HEATHER GRAHAM. A boszorkány

HEATHER GRAHAM A boszorkány

Eredeti cím: Glory Copyright © Heather Graham Pozzessere, 1999 Hungarian edition and translation Copyright © 2000 by Hajja & Sons Ltd All rights reserved! Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. 4017 Debrecen, Pf.: 32. E-mail: [email protected] www.hajja.hu Felelős kiadó: a cég ügyvezetője Fordította: Szaffkó Péter Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN 963 9329 01 0

1

Álmok... A nő tudta, hogy távol van a harctértől, és tudta, hogy álmodik. Csak az nyomasztotta, hogy már azelőtt is álmodta ugyanezt, hogy amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnik, aztán ismét megjelenik. Távol volt a harctértől, és mégis látta maga előtt a vérontást, érezte a levegőben kavargó fekete puskaport, hallotta a férfiak kiáltásait. Úgy látta az egészet maga előtt, mintha egy távoli dombtetőn állna. Érezte, hogy végigszalad rajta a forróság, és ahogy a legenyhébb fuvallat megemeli a haját. Teljesen tisztán látta a harcmezőt. Valamikor itt kukoricamezők voltak. Hatalmas zöld és aranysárga levelek hajlongtak és bókoltak a nyári napokon. Most ezeket a leveleket puskagolyók szaggatták szét, miközben férfiak harcoltak, küzdöttek, véreztek és meghaltak. Testvérek, szomszédok, apák, fiúk, akik ugyanazt az Istent tisztelték és ugyanazt a nyelvet beszélték. A kékek és a szürkék összekeveredtek a halálban, s nem maradt számukra más szín, csak az örökkévalóság feketéje. Szeretett volna odakiáltani a férfiaknak, hogy megmentse őket a haláltól, de nem tudott. Egy hosszú, poros utat látott, ahol csapatok próbálták tartani az állásaikat. Egy dombtetőn állt egy aprócska templom, amelyhez emberek közeledtek, hogy megvédjék. A csoport élén egy kapitányi rangjelzést viselő tiszt haladt. Szőke hajában sár- és verejtékcsíkok húzódtak. Erőteljes hangon odakiáltott az embereinek, mialatt elsőként vonult ki a harcmezőre. Golyók záporoztak, a férfiak pedig egy farmer kőfalánál kerestek menedéket. A kapitánynak azonban, aki még mindig háttal állt a nőnek, a golyózápor ellenére sikerült csapatát a harcmezőre vezényelnie. A levegő annyira megtelt a fekete puskaporral, hogy a nő eleinte nem láthatta az arcát, még akkor sem, amikor megfordult, hogy visszanézzen az egyik emberére, aki elesett. A férfi megsebesült és a kapitányt szólította. A nő felismerte a kapitányt, pedig a szíve mélyén azt kívánta, hogy ne ő legyen az. Egész testén fájdalom szaladt végig. Hallotta, hogy a kapitány odakiált a többieknek. Aztán visszament. A nő megpróbált felkiáltani, szerette volna megállítani. És egy pillanatra, egy egészen röpke pillanatra, a férfi megállt. Mintha csak meghallotta volna, messziről, valahol a szíve mélyén. De ez most nem számított. Ha tudta volna, hogy az embere biztosan meghal, akkor nem számított volna. Egész életében csak egyféleképpen tudott élni. A bátorság és az együttérzés Isten által adott erény volt, és nem hagyhatta, hogy egy haldokló ember meghaljon. Becsület és könyörület nélkül nincs élet. Behúzott nyakkal igyekezett keresztül a harcmezőn, egyre közelebb és közelebb a sebesült férfihoz. Ekkor eltalálta egy golyó. Halálosan, a tarkóján, a koponya tövénél. Talán így volt könyörületes. Halálos lövés volt. Egy pillanatra mintha megállt volna az időben, az élet megrekedt a szemében. Sajnálat, fájdalom, azok a dolgok, amelyeket többé már sohasem fog látni, sohasem fog megérinteni. A nő nevét formálta a szájával. Látta a mennyboltot, a bíborvörösen lenyugvó napot. A mező és a tárgyak összefolytak a földdel elhomályosuló tekintetében. Minden, amit látott, zöld és édes és jó volt, s csak a föld és a nyári betakarítás kellemes illatát érezte... Előrebukott. És mint az aznapi világosság, úgy hunyt ki szemében a fény. Örökre kihunyt... A nő nagy nehezen felébredt. Már korábban is látta ezt az álmot; átélte annak teljes valóságát és minden fájdalmát, és álmában harcolt ellene, azon tűnődve, hogy miért kísérti újra meg újra, amikor már elmúlt. De mint ahogy az élet kihunyt a férfi szemében, úgy tűnt el a fény az égről. Aztán ragyogó világosság lett, és az álom kezdődött elölről. Egy másik dombon állt, és más férfiakat nézett. Óriási, hömpölygő hullámokban masíroztak. A harcmező ismét megtelt füsttel, puskaporral, ágyúdörejjel és puskaropogással. A levegőben hangos kiáltás hallatszott, kihívó kiáltás, amelyből büszkeség, határozottság és a halál visszautasítása áradt. Egy lázadó üvöltése. Ennek ellenére, gondolta a nő, a Dél itt haldoklik. Összezavarodott, de tudta, hogy egy új álom keveredik a régivel. Látta Richardot, a férjét. Most megint haldoklott..., de aztán megfordult, és most már nem is Richard volt az. Ennek a katonának fekete a haja. Ott feküdt a földön, a lovát kilőtték alóla, a nyeregből jó messze esett le. Aztán felugrott, odakiáltott az őt követő embereknek, azt parancsolva nekik, hogy segítsenek a halottaknak és a haldoklóknak. Mélyen lehajolt, hogy elkerülje a még mindig rájuk zúduló golyózápor okozta fekete füstfelhőt, és futásnak eredt a becsapódó golyók közepette. Az egyik férfira érelszorítót 2

erősített, parancsot adott, hogy egy másikat vigyenek hátra, egy harmadikról pedig megállapította, hogy halott. Mennyi sebesült! Túl közel volt a tűzvonalhoz, és hirtelen ismét golyók záporoztak felé. Hallani lehetett az acél csattogását, amint a támadásra válaszul érkező zárótűzben életben maradt gyalogosok kézitusát vívtak a védőkkel. Ekkor találták el... A nő látta, és látta a férfi tekintetét is. A férfi azonnal megállapította a halált, mert orvos volt, és tudta, hogy ez mit jelent, aztán zuhanni kezdett... A harcmező hirtelen színkavalkádba öltözött az ágyú- és puskatűz fekete felhőjével szemben. A napsugarak aranysárgán és ködösen csillogtak, mályvaszínben, bíborvörösben, olyan színben, mint a lenyugvó nap, mint amikor véget ér egy nap... talán az élet is olyan, mint egy nap, amelynek a végén a naplemente az utolsó dicsőség pillanata, mielőtt végleg minden feketébe fordul... A nő hirtelen ébredt. A nap most már nem a dombok és a véráztatta harcmezők mögé vonult vissza, hanem éppen csak most kelt fel a keleti égbolton. A finoman simogató reggeli napsugarak azonban a leghalványabb vörös árnyalattal érintették meg tábori ágyának fehér lepedőjét, hálóingét és a vászonsátrat... Mintha a vért utánozta volna. Egyszer már álmodott halállal, és be is következett. Richard meghalt. Megint jön a halál. Ha meg nem állítja. De hogyan? Hogyan tudná megállítani ezt a döbbenetes, halálos háborút? Sehogy, sehogy sem tudja, nincs meg hozzá a hatalma... De az ő halálát meg kell akadályoznia. Talán figyelmeztethetné őt. Megállíthatná. Juliant? Ezt a büszke, hazájához hű, eltökélt - konokfejű Juliant? De meg kell tennie! Még egy megpróbáltatást nem tudna elviselni. Gyorsan felkelt, megmosakodott, felöltözött, és kibújt a jenki tábor orvosi szektorában lévő sátrából. Watkins tizedes, az állandó szolgálatban lévő őr, éppen kávét töltött. - Nocsak, Rhiannon asszony, még ugyan korán felkelt ma. Fogadni mernék, hogy csak néhány óra múlva kezdődik megint a lövöldözés - mondta Watkins, és fejcsóválva odanyújtotta a kitöltött kávét. - El tudom képzelni, hogy ez milyen nehéz lehet magának meg néhány más embernek. Mármint úgy értem, hogy néhány északi fickónak a jó lázadó a halott lázadó, de maguk, déliek, akik ellenezték az elszakadást, szóval, maguk tudják, hogy a lázadó egyenruhába' is találni egy-két jó embert. Csak hát az ágyúgolyó nem tudja megkülönböztetni a jó meg a rossz embert, nem igaz, asszonyom? Rhiannon elvette a felajánlott kávét. Remegett a keze. - Watkins tizedes, beszélnem kell Magee tábornok úrral. - De asszonyom, nagyon elfoglalt, most dolgozza ki a stratégiát... - Ugyan már, tizedes! Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele. És ő fogadni fog engem. Ebben biztos vagyok. Igen, Magee tábornok bízott benne, és fogadni fogja. És akkor mi lesz? Mi lesz azután, ha tőrbe csalta, becsapta és elárulta Julian McKenzie-t? Julian utálni fogja. De legalább élni fog, hogy megtehesse. És talán egy nap, valamikor a távoli jövőben, a gyereknek apja is lesz. Julian hosszú ideig feküdt ébren. Általában addig nem feküdt le, amíg majd össze nem csuklott. Nagyon sok volt a sebesült. Mégis, most nagyon korán felébredt. Messze volt még a reggel, bár a hajnal első sugarai már éppen nyaldosni kezdték az égboltot. Amikor felébredt, ki szokott ülni a szabadba, mert tudta, hogy ha már nem alszik, legalább pihennie kell, mielőtt ismét belép a műtőbe. Örült, hogy a nappali forrósággal szemben az éjszaka egy kicsit hűvös, az éjszakai levegő tiszta, jó és édes volt. Szüksége volt a frissességre. Mert a háború szörnyű. Nem tudott elég gyorsan operálni, nem tudott gyógyítani, csak vágott és fűrészelt, olyan gyorsan mozgott, ahogy csak a végtagjai engedték. Nem volt bátorsága ahhoz, hogy érezzen, gondolkodjon, töprengjen, aggódjon... De nem tudta megállni, hogy ne aggódjon és ne gondoljon Rhiannonra a béke néhány drága pillanatában. Bárcsak az ördög vinné el, de nem tudta elfelejteni őt. Attól a perctől fogva, hogy először meglátta, amikor a lépcsőn állt, valahogy belebújt a bőrébe és a lelkébe. De hiszen ő ellenség. Rhiannon pedig egy boszorkány. Gőgös, makacs, túlságosan büszke, nevetségesen okoskodó. És mégis... 3

Istenem, bárcsak most vele lenne. Senkinek sem volt olyan érintése. Varázsló. Gyógyított és kísértett. Ő pedig félt, mert Rhiannon most a jenkikkel van, ahogy akarta. Nem abban a viszonylagos biztonságban, ahová ő küldte, hanem talán ehhez a harcmezőhöz közel, mohón várva arra, hogy saját honfitársai életét megmenthesse. - Kapitány! McKenzie kapitány! A sürgető hívásra felriadva elrugaszkodott a fától, amelynek támaszkodott és gyorsan felállt. Az egyik civil felderítő járőr, Dabney Crane lovagolt felé, majd leugrott a lováról. - Mi van, Dabney? - kérdezte McKenzie a homlokát ráncolva. - Üzenet jött a jenkik soraiból, uram. Az egyik lovasuk jött oda hozzám. Nappal ádáz küzdelem folyt. De amikor éjszakára elcsendesedett a harc, gyakran küldtek üzeneteket az egyik táborból a másikba. Senki sem állította meg őket; mindenki tisztában volt azzal, hogy egyszer eljöhet az az idő, amikor valamelyik rokonuk próbálja meg elérni őket, és igen gyakran utoljára az életben. - A bátyám... - kezdte Julian elszorult torokkal. Vajon Ian odaát van? Sohasem tudta, hol lehet a testvére. - Nem, uram, nincs semmi rossz hír az ön jenki katona rokonáról. Egy hölgyről van szó. - A nővérem, az unokatestvérem... - Nem, uram, ez egy másik hölgy. Egy bizonyos Mrs. Tremaine. Odaát szolgál az egészségügyi alakulatnál, uram. A lovas, akivel időnként szoktam találkozni a csapatok közötti egyéb személyes ügyek elintézése miatt, adott nekem egy borítékot, és szigorúan meghagyta, hogy önnek kell odaadnom, senki másnak, és hogy ezt az egészet teljes titokban kell tartanom. De most arra kell kérnem, hogy máris igyekezzen, még mielőtt a mai csata elkezdődik. Találkozni akar önnel, uram, odalenn a vámúton a régi episzkopális templomnál. - Találkozni akar velem? - kérdezte Julian, és összeszorult a gyomra. Figyelmeztetni akarja valamire. Vagy talán valami trükk. Már nyújtotta is vissza a borítékot felbontatlanul. - Mondja meg neki, hogy nem tudok menni! - mondta Dabneynek. - A hölgy azt mondja, hogy az ügy nagyon sürgős, és el kell jönnie, uram. - Miért gondolja ez a hölgy, hogy én találkozni akarok vele, amikor olyan égetően szükség van rám máshol? - Uram, azt én nem tudom. Talán bontsa fel a borítékot. Ezt nem akarta megtenni. Fogcsikorgatva ránézett a krémszínű pergamenre. Felbontotta a levelet, amelyben a következő szöveg állt: McKenzie kapitány, tudom, hogy ön egyáltalán nem kíván válaszolni semmiféle levelemre, de feltétlenül találkoznom kell Önnel. Csupán abban bízhatok, hogy Önt úriembernek nevelték, és mint ilyen ember, miközben mindenfelől a halál leselkedik ránk, nem hagyná, hogy szégyenben éljem le az életem, és arra sem lenne képes, hogy egy ártatlan asszonyt megbélyegezettként taszítson a jövő felé. Ezért, uram, nagyon kérem, hogy találkozzon velem. Van egy kis episzkopális templom a vámúton. Nem fogom sokáig távol tartani a háborújától. Dabney Crane nem szólt egy szót sem. Mohó kíváncsisággal figyelte Juliant. Julian viszonozta Dabney tekintetét, de eltökélte, hogy csak közömbösséget fog mutatni. A szíve azonban hirtelen őrülten kalapálni kezdett, miközben azon töprengett, vajon mi az igazság. Talán Rhiannon úgy döntött, hogy most már nem tagadja, mi történt közöttük? - Kapitány? - kérdezte Dabney türelmetlenül. - Csak néhány percem van. Közben emberek halnak meg. Dabney szomorúan megrázta a fejét. - Ez bizony így van, uram. Gondolni sem merek azokra, akik ma reggel arra ébrednek, hogy éjszaka meg fognak halni. De azt javaslom, uram, hogy ha egyáltalán találkozni kíván azzal a hölggyel, akkor most használja ki ezt a néhány percet. A georgiai Joe Clinton ezredes beleegyezett, hogy találkozik az unokaöccsével, a maine-i Zach Clinton kapitánnyal tegnap este a folyónál. Zach kapitány ott volt, de Joe ezredest megölték. Mintha minden izma megfeszült volna. Mi lesz, ha nem hajlandó találkozni Rhiannonnal és ő meghal? És mi lesz, ha Rhiannon gyereket vár, és majd egy másik férfr örökségével és egy másikférfi nevével neveli fel? A büszkeség, gúnyolta önmagát. Borzasztó dolgokat tud művelni egy emberrel. 4

- Uram? - Szükségem van a lovamra... - Vigye az öreg Bent, uram! Egészséges állat és olyan gyors, mint a szélvész. Most már mennie kell. Mielőtt még a katonák felébrednek. És mielőtt még úgy döntenek, hogy dezertőr vagyok, gondolta Julian keserűen. - Uram - emlékeztette Dabney -, az idő nagyon fontos. Julian habozott. Nem bízott Rhiannonban. De ha mégis valami trükk, keményen elhatározta, hogy nem számít, a nő meg fogja kapni,amit kért. - Máris megyek - mondta Dabneynek. - Most menjen gyorsan és ébressze föl Vickery atyát! Küldje utánam, azonnal! - Igenis, uram! - Dabney mosolygott, mert örült, hogy talán sikerült megmentenie egy titkos szerelmi kapcsolatot. Julian elfogadta a Dabney által felajánlott lovat. Amikor a lázadók járőrei mellé ért, igazolta magát, majd keresztüllovagolt a lázadók vonalán a lázadók és a jenkik közötti senki földjére. A templomhoz közeledve lelassította a lovát és megállt egy hegygerincen, ahol még álltak a fák, egy ágyútűz pusztította kis erdő maradványai. Fürkésző tekintettel végigpásztázta a tájat. A templom egy darabka tisztáson állt, amelyen a fák lombjainak és a növények nagy részét megnyirbálta a háború. Ha a templom körül jenkik lettek volna, akkor látnia kellett volna őket. A fák mellett leszállt a lóról, még egy percig óvatosan figyelt, aztán szinte a fóldig görnyedve apró léptekkel áthaladt a templom előtti tisztáson. Amikor odaért a bejárathoz, félig kinyitotta a kapuját és belopódzott. Rhiannon már ott volt. Az oltár előtt térdepelt, háttal Juliannak, lehajtott fejjel. Még mindig fekete ruhát viselt. A fekete volt az egyéves gyász jellegzetes színe - és Isten a megmondhatója, hogy gyászolta az ő Richardját. És ő akarna férjhez menni egy másik férfihoz? De még ha komolyak is voltak ebbéli szándékai, ez semmi többet nem jelentett neki, mint szavakat és az ő jó hírét. Feketét viselt belül, a szíve körül, és Juliannak nem volt ereje ahhoz, hogy ezt a színt halványabbá tegye. Mégis úgy tűnt, hogy egyedül jött. Julian húzta az időt, figyelt, várt, nem bízott benne. Hogy közömbösnek tűnjön, kényelmesen nekitámaszkodott a templomkapunak és karját keresztbe fonta a mellén. - Hívatott? - kérdezte végül csendesen, mire a nő megfordult, meglepetve és megrémülve, kezével a nyakához kapva. A kis templom pislákoló gyertyafényében egy pillanatig, éppen csak egy pillanatig, Julian úgy látta, mintha Rhiannon igéző zöld szeme mélyén valami érzelem villant volna fel. De aztán a nő visszanyerte az önuralmát, és akármilyen érzések is dúltak benne, elrejtette azokat. - Szóval eljött! - mondta. Julian megrándította a vállát, és még mindig ugyanott állt. Elképesztő volt, de mintha semmi sem rontott volna Rhiannon szépségén. Gyászruhája egyszerű, éppen illett az unionisták tábori kórházában végzett munkájához. Sovány és kimerült, de ennek ellenére fenséges, méltóságteljes és nagyon szép. A haja hátul egy hálóval kontyba fonva, mégis úgy tűnt, mintha éjfekete színe a gyertyaláng pislákolásánál kékesfeketén csillogott volna. Hosszú és elegáns nyaka volt, akárcsak a rátapadó ujjai. - Ismétlem, hívatott? Rhiannon bólintott, aztán lebámult a földre. - Nem hallottam, amikor megjött - mormolta. - Régóta itt van? - Elég régóta. Istennel társalog? Vagy Richarddal? Rhiannon felkapta a fejét; tekintetük találkozott. A gúnyos megjegyzésre tűz villant a szemében. - Ez számomra nagyon kínos - mondta a férfinak, és a hangjából őszinte fájdalom csendült ki. - El tudom képzelni. Ahhoz képest, hogy korábban azt hitte, meg tud győzni arról, hogy köztünk nem történt semmi, most azt követeli,hogy viselkedjek úriember módjára. - Azt hiszem... szükség van rá! - suttogta. - És Richard most már elég régóta halott? - Hogy meri kigúnyolni! - Én nem gúnyolom a halottakat, Rhiannon, csupán a tényeket sorolom el. - Milyen kegyetlen! - Háború van, Rhiannon. Attól tartok, az élet néhány kellemes oldala ma nem létezik. Azért hívatott ide, mert akar valamit tőlem. Úgyhogy kérem, beszéljen! 5

- Maga mit akar tőlem? - kérdezte Rhiannon felcsattanva. - Csupán annak a beismerését, hogy valami történt. Rhiannon összeszorította a fogát és dühös pillantást vetett Julianra. - Istenem, hát nem érti? Én nem akartam, hogy bármi is történjen. Még mindig nem tudom elhinni, hogy... hogy én... - Egy hús-vér férfit Richard szellemének nézett. Még mindig ugyanolyan távolságra álltak egymástól. Julian arra gondolt, hogy most Rhiannon pofon vágta volna, ha nincs ez a távolság. Talán meg is érdemelné. Csak hát nehéz elviselni, hogy előbb pótléknak használják, aztán társadalmi érdekre hivatkozva felszólítják. De egy gyerek... Legyintett egyet. - Ne törődjön vele! Mint ahogy a levelében írta, ez egy halálos háború. Azt akarom, hogy a gyerekem az én nevemet viselje, mert az én gyerekem, igaz? Remélem, nem csábított el más férfiakat, akik gyógyszer hatása alatt voltak. Rhiannon mélyen megvető pillantást vetett Julianra, aztán elindult a padsorok között, hogy kimenjen mellette. - Ne törődjön vele! Aminek jönnie kell, úgyis eljön. Semmi sem lehet olyan nyomorúságos, mint maga... Julian nem engedte, hogy elmenjen mellette. Megragadta a nő karját, és kényszerítette, hogy ránézzen. Hol a pap, Rhiannon? - Tessék? - Azért hívatott, hogy feleségül vegyem. Hol a pap? Rhiannon szeme tágra nyílt. - Már... már úton van. De... de szükségem volt egy kis időre, hogy beszéljek magával, hogy természetesen először megkérjem... - Hogy kész tények elé állítson? - kérdezte Julian szemrehányóan. - Nem! Én... én - dadogta Rhiannon. Ismét a földre szegezte a tekintetét. - Az ördög vigye el! Szükségem van rá, hogy feleségül vegyen! - Újra ránézett a férfira, és tekintetében megint tűz lobogott. Hajlandó megtenni vagy sem? Julian hallgatott, és lassan elmosolyodott. - Ha csak azért jött, hogy kínozzon, akkor engedjen el... - Vegyem feleségül? Természetesen, a legnagyobb örömmel! Hogy utasíthatnék vissza ilyen szívből jövő kérést? A kapu felől jövő zajra hirtelen megfordult. A fenébe! Milyen könynyen elvonta a figyelmét arról, hogy óvatos legyen. De csak Vickery atya érkezett meg, a fiatal georgiai episzkopális pap. - Elnézést kérek, hogy ilyen sokára értem ide - szabadkozott, és idegesen simogatta az állát, miközben befelé igyekezett. - Csak biztos akartam lenni abban, hogy megfelelő módon regisztrálom a házasságot, hogy biztosan törvényes legyen. - Persze! - mondta Rhiannon halkan. - Önt azért küldték ide, hogy segítsen nekünk, ugye? - kérdezte. Julian Rhiannon arcát fürkészte. Vajon számított papra? Vagy azt gondolta, hogy az ő jenkijei küldték Vickeryt? Vickery megköszörülte a torkát. - Tanúkra is szükségünk van - mondta, és egy kicsit kijjebb nyitotta a kaput. - Én igyekeztem olyan gyorsan cselekedni, amennyire csak lehetett, hogy ezeket a hölgyeket idehozzam. Két fiatal nő csatlakozott hozzájuk. Mindketten mosolyogtak. - Ez olyan romantikus! - mondta a kerekdedebb. - A nevem Emma Darrow, ez pedig a nővérem, Lucy. - Ez csodálatos! - szólt egyetértőleg Lucy. - Köszönjük - mormolta Rhiannon. - El vagyok ragadtatva! - válaszolt Emma és kuncogott. - Olyan csodálatos! - szólalt meg ismét Lucy. - Sietnünk kell és mielőbb vissza kell mennünk! Hamarosan hajnalodik, és Isten tudja, milyen szörnyűségek várnak ránk ma - mondta Vickery atya. Megfogta Rhiannon kezét és elindult vele a padsorok között. - Maga álljon ide! Én magam fogom önt férjhez adni, mert ön a szóban forgó hölgy, ugye? - Igen, ő az, atyám - szólalt meg Julian unottan, hiszen ő volt az egyedüli nő kettejük közül. Ha az egész dolog nem lett volna olyan szomorú, még szórakoztató is lett volna. 6

De Vickery atya, aki egy kicsit ideges volt, hirtelen belelendült. Hozzákezdett az esküvői rítushoz, nagyon gyorsan beszélt, de érthetően. Amikor elérkezett az a pillanat, hogy Rhiannonnak esküdnie kellett, a nő szótlanul nézett Julianra. A férfi úgy megszorította a kezét, hogy Rhiannon felsikoltott, de aztán elcsukló hanggal végigmondta az eskü szövegét. Érthetően. Hangosan. Miközben szorosan fogta Rhiannon kezét, Julian megesküdött, hogy szeretni és tisztelni fogja s gondoskodni fog róla, amíg csak élnek. A családi pecsétgyűrűt használta jegygyűrűnek. - Mostantól fogva férj és feleség vagytok. Csókold meg a menyaszszonyt, és menjetek vissza a táborba! mondta Vickery atya. Sietős léptekkel haladt végig a padsorok között a kijárat felé. - Emma, Lucy, gyertek velem! Julian, igyekezned kell! Csókold meg a hölgyet, essetek túl rajta! - Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Vickery atya elszáguldott, de Julian még mindig hozzá sem nyúlt a menyasszonyához. - Ezt akarta, igaz? - kérdezte. Rhiannon úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. - Nos, így vagy úgy, de túl vagyunk rajta - mondta Julian. - De most bocsásson meg, tényleg nem maradhatok tovább. Szeretném viszont figyelmeztetni valamire. Imádkozni fogok Istenhez, hogy legyen esze és vigyázzon magára. Lehet, hogy én ellenséges területen vagyok, de gondoskodni fogok róla, hogy ne kockáztathassa a gyerek életét úgy, ahogy a magáét. És hátat fordított Rhiannonnak. - Várjon! - kiáltott fel a felesége. Julian visszafordult. - Csak egy percet maradjon még... - suttogta Rhiannon. Julian megrázta a fejét. - Nem maradhatok. Rhiannon ekkor hirtelen a karjaiba vetette magát, Olyan csábító illatot árasztott, mint egy csokor rózsa. Ujjaival beletúrt Julian hajába, ráállt a lábára és az ajkát kereste. A nyelve huncutul bebocsátást kért. Julian megbabonázva ölelte magához, és a hetekig tartó önmegtartóztatás egész testét végigbizsergette, és a nő iránti mohó vágya szinte kitépte a szívét a helyéből. Szenvedélyesen visszacsókolt, szorosan magához szorítva Rhiannont, ízlelgetve, minden másodpercet élvezve... Aztán némi bizonytalansággal hangokat vélt hallani a templomon kívülről. Rhiannon végül kibontakozott a karjaiból. A szenvedélyes csóktól még mindig nedves ajkát alig félrehúzva, suttogva mondta a szavakat: - Sajnálom, Julian! De tudja, meghalt volna. Szenvedély? Trükk! Végig neki volt igaza. Ő a legnagyobb bolond az egész világon. Rhiannon idecsalta, óvatosan ügyelve az időzítésre, és eleinte távol tartva a jenkiket, miközben jól tudta, hogy csapda leselkedik rá. De most már ideértek. Titokban. Csendesen. Kint álltak a templom előtt, készen arra, hogy betörjenek és elfogják, ha túlságosan elbűvölné a menyasszonya. Az oldalán a pisztolytáskában egy coltot hordott, és időnként még kard is lógott az oldalán. De ma éjjel nem. Nem mintha számítana. Orvos volt, egészségügyi katona, nem pedig stratéga, és nem a szokásos jenki préda. Márpedig sok jenki inkább meghalna, semmint hogy egy lázadó orvosra bízza magát. Ugyanakkor sokkal többen voltak olyanok, akik hajlandók lettek volna elviselni az érintését, ha ez az életük vagy egyik végtagjuk megmentését jelentené. Keserűség szaladt végig rajta. Nem állt szándékában elővenni a coltot és megölni azokat, akik azért jöttek, hogy elfogják, hogy aztán dicsőségben haljon meg. Már a kapuban lelőnék. Ő pedig élni akart. Ráadásul később talán még elmenekülhet anélkül, hogy lelőnék, ha észnél van. Elhúzódott Rhiannontól, és a szemébe nézett. Ott volt az igazság. Minden apró részletével. Ő tervezte így, hogy el tudják kapni. Az utolsó pillanatban vetette be a csókot, nehogy túl gyorsan el tudjon menni. Te boszorkány! - mondta halk szemrehányással. - Mondtam, hogy sajnálom! Julian ismét megragadta a derekánál, összeszorított foggal, és ereiben jég futott végig. Olyan erővel fogta Rhiannont, hogy szinte a testébe olvadt, egészen hátradőlve és magasra tartott fejjel. - Drága kis feleségem - mondta fenyegetően Julian -, bízzál bennem! Mindent el fogok követni, hogy valóban legyen mit sajnálnod! Rhiannon a fejét rázta, dühösen attól, ahogy Julian szorította és mert nem volt ereje ahhoz, hogy kiszabaduljon. - Maga ragaszkodik ahhoz, hogy ostoba lázadó. Én nem vagyok a felesége, és semmivel sem tud rávenni, hogy bármit is sajnáljak. Az a pap semmivel sem volt valódibb, mint az én történetem. Szóval csak csel volt az egész. De Rhiannon most tévedett. Julian csendesen felnevetett. - Bocsáss meg, drágám, hogy ellent 7

mondok, de ez Vickery atya volt Atlantából, aki hűségesen követte georgiai fiait. Mivel a georgiaiak Florida szomszédai, nekünk segítenek, és a jóságos Vickery atya volt a legkönnyebben elérhető pap, mielőtt idekészültem. Lehet, hogy nem vársz tőlem gyereket, de attól tartok, hogy a feleségem vagy. Rhiannon tekintetében hitetlenkedés lobbant fel. Hirtelen kinyílt a templom kapuja. - McKenzie kapitány! Julian! Ismerte ezt a hangot, és,egyáltalán nem volt meglepődve, legfeljebb csak azon, hogy a tábornoknak hogy van ideje ilyenkor egy letartóztatásban részt venni. Ő mentette meg Angus Magee lábát, amikor a fickó addig halogatta a dolgot, hogy már csak az amputálás menthette volna meg az életét. - Magee tábornok! - üdvözölte Julian kedélyesen, de még mindig Rhiannonra bámulva. - Julian, lépjen arrébb Mrs. Tremaine-től, és dobja el a fegyverét, uram! Julian arrébb lépett, de a szemét nem vette le róla. Lassan elmosolyodott, előhúzta a coltját és ledobta a földre. A tekintete meg se rezzent, amikor hallotta, hogy emberek rohannak be a templomba, hogy elfogják. Mégis amikor odaértek hozzá, meg sem érintették, csak esetlenül álltak mellette. Végül levette tekintetét Rhiannon zöld szeméről. - Jó estét, uraim! Bár attól tartok, már reggel van. Mennyi az idő? Mintha repülne, amikor oly sokakra vár a halál, nem igaz? Az egyik férfi megköszörülte a torkát, és elindult felé. Julian mosolyogva megrázta a fejét. - Nincs szükség semmiféle erőszakra, kedves barátom. Mutassa meg, merre kell mennem, és máris indulok! - Jöjjön velem, Julian! - mondta Magee tábornok. Még mindig markáns, bár öregedő arca, amely büszkeségről és határozott jellemről árulkodott, aznap éjjel beesettebbnek tűnt. Éppen a templom kapujában állt. - Igenis, uram, parancsára! - felelte Julian udvariasan. - Mondja, uram, ha már ilyen véletlenül egymásba botlottunk, tud valamit a bátyámról? - Igen, Julian, lan jól van. De ehhez neki semmi köze; erről ő semmit sem tud... - Nem, uram! A bátyámnak semmi köze sem lehet ilyen álnok áruláshoz. Magee megfeszítette magát. - Mrs. Tremaine? - kérdezte halkan, felkészülve arra, hogy megvédje Rhiannont. Julian odaért a kapuban álló tábornokhoz, de tudta, hogy Rhiannon jön mögötte. Kilépett a tisztásra. Tíz méterre tőle jenki lovasok álltak a lovaik mellett. Julian visszafordult. Magee kilépett a templomból, Rhiannon pedig ott állt mellette. Julian mosolygott és mindkettőjükhöz szólt: - Apropó, bocsásson meg, Magee tábornok, de a hölgy már Mrs. McKenzie. Attól tartok, hogy ön és az emberei egy kicsit elkéstek - mondta szinte mentegetőző hangon. Magee Rhiannonra nézett. - Kedves lányom, ez igaz? - Nem! - mondta a nő, és suttogó szavaiból rémület áradt. - Tábornok úr, esküszöm, hogy igaz. Vickery atya tanúsíthatja önnek Isten előtt. A hölgy már elmúlt huszonegy éves. A házasság érvényes és kötelező érvényű. Tanúk előtt történt. Ó! És egy személyes kérés, uram! - mondta Julian olyan halkra fogva, hogy csak a tábornok és Rhiannon hallják, amit mond. - Mivel a helyes, legmegfelelőbb és úriemberhez méltó dolgot tettem, amikor idejöttem a hölgy hívására - és mivel most az ön foglya vagyok - szeretném megkérni egy szívességre. Mint tisztet és mint úriembert. Rhiannon az ön egészségügyi szolgálatában áll - folytatta halkan -, tehát legyen szíves szemmel tartani őt. Hajlamos azt hinni önmagáról, hogy szegény elhunyt férjéről, Richardról álmodik, aztán a legközelebbi élő, lélegző testhez fordul... Rhiannon előrelépett és pofon vágta. Kemény, csípős ütés volt. Elég kemény ahhoz, hogy Julian egész arca sajogjon tőle. Az arcához kapta a kezét, aztán mélyen meghajolt Rhiannon előtt. Megfordult és elindult a ló felé, amelyet a jenkik tartottak fenn számára. Egy ugrással a ló hátán termett. Jól táplált jószág volt, remek állapotban. Julian észrevette a lehetőséget. Egy rést a jenkik soraiban. A ló nyakára dőlve sarkával belevágott az állat véknyába, amely azonnal megugrott és egyenest a rés felé iramodott. - Állítsák meg! - adta ki a parancsot Magee. - Azt akarják, hogy rajtunk röhögjön mindenki, amiért egy orvos megszökhetett előlünk? - Emberek... - kezdte Magee. Két lovasnak sikerült elállnia a rést. Nem számít, gondolta Julian, csak meg kell fordítania a lovát, egyenesen visszafelé vágtatni, aztán balra. De amikor megfordult a lovával, és indult volna visszafelé, 8

Rhiannon állt az útjába, tekintetét rászegezve. Egyenes testtartással úgy állt ott, mint egy szobor, élő kihívásként. Persze nem volt nagy kihívás. Tudta, hogy Julian meg fog állni. McKenzie megrántotta a kantárt. A katonák azonnal rávetették magukat és leráncigálták a lóról. Az egyik férfi puskatussal fejbe vágta. Jó kemény ütés volt. Julian feje belereccsent. A csapás elég erős volt ahhoz, hogy törést okozzon. Istenem, csak azt ne! Zuhanni kezdett, és minden elsötétült előtte. De Rhiannont még látta. Látta, hogy gyönyörű zöld szemével őt nézi. Julian kinyújtotta kezét. Rhiannon felsikoltott, de Julian elkapta a kezét. És minden erejét összeszedve magához húzta. így aztán Rhiannon is vele zuhant a fóldre. A világ egyre homályosabb lett, de nem számít. Rámosolygott Rhiannonra, és szavakat próbált formálni a szájával. - Esküszöm, drágafeleségem, hogy ezt még sajnálni fogod. Minden bizonnyal. Bátor és merész szavak, különösen most, amikor a világ teljes sötétségbe borult... - Asszonyom, elájult. Kérem, nyújtsa ide a kezét... - mondta az egyik fiatal lovas. Rhiannon felnézett, aztán bólintott. Újra ránézett Julianra. A szeme csukva volt, a homlokába pedig belelógott egy hosszú, fekete hajtincs. - Soha nem fogod megtudni, soha nem fogod elhinni, hogy ezt azért csináltam, mert... mert szeretlek - suttogta, tudván, hogy sem Julian, se senki más nem hallhatja, amit mond. Váratlanul ágyúlövés dörrent egészen közelről. - Emeljék fól a foglyot és vigyék a tábori kórházba! adta ki a parancsot Magee. - Megkezdődött a napi munka, uraim, és hadd emlékeztessek rá mindenkit, lehet, hogy egy nemzet sorsa dől ma itt el. Egy nemzet sorsa. És mi van az emberek sorsával? Vajon Rhiannonnak van annyi ereje, hogy megváltoztassa a sorsot? Bármit hajlandó lett volna feláldozni azért, hogy megváltoztassa az álmát. Becsapta, elárulta Juliant. De Julian is becsapta őt. És most, ha Julian valóban igazat mondott, örökre belegabalyodtak egy reménytelenül kibogozhatatlan hálóba... Sors. Vajon ez az egész előre meg volt írva, attól az első éjszakától kezdve, amikor Julian a fákon és bokrokon keresztül egyenesen az o eldugott kis házához lovagolt, és bele az életébe? ELSŐ FEJEZET Paddy MacDougall haldoklott. Julian McKenzie vitte jól megtermett, régi barátját maga előtt a sovány, szürke hátaslovon bátran és dobogó szívvel. Ha nem tudja az őrmestert mihamarabb valamilyen menedékhelyre juttatni, kivenni a golyót a lábából és elállítani a vérzést, akkor majdnem biztos, hogy a barátja belehal a sérülésébe. Szedettvedett harci csapatuk, amely mindössze tizenegy főből állt, beleértve őt magát, egy sebészt, aki nyilvánvalóan nem harcol, megállás nélkül vágtatott, igyekezve jó messzire kerülni a táboruktól, nehogy az üldöző jenkik felfedezzék őket, és most már, bár sikerült lerázniuk az ellenséget, nagyon eltávolodtak az otthonuktól. - Ott, uram, ott fenn! - kiáltott fel Jim Jones közlegény, és a fákon túlra mutatott. - Egy ház! A nap néhány perce kezdett lenyugodni, és a nyári ködpára hullámzó csillogásával keveredve szinte szürreális jelenséggé formálta az őket körülvevő fenyőerdőt és az előttük álló ültetvényesházhoz vezető utat. A klasszikus görög stílusban épült házhoz hatalmas veranda tartozott hat vastag, fehér oszloppal. Az utolsó festékréteg valamikor minden bizonnyal fehér lehetett, de az eredeti színt az idő és a természeti erők fakó szürkévé változtatták, ami majdnem olyan volt, mint a ködös szürkület. A házat körülvevő erdők és lombkoronák vadul elburjánzottak, és a hely teljesen elhagyatottnak tűnt. - Hála Istennek! - sóhajtott fel Julian, miközben kék szemével az előtte feltáruló homlokzatot fürkészte. - Vigyük be Paddyt a házba, emberek! Ez a ház üresnek látszik, de remélhetőleg találok benne egy olyan helyet, ahol Paddyt kényelembe helyezhetem és hozzáfoghatok a munkához. 9

- Várjon, uram! Ezredes úr! Julian megállt és hátranézett. Az izgatottan kiabáló férfi a frissen rekrutált Liam Murphy volt, épp csak tizennyolc éves - legalábbis ha igazat mondott. Julian egyáltalán nem örült annak, hogy a többiek úgy tekintettek rá, mintha katona lenne, akit harcra képeztek ki. A bátyja az a jenki -, mondta magában száraz humorral -, aki a West Point-i katonai iskolába járt. Ő maga orvosi egyetemet végzett. A tűzharcban mutatott lelki nyugalma és ama képessége miatt, hogy átvegye a parancsnokságot, amikor a törzstisztek elhullottak mellőle, az utóbbi időben a kis polgárőrcsapat előléptette ezredessé, ami gyakran járt együtt azzal, hogy ő lett a parancsnok. A furcsa háborús helyzet következtében - ugyanis túl kevés volt a katona egy olyan államban, amelyet megfosztottak a hadsereg nagy részétől -, gyakran találta magát ütközetben, pedig ő arra esküdött föl, hogy életeket fog menteni. Éjszaka gyakran furdalta a lelkiismeret, de nappal az életösztöne azt súgta, hogy viszonozza a tüzet. - Szerintem nem kéne odamennünk, uram - mondta neki Liam. Sovány fiatalember volt, a szeme pedig olyan becsületes zöld, mint az írországi Cork megye rétjei, ahonnan a családja ideérkezett. Az apja a második manassasi ütközetben esett el, az édesanyja pedig lázban vagy bánatában halt meg. Így aztán három lánytestvére különféle rokonoknál lakott valahol Délen. A fiú nem volt elkeseredve, nem akart minden áron bosszút állni, csak igazságot akart. Korához képest nagyon jófejű volt, és Julian felhúzott szemöldökkel készen állt, hogy meghallgassa, mit akar mondani. - Murphy közlegény, egy haldokló ember van velem - mondta Julian. - Nem hiszem, hogy ez a ház üres, uram. - Ismered a házat? - kérdezte Julian. Liam megnoszogtatta a lovát, egy öreg heréltet, amely olyan gyengének látszott, hogy talán egy erősebb szélben is felbukott volna, és közelebb léptetett Julianhoz. - Hallottam egy s mást erről a helyről, uram. Azt mondják, hogy unionisták laknak benne, és akkor veszélybe kerülhetünk. Julian ránézett a házra. Nem sokat számít, ki a ház tulajdonosa, ha egyszer lakatlan. Ha pedig mégsem lenne az, hát akkor a legrosszabb esetben itt hagyták valakinek az idős édesanyját meg esetleg egy néger cselédet. Bármennyire is kevesen voltak, azért néhány asszonnyal szemben bizonyára meg tudják védeni magukat. - Murphy közlegény, méltányolom az aggodalmát, de nekem találnom kell egy védett helyet, ahol dolgozhatok. - Ezredes úr, néhány perces pihenőre is szükségünk van - szólalt meg Henry Lyle tizedes lovával előrébb léptetve. - Liam, fiam, majd vigyázunk, de már két álló napja úton vagyunk, hogy megtaláljuk ezt a jenki állomáshelyet, és ráadásul éjjel-nappal lovagoltunk. - Lyle, ez a meghatározhatatlan korú, őszülő vén róka, aki olyan kemény és állhatatos volt, mint egy szikla, Liam feje fölött Julian szemébe nézett. Kimerültek és levertek voltak, előttük pedig ott egy menedékhely. - Van itt más is - folytatta Liam makacsul. - Igen? - érdeklődött Julian. - Egy boszorkány lakik itt. Vagy lakott. Henry Lyle nevetésbe tört ki, csakúgy mint a többiek: Kyle Waverly Palatkából, Keith és Daniel Anderson Jacksonville-ből, River Montdale Tampából és a Henly unokatestvérek, Thad és Benjamin Tallahassee-ből. - Liam, ha odabenn boszorkány van, akkor megégetjük - mondta Thad, és odalovagolt Liam mellé, hogy összeborzolja a fiú haját. - Édes jó Istenem! Ha valahol itt a közelben van egy boszorkány, akkor arra kérem, hogy varázsoljon ide egy csirkét vagy egy disznót. Olyan éhes vagyok, mint egy farkas. - Ne számíts semmiféle disznóra! - mondta neki unokatestvére, Ben, miközben elhaladt mellette, hogy Julianhoz menjen. - Talán öszsze tudunk kaparni valamiféle gyökereket vagy valami régi konzervkaját. Doki - ezredes úr - mi a válasza? Julian ránézett a házra, aztán Liamre, aki paprikavörös volt, de még mindig mereven őt bámulta. Julian megrázta a fejét. - Fiú, nincs más választásom. Ha odabenn boszorkányok vannak, akkor valahogy el kell bánnunk velük. Paddy haldoklik. Érzem, hogy az ujjaimon folyik a vére. - Az ördögbe is, ha pedig jenki szimpatizánsok vannak odabenn, az se számít semmit. Még rendes egyenruhánk sincs - emlékeztette őket Kyle Waverly, aki a háború előtt fiatal tanár volt, most pedig 10

kétévnyi állandó csatározás után őszülő filozófus. Felhúzott szemöldökkel Julianra nézett, s közben a szakállát vakargatta. - Ha odabenn jenkik vannak, majd azt mondjuk nekik, hogy éppen St. Augustine-ba tartunk, hogy csatlakozzunk az unionistákhoz. Honnan tudnák, hogy nem így van? Igaza volt. Mint az állam védelmére felállított egyik polgárőrcsapat, maguk készítette, Florida színeit jelképező ruhában indultak útnak. Idővel teljesen feladták, hogy egyenruhájuk legyen. A rekkenő nyári hőségben vászoninget és térdnadrágot viseltek, de még azok is elnyűttek voltak, és olyan cipőben jártak, amilyet találtak. - Bemegyünk. Ha kell, majd én beszélek - mondta nekik Julian és indulásra késztette a lovát. Végighaladtak a házhoz vezető, buján benőtt ösvényen. Amiko odaértek, Julian leszállt a lóról, és mielőtt vállára emelte az eszmélet len Paddyt, előhúzta a coltját. Intett Jimnek, Henlyéknek és Anderso néknak, hogy kerüljék meg a házat, a többieknek pedig, hogy köves sék őt. Óvatosan felment a széles veranda lépcsőjén. Odébb egy hin lengedezett, amibe belekapott a szél, és nem volt nehéz elképzelni azo kat a szebb időket, amikor holdfény világította meg a közeli liliomfá. kat, csillogó fényt vetve a nedves mohára, miközben lágy szellő susogása hallik. A hintát még mindig mozgatta az enyhe szél, de a növényzet elgyomosodott és az oszlopokat pókhálók kötötték össze. Julian nagy léptekkel igyekezett az ajtó felé, mert már nagyon szerette volna kezelésbe venni Paddy sérült combját. Meglepetésére a bejárati kétszárnyas mahagóniajtók zárva voltak. Hátralépett, aztán a bal vállát nekifeszítette a bal oldali ajtószárnynak. A fa beleremegett. Belerúgott az ajtóba, és a fa elrepedt a zárnál. A második rúgásra kinyílt az ajtó, és Julian belépett a házba. Döbbenten látta, hogy egy elegáns átjáróban fényezett asztalokon gyertyák égtek. Mint sok más ültetvényesház, ez is szimmetrikusan épült, egy központi nagyteremből minden irányba oldalszárnyak nyíltak. Amikor Julian belépett, kezében a colttal és Paddyvel a vállán, hirtelen megtorpant és óvatosan végigmérte a helyszínt. A keményfa padlózat ragyogott. A fal mentén kárpitozott székek sorakoztak egy beltéri fával együtt, itt-ott egy-egy asztal és két magas, cseresznyefából készült láda is volt, és minden tisztán ragyogott. Az átjáró padlóját középen egy keleti futószőnyeg takarta, amelyen az égszínkék minta pontosan illett az emeletre vezető lépcső szőnyegéhez. A lépcsőfeljárón egy nő állt. Fekete ruhában volt, a gyászolók feketéjében. Olyan mozdulatlanul, nyugodtan és elegánsan állt ott, hogy akár boszorkány is lehetett, egy igen különös boszorkány. Magas, szálegyenes, méltóságteljes - és elbűvölően gyönyörű volt. Komor öltözéke ellenére karcsú formás alakja még inkább elbűvölővé tette. A tarkójánál kontyba font haja még sötétebb árnyalatú volt, mint ébenfekete ruhája, és szinte kékesfeketén csillogott a gyertyaláng és a olajlámpák fényében. Az arca mintha elefántcsontból lett volna faragva, klasszikus vonásokkal. Élénken csillogó zöld szeme Juliant fiirkészte. Julian nem tudta, mennyi ideig nézték egymást. Megfeledkezett az időről és a helyről, de még a vállán nyugvó százkilós férfiról is. Amikor végül megszólalt, csak arra tudott reagálni, hogy a nő ott van. - Asszonyom! - Uram - szólalt meg a hölgy, majd hűvös megvetéssel lebiggyesztette az ajkát -, talán kopoghattak volna. Julian udvarias déli társaságban nevelkedett, és bár néhány évet szörnyű körülmények között töltött, érezte, hogy a lenéző pillantástól elvörösödött az arca. - Uram? Liam szólalt meg a háta mögött, és ettől szinte kijózanodott, megtörve a varázst, amit a nő okozott. Ez nem varázslat, mondta magában. Egyszerűen csak meglepődött. - Elnézést kérek, asszonyom! Bocsásson meg nekünk! A... a barátomnak kezelésre van szüksége, és azt gondoltuk, hogy az ön háza üres. A nő felhúzta a szemöldökét és rápillantott a vállán cipelt emberi teherre. Egy pillanatra mintha valami keserű érzés csillant volna meg a szemében, de csak egy elsuhanó árny volt, és gyorsan el is tűnt. -Amint látja, az én házam nem üres. - Akkor, asszonyom, szükségünk van a vendégszeretetére. - Egy részeg számára? - kérdezte a nő halkan. Julian összeszorította a fogát. - Nem, asszonyom, a barátom megsebesült. - Most már elvesztette a türelmét. - Asszonyom, attól tartok, ha nem ajánlja fel a vendégszeretetét, akkor egyszerűen elfoglaljuk a házat.

11

- És még mit foglalnak le? - kérdezte a nő keserűen. - A marhákat elvitték, csakúgy mint a gyapotot és a többi jószágot. Meg az ezüstöt. -Asszonyom! - Kyle Waverly lépett oda Julian mellé. - Éppen úton vagyunk St. Augustine-ba, hogy csatlakozzunk a hadsereghez. Paddy fegyvertisztítás közben meglőtte magát. Igen ostoba dolog volt, de kedves cimbora, esküszöm rá, és Julian - aki orvos - csak meg akarja menteni az életét. Kérem! - Rhiannon! Hagyd őket, valóban jenkik! - suttogta valaki. Julian felnézett a lépcsőfeljáró tetejére. Az emeleti fordulónál még egy nő állt. Néhány évvel fiatalabb volt, mint a ház elegáns úrnője, talán tizenhat körüli Rhiannon húszegynéhány évével szemben. Igen, gondolta magában Julian, a barátságtalan úrnő olyan huszonéves lehetett. Higgadt, méltóságteljes és hűvös volt. Rhiannon. Julian emlékezetében felrémlett valami az ősi brit legendákból Rhiannon... walesi eredetű volt, és férfinév, ha az ősi birodalom fejedelmeinek adták, vagy női név, a népköltészetben szereplő gyönyörű tengeri boszorkány neve. Valahogy nagyon ráillett a ház kel letlen úrnőjére. - A barátom vére rácsöpög a szép futószőnyegére, asszonyom mondta Julian célzatosan. - Szükségem volna egy helyre, ahol ápolhatom. - Van odalent egy hálószoba, nem kell felhoznia - mondta Rhian non, és végre megmozdult, finom eleganciával elindult lefelé a lé csőn. Észrevette, hogy Julian és terhe mögött ott áll Kyle, River Montdal és Liam, és köszönésképpen odabiccentett. Aztán elsuhant Julian mellett, egyenesen az átjáró felé, puha rózsaillatot hagyva maga mögött Julian követte, és amikor visszanézett, látta, hogy az emeleten álló lán is ott jön mögötte. - Hála Istennek, hogy maguk jenkik! - mondta iz gatottan. - Szent isten! Úgy megijedtem. Tudja, olyan sok elszánt ember van errefelé. Olyanok, akik szerint Richard megérdemelte a halált, mert Északért harcolt, pedig csak azt tette, amit helyesnek tartott. E$ hallottak róla, hogy mit csinálnak a lázadó katonák a magányos nők kel? Jaj, uraim, ez egyszerűen rettenetes! - Rachel! - csattant fel az idősebb nő. Megfordult és szúrós tekintettel végigmérte a fiatal lányt. - De Rhiannon... - Rachel, menj a konyhába és forralj egy kis vizet! - mondta Rhiannon határozottan: Tekintete találkozott Julianéval, és tudta, hogy a férfi őt nézi. - Megyek és felforralom a vizet. És ne aggódjon, Rhiannon többet tud a gyógyításról, mint a legtöbb orvos. Jaj, ne haragudjon, uram, nem akartam megbántani. Biztos vagyok benne, hogy maga nagyon jó orvos, de... Hirtelen elhallgatott. Rhiannon ismét ránézett, ő pedig bűntudatosan folytatta. - Megyek a konyhába. Rhiannon magához vett egy lámpát az egyik asztalról, és kinyitotta a széles átjáró végében lévő jobb oldali ajtót. Egy gyéren bútorozott, de kifogástalan tisztaságú hálószobába léptek be. Az ágyon patchwork takaró volt, amit Rhiannon egy mozdulattal felhajtott a hófehér lepedőről. Julian lecsúsztatta Paddyt az ágyra és lehajította dísztollas kalapját. Paddy még mindig eszméletlen volt, Julian pedig gyorsan ellenőrizte, hogy a légzése és a pulzusa rendben van-e. - Liam, a táskámat! - kiáltotta. - És gyorsan az ollót, azonnal hozzá kell... Hátrafordult, arra számítva, hogy az egyik embere ott áll segítségre készen. De csak a nő volt ott, kezében egy ollóval, hogy elvágja a rögtönzött kötést, amit Julian készített, mielőtt menekülésre kényszerültek. -Nem tudta, hogy Rhiannon mit tanult vagy hogy honnan származott a tudása és a tapasztalata, de a fiatalabb lánynak, Rachelnek igaza volt - Rhiannon kétségkívül nagyon ügyes volt, sokkal ügyesebb, mint néhány orvos, akivel Juliannak balszerencséjére együtt kellett dolgoznia. A nőnek szeme sem rebbent és el sem sápadt a szörnyű látványtól, szegény Paddy szétroncsolódott lábától. Gyorsan szétvágta a kötést és Paddy nadrágjának maradékát. Mielőtt végzett volna, megérkezett Rachel a gőzölgő vízzel, miközben elnézést kért az ajtóban sután ácsorgó férfiaktól. - Emberek, nézzetek utána a lovaknak és vizsgáljátok át a környéket! - mondta Julian, mialatt a dolgát befejező Rhiannon feje búbját nézte. - Hányan vannak még a házban vagy a birtokon? - kérdezte Rhiannontól. A nő kifürkészhetetlen zöld szemével felnézett Julianra. - Csak Nor mama és Angus - válaszolta. - És kik ők? - A cselédek - mondta egyszerűen és visszafordult Paddyhez. 12

Cselédek, tűnődött magában Julian. Nem azt mondta, hogy négerek, niggerek vagy rabszolgák. Hanem cselédek. Akkor ez egyértelműen jenki háztartás. Ő már csak tudja. Florida sajnálatosan kettészakadt állam volt. Harmadikként szakadt el az Uniótól, de még mindig sokan éltek benne, akik hűségesek voltak a régi kormányhoz. Az ő apja is az volt, akárcsak a bátyja. Sok néger szolgájuk volt, akik Cimarronban dolgoztak, a családi ültetvényen, Tampa közelében. De ők nem rabszolgák voltak, hanem ők is cselédek. Szabad férfiak és nők, akik fizetséget kaptak a munkájukért. Az apja mindig is makacsul ellenezte a rabszolgaságot. Julian maga sem hitt a rabszolgaság intézményében - lehetetlen, hogy egy érző ember egy másik tulajdona legyen -, de azzal is tisztában volt, hogy egy egész gazdaság épült a rabszolgákra. Természetesen a gazdasági kérdés nem szentesíti a rabszolgaságot, de az sem tűnt helyes megoldásnak, hogy hirtelen felszabadítsanak minden férfit és nőt, hogy éhen haljanak. - Uram! - mondta a visszatérő Liam és az éjjeliszekrényre tette Julian orvosi táskáját. - Köszönöm - mormolta Julian, miközben kinyitotta a táskát, majd Paddy felé fordult, hogy lemossa a sebét. 26 De Rhiannon ismét megelőzte. - Katona - szólt oda Liamnek - vegye le a beteg cipőjét és harisnyáját! Majd én lemosom. Liam végrehajtotta az utasítást, Rhiannon pedig, aki mellett ott $ a fiatal lány, elkezdte tisztítani a sebet. Juliannak még nem sikerült vennie a golyót, mert addig nem merte megtenni, amíg nem tudja biztosan, hogy Paddy nem kezd el vérezni. Jobb, ha hagyja, minthogy menekülés közben elvérezzen. De most... Csipesszel a kezében megvárta, amíg Rhiannon jól kimosta a sebet aztán bőségesen átitatta egy üveg whiskyvel. Julian ránézett a nőre aki felhúzta a szemöldökét. - Megvédi a fertőzéstől - mondta. - Tudom - mormolta Julian szenvtelenül. Rhiannon belenézett Julian orvosi táskájába, és látta, hogy milyen sok fontos műszer hiányzik belőle. De volt varrathoz valója, igaz, az akkori helyzetnek megfelelően 1ószőrből, de azért az nagyon jó volt. A golyó kiszedő csipesze rem volt, édesapjától kapta ajándékba, amikor végzett az orvosi egyet men. Megkereste a legjobb pózt és óvatosan kitapogatta a sebet és véredényeket, hogy biztos legyen benne, ha kiveszi a golyót, nem ok vele még nagyobb bajt. Érezte, hogy hol van a golyó. A nő ott állt mellette, és abban a pillanatban felitatta a vért, amikor az akadályozta a látásban. Megtalálta a golyót. Pillanatok alatt kivette, szerencsére anélkül ,hogy egyetlen véredényt is roncsolt volna. Paddy igen belevaló ír fickó volt, semmiképpen sem szerette volna, ha elveszíti az egyik lábát... Julian befűzte az orvosi tűt, és közben észrevette, hogy a nő ismét kitisztította a sebet egy kis whiskyvel. Hozzáfogott, hogy összevarrj a szétroncsolt húst. Miközben varrt, Paddy kezdett magához térni, és káromkodott megjajgatott, de még ezekből a szavakból is kihallatszott szülőföldjének akcentusa. - Szűz Mária, Istennek szent anyja! De ezredes, ez úgy fáj, mint az összes istenáldott... - Húzza meg ezt! - mondta Rhiannon, és odatartotta Paddynek a whiskysüveget. - Akkor nem fog úgy fájni. - Jaj, lyányom, hát maga egy angyal, egy igazi angyal! - mondta Paddy. Kortyolt egy jó nagyot a whiskyből, aztán ránézett Rhiannonra. - Nem mintha tudnám, hogy egyáltalán kicsoda magácska... Úristen! Ezredes! - üvöltött fel, és újra keményen meghúzta az üveget. - Le kell vágni a lábam, ezredes? - kérdezte Paddy. - Nem. Azt hiszem, nem - mondta Julian. -Az Isten áldjon meg! _ De nem garantálhatom - tette hozzá halkan. Az ilyen sebek sohasem jók. Ha elfertőződik, akkor vagy a láb vész oda, vagy az élet. Néha pedig mindkettő. _ Az isten áldjon meg, csak nagyon fáj... - mondta Paddy. _ Igyon meg. - mondta Rhiannon, aki Paddyt nézte. Csaknem mo solygott, és most hogy a vonásai meglágyultak, még elbűvölőbb volt. _ Majd később kap egy kis ópiumoldatot... - ópiumoldatot? - kérdezte Julian. Erre rettenetesen nagy szüksége lett volna. - Mákot termesztek - mondta Rhiannon. - Ki ez az angyal, ezredes? - érdeklődött Paddy.

13

- Egy kedves jenki özvegyasszony, aki megsajnálta az újoncokból álló kis csapatunkat - mondta Julian határozottan, és közben azt kívánta, bárcsak Paddy még mindig eszméletlen volna. De Paddy nem volt ostoba. - Ó, és mi ezért hálásak is vagyunk, aszszonyom - mondta szenvedélyesen. De mégis, van valami neve, angyalom? - Rhiannon - válaszolt a kérdésre Julian. A fogával elszakította a cérnát és az ágy fölött ránézett a nőre. -Angyal! - szólalt meg sipító hangon Rachel Rhiannon mögött. - Ez kedves. Errefelé általában inkább boszorkánynak nevezik! - Rachel! - suttogta Rhiannon. - Boszorkánynak? - kérdezte Julian udvariasan, elnyomva egy mosolyt. Rhiannon megvonta a vállát. - Mondtam, hogy mákot meg más gyógynövényeket termesztek, és ez egyeseknek elég ahhoz, hogy boszorkánynak nézzenek. - Á! -Angyal! - tiltakozott Paddy. - Minden attól függ, hogy honnan nézzük, nem igaz? - jegyezte meg Julian könnyedén. Rhiannon nem válaszolt. Megtörölgette Paddy homlokát, aztán felemelte a véres vízzel teli mosdótálat, és kisietett a szobából, Rachel pedig a nyomában. - A sebet összevarrtam, Paddy, de rengeteg vért veszítettél és még nagyon gyenge vagy. - Rendbe fogok jönni, ezredes. Te idehoztál, összefoltoztál, én pedig rendbe fogok jönni - mondta Paddy vidáman. Aztán kacsintott egyet és újra meghúzta a whiskysüveget. - Ez egy angyal. Biztosan ír angyal - whiskys angyal! - Most pihenjél! - mondta Julian és megveregette Paddy vállát. Hajnalig itt maradunk. Azután pedig, attól tartok, tovább kell állnu Nem tehetünk mást, Paddy. El vagyunk zárva a saját csapatainktól. -A hölgy azt hiszi, jenkik vagyunk? - Egy célszerű kis hazugság, amit Kyle adott elő - válaszolt rövid Julian. - Á! Akkor most pihenek egyet és nem terhellek tovább, ha holn útra kelünk - mondta Paddy. Julian megveregette a vállát. - Én itt maradok vele - ajánlkozott Liam. Julian egyetértőleg bólintott, felvette a kalapját és kiment a szob ból. Beszélgetést hallott és követte a hangokat. Lyle tizedes meg Kei és Daniel Anderson ültek az ebédlőasztalnál s kenyeret, sajtot és hid húst ettek. Lyle meglátta Juliant és azonnal felállt. - Uram! Jim, Kyl Thad, River és Ben őrködnek. Ők már ettek, és most ezek a fiúk me én.. - Természetesen vacsoráztok - fejezte be Julian. A hús hideg vol de az illata mégis csábító. Julian levágott egy szeletet, füstölt mar volt. Fenséges. Vágott még egy szeletet, és mohón befalta. Felnézett. Rhiannon a bejáratnál állt és onnan nézett rájuk. Julian érezte, ho milyen pocsékul viselkedik, aztán dühös lett, mert a nőnek biztosan f galma sincs arról, milyen az, amikor valaki egyfolytában harcol és s ha sincs elég ennivalója. Levágott még egy szelet húst, miközben tudta, hogy Rhiannon fi gyeli. Azt is befalta. - Asszonyom mondta -, nagyon köszönjük vendéglátást. Rhiannon megfordult és végigment az ebédlőcsarnokon. Julian fel állt és utána ment, de a nő eltűnt. Julian végigment az ebédlőn és észrevette, hogy a nő az átjárón keresztül kiment a hátsó verandára. Háttal állt Juliannak a holdfényben, és Juliant ismét hatalmába kerítette nő szépsége, nyugalma - és a hívatlan vendégek iránt érzett hűvös megvetése. Rhiannon nem fordult meg. - Mit akar - ezredes? - kérdezte még mindig hátat fordítva. - Nagyon szépen köszönjük a vendéglátást. Rhiannon még most sem fordult meg, ezért Julian megkerülte, hogy szembe kerüljön vele. A nő nézte, a tekintetében lázadás lobbant fel. Aztán hűvösen elmosolyodott. - Ezredes úr - mondta, és szavai még sohasem hangzottak ilyen gúnyosan -, már nem emlékszik, hogy azt mondta, ha nem látom magukat vendégül, akkor egyszerűen lefoglalják a házamat? - A háború kényszerít rá - mondta Julian. Rhiannon Julian arcát kémlelte, és közben mosolya egyre gúnyosabb lett. - Á! Igen, a háború kényszeríti rá. 14

- Sajnálom. Feltételezem, hogy elvesztette az... édesapját. Vagy a férjét'? - kérdezte Julian a nő ruhájára nézve. _ A férjemet. - Hol'? - Antietamnál. -Tavaly... Sajnálom. - Igen, én is. - És... - kezdte Julian, aztán elhallgatott, azon töprengve, hogy miért kérdezgeti a nőt. -A háború mindnyájunkhoz kegyetlen. Látta még,mielőtt meghalt? - Nem, én... - A nő habozott, és beleharapott az ajkába, nyilvánvalóan fájdalmában. Aztán megrázta a fejét, és mintha egy pillanatra oldódott volna a szokásos merevsége. - Nem, hónapokon át nem láttam. Egészen addig, amíg... - Amíg? -Amíg meg nem halt. - Ezt olyan furcsán mondta. Mintha látta volna, ahogy a férjét lemészárolják a csatamezőn. - Őszintén sajnálom. - Igen, már mondta, és biztosan úgy is van. Nos, van még valami,amit tudni szeretne, ezredes? kérdezte Rhiannon. Julian keresztbefonta a karját a mellén. Bosszantotta, hogy a nő annyira meg akar szabadulni tőle. Hirtelen tudatára ébredt, hogy borotválatlan, poros, véres és sáros. Magas, széles vállú, jó kötésű férfi volt,bár egy kicsit rosszul táplált. De hát ez itt háború, nem pedig társasági összejövetel, a nő pedig özvegy. Egy jenki özvegy, aki bizonyára boldogan vágná át a torkát, ha tudná, hogy lázadó. De olyan szép és édes illatú. Ha agyonütötték volna, akkor sem tudta megállni, hogy ne vonzódjon Rhiannonhoz. Aztán eszébe jutott, hogy valamikor igen rendes déli neveltetésben részesült. Mélyen meghajolt a nő előtt. - Nem, asszonyom, nem állt szándékomban kikérdezni. - Hát akkor - mondta Rhiannon udvariasan - nem is fogom engedni, hogy megtegye. Ellépett Julian mellett, aki megfordult és szemével követte. - Tulajdonképpen - mondta határozottan szeretnék hallani a kertjéről. Rhiannon megtorpant, a válla megfeszült. Egy pillanatig nem volt hajlandó szembenézni Juliannal. Aztán megfordult és kellemes hang megkérdezte: - És miért? - Miért? - kérdezett vissza Julian. - Szeretném tudni, hogy mit termeszt és hogyan boldogul a dolgokkal. Azt mondta, hogy mákot termeszt, hogy van ópiumoldata... - Na de, uram! Mi haszna lenne magának abból, ha megismerne kertemet? Annyira közel lesz, hogy meg tudna fosztani a növényeitől? - Megfosztani? Rhiannon hallgatott. - Észak vagy Dél, uram, a katonák semmi m nem csinálnak, csak a lakosságot fosztogatják annak az ügynek a nevében, amit éppen szolgálnak. - Asszonyom, én nem fosztogatok! - Odalépett Rhiannonhoz szembeállt vele. - Nem erőszakolok meg nőket, nem lopok, nem rabolok, nem gyilkolok, nem zsákmányolok és nem fosztogatok! -Akkor mit csinál, ezredes? - kérdezte Rhiannon csillogó szemmel - Túlélek - felelte egyszerűen. És ezúttal elhatározta, hogy övé les az utolsó szó. Ezt csak egy módon lehetett megtenni. Sarkon fordult és határozott léptekkel visszaindult a házba. Ennyit Paddy angyaláról. Magában nyugtázta, hogy Rhiannon boszorkány. Ahogy mondták. Furcsa módon erre a gondolatra hideg futott végig a hátán. Csak fáradt. Elfáradtak a csontjai. A lovaglás, a csatározás, Paddy cipelése a harcmezőről és a lovaglás. Pihenni akart, szüksége volt a pihenésre, é a fene vigye el, pihenni is fog. És mégis... Érezte Rhiannon tekintetét, látta őt lelki szemei előtt. Rhiannon. Egy boszorkány, tengeri boszorkány, akinek gyógyító hatalma van? Ahhoz egészen biztosan van, hogy ne tudja kiverni a fejéből. MÁSODIK FEJEZET

15

Rhiannon Tremaine nézte, ahogy a férfi visszamegy a házba, és különös módon felkavarták a lelkében hirtelen feltoluló érzések. A férfi hazudott. Elejétől fogva tudta, de nem volt benne biztos, hogy az érzékei sugallták-e ezt vagy sem. Mert az biztos, hogy katona volt, de nem jenki. Rendezetlen és kopottas öltözéke ellenére magas, jóképű férfi. Erős, izmos és valószínűleg túlságosan is ügyes, annak ellenére, hogy soványnak és hórihorgasnak tűnt. Vonzó és okos volt, még akkor is, amikor hazudott. Tudta, hogy hazudott. A sovány arca elárulta. Vészesen könnyed és laza mozdulatokkal közlekedett, de ugyanakkor úgy mozgott, mint aki rettenetes körülményekhez van szokva, mint egy olyan férfi, aki katonáival kénytelen lecsapni és gyorsan visszavonulni. Egyfolytában figyelt. Az utóbbi időben sok viszontagságon ment keresztül, bár a háború mindenkinek nagy megpróbáltatást jelentett. Rhiannon biztos volt abban, hogy a férfi a lázadókhoz tartozik. A barátja pedig a jenkikkel folytatott küzdelemben sebesült meg. Még hogy meglőtte magát! Még az is lehet, hogy olyan lázadók, akik az északi harctérről érkeztek vissza. Rhiannon lehajtotta a fejét, és arra gondolt, hogy ha valóban északon harcoltak volna, akkor nemigen kerülhettek volna éppen az ő házába. De mégis lázadók voltak, és őt unionista szimpatizánsnak vélték, tehát hazudtak. Azon töprengett, vajon veszélyesek-e. Persze hogy veszélyesek. Minden kimerült, háborúviselt, sebesült és kiéhezett férfi veszélyes. Annak ellenére, hogy mindkét oldalon volt sok nemes lelkű, ideális férfi, olyanok is voltak, akik teljesen megfeledkeztek az erkölcsökről és a tisztességről. Rengeteg rémtörténetet hallott olyan dezertőrökről, akik védtelen ültetvényekre törtek be, loptak, pusztítottak és nőket támadtak meg. Már Richard halála előtt is hagyta, hogy a ház előtti füves területet visszavegye a természet, és mindent elkövetett, hogy a ház lakatlannak tűnjön. Összeráncolta a homlokát. Ha most valaki idejönne és szíven lőné ,nem sokat törődne vele. Jóval az ezredes hivatalos levelének megérkezése előtt biztosan tudta, hogy Richard meghalt. Most pedig a némaság és a késként beléhatoló fájdalom között vergődött. Nem akart gyáva lenni, de néha olyan mély a fájdalma, hogy úgy gondolta, a halál nagy megkönnyebbülés volna. Csakhogy felelős volt Rachelért, a férje unokatestvéréért meg Norért és Angusért. Bár sok szomszédja boszorkánynak tekintette, még mindig annyira érdekelték a gyógyfüvek és gyógynövények, hogy nem törődött vele - hadd hívják csak boszorkánynak. A legtöbben egyszerű hálával ejtették ki ezt a szót. Ő pedig élvezte, ha egy beteget meggyógyított. Akár testi, akár lelki beteget, gondolta magában keserűen. Nem baj az, gondolta, hogy az ópium az egyik olyan gyógynövény, amely nagyon jól értett. - Asszonyom! Rhiannon megfordult. A férje inasa, jelenleg pedig az ő mindenese Angus jött be hátulról, hogy beszéljen vele. - Angus! Beszélnem kell magával! - Én is erre gondoltam, asszonyom. Miss Rachel minden katonának megmutatta, hogy hol alhatnak. Az ezredest az emeleti vendégszobában helyezte el. Nor mama bőségesen készített ennivalót minden katonának. Azt hiszem, minden rendben van, mindenkiről gondoskodtunk. Rhiannon bólintott. - Helyes. Most pedig jelentést kell küldenünk róluk. - Tessék? - Angus nagydarab férfi volt, magas és erős, mint egy ka. Meglepetésében csípőre tette a kezét, és tekintetével szinte ölni dott volna. Rhiannon elmosolyodott. Tetszett neki ez a bősz tekintet persze csak, ha az ő érdekét szolgálta. - Angus, ezek a fickók hazudnak. Lázadók. Amint az ezredes lefekszik, azonnal induljon St. Augustineba! Keresse meg Cline kapitán Régi barátunk. Mondja meg neki, hogy szerintem néhány lázadó szál meg nálam! Angus tágra nyílt szemmel válaszolt: - Lázadók? Itt, ebben a házban? De hát ezek a fiúk mind udvariasak, előzékenyek és igen rendesek. - Angus, ahhoz, hogy valaki lázadó legyen, nem kell udvariatlannak lennie. Bízzon bennem, tudom, hogy kik ezek a férfiak. 16

- Én bízom asszonyomban, eleget tudok ahhoz, hogy bízzak, biztosan azt akarja, hogy bejelentsem őket? Rhiannon elbizonytalanodott és meglepődött attól, hogy különösebben nem szerette volna, ha a vendégeinek valami baja esik. Ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy olyanokat bújtat, akik a St. Augustine körüli csapatokat zaklatják, olyanokat, akik az unionisták közül szedik az áldozataikat. - Miss Rachel azt mondta, hogy az ezredes jó orvos... - kezdte Angus fejcsóválva. - Jó orvos, de egy ismétlőpisztoly is van nála, Angus. - Rhiannon beleharapott az alsó ajkába, mert hirtelen elbizonytalanodott. Azt tartották róla, hogy képes a dolgok mögé látni, de most olyan érzése volt, mintha az ezredes túl sokat látott volna, amikor ránézett. Talán ez csak azért volt, mert ettől Rhiannon érzett valamit. Talán konfliktust. Már olyan régóta nem érzett semmit sem, hogy... Nyelt egyet, aztán egy pillanatra lehajtotta a fejét. Belső nyugtalanság lett úrrá rajta. Nyugtalanítónak találta ezt a férfit. Hát persze, gondolta magában. Szellemi párbajt játszott az ezredessel, mert hazug lázadó. De volt valami a hangjában, a szemében, abban, ahogyan ránézett... Nyugtalanságot érzett mélyen legbelül. Fogolytáborban kéne lennie, gondolta Rhiannon önmagát nyugtatgatva. Nem akarta, hogy meghaljon. Azt akarta, hogy elfogják azért, amit a csapata tett. A saját biztonsága érdekében és a többiekéért is. Hirtelen megszédült. Becsukta a szemét, hogy visszanyerje az erejét. De a látomás megjelent. Megint látta Richardot, amint belefúródik a golyó, látta a szemét, hallotta, hogy a nevét kiáltja... Aztán Richard eltűnt, és a lázadó ezredest látta maga előtt. Látta, ahogy parancsot ad ki, miközben imbolyogva odaszaladt a lovához, vállán a sebesült barátjával. Látta, ahogy coltjával céloz az üldöző unionistákra... Hirtelen kinyitotta szemét. Ránézett Angusra. - Be kell jelenteni őket. Az ezredes, aki kötekedett vele, egyszerűen egy lázadó. - Angus, fontos, hogy Cline kapitányhoz menjen. Ő jó barát és óvatos lesz. Nem akarom, hogy a házamban vagy énmiattam embereket öljenek meg. A lázadókat el kell fogni. Angus megvakarta a feje búbját. -Asszonyom, még mindig egy déli államban élünk... - Ez az apám háza volt, Angus. Ő építette és rám hagyta. És ez itt az én államom, legalább annyira, mint az övéké. Én történetesen úgy gondolom, hogy az államnak vissza kell térnie az Unióba, ők pedig azt akarják, hogy a konföderáció része legyen. - De az állam mégiscsak kilépett az Unióból! - mondta figyelmeztetőleg Angus. Angus soha nem volt rabszolga. Vermontban született, akárcsak Richard, néhány évig iskolába járt, és Richard nagyon szerette megvitatni vele a dolgokat, hogy más nézőpontot is megismerjen. Richard meghalt, de Angus még mindig szeretett vitatkozni. - Angus, kérem! Hallottam, hogy St. Augustine-ban a legtöbb ember tárt karokkal várta az unionista csapatokat, mert szükségük van a jenki dollárokra. Biztosíthatom róla, hogy Floridában nagyon sok unionista van rajtam kívül. Úgyhogy hagyjuk ezt! Tegyen róla, hogy a vendégeink megfelelő ellátásban részesüljenek, aztán pedig lovagoljon el Cline kapitányhoz és mondja meg neki, hogy itt vannak. - Én ezt nem tartom helyesnek - mondta Angus. Rhiannon habozott. Tényleg nem tűnt helyesnek. Várt, azt remélve, hátha valami gondolat vagy megérzés kisegíti. De csak az éjszakai szellőt érezte, semmi mást. - Angus... - Igen, asszonyom, ez az ön háza - mondta Angus. - De remélem,nem fogják felgyújtani! - tette hozzá határozottan. -(Ok... ők nem fogják felgyújtani az otthonomat. - Voltak olyan unionisták, akiket kivonszoltak a házukból és végig kellett nézniük, ahogy leégtek. -Az ilyen incidensek ritkák, Angus. - Lehet, hogy ritkák, de a szenvedélyek magasra csapnak ebben a háborúban, asszonyom. - Ők nem fognak kifüstölni engem az otthonomból, Angus - mormolta Rhiannon keserű meggyőződéssel. - Túl sokan hiszik azt, hogy boszorkány vagyok. Angus a fejét rázta. - Ezek a fickók itt vannak a házban, nekem pedig sokáig fog tartani, amíg megtalálom Cline kapitányt St. Augustineban és a katonák is csak sokára fognak ideérni.

17

- Tisztességesen fogunk bánni ezekkel a katonákkal, Angus. Mindaddig nem fogják megtudni, hogy mit akarunk, amíg be nem következik. - Lehet, hogy az unionista katonák csak reggelre fognak megérkezni. Rhiannon nagyot nyelt. Hirtelen úgy érezte, hogy... fél. Furcsa érzés volt. Már nagyon régóta nem törődött a saját jólétével. - Kérem, Angus, tegye meg! - mondta határozottan. Angus bólintott és elment. Rhiannon utánanézett. Egy kis idő múlva lehajtotta a fejét, és látta, hogy ökölbe szorult a keze. Kinyújtotta mindkét karját. Mindkettő remegett. Innia kellett valamit. Egyáltalán nem úri hölgyhöz illő dolog, de innia kellett valamit. De nagyon. Nem, többre volt szüksége. Sokkal többre. El kellett rejtőznie a szobájába, távol ezektől a katonáktól. Látni sem akarta őket. Angus elmegy segítségért, őneki pedig csak be kell zárkóznia... És menekülnie. Ezektől a férfiaktól, a háborútól, a múlttól. Önmagától. Julian azt gondolta, hogy kelletlen háziasszonya talán követte, csak hogy vitatkozzon vele. De nem követte. Visszament az ebédlőbe, ahol River Montdale, Thad és Ben Henly mohó étvággyal fogyasztották el vacsorájukat. Csatlakozott hozzájuk, és most egy kis kenyeret és sajtot evett, aztán házi bort ivott. - Fiúk, hátul szétnéztetek? - kérdezte az asztalnál ülőktől. , A háború előtt Henlyék a földből éltek, vadásztak és halásztak. Ha van olyan, akiben megbízik, hogy ismeri az erdőket, akkor ők azok. Ben, egy hetyke, jóképű, fekete hajú fiatalember az arcán gödröcskével, rávigyorgott. - Ezredes, ez a hely a világ végén van. Valamivel idősebb bátyja, Thad egyetértett vele. - Átkutattunk mindent, az istállókat, a füstölőt és a cselédszállást. Ha ez csapda, akkor nagyon jól van megcsinálva. - Ennek ellenére őrködünk... - Keith, Daniel és Lyle tizedes járőröznek. Kiszámoltuk, uram, hogy reggelig kétóránként kell váltanunk egymást hármas csoportokban - mondta River Montdale. A huszonhárom éves, fekete szemű és fekete hajú Montdale félig szeminol volt, és legalább olyan jól ismerte a természetet, mint Henlyék. - Ez jó tervnek tűnik. Hajnalban én is beállok őrködni... - Uram - ellenkezett River -, szerintem mi megoldjuk. Liam vigyáz Paddyre, maga pedig aludjon egyet, mert istenverte régóta van már talpon és kemény dolog volt idáig lovagolni úgy, hogy Paddyt megpróbálja életben tartani. És - folytatta mosolyogva és a vállát rándítva - különben is maga a rangidős tiszt. Válaszképpen Julian szélesen elmosolyodott. - Átkozottul fáradt vagyok. - És lehet, hogy Paddynek szüksége lesz magára éjszaka - tette hozzá Ben. - Az lehet - mondta Julian -, bár kétlem. Jól fog aludni. - Uram, ha megbocsát nekünk... - mondta Thad. - Menjetek pihenni! - mondta nekik Julian. Mindhárman távoztak. Miután elmentek, egy magas és karcsú fekete nő lépett a szobába, kezében egy ezüstkancsóval és egy borospohárral. A korát nem lehetett megállapítani, de csinos nő volt - mélyen ülő fekete szemekkel, mandulabarna bőrrel és titokzatos mosollyal. - Ön az ezredes? - kérdezte. Julian bólintott, és figyelte a nőt. Hajlékony, karcsú és rendkívül könnyed mozgású. Az arca, amelyen még nem látszottak ráncok, mégis érett korról árulkodott, elragadó volt. Nagyon büszke és senkitől sem fél, gondolta Julian. - Maga Nor mama? - Igen, uram. Angus intézi a kertet, én pedig a háztartást vezetem. Ez az én különleges bogyókból készített borom. Kizárólag önnek hoztam belőle. Erős bor, uram. Hatékony és erős. Felpezsdíti a vérét. Mármint ha akarja, hogy felpezsdüljön. - Nos, tudja, az utóbbi időben gyakran megfagyott a vér az ereimben, úgyhogy nagy szükségem van a borára. - Elboldogul vele, uram? Tudja, vannak, akik azt tartják, hogy az úrnőm boszorkány. - És gonosz boszorkány? - Nem gonosz. 18

- De boszorkány? - Ki tudja azt? A családom New Orleansból való. Sokat mesélnek fekete varázslópapokról meg papnőkről, jó varázslatról meg rossz varázslatról. Aztán van a régi módszer, az ősi fehér módszer, azok az emberek, akik wiccát és más boszorkányságokat tanultak. A földemberek. Tudja, az igazi varázslat a földben van, uram. Az indiánok ezt tudják, az afrikaiak pedig mindig is tudták. Mára a fehér emberek nagyrészt mindenről megfeledkeztek, amit a föld adhat nekik. Maga orvos. Magának tudnia kell. Nem kell boszorkánynak lennie ahhoz, hogy varázslatot hajtson végre. De az úrnőm is képes varázslatra. - Az italaival? - kérdezte Julian. - Istenem, hogy mi mindent ad a föld! - kiáltott fel Nor mama. - Jót és rosszat. Megmérgezte ezt a bort? - kérdezte Julian udvariasan. A nő hátrakapta a fejét és felnevetett. - Uramisten, dehogy! Tudja,ezredes, ha meg akarnék ölni egy férfit, akkor golyót repítenék a szeme közé. - Hát persze - mondta Julian mosolyogva és meg volt győződve róla, hogy Nor mama meg is tenné. Azt el is hiszem. - Tudja, hogy a bor nem azért nincs megmérgezve, mert azt mondtam? - Tudom - mondta Julian. - Kedvelem magát - mondta Nor mama, komolyan fürkészve Juliant. - De mivel kedvelem magát, figyelmeztetem, hogy nagyon jól fog aludni. Vagy pedig... egyáltalán nem fog aludni. A bor meleg s nagyon jó. Enyhíti az apróbb fájdalmakat a testben, a lélekkel pedig talán egy kicsit eljátszadozik. Lehet, hogy aludni fog és álmai lesznek.De hát, uram, a mai világban az álmok jobbak, mint a valóság napközben. Úgyhogy aludjon jól és akkor édes álmokat fog álmodni. Csak annyit mondok, hogy ez a bor erős. Kóstolja meg. Julian úgy is tett. Kiváló, testes bor volt, majdnem olyan, mint a vörösbor. Száraz, de nem keserű, zamatos, de nem túl édes. - Nos, ezredes? - Maga csodálatos bort csinál, Nor mama. -Azt még maga nem is tudja, hogy milyen csodálatosat, ezredes. - Óvatos leszek. - Jó éjszakát, uram! Aludjon jól! Álmodjon szépeket! - Köszönöm. Nor mama hamiskásan kacsintott egyet, lassan megfordult, és magára hagyta Juliant. Julian arra gondolt, hogy milyen furcsa ez a ház. A bor jó volt. Mintha végigszaladt volna a végtagjain, és ahogy Nor mama mondta, enyhítette az apróbb kínokat és fájdalmakat. Bár biztos volt abban, hogy nem mérgezett, azért csak óvatosan kortyolgatott belőle. Az a földi boszorkány, aki ennek a helynek a tulajdonosa, jenki,ami azt jelenti, hogy óvatosnak kell lennie. De az ereit megtöltő nyugtató forróság kábító is volt. Esedékes volt egy második pohár. Hát igen,tényleg erős és nagyon jó. Különben is mindig meg tudta inni a maga kis whiskyjét. Egy pár pohár borral csak el tud bánni. Ahogy ott ült és éppen végzett a borral, Rachel jött be a szobába. - Ó, uram, hát itt van! - mondta örömmel. - Hello, Rachel! - Evett már? - kérdezte Juliant. Fiatal, vonzó, nyíltszívű és őszinte volt. Julian válaszképpen elmosolyodott, és azt kívánta, bárcsak ne kellene többet hazudnia aznap este, hiszen Rachel annyira örül nekik. - Igen, már ettem. - Jó. Akkor jöjjön föl! - Föl? Hová? - Már mindenkit elrendeztem, uram, de mivel ön a rangidős - hirtelen elhallgatott, és összeráncolta a homlokát. - Mert ugye maga a rangidős? - Hát - igen, jelenleg. - Az emeleten van magának egy külön szoba. A többiek együtt lesznek egy szobában, bár azt mondják, hogy váltaniuk kell egymást az őrségben. Így van? - Attól tartok, igen. - Jó, akkor jöjjön utánam! - Rendben van. Csak hadd nézzem meg a betegemet! 19

Julian úgy is tett. Paddy békésen aludt. Olyan békésen, hogy Julian egy pillanatra megállt és meghallgatta a szívverését és lassú, mély lélegzését. - Ne aggódjon! - mondta Rachel Julian karját rángatva. - Rhiannon adott neki egy kis ópiumoldatot. Úgy fog aludni, mint egy kisbaba. Az a seb bizonyára rettenetesen fájhatott. Julian nem ellenezte, hogy egy sebesült .`ájdalomcsillapítót kapjon, csak az nem tetszett neki, hogy Rhiannon az ő megkérdezése nélkül döntött így. Ugyanakkor viszont minden apró kis fájásra és fájdalomra ezt szokták adni, különösen a hölgyek - fiatalok és idősek, Északon és Délen egyaránt. - Talán beszélnem kellene Rhiannonnal - mondta Julian. - Már lefeküdt - mondta Rachel. - Majd inkább reggel, de ne kiabáljon vele! - Aligha tudnék kiabálni a háziasszonyunkkal. - Csak jót akart. - Igazán? - Természetesen. Senkinek sem tenne rosszat. Mondtam már önnek, hogy ő jobb, mint az orvosok. Egy darabig Washingtonban volt és kérvényezte, hogy Richard hadtesténél medikus lehessen, de nem kapott engedélyt. Így aztán egy kórházban dolgozott ott. Varázsereje van. Már megint a varázserő. - Valóban? - kérdezte Julian szkeptikusan. - Komolyan. És tudja, lát is. - Mit lát? - Többet, mint mások. Julian lehajtotta a fejét, hogy Rachel ne lássa hitetlenkedő mosolyát. - Talán próféta? - Ó, nem, és nagyon dühös lenne, ha megtudná, hogy én ilyesmit mondok magának. Csak néha egyszerűen... tud dolgokat. Amikor megtörténnek, vagy mielőtt még megtörténnének. És megtalálja a dolgokat meg az embereket, és... szóval varázsereje van, ez minden. - És Rhiannon magának kicsoda? Rokonok? Maga is lát dolgokat? Rachel felnevetett. - Nem, attól tartok, sokszor még azokat a dolgokat sem látom, amelyek majd kiverik a szememet. Richard, a férje, unokatestvérem volt. Most Rhiannon viseli a gondomat. De most már jöjjön, uram! Nagyon elgyötörtnek látszik. Julian felhúzta a szemöldökét. - Jaj, elnézést kérek! Nem akartam udvariatlan lenni, nem úgy értem, hogy rosszul néz ki. Maga nagyon jóképű férfi. Jaj, istenem, azt hiszem, részemről nagyon merész volt ilyet mondani... Julian elkezdett nevetni. - Egyáltalán nem bántott meg, Miss Rachel, sőt igen hízelgő rám nézve. És mivel fáradt vagyok, biztos vagyok benne, hogy elgyötört is. Köszönöm a kedvességét. Kérem, mutassa az utat! Az emeleten Rachel egy nagy és kellemes szobába vezette be, amelyben volt egy ágy, üvegajtók nyíltak az erkélyre, és ami még hívogatóbb, egy forró vízzel telt ülőkád várt rá. - Tetszik? - kérdezte Rachel, Julian arckifejezésétől felvillanyozva. Julian megfogta Rachel kezét és gálánsan megcsókolta. - Azt hiszem, hogy ez a legszebb ajándék, amit évek óta kaptam. Rachel elpirult. -Akkor máris magára hagyom. Ott a széken van törülköző és szappan. Egyébként még mindig van rendes szappanunk. Franciaországból. De nem illatosított vagy ilyesmi, csak nem az a szörnyű lúg, amit manapság mindenki használ. Megígérem, hogy holnapra nem lesz semmilyen fura szaga vagy ilyesmi. - Jó. Szörnyű, amikor a férfiak azt hiszik, hogy valakinek túl finom az illata - mondta Julian komoran. Rachel nevetett. - Reggel találkozunk, ezredes! - Csodálatos ez a szoba! Köszönöm. Rachel megvonta a vállát. - Azt hiszem, valamikor gyerekszoba volt, az úr szobája mellett, de nem vagyok benne biztos. Rhiannon a szüleitől örökölte ezt a birtokot, úgyhogy már jó ideje nem volt benne gyerek. Aludjon jól, uram! Reggel találkozunk. Rachel távozott, és amikor elment, Julian nem tudott elég gyorsan levetkőzni. A fürdő és az átöltözés luxusnak számított. A bázisukon bizonyos értelemben szerencsések voltak. A hideg és friss vizű, gyönyörű folyó ott volt a közelükben, és az állandó hőség miatt az embereket vonzotta a folyó. Nem gyakran fordult elő, hogy ne fürdött volna meg ő is. Beugrott a kádba és határtalan kellemes érzés töltötte el, ahogy a gőzölgő víz a testébe itta magát. Aztán mielőtt az álomkór hatalmába keríthette volna, megragadta a szappant - mit sem törődve azzal, hogy 20

milyen az illata - és energikusan végigdörzsölte magát tetőtől talpig. A háború alatt már kétszer volt tetves, ezért minden adandó alkalommal szinte féktelen dühvel súrolta magát. Aztán amikor alaposan megmosakodott, hátrahajtotta a fejét és megpihent. Istenem, milyen kellemes ez a forró víz! És a bor tényleg erős, ahogy Nor mama figyelmeztette. Szinte végiglopódzott az egész tes tén, figyelmeztetően és ernyesztően. Lustának és bódultnak érezte magát, és ez nagyon jó volt. A betegek és sebesültek - a láz, puskalövés, vágott seb és amputáció okozta fájdalomtól síró katonák - képei, amelyek gyakran tolultak fól benne, most elhalványultak. Úgy érezte, mintha visszafele menne az időben. Talán otthon volt Cimarronban, hallgatva az éjszaka hangjait és érezve a levegő illatát. A forróság utáni szellő csodálatos. És ma éjjel lágy, hűvös szellő fújt. Miközben tétlenül ült, hallotta a levelek susogását, ahogy nekiverődnek a ház falának. Andalító. Hosszú ideje nem érezte magát ilyen nyugalomban. Egy kis idő után mást is hallott, nemcsak az éj suttogását. Valami halk, elfojtott zokogást. Csendes, de szívbemarkolóan fájdalmas. A régi gyerekszobában volt, az úr szobája mellett. Ez azt jelenti, hogy a ház úrnőjének a hálószobája ott van az övé mellett. Rettenetes hallani a szenvedését. A háború során sok embert látott meghalni. Sohasem tudta megszokni a halált. Ugyanakkor megtanulta, hogy tovább kell mennie, rá kell vennie magát, hogy gépiesen dolgozzon tovább, még akkor is, ha minden porcikája tiltakozott azt látva, hogy a műtőasztalon egy fiatal élet huny ki az ő kezei között. Tudta, hogy minden férfit, akit elveszít, az özvegye gyászolja, az édesanyja siratja, vagy épp egy gyerek marad utána apa nélkül. A háború kegyetlen és embertelen. Tudta. Ismerte a fájdalmat. Együtt élt vele, harcolt ellene nap mint nap. És mégis... Mintha a halk, elfojtott zokogás beleivódott volna a testébe. Megpróbált nem figyelni, és tiszteletben tartani, hogy a nő fájdalma csak őrá tartozik. De egyszer csak hirtelen kiáltást hallott. - Ne, ne, neeee! Valami csapódást hallott és víztől csöpögve felugrott. Egy pillanatig úgy érezte, mintha dülöngélne a borban lévő alkoholtartalomtól. Káromkodva odanyúlt a törülközőért és magára tekerte. Elbotorkált a kádtól, aztán összeszedte magát. Megtalálta a pisztolyát a széken, ahová letette, amikor levetkőzött. Az egyik kezében a pisztollyal, a másikkal a törülközőt tartva, már éppen indult volna a folyosó felé, hogy megtudja, mi vagy ki támadta meg a ház úrnőjét, amikor észrevette, hogy a két szoba között van egy ajtó. Dülöngélve odalépett, megfogta a kilincset, de az ajtó be volt zárva. Attól félve, hogy Rhiannon komoly veszélyben van, vállával benyomta az ajtót. Mivel sokkal vékonyabb volt, mint a bejárati ajtó, könnyen megadta magát - a zár egyszerűen kitört a pántjából. A lendület egészen a nő szobájának a közepéig vitte, ahol kezében a pisztollyal és testén a törülközővel megállt. Nem volt ott senki. A szobában legalábbis nem. Rhiannon egy fehérre festett fahintán ült az erkélyen. Ha nem lett volna holdfény, Julian nem is látta volna. Rhiannon mezítláb, egy hoszszú pamut hálóingben hintázott, térdeit a melléhez szorítva. Koromfekete haja most nem kontyban volt, hanem selyemsálként omlott a vállára. Nagyon fiatalnak látszott, mint egy elveszett gyermek, egy valóban varázslatos lény, akire a puha holdfény sápadt csillogása lelt rá. Biztosan hallotta, hogy betörték az ajtaját, de úgy tűnt, hogy tudomást sem vesz Julian érkezéséről. Julian döbbenten indult el felé. Hirtelen megállt, mert valami folyékonyra lépett. Amikor lenézett, látta, hogy majdnem belelépett egy eltört pohár darabjaiba. Mellette egy kis bortócsa éktelenkedett. Kikerülte a poharat és elindult az erkély felé. Amikor már majdnem odaért Rhiannonhoz, ő csak akkor vette észre. Felpattant és szembefordult Juliannal, ijedten és meglepetten. - Hogy mer hozzám belopódzni? - Ezt aligha nevezném belopódzásnak, miután betörtem egy ajtót ahhoz, hogy idejöjjek. - Az Isten szerelmére, mit csinál itt? - Megpróbáltam megmenteni. - Megmenteni? Rhiannon tekintete végigfutott Julian testén, a törülközőn és a pisztolyon. Csodálkozva nézett Julianra. - Megmenteni? De hiszen pisztolyt fog rám! - mondta Rhiannon 21

felháborodva. Aztán valami érzelem villant meg a szemében. - Le akar lőni? - kérdezte lélegzetét visszafojtva. Mintha lenne valami ok, ami miatt Julian azt fontolgatná, hogy lelövi. - Miért lőném le? - kérdezte Julian. - Mert... - kezdte Rhiannon, aztán elhallgatott. - Mert... pisztoly van a kezében. És rám szegezi. - Azt hittem, valaki megtámadta. És nem szegezem magára. - Megtámadott? Kicsoda? A maga emberei? - kérdezte Rhiannon. Julian összeszorította a fogát, és türelmetlen. Megint bolondot csinált magából. A feje még mindig kavargott. Ott állt a nő szobájában egy törülközővel és egy pisztollyal. - Hallottam, hogy sírt, aztán sikoltozott - magyarázta Julian. - Ne legyen nevetséges! Én nem sikoltoztam. - De igen! - Az ördög vigye el! Annyi bort azért nem ivott. Rhiannon hirtelen elfordította a tekintetét Julianról. Akadozó han gon folytatta. - Én... sajnálom. Bizonyára álmodtam, valami... rémálom lehetett, talán... Julian ekkor már tudta. Valami nem volt rendben Rhiannonnal. Amikor a tekintetük újra találkozott, Rhiannon szemei teljesen tágra nyíltak. Az egyik kezét a háta mögött tartotta, mint egy kisgyermek, aki valami tiltott játékot rejteget. Julian összeráncolta a homlokát és előrelépett. - Mi van önnél? - Semmi. - Rhiannon úgy hőkölt vissza tőle, hogy Julian csak azért is a végére akart járni. A coltját letette az ágy lábához és miután megragadta Rhiannont, odahúzta magához. Érintésére a nő teste szinte megmerevedett és reszketett. Próbált kiszabadulni, de Julian szorosan fogta a csuklóját, azon töprengve, vajon mi az, amit annyira takargat. Pisztoly? Vagy kés? Vajon Rhiannon azt tervezte, hogy amikor elalszik, bemegy a szobájába és megöli őt? - Adja ide! - parancsolta meg Julian keményen. A bal kezével átfogta a nő derekát, és annyira közel húzta, hogy egész testével az övéhez simuljon. Megszorította Rhiannon csuklóját, arra kényszerítve, hogy a földre dobja, amit a kezében tartott. - Engedjen el! - kérlelte Juliant, mert nem volt annyi ereje, hogy védekezzen. Ami a kezében volt, a földre esett, és amikor Julian lehajolt, hogy felvegye, meglepetésében gyorsan Rhiannonra nézett. Egy dugós kisüveg volt. Ópiumoldat? Vagy a gyógyszer igazibb formája, tiszta ópium? Amikor felállt és ránézett Rhiannonra, megértette a szemében ülő tekintetet. - Ópiumoldat vagy ópium? - Semmi köze hozzá! - Maga rászokott az ópiumra. - Nem! - tiltakozott Rhiannon. -Adja vissza! Nem... nem szoktam rá, csak... néha... kérem... szükségem van rá! Julian összeszorította a fogát. Hát igen, az ópiumoldat - legális gyógyszer. Békeidőkben milyen bőséges mennyiség van belőle! Fejfájást és női betegségeket gyógyítottak vele, és természetesen minden fájdalomra jó. Meg a felejtésre. Alapvető dolog lehetne az orvosi műtőben; ő jól tudta, mert olyan gyakran fordult elő, hogy nem volt belőle. Ha az unokatestvére, Jerome nem lenne hajóskapitány, talán sose lett volna olyan gyógyszere, amire szüksége volt, különösen amióta kezdetét vette a komoly harc a messze távolban. Még több gyógyszert is tudna használni. Ugyanakkor nagyon könnyű visszaélni az ópiumoldattal. Sosem fogja elfelejteni az első holttestet, amelyen gyakorolnia kellett az orvosi egyetemen. Az életben gyönyörű, fiatal, szőke hajú és kék szemű nő volt, s most ott feküdt, holtan hamuszürkén és meztelenül, boncolásra várva, saját szükségletének áldozataként. Egy mezőn találtak rá, és senki sem tudta, hogy kicsoda, vagy hogy hol lehetnek a rokonai. Így került be az egyetemre. Később kiderítették, hogy egy gazdag és prominens család gyermeke volt, de miután menthetetlenül rászokott a halálát okozó gyógyszerre, megszökött otthonról. - Ezredes, kérem... Rhiannon hangja fátyolos, halk és könyörgő volt. Julian megrázta a fejét.Dühös volt. Annyi halál és szörnyűség volt már ebben a háborúban!Hogy lehet ez a nő ennyire felelőtlen az élettel, ami annyira drága...? Megragadta Rhiannont a vállánál és megrázta. Szedte a gyógyszert 22

és bort ivott rá. Ez aztán hatásos kombináció! - Mi baja van? Julian érintésére Rhiannon megfeszítette magát. - Ezt maga nem érti... - De igen, értem. - Engedjen el! Most be kell... - kezdte az ellenkezést mérgesen. - Erre nincs szüksége. - De igen. Csak ma éjjel. - Mondom, hogy nincs rá szüksége. - A fene egye meg! Ki maga, hogy bármiben is parancsoljon nekem? Rhiannon kiszakította magát Julian karjaiból, hátralépett és villogó tekintete találkozott Julianéval. - Szóval megszabadult tőlem - mondta Julian nagyon halkan. -Azt hiszi, hogy nem tudom megállítani, ha úgy döntök? Rhiannon megijedt Julian határozottságától. - Mit számít magának, hogy én mit teszek a saját életemmel? - Így nem fog életben maradni! - válaszolta Julian magabiztosan. - Ne legyen nevetséges! Tudom, hogy mit csinálok... - Valóban? Becsapja önmagát. Ópium és bor. Jó nagy mennyiségben. Nem gondolja, hogy e nélkül is van már elég halál és nyomorúság a földön? - Ehhez magának semmi köze! Most pedig, kérem, adja ide... - Már eddig is túl sokat vett be. Rhiannon egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt, mert rájött, hogy Julian tudja, bevette a gyógyszert. Aztán felszegte az állát és hűvös közönnyel a férfira bámult. - Nem, ezredes, nekem sohasem elég. És ez nem a maga ügye. Julian megtette azt a két lépést, amely elválasztotta őket egymástól, és kinyújtotta a karját. Rhiannon ijedten felkiáltott, de Julian megint magához húzta, eltökélve, hogy eléri, amit akar. - Orvos vagyok, és higgye el nekem, hogy ez veszélyes. Figyeljen rám... - Menjen a pokolba! Hagyjon engem békén! Még egyszer kérdezem: kicsoda maga, hogy idejön és megmondja nekem, hogy mit csináljak? - kérdezte hevesen Rhiannon. A teste megfeszült, és ismét próbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából. Amikor Julian egy cseppet sem volt hajlandó engedni a szorításból, Rhiannon felemelte mindkét öklét és elkezdte keményen ütlegelni Julian meztelen mellkasát. Julian nem állította le a heves támadást, hanem még közelebb húzta magához a nőt, hogy az ütésekben ne legyen elegendő lendület. - Ó, azt hiszi, hogy bántani tud engem? - kérdezte. - Maga tele van gyógyszerrel, gyenge és szánalomra méltó. - Szánalomra méltó? Ó! Majd adok én magának... - kiabálta Rhiannon, és megduplázta az erejét. Julian megfogta Rhiannon mindkét csuklóját, ő pedig hátravetette a fejét és a férfi szemébe nézett. - Harcoljon! - gúnyolódott Julian. - Gyerünk, harcoljon! Próbálja meg! Rhiannon megpróbált kiszabadulni, de hamar rájött, hogy nem tud. Julian hirtelen visszarántotta a nőt, akinek a szemében megvetés izzott. - Nincs rá szüksége - mondta neki Julian. - Most pedig meg fog hallgatni! Belehalhat az ópiumba. Ezt maga is tudja, igaz? Meg akar halni? Tényleg ennyire gyáva? Rhiannon hangosan zihált, és tudta, hogy Julian a legtitkosabb bensőjébe hatolt bele. - Nem vagyok gyáva! - Abból is a legrosszabb fajta - mondta Julian. - Maga tényleg nem érti. Nagyon fáj. Láttam őt. Láttam őt meghalni. Hallottam, hogy a nevemet szólította. Láttam a vért, láttam a szemét, és nem tudom elfelejteni. Nem tudom kiverni a fejemből. Egyedül fekszem éjszaka, és hallom, hogy engem hív. Újra meg újra meg újra, egészen addig, amikor már nem tudom elviselni... - Nem hallhatja őt. - De láttam! - Maga nem volt ott a harctéren.

23

Rhiannon megrázta a fejét, és olyan fúrkésző tekintettel nézte a férfit, mintha valami megértést keresne a szemében. Aztán lehajtotta a fejét, mintha túlságosan kimerült lenne ahhoz, hogy tovább hadakozzon vele. Julian pedig megsajnálta. Nagyon szerette volna a karjaiba venni,tartani és megvigasztalni Rhiannont.Rhiannon viszont nem akart ilyen vigasztalást egy idegentől. Ez a férfi csak annyit tehetett, hogy ráébressze, mit csinál. - Ne tegye! - mondta Julian halkan. - Ne tegye ezt magával! - Most már engedjen el! - kérlelte Rhiannon nőies, édes és kimerült hangon. - Nem fogom engedni, hogy megtegye - mondta Julian határozottan. Rhiannon nem is volt annyira kimerülve. Felszegte az állát, tekintete tőrként hatolt Julian szemébe, aztán ismét őrült viaskodásba kezdett, kaparni, harapni, ütni, rúgni próbált. Rhiannon tudta, hogy hová irányítsa a csapásait, Julian pedig azon vette észre magát, hogy védekezni kényszerül. Rhiannon egyik lába beleakadt a törülközőbe, ami egy újabb mozdulatra kioldódott. Julian szitkozódva megpróbálta magán tartani a törülközőt, miközben arra vigyázott, hogy Rhiannon ökle elkerülje a szemét. Felemelte a nőt és keresztülvitte a szobán, majd ledobta az ágyra és ráugrott, hogy súlyával odaszögezze. Rhiannon még néhány másodpercig tovább kalimpált, aztán teljesen mozdulatlan lett. Felnézett Julianra, miközben alig hallhatóan lélegzett, de ujjaival még mindig szorította a felső karját. Julian csak ekkor vette észre, hogy a törülköző teljesen lecsúszott róla és Rhiannon hálóinge csaknem a derekáig felcsúszott. - Maga nem igazán úgy viselkedik, mint egy déli úriember - mondta Rhiannon rideg arckifejezéssel. - A jenkikhez fogok bevonulni, emlékszik? Rhiannon egy kis időre lehunyta a szemét, aztán ránézett Julianra és megrázta a fejét. -Az akcentusa, uram, déli. Az unionisták között vannak okos floridaiak. De a délieket udvariasságra nevelik. - Az északiakat nem? - kérdezte Julian. - De természetesen. Csak éppen nem ugyanazzal a lelkesedéssel. Most hogy a származási helyét tisztáztuk, azt hiszem, az lenne az illendő, ha tisztelettudóan és lovagiasan viselkedne és hagyná, hogy azt csináljam, amit jónak látok. Julian egy pillanatig elgondolkodott ezen, majd megrázta a fejét. - Nem, azt hiszem, az nem lenne jó. - A fenébe is! Hol hagyta a modorát? Mit csinált az anyja, miközben maga felnőtt? - kérdezte Rhiannon, eltökélve, hogy megszégyeníti Juliant. Julian engedett a szorításán és jól mulatott Rhiannon erőfeszítésén. - Nos, asszonyom, az édesanyám arra tanított, hogy legyek tisztelettudó az arra érdemes hölgyekkel. De én orvosi egyetemre jártam. Ott pedig arra tanítottak, hogy gyógyszerfüggő egyéneket egyszerűen csak vegyük kezelésbe, mielőtt önmaguknak vagy másoknak ártanának. Rhiannon felcsattant. - Én nem vagyok gyógyszerfüggő! - Bárcsak igaz lenne. - Én nem szoktam rá, csak... - Rhiannon elhallgatott és a küzdelemtől kimerülten becsukta a szemét. Megtenné, hogy békén hagy? Mit számít ez magának? A tűz kihunyt benne, az utolsó szavai inkább kétségbeesett könyörgéshez hasonlítottak. Julian finoman megérintette Rhiannon arcát, aki azonnal kinyitotta a szemét. - Orvos vagyok - mondta Julian halkan. - Nem engedhetem meg, hogy tönkretegye magát. - Egy pillanatig habozott. - És férfi is vagyok, aki nem tudná elviselni azt a gondolatot, hogy egy ilyen fiatal és szép nő belepusztuljon a pillanatnyi vigasz keresésébe. Julian érezte, hogy a nő karcsú teste megremeg alatta. Rhiannon öszszeráncolta a szemöldökét. - Azt hiszem... azt hiszem, szükségem van rá. - Nem. - Félek az éjszakától, nem tudok aludni. - Majd idefekszem maga mellé. Rhiannon a fejét rázta. - Nem, nem... a férfiak azt hiszik, hogy az üzvegyek, hogy... maga ezt nem érti. Szerettem a férjemet. - De értem. Túl sok embert láttam már meghalni. - A nevemet szólította! - suttogta Rhiannon. - Mert ő is szerette magát. 24

Rhiannon elhallgatott és sűrűn pislogott. Julian hosszasan nézte. A nő nem beszélt és már nem hadakozott. Julian felemelkedett és lefeküdt Rhiannon mellé, miközben a felcsúszott ruhát megigazította a nő testén. A törülköző az ágy lábánál hevert. Felvette és magára húzta. Azon tűnődött, vajon Rhiannon elaludt-e. De ekkor hirtelen olyan mély levegőt vett, hogy beleborzongott. Julian kinyújtotta a karját, habozott, aztán csak egy fekete hajtincset igazított vissza Rhiannon homlokáról. A nő arcvonásai finomak, teste törékeny, a bőre tökéletes. Rhiannon hirtelen Julianhoz bújt. Bizalommal. Julian tovább simogatta a haját. Most aludnia kell. Egyszerűen aludni, gyógyszerek nélkül. Julian alig vett levegőt, mert érezte, hogy Rhiannon haja meztelen mellét csiklandozza, és ujjai finom érintését oldalán. Rhiannon illata bódító. És Julian nem volt vak. A pislákoló gyertyaláng ide-oda ugrált, hol árnyékot, hol fényt vetve telt kebleire, hasára és domborodó csípőjére. Julian megérintette a haját, és Rhiannon még közelebb bújt hozzá, és olyan békésen és bizalommal aludt, mint egy kiscica. Jobban tenné, ha nem jönne túl közel, gondolta Julian, mert különben testének olyan felhevült részéhez érne hozzá, hogy attól akkorát ugrana Rhiannon, mint egy hirtelen felröppenő madár. Álmában reszkető hangon sóhajtozott. Ujja hegyével végigsimította Julian nyakláncát. Julian összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy el kell mennie. Bármilyen nyilvánvaló kezdeményezés a részéről azt jelentené, hogy kihasználja a nő fájdalmát és jelenlegi állapotát. De Rhiannon még közelebb bújt hozzá, mintha csak beleolvadna. És megérintette. Miközben aludt. Miközben békésen és biztonságban pihent. Ópiumot vett be, emlékeztette magát Julian. Persze hogy menynyit, azt nem tudta. De sokat. Rhiannon tudta, hogy mit csinált, és még többet akart. Szerette volna elkábítani magát. Lehet, hogy Rhiannon használja ki őt. Julian kezdett elhúzódni. Rhiannon - ösztönösen - közelebb húzódott. Hova lett a bornak az ereje, amit megivott? Nem kéne attól aludnia? Rettenetesen vágyott a pihenésre; holnap ismét lovagolniuk kell, és nem tudta, fognak-e jenki járőrökkel találkozni. Nem fekhet itt egész éjszaka ébren. Hátrébb hajtotta a fejét, arra gondolva, hogy valahogy el kell mennie innen. Valahogy. Te jó Isten, így soha nem fog elaludni. Érezte a nő lélegzését, az illatát... Úgy érezte, mintha egész testében tűz égne. Iszonyatosan gyorsan lüktetett ereiben a vér, le egészen a végtagjaiig; lüktetett, mindene fájt, szinte önkívületig összeszorult benne minden... Hangosan felnyögött. Rhiannon nem mozdult. Julian megpróbált elhúzódni. Rhiannon közelebb fészkelődött. Ki nyújtotta a karját. Kezét ráfektette Julian csupasz mellére. Julian ismét megpróbált elhúzódni. - Ne... ne hagyj itt! - suttogta Rhiannon. Julian behunyta a szemét. Hol az az álom, amit ígért nekem, Nor mama? - töprengett magában. Ha a bortól elvesztette a melegség és a kellemesség érzését, vajon vissza tudja nyerni? Mélyeket lélegezni, érezni a forróságot az ereiben, érezni, hogy enyhül a feszültség a végtagjaiban... Kellett, hogy újra érezze a szellőt, hogy visszaemlékezzen a háború előtti időkre, a békére... Imádkozott, hogy elaludjon. HARMADIK FEJEZET Rhiannon mindig is Richard Tremaine-be volt szerelmes, aki Virginiából, Washington D. C. közeléből származott. Rhiannon Florida északi részén született és nevelkedett. De a két apa emberemlékezet óta ismerte egymást - mindketten egy walesi kisvárosból jöttek. Richard apja az amerikai újságírással jegyezte el magát, Rhiannon apja pedig Floridában telepedett le, ahol sópárlásal és ültetvénnyel foglalkozott. De a két férfi barátsága továbbra is fennmaradt az ország megváltozott politikai légköre ellenére. Ebben az is segített, hogy Rhiannon apja meggyőződéses unionista maradt, aki ellenezte az elszakadást, bármilyen 25

nyomás is nehezedett rá. 1860-ban, miközben a háború veszélye már a levegőben volt, Rhiannon boldogan mentfeleségül Richardhoz Washingtonban egy szerény kis ünnepség keretében. Házasságuk első éjszakáján Rhiannon sikoltozva ébredt föl, egy szörnyű álom hatása alatt. Holttestekkel borított harcmezőt látott, körülöttük pedig férfiak tettek gúnyos megjegyzéseket. - Hetek alatt elpáholjuk azokat a jenkiket... - Azok a lázadók még megbánják, hogy elkezdték ezt az egészet, miután jól elagyabugyáljuk őket... Mennyi test, összekaszabolva, megégve, véresen, nyitott szemekkel, merev tekintettel bámulva. Rhiannon nem akarta elmondani Richardnak, de ő tudott az álmairól és hogy időnként egyszerűen tudott dolgokat, ezért aztán hallgatott Rhiannonra és ezzel megnyugtatta. Rhiannon félt, így Richard azt mondta neki, hogy ő meg tudja szabadítani a rémálmaitól, és úgy is lett, mert szeretkezett vele, fent maradt vele éjszakára, borozgattak, megnevettette, aztán megint szeretkeztek... De Rhiannon már látta a közelgő háború egy pillanatát, és amikor Richard megkapta a megbízatását, Rhiannonnak újra megjelent az álma. Könyörgött Richardnak, hogy ne harcoljon, de ő azt mondta, hogy nincs más választása. És amikor Florida sietett elszakadni az Uniótól, Rhiannon nem szólt semmit. Álmok. Rhiannon imádkozott, hogy ne kisértsék. Richard mindig azt mondta, hogy a jóra kell gondolnia és el kell felejtenie, ki kell törölnie azt, ami fájdalmas. Ami megrémíti. Néha az álmok talán olyan dolgokra figyelmeztették, amiket meg tudott akadályozni... Richard. Most itt van mellette. Természetesen tudta, hogy most nem lehet mellette. Ő már meghalt. Látta az egyik álmában. De az álmok talán csalnak, hiszen meg tudja érinteni, érzi a húst, érzi a hőséget, a melegséget, az élet csodálatos, felvillanyozó érzését, itt maga mellett, az éjszaka árnyékában... Emlékezz a jóra, mindig ezt mondta neki, és ő volt az a jó. Az álmok boldogságot és fájdalmat is tudnak okozni, mondta neki biztatóan. Álmodott a haláláról, de most itt van vele, és talán az álomfigyelmeztetés is, és most meg tudja tartani, meg tudja akadályozni, hogy elmenjen, ráveheti, hogy maradjon itt, ővele... Megérintette, és érezte, hogy az izma megfeszül a mellkasában, érezte bőre olajos simaságát. A fokozatosan gyorsuló mozgást, ahogy ujjai dörzsölésével izgatta felhevült testét. Meg tudja tartani. Ráveszi, hogy maradjon. Ajkát rátapasztotta a vállára, a nyakára, aztán még lejjebb, miközben ujjai egész idő alatt simogatták, izgatták, izgalomba hozták a férfi testét... A férft teljesen mozdulatlan volt. Mozdulatlan, mint a halál... Nem.. . A férfi nyöszörgött az éjszakában, a sötétben, az álom édes életében. Aztán megérintette Rhiannon arcát, tenyerébe vette és hüvelykujjával végigsimította az ajkát. Valahol belül Rhiannon hirtelen izgalmat érzett, mohó vágyat, sajgófájdalmat, mélyebbet és halálosabbat, mint amilyet valaha is ismert. Talán mert álom volt, minden érzésfelerősödött, a száját simogató hüvelykujj, a nekifeszülő test lázas forrósága, a férfi vágyának mértéke... Megcsókolta. Az ajka először alig érintette Rhiannonét, aztán miután teljesen rátapadt, szinte felfalta. Érezte a nyelvét a szájában, és Rhiannon ízlelgette, kívánta. Édes, mániákus szenvedéllyel viszonozta a csókot, és egyre többet akart. A férfi elengedte az arcát, kezét Rhiannon mellére csúsztatta és erotikus tenyerét körkörösen mozgatta a hálóingén. A vágy, mint egy vakító napsugár hatolt be Rhiannon testébe, ő pedig végigsimította a kezét a férft ízmos testén, míg meg nem találta megkeményedett férfiasságát és simogatni kezdte. Az ajkán érezte az egyre szaporább lélegzést, ami bizonyította, hogy érintése varázslatot vagy boszorkányos bűvöletet - okoz, és beleremegett a vágyba és az örömbe, amikor a férfi a hálóinge alá csúsztatta a kezét,a combjai közé. Milyen különös... a nászéjszakájukon Rhiannon nagyon bizonytalan volt, félt attól, hogy kimutassa, mit érez, amikor megérinti, amikor szeretkeznek. De a férje megtanította arra, hogy a szerelemnek megvannak a saját határai, és ő mindent akart, amit Rhiannon nyújtani tudott az ágyban, a boszorkányt, az angyalt, a csábítót... nevetést, szenvedélyt, bujaságot... mert ez mind hozzájuk tartozott, és Richard olyan feleséget akart, aki kívánja őt. Rhiannon nem is tudta, hogy mennyire hiányzik neki... nem is gondolta... nem is gondolt erre... amióta... Ó, Istenem! A férfi keze beléhatolt... benyomta, kihúzta, körbeforgatta a hüvelykujját... éppen csak egy kicsit húzta ki, amivel egyre gyorsabb ritmusba hozta, incselkedve és hívogatóan egészen addig, amíg úgy felizgatta, hogy Rhiannon csípője felemelkedett és ritmikus mozdulatokkal jelezte, hogy még, még. A férfi ismét megcsókolta a száján, a nyakán, a vállán. Rhiannon hálóinge teljesen felcsúszott, a férfi szája pedig

26

habzsolta a mellét, a hasát, aztán még lejjebb, ajkával felszántva, benedvesítve, izgatva és gyötörve mindenét... Rhiannon vad mámorban lebegett, belefúrta magát a férfi testébe és belekapaszkodott a hajába. Aztán a férfi izzadt, ruganyos és izmos teste Rhiannon fölé emelkedett, mélyen és keményen beléhatolt, s Rhiannon mohón, kiéhezve és vágytól égve egyre jobban kívánta. A férfi csak lassan hatolt be újra meg újra, és amikor már Rhiannon azt hitte, hogy most megőrül, a férfi hirtelenfokozta a tempót, és úgy játszott vele, mint a szél, mint egy természeti erő, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, amitől Rhiannon úgy érezte, hogy repül, száll messze a félelmétől, a rémálmaitól, a vissza-visszatérő vízióktól... A harcterek víziójától. És a halálétól... Zavaros képek jelentek meg Rhiannon tudatában. Viaskodni kezdett ellenük. Érezte őt. Az érintését. A mozgását. A testébe hatoló lökéseit... Most olyan kemény, kiéhezett, szenvedélyes, követelődző. És olyan jó. - Ó! - kiáltott fel Rhiannon. Nem létezett semmi, csak az érzés, a kábító érzés. Semmilyen látomás nem zavarhatta, amikor ilyen erőszakos szenvedéllyel tartja a karjaiban. Semmilyen fájdalom... csak ez az édes, fenséges érzés, ami végigömlött benne, mint valami mézzuhatag, ami beszivárgott közéjük... A férfi teste elnyúlt rajta. - Richard! - suttogta Rhiannon. A sugárzó boldogságtól kimerülten és eltelve nem vette észre, hogy a férfi teste megfeszül. És nem jött válasz. A vendégszoba ajtaján felhangzó ideges kopogás és az azt kísérő „Ezredes úr!" sürgető szólongatás riasztotta föl mély álmából Juliant. A bor, gondolta. Tényleg erős volt. Úgy aludt, mint egy mormota, és álmodott... - Ezredes úr! Megpróbált gyorsan felkelni, de úgy érezte magát, mintha valami bénító ködből kászálódna ki, amiben eltévedt és megzavarodott... Általában a szél susogására is fel szokott ébredni. Felpattant és akkor jött rá, hogy ott feküdt az ültetvényesház úrnője mellett, valahol északon, nem messze St. Augustine-tól. Megint felhangzott a kopogás. Álmok. Nor mama figyelmeztette, hogy az álma igen kellemes is lehet. De mégis... Meg kellett szabadulnia attól a nehézkes érzéstől, ami még mintha mindig a hatalmában tartotta volna. Felugrott és felvette a törülközőt, amiben bejött a szobába. Végigsietett a két szoba között, majd bezárta maga mögött a törött zárú ajtót. - Ezredes úr! A hívás olyan sürgetően hangzott, hogy mielőtt még felvette volna a nadrágját, odament az ajtóhoz és kinyitotta. Lyle tizedes állt ott, aki idegesen várt rá. - Uram, lovasok tartanak errefelé a keleti úton, vannak vagy tizenöten. - Jenkik? - Igen, uram. - És egyenesen a ház felé tartanak? - kérdezte éles hangon Julian. - Igen, uram. Attól tartok, igen. Rhiannon tudta. A boszorkány - vagy egyszerűen csak egy jó megérzéssel megáldott nő - tudta, hogy ők lázadók. Ennek ellenére, kénytelen-kelletlen szállást adott nekik a maga módján, és talán azt akarta, hogy biztonságban érezzék magukat. Miközben bejelentette őket. - Mennyi időnk van? - Tíz-tizenöt perc, gondolom. Addigra azok a jenkik már az ajtóban lesznek. - Hogy van a betegünk? - kérdezte Julian, azonnal Paddyre gondolva. - Jól van, uram. - Máris megnézem.

27

Ledobta a törülközőt és belebújt a nadrágjába. Cipő és ing nélkül lerohant a lépcsőn és besietett a szobába, ahol Paddyt megoperálta. Paddy ébren volt. Kapott egy frissen mosott fehér inget és egy szakadt, de tiszta térdnadrágot. Rachel éppen friss kötést tett a combjára. - Hadd nézzem meg gyorsan! - mondta Julian dörmögő hangon. Rachel hátralépett. A seb tiszta volt, nem vérzett. Az öltések kicsik és szorosak voltak. Paddy rendben lesz; szükség is lesz rá. - Úgy tudok vágtatni, mint a szélvész, és ezt maga is tudja, uram - mondta Paddy. - Óvatosnak kell lenned... - Az leszek. River meg majd segít összekaparni a szeminol varázslásával, ha megint vérezni kezdek. - Menj azonnal a táborba, és az Isten szerelmére, bújj ágyba és maradj ott! - adta ki a parancsot Julian, miközben ügyesen bekötötte a sebet, hogy a varrás el ne szakadjon. - Igen, uram! - Majd én befejezem a kötözést, doktor úr - szólalt meg Rachel. - Nagyszerűen gyógyul a seb. Maga jobban varr, mint egy varrónő. - Köszönöm, Rachel - mondta Julian. - Kedves magától. Ugye tudja, hogy mi... - Lázadók. Igen, uram. Úgyhogy jobb, ha igyekeznek. Lyle tizedes ott állt Julian mögött, aki megfordult és gyors parancsokat osztogatott: - Mondd meg Rivernek, Thadnek és Bennek, hogy vigyék magukkal Paddyt és mielőtt délre fordulnak, menjenek egy kicsit beljebb a félsziget közepe felé! River ismeri a régi szeminol ösvényeket, és én fogadni mernék, hogy a sarkunkban loholó jenkik Ohióból, Michiganből vagy valami hasonló helyről valók. Én a többiekkel a délkeleti ösvényen indulok el, és a jenkik bennünket fognak követni. Így viszont nagyobb az esélyetek, hogy ha Paddyvel lassabban is haladtok, elmeneküljetek. - Igen, uram! - Akkor indulás! Julian kiment a szobából, felsietett az emeletre és kinézett az átjáró fölötti hatalmas erkélyablakon, hogy megbizonyosodjon a jenkik pozíciójáról. Legfeljebb tíz percük volt. Besietett a hálószobába, hogy befejezze az öltözködést. Amikor a szobába ért, felkapta maradék ruhadarabjait. Miközben belebújt az ingébe, a két szoba közötti ajtóra esett a pillantása. A coltja Rhiannon szobájában maradt az ágy lábánál, ahol az elmúlt éjjel hagyta. Kapkodó mozdulatokkal felráncigálta a csizmáját, aztán gyors léptekkel az ajtóhoz ment. Mivel már zár nem volt, az ajtó egy apró lökésre halkan kinyílt. Talán fel sem ébreszti Rhiannont, és nem fog abba a kísértésbe esni, hogy megfojtsa. De Rhiannon nem aludt. Éppen akkor kelt fel, talán a lovasok zaja ébresztette föl. Magas, karcsú testét körbefonta vadul összeborzolt éjfekete haja, amitől szinte földöntúlinak tűnt, de mégis annyira elképesztően gyönyörű volt, hogy Julian egy pillanatra megállt. Rhiannon az ágya mellett állt sápadtan, bizonytalankodva és még zavartabban, mint Julian - de közben a földön heverő coltot bámulta és azon tűnődött, hogy mennyi esélye van, hogy felvegye. És használja is? Juliant újra dühbe hozta, Rhiannon hogy lehet ennyire felelőtlen önmagával szemben. Feljelentette őket, amivel veszélybe sodorta magát, hiszen a házban lövöldözésre is sor kerülhet, de ő ennek ellenére annyira biztos volt benne, hogy kifüstölik őket a házból, hogy még gyógyszerrel és borral is elkábította magát. Most pedig úgy tűnt, olyan elszántan kívánja foglyul ejtésüket, hogy talán még arra is képes lenne, hogy az ő saját pisztolyát szegezze rá. Juliannak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megtudja, mennyire elszánt jenki Rhiannon. Gyorsan végigment a szobán. Rhiannon látta őt, látta a tekintetét és egy hirtelen mozdulattal a fegyver után nyúlt. Kinyújtotta kezét, ujjai már-már megérintették a pisztolyt, de Julian gyorsabb volt, és a hajánál fogva megragadta Rhiannont. A nő felkiáltott, hátrahőkölt, de Julian azonnal el is engedte. Felvette a coltot a földről és a tokjába csúsztatta. - Egy fegyverviselő doktor! - kiáltotta Rhiannon. - Micsoda csodálatos orvos, aki annyira törődik az élettel! - Igenis törődöm az élettel. Jelenleg éppen a sajátommal törődöm. - Senki sem akarja megölni... -Akkor mit akart a pisztolyommal? - Csak... feltartóztatni. - Miért? Azért, mert a katonák már útban vannak, hogy elfogjanak? 28

Rhiannon egy pillanatig nem mozdult, csak állt egyenes derékkal, és megpróbálta visszanyerni a méltóságát. Még mindig a pamut hálóing volt rajta, hosszú fekete haja rendezetlenül omlott alá, zavartnak és idegesnek látszott, mintha az elmúlt órák történéseiről fogalma sem volna. Vajon emlékszik arra, mi történt? - tűnődött magában Julian. Izzó zöld szemével Julianra pillantott. - Uram, ha maga olyan jó jenki lenne, mint ahogy azt állította, akkor most a honfitársai jönnének a segítségére. - Én tulajdonképpen sohasem állítottam azt, hogy jenki vagyok, aszszonyom - mondta Julian udvariasan. - Természetesen akármi vagyok, nagyon szépen köszönöm a vendéglátást. Most azonban távoznunk kell. Rhiannon rámeredt Julianra és felszegte az állát. - Tudja, hogy úgyis elkapják. - Hát maga ezt szeretné, de én kétlem. Én idevalósi vagyok, ők nem. Én tudom, hogy hová megyek, ők nem. De köszönöm, hogy aggódik értem. Rhiannon lesütötte a szemét. Julian megfordult, elindult az ajtó felé és nagyon meglepődött, amikor Rhiannon megszólította. - Ezredes úr? Julian megállt és visszafordult. Istenem, Rhiannon mennyire szeretett volna hűvös és érzéketlen maradni és csak figyelni, ahogy a férfi elmegy, anélkül hogy egy szót is szólna hozzá. De úgy tűnt, hogy ezt nem képes megtenni. - A saját szobájában aludt? - kérdezte. Olyan suttogó hangon mondta mindezt, hogy Julian alig értette a szavakat. Julian habozott és figyelte a nőt. A bor erős volt, ő pedig kimerült. Vajon álmodott? Vagy álmában felébredt, hogy egy még mélyebb álomba zuhanjon? Az éjszaka olyan gyorsan elsuhant. Tökéletes úri ember lehetne, azt mondhatná neki, amit hallani akar. Lehetne, de... Mi a fenéért tenné? - A saját szobámban? Asszonyom, az én szobám nagyon messze van, lenn délen az állam szélén. Rhiannon nagyon sápadt volt. - Én... nem sokra emlékszem. Vagy is... arra emlékszem, hogy bejött ide, elvette... az ópiumot tőlem... de semmi másra. - Semmi másra? Nos, nem volt szüksége az ópiumra. Még egy adag és fel sem ébredt volna. - Néha könnyebb, ha alszik az ember. - Asszonyom, ez a gyávák menekülése. Magának nincs szüksége ópiumra. A harctéren ezrével elhulló katonáknak viszont igen. - Ezredes, miért nem tudja megérteni, magának semmi köze az én életemhez. - Távozom. - De... de szükségem van rá, hogy elmondja. Úgy értem, nem tudom... Attól tartok, teljesen magamon kívül voltam. - Rendben van. Legyen konkrét! Mondja meg pontosan, mit akar tudni! - Julian nem akart semmit sem elmondani. Miközben ott állt, és nagyon jól tudta, hogy menekülnie kell, maradni szeretett volna. Nem, nem tudja elviselni, ha valaki elfecsérli az életét. És különösen nem, ha Rhiannonról van szó! Maradnia kell, vele kell lennie, hogy leszoktassa az ópiumról... De nem tehette; és Rhiannon fölött sem őrködhetett, nem akadályozhatta meg azoktól a veszélyektől, amelyekbe belesodorja magát. Kegyetlennek kell lennie. És akkor talán Rhiannon megtanulja a keserű leckét. Udvariasan elmosolyodott. - Asszonyom, még mindig fel akar tartóztatni abban a reményben, hogy a jenki barátai elkaphatnak? - Nem... igen... nem, én... - Nem maga hívatta ide őket? - De természetesen... - Mert tudta, hogy lázadók vagyunk. - Igen. Julian szélesen elmosolyodott. - De azt nem tudja, hogy mi történt vagy mi nem történt az éjjel? érdeklődött udvariasan. Rhiannon arcszíne sápadtból vörösbe váltott. - Az éjjel semmi sem történt, ezredes...

29

- Ahogy mondja. Jó napot, asszonyom! - Lekapta a kalapot a fejéről, meghajolt és határozott léptekkel elhagyta a szobát. Rachel az átjáróban állt, ahogy igyekezett le a lépcsőn. Julian ránézett. - Sajnálom. Őszintén sajnálom, hogy nem azok vagyunk, akiknek látni szeretne bennünket. - Paddyt már elvitték az emberek, ahogyan parancsolta. A többiek kint várnak magára. A jenkik mindjárt ideérnek. - Köszönöm - mondta Julian nyersen. Nagy léptekkel elindult az ajtó felé. - Ezredes úr! Várjon, kérem... - Tudja, hogy nem várhatok. - Igen, tudom, de szeretném, ha tudná, hogy vissza kell jönnie. Ha szükségét érzi. Jöjjön vissza, ha szüksége van... a gyógynövényekre. Egyáltalán nem számít, melyik oldalon áll, maga úgyis csak embereket gyógyít, látom én azt magán - mondta Rachel. Julian megállt és visszafordult. A fiatal Rachel sápadtan, de elszántan nézte, s amikor tekintetük találkozott, a szemében őszinteség ült. - Köszönöm. - Isten önnel, uram, akkor is, ha lázadó! - Isten önnel, Rachel! Julian odalépett Rachelhez, két kezébe fogta az arcát, egy kicsit lehajtotta a fejét és egy puszit nyomott a feje búbjára. Aztán sarkon fordult és gyorsan kiment. Liam Murphy tartotta a lova kantárját. Lyle tizedes, Kyle, Keith, Daniel és Jim várták odakint. Gyorsan nyeregbe pattant, miközben bólintással vette tudomásul Liam néma figyelmeztetését, hogy a jenkik már a nyakukon vannak. Egy oldalösvényre mutatott, amely kivezetett az udvarból, megnógatta a lovát, és hallotta, hogy a többiek is elindulnak mögötte. Egy fenyőerdőbe értek a birtoktól közvetlenül keletre, és amikor a többiekkel együtt biztonságos távolságra értek, hirtelen megállította a lovát. - Lyle tizedes! Vigyen mindenkit vissza a táborba, egyenesen a táborba és semmi kitérő! - És ön, uram? - Igyekszem tájékozódni a jenki állásokról. És ha sikerül, visszamegyek Mrs. Tremaine néhány gyógyszeréért. Legfeljebb néhány órával leszek lemaradva. - Értettem, uram! Lyle tizedes és jelzett Liamnek, induljon előre a többiek előtt. Julian figyelte, ahogy eltűnnek a bokrok és fenyők között, aztán visszafordult. A fák közül látta, hogy a jenki katonák körbevették a házat. Éppen akkor szálltak le a lóról. A kis csoport parancsnoka egy magas, fekete hajú ezredes volt. Furcsa, gondolta Julian, hogy egy ezredest bíztak meg egy ilyen kis csapat irányításával. - Ezredes úr! Vegyük őket üldözőbe? - kérdezte az egyik férfi. Az ezredes a lépcső felé indult, aztán visszafordult és figyelte a házat és a közeli fákat behálózó elburjánzott növényzetet. Megrázta a fejét. - Ezek a lázadók jól ismerik a terepet, Shelby. Ítéletnapig is üldözhetné őket, de akkor is mindig egy lépéssel maga előtt lennének. Juliannak hirtelen az az érzése támadt, hogy a jenki ezredes egyenes őt nézi. Rejtekhelyéről visszanézett az ezredesre. Talán a többiek nem, de te üldözőbe vehetnél és talán el is kapnál bennünket - gondolta magában és gyorsan visszabújt a fák közé. Rhiannon újra meg újra belemártotta az arcát a jéghideg vízbe. Az agya zakatolt. Nem tudta kiverni a fejéből azt az álmot, amely egész éjjel kísértette, és most az egyszer életében nagyon félt. A szobájából átjött hozzá - teljesen felöltözve! Aztán otthagyta őt. Ő elájult, és a férfi elment, az álma pedig csak egy álom; ó, édes jó istenem, milyen igazinak tűnt, és mégis az nem lehet, hogy lehet... A kis ópiumosfiola, amelyből inni akart, ott volt az éjjeli szekrényen. Rhiannon ránézett és rosszul érezte magát. Mennyit vett be belőle? Eleget. Túl sokat. Aztán meg bort ivott, és... Kint ült az erkélyen és sajnálta magát. Ez az ő hibája. Napközben, amikor egyedül volt, semmi baja sem volt. De meglátta őt és tudta, hogy egy hazug lázadó. Mégis, az az együttérző tekintet, a gyönyörű szeme, a hangszíne meg az érintése, akkor is, amikor a keze mozgását nézte, ahogy kiveszi a golyót. Szerette

30

Richardot. Minden porcikájának hiányzott Richard. A fájdalom valószínűleg egész életére vele marad. De az, ahogy szerette, amennyire hiányzott neki, nagyon sebezhetővé tette. Ez mind az ő hibája. A lázadó hibája. Nem. Nem egészen. Előtte is vett már be ópiumoldatot - meg tiszta ópiumot is. Valójában nagyon jól tudta, hogy újabban túl gyakran veszi be. Csak egy picit, mondogatta magának újra meg újra, csakhogy odáig jutott, hogy az a„pici" most már rendszeres adag. Megvolt a magához való esze. És az elmúlt éjjel... Túl sokat vett be. Éppen akkor, amikor hozzá sem lett volna szabad nyúlnia, amikor óvatosnak és ébernek kellett volna lennie. Mi lett volna, ha a jenkik hamarabb érkeznek meg? Ha lövöldözés is lett volna? Azt gondolta, hogy ő a saját szobájába bezárkózva biztonságban lesz, de mi lett volna Rachellel? Istenem, hogy lehetett ennyire óvatlan, ennyire felelőtlen? Ez őmiatta volt; mellette valahogy jobban félt, még inkább egyedül és elveszettnek érezte magát.., és azt hitte, hogy egy „pici" gyógyszer majd megnyugtatja, de aztán a picinél többet vett be. És aztán? Nem emlékezett, nem tudta. Annyira félt, hogy... Az álma kellemes volt. Elrepült az idő, és megint Richarddal volt. Csakhogy Richard halott. Ez pedig olyan valóságos volt... Nor mama bora. Hát persze, Nor mama bora. Ez is hozzáadódott a mákból nyert fantáziához és vigasztalódáshoz... Megfordult és ránézett az ágyra. A párna egy kupacban, a lepedő rendetlenül, de hát ő hajlamos arra, hogy éjszakánként forgolódjon. Keresztbefont karjaival átölelte magát és remegett. Még mindig a hálóing volt rajta, de a körülötte lévő levegőben mintha lett volna egy kicsi... Az ő illatából. A lázadó illatából. Enyhe férfiillat, talán nem is valóságos, és mégis mintha úgy tűnt volna, itt maradt belőle valami, ami megérintette, beleivódott... Hangosan felsóhajtott, éppen akkor, amikor Rachel megkopogtatta az ajtót és a nevét szólította. - Rhiannon! - Megyek már. - Itt vannak a jenkik - mondta Rachel szemrehányóan. Ő tudta, hogy Rhiannon elküldött egy jenki őrjáratért, hogy elfogják a lázadókat. Azt is tudta, a múlt éjszakai vendégek nem voltak unionisták. De ez egyszerűen nem érdekelte. - Mindjárt lent leszek. Rachel kiment. Rhiannon levette a hálóingét és a szobakádban gyorsan lemosakodott. A bőre nagyon finomnak tűnt. Ezt biztos csak a képzelet teszi. Ó, Istenem, az éjszakát teljes homály fedi, mintha álmodott volna valamit, és mégis voltak olyan pillanatok, amelyekre élénken emlékezett, mintha Richard visszatért volna, mintha vele lett volna... Sietve felöltözött, miközben azt kívánta, bárcsak ne lenne annyi apró gomb a fekete fűzőjén. Minden mozdulata nehéznek tűnt, mintha minden koordinációs képességét elveszítette volna. Látni látott, igen, mindenféle dolgot látott, amit nem akart: igaz volt, szörnyű volt, és mégis úgy tűnt, hogy most megvakult... Ne gondolj rá! - parancsolta magának. A jenki járőr, akiért elküldött, odalent várta. Biztosan elég sok idejükbe tellett ideérni, de Rhiannon el sem tudta képzelni, hogy miért nem vették üldözőbe a lázadókat. Még nem lehetnek olyan messze. Elindult a szobából, aztán megállt és megint meglátta az ópiumosfiolát, amiből Julian nem engedte, hogy bevegyen. Furcsa remegés futott végig rajta. Vajon mennyit vett be az éjjel a borral együtt? Mennyi kellett volna még ahhoz, hogy meghaljon, hogy minden fájdalma elmúljon? Örökre. Megremegett, és rájött, nem akar meghalni. Gyűlölte, hogy Richard meghalt, de nem akart meghalni. És soha, soha többé nem akar ilyen reggelre ébredni, mint a mai, azon töprengve, hogy mi volt a valóság és mi a képzelet. Az biztos... - Soha többé! - esküdött meg magában. Felvette az ópiumosfiolát. - Soha többé! Erre megesküszöm! Éppen be akarta dobni a fiolát a kandallóba, amikor eszébe jutott, hogy milyen nagy szükség van mindenféle gyógyszerre az egész Délen. Lehet, hogy azt akarja, az Unió győzzön, és az is lehet, hogy el van 31

keseredve. De már eleget látott ahhoz, hogy ne akarja, hogy bármelyik elgyötört ember őrületes fájdalmak közepette feküdjön egy sebész kése alatt, amikor egy kis ópium enyhítheti a fájdalmát. Visszatette a fiolát a helyére. Többé nem fog hozzányúlni a saját gyógyszeréhez. És megsemmisíteni sem fogja azt, amire másnak oly rettenetesen nagy szüksége lehet. Újra elindult a szobájából. Szédült és pocsékul érezte magát. A lépcsőfordulónál Rachel várt rá. Még sohasem látta ilyennek Rhiannont, aki megpróbált mosolyogni, bár tudta, Rachel mérges rá, isten tudja, miért. Rachel Északon született és nevelkedett fel. A lázadók neki is hazudtak. És Rachel imádta Richardot. Ennek ellenére mérges volt a lázadók miatt. - Rachel, fogadhattad volna az unionistákat, segíthettél volna Angusnek és Nor mamának, hogy enyhítsék a szomjukat. - Ó, én üdvözöltem őket - mondta Rachel ünnepélyesen. - Csak kíváncsi voltam... - Mire? Rachel ártatlanul mosolygott. - Hogy hogyan reagálsz rájuk. Rhiannon felsóhajtott. - Rachel, én tudtam, hogy azok az emberek, akik tegnap este érkeztek, ellenségeink, és ezért hívattam ide az őrjáratot. Elfelejtetted, hogy Richard Északért harcolt, amikor meghalt? A lázadók ölték meg, Rachel! -A háború ölte meg. Biztosan valami szegény szerencsétlen lőtte le, aki ugyanúgy megpróbált életben maradni - mondta Rachel. - De Rachel, ne légy rám dühös, amiért idehívattam az őrjáratot! - Én nem vagyok rád dühös. - Hát akkor? Rachel megvonta a vállát. - Gyere, fogadd a katonákat! Majd meglátod. Rhiannon sóhajtott egyet, aztán felemelte a kezét. Még ez is erőfeszítésnek tűnt. Annyira reszketett. A fejében továbbra is érezte a kalapálást. A világ kavargott előtte, mintha a levegő óceán volna és egy ismeretlen áramlattól hullámzana. - Rhiannon, jól vagy? Szörnyen nézel ki - mondta Rachel. - Köszönöm. - Teljesen fehér vagy - folytatta Rachel, miközben őszinte aggodalommal figyelte Rhiannont. - Fáradt vagyok. Rossz éjszakám volt. Rosszul érezte magát. Remélte, hogy normálisan le tud menni a lépcsőn. De amikor már majdnem leért, a szíve iszonyatos tempóban elkezdett kalapálni. Hátborzongató félelem szaladt át rajta. Csak egy katona állt a bejáratnál. Ő. Visszajött. Kihúzott derékkal, fekete hajjal és szúrós tekintettel állt ott vadonatúj, tiszta, jenki lovassági egyenruhában. Őt várta, tolldíszes kalapját a kezében tartva és fürkésző szemekkel figyelve, ahogy jön le. Ez megint látomás. Nem, tényleg visszajött. Mindenütt ott volt. Visszajött, hogy megzavarja az életét, hogy örökké nyugtalanítsa, hogy újra érezzen, amikor már megtanulta, hogyan találhatja meg a felejtés útját... Rhiannon ránézett és érezte, hogy a világ forogni kezd vele a legképtelenebb módon. Próbálta kinyitni a száját. Meg akart szólalni. - Á, Mrs. Tremaine, sajnálom, hogy zavarnom kell, de fel kell tennem néhány kérdést a nemrég eltávozott vendégeivel kapcsolatosan, hogy nem látta-e... A talaj kicsúszott a lába alól. Nem volt hisztériás, és még sohasem ájult el. De most a világ hirtelen hideg és sötét lett, és lezuhant a földre. - A testvéremet, Mrs. Tremaine. Rhiannonnak halványan derengtek a jenki ezredes szavai, de már túl késő volt. Folytatta zuhanását a sötét semmibe. NEGYEDIK FEJEZET - Mrs. Tremaine!

32

Rhiannon kinyitotta a szemét. A nappalijában feküdt a díványon. Ő még mindig ott volt. Ott ült mellette és aggódva figyelte. Kiköpött mása volt annak a lázadó orvosnak, aki betolakodott az életébe. - A testvére - nyögte Rhiannon. A férfi elmosolyodott és bólintott. - Akkor már jól van? lan McKenzie vagyok, az Egyesült Államok lovasságának ezredese, és rettenetesen sajnálom, hogy így megijesztettem. Amikor az embere megérkezett St. Augustine-ba, feltétlenül jönni akartam a csapattal, mert én már azelőtt meg akartam őt látogatni mielőtt a küldönce megérkezett. Rhiannon megpróbált felülni, kezét a halántékához szorítva. - Mrs. Tremaine? Még a hangja is olyan volt, mint a doktoré, azzal a mély hangszínnel és egy kis déli akcentussal. - Jól vagyok - felelte gyorsan. - Ikrek? - Nem, nem vagyunk ikrek, bár már sokan mondták, hogy nagyon hasonlítunk egymásra - tette hozzá udvariasan, Rhiannon arcát fürkészve. - Bevallom, még sohasem váltottam ki ilyen reakciót Julian ismerőseiből, de... - Teljesen úgy néz ki, mint ő- mormolta Rhiannon. - Ugyanaz a szem, haj, arcforma... - Nem - szakította félbe lan McKenzie halvány mosollyal. - Ő hasonlít hozzám. Én vagyok az idősebb. Egy évvel. - És persze... maga hivatalos egyenruhában van és közel sem olyan sovány... - Én azon az oldalon vagyok, ahol gyakrabban esznek - mondta Ian McKenzie szárazon. - Julian miatt meg ne aggódjon, és ne is becsülje alá! Lehet, hogy sovány, asszonyom, de izmos, és tud magára vigyázni. - Nem aggódtam miatta - mormolta Rhiannon. - Persze, hogy nem, hiszen lázadó, vagyis ellenség - mondta lan McKenzie, de Rhiannon úgy érezte, hogy furcsán néz rá a férfi és elvörösödött. Vajon mit látott benne? - McKenzie... - mondta, majd megrázta a fejét. - Istenem, hát persze, az édesapám szokott beszélni a családjukról! Tampa Bay közelében laknak. Az ön apja ott telepedett le, még mielőtt az enyém idejött volna. - Valóban régóta ott lakunk. Magukat is sokszor meghívtuk Cimarronba, de maga meg az apja sokat voltak Északon üzleti ügyben. - Igen, azt hiszem, gyakran utaztunk - mondta Rhiannon és hirtelen ostobának érezte magát: csak meglátta a férfit és elájult. Hátrasimította a haját. - Szóval, uram... ön és az emberei elszalasztották a lázadó katonákat? - Attól tartok egy pár perccel később érkeztünk - mondta lan McKenzie. - Biztos benne, hogy jól van? Még mindig nagyon sápadt. - Nehéz éjszakája volt. A szavak, amelyekben volt egy kis adag gúny, Racheltől származtak, és Rhiannon csak most vette észre, hogy ifjú gyámleánya mindvégig ott állt az ezredes háta mögött. - Angust Cline kapitányhoz küldtem. A kapitány nem volt ott? - A kapitány egy csetepatéban megsebesült. - Uramisten! Talán csak nem... - Nem, nem halt meg. Szépen gyógyul. - Hála istennek! - Igen, én jöttem helyette. És elkéstünk. Elnézését kérem. Amint megkaptuk a hírt, úgy vágtattunk, ahogy tudtunk. Még egyszer elnézését kérem, hogy ilyen bajt okoztam. Talán hoznom kellene egy kis brandyt vagy egy pohár bort... - javasolta lan. - Nem! - tiltakozott Rhiannon éles hangon, aztán rádöbbent, milyen udvariatlan volt. - Talán... ha hozna egy kis vizet, kérem! - Rachel úgy nézett rá, mintha megérdemelné, hogy ilyen nyomorultul érezze magát. lan McKenzie hozott neki egy pohár vizet a tálalóasztalról. Rhiannon feltornázta magát, elvette a poharat, és egy szuszra kiitta. Ettől egy kicsit jobban érezte magát. Sikerült némileg méltóságteljes pózban elhelyezkednie. - Rachel, megkérdeznéd Nor mamát, hogy tudna-e kávét felszolgálni? - Természetesen - felelte Rachel. Rhiannon kisimította a szoknyáját, miközben igyekezett leplezni a remegését, és miután Rachel kiment a szobából, a földre szegezte a tekintetét. Az ezredes továbbra is mellette állt és figyelte. 33

- Az emberei odakint megkezdték az üldözést? - kérdezte tőle Rhiannon. - Nem. Rhiannon meglepetten nézett az ezredesre. - De hát... - Órákig rohangálhatnának körbe-körbe. Csapdába eshetnek. Legyilkolhatják őket. Hiábavaló lenne. - Hogy lehet ebben ennyire bíztos? - Mert ismerem a testvéremet. Ö ismeri a terepet, az utakat, a fenyőerdőket, a folyókat. Az emberei floridaiak. Elmentek, és ahhoz, hogy megtaláljuk őket, több emberre volna szükségünk ennél a néhány michigani zöldfülűnél. Rhiannon egyenesen McKenzie szemébe nézett. - Mondja meg őszintén, hogy mivel éppen maga volt a St. Augustine-i bázison és maga vezette ide a csapatot, megpróbálta szándékosan elkerülni a testvérét, McKenzie ezredes? Az ezredes a fejét rázta. - Nem, Mrs. Tremaine, nem próbáltam meg. Rhiannon összeráncolta a homlokát, és eszébe jutott, hogy McKenzie említette, hogy már korábban is meg akarta öt látogatni. - McKenzie ezredes, azt mondta, már korábban is meg akart látogatni engem. Miért? A férfi habozott egy kicsit, aztán az egyenruha kabátjának a zsebébe nyúlt és egy levelet adott át Rhiannonnak. - Kis időbe tellett, hogy ez ideérjen, mert a férje parancsnoka ragaszkodott ahhoz, hogy csak olyannak adja oda, aki közvetlenül önnek tudja elhozní. Rhiannon bámulta a borítékot, és érezte, hogy a fájdalom úgy önti el egész testét, mint a partot a tenger vize dagálykor. - Nem értem. Richard holttestét szinte közvetlenül a csata után vonaton hozták haza. Azt mondták, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert nem sok holttestet visznek vissza a szeretteikhez - mondta Rhiannon. - A hadsereg igyekszik, Mrs. Tremaine... - Csak túl sok a holttest, ugye? - érdeklödött suttogó hangon. - A férje holttestét azonosították, és a csata után azonnal hazaküldték, asszonyom. Ezt a levelet később találták meg a személyes holmijai között. A férje nagy tiszteletnek örvendett, asszonyom, s mint mondtam, a parancsnoka ragaszkodott hozzá, hogy ez a levél, amelyet személyesen önnek címzett, eljusson önhöz. - És mivel a maga otthona Floridában volt... -Az még mindig az otthonom, Mrs. Tremaine. Az én otthonom gyönyörű hely Tampa mellett, ott laknak a rokonaim, az öcsém és a nővérem is ebben az államban maradtak, egészen közel ide. Meggyőződésem, hogy az országot egy nap újra egyesíteni fogják, és akkor megint itt fogok élni. Megőrzöm az itteni kapcsolataimat. A feleségem, a gyerekeink, egy unokasógornőm és a kisbabája St. Augustine-ban laknak. - Értem - mondta Rhiannon. Megnedvesítette az ajkát. Szerette volna kitépni a borítékot a férfi kezéből, aztán egyáltalán nem is akarta látni - félt tőle. Ismét ránézett az ezredesre. - Szóval, itt van a felesége, a családja, a távolabbi rokonai. - Igen. Ezt csak úgy mondta, villant át Rhiannon agyán. De nem tudta abbahagyni. - A gyerekei. Az unokaöccsei és unokahúgai? -Azok még nincsenek. Se az öcsémnek, se a nővéremnek nincsenek még gyerekei. - Gondolom, hamarosan lesznek. Rhiannon összevissza beszélt. Ismételte önmagát, és az egésznek nagyon kevés értelme volt. Kíváncsiskodott. Mindent elkövetett, hogy még ne kelljen elvennie a borítékot, amit annyira akart. - Hát, gondolom, az egyikük előbb-utóbb meg akar házasodni - mormolta McKenzie. - Még nem házasodott meg - mondta Rhiannon. Az ezredes odalépett hozzá, fél lábbal letérdelt, és átnyújtotta a borítékot. - Nem állt szándékomban bánatot okozni. Azt hittem, örülni fog neki - mondta McKenzie. Felettébb jóképű, vonzó és kedves volt. A tekintetéből áradó együttérzés csaknem több volt, mint amit Rhíannon el tudott viselni. - Persze, hogy örülök - suttogta. - Nagyon örülök. - A szemébe máris könnyek tolultak. Pislogva dühösen visszakényszerítette őket, s remegő kézzel elvette a borítékot. - Most magára hagyom és majd visszajövök - mondta McKenzie csendesen. 34

Távozott. Rhiannon kibontotta a borítékot, azon csodálkozva, hogy hogy maradhatott ilyen tiszta és fehér a hosszú út alatt. A szemét elborította a könny. Drága Feleségem! Ha ezt a levelet megkapod, az azt jelenti, hogy én odavesztem ebben az óriási küzdelemben, amit minden ember szabadságáért és az Unió megőrzéséért folytatunk. Isten tudja, hogy helyesen cselekszünk, úgyhogy nem félek a haláltól, csak az az egy bánt, hogy el kell hagynom téged, éppen amikor már örökre életem egy részévé váltál, és mégis oly kevés időt tölthettünk együtt. Nem azért írok, hogy elszomorítsalak, s még nagyobb terhet rakjak rád, hanem hogy elmondjam, te voltál az életem öröme, határozott, kalandvágyó, nagyon bátor és életszerető asszony. (Jól van, drágám, ezenkívül makacs, akaratos és a többi!) De ezek a tulajdonságok segíteni fognak abban, hogy túléld ezt a nagy csapást, amely kettészakított egy nemzetet, és ha Isten engedi, drága hölgyem, az égből figyelni foglak és imádkozom a boldogságodért. Az emlékemre kérlek, hogy élj mindazért, ami érdemes és keresd a boldogságot, mert amikor az élet oly rövid, az a legnagyobb bűn, ha nem fogadjuk el annak szépségét. Mindig emlékezz rám, de ne gyászolj tovább! Örökké tartó szerelemmel, odaadó férjed, Richard. Az utolsó szavak már elmosódtak a szeme előtt. Olyan heves zokogás rázta, hogy majd beleszakadt. A levél lecsúszott a földre, ő pedig nekitámaszkodott a dívány karfájának, egész testében remegve és megint az járt a fejében, hogyan követhetett el ilyen nyomorult árulást egy ilyen nagyszerű férfi ellen. Julian tisztes távolságból figyelte a házat. Látta, hogy a bátyja kilovagol és utasítást ad a jenkiknek, hogy álljanak őrt. Mivel biztos volt benne, hogy a bátyja egyedül fog jönni, mélyebben behúzódott a fenyőerdőbe, aztán egy cserjésnél leszállt a lóról és ismét várt. Nemsokára hallotta, hogy a bátyja lova lassan és óvatosan közeledik. lan sohasem kerülne csapdába; túl sokat tanult ahhoz, hogy elkerülje, nemcsak a katonaságnál, hanem az apjuktól és James nagybátyjuktól. James, aki félig szeminol volt, keserves tanulópénzt fizetett azért, hogy elsajátítsa a rejtőzés művészetét. - Itt vagyok, kedves bátyám - szólalt meg Julian halkan. lan egy szempillantás alatt megfordult; még az öccse hangja hallatán sem kockáztatott. Pisztolya csövét egyenesen Julian szívére irányította. - Egyedül vagyok. - Most már látom. lan visszahelyezte a coltot a tokjába, és leszállt a lováról. Odalépett Julianhoz, aki mosolygott és szívélyesen megölelte a bátyját. Mostanában nagyon ritkán találkoztak. Julian elhúzódott Iantól és fürkésző szemekkel nézett. - Valami baj van? Hogy kerülsz ide? Nem valamelyik északi hadjáratban kellene most lenned? Utoljára azt hallottam, azzal bíztak meg, hogy egyenesen Lincolntól kell üzenetet vinned valamelyik tábornoknak, aki keleten próbálja megtámadni Lee tábornokot. - Valakinek St. Augustine-ba kellett parancsot hoznia, és én vállaltam a megbízatást. - Rendes dolog, hogy a feljebbvalóid megengedik, hogy meglátogasd a feleségedet - jegyezte meg Julian. lan felhúzta a szemöldökét. - Többször is megbíztak azzal, hogy idejöjjek és nem a családom iránti kedvességből, hanem azért, mert feltételezik, hogy sokkal hatékonyabb vagyok az olyan lázadókkal szemben, mint te. - Én orvos vagyok, lan. - Hallottam, hogy valami lövöldözésbe is belekeveredtél. - Ha rám lőnek, akkor visszalövök. - Vadászni fognak rád. Az ellenségnek minden joga meglesz ahhoz, hogy lelőjön téged. Ebben a háborúban már öltek meg orvosokat, Julian... - Ebben a háborúban civileket is öltek már meg, lan. Mit vársz tőlem? Álljak és hagyjam, hogy lelőjenek? - Nem. Csak jó érzés volt arra gondolni, hogy te meg Brent túlélhetitek ezt a háborút, ez minden válaszolta lan.

35

- Mindnyájunknak túl kell élnie - mondta Julian feszülten. Hirtelen kimerültnek érezte magát. A háború keserű és ijesztő volt, jobb rá se gondolni. Igen szoros kapcsolatban álló család voltak - nemcsak lan, ő meg a nővérük, Tia, hanem az unokatestvéreik, Jennifer, Jerome, Brent és Sydney, és az ő életükről is szó van. A McKenzie-k főként Délért harcoltak. Akármilyen szemszögből nézte a helyzetet, a nagybátyjuk, James McKenzie számára a szövetségi kormány csak fájdalmat, szenvedést és száműzetést hozott, az édesanyja népe, a szeminolok számára pedig halált. Ezért volt ő a déli államok konföderációja mellett. Jerome, James idősebbik fia, úgy döntött, hogy az államáért harcol, a kisebbik fia, Brent pedig az észak-virginiai hadsereg katonaorvosa volt. A férje halála után Jennifer egy darabig kémkedni próbált a délieknek, de egyszer majdnem megölték. Sydney déli kórházakban dolgozott, most pedig Washingtonban fogolycserékkel foglalkozik. lan az északiakat választotta, jól tudván, hogy emiatt szembekerül a családjával, de annak ellenére, hogy Julian a floridai polgárőrséghez csatlakozott és Tia Juliannal együtt dolgozott, az apjuk, Jarrett McKenzie is unionista maradt. A család szomorú módon megosztott lett, hiszen Jerome felesége egy északi tábornok lánya, míg lan a szíve mélyén a konföderáció meggyőződéses híve maradt. Mindkét asszony St. Augustineba költözött, idejük nagy részében egy ottani katonaorvosnak segítettek, és mindannyian átkeltek már a frontvonalakon, hogy segítsenek egymásnak veszélyhelyzetekben, bármi legyen is az ára. A vér valóban nem válik vízzé, erősebb még a lojalitásnál is - szenvedélyes meggyőződéseik és nézeteltéréseik ellenére. Julian néhány havonta láthatta Jerome-ot, blokádot áttörő hajóskapitányt, aki mindent megtett azért, hogy Juliant ellássa gyógyszerekkel. Nehezebb volt találkozni egyetlen testvérével. Ellentétes oldalon harcoltak. - Hogy van Alaina, Risa és a gyerekek? - kérdezte Julian fátyolos hangon. Juliannak úgy tűnt, mintha a bátyja habozna, de csak egy pillanatig. - Köszönöm, mindannyian jól vannak. Láttad mostanában édesanyát és édesapát? - Sajnos hónapok óta nem, de Tia néhány hete otthon volt, és azt mondta, jól vannak. - Hiányoznak nekem - mondta lan. Levette a lovassági kalapját, és leseperte róla a port, miközben nyugat felé bámult. - Hiányzik, hogy nem mehetek haza. Hiányoznak a beszélgetéseink, a vitáink és nagyon hiányzik Cimarron. - Gondolod, hogy egyszer vége lesz? - kérdezte Julian. lan tekintete határozott volt. - Vége lesz. Előbb-utóbb az északiak létszáma és ellátmánya legyőzi a konföderációt. - Lehet. - Julian ugyanolyan határozott tekintettel nézett vissza a bátyjára. - De talán Európa közbelép, elismeri a konföderációt és nyomást gyakorol az Unióra, hogy a szövetségi kormány szabaduljon meg a Déltől, és hagyja elszakadni. Majd ha választások lesznek, talán a háborúellenes jelölt fog győzni. lan nekidőlt egy tölgyfának, keresztbefonta két karját a mellén és mosolygott. - Kár, hogy nem tudjuk mi elintézni ezt a vitát itt és most. - Megverekednénk érte, mint kölyökkorunkban? Mert azt hiszed, te vagy az erősebb? - Még mindig én vagyok az idősebb. - Szerintem én egy kicsit magasabb vagyok. - Én jobb húsban vagyok. - Ez rosszulesett. - Legalább tíz kilóval vagyok több nálad. - Csak óvatosan, mert ti, jól táplált jenkik hamarosan el fogtok hízni! lan felnevetett és visszatette a kalapját a fejére. - Gondolom, tegnap este jól érezted magad. Úgy tűnik, Mrs. Tremaine-nek jól karban tartott háztartása van. - Ó, igen! Elszórakoztatja a lázadókat és hívja a jenkiket! - Összevonta a szemöldökét. - Hogy lehet az, hogy éppen te lovagoltál ki ide, lan? - Hát reméltem, hogy találkozhatok veled. Arra gondoltam, hogy talán te benne vagy ebben a dologban, és ha elkapunk néhány szedettvedett polgárőrt, akkor tekinthetjük őket kémeknek is. Azt akartam, hogy olyan valaki legyen a parancsnok, aki inkább foglyokat ejt, nem pedig valami megkeseredett fickó, aki halomra lövi őket. - Ez rendes volt tőled. De amint látod, kedves bátyám, a szedett-vedett banda már eltűnt.

36

- Én mindig tiszteltem ezeket az embereket, Julian. Akárcsak a hatalmon lévők. Mindenki tudja, hogy az embereitek gyorsak, fegyelmezettek és képesek zavart kelteni, amitől veszélyesek, bármilyen kevesen is vannak. Julian bólintott. - Meg kell tennünk, amit lehet, lan. Te is tudod. Tudom, hogy úgy érzed, az északiakért kell harcolnod, de azt is tudod, hogy ezek az emberek úgy érzik, a hazájukért harcolnak. - Rhiannon Tremaine-nek is hoztam üzenetet. Egy levelet kellett elhoznom neki, amelyet a férje holmijai között találtak. Egan tábornokkal volt együtt Antietamnál. Egan a barátom, és azt akarta, hogy személyesen adják át neki a levelet. Amit én örömmel tettem, mert kíváncsi voltam a hölgyre. - Ó, igen? - kérdezte Julian. lan megvonta a vállát. - Tudod, állítólag boszorkány. - Én el is hiszem - mondta Julian gúnyosan. lan felhúzta a szemöldökét. - Érdekes boszorkány, egy fehér boszorkány, legalábbis a pletyka szerint. Olyan kenőcsöket tud készíteni, amivel a legmélyebb sebet is meg lehet gyógyítani, megjósolja az időjárást és megtalálja az elveszett gyerekeket. - Valóban ritka tehetség - mormolta Julian. - Te hiszel ezekben? - kérdezte tőle lan. Julian bizonytalan mozdulatot tett a kezével. - Csak rövid ideig voltam vele. Honnan tudnám? - Te orvos vagy, ő pedig állítólag kuruzsló. Teela néni meg tudta gyógyítani mindenfajta karcolásunkat, vágásunkat, horzsolásunkat meg betegségünket. Lehet, hogy Rhiannon is ugyanolyan. - Orvosi helyzetben igen ügyes - mondta Julian szenvtelenül. - Szóval segített összefoltozni egy lázadót! - mondta lan. -Azt mondtuk neki, hogy jenki. - Á, de ő tudta, hogy mind hazudtok, igaz? - nevetett fel lan. - Talán különleges látóképessége van. És mivel üzenetet küldött a St. Augustine-i csapattesthez... - Tudta, hogy hazudunk, de végig belement a játékba. Mi mást tehetett volna? - kérdezte Julian, akit idegesített, hogy a bátyja olyan kíváncsi és puhatolózó. lan nagyon jól ismerte az öccsét. - Különleges asszonynak tűnik. Azt akarod mondani, hogy rád nem volt hatással? - lan, te nős vagy. - Én igen, de te nem. Nos? - Igen, különleges - mondta Julian türelmetlenül. - És ostoba. - Hogyhogy? - Ópiumoldatot és más kábítószereket vesz be. Ian figyelte az öccsét és felhúzta a szemöldökét. - Szenved. Sajnálom, hogy nálam volt az a levél, de nem tehettem mást, mint hogy odaadom neki. Attól tartok, hogy ettől még nagyobb lesz a bánata. - Más asszonyok is elveszítették a férjüket. Anyák vesztették el a fiaikat. A mi Jenniferünk is elveszítette a férjét... - És kém lett belőle, keserűségében nem volt elég óvatos, úgyhogy majdnem felakasztották a tetteiért emlékeztette lan. - Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ez az asszonyok háborúja is, amelyben a legrosszabb a várakozás, aztán a biztos rossz hír, azután pedig az, hogy tovább kell élni egyik napról a másikra, amikor már minden elveszettnek tűnik. - Ez aztán szép beszéd volt! - Ezt Alaina mondta nekem - mondta lan mosolyogva. Megvonta a vállát. - Túl sokszor jártam már Washingtonban, amikor egy ütközet után megérkezett a halottak listája. Láttam a mohó várakozást, a reményt, a csalódottságot, a vigasztalanságot és a könnyeket. Rhiannonnak még fáj. Az idő majd begyógyítja a sebeket, de még nem volt rá elég ideje, hogy elkezdjen talpra állni. Ez a háború tengernyi özvegyet 70 fog maga után hagyni, akik közül sokan haláluk napjáig szenvedni fognak. - Az ő halálának a napja is hamar eljön, ha nem vigyáz magára - mondta Julian. - Kár, mert elbűvölő. - Mint a te feleséged - emlékeztette Julian.

37

lan rámosolygott. - Nem kell engem erre emlékeztetni. Alaina elbűvölő és kedves. Azt hiszem, meg kellene próbálnom rábeszélni Mrs. Tremaine-t, hogy költözzön be St. Augustine-ba, ahol biztonságban lehet a magadfajta lázadóktól. Vannak olyanok, akik szerint hasznossá tudná tenni magát. - Hasznossá tudja tenni magát. - Bárcsak beleegyezne, hogy velem jön, de efelől kétségeim vannak. Lehet, hogy még nagyobb veszélybe kerülne, mert a hadsereg biztosan szeretné kihasználni a„látóképességét". Szerintem zseniálisan tehetséges. És persze jenki. - Ez mit jelent? - Ki tudja, mikor lesz szükség különös tehetségére? - válaszolta lan. Valami különös, profetikus érzéke lenne? Ha igen, akkor a lázadók feltétlenül jobban tudnák használni Rhiannont. De ő sosem támogatná a lázadó csapatokat. Julian maga is meglepődött saját szavaitól: - Vedd rá, hogy veled menjen! Győzd meg! Nem kellene abban a házban maradnia. - Mindenképpen meg fogom próbálni. - lan megrázta a fejét és a hangja egy kicsit megremegett. Istenem, de jó, hogy újra látlak, öcskös! De most már gyorsan be kell fejeznünk a beszélgetést. Attól tartok, hamarosan hiányolni fognak. A csapatom nem tudhatja meg, hogy az ellenséggel találkozom. És azt sem szeretném, ha a hölgy megtudná az igazat. Azt hiszi, hogy szándékosan nem akartalak benneteket elfogni. - És így van? lan habozott. - Nem - válaszolta. Julian elmosolyodott, mert biztos volt benne, hogy lan hazudik. -Köszönöm, kedves bátyám. - Én még mindig hiszem, hogy több életet mentettél meg, mint amennyit kioltottál - mondta lan. Ennek ellenére... - Te kockáztatsz túl sokat, lan - mondta Julian fátyolos hangon. Megrázta a fejét. - Nem lenne szabad ezt csinálnod. - Tudod jól, hogy én mindig számba veszem a kockázatot - mondta lan. - És mint mondtam, reméltem, hogy láthatlak... - anélkül persze, hogy egymásra kelljen lőnünk. Arra nem számítottam, hogy Mrs. Tremaine ilyen okos, vagy hogy a megjelenésem ennyire megrémíti. Érdekes élmény volt vele találkozni. - Hogy? Miről beszélsz? - Bementem a házba, mire ő elájult. - Tessék? - Rápillantott az arcomra, és nyilván azt hitte, hogy te tértél vissza az életébe. - Azt hitte, mert annyira hasonlítasz hozzám? lan gúnyos türelmetlenséggel felsóhajtott. - Julian, én vagyok az idősebb. Te hasonlítasz hozzám. - Én találkoztam vele először, tehát te hasonlítottál hozzám. - Ez akkor sem így van, de ez most mindegy. Mondd meg nekem, kedves öcsém, mit csináltál azzal az özveggyel, hogy ilyen szenvedést okoztál neki? - Visszatartottam attól, hogy megölje magát. - Ó! Nem úgy tűnt, mint aki öngyilkosságot készül elkövetni. - Elvettem tőle a gyógyszereit. - Csak ennyi? Julian habozott. - Elég erőszakosan vettem el tőle - mondta egy kis szünet után. - Vitatkoztunk a dolgon, de ő akkor egy kicsit az ópium hatása alatt volt. - Korábban türelmesebb voltál, öcskös. - Korábban, amikor a szétroncsolt és haldokló emberektől távol voltam, több időm volt és akkor türelmesebb voltam azokkal, akik feladták, kedves bátyám. És azonkívül... - kezdett bele Julian, de egy vállrándítással elhallgatott. - És azonkívül...? - Idegesít. Mert lehet, hogy boszorkány, s varázsereje van, de túlságosan okos, ha a saját érdekéről van szó. - Lehet, hogy többet kellene csinálnia, mint jelenleg. Kiváló ápolónő lenne belőle. - Kétségtelenül. - Majd felvetem neki. - Helyes, tedd meg! - mormolta Julian, meglepődve azon, hogy idegesíti, hogy lan tehet neki ilyen ajánlatot. lan minden bizonnyal rá tudja venni az özvegyet.

38

Ennek ellenére Julian tudta, hogy Rhiannonnak erre van szüksége. Arra, hogy megint köze legyen másokhoz, hogy szenvedélyesen harcoljon mások életéért, hogy lássa, mások még mindig élnek és segítségre van szükségük. - Vissza kell mennem, Julian. De látni szerettelek volna egy másik ügy miatt is, ami mindkettőnk számára nagyon fontos. - Valami baj van? - kérdezte Julian. - Baj? - kérdezett vissza Ian kimérten. - Igen. Még rosszabb, mint maga az a tény, hogy háború van és hogy ebben a háborúban mi ellenségek vagyunk. - Mi történt? - kérdezte Julian. - Két dolog. Először is - kezdte lan, aztán habozott, és Julian rájött, hogy bár a bátyja hangja könnyednek tűnt, valamiért aggódik. - Először is azt hallottam, hogy Jerome-ot megtámadták, miközben itt a partok közelében jenki ágyúnaszádokat üldözött. Nem esett fogságba, és a jenkik szerint valahol innen délre egy barlangban bújt meg. Állítólag megsebesült. Ha így van... akkor oda fogják hozni hozzád. Julian mélyet sóhajtott. Jerome-ról tudták, hogy szeret kockáztatni. Az az ember, akit Lee tábornok szívesen látott volna az észak-virginiai hadseregben, mert mindig gyorsan döntött és villámgyors. - Milyen súlyos a sérülése? - Egész idő alatt talpon maradt, ezt mondták a jenki őrhajón lévő matrózok. Eddig még nem mondtam meg Risának, de hamarosan meg fogja tudni. - Jerome el fog jutni hozzám. Az emberei jól ismerik a tartózkodási helyemet. - Szerintem valamikor holnap eljutnak a táborotokba, bár te is nagyon jól tudod, hogy a jenkik keresni fogják Jerome-ot, és ezért valószínűleg csak lassan fognak haladni. - Én várni fogom. Ne aggódj, lan! Tudod, hogy Jerome-ért bármit megteszek, amire képes vagyok. - Persze hogy tudom. Tudom, hogy te vagy itt a legjobb, és azt is tudom, hogy Jerome olyan szívós, mint egy bivaly. De azt is tudom, hogy a sebek elgennyesedhetnek, és az emberek könnyen belehalnak a fertőzésbe. Csak rettenetesen aggódom. Nagyon remélem, hogy holnap vagy holnapután már nálad lesz. - Miért? - Nos, ez a másik dolog, amit el akartam neked mondani. Az a pletyka járja, hogy egyre több fiút vonnak ki a polgárőrségből, és északra küldik őket, hogy az ottani hadjáratban vegyenek részt. Sokat beszélnek rólad, a front mindkét oldalán. Emlékszel, hogy megmentetted Magee tábornok lábát. A tábornok nagy érdeklődést mutat irántad, és egyszer elmondta nekem, hogy azt hallotta, a déliek állítólag szeretnének kivonni téged a polgárőrségből, és katonai megbízatást akarnak adni neked. Julian rámeredt lanra, és nagyot dobbant a szíve. Innen elmenni? Már alig maradt itt valaki, aki harcolni tud, még kevesebb olyan, aki lelkesíteni tudja a harcolókat, és akkor ezek még jobban szét akarják darabolni az államot. - Gondoltam, erről tudnod kell - mondta lan csendesen. Julian bólintott, aztán grimaszt vágott. -Fura, nem? A jenki bátyám mondja el nekem, hogy mit csinálnak a déliek. - Mondtam neked - válaszolta lan -, hogy ezt a háborút mi fogjuk megnyerni. Tudta, hogy mindketten félnek. Mindketten csak azt akarták, hogy vége legyen. - lan, a michigani vagy ohiói ifjoncaid már várnak. Mondd csak, tudnak ezek angolul? Vagy vannak újabb emigráns csoportjaitok, akik frissen érkeztek Európából? lan elmosolyodott, s a fejét rázta, miközben megfordult és a lovához indult. - Ezek a fickók beszélnek angolul - mondta a válla fölött. - Helyes - mondta Julian, lant követve. - Miért kéne az idegeneknek kényelmes feladatokat adni Floridában? Küldjük őket egyenesen a harctérre! Öljük meg őket, mielőtt túlságosan megszeretnék az országot, amelyért meghalnak. lan közben felszállt a lovára. - Nem én irányítom a háborút, Julian. - Igen, tudom - mondta Julian, megpaskolva Ian deresének a fejét. Jól táplált, csillogó szőrű ló volt. Ránézett a kicsit távolabb álldogáló szürke kancájára, amely a bátyjáéhoz képest gebe volt. Felnézett és kezet nyújtott lannak. - Kösz, bátyám! Nagyon örülök, hogy láthattalak. Vigyázz magadra! - Julian, az isten szerelmére kérlek, kerüld el a tűzvonalat! - Egy darabig hallgatott. - Amikor Jerome megérkezik hozzád, valahogy értesítsd Risát! Biztosan vele akar lenni. 39

- Természetesen. Értesíteni fogom a feleségét meg téged is, Alainán keresztül. Te pedig vigyázz magadra, lan! Ian bólintott. Megfordította a deresét, és elindult visszafelé, a ház irányába a fenyőerdőn keresztül. Julian nekitámaszkodott a tölgyfának és figyelte, ahogy a bátyja elvágtat. Aztán a buja növényzet között mélyen megbúvó ültetvényes házfelé fordult. Talán Rhiannon Tremaine-nek sikerül úgy összeszednie magát,hogy csatlakozzon lanhoz, és a tehetségét a sebesült unionista katonák szolgálatába állítja. Talán nem. Makacs volt. Önfejű. Az is lehet, hogy visszautasítja lant, mert mindenáron otthon akar maradni. Talán tényleg boszorkány, fehér boszorkány, akinek megvan a hatalma a gyógyításhoz. Lehet, hogy egy természetgyógyász képességeivel rendelkezik. Nekitámaszkodott a fának, és hosszú, hosszú ideig figyelte a házat... Talán. Talán neki is szüksége van Rhiannonra. De hát a döntés most Rhiannon kezében van. Elmehet lannal vagy... Az lesz a legjobb, ha ő maga megy vissza érte. ÖTÖDIK FJEZET Mire McKenzie visszaért a házba, Rhiannon összeszedte magát. Ám azt, hogy McKenzie ezredes mennyire hasonlít a korábbi rebellis látogatójára, bár még mindig furcsának és idegesítőnek találta. Kávét és ételt szolgáltak föl az ebédlőben, ahol lan McKenzie ezredessel ült egy asztalnál és hallgatta a javaslatát, hogy vagy menjen vele St. Augustine-ba a háború idejére, vagy pedig keressen valami munkát az egyik kórházban. - Szerettem volna ápolónőként dolgozni, amikor Richard megkapta az első megbízatását - mesélte Rhiannon. - De nem engedélyezték. lan egy fintort vágott. - Igen, tudom, eleinte csak olyan ápolónőket fogadtak el, akik idősek és csúnyák voltak. De biztosíthatom róla, hogy a dolgok mostanra megváltoztak. A háborús veszteségek kényszerítették ki a változásokat. Ha úgy dönt, hogy dolgozni akar egy kórházban - akár a harctéren is -, akkor én el tudom intézni magának. Rhiannon bólintott. - Ha Rachel hajlandó, azt hiszem, szívesen dolgoznék egy kórházban. - Az nagyon kemény és fárasztó munka. De néha egy katonának sikerül életben maradnia, mert megfelelő kezekbe került. - És ez megéri a fáradságot. Akár egyetlen életet is megmenteni...hálás dolog lehet - elmélkedett hangosan Rhiannon. - Tehát akkor... eljön most velem St. Augustine-ba? - De... - Rhiannon szava elakadt. Még nem volt teljesen felkészülve. - Egy kis időre van szükségem. - Időre! Mihez? - kérdezte lan udvariasan. - Ó, hát... - mondta Rhiannon tétován. - Például összecsomagolni. Kiadni az utasításokat Angusnek és Nor mamának. Elintézni, hogy a távollétemben a házban minden a legnagyobb rendben legyen. - Ez ésszerűen hangzik. De akkor eljön? - erősködött lan. - Azt hiszem, igen. - Néhány nap múlva visszajövök - mondta lan. - De akkor tényleg velem kell jönnie. Szerintem az egyetlen dolog, amit tehet - legalábbis most-, hogy elhagyja ezt a házat. Gondolja meg, veszélyes lehet, ha itt marad. - Miért? - A lázadók árulónak fogják tartani magát. - Nem voltak... gonosz emberek. - Nem, de lehet, hogy mások jönnek vissza. 40

Egy kis idő múlva Rhiannon bólintott. Veszélybe kerülhet. Ezt azelőtt is tudta, hogy elárulta a lázadókat. - Komolyan megfontolom az ajánlatát, uram - mondta Rhiannon határozottan. - És minden bizonnyal önnel fogok tartani, amikor v.iszszajön értem. Egyetértek azzal, hogy ez ésszerű dolog. - Bárcsak már most velem jönne! Rhiannon elmosolyodott és azt mondta: - Tényleg szükségem van egy kis időre. Ez minden. És... köszönöm. A beszélgetés után a jenkik hamarosan eltávoztak. Rhiannon nézte, ahogy ellovagolnak, aztán bemenekült a szobájába, és újra meg újra elolvasta Richard levelét. Egyszerűen nem mehetett el aznap. Semmi esetre sem. Most amikor ilyen megható levelet hoztak neki Richardtól. Szüksége volt erre az időre. De mégis, miközben olvasott, körbekörbenézett a szobában és újra nyugtalannak érezte magát, mert még mindig nem tudta, hogy mit csinált éjszaka. Valamit tennie kell. Itt nem maradhat tovább, nem élhet úgy, ahogy eddig. Ha most engedélyezik, hogy egy unionista kórházban ápolónő legyen, akkor az akar lenni. Ha segíthet abban, hogy egy katona életét megmentsék, hogy bárkit is megkíméljenek a gyötrelmeitől, akkor az élet... Újra értelmet nyer. A levelet letette a kandallópárkányra és sietve munkához látott. Kiváló nap volt a takarításhoz. Lehúzta az ágyneműt... Az ágyneműre, őrá, a hálóingére, a gyászruhájára... Mindent ki kellett tisztítani Újra fog kezdeni mindent. Holnap. Julian óvatosan haladt előre, egyre közelebb á házhoz, de egy bizonyos távolságot megtartva. Nézte, ahogy a jenkik elmennek, bátyjával az élükön, aztán még egy jó darabig várt, hogy biztos legyen benne, az ellenség mind elment. Rhiannon Tremaine nem ment velük. Nézte, ahogy Angus egy kádat görget ki hátulra; a cselédek délutáni mosáshoz készülődtek - főként ágyneműt és ruhákat mostak. Julian azon tűnődött, vajon Rhiannon úgy döntött-e, hogy majd később megy el a jenkikkel. Sötétedésig nem állt szándékában megközelíteni a házat. Nem akart lopni senkitől sem, de szüksége volt a mákra, amit Rhiannon termesztett és sok általa készített gyógyitalra. Azt is tudta, szüksége van Rhiannonra. Ha erőszakkal arra kényszerítené, hogy Rhiannon vele menjen, az nem lenne igazán emberrablás, mert egyszerűen túl értékes volt ahhoz, hogy a sorsára hagyják. Csakhogy az öreg Angus elég nagy zsivány, ezért nagyon óvatosan kell mozognia Rhiannon birtokán. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy elkapják. A délután nagy részét egy hatalmas fenyő árnyékában töltötte. Egy kis időre lehunyta a szemét, de amikor felébredt, megrémült, mert rájött, hogy elszundikált és közben érezte, hogy valaki ott van a közelében. Zajra ébredt fól; Rhiannon cselédje, Angus készülődött favágáshoz vagy tizenöt méterre tőle. Julian gyorsan felállt és korholta magát, amiért ilyen felelőtlen. Átkozottul szerencsés volt, hogy nem kapták el. Amikor a magas, izmos fekete férfi megfordult és meglátta, Julian már állt. Nem húzta elő a revolverét, mert nem állt szándékában lelőni a férfit. Angus rámeredt és mozdulatlanul állt. - Le akarsz lőni, lázadó? - kérdezte nyugodt hangon. - Te meg akarsz engem ölni? Angus lassan elvigyorodott és megrázta a fejét. - Szóval mit csinál itt, doktor úr? - Szükségem van néhány gyógyító szerre - mondta, és mélyen Angus fekete szemébe nézett. - És egy kuruzslóra. Angus szemrebbenés nélkül nézett Juliarira. - Ó, igen? - Mit gondolsz? Angus hátradőlt, de szemmel tartotta Juliant. - Azt hiszem, az utóbbi időben Rhiannon asszony igencsak rossz bőrben van. Nagyon sokra tartotta a férjét, úgy ám. - Azt hittem, talán elmegy a jenkikkel. Mondott valami ilyesmit? Angus megrázta a fejét. - Nem, uram. - A nagymosás láttán arra gondoltam, nagy útra készül.

41

Angus ismét a fejét rázta. - Ágyneműk, lepedők, még több lepedő, a ruhája, a szobája, sajátmaga. Még a hálószoba falait is lemosta, mielőtt beszállt a forró vizes kádba, ahol vagy egy óráig ült. - Angus, tudom, hogy te azt hiszed, én a rossz oldalon állok ebben a háborúban, de nekem el kell vinnem őt magammal. Nem engedem, hogy bármi baja essék, erre a szavamat adom. Miután segít nekem meggyógyítani a sebesült unokatestvéremet, esküszöm, hogy szabadon mehet St. Augustine-ba. Angus olyan sokáig bámulta Juliant, hogy már azon tűnődött, vajon hagyjon-e fel a tervével és tűnjön el, vagy esetleg ölje meg ezt az ártatlan embert, hogy elérje a célját. - Mit kíván, mit tegyek? - kérdezte tőle Angus egy kis idő múlva. Julian észre sem vette, hogy mindaddig nem vett levegőt, amíg hirtelen ki nem bökte a választ Angus kérdésére. - Sötétben akarok ellovagolni innen, de nem túl későn, hogy holnap reggelre a megfelelő helyre érhessünk. - Gondoskodom róla, hogy addigra készen legyenek. - Ezután Angus a csípőre tette a kezét. - De szüksége lesz egy kis ravaszságra, doktor úr, hogy meg tudja őt győzni. - Rá tudom beszélni. - És ha nem hajlandó magával menni? - Akkor felkapom és elviszem. Rhiannon felfokozott tenni akarással dolgozta végig az egész délutánt. Kora estére a kimosott ágynemű megszáradt a napon és visszakerült a helyére, kimosták és kivasalták a ruháit és a fehérneműit, a haját besamponozták és ő is rózsaillatot árasztott. Új eltökéltséggel még egyszer a kezébe vette Richard levelét. Rhiannon eltökélte, hogy visszatereli az életét a rendes kerékvágásba. Megtanul együtt élni Richard elvesztésének tudatával, felelősségteljesebb és érettebb módon, bármennyire is fájdalmas lesz. Nincs több ópium. Soha. Gyorsan elhagyta a szobáját, mert arra vágyott, hogy néhány órát egyedül töltsön el. Richardot a kis családi parcellában temették el a pázsiton túl egy kis domb oldalában. Rhiannon szerette Floridát, és nem szívesen hagyná el egy kis időre sem. Messze lent, délen lapos mocsárvidék volt az uralkodó, de itt dimbes-dombos volt a táj, csodálatos fenyőerdőkkelel és vörösagyagos talajjal. A nyár ellenére itt hűvösebb volt, mint sok más helyen, odalenn, délen. De az otthon nem rejtekhely. Arra való, hogy szeressük és gondozzuk, és most már mindig ezt fogja tenni... bárhogyan is alakul a háború. A nap már lemenőben volt, amikor kiment a házból és elsétált a kovácsoltvas kapuval és kerítéssel ellátott temetőbe. A temetőben mindenfelé magasra nőtt tölgyek és fenyőfák levelein keresztül megcsillantak a lemenő nap aranysárga sugarai, halvány köddel búcsúztatva az elmúló napot és éppen csak annyi világosságot engedve, hogy Rhiannon le tudja olvasni a sírfeliratokat. A szülei sírja baloldalt volt, Philadelphiából hozatott elegáns gránit sírkövekkel megjelölve, s ebben nyugodott a születésekor elhunyt fiútestvére is. Édesapja unokatestvére, Hampton néhány méterre feküdt a rokonaitól, mögötte pedig néhány olyan ember, akik a sópárló üzemben dolgoztak, aztán Jimmy Lake, a vándortanító, akit Shiloh-nál öltek meg. Richard a nagy tölgyfától jobbra nyugodott. Rhiannon elővette a levelét a szoknyája zsebéből, és megint érezte, hogy könnyek kínozzák. Letérdelt a földre Richard sírköve előtt. Feltámadt a nyárhoz képest különösen hűvös szél, belekapva a hajába. Esni fog, gondolta zavartan. Nem számít. Kinyújtotta a kezét és ujjaival végigsimított a kőbe vésett név betűin. Szinte látta az arcát, a mosolyát, hallotta a hangját. Amikor Richard a halál gondolatával foglalkozott, őrá gondolt, nem akart mást, csak hogy ő éljen. Arcát a kezébe temetve előrehajolt. A szél egyre jobban feltámadt. Sötétség és eső közeledett. Ez éppen illett a helyhez. Hirtelen különös nyugtalanság fogta el. Felemelte a fejét, megtörölte a szemét és idegesen körülnézett. Aztán kővé meredt. Visszajött. McKenzie ezredes. Nem a jenki ezredes, hanem a lázadó. Nekitámaszkodott a közeli terebélyes öreg tölgyfának, karját a mellén keresztbefonva, mintha már egy ideje ott állt volna. Hűvös, kék szemével figyelte Rhiannont, a tekintete lenéző és szenvtelen volt. Rhiannon testén remegés futott át, összeszorította a fogát és visszanézett Julianra. Azt hitte, hogy minden álmától, félelmétől és emlékétől sikerült megszabadulnia. És vajon tényleg Richardról álmodott? 42

Mit csinált tegnap éjszaka? - Mit csinál itt, ezredes? - Nem ment el a jenkikkel - mondta Julian. - Nem. Azt kellett volna tennem? - Igen. - Miért? - kérdezte Rhiannon. Aztán eszébe jutott Ian McKenzie kitartó unszolása, hogy menjen vele, s rádöbbent, milyen ostoba is volt, hogy másképp gondolta. A McKenzie-k találkoztak aznap, függetlenül attól, hogy mit hazudtak neki vagy a csapataiknak. Eszébe jutott lan figyelmeztetése is, hogy a lázadók esetleg bosszút akarnak állni rajta. - Azért jött vissza, hogy felgyújtsa a házamat? - kérdezte. Julian felhúzta a szemöldökét és Rhiannon feje fölött a ház felé nézett. - Szép épület, elegáns és jó állapotban van. Miért akarnám felgyújtani? - Mert ez egy konföderációs állam, és én áruló vagyok. Nem így látja? - De igen, de én nem azért jöttem, hogy felgyújtsam a házát. - Akkor miért jött vissza? - Magáért, Mrs. Tremaine. Magáért jöttem - mondta Julian könnye dén. - Értem! - ismételte meg Rhiannon meglepetten. Nézte Juliant és biztos volt benne, hogy gúnyolódik. - Igen, Mrs. Tremaine. El kellett volna mennie a jenkikkel. Most viszont velem kell jönnie. Rhiannon a fejét rázta és gyanakvó tekintettel figyelte Juliant. Óvatosan felállt. Ennyire dühös, amiért hívatta a jenkiket? Komolyan meg akarja büntetni azért, amit ő árulásnak tart? - Én nem megyek magával sehová sem! - suttogta. - Dehogynem. - Julian egy lépést tett Rhiannon felé. Rhiannon megfordult és futni kezdett. Lehet, hogy Julian kimerültnek és véznának látszott, de gyorsabb volt, mint a gepárd, és pillanatok alatt utolérte és elkapta Rhiannont. A vállát kapta el, Rhiannon megfordult és egy gyökérben megbotlott. Elesett, Juliant is magával rántva, így együtt zuhantak a földre. Rhiannon kifulladt a futástól, és most hevesen kapkodott levegő után. Julian sokkal hamarabb visszanyerte a lélekjelenlétét, Rhiannont a hátára fordította és fölébe térdelt, hogy a fóldhöz szögezze. - Ugyan már, Mrs. Tremaine! Nem hiszem el, hogy ennyire fél tőlem. Azok után, ami tegnap éjjel történt... - Semmi sem történt tegnap éjjel! - kiáltotta Rhiannon. - Tagadjon, ha ezt akarja. Most nem ez a lényeg. -A lényeg, uram? Nincs semmi lényeg! Maga lázadó, én pedig nem. Maga megszállta a házamat. Nem láttam szívesen, de segítettem, hogy a barátja életben maradjon. Ezenkívül nincs semmi, nem tartozom magának semmivel. Tegnap éjjel betörte az ajtómat... azok után, hogy elfoglalta a házamat! ... és durván elvette tőlem a gyógyszeremet. - Gyógyszert! - A gyógyszer csillapítja a fájdalmat, nem? Julian Rhiannon szemébe nézett. - Igen, elvettem az ópiumoldatot. Ennek ellenére, ha már olyan durván tettem, milyen kár, hogy tényleg nem emlékszik a többire. - Én... elaludtam. - Igen, az is megtörtént. - Meg elküldtem a jenkikért. Ezt viszont nem sajnálom! Szóval, erről van szó? Áruló vagyok, le vagyok tartóztatva, hogy megbüntessenek, erről van szó? Akkor sem megyek el magával. Akasszon fel vagy lőjön le, itt és most! - Ezt szeretné, ugye? Könnyű megoldás! A nyomorult lázadók megölték a maga Richardját, aztán megfordultak és magát is kivégezték. Átkozottul boldog lenne, ha meghalhatna, ugye? - Ne legyen nevetséges... - Mert akkor nem kellene megölnie saját magát. - Én nem próbáltam megölni magam! - csattant fel Rhiannon dühösen. - Helyes. Akkor talán önthetne magába valamit, amit bátorságnak neveznek, és segítsen más embereken! - Tessék? 43

- Teszünk egy kis sétát a maga patikájában, Mrs. Tremaine. Meg a kertben. Aztán velem jön. - Ellophatja az összes növényt, bokrot, fiolát és gyógyitalt, McKenzie ezredes - mondta Rhiannon. - De nem megyek magával sehová sem. - Mert itt akar maradni, minden nap Richard sírjára borulva? - kérdezte Julian éles hangon. Rhiannon nagy levegőt vett, ránézett Julianra, miközben lefogott testén érezte a férfi combjában megfeszülő izmokat és a szemében izzó dühös szenvedélyt és erőt. - Ha ezt akarom tenni... Julian odahajolt hozzá és tekintete jeges tűzként fúródott Rhiannon szemébe. - Richard halott, Mrs. Tremaine! Meghalt, el van temetve és egyesek szerint most már sokkal jobb helyen van. Mások viszont még itt vannak. Még mindig harcolnak, még mindig véreznek. Olyan emberek, akiknek szükségük van magára. Esküszöm magának, hogy én jenkiken és lázadókon egyaránt végeztem már műtétet. Ha magától nem látja, hogy maga képes segíteni azokon, akik szenvednek, akkor majd én felnyitom a szemét. - Úgysem tud rávenni, hogy magával menjek... - Milyen különös. Én azt hiszem, hogy igen. - Remélem, nem akar erőszakkal elvinni! - mondta Rhiannon lenézően. - De megteszem. Rhiannon rémülten nézett rá. - Ez emberrablás. - Egyáltalán nem érdekel, hogy minek nevezik. - Maga... maga nem tehet ilyet! - hebegett Rhiannon. - Hol nevelkedett? A déli úriemberek nem viselkednek így. Én nem engedem,hogy maga így viselkedjen... - Ó, mit fog csinálni? Saját kezűleg lelő? Vagy úgy találja, hogy a maga déli erényét olyan sértés érte, hogy inkább megöli magát - egy kis gyógyszer-túladagolással és borral? Julian arcvonásai ugyanolyan kemények és kérlelhetetlenek voltak,mint a szavai. Hideg futott végig Rhiannonon, aztán remegő forróság öntötte el. Szeretett volna kiszabadulni. Nagyon félt... Már egyszer gyávának nevezte. Nem engedi, hogy lássa rajta, mennyire fél. Önmagától és az elmúlt éjszaka számára ismeretlen részétől. Felemelte az állát és hűvös tekintettel végigmérte Juliant. - Egyáltalán nem akartam megölni magamat, McKenzie ezredes! Mégis kinek képzeli magát? Nekem sehová nem kell mennem magával. Maga van veszélyben, maga az, aki jobban teszi, ha rám hallgat. Angus megöli magát, ha arra kérem. - Nem hinném. - Alábecsüli Angust. - Láttam Angust. Nekem nem tűnt hidegvérű gyilkosnak. - Azonnal megöli magát, ha úgy gondolja, hogy maga fenyegeti az életemet. - De le merném fogadni, ő tudja, hogy meg akarom menteni. - Hagyja már ezt abba!_ Nem akarok öngyilkos lenni... - Csak véletlenül megöli magát. Rhiannon összeszorította a fogát és Julianra bámult. Eszébe jutott,ahogy Julian ott állt a hálószoba közepén. Ő pedig - az erkélyen volt? Juliannál csak egy törülköző és egy pisztoly volt, semmi más. És mi történt azután? Julian megpróbálta elvenni tőle a fiolát, vitatkoztak, és úgy rémlik, mintha ő maradt volna alul a vitában, aztán sírt... És az után? Aludt. Álmodott. - Mondom, hogy nem szedek ópiumot... - Helyes. Nekem úgy van magára szükségem, hogy uralkodni tudjon magán. Rhiannon összehúzta a szemét. - Értse meg! Nem megyek magával... - De jön. - Hogy még több lázadónak segítsek a műtőben... - Valójában igen. Különösen egynek. Egy blokádot áttörő hajóskapitánynak. Aki életmentő szerekkel lát el egy kétségbeejtő helyzetben lévő népet. - Maga a nagy orvos. Mentse meg az életét maga! - Igen, elég jó orvos vagyok, s tudom a műtőben minden tudásom kevés a gyulladásos fertőzéssel szemben. - Miért gondolja, hogy én segíteni tudnék? - Mert azt híresztelik - mondta Julian szenvtelen hangon. - Láttam, hogy bánt Paddyvel. - Nagyon ügyesen felhasítottam a nadrágját. 44

- Ért a seb kitisztításához, bekenéséhez és bekötéséhez. - Mint sok más ember. - De közel sem ilyen jól. - Nem fogok megmenteni több lázadót... - kezdte Rhiannon makacsul. - De ezt meg fogja menteni. - Miért? Azért, mert az ügyességével és tehetségével le tudja győzni az északi ellenségeit? Rhiannon megrémült, amikor Julian hosszú ideig szótlanul bámulta. - Nem - szólalt meg végül. - Azért, mert hús-vér rokonom. Az unokatestvérem. Rhiannon megnémult, aztán egy kis idő múlva Julian felállt és a kezét nyújtotta neki. Rhiannon nézte a kezét, aztán a szemét és megrázta a fejét. - Én... nem mehetek magával. - Ragaszkodom hozzá. - És ha nem megyek? - Akkor egy talicskába teszem, ahol sikoltozhat és rúgkapálhat. Rhiannon elmosolyodott. - Semmi hasznomat nem venné... a felettesei azt fogják mondani, hogy engedjen el. Julian odahajolt Rhiannonhoz. - Mrs. Tremaine, ezen a területen igen gyakran én vagyok a rangidős tiszt. A bátyámmal kellett volna elmennie. De nem ment, úgyhogy most jöhet velem. - El akartam menni a bátyjával. Tulajdonképpen vissza fog jönni, és nekem minden célom az, hogy... - Ez a hazugság most nem segít magán. - Hallgasson meg! Az igazat mondom! Tényleg el akartam menni...néhány nap múlva. De néhány dolgot még el kell intéznem... - Néhány hordót telesírni Richard sírja fölött. Rhiannon felugrott és hátralépett. - Hogy merészel? Hogy meri a szájára venni a nevét? Nem is ismerte őt, azt sem tudja, hogy milyen volt! Nem ismeri a bátorságát, sem azt, hogy bármikor kész volt meghalni másokért... - Meg azt sem, hogy azt akarná, hogy itt a sírja fölött töltse az egész életét: míg bele nem hal? - kérdezte Julian. - Csak elbúcsúztam tőle. - Az jó, mert én kész vagyok. - Akkor menjen! - Maga is velem jön. És még van egy kis dolgunk, mielőtt elmegyünk. Rhiannon megint arra készült, hogy elszalad, mert biztos volt benne, hogy Julian el akarja kapni a karját és magával cipelni. De Julian elment mellette, s Rhiannon ekkor rájött, hogy a ház felé tart, és nélküle akarja végignézni a gyógyszerkészletét. - Várjon! - kiáltott fel Rhiannon, Julian nyomába szegődve. - Micsoda arcátlanság! Azt mondta nekem, hogy maga nem rabol, nem erőszakol meg nőket, nem fosztogat meg ilyesmi, és tessék most lopni akar. . . - Én nem lopok el semmit. Maga ide fogja adni, amire szükségem van. Biztosítja azokat a gyógyszereket, amelyekre Florida fiainak szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak. Julian nagyon lassan ment, Rhiannon pedig meglepődve azon kapta magát, hogy ott igyekszik a férfi mellett. - Ó, maga egy nyomorult, sajnálatra méltó gazember, McKenzie! Doktor úr, ugye? Maga mindent kiforgat, manipulál... Rhiannon elhallgatott, mert hirtelen rádöbbent, hogy Julian őt is manipulálja. Megállt és elmosolyodott. - Rendben van, uram, ki akarja fosztani a kertemet meg a készleteimet? Magánál van pisztoly, nálam nincs. Így aztán nem tudom megakadályozni. Úgyhogy menjen csak, és szolgálja ki magát! Megfordult és sietve visszafele indult a temető felé. Egy sűrű fenyőerdő kezdődött néhány méterre a temető túloldalától, ahol eltűnhet és elbújhat, amíg McKenzie kénytelen lesz elmenni. Rhiannon se nem hallotta, se nem érzékelte Juliant. Olyan gyorsanott termett mögötte, hogy a lélegzete is elállt, amikor a férfi átkarolta, és megint visszafordította a ház irányába. Rhiannon öklével verni kezdte Julian mellét. - Engedjen el! - Nem. - A fenébe is, engedjen el! - Örömmel megteszem. Őszinte örömmel megteszem. Mihelyt gúzsba tudom kötni és találok egy szájkosarat - mondta Julian. - Hát nem érti? - könyörgött neki Rhiannon, mindvégig kapálódzva Julian szorításában. - Maga lázadó, és én megvetem magát. 45

- Érdekes. Az elmúlt éjjel nem vetett meg -jegyezte meg Julian félvállról. Rhiannon visszafojtotta a lélegzetét és teljesen megrémült ettől a ti tokzatos támadástól. - De igen, megvetettem, megvetem, minden láza dót megvetek és nem tudom elviselni, hogy hozzám ér. - Csak azt tudom mondani, hogy a múlt éjjel nem volt ilyen finnyás. - Én verekedtem magával a múlt éjjel. - És letépte a törülközőmet. Rhiannon levegő után kapkodott és ismét dühösen elkezdte ököllel verni Juliant. - Nem igaz! Nem tennék ilyet! Julian megvonta a vállát. - Lehet, hogy nem szándékosan, de megtette! - Julian gúnyolódott vele, a tekintete is gúnyos volt, amikor ránézett. - Nem volt semmi! - kiáltott fel Rhiannon kétségbeesett hangon. - Semmi sem történt az elmúlt éjjel! Julian szótlanul haladt előre hatalmas lépteivel, mit sem törődve Rhiannon ökölcsapásaival. Odaértek a hátsó bejárathoz, és Julian betuszkolta Rhiannont az ajtón. - Angus! - kiabált Rhiannon idegesen. De a nagy házban nem volt senki. Senki sem válaszolt a kiabálásaira. Fogalma sem volt róla, hogy hová mehettek, de érezte, hogy az egész ház üres. Amikor már azt hitte, hogy felrobban a méregtől, Julian leültette az éléskamra és a konyha közötti kis hátsó terem közepén. - Hol vannak a gyógyitalai, Mrs. Tremaine? Rhiannon ökölbe szorított kézzel nézte Juliant. -Amikor Angus viszszajön - mondta -, le fogja lőni magát. - Angus éppen a maga lovát nyergeli fel, Mrs. Tremaine - mondta Julian. Rhiannon rémülten nézett Julianra. - Nem hiszek magának. Angus Vermontból való. Szabad ember. Barát és cseléd egy személyben. Undorodik a rabszolgaságtól... - Nekem nincsenek rabszolgáim, Mrs. Tremaine. Ha gondolja, felmehet, hogy összeszedjen néhány ruhát és személyes holmit. Most már látom, hol vannak az üvegei és fiolái. Azokat majd én becsomagolom. Rhiannon csak bámulta. Julian már felmérte, hogy milyen kenőcsei, balzsamai és ópiumoldatai vannak. Pontosan tudta, hogy mit akar és mit fog elvinni. Rhiannon visszahőkölt, még mindig hitetlenkedve amiatt, hogy hogyan tudta ez a férfi rávenni arra, hogy vele menjen, aztán felsietett a lépcsőn. Berohant Rachel szobájába segítségért, de senkit sem talált. Rachel nem volt ott. Ijedten és dühösen visszament a saját szobájába. Csendesen szitkozódott, és szerette volna tudni, hogy hová lettek a többiek, és hogy mi az ördög történik itt. Duzzogása közben azon vette észre magát, hogy egy kis vászontáskába pakol, mintha tényleg azt tervezné, hogy néhány napig odalesz. Ha McKenzie erőszakkal magával viszi, legalább legyen nála néhány saját holmija. Kinyitotta a ruhásszekrényt, hogy kivegye a ruháját. Nyár volt és néha nagyon meleg , de éjszaka gyakran esett és olyankor lehűlt a levegő. A szekrény tele volt Richard civil ruháival. Hogy is feledkezhetett meg róla? Egy darabig, ahogy ott állt, olyan mély fájdalom áradt el benne, hogy mozdulni sem tudott. Aztán a zsibbadtság és a valóság vette át a helyét. Richard meghalt. És bármilyen szörnyű is, a rebellis doktor arca most sokkal tisztábban ötlött föl előtte. Sokkal tisztábban, mint szerette volna. Gúnyolódva és félelmet árasztva... Ne gondolkozz! Ne félj! Légy gyakorlatias, hűvös, hétköznapi, tárgyilagos! Tárgyilagosság. A rebellis doktor ruhája nagyon rossz állapotban volt. Remegő kézzel elővett egy inget és egy térdnadrágot. Összeszorította a fogát, mert érezte, hogy mindjárt megfájdul a feje, és szeretett volna bevenni egy kis ópiumoldatot. Hirtelen megfordult, mert valami kellemetlen érzés öntötte el. Julian az ajtóban állt. A tekintete metsző, kemény és könyörtelen. Arca rezzenéstelen és gúnyos, mintha könnyedén olvasni tudna Rhiannon gondolataiban. - Készen van? - kérdezte. Rhiannon nem válaszolt, de megmutatta a kezében lévő ruhákat. - A maga ruhái nagyon kopottak. - És azok Richardéi? - Igen. 46

- Köszönöm, nem kérem. Rhiannon szerette volna felpofozni. A legnagyobb áldozatot hozza azzal, hogy Richard ruháit ajánlja fel. - Ne legyen nevetséges! - mondta dühösen. - A ruhája úgy el van kopva, hogy bármikor elszakadhat. - Nem akarom magát Richardra emlékeztetni - mondta Julian szenvtelenül. - Nem akarom, hogy azt gondolja rólam, hogy Richard vagyok, és nem akarom, hogy Richardnak szólítson. Rhiannon megrázta a fejét. - Maga egyáltalán nem olyan, mint Richard. Ő kedves és udvarias volt. - És jenki - mondta Julian szenvtelenül. - Szegény jó Richard! Biztos, hogy a közelébe sem érek. - Elveheti a ruháját. Sosem fogom magát a férjemnek nézni. - Ó? - Julian felhúzta a szemöldökét, Rhiannont pedig valami forróság és nyugtalanság töltötte el, amikor a férfi átment a szobán és elvette tőle a ruhát. - Szóval maga sohasem nézett engem Richardnak. Valóban? Julian közvetlenül előtte állt. Rhiannon látta a nyakán lüktető eret és furcsa tekintetét. Mintha ellopták volna tőle a levegőt, s hirtelen érezte, hogy a szíve elkezd kalapálni. - Ezredes úr, kérem, ne célozgasson ilyen kegyetlenül... - Én egyáltalán nem célozgatok. Próbálom tisztázni a tényeket. - McKenzie, maga gazember... Julian elfordult Rhiannontól, átsétált a rózsafából készült szekreterhez és felvette Rhiannon egyik naplóját. - Eltettem néhány újságkivágást, magokat és gyökereket - mondta, miközben belelapozott a növényekről készített leltárba. - Jó a nyilvántartása - mondta Julian, és a szekreterből előhúzott egy virágokról, gyógyfüvekről és tulajdonságaikról szóló könyvet. - Ez jobb, mint egy csomó olyan orvosi lap, amelyeket eddig olvastam. Leült egy székre a szekreter előtt és elkezdett olvasni. - Nyugodtan használhatja Richard ruháit - mondta Rhiannon makacskodva. - Köszönöm, nem kérem - felelte Julian udvariasan, de határozottan. Olvasott tovább. - Rendben van, akkor távozhat a szobámból. Ekkor Julian ránézett. Rhiannon megint kellemetlenül érezte magát, ahogy Julian kék szemével lassan és kíváncsian végigmérte tetőtől talpig. Megvonta a vállát és keresztbe tette a karját. - Emlékszik egyáltalán arra, hogy a múlt éjjel esze ágában sem volt megszabadulni tőlem? - Maga berontott ide. - Úgy van. Szóval erre emlékszik. És még mire? - Nem volt semmi más! - hajtogatta Rhiannon. Julian egy darabig nézte Rhiannont, aztán visszatért a könyvhöz,amit elkezdett olvasni. Rhiannon odaállt elé, megkapaszkodott a szekreterbe és dühösen Julian szemébe nézett. Megakadályozta, hogy bevegyem az ópiumot. Erre emlékszem. Julian udvariasan a nő szemébe nézett. - Ne, kérem, ne! - suttogta Rhiannon kétségbeesetten. - Én nem csinálok semmit - mondta Julian. - De igen! Arra céloz... olyan dolgokat mond... burkolt célzásokat tesz... - Mi történt a múlt éjjel, Rhiannon? - kérdezte Julian. - Mondja el maga! - Semmi! Semmi nem történt! Tekintetük egy hosszú pillanatra összefonódott. Julian felállt. - Amit maga mond, Rhiannon, az történt. Amit maga mond. Julian hirtelen kinyújtotta a kezét és megfogta Rhiannonét, annak ellenére, hogy ő szerette volna elkapni. A tekintetük szinte egybeforrt. - Maga reszket. Nézze meg a kezét! És látnia kellene a szemét. Maga nem emlékszik az éjszakára, nem akar emlékezni. És még azt mondta, hogy nem rabja az ópiumnak! Hát megint a témánál vagyunk! Az elmúlt éjszaka fájdalommentes volt... mindaddig, amíg el nem kezdődtek a kétségek és a félelmek, igaz? De a ma éjszaka nem lesz olyan könnyű. Nagyon hosszú és nehéz éjszaka lesz a maga számára, Mrs. Tremaine. Nagyon hosszú. És előre figyelmeztetem: nem lesz könyörület... ismét küzdeni fogok maga ellen. Julian megfordult és kiment a szobából. HATODIK FEJEZET

47

Aznap éjjel, ahogy azt Julian már jó előre elképzelte, Rhiannon nagyon rosszul volt. Juliant meglepte, hogy milyen sok segítséget kapott Angustől és Nor mamától Rhiannon utazásához. A lány becsomagolt egy pár holmit, és bár egy kicsit ideges volt, amikor elmondta a dolgot a két otthon maradó cselédnek, ők egyáltalán nem aggódtak. - Mi itt nem vagyunk semmilyen veszélynek kitéve, Mrs. Tremaine - mondta Angus kacsintva. - Maga volt itt a jenki, aki Dixie kellős közepén él. Annyi itt az elvadult fa meg minden, hogy valószínűleg egy lelket sem fogunk látni a háború hátralévő részében. Rhiannon visszaszaladt az emeletre, hogy megnézze, Rachel elkészült-e már. Rachel örömmel hagyta el a házat, még akkor is, ha a lázadók egyik táborába kellett menniük. Angus és Nor mama egymás mellett álltak és Juliant bámulták. - Maguk ketten itt tényleg jól ellesznek? - kérdezte tőlük Julian. Angus felnevetett. - Minden rendben lesz - nyugtatta meg Juliant. - Vigyázni fogunk a helyre, s ügyelni arra, hogy megfelelően karban legyen tartva. Aztán mindketten megesküdtek, ha akár Északról, akár Délről katonák közelednek a házhoz, akkor elbújnak az erdőben, amíg el nem mennek. - Minket ne féltsen, fiatalember! - mondta Juliannak Nor mama. - Mrs. Tremaine-nek, igen, el kell mennie, és ha maga nem is éppen az, amire számítottunk, én tudom, hogy az úr útjai kifürkészhetetlenek. Maga csak vigyázzon Mrs. Tremaine-re, és mentse a saját bőrét, doktor úr! Van néhány fekete felhő a feje fölött, ez tény. Úgyhogy vigyázzék magára! Amikor elmentek, Nor mama és Angus sokáig integettek utánuk. Julian még új lovat is kapott, amelyik sokkal jobb bőrben volt, mint a hűséges öreg kancája, amelyet hátrahagyott. Angus megígérte, hogy gondját fogja viselni és felhizlalja. Julian a holdfényt használta az utazáshoz, lassan haladva a sötét, sűrűn benőtt, magányos ösvényeken. Eleinte könnyen haladtak előre. Élete nagy részét ebben az államban töltötte, és több régi indián ösvényt ismert, mint sok öreg indián. De miközben lovagolt, elkeseredett arra gondolatra, hogy talán hamarosan áthelyezik északra. Sokszor már nem is tudta, hogy mit gondoljon erről a háborúról. Nem hitt a rabszolgaságban, de abban sem hitt, hogy a szövetségi kormánynak joga van előírnia, hogy mit csináljon az ő állama. A barátaitól hallotta, hogy Robert E. Lee tábornok, a konföderációs hadsereg tábornoka kidolgozott egy tervet arra, hogy még a háború megkezdése előtt felszabadítsa a rabszolgáit. Lee hevesen ellenezte az elszakadást, de amikor Virginia elszakadt, ő az államával tartott. Különös, gondolta Julian. Valamikor még egyszerű volt számára a döntés. Florida elszakadt, a floridai fiúk megsebesültek, meghaltak, ő pedig, orvos lévén, segíteni akart rajtuk. De most csak azt látta, hogy elpusztítják az államát, a családját, az otthonát, mindent, amit szeret. Ilyen gondolatok nehezedtek rá, de néha lovaglás közben rádöbbent, hogy hosszú időre belefeledkezett a gondolataiba és női útitársai ott lovagolnak mögötte szótlanul. Julian valószínűleg még tovább ment volna, de tisztában volt azzal, hogy éjfél körül járhat az idő. Hátranézve látta, hogy Rachel már alig tud a nyeregben ülni. Rhiannon, aki Rachel mellett lovagolt, aggódó tekintettel figyelte fiatal gyámleányát. Egyenes derékkal ült a nyeregben, de bármennyire is próbálta titkolni, fájdalmai voltak. A holdfény megvilágította hamuszürke arcát. Reszketett és didergett is, de szorosan összeszorította a fogait, hogy leplezze rosszullétét. Elvonási tünetek, konstatálta magában Julian. - Mindjárt megállunk - mondta Julian a két nőnek. - Ott előttünk van egy patak és egy régi indián falu maradványai. Rhiannon összeráncolta a homlokát, amikor befordultak egy sűrűn benőtt ösvényre. De Julian tudta, merre mennek. Végig egyenesen, aztán megkerülve egy kanyargós kis ösvényt, egy tisztásra értek, amelyet Julian jól ismert. Évekkel ezelőtt a nagybátyja hozta őt ide; ez egyike volt azoknak a táboroknak, amelyeket a szeminolok használtak, mielőtt Jesup tábornok csellel foglyul ejtette a híres indián főnököt, Osceolát. Bár a tisztást már évek óta nem használták mint települést, azok az utazók, akik tudtak a létezéséről, gyakran jöttek ide. A nádfedeleket úgy-ahogy karbantartották, a magasra épített és chickee-nek nevezett, oldalfalak nélküli kunyhók padlózatául szolgáló emelvényt pedig elég gyakran letisztították ahhoz, hogy most könnyen portalanítani tudják az éjszakai alváshoz. A chickee-k előtt kanyargott egy kisfolyóvíz, a St. Johns mellékfolyója, amit Julian megmutatott a két nőnek, amikor lesegítette őket a nyeregből. Kipányvázta a lovakat, levette róluk a nyeregtáskákat és a takarókat, és az egyik chickee-ben elrendezte az alvóhelyeket Rhiannonnak és Rachelnek. Miután meggyőződött róla, hogy viszonylag biztonságban vannak - csak egyetlen, sűrűn benőtt ösvény vezetett a kunyhókhoz a patak mellett -, ő maga is lement a vízhez. Mindkét 48

nő bőségesen ivott, de Rachel túl fáradtnak tűnt ahhoz, hogy észrevegye, milyen sápadt és szótlan Rhiannon. - Itt biztonságban alhatunk? - kérdezte Rachel Juliantól. - Minden rendben lesz. - Itt vannak kígyók, ugye? - Ezért építették a szeminolok a házaikat emelvényre, Rachel. - És miért nem építettek falakat? - Mert túl gyakran kellett elszaladniuk a katonák elől - felelte Julian. - Valamikor fakunyhókat építettek. De jöttek a katonák és kifiistölték őket. Megtanulták, hogy lehet gyorsan olyan használható lakhelyeket építeni, amelyeket bármikor elhagyhatnak. Ezért építettek chickee-ket. Tetszeni fog magának. Kellemes így aludni. Magasan a földtől... és mégis élvezni az éjszakai szellőt. - Maga már aludt ilyenben? - Van egy nagybátyám és néhány unokatestvérem, akik félig szeminolok, lent a mocsaraknál. Én már sok chickee-ben aludtam. Higgye el, hogy jó lesz. Én majd vigyázok magukra. A takarók már oda vannak készítve. Rachel végül elmosolyodott. Rhiannon a víz mellett állt, mozdulatlanul, szótlanul - és falfehéren. Rachel megpuszilta az arcát, majd ásítva azt mondta: - Hát én azt hiszem, állva is el tudnék aludni. Jó éjszakát, én bemászok a takaróm alá. Rachel otthagyta őket. Julian ránézett Rhiannonra, aztán letérdelt a víz mellé. Hideg, tiszta, kellemes volt. Miután bőségesen ivott a vízből, észrevette, hogy Rhiannon még mindig ott áll. Julian felállt. - Magának is elkészítettem a fekhelyét Rachel mellett. Rhiannon bólintott, aztán hirtelen félrefordult tőle és nekitámaszkodott egy fának. Kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon. Előredőlt és hányni kezdett. - Rhiannon... - Ne jöjjön közelebb! - kiáltotta Rhiannon, igyekezve minél jobban elrejtőzni a férfi elől. - Rhiannon, hadd segítsek! - Nem! De Julian utánament, és amikor Rhiannon újra kétrét görnyedt, szárazon öklendezve, Julian átkarolta, hogy támasztéka legyen. Rhiannon azonban elhúzódott és visszabotorkált a vízhez. Térdre ereszkedett, majd bevizezte az arcát, a nyakát és a kezét. Ott maradt térden állva, meg sem mozdult, csak egész testében reszketett. - Mindjárt visszajövök - mondta Julian rekedt hangon. Nagy léptekkel odament ahhoz a chickee-hez, amelyben kiterítette a takarókat, és felmászott. Rachel már aludt. Julian magához vette Rhiannon takaróját és visszament a patakhoz. Ráterítette Rhiannonra, aztán átkarolta és felemelte. Rhiannonnak nem volt ereje ellenkezni. Julian egy pár lépést tett vele a chickee felé, amikor Rhiannon ököllel elkezdte csapkodni Julian mellkasát. - Ne! - Csak beviszem a chickee-be... - Ne, kérem, ne vigyen Rachel közelébe! Julian megállt, egy darabig nem mozdult. Rhiannon nem akarta,hogy Rachel lássa, milyen súlyos állapotba került az ópiumszedés miatt. Julian megfordult és visszasétált Rhiannonnal egy fenyőtűkkel borított tisztásra, ami alig néhány méterre volt a pataktól. Az egyik fába kapaszkodva Rhiannonnal a karjában a földre ereszkedett, szorosan tartva a Rhiannonra csavart takarót. Gyönyörű éjszaka volt, meleg, de nem forró, a lágy szellő kellemesen simogató. Rhiannonnak vacogott a foga, de ránézett Julianra, reménytelen erőfeszítést téve, hogy kiszabaduljon a férfi karjaiból. - Kérem, hogy... engedjen el! -mondta Rhiannon szánalmasan. - Próbálom felmelegíteni'. - Nincs... semmi bajom. - Na persze. - Lehet, hogy megint hányni fogok. - Lehet. - Nem akarom, hogy... így lásson. - Orvos vagyok. Az állapotában nincs semmi különös, amit még ne láttam volna. - Az állapotom... - Elvonási tünetek, Rhiannon. Az ópiumjától. - Nincs mit elvonni tőlem... - De van. Maga is jól tudja. 49

- Akkor... - kezdett bele Rhiannon, aztán egy pillanatig összeszorított foggal habozott. - Hadd vegyek be valamit, kérem, csak egy csepp ópiumoldatot. - Nem. - Nem bírom ki. - De ki kell bírnia. - Egy csomó van a gyomromban. Nem kell felelősséget éreznie irántam. Tudtam... tudom, hogy mit csinálok. - Ó, igen, tudja. - Kérem! Az lesz a vége, hogy lehányom magát. - Történt már ilyen velem. Rhiannon kegyetlenül didergett. - Ez szörnyű... - Igen, az. És ma éjjel szenvedni fog. Figyelmeztettem. És azt is mondtam, hogy volt már ilyen esetem. - De nem velem! - suttogta Rhiannon. Kétségbeesett tekintetet vetett Julianra. Micsoda döbbenetesen gyönyörű szemek! Rhiannon an- ~, nyira szeretett volna elmenekülni Julian elől, de annyi ereje sem volt, mint egy kiscicának. Újra becsukta a szemét, Julian pedig szorosabban ` átölelte és Rhiannon reszkető testét ringatva magához húzta. - Ezt nem bírom ki! - suttogta Rhiannon. - Dehogynem. - Nagyon fázom. - Majd én felmelegítem. - Nem, maga ellenség, kérem... - Teljesen igaza van. Micsoda ellenség! Én... - Kérem, adjon nekem valamit! Hadd legyen az elvonás lassú, de biztos... - Rhiannon, egy éjszaka nagyon rossz lesz. Ezután is lesznek rossz pillanatai, de a mostani a legrosszabb. Én segítek, hogy túljusson rajta. Rhiannon behunyta a szemét. - Meg fogok halni. - Nem, nem fog meghalni. Én nem engedem. Kérem... Julian nem volt egészen biztos abban, hogy mire vonatkozik ez a kérem - arra, hogy meg akar halni, vagy hogy azt akarja, szüntesse meg a fájdalmát. De ezt nem tudta megtenni; csak annyit tudott tenni, hogy legjobb tudása szerint átsegíti őt ezen az éjszakán. Rhiannon egyre jobban remegett. Julian szorosabban átölelte. A mellkasához hajtotta Rhiannon fejét és egyre csak azt mondogatta neki, hogy hamarosan túl lesz rajta. Túl lesz rajta, ki fogja bírni, és... Aztán valamikor az éjszaka folyamán Rhiannon elaludt. Hirtelen remegéssel ébredt, fel, de Julian tovább ringatta és beszélt hozzá. Rhiannon végül békésen aludt. Julian megtörölte a száját a kézfejével. Úgy tűnt, mintha Rhiannon arca egy kicsit visszanyerte volna színét. Mozgolódni kezdett Julian karjaiban. Egy pillanatra abbamaradt a heves reszketés. Kinyitotta szemét és Julianra nézett. - Miért... miért csinálja ezt velem? - kérdezte suttogva. - Magával? Rhiannon hosszasan habozott. - Értem - mondta aztán. Julian lassan elmosolyodott és maga is eltűnődött azon, hogy miért. Végül is Rhiannon ellenség. De valahogy más volt. Egy boszorkány,egy tehetséges boszorkány. Tehetség, amit használni kell, gondolta magában. De többről volt szó. Julian felhúzta a szemöldökét, meg akart szólalni, aztán habozott és halvány mosoly jelent meg a szája szélén. Mondhatná neki, hogy túlságosan szép ahhoz, hogy hagyja meghalni, hogy túlságosan jól ismeri ahhoz, hogy hagyja elveszni. De visszakozott. Rhiannon tényleg szenvedett. Most kegyetlenség lenne ilyeneket mondani. - Miért? - suttogta Rhiannon újra. Julian magába fojtott mindenféle gúnyos megjegyzést. - Orvos vagyok - mondta végül. - Nem engedhetem, hogy bárki, legyen az férfi vagy nő, civil vagy katona, eldobja az életét. - Én nem haldokoltam... - De igen. Rhiannon megint lehunyta a szemét. - Tudja, én még mindig gyűlölök minden lázadót - mondta halkan. 50

- Hát, azt hiszem, ezt az érzést sokan osztják - mondta -, bár őszintén szólva ebben a pillanatban... - Mi az? - Csak gyűlölöm ezt a háborút - mondta Julian. Rhiannon összeszorította a fogát. - Megint kezdődik - suttogta nekikeseredetten. -A remegés, a didergés... -Minden rendben lesz. Megígérem, hogy egész éjjel itt maradok, és melegíteni fogom. Rhiannon becsukta a szemét. A szemhéja alól könnyek csordultak ki. - Nem tudom elviselni, hogy így lát engem. Legalább adna egy kis ópiumoldatot... - Nem. - Nem tudom végigcsinálni. - Meg kell tennie. Julian még szorosabban magához ölelte. - Minden rendben lesz _ mondta Rhiannonnak. - Minden rendben lesz. Nagyon késő volt, amikor Rhiannon végre újra elaludt. Eleinte alvás' közben is reszketett és didergett. Aztán, úgy hajnaltájban, kezdett, egyenletesen lélegezni. Az arcán egy kis pír is megjelent. Békésen aludt, fejét Julian vállának támasztva, kezét a férfi mellkasán tartva. De még nem volt vége. Lesznek még rossz időszakai. De a nehezén' már túl volt. - Rhiannon jól van? - kérdezte egy suttogó hang. Julian hirtelen, idegesen és rémülten ébredt. Neki soha nem kellett úgy , menekülnie, mint a nagybátyjának, és nem is volt félig szeminol, mint az unokatestvérei, de az itt eltöltött nyarak alatt azt megtanulta, hogy az őrségben lévő embernek soha nem szabad mélyen aludnia. Ebben általában jó volt, nagyon jó. És a fene vigye el, elég időt töltött már el ebben a háborúban ahhoz, hogy az első levélsusogásra vagy a szellő fuvallatára felébredjen. Most is azonnal fel kellett volna ébrednie a feléjük közeledő léptekre. De nem ébredt fel. Olyan mélyen aludt, mint a mormota. Bizonyos értelemben évek óta nem aludt rendesen. Rachel nézett le rá, aggódó tekintettel. Julian kiegyenesedett és érezte, hogy Rhiannon megmozdul a karjaiban. Ő is felébredt és óriási, zöld szemével Julianra nézett, mint aki azt sem tudja, hol van. - Rhiannon? - szólalt meg Rachel. - Jól van - mondta Julian kurtán, miközben felállt és Rhiannont is talpra segítette. - Rhiannonnak egy kis láza volt - füllentette Rachelnek. - Szörnyű éjszakája volt. Még nincs vége, de innen már , sokkal könnyebb lesz az út. Rhiannon ránézett Julianra. Nem ellenkezett, de nem látszott túlzottan elégedettnek attól, hogy Julian fedezni akarta. - Hála istennek, hogy egy orvossal utazunk! - mondta Rachel megkönnyebbülve. - Különösen mivel'mindnyájan hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mindenkit Rhiannon gyógyít meg... kellemetlen, ha ő maga a beteg. De tényleg jól vagy? Rhiannon, te még mindig nagyon sápadt vagy. - Igen, hála istennek, hogy egy orvossal utazunk - mormolta Rhiannon kedvetlenül. - Jól vagyok és jól leszek - nyugtatta meg Rachelt, mialatt egyik hajtincsét igazgatta. - Kéne nekem egy kis víz és... ugye hoztunk magunkkal kávét, Rachel? Nor mama tett el nekünk kávét, igaz? Rachel bólintott, Julianra nézett és boldogan elmosolyodott. - Igazi kávé - mondta Juliannak. Délen egyre nehezebben lehetett kávéhoz jutni. Az emberek legtöbbször szederlevélből főztek teát, a kávé pedig nem volt más, mint pörkölt cikória leforrázva. - Igazi kávé. Ez remekül hangzik. Én utánanézek a lovaknak és egy kiesit magukra hagyom önöket, hölgyeim - mondta nekik Julian. - És reggeli is van! - kiáltott utána Rachel. - Magának is készítünk egy kis reggelit. - Köszönöm, az jó lesz - mondta Julian. - Majd mi teszünk róla, hogy egy kicsit megerősödjön és olyan legyen, mint a fivére - tette hozzá Rachel. Julian éppen a lovak felé igyekezett, de megállt és visszafordult. - A bátyám erősebbnek látszik? kérdezte, éppen csak leplezve sértődöttségét. Rachel a szája elé kapta a kezét, hogy palástolja a mosolyát. - Sajnálom... nem úgy értem, hogy erősebb... csak ő... jobb erőben lévőnek látszik. 51

Julian mutatóujjával megfenyegette Rachelt. - Ne hagyja magát becsapni, ifjú hölgyem! A látszat sokszor csal. - Ez igaz, Rachel - mondta Rhiannon csendesen. - A lázadók általában soványak, éhesek, de nagyon veszélyesek. Erről könnyen megfeledkezel. Julian tekintete találkozott Rhiannon hűvös pillantásával. - A veszélynek sokféle formája van, igaz? kérdezte halkan. Aztán Rachelnek hozzátette: - Bármit hoztak reggelire, szívesen eszem belőle. Az igazi kávé pedig igazi luxus manapság. Köszönöm. Határozott mozdulattal sarkon fordult és elindult a tisztásról arra a helyre, ahol kikötötte a lovakat. Julian nagyon örült, hogy friss fű volt az állatok körül. Hogy egy kis időt adjon a nőknek, egy darabon megsétáltatta a lovakat az ösvényen, mielőtt ismét a patak felé fordult velük. Ott belegázolt velük a vízbe és megitatta őket. Miközben a lovakkal foglalatoskodott, meglepetten vette észre, hogy bár a folyás irányában állt, hallotta Rhiannon és Rachel beszélgetését. El kellene mennie onnan, gondolta, de aztán elmosolyodott és kíváncsi lett. - Ne piszmogj már, Rachel! - mondta Rhiannon. - Induljunk már, készítsük el a reggelit... - Uramisten! - mondta Rachel jókedvűen. - Ez úgy hangzik, mintha alig várnád, hogy a lázadók táborába érjél! - Ne légy nevetséges, csak nem akarok... itt maradni. Azt hiszem, nyugtalan vagyok. - Egyáltalán nem vagy jó bőrben. - Jól vagyok. - Nem, nem vagy jól. Sápadt vagy, reszketsz, gyenge vagy... - Bízz bennem, Rachel! - mondta Rhiannon türelmetlenül. - Nem'` vagyok gyenge. - Olyan jó, hogy van velünk egy orvos. - Egy rebellis orvos. - Engem nem érdekel. Remek férfi. Julian megpaskolta a pejt, és elmosolyodott. Kezdettől fogva ked- ; velte Rachelt. Vachel, ő lázadó. - Julian arcára ráfagyott a mosoly, mert éles gúnyt .'? hallott ki a szavaiból. - Ahhoz a hadsereghez tartozik, amelyik megöl- ;` te a férjemet, a te unokatestvéredet és ezer meg ezer más jó embert. - De ő biztosan rendes ember. Nézd meg, hogyan gondoskodik ró- `, lunk. Nagyon örülök, hogy nem kapták el vagy sebesítették meg, ami- ' kor hívattad a jenkiket, hogy lemészárolják őket. - Rachel! Senkit nem akartam lemészároltatni! Azt akartam, hogy., elfogják őket... ` - Ő jó volt hozzád. Gondodat viselte tegnap éjjel, amikor rosszul voltál. Hosszú csend következett. - Orvos. Felesküdött arra, hogy gondját '' viseli a beteg embereknek. - Ő gondodat is viselte - ismételte meg Rachel makacsul. - De ellenség. - Körülöttünk mindenki ellenség! Itt árulónak tartanak bennünket, nem emlékszel? - Csak azért, mert sokan mások rosszak vagy félre vannak vezetve, , nem jelenti azt, hogy nekünk is rossznak kell lennünk. A rabszolgaság rossz, máso"t birtokolni helytelen... - Sok délinek nincsenek rabszolgái. Hallottam, hogy Lee tábornok még a háború előtt felszabadította az összes rabszolgáját. - Elszakadni az Uniótól, az is rossz... - Az csak akkor lesz rossz, ha Dél veszít - magyarázta Rachel. - Néhányan úgy gondolták, hogy rossz dolog volt, amikor a gyarmatok elszakadtak Nagy-Britanniától! Az pedig csak fejfájást okozott az alapítóatyáinknak, mert tizenhárom órának egyszerre kellett elütnie a delet. 98 Tizenhárom állam. Mindegyik más, mindegyik magának akarta a jogot, hogy megalkossa a saját törvényeit, amelyek a saját embereiknek a leginkább megfeleltek... - Rachel! - Hát ez a táYténelem... - Csakhogy a történelmet mindig a győztesek írják. És hidd el nekem, előbb-utóbb az Unió fog győzni. - Rhiannon! A dolgokat mindkét szemszögből kell nézni. Általában te is azt teszed, általában megértő vagy... - Sajnálom. Lehet, hogy amióta Richardot megölték, egyszerűen elvesztettem az együttérzésemet... - Hát akkor hála a jó istennek, hogy legalább a doktorod nem vesztette el. 52

- Ő lázadó - mondta Rhiannon szenvedélyesen. - És ha újra alkalmam nyílik rá, hívni fogom a jenkiket, hogy kapják el... élve vagy halva. Julian csobbanás hangját hallotta. Rhiannon elfordult, hogy még egyszer lemossa az arcát, gondolta magában. - Szerintem, szörnyű és utálatos vagy! Újabb csobbanás. Rachel is követte Rhiannon példáját. - Rachel... - Van valami, amit nem látsz, nem akarsz látni. Ő egyáltalán nem szörnyű, segít neked. Szerintem te félsz tőle, mert lázadó és mégsem tudod gyűlölni. Vagy az is lehet, hogy látsz valamit a jövőben kettőtök között, lehet, hogy attól félsz... - Rachel, én nem látok semmit! Semmit, csak... - Csak mit? - Vért. Egyre több vérengzést - mondta Rhiannon kimerülten. - És most, kérlek, hagyj magamra! Kész van az a kávé? Nagyon örülnék egy csésze kávénak. És a szalonnának csodálatos illata van. - Rhiannon elbizonytalanodott, aztán a hangja meglágyult. - Örülni fog a te rebellis ezredesed, hogy milyen remek reggelit készítettél. Ekkor már Julian is érezte a szalonna illatát. Remek illat volt, amitől hirtelen úgy összeszorult a gyomra, hogy szinte fájt. Szalonna. Hát persze. Finom főtt étel... De nem a szalonnától szorult össze a gyomra, hanem a Rhiannon hangjából érződő ridegségtől. Attól, hogy ez háború, amely sosem fog véget érni. Milyen furcsa! Elég messze volt tőlük, és csak hallotta őket. Mégis . Úgy érezte, mintha látná Rhiannon arcát, ahogy beszél. Mintha látná gyönyörű szemében a jéghideg megvetést. Milyen más tud lenni a nappal! Ő még emlékezett Rhiannon éjszakai kínszenvedésére. A meggyötört tekintetére. A finom vonású arcának szépségére. Még a sebezhetőségére, a bizalmára is, ha csak percekre is. És akkor a hangja olyan lágy volt... Nem akarom, hogy így lásson engem... De mindez éjjel volt. Most pedig nappal van. Tehát, ha úgy adódik, Rhiannon feladná őt. Hát majd ő gondoskodik róla, hogy erre sose legyen alkalma. HETEDIK FEJEZET - McKenzie kapitány! Brent McKenzie, az észak-virginiai hadsereg Longstreet által irányított hadosztályának törzsorvosa, éppen tábori asztala fölé görnyedt és feljegyzéseit vizsgálta azokról a betegekről és sebesültekről, akiket visszaküldtek a szolgálatba, átküldtek a helyi kórházakba - vagy pedig helyben eltemettek, illetve fenyőfából készített ládában visszajuttatták a családjukhoz. Amikor a nevét hallotta, felnézett. Samuel Wager ezredes, az ugyanahhoz a hadtesthez tartozó L. Guild orvosigazgató egyik adjutánsa állt Brent irodaként és szállásként szolgáló katonai sátrának „A" jelű bejáratánál. Brent felállni készült, de Wager intett neki, hogy maradjon ülve. Az adjutáns belépett a sátorba és leült egy összehajtható tábori székre Brent asztala elé. - Feljegyzések? - kérdezte Wager. - Előírás - felelte Brent. - Mintha nem lenne mit csinálni. Apropó, olvastam az egyik dolgozatát, amit nem régen írt. Kitűnő volt. Brent udvariasan mosolygott. Nem emlékezett arra, hogy mostanában bármilyen dolgozatot írt volna. Leveleket, azt igen. Folyamatosan írt leveleket. A hadseregben a halál legfőbb oka nem a golyó volt. Néha azon tűnődött, hogy egyáltalán okolhatják-e érte a jenkiket. A halálesetek nagy része betegségekből eredt. Gyakran írt a hatóságoknak, a kongresszusnak, Jeff Davisnek, az amerikai hadsereg egészségügyi alakulatai főparancsnokának, bárkinek, aki esetleg meghallgatta. Életeket menthetnének meg, ha egy kicsit javítanának az élelmiszerek és a víz minőségén. Gyakran váltott levelet unokatestvérével, Juliannal, aki ugyancsak úgy vélte, hogy a halálozások 53

számát drasztikusan csökkentenék a hadseregen belüli jobb egészségügyi viszonyok. Julian a floridai polgárőrségnél maradt, míg Brent, még Charlestonban, amikor Dél-Karolina kilépett az Unióból, a konföderációs hadsereghez csatlakozott mint katonaorvos. Bár csak unokatestvérek voltak és nem testvérek, Julian és Brent egész életükben nagyon közel álltak egymáshoz, és gyerekkoruktól kezdve mindketten nagyon szerették az orvostudományt. Julian is meg ő is sokat voltak együtt szeminol sámánokkal, akiktől megtanulták, hogy milyen hatékonyak az indiánok által használt mocsárnövények olyan betegségek kezelésére, mint a malária meg a dizentéria, amelyek könnyen megtámadták az embereket a mocsaras területeken. Julian sohasem gúnyolta ki vagy kicsinyelte le a betegségeknek ilyen másféle kezelését; ő sohasem gondolta, hogy az indiánok vademberek vagy hogy bármilyen értelemben butábbak lennének. Ha valami bevált, akkor megpróbált rájönni, hogy mi az oka. De ha nem jött rá az okára, akkor is alkalmazta a gyógymódot. Így aztán, bármilyen fáradt is volt - vagy bármilyen nehéz is volt levelet átjuttatni a frontvonalon - Brent sok estét töltött azzal, hogy levelet írt az unokatestvérének, válaszolt neki, megosztották a tapasztalataikat. Mindketten egyetértettek abban, hogy a katonáknak kiosztott gyalázatos élelmiszerek gyakran okoztak sorozatos és szörnyű hasmenéseket, ami végül is sok ember halálát okozta. Mindketten harcoltak azért, hogy a táboroktól távol tartsák az emberi és állati ürüléket, és hogy a hadsereg vezetői nyomatékosan hangsúlyozzák, mennyire fontos a katonák számára a tiszta ivóvíz. Julian írt neki egy dél-georgiai kiképzőtáborról, ahol a katonák azt panaszolták, hogy „a vízben olyan nagy méretű élősködők vannak, hogy mikroszkóp nélkül is jól láthatóak". Miután kényszerítették őket, hogy ilyen vízből igyanak, csaknem a csapat fele belehalt a súlyos hasmenés okozta kiszáradásba. Persze megtámadták őket más betegségek is, mint például kanyaró, malária, hastífusz, himlő vagy mumpsz. Táborban orvosnak lenni azt jelentette, hogy csaknem mindenféle emberi bajt, betegséget és sérülést kezelni kellett. A bajonettől szerzett sebek nem voltak olyan gyakoriak, mint a golyó ütötte sérülések; ugyanakkor a lőtt sebek jóval meghaladták azokat a sérüléseket, amelyeket robbanólövedékek, ágyúgolyók és más robbanószerek okoztak. A kezelhető lőtt sebek többsége a katonák kezén és lábán volt, főleg azért, mert a gyomron vagy mellen lőtt emberek jelentős hányada már a harctéren meghalt. Rengetegen véreztek el a csata hevében, akiket meg lehetett volna menteni. Bármennyire is szeretett volna igazi orvos lenni, gyakran az volt az érzése, hogy nem sokkal csinál többet, mint egy sintér, hiszen egy fontos ütközet után alig volt más dolga, mint a végtagok levágása. Egyik végtag a másik után. És valahányszor vágásra használta a szikéjét és végighúzta egy csonton a sebészfűrészét, amiatt aggódott, hogy egy ember reményeit és méltóságát vágja szét a húsával együtt. Bármilyen gyorsan és szakszerűen is végezte az amputációkat, néha a seb elüszkösödött, és a szerencsétlen ember így is meghalt. Ennyi vér közepette az életért folytatott küzdelem végeláthatatlan volt. De ugyanakkor... Voltak olyan pillanatok is, amikor tudta, hogy.a szakértelmével életeket ment meg. Sőt még végtagokat is. Volt olyan, amikor kitartó kezelése és elővigyázatossága egy egész századot mentett meg a lassú haláltól, mert ahelyett, hogy hagyta volna a láz gyors elterjedését, gyorsan karanténba helyezte az érintett betegeket. Bármilyen fájdalmas is volt sokszor, örömmel dolgozott az észak-virginiai hadsereg katonái között. Hiányzott neki az otthona, a családja, a télen megszokott hazai meleg idő. De időközben megszokta, hogy a feje fölött golyók süvítenek, mialatt egy vértócsában állva szörnyű körülmények között dolgozik. Bármilyen rosszak is voltak a körülmények, úgy érezte, hogy számít a jelenléte, és ettől az élete, még ha néha kínkeserves is volt, értelmet nyert, sőt még elégedett is volt. Wager várakozva figyelte, eszmélt rá Brent. - Dolgozat? - kérdezte hátradőlve és gyanakvóan, bár nem tudta pontosan, miért. - Milyen dolgozat? - Nos, rendben van, nem dolgozat volt, hanem egy levél. Egy nagyszerű levél, amit Lee tábornoknak küldött. - Á! - mondta Brent. Nem tudta, örüljön-e, hogy egyáltalán elolvasták a leveleit, vagy zokon vegye, hogy olyan ember olvasta el, aki nem volt benne illetékes. - Igen, egy kész értekezést olvastam a maga tollából, amelyben a betegség elterjedésének megelőzéséről ír... és benne egy olyan bekezdést is, amely a maga floridai polgárőrségben szolgáló rokonáról, egy másik dr. McKenzie-ről szól. - Juliannak arról az elméletéről, hogy a műtőben tiszta tamponokat kell használni? - kérdezte Brent. - Igen. Mindketten kiváló nyilvántartást vezetnek. 54

- Igen. Mint mondtam, előírás... az egészségügyi főparancsnok szerint a legjobb tudásom szerint kell vezetni. Sam Wager hirtelen előrehajolt. - Maga igen megnyerő fiatalember, McKenzie kapitány. Akárcsak az unokatestvére. Mindkettejüknek megvan a maguk specialitása. Brent felhúzta a szemöldökét. - Miféle specialitás? Wager furcsán nézett rá. - Maga származásánál fogva indián, ugye, McKenzie? Brent azon töprengett, hogy mi lesz ebből. Igen, indián, és ezt Wager is tudta. Zöld szemét az anyjától örökölte, de az ereiben folyó egynegyed szeminol vér jól látható majdnem kékesfekete, egyenes szálú hajából. Indián származásáról árulkodik széles pofacsontja meg aranysárgán csillogó bőrszíne is. - Az apám anyai ága volt indián, uram - mondta Wagernek. - Szeminol, ugye? Brent ismét bólintott. Wager hátradőlt és felemelte az egyik kezét. - Nos, ez az, akkor talán itt a magyarázat. Brent óvatosan letette a tollát. - Magyarázat mire? - Régóta ismerte Wagert. Eddig még sohasem tett megjegyzést a származására, nem nézett még rá ilyen furcsán, és nem tett célzást arra, hogy a családi háttere valamit is számít. - Arra, hogy úgy ért a betegségekhez. - Tessék, uram? - kérdezte Brent összehúzott szemekkel. - Azokhoz a dolgokhoz, amiket férfiak és nők megkapnak... aztán elterjesztenek. - Az indián vérem miatt értenék ehhez? Wager mosolygott. - Ne sértődjön meg! Úgy értem, ettől jobban tudja, hogy hogyan hordozza a társadalmunk a betegséget egyik helyről a másikra. Ez azt jelenti, hogy maga nyilván egyútt töltött egy kis időt olyan emberekkel, akik jobban tudják a természetet a maguk céljaira felhasználni, mint mi. Okos emberek. Vegye csak azt a tényt, hogy a legtöbb indián, beleértve a szeminolokat is, mindig félmeztelenül harcoltak, mert tudták, hogy ha a sebbe apró ruhafoszlányok ragadnak bele, az fertőzést okozhat. Csak azt akartam mondani, hogy maga átkozottul okos, gondolkodó orvos, kapitány. És a származása nyilván segített abban, hogy ilyen lett. - Hát, talán - mormolta Brent. Kényelmetlenül érezte magát, amióta Wager bejött. Most már határozottan gyanakodni kezdett. - De uram, szerintem ahhoz nem kell zseninek lenni, hogy az ember rájöjjön arra az összefüggésre, hogy a jobb egészségügyi körülmények segítenek legyőzni a betegséget. Ezredes úr, kérem, térjen a lényegre! - Nos - mondta Wager, és hátradőlt a székén. Ha Brent nem ismerte volna olyan jól ezt az embert, akkor azt gondolhatta volna, hogy Wager elpirult. - Van egy újabb járványunk, uram. Olyan, ami demoralizálja a hadsereget, rontja a hangulatot. - Milyen járvány lenne az, ezredes úr? - Nemi betegség, kapitány. Brent összeráncolta a homlokát. A szexuális betegségek ősidőktől fogva megtámadták a hadseregeket. Mindig sok volt a honvággyal küszködő férfi és fiú, akik az otthonuktól távol és nap mint nap szembenézve a halállal, megfeledkeztek a feleségükről, édesanyjukról, szerelmükről és a legősibb foglalkozást űzők társaságát keresték. Igen, isil,erte a szexuális úton terjedő betegségeket. Mindent megtett azokért a férfiakért, akiket csak kezelni lehetett, meggyógyítani nem; gyógyszereket adott a kínzó viszketésre és a gyötrelmes váladékozásra. Tanácsokat adott nekik, fiataloknak és időseknek egyaránt. - Igen, a nemi betegség kétségtelen probléma, ezredes úr. - És éppen maga az az ember, uram, aki kezelni tudja. - Tessék? - kérdezte Brent hitetlenkedve. - Maga Lee tábornok is szorult helyzetben van. És Robert úr a legnagyobb tisztelettel van ön iránt, uram... - Szinte alig váltottunk szót - ellenkezett Brent. - Téved, uram, ha azt hiszi, hogy a tábornok nem látja azt a példamutató munkát, amit maga végez itt. El sem tudja képzelni, mennyi reményt és hitet táplál a maga képességei iránt, amikor azt tervezi, hogy magát bízza meg a helyzet kivizsgálásával és javításával. Brent felpattant a székéből. - Várjon! Nekem nincsenek különleges képességeim...

55

- Kapitány úr, a következő néhány hónapban maga elhagyja a tűzvonalat és egy új háborút, nemes küzdelmet fog folytatni... - Nemes küzdelmet... a nemi betegség ellen? - Eltalálta, McKenzie kapitány! Az új parancs szerint maga fogja vezetni a pusztító betegség kezelésével és kivizsgálásával megbízott csoportot. Most alakítanak ki egy speciális egységet - nem túl messze Richmondtól -, ahol alkalma lesz kezelni és megvizsgálni egy prostituáltakból álló közösséget... - Prostituáltak! - Igen, uram! McKenzie kapitány, maga el sem tudja képzelni, milyen nagy szolgálatot fog tenni az embertársainak! A gyanú! Hát igen, az ördögbe is, óvatosabbnak kellett volna lennie. De ez meg sem fordult a fejében. Lenézett a földre, ökölbe szorított kézzel, és igyekezett uralkodni magán. Szóval példamutató munkát végzett. A jutalma pedig egy megfertőzött prostituáltakkal teli város? - Wager ezredes! Uram, tiltakoznom kell. Szerintem az itteni emberekkel végzett munkám sokkal fontosabb... - Az egészségügyi főparancsnok személyesen javasolta magát erre a munkára, kapitány, aki szerint megtiszteltetés egy ilyen vizsgálat irá, nyítása. Ezt a parancsot a legnagyobb hittel és tisztelettel együtt kapja. - De azok az emberek, akikkel együtt dolgozom... - Szükségünk van magára, uram. - Én azt hittem, hogy inkább itt van rám szükség. Wager hátradőlt a széken. - Maga ért az orvosságokhoz, a sebészethez, McKenzie. De őszintén szólva, uram, a csata kellős közepén egy sintér ugyanolyan jó, mint egy sebész. De nem kell elkeserednie, sok embert behívunk. Némelyikük a maga államából, Floridából jön. Már hosszú ideje szolgált az észak-virginiai hadseregnél, s fájó nosztalgiát érzett szülőldje iránt. - A konfóderációs hadsereg megfosztja Florida államát a polgárőrségtől. . - Nem fosztja meg tőle, csak esetleg megritkítja. A döntő ütközeteket északon vívják, ez tény. - De a floridai tengerpartot senki sem védi, csak az a néhány polgárőr meg az arra tévedő konfóderációs csapatok... - Nem én csinálom a politikát, McKenzie kapitány. Ma már nem titok, hogy Lee tábornok makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy ez a háború Észak földjén folytatódjon, úgyhogy mindannyian északra fogunk menni. A maga hadosztályának az emberei miatt pedig nem kell aggódnia, mert az unokatestvérét reguláris szolgálatra vezénylik. Longstreet harcolt azért, hogy maga itt maradjon, de az egészségügyi szakemberek véleménye az volt, hogy szükségük van magára, ú hogy McKenzie ezredest is idehozzuk, hogy velünk jöjjön. Brent csak bámult. Ez aztán több a soknál! Julian természetesen nagyon mérges lesz. Már eddig is úgy érezte, hogy a konföderációs hadsereg nagyon rosszul bánik Floridával. Megfosztották az élelemtől, az ellátmánytól és az emberektől. Az ügy iránti lojalitásáért magára hagyták. Most pedig - vele együtt - még több férfit irányítanak északra. Julian kerül az ő helyére. Amíg neki a prostituáltakkal kell foglalkoznia. - Talán - mondta reménykedve, tudván, hogy oroszlánoknak dobja oda az unokatestvérét, de hát, vigye el az ördög, Julian (akár így, akár úgy), úgyis dühös lesz -, az unokatestvéremnek tényleg meg kellene adni az alkalmat és a megtisztelő lehetőséget, hogy ő irányítsa a nemi betegség szörnyű elterjedésének vizsgálatát és kezelését. Kiválóan ért { a betegségekhez... és a prostituáltakhoz. - A parancsokat már kiadták, McKenzie kapitány. Biztos vagyok benne, hogy maga is meg az unokatestvére is kiválóan tudják kezelni a betegséget... és a prostituáltakat. Számítunk magára, kapitány. El se tudja képzelni, mennyire. Néhány napon belül megkapja az írásos anyagot az egészségügyi főparancsnoktól. Természetesen megválaszthatja a munkatársait. Wager felállt. Brent is állt. - Még mindig tiltakoznom kell... - Tegye nyugodtan, uram, ahogy akarja! Istentől való joga, hogy mint Dél állampolgára gyakorolja a szólásszabadságot! De mint a konföderációs államok hadserege tisztjének az is kötelessége, hogy ott szolgálja a hazáját, ahol a legnagyobb szükség van magára. 56

- Ott van rám szükség, ahol a legnagyobb a veszély... - Jó estét, uram! Sok szerencsét további munkájához! Wager elhagyta a sátrat, Brent üres tekintettel hosszan bámult utána. Inkább visszazuhant, mint leült a székébe. Égnek emelte a kezét és azt mondta: - Hát a vér, a kifordult belek és a háborútól megtépázott emberek még nem volt elég, mi? Most prostituáltak! - mondta a fejét rázva. A feje lehanyatlott az íróasztalára. Prostituáltak... Úristen, micsoda szörnyű háború! Jóravaló. Szép. Remek. Rhiannon Julian mögött lovagolt és hangosan szipákolt. Ennyit Rachel Julianról alkotott véleményéről. Julian alig szólt Rhiannonhoz, amikor mégis megtette, szinte a durvaság határát súrolta ridegsége. Amikor Julian ránézett, Rhiannon furcsa remegést érzett belül, mintha megvetésre méltó volna. Ennyit arról, hogy majd én tartom magát, melegítem magát, segítek átvészelni az éjszakát. Talán mégse. Julian átsegítette az éjszakán, de Rhiannon nem volt biztos benne, hogy most sokkal jobban érzi magát. Annyira fáradt, mintha alvás közben egész teste viaskodott volna. Az egyetlen különbség ma az, hogy... tudta. Az ópium rabja lett. Nem akarta megölni magát, ő csak a fájdalmat akarta elpusztítani. Csakhogy veszélyes játékot űzött a maga termesztette gyógyszerrel, és ma reggel pontosan tudta, hogy ez helytelen volt. Szörnyen érezte magát. És egyszerre jobban is. Tulajdonképpen köszönetet mondott volna neki, ha nem viselkedik ilyen faragatlanul. Julian hirtelen megállt; Rhiannon megrántotta a kantárt, mögötte,Rachel úgyszintén. Julian mozdulatlanul ült, hallgatózott. Rhiannoq nem hallott semmit, csak a szellőt és a levelek enyhe susogását. A nyá_ ri nap kíméletlenül forró volt, és el sem tudta képzelni, hogy a férfi miért állt meg... - Ezredes? A hang mintha az égből jött volna, a fák közül, a semmiből. - Igen, Digby, én vagyok. - Egyedül van, uram, meg a hölgyek? - Úgy van. Hirtelen egy férfi ugrott elő a fák közül és pontosan előttük ért földet. Fiatal, karcsú, hajlékony, vörösbarna hajú és vigyorgó arcú. Rámosolygott Rhiannonra és úgy bólintott, mintha megemelné a kalapját, ha lett volna neki. - Hallottam, hogy jönni fog, uram, és persze a hölgyekről is hallottam. - Gondoltam, hogy valaki elém jön - mondta Julian. Rhiannon ránézett, összeráncolta a homlokát, de amikor Julian visszanézett rá megértette. Julian emberei már előttük visszatértek, időben figyelmeztetni a többieket, hogy Julian egy jenki szimpatizánst hoz a táborukba. Digby, a fiatalember füttyentett. Három másik férfi bújt elő a fák közül. Az egyik, egy fehér pofaszakállú, idősebb, a másik kettő középkorú. Mindnyájan soványak. Rhiannon beleharapott az ajkába, mert eszébe jutott, hogy azt olvasta, hogy Florida a só és a hús nagy részét a déli csapatoknak szállította. Úgy tűnt, hogy minden élelem kikerült az államból. Legalábbis nem úgy látszott, mintha a floridai fiúk túl sokat ettek volna belőle. Az oldalszakállas férfi előrelépett és meglóbálta a kezében lévő elnyűtt kendőket, amelyek még mindig tisztának tűntek. - Hölgyeim, elnézésüket kell kérnem. George Smith hadnagy vagyok a floridai polgárőrségtől, és attól tartok, innentől fogva mi fogjuk vezetni magukat. - Leszálljunk a lóról? - kérdezte Rachel nagy komolyan. Rhiannon ránézett ifjú gyámleányára és furcsa indulat szaladt végig rajta. Rachel nagyon élvezte a helyzetet, mert úgy érezte, mintha valami kémkedésbe keveredett volna. - Nem, kisasszony, arra nincs szükség - mondta Digby. - Becsukott szemmel nem lehet lovat vezetni; én különben is ott leszek maga mögött. - Várjon egy kicsit! - tiltakozott Rhiannon. - Ez igazán nem szükséges. Mi lenne, ha megesküdnénk, hogy soha nem adunk ki információt erről a helyről... - Egy percig sem hinnénk magának - szólt közbe csendesen Julian,miközben leszállt a lováról. Elvette az egyik kendőt a hadnagytól és odament Rhiannonhoz. Amikor összenéztek, Julian kék szemében tűz 57

lobbant. Rhiannon rájött, hogy fel akar ülni a lóra mögé. - Becsületszavamat adom - mondta. - A becsületszavát? - kérdezte halkan Julian. -Asszonyom, mi tiszteljük az adott szót, de manapság, hát... -mor,nogta Smith hadnagy. Rhiannon érezte Julian kezét a nyereg végén. Előrehajolt, Julian pedig könnyedén mögé pattant. Csukja be a szemét! - figyelmeztette Rhiannont éles hangon. - Erre tényleg nincs szükség... - De még mennyire hogy van! - Rhiannon érezte, hogy a kendőt a szemére szorítják. Julian nem túl finoman kötötte meg. - Jól ül? - hallotta Rhiannon Digby kérdését, és Rachel gyors igen(ő válaszából tudta, hogy Digby ifjú gyámleánya mögé ült fel. Rachel nagyon jól érezte magát. Rhiannon még sohasem érezte magát ennyire megbántva, és el sem tudta képzelni, hogyan lehet bekötött szemmel lovagolni. Idegesítő érzés. Bekötött szemmel többet érzékelt, és megértette, hogy az állandó vakságban élők miként tanulnak meg a többi érzékszervükre támaszkodni, mert szinte fájó módon tudatában volt érzékelő- és hallóképességének. A szél minden rezdülése hangosnak tűnt. Érezte, milyen irányból érkeznek a testére a napsugarak. A meleg nyugatról jött. Közeledett az alkony, s vele együtt az az enyhet adó hűvösség, amit csak az éjszaka hozhat. Szél kerekedett, a levegő átnedvesedett. Érezte Julian szagát, belélegezte az illatát. A szappanét, amivel akkor éjjel mosakodott. Valami nagyon finom, alig észlelhető, hívogató, férfias, egyedi illat, ami csak az övé. Ez nem igaz, mondta magában. A ló folyamatosan mozgott alatta. Hallotta a paták dobogását. A levegő finoman enyhe, nedves csókját, a közeledő eső biztos jelét. Érezte, közeledik a sötétség. Ízlelgette a levegő nedvességét. Hallott minden mozdulatot. Érezte... Juliant. A combja hozzáért az övéhez, a karjával átfogta a derekát. Érezte a mellkasát. Soványnak tűnt. De érezte izmai megfeszülését és lüktetését, ahogy ott ült mögötte. Bár be volt kötve a szeme, mégis becsukta, hogy ne lássa a múltat se, hogy kitörölje azt a zavarodottságot és félelmet, ami még mindig kísértette találkozásuk első éjszakája óta. Mit csinált akkor? Miért volt ez egyszerre annyira fájó... És annyira könnyű? Rettenetesen szeretett volna egyedül lovagolni. Annak a remegésnek, amit most érzett, semmi köze nem volt az ópiumhoz, minden ezzel a kemény és dühös férfival függött össze, aki ott ült mögötte, aki egész éjszaka a karjaiban tartotta, és mégis annyira megvetette őt. Megnedvesítette az ajkát, mondani akart valamit, de nem jött ki hang a torkán. Aztán halkan megkérdezte: - Már majdnem ott vagyunk? - Majdnem. - Úgy tűnik, mintha már nagyon régóta lovagolnánk. - Valamivel több mint egy órája. - Többnek tűnik. - Többnek is kell lennie. - Mert elárulhatnánk a tábor helyét. De megszámlálhatatlan számíC ösvény van errefelé. Úgy be vannak nőve, hogy úgysem tudnánk megmondani, hogyan kell idejutni... - A jenkik tudják, hogy a folyó közelében vagyunk. Csak ott lehetünk. Ha ennél többet megtudnak, meg is találnak bennünket. Néhányszor változtattuk a helyünket, de megfelelő kórházi felszereléssel nem könnyű egy bázist ide-oda költöztetni. - De ha már majdnem ott vagyunk... - Rhiannon, maga egy szempillantás alatt feladna bennünket. - Julian hangja nagyon kimért volt, és mégis az, ahogy a keresztnevét-~} mondta, valahogy személyessé tette a szavait. Aztán Rhiannon filébe ~` sugta: - Még egy kicsit szenvednie kell mellettem, igaz? De hát a szenvedés mindig az időtől, helytől és hangulattól függ, nem igaz? - Maga nagyon kegyetlen. - Maga pedig kétszínű. - Ez egyáltalán nem igaz. - Ahhoz képest, hogy jövőbe látó boszorkány, elég gyakran hajlamos jobban elvakítani magát, mint amire ez a kendő képes. - Talán úgy van, ahogy mondja - mondta Rhiannon -, hajlamos vagyok rá. - Csakhogy ez egy veszélyes világ. 58

- Az enyém nem volt az, amíg maga és az emberei oda nem jöttek -jegyezte meg Rhiannon. - Ez elkerülhetetlen volt. Valakinek az volt a sorsa, hogy felbukkanjon magánál. Sokkal rosszabb is lehetett volna. - Valóban? Jöhetett volna az ellenség? Rhiannon érezte, hogy felbosszantotta Juliant. - Mehettek volna oda dezertőrök. Északról vagy Délről. Olyan emberek, akiknek már nem maradt erkölcsi érzésük vagy lelkiismeretük... - És akkor kompromittálhattak volna minket? - kérdezte Rhiannon suttogva. - Meg is ölhették volna magukat - válaszolta Julian nyersen. - Megölni? Uram, maga túloz. - Egyáltalán nem. Ez furcsa háború, Rhiannon. Gavallérok és úriemberek harcoltak a legszélsőségesebb formákban - közkatonák, őrmesterek, ezredesek és tábomokok, akik az első puskalövések előtt barátok és családtagok voltak; a tábornokok a legjobb barátok, iskolatársak voltak, akik azelőtt egymás mellett harcoltak. Írunk egymás feleségeinek, ajándékokat küldünk a frontvonalon keresztül, ha gyermek születik. De pokoli is ez a háború, és ahogy a legkiválóbb emberek is egyenruhába bújnak, ugyanúgy időnként a társadalom szemetje is közéjük keveredik. Olyan emberek, akik az ezüst teáskészletért elvágnák a torkát, kedvesem. És persze vannak olyan déliek is, akik magát árulónak tartják... vagy boszorkánynak, aki megérdemelné a máglyahalált. - Akkor tehát nekem hálásnak kell lennem, hogy maga és a hazudós emberei jöttek a házamba, ettek a tányéromból, nálam aludtak, most pedig egy lázadó táborba visz erőszakkal? - Pontosan. - Julian ismét suttogóra fogta a hangját. - Na és még sok minden másért is hálás lehet. Rhiannon ideges lett, azon tűnődött, vajon pontosan mire utal Julian, amiért még hálásnak kellene lennie. - Magának több esze van annál, minthogy ópiumfüggővé váljon. Rhiannon nagyot sóhajtott és Julianhoz dőlt. - Nem vagyok ópium függő - mondta gépiesen. Julian nem válaszolt. - Csak egy kicsit - mormolta Rhiannon. Észrevette, hogy nekitámaszkodott Juliannak. Közben bizonyára teljesen leszállt az éjszaka, a nap sugarai is eltűnhettek, mert a kendő mögött teljes sötétséget érzékelt. Szeretett volna megfordulni és ránézni Julianra. Megfordulni megtudott, de látni nem látott. - Mennyi ideig tart még? - kérdezte. - Hogy a táborba érjünk? Nem sokáig. - Amíg... elmúlnak a reszketések. Meg a didergés... - Á! Minden nap egy kicsit jobb lesz. - Uramisten... - A múlt éjszaka volt a legrosszabb. De most komolyan, nem érzi máris jobban magát? i - Nem. - Hazudik. - Szörnyen érzem magam. - De azért jobban. Rhiannon észre sem vette, hogy elmosolyodott. - Csak annyival,hogy bízom abban, hogy jobb lesz. Fáradt is vagyok. - Akkor pihenjen! - Nem tudok. Bekötött szemmel lovagolok fenyőfák között egy mocsaras vidéken. - Én remek lovas vagyok - emlékeztette Julian. - Mint minden gá-, láns és bátor ifjú Jovaskatona. Rhiannonnak úgy tűnt, mintha valami keserűséget hallott volna ki a'` hangjából, és azon tűnődött, vajon Julian nem látott-e többet a háboní-"; ból, mint amennyit beismert. Most már tényleg fáradt volt. Nagyon fá- ; radt. És most valahogy luxusnak tűnt a lovaglás. Ahogy belélegezte ' Julian illatát, érezte a karját, mindkét élmény túlságosan ismerősnek . tűnt... Mit csinált akkor éjjel? Nem tudta. Ahogy a férfinak támaszkodott, biztonságban érezte magát. gát. Olyan volt, mint egy szikla... rendíthetetlen. Túlságosan nyers és . őszinte, faragatlan és arrogáns... sok mindent tudott, sok mindent látott. Igen ritka orvos, aki ugyanolyan ügyesen kezeli a kardot, mint a szikét. A szavaival úgy tudott vágni, mint bármilyen késsel, és mégis gyógyítani is, biztos kézzel...

59

De számít ez valamit? Úgysem lesz sokáig a lázadók táborában. Majd megint bekötik a szemét és visszaküldik a jenkikhez St. Augustine-ba. Bármi is történt vagy nem történt, mit sem számít. Hamarosan vége lesz, a háború folytatódik, ők pedig mennek tovább a maguk útján. NYOLCADIK FEJEZET Bizonyára elszundikált, mert amikor felébredt, Julian éppen megállí-a totta a lovat. Körülöttük mindenfelől emberek kiabáltak és üdvözölték őket. - Doktor úr! Ezredes úr! - kiáltotta valaki. Aztán egy női hang: - Julian! Julian levette a kendőt a szeméről. Rhiannon dühösen pislogott, a szemével próbált alkalmazkodni a nagyon halvány fényhez. Sűrű fenyőerdő övezte tábor közepén álltak. A területet csak egy-két tábortűz és itt-ott egy-egy fáklya lángja világította meg. A tompa fényben a vászonsátrak aranyvörös színűnek tűntek. Sok ember gyűlt köréjük, és Rhiannon rájött, hogy útközben még több kísérő csatlakozott hozzájuk. A férfiak nem viseltek egyenruhát. Nagyon hasonlítottak ahhoz a szedett-vedett bandához, amelyik a házába vetődött. Itt-ott látott egyegy vajszínű nadrágot, amelyet a konföderációsok viseltek. Volt ott szürke felsőkabát is, sőt a hivatásos hadsereg kék ruhája is, de úgy tűnt, egyik sem jelölt semmiféle katonai rangot. Az eső lába még mindig lógott a levegőben, és az évszakhoz képest elég hűvös volt. - Julian! Rhiannon újra hallotta a női hangot, s meglátott egy csaknem szénfekete hajú és szemű fiatal nőt, akinek vajszínű bőre olyan sima volt, mint a márvány. Karcsú és középmagas volt, és a férfiak mind utat engedtek neki. Most, hogy megszabadult a kendőtől, kényelmetlenül érezte magát. Rhiannon megpróbált leszállni a lóról. Amíg Julian mögötte ült, mozdulni sem tudott, de Julian máris leszállt, és amint a földre ért, megfordult és leemelte Rhiannont, éppen akkor, amikor a fekete hajú nő odaért hozzájuk. Rhiannon látta, hogy a fiatal Digby udvariasan lesegítette Rachelt is, aztán Rhiannon és Rachel közelebb léptek egymáshoz. Ott álltak kettesben, miközben a lázadók boldogan üdvözölték egymást. - Julian! Hála istennek, hogy végre megjöttél! Nagyon megijedtünk... - kezdte a fiatal nő. Julian szorosan magához ölelte a fekete hajú szépséget. Felkapta, megforgatta, majd újra letette. Rhiannon rosszul érezte magát, sokkal rosszabbul, mint valaha is, amióta ez az egész elkezdődött. Ki ez az ébenfekete szemű szajha? - Miért? - kérdezte Julian mosolyogva. - Nem kellett volna aggódnod. Az emberek már korábban ideértek, nem? Tudhattad, hogy már úton vagyok. - Igen, uram, mi mondtuk Tiának, hogy jönni fog. Ezt Liam mondta, Julian kísérői közül a legfiatalabb. - Azért én féltem, Julian - mondta Tia. - Hallottunk az összetűzésről, a lövöldözésről... - Paddy hogy van? - kérdezte Julian gondterhelten. - Jól van. - Megyek és megnézem. - És persze azt is hallottuk... - folytatta a nő, de elhallgatott, Rhiannon pedig észrevette, hogy őt bámulja. Tia lassan elmosolyodott, úgy méregetve Rhiannont, mint egy ellenséget. De a mosolyában volt egy kis öngúny is. - Hallottuk, hogy találkoztál egy jenki boszorkánnyal. A férfiak nevettek. Rhiannon érezte, hogy ég az arca. - Meg se gondoltam, hogy magaddal hozod - folytatta némi éllel a fiatal nő. - Rhiannon nem boszorkány! - mondta felcsattanva Rachel. Rhiannon egyik karjával átölelte ifjú gyámleányát. - Rachel, szívem, meg tudom én védeni magamat... minden rossz modorú lázadóval szemben. - Tekintetét körbejártatta, és a nevetés alábbhagyott. - Örült, hogy ilyen magas, mert ebben a pillanatban ez némi méltóságot : kölcsönzött neki, amire most nagy szüksége volt. - Tia, hol hagytad a modorodat? - kérdezte Julian affektálva.

60

- Attól tartok, otthon maradt nem sokkal a háború kitörése után - felelte a nő, még mindig Rhiannont fürkészve őszinte elismeréssel. - Bocsánatot kérek, amiért boszorkánynak neveztem, Mrs. Tremaine... bár :; magát így hívják, és ebben nincs semmi rosszindulat. Azt mondják, maga a legjobb értelemben vett boszorkány. De mégiscsak jenki, ezért csodálkozom, hogy miért hozta magát ide a bátyám. A bátyja. Szóval ez az a nővér, akire lan McKenzie célzott, amikor beszélgettek. Hirtelen megszédült. Hány McKenzie szaladgál még errefelé? - Van itt valamilyen elöljáró parancsnok? - kérdezte Rhiannon. - Hát, most hogy Julian visszajött... Julian az - válaszolta Tia egy vállrándítással. Rhiannonnak az a furcsa érzése támadt, hogy Robin Hood és az em berei rabolták el. Nem sok segítségre számíthat, ez elég nyilvánvalónak tűnt. - így van, én vagyok az elöljáró parancsnok, és ez a floridai polgár őrség bázisa, fiúk. Akik most nincsenek szolgálatban, menjenek pihenni, akiknek pedig dolguk van, folytassák! Digby, tudnál gondoskodni a vendégeinkről? - Természetesen, uram! Kérem, hölgyeim, erre parancsoljanak! Van egy üres sátrunk, és bármilyen szedett-vedettnek is tűnhetünk, azért tu dunk egy kis kényelmet biztosítani. Kérem, jöjjenek velem! Más választásuk nem lévén, Rhiannon - Rachel vállát átkarolva -elindult Digby után. Menet közben a hátán érezte az összes lázadó fürkész tekintetét. Mi lyen különös! Azt is meghallotta volna, ha egy gombostűt ejtenek le az őket körülvevő fenyőerdőben, olyan csendben voltak a lázadók. És őt figyelték... Minden szem. Mégis egészen biztos volt benne, hogy érzi Julian tűzként égető tekintetét. Paddy szépen gyógyult. Türelmetlenkedve ugyan, de a gyengélkedőnek berendezett sátorban volt, s amikor Julian megérkezett, felkönyökölt. - Olyan egészséges vagyok, mint a makk, ezredes úr, esküszöm! Az a jenki angyal aztán ért a dolgokhoz, mi? - Hmm! - dörmögte Julian, miközben leszedte Paddy lábáról a kötést. A húga ott asszisztált mellette. - Angyal? - fintorgott Tia. - Én nem ezt hallottam! - Ugyan már, Tia kisasszony, a mi szívünkben senki sem veheti át a maga helyét, ne legyen már féltékeny! Tia rámosolygott Paddyre. - Nem vagyok féltékeny, Paddy. Aggó dom. Tudja, édesapa ismerte az ő családját. Az államban nekik volt az egyik legnagyobb sópárló üzemük. Az apja hűséges unionista volt, a férje hűséges unionista volt... Julian ránézett a húgára. - Az édesapánk hűséges unionista, a testvérünk pedig unionista lovassági tiszt! - Tudom, de sem az édesapánkat, sem a testvérünket nem hívjuk meg a táborunkba! - kiáltott fel Tia. - Nem hagyhatta őt ott, Tia kisasszony - mondta Paddy. Julian és Paddy tekintete találkozott, de Paddy folytatta: - Vannak ott olyanok, akik rájöhetnek, hogy át akart adni bennünket a St. Augustine-i jenkik nek. Szerintem a bátyja attól félt, hogy egy vállalkozó szellemű állam. polgár a saját kezébe veszi az ügyet és felgyújtja a hölgy házát vagy valami még rosszabbat tesz. - Talán meg is érdemli. - Tia! - szólalt meg Julian megrökönyödve. - Az unokatestvérünket, Jennifert majdnem felakasztották, mert a lázadóknak kémkedett. Ha lan nem lett volna ott... - Tia elhallgatott. Mindannyian tudták, akkor mi történt volna. - És embereket akasztanak fel. Innen is meg onnan is. Kémkedésért! - Rhiannon nem kém - mondta Julian. - Megölethetett volna. - Tia, megbeszélhetnénk ezt később? - kérdezte Julian éles hangon. - Én mondom, hogy... - Tia! Tia összeszorította a fogát. - Teljesen úgy beszélsz, mint édesapa... És, Julian... - Édesapa nincs itt. Én a bátyád vagyok. És én vagyok itt az elöljáró is. Tia elhallgatott. Julian Paddy sebét vizsgálta. Nagyszerűen gyógyult. Mondta Paddynek, hogy szorítsa össze a fogát, kimosta a sebet' egy kis drága whiskyvel, aztán a húga segítségével újra bekötözte. Jó éjszakát kívánt Paddynek, Tiának pedig intett, hogy kövesse. 61

A holdfényben elsétáltak a sátoroktól kicsit távolabb eső helyre, ahol a folyó egyik keskeny vízgyűjtője csobogó kis patakot hozott lét-!: re. Békeidőben nagyon kellemes hely volt, nyugodt, árnyékos, mindenütt tűlevelekkel borított. - Julian! Valahányszor foglyot hozunk ide, veszélybe sodorjuk magunkat. A jenkik tudják, hogy valahol a folyó közelében táborozunk. Egyszer majd lesz elég emberük meg bátorságuk ahhoz, hogy üldöző-,e be vegyenek minket, és akkor mindenki, aki itt járt, nagy veszélyt fog jelenteni a számunkra. Julian csípőre tett kézzel a húgához fordult. - Tia, már nem sokáig leszünk itt. Legalábbis jelentős létszámban nem. Tia megrémült. - Honnan tudod? - Találkoztam lannal. - Iannal? - Julian látta, hogy Tia szeme tágra nyílik a testvérük neve hallatára. - Ó, Istenem, és hogy van, Julian? Hogy sikerült vele találkoznod? Látta mostanában Alainát, Risát, a gyerekeket... - Ian jól van, sokkal jobban, mint bármelyikünk, és sokkal erősebbnek látszik, mint én, legalábbis ezt mondták nekem. - Erősebbnek... - Ian nagyon jól van - mondta Julian. - Úgy látszik, hogy Mrs.Tremaine-nek van egy tiszt barátja St. Augustine-ban, aki megbetegedett, és lan éppen ott volt, amikor Angus, Mrs. Tremaine embere megérkezett, hogy segítséget hívjon. Úgy intézte a dolgokat, hogy ő irányítsa az odaküldött járőrcsapatot. Tia elmosolyodott. - Elfoghatta volna az embereidet? - Csak ha egy csomó ember meghal. Ezt ő is tudta, én is tudtam.Vártam rá, ő pedig megtalált. - Egy nap mindkettőtöket felakasztanak azért, hogy az ellenséggel barátkoztok. - Azt hiszed, hogy Ian meg én vagyunk az egyedüli ellenségek ebben a háborúban? - Nem, biztosan nem. Elég gyakran cserélünk sót meg dohányt kávéra és más különféle dolgokra, de az, ahogyan ti ketten találkoztok,veszélyes lehet. - Óvatosak vagyunk. - Bárcsak láthatnám! - mondta Tia elérzékenyülve. - Tudod, hogy elmehetsz St. Augustine-ba. Engem egyébként meg is hívtak, amikor Magee tábornoknak meg kellett operálni a lábát! Tia mosolygott. - Úgy szeretném látni a gyerekeket. Van egy unokaöcsénk meg egy unokahúgunk, egy újszülött unokatestvérünk meg egy másod-unokatestvérünk, és sohasem láthatom őket. Pedig látnom kell őket, hiszen úgyis én leszek a jó öreg nagynénjük, mert minden férfit megölnek és nekem sosem lesz rendes férjem. Julian keresztbefonta a karját és méregette a húgát. - Hát az biztos,hogy egyetlen férfinak sem tetszenél. Tia finoman ráütött Julian karjára. - De tényleg, Julian, mire ennek a háborúnak vége lesz... - Ki tudja, lehet, hogy egy jenkihez mégy feleségül. - Soha! Azt soha! - fogadkozott Tia. - Még akkor sem, ha van egy félrevezetett testvérem, aki jenki hős lett. - Egy jenki, aki sokkal többet tud a lázadók hadmozdulatairól, mint mi magunk. Tia, Ian szerint a legtöbbünket be fogják hívni a hadseregbe és a polgárőrség még jobban meg fog csappanni. - Azt akarod mondani, hogy... neked is be kell vonulnod? - lan ezt hallotta. - Úristen! - De van még más is. - Más? Mi más lehet még? - kérdezte Tia éles hangon. - Jerome megsebesült. Tia visszafojtotta a lélegzetét. Julian látta a húga nyakán lüktető ereket. - Súlyosan? - Az egészet csak hallottuk, úgyhogy valójában nem tudom. - Már korábban is volt sebesülése, egy-egy vágás. Ó, istenem, remélem, nem komoly! Gondolod, hogy idehozzák? - kérdezte Tia aggódva. - Bár neki van hajóorvosa... - Igen, van. David Stewart kitűnő orvos, és David összefoltozza, de bizonyára azt akarja majd, hogy a családja ápolja Jerome-ot - ha egyáltalán komoly sérülésről van szó. - Ha valami súlyos dolog történne Jerome-mal... - Akkor nagyon el leszünk keseredve - mondta Julian nyersen.

62

Tia ijedten Julianra nézett. Az operáció után bekövetkező fertőzések gyakran végződtek halállal. Tia egy darabig Julian arcát figyelte. - Nos, mit gondolsz? Ez a te boszorkányod tényleg olyan jó kuruzsló, mint amilyennek mondják? Julian csak egy pillanatig habozott. - Igen, azt hiszem. - Ha segít megmenteni az unokatestvéremet, akkor elviselhető boszorkány lesz. - Tia továbbra is Juliant fürkészte. - De valami más is van amögött, hogy idehoztad, ugye? Julian megrándította a vállát. - Rászokott a saját fájdalomcsillapítóira. Tia felhúzta a szemöldökét. - Megölték a férjét - mondta Julian. - Majdnem mindenki elveszített már valakit ebben a háborúban. - Jennifer azután lett kém, hogy meghalt a férje. Teljesen mindegy volt neki, hogy él vagy meghal. Az emberek különbözőképpen reagálnak a fájdalomra. - Na igen, olyan fájdalmai voltak és úgy begyógyszerezte magát, hogy még arra is képes volt, hogy rád eressze a jenkiket, kedves bátyám! - Láttam már korábban is gyógyszerfüggőket - mondta Julian halkan. - Nagyon könnyű beleesni és nagyon nehéz kikerülni belőle. - Szóval kockáztatod a búvóhelyünket az ő gyógyszerfüggősége miatt. - Nem tudja, hol vagyunk. És emlékezz rá, hogy van egy másik jenki vendégünk is. Talán elfelejtetted, hogy Jerome felesége egy jenki tábornok lánya? - De ő Jerome felesége. - De nem volt mindig az. - Ó, szóval elveszed feleségül, hogy befogd a száját? Egy ilyen boszorkánynál ez bejönne? - Jelenleg csak azt szeretném tudni, hogy mi a helyzet Jerome-mal.Élve szeretném látni és azt, hogy visszamehessen a tengerre. - Meg hogy a boszorkányod meg tudja-e menteni egy súlyos fertőzéstől - tette hozzá Tia. - Drága húgom, ne mutogasd az oroszlánkörmeidet! - Miért ne? - Vigyázz, mert a végén utálatos vénkisasszony lesz belőled! - Ó! Drága bátyám, talán te is vigyázhatnál! - Igazán? Miért? Tia kedvesen elmosolyodott. - Úgy tűnik, hogy a rossz testrészeddel gondolkodsz. - Ó, valóban? - Nagyon vonzó. Magas, méltóságteljes. Meg sok más. - Mi más? - Titokzatos. - Ha egyszer megismered, akkor már nem. - Ezt te gondolod így. - Nem vagyok ostoba, Tia. - Azt sosem mondtam. Csak próbálok rávilágítani a hölgy tulajdonságaira. Nem csak fondorlatos meg vonzó. Van valami más is benne.Kecses... úgy mozog, mint egy macska, érzéki, csábító. Á... éppen olyan, mint egy özvegy fekete pók. - Az özvegy fekete pókok úgy mozognak, mint a macskák? - Nem érted a lényeget, Julian. Ez a nő lenyűgöző, jenki... és halálosan veszélyes. Olyan hálót fon köréd, amit te gyanútlan áldozatként észre sem veszel. Láttál már valaha feketében ilyen gyönyörű nőt? - Tia! De hiszen gyászol. - Akárcsak mi mindannyian. - De nem úgy, mint Mrs. Tremaine. - Azért csak légy óvatos, bátyuskám! - figyelmeztette Tia tettetett komolysággal. - Ha oszorkány, ahogy sokan állítják, akkor könnyen megbabonázhatja a körülötte lévő férfiakat. Légy résen! A te kezedben van mindannyiunk sorsa. - Nem vagyok benne biztos, hogy bárki is a kezében tarthatná a sorsát manapság - mondta Julian keserűen. - Megint nem érted - mondta Tia sóhajtva és megfenyegette Juliant a mutatóujjával. - Légy óvatos! Ne bízz benne! Ha idehozzák az uno katestvérünket, tartsd rajta a szemedet! És figyeld magadat is! Tegyél róla, hogy ne tudjon elszökni és visszamenni a jenkikhez! - Hát most már, hogy ismerem az álláspontodat, esküszöm, hogy megkaptam a kellő figyelmeztetést.

63

Tia elmosolyodott. - Csak ne lovagolj a szavaimon! Egyszer még nagyon megbánod, ha könnyedén veszed, amit mondok. - Azzal Tia felszegte az állát és otthagyta Juliant. Miközben figyelte a húgát, Julian is elmosolyodott. Nagyon hálás volt azért, hogy vele dolgozik. Sok mindenen keresztülmentek már együtt. Aztán elkomorult és azon töprengett, vajon igaza van-e Tiának. Vajon tényleg a rossz testrészével gondolkodik? Megrázta a fejét, miközben érezte az éjszaka lágyan simogató szellőjét maga körül. Milyen békés hely tomboló vihar kellős közepén! Hallotta a víz csobogását. Ma este megint olyan tisztán hall, érez és lát. Mindent. Nem. Tudta, hogy mit csinál. Tudta, hogy Rhiannon ellenség. Óvatos, mint ahogy korábban is. Soha nem kételkedett abban, hogy Rhiannon ellenség marad. Az ő ellensége. És mégis... Hirtelen furcsa érzése támadt. Azért hozta magával erőszakkal, mert félt. Miatta. Bizonyos értelemben Tiának igaza volt. Rhiannon elkápráztatta. Mintha finom szálakkal különös hálót szőtt volna köré. Nem, Rhiannonnak egyszerűen csak segítségre van szüksége. De hirtelen úgy érezte, hogy neki is szüksége van rá. Itt van rá szüksége. Látta, hogyan kezelte Paddyt. Kevés férfinak vagy nőnek van ilyen természetes érzéke, és sokat tud a sebekről és az orvoslásról. Boszorkány? Most, hogy hallgatta a víz csobogását, érezte a szellő álomba ringató simogatását, úgy érezte, mintha ez előre meg lett volna írva... Hangosan felhorkantott a sötétben, önmagát gúnyolva. Még egyszer megrázta a fejét, aztán maga mögött hagyta a békés tisztást. Alvásra volt szüksége. Visszajött a táborába, ahol biztonságban van. Ma éjjel pihenhet. Vagy mégsem? Sosem fog aludni, gondolta magában. Csak miután gondoskodott Rhiannonról. Lehet, hogy hosszú éjszaka lesz. KILENCEDIK FEJEZET Digby kedves fiatalember. Nyilvánvaló, hogy Rachel megigézte, mint ahogy az is, Rachel is el volt tőle bűvölve. Ennyit az Unió iránti lojalitásról. De itt voltak, ebben a táborban. És jelenleg nincs más választásuk, minthogy a legjobbat hozzák ki belőle. Rhiannon úgy gondolta, hogy a táborban nincs több ötven embernél, némelyikük olyan öreg, mint az országút, némelyikük meg még gyerek. Néhányan azok közül, akik jártak a házában, csatlakoztak Digbyhez, hogy segítsenek a sátorból lakályos otthont varázsolni. Az őszülő Henry Lyle egy csokor vadvirágot hozott neki; Thad és Benjamin Henly, a két tallahassee-i férfi, egy pálmalevelekből készült asztalt kerítettek nekik; Kyle Waverly pedig, aki valamikor tanár volt, megajándékozta őket egy maga festette képpel, amely a St. Augustinei kikötőt ábrázolta. Kis méretű festmény volt, fenyőfa keretben, és éppen elfért a kis asztalon. Rhiannon elcsodálkozott azon, hogy ezek a férfiak milyen udvariasak, de meg sem említették, hogy mit csinált Rhiannon. Úgy tűnt, tisztelték a nézeteit. Késő este azonban, amikor sétálni akart egyet, észrevette, hogy őrizet alatt áll. Az öreg Lyle tizedes volt szolgálatban a sátra előtt. - Jó estét, Mrs. Tremaine! - köszönt neki udvariasan az öreg, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy Rhiannon jóval éjfél után felbukkant. - Jó estét, tizedes! - köszönt vissza Rhiannon. - Segíthetek? - Csak egy kis levegőre vágytam. - Mindjárt itt az eső. - Azt hittem, már meg is jött. - Csak egy jó kis szél kell neki és olyan nedves lesz minden, mint egy boszorkány csöcse... jaj, bocsánat, asszonyom, már régóta nem voltam hölgyek társaságában.

64

Rhiannon elmosolyodott, lehajtotta a fejét és azon tűnődött, vajon az zavarta az öreget, hogy a csöcs szót említette - vagy hogy a boszorkányt. - Nos, mivel még nem eredt el, gondoltam sétálok egy kicsit... -Attól tartok, azt nem lehet, Mrs. Tremaine. - Értem. - Sajnálom. - Nem kell sajnálnia. Végül is háború van, nem? Rhiannon visszabújt a sátorba. Rachel már mélyen aludt a táborn ágyán. Amikor leült a saját ágyára, Rhiannon dideregni kezdett. Fáradt, nagyon fáradt. Hosszú idő óta akkor pihent a legjobban, amikor idefele jövet elszundikált a lovon. Felállt és a holmijai között turkált, míg meg nem találta pamut hálóingét. Némi nehézségek árán sikerült levennie gyászruháját és a fehérneműjét, aztán belebújt a hálóingbe. Így kényelmesebben érezte magát, most már el fog tudni aludni, mondta magában és lefeküdt. A szél tovább csapkodta a sátor oldalát. Aztán elaludt. Amikor felébredt, mintha szörnyű sötétség vette volna körül. Egész testében reszketett. Hányingere volt. Megint rájött... Nem, mondta magában. Visszafeküdt az ágyra, de néhány másodpercen belül érezte, hogy görcsbe szorul a gyomra. Összegörnyedt, és érezte, hogy a remegés~; hullámokban fut keresztül a testén. Megint felült, teljesen átizzadva, pedig hűvös szél fújt be odakintről. Ült összeszorított foggal és azt kívánta, bárcsak meghalna. A táborban égő tüzek kialudtak. Észrevette, hogy megjött az eső, lelocsolva a még égve maradt tüzeket is. Felhők takarták el a holdat, és a szél tovább nyöszörgött halkan, mint valami... mintha valaki... kapaszkodna az életbe. Nem, nem, nem... Rhiannon.. . Talán hangosan nyöszörgött ő maga is? Azon tűnődött, vajon csak képzelte-e, hogy az ő hangját hallotta a sötétben. Nem. Ott volt. Leült az ágya szélére, magához húzta és átkarolta. - Nincs semmi baj. - Ne! - Rhiannon hangosan szólalt meg, majd azon gondolkodott, vajon csak a képzeletében idézte fel Juliant, hogy segítségül hívja, mert nem volt bátorsága szembenézni az éjszakával egyedül. Nem... semmit nem álmodott. Eljött. Amikor eleredt az eső, gyanítva, hogy Rhiannon ébren van. És szenved. - Hamarosan jobb lesz. Könnyek tolultak a szemébe. - Már jobbnak kellene lennie. Maga ,nondta... - Már jobb. Csak még nem tudja. - Olyan sötét van. - Sötét az éjszaka. - Rachel.. . - Rachel jól van. Alszik. - Nem tudom végigcsinálni... - De tudja, meg is fogja csinálni, most már jobb... Julian tartotta Rhiannont és ringatta. Aztán visszafektette az ágyra. - A gyomrom. Megint... hányni fogok. - Lehet. Próbáljon meg mélyeket lélegezni! Nagyon mélyeket! Nem hányt. Julian elsimította Rhiannon haját a homlokából. Rátelepedett az éjszaka, a sötétség lágy takaróként borult rá, a szél szép lassan lehűtötte a testét. Lehunyta a szemét és kezdett elaludni. . Rhiannon érezte, hogy Julian megmozdul. Észrevette, hogy fogja Julian karját. Még jobban megszorította. - Ne hagyjon itt! Rhiannon nem tudta, hogy valóban mondta ezt vagy csak képzelődött. Julian egy darabig mozdulatlan volt, aztán leereszkedett Rhiannon mellé az ágyra, és odahúzta magához. Rhiannon érezte a vászoning illatát, ahogy Julian átkarolta. Érezte a melegét, csodálatos, eleven forróságát. Rhiannon megremegett. Julian szorosabban átkarolta, Rhiannon pedig odabújt hozzá. - Emlékezzen erre, jenki, mert eljön a reggel, amikor majd megint szeretne belém rúgni! - Épp most mondta - mormolta Rhiannon. - Mit? - Hogy jenki. Én jenki vagyok, uram. És amikor eljön a reggel, maga az ellenségem. 65

- De most éjszaka van, és a sötétben minden macska fekete. - Én vagyok a macska vagy maga? - suttogta Rhiannon. - Néha nehéz megmondani, igaz? - suttogta Julian válaszképpen. Rhiannon beleharapott az ajkába. Egyáltalán nem nehéz megmondani. Egyre jobban kezdte megismerni Juliant. Egyre jobban szüksége lesz rá, hogy hallja a hangját... - Nincs semmi, csak a sötétség - mondta Rhiannon. Mégis azt akarta, hogy Julian ott maradjon. És nagyon félt, hogy elmegy. A sötétben ő adott neki erőt. Ujjaival Julian kezét kereste és magához szorította,mintha hatalma lenne ahhoz, hogy legalább azt ott tartsa, ha Julian el akar menni. Vajon az őrzője elment? - töprengett magában. Vajon mit gondolt Lyle tizedes, amikor Julian beosont a sátorba, amikor bent maradt...? Mindegy. Ha ő vele van, akkor lecsukhatja a szemét. Ahogy mondta, már jobb. Voltak még a percek, szörnyű percek... De ahogy jönnek, úgy el is múlnak. Behunyta a szemét, és megint kezdett álomba zuhanni... Álmodni. Egy hajót látott. Hánykolódott a tengeren, és zuhogott rá az eső. A folyó némi menedéket jelentett, de a tavaszi zápor még ott is csapdosta a büszke hajót. Látott egy arcot, a lepedők fehérjén feketén kiugorva, izzadságtól lesoványodva, fekete hajjal, félrecsapott fejjel, ez az ő arca, Julian arca... Nem, nem Juliané... Egy villám hasított keresztül az égen. Rhiannon látta a szobát, a hajó egyik kabinját. A férfi megpróbált felkelni az ágyból, de a másik férfi, aki ápolta, visszatolta az ágyra. A feje a párnára hanyatlott. Rhiannon látta a kötést a karján és látta, hogy mialatt mocorog, a kötés egyre jobban átitatódik vérrel... A hajó haladt előre az éjszakában. Egyre csak közeledett. A férfi kinyitotta a szemét; Rhiannon úgy érezte, mintha a férfi látná őt, figyelné őt... De az egész csak álom volt. Aztán az álom elenyészett. Rhiannon aludt. Nagyon mélyen. Lassan, madárcsiripelésre ébredt. A szeme előtt porszemek táncoltak a napfényben. A sátort meleg öntötte el. Teste megfeszült, hirtelen mozdulattal felült és oldalra nézett. Egyedül volt az ágyban. Átnézett a sátor másik oldalára. Rachel elment. Egyedül volt. Felkelt, mialatt arra gondolt, hogy fel sem fog tudni állni. Meglepetésére azonban kipihentnek érezte magát, s csodálatosan frissnek. Mivel a sátorban sebezhetőnek érezte magát, egy kicsit nyugtalan volt, és gyorsan felöltözött. A várható hőség miatt lemondott a fűzőről és a hosszú szárú bugyiról, és csak egy könnyű pamut alsóinget és fekete ruhát vett magára, majd kilépett a sátorból. Egy másik férfi állt őrt, a puskájára támaszkodva éppen kávét kortyolgatott. Rhiannon felismerte, ő is járt a házában. - Daniel Anderson Jacksonville-ből? - kérdezte tőle Rhiannon. A férfi jóleső érzéssel bólintott. - Lekötelez a kávéval, asszonyom. Lekötelez... Meg kellene mondania neki, hogy a kávét Rachelnek és Nor mamának kell köszönnie. De rájött, hogy nem sajnálja tőle a kávét. Láthatóan nagyon ízlett neki. - Van még? - kérdezte Rhiannon körbenézve. A tisztás nagyon nyugodtnak látszott. - Persze, máris hozok magának. Csak néhány lépéssel ment arrébb, oda, ahol egy kis tűz már éppen kialvóban volt. Töltött egy csésze kávét az ott lévő ütött-kopott edényből és odavitte neki. Rhiannon megköszönte. - Hol vannak a többiek? Hát, itt is, ott is, asszonyom, itt is, ott is. - Rachel, a gyámleányom? - Nem tudom biztosan, Mrs. Tremaine. Korán felébredt és lement a patakhoz. Aztán, azt hiszem, nekiállt, hogy elrendezze a holmikat a nyeregtáskájukban. - Á... szóval van itt egy patak, azt mondja? -Arra, asszonyom. Rhiannon felhúzta a szemöldökét. - Odamehetek? - Hát persze, asszonyom. - A férfi habozott és megköszörülte a torkát. - Ilyenkor az egész helyet bejárhatja. Szép hely. A katonák nagyon szeretik. Rengeteg a fa, a víz pedig hideg. Csillapítja a háború hevét,segít az embernek elfelejteni, hogy állandóan harcol. Remek kis hely. 66

Kár, hogy nem ott találkozunk a jenkikkel. Lecsillapítaná mindenkinek a dühét. Még az is lehet, hogy egy varázsütésre véget vetne a háborúnak. - Szóval annyira szép? - kérdezte Rhiannon, miközben akaratlanul is elmosolyodott. A férfi annyira komoly volt. -Az. És most az egész a magáé, asszonyom. Majd én gondoskodom róla. - És tényleg teljesen egyedül leszek? - Persze. Rhiannon bizonyára hitetlenkedve nézett. A férfi elvigyorodott. - Ott van az az ösvény előttünk, ami elvezet a patakhoz meg vissza. A másik oldalon csak egy fenyőerdő van, ami olyan sűrű és sötét, mint az éjszaka. - Jó, köszönöm, meggyőzött. Lemegyek a patakhoz, aztán pedig,Anderson úr, megköszönném, ha segítene nekem megkeresni dr McKenzie-t. - Ahogy kívánja, asszonyom. Rhiannon végigment az ösvényen a patakhoz, Anderson lelkes leírása ellenére valami kis pocsolyára számítva. De Anderson nem túlzott. A patak széles volt, a mély, kristálytiszta víz szikláknak csapódva folyt a medrében. Rhiannon letérdelt a parton, ivott a vízből és az arcát is megmosta. Finom, hideg és friss volt. Csodálatos érzés a testének. Rhiannon tétovázott. Anderson azt ígérte, hogy az egész hely az öv lehet. A víz hívogató volt. Elég hideg ahhoz, hogy lehűtse a kedélyeke ahogy Anderson mondta. Kigombolta a ruháját, és egy kis vizet fröcskölt a nyakába. Aztán el vesztette a türelmét, körülnézett és kigombolta a többi kis gombot is. A fején keresztül kibújt a ruhájából és a vékony alsóingben belelépett a vízbe. Hátradőlt, hogy a teste átnedvesedjen, aztán a patak mélyebb része felé indult. Óvatosan mozgott, kikerülve a kis sziklákat, aztán a hátára fordulva lebegni kezdett. Érezte, hogy a víz körbenyaldossa. A patak fölött árnyék és világosság váltogatta egymást a partról benyúló tölgyfáktól. Csodálatos. Mintha kitisztult volna tőle a feje, a víz lemosta róla az ösvényen rátapadt port és azt a nedvességet, amitől éjszaka didergett... A patak helyenként sziklákat szelt át, de itt-ott néhány méter mélynek tűnt. Volt egy kis szakasz, amely nagyon mélynek látszott, aho úszni is tudott, s amely mintha egy elágazáshoz vezetett volna, ahol még mélyebb a víz. Rhiannon rájött, hogy a patak egy folyóba torkollt. Ha tovább úszna az áramlással szemben, akkor elérné a folyót. A víz egyre mélyebb és mélyebb lett... A hátán fekve úszott előre, aztán megfordult és mélyen lebukott a víz alá. Fejjel valami keménybe ütközött. Egy testbe. Az ijedtségtől szinte sikoltva, felbukott a víz felszínére. Tüzes kék szemekkel állt szemben. Julian. A keze Rhiannon karját szorította erősen. Á! Ennyit Anderson tizedes ígéretéről, hogy az egész patak az öve lehet. - Mit csinált errefelé, Mrs. Tremaine? Talán St. Augustine-ba úszott, hogy értesítse az ellenséget az ittlétünkről? A víz körülbelül egy méter mély volt. Rhiannon meg tudott állni benne. Az iszapos talaj átszivárgott a lábujjain. Vékony pamutinge hozzátapadt a melléhez. A mellbimbói megkeményedtek. Úgy érezte, mintha meztelen lenne, mintha a nap egyenesen beléhatolna... - Ne legyen nevetséges! - tiltakozott dühösen, megpróbálva kiszakítani magát Julian szorításából. - Egy álló napig úton voltam. Koszosnak éreztem magam, melegem volt és a víz olyan hívogató... - Hogy elúszott a parttól. Itt hagyta volna Rachelt is, igaz? De hát ez most már nem számított volna, ugye? Tudja jól, hogy itt semmi bántódása nem esik. Lehetséges, hogy ez ugyanaz a férfi, aki éjszaka odajött hozzá a sötétben és végig magához szorította pokoli kínjai közepette? A férfi álla szigorú, a nyakán idegesen lüktetett egy ér. A tekintete hidegebb volt, mint a téli fagy, a hangjából pedig éles gúny érződött. - Nem mondhatja komolyan... - Halálosan komoly vagyok. Nézze meg, hogy hol van! Rhiannon megfordult. Jó messzire eljött a parttól, egy kanyar felé. Valóban a folyó irányába haladt. - Biztosan azt gondolja, hogy nagyon jó úszó vagyok. - Sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire el tud jönni. Persze tudhatnám, hogy nem lenne szabad alábecsülnöm magát. 67

Rhiannon megnedvesítette az ajkát, hirtelen azon tűnődve, hogy Julian vajon meztelen-e. A melle csupasz. Nem is olyan sovány, mint gondoltam, mondta magában. Feszes izomzat csillogott a víz fölött és alatta... Nem. Látta, hogy hosszú alsónadrágban van. Egy darabig nem vett levegőt. Aztán vett egy mély lélegzetet, és kiengedte. Ismét találkozott a tekintetük. - Nem gondolhatja komolyan, hogy megpróbáltam elúszni St. Augustine-ba. - Isten tudja, mit meg nem próbálna. De nem kellett volna olyan messzire úsznia, elég lett volna elérnie a túlsó partot. - Ha annyira aggódik azért, hogy mit meg nem tennék, akkor miért próbált olyan nagyon... - Mit? - kérdezte Julian éles hangon, amikor Rhiannon elhallgatott. Rhiannon felszegte az állát. - Életben tartani. Julian nem válaszolt azonnal. Rhiannon fájdalmasan érezte Julian tekintetét. - Láttam már elég tönkrement életet. A golyók lyukat ütnek a testben. A halál lyukat üt azoknak az életében, akik hátra maradnak. Minden élet elvesztése bűn. Rhiannon szkeptikus mosolyt erőltetett az arcára. - Á, ezredes, milyen bátor ember! Ilyeneket mond minden nőnek, akivel praxisa sor találkozik? - Nem. Miért, maga gyógyszerrel előidézett amnéziát használ hogy elcsábítson minden férfit, akivel találkozik? Rhiannon őrülten dühös lett. Előrelépett, hogy pofon üsse Juliant, ő számított erre, és keményen magához húzta, mielőtt még az ütés célba érhetett volna. Mindketten csuromvizesek voltak. Julian mellkasa csupasz, Rhiannoné alig takarva, és amikor a testük összeért Rhiannon érezte Julian életerejét. A férfi heve és ereje szinte beléhatolt. Érezte a lélegzetét, a mozgását szerette volna megsimogatni vállát és a mellét. Richard. Kivéve azt az álmot, amelyben haldoklott, már régóta nem látta. Nagyon régóta. Nem érintette meg őt és ő sem Rhiannont, nem érezte a simogatását, az izgalmat, a szerelmet... Julian durván, türelmetlenül fogta. A tekintete, amely mintha a víz furcsa, kobaltkék visszatükröződése lett volna, Rhiannon szemébe fúródott. Aztán az ujjaival hirtelen megragadta Rhiannon állát és fel emelte. Rhiannon érezte, hogy tekintete egyre beljebb hatol. Megnedvesítette az ajkát, és próbálta elfordítani a fejét, valahogy kiszabadulni. Szeretett volna felkiáltani, mert tudta, hogy Julian mit akar tenni. De nem fordult el. Túl szorosan tart, próbálta magát mentegetni. Egy szó sem hagyta el az ajkát. Julian szája rátapadt Rhiannonéra, keményen, erőszakosan. Nyelve bejáratot keresett Rhiannon ajkai között, körbejárt, ízlelgetett, azt hirtelen mohó vággyal támadásba lendült. Jobb keze Rhiannon hátá fogta, a nő szinte odaszegeződött a férfihoz. Bal kezével simoga Rhiannon arcát, nyakát, majd megállapodott a mellén. Hüvelykujjával a mellbimbóját dörzsölte az ingen keresztül, és Rhiannon szinte bele szédült a testén hirtelen villámként végigfutó érzéstől. Belehatolt végtagjaiba, a húsába, szétáradt az ereiben, és egyenesen a combjai közötti intim helyre tartott, mialatt Julian szája... továbbra is heves szenvedéllyel falta Rhiannont, ami elhomályosított mindent, a gondolatait , az időt, a napfényt. Julian érintése ellenállhatatlanul izgató volt... És most már nem kellett hozzá erőszak. Sem Rhiannon állát, sem hátát nem fogta már. Az ajkuk összetapadt, míg Julian egyik keze Rhiannon mellén nyugodott. A másik keze finoman végigsimíto Rhiannon testét, le egészen a derekáig, a hasáig... - Gazember! - kiáltott fel Rhiannon, miközben ellökte magát Juliantól és hátraesett a vízben. - Mit csinál? Miért? Hogy teheti ezt, amikor... amikor tudja... Julian mozdulatlanul állt a vízben, keresztbefont karral és hunyorgó szemével higgadtan fürkészte Rhiannont. - Amikor mit tudok? Rhiannon letörölte ajkáról a férfi csókját, és remegve nézett rá. Elbátortalanodott. Megijedt. Most már nem arról van szó, hogy mit csinált akkor! Arról van szó, hogy most mit csinál, te jó isten! - Amikor tudja, mit érzek. Ő halott, halott, nem érti? - Lehet, hogy ő halott, de maga nagyon is eleven - mondta Julian. Egy lépést tett Rhiannon felé a vízben. - Akár akarja, akár nem. És ha nem, akkor mi van? Azt gondolja, hogy magának is halottnak kellene lennie? - Szomorúnak kellene lennünk. Mindannyiunknak szomorúnak kellene lennünk! 68

Julian bólintott. - Szomorúnak, igen. De azért nem kell a halotti máglyára dobnunk magunkat! - Én semmi ilyesmit nem csináltam. - De minden életösztönét visszautasítja. - Nem igaz! Csak azért, mert magát visszautasítom... - Nem arról van szó, hogy engem visszautasít. Csak maga azt hiszi, hogy úgy tehet, mintha azok a dolgok, amelyek megtörténtek, nem lennének igazak. Mi lesz, ha következményei lesznek? - Az isten verje meg magát, semmi sem történt, nincsenek következmények! - kiabálta Rhiannon dühösen. - És maga mit keres itt, miközben engem kínoz a vízben? Nincsenek valahol sebesültjei, akiket ápolnia kellene? Rhiannon hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott a tegnapi álma. Távolról jövő, bizonytalan hangon azt mondta: - Jön az unokatestvére. - Tessék? - kérdezte Julian ijedten. -A hajója már itt van a közelben. Julian rámeredt Rhiannonra. - Honnan tudja? Honnan tudja egyáltalán, hogy egy hajón van? - Mert láttam. - Mikor? Rhiannon türelmetlenül megrázta a fejét. - Álmomban. Mondom, az unokatestvére jön, és... - És mi? - És komoly segítségre van szüksége. Julian egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán elhaladt Rhiannon mellett. Úszni kezdett. Kemény és biztos csapásokkal haladt előre, kiváló úszó volt. Természetesen. Ennyi el is várható tőle, gondolta magában Rhiannon. Olyan, mintha ennek a földnek, amelyet annyira szeretett, a része lenne. Akárcsak ő, Julian is olyan helyen nőtt fel, ahol gyakoriak a hosszú és elviselhetetlenül forró nappalok, és minden fordulónál víz van. Lassú tempóban követte Juliant, mert zavarta, hogy nincs rajta ruha és amikor kijött a vízből, alsóneműje teljesen hozzátapadt nedves testéhez. De Julian nem is figyelt rá. Csöpögött róla a víz, amikor felállt és Rhiannon szorongva azon kapta magát, hogy Julian izmára, combjára és fenekére tapadó hosszú alsónadrágját szemléli.Kopott alsónadrág volt. Helyenként foszladozott is.Nem sokáig bámészkodhatott. Amilyen gyorsan kiszállt a vízből, Julian ugyanolyan sebességgel belebújt a nadrágjába és magára húzta az ingét. Még mindig mezítláb, végül megfordult és odanyújtotta a kezét Rhiannonnak, hogy segítsen neki kijönni a vízből. - Ki tudok jönni - mondta, karját keresztbefonva a mellén, de a hangjában türelmetlenség csengett, Julian pedig rá sem nézett. - Elboldogulok... - Jöjjön ki! Semmi olyan rejtegetni valója nincsen, amit még ne láttam volna. - Hát maga aztán nem egy déli úriember... - Akar látni még rosszabb formában? Rhiannon fogcsikorgatva elfogadta a kinyújtott kezet, Julian pediga kihúzta a vízből a partra. Felkapta a földről a fekete ruhát és odaadta Rhiannonnak, aki azonnal felvette a csuromvizes alsóingre, miközben didergett. Aztán megpróbálta felhúzni a harisnyáját meg a cipőjét a vizes lábára. Egy finom illatú, tiszta törülköző most igazán jól jönne,gondolta magában. De erre nem került sor. - Menjünk! - mondta Julian türelmetlenül. - Hová? Nem a folyónál vagyunk...? De igen, ott voltak, csak nyilván nem egészen ott, ahol kellett volna. Julian nem szívesen adott Rhiannonnak több információt a kelleténél, de mivel ideges volt, elhatározta, hogy elmagyarázza neki, hol vannak. - A patak megfordul e körül a kis félszigetecske körül, a mély víz a másik oldalon van. Megragadta Rhiannon kezét és eltökélten húzta maga után. Visszamentek oda, ahol a sátrak voltak leverve, de keresztülmentek rajta. Miközben egy másik ösvényen haladtak előre, Rhiannon vitorlásokat látott a vizen. Néhány lépés után látta, hogy a folyóban egy hajót horgonyoztak le és kis csónakok közeledtek a part felé. Julian odafordult hozzá. - Igaza volt. Megjött. Tia McKenzie aggódva és várakozva állt a parton, körülötte jó néhány férfi a floridai polgárőrségből.

69

- Menjen egyedül! A húga nem szívesen venné, ha segítenék, amikor saját rokonát ápolja - tiltakozott Rhiannon. Julian nem engedte el a kezét. - Igen, így van. Azt akarja, hogy életben maradjon. Akárcsak én. Amikor leértek a partra, Julian végre elengedte Rhiannont és belegázolt a vízbe, hogy segítsen kihúzni egy kis csónakot, amelyben három férfi volt. Az egyik evezett, egy másik pedig tartotta a fejét a harmadiknak, aki egy takaróba volt becsavarva. Az egyik férfi ugrásra készen állt, majd bele is ugrott a vízbe, hogy kihúzza a csónakot a partra. Jerome, akiből csak egy kar látszott, az egyik férfi nyakát átfogva kikászálódott a csónakból és elindult feléjük. Rhiannon látta az arcát, és bár idegen volt, tudta, mit érezhetett, és furcsa, remegő érzés töltötte el. Álmában először azt hitte, ez Julian, mert nagyon hasonlított hozzá. Vagy Ianhoz. Azzal a különbséggel, hogy Jerome-nak magasabban volt a pofacsontja és a hajának egy kis vörösesbarna árnyalata. És indián vér folyt az ereiben. Jerome McKenzie látta, hogy Rhiannon aggódva nézi őt. Nyilvánvalóan rendesen meghúzogatta a whiskys- vagy rumosüveget, mert úgy énekelt, mint egy részeg. - Tengerre fel, vitorlát bonts, mind, ki kalóz a parton, magam is az leszek, Uram, nagy kalóz, Isten veletek! - Vigyétek gyorsan az orvosi sátorba! - adta ki a parancsot Julian. Rhiannon a parton állt, de Julian megint odafordult hozzá és megfogta a kezét. Egy sátorhoz siettek, ahol Jerome-ot egy összecsukható kórházi ágyra helyeztek. - Te jó Isten, David... - mormolta Julian ahhoz a férfihoz fordulva, aki félig vitte, félig vonszolta unokatestvérét a kis csónaktól. - Magas láza van - mondta a hajóorvos. - A golyó a vállcsont közelébe fúródott. - Julian, Julian, öregfiú! Ez az ember teljesen kikészít. Egyfolytában azt hajtogatja, hogy sokkal jobbak az esélyeim az életben maradásra, ha azonnal lefűrészeli a karomat! - Jerome, az azonnali műtét a legtöbb esetben megmenti az ember életét... - De te meg tudod menteni a karomat. - David ugyanolyan jó orvos, mint én vagyok, és ezt te is tudod, ezért ő a hajóorvosod! - Ide kellett jönnöm! - makacskodott Jerome. Megint részeg módjára vigyorgott, és zilált külseje ellenére a mosolya kedves volt. Ebben Rhiannon megint a McKenzie-k közötti hasonlóságot látta. Amikor Julian így mosolygott, ő is ellenállhatatlan volt. Jerome váratlanul megpróbált felülni. - Maga! - A jó kezével erőlködve hadonászott Rhiannon felé, aki azonnal megmerevedett. - Én ismerem magát - mondta Jerome, zavartan összeráncolva ahomlokát. - Álmodtam magával. - A feleséged örülni fog ennek a hírnek - korholta Tia, aki aggódva állt Jerome mellett. Jerome haragosan nézett Rhiannon felé. - Nem sok ilyen nő van, de itt-ott már láttam egy-két kiválót. Orvos, igaz? Rhiannon idegesen rázta a fejét. - Nem, nem, én... - Kuruzsló - mondta Jerome. Abból ahogy ránézett, Rhiannon arra gondolt, talán csak színleli a részegséget, és hogy ismer valakit, aki hasonlít hozzá, vagy akinek hasonló képességei vannak. Furcsa módon Jerome valamiféle kötődést érzett iránta... bízott benne. Rhiannon látta, hogy Tia is bámulja. Először azt hitte, hogy a fiatal McKenzie kisasszony gyűlöli őt, de rájött, hogy Tia várt a véleményalkotással. Rhiannon Tiáról Jerome-ra emelte a tekintetét. - Én vagyok a helyi boszorkány - mondta neki, bánatosan mosolyogva. - Gondolom, jenki boszorkány. - Attól tartok, igen. Honnan tudta? Erre Jerome nem válaszolt. - És az én haszontalan unokatestvérem ideráncigálta magát, igaz? - Valahogy úgy - mondta Julian. - Feküdj le, Jerome! Lehet, hogy te vagy a hét tenger ördöge, de most miénk a főszerep! Jerome követte az utasítást, de továbbra is Rhiannont nézte. - Ne engedje, hogy az unokatestvérem levágja a karomat, hogy életben tartson, csak mert fél. Nem fog elveszíteni se engem, se a karomat. Csak nagyon közel állunk egymáshoz, tudja? Szeret engem. Lehet, hogy úgy dönt, máris hozzáfog a fűrészeléshez, csak mert nem mer bízni magában, ha a rokonáról van szó. Feleségem meg kisgyermekem van, és talán úgy érzi, hogy tartozik nekem, de én nem fogok meghalni. - Ezt a kart azonnal le kellett volna vágni - mondta Julian.-Davidnek ebben igaza volt. 70

- Még nem is láttad, hol van a golyó - mondta David. - Nem tudtam hozzáférni, ő meg annyira azt hajtogatta, hogy ide akar jönni, hogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. - Egy pillanatig habozott. - Legalább Risa közel van ide. Julian bólintott, és odafordult a sátor bejáratánál ácsingózó közlegényhez. - Valakit el kell küldenünk. - Liam úgy tud belopakodni meg kiosonni, mint az árnyék - mondta a férfi. Julian bólintott és a betegre nézett. - Ne vágd le a karomat, anélkül is meg fogok gyógyulni. Igaz, jenki boszorkány? - kérdezte Jerome Rhiannont. Rhiannon bólintott. Meglepődött, amikor a férfi jó kezével megszorította a kezét. Aztán Jerome lehunyta a szemét. - Ó! Uramisten! - suttogta Tia. - Jerome, Jerome... Julian, nem válaszol - mondta aggódva, miközben unokatestvére vörösesbarna haját simította el a homlokából. - Lázas, hol elveszti az eszméletét, hol magához tér - mondta David Stewart. - Uramisten! - sóhajtotta Tia. - Kezdjünk hozzá! - mondta Julian. - Biztosan azt akarja, hogy itt maradjak? - kérdezte Rhiannon. - Van elég segítsége... - Nekem a magáéra van szükségem - mondta Julian nyersen. Vajon most próbára teszi? Nem, gondolta magában Rhiannon. Ilyen kísérlettel Julian nem kockáztatná az unokatestvére életét. Hitt abban, hogy Rhiannonnak hatalma van. Rhiannon hirtelen megborzongott. Semmiféle különleges hatalma nincs. Nem boszorkány. Egyszerűen csuk egy csomó mindent megtanult a mákról, és néha meg volt átkozva azzal a képességgel, megálmodja, mi történik... - Mrs. Tremaine? - szólalt meg Tia szigorú tekintettel, de a hangja esedező volt. A sebesült férfi láthatóan nagyon sokat jelentett itt mindenkinek, döbbent rá Rhiannon. Igen, ez a férfi a rokonuk. És ő látta el a konföderációt is. Ő biztosította a lőszereket,ő szállította az ennivalót és a gyógyszereket. - Mrs. Tremaine, az unokatestvérem tudta, hogy maga itt van. Azt akarja, hogy itt maradjon. Isten tudja, miért, de... Rhiannon tenyere izzadni kezdett. - Itt vagyok. Nem tudok segíteni, de megpróbálom... nem vagyok varázsló. Nem vagyok varázserővel rendelkező boszorkány. - Az orvostudomány varázslás, nem? Segítsen a bátyámnak megmenteni az unokatestvéremet! Nagyon sok ember hiszi azt, hogy magának különleges képessége vagy hatalma van, úgyhogy biztosan van benne valamennyi igazság. Jerome jó ember. Ő hozza nekünk azokat dolgokat, amelyekkel újra meg újra gyerekeket meg sebesülteket tudunk megmenteni. Ő a mi életünk motorja. Rhiannon a földre szegezte a tekintetét s arra gondolt, talán emlékeztethetné rá Tia McKenzie-t, hogy Jerome szolgálataival a déliek ügyét támogatja, ami teljesen ellentétes az övével. De amikor újra felnézett, látta Tia szemében, hogy ezt ő is tudja. Imádkozott, hogy Rhiannon segítsen megmenteni az unokatestvére életét és a karját. Rhiannon felnézett és tudta, hogy Julian is őt figyeli. - Természetesen segítek életet menteni, akárki életét - mormolta. David Stewart és egy másik lázadó - egy hatalmas fickó, akit Julian nyilván arra szokott használni, hogy lefogja a beteget - szintén a sátorban maradtak. Az alatt a rövid idő alatt, amíg ott voltak, Julian készülődött; idegessége ellenére Tia is segített. Julian műszerei szép rendben ki voltak pakolva - és tiszták is voltak, konstatálta Rhiannon. - Tia, kérem a kötszereket! - mondta Julian, miközben ő meg David letekerték a Jerome karján lévő régi kötést. Tia bólintott, de nem hajtotta végre az utasítást. Csak kábultan bámult az unokatestvérére. - Minié-golyó - mondta Tia. David elismerő pillantást vetett a lányra. Tia észre sem vette. A seb nagyon kényes volt. A minié-golyó kúp alakú és olyan ólomból készült, amely viszonylag lassú sebességgel haladt, majd brutálisan roncsolta a húst és a csontot. Ha valaki szerencsés volt, akkor a golyó egyenesen keresztülment rajta. De ez a golyó nem. Éppen egy lüktető véredénynél akadt el. - Most már látod, hogy miért voltam bajban - mondta David. - Elvérezhet, ha a golyót csak úgy kivesszük. - Vágd le a karját! Le kell vágnod a karját, hogy megmentsd az életét! - mondta Tia. 71

- Tia! Akkor is elvérezhet - jegyezte meg Julian. Rhiannon látta,hogy a golyó roncsolása és elhelyezkedése miatt Juliannak el kellene távolítania a váll nagy részét és a kart is. Valóban veszélyes helyzet. Rhiannont nem kérte senki, de közelebb lépett, odaállt Jerome McKenzie feje mellé és jó alaposan megszemlélte a sebet. A kar tiszta maradt, a fertőzést pedig sikerült megelőzni. Ekkor Rhiannon észrevette, hogy Jerome ismét magához tér és őt nézi. Nagyon jóképű, vonzó, különleges férfi. Nem volt hozzászokva,hogy műtőasztalon fekszik. Tekintetét, amely csaknem olyan, mint Juliané, Rhiannonra szegezte. - Maga meg tudja csinálni, maga a boszorkány. Mentse meg a karomat! mondta Rhiannonnak. Finom mozdulattal megfogta Jerome fejét. - Julian az orvos. És ne felejtse el, az élete a legfontosabb. - Julian, meg tudod csinálni. Meg tudod menteni a karomat. Én tudom. Szükségem van rá. Folytatnom kell a hajózást. Bízzál a boszorkányban! Ő megérzi, hogy mit kell tenni. Maga, ugye, nem okozna nekem fájdalmat, jenki boszorkány? Rhiannon beleharapott az ajkába. Arra gondolt, hogy az Unió jobb helyzetben lenne, ha ez a férfi meghalna. Most mindannyian őt nézték. Julianra tévedt a tekintete. - Mit gondol? - kérdezte Julian udvariasan. - Nem tudom, hogy érti... - De igenis érti. Oda nem tudok betenni érlekötőt, és nem is mernék megbízni benne. Gondolja, hogy félre tudja húzni az eret, hogy megakadályozzuk az elvérzést? Rhiannonnak elállt a lélegzete attól, amire Julian kérte. És attól, hogy így megbízik benne. Nyelt egyet, aztán megrándította a vállát. - Ha a hajóorvos meg a másik embere le tudják úgy fogni, hogy ne mozogjon, akkor az én ujjaim elég hosszúak és vékonyak ahhoz, hogy félrehúzzam, amíg maga kiveszi a golyót. Ha megcsúszik, ha véletlenül elengedi, vagy ha Julian kezében meginog a csipesz, akkor Jerome egészen biztosan elvérzik. Nagy kockázatot vállalnak. De vagy a golyót kell kivenni, vagy a kart levágni. Ha túl sok ideig várnak, a golyó belefúródhat az artériába, és az a halálát okozná. - Úristen! - sóhajtotta Tia. - Kérem a kötszereket! - mondta neki Julian. - Tia! A kötszereket! Tia megmozdult, hogy végrehajtsa az utasítást. - Rendben van - mondta Julian. Ránézett Davidre és az ágy lábánál álló férfira. - Jerome? - Igen? - Jó. Tehát hallasz engem. Megpróbálom kivenni a golyót és az istentelenül fog fájni. Egy kis éterrel elaltatlak. Csak szép lassan lélegezned kell, amikor odatartom az arcodhoz... - Nem kell éter! - nyögte ki nehezen Jerome McKenzie. - Tartogasd azok számára, akiknek szükségük van rá. Van bennem... elég whisky... csak csináld... Tia még mindig a kötszereket készítette elő, háttal a műtőasztalnak. Rlriannon ösztönösen odanyúlt a szikéért, amire Juliannak először szüksége lesz, majd a golyó kivételéhez használt fogóért, amely akkor kell, amikor szabaddá tette az utat. Odanyújtotta Juliannak a műszereket, és a tekintetük megint találkozott. Tia, gyere ide vissza! David Jerome-ot tartja, hogy ne mozogjon, Malcolm a lábát fogja, Rhiannon pedig az artériát. Miután megtisztítottam a sebet, itasd fel a vért, aztán vedd el tőlem a szikét és add ide a fogót olyan gyorsan, ahogy csak tudod! Megértetted? - Igen, Julian. Julian egy pillanatra elfordult. Rhiannon látta, hogy Jerome McKenzie megint őt nézi. Csinos, barna arca csillogott a lázas verejtéktől, feszült a fájdalomtól, de mindvégig magánál volt és tudta, ml történik. Aztán a szájával szavakat formált. - Ha valami rosszul sikerülne... kérem, mondja meg a feleségemnek, hogy szeretem. Rhiannon akaratlanul is bólintott és könnyekkel küszködött. - Most! - mondta Julian. Rhiannon benyúlt a sebbe és érezte a férfi húsát, a vérét, az életét. Mindegyik az ő kezében volt. TIZEDIK FEJEZET

72

Anderson tizedes talán soha nem gondolta volna, hogy Rhiannon mennyire szeretni fogja a patakot. Ott ült alkonyatkor, figyelve ahogy lemegy a nap. Az ég a világon sehol sem tart ilyen bemutatót Isten művéből. A nap hatalmas, vörösen és narancssárgán izzó félkör, és amikor a délután estébe kezdett fordulni, elképesztő sebességgel lebukott az égbolt kék függönye előtt. De mielőtt megtette volna, a pasztellszínek egész skáláját vonultatta föl - rózsaszínben, bíborvörösben, kékben, sárgában és aranysárgában pompázott. A nap melegének sugarai nagy hullámokban hatoltak át a levegön, és ha Rhiannon felemelte az állát, érezte a csodálatos meleget, lágy érintését, ami olyan volt, mintha a természet simogatná. Bárcsak ennyi elég lenne... Hirtelen rájött, nincs egyedül. Amikor megfordult, látta, hogy Julian egy mohával benőtt tölgyfa mellett áll. Őt figyelte. - Hogy van? - Szívós, mint a bivaly... eddig. - Túlélte a műtétet. - Mint mondtam, szívós, mint a bivaly. Julian eljött a tölgyfától, odasétált Rhiannonhoz és leült mellé a kidőlt fatörzsre. Érezte magán a férfi tekintetét és szerette volna, ha nem lenne ilyen fájó Julian jelenléte. A vizet bámulta, hogy ne kelljen a szemébe néznie. Ennek ellenére az a különös érzése volt, hogy már nincs menekvés ez elől a férfi elől, amit a világ minden kincséért sem tudott volna megmagyarázni, - Maga rendkívülí asszony - mondta Julian. Rhiannon égnek emelte a kezét. - Maga az orvos. - Igen, és jó orvos vagyok - mondta Julian mogorván. - De ezt nem tudtam volna megcsinálni maga nélkül. Hihetetlenül biztos keze van. Olyan, mintha tanitották volna rá. Akkor is tudja, hol kell lennie az ujjainak, amikor nem látja, amit csinál. - Talán szerencsés vagyok. - Tehetséges - mondta Julian, még mindig a szemébe nézve. - Mint ahogy sok orvos nem az. - De nekik megvan a tudásuk... - Hmm. Az öcsém, lan valamikor meg akart tanulni zongorázni. J tanárai voltak, sokat tanult - és mégis csapnivalóan zongorázott. A ne olyasmi, ami a lélekben van, és vagy meg van áldva vele az embe vagy nem. Az orvoslás nagyon hasonló. Magának olyan tehetség adottsága van, amit a világ összes iskolája nem tudna megtanítani. - Ha tehetségem van a gyógyításhoz, akkor örülök. Csak legalább.. - Csak legalább mi? Rhiannon megrázta a fejét. - Csak legalább ne járna együtt az á mokkal. - Az álmokkal? Rhiannon a vizet bámulta. - Maga nem hiszi el, de álmomban lát embereket, helyeket, dolgokat, amik megtörténtek vagy meg fogn4, történni. Julian hallgatott, szintén a vizet bámulva. - Nem hisz nekem. De hát sokan nem hisznek. - Nem tudom, hogy mit hiszek. Látta Jerome-ot. - Julian ránézett. Mondja, látja a háború végét? Rhiannon a fejét rázta. - Nem én választom meg, hogy mit látok Néha csak vízióim vannak. - Mindig voltak ilyen álmai? Rhiannon elmosolyodott, átölelte felhúzott térdét és rátette az állát - Mindig... Nem vagyok benne biztos. A háború előtt úgy voltam vele, hogy ez jó dolog. Egyszer eltűnt egy kislány St. Augustine-ban... A tengerparton beakadt valami régi halászhálóba. Majd megőrültek a szülei. Én édesapámmal éppen ott voltam. Az édesanyja hallott arról, hogy egyszer dolgoztam egy orvossal, és valahogy biztos volt benne én meg tudom találni a gyermekét. És úgy is lett. Csodálatos volt. De amióta elkezdődött a háború... Csak halált és pusztítást látok. - Nem mindig. Látta, hogy megjött az unokatestvérem. Rhiannon feszengve megrántotta a vállát. - Maga megismerte, felismerte az arcát abban a pillanatban, ahogy meglátta. 73

- Úgy néz ki, mint maga. - Nem csak mint én. Rhiannon nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. - Nem, a bátyja pontosan olyan, mint maga. - Kivéve, hogy erősebb. Rhiannon elpirult. Ilyet mondott volna valamikor? Julian karcsú, izmos, jó erőben lévő férfi. Vonásai markánsak és kemények. Tekintete nyílt és mindig követelőző. Soha nem tett fölösleges mozdulatokat. A keze lenyűgöző, keskeny és erős, szabályos formájú, hosszú, ujjakkal. Erős kéz, amely ügyesen mozgott műtét közben. És olyan izgató az érintése. - Rachel egészen megkedvelte a maga emberét, Paddyt. Úgy döntött, hogy szórakoztatni kell, amíg felépül, úgyhogy felolvassa neki Chaucer Canterburyi mesékjét. Julian mosolygott. - Láttam. Csodálatos kis ápolónő. Csodálatos ember - tette hozzá. - Hű az elveihez, de túl sok érzés van benne ahhoz, hogy ne törődjön azokkal, akiken segíthet, függetlenül attól, hogy mi a meggyőződésük... vagy hogy hogyan csaptuk be magukat. Rhiannon megint a vizet bámulta. - Maguk hazudtak, én hívtam a jenkiket. És amilyen az én szerencsém, ezredes, megjelent a bátyja. Julian gonoszul vigyorgott. - Maga meg elájult. - Ki voltam merülve. - Igazán? - Most ne kínozzon, túl fáradt vagyok hozzá. - Egy nap be kell ismernie... - Soha semmit sem fogok beismerni, McKenzie ezredes. - Dehogynem. - Soha. - Lehet, hogy addig tartom fogva, amíg meg nem teszi. Rhiannon megrémült attól, hogy milyen hatással volt rá Julian fátyolos hangja. A férje még nem olyan régóta halott... Ó, te jó Isten, milyen régen volt már, hogy látta, megérintette őt... de nem az álmában. McKenzie pedig, minden hibája ellenére, vagy ép pen a hibái miatt, ellenállhatatlan. Dacos, nem ostoba ember. És túlsá- i gosan férfias. Érces hangja olyan érzéssel töltötte el, mintha ujjal simogatnák a bőrét. - Hagyja abba! - Mit hagyjak abba? - Azt, hogy így néz rám. -Akarja, hogy elmenjek? - Igen. Nem. Természetesen nem. Biztosan kimerült a műtét feszültségétől. Én... meséljen valamit a családjáról! - Rhiannon azon kapta magát, hogy őszinte kíváncsisággal viszonozza Julian tekintetét. A McKenzie-k mind olyan különlegesek voltak. Annyira egyformák, de mégis egyediek. - Ő indián, ugye? Mármint Jerome - tette hozzá Rhiannon. Julian elmosolyodott. - Szeminol. - Szóval a maga nagybátyja vagy nagynénje szeminol? Julian még mindig mosolygott. - Teela, azt hiszem, ír, mint az édesanyám. A vörös haja a bizonyíték. A nagyapám kétszer nősült, egyszer a nagymamámat vette feleségül, aztán Jerome nagymamáját, aki részben indián volt. A vérvonal mély nyomot hagyott mindannyiunkon. - A földről felvett egy fűszálat és elgondolkodva rágcsálni kezdte. - A maguk Sherman tábornoka, itt délen tanulta meg az igazi hadviselés első leckéit. Az Unió hadserege állandóan üldözte a szeminolokat, lemészárolták őket, aztán tovább üldözték őket. De sosem tudtak elég keményen vagy elég sokáig harcolni ahhoz, hogy győzzenek, pedig egy egész népet irtottak ki. Rhiannon egy darabig figyelte Juliant, a hangjából keserűséget érzett ki. Nem szólt semmit, aztán Julian egy kis idő múlva folytatta. - Ez az egyik oka annak - mondta könnyedén-, hogy a nagybátyám es az unokatestvérem sohasem fognak fejet hajtani egy uniós egyenruha előtt.

74

- De Julian - tiltakozott Rhiannon -, mindkét oldalon vannak olyan' emberek, akik félnek az indiánoktól és gyűlölik őket. Néhányan ugyanazok közül, akik üldözték a szeminolokat, konföderációs szürke ruhát viselnek... - Néhányan. Talán sokan - ismerte be Julian. - De mutasson egy uniós kék egyenruhát az Everglades területén, és garantálom, hogy gyűlöletet fog kiváltani. - Ezért tud olyan jól úszni, olyan jól tájékozódni az ösvényeken... - Ezért van az, hogy mindannyian jól ismerjük Florida területénekf titkait - mondta Julian. Keserűen elmosolyodott. - lan volt a legidősebb, Jerome és én egyidősek vagyunk. Van még egy unokatestvérem, Brent, aki csak egy kicsivel fiatalabb nálam, aztán Tia meg Sydney, Jerome kishúga. Persze, amikor kicsik voltunk, mi is indiánosdit játszottunk. Mindig azt akartuk bizonyítani, hogy mi is tudunk olyan hangtalanok, olyan bátrak, olyan rendíthetetlenek és nemes lelkűek lenni, mint indián rokonaink. Teela néni meg édesanyám sokat kiabál tak velünk, mi meg néha verekedtünk, de összességében olyanok voltunk, mint egy törzs, amely készen áll arra, hogy harcba menjen a másikért, legyen az testvér vagy unokatestvér. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Aztán jött a háború. Rhiannon mosolygott. -A háború. Az nem akadályozta meg magukat semmiben. - Megváltoztatta a dolgokat - mondta határozottan Julian. - Á, de magának meg a bátyjának sikerült összeesküdniük ellenem! - mondta Rhiannon. - A bátyám jenki. Miért esküdne össze maga ellen? - Mert a vér erősebb a háborúnál. - Ha ez így volna, akkor nem lenne háború - mormogta Julian. Szomorúan hangzott. Fáradtnak és keserűnek. Rhiannon pedig kísértést érzett, hogy kinyújtsa a kezét és megérintse. Ez hiba. Nem szabad. Nem tudná megtenni. Szorosan összezárta a száját, és bámulta a vizet, ahol a nap lebukott a mélybe. Mielőtt még olyasmit tett volna, amit megbánna, felállt. - Meg kell keresnem Rachelt... - kezdte, de közben Julian felpattant, visszafordult az ösvény felé. Egy szőke nő szaladt feléjük. - Julian! Kis törékeny, aranyszőke hajú nő volt. Futva közeledett feléjük, aztán Julian karjaiba vetette magát. Julian szorosan magához ölelte. Rhiannon zavartan, kívülállónak érezve magát, hátralépett. Szörnyen sok nő van Julian életében. A húgával már találkozott. Ez pedig nem lehet unokatestvére, mert ebben a szép szőkeségben egy csepp indián vér sincs. - Julian, ez elképesztő! Jól néz ki. Meggyógyul, igaz? - Majd az idő dönti el. - Nem fog meghalni, most különösen nem. Itt van Risa. Julian, hála az istennek, hogy te itt voltál... - Dr. Stewart nélkül nem maradt volna életben. Alaina, nagyon boldog vagyok, hogy látlak, de hogy kerültél ide ilyen gyorsan... - Tudtuk, hogy megsebesült - mondta a nő halkan. - lan elmondta, hogy mit hallott? - Persze hogy elmondta. Risa magánkívül volt, hogy mielőbb ideérjünk a táborba, tudván, hogy Jerome idejön. Most meg lan aggódja magát betegre, de ma visszaküldték északra. Még neki sem sikerült újabb halasztást kérnie. Biztosan valami szörnyű nagy ütközet készül... Elhallgatott, mert meglátta, hogy Rhiannon egy tölgyfának dőlve áll. - Jaj, elnézést kérek - kiáltott fel Alaina. - Tényleg, én is sajnálom - mormolta Julian hátralépve. - Alaina, ez itt Mrs. Rhiannon Tremaine. Rhiannon, ez a sógornőm, Alaina. - Rhiannon! A jenki boszor... - kezdte mondani Alaina, aztán elfehéredett; mert elszégyellte magát. - Jaj, nagyon sajnálom, de mindnyájan hallottunk arról, hogy milyen csodálatos volt Jerome-mal, és persze a férjemtől is hallottam magáról. Valójában elég sokat mesélt nekem. Örülök, hogy megismerhetem. - Mrs. McKenzie... Rhiannon közben azon tűnődött, vajon mit mondhatott róla Ian McKenzie. - Risa itt van? - kérdezte Julian. - Persze. Most Jerome-mal van. Nagyon szeretne találkozni magával, Mrs. Tremaine. Hogy köszönetet mondjon. - Nincs miért - mormolta Rhiannon. - Ó, de ő úgy érzi, hogy van miért. Az édesapja unionista tábornok, ezért tisztában van azzal, hogy milyen nehéz lehet ez magának. Én természetesen nagyon hálás vagyok, hogy megmentették Jerome életét, 75

de attól tartok, hiába unionista a férjem, engem lázadónak neveltek és nagyon fáj, hogy minden nap imádkozom az életéért, miközben azt remélem, hogy elbukik az ügye. Rhiannon hallgathatott volna, hallgatnia kellett volna, de nem tudott. - Az Unió nem fog elbukni, Mrs. McKenzie. lan szőke felesége mosolygott, szemöldökét kissé felhúzva. - Maga nagyon biztos ebben, Mrs. Tremaine. Bár maga az ellenségünk, az ilyen rendíthetetlen lojalitás tiszteletet parancsoló. - A lojalitásom rendíthetetlen - mondta Rhiannon csendesen. - De nem nélkülözi a logikát sem. Megvonta a vállát, felszegett állal és a hangjában éppen csak egy kis gonosz éllel ránézett Julianra. - Csak nézze meg a férjét és a sógorát bizonyítékképpen, Mrs. McKenzie! Az egyik le van rongyolódva, a másik nem. - Hála istennek - jegyezte meg Julian keresztbefont karral -, hogy nem megint azzal jött elő, hogy a bátyám erősebb. Pedig csak egy kicsit tömzsibb, mert én egy pár centivel magasabb vagyok nála. Lerongyolódott. Hát ezt el tudom viselni. Julian ezen jól szórakozott. Alaina egy kis mosolyt erőltetett az arcára, aztán Rhiannonhoz fordult. - Volt olyan idő, Mrs. Tremaine, amikor a szavait sértésnek vettem volna, de nyíltan beszél, és én őszintén szólva csak azt kívánom, hogy ez az egész véget érjen. Csak nem úgy tűnik, hogy ez hamarosan bekövetkezik. - Julian! Julian! Egy újabb nő rohant feléjük az ösvényen, kiáltásaival megzavarva a csendet. Szinte lerohanta őket és teljés sebességgel Julian karjaiba vetette magát. Julian felkapta a nőt és körbeforgatta. Ő pedig szorosan ölelte a nyakát, sírt és nevetett egyszerre. Magasabb volt, mint a kis Alaina, vörösesbarna haja, tengerkék szeme és rendkívül szép arca volt. - Ó, Julian! - kiáltotta ismét, szorosan átölelve Juliant. - Fel fog gyógyulni. Istenem, kérlek, mondd, hogy fel fog gyógyulni... - Nagyon jól viselte a műtétet, Risa - nyugtatta meg Julian. - Nem tudnám elviselni, Julian. Nem tudnám elviselni, ha elveszteném. Még soha nem féltem ennyire, Julian. Ha meghalna... A hangja elakadt, amikor észrevette, hogy Risa őt nézi. És miközben Risa rábámult, Rhiannon látta a nő szemében, hogy mindent tud róla, beleértve azt is, hogy Rhiannon férjét megölték. Risa falfehér lett. - Uramisten! - mormolta. Hátralépett Juliantól, rápillantott Alainára, majd Rhiannonra és mentegetőzni kezdett. - Sajnálom, nagyon sajnálom. Szörnyűség volt ilyet mondanom, amikor ki sem tudom fejezni, hogy mennyire hálás vagyok önnek. - Nincs semmi baj - mormolta Rhiannon. Érezte, hogy Julian ránéz. - Tényleg - mondta, miközben megcsikorgatta a fogát. - Én... én már túljutottam azon, hogy más emberek halálát kívánjam, csak azért, mert megölték a férjemet. Nagyon örülök, hogy a férje jobban van. Risa mosolya meleg és őszinte volt. Talán az első ilyen mosoly, amelyet a McKenzie család valamelyik nőtagjától kapott. Aztán Risa gyorsan előrelépett, kedvesen megfogta Rhiannon kezét, majd lelkesen megszorította. - Köszönöm... köszönöm. Most alszik... és azt hallottam, hogy az ópiumoldat, amitől pihenni tud, ugyancsak magának köszönhető. Ez biztosan nagyon fájdalmas magának, én meg tudom érteni, igazán, mert... - Risa jenki - szólalt meg Julian. - Az édesapja Magee tábornok - magyarázta Alaina. - Az a Magee tábornok? - kérdezte Rhiannon. - Az a Magee tábornok - helyeselt Risa. - Ettől pokoli ez a háború, nem? - Lenézett a földre, és észrevette, hogy még mindig szorongatja Rhiannon kezét. - De még annál is szomorúbb, mint amilyennek el tudja képzelni. Nem is olyan régen be kellett csempésznünk Juliant St. Augustine-ba, hogy megoperálja az édesapám lábát. Édesapám pedig nagyon kedveli Juliant is meg a férjemet is, és persze mindnyájan imádkozunk, nemcsak azért, hogy egyik családtagunk se haljon meg, hanem hogy nehogy egymást öljék meg. És ezek a lázadók olyan gyanakvóak! Szörnyű, egyszerűen szörnyű, hogy egyetlenegynek sem volt közülük hozzám egy jó szava mindaddig, míg meg nem szültem a gyermekem. Ez elég határozott változást hozott, persze, magától senki sem vár el ilyesmit... 76

- Ó, Risa, hogy mondhatsz ilyen szörnyűségeket! És nem is igaz, mert már jóval azelőtt barátok voltunk, hogy az a gyerek csak gondolatban megszületett volna! - tiltakozott Alaina. - Közel sem ilyen rossz a helyzet, Mrs. Tremaine. Ma szörnyű állapotban voltunk, de hát annyira aggódtunk Jerome-ért, és tudom, hogy ezt maga megérti. - Persze, hogy megértem - mondta Rhiannon. Megértette, de ez túl, sok volt egyszerre. A nők és Julian közötti kapcsolat... olyan közel álltak egymáshoz. Bizalmas kört alkottak, amelynek ő nem volt részese. - Ha megbocsátanak, hagyom, hogy beszélgessenek Juliannal. Tudom, hogy rengeteg kérdésük van hozzá. Örülök, hogy mindkettőjüket megismerhettem... - Ne, kérem, ne menjen el! - mondta Risa. - Mi szakítottuk félbe magukat. - Semmi baj. A férje szörnyű operáción esett át és szeretnének egyedül lenni... - Egyáltalán nem - mondta Alaina. - Jókora mennyiségű friss halat hoztunk, amit Llewellyn közlegény már el is készített. - Kérem, maradjon velünk! Félre tudunk vonulni Julian sátrába, s szeretnénk, ha maga is velünk tartana - mondta Risa. Rhiannon úgy érezte, hogy csapdába került. Julian várakozón nézett rá, a nők is őt figyelték. Úgy érezte magát, mint egy kívülálló, most pedig be akarják vonni, és nem biztos benne, hogy ettől jobban érzi-e magát. - Köszönöm, de meg kell keresnem a gyámleányomat... - Rachelt? Azt a drága kislányt! - mondta Risa. - Most ő ül Jerom mellett helyettem, amíg alszik. Jöjjön és csatlakozzon hozzánk! Julian győzd meg! Alaina, te meg gyere, keressük meg Tiát és terítsünk meg a vacsorához! Azóta nem ettem, amióta megtudtam, hogy Jerome megsebesült. Julian, beszéld rá, hogy jöjjön velünk! Alaina belekarolt a sógornőjébe és elindultak az ösvényen. Julian élvezte a helyzetet. - Kérem, csatlakozzon hozzánk! - mondta. - Mint látja, ez nem egészen rebellis családi összejövetel, úgyhogy,senki sem fog katonai titkokat elárulni. - Én tényleg nem szeretnék alkalmatlankodni. Látszik, hogy maguk nagyon közel állnak egymáshoz, egészen közel... - Kislány kora óta ismerem Alainát, és ő is meg Risa is gyakran dolgoztak velem együtt. Mind a ketten jó barátaim. Rhiánnon azon tűnődött, vajon mi történne, ha lan vagy Jerome elesne a háborúban. Vajon a feleségük is Julianhoz fordulna vigasztalásért? - Milyen szép dolog, hogy ilyen jó barátai vannak. Julian megrántotta a vállát. - Meg persze ellenségeim is. Eleinte gyűlölték egymást vagy legalábbis közel álltak hozzá. Risa majdnem lan menyasszonya lett. De ez hosszú történet és ez a hely nem alkalmas arra, hogy erről meséljek. - Meg ott van a húga... Á, igen! - mormolta Julian, miközben egyik lábát feltette egy kidőlt fatönkre és rákönyökölt a térdére. Benne igazi konföderációs szív dobog, ez igaz. A legkevésbé sem bízott Risában, míg James meg nem született. Úgyhogy ilyen is van. Egy McKenzie gyereket kellett szülnie ahhoz, hogy befogadják a családi körbe! A lázadóknak persze könnyebb dolguk van. Alainát elejétől fogva mindannyian szerettük. Persze a jenkik azért gyanakvóan nézték... - Mivel én jenki vagyok, az lesz a legjobb, ha békén hagyom magukat - mondta Rhiannon, aztán sarkon fordult és elindult az ösvényen, amely visszavezetett a táborba. - Jenki, de... Rhiannon már várta ezeket a szavakat. Bárcsak tudná az igazat, hogy pontosan mit csinált, mi volt a valóság és az álom... Rhiannon megtorpant, mozdulatlanul állt egy darabig, aztán hátrafordult. - Jenki, de... ezredes? - kérdezte szenvtelenül. Julian mosolygott. Nyugodt, jókedvű, közvetlen, de a tekintetében mindig volt egy kis megvetés. - Talán maga is szül egy McKenzie gyereket - mondta egy vállrándítással. Rhiannon viszonozta a tekintetét, és azt kívánta, bárcsak lenne mersze odaszaladni, kiabálni, ököllel ütni Juliant, és követelni, mondja meg az igazat. Természetesen nem tehette meg. Már most is túlságosan függ tőle, túlságosan vonzódik hozzá. Már a hangjától megmozdult testében valami, ám amikor nézte Juliant, 77

hozzáért, a közelében érezte... túlságosan erős vonzódást érzett. Ijesztő. Nem lehet, hogy még egyszer olyat érezzen egy férfi iránt, amilyet Richard iránt érzett, nem árulhatja el őt. - Ezredes úr, a nevem Tremaine. Lehetetlen lenne számomra egy McKenzie gyereket szülni. Julian levette a lábát a tönkről. Rhiannon szavai láthatóan semmiIyen hatást sem gyakoroltak rá. Elindult a nő felé, az arcán még mindig enyhén gúnyos mosollyal. Rhiannon mellett megállt. - Azt mondta, hogy közel egy évig nem látta Richardot. Az álmokban visszatérő halottakból sohasem lesz húsvér ember, Mrs. Tremaine. Ezt tanítják az orvosi egyetemen. Bocsásson meg, de az én lerongyolódott, sovány, sajnálatra méltó testem teljesen ki van éhezve, és mivel nagyszerű vacsorát ígértek, ha nem csatlakozik hozzánk, magára hagyom kínzó fájdalmával. Egy fejbiccentés után szó nélkül elsétált Rhiannon mellett. TIZENEGYEDIK FEJEZET Rhiannon visszatért a sátrába és ott maradt. Meglepetve tapasztalta, hogy nem tud pihenni. Megpróbált felkészülni a lefekvéshez, újra meg újra azt hajtogatva magában, hogy fáradt. Bár voltak nagyon nehéz és kellemetlen percei, a gyógyszerelvonási tünetek miatti gyötrelmeitől is egészen jól tudott pihenni. A kíváncsiság miatt volt. Szeretett volna csatlakoznia a McKenziekhez és megtudni, hogy mi történik. Rachel úgy is tett. A gyámleánya késő estig nem jött vissza, akkor pedig azt mondta, nagyon kimerült, mert egész idő alatt Jerome McKenzie kapitányra vigyázott, amíg aludt. Aztán McKenzie ezredes sátrában megvacsorázott. A McKenzie-k mind elragadóak és kedvesek, hozzá pedig udvariasak, s hálásak a segítségéért. - Na persze lázadók - mondta Rachel szomorúan sóhajtva -, de ebben az államban olyan sok ember volt édesapád barátja, és tudjuk, hogy mind rendes emberek. - Igen, ezt tudjuk. De háborúban állunk. Rachel, én soha nem mondtam, hogy minden lázadó rossz ember. De azért nem kell az ellenséggel annyira összebarátkozni. - Csak megvacsoráztam - mondta Rachel sértődötten. Aztán hátat fordított Rhiannonnak és jó éjszakát kívánt neki. Rhiannon elkeseredetten feküdt az ágyán, azon tűnődve, hogy szakadhatott így ketté a világ. Egész éjjel senki nem jött a közelébe. Jerome nem volt ideális beteg. Annak ellenére, hogy nagyon jól tudta - anélkül, hogy David vagy Julian emlékeztette volna rá -, hogy még mindig fennáll a veszélye a fertőzésnek és belehalhat, alig két nappal a műtét után már fel akart kelni és járkálni. Rhiannon távol tartotta magát Jerome betegágyától és a McKenzie családtól. A fiatal Liam hozta neki az ennivalót. Rendszeresen átkötözte Paddy sebét és ellenőrizte a betegsátorban fekvő néhány többi fickó állapotát is. De nem kapcsolódott be a McKenzie-k egyetlen családi csevegésébe sem; tulajdonképpen olyan láthatatlan maradt, amennyire csak lehetett. Önmaga előtt sem titkolva, arra számított, Julian odamegy hozzá, hogy rábeszélje,csatlakozzon hozzájuk, akár jenki, akár nem. De Julian a közelébe sem ment. A második nap délutánján Rhiannon a sátorban ült és egy köteg ruhát javítgatott. Jó alaposan kimosták őket a patakban, de mint itt minden más, ezek is kopottak voltak. Nem akart segíteni az ellenségnek, de amikor meglátta, hogy ezek az emberek milyen borzasztó öltözékben vannak... még a micsodájuk is kilóghat némelyik nadrágból. Úgyhogy nekiállt varrni. Rachel ott találta meg. - Uramisten! Ez a férfi egy ördög! Megpróbál felkelni az ágyból, mondván, hogy majd a hajón meggyógyul, szegény Risa meg azt hajtogatja, hogy nincs joga megölnie magát, amikor van egy kisfia, róla már nem is beszélve. Julian meg azzal fenyegetőzik, hogy az összes gyógyszert összeszedi, ami a konföderációs raktárban van, hogy elkábítsa, ha továbbra is ilyen... - Rachel elhallgatott és kuncogott. - Hát ezt mondta. - Mit mondott? - Seggfej módjára viselkedik! 78

- Rachel! Rachel komolyra váltott. - Azt hiszem, meg kéne nyugodnia, nem? - Igen. Te meg förtelmes szavakat tanulsz ezektől a lázadóktól. - Miért, a jenkik nem használnak förtelmes szavakat? - Ne szemtelenkedj! - mondta Rhiannon szigorúan, miközben félretette a varrását és felállt. - Hová mégy? - kérdezte Rachel. - Megnézem a beteget. Átsétált a táboron. A katonák, akik különféle dolgokkal voltak elfoglalva, abbahagyták a faragcsálást vagy a fegyvertisztogatást, hogy egy pillantást vessenek rá. Köszönésképpen mindenki udvariasan biccentett, ő pedig meghajtotta a fejét válaszképpen, mialatt végighaladt közöttük. Amikor odaért a sátorhoz, amelyben Jerome McKenzie feküdt, egy pár percre megállt. Julian mérgesen magyarázta Jeromenak, hogy még legalább néhány napot feküdnie kell. Risa dühös volt és sírt. David megpróbált Jerome eszére hatni, és azt magyarázta, hogy ha megmozdítják és elkezd vérezni, akkor fennáll az elfertőződés veszélye. Rhiannon belépett a sátorba. Jerome, aki egy kicsit lázasnak tűnt, ami Rhiannon szerint nyilvánvaló volt, ha ennyire kötekedett azokkal,akik annyira szerették, éppen egy hosszú monológ közepén járt. Amikor meglátta Rhiannont, elhallgatott. A többiek, akik Jerome-mal szemben álltak az ágy mellett, megfordultak. - Nocsak, itt van a mi fekete özvegyünk - mondta sértő hangon Julian. Rhiannon rá sem hederített, amikor elhaladt mellette és Jerome ágyához lépett. Megrázta a fejét és egyenesen Jerome szemébe nézett. - Ne is gondoljon arra, hogy elmegy! Rhiannon maga is meglepődött, hogy Jerome nem szólalt meg azonnal. - Miért? - Hallotta, hogy én látok... dolgokat. Csak annyit mondok, most még ne menjen! - És ha mégis elmegyek? - Ha mégis elmegy... - Rhiannon egy vállrándítással elhallgatott. - Rendben van. Hallani akarja az egészet? Vihar közeledik. A hajója belekerül... - Kiváló tengerész vagyok - mondta Jerome kihívóan. - Úgy van. De ezúttal egy hullám csapódik a hajójának. - Mi a hajóm neve? Azt is látja? - Lady Varina. Julian felcsattant. - Egész Florida tudja a hajód nevét, Jerome! - Hallgass, Julian, kérlek! Azt mondja neki, hogy ne menjen el. - Valóban. Kérem, folytassa, Mrs. Tremaine! Rhiannon összeszorította a fogát. - Egy hullám fog nekicsapódni a hajójának. Maga elveszti az egyensúlyát és elesik. Az eséstől elszakadnak a varratok, rettenetesen vérezni fog és elveszti az eszméletét. - És meghalok? - Mivel maga nincs a kormányrúdnál, a hajó elsüllyed és az egész legénység meghal. - Én nagyon fiatal vagyok, Jerome - mondta David Stewart. - Nem akarok meghalni. Különösen nem egy átkozott vihar miatt. Jerome halványan elmosolyodott, ránézett Davidre, aztán vissza Rhiannonra. - És ha nem hajózok el? Rhiannon azon kapta magát, hogy Jerome gyönyörű feleségét nézi.Az asszony mohó tekintettel figyelte, reménykedve. Egy másik jenki.Aki feleségül ment ehhez a fickóhoz. A tenger ördögéhez. Hagynia kellene, hogy meghaljon. De érezte Risa tekintetének melegségét, a belőle áradó hálát, és úgy érezte, senkit nem árul el azzal, ha segít ennek az asszonynak, aki - végül is egy unionista tábornok lánya. - Jövőre még egy gyereke lesz. - Ó! - kiáltott fel Risa, miközben elpirult, mert mindenki őt nézte. A férje szélesen elmosolyodott. -Fiú vagy lány? - kérdezte Jerome jókedvűen. - Még egy fiú. Jerome megint Rhiannonra nézett. - Életben maradok, hogy lássam? - Élni fog - mondta Rhiannon csendesen. Jerome fürkésző tekintettel figyelte Rhiannont. - Túlélem a háborút? -Azt hiszem, igen. Még mindig Rhiannonra nézve, visszafeküdt az ágyra. Hatalmas keze a felesége kezén nyugodott, amivel a vállát fogta. Jerome megrándította a vállát. - Hát akkor, azt hiszem, még néhány napig ágyban maradok.

79

- Remek. Mi itt beszélünk neked a vérről meg a halálról, ez a jenki meg bejön és mindnyájunkat lefőz morgolódott Julian. - Risa, szüksége van... - Tudom, Julian. Hideg borogatásra. Érzem, hogy egy kicsit meleg. - A fenébe is, Julian, ne sértődj már meg! Úgy értem, itt feküdhetnék és meghalhatnék értelmetlenül, vagy elmehetnék és úgy halnék meg, hogy közben valami jót csinálok. Így láttam a dolgot, amíg... Jerome elhallgatott s megint Rhiannonra nézett, aztán közelebb húzta magához. - Rengeteget hallottam magáról, Mrs. Tremaine. Még a háború előttről. - Az unokatestvérére nézett. - Emlékszel Rede Corleyra? - Igen. Egy csapat fiúval volt, akiket a tüzérséghez vezényeltek rögtön a háború kitörése után - mondta Julian. - Ő tartotta vissza attól, hogy egy nap, amikor halászhatnékja volt, egy szúette kis csónakkal nekivágjon a víznek. Akkoriban az édesapjának dolgozott. Rhiannon Julianra pillantott. - Természetesen a háború előtt mentettem meg. Akkor még nem volt ellenség. - De én most ellenség vagyok - mondta Jerome. - Talán a lázadók egyik stratégiai fontosságú támadásától tart vissza engem? Rhiannon habozott. - Talán azért próbálom visszatartani, mert egy nap a felesége talán észhez tudja téríteni, uram. Most pedig bocsássanak meg, kérem! Sarkon fordult és elhagyta a sátrat. Közben egész testében remegett. Sietős léptekkel igyekezett vissza a sátrához, attól félve, hogy elesik. Balszerencséjére Risa McKenzie jött futva utána. - Még egyszer nagyon köszönöm! - Risa elhallgatott, kezét a csípőjére tette és a fejét ingatta. - Maga elképesztő - suttogta. - És tényleg olyan tisztán lát. Rhiannon habozott, aztán úgy döntött, hogy elmondja az igazat. - Mrs. McKenzie, őszintén szólva, egyetlen árva dolgot sem láttam. De úgy gondoltam, ha mások elhiszik, amit mondok... Risa McKenzie elkezdett nevetni. Kinyújtotta a karját, és figyelmen kívül hagyva Rhiannon merevségét, hevesen megölelte. - Köszönöm, nagyon köszönöm! Ha bármikor tehetek valamit magáért... Rhiannon idegesen kibontakozott Risa öleléséből. - Csak azt kérem, ne árulja el, hogy hazudtam. - Soha, soha! - ígérte meg Risa. - És még egyszer, ha tehetek valamit magáért... - Talán tehetne. Amikor visszamegy St. Augustine-ba, azt hiszem, magával megyek. - Igen, én is ezt hallottam. - Szeretnék a sebesülteknek segíteni északon. A harctéren. Talán el tudná nekem intézni. Az apján keresztül. Risa mosolygott. - Az édesapám örülni fog, ha segít neki a sebesülteknél. Azt fogja hinni, hogy Isten egy angyalt ajándékozott neki. - Vagy egy boszorkányt. - A nőknek néha egy kicsit mindkettőnek lenniük kell, nem? - kérdezte Risa lágy hangon. - Talán. Ja és még valami! - Mi lenne az? - Kérem, ne mondja el dr. McKenzie-nek, hogy mi a tervem. - És miért ne? - kérdezte Risa meglepődve. - A férfiak csak férfiak. Azt hiszem, azt fogja gondolni, hogy nagy veszélynek teszem ki magam, ha egyenesen a harctérre megyek. - Á... igen, értem. Ők mennek és harcolnak, mi meg aggódva várunk, és nem szabad kockáztatnunk. Megígérem, hogy megtartom a titkát - esküdött meg Risa. Aztán otthagyta Rhiannont, sarkon fordult és elindult vissza a férjéhez. Mindig általános izgalom volt, ha valaki a floridai bázistáborba érkezett a St. Johns folyó mentén. Az előőrsök már mérf`óldekkel a táborba érkezés előtt észrevették a lovasokat vagy a folyón közeledőket. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy a tábor biztonságban legyen. Megközelíthető helyen volt, és a St. Augustine-i jenkik tudtak a létezéséről. De amíg valamelyik tábornok Úgy nem dönt, hogy van elég feláldozható unionista élet, senki nem tesz kísérletet a tábor felszámolására. A folyó mentén furcsa formája alakult ki az egymás elismerésének. Foglyokat cseréltek, üzenetek jöttek-mentek. Gyakran csereberéltek dohányt, kávét, sót és más árukat.

80

Nem sokkal Julian és Jerome vitája után lovasokat láttak az ösvényen a tábor felé közeledni. Jelenleg nem voltak jenkik Jacksonvilleben, és amikor Julian figyelte őket messziről - mellette Paddy járóbottal -, megjegyezte, hogy talán délre igyekeznek Jacksonville-bőL Három lovas volt, akik óvatosan haladtak előre. Sorkatonák voltak, jött a gyors hír az első őrszemtől, és úgy tűnt, a georgiai egységből valók, bár ezt már egyre nehezebb volt megítélni. Julian megparancsolta két embernek, hogy menjenek értük és kísérjék őket az út fennmaradó részén. Julian a fenyőfák alatt állt az ösvényen, várakozva, amikor rossz gebéikkel belovagoltak a táborba. Tisztelgett a tisztnek, egy sudár termetű, ősz hajú és ősz szakállú idősebb férfinak. A fickó is tisztelgett, aztán leszállt a lováról és miután lehúzta mustársárga kesztyűjét, kezet fogott Juliannal. - Doktor úr, Christopher Rogers kapitány vagyok a georgiai hadosztálytól. A kísérőim Justin Ewell közlegény és Evan Haines tizedes. Hivatalos ügyben érkeztem a konföderációs frontvonalról. Julian megrázta a férfi kezét, és azon csodálkozott, hogy jenki bátyja milyen pontosan tudja, mi történik az ellenség táborában. - Kivezényelnek bennünket? - kérdezte Julian udvariasan. Rogers kapitány meglepetten felhúzta a szemöldökét. - Én ezt kicsit finomabban szándékoztam előadni, mert a feletteseink tisztában vannak az önök államában lévő problémákkal. - Természetesen - dörmögte Julian. - Végül is az államok jogaiért harcolunk, igaz? Rogers még jobban felhúzta a szemöldökét Julian keserű szavai hallatára. Julian a fejét rázta. - Sajnálom, kapitány úr! Bocsássa meg a modoromat. Meghívhatom a sátramba? Van egy kis brandym, amire jelenleg nincs szükség azonnali orvosi beavatkozáshoz. - Köszönöm, dr. McKenzie. Julian kinyújtotta a karját, jelezve, hogy melyik az ő sátra. - Paddy, , gondoskodsz az urakról? - Igen, uram. Miután leült az asztala mögé, Julian töltött egy kis brandyt. Rogers bekortyolt és olyan kifejezés jelent meg az arcán, hogy Julian egy pillanatig bűntudatot érzett; nyilvánvaló, hogy Rogers régóta nem ivott brandyt. Öreg katona volt, de még mindig hajlandó elviselni a háború viszontagságait, elfogadva a megbízatásokat, amelyeket kiosztottak a számára. Julian átkozottul szerencsés. Igen, az államot szétszaggatták, ő pedig nem kapott segítséget a központi konföderációs kormánytól. De ott volt neki Jerome, aki gondoskodott arról, hogy a floridai fiúknak meglegyen a beszerezhető gyógyszerük. Bár az édesapja hű maradt az Unióhoz, az édesanyja gyakran küldött neki füstölt sonkát meg szárított marhahúst a tampai ültetvényükről, mint ahogy a félsziget csücskében élő James bácsikájától is kapott mindig egy kis utánpótlást. Ez most meg fog változni, konstatálta magában. Rogers kapitány nagy élvezettel sóhajtott egyet. - Köszönöm, dr. McKenzie. - Örülök, hogy ízlik. Azt hiszem, még egyet megihatunk. Rogers mosolygott és elfogadott még egy adagot. - Hallottam, hogy az unokatestvérét meglőtték és hogy itt van a hajója. A jenkik tudnak róla, arra mérget vehet. Óvatosnak kell lennie. - Igen, a jenkik tudnak róla - mondta egyetértőleg Julian és várta, hogy Rogers folytassa a mondandóját. - Hát akkor lássunk hozzá! Azért vagyok itt, hogy közöljem önnel, öt napon belül jelentkeznie kell Jacksonville mellett. A reguláris hadsereg állományába kerül és északra küldik, hogy ellássa az északvirginiai hadsereg orvosi feladatait. - Az egész csapattal együtt? - Ó, nem, uram. Ide majd küldenek egy másik orvost. És természetesen maga választhatja ki az asszisztenseit. - Miért én? Rogers megvonta a vállát. - Magának sikerült életben tartania az embereket. Leveleket írt az egészségügyi állapotok tárgyában... - Én személyes leveleket írtam az unokatestvéremnek - mondta Julian összeráncolt homlokkal. - Igen, és a maga unokatestvére, McKenzie kapitány idézett a maga leveleiből, amikor kérvényeket küldött olyan ellátmányokért, amelyek javíthatnák a feltételeket a harctéren végzett műtéteihez. A konföderáció legfelsőbb egészségügyi tisztjei kérik a segítségét, doktor úr. Julian ujjaival dobolt az asztalon. - Az unokatestvéremmel fogok dolgozni? - Természetesen örömmel lenne együtt Brenttel, bár a jelen pillanatban legszívesebben megfojtaná. Hogyan mutathatta meg Brent másoknak az ő magánleveleit? De tudta, hogy mindketten tisztában vannak azzal, a kosz és az 81

egészségtelen víz több halált okozott, mint a golyók és a kardok együttvéve. Brent csak azt tette, amiről úgy érez te, hogy meg kell tennie. Nem számolhatott a következményekkel. - Attól tartok, Brent McKenzie-t egy nagyon komoly feladattal bízták meg. Ó! Julian meglepetésére az öreg Rogers elpirult. Előrehajolt, mintha a sátorban mások is lennének, akik kihallgathatják a beszélgetésüket. Prostituáltak! - Tessék? - Tudja, uram, ez egy járvány. Ahol férfiak harcolnak, oda nők is mennek. Rengeteg emberünk van, akiket elkapott a... szóval, tudja, uram... a test betegsége. - Probléma van a tetvekkel? - Julian nem tudta, hogy ne adja a süketet. Rogers szánalomra méltóan tovább vörösödött. Julian úgy döntött helyén való lesz egy kis kedvesség. Elnézést, uram. - Sokkal rosszabb. Vannak nők... sok nő van... Nos, dr. Brent McKenzie-t azzal a különleges feladattal bízták meg, hogy próbálja megfékezni ezeket a szörnyű betegségeket és juttassa vissza az embereinket a csatamezőre. Julian lehajtotta a fejét, a szája szélén mosoly bujkált . Hát igen, háború van. Ő azon szomorkodik, hogy el kell hagynia az államát. Az már biztos, hogy most már nem tud Brentre haragudni. Brent teljes oda-';s, adással szentelte munkáját a harctéren küzdő embereknek. Most meg' ; elküldik, hogy prostituáltakkal foglalkozzon! Biztosan fel tudná kötni magát. - Biztos vagyok benne, hogy az unokatestvérem nagyszerűen meg .' fogja oldaní az előtte álló feladatot mondta Julian. Rogers komoran bólintott. - Magára felfigyeltek az orvostudományban fontos emberek, uram, és nagyon elégedettek az elért sikereivel. - Nekem nem ugyanolyan körülmények között kellett dolgoznom,mint sok kollégámnak az ütközetek kellős közepén. - Maga is kezelt embereket a csatamezőn. - Nekünk is voltak itt csetepatéink Ugyanazokkal a betegségekkel és sérülésekkel kellett szembenéznem, de sohasem olyan elképesztő körülmények között, mint amilyenekről olvastam. Az ütközetekben megsebesült, eltűnt és megölt katonák száma, uram, megdöbbentő. - Megdöbbentő - helyeselt Rogers. - Ezért van magára olyan nagy szükség. Ne legyen nagyon elkeseredve, doktor úr! A maguk Milton kormányzója órákat tölt azzal, hogy leveleket ír a konföderációs kormánynak, kritizálva azt a módot, ahogyan az államát kifosztják és magára hagyják mindenféle védelem nélkül. A konföderáció mélyen együtt érez a maguk sorsával. Amikor a nyári hadjárat véget ér, jó esélye van arra, hogy felmentik a nemzeti szolgálat alól, és hazajöhet. Ez nem ígéret vagy garancia, uram. Tudja, hogy én azt nem adhatok. Mindannyian oda megyünk, ahová vezényelnek. - Az ügyért - dörmögte Julian, poharát emelve Rogersra. - Az ügyért! - ismételte Rogers lelkesen. - Mondja, uram, hogyan kapta ezt a megbízatást, hogy megtaláljon engem ebben az isten háta mögötti helyen? - Nos, engem is áthelyeznek, uram. Georgiai vagyok, de ismerem Florida északi részét. - Miért helyezik át? Rogers egyik ujját körbejártatta a brandyspohár peremén, aztán bánatosan rávigyorgott Julianra. - Hát csak a fiúk meg én maradtunk meg. Egy közel ötvenfős csapattal kezdtük a háború elején. Az én csapatom volt. Tudja, én álltam a költségeket, és megválasztottak kapitánynak. Persze először mi is polgárőrök voltunk. Chancellorsville-nél harcoltunk. Akkorra már csak vagy huszonöten maradtunk. Chancellorsville után pedig... nos, ennyien maradtunk. Szóval magával is találkozunk Jacksonville mellett, uram. Julian bólintott. - Nagyon sajnálom, uram. - Én is, doktor úr. Én is sajnálom. - Maga aztán kivette a részét háborúból. Talán jobb lenne, ha a hátralévő részt otthonról, Georgiából figyelné. - Ez nagyon jó ajánlatnak hangzik. De furcsa dolog ez, ezredes. Ha egyszer az ember benne van ebben az egészben, akkor szerintem csinálja is végig. 82

- Azt hiszem, igaza van - helyeselt Julian. - Aztán vigyázzon magára, ha majd a csata közelében dolgozik, doktor úr! - Vigyázni fogok. De maga is vigyázzon magára, kapitány! - Erre iszok egyet, uram! Mármint ha tud még adni egy kortyot abból a brandyből. Julian mindkettejüknek töltött még egy italt. Másnap késő délután, Rhiannon lemerészkedett a patakhoz. Melege volt, és nyugtalannak érezte magát. Lyle tizedes állt őrt a vízhez vezető úton és megnyugtatta Rhiannont, még néhány órán keresztül ő lesz szolgálatban és nem engedi, hogy bárki is megzavarja. Persze ezt már korábban is hallotta, de valami furcsa sorsszerűséget és nemtörődöm, séget érzett. Rádöbbent, hogy hiányoznak neki a Juliannal folytatott szópárbajok és hogy Julian gondosan kerüli őt az unokatestvére műtét je óta. A pataknál egy darabig habozott, aztán levetette a cipőjét, harisnyáját, alsószoknyáját, hosszú szárú bugyiját és gyászruháját. Egy szál vékony pamut alsóingben belépett a vízbe, élvezve a hűvös simogatást. A mély szakasz felé haladt, háton lebegve, miközben nézte a feje fölött mennyezetet alkotó fákat. A hideg víz átitatta a haját, mintha masszírozná a tarkóját, hogy elmossa a nappali forróságot s a föld és a levegő minden porát, ami napközben körülveszi. A víz nyugtató, friss, tisztító és édes volt. Rhiannon nagyon élvezte. Nem tudta, Julian mikor jött, csak hirtelen érezte, hogy ott van a pataknál, egy öreg tölgyfának támaszkodva és őt figyelve. Rhiannon felegyenesedett, miközben a vizet taposta, hogy az iszapos fenéktől távol tartsa a lábujjait. - Várt engem? - kérdezte Julian. - Egyáltalán nem. Lyle tizedes megesküdött, hogy őrizni fogja az ösvényt. - Á, értem. És az meg sem fordult a fejében, hogy számunkra, akik olyan jól ismerjük ezeket az erdőket, létezhet egy másik ösvény is? - Nekem azt mondták, hogy csak egy ösvény van. Julian ellökte magát a fától és elindult Rhiannon felé. A partvonalnál leguggolt és az ujjaival végigszántotta a víz felszínét. -Amennyire Lyle tizedes tudja, csak egy ösvény létezik. - A keze még mindig a vízben volt. - Jó hideg... dörmögte. - Süti a nap és mégis milyen, kellemesen hideg. Persze nyáron, amikor a víz szintje alacsonyabb... olyan, mint a fürdővíz. De ma nem. A tekintete találkozott Rhiannonéval. Felegyenesedett. Rhiannott látta, hogy már mezítláb van. Levette az ingét és nadrágban belépett a vízbe. - Ugye nem bánja, ha csatlakozom magához? - De igen, mert... - kezdte Rhiannon, de Julian már el is indult a mélyebb szakasz felé, egészen a közelébe, és lebukott a víz alá. Rhiannon továbbra is idegesen taposta a vizet és körbenézett. Julian nem bukkant fel. Túl sokáig marad a víz alatt. Aztán egyszer csak megjelent a feje a víz fölött. Egy kicsit távolabb volt Rhiannontól, a folyóhoz vezető legmélyebb szakaszban. - Valójában bánom, de csak rajta! Ugorjon be! - kiáltott oda neki gúnyosan. Julian elkezdett úszni felé. Erős, magabiztos karcsapásokkal. Rhiannon kezdett hátrálni, de már késő volt. Hirtelen ott termett előtte és elkapta a kezét. - Nem bánja. Ha bánná, akkor most nem lenne itt. - Ne legyen nevetséges. Biztosítottak róla, hogy... - Hogy mi? Én már korábban is jártam itt és megtaláltam magát. - Én úszni jöttem, McKenzie. A hideg, a tisztaság... - Elmossa mindazoknak a lázadóknak az érzetét, akiket megérintett, mi? - kérdezte Julian. Rhiannon kiszabadította a kezét és megfordult, hogy kiússzon a partra. De semeddig sem jutott. Julian keze megragadta a csípőjét, amikor menekülni próbált és magával szembe fordította. Rhiannon még sohasem érezte ilyen vékonynak az alsóinge anyagát. A férfi keze szinte égetett a víz és saját teste hidegségéhez képest. Julian le sem vette a szemét róla. Rhiannon megfogta Julian kezét, hogy kiszabadítsa magát. - Mrs. Tremaine, maga a legpocsékabb hazudozó, akit valaha is láttam.

83

- Nem tudom, miről beszél - csattant fel Rhiannon, miközben próbálta Julian ujjait lefejteni a derekáról. - Engedjen el... -Azért jött ide, hogy várjon rám. Tudta, hogy el fogok jönni. - Nahát ez a hazugság, ezredes... - Ivott valamit, Mrs. Tremaine? - Ittam-e? Mialatt a maga sebesült katonáival dolgoztam? - Ivott? - Természetesen nem! - Van ópium a szerveztében? - Nincs! - Biztos benne? Teljesen biztos? - Igen, természetesen biztos vagyok benne... - Jó! Julian keményen odahúzta magához, tenyerébe fogta Rhiannon állát és megcsókolta. Nagyon keményen, nyitott szájjal, perzselő szenvedéllyel. Rhiannon ösztönösen ellenkezett. Nekifeszítette a karjait a csupasz és nedvesen csillogó mellének. Fekete szőr borította, az izmok megfeszültek és perzselő hőség áradt belőle. Rhiannon nem tudott lélegezni... hát persze. Nem volt levegő. Nem tudott lélegezni, kezdte elveszíteni az eszméletét, a józan eszét, a valósággal való kapcsolatát. Érezte Julian nyelvének és ajkának nedves és csábító forróságát, miközben szinte falta a száját. Érezte a kezét, mintha a csupasz bőrét érintette volna, miközben végigsimította a testét, erotikus súrlódást okozva az egy szál pamutingen keresztül, ami csak fokozta a legeny hébb érintését is... Valami hang akadt meg a torkán..., próbálta eltolni magától, hogy kiszabadulhasson, de... az ereje lankadni kezdett, akárcsak az a vágya, hogy kiszabaduljon. Soha nem volt még része ilyen felkavaró érzésben, amit Julian érintésének nedves forrósága, a testéből áradó tűz:okozott. A hideg víztől egyszerre égett és reszketett. Ujjai Julian meztelen mellén pihentek. Ajka szabad utat engedett Julian nyelve édes és,vad támadásának, a mindenhonnan felé áradó nedvesen perzselő tűz érintésének. Julian félrebillentette a fejét és még jobban ízlelgette Rhiannont. Kezével birtokba vette a mellét, ujjai hegyével pedig a pamuting alatt feszülő bimbót morzsolgatta. Mindenfelől forró és hideg csábító tűz áradt felé... Aztán Julian felemelte a fejét. - Nem ivott, mi? - Tessék? Nem... - És semmi gyógyszer? - Sernmi. - Jó. Akkor most emlékezni fog rám. Julian elengedte, és udvariasan meghajtotta a fejét. Rhiannon egy darabig üres tekintettel nézte Juliant, még mindig érezve a férfi ajkát, de a víz hűvössége most már olyan volt, mint egy jéghideg ébresztő pofon. - Maga lázadó gazember! Megpróbálta megütni Juliant. De természetesen Julian fel volt rá készülve, elkapta a csuklóját és még egyszer odahúzta magához. - Ha valaha is tudni akarja az igazat, Mrs. Tremaine, csak keressen meg! Ezúttal legalább a nevemre emlékezni fog. Meg az arcomra. Keressen meg, ha valamikor úgy dönt, hogy szüksége van rám. - Szükségem magára! - fújtatott Rhiannon dühösen. - Sose tudhatja, Mrs. Tremaine. - Sohasem lesz szükségem magára... - De még lehet. Kék szemével kitartóan, mozdulatlanul nézte Rhiannont és mégis volt benne egy kis huncutság. Talán több is. Talán valami mélyebb. Olyan szorosan ölelte magához, hogy Rhiannon megint érezte testén a megfeszülő izmokat. Már nem látta Richard arcát, csak az övét. Az ő arcát. Julian azt akarta, hogy ismerje, emlékezzen rá. Rhiannon szidta önmagát a gyengeségéért, a szívében keletkezett sötétségért, ami teret engedett a vágynak, amikor a szerelem halott volt, megölték a csatatéren. - Tudja, mire van szükségem, ezredes? 84

- Mire? - Bízzon bennem, megismerem az arcát és csak egyetlen alkalomra van szükségem, hogy egy jó nagyot behúzzak a képébe! Julian elengedte és hátralépett. Nevetett. - Itt az alkalom. Használja ki! - mondta. Rhiannon meglendítette a karját. Keményen, teljes erővel. Azt hitte, hogy az ütése találni fog. Az utolsó pillanatban azonban Julian megpördült és Rhiannon megint ott találta magát a karjai között, szorosan a testéhez simulva. - Mint mondtam... - Maga egy durva fajankó! - De becsületes. - A becsületet és a tisztességet megölték a csatamezőn, mint minden mást, ezredes. - Az élet megy tovább. - Nekem soha nem lesz magára szükségem! -suttogta Rhiannon újra. - Ettől függetlenül, kedvesem, az eget és a földet is meg fogom mozgatni, ha egyszer hívni fog. A nevem McKenzie. Julian. Emlékezzen rá! -Azonnal engedjen el, Julian McKenzie... - Tessék, most már tudja! - Julian... - Emlékezzen rám! Még mindig nagyon szorosan fogta. Az ajka még egyszer megérintette Rhiannon ajkát. Ez az érintés könnyű és gyors volt, mint a lelkében felvillanó láng zizzenése.Amikor Julian elengedte, Rhiannon alig volt magánál. Lehajtotta a fejét, és hirtelen minden ereje elhagyta. Amikor újra kinyitotta a szemét... Julian eltűnt. Addig nem fogja ismét látni, amíg álmaiban meg nem érinti.

TIZENKETTEDIK FEJEZET - Nocsak, Miss Sydney, üdvözlöm. Hogy van? - Jól, Granger őrmester, nagyon jól, köszönöm! -- felelte Sydneye McKenzie a washingtoni Régi Parlament nevű börtön őrségében szolgálatot teljesítő férfinak, és kedvesen rámosolygott. Hátrasimított egy eltévedt fekete hajtincset a homlokából. - Jöttem megnézni az én fiaimat. - Igenis, Miss Sydney, semmi gond. Mi is itt ülhetnénk, és azt kívánhatnánk, bárcsak meglátogatna bennünket, jenkiket is, de mi tudjuk, mi a helyzet. - Az idős Granger őrmester sorkatona volt. Egy kicsit őszes, kicsit megfáradt, de kellemes, barátságos férfi; az a típus,aki időnként rádöbbentette Sydneyt, hogy az egész háború arról szól, hogy mindenki a saját honfitársai ellen küzd. De annak ellenére, hogy egészen megkedvelte az öreget és néhány más jenkit is, akivel a szövetségi vetségi fővárosban találkozott, a szeretete sohasem terjedt odáig, hogy bűntudatot érzett volna amiatt, amit csinált. Mindent megtett azért, hogy kiszabadítsa és hazajuttassa a déli fiúkat. Vagy hogy fontos üzeneteket vigyen arról, mikor és hová kell menniük. Először akkor jött ide, északra, amikor a bátyját, Jerome-ot kellett kiszabadítania a fogságból. Jesse Halston kapitányra kellett volna kicserélni, egy bátor fiatal lovassági tisztre, aki délen sebesült meg és esett fogságba. De a cserét leállították, elsősorban Jerome apósa miatt: Az unionista Magee tábornok úgy vélte, hogy a veje könnyebben túléli a háborút, ha börtönben marad. Nem ismerte elég jól Jerome-ot, aki eltökélte magában, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen megszökik. Sydney fesse Halston ápolónője volt a richmondi Chimbarizo kórházban. Halston fontos fogoly volt, olyasvalaki, akiről tudták a déliek, hogy ki lehet cserélni egy számukra fontos tiszttel. Ideális beteg volt, csinos, vakmerő és bátor fiatalember. Barátság alakult ki közöttük.

85

Természetesen ez a barátság megszakadt, amikor Halston megakadályozta, hogy Sydney Jerome-mal együtt elmenjen. Ó, de nagyon okosan csinálta. Bár az északiak nem voltak hajlandók elcserélni Jerome-ot, Jesse-t azért kicserélték egy konföderációs tábornokkal. Jerome azonban elhatározta, hogy megszökik, az egyik fogoly ír nagyanyja hozott néhány barátot - déli szimpatizánsokat -, így aztán egy páran megszöktek a börtönből mint az ír női kórus tagjai. Jesse azonban tudomást szerzett a tervükről és a konföderációsok menekülése közben elkapta Sydneyt, azzal fenyegetőzve, hogy értesíteni fogja a hatóságokat a szökésről, ha a bátyjával együtt ő is megpróbálja elhagyni a várost. Jesse hajthatatlan volt, Sydney pedig kénytelen volt élete legnagyobb színészi alakítását előadni, hogy meggyőzze Jerome-ot, ő kezdettől fogva Washingtonban akart maradni. Jerome természetesen tisztában volt azzal, milyen veszélyes lehet, ha Sydney is vele megy, de mivel Sydney mutatta be őt Jesse-nek még Richmondban, Jerome megbízott a húgában. Még meg is könnyebbült, hogy Sydney nem lesz veszélyben. Jesse kényszerítette, hogy maradjon Washingtonban és az apjától örökölt szép kis városi ház társalgójában tartotta fogva. Sydney órákon át fékezhetetlen dühvel nézte Jesse-t. - A te érdekedben tartalak itt - mondta neki Jesse -, hogy ne rohanj ész nélkül a bátyád után, hogy aztán golyóval a fejedben végezd. Sydney végül elaludt a díványon és vagy tíz órát aludt. Amikor felébredt, Jesse ott állt fölötte és nézte. Sydney azt mondta: - Felőlem Lincoln elnökhöz is elvihetsz. Jerome elment, és én is elmegyek. Letartóztathatsz, agyon lőhetsz, de nem maradok tovább ebben a szobában. - Jesse hátat fordított Sydneynek és azt mondta, menjen el. Az ír hölgyek többé nem mehettek be a Régi Parlamentbe, de Sydneynek, akit nem tartottak felelősnek a szökésért, megengedték, hogy meglátogassa a foglyokat, ennivalót, ruhát és más adományokat vigyen nekik. A bátyjai lázadók, de az unokatestvére, lan az északi lovasság hőse, Jesse Halstonhoz hasonlóan, úgyhogy ezért Sydney gyakran részesült különleges privilégiumokban. Úgy tűnt, az emberek bíznak benne. Jesse-t visszaküldték a háborúba. Azóta Sydneynek kétszer sikerült információt továbbítania a foglyoktól. Tudta, hogy ez veszélyes játék más családtagok is játszottak ilyet. De ő óvatos volt, bájos és nagyon ügyes, aki sohasem bízott semmit a papírra. Az üzeneteket csak szóban közvetítették - vagy ő maga, nagy Marla Kelly, egy fiatal ír lány, akivel a bátyja szökése alatt ismerkedett meg. Marla a bátyjával együtt jött Amerikába, de őt megölték Sharpsburgnél. Fiatal férje, akihez éppen a háború kitörése előtt ment feleségül, a McClelland vezette Félsziget-hadjárat alatt esett el Richmondot védve. Távol az otthonától, magára hagyatva és mindenét elveszítve, Marla bosszúra vágyott. Megismerkedett Rose Greenhowval, az elbűvölő washingtoni özveggyel, aki megbabonázta a washingtoni felsőbb köröket, miközben a déli tábornokokat informálta a szövetségi katonai mozgásokról. Rose-t elfogták, a Régi Parlamentbe került, majd délre szállították, ahol még mindig a konföderáció ügyéért dolgozott. Sok asszonynak sikerült segítséget nyújtania a konföderációnak. Unokasógornője, Alaina - aki lanhoz, a legvérmesebb jenkihez ment feleségül! konföderációs kém lett és Rose-zal együtt dolgozott. Végül Alaina is lebukott, de maga lan kapta el, és így, becsületszavát adva, felhagyott a kémkedéssel. Sydney mostohanővére, Jennifer is kémkedésre adta a fejét a férje halála után, de a fájdalom és a keserűség óvatlanná tette. Jennifert tulajdonképpen fel is akasztották, de mielőtt a kötél megfojtotta volna, Ian rátalált, és ekkor felhagyott ezzel a veszélyes tevékenységgel. Sydney soha nem érezte, hogy veszélyben van. Semmit sem lehet rábizonyítani. Ő más, mint Jennifer, neki nem fájt semmi, nem megkeseredett, ő csak dühös. Ezért nem volt könnyelmű. És sokat tudott. Mindkét oldalról. Élt Washingtonban is meg Richmondban is, és ismerte mindkét fél érzéseit. Hű volt az ügyhöz, de ismerte Dél minden gyengeségét - és persze erősségét. Dél, annak ellenére, hogy legendás tábornokai, kitűnő lovassága volt, és hogy a fiatal férfiak a hazájukat és saját életmódjukat védték, nem nyerhetett meg egy olyan háborút, amely kizárólag a létszámra és a technológiára épült. Északnak gyárai voltak és sokkal nagyobb létszámutánpótlásból tudott meríteni. A halott északi katonákat mindig pótolni tudták. Némelyikük úgy halt meg, hogy még angolul sem beszélt. Dél azonban győzhetett a harci szellemmel. Az északiak kezdtek belefáradni a háborúba és elegük volt belőle. Csak azt akarták, hogy déli testvérük hadd járja a maga útját, szerettek volna véget vetni a vérfürdőnek. Dél győzni tudna, ha a politika az ő oldalukra áll; valahányszor a déliek megnyertek egy csatát

86

és felolvasták az elesett unionisták listáját, az emberek egy kicsit mindig közelebb kerültek ahhoz, hogy a háború befejezését kívánják. Sydney maga is tudta, ez milyen érzés. Azt akarta, hogy vége legyen. Halálra aggódta magát a testvérei, az unokatestvérei meg a barátai miatt. Szerette volna, ha hazamehet, hogy meglátogathassa az édesanyját és újszülött húgát. Sokáig együtt volt Brent bátyjával Richmondban és most nagyon hiányzott. Az ellenség között élt. Haza kellene mennie, de itt hasznos a jelenléte. Az egymás között suttogó jenki katonáktól és a déli foglyoktól hallotta, hogy Lee északra akarja áthelyezni a háborút. Édes jó Istenem! Bárcsak megnyerné a végső ütközetet és úgy kifosztaná Északot, mint ahogy Észak fosztotta ki Délt. Annyi mindent elpusztítottak... mint például a szülőföldje nagy részét. Nem az állam legdélibb részét, ahol született, hanem az északabbra fekvő városokat. Jacksonville-t. A jenkik hol bementek a városba, hol elhagyták, közben gyújtogattak, raboltak, pusztítottak. St. Augustine-t is elfoglalták És az a sok ingadozó ember! úgy tűnt, a város nem tud meglenni a jenki dollárok nélkül! Az öblöket és a kikötőket ágyútűz alá vették és lerombolták. Rengeteg sót és marhát vittek el, amikor a legkisebb utánpótlásra is szüksége volt egy napról napra lerongyolódó és alultáplált hadseregnek. Eljött az ideje, hogy a déliek marhákat szerezzenek az északi államoktól, letapossák a termést és ellopják a búzát. - Ma este egy kicsit késett, nem? - kérdezte Granger. - Igen, azt hiszem. Azért még bemehetek? - A fiúk a közös teremben vannak, éppen végeztek a vacsorával, úgyhogy azt hiszem, beengedhetem. De tudja, Sydney kisasszony, hogy a kosarát meg kell néznem - mondta Granger. - Ó, természetesen. Sydney átadta neki a kosarát. Semmi veszélyes dolog nem volt benne. Nem vitt semmit, csak ennivalót húspástétomot, édességet, friss kenyeret, almát és cseresznyelekvárt. Granger alaposan átvizsgált mindent a kosárban. - Mindig elcsodálkozom azon - mondta a fejét ingatva -, hogy olyan sok asszony él itt - a saját fővárosunkban, nem akárhol -, akik hajlandók etetni azokat a fiúkat, akik a saját fiaikat és férjeiket ölték meg! - Á, őrmester, maga nem érti a kongresszusi hölgyek indítékát - mondta, arra a csoportra utalva, akik segítettek neki. - Hisznek az Unióban, és én esküszöm magának, uram, hogy ugyanúgy szeretik a fiaikat meg a férjeiket, mint minden asszony, de azt akarják, hogy hazajöjjenek. Azt akarják, hogy legyen vége a háborúnak, és semmi értelmét nem látják annak, hogy a déli államokat belekényszerítsék az Unióba, ha azok ki akarnak válni. - Hmm - dörmögte Granger. Kirakta az összes ennivalót az előtte álló asztalra és alaposan megvizsgálta az üres kosarat is. Sydney jól megjegyezte magának, hogy soha ne becsülje alá Grangert, aki gyanakvó vén róka, még ha különben rendes fickó is. - Ismerje el, hogy maga is kedveli némelyik foglyot! - ugratta Sydney az öreget kacérkodva. - Néhányat igencsak kedvelek közülük. Hát igen, ifjú hölgyem, néha találok köztük olyat, aki valamikor a barátom vagy ismerősöm volt. Tudja, a háború előtt szekereket árultam. Csak a legjobb minőséget. Rengeteget adtam el a délieknek. Sydney elmosolyodott. - Akkor most már láthatom a fiúkat? Mint láthatja, puska, kés, ágyú meg hasonlók nélkül jöttem. - Rendben van! Menjen és nézze meg a fiúkat, Sydney kisasszony! - Granger intett a fejével az egyik őrnek, aki arra várt, hogy bekísérje Sydneyt egy belső udvarra, ahol néha megengedték a lázadóknak, hogy összegyűljenek. Amikor Sydney elindult a börtön előtti irodából, Granger utánaszólt. - Sydney kisasszony! - Igen, őrmester? - Aztán legyen óvatos, ifjú hölgy! Maga túlságosan vonzó. - Nagyon köszönöm, őrmester. Én mindig óvatos vagyok. Az őr átvezette az épületen és ki a hátsó udvarra. Furcsa börtön volt. Azért hívták Régi Parlamentnek, mert egy ideig itt ülésezett a kormány, de mielőtt a jelenlegi lakói idekerültek volna, vendégfogadóként is működött. Sydney úgy hallotta, hogy vannak ennél rosszabb helyek is, beleértve néhány déli börtönt. A föderalisták fel voltak háborodva a déli börtönök állapota miatt, de azt, úgy látszik, nem értették meg, hogy - a legtöbb esetben - a hatóságok nem szándékosan voltak kegyetlenek, hiszen ők csak ugyanolyan 87

szánalmas és pocsék ételadagokat adtak a foglyaiknak, amilyeneket a harcoló fiúk kaptak. Ami az ellátást illeti, a Dél elleni blokád egyre szorosabbra szűkült, és a harcoló katonák ugyanúgy éheztek, mint a börtönben ülő emberek. A férfiak egy csupasz teremben ültek, ahol csak hosszú asztalok és ; egyszerű székek voltak. Télen ez volt a tornatermük, nyáron pedig társalgójuk. Amikor Sydney belépett a kosarával, látta, hogy aznap este vagy huszonöten vannak. Odaszaladtak hozzá, udvariasan és alig várva, hogy lássák. Bár ebben a börtönben jól bántak velük, mégis túl soványnak és toprongyosnak látszottak. Ezek azok a büszke fiúk, akik néhány évvel ezelőtt olyan bátran indultak neki a háborúnak. A büszkeségük megmaradt, de látszott rajtuk a kimerültség is. - McKenzie kisasszony, drága McKenzie kisasszony! - köszöntötte Aaron Anderson hadnagy, egy tüzértiszt Alabamából, aki keresztülverekedte magát a többieken és megfogta Sydney kezét. - McKenzie kisasszony, maga gyógyír a fájó szívnek. A fiúk és én nagyon hálásak vagyunk ezekért a látogatásokért. Mit hozott nekünk ma este? - Igazi csemegéket, uraim. Fogják a kosarat és keresgéljenek benne! - Már csorog is a nyálam! - mondta Thompson közlegény, Mississippiből. - Thompson, vegye el és ossza ki az ennivalót, rendben? Így lehetett kettőjüket a terem közepén tartani, miközben a többiek körülvették őket. Bár az őrök a teremben maradtak, nem hallhatták, hogy Anderson és Sydney beszélgetnek, mialatt tovább folytatódott a felfordulás. - Figyeljen rám jól! - mondta Anderson, akinek az arcáról eltűnt a mosoly. - Az Unió egyik tábornoka, Pratt éppen most visz egy több szekérből álló szállítmányt a régi vámúton a Harpers révhez vezető úttól délre, a valamikori Virginiába. - Bár nagy volt a zaj, ezeket a szavakat mélyen megvető hangon mondta Anderson. 1862 végén az eredeti Virginia államot Virginiára és Nyugat-Virginiára osztották fel. A déliek meg voltak győződve róla, hogy a Nyugat-Virginia kiválását megpecsételő szavazást fegyverrel kényszerítették ki. Most pedig úgy nézett ki, hogy Nyugat-Virginia belép az Unióba, és ezzel két különálló és teljesen különböző Virginia lesz: a régi Virginia és Nyugat-Virginia. - Pratt - mondta Sydney. - Ismeri az utat? - Igen, uram. - Juttassa el az információt Jeffrey Wattshoz, aki a Watts vegyeskereskedésben található, lent a hídnál. Majd ő gondoskodik róla, hogy továbbítsák, ahová kelL Csak egy kis csapat kíséri a szekereket, mert főleg orvosi ellátmányt szállítanak. A jenkiknek nem olyan fontos - csak étert, kötszereket, morfiumot, kinint meg ilyesmiket szállítanak -, de néhány emberünket életben lehet tartani velük. A szállítmánnyal nem lesz több, mint tizenöt férfi, három kocsis és tíz-tizenkét kísérő. Ja, és azt hallottam, hogy az orvosi szerek mellett van egy cipőszállítmány is, amire égetően szükségünk van, ahogy azt biztosan maga is hallotta már. El sem tudom mondani magának, hogy az észak-virginiai hadseregnek milyen nagy szüksége van olyan egyszerű dolgokra, mint a cipő! Az embereink fele az északiak cipőit viseli, amiket halottakról húztak le sűrű bocsánatkérések közepette. Tehát a régi vámúton, a HarpersI révhez vezető úttól délre. Már mindkét hadsereg úton van, és biztosvagyok benne, hogy a déliek hasznát vennék annak a szállítmánynak, Mindent megértett, Sydney? - Igen, persze. Anderson felemelte a hangját. - Sydney kisasszony! Ki merem jelenteni, hogy maga a legfinomabb és legízletesebb készítményeket hozza nekünk. Az Isten áldja meg érte,gyermekem! -Az Isten áldja meg, Sydney kisasszony! - mondták kórusban a körülötte állók. Jó érzés volt. - Örömmel teszem, Anderson hadnagy. És amúgy hogy vannak, uraim? - Egy kicsit fáj a lábam, Sydney kisasszony - mondta Lawton közlegény. Sydney összeráncolta a homlokát és lenézett. Lawton lába be volt kötözve. A kötés koszos volt, véres és befeketedett. Durva famankókra támaszkodva járt, amelyek az ő magasságához túl rövidek voltak. - Hadd nézzem azt a lábat! - mondta neki Sydney. - Na nem, kisasszony - mondta elpirulva. - Nem engedem, hogy ezt a lábat egy hölgy megnézze! `- Ez a hölgy kórházakban dolgozott Richmondban, közlegény! Na hadd lássam azt a lábat!

88

- Csak azért panaszkodtam, Sydney kisasszony, hogy halljam a saját hangomat-mondta Lawton, szégyenlősen és kisfiúsan vigyorogva. - Rendbe fogok jönni. Megígérem, hogy ha nem javul, mire újra látom, akkor megengedem, hogy megnézze. Sydney szomorúan nézett Anderson hadnagyra. Anderson megvonta a vállát. - Remélem, holnap újra látom, Sydney kisasszony. És akkor jó alaposan megnézzük Lawton lábát. - Rendben van, tehát akkor megígéri nekem, közlegény? - mondta szigorúan Sydney. Lawton elmosolyodott. - Igen, és megtiszteltetésnek veszem - mondta fejet hajtva. - Eddig még soha nem ígértette meg velem egyetlen hölgy sem, hogy megmutassam neki a csupasz lábamat. Halk nevetés hallatszott. Sydney egy kicsit szomorúan mosolygott. Nem tetszett neki, ahogy Lawton néz rá. - Nos, fiúk, most mennem kell. - A hangja könnyed volt, a szeme mindvégig Andersonon. - Holnap megint eljövök. Maga Granger jött, hogy kikísérje Sydneyt a társalgóból. Sydney ránézett. - Granger őrmester, ha szükségem lenne egy jó orvosra, meg tudná nekem mondani, hogy hol találok egyet? - A hadsereg tele van orvosokkal, Sydney kisasszony. Sydney a fejét rázta. - Én egy jó orvost kérdeztem. Granger habozott. - Érdekes, azt hallottam... - Mit? - Hát... van egy özvegy a városban... - Nekem nem özvegyasszony kell, őrmester. Az illető nem a női társaság hiányába hal bele, hanem orvosra van szüksége! Granger megrökönyödve nézett Sydneyre, gondolván, a nő azt hiszi, az özvegyet prostituáltként ajánlotta fel. - Sydney kisasszony! Én esküszöm, hogy ez a háború férfiakat és nőket egyaránt megzavar! Azért említem magának ezt az asszonyt, mert manapság Washingtonban mindenki róla beszél. Úgy tudják, hogy az érintésének varázsereje van. - Hirtelen összeráncolta a homlokát. - Ha jól meggondolom, az egyik McKenzie-nek is köze van ahhoz, hogy itt van. - Tessék? Ezt hogy érti? - Csatlakoznia kell a Magee tábornok embereit gyógyító orvosokhoz. Egy floridai jenki. - Ez igen! - mormolta Sydney némi szarkazmussal. Tényleg kedvelte Grangert. - Hát, ha jól meggondolom, Sydney kisasszony, nemcsak a McKenzie-khez van köze, mert a maga sógornője küldte őt ide. Ha akarja, elküldetek Mrs. Tremaine-ért. És ha megmondaná, hogy melyik katonának mi baja van ott benn. Sydney még mindig habozott. Neki magának kellett látnia a férfi lábát. Ha a szegény közlegény rossz állapotban van, akkor műtétre van szüksége, nem csak varázserőre. Gyakran azonban a katonák inkább meghalnak, mintsem hogy az ellenség táborából való orvos kezelje őket. - Ha szükségem lesz segítségre, őrmester, holnap megmondom. - Rendben van. De azért nem mindegyikünk szörnyeteg. Ezt maga is tudja, Sydney kisasszony. - Igen, természetesen én is tudom ezt, Granger őrmester. - Akkor holnap megint látjuk? - Igen, őrmester. Próbálom a fiúkat jó hangulatban tartani. - Ezért nem megy vissza Richmondba, hogy az ottani kórházakban segítsen? - Természetesen - felelte Sydney. - Mi másért maradnék itt? - Maga, ugye, nem kémkedne, üzeneteket küldözgetve ide meg oda? - Börtönbe zárt emberektől? Milyen érdemleges dolgokról tu nának, őrmester? - Vigyázzon magára, Sydney kisasszony! - Ó, én vigyázok, őrmester.

Egy izzadságcsepp csurgott Julian szemébe. A sátoron belül a hőség olyan kegyetlenséggel vibrált körülötte, hogy még az ütközet során kapott sebek kegyetlenségét is felülmúlta. Szokták mondani, hogy Florida forró, szúnyogokkal teli állam, de a szülőföldjén még sohasem volt olyan melege, mint itt, Virginiában. 89

Alig egy hete még a bázistáborában volt, és Isten bocsássa meg ki, de kedvére való volt, amikor ő volt az elöljáró tiszt, aki parancsokat osztogatott. Most az észak-virginiai hadsereg kapitánya és őt bízták meg a tábori kórház irányításával. A körülötte lévő tisztek szívesen engedelmeskedtek neki, de sok olyan terület volt, amelyek fölött nem ő rendelkezett. A reguláris hadsereghez vonaton csatlakozott és ebbe a Bran Station melletti táborba érkezett. Két nappal ezelőtt a híres konföderációs tábornok, Jeb Stuart - akit barátságos arca miatt, amit most még fessebbé tett sűrű szakálla, csak „Szépség"-nek hívtak West Point-be osztálytársai - csapatszemlét tartott a helyi hölgyek szórakoztatására. De Stuartot váratlanul meglepte a szövetségi lovasság, amely Lee tábornok csapatmozgásait szerette volna kifürkészni, és ebből nagy csata keveredett, amelyben húszezer lovas katona vett részt, nagyjából egyenlő megosztásban. Brent egészen az ütközet előtti időkig ebben a hadtestben szolgált és Julian már csak arra érkezett meg, hogy közölték vele, az unokatestvére nagyon várta, hogy találkozzanak, de időközben elküldték, hogy átvegye a Richmond melletti kórház felügyeletét. Még egy izzadságcsepp gördült Julian szemébe. A műtőssegédje látta, hogy Juliant szinte megvakítja az izzadságcsepp, ezért megtörölte homlokát. Rendes, megbízható fickó, de nem az övéi közül való. Igyekeztek minél több sebesültet összegyűjteni a csatatéren, behozni őket a műtőbe, esélyt adni nekik... ` Zokogni lett volna kedve. Nincs idő, nincs idő... - Uram, nézze, a golyó -jegyezte meg Thomas, a fiatal műtőssegéd. Egy törött láb, de a golyó szinte teljesen keresztülment rajta. - Látom, Thomas. Add ide a golyókivevő csipeszt! - Van rá ideje? - Igen, add ide a csipeszt! Idő... Vajon egy másik ember életét kockáztatja, miközben ezt a férfit operálja hogy újra járni tudjon? Istenem, nagyon keményen kellett dolgoznia! Furcsa remegést érzett belül. Ennek az őrületnek a kellős közepén a vágyakozás idegesítő érzése áradt szét a lelkében. ',I Bárcsak Rhiannon itt lenne vele! Furcsa, mert Rhiannon azt mondta hogy megveti, de amikor a tekintetük találkozott, Julian nem kételkedett többé magában. Talán ugyanezt látta az ő szemében is. Lehet, hogy az egész csak hit kérdése. Rhiannon hitt abban, hogy Julian csodákra képes. Ő pedig hitt abban, hogy Rhiannon gyógyítani tud. Bárcsak Rhiannon hinni tudna az igazságban... - Uram, teljesen tiszta. Levesszük az asztalról és sínbe rakatjuk a lábát. - Thomas, te jó ember vagy. - Nem, uram. Maga jó orvos. Thomas kikiáltott, hogy segítsenek, aztán a férfit leemelték Julian műtőasztaláról. Amint elvitték, máris hozták a következőt. - Haslövés, uram! - kiáltotta a segédorvos. Akkor miért hozzák ide nekem? Julian majdnem hangosan felkiáltott. Haslövés. Az asztalon fekvő férfi a szétroncsolt szerveket markolászta, kínjában fetrengve és nagyokat nyögve. - Meg fogok halni. Végem van, Istenem segíts, meg fogok halni! -kiabálta a fiú az asztalon. Fiatal volt, lehetett vagy tizennyolc éves. És igaza volt. - Tarts ki, fiú, meglátjuk, mit tudunk... - Doktor úr, ne... Homokszínű haja volt, az arcán gödröcskék és pofaszakáll, a szeme gesztenyebarna. Hirtelen tágra nyitotta és Julianra nézett. Aztán viszszaesett az asztalra. Meghalt. - Elnézést, uram, nem láttuk, mennyire súlyos... - Akkor is hozzák ide, ha súlyosak! - ordította Julian rekedt hangon. - Lehet, hogy tehetek valamit, de ha nem látom őket, akkor sosem fogom megtudni.

90

A nap folytatódott. Néhány életet megmentett - legalábbis-egyelőre. Néhányat elveszített. Sose tudta meg a nevüket. Az arcukra is alig emlékezett. És amikor aznap este kimerülten az ágyába zuhant, az egyetlen dolog, amire igazán emlékezett, a szemébe csorgó izzadságcsepp volt... Értette a dolgát, de furcsa módon másnak érezte magát. Eddig Rhiannon vele volt, most pedig elment. Emlékezett a szemére, amivel szótlanul megértette Juliant. Emlékezett az ujjaira, amelyekkel segített, a finom érintésére; mindig előre tudta, mire van szüksége. Rhiannon valahogy... a vérévé vált. Befészkelődött a lelkébe.Bárcsak itt lenne vele. Boszorkány, a föld vagy a tenger gyönyörű boszorkánya; feldühítette Juliant, és... Szerette volna, ha itt lenne vele, még a harctéri műtő feszültségterhes, gyötrelmekkel teli zűrzavarában is. - Talán nekem kellene mennem - tűnődött hangosan Marla, mia nézte, ahogy Sydney egy inget és szoknyát vett fel, hogy kilovagol a folyóhoz, a kereskedelmi ügynökséghez. Marla nyugtalannak szott. Nagyon csinos lány volt, törékeny, ébenfekete hajjal és csillogó kék szemekkel. Úgy tudta lebegtetni a szempilláit, hogy arra sok zavarba jött fiatal őrszem szó nélkül tovább engedte. Sydney ránézett Marlára. - Mi a fenének kéne neked menned? - Hosszú napod volt... - Nem, nem. Nekem kell mennem. Azt mondtam Andersonak, hogy elmegyek, úgyhogy el is megyek. - Én özvegy vagyok. Sokkal helyénvalóbb, ha én lovagolok ki ilyen későn. - Egyikünknek sem helyénvaló - mondta Sydney, aztán eltűnődö Tényleg nem helyénvaló. - Nem megyek egyedül. Elviszem magammal Sissyt. Sissy a fekete cselédjük. Nem sokkal azután jött munkát keresni, hogy Sydney és Marla közös házat béreltek. Csendes és ügyes, s mindenben, amit csinált, nagyon diszkrét. Tulajdonképpen Sissy annyira csendes és ügyes, hogy időnként Maria és Sydney egyaránt megfeled keztek arról, hogy ő is ott van. Még amikor Sydney elhatározta, hogy az lesz a legjobb, ha Sissyt is magával viszi az útra, akkor is figyelmeztette magát, óvatosabbnak kell lennie, hogy mit mond vagy mit tesz a, lány jelenlétében. Marla bólintott, de még mindig szomorúnak tűnt. - Mi baj van? - Semmi - felelte Marla. Aztán megvonta a vállát. - Nem tudom. Ir megérzés. A nagymamám azt szokta mondani, ez az érzés azt jelenti, hogy a halált jelző kísértetek itt röpködnek és figyelnek. Vagyis hogy a férfinak vagy a nőnek nagyon óvatosnak kell lennie. Sydney mosolygott. Benne is volt egy kis ír vér és egy kicsit idegeskedett is Marla nyugtalansága miatt, de semmit sem tehetett. Az üzenetet el kellett vinnie. - Indulnom kell - mondta egyszerűen. - Lehet, hogy lebukom, de ...ha meg sem próbálom, nos, akkor semmi esélyünk sincs, igaz? Marla megvonta a vállát. - Sissy! - kiáltotta Sydney. A fiatal fekete lány megjelent az ajtóban. Átlagos magasságú és az volt a szokása, hogy lesütötte a szemét. De most egyenesen Sydney szemébe nézett, aki most jött rá, hogy a lány nagyon szép. A bőre olyan fekete és bársonyos, mint az égbolt éjszaka; a szeme nagy és ugyanolyan fekete, mint a bőre. Sovány és gyors, a mosolya gyönyörű. Szabad nőként élt Washingtonban, de abból, hogy mindig olyan gyorsan lesütötte a szemét, Sydney arra gondolt, valamikor rabszolga lehetett. Eltűnődött azon, vajon gonosz gazdája volt-e vagy olyasvalaki, aki használta és kihasználta őt. A családban se neki, se másnak sohasem voltak rabszolgái; a nagyapja nem hitt a rabszolgaságban és ezt a hitet mindkét fiába belenevelte. - Sissy, el kell mennem az egyik folyóparti vegyeskereskedéshez. Tudom, hogy késő van, de mindenképpen szeretném látni az árukészletet... és őszintén szólva unatkozom és nyugtalan vagyok. - Igen, asszonyom? - Sissy meglepettnek látszott. Sydneynek eszébe jutott, hogy egy szolgálónak nem tartozik magyarázattal. - Te is velem jössz. - Igen, asszonyom, természetesen. - Lovon kell mennünk. - Sydney habozott, mert eddig erre nem is gondolt. - Te tudsz lovagolni? - Igen, asszonyom. - Átöltözhetsz, ha akarsz. Tíz perc múlva várlak odakinn. - Igen, asszonyom. 91

- Légy óvatos odakinn! - figyelmeztette Marla, amikor Sissy elment. - Ölelj meg! Sydney úgy is tett. - Bárcsak ne mennél el ma este! - El kell mennem - mondta Sydney. Megfordult és kiment az udvarra, odaszólva Timnek, a fiatal lovásznak, hogy hozza ki a lovakat. A ház kis udvarát szegélyező fehér cölöpkerítésnél várt. Gyönyörű éjszaka volt; a levegő lehűlt. Kiváló éjszaka a lovagláshoz. Szerencsére jó lovai voltak. Dél híres a lótenyésztésről, de a háború nagyon megtizedelte az állományokat. Washingtonban szebb lovat tudott szerezni, mint Virginiában. Az édesapja, aki konföderációs érzelmű, mindig küldött neki pénzt, ha szüksége volt rá. Persze ő azt hitte, hogy Sydney leveleket ír, könyveket olvas, süteményeket süt és segít a rászorulóknak. James tiszte a gyerekeit és elvárta tőlük, hogy önálló véleménnyel rendelkezzen De ugyanakkor szigorú szülő is, és mint ahogy az az apáknál lenni szokott, a lányaihoz még szigorúbb, mint a fiaihoz. Úgyhogy ha tudná, hogy valójában mit is csinál... különösen azután, ami Jenniferrel történt, azonnal idejönne és kivont karddal zavarná őt haza. Egy pillanatra mosolyogva elgondolkodott. Azon tűnődött, mi lenne rosszabb, ha elkapják szembenézni az édesapjával vagy a jenkikkel. Nem sokáig töprenghetett ezen. Tim előhozta a lovakat, két egészséges pejt, jó tizenhat markos ló mind a kettő, izmosak és gyorsak. Sissy vele lesz. Minden rendben lesz. Csak ellovagol egy Watts nevű vegyeskereskedésbe, hogy vásárojon egyet-mást és kész. Semmiféle írás nem volt nála. Mégis mi történhetne? Milyen hiba csúszhatna be? Semmi, semmi, semmi! - mondogatta magában. Marla felidegesítette a babonás megjegyzésével. És mégis... Előre figyelmeztetni kellett volna. TIZENHARMADIK FEJEZET Sötét volt és Rugby tizedes egy olajlámpával világította meg az utat, amikor bementek az utolsó szobába. A speciális kórház létezése Richmond mellett nem volt katonai titok, és Brent hallotta, hogy a katonák „Mindenszentek helyé"-nek nevezik. Hát most itt van - és ő a parancsnok. Napközben több tucat beteget látott. Gyakran jobb volt egy olyan embert látni, aki nyomorék vagy vérzett, mint olyat, aki a szifilisz utolsó fázisába ért. A sebesült embernek volt esélye. Annak, aki szifiliszben haldoklik, nem. - Ő a legrosszabb, uram. Henderson kapitány, tüzértiszt, egy öreg fickó, akinek nem kellett volna bevonulnia, tudja, de.., szóval, hűséges déli, így aztán bekerült a hadseregbe. Az ágyon fekvő férfi láthatóan évek óta szenvedett ebben a betegségben. Az első fázisban fekélyek jelennek meg, amelyek aztán eltűnnek, és az ember azt hinné, hogy meggyógyult. De a betegség nem tűnik el, csak vár. Aztán felemészti a testet meg a lelket és végül... Feküdt az ágyon és nyöszörgött. Könyörgő szemekkel Brentre nézett. Nem segítséget kérve. Tudta, hogy rajta már nem lehet segíteni. Azt akarta, hogy lőjék le, szabadítsák meg a szenvedéseitől. - Ezt a férfit beengedték a hadseregbe? - kérdezte Brent hitetlenkedve. - Hát, tudja, uram, az orvosok megvizsgálják az embereket, de hogy egészen őszinte legyek, már nemigen lehetünk válogatósak. Manapság elfogadunk minden fiút,és öregembert... - De ennek a férfinak a háború elején kellett csatlakoznia a hadsereghez ahhoz, hogy a betegség mostanra ennyire elpusztítsa! Igen, uram. Az egyik virginiai polgárőregységnek volt a vezetője még jóval a háború előtt. Ő állta a csapata költségeit, lovakat vásárolt, felszerelést, egyenruhákat... és amikor a csapatát behívták a reguláris hadseregbe, egyáltalán nem bánta. Azonnal jött is. Bátran harcolt, mindenét odaadta... és ide került. Ennek már jó ideje. Igen, az látható volt, hogy ez a férfi már egy ideje haldoklik. Voltak olyan kezelések, amelyek enyhíteni tudták a szifilisz tüneteit, férfiak és nők évekig hordozhatták - és terjeszthették - a betegséget, mi végleg elpusztította az emberi testet és lelket. 92

- Semmit sem tehetek ezért az emberért, legfeljebb segíthetek ban, hogy kevesebb fájdalommal haljon meg. - Mi is mind erre gondoltunk, uram. De azt is mondták, hogy átkozottul ért ezekhez a betegségekhez. - Én nem vagyok csodatevő, sajnos. Ennek a szegény fickónak ttt fiumra van szüksége nagy dózisban. Minden tőlünk telhetőt elköv tünk, hogy enyhítsük a fájdalmát. Elő tudok írni néhány gyógyfü ami csillapítja a gyulladásokat. Persze korlátozottak a lehetőségei Mindössze két segédorvosom van az összes beteg ellátására, úgyh szükségünk lesz egy odaadó ápolóra vagy ápolónőre, akinek erős gyomra... - Ó, neki van a legodaadóbb ápolónője az egész világon. Mary Iti~ asszony itt van vele - mondta Rugby tizedes. - Mary kisasszony? - kérdezte Brent. - Á, itt is van! - mondta Rugby vidáman. Brent megfordult, mert Rugby a válla fölött rámosolygott valaki~: Egy nő jött feléjük. Az egyik prostituált, gondolta magában Brent. F4, a hely tele van velük. Fiatalokkal és idősekkel. Csinosak, agyonhasí~: náltak, édesek, csúnyák és savanyúak, mint a megecetesedett bor Ez a lány viszont szép. Alacsony és karcsú, dús keblekkel és darázs~ derékkal, az alakja arányos. A haja aranyszőke, az arca klasszikusa~s ovális volt, egy kis szív alakú beütéssel, a szeme nagy és szürke. A ha~" ja egyszerűen hátrakötve egy szalaggal, a ruhája sima pamut nappa»`, ruha, ami alatt nem viselt fűzőt. A furcsa mód még mindig fehér gallá;~:, ros ruha, ami szemérmes ártatlanságot kölcsönzött a viselőjének, ille~' delmesen nyakig begombolva. Mielőtt Brenthez fordult volna, elősz&;: rámosolygott Rugby tizedesre. Magabiztosan kezet nyújtott Brentnek. - Hallottam, hogy maga jön, ide. A nevem... - Mary, igen, és maga gondoskodik a kapitányról. - Igen. Tud valamit tenni érte? A lány fiatal, talán tizennyolc éves. Egy olyan társadalomban, ahol= a nők tizenöt vagy tizenhat éves korukban férjhez mentek, nem tűnt nagyon fiatalnak, de ahhoz, hogy ennek a férfinak az ápolója legyen, szinte gyerek. Láthatóan aggódott is érte, mert miközben beszélt, a szemében és a hangjában volt némi nyugtalanság. - Tudok neki segíteni meghalni - mondta Brent nyugodtan, de egy kicsit nyersen. Egy pillanatra arra gondolt, hogy a lány szeméből mindjárt patakokban fog folyni a könny. Mary elfordította a fejét. - Azt gondoltuk, hogy maga talán tud... Csodát tenni. Itt mindenki azt hiszi, hogy neki van valamiféle csodatévő képessége. Kimerültnek, tehetetlennek - és dühösnek érezte magát. Azon töprengett, vajon ez a lány tudja-e, hogy a szifilisz szexuális úton kapható meg. Sokan nem tudták. Ezek az ostoba lányok! Mary nem úgy nézett ki, mint aki szörnyű nagy szegénységben nőtt volna fel. Úgy beszélt, mintha iskolázott lenne. Vajon mi késztette ezeket a fiatal lányokat, hogy ilyen életet válasszanak? - Tudok neki segíteni meghalni - mondta Brent -, és ez minden. Sajnálom. A lány összeszorította a száját és pislogással akadályozta meg, hogy kicsorduljanak a könnyei. - Én nagyon keményen dolgozom, hogy segítsek - mondta. - Hosszú órákon keresztül. Mindegyik férfival foglalkozom, semmilyen munkától nem riadok vissza. Cserébe csak azt kérem, hogy adjon neki morfiumot... - Mindent meg fog kapni, amit megadhatok. - Ha pénzre lenne szükség... - Nem! - csattant fel Brent. - Nincs szükségünk pénzre. - Pénz! Itt ajánlgatja a szolgálatait, miközben mindenki azzal van elfoglalva, hogy megállítsák a nemi betegségek tovább terjedését a hadseregen belül. Pénzzel nem lehet megvenni azt, amit semmilyen áron nem lehet megszerezni. Azt fogjuk használni, amink van. Gondoskodni fogok róla, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat érezze, amíg él, és hogy a jelen helyzetben elérhető legnagyobb méltósággal haljon meg. Éppen most mondtam Rugby tizedesnek, hogy gyógyfürdőt fogok előírni a fekélyeire. Holnap reggel elkísérhet a vizitemen, és akkor megmutatom, hogyan kell kezelni. Segíthet nekem a kezelésekben, de azt nem engedem, hogy... barátkozzon a betegekkel. Világos, amit mondtam? Mary lebiggyesztette az ajkát és a szemében dühös pillantás villant fel. - Tökéletesen, uram! - mondta Brentnek. - Jó. 93

Miközben megfordult, Brent érezte, hogy minden csontja fáj és nagyon nehéz a szíve. Durva volt ezzel a lánnyal, de több tucat prostituáltat bíztak rá, és mindegyik fog kapni néhány kemény leckét. Hirtelen átvillant az agyán, hogy másnap délutánra összehívja a kórház összes női lakóját és betegét. A téma az óvszer lesz. Az angol kalap, ahogy a franciák nevezték. A francia kabát, ahogy az angolok és az amerikaiak hívták. De bármelyik kifejezést is használja, nem könnyű téma. Amikor kiment a szobából, hallotta, hogy Mary halkan beszélget Rugby tizedessel. Brent megint csaknem elviselhetetlén dühöt érzett. Hogyan választhatta egy ilyen fiatal, tökéletes szépség ezt a foglalkozást? Vajon neki is az a sorsa, hogy úgy haljon meg, mint a kapitány, vérezve, fekélyekkel teli, elpusztított roncsként, akiben alig marad valami emberi és a szépségnek már nyoma sincs? Ha megkapták a szifiliszt, a legtöbb prostituált így halt meg. És az ő feladata volt rnegakadályozni, hogy még több férfit magukkal vigyenek a sírba... - Undok gazember! - mondta Mary dühösen. Tudta, hogy Rugby tizedes rokonszenvez vele, és már majdnem sírva fakadt. Persze ostobaság volt bármilyen csodában reménykedni. Rugby megköszörülte a torkát. - Á, nem annyira rossz ember.Szerintem most meg van rendülve. Annyi itt a prostituált, akiknek segítségre van szükségük, aztán ott vannak a nagybeteg férfiak, akiken segíteni akar, hogy visszamehessenek a háborúba. A többieket meg haza kell küldenie szabadságra... ez igen nagy felelősség. - Azért dühös, mert ideküldték - mondta Mary. - Fiatal, jóképű, azt hiszi, hogy a harctéren kellene lennie, vagy Richmondban az első bálozókkal táncolnia! Na de mindegy. Én leszek a legjobb ápoló akit valaha is ismert. - Minden rendben lesz, Mary kisasszony - mondta Rugby némil tanácstalanul. - Hát persze... - helyeselt Mary. Mosolyt erőltetett az arcára. -itt maradok, maga csak folytassa a dolgát. Mindjárt észreveszi, hogy maga nincs mellette és leharapja a fejét. - De maga úgy el van keseredve... -Nincs semmi bajom. Menjen! Rugby habozott egy darabig, aztán biccentett a fejével és kiment. Mary megvárta, míg elmegy, majd odafordult a kapitányhoz, föl hajolt és finoman megérintette az arcát. - Szegény, szegény kapitányom! - mondta, miközben egy szófogadatlan könnycsepp gördült v gig az arcán és a férfi arcára esett. A kapitány kinyitotta a szemét. E pillanatra látta a lányt és egy mosoly árnyéka futott végig az arcán, az tán elvesztette az eszméletét. Angus Magee tábornok az asztala fólött ránézett szép és előkelő, fiatal vendégére. Karcsú és elegáns, szinte a lába nem is érintette a padlót, amikor odament a tábornok asztalához. Csendben volt és figyelt, ami ritka erény a fiataloknál manapság, gondolta magában a tábornok. A nőben volt egy kis tartózkodás is meg egyfajta megközelíthetetlenség. De hát bizonyos értelemben boszorkánynak tartották. A tábornok érezte, nem tudja levenni róla a szemét. Tudta, a nő férje odaveszett a háborúban. Risa megírt mindent a leveleiben. És a nő a sebesülteket akarta ápolni. Örömmel veszik a segítségét. A tábornokot berendelték a parlamentbe, ahol megbeszélést folytattak a tábori kórházakkal kapcsolatos teendőkről, és ez kitűnő alkalomnak tűnt arra, hogy a hölgyet maga kísérje vissza a táborba. Egy elegáns kis étteremben ültek egészen közel a Fehér Házhoz. Az asztalokon fehér abroszok, az ezüst étkészlet fényesen csillogott. Valaki egy hegedűn muzsikált. Fehér kesztyűs pincérek töltötték nekik a bort. Igen, a nő nagyon jól nézett ki. Még ebben az egyszerű fekete ruhában is elegáns. A tábornok egy kicsit előrehajolt az asztal fölött, miközben a nő kortyolt egyet a borból. - Biztos benne, hogy velem akar jönni? A déliek szerint Északon a politikai légkör hamarosan arra fogja kényszeríteni az Uniót, hogy engedje a konföderációt, de ez nem fog bekövetkezni. Én ismerem Lincoln urat. Soha életemben nem láttam még olyan embert, aki ennyire elkötelezte magát egy ügynek. Ennek a háborúnak egy darabig még nem lesz vége. - Azt tudom, uram - mondta a nő kedvesen mosolyogva. - Uram, ha nem folytatódna a harc, akkor magának nem lenne rám szüksége. - Ó, szóval azt mondj a, hogy nekem van szükségem magára - és éppen magára?

94

A nő arcát teljes egészében áthatotta a mosolya és sugárzott a szeme. - Igen, uram, magának rám van szüksége. Kiválóan értek a betegekhez és a sérült emberekhez. Mint tudja, éppen a déliektől jövök, ahol egy műtétnél segítettem. A maga vejének a műtétjénél. A tábornok hirtelen haragjában hátradőlt. - Az a fiú lesz a halálom! A nő lesütötte a szemét, de még mindig mosolygott. - Magee tábornok úr, el tudom képzelni, milyen nehéz lehet magának elfogadni, hogy a lánya egy lázadóhoz ment feleségül, de... nos, uram, elég nyilvánvaló, hogy ők ketten nagyon szeretik egymást. Remélem, ez jelent némi vigaszt. - Ez némi vigaszt jelent. Tulajdonképpen rendes ember. De akkor is bosszantó! Szóval maga segített Julian McKenzie-nek? - Igen. - Amikor vége lesz a háborúnak, adósa leszek annak a fiatalember nek. Ha túléli. Átkozottul könnyelmű fickó, de úgy tűnik, ez családi vonás. - Maga adósa lesz Juliannak? - kérdezte a nő meglepetten. - Ma Julian miatt tudok járni - közölte vele a tábornok. - Risa ragaszkodott hozzá, hogy találkozzam vele. Bizonyára emlékszik rá,hogy Risa az ő rebellis unokatestvéréhez ment feleségül. Juliannak volt egy rendelője St. Augustine-ban, míg a jenkik el nem foglalták a várost. Juliant visszacsempészték oda, hogy megműtse a lábamat. Az, ilyen jövés-menések nem olyan furcsák ebben a háborúban, mint ahogy talán lenniük kellene. A tábornokot meglepte az érzelmeknek az a különös játéka, amely kiült a nő egyébként higgadt arcvonásaira. - Mi a baj? - kérdezte a tábornok. - Semmi... én... Szóval, azt hiszem, én is adósa vagyok Juliannak. - Hirtelen elmosolyodott. - Csak azt nem tudom, mivel tartozom neki. Magee hátradőlt. - Talán megsebesült? Beteg volt? A nő habozott, aztán gyönyörű szemével a tábornok szemébe nézett. - Rászoktam a gyógyszerre mondta. - Ópiumra. A férjem halála, után... - A hangja fátyolos lett, aztán megvonta a vállát. - Egyre többet és többet szedtem be. Julian pedig ráébresztett, hogy ez mekkora hiba volt. Magee mosolyogva lehajtotta a fejét. Nem volt biztos benne, hogy Mrs. Rhiannon Tremaine gyűlöli Julian McKenzie-t vagy... valami mást érzett iránta. Csak egy dologban teljesen biztos. Vagy szerette, vagy utálta Juliant, de akármelyikről is van szó, nagy hévvel és szenvedéllyel tette. A tábornok felemelte a poharát a nő egészségére, mert örült, hogy vele megy. - Legyen üdvözölve a potomaci hadseregben, Mrs Tremaine! Erről jut eszembe, tudta, hogy Julian McKenzie-t behívták: a reguláris hadseregbe? Már most Virginia déli részén figyeli az eseményeket. - Igen, hallottam, hogy behívták a hadseregbe. A tábornok odahajolt Rhiannonhoz. - Tudja, Mrs. Tremaine, ha csatlakozik hozzám, lehet, hogy egy nap az ő csapata ellen kell harcolnunk. Rhiannon bólintott és lenyelte a bort. - Ő orvos és a kórházi személyzettel fog dolgozni. - Ne felejtse el, hogy tábori kórházról van szó, ugyanolyan helyzetben, amilyenben maga lesz a másik oldalon. - De az mégsem olyan, mint amikor a gyalogosok állnak szemben gyalogosokkal - tiltakozott Rhiannon, és a tábornok látta az arcán, nyugtalan. Talán attól fél, hogy látni fogja Juliant? Vagy hogy kiterítve fogja látni a műtőasztalon? Úgy tűnt neki, mintha Mrs. Tremaine megremegett volna. Vajon most mit lát? Sissy idegesnek tűnt, amikor csatlakozott Sydneyhez a ház előtt és felszállt az egyik pejre. - Ne izgulj, Sissy! Ha nem félsz, akkor az utcákon nem lesz semmi bajunk - nyugtatgatta Sydney. - Jól vagyok, Sydney kisasszony. - Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. - Nem, kisasszony, jól vagyok. - Ha tényleg nagyon félsz... 95

- Nem, nem, Sydney kisasszony, nem engedném, hogy ilyen késő este egyedül menjen el. Nem lenne illő egy fiatal hölgyhöz. Sydney egyáltalán nem volt biztos benne, hogy valaha is fiatal hölgy volt. A McKenzie-knek volt egy bizonyos társadalmi rangjuk Floridában a háború előtt, de akadtak olyanok, akik számára indián vére miatt mindig kívülálló maradt. - Rendben van, Sissy, akkor indulás! - mondta Sydney. Ő lovagolt elöl. Bár már éjszaka volt, az Unió fővárosában nyüzsgő élet folyt. Futárok jöttek-mentek, katonák masíroztak, szekerek kerekei zörögtek az utcákon. Forró nyár volt, és a verandákon férfiak és nők tébláboltak, hogy egy kis hűvös szellő érje őket. Sydney beszédfoszlányokat hallott, ahogy lassan, de határozott ütemben galoppoztak a folyó felé. -Abba kéne hagyniuk a harcot! - üvöltötte egy öreg katona és ököllel verte a kerítését. - Hallottam, hogy valami baj van a konföderációban Jeff Davis meg az emberei között. Mindegyik lázadó azt hitte, hogy az Államok jogaiért harcolnak. Most meg a konfdderációnak több különleges joga van, mint amennyi Északnak valaha is volt! - Megvan nekünk a saját problémánk, édesapám - válaszoltan fáradt hangon egy nő. - Lázongások a besorozás miatt, egyes tábornokok nem hajlandók harcolni. - Győzelemre van szükségünk, egy igazi győzelemre - mondta egy fiatalember. - Ott volt az Antietam-öböl - tiltakozott a veterán katona. - Ó, igen, Sharpsburg. Azt mindkét hadsereg a magáénak vallja. - Amit mindkét hadsereg magáénak vallhat, az az, hogy hihetetlen mértékű testvérgyilkosságokat követtek el. Sydney úgy gondolta, hogy ez minden valószínűség szerint igaz. - Sydney kisasszony, tudja, hogy merre kell mennünk? - kérdezte Sissy, aki mögötte lovagolt. - Persze, hogy tudom. Sissy elhallgatott, és Sydney tudta, miért. Elhagyták azt a területet, ahol szép házak voltak, és most raktárak, gyárak meg kulipintyók között lovagoltak. De Sydney ismerte a Watts vegyeskereskedést, mert Watts már jó ideje kém volt, kihasználva azt, hogy a folyón gyorsan el tudta juttatni az információt a déliekhez. - Már majdnem ott vagyunk. - Ha odaérünk! - morogta Sissy. Sydney egy darabig hallgatott. - Jó, akkor menjünk egy kicsit gyorsabban! - És vágtára biztatta a lovát. Miközben haladtak előre, Sydney hirtelen teljesen biztosra vette, hogy lódobogást hall a hátuk mögött. Megrántotta a lovát és megfordult. A sötét utca üresnek tűnt. - Mi az? - kérdezte Sissy, miközben ő is megállt. - Lódobogást hallottam. - Én nem látok semmit. -Igyekezzünk! - Jó. Nekiiramodtak csaknem teljes sebességgel, hiszen már nagyon közel l voltak. Sydney megkönnyebbült, amikor odaértek a vegyeskereskedéshez. Rámosolygott Sissyre, amikor leszállt a lóról és kipányvázta a hatalmas rakparti üzlet előtt. - Sikerült. - Igen, de miért jöttünk ide? - kérdezte Sissy. - Természetesen vásárolni. Én beszélek Watts úrral, amíg te összeszedsz néhány szokásos fűszerárut. Kell só, cukor, liszt, kávé, tea és egy kis hús. Valami jó sonka, ha van neki. - Igenis, kisasszony. Volt valami a hangjában... de lehajtotta fejét és Sydney előtt besétált az üzletbe. Sydney után, egyenesen a pult felé tartva. Egy férfi állt a pultnál flanelingben és munkásruhában. Jó nagy pocakja és olyan szőrös képe volt, amilyet Sydney még sohasem látott. Sűrű és vastag vörös szemöldöke, sűrű szakálla és hosszú bajusza volt. A sok szőrtől alig látszott ki a szeme meg az orra. - Watts úr?

96

- Az vagyok - mondta és mosolygott. - Ifjú hölgyem, mit tehetek önért? Nem gyakran fordul elő velem, hogy ilyenkor éjszaka ilyen szép hölgy jön be ide! Sydney közelebb ment a pulthoz. - A Régi Parlamentből jövök - suttogta. - Pratt, uniós tábornok egy több szekérből álló szállítmányt visz a Harpers révhez vezető úttól délre fekvő régi vámúton. - Ez minden? - kérdezte borízű hangon a férfi. - Az Unió tudja, hogy Lee csapatai északra és nyugatra tartanak, hogy a katonák a Shenandoah völgyben haladnak felfelé. Az a szállítmány... Sydney elhallgatott, mert mozgolódást hallott hátulról. Ahogy megfordult, egy-egy sima fekete kabátos ember állt mellette mindkét oldalon. Sissy az egyik hát mögött állt. Sydney visszafordult Wattshoz. - Sajnálom, Sydney - mondta halkan. Ekkor felismerte a hangot és rájött, milyen ostoba volt. Jesse Halston. Az ő vakmerő fiatal lovassági tisztje. Az a férfi, akit ő ápolt, hogy meggyógyuljon. Az a nyomorult alak, aki megakadályozta abban, hogy csatlakozzon Jerome-hoz, amikor megszökött, és vele együtt délre menjen... - Te gazember! - kiáltotta Sydney. Rátámadt és már a levegőben volt az ökle. De Jesse elkapta a csuklóját és megpróbálta megfékezni. A mögötte álló civil ruhás férfiak azonnal előreléptek. - Ne! - mondta Jesse lihegve, miközben végre sikerült szorosan tartania Sydney csuklóját. - Sydney... Sydney kiszabadította az egyik kezét és hatalmas pofont kevert le a férfinak. Az egyik civil ruhás megint előrébb jött, de Jesse ismét megállította. - Ne! - Újra megfogta Sydney csuklóját. - A fenébe is, Sydney, azt akarod, hogy megkötözzelek? Sydney úgy tett, mintha elvesztette volna az erejét a szorításában, mire Jesse elengedte. Sydney másodszor is pofon vágta. Jesse káromkodott egyet, de ezúttal, amikor megforgatta maga előtt Sydneyt, a csuklójára bilincset kattintott. Sydney érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, de dühösen visszafojtotta a sírást. Magasra tartott állal és lángoló tekintettel szembefordult Jesse-vel. - Szállj be a kocsiba! - mondta neki Jesse felszisszenve, miközben letépte magáról az ez alkalomra felragasztott szakállt, bajuszt, hajat és szemöldököt. Benyúlt a munkásruhájába és kihúzta a hatalmas párnát, amitől úgy nézett ki, mint egy nagy hasú ember. És hirtelen átváltozott azzá a Jesse-vé, akit Sydney ismert, akit fel kellett volna ismernie, karcsú és ruganyos alakjával és sűrű fekete hajával. Fel kellett volna ismernie a szemét. A nyílt, gesztenyebarna szemét. Amely néha érzéki. Az a szem, amelybe egyszer ostoba módon beleszeretett. - Hová visztek? - kérdezte tőle Sydney. - A Régi Parlamentbe - mondta Jesse halkan. - Hová máshová? Sydney hirtelen sarkon fordult, ránézett Sissyre és összehúzta a szemét. - Ebben a te kezed van benne. Sissy nem is tagadta. - Igen - mondta nyugodtan. - Nekem dolgoztál, bíztam benned. - Én csak egy néger voltam a sok közül a maga számára, McKenzie kisasszony. Sydney a fejét rázta. - Nekünk sosem voltak rabszolgáink, Sissy. - Nem? - mosolygott Sissy és felszegte az állát. - De azokért az emberekért harcol, akiknek van. - Én olyan jogokért harcolok... - A déli államok olyan jogokat akarnak, hogy rabszolgáik lehessenek. És az nem jó. - Tévedsz! Az olyan emberek, mint Lee tábornok kidolgozták azokat a terveket, hogy hogyan lehet úgy felszabadítani a rabszolgákat, hogy ne legyenek kisemmizve és kiszolgáltatva, és ne kelljen az utcákon kószálniuk... - McKenzie kisasszony, helytelen dolog egy másik embert birtokolni. Én tudom. Én szabadnak születtem, de pénzvadászok rabszolgát csináltak belőlem és eladtak egy olyan embernek ÉszakKarolinában,aki korbáccsal vert... - Nem minden ember olyan kegyetlen! - De sokan azok - mondta Sissy. - És a hátamon ott vannak a sebek bizonyítékként. Úgyhogy ha csalódást okoztam önnek, kisasszony, sajnálom. Én nem akarom, hogy a déli államoknak joguk legyen férfiakat, és nőket vásárolni. 97

- Mehetünk, Sydney? - kérdezte Jesse. Sydney elindult kifelé az üzletből. Egy pillanatig habozott, aztán odafordult Jesse-hez. - Hol van az igazi Jeff Watts? - Megszökött - felelte Jesse. - Gyerünk, Sydney! Sydney ment tovább. Egy társzekér várt rá odakint. Érezte, hogy Jesse ott van mögötte, érezte a kezét a könyökén. Elrántotta a karját, hogy Jesse ne érjen hozzá. - A fenébe is, Sydney, én... Sydney dühösen megfordult. - Nem! Te menj a fenébe! - mondta neki és egyedül felszállt a szekérre. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Brandy Station után Juliannak tovább kellett mennie. Az észak-virginiai hadsereg észak felé tartott. Ez nem volt különösebben meglepő. Mindenki tudta, hogy Lee északi földön akart harcolni. Ha sikerül áthelyezni hozzájuk a háború színterét, akkor talán eléri, hogy ne akarják annyira folytatni a harcot. A nyugati hadszíntéren a Mississippi folyót lezárták. Vicksburg ostrom alatt volt. Keleten a csapatok azt az információt kapták, hogy az ott élők patkányokat esznek, hogy egyetlen galambot sem lehetett látni a városok környékén. A közeli hegyek sziklás barlangjaiba rejtőztek el, mialatt mindenfelől bombák csapkodtak körülöttük. Dél vérzett. Északon kellett győzniük az északiak ellen. Julian a Shenandoah völgyben tartózkodott a csapatával, a Harpers rév közelében, ahol egy megrendelt szállítmányra várt, amikor bejött hozzá az egyik asszisztense és Lyle tizedes, aki elkísérte őt északra Liam Murphyvel együtt. Az új asszisztense, Dan LeBlanc, aki nemrég szerezte meg orvosi diplomáját, értelmes fiatalember volt. Julian örült neki, mert mindenre nyitott volt és hitt abban, hogy nekik sokkal többet kell megtanulniuk az orvoslásról, mint bárki másnak. Éppen a sátrában volt - egy vászonsátorban összecsukható asztallal és székekkel, egy tábori ággyal, az egész nagyon hasonlított a floridai lakhelyéhez -, amikor a két férfi bejött hozzá. - Mi történt? - kérdezte Julian, látva Dan szomorú tekintetét. Dan elővette Julian listáját. - Körülbelül a felét tudják szállítani annak, amit kért, uram. Julian káromkodva hátradőlt. - Hát elég sok mindent kért - kezdte Dan. - Igen, sok mindent. Orvos vagyok, nem sintér. - Kapitány, ezen nem lehet segíteni... - kezdte megint Dan. - De ezúttal talán mégis - szólt közbe Henry Lyle. - Azt akarja, hogy mindannyiunkat hadbíróság elé állítsanak? - reagált azonnal Dan. - Nana, mi ez az egész? - kérdezte Julian. - Hát az egyik fickó kiszedett valamit egy elfogott jenkiből. Állítólag egy uniós szállítmány éppen erre fog elhaladni, és az északi csapatokhoz akarják eljuttatni. A régi Harpers révtől délre haladó vámúton jönnek errefelé... - Hát akkor - szólt közbe Julian - valaki csak elmegy érte a csapatból? - Nem - mondta Dan. - Micsoda? - Mert nincs semmilyen megbízható információnk. Lehet, hogy egész dolog csak szóbeszéd, tényleg magyarázta Dan. - Az is lehet, hogy csapda. A csapatok pedig azt a parancsot kapták, hogy haladjanak tovább északra, ettől az állítólagos szállítmánytól nyugati irányba... Julian felállt és egy térképet vett elő. - Mutassa meg! - mondta Dannek. Dan megmutatta, hogy hol van a vámút, éppen a Harpers révhez vezető út alatt. Julian merőn nézte azt a pontot. Lehet, hogy az egészségügyiekhez tartozik, és itt új ember. Voltak orvosok, akik magasabb rangban voltak nála, de őt kérésre hozták ide és végül is ő közvetlenül Longstreet alárendeltje, aztán pedig Lee tábornoké. Ha engedélyt kap arra, hogy maga derítse fel a helyzetet, akkor biztosan elutasítják.De holnap éjjelre, annak alapján, ahogy haladtak előre, olyan helyzetben lesz, hogy megkaparinthatja az állítólagos szállítmányt. Ránézett Henry Lyle-ra. 98

- Őrök, katonák? - Nem több, mint egy maroknyi kis csapat, ahogy hallottam. - Nos, mit gondolsz? - Én magával vagyok, uram. Dan felmordult. - Miről beszélnek? Ez valami floridai jelbeszed? Nem, dr. McKenzie, maga nem érti a reguláris hadsereg működését. Nem akarom megbántani, de maga polgárőr volt, és túl gyakran vette kezébe az irányítást. Itt van egy struktúra... - Maga nem fog részt venni semmilyen törvénysértésben, Leblanc doktor úr, úgyhogy ne aggódjon. És ha bárki kérdezne, az utolsó leheletemig tagadni fogom, hogy maga bármit is tudott erről a dologról. - De, uram, ahhoz, hogy egy katonai szállítmányt lefoglaljon, katonákra van szüksége... - Nem mindig, Dan. Nem mindig. Julian ránézett Henry Lyle-ra. Liamre volt szükségük, csak Liamre. És három jó lóra. - Maga meggondolatlan. Maga orvos. Szörnyű kockázatot vállal... - Igen - ismerte be Julian. - De tudja, a jutalom megéri a kockázatot. Sydneynek saját szobája volt, és jenki őrök siettek tudatni vele, hogy egyszer Rose Greenhow, a híres kém is tartózkodott itt. Ez sovány vigasz volt. Nyomorultul érezte magát, idegesítette, hogy elkapták, és halálra aggódta magát amiatt, hogy mi lesz, ha a családja megtudja, mit csinált. És Jesse! Elkísérte a börtönbe, aláírta a letartóztatási parancsát és otthagyta. Olyan hajthatatlan volt, mint egy szikla, olyan hideg, mint a jég. Szerette volna kikaparni a szemét. Azon töprengett, vajon az-e a sorsa, hogy a háború fennmaradó részében itt rohadjon el. Aztán megint azon aggódott, hogy az édesapja és a bátyjai soha nem fogják engedni, hogy ez bekövetkezzen; inkább magukat is feláldozzák, csakhogy kiszabadítsák őt innen. Hacsak persze lan nem jár közben az érdekében, de hát tudta, hogy lan már kint van a fronton. Az egyetlen vigaszt a Régi Parlamentben fogva tartott katonák nyújtották számára, bár el kellett ismernie, hogy nem a körülmények, hanem maga a fogság volt számára a legfájóbb. Granger őrmester gondoskodott róla, hogy tiszta ágyneműt és rendes ennivalót kapjon. Egész éjjel egyedül volt, de napközben megengedték neki, hogy találkozzon a fogoly katonákkal. Anderson ezerszer is bocsánatot kért tőle. Azt javasolta, hogy adja fel őt, mint akitől az információt kapta talán ennek a segítségével egyezkedhet arról, hogy cserébe küldjék őt vissza délre. De Sydney tudta hogy soha nem fogja feladni. És azt is tudta, hogy bármennyire is aggódnia kell a családja miatt, még az édesapja sem javasolná, hogy ilyen információ kiadásával érje el a kiszabadulását. Végül aztán sikerült rávennie Andersont arra, hogy többet ne hozza szóba a témát. Második napját töltötte a börtönben és egy asztalnál ült a gyakorlóudvaron, amikor hirtelen eszébe jutott Lawton lába. - Fiatalember, maga sántít. Én pedig ma nem megyek sehova - mondta gonoszul mosolyogva. - Mutassa a lábát! - Ó, nem, kisasszony... - Ne kezdje már megint! - ellenkezett Sydney. - De... - A lábát, Lawton közlegény, kérem! - Hallotta, fiatalember - adtaki a parancsot Anderson. Lawton közlegény szomorúan odasántikált az asztalhoz. Feltette a sérült lábát egy székre, miközben felszisszent. Az egyik barátja fölé hajolt és kibontotta a kötést. Sydney majdnem öklendezett. Egy pillantást vetett a lábra és azonnal az jutott eszébe, hogy ezt már sem a bátyja, sem az unokatestvére, Julian nem tudná megmenteni. A golyó keresztülment a lábon, de valamilyen hulladék bekerült a sebbe, ami most már büdös és fertőzött volt. - Már közel sem fáj annyira, mint korábban. Rendbe fog jönni, mondta Lawton. Sydney a fejét rázta. - Lawton közlegény, van magának felesége? - Ó, hát persze, Sydney kisasszony, hogyne volna, a legédesebb kislány, akit valaha is látott. - Szeretné még egyszer látni? Lawton elvörösödött. - Szeretem őt, Sydney kisasszony. Persze, hogy akarom látni. - Akkor ettől a lábtól meg kell szabadulni. Lawton megrázta a fejét. - Nem, kisasszony... 99

- Miért? Megszerzem a legmegfelelőbb embereket, és én is ott leszek magával, amikor amputálják. Lawton ismét hevesen rázta a fejét. - Tudja, Sydney kisasszony, én nem vagyok gazdag ember. Van egy kis darabka földem meg egy kis házam - nem messze az anyukámtól és az apukámtól. Egyedül művelem a földet, és szükségem van a lábamra. - A felesége hazavárja magát. Ha még sokáig ilyen állapotban marad, akkor meg fog halni. Lawton hosszú ideig gondolkodott, aztán Sydneyre nézett. - És mi van, ha a feleségem nem akar majd engem fél lábbal? - Lawton közlegény! Nekem két bátyám és két unokatestvérem vesz részt ebben a háborúban és én visszavárom őket. Én azért szeretem őket, amilyenek, és istenemre mondom, inkább szeretném a kedvesemet a karja nélkül, mint hullaként. Érti? A férfi lehajtotta a fejét, elszégyellve magát. A hangja suttogó volt. - Csak félek, Sydney kisasszony. Ezt egyetlen férfi sem szereti bevallani. Félek. Sydney odament hozzá és a tenyerébe fogta az arcát. - De Lawton közlegény, maga nagyszerű férfi. És én tudom, hogy a felesége akkor is visszavárja, ha a legrosszabb állapotban is lesz! Gondoskodni fogunk róla, hogy a lehető legjobb ember vegye a gondjába. - Azt nem tudta, hogy ki lehetne az a személy, de bízott Granger őrmesterben. Hirtelen felállt és odakiáltott az egyik őrnek. - Kérem, beszélnem kell Granger őrmesterrel. - Na de, McKenzie kisasszony, most már maga itt nem vendég... - Beszélnem kell Granger őrmesterrel - ismételte meg Sydney és összehúzta a szemét. - És nagyon mérges lesz, ha megtudja, hogy szükségem volt rá és maga nem szólt neki! - Rendben van, rendben van! A barátságtalan őr kinyitotta az iroda ajtaját és a fejével jelezte, hogy Sydney álljon fel és menjen be. A lány bátorítóan ránézett Lawtonra, aztán besietett az irodába. Granger bánatosan mosolygott, amikor látta Sydneyt közeledni. - El sem tudom mondani, mennyire fáj, hogy így kell itt látnom magát, rács mögé zárt fogolyként, Sydney kisasszony. Igen, ettől a dolgok megváltoztak, mondta magában. Korábban gyakran jött ide. Ezelőtt sohasem érezte úgy, hogy bezárulnak mögötte az ajtók. De az csak azért volt, mert akkor szabadon járhatott ki és be, ahogy neki tetszett. Lehajtotta a fejét és Sissyre gondolt. Szabadság. Hát igen, de a szabadság nagyon értékes jog... - Őrmester, emlékszik... - Az orvosi segítségre, hát persze - mondta az őrmester lágy hangon. - De, ugye, nem fog elárulni? - kérdezte Sydney. Granger összeráncolta a homlokát. Bizonyos értelemben Sydney árulta el őt. A lány sóhajtott egyet. Lawton közlegény jó ember, biztosan maga is így látja. Nagyon fél attól, hogy elveszíti a lábát... Granger halkabbra vette a hangját. - Én ide tudom hozni az özvegyet, de hamar kell cselekednünk. Két nap múlva indul Magee tábornokkal a hadsereghez. Sydney hátradőlt és gondolkodott. Az özvegy jenki boszorkány. Nem orvos. De ugyanakkor az ő édesanyja is kuruzsló, akiről tudták, hogy mágikus érintése van. Ha van egyáltalán mód arra, hogy Lawton lába meggyógyuljon... - Nos, Sydney kisasszony? Sydney még egyszer átgondolta a dolgot. Risa soha nem küldte volna északra, hogy az apjának dolgozzon, ha nem lenne rendes és ügyes ember. - Mikor tudja idehozni? - kérdezte Grangertől. - Máris. Rhiannon meglepődött, amikor megérkezett az a katona, aki azt mondta, hogy elkíséri a Régi Parlamentbe, de egyben örült is neki. Már öszszecsomagolt, útra készen állt. Látott valamit Washingtonból és nem tetszett neki. Tudta, hogy a háború ronda dolog. De most, hogy itt van Washingtonban, rájött, hogy a politika még rondább tud lenni. Készen állt hogy induljon a frontra, hogy valami hasznos dolgot tegyen és el legyen foglalva, de várnia kellett. Vagy a saját gondolataival küszködnie.

100

És félt, nyugtalan volt. Tudta, hogy mi történt. És mégis az, amiről úgy gondolta, hogy tudja, annyira hihetetlen volt, hogy egyszerűen nem engedte magának, hogy elhiggye... Úgyhogy számolt. A napokat. Nem olyan sok, tényleg, nem oly sok. Igen... És időnként azokon a napokon kutyául érezte magát... Úgyhogy amikor jött az a katona és elmondta, hogy szükség van a Régi Parlamentben, a dolog kíváncsivá tette és készen állt, hogy menjen. Kocsi vitte a börtönhöz. Bekísérték a külső irodába, ahol egy idősebb, őszülő férfi köszöntötte. - Üdvözlöm, Granger őrmester! mondta Rhiannon udvariasan. - Hálás vagyok, hogy beleegyezett - mondta az őrmester. - Miért vagyok itt? Az Uniónak elfogytak az orvosai? - kérdezte könnyed hangon. Granger elvigyorodott és megrázta a fejét. - Van egy különleges foglyom, aki szívességet kért tőlem. - Ki az? - Jöjjön velem, legyen szíves! Keresztülmentek egy szobán, ahol Rhiannon sok lerongyolódott konföderációs foglyot látott egy asztalnál ülve. Mindnyájan figyelték,ahogy áthaladtak és mindenki udvariasan köszöntötte egy fejbiccentéssel. Granger kinyitott egy másik ajtót, amely egy levegőtlen kis szobába vezetett. Egy tábori ágyon feküdt egy férfi, mellette egy nő ült. A nő odafordult felé és Rhiannon meglepetten látta rajta a McKenziekhez való hasonlatosságot. Az ágyon fekvő férfi nyöszörgött. Rhiannon azonnal a férfi felé fordult. A cipője nem volt a lábán, a nadrágja el volt szakítva, hogy a bokája felső részétől lefelé szabadon legyen. Szörnyű volt. Kétszerese volt az eredeti méretének, gennyes, elfertőződött. Rhiannon odament a férfihoz. Lázadó volt. Lehet, hogy ő ölte meg a férjét. De fiatal. Zöld szemében nyílt tekintet és fájdalom ült. Nagyon ideges volt. Rhiannon rájött, hogy ha ragaszkodik az ellenszenvéhez, akkor ez veszett ügy. Volt már lázadók között. Megtanulta, hogy ők is emberek, akik harcolnak, meghalnak, ugyanúgy tisztelik az Istenüket, szeretik a feleségeiket és a gyerekeiket, mint a jenkik. Persze ezt mindig is tudta. A legtöbb szomszédja lázadó volt. Azok, akikkel együtt nőtt fel, az apja barátai, üzlettársai... Csak emlékeznie kellett. Leült a lázadó közlegény mellé, rámosolygott és finoman megfogta a lábát és az ölébe tette, hogy megvizsgálja a sebet. - Ó, asszonyom, nem szabad hozzányúlnia... - tiltakozott a beteg. - Uram, ha meg akarom gyógyítani, akkor hozzá kell nyúlnom. - Azt mondják, le kell vágni. Vagy meg fogok halni. - Félt és nagyon bátran próbálta leplezni. - Lehet - mondta Rhiannon. Megvizsgálta a férfi lábát egészen a bokájáig. Bár a lábfej szörnyen nézett ki, úgy tűnt, hogy a fertőzés még nem terjedt szét. Talán... Rhiannon ránézett Grangerre. - Őrmester, szükségem van egy kis tiszta, sós vízre. - Só! Asszonyom, maga kínozni akar engem? - kérdezte a sebesült férfi. - Nem, fiatalember, nem akarom megkínozni, becsületszavamra! - mondta Rhiannon, szomorú mosollyal az arcán. Érezte, hogy a szobában lévő másik nő figyeli és megfordult, hogy ő is megnézze magának. - Maga Julian McKenzie unokatestvére? - kérdezte. A fiatal nőt meglepte a kérdés. - Igen, Sydney McKenzie vagyok. - Ránézett az ágyon fekvő fiúra. Nem, tényleg nem fog megkínozni. Én magam is gondolhattam volna erre - a sós víz a természet egyik legjobb tisztítószere. Férfiak jöttek be a szobába egy nagy vödör sós vízzel, éppen amikor Rhiannon megkérdezte a sebesült lázadótól: - Fel tudna ülni, katona? - Igen, asszonyom. Sydney segített neki. Rhiannon belehelyezte a lábát a vízbe. Bizonyára rettenetesen csíphetett, de Lawton összeharapta az ajkát, hogy fel ne kiáltson a fájdalomtól. Rhiannon felállt. - Katona, így kell maradnia, a lábát a vízben tartva. Nekem ki kell mennem, hogy készítsek magának egy kenőcsöt. Egy teljes órán át kell áztatnia a lábát, legalább háromszor egy nap, aztán

101

be kell kötöznie úgy, hogy a kenőcs vastagon álljon a seben. - Ránézett Sydneyre, tudván, hogy ő fogja ápolni a férfit. Sydney bólintott, és megértette, hogy megpróbálják kitisztítani bet a fertőzéstől. - Megmarad a lábam? - kérdezte Lawton aggódva. Rhiannon elmosolyodott, hogy azzal enyhítse a megrázkódta Nem tudom. Lehet, hogy nem. De a fertőzésből származó méreg nem terjedt szét. Már egy ideje megvan ez a sebe, de úgy tűnik, a lába többi részét nem fertőzte el. Megpróbáljuk a kezelést. S garancia, de megpróbáljuk. Lawton megragadta Rhiannon kezét. - Köszönöm. Köszönöm. - Még ne köszönjön semmit, még nem mentettük meg a lábát. mennem kell, de visszajövök. A kora esti órákban visszajött. Már egy borogatás után meglátni a különbség. Lehet, hogy Rhiannon csak képzelte, de valamit apadt a duzzadás. Jól bekente a lábat a kenőccsel, amit készített, aztán bekötözte a sebet. Sydney ott állt mellette és segített neki. Rhiannon meglepetésére, a lánynak a szeme sem rebbent, amikor elmondta , hogy a kenőcs többek között penészes kenyérből állt. - Régóta tudjuk, hogy hatékony mondta Rhiannon. - Bár... - Bár? - kérdezte Sydney. - Hát, ahhoz, hogy minden esélye meglegyen az életben maradás azonnal amputálni kellett volna a lábát. Sydney komoly arccal figyelte Rhiannont. - De, ugye, nem próbálja meg megölni? Hogy addig húzza az időt, amikor már semmi esél sincs? Rhiannon viszonozta Sydney tekintetét. Sydney óvatosan méregette - némileg ellenségesen. - Nem, nem próbálom meg megölni. Már elnézést, de nem maga kérte, hogy hívjanak ide? - Igen, én kértem, Granger őrmester javaslatára. Hallotta, hogy maga boszorkány... kérem, ne vegye sértésnek! - Nem sértődöm meg. Bárcsak varázserőm lenne! Csak azt tudom, amit megfigyelésen keresztül megtanultam... főleg. És persze olvasok.'És... - És? - Dolgoztam együtt Juliannal, az unokatestvérével. - Á! - mondta Sydney furcsa hangon. - Ez mit akar jelenteni? - kérdezte Rhiannon. - Nos, tudja, maga elég különös jelenség. Azt hallottam, hogy a sógornőmön,Risán keresztül kapcsolatba került Magee tábornokkal.Mégis eljött és azonnal megjegyezte, hogy én Julian unokatestvére vagyok- nem pedig lan unokatestvére, vagy Jerome húga, vagy Risa sógornője. Rhiannon azon gondolkodott, vajon elvörösödött-e az arca a hirtelen forróságtól, amit érzett belül. Sydney rátapintott a lényegre. - Mert először Juliannal találkoztam - mormolta bizonytalanul. De maga floridai unionista. - Igen. - Akkor hogyan találkozott Juliannal? - Tudja, maga egy kicsit túl sokat kérdez illedelmes fiatal lány létére - Én nem vagyok illedelmes és sosem állítottam magamról. Hogyan találkozott az unokatestvéremmel? - Menedéket keresett a házamban. - És maga beengedte. - Nem jószántamból. Az egyik embere azt állította, hogy jenkik. - De maga rájött, hogy nem igaz. - Hát, őszintén szólva, igen. - Mégis beengedte őket. - Bejöttek. Nem tudtam elküldeni őket. - Á! És hogy találkozott Jerome-mal? Rhiannon összehúzott szemmel nézett Sydney McKenzie-re. - Elvittek Julianék táborába. - Rhiannon habozott, mert látta, hogy Sydney valószínűleg nem hallotta, hogy mi történt. - A bátyja megsebesült... Micsoda? Eddig Sydney hűvös és tartózkodó volt; most ideges lett, ökölbe szorította a kezét, a szemében ijedtség tükröződött. Annak ellenére,hogy Sydney ellenségesen viselkedett vele, Rhiannon nem tudta leküzdeni együttérzését. - Meg fog gyógyulni. Egy golyót kapott a vállába, de Julian kiszedte. - Fertőzés? -Amikor eljöttem, teljesen jól volt. - És magának mi köze volt a sérüléséhez? 102

Rhiannon szomorúan mosolygott. - Nem én lőttem rá, ha ezt kérdi.Segítettem a műtétnél. - A felesége, Alaina meg az unokatestvérem, Tia mind a közelben voltak... - Tia ott volt, de Alaina meg Risa csak a műtét után érkeztek meg a táborba. És bocsásson meg, de magának nincs joga kérdéseket feltenni nekem akármiről vagy a legkisebb mértékben is vádolni. Rhiannon elhallgatott. - Maga miért van itt, ebben a börtönben? Sydney pislogni kezdett sűrű szemöldökével. - Én.., én fogoly vagyok. - Micsoda? Sydney szigorú tekintettel nézett Rhiannonra. - De el ne merje mondani senkinek se! - Tessék? - Kérem! Hát nem érti? Azt remélem, hogy a családom nem tudja meg mindaddig, amíg... szóval, amíg ki nem jutok innen. Meg is halhat valaki. Rhiannon hosszan nézte a lányt. - Rendben van, nem szólok semmit. Kinek is szólhatnék? De Sydney... azt, hogy maga itt van nyilván meg fogják tudni. A családja előtt sem marad titokban, ogy mi történt. - Talán, de jelenleg minél később, annál jobb. Lehet, hogy kiengednek és visszaküldenek Virginiába. Valami történhet, mielőtt...történhet valami jó, mielőtt valami rossz történne. - Lehet. Nos - mormolta Rhiannon sietősen -, reggel visszajövök megnézni Lawton közlegényt, aztán attól fogva a maga betege magának kell gondoskodnia a lábáról. Én holnap elhagyom Washingtont. - Hogy elutazzon a potomaci hadsereggel! - gúnyolódott Sydn - Igen. - Nos, ne aggódjon túlságosan! A jenki tábornokok több időt töltenek azzal, hogy elkerüljék Lee-t, mint amennyit azzal, hogy utánna menjenek. Lehet, hogy nyugodt, szép nyara lesz. - Lehet - mondta Rhiannon és elindult. - Vigyázzon Julianra! - kiáltott utána Sydney. Rhiannon hirtelen megfordult, és a két nő tekintete egymásnak feszült. Sydney szólalt meg előbb. - Ha a jenkik megtalálják Lee-t, akkor maga megtalálja az unokatestvéremet. A harchoz legközelebb eső sátor lesz az övé. Rhiannon furcsa hidegséget érzett a szíve táján, mintha jeges ujjak tapogatnák. - Vigyázni fogok rá mormolta rideg hangon. - Maga meg vigyázzon magára! - Itt még soha nem akasztottak fel nőt. - Mindig van első eset - figyelmeztette Rhiannon. - Megpróbálhatna kijuttatni innen. - Miért tenném? Sydney megvonta a vállát. - Talán Jerome kedvéért. Az ő felesége hozta magát ide, nem. És ha... nem miatta... hát akkor Julian kedvéért. - Julian kedvéért? Sydney megvonta a vállát. - Segítsen nekem! - Nincs meg hozzá a hatalmam. - Talán alábecsüli. Rhiannon elgondolkodott. - Ha szabad lenne, akkor hazamenne és... _ Jól viselkednék? - fejezte be a kérdést Sydney felhúzott szemöldökkel I Most Rhiannon vonta meg a vállát. - Elmennék innen, hogy soha többet vissza se jöjjek- esküdött meg ! Sydney. - Ha tehetek valamit magáért, megteszem - mondta Rhiannon. Maga boszorkány. Lesz hozzá ereje - mondta Sydney. - Rhiannon bámulta a másik nőt és azon töprengett, vajon Sydneynek valóban szüksége van-e az ő segítségére, vagy csak egyszerűen élvezi, hogy ugratja. Ő semmivel sem tartozik Sydney McKenzie-nek. Vagy mégis? Hirtelen remegő érzés töltötte el, mélyről jövő nyugtalanság és az a tudat, hogy ha Sydneyt nem engedik szabadon, vér fog folyni. Lelki szemei előtt most nem látott vérontást és halált, mint néha máskor. Csak ezt a szörnyű nyugtalanságot érezte. Valaki meg fog halni. És nem tudta, hogy kicsoda. - Majd meglátom, mit tehetek - mondta. TIZENÖTÖDIK FEJEZET 103

Éjfél körül csendes volt a tábor. Szerencsére az orvosi sátrak A tábor hátsó és oldalsó részén voltak, így könnyebben lehetett meg előzni a fertőzés terjedését. Az északra való menetelés közben húsz fiú betegedett meg kanyaróban. Mivel dél-karolinai farmokon nőttek háború előtt soha nem hagyták el a vidéküket, mindenféle olyan gyermekbetegséget elkerültek, amelyen a nagyobb lélekszámú helyről érkező katonák már régen átestek. Julian elkülönítette a beteg katonákat, mindegyiket lekezelte, aztán a segédorvosa gondjaira bízta őket. Vége volt a napnak és a megfelelő helyen voltak. Dan LeBlanc fel s alá járkált Julian sátrában. Megérkezett a fiatal Liam, mögötte pedig Henry Lyle. Mindkét floridai fiú Julian utasítására várt. - Itt az idő - mondta Julian, a kalapját keresve. - Nem engedhetem, hogy elmenjenek - mondta Dan. Julian hallgatott egy darabig, aztán ránézett Danre. - Hogyan akarsz visszatartani bennünket? Dan habozott. Védekezésképpen felemelte a két karját, aztán megállt és a sátor bejárata felé nézett. Mivel maga is valami mozgást hallott, Julian megfordult. Egy szakállas, szőke hajú fiatalember állt ott, kezében tolldíszes vassági kalappal. - Ön McKenzie ezredes? - A reguláris hadseregben kapitány - mondta Julian. A fiatalember elmosolyodott. - Ezredes, mi megengedjük, hogy bajtársaink megtartsák a legmagasabb rangjukat, akár tiszteletbeli, akár polgárőrrang. Majd ha arról lesz szó, hogy ki kinél fontosa megvitatjuk. - Miben segíthetek? - kérdezte Julian. - Azt suttogják odakint, hogy érdekelné egy kis kiruccanás a környékre. Julian keresztbefonta a karját és rákönyökölt a tábori asztalra. - Ó, igen? Elijah Henley kapitány vagyok. Jól ismerem a környéket. Nem jó ha egy éjszakai lovaglásban túl sokan vesznek részt, de azért lehet arra felé egy-két jenki. A három nem olyan jó szám. A hat éppen megfelelő Julian habozott. - Miből gondolja, hogy éjszakai lovaglásra készülök? Henley mosolygott. - Mert egyszer együtt lovagoltam a bátyjával a háború előtt. Ha az a valami ott van, akkor maga megszerzi. - Henley mosolya elkomorodott. - Ott voltam Sharpsburgnél, uram, egy elég távol eső harctéren, amikor az orvosnak először elfogyott az altatószere, aztán a whiskyje. Az egyik barátom feküdt a műtőasztalon. Meghalt. Azt hiszem, amellett, hogy szitává lőtték, a fájdalom okozta sokktól. Ha éterért és morfiumért megy, örömmel mutatnám magának az utat. - Ez kockázatos lesz. - Nem igazán, uram. Hivatalosan Stuart tábornok alá tartozom, aki, mint tudja, jelenleg más ügy miatt távol van. Nekem az a dolgom, hogy felderítsem a környéket és szemmel tartsam az ellenséget. Ennél jobb megoldást nem is találhatnék. Julian úgy látta, hogy Henley becsületes. - Menjünk! - mondta egyszerűen. - Vettem magamnak a bátorságot és már előkészítettem a lovakat - jegyezte meg Henley. Julian biccentett Liamnek és Henry Lyle-nak, akik követték. Odakint két férfi várt hat lóval - a lázadók hadseregének állapotához képest igen jó karban lévő lovakkal. Henley bemutatta az embereit, Abe Jensent és Alistair Adairt. Mindannyian fejbiccentéssel üdvözölték egymást, aztán nyeregbe szálltak és gyors vágtában elhagyták a tábort. A tábortól félórányira lassítottak a tempón. Elijah Henley Julian mellé lovagolt. - Maga kiköpött mása a bátyjának. - Már sokan mondták. - Kár, hogy úgy döntött, hogy a jenkikkel tart - mondta Henley rosszindulat nélkül. - Igen nagy hasznunkra lehetne. - Hát, a háború kész pokol a számára. Úgy érzi, azért harcol, amit helyesnek tart, de a saját családja ellen is harcolnia kell. - Nagyon nagy kár. De mindenütt ez van. Hallottam például, hogy Lincoln feleségének a bátyját a déliek oldalán ölték meg. Az asszony meg csak annyit tudott mondani, hogy nem kellett volna harcolnia. A jenkik meg is fojtanák, ha csak egy csepp könnyet ejtene érte! Az én Jeb tábornokomnak meg az a kedvenc 104

szórakozása, hogy feljegyzéseket csempész az apósa tányérja alá, amikor más jenkikkel együtt eszik a fővárosban, csak azért, hogy ugrassa az öreget és bebizonyítsa, h a déli lovasság elég gyorsan elintéz bármit. Hát nagyon remélem. J most éppen a jenkik után szimatol, megpróbálja megtudni, hogy m re jár az Unió hadserege. A pokolba is, még jó, hogy ezek a süket j kik ilyen lassúak! Különben már hatszor is legyőzhettek volna benn ket! - Szóval döntő ütközetnek nézünk elébe. - Hát azt tudjuk, hogy a jenki hadsereg legnagyobb része itt van közelben, egyesek szerint nagyon közel. A pokolba is, igen, döntő cs pást fogunk mérni rájuk. - Hirtelen elhallgatott. - Ez az az út, McKenzie. Ott előttünk. Van valami terve? - Igen, van. Leszállunk, elrejtjük a lovakat és be az erdőbe! A férfiak gyorsan végrehajtották az utasítást. Elijah Henley embere ugyanolyan gyorsak voltak, mint Henry Lyle és Liam Murphy. Julian foglalta el az utolsó pozíciót; a vasúti kocsiknak közvetlenül alattulk kell elhaladniuk, akkor leugranak, elkapják az őröket, kihasználva a gyorsaságot és a meglepetést, hogy letörjék az ellenállást, mielőtt csetepatéra kerülne sor. Az óra elkezdett ketyegni... Meleg volt az éjszaka. Időnként fújt egy kis szél. Amikor feltámadt, mennyei volt. Julian megvakarta a térdét és remélte, hogy a fák nincsenek tele kullancsokkal. Számukra ez a legkedvezőbb évszak. Meghallotta Liam káromkodását, aki éppen alatta volt. - Liam? - Elnézést, uram. Valami féreg, nem tudom pontosan, mi az. - Tudod, hogy csendben kell lennünk. Hogy a fenébe ne, uram. Telt az idő. Julian azon kezdett töprengeni, hogy vajon nem vaklárma-e az egész. Aztán hallotta, hogy Lyle, aki legelöl volt, madárhanggal jelez. Azt jelentette, hogy egy férfi közeledik. Egy férfi egyedül... felderítő lenne, aki a gerilla lázadókat figyeli? Julian feszülten várt. Hallotta egy ló hangját, aztán meglátta a lovast. Szép kék egyenruhája volt, új és tiszta. A lova úgy nézett ki, mintha most jött volna a farmról, kövér és izmos volt. A fiú lovaglás közben fütyült - fütyül, mert fél, gondolta Julian. A lovas egyre közeledett, senki sem zavarta. Azt akarták, hogy jó mélyen sétáljon be a csapdába, mielőtt ugranának... Amikor Julian alá ért, Julian várt egy kicsit, aztán leugrott. Csendben zuhant lefelé, letaszította a fiút a lováról és egy pillanat alatt a földön voltak. A fiú viaskodni kezdett, de Julian a fülébe súgta: - Maradj csendben! - Lázadók, lázadók, lázadók, uramisten, lázadók, uramisten,lázadók... - Hallgattassa már el! - szólalt meg Henley. - Jönnek a kocsik. - Fogd be a szád, fiam! - figyelmeztette Julian. De a fiú halálra volt rémülve. - Lázadók! Segítség! Jaj, segítség! Jézusom, segíts!... - McKenzie! A többiek is idejönnek. Ölje meg! - kiáltotta Henley. - Micsoda? - kérdezte Julian. - Szükségünk van magára! Ők többen vannak, emlékszik? Háború van, Julian, ölje meg ezt az anyámasszony katonája! Nem veszélyeztethetjük az egész akciót. Julian ránézett a fiúra. Megölni. Az könnyű. Elő a kést és bele a szívébe. Julian jól ismerte a halált. Megölni. Nem tudja megtenni. Ha megtenné, akkor minden, amire feltette az életét, hazugsággá válna. Az egy dolog, hogy golyókat lőtt ki, amikor a jenkik elől menekült Floridában. Rálőttek, ő visszalőtt. De ez gyilkosság lenne. Az alatta fekvő, fiatal, félelemtől megnémult jenki tágra nyílt szemmel nézte Juliant. - McKenzie! Intézze el! - sziszegte Henley. Ha megöli a fiút, akkor esélye sem lesz arra, hogy a háborúból épésszel kerüljön ki. - Julian, jönnek... - Sajnálom, kölyök - mondta Julian halkan. Rhiannon mindent megtett, amit csak tudott.

105

Magee tábornok megüzente, hogy megpróbálja kiszabadítani Sydneyt; természetesen végig kell járnia a megfelelő csatornákat és hatóságokat, és ez hosszú időt vehet igénybe. Kérlelte Grangert, megpróbálta megtudni, hol van lan McKenzie, de ő már elment a frontra. Az is hosszú idő lenne, mire megtalálná. De Granger szólt neki Jesse Halstonról. Jesse még legalább egy hétig a városban marad. Másodjára is megsebesült a harcban, és most visszaküldték a csapatától a fővárosba, hogy Pinkerton embereivel együtt ügyeljen a katonai információk biztonságára. Jesse Halston valahogy belekeveredett Jerome szökésébe és szerepet játszott Sydney későbbi letartóztatásában is. Mivel nem sok választása volt, Rhiannon megüzente neki a nevét és azt, hogy sürgősen beszélnie kell vele. Egy fiatal katona hozta a választ, amelyben Jesse elhívta a Fehér Házzal szembeni irodájába. Rhiannon alkonyatkor ért oda. Jóképű fiatalember volt, szabályos, mandulaszínű szemekkel és mosolygós arccal. - Uram, szükségem van a segítségére. - Mrs. Tremaine, örömmel segítek önnek, amiben csak tudok - mondta Jesse. - Sydney McKenzie-ről van szó. Maga tartóztatta le. Talán ki is szabadíthatná. -Asszonyom, ha azt akarnám, hogy szabad legyen, akkor minek tartóztattam volna le? - kérdezte. - A lány McKenzie és én ismerem a McKenzie családot - mondta Rhiannon határozottan. Halston hátradőlt a székében és keresztbefonta a karját. - Nem lehet benne megbízni. - Szerintem igen. Megesküdne, hogy soha többet nem fog bajt csinálni. Tudom, hogy szabadon engedtek olyan embereket, akik aláírták a hűségnyilatkozatot... - Gondolja, hogy Sydney McKenzie alá fogja írni az Amerikai Egyesült Államok hűségnyilatkozatát? kérdezte Halston. Rhiannon lesütötte a szemét és kisimított egy ráncot a szoknyáján. - Nem, de azt hiszem, megesküdne, hogy elhagyja Washingtont és abbahagyja a kémkedést. - És maga azt akarja, hogy bízzak benne? - Igen. Halston nézte Rhiannont és megrázta a fejét. - Ha azért aggódik, hogy Jerome érte jön, akkor megértem. De ha szerelmes belé... - Nem vagyok! - csattant fel méltatlankodva Rhiannon. Halston vigyorgott. - Jó, mert Jerome-nak felesége van, bár amikor megláttam magát... -Amikor meglátott engem, akkor mi volt? - kérdezte Rhiannon öszszeráncolt szemöldökkel és összeszorított fogakkal. - Elnézést kérek, nem akartam megsérteni, Mrs. Tremaine. Csak arról van szó, hogy maga nagyon szép nő, és úgy tűnik, hogy szenvedélyesen és őszintén aggódik a McKenzie-k miatt. - Halston kapitány! Egyre szenvedélyesebben aggódom az emberi élet miatt - és amiatt, hogy ne pazaroljuk el olyan ostobán, amikor úgyis annyi a mészárlás! - Sajnálom, Mrs. Tremaine. De miből gondolja, hogy Sydney megengedi, hogy segítsek neki? Különösen mivel én juttattam börtönbe. - Azt mondta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy kijusson onnan. Azt hiszem, valóban nagyon fél attól, hogy az egyik családtagja valami meggondolatlanságot követ el, hogy kiszabadítsa. Halston mosolygott, miközben kíváncsian nézte Rhiannont. - Azt mondják, hogy maga boszorkány. Rhiannon sóhajtott egyet. - Drága jó Istenem, hagyjuk ezt... - Ne hagyjuk! Maga boszorkány? - Ez mindig attól függ, hogy honnan nézzük, nem? - Nos, szerintem hálát adhatunk Istennek, hogy magának ilyen szokatlan képességei vannak. Maga meggyőzött arról, hogy tegyem meg,amit maga akar, és nem hittem volna, hogy erre képes lesz. Kihozom onnan Sydneyt, Mrs. Tremaine. Rhiannon annyira meglepődött, hogy egy darabig nem válaszolt. - Köszönöm. Köszönöm! - mondta elpirulva és felállt. - Örömömre szolgál, ha bármiben segíthetek önnek, asszonyom. - De hogyan fogja elintézni és mikor... - Holnap kihozom - ígérte meg Halston. - De nem mondta meg, hogy hogyan... - Azt akarja, hogy bízzam magában, ugye? Nos, ebben a dologban meg kell bíznia bennem, Mrs. Tremaine. Csak bízzon bennem! 106

Julian hátradőlt, ökölbe szorította a kezét és állon vágta a fiút. Ahogy várta, a fiú lehunyta a szemét, egy halk hang jött ki a torkán, aztán elterült. Julian talpra ugrott, aztán lehúzta a fiút az útról, és keményen ráütött a ló tomporára. A ló engedelmesen nekiiramodott az éjszakának. Amikor visszafele sietett az ösvényen, Julian meglátta Elijah Henleyt a helyén és felmászott a szemben lévő fára. Éppen időben. Az első szekér éppen alájuk ért. A bakon két férfi ült, kétoldalt pedig két őr lovagolt. Julian ránézett Henleyre, aztán éles madárhangot hallatott. Julian és Henley együtt ugrottak le és két jenkit mindjárt hatástalanítottak is. A szekér bal oldalán lovagló őr annyira meglepődött, hogy eldobta a puskáját. Julian ordítva adta ki a parancsot, hogy a jenkik adják meg magukat; csak egy választásuk volt, az, hogy megadják magukat. - Úristen, igen! Megadom magam, kapitány! - kiáltotta az egyik férfi. - Én is megadom magam - kiáltott fel egy másik férfi valamivel hátrébbról és eldobta ismétlőpuskáját. Henley Julianra nézett és elismerésképpen megbillentette a kalapját. - A pokolba is, doki, átkozottul jó kis puskát szerzett nekem. Julian összeráncolta a homlokát, figyelmeztetve Henleyt, hogy még k,, sorba kell állítani a fogoly jenkiket. Julian ráfogta újonnan szerzett,,,~ puskáját meg saját pisztolyát a megzavarodott jenkikre, mialatt Liam, Henry, Elijah és az emberei előreterelték a jenkiket. - Liam, Henry, vegyétek el a fegyvereiket! - adta ki a parancsot Julian rekedt hangon. i;y= Összesen tizenöt férfi volt, beleértve azt a fiút is, aki mit sem tudott a világról a bokrok között. Ott tömörültek a holdsütötte út közepén,, mialatt a fegyvereiket elszedték. - Most pedig, uraim, ha volnának ~~ olyan szívesek felszállni a hátsó szekérre... - mondta Julian. - Hová megyünk? - kérdezte az egyik jenki. - Délre - felelte Julian. - Mehetnek gyalog vagy szekéren. Bár elég hosszú az út, cimborák. A jenkik morogva felmásztak a hátsó szekérre. - Figyeljétek őket! - parancsolta meg Julian, miközben egy pillantást vetett a hátsó szekér tartalmára, aztán átkutatta az elsőt. Imára kulcsolta a kezét és felnézett az égre. - Köszönöm, Uram! - sóhajtotta. Rengeteg éter. Morfium, kötszerek, kinin. Gyökérből és gyógynövényekből készült mixtúrák, kén, higany, jód... Jobb volt, mint egy gyémántbánya. Észrevette, hogy Henley ott áll mögötte. Megfordult. A lovastiszt tisztelgett neki és vigyorgott. -A jenkik csak most jöttek rá, hogy nincsenek bekerítve, doktor úr - mondta. Julian bólintott. - Hát rá kellett jönniük. - De még egy vajazókés sem maradt egyiknél sem. - Jó, legalább ha visszamennek, nem lesznek olyan agresszívek. - Hát maga aztán nem mindennapi, uram. Eszembe nem jutott volna leütni azt a fiút, és arra se gondoltam volna, hogy megadásra szólítsam fel a jenkiket. Én a fele társaságot megöltem volna és valószínűleg közben egy-kettőt a mieink közül is elveszítek. - Akkor vigyük ezeket a dolgokat a táborba, jó? Henley még egyszer szalutált Juliannak. Rhiannon késő délelőtt maga mögött hagyta Washingtont. Természetesen felajánlották neki, hogy az egyik szekéren utazzon, de egynapi utazás után teljesen összerázódott és nyomorultul érezte magát. Másnap engedélyt kért arra, hogy a tábornokkal tarthasson, amit meg is kapott, és sokkal jobban érezte magát egy fekete herélt lovon, amelynek nagyon szépen ápolt szőre és kellemes járása volt. Magee kedves és barátságos volt az utazás alatt, mindvégig anekdotázva a hadseregről és a lányáról. - Hiányzik a lányom. Nagyon hiányzik. Be kell vallanom, akkor voltam a legboldogabb, amikor Jerome McKenzie börtönben ült, a lányom pedig velem volt. - Egy kis idő múlva felsóhajtott. - Nem, ez nem igaz. A lányom sem volt boldog, a férje sem... de olyan jó volt magam mellett tudni az unokámat. Nagyon aranyos kis kölyök, asszonyom. - Igen, uram, nagyon szép gyerek.

107

- Maga látta a kis Jamie-t? - kérdezte a tábornok, akinek a hangja túl lágy volt egy olyan férfiéhoz képest, aki parancsokat szokott osztogatni. - St. Augustine-ban, uram. Amikor megérkeztem a lányával meg Alaina McKenzie-vel. - És az ő gyerekei? - Egészségesek és jól vannak, uram. - Á, az jó, nagyon jó. Mindig örülök, ha egy férfinak alkalma volt arra, hogy a gyerekei a háború előtt megszülessenek. Szomorú dolog, amikor egy fickó meghal és a gyászoló özvegynek még egy gyereke sem marad, akit szerethet. És egy férfi számára, nos, igen, fontos, hogy örököst hagyjon hátra. Rhiannon lehajtotta a fejét és lesütötte a szemét, miközben furcsa nyugtalanság futott végig rajta. Fontos dolog, igen. Szerette volna, ha neki meg Richardnak... Beleharapott az ajkába, aztán felemelte a fejét. Hát neki meg Richardnak nincsenek gyerekei. De most... - Jól van, Mrs. Tremaine? - kérdezte a tábornok aggódva. - Egészen elsápadt. - Jól vagyok - mondta Rhiannon, a tábornokra mosolyogva. - Ha bármikor valami baj van, csak jöjjön el és mondja el nekem. Minden erőmmel megpróbálok segíteni. - Köszönöm. - Á, ott van! - mondta a tábornok és megállította a lovát. Rhiannon előrenézett és elállt a lélegzete. Ott volt előtte a potomaci hadsereg. Emberek, sátrak, fegyverek, tábortüzek, még több ember, tüzek, lovak, sátrak... Az emberek, sátrak, lovak és fegyverek hullá szinte a végtelenbe nyúlt. Közelgett a döntő ütközet. A puskatűz és vér ígérete megvalósulty látszott, a szél hátán terjedő suttogás egyre hangosabb és hangosab lett, miközben teljesen besötétedett és a hideg hold ott úszott fölötte a magasban. TIZENHATODIK FEJEZET - Uram! - Mi az, Mrs. Tremaine? A nagy jenki csapatmozgások közepette, mialatt a lovasság megpróbálta kifürkészni Lee csapatainak hollétét, Magee tábornok egysége Marylandbe tartott. Magee kis csapata egy hegyi ösvényen haladt előre, ellenség után kutatva. Éjszakára egy patak mellett táboroztak le. A hadsereggel való utazás kemény élménynek bizonyult. Sokan megbetegedtek a táborban; a nyár még északon is kegyetlenül forró volt. Még nem kellett harcolniuk, de mindenki tudta, hogy az ellenség ott van valahol a közelben. Aznap reggel Rhiannon furcsa előérzettel ébredt. Nem látomása volt, csak előérzete. Kiugrott az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltözött és elindult Magee tábornok sátrához. Néhányszor majdnem megállították a tábornok szárnysegédei. - Mrs. Tremaine, a tábornok úr el van foglalva, most nem zavarhatja... - próbálta megállítani Garby hadnagy, a tábornok helyettese. - Beszélnem kell vele. Egy másik segédtiszt puskával a kezében elállta a parancsnoki sátor bejáratát. - Mrs. Tremaine! Háborúban vagyunk, nem mehet csak úgy... - Mit akar csinálni, uram, le fog lőni? - kérdezte Rhiannon. - Nem, asszonyom, de... - De mi? - Nyugodjon meg, Mrs. Tremaine, egyszerűen csak nem engedhetem be... - Be kell mennem hozzá! Befurakodott a két férfi között, abban bízva, hogy egyikük sem meri fizikailag bántalmazni. Ehelyett mindketten ott voltak a nyomában, amikor beviharzott a tábornoki sátorba. A tábornok éppen Wheaton és Willoughby felderítő ezredesekkel tárgyalt. - Uram! Mi megpróbáltuk megállítani - mondta Garby.

108

- Igen, igen, rendben van, emberek. Menjenek vissza a helyükre! -mondta Magee összeráncolt homlokkal. - Szóval, Mrs. Tremaine, mi a probléma? Rhiannon egyenesen az asztalon kiterített térképhez lépett. Rámutatott arra az ösvényre, amelyet Magee bekarikázott. - Nem szabad ezen az úton mennie. Magee felhúzta a szemöldökét. - Pontosan arra fogunk menni, fiatalasszony. Rhiannon határozottan rázta a fejét. - Ennyien megyünk arra, uram? Ez csak néhány száz ember. Ne menjen arra. Lázadó csapatok fosztogatnak arrafelé... - Mrs. Tremaine, mi a lázadó csapatokat keressük - mondta udvariasan Wheaton ezredes. - De nem ennyivel akarnak találkozni. Ha naivan délkeleti irányba haladunk, uram, esküszöm, hogy a katonáinak több mint a felét el fogja veszíteni. Ebben a pillanatban a konföderációsok nagyobb ütőerőv rendelkeznek. Kérem, tábornok, küldje el az egyik emberét és deríts ki, hogy igazam van-e! - Csak az időnket pocsékolnánk - figyelmeztetett Willoughby. - Kérem, könyörgöm maguknak! - esedezett Rhiannon. - Honnan tudja mindezt? - kérdezte Wheaton. - Megérzés - mormolta Rhiannon. - Egy asszony megérzése miatt fogjuk megváltoztatni a tervünke - kérdezte Willoughby hitetlenkedve. Magee Rhiannon szemébe nézett. Rhiannon állta a tekintetét. - Ha hallgatnak rám, néhány órát vesztenek - mondta neki halka - Tábornok úr, magának felderítőcsapatai vannak; a hadsereg főer túl messze vannak ahhoz, hogy gyorsan ideérjen. Ha jól tudom, akk sokkal több időbe telne, mint egy pár óra! Egy kis idő után Magee bólintott. - Uraim, mindketten menjene előre. És legyenek óvatosak! Ha olyan haderőt találnak, amilyenr Mrs. Tremaine beszélt, Willoughby, maga jöjjön vissza a táborba. Ma ga pedig, Wheaton, amilyen gyorsan csak tud, induljon vissza a fő csa' pattesthez és értesítse őket! Wheaton és Willoughby tisztelegtek, ellenkezés nélkül elfogadva tábornok utasítását, de az a tekintet, amivel Rhiannonra néztek, amiko távoztak a sátorból, elgondolkodtatta az asszonyt, hogy vajon a jöv ben ki is lesz az ellensége. - Köszönöm. Nem fogja megbánni, hogy bízik bennem. - Honnan tudja ezeket? Hogy tud ilyen magabiztos lenni? - kérdezte a tábornok kíváncsian. Rhiannon a fejét rázta. - Bízzon bennem, uram! Én nem akarom tudni ezeket a dolgokat. Kiment. A tábor várakozott. Nagyon forró nap volt és a katonák nyugtalankodni kezdtek. A lázas és beteg férfiak panaszkodtak és ingerültek voltak. Rhiannon meg a felderítőcsapathoz tartozó három ápolónő fürgén ,nozogtak, vizet hoztak, vizes borogatásokat készítettek és átkötötték a régi sebeket. Végül, órákkal később, amikor visszatért a sátrába, hogy megmossa a kezét és megigazítsa a haját, meglepetten hallotta, hogy a tábornok a nevén szólítja. Kisietett a sátorból. Magee nagy, foltos szürke kancáján ült. - Igaza volt. A becslések szerint a lázadók háromszor annyian vannak, mint mi. Vérfürdő várt volna ránk. Rhiannon lehajtotta fejét és halkan sóhajtott. - Maga, kedvesem, azt hiszi, hogy ez átok? - kérdezte Magee. - Ezek a látomások? - Igen, uram. - Nos, a maga átka talán százak életét mentette meg. Én a magam részéről hálás vagyok önnek. Az ajtóm mindig nyitva áll ön előtt. Rhiannon előrébb lépett, megpaskolta a szürke kanca nyakát és ránézett Magee-re. - Értem, uram, élni fogok vele. Sydney fel s alájárkált kicsi, magányos szobájában. Egy újabb hosszú éjszaka várt rá. Legalább ha aludni tudna... Aznap újabb foglyok érkeztek. Kimerültek és rosszkedvűek voltak; a vicksburgi ostromból jöttek. A helyzet naponta rosszabbodott. Lee megpróbálta visszakényszeríteni az uniós csapatokat a keleti frontra, a fővárost fenyegetve, de nem sok eredménnyel. Sydney egyetlen vigasza az volt, hogy érkezett egy katona, aki látta Brent bátyját. Mivel „speciális" betegségekkel foglalkozott egy Richmond melletti kórházban, Brent semmit sem hallott Sydney kellemetlen 109

helyzetéről. A katona azt hallotta, hogy Jerome visszament a tengerre és jól van. Julian az észak-virginiai hadsereggel nyomult előre, lan pedig a potomaci hadsereggel. Bármelyik nap megtörténhet, hogy miközben Julian átvizsgálja az elesett embereket, a halottak között megtalálja a saját bátyját. Egy kopogás riasztotta fel Sydneyt elmélkedéséből. Késő volt, ilyenkor mindig magára szokták hagyni. Odament az ajtóhoz. Ő fogoly volt, a börtönőrök pedig nem szoktak kopogni. - Igen? - Fogadóképes, Sydney kisasszony? Sydney elmosolyodott. - Igen, Granger őrmester, teljesen fel vagyok öltözve. Kinyílt az ajtó. - Kisasszony, látogatója van - mondta Granger. Sydney felhúzta a szemöldökét, egyszerre reménykedve és aggódva. Aztán amikor Jesse Halston belépett a szobájába, Sydney gyanakodva és idegesen hátralépett. Ha akarta, ha nem, el volt keseredve; úgy érezte, hogy a börtön szaga és miazmája teljesen átjárta. Mintha kimerült, rongyos és koszos lenne. És akkor megjelenik ez a fess és jóképű Jesse. - Mi az ördögöt akarsz? - kérdezte Sydney nyersen. - Csak nyugodtan beszélgessenek! - mondta Granger, hátrébb lépve. - Nem! - kiáltott fel Sydney. - Ne hagyjon itt vele! De hiába szaladt az ajtóhoz, bezárult. Odafordult Jesse-hez, aki a washingtoni utcákra néző ablak mellett állt a falnak dőlve. Rose Greenhow hasonló ablakot használt arra, hogy folyamatosan üzeneteket küldjön az utcán járkáló társainak, mialatt itt ült a börtönben. Sokkal rosszabb is lehetett volna. - Sydney - mondta Jesse türelmetlenül -, mitől félsz annyira? Mikor tettem neked rosszat? Nem azért vagyok itt, hogy bántsalak. Sydney megfordult és nekidőlt az ajtónak. - Te gazember! Te vagy az oka annak, hogy itt vagyok. - Nem, Sydney, te vagy az oka annak, hogy itt vagy. -Amikor vége lesz a háborúnak, a győztes fogja megírni a történetét, és a győzelem fogja eldönteni, hogy mi volt helyes és mi nem. - Sydney, bizonyos dolgok erkölcsi szempontból helyesek vagy nem helyesek, és ezt a történelem sem tudja megváltoztatni. - Mit keresel itt? Belefáradtam már a háborúról folytatott vitákba.Ha azért jöttél, hogy zaklass, akkor már mehetsz is. - Nem azért jöttem, hogy zaklassalak. - Nos, maga az a tény, hogy itt vagy, önmagában véve zaklatás. Ha nem azért jöttél, hogy kivigyél innen, akkor az Istenre kérlek, menj el. - Hmm. Hát én tulajdonképpen azért jöttem, hogy kivigyelek innett. - Tessék? - Sydney nem kapott levegőt. - Azt mondtam, azért jöttem, hogy kivigyelek innen. Sydney szíve hevesen dobogni kezdett. Annyira félt. Amikor valamelyik fiú börtönbe kerül, az egy dolog. De ő nő, és déli családja férfiainak becsületbeli kötelességük az életüket kockáztatni az ő tisztességéért. Kétségbeesetten szeretett volna kijutni, és, igen, bármit meg tenne ezért... - Miért? - kérdezte Sydney suttogva. - Te juttattál ide. - Egy barátod keresett fel és elmagyarázta, hogy milyen veszélyes lehet, ha itt maradsz. Sydney összeráncolta a homlokát. - Rhiannon Tremaine? - A boszorkány; majdnem kimondta hangosan. És rosszindulat nélkül. Lawton közlegény lába csodával határos módon gyógyul. - Igen. Sydney bólintott és megnedvesítette az ajkát. - Hogyan? - Tudom a módját. - Ó, igen? Halston megrántotta a vállát. - Nem fog neked tetszeni. De Mrs.Tremaine azt mondta nekem, hogy bármit hajlandó vagy megtenni,hogy kijussál. - Majdnem mindent - mondta egyetértőleg Sydney. Aztán összehúzta a szemét. - Rendben van, Halston kapitány, pontosan mire gondol? - Elmondom neked a tervet, Sydney, és öt perced van rá, hogy dönts. - Miért öt perc? 110

- Újra visszaküldenek a csapatomhoz. Egyre nagyobb szükség van lovas felderítőkre, és engem kiváló tisztként tartanak számon. Az utóbbi szavakat szenvtelenül mondta. Sydney majdnem, de csak majdnem, rokonszenvet érzett iránta.Ostoba! Megígérte, hogy soha! - Tehát, uram, mi a terve? Jesse elmondta. - Nem! - kiáltott fel Sydney, a falnak támaszkodva. Jesse felemelte a kezét. - Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy kivigyelek innen - mondta egy vállrándítással. - Tégy, amit akarsz! - Jesse elindult kifelé a szobából. Sydney összeszedte magát, hogy ellökje magát a faltól. Ha Jesse elmegy, ha elmegy a háborúba... Egyedül lesz. Fogoly, amíg meg nem rohad itt. Vagy amíg az apja úgy nem dönt, hogy egy kétségbeesett akcióval kiszabadítsa. - Várj! - mondta Jesse-nek. Jesse megállt és a szeme örömtől csillogott. - Meggondoltad magad? - kérdezte. - Te jenki tehéngané! - mondta Sydney méltóságteljesen. - Ó, Uram! Ezzel a fülemben csengő kedves kijelentéssel öröm megyek vissza a háborúba! - Mikor csináljuk meg? - Most - felelte Jesse. - Most? - Most azonnal. Különös módon annak a csatának, amely a háború legszörnyűbb ütközetének bizonyult, nem ott kellett volna bekövetkeznie, ahol végül bekövetkezett. A sokkal nagyobb haderővel szemben Chancellorsville-nél arat júniusi győzelme után Lee északnak indult, hogy jenki terülen folytassa a háborút. A célja azonban nem az az álmos kisváros volt, ahol a két hadsereg megütközött. Gettysburgnek hívták. Mialatt Lee észak felé haladt, az uniós Hooker tábornok vele párhuzamosan nyomult előre a csapatával, hogy megvédje Washingtont és; marylandi Baltimore-t egy lehetséges konföderációs támadástól. tulajdonképpeni célpontja a pennsylvaniai Harrisburg volt, de az unios hadseregen belüli események megváltoztatták a dolgokat. Hooker lemondott a potomaci hadsereg parancsnoki tisztéről és Lincoln Geo G. Meade tábornokot nevezte ki a helyére. Lee hadteste már majdn elérte a Susquehanna folyót, amikor kiadta a parancsot, hogy vonuljanak vissza Cashtown felé. A két hadsereg egységei véletlenül találkoztak Gettysburgnél. Természetesen mindkét csapat erősítésért küldött amikor a harcok kezdtek kiterjedni. A véletlen találkozásra június harmincadikán került sor. Másnap konföderációsok elfoglalták a helyüket. Visszaszorították a föderalistákat Gettysburgön keresztül és elfoglalták a várost. A hegyekhez szorított uniós csapatok egy vonalat alkottak a várostól délre olyan helyeken, mint Culp's Hill, Cemetery Ridge és Little Round Top. Lee félkör alakban állította fel az egységeit észak-déli irányban Seminary Rí mentén. Lee meg akarta fordítani a jenkik szerencséjét, még mielőtt Meade összes hadereje odaérkezne. Július másodikán még mindig érkeztek csapatok a harctérre. Julian tábori kórházát a félkörívtől délre állították fel. Longstreetnek kellett elfoglalni az oldalszárnyat, de késett. Délután négykor szólaltak meg először az ágyúi. Így aztán későig tartott a csata. Míg korábban csak folyamatosan szivárogtak a sebesültek, most özönlöttek a megcsonkítottak és a haldoklók. Az ágyútűzben még az égbolt is eltűnt. Folyamatosan hallani !ehetett a puskaropogást. Julian keze vörös volt a sebesültek vérétől; hamarosan úszott a vérben, mintha valami vörös tengerben lett volna. És egyre csak jöttek. A fejük fölött robbant fel egy ágyúgolyó. - Uramisten! - kiáltotta egy férfi. Tíz perccel később az egyik műtőssegédje rohant be a sátorba. - Kapitány! A közeli dombon... lekaszabolták őket. Egy egész seregnyi ember van ott, akiket tűz alá vettek... ó, Istenem, de nem haltak meg, nem mindegyik, élnek... és üvöltenek. - Hát akkor hozzátok ide őket! - mondta Julian. 111

- Már nincsenek katonák, nincsenek katonák... tovább mentek. Julian egy pillanatig habozott. Ránézett Dan LeBlancra. - Vegye át az irányítást! - McKenzie, mit akar csinálni? Van már itt is elég sebesültünk... - Ha tudunk segíteni, uram, akkor nem hagyjuk magukra a mieinket a nyílt terepen! - vágott vissza Julian. És máris indult kifelé. A műtőssegédje követte. A sátor előtt mindenfelé emberek voltak - néhányan vártak a sorukra, hogy bejussanak az orvoshoz, néhányan pedig a betegszállító koesit várták, hogy vigye el őket a frontról. De volt köztük olyan, aki nem volt annyira sérült, hogy ne lehetett volna hasznukat venni. Julian tudta, hogy különféle egységekből valók. Virginiaiak, georgiaiak, északés dél-karolinaiak, texasiak... még floridaiak is. Mindnyájan egy otthonuktól távoli, messzi háborúban harcoltak. - Sebesültjeink vannak a harctéren. Megyek azokért, akiket ide tudunk hozni. Van önkéntes? A szavait csend fogadta. Aztán egy felkötött karú férfi felállt. -A bal karomban golyó van, doki... uram! Gondolom, a jobb kezemmel azért még tudom cipelni a honfitársaimat. - Jó, jó! Még valaki? Ekkorra már egy tucat férfi állt mellette. - Ha tudnék járni, doki, magával mennék - ajánlkozott egy férfi. Julian lenézett. Két órával ezelőtt vágta le a férfi bal lábát. Szerencsére a fickó nem vesztette el a térdét, amivel mindig könnyebb volt műlábat használni. Julian elmosolyodott. - Katona, maga már megtette a kötelességét. - Élek! - mondta a férfi halkan. Julian bólintott. - És élni is fog. Gyerünk! - intett a többieknek. -Maga! - szólt oda Julian a műtőssegédnek, aki jött utána. - Hogy hív ják? - Evans, uram. - Evans, szerezzen nekem egy betegszállító kocsit! Hozza olyan közel a harctérhez, amennyire csak tudja, anélkül, hogy felrobbantanák! A többiek pedig hozzanak magukkal olyan szállítóeszközt, amit tudnak és kövessenek! Követték Juliant arra a területre, amely valamikor békés farm volt és ahol a napfényben aranysárgán fénylő búza nőtt. A napot most a feje fölött kavargó fekete portól nem lehetett látni. A búzát ágyúlövedék és puskagolyók tarolták le. Az aranysárga eltűnt, a nap színe vörös, mert mindenütt halott és haldokló emberek feküdtek, lázadók és jenki egyaránt. Az ágyúk továbbra is dörögtek és golyók röpködtek mellettük, mivel a harc egy kicsit délebbre tolódott. De Julian és az emberei gyorsan és ügyesen mozogtak. A sebesültek meglátták őket és segítségé kiabáltak. Azokhoz mentek, akik először hívták őket, aztán megpróálták megtalálni az eszméletlenül fekvő élőket a pulzusuk alapjá Julian éppen egy lázadó katona fölé hajolt, amikor egy kéz markolta meg a lábát. Lenézett. Egy jenki katona volt az. Julian szíve majd kiugrott a helyéből. Ez nem is lovassági ütközet volt, de valahányszor meglátott egy kék egyenruhát, Julian félt. Attól félt, hogy a bátyját találja meg. De ez a férfi nem lan volt. Viszont súlyosan megsebesült. - Segítsen! - suttogta a fickó. - Segítsen nekem valaki! - kiáltotta Julian. A mellette álló önkéntes köpött egyet. - Lehet, hogy még egy csomó lázadó van arrébb, nem fogok megállni egy hülye jenki miatt. - De igen, és ez parancs! - kiabálta Julian. A férfit együtt odavonszolták a betegszállító kocsihoz. Ekkor Evans megállította Juliant. - Uram, ne vegye tiszteletlensének, de sürgősen szükség van magára a műtőben. Nem fogjuk itt hagyni az embereket. A felkötött karú férfi Evans mellé állt. - Én Bentley kapitány vagyok a tüzérségtől, uram. Én fogok gondoskodni róla, hogy megtaláljuk az összes élő embert, akit csak lehet... akár lázadó, akár jenkit uram. - Bentley egyenesen Julian szemébe nézett. -Az én apám a jenkik oldalán harcol - mondta csendesen. Julian bólintott. - Rendben van, köszönöm, kapitány! Akkor én visszamegyek. Visszament a műtőbe. Egyre több embert hoztak hozzá. Aztán azt a jenkit, akit ő mentett meg. A fickó ránézett és mosolygott. - Uramisten! De hiszen maga bizonyára McKenzie ezredes testvére. - Igen, lan öccse vagyok. 112

A férfi egyre csak mosolygott, annak ellenére, hogy három helyen lőtték meg. - Maga kiköpött mása, doki... uram, mondták már magának? - Mindig ezt mondják. Látta a bátyámat? Jól van? - Igen, uram, amikor láttam, olyan egészséges volt, mint a makk, néhány nappal ezelőtt. Azt hiszem, örülök, hogy itt vagyok magánál, még ha fogoly is vagyok. A bátyja aztán igazán sokat henceg magával. Azt mondja, maga a legjobb. - Igyekszem mindent elkövetni, jenki. A jenki, Walter Smith bal térde szétroncsolódott. Súlyosan. Meg kellett tőle szabadulni. - Bárcsak valami jobbat mondhatnék magának, de le kell vágnom a lábát. Nincs más választásom. A férfi rámeredt Julianra, aztán, elfogadva a sorsát, bólintott. - Tudom, hogy ha lehetne, megmentené. Hallottam, hogy maga mindenkinél jobban ért a végtagok megmentéséhez. - A bátyám mondta magának? - Neeem... az angyal. - Egy angyal? - Nem, uram, azt mondtam, az angyal. Mrs. Tremaine. Floridába való. Csakúgy, mint maga, uram. Talán ismeri őt? - Ó, igen, ismerem. A hangok mintha elnémultak volna körülötte. A szörnyű hőségben egyszerre hideget érzett. Úgy érezte, hogy fél, nagyon fél. A tábori kórházak túl közel voltak a halálos csatákhoz, a harchoz, az ágyútűzhöz, a golyókhoz... Az ágyúgolyók nem tudnak különbséget tenni jó és rossz ember között. Nem ismerik fel a kórházi sátrakat, hogy elkerüljék azokat. Nem tudják, hogy nem illik nőket ölni... Azon tűnődött, hány olyan éjszakája volt, amikor a teljes kimerültségtől mélyen aludnia kellett volna, és mégis ébren feküdt az ágyán, érte aggódva. A fene vinné el, miért nem tudott megelégedni azzal, hogy St. Augustine-ban dolgozzon? - Itt van Gettysburgben? - kérdezte Julian nyugodtan. - Igen, uram. - Melyik csapattal? - Magee hadtestével, uram. Magee. Az agyában elátkozta magát. Végül is ő mutatta be Rhiannont Risának, és biztosan Risán keresztül került Magee-hez. - Ó, mi nagyon hálásak vagyunk, hogy velünk van. Néhány napp ezelőtt rávette Grimley doktort, hogy hagyja meg egy fiatal fiú lábá amikor Grimley le akarta vágni. Azt mondta neki, hogy maga végtagok tucatjait mentette meg, ő látta magát műtét közben és majd ő maga fogja kezelni a fiút. Különös nő, nagyon szép, nagyon nőies és nagyon határozott! Innen tudom, uram, hogy ha lehetne, megmentené a lábamat. Őszintén szólva azért is hálás lennék, ha az életemet megmentené. - Mindent el fogok követni, katona - ígérte meg neki Julian. A férfi becsukta a szemét, amikor Julian intett a műtőssegédnek, hogy altassa el éterrel. - Ha most az angyal is itt lenne... Hát ő nem volt ott, hanem, a fene vigye el, Magee csapatánál volt. Mi az ördögnek vitte Magee őt olyan közel a harchoz? Angyal... Életben tartja az embereket. Egyben tartja őket. Boszorkány. Vajon Magee megbízik a furcsa ösztöneiben? Most nem tudott rá gondolni, nem mert rá gondolni. Még mindi sok sebesültet hoznak. De éjjel, amikor a fegyverek elhallgatnak... TIZENHETEDIK FEJEZET Július másodika kegyetlen nap volt. Rhiannon még sohasem látott ennyi halált és pusztítást. Talán természetes is volt, hogy később álmodott. A nap korán kezdődött és a csapatok folyamatosan érkeztek, mivel mindkét oldal rájött, hogy milyen óriási ütközet várható. A„Harcos Joe" becenevű Hookert felváltó George Meade tábornok defenzívában 113

volt és jól tartotta magát. Reggeltől estig egész nap szállították a sebesülteket. Miközben megállás nélkül dolgozott az ütközet színhelyétől keletre felállított tábori kórházban, Rhiannonhoz is eljutottak bizonyos hírek. A lázadók uniós katonákat kerítettek be olyan költői nevű helyeken, mint az Ördög-barlang és a Barackoskert. Little Round Topnál a Maine államba való Joshua Chamberlain tábornok szenzációs hőstettet hajtott végre, mert amikor kifogytak a lőszerekből, a konföderációsok támadását úgy verték vissza a katonái, hogy csak bajonett volt náluk. A lázadókat annyira meglepte az elkeseredett támadás, hogy felbomlott a harcrend és elmenekültek. A harc késő este ért véget. Cemetery Hillnél a konföderációsok csak alkonyatkor indultak támadásba a jenkik ellen és a harc egész este tartott tíz óráig, de még azután is lehetett hallani puskalövéseket. Az elesettek vérével átitatott területen mindenütt tábortüzek égtek. A konföderációsok és az unionisták úgy fejezték be a napot, hogy egyik sem számíthatott gyors győzelemre. A bátorságról és gyávaságról, sikerekről és kudarcokról, örömről és bánatról szóló történetek mind eljutottak a műtőbe. Így tudta meg első kézből Rhiannon, hogy egy lázadó orvos - fittyet hányva a puskagolyókra és az ágyúdörgésre - kiment a csatatérre összeszedni a sebesülteket. McKenzie. Mindenki azt állította, hogy összegyűjtötte a kék és a szürke egyenruhás embereket, meg azokat is, akiket annyira elborított a vér és a sár, hogy az egyenruhájuk színe alig látszott. Talán természetes is volt, hogy álmodott. És így aztán, amikor végre elaludt... Megjött. Az álom. Először újraélte azt az álmot, amelyben látta Richardot meghalni. Tudta, hogy újra fogja látni, de nem tudta megakadályozni. Hallotta férfiak kiabálását, a parancsokat, mint ahogy aznap látta az egészet, azzal a különbséggel, hogy ez egy másik csata volt és más időben. Valamikor itt kukoricamezők voltak. Hatalmas zöld és aranysárga levele hajlongtak és bókoltak a nyári napokon. Most ezeket a leveleket puskagolyók szaggatták szét... Rhiannon viaskodott, megpróbált felkiáltani. El akart fordulni, nem tudott. Szeretett volna odakiáltani a férfiaknak, hogy megmentse őket a haláltól, de nem tudott. Aztán meglátta Richardot... Amint vezeti az embereit. Úristen, ezt az álmot már álmodta ezelőtt is. Golyók kezdtek záporozni, és a férfiak kezdtek elhullani. Rhiann megpróbált felkiáltani; megpróbálta megállítani Richardot. A golyó eltalálta, halálos lövés volt. Egy pillanatra mintha megállt volna az időben, az élet megrekedt szemében. Sajnálat, fájdalom, azok a dolgok, amelyeket többé már sohasem fog látni, sohasem fog megérinteni. A nő nevét formálta szájával... De mint ahogy az élet kihunyt a férfi szemében, úgy tűnt a fény az égről, hogy újra visszajöjjön. Egy másik hegy. És álmában Rhiannon itt volt, a Gettysburg nevű pennsylvaniai kisvárosban. Hatalmas, folyamatos hullámokban érkeztek, egyre többen és többen. A harcmezőt megtöltötte a füst, az ágyúdörgés, az ágyúgolyók süvítése, a haldokló lovak halálsikolya - és az embereké. És még mindíg jöttek, keresztülmasírozva a mezőkön és fel a hegyoldalakon... De a többi hang között volt egy furcsa, kihívó morajlás a levegőbe és a félelem ellenére Rhiannon rájött, hogy egy lázadó üvöltését hallja. A haldokló Dél hangja volt, amely megtámadta Északot - a bátor merész, kétségbeesett, de haldokló Délé. Álmai hirtelen különféle képek vadul váltakozó sorozatából áll össze. A régi álom öttsszekeveredett az újjal. Richard haldoklo nézett... aztán Richard elfordult és már nem Richard volt. Julian. A földön feküdt, a lovát kilőtte alóla egy ágyúgolyó, ő pedig kizuhant a nyeregből jó messzire. Az állat lerogyott és fájdalmasan nyerített. De a katona nem maradt a földön. Felugrott, odakiáltott azoknak, akik követték, azt parancsolva nekik, hogy segítsenek a halottaknak vagy haldoklóknak. Összevissza szaladgált a minden oldalról rájuk zúduló golyózáporban. Az egyik férfira érszorítót erősített, parancsot adott, hogy egy másikat vigyenek hátra, egy harmadikról pedig megállapította, hogy halott. Túl közel volt a tűzvonalhoz, és hirtelen ismét golyók záporoztak felé. Hallani lehetett az acél csattogását, amint a támadásra válaszul érkező zárótűzben életben maradt gyalogosok kézitusát vívtak a védőkkel, Julian pedig éppen középen. 114

Rhiannon látta, hogy belecsapódik a golyó, és látta a tekintetét is. A férfi azonnal megállapította a halált, mert orvos volt, és tudta... Aztán zuhanni kezdett... A harcmező hirtelen színkavalkádba öltözött az ágyú- és puskatűz fekete felhőjével szemben. A napsugarak aranysárgán és ködösen csillogtak, mályvaszínben, bíborvörösben, olyan színben, mint a lenyugvó nap, mint amikor véget ér egy nap... talán az élet is olyan, mint egy nap, amelynek a végén a naplemente az utolsó dicsőség pillanata, mielőtt végleg minden feketébe fordul... Rhiannon hirtelen ébredt. A nap most már nem a dombok és a véráztatta harcmezők mögé vonult vissza, hanem éppen csak most kelt fel a keleti égbolton. A finoman simogató reggeli napsugarak azonban a leghalványabb vörös árnyalattal érintették meg tábori ágyának fehér lepedőjét, hálóingét és a vászonsátrat... Mintha a vért utánozta volna. Felült, nehezen lélegezve, és körülnézett. Nem a csata színhelyén volt, mégis tudta... Az első ütközet lezajlott. Valamivel korábban történt, épp ahogy először megálmodta. És akkor is felébredt, felkiáltott, kínzó fájdalom gyötörte. Engedte, hogy kiszabaduljon belőle a vigasztalanság és hatalmas, erőteljes rángásokkal zokogott. Mert látta a kapitány arcát, látta a szemét. Látta benne a bátorság, a becsület és a szenvedély fényét. Látta ezt a fényt elhalványulni, amikor előreesett, és a vére egybefolyt a mezőt elborító vörös színnel. Rhiannon tudta és akkor éjjel lényének egy része megsemmisült. De most egy újabb álom jött. Őt látta. És tudta, hogy mi fog következni... Émelygett a gyomra, és a hasára téve a kezét, beleharapott az ajkába. Ha meg nem állítja. De hogyan? Hogyan tudná megállítani ezt a döbbenetes, halálos borút? Sehogy, sehogy sem tudja, nincs meg hozzá a hatalma... Talán őt meg tudja állítani. Talán figyelmeztethetné őt. Megállíthatná? Ezt a büszke, hazájához hű, eltökélt - konokfejű Juliant? De meg kell tennie! Még egy megpróbáltatást nem tudna elviselni. Gyorsan felkelt, megmosakodott, felöltözött, és kibújt a jenki tábor orvosi szektorában lévő sátrából. Watkins tizedes, az állandó szolgálatban lévő őr, éppen kávét töltött. - Nocsak, Rhiannon asszony, még ugyan korán felkelt ma. Fogadni mernék, hogy csak néhány óra múlva kezdődik megint a lövöldözés mondta Watkins, és fejcsóválva odanyújtotta a kitöltött kávét. - El dom képzelni, hogy ez milyen nehéz lehet magának meg néhány embernek. Mármint úgy értem, hogy néhány északi fickónak a jó lázadó a halott lázadó, de maguk déliek, akik ellenezték az elszakadást szóval, maguk tudják, hogy a lázadó egyenruhába is találni egy-két jó embert. Csak hát az ágyúgolyó nem tudja megkülönböztetni a jó meg a rossz embert, nem igaz, asszonyom? Rhiannon elvette a felajánlott kávét. Remegett a keze. - Watkins tizedes, beszélnem kell Magee tábornok úrral. - De asszonyom, nagyon elfoglalt, most dolgozza ki a stratégiát.. - Ugyan már, tizedes! Mondja meg neki, hogy beszélni akarok vele. És ő fogadni fog engem. Ebben biztos vagyok. Igen, Magee tábornok bízott benne, és fogadni fogja. És akkor lesz? Mi lesz azután, ha tőrbe csalta, becsapta és elárulta Juli McKenziet? Julian utálni fogja. De legalább élni fog, hogy megtehesse. És tal egy nap, valamikor a távoli jövőben, a gyereknek apja is lesz. Julian hosszú ideig feküdt ébren. Addig nem feküdt le, amíg készen nem állt arra, hogy elaludjon. Nagyon sok volt a sebesült. De aztán mégis felébredt, amikor a hajnal első sugarai már épp megjelentek az égbolton. Amikor felébredt, ki szokott ülni a szabadban, mert tudta, hogy ha már nem alszik, legalább pihennie kell, mielőtt ismét belép a műtőbe. Örült, hogy a nappali forrósággal szemben az éjszaka egy kicsit hűvös volt. Az éjszakai levegő tiszta, jó és édes volt. Néha nem hitte el, hogy valaha is képes lesz úgy lélegezni, hogy érezze azt, hogy a körülötte lévő levegő tele van a vér szagával, a halál szagával. 115

Attól félt, hogy róla fog álmodni. Boszorkánynak hívták, és valóban úgy tűnt, hogy megbabonázta. Bárcsak az ördög vinné el, de nem tudta elfelejteni őt. Attól a perctől fogva, hogy először meglátta, amikor a lépcsőn állt, valahogy belebújt a bőrébe és a lelkébe. Minden mozdulatnál ott volt, még akkor is, amikor ő elfordult. És mindazt, ami kettejük között történt, letagadja. Rhiannon veszélyes szakadék szélén táncol, mert nem hajlandó elfogadni az ellenség kezét. És még ha sikerülne is áthatolnia azon a vasakaraton, amivel Rhiannon felvértezte magát, ő sohasem foglalná el egy másik férfi helyét, és azt sem engedné meg, hogy Rhiannon megjátssza magát, hogy kihasználja őt... Uramisten! A halál és a csonkolás közepette őrá gondol. Pedig Rhiannon boszorkány. Gőgös, makacs, túlságosan büszke, nevetségesen okoskodó, idegesítő, fafejű, ostoba, veszélyes. És mégis... Istenem, bárcsak most vele lenne. Senkinek sem volt olyan érintése. Amikor belépett egy szobába, kész csoda volt. Senkivel sem dolgozott még, aki nála több életet tudott volna megmenteni. Másokat meggyógyít. Őt kísérti. Ő pedig fél, mert Rhiannon most a jenkikkel van, ahogy akarta. Nem biztonságban, hanem ezen a harcmezőn. Hajnalban a fegyverek újra megszólalnak, még azokra is halált zúdítva, akik életeket próbálnak menteni... - Kapitány! McKenzie kapitány! A sürgető hívásra felriadva, gyorsan felállt. Az egyik civil felderítő járőr, Dabney Crane lovagolt felé. Sietve leugrott a lováról, idegesen körülnézett, és Julian tudta, hogy Datney üzenetet hozott neki. Félelem hatolt a szívébe - túl sok rokona sodródott bele ebbe a háborúba. - Mi van, Dabney? - kérdezte McKenzie a homlokát ráncolva. - Üzenetjött a jenkik soraiból, uram. Az egyik lovasuk jött oda hozzám. Ez a háború a különböző lojalitások szomorú, furcsa keveréke volt. Nappal ágyúlövések, puskagolyók és véres kardok játszották a főszerepet az ádáz küzdelemben. De amikor éjszakára elcsendesedett a harc, gyakran küldtek üzeneteket az egyik táborból a másikba. Senki sem állította meg őket; mindenki tisztában volt azzal, hogy egyszer eljöhet az az idő, amikor valamelyik rokonuk próbálja meg elérni őket, és igen gyakran utoljára az életben. - A bátyám - kezdte Julian elszorult torokkal. Vajon lan odaát van? Sohasem tudta, merre harcol a testvére. - Nem, uram, nincs semmi rossz hír az ön jenki katona rokonáról. Egy hölgyről van szó. - A nővérem, az unokatestvérem... - Nem, uram, ez egy másik hölgy. Egy bizonyos Mrs. Tremain. Odaát szolgál az egészségügyi alakulatnál, uram. A lovas, akivel időnként szoktam találkozni a csapatok közötti egyéb személyes ügyek intézése miatt, adott nekem egy borítékot, és szigorúan meghagyta, hogy önnek kell odaadnom, senki másnak, és hogy ezt az egészet teljes titokban kell tartanom. De most arra kell kérnem, hogy igyekezzen még mielőtt a mai csata elkezdődik. Találkozni akar önnel, uram, ott lenn a vámúton a régi episzkopális templomnál. - Találkozni akar velem? - kérdezte Julian, és összeszorult a gyomra. Figyelmeztetni akarja valamire. Vagy talán valami trükk. Már nyujtotta is vissza a borítékot felbontatlanul. - Mondja meg neki, hogy nem tudok menni! - mondta Dabneynek. - A hölgy azt mondja, hogy az ügy nagyon sürgős, és el kell jönnie uram. - Miért gondolja ez a hölgy, hogy én találkozni akarok vele, amik olyan égető szükség van rám máshol? - Uram, azt én nem tudom. Talán bontsa fel a borítékot. Nem akarta megtenni. Ökölbe szorított kézzel ránézett a krémszínű pergamenre. Nem tudta megállni. Felbontotta a levelet, amelyben a következő szöveg állt: McKenzie kapitány, tudom, hogy ön egyáltalán nem kíván válaszolni semmiféle levelemre, de feltétlenül találkoznom kell Önnel. Csupán abban bízhatok, hogy Önt úriembernek nevelték és mint ilyen ember miközben mindenfelől a halál leselkedik ránk, nem hagyná, hogy szégyenben éljem le az életem, és arra sem lenne képes, hogy egy ártatlan asszonyt megbélyegezettként taszítson a jövő felé. Ezért, uram, nagyon kérem, hogy, találkozzon velem. Van egy kis episzkopális templom a vámúton. Nem fogom sokáig távol tartani a háborújától. Dabney Crane nem szólt egy szót sem. Mohó kíváncsisággal figyelte Juliant. 116

Julian viszonozta Dabney tekintetét, de eltökélte, hogy csak közömbösséget fog mutatni. A szíve azonban hirtelen őrülten kalapálni kezdett, miközben azon töprengett, vajon mi az igazság. Talán Rhianna úgy döntött, hogy most már nem tagadja, mi történt közöttük - mert igazság meghozta gyümölcsét? Maga sem tudta, mit érez. Furcsa, kavargó melegséget és örömöt amiatt, ami igaz lehet - annak ellenére, amit Rhiannon érez iránta, meg hogy ez a nő ilyen őrült dühöt tud kiváltani belőle... és hogy még mindig akarja Rhiannont. - Kapitány? - kérdezte Dabney türelmetlenül. - Csak néhány percem van. Közben emberek halnak meg. Dabney szomorúan ingatta a fejét. - Ez bizony így van, uram. Gondolni sem merek azokra, akik ma reggel arra ébrednek, hogy éjszaka meg fognak halni. De azt javaslom, uram, hogy ha egyáltalán találkozni kíván azzal a hölggyel, akkor most használja ki ezt a néhány percet. A georgiai Joe Clinton ezredes beleegyezett, hogy találkozik az unokaöccsével, a mainei Zach Clinton kapitánnyal tegnap este a folyónál. Zach kapitány ott volt, de Joe ezredest megölték. Mintha minden izma megfeszült volna. Mi lesz, ha nem hajlandó találkozni Rhiannonnal és ő meghal? És mi lesz, ha Rhiannon gyereket vár, és majd egy másik férfi örökségével és egy másik férfi nevével neveli fel? - Uram? - Szükségem van a lovamra... - Vigye az öreg Bent, uram! Egészséges állat és olyan gyors, mint a szélvész. Most már mennie kell. Mielőtt még a katonák felébrednek. És mielőtt még úgy döntenek, hogy dezertőr vagyok, gondolta Julian keserűen. - Uram - emlékeztette Dabney -, az idő nagyon fontos. Julian habozott. Nem bízott Rhiannonban. Jó oka volt rá. És mi van, ha mindaz, amit írt, csupa hazugság és csak arra jó, hogy odacsalogassa őt? Lehet, hogy az egész csak egy csel. De elhatározta, hogy Rhiannon megfizet érte. Így vagy úgy, de megkapja, amit kér. - Máris megyek - mondta Dabneynek. - Most menjen gyorsan és ébressze föl Vickery atyát! Küldje utánam, azonnal! - Igenis, uram! - Dabney mosolygott, mert örült, hogy talán sikerült megmentenie egy titkos szerelmi kapcsolatot. Julian elfogadta a Dabney Crane által felajánlott szürke, foltos herélt lovat és felpattant rá. Amikor a lázadók járőrei mellé ért, igazolta magát, majd keresztüllovagolt a lázadók vonalán a lázadók és a jenkik közötti senki földjére. A templomhoz közeledve lelassította a lovát és megállt egy hegygerincen, ahol még álltak a fák, egy ágyútűz pusztította kis erdő maradványai. Fürkésző tekintettel végigpásztázta a tájat. Maga a templom egy darabka tisztáson állt, amelyen a fák lombjainak és a növények nagy részét megnyirbálta az előző napi csata. Ha a templom körül jenkik lettek volna, akkor látnia kellett volna őket. A fák mellett leszállt a lóról, még egy percig óvatosan figyelt, aztán szinte a földig görnyedve apró léptekkel áthaladt a templom előtti tisztáson. Amikor odaért a bejárathoz, félig kinyitotta a kapuját, még dig közel a földhöz hajolva belopódzott és mozdulatlanul várt. Rhiannon már ott volt. Az oltár előtt térdepelt, háttal Juliannak, lehajtott fejjel. Még mindíg fekete ruhát viselt. A fekete volt az egyéves gyász jellegzetes színe és Isten a megmondhatója, hogy gyászolta az ő Richardját. És ő akarna férjhez menni egy másik férfihoz? De még ha komolyak is voltak Rhiannon ebbéli szándékai, ez semmi többet nem jelentett neki, rnint szavakat - és a jó hírét. Feketét viselt belül, a szíve körül, és Juliannak nem volt ereje ahhoz, hogy ezt a színt halványabbá tegye. Mégis úgy tűnt, hogy egyedül jött és Julian érezte, hogy hevesebben ver a szíve. Szép lassan és hang nélkül felemelkedett a guggolásból. Hogy közömbösnek tűnjön, kényelmesen nekitámaszkodott a templomkapunak és karját keresztbe fonta a mellén. - Hívatott? - kérdezte végül csendesen, mire a nő megfordult, meglepetve és megrémülve, kezével a nyakához kapva. A kis templom pislákoló gyertyafényében egy pillanatig, éppen csak egy pillanatig, Julian úgy látta, mintha Rhiannon igéző zöld szeme mélyén valami érzelem villant volna fel. De aztán a nő visszanyerte az önuralmát, és akármilyen érzések is dúltak benne, elrejtette azokat. - Szóval eljött! - mondta.

117

Julian megrándította a vállát, és még mindig ugyanott állt. Elképesztő volt, de mintha semmi sem rontott volna Rhiannon szépségén. Gyászruhája egyszerű volt, ami éppen illett az unionisták tábori kórházában végzett munkájához. Sovány és kimerült volt, még mindig fenséges, méltóságteljes és nagyon szép. A haja hátul egy hálóval kontyba volt fonva, mégis úgy tűnt, mintha éjfekete színe a gyertyaláng pislákolásánál kékesfeketén csillogott volna. Hosszú és elegáns nyaka volt. - Ismétlem, hívatott? Rhiannon bólintott, aztán lebámult a földre. - Nem hallottam, amiw,`;, kor megjött - mormolta. Régóta itt van? - Elég régóta. Istennel társalog? Vagy Richarddal? Rhiannon felkapta a fejét; tekintetük találkozott. A gúnyos megjegyzésre tűz villant a szemében. - Ez számomra nagyon kínos - mondta a férfinak, és a hangjából őszinte fájdalom csendült ki. - El tudom képzelni. Ahhoz képest, hogy korábban azt hitte, meg tud győzni arról, hogy köztünk nem történt semmi, most azt követeli, hogy viselkedjek úriember módjára. - Azt hiszem... szükség van rá! - suttogta. - És Richard most már elég régóta halott? - Hogy meri kigúnyolni! - Én nem gúnyolom a halottakat, Rhiannon, csupán a tényeket sorolom el. - Milyen kegyetlen! - Háború van, Rhiannon. Attól tartok, az élet néhány kellemes oldala ma nem létezik. Azért hívatott ide, mert akar valamit tőlem. Úgyhogy kérem, beszéljen! - Maga mit akar tőlem? - kérdezte Rhiannon felcsattanva. - Csupán annak a beismerését, hogy valami történt. Rhiannon olyan fehér lett, mint a fal. - Istenem, hát nem érti? Én nem akartam, hogy bármi is történjen. Még mindig nem tudom elhinni, hogy... hogy én... - Egy hús-vér férfit Richard szellemének nézett. Még mindig ugyanolyan távolságra álltak egymástól. Julian arra gondolt, hogy most Rhiannon pofon vágta volna, ha nincs ez a távolság. Talán meg is érdemelné. Talán túl kemény és durva volt. Csak hát nehéz elviselni, hogy előbb pótléknak használják, aztán társadalmi érdekre hivatkozva felszólítják. De egy gyerek... Legyintett egyet. - Ne törődjön vele! Mint ahogy a levelében írta, ez háború. Azt akarom, hogy a gyerekem az én nevemet viselje, mert az én gyerekem, igaz? Rhiannon mélyen megvető pillantást vetett Julianra, minden lélegzetvételnél érződött belőle a düh. Aztán elindult a padsorok között,hogy kimenjen mellette. - Ne törődjön vele! - mondta dühösen. Julian nem engedte, hogy elmenjen mellette. Megragadta a nő karját, és kényszerítette, hogy ránézzen. - Hol a pap, Rhiannon? - Tessék? - Azért hívatott, hogy feleségül vegyem. Hol a pap? Rhiannon szeme tágra nyílt. - Már... már úton van. De... de szükségem volt egy kis időre, hogy beszéljek magával, hogy természetesen először megkérjem... - Hogy kész tények elé állítson? - kérdezte Julian halkan. - Nem! Én... én - dadogta Rhiannon. Ismét a földre szegezte a tekintetét. - Az ördög vigye el! Szükségem van rá, hogy feleségül vegyen! - Újra ránézett a férfira, és tekintetében megint tűz lobogott. Hajlandó megtenni vagy sem? Julian hallgatott, és lassan elmosolyodott. - Ha csak azért jött, hogy kínozzon, akkor engedjen el... - Vegyem feleségül? Természetesen, a legnagyobb örömmel! Hogy utasíthatnék vissza ilyen szívből jövő kérést? A kapu felől jövő zajra Julian hirtelen megfordult. A fenébe! Mily könnyen elvonta a figyelmét arról, hogy óvatos legyen. De csak Vickery atya érkezett meg, a fiatal georgiai episzkopális pap. - Elnézést kérek, hogy ilyen sokára értem ide - szabadkozott, idegesen igazgatta hosszú, tejfelszőke haját, miközben befelé igyekezett.

118

- Csak biztos akartam lenni abban, hogy megfelelő módon regisztrálom a házasságot, hogy biztosan törvényes legyen. - Persze! - mondta Rhiannon halkan. - Önt azért küldték ide, hogy segítsen nekünk, ugye? - kérdezte. Julian Rhiannon arcát fürkészte. Vajon számított papra? Vagy gondolta, hogy az ő jenkijei küldték Vickeryt? Vickery megköszörülte a torkát. - Tanúkra is szükségünk van mondta, és egy kicsit kijjebb nyitotta a kaput. - Én igyekeztem olyan gyorsan cselekedni, amennyire csak lehetett, hogy ezeket a hölgyeket idehozzam. Két fiatal nő csatlakozott hozzájuk. Mindketten mosolyogtak. - Ez olyan romantikus! - mondta a kerekdedebb. - A nevem Emma Darrow, ez pedig a nővérem, Lucy. - Ez csodálatos! - szólt egyetértőleg Lucy. - Köszönjük - mormolta Rhiannon. - El vagyok ragadtatva! - válaszolt Emma és kuncogott. - Olyan csodálatos! - szólalt meg ismét Lucy. - Sietnünk kell és mielőbb vissza kell mennünk! Mindjárt hajnalodik - mondta Vickery atya. Megfogta Rhiannon kezét és elindult vele a padsorok között. - Maga álljon ide! Én magam fogom önt férjhez adni, mert ön a szóban forgó hölgy, ugye? - Igen, ő az, atyám - szólalt meg Julian unottan, hiszen ő volt az egyedüli nő kettejük közül. Ha az egész dolog nem lett volna olyan szomorú, még szórakoztató is lett volna. De Vickery atya, aki egy kicsit ideges volt, hirtelen belelendült. Hozzákezdett az esküvői rítushoz, nagyon gyorsan beszélt. Amikor elérkezett az a pillanat, hogy Rhiannonnak esküdnie kellett, a nő szótlanul nézett Julianra. Persze. Ezt már egyszer megtette. Az emlékezés most bizonyára nagyon fájdalmas. És még az is lehetséges, hogy tényleg nem akarja még egyszer megtenni. Julian úgy megszorította a kezét, hogy Rhiannon felsikoltott, de aztán elcsukló hanggal végigmondta az eskü szövegét. Érthetően. Hangosan .Miközben szorosan fogta Rhiannon kezét, Julian megesküdött, hogy szeretni és tisztelni fogja s gondoskodik róla, amíg csak élnek, mindezt nagyon ünnepélyesen. A családi pecsétgyűrűt használta jegygyűrűnek. - Mostantól fogva férj és feleség vagytok. Csókold meg a menyaszszonyt! - mondta Vickery atya. Vickery sietős léptekkel haladt végig a padsorok között a kijárat felé, mert már nagyon szeretett volna visszaindulni. - Emma, Lucy, gyertek velem! Julian, igyekezned kell! Csókold meg a hölgyet, essetek túl rajta! - Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Vickery atya elszáguldott. Julian nem nyúlt a menyasszonyához. - Ezt akarta, igaz? - kérdezte. Rhiannon úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. - Nos, így vagy úgy, de túl vagyunk rajta - mondta Julian. - De most bocsásson meg, tényleg nem maradhatok tovább. Szeretném viszont figyelmeztetni valamire. Imádkozni fogok Istenhez, hogy legyen esze és vigyázzon magára. Julian megfordult. - Várjon! - kiáltott fel Rhiannon. Julian visszafordult. - Csak egy percet maradjon még... - suttogta Rhiannon. Julian megrázta a fejét. - Nem maradhatok. Rhiannon ekkor hirtelen a karjaiba vetette magát. Olyan csábító illatot árasztott, mint egy csokor rózsa. Ujjaival beletúrt Julian hajába, ráállt a lábára és az ajkát kereste. Összeért az ajkuk. Rhiannon nyelve huncutul bebocsátást kért. Julian megbabonázva ölelte magához, a hetekig tartó önmegtartóztatás egész testét végigbizsergette, s a nő iránti mohó vágya szinte kitépte a szívét a helyéből. Szenvedélyesen visszacsókolt, szorosan magához szorítva Rhiannont, ízlelgetve, kóstolgatva, az ajkuk harapdált, a nyelvük körbe-körbejárt, Julian keze Rhiannonon, emlékezve... emlékezve arra az egyetlen ragyogó alkalomra, amelyet mindeddig tagadott Rhiannon... Aztán hangokat vélt hallani a templomon kívülről. Rhiannon végül kibontakozott a karjaiból. A szenvedélyes csóktól még mindig nedves ajkát alig elhúzva, Rhiannon suttogva mondta ki e szavakat: - Sajnálom, Julian! De tudja, meghalt volna. Szenvedély? Vagy trükk! 119

Végig neki volt igaza. Ő a legnagyobb bolond az egész világon, Rhiannon idecsalta, ügyelve az időzítésre és eleinte távol tartva jenkiket, miközben jól tudta, hogy csapda leselkedik rá. De most ideértek. Kint álltak a templom előtt, készen arra, hogy betörjenek elfogják. Az oldalán a pisztolytáskában egy coltot hordott, és időnként kard is lógott az oldalán. De ma éjjel nem. Nem mintha számítana. Orvos volt, egészségügyi katona, nem pedig stratéga, és nem a szokásos jenki préda. Keserűség szaladt végig rajta. Nem állt szándékában elővenni coltot és megölni azokat, akik azért jöttek, hogy elfogják, hogy a dicsőségben haljon meg. Élni akart. A gyerek is az övé. Elhúzódott Rhiannontól, és a szemébe nézett. Ott volt az igazság. Minden apró részletével. Ő tervezte így, hogy el tudják kapni. Azért ölelte meg, hogy Julian ne tudjon túl hamar elmenni. - Te boszorkány! - mondta halk szemrehányással. - Álmodtam. Maga meghalt benne! Julian ismét megragadta a derekánál, összeszorított foggal, és ereiben jég futott végig. Olyan erővel fogta Rhiannont, hogy szinte a tenyerébe olvadt, egészen hátradőlve és magasra tartott fejjel. - Drága feleségem mondta fenyegetően Julian -, bízz bennem! Mindent el gok követni, hogy valóban legyen mit megbánnod! Rhiannon a fejét rázta, dühösen attól, ahogy Julian szorította és nem volt ereje ahhoz, hogy kiszabaduljon. - Maga ragaszkodik ahhoz, hogy ostoba lázadó. Én nem vagyok a felesége, és semmivel sem tud rávenni, hogy bármit is megbánjak! Az a pap semmivel sem volt valódibb, mint az én történetem. Szóval Rhiannon hazudott. De most tévedett. Julian csendesen felnevetett. - Bocsáss meg, drágám, hogy ellent mondok, de ez Vickery atya volt Atlantából, aki hűségesen követi georgiai fiait. Mivel a georgiaiak Florida szomszédai, nekünk segitenek, és a jóságos Vickery atya volt a legkönnyebben elérhető pap, mielőtt idekészültem. Lehet, hogy nem vársz tőlem gyereket, de attól tartok, hogy a feleségem vagy. Rhiannon tekintetében hitetlenkedés lobbant fel. Hirtelen kinyílt a templom kapuja. - McKenzie kapitány! Julian!' Ismerte ezt a hangot és egyáltalán nem volt meglepődve, legfeljebb csak azon, hogy egy tábornoknak hogy van ideje ilyenkor egy letartóztatásban részt venni. Ő mentette meg Angus Magee lábát, amikor már csak az amputálás menthette volna meg az életét. - Magee tábornok! - üdvözölte Julian kedélyesen, de még mindig Rhiannonra bámulva. - Julian, lépjen arrébb Mrs. Tremaine-től, és dobja el a fegyverét, uram! Julian arrébb lépett, de a szemét nem vette le róla. Lassan elmosolyodott, előhúzta a coltját és ledobta a földre. A tekintete meg se rezzent, amikor hallotta, hogy emberek rohannak be a templomba, hogy elfogják. Mégis amikor odaértek hozzá, meg sem érintették, csak esetlenül álltak mellette. Végül levette tekintetét Rhiannon zöld szeméről. - Jó estét, uraim! Bár attól tartok, már reggel van. Mennyire jár az idő? Mintha repülne, amikor oly sokakra vár a halál, nem igaz? Az egyik férfi megköszörülte a torkát, és elindult felé. Julian mosolyogva megrázta a fejét. - Nincs szükség semmiféle erőszakra, kedves barátom. Mutassa meg, merre kell mennem, és máris indulok! - Jöjjön velem, Julian! - mondta Magee tábornok. Még mindig markáns, bár öregedő arca, amely büszkeségről és határozott jellemről árulkodott, aznap éjjel beesettebbnek tűnt. Éppen a templom kapujában állt. Az utolsó porcikájáig kimerült volt. - Igenis, uram, parancsára! - felelte Julian udvariasan. - Mondja, uram, ha már ilyen véletlenül egymásba botlottunk, tud valamit a bátyámról? - Igen, Julian, lan jól van. De ehhez neki semmi köze; erről ő semmit sem tud... - Nem, uram! A bátyámnak semmi köze sem lehet ilyen álnok áruláshoz. - Maga meghalt az álmomban! Magee megfeszítette magát. - Mrs. Tremaine? - kérdezte halkan. Julian odaért a kapuban álló tábornokhoz, de tudta, hogy Rhiannon jön mögötte. Elhaladt Magee mellett és kilépett a tisztásra. Tíz méterre tőle jenki lovasok álltak a lovaik mellett. Julian visszafordult. Magee kilépett a templomból, Rhiannon pedig ott állt mellette. Julian mosolygott és mindkettőjükhöz szólt: - Apropó, bocsásson meg, Magee tábornok, de a hölgy már Mrs. McKenzie. Attól tartok, hogy ön és az emberei egy kicsit elkéstek - mondta szinte mentegetőző hangon. 120

Magee Rhiannonra nézett. - Kedves lányom, ez igaz? - Nem! - mondta a nő, és suttogó szavaiból rémület áradt. - Tábornok úr, esküszöm, hogy igaz. Vickery atya tanúsíthatja önnek Isten előtt. A hölgy már elmúlt huszonegy éves. Én is. A házasság érvényes és kötelező érvényű. Tanúk előtt történt. Ó! És egy személyes kérés, uram! - mondta Julian olyan halkra fogva, hogy csak a tábornok és Rhiannon hallják, amit mond. Mivel a helyes, legmegfelelőbb és úriemberhez méltó dolgot tettem, amikor idejöttem a hölgy hívására - és mivel most az ön foglya vagyok - szeretném megkérni egy szívességre. Mint tisztet és mint úriembert. Rhiannon az ön egészségügyi szolgálatában áll - folytatta halkan -, tehát legyen szíves szemmel tartani őt. Hajlamos azt hinni önmagáról, hogy szegény elhunyt férjéről, Richardról álmodik, aztán a legközelebbi élő, lélegző testhez fordul... Rhiannon előrelépett és pofon vágta. Kemény, csípős ütés volt. Elég kemény ahhoz, hogy Julian egész arca sajogjon tőle. Julian az arcához kapta a kezét, aztán mélyen meghajolt Rhiannon előtt. Megfordult és elindult a ló felé, amelyet a jenkik tartottak fenn számára. Egy ugrással a ló hátán termett. Jól táplált jószág volt, remek állapotban. Julian észrevette azt a lehetőséget, amire várt. Egy résre a jenkik soraiban. A ló nyakára dőlve sarkával belevágott az állat véknyába, amely azonnal megugrott és egyenest a rés felé iramodott. - Állítsák meg! - adta ki a parancsot Magee. Két lovasnak sikerült elállnia a rést. Nem számít, gondolta Julian, csak meg kell fordítania a lovát, egyenesen visszafelé vágtatni, aztán balra. De amikor megfordult a lovával, és indult volna visszafelé, ott állt Rhiannon. Ő állt az útjába, tekintetét rászegezve. Egyenes testtartással úgy állt ott, mint egy szobor, élő kihívásként. Persze nem volt nagy kihívás. Tudta, hogy Julian meg fog állni. McKenzie megrántotta a kantárt. A katonák azonnal rávetették magukat és leráncigálták a lóról. Julian megpróbált kiszabadulni, de a jenkik nem engedték. Az egyik férfi puskatussal fejbe vágta. Jó kemény ütés volt. Julian feje belereccsent. A csapás elég erős volt ahhoz, hogy törést okozzon. Istenem, csak azt ne! Zuhanni kezdett, és minden elsötétült előtte. De Rhiannont még látta. Látta, hogy gyönyörű zöld szemével őt nézi. Julian kinyújtotta kezét. Rhiannon felsikoltott, de Julian elkapta a kezét. És minden erejét összeszedve magához húzta. Így aztán Rhiannon is vele zuhant a földre. A világ egyre homályosabb lett. Nem számít. Rámosolygott Rhiannonra, és szavakat próbált formálni a szájával. - Esküszöm, drágafeleségem, hogy ezt még meg fogod bánni. Minden bizonnyal. Bátor és merész szavak, különösen most, amikor a világ teljes sötétségbe borult. - Asszonyom, elájult. Kérem, nyújtsa ide a kezét... - mondta az egyik fiatal lovas. Rhiannon bólintott. Aztán újra ránézett Julianra, akinek a szeme csukva volt, a homlokába pedig belelógott egy hosszú, fekete hajtincs. Rhiannon szerette volna végigsimítani Julian arcát. Megérinteni, vele maradni, amíg magához tér, hogy lássa, minden rendben van. Beleharapott az ajkába, mert megrettent a beismeréstől, még ha csak magának is tette azt. - Soha nem fogod megtudni, soha nem fogod elhinni, hogy ezt azért csináltam, mert... mert szeretlek suttogta, tudván, hogy sem Julian, se senki más nem hallhatja, amit mond. Váratlanul ágyúlövés dörrent egészen közelről. - Emeljék föl a foglyot és vigyék a tábori kórházba! adta ki a parancsot Magee. - Megkezdődött a napi munka, uraim, és hadd emlékeztessek rá mindenkit, lehet, hogy egy nemzet sorsa dől ma itt el. Egy nemzet sorsa. Ezrek sorsa, akik meg fognak halni. Rhiannon nem tudja megállítani a halált és a pusztítást, senki sem tudná megállítani. Rhiannon mégis eltűnődött... Vajon megváltoztatta a sorsot, van hozzá hatalma? Bármit hajlandó lett volna feláldozni azért, hogy megváltoztassa az álmát. És most mit csinált? Becsapta, elárulta Juliant. Meg akarta menteni, ahogy Julian megmentette őt, aztán elszaladni... Becsapta Juliant. Julian is becsapta őt. És most, ha Julian valóban igazat mondott, örökre belegabalyodtak egy reménytelenül kibogozhatatlan hálóba... Különösen, mert egy dolog igaz volt, amit Rhiannon mondott. 121

Sors. Vajon ez az egész előre meg volt írva, attól az első éjszakától kezdve, amikor Julian a fákon és bokrokon keresztül egyenesen az ő eldugott kis házához lovagolt, és bele az életébe? TIZENNYOLCADIK FEJEZET Semmi sem szörnyűbb a csatazajnál. Julian, aki más foglyokkal együtt volt, főleg gyalogságiakkal és tüzérségiekkel, idegesen ült egy fatörzsön az egyik jenki tábori kórház mögött, miközben hallgatta a hol az egyik, hol a másik irányból Érkező ágyúlövések dörrenését, ami mintha soha sem akarna abbamaradni. Az ütközetben az első napon a konföderációsok tettek szert előnyre, elfoglalták a várost és visszaszorították a jenkiket. A második nap kegyetlen küzdelmet hozott, és egyik oldal sem aratott egyértelmű győzelmet. Július harmadikán a két hadsereg újra megütközött, annak ellenére, hogy mindenütt halottak hevertek, hogy a sebesültek száma elképesztő volt, hogy az egész mezőt vér áztatta. Julian fáradt volt, sőt több mint fáradt, boldogtalan. Nem tudta elviselni azt az érzést, hogy semmi hasznosat nem csinál, amikor tudta, hogy milyen sok ember megsebesült és hogy sokan fognak meghalni azért, mert nem figyelnek rájuk eléggé. Miközben hallgatta a puskalövések zaját, az emberek és a lovak üvöltéseit, ezerszer is elátkozta magát. Nem is annyira maga miatt, hanem azért, amit az emberei ellen elkövetett. Minden orvosra szükség volt. Ő meg itt ül... és hallgat. A csatamező hatalmas volt, dombok, rétek, gyümölcsösök, utak és egy temető területét foglalta magába. Nem tudta, merre vannak az ő csapatai, de ami még rosszabb volt, nem tudta, hol van Rhiannon. Valahol a csata közepén. Ő pedig tehetetlen. Érzett valamiféle győzelmet amiatt, hogy nagyobb csapdába csalta Rhiannont, mint Rhiannon őt, de ez értéktelen győzelem volt. Törvényesen a felesége lett. De ez nem sokat segített rajta, mert fogoly, akit őriznek. Hirtelen egészen közelről üvöltés hangjára lett figyelmes. Felállt és látta, hogy egy betegszállító kocsi érkezik. A szállítóeszköz a jenki sátrak előtt állt meg. A kocsisülésen ülő férfi leugrott és elkiáltotta magát. - Segítség, jöjjön, segítsen, dr. McManus... Egy véráztatta egyenruhába öltözött orvos lépett ki a tábori kórházból. - Várniuk kell a sorukra. Ezzel az orvos eltűnt. A katona ránézett a mintegy húsz lázadó fogolyra meg a rájuk vigyázó két őrre. - Uramisten, olyanok is vannak köztük, akik haldokolnak... némelyik fickó még egy korty vizet se tudna meginni... Uram Jézus, segítsen valaki! Egy darabig foglyok és őrök egyaránt a katonát bámulták. - Nekünk a lázadókra kell vigyáznunk - mondta fura hangon az egyik őr. - Az istenit! - káromkodott Julian és türelmetlenül odalépett a betegszállító kocsihoz. - Lehet, hogy lázadók vagyunk, de az Isten szerelmére, mindnyájan emberek vagyunk! Segítsen nekem valaki, vegyük le őket a kocsiról, aztán nézzük meg, hogy mit tudunk tenni... - Én segítek, doki! - mondta az egyik lázadó és leugrott a kocsiról, hogy csatlakozzon Julianhoz. Egy nagydarab fickó kopottas gyalogsági egyenruhában felállt, hogy Julian útját állja. - Ha élnek, akkor visszajönnek és megölnek bennünket! - Lehet. De az is lehet, hogy nem - mondta Julian csípőre tett kézzel. - Hadd magyarázzam el magának, hogy működik ez az egész. Lázadó vagyok, mert először is floridai vagyok. Ami pedig ennél is fontosabb, katona, hogy istenfélő ember vagyok, arról nem is beszélve, hogy orvosként arra esküdtem fel, hogy életet mentek! Úgyhogy vagy próbáljon meg megállítani, vagy pedig álljon el az utamból! A fickó összeráncolta a homlokát, aztán hátralépett. - A francba! - káromkodott egyet. - Én sem ülhetek itt, miközben ezek a jenkik itt üvöltöznek. Mondja meg, mit csináljak, doki! Julian ránézett a jenki katonára, aki hozta a sebesülteket. - Kezdhetjük, fiam? - Kérem, doki! Julian kezdte kiadni a parancsokat, hogy óvatosan húzzák le a sebesülteket a betegszállító kocsiról. Három halottat talált a sebesültek között meg három lázadót. Mindent megtett azért, hogy a húszegynéhány embert a tölgyfák árnyékába helyezzék a kíméletlen nyári napsütés elől. A tábori kórházat egy kis csermely mellett állították föl, úgyhogy nem volt probléma vizet szerezni. Juliannak nem volt 122

semmije, amivel operálhatott volna, de mivel még a jenkik is hallgattak az utasításaira, sikerült néhány rögzítőkötést készítenie, bekötni a vérző sebeket és megkönnyítenie a haldoklók helyzetét. Éppen egy érszorító kötéssel volt elfoglalva, amikor a jenki orvos, McManus kijött a sátorból. Egy pillanatig döbbenten figyelte a szeme elé táruló jelenetet, de aztán az egészet természetesnek találta. - Maga orvos... - szólalt meg, Julianra nézve. Aztán elhallgatott és összeráncolta a homlokát. - Maga McKenzie. Átkozott legyek, ha nem úgy néz ki, mint lan ezredes. Maga az ikertestvére? - Az öccse - mondta Julian. - Igen... az orvos. - McManus egy darabig az arcát fürkészte. Nos, el sem tudom mondani, mennyire jó lenne, ha segítene. Hajlandó volna egy jenki tábori kórházban dolgozni, uram? Julian habozás nélkül válaszolt: - Igen. - Körbenézett a lázadók akik segítettek neki a jenkik ápolásában. - Itt egyetlen ember sem szörnyeteg. Egyszerűen csak ellentétes oldalon harcolunk. Dr. McManus is végignézett a lázadókon. - Köszönöm, fiúk! Há vagyok a segítségükért. Dr. McKenzie, kövessen! Julian úgy is tett. A sátorban öt asztal volt. Mindegyiken feküdt egy férfi és várt rá egy másik. Három orvos járt asztalról asztalra. A bejárathoz legközelebbi asztalon fekvő férfi elkezdett mocorogni. - Jézusom, doki! Maga lázadókat hoz ide? - Még egy orvost, katona... - Engem ugyan ellenség meg nem operál! - tiltakozott a férfi. - Szeretne megölni bennünket! - mondta egyetértőleg egy másik férfi. - Igen, doki, zavarja el innen! - tiltakozott az egyik műtőssegéd - Julian! A neve hallatán meglepődve, Julian odament a legtávolabbi asztalhoz. Először a homlokát ráncolta, aztán felismerte a férfiban az egyik katonát, aki éppen akkor volt St. Augustine-ban, amikor odavitték, hogy megoperálja Magee lábát. Ő is segített Juliant bejuttatni a városba és vissza a folyóhoz. - George Hill? - Julian... a lábam. Átlőtték a vádlimat. Nem érzek semmit, de nem hiszem, hogy a csont eltört volna. Meg tudja... - Nem tudom. Meg kell néznem a sebet. - Maga megengedi, hogy megoperálja, Hill kapitány? - kérdezte egy másik férfi. - Úgy, ahogy mondja! - válaszolta Hill és halvány mosollyal vissza feküdt az ágyra. - A fenébe is, ez az ember operálta Magee tábornokot! Julian felemelte a kezét. - Nincs műszerem. Az egyik műtőssegéd odavitt neki egy fekete táskát. - Ez Naismi kapitányé volt. A maine-i negyvennégyeseknél szolgált. Tegnap reggel halt meg. Julian egy darabig csak nézte a táskát. - Dr. Naismith nem sajnálná magától a műszereit, uram. Neki sosem tetszett ez a háború. Mindig csak azt hajtogatta, hogy egy egész amerikai generációt irtunk ki, ifjúságunk gyümölcsét. Használja csak nyugodtan, uram! Nagyon büszke lenne, hogy maga embereket ment meg vele. Julian biccentett és elfogadta az orvosi táskát. A műtőssegédet Robert Rosernek hívták. Kinevezte magát Julian segédorvosának. Óriási megkönnyebbülésére, Julian úgy látta, hogy meg tudja menteni Hill kapitány lábát. A golyó teljesen keresztülment rajta. A következő azonban egy szétlőtt könyök volt és a kart le kellett vágni. Kivett egy golyót a következő férfi hasából, aztán jött egy lábseb, egy bajonettel átszúrt vállseb, egy hátba fúródott golyó, egy srapnel, egy törött állkapocs... Lassan vége volt a napnak. Olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak tudott. Később észrevette, hogy egyre több lázadót hoznak az asztalára. Nagyon meglepődött, amikor egy hadnaggyal találkozott Pickett csapatából; Pickett Longstreettel együtt harcolt, és Julian nem is olyan régen kezelte a hadnagyot himlővel. - Nahát, McKenzie kapitány úr! Maga mit keres itt? - Elfogtak. De még mindig orvos vagyok - mondta Julian és összeráncolt homlokkal vizsgálta a férfi sebeit. Egy golyó a karban, egy a lábban... 123

Semmi remény. A belső szervei kicsúsztak a gyomrából, olyan sokszor lőttek rá közelről. - Hadd adjak valamit a fájdalom csökkentésére... De a hadnagy mosolyogva megragadta a kezét. - Uram, nem vagyok ostoba. Maga remek orvos, de hallotta már ezt a gyerekverset? A király összes lova és összes embere sem tudott már összevarrni engem. Nem tudom, mit csinálok ezen az asztalon. Pazarolom egy olyan fickónak az idejét, akinek még van esélye. Azt sem akarom elhinni, hogy még tudok beszélni, mert érzem, hogy vége, uram, tudom, érzem! Az élet kisurrant, mintha jönne a hideg. Nem félek, uram. Sosem voltam egy szent, de mindig megtettem, amit helyesnek tartottam. Csak szégyellem magam. Hallottam, hogy az unokatestvérem, Joe pont ott harcolt, ahol én bevonultam és harcba szálltam Hancock embereivel. Ők kaptak el minket, amikor beleszaladtunk a csapdába... igen, uram, pontosan Hancock emberei között indultunk támadásba az arcvonal ellen. Ha látja őt, uram, Joe O'Rileyt, Joe O'Riley kapitányt, mondja meg neki, hogy az unokatestvére, Adam elköszön tőle. Megteszi nekem, uram? - Természetesen, hadnagy, de... - Ne halandzsázzon nekem... ó, elnézést, uram! - Rendben van. Semmi halandzsa. - Veszettül hideg van. Fogja meg a kezem! Julian megfogta O'Riley kezét. Ahogy O'Riley mondta, lehet érezni, hogy jön a halál. Hideg, nagyon hideg megmerevedés... Julian nagyot sóhajtott. Lefejtette az ujjait a halott katona kezéről.Hosszú, hosszú ideje nem sírt. Most úgy érezte, hogy zokognia kell. - Az ott meghalt, dr. Lázadó? - kérdezte Robert Roser, aztán meglátta Julian arcát. - Elnézést, uram, de még sokan vannak odakint,százak. - Julian üres tekintettel bámult rá. - Az uniós arcvonalat megtámadták Az egyik átkozottul ostoba, vakmerő támadás... de balul ütött ki a lázadók számára. Mindet... - Roser elhallgatott. - Folytassa! - mondta Julian. - Lemészárolták, uram. Julian lehunyta a szemét. - Talán egy kis pihenésre van szüksége, uram. Még dr. McManus is szünetet tartott. - Nem, nem, jól vagyok. Hozzák be őket! A sebesültek hozták a hírt a csatából. Ahogy Roser mondta, tömegmészárlás volt. Pickett emberei megpróbáltak dicsőséget szerezni maguknak azzal, hogy megtámadják az uniós arcvonalat. Időről időre az igazi hőstettek győzelemre juttatták a lázadókat náluk sokkal nagyobb haderőkkel szemben is. Egy lázadó csatakiáltása a harctéren vérfagyasztó tudott lenni, és a nyers bátorság és a gyűlölet sok előnyt jelentett a konföderációsoknak. De aznap Pickett emberei az arcvonalat támadták meg. Az ágyúk egymás után ontották rájuk a tüzet. Minden lépésnél emberek hullottak el. De egyre csak jöttek. Jöttek és jöttek... Elérték a harcvonalat. Az a néhány, akinek sikerült megúsznia az ágyútüzet és a puskagolyókat. De az uniós arcvonalnál megállították őket. Azokat, akik nem estek el, a jenkik bajonettjei és közelről leadott puskalövései várták. A jenkik ujjongtak, megvolt rá az okuk. Megállították a lázadókat. A déli bátorság elbukott. De amikor beköszöntött az este, kevesen voltak, akik fájdalom nél kül tudtak örülni a győzelemnek. Mindenütt halottak hevertek. Mindkét fél megpróbálta összeszedni a sebesültjeit. Elkezdett esni az eső. Valamikor éjfél körül Julian kezdett bizonytalanul mozogni. Nem tudott tovább dolgozni anélkül, hogy ne veszélyeztette volna a sebesülteket a kimerültségével. Amikor az egyik férfit elvitték, Julian a karjára hajtotta a fejét. Lehunyta a szemét és nem látott semmit. Vérben fürödve, ott aludt el, ahol állt. Reggelre a konföderációsok megkezdték lassú visszavonulásukat délre. Julian csodálkozott, hogy Meade tábornok, aki keményen állta a sarat a lázadókkal szemben és uralta a terepet itt, Gettysburgnél, meg sem kísérelte üldözőbe venni őket. Nemcsak Pickett támadását állították meg, de Julian egyre többet és többet hallott az egymást követő eseményekről. Lee, akiben mind a déliek,

124

mind az északiak nagy hadvezért tiszteltek, nyilvánosan sírt. Mindenkinek azt mondta: „Én vagyok a hibás, én vagyok a hibás." Ez egyszer a hadsereg teljesen demoralizálódott. A föderalisták számára ez a győzelem nagy napja volt. Gettysburgnél megnyerték a csatát. Hírek érkeztek arról is, hogy Vicksburg, amelyet Grant hónapokig ostromolt, végül ugyancsak elesett. Úgy alakult a helyzet, hogy megadják magukat, vagy pedig a város egész lakossága éhen hal - valaki azt mondta, hogy az utolsó patkányt is megették. Az égen egyetlen galamb sem mert arrafelé repülni. Július negyedike volt. A függetlenség napja. Ha legalább... Nem lett volna probléma a halottakkal és a sebesültekkel. Visszavonulás közben a déliek nem találták meg az összes sebesültjüket a halottak között; Lee tulajdonképpen szerencsés volt, hogy Meade, akárcsak sok elődje, nem akart utána menni. A betegszállító kocsik lelassították Lee-t; százak, talán ezrek haltak meg az úton és jelöletlen sírba temették el őket. Mivel az uniós hadsereg egy helyben tartózkodott, legalább néhány sebesültjének volt esélye az életben maradáshoz. Néhány uniós katona zsörtölődött. Be tudnák fejezni! Lee után mehetnének, megtámadhatnák őt, amíg ilyen nyomorék hadserege van. Véget vethetnének az egész dolognak, istenem, talán befejezhetnék! De Meade nem akarta üldözni a délieket. Julian úgy gondolta, talán ő maga is örült volna, ha Meade utánuk ment volna. Ez hitszegő gondolat volt, de még soha nem érzett ekkora veszteséget. Emberek haltak meg két teljes éven át. Túl sok volt a halott. Állni az átázott földön, átnézni a mezőkön, ahol a holttestek kezdtek rothadni, ahol már dögmadarak köröztek, ahol szinte lehetetlen volt megkülönböztetni az eleveneket és a hotakat egymástól. Július negyedike... Furcsa nap volt. Óriási izgalom, a győzelem érzése, nemcsak a nyert csaták miatt, hanem amiatt is, hogy Lee csapatait képesek voltak legyőzni, megverni, metörni,megállítani. Ehhez még hozzájött a dátum is - egy biztos előjel. És mégis, mialatt az ágyúlövések az ünneplést jelképezték a halál körülvette őket. A sebesülteket gyorsan meg kellett találni. A halottakat el kellett hantolni. A holttestek nagy száma könnyen okozhatta halálos betegségek gyors elterjedését. Julian nem törődött a körülötte zajló ünneplésekkel, minden figyelmét a sebesültekre fordította, akik még mindig érkeztek, egyik a másik után, szinte olyan gyorsan, mint amikor az ütközetből hozták őket. Most azonban más volt a helyzet; a legtöbb embert, akit azelőtt.hoztak meg lehetett menti Azok akik halálos sebet kaptak, a harcmezőn elpusztultak. Julian azon töprengett, vajon hányan haltak meg,olyanok, akiket meg lehetett volna menteni,ha elég gyorsan megtalálták és elszállították volna őket a harc színhelyéről. Aznap délután, amikor éppen pihenőt tartott két sebesült között, McManus kávéval kínálta. Julian örömmel elfogadta. - Hallott valamit Magee tábornok csapatáról? - kérdezte. - Magee-nek semmi baja. - És a bátyám? - Az ütközet első felében az volt a dolga, hogy körülvegye Jeb Stuart csapatait. Aztán tovább küldték Washingtonba. - McManus elhallgatott. - Nem mondták meg neki, hogy magát elfogták. Julian megkönnyebbülten biccentett a fejével. Valahol a tudata mélyén attól félt, hogy lant megölték vagy megsebesült. Ha nem, akkor a bátyja eljött volna hozzá. - Biztos benne, hogy él és jól van? - Igen, korán és gyorsan távozott. -A feleségem? - kérdezte Julian. McManus összeráncolta a homlokát. -A felesége? Julian unottan mosolygott. - Igen. Furcsa kényszerházasság, uram.Rhiannon Tremaine ápolónő. Úgy tudom, hogy Isten ajándéka az uniós csapatoknak. - Egyik ápolónőnk sem sebesült meg, dr. McKenzie, amennyire én tudon. - Elhallgatott és kíváncsian fürkészte Julian arcát. - Isteni ajándék a csapatainknak. Kértem, hogy adják mellém segítőnek, de én nem Magee tábornok állományába tartozom, ő pedig a tábornok orvosaival dolgozik. - Utána tudna nézni nekem, hogy jól van-e? Nagyon hálás lennék, uram 125

McManus, még mindig figyelve Juliant, bólintott. - Én vagyok hálás, uram. Maga igazán hű maradt az esküjéhez. Utána fogok nézni, hogy a hölgy jól van-e. Szeretne vele találkozni? Akar-e vele találkozni? Nem. Nem volt megborotválkozva, izzadt és koszos volt a harcmező sarától. - Nem, uram. Csak biztos akarok lenni abban, hogy jól van. McManus biccentett. - Meglesz. Van még valami? Úgy tűnik, hogy az elkövetkezendő néhány napban az én felügyeletem alatt lesz. - Ha van valahol a közelben egy folyó vagy egy patak, nagyon szívesen megfürödnék. - Azt hiszem, azt is el tudjuk intézni. Egy órával később McManus azzal a hírrel jött be Julianhoz, hogy a tábori kórházak között járó küldönc szerint Rhiannon jól van. Az ütközet idején a harcmezőtől messze délkeletre tartózkodott, és ő kötözte be a műtétről kihozott embereket, akiket aztán tovább küldtek a washingtoni kórházakba. Már majdnem alkonyodott és ők is katonákat készítettek elő a hosszú és kényelmetlen fővárosi utazáshoz, amikor egy lovas érkezett a táborba, aki sürgősen beszélni kívánt McManusszel. Egész álló nap lovasok jöttek-mentek. Julian nem foglalkozott az újonnan érkező férfival, mert tudta, hogy úgyis eljut hozzá minden információ. De McManus odament Julianhoz és a lovassal a háta mögött egyenesen hozzá szólt: - McKenzie kapitány, Magee tábornok kórházába hívatják. Van ott egy beteg vállsebbel, amely nagyon alattomos lehet. - És éppen egy lázadó orvost akar? - kérdezte Julian szkeptikusan. - Úgy tűnik, hogy rokona. Julian felhúzta a szerrlöldökét. - Maga azt mondta, hogy a bátyám... - Nem a bátyja. Úgy hívják, hogy Jesse Halston. Jesse Halston az Amerikai Egyesült Államok lovasságából... -Nekem nincs Halston nevű rokonom... - De, úgy látszik, van. A maga felesége írta a kérvényt. Ő ismeri a fickót, ha maga nem is. Azt mondja, nemrég vette feleségül a maga egyik unokatestvérét, Sydneyt. - Sydney egy uniós lovassági tiszthez ment feleségül? - kérde Julian elképedve. - Nemrég. Úgy tűnik, uram, hogy maguk, McKenzie-k hajlamosak a hirtelen házasságra. Juliannak olyan furcsa érzése volt, mintha forrna a vére. Sydney , hozzáment egy uniós lovassági tiszthez. Mikor? Miért? - Nos? Julian, némi keserűséggel, égnek emelte a kezét. Úgy látszik, teljesen feje tetejére állt a világ. Egész életükben mindannyian vigyáztak, egymásra, mindegyik McKenzie férfi családtag igyekezett megvédeni a lányokat, Jennifert, Tiát, az újszülöttet - és Sydneyt. Most meg... Julian lehajtotta a fejét. Volt egy történet, amely körbejárt a táborokban, amely szerint Robert E. Lee tábornok, akinek a fiai is harcoltak, az egyik csata közbeni csapatszemle alkalmával nem ismerte meg az egyik fiát. Sohasem láthatta a saját családját. Julian felemelte a kezét. - Természetesen. - Elkísérem magát. Látni akarom ezt az eljárást. Az egyik tábori kórházból a másikba eljutni nagyon nyomasztó volt. A hegyekben és a völgyekben mindenütt az elesetteket válogatták szét. A csatamező legnagyobb részét az eső sártengerré változtatta. A katonák zsebkendővel kötötték be a szájukat. Az eső, a napsütés és a természetes bomlás együttes hatására a föld kezdte a rothadás szagát árasztani. Istenem, hogy' sajnálta Julian az élőket! Akik a holtak között fekve azt találgatták, vajon jön-e valaha még segítség. Magee tábori kórházát messze a legádázabb harc színhelyétől állították fel, ahogy McManus elmondta. A műtő egy régi farmerházban volt és Julian nagyon örült neki. Itt nem folyt be az eső az ember lába alá, és amikor bement a házba, Julian látta, hogy a beteg igazi hálószobában, igazi ágyban fekszik. A kórház parancsnoka Reginald Flowers doktor volt, aki udvariasan üdvözölte Juliant és elmondta neki, hogy ő le akarta választani a kart a vállról, mivel a golyó éppen egy vérérnek nyomódott neki, de a civil ápolónője, akiben nagyon bízik, azt hajtogatta, hogy Julian McKenzie el tudja végezni a műtétet a kar levágása nélkül. - Kockázatos... - mondta Flowers, aztán habozott egy darabig. - De neki sokszor sok mindenben igaza volt... és azt mondja, hogy Halston kapitány most már rokona magának, az unokasógora, és hogy maga 126

meg tudja csinálni. Őszintén szólva, ha Halston kapitány nem az egyik hősünk lenne... Aztán Rhiannon még azt is állítja, hogy ő már csinált hasonló műtétet magával. - Ez igaz. - És Halston a maga unokatestvérét vette el feleségül? - Úgy hallottam. Flowers felemelte a kezét. - A maga betege, doktor úr, ha gondolja,vizsgálja meg és mondja meg, meg tudja-e menteni a karját. Dr. McManus, legyen szíves jöjjön egy pillanatra, hogy megnézzünk egypár másik beteget... Mindketten elmentek. Julian odament az ágyhoz. A férfi fiatal, jóképű fickó volt, göndör fekete hajjal és markáns arcvonásokkal. Most sápadt volt, a bőre szürkésfehér. Már nagyon sok vért vesztett. A szeme azonban nyitva volt. Mandulabarna tekintete Julianra szegeződött. Még halvány mosolyt is erőltetett az arcára, ami igen fájdalmas lehetett. - Szóval, maga az öcs, az orvos. Ha adtak volna valamit innom, akkor azt hinném, hogy maga lan, aki kórházasdit játszik. - Nem lan vagyok, hanem Julian és orvos vagyok. Nagyon fáj? -kérdezte. Halston félmeztelen volt, de a vállán és a karján volt egy kötés, ami már átvérzett. Julian finoman levette a vattacsomót. A golyó egy csontnak ütközött és nekinyomódott egy artériának. A kar eltört, de a törés tiszta volt. A sérülés majdnem ugyanolyan volt, mint Jerome-é. Rhiannon tudta, hogy mit beszél. A seb helye miatt veszélyes volt az amputáció, mint ahogy a golyó helyzete is kockázatossá tette annak kivételét. - Hogy fáj-e? De még mennyire! Mint az istennyila! - mondta Halston felszisszenve. - Maga vette feleségül az unokatestvéremet? - kérdezte Julian, miközben a seb körüli bőr szövetét vizsgálgatta. - Igen. - Hogy történt? - kérdezte Julian. Halston Julianra szegezte a tekintetét. - Most kell válaszolnom,vagy amikor már kint lesz a golyó? Julian fenyegetően mosolygott. - Most. Halston megvonta a vállát. - Sydney katonai információkat szállított. Elkapták és a Régi Parlamentbe került. Félt, hogy valamelyik felelőtlen McKenzie az életét fogja kockáztatni azért, hogy kiszabadítsa őt. Lehet, hogy az apja reakciójától is félt, de ebben nem vagyok biztos. De ő ki akart jutni. Juliannak tetszett a férfi őszintesége. - Szóval feleségül ment magához? - kérdezte. Halston egy kicsit oldalra fordította a fejét. - Rhiannon felkeresett. Megígérte Sydneynek, hogy segít neki. lant nem találta meg, mert már elment a hadsereggel. Az adott körülmények között Magee nem tehetett semmit... Én egy darabig Pinkertonnal voltam a városban, elismerem, hogy az én kezem is benne volt abban, hogy Sydney börtönbe került. - A feleségem is közreműködött? - Hát, akkor még nem volt a felesége, nem? Azért ment a Régi parlamentbe, hogy egy fertőzött lábú embert megvizsgáljon. - De Sydney magához ment feleségül... és kiszabadult? - Arra is megesküdött, hogy abbahagyja a tevékenységét. - És az unokatestvéremet itt akarja tartani Washingtonban? Halston lassan elmosolyodott. - Doki, azt hiszem, e nélkül a nyomás nélkül is elég komolyan vérzek. - Elnézést - mondta Julian és elvette kezét a sebről. - Remélem, hogy Washingtonban tudom tartani - mondta Halston - És hát remélem, hogy életben maradok, hogy mindenütt vele tudjak lenni. De egyet tudnia kell. Szeretem. Azt hiszem, ő is szeret engem.Csak annyira belegabalyodott abba, hogy lázadó, hogy nem ismeri el. - De valóban elvette feleségül? - Igen. - Halston kitartóan nézte Juliant. Aztán halkan megkérdezte: - Most már mondja meg, hogy mit akar tenni. Julian szomorúan mosolygott, miközben gondosan leszedte az egész kötést. - Megpróbálom megmenteni a karját és az életét. Julian felnézett, amikor egy árnyékot látott megjelenni az ajtóban.

127

Rhiannon. Fáradt, nyúzott, de még mindig egyenes testtartású, magas, elegáns és gyönyörű volt özvegyi fekete ruhájában. De már nem volt özvegy. A felesége volt. Julian felegyenesedett. - Te mit csinálsz itt? - kérdezte éles hangon. Rhiannon kihúzta magát. - Én itt dolgozom. Szerencsére, amióta Jesse-t idehozták. Én fogok neked segíteni... - Nem. Rhiannon zavarba jött. - De, Julian... - Nem akarok veled dolgozni. - Máris házastársi civakodás! - szólt közbe Jesse az ágyából. - Ha nem bánnák.., doki, ez tényleg fáj. Úgy értem, nagyon fáj. - Mondom, hogy menj ki! - mondta Julian Rhiannonnak. - Julian, a fenébe is... - Igen, a fenébe is, én hadifogoly vagyok! De ez nem jelenti azt, hogy veled kell dolgoznom. - Julian, én nem megyek sehova sem, én... - Én pedig nem dolgozom veled. - Julian, nem érted... -De, értem. Alattomos boszorkány vagy. Már akkor figyelmeztettek, anlikor először rád néztem. - Julian, kérlek! Julian összeszorította a fogát. Halstonnak segítségre van szüksége most azonnal. Már így is túl sok vért vesztett. És a fenébe is, tényleg igaz. Ehhez szüksége van Rhiannonra is. Senkinek nincs olyan tapintása. - Szerezzél két műtőssegédet! Étert. Gondolom, az uniós hadseregnek van étere? - Minden elő van készítve, az emberek kint várnak - mondta Rhiannon. - Ott vannak az asztalon az orvosi műszerek. - Jó. - Engem nem kell elaltatni... - kezdte Jesse Halston. - Bízzon bennem, uram! - mondta neki Julian. Rhiannon gyors és ügyes volt. Oda voltak készítve a kötszerek és a szépen elrendezett műszerek. Két testes műtőssegéd jött be, hogy felemeljék a beteget. Dr. McManus és dr. Flowers is bejöttek végignézni a műtétet. McManus adagolta az étert egy bőrzacskóból. Julian Rhiannontól kérte a műszereket, amelyekre szüksége volt, mondta neki, hogy mikor és hol kell nyomást alkalmazni, mikor kell finom tapintásával elzárnia a véredényeket. Nem volt hosszú művelet; a minié-golyó olyan összetört állapotban jött ki Halston karjából, hogy Julian azon csodálkozott, hogyhogy nem okozott nagyobb kárt a csontban. A műtét alatt Rhiannon mindvégig előre tudta, hogy mire van szüksége. Nagyon kényelmes volt megint vele együtt dolgozni. Julian keze hozzáért Rhiannonéhoz és érezte a nő illatát. A vérzést elállította, a sebet bekötözte, a törött csontot sínbe tette. Amikor a kényes műtétnek már majdnem vége volt, Julian érezte, hogy milyen lerongyolódott állapotban van. Az egyenruhája kopott, a haja túl hosszúra nőtt és az arca nem volt megborotválva. Nem akarta maga körül ezeket az embereket. Egyedül akart lenni vele, meg akarta értetni Rhiannonnal, hogy még ha sikerült is csapdába csalnia, mégiscsak feleségül ment hozzá, és ez nem olyan trükk, amitől csak úgy meg lehet szabadulni... De nem lehetett egyedül a feleségével. Jenkik voltak körülöttük. Amikor a műtét befejeződött, Jesse még aludt. Bőséges adagot kapott az éterből. - Érdekes eljárás, de nem lehet megcsinálni, ha a vérereket nem szorítják el és kötözik meg megfelelően - mondta McManus Juliannak. - Ez igaz - mondta Julian, a szemét Rhiannonon legeltetve. Két egy új tampont. - Meggyőződésem, hogy a fertőzés az általunk használt készletekel együtt terjed. - De magának sikerült elegendő friss készletet tartalékolnia... - Valóban hiszek benne, hogy életet mentenek. - Kér egy italt, uram? - kérdezte Flowers a hálószoba mögött lévő folyosóra mutatva. Julian megrázta a fejét, még mindig Rhiannont figyelve. - Nem, szeretném visszaengedni dr. Flowerst a műtőjébe, és visszamennék dr. McManus kórházába. Továbbra is ott szeretnék dolgozni. Még mindig vannak sebesültek a harcmezőn. És a jenkiket nem hibáztathatom, ha a lázadókat hagyják utoljára. Flowers biccentett. - Ahogy kívánja, uram. Megértem az aggodalmát. Julian tekintete találkozott a feleségéével. Elindult az ajtó felé. - Julian! Rhiannon szólt utána, miközben követte az ajtóhoz. A hangja nagyon visszafogott volt. 128

Julian megállt, miközben minden idegszálával összpontosítania kellett, hogy amennyire csak lehet, uralkodni tudjon magán. A kísértés, hogy kinyújtsa a kezét, megragadja Rhiannont, megrázza, magához szorítsa, üvöltsön, kiabáljon, ott helyben szeretkezzen vele, olyan erős volt benne, mintha villámcsapás futott volna rajta keresztül. - Julian, maga borzasztóan önfejű, még egy önfejű emberhez képest is... - Önfejű fogoly, ha szabad megjegyeznem. - A fene egye meg, Julian! Meg kellett tennem! - Úristen, ez aztán a nő! Milyen vibrálóan eleven! A szeme olyan volt, mint egy smaragd színű tűz. Julian szerette volna megérinteni az arcát. Mennyi szenvedély volt a szavaiban, micsoda elegancia még a legkisebb mozdulatában is! Ha közelebb lépne, magába szívhatná a teste illatát.De nem itt, nem itt és nem most. Flowers és McManus is engedélyeztek nekik egy pár percet, de ott voltak a szobában. - Julian, nem volt más választásom! - Mondja maga. Nos, megosztja velem a börtöncellát? - Dolgom van itt, amit el kell végeznem. - Milyen szavak is voltak? Szeretni, tisztelni és engedelmeskedni?Megtiltom magának, hogy itt maradjon! Hajlandó engedelmeskedni? - Én itt dolgozom. De itt maradhatna dr. Flowerszel... - És együtt dolgozhatnánk. Éjszakára pedig láncra verve vinnének vissza. Vagy azt tervezte, hogy háztartást vezet? Egy kis szétlőtt házikóban, valahol a város szélén. Ahová az orvos meg a szerető felesége minden este visszavonulhatnak? - Julian, háború van... - Igen, én is észrevettem. - Julian egy darabig figyelte Rhiannont, aztán megkérdezte: - Szóval van gyerek, vagy nincs gyerek? Rhiannon teste megfeszült, és zöld szemét sűrű pislogás takarta el. - Tisztában vagyok vele, uram, hogy nem felelek meg a maga ideális feleségről alkotott elképzelésének. Azt mondtam, amiről tudtam, hogy az hatni fog a déli becsületérzékére. - Á! Milyen kár, hogy a semmiért esett a saját csapdájába. - Én nem estem csapdába... - Dehogynem. Én fogoly vagyok. Maga is az. - Julian, ez a vita teljesen nevetséges. Maga orvos. Életeket ment. És mi rendkívül jól tudunk együtt dolgozni, ami... - Nem. - Julian... - Én nem állítom magamról, hogy látom a jövőt, de semmi jót nem látok benne. Úgyhogy... ha megbocsát... Julian elfordult Rhiannontól, azon töprengve, hogy értelmes dolgot művelt-e, vagy pedig ezerszer el fogja magát átkozni azért, hogy nem ragadta meg az alkalmat, hogy vele lehessen. Nem. Nem tudna vele együtt dolgozni. Itt nem. Julian elhagyta a házat. Rhiannon nem próbálta még egyszer megállítani. A következő két napban - ugyanazt a feladatot végző jenki katonákkal együtt - Julian végigjárta a csatamezőt. Először talált egy csomó élő embert. Julian legjobb tudása szerint ott helyben kezelte őket, aztán mindegyiket bevitték a kórházba. A második nap vége felé már csak halottakat találtak. Miközben összevissza lépkedtek a holttestek között, hogy megbizonyosodjanak a halál beálltáról, Julian meglátta a fényképezőgépes embereket. - Mi történik? - kérdezte Robert Rosertől, akinek az volt a dolga, hogy őt felügyelje. Roser jó ember volt, és Julian akaratlanul is megkedvelte. Majdnem két méter magas volt és olyan nagy testű, mint egy szürkemedve. - Ó, azok a Harperstől jöttek. Tudja, a magazintól. Julian megállt és figyelt. Fényképezték a halottakat. Főleg a lázadó halottakat. - Doki! - szólalt meg mögötte Roser. - Ez győzelem volt. Nem sokban volt részünk. Otthon az emberek látni szeretnék.

129

Igen, az északi újságok képeket akarnak Gettysburgről. De vajon tényleg azt akarták, hogy nők és gyerekek lássák ezeket a szörnyűséges képeket? Julian már-már megfordult, aztán megállt. A fényképész odaszólt az egyik segédjének, hogy mozdítsa el a holttesteket. Hogy tegye őket, még furcsább helyzetbe. - Meg kéne állítani őket - mondta Julian. Az egyik férfi, aki velük volt, egy Jim Brandt nevű új-angliai,földre köpött. - Meg kéne állítani őket. De a fene egye meg, a Harperstől jöttek és hagynunk kell őket. Meggyalázzák a halottakat. Hirtelen nyöszörgést hallottak. - A fenébe, ott még valaki él! - kiáltott fel Julian. Roserrel a sarkában odalépegetett, ahol a fényképészek dolgoztak. A fényképész, egy harminc év körüli, pofaszakállas, vigyori férfi, rá sem hederített a nyöszörgésre. Felemelte a kis függönyt, belenézett a lencsébe és utasította segédjét, hogy az egyik embert mozdítsa el egy kicsit jobbra. - Nem, nem, nem! - csattant fel a fényképész és a fényképezőgép elé állt. - Nem látom a szemét. Így nem tudom megörökíteni az arcki-fejezését. A holtak nem tudták megvédeni magukat. És most a sebesült sem, akárhol is volt. Úgy tűnt, hogy a fényképész nem hallotta a nyöszörgést. Julian odaállt közvetlenül a férfi és a fényképezőgépe elé. A fényképész felhúzta a szemöldökét, ránézett Julianra és végigmérte elnyűtt, koszos lázadó egyenruháját. - Menjen az utamból! - mondta Juliannak. - Itt valahol egy sebesült ember fekszik. Maga tűnjön el innen! A fényképész nevetni kezdett és ránézett a Juliant körülvevő férfiakra. - Fiúk, engeditek, hogy itt lázadók parancsolgassanak? - Tűnjön el innen! Egy sebesült fekszik itt valamerre és meg akarjuk találni. Megint hallani lehetett a nyöszörgést. Julian megfordult és rájött, hogy a hang az egyik „halottól" jön, akit a fényképész meg a segédje elmozdítottak, hogy tökéletes legyen a felvétel. - Ott van, az a férfi még él - mondta Julian és Robert Roserre nézett. - Hagyják ott! Ellenség és úgyis meghal egy órán belül. Julian hirtelen dührohamot érzett és olyan vörös lett, mint a véráztatta föld, amelyen oly sokan elhullottak. Olyan fenyegető tekintettel lépett előre, hogy a fényképész belesápadt és gyorsan hátralépett. De nem elég gyorsan. Julian ott termett előtte és izmai megfeszültek. A fényképész vadul Julian felé lendítette a karját. Julian lehajolt és amikor felegyenesedett, keményen állon ütötte a férfit. A fényképész segédje odarohant és rávetette magát Julianra. Mialatt Julian a segéddel birkózott, a fényképész felállt és újra megpróbált behúzni egyet Juliannak. Julian megfordult - és a fényképész a saját segédjét találta el. Julian megint megfordult és a sáros földre dobta a segédet. A fényképész újból ütésre lendítette a karját. Julian visszaütött, a férfi pedig a földre zuhant. Ekkorra felállt a segéd. A két férfi egyszerre próbált meg Julianra ugrani, mint a gyerekek, kétoldalról támadva. Egy ökölcsapás eltalálta Julian arcát, de ő alig vette észre. Egy jobbhorggal eltalálta a fényképészsegéd arcát, amitől az felordított. - Beletaposlak a földbe! - kiáltotta a fényképész, és ráugrott Julian hátára. Julian a fényképésszel együtt a földre huppant, de azonnal a férfi fölé kerekedett. Birkózófogással úgy odaszorította a földhöz, hogy még a levegőt is kiszorította belőle. Julian soha nem érzett még ilyen óriási kísértést, hogy öljön. Mintha dührohamot kapott volna. - Julian, Julian... Doki! Robert Roser volt az. Ott állt mellette, felsegítette, aztán hátrébb húzta. A fényképész lassan felkelt és kiabált a jenkikhez. - Mi a franc van veletek, fiúk? Gyáva beszariak vagytok, hogy hagyjátok ezt a barbár lázadót így rám támadni? - Itt senki se gyáva - mondta neki Jim Brandt. - Mi itt harcoltunk. Meghaltunk. Te meg, a francba, hagyd békén a halottakat, megértetted? - Én nem mocskoltam a jenkiket... - Akkor ne mocskold a lázadókat sem! - mondta Brandt. - Ők nem voltak olyan keselyűk, mint te vagy! 130

A fényképész odafordult a segédjéhez, aki a koszt porolta le a ruhájáról. - Menjünk, találunk ennél jobb helyet is. - Odafordult Brandthoz és az ujjával megfenyegette. - Ezt jelenteni fogom. Abban biztos lehetsz. Amikor duzzogva elment, Brandt káromkodott és megint a földre köpött. - Gazember! És még lehet, hogy én fogok valami francos büntetést kapni miatta. Julian ránézett, aztán Roserre és a mögőttük sorban álló jenkíkre. Egy részlet a halálból. Talán ők is túl sokat láttak. - Köszönöm - mondta Julian. Brandt elvígyorodott, - Hű, de szerettem volna azt az egyik jobbegyenest én bevinni! - Tudod, hogy ezért megkapjuk a magunk francos büntetését. El fog menni a tisztekhez és megírja, hogy barátkozunk a lázadó foglyainkkal - mondta Roser. - McKenzie, Isten bizony mondom, nem vagyunk mi mind ilyenek - mondta Brandt Juliannak. - Tudom. Hé, vannak déli szörnyetegek is - mondta Julian kimerülten. - Meg kellett ütni -jelentette ki Roser dühösen. Julian újabb nyöszörgést hallott. - Roser! Brandt!... Itt van. Jöjjenek, segítsenek! Julian odament a fényképhez beállított emberekhez. Megtalálta a férfit, érezte, hogy lélegzik, kitapintotta a pulzusát. - Még mindig él, nem tudom, hogy lehet! - mondta Julian. Roser, Brandt és még néhányan ott álitak mellette. - Hozzuk a hordágyat - mondta két közlegény, Lem Grady és Ash Yeagher. Nehéz volt mozogni a terepen. Bár a temetéshez szükséges adatok már megvoltak, még mindig holttestek feküdtek szanaszét. A föderalisták mindenkit azonosítani akartak, akit eltemettek. Ha az elesettek között volt olyan, aki a hadseregben fontos posztot töltött be, akkor még haza is küldhették, hogy a sajátjai között fektessék sírba. Néhányan a földben nyugszanak, nevük örökre ismeretlen marad. Nagyon kevesen maradtak életben... Mint ez a szegény fickó. Julian próbálta megállapítani a sérüléseket. Hacsak valamit nem vett észre, a katona nem volt súlyosan megsérülve - a sebet valószínűleg egy puskatus ejtette, amikor az ellenségnek elfogyott a lőszere. A harcmezőn uralkodó körülmények lázat okoztak. Roser ott állt mellette. - Mi az, uram? De hiszen ez nem is lázadó, ugye? Julian felnézett Roserre. - Nem, nem lázadó. És nem is az, aminek látszik. - Ezt hogy érti? Vissza kellene hívnunk azt a fickót a Harperstől. - Igen. Lemaradt egy igazi sztoriról. Hogyan...? - Ez itt nem lázadó, és nem is férfi. Ez egy nő. TIZENKILENCEDIK FEJEZET A nő hat golyót kapott. Csodával határos módon, egyik sem fúródott csontba, és bár eszméletlen volt, amikor bevitték a kórházba, nem sokkal azután felébredt, hogy Julian kihalászta az utolsó golyót az alsó lábszárából. A nőnek egyetlen csontja sem tört el. Jeges borogatással levitték a lázát, Julian kinint is adott neki. A műtét után az egyik gömbölyded, kedves asszony, aki ápolónőként kísérte végig az operációt, megfürdette, tiszta fehér ruhába öltöztette a nőt és megmosta a haját. Nagyon fiatal és nagyon csinos volt, és amikor Julian meglátogatta, a nő nagyon hálás volt. - Otthagytak! Egyszerűen mindenki otthagyott. De maga... maga lázadó, ugye? - kérdezte. Julian mosolygott, mialatt a nő homlokát fogva ellenőrizte a lázát. Már sokkal hidegebb volt. Néha a fiatalság és az élni akarás fontosabb, mint minden más tényező. - Lázadó vagyok - mondta Julian. - Maga pedig egy szerencsés hölgy. Szerencsés, hogy él. Mit csinált itt egyenruhában? - Harcoltam. - Ennyire gyűlöli a lázadókat? - kérdezte Julian. A fiatal nő megrázta a fejét. A szeme nagy és kék volt, a mosolya aranyos. 131

- Nem maradt semmim, ennyi az egész. Az édesanyám meghalt, amikor hároméves voltam. Az édesapámat megölték a háborúban, a bátyám bevonult... nem tudtuk kifizetni a számlákat. Elveszítettük a farmot. Hankkel, a bátyámmal együtt álltam be a hadseregbe. Hanket Virginiában megölték. Már arra sem emlékszem, milyen ütközet volt. Addigra a férfiak elfogadtak engem... néhányan tudták, de vigyáztak rám, mert Hank húga voltam és ő nagyszerű fickó volt. - Nincs több harc - mondta Julian a nőnek. - És akkor mit csináljak? - kérdezte tágra nyílt szemmel. - Nincs szüksége egy ápolónőre? Szívesen dolgoznék magával, uram. - Én itt fogoly vagyok, és mint mondta, lázadó. De dolgozhat ápolónőként. Majd szólok dr. McManusnek, hogy adjon magának munkát, ha jobban lesz. - Maga hol lesz? - Börtönben. A lány elvigyorodott. - A nevem Sam Miller. Vagyis Samantha. Azt hiszem, most már akár Samantha is lehetek. - Én pedig... - Dr. Julian McKenzie. Tudom. Megkérdeztem. És maga az, akiről most mindenki beszél. - Mennem kell, Samantha. - Tudom. Nem akarják, hogy az a fickó a Hurperstől magára hozza a civil hatóságokat. Attól félnek, hogy maga valamelyik cellában felköti magát. De, uram, maga megmentette az életemet. Meg fogom találni. - Sam, nem szükséges... - Szerintem igen. - A szeme tágra nyílt és nagyon komoly volt. -Tudja, szeretem. Julian habozott. - Sam, ez csodálatos. Ha úgy kell lennie, hogy valamelyik katona szerelmes legyen belém, akkor nagyon örülök, hogy maga az - ugratta Julian. - De... nekem feleségem van. Sam szipogott. - Igen, hallottam. Tőrbe csalta magát! Nem érdemli meg magát. Én bármit megtennék magáért! - Ha bármit megtenne értem - mondta Julian szigorúan -, akkor maradjon életben! Csak élje túl a háborút, rendben? És ha túléli, keressen fel bennünket. Van egy hatalmas ültetvényünk lent Tampa mellett, Floridában. A lány mosolygott. - Meg fogom találni, uram. - Vigyázzon magára! Julian megszorította a nő kezét és ott hagyta az ágyban. Miközben elhaladt néhány betege mellett, furcsa módon szomorúságot érzett,hogy el kell mennie. Robert Roser jött oda hozzá. - Uram, nyugodtan megmosakodhat a patakban. Brandt és én hamarosan egy másik helyre is elvisszük. - Köszönöm, Roser. - Sajnáljuk, uram, hogy elmegy tőlünk. - Akár hiszi, akár nem, én is sajnálom, hogy elmegyek. - A pokolba is, ki a fene állította volna meg? Azt mondják, hogy az a fickó rendezgette a halottakat, hogy a csatatér még hátborzongatóbb legyen. Mintha nem lenne elég véres! Azt mondják, a lázadó doki majdnem eltörte az állkapcsát. - Igen, és mi történt a lázadó dokival? A lázadó doki említésére Rhiannon felegyenesedett és abbahagyta a kötés ellenőrzését annak a katonának a karján, akin kard vágott sebet. A katona felnézett és látta, hogy a pletyka felkeltette Rhiannon érdeklődését. - Ne figyeljen oda, asszonyom, semmi rossz nem történt. A katonát Axel Smithnek hívták. Fiatalember volt, a maine-i húszasoktól. - Mi történt? - kérdezte Rhiannon. - Hát, pontosan nem tudom. - A férfi vigyorgott. - Tudja, én itt voltam. - Smith tizedes... - Úgy tűnik, hogy sebesülteket kerestek odakint a halottak között. Néhány fényképész volt a harctéren és elmozdították a holttesteket. - A férfi elhallgatott, várta Rhiannon reakcióját. Az ütközet utáni történetek villámgyorsan terjedtek mindenfelé. Azok, akiket Rhiannon kezelt, tudták, ki ő, és tudták, hogy tőrbe csalta a lázadó doktort és hogy ezalatt feleségül ment az orvoshoz. Az, hogy már azelőtt is ismerték egymást és hogy mindketten Floridába valók voltak, csak fokozta a történet érdekességét. 132

- Kérem, folytassa! - McKenzie megakadályozta a férfit a munkájában, így mondják. Én úgy hallottam, hogy a fényképész kezdte a verekedést. De azt mondják, hogy a férje leütötte őt, asszonyom, és hogy egyik ott lévő jenki katona sem sajnálta a dolgot. Az egyik holttestről, amelyet megpróbáltak elmozdítani a fényképükhöz, kiderült, hogy egy élő jenki. Ráadásul egy fiatal lány. - Lány! - mondta Rhiannon. - Nem ez az első eset, asszonyom, hogy egy nőről kiderül, hogy beöltözött, csakhogy részt vegyen a háborúban. Feleségek öltöttek egyenruhát, hogy a férjeikkel lehessenek, lányok kísérték el fivéreiket, sőt kedvesüket, meg itt-ott egy-egy örömlány is felbukkant, hogy odacsapjon a másik oldalnak. Csakúgy, mint ahogy néha lát olyan fiatal fickókat, akikről tudja, hogy nem lehetnek több tizennyolcnál, pedig annyinak kellene lenniük, amikor besorozzák őket. Ezek a fiúk egyszerűen csak ráírják egy darab papírra a tizennyolcas számot, bedugják a cipőjükbe és azt mondják, hogy már „túl vannak" a tizennyolcon. Rengeteg ember tett meg mindent, hogy benne legyen ebben a háborúban, asszonyom. Segíteni akarnak valahogy. De hát... vegye saját magát! - Én nem tudnék... - kezdte Rhiannon, aztán elhallgatott. - Maga nem tudna lelőni egy délit, mer maga is az - mondta neki Axel Smiht egyszerű logikával. - Lehet. - Most elviszik innen dr. McKenziet, tudja? Nagy botrány lesz belőle, hogy egy lázadó fogoly elnáspángolt egy fickót a Harperstől. - Hogy érti ezt? Mit fognak csinálni vele? - Hát itt nem maradhat tovább, az biztos. Bízd Julianra, gondolta Rhiannon. Egy darabig úgy tett, mint aki nagyon el van foglalva a kötéssel, ami már rég készen volt. De belül reszkető félelem szaladt végig rajta. Vajon mit csinált Julian, mennyire volt súlyos, mit fognak vele csinálni? És ő mit törődik vele? Bármilyen erőfeszítéseket is tett Julian azért, hogy elvegye őt feleségül, az, hogy Rhiannont visszautasítja durva, határozott - és fájdalmas volt. Nyilvánvaló, hogy Julian egy porcikáját sem kívánja. Amilyen gyorsan csak lehet, távol akar kerülni tőle. De Julian azt állította, hogy törvényes házasok. És még mindig igaz, hogy... - Mrs. McKenzie - mondta neki Axel Smith, kedves tekintettel figyelve Rhiannont -, ha látni akarja, mielőtt elviszik innen, akkor jó lesz, ha igyekszik. Rhiannon bólintott és felegyenesedett. Kisietett a folyosóra és lement a lépcsőn. Az ajtóban kibújt a kórházi köpenyéből, hátrasimította a haját és kisietett a házból. Mint mindig, a ház körüli gyep most is tele volt katonákkal, sebesültekkel, akik szállításra vártak vagy további parancsra. Tábortüzek égtek, egyes katonák hangszereken játszottak. Műtőssegédek és ápolónők hordták a vizet és a kávét az embertömeg között szlalomozva. Rhiannon örömmel látta, hogy Jesse Halston is ott volt kint a katonák között. Felkötött és sínbe rakott karral álldogált egy tölgyfának dőlve. - Jesse! Rhiannon odasietett hozzá. - Jesse, hallottam, hogy... - Julian leütötte azt a fickót a Harperstől. . Rhiannon megállt. Jesse mandulabarna szemében jókedv csillogott. - Jesse... - Ne aggódjon annyira, Rhiannon - mondta, biztatóan mosolyogva. - A saját embereink is szerették volna kettéhasítani azt a fickót. Nem gondolja, hogy a tábornokok is hasonlóképpen éreznek? Nem fogják megengedni, hogy Juliant felakasszák vagy agyonlőjék... - Felakasztani! Agyonlőni! - Elviszik innen, hogy ne essen baja - mondta Jesse halkan. - Hová? - Hát hová vihetnék? A Régi Parlamentbe. Ha látni akarja, akkor igyekezzen. Tud lovagolni, ugye? Vigye el Talizmánt! Ott, az a pej. Az én lovam, rendes kisjószág. Ő elviszi magát Julianhoz - ha már el nem vitték. - Köszönöm. Rhiannon sarkon fordult és megpróbált méltóságteljesen a lóhoz lépkedni, de még mielőtt odaért volna, szaladni kezdett. - Muszáj volt megütnöd. Neked muszáj volt megütnöd! - mondta vádlón egy jókedvű férfihang. 133

Julian egy magas tölgyfa mellett állt a tábori kórháztól arrébb lévő kis patak partján. Csaknem teljesen levetkőzött, hogy megmosakodjon a sekély vízben, és most, egy szál nadrágban ott állva, érezte a közeledő este hűvösségét, amely enyhíti a nyári nap forróságát. Megismerte a hangot és mosolyogva megfordult. Megérkezett Ian. Odaugrott a bátyjához és átölelte. Hosszú ideig ölelkeztek, aztán Ian kibontakozott az ölelésből. - Pokoli jó, hogy itt vagyunk mind a ketten és még mindig élünk - mondta Ian. - Ott voltál az ütközetben. - Csak sereghajtóként. Körbevezényeltek bennünket, hogy megtaláljuk Jeb Stuartot. Julian a patak vizét nézte. - Hallottam egyet s mást. Azt mondják, hogy Jeb cserbenhagyta Lee-t. - Hát, nem tudta megteremteni az összeköttetést, mint máskor. És ez volt Lee első döntő csatája Stonewall Jackson nélkül. - De Meade nem vette üldözőbe Lee-t - mondta Julian. - Tudom. - Ian hangjából felháborodás csengett ki. Ahogy ott álltak, Julian tudta, hogy mindannyian csak azt akarják, hogy vége legyen. Ian megérintette Julian arcát. - Szép kis horzsolás. - Látnod kellene a fickót. - Hallottam. - Ian nagy levegőt vett. - El tudunk intézni egy cserét, hiszen orvos vagy, de egy kis időbe fog telni. - lan, neked nem kell... - De igen, kell. Ugyanaz az édesapánk és az édesanyánk, emlékszel? Idejönnek északra és úgy eltángálnak, mint a szódás a lovát... - lan, soha nem tángáltak el bennünket. - Nem, de most megteszik, ha megtudják, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy a kisöcsémet kiszabadítsam - még akkor is, ha az újdonsült feleséged juttatott ide. - Szóval hallottad. -Persze. - Tőrbe csalt... egy nő. Eléggé megalázó, mi? -Julian... - mondta lan, aztán elhallgatott. Megvonta a vállát. - Valószínűleg tényleg megmentette az életedet. Idefele jövet Magee mesélt nekem egy-két esetről, amelyek igen rejtélyesek. Nem arról van szó, hogy olvasni tud a jövőben, de néha vannak ösztönös megérzései.Ha ennyire határozott volt... - Nem számít. Megtörtént. Egy kis idő múlva lan bólintott. - McManus nagyon sajnálja, hogy el kell veszítenie. - Jó volt vele dolgozni. - Ma este egy farmra visznek. Holnap pedig Washingtonba. Azt akarják, hogy a Harperses fickó azt higgye, már elvittek. - Tudom. lan elmosolyodott. - Hoztam neked egy új inget. - lan, én lázadó fogoly vagyok. Neked nem szabad... - Julian, engedj egy kicsit a büszkeségedből. Ez egy sima fehér pamuting otthonról. Felveheted rá az elnyűtt szürke kabátodat. Julian bólintott, elvette az inget és belebújt. - Kösz - mondta lannak fátyolos hangon. - Próbáltam rendszeresen mosni azt a másikat, de egy kis vér mindig benne maradt. Annyi itt a vér és a halott ember! Uram Isten, lan, bárcsak ezzel véget ért volna. - Igen - mondta Julian. - Mindnyájan ezt szeretnénk. Lódobogást hallottak. Robert Roser és Jim Brandt jöttek Julianért. Ezredes úr! - üdvözölték lant tisztelegve. lan fogadta a tisztelgést, aztán Julianhoz fordult. - Holnap reggel találkozunk, mielőtt elindulsz a fővárosba. Próbálj meg aludni! A politikusok nyilván dühöngnek, de a katonák a harctéren hősnek tartanak. Éjszakára egy kellemes, puha ágyat fogsz kapni. - Jól van, bátyuskám, akkor reggel találkozunk - mondta Julian, és elindult a ló felé, amelyet Brandt hozott neki. De hirtelen megfordult. A pokolba is, lehet, hogy reggel még találkozik Iannal, de ez az átkozott háború csak folytatódik tovább. Még egyszer megölelte a bátyját, aztán végül felszállt a lovára. Ideje volt elindulni. 134

Rhiannon gyorsan elért McManus tábori kórházához, leszállt a lóról és az elkülönített rész felé igyekezett. Miközben integetett a sebesülteknek, próbálta megtalálni Juliant. Érezte, hogy a szíve köré bánat telepedik, amikor sehol sem látta. A terület végén volt egy függönnyel elkerített rész. Felemelte a függönyt, hogy besurranjon. Csak egyetlen ágy volt ott, igazi tábori ágy és nem olyan hevenyészett asztal, amelyen a legtöbb katonát operálták. A lakó egy nő volt. Egy csinos lány, szinte elütött a környezettől.Szűzies jelenség a fehér ruhájában, frissen mosott arcával, rövidre nyírt, sűrű fekete hajjal és égszínkék szemmel. Rhiannon meglepődve azon kapta magát, hogy úgy bámul a lányra, mint valami gyűlölt ellenségre, pedig biztos volt benne, hogy még sohasem találkoztak. Persze ugyanakkor tudta, hogy ő az a,Katona ", akit Julian a harctéren talált,'' - Helló! Úgy látom, jól van. Nem látta véletlenül dr. McKenzie-t? - Maga a felesége? - Én... igen. Tudja, hol van? - Ha tudnám, se mondanám meg. - Ó? - Maga megpróbálta megöletni. - Micsoda? - Majd ha felépülök, meg fogom keresni. Olyan valakivel kell élnie,aki gondoskodik róla. - A lány hátrasimította a haját. - Vele fogok élni, és engem nem érdekel, ha maga sohasem válik el tőle. Ő gyűlöli magát. Ő mondta. Rhiannon csodálkozva nézte a lányt. Gyerek volt és gyerekesen viselkedett. Julian soha nem mondana ilyeneket egy idegennek. Szerinte nem. Ennek ellenére furcsa félelem tolult a szívébe, mert akár mondta ezeket a dolgokat Julian, akár nem, igazak voltak. - Elnézést kérek - mondta Rhiannon a lánynak. Behúzta a vászonfüggönyt és addig keresgélt a sebesültek sorai között, míg rá nem talált dr. McManusre. - Á, Rhiannon, gyermekem! Attól tartok, már elment... bár lehet, hogy még lenn van a pataknál. Fürödni ment, mielőtt a fiúk elvinnék. - De jól van... - kezdte Rhiannon aggódva. - Igen, Rhiannon. Jól van. Nem engedik, hogy baja essen. Rhiannon bólintott, sietve elment és idegesen kereste a patakot. Az egyik férfi, akinek csak egy bekötött csonk volt a karja helyén, megmutatta neki az utat. Rhiannon szaladt a letaposott ösvényen, amely a víz felé vezetett. Aztán megállt, nagy levegőt vett és megnyugodott. Julian ott állt egyedül. Valaki adott neki egy új kabátot meg egy tolldíszes kalapot. A feje le volt hajtva, a vizet nézte. Rhiannon szíve szinte a torkában dobogott. - Julian! Rhiannon rohant felé. A férfi eltolhatta volna magától, de... - Julian! Rhiannon átölelte, amikor megfordult. Aztán elakadt a lélegzete,szörnyű zavarba jött, miközben az ujjai még mindig szorongatták a kabátot - lan! - bökte ki Rhiannon. - Rhiannon! - Ó, elnézést, sajnálom! - mormolta Rhiannon, miközben lábujjhegyről talpra ereszkedett és elengedte lant. De a férfi keze Rhiannon vállán volt, szeméből meleg tekintet sugárzott. - Őszintén szólva ez jólesett. Nagyon hiányzik a feleségem, és tudom, hogy nem sajnálna tőlem egy ölelést az új sógornőm. Rhiannon érezte, hogy elpirul. - Nem azért csináltam, hogy bántsam. - Tudom. Beszéltem Magee tábornokkal. - lan, ő... - Az öcsém. Gondolja, hogy hagynám, hogy bármi is történjék vele azért, amit tett? Amit itt mindenki szívesen megtett volna? Nincs szüksége az én segítségemre vagy védelmemre. Az összes jenki az ő oldalán áll. De ne aggódjon! Már elvitték. A fényképész hantázhat meg őrjönghet, de nem fog Julian közelébe kerülni. Nem lesz semmi baja. Visszaviszik Washingtonba. 135

- És elintézi, hogy kicseréljék, ugye? - Igen, minden tőlem telhetőt el fogok követni. Rhiannon lehajtotta a fejét. lan finoman megemelte a nő állát. - Ha tudja, hogy kihozom onnan, akkor kivárja a megfelelő időt. De ha magára hagynám, akkor lehet, hogy valami ostobaságot csinálna, hogy megszökjön. - Tudom. - Rhiannon kihúzta magát. -Azt hiszem, én magam is hamarosan ismét Washingtonban leszek. Majd ott megpróbálok vele találkozni. lan figyelte Rhiannont. - Julian igen dühös magára - mondta. Rhiannon megvonta a vállát. - Meg kellett tennem. - Hmm. Magee tábornok azt mondja, hogy maga észvesztő. De én kíváncsi vagyok. Hogy a fenébe sikerült tőrbe csalnia Juliant? Nekem nem volt olyan érzésem, hogy különösebben jól kijönnek egymással úgy értem, amikor találkoztunk, maga elájult, mert azt hitte, hogy ő ment vissza. Ez nemigen tűnt úgy, mint egy olthatatlan szenvedély. Mit mondott neki, amivel meg tudta győzni, hogy elmenjen, találkozzon magával és feleségül vegye? Rhiannon habozott, lesütötte a szemét, aztán megvonta a vállát. - Azt mondtam neki, hogy gyereket várok. lan arckifejezése ugyanolyan volt, mint amilyen az öccséé - És hazudott? Rhiannon megint habozott egy kicsit. - Nem. Csak.., azt mondtam neki, hogy hazudtam. Nagyon utálatos volt. De.., ez az igazság. - Rhiannon felszisszent, aztán halkan folytatta. - Én... rászoktam az ópiumra... én... nos, szóval, tudja, ő ott volt... jaj, Istenem, el sem tudom hinni, hogy én... - Jól van, nekem nem kell magyarázkodnia - mondta lan. -Jöjjön ide! lan egyik kezével átölelte Rhiannon vállát, magához húzta és kisimította a haját. Rhiannon, legnagyobb rémületére, könnyekben tört ki. Csak sírt, lan pedig vigasztalta. Végül a megállíthatatlan roham véget ért, és Rhiannon zavarban volt. Jól vagyok, tényleg. Sajnálom.Csak... lan megemelte Rhiannon állát. - Ha azt a sok sebesültet sírás nélkül el tudja viselni, nagyon sajnálhatja, hogy az öcsémhez ment feleségül Rhiannon elmosolyodott. - Kösz. De most már jól vagyok. Minden rendben lesz. Tudom, hogy maga vigyázni fog rá, és nekem csak ez számít. Én... - De maga feleségül ment hozzá. - Persze ez nem igazi házasság. Soha nem fogom rákényszeríteni. Most vissza kell mennem dr. Flowershöz. - Ő az, akivel együtt dolgozik? - Igen, természetesen. Tudja, hogy ő Magee tábornok legfőbb orvosa. - És hol lakik? Már nincs a harctéren, ugye? - Nem, nem. Van egy kis szobám a többi ápolónővel egy régi ház padlásán, a régi MacIntosh-farmon. Jó sorom van és jó kezekben vagyok. Köszönöm, lan. - Lábujjhegyre állva megpuszilta lan arcát, aztán sarkon fordult és elszaladt. Éppen letette a fejét a párnára a kis házban a farmon, ahol megálltak útban a Régi Parlament felé, amikor kopogást hallott az ajtón. - Julian! A bátyja hangja volt. Julian felugrott, összeráncolta a homlokát és az ajtóhoz ment. - lan? - Már aludtál? Julian felhúzta a szemöldökét. - Persze. lan, én hajnaltól alkonyatig dolgozom... - Igen, de majd később még alhatsz. El kell mennünk. Juliannak elakadt a lélegzete. - Segítesz megszökni? - Sajnálom, azt nem tehetem meg. De... a srácok meg én... - lan elhallgatott és megfordult, rámutatva a háta mögött álló Jim Brandtre és Robert Roserre. - Úgy gondoljuk, hogy szükséged van egy nászéjszakára. Julian még feljebb húzta a szemöldökét. - lan, a háború nagyon kétsegbeesetté tehet egy férfit, de én szívesebben vagyok egyedül, mint egy ellenséggel, különösen figyelembe véve a házasságom körülményeit. lan sóhajtott egyet. - Öregem, én nem tudok rajtad segíteni, ha te nem segítesz magadon. Nincs ott senki. A feleséged egyedül van. 136

Julian összeráncolta a homlokát. - Egyedül? Hogyhogy? Ő tud erről? - Nem egészen. Annyi ápolónőt költöztettek már át, hogy nem volt nagyon meglepődve - legalábbis úgy hallottam -, amikor Magee tábornok egy saját szálláshelyet jelölt ki neki - egy kis gondnoki házat a farm végében, amit a tábornok kórházi épületnek nevezett ki. Julian szíve dobogni kezdett. Nem... az egész teste remegett. Érezte a saját pulzusát, szinte a torkában lüktetett. lan feje fölött Roserre és Brandtre nézett. - Maguk ketten ebbe beleegyeznek? - Én azt mondtam, hétszentség, hogy maga a szavát adja, hogy ezt az éjszakát nem fogja arra felhasználni, hogy megszökjön. És hogy a McKenzie-k mindig betartják az adott szavukat. Julian bólintott. - És mi van... - Azokkal a jenkikkel, akiknek megmentetted az életét? Szerintem, ők is helyeselni fogják - mondta lan. - De Rhiannon... - Nos, az már a te dolgod. Nem tudja, hogy odamész. Persze, ha nem akarsz élni ezzel a lehetőséggel... - Menjünk! - mondta Julian. Egy jó kis hátaslovat hoztak neki, hogy azon lovagoljon. Végigkísérték egy irtáson, egy mezőn, aztán egy ösvény mentén, amely a régi ház háta mögé vezetett. - Ez az - mondta lan, rámutatva egy távolabbi melléképületre. A lova felágaskodott. - Ne aludj el! Hajnal előtt el kell jönnöd. - Nem áll szándékomban aludni. - Van valami, amit tudnod kell. - Mi lenne az? - Rhiannon gyereket vár. Julian biccentett. - Kösz. - Leszállt a lováról és gyors léptekkel elindult a kis házikó felé. Rhiannon ijedten és hirtelen felébredt. Hallott... valamit. Kis házikó volt, két szoba, hálószoba, nappali és konyha egy légtérben, ahol hatalmas tűzhely szolgált fűtésre és főzésre. A tűz már csak pislákolt és a házikóban halváriy fény derengett. Az ablakok nyitva voltak, hogy bejöjjön a hűvös nyári levegő. Lehet, hogy valamit levert a szél. Félig felkelt az ágyból, melléhez húzva a takarót. Csak képzelődött, hogy valami mozgást látott a nappaliban? Az egész ház meg a melléképületek Magee tábornok parancsnoksága alá tartoztak, de Rhiannon azon tűnődött, vajon a saját otthonukból kirakott tulajdonosok nem jöttek-e vissza. Vagy lehet egy dezertőr, valaki, aki bántani akarja. Mindig élvezte Magee védelmét, a tisztek pedig annyira tisztelték és figyelmesek voltak vele, hogy egészen elfelejtett félni. De most egyedül van. Felkapott egy nehéz gyertyatartót az ágya mellől és kimászott az ágyból. Lábujjhegyen, óvatosan végigment a szobán, kiment a nappaliba és az ajtó felé indult. Aztán valami hangot hallott a háta mögött. Megfordult és meglendítette a gyertyatartót. - Nem, asszonyom, erre nincs szükség! A durva hang megrémítette Rhiannont. Kinyitotta a száját, hogy sikítson, amikor a gyertyatartót kicsavarták a kezéből. A gyertyatartó leesett a földre, őt pedig valaki felkapta és befogta a száját. Rhiannon vadul rúgkapált. Próbált beleharapni a száját betapasztó kézbe. - Rhiannon, te egy átkozott boszorkány vagy! Rhiannon... Ismeri ezt a hangot. A félelme alábbhagyott, a düh kerekedett felül. A férfi a hálószoba felé indult vele, ő meg annyira remegett, hogy akkor sem tudta volna megütni, ha akarta volna. Hogy a fenébe jött ide? Miért nem mond valamit? Miért rémisztette halálra? Érezte, hogy az ágyra huppan, Julian pedig fölötte. Rhiannon megint magához tért és megpróbálta lelökni Juliant, hogy felüljön. Anynyira rettenetesen szerette volna látni, megérinteni, tudni, hogy jól van. - Hagyd már abba, a fenébe is! - szentségelt Julian. - Elég sok megalázást elviseltem már, és átkozott legyek, ha megengedem, hogy belém rúgj és tönkre tedd az estémet! Feleségül jöttél hozzám, emlékszel? - Julian, harctéren vagyunk. - Nem, egy házikóban vagyunk. Egy ágyban. És ahogy látom, átkozottul jó hely. Rhiannon levegőt sem kapott. Kívánta Juliant. Jobban kívánta, mint azon az éjszakán, amely oly messzinek tűnt már, amikor magányos és az ópiumtól kábult volt. Ma éjjel nem emlékezett Richard arcára, 137

és már nem is számít, Richard megértené őt. Vágyott Julianra, még a durván szorító kezére is, az illatára, a teste izmos keménységére, az ajka érintésére, a tekintete melegségére... De Julian mérges volt. Voltak nők, akik nem őrjítették meg, akik szenvedélyesen beleszerettek, mint az a nagy, kék szemű, fiatal lány, akit a harctérről, a halálból hozott vissza... - Julian, ne! Ez nem helyes! - jelentette ki Rhiannon határozottan. - Ó? - Julian lefordult róla, szemöldökét felhúzva. Egyik könyökére támaszkodva méricskélte Rhiannont, aki megfeszítette magát, nehogy kinyújtsa a kezét, hogy megsimogassa Julian állát. - Nem. Rhiannon felkelt, azt kívánva, bárcsak lenne egy fürdőköpenye. Egy fehér muszlin hálóing volt rajta, amelyik mindig lecsúszott a válláról, aláásva a méltóságát. Az ágy lábához ment, onnan nézte Juliant. - Te fogoly vagy, Julian. Utánad fognak jönni. Vissza kell menned! - Ó, igen? Julian is felkelt és odament hozzá. Rhiannon hátrálni kezdett. - Igen. Veszélyben vagy. - Valóban? Nálad nagyobb veszélyben? - Julian, ha elkapnak... - Igen? - Szökött rab vagy. Meg is ölhetnek. - És mi van, ha azt mondom, hogy egy veled töltött éjszakáért megéri? - Hazugnak neveznélek. - Nem megyek el. - Tudod, hogy sikíthatok, hívhatom a jenkiket. - Igen, egyszer már megtetted. - Igen. - De leráztam őket. - Itt nem tudod. - Vállalom a kockázatot. - Julian, tudom, hogy mit érzel. Ami azt illeti, az a lány, akit felszedtél a harctéren, ma elég határozottan azt mondta nekem, hogy gyűlölsz engem. Julian egy darabig hallgatott, aztán a szája sarkában mosoly jelent meg. - Ő mondta ezt neked? Rhiannon lesütötte a szemét és bosszantotta, hogy a hangja úgy elhalkult. - Nem kellett volna elmondanod másoknak... - Azt mondtam neki, hogy feleségem van. - El kell menned innen, Julian! Neked nincs igazi feleséged. - Csak sok időm nincs! - mondta Julian. Ezzel Julian megragadta Rhiannont, de olyan hirtelen és olyan heves eltökéltséggel, hogy halk kiáltás hagyta el a nőt ajkát. Julian felkapta, és még mielőtt Rhiannon megmozdulhatott volna, a szája máris az övére tapadt. Keményen, követelőzően, szenvedélyesen és ellenállhatatlan hévvel csókolt. Rhiannon megpróbált elfordulni, de nem tudott, és bár érezte Julian dühét, nem tudott harcolni, nem akart ellenállni. A vad támadás hatására Rhiannon ajka megnyílt. Julian nyelve tüzet gyújtott Rhiannon legmélyebb bensőjében. Először mindkét kezét nekinyomta Julian vállának, aztán már csak az ujjai hegyét. Julian elindult vele, és Rhiannon újra érezte a hátán a matrac puhaságát. Julian pedig ott volt fölötte, lovaglóülésben. Az ujjaival a muszlin hálóing gombjait kereste. Julian szája ismét támadásba lendült, vadul, követelőzően, szenvedélyesen. A kezével rángatta a hálóing gombjait, aztán feladta és türelmetlenült szitkozódva, kettészakította. Az orvos, aki a legaprólékosabb műtéteket is el tudta végezni, nem tudott mit kezdeni a parányi gombokkal. De nem számított, mert a keze, az az ügyes, hajlékony keze Rhiannon csupasz bőréhez ért, ujjaival a mellbimbóit morzsolgatva, a tenyerével simogatva... Az érzések megolvadt ezüstként hatoltak egyenesen a combjai közé. Rhiannon zihálni kezdett, amikor Julian ajka követte a kezével érintett útvonalat, aztán a nyelvével körbejárta a melleit, miközben puhán és hosszan simogató ujjai már a derekát vették birtokba. Rhiannon ujjaival beletúrt Julian hajába. Aztán a combjai között érezte Julian kezét. Az ajkuk ismét egybeforrt, és az egész testéből robbanásszerűen kitörő hévvel viszonozta a férfi csókját. A kezével Julian nyakát, vállát simogatta. Julian 138

felemelkedett, hogy letépje magáról az inget és levesse a nadrágját és a cipőjét. A hálóing megmaradt darabjai a földre hullottak, és Julian hozzátapadó teste ismét forrósággal öntötte el. A lábuk egybefonódott, és Rhiannon érezte a testének feszülő erekciót. A vágy és az izgalom,amit érzett, pírt kergetett az arcába, még így a sötétben is és még így is, hogy csak kettesben voltak. Az ujjaik egymást keresték és egybefonódtak. Julian szája Rhiannonét kereste, majd a nyakát, a melleit csókolta. Julian addig kereste a helyét Rhiannon testén, míg végül a combjai között feküdt. Rhiannon lehunyta a szemét, ujjai szorosan Julian ujjaira fonódtak. Zihált és megint zavarban érezte magát attól, hogy Julian kezének és nyelvének intim simogatása ellenállhatatlan élvezetet okozott egész bensőjében. Vonaglott, forgolódott, egyre többet kívánva, s öntudatlanul küzdve az eksztázis elviselhetetlen hullámai ellen, amelyek azzal fenyegettek, hogy összecsapnak a feje fölött és ő teljesen elmerül bennük... Aztán hirtelen Julian vele együtt mozgott. Előrenyomulva, ütemre járva, fájón mélyre hatolva. Rhiannon mindkét kezével átölelte Juliant. Ujjai vad táncot jártak vállán, mélyen benyomultak a húsába. Julian ajka ismét Rhiannon ajkára tapadt, miközben a teste előrelendült és visszakozott, majd még magasabbra emelte Rhiannont. A világ megszűnt Rhiannon körül, eltűnt a fájdalom és néhány rövid, felejthetetlen pillanatig csak azt érezte, hogy milyen csodálatos Julian karjaiban lenni és hogy a boldogság úgy hasít rajta végig, mint tűzijátékkor petárda a bársonyos égbolton. Erősen belekapaszkodott Julianba, remegve, rázkódva, rángatózva, egyre szorosabban és szorosabban hozzásimulva, arcát izmos testéhez szorítva. Végül ott feküdt Julian teste alatt, szótlanul az éjszakában. Néhány perc múlva érezte, hogy Julian finoman megsimogatja az arcát. - Ez minden kockázatot megért - suttogta. Aztán egy kicsit arrább csúszott, félrebillentette a függönyt az ágy végénél és egy darabig kémlelte az éjszakát vagy a közeledő hajnalt - Rhiannon nem tudta, melyiket, mert fogalma sem volt az időről. Egy kis idő múlva érezte, hogy Julian őt nézi. - A gyerek tőlem van? - kérdezte. - A gyerek... - mormolta Rhiannon. Nem tudta, hogy miért érzi magát kényelmetlenül ettől a kérdéstől. Én... de már mondtam... - A gyerek, Rhiannon. Biztosan az enyém? - Igen... - kezdte Rhiannon, de elhallgatott. Hát persze. Julian találkozott Iannal. lan rendezte a szálláshelyét. lan ott van kint valahol. Lehet, hogy háborúban állnak, de Julian az öccse. - Nem gondoltam, hogy a bátyád újra találkozni fog veled - mondta Rhiannon feszülten. Ő is ránézett Julianra, aki egyre mérgesebb lett. - Megér minden kockázatot, uram? A bátyja az ajtóban vár? - Soha nem lenne olyan neveletlen. - De a közelben van? - Igen. Rhiannon megpróbált elfordulni tőle. - Julian, a fene vigyen el... Julian lovaglóülésben Rhiannon fölé helyezkedett és lefogta mindkét kezét. - Á, ez zene a füleimnek! Mondd még egyszer! - A fene vigyen el, Julian, engedj el... - Nem. - A tekintete megint belehatolt Rhiannon lelkébe. - Még nem. - Julian. Ezúttal Julian csókja lassú volt. Mintha Rhiannon minden porcikáját ízlelgette volna. És amikor végzett az ajkával, Rhiannont ismét elöntötte a lassú, édesen égő tűz és az a mohó vágy, amely minden pillanatban csak csillapíthatatlanabb lett. Rhiannonnak meg kellett érintenie, meg kellett csókolnia, éreznie kellett Juliant. Ajka végigszántotta vállát és mellkasát. Ujjai simogatták a bőr alatt feszülő és remegő izmokat. Rhiannon hozzásimult, a haja szinte rátekeredett Julian nedves bőrére. Kétségbeesetten hirtelen tudatára ébredt, talán jobban, mint Julian, hogy múlik az idő. Megérintette, simogatta Juliant, szeretkezett vele. A legmeghittebb módon a szájába vette. Úgy tűnt, mintha a világ egyre örömtelibb ritmusban forogna, miközben Julian rekedt suttogása töltötte meg a fülét; Juliant teljesen felfűtötte a szenvedély, keményen maga alá fordította és forró ölelésébe fojtotta. Úgy tűnt, mintha táncolnának. Rhiannon érezte Julian minden mozdulatát, izmos, nedves testének velőig hatoló forróságát, ritmusának erejét... és egyszerre úgy érezte, hogy a hetedik mennyországban van, és azt kívánta, bárcsak mindig a karjaiban maradhatna. Rhiannon érezte Julian testének megfeszülését, a remegést, amely végigfutott rajta, amikor eljutott a tetőpontra, majd a csodát, hogy ott van Julian karjaiban, miközben zuhannak lefelé. 139

Mégsem volt kellemes. Mert Julian azonnal felkelt és ismét kinézett a függöny mögé. Rhiannon magára húzta a takarót és átölelte. - Ugye... nem fogsz megszökni? - kérdezte. Julian ránézett, megrázta a fejét, miközben imbolyogva öltözködni kezdett. - A szavamat adtam - mondta kertelés nélkül. Aztán felöltözött és odament Rhiannon mellé. - Gyereked lesz... és az enyém, ugye? - kérdezte, finoman megemelve Rhiannon állát. - Igen. - Vigyázz a babára és magadra! Tűnj el a harctérről! - De... - Dolgozz Washingtonban, ha muszáj. De tűnj el a harctérről! - Julian... Julian gyengéden megcsókolta Rhiannon ajkát. - Amíg újra találkozunk. - Te fogoly vagy, Julian... - Több értelemben is, mint gondolnád, szerelmem. De nem sokáig leszek az. Ezt megígérem. Az ajka még egyszer Rhiannon ajkához ért. Aztán eltűnt. HUSZADIK FEJEZET Amikor hírek érkeztek a gettysburgi szörnyű összecsapásról, Brent csak haragot érzett. Emberek haltak meg. Embereket hagytak hátra. A sebesültek meghaltak a harcmezőn, mert nem volt segítség, meghaltak a betegszállító kocsikban útban hazafelé, szenvedtek a fájdalomtól és meghaltak. Ő meg itt van... A hölgyekkel. Az asztalánál ült, késő este, és olvasta a híreket, amelyek a frontról jöttek. Minden egyes szó után egyre erőtlenebbnek, egyre szomorúbbnak érezte magát. Ennyi halott! És a háború mégis folytatódik. Az Unió tábornoka, Meade nem vette üldözőbe Lee-t. Lee nagyon feldúlt volt, készen állt arra, hogy lemondjon a posztjáról. Elfogadta, hogy ő a felelős a történtekért, de most megint sikerült megmenekülnie a hadserege maradékával. Lee-t nagyon tisztelték; egyben tartotta a hadsereget és győzni tudott ott, ahol csak kevesen tudtak volna. Brent biztos volt benne, hogy Lee-t az utolsó percig nem fogják elengedni a hadsereg éléről. - Doktor úr! Brent felnézett. Letty Canby, egy csinos, húsz év körüli, fiatal nő állt az ajtóban. Letty azért került ide, mert tetves volt. Gömbölyded, jó kedélyű, nagy mellű lány volt. Nagyon népszerű volt a férfiak körében, még azokéban is, akik éppen attól szenvedtek, hogy az éjszaka hölgyeivel volt kapcsolatuk. - Helló, Letty, mi a baj? Nagyon késő van. - Tudom, és látom magát idebenn dolgozni, meg hogy olyan szomorú! Belépett a kórházi irodába és felült Brent íróasztalának a sarkára. Letty sosem viselt fűzőt vagy alsószoknyát vagy bármi más női ruhadarabot, amely elvonta volna a figyelmet természetes adottságairól. Keskeny dereka és kiszélesedő csípője volt. - Na most már majdnem mosolyog! - mondta Brentnek boldogan. - Letty, be kell vallanom, éppen arra gondoltam, hogy te tökéletes, egyéniség vagy a választott foglalkozásodhoz. Letty lebiggyesztette az ajkát és Brentre nézett. -Az mit jelent? Brent megrázta a fejét. - Nincs benne semmi sértő, Letty. Aranyos kislány vagy, tele jókedvvel és élettel. Csak sajnálom, hogy a választott foglalkozásod előbb-utóbb bajt fog neked okozni. Letty félrekapta a fejét. - Dr. McKenzie, én egy vagyont szereztem ebben a háborúban azzal, hogy először az uniós katonáknak dolgoztam. - Elnevette magát. - Van nekik egy tábornokuk, Hooker tábornok. És annyira szerette biztosítani magának és az embereinek a nőkkel való mulatozást, hogy elkezdtek bennünket „Hooker-lányoknak" nevezni. Jó bora és pezsgője volt, selyemharisnyák Párizsból! Nagyon jól ment a sorom... - És aztán? Letty összeráncolta a szemöldökét. - Hát, egyszer csak végighasított bennem ez a nevetséges dolog, amit hazafiságnak hívnak! Haza kellett jönnöm. - Hol van az a „haza"?

140

- Richmondban. A háború előtt megfelelő hely volt egy nő számára, hogy dolgozzon. Rendes vendégek voltak, tudja, virginiai politikusok. Gazdag fickók hatalmas ültetvényekkel, rengeteg rabszolgával - és néha kövér, nagyszájú feleségekkel, akik azt se tudták, hogy kell lehúzni a bugyijukat! Én mondom, amikre azok megtanítják a nőket... na mindegy, szóval jó üzlet egy olyan vállalkozó szellemű nőnek, mint amilyen én vagyok. Brent hátradőlt, összekulcsolta a kezét a tarkóján és mosolygott. - Szóval elhatároztad, hogy hazafias érzelemmel folytatod a foglalkozásodat. Letty bólintott. - Egy darabig nagyszerű volt. Van egy specialitásom a déli katonák számára. Úgy hívom, hogy „Lázadó csatakiáltás". - Ötletes. - Akarja tudni, hogy milyen ötletes? - kérdezte Letty szemérmesen. - Köszönöm, Letty, de... - Természetesen ingyen, dr. McKenzie. Maga olyan sokat tett mindnyájunkért... ó, és be kell vallanom, hogy manapság nem gyakran van szerencsénk ilyen fickóhoz, mint maga... - Köszönöm, Letty. Ez kedves. De te a betegem vagy. - Lehetnék sokkal több is. - Letty... A lány kuncogott. - Nem fog elkapni semmit. Most már tiszta vagyok. És különben is, maga megtanított bennünket azokra a kis francia kalapokra. - Letty vágott egy grimaszt. - Használhatunk kondomot. - Letty, te a betegem vagy, én pedig az orvosod. - És maga tényleg vissza akar menni a háborúba, ugye? - kérdezte Letty szomorúan. Brent bólintott. - Igen. Azt hiszem, igen, Letty. Nagyon sok ember sebesült meg Gettysburgnél. - Dr. McKenzie! Amikor meghallotta a nevét az ajtó felől, Brent felnézett. Mary állt ott. Brent csodálta, hogy mindig olyan friss, fiatalos és egyszerre hatékony és ártatlan tud lenni. Amióta Mary megérkezett, ő volt Brent fő támasza, sokkal értékesebb volt, mint a műtőssegédek vagy bármelyik vallási vagy morális meggyőződésből szolgálatot teljesítő matróna, akik azért jöttek, hogy segítsenek ezeknek az eltévedt bárányoknak, akik mégiscsak Isten gyermekei. Mary kiváló ápolónő volt, óvatos a betegeivel és önmagával. Amikor Brent a betegekkel foglalkozott, Mary mindenhová követte, előre tudta, hogy mire van szüksége, kitűnő feljegyzéseket készített a számára. - Ó, igen, néhányan tudunk írni meg olvasni! - mondta Brentnek, amikor először ajánlotta fel a segítségét. Brent először viszsza akarta utasítani. De Mary Henderson kapitány miatt lakott a kórházban. És minél többet dolgoztak együtt, Brent annál jobban függött tőle. Brent tudta, hogy túl szigorú vele. De úgy érezte, hogy Mary lemond az életéről, már le is mondott. És ez szörnyű pazarlás. Olyan fiatal, elképesztően szép, értelmes, jószívű... és persze teljesen ostoba. - Mi a baj, Mary? - Ha volna szíves velem jönni... Azt hiszem, itt a vég. Brent gyorsan felállt. Mary Henderson kapitány iránti hűsége zavarba ejtő volt, de Brent meggyőződése ellenére kezdte megérteni. Henderson jó ember volt, az emberei szemében hős. Soha nem kérte egyetlen katonáját sem, hogy őelőtte menjen, ha támadtak; ha veszély fenyegetett, mindig ő volt legelöl. Minden emberét név szerint ismerte, mindegyik özvegynek személyesen írt és saját vagyonából biztosította, amire szükségük volt. Az emberek tiszteletből, nem pedig félelemből követték. Brent egyre többet és többet hallott róla a kórházban fekvő betegektől, de senki sem említette Maryvel való kapcsolatát. Brent felállt. - Bocsáss meg, Letty. - Persze. Mary, nagyon sajnálom - mondta Letty. - Hé, dr. McKenzie! Gondolkodjon az ajánlatomon! - Rendben van. Letty. Brent érezte, hogy Mary szürke szemével ránéz, a hangjából meg némi megvetést vélt kihallani. Ajánlat, uram? - mormogta, mialatt végigmentek a folyosón. Brent ránézett Maryre és meglepte, hogy érdeklődik. Mary segített neki, de mereven távol tartotta magát tőle. Nem volt hajlandó Brent betege lenni, még akkor sem, amikor Brent elmagyarázta neki, hogy mekkora az esélye annak, hogy megkaphatja a betegséget.

141

- Letty el sem tudja képzelni, hogy bármelyik forróvérű férfi képes lenne őt viszszautasítani, függetlenül attól, hogy mekkora a kockázat. - Á, és maga mégis... visszautasította? Brent Maryre nézett. - Letty a betegem. - De én nem vagyok a betege. Engem is vissza tudna utasítani? - kérdezte Mary. Brent habozott, ránézett a lányra és meglepődött, hogy hirtelen megrándul a teste és a torkában mintha csomót érzett volna. - Túl akarom élni a háborút - mondta Marynek. Mary elmosolyodott. - Ne aggódjon! Nem sérti meg az érzéseimet. Én nem tettem ajánlatot. Csak kíváncsi voltam, hogy elég becsületes-e ahhoz, hogy minden ajánlatot visszautasítson. Brent hirtelen megállt a folyosón, maga elé fordította Maryt, hogy szemben álljon vele. - Én nem értem magát, Mary. Magának mindene megvan. Szép, fiatal és intelligens. És lemondott az életéről. Nem, nem fogadnám el az ajánlatát. Nem érti, hogy ha nem változtatja meg az életét, akkor odakint semmiféle jó ajánlat nem lesz? Nem lesz házasság, nem lesz család, otthon... - Nem hiszem, hogy ezt maga megértheti - szakította félbe Mary dühösen. - Semmilyen szokásos dolog nem lesz odakint ezután a háború után! Maga még nem hallotta? A Dél vesztésre áll. Gettysburg végzetes csapás volt a számunkra. Emberek haltak meg és sosem kapjuk vissza őket. Olvastam a híreket. Ha azok közül a fiatal fickók közül valamelyik úgy halt meg, hogy előtte megízlelt egy olyan szajhát, mint Letty, akkor Istenemre mondom, legalább éltek, mielőtt meghaltak! Minek képzeli magát? Milyen jogon ítél el másokat? Brent meglepetten megrázta a fejét és egy kicsit elszégyellte magát. De ezt nem akarta megmondani Marynek. - Henderson kapitány - mondta Brent halkan, mert közben odaértek az ajtóhoz. - Henderson kapitány. Nézzen rá, és mondja meg, hogy nincs-e jogom gyűlölni ezt a betegséget! Brent kifogta a szelet Mary vitorlájából. A lány szeme csillogott, mint az ezüstcsillag, mert könnyekkel telt meg. Beléptek a szobába. Henderson nem tudott lélegezni, minden csepp levegőért hangosan zihált. Emellett egy halk, fájdalmas hang jött ki belőle, mintha ezer, kést mártanának bele egyszerre. Nem volt igazán magánál, de félig lehunyt szemében könnyek jelentek meg és végigcsorogtak az arcán. A szenvedés okozta hang szörnyű volt. Brent odament az ágyhoz és leült a szélére. - Tud valamit tenni? - Adhatok neki még morfiumot. - Van még elég? - kérdezte Mary aggódva. Brent hirtelen Mary felé fordult. - Nem, soha nincs elég - mondta keserűen. - De lesz. Ha Isten megsegít, valahonnan szerzünk még. Felállt, hogy morfiumot hozzon. Mary megfogta a karját, és egyenesen Brent szemébe nézett. - Ezért köszönetet kell mondanom magának... Az adósa vagyok. Brent összeszorította a fogát. - Az adósom? Mary hátralépett. - Igen, maga álszent gazember, az adósa vagyok. Brent nem tudta, milyen démon szállta meg, de megfogta Mary kezét és szorosan magához húzta. - Rendben van, Mary kisasszony. Az adósom. Lehet, hogy én is olyan forróvérű vagyok, mint a többi átkozott férfi ebben a háborúban. Kész arra, hogy egy francia kalappal kihasználjam az alkalmat! Az adósom, rendben van. Most nem várok semmit. Mert maga is tudja, hogy holnap el kell temetnünk a maga kapitányát. De azután, hölgyem, igen, a fenébe is, letörlesztheti az adósságát. Megígéri? Mary hitetlenkedve tágra nyitotta a szemét. - Megígéri? - Igen! - sziszegte Mary ijedten. Brent nagy léptekkel kiment a szobából, hogy morfiumot hozzon. Aznap éjfélkor Henderson kapitány meghalt. Mary finoman megsimította a férfi elgyötört arcát, aztán a fejére terítette a takarót. Miközben Brent figyelte Maryt, akaratlanul is fájdalom és együttérzés töltötte el. - Sajnálom, őszintén sajnálom. Mary felnézett Brentre, a szemében könny csillogott, de volt benne valami különös erő is. - Hálás vagyok, hogy vége ennek a szenvedésnek. - Semmit sem lehetett... 142

- Tudom. - Magára hagyom vele egy kicsit. Brent kiment a szobából és amikor becsukta az ajtót, nekitámaszkodott a falnak. Hendersonnak szörnyű halála volt. Az élet szeszélyes és kegyetlen tud lenni. Egy ilyen ember nem ilyen sorsot érdemelt. Hallgatta a nőt, aki odabent zokogott a szobában és együtt érzett a fájdalmával. Szerette volna megvigasztalni. Lassan végigment a folyosón, majd hívatott egy műtőssegédet és mondta neki, hogy egy koporsóra lesz szükség Henderson kapitány részére. Folytatta a papírmunkát. A kórházban nyugalom volt. Befejezett egy jelentést, aztán megint felállt és visszament Henderson szobájába. Mary még mindig ott ült a férfi mellett, de már nem sírt. - Sajnálom. - Örülök, hogy elment - mondta Mary. Ránézett Brentre és rámosolygott. - Tudtam, hogy már nem önmaga, hogy haldoklik... ez megkönnyebbülés. Olyan rettenetesen szenvedett, de most már vége a szenvedésnek. Hiányozni fog. De örülök, hogy elment, hogy vége van. Brent bólintott és nekitámaszkodott az ajtónak. Mary felállt és az ajtó felé indult. Felhúzta a szemöldökét. - Kiengedne, dr. McKenzie? - Természetesen. Mary, hozattam egy koporsót. Felravatalozzuk, hogy a gyászolók leróhassák tiszteletüket, de a koporsót zárva tartjuk. Holnap istentiszteletet is tartunk az emlékére. - Köszönöm. - Az itteniek tisztelték. Csak jót hallottam róla. - Jó ember volt. Csodálatos ember. Kedves és adakozó. Lojális, nagylelkű, ragaszkodó. Az volt a bűne, hogy magányos volt. - Az nem bűn, Mary. Brent megmozdult és kinyitotta az ajtót Marynek. A lány elindult kifelé, de visszafordult. - Apropó, dr. McKenzie, én sohasem feküdtem le Henderson kapitánnyal. Mary mosolygott és újra elindult, Brent pedig rájött, hogy azt akarta, kétely és zavar maradjon benne. De hát Mary hozta szóba. Elkapta a lány karját és visszahúzta. - Tessék? - Én soha nem feküdtem le vele - mondta Mary, Brent pedig meglepődött, hogy hirtelen milyen mérgesen tette hozzá: - Maga ostoba! Az apám volt. Brent összeszorította a fogát és erőltetetten mosolygott. Mary elhatározta, hogy bolondot csinál belőle. Ezt az információt heteken keresztül gondosan eltitkolta előle. Hagyta, hogy újra meg újra kifakadjon. Éppen most veszített el egy embert, akit nagyon szeretett, nyugtatgatta magát Brent. Ó, de hát mégis csak ő kezdte! Jogosnak tartotta,hogy válaszoljon: - Annál jobb, kedvesem. Feleannyira nem fogom magam romlottnak érezni, amikor visszafizeti az adósságát. Mary elfehéredett és rámeredt Brentre. Aztán megfordult és leszaladt a lépcsőn. - Mary! - kiáltott utána Brent. De már túl késő volt. Elment. És Brent ott maradt egyedül azzal a halott férfival, akit Mary joggal szeretett. - Úgy tűnik, ragaszkodunk hozzá, hogy mindig legyen itt valaki, akit úgy hívnak, hogy McKenzie. Julian az ablaknál állt a kis szobájában és kinézett a késő délutáni forgatagra, ahol Washington polgárai jöttek-mentek a járdán meg az utcán, napi ügyeiket intézendő. Érdekes börtön volt. Julian tudta, hogy a konföderációs kém, Rose Greenhow itt szerezte az információit és innen küldte azokat tovább. Julian mosolyogva fordult meg, amikor meghallotta unokatestvére hangját. Sydney jött be a szobába, és Julian karjaiba vetette magát hosszú ölelésre. Végül Julian elengedte Sydneyt, aki még mindig káprázatos volt, vagy talán még inkább az, ahogy az évek múlásával egyre érettebb lett. Indián öröksége némi egzotikus külsőt kölcsönzött neki, amitől titokzatos és lenyűgöző volt. A szeme ugyanolyan zöld, mint az édesanyjáé; a haja hihetetlenül dús, sűrű, vastag szálú és fekete; ezt viszont szeminol édesapjától örökölte. - Úgy hallom, a te szobádat kaptam meg - mondta Julian. - Igen, ugyanaz a szoba. Bizonyára a McKenzie-knek tartják fönn. Tudod, nekünk előjogaink vannak. Nem mindenki érdemel ki ilyen privát helyet. 143

- Hmm. - Julian keresztbe fonta a karját a mellkasán. - Azt is hallottam, hogy úgy sikerült megszöknöd, hogy hozzámentél egy jenkihez. Sydney Julian szemébe nézett. - Nos, nekem legalább sikerült kiszabadulnom. Én viszont azt hallottam, hogy neked úgy sikerültfogságba esned, hogy feleségül vettél egy jenkit. - Talált, Sydney - mormolta Julian. De Sydney mosolya hamar alábbhagyott. - Hallottam, hogy Jesse újra megsebesült. Meg hogy súlyos sérülés volt. És te operáltad meg. - Azt hiszem, rendbe fog jönni. - Szóval te csináltad a műtétet? - Igen. - Julian egy kicsit habozott. - Sydney, ugye, nem akartad, hogy meghaljon? - Úristen, dehogy! - hebegett Sydney. Aztán az arcát pír öntötte el és megrázta a fejét. - Barátom volt... több mint a barátom. Már korábban is megsebesült. Én ápoltam, amikor Richmondba vitték. Ismerte lant. - Igen, mindketten a lovasságnál szolgálnak -A lázadók számára fontos fogoly volt, úgyhogy Jerome-ra akarták kicserélni, amikor a föderalisták itt tartották fogva. Csakhogy az utolsó pillanatban valaki megváltoztatta a tervet, és Jesse-t másvalakire cserélték ki. De, mint tudod, Jerome-nak esze ágában sem volt itt maradni, és a szökés közben Jesse elkapott és figyelmeztetett, hogy ha megpróbálok Jerome-mal együtt elmenni, akkor riadót fúj. Mert... mert úgy gondolta, hogy én veszélybe kerülnék, ha Jerome-mal mennék. Én persze dühös voltam, ő pedig visszament a háborúba. Aztán... nos, bejáratos lettem ebbe a börtönbe, hoztak néhány új embert... sokkal rendesebbeket, mint azok a nyomorultak, akik Jerome-ot őrizték. Úgyhogy elkezdtem látogatni a foglyokat. És persze mindenféle információkat hallottam a háborúról... - És továbbadtad? - kérdezte Julian. - Az információkat tekintve, ez tűnt helyesnek - mondta Sydney. - Azok után, hogy Jennifert felakasztották? Mindazok után, ami Alainával történt? Sydney nézte Juliant. - Hát, naponta ölnek meg férfiakat, és még mindig újabbak és újabbak mennek a háborúba! - Egy férfi számára nincs sok választás - mondta Julian. - Nem igaz. Egy nő számára sincs sok választás. - Sydney... - Hát pontosan ez a lényeg. Te, lan, Jerome, Brent, az én apám, a te apád - nos, ti mindannyian úgy gondoltátok volna, hogy szent kötelességetek megmenteni engem. Ezt elmondtam Rhiannonnak, amikor itt járt. És segítséget kértem tőle. - Ő meg elment Jesse Halston kapitányhoz. Sydney bólintott. - Nos, úgy tűnik, Magee tábornok még mindig azt hiszi, hogy jobb nekünk, ha börtönben vagyunk És bár nem szívesen ismerem be, mivel Jesse juttatott engem ide, mégis rendes volt tőle, hogy kivitt innen. Nem sok választása volt. Idejött, összeházasodtunk, figyelmeztetett, hogy ne keveredjek bele semmiféle kémkedésbe, aztán ellovagolt a hadseregével. És még éppen odaért a gettysburgi ütközetbe. - A hangja egyre keserűbb lett. - Julian, azt hallottam, hogy a vállán sérült meg, hogy nagyon súlyos volt a seb. - Nagyon jól bírta a műtétet. Sydney beleharapott az ajkába. - Rhiannon veled volt, amikor megoperáltad? - Igen. - Hát akkor talán van esélye. Julian lehajtotta fejét, azon töprengve, hogy megsértődjön-e, amiért saját húsa és vére csak akkor bízott a képességeiben, amikor megtudta, hogy a felesége is vele volt. - Nos, kíváncsi vagyok valamire. Hogyan találkoztál Rhiannonnal és honnan tudod, hogy különleges képességei vannak? - Nem mondta el neked? - kérdezte Sydney. - Tulajdonképpen még sosem volt elég időnk beszélgetni. - Ja, persze, hogy nem, ismerve a McKenzie férfiak temperamentumát. - Hogy mondtad? A McKenzie férfiak temperamentumát? - Nem én ütöttem le egy fényképészt a Harperstől. 144

- Nem voltál ott. Ha ott lettél volna, addig tépted volna a haját, amíg kopasz nem lesz. Sydney mosolygott. - Van itt egy fiatal közlegény, akinek komoly lábsérülése volt. Azt hittem, hogy amputálni kell a lábát. De Granger őrmester, aki az őrségen szolgál, azt javasolta, hogy beszéljünk Rhiannonnal... és ő olyan volt, mint egy varázsló. Fantasztikus képessége van, tehetséges... a keze mágikusan gyógyít. - Hmm. Tehetsége az van, kétségtelenül - mormolta Julian. - Risa küldte őt ide Washingtonba. Ha a sógornőmnek megvolt az oka, hogy őt küldje dolgozni az apjához... nos, mindenesetre Lawton közlegénnyel csodát művelt. Úgyhogy tudom, ha Jeese-nek volt valami esélye... szóval, akkor kettőtökkel együtt volt esélye. Most pedig, hogy téged kivigyünk innen... - Sydney, várj! - mondta Julian halkan. - Mi az? - kérdezte Sydney, gyönyörű szemét tágra nyitva. - Sydney, te ne keveredj bele a megszöktetésembe. -De... - Megesküdtél annak a férfinak, hogy többé nem keveredsz bele kémkedésbe. - Háét persze, de ez más. Julian megfogta Sydney mindkét kezét. - Nem, Sydney, ez nem más. - Megrázta a fejét. - Sydney, nem fognak sokáig itt tartani. Ki fognak cserélni. Sydney Julian szemébe nézett, összeráncolta a homlokát, aztán megrázta a fejét. - Julian. Rengeteg sebesült lázadó foglyuk van. Óriási a számuk! Az északiak úgy gondolják, hogy a gettysburgi csata a háború fordulópontja volt, hogy rájöttek, hogyan lehet legyőzni bennünket, hogy a lázadóknak nincs elég erejük ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsenek rájuk. Vicksburg is elesett. A jenkik simán belefojthatnak bennünket a Mississippibe. Julian... - Sydney! Nem engedem meg, hogy belekeveredj. - Ha Jesse dühös lesz... - kezdte Sydney egy fejbiccentéssel. - Ennek nem sok köze van a dühhöz - mondta Julian. - Valószínűleg ő felel érted. És ha elárulod, akkor valószínűleg őneki kell megfizetni érte. - Nem kellett volna letartóztatnia engem. - Milyen más választása lett volna? Ő jenki. Te pedig információkat juttattál ki. - De ha neki lett volna... - Ha mije lett volna? Sydney elpirult. - Ha törődött volna velem, akkor nem tartóztatott volna le. Julian égnek emelte a kezét. - Sydney! Ez háború, ő pedig északi! -Julian a fejét rázta. - Te is láttad, hogy mit tesz a háború a családokkal. Nem várhatod el, hogy egy férfi a hite ellen cselekedjen. - Haza akarok menni, Julian. - De hozzá mentél feleségül. - Azt mondtam, hogy nem fogok kémkedni. De azt sosem mondtam, hogy nem megyek haza. És ha segítenék neked megszökni, akkor hazamehetnék veled... - Sydney, ugyanaz történne, mint amikor Jerome megszökött. Sydney makacsul rázta a fejét. - Jerome blokádokat áttörő hajóskapitány. A jenkik gyűlölik őt; újra meg újra bolondot csinált belőlük. Téged nem gyűlölnek a jenkik - túl sokuknak mentetted meg valamelyik testrészét! - Biztosíthatlak róla, hogy vannak olyan jenkik, akik gyűlölnek engem. De Sydney, lan tudja, hogy itt vagyok. - Ó? És lan mit akar tenni? Majd azt mondja: „Az öcsém az egészségügyieknél van, úgyhogy el kell engednetek"? Julian megvonta a vállát. - Lehet. Sosem lehet tudni. - Nos, nekem van egy tervem. - Ó, igen? - Olyan, ami már korábban is bevált. - Azt akarod, hogy beöltözzek ír kórustagnak, mint Jerome? Sydney ingerülten összeráncolta a homlokát. - Ne beszélj ostobaságokat, ezt a trükköt azonnal észrevennék. - Akkor... - Koporsó - mondta Sydney komolyan. - Koporsó? - Amikor viszik ki a halottakat... te bebújsz az egyikbe. Sokszor bevált már. És Isten a tudója, hogy bőségesen lesz halott a Gettysburgnél megsebesültek között. Julian már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. De hallgatott.

145

Sydney mond valamit. Rengeteg ember halt meg... és haldoklik. Koporsó volt bőven. Igen, lan megteszi, amit tud. De meddig fog tartani? Miközben egymás szemébe nézték, megszólalt egy templomharang. Amióta megérkezett, gyakran harangoztak azokért a prominens jenki tisztekért, akik ugyan visszatértek a frontról, de csak azért, hogy a kórházban haljanak meg. Itt, a jenki fővárosban, a lázadókat nem gyászolták meg. Csak egyetlen dolog várt rájuk... A koporsó. És a hazaszállítás. Délre. A gettysburgi összecsapást követő napokban az uniós hadsereg lépéseket tett annak érdekében, hogy megállítsák a délieket. Rhiannon tudta, hogy mi történik - és mi nem történik - Magee tábornok miatt. Az ütközetet követő hosszú, kimerítő és végtelen órák - amikor egybefolytak a nappalok és az éjszakák végre kezdték átadni a helyüket egy szabályozottabb munkatempónak; a sebesülteket kezelték, aztán kórházba vitték vagy hazaküldték őket gyógyulni. A lázadókat kezelték, aztán kórházba küldték vagy börtönbe vitték. Sokakat eltemettek sebtében megásott sírokba, nem messze a tábori kórházaktól, ahol belehaltak sérüléseikbe. De végül akit mozdítani lehetett, elvitték. Az ápolásra szoruló férfiak száma már elviselhető volt, amikor a sebesülteket elszállították. Néhányan továbbra is Gettysburgben maradtak, ahol hazafias érzelmű jenkik gondoskodtak róluk. Néhányan Harrisburgbe mentek. És akárcsak a lázadók közül, közülük is meghaltak néhányan, akiket sebtében eltemettek. A szabályos sírokra csak később kerülhetett sor. Időnként a jenkik átölelték és földbe helyezték halott lázadó bajtársaikat, mert hatalmas létszámmal kellett megbirkózni és a több tízezer holttestből származó betegségek veszélye olyan nagy volt, hogy ezt a kis méltánytalanságot el kellett követni a halottakkal szemben. A farmon lévő kórház, ahol Rhiannon dolgozott, kezdett normálisabb munkarendben dolgozni. Magee tábornok rendes ételeket evett és néhány drága órát eltöltött nála esténként, hogy feltegye a lábát, pihenjen, leveleket írjon - és hogy beszélgessen vele. Mivel a tábornoknak igen határozott véleménye volt arról, ami történt, Rhiannon mindig jól volt informálva. Lépniük kellene - azonnal. Lee bizonyára csodálkozva rázza a fejét az uniós hadsereg miatt. Nem csoda, hogy a lázadók meg voltak győződve arról, meg tudják nyerni a háborút az északiak számbeli és technikai fölénye ellenére. A jenkik egyetlen embert sem tudtak felelős posztra kinevezni, aki hajlandó lett volna harcolni. Lincoln nagyon örült a győzelemnek - és magánkívül volt amiatt, ami azóta történt. A lázadók kicsúsztak a kezeik közül. Meade úgy vélte, hogy a csapatai túlságosan kimerültek voltak ahhoz, hogy még egy csatát vívjanak Lee-vel. De aztán Meade megtervezett egy támadást és az elképzelést a tábornokok „tanácsa" elé vitte. Néhány tábornok megvétózta a tervét. Lincoln válasza gyors és dühös volt. Meade-nek nem kell konzultálnia a tábornokok tanácsával, hanem ki kell adnia a parancsokat, és üldözőbe kell venniük a legyőzött és visszavonuló konfóderációsokat. Voltak kisebb csaták a marylandi Boonsborough-nál és Williamsportnál, de Meade sohasem adta ki azt a parancsot, amely az egész haderőt a lázadók után küldte volna. Július közepére végül Meade óriási erőket küldött Lee csapatai után. Addigra olyan hírek keltek szárnyra, hogy New Yorkban megtagadták a bevonulást. Legalább száz embert öltek meg vagy sebesítettek meg. Templomokat gyújtottak fel, súlyos pusztítások voltak. A gettysburgi győzelem ellenére, ami valódi fordulópont lehetett volna, voltak olyan északiak, akik nem akartak többé háborút. Július vége felé Rhiannon ismét úton volt Magee tábornok csapataival. Délre, Virginiába tartottak. Magee lovassága csetepatéba keveredett, amikor uniós és konföderációs katonai egységek találkoztak, megütköztek és visszavonultak. Éjszakánként Rhiannon a legtöbbször ébren volt, mert félt elaludni - félt, hogy álmodni fog. Gettysburgnél elváltak útjaik Jesse Halstonnal. Jesse Harrisburgben lábadozott, mielőtt valamilyen nyugalmasabb szolgálatra Washingtonba küldenék vagy vissza a lovassági csapataihoz. De írt Sydneynek az állapotáról és Julianról érdeklődött. Nem kapott választ. Rhiannon úgy tudta, hogy Julian a Régi Parlamentben van, biztonságban. Sok kezelésre szoruló fogoly volt a börtönben. lan meglátogatta 146

Rhiannont, és elmondta neki, hogy a nyár végénél vagy az ősz elejénél hamarabb nem tudja elintézni Julian hivatalos kicserélését. De nem kell aggódnia, Julian tudja, hogy csak ki kell várnia. Semmi felelőtlenséget nem fog elkövetni. Meade a virginiai Warrentonban táborozott le. A szeptember forró időjárással kezdődött, de az éjszakák hűvösek voltak. Rhiannonnak elég sok dolga volt, mert bár Meade-nek egyelőre nem állt szándékában tovább mennie a hadseregével, akár tetszett, akár nem, a katonáinak akadt egy kis elfoglaltságuk - déli gerillák támadták meg őket a készleteikért. A napok hosszúnak tűntek, néha volt mit tenni, néha unalmas volt, és még mindig túl gyakoriak a tragikus esetek. Miközben egyik délután, egy olyan csetepaté után, amelyben csak két kisebb': egység csapott össze, egy haslövéses fiú a karjaiban meghalt, Rhiannon azon tűnődött, mi különbség van abban, ha valaki egy óriási csatában hal meg vagy mert egy golyó eltalálja. Szeptember közepén Rhiannont egyre gyakrabban kísértette egy rémálom, amelyben egy gyermek volt. Alig totyogott még, szép kisfiú volt, de az arcát sosem látta. Mintha egy kerítés mentén sétált volna, ingadozó léptekkel. A kisfiú mögött ágyúgolyók robbanó hangját hallotta. Rhiannon körül minden sötétbe borult, ahogy lebukott a nap, és a naplemente olyan volt, mint egy festő vörös palettája. Emberek kiabáltak, lovak visítottak, aztán megint látta Juliant, amint rohan keresztül a terepen, ahol halottak és haldoklók feküdtek... Egyik éjjel teljesen átizzadva ébredt ebből az álomból. Örült, hogy felébredt. Nem értette az álmot. Semmi olyat nem mondott neki, amit meg tudott volna fejteni, amivel valakin segíteni tudna. Julian a Régi Parlamentben maradt. Aztán hirtelen enyhe lebegést érzett a hasában. Először nem tudta mi az, aztán rájött, hogy a gyereke. Elakadt a lélegzete, csodálkozva felállt, arra gondolva, hogy csak álmodta. De aztán megint jött, és Rhiannon elnevette magát és csendesen potyogtak a könnyei. Halál vette körül, nem tudta, mit tartogat a jövő, de az élet olyan csodálatos. Julian dühös volt, amiért Rhiannon tőrbe csalta, de legalább életben van. Úgyhogy mindegy, mit érez iránta Julian, ennek a gyereknek van apja. Rhiannon azt akarta, hogy börtönben legyen. A börtönben biztonságos. De másnap reggel nagyon nyugtalan lett, amikor hallotta, hogy néhány katona miről beszélget egy kávé mellett. - Mi csak itt ülünk és ülünk. Közben meg Lee átcsoportosít - panaszkodott egy őrmester keserűen. - Ha a tábornokok megengedték volna, hogy a besorozottak harcoljanak, mostanra már győztünk volna - felelt rá egy kimerült közlegény. - Gettysburg, Vicksburg... hé, és ezt hallottátok? Belle Boydot megint becsukták a Régi Parlamentbe. - Á, nem sokáig fog ott maradni! Láttad te már azt a nőt? Mert az aztán a nő! Egy kis flörtöléssel már egyszer kijutott a börtönből, és újra meg fogja tenni! - Hát mindenesetre jól elszórakoztatják a washingtoni újságokat. - Elszórakoztatják? - A rebellis doktorral, McKenzie-vel. Lázasan vitték be Boydot és McKenzie kezelte. A férfiak elkezdtek nevetni. Rhiannon visszavonult a sátrába, leült az ágyára és reszketni kezdett. Ökölbe szorította a kezét, féltékenység hasított rajta végig. Sohasem látta Belle Boydot, de a déli kémnő állítólag ritka szépség volt. És most Belle Boyd Juliannal együtt van bezárva. Aki elvette feleségül, de gyűlöli őt. De nem számít, mindaddig, amíg Julian él! Csak fáj. Uram Isten, mennyire fáj! Richard mellett a békét ismerte meg a háZasságban. Nem akarta szeretni Juliant. De ő jött oda hozzá... Rhiannon megérintette, megismerte Juliant. Ha meghalna, kínszenvedés lenne, és nem tudta, hogY kibírná-e. De az egyszerű igazság elől sem volt menekvés - a szerelem önmagában is kínszenvedés. Julian fogoly; biztonságban van, próbálta mondogatni magában. De másnap éjjel megint álmodni kezdett. Azt álmodta, hogy Julian egy koporsóban fekszik... HUSZONEGYEDIK FEJEZET

147

Sydney elindult az ajtó felé, aztán megfordult. Ahogy gyanította, Sissy volt mögötte. Sissy felügyelete része volt a szabadságáért kötött egyezségnek. Sydney és Marla még mindig egy házban laktak - Sissyvel együtt. Sydney nem költözött be újdonsült férje lakásába, mert férje nem volt ott. Jesse, eléggé tárgyilagosan közölte Sydneyvel, hogy könnyen érvényteleníttetni tudja a házasságukat, ha elesne a háborúban. Ha akkor este Sydney nem lett volna olyan szörnyen megsértődve és annyira maga alatt, akkor azt mondta volna Jesse-nek, hogy nem eshet el és hogy nem hiszi, hogy Isten olyan kegyetlen lenne, hogy megengedje egy ilyen rendes férfinak a halálát. De Sydney még mindig el volt keseredve és félt attól, ami történik - mert Isten túl sok rendes embert hagyott meghalni már eddig is. Jesse megint megsebesült, az unokabátyja valószínűleg megmentette a karját és az életét, és csak azért imádkozott, hogy bárhol is van, mielőbb gyógyuljon meg. Sydney úgy gondolta, Marla nagyon örül, hogy véget értek a kémkedés napjai. Eleinte lelkes és vakmerő volt, de aztán egyre nyugtalanabb lett. Amióta viszont Sydneyt elkapták - pedig ő mondta, hogy hallotta a halált jelző kísérteteket - nagyon félt. Jesse meglátogatta Marlát, mielőtt akkor éjjel feleségül vette és kiszabadította Sydneyt. Elmagyarázta neki, hogy elkapták őket, hogy nincs többé kémkedés, hogy Sissy velük fog maradni, amíg vissza tud jönni Washingtonba és új helyre viszi a feleségét. Marla készséggel elfogadta a helyzetet. Természetesen mind a ketten ridegek és durvák voltak Sissyvel, de a szép, fiatal fekete nő észre sem vette. Mindenhová követte Sydneyt. Furcsa módon, a börtönben nem ragaszkodott ahhoz, hogy ő is ott üljön, amikor Sydney az unokabátyjával beszélget, hanem odakint várt, készen arra, hogy ismét kövesse Sydneyt, amikor kijön a börtönből. - Nos, készen vagy? - Természetesen, Mrs. Halston. Sydney lesütötte a szemét, miközben arra gondolt, hogy Sissy úgy tudott udvarias lenni vele, hogy ugyanakkor gúnyolta is. - A Régi Parlamentbe megyünk... - Tudom. Sydney a fekete nőt fürkészte. - Nincs semmi mondanivalód? Semmi kiselőadás, semmi figyelmeztetés? Ne segítse a lázadókat a szökésben, asszonyom, mert felakasztják, és majd én gondoskodom róla, hogy a hurkot jól meghúzzák! Sissy keményen állta Sydney tekintetét. - Sydney kisasszony, a maga bátyja orvos. Rengeteg dolga van. Amikor meg nem lesz dolga... nos, a bátyja el fogja intézni, hogy kicseréljék. Úgy tudom, dr. McKenzie-t azért fogták el, mert egyszer megmentette Magee tábornok lábát és mert... - Elárulta egy nő - mondta Sydney unottan. - Aki csak életben akarta tartani. - Ugyan már, Sissy, nem hallottad még? Vannak rosszabb dolgok is a halálnál. Tudod, hogy ezt mondják az abolicionisták is. A rabszolgaság rosszabb a halálnál. - Maga kételkedik ebben? Sydney habozott, mert eszébe jutott, milyen érzés volt fogolynak lenni, elveszíteni a szabadságát. - Az én családomnak sohasem voltak rabszolgái, Sissy. Sőt, a nagymamám népe, a szeminolok állandóan segítették a szökevény rabszolgákat. - Hát minden elismerésem a nagymamája népének, Mrs. Halston. - Te nem voltál rabszolga - mondta Sydney. - Nem, nem születtem rabszolgának - mondta Sissy és hirtelen haragos lett. Sydney megrökönyödésére Sissy megfordult, kigombolta a fűzőjét és letolta a ruháját annyira, hogy Sydney láthassa a hátát. Sydney ijedtében egy sikolyt fojtott vissza magába, amikor meglátta a sebhelyeket. - Nem születtem rabszolgának, de néhány férfi elkapott, hogy visszavigyen az állítólagos „gazdámhoz", egy alabamai ültetvényeshez. Papírokat hamisítottak és máris rabszolga voltam. Ki hallgatna meg egy négert egy gazdag fehérrel szemben? Maga is tudja, hogy ez az igazság. Amikor valamit nem úgy csináltam, ahogy ő akarta, akkor megvert. - Sissy, a legtöbb gazda nem olyan. A rabszolgáik értékesek, gyakran szeretik őket... - Ez annyira nevetséges, hát nem érti? Néhány ember jó. Igen, ismertem néhány valóban rendes fehér embert, északon és délen is. De vannak gonosz emberek, akik verik a rabszolgáikat, akik nem törődnek az

148

„értékes" tulajdonukkal. Egy rabszolgának nincs szabadsága, nem érti? A rabszolgaság lehetővé teszi, hogy az emberek törvényesen megkorbácsolják, megverjék és kínozzák a többi embert. A rabszolga. ság lehetővé teszi, hogy nőket erőszakoljanak meg, hogy eladják gyermekeiket. - Lehet, de... - Az Isten szerelmére, én láttam, hogy maga hogy gondoskodik más emberekről. Tudom, hogy maga ezt nem tudja elfogadni, csak azért, mert déli. Maga... - Az államok jogairól van szó, Sissy! - De a délieknek a legfontosabb jog a rabszolgatartás joga. Sydney halkan felsóhajtott. - A rabszolgaság helytelen. De, Sissy, mi fog történni, ha rabszolgák ezrei válnak hirtelen szabaddá? Nagyon sokan éhen halnak, nem lesz otthonuk, rettenetesen fognak szenvedni. A rabszolgaságot tervezetten kell eltörölni, oktatással meg... - Igen. De az emberek nem fogják erőszak nélkül, nagylelkűen kiengedni a kezükből ezt az „értékes" tulajdont. John Brown megmondta. A hazánkat nem lehet vér nélkül megtisztítani. - John Brown gyilkos volt - mondta Sydney. - Igen, az volt. Azt gondolta, hogy ő Isten, bíró és esküdtszék egy személyben. De az ország vérben fürdik, és ez szörnyű. Sydney odament Sissyhez. Megérintette a vállát, egy sebhely közelében. - Sajnálom. Nagyon sajnálom. Sissy elmosolyodott. - Tudom. Én pedig sajnálom, hogy elárultam. Megérti, hogy miért? Sydney átkarolta a vállát, aztán megölelte. Sissy viszonozta az ölelést. Mindketten elvesztek és mindketten egymásra találtak. - Még mindig lázadó? - kérdezte Sissy. - Még mindig déli vagyok - mondta Sydney lassan, Sissy szemébe nézve. - De elgondolkoztattál. - Menjünk meglátogatni az unokabátyját - javasolta Sissy. - Veszélyes lehet odamennem hozzá... veled együtt. Az unokabátyám nagyon szeretne megszökni. Nem tud másra gondolni, csak arra, hogy megmentse a honfitársait. - Hallottam, hogy megmentette Halston kapitányt. Sydney hallgatott. - Te jó barátságban vagy Jesse-vel? - Igen, én nagyon csodálom őt - mondta Sissy ünnepélyesen. - Nos, akkor - mormolta Sydney -, jó tudni, hogy te itt leszel, hogy vigyázz rá, ha... - Ha? Sydney lesütötte a szemét és megrázta a fejét. - Ha véletlenül nem lennék itt, amikor visszajön. Sissy egy pillanatig habozott, mintha azon tűnődne, megengedhet-e magának egy magán jellegű megjegyzést. - Tudja, hogy ő szereti magát. Sydney úgy érezte, forog vele a világ. Volt idő, amikor Jesse mosolya remegést okozott benne valahol mélyen legbelül. Olyan idő,amikor... Az az idő még mindig létezett. A tekintete még mindig lázba hozta.Beleszeretett, amikor először találkozott Jesse-vel. Érezte azt a kellemes izgalmat, hogy minden alkalommal többet tud meg róla. De aztán... - Elfogott és börtönbe csukott. - Mert maga kémkedett. - Erről van szó, ez az egész nem jó, ő Észak, én Dél vagyok, ő a hóhoz van szokva, nekem pedig kell a napsütés ahhoz, hogy életben maradjak, szóval ez az egész nem jó... nem jó! - A rabszolgaság nem jó. - Uram Isten, Sissy, tudod, hány déli hiszi azt, hogy nem jó? Sokan,és sokan ellenezték az elszakadást meg a háborút. A megosztottság mindig megmarad. És Jesse jenki, én meg lázadó vagyok. - De hozzáment feleségül. - Igen, hozzámentem. És lehet, hogy mindenben igazad van, csakhogy... - Csakhogy mi? - Még mindig háborúban állunk. Ez mindennek a lényege. Még mindig háborúban állunk.

149

Még több sebesült érkezett a washingtoni kórházakba - és a Régi Parlamentbe. Julian észrevette, hogy több készlettel - gyógyszerrel, kötszerrel, ópiumoldattal és mással - látták el, mintha szabad lenne. Nem volt nyomorúságos az élete. Sydney rendszeresen meglátogatta. Gyakran segített is neki a sebesültekkel, de ahogy telt az idő, Sydney egyre mogorvább lett. Valahányszor találkoztak, Julian kérdezett a feleségéről, aztán Jesse Halstonról. Mindketten a fronton maradtak. - Mire számítottál? - kérdezte tőle egyik nap Sydney. - Arra, hogy Rhiannon azonnal visszajön Washingtonba, mert itt vagy fogoly? - Sydney mosolyába némi keserű jókedv keveredett. - Rendben van, az ő foglya vagy. Julian fenyegetően nézett az unokahúgára. - Mondtam neki, hogy tűnjön el a harctérről! Ki tudja, mikor kerül megint veszélyes helyzetbe? Sydney habozott. - Lehet, hogy tudja, mikor kerül veszélyes helyzetbe. Julian megrázta a fejét. - Nem érted. Nem úgy van, hogy lehunyja a szemét és látja a jövőt. Álmai vannak meg pillanatnyi megérzései. Nem tudja megvédeni magát minden bajtól. - Felnőtt nő. - Aki az én gyerekemet hordja a hasában. - Óóó... - Sydneynek elakadt a lélegzete. - Értem. - Egyre nagyobb élvezettel figyelte Juliant. Vajon kit akar bolondnak nézni? - Nem, Sydney, nem érted - mondta ingerülten. - Neki otthon a helye. - De te fogoly vagy. - Nem sokáig. - Julian, nem szabad meggondolatlanul cselekedned. Biztos vagyok benne, hogy Ian a megfelelő emberekkel beszél. - Én is biztos vagyok benne. - Ne keresd a veszélyt! Fogadd meg a tanácsot, amit te adtál nekem! - Igyekszem nagyon óvatos lenni. A megfelelő alkalom azon az éj szakán jött el, amikor az aznapi utolsó betege meghalt az udvaron, még mielőtt láthatta volna. Csak néhány más fogoly volt a közelben; az őrök is el voltak foglalva. A betegeket és sebesülteket, akik aznap haltak meg, a fal mellé rakták sorba. Az őrök és a kormánnyal szerződésben álló koporsókészítők egyszerű, szegényesen kidolgozott dobozokat hoztak a lázadó halottak számára. Amikor lenézett a fiúra, aki meghalt még azelőtt, hogy legalább látta volna, hogy milyen sérülése volt, valaki megérintette a vállát. - Nagyon sokan halnak meg, Julian. Nem vehet minden egyes halálesetet a szívére, mintha maga lenne a hibás. - Tudom - mondta Julian halkan. - Csak most... - Tudnia kell, hogy jó munkát végzett itt. Hogy életeket mentett meg. - Belle csinos és kedves nő, de kegyetlen szíve volt. Hamar barátok lettek. Nem több, bármiről is írtak az északi újságok. - Igen... de... Julian olyan keveset tehetett. A tekintete az egyik koporsóra tévedt. Aztán Belle szép szemébe nézett, aki elmosolyodott. - Szüksége van egy kis szabadidőre, McKenzie ezredes? - Kapitány, asszonyom. - Maga megérdemli az összes rangot, amit valaha is kapott, uram! - mondta Belle Boyd és elegánsan meghajolt Julian előtt. - Tudja, Belle, magának a színpadon kéne lennie. - Lehet, hogy egy nap ott leszek. Bízzon bennem, ezredes, és csodálatos előadást fogok tartani a maga számára! Belle Boyd elment. Miközben Julian figyelte, a nő belépett a főépületbe és leült egy asztalhoz a társalgóban. Pillanatok alatt körülvették. Julian körbenézett. Néhány fickó koporsókat hozott, beleemelték a halottakat, mint valami nehéz szemetet.

150

Odabent Belle Boyd fogadást tartott, szinte ledéren flörtölve foglyokkal és őrökkel egyaránt. Julian hallotta, hogy Belle hangja drámaian emelkedik, amikor néhány vad éjszakai szökéséről mesélt és arról, hogy ő senkinek sem volt sokáig a foglya. Rövidre vágott, barna fürtjeivel és szenvedélyes életszeretetével vonzó és lenyűgöző volt, mestere annak, hogy tartósan magára vonja a figyelmet. Julian nézte a nemrég elhunyt férfit. A nap lemenőben volt. Az egyik unott őr ledobott egy koporsót az asztal mellé. - Még egy van a kocsiban, úgy tűnik, bőven van hely a halottaknak. Megvárom, hogy végezzen az utolsó lázadóval, doktor úr - mondta az őr és elbandukolt. Az volt az utolsó halott... A koporsó... eggyel több volt. Maga Sydney javasolta. A halottakat már elhelyezték. Az őrök hamarosan rájönnek, hogy van egy plusz láda. Gyorsan kellett cselekednie. Julian sietve körülnézett. Senki sem figyelt. Akiknek kellett volna, azok Belle-t hallgatták. Julian bemászott a koporsóba. Még csak meg sem kellett osztania egy halott emberrel. Az őr eggyel több halottat és haldoklót számolt. Éppen magára húzta a fenyőfából készült egyszerű fedelet, amikor ismét hangokat hallott. Az utolsó koporsókért jövő emberekét. Akik odaviszik a kocsihoz. Hogy elvigyék... valahová. Julian nem tudta, hová mennek. Nem is számított. Érezte, hogy két ember a vállára emeli a ládát. Hallotta a panaszkodásukat, hogy milyen nehéz ez a lázadó. Taszigálták, majdnem elejtették, aztán végül rácsúsztatták a kocsira. Sötét volt. Nagyon sötét a koporsóban, sötétebb, mint éjszaka. És fullasztó. Lehet, hogy az éjszaka hűvös, de a nyári forróságban a ládában meg lehetett fulladni. Julian majdnem pánikba esett, már-már a láda oldalát verte csupasz öklével. Jobb élő fogolynak lenni, mint halott rebellisnek egy koporsóban... Nem... ki kell bírni az utazást. Julian minden erejét összeszedte, hogy uralkodni tudjon magán. Sikerült. És mentek tovább az éjszakába a fullasztó, sötét, pokoli ládában,.. A koporsós álom újra meg újra kísértette Rhiannont. Sötét volt, éjszaka. Rhiannon sétált, a koporsó pedig ott feküdt egy fák közötti tisztáson, egy erdős tisztáson. Nem akart odamenni és nem akart belenézni, de nem tudott ellenállni. Kinyújtotta a kezét és megérintette a fedelet. Le volt szegelve és nem tudta megmozdítani, de aztán a szegek engedtek, Rhiannon pedig megrémült és el akarta fordítani a fejét. Éjszaka egyedül üldögélt egy patak partján Virginia északi részén, és azt kívánta, bárcsak otthon lenne. Egy levelet tartott a kezében, amelyet Sissy Waldentől kapott, attól a lánytól, aki Jesse Halstonnak dolgozott. Csak néhány sor volt, kedves gesztus Sissytől és a katonától, aki Washingtonból idelovagolt a neki szóló levelekkel. „Mindkét McKenzie jól van; minden nap jobban kedvelem Sydneyt. Julian keményen dolgozik a Régi Parlamentben; úgy tűnik, megszokta a helyet. Minden jót Önnek, és remélem, találkozunk még, amikor, mint mondják, »véget ér ez a kegyetlen háború«. Rhiannon átölelte felhúzott térdét. Nincs koporsó. Julian jól van. Az álmai csak kínozni akarják. Így üldögélt, amikor mozgást hallott a háta mögött. Amikor megfordult, csodálkozva pillantotta meg Magee tábornokot, aki lehajtott fejjel ott állt mögötte. Rhiannon felugrott és megfordult, hogy a tábornokra nézzen. - Tábornok úr! - Drága gyermekem, jöjjön ide! -A tábornok kinyújtotta a karját. Rhiannon megijedt, hogy valami történt Risával Floridában, hogy Jerome-ot megölték, hogy valami szörnyű hírt fog hallani, ami mindkettőjüket érinti. Talán lan McKenzie sebesült meg. De nem. Ahogy a tábornok ránézett, a karját nyújtotta felé. Rhiannon a fejét rázta és megnedvesítette az ajkát. - Julian... - suttogta. - Rhiannon, kérem, jöjjön ide. Olyasmit pletykálnak, hogy Julian... - Hogy mi van vele? - Elment. Eltűnt. - Eltűnt? A Régi Parlamentből? - Rhiannon szíve hevesen dobogott. - Akkor megszökött - mondta. Magee tábornok lassan ingatta a fejét. - Halottakat vittek ki kocsikkal a börtönből, és akkor vették észre az eltűnését, amikor a halott lázadókat is elvitték. Attól tartok... 151

Rhiannonnak eszébe jutott a koporsós álma. Elájult. Megint ott voltak az álmában. A koporsók... Egy díszfelvonulás. Egyenként masíroztak egymás után, újra meg újra. Nem katonák vitték, csak köpenybe burkolózott alakok, egy tucat mogorva kaszás, akik a halottakért jöttek. A fenyőfából készült ládákat csontos, kísérteties kezükben tartották a köpenyes alakok, akik ördögi módon rievettek, mert a Halál táplálta a háborút, a Halál volt az egyetlen igazi győztes. Csak masíroztak és masíroztak, ő pedig ott volt közöttük és csak szaladt és szaladt. Nem tudott odafutni a menet végéhez, nem tudta megnézni, hogy vannak-e élők a holtak között, mert a kinyújtott kezek megérintették. Hirtelen ébredt fel. Sötét volt és bent volt a tábori sátrában. Valahonnan tücsökciripelést hallott. Lehűlt az éjszaka. A nappalok bágyasztóak voltak. Virginiai nyár, a hőmérséklet sokkal magasabb, mint szülőföldjén, Floridában. Valaki ott áll mellette, ujjaival a haját simogatta. Kék szemével ránézett. Csinos, jól ismert arc lebegett a szeme előtt. A szíve majd kiugrott az örömtől, aztán visszaesett az ágyra. Ez nem Julian. - Rhiannon, meg fogom találni. - Ian? - Természetesen Rhiannon örült. A gettysburgi csata óta nem látta, nem hallott felőle. Azt sem tudta, hová küldték lant. És mindig jó valakit élve látni. Csak ő nem a kívánt fivér, és Rhiannon nagyon félt. - Meg fogom találni, ne aggódjon! Utolérem a halottakat szállító kocsit, amelynek találkoznia kell a lázadókkal, hogy elvigyék a sajátjaikat. Vagy így, vagy úgy, kiderítjük, mi történt az öcsémmel. De én ismerem őt, Rhiannon. Nekem nincsenek olyan képességeim, mint magának, de az öcsém... Tudnám, ha halott lenne. Tudnám. - lan... lan homlokon csókolta Rhiannont. Felkelt az ágy melletti összecsukható székből és elindult kifelé a sátorból. Rhiannon kábultan figyelte, ahogy elmegy. Aztán felugrott, hirtelen elszégyellve magát. Ijesztő hírt hallott - és elájult. Kibújt a sátorból és még látta, amint lan eltűnik egy sor kipányvázott ló irányában. Odaszólt valamit az egyik katonának és egy egész. séges pej kantárjáért nyúlt. Rhiannon elkezdett futni utána, aztán meg. állt. Úgysem engedné, hogy vele menjen, meg akarná védeni Rhian_ nont. Lelassította a lépteit, hátrasimította a haját, és elindult a lovakhoz vezető ösvényen. Megvárta, amíg lan nyeregbe száll és odakiált az őrnek. Amikor lan eltűnt az ösvényen, Rhiannon újra sietve elindult a lovak felé. - Hohó, Rhiannon kisasszony! - szólt utána az őr. Középkorú, lakonikus, lassú, de határozott farmer volt. - Hová-hová így az éjszaka közepén? - Kedvesen beszélt; és Rhiannon biztos volt benne, Magee legtöbb embere tudja, hogy újdonsült lázadó férje talán már ugyanolyan halott, mint az első ura. - Utol kell érnem lant. -Asszonyom, nem mehet csak úgy el! - Uram, utol kell érnem a sógoromat. - Nem, ezt nem engedhetem meg... - tiltakozott az őr, aztán amikor Rhiannon kioldotta az egyik deres kanca kantárját, körbeléptette a lovat és felpattant rá, azon töprengett, hogyan állítsa meg. - Le fog lőni? - kérdezte tőle Rhiannon. - Nem, ugyan már, asszonyom, tudja, hogy nem fogom lelőni... - Jó. Mert az az egyetlen módja annak, hogy megállítson. Sarkával a ló véknyába vágott és a kanca engedelmesen megfordult,hogy kövessék lant. Határozottan elvágtatott az őrség vonalai mellett,de megrántotta a kantárt, amikor egy hang szólalt meg fölötte egy öreg tölgy lombjai közül. - Állj vagy lövök! - McKenzie ezredest kísérem! - kiáltott vissza Rhiannon rekedt hangon. - Akkor igyekezzen, a vámút irányába halad a lázadó táborok felé! - Igen, úgy lesz! - Rhiannon rádőlt a ló nyakára és megeresztette a gyeplőt.

152

Bizonyára elszunnyadt; megint fullasztó hőségre és szörnyű bezártságérzetre ébredt. Még mindig a koporsóban van, még mindig úton vannak. Érezte a szállítókocsi végtelen zötykölődését, az émelygést... Aztán hirtelen golyózápor, kiabálás, sikoltozás hallatszott. A kocsi vad, zabolátlan sebességre váltott. Oda-vissza dobálódzott a szűk helyen, de olyan erővel, hogy attól félt, hányni fog, ha lesz ideje arra, hogy bármitől is féljen. Hirtelen egy hatalmas zökkenést érzett. Egy furcsa hang hatolt be a koporsóba, amit újabb lebegő érzés és becsapódó hang követett. Aztán megint hallotta a golyók süvítését, a kiáltásokat és sikolyokat. A ládája ismét nekicsapódott valaminek, de olyan erővel, hogy a feje kegyetlenül nekivágódott a fának, a fedél pedig ,negrepedt. - Ne lőjetek, ne lőjetek! Az Isten szerelmére, mi csak a halottakat hoztuk vissza... Egy golyó repült süvítve, és a könyörgő hang elnémult. Julian kábultan próbálta meg összeszedni az erejét. Nyöszörgést hallott, majd további hangokat. - Virgil, igyekezz! Mind a két hadsereg itt van a közelben. - Fogd be a szád, Billy, és hagy békén! A fedelek le vannak szegezve! - szólt vissza a Virgil nevű. - Szakítsd fel a fedeleket egy kicsit gyorsabban! -parancsolta Billy. - Semmi! Ennek a fickónak semmi sincs a zsebében. -A francba! Ennek meg egy pakli kártyája van! - dünnyögött Billy. - Mit vártál? Ezek lázadó foglyok. Mit gondoltál, hogy kiraboltak egy bankot Washingtonban, mielőtt kinyúltak? - Pofa be, pofa be! Csináld a dolgodat... na ez az! Ez az óra biztos ennek a fickónak a jó öreg papájáé volt, aki már meghalt; szép kis darab, keress tovább! ... Hé! Ennek a halottnak meg még egy szép kis arany jegygyűrűje is van! Julian feje zúgott, még mindig a koporsóban feküdt és figyelt. Akárkik is ezek a fickók, megölték a kocsist, hogy ellopják, amit csak találnak a halott embereknél. Kirabolják azokat, akik elestek, mindegy, hogy jenkik vagy lázadók. Ezek az emberek valami olyasmiért harcoltak és haltak meg, amiben hittek, most pedig halálukban megfosztják őket azoktól a becses emlékektől, amely az élethez kötötte őket. Lépések... Hallotta a fának feszített acél csikorgását, amint egy vasrúddal próbálták felfeszíteni a fedelet. Egy reccsenő hang, és hirtelen az egyikük az arcába bámult. Ronda fickó volt, elsárgult, törött fogakkal. Hosszú kabátot viselt, amit egy uniós lovassági tiszttől lopott el, rajta egy konföderációs vállszalag. A haja hosszú és zsíros, a szeme kicsi, barna és mohó kapzsiságtól csillogó. Aztán, amikor látta, hogy Julian szeme nyitva van, hirtelen felkiáltott. - Ördög és pokol! Ez itt visszajött a holtak közül! Előkapott egy kést az oldaláról és Julian fölé emelte. Julian elkapta a férfi karját, mielőtt lesújthatott volna. Verekedtek. Juliannak sikerült kicsavarnia a kést a kezéből. Amikor a férfi megfordult, hogy az oldaltáskájából elővegye a pisztolyát, Julian hirtelen mozdulattal előrehajolt. A kés egyenesen a rabló szívébe hatolt. - Virgil, Virgil? Odaszaladt a másik férfi, a kezében egy ismétlőfegyverrel, és Julianra célzott. Mivel a rádőlt Virgil teste beszorította a koporsóba, Juliannak nem volt sok választása. Odanyúlt a Virgil oldalán lógó coltért. Először ő találta el Billyt, de Billy is lőtt. Éppen Julian homloka mellett csapódott be a golyó. A halántéka mellett elsüvítő és a fába csapódó golyó hangja fülsiketítő volt. A golyótól égető szúrást érzett. Megpróbált felállni. Visszaesett, és elsötétült a világ... megint. Sötét volt... sötét... Sötétebb, mint azelőtt valaha. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Rhiannon úgy érezte, hogy már majdnem egy órája követi lant, amikor meglepetten és ijedten lódobogást hallott a háta mögött az úton. Megrántotta a kantárt és jól képzett lovával megfordult Mint ahogy várta,lan tett egy kört és mögé került. - Az Isten szerelmére, mit csinál itt? - kérdezte lan dühösen. - Magával megyek. - De ez veszélyes. 153

- A háború veszélyes. Bármikor eldördülhet egy ágyú. Ha otthon lennék, dezertőrök törhetnének be a házamba, kirabolhatnának és elvághatnák a torkomat. - Magának St. Augustine-ban kellene lennie. - Ahol a lázadók úgy dönthetnek, hogy visszafoglalják a várost, kitörhet a harc és bárkit megölhetnek. - Még Gettysburgben is... - kezdte Ian. - Még Gettysburgben is előfordult, hogy egy lányt egy eltévedt golyó ölt meg. lan, kérem, magával kell mennem! - Rendben van. Akkor jöjjön velem! De ne maradjon le! Rhiannon halványan elmosolyodott és hátrasimított egy hajfürtöt. -Örömmel lovagolok magával, McKenzie ezredes. Együtt mentek tovább. - Végre elintéztem, hogy kicseréljék -mondta lan halkan. Rhiannon ránézett. - Maga azt mondta, hogy jól van, hogy belül, a szívében, tudná, ha valami történne vele. - Hazudtam - ismerte be lan. Rhiannon tudta, lan azt várja, hogy mondjon neki valamit a megérzéséről. Megrázta a fejét. - Nem tudom. Álmodtam... - Miről? - Koporsókról. Amikor Rhiannon kimondta a szót, lan hirtelen rántással megállította a lovát és neki is intett a kezével, álljon meg. - Mi az? - Kocsikerék. Menjen mögém! Ha történne valami, vágtasson, mint az őrült, vissza a táborunkba, megértette? - Igen, természetesen. Ian lépésben elindult előre. Ahogy megparancsolta, Rhiannon mögötte maradt. Az úton egy férfi teste hevert, mellette egy törött kerék. Aztán ahogy tovább lovagoltak... Egy tisztásra értek. Rhiannonnak elakadt a lélegzete. Egy romba dőlt kocsi állt a fának lökve, orrával felfelé, az oldalán. Köröskörül. .. Koporsók. Némelyik széttört, szerencsétlen lakójuk félig kilógott belőlük. Némelyiket felfeszítették, némelyik érintetlen volt, némelyik ember már csak csont volt, némelyiken véres ruha látszott, voltak, akik már kezdtek elrohadni... - Rhiannon, menjen innen! - figyelmeztette lan. De Rhiannon már leugrott a lováról. Az egyik férfi mellén egy sebből friss vér folyt. Mellette egy felfeszített koporsó, rajta egy másik ember feküdt elterülve. Benne pedig... Rhiannon óvatos léptekkel elindult a koporsó felé. Ott feküdt. Arca hófehér volt a holdfényben, a haja hihetetlenül fekete. Kopott pamuting, szürke kabát... - Julian! - sikította a nevét, miközben odarohant. - Julian! A szíve a torkában dobogott. A szél mintha felkerekedett volna körülötte. Nem bírta elviselni. Kitépi a koporsóból, megrázza, visszaerőlteti az életbe... De miközben szaladt, Julian kezdett felemelkedni, Rhiannon pedig megállt és földbe gyökerezett a lába. Rhiannon hangja. Rettenetesen messziről hallotta Rhiannon hangját. Őt szólította, neki pedig válaszolnia kell. Kinyitotta a szemét. Vajon meghalt? Vagy álmodik? Dühösen pislogott, a homlokánál éles fájdalmat érzett, nyomta a ránehezedő férfi súlya és az alatta lévő fa keménysége. Megfeszítette az izmait, felemelkedett és lelökte magáról a halott férfit. Ismét pislogott, mert ott állt előtte. Rhiannon, ébenfekete hajával, ami göndören, ziláltan keretezte arcának klasszikus vonásait, a holdfényben smaragdzölden izzó szemével; még állandó fekete ruhájában is magas, elegáns, igazi angyal... - Rhiannon - mormolta a nevét, miközben arra gondolt, lehetetlen, hogy itt van, de mégis... A szeme. Istenem, a szemében mintha látna valamit. Félelmet, aggodalmat, gondoskodást, törődést. 154

Szerelmet? Megragadta a koporsó szélét, lelökte magáról a halott férfit és felállt. Akkor vette észre, hogy lan ott áll a felesége mögött. - Uram Jézus, hát élsz! - sóhajtott fel lan. - Hát éppen csak -Ismerte be Julian, furcsán mosolyogva a bátyjára. Kilépett a koporsóból és a fejét ingatta. - Mi a fene történt? - kérdezte lan. - Hullarablók, akik nem várták meg, hogy a koporsókat leeresszék a földbe. Nyilván abból éltek, hogy megtámadták a halottakat szállító kocsikat, amelyek délre tartottak... vagy északra. lan közelebb ment és előbb Virgilt, majd Billyt nézte meg. - Mindkettő halott. - Tudom. lan megtörölte a homlokát és annak ellenére, amit mondott, a szemében aggodalom ült. - Majdnem kicsináltak. - Csak egy karcolás. - Rohadt közeli karcolás! - Hát először is a koporsó nem volt elég nagy, aztán egyre rosszabb lett. - Julian megpróbált könnyedén beszélni. Szerette volna kinyújtani a kezét, hogy megfogja a feleségét, magához húzza, a karjában tartsa. - Te mit csinálsz itt? - kérdezte éles hangon. - Azt hittem, meghaltál! - felelte Rhiannon mérgesen. - Ó? Ünnepeltél? Ezt kár volt mondani, gondolta Julian és felszisszent. De olyan átkozottul jó lett volna megérinteni őt! És még mindig feketében van. Az ő gyermekét hordja a hasában, de a férjét gyászolja. Végül Rhiannon odament hozzá és lekevert neki egyet. Egy jó nagyot. Éppen az állán találta el. Julian feje megint zúgni kezdett. Elkapta Rhiannon csuklóját és odahúzta magához. - Mondtam neked, hogy tűnj el a harctérről! Akkor mit keresel itt? Miért nem jöttél el Washingtonba, vissza St. Augustine-ba vagy valahová, ahol biztonságos? - Engedj el, te ördögfajzat! Mindnyájunkat halálra rémítettél! - A fenébe is! Kérdeztem valamit. - Nincs jogod kérdéseket feltenni. - Hála neked, fogoly voltam, úgyhogy minden jogom megvolt arra, hogy megszökjem. - Lovak! - szakította félbe a vitát hirtelen lan. - Figyeljetek! Természetesen bárki, aki látta, hogy itt mi történt, értesíthette a hatóságokat. Julian maga mögé tolta a feleségét, miközben visszalépett a koporsóhoz, hogy megkeresse a pisztolyt, amelyet Billy ellen használt. Ian ott állt mellette, és amikor a lovak becsörtettek a tisztásra, együtt voltak, Rhiannot maguk mögé kényszerítve. Lázadók vagy jenkik? Ezen a területen nem lehetett tudni. Magee tábornok volt az, két lovassági tiszt kíséretében, aki becsörtetett a tisztásra. Felmérte a helyzetet és gyorsan átlátta, mi történt. - Ha nem elég a háború - mondta enyhén megvető hangon -, akkor jó, ha van mellé egy-két keselyű is! Helló, dr. McKenzie. Örülök, hogy a koporsón kívül látom, nem pedig benne. Julian érezte, hogy Rhiannon körmei belemélyednek a hátába. Öszszeszorította a fogát. Rhiannon persze attól félt, hogy Julian előhúzza a coltot, harcol Magee-vel és követeli a szabadságát. - Uram, a koporsó nem volt különösebben kellemes. Nem igazán én választottam ezt a közlekedési módot délre, de... - Ide kell rendelnünk egy temetési osztagot, gondoskodnunk kell ezekről a halottakról - mondta Magee egyik embere. - Visszatesszük a fiúkat a ládákba - mondta Magee -, aztán eltűnünk innen. Ez lázadó terület, mi pedig túl messze vagyunk a táborunktól. - Lejjebb hajolt a nyeregből. - Longstreetnek van néhány százada itt a közelben, meglepetésként, dr. McKenzie. Úgy tűnik, éppen akkor kellett volna magát kicserélnünk, amikor úgy döntött, hogy beugrik ebbe a fenyőkoporsóba. - Bárcsak tudtam volna - mondta Julian, félig mosolyogva és a vállával lan felé biccentve. - Tudja, lan egy kicsit lassú volt. - Nem nagyon akarták elengedni magát - magyarázta Magee. - Nem tudtam, hogy ilyen veszélyes vagyok. - Lovak! - figyelmeztetett lan. 155

- Micsoda? - mormolta Rhiannon. Julian hallotta a hangjából, hogy fél. Rhiannon szorosan hozzábújt, Julian megfogta a karját. Lázadók. Ezúttal a lázadók jönnek. És úgy is lett. Julian tudta, hogy a bátyja minden izma megfeszült és küzdőállást vett fel. De a kapitány, aki egy sovány, szürke gebén belovagolt a tisztásra, felemelte a kezét. Az ő csapata is kicsi volt. Julian rájött, hogy ismeri a férfit: Trenton Malden, Georgiából. Egyike volt George Pickett kisszámú túlélőinek. Malden fiatal volt; nemrég még vállig érő göndör haja aranyszőke. Most már ősz hajszálai is akadtak. A kapitány megállt, a mögötte álló négy lovas nem húzott elő semmiféle fegyvert, miközben végigszemlélték a terepet. - Uram! - szólalt meg Malden, Magee-re nézve. - Nem tudom elhinni, hogy ez a maga műve! - Persze hogy nem, Trent! - válaszolt Magee türelmetlenül. Látva,hogy Julian álmélkodva néz rá, Magee tábornok magyarázattal szolgált. - Trenton nálam szolgált a háború előtt. - Trent! - kiáltott fel váratlanul lan. A konföderációs kapitány elmosolyodott. - Ian! Örülök, hogy élsz és jól vagy. - Én is, Trent. - Mi a fene történt itt? - Hullarablók - adta meg a választ Julian. - Ezek azok a fickók, akiket a Régi Parlamentből kellett volna átvennünk? - kérdezte Trent Malden. - Igen - felelte Julian. Trent felhúzta a szemöldökét. - Dr. McKenzie, mindnyájan tudjuk,hogy csodákat művel, de sikerült feltámasztania a halottakat? - Csak magamat. - Á... - mormolta Trent. Ránézett Magee-re. - Nos, uram, eszem ágában sincs lelőni magát vagy Iant vagy az embereit, és remélem,hogy maga sem akar engem lelőni. Engedjük el egymást! - Egyetértek, kapitány - mondta Magee. - Ha szüksége van segítségre a halottakkal... - Ők a mi fiaink - mondta Malden szomorúan. - Gondoskodni fogunk róluk. - Ahogy kívánja. lan, Rhiannon... Nem. Julian szorosan fogta Rhiannont. - Nem, uram, a feleségem velem jön. Magee habozott, nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát. - De uram, én vállaltam, hogy vigyázok a hölgyre... - Az én feleségem, uram, a saját... - Julian elhallgatott, felhúzta a szemöldökét és Rhiannon szemét figyelte, amelyben haragos tűz lobbant fel, amikor rájött, hogy milyen nehéz helyzetben van. - A saját szabad elhatározásából. - De... uram - tiltakozott Magee. - Ő az Unió felé hajlik. - Csakhogy, uram, a még élő férje konföderációs, és most velem jön - mondta határozottan. - Elviszem a feleségem. - Julian... - szólalt meg lan. - lan! - vágott vissza Julian és a bátyjára nézett. Itt nem lehet vérontás, gondolta magában. De azt sem fogja megengedni, hogy Rhiannon visszamenjen egy északi táborba. - Rhiannon - mondta gyengéd hangon Magee. - Maga szerint mit csináljak? De már látta Rhiannon szemében a választ. Rhiannon tudta, hogy az élet és a halál, a vérontás valóban az ő kezében van. Nem volt választása. Fogoly, akárcsak Julian. - Úgy tűnik, hogy... a férjemmel megyek. - Biztos benne? - kérdezte Magee. Rhiannon habozott és lesütötte a szemét. Érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Aztán odafordult Magee-hez. - Persze, uram. - Isten legyen magával, gyermekem! lan, mi pedig visszavonulunk erről a lázadó területről. Julian érezte, hogy a bátyja megöleli. Ő is viszonozta gyorsan, de erős szorítással. Isten tudja, mikor találkoznak legközelebb. - Szerzünk magának egy lovat, dr. McKenzie - kezdte Trenton Malden. - Hagyja csak! Mrs. McKenzie elviheti a lovat, amelyen idejött. Ez a legkevesebb, amit felajánlhatunk a szolgálataiért - mondta Magee. - Trenton, maga meg vigyázzon magára! - szólt oda Maldennek. Megfordult 156

és elindult kifelé a tisztásról. Julian biccentett lannak, aki sarkon fordult, felpattant a lovára és követte Magee-t. - Jó karban tartott jószág! - mondta Trenton elégedetten. - Legyen üdvözölve, Mrs. McKenzie, örülünk, hogy velünk marad. Rhiannon nem válaszolt semmit, hanem odament a lóhoz, amelyen idelovagolt a jenki frontról. Julian követte. Rhiannon nem volt rá felkészülve, hogy Julian felpattan mögé. Amikor tiltakozhatott volna, Julian szorosan átölelte hátulról, figyelmeztetésképpen magához szorította és megfogta a kantárszárat. - Ő is nagyon örül, hogy velünk lehet, repes az örömtől - mondta Julian komoran. Aztán elindultak a lázadó arcvonal irányába. Rhiannon fel s alá járkált a kicsiny fehér sátorban, ahol berendezték a szállását. Amióta megérkeztek a lázadók táborába, nem látta Juliant. Rengeteg sebesült volt! Emellett el is voltak keseredve, mert a sebesültek száma lényegesen magasabb volt, mint amennyit a déliek rendelkezésére álló orvosokkal és felszereléssel kezelni lehetett. Sokan meghaltak, akiken segíteni lehetett volna. Rhiannon tudta, hogy égető szükség van Julianra, mégis azt szerette volna, ha nem hagyná magára. Segíthetett volna neki. Ehelyett azonban idekísérték Rhiannont, Juliant pedig elvitték a sebtében felállított kórházba. Teltek-múltak az órák. Aludnia kellett volna, de nem tudott. Feküdt a tábori ágyon és arra gondolt, milyen hálás, hogy Julian életben van - és milyen dühös amiatt, hogy ilyen helyzetbe hozta magát. Julian még mindig mérges rá! Emlékezhetett arra az éjszakára, amit együtt töltöttek, de aztán megint azt érezte, amit akkor, amikor a tisztáson Julian ránézett, ő pedig behúzott neki egyet... Talán nem ez a legkedvesebb és legfinomabb dolog egy feleségtől, amikor felfedezi, hogy a férje él. De amikor először meglátta Juliant, a vért, ahogy ott fekszik... Felkelt a tábori ágyból és járkálni kezdett a sátorban. Egy tiszté lehetett, mert az összecsukható ágyon, székeken és asztalon kívül egy borotválkozótükör is volt benne. Elképesztő, hogy mi mindent be tudnak zsúfolni ilyen kis helyre! Odakint tüzek égtek, a hold magasan járt. Éjszaka nyugalom volt. Mindenfelé őrök és járőrök. Hamarosan hajnalodik és a férfiak megint a háborúval fognak törődni. De most még nyugalom van. Nyugalom... Nem hallotta Juliant, csak megérezte, hogy ott van mögötte. Gyorsan megfordult. Julian megfürdött új ruhát kapott, bár az sem kevésbé kopott, mint amit azelőtt viselt. Az arca sima, teste izmos, kemény és nagyon vonzó. Rhiannon gyorsan lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy Julian tudja, beleszeretett. - Szóval megváltoztak a dolgok! - mondta Rhiannon halkan. - Te szabad vagy, én fogoly. Julian felemelte a kezét. - Nem vagy fogoly. - Ragaszkodtál hozzá, hogy idejöjjek. Ez ugyanaz, nem? Julian a fejét rázta és mosolygott. - Nem, te a feleségem vagy. Az én feleségem. Nem Magee-é, nem lané. Richard Tremaine pedig halott. Feleségül jöttél hozzám. Elismerem, nem ezt akartad, de végül is megtetted. Ezért vagy itt. - Mint fogoly - ismételte meg Rhiannon halkan. - És ha hozzám nyúlsz... Rhiannon elhallgatott. Mit csinál? A büszkeség egy dolog. Az ostobaság egészen más. Szerelmes Julianba és most itt van vele. Mindketten élnek és jól vannak.De már késő volt. Rhiannon szavaira Julian felpattant. - Ha hozzád nyúlok? - kérdezte rideg hangon. - Nos, tudod, mit, szerelmem? Azt hiszem, azt fogom tenni. Vérszomjas déli leszek és letépem rólad a ruhát! - Julian! - kiáltott fel Rhiannon megrémülve, miközben próbálta kitépni magát Julian szorításából. Elegem van ebből a feketéből! - mondta Julian és tépni kezdte Rhiannon ruháját, először az egyik ujjat szakítva le, aztán a szoknyát. - Julian, hagyd abba, hagyd abba, mert sikítok... - Helyes! De ne felejtsd el, hogy ez egy lázadó tábor! - Igen! És itt alszanak az utolsó lovagok, nem igaz? - vágott vissza Rhiannon. - Ne aggódj, ma éjjel nem akarok tőled semmit, imádott boszorkányom, csak azt, hogy szakíts ezzel a fekete ruhával! - mondta neki Julian, miközben izzó kék szemével Rhiannon szemét fürkészte, érintése

157

pedig még mindig olyan forró, dühös és kemény volt, mint az acél. Rhiannon Julian mellkasát öklözte, aztán abbahagyta és levegő után kapkodott. Julian is olyan mozdulatlan lett, mint egy szobor. A tekintete egy pillanat alatt megváltozott. - Mi az, Rhiannon? Mi baj van? Fáj? Rhiannon... - Julian... - Tessék? - Julian felkapta Rhiannont és odavitte az ágyhoz. - Julian... Rhiannon megfogta Julian kezét és a hasára helyezte. - Lehet érezni. Ez olyan csodálatos, amikor annyian halnak meg... - Rhiannon elhallgatott, az arcába pír szökött. - Te már tapintottál így kisbabákat mormolta Rhiannon. Julian hatalmas keze és hosszú ujjai betakarták Rhiannon hasát. A baba folyamatosan mozgott, határozottan, erőseket rúgva, s Rhiannon biztos volt benne, Julian is ugyanúgy érzi, mint ő. - A sajátomat még soha! - mondta halkan Julian. - A sajátomat még soha. Rhiannon hátradőlt, élvezve Julian érintését, és nem akart beszélni, nem akarta megtörni ezt a közös pillanatot. Julian ujjai gyengéden simogatták... nagyon gyengéden. Rhiannon lehunyta a szemét. Ez jó, nagyon jó. Háború van. Ő egy lázadó táborban van. És mégis az éjszaka olyan édes... Aztán idővel elaludt. Amikor felébredt, Julian már nem volt ott. De az ágy lábánál ott volt egy új ruha, egy egyszerű, tengerészkék, nappali pamutruha. Talán itt az ideje, hogy levesse a feketét. Észrevette, hogy Julian hagyott neki vizet mosakodásra, és amikor kidugta a fejét a sátorból, látta, hogy egy ifjú kisdobos állt odakinn, hogy gondoskodjon róla, ha valamire szüksége lenne. Abban a pillanatban, hogy meglátta a fiút, az ott termett és kávéval kínálta. - Tudod, hogy hol van a férjem? - Kilovagolt, asszonyom - mondta a fiú. Talán tizenkét éves lehetett, egyenes szálú, búzaszőke hajjal, vigyorgó arccal és huncut kis gödröcskékkel. Túl sovány, de koravén gyerek. - Kilovagolt, de hová? - Volt valami csetepaté. Elment a sebesültekért. Hozok egy kis kávét meg valami ennivalót. Attól tartok, az ételünk nem valami jó, de maradt egy pár darab friss tojás - saját takarmányozásból - és nagyon jó szakács vagyok. - Biztos vagyok benne... hogy hívnak? - Josiah, asszonyom, Josiah. Hozom a kávét. A fiú odament az egyik tűzhöz és egy kávéval tért vissza. Amikor Rhiannon belekóstolt, a fiú aggódva figyelte. - Jó? - Remek. A fiú megvonta a vállát. - Cserével szerezzük be. A folyó mentén vannak jenkik. Reilly tizedes küldött nekik egy kicsit a papája legjobb dohányából. Reméltem, hogy jó üzletet csináltunk. - Ez csodálatos kávé. - Főzök egy pár tojást. - Nem kell... - Dr. McKenzie azt mondja, hogy kisbabája lesz, asszonyom. Gondoskodnunk kell a kicsikről. Végül is, a maga babája lesz a népünk jövője, nem igaz? Rhiannon várt egy kicsit, aztán elmosolyodott. - De, persze. A fiú elment, majd egy kis idő múlva tojással és friss kenyérrel jött vissza. Hogyan sikerült kenyeret szereznie, Rhiannonnak fogalma sem volt róla. A fiú leült mellé, amíg Rhiannon evett és megtudta, hogy a fiú édesanyja meghalt, az édesapját halottnak hitte, mert már nagyon régóta nem került elő. Rhiannon kérte, hogy vigye oda a sebesültekhez, amikor befejezte az evést, de majd megszakadt a szíve a tábori ágyakon fekvő sebesültek hosszú sora láttán, akiket azért hagytak ott,mert olyan állapotban voltak, hogy nem mehettek haza és a hadsereg kórházaiban sem volt elegendő hely a számukra. Vizet vitt az embereknek, olvasott nekik, kicserélte a kötésüket. A nap ugyanúgy zajlott, mint a többi. Nagyon meglepődött, amikor találkozott Liam Murphyvel, az egyik fiatalemberrel, aki Juliannal volt, amikor menedéknek használták Rhiannon házát. - Liam! 158

- Mrs. Tremaine... vagyis McKenzie! - Liam mosolygott. - Hát persze, feleségül ment McKenzie ezredeshez. Csodálatos történet, tudja. Mindenki ismeri. - Biztos vagyok benne - mormolta Rhiannon. - Hogy van? Hol sebesült meg? Liam felemelte a takaróját. Rhiannon látta, hogy az alsó lábszára hiányzik. - Ó! Liam, annyira sajnálom! - De élek. - Hála Istennek! - És haza fogok menni. - Az még jobb. - Hogy újra harcoljak. - Nem! - De igen. Tudja, a jenkik megint érdeklődnek Florida iránt. Mindenféle gyűléseket tartottak róla meg ilyesmi. Úgy tűnik, Florida látja el a konföderáció legnagyobb részét. A jenkik azt hiszik, gyengék vagyunk, hogy megtámadhatnak bennünket. De a lázadó parancsnokok sem ostobák. Meg fogják állítani a jenkiket mondta Liam büszkén. Halkabbra fogta a hangját. - Láttam Juliant ma reggel, Mrs. McKenzie. Nagyon jó volt újra látni. Nagyon izgatott. Haza akar menni. Azt mondja, maga kisbabát vár, és azt akarja, hogy a gyereke Floridában szülessen meg. Beadott egy kérvényt, hogy helyezzék vissza Floridába, hiszen most már tudják, hogy ott több harcra lehet számítani! - Hát majd meglátjuk, nem? - Maga is szeretné? Szeretne hazamenni? Rhiannon hosszan a férfi szemébe nézett, aztán elmosolyodott. - Igen, szeretnék hazamenni. Liam megérintette Rhiannon kezét. - Emlékszik, hogy boszorkánynak neveztem? Nagyon sajnálom. - Semmi baj. Remélem, mindannyian hazajutunk. Liam hirtelen pisszegni kezdett. - Vigyázzon! Jön. - Kicsoda? - A prédikátor. Sheer ezredes. Egy magas, szikár, ősz hajú és ősz szakállú férfi lépett be a kórházi sátorba. Rhiannon egy darabig érdeklődve figyelte a férfit, aztán látta,hogy megállt valamit megkérdezni az egyik műtőssegédtől - róla. A férfi felnézett, aztán elindult felé. Rhiannon hirtelen kényelmetlenül érezte magát. A férfi szeme fekete, apró és szúrós tekintetű. Egy fanatikus szeme, gondolta magában Rhiannon. Két kisegítő kíséretében végigment az ágyak között, amíg oda nem ért Rhiannonhoz. - Mrs. McKenzie! - mondta a férfi tárgyilagosan. Rhiannon bólintott, de nem válaszolt. - Velem kell jönnie. - Hová? - kérdezte Rhiannon. - A parancsnoki sátramba. - Minek? - Kérdéseket kell feltennem magának. Rhiannon a fejét rázta. - De... - Tegnap még a jenkik táborában volt, fiatalasszony! - Uram, én semmit sem tudok a jenki katonai tervekről. Az ottani tábori kórházban dolgoztam. - Velem kell jönnie. - Én nem vagyok fogoly, uram. - Vagy velem jön, asszonyom, vagy pedig kivitetem innen. Rhiannon, nagyon dühösen, elindult a férfi előtt. Megijedt, amikor Josiah hirtelen ott termett előtte, nagy kalamajkát okozva azzal, hogy elejtett egy vödör vizet. Amikor Rhiannon lehajolt,hogy segítsen neki, a fiú gyorsan odasúgta: - Ne aggódjon, mindjárt szólunk dr. McKenzie-nek! Rhiannon biccentett, de dobogó szívvel azon töprengett, mi történik és hogy mit tud tenni Julian. Ez a férfi ezredes - Julian is az volt a polgárőrségnél. De most a reguláris hadseregben van és nem olyan magas rangú, mint ez a férfi. Sheer gyorsan odaért mellé és megfogta a karját. Rhiannon azonnal elrántotta a kezét, de a férfi ott maradt mellette és mutatta az utat. Egy óriási sátorhoz értek, Sheer pedig betessékelte Rhiannont. A tábori asztal mellett állt egy szék, a férfi pedig jelezte, hogy Rhiannon üljön le. Rhiannon engedelmeskedett. - Abbahagyhatja az ellenségeskedést, asszonyom. - Mit akar tőlem? Én nem a hadseregben szolgálok. - De a hírneve megelőzte. - Hírnevem? Bármit is hallott, nem vagyok boszorkány. 159

- Tudni akarom a jenkik csapatmozgását. Hogy mit csinál most Meade? Hol fog legközelebb támadni? - Nem tudom! - Követelem... - Úgy tűnik, Meade csak úgy üldögél, mint eddig is tette! Rhiannon teljes megrökönyödésére a férfi arcul ütötte. Rhiannonnak elakadt a lélegzete és hirtelen felpattant. Az ezredes is felállt és visszatolta a székbe. - Hogy merészel! - kérdezte Rhiannon alig kapva levegőt. - Felelni fog a kérdéseimre! - Nem tudom a válaszokat, és nem vagyok a maga foglya. - A férjével jött ide, de maga jenki, és a Dél biztonsága érdekében ezennel fogollyá nyilvánítom. - Azt nem teheti meg. - De megtehetem és meg is teszem. Addig innen el nem megy, amíg nem válaszol a kérdéseimre. Maga látja a jövőt. Tudja, hogy mi történik. Nos, Mrs. McKenzie, maga a foglyom... aki elárulta a délieket és a szülőföldjét. Ez a férfi fanatikus... egy őrült. - Uram, maga nem érti - mondta Rhiannon, türelmet parancsolva magára. - Nem tudok kedvem szerint olvasni a jövőben. Időnként vannak bizonyos álmaim, ösztönös megérzéseim. De nem tudom megjósolni a jövőt, mint egy cigányasszony a kristálygömbből. Én... Sheer hirtelen ott állt előtte, a keze Rhiannon vállán. - Nem cigányasszony, hanem boszorkány. Mageenek meg tudta mondani, hogy merre vezesse a csapatait. Maga az oka, hogy a jenkik Gettysburgnél győztek. - Gettysburgnél nem tudtam semmit, csak félelmet és rettegést éreztem, mint mindenki más! tiltakozott Rhiannon. - Megismétlem, maga elárulta a szülőföldjét! Maga floridai, aki a jenkikért harcol. És tisztességtelen előnyhöz juttatta őket. Magát le kéne lőni, mint minden árulót. Nem, máglyára kéne vetni, mint minden boszorkányt. Ez a férfi nyilván nem beszél komolyan. Az ellenség kezében történhetnek rossz dolgok, igen. A magányos nőket mindkét oldalon molesztálták az ellenséges katonák. Kifosztották, megerőszakolták, talán még meg is ölték őket. A kémeket letartóztatták és börtön várt rájuk. De senkit sem égettek el máglyán. Ez a férfi meg ezredes - aki csapatokat irányít a harctéren! - Uram, csak azt tudom mondani, hogy akkor sem tudnék segíteni magának, ha akarnék. - Tagadja, hogy különleges képességei vannak. Rhiannon lerázta a kezét a válláról, hirtelen felállt és gyorsan olyan távolságra került tőle, hogy ne tudjon könnyen hozzáérni. - Igen, tagadom, hogy különleges képességeim vannak! Meg vagyok átkozva, néha álmok gyötörnek! Rémálmok, és én nem hívom őket. - Üljön le! - Sheer határozott mozdulattal előrébb lépett. Rhiannon nem tudott merre menni. Az ezredes Rhiannon vállára tette a kezét és ismét visszakényszerítette a székbe. Hol van Julian? - töprengett Rhiannon kétségbeesetten. Ha még mindig kint van a harctéren, akkor nem tudja, hogy Sheer elkapta. És ha megtudja, mi lesz? Mit fog tenni? Sheer magasabb rangú nála! Juliannak nincs hatalma egy olyan ezredes fölött, aki túllépte a józan ész határát. - Hadd meséljek magának Gettysburgről, Mrs. McKenzie. - Nem kell semmit elmesélnie. Ott voltam! - mondta Rhiannon dühösen. Úgy látszik, az ezredes nem hallotta Rhiannont. - Öt fiam volt, amikor ez a háború elkezdődött. Büszke, keménykötésű srácok. A hazájukért mentek a háborúba, Mrs. McKenzie, ezért az országért. A déli államok szövetségéért. Egyikük sem tért ki a kötelessége alól. Az egyik fiamat Sharpsburgnél veszítettem el, aztán pedig, Mrs. McKenzie, négy fiam esett el Gettysburgnél! Négy fiam... - Sajnálom, uram. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. A veszteségeket senki sem tudja elfogadni. - Északnak szenvednie kell! Az északi politikusok kezdték ezt a háborút, ami nem más, mint agresszió! Kértük, hogy hagyják, hadd éljük a magunk életét és semmi mást. De az én fiaim nem halhattak meg hiába, Mrs. McKenzie. Újra meg fogjuk fordítani a háború menetét! Rhiannon erősen küszködött magával, hogy nyugodt maradjon és uralkodni tudjon magán. - Talán igen. - Maga fog nekünk segíteni. 160

- Maga nem érti. - Nem, Mrs. McKenzie, maga nem érti. Ha kell, verni fogom. Meg égetem, megkínozom és... Hirtelen elhallgatott és a semmibe bámult. Aztán felállt. - Hajlandó válaszolni a kérdéseimre? - Nincs mit mondanom magának. A férfi erőszakosan kirángatta Rhiannont a székből. A keze ismét Rhiannon arca felé lendült. - Ha nem válaszol nekem, agyonlövetem. Rhiannon megpróbált védekezni, elhajolva az ütései elől, visszaütve. A férfi tenyere olyan erővel csapódott az arcához, hogy Rhiannon térdre rogyott a sátor közepén. Sheer újból ütésre emelte az öklét. De valaki megállította a kezét. Az ezredes körbefordult és egy ütés landolt az állán. Rhiannon kábultan, könnyes szemmel felnézett és látta, hogy visszajött Julian. Sheer behúzott egyet Juliannak. Az ezredes erős férfi volt, nagyot tudott ütni. Julian megtántorodott, de aztán előrelépett és teljes erővel gyors ütéseket mért Sheer állára jobbról, balról, aztán megint jobbról. Sheer térdre rogyott. - Magát is agyonlövetem! Fegyelemsértésért. Hajnalban fogják lelőni, ezzel a sátáni boszorkánnyal együtt, aki még most is a jenkiknek segít. Julian hitetlenkedve bámulta a férfit. Ezalatt Sheer a derekán lógó pisztolyáért nyúlt. Julian megint állon vágta. Keményen. Sheer elterült a földön. - Uram Isten! - kiáltott fel Rhiannon. - Julian, Julian... Julian magához ölelte Rhiannont, kék szemében látszott az aggódás. - Bántott? Rhiannon a fejét rázta. - De téged bántani fog, Julian. Ezredes. - Majd elintézem. Gyere, menjünk innen. A baba...? - Jól vagyok, semmi bajom! - suttogta Rhiannon. De Julian felkapta és kézben vitte ki a sátorból. Odakint a veszekedés zajára összegyűlt katonák utat engedtek Juliannak, aki bevitte Rhiannont a sátrukba. Alig fektette le az ágyra, már meg is érkeztek a tisztek. Hogy letartóztassák. - Minden rendben lesz - mondta Julian. De Rhiannon félt. - Julian... - Minden rendben lesz. És Julian elment. Néhány órával később Rhiannon hallotta, hogy valaki a torkát köszörüli. - Mrs. McKenzie! - Sietve kiment a sátorból. Két katona várta. - Longstreet tábornok hívatja. - Longstreet tábornok...? - Kérem, legyen szíves velünk jönni! Rhiannon követte a két katonát. Hosszú séta volt, de végül egy kis házhoz értek. A katonák kinyitották az ajtót, Rhiannon pedig rájött, hogy az észak-virginiai hadsereg Longstreet által irányított hadosztályának parancsnokságára hozták. Rhiannon követte a katonákat és aggódó tekintetével Juliant kereste. De nem látta. Egy irodává átalakított ebédlőbe vezették be. Mindenütt térképek voltak. A magas, szakállas férfi, aki ült, felállt, de olyan lassan, mintha komoly erőfeszítésébe kerülne, mintha nagyon ki lenne merülve. - Kérem, Longstreet tábornok úr, én tudom, hogy ön nagyon elfoglalt ember, és nem titok, hogy unionista vagyok, de... kérem, hol van Julian? Ne büntesse ezért! Állítólag maga igazi gavallér, és az az ember megvert engem. Azt mondta, hogy agyonlövet. Meg kell értenie, hogy amikor Julian a védelmemre kelt, csak úgy viselkedett, ahogy egy déli úriembernek kell, egy igazi lovagna... - Mrs. McKenzie, Mrs. McKenzie... - dörmögte Longstreet, miközben megfogta Rhiannon kezét. Gyengéd érintése és kedves mosolya volt. - A férje jól van. - Letartóztatták. - Új parancsot kap, Mrs. McKenzie. - Tessék? - Megkínálhatom egy brandyvel vagy valami mással? Rhiannon a fejét rázta. - Semmivel, köszönöm, csak... - Azért hívattam ide, hogy bocsánatot kérjek öntől. Sheer ezredes valamikor nagyon jó katona volt, jámbor fickó. - Longstreet déli akcentussal beszélt, halkan, egyes hangokat elnyelve, amitől a szavai még 161

megnyugtatóbbak voltak. - Mrs. McKenzie, minden nőnek és férfinak megvan a joga, hogy megválassza, melyik oldalon áll. Isten a tudója, hogy hány meg hány éjszakát töltöttem álmatlanul megosztott országunk miatt! Sheer ezredesnek nem volt joga megütni önt, a férjének pedig minden joga megvolt ahhoz, hogy megvédje a feleségét. De vannak más fanatikusok is a sorainkban, és gondoskodni fogunk róla, hogy önt és a férjét minél gyorsabban bazaküldjük. - Hogy? - suttogta Rhiannon. - Julian nincs letartóztatva? Longstreet elmosolyodott, előrebökött az állával, jelezve, hogy Rhiannon nézzen a háta mögé. Rhiannon hátrafordult. Ott állt Julian, a kezében papírokkal. - Minden készen van, dr. McKenzie? - Igen, uram! - Julian végigment a szobán. Longstreet kezet nyújtott neki. - Sok szerencsét, dr. McKenzie! - Önnek is, uram! Isten óvja! Megtiszteltetés volt ön alatt szolgálni, uram. - Nos, akkor ön bár konföderációs katona, Julian, de ismét a polgárőrségben szolgál. - A tábornok tisztelgett. - McKenzie ezredes! Julian viszonozta a tisztelgést. - Longstreet tábornok! Uram! - Vigye a feleségét! Menjenek haza! mondta Longstreet. - Igen, uram! Megfordultak, és Julian kivezette Rhiannont a házból. Egy kocsi várt rájuk, hogy elvigye őket a vasúthoz. Rhiannon rádöbbent, hogy most valóban hazamennek. HUSZONHARMADIK FEJEZET Floridába nem volt könnyű eljutni. Vonaton indultak el, de néhány helyen a síneket lerombolták, mert az ellenség nagyon közel volt, vagy pedig át kellett irányítani a járatot, mert az állomást már el is foglalták. Állandóan utasokkal voltak körülvéve, időnként az északiak által elfoglalt városokból menekülőkkel, szabadságon lévő katonákkal, szabadlábra helyezett foglyokkal, akik a becsületszavukat adták, hogy nem szöknek meg és árvákkal. Furcsa időszakot élt át Rhiannon és Julian; mindketten dühösek voltak egymásra, de a Sheer ezredessel történt szörnyű incidens után megváltoztak a dolgok. Nagyon kevés alkalmuk volt igazán beszélgetni. Olyan ritkán maradtak kettesben. Végül megérkeztek Jacksonville-be. Az előző éjszaka Rhiannon nem aludt, mivel az utolsó pillanatig nem tudták, hogy nem tudnak tovább menni. Kibéreltek egy szobát és úgy volt, kettesben lesznek. Rhiannon már nagyon várta ezt az alkalmat, de alig tették be a lábukat az ebédlőbe, hogy egyenek valamit, amikor egy szakadt, koszos egyenruhás lovassági tiszt Julianhoz lépett. -Uram! McKenzie ezredes úr! Nagy örömünkre szolgál, hogy viszszajött! - Tisztelgett Juliannak, majd folytatta. - Híreket kaptunk, hogy a jenkik új támadásra készülnek ellenünk. Most állítják össze a tervet. Persze a csatározások soha nem érnek véget, a tengerparton egyre csak folytatódnak a támadások... de most azt hiszik, hogy fontosak vagyunk, hogy mi látjuk el az egész konföderációt élelemmel, ami életben tartja a hadsereget. Ilyen még nem volt, uram - benne vagyunk a háborúban. - Eddig is benne voltunk, uram. Csak nézzen körül! - válaszolta Julian szenvtelen hangon. - Igen, persze, de... lehet, hogy igazi döntő ütközet lesz itt. Mint azok a csaták Virginában meg Tennessee-ben! - Azt hiszem, abba a fél állam belepusztulna - dörmögte Julian. - Uram, nem akarok udvariatlan lenni, de nagyon hosszú utat tettünk meg, és a feleségem fáradt... - Persze, elnézést kérek. De az a helyzet, uram, hogy azonnal szükségünk van magára. Ma volt egy kis harc Jacksonville és St. Augustine között a régi indián úton. Üdvözlöm a hazatérése alkalmából, uram, de attól tartok, emlékeztetnem kell rá, hogy maga a floridai polgárőrség egyik ezredese - és hívja a kötelesség. Arra kell kérnem, hogy jöjjön velem. - Mindig örömmel segítek, amikor kell, de még csak most érkeztem meg. A feleségem... - Megszervezzük a kíséretet, hogy visszavigyék őt a táborba, uram. Julian Rhiannonra nézett. - Menned kell - mondta Rhiannon. - Én a táborban leszek, mire odaérsz.

162

Így aztán Julian egyedül utazott tovább akkor éjszaka. Rhiannon azt hitte, sohasem fog elaludni, de aznap éjjel elaludt. És nem álmodott. Amikor reggel felébredt, egy kíséret várt rá, amelyben volt néhány olyan ember, akiket már ismert az erdei lázadó táborból. Szívélyesen üdvözölték Rhiannont, aki örült és meglepődött, hogy milyen kellemes a hazatérés. Nagy örömére szolgált, hogy a táborban találkozott Rachellel, aki amikor meghallotta, hogy Rhiannon visszajön, idejött St. Augustineból. Rachel ugyanolyan bőbeszédű volt, mint korábban, és percek alatt elmesélt mindent a McKenzie gyerekekről és az Alainával és Risával töltött napjairól az uniósok által elfoglalt városban. - Micsoda hely! Néhány asszony nagyon furcsa. Mélyen meggyőződéses lázadók, de amikor jönnek a jenkik, hogy szétosszák a semmire való kis ennivalót, hirtelen kiteszik az uniós zászlókat! Rachel csak beszélt és beszélt, de Rhiannon örült neki. A táborbeli lázadók közül olyan sokat besoroztak a reguláris hadseregbe, hogy most majdnem olyan volt, mint Jacksonville, csak árnyéka annak, ami volt. Rhiannon már egy hete volt a táborban, amikor lement a folyóba ömlő kis patakhoz. Liam Murphy, most már csak fél lábbal, két nappal Rhiannon után tért vissza a táborba, és úgy döntött, hogy ő fog vigyázni Mrs. McKenzie-re. Rhiannon hálás volt érte. A vízparton alsóingre vetkőzött és beugrott a patakba. A nappali hőség után csodálatos volt a víz. A hátára fekve lebegett. A fákról mohadarabkák hullottak a vízbe. Rhiannon feje fölött egy daru szállt az égen. A környező tölgyfák között felkerekedett a szél. Rhiannon lehunyta a szemét. A káosz közepén ez a béke szigete volt. Amikor kinyitotta a szemét, ott volt Julian. Rhiannon érezte, hogy a parton áll. És őt figyeli. Letette a lábát, nem törődve a lábujjai közé tolakodó iszappal. Elsétált egy pontig, ami egy két méterre volt Juliantól. Kezdett szürkülni, a nap lemenőben volt. Az égen egész színkavalkád hasított végig, a vízben visszatükröződve. Ahogy ott állt, Julian teste izmos és kemény volt, kabátját egy ujjal fogta. Rhiannon habozott egy darabig, aztán néhány lépéssel odaért Julianhoz és átölelte. Szinte beleolvadt Julian ölelő karjaiba. Mindketten letérdeltek. Julian egyenruhája átázott, de ez most nem sokat számított; a vizes anyag csak arra jó, hogy megszabaduljon tőle. Keze megragadta Rhiannon ingét, amely a parton kötött ki. Összekulcsolta a kezét Rhiannonéval, aki végignyúlt a parton, és amikor Julian teste ránehezedett az övére, a lemenő nap szivárvány színei ragyogták be. Megérintette Julian arcát, beszélni szeretett volna, de olyan sok mondanivalója volt, hogy nem tudott megszólalni. Julian megcsókolta, az ajka elidőzött Rhiannon ajkán, aztán egyre akaratosabb lett. A nyelve megtámadta Rhiannon száját és szinte felfalta. Ajka elengedte Rhiannonét, aztán újra megtalálta. Úgy tűnt, hogy egyre csak ízlelgeti, örökkön-örökké. Minden egyes csók növelte Rhiannonban az érzést, hogy szüksége van Julianra, de a hozzásimuló férfi testétől a szükségnél jóval nagyobb vágyat érzett. Julian teste olyan volt, mint a tűz, a patak meg mint a jég. Julian ajka elkalandozott ajkáról. Rhiannon a férfi vállát harapdálta, csókolta. Mellein érezte kezét, amely gyengéden simogatott, és Rhiannon szinte égett a vágytól, hogy még jobban érezze Juliant. Kavargott a levegő körülöttük, simogatta meztelen testét, követte Julian csókjának érintését, nyelvének nedves tüzét, amikor szinte mintákat lehelt Rhiannon felsőtestére. Julian ujjai végigszántották a csípőjét, megmarkolták a fenekét és közelebb húzták egyre keményebb férfiasságához. Rhiannon azt hitte, hogy majd meghal, de Julian nem hagyta abba a csábítást. Rhiannon suttogott, a teste tekergett, kígyózott, hullámzott és nekifeszült Juliannak. Megcsókolta a férfi vállát, mellét, simogatta, szorította, ringatta, suttogott neki, és végül, amikor már majdnem eszméletlen volt a vágytól, Julian beléhatolt, egy lökéssel megtöltötte, felébresztette, felizgatta és kitört... A nap folytatta útját a horizont felé. A fejük fölött egy madár rikoltott. A szél megzizegtette a fák leveleit. Tűz égett közöttük, robbanásszerű, mindent felfaló. A szürkületből sötét lett, a színek eltűntek, és a hold kezdett felkúszni a lebukó nap helyére. Úgy tűnt, hogy az egész élet kiteljesedett egy fantasztikusan szép pillanatban; s hogy lehet ilyen szörnyűség és pusztítás, és annak kellős közepén ilyen csodálatos szépség. Rhiannon ízlelgette Juliant, tartotta a meleget, miközben a teste lehűlt és rájuk borult az éjszaka. Úgy tűnt, mintha nagyon sokáig lebegett volna a csoda csúcsán, de elkerülhetetlenül lecsúszott róla, mégsem próbált meg megmozdulni. Amikor Julian félrecsúszott és találkozott a tekintetük, Rhiannonnak a szeme sem rebbent. - Féltem - mondta Julian fátyolos hangon. - Te féltél? - suttogta Rhiannon, egy hajtincset hátrasimítva. 163

Julian bólintott és halvány mosoly jelent meg a szája szélén. - Féltem, hogy ma éjjel visszajövök, és te nem leszel itt. Hogy eltűntél, megszöktél St. Augustine-ba... valahová. Vagy ha itt vagy, akkor megérkezem, és... megint háborúzunk. - Még mindig háborúzunk - mondta Rhiannon halkan. - Igen? - kérdezte mormolva Julian és egyik könyökére támaszkodott. A szemében egy kis felhő látszott, amikor végighúzta ujjait Rhiannon karján, majd lejjebb csúsztatta a csípőjéig. - Nem tudom, hogy én háborúzom-e. Már nem vagyok benne mindig biztos, hogy miért is harcolok, néha olyan dolgokért, amelyekben már talán nem is hiszek. És mégis... - És mégis? - Egyre csak arra gondolok, hogy itt van az otthonom. Hogy visszajöttem. - Miattam - suttogta Rhiannon mentegetőzve. Julian megrázta a fejét és a mosoly ismét felbukkant. - Nem te vagy a hibás, amiért egy férfit őrületbe kergetett a halál. - A hangjában igazi düh csengett. - Megütött! - mondta rekedtes hangon. - Agyonlőhettek volna egy tiszt megtámadásáért. - Á! Azt a halált természetesen emelt fővel el is fogadtam volna. Senki nem bánthatja a feleségemet. Nem volt joga hozzá, még ha soha nem ért volna hozzád, akkor sem volt joga hozzá. A mi életformánkban vannak jó dolgok. Amit ő tett, az teljesen ellentétes mindazzal, amit mi becsületnek nevezünk. - Az utolsó lovagok! - mormolta Rhiannon. - Igen is meg nem is. Nem ismerek olyan jenkit, aki másképpen viselkedett volna - ismerte be Julian. Rhiannon mosolygott, kinyújtotta a kezét és megérintette Julian arcát. Julian elkapta a kezét és megcsókolta a tenyerét. - Haza akartam jönni - mondta halkan. - Én is. - Te nem igazán vagy otthon. - Hamarosan hazalátogatunk. - Egy lázadó táborba jöttél haza. - Ott vagyok, ahol lenni akarok. - Ó? - Julian felhúzta a szemöldökét és közelebb húzta Rhiannon meztelen testét. - Itt, pontosan itt? Rhiannon ünnepélyesen bólintott, aztán Julian szemébe nézett. - Julian, szeretlek. - Uram Isten, Rhiannon... - Várj... hallgass meg! Volt olyan idő, amikor meg akartam halni. Amikor gyűlöltem a világot és gyűlöltem magam, és nem tudtam elviselni a fájdalmat. Akkor jelentél meg te. És te ráébresztettél arra, hogy mit csinálok, és... te visszaadtad nekem a szerelmet, Julian. A tiszteletet. Önmagam iránt. Aztán megint szerelmet adtál, és még többet, életet adtál nekem. És én szeretlek. Sokkal jobban, mint bármilyen ügyet, mint bármilyen háborút vagy csatát. Amikor a szemedbe nézek, látom a mások iránt érzett fájdalmat, és ezért még jobban szeretlek. Mi nem vagyunk ellenségek. Mi mind a ketten tudjuk, hogy a háború helytelen dolog. Te visszaadtál nekem mindent, még az embertársaimba vetett hitet is, és akárhol is vagy, én ott akarok lenni. A hold tovább kúszott; a folyó csillogott. Az éjszaka ott volt Julian szemében, és úgy tűnt, hogy örökké Rhiannont nézi, aztán odahúzta magához, maga alá és újra megcsókolta, miközben suttogott. - Nem tudom elhinni. Soha nem gondoltam volna, hogy el tudom űzni Richard szellemét. Kész gyötrelem volt, amikor kívántalak, azt akartam, hogy elcsábíts, mert te boszorkány vagy, szerelmem, és amikor megláttalak, megbabonáztál. Minden perc, amit tőled távol töltöttem, egyre erősebben kötött ehhez az érzéshez, mígnem eljutottam odáig, hogy azon töprengtem, túlélem-e, annyira kívántalak... Rhiannon szavakkal nem válaszolt. A lelke megtelt azzal a holdfénnyel, ami ragyogott a víz felszínén. Átölelte Juliant, végigsimogatta a hátát, az ajkán érezte a megfeszülő izmokat, amikor megcsókolta a vállát, hozzásimult, csókolta, megérintette, simogatta, felizgatta... Julian keze Rhiannonon nyugodott. A nyelve hegyével intim helyeken ingerelte, csábította, követelőzött, minden titkos helyet megtalálva. És Julian teste ismét Rhiannon testében volt. A világ megtelt varázslattal, és Rhiannon örült ennek a vad és bűnös kikötőnek a körülöttük tomboló viharban. Most már tudta, hogy a béke és a szerelem a lélekben van, és ha a világot nem is tudta megváltoztatni, önmagát megváltoztatta. Kora reggelig szerelmeskedtek. S amikor felöltöztek és végre otthagyták a patakot, mintha új életre keltek volna.

164

A következő napok jól teltek. Helyreállították a tábort. Dixie kapitány, eredeti nevén Jonathan Dickinson, a polgárőrség kapitánya, akinek szinte segítség nélkül sikerült Florida nagy részét a lázadók ellenőrzése alatt tartania, gyakran hozta oda a sebesültjeit és mindig jelentette, hogyan áll a helyzet az államban. Igen, voltak olyan hírek, hogy a jenkik döntő csapásra készülnek Florida ellen. Ketté kellett vágniuk a konföderációt. Florida volt az ország éléstára. De a nehezen megközelíthető tengerpart miatt a jenkik számára ez a hely veszélyes volt. A csatározásokból mindig érkeztek sebesültek. A napok incidensek nélkül teltek. Aztán Rhiannont egy újabb álom zaklatta. Ágyútűz alá vették a vízpartot. Egy hajó érkezett a folyón és ágyúkkal lőtte a sópárló üzemet. Hirtelen felrobbant valami, testek repültek szanaszét, az álmot vér öntötte el. Julian is benne volt az álomban. Az emberek élén haladva kereste az elesetteket. Aztán megint... Robbanás. Éles, aranysárga fény hasított végig az álombeli vízión, aztán kialudt, és Rhiannon tudta, hogy... Julian halott. Megint hirtelen ébredt. Julian nem volt mellette. Rhiannon felugrott, magára kapta a ruháját és kiszaladt. Rémülten látta, hogy Julian meg egy pár férfi - mindössze ők tartották fenn a tábort - éppen felnyergelik sovány lovaikat és indulni készülnek. Rhiannon odaszaladt Julian mellé. - Julian, nem mehetsz el. - Rhiannon! - mondta Julian meglepődve. A többiek mind őt nézték. Julian leszállt a nyeregből és megfogta Rhiannon kezét. - Mennem kell. Jelentették, hogy egy jenki hajó közeledik a folyón. - Ne menj el! - Mennem kell. - Bíznod kell bennem. Nem mehetsz el. - Nem tagadhatom meg a kötelességemet. Nem bújhatok el a szoknyád mögé. - Megint álmodtam. Julian türelmetlenül rázta a fejét. - Én nem veszek részt a harcban, szerelmem. De ha valaki megsebesül, ez a tábor túl messze van a helyszíntől. - Julian! - csattant fel Rhiannon elkeseredetten. Julian kiegyenesedett, Rhiannon pedig rádöbbent, hogy az emberei előtt rendez jelenetet, és hogy Julian nem hajlandó elfogadni, hogy veszélyben van, még akkor sem, ha bízik a megérzéseiben. Julian elmegy. Neki pedig nincs ereje, hogy visszatartsa. Vagy mégis? Rhiannon hátralépett. Julian a fejét rázta és ismét Rhiannon felé lé pett. Megfogta a karját és megcsókolta. Rhiannon visszacsókolta, váratlan szenvedéllyel. Julian kibontakozott az öleléséből és felszállt a lovára. Miután a férfiak elvágtattak, Rhiannon odament a lovához. Liam aggódva figyelte. - Rhiannon... - Ne kérdezzen, Liam! - Nem engedhetem, hogy elmenjen. - Már elmentem! De alig indult el az ösvényen, amikor észrevette, hogy egy lovas van mögötte. Megpróbálta gyorsabb vágtára bírni a lovát, de a lovas könynyedén utolérte. Rhiannon megfordult, éppen akkor, amikor odaért mellé - Julian. Az erdőben várt és Rhiannon után eredt. Julian megrántotta Rhiannon lovának a kantárját, megállásra kényszerítve, aztán leugrott a nyeregből és lerántotta Rhiannont a lováról. - Szóval megint el akartál fogatni! - vádolta Julian dühösen. - Én élve akarlak! - vágott vissza Rhiannon. - Nos, ezúttal nem fogsz a jenkikhez menni! - mondta Julian mérgesen. Rhiannon megfordult. Julian emberei ott voltak mögöttük. - Liam, vidd vissza! Kötözd meg, ha szükséges! Ne engedd, hogy St. Augustine-ba menjen jelenteni a csapatmozgásainkat! Julian odalökte Rhiannont Liamhez, aki szomorúan vállalta a feladatot. - Uram, nehéz tartani... - Ahogy mondtam - jelentette ki Julian határozottan -, ha kell, kötözd meg. Julian sarkon fordult és visszaszállt a nyeregbe. Aztán... elment.

165

Liam nem engedte el Rhiannont, bármennyire is kérlelte és könyörgött neki. Elmondta neki az álmát. És amikor lehunyta a szemét és ismét megjelent az álom, Rhiannon sírni kezdett. Másnap éjjelre Rhiannon biztos volt benne, hogy Julian halott. Soha nem volt még olyan álma, ami nem vált volna valóra. Egész éjszaka sírt. Hajnalban lement a patakhoz. Figyelte a napfelkeltét, és arra gondolt, milyen nagy ellenségek voltak, aztán mindarra, amit közösen éltek meg. Szerették ezt a helyet. A fenyőtűvel borított erdőket, a víz, a madarak, a nappal, az éjszaka, a napfelkelte, a naplemente színeit... A baba megmozdult benne. De ettől sem kapta meg azt, amire vágyott, azt, hogy élni akarjon. Julian valóban visszaadta neki azt a vágyat, hogy ismét szeresse magát az életet. Nélküle... Hirtelen megfordult, melegséget érzékelve. Ő volt ott. Egy fának támaszkodva, keresztbe font karral, őt figyelve. Csak illúzió, gondolta Rhiannon. Délibáb a nappalt és az életet jelentő napfelkeltében. De nem az volt. Julian odament hozzá és a nevét szólította: - Rhiannon! Rhiannon megfordult és elképedt, hogy Julian él. Odarohant hozzá, s amikor odaért, Julian a karjaiba kapta és forgott vele körbe-körbe. Rhiannon simogatta Julian arcát, testét, megint megérintette, biztos akart lenni benne, hogy valóban Julian, hogy valóban él. Julian megérintette Rhiannon arcát. - Láttam az álmot, a robbanásokat... láttalak meghalni! Ó, Istenem, Julian, nem tudom elviselni ezeket az álmokat. Miért gyötörnek ennyire? Julian tenyerével simogatta Rhiannon arcát. - Lehet, hogy nem is olyan nagy gyötrelem. Lehet, hogy csak figyelmeztetések. Isteni adomány. Rhiannon, amit láttál, lehet, hogy megtörtént. De én nem mentem egészen odáig, ahol a robbanás volt. Láttam, hogy milyen kétségbeesett voltál - mondta Julian, mélyen Rhiannon szemébe nézve. - Kilovagoltam az emberekkel, de amikor a hajó közelébe értünk, megparancsoltam, hogy húzódjanak vissza. A jenkik felrobbantottak egy sópárló üzemet. De senkit sem öltek meg, Rhiannon. Szerelmem, te mentetted meg az életünket. - Kicsit megemelte Rhiannon állát és mosolygott. - Szerelmem, megígérem, hogy mostantól fogva mindig hallgatni fogok rád. - Ó, Julian, de a háború még mindig tart! - Az én háborúm itt lesz, Rhiannon. Most már tudom, hogy miért harcolok. Az életért. Értünk, a babánkért, a körülöttünk levőkért. Mindent el fogok követni, hogy többé ne kételkedjek benned, és soha, soha nem foglak elhagyni. - Julian... Julian átölelte Rhiannont. Megcsókolta, hosszan, elnyújtva. Az ajka elvált Rhiannon ajkától. - Még mindig háború van. - De mi túl fogjuk élni. A nap magasra kúszott a víz fólött. - Vajon mi fog történni? - mormolta Rhiannon, érezve Julian ölelését. - Meg tudod jósolni a jövőt? - kérdezte Julian. Rhiannon a fejét rázta. - Bárcsak meg tudnám. Nem tudom, mikor és hogyan lesz vége. Annyira félek, hogy folytatódik... de nem látom a jövőt. Becsületszavamra, nem látom. - Én igen. - Ó? - mondta Rhiannon szkeptikusan és megfordult Julian karjában. - Persze - mondta Julian és elmosolyodott. - Szerelmeskedni fogunk, és mondogatjuk egymásnak, hogy mennyire szeretjük egymást. - Á! - mormolta Rhiannon. - Nos? - Az ilyen jövő számomra nagyon megfelel - mondta Rhiannon, majd lábujjhegyre állva megcsókolta Juliant, készen állva a jövőre.

166