HEATHER GRAHAM AZ ELLENSÉG

HEATHER GRAHAM

AZ ELLENSÉG

1

1. fejezet 1862. május Biscayne–öböl, Florida Az éjszaka fekete bársonyba vonta a tájat. A tenger megtévesztően nyugodt volt, a furcsa felhők alatt félelmetesen sötétnek hatott a víz. A holdfény még néha átjutott a felhők között, mielőtt végleg sötétség borult a világra. Csak a kis csónaknak csapódó hullámok zaja és az evezők ütemes csobbanása hallatszott. Majd ez a hang is elnémult. Már csak a lendület hajtotta a kis lélekvesztőt a part felé. – Miért hagyta abba az evezést? – kérdezte Risa Magee idegesen. Finn sóhajtott. – Risa, én bárit megtennék magáért, de ez őrültség! Nem mehetek tovább. – Nem dobhat ki csak úgy, az öböl közepén! – mondta Risa felháborodva. – Ezt a helyet gyakran látogatják gyilkosok és tolvajok… a lázadókról nem is beszélve! Lehet, hogy St. Augustine az Unióé, de ez a félsziget a délieké – emlékeztette a férfi. – Ugyan már, Finn! Csak arra kérem, hogy tegyen ki azon a szigeten… – Lehet, hogy késő lesz – tiltakozott Finn ingerülten. – Hosszú évek óta nem jártam erre, de azt hallottam, hogy szökevények tanyája ez. Épeszű ember messze elkerüli ezt a szörnyű, vad helyet. – Gyerünk! A lázadóknak nincsenek gyíkembereik, akik a mocsárban harcolnának! – mondta Risa elkeseredetten. Hiba volt Finnt megkérni, hogy segítsen. De ki mást tudott volna rávenni, hogy hozza el ide? Finn fiatal, szőke, szeplős hajómentő volt, Boston mellől származó jenki búvár, aki a háború kitörésekor Floridában élt; opportunista, aki egyik fél mellé sem állt a háborúban, ám a rendes opportunisták közül való, aki St. Augustine–ben a sebészeknek asszisztált – és közben elhalmozta Risát figyelmessége apró jeleivel. Ez hízelgő volt, de a lány nem vette komolyan a közeledését. Amikor elhatározta, hogy felkeresi Ian McKenzie–t evergladesi búvóhelyén, Finn volt az egyetlen lehetséges segítőtársa; egy ember, akit ha megfizet, hogy elhozza a partra, nem kérdezősködik, nem jelenti az apjának, Magee tábornoknak, és nem utasítja vissza a kérését… – Risa, ha bárki megtudja, hogy én hoztam ide magát… – Ó! – kiáltott Risa idegesen. – Tudja jól, hogy McKenzie tábornok is errefelé van, miatta vagyok itt. – Ha ezt az apja megtudná… – mondta Finn, s hangja szánalmasan elcsuklott. – Hadbíróság elé állítana. – Finn, apám nem állíthatja önt hadbíróság elé – mondta Risa. – Maga nem is katona. – De lelövethet! – Finn! Ha az apja megtudná, gondolta Risa bűntudatosan, az borzalmas lenne. Talán nem Finn–nek, hiszen ő kényszerítette a szegény fiatalembert. Őt azonban bezáratná, és eldobná a kulcsot. Viszont a tiszteletreméltó Magee tábornok, akit nemrégiben léptettek elő, most messze van innen, éppen Grant tábornokkal harcol... – Az apám soha nem fogja megtudni. Tegyen ki a parton, aztán majdcsak visszajutok valahogy St. Augustine–be. – Nem, az őrültség lenne. Vissza kell mennünk a hajómhoz. – Finn! Ha még számít valamit a bátorság – mondta szigorúan, próbálva hatnia a férfi büszkeségére –, akkor ezért jobbak a lázadók a jenkiknél! – Határozottan beszélt, és rezzenéstelen, elszánt tekintettel nézett a fiatalemberre. Finn tétovázott. – De… de Risa, ez nem szép magától, el sem tudja képzelni, milyen veszélyben vagyunk. De Risa ismerte a veszélyt. Csak nem törődött vele. 2

Hol volt, hol nem volt, valamikor régen szerelmes volt egy férfiba, Ian McKenzie–be, az Egyesült Államok tisztjébe. Hozzá kellett volna mennie. De a körülmények közbeszóltak. Ian megnősült – valaki mást vett el. És furcsa mód most neki, egy jenkinek kockára kell tennie az életét, hogy megmentse a lázadók kémét, Mokaszint… Ian feleségét. Még ha Risa nem is lett volna szerelmes egykor Ianbe, akkor sem hagyná, hogy valami történjen a feleségével. A legkegyetlenebb időkben és körülmények között ő és Alaina a legjobb barátnők lettek. Korábban is az életüket kockáztatták egymásért; ezért volt most fontos, hogy megtalálja. Alaina fejére vérdíjat tűztek ki. Risa tudta, itt van valahol a közelben. Egyszer megmentette Risát egy csörgőkígyótól: hagyta, hogy út marja meg, majd lázas önkívületben beszélt csak beszélt… S ő megismerte titkait. Bár Risa tiltakozása ellenére elhagyta St. Augustine–t, és tovább kémkedett, azt sikerült megtudnia, mikor és hova tér vissza. Ide, ma este. Meg kell találnia Alainát vagy Iant. Ha találkozna Iannel, elmondhatná neki, hogy a felesége az a kém, akit keres, és így megmenthetné út. – Ha felszáll a köd, látom majd a Belamar–szigetet! – makacskodott Risa. – Risa, én bármit megtennék magáért, de most vissza kell mennünk – mondta Finn, és evezni kezdett. – Hallgassa csak! Evezők csobbantak közvetlenül mellettük. – Vissza kell fordulnunk! – követelte Finn. – Lehetetlen – mondta Risa. A Belamar–sziget ott volt előttük. – Nézze, egy öböl! Evezzen gyorsabban, a köd miatt még biztosan nem láttak meg minket… Finn villámsebesen, mégis nesztelenül evezett. Veszélyes partszakasz ez, így itt a hajómentés jó üzlet, mióta csak az első spanyol hajók áthajóztak az Újvilágba. A víz alatt zátonyok rejtőztek, hogy elveszejtsék az elővigyázatlan hajósokat. Bizonyos helyeken homokos volt a part. A part mentén a mangrovegyökerek sűrű hálót alkottak, mögöttük kis, lakatlan öblök bújtak meg, buja szubtrópusi növényzet alá rejtve. Kígyók, madarak és rovarok számtalan fajtája élt az öbölből a part felé áramló kissé sós vízben. Csónakjuk hirtelen nekiszaladt egy gyökérnek; a holdfényben Risa meglátta Finn arcát. Szeplői erősen elütöttek halovány bőre színétől, ujját a szája elé téve csendre intette a lányt. Körülnézett, szemügyre vette a tájat, mielőtt a felhők újból eltakarták a holdat. Finn jó vezető; egy kis öbölbe kormányozta a csónakot. A rovarok zümmögése hirtelen fülsiketítően hangosnak tűnt. Valami az arcához ért. Majdnem felsikoltott, de rájött, hogy csak egy mangrovelevél az, ami épp a feje fölött csüngött. A fák takarásában haladtak, az éjszaka leplébe burkolózva. Újra hallotta a vízben csobbanó evezők hangját. Aztán néhány pillanatnyi csönd. Rájött, hogy a másik csónak nagyon közel van. Mint ők, annak is hallgattak az utasai. Végül valaki megtörte a csöndet. – Hé, a kapitány hallása olyan jó, hogy még az úszó halakat is hallja! – szólt egy férfihang, enyhe ír akcentussal. – Meg tudja különböztetni a halakat egy csónak hangjától – figyelmeztetett egy másik hang. – De a kapitány… – Soha nem lenne ilyen könnyelmű – mondta a második ember halkan. Csobbant az evező… Majd megint csen borult az északi tájra. A bogarak újra előjöttek rejtekükből. Risa hallotta, hogy a víz felkavarodik a közelükben, talán aligátorok vagy krokodilok élnek az öblöt szegélyező üregekben? – Nem lehetünk elég óvatosak – mondta a második férfi. – A Salemi Szűz is errefelé járhat. A kapitány szerint ha megszereznénk Key Westbe tartó rakományával együtt, még a csecsemőknek is jutna fegyver. Ezenkívül tele a hajó gyomra morfiummal és kininnel. Most, hogy New Orleans a jenkiké, és lassabban jön az ellátmány délről, jól fog jönni az északi csatamezőkön harcolóknak. 3

– Jól jön, ugye? – mondta vidáman az ír akcentusú férfi. – Matt? – Igen? – Nem jó, mi? – A háború sose jó, Michael. A mi oldalunkon sok olyan ember van, mint a kapitány. Itt van az öreg Stonewall Jackson, Stuart és Lee. Lee az egyik, akit az átkozott jenkik meg akartak szerezni, de nem sikerült! Csapataink többször győztek még túlerő ellenében is. – De voltak veszteségek is. – Ne aggodalmaskodj annyit, Michael, az nem segít! – Persze, igazad van. De ebben a kis bozótos öbölben nincs semmi. Forduljunk vissza! Risa megkönnyebbülten sóhajtott, amikor hallotta, hogy az ellenség csónakja távolodik. Vártak. Hűvös volt az éjszaka. Risa reszketett – ugyanakkor érezte a gerincén lecsurgó izzadtságcseppet. Ez őrültség! Hogy is találhatna meg egy férfit – vagy egy nőt– a végtelen tengeren és mocsárban? Az öböl hatalmasnak tűnt, a mocsár végtelennek. Gyötrelmes volt a várakozás. – Menjünk! Indulok vissza a hajómhoz – mondta Finn határozottan. – Finn… Risa megmozdult, de hirtelen zajra lett figyelmes a közelükben. Egy mozdulat, egy koppanás… valami nincs rendben. Valami… Egy másik ellenséges csónak! – gondolta riadtan. – Ó, Istenem, nem vették észre! Akárkik is ültek benne, halálos csendben lapultak, még saját társaik sem hallották meg őket. Csak arra vártak, hogy Risa és Finn feladja magát. – Evezzen! – parancsolta hirtelen Finn–nek. – Gyerünk! – Ó, mindenható Atyaúristen! – kiáltott Finn, ahogy ladikjuk hirtelen meglódult. Risa elesett, lehuppant a csónak nyirkos fenekére. – Ki az? – kérdezte egy harsány hang. Valaki gyufát gyújtott, s Risa szemét felvillanó lámpás vakította el. – Gyorsan, ki vele, és figyelmeztetem önöket, hogy mi minden jenkit a cápáknak dobunk! Risa a szeme elé kapta a kezét, szíve hevesen dobogott. Nem kellett válaszolnia; Finn már mondta is a választ. – Nem vagyok jenki; hajómentő vagyok – kezdte. – Hajómentés? Egy sötét, felhős éjszakán? – kérdezte egy másik, mélyebb hang gúnyosan. És hirtelen egy csizmás láb lépett a kis csónakba. Egy magas férfi. A kezében tőr, melynek hosszú, éles pengéjén megcsillant a lámpafény. A kis csónak vadul ringott alattuk, de a férfi észre sem vette, könnyedén egyensúlyozott. Risa egy tábornok egyetlen gyermeke, és az ilyen neveltetésnek megvannak a maga előnyei. Volt egy kis Smith&Wesson revolver szoknyája zsebében. Előrántotta. – Nos, uram, figyelmeztetnem kell, hogy mi vetünk oda minden felkelőt a cápáknak! – kiáltása még őt magát is meglepte. De nem használt, mert a férfi olyan gyorsa volt, mint a villám. Mielőtt Risa célozni tudott volna, a pisztolyt egyetlen ütéssel kiverte a kezéből. A fegyver széles ívben hasított az éjszaka sötétjébe – aztán egy csobbanással elmerült a tengerben. – Kapitány! – mondta Finn figyelmeztetően. – Egy másik csónak közeledik; tele jenkikkel… Hirtelen puskalövést hallottak, és Risa rájött, hogy az a csónak, mely az előbb követte őket, összetűzésbe keveredett egy másikkal. – Itt az idő… Biztonságba helyezzük a foglyokat, és mi is beszállunk – parancsolta a kapitány. – Helyezzük őket biztonságba… vagy etessük meg őket a cápákkal? – kérdezte foghegyről a társa. Túlerőben vannak az északiak, próbálta Risa gyorsa felmérni a helyzetet. Szerette volna tudni, hogy vajon Ian McKenzie itt van–e az öbölben. Elvakította a lámpa fénye. Csak a kegyetlen tőrt látta – meg a kapitány sötét sziluettjét. 4

Akkor inkább a cápák, határozta el. Itt, ebben a kis lélekvesztőben, a gonosz, állig felfegyverzett kapitány ellen semmi esélye. A vízben, ha Isten megsegíti, talán… Felállt. A csónak veszélyesen billegett. – Hé, az isten szerelmére, mire készül…? – kérdezte a mély hangú kapitány. Azután rájött, mit akar a lány. – Várj, te bolond! – parancsolta felháborodva. Várni? Soha! Kiugrott. A kapitány utánakapott, de csak a szoknyája szélét érte el. Risa testén éles fájdalom cikázott át: beverte a fejét a csónakba. A lámpafény elhalványult. Sötétség borult rá, s a víz alá süllyedt. Amikor magához tért, tűz ropogását hallotta. Nagyon lassan kinyitotta a szemét. Emlékezett rá, hogy beütötte a fejét, de már alig érzett fájdalmat. Egy pillanatra összefolyt előtte a világ. Aztán a dolgok kezdetek a helyükre kerülni. Meleg pokrócba csavarva feküdt egy heverőn, feje puha párnán nyugodott. Idegen helyen volt, a tűz melege jólesett a hűvös éjszakán. Csak a tűz világította meg a szobát, s a tárgyak köré lágy, karmazsinvörös sziluettet rajzolt. A szépen lakkozott fenyőfa padlón mindenfelé rongyszőnyegek hevertek, a korallkő kandalló fölött családi portrék díszítették a falat. Hosszú percekig nézte az aranyszínű, ugráló lángnyelveket. Hirtelen meglátta a férfit. Szíve megállt egy pillanatra, azután meg majd kiugrott a helyéről. Nem hitte el, hogy ilyen szerencséje lehet. Ian! Ó, istenem, Ian! Beugrott a tengerbe, halálosan megsebesült, de csodálatos módon ő találta meg, és megmentette az életét. A férfi itt állt a szobában, a kandallópárkánynak támaszkodott. Háttal állt, lehajtott fejjel. Ezek szerint ő is ott volt az öbölben. Nem lehetett sokáig eszméletlen. A férfi rövid térnadrágot viselt, ami még most is nedvesen tapadt karcsú csípőjére és izmos combjára. Mezítláb volt, széles vállait tűz fénye cirógatta, bőre bronzszínben ragyogott. Lassan felült. Felfedezte, hogy a szoknyáját levágták és letépték, csak alsóneműben volt, mezítláb, fűzőben és tépett ingben, de nem bánta a díszes öltözék hiányát – most, hogy életben van. Józanul gondolkodott. Ian és emberei leszaggatták a ruháit, hogy megmentsék az életét, és ő úgy érezte, hálával tartozik nekik. – Ian! – kiáltott, és felugrott, mielőtt a férfi megfordulhatott volna. Hozzásimult, átölelte, arcát bronzszínű hátához nyomta. Nem felejtette el, hogy nős; csak hálásan üdvözölt egy régi barátot. – Ó, Ian, hála istennek, azt hittem, végem van… A déliek megpróbálnak elfogni egy Key West felé tartó ellátmányt szállító hajót, hidd el, hallottam őket beszélni róla! De nem ezért vagyok itt, el kell… el kell kapnod Mokaszint! Ó, istenem, nem hittem volna, hogy sikerül eljutnom ide, de meg kellett találjalak. Elhallgatott… Remegett. Kezdet összefüggéstelenül beszélni. A férfi megfordult, de Risa nem látta az arcát; érezte, hogy simogatja a haját, amikor a mellére hajtotta a fejét. Keserédes fájdalom töltötte el: ok ketten csak barátok. Persze Ian most Alaina férje, még akkor is, ha először őt szerette. Soha nem szeretkeztek; Risa túlságosan előkelő volt. De azért álmodozott róla. Egy pillanatig hagyta, hogy érezze a férfi ujjainak könnyű érintését, amint játszik a hajával. Risa élvezte, ahogy az arcát a féri mellkasába fúrta, érezte az illatát, a tiszta sót, tengeri levetőt, egy kis brandyt és… – Te hallottál arról, hogy a lázadók meg akarnak támadni egy jenki hajót? Risa bólintott. – Igen, de neked Alaina után kell indulnod. Lehet, hogy fájni fog, amit most mondok, de ő Mokaszin. Ez hosszú történet… Beteg volt, félrebeszélt, én pedig összeraktam, amit mondott. 5

Megpróbáltam követni… elment a szigetekre utánpótlásért, és valahol itt fog partra szállni. És én úgy félek, hogy olyasvalaki kapja el, akit nem érdekel, hogy ő egy nő, és hogy… Az emberek olyan gonosszá váltak ebben a háborúban, még felakasztanák! Ian, meg kell találnod és elfognod; valahogy rá kell venned, hagyja abba… A férfi megfeszült, és Risa tudta, mit érezhet, és nagyon sajnálta. Ian gyanakodott Alainára, de nem sejthette, hogy ő Mokaszin – a kém, akit elítélt a katonai bíróság, akit el kell fogni élve vagy holtan, kegyelemről pedig szó sem lehet. Risa nyelt egyet. – Muszáj! Meg kell találnod! De meg kell állítanunk azt is, ami készül. Küldd el az egyik emberedet, figyelmeztesse az északiakat, hogy egy alávaló déli kapitány meg akarja szerezni a Salemi Szűz fegyver– és gyógyszerrakományát. Édes istene, ez borzalmas! Meg kell találnunk, le kell győzünk, és azután odadobni a cápáknak… de Alainát is meg kell találni! A férfi megint a hajával kezdet játszani; szorosan átölelte a lányt, nagyon szorosan. Jó érzés volt. Risa az kívánta, bárcsak el tudná felejteni a háborút. Bárcsak el tudná felejteni, hogy Ian nős. És hogy a felesége a legjobb barátnője. – Ó, Ian! – Ssss… sss... jól van. Elmegyek, megkeresem Alainát. Meg fogom találni őt. Risa szorosan hozzásimult. A féri az arcát simogatta. Mennie kellett. De a lány még mindig remegett. Jó érzés volt a férfi közelsége, érintése. Ne… – Ne, Ian! – suttogta. De elcsuklott a hangja. Csak barátok. S ez most csupán vigasztalás. Ez a néhány pillanat úgysem számít. A férfi bőre égetett, mint a tűz, és ez a melegség, úgy érezte, őt is átjárja. A férfi gyengéden megérintette az arcát, meztelen vállait, erős keze simogatta, átölelte, melegítette. – Ne! – kérlelte erőtlenül. – Szóval – mondta halkan a férfi – egy gaz felkelő el akarja fogni a Salemi Szüzet… és te erről mindent tudsz – mormolta. – Hallottam, hogy ezt beszélik – súgta a lány. – Mielőtt az embereid odaértek… mielőtt az a gazfickó a csónakunkba lépett! Az ő emberei voltak a második csónakban, és én kihallgattam őket. – Hmmm. Risa lehunyta a szemét. Olyan fáradtnak érezte magát… A háború mindent megnehezített. Ő határozott nő, független, tehetséges. A férfi pedig olyan… erős. Meleg, feszülő izmokat érintett az arcával, a kezével. Egy kéz gyengéden simogatta az arcát, s a férfi felemelte az állát. Nem nyitotta ki a szemét. Nem akart látni. Egy pillanatig, csak egyetlen pillanatig, akarta a múltat, az álmokat. Érezte a férfi száját. Olyan régen volt már. Ajkai az ajkain, követelő, gyengéd mozdulatok, a férfi nyelve behatol az ajkai közé, izgatóan… A keze… A derekát, a csípőjét, a melleit simogatja, mintha lángnyelvek simogatnák az ingen és a fűzőn keresztül. Bódító, mint a bor, csábító, mint a tűz, ellenállhatatlan, olyan istentelenül izgató… Alaina férje. És ő ezt nem tudja megtenni. Megpróbálta megrázni a fejét, de a féri ujjai a hajába fonódtak, száját szenvedélyes csók némította el. A bal karjával átölelte a lányt, tartotta, hátradöntötte, s amikor ajkaik végül szétváltak, a nyakát kezdte csókolni. Lejjebb. A mellei fölött. – Ian, neee… – Mit hallottál még? – Tessék?

6

A lány a tiltott szenvedély lebírhatatlan erejével küzdött, a férfi pedig még mindig információkat akar. – Hallottad, hogy… – Nem – mondta a lány, majd hozzátette határozottan –, hagyd abba! Ez nem járja, Ian, hagyd abba! – Eltolta magától a férfit, kinyitotta a szemét, hogy szembenézzen vele. – Ne… Néma, döbbent csönd lett. Két acélizmú kar tartotta fogságában. És fogalma sem volt, ki ez a férfi. Hallotta beszélni, a hangja mély, halk, rekedtes suttogás a tűzszínű árnyékban. Nézte a hátát, látta az alakját, ahogy áll, a széles vállat, bőre bronzszínét. Ez nem Ian. Kék a szeme, mint Iannek. Szinte ugyanolyan magas, ugyanolyan alkatú… de az arca… Az arccsontja magasabb volt, és kissé szélesebb. Bőre mélyebb bronzszínű. Haja kissé vöröses, nagyon dús és egyenes. Orra egyenes, a homloka magas és sima, szája szépen formált, telt, érzéki. Gúnyos mosoly bujkált szegletében, ahogy lenézett a lányra. Indián, klasszikus európai arcvonásokkal. – Ó, istenem – sóhajtott rémülten. Kiszabadította a kezét, elkeseredetten próbálta eltaszítani a férfit. – Engedjen el! Ebben a pillanatban! Istenem, annyira hasonlít… – Hagyja abba, nyugodjon meg! – parancsolta a férfi, és erősebben szorította magához. – Nyugodjak meg? Nem fogok megnyugodni! Engedjen el! Istenem, kicsoda ön? Ó! Maga biztosan Ian rokona, és ha így van… ó, istenem! Akkor ön egy lázadó, ellenség… Belerúgott a férfiba, próbált magasra rúgni, hogy valóban harcképtelenné tegye, de csupán a térdét találta el. A férfi felhördült, az ágyra dobta a lányt, majd izmos testével ránehezedett. Elkapta a csuklóját. Risa tehetetlenül kapkodott levegőért, s döbbent rémülettel bámulta a férfit. Megdöbbentően hasonlít Ianre! De mégis… valahogy más, mint ő. Szeminol vér folyik az ereiben. Risa tudta, hogy Iannek volt itt egy rokona, egy déli. – Hagyjon elmenni! Azt hittem, ön Ian! – nyögte, miközben megpróbált kiszabadulni. De a férfi nem mozdult. – Bocsánat. Attól tartok, én vagyok az az alávaló, gonosz déli kapitány, aki el akarja fogni a Salemi Szüzet – az embereimnek most nélkülem kell boldogulniuk. Nyilván tudja, hogy én Ian unokatestvére vagyok, Miss Magee. Miss Magee. Olyan hülyének érezte magát. Tudta, ki ő. De soha nem hitte volna, hogy Ian és az unokatestvére annyira hasonlíthat, hogy összetévessze őket! – Melyik unokatestvére? – kérdezte Risa összeszorított fogakkal. – Jerome McKenzie, Miss Magee – mondta hangjában maró gúnnyal. – Megpróbálom elképzelni, mi lett volna, ha Ian öccsébe, Julianbe botlik. K ketten úgy hasonlítanak, talán ágyba is bújik vele, mielőtt észreveszi a különbséget. – Ó – kapott levegő után Risa, s hirtelen erősebbnek érezte magát Atlasznál. Egy vad rántással kiszabadította az egyik csuklóját, és pofonvágta a férfit. Az viszont olyan erővel kapta el újra, hogy felsikoltott, szíve a pániktól staccatóban vert, amint a férfi fölé hajolt. – Mondja, tényleg Alainát akarta megmenteni, vagy csak azt akarta elérni, hogy az unokatestvérem megtudja, a felesége ellenséges ügynök? Nézte a lányt, kék szeme volt és gúnyos. Risát kirázta a hideg. Miért érdekelné őt, mit gondol a férfi? Miután megnősült, megszakadt a kapcsolata Iannel. Most mégis itt van… – Átkozott! – sziszegte remegve. – Nem érdekel, mit gondol! Ha más kapja el Alainát, felakasztják! Azét jöttem, hogy megmentsem az életét, és cselekedni kell, mégpedig gyorsan. Ha ön megtalálja az unokatestvérét odakinn, akkor keresse meg. Ha nem, akkor engedjen el, és megteszem én! – Tényleg? Milyen erőszakos teremtés maga, Miss Magee. Attól tartok, akkor sem találná meg az unokatestvéremet a mocsárban, ha adnék önnek egy vérebet és egy részletes térképet! 7

– Ide is eljutottam! Hagyjon végre felkelni… elmegyek! – Ó nem, Miss Magee. Aligha fog elmenni. Majd n megtalálom őket. Maga nem megy sehova. – Micsoda? Nem tarthat itt! – Dehogynem. Risa mozdulatlanná dermedt, félelem lett úrrá rajta. – Azt akarja mondani, hogy bezárat? – Attól tartok, kénytelen leszek. Ismeri a terveinket. Különben sem maradna életben a mocsárban. – Tudja, Mr. McKenzie… – McKenzie kapitány, ha kérhetném. A Déli Államok Szövetségének haditengerészetéből. – Nos, az apám tábornok – Amerikai Egyesült Államok –, és le fogja lőni magát, és legyőzi magukat a tengeren is! – Valóban? – Igen, erre megesküszöm! Egész életemben katonák között nevelkedte, McKenzie. Meg fogok szökni innen, és elárulom az északi haditengerészetnek… – Tényleg? Nem hiszem. Legalábbis mostanában nem. Elégedett mosollyal hajolt közelebb. Risa szégyenkezve gondolt hiányos öltözékére. A férfi alkatra épp olyan, mint Ian! Indián és felkelő. – El fog engedni – suttogta elszántan. A férfi megrázta a fejét. Fekete hajtincs hullott homlokába. Fürkészően végigmérte a lányt. Risa egész testével érezte közelségét. – Miss Magee, elnézését kérem, de háború van, és ön ellenség. – Maga az ellenség! – Talán, az ön szemében – de maga most a Szövetségi Államok foglya. – Nem! Meg fogok szökni! A férfi gúnyosan elvigyorodott. Még közelebb hajolt. – Miss Magee, az én foglyom lesz. És átkozott legyek, ha hagyom magát megszökni!

8

2. fejezet Risa nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire kényelmetlenül érezte volna magát. Koszos, félig meztelen, és egy férfi szorítja az ágyhoz. Az a legrosszabb, hogy Jerome azt hiszi, nem ellenkezett volna, ha mindez Iannel történik. Nevetséges lenne magyarázkodni. Hiszen rabságban akarja tartani! Ez szörnyű, különösen mert a férfi minden érintésétől tűzben ég a teste. – Mit akar? – fakadt ki, igyekezve a lehető legtöbb megvetést vinni a hangjába. – Maga fog engem rabságban tartani? Bilincsként akarja eltölteni az este további részét? Jerome felhúzta az egyik szemöldökét, s lassan elmosolyodott. – Gondolja azt, hogy én vagyok Ian! Feleannyira sem tűnök majd gonosznak. – Szálljon le rólam! Hol marad a déliek híres lovagiassága, uram? – Tekintse ezt inkább vendégszeretetnek! – Engedjen… – elhallgatott, mert a férfi hirtelen felállt, és közömbösen vállat vont, aztán kezét nyújtotta, és talpra állította. – Legyen szíves átfáradni a vendégszobába, ott talál ruhát a szekrényben, és sokkal kényelmesebben fogja érezni magát. Őrszem lesz az ajtajánál és a tornácon, ha netalán az ablakon át próbálna szökni. Saját biztonsága érdekében figyelmeztetem, veszélyes vidék ez annak, aki nem ismeri. Ha túl akarja élni a háborút, a legjobb, ha elfogadja a vendégszeretetünket. – Várjon! – nem lehet. Ha segíteni akarok Iannek és Alainának, indulnom kell. Ezért jött ide, nem? A lány dühösen préselte vékony vonallá ajkait. Végül megszólalt: – Csak egy kérdés. – Mi az? – vetette oda a férfi. – Hol találom a vendégszobát? Jerome egy folyosóra mutatott. A lány megfordult, elindult, de tudta, a férfi követi őt. Nem fordult hátra, de érezte a leheletét: mintha egy sárkány tűznyelve bizsergetné a gerincét. – Balra – szólt; s a lány balra fordult. Egyetlen lámpa pislákolt az öltözőasztal fölött, a csinos korallkő kandallóban barátságos tűz ropogott. Lehet, hogy Alaina háza a mocsár szélén áll, de nagyon kellemes hely. A falat kék mintás tapéta borította, a baldachinos ágyon meleg paplan várta. Szekrény, utazóláda, fésülködőasztal, tükör és mosdóállvány alkotta a berendezést. Visszafordult, s észrevette, Jerome titokzatosan sötét tekintettel néz rá az ajtóból. – Ha megtalálom Iant és Alainát – mondta nagyon halkan –, kérem, ne felejtse el, hogy házasok! Risa életében még soha senkit nem akart úgy megütni, mint most. Összekulcsolta a kezét, s összeszedte minden büszkeségét. – Kérhet, amit akar… nem vagyok abban a helyzetben, hogy véleményt mondhassak. Ám azt nem tűröm el, hogy sértegessen! Ezek után csak az a kérdés, ön emlékezni fog–e ara, hogy házasok, amikor legközelebb találkozik Alainával. Jerome elmosolyodott, nem zavarta a lány megjegyzése. – Alaina olyan, mintha a nővérem lenne. – Milyen kedves! A férfi vállat vont, s be akarta csukni a szobaajtót. Risa ott állt a szoba közepén, s az elmúlt néhány óra egy pillanat alatt lepergett előtte. Megpróbált rájönni, mi tette tönkre ezt az éjszakát, aztán bűntudatosan Finnre gondolt. – Várjon! – kiáltott, amikor az ajtó becsukódott. Odarohant, és majdnem újra a férfi karjaiba repült, ahogy Jerome kinyitotta az ajtót. Risa megrémült, de aztán összeszedte magát, és hátrébb lépett. – Igen? – érdeklődött Jerome döbbenten. – Mi történt Finn–nel? – Finn? 9

– A barátommal. A fiatalember, aki idehozott. – Aha! Finn! – mormolta Jerome, és sajnálkozón rázta a fejét. – Nos, attól tartok, fel kell akasztanunk. – Felakasztani?! – kiáltott, mint aki rosszul hall. – Ne beszéljen ostobaságokat! Miért kéne felakasztani? Miféle főbenjáró bűnt követett el? – Háború van, és bár sem ön, sem az én szerencsétlen, félrevezetett unokatestvérem nem veszi tudomásul de ez egy déli állam. A maga barátja, Finn pedig ugyebár egy jenki kém… – Nem! Még csak nem is katona! Nem kém, isten engem… – Ezt elég nehéz elhinni. – Miért? Igazán beláthatná: maga déli, és én az életemet kockáztattam egy déli kémért. Igazat mondok. Ő ártatlan! – Ártatlan… mert maga annak mondja? – Igen! Jerome hallgatott, a lányt nézte. Provokál, gondolta Risa. Nagy volt a kísértés, hogy megüsse. Csak az óvatosság fogta vissza a kezét. Lehet egy olyan kedves embernek, mint Ian, ilyen gyűlöletesen idegesítő unokatestvére? Jerome karba tette a kezét. – Nos, bevallom, ez a helyzet nekem is fejtörést okoz. Én nem akarom felakasztani a fiút, és magát sem akarom rabságban tartani. Egyszerűen nincs más választásom. Nem engedhetem el magát, hisz tudja, mire készülök. És meg kell keresnem Iant és Alainát. De nem fog minket egymásnak ugrasztani! Így hát tárgyalhatunk a dologról. – Tárgyalhatunk? Nem értem… – Gondoljon bele, Miss Magee. Azt mondják, ön értelmes nő, persze az alapján, amit ma este művelt… – Hogy merészeli? – csattant fel Risa remegve. – Befejezhetném? – Csak ha nem kell aggódnom egy ártatlan ember életéért. – Dicséretre méltó a bajtársiassága. Úgy szerette volna megütni a férfit! De bűnösnek is érezte magát, mert megfeledkezett Finnről, így hát hallgatott. Jerome McKenzie szinte olvasott a gondolataiban. – Életben akarja tartani a barátját. Megalkuszunk. Maga itt marad, és ne merészeljen se az embereimnek, se a családomnak gondot okozni. Esküdjön meg, amikor visszajövök magáért az unokatestvéremmel, nem ugrik a karjaiba, és könyörögni sem fog neki, hogy mentse meg. Megértette? Risa elsápadt. Lesütötte a szemét. – Nem gyilkolhat meg valakit csak azért, mert én nem vagyok hajlandó együttműködni magával! – morogta. – Honnan tudja, megtenném–e? – mondta Jerome higgadtan. – Háború van, Miss Magee. És ez a sziget különösen veszélyes hely. Nemcsak a barátja élete forog kockán, de ha elsírja Iannek, hogy bajban van, egymásnak ugraszt bennünket. Ő az egyetlen, akivel félek csatában szembekerülni, és ő is tart ettől. Ha magának fontos, hogy Ian és Alaina túlélje a háborút, tartsa észben, amit mondtam. Befejezte, és elfordult. – Várjon! – kiáltott megint Risa. – Mi az? – Finn… él? – Igen. – Esküszik? Jerome kényszeredetten mosolygott. – Igen, esküszöm. 10

