenruha nélkül, semmi gond, idebent is maradhatunk. Caitlin megint a homlokomra nézett. – Nem vettél be fájdalomcsillapítót? Mert ha igen, akkor nem szabad kisgyerekeket rád bízni. Esküre emeltem a kezem: – Becsszavamra nem vettem be semmit. Caitlin Jack szobájának csukott ajtajára pillantott. Láttam rajta, hogy még mindig habozik. – Akkor… – Ma este nem randizol Jake-kel? – dobtam be az utolsó érvemet. Bizisten, elpirult. – Az a helyzet, hogy… de igen. Micsoda mázli. Pedig csak blöfföltem. – Nem akarsz előbb lelépni? Hogy legyen időd kicsípni magad? Erre elvihogta magát. Komolyan! Esküszöm, a mostohabátyáimra figyelmeztető táblát kellene akasztani: „Vigyázat! Ösztrogénnel keverve veszélyes!”. – Oké – mondta végül, és az ajtóhoz indult. – A főnököm megöl, ha meglát egyenruha nélkül, úgyhogy maradjatok idebenn. Megígéred? Annyi ígéretet tettem és szegtem meg az elmúlt huszonnégy órában, hogy eggyel több igazán nem számít, gondoltam. – Persze – mondtam, és az ajtóhoz kísértem. Mihelyt kint volt, letettem a táskámat, és kopogás nélkül benyitottam Jackhez. Ugyan mit udvariaskodjak egy nyolcéves gyerkőccel? Amellett még mindig pipa voltam rá.
Lehet, hogy Caitlin azt mondta neki, aludjon egy kicsit, de persze nem aludt. Ahogy beléptem, gyorsan a takaró alá dugott valamit, és álmosságot tettetve emelte föl a fejét a párnáról. Amikor látta, hogy én vagyok az, nem titkolta tovább, hogy teljesen föl van öltözve és a GameBoyával játszik. – Suze! – kiáltott föl boldogan. – Megjöttél? – Aha. Odamentem a franciaablakhoz, és elhúztam a sötétítőt, hogy beengedjem a napot. – Azt hittem, haragszol rám – mondta, és boldogan ugrálni kezdett az ágyon. – Haragszom is – kezdtem felé fordulva, de a hirtelen betörő napfény elvakított, úgyhogy nem láttam jól. – De miért? – kérdezte Jack, és abbahagyta az ugrálást. Eszem ágában se volt kertelni, sőt szó szerint közölni akartam vele az igazságot; bárcsak mindenki ilyen őszinte lett volna hozzám, amikor ennyi idős voltam! Biztos, hogy nem használnám ilyen gyakran az öklömet, ha nem gyűlik föl bennem annyi düh, és ha nem hazudnak nekem annyit nyolcéves koromban. „Igen, Suze, persze hogy van Mikulás”, de „Nem, Suze, nincsenek kísértetek”. És ami mindennek a teteje: „Ne félj, kicsim, a szuri egy csöppet se fog fájni!” – Az a kísértet, akit eltüntettél – mondtam csípőre tett kézzel –, a barátom volt. A legjobb barátom. Nem azt mondtam, hogy a fiúm, mert az nem lett volna igaz. De az elkeseredés kiülhetett az arcomra, mert Jacknek remegni kezdett a felső ajka. – Ezt hogy érted? – kérdezte. – A hölgy nem ezt mondta. Azt mondta, hogy… – Az a hölgy hazudott. Az a hölgy tette velem ezt az éjszaka, látod? – és megmutattam neki a homlokomat. – Illetve a férje. Ő csak a torkomat akarta elvágni. Jack az ágyon állva magasabb volt, mint én. Rémülten nézett le a jókora véraláfutásra. – Jaj, Suze! – Nagy hülyeséget csináltál – folytattam –, de nem tehetsz róla: az a Maria jól átvert. De azért nagy hülyeség volt. Most az alsó ajka kezdett remegni. Jobban mondva, az egész álla. És a szeme megtelt könnyel. – Ne haragudj, Suze! – A hangja a szokottnál három oktávval vékonyabban csengett. – Nagyon sajnálom! Tényleg mindent megtett, hogy ne sírja el magát. De hiába: csak úgy záporoztak a könnyek a szeméből, és végigfolytak piros arcocskáján. És hiába nem akartam, a következő pillanatban magamhoz öleltem, a hátát simogattam, és azt mondtam: – Jól van, na, nincs semmi baj! Pontosan úgy, ahogy Dominic atya tette velem. És persze most már megint hazudtam. Mert semmi sem volt jól. Legalábbis rám nézve. És nem is lesz, hacsak nem csinálok valamit. Mégpedig gyorsan. – Ne sírj – folytattam pár perc múlva, addig hagytam, hadd bömböljön. – Dolgunk van. Jack fölemelte a fejét a vállamról, amit, mellesleg, jól eláztatott a könnyeivel és a taknyával, lévén a ruhám ujjatlan. – Mi-milyen dolgunk? – hüppögte. A szeme vörös volt a sírástól. Szerencsére senki nem látta; még azt hitték volna, hogy megvertem. – Megpróbálom visszahozni Jesset, de szükségem lesz a segítségedre. – Ki az a Jesse? – kérdezte. Elmagyaráztam neki, hogy Jessenek hívják a barátomat, vagyis azt a fiatalembert, akit exorcizált. Azt viszont csak olyanokkal szabad csinálni, akik valami nagyon rosszat tesznek,
például meg akarnak ölni valakit. Ahogy Maria hitette el vele. Mert a kísértetek pontosan olyanok, mint az élők: vannak köztük jók, és vannak hazugok. – Ha ismerted volna Jesset, tudnád, hogy nem gyilkos. Maria de Silva viszont… – Pedig olyan kedves volt. Úgy értem, szép, meg minden… Elképesztő, milyenek a férfiak! Még ha csak nyolc évesek is. – Jack, ismered azt a közmondást, hogy „kívül édes, belül férges?” A homlokát ráncolva töprengett, majd bólintott. – Gyerünk. – Átmentünk a nappaliba, és kinyitottam a táskámat. – Ha vissza akarjuk hozni Jesset, hangosan föl kell olvasnod ezt. És odaadtam neki egy kartotéklapot, amelyre néhány szót írtam. Jack rápillantott. – De ez nem angolul van. – Nem. – Közben mást is elővettem. – Hanem portugálul. – Az mi? – Az a nyelv, amit Portugáliában meg Brazíliában beszélnek. – És ez itt? – mutatott a szintén előszedett műanyag mustáros flakonra. – Csirkevér. – Pfuj! – Nézd, ha már exorcizálunk, csináljuk előírásosan. Ahhoz pedig csirkevér kell. – Én nem használtam csirkevért Mariával. – Mariának is megvannak a maga módszerei, és aszerint csinálja, meg nekem is. Most pedig menjünk be a fürdőszobába. A földre kell rajzolnom valamit a csirkevérrel, és a szobalányok nem örülnének, ha a szőnyeget koszolnám össze. Követett az ő meg a bátyja szobája közt lévő fürdőbe. Az agyam mélyén, ahol nem arra összpontosítottam, amit csinálok, egy pillanatig eltűnődtem azon, vajon hol lehet Paul. Furcsa, hogy nem telefonált azok után, hogy kitett a házunk előtt, és látta a rendőrautókat. Minimum kíváncsinak kellene lennie arra, mi történt. De nem jelentkezett. Nem mintha különösebben izgatott volna. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett törődnöm. De akkor is furcsa volt… – Oké – mondtam, amikor mindennel végeztünk. Beletelt egy órába, de az eredmény hibátlannak tűnt. Legalábbis aszerint, amit egy könyvben olvastam valamikor a vuduról, az ördögűzés brazil változatáról. A fürdőszoba közepére fölrajzoltam a csirkevérrel (amit egy belvárosi hentesüzletben szereztem be) a szükséges szimbolikus jeleket, fahéjillatú gyertyákat állítottam köré (csak ilyeneket kaptam egy ajándékboltban, a Carmeli Fenyőtoboz szerkesztősége és a szálloda között, úgyhogy a fürdőszoba percek alatt karácsonyi illatárban úszott – már ha eltekintünk a csirkevér nem éppen karácsonyi bűzétől). A kivitelezés amatőr jellege ellenére mindez együttvéve a másvilági élet kapuját kellett hogy képviselje, ha majd Jack is beszáll a papírra rótt varázsigékkel. Alaposan begyakoroltattam vele minden egyes szót, és úgy vettem észre, menni fog neki. Csak azon akadt fönn, hogy engem kell exorcizálnia. – De hát te élsz! Ha kiűzöm belőled a lelket, nem fogsz meghalni? Ez eddig föl se merült bennem. Tényleg, mi lesz a testemmel, ha elszáll belőle a lélek? Meghal? Nem, az lehetetlen. A szívem és a tüdőm attól még nem mondja föl a szolgálatot, hogy távozik a lelkem. Csak úgy fekszem majd itt, mint aki kómában van. Jacket azonban ez nem nyugtatta meg: – És ha mégsem jössz vissza? – Mondtam, hogy visszajövök. Éppen azért tudok visszajönni, mert van testem, amibe visszatérhetek. Csak körül akarok nézni odaát, hogy lássam, jól van-e Jesse. De akár jól van, akár nem… szóval megpróbálom magammal hozni.
– De az előbb azt mondtad, csak azért tudsz visszajönni, mert itt marad a tested. Jesseé nincs itt, akkor pedig hogy jöhet vissza? Jó kérdés, mondtam magamban. Biztos emiatt ilyen pocsék a lelkiállapotom. – Nézd, ha jól tudom, ezzel még senki nem próbálkozott. Lehet, hogy nem is kell neki test ahhoz, hogy visszajöhessen. De nem mondhatok le az egészről amiatt, mert nem ismerem a választ. Mit gondolsz, hol lennénk mi most, ha Kolumbusz Kristóf nem próbálkozik annak idején? Jack eltűnődött. – Talán Spanyolországban? – Nagyon vicces! Közben az utolsó eszközt is elővettem a táskámból: egy hosszú spárgát, aminek az egyik végét a derekamra, a másikat Jack csuklójára kötöttem. – Ez minek kell? – Hogy visszataláljak hozzád. – De ha csak a lelked megy el, minek kötsz kötelet a testedre? Azt mondtad, a tested nem megy sehova. Elfogott a harctéri idegesség. – Ezzel ne törődj most. De ha egy fél óránál tovább maradok távol, húzz vissza vele, rendben? Úgy számoltam, fél óránál hosszabb időre nem válhat el a lélek a testtől. Többször láttam olyasmit a tévében, hogy egy kisgyerek beleesett a jeges vízbe, és 30-40 percig is halott volt, de valahogy vissza tudták hozni, és megúszta agykárosodás nélkül. Biztos, ami biztos, én csak egy fél órát adok magamnak. – De hogyan…? – Pofa be! – morogtam egyre ingerültebben. – Csak tedd, amit mondtam, oké? Jack barátságtalanul nézett rám. Attól, hogy mind a ketten mediátorok vagyunk, még nem értünk egyet mindenben. – Oké – adta meg magát végül. – De azért nem kell ennyire… – és egy olyan szót mondott, amitől elállt a lélegzetem. Elképesztő, milyen szavakat használnak manapság már az ilyen kis kölykök is. Lenézett a papírra, majd vissza rám. – Nem kellene lefeküdnöd? – kérdezte. – Ha úgy fogsz kinézni, mintha kómában lennél, nem lenne jó, ha meg is ütnéd magad. Igaza volt. Az se lenne jó, ha tüzet fogna a hajam a gyertyáktól. Viszont az se, ha összemaszatolnám a ruhám a csirkevérrel. Kilencvenöt dolcsit perkáltam le érte! De mielőtt elnyúlhattam volna, éktelen dörömbölést hallottunk az ajtón. Bevallom, pánikba estem. Azt hittem, a tűzoltók. Biztosan a szomszéd lakosztályból jelentették, hogy füstszagot éreznek a fürdőszobánk felől. – Fújd el gyorsan a gyertyákat! – sziszegtem Jacknek, s amíg ő ezzel foglalkozott, odabotladoztam az ajtóhoz. – Ki az? – szóltam ki mézédes hangon. – Susannah! – hallottam meg egy nagyon is ismerős hangot. – Azonnal engedj be!
