GRAHAM GREENE:
AZ ÁRTATLANOK Vakok Elektronikus Könyvtára Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2004. antienterelte Thomas Martin Klein 2008 Hiba volt, hogy magammal vittem Lolát. Abban a pillanatban tudtam, amikor kiszálltunk a vonatból a kis vidéki állomáson. Őszi estéken az ember gyakrabban emlékszik a gyermekkorára, mint az év bármely más szakában, és Lola ragyogó arca, az apró táska, amely nem is próbálta elhitetni magáról, hogy elfér benne egy éjszakára való holmink, sehogyan sem illett a régi gabonaraktárakhoz, a kis csatornán túl, a domboldali lámpákhoz, egy ősrégi film plakátjaihoz. De Lola mondta, hogy vidékre menjünk, és persze Bishop's Handron neve jutott először az eszembe. Már senki sem ismert itt, az pedig fel sem ötlött bennem, hogy én leszek az, aki majd emlékszik. Már az öreg hordár is érzékeny húrt pendített meg. - A bejáratnál lesz egy fiáker mondtam; és volt is, bár először nem vettem észre, csak két taxit láttam, és arra gondoltam, még ez az ósdi fészek is fejlődik. Bizony sötét volt, és a vékony őszi köd, a nedves falevelek és a csatornavíz szaga nagyon is emlékezetesek voltak. - Miért választottad ezt a helyet? - kérdezte Lola. - Olyan komor. - Hiába magyaráztam volna, hogy nekem miért nem komor, és hogy a homokdomb a csatorna mellett mindig ott volt (amikor hároméves voltam, azt hittem, erre gondolnak az emberek, amikor a tengerpartot emlegetik). Átvettem a táskát (mondtam már, hogy könnyű volt, a tiszteletreméltóság hamis útlevele), és azt mondtam, menjünk gyalog. Átmentünk a kis görbe hátú hídon, és elhaladtunk a menhelyek előtt. Amikor ötéves voltam, láttam, hogy egy középkorú férfi berohan az egyik épületbe, hogy öngyilkosságot kövessen el; kés volt nála; a szomszédok rohantak utána, föl a lépcsőn. - Sose hittem volna, hogy ilyen a vidék - mondta Lola. Csúnya menhelyek voltak, kis szürke dobozok, de úgy ismertem őket, ahogyan semmi mást. Ez az egész séta olyan volt, mintha zenét hallgattam volna. De mondanom kellett valamit Lolának. Nem az ő hibája volt, hogy nem tartozott ide. Elmentünk az iskola előtt, a templom előtt, és elérkeztünk a régi, széles főutcára; az életem első tizenkét évéhez. Ha nem jövök el, nem tudom meg, milyen erős ez az érzés, hiszen azok az évek nem voltak különösebben boldogok vagy különösebben boldogtalanok; közönséges évek voltak; de most a fából rakott tűz szaga miatt, a sötét, nedves kockakövekből áradó hideg miatt úgy éreztem, tudom, mi az, ami belém kapaszkodik. Az ártatlanság illata. - Jó fogadó - mondtam Lolának -, és tudod, itt nem lesz semmi, ami miatt fönn kell maradnunk. Megvacsorázunk, iszunk valamit, aztán bebújunk az ágyba. - De az egészben az volt a legrosszabb, hogy valamiképpen azt kívántam, bár egyedül volnék. Annyi év óta nem jártam itt, nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól emlékszem a városra. Elfelejtett dolgok jutottak eszembe, mint az a homokdomb, és az emlékezést pátosz és nosztalgia kísérte. Nagyon boldog lettem volna azon az éjszakán, amolyan mélabús, őszi módon; mászkáltam volna a kisvárosban, kerestem volna azoknak az éveknek a nyomait, amikor akármilyen boldogtalanok vagyunk is, várunk még valamire. Ha ismét visszajönnék, már nem volna ugyanaz, mert Lolára emlékeznék, és Lola egyszerűen semmit sem jelentett. Véletlenül ismerkedtünk össze előző nap egy bárban, és megtetszettünk egymásnak. Lola rendben volt, nem volt senki, akivel inkább eltöltöttem volna az éjszakát, de nem illett ezek közé az emlékek közé. Maidenheadbe kellett volna mennünk. Az is vidéken van.
A fogadó nem egészen ott volt, ahol az emlékeimben. A Városháza állt még, de építettek egy új, mór kupolás mozit, egy kávéházat, és volt egy garázs is, ami az én időmben még nem létezett. És elfelejtettem, hol kell balra kanyarodni, a meredek, villákkal teli domboldalra. - Nem hiszem, hogy ez az út megvolt az én időmben - mondtam. - A te idődben? - kérdezte Lola. - Nem mondtam? Itt születtem. - Élvezed, hogy idehoztál? - mondta Lola. - Biztos ilyen éjszakáról álmodoztál sráckorodban. - Igen - mondtam, mert nem ő tehetett a dologról. Nem vele volt bajom. Szerettem az illatát. Jó árnyalatú rúzst használt. Sok pénzembe került, egy ötös Lolának meg az összes számla, útiköltség, ital, de bárhol a világon úgy éreztem volna, érdemes volt kiadni. Az utca végében elbizonytalanodtam. Valami mocorgott az agyamban, de nem hiszem, hogy rájövök, micsoda, ha nem épp akkor ér le a dombról egy csapat gyerek a fagyos lámpafénybe, harsány hangon és hangosan, a lámpa alatt felgőzölgő lélegzettel. Mindüknél vászontáska volt, némelyiken hímzett monogram. A legjobb ruhájukat viselték, és kicsit elfogódottak voltak. A kislányok együtt, szorosan zárt csoportban, és nekem hajszalagok, fényesre kefélt cipők és egy zongora higgadt csilingelése jutott az eszembe. Minden eszembe jutott; táncóráról jöttek, valamikor én is jártam; a tánciskola kis négyszögletes házban volt, félúton a dombon fölfelé, a bevezető út mellett rododendronbokrok zöldelltek. Jobban, mint bármikor kívántam, hogy bár ne volna velem Lola, mert kevésbé illett ide, mint valaha, és arra gondoltam: valami hiányzik a képből - az agyam mélyén homályos fájdalom bizsergett. Jó néhány pohárral megittunk a bárban, de még volt félóránk, előbb nem voltak hajlandók vacsorát-felszolgálni. - Neked biztos nincs kedved mászkálni a városban - mondtam Lolának. - Ha nem haragszol, én elmegyek tíz percre, és megnézek egy helyet, amit valamikor ismertem. - Nem haragudott. Volt ott egy helybeli férfi a bárpultnál, talán a tanító, aki már alig várta, hogy meghívhassa Lolát egy pohárra. Láttam, mennyire irigyel, hogy lerándultam vele a városból, csak így, éjszakára. Felsétáltam a dombra. Az első házak mind újak voltak. Nehezteltem rájuk. Réteket és kapukat takartak el, melyekre talán emlékeztem volna. Olyan volt, mint egy átnedvesedett térkép a zsebben, összeragadtak a darabjai; ha az ember kinyitja, egész foltok hiányoznak. De félúton fölfelé, valóban ott állt a ház a kocsifeljáróval; talán ugyanaz az öreg hölgy adott órákat. A gyerekek eltúlozzák a dolgokat, a kort. Abban az időben talán nem volt több harmincöt évesnél. Hallottam a zongorát. Ugyanazt a rendszert követte. Nyolc éven aluli gyermekek délután 6-7-ig. Nyolctól tizenhárom éves korig 7-8-ig. Kinyitottam a kaput, és egy kis darabon bementem. Megpróbáltam emlékezni. Nem tudom, miről jutott eszembe. Azt hiszem, egyszerűen csak az ősz tette, a hideg, a nedves, deres levelek, és nem is annyira a zongora, ami annak idején másfajta dallamokat játszott. Emlékeztem a kislányra, már amennyire az ember emlékezhet olyasvalakire, akiről nincs fényképe. Egy évvel idősebb volt nálam, azt hiszem, éppen nyolcéves lehetett. Olyan hevesen szerettem, ahogyan, azt hiszem, azóta sem szerettem senkit. Legalább sosem követtem el azt a hibát, hogy kinevessem a gyerekek szerelmét. Rettenetes, mert az elválás elkerülhetetlen, és mert nincs kielégülés. Az ember persze történeteket talál ki égő házakról, háborúról és kétségbeesett tettekről, amelyekkel bebizonyíthatja a bátorságát az ő szemében, de a házasság sohasem jut eszébe. Tudja anélkül is, hogy valaki megmondaná, hogy
képtelenség, de a tudás még nem jelenti azt, hogy kevesebbet szenved. Emlékszem a szembekötősdire a születésnapi zsúrokon, amikor hiába reméltem, hogy megfogom, ami jó kifogás arra, hogy megérintsem, és magamhoz szoríthassam; sohasem fogtam meg, mindig elkerült. De két évig hetenként egyszer ott volt az alkalom; táncoltam vele. De csak rontott a helyzeten (elvágta az egyetlen érintkezési módot), mert az egyik utolsó órán megmondta, hogy a következő évben az idősebb csoportba kerül. Én is tetszettem neki, tudom, de nem tudtuk, hogyan kell az ilyesmit kifejezni. Én jártam az ő születésnapi zsúrjaira, és ő is eljött az enyémekre, de még csak nem is együtt mentünk haza a tánciskolából. Furcsa lett volna; nem hiszem, hogy eszünkbe jutott. A dombról lefelé vezető úton nekem csatlakoznom kellett a saját dicsekvő, ugrató fiútársaimhoz, neki pedig az ostromlott, lökdösődő, visongató, felháborodott másik nemhez. Megborzongtam a ködben, és felhajtottam a kabátom gallérját. A zongora táncszámot játszott egy régi C. B. Cochran-revüből. Hosszú utazás volt ahhoz képest, hogy a végén csak Lolát találtam. Van valami az ártatlanságban, ami miatt az ember sohasem törődhet bele, hogy elveszíti. Most, amikor boldogtalan vagyok egy lány miatt, megyek, és keresek egy másikat. Akkor nem tudtam mit kitalálni; szenvedélyes üzenetet írtam, és beledugtam egy lyukba a kapu farácsai között (különös volt, ahogyan lassan mindenre visszaemlékeztem). Egyszer beszéltem neki a lyukról, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb beledugja a kezét, és megtalálja az üzenetet. Kíváncsi lettem, mi volt az üzenet. Keveset tud az ember kifejezni, gondoltam, abban a korban, de mert a kifejezésmód hiányos, az még nem jelenti, hogy a fájdalom kisebb, mint az, amilyet az ember mostanában átél néha. Emlékeztem, hogy nap mint nap benyúltam a lyukba, és mindig ott találtam az üzenetet. És akkor véget értek a táncórák. A következő télre valószínűleg megfeledkeztem róla. Ahogy kimentem a kapun, megnéztem, hogy megvan-e még a lyuk. Megvolt. Beledugtam a kezem, és az évszakoktól és évektől védett rejtekhelyen még mindig ott feküdt a papírdarabka. Kivettem és kinyitottam. Gyufát gyújtottam; parányi, meleg világ a ködben és a sötétségben. Megdöbbentem, amikor a cseppnyi lángnál a durva, obszcén rajz alatt, ami egy nőt és egy férfit ábrázolt, megláttam a kezdőbetűimet. De kevesebb emléket támasztott fel, mint a gőzölgő lélegzet, a vászonzacskók, egy nedves falevél vagy a homokdomb. Nem ismertem meg; akár egy ferde hajlamú idegen is rajzolhatta volna egy illemhely falára. Én csak a tisztaságra, a heves szenvedélyre, a fájdalomra emlékeztem. Először úgy éreztem, hogy elárultak. - Végül is - mondtam magamnak -, Lola mégsem olyan idegen itt. - De később, azon az éjszakán, amikor Lola elfordult tőlem és elaludt, megértettem, miért olyan mélyen ártatlan az a rajz. Én azt hittem, olyasmit rajzolok, ami jelentős és gyönyörű; és csak most, harmincévnyi élet után érzem úgy, hogy az a kép obszcén. (Prekop Gabriella fordítása)
Graham Greene - Voltaképpen borzasztó Amikor a csecsemő felnézett a kosarából, és rám kacsintott - a szemközti ülésről, valahol Reading és Slough között -, kényelmetlen érzésem támadt. Rajtakapott, amint titkos szenvedélynek hódolok. Igazán borzasztó, mennyire kevéssé változunk. Hányszor elő nem fordul, hogy egy ősrégi ismerős, akit negyven éve láttunk utoljára, mint a szomszédos, összefarigcsált, összetintázott pad lakóját, elénk toppan az utcán, kéretlen emlékezetével! Csecsemőkorban is magunkkal
hozzuk jövőnket. Viseletünk vajmi kevéssé változtat meg, ruhánk is csak jellemünk uniformisa, s jellemünk csakoly kevéssé változik, akár az orrunk formája vagy a tekintetünk. Vonaton kedves kedvtelésem a csecsemő arcába belelátni a leendő embert - legyen az kocsmatöltelék, linkóci, társasági aranyifjú; csak a micisapkát, a szűk cilindert kell ráképzelni, a mogorva, magabízó vagy harsány jövő jelvényét. Csakhogy a fensőbbséges bölcsességgel tanulmányozott csecsemők iránt mindig némi megvetést is éreztem (hisz mit tudják ők), és a múlt héten jócskán megdöbbentem, mikor a fészekaljból az egyik nemcsak rajtakapott megfigyelés közben, de még vissza is kacsintott, mintha ő éppoly jól tudná, mit tartogat számára a jövő. A szemközti ülésen helyet foglaló fiatal mamája kis időre egyedül hagyta. Anyuka rám mosolygott, hallgatólagos megegyezéssel, hogy néhány pillanatig rajta tartom a szemem a kicsikén. Végtére mi baj fenyegethetné a gyereket? (Ami a nemét illeti, talán a mama kevésbé volt tisztában vele, mint én. Azt persze tudta, mi rejtőzik a pelenka alatt, de a látszat olykor csal: változás is bekövetkezhet, műtétek is.) Amit én láttam, azt nem láthatta: a félrecsapott keménykalapot, a karra akasztott ernyőt. (A rózsaszín nyulacskákkal mintázott takaró alól nem látszott ki semmiféle kar.) Mikor anyuka megnyugtató távolságra került a fülkétől, a kosár fölé hajoltam. És kérdeztem valamit. Idáig még sohasem fajult kutatásom. - És ön? - kérdeztem. Jókora, barna szélű fehér buborékot fújt. Semmi kétség, azt felelte: - Egy korsó barnát. - Rég láttam... hisz tudja... a törzshelyünkön - mondtam én. Gyorsan elmosolyodott, elhessegette a kérdést, aztán megint kacsintott. Félreérthetetlenül ezt kérdezte: - Még egy korsót? Most én fújtam buborékot - értettük egymást. Kicsit elfordította a fejét. Nem akarta, hogy bárki is meghallja a következőket. - Talán van egy tippje? - kérdeztem én. Kérem, ne értsenek félre. Nem lóversenytippet kértem. Persze a sok rózsaszín nyúl között elveszett a dereka, de nagyon is jól tudtam, hogy kétsoros mellényt visel, és az ügetőhöz semmi köze a világon. Nagyon gyorsan hozzáfűztem, ha a mamája váratlanul visszatérne: Druce, Davids és Burrows a tőzsdeügynököm. Véreres szemét rám emelte, szája sarkában nyál csillant. - Ó, tudom - mondtam -, nem valami jó cég. Mindenesetre most a Kantináru Rt.-t ajánlják. Erre felhördült - senki más nem tudhatta, miért bántják szelek, de énelőttem nem maradt titok. A klubjában nem tartottak édesköményvizet. - Ne higgye, hogy osztom a véleményüket - mondtam gyorsan, mire ő elcsendesedett, és megint fújt egy buborékot, egy kis fehér keményet, ami ott maradt az ajkán. Rögtön elértettem. - Most én következem - mondtam. - Talán valami rövidet? Biccentett.