– Megbízhatok magában? – A szavamat adtam. – A szavát! Az előbb úgy tett, mintha másvalaki lenne… – Nem, Miss Magee, nem tettem úgy. Maga akarta, hogy másvalaki legyek. Soha ne vonja kétségbe a szavamat; nem esküszöm egykönnyen. És most maga következik. – Mi van velem? – Szavamat adtam, most maga is tegye meg. Esküszik, hogy nem csinál több bajt? – De… Nem lehet. Nem értem… – Biztos vagyok benne, a barátja nem örülne, ha megtudná, hogy maga hezitál, amikor az ő élete a tét. – Átkozott! Nem akarta a szavát adni ennek a férfinak. – Ahogy akarja! Remélte, hogy ez elég lesz. De tévedett. – Tessék? Miss Magee, adja a szavát, kérem! – Jól van! Esküszöm! Jerome a lány arcát fürkészte néhány pillanatig, azután bólintott. – Rendben. Ne felejtse el, én mindig megtartom a szavamat; ugyanezt várom magától is. Ha segíteni akarok az unokatestvéremnek vagy Alainának, most mennem kell. – De nem ülhetek itt tétlenül, amíg maga… – Akkor ne várjon tétlenül. Imádkozzon. Imádkozzon, hogy megtaláljam őket. Ezzel becsukta az ajtót. Risa egyedül maradt. Jerome megállt egy pillanatra, ahogy kilépett az ajtó. Kinyújtotta a kezét, a fogai vacogtak, keze remegett. Átkozott háború! És átkozott legyen ő is, amiért belekeveredett. És átkozott legyen Alaina, az a makacs kis bolond, és Ian, mert ő a másik oldalon áll. És átkozott legyen az az elegáns és vakmerő barna lány a belamari vendégszobában. Majdnem megölte; először nagyon megijedt, mert attól tartott, széttörte a koponyáját, amikor vissza akarta tartani az ugrástól. De életben maradt, és mielőtt beszélni tudott volna vele, azt hitte, ő Ian, és kifecsegett mindent, amit a Salemi Szűz kifosztásáról hallott. Most már ismerte Risát. A nőt, akit Ian el akart venni, mielőtt a sors közbeszólt. Ian dolga, gondolta. Szép, szenvedélyes – és pokolian vakmerő. Még mindig szereti az unokatestvérét, de most az ő foglya – és mindnyájukra veszélyes. Engedékeny szülei mostanában jönnek vissza északi otthonukból gondját viselni Alaina birtokának – míg a család többi tagja harcol. Ha Risa Magee Alaina anyja elé tárná, amit tud, vagy a családjához fordulna segítségért, könnyen lehet, kiéleződnének a családban feszülő ellentétek. Nem számít, mondta magának. Gyorsan kell lépnie. Meg kell találnia Iant és Alainát. Alainának életben kell maradnia. Elment az ajtótól, és egy pillanatig még gondolkodott. Nincs elég embere, akik vakmerő foglyát őrizhetnék. Fenyegetése többnyire blöff volt – nem akarta felakasztani Finnt, de Risa Magee komoly veszélyt jelentett, mert biztos kockára tenné az életét, ha ezzel az északiaknak segíthet; és ha fenyegetésekkel kordában lehet tartani, akkor így kell tennie. Nem kockáztathatja, hogy megszökjön. Kemény léptekkel hagyta el a házat, aztán utasításokat adott néhány emberének. Miután Jerome elment, Risa órákon át fel–alá járkált. Nem tudott nyugodtan üldögélni, de túl ideges és zaklatott volt ahhoz, hogy megpróbáljon megszökni. Ahogy a tűz megszárította a ruháját, egyre kényelmetlenebbül kezdte érezni magát. Szórakozottan beletűrt a szekrénybe. Alaina ugyan jóval alacsonyabb nála, de azoknál a 11

rongyoknál, amiket most viselt, bármi jobb. Azonban hamar észrevette: a szekrényben található ruhák valaki máséi. Talált egy ráillő nadrágot, egy inget és néhány szép, hosszú ruhát. Ott állt a mosdóállványon egy korsó tiszta víz. Megmosta az arcát, levette sós vízzel átitatott, megtépázott ruháját. Meztelenre vetkőzött, gyorsan és alaposan megmosdott a hideg vízben, és a haját is megmosta. Megtörülközött, felvette a kiválogatott ruhákat, nem érdekelte, hogy kié. Talán Ian szerencsétlen, lázadó unokatestvérének van egy szeretője? Nem is lenne rossz. Remélte, a nő őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy felvette a ruháit. De talán Jerome McKenzie–nek felesége van. Viselkedhet egy nős férfi úgy, ahogy Jerome az éjjel? Érezte, elpirul. El akarta felejteni a történteket. Eszébe jutott, milyen szorult helyzetben van. Mire is esküdött meg pontosan? Jerome azt követelte, adja a szavát – de mit is ígért? Nem okoz Jerome–nak több bajt. De azért borsot törhet az orra alá. Az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt és kinézett az éjszakába. A hold magasan járt az égen furcsa, gyönyörű indigószínnel vonva be a világot. Azon törte a fejét, mi lenne, a kimászna az ablakon, és megpróbálna elmenekülni. Egyszerűen képtelen ittmaradni; Jerome nem várhatja tőle, hogy ne próbálkozzon a szökéssel. De tervezgetését megzavarta egy fegyveres őr, aki elment az ablak alatt. Úgysem lőné le. Finnt sem akasztják föl… De ha mégis? Megfordult, és próbaképpen az ajtó felé indult. Amint odaért, valaki kopogott. Egy pillanatra megdermedt. – Ki az? – kérdezte óvatosan. – Bejöhetek? Női hang. Talán Alaina? Odaszaladt, és kivágta az ajtót. Ott állt egy nő, körülbelül ugyanolyan magas, mint ő, karcsú, egzotikus szépség. A haja hollófekete, szeme aranybarna, arca csinos, szépen metszett. Enyhe parfümillat lenget körül. Indián származású; ritka, szokatlan szépsége ennek köszönhető. Risa bátortalanul hátralépett, hiszen délen van; itt mindenki az ellensége. – Hogy van, Miss Magee? Az én nevem Jennifer. Risa nem mozdult, hallgatott. – Ian unokatestvére, Jerome féltestvére vagyok – magyarázta a lány. – Jennifer. Risa már hallotta a nevét. Alaina barátnője. A férje Manassasban esett el a háború kezdetén. Elvesztése nagy fájdalmat okozott a lánynak. – Jennifer, hát persze… Örvendek – mondta halkan Risa. Jennifer elmosolyodott. – Jerome azt mondta, amint megjön, ön is elmegy vele. Gondoltam, talán alszik, azért nem jöttem be korábban, de meg akartam bizonyosodni, hogy talált tiszta ruhát… Jerome elmesélte a csónakbalesetüket. Annyira sajnálom! Ön olyan nagylelkű; eljött ide, hogy megmentse Alainát! Nem is csoda, hogy Ian úgy szereti magát. És Alaina is. Ami őt illeti, kezdetben félelmetesen féltékeny volt, de később egyre gyakrabban írta, ön milyen kedves hozzá. Úristen, mit összelocsogok itt! Készítettem önnek egy kis harapnivalót, itt van egy tálcán. Látom, ébren van, behozatom. – Köszönöm, de kérem, maradjon itt, beszélgessen velem – mondta Risa. Csónakbaleset, nahát! – Had menjek a tálcáért… – Ne, ne, kérem, ráér! Ki tudok menni a konyhába vagy az ebédlőbe… – Ez egyáltalán nem okoz gondot! Jennifer megfordult, kilépett a szobából. Risa elindult utána, de Jerome McKenzie egyik megtermett tengerész elé állt. Szimpatikus fiatalember, búzaszőke hajjal és borostás állal. – Bocsánat – mondta. – Sajnos nem lehet, hölgyem. Hangja valóban együttérző volt, de határozott. Risa idegesen visszalépett a szobába. 12

Jennifer csábítóan illatozó tálcával tért vissza, s lerakta az ágy végére. – Citromos sült hal – kínálta –, pirítós, paradicsomsaláta és keyi zöldcitromos pite, Belamar különleges, törpe citromáfáiról. Ja, és Jerome küldött önnek fehérbort, szerinte ez illik a legjobban ehhez a halhoz. – Nem tudna itt maradni… – kérte Risa, de elhallgatott, mert hirtelen éles sírásra lett figyelmes. – Jaj, istenem, sajnos, nem! – mondta Jennifer nevetve. – Ez Anthony, a kisfiam. Jó étvágyat! Barátságos mosollyal búcsúzott, mintha Risa valóban vendég lenne itt, majd elment. Risa odafutott a nyitott ajtóhoz. Ugyanaz a fiatal tengerész nézett vele farkasszemet. A zár kattant. Risa az ajtót bámulta, halkan káromkodott. Ennyit a barátokról! Belerúgott az ajtóba, megfordult és nekidőlt; szerette volna megfogni a tálcát, és jól odavágni. De hirtelen megkordult a gyomra. Leült az ágyra, bámulta az ételt, aztán megkóstolta a halat. Finom volt. A felével végzett, mikor megszomjazott, és a borospoharat felemelte. Egy pillanatra megállt. Jerome vendégszeretete… Szeretné belefojtani a férfit ebbe a borba. Kortyolt egyet, aztán még egyet. Finom. Ez a lázadó ért a borokhoz! Hát, végül McKenzie ő is… még ha a családfa vad hajtásáról. Próbálta meggyőzni magát: mindenképpen ennie kell, muszáj erőt gyűjtenie a szökéshez. Amikor befejezte az evést, a tálcát az öltözőasztalra tette, majd járkált fel–alá. Amit ma este megtudott, az fontos. Minden tőle telhetőt megtett Alaináért; most vissza kell jutnia az övéhez. Meg kell akadályoznia a Salemi Szűz elleni támadást. Tovább járkált, tehetetlensége bosszantotta. Zúgni kezdett a feje. Az ágyhoz sietett, azt hitte, összeesik, mielőtt sikerül odaérnie. A világ elhalványult, aztán elsötétült a szoba. Amikor a matracra omlott, dühösen gondolt arra, hogy ilyen állapotban nem fog tudni megszökni. Elkábították. A bor… Valahonnan a távolból ajtónyitást hallott. Megpróbálta felnyitni a szemét. – Aha… alszik – mondta egy halk női hang. Egy mély, rekedt hang helyeselt. Jerome McKenzie. Visszajött. Risa küzdött, hogy felébredjen. Meg akarta tudni, mi történt, de nem sikerült kinyitnia a szemét. Nem tudott megszólalni, nem volt elég ereje megmozdulni sem. – Amint felébred, eljön velem. – Szegény lány! Nem lesz túl boldog egy déli hajón… – Meg fogja érteni. – Mikor indultok? Az ajtó bezárult. Csend lett. Megint megpróbálta összeszedni magát, de hiába. Mély álomba zuhant. Aztán ismét zajt hallott. Ez alakalommal sikerült kinyitnia a szemét. Megpróbált felülni. Fejét ólomsúlyúnak érezte. – Úgy tűnik, jól van. Egyáltalán nincs jól, gondolta, de aztán rájött, nem róla van szó. Jennifer beszélt halkan, majd az idősebb nő. Aztán Risa mély férfihangot hallott, s lelkében vihar támadt. Ian itt van! A hang valóban Iané volt. Alaina hangját nem hallotta, de aztán újra megszólalt az idősebb nő. – Fiúk, nem lesz gond vele. A seb tiszta, a pulzusa jó. Ian, menj a dolgodra! Lélegzése mély és erős. Felületi sérülése van csak, semmi több. – Risa megkönnyebbült, mert rájött Alaináról beszélgetnek. Jerome megtalálta Iant és Alainát, és most itt vannak. És mások is, Jerome rokonai. Csak nem tarthatja őt tovább fogságban! 13

Nagyon szeretett volna felkelni, de forgott vele a szoba. A hangok megint közeledte. Ezúttal épp az ajtaja elől hallotta Jerome McKenzie mély baritonját; az őrt kérdezte. – Miss Magee alszik? – Mint a tej, kapitány! – Vigyétek vissza a mentőcsónakot a Lady Varinához, én is ott leszek, mielőtt megvirrad. Mi van a Salemi Szűzzel? – Errefelé tart. Az embereink utolérték a kísérőhajót, ahogy parancsolta, kapitány. Homokzátonyra vezették. A parancsnoka rendes fickó. Gyorsan megadta magát… elmondta, a zsákmány, amit keresünk, úton van. – Veszteség? Sebesültek? – Egy jenki meghalt a lövöldözésben; Jimmy Meyers golyót kapott a lábába, de kutya baja se lesz, amikor holnap kijózanodik. – A jenkik? – Partra tettük őket, uram, vízzel és némi élelemmel. O’Hara arra gondolt, ön bizonyára üzen majd a társaiknak, felvehetik őket, de persze csak miután elfogtuk a Salemi Szüzet. Csend lett. Risa megpróbált felülni, dühösen pislogott, megrázta a fejét. Minden mozdulathoz emberfeletti erőfeszítésre volt szüksége, és nem tudta, mi a fészkes fenét kevert az italába az a nő. Fel kell kelnie és végig kell mennie a folyosón – vagy el kell tűnnie, és megtalálni Iant. Sikerült felállnia. Hatalmas küzdelem volt. Odatámolygott az ajtóhoz, kinyitotta, és örömmel fedezte fel, őrizet nélkül hagyták. Kezével a falnak támaszkodott, így indult el csigalassúsággal a folyosón, közben időről időre idegesen pislogott, mert a sötétség nagy hullámokban tört rá, újra és újra el akarta borítani. Hirtelen megdermedt. Könnybe lábadt a szeme, amikor meghallotta Ian hangját. Megállt az árnyékban, onnan nézett be a nappaliba, amit a hamvadó tűz fénye épp csak megvilágított. Ian és Jerome a kandallónál állt. Hát ezért tévesztette össze a háttal álló Jerome–ot Iannel: a két férfi ugyanolyan magas, széles vállú, izmos, ugyanakkor karcsú és leopárdszerű. Második éve harcoltak a háborúban, a csaták megedzették őket. Jerome McKenzie haja vöröses árnyalatú, és amikor megfordult, kiugró arccsontja egyértelműen mutatta indián származását. A tűz fényénél csábítóan vonzónak tűnt. – Nem tudom, hogy fejezzem ki, mennyire hálás vagyok neked – mondta Ian Jerome–nak. Jerome vállat vont és elvigyorodott. – Van, hogy a vér erősebb a háborúnál. Ian mosolygott, bólintott. – Tényleg, a vér néha erősebb mindennél. Kár, hogy nem lehet itt befejezni. – Mindketten tudjuk, nem lehet – mondta halkan Jerome. – Igaz – bólintott Ian. – Teela néni azt mondta, Risa alszik. Nem akarom zavarni; mondd meg neki, hálás vagyok azért, amit tett! Ő is veled megy? – Így egyeztünk meg. Amint tudom, semleges területre viszem. – De Risa, ezek után… egy ellenséges hajó fedélzetén? – Értsd meg, nem tehetek másképp – mondta Jerome kissé kelletlenül. – Persze, megértem – mondta Ian. Ian hangjában szomorúság bujkált. Szerette a feleségét, ezt Risa is tudta. De egyszer régen őt is szerette. Együtt szőttek álmokat a tökéletes jövőről. De ez a múlt, olyan régen volt már… Ian kezet nyújtott Jerome–nak; Jerome keményen megrázta. – Akkor viszlát – mondta Ian. – Tudatnom kell az embereimmel, hogy élek. Ők és Jennifer majd vigyáznak Alainára, amíg nem vagyok itt. – Elgondolkozott. – Vigyázz Risára! – tette hozzá halkan. – Nagyon fájdalmas lehet neki ez, de hát mondtad, beleegyezett. Ha rajta múlik, nem fogjuk megölni egymást ebben az őrült háborúban. Risa elgondolkozva nézte a két unokatestvért. Mindkettőt átkozta. Talán ruhája suhogását hallhatták meg. Megfordultak. Jerome azonnal odalépett hozzá, magához vonta, és a kelleténél kissé szorosabban ölelte át a derekát. 14

– Miss Magee, felébredt! – Meglepődött? – morogta, miközben bámulta a férfit. Az megfeszült, figyelmeztetően hunyorított s magához vonta a lányt. – Rendkívül – felelt Jerome olyan halkan, hogy Ian meg ne hallhassa. – Nehogy segítséget merészeljen kérni háborúviselt unokatestvéremtől! A szavát adta. Viselkedjen, Miss Magee, különben magam fogom felakasztani a lábujjainál fogva, esküszöm! – Ne fenyegessen! – Több ez, mint puszta fenyegetés! – Elkábított! – Kénytelen voltam; bocsánat. De úgy tűnik, nem sikerült eléggé. Utoljára figyelmeztetem, viselkedjen! Risa nem tudott felelni; addigra Ian is odaért. – Risa, úgy örülök, hogy felébredtél! – mondta. Kék szeme ragyogott. Kócos haja árnyékot vetett az arcára. Magához ölelte a lányt. – Köszönöm! Annyira hálás vagyok! – Alaina jól van, csak ez számít most – mondta Risa. – Te pedig el fogsz hajózni az én lázadó, gazfickó unokatestvéremmel? Homlokán érezte a férfi érzéki ajkát, de azután visszarántották. Jerome karja erősen a derekára fonódott. – Indulnunk kell – mondta. Ian felhős tekintettel, szomorúan nézett Risára. Megérintette a lány arcát. – Biztos vagy abban, hogy… Risa ott és akkor képtelen volt segítségért kiáltani. Ian kötelességének érezné követelni, adják át neki Risát. Ő ismerte Jerome terveit; ezért a férfi nem engedheti el. Vérontás lenne, itt, most, ebben a szobában. – Nem lesz semmi baj, Ian – mondta fojtott hangon. Ian megszorította a vállát. A lány lehunyta a szemét, átsuhant rajta, mi minden lehetett volna. Mikor kinyitotta a szemét, Ian már elment. – Hová… – motyogta. Jerome a lányt nézte. – Egyikünk sem tudja, hová megy a másik; nem is kérdezzük. Belamar szent hely; nekünk McKenzie–knek semleges terület. Ideje indulnunk! – Várjon! – kiáltott zavartan, amikor Jerome az ajtó felé vezette. – Nem láttam Alainát; nincs erőm, én… – Elég ereje volt végiglopakodni a folyosón, és megpróbálta rávenni az unokatestvéremet, segítsen magának! – vádolta őt Jerome. – De én csak… – Megpróbált megszökni. Pedig a szavát adta. Nem emlékszik? Megegyeztünk: maga jól viselkedik, én meghagyom a barátja életét. Risa tagadóan rázta a fejét. – Én… én nem akartam megszökni! Tényleg nem. Csak sétálgattam a folyosón. De ha egy ujjal is hozzányúlt Finnhez… – Miss Magee, maga úgy hazudik, mintha könyvből olvasná. Istennek legyen hála, soha nem hinnék az adott szavának, ha emberéletekről van szó. – Hogy merészel így beszélni velem!? – Csak az igazat mondom. – Az igazat, ahogy maga látja! – kiabálta. – Nem tudok magával menni! Fáj a fejem. Én… – Velem kell jönnie! – Nincs erőm hozzá, csak hátráltatnám; nézzen rám, ilyen állapotban…

15

– Jaj, ne nyafogjon annyit, Miss Magee! – mondta. Hirtelen megállt, kobaltszínű szeme az övét fürkészte. Aztán a lány tiltakozása ellenére karjaiba kapta, és belevesztek az ébredező hajnal derengésébe.

16

3. fejezet Kis csónak vitte ki őket Belamarról az öböl mélyebb vizei felé. Risa agyán átsuhant, mi lenne, ha ismét megpróbálna a vízbe ugrani? Ha nem is sikerül megszöknie, borsot törne Jerome McKenzie orra alá. Hátrafordult: a férfi evezett, őt nézte. Kényszeredetten mosolygott. Csizmás lábát a középső ülésre tette: talpával szögezte az üléshez a lány szoknyáját. – Nincs több úszkálás. Sietnünk kell – mondta szigorúan. – Hol van Finn? – szólt Risa követelőzőn. – Hamarosan megtudja. – Esküszik, hogy él és semmi baja? Jerome felvonta a szemöldökét, és egy pillanatra abbahagyta az evezést. Odahajolt a lányhoz. – Én meg szoktam tartani a szavam, Miss Magee. Él, és semmi baja. Maga az, akiben nem lehet megbízni. Itt is vagyunk. A Lady Varina. Valaha Kegyelem volt a neve. Átkereszteltük. A szürkületből kibukkanó hajó először kísértetbárkának tűnt, amikor a szürke reggeli köd foszlányai közt a hajnali fény megvilágította. Találó név számára a Varina – így hívják Davis elnöknek, a Konföderáció elnökének feleségét. A szép hajó kecsesen ringatózott az öböl vizén. Nem volt túl nagy, csak egy kétárbocos, mégis hosszú és elegáns. Ahogy közelebb értek, Risa látta a hajó jobb oldalán lévő öt ágyút, gondolta, bal oldalon is ugyanennyi lehet. Megpróbálta elhitetni magával, hogy még az északiak szerényebb hadihajói is elsöpörnék ezt a lázadó bárkát fölényes tűzerejükkel, de miután katonák közt nevelkedett, tudta, milyen fontos a sebesség, ez a hajó pedig erről volt nevezetes. Amikor odaértek, a tengerészek gyorsan leeresztettek egy létrát. A kis ladik veszélyesen megbillent – a pillanatnyi pániktól megint ugrani szeretett volna, inkább, minthogy ezzel a kapitánnyal és legénységével elhajózzon. De Jerome ott ült közvetlenül mögötte, egyensúlyozta a csónakot. Megfogta a lány kezét, rátette a kötélhágcsóra, így Risának nem volt más választása, másznia kellett. Az a szőke fickó üdvözölte először odafönt, aki Belamaron is őrizte, az segítette a fedélzetre. Körülnézett: vagy tizenöt ember dolgozott a fedélzeten, de biztosan többen vannak. Mindenféle korosztály képviseltette magát, többnyire fiatalok, de akadt köztük néhány vén tengeri medve is. Senki nem viselt egyenruhát; többségükön csak nadrág volt, de néhány matróz inget vett fel a reggeli hideg ellen. Mindenki csendes tisztelettel nézett rá, s várták, hogy Jerome a fedélzetre érjen. A férfi egy macska ügyességével ugrott a fedélzetre, és megállt a lány mellett. – Uraim! Egy rövid ideig Miss Magee vendégünk lesz a hajón. És bár ő mindent gyűlöl, amiért mi harcolunk, amíg velünk lesz, meg fogjuk győzni arról, hogy a déliek híres vendégszeretete nem puszta legenda. Röviden, uraim, bármi áron, de rá kell vennünk, hogy maradjon… kedveli ugyanos a tengeri fürdőzést. Köszönöm a figyelmet. Hamlin, vitorlát fel! Egy magas, sovány, őszülő férfi tisztelgett, és elmosolyodott. Biccentett Risának, azután előrelépett, s közben utasításokat adott a matrózoknak. Valaki megérintette Risa vállát. – Jöjjön velem, elkísérem a szálláshelyére! Szánalmas helyzete ellenére is csodálta a hajót. Jerome végigvezette a fedélzeten az előkészületeknél sürgölődő emberek mellett, azután lefelé három lépcsőn. Ott kinyitott egy ajtót, és Risa a kapitányi kabinban találta magát. Megállt, pislogva igyekezett hozzászokni a félhomályhoz. Már virradt, lámpa égett a nagy tölgyfa asztalon, az világította meg a kabint. Balra nagy ágy állt a fal mellett. Körülötte lambéria, valamint polcok, rajtuk számtalan könyv és kristálydísz. Az ágytól balra egy kis ajtó, előtte, a kabin sarkában nagy bőr karosszék. A kabin másik oldalán polcok, ruhásszekrény és egy másik ajtó. Középen, a szoba hátsó részében ablakok, előttük bőrkanapé, az ablakot férfias, mély kobaltszínű drapéria takarta. Otthonos kabin, minden szempontból ízlésesen berendezve, különösen szép fafaragásokkal. Egy gazdag kereskedőhajó kapitányi kabinjának inkább beillett volna, mint egy hadihajó kapitányi szállásának. 17

– Nos? – érdeklődött Jerome. Risa megfordult, hogy szembenézzen vele. Volt valami erőszakosság benne, de jól állt neki. Testhez simuló nadrágot, csizmát, nyitott nyakú inget s egy sötétszürke szalonkabátot viselt. – Ön és ez a rongyos, szedett–vedett társaság a déli államok haditengerészete? Jerome nevetett, rekedtes hangja szinte égette a lány bőrét. – A Konföderációban, Miss Magee, azzal boldogulunk, amink van. Tudja, az északiak nyolcvanvalahány évig készülhettek erre a háborúra. Nekünk nem volt se kormányunk, se kincstárunk, se hadseregünk – se haditengerészetünk. Bocsássa meg, hogy egyenruhánk sincs. Risát meglepte a vidám válasz; szerette volna megbántani a férfit. – Ez lesz a börtönöm? Ha igen, akkor bevallom, csak az ajtón át tudok menekülni, úgyhogy magamra hagyhat, és törődjön inkább a hajójával. – Igen, ez lesz a börtöne – felelt Jerome. Nem mondott mást, bár kobalt szemében a harag szikrái villogtak. Megfordult és kiment. Az ajtó bezárult mögötte, s Risa bár alig akarta elhinni – úgy érezte, nem akarja, hogy elmenjen. Szeretett volna verekedést provokálni. Nem tudta biztosan, miért, talán azért, mert félt. Abban sem volt biztos, mitől fél, nem is ismerte be magának – egy tábornok lánya nem félhet. Néhány pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán a hajó hirtelen megbillent, ő pedig a kabin másik végében találta magát. Puhán érkezett az ágyra, ott is maradt. Az elmúlt néhány hónapban elég időt töltött a tengeren, Washingtonból jött délre, St. Augustine–be, aztán St. Augustine–ből a Biscayne–öbölbe. Most mégis azon imádkozott, ne legyen tengeribeteg – megalázó lenne ilyen körülmények között. Nyugodtan feküdt, érezte, ahogy a hajó felgyorsul. Lehunyta a szemét, hozzá akart szokni a hullámzáshoz. Hozzászokott. Jólesett az imbolygás. Lehunyta a szemét. Elaludt. Mikor felébredt, megint érezte a hajó mozgását. Kellemes, ringató érzés volt. Aztán eszébe jutott, hogy rab egy ellenséges hajón. Gyorsan felállt. Nem tudta, hány óra van. A függöny mögül fény szűrődött be, úgy sejtette, több órán át alhatott. Megdörzsölte a tarkóját, azután kíváncsian körülnézett a szobában. Odament az íróasztalhoz, érdekelte, vajon milyen leveleket talál a fiókban. Fogoly volt, de nem marad mindig az. És amikor megszökik… Leült a kapitány székébe, kirántotta a felső fiókot, és egy csomó levelet talált. Biztos van benne használható információ! Elégedett sikkantással kezdte átfutni a leveleket. Sajnos, mind magánlevelek voltak. Az első Ian nővérétől, Tiától, aki arról írt, mennyire szeretne valakinek hasznára lenni, és szívesen dolgozna együtt a testvérével, Juliannel a St. Johns menti ideiglenes tábori kórházakban. A második levél Jerome McKenzie nővérétől, Sydneytől érkezett Richmondból. A harmadik levelet az öccse, Brent küldte, akit nemrégiben hívtak Richmondba egy súlyos beteghez. Miközben a leveleket nézte, eszébe jutott, bár haditerveket keres, másvalaki személyes leveleit elolvasni igen rossz neveltetésre vall. De miközben Brent levelét olvasta, rájött, nem tudja megállni. „…Istenem, a betegség több életet követel, mint amennyit a fegyverek! Tudom, északi társaink is ugyanennyit szenvednek, igyekeznek megakadályozni a vérhas és a láz további terjedését. És ami a legrosszabb, el sem tudod képzelni a legújabb feladatot, amit kaptam! A katonai főorvos megállapította: fiaink a legzavarbaejtőbb bajtól szenvednek: attól, melyet a szebbik nemmel való kapcsolatukban szereztek. El tudod ezt képzelni, Jerome? A győztes fél most gyógymódot keres a rohamosan terjedő nemi betegségekre. Feltétlenül szükségünk van a gyógyszerszállítmányokra! Hiszem, a legnagyobb katonai elmék a mi oldalunkon állnak. A szárazföldi háborút kiváló tábornokok vívják, nemes lelkű, erős emberek, de mindketten tudjuk, hogy az északiak vezetői nem hülyék, és térdre kényszeríthetnek minket, ha lassan kiéheztetnek, és a háborúban megviselt

18

férfiakat gyógyszer és érzéstelenítők nélkül hagyják elpusztulni. Ami engem illet, én Richmondban maradok, ha tudsz, írj. Isten legyen veled, bátyám!” Letette a levelet, egész testében remegett. Hirtelen kellemetlenül érezte magát, és döbbenten felnézett. Jerome visszatért. Teljes csendben jött, vagy annyira lekötötte a levél, hogy nem is hallotta, amikor belépett. A lambériának támaszkodott, mintha már jó ideje ott lenne, és őt nézte. Biztos dolgozott, gondolta Risa, a hajót vezethette, mert most csak nadrág volt rajta. Bronzszínű nyakán egy ér lüktetett. A lámpa fényében mellkasa bronzarany színétől élesen elütött kék szeme. Sötét haja a vállára omlott. Risa elpirult, s ijedten hátrálni kezdett. Jerome fenyegetően közeledett. A lány érezte, hullámokban sugárzik felé a férfi forrongó dühe. Legszívesebben felsikoltott volna, azt hitte, meg akarja ütni. De Jerome nem ért hozzá; becsapta a fiókot és megfordult, csípőjét az asztalnak támasztva összefonta a karját. – Talált valami érdekeset? – Természetesen nem. Ön is tudja, mit tart az asztalában. – Örülhet, hogy katonai levelezésemet nem ott tartom, Miss Magee. Nem akar rab maradni, én meg nem akarom a fedélzeten tartani. Csak a családomra való tekintettel nem kapott nagyobb büntetést. Ellenkezése és durvasága könnyen megszüntetheti ezt a jóindulatot. – Nem várhatja el a foglyaitól, hogy udvariasak legyenek, McKenzie! – jegyezte meg Risa csípősen. Jerome hirtelen elkapta a csuklóját, és magához rántotta. Gyilkos félelem mart a lány szívébe. – Akkor maga sem várhatja el a fogvatartójától, hogy könyörületes legyen, Miss Magee – figyelmeztette Jerome. Elengedte a lány. Risa a falhoz hátrált, óvatosan figyelte Jerome–ot. A férfi még mindig őt nézte. Végül Risa így szólt: – Nem kutatok többé az íróasztalában. Megígérem. Jerome felállt. – Bármire megesküdhet, Miss Magee, nem bízom magában. Nem fogja többé elolvasni a leveleimet, mert elvitetem őket. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem: hamarosan tűzarcba keveredünk. Nem hagyhatja el a kabint, csak ha süllyed a hajó – hangzott a rövid parancs, majd elindult kifelé. – Ami, remélem, meg is fog történni! – kiáltott utána Risa. Úgy érezte, megsértették, és legszívesebben nekiugrott volna a férfinak. Jerome visszajött, megragadta kezét – olyan erős volt a szorítsa, hogy Risa nem is ellenkezhetett. Tekintetével szinte felnyársalta a lányt. – Ez a hajó nem fog elsüllyedni. Én építettem. Erős, könnyed és gyorsabb bármelyik jelenleg futó hajónál. Ha nem tudom megszerezni a zsákmányt a meglepetés és a gyorsaság erejével, elkerülöm a nagyobb tűzerőt. Nagyon egyszerű taktika. Azt javaslom, menjen vissza az ágyához, és maradjon ott; nem ígérhetem, hogy sima utunk lesz. – Maradjak itt, amikor maga éppen arra készül, hogy szitává lője a honfitársaimat? – Miss Magee, amennyire lehet, tiszteltben tartom az emberéletet. Nem akarom megölni a tengerészeket. Az a célom, hogy elfogjam az ellátmányokat. Bújjon be abba az átkozott ágyba vagy odakötözöm! A lány hátrébb lépett, és dühösen fújt. – Ne fenyegetőzzön, maga katonatisztként parádézó, vad félvér! Hogy merészeli… Elhallgatott, aztán ijedt sikoly hagyta el torkát. Jerome villámsebesen mozdult, ledöntötte a lányt a lábáról. Mielőtt bármit tehetett volna, ott feküdt az ágyon. Jerome mellé térdelt, és csuklóját odakötözte az ágytámlához. – Ne! – suttogta. – Kérem, ne tegye! 19

A férfi sötét közönnyel a tekintetében nézett rá. Megszorította a csomót. Felállt és otthagyta a lányt. Hamarosan elérkezett a csata ideje. Risa csalódott volt és félt, szeretett volna sikítani. De senki nem jönne. Jerome McKenzie emberei a végsőkig hűek kapitányukhoz. Másodpercekkel később, amikor az első ágyúlövés eldördült, tényleg felsikoltott. A Lady Varina támadott. A hajó minden egyes ágyúlövésre megrázkódott. Risa sikítani kezdet, ahogy a torkán kifért. Aztán elhallgatott. Kiáltásokat, sikolyokat, lövéseket hallott. A hajó megbillent és erősen imbolygott, amikor az ellenség lövedékei felkavarták a közelében a tengert. Félve hunyta le a szemét. A tűzharc sokáig elhúzódott. Úristen, bárcsak fel tudna kelni! Annyira félt! Ha eltalálják a kabint, a falak szilánkokká hasadnak, ő pedig csapdába kerül… Újabb kiáltások hangzottak. Lázas igyekezettel próbálta magát kiszabadítani. Nem vette észre, mikor maradt abba az ágyúszó és az imbolygás. Még mindig a kötelekkel babrált, amikor valaki benyitott a kabinba. Mozdulatlanul feküdt, óvatosan figyelte a közeledő szakálla, szőke fiatalembert, aki Belamaron is őrizte a szobáját. Mezítláb volt, és csak egy nadrágot viselt. Mellét izzadság és puskapor szennye lepte el. Kés volt nála. Biztosan látta a szemén a férfi, hogy fél, mert gyorsan így szólt: – Ha jól ismerem a kapitányt, nincs az az ember, aki kibogozza azt a csomót. Késével elmetszette a lány csuklóját rögzítő kötelet. Risa felült, s masszírozni kezdte csuklóját. – Köszönöm, nagyon szépen köszönöm. Hála istennek, legalább egy udvarias ember akad ezen a hajón. Maga kedves és megbízható fickó, de a kapitánya őrült. Hála istennek… – Miss Magee… – Segítenie kell megszökni, belátja, ugye? Ez egy őrült! Itt hagy engem megkötözve, amikor a hajó el is süllyedhetett volna! – Miss Magee… – kezdte a kimerült fiatalember. De a lány túl ideges volt, hogy észrevegye. – Az az átkozott fattyú! Persze, mi mást várhat az ember egy félvértől, egy lázadótól… egy vad gyilkostól? – Miss Magee… – Jól van, Michael – hangzott az ajtó felől. Risában meghűlt a vér. Ott állt Jerome McKenzie izzadtságtól mocskosan, puskaportól feketén. Mellkasán hatalmas, vörös vágás éktelenkedett. Dühösen nézett a lányra. – Legközelebb juttassa eszembe, az erős csomó mellett bilincsre is szükség van! Michael egy kelletlen „Igen, kapitány!”–nyal felelt, és kisietett a szobából. Risa Jerome–ot bámulta, közben óvatosan felállt. – Michael jó és kedves fickó, Miss Magee, de higgye el, a parancsom nélkül soha nem vágta volna el azt a kötelet. – Meg is hallhattam volna! – hányta a szemére Risa. – Az ajtajánál őrködő embernek meghagytam, hogy a legkisebb veszély esetén is oldozza el magát. – Szóval… – motyogta a lány, miközben visszaült az ágyra – elfogták a Salemi Szüzet? – Ahogy mondja. – És a legénység? – Természetesen minden túlélőnek elvágtuk a torkát. Risa szemei elkerekedtek, aztán észrevette, a férfi csak gúnyolódik vele. – És a legénység, McKenzie? – tette föl ismét a kérdést. – Három embert vesztettek a harcban, mi egyet. Néhány emberem átment a másik hajóra, megszabadítjuk rakományától, azután átfestjük, új nevet adunk neki, és ezentúl a mi hajónk lesz. A legénységét partra tesszük ott, ahol gyakran elhaladnak a Key Westbe tartó északi hajók. – Magának minden sikerül – motyogta a lány. 20

– Az elővigyázatlan hajókat meg tudom lepni, igen. Szerény tehetségem ehhez elegendő – mondta Jerome. Megrándult az arca, besétált a kabinba, leült az íróasztalhoz, és az alsó fiókból kivett egy üveg rumot. Kihúzta a dugót, meghúzta, arca ismét megrándult. Vacogott a foga, hátradőlt, és leöntötte a sebet alkohollal. A rum kissé megtisztította a sebet. Risa felállt, és keze ökölbe szorult, amikor látta, milyen hosszú és mély. – Ezt össze kell varrni. Jerome összeráncolta a homlokát. – Biztos ebben? – Én csak azt mondom, ezt a sebet össze kell varrni. – Aha. És maga akarja összevarrni? – Igen, és még élvezném is, hogy tűvel szurkálhatom magát – mondta negédesen. Jerome hátradőlt, vigyorgott. – Őszinteség! Ezt szeretem! Ezt tudom tisztelni egy nőben. Risának elállt a lélegzete, amikor látta, ahogy a széles mosoly kisfiússá varázsolja Jerome arcát. – A hajóorvos komolyabb sebekkel foglalkozik most – mondta Jerome eltűnődve. Risa elbizonytalanodott, azt hitte, megőrült – vagy tényleg élvezné, hogy tűvel szurkálja a férfit? Nem. Csak arról van szó, hogy több hónapig dolgozott a sebesültek mellett St. Augustine– ben, s nem tudott nem észrevenni egy ilyen csúnya sebet. – Ha hozat tűt és kötszert, boldogan összevarrom. Jerome kérdően nézett rá. Risa elkeseredetten sóhajtott. – Ugyan még nem találkoztam az unokatestvérével, Juliannel, de dolgoztam azok mellett, akik St. Augustine–ben átvették a praxisát, amikor ő továbbállt a hadsereggel. Jerome a lány arcát fürkészte. Talán arra gondolt, egyenesen a szívébe akarja szúrni azt a tűt. Hát ezt érdemli?! De Risa úgy döntött, most az egyszer megkegyelmez. Attól félt, a tengerészek bosszúból meglincselnék. Jerome vállat vont. – Ahogy akarja. Michael! A szakálla fiatalember benyitott. – Hozz tűt és kötszert! Miss Magee volt szíves felajánlani, hogy összevarrja a sebemet. Michael ránézett a lányra, mintha ő is rossztól tartana. – Jaj, istenem, nem vagyok bolond! Nem akarok egy varrótűvel hadonászva megszökni! – mondta Risa türelmetlenül. Michael kérdően nézett Jerome–ra, aki szinte észrevétlenül bólintott. Egy pillanattal később már hozta is a kért eszközöket: egy korsó vizet és egy szivacsot. Risa odament az asztalhoz, és közben arra gondolt, tényleg elment az esze. Megfogta a szivacsot, benedvesítette, kicsavarta, aztán gyöngéden elkezdte kitisztítani Jerome sebét. Jerome–nak arcizma sem rándult. – Segíthetek? – kérdezte Michael. – Azt hiszem, Miss Magee egyedül is boldogul – monda Jerome fakó hangon, és a lány újra érezte a tüzes pillantást. Michael elment. Jerome meghúzta a rumosüveget. A lány megpróbált olyan óvatosan bánni a sebbel, amennyire csak tudott, és közben arra gondolt, hogy el tud csúfítani egy szép testet egy ilyen seb. Nem mert a férfi szemébe nézni. A tűt a lámpa tüzébe tartotta. – Mit csinál? – Vannak orvosok, akik szerint ez használ a fertőzés ellen. Úgy tudom, Julian is közéjük tartozik – mondta Risa. – Akkor jó. Risa befűzte a tűbe a cérnát.