14. FEJEZET Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, Dominic atya túlreagálta a dolgot. Mert először is, teljes mértékben ura voltam a helyzetnek. Másodszor, nem áldoztunk föl semmilyen állatot. A csirke már azelőtt kimúlt. Ezért kár volt toporzékolnia és mindennek elmondania bennünket. Azaz főleg engem. Hogy ha mindenáron el akarom pusztítani magam, hát tegyem. De hogy még egy ártatlan kisgyereket is magammal rántsak!? Micsoda felelőtlenség! Az se számított, hogy pont az ártatlan kisgyerek csinált olyasmit, amivel erre az önpusztításra késztetett. Legjobban az ejtette kétségbe az atyát, hogy ennyire hajthatatlan vagyok. Azt hiszem, ezért döntött úgy végül, hogy inkább segít, ha ezzel növelheti az esélyeimet, és megóvhat attól, hogy kárt tegyek magamban vagy másban. – Így se lesz sétagalopp – szűrte a fogai között, miközben kinyitotta a templomot. – És szó sem lehet semmilyen vudu hókuszpókuszról. Vagy tisztességes keresztény ördögűzést hajtunk végre, vagy semmilyet. Tisztességes keresztény ördögűzés? Elég bizarrul hangzott. Már maga a helyszín is az volt: a sötét, néptelen templom. Azért volt sötét, mert már éjfél is elmúlt, s ugyanezen oknál fogva volt néptelen. – És csakis felnőtt felügyeletével csinálhatod – jelentette ki az atya, amikor bementünk. – Föl nem foghatom, hogy hihetted, hogy egy kisgyerek sikeresen végre tud hajtani egy ilyen bonyolult műveletet! Egész délután ezt hajtogatta. Egészen addig, amíg meg nem jöttek Jack szülei és a bátyja. Dom atya természetesen nem hordhatott le a sárga földig Jack előtt. Viszont föl kellett takarítanunk az egész mocskot – elhihetitek, hogy nem volt kis munka eltüntetni a csirkevért a kövezet fugáiból –, azután meg kellett várnunk a Slater szülőket, akik egy kicsit meglepődtek, amikor megláttak hármunkat a kanapén. Gondoljatok bele: a fiuk meg a bébicsősz, plusz egy pap! De mit tehettem? Dom atya semmiképpen nem lépett volna le nélkülem. Meg volt róla győződve, hogy akkor megint megpróbálkozom a saját exorcizálásommal. Egyszóval ott ültünk hármasban, s Dom atya előadást tartott nekünk a mediáció magasabb művészetéről. Két órán át beszélt. Nem viccelek: két teljes órán át! Lefogadtam volna, hogy Jack százszor is megbánta, hogy elárulta nekem ezt a „látom a halottakat” dolgot, és legszívesebben az egészet visszavonta volna, mondván, hogy csak viccelt. De talán mégis jó, hogy a kölyök megtudta, mit szabad és mit nem. Én nem vagyok valami fényes ennek a módszernek a népszerűsítésében. Pedig ha egy kicsit alaposabban elmélyedek benne, talán sosem kerül sor erre az egész históriára Jessevel… Mindegy: ami volt, megtörtént. Az én hibám az egész. Ezért is akartam annyira jóvátenni. Na és a szerelem? Ami azt illeti, annak is volt benne némi szerepe. Egyszóval mielőtt megjöttek a teniszezésből Jack szülei, Dom atya prédikációját hallgattuk a halottakkal szembeni felelősségteljes és udvarias magatartásról. Dominic atya azonnal elhallgatott, amikor Slaterék beléptek a lakosztályba. Slaterék is abbahagyták a vacsorára vonatkozó terveik megtárgyalását, és döbbenten bámultak ránk. Paul tért magához elsőnek. – Suze! – kiáltott föl vigyorogva. – Micsoda meglepetés! Azt hittem, nem vagy jól. – Már meggyógyultam. – Fölálltam: – Kedves Mr. és Mrs. Slater, ő az iskolánk igazgatója, aki olyan kedves volt, hogy elhozott az autóján, hogy láthassam Jacket… – Üdvözletem – ugrott talpra Dominic atya. Mint már említettem, hatásos jelenség az ősz hajával és száznyolcvan centis, karcsú termetével. El tudom képzelni, milyen döbbenetes élmény lehet egy ilyen figurába belebotlania az embernek a szállodai lakosztályában, ráadásul a gyermeke bébicsőszének társaságában.
Ám amikor Slaterék meghallották, hogy Dominic atyának köze van a Junipero Serra Missziós Iskolához, lelkendezve számoltak be róla, milyen csodálatosnak találták a templomot meg a kolostort. Na és az a gyönyörű kert! Nyilván nem akarták azt a benyomást kelteni, hogy eljönnek egy amerikai szempontból fontos műemlékkel büszkélkedő helyre, és az egész idejüket golfozással és a mimózák szagolgatásával töltik. Dom atya és a szülők bájcsevegése közben Paul közelebb húzódott hozzám. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte súgva. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy megmondom az igazat: „Ó, semmi különöset, csak exorcizálom a lelkemet, hogy megkereshessem a purgatóriumban azt a fickót, aki pár nappal ezelőtt még a szobámban lakott.” Kicsit meghökkentő program lett volna. Annál biztos meghökkentőbb, mint az, hogy „hajat kell mosnom”. Ezért csak annyit mondtam: – Dolgom van. – Kár. Azt reméltem, hogy fölautózhatunk a Big Surhöz, megnézhetjük a naplementét, aztán bekaphatunk valahol valamit. – Jól hangzik, de mint mondtam: dolgom van. Más srác belenyugodott volna. Nem így Paul. Sőt a karját mintegy véletlenül a vállamra tette – már ha lehet ilyet véletlenül csinálni. – De Suze – mondta fojtott hangon, nehogy más is meghallja (különösen az öccse, aki szemmel láthatóan kíváncsian nyújtogatta a nyakát) –, péntek este van, és holnapután elutazunk. Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Ne légy már ilyen kegyetlen! Nem állíthatom, hogy túlságosan nyomulnak rám a fiúk. Pláne nem az olyan menők, mint Paul. A legtöbb, akinek megtetszettem azóta, hogy Kaliforniába költöztem… nos, volt egy-két komolynak induló ügy, de az egyiknek például sokévi börtönbüntetés tett pontot a végére. Többszörös gyilkosságért. Úgyhogy ez teljesen új volt nekem. És, nem tehetek róla, imponált. De nem most jöttem le a falvédőről. Eltekintve attól, hogy másba vagyok szerelmes, Paul Slater nem idevalósi. A srácok sokkal könnyebben rohannak le egy lányt, ha nem jár elkötelezettséggel, hiszen pár nap múlva végleg lelépnek. – Tényleg más dolgom van – mondtam. Kibújtam a karja alól, és minden teketória nélkül félbeszakítottam dr. Slatert, aki éppen az aznapi golfmeccsét ecsetelte: – Nem vinne haza, Dominic atya? Az atya azt felelte: természetesen, és távoztunk. Paul gyilkos pillantást vetett rám, miközben búcsúztunk; szemmel láthatóan bepipult, amiért megint visszautasítottam a meghívását. Később kiderült, hogy egészen másért. Dominic atya egész úton prédikált nekem. Jobban haragudott rám, mint valaha. Megkérdeztem tőle, miből találta ki, hogy a szállodába mentem, nem pedig vissza a szerkesztőségbe, hogy segítsek Cee-Ceenek a cikkírásban. Azt felelte, nem volt nehéz: eszébe jutott, hogy Cee-Cee kitűnő tanuló, akinek semmi szüksége az én segítségemre egy cikk megírásához, ezért visszafordult. Amikor megtudta, hogy tíz perce elmentem, föltette magának a kérdést, hogy hova ment volna ő az én koromban az adott körülmények között. – Nyilvánvaló, hogy a szállodába – mondta, amikor befordult az utcánkba. Se rendőr-, se mentőautó a házunk előtt, állapítottam meg megkönnyebbülten. Csak az árnyékot adó fenyők meg Andy zsebrádiójának halk zenéje, aki most is a hátsó kertben tettvett. Álmos nyári este. – Rajtad könnyen kiismeri magát az ember – folytatta Dom atya. Könnyen vagy nem, ezúttal hasznomra vált, mert az atya így fejezte be: – Éjfélkor visszajövök, és leviszlek a misszióhoz. Ha már ördögűzésre adjuk a fejünket, csináljuk ott, ahol kell: az Isten házában. A monsignore biztos nem helyeselné, hogy ilyesmire használjuk a templomot, de hát kénytelen vagyok, mivel téged nem lehet eltéríteni ebbéli
szándékodtól. Másrészt viszont az sem lenne jó, ha Ernestine nővér vagy valaki más fölfedezne bennünket. Ezért csináljuk éjfélkor. Tehát éjfélkor. Nem tudnám megmondani, mit csináltam addig. Sokkal idegesebb voltam, semhogy bármibe is belefogjak. Vacsorára most is hozattunk valamit, hogy pontosan mit, nem tudom, mert alig kóstoltam bele. Csak anya, Andy és én voltunk itthon; Szundi Caitlinnel randizott, Bamba pedig a legújabb csajával lógott valahol. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy Cee-Cee telefonált, és közölte, hogy a Silva-Diego család története az újság vasárnapi számában jelenik meg. – Harmincötezer ember fogja olvasni! – bizonygatta. – Sokkal több, mint ha egy hétköznapi számban hoznánk le. A vasárnapi számot mindig jóval többen veszik meg a jópofa történetek miatt. Azt is elmondta, hogy a halottkém előzetes információja is az én verziómat erősítette meg: a kiásott csontváz 150-170 éves, és egy 20-22 éves férfié lehetett. – A faját nehéz meghatározni a koponya sérülése miatt, de a halál okában egészen biztos. A fülemhez szorítottam a kagylót, nehogy az anyám és Andy meghallja, mit fog mondani. – Igen? Igyekeztem könnyed hangot használni, de éreztem, hogy minden tagom kihűl, mint délután a fénymásoló fülkében. – Megfojtották – közölte Cee-Cee tárgyilagosan. – Egyébként mit csinálsz ma este? Nem akarsz lógni egy kicsit? Vagy kikölcsönözhetnék egy kazettát… – Nem lehet. És nagyon köszönöm, Cee-Cee! Letettem a kagylót. Jesset megfojtották. Furcsa. Mindig azt hittem, hogy lelőtték. Persze okosabb megfojtani valakit: nem hallani lövést, és nem kutakodnak az emberek. Felix könnyen megfojthatta Jesset álmában, aztán kivitte a holttestet az udvarra, és mindenestül elásta. Ennél okosabbat nem is tehetett volna. Soha senki nem kereste ott a föld alatt Hector de Silvát. Pillanatokig állhattam némán, mert anya megszólalt: – Suze! Csak nincs valami baj? Jól vagy, szívem? Összekaptam magam. – Jól vagyok, anya. De egyáltalán nem voltam jól. És még kevésbé éreztem jól magam a templomban. Még csak egyszer-kétszer jártam itt sötétedés után, és mindig a hideg futkározott a hátamon: hosszú árnyékok, sötét zugok, kísérteties neszek és a padok közti átjáróban hangosan kopogó lépteink… Mindjárt a kapu mellett egy Szűz Mária szobor, amelyről az egyik barátom, Adam azt állította, hogy ha tisztátalan gondolatokkal eltelve megy el mellette valaki, véres könnyeket sír. Most is a hideg futkározott a hátamon. Fejem fölött a kupola tátongott, amely napsütésben narancsvörösnek, holdfényben kéknek látszik az ablakomból, előttem pedig homályosan derengett a szentély a fehér terítővel letakart oltárral. Dominic atya széles körben gyertyákat állított föl a szentélyt elválasztó korlát előtt, és meggyújtotta őket. – Itt fogja… fogjuk csinálni? – kérdeztem remegő hangon. Az atya fölemelkedett, és megszemlélte a művét. – Igen – Úgy látszik, félreértette a pillantásomat, mert zordul hozzátette: – Ne tévesszen meg a csirkevér hiánya. Biztosíthatlak róla, hogy a katolikus ördögűzési ceremónia sokkal hatékonyabb. – Tudom. Csak… – A kör közepére néztem. A kőpadló fenemód keménynek látszott, jóval keményebbnek a szállóbeli fürdőszoba padlójánál: az csempe volt, ez itt pedig márvány. – És ha elesem? Megint beverhetem a fejem.