- Whiskyt? - Kérem, lehet, hogy kételkednek a szavamban, márpedig ő két-három ujjnyira felemelte a fejét, és félreérthetetlenül az órámra bámult. - Korai? - kérdeztem. - Campari ginnel? Meg sem kellett várnom a válaszát. - Jól megmérje - mondtam a képzeletbeli csaposnak. Erre ő rám köpött, mire én gyorsan hozzátettem: - Hagyja a fenébe a Camparit! - Nos - mondtam -, egészségére. A boldog jövőre! - És elégedetten egymásra mosolyogtunk. - Nem tudom, ön mit tanácsolna - mondtam -, de annyi biztos, hogy a Dohánynemű már nem mehet lejjebb. Ha meggondolja az ember, hogy a harmincas évek elején a Varieté masszívan nyolcvanon állt, és most hatvanért utánunk hajítják... ez a rákfóbia egyszerűen nem mehet tovább. Az embernek végtére kell egy kis szórakozás. A "szórakozás" szóra megint kacsintott, óvatosan körülkémlelt, és én rájöttem, hogy elhibáztam a dobást. Talán mégsem a tőzsdei helyzet érdekli. - Tegnap hallottam egy jót - mondtam. - Egy pasas beszáll a földalattiba, meglát egy csinos lányt, akinek lecsúszott a harisnyája, erre... Ásított és lehunyta a szemét. - Elnézést - mondtam. - Azt hittem, új. Talán mondjon egyet maga. És ha hiszik, ha nem, a nyavalyás csecsemő első szóra kötélnek állt! Csakhogy ahhoz az iskolához tartozott, amelyik jót nevet a saját viccén, és valahányszor megszólalt volna, elfogta a nevetés. Egyszerűen egyetlen szót sem bírt kinyögni, annyira kacagott. Nevetett, aztán kacsintott, aztán megint nevetett - istenem, de jó lehet az a vicc. Hetekig megéltem volna belőle a vacsorákon. Csak úgy vonaglott a kosárban; még a kezét is ki akarta szabadítani a rózsaszín nyulacskák közül - aztán elhalt a kacagás. Szinte hallottam, mint mondja: - Majd később, öregem. Anyuka nyitotta a fülke ajtaját. - Elszórakoztatta a picikét? - kérdezte. - Ó, igazán kedves. Szereti a kisbabákat? - És úgy nézett rám, a gyöngédségráncok már gyűrődtek a szeme, a szája körül, hogy már-már a helyzet kívánta forró színlelésben törtem ki, ám ekkor magamon éreztem a csecsemő kemény, töretlen pillantását. - Nos, ami azt illeti - mondtam -, nem mondhatnám. Nem. - És csak locsogtam tovább, és minden esélyem odalett a merev, kék kavicsszem előtt. - Hiszen tudja, hogy van vele az ember... nekem sose volt... persze a halakat például szeretem... Azért, azt hiszem, elmondhatom, hogy elnyertem jutalmamat. A csecsemő egész sereg buborékot fújt. Meg volt elégedve: végtére haver ne kezdjen ki a haver anyjával, kivált, ha egyazon klub tagjai - mert abban a pillanatban csalhatatlanul tudtam, melyik klubnak lesz a tagja huszonöt év múlva. - Fizetem a rundot - mondta félreérthetetlenül. - Dupla whiskyt mindenkinek. - Szívemből reméltem, hogy nem érem meg azt a napot. (Borbás Mária fordítása)
Graham Greene - A hazajáró Josephine
Carter negyvenkét éves volt, amikor megnősült, s csak akkor jött rá, hogy az igazi házasság milyen békés és biztonságos intézmény. Még az egyházi szertartást is fenékig élvezte, kivéve azt a pillanatot, amikor Juliával a karján kifelé indultak, és meglátta Josephine-t. Josephine szemében könny ült. De az, hogy egyáltalán ott lehetett, ennek az újfajta, nyílt szerelemnek a jellemző tünete volt. Julia előtt nem kellett titkolózni; alaposan megtárgyalták az ő Josephine-nel leviharzott tíz esztendejét, Josephine egyéni féltékenységeit, és pompásan időzített hisztériás rohamait. - Mindez nem volt más - mondta Julia megértően -, mint az ő belső bizonytalansága. Egyébként szentül meg volt győződve róla, hogy egy kis idő elmúltával ő meg Josephine barátnők lehetnek. - Kétlem, szívem. - Miért? Én mindenkit szeretek, aki szeretett téged. - Csakhogy ez egy kissé vérszomjas szerelem volt. - Talán a végén, amikor már látta, hogy nem bír megtartani. De nem voltak-e boldog éveitek is? - Hát voltak - mondta Carter, aki még az emlékét is ki akarta törölni mindenkinek, akit a felesége előtt szeretett. Julia csodálatosan nagyvonalú tudott lenni. Nászútjuk hetednapján, a suniumi fövenystrand egyik kiskocsmájában, miközben a gyantás bort itták, Carter véletlenül kirántotta a zsebéből Josephine levelét. Előző nap jött, s ő, hogy meg ne bántsa Juliát, elhallgatta. Hű képe Josephine-nek, hogy még rövid nászútján sem hagyta békén. Pedig már a kézírásától libabőrös lett; nagyon kicsi, nagyon csinos betűkkel írt, s ugyanolyan fekete tintával, mint a hajszíne. Juliáé platinaszőke volt, s most teljesen megfejthetetlennek látszott, hogy neki a fekete valaha is tetszett, s még nagyobb képtelenségnek, hogy ő izgatott várakozással olvasott ilyen fekete tintával írott leveleket. - Ki írt, szívem? Nem is tudtam, hogy jött már postánk. Josephine írt. Már a tegnapi postával érkezett. - És te föl se bontottad még? - csodálkozott Julia, de hangjában a vádnak még a nyoma sem volt fölfedezhető. - Gondolni se akarok rá. - De hátha beteg szegényke? - Ő aztán nem. - Vagy rosszul megy a sora. - Többet keres a divatrajzaival, mint én a regényeimmel. - De én azt akarom, hogy mindenkihez jók legyünk. Tehetjük, szívem, hiszen olyan boldogak vagyunk. Fölnyitotta. Tele szívhangokkal, egyetlen zokszó nélkül: ilyen volt a levél, utálkozva olvasta. Kedves Philip, búcsú nélkül váltunk el, mert úgy éreztem, hogy az olyan halálmadárnak, mint én vagyok, semmi keresnivalója a gratulálók seregében; most kívánok tehát sok boldogságot mindkettőtöknek. Julia kimondhatatlanul szép volt az esküvőn, és nagyon-nagyon fiatal. Bánj vele jól, Philip, hisz ehhez értesz; én Julia láttán csak azon törtem a fejem, miért kellett oly soká várnod a mi szakításunkkal. Te buta Philip. A gyors elhatározás fél fájdalmat okoz. Nem hiszem, hogy nagyon kíváncsi volnál az én dolgaimra, de ha mégis törődnél velem egy icipicit - ami a véredben van, magad is tudod -, akkor megírom, hogy nagyon, de nagyon sokat dolgozom, mert egy egész sorozatot rendelt tőlem - és most essen Ie az állad! - a párizsi Vogue! Egy őrült vagyon frankban is, amit fizetnek nekem, vagyis egy perc időm sincs rá, hogy boldogtalan legyek. Egyszer kénytelen voltam visszamenni a lakásunkba (pardon, de még rájár a szám), mert elveszett egy fontos skiccem, amit meg is találtam a közös komódnak abban a fiókjában, amit, ha méltóztatsz még emlékezni, "ötletrumplinak" kereszteltél el. Azt hittem, hogy nem hagytam ott semmit, de aztán mégiscsak előkerült, mégpedig annak a regénynek a kéziratából, amelyet még azon az isteni nyáron, Napoule-ban kezdtél el írni, és nem fejeztél be soha... Mit össze nem fecsegek, pedig csak azt akartam mondani, hogy kívánok nektek sok boldogságot! Üdv. Josephine. Carter Juliának adta a levelet, és így szólt: - Valami borzalmas. - Illik ezt nekem is elolvasni? - Ez mind a kettőnknek szól. - Micsoda boldogság, hogy nem kell titkolóznia! Az elmúlt tíz év tele volt titokkal, egészen ártatlan dolgokat is elhallgatott, mert félt a félreértéstől, Josephine dühétől, Josephine hallgatásától. Most megszűnt félni. Julia olyan megértő és odaadó volt, hogy még egy bűn titkát is rábízhatta volna. "És én hülye, miért nem
mutattam meg ezt a levelet már tegnap? Isten bizony soha, soha többé." És egy verssorjutott eszébe, Spensertől : "Vihar után csöndes a kikötő." - Mégiscsak nagyszerű nő ez mondta Julia a levél olvasása után. - Milyen szép tőle, hogy így ír. Bevallom, egy kicsit elszorult a szívem - igaz, csak egyszer-kétszer - Josephine miatt. Végül is én se szeretnélek elveszíteni tíz év múlva. Később, a taxiban, Athén felé menet, megkérdezte: - Nagyon boldogok voltatok Napoule-ban? - Azt hiszem. Vagyis nem emlékszem. Az biztos, hogy nem úgy voltam boldog, mint veled. A szerelem radarkészülékével megérezte azt az észlelhetetlen mozdulatot, mellyel a felesége elhúzódott tőle, habár a válluk összeért. Fényesen sütött a suniumi nap, előttük a délutáni szieszta szerelmes órája, és mégis... - Mi nincs rendben, szívem? - Mi?... nem is tudom... Csak arra lettem kíváncsi, mondod-e majd egyszer Athénról, amit az előbb Napoule-ról. Hogy nem is emlékszel, és hogy másként leszel boldog, mint velem. Édes, kicsi bolondom - mondta, és megcsókolta. Ezután végigcsókolózták a taxiutat Athénig, s csak amikor már házak közé értek, bontakozott ki Julia. Rendbe hozta a haját, és azt kérdezte: - Azt hiszem, nem vagy az a kimondott aszkétatípus - amiből a férfi rögtön tudta, hogy minden rendbe jött köztük. Az, hogy - egy pillanatig - másként lehetett, csak Josephine bűne volt. Vacsora előtt, miközben feltápászkodott az ágyból, Julia megjegyezte: - Válaszolni fogunk Josephine-nek. - Még mit nem! - Tudom, hogy mi van benned, szívem, de ilyen szép levélre válaszolni illik. - Maximum egy képeslappal. Ebben maradtak. Ősz lett abban a szempillantásban, amikor visszaérkeztek Londonba; nem is ősz, már majdnem tél, mert a kifutópálya betonjára jégszilánkokkal kevert eső zuhogott. Sejtelmük sem volt róla, hogy idehaza milyen korán kigyulladnak a lámpák, s hogy elsuhan mellettük a Gillette, a Lucozade meg a Smith sóskeksz hirdetése, a BOAC mindennél szomorúbb plakátja (BOAC odarepít, a BOAC visszarepül) - és sehonnan sem látszik a Pantheon. - Ahogy megérkezünk, fölcsavarom az összes villanyradiátort - mondta Carter. Meglátod, milyen hamar meleg lesz a lakás. - Mikor azonban beléptek az előszobaajtón, kellemes meleg fogadta őket, a hálószoba és a dolgozószoba homályba vesző sarkaiból parázsló fényecskék intettek istenhozottat. - Itt tündérek jártak - mondta Julia. Ördögöt tündér - mondta Carter, aki már észrevette a kandallópárkányra támasztott borítékot és rajta a fekete tintával írott címzést: Mrs. Carter. Kedves Juliám, remélem nem veszed zokon, hogy Juliámnak szólítalak, hiszen ugyanazt a férfit szeretjük, tehát sok bennünk a közös. Olyan metsző hideg volt ez a mai nap, hogy, minduntalan arra kellett gondolnom, milyen rossz egy hideg lakásba belépni a déli nap melegéből. (Tapasztaltam, milyen hideg szokott lenni a lakás, mert valahányszor DélFranciaországból hazajöttünk, megfáztam. Vakmerő lépésre szántam el magam. Betolakodtam hozzátok, bekapcsoltam a villanyradiátorokat, a lakáskulcsot azonban kint hagytam a lábtörlő alatt, nehogy újabb hasonló betöréstől kelljen tartanotok. Erre azért volt szükség, mert hátha Rómából vagy másvalahonnan nem tud elindulni a gépetek. Fel fogom hívni a repülőteret, és ha valami balszerencse folytán nem ma érkeztek haza, visszajövök és eloltom a fütőtesteket, a biztonság kedvéért. (És takarékosságból is; őrület, milyen drága a villany.) Szép, meleg estét kíván új otthonodban Josephine-ed. U.i. Észrevettem, hogy nincs kávé a dobozban, hagytam egy csomag Kék Hegyek kávét a konyhában, mert ez az egyetlen, amit Philip szeret. Julia felnevetett: - Csakugyan, mindenre gondolt. - Gondoljon mindenre, csak rám ne. - Akkor nem volna meleg, és nem volna reggelire kávéd. - Esküszöm, hogy itt ólálkodik valahol, és nem tudom, mikor tör rám. Talán éppen amikor megcsókollak. Megcsókolta Juliát, de a szeme sarkából az ajtót leste.