21

– Nem kellene figyelmeztetnie, hogy pokolian fog fájni? – kérdezte Jerome, és egy pillanatra elkapta a lány kezét. Risa végre a szemébe nézett. Jerome tekintete kék volt, és kemény, mint az acél. – Pokolian fog fájni – mondta. Jerome szipákolt, elengedte a lány kezét, és ivott még egy kis rumot. Risa összeszorított fogakkal varrni kezdett. Érezte Jerome testének vad tüzét, a kidolgozott izmok lázas feszülését ujjai alatt. Amikor már majdnem készen voltak, a férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Risa befejezte a „kézimunkát”, és hátrébb lépett. Jerome már majdnem az összes rumot megitta, aztán úgy döntött, megkínálja őt is. Risa tagadóan rázta a fejét. – Gyerünk! Sokkal rózsásabban fogja látni a helyzetét. – Az én helyzetem már most egészen rózsás, nem? Megígérte, elenged, miután elfogták a Salemi Szüzet. – Megváltoztak a tervek. – Micsoda?! – csattant fel Risa dühösen. – Most azonnal el kell mennünk a Bahamákra. Ezen nem tudok változtatni. – A Bahamákra? Velem? Arra akar kényszeríteni, hogy odamenjek magukkal… – Nincs más választásom – mondta nyomatékosan. – Mindketten tudjuk, van más választása! Ez az ön hajója. Egy olyan nagy hős, mint maga… – Bocsánat. Megyünk a Bahamákra. Az én vendégem lesz az úton. – Szó sem lehet róla, maga mocskos disznó! – fakadt ki Risa. Elfeledkezett a férfi sebéről, és öklével felé suhintott, aztán megijedt, mert látta, ütésével épp a sebet találta el. Jerome felüvöltött, majd térdre rogyott. Risa félelmében sikított, és hátralépett. Bocsánatot akart kérni, de nem sikerült kimondania. Jerome még így is olyan gyors volt, mint a jaguár. A lányhoz ugrott, ujjai bilincsként szorították a kezét. Nyakán lüktettek az erek. Szeme villámokat szórt. A férfiból sugárzó forróság szinte égette a lány bőrét, s szeretett volna kiszabadulni és sikítani. Valahogy mégis állva maradt, és a szemébe nézett. – Úgy tűnik, azt hiszi, vadállat vagyok, Miss Magee. Ezt felejtse el! Bár igen eredményesen próbálkozik, hogy azzá tegyen! – Én nem akartam… – Egy frászt nem akarta! Elengedte a kezét, megfordult és elindult az ajtó felé. Ott megállt egy pillanatra, és visszanézett. – Akármit is gondoljon, nagyon szeretném végre partra tenni. Csak sajnos nincs a közelben egyetlen part sem! Ezzel bevágta maga mögött az ajtót. Risa nem bírt állva maradni. Túlságosan remegett. Leült az ágyra, jobban félt, mint valaha. Mégis meddig lesz még a foglya? Mielőtt…? Mielőtt mi? Túlságosan félt feltenni magának a kérdést. Az előbb nem kért a rumból. Most talpra ugrott, odasietett az asztalhoz, és kihúzta a dugót az üvegből. Le se tette, amíg az utolsó cseppig ki nem itta.

22

4. fejezet David Stewart volt a hajóorvos Jerome hajóján. Brenttel együtt járt egyetemre, és Jerome akkor ismerte meg a fiatalember, amikor meglátogatta az öccsét. David az Evergladesben élő indián törzs szokásait jött tanulmányozni; különösen a szeminolok harcmodora érdekelte. Jerome az apjától tanulta, hogy az indiánok minden tudomány nélkül is tudták: a sebben maradó szennyeződés gyulladást okozhat, ugyanakkor a tiszta seb jobban gyógyul. Jerome–nak tetszett David érdeklődése. Felettesei engedélyezték, hogy maga válassza ki embereit. Saját hajóival szolgálta a Konföderációt, de tisztában volt vele, elvei miatt nem alkalmas rendes katonai szolgálatra. Hajóit maga irányította, döntéseit mindenki tiszteletben tartotta, és mivel eredményeket tudott felmutatni, hagyták egyedül dolgozni. Amikor a fedélzeten megmosakodott sós vízben és megtörülközött, David kutató tekintettel figyelte. – Szép ültések. Átkozottul szép öltések. Apró, tiszta varratok. Nyom nélkül fog begyógyulni. Jerome vállat vont, majd megrázta a fejét, hogy hajából kirázza a vizet. – Egy dühös, ronda jenkinek majdnem sikerült kivágni a szívemet! És bár Miss Magee sokkal kellemesebb ellenség, szerintem s is szívesen szurkált volna tovább, egyenesen átdöfte volna azt az átkozott tűt a szívemben. Szerintem azért csinált ilyen apró öltéseket, hogy minél többször szúrhasson belém! David vigyorgott. – Attól még átkozottul jó kis öltések ezek. Vajon segítene nekem, amíg a hajón tartózkodik? Már ha újabb harcba keveredünk, amíg ő a… vendégünk. Jerome letette a vödröt, melynek tartalmát az imént öntötte magára. Jeremiah Jones, a hajósinasa átnyújtott neki egy törülközőt. Tizenhat évesen nem volt fiatalabb, mint sok társa, akiknek sikerült elszökni a háborúba, bár a bevethető katonák alsó korhatára mindkét oldalon elvileg tizennyolc év volt. A többiek nem engedték részt venni a közelharcban, és tavaly csak azért jöhetett a fedélzetre, mert egy észak–floridai összecsapásban elveszítette szüleit. – Vittetek vacsorát a vendégünknek? – kérdezte Jerome Jeremiah–tól. – Harminc perce vittem neki Evans legjobb pörköltjéből, uram. – És nem akarta hozzád vágni? – Fel sem kelt, csak megköszönte, amikor letettem az íróasztalra. – Minden papíromat elhoztad? – Igen, kapitány, amint ön kilépett a kabinból, elhoztam. – Akkor vacsorázz meg te is, tengerész – mondta neki Jerome. – Igenis, uram! – mondta Jeremiah, tisztelgett, és eltűnt az alsó fedélzetre vezető létra irányában. – Tehát nem mész északra és teszed ki valahol St. Augustine környékén? – kérdezte David. – Hogy tehetném? – felelt a haját szárító Jerome. – Először is, az öcsém levelének a hátoldalán voltak az időpontok, amikor a brit kötszer– és fegyverszállítmányok Nassauba érkeznek. – Igen, de szerinted elolvasta ezeket? Azt mondtad, nem talált mást, mint személyes levelezést – mutatott rá David. – Nem számít, hogy elolvasta vagy nem olvasta el a Brent által küldött információt. Ha az a halálra rémül jenki igazat mondott, egy ellenséges hajó le akar csapni a mi Montmarte–unkra, amikor az Nassauban berakodja az árut. Nincs más választásunk, mint odahajózni, reggel kikötni, beszélni a Montmarte kapitányával, és kitalálni valamit. – Az más – mondta David könnyedén. – Nincs más választásom. – A hölgyet otthagyhatod Nassauban – javasolta David. Jerome csípőre tett kézzel nézett Davidre. Igaza van. Otthagyhatná Risa Magee–t Nassauban. Megszabadulhatna tőle. Nem, ezt nem teheti! Felvette a hajójára, ettől kezdve az ő felelőssége épségen hazajuttatni – természetesen amikor eljön az ideje. Bár a lány csak púp volt a hátán, most 23

úgy érezte, nem akarja elengedni. Mégiscsak egy tábornok lánya. Sikerült eljutnia délre, miközben Alaina nyomát követte, és valószínűleg újabb értesüléseket szerezne. Itt kell tartania, legalábbis még egy ideig. David felsóhajtott. – Régóta tart már ez a háború, mi, kapitány? Ami engem illet, én biztos arról a hölgyről álmodnék, aki ott alszik az ágyadban! Micsoda szem! Nemcsak kék, hanem egyenesen kristálykék színű! És a haja, az a naptól ragyogó fekete… Olyan szép… – Senki nem lehet tökéletesen szép, David – mondta Jerome zavartan. David vállat vont. – Én csak azt mondom, túl hosszú ez a háború! Talán túl régóta vagyok hajókon. Nekem tökéletes szépségnek tűnik. Olyan büszke és szenvedélyes! Meg határozott! Nem beszélve a vonalairól… A dereka vékony, mint a gyertyaszál, szépek a mellei, és a csípője… na meg az áttetsző bőre… – Ha szerencsénk van, holnap este megrohamozhatod a nassaui kuplerájokat – vágott közbe Jerome. – Most pedig bocsánat, de szeretnék egyedül maradni. A tat felé indult. Odakiáltott tengerészeinek, hogy egész éjszaka tartsák az irányt, azután leült a fedélzeten. A hideg tengeri szél szinte csípte a bőrét. Jólesett. Tűz égett a belsejében, amit le kellett csillapítani. A sors realitásává tette. Apja, a félvér szeminol és anyja, a fehér arisztokrata erre a vad, déli félszigetre menekült, mert James McKenzie anyjának népét sorozatos támadások érték. Jerome tudta, hogy sok fehér ember szerint egy csepp indián vértől vadak leszünk, ahogy egy csepp afrikai vér miatt feketék. James becsülte Teelában, hogy nem érdekli az emberek származása, csak az, milyen ember is az illető. Jerome jól tudta: mindenütt akadnak jó emberek, és a rosszindulat, irigység és kegyetlenség sem kapcsolható egyetlen néphez. Bízott az emberekben, saját magát is elfogadta. Kiegyensúlyozott volt, semmit nem várt a világtól. Legtöbbször gyógyszerért harcolt, mert hallotta a sebesültek szenvedő sikolyát a sebészkés alatt, amikor nincs érzéstelenítő. Jól is csinálta, gondolta keserűen. Gyűlölte a halált és a sebesüléseket, de élvezte a győzelmet. Nem rendeztek díszes fogadást a tiszteletére, amikor áttörve az északiak vonalán olyan kikötőkbe ért, mint Charleston, Savannah és Jacksonville. Hálás dolog a várva várt gyógyszereket átadni az orvosoknak és az ápolóknak – és átkozottul évezte, amikor a sok hálás nő – akár a déli arisztokrácia flörtre éhes elsőbálozói, akár dekadens hölgyek keresték fel, akik felajánlották neki magukat. Minden nőt levesz a lábáról egy pár selyemharisnya. Úgy tűnt, sok fiatal hölgy – valamint pénzéhes papáik és háttérből manipuláló mamáik – kész eltekinteni családfája aprócska vadhajtásától, cserébe a hírnévért. Bámulatos, hogy változnak a nézőpontok időtől, helytől s körülményektől függően! Úgy érezte, belefáradt már a háborúba – és tudta amit kezdettől fogva tudott: vagy gyorsan megnyerik a háborút, vagy elvesztik. Német és ír bevándorlók jönnek északra, leszállnak a hajóról – és belépnek a hadseregbe. Több ezer északi katona halt meg – több ezer újonc állt a helyükre. Több ezer déli katona halt meg – helyükre öregek és gyerekek álltak. És Abraham Lincoln, az északiak vezetője nem bolond… bármennyire is céltáblája a déli karikaturisták élcelődésének. Most az északiak elfoglalták New Orleanst. Jerome tengerész volt, és tudta, az északiak elindulnak felfelé a Mississippi mentén, és mindent meg fognak tenni, hogy megtörjék a Konföderációt. Csak ez tűnt logikus lépésnek. Nekidőlt a hajótestnek, érezte a szellőt. És most… Most itt van egy nő a fedélzeten. Egy gyönyörű nő, akibe bele van bolondulva legénység. Szeme kék kristály, a haja fekete bársony. Tudta, milyen őt ölelni, tudta, milyen csókolni, és tudta, olyan tökéletes, mint amilyennek David elmondta. És hogy mg mindig szerelmes az unokatestvérébe, Ianbe. Hát, ez a háború, és ilyen a lány szerencséje. Ahogy neki meg az, hogy most itt fekszik, valami furcsa szenvedély tüzében égve… 24

És kívánja a lányt. Amikor először felébredt, Risa hallotta, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Kellemes, ringató érzés volt. A függöny résein reggeli fény szűrődött a szobába. Egész jól aludt. Hála a rumnak. Felkelt, erősnek érezte magát. Megmosdott a vízben, amit az ifjú Jeremiah Jones hozott neki előző este. Még egy fogkefét és francia fogport is szerzett a fiú. Miután fogat mosott, kikefélte a haját, arcát alaposan megmosta a hideg vízben, s úgy érezte, bármilyen démonnal kész lenne csatára kelni. Odasétálta kabin végében álló bőrhuzatú kanapéhoz, és elhúzta a függönyt. Meglepődve fedezte fel, hogy lehorgonyoztak. A távolban házakat látott, a közelükben hajókat. Felkapta a kapitány asztalán fekvő látcsövet, és szétnézett. Nem voltak messze a parttól. A Lady Varina csónakjai már biztos elérték a kikötőt, gondolta, hiszen a nap már magasan járt az égen. Rájött, hogy valószínűleg nincs fenn a zászlójuk – a többi horgonyzó hajón sem látott semmilyen felségjelzést. Az ember itt nem hangoztatja a származását. Üzleteiket titokban tartják, csatáikat pedig a nyílt tengeren vívják. Mégis, amikor a látcsővel körülnézett, hirtelen úgy érezte, kiugrik a szíve, mert az egyik hajó fedélzetén – alig fél mérföldnyire tőlük – tengerészeket látott az Egyesült Államok egyenruhájában! Lélegzete felgyorsult. Felállt, letette a látcsövet, és elhatározta, gyorsan fog cselekedni. Ez az egyetlen esélye. Hátha őrizetlenül hagyták… Izzadt a tenyere. Megtörölte a szoknyájában, és megpróbálta kinyitni a kabin ajtaját. Engedett. Óvatosan kilépett a fedélzetre. Odakint néhány tengerész állt. Puska volt náluk, de nyugodtnak tűntek. Az idősebbik – az a sovány, őszülő fickó, akinek Jerome McKenzie múlt éjjel a parancsokat kiadta – odabiccentett neki. – Jó reggelt! – köszönt udvariasan a lány. A tengerész ismét biccentett. Aztán Risa észrevette Jeremiah Jonest, aki egy hordón ülve a fegyverét tisztogatta. – Jeremiah! – Miss Magee! – Gyönyörű reggelünk van, ugye? Sétálhatok egy kicsit a fedélzeten? Jeremiah az idősebb tengerészre nézett. Az vállat vont. Úgy gondolhatták, nem tud bajt keverni, amíg a hajón van. Valószínűleg nem kaptak pontos utasítást – és aligha figyeltek oda a kapitány figyelmeztetésére, hogy vonzódik a vízisportokhoz. – Szerintem is szép napunk lesz, Miss Magee – mondta Jeremiah. Olyan ártatlanul mosolygott rá a fiú, hogy Risa egy pillanatra elszégyellte magát. – Köszönöm, Jeremiah. Körbejárta az egész fedélzetet. Az északi katonákat szállító hajó mögöttük horgonyzott. Risa odaért a tatra, s tudta, az a néhány ember, aki a Lady Varinán maradt, most mind abbahagyja a munkát és a beszélgetést egy pillanatra. Rájuk mosolygott, ők visszabiccentettek. Nekidőlt a korlátnak, mintha csak a szellőt élvezné. Azok, akik eddig minden mozdulatát lesték, belefáradtak az őrzésébe, és visszatértek a munkájukhoz. Risa várt. Hallgatta a tengerészek beszélgetésének duruzsoló zaját. Lenézett a vízre. A Lady Varina nem túl nagy, a tenger mégis nagyon távolinak tűnt. Csendben kell átjutnia a korláton, csobbannia sem szabad. Felmérte a távolságot az északi hajóig, meg a szoknyája súlyát. Ma nem viselt alsószoknyát. És ráadásul jól úszik. Apja szerint mindenkinek meg kell tanulni úszni – sok ezer tó és folyó van az országban, az úszás így a túlélést jelentheti egy katonának. Meg tudja csinálni. 25

Vissza–visszapillantott. A taton csak két fickó dolgozott, a vitorlavásznat javítgatták. Lehajtott fejjel öltögettek. Risa odaszaladt a korláthoz, átrakta a lábait, még egyszer lenézett a vízre. Leugrott, olyan könnyedén, amennyire csak tudott. Egyenes testtel akart beleesni, hogy a fent dolgozó férfiak ne hallják meg a csobbanást. A víz nem volt sem túl hideg, sem túl meleg, inkább kellemesen hűvös. Az ugrás után egyenesen süllyedt lefelé, talán három–négy méter mélyre. Gyorsan úszott, igyekezett minél messzebbre kerülni a hajótól, mielőtt a felszínre jön. Kibukkant, vett egy mély levegőt. Az északi hajó messzebb volt, mint gondolta. Ruhája még így, alsószoknya nélkül is elég nehéznek bizonyult. Úsznia kellett, méghozzá gyorsan. Elfáradt, majdnem teljesen kimerült, mire a hajó közelébe ért. Megállt, levegőt vett, a vizet taposta. Kinyitotta a száját, hogy felkiabáljon a hajóra, de mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkán, valami megragadta a bokáját, és a víz alá húzta. Sós vízzel telt meg a szája. Égett a tüdeje. Felszínre dobták, köhögött és fuldoklott, elkeseredetten kapkodott levegő után. Nem tudta, miféle szörny az, ami majdnem megölte, és próbált megszabadulni az őt fogva tartó karoktól. Megfordult. Jerome érte utol. – Eresszen el, most azonnal! Sikítani fogok… – Ha sikítani kezd, maga egy idióta – mondta rezzenéstelenül Jerome. Szemében a nap visszfénye tükröződött. – Ez az Egyesült Államok hajója… – Ezek dezertőrök, Miss Magee. – Nem hiszek magának. És akkor is sikítani fogok! Kinyitotta a száját, de Jerome szájára tapasztotta a tenyerét, és mindkettőjüket lehúzta a víz színe alá. Ki akarta szabadítani magát, nem hitt a férfinak, és dühítette, hogy még a vízben is jóval erősebb nála. Jerome a víz alatt tartotta a lányt, jó messzire úszott vele az északiak hajójától, mielőtt kibukkantak a felszínre. Risa szerette volna megütni – de nem tudta. Levegőrét kapkodott, és a férfiba kapaszkodva igyekezett a felszínen maradni. – Ez az USA hajója! – makacskodott. – És akkor is sikítani fogok, és mindenki ide fog figyelni… Kiszabadult, nevetés foszlányait vitte felé a víz. Dermedten figyelte, amint egy félpucér katona kép ki egy fedélzeti kabinból egy – hozzá hasonlóan hiányos öltözetű – fekete hajó lánnyal a karján. – Hé, Tully! – szólt oda a férfi annak a társának, aki a fedélzeten őrködött. – Hé, fiú, nem jobb ez így, mint valahol a mississippin rohadni egy isten háta mögötti kikötőben? A gazdag úrfik csak hadd háborúzzanak! Nekem ez az élet kell! Pálmafák, rum – és nők! Ja, persze, haver, most te következel a jó Mary Terese–zel! Jófajta ringyó ez, te pedig fiatal vagy, gyors, mint a nyuszi, mi? Kár, hogy meg kell osztozzunk, de amikor a többiek visszajönnek a partról, a játékbarlangokból meg a kurvázásból, több nő is lesz majd. Jól van, fiú, nesze! Risa rémülten bámult, rá kellett ébrednie, a dolgok nem mindig egyértelműek. Jerome durván megfordította a lányt. – Még mindig sikoltozni akar? – kérdezte gúnyolódva. – Ó, hagyjon békén! – vágott vissza, és elkezdett úszni a Lady Varina felé. Egy kicsit még sajnálta is, hogy meg akart szökni. Kimerült volt. Úgy érezte, nehéz ruhái a mélybe rántják. Az egyik mentőcsónakot leeresztették, az közeledett feléjük a vízen. Megállt, a vizet taposva várta, hogy a csónak közelebb érjen. Szoknyája a lába köré tekeredett, ólomsúllyal húzta lefelé. Mély levegőt vett, mielőtt elkezdett süllyedni.

26

Aztán valaki gyorsan megszabadította terhes öltözékétől, így a felszínre tudta rúgni magát. Jerome McKenzie ismét cafatokká szaggatta ruháját, hogy megmentse az életét. Amikor levegő után kapkodva kiemelkedett a vízből, erős karok nyúltak felé, és a csónakba segítették. – Miss Magee, a szívbajt hozza ránk! Michael emelte ki a vízből. Risa nem válaszolt, nem tudott megszólalni. Hanyatt feküdt, érezte, amint a nap átmelegíti testét, melle még mindig erősen pihegett. Jerome McKenzie is átlendítette magát a kis csónak peremén. – Vissza a létrához, Michael, légy szíves! – mondta. – Igenis, uram. Még akkor is nehezen lélegzett, amikor Jerome McKenzie felzavarta a létrán, érezte a férfi erős kezét az alsóneműjére tapadt nedves szatén– és csipkerongyokon. Olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott, el akarta kerülni Jerome érintését, arca vörös tűzben égett. A Lady Varina legénysége abbahagyta, amivel foglalatoskodott, minden szem őket figyelte. – Uraim, lássanak munkához! – szólt Jerome halkan, mégis határozottan. – Ön pedig, Miss Magee, fáradjon a kapitányi kabinba! Risa megfordult, s olyan szerencsétlennek érezte magát, ahogy ott állt ennyi ember előtt csurom vizesen. Félpucér volt, hát örömmel indult a kabin felé. Nem hallotta Jerome–ot, de tudta, hogy követi. Megpróbálta becsapni az ajtót maga mögött, de Jerome a tenyerével megállította, és a lány legnagyobb rémületére belépett. Becsukta az ajtót, és megállt Risa mellett, kihúzott egy fiókot, elővett egy üveg brandyt és egy poharat. Kitöltött egy kis italt, és a lány felé nyújtotta. – Köszönöm, nem kérek… – Igya meg! Csurom víz. Reszket. Risa dühösen felhajtotta a brandyt, aztán lecsapta a poharat. Az ital égette a bensőjét. Jerome újra töltött. Risa azt hitte, neki, és éppen tiltakozni akart, de Jerome maga hajtotta fel a borostyánszínű italt. Mezítláb, ing nélkül állt, sötét hajából a vállára csöpögött a víz. – Nos, uram, elmehet – közölte Risa. – Épségben visszajöttem. Jerome oda sem figyelt a lány szavaira. – Tudja, Miss Magee, lázadó vagyok, de nem szoktam hazudni. Figyelmeztettem, hogy egy dezertőr hajótól akar segítséget kérni. Risa kiegyenesedett, próbálta összeszedni maradék méltóságát – ami eléggé nehezére esett, miután ruházata igen hiányos volt. Jerome megint töltött – neki–e vagy magának, nem tudta. Risa felkapta, egy kortyra kiitta, majd visszatette a poharat. – McKenzie – mondta hűvösen –, emlékeztetném, már majdnem odaértem, amikor maga figyelmeztetni próbált. Jerome csak nézte a lányt, s közben meghúzta a brandysüveget. – Miss Magee, még akkor is sikítani akart, amikor utolértem. És akár dezertőrök, akár hűséges jenkik, szívesen lepuffantotta volna. Szép köszönet azért, hogy megmentettem az életét. Risa próbált hűvös, szenvtelen tekintettel nézni rá. – Nem kellett volna annyira igyekeznie! Jerome odanyújtotta neki a brandyt. Risa elfogadta, ivott egy kortyot, épp úgy, ahogy a férfi, aki visszavette a flaskát, meghúzta, majd kemény koppantással letette az asztalra. – Talán – vetette oda Jerome – nem is kellett volna fárasszam magam, hogy megmentsem az életét. Jobb lett volna, ha otthagyom magát! Csak hát felelős vagyok a testi épségéért. – Hogy maga felelős az én testi épségemért?! Hát ez… ez jópofa! – Jópofa? A férfi a lány elé lépett. Risának forgott a feje. – Jópofa, – kérdezte Jerome. – Szerintem nem annyira. Főleg mivel én fogok lógni, ha bármi baj éri magát. 27

Risa megremegett, akármennyire is érezte a brandy csalóka melegét belülről. A szoba imbolygott. Vajon megint elindultak? – Fázik? – kérdezte Jerome udvariasan. Risa azt hitte, a férfi ismét gúnyoldóik: tudja, hogy átfagyott, csak hagyja szenvedni egy kicsit. – Igen, fázom. Csurom víz vagyok. Talán ha lenne olyan kedves, és magára hagyná egy kicsit a foglyát, át tudnék öltözni. – Tényleg? Átöltözni… mégis mibe? – kérdezte gúnyosan, karba tett kézzel. Tényleg, mibe is? Még azokat a rongyokat is kölcsönbe kapta, amiket most viselt. – Hát… esetleg… – Esetleg kéne találjunk önnek valami ruhát, igaz? Tudja, Miss Magee, éppen háború van. Hiány van az egész országban szinte mindenből, erre itt van ön, aki időről időre beleugrik a tengerbe, és tönkreteszi a ruháit. Ha maga nem képes vigyázni a holmijára, a jövőben így kell boldogulnia! – Valóban? – Nincs túl sok pénzünk. A lázadók megbecsülik a pénzt, és a háborúra megy el az egész. Az ön új ruhája aligha számít háborús kiadásnak… – Arra mérget vehet, McKenzie, én egy vasat sem fogadok el magától vagy a hadipénztáruktól. – Akkor mihez fog kezdeni? Olyan vidám magabiztossággal mondta, mintha azt várná, hogy a nő a lába elé vesse magát. Risa forrt a méregtől. Amilyen könnyedén csak tudott, így szólt: – Csodálatos időnk van! Ha meztelenül kell járnom, hát meztelenül fogok járni! Persze élvezettel fogom nézni, milyen fegyelmi problémákat okoz ez a hajóján. Meggyőződésem, attól, hogy ők a maga emberei, ugyanolyan egyszerű tengerészek, mint bármelyik másik hajón. Természetesen messze fölötte állnak egy jött–ment jenki dezertőrnek. Átkozott legyek, ha magától egy rohadt rézcentest is elfogadok! Ezzel lerántotta magáról szoknyája maradványait, és lehúzta magáról átázott kombinéját is. Őrültség – és túl sok brandy. Ujjai megremegtek, amikor alsóneműje apró gombjaihoz értek. Dühe olvadni kezdett Jerome éhes, kobaltkék tekintete alatt, de már nem volt megállás. Már félpucér volt. Sem északon, sem délen nem találni olyannőt, aki ilyen illetlen legyen, de a háborúban nem számít az illem. Risa örömmel látta, a gúnyos arrogancia eltűnik a féri szeméből úgy nézett rá, mint akinek teljesen elment az esze. Ami igaz is volt. Kibújt alsóneműjéből, elindult az ajtó felé, büszkén és peckesen. – Elnézést, uram, azt hiszem, most egy kicsit kinézek a fedélzetre, napfürdőzöm és megszárítkozom a szélben – mondta Risa, amikor elment a férfi mellett. Amikor mellé ért, kicsit mégis megijedt. Mit tett? Mit szólna ehhez az apja? Mit szólna az a sok katonatiszt, politikus és előkelő asszony, akikkel Washingtonban találkozott mint apja háziasszony? Mégiscsak Magee tábornok lánya, akinek éles eszét és higgadtságát országszerte csodálják. És most egy csomó tengerész előtt akar meztelenül sétálgatni. Úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Bele lehet halni a szégyenbe? Ha igen, ős szívesen meghalna. Folytassa ezt a dekadens játékot? Van más választása? Jerome meg fogja állítani. Meg kell állítsa. Látta, ahogy megváltozik a tekintete, miközben vetkőzött. De a férfi nem mozdul. Hangja nyugodt és hűvös. – Az embereim fel lesznek villanyozva, Miss Magee. Külföldi kikötőben vagyunk, ahol pénzért szinte mindent meg lehet kapni, és ma éjjel kimenőjük van a szigetre. Bizonyára fel fogja kelteni az érdeklődésüket. Persze amit egy tengerész önnek fizetni tud, nem mérhető az n által nyújtott látványhoz. 28

Risa a kilincsre tette a kezét. Most mindketten blöffölnek? – Menjen a pokolba, McKenzie! – mondta, háttal a férfinak. – Kér egy pokrócot? – kérdezte Jerome hosszú szünet után. – Ami azt illeti, nem bánom – vetette oda, amilyen büszkén csak tudta. Hallotta, amint Jerome lerántja a pokrócot az ágyról. A következő pillanatban már a vállára is terítette. Risa szorosan maga köré tekerte, szinte fájt tudnia, Jerome csak centikre áll tőle. – Maga egy bajkeverő, Miss Magee, egy gonosz kis bajkeverő – mondta Jerome lágy hangon. Risa hátat fordított neki. – De hát mit vár az ellenségtől, kapitány? – kérdezte, aztán megfordult. – Hisz én az ellensége vagyok. Jerome bólintott, de valami fura vidámság bujkált a tekintetében. – Szórakoztatónak tartja, amit mondtam? – Minden, amit maga csinál, olyan… ösztönző, vagy hogy is mondjam. – Nevetett. – Most éppen hálás vagyok önnek. Először hívott másképp, mint „McKenzie”. Ki tudja… Talán javul egy kicsit a viszonyunk. – Javul a viszonyunk? Nincs is közöttünk semmiféle viszony. – Ó, dehogy nincs! Háború van. Maga belekeveredett és fogságba esett. Most hadifogoly, ez a hajó pedig a börtöne. A hajó az enyém, így én vagyok a maga fogvatartója. Ennyiben áll a viszonyunk, Miss Magee. Jobban teszi, ha ezt észben tartja. Most pedig, ha megbocsát… Risa majdnem felsikoltott, amikor Jerome megérintette a vállát, pedig csak félretolta őt az útból. – Mellesleg, Miss Magee, átkozott legyek, ha valaha is hagyom magát meztelenül kilépni innen! Ellépett a lány mellett, és kiment a kabinból. Az ajtó becsukódott. Túl sok brandyt ivott, és túl messzire ment el. Nekidőlt az ajtónak. Összecsuklott a térde, lecsúszott a földre. Lehunyta a szemét, magában átkozta Jerome–ot, aztán Alainát, aztán Iant… Mindenkit, aki a McKenzie nevet viseli.

29

5. fejezet A brandy és az úszás elgyengítette. Visszaaraszolt az ágyhoz, és mély álomba zuhant. Amikor felébredt, már leszállt az este. Lámpa égett az asztalon, és bár most félig takarta a pokróc, mégis aggódott, vajon ki jött be lámpát gyújtani. Az ágy lábánál ruhákat talált: egy fehér pamutinget és egy nadrágot. Valószínűleg Jeremiah holmija. Risa gyorsan felöltözött, a nadrág zsinegét erősen megkötötte, és közben félt, nehogy közben valaki benyisson. Már nem volt rejtegetnivalója fogvatartója előtt, a vetkőzés emléke, amint testéről hetykén lerángatta a nedves ruhát, most teljesen kétségbe ejtette. Egyetlen korty brandyt sem iszik többé! Persze próbálta a történteket egyedül a brandyre kenni. Még mindig a hideg rázta, ha belegondolt, mi történ volna, ha sikerül elérnie a dezertőrök hajóját, mielőtt Jerome utoléri. Meg se próbálta elhitetni magával, hogy azok segítettek volna rajta. Ezerszer nagyobb biztonságban van a lázadók foglyaként. Kopogtak. Odament és kinyitotta az ajtót. Jeremiah jött, hozott egy tálca ételt. – Ó, hát felébredt, Miss Magee! – mondta udvariasan. – Bizonyára éhes. Én hamarabb is hoztam volna valamit, de McKenzie kapitány azt mondta, ne zavarjam, amíg alszik. Szóval csak Jerome McKenzie járt a kabinban. Risa megkönnyebbülten sóhajtott. – Felébredtem, Jeremiah. Ha ezek a magáéi – mondta a ruhára mutatva –, köszönöm, hogy kölcsönadta. – Magának valahogy mégis jobban állnak – mondta vigyorogva. – Köszönöm. A fiú biccentett és elsietett mellette, a tálcát letette az íróasztalra. – Garnéla barna rizzsel. Remélem, ízlik. – Kitűnő a hajó konyhája – mondta Risa. – Szerencsések vagyunk. Evan Dieter, a hajószakács Párizsban dolgozott. Aztán Virginia egyik legjobb éttermében, mielőtt saját vendéglőt nyitott Jacksonville–ben. – Szerencsés a Lady Varina, hogy nem maradt otthon. – Azt nemigen tehetné, mert a jenkik porig égették az éttermét, amikor először elfoglalták Jacksonville–t. Risa együttérzően bólintott. – Bevallom, néha bűnösnek érzem magam, hogy ilyen jókat eszünk. Máshol a katonák konzerven és keserű kávén tengődnek. Risa megállt egy kicsit, leült az asztal mögé, a fiúra nézett. Vonzó, becsületes arca, szalmaszőke haja volt és kék szeme. – Nem kell bűnösnek érezned magad, Jeremiah. Túl fiatal vagy a háborúhoz… – Ugyan! Hozzám hasonló korú fiúk százai hagyták már ott a fogukat a csatában, Miss Magee! Én tényleg szerencsés vagyok: itt lehetek a Lady Varinán, és McKenzie kapitány alatt szolgálhatok. Risa nem felelt, inkább megkóstolta a garnélát. Látszott, a hajó szakácsa éttermet vezethetett: nemcsak finom volt az étel, amit készített, de gyönyörűen is tálalta. Most például még virágot is hajtogatott a szalvétából. Tányérját friss dinnye díszítette, a kristálypohárban rubinszínű burgundi vöröslött hívogatóan. Risa elégedetten mosolygott. Jeremiah rögtön érdeklődött: – Valami baj van? Néha lehet kavicsokat találni a rizsben, tudja, a raktárakból. Kukacos lehet a hús. Ezért hát a szakács jobban szeret friss halat használni a konyhán… – Semmi bajom a rizzsel, Jeremiah. Csak… akadna egy kis kávé? – Tej nélkül is jó? Cukor van, és most, hogy feltöltjük a készleteket, lesz friss tej is… – Tökéletesen megteszi tej nélkül is – nyugtatta meg Risa. A fiú elmosolyodott és kiment. 30