– Szépen lefekszel – közölte az atya. – Nem kaphatnék egy párnát vagy valamit? – kérdeztem. – Nagyon hideg lehet. – Körülnéztem. – Nem fekhetnék, mondjuk, az oltárterítőre? Dom atya igencsak döbbentnek látszott ahhoz képest, hogy exorcizálni készült egy lányt, aki se meg nem halt, se az ördög nem szállta meg. – Az isten szerelmére, Susannah! Szentségtörés lenne! Bement a sekrestyébe, és hozott néhányat a kórus ruháiból. Csinos kis fekhelyet készítettem magamnak a gyertyákon belül, és ráfeküdtem. Egész kényelmes volt. Csak a szívem vert nyugtalanul. Hogy fogok így elaludni? Dominic atya úgy érezte, még tartozik nekem egy prédikációval: – Hajlandó vagyok segíteni neked ebben a nevetséges vállalkozásban, de csak azért, mert ha nem teszem, lefogadom, hogy megint megpróbálod egyedül. Vagy ami még rosszabb, azzal a kisgyerekkel. De egy pillanatig se hidd, hogy helyeslem! Közbe akartam szólni, de az atya fölemelte a kezét: – Hadd fejezzem be. Maria de Silva rosszat cselekedett, és tudom, hogy te csak jóvá akarod tenni. De attól tartok, hogy ez a dolog semmiképpen nem végződhet jól. Ezt mondja a tapasztalatom, és azt te sem tagadhatod, hogy jóval több tapasztalatom van, mint neked. Akit egyszer exorcizáltak, az úgy is marad. Megint szólni akartam, de az atya most sem hagyta: – Azoknak a lelkeknek a várakozó helyére készülsz, akik elhagyták az asztrális síkot, de még nem érték el a végső úti céljukat. Ha Jesse még ott van, és megtalálod, ami nagyon nagy dolog lenne, ne lepődj meg, ha azt mondja, hogy ott akar maradni. – Dom atya! – kezdtem felkönyökölve, de megrázta a fejét. – Lehet, hogy ez az egyetlen lehetősége a továbbhaladásra. – Nem. Oka van annak, hogy ilyen sokáig a házunk körül lebzselt. Csak arra kell rájönnie, hogy mi az, akkor a maga erejéből is… – Ez nem ilyen egyszerű, Susannah – szakított félbe az atya. – Joga van hozzá, hogy maga döntsön! – Éppen ezt magyarázom. Ha rátalálsz, hagyd, hogy ő döntsön. És ne tégy semmit, amivel befolyásolnád. – Dom atya! Mire gondol? Még sosem láttam ilyen zavartnak. Halvány gőzöm se volt, mi ütött belé. – Úgy látom, átöltöztél… Végignéztem magamon. A rózsaszín, kombiné-vállpántos ruha helyett apró, piros rózsabimbókkal hímzett, ujjatlan fekete ruha volt rajtam. Jó időbe telt, amíg eldöntöttem, mit vegyek föl. Gőzöm sem volt, mit szokás ördögűzéshez viselni. – Mi kifogása van ellene? Túlságosan gyászos? – Semmi kifogásom ellene. Egyszerűen arról van szó, hogy… nem szabad bevetned a szexuális vonzerődet Jesse döntésének befolyásolására. Tátva maradt a szám. Aztán méregbe gurultam. – Dominic atya! – kiáltottam, és fölültem. – Mit képzel?! – Ne tégy úgy, Susannah, mintha nem tudnád, mire gondolok – mondta szigorúan. – Tudom, milyen fontos neked Jesse. Csak arra kérlek, ne használd ki a… – megköszörülte a torkát – a női vonzerődet a manipulálására. – Mintha meg tudnám tenni! – morogtam. – Igenis meg tudod tenni. Én csak azt kérem tőled, hogy ne tedd. Mindkettőtök érdekében kérem. – Nem állt szándékomban. – Ezt örömmel hallom. – Kinyitott egy kis bőrkötéses könyvet, és lapozni kezdett benne. – Kezdhetjük?
Még mindig durcásan feküdtem vissza. Nem hittem a fülemnek: az atya komolyan föltételezte rólam, hogy a szexepilem segítségével akarom visszacsábítani Jesset? Ha-ha! Megfeledkezett két pofonegyszerű dologról: 1) nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán van szexepilem, 2) ha van is, Jesse biztos nem vette észre. Mégsem állhattam meg mosoly nélkül. Dom atya a „szexuális” szót használta! Velem kapcsolatban! Szuper! Olvasni kezdett a könyvéből, s közben egy kis fémgömböt lóbált, amelyből füst szállt ki. Valamilyen fűszert gyújthatott meg. Facsarta az orrom. Nem értettem, miket mond, mert latinul volt. De szépen hangzott. Ott feküdtem a fekete ruhámban, s azon törtem a fejem, nem kellett volna-e inkább nadrágot fölvennem. Ki tudja, mi vár rám? Hátha föl kell mászni valahova? Még meglátják a bugyimat. Joggal kérdezhetitek: hogyhogy nem komolyabb dogok jártak az eszemben? Roppant sajnálom, de a legkomolyabb, ami eszembe jutott, miközben Dom atya exorcizálni próbálta a lelkemet, az volt, hogy ha majd túlleszek az egészen, és Jesse is visszajön, Mariát meg Felixet pedig visszazárjuk oda, ahova valók – a kriptájukba –, az lesz az első dolgom, hogy hosszan áztatom magam a kádban. Minden tagom fájt. Aztán egyszer csak történt valami a fejem fölött. A kupola egy szelete eltűnt, és a hiányt a Dom atya izzó fűszeréből fölszálló füst töltötte ki. Úgy kavargott a fejem fölött, mint egy tornádó. Majd a tornádó közepén megpillantottam az éjszakai égboltot. Mintha teljesen eltűnt volna a templom kupolája. Hidegen hunyorgó csillagokat láttam. Egyetlen csillagképet se tudtam azonosítani, noha Jesse igyekezett megismertetni velük. Brooklynban nem lehet ilyen jól látni a csillagokat a városi fények miatt, úgyhogy a Göncölszekéren kívül egynek se tudom a nevét. De ez úgysem az az ég. Ez valami másutt lévő. – Susannah – szólított lágyan Dom atya. Felriadtam és rápillantottam. Az imént félálomban nézhettem az égre. – Tessék? – Itt az idő – mondta.
15. FEJEZET Milyen furcsán néz ki az atya, gondoltam. De miért? Akkor jöttem rá, amikor fölültem. Mert csak egy részem ült föl, a többi ott maradt fekve, behunyt szemmel a kórus leterített ruháin. Ugye, emlékeztek a Sabrina, a tini boszorkányból arra, amikor a hősnőből kettő lesz, így az egyik elmehet Harveyval bulizni, a másik pedig a nagynénjével a boszorkányok összejövetelére? Pontosan ez történt velem. Két ember lett belőlem. De csak az egyik volt öntudatánál. A másik csukott szemmel feküdt, és mit mondjak, azt a hatalmas kék foltot a homlokomon szörnyen gusztustalannak láttam. Nem csoda, hogy mindenki elszörnyedt tőle. – Jól vagy, Susannah? – kérdezte Dominic atya. Elvontam a tekintetemet az öntudatlan magamról. – Klasszul. Végignéztem a spirituális magamon, amely ugyanúgy festett, mint az alattam lévő, azzal a csekély különbséggel, hogy enyhe fényt árasztott. Remek kiegészítő, futott át az agyamon, az ilyen spektrális derengés sokat javíthat egy lány külsején. Ami a homlokomat illeti: már nem fájt. – Nincs sok időd – mondta az atya. – Mindössze egy fél óra. – Miből fogom tudni, mikor telik le? – jutott eszembe. – Nincs órám. Azért nem hordok órát, mert minden eddigi valamelyik izgága kísértet áldozatául esett. Amellett kit érdekel, mennyi az idő? A rossz híreket ráér később is megtudni az ember. – Itt az enyém. Dominic atya lecsatolta és odaadta a maga óriási, fém karóráját. Ez volt az első tárgy, amelyet új, kísértet minőségemben a kezembe vettem. Baromian nehéznek éreztem. Azért fölcsatoltam a csuklómra. Úgy lötyögött, mint egy karkötő. – Oké – mondtam, fölnézve a fejem fölött lévő lyukra. Persze hogy másznom kellett. Ne kérdezzétek, miért nem jutott eszembe magamtól. Váltott kézzel kellett fölnyúlnom, belekapaszkodni a nyílás szélébe, és fölhúzódzkodni. Mindezt szoknyában! Na mindegy. Félúton lehettem, amikor egy ismerős hang a nevemet visította. Dominic atya megperdült, én pedig lenéztem a lyukon át, de először csak a sűrű ködöt láttam, amitől egykettőre nyirkos lett az arcom. Aztán észrevettem Jacket, aki rémült arccal, lélekszakadva futott felénk a templomhajóban, maga után húzva valamit. Dominic atya abban a másodpercben kapta el, amikor az öntudatlan testemre akarta vetni magát. A kölyök nyilván nem vette észre a magasban kalimpáló lábaimat. – Te mit keresel itt? – Az atya majdnem olyan sápadt volt, mint a gyerek. – Van róla fogalmad, milyen késő van? Tudják a szüleid, hogy eljöttél? Betegre izgulhatják magukat! – Al-alszanak – dadogta Jack sírós hangon. – Suze nálunk felejtette a kötelet! – mutatta föl azt, amit maga után húzott. – Hogy talál majd vissza? Dominic atya egy szó köszönet nélkül elvette tőle. – Nagyon rosszul tetted, hogy idejöttél – csóválta a fejét. – Mondtam, hogy veszélyes lesz. – De… – Jack még mindig az öntudatlan magamra meredt. – A kötél! Ottfelejtette a kötelet! – Dobd föl! – szóltam le a magasból. Jack fölkapta a fejét, és egyszerre elszállt minden aggodalma. – Suze! – kiáltott föl boldogan. – Kísértet lettél?! – Pszt! – szisszent rá Dominic atya. – Ne kiabálj! – Szia, Jack! – szóltam le föntről. – Köszi a kötelet. Hogy jöttél ide?