- Elvégre ott hagyta a kulcsot a lábtörlő alatt. - De csináltathatott róla másolatot. Julia elnémította egy második csókkal. - Nem vetted észre, hogy pár órás repülésnek milyen erős szexuális hatása van? - kérdezte Carter. - De észrevettem. - Talán a vibráció teszi. - Nincs erre valami orvosság? - De van - mondta Carter. - Csak előbb megnézem a lábtörlőt, mert hátha becsapott Josephine. Carternak nagyon ízlett a házasélet. Vádolta is magát, amiért nem jutott ez hamarabb eszébe, elfeledvén, hogy akkor Josephine volt a felesége. Julia, aki nem járt dolgozni, nagyszerű segítőtársa lett. Nem volt szükség háztartási alkalmazottra, akinek a rigolyái csak megzavarták volna házaséletüket. Éjjel-nappal együtt voltak, baráti vacsorákon, vendéglőkben, ivászatokon; tehát egy összenézésből értették egymást... Juliáról hamarosan mindenki tudta, hogy fáradékony, gyenge szervezetű, mert igen gyakran már egy negyedóra múlva elköszöntek barátaiktól, vagy fölkeltek a vacsoraasztaltól, a feketekávé után. - Sajnálom, kedvesem, de úgy fáj a fejem... Ne haragudjatok rám. Philip, te csak maradj még... - Ugyan drágám, természetesen hazakísérlek. Egyszer majdnem belebuktak ebbe, mert miközben a lépcsőházban harsogva kacagtak, utánuk sietett a házigazda, kezében egy levéllel, amit velük akart postára adatni. Juliának az utolsó pillanatban sikerült a nevetésből hisztérikus vihogásba átcsapnia. Sorra múltak a hetek, de az ő házasságuk még mindig kitűnőnek volt mondható; ők pedig kedvüket lelték abban, hogy hébe-hóba megvitassák e siker titkát, melyet ki-ki a másiknak tulajdonított. - Jaj, ha arra gondolok, hogy Josephine-t veszed feleségül! - sóhajtotta Julia. - Tulajdonképpen miért nem vetted el, szívem? - Talán mindketten éreztük a tudatunk mélyén, hogy nem lesz tartós az a szerelem. - És a mienk az lesz vajon? - Ha ez nem tartós, akkor nincs tartós dolog a világon. November első felében fölrobbantak az első időzített bombák. Nem is vitás, hogy Josephine tervei szerint már jóval előbb fel keliett volna robbanniok, csakhogy nem vette számításba a Philip szokásaiban beálló átmeneti változásokat. Így például hetekbe telt, amíg a férfinak eszébe jutott kinyitni azt a fiókot, melyet viszonyuk legszebb szakaszában "ötletrumplinak" neveztek. Ő novellatémákra vonatkozó jegyzeteket vagy lehallgatott és lejegyzett párbeszédeket tartott benne, Josephine pedig a divathirdetésekhez készült vázlatrajzait. Abban a pillanatban, amikor a fiókot kinyitotta, meglátta a levelet. "Vigyázat! Titok!" volt a borítékra írva, fekete tintával, s utána egy kacskaringós felkiáltójel, melyből egy gülüszemű lány képe bontakozott ki (Josephine bazedovos volt, de csak enyhén, előkelően), aki egy palackból bújt elő, mint valami dzsinn. Mélységes undorral olvasta a levelet: No ugye nem vártad, hogy itt találsz, aranyom? De hát tíz év után csak nem állíthatok be lépten-nyomon azzal, hogy jó reggelt, jó estét, hogy vagy? Pá. Szerelemmel (de igazán és tényleg) üdvözöl Josephine. Ebbe a "lépten-nyomonba" beleborsózott a háta. Úgy becsapta a fiókot, és úgy szaladt ki belőle a fene egye meg, hogy Julia bejött. - Mi bajod, szívem? - Megint Josephine. Julia elolvasta a levelet. - Nézd - mondta; én teljesen megértem, mit érezhet szegény Josephine. Csak nem akarod eltépni, szívem? - Hát mit akarhatnék? Eltegyem, hogy majdan megjelentessem "Josephine összegyűjtött levelei"-t? - Azért ez egy kicsit nem szép tőled. - Éntőlem nem szép? - hördült fel Carter. - Csak tudnád, hogy éltünk mi az utolsó esztendőkben! Sebeket tudok neked mutatni! Josephine, ha dühbe gurult, odanyomta az égő cigarettáját, ahová épp eszébejutott! - Kétségbeesésében, mert tudta, hogy előbb-utóbb elveszít téged. Minden egyes sebedről én tehetek, szívem. - Szemében felbukkant az a derűs, szelíden tűnődő pillantás, mely mindig ugyanazon esemény hírnöke volt.
Két nappal később megint felrobbant egy időzített bomba. Amikor fölébredtek, Julia megjegyezte, hogy ideje volna átfordítani a matracot. Az ágy közepe teljesen be van süppedve. - Észre se vettem. - Sok házban hetenként forgatják a matracokat. - Tényleg, Josephine is gyakran forgatta. ágybetét rugóin egy levél fehérlett, Juliának címezve. Carter vette észre először, és megpróbálta gyorsan odébb lökni, hogy Julia ne vegye észre. - Mi az, szívem? - Már megint Josephine. Nemsokára meglesz egy kötetre való. Szép kötésben kell majd kiadni, valahogy úgy, ahogy a Yale Egyetemen adták ki George Eliot leveleit. - De hisz ez nekem van címezve. Mit szándékoztál vele csinálni, szívem? - Titokban meg akartam semmisíteni. - Úgy terveztük, hogy nem lesznek titkaink. - Josephine nélkül terveztük a jövőt. Julián most látszott először a bizonytalanság: vajon felnyissa-e? - Kissé szokatlan gondolat: ide rejteni egy levelet. Hacsak nem véletlenül csúszott be ide. - Nem hiszek az ilyen véletlenekben. Julia elolvasta, aztán átadta neki, a megkönnyebbülés sóhajával. - Itt a magyarázat. A dolog egészen természetes. Carter elolvasta. Kedves Julia, szinte látlak a valódi görög napfényben sütkérezni. EI ne áruld Philipnek (bár igaz, eleinte nem lesznek titkaitok), hogy én ki nem állhattam Dél-Franciaországot. Boldog vagyok, hogy te nem ott sínylődsz, mert az örökös déli szél kiszárítja a bőrt. Örökké terveztük, hogy ha pénzünk lesz, Görögországba megyünk; gondolom, Philip végre boldog! Ma idejöttem egy skiccemért, és eszembe jutott, hogy legalább két hete nem forgattam meg a matracokat. Talán nem is csodálkozol rajta, hogy együttlétünk utolsó heteiben kissé szórakozottak voltunk. Bántott volna, hogy hazajöttök a Iótuszvirágok szigetéről, és belefeküsztök ebbe a hepehupás ágyba; inkább megforgattam nektek a matracokat. Ha rám hallgatsz, minden két hétben megteszed, máskülönben besüpped a közepe. Ja, igaz: föltettem a téli függönyöket, a nyárit pedig leküldtem a tisztítóba. (Brompton út 153. sz.) Pá. Josephine. - Remélem, emlékszel még - mondta Carter -, hogy Napuoleról azt írta: "Isteni nyár". A Yale-kiadás szerkesztőjének gondja lesz a lábjegyzetekkel. - Nagyon furcsán fogod fel ezt a dolgot - mondta Julia. Hát nem látod, hogy csak segíteni akar? Nekem például sejtelmem se volt a matracokról meg a függönyökről. - Te viszont képes vagy, és részletesen válaszolsz neki háztartásunk összes problémájáról. Hát hogyne írnék, amikor oly régen vár választ! - mondta Julia. - Gondold meg, mióta hever itt ez a levél. - Csak arra vagyok kíváncsi, hány ilyen régi levél fog még előkerülni... De nyugodj meg: én átkutatom ezt a házat a pincétől a padlásig! - Nincs se pincénk, se padlásunk. - Tudod te, miről van szó. - Én csak azt tudom, hogy te az esztelenségig felzaklatod magad. Már-már úgy viselkedsz, mintha Josephine volna a mumus. - A fene egye meg Josephine-t! Julia sarkon fordult és kisietett, ő pedig megpróbált dolgozni. Ezen a napon azonban még egy petárda robbant, nem valami veszélyes, de ahhoz elég, hogy még jobban elrontsa a kedvét. Táviratozni akart Amerikába, és amikor kinyitotta a telefonkönyv első kötetét, hogy kikeresse a távírda számát, betűrendes névsorra bukkant, mely csak Josephine írógépén készülhetett, mert csak azon volt így elmosódva az O. Minden telefonszám benne volt, melyre szüksége lehetett. A H betűnél a Hadross-áruház után Hughes következett, a legjobb barátja, s a maga helyén megtalálta a legközelebbi taxiállomás számát, a patikát, a hentest, a bankot és a folttisztítót. A fűszerest, a halkereskedőt, a kiadóját, és az irodalmi ügynökét, Elizabeth Ardent és egy közeli hölgyfodrászt; utána zárójelben: (J. figyelmébe: Jól dolgozik és olcsó!) Ekkor vette csak észre, hogy a nevük kezdőbetűje ugyanaz. Julia ott volt, amikor a névsort megtalálta. Azt mondta: - Hát nem angyal? Minden rajta van, ami kell. Akasszuk a telefon fölé. -A
múltkori piszkos célzása után azt várná az ember, hogy London legdrágább ékszerészét is felvette a névsorba. - Nem célzás volt az, szívem, hanem ténymegállapítás. Ha nem lett volna véletlenül egy kis pénzem, bizony mi is csak Dél-Franciaországba mentünk volna. - Most ezzel azt akarod mondani, hogy csak azért vettelek el, hogy eljussak Görögországba? - Ne csacsiskodj. Az a baj, hogy félreismered Josephine-t, és még a kedvességét is rosszra magyarázod. - A kedvességét? - És mi teszi ezt? A bűntudatod? Ekkor azonban csakugyan hozzálátott a házkutatáshoz. Belenézett minden szivarosdobozba, iratrendezőbe, asztalfiókba. Átnézte minden itthon hagyott ruhájának minden zsebét, leszerelte a tévékészülék hátlapját és a vécé víztartójának fedelét, új csomag papirost tett a tartójába (mert a régit átlapozni tovább tartott volna). Julia be-benézett hozzá, miközben a fürdőszobában működött, de megszokott, kedves mosolya nélkül. Leszerelte a karnisokat, mert ki tudja, mi kerül elő a legközelebbi függönycserénél, és ki- és berakta a szennyesládából az egész fehérneműt, mert hátha ott maradt valami észrevétlenül a fenekén. Hason csúszott végig a konyhán, hogy alulról is megvizsgálja a gáztűzhelyet, és diadalordítás tört ki belőle, amikor a gázcsőre tekerve egy cédulát talált - pedig tévedett, mert azt bizony a szerelő felejtette ott. A délutáni posta megzörrent a levélszekrényben, és Julia bekiabált az előszobából: - Jaj de kedves! Nem is szóltál, hogy előfizetted a Vogue-ot! - Én? - Ja, nem te... Van itt még egy levél. Josephine Hackstall-Jones boldog karácsonyi ünnepeket kíván, és barátsága jeléül küldi nevünkre a lapot... Hát nem csókolnivaló? Rájuk sózott egy sorozat divatrajzot... Látni sem akarom. - Olyan vagy, mint egy gyerek... Cserébe viszont ő sem olvashatja a könyveidet? - Én csak azt akarom, hogy ne piszkáljon minket, legalább néhány hétig hagyja abba a piszkálódást... Ez olyan nagy kívánság? - Egy kicsit egoista vagy, szívem. E nap estéjén fáradt volt ugyan, de megnyugodott, és megkönynyebbült. Alaposan átkutatott mindent. A vacsora kellős közepén azonban eszébejutottak nászajándékaik, melyeket helyszűke miatt ládákba szögezve a konyhában őriztek, és csak akkor nyugodott meg, amikor - két fogás közt - kiment és látta, hogy le vannak szögezve. Tudta, hogy Josephine nem vesz csavarhúzót a kezébe, félvén, hogy megsebzi ujjait, a kalapácstól pedig retteg. Így legalább az este második fele szép csendben köszöntött rájuk, abban az élvezetes csendben, melyet (ha akarják) az ujjuk hegyének érintésével el tudtak hessenteni. A szerelmesek nem bírnak várni: a házasfelek igen. - A "béke, mint az öregség, ma este rám talált" - idézte Juliának. - Kitől van ez? - Browningtól. - Olvass föl tőle valamit, mert én nem ismerem. Carter imádott Browningtól fennhangon felolvasni. Tudta, hogy a hangja versmondásra termett: ez volt az ő kis házi narcizmusa. - Igazán akarod? - Hát persze. - De én Josephine-nek is olvastam Browningot - figyelmeztette. - Bánom is én! Azt hiszem, nem ez az egyetlen dolog, amit vele is megcsináltál és velem is. - Van itt egy vers - mondta -, melyet Josephine-nek nem olvastam fel, még akkor sem, amikor nagyon szerelmesek voltunk. Ez csak a mi egészséges és tartós szerelmünkhöz illik. Belekezdett: Jól tudom én már, hogy mit akarok,
Ha jő a hosszú, árnyas, őszi
este... Szíve megtelt a saját hangjával. Még sohasem szerette Juliát ennyire. Végre hazaérkezett - minden egyéb csak útbaeső karavánszeráj volt.
...Megszólalok, tűznél, ahogy homlokod Némán, a szívem tudja, hogy...
Tovább nem nézlek itt Megtámasztják kis szellem-kezeid,
A
Talán mégis az lett volna a szebb, ha helyette Julia olvassa föl a verset; persze akkor nem hallgatott volna rá ilyen odaadó érdeklődéssel.
harmadik
Két ember néha egymás sebesültje, Kísértő árnyéka került be...