Csak néhány percig volt távol, de azalatt Risa mindent megevett, amit a tálcán talált. Mikor felkelt, kopogott a szeme az éhségtől, de most már kezdte magát jobban érezni. Jeremiah egy csésze gőzölgő kávéval tért vissza, épp amikor Risa lenyelte az utolsó falatot. Megköszönte a kávét. Jólesett a forró folyadék. Mégis, ahogy kortyolgatta, hirtelen úgy érezte, szeretne leborulni az asztalra és sírni. Olyan becsületes a fiú, olyan hű a kapitányához, és mégis úgy igyekezett Risa kedvére tenni. A háborúban a hozzá hasonló fiúk mind elpusztulnak. – Amikor végzett, Miss, oda kell kísérnem Mr. Douglashez. – Ki az a Mr. Douglas? – kérdezte Risa. – Mr. Hamlin Douglas, Miss Magee. Az elsőtiszt. – És mit akar tőlem? – Ő fogja magát partra kísérni, Miss Magee. Szóval partra fog szállni! Miért? Egyre inkább meg volt győződve: Jerome McKenzie nem akarja, hogy baja essék, mégis ideges lett. – Engem Risának hívnak, Jeremiah. A barátaim így hívnak. Szeretném, ha te is közéjük tartoznál. Jeremiah elmosolyodott. – Igenis, kisasszony. A barátod vagyok. – Jeremiah, miért visznek ki a partra? – Hát azért, mert itt fogunk éjszakázni. És a kapitány úgy döntött, kivesz neked egy szobát a fogadóban, miután elég fárasztó folyton utánad úszni… – Elhallgatott, arca bíborvörös lett. – Bocsánat… – Semmi baj, Jeremiah. Megértettem. – Igen? Nos, ha készen vagy… Risa letette az üres kávéscsészét. – Kész vagyok. Felállt. Még sohasem járt a Bahamákon. Hallotta, a déleikkel szimpatizáló britek időnként arra használják a szigeteket, hogy a déliek hajóit felszereléssel lássák el, kereskedjenek a lázadókkal, sőt, még támogatták is őket. Sok kalóz tanyázott errefelé, és ahogy hallotta, itt bármi megtörténhet. Tényleg bármi. Neki pedig minden alkalmat meg kell ragadnia, amit saját érdekében ki tud használni. Jerome–nak jó kapcsolatai voltak Nassauban. A Royal Inn törzsvendége volt. Büszke neve ellenére a fogadó nem volt valami előkelő hely, ez kis sikátorban állt a kikötő közelében. A tulajdonosa, Jay Eagle Jerome távoli unokatestvére. Tizenöt évvel ezelőtt jött el Dél–Floridából, miután kölcsönkért egy jelentős összeget Jerome apjától, James McKenzie–től. A Royal Innben egész éjszaka biztonságban alhatott; Jay felébresztené, ha veszélyt szimatol. Olyan fogadó ez, ahol anélkül lehetett névtelen üzleteket kötni, hogy az bárki tudomására jutna. És tökéletes hely egy fogoly számára. Risa lármázhat és tombolhat, ha akar, verheti az ajtót, kikiabálhatja a lelkét – senki nem fogja a kisujját sem mozdítani, hogy segítsen. Két megbízható őr állt az ajtajánál, Jerome egyik tengerésze, Jimmy, valamint Big Tim, egy óriás, aki Jay Eagle–nek dolgozott. Eddig, úgy tűnt, csendben ül a madárka a kalitkában. Hamlin Douglas jelentette, Risát órákkal ezelőtt partra hozták, és eddig jól viselkedett. Jerome kényelmesen berendezkedet a fogadóban, volt egy saját szobája távol a közös étkezőtől és az előcsarnoktól. Julio Garciával, egy nagyon gazdag mexikóival találkozott. Julio vonzó férfi volt, sovány, sötét bőrű, ápolt kezekkel. A mexikói háborúban Winfield Scott tábornok ellen harcolt, és miután akkor a vesztesek oldalán állt, gyűlölte az amerikai kormányt, segítette a déli hajósokat. Ő és két állandó testőre csak spanyolul beszélt. Szerencsére Jerome kitűnően tudott spanyolul. Nemcsak azért, mert a dél–floridai partvidéket gyakran látogatták Közép– és Dél–Amerika spanyol kereskedői, hanem azért is, mert az ott élő 31

szeminol indiánok is beszélték ezt a nyelvet: az Egyesült Államok ellen vívott háború évei alatt sok spanyol kereskedővel volt dolguk. Julio éppen Michael O’Hara egyik érzelmes kirohanását hallgatta arról, miért van joga a délieknek lázadni. Michael is tökéletesen beszélt spanyolul, egyik távoli rokona a spanyol Armada egyik hajósának leszármazottja. Azért találkoztak, hogy aláírják az utolsó néhány szerződést, és kicseréljék az értesüléseiket. Julio tudott arról az északi hajóról, mely meg fogja támadni a déleik Montmarte–ját, amint felvette az árut Nassauban. A Montmarte már majdnem útra kész. Nagyobb, mint a Lady Varina, sok fegyvert és lőszert szállít a charlestoni kikötőbe. Aznap épp Enfield puskákat, gyógyszert és kötszert vettek fel. Vizet és friss húst is vittek a hajóra. Cserébe Julio kapott egy rakomány gyapotot és cukornádat. Megkötötték az üzletet, de az egész tárgyalás nagyon vontatottnak tűnt. Julio beszélgetős kedvében volt. – Sí! – helyeselt, amikor Michael a háború jogosságát hangoztatta. – Ahogy az ősapáitok is harcoltak az angolok „adózás képviselet nélkül” politikája ellen, úgy a déli államok most északi szomszédaik ellen harcolnak, mert azok egy olyan kormány fennhatóságát akarják rájuk kényszeríteni, mely nem is törődik velük. – Ez az igazság! – mondta boldogan Michael. – Két külön állam, külön törvényekkel. – De azért ez a háború keserves egy dolog, sí, McKenzie kapitány? – Átkozottul keserves – helyeselt Jerome szárazon. A beszélgetés alatt többnyire hallgatott. Ezerszer hallotta már a déliek lázadása mellett és ellen szóló érveket. Civilek és politikusok híres beszédeit hallgatta végig a kocsmákban. Becsület és dicsőség volt a jelszavuk. Jerome mindkét oldalon találkozott hősiességgel, de a katonáknak a háború nemcsak harcot, hanem menetelést is jelentett sáros terepen, várakozást a fogvacogtató hidegben, nyári forróságot, betegséget és éhezést. Julio előrehajolt. – Te a Konföderáció haditengerészete mellé álltál, tehetségedet és hajódat az új kormány szolgálatába állítottad, amikor legtöbben a saját szakállukra hajóznak, és nem engedelmeskednek senkinek. Jerome vállat vont. – Vannak kapitányok, akik csak a maguk hasznát nézik. Én nem. Julio vigyorgott. – És neked rabszolgáid sincsenek. – Egész családomban egyetlen rabszolgatartó sincs nemzedékek óta. – Mégis olyan emberek oldalán harcolsz, akik a rabszolgatartás jogáért küzdenek. Jerome előrehajolt. – A Dél gazdaság alapja a rabszolgamunka. Háborúval vagy anélkül, de ez mindenképpen megváltozott volna. Ami engem illet, szerintem a rabszolgaságnak vége – legalábbis remélem. És bár ez kulcsfontosságú kérdés, alighanem félreérted a helyzetet. A déli államok azért lázadtak fel, mert követelik a jogot, hogy maguk hozzák az őket érintő döntéseket és a rájuk vonatkozó törvényeket. – Üres szavak! De azért te sem érzed jól magad a háborúban, sí? – kérdezte Julio, s közben élvezte, hogy provokálja a higgadt kapitányt. – Kockára teszed az életedet… amikor körülötted mindenki a rabszolgaságért harcol. – Csak a gazdagoknak vannak rabszolgáik, és hidd el, nem minden déli gazdag. A legtöbb fronton harcoló férfinak és fiúnak nincsenek rabszolgái – mondta Jerome. Türelmetlenül rázta meg a fejét. – Sokan, akik nem hisznek a rabszolgaság jövőjében, azért harcolna a déliek oldalán, mert a saját államuk szabadságáért küzdenek. Én is a hazámért harcolok, Floridáért. Folytathatta volna, de inkább elhallgatott. Az igazat mondta, mindent, amit tett, Floridáért tette. Florida végül is úgy döntött, hogy szakít az USA–val. Az elsők közt lépett a Konföderációba, ám az eddig nem sokat tett érte. A háború máshol folyt. A virginiaiak 32

Virginiában haltak meg, s helyükre délről küldtek csapatokat. A floridai fiúk északra mentek, az állam meg ott maradt munkaerő és védelem nélkül. Fernandina Beach–en most az északiak hajói állomásoztak, melyek Florida partjai mentén hajókat akartak elfogni vagy elsüllyeszteni. St. Augustine az északiak kezén maradt, és Jacksonville–t is elfoglalták – ám addigra a déliek kiürítették a várost. Nem volt, aki Florida több száz kilométernyi partvonalát őrizze. A déliek hajói a közeli semleges szigetekről szerezték be áruikat, aztán elviharzottak az északi hajók mellett olyan kikötőkbe, mint New Orleans, Savannah és Mobile. New Orleans elesett. Nassauból pedig az oda–vissza út más kikötőkbe hat napig is eltartott. Florida körülbelül 180 mérföldre volt Nassautól. A veszélyes utak nem érték meg a kockázatot, a szállítmányokat se lehetett elég gyorsan eljuttatni a harcoló egységekhez. A háború előrehaladtával az északiak blokádja egyre hatékonyabbá vált. Ki akarták éheztetni a délieket, és elvágni őket az utánpótlástól, hogy végül megadják magukat. Bár Floridát több száz kis sziget veszi körül, ha egyszer egy déli blokádtörő behajózik egy folyótorkolatba, az északiak lezárhatják az útját és harcra kényszeríthetik. Kevés floridai mert tengerre szállni. De Jerome kötelességének érezte, hogy harcoljon hazájáért. Amikor erre megkérték, átsuhant az éjszakán, keresztül az északi hajók blokádján a többi kikötőbe. Mindeközben azért szolgálta a Konföderációt, hogy állama túlélje a háborút. – Úgy, szóval Floridáért harcolsz! De azt pletykálják, ha az USA Jacksonville–ben csapatokat akar állomásoztatni, egy új államot is létrehozhatnak Észak–Floridából. Jerome vállat vont, ujja a whiskypoháron játszott. – Az északiak kivonultak Jacksonville–ből, és új államról szó sincs. – Akkor Floridára! – mondta Julio poharát felemelve. – Éljen Florida! – Tudtál meg valami újabbat? – kérdezte Jerome türelmetlenül. Julio elmosolyodott és sóhajtott. – McClellan tábornok bolond, túlbecsüli a saját erejét. Lee tábornok tartja őt kordában. Richmond környékén harcolnak, itt–ott kapnak utánpótlást, a ravasz Lee pedig mindig egy orrhosszal megelőzi a jenkiket. – Szóval az események Richmondnál történnek – mormolta Jerome. Brent is ott lesz, ahol a háború van, csak ő az életekért harcol. Akármennyire is belefáradt már az egészbe, Jerome tudta, neki tovább kell csinálnia, hogy a Brenthez hasonló orvosokat elláthassa gyógyszerrel és kötszerrel. – Mindkét fél azt hiszi, a végső győzelem azé lesz, aki a másik fővárost elfoglalja. Hidd el nekem: Lee előre fog törni. Átteszi a hadszínteret az északiak területeire, és legyőzi a jenkiket. Na, most pedig lássunk az üzlethez – váltott hirtelen Julio. Papírokat vet elő kabátja zsebéből, s az asztalra tette. Ős és Jerome aláírták az árucseréről szóló megállapodást, aztán Julio megmutatta Jerome–nak a Montmarte papírjait. – Gőzhajó, most futott ki a liverpooli dokkokból. És a rakománya is drága holmi, ugye, uraim? Egyenesen Charlestonba tartott, rakománya a déli fővárosba: Richmondba. A forrásaim szerint a USN Invincible nevű hadihajó már úton van, hogy megtámadja, amikor a reggeli dagállyal kihajózik – talán húsz mérföldre északnyugatra, a nyílt vízen. – A kapitányt tájékoztatták? – érdeklődött Jerome. – Menkin kapitány már mindent tud. Itt fogtok találkozni éjféltájban, és megbeszélhetitek a haditervet. A te Lady Varinád sokkal kisebb bármelyik hajónál, de azt mondják, amennyivel kisebb, annyival gyorsabb és könnyebb vele manőverezni. Menkin örült, amikor megtudta, hogy a kikötőben vagytok… ő is tisztában van a képességeiddel. – Bárcsak a jenkik ne szereznének tudomást a tervünkről! – mondta Michael. – Nem fogják megtudni – mondta Julio, és szeme acélkeményen megvillant. – A jenkik nem fogják megtudni! Amigo, mi is van azzal a különleges rummal, amivel az unokatestvéred büszkélkedni szokott?

33

– Mi van vele? – felelte Jerome és felállt. Maga is szívesen ivott volna Jay gyilkosan jó rumjából. Éjszaka a fedélzeten aludt. Izmai megfeszültek, fáradt volt, és szeretett volna egy jót aludni. Különösen a holnapi kemény feladat előtt. – Megkeresse Jayt, és kicsavarjuk egy palack nyakát – mondta Jerome. Felállt, otthagyta Michaelt Julióval és a testvéreivel. McKenzie legénysége azt hitte, Risa alszik. Azt hitték, fáradt és elkeseredett, miután sikertelenül próbált megszökni. Szereztek neki fürdőkádat, Risa megfürdött. Senki nem zavarta. Úgy bántak vele, mint egy elkényeztetett vendéggel. A szobában barátságos tűz ropogott, jó illatú szappant és puha törülközőt is kapott. Annak ellenére, amit McKenzie korábban mondott, mégiscsak szánt rá némi pénzt. Hoztak neki egy dobozt, benne gyönyörű, új, kék ruha, blúz és alsóneműk. Risa elhatározta, hozzá sem ér. Fürdés után ismét Jeremiah ruháit vette fel. Úgy tett, mintha jó sok bort ivott volna az ebédhez. Bebújt az ágyba, és alvást színlelt. Ajtaja előtt pusmogtak: róla volt szó. Sajnálták, hogy így belekeveredett a háborúba. Úgy érezte, már órák óta vár. Végül a kocsma elcsendesedett, és Risa tudta, meg kell próbálkoznia a szökéssel. Felkelt. Amikor kikukucskált az ajtaján, látta, nem hagyták egyedül. Jeremiah, akire az őrzését bízták, egy karosszékben szunyókált a lépcsőfordulóban. Risa csendben ellopakodott mellette. Végigsuhant a folyosón. Tudta, McKenzie emberei a közelben vannak, és nem bíznak benne. Egy ajtó mögül csilingelő női nevetést hallott, amit férfihang megjegyzése követett és újabb nevetés. Tengerészek, akik pénzen vettek maguknak női társaságot, gondolta elvörösödve. Lábujjhegyen a folyosó végéig szaladt, igyekezett semmi zajt nem csapni. Lentől emberi hangok halk nesze ütötte meg a fülét. Tárgyalnak? Kik? Miről? Két lépcsőfokot ment lefelé, lenézett a társalgóba. Nem látott senkit, sötét volt. Honnan jönnek a hangok? A legnagyobb csendben, óvatosan lement a lépcsőn, aprókat lépett, nehogy egy korhadt deszka reccsenése elárulja. A társalgóból egy kis különterem nyílt, innen jöttek a hangok. A szoba közepén nehéz, ódon tölgyfa asztal állt, körülötte kárpitozott székek. Kik lehetnek azok? Benézett. Egy sovány, sötét hajú, elegáns férfi épp az ajtó felé nézett. Nem volt egyedül: két férfi állt mögötte tiszteletteljes távolságra. A dandy külsejű férfi beszélt valakihez. McKenzie–hez? Remegve próbálta megpillantani a fekete hajú férfi partnerét. Egy szőke fejet látott hátulról. Fellélegzett. Jerome McKenzie nincs a közelben. Kik lehetnek? Talán spanyolok? Segítséget kérhetne tőlük… Az asztal mellett álló sötét hajú férfi hirtelen felemelte a hangját, és az ajtó felé nézett. Risa tudta, hogy észrevették. Nem várhat tovább. Belépett, és a legközelebbi embernek megragadta a kezét. Teljes szívéből könyörögni kezdett a meglepett férfinak. – Uram, segítenie kell! Kérem! Ön becsületes embernek látszik, aki szívesen nyújtana segítséget egy bajba jutott nőnek. Egy lázadó bandafogságába estem. Szeretnék eljutni a saját embereink közé. Kérem, ha el tudnának vinni, megígérem, hogy az apám gazdagon megjutalmazza önöket… – Risa! – Valaki a nevén szólította. Megfordult. A szőke férfi Michael volt. Risa szíve hevesen dobogott. De a féri akkor már felállt, attól félt, Risa segítségért fog kiabálni. – Kérem, uram… – Úgy! Szóval itt van! – szólt közbe egy mély férfihang. McKenzie. Visszajött. Belépett a terembe, és kérdően nézett Michaelre. Risa mellett termett, karjai acélkapocsként ölelték át. Odahúzta magához. 34

– Ne! Ne! Azonnal engedjen el! Nem hallja? Azonnal… – sivalkodott a lány. – Bárcsak megtehetném! Bárcsak! – súgta oda Jerome halkan, kedvesen, csaknem barátságos hangon. Majd a vonzó, sötét hajú férfihoz fordult, és hosszú, érzelmes spanyol szavakkal kezdet beszélni hozzá. Risa egy kukkot sem értett belőle. A másik férfi felvonta a szemöldökét; ránézett, tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Akármit is mond, ne hallgasson rá! – mondta neki Risa. – Kérem, segítenie kell rajtam… Jerome McKenzie újabb hosszú spanyol mondatokba fogott. A másik nevetni kezdett, majd megint végigmérte Risát, ezúttal valami furcsa érdeklődéssel a tekintetében. Kérdezett valamit Jerome–tól. Jerome felnevetett, és mivel a másik férfi még mindig őt bámulta, Risa kezdte meglehetősen kínosan érezni magát. – Miről beszélnek? – kérdezte dühösen. Jerome nem is figyelt rá, fürgén ölbe kapta, és olyan gyorsan fordult meg, hogy a lány megszédült, és attól félt, leesik. Ösztönösen átölelte a férfit, aztán ráébredt hibájára, és próbált megszabadulni. Túl későn. Akkor már kint voltak a különteremből, átmentek a társalgón, majd fel a lépcsőn. – Ki az az ember, és mit mondott neki, – kiáltott Risa mérgesen. Jerome lenézett a lányra. – Garciának hívják, gyűlöli a jenkiket, és azt mondtam neki, lehet, hogy maga gyönyörű, de csupán egy gonoszkodó kis csibész, aki arra törekszik, hogy kárba vesszen az a szép kis summa, amit a szállásáért kifizettem. Risa szótlanul bámulta Jerome–ot. Odaértek a szobájához. Jerome berúgta az ajtót, belépett, és letette a lányt. Risa felháborodva ránézett. – Gazember! – kiáltotta, és teljes erőből pofon ütötte Jerome–ot. Ő azonban meg se rezdült. Lehajtotta a fejét, úgy nézett Risára, kék szemében izzott a düh. Szikrázó haragjának tüze lángra lobbantotta Risa lelkét is. – Most az egyszer, Miss Magee, megbocsátok. – Most az egyszer! Maga elrabolt engem, maga… lázadó! – kiabált Risa könnyeivel küszködve. – Most az egyszer! Hogy merészeli! Hogy merészeli ezt csinálni velem?!! Esküszöm, élve fog elrohadni az Old Capitolben, lógni fog, mint egy… – Ha még egyszer megpróbál visszaélni a vendégszeretetemmel, Miss Magee, isten engem úgy segéljen, visszaütök! Megértette? Úgy érezte magát, mint egy kisiskolás, akit összeszidtak. – Hogy megértettem–e? Nem tudom… lehet… De egyre megesküszöm: ha kiszabadulok innen, és még egyszer találkozom magával, ripityává lövöm a térdét, hogy hason csúszva kérjen bocsánatot! Megértette? – kiabált. Jerome fogcsikorgatva bár, de udvariasan fejet hajtott, jéghideg, kék tekintettel ismét végigmérte. – Tökéletesen megértettem – válaszolt udvariasan. Sarkon fordult, és kiment a szobából. Risa egy pillanatig még az ajtót bámulta, egész testében remegett. Gyorsan az ágyhoz ment és leült. Győzött. Legalábbis egy csatát megnyert. De az ajtó hirtelen kivágódott. Jerome visszajött. Odalépett Risához. A lány felugrott ijedtében. – Ne! Ne jöjjön közelebb, ne… mit akar… Jerome egy szemvillanás alatt elkapta a csuklóját. Miközben haragosan küzdött és hangosan tiltakozott, valami hűvöset érzett a csuklóján… aztán valami kattant. Jerome bilincset hozott: Risa bal csuklóját zárta a bilincs egyik felébe. A lány szabadon maradt kezét villámgyorsan a háta mögé dugta. – Ne! Nem teheti… – kezdte, de rémülten elhallgatott, amikor rájött, Jerome nem akarja összebilincselni a kezeit. Döbbenten látta, Jerome a bilincs másik felét saját csuklójára kattintja. 35

Fogva tartója magához bilincselte.

36

6. fejezet Angus Magee altábornagyot visszarendelték Washingtonba, és a potomaci hadsereghez nevezték ki. Piszkosan, fáradtan és nehéz szívvel ért haza. A lázadók megkeserítették az életét. A Shenandoah–völgyben harcoló Stonewall Jackson nyugtalanságot keltett az északiak között: katonai kíséret nélkül maga Lincoln sem merte elhagyni Washingtont. McDowell csapatai őrizték D.C.–t. Eközben McClellan újabb erősítést kért a Richmond körül állomásozó déli csapatok megtámadásához. Angus feladta volt a csapatokat délre vinni, és McClellan parancsnoksága alatt harcolni – de sokkal kevesebb katonát tudott magával vinni, mint amennyit McClellan kért. Ha Washington elesik, minden veszve van. Persze ezekben a napokban mindegy volt, hova küldik. Úgy tűnt, hogy minden csatában csupa régi jó baráttal kell megvívnia. Valakivel, akivel együtt harcolt Mexikóban, vagy egy fiatalemberrel, akit West Pointban vendégtanárként tanított. Minden csata és összecsapás után jöttek a szárnysegédei, tisztelegtek, és odaadták neki a halottak névsorát mindkét oldalról, és ezeken a listákon mindig talált hozzá közel álló, neki kedves embereket. Jó volt hazatérni. Remélhetőleg önfejű lányai is belefáradt abba, hogy a St. Augustine–ben állomásozó csapatok sebesültjeit és betegeit ápolgassa, és már itthon van. Végül is ő soha nem egyezett bele ebbe a vállalkozásba. De ha nincs is otthon, azért várja őt egy hosszú, megnyugtató levél. A lánya szerette őt. Katona volt, büszke ember, aki dicsőséggel szolgálta hazáját. Ha arra kerül a sor, megtenné – ebben a nagy küzdelemben szívesen feláldozná az életét is. Leszállt a lováról – a kancának egyszerűen csak „Ló” volt a neve, mert már túl sok lovat lőttek ki alóla, nem kötődött az állatokhoz. Grayson Bierce, az inasa – egy szabad néger, akinek a haja éppolyan gyorsan őszült, mint az övé, és öreg csontjai is majdnem olyan reumások voltak – mosolyogva sietett elé a lépcsőn. Grayson, akárcsak a család többi tagja, sokáig katonai szolgálatban állt. – Tábornok úr! Úgy örültem a levelének, hála istennek, épségben és egészségben érkezett haza! – Igen, és hullafáradtan, Grayson – mondta Angus. – Visszatért végre az én makacs lányom? – Nem, uram – mondta Grayson, és feszengve nézett a tábornokra. – De levelet csak küldött? Grayson nem válaszolt. Angus Magee összevonta szemöldökét. – Mi van, Grayson? Grayson mélyet sóhajtott, és mereven maga elé bámult, miközben az istállófiú elvezette lovát. – Nos, itt járt egy fiatalember, Andy Borden hadnagy, most jött vissza St. Augustine–ből. Nagyon szomorú volt. Azért jött, mert úgy gondolja, önnek tudnia kell, Miss Risa megkért egy fiatal civilt, vigye le délre. – Délre? Floridából délre? – kérdezte Angus zavartan. – Igen, uram… délre, a félsziget mentén. Eltűnt az éjszaka közepén. Valami miatt mindenképpen meg akarta találni McKenzie ezredes feleségét. Angusba hirtelen fojtó fájdalom hasított. Melléhez kapott. – Uram, biztos vagyok benne, Miss Risa jól van. Úgy tudom, Mrs. McKenzie–nek van egy kis háza ott délen egy szigeten. Semmi baj nem érheti ott Miss Risát. Csak még nem érkezett tőle levél, ennyi az egész. Ön is tudja, mennyi időbe kerül, mire onnan ideér egy levél. Angusnak összeszorult a szíve. Arca bizonyára falfehér volt, Grayson megragadta a karját, és együttérzően szólt: – Tábornok úr, hadd kísérjem be a házba! Angus, hogy rangjára emlékeztették, nyelt egyet, és erőt vett magán. Risa valóban elvitorlázott délre, végig a Floridai–félsziget mentén? Az istenért, mi történt az ő higgadt, okos lányával? Miért kockáztatna meg ilyesmit? Angus kiegyenesedett, vett egy mély levegőt. Rettegett Risa életéért, de hát ő az Egyesült Államok hadseregének tisztje! Soha korábban nem érezte, milyen esendő, és milyen könnyű őt megtörni. 37

De nem az ellenségnek. Csak a lánya féltése képes erre. – Szóval mélyen az ellenséges területen jár – mondta mogorván. – A pokolba! Az a hely mindig is tele volt dögevőkkel – hajómentőkkel, kalózokkal, indiánokkal, mindenféle csavargókkal! – Miss Risának mindig helyén a szíve s az esze – mondta Grayson. – üljön le, uram, vegye le a csizmáját, hozok brandyt meg szivart, aztán törheti a fejét, milyen büntetést kap Miss Risa, ha találkoznak. – Makacs, mint egy öszvér! – mondta Angus bosszúsan. – Igaz, uram – helyeselt Grayson. – Ha az ellenség a közelébe megy, akkor ők húzzák a rövidebbet. – Igen, uram, igaz – mondta Grayson, majd gyorsan öntött egy kis brandyt. – Jól el fogom őt fenekelni, Grayson. – Megérdemli, uram. – És ha valaki csak egy ujjal is hozzáér, megölöm azt a gazfickót, isten engem úgy segéljen, Grayson! Megölöm! – Igen, uram – bólogatott Grayson. – A fél hadsereget ellene vezetem! Bárcsak hozzáment volna Ianhez! Azt hittem, így lesz, te nem, Grayson? – Kíváncsian nézett szolgájára és barátjára. – Én teljesen biztos voltam benne, hogy így fog történni. De aztán hirtelen meggondolja magát, és elvesz valami szülőföldjéről származó kislányt, aki Risa legjobb barátnője, és Risa a keresztanyja lesz régi lovagja gyermekének! – Hát ennyi az egész, tábornok úr. Risa a barátainál van ott lenn, délen. Talán épp egy McKenzie–rokon társaságában! – Bárcsak igaz lenne, Grayson! – mondta Angus. Mélyet sóhajtott. Ő katona. Racionalista. A tudásban, a stratégiában és a statisztikákban hitt. De az életbe! Akkor honnan ez a furcsa, gyomorszorító érzés!? Háború van… És már mint kislány is, hát… Risa soha nem adja meg magát az ellenségnek. Reggel… és itt fekszik egy McKenzie közelében. Olyan közel, hogy látta az arcán az apró ráncokat. Sötét, göndör szőr borította izmos mellkasát. Még ebben is volt egy kis vöröses árnyalat. Risa nappal is éppolyan fáradtnak érezte magát, mint éjszaka. Meg sem mert mozdulni egész éjjel. A férfi lecsavarta a lámpát, lefeküdt, közben a lányt magával hurcolta – így jelezte, aludjon ő is. Aludni! Vele együtt egy keskeny ágyon, miközben mindent elkövet, hogy meg ne érintse a férfit, alig vegyen levegőt és nehogy elkezdje simogatni… A másodpercek csigalassúsággal teltek. Hajnalban Risa kinyitotta a szemét, s néhány centivel arrébb húzódott. Nem tudta, mikor nyomta el az álom, de nem alhatott sokat. Még mindig kimerült volt. Figyelte, milyen nyugodtan emelkedik és süllyed a férfi domború mellkasa. Elnézte markáns arcát, s megborzongott Ianhez való hasonlatosságát látva. Ian… Nagyon magas, nagyon sötét a haja, nagyon jóképű. Elvei vannak. Végtelenül hűséges. Becsületes. És most itt van az unokatestvére. A renegát. Izmos teste a fehér ingben. Erőteljes, vonzó arcvonások. A haja mély, sötét színű, de mintha tűz is lenne benne. A szeme… Kék. És őt nézi. Risa állta a tekintetét, abszurd módon bűnösnek érezte magát azért, mert így tanulmányozta a férfit, aztán meg dühös volt magára, amiért bűntudata van. – Jól aludt? – kérdezte Risa zavartan. – És maga? 38

– Egy szemhunyásnyit sem, maga átkozott! Jerome váratlanul elmosolyodott, amitől Risa megijedt. Szép a mosolya… még akkor is, ha a tekintetében furcsa fény ragyog. A lány mély lélegzetet vett, szeretett volna megszabadulni a vizsgáló tekintet elől. – Lenne szíves elengedni? Szeretné kinyújtani a lábamat és… – Csak rajta! Risa morgott. – De… Jerome felemelte a kezét. Risa látta, nincs már hozzábilincselve. Valamikor éjszaka – ugye ő aztán egy szemhunyásnyit sem aludt – Jerome saját kezéről levette a bilincset. Risa dühösen ugrott ki az ágyból, és véletlenül fejbe verte Jerome–ot a csuklójáról lelógó vassal. A férfi káromkodott. Megérdemelte, nyugtázta magában Risa. Vissza se nézett. Odament a mosdótálhoz, hideg vizet öntött bele a korsóból, és alaposan megmosta kezét és arcát. – Hmm… nekem úgy tűnik, mégiscsak aludt valamennyit – mondta Jerome, és Risa megrezzent, mert a férfi közvetlenül mögötte szólalt meg. Hátrafordult. Jerome csak egy törülközőt nyújtott át neki. A szemében még mindig ott csillogott az a vidám fény. – Egész jól aludt, legalábbis néhány órán át… talán azért, mert sokkal jobban vágyott a társaságomra, mint reméltem? Múlt éjjel megbeszélésem volt odalent. Órákon át tartott, úgyhogy el kellett válnunk, akármennyire is szeretnék odafigyelni magára. Risa mérgesen Jerome felé csapott. De a férfi számított a mozdulatra, és nagyon gyors volt. Elkapta a csuklóját, hátracsavarta a kezét, s megfordította a lányt. Risát elöntötte a félelem, nem tudta, mi vár rá, de Jerome csupán levette róla a bilincset. Haragosan fordult vissza. – Bocsásson meg – mondta udvariasan Jerome –, de el kell mennem újból. Az embereim szerint maga veszedelmesebb minden állig felfegyverzett ellenségünknél: szívesebben mennek puskatűzbe, csatába, mintsem hogy a maga ajtaját őrizzék. De sajnos – valakinek muszáj. Jeremiah itt lesz, teljesíti a kívánságait. De nem ő lesz az egyetlen őre. Megfordult, és elindult az ajtó felé. Elmegy, őt pedig itt hagyja, gondolta Risa. Mennyi időre? Hová megy? És miért nem viszi őt magával. Már majdnem kiért, amikor Risa utána szólt. – Várjon! A férfi megállta az ajtóban. – Hová megy? Jerome felvonta a szemöldökét. – Miss Magee, maga északi, én pedig a délért harcolok. Úgy tűnik, hogy maga így is többet tud a kelleténél. Jobb lenne, ha egyenesen elmenne Richmondba Davis elnökhöz, és őt kérdezné meg a déliek stratégiájáról, én egy szóval sem fogok többet mondani. – Nagyon vicces! Nem arra vagyok kíváncsi, kivel fog csatázni, én csak azt akartam tudni, hogy… – Ó, visszajövök magáért – biztosította őt Jerome. – Mikor? – Amikor a csatának vége. – És ha megölik? – Az embereim gondoskodni fognak arról, hogy magát visszavigyék északra. – És ha az összes emberét megölik? – Nos, ami azt illeti, utasításokat hagytam: magát hosszú és fájdalmas kínhalállal ölik majd meg… bokájánál fogva felakasztják, élve megnyúzzák, kibelezik, ilyesmik. Risa döbbentem meredt a férfira. Jerome türelmetlenül sóhajtott. – Elviszik önt St. Augustine–be, Miss Magee. Egyéb kívánság? – tudakolta. 39

Risa idiótának érezte magát, és nem válaszolt. – Nem kell aggódnia – mondta Jerome. – Nem aggódom. – Akkor jó. Én meg nem fogok meghalni – tette hozzá a férfi és elmosolyodott. Meghajolt, majd az ajtó felé indult, de megállt és visszafordult. – Miért van még mindig Jeremiah nadrágjában? Kapott új ruhát, nem? – Semmit nem fogadok el a Konföderációtól. – A ruhát nem a Konföderáció vette. Én vettem. És sokszor gyűlölöm beismerni, de a McKenzie–k meglehetősen gazdagok. – Eszem ágába sem jut magától bármit elfogadni – csattant fel Risa. – Hát, az már a maga döntése. Jó napot, Miss Magee. Elköszönt a lánytól, és kiment. Risa felháborodva indult utána. Szörnyű érzés rabnak lenni egy déli hajón. De még rosszabb volt, hogy itt hagyták. Jerome után szaladt, kivágta az ajtót. De hirtelen megállt, amint az ajtóban egy hatalmas férfi jelent meg. Indián származású volt, és talán spanyol vagy francia, meg fekete. Legalább 190 centi magas, és közel másfél mázsa tiszta izom. Rámosolygott Risára. – Kell valami, tábornok lánya? – kérdezte tört angolsággal. – McKenzie kapitány… – Elment. Jeremiah hoz magának reggeli és könyvek. Visszaterelte a lányt a szobába, mintha csak kisgyerek vagy kiskutya lenne. Miután nem volt más választás, visszament a szobába, és lehuppant az ágyra. Hosszú nap állt előtte. A csata pontosan délelőtt tizenegy órakor kezdődött. Az elmúlt éjjel Jerome megvitatta Menkinnel, a Montmarte kapitányával, hol és mikor fog támadni a USN Invincible. Arra a következtetésre jutottak, hogy a támadás délelőtt várható, egyórányira a nassaui kikötőtől, északi irányból. Becslésük hihetetlenül pontosnak bizonyult. Jerome a Lady Varinával távolról követte a Montmarte–ot, az erősen megterhelt hajó mindig látótávolságon belül maradt. Amikor először megpillantotta a támadni készülő Invincible–t, növelte sebességét, szinte szárnyalt a vízen. Nem volt más választásuk, hagyniuk kellett, hogy az Invincible támadjon, de szerencséjük volt. Az első ágyúlövés a hajó előtt csobbant a vízbe, a második pedig mögötte. A harmadik lövés azonban már célba talált volna, de soha nem kerülhetett sor rá. Addigra a Lady Varina odaért, és első lövése kettétörte az Invincible főárbocát; a második a hajó tatját találta el. Az Invincible süllyedni kezdett, de a Montmarte még leadott rá egy lövést. Jerome mérhetetlenül boldog volt. Még csak puskaporos sem lett. És közelharcra sem került sor: az Invincible legénysége megadta magát. Az embereket felvette a Montmarte, valamint amit a fegyverekből és a felszerelésből meg lehetett menteni. Az Invincible nem a nevéhez méltóan harcolt; lassú, szomorú halállal múlt ki, több órába került, mire teljesen elsüllyedt. Jerome, aki a Montmarte hídján állt Menkin kapitánnyal, sajnálta a süllyedő hajót. – Jó napunk volt – mondta Menkin elégedetten. – Lehet egy ilyet jó napnak nevezni? – motyogta Jerome. A csata rövid volt, az utójáték azonban a délutánba nyúlt. Alkonyodott. Az ég és a tenger csodálatos színekben pompázott, de Jerome hallotta a sebesültek nyögését a fedélzeten, akik sorukra vártak a Montmarte és a Lady Varina orvosánál – az Invincible két tengerész halt meg – az egyik az orvos. Azonnal meghalt, amikor a főárboc rázuhant.