– A szállodai busszal – közölte büszkén. – Föllopóztam rá. Bejött a városba, hogy összeszedje a bepiált vendégeket. Amikor megállt a misszió közelében, leugrottam róla. Olyan büszke voltam rá, mintha a saját fiam lett volna. – Fogd a kötelet, Susannah, és siess, az isten szerelmére! – sürgetett Dominic atya. – Oké. – Megfogtam a kötél végét, és a derekamra kötöttem. – Ha egy fél óra múlva nem vagyok itt, húzzon vissza vele! – Huszonöt perc múlva – javított ki az atya. – A fiatalembernek köszönhetően elveszítettünk öt percet. – A szabad kezével elővett egy zsebórát. – Indulj, Susannah! – Oké. Viszlát nemsokára! Fölhúztam a lábam a nyilasba. Lepillantva azt láttam, hogy ők ketten fölfelé néznek. És a másik magamat is láttam, amint Hófehérke módjára alszom a lobogó gyertyák körében. Bár kétlem, hogy Hófehérke is Prada-cuccokat viselt. Körülnéztem. Semmi. Komolyan beszélek: sehol nem láttam semmit, csak a sötét eget és itt-ott egy hideg fényű csillagot. Meg a szüntelenül gomolygó, nyirkos ködöt. Kardigánt kellett volna húznom, gondoltam borzongva. A ködtől egyre súlyosabbnak éreztem a levegőt. És nem hallottam semmit. Még a saját lépteimet se. Huszonöt perc nem sok idő. Teleszívtam a mellkasomat a nedves levegővel, és elkiáltottam magam: – Jesse! Azonnal megvolt a hatása. Jesse ugyan nem mutatkozott, ezzel szemben nyomban megjelent egy másik fickó. Gladiátor szerelésben. Nem viccelek. Úgy nézett ki, mint az anyám American Express kártyáján látható alak (amit néha én is használhatok az engedélyével). Biztos ismeritek: fején söprűvel ékesített sisak, bőr miniszonya és egy bazi nagy kard. A lábát nem láttam a köd miatt, de biztos szíjas sarut viselt (ami tök rosszul áll annak, akinek vastag a bokája). – Te mit keresel itt? – kérdezte ellentmondást nem tűrő, mély hangon. – Nem tartozol ide. Azonnal tudtam, hogy az ujjatlan ruha nagy hiba volt. De ki gondolta, hogy a purgatóriumnak is megvannak a maga öltözködési szabályai? – Tudom – feleltem csábosnak szánt mosollyal. Talán igaza van Dom atyának: csakugyan kihasználom a női vonzerőmet, ha el akarok érni valamit. Tény, hogy mindent bevetettem az előttem álló Russel Crowe hasonmás lefegyverzésére. – Az a helyzet – folytattam, a kötelemet babrálva –, hogy egy barátomat keresem. Talán ismeri is: Jesse de Silvát. Azt hiszem, múlt éjszaka érkezett. Húsz év körüli, száznyolcvan centi magas, sötét hajú, fekete szemű… Russel Crowe II. nem nagyon figyelhetett, mert megismételte: – Te nem tartozol ide. Most már biztos, hogy hiba volt az ujjatlan, tapadós ruha, mert hogy rúgom félre az útból ezt az alakot? Tuti, hogy elhasad a szoknyám slicce. – Nézze, mister! – Közelebb léptem hozzá, s igyekeztem nem észrevenni a látványosan domborodó mellizomzatát. – Mondtam, hogy keresek valakit. Vagy megmondja, hol találom, vagy álljon félre, oké? Mediátor vagyok, és épp annyi jogom van itt lenni, mint magának! Persze gőzöm se volt róla, hogy tényleg így van-e, de hát a fenébe! Egész életemben mediátor voltam, és még soha senki nem vonta kétségbe, hogy ezzel bizonyos előnyök is járnak (a számtalan hátrány mellett). És lássatok csodát: a gladiátor egészen más hangon szólalt meg ismét. – Mediátor? – Először úgy nézett le rám, mintha egy majom lennék, és hirtelen fölmondanám neki az állampolgársági eskü szövegét. De úgy látszik, hatott a közlés, mert így folytatta: – Ismerem az illetőt. – Oldalt lépett, és rám parancsolt: – Menj. Ne nyiss be sehova. Jönni fog. Hohó! Eltátottam a szám: – Komolyan mondja?
– Úgy nézek ki, mint aki viccel? – Hát… nem. – Kapus vagyok, nem szokásom tréfálni. – Menj – bökött a háta mögé. – Nincs sok időd. Messze elöl, ahova mutatott, megláttam valamit. Nem tudtam, mit, de más volt, mint a köd. Legszívesebben megöleltem volna az új gladiátor haveromat, de visszatartottam magam. Nem látszott ölelkező fajtának. – Köszönöm! Nagyon köszönöm! – Siess! – nógatott. – És ne feledd: bármit teszel, ne menj a fény felé! Megrángattam a kötelet, hogy Dom atya engedje lazábbra egy kicsit. – Ne menjek a fény felé? – visszhangoztam. – Ezt nem mondhatja komolyan. – Már közöltem, hogy nem szokásom tréfálni. – Becsszavamra megsértődött. – Miért mondanék olyat, amit nem gondolok komolyan? Azt akartam mondani, hogy ez a „ne menj a fény felé” elég értelmetlenül hangzik az adott szituban. Hiszen tudjátok, honnan való: a Poltergeist című filmből. Bár ami azt illeti, ez se igen különbözik egy sci-fitől. – Oké, vettem: ne menjek a fény felé. – És ne nyiss be sehova. – Ne nyissak be – bólintottam. – Viszlát! Amikor megfordultam, eltűnt a köd. Illetve nem tűnt el igazán, még itt volt, de csak a lábamat nyaldosta, és láttam, hogy egy folyosón haladok előre, ahonnan mindkét oldalon ajtók nyílnak. Plafon nem volt fölöttem, csak a tintafekete égbolt az elszórt csillagokkal. A csukott ajtókkal szegélyezett folyosó azonban mintha a végtelenbe nyúlt volna. De egyet se volt szabad kinyitnom, és nem volt szabad a fény felé mennem. Az utóbbit nem volt nehéz betartani, mert sehol nem láttam fényt. De vajon mi lehet az ajtók mögött? Mit találnék, ha kinyitnék egyet, és egy pillanatra bekukucskálnék? Egy másik univerzumot? A Vulcanus bolygót? Vagy azt a világot, ahol Suze Simon nem mediátor, hanem normális lány? Az Iskola Szépe és legnépszerűbb diákja, akiért kapkodnak a srácok? Jesse pedig nem kísértet, nem lakik a szobámban, és elvihet a saját autóján táncolni? Aztán abbahagytam a tűnődést arról, hogy mi lehet az ajtók mögött, mert… mert Jesse jött szembe velem a folyosón! Mintha a semmiből materializálódott volna hirtelen. Ő is meglepődött. Nem tudom, ez volt-e az oka, hogy itt vagyok – feltevésem szerint – a mennyország váróhelyiségében, vagy a derekamra hurkolt attraktív kötél, amely nem egészen passzolt a szerelésemhez. Mindenesetre nagyon megdöbbent. – Jé – szólaltam meg, és megérintettem a homlokomat, hogy megbizonyosodjam, eltakarjae a frufrum azt a csúf foltot – Szia! Jesse csak állt és meredten bámult. Mintha nem hinné el, hogy én vagyok az. Egyébként ugyanolyan volt, amilyennek legutoljára láttam. Azaz a kísértetét. Legutoljára ugyanis a csontvázát láttam, aminek következtében megszabadultam a vacsorámtól. De ha holmi boldog egymásra találásban reménykedtem – ölelésben, netán egy csókban –, csalódnom kellett. Csak állt és bámult, mintha legalább két fejnyit nőttem volna azóta, hogy utoljára találkoztunk. – Susannah – lehelte –, mit keresel itt? Meg… Csak nem…? – Haltam meg? – fejeztem be helyette ideges nevetéssel. – Én? Dehogy! Csak azért jöttem ide, hogy… hogy lássam, jól vagy-e. El tudtok képzelni ennél bénább szöveget? Ezerszer elterveztem ezt a pillanatot azóta, hogy elhatároztam, utána jövök, és gondolatban sosem volt szükség egy szó magyarázatra se. A terveim szerint az következett, hogy Jesse a nyakam köré fonja a karját, és forró csókokkal tapasztja be a szám. Ehelyett ez a hülye duma.
– Izé… – kezdtem újra, holott épp ezt az „izé”-t szerettem volna kihagyni. – Az a helyzet, hogy tudni akartam, azért vagy-e itt, mert itt akarsz lenni. Mert ha nem, Dominic atya segítségével talán… izé… vissza tudunk vinni. Hogy a végére járj annak, akármi is, ami odalenn tartott. Úgy értem, az én… a mi világunkban – helyesbítettem gyorsan, mert eszembe jutott az atya figyelmeztetése. – De Susannah – kérdezte furcsa hangon –, nem te küldtél ide? Leesett az állam. – Mi-miről beszélsz? – Már tudtam, miért furcsa a hangja: megsértődött. – Nem te exorcizáltál? – Én?! Dehogy! Én soha nem tettem volna ilyet! Jack… egy kisgyerek csinálta, és Maria vette rá, aki meg akart szabadulni tőled. Azt mondta Jacknek, hogy molesztálsz engem, erre ő exorcizált téged, Felix Diego pedig ledobott engem a verandánk tetejéről. Ja, és Jesse! Megtalálták a holttestedet, illetve a csontjaidat, láttam őket, és mindent kihánytam, és nagyon hiányzol Tüsinek, ezért arra gondoltam, ha vissza akarsz jönni, meg lehet csinálni, azért van rajtam ez a kötél, hogy visszataláljunk – hadartam. Máskor is hajlamos vagyok rá, de most megállás nélkül dőlt belőlem a szó. De azt azért elhallgattam, hogy miért akarom visszavinni; egy szóval se említettem az sz-szel kezdődő szót, és nemcsak azért, mert Dom atya óvott tőle. – Ha tényleg vissza akarsz jönni – folytattam –, de azt is megértem, ha maradni akarsz, végtére százötven év után biztos nagy megkönnyebbülés, és gondolom, hamarosan továbbmehetsz, új életet kapsz, vagy a mennybe vagy hova jutsz, csak arra gondoltam, nem volt szép Mariától, hogy kétszer is eltakarított az útból, és ha vissza akarsz jönni, és a végére akarsz járni annak, amiért olyan sokáig voltál odalenn, én… én segítek neked, ha tudok. Ránéztem Dom atya órájára; ez könnyebb volt, mint Jesse továbbra is kifürkészhetetlen arcát bámulni, aki mintha még mindig nem hitte volna el azt, amit lát. És főleg azt, amit hall. – Az a helyzet, hogy nem lehetek egy fél óránál tovább elválasztva a testemtől, és már csak egy negyed óránk maradt, úgyhogy légyszi, gyorsan döntsd el, mi legyen! Elég nőietlenül hangzott vajon Dom atya szerint? Annyira igyekeztem, még egy mosolyt se engedtem meg magamnak: az abszolút profi mediátor mintaképének lehetett volna nevezni. Csak azt nem tudtam, meddig tudom megjátszani ezt a tárgyilagosságot. Különösen akkor, ha Jesse megfogja a karom. Mert ezt tette. – Susannah! – szólalt meg, s a hangjából most nem sértődöttség, hanem, ha nem tévedtem, inkább harag csendült ki. – Azt akarod mondani, hogy meghaltál a kedvemért? – Izé… – Azon tűnődtem, az én nőiességem eredményének számít-e, hogy ő érintett meg engem. – Technikailag nem, de ha tovább lógunk itt… A szorítása erősebb lett. – Menjünk! – mondta. Nem voltam benne biztos, hogy valóban érti a szitut. – Jesse! Én egyedül is visszatalálok, oké? Így vagyok a kapussal – mutattam föl az összeakasztott két ujjamat. – Annak örülnék, ha azért jönnél velem, mert vissza akarsz menni, de ha csak a nyílásig akarsz elkísérni, egyedül is odatalálok. – Fogd be a szád! – förmedt rám. És még mindig a karomat fogva, a másik kezével megragadta a kötelet, és elindult velem arra, amerről jöttem. Oké. Sőt szuper! Még dühös is rám! Én az életemet kockáztatom érte – mert lássuk be, ezt teszem –, ő pedig kirúg rám miatta. Gondolhattam volna, hiszen ha valaki az életét kockáztatja egy srácért, szimbolikusan tulajdonképpen kimondja azt a bizonyos, sz-szel kezdődő szót. Hogy mászok ki ebből? – Jesse, ne áltasd magad azzal, hogy érted tettem. Úgy kellesz nekem szobatársként, mint púp a hátamra. Azt hiszed, más vágyam se volt, amikor végre hazakeveredtem a suliból vagy