Ha kettejük közé egy
Lapozott, s egy kis cédulára bukkant, azzal a bizonyos takaros, fekete tintás kézírással. (Ha borítékba tette volna, akkor biztos, hogy még a fölolvasás előtt észreveszi.) Kedves Philip, mit is akarok? Csak jó estét akarok kívánni, kedvenc költőd - és költőm lapjai között. Tulajdonképpen boldogok lehetünk, hogy szerelmünk nem rosszabbul végződött, mint ahogy. És annyi a közös emlékünk , hogy az egy életre szóló kapocs. Gondolj rám. Josephine. Földhöz vágta a cédulát, Browningostul. Azt mondta: - Ez a dög. Ez a büdös dög. - Kérlek, mellőzd az ilyen szavakat - szólt rá szokatlan eréllyel Julia. Fölvette a cédulát, elolvasta. - Mi bajod tulajdonképpen? Haragszol az emlékekre? - kérdezte. - A mi emlékeinkre is haragudni fogsz? - Micsoda? Te bedőlsz ennek az ócska trükknek? Hát nem látod, mire megy ez ki? Hát hülye vagy, Julia, vagy mi? E napnak éjszakáján egyikük a jobb, másikuk a bal szélén feküdt a heverőnek. Még a lábuk ujja sem ért össze. Nászútjuk óta ez volt az első este, amikor se nem szeretkeztek, se nem aludtak valami jól. Reggelre kelve Carter még egy levelet talált, éspedig annak a vonalazott blokknak a lapjai között, melyen a regényét írta. Hogy ez a magától értetődő hely miért nem jutott eszébe, rejtély... Így kezdődött: "Egyetlenem! Talán most már megengeded, hogy újra a régi neveden szólítsalak..." (Örkény István fordítása)
Graham Greene - A hídon túl - Azt mondják, egymilliója van - mondta Lucia. A férfi, lábánál a kutyával, a kis forró, párás, mexikói téren ült; maga a mérhetetlen és reményvesztett türelem. A kutya azonnal felhívta magára az emberek figyelmét, mert majdnem olyan volt, mint egy angol szetter, csak a farkán meg a lábán lévő szőrzetbe csúszott valami hiba. A feje fölött pálmák fonnyadoztak; a zenepavilon körül minden árnyékos és fülledt volt, a kis fabódékban, ahol veszteséggel váltották dollárra a pesót, hangosan szólt a spanyol nyelvű rádió. Abból, ahogy az újságját olvasta, tudtam, hogy egyetlen szót sem ért belőle; én is ugyanúgy szemelgettem belőle az angolhoz hasonló szavakat. - Egy hónapja van itt - mondta Lucia -, kiutasították Guatemalából és Hondurasból. Ebben a határvárosban öt órán át sem marad titok a titok. Lucia még csak huszonnégy órája volt itt, de máris mindent tudott Mr. Joseph Callowayről. Én csak azért nem tudtam róla semmit (pedig már két hete itt voltam), mert én sem beszéltem jobban a nyelvet, mint Mr. Calloway. Rajtam kívül nem volt egy teremtett lélek, aki ne ismerte volna a történetet: a Halling Beruházási Tröszt egész történetét meg a kiadatási eljárást. Bárki, aki bármilyen érdektelen kis üzletet is kötött a város valamelyik fabódéjában, többet tudott róla, és jobban elmesélhetné Mr. Calloway történetét, bár igaz,
hogy én ott voltam - szó szerint - a finisnél. Hatalmas érdeklődéssel, együttérzéssel és tisztelettel figyelték a dráma kibontakozását. Végtére is, kerek milliója volt. A párás, hosszú napon időnként odament egy-egy fiú, és kitisztította Mr. Calloway cipőjét; nem tudta a megfelelő szavakat, amelyekkel elküldhette volna őket - a fiúk meg úgy tettek, mintha nem értenének angolul. Azon a napon, amikor én és Lucia figyeltük, legalább féltucatszor kitisztították a cipőjét. Délben átsétált a téren az Antonio bárba, és ivott egy üveg sört; a szetter úgy járt a sarkában, mintha valahol Angliában sétálnának (az övé volt talán emlékeznek - az egyik legnagyobb norfolki birtok). Az üveg sör után elsétált a pénzváltók kunyhói között a Rio Grandéhoz, és átnézett a hídon az Egyesült Államokba; a hídon állandóan jöttek-mentek az autók. Aztán ebédig visszament a térre. A legjobb szállodában lakott, de a határvárosokban nincsenek jó szállodák, itt senki sem tölt többet egyetlen éjszakánál. A jó szállodák a híd túlsó oldalán voltak; a kis térről éjszaka látszottak a neonreklámok húsz emelet magasságban, akár a világítótornyok, úgy hirdették az Egyesült Államokat. Azt kérdik, mit csináltam én két hétig ilyen nyomorúságos helyen. Itt senki sem találhatott semmi érdekeset; csak nedvességet, port és szegénységet; mintha a folyón túli város kópottas mása volna. Mindkettőben ugyanott helyezkedtek el a terek, mindkettőben ugyanannyi mozi volt. Az egyik tisztább volt, mint a másik, ez minden, meg drágább, sokkal drágább. Töltöttem odaát néhány éjszakát, mert vártam valakit, aki az idegenforgalmi iroda szerint Detroitból Yucatanba ment, és nevetségesen kevés pénzért helyet adott volna a kocsijában - húsz dollárért, azt hiszem. Nem tudom, valóban létezett-e az illető, vagy csak az optimista félvér találta ki az irodában; akárhogyan is, nem került elő, tehát vártam a folyó olcsó partján, és nem sokat törődtem az egésszel; nem nagyon számított; éltem. Úgy gondoltam, egy darabig még várok a detroitira, aztán hazamegyek, vagy lemegyek délre, de a döntést könnyebb volt nem elsietni. Lucia is kocsira várt, a másik irányba, de neki nem kellett olyan sokáig várnia. Együtt vártunk, és néztük Mr. Callowayt, aki szintén várt, az isten tudja, mire. Nem tudom, minek nevezzem a történetet - Mr. Calloway számára tragédia volt, a részvényesek számára, akiket fiktív ügyleteivel tönkretett, gondolom, költői igazságszolgáltatás, míg Luciának és nekem komédia, kivéve amikor belerúgott a kutyába. Nem vagyok szentimentális, ha kutyáról van szó, jobban szeretem, ha az emberek állatokkal és nem emberekkel kegyetlenkednek, azon mégis felháborodtam, ahogy ő belerúgott az állatba - valami hidegvérű megfontoltsággal, nem dühösen, hanem mintha a kutya valamikor kijátszotta volna, amiért most megfizet neki. Ez általában a hídról visszafelé jövet történt; ez volt nála az egyetlen jele bármi olyasminek, ami érzelemre emlékeztetett. Egyébként apró termetű volt, rendes. nyájas ember benyomását keltette, a haja ezüstös, a bajusza is, aranykeretes szemüveget viselt, és egy szem aranyfoga olyan volt, mint valami jellemhiba. Lucia nem fogalmazott pontosan, amikor azt mondta, hogy kiutasították Guatemalából és Hondurasból; önként jött el, amikor úgy látszott, a kiadatási eljárás célt ér; feljött északra. Mexikó még mindig kevéssé központosított állam, a kormányzókkal szót lehet érteni; a miniszterekkel és bírákkal pedig nem. És így, itt a határon érlelte a következő lépést. A történet korábbi szakasza, gondolom, drámai volt, de nem voltam jelen, és nem számolhatok be arról, amit nem láttam: hosszas előszobázások, vesztegetések, amelyeket elfogadtak vagy visszautasítottak, a letartóztatástól való növekvő félelem, és végül a menekülés aranykeretes szemüvegben -, amennyire lehetett, eltüntette a nyomait, de ez nem pénzügy volt, a szökésben amatőr volt. És végül itt sodródott partra az én szemem és Lucia szeme előtt; egész nap a zenepavilonban ült, egy mexikói újságon kívül nem volt mit olvasnia, és azon kívül, hogy a folyón át az Egyesült Államokat nézte, nem volt mit tennie; azt hiszem, nem is sejtette, hogy mindenki mindent tudott róla; és napjában egyszer belerúgott a
kutyájába. Talán a kutya a maga félig-szetter módján túlságosan emlékeztette a norfolki birtokára - bár azt hiszem, annak is ez volt a magyarázata, hogy tartotta. A következő felvonás ismét színtiszta komédia volt. Elbizonytalanodom, ha arra gondolok, mibe került ez az ember, akinek egy kerek milliója van, a hazájának; mibe kerül, mire ebből meg abból az országból is kiakolbólítják. Talán valaki belefáradt, és megelégelte a dolgot, nem tudom, mindenesetre az történt, hogy átküldtek két detektívet egy régi fényképpel. Azóta megnövesztette ezüstös bajuszát, sokat öregedett, és a detektívek nem ismerték fel. Még nem volt két órája, hogy a hídon átjöttek, de már mindenki tudta, hogy két külföldi detektív érkezett a városba, akik Mr. Callowayt keresik - mindenki tudta, kivéve persze Mr. Callowayt, aki nem beszélt spanyolul. Akadt volna bőven, aki megmondhatta volna neki angolul, de senki sem szólt. Ez nem kegyetlenség volt, hanem valami illemtudás és tiszteletféle; olyan volt, mint egy tenyészbika, közszemlére állítva, komoran ült a téren a kutyájával; csodálatos látványosság, amelyhez valamennyiünknek páholyjegye volt. Az Antonio bárban összefutottam az egyik rendőrrel. Utálkozott, mert volt valami halvány elképzelése arról, hogy mikor átjön a hídon, más lesz az élet, sokkal több lesz a szín és a napfény, és - gondolom - a szerelem; de ehelyett csak széles, sáros utcákat talált, ahol tócsákban állt az éjszakai eső, rühes kutyákat, bűzt és svábbogarakat a szobájában és a szerelmet legföljebb az Academia Comercial nyitott ajtaja képviselte, amely mögött csinos mesztic lányok délelőttönként gépírást tanultak. Kipp-kopp-kippkopp-kippkopp - lehet, hogy ők is álmodtak valamiről: állásról a híd túlsó oldalán, ahol az élet bizonyára nagyvonalúbb, finomabb és szórakoztatóbb lesz. Beszédbe elegyedtünk; nagyon meglepte, hogy tudtam, kik ők, és mit akarnak. - Hallottuk, hogy ez a Mr. Calloway nevű ember itt van a városban - mondta. - Meghúzódik valahol - mondtam. - Meg tudná mutatni? - Én sosem láttam feleltem. Kiitta a sörét, egy darabig gondolkozott. - Kiülök a térre. Előbb-utóbb biztosan arra jön. Megittam a sörömet, és gyorsan elmentem, hogy megkeressem Luciát. - Siess, megnézhetjük a letartóztatást - mondtam neki. Egy cseppet sem törődtünk Mr. Callowayjel, nekünk csak egy öregedő ember völt, aki belerúgott a kutyájába, becsapta a szegényeket, és bármit kap, azt megérdemli. Tehát indultunk a térre, mert tudtuk, hogy Calloway ott lesz, de az egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a két detektív nem ismeri fel. Egész csomó ember gyűlt össze a tér körül; mintha a város valamennyi gyümölcsárusa és cipőtisztítója egyszerre érkezett volna; átnyomakodtunk a tömegen, és ott, a tér kicsi, zöld, párás közepén, két egymás mellett lévő padon ott ült a két nyomozó és Mr. Calloway. Sohasem volt még ilyen csendes a tér; mindenki lábujjhegyen állt, a nyomozók a tömegbe bámultak, keresték Mr. Callowayt, Mr. Calloway ült a megszokott padján, és a pénzváltó bódék fölött átbámult az Egyesült Államokba. - Ez így nem mehet tovább. Képtelenség - mondta Lucia. Pedig így ment tovább. És még fantasztikusabbá vált. Valakinek darabot kellene írni róla. Olyan közel ültünk, amilyen közel csak mertünk. Egész idő alatt attól féltünk, hogy elnevetjük magunkat. A félszetter bolhászkodott, és Mr. Calloway nézte az Egyesült Államokat. A két férfi, a két detektív figyelte a tömeget, és a tömeg ünnepélyes elégedettséggel figyelte a műsort. És akkor az egyik detektív fölállt, és odament Mr. Callowayhez. Itt a vég, gondoltam. De nem, ez még csak a kezdet volt. Valamilyen oknál fogva őt törölték a gyanúsítottak listájáról. Sohasem fogom megtudni, miért. A férfi megkérdezte: - Beszél angolul? - Angol vagyok - mondta Mr. Calloway. Még ez sem volt elég, és az egészben az volt a legfurcsább, hogy Mr. Calloway feléledt. Nem hiszem, hogy hetek óta bárki is megszólította volna. A mexikóiak túlságosan tisztelettudóak voltak - végül is kerek milliója volt -, és Luciának meg nekem soha eszünkbe sem jutott, hogy egyszerűen csak emberi lénynek tekintsük; még a mi szemünkben is felnagyította a kolosszális lopás és a világ körüli hajsza.
- Elég rémes hely, nem gondolja? - mondta. - Az - felelte a rendőr. - El nem tudom képzelni, mi vihet rá valakit, hogy átjöjjön a hídon. - A kötelesség - mondta borongósan a rendőr. - Gondolom, maga átutazóban van. - Igen - felelte Mr. Calloway. - Arra számítottam, hogy ideát - tudja, mire gondolok van élet. Az ember annyi mindent olvas Mexikóról. - Hja, élet - mondta Mr. Calloway. Határozottan és precízen beszélt, mintha a részvényesek bizottságához intézné a szavait. Az a másik oldalon kezdődik. - Az ember nem becsüli a saját hazáját, amíg el nem hagyja. - Való igaz - felelte Mr. Calloway. - Való igaz. Először nagyon nehéz volt nem nevetni, aztán, kis idő múltán már nemigen akadt, amin nevetni lehetett volna; egy öregember elképzeli, milyen remek dolgok történhetnek a nemzetközi hídon túl. Azt hiszem, gondolataiban a város odaát London és Norfolk vegyülete volt; színházak, koktélbárok, egy kis vadászat, este séta a földeken a kutyával - azzal a nyomorúságos szetterutánzattal -, az ember botjával beleszurkál az útszéli árokba. Sohasem volt odaát, nem tudhatta, hogy minden ugyanolyan, még a város alaprajza is; csak éppen áz utcákat kikövezték, a szállodákra tízzel több emeletet építettek, az élet drágább, és minden egy kicsivel tisztább. Semmi olyasmi nem volt, amit Mr. Calloway életnek nevezett volna - nem voltak képtárak, könyvesboltok, csak a moziburleszkek és a helyi lap, a képregények, a Click meg a Focus, és a vicclapok. - Nos - mondta Mr. Calloway -, azt hiszem, járok egyet ebéd előtt. Jó étvágya legyen az embernek, ha az itteni ételt le akarja nyelni. Ilyentájban mindig lesétálok, és megnézem a hidat. Van kedve velemjönni? -A detektív megrázta a fejét. - Nem - mondta -, szolgálatban vagyok. Keresek valakit. Mr. Calloway számára a világon egyetlen ember létezett, akit bárki kereshetett; agyából kiküszöbölte a barátokat, akik a barátjukat keresik, a férjeket, akik talán a feleségüket keresik, kiküszöbölt minden keresésre irányuló szándékot, egyet kivéve. Ez a képessége tette bankárrá - el tudott felejtkezni az emberekről, akik a részvények mögött voltak. Hosszú időre utoljára láttuk. Nem láttuk, amint bemegy a Botica Paris-ba, hogy megvegye az aszpirinjét, vagy amint a hídról visszafelé sétál a kutyájával. Egyszerűen eltűnt, és amikor eltűnt, az emberek beszélni kezdtek, és a detektívek meghallották, mit beszélnek. Elég bamba képet vágtak, éppen azt az embert keresték, aki mellett a parkban üldögéltek. Aztán ők is eltűntek. Ők is, csakúgy, mint Mr. Calloway, az állam fővárosába mentek, hogy beszéljenek a kormányzóval és a rendőrfőnökkel, és ott is mulatságos látványt nyújthattak, amint összetalálkoztak Mr. Callowayjel, és egymás mellett ültek a várószobában. Gyanítom, hogy először mindig Mr. Callowayt vezették be, mert mindenki tudta róla, hogy kerek egymilliója van. Csak Európában fordulhat elő, hogy valaki egy személyben bűnöző és gazdag ember legyen. Akármint történt is, egy hét múlva valamennyien visszajöttek, ugyanazzal a vonattal. Mr. Calloway hálókocsival, a két rendőr pedig a személykocsival. Nyilvánvaló volt, hogy nem teljesítették a kiadatási kérvényt. Lucia akkor már elment. Megjött a kocsi, és átment a hídon. Mexikóban álltam, és néztem, ahogy kiszáll az Egyesült Államok vámhivatalánál. Semmi különös nem volt rajta, de távolról nagyon szép volt, ahogy integetett nekem az Egyesült Államokból, majd ismét beszállt a kocsiba. És hirtelen részvétet éreztem Mr. Calloway iránt, mintha lenne valami odaát, amit az ember itt nem találhat meg, és amikor visszafordultam, megláttam, amint újra járja szokott útját, sarkában a kutyával. - Jó napot kívánok - mondtam, mintha mindvégig szokásunkhoz híven üdvözöltük volna egymást. Fáradtnak, betegnek és porosnak látszott, és én sajnáltam - arra gondoltam, miféle győzelmet aratott, olyan sok pénzébe és fáradozásába került, a jutalom pedig ez a piszkos és nyomasztó város, a pénzváltók bódéi; a szörnyű kis fodrászüzletek hintaszékeikkel és díványaikkal olyanok voltak, mint a nyilvánosházak fogadószobái; meg