40

– Kapitány – mondta Menkin szemrehányóan –, jó napunk volt. A jenkik el akartak fogni engem, de ehelyett mi fogtuk el őket. Minden győzelem közelebb visz a háború végéhez. Minél több hajót fogunk el, minél több ember hal meg, annál hamarabb ismerik el Délt mint önálló államot. Nekünk sem megfelelő iparunk, sem elegendő emberünk nincs ahhoz, hogy megnyerjük ezt a háborút, hacsak nem sikerül meggyőznünk az északiakat, elég már a halálból és a vérontásból! Menkinnek igaza van, tudta ezt Jerome is jól. De azért megborzongott. Menkin hajóskapitány, nem hajóépítő. Neki nem fáj az Invincible elvesztése. – Igaza van – mondta. Odafordult Menkinhez. – Ha megbocsát, megnézem, hasznossá tudom–e tenni magam a sebesülteknél. – A maga öccse Dél–Karolinában orvos, ugye? Az anyja rokonsága ott él, ha nem tévedek. – Édesanyám örökölt egy ültetvényt Charleston közelében, de az öcsém jelenleg Lee tábornok hadseregében van Észak–Virginiában, uram. – Az egyik unokatestvére is orvos? – Ő most a St. Johns folyó menti táborban van. Menkin a vizet nézte. – Akkor maga Ian McKenzie–nek is rokona – mondta savanyúan. – Igen, ő is az unokatestvérem. – Áruló. – Sok déli az északiak oldalát választotta, különösen azok, akik korábban is a hadseregben szolgáltak. Menkin bosszankodott. – Ő floridai, déli, és az isten szerelmére, nem kellene a saját állama ellen háborút vívnia! Emlékezzen a szavaimra: meg fogja bánni a hűtlenségét! Ha egyszer elkapom… – Az igazság, Menkin kapitány, gyakran csak felfogás kérdése. Az igazat megvallva mind az USA elnöke, mind a mi Jefferson Davisünk Kentuckyban született. Lincoln is mindennap azzal ébred, hogy átkozzák: a felesége rokonsága is déli. És szerintem Jeff Davis sem boldog: sok régi barátja hal meg a déliek golyóitól. – Fiatalember, ha ön egyszer találkozna az unokatestvérével a csatában… – Nem fogok vele találkozni. Most pedig, ha megbocsát… Menkin elhallgatott. Jerome otthagyta, örült, hogy saját hajóját vezetheti, és feljebbvalói többnyire hagyták egyedül dolgozni. Menkin furcsa ember, de sok mindent tisztán lát. Mégis, volt benne valami hidegség. Jerome szerette volna, ha nekik van igazuk. De be kellett ismernie, egyik félnek sincs teljesen igaza. Úgy tűnt, még Istennek sincs. Végigsétált a fedélzeten, David Stewartot kereste. A sebesültek ellátása után vissza akartak térni a kikötőbe. De Jerome beleegyezett, követi a Montmarte–ot Charlestonig, hisz ott még vár rájuk egy északi hajó. Meg kell tennie! De Risa Magee–t Nassauban hagyta. És ha a Montmarte– ot követi, eltelhet egy hét is, mire visszaér. Nem tetszett ez neki. A hölgy veszélyes. Bár Big Tim – és Jimmy – vigyáz rá, Risa ravasz, okos és határozott. Neki kell visszavinnie a lányt az övéihez, és megvédeni őt minden veszélytől. Büszkesége, becsülete és elvei így rendelték. És le is akarta győzni a nő ellenállását is. Nem tudta, mitől okoz neki ennyi problémát a lány. Nem haragudott rá, amiért hadakozik – a helyében ő is küzdene. Talán önmagát vádolta. Múlt éjjel, amikor össze voltak bilincselve, a lány kezdetben olyan messze húzódott tőle, amennyire csak lehetett. Jerome látta, a kimerültség úrrá lett Risán, és még ő maga is meglepődött, hogy a lány végig aludt, amíg ő Menkinnel tárgyalt. Amikor visszatért a szobába, a lány megrezzent, és ő óvatosan visszafeküdt mellé az ágyba. Risa nem ébredt fel. Odafordult hozzá, lábát keresztülrakta az ő combján, keze a mellkasán nyugodott. Még a fejét is a férfi karjára fektette. És hirtelen mintha tűz áradt volna szét a

41

testében. A lány néha megmozdult, még közelebb bújt hozzá, sóhajtott – és majdhogynem átölelte. Egyszer úgy rémlett, mintha a lány szeme nyitva lenne. De mégis… Sötét volt. És ha álmodott is Risa, biztosan az unokatestvéréről álmodott. Milyen furcsa. Gyakran töltötte az éjszakát nők mellett sötét szobában. Egy örömlánnyal New Orleansban, egy gazdag elvált asszonnyal Charlestonban, egy kocsmáros lányával Key Westben. A sötétben… mind egyformák. Alig múlt húszéves, amikor szerelmes lett egy ír kalandor húgába, s sógorával, Lawrence–szel hajómentőként akart dolgozni; ő is már majd egy éve halott. Mary két évvel volt fiatalabb nála, a haja ébenfekete, szinte kékesen csillogott, mint a holló szárnya, a szeme ezüstös fényű. Szerette a tengert, a vad, buja délt, és szeretett a homokban szeretkezni. Nem akart semmi mást, csak Jerome–ot. De sem anyja gyógymódjai, sem az orvosi kezelés, sem szerelem, sem varázslat nem tudta megmenteni, amikor elkapta a maláriát. A karjai közt halt meg; a bátyja napokon belül követte. Mindkettőjüket a családi birtokon temették el. Nem vehette feleségül, pedig megtette volna. Épp elmondta Jerome–nak, hogy gyermeket vár, aztán megbetegedett, s már nem hozhatta világra. Amikor elment, magával vitte Jerome lelkének egy darabját is. A halál, ahogy az apja mondta, az élet része. És sok minden van az életben, ami rosszabb a halálnál. Apja első felesége, Jennifer anyja, Naomi is fiatalon halt meg, kisebbik gyermekével együtt. James arra tanította, hogy az életet élni kell, és ő élt. De azóta nem lett újból szerelmes. Természetétől fogva bizalmatlan volt – de mint minden férfit, őt is hajtotta a vére. Így mindig voltak nők az életében. A sötétben az egyik épp olyan, mint a másik. És nem tudta, vajon nem épp ezt álmodta–e a tábornok lánya múlt éjszaka ott mellette. Az egyik férfi… aki hihetetlenül hasonlít a másikra. De mi az ördögért zavarta őt annyira, hogy a lány Ianről álmodik? Eltekintve persze attól, hogy Risa még a sötétben is egészen más, mint a többi lány. Magas, karcsú, elegáns, s olyan bőkezűen bánt vele a természet… – Kérem, uram, vizet, morfiumot… Egy fekvő tengerész ragadta meg a nadrágszárát. Meglátott egy vödör vizet néhány lépésnyire, és hozott a merőkanálban, felemelte a sebesült fejét, hogy megitassa. Jerome körülnézett a fedélzeten. Mindenütt sebesültek: a padlón és a korlátnak támaszkodva. David Stewart egy férfi lábát amputálta. Tengerészek asszisztáltak neki. Hál’istennek, volt morfiumuk. A Montmarte orvosa egy hasi sérülést műtött. Jerome ránézett a fiatal északi tengerészre, aki vizet kért tőle. – Hol sebesültél meg? A fiatalember ajkai remegtek. – – A lábam. Ne hagyja, hogy levágják, kérem, uram! Maga lázadó, s… Szeretné, ha mi mind elpusztulnánk… Inkább meghalnék. – Fiam, dehogy akarsz te meghalni! – bátorította Jerome. Visszatette a merőkanalat. A fiúnak sápadtszőke haja volt, égszínkék szeme, és az álla még nem is álmodott a szakállról. Biztos hazudott, amikor a hadseregbe lépéskor az életkorát kérdezték. Alig tölthette be a tizenhatot. Jerome széttépte a fiú nadrágszárát. Finoman kitapogatta, csonttörése van–e. a csontnak semmi baja. Egy gránitszilánk fúródott az izomba. Jerome ismét körülnézett a hajón. David nem ért rá; a Montmarte orvosa még mindig azt a férfit próbálta megmenteni, aki erősen vérzett. Jerome tétovázott, aztán megint lenézett a tengerészfiúra. – Abba tudod hagyni a sikoltozást egy percre? A fiatalember megpróbált uralkodni magán. – Uram… mit… – Nem vagyok orvos, de sok ilyen műtétet láttam már. Bízzál bennem. Ki fogom szedni a lövedéket. Aztán maradj a fedélzeten, és naponta mosd ki a sebet friss tengervízzel. Tengervízzel. Friss tengervíz kell legyen, megértetted? 42

A fiatalember bólintott. Jerome kivette az övén csüngő hüvelyből a kését. Azt hitte, a fiatalember szíve ott helyben felmondja a szolgálatot, de aztán összeszedte magát, elhatározta: ép emberként fog élni, vagy meghal. – Folytassa, uram, kérem! – Szorítsd össze a fogadat! – figyelmeztette Jerome. A fiatal tengerész megtette, amit kért. Egy tiltakozó hang nem jött ki a száján. Elájult abban a pillanatban, amikor Jerome kése a húsához ért. A seb kezdet erősen vérezni, és izzadtság ült ki Jerome homlokára. Aztán a repeszdarab a kezébe siklott – sikamlós volt a vértől. Gyorsan elszorította a vérzést, egyik kezét a seben tartva szabad kezével kötést tépett az ingéből, hogy mihamarabb bekötözhesse a fiút. – Segíthetek, McKenzie kapitány? Jerome megfordult. A Montmarte egyik tisztje volt az. – Hasznát venném egy vödör tengervíznek. – Igen, igen, uram! Jerome örült, amikor sikerült elállítania a vérzést. A tiszt visszatért a vízzel. Lemosta a sebet, gondosan kitisztította, hogy ne maradjon benne textil. Tengeri növényekből készített borogatást a sebre. A tiszt segített neki. Aztán együtt mentek megnézni, miben tudnak segíteni a többi várakozónak. Később Jerome egy csésze rummal a kezében figyelte, David Stewart hogyan varr össze egy jenki karján egy hosszú sebet. David ránézett, felhúzta a szemöldökét. – Rendben van – mondta. – Az a makacs kis jenki rabod sokkal jobb öltéseket csinált. Kár, hogy most épp nincs a fedélzeten. Jerome vállat vont. Megitta a rumot, nem értette, miért zavarja annyira, hogy Risa nincs itt. Őt látta, ha lehunyta a szemét. Hosszú, barna hajának csillogását, szemének gyönyörű villanását, arcának tökéletes, törékeny szépségét. Testéből, mozdulataiból áradó érzékiségét. – Ha végeztél, vissza kell mennünk a hajónkra – szólt oda Davidnek, és elsétált onnan. Átkozott lány! Minél előbb kerül vissza a jenkikhez, annál jobb.

43

7. fejezet Risa hosszú napokon át rostokolt a szobában. Ajtajánál egy hatalmas termetű férfi állt árt, mint megtudta, Big Timnek hívják. Az nem derült ki, volt–e vezetékneve, avagy a vezetékneve Tim, és a keresztneve Big, sem az, hová való, vagy miért olyan hűséges Jerome McKenzie–hez. Amikor csak résnyire is kinyitotta az ajtót, Big Tim ott állt éberen. Udvarias, és csendes fiú. Éppúgy megfelelt a feladatnak, mint néhány acélrúd. Nem lehetett elmenni mellette. Jeremiah hozott neki könyveket, finom ebédeket, forró fürdővizet, illatos szappant, divatújságokat, és kártyázott vele. De akármennyire is igyekezett szórakoztatni őt, Risa szinte a haját tépte idegességében. Fel–alá járkált a szobában. Minden este imádkozott, így próbált elaludni. Sok bort ivott, remélte, így át tudja aludni a csigalassúsággal múló idő nagy részét. Az ötödik napon változás történt. Jeremiah Mr. Douglasszel, Jerome McKenzie első tisztjével lépett a szobába. Risa az elmúlt napokban nem látta Douglast, és kissé meglepődött, hogy őt is itt hagyták. A férfi komoly, udvarias, de nagyon határozott hangon beszélt a lánnyal. – Miss Magee, a Katie B. naszádot el kell vinnem a Csont–szigetre. – Mr. Douglas, attól tartok, ez nekem semmit nem mond. Soha nem hallottam a Csont– szigetről – mondta a lány. – Ez egy kis korallzátony, kisasszony, nem túl messze a Biscayne–öböltől déli irányban. Ott fogunk találkozni McKenzie kapitánnyal és a Lady Varinával. A kapitány bizonyára gondoskodni fog róla, hogy magát azután St. Augustine–be vigyék. – Ha… nos, uram, miért nem visznek vissza engem előbb St. Augustine–be, és csak azután találkoznának a kapitányukkal a Csont–szigeten? – Miss Magee, majd a kapitány elrendezi… – Elég régóta tartanak már itt, Mr. Douglas. Most már vissza kell vigyenek. A férfi haragosan nézett rá; Risa azt kívánta, bárcsak csendben maradt volna. – Miss Magee, én parancsot teljesítek. Reméltem, együttműködőbb lesz… – Miért lennék? Tudja garantálni, hogy azonnal visszavisznek St. Augustine–be, miután találkoztunk McKenzie kapitánnyal? – Miss Magee – kezdte az őszülő Douglas fáradtan –, háború van. Semmit sem tudok garantálni. – Igaz, háború van – makacskodott. – Én sem tudok semmit sem garantálni. Hamarabb fog maga megrohadni a pokolban, mintsem hogy együttműködjek magával, Mr. Douglas! – Bocsásson meg, Miss Magee! Nem akartam gondot okozni se magának, se nekünk… – Ha lesz lehetőségem megszökni, uram, akkor meg is teszem. Ha bármelyikellenségüknek információval szolgálhatok magáról, McKenzie kapitányról vagy a terveikről, megteszem, efelől biztos lehet. – Meg kell értenie, mi is parancsoknak engedelmeskedünk. – Hát persze! McKenzie kapitány parancsainak! Na igen, ő élet és halál ura! – Miss Magee – mondta Mr. Douglas türelmesen –, jelen pillanatban, ami azt illeti, az ön élete tényleg az ő parancsaitól függ. És a jelen körülmények… – Jeremiah–ra nézett, sóhajtott és vállat vont. Jeremiah előrelépett. – Bocsáss meg. Komolya. Nagyon sajnálom… Mielőtt Risa rájött volna, mit akar, Jeremiah elkapta és magához rántotta. Fiatal volt, de erős. Risát teljesen készületlenül érte a támadás. Mielőtt tiltakozhatott volna, a fiú egy nedves kendőt szorított az arcához. Az édeskés illat megbénította az érzékeit. Nem tudott küzdeni, mozdulni sem tudott. Szeme lecsukódott. – Valóban ezt kell tennünk, Mr. Douglas? – hallotta Jeremiah kérdését messziről. 44

– Hallottad a hölgyet. Tudja, hogy hol lesz a találkozó. Ha megszökne, elmondaná a jenkiknek a terveinket, ők pedig örömmel szitává lőnék a Lady Varinát, és elfognák McKenzie kapitányt. Most pedig, fiú… Risa alig hallotta a hangjukat, egyre sötétebb lett a világ. Aztán csend lett. Amikor lassan kinyitotta a szemét, már a nyílt vízen jártak. A Katie B. igen kicsi volt, a kabin is szűk és kényelmetlen. Jeremiah egy karosszékben üldögélt, nem messze az ágyától, s nagy, bűntudatos szemekkel nézett rá. – Bocsánat – rebegte. – Gonosz fiú vagy – válaszolt Risa. – Mondtam, hogy bocsánat. – Még jó. – Háború van… – Ó, az istenit, ne mondjátok nekem folyton, hogy háború van! Jeremiah az ajkát harapdálta. – Bocsánat. Én megpróbálom elviselhetővé tenni ezt az egészet. De, ami azt illeti, sok bajt okozol. – ahogy mondtad: háború van! – emlékeztette Risa. – De én komolyan elnézést kérek… – Elég! Ne ejtsd ki ezt többet! – Ha… – Jaj, igen, igen, tudom! McKenzie kapitány adja a parancsokat, ti csak azoknak engedelmeskedtek! Mit tennél, ha azt parancsolná, hogy lőjj le? – Azt nem tesz – mondta Jeremiah. – Miért vagy ebben olyan biztos? – Ismerem a kapitányt. – És mi lenne, ha kém volnék? – Soha nem parancsolná, hogy lőjelek le. – Akkor sem, ha kém lennék? – Hát, ha tényleg olyan szörnyű és gonosz lennél; vagy ha hidegvérű gyilkosként gyermekeket öltél volna az orra előtt… – Akkor parancsba adná, hogy lőj le? – Nem… ő maga lőne le, ha mindenképp muszáj – mondta a fiú. – De te nem vagy gonosz. – Én az ellenséged vagyok. Jeremiah bólintott. – Ellenségek vagyunk. De egyikünk sem gonosz. – A tanítómesterem… – Tudom, tudom – vágott közbe Risa idegesen. – Te is a nagy McKenzie kapitány tanítványa vagy! – Halk nyögéssel megpróbált felülni. Fájt a feje. Visszadőlt. – Enned kell valamit. Attól jobban leszel. Soha nem lesz jobban, gondolta Risa, de a fiú hozott keserű teát és kekszet, ami végül segített. – Holnap sokkal jobb lesz – ígérte a fiú. – Meglátod. A Katie B.–t odavisszük a parthoz. Van ott egy kisváros… jó, hát nem egészen város. Néhány ember él a szigeten. – Vállat vont. – Jól van, hát nem előkelő társasági urak lesznek ott. Él ott néhány hajómentő feleségestül és családostul. Néhány félvér pedig halászatból él. De a sziget gyönyörű. Lehet úszni, megérinteni a korallzátonyt, gyönyörködni a csodálatos színekben… és a part! Ha megígéred, hogy nem csinálsz bajt, akkor megpróbálom elintézni, hogy egy napot a parton tölthess! Egy nap a parton! Kiszabadulni a négy fal rabságából. A bahamai fogság után ez igen vonzóan hangzott. De nem akart túl lelkesnek látszani. – Ha tényleg ilyen szép, miért hívják Csont–szigetnek? 45

Jeremiah vállat vont. – Élt egyszer egy Barbery Bill nevű kalóz. Ellopta egy másik kalóz, a Nassaut rettegésben tartó Edward Teach kincsét, és itt ásta el. Teach követte őt és emberit a szigetre, megölték őket, és elmentek. Évekkel később a szigetre érkező spanyol misszionáriusok csak a kalózok csontjait találták, amit a rákok és a madarak csupaszra tisztítottak. – Kedves. – Természetesen a csontok ma már nem láthatók… Nos, szívesen töltenél egy napot a tengerparton? – kérdezte a fiú. Szeretett volna kedvében járni. – Talán. Reggel kérdezz meg újra. Lehunyta a szemét. A hajó ringató mozgásától elálmosodott. Amikor felébredt, már kikötöttek, és a nap már magasan járt az égen. Jeremiah ismét teát hozott, és süteményt. – Megkérdeztem Mr. Douglast és Big Timet… – Big Tim még velünk van? – Igen, itt van, bizony – mondta Jeremiah ünnepélyesen. – De mindketten beleegyeztek, jár neked a kimenő. Mr. Douglas rendes ember, bár szigorúnak látszik. – Veszélyes utakon jártok! – figyelmeztette Risa. – Az északiak blokádja egyre szorosabb lesz, és McKenzie kapitányt el fogják kapni. Ha itt maradsz, rád is ez a sors vár! A fiú vigyorgott, de tekintetében önelégült kalandvágy csillant. – Ó, nem, McKenzie kapitányt nem lehet csak úgy elkapni. Ő a tenger része: lám, még a hajónknak sem igen esett baja. Múlt éjjel épp néhány jenki mellett hajóztunk el; még csak észre sem vettek minket. Nem ismerik ezeket a vizeket, a korallzátonyokat, a homokpadokat – legalábbis nem úgy, ahogy a kapitány. Ha van kedve, ma kimehet a partra. – Ha van kedvem! Leült a reggelihez és megpuszilta Jeremiah–t. – Van kedvem! – De előbb esküdj meg: jó leszel, és nem próbálsz megszökni! Annyira vágyott már a szabad levegőre, hogy minden további nélkül megesküdött, aztán később azon gondolkodott, helyénvaló–e hazudni az ellenségnek. Ha lesz rá alkalma, kénytelen lesz megszökni. Mr. Douglast Risa nem látta sehol. Ő és Jeremiah elsétált néhány ember előtt a fedélzeten, majd a naszádról egy kis mólóra ahol Big Tim és egy alacsony szeminol férfi várta őket három lóval. Látta a „várost”, melyet Jeremiah lefestett neki. Néhány faházból állt, pálmalevél tetővel. De ahogy remélte, több tucat kis csónak volt a parton. Talán mégis meg lehet innen szökni. De nem most. Csak három ló várta négyüket, ő Big Tim lován utazott. Amint elérték a partot, Gyorslábú Johnny, az indián elvitte a lovakat. Nem fog lovon megszökni, az biztos. Ahogy a nap telt, úgy döntött, későbbre halasztja szökését. Egy különlegesen szép partszakaszra értek. A homok puha volt és tiszta fehér; az ég kristálykék. Olyan jó volt a szabad ég alatt lenni! Az ebéd édes narancs, füstölt hal, friss kenyér és egy üveg ízletes burgundi óbor volt. Nem túl édes, nem túl száraz. Vajon hogyan jellemezné egy pincemester? „Testes, kellemes. Kiváló piknikező rabok számára.” Kifeküdt napozni egy pokrócra a tiszta, hűvös homokra. Vigyáznia kellene hófehér bőrére, jutott eszébe, egy úrihölgy nem barnulhat le! De nagyon jólesett neki a napfény, még azt sem bánta, hogy az arca rózsapiros színt kap. Egyedül hagyták. Tudta, hogy a part egyik végében Big Tim áll őrt, a másikon Jeremiah. A fiú odajött hozzá, amikor a nap kezdett lemenni. – Miss Magee, elnézést, de lassan indulnunk kell. 46

– Muszáj? – kérdezte halkan Risa. A fiú bólintott. Risa felállt, nyújtózkodott. Még érezte a nap melegét, és a bort. Elmosolyodott, kicsit kótyagosnak és szabadnak érezte magát. – Egy perc, Jeremiah – mondta. Azután elindult a víz felé. – Miss Magee…? – mondta Jeremiah idegesen. Risa elérte a vizet, belegyalogolt, eláztatta a nadrágnak a szárát, amit még mindig viselt. Hátrafordult, arra gondolt, talán nem épp Jeremiah–t kellene ilyen szörnyű helyzetbe hoznia. De hát ő is McKenzie egyik embere. – Szerintem még maradnunk kéne. Jeremiah határozottan nemet intett a fejével. – Nem is lett volna szabad kijönnünk. – Elindult a lány felé. – Miss Magee? Risa mosolygott, és amikor Jeremiah odaért, vizet fröcskölt a szemébe. – Miss Magee… Risa felnevetett, megfordult, és elkezdett rohanni. Akkor nem is igazán a szökés járt a fejében. A víz egyszerűen gyönyörű volt, a homok olyan tiszta és finom a talpa alatt, és egyszerűen csak jólesett futnia. Hallotta Jeremiah–t maga mögött prüszkölni és köhögni. Nevetve visszanézett, majd hirtelen irányt változtatott, amitől a fiú hasra esett, és a vízben kötött ki. – Jeremiah! – gúnyolódott, amikor a fiú feltápászkodott. – Te fiatal vagy, gyorsabban kéne futnod! – Álljon mg, Miss Magee, ez nem játék… De Risa játszott. És ezt a játszmát meg kell nyernie. Big Tim a part déli végében állt. Óriási; talán még egy száguldó vonatot is meg tudna állítani. De nem volt gyors. A bor bátorságot öntött belé. Észak felé kezdett futni, a város irányába – ahol a hajók ringtak. Gyorsan, kitartóan futott. A part hosszú volt. Meg kellett állnia, hátranézett. Jeremiah ott futott mögötte, majd hirtelen megállt. Risa előrehajolva, térdeire támaszkodva mélyeket lélegzett, majd összeráncolta a szemöldökét, ahogy a fiút nézte. Olyan messzire jutott, hogy nem is tudja utolérni, vagy csak neki is fogytán van a levegője? Vajon csak levegőt vesz, aztán újra üldözni kezdi? A fiú ijedtnek tűnt, és Risa megint bűnösnek érezte magát. Szegény Jeremiah! Vajon milyen büntetést fog Jerome McKenzie kiszabni rá, amiért engedte megszökni? Lelki szemeivel látta a főárbochoz kötözött fiút, miközben Jerome kiadja a parancsot első tisztjének, Mr. Douglasnek, hogy sújtson le a kilencágú korbáccsal. Csak a kalózok idejében történtek ilyen szörnyűségek, próbálta magát megnyugtatni Risa. És mégis… Most nem szabad gondolkodnia! Nem aggódhatott most Jeremiah–ért. Végül is a kis csibész elkábította. És McKenzie úgysem lőné le. Ha lehetősége volt rá, rohannia kellett. Meg kellett szöknie. Megfordult, hogy újra futásnak eredjen, de valami megállásra késztette. Észrevett valamit. A lebukó nap fényében nem látta, mi az, de mindenesetre meglehetősen nagy volt. Talán Big Tim? Visszanézett. Nem… Big Tim még jóval lejjebb volt a parton, lassan mozgott, még Jeremiah–ig sem ért el. Risa előrenézett. Egy lovas volt. Először csupán egy erőteljes sziluettet látott a vöröslő égbolton. Aztán a férfi rántott egyet a kantáron, és a ló elindult előre a sekély vízben. Jerome McKenzie tért vissza. Később sem tudott rá magyarázatot adni, akkor miért kezdett el futni. Bolondság volt. Csapdába esett. Mégis futásnak eredt.

47

Erős dobogást hallott, azt gondolta, a saját szíve ver staccatóban. Aztán rájött, hogy a ló utolérte. Megpróbált a mély víz felé szaladni. Lebukott, a felszín alatt úszott, és irányt változtatott. De még így is a sekély vízben bukkant föl levegő után kapkodva. Gyorsan körülnézett, és meglátta a feléje vágtató lovat. Mielőtt elrohanhatott vagy elúszhatott volna, McKenzie leugrott a lováról, elkapta a lány vállát, és Risával együtt a vízbe esett. A lány kiszabadult a szorításából, levegőért kapkodott, és a férfira nézett. Jerome sötét haja vizesen simult hátra. Szemében a tenger sötétkék színe tükröződött. Fehér vászoninge átázott, nadrágja karcsú csípőjéhez tapadt, fenekéhez és hosszú lábaihoz. Csípőre tette a kezét, és igyekezett nagyon felháborodottan nézni a férfira. Nem sikerült… Riadtan vette észre, hogy Jerome láttán felgyorsul a szívverése. – Figyelmeztettem! – mondta Jerome fogcsikorgatva, miközben megpróbálta türtőztetni magát. – Figyelmeztetett? – ismételte Risa hitetlenkedve. – Figyelmeztetett… mégis mire? – Figyelmeztettem, ne okozzon több bajt senkinek. – Ó! Hogy ne okozzak több bajt?! Maga elrabolt engem, fogva tartott! Mit tehet velem, amit még nem tett? – Többet akart, mint egyszerűen csak kiabálni. Meg akarta rázni Jerome–ot. Le akarta rántani a vízbe. Bele akarta mélyeszteni körmeit a férfi rézszínű bőrbe. Torka köré akarta fonni az ujjait… És szeretett volna ismét elrohanni előle… és a benne ébredő furcsa, vad harag elől. De nem futott el. Összeszorított fogakkal előrelépett, és mellbe vágta Jerome–ot. Egyszer, aztán még egyszer, aztán harmadszor. – Mit tehet még velem, kapitány? – ismételte dühöngve. Jerome elkapta a csuklóját, ujjai bilincsként szorították a lányt, miközben mélyen s szemébe nézett. – Ó, Miss Magee, annyi, de annyi minden mást lehet csinálni egy fogollyal! – sóhajtott fel Jerome. Elengedte a lány kezét. Risa hátralépett. Jerome a sekély vízben állt, vizes ruhája testéhez tapadt, csípőre tette a kezét. Ez az ő birodalma. A mocsár, a tenger, a szigetek. – Most fenyeget? – érdeklődött Risa hűvösen. – A fenébe is, igen! – biztosította Jerome csikorgó fogakkal. A bor hatása. Vagy az, vagy tiszta őrültség. Unta már, hogy mindig Jerome marad fölül. És elege volt abból, hogy a foglya. Túl sokszor hátrált meg. Forrt benne a harag. Őrültség, amit csinál. De nem tudta visszafogni magát. Teljes erőből nekirohant a férfinak, aki a lendülettől hanyatt esett. Most ő nyert. De csak egy rövid pillanatig örülhetett a győzelmének…

48

8. fejezet Risa hamarosan megtudta, hogy ha Jerome McKenzie földre kerül, nem egyedül kerül oda. Hátrafelé zuhanva kinyúlt, és magával rántotta a lányt. Risa is elesett, a kristályszínű víz örvénylett körülöttük, amint a víz alatt küzdöttek egymással. Megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából, igyekezett felállni. Jerome nem engedte el, vele együtt emelkedett ki a vízből. – Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy déli úriember. Maga miatt fogják a déliek elveszíteni ezt a háborút. Magát le kéne lőni, fel kéne akasztani, vagy börtönbe vetni, hogy ott rohadjon meg… – Tudja mit, Miss Magee? – vágott közbe Jerome; szinte izzott kék szeme. – Maga sem úgy viselkedik, mint egy úrilány! Lehetne jó és kedves, mint egy normális nő… vagy akár egy normális fogoly! Maga… – Ó, hagyjon békén! – kiáltott dühösen Risa, és megint megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. – Hagyja abba! Vége a játszmának! Majd én… Szavait hangos reccsenés szakította félbe, amint Risa vászoninge fennakadt a férfi kardhüvelyén, és teljesen szétszakadt, amikor a lány megpróbált felállni. Káromkodott, és megfordult, de ezzel a mozdulattal az ing még tovább szakadt. Mikor végül letérdelt, egy nagy fehér vászondarab maradt Jerome kardmarkolatán. – Ó… a pokolba! – kiáltott. Felállt, Jerome még mindig térdelt. Elkeseredetten nézett körül, azt hitte, Big Tim és Jeremiah még mindig ott áll. De a hosszú part néptelen volt, a ló a fák árnyékában várakozott. Mintha egyedül lettek volna a világon. – Lázadó! – mondta halkan, és dühösen ellökte Jerome–ot. Szakadt inge lobogott a szélben, ahogy futott. Mögötte lépések csobbantak. Már majdnem kiért a partra. Visszafordult, meglátta Jerome–ot, de már csak sikoltani tudott, mert a férfi felkapta, és mindketten a nedves, fehér homokra estek. Jerome fölé térdelt, miközben a lány levegőért kapkodott. A szakadt ing fedetlenül hagyta a mellét. Risának semmi értelmes nem jutott az eszébe. Remegve nézte a férfit. – Lázadó! – nyögte végül. – Jenki! – vágott vissza Jerome. – Lázadó! – Jenki! Risa elhallgatott, csak mellei emelkedtek ütemesen minden dühös lélegzetvételre. Aztán Jerome kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcát. Tűz szaladt végig egész testén. Micsoda forróság… A nap vagy a bor hatása. Valami, ami a napnak, az ég metsző kékségének, a szabadság futó ízének vagy a combjuknak csapódó hullámok lüktetésének volt köszönhető. Jerome lassan előrehajolt, és megcsókolta. Ajkaik egymáshoz értek, a tűz perzselő forrósággal lobogott bennük. Szája egybeolvadt a lányéval. Ajkait lassan szétnyitotta, nyelvével szenvedélyes, tüzes játékba kezdett. Ujjai Risa arcát simogatták, aztán játszani kezdtek… lágyan és fürgén simogatták a nyakát, a mellét… Ezt nem kellene… gondolta Risa. De a gondolatok cserben hagyták. Forgott vele a világ. Jerome szenvedélye szinte égette, és magában is érezte a válaszként fellobbanó tüzet. A férfi tovább csókolta… És a keze… lágyan simogatta. Aztán már nem is olyan lágyan. Tenyerébe vette Risa mellét, ujjai dörzsölték és izgatták a mellbimbóját. A lány megvonaglott, szeretett volna szabadulni az érzéstől, szeretett volna elmerülni benne.

49

Jerome tovább csókolta. Csak halványan érezte, a férfi a kötélen matat, ami Jeremiah túlságosan bő nadrágját a lány csípőéhez rögzítette. Aztán ujjai tovább simogatták, az öv alá siklottak, a hasát simogatták, majd lejjebb kúsztak, egészen a combjai közé, a puha, göndör szőrzettel borított édes háromszögbe. Nem tudott védekezni… Itt lett volna az ideje, hogy tiltakozzon. Nem volt rá képes. Jerome érintése égette, felébresztette, felizgatta. Végül ajkaik szétváltak, Risa csukott szemmel is érezte, a férfi őt nézi, és azt várja, hogy ő is ránézzen. Nem tudott. Jerome halkan morgott, majd a nyakát csókolta. Lejjebb vándorolt, finom, fürge ujjaival a mellét simogatta körkörösen, majd szájába vette Risa duzzadt mellbimbóját és szopogatta, a nyelvével izgatta. Risa ujjai Jerome hajába túrtak. Az izgalom hőhullámai árasztották el, és lágyan, ütemesen ringatták. Próbálta meggyőzni magát, ez csak érzéki csalódás. Hogy sajnálnia kéne, ami történik. De akarta, hogy megtörténjék. Már egyszer volt szerelmes, akkor illedelmesen viselkedett, tökéletes úrinőként, így hát elmulasztotta ezt az érzést. De most nem szerelmes, az nem lehet! Ez valahogy annyira más volt… de ezt érezte az első pillanattól kezdve, amióta először látta, megismerte Jerome–ot. Tisztában volt vele, keservesen megbűnhődik érte, mégsem volt ereje megállítani a férfit. Tudta, ha most tiltakozna, Jerome abbahagyná. Tiltakozni, igen, muszáj… De Risa akarta, hogy megtörténjen. Az érintése… Jerome ujjai még mindig a combjai közt kutattak. Risa egész testében remegett, vonaglott. Felnyögött, Jerome lerántotta róla a nadrágot. Meztelenül feküdt a homokon, csak a tépett vászoning foszlányai voltak rajta. A férfi egy erőteljes mozdulattal szétnyitotta a térdeit, majd fejét a lány combjai közé fúrta. Nyelvével és kezével a testén kalandozott, izgatta a mellét. Aztán lejjebb, csókokkal borította el a lány hasát. Risa szorosan csukva tartotta a szemét, Jerome még lejjebb ért. Izgatta a testét, tüzelte, gerjesztette. A férfi csókjaitól félelme semmivé foszlott. Végül szaggatott sikoly hagyta el a torkát, és ha tudott volna beszélni, talán tiltakozik. De Jerome a fenekét simogatta, nyelve a combjai közti intim résbe tévedt, testét forró, nedves gerjedelemre gyújtva. Csodálatos volt, isteni, és olyan hihetetlenül intenzív, hogy azt hitte, belehal, amikor a gyönyör hullámai elöntötték a testét… Ujjai Jerome hajába fonódtak, feje a homokba hanyatlott, és tiltakozni próbált, pedig már az élvezet csúcspontja készülődött teste legmélyén. Jerome izgatta, ízlelgette, játszott vele; nem is figyelt oda a tiltakozásra, amíg a lány vadul ívbe hajolva hozzá nem tapadt. Felállt, letépte vizes ruháját, és ismét a lányhoz térdelt. Risa végül kinyitotta a szemét, és Jerome szilárd tekintetével találkozott. – Utolsó lehetőség. – Mire…? – Hogy megállíts. Risa lehunyta a szemét. – Nézz rám! Nem akart. A férfi által feltüzelt éhség emésztette a testét. – Nézz rám! – ismételte Jerome. Risa kinyitotta a szemét. – Utolsó lehetőség! Risa válaszul sírva hozzábújt. Hihetetlen, hogy itt szeretkezik vele meztelenül a homokban, és annyira kívánja a férfit. Az ellenségét… – Most nem Iannel szeretkezel – súgta a lány fülébe. Tiltakozni akart. A férfi szavai hideg zuhanyként érték lángoló lelkét. De mire a szavait felfogta, már ismét Jerome karjaiban volt, aki medencéjének egy hirtelen mozdulatával mélyen beléhatolt. Risa körmei a vállába mélyedtek. Felsikoltott. Úgy érezte, mintha ledöfték volna. Kicsordult a könnye, mereven nézte az esti égboltot, levegőért kapkodott. 50

Jerome lehallgatott; szinte megdermedt. Kissé felemelkedett, nézte a lányt, megsimogatta, és Risa tudta, egy könnycseppet törölt le. – Risa, én soha nem tettem volna, ha tudom… Risa kábult volt. Még mindig forgott vele a világ. Jerome ujjai a hajával játszottak, és a fülébe suttogott: – Engedd el magad… engedd el magad… Jerome mozogni kezdett. Lassan. Visszahúzta… aztán ismét teljesen beléhatolt. Risa fuldokló sírása egyre halkult… Aztán… csodálatos módon kezdett megszűnni a fájdalom. És a férfi egyre gyorsabban mozgott. Teljesen kitöltötte a testét. És a kín újabb támadása ellenére újra kezdte hatalmába keríteni az élvezet. Jerome karja, mellkasa megfeszült, haja finoman csiklandozta. Percről percre hevesebb lánggal lobogott Risa szenvedélye. Jerome izmos mellkasába kapaszkodott, arcát hozzányomta, és érezte magában az egyre gyorsuló mozgást. Felemelő, megfeszítő, csodálatos… És a tenger felrobbant, a nap szilánkokra hullott, és ő elérte a legmagasabb csúcsot… csillagok hulltak rá. Édes, olyan édes, fájdalmasan édes… maga az eksztázis. Elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, a nap, a homok és a hullámverés is s semmibe veszett. Jerome még benne volt, megremegett, testének melege egybeolvadt az övével, ismét megtöltve őt a nap folyékony, forró lávájával. Apró remegések futottak végig a testén. A hűvös levegő és a sós hullámok szinte égették a bőrét. Jerome kicsúszott a remegő lányból, akinek még mindig csukva volt a szeme. Nem is akarta kinyitni. Egész élete lepergett előtte: annyi nehéz helyzet, amikor visszafogott, érett, felnőtt nő módjára viselkedett. A tábornok értelmes, felelősségteljes, csodálatra méltó leánya. Az édes Miss Risa! Érinthetetlen. Büszke és független. Felemelt fejjel viselte, hogy a vőlegénye váratlanul más nőt vett el. Csitította Iant, és azt mondta, nincs semmi baj; pedig soha nem érezte még magát ennyire becsapottnak, ennyire megalázottnak. Kedvelte Ian feleségét, keresztanyja lett gyermeküknek. Saját életét kockáztatva, időről időre figyelmeztette Alainát a rá váró sorsra. Sebesült katonákat látott el, ágytálakat ürített, amputációknál segédkezett, és soha nem vallott szégyent. És most a tengerparton szeretkezett egy félvér lázadóval, egy idegennel. Nem törődött az illemmel; csak azt tudta, kívánja a férfit. Elbűvölte a bronzszínű test, a kék szemek, a férfi hangja. – Meg kellett volna mondanod – szólt Jerome nem sokkal később. Risa kinyitotta a szemét, és ránézett. Szeme indigókéknek látszott a szürkületi fényben. Felült, átkulcsolta a térdét, hirtelen ráébredt, meztelen. – Mondani? Mit, – mondta halkan, a távolba nézve. Furcsa, most annyi érzés kavargott benne, amikor olyan hosszú időn át csak egyetlen dologra tudott figyelni… Őrá. – Hát, én azt hittem… – kezdte Jerome. – azt hitted, lefeküdtem Iannel? – kérdezte Risa hűvösen. – Milyen kedves! Elvett egy déli nőt, amikor kompromittáló helyzetben találtak rájuk… de te azt hitted, hogy lefeküdtem vele. Jerome felállt, hátat fordított Risának. Dereka és csípője karcsú, a válla széles, izmos; a feneke, a combjai és a vádlija is. Belebújt a nadrágjába, és visszafordult. – Risa… Miss Magee, ne vegye sértésnek, amit mondtam. Ian nagyon szerette magát, és maga is őt. Risa nyelt egyet, maga elé nézett, megint könnyekkel küszködött. – És ha durva vagyok magával, csak azért, mert nem szeretem, ha csak egy másik férfi hiányát pótolni vagyok jó. Risa felállt és hátat fordított Jerome–nak, amíg felvette a nadrágját. – Maga nem pótlék – mondta alig hallhatóan. Megkötötte a nadrágját, aztán Jeremiah ingének maradványa után nyúlt. – Így nem mehetek vissza! – suttogta. 51

– Bocsásson meg, de vissza kell jönnie… – Az ingem; szétszakadt. – Akkor itt van az enyém. – Én… – Az én mellem nem olyan izgató – mondta Jerome szárazon. Risa elmosolyodott. Jerome téved. Pokolian izgató a mellkasa. Ahogy kibújtatta a szakadt ruhából, és felsegítette rá saját nedves ingét, újra érezte az érintését. Risa megköszönte, gyorsan begombolta, és a derekánál megkötötte, hogy jobban tartson. – Most bocsánatot kellene kérjek – mondta Jerome. Risa elpirult. – Nem kell bocsánatot kérnie… – Nem is akarok – mondta Jerome, aztán halkan hozzátette: – Nem is tudnék. – Fejével a ló felé intett. Risa odasétált az állathoz, felült a nyeregbe, aztán Jerome is felugrott mögé. Visszalovagoltak a kunyhóvárosba. A Lady Varina a kikötőben állt. Jeremiah várta őket egy kis csónakkal. A fedélzeten Jerome így szólt: – Jeremiah gondoskodik a vacsorájáról meg egy fürdőről. Holnap indulunk: Jacksonville–be menet elhaladunk St. Augustine mellett. Két–három nap múlva érünk oda. – Köszönöm – mondta Risa. Hát igen, persze! Végre a régi büszkeség csengett a hangjában. Megfordult, elindult a kabin felé. Jeremiah szemrehányóan hallgatott, amikor behozta a vacsorát. Amikor Risa megfürdött, rájött, hogy többé nem veheti fel azt a ruhát, amit addig viselt. Majdnem teljesen tönkretette Jeremiah nadrágját, Jerome inge pedig magán viselte tulajdonosa illatát, ami kínosan emlékeztette Risát a parton történtekre. Azt mondta magának, nem bánja, ami történ: legalább nem fog fonnyadt, keserű aggszűzként meghalni. Mégis valami furcsa félelem vett rajta erőt, hogy többé nem lesz ugyanaz, aki előtt volt. Most már mindig vele lesz Jerome, legalábbis az álmaiban. Nem volt más választása, fel kellett vegye azokat a ruhákat, melyeket Jerome vásárolt neki. Egész éjjel a kabinban maradt. Furcsa, de egész jól aludt. Másnap alig látta Jerome–ot; viharos volt a tenger, és ő végig a kormányrúdnál állt. Késő délután, amikor az eső elállt, Risa kiment a fedélzetre. Látta Jerome–ot a kormánynál; a férfi is látta őt. Nem szóltak egymáshoz. Egész éjszaka üvöltött a szél. Risa korán lefeküdt. Az imbolygás elaltatta. Éjfél körül elült a szél. Valamivel később kinyílt a kabinajtó. Ott állt Jerome nadrágra vetkőzve, bronzszínű teste esőtől síkos. Sötét hajáról vízcseppek hulltak. Belépett a kabinba, és odament az ágyhoz. Lehúzta Risáról a takarót. Tekintete végigsiklotta lány testén. Levette a nadrágját, és mellé bújt az ágyba. Térdével szétfeszítette a lány combjait. Risa megmozdult, nyelt egyet, a férfi mellébe kapaszkodott. De Jerome ujjait a lány ujjaiba fonta, és kezét a feje mellé szorította. – Jenki! – vádolta kedvesen. – Lázadó! – vágott vissza Risa. – Ellenség vagy! – Tévedsz! Te vagy az ellenség! – Ismét érezte a férfi merevedésének erejét… – Most el kellene mennem – mondta Jerome halkan. – Valóban – helyeselt Risa meggyőződés nélkül. – De ma éjszaka vagy utoljára a foglyom. Az csinálhatok veled, amit akarok. – Te erőszakos lázadó – suttogta Risa. – Akarod? – kérdezte hízelgőn. Kiszabadította a lány egy egyik kezét, és kissé megemelte a testét. Simogatásától Risa megborzongott. Óvatosan szétnyitotta a telt szeméremajkakat, és 52

simogatta a csiklóját. Beléhatolt. Risa ösztönösen megpróbálta összezárni a lábait, de már nem szabadulhatott. – Én is becsületesebb akartam lenni… mint jenki unokatestvérem – súgta. – Megpróbáltam, komolyan. De most nem tudtam kint maradni, ma éjszaka nem – mondta Jerome. – Holnap már itt, utoljára küzdünk meg. A ma éjszaka az enyém. Risa remegett, kívánta a férfit. Lehunyta a szemét, nem tudta, ő maga hogy fog elszámolni ezzel az éjszakával a jövőben. – Nyisd ki a szemed, jenki! Nem tudta. – Risa. Lassan felnézett. Jerome szeme mintha egy kicsit sötétebb lett volna, és feszültség bujkált benne. – Ma éjszaka, imádott ellenségem, nem érdekel, kinek hiszel engem. Risa dühösen tiltakozni akart, ám Jerome ajkai éhes követelőzéssel zárták le a száját, tiltakozása alulmaradt a férfi szenvedélyes vágyával szemben. Jerome ismét behatolt, lassan mozgott, gyorsuló ütemű folyamatos kis lökésekkel izgatta fel a lányt. Risa számára semmivé foszlott a külvilág, az élvezet csúcsain járt, és a rájuk boruló árnyék puha simogatása minden bűnt elrejtett. Halványult a dühe, lángolt a szenvedélye. Ezen az éjszakán megadta magát.