a munkából, mint elmagyarázni neked a Disznó-öblöt? Hidd el, hogy nem volt veled kéjmámor az élet! Nem szólt semmit, csak tovább húzott. – Na és a Tad-ügy? – tértem rá arra, amiről tudtam, hogy kínos téma neki. – Azt hiszed, örültem annak, hogy minden randimon az elefántot játszottad? Sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha eltűnnél belőle, úgyhogy ne gondold, hogy érted teszem. Csak azért csinálom, mert az a hülye macsek kisírja utánad a két szemét. Meg azért, mert bármire hajlandó vagyok, amivel fölhúzhatom a még lükébb barátnődet. – Nombre de Dios, Susannah! Maria nem a barátnőm! – Akkor a volt barátnődet. Mellesleg, az a nőszemély egy ostoba, gonosz tyúk. Képtelen vagyok fölfogni, hogy ígérhettél neki házasságot. Nem vetted észre, mekkora tökfej rejtőzik a csipkés fejkötője alatt? – Az más világ volt, Susannah – szűrte az összeszorított fogai között. – Igazán? Annyira, hogy magadnak se merted bevallani, hogy a menyasszonyod egy nagy… Hirtelen megállt, és szembefordult velem. – Alig ismertem. – De hiszen unokatestvérek voltatok, nem? – Azok voltunk. De mondom, hogy az más világ volt. Ha több időnk lenne, elmagyaráznám… – Még mindig van – ránéztem Dom atya karórájára – tizenkét percünk. Úgyhogy magyarázd csak el! – Susannah! – Most azonnal, vagy esküszöm, egy tapodtat se mozdulok! Felnyögött, és mondott egy szerintem csúnya szót, amit nem értettem, mert spanyolul volt. Spanyol káromkodásokat nem tanulunk a suliban. – Rendben – adta meg magát kelletlenül –, ha mindenáron tudni akarod. Más világ volt. Kalifornia is más volt. A két nem alig érintkezett egymással. Fiúk és lányok nem játszottak együtt, nem ültek egymás mellett az iskolában. Én legföljebb a családi ebédek alkalmával, meg egy-egy bálban találkoztam Mariával, és akkor is egy csomó ember volt körülöttünk. Alig váltottunk néhány szót… – De azok baromian meggyőzőek lehettek, ha feleségül akartad venni! Jesse beletúrt a hajába, és megint spanyolul morgott valamit. – Persze hogy el akartam venni! Így akarta az apám, így akarta az ő apja; hogy mondhattam volna nemet? De nem is akartam. Akkor még nem tudtam, milyen. Csak a leveleit olvasva jöttem rá… – Hogy nem ismeri a helyesírást? – Hogy nincs és sosem lesz bennünk semmi közös. De még akkor se hoztam volna ilyen szégyent a családomra. – Csak amikor megtudtad, hogy nem olyan tiszta, mint a hó? – Karomat a mellemen összefonva néztem ezt a 19. századból itt felejtett hímsovinisztát. – Csak akkor láttad be, hogy rossz feleséganyag? – Nagyon elkeseredtem, amikor a fülembe jutott a pletyka Mariáról és Felix Diegóról. Ismertem Diegót. Rossz ember volt. Kegyetlen és… mindig az járt az eszében, hogyan szerezhetne pénzt. Mariának pedig sok pénze volt. Sejtheted, miért akarta elvenni, úgyhogy amikor a fülembe jutott a dolog, azt gondoltam, jobb, ha véget vetek… – De Diego előbb elkapott – szúrtam közbe megbicsakló hangon. – Susannah! Százötven évem volt, hogy hozzászokjam a halálomhoz. Már rég nem izgat, hogy ki ölt meg és miért. Nekem csak az a fontos, nehogy te is így végezd. Hajlandó vagy végre továbbjönni, vagy vigyelek?
– Oké – és hagytam, hogy továbbvonszoljon. – De jól vésd az eszedbe: nem azért csináltam ezt az egészet, mert szerelmes vagyok beléd, vagy akármi. – Hogy a te szavaidat használjam: nem áltatom magam ezzel. – Szuper. – (Elég nőietlenül hangzott? – kérdeztem magamban. Voltaképpen azt gondoltam, túl nőietlen. Már-már ellenséges.) – Mert nem vagyok szerelmes. A macska miatt csináltam az egészet. Nagyon hiányzol neki. – Egyáltalán nem kellett volna idejönnöd – morogta a bajusza alatt, de meghallottam, mert itt nagy volt a csönd. Eltűnt a folyosó (abban a pillanatban, amikor hátat fordítottunk neki), s megint köd kavargott körülöttünk, ahogy a kötél mentén haladtunk, amelyről Jack szerencsére nem feledkezett el. – Lehetetlen, hogy Dominic atya megengedte. – Dom atyát hagyd ki ebből! És nem lett volna szükség az egészre, ha kezdettől fogva becsületes és őszinte vagy hozzám, és elmondod, hogy haltál meg. Akkor megmondhattam volna Andynek, hogy máshol ásson. És nem rúgtam volna össze a port Mariával meg azzal a tapló férjével. Fogalmam sincs, miért rúgnak ki azokra, akik megtudják, hogy gyilkosok, elvégre ennek már az égvilágon semmi jelentősége…. – Mert azt képzelik, csak a minap távoztak az életből. Egészen addig nyugodtak voltak, amíg ki nem derült, hogy megvan a holttestem. Ekkor viszont megijedtek, hogy elindul a találgatás, hogyan és miért haltam meg. Nem fogták föl, hogy közben több mint egy évszázad telt el. Mindenáron meg akarják őrizni a helyüket mint a város vezető polgárai. Mert azok voltak. – Szóval azt hiszik, még mindig 1850-et írunk, és félnek tőle, hogy a szomszédok megtudják, hogyan tettek el téged láb alól. De hiába, mert pár nap múlva úgyis a képükbe vágják. Hála a Carmeli Fenyőtoboznak, kiderül az igazság. Jesse maga felé perdített. Dühösebbnek látszott, mint valaha. – Mit beszélsz?! – Elmeséltem az egészet Cee-Ceenek – mondtam, és gondolatban megveregettem a vállam. – Szünidei gyakornok az újságnál. A vasárnapi számban lehozzák az egész sztorit, úgy, ahogy történt. – Látva, hogy egyre jobban elsötétül az arca, hozzátettem: – Jesse, muszáj volt elmondanom. Maria megölte azt a fickót, aki a Helytörténeti Társaságnál dolgozott, és tőle csórta el a képedet, hogy exorcizáltathasson. Biztos vagyok benne, hogy a fickó nagyapját is ő nyírta ki. Ő meg a férje mindenkit eltett láb alól, aki el akarta árulni az igazat arról, mi történt veled azon az éjszakán. De ennek most vége. Az igazság harmincötezer emberhez jut el. Sőt jóval többhöz, mert az újság honlapján is elolvashatják. Maria nem nyírhat ki minden olvasót! – Nem, Susannah – rázta a fejét Jesse. – Csak téged készül megölni. – Már megpróbálta. De engem nagyon, de nagyon nehéz megölni. – Lehet – mondta Jesse, és felém nyújtott valamit. Lenéztem rá, és döbbenten láttam, hogy a kötél az. De ahelyett, hogy a lyukban folytatódna, amelyen át följutottam, lazán lógott Jesse kezében. Mintha elvágták volna. Ugyanis elvágták. Késsel.
16. FEJEZET Rémülten meredtem a kötélre. És mit gondoltok, mi jutott először az eszembe? – De Dom atya azt mondta – kiáltottam –, hogy Diegóék jó katolikusok voltak! Akkor mit művelnek odalenn, a templomban? Jessenek valamivel több lélekjelenléte volt, mint nekem. Megragadta a csuklómat, és maga felé fordította, hogy lássa az óra számlapját. – Mennyi időnk van még? Hány perc? – Tíz. – Nagyot nyeltem. – Dominic atya azért szentelte be a házunkat, hogy ne próbáljanak többé bemenni, és nézd, mit műveltek… – Ki fogunk jutni – mondta eltökélten Jesse. – Ne aggódj, Susannah! Itt kell lennie valahol… Meg fogjuk találni. De én tudtam, hogy nem. Keresni se érdemes. Ebben a sűrű ködben soha nem találjuk meg a nyílást, amelyen át idejöttem. Susannah Simon, akit nehéz megölni, gyakorlatilag már halott. A derekamhoz nyúltam, hogy leoldjam róla a kötelet. Ha találkoznom kell a Teremtővel, legalább jól nézzek ki. – Itt kell lennie – mondta Jesse, és a kezével próbálta széttaszigálni a ködöt, hogy alája lásson. – Itt kell lennie! Dominic atyára gondoltam. És Jackre. Szegény kisgyerek! Ha elvágták a kötelet, csak azért tehették, mert valami végzetes történt lenn, a templomban. Maria de Silva, akiről Dom atya azt állította, hogy gyakorló katolikus lévén nem meri megtámadni a fölszentelt helyet, mégsem félt annyira az Úr haragjától, mint ahogy az atya képzelte. Csak azt reméltem, hogy neki és Jacknek nem esett baja. Hiszen Mariának nem velük van problémája, hanem velem. – Te miért nem keresed? – kérdezte bosszúsan Jesse. – Nem szabad föladni! Meg fogjuk találni. Tudom, hogy meg fogjuk találni! Ránéztem, de alig láttam. Az anyám járt az eszemben. Hogy magyarázza meg neki ezt az egészet Dominic atya? (Föltéve, hogy még életben van.) Anya erősen gyanakszik majd, ha megtalálják a templomban a holttestemet. Hiszen még vasárnap se megyek templomba. Mit kerestem ott péntek éjjel? – Susannah! – Jesse mind a két kezével vállon ragadott, és úgy megrázott, hogy a hajam az arcomba csapódott. – Figyelsz egyáltalán? Már csak nyolc percünk maradt. Ki kell jutnunk innen! Hívd azt a fickót! Zavartan simítottam el a hajam a szemem elől. – Kit? – kérdeztem kábultan. – A kapust! Azt mondtad, a barátod. Hátha megmutatja nekünk az utat! Belenéztem a szemébe, és olyasmit vettem észre benne, amit még soha: félelmet. Jesse félt. Hirtelen engem is elfogott a rettegés. Eddig csak döbbent voltam. De most már féltem. Mert ha Jesse fél, az azt jelenti, hogy valami nagyon nagy baj történik. Jesse nem ijed meg egykönnyen. – Hívjad! – szólt rám megint. Körülnéztem, de mindenhol csak a ködöt láttam, s fölötte a sötét eget. A kapust sehol. Se a nyílást, amely levezet a Junipero Serra Misszió templomába. Se a folyosót a sok ajtóval. Semmit. Egyszer csak föltűnt valami. Egy felénk igyekvő alak. Egyszerre megkönnyebbültem: a kapus lesz az. És segít nekünk. Biztosan segít. Csakhogy amikor közelebb ért, láttam, hogy nem a kapus. Ennek a fickónak a haján kívül semmi nem volt a fején. A göndör barna haján kívül. Olyan, mint… – Paul?! – kiáltottam föl önkéntelenül. Nem akartam elhinni, hogy Paul Slater jön felénk. De hogyan…?