az a forró és nyomasztó park a zenepavilonnal. Borúsan válaszolt : -Jó napot. -A kutya valami ürüléket kezdett szagolgatni, ő megfordult és belerúgott, dühösen, kétségbeesetten, reménytelenül. És ebben a pillanatban taxi haladt el mellettünk, a két rendőr ült benne, a hídhoz tartottak. Biztosan látták a rúgást, lehet, hogy okosabbak voltak, mint hittem, vagy talán érzelgősek, ha állatokról volt szó, és arra gondoltak, most jót cselekedhetnének, és minden más véletlenül történt. De a tény tény marad -a törvény két őre elhatározta, hogy ellopja Mr. Calloway kutyáját. Nézte, ahogy távolodnak. Aztán ezt mondta: - Maga miért nem megy át? - Itt olcsóbb - feleltem. - Úgy értem, csak egy estére. Vacsorázzon azon a helyen, amit éjszakánként az égen látunk. Menjen színházba. - Nincs színház. Dühösen mondta, az aranyfogát szíva: - Mindegy, csak menjen el innen. - Bámult lefelé a dombon, föl a másik oldalra. Nem láthatta, hogy az az utca, mely a hídtól fölfelé kapaszkodott, ugyanolyan pénzváltó bódékkal van tele, mint az itteni. - Maga miért nem megy? - kérdeztem. Kitérően válaszolt: - Ja kérem, az üzlet. - Csak pénzkérdés mondtam. - Nem muszáj a hídon átmenni. Halvány érdeklődéssel a hangjában felelt: - Nem tudok spanyolul. - Itt nincs egy lélek se - mondtam -, aki ne beszélne angolul. Meglepetten nézett rám. - Csakugyan? - mondta. - Csakugyan? Úgy volt, ahogy gondoltam, sohasem állt szóba senkivel, az emberek pedig túl nagy tiszteletben tartották, és nem szólították meg - kerek egymilliója volt. Nem tudom, örülök-e vagy sajnálom, hogy ezt megmondtam neki. Ha nem szólok, talán még most is itt ülne a zenepavilonnál, tisztítanák a cipőjét, élne és szenvedne. Három nappal később eltűnt a kutyája. Amikor összetalálkoztunk, a kutyát kereste a kert pálmái között, halkan, szégyenkező arccal szólongatta. Látszott, hogy kínosan érzi magát. Halk, haragos hangon mondta: - Utálom ezt a kutyát. A nyomorult korcs - és olyan hangon szólította - Rover, Rover! -, ami öt méterre sem hallatszott el. - Valamikor szettereket tenyésztettem - mondta. - Egy ilyen kutyát agyonlőttem volna. - Mégis igazam volt, emlékeztette Norfolkra; az emlékeiben élt, és gyűlölte a kutyát a tökéletlenségéért. Nem volt családja, nem voltak barátai, és az egyetlen ellensége a kutya volt. A törvényt senki nem nevezheti ellenségének; az ellenségeivel bizalmas viszonyt alakít ki az ember. Késő délután valaki megmondta neki, hogy látták a kutyáját, amint átballagott a hídon. Nem volt igaz, természetesen, de akkor még nem tudtuk: egy mexikóinak öt pesót fizettek, hogy átcsempéssze. Így aztán aznap és másnap délután Mr. Calloway ült a parkban, újra és újra megtisztították a cipőjét, és közben azon gondolkozott, miképp lehetséges, hogy egy kutya csak úgy átmegy, míg az emberi lényt, a halhatatlan lelket megköti a rettenetes megszokás, a kis séta, a szörnyű étkezések, az aszpirin a boticában. Az a kutya olyasmit láthatott, amit ő nem - az a gyűlöletes kutya. Dühös volt, szinte őrjöngött. Ne feledjék, hogy már hónapok óta élt így. Kerek milliója volt, és heti két fontból élt, mert nem volt mire költenie a pénzét. Ott ült, és töprengett ezen az ocsmány igazságtalanságon. Azt hiszem, egy nap mindenképpen átment volna, de a kutya volt az utolsó csepp a pohárban. Másnap, amikor nem láttam, mindjárt arra gondoltam, hogy átment, és én is átmentem. Az amerikai város ugyanolyan kicsi volt, mint a mexikói. Tudtam, ha ott van, nem kerülhetem el, és én továbbra is kíváncsi voltam. Egy kicsit sajnáltam is, de nem nagyon. Először az egyetlen drugstore-ban pillantottam meg, Coca-Colát ivott, aztán az egyik mozi előtt, amint a plakátokat nézegeti; rendkívül gondosan öltözött, mintha vendégségbe készülne, de nem volt vendégség. Amikor harmadszor körbejártam, találkoztam a detektívekkel. Coca-Colát ittak a drugstore-ban, és csak percekkel kerülhették el Mr. Callowayt. Bementem és leültem a bárpultnál. - Halló - mondtam -, még mindig itt vannak? - Hirtelen aggódni kezdtem Mr. Callowayért. Nem akartam, hogy találkozzanak. - Hogy van Calloway? - kérdezte az egyik. - Hát - mondtam -, még tartja magát. - De nem a kutyája - mondta ő, és nevetett. A másik kissé megbotránkozott, mert nem szerette, ha
bárki cinikus hangon beszél egy kutyáról. Aztán fölálltak; odakint várt a kocsijuk. Isznak még egyet? - kérdeztem. - Köszönjük, nem. Indulnunk kell. Közelebb hajoltak, és bizalmasan közölték : Calloway ideát van. - Csak nem? - mondtam. - És a kutyája is. - Azt keresi - tette hozzá a másik. - Kutya legyek, ha keresi - mondtam, és az egyik megint megbotránkozott pillantást vetett rám, mintha megsértettem volna a kutyát. Nem hiszem, hogy Mr. Calloway a kutyáját kereste volna, de az biztos, hogy a kutya megtalálta. Egyszerre boldog ugatás hallatszott a kocsiból, a félig-szetter kiugrott, és vadul végigvágtatott az utcán. Az egyik detektív -a szentimentális - beugrott a kocsiba, mielőtt az ajtóhoz értünk volna, és megindult a kutya után. A hosszú utca végén, amelyik a hídhoz vezetett, ott állt Mr. Calloway - azt hiszem, azért jött le, hogy átnézzen a mexikói oldalra, mert rájött, az amerikai oldalon sincs más, mint a drugstore, a mozik meg a papírüzletek. Látta, hogy jön a kutya, és rákiáltott, hogy vissza, vissza, vissza, vissza, mintha Norfolkban volnának - a kutya nem törődött vele, rohant feléje. Ekkor meglátta, hogy jön a rendőrkocsi, és futni kezdett. Túl gyorsan történt minden, de azt hiszem, az események sorrendje a következő volt: a kutya keresztül rohant az úton éppen a kocsi előtt, és Mr. Calloway ordított, a kutyára vagy a kocsira, nem tudom, melyikre. Mindegy; a detektív félrerántotta a kormányt - később, a vizsgálaton, gyenge hangon mondta, hogy nem tudott volna elütni egy kutyát -, Mr. Calloway elesett, kis halom törött üveg, aranykeret, ezüstös haj és vér. Mielőtt még odaértünk volna, a kutya már mellette volt és nyaldosta. Láttam, hogy Mr. Calloway felemeli a kezét, aztán leteszi a kutya nyakára; a nyüszítés ostoba, diadalmas ugatássá erősödött, de Mr. Calloway már halott volt - az ijedtség meg a szívgyengeség... - Szerencsétlen öregember - mondta a detektív -, fogadok, hogy csakugyan szerette ezt a kutyát - és igaz, a mozdulat, ahogy ott feküdt, inkább emlékeztetett simogatásra, mint ütésre. Azt hiszem, ütésnek szánta, de lehet, hogy a detektívnek volt igaza. Nekem meghatóbbnak tűnt, semmint igaz legyen; ott feküdt az öreg csaló, karjával a kutya nyaka körül, holtan, a milliójával, a pénzváltók kunyhói között, de talán jobb is, ha több alázattal szemléljük az emberi természetet. Valamiért átjött a hídon, és végül is lehet, hogy a kutyát kereste. A kutya ott ült mellette és csaholt, a buta korcs diadalittasan ugatott a teste fölött; szentimentális szoborcsoport: csak ennyire közelítette meg az otthonát, a földeket, a vizesárkokat, az otthoni látóhatárt. Komikus volt és szánalmas, mert az ember halott volt. A halál még nem változtatja tragédiává a vígjátékot, és ha ezt az utolsö mozdulatot a szeretet sugallta, akkor, azt hiszem, csak újabb bizonyíték arra, hogy az ember képes az önámításra; ilyen a mi alaptalan optimizmusunk: sokkal visszataszítóbb, mint a kétségbeesésünk. (Prekop Gabriella fordítása)
Graham Greene - Jólnevelt emberek Sokáig ültek a Parc Monceau padján, és nem szólították meg egymást. Reménnyel teljes, kora nyári nap volt, szellő kergette fehér felhőpermet nyaldosta az eget; bármikor elülhet a szél, s akkor üres és makulátlan kék lesz az ég; de most már késő, addig lenyugszik a nap. Ha fiatalabbak, véletlen találkozásnak lett volna ez a napja - titokban a babakocsik barikádja mögött, csak a pólyások meg a dadák jelenlétében. Hanem ők középkorúak voltak mind a ketten, s egyikük sem dédelgette az elveszített ifjúság illúzióját, noha a férfi jobbképű volt, mint ahogy hitte, selymes, régimódi bajsza akár a jó magaviselet érdemérme, az asszony meg csinosabb, mint ahogy valaha is elárulta a tükre. Jólneveltség és kiábrándultság volt közös tulajdonuk; másfél méternyi zöld fém választotta el őket, de
lehettek volna akár házaspár is, akik az idők folyamán már egymáshoz hasonultak. Mint megannyi kopott, szürke teniszlabda, gurigáltak a lábuk körül észrevétlenül a galambok. Olykor-olykor mindegyik az órájára pillantott, de egymásra soha. Mert a magány és a béke idej A férfi magas volt, és szikár. Az ilyen arcot mondják érzékeny vonásúnak, s rá jól illett a közhely; kényelmesen, ha kellemesen is, köznapi volt az arca - ha megszólal, nem ér senkit rút meglepetés, mert érzékeny lehet az ember akkor is, ha nincs megáldva képzelőerővel. Esernyőt hordott magával, és ez óvatosságra vallott. Az asszonyon a legfeltűnőbb a hosszú, szép vonalú lába volt, olyan érzékietlen, mint a társasági hölgyek képmásain. Arcán látszott, hogy elszomorítja a nyári nap, mégsem kíván órája parancsára hallgatni, és elmenni valahová - fedél alá. Soha meg sem szólították volna egymást, ha két kamasz el nem megy előttük, az egyiknek a vállára vetve rádió harsogott, a másik rugdosott a totyorászó galambok felé. Egy rúgás véletlenül célt ért, de ők csak mentek tovább a tánczenére, a galamb meg ott tántorgott az ösvényen. A férfi fölállt; akár a lovaglóostort, úgy markolta esernyőjét. - Nyomorult, gálád kölykök! - kiáltotta, s a mondat csak annál inkább múlt századinak hangzott, mert halvány amerikai hangsúly színezte; Henry James bizonyára így beszélt. - Szegény madár - mondta az asszony. A madár ott vergődött az úton, szétszórta az apró kavicsokat. Egyik szárnya ernyedten csüngött, és valószínűleg a lába is eltört, mert a galamb csak körözött, de felszállni nem tudott. A többi galamb odébbállt, s közönyösen keresgélte tovább a kavics közt a morzsát. - Ha volna olyan szíves egy pillanatra félrenézni - mondta a férfi. Letette ernyőjét, s fürgén a vergődő madárhoz lépett, felemelte, s gyors szakértelemmel kitekerte a nyakát olyanfajta készség volt ez, amilyennel rendelkeznie kell minden jó neveltetésű férfinak. Körülpillantott, meglátott egy szemétkosarat, és abba szép rendesen belehelyezte a hullát. - Nem volt mit tenni - mondta mentegetőzve, amikor visszatért. - Én nem tudtam volna megtenni - mondta az asszony, nyelvtani óvatossággal az idegen nyelven. - Életet oltani a mi előjogunk - válaszolt a férfi, gunyorosan inkább, mint büszkén. Amikor visszaült a padra, csökkent köztük a távolság; most már fesztelenül csevegtek az időjárásról, az első igazi nyári napról. Az elmúlt hét szokatlanul hideg volt, és még ma is... A férfi megcsodálta az asszony angol beszédét, mentegetőzött, amiért ő nem beszél franciául, de az asszony sürgősen megnyugtatta: nem az ő érdeme, angol iskolában, Margate-ben járt "felső leányneveldébe". - Az tengerparti nyaralóhely, ugye? - A tenger mintha mindig szürke lett volna - mondta az asszony, és egy darabig ki-ki a maga csendjébe merült. Azután, talán a halott galamb juttatta eszébe, az asszony megkérdezte a férfit, volt-e katona. - Nem, már kis híján negyvenéves voltam, amikor kitört a háború. Kormánykiküldetésben szolgáltam, Indiában. Nagyon megszerettem Indiát. - És Agráról mesélt, Lakhnauról, ÓDelhiről, szemében égett az emlékezés. Új-Delhit nem szerette: brit építész műve, hogy is hívják... Lu... Lut... Lutt... No mindegy. Washingtonra emlékeztet a város. - Tehát nem kedveli Washingtont?
- Az igazat megvallva - mondta a férfi - nem nagyon jól érzem magam a hazámban. Én ugyanis a régi dolgokat kedvelem. Ha hiszi, ha nem, sokkal otthonosabban éreztem magam Indiában, még a britek között is. És most ugyanez az érzésem Franciaországban. Nagyapám nizzai brit konzul volt. - Akkoriban még egészen új volt a Promenade des Anglais - mondta az asszony. - Igen, de azóta már megöregedett. Amit mi, amerikaiak, építünk, mind csúnyán öregszik. A Chrysler-ház, a Hilton-hotelek... - Ön nős? - kérdezte az asszony. A férfi pillanatnyi tétovázás után felelte: - Igen -, mintha nagyon pontos választ akarna adni. Kinyújtotta kezét, ernyője után tapogatózott - önbizalmat kölcsönzött ebben a sajátos helyzetben, amikor egy idegennel ennyire nyíltan beszélt. - Nem illett volna megkérdeznem - mondta az asszony, és most is nagyon vigyázott a nyelvtanra. - Miért? - A férfi félszegen felmentette. - Érdekelt az, amit mesélt. - Finoman rámosolygott. - Csak úgy jött a kérdés. Imprévu. - És kegyed férjnél van? - kérdezte a férfi, de csak hogy az asszony ne érezze feszélyezve magát, hisz látta a jegygyűrűjét. - Igen. Most már nagyon sokat tudtak egymásról, s a férfi úgy érezte, faragatlanság, ha nem fedi fel kilétét. - Greaves a nevem - mondta. - Henry Greaves. - Az enyém Marie-Claire. Marie-Claire Duval. - Milyen szép délután volt - mondta a Greaves nevű férfi. - Igen, de amikor a nap leszáll, hűvös lesz. - Sajnálkozva távolodtak el egymástól. - Milyen szép esernyője van - mondta az asszony, és ez igaz is volt: előkelő volt az aranykarika, s egy-két méterről is látszott, hogy monogramot véstek bele - igen, H volt, összefonódva egy B-vel vagy talán P-vel. - Ajándékba kaptam - mondta elégedetten a férfi. - Bizony csodáltam, amit a galambbal tett. Én nagyon lache^1 vagyok. - Meggyőződésem, hogy ez nem így van - mondta kedvesen a férfi. - Ó, dehogynem, dehogynem. - Csak amennyire valamennyien gyávák vagyunk egyben-másban. - Maga nem - mondta az asszony, és hálásan gondolt a galambra. - Ó, dehogynem - mondta a férfi. - Az életnek egy bizonyos területén. - Már-már a bizalmas közlés peremén egyensúlyozott, s az asszony szinte a kabátjába kapaszkodott, felemelte a kabát szélét, és felkiáltott: - Friss festékhez ért! - A csel bevált: a férfi aggódva firtatta, az asszony ruhájának nem esett-e baja, ám ahogy szemügyre vették a padot, megállapították, hogy nem az volt a baj forrása. - Otthon, a lépcsőházban festenek - mondta a férfi. - Háza van itt? - Nem, csak lakásom a negyedik emeleten. - Van ascenseur-jük?^2
- Sajnos nincs - mondta bánatosan a férfi. - Igen öreg ház, a dix-septieme-ben^3. Ismeretlen életének ajtaja résnyire megnyílt, s viszonzásul az asszony is adni akart valamit az életéből, ha nem is sokat. A meredély még megszédítené. - Az én lakásom mondta - valósággal nyomasztóan új. Az huitieme-ben4 van. Az ajtó villanyra nyílik, hozzá sem kell érni. Mint a repülőtéren. A feltárulkozás erős sodra magával ragadta őket. A férfi megtudta, hogy az asszony a Place de la Madeleine-en veszi a sajtot - valóságos kirándulás az huitieme-ből -, az Avenue George V. körzetében, és egyszer az a kellemes meglepetés érte, hogy Tante Yvonne, a tábornok felesége, épp mellette vett egy Brie-sajtot. A férfi ellenben a Rue de Tocquevilleen vásárolja a sajtot, egy saroknyira a lakásától. - Ön, saját kezűleg? - Igen, én vásárolok - mondta erre kurtán. - Kissé hűvös van - mondta az asszony. - Azt hiszem, mennünk kell. - Gyakran kijár a Parcba? - Ma először vagyok itt. - Milyen különös véletlen - mondta a férfi. - Én is most vagyok itt először. Pedig egészen közel lakom. - Én pedig egészen messze. Bizonyos áhítattal néztek egymásra, a Gondviselés kifürkészhetetlenségének tudatában. Ráérne egy kis vacsorát elkölteni velem? - kérdezte a férfi. Izgalmában franciául bukott ki az asszonyból a szó. - Je suis libre, mais vous... votre femme?5 - Ő máshol vacsorázik. És a kegyed férje? - Csak tizenegyre ér haza. A férfi a Brasserie Lorraine-t ajánlotta, néhány percnyi távolságra volt csak, s az asszony örült, hogy nem választott nagyvilágibb, feltűnőbb helyet. A brasserie vaskos polgári légköre megnyugtatta az asszonyt, s bár jóformán nem is volt éhes, szeme szívesen követte a savanyúkáposztás tálalókocsi tempós-katonás útját az asztalok között. No és a hosszú étlap is kellő időt adott, hogy az együtt-vacsorázás ijesztő meghittségébe illeszkedjenek. Megrendelték a vacsorát, aztán egyszerre szólaltak meg mind a ketten: - Sose hittem volna... - Igazán furcsa véletlenek vannak - tette hozzá a férfi, s ezzel, akaratlanul, súlyos, feliratos sírkövet helyezett a beszélgetés fölébe. - Meséljen nagyatyjáról, a konzulról. - Nem ismertem - mondta a férfi. A vendéglői pamlagon nehezebben esett a beszélgetés, mint a parkbéli padon. - Miért ment ki az édesapja Amerikába? - Talán kalandvágyból. És valószínűleg engem is a kalandvágy hozott Európába. Apám fiatal korában Amerika még nem volt egyértelmű a Coca-Colával meg a Time magazinnal. - És valóban élt is át kalandot? Ó, milyen csacskaságokat kérdezek. Hiszen itt házasodott. - Odaátról hoztam a feleségemet - mondta a férfi. - Szegény Patience.
- Miért szegény? - Ő is szereti a Coca-Colát. - Itt is lehet kapni - mondta az asszony, ezúttal szándékos csacskasággal. - Igen. Jött az italos, a férfi sancerre-it rendelt. - Megfelel kegyednek? - Nemigen ismerem a borokat - mondta az asszony. - Pedig azt hittem, a franciák... - Mi ezt a férjünkre bízzuk - mondta az asszony, és ezúttal a férfi érzett valami sértődésfélét. A pamlagon most egy férj ült meg egy feleség, és egy darabig a sole meuniere^6 jó ürüggyel szolgált a hallgatáshoz. Pedig a csönd nem volt valódi menedék. A csöndben a két kísértet csak még mélyebben gyökeret vert volna, ha az asszony szóra nem bátorodik. - Vannak gyerekei? - kérdezte. - Nincsenek. És kegyednek? - Nekem sem. - Sajnálja? - Azt hiszem, az ember mindig sajnálja, ha valamit elmulasztott - vélte az asszony. - Részemről örülök, hogy a Parc Monceau-t ma nem mulasztottam el. - Igen, én is örülök. A csönd ezután már kényelmes csönd volt; a két kísértet távozott, és békén hagyta őket. Egyszer a kezük összeért a porcukorszórón (epret rendeltek). Egyikük sem vágyott további kérdezősködésre; szinte jobban ismerték már egymást, mint akárki mást. Olyan volt, akár egy boldog házasság; a felfedezések időszaka elmúlt - kiállták a féltékenység próbáját, s most elértek a békés középkorhoz. Idő és halál volt immár az egyetlen ellenség, és a kávé az öregkor intő jele. Ezután már konyakkal kellett féken tartani a szomjúságot, ha csekély sikerrel is. Mintha együtt éltek volna át egy életet, amely, akár a pillangóké, órákra méretett. Az elhaladó főpincér láttán a férfi megjegyezte: - Olyan, mint egy temetkezési vállalkozó. - Igen - mondta az asszony. A férfi fizetett; kimentek. Haláltusa volt, gyengéd természetük nem állhatta sokáig. A férfi megkérdezte: - Hazakísérhetem? - Inkább ne - mondta az asszony. - Igazán ne. Hiszen itt lakik, közel. - Igyunk még valamit a teraszon? - javasolta szomorú szívvel a férfi. - Már nem tehet értünk semmit - mondta az asszony. - Tökéletes este volt. Tu es vraiment gentil.7 - Későn vette észre, hogy tegezte, és remélte, hogy a férfi nem tud annyira franciául, hogy észrevette volna.
Nem adták meg egymásnak a címüket, telefonszámukat: egyikük sem merte felajánlani: későn jött ez az óra az életükben. A férfi taxit kerített az asszonynak, s az elhajtatott a hatalmas, kivilágított Arc alatt, a férfi meg lassan, gyalog indult haza a Rue Joffre kockáin. Ami az ifjúságnál gyávaság, az öregnél bölcsesség, de az ember néha röstelli bölcsességét. Marie-Claire belépett az önműködő ajtón, és mint mindig, most is repülőterekre, és menekülésre gondolt. A hatodik emeleten kinyitotta a lakás ajtaját. Kegyetlen, bíbor és sárga tónusú absztrakt festmény nézett szembe az ajtóval, és fogadta idegenként. Egyenesen a szobájába ment, oly halkan, ahogy csak bírt, kulcsra zárta az ajtót, és leült egyszemélyes ágya szélére. A falon túlról hallotta férje hangját és nevetését. Vajon ki van ma nála? Toni vagy François. François festette az absztrakt képet, és Toni, a balett-táncos, szívesen dicsekedett azzal, kivált idegenek jelenlétében, hogy ő szolgált modellül a festett szemű kis kőfalloszhoz, amely díszhelyet foglalt el a nappaliban. Az asszony vetkőzött. Míg a szomszéd szobában a hang tovább szőtte hálóját, az ő agyában felmerült a Parc Monceau-beli padnak meg a Brasserie Lorraine savanyúkáposztás tolókocsijának képe. Amikor a férje meghallotta hazatérni, nyomban tettre kész lett: felizgatta, hogy az asszony a tanúja. - Pierre, Pierre - szólt szemrehányón a hang. Pierre nevét még nem hallotta az asszony. Ujjait szétterpesztette öltözőasztalkáján, lehúzta a gyűrűjét, és az eperhez használt porcukorszóróra gondolt, de a szomszéd szobából hallatszó nyihogás-vihogás hallatán a cukorszóróból egyszeriben festett szemű fallosz lett. Az asszony lefeküdt, viaszdugaszt tett a fülébe, lehunyta a szemét, és arra gondolt, milyen másképp lehetne minden, ha tizenöt esztendővel ezelőtt ült volna egy padon a Parc Monceau-ban, és nézte volna, amint egy férfi szánalomból megöl egy galambot. Nőszagot érzek rajtad - mondta Patience Greaves élvezettel, és felült dagadó párnái között. A felső párna csupa barna cigarettalyuk volt. - Ugyan, dehogy. Képzelődsz, édesem. - Azt mondtad, tízre hazajössz. - Csak húsz perccel múlt. - A Rue Douai-n voltál, igaz-e, valamelyik bárban, és fille-eket kerestél! - A Parc Monceau-ban ültem, aztán megvacsoráztam a Brasserie Lorraine-ben. Odaadhatom a gyógyszeredet? - Azt akarod, hogy elaludjak, és ne számítsak semmire, ugye? Ugye? Kétszer már nem bírnád, öreg vagy hozzá. A férfi a két ágy között álló éjjeliasztalkáról felemelte a kancsót, vizet töltött a cseppekhez. Akármit mondhat, semmi se jó, amikor Patience-re rájön ez a hangulat. Szegény Patience, gondolta, míg a merev vörös fürtökkel koszorúzott arc felé nyújtotta a gyógyszert, mennyire hiányzik neki Amerika - egy pillanatig sem hiszi, hogy itt is ugyanolyan íze van a Coca-Colának. Szerencsére, ez az éjszaka nem tartozik majd a legkomiszabbak közé, mert Patience további ellenkezés nélkül ivott a pohárból, ő meg ott ült mellette, és az utcára gondolt, a brasserie előttire, és hogy valaki tegezte őt - kétségtelen, véletlenül. - Min jár az eszed? - kérdezte Patience. - Még most is a Rue Douai-n? - Csak arra gondoltam, milyen más lehetett volna minden - felelte a férfi.
Ennél hevesebben sosem fakadt még ki az életkörülményei ellen. (Borbás Mária fordítása)
Graham Greene - Kínos baleset 1 Csütörtökön délelőtt, a második és a harmadik óra közötti szünetben, Jerome-ot az igazgatói irodába hívatták. Nem kellett tartania attól, hogy megdorgálják, hiszen ő "apród" volt - e névvel szokta illetni a meglehetősen drága internátus vezetője a kipróbált és megbízható alsóbb osztályos tanulókat. (Az "apródból" "nemes úrfi", majd végül, mielőtt továbbmenne, remélhetőleg Marlborough-ba vagy Rugbybe, "lovag" lett.) Wordsworth igazgató úr az íróasztala mögött ült, zavar és megdöbbenés látszott rajta. Jerome-nak, az irodába lépve, az a különös érzése támadt, hogy tőle fél. - Foglalj helyet, Jerome mondta az igazgató. - Jól haladsz az algebrában? - Igen, uram. - Éppen most hívtak fel telefonon, Jerome. A nagynénéd. Nagyon sajnálom, de kellemetlen hírt kell közölnöm veled. - Igen, uram? - Édesapádat baleset érte. - Ó!... Mr. Wordsworth kissé meglepetten nézett rá: - Súlyos baleset. - Igen, uram? Jerome tisztelte az apját, ez a pontos kifejezés. Miként az ember Istent elképzelése szerint alakítja ki önmagában, ugyanúgy alakította ki Jerome is magában az apja képét, és az özvegy, nyugtalan, állandóan úton lévő írót titokzatos kalandornak képzelte, aki idegen országokba utazgat - Nizzába, Beirutba, Mallorcára és a Kanári-szigetekre. Nyolcéves volt Jerome, amikor úgy gondolta, hogy apja vagy fegyvercsempész, vagy az angol titkosszolgálat tagja. És most egyszeriben azt hitte, hogy "géppuskák golyózáporában" sebesült meg. Az igazgató a vonalzóval játszogatott az íróasztalon. Mint aki nem tudja, hogyan folytassa. Így szólt: - Tudod, hogy édesapád Nápolyban tartózkodott? - Igen, uram. - Nagynénéd hírt kapott ma az ottani kórháztól. - Ó!... Wordsworth igazgató kétségbeesetten folytatta: - Utcai baleset volt. - Igen, uram? Jerome-ot nem lepte meg, hogy közlekedési balesetnek mondják. Természetes, hogy a rendőrség lőtt először; az ő apja bizonyára csak a végső esetben öl embert. - Nagyon sajnálom, de édesapád súlyosan megsérült. - Ó!... - Hogy az igazat megmondjam, Jerome: tegnap este meghalt. Fájdalom nélkül. - A szívét találták el? - Hogyan, kérlek, mit kérdeztél? - Szíven lőtték? - Senki sem lőtt, Jerome. Egy disznó esett a fejére. - Az igazgató arcizmai megvonaglottak, egy pillanatig úgy rémlett, hogy elneveti magát. Lehunyta szemét, összeszedte magát, és hadart, hadart, mintha igyekezne mielőbb túllenni a történeten. Édesapád az utcán sétált, amikor egy disznó esett a fejére. Micsoda kínos baleset! Úgy látszik, Nápoly szegényebb negyedében az erkélyen tartják a disznókat. A szóban forgó erkély a negyedik emeleten volt. A disznó annyira meghízott, hogy az erkély nem bírta el. Így esett az édesapád fejére. Wordsworth igazgató úr hirtelen felkelt íróasztala mögül, és az ablakhoz lépett. Remegett a felindultságtól. - És mi történt a disznóval? - kérdezte Jerome.
2 Ez a kérdés egyáltalán nem érzéketlenségről tanúskodott, miként Mr. Wordsworth mesélte a kollégáinak (még azt is megvitatta velük, hogy egyáltalán méltó-e a fiú arra, hogy "apród" maradjon). Jerome csupán megkísérelte maga elé képzelni a különös jelenetet minden apró részletével. Egyébként sem szokott sírni; töprengő természet volt, egyáltalán nem gondolt rá, hogy furcsállja a körülményt, mely apja halálát okozta - az ő szemében mindez apja titokzatos életéhez tartozott. Csak később, amikor gimnáziumi évei alatt a legjobb pajtásának elmesélte a dolgokat, akkor jött rá, milyen hatással volt ez az eset másokra. Mi sem természetesebb, hogy miután elmesélte, Jerome-ot társai csak Malacnak hívták. Szerencsétlenségére nagynénjének nem volt humorérzéke. Apja felnagyított fényképe állt a zongoráján: megtermett, szomorú arcú férfiú, rosszul szabott, sötétkék ruhában, kezében nyitott napernyő a tűző nap miatt. A kép Capri szigetén készült, háttérben a Faragliono-sziklákkal. Jerome tizenhat éves korában már tudta, hogy a képen látható személy csakugyan a Napfény és árnyék és a Vándorlások a Baleárokon szerzője, s aligha az angol titkosszolgálat ügynöke. Mindazonáltal tisztelettel ápolta az apja emlékét: a képes levelezőlapokat, melyeket az apjától kapott, egy albumban őrizte (miután a bélyegeket előzőleg gondosan leáztatta a másik gyűjteménye számára), és kínosan érezte magát, ha nagynénje idegenek előtt rákezdett apja halálának történetére. - Kínos baleset - így szokta kezdeni a néni, mire a látogató vonásai érdeklődést mutattak, vagy szánakozásról árulkodtak. Persze mind a kettő színlelés volt, de Jerome számára elviselhetetlen, amikor az elbeszélés egy bizonyos pontjától kezdődően a színlelést igazi érdeklődés váltotta fel. - Nem értem, hogyan tűrhettek ilyen állapotokat egy civilizált országban - mondta a nagynénje. Márpedig azt hiszem, hogy Itáliát civilizált országnak kell tekintenünk. Magától értetődő, hogy külföldön az ember mindenre el lehet készülve, és a fivérem rengeteget utazott. Például állandóan hordott magával vízszűrőt, az sokkal olcsóbb, mint ha az embernek állandóan ásványvizet kellene vennie. Mondogatta, hogy a vízszűrővel annyit takarít meg, amiből borra is futja a vacsorához. Ebből is láthatja, mennyire megfontolt férfi volt, de ki számíthatott arra, hogy úton a vízrajzi múzeum felé, a Via Dottore Manuele Panuccin egy disznó esik a fejére? - Ettől a ponttól általában valódi érdeklődés kísérte a történetet. Jerome apja nem volt valami híres író, de előbb-utóbb minden szerzőre sor kerül: valaki bejelenti a Times vasárnapi irodalmi mellékletében, hogy könyvet ír X-ről, és köszönettel vesz bármiféle levelet, dokumentumot, történetet az elhunyt hozzátartozóitól és barátaitól. Ezek az életrajzok persze a legtöbb esetben sohasem látnak napvilágot, és az ember hajlamos arra, hogy az egészet a zsarolás leplezett módszereinek tekintse, vagy arra gyanakszik, hogy az önjelölt szerzők így próbálják előteremteni a Kansasban vagy Nottinghamben folytatott tanulmányaik befejezéséhez szükséges összeget. De Jerome, aki időközben hites könyvvizsgáló lett, távol lévén az irodalomtól, hajlott rá, hogy túlértékelje apja hírnevét, és a figyelmet, amelyet végzete keltett, vagy még kelteni fog. Olykor el is próbálta, miképp lehetne apja halálát elmesélni úgy, hogy a legkevésbé legyen komikus; nem lett volna értelme annak, hogy minden felvilágosítást megtagadjon, mert ez esetben a majdani életrajzíró minden bizonnyal Jerome nagynénjéhez fordulna, aki teljes életerőben magas kort ért meg. Két járható utat látott: az első fokozatosan vezet el a balesethez úgy, hogy a hallgató, mindenre kellőképpen felkészítve, a halált majdhogynem természetesnek tartja a végén. A nevetés veszélyét a meglepetésszerű jelenségek kikapcsolásával kellett megszüntetni, és lehetőleg részletesen belekezdeni: - Ismeri ugye Nápolyt, magas bérházaival? Hallottam egyszer, hogy a nápolyiak egészen otthon érzik magukat New Yorkban, miként a torinóiak Londonban, ugyanis a folyó ugyanabban az irányban szeli át ezt a két várost. De hol is hagytam abba? Ja, igen! Nápoly! Elképed az ember, ha látja, hogy a szegénynegyedekben
mi mindent tartanak az emberek az erkélyeken; nemcsak fehérneműt vagy ágyruhát, hanem eleven háziállatokat: tyúkokat, még disznót is. Természetes, ha a disznónak az erkélyen nincs elég tere a mozgásra, ezért gyorsan meghízik. - Úgy gondolta, ha idáig ér, hallgatóinak szeme már üvegesedni kezd az unalomtól. - Fogalmam sincs, milyen súlyos lehet egy ilyen disznó, de ezek az öreg házak meglehetősen rozzantak már. Mindenesetre a negyedik emeleti erkély nem bírta tovább a megterhelést, leszakadt a disznó súlya alatt, magával sodorta a harmadik emeleti erkélyt, és az utcára zuhant. Apám akkor a vízrajzi múzeumba igyekezett, amikor a disznó ráesett. Ebből a magasságból és ilyen szögben zuhanva, nyomban eltörte a gerincét. - Mesteri módja volt megfosztani a lebilincselő témát minden feszültségtől. A másik módszernek a rövidség volt az előnye: - Apámat megölte egy disznó. Valóban? Indiában? - Nem. Itáliában. - Milyen érdekes! Nem is tudtam, hogy ott vadkanra vadásznak. Pólózott is az édesapja? Amikor eljött az ideje, sem korábban, sem későbben, hiszen hites könyvvizsgáló lévén, szakértelemmel tanulmányozta a statisztikákat, és jól kiszámította az átlagot, Jerome eljegyezte magát. Szeretetre méltó, üde, huszonöt esztendős leányzó volt a menyaszszonya, egy orvos lánya. Sallynak hívták, és bolondult a kisgyerekekért, amióta ötéves korában kapott egy babát, mely mozgatta a szemét, és bepisilt. A két fiatal viszonya egymáshoz inkább elégedetten szerény, semmint ingerlő volt, ami nem is illett volna egy hites könyvvizsgálóhoz. Sohasem bocsátkoztak olyasmibe, ami megzavarta volna Jerome számoszlopait. Egy gondolat még kínozta Jerome-ot. Minthogy egy év múltán könnyen belőle is apa lehet, szeretete az elhunyt iránt még jobban megnövekedett, észrevette, mennyi vonzódás áradt a képeslapokból. Szerette volna oltalmazni apja emlékét, és kétkedve kérdezte önmagától, hogy nyugodt szerelme Sally iránt vajon megmaradna-e, ha a lány olyan érzéketlen volna, hogy mosolyogna apja halálának történetén. Biztosan értesül róla, mihelyt Jerome magával viszi vacsorára a nagynénjéhez. Néhányszor megkísérelte, hogy maga mesélje el, mert a lány természetesen mohón érdeklődött minden iránt, ami a vőlegényével volt kapcsolatos. - Nagyon fiatal voltál, amikor édesapád meghalt? kérdezte. - Pontosan kilencéves. - Szegény kisfiú - mondta a lány. - Iskolában voltam. Ott tudtam meg. - Nagyon fájdalmasan ériritett? - Már nem tudom. - Még el sem mesélted nekem, hogyan halt meg édesapád. - Egész hirtelen történt. Utcai baleset volt. - Ugye megígéred, Jemmy, hogy te mindig óvatosan fogsz vezetni? Megszokta, hogy egyszerűen csak "Jemmy"-nek nevezze... Most aztán már késő volt a másik módszerhez folyamodni: a disznóvadászat módszeréhez, ahogy magában nevezte. Teljes csendben akartak házasságot kötni az anyakönyvvezetőnél, és a nászutat a tengerparti Torquay környékén szándékoztak tölteni. Ismételten elhalasztotta, hogy bemutassa a lányt nagynénjének, végül is azonban eljött az elkerülhetetlen este, éppen egy héttel ez előtt az esküvő előtt, és Jerome maga se tudta, hogy miért: apja emlékéért vagy szerelmének bizonyságáért aggódik-e jobban. A válságos pillanat elég gyorsan elérkezett. - Ez Jemmy apja? - kérdezte Sally, és levette az esernyős férfi képét a zongoráról. - Igen, kedvesem. Hogyan találta ki? - Ugyanolyan a szeme és a homloka, mint Jemmynek, nem vette észre? - Megmutatta már Jerome a könyveit? - Nem. - Nászajándékul kap tőlem egy sorozatot. A fivérem útleírásai olyan finom művek. Az én kedvenc könyvem a Kalandozások című. Óriási jövő állt előtte... annál sajnálatosabb ez a kínos baleset. - Igen?
Jerome legszívesebben elhagyta volna a szobát, hogy ne kelljen látnia, amint a szeretett megvonaglik a leküzdhetetlen kacagástól. - Sok-sok levelet kaptam az olvasóitól, miután az a disznó a fejére esett. Ennyire szókimondó még sohasem volt. És ekkor megtörtént a csoda. Sally nem nevetett. Rémülettől tágra nyílt szemmel ült, miközben a nagynéni a történetet mesélte, és a végén azt mondta: - Milyen rémes! Hogy ilyesmi megtörténhet! A derült égből! Jerome szíve megdobbant az örömtől. Amikor taxival hazavitte Sallyt, tüzesebben csókolta, mint bármikor annak előtte, és a lány szenvedélyesen viszonozta. Világoskék szemében a babák tükröződtek, melyek a szerelmüket meghozták, melyek mozgatták a szemüket, és bepisiltek. - Egy hét múlva! - szólalt meg Jerome, és a lány megszorította a kezét. - Most mire gondolsz, kedves? - Az járt az eszemben, hogy mi történhetett azzal a szegény disznóval - válaszolta Sally. - Minden bizonnyal azonnal megették - szólt Jerome boldogan, és megcsókolta a kedves gyermeket. (Vámos Imre fordítása)
Graham Greene - Mozi a mellékutcában Vékony szálú nyári esőben ment el Craven az Akhilleusz-szobor mellett. Épp csak meggyújtották a lámpákat, de a kocsisor már a Marble Archig húzódott, éles, mohó arcok bámultak ki az ablakokon, készen a szórakozásra, hisz bármi előadódhat. Craven keserűen ment el mellettük, esőkabátja gallérját összefogta a nyakán: rossz napja volt. A Parkban szenvedélyről beszélt minden - csakhogy a szerelemhez pénz kell. Szegény embernek csak a kéj jut. A szerelemhez jó ruha kell, kocsi, lakás vagy jó szálloda. Celofán csomagolás. Craven egy percre sem feledte madzag-nyakkendőjét az esőköpeny alatt meg a kabátja foszló ujját: úgy cipelte magával a testét, mint valami undorító tárgyat. (Voltak boldog pillanatai a British Museum olvasótermében, de a test szava elszólította.) Egyetlen érzést hordozott: sétatéri padokon elkövetett undorító tettek emlékét. A közfelfogás szerint a test nagyon is hamar elpusztul - Cravennek azonban egyáltalán nem ez volt a gondja. A test életben marad... A villogó fémszál esőben, úton az egyik szónoki emelvény felé, fekete ruhás kis ember mellett haladt el, aki feliratos zászlót vitt: "A test feltámad." Cravennek eszébe jutott egy visszatérő álma, háromszor is reszketve ébredt fel belőle: egyedül volt a világ iszonyú, sötét, üreges temetkezőhelyén. A sírok mind összekapcsolódtak a föld alatt: a földgömböt sejtekre szabdalták a holtak kedvéért, s ahányszor ezt álmodta, újra meg újra rádöbbent, hogy a test nem enyészik el. Nincsenek férgek, nincs feloszlás. A föld alatti világot halott hústömegek szemetje borította, s ezek fel is támadnak majd, szemölcseik, fekélyeik, gennyes gócaik dicsőségében. Craven felült az ágyban és ráeszmélt - ó, hirdetése nagy örömnek! -, hogy a teste mégis halandó. Gyors léptekkel ért el az Edgware Roadra - a gárdisták kettesével őgyelegtek, nagy, nyúlánk, lassú léptű bestiák, testük, akár a giliszta a szűk nadrágban. Utálta őket, s utálta önnön utálatát, hisz jól tudta: puszta irigység. Nagyon is jól tudta, hogy mindegyiknek különb a teste, mint az övé: neki rossz emésztés csikarja a gyomrát: a lehelete bizonyára undorító - de hát kit kérdezhetne meg? Olykor, lopva, itt-ott parfümözte magát: legocsmányabb titkai közé tartozott ez. Miért higgyen a test feltámadásában, melyet el akar felejteni? Esténként néha imádkozott (mint dióban a kukac, mellében egy csipetnyi hit fészkelt), hogy legalább az ő teste ne támadjon fel soha. Túlságosan is jól ismerte az Edgware Road mellékutcáit: ha rátört a hangulat, addig járt, míg bele nem fáradt, néha tükörképére bandzsalított Salmon és Glückstein meg az ABC-
éttermek kirakatában. Első pillantásra észrevette a Culpar Road-i egykori színházon a plakátokat. Nem volt szokatlan az ilyesmi: néha-néha a Barclay's Bank színjátszó társulata bérelte ki a termet egy-egy estére, vagy valami obskúrus filmből rendeztek zártkörű bemutatót. A házat 1920-ban építette egy optimista abban a hiszemben, hogy a telek olcsósága jócskán ellensúlyozza azt a hátrányt, hogy egy mérfölddel kijjebb fekszik a hagyományos színházi zónánál. De itt még darabnak sikere nem volt, az épületet hamarosan elborították a patkánylyukak meg a pókháló. Az ülések huzatát soha ki nem cserélték, s a házzal nem történt más, mint hogy időnként egy-egy műkedvelő előadás, egy szakmai filmvetítés jóvoltából áléletre kelt. Craven megállt és elolvasta - úgy látszik, még 1939-ben is akadtak optimisták, hiszen ahhoz ugyancsak elfajult derűlátás kell, hogy valaki pénzt reméljen kicsiholni a házból, mint "A némafilmek otthoná"-ból. Most hirdették az első évadot. - "A primitívek" (micsoda magasröptű megjelölés): amit sosem követ majd második. De hát a jegy olcsó, s talán ilyen fáradtan megér egy shillinget, hogy fedél alá kerüljön az eső elől. Craven jegyet váltott, és bement a széksorok sötétjébe. A halotti sötétben holmi Mendelssohnra emlékeztető monotonságot kalimpált a zongora: Craven leült a sor első székébe, s nyomban megérezte maga körül az ürességet. Nem, itt nem lesz második évad. A vásznon valami tógafélébe burkolt nagydarab nő tördelte a kezét, azután furcsa rángató mozdulatokkal egy heverő felé kacsázott. Leült, s akár a pulikutya, búsan bámult maga elé, csüngő, fekete, bozontos haján át. Olykor szinte pontokká, villanásokká, cikázó vonalakká oldódott. Az alcím ezt közölte: "Pompilia, kit imádott Augustusa elárult, végét akarja szakasztani bánatának." Craven végre látott valamelyest: zsöllyék homályos pusztaságát. Húsz ember ha volt az egész teremben - néhány suttogó pár, s egypár magafajta magányos férfi, az olcsó esőköpeny formaruhájában. Szétszórtan hevertek, akár a hullák, s Craven rögeszméje visszatért: fogfájásként hasított belé a borzalom. Megőrülök - gondolta elgyötörten; más nem érti ezt. Még ez az egykori színház is a véghetetlen üregekre emlékeztette, ahol a testek várják a feltámadást. "Augustus féktelen kéjvágyában bort követel!" A vaskos, középkorú germán színész félkönyéken hevert, s nagydarab, hálóinges nőt ölelt. Bágyadtan kalimpált a Tavaszi dal; a vászon öklendezett. Valaki - egy apró emberke befelé tapogatózott a sötétségben, átvergődött Craven térde előtt; és Craven kellemetlen érzést tapasztalt: hatalmas szakáll súrolta a száját. Azután hosszú sóhaj, ahogy az újonnan jött eltalált a második székhez, és közben a vásznon az események olyan szélsebesen követték egymást, hogy Pompilia már szíven is döfte magát - legalábbis Craven úgy gondolta -, és gömbölyded némaságban hevert a siránkozó rabszolgák között. Halk, ziháló hang sóhajtott Craven fülébe: - Mi történt? Elaludt? - Nem. Meghalt. - Meggyilkolták? - érdeklődött mohón a hang. - Nem hiszem. Szíven szúrta magát. Senki sem torkolta le őket, senkit sem érdekelt a dolog annyira, hogy szót emeljen a sustorgás miatt; ernyedt figyelmetlenségben kornyadoztak az üres ülések között. A filmnek még messze volt a vége; valahonnan gyerekek bukkantak elő: talán színre lép még a következő nemzedék is? De a szomszéd ülésen a szakállas emberkét csak Pompilia halála érdekelte. Láthatólag lenyűgözte a tény, hogy épp abban a pillanatban érkezett. Craven fülét kétszer is megütötte a "Micsoda véletlen!" kifejezés, és az emberke halkan,
zihálva, tovább monologizált a témáról. "Képtelenség, ha az ember meggondolja", aztán "Egy csepp vér sincs". Craven nem hallgatott oda, kezét összekulcsolta a térde között, és szembenézett a ténnyel, mint már annyiszor, hogy az őrület fenyegeti. Össze kell szednie magát, kikapcsolódni, orvoshoz menni (ég tudja, miféle fertőzés kereng az ereiben). Ráébredt, hogy szakállas szomszédja most már hozzá intézi a szót: - Micsoda? - kérdezte Craven türelmetlenül. - Mit mond? - Annyi vér... azt maga el sem tudja képzelni. - Miről beszél? Amikor az emberke megszólalt, bepermetezte Cravent nedves leheletével. Kis buborékok pattantak a szavába, mint valami beszédhiba. Azt mondta: - Ha meggyilkolunk egy embert... - Egy asszonyt - mondta türelmetlenül Craven. - Az mindegy. - És különben sem gyilkosság. - Nincs jelentősége. - A sötétségben képtelen és értelmetlen tusába gabalyodtak. - Én csak tudom - mondta irgalmatlanul öntelt hangon a szakállas emberke. - Mit tud? - Hogy az ilyesmi hogy van - felelte óvatosan, homályosan. Craven arra fordult, és megpróbálta jól megnézni. Bolond ez? Talán intő jel, hogy őt is ez fenyegeti: motyogni érthetetlenül, idegeneknek, a moziban? Úristen, gondolta, ezt nem, és közben megpróbálta megnézni. Én épelméjű vagyok, igenis, az leszek. Nem látott mást, csak egy apró, fekete, görnyedt testet. Az emberke megint magában beszélt. Azt mondta: Beszélnek. Miket beszélnek. Majd azt mondják, ötven fontért történt az egész. Pedig ez hazugság. Sokféle indok van. Mindig a legegyszerűbb jut az eszükbe. Hogy mögötte mi van, azt persze nem nézik. Harminc év indok. Micsoda tökfilkók. - Ezt megint azon a ziháló, határtalanul öntelt hangon. Szóval ilyen az őrület. Amíg ezt belátja, ő nyilván még eszénél van, mármint viszonylag. Nem olyan épeszű talán, mint a parkbéli kereskedők vagy a gárdisták az Edgware Roadon, de ennél itt józanabb. A zongora bátorító üzenetet kalimpált. A kis ember Craven felé fordult, és megint bepermetezte. - Hogy megölte magát? De hát ki tudhatja ezt? Nem az számít, hogy kinek a kezében volt a kés. - Hirtelen bizalmasan Craven kezére tette a kezét: nyirkos volt és ragadós. Craven borzadva kérdezte, mikor a lehetséges ok felderengett előtte: - Miről beszél? - Én tudom - mondta a kis ember. - Az én helyzetemben jóformán mindent tud az ember. - Hogyhogy az ön helyzetében? - kérdezte Craven, és közben érezte kezén a ragadós kezet, és magában latolgatta, vajon hisztériás-e avagy sem - végtére tucatnyi magyarázata is lehet... talán szirup. - Joggal nevezhetjük kétségbeesett helyzetnek. - A hang jóformán elhalt, még a torkában. A vásznon valami érthetetlen történt: egy pillanatig nem néz oda az ember egy régi filmre, és
a cselekmény úgy nekiiramodik... Csak a színészek mozogtak, lassan, rángatózva. Egy hálóinges nő egy római centurio karjában zokog: Craven eddig még egyiküket sem látta. "Ha te ölelsz, Lucius, nem félek a haláltól." A kis ember csivitelni kezdett - ő csak tudja. Megint magában beszélt. Hiszen nem kellene feltétlenül tudomást vennie róla, csak ne volna olyan ragadós a keze, amit most elhúzott: mintha az előtte levő ülésen matatna. A feje olykor hirtelen félrebukott, mint a hülye gyereké. És hallhatóan, és értelmetlenül ezt mondta: - Tragédia Bayswaterban. - Micsoda? - horkant fel Craven. A Park bejáratánál látta ezt a két szót egy újságplakáton. - Mi micsoda? - Hát az a tragédia. - És szerintük a Cullen köz Bayswaterban van! - A kis ember hirtelen köhögni kezdett, Craven felé fordult, és egyenesen az arcába köhögött: mintha bosszúból tenné. A hang fuldokolva mondta: - Nézzük csak. Az ernyőm. - Felcihelődött. - Nem is volt ernyője. - Az ernyőm - ismételte a kis ember. - Az er... - és mintha elvesztette volna a szót. Kifelé vergődött Craven előtt. Craven hagyta, hadd menjen, de még el sem érte a kijárat poros, dagadozó függönyét, a vászon üres lett, és megvilágosodott - elszakadt a film, és valaki nyomban meggyújtotta a nézőtér fölött a mocsokba fulladt csillárt. Annyi fénye még épp volt, hogy Craven megláthatta a kezén a foltot. Ez nem hisztéria: ez tény. Nem őrült: a szomszédja volt őrült, aki valamiféle közben - hogy is hívják, Colon, Collin... Craven felugrott és kivergődött: a fekete függöny a szájába lebbent. De már elkésett: az emberkének nyoma veszett: három lehetséges irány is mutatkozott. Craven inkább egy telefonfülkébe tért be, és ismeretlenül józan és határozott érzéssel feltárcsázta a 999-et. Két percbe sem telt és a megfelelő helyre kapcsolták. Nagyon élénken, nagyon kedvesen érdeklődtek. Igen, valóban gyilkosság történt a Cullen közben. Egy férfi nyakát elvágták, kenyérvágó késsel: brutális gaztett. Craven mesélni kezdte, hogy a gyilkos mellette ült a moziban; nem lehetett más: a keze véres volt - s ahogy beszélt, visszataszító emléke támadt a nyirkos szakállról. Iszonyú mennyiségű vér folyhatott. De a Scotland Yardról a hang félbeszakította: - Ó, dehogy - mondta a hang -, a gyilkost elfogtuk, nem fér hozzá kétség. A holttest, az tűnt el. Craven letette a kagylót. Hangosan mondta magának: - Miért épp velem történik ilyesmi? Miért épp velem? - Nyakig volt megint álmai iszonyatában: a mocskos, sötétedő utca csak a számtalan alagút egyike, mely sírt sírba fűz, ahol a romolhatatlan testek hevernek. Azt mondta: - Álom volt, álom - és ahogy előrehajolt, a telefon fölött megpillantotta arcát, melyen apró verejtékcseppek pettyeztek, mintha illatszóró permetezte volna. Craven felsikoltott: - Nem őrülök meg. Nem őrülök meg! Színjózan vagyok. Nem őrülök meg! Aztán kisebb tömeg verődött össze, és nemsokára felbukkant a rendőr. (Borbás Mária fordítása)
Graham Greene - Pornó - Mások bezzeg jól szórakoznak - mondta Mrs. Carter. - Hát - felelte a férje - mi is megnéztük a ... - A fekvő Buddhát, a smaragd Buddhát, a dzsunkapiacot - mondta Mrs. Carter. Megvacsorázunk, aztán hazamegyünk, aztán lefekszünk. - Tegnap este az Éva bárban voltunk... - Ha nem velem volnál - mondta Mrs. Carter -, már biztos kitaláltál volna magadnak... tudod jól, mire gondolok. Olyan helyeket. Ez igaz, gondolta Carter, miközben a kávéscsészéje mögül figyelte feleségét: karkötői, mint a bilincsek, ütemesen csörögtek, ahogy a kávéját kavarta. Abban a korban volt, amikor az elégedett asszonyok a legszebbek, de az ő arcára már kiültek a kielégítetlenség ráncai. Amikor az asszony nyakát nézte, az jutott eszébe, hogy az ő feleségéhez képest milyen szelíd és béketűrő a pulyka. Vajon én vagyok a hibás, vagy ő - vagy születési hiba, mirigyzavar vagy valamilyen öröklött tulajdonság? Szomorú, hogy az ember fiatal korában olyan gyakran összetéveszti a frigiditás jeleit a kiválóság sajátosságaival. - Azt is megígérted, hogy ópiumot szívunk - mondta Mrs. Carter. - De nem itt, drágám. Saigonban. Itt "nem illik". - Mióta adsz te az ilyesmire? - Itt csak a legpiszkosabb lebujok állnak rendelkezésre. Feltűnést keltenél. Megbámulnának. - Aztán kijátszotta az aduját is: - És itt svábbogarak is lennének. - Ha nem a férjemmel volnék, biztosan elvinnének lebujokba. - A japán sztriptíztáncosnők... - próbálkozott Carter reménykedve, de az asszony már mindent tudott róluk. - Csúf nők melltartóban - mondta. A férfi egyre ingerültebb lett. Mennyi pénzbe került, gondolta, hogy magával hozza, és ezzel könnyítsen a lelkiismeretén túlságosan gyakran utazgatott nélküle, de nincs lehangolóbb útitárs annál az asszonynál, akit nem kíván az ember. Szerette volna nyugodtan szürcsölgetni a kávéját; legszívesebben a csészét harapdálná. - Kilöttyentetted a kávédat - mondta Mrs. Carter. - Ne haragudj - mondta, és hirtelen felállt: - Na jó. Majd szerzek valamit. Várj itt. Áthajolt az asztalon, és hozzátette: - Aztán semmi megbotránkozás. Te akartad. - Azt hiszem, kettőnk közül nem én szoktam megbotránkozni - felelte Mrs. Carter halvány mosollyal. Carter kilépett a szálloda kapuján, és elindult a New Road felé. Egy fiú szegődött mellé, és megkérdezte: - Fiatal lányt? - Van nekem saját nejem - felelte rosszkedvűen Carter. - Fiút? - Nem. Köszönöm. - Francia filmet? Carter megállt. - Mibe kerül? Egy ideig alkudoztak a szemetes utca sarkán. A taxi, a kísérő, a film, majdnem nyolc fontba került; de megéri, gondolta Carter, ha evvel egyszer és mindenkorra betömi a száját, ami a "lebujokat" illeti. Visszament Mrs. Carterért. Sokáig mentek a taxival, aztán egy csatornán átvezető híd mellett, egy piszkos sikátornál, ahol meghatározhatatlan szagok terjengtek, megálltak. A kísérő azt mondta: - Jöjjenek utánam.
Mrs. Carter megfogta Carter kezét. - Nem veszélyes ez? - kérdezte. - Honnan tudhatnám? - felelte a férfi megmerevedve az asszony érintésétől. Vagy ötven métert mentek a sötétben, és egy bambuszkerítésnél megálltak. A kísérő többször kopogtatott. Amikor beengedték őket, parányi kövezetlen udvarba, majd egy fakunyhóba jutottak. Valami - feltehetően emberi lény - gubbasztott a sötétben a moszkitóháló alatt. A házigazda fülledt kis szobába vezette őket, amelyben két szék volt, és a király képe függött a falon. A vetítővászon körülbelül akkora volt, mint egy nagy könyv. Az első film fölöttébb ízléstelen volt; egy öregedő férfi megfiatalodásáról szólt, két szőke masszírozónő kezei között. A nők hajviseletéről látszott, hogy a film valamikor a húszas évek végén készülhetett. Amikor a film lepergett, és egy kattanással véget ért, Carter és a felesége kölcsönösen feszélyezve érezte magát. - Nem valami jó film - mondta Carter, mint aki már sok ilyet látott. - Hát ezt nevezik pornófilmnek - jegyezte meg Mrs. Carter. - Ronda, és nem is izgató. Kezdődött a második film. Nagyon kevés cselekménye volt. Egy fiatalember, az arcát nem lehetett látni az azóta rég divatjamúlt puhakalaptól, az utcán felcsípett egy lányt (a lány arcát is eltakarta a kalap, amely olyan volt, mint a húst védő burák a hentesnél), majd felmentek a lány szobájába. A színészek fiatalok voltak, és valami sajátos báj és izgalom áradt belőlük. Amikor a lány levette a kalapját, Carternek úgy rémlett, hogy ismeri ezt az arcot, és éledezni kezdett egy több mint negyedszázada eltemetett emlék. Egy baba a telefon mellett, egy korabeli szexbomba a falon, a dupla ágy felett. A lány levetkőzött, és ruháját gondosan összehajtva lehajolt, hogy kisimítsa a lepedőt, és ezzel mindenét megmutatta a kamerának valamint a fiatalembernek, aki elfordította a fejét a felvevőgép elől. Aztán segített a férfinak levetkőzni. Carter ekkor már emlékezett - ez a játékos könnyedség, és ráadásul az anyajegy a férfi vállán. Mrs. Carter fészkelődni kezdett. - Kíváncsi vagyok, hogyan találnak színészeket az ilyesmihez - mondta rekedt hangon. - Prostituált - felelte Carter. - Kicsit erős, nem? Hagyjuk itt? - unszolta a feleségét, és várta, hogy a fiatalember mikor fordítja feléjük az arcát. A lány az ágyon térdelt, alig lehetett húszéves, átölelte a férfi derekát. Nem, számolt magában Carter, huszonegy. - Maradjunk - mondta Mrs. Carter -, kifizettük az árát. - Forró, száraz kezét a férje térdére rakta. - Biztos találunk ennél különb helyet is. - Nem. A fiatalember a hátán feküdt, és a lány egy percre eltűnt. Ekkor, nyilván véletlenül, a férfi a kamerába nézett. Mrs. Carter keze megremegett a férje térdén. - Jóságos isten - mondta -, hisz ez te vagy. - Ez én voltam - felelte Carter - harminc éve. - A lány visszamászott az ágyra. - Undorító - mondta Mrs. Carter. - Nem emlékszem, hogy undorító lett volna. - Gondolom, mind a ketten csámcsogtatok, amikor utána végignéztétek. - Nem, sohasem láttam. - Miért csináltad? Rád se bírok nézni. Nem szégyelled magad?
- Kértelek, hogy menjünk el. - Fizettek neked ezért? - Neki fizettek. Ötven fontot. Nagyon kellett neki a pénz. - Te meg ingyen szórakoztál? - Igen. - Ha ezt tudom, sose mentem volna hozzád. Soha. - De az sokkal később volt. - Még mindig nem mondtad meg, hogy miért csináltad. Nincs semmi mentséged? Hirtelen elhallgatott. Carter tudta, hogy most előrehajolva mereszti a szemét, a több mint huszonöt éves kéj izgalma magával ragadja. - Nem volt más mód, hogy segítsek rajta - mondta Carter. - Soha azelőtt nem filmezett. Barátot keresett hozzá. - Barátot - mondta Mrs. Carter. - Szerettem. - Nem szerethettél egy kurvát. - Ó, dehogynem. - Gondolom, sorban álltál nála. - Durva vagy - mondta Carter. - Mi történt vele? - Eltűnt. Mind eltűnnek. A lány a fiatalember fölé hajolt, eloltotta a lámpát, és vége volt a filmnek. - A jövő héten kapok újat - mondta a sziámi házigazda, miközben mélyen meghajolt. Ők pedig megindultak kísérőjük után, a sötét sikátorban várakozó taxihoz. A kocsiban Mrs. Carter megkérdezte: - Hogy hívták? - Nem emlékszem. - Hazudni volt a legegyszerűbb. Amikor a New Roadra kanyarodtak, Mrs. Carter újra megtörte a szemrehányó csendet: Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe? Olyan megalázó. Mi lett volna, ha valaki, ismerősöd vagy üzletfeled felismer? - Az emberek nem beszélnek róla, ha ilyesmit látnak. Különben is, akkoriban még nem voltak üzletfeleim. - Soha nem zavart? - Nem hiszem, hogy egyszer is eszembe jutott volna az elmúlt harminc esztendőben. - Mennyi ideig ismerted? - Talán egy évig. - Ha még él, rémesen nézhet ki. Már akkor is elég közönséges volt. - Én bájosnak találtam - mondta Carter.
Némán mentek fel a szálloda lépcsőjén. Carter egyenesen a fürdőszobába ment, és bezárta magára az ajtót. A lámpa és a korsó víz körül moszkitók röpködtek. Vetkőzés közben a tükörben nézegette magát: a harminc év nem volt kegyes hozzá, meghízott, megöregedett. Remélem, gondolta, mire bemegyek, halott. Kérlek, istenem, tedd, hogy halott legyen. Különben újrakezdődnek a sértegetések. De amikor bement, Mrs. Carter félig levetkőzve állt a tükör előtt. Csupasz, vékony lábai szürkegémre emlékeztették, amely a halat lesi. Az asszony odalépett hozzá és átölelte, egyik karkötője megszúrta a vállát. - Már egészen elfelejtettem, milyen jóképű is voltál. - Sajnálom. Az ember megváltozik. - Nem így értettem. Tetszel, úgy, ahogy vagy. Az asszony kérlelhetetlen vágyában száraz volt és forró. - Még! - mondta. - Még! - majd felsikoltott, mint egy dühödt, megsebzett madár. Aztán hozzátette: - Ez már évek óta nem történt meg velem - és izgatottan csak beszélt, beszélt mellette, jó félóráig. Carter némán feküdt a sötétben. Magányosnak és bűnösnek érezte magát. Mintha ezen az éjszakán csalta volna meg az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett.