53

9. fejezet Julian McKenzie–nek nem volt jó napja. Az előbb veszítette el egyik betegét. Persze a háborúban a halál mindennapos dolog. Juliant a felesleges veszteségek zavarták. Ennek a fiúnak sem kellett volna meghalni; tizenkilenc éves volt csupán. Egy eltévedt golyó szilánkosra törte a bokacsontját, de a fiú megijedt, s nehogy levágják a lábát, eltitkolta. Mire parancsnoka észrevette, súlyos fertőzés indult meg a szervezetében. Nem csak a fiú halála miatt volt rossz kedve. Családjáról is baljóslatú híreket kapott: sógornője, Alaina kém és futár; elhagyta St. Augustine–t és nyoma veszett. Később jenki barátnője, Risa Magee is eltűnt, miközben Alainát kereste. Julian még nem találkozott Risával, de a hírek szerint apja, az Egyesült Államok tábornoka, akár az egész északi flottát hadrendbe állítaná, hogy a lányát megtalálja. – Nem rajtad múlott – szólalt meg váratlanul húga, Tia, és vállára tette a kezét. Julian odafordult hozzá, meg akarta magyarázni, nemcsak ez a tragikus baleset bántja. De inkább hallgatott. Tia is letört volt, de Julian rosszkedve oldódni kezdett, ha mellette volt. Akkoriban sok előkelő déli család leánya ápolónőként dolgozott. Olyan dolgokat láttak a katonák között, amit nem kellett volna. Sok „nővér” nem csinált egyebet, csak leveleket írt és olvasott. De Tia nem. Segíteni jött, hát dolgozott. Julian nagyon büszke volt rá. Tia gyönyörű, és ért is ahhoz, amit csinál. Apja fekete szemét örökölte, míg Julian és Ian nagyapjuk mélykék szemét. Tia haja és szeme fekete, a bőre pedig tejfehér. Középmagas, karcsú és vidám. A partikat, a bálokat és az utazgatásokat kedvelte. Szerette volna látni Európát, és még többet: Egyiptomot, a piramisokat és a Jangce folyót Kínában. De kirobbant a háború. Bár apjuk szívesen elküldte volna jó messzire, otthon maradt, és néhány hónapja itt dolgozott Juliannel. Szülei soha nem szóltak bele döntésébe; sem Jarrett, sem Tara McKenzie nem szokott meghajolni a társadalmi elvárások előtt. Tia és Julian kutya–macska barátságban nőttek föl. Tia kiváló segítségnek bizonyult. Felvidította a katonákat, átsegítette őket betegségen és lázon. Felitatta a vért, előkészítette a kötszert, megfürdette a sebesülteket, és elviselte a rothadó hús és hulladék szagát. Mint orvos, Julian szerencsés volt: amikor St. Augustine a lázadók kezére került, sógornője, Alaina segített neki. Most pedig Tia. A lány ránézett a halott fiúra, könnybe lábadt a szeme, gyorsan visszafordult Julianhez. – A családja, a felesége és a kisfia Ocalában lakik – mondta csendesen. – Két levelet írtam meg neki. Azt akarta, egyikőjük se tudja meg, mennyire megszerette a dohányt, és a pókerkártyáját is el akarta égetni. Arra kért, ne mondjam el nekik ezeket, hadd maradjon meg erkölcsös emberként az emlékezetükben. – Akkor menj, égesd el azt a kártyát, és aztán pihenj le! Túlhajtod magad. Tia egy pillanatig hallgatott. – Julian, Ian a jenkik oldalán harcol. Apánk ráadásul abolicionista. Ha mi nyerjük meg ezt a háborút, lesznek, akik nem szívesen fognak visszaemlékezni arra, hogy két tampai McKenzie segített a déli katonákat életben tartani. – Valld be: te egy jenki életéért is ugyanúgy küzdesz, ha arra kerül a sor. Tia vállat vont. – Ha Ian megsebesül, remélem, út is így ápolják majd. Gyűlölöm a háborút, semmi értelme. Emberek halnak mg. Otthonok pusztulnak el, sok–sok árva marad a halottak után. És amikor ez az egész véget ér, mehetek az orvosi egyetemre… úgysem marad egyetlen férfi sem, akihez feleségül mehetnék! Digby őrmester, Julian szárnysegédje kukkantott be a sátorba. Digby, aki az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgált Arizonában, fiatal, vékony és villámgyors volt. Tisztelgett, észrevette a halottat, egy pillanatra visszatántorodott, majd izgatottan így szólt: 54

– Jön, uram, jön! – Ki jön, Digby? – kérdezte Julian. – McKenzie kapitány, uram, a Lady Varináról. Hát nem nagyszerű, uram? Julian elkomorodott. Jerome eddig viszonylag szabadon járta a tengereket, de az északiak blokádja egyre szorosabbra zárult. Unokatestvére képzett hajóépítő: az északi hajógyárakban ellesett fortélyok és a floridai viszonyok alapján tervezte meg a Lady Varinát. Könnyű, ötszáz tonnás hajó hét kisebb és három nagyobb ágyúval. Gőzgép és vitorla hajtotta, könnyen manőverezett a sekély vízben. Örült, hogy Jerome itt van: sürgősen szüksége volt kötszerre. – Menjünk a folyóhoz! – mondta Tia izgatottan. Julian bólintott, de még vetett egy utolsó pillantást a halottra. – Majd én gondoskodom a fiúról, dr. McKenzie – ajánlkozott Digby. Julian bólintott. Virradt. Jerome csak a sötétség leple alatt jöhetett fel az északi ellenőrzés alatt álló folyón. A Lady Varina valóban ott horgonyzott. Több kisebb csónak is a part felé tartott. Jerome ott állt az első csónakban, mosolygott, és mikor meglátta az unokatestvérét, integetni kezdett. Akárcsak James bácsi, a félvér „rokon”, ahogy a szomszédok pletykálták, Jerome is kedvelte Juliant. Csak néhány hónappal volt idősebb, de amikor az állam legdélebbi részén fekvő McKenzie–birtokra látogattak, mindig Jerome vezette a többi fiút. Olyan vérfagyasztó harci kiáltást tudott hallatni, ami az ember szívéig hatolt. Jerome közeledett. Nem viselt egyenruhát, csak vászonnadrágot, csizmát és szürke vászoninget, derekáról kard lógott le. – Kapitányom! – kiáltott Julian, amikor Jerome a partra lépett. – Doktor úr! – üdvözölte Jerome. Tia megelőzte. Előresietett, és Jerome karjaiba vetette magát. A férfi felkapta és megforgatta, szorosan magához szorítva a lányt. Letette Tiát, majd Juliannel is megölelték egymást. – Nagyon örülök, hogy látlak! Váratlanul jöttél – mondta Julian. – De hála istennek, itt vagy. Szörnyű híreket kaptunk. Hallottál arról, hogy… – Előbb kirakodunk, aztán majd beszélgetünk. Négyszemközt – mondta Jerome. Harminc perccel később Jerome McKenzie az unokatestvéreivel ült Julian íróasztalánál. Az emberei lerakodták a kötszereket. Jerome ragaszkodott hozzá, hogy az általa szerzett áru saját államában maradjon. Különösen amikor Julian gyógyszerrel és kötszerrel való ellátásáról volt szó. Amikor Digby elment kávéért, Jerome elmondta mindazt, amire a másik kettő kíváncsi volt. – Alaina jól van. – Jaj, istenem, ezt honnan tudod? Láttad…? – kérdezte Tia idegesen. – Találkoztunk. – És? Mi történt? – sürgette Tia. – Alaina kémkedett, s gyógyszert csempészett a blokádon keresztül. Az északiak pedig nagyon el akarták kapni őt, „Mokaszint”, de… – Valaki figyelmeztette. A tábornok lánya – vágott közbe Julian. Jerome felhúzta a szemöldökét. – Igen. Honnan tudod? – Mert St. Augustine–ben mindenki arról beszél, hogy Risa Magee egy fiatalemberrel levitette magát délre. Gondolom, Alainát akarta megtalálni, de Iant találta meg. – Nem találta meg. Nem egészen. Engem talált meg. – Tényleg? – mondta Julian. – De te láttad Alainát? Tényleg jól van? – faggatta Tia. – És Ian… találkoztál a bátyámmal! Hogy van? Jerome, kérlek, mondj el mindent! Jerome elbizonytalanodott. Megbízott a családjában, de azért jobb, ha ők sem tudnak mindent. – Megtaláltam Iant, és megtalálta Alainát. Belamaron van, és Ian is odajött néhány órára. – Szóval Ian visszament a háborúba… – mondta Tia keserűen. Jerome nem válaszolt. 55

– És a tábornok lánya? – kérdezte nyomatékosan Julian. – Nos, ez a valódi indok, amiért most jöttem. Szeretnélek megkérni, juttassátok át a folyó túlpartjára. – Ó… – mondta Julian gondterhelten. – Miért nem hagytad Belamaron? – Nem lehetett. Tudta, hova készülök. Veszélyes volt rám és az emberimre nézve. – Gondolod, elárult volna? – Biztos. Bármit megtenne az Unióért. – Ez még nem feltétlenül jelent veszélyt – motyogta Tia. – Az életét tette kockára Alaináért, nem? Mitől vagy abban olyan biztos, hogy elárulta volna a terveidet? Jerome kortyolt egyet a kávéjából, görcsbe rándult a gyomra, ahogy elnézte az unokahúgát, aki ilyen határozottan kiállt egy nő mellett, akit nem is ismert. – Megesküdött rá – mondta halkan Jerome. Vajon még mindig megtenné? Igen. Függetlenül attól, ami köztük történt. Édes istenem, mi is történt? – kérdezte magától. Semmi különös. Kívánta a lányt. Egyszerűen csak kívánta. És Risa? Vajon lehunyt szemmel azt gondolta, ő Ian? Talán maga a háború küldte a karjaiba. A háborúban az élet rövid és bizonytalan. A szeretők úgy hulltak, mint a légy, és velük együtt elveszett a nők jövőbe vetett hite is. De Risa soha nem kezdeményezett. Sem a parton, sem a kabinban. Ő volt a kezdeményező. Ám a lány olyan izzó szenvedéllyel válaszolt, hogy végül is Jerome–ot csábították el. Fájdalmasan kívánta a lányt. Rendes körülmények között megkérné a kezét. A háború előtti világban bukott nő lett volna Risából. De szenvedélyes jenkik nem házasodnak szenvedélyes lázadókkal. Jerome egyébként is sajnálta az ilyen párokat. Nem… ami történt, azt legjobb elfelejteni. Semmilyen jövő nem áll előttük: Risa még mindig meg akar szökni, visszatérni az imádott északra. Igencsak meglepődne, ha egy félvér déli hajós megkérné a kezét. Csak a pillant varázsa vette le a lányt a lábáról, a vágy, hogy megéljen valamit, amit már egyszer elvettek tőle. És mégis… Nehéz elengednie! Jerome kezében megremegett a pohár. Érezte, Risa nem azért adta oda magát, mert annyira hasonlít Ianre. A lány felizgatta, és akárhogy is, de az ő szemét fogja maga előtt látni, amíg csak él. Néha zöld, és egy kicsit kékes, majd kék, zöldes árnyalattal. Csillogó, gyönyörű, változó szempár, olyan, mint a tenger. Jerome letette a poharát. – Amíg tudta, merre tartok, nem mertem elengedni. Julian válaszolni akart, de a belépő Digby megzavarta a beszélgetést. Megvárta, míg a tiszt kimegy. – Jerome, figyelmeztetnem kell téged. A lány apja tajtékzik a dühtől. Tudja, hogy Risa elment St. Augustine–ből, és azt hallottam, hogy lepuffant bárkit, aki akár csak egy ujjal is hozzáért a lányához. Mi történt azzal, aki levitte őt délre? – Finn–nel? – Jerome felvonta a szemöldökét. – Néhány jenkivel együtt partra tettük egy kis szigeten. Hamarosan arra jár az északiak egyik hajója, és felveszi őket. – Jól van… Örülhet, ha nem kerül a tábornok kezei közé. – Háború van; ő északi, én pedig déli vagyok. Nem félek a hölgy apjától – mondta Jerome nevetve. – És átkozottul sajnálom, de többet tudott, mint egy tucatnyi kém. Nem tehettem mást. – Biztos nem esett baja a lánynak. Legalábbis remélem – mondta halkan Tia. Jerome elmosolyodott. – Sajnálom, Tia, ki kell ábrándítsalak. Úgy küzdött, mint egy vadmacska. Valamit tennem kellett… Szokásomhoz híven odakötöztettem a főárbochoz, és az első tiszttel húszat verettem rá kilencágú korbácsommal. Tia szóhoz sem jutott. 56

– Jerome, édes istenem… – Tia! – szólt rá Julian. – Tia, Jerome csak ugrat! Jerome felnevetett. – Igen, ugratlak. De azért nagy volt a kísértés. – Most hol van? – kérdezte Julian. – Alszik a kabinban. Visszamegyek érte, és idehozom délután indulnunk kell, sötétedéskor már a nyílt tengeren leszünk, el akarom kerülni a Fernandina–öböl déli részén őrködő északiakat. – Akármi is hozott ide, jó, hogy jöttél. Kevés a morfium – mondta Julian. – Szerinted meddig folytathatjuk ezt a háborút ilyen kevés hajóval, katonával és felszereléssel? Jerome vállat vont. – Semmink nem volt, amikor elkezdtük, egy új ország új kormánnyal és új flottával. – És a bolondok, mint te is, odaadták a vagyonukat! – mondta Tia. Mindkét férfi dühösen hördült fel. – Tia, délen alig volt ipar, szükség volt rá! Tudom, sokszor keserves dolgotok van, de amíg legyőzzük a túlerőt, nincs mitől tartanunk. A politikusok majd megnyerik ezt a háborút… – Hiszem, ha látom! – motyogta Tia. Felállt és elment. A két férfi utánanézett. – Ma elvesztettünk egy beteget, akit nem lett volna szabad – magyarázta Julian. Jerome felállt. – Sok mindent veszítünk el feleslegesen – mondta halkan. – De az ellenség is. Idehozzam Miss Magee–t? Mielőtt Julian válaszolhatott volna, az izgatott Digby lépett be. – Uram! – kiáltott. – Üzenet jött a nagybátyjától! – Megfordult, rájött, hogy az Jerome apja. – Az apjától, uram. – Apámtól? Mi baj? – Semmi az égvilágon! – mondta Digby széles mosollyal. – Csak ma lesz még egy látogatónk. Mr. McKenzie idehozta Miss Alainát. – Ez csodálatos, Digby, köszönöm – mondta Julian. Digby kiment, ő pedig Jerome–ra nézett. – Ian küldte ide? – Háború van, és ő el akarja juttatni Alainát St. Augustine–be… – Igen, persze. – Risa örülni fog. – Risa… Miss Magee – mormolta Julian. – Jerome, őt lejjebb, a folyó mentén fogják várni az emberiem, nem szeretném, ha pontosan tudná, hol vagyunk. Ő és Alaina, mindketten itt! Risa most McKenzie lenne, ha… nos, te is tudod, ha más lett volna a helyzet… – Ha más lett volna a helyzet – mondta Jerome szárazon. – Most mennem kell, előkészítem a hölgyek szállását. Eljött a reggel, de Risa még aludt. Jerome egy ideig a kabinajtóból nézte a lányt. Hanyatt fekve aludt, a lecsúszott takaró fedetlenül hagyta gömbölyű melleit… Hosszú, sötét haja a mellére omlott, ajkát résnyire nyitva aludt. Olyan angyali, gyönyör, érett… Olyan csábító! És neki már nincs hatalma fölötte. Szabad, újra a tábornok büszke lánya. Megbecstelenítette az ellenség gyermekét! Ez történ, és Jerome tudta, hogy nagy hibát követett el. De tiltakozhatott volna. Miért nem tette? Szíve hevesen vert, teste tűzben égett. A lány lassan kinyitotta a szemét; sűrű, sötét szempillája alól előtűnt tengerkék szeme. Pislogott, majd meglátta Jerome–ot. 57

– Megérkeztünk? – kérdezte. – Igen. Közel a szabadság – felelte Jerome, majd közelebb jött az ágyhoz, szeme szinte itta a látványt. Risa nyakán is hevesen lüktetett az ér. – Jól fog viselkedni? – kérdezte Jerome. – Most nappal van… – mondta elpirulva Risa. Szempillái lezárultak, Jerome megsimogatta az arcát. – Nappal van… Csak éjszaka adja meg magát. Risa hirtelen elmosolyodott, megrázta a fejét, s Jerome úgy látta, mintha egy könnycsepp bujkálna a szemében. – Soha nem adom mg magam, kapitány! – Hm… – mormolta Jerome. – Akkor miért engedte? – Maga miért tette? Szerintem én nem engedtem meg semmit. Miért… miért szeretkezett velem? – Nem tudtam ellenállni a csábításnak. – Tényleg? Jó válasz, uram – súgta Risa. – Elmondja az apjának? – kérdezte Jerome. – Nem akarom, hogy megtudja. – Hát igen… szégyelli, hogy az ellenség karjaiba vetette magát? – Soha nem tettem volna ilyet, ha… Risa megint lehunyta a szemét. – Istenem, az apám nem tudhatja meg! Maga egy blokádtörő, apám az Unió tábornoka. Megölné magát, hiszen maga az ellenség. – Risa, én nem félek a maga apjától. – Pedig félhetne. – Talán a maga apja tarthatna tőlem. – Hála istennek, ő a szárazföldön harcol, maga meg a tengeren. Most biztosan roppant dühös, és minden embere magára vadászik… – Kár értük… sokan meg fognak halni. Nem szeretek ölni, de ha két hajó összecsap, óhatatlanul halnak meg emberek – mondta Jerome. Megpróbált higgadt maradni, de a teste mélyéről feltörő erőszakos érzékiség a hatalmába kerítette. Nem, semmilyen viszonyt nem akar Risával! – Azt mondta, el fog engedni – emlékeztette csendesen Risa. – Igen – mondta Jerome, és könnyed mozdulattal kisimított egy tincset a lány homlokából. – Szóval ott tartottunk, hogy ellenség vagyok. Akkor miért engedte meg, ami történt? – Mert… mert maga nem adott más lehetőséget. – Szerintem adtam. Eljátszott a gondolattal, milyen lehetett volna, ha Ian…? – Mire céloz? – csattant fel a lány. – Jól tudja, hogy értem. Maga szerte Iant. Összetévesztet minket, és a karjaimba vetette magát. Bárcsak én lennék Ian! Maga házasodni akarna, nem pedig menekülni – mondta Jerome dühösen. Ideges volt, elkeseredett, kiéhezett… – Először is Ian nős – vágott vissza Risa. – Másodszor pedig rájött, hogy az északiaknak van igazuk. Ő nem az ellenségem. – A derék Ian! Nos, ő így döntött, én pedig másképp. Én maradok, aki vagyok: ellenség. Akkor felszólítom, Risa Magee, adja meg magát, mielőtt elengedem. – Mit akar…? – Tudja azt maga jól – mondta Jerome. – Adja meg magát! Maga is ezt akarja… – Közelebb hajolt, szíve hevesen vert. Risa ránézett, megrázta a fejét. – Nem adom meg magam! Soha! – és csillogó szemmel átölelte a férfit. Jerome lerántotta a takarót, bebújt mellé az ágyba. Éhes, elkeseredett csókkal tapadt Risa szájára, és Risa is viszonozta a szenvedélyét. A lány szája rátapadt, nyelve a szájában keresgélt… 58

Az isten szerelmére, hogy engedhetné most el? Olyat akart, ami nem lehet az övé mégis akarta a lányt. Ajkaik elváltak. Nyelve Risa melléhez ért, gyöngéden harapdálta a duzzadt mellbimbókat. A lány légzése szaggatottá vált, a hajába markolt, Jerome vállát harapdálta. Jerome felemelkedett, csókjaival beborította a lányt testét; amikor a köldökébe csókolt, vad hőhullámok futottak végig a lány hasán. Széttárta a lány combjait, simogatta, csókolta, izgatta… Risa felsikoltott, körmeivel végigszántotta a hátát, nyöszörögve próbált tiltakozni. Jerome rá se hederített, az élvezet egyre magasabb csúcsai felé repítette Risát. Megszabadult a nadrágjától, beléhatolt, élvezte a lány izzó testét, lökései egyre vadabbak és erőteljesebbek lettek. A női test édes illata a szeretkezés nehéz párájával keveredett. A lány sikoltozott, levegőért kapkodott, végül az egész világ felrobbant, szétesett, szilánkokra törött. Risa szorosan hozzábújt, felzokogott, öklével Jerome vállát verte: – Te vagy az ellenség, ellenség vagy, az én ellenségem! Jerome sokáig a karjában ringatta, egész testében remegett. Ebben a néhány utolsó pillanatban Risa még az övé volt. Aztán végül felkelt, hátat fordított, ingét betűrte a nadrágjába, megigazította ruháját. Kihúzta magát, így szólt: – Ahogy akarja, Miss Magee. Még mindig az ellensége vagyok. És maga nem adja meg magát a lázadóknak. Jeremiah majd a partra kíséri. Ön szabad – mondta, és kisétált a kabinból. És Risa életéből is.

59

10. fejezet Risa sokáig feküdt a kabinban, megrémisztette a szívébe markoló félelem. Volt idő, mikor az életét adta volna, hogy megszabadulhasson Jerome–tól. Szenvedélyes híve volt az Uniónak. És most mégis… Amikor Jerome elment, Risa tudta, a férfi nem akarja látni többé. Nem fogja elfelejteni a hűvös büszkeséget a hangjában, ahogy gúnyolódott vele. És maga soha nem adja meg magát! De valami a férfiból mindig vele lesz. Olyan rövid ideig ismerte, mégis olyan jól. Fel tudta idézni az arcát, érezte, látta a férfit az emlékeikben, és amikor elment, Risa attól félt, ezek az emlékek mindörökre kísérteni fogják. Mindketten a háborúra hivatkoztak. Nem lehet szerelmes! Az nem lehet! El kell felejtenie most rögtön, akármilyen jól is esett Jerome simogatása. Vége van, legjobb lesz elfelejteni. Egy ideig senki nem zavarta. A szíve nehéz volt, bár tudta, most örülnie kellene, közel a szabadság. Később Jeremiah friss vizet hozott, és közölte, még sötétedés előtt partra viszi. Jerome–ot nem látta többet. Amikor Jeremiah a partra kísérte, megdöbbenve látta, a Lady Varina legtöbb tengerésze ott van a fedélzeten, hogy üdvözölje őt. Tiszteletére Michael O’Hara és Matt Conor furulyán és dobon előadta a Loralee egyik átiratát. A parton nyolc déli lovaskatona köszöntötte, és meglepődve ismerte fel az egyiket. Grant Jennar volt, egy tisztes, idős úriember, őszülő hajjal, dús szakállal és hegyes, ezüstszínű bajusszal. Sovány, egyenes tartású lovassági tiszt apja hadtestéből. Risa nem tudta, hogy most a Konföderáció hadseregében van. – Miss Magee! – köszöntötte a férfi. Risa odaszaladt hozzá, és megölelte. – Uram! Mennyire örülök, hogy látom! – Jaj, ne örvendezzen annyira, kisasszony! – mondta szomorúan. – Én most a másik oldalon állok; de persze épségen visszajuttatjuk magát St. Augustine–be. – De hát maga… – Kapitánya vagyok, kedvesem, egy újonnan alakult rendfenntartó egységnek. Egy floridai egységnek. – Sóhajtott. – Elég idős kapitány, elismerem, de legalább nem fognak engem és az embereimet északra vezényelni! Nem is mondhatok többet, hiszen maga okos lány, és mindent szó szerint továbbmond az apjának – aki mellesleg nagyon aggódik önért! – Hamarosan találkozni fogok apámmal, remélem – mondta Risa udvariasan. – És most, kérem, fáradjon velem a tiszti szállásra vacsorázni. Amint besötétedik, megkezdjük a fogolycserét. – Fogolycserét? – Igen, kedvesem, egészen jól alakulnak a dolgok. Múlt héten a jenkik elkapták az egyik dobos fit. Szegény srác. Szerintem halálra rémülhetett. Valamelyik bolond elhitette vele, hogy a jenkik dobos fiúkat szoktak vacsorázni. De hát az volna a legjobb, ha még ma mindketten visszatérnének oda, ahová tartoznak. Van itt egy ló a maga számára. Ha nyeregbe szállna, fenntarthatnánk a déli vendégszeretetnek legalább a látszatát, még akkor is, ha nem szívesen jött hozzánk vendégségbe. Rákacsintott. Egyik embere leszállt a nyeregből, és egy rőtszínű herélt mellett állt, hogy felsegítse Risát a lóra. A lány bólintott, és elfogadta a délitől a segítséget. Ez a fickó sem fiatal, gondolta. Bizonyára minden élete virágjában lévő déli férfit északra küldtek, hogy az uniós csapatokkal harcoljanak. A hátországban csak az idősek és a kisfiúk maradtak, nekik kellett szülőföldjük védelméről gondoskodni. Risa Grant Jennar kapitány mellett lovagolt, keresztül egy fenyőerdőn. A táborban, az egyik legnagyobb sátor előtt leszálltak a nyeregből.

60

Egy férfi lépett ki a sátorból. Risa annyira meglepődött, mennyire hasonlít Jerome–ra, hogy kis híján leesett a lóról. Természetesen McKenzie volt, Julian biztosan, Ian öccse. A férfi azonnal odalépett, és kezet nyújtott neki. – Miss Magee, annyira örülök, hogy megismerhetem! Elnézését kérem a körülmények miatt. Én… – Maga Julian McKenzie – mondta Risa, és elfogadta a segítő kezet. Julian elmosolyodott, vállat vont. Erős, meleg kézszorítása volt. – Ian és én nagyon hasonlítunk egymásra. – Úgy tűnik, maga a név okozza a hasonlóságot. – Azt gondolja? Nos… – Hát azért nem mindannyian hasonlítunk annyira egymáshoz! – csendült egy női hang, és Risa egy hozzá hasonló termetű nőt látott elősietni Julian mögül. – Tia McKenzie vagyok, Miss Magee. Tia egészen más volt, mint férfirokonai. Szeme és haja a szénnél is feketébb, bőre tejfehér, és amikor mosolygott, az arcán lévő kis gödröcskék bájosan nőiessé tették. Risát meglepte, mennyire érdeklődnek iránta a McKenzie–k. mindenki azt hiszi, lefeküdt Iannel? Mennyire, mennyire más volt az igazság! – Hogy van, Miss McKenzie? – érdeklődött. – Szólíts Tiának, kérlek! Úgy élünk itt a fenyvesben, mint egy nagy család. – Risa! Egy ismerős hang. Meglepetésére Alaina McKenzie lépett ki a sátorból, és rögtön Risa nyakába borult. Hátrébb lépett, jól megnézte alacsony, aranyhajú barátnőjét, majd ismét átölelték egymást. – Annyira aggódtam miattad… – kezdte Risa. – Hála istennek te ott voltál, és megmentetted az életemet! – mondta Alaina, de aztán elhallgatott: nem akart olyasmit mondani, amivel kellemetlen helyzetbe hozhatja Risát. – Gyere vacsorázni! Nemsokára indulnunk kell. – Indulnunk? – kérdezte Risa. – Alaina már nem kém! – súgta Tia halkan. – Hála istennek! – mondta Risa. – Ha nem hagytam volna abba, Ian biztosan elkap, ha az északiak nem is. Most visszamegyek veled St. Augustine–be. – Én… örülök neki – mondta Risa. – De hogy jutottál ide? Alaina halkan kuncogott. – Ian megkérte nagybátyját, Jamest, hogy hozzon ide egy közeli partszakaszra Juliannek, Tiának és a családnak szóló levelekkel. Jennar kapitány várt a parton, ő kísért ide. – Ian találkozott Jamesszel? – Béketárgyalások persze még nem voltak – tette hozzá Alaina keserűen. Gyönyörű, aranybarna szeme fényes, mintha sírt volna. És Risa megértette: Ian végül rávette a feleségét, hogy hagyjon fel a kémkedéssel – de ő maga visszament a háborúba. Ez a férfiak sorsa. Alaina újra gyermeket várt, és így veszélyes küldetésein már nem csak a saját életét kockáztatta. Mások is voltak körülöttük, így most nem akart többet mondani. – Jöjjön, együnk – javasolta Julian. A sátor, ahová beléptek, étkezőnek volt berendezve. Miközben ettek, Jennar kapitány udvariasan elmagyarázta: Risa nem tudhatja meg, pontosan hol vannak, ezért később bekötik majd a szemét. Ezenkívül nem sok szó esett a háborúról, kivéve, amikor Grant Jennar az apjáról kérdezte Risát. – Ritkán látni olyan kiváló tisztet és olyan jó embert! – mondta sóhajtva. – Uram – mondta egyik embere udvariasan –, a mi oldalunkon is harcolnak kiváló katonák… – Ó, persze, persze! Legtöbbször a kivláó tiszt kiváló ember is, és van… nos, van köztük néhány, akiknek semmi politikai érzékük nincs! A diplomácia jobb fegyver, mint a kard, de nem

61

számít. Angus Magee kiváló tiszt és kiváló ember! Üdvözletemet küldöm neki, kedvese, és remélem egy napon még együtt fogunk ebédelni, ha Isten is úgy akarja! Átadja az üdvözletemet? – Örömmel, uram – biztosította Risa, és tisztelettel nézett az idős kapitányra. Mégis örült, amikor végre véget ért a vacsora, és egyedül maradhatott Alainával, Tiával és Juliannel az orvosi sátorban, ahol keserű kávét szürcsöltek egy kortyintásnyi brandyvel. Most éppen van alkoholjuk, de Julian nagyon spórol vele, magyarázta Tia, mert nem lehet tudni, mikor jön újabb alkohol– vagy gyógyszerszállítmány. – Az unokatestvérük, McKenzie kapitány nem látja el önöket rendszeresen? – Természetesen megpróbálja… – mondta Julian, s közben elmosolyodott. – De az veszélyes. A Floridába vezető útvonalak közül a St. Johns folyó a legveszélyesebb. Errefelé a hadműveletek célja az, hogy a jenkik visszaszorítsanak minket a folyó mentén. Jerome nem túl gyakran kockáztatja meg a közvetlen kapcsolatfelvételt. Ezúttal maga miatt jött. Nem tudom, mikor látom legközelebb… Risa maga elé meredt, a poharát bámulta. Jerome nevének említésére elpirult. – Felesleges kockázatot vállalt érted – mondta Alaina, felállt a tábori székből, és átölelte Risát. Letérdelt a lábai elé egy rongyszőnyegre. – Köszönöm, amit értem tettél! De miért pont Finnt beszélted rá, hogy vigyen le délre? – Féltettelek téged! – mondta Risa tömören. Alaina mosolygott, de közben egy kicsit remegett. – Végül is megúsztam. – Mi történt? – kérdezte Risa. A McKenzie–k egymásra néztek, és azt mérlegelték, mennyit mondhatnak el a lánynak. Alaina alig észrevehetően bólintott. – Ian elkapta „Mokaszint”, még mielőtt partra léptem volna. Risa halkan felnyögött. – De Jerome megtalált mindkettőtöket. Mindketten megsérültetek… – Volt egyszer egy barátom – kezdte Alaina. – Egy férfi, aki kiállt mellettem, bármi is történt. A háború különös dolgokat művel az emberekkel… – Mondd meg neki az igazat! – mondta Tia türelmetlenül. – Risa, tudod, nem szeretnénk, hogy ez köztudott legyen. Az az ember el akarta kapni Alainát és megölni Iant. Gyűlölte Iant – már a háború előtt is. Déli tiszt volt, meghalt. Ian és Jerome is részt vett a dologban, ezért nem akartuk elmondani. – Értem – mondta Risa, és ránézett Alainára, aki ismét elkapta a tekintetét. Ian megölt egy déli tisztet – rendben. Csakhogy Jerome is részt vett benne… – De te! Önként eljöttél Jerome–mal, csak azért, hogy megmentsd az életemet! – mondta Alaina. Risa megdöbbent. – Túl sokat tudott – mondta Julian. Alaina ránézett. – Aha… – Nos, már vége van, nem? – mondta halkan Risa, kerülve Alaina pillantását. Felkelt, Julianre nézett, és eszébe jutott, hogyan csapta be Jerome az első este, amikor azt hitte, ő Ian, és a karjaiba ugrott. Órákig szeretkezhettek volna, mielőtt rájön, hogy nem is Ian az, annyira hasonlítottak. És most annyira furcsa, hogy Julian még jobban hasonlít Ianre, ő mégsem érez semmit, és mindez… Jerome miatt van. Majd elmúlik… Majd egyszer eltűnik az emlékeiből, a lelkéből, a testéből, a véréből. – Doktor! – szólt be valaki kintről. – Itt az idő – mondta Tia feszülten. Risa felállt, ránézett Tiára és Julianre. – Örülök, hogy találkoztam veletek… akármilyen rossz körülmények közt is. Remélem, a háború hamarosan véget ér, és újra látjuk egymást. 62

Julian megszorította a kezét. – Az igazi barátság túléli a háborút – mondta. Tia mosolygott, majd átölelte Risát. – Majdnem a sógornőm lettél; de örülök, hogy a barátnőm vagy. – Gyerünk, mennünk kell! – figyelmeztette őket halkan Alaina. Risa átölelte Tiát. Majd ahogy megfordult, egy fiatal katona lépett a sátorba. – Mindkettőjüket leviszem a folyó mentén. Ha most velem fáradnának, kérem. Gyors búcsú után Risa és Alaina elhagyta az orvosi sátra. Odakint lovasok csatlakoztak hozzájuk Jennar kapitány vezetésével. Elérték a folyót, Jennar elköszönt tőlük. Egy katona lépett oda hozzá fekete csuklyával a kezében. – Elnézést, Mis Magee, de… – Rendben van, csak csinálja – mondta. A katona Risa fejére húzta a csuklyát, majd egy kis csónakhoz vezette. Alainára is csuklyát húztak. Akármennyire is a déliek pártján áll Alaina, mégiscsak egy hírhedt jenki felesége. Sokáig tartott az út. Majd valaki felkiáltott: – Állj! Ki az? – Johnny vagyok, a lázadó. Itt vannak a nők, jenki! – kiáltott vissza a kísérőjük. Risa nem látott semmit. Csendesen ült a csónakban, amíg a fogolycsere megtörtént. Hallotta az éjszakai rovarok hangját, a csónaknak verődő hullámok csobbanását, az emberek beszélgetését. Tudta, hogy őrzik őket. – Mrs. McKenzie és Miss Magee? – Igen, itt vannak. És a mi fiunk, Donny Murphy? – Kutya baja. Mindjárt küldöm! – kiáltott a jenki. – Hölgyeim! – mondta a kísérőjük –, levehetik a csuklyát. Itt hagyom maguknak a csónakot. A jenkik ott vannak, arra. Risa és Alaina levette a csuklyát. – Köszönöm, Allen – mondta Alaina. Kísérőjük bólintott. – Vigyázzanak magukra, Mrs. McKenzie. Miss Magee – mondta, és tisztelgett Risának. – Köszönöm. Óvatosan felállt a csónakban. – Hé, jenki! – Mi van, lázadó? – hangzott a túlpartról. – Küldök egy kis dohányt a hölgyekkel. Nincs egy kis fölösleges kávéd? – Gondoltam, hogy azt fogsz kérni. Ott van a fiúnál. Majd ő szárazon tartja. – Jól van. Vigyázz a fejedre, jenki! – Oké. Te is, lázadó! Kísérőjük leguggolt, és belecsúszott a vízbe. Egy perccel később egy sötét fej bukkant ki a vízből, és a jenki, aki az előbb még a fiúval volt, csurom vizesen bemászott a csónakjukba. – Hölgyeim, isten hozta önöket újra itthon! – mondta. – Austin! – mondta Risa vidáman. Ismerte, fiatal hadnagy, gyakran látta St. Augustine–ben, és diplomatikusabban viselkedett, mint a legtöbb, a várost megszálló északi katona. – Sage hadnagy! – mondta Alaina mosolyogva. Megrázta a fejét, és tetőtől talpig végigmérte a férfit. – Milyen szokatlan módja ez a fogolycserének. – Hát ami azt illeti, nem cserélünk mindennap foglyokat, de a barátja, Johnny, a déli és én néha találkozunk a folyón. Alkalmi üzleteket kötünk, fenyegetéseket továbbítunk, ilyesmi. – Mosolygott. – Kávét és dohányt cserélünk. Remélem, mindketten túléljük a háborút. Szeretnék egyszer békében leülni vele vacsorázni. – Hát az jó lenne – mondta Risa. – Khmm… Miss Magee, gondoltam, jó ha tudja: Finn visszatért a városba néhány tengerésszel, akiket az a lázadó McKenzie kapitány megfosztott a hajójától. Így hát az ön 63

fogságának híre is eljutott északra. Hallottam, az apja nagyon aggódik és forr a dühtől. Azt mondja, lelövi McKenzie–t, mint egy kutyát, és talál rá módot, hogy mindezt lóhátról tegye. – Jaj, szegény Finn! Hála istennek, semmi baja! Azonnal írok apámnak. – Finn jól van… de attól félek, az apja nem fogja beérni egy levéllel. – De nekem dolgoznom kell St. Augustine–ben! Tudja, Mrs. McKenzie és én dr. Percynek segédkezünk a műtéteknél… – Dr. Percyt, azt a vén csirkefogót elkapták, amint rejtjeles üzeneteket továbbított a délieknek. – Ó – mondta Risa, és Alainára nézett, aki elvörösödött és elfordult. – Micsoda meglepetés – mondta Risa szárazon. – Hát igen – folytatta Austin Sage. – Gondolom, most a betegeivel együtt üldögél az Old Capitol börtönben. Most új doki van. Thayer Cripped. Fiatal fickó, elég ügyes. – Akkor biztosan neki is szüksége lesz a segítségünkre – mondta Risa határozottan. – azt beszélik, nagyon megváltozott az apja, Miss Magee. Nem olyan eleven, mint régen, kerüli a veszélyt… Risa sóhajtott, s az ajkába harapott. Lehajtotta a fejét. Könnyek futották el a szemét. Az apja nagyon sokat jelentett a számára. Szeretetben felnevelte, gondoskodott róla. Érte élt, ő volt a mindene. Haza kell mennie, látnia kell! Hála istennek, mindketten életben vannak… Alaina megszorította a kezét, és Risának eszébe jutott, hogy Alaina nemrégiben vesztette el az édesapját. Rámosolygott a barátnőjére, majd Austinhoz fordult. – Szeretnék az első északra induló hajóval… – Ma este indul egy, Miss Risa. És már foglaltunk helyet magának. – Köszönöm. – Ránézett Alainára. Az ő szeme is könnyes volt. – Vissza fogsz jönni! – mondta halkan Alaina. – Az én hazám északon van… Alaina megrázta a fejét. – Valamiképp mindannyian összetartozunk. Érzem. Vissza fogsz jönni, Risa. Talán. De most haza kell mennie. Haza, Washingtonba. Apjához, akit szeret és tisztel, és aki szintén szereti őt. Biztonságban lesz, és talán képes lesz elfelejteni egy bizonyos lázadó kapitányt. És mégis… Szörnyű ürességet érzett. Végre… szabad. Megszabadult az ellenségétől. De soha életében nem érzett még ekkora súlyt a lelkén.

64

11. fejezet Négy héttel később a Lady Varina Jerome McKenzie kapitány irányítása alatt befutott a charlestoni kikötőbe. A sötétség leple alatt próbáltak átcsúszni a blokádon, de a jenkik észrevették őket, és a nyomukba eredtek. Jerome odakiáltott Douglasnek, hogy gyorsítson és viszonozza a tüzet. A szürkület halványuló fényeiben szikrázott az ágyúk torka. Az első őket követő északi hajót eltalálták. Jerome újból tűzparancsot adott, az ágyúk felugattak, majd villámgyorsan a kikötő felé vette az irányt. Jelentést kért a veszteségekről. Az ellentámadás a meglepetés erejével hatott a jenki hajókra, és felhagytak az üldözéssel. A Lady Varinát eltalálták: kettétört a főárboc, egy másik lövedék a felső tatfedélzetbe csapódott. De a szilárd felépítésű hajó még így is bámulatos sebességgel száguldott a kikötő felé. Mire a Lady Varina kikötött, kisebb tömeg gyűlt össze a parton. Kíváncsian várták, milyen árut hoznak. – Micsoda fényes fogadtatás! – szólt Hamlin Douglas. Éles szemmel vizslatta a kikötőt. – Még rosszul is elsülhet… – Ugyan! – tiltakozott dr. David Stewart. – Hisz Charlestonban vagyunk! – Charlestont körülvették az északiak. Mindenből hiány van. Biztos a luxuscikkeket várják, azért jöttek ki – mondta Hamlin, és szomorúan megrázta a fejét. – Nos, el kell mondanunk nekik, hogy a jólétet fel kell áldozni a morfiumért – mondta Jerome. Megfogta a főárboc egyik kötelét, és félig felmászott rá. A kötélen egyensúlyozva odakiáltott a tömegnek, és udvariasan meghajolt a szédít magasságban. – Hölgyeim és uraim! A Lady Varina legénysége és jómagam nevében hadd fejezzem ki szívbéli hálámat az önök bátorításáért, támogatásáért és imáiért. De tudniuk kell hölgyeim, nem hoztunk sem kalapot, sem harisnyát! A tömeg felhördült, majd nevetés tört ki. Egy gyönyörű, estélyi ruhás, fiatal, szőke nő felkiáltott: – Egyetlen pár selyemharisnyát sem, kapitány? – Egyetlenegyet sem, hölgyem, de ha tudtam volna, hogy maga is itt lesz a köszöntésünkre, legalább egy párat beszereztünk volna! – Óvatosabban, uram! – kiáltotta a lány apja. – Itt és most eljegyzik egymást? A tömeg megint nevetésben tört ki. – Hölgyeim és uraim, még egyszer köszönöm mindannyiuknak! – kiáltotta Jerome, majd egy ugrással lent termett. Közben Jenson tábornok jött a hajóra. Charlestonban állomásozott, mióta Észak–Virginiában elveszítette az egyik lábát. Melegen üdvözölte Jerome–ot. – Kapitány, úgy tűnik, ön és legénysége kénytelen lesz egy kis időt városunkban tölteni. A hajó igencsak javításra szorul… – Szívesen maradunk – mosolygott Jerome. – Él egy rokonom ebben a szép városban. Édesanyám is erről a vidékről való. A város szélén van egy kis birtokunk. – Igen… Tudom. Találkoztam az öccsével és a húgával. De amint azt ön is bizonyára tudja, öccse Lee hadseregével tart, húga pedig Richmondban él. – Igen, hallottam. – Nekem van egy kis ültetvényem itt, a környéken. Önt és legénységét szívesen látnánk vendégül a Battery–birtokon. Az a ház az udvar túlsó felén szintén családunk tulajdona, megfelel szállásuk lesz ott. Természetesen önök a vendégeim. – Uram, nem tudom, elfogadhatok–e ilyen nagylelkű ajánlatot… – McKenzie kapitány, tudjuk, maga nem kalapokkal meg selyemharisnyákkal tölti meg a hajó rakterét, és sok déli katona annak köszönheti az életét, hogy ön olyan kevéssé törődött a maga hasznával. Büszkék lennénk rá, ha lefogadná a meghívásunkat. – Hirtelen elmosolyodott. – A házamat a legtöbbször kórháznak használják! 65

– Hát akkor köszönöm. De ha netán hosszabb időt venne igénybe a javítás, úgy én és az embereim természetesen más szállás után fogunk nézni. – Uram, vasúton gyorsan eljuthat Richmondba, ha erre céloz. De az ellenséges terület közelében jobb, ha vigyáz. – Hogyhogy? Jenson kuncogott. – Uram, az ön neve sokszor szerepel az északi újságokban! Jerome értetlenül felvonta a szemöldökét. – Miért? Jenson egyre jobban kacagott. – Jöjjön, uram! Megvacsorázunk, elintézzük a továbbutazását, és megmutatom önnek az újságokat. Egy órával később Jerome, a tábornok, néhány tiszt és városi polgár ott ült a cseresznyefa étkezőasztal mellett a vízparti ház ebédlőjében. Az asztalon hófehér terítő, angol porcelántányérok, az ezüst evőeszközt dombornyomású dísz ékesítette. A bort a legszebb kézi gyártású metszett üvegpoharakban szolgálták fel. Kiválóan elkészített fehér hasú halat ettek vacsorára, korai érésű zöldség volt a köret. Evan Dieter konyhaművészetének hála, Jerome–ék a hajón is jókat ettek, de Jenson madeirája kitűnő, a whisky még jobb, az étel pedig ízletes és friss. Jerome mégis arra volt igazán kíváncsi, mit írnak róla az északi lapok, de ezt csak akkor tudta meg, amikor a férfiak visszavonultak a dolgozószobába egy pohár brandyre. – Jenson tábornok – mondta Jerome szivarral a kezében –, megnézhetném azokat az újságokat, amikről beszélt? – Természetesen, kapitány! – Kacsintott, és az asztalra mutatott. – Itt van a washingtoni lap… itt egy New Yorkból… és egy Bostonból. És a Harpers. Jerome elvette a lapokat, és átfutotta a cikkeket. Először csodálkozott, mennyire a figyelem középpontjába került, de a cikkeket olvasva egyre dühösebb lett. Miután Risa eltűnt St. Augustine–ből, Angus Magee nyilatkozataiban a déli tengerészeket barbároknak, Jerome–ot pedig „vad kalóznak” nevezte. Minden érző apa, északi vagy déli, ott lője le, ahol éri. Dühösen csapta le az újságokat. – Nem kellett volna megmutatnom – mondta Jenson szomorúan. – Legtöbben igen szórakoztatónak találjuk ezeket a meséket. – Úgy van! – mennydörögte Pierce Thompson, annak a csinos lánynak az apja, aki a kikötőben a harisnyákról érdeklődött. – Mit keresett az a lány ott? Milyen apa, aki hagyja, hogy a lánya csak úgy eltűnjön? Jerome megpróbált mosolyogni. – Apám szeminol, ez az újságok szerint magyarázatot ad arra, mitől vagyok ilyen barbár vadállat – mondta egykedvűen. – Minden katona tudja: nem volt más választása – nyugtatta meg Jenson. Thompson felnevetett. – És uram, hadd mondjam el, a történet rabul ejtette a hölgyeket. A mi lányaink nem olyan szendék, mint Miss Magee… sőt, alig várják, hogy valaki elragadja őket a tengeren! Jerome–nak az arcára fagyott a mosoly. – Látja, még a kisasszony nyilatkozata sem győzte meg a földijeit hogy ön úriember módjára viselkedett. – A kisasszony nyilatkozata? – Igen, a Tribune–ben… itt van! Bocsánat, ezt elfelejtettem megmutatni önnek. Jerome higgadt maradt, és elvette az újságot. A riporter Richmondban érte utol Risa Magee–t. áradozott a lány szépségéről és bátorságáról: „A déli vadember fogságából kiszabadult a gyönyörű Risa Magee. Légies könnyedséggel ül a lován, alig várta, hogy viszontlássa édesapját, mondta”. 66

Természetesen akarata ellenére rabolták el, és nőlétére börtönbe vetették. Szintén fohászkodott Istenhez, hogy segítse meg a Jerome McKenzie ellen harcoló északi hajókat, és sújtson le kegyetlen ellenségére. Szó sem esett arról, hogy elcsábították vagy megerőszakolták volna. Minden más újság beszélt a meggyalázásáról is. Jerome letette az újságot, remegett a keze. – Uram, ön olyan hírnévre tett szert, mely azóta is izgalomban tartja a hölgyeket! – mondta neki Trilby Harris, egy tüzér hadnagy. – Azt mondják, a jó öreg Angus vért kíván – ugratta tovább Jenson. – Ön ismeri a „jó öreg” Angust? – kérdezte Jerome. Jenson bólintott. – Együtt szolgáltunk a lovasságnál, amíg vissza nem vonultam, és haza nem jöttem, hogy államomat szolgáljam. Angus úriember, és a rajongásig szereti a lányát. Mi is tiszteljük a kisasszonyt, mind egy szálig, uram. Miss Risa előkelő hölgy. Bámulatos nő, elhiheti, bámulatos! Független, magabiztos és ritka szép. Beleszerette, mint ahogy sokan mások is, persze a háború előtt mindannyian azt hittük, eljegyzik egymást Ian Mc… – Hirtelen elhallgatott. – Az unokatestvéremmel? – Igen – mondta Jenson. – De úgy tűnik, csak jó barátok voltak. – Sóhajtott. – Bárcsak visszamehetnék! Risa olyan nő, akiről minden férfi álmodik. A szeme, uram… kék, mint a tenger, vagy a nyári égbolt! Klasszikus szépség… – Valóban – mormolta halkan Jerome. Felemelte a poharát. – Bárcsak a maga helyében lehettem volna, uram! Jerome szóhoz sem jutott, mert Jenson vénlány nagynénje törtetett be a szobába, megzavarva a férfiakat. – Uraim! Reméljük, élvezik a szivarozgatást, de nekünk olyan ritkán van alkalmunk ily népes férfitársaságot vendégül látni! Ha átfáradnának egy kis táncra… – Hölgyeim, megtiszteltetés számunkra – kiáltott Trilby lelkesen. Jerome lassan állt fel. Ösztönösen, magától tanult meg, és szeretett is táncolni, de most kelletlenül indult a szalon felé. Matt és Michael muzsikált, vidám dalokat és régi ír balladákat játszottak. Természetesen eljátszották a Dixie–t, a Loralee–t és a többi közismert dalt is. Jerome bosszúsan vette tudomásul: „vadember” hírneve csak tovább fokozta népszerűségét. Egész este körülvették a nők, és többen nyíltan felajánlkoztak neki, a szülők pedig szemet hunytak efölött, sőt még biztatták is lányaikat. Mégis, a szép barna lány, Janine, Pierce Thompson lánya rajongta körül a leginkább. Az idő későre járt; Jerome és Janine kiment a tornácra; gyönyörködtek a csodálatos Battery– birtokban. – Hosszú és keserves háború ez, kapitány! – mondta Janine. Tánc közben egészen hozzásimult a férfihoz, ujjai a férfi tincseivel játszottak, mandulaszemei az ő szemét fürkészték. – Egész más ez az élet, mint amit elképzeltem… – Igaza van– helyeselt Jerome. – Emlékszem arra, amikor még csak játszottam – súgta. – amikor nem tudtam eldönteni, Lawrence Danson, William Rufus vagy Sydney Malone legyen–e a férjem. Nem tudtam, melyikőjük lesz a leggazdagabb, a legkedvesebb és politikailag a legbefolyásosabb. Ma már mindez nem számít. William Manassasnál esett el, Lawrence Shiloh mellett, Sydneyt pedig Seven Pinesnél ölték meg. – Részvétem – mondta Jerome. – Nagyon magányos vagyok – mondta a lány. Ekkor apja kiért a tornácra, megzavarva románcukat. Bár reggel első dolga lesz elmenni meglátogatni húgát, Sydneyt, és Virginiában felkeresni öccsét, Brentet, aznap este Jerome még Jenson tábornok házában aludt a Battery–birtokon. 67

Meztelenül feküdt az ágyban, bámulta a plafont, amikor a lány megjött, besurrant az erkélyajtón. Selyemruha volt rajta; leült Jerome mellé. Nőies volt és izgató, és a lepedő, ami Jerome–on volt, felemelkedett, ahogy Jerome férfiassága duzzadni kezdett. De amikor a lány fölé hajolt, hogy ügyetlen csókkal próbálkozzon, Jerome elkapta a karját, és visszafogta. Kívánta a lányt, mert ott volt, és mert tetszett neki, de valami zavarta. Nemcsak attól félt, szokásává válik ifjú hölgyek elcsábítása, ennél többről volt szó: hiányzott az a szenvedély, amit Risa Magee iránt érzett. Nem fog csak azért szeretkezni Janine–nel, hogy újra érezze a forróságot? – Tudom, hogy kívánsz – suttogta a lány, és végigsimogatta meredező férfiasságát. Jerome ismét visszafogta. – Egy napon, ha véget ér a háború, majd a megfelelő férfit fogod kívánni – mondta nyugodtan. Felállt, és visszakísérte a lányt az erkélyajtóig. – Nem vagyok olyan ártatlan, mint gondolod! – suttogta Janine, és könnyek csillogtak a szemében. – Talán nekem sem mindegy, ki bújik az ágyamba – felelte Jerome gyengéden. Homlokon csókolta a lányt. – Menj aludni. A saját ágyadba. Janine sóhajtott, megremegett; végigmérte Jerome–ot, végül elköszönt. Amikor elment, a férfi ott maradt az ajtóban, a hűvös széltől megborzongott meztelen teste. Végül megrázta magát. Teljesen megőrült! Egy gyönyörű lány odaveti magát neki – ő pedig elküldi. Visszafeküdt. Talán nem is önzetlenségből tette. Egyszerűen csak elege lett az úgynevezett tisztes úrilányokból. Csak az a tisztességes nő, aki pénzt kér a szolgáltatásaiért. Mindig is odafigyelt a kapcsolataira. Az ártatlanokat békén hagyta. Ártatlanok! A tábornok lánya mindennek elmondta őt az újságokban, nevét már az egész ország ismeri, Észak és Dél egyaránt. Éberen feküdt, és elszomorodott, a mikor az újságcikkekre gondolt. Ha még egyszer találkoznak…! Ha még egyszer a szeme elé kerül… Egész teste izzott. Az izmai, a teste, a vére… Most levezethette volna a felgyülemlett feszültséget… de visszariadt a lehetőségtől. Risa miatt. Mert meg akarja fojtani. Mert kívánja. Őrültség! Azok után, amiket mondott… El kell kapnia a lányt, határozta el dühösen. És ha tényleg ezt mondta az újságírónak… az istenit! Akkor valami olyat tesz vele, amit aztán megírhatnak az újságok! Mindegy, hol és mikor sebesült meg valaki – az sem számított, ki az. És nem számított, milyen zászló alatt harcolt, ha egy golyó izmot és csontot roncsolt, ha a kard sebet vágott és ereket szaggatott szét. A sebesültek északon és délen ugyanolyanok. Ugyanazokban a betegségekben szenvednek, ugyanúgy véreznek, ugyanúgy sikoltoznak – s ugyanúgy halnak meg. Ezt Risa nagyon hamar megtanulta, amikor Washingtonba érkezve apjával találkozott. Örült, hogy ismét segíthet az embereken. Tudta, sok úgynevezett „társasági” család nem engedte, hogy lányaik ápolónőként dolgozzanak. Nem érezték illendőnek, hogy egy előkelő lány egy katonával intim közelségbe kerüljön, s ne csupán felöltözve lássa a férfiakat. Hála istennek, az ő apja nem ilyen. Sokkal jobb volt visszatérni Washingtonba, mint várta. Már amikor partra lépett, megrohamozták a riporterek. Úgy érezte, az igazságot mondja, óvatosan és nyugodtan beszélt – valahogy mégis kiforgatták a szavait, és az így született történetektől a hideg rázta őt is. Ha még egyszer összehozza az élet Jerome McKenzie–vel, biztosan élve meg fogja őt nyúzni ott a helyszínen. A fővárosban azonban hősként ünnepelték. Teára hívták a Fehér Házba, ahol ismét száz meg száz kérdésre kellett válaszolnia. Persze mindent megtett, hogy lehűtse a pletykaéhes emberek kíváncsiságát. A vége mégis az lett, hogy Risából dicsőséges hősnőt csináltak, aki az életét kockáztatta az Unióért, Jerome McKenzie kapitányból pedig vérszomja vadembert, akit 68

indián vére vitt arra, hogy elraboljon egy ártatlan lányt és erőszakoskodjon vele. Risa találkozott néhány barátjával, de hamar elhagyta Washingtont. Apját nem találta ott; őt a Félsziget hadművelet kötötte le, és ha látni akarta, Risának kellett odamennie. Angus üdvözölte, elküldte az összes emberét, könnyes szemmel szorította magához, szinte összeroppantotta a csontjait. Risa próbálta megnyugtatni: bizonygatta, hogy nem esett baja, Ian unokatestvére nem bántotta, de Angus dühöngött. Hogy vehette bárki is a bátorságot, hogy elrabolja az ő lányát? Azt akarta, hogy Risa térjen vissza Washingtonba, és maradjon is ott. Risa azonban nem akart otthon ülni és tétlenül várni a háború végét. Angus attól félt, ha Risa ápolónőként dolgozik, nehezebben tud majd férjhez menni. Ám lánya megmakacsolta magát, így végül Angus nem tehetett mást, áldását adta az elképzelésre. Nem volt könnyű élete a táborban. Az északi csapatok létszámban felülmúlták a délieket, de a lázadókat üldözni életveszélyes vállalkozás volt. A katonák közül többet pusztított el betegség, mint puskagolyó. Nyár volt, a húség szinte elviselhetetlen. Malária, himlő, vérhas és egyéb járványok ritkították a legénység sorait. Őket a Félsziget hadművelet foglalta le, McClellan Richmond bevételén fáradozott, de kevés sikerrel. Hosszú napokon át meneteltek, betegség tizedelte őket. Néha kisebb csetepaté, néha nagy csata ritkította soraikat, de a haldokló katonáknak mit sem számított, puska, vérmérgezés vagy szifilisz okozta korai halálukat. Az amputáció előtt állók szívbemarkoló sírása, a sebesültek sikolya megviselte Risát. Itt élt a táborban, s így apja közelében lehetett. Az idős Abe Tanner doktor mellett segédkezett. Sok volt a beteg, így nem sok ideje maradt töprengeni. Meleg volt, az élelmiszer megromlott. Risa június végén megbetegedett. Mindenki elől eltitkolta baját, pedig sokszor rosszul lett, ah vért látott. Minden nap máshol táboroztak le. A június fegyverszünet idején a tábori kórház egy elhagyott házban volt. Aznap este épp a háborún töprengett, mikor egy ismerős hang a nevén szólította. Amikor megfordult, felkiáltott, nem hitt a szemének: Ian McKenzie állt az ajtóban. Felkelt, odafutott hozzá, és boldogan átölelte. Ian is megölelte, megforgatta, végül aztán letette. – Ian! Mi szél hozott erre? Kérsz whiskyt? Találkoztál apámmal? Mi hír Alaináról? Semmit nem tudok róla. Írni sem tudtam neki annyi dolgom volt! Risa öntött neki egy italt a hintaszék melletti asztalkán álló kancsóból. – Ülj le, pihenj – kérte Ian. – Tudom, fáradt vagy. Hallottam, éjt nappallá téve dolgozol. Tudod, hogy emlegetnek a katonák? Risa kérdően felvonta a szemöldökét. – Remélem, semmi rossz, Ian nevetett. – Angyal tábornok. Azt mondják, úgy tudsz parancsolni, mint kevesen, még az érintésed is gyógyít, és olyan szép vagy, mint egy angyal. – Itt minden nő csinosnak számít, Ian. – Tényleg jól nézel ki, Risa. Csak talán túl sovány vagy. – Jól vagyok. Mindannyian soványabbak vagyunk egy kicsit. Kérlek, számolj be mindenről! – Ami a háborút illeti: Pope tábornokot egyaránt gyűlölik északon és délen, de azt hiszi, ő lesz az, aki a jó öreg déli Stonewall Jacksont meg fogja állítani a Shenandoah–völgyben, miközben McClellan elfoglalja Richmondot. A tábornokok és hadvezérek acsarkodnak, és öreg tanítómesterem, Edward E. Lee csak távolról figyeli az eseményeket. Sok ezerrel több katonánk van, mint a délieknek, tudjuk, ezer embert veszíthetünk el, míg ők csak néhány százat, és még így is győzhetünk – ez őrültség! Mis mást is mondhatnék? – Alaina? Ian elmosolyodott. – Néhány héttel ezelőtt találkoztunk, jól van, de nagyon hiányzol neki. Megkért, beszéljelek rá, hogy gyere vissza, ha csak tudsz. Minden csapatot kivontak Floridából, és ha St. Augustine a jenkik kezére kerül, neked is ott a helyed. 69

Risa mosolygott. Tűnődve simogatta a lovastiszt durva tenyerét. – Szívesen visszamennék. Szerettem St. Augustine–t. de itt hasznomat veszik. – És hiányzik? – Kicsoda? – Jerome. Risa tagadólag megvonta a vállát. – Az újságok botrányra voltak éhesek, én pedig kapóra jöttem. Alaposan felfújták az ügyet. Régen történt… alig emlékszem már rá – hazudta. – Találkoztál apámmal? Ian bólintott. – Mi baj? Ian vigyorgott, kék szeme vidáman csillogott. – Meglehetősen élénk az öreg. Gondolom, még nem láttad a tudósítást. Egy angol lap interjút készített Jerome–mal: a jenkiket óvatlansággal vádolják, meg azzal, hogy rossz szülők. Te pedig ismert kémnő lettél, aki megérdemelte, akármi is történ vele. A déli szimpatizánsok eljuttatták a cikket az északi lapokhoz is. Furcsa, de idéztek téged, amint a cikkre válaszolva megerősítetted, Jerome McKenzie egy lázadó vadember. Risa döbbenten állt, nem akarta elhinni, hogy mások helyette nyilatkoznak. Felkapta Ian üres whiskyspoharát, és odavágta a szoba túlsó falához, ahol a kandallóban ezer szilánkra tört. – Risa, kérlek, gyere ide! – mondta Ian, s gyengéden karjaiba vette, csitította. – Te nem tehetsz arról, amit mások beszélnek! – Kártérítést fogok követelni! – dühöngött Risa. – Már sajnálom, hogy elmondtam, de apád fel van háborodva… már azt hittem, engem is felöklel, csak mert Jerome rokona vagyok. Gyere, ülj le, csak ma este vagyok itt, aztán visszamegyek a csapataimhoz. Washingtonban jártam, és kaptam néhány nap kimentő, gondoltam, felkeresem a barátaimat. Ugye még mindig a barátom vagy? – Persze. – Risa egy pillanatig tétovázott. – A családod jól van? – Igen, amennyire én tudom. Eddig szerencsénk volt. Öcsém és húgom jól van, unokatestvérem, Brent Lee hadseregével itt állomásozik a másik oldalon, és a hírek szerint semmi baja. Sydney Richmondban ápolja a sebesülteket. Csakhogy hiába van ennyi orvos a családban: a halál nem válogat. Jerome pedig… – kezdte, aztán elhallgatott. – Jerome naponta tör át a blokádon. Ian vállat vont. – Mit tudsz róla? – kérdezte Risa… csak úgy mellékesen. – Lehorgonyozott a charlestoni kikötőben, és javítják a hajóját. – Szomorúan nézett Risára. – Szerintem jól van. Remélem. Sajnálom. Ő az unokatestvérem, és a szeminol háborúk után szüleink ragaszkodtak ahhoz, hogy mi hatan egy család legyünk. Én szeretem Jerome–ot, és aggódom a biztonsága miatt. – Ez természetes – mondta Risa. – Azt mondtad, nem hiányzik. – Természetesen nem. De persze ha a háború hátralévő részében egy börtönben rohadna, azt hiszem, nem lennék túl szomorú. Ha az elkövetkezendő tíz évben száraz kenyéren és vízen élne, egyáltalán nem érdekelne. Vagy mondjuk felakasztanák a lábujjainál fogva, és minden nap véresre vernék egy ostorral. Ian nevetett. – Na jó, most már elhiszem, hogy nem hiányzik. Ahogy látom, gyorsan összebarátkoztatok! – Sóhajtott egyet. – Tényleg olyan gonoszan bánt veled? Risa elbizonytalanodott. – Fogoly voltam. – De önként vele mentél. – Mi az ördögöt tehettem volna? Te talán megvédtél engem? Megölted? Vagy ő ölt meg téged, én… 70

– Te? – Én tudtam a terveiről. Elárultam volna, amint lehetőségem adódik rá. Ian pillantása egymásba fonódó kezükre tévedt. – Aha. Megint megkérdezem: tényleg olyan rosszul bánt veled? A mocsárban nőtt fel olyan emberek között, akiknél az aligátorok családtagnak számítanak, de Jerome ennek ellenére talpig úriember. – Foglyul ejtett, és nem engedett el… időben – mondta Risa, de az utolsó szót csak suttogta. – Tessék, – Semmi… már elmúlt. – Mindkettőtöknek hálás vagyok azért, amit Alaináért és értem tettetek. Együtt üldögéltek a heverőn. Risa fejét Ian vállán nyugtatta, egymás kezét fogták. Risa lehunyta a szemét, és belegondolt, mi lehetett volna. De még ha most jóban is volt Iannel, soha nem érzett még olyan tüzet, mint amikor Jerome akárcsak ránézett. Risa Alaináról kérdezte Iant, akitől megtudta: Alaina már a második gyermeküket várja. Szeretné, ha Risa ott lenne mellette. Risa elmesélte, találkozott Ian testvéreivel, és igen megszerette őket. Egész éjszaka beszélgettek. Végül aztán elaludtak egymás mellett, és talán egy órát szundítottak. Hajnaltájt Angus Magee nyitott be a szobába. Megköszörülte a torkát, mire mindketten felpattantak, s ott álltak egymás mellett lesütött szemmel, mint két kisgyerek, akiket csínytevésen kaptak. Angus megrázta a fejét. – Lányom, mit csináljak veled? Már így is mindenki rólad beszél! – Uram, az én hibám… – kezdte Ian. – Valóban! A maga hibája! Átkozott legyen az egész családja! – kiáltotta Angus remegve. – De apa! – mondta Risa, és átkarolta. – Ian a barátom. És évek óta a te legjobb lovas katonád. Angus csikorgatta a fogát. – Ez így van, Ian McKenzie. De nem lett volna szabad Risával töltenie az éjszakát. Órákon át kettesben… és a katonák pletykások. – Az emberek mindenfélét beszélnek – mondta Risa vidáman. – Risa, édes Risa! Mi lesz a jó híreddel? – mondta Angus szomorúan. – Mi lesz majd akkor, ha egyszer tényleg beleszeretsz valakibe, és szeretnél hozzámenni? – Apám, ha egy olyan emberbe szeretnék bele, aki hisz a pletykáknak, nem mennék hozzá. Angus szomorúan rázta meg a fejét. – Fiatal vagy és heves, te sem látod ég tisztán a jövőt. A szerelem nem előre betervezhető dolog, gyermekem, és nem is lehet ki–be kapcsolgatni. Ami pedig önt illeti, fiatalember: mit szól majd ehhez szegény felesége? – Semmit. Risa a legjobb barátnője. Elnézését kérem, uram, ha a legkisebb kellemetlenséget is okoztam önnek. – Tisztelgett, odalépett Risához, és arcon csókolta. – Légy jó! – Visszanézett Angusra. – Vigyázzon rá, uram! Rendkívüli kincs ez a lány! – Vigyázzon magára, Ian McKenzie! – parancsolta Angus morcosan. Majd ellépett Risa mellől, hogy átölelje Iant. Ian kacsintott Risának, majd kiment. – Nem fogom többé szóba hozni az esetet, Risa, de jobban kell vigyáznod magadra – figyelmeztette Angus elkeseredetten. – Ian jó barátom. – Bárcsak hozzámentél volna! A szemem láttára nőttetek fel, olyan szépek voltatok együtt… – Máshogy kellett történnie, apám. Risa mosolygott, próbálta megnyugtatni apját. Angus csodálatos apa. Szívesebben kockára tenné saját életét, mint a katonáiét, de a háború olyan, mint egy sakkjátszma: a bástya többet ér, mint a gyalog. Angus megköszörülte a torkát. Szelíden nézett a lányára, és gyengéden megsimogatta a haját. – Csak azért mondom mindezt, mert szeretlek, kislányom. A háború sok mindent megváltoztatott, de hidd el: az előkelő fiatalemberek csak jól nevelt úrihölgyeket fognak elvenni ezután is. Az a botrány, amit Ian unokatestvére a fejedre zúdított, végzetes lehet! 71

– Apám, a botrány hőst csinált belőlem, amikor a legkevésbé sem érdemeltem elismerést. A „Szabadság hölgyének” neveznek. – És mindenkit az érdekel, mit tett veled az a gazember! – Apám, semmire nem kényszerített – mondta Risa óvatosan. Angus mély levegőt vett, magához szorította lányát. – Édesanyád már régen meghalt, Risa. Elvesztettem őt, de a szerelem, amit iránta éreztem, örökké itt él a szívemben. Azt szeretném, ha te is tudnád, milyen igazán szeretni. – Ó, apám! Én is. De én azt akarom, hogy magam miatt szeressenek, azért, amit érzek, gondolok és teszek, és nem a jóhírem miatt! Angus felsóhajtott. – Erről nem akarok vitatkozni. Kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet. Ha legközelebb Iannel találkozol, legyen ott valaki más is. Megértetted? – Igen, apám. – Akkor gyerünk reggelizni! – Örömmel! Hiszen olyan ritkán lehetünk együtt… – mondta Risa, és kart karba öltve elindultak a parancsnoki sátor felé.