– Suze! – szólalt meg, amikor odaért hozzánk. A keze a kekiszínű halásznadrágja zsebében, az inge a nadrágon kívül. Úgy nézett ki, mint aki egyenesen a golfleckéről jött. Paul Slater. – Te mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Meg… meghaltál? – Ugyanezt akarom kérdezni én tőled. – Paul Jessere pillantott, aki még mindig a vállamat fogta. – Ő kicsoda? A barátod? – Érte jöttem… – Jesseről Paulra, majd megint Jessere néztem. – Ő Jesse, a barátom. Azért jöttem ide, hogy visszavigyem – magyaráztam. – Jack véletlenül exorcizálta, és… – Aha. Mondtam, hogy hagyd békén Jacket. Ő sosem fog igazán közénk tartozni. Rámeredtem. Gőzöm se volt, mi történik itt. Semmi értelme. Hacsak nem halt meg. – Kik közé? – Miközénk. Hogy ugorhattál be neki? Azt hittem, okosabb vagy. – Elkuncogta magát – A vénembert még megértem: más világ, más generáció. Jack pedig még kisgyerek. De tőled többet vártam. Jesse elengedte a vállam, és megint megfogta azt a csuklómat, amin az óra volt. – Úgy látom, ez nem a kapus – jegyezte meg. – Nem – ráztam a fejem. – Ő Jack bátyja. Paul, hogy jöttél ide? Meghaltál? – Dehogy! Neked se lett volna szükséged ennyi hókuszpókuszra ahhoz, hogy idejöhess. Bármikor megteheted kedved szerint. Túl sok időt pazaroltál az elveszett lelkek segítésére – az ujjaival idézőjelet rótt a levegőbe. – Olyanokra, mint ez itt – intett a fejével Jesse felé. – Ezért nem maradt időd a képességeid fölfedezésére. – Azt mondtad, nem hiszel a kísértetekben. Úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, akit torkoskodáson kaptak. – Pontosabban kellett volna fogalmaznom – mondta. – Ellentétben veled, abban nem hiszek, hogy szabadon járhatnak ide-oda. – Megvető pillantást vetett Jessere. Még mindig nem emésztettem meg, amit láttam és hallottam. – De hát nem az a mediátorok dolga, hogy segítsenek az elveszett lelkeknek? Paul fázósan fölhúzta a vállát, mintha a körülöttünk gomolygó köd hirtelen lehűlt volna. – Legföljebb a vénemberé. Meg a gyereké. De nem az enyém, és nem is a tiéd, Suze. Ha velem töltötted volna az időt, nem pedig azzal, hogy megmentsd ezt itt – vágott újabb grimaszt Jesse felé –, megmutathattam volna neked, mi mindenre vagy képes. Sokkal többre, mint hinnéd. Egy kurta pillantás Jessere elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: ha nem akarok vérfürdőt, jobb, ha sürgősen véget vetek ennek a csevelynek. – Paul, mindaz, amit elmondtál, nagyon érdekes. De ha most azonnal nem térek vissza a földre, arra ébredek, hogy meghaltam. Nem szólva arról, hogy ha nem tévedek, az öcséd nehéz perceket él át odalenn egy Diego nevű pasassal és egy krinolinos libával. – Tudom – bólintott Paul. – Hála neked, meg annak, hogy nem voltál hajlandó megismerni az igazi hivatásodat, Jack élete éppúgy veszélyben forog, mint a papé. Jesse egy hirtelen mozdulatot tett felé. Gyorsan fölemeltem a kezem, hogy megakadályozzam a folytatást. Még egy pillanat, és letépi a fejét. – Ha már ilyen sokat tudsz, mi lenne, ha segítenél nekünk, Paul? Hogy juthatunk ki innen? – Csak ennyi? – vonta meg a vállát. – Mi sem könnyebb. Menj a fény felé. – Menjek a… De Paul! Elröhögte magát: – Bocs! Csak kíváncsi voltam, láttad-e azt a filmet. De nyomban abbahagyta a röhögést, amikor Jesse rávetette magát. Nem viccelek. Az egyik pillanatban még röhögött, a másikban meg azon a csinos, napbarnított képén landolt Jesse ökle.
Megpróbáltam megállítani, végül is Paul az egyetlen, akinek a segítségével kijuthatunk innen. De bevallom, nem nagyon bántam, amikor meghallottam az orrcsontja reccsenését. Paul úgy viselkedett, mint egy kisbaba: visított és olyanokat kiabált, hogy „eltörted az orrom!”, meg „ez nem igaz!” – A gerincedet is eltöröm, ha nem mondod meg azonnal, hogy juthatunk ki! – ordította Jesse, vérfoltos öklét rázva Paul szeme előtt. Sosem tudtam meg, mit felelt volna Paul erre a fenyegetésre, mert egyszerre meghallottam, amint egy ismerős, vékonyka hang a nevemen szólít. Megperdültem, és Jacket láttam, amint lélekszakadva szalad felém. Kötéllel a derekán. – Suze! – kiáltotta messziről. – Gyere gyorsan! Az a gonosz kísértethölgy elvágta a köteledet, és Dominic atyát püföli azzal a másikkal együtt! – Hirtelen megtorpant, mert észrevette, hogy Jesse üti-veri a bátyját, akinek csupa vér az arca. – Paul! Te mit csinálsz itt? Egy szívdobbanásnyi pillanatig – amit persze nem hallottam, hiszen nem vert a szívem – néma csönd volt. Senki nem moccant, se nem pislantott, még levegőt se vett. Azután Paul fölnézett Jessere, és azt mondta: – Ezt még nagyon meg fogod bánni. Gondom lesz rá, hogy megbánd. Jesse fölnevetett, de egy csöppnyi humor sem volt a nevetésében. – Azt próbáld meg! – Félrelökte Pault, mint egy piszkos rongyot, megragadta a csuklómat, és Jack felé vonszolt. – Vigyél hozzájuk! – mondta a gyereknek. Jack a tenyerembe csúsztatta a kezét, és egyszer se nézett vissza a bátyjára. Ezzel mindent elmondott, kivéve azt az egyet, amit igazán tudni szerettem volna: hogy kicsoda, jobban mondva micsoda Paul Slater? De nem volt időm törni rajta a fejem. Dominic atya órája szerint kerek egy percem maradt arra, hogy visszatérjek a testembe, különben örökre elveszítem. Akkor pedig komoly gondban lennék az őszi iskolakezdéskor. Szerencsére a nyílás már nem volt messze. Amikor odaértünk, először is lenéztem. Dominic atyát sehol nem láttam, csak a küzdelem zaját hallottam: üvegtörést, puffanásokat, fatárgyak reccsenéseit. És megpillantottam a saját testemet. Olyan mélyen aludtam, hogy még a csetepaté zaja sem zavart. Szikrányit se. A lefelé vezető út valahogy sokkal hosszabbnak rémlett, mint fölfelé. – Te menj elsőnek – mondtam Jacknek. – Leengedünk a kötéllel… – Ne! – kiáltotta egyszerre Jack és Jesse. A következő másodpercben már zuhantam is. Kézzel-lábbal kapálózva röpültem lefelé, de még így is láttam, hova fogok esni, és bevallom, nem igazán örültem annak, hogy agyonlapítom a saját testemet. De nem így történt. Egyszer csak benne voltam magamban. Egy darabban. Erről nyomban megbizonyosodtam, amikor megfogtam a lábam, hogy megvan-e. Megvolt. És mindenem működött. Még a homlokom is újból fájt. A következő másodpercben pedig gyomorszájon vágott egy Szűz Mária szobor – az, amelyikről Adam azt mondta, hogy véres könnyeket sír –, úgyhogy alig kaptam levegőt. – Ott van! – kiáltotta Maria de Silva. – Kapd el! Bevallom, torkig voltam azokkal, akik meg akarnak ölni. Paulnak igaza volt: én arra születtem, hogy jót cselekedjem. Mást se akarok, mint segíteni az embereknek, és mit kapok érte? Szűz Mária szobrot a rekeszizmomra. Ez nem fair! Hogy megmutassam, mennyire nem az, lelöktem magamról a szobrot, föltápászkodtam, és hátulról elkaptam Maria grabancát. Eszébe juthatott a legutóbbi incidensünk, mert menekülőre fogta a dolgot. De későn.
– Tudod, Maria – szóltam, miközben magamhoz húztam a krinolinja fodrainál fogva, ahogy egy horgász csévéz föl egy nagyra nőtt pisztrángot –, a hozzád hasonló nőszemélyek komolyan dühbe gurítanak. Nem elég, hogy ráveszed a férfiakat, végezzék el helyetted a piszkos munkát. Az hoz ki igazán a sodromból, hogy annyival jobbnak hiszed magad másoknál csak azért, mert de Silva a neved. Ez itt ugyanis Amerika. – Megmarkoltam a loknijait. – Itt mindenki egyenlőnek születik, akár de Silvának hívják, akár Simonnak – Tényleg? – kiáltotta, és előkapta a kését, amit valahogy visszaszerzett. – És tudod, mi hoz ki engem a sodromból? Az, hogy te meg azt képzeled, azért vagy jobb nálam, mert mediátor vagy! Ezen nevetnem kellett. – Nem igaz – mondtam, és gyorsan félrehajoltam, amikor felém suhintott a késsel. – Nem azért hiszem jobbnak magam, mert mediátor vagyok, hanem mert én nem akarok ahhoz férjhez menni, akit nem szeretek. – Egy villámgyors mozdulattal hátracsavartam a karját. A kés nagyot koppant a kőpadlón. – De ha akarnék is – folytattam –, nem gyilkolnám meg azért, mert rájön, hogy megcsaltam és nem akar elvenni. Mert én abban hiszek, hogy a jó kapcsolat alapja a kommunikáció. Ha szépen megbeszélted volna a dolgot Jessevel, most nem tartanánk itt. Ez a te igazi problémád, Maria. A beszélgetéshez ugyanis két ember kell: egy, aki beszél és egy másik, aki hallgatja. Mindeközben a hajánál fogva az oltár korlátjához vonszoltam. Maria kitalálhatta, mire készülök, mert fölvisított: – Diego! – De megint elkésett. Teljes erőből a korláthoz vertem a fejét. – Az a baj veled – magyaráztam, miközben magam felé fordítottam az arcát, hogy lássam a kár mértékét –, hogy nem vagy hajlandó meghallgatni a másik felet. Megmondtam neked, hogy ne kezdj ki velem. És azt is – súgtam a fülébe –, hogy hagyd békén a barátomat. De hiába. Nem… hallgattál… az… okos… szóra… Az utolsó öt szó mindegyikénél a korlátba vertem a fejét. Tudom, hogy kegyetlenség, de lássátok be, megérdemelte. Meg akart ölni a boszorkány. Ráadásul kétszer is. Megmondom, mi a baj az ilyen 19. századi nevelésben részesült pipikkel: látszólag meghunyászkodnak, de milyen a harcmodoruk? Hátulról mellbe. Ha gyilkolnak, álmában nyírják ki a kiszemelt áldozatot. De mi van, ha szemtől szemben kell verekedni? Na, abban korántsem valami jók. Egyszerűen rátapostam a Prada-szandálommal, és máris eltört a nyaka. Kár, hogy nem sokáig marad törött. Egy időre azonban letudtam a gondot, és körülnéztem, hogy lássam, Jack szerencsésen leért-e. Jack jól volt, Dominic atya azonban távolról sem. Az oltár mellett feküdt, mint egy kupac rongy. Átmásztam a korláton, és odaszaladtam hozzá. – Jaj, Suze – bömbölte Jack –, nem tudom fölébreszteni! Azt hiszem… – De a jajgatása közben Dom atyából halk nyögés tört fel. – Dom atya! – Fölemeltem a fejét, és óvatosan az ölembe fektettem. – Én vagyok az: Suze! Hall engem? Az atya csak tovább nyögött. De megrebbent a szemhéja, amiről tudtam, hogy jót jelent. – Jack! Szaladj oda a feszülethez! Van ott egy arany ládikó… látod? Vedd ki belőle a boros kancsót, és hozd ide! Jack elrohant, hogy megtegye, amire kértem. Egészen közel hajoltam az atyához. – Rendbe fog jönni, Dom atya – súgtam a fülébe. – Csak tartson ki! Éktelen recsegés-ropogás vonta el a figyelmemet. Rossz érzéssel néztem körül a templomban, amely úgy festett, mintha hurrikán pusztított volna benne. Diego! Itt kell lennie valahol. Őróla megfeledkeztem.. Nem úgy Jesse.
Nem tudom, miért, valahogy azt hittem, hogy Jesse ottmaradt abban a félelmetes árnyékvilágban. De nem: visszajött ebbe – az igaziba –, nyilván anélkül, hogy sokat törődött volna azzal, mit veszít el vele. Másfelől, ha már itt volt, elhatározta, hogy kiveri a szuszt abból a fickóból, aki megölte. Még nem láttam senkit, aki ekkora elszánással tört a cél felé. Jesse szemmel láthatóan nem érte be azzal, hogy eltöri az ellenfele nyakát. Szerintem le akarta tépni a fejét. Diego magasabb volt nála, viszont öregebb és messze nem olyan fürge. – Itt van – lihegte Jack, és ideadta a kristály kancsót. Bor volt benne, nem whisky – nem azt szokás az ájultakkal itatni, hogy magukhoz térjenek? –, de hát ez is alkohol. – Dom atya! – Fölemeltem a fejét, és a szájához tartottam a kancsót. – Igyon belőle egy kicsit! – De a bor végigfolyt az állán, le a mellére. Közben Maria nagyokat nyögött. A törött nyaka lassan visszacsúszott a helyére. Ez a baj a kísértetekkel. Túl hamar regenerálódnak. Jack meredten bámulta, amint megpróbált föltérdelni. – Kár, hogy nem tudjuk exorcizálni – jegyezte meg sötéten. – Miért ne tudnánk? – kérdeztem. – Nincs csirkevérünk. – Nem kell hozzá csirkevér. Itt vannak ezek – mutattam a körberakott gyertyákra, amelyek valami csoda folytán a dúlás ellenére a helyükön maradtak. – De képünk sincs róla. – Nem is kell, hiszen itt van ő maga. Segíts idehozni. Jack fogta a két lábát, én a törzsét. Amíg cipeltük, megállás nélkül nyögött és vonaglott, de amikor lefektettük a kórus ruháira, akárcsak én, ő is roppant kényelmesnek találhatta, mert abbahagyta a kapálózást, és szép nyugodtan feküdt. Feje fölött még nyitva volt a Dom atya által előidézett nyílás, és sűrű füst – illetve én már tudtam, hogy köd – kúszott belőle lefelé. – Hogy lehet megcsinálni, hogy beszippantsa? – firtatta Jack. – Nem tudom. – Jesse és Diego felé lestem: még mindig halálos párbajukat vívták. Ha azt láttam volna, hogy Jesse bajba kerül, odamegyek és segítek neki, de úgy vettem észre, egyedül is boldogul. – A könyv! – jutott eszembe hirtelen. – Dom atya egy könyvből olvasott föl. Nem látod valahol? Jack az első padsorban akadt rá a fekete bőrkötésű könyvecskére. Belelapozott és megnyúlt az arca: – Suze, ez nem angolul van! – Nem baj. – Elvettem tőle, és megkerestem azt a lapot, amelyet az atya megjelölt. – Itt van, ni! És hangosan olvasni kezdtem. Nem állítom, hogy tudok latinul. Nem tudok. Fogalmam se volt róla, mit olvasok. De úgy látszik, ha az ember a sötétség erőit hívja, nem számít a kiejtés, mert a ködfoszlányok egyre lejjebb kúsztak, egészen addig, amíg el nem érték a padlót, és körözni nem kezdtek Maria bokája és csuklója körül. Úgy vettem észre, ez ellen sincs kifogása. Sőt mintha egyenesen élvezte volna. Akkor sem ellenkezett, amikor folytattam az olvasást, s a ködfoszlányok sűrűsödni kezdtek körülötte, majd lassan fölemelték a padlóról. – Jé! – ámuldozott Jack. – Veled nem így volt! Neked miért kellett magadnak fölkapaszkodni? Nem mertem válaszolni. Ki tudja, mi történik, ha abbahagyom az olvasást? Úgyhogy tovább olvastam, Maria pedig egyre magasabbra emelkedett, egészen addig, amíg… Diego hörögve szabadította ki magát Jesse szorításából, és rohanni kezdett felénk.
– Te boszorkány! – üvöltött rám, és elszörnyedve nézte a felesége fölöttünk lebegő testét. – Hozd vissza! Közben Jesse is ideért. Lihegett, az inge elszakadt, és vékony vércsík folyt az arcára a homlokán tátongó sebből. – Ha annyira hiányzik a feleséged, miért nem mész utána? – kérdezte. Jó erősen átkarolta, és szépen berakta a gyertyagyűrű közepére. A következő pillanatban a ködgomolyagból kinyúlt egy csáp, és tekeregni kezdett Diego körül. Ő azonban nem fogadta olyan nyugodtan az exorcizálását, mint a felesége. Eszeveszetten rugdalózott és spanyolul üvöltözött, amit én nem értettem. Jesse annál inkább. Az arckifejezése azonban nem változott. Valahányszor fölpillantottam a könyvből, azt láttam, hogy meredten figyeli a párocskát – akiknek az egyike megölte, a másika pedig kikövetelte a megölését –, egészen addig, amíg el nem tűnnek a nyílásban, ahonnan nemrég mi jöttünk ki. Amikor az „amen”-t is kimondtam, eltűntek. Diego utolsó dühkiáltása is elhalt, és egyszerre csönd lett. Olyan mélységes csönd, hogy szinte nyomasztott. Először nem mertem megtörni. De muszáj volt. – Jesse! – szóltam lágyan. De még ez a halkan kiejtett szó is kiáltásnak rémlett az iménti hangzavar után. Jesse elfordította a tekintetét a nyílásról, amely elnyelte a házaspárt, és kérdőn nézett rám. Fejemmel fölfelé intettem: – Ha vissza akarsz menni – mondtam, noha minden egyes szónak olyan íze volt, mint amilyen a Bamba által benyakalt bogaraknak lehetett –, most van itt az ideje, mielőtt újra bezárul. Jesse fölnézett, majd rám, aztán megint a nyílásra. Majd vissza énrám. – Nem, querida – mondta könnyedén. – Itt akarok maradni, hogy lássam, hogy végződik az egész.
17. FEJEZET Úgy végződött, hogy Jack, Jesse és én, amikor Dominic atya végre magához tért, odatámogattuk a telefonhoz, hogy közölhesse a rendőrséggel: rablókat ért tetten, akik ki akarták fosztani a templomot. Persze hazugság volt. De mi mással magyarázhatta volna meg a Maria és Diego által okozott károkat? Meg a homlokán éktelenkedő púpot? Miután megbizonyosodtunk róla, hogy a rendőrség és egy mentőautó úton van a misszió felé, Jesse, Jack és én otthagytuk Dominic atyát, s amíg a taxira vártunk, gondosan kerültük azt a témát, amely mindhármunkat legjobban izgatott: Pault. Én megpróbáltam előzőleg szóra bírni Jacket: árulja már el, mi van a bátyjával, meg minden. A beszélgetésünk körülbelül így zajlott le: Én: Ööö… Jack, mi van a bátyáddal? Jack: (komoran) Nem akarok beszélni róla. Én: Ezt nagy mértékben méltányolom. De úgy veszem észre, szabadon mozog az élők és a holtak birodalma között, és ezt aggasztónak tartom. Mit gondolsz, lehet, hogy a Sátán fia? Jesse: Susannah! Jack: Mondtam, hogy nem akarok beszélni róla. Én: Ez teljesen érthető. De tudtad-e ezelőtt, hogy Paul is mediátor? Vagy éppúgy meglepődtél, mint mi? Nekem nem tűntél nagyon döbbentnek, amikor belebotlottál odafönn. Jack: Igazán nem akarok beszélni róla. Jesse: Nem akar beszélni róla, Susannah. Hagyd békén. Ő könnyen beszélt. Nem tudta azt, amit én: hogy Paul, Maria és Diego egy követ fúj. Nekem is kellett egy kis idő hozzá, hogy rájöjjek, most azonban legszívesebben megpofoztam volna magam azért, hogy nem vettem észre előbb. Hiszen Paul volt az, aki csütörtök délutántól estig lefoglalt, s Maria és Jack ezalatt vitte véghez Jesse exorcizálását. Na és Paulnak az a megjegyzése, hogy „mézzel könnyebb legyet fogni, mint ecettel”? Nem ugyanezt hallottam Maria szájából néhány órával később? Őket hármukat – Pault, Mariát és Diegót – a Jesse iránti gyűlölet pokoli triumvirátussá kovácsolta össze. De miért gyűlölte Paul Jesset, akivel azelőtt egyszer sem találkozott? Hogy mostantól miért gyűlöli, az világos volt: Jesse „odafönt” fizikailag súlyosan bántalmazta Pault, s Paul megesküdött, hogy visszafizeti neki. Jesse nem vette komolyan a fenyegetését – én annál inkább. Hiszen egy sereg kellemetlenséget vállaltam, hogy Jesset kimentsem egy kínos helyzetből, és egy csöppet se lelkesedtem azért, hogy máris fejest ugorjon egy újabba. Jack azonban nem akart beszélni a bátyjáról. Jókora trauma érte, bár ez külsőleg nem látszott rajta. Pedig rengeteg kérdésem lett volna. Például ha Paul is mediátor – és annak kell lennie –, miért nem segített az öccsének ebben a „látom a halottakat” ügyben, miért nem magyarázta el neki, hogy nem bolond? De ha azt reméltem, hogy Jack válaszolni fog, keservesen csalódtam. Megjegyzem, ha olyan bátyám lenne, mint Paul, valószínűleg én se szívesen beszélnék róla. Miután kitettük a szállodánál, Jessevel elindultam gyalog hazafelé (nem volt nálam annyi pénz, hogy ki tudtam volna fizetni a buszjegyet a szállodától hazáig). Biztos érdekel benneteket, miről beszélgettünk ezen a majdnem négy kilométeres úton. Sok mindenről szót válthattunk volna. De az igazat megvallva, nem emlékszem. Leginkább nagyokat hallgattunk. Mit is mondhattunk volna?
Éppolyan ügyesen lopóztam be, mint ahogy kiosontam. Senki nem ébredt föl, a kutyát kivéve, de amikor megismert, azonnal folytatta az alvást. Senki nem vette észre, hogy egyáltalán elmentem. Máskor se szokták észrevenni. Rajtam kívül egyedül Tüsinek hiányzott Jesse, és ő a maga módján ünnepelte meg a visszatérését csak úgy visszhangzott a szobám a dorombolásától. De nem sokáig törődtem vele. Bementem a szobámba, fölhajtottam az ágytakarót, lerúgtam a szandálomat, és bemásztam az ágyba. Még az arcomat se mostam meg. Bemásztam az ágyba, még egy pillantást vetettem Jessere, hogy végképp megbizonyosodjam arról, hogy visszajött – és máris aludtam. Egészen vasárnapig. Amikor lementem, és az anyám észrevette a homlokomon éktelenkedő hatalmas kék foltot, azt hitte, hogy visszértágulat. Hiába győzködtem, hogy nem az, csak nagyon, de nagyon fáradt vagyok. Tuti, hogy vasárnap reggel elvonszolt volna a kórházi ügyeletre, hogy azonnal csináljanak rólam egy MRI-t – már az is gyanús volt neki, hogy majdnem két teljes napot aludtam! –, ha nem kellett volna elmennie Andyval a táborba, hogy hazahozzák Dokit. Az az igazság, hogy nagyon kimerítő meghalni, még ha csak egy fél órára is. Farkaséhesen ébredtem föl. Anya és Andy, mielőtt elindultak, megeskettek, hogy egész nap itthon maradok. Behabzsoltam két bagelt és egy nagy tányér, mindenféle jóval fölturbózott müzlit, még mielőtt a mosdatlan és fésületlen Szundi és Bamba előkerült volna. Én ezzel szemben teljes harci díszben, lezuhanyozva és felöltözve készültem arra, hogy szembenézzek a nappal, vagy legalábbis a munkanélküliséggel. Hiszen nem valószínű, hogy a Golf és Strand Szálló meghosszabbítja a szerződésemet azok után, hogy két egymás utáni napon feléjük se dugtam az orrom. – Beszéltem Caitlinnel – szólalt meg a szokásosnál is álmosabban Szundi, amikor előkerült. – Elmondtam, min mentél keresztül, tudod, az udvarban talált halott fickó, meg minden. Nagyon megértő volt. – Igazán? Nem nagyon figyeltem rá, inkább Bambát néztem, ahogy máris nekiesett a konyhaszekrényből előkapdosott ennivalónak. Rémes látvány volt, mint mindig! A szájába tömött egy fél bagelt, és egészben lenyelte. Kár, hogy nem volt egy felvevőgépem, amellyel megörökíthettem volna az utókor számára. Vagy legalább a következő leányzónak. Figyeltem, ahogy anélkül, hogy fölpillantott volna az újságból, bekapta a bagel másik felét is, és rágás nélkül lenyelte, ahogy a kígyó zabálja föl a patkányt. Életemben nem láttam ennél gusztustalanabb dolgot. Kivéve talán a narancsleves dobozból előrajzó bogarakat. – Ja, és Caitlin azt mondta – szólalt meg újra Szundi, hátranyúlva a konyhapultra –, hogy adjam ezt oda neked. Slaterék küldték. Tegnap kijelentkeztek. Fölvettem az elém lökött borítékot, amelyre az én nevem volt ráírva. Valami kidudorodott benne. – Úgy volt, hogy ma mennek el – mondtam, és föltéptem a borítékot. – Már hajnalban elindultak – vonta meg a vállát Szundi. – Nem mindegy? A borítékban lévő első levelet Mrs. Slater írta. Ez állt benne:
Kedves Susan! Mit mondhatnék? Csodát műveltél a mi Jackünkkel! Egészen más fiú lett. Jacknek mindig minden nehezebben ment, mint Paulnak; szerintem nem olyan éleseszű, mint a bátyja. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk elbúcsúzni, de a tervezettnél korábban kell hazamennünk. Kérlek,
fogadd el hálánk jeléül ezt a csekély összeget, és biztos lehetsz felőle, hogy így is örökre az adósaid maradunk a férjemmel. Nancy Slater A levélhez egy 200 dollárra szóló csekk volt mellékelve. Nem viccelek! Nem az egyheti bérem volt, hanem a borravaló. Letettem a levelet és a csekket a müzlis tálam mellé, és elővettem a borítékból a következő cédulát. Jacktől jött. Kedves Suze! Megmentetted az életemet. Tudom, hogy nem fogod elhinni, de tényleg így van. Ha nem teszed meg értem, amit megtettél, még mindig félnék. Köszi, és remélem, már nem fáj a fejed. Ha kedved van, írj! Szeretettel Jack Ui. Kérlek, ne kérdezz többé Paulról. Sajnálom, amit csinált. Biztos nem akarattal tette. Nem olyan rosszfiú ő. – J. Na persze, gondoltam gúnyosan. Nem olyan rossz fiú? Egy szörnyeteg. Szabadon jár-kel a holtak birodalmában, de amikor a tulajdon öccse majd megőrül a félelemtől, amiért látja a halottakat, a kisujját se mozdítja, hogy megnyugtassa. Nem olyan rossz fiú? Nagyon is rossz. Őszintén remélem, hogy soha többé nem látom. Jack levelének még egy második utóirata is volt: Uui. Azt gondoltam, szívesen elfogadod ezt. Én nem tudok mit csinálni vele. Fölfordítottam a borítékot, és legnagyobb meglepetésemre Jesse miniatűr arcképe esett ki belőle, amelyet Clive Clemmings íróasztalán láttam a Helytörténeti Társaságnál. Az volt az első gondolatom, hogy vissza kell vinnem. Az ember nem tarthat meg magának ilyesmit. Az olyan lenne, mintha ellopná. De Clive talán nem venné zokon. Különösen azután, hogy Bamba egyszer csak fölkiáltott: – Hé, mi is benne vagyunk! Szundi, aki az autós mellékletet böngészte – szokása szerint egy ötszázezer kilométernél kevesebbet futott eladó fekete Camarót keresett benne –, unottan mordult rá: – Kopj le! – De komolyan! Nézd! Megfordította az újságot, és megláttam a házunk képét. Mellette Clive Clemmings fényképét és Maria portréját. Elhalásztam előle a lapot. – Hé! Én kezdtem el olvasni! – Majd én. Én legalább ki tudom ejteni a nehezebb szavakat is. És hangosan fölolvastam Cee-Cee cikkét. Nagyjából azt írta le, amit én meséltem neki, Jesse csontvázának megtalálástól kezdve (csak ő nem Jessenek, hanem Hectornak nevezte) Clive nagyapjának a Jesse halálára vonatkozó elméletéig. Nem hallgatta el Maria kétszínűséget és Diego gonoszságát sem, sőt azt is megemlítette, hogy a mindeddig tisztelt házaspár egyetlen leszármazottja se vitte semmire. Bravó, Cee-Cee!
Az információk forrásaként dr. Clive Clemmings PhD-t jelölte meg, aki, mint írta, apránként szedte össze az adatokat néhány nappal ezelőtt bekövetkezett halála pillanatáig. Az volt az érzésem, hogy bárhol is van Clive, meg lehet elégedve. Hiszen valóságos hősnek tüntették föl, aki megoldott egy százötven éves rejtélyes gyilkosságot. Sőt egy olyan fényképet is találtak róla, amelyiken még majdnem az egész haja megvolt. – Hogyhogy engem nem is említenek? – háborgott Bamba, amikor befejeztem a felolvasást. – De hiszen én találtam meg azt a hullát! – Neked tényleg fontos szereped volt! – morogta Szundi. – Ha te nem vagy, még mindig egészben lenne az ipse koponyája. Bamba a bátyjára vetette magát, s a következő pillanatban a kövön hemperegtek olyan üvöltözéssel, amit Andy egy percig se tűrt volna, ha történetesen itthon van. Félretettem az újságot, és visszatértem a Slateréktől jött borítékra. Még egy papírlap volt benne. Az erőteljes, szálkás betűkkel írt üzenet így kezdődött: „Suze! Úgy látszik, nem a megfelelő időben találkoztunk.” Nem hittem a szememnek! A cédula Paultól jött. Tudom, hogy kérdéseid vannak. Azt is, hogy bátor lány vagy. Azon töröm a fejem, lett volna-e bátorságod föltenni azt a kérdést, amely a legnehezebb a magunkfajtáknak. Addig is ne feledd: Ha adsz egy halat valakinek, aznap lesz ennivalója. De ha megtanítod halászni, azt a halat is megeszi, amit magadnak fognál ki. Ezt tartsd mindig az eszedben, Suze. Paul A francba. Micsoda alak! Nem meglepő, hogy nem jött be nálam. A legnehezebb kérdés? Melyik lehet? És mi az, hogy „magunkfajta”? Mit tudhat ez a srác, amit én nem tudok? Úgy látszik, sok mindent. Egyet azonban tudok: akármi is Paul (abban nem voltam egészen biztos, hogy mediátor), hitvány alak. Még annyi fáradságot se vett magának, hogy azt mondja az öccsének: ne félj, kölyök, az olyanok esetében, mint mi, normális dolog, hogy látjuk a halottakat. Nem szólva arról, hogy magára hagyta a templomban, ahol az a két őrült tombolt. Na és amit Jessevel művelt, akit még csak nem is ismert? Ez az, amit sosem fogok megbocsátani neki. És fütyülök rá, mi a véleménye a halászatról. Mégse dobtam a szemétbe a céduláját. Megmutatom Dom atyának, aki, mint egy kora reggeli telefonból megtudtam, máris sokkal jobban van: nem komolyak a sérülései. Bamba és Szundi még mindig a földön hempergett. („Mássz le rólam, te csótány!” – üvöltötte Bamba.) Amikor fölértem a szobámba, már ott találtam Jesset. Reggel nem szokása meglátogatni. Igaz, hogy normális körülmények között én sem alszom egyhuzamban harminchat órát, úgyhogy egyikünk se vethetett semmit a másik szemére. Én azonban a legkevésbé se voltam fölkészülve arra, hogy itt találom, úgyhogy majdnem hanyatt estem a meglepetéstől. Gyorsan a hátam mögé dugtam a miniatűrt. Még azt képzeli, hogy tetszik nekem! – Látom, végre fölébredtél. – Az ablakmélyedésben ült, Tüsivel az ölében, a kezében pedig Abby Hoffman könyvével, amit az anyám könyvespolcáról emelt le. – Aha. – Az ágyamhoz osontam; ha elég gyors vagyok, a párnám alá suvaszthatom a képet, mielőtt észrevenné. – Fölébredtem. – Hogy érzed magad? – Én? – kérdeztem, mintha lenne még valaki a szobában, akinek a kérdését címezhette volna.
Jesse letette a könyvet, és megint azzal a bizonyos arckifejezéssel nézett rám. Tudjátok: amelyikből nem lehet semmit kiolvasni. – Igen, te. Hogy érzed magad? – Jól. – Az ágyhoz mentem, leültem rá, és egy mongúz gyorsaságával (még egyet se láttam akció közben, de azt mondják, iszonyú gyorsan tudnak mozogni) a párnám alá csúsztattam a csekket, a leveleket és a miniatűrt. – Sőt remekül. – Akkor jó. Beszélnünk kell valamiről. Máris nem éreztem olyan remekül magam. Beszélni? Miről? Az agyam másodpercenként másfélszáz kilométeres sebességgel vágtatott. Gondolom, arról, ami történt. Éppen ettől rettegtem, hiszen, ahogy Paul mondta, rengeteg kérdésem lett volna. De ő miről akar beszélni? Arról, hogy majdnem meghaltam? Én pont erről nem akartam beszélni. Mert azért haltam meg majdnem, hogy őt megmentsem. De azt reméltem, ő nem jön rá erre. Az arca azonban elárulta, hogy igenis rájött. És most éppen erről akar beszélgetni. De én hogy beszéljek róla anélkül, hogy kicsússzon a számon az a bizonyos, sz-szel kezdődő szó? – Én semmiről nem akarok most beszélni – hadartam. – Komolyan! Már mindent elmondtam, oké? Jesse az öléből a földre tette Tüsit. Aztán fölállt. Mire készül? – tűnődtem. Mit fog csinálni? Nagy levegőt vettem, és tovább lefetyeltem arról, hogy nem akarok beszélgetni. – Én csak… Nézd – mondtam, amikor közelebb jött egy lépéssel –, telefonálni akarok CeeCeenek… talán lemehetnénk a partra, mert… nagy szükségem van egy kis pihenésre. Még egy lépést tett felém. Már ott állt közvetlenül előttem. – És csöndre. Csak semmi beszélgetés! – fejeztem be. – Nem muszáj beszélgetnünk. – És a két tenyerébe fogta az arcom. Aztán megcsókolt. A számon.