72

12. fejezet A vonat hamar megérkezett Richmondba. Sydney a család egyik régi barátjánál lakott, Jerome– ot a vendégszobában helyezték el. – Nem maradhatok sokáig – figyelmeztette Jerome. – Csak néhány napot! – esdekelt Sydney, s ölelte bátyját. Jerome örült, hogy Sydney jól van. Gyönyörű lány volt, anyja zöld szemét örökölte, apjuk sűrű, kékesfekete haját, arcvonásain alig látszott szeminol származása. – Nem örülök neki, hogy egyedül élsz itt – mondta Jerome rosszallón. – Csodálom, hogy apa megengedi… – Payne tábornok a gondomat viseli, s apa megbízik benne. Különben is, így Brent közelében lehetek. Megígértem, karácsonyra hazamegyek, és amíg jól viselem magamat… – Jól viseled magad? – Mint egy kisangyal. Maga az elnök felesége, Varina Davis vett szárnyai alá. Tudják, hogy a húgod vagyok, Jefferson Davis pedig igen kedvelte Iant. – Davis hadügyminiszter volt, amikor Ian Washingtonban szolgált. Egy társaságba jártak, ha barátok nem is voltak. – Nos, én jól viselem magam, de veled mi a helyzet? – kérdezte Sydney. – A blokádon át hajózom… Te mivel múlatod az időt? – Féltestvéremet majdnem felakasztották mint kémet, az unokanővérem ápolónőként dolgozik, az unokatestvérem felesége épp most hagyott fel a kémkedéssel, és az unokafivérem volt jövendőbelijét – az újságok szerint – a bátyám elrabolta és megerőszakolta! Hidd el, én sem unatkozom! – Sydney… – Megerőszakoltad a tábornok lányát? – kérdezte Sydney. – Húgocskám, foglalkozz a saját dolgaiddal! Vagy ha nem, érted küldöm apát – figyelmeztette Jerome. – Ne merészeld! – A bátyád vagyok, felelősséggel tartozom érted. – Én csak az igazságra vagyok kíváncsi – mondta Sydney pimaszul, majd ránevetett Jerome–ra. – Ó, Jerome! Ez tényleg nagyszerű! Kalóznak meg lovagnak neveznek! Hihetetlenül népszerű figura lettél. Majd meglátod… ma estére vacsorára vagyunk hivatalosak. Jerome felhördült. – Sydney, semmi kedvem társaságba menni! Hozzád jöttem… – A Konföderáció elnöki rezidenciájába vagyunk hivatalosak – mondta. – Elutasítanád az elnököt és a feleségét? – Nem – felelte Jerome fáradtan. – Menjünk hát, a pokolba is. Hozzászokott a hivatalos megjelenéshez, korábban járt már a Fehér Házban is. A magas, szikár Jefferson Davis nem volt társasági ember; államférfi volt, aki jót akart; intelligens, ha nem is mindig higgadt. Felesége, Varina magas, csinos, melegszívű nő. Az ajtó mindig nyitva állt bárkinek, Varina szeretett vendéget fogadni. Azt mondják, kedvesen bánt a szolgálókkal és a rabszolgákkal, a politikusokkal és a tábornokokkal is. Davis nyers modorát Varina kedvessége ellensúlyozta. Jerome és Sydney késő este érkeztek, alig találkoztak valakivel a folyosón. Egy pohárka sherryt nyomtak a kezükbe a vacsora előtt – amit, mint kiderült, Jerome tiszteletére rendeztek, hálából s szállítmányért, amit Charlestonba juttatott. Davis maga köszöntötte a Karib–tengeri kalózt. Jerome–ot hangosan éljenezték a jelenlévők, különösen a fiatal hölgye, akik majd elepedtek az ünnepelt egyetlen szaváért, egyetlen pillantásáért. Jerome lét letettek egy tál gyümölcsöt, és amikor vett belőle, az edényben egy összehajtott papírfecnit talált. Kivette, óvatosan széthajtogatta, és egy neki címzett üzenetet talált.

73

McKenzie, te gazember! Elraboltad és megbecstelenítetted Risa Magee–t. Ezért az életeddel fizetsz! – Baj van, kapitány? – kérdezte a jobb oldalán ülő fiatal hölgy aggodalommal a tekintetében. – Nincs – hazudta. – Csak egy üzenet. – De forrt szívében a harag. Megbecstelenítette Risa Magee–t! Édes istenem, csak még egyszer átölelhetné! Maga is meglepődött, mennyire felzaklatta az üzenet. De meg kellett őriznie nyugalmát, hideg fejjel átgondolnia, mit tegyen. Nem válhat valóban vademberré, nem ronthat neki az ismeretlen ellenségnek. Előbb meg kell találnia Risát. Később megkérdezte Davis egyik szárnysegédjét, hogy kerülhetett a tányérja alá az üzenet. – Fogalmam sincs, uram. A mi Jeb Stuartunk is küld üzeneteket az apósának – aki nem hagyta ott az Unió hadseregét –, és Washingtonban becsempészik a tányérja alá. Megfenyegették? – Igen, de azt hiszem, magam is elbánok a gazfickóval. Valószínűleg a legtöbb északi tengerész rám vadászik. Nem szeretném veszélybe sodorni Davis elnököt és feleségét a saját házukban. Bár nagyon szeretett volna korán lefeküdni, alig tudott elszabadulni, mert Sydney egy lovassági tiszttel flörtölt. Összeszidta a lányt, ami egészen úgy hangzott, mintha az apjuk mondta volna. Féltette. Olyan ellenségei lennének, akik a Fehér Házba is üzenetet tudnak neki küldeni? Húga odament a bérkocsihoz, miközben Jerome elbúcsúzott vendéglátóiktól. Amikor lejött a lépcsőn és kiért az utcára, a kocsi elindult. Nélküle. Valaki megpróbálta elrabolni Sydneyt a Konföderáció Fehér Háza elől. – A kocsi! – kiáltott, mert tudta, az elnöki rezidencia körül szolgálatot teljesítő katonák rögtön cselekedni fognak. Egy ló legelészett az út szélén. Odarohant, nyeregbe pattant, és a kocsi után indult. Néhány pillanat alatt utolérte. A kocsis mellé ugrott, és megpróbálta elvenni tőle a kantárt. Az előrántotta tőrét és Jerome felé vágott, aki egy jól irányzott jobb egyenessel állcsúcson vágta. Nem akarta megölni: tudni akarta, miért próbálta elrabolni Sydneyt. Megpróbálta visszafogni a megbokrosodott lovakat, de a férfi magához tért kábulatából, és elkapta Jerome torkát. Lezuhantak a földre. Kemény esés volt, és Jerome hallott egy reccsenést is – valakinek csontja tört, gondolta. Az övé? Egy pillanatra megdermedt, aztán gyorsan felpattant a földön fekvő ember mellől, és várta, hogy a fickó is feltápászkodjon. Ám az nem mozdult. Lehajolt mellé. A következő pillanatban érkezett meg az őrség. – Kapitány? – kérdezte az egyik katona feszülten. – Semmi bajom. De ez az ember halott. És nem az esés ölte meg – a kocsis mellkasára mutatott, ahol vér szivárgott át kabátján. Valaki lelőtte. Kérdően nézett körül, és éles hangon kérdezte: – Ki lőtt? – Az én emberim nem, uram! – kiáltott a parancsnok. – Üldöztük magukat, de mivel ön és az a férfi úgy össze voltak gabalyodva, és a húga is a kocsiban ült… Sydney. Jerome felugrott, visszarohant a kocsihoz. Sydney, akit megviseltek a történtek, remegve szállt ki. – Jerome? – kérdezte aggódva. – Semmi bajom – nyugtatta meg Jerome. Átölelte a lányt, lesegítette a kocsiból. Davis házában azonnal véget vetettek a mulatságnak. Az elnök valósággal őrjöngött, s jelentéseket kért a történtekről. Jerome nem értette, hogyan fordulhatott elő ilyesmi, hisz valóságos hadsereg őrizte a házat és a környéket. Az a szerencsétlen kocsis alighanem megőrült, hogy mégis megpróbálta elrabolni Sydneyt. Megérkezett Lowell Thomas, a Konföderáció egyik vizsgálótisztje. Beszélt Jerome–mal és a többieket is kikérdezte, de semmi újat nem sikerült megtudnia.

74

– Ellenségei vannak, uram. Egy magához hasonló embernek általában akadnak rosszakarói. Az északiaknak is vannak támogatói és kémei délen, ahogy nekünk is északon – mondta neki Thomas tisztelettudóan. Jerome megrázta a fejét. – Vadászik rám egy jenki tábornok, de abban biztos vagyok, ő soha nem bántana ártatlanokat – kiváltképp egy fiatal nőt –, csak hogy rajtam bosszút álljon. – Kivizsgáljuk az ügyet – ígérte Thomas. – Szeretném, ha védőőrizetet biztosítanának a húgomnak – mondta Jerome. – Haza fogom vinni, amint tudom, de addig is szeretném, ah éjjel–nappal vigyáznának rá. – Igen kapitány, ez természetes. Meglesz. – Ha baja esik, én… – Kapitány – ismételte Thomas –, a szavamat adom. Az elnök utasításba adta: a maga szava parancs. Jerome végül hazakísérte Sydneyt. Lowell Thomas szerzett nekik egy kocsit. – Sydney, haza kell enned apáékhoz – jelentette ki Jerome ellentmondást nem tűrő hangon. A lány gyönyörű, zöld szeme tágra nyílt. – Rengeteg dolgom van itt. A kórházban szükség van rám. Nem kényszeríthetsz… – Sydney, az életed forog kockán. Szeretném, ha hazamennél, és apával és anyával maradnál egy darabig. – Nem, Jerome, kérlek, te nem látod be… – Testőr vigyáz rád, amíg vissza nem térek. Amikor megtaláltam Brentet, visszajövök, és hazaviszlek magammal. Féltelek. – Ó! Te kalóz vagy, aki jenki nőket rabol el és becstelenít meg, és most én fizessek mindezért? – Sydney… – szólt rá mérgesen. – Jerome, annyira sajnálom! De… – Csak a Jóisten tudja, mi minden történt volna veled ma este! Sydney nem engedett. Amikor hazaértek, apjuk üzenete várta őket. – Mi az, Sydney? – kérdezte Jerome aggódva. – Valami baj van? Anya, apa… vagy Jennifer? Mi történt? Sydney ránézett, megrázta a fejét. – Semmi baj... egyelőre. – Szóval mi történt? – Én… vigyél haza, Jerome. – Sydney, a fenébe is, mondd meg… – Anya gyermeket vár! Lesz még egy kisöcsénk vagy kishúgunk! – mondta hitetlenkedve. Jerome levegő után kapott. Apja egyszer azt mondta, nem lehet több gyerekük, mert Teelát Sydney születése nagyon megviselte. Akkor nagyon féltette a feleségét. És most… annyi év múltán… Érezte, összeszorul a gyomra. Apja erős ember. Katona; erőszakos, makacs, intelligens és erős. Az anyja pedig olyan, mint egy kőszikla. Egymásba szerettek Jamesszel, és a világ összes földi és földöntúli hatalma sem akadályozhatta meg, hogy együtt maradjanak. Teela szilárd, mint az anyaföld, s talán mindannyiuk mögött ez az erő állott: ő volt a család lelke. – De anya túl öreg! – mondta Sydney. – Csak meg ne hallja! – próbálta nyugtatgatni Jerome. – Tudod, hogy értem… de az egészsége! Aggódom, Jerome! Jaj, vajon apa hogy fogadta a hírt? – kérdezte Sydney. Jerome felvonta a szemöldökét, mintha válaszolni készülne. Majd megrázta a fejét; végtére is a húga beleegyezett: hazamegy. De azon az éjszakán nem tudott elaludni – oly sok minden kavargott benne.

75

Három nap múlva megtalálta Brentet, aki a fronton dolgozott. Egyenesen öccse műtőjéhez ment. Brent, aki épp egy mélyen befúródott lövedéket távolított el, hűvös mosollyal köszöntötte. – Segíteni jöttél? – Ha szükséged van rám – mondta Jerome, és az asztal túloldalára állt. Ismerte Brentet, tudta, mire gondol. Jerome teljesítette öccse kérését. Egyetlen percre sem álltak meg. Nehéz dolguk volt: kifogyott a morfium, és délután már Jerome karjára volt szükség, hogy a sebesülteket lefogja, amikor Brentnek amputálnia kellett. Késő este lett, mire végre le tudtak ülni a ház dolgozószobájában; azt a brandyt szopogatták, amit Richmondból hozott. Elmesélte Brentnek a furcsa incidenst, és megnyugtatta: Sydney jól van. Mint mindenki, Brent is értetlenül állt a dolog előtt. Elmondta öccsének, hogy anyjuk gyermeket vár, ami Brentet is aggodalommal töltötte el. – Apa hogy fogadta a hírt? – firtatta Brent, amivel mosolyt csalt Jerome szájára, annyira ugyanazokkal a szavakkal kérdezte, mint Sydney. – Apa nemrég azt mondta – fűzte hozzá Jerome –, hogy anya ma is ugyanúgy szereti őt, mint régen. – Igen, de vigyázniuk kellett volna! – mondta Brent. – Meg aztán szerintem azért is nehéz a helyzet, mert mindketten öregszenek. – Megrázta a fejét. – Haza kell menjek – mondta. – Aggódom. Persze sok nő szül idős korában gyermekeket. És sok nőnek ez nem is okoz problémát. Istenem, mindig eszembe jut, otthon mennyien várták a háborút. Most az otthon messze van, és mi itt harcolunk Virginiában, amikor Virginia nem is akart igazán elszakadni! Belefáradtam! Haza akarok menni. Azok a szép nyári napok, amikor az ég kék, és nem számít, milyen forrón süt a nap, mert az óceán felől gyenge szellő fújt, és az egész olyan gyönyörű! Vagy az aranyszínű naplementék, amikor a szürkület halványuló hátterében kirajzolódnak egy gém körvonalai – sóhajtott, és maga elé nézett. – Talán kapok eltávozást, mielőtt anya szülni fog. – Tartoznak nekem– mondta Jerome, és eszébe jutott, mennyire elszomorította Davis elnököt a kocsival történt eset. – Talán el tudom intézni. – Igen, híres lettél. Vagy hírhedt? Ha eddig nem szereztél volna nevet magadnak blokádtörőként, Magee tábornok haragja mindenképpen közismertté tett. – És még azt mondják, mi vagyunk az utolsó lovagok! – mondta halkan Jerome. – Igen, de a lovag a kalandorok egy fajtája, nem? – kérdezte Brent vidáman. – Azért valami előzménye csak volt annak a kocsis esetnek, nem? Mi történt? Jerome vállat vont, és elmesélte, hogy kapott egy fenyegető levelet a Fehér Házban. – Szerinted Magee tábornok küldte? – Nem… azok alapján, amit róla hallottam – mondta Jerome lassan. – Ian mindig is becsületes fickónak tartotta. Őrült dühös rám, de… – Ó, hidd el, Magee valóban dühös rád – figyelmeztette Brent. – Mégsem hiszem, hogy ő fenyegetné a családot. – Igazad van, de ő akkor is tábornok… meg kell értenie, miért tettem! Magamnál kellett tartanom Risát; túl sokat tudott. Csak a józan ész parancsolta, amit tettem. Brent felvonta a szemöldökét. – Szerintem nem. – Hogy érted ezt? – Nos… én is kaptam levelet… azt hiszem, neked szánták. – Brent felállt, és odament az íróasztalához. Kihúzta a felső fiókot, és kivett belőle egy papírt. Az írás rendezett és olvasható volt, túlságosan is nagy betűkkel. Dr. Brent McKenzie, észak–virginiai hadsereg Kérem, tudassa családjával, bár a McKenzie nevet megtanultam tisztelni, addig nem nyugszom, míg az ön bátyja, a hírhedt kalóz, Jerome McKenzie él. Kérem, közölje azzal az ördöggel is: napjai meg vannak számlálva.

76

Tisztelettel: Angus Magee tábornok potomaci hadsereg – Őrület – jegyezte meg Brent. – De azért mégis más, mint névtelenül fenyegetőzni. Jerome–ot majd szétvetette a düh. Magee katonaember. Meg kell értenie, hogy nem cselekedhetett másképp, mint ahogy cselekedett. Háború van, az isten szerelmére! – Hogy kaptad ezt a levelet? – kérdezte Brenttől. – Egyik reggel a kávéscsészém alatt találtam – mondta Brent. – Jézus Mária! – Nézzünk szembe a tényekkel: vannak déliek északi egyenruhában és fordítva, és vannak civilek, akik odafordulnak, ahonnan több hasznot remélnek. Richmondban is csak úgy hemzsegnek a kémek. Szóval valaki azzal szórakozik, hogy elveszi az étvágyunkat. Ínyenc egy kém lehet! Egyébként tudod, milyen közel vannak a csapataik? Meg mernék esküdni rá, Magee tábornok nincs ötven mérföldre attól a helytől, ahol most ülünk. Risa is vele van, ő a sebesültek angyala, a katonák csodálják, és a lábai előtt hever egész Észak. Jerome egy pillanatig az öccsére bámult. Olyan düh kerítette hatalmába, amilyet soha azelőtt nem érzett. A vén Magee tábornok és az átkozott jenkik nemcsak t fenyegették meg, hanem a családját is, és mindez egy gyönyörű, vad, fiatal nő miatt, aki elsírta az újságoknak, hogy megerőszakolta egy vadállat. Ráadásul egyáltalán nem így történt. Sydneyt kis híján elrabolták. Brent is kapott egy üzenetet. Az istenit, betelt a pohár! Az ördög vigye Risát és szétkürtölt hazugságait! – Nincs messzebb, mint ötven mérföld? – gondolkodott hangosan. Brent kérdően nézett rá. – Nem, Jerome, verd ki a fejedből! Őrültség. A Konföderációnak szüksége van rád. Nem öletheted meg magad… – Eszem ágában sincs meghalni. – Át akarsz menni az ellenséges területre, tudom! – Lázadó vagyok. Azok a jenkik pedig déli területen vannak. – Szükségem van rád. Élve! – A Konföderációnak pedig információkra van szüksége. Maga Lee sem tudja biztosan, mit csinál McClellan és Pope. Veszélyes játszmát űz, és kevesebb emberrel vakmerően esik neki a jenkiknek. Ha átmegyek az ellenség területére, annak oka van. – Te tengerész vagy, aki várja, hogy elkészüljön a hajója! – emlékeztette Brent. – A pokolba is, Jerome, ne ölesd meg magad valami hülyeség miatt! – Ez az én életem – felelt Jerome dühösen. – De egyet megígérhetek: a jenkik nem fogják rettegésben tartani az enyéimet. Beszélnem kell az egyik lovastiszttel. – Jerome… – És szükségem van egy jó lóra. – Lance őrnagy Jeb Stuart alatt szolgál. Ő tud neked lovat keríteni, de… – Jó. Brent szomorúan állt fel, ő ment ki először a sátorból. – Nem akarom megörökölni a birtokot ott, a mocsár közepén. Amikor ez véget ér, szeretnék hazamenni St. Augustine–be, és rendelőt nyitni Juliannel. Megértetted? – Nem fogok meghalni. Ígérem. Edward Lance őrnagy már hallott a magas déliről, aki a sátra felé közeledett. Ki ne hallott volna róla? Egy olyan világban, ahol minden győzelem számít, a kapitány legendás figurává vált. Azt mondták, olyan, mint egy fantom. Gazdag úr indián ősökkel, aki délen nevelkedett. Jó lovas, és teljes csendben tud lopakodni, szinte láthatatlanná válik. Ha McKenzie fel akarja deríteni az 77

ellenség vonalait, bizonyára jó oka van ár. McKenzie kapitány hajóját éppen javítják. Ha ez a kitűnő lovas most a lovasságnak akar szívességet tenni, csak hálásak lehetnek érte. Lance felállt, fogadta McKenzie tisztelgését, és újra megnézte magának a férfit. Legalább egy méter nyolcvan magas. Izmos, szikár. Vonásai erőteljesek, állkapcsa széles, bőre bronzszínű, fekete haja a tarkójánál összefogva, éles, kék szemében harag és eltökéltség tüze lobog. – Értem: szeretne felderítő utat tenni McClellan vonala mögé – mondta Lance. Hátradőlt. – Öngyilkos küldetés: maga Stuart is majdnem fogságba esett, mikor a csapatok létszámát és helyzetét akarta megfigyelni. – Stuart többedmagával ment. Én egyedül. Lance odahajolt hozzá. – Ha elkapják, felakasztják! – Igen, tudom. Lance hátradőlt, méregette a szemben ülő embert. Hideg, mint a jég. – Maga élt a szeminolok közt is? – kérdezte. – Maga is elítél indián származásom miatt? Lance mosolyogva megrázta a fejét. – Szó sincs róla. Csak a szeminolok tudnak úgy átsuhanni az éjszakán, mint a nyílvessző. – Felállt, és egy térképet terített a tábori asztalra. – Most itt vagyunk. Az északiak az utolsó jelentések szerint erre vannak. Csak azt tudjuk, hogy mik a céljaik: McClellan Richmondot akarja elfoglalni – de Jackson ott van a völgyben, és McClellan bizonytalankodik: azt hiszi, sokkal többen vagyunk, mint valójában. Most ott van Pope, de a háború istene nem fogadta kegyeibe, az biztos. Maga Lee is több dolgot akar egyszerre. Richmondot természetesen védeni kell. Talán Jackson is utánpótlásra szorul a völgyben… az itt állomásozó erők pedig azt latolgatják, hogyan lehetne betörni a jenki területre. Tegyen nekem jelentést, de csak nekem. Ha meghalnék, akkor egyenesen Stuarthoz vagy Lee–hez megy. Megértette? – Igen, uram! – A legjobb lovamat adom magának. – Csak ennyit kértem. – Csak egyet nem adhatok, uram, és az az idő. Tíz napon belül szükségem van az értesüléseire. Ezenkívül úgy hallottam, két héten belül elkészül a hajója. Ha nem küldöm vissza magát, a haditengerészet főnökei engem fognak lelógatni a főárbocról. Egyszóval érjen vissza ide… gyorsan. McKenzie elmosolyodott, de jéghideg volt a tekintete. – Nincs szükségem túl sok időre, őrnagy. Egy éjszaka elég lesz – mondta. – Egyetlen éjszaka…

78

13. fejezet Július közepén Risa és az orvosok még mindig a hétnapos csata sebesültjeit kezelték. Nagy volt a hőség, de szerencsére elegendő morfium és kötszer állt rendelkezésükre. Abe doki, ahogy az emberek nevezték, nem amputált, ha a leghalványabb esély is volt a gyógyulásra. De ha a csontok szétroncsolódtak, nem tehetett mást. A katonákat gyorsan és hatékonyan kellett ellátni a csatamezőn, majd a legközelebbi kórházba küldeni. Ezen a bizonyos napon is forrón tűzött a nap. Az asztalon fekvő katona – egy elkábított önkéntes, aki énekelt, azt mondta Risának, hogy kutya baja, és a harmadik lábát nem fogja elveszíteni, mármint a legfontosabbikat. – Csendesebben, fiam! Hölgy van a társaságunkban – mondta neki Abe. – Jaj, bocsánat, a pia az, tudom… csak véget ér eccer ez a háború… Valami szegényebb lány csak hozzám jön, mer’ az a középső lábam csak megvan, he? Risa elmosolyodott. – Nincs itt nő, doki. Csak egy angyal. Abe intett Risának, készítse elő a kötszereket, majd biccentett a két tagbaszakadt asszisztensnek, akik lefogják a katonát, amíg ő a csontfűrésszel dolgozik. – Ne törődjön az ordítással, hölgyem! Nem is vagyok én olyan gyáva – mondta neki a bátor katona. Az orvos elkezdte a műtétet. A katona az itóka és a morfium ellenére üvöltött. Risa nem emlékezett rá, mi történ valójában a következő pillanatban. Az előbb még állt… Aztán hirtelen elájult. A patakparton ébredt, Marny Calverton, egy örömlány állt mellette, hideg vízzel mosta az arcát. Marny vonzó, kreol, fiatal nő volt, a szeme és a haja éjfekete, bőre elefántcsontszínű. Halk és büszke, olyan n, aki túléli a háborút, miközben a katonákat követi. Rendes körülmények között Risa szóba sem állt volna vele. A prostituáltak és az úrihölgyek nem keveredtek sem délen, sem északon. Risa azonban nem sértődött meg, amiért Marnyt küldték – a doki és beosztottai fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva. Látta tőlük nem messze a tábori kórházat, és még mindig hallotta az üvöltést. Felült, egy kicsit még szédült, és bántotta, amiért cserbenhagyta a doktort. – Csak lassan, Miss Magee – mondta Marny csendesen, és tovább borogatta a homlokát. – Már jobban vagyok, Marny, köszönöm. Szegény kiskatona! Nem tudtam neki segíteni… – Jól van, jól van, Miss Magee. Ott volt a doki és az emberei. És amikor maga elájult, átjött Goth tábornok felesége is, aki olyan, mint egy tyúkanyó. Maga kiváló nővér, Miss Magee, de nem kellene ennyire túlhajszolnia magát. – Vissza kell mennem. Már sokkal jobban érzem magam. – Pihennie kéne, elkerülni ezt a forróságot! Vagy megint el fog ájulni. – Ó, ez igazán csak múló rosszullét… – Ha maga mondja – motyogta halkan Marny, barna szeme közben összetalálkozott Risáéval. Aztán gyorsan elfordította a fejét. – Bocsánat. Köszönöm, hogy törődik velem, de nem értem… – Nem érti? Tényleg? – bámult rá Marny leplezetlen kíváncsisággal. Risa kérdően nézett rá. – nem. Kérem… – Nézze, Miss Risa, maga előkelő hölgy. Mindenkihez jó… nem úgy, mint egyes tisztfeleségek, akik üdvözülni akarnak, s közben nem törődnek a szenvedőkkel! – Megállt, keresztet vetett. – Csak a legjobbakat kívánhatom önnek. Gondolom, a maga élete sem egyszerű, és imáimba foglalom majd a nevét. De nekem nem kell megjátszania magát. Risa megpróbált felállni. Kicsit tántorgott még, de Marny segítségével sikerült talpra állnia. Jobban volt. Mélyeket lélegzett. 79

– Marny, miért játszanám meg magamat? – Jaj, maguk előkelő hölgyek nem lehetnek ennyire… naivak! – mondta Marny mosolyogva. – Miss Magee, én még fiatal vagyok, sok minden van, amit nem tudok, de látom azt, amihez maga vak… Természetesen megőrzöm a titkát, bár már pletykálják, maga együtt hált a nős McKenzie ezredessel! – Micsoda? Miről beszél? Esküszöm, nem háltam együtt McKenzie ezredessel, bár… Marny türelmetlenül sóhajtott, és közbevágott: – Ezeknek a katonáknak kétévi zsoldjára fogadjunk, magának gyermeke lesz, Miss Magee. A föld dübörögni kezdett… és a világ újra elsötétült. Angus Magee hátradőlt a székben, fújt egy nagyot. Itt várakozni tétlenül! Mintha nem lenne jobb dolguk! Hányszor próbálta már elmondani McClellannek és az őt körülvevő ostobáknak, hogy Robert E. Lee tábornok sokszor pusztán az elszántsággal győzött, de azok nem értették. Mindenáron, csökönyösen ragaszkodtak ostoba véleményükhöz. Asztalából elővett egy üveg whiskyt és poharakat, majd ránézett az előtte álló tisztekre. – Mint tudják, uraim, Pope–nak nem sikerült megvernie Stonewall Jacksont a völgyben. – Töltött, majd elővette térképét, és kiterítette az asztalra. – Pope most Gordonville felé indul. Lee itt állomásozik becslések szerint nyolcvan–százötvenezer fővel, vele szemben McClellan áll Richmondnál. Pope–nak ötvenezer katonája van a völgyben. Megpróbáljuk sarokba szorítani a lázadókat, uraim, és hamarosan utánpótlást is kapunk. Világos? – Igenis! – mondták a tisztek. Felálltak, mert tudták, az eligazítás véget ért. – Uram, ha csak egyszer erőteljesen megindulnánk… – kezdte Courtenay hadnagy. – Remélem, hamarosan eljön az ideje – mondta Angus fáradtan. Courtenay megköszörülte a torkát. – Elnézést, uram. – Akkor hát jó éjszakát, uraim! A tisztek elmentek. Angus öntött magának még egy whiskyt, és kilépett a parancsnoki sátorból. Déli területen vannak. Az elhagyott ház volt a tábori kórház, és néhány tiszt is ott rendezte be szállását. Ő nem. Mindig szerette Virginiát, és sajnálta, hogy annyi szépet lerombol seregeivel. Sátorban lakott, itt, a fenyőfák alatt, egy kőhajításnyira a háztól. Risa sátra is a közelben állt, de közelebb a sebes kis patakhoz. Könnyen elérhette a házat, ha szükség lett volna rá, és a vízhez is közel volt, amit imádott. Angus felsóhajtott, megrázta a fejét, szíve büszkeséggel telt meg. A lánya gyönyörű, mindenki tiszteli. Sok férfi az életét adná érte. Több ezer ember vette körül őket, de soha nem kellett a lánya biztonsága miatt aggódnia. Risa nem félt a csatáktól, és nem ájuldozott a sebek láttán. Dallamos nevetése mindenkit jó kedvre derített, sokszor a katonákkal együtt ült a tábortűznél, és dalokat énekelt, olyan dalokat, melyeket utoljára a kedvesük énekelt nekik, mielőtt eljöttek a háborúba. Bárcsak… Angus keze ökölbe szorult. Az az átkozott kapitány! Remélte, Risának nem kell majd szembenéznie a következményekkel – akár megérdemelte, akár nem. Kiitta a whiskyjét, lenézett a domb lábánál álló sátorra. Csak hogy bosszantsa, Risa a patakban fürdött, csakúgy, mint a katonák: senki nem bírta az átkozott hőséget. Amikor fürdött, egy őr vigyázott r, és Risa egyszer azt mondta, a folyó lemossa róla a vér szagát. A szél feltámadt, Angus felemelte a fejét, körülnézett. Apró remegés futott végig a gerincén. Furcsa. Olyan, mintha valaki figyelné. Ezt érzi, mióta megjöttek a tisztjei az utolsó jelentéstételre. Visszament a sátorba, letette a whiskyspoharat, és pisztollyal a kezében ismét kilépett az éjszakába. Odaosont a fákhoz, várt, figyelt. Körülkémlelt, végül visszament a sátorba. Bolondság. Mérföldes körzetben nem található egyetlen lázadó sem. Levette a csizmáját, kinyújtózott az ágyon. Ma este nyugodtan pihenhet. Minden rendben van. 80

Mi az ördögöt fog csinálni? Ezen törte a fejét, miközben másokkal beszélgetet, együtt nevetet a katonákkal, amikor bekötözte a sebeiket. Miért nem gondolt erre korábban? Hogy lehetett annyira idióta, hogy egy prostituáltnak kell felvilágosítania arról, ami nyilvánvaló: gyermeket vár. Estére belázasodott. Gyorsan magához tért az ájulásból, és mindenkinek azt mondta, jól van. Marnynak azt mondta, téved, de persze a lányt nem tudta becsapni. Mindegy. Dolgoznia kellett, a szenvedőkön segíteni. Valamivel el kellett foglalnia magát. De eljött az éjszaka, és úgy érezte, szétrobban a feszültségtől. Tennie kellet valamit. Megkérte Wallings őrmestert, aki a szállására vigyázott, őrködjön a patakhoz vezető ösvényen. Átsétált a kis tölgy– és fenyőerdőn, és a vízhez ért. Levette a cipőjét, a harisnyáját, az alsóneműjét és az egyszerű vászonruhát, amit a műtőben szokott viselni. Se fűzőre, se melltartóra nem volt szüksége a kórházban. Felemelte a szappant, belépett a patakba, s addig ment, amíg a mély részhez ne ért… Élvezte a hűvös, kristálytiszta vizet. Eszébe jutott a baba. Legszívesebben hangosan sikoltott volna. Mit fog szólni az apja? Mit fog csinálni? Ó, istenem, már most rossz híre van. Az apja… A gyermek apja. Jerome. Nem is fogja elhinni, hogy a gyerek az övé; végül is jó ideje már, hogy találkoztak. Miután az apja mindennek elmondta a sajtóban, délen még nagyobb hősként emlegették. A déli társaságok kedvence lett. Valószínűleg nem is gondolt rá azóta. Nem kétséges, Jerome becsületből elvenné feleségül. Egy jenkit. Nem, nem… hisz Jerome gyűlöli, utálja, megveti őt. Ami köztük történt, az abszurd, a háború műve ez is, a vágy tört felszínre egy olyan pillanatban, amikor úgy tűnt, nincs is valóságos világ… Az apja belehalna. Belehalna! Ő pedig az Unió hősnője, a szabadság angyala. Milyen nevetséges! Jaj, istenem! Még rosszabb! Mi van, ha mások – mint például Marny – azt hiszik, hogy a gyerek Iantől van? Hogy flörtölt egy nős férfival! Még maga Jerome is elhinné. És Alaina! És az apja…! Természetesen maga Ian tudná, hogy ez nem igaz, de… Odaért, ahol a patak egy lapos sziklán folyt tovább, s egy kidőlt fenyőóriás zárta el az útját. Ruháit a fatörzsre tette, azután szappanozni kezdte magát. Dörzsölte e bőrét, a hideg víztől felfrissült; fárasztó napja volt. Egyezer csak kicsúszott a kezéből a szappan. Lebukott a víz alá. Csukott szemmel bukkant fel, a fenyő felé keresgélt, a ruháját akarta elérni. Nem találta. Káromkodott egy cifrát, s próbálta kitörölni a szappant a szeméből. Pislogva nyújtotta a kezét újra. Valakihez hozzáért. Megijedt, sikítani akart. A sikoly a torkán akadt. Káprázik a szeme! Jerome McKenzie az. A kidőlt fán feküdt, könyökölve nézte a lányt. Mezítláb volt, felsőteste meztelen, nedves nadrágja a combjához tapadt. Sötét haja vizes, ébenfekete, és hosszabb, mint amire Risa emlékezet. Szemében a vízen visszatükröződő holdfény csillogott. Ez lehetetlen! Több ezer fős jenki hadsereg veszi körül. Látta a haragot a férfi tekintetében, egész lényében. Nyugodtnak tűnt, de Risának nem volt kétsége felőle, egy rossz mozdulat, és szívfájdalom nélkül végez vele. Nem szabad pánikba esnie! Próbált megfeledkezni félelméről, a szavakat kereste. – Te bolond! – mondta végül. – Mi az ördögöt keresel itt? Fel fognak akasztani! – Nem fognak. Ahhoz előbb el kell kapniuk – felelte dühösen. Hangja mély és határozott. – Csak kiáltanom kell… – Nem lenne rá lehetőséged – mondta Jerome. Risa nyelt egyet és megkérdezte: – Mit keresel itt? 81

Jerome elmosolyodott, amitől Risa egész testében megborzongott. Ismét elbűvöli a férfi vonzereje? Meg akarta érinteni… De hát esküdt ellenségek. Gyereket vár… Jerome nem tudhatja meg. – Mit csinálsz itt? – kérdezte hangjában növekvő pánikkal. A férfi megfordult, lábát a vízbe lógatta. Lábujjai a lány combját súrolták. Túl közel volt, túlságosan is közel… – Rossz hírbe hoztak. Úgy is mondhatnám, megbélyegeztek. Nem számít. – McKenzie kapitány, én soha nem mondtam… – Az újságok szebbnél szebb hazugságokat írnak rólam, Miss Magee. – Én soha… – Vadállat, barbár, vad indián, lázadó, liliomtipró, erőszakoskodó és így tovább. – Kockára teszi az életét amiatt, amit az újságok írnak? – kérdezte Risa. Jerome megrázta a fejét. Átható, kék tekintettel nézte a lány vizes testét. Risa melle felforrósodott, mellbimbói megduzzadtak. Próbálta hitegetni magát, hogy csak a hideg víz teszi… S közben érezte, hogy lángol az egész teste… – Te bolond! Neked a tengeren a helyed! – sziszegte. – Ehelyett idejöttél, kockára tetted az életed néhány szó miatt! – nem, nem a szavak miatt – mondta Jerome gúnyos vigyorral. – Valószínűleg amiatt a jenki boszorkány miatt teszem kockára az életem, aki hazudott, hogy mentse a jó hírét. – Soha nem hazudtam senkinek… – Akkor, miután úgyis erőszakos liliomtiprónak tart a világ, a hírnevemhez méltóan fogok viselkedni. Risa arca vérpiros színben égett. Se lélegezni, se nyelni nem tudott; csak bámult a férfira. Megrázta a fejét, és megpróbált menekülni. Jerome egy aligátor könnyedségével csúszott bele a vízbe a fatörzsről. Ott állt a lány előtt. – Neked elment a józan eszed! Nem tudod, hol vagy? Nem lehet… – Ó, Miss Magee. Hidd el, hogy lehet! Megfogta a lányt. Risa megfordult, hogy elmeneküljön. Lebukott a víz alá, de Jerome erősen fogta. Ujjaival a hátát simogatta, meztelen fenekét, a combjait. Risa kapálózott, próbált elhúzódni. Megállt, szaporán szedte a levegőt. – Meggyaláztak, mi? Egy vad, félvér lázadó? Közvetlenül ott állt mögötte. Risa a fülén érezte a leheletét, megremegett, ahogy a forróság hullámai elöntötték a testét. Egyenesen állt, háttal Jerome–nak. Próbálta visszanyerni önuralmát. – Nem tudom, hogy került ide, hogy sikerült átcsúsznia jenkik ezrein. De pontosan tíz másodperce van eltűnni. Aztán sikítok. – Tényleg? – kérdezte Jerome. Gúnyolódott, kihívó volt. Risa megfordult, még egyszer figyelmeztetni akarta, de a Jerome szemében csillogó düh elhallgattatta. – Én figyelmeztettem, kapitány! Vizes karját összefonta fedetlen melle előtt. – Valóban? Ruháit Jerome a partra hajította. Ügyet sem vetett a férfira, a víz alatt akart odaúszni, de mire odaért, Jerome ismét mellette volt. Risa megfordult, s már menekült is, ám a férfi izmos karja hátulról átfogta. Magához szorította áldozatát, Risa érezte a férfi feszülő izmait és meredező férfiasságát. Hiába kart sikoltani, nem jött ki hang a torkán. Jerome elindult a túlsó part felé, hosszú lépésekkel gázolt át a patakon. Risa kapaszkodott. A férfi letérdelt, és a lány fölé hajolt. Szemében kék parázs izzott. Simogatta a lány haját, arcát, végül vad, erőszakos csókkal zárta le ajkait. Szenvedélyes csókjában ott volt mindaz a düh, amit Risa már az első pillanattól érzett. Combja belső részén érezte a nadrágból kiszabadított hímvessző

82

keménységét, s ettől még hevesebb tűz gyúlt a bensőjében. Szabadulni próbált, de a férfi sokkal erősebb volt, s a lány csuklóját a feje mellé szegezte. Jerome jobb keze szabad volt, simogatni kezdte Risa testét… az arcát, a nyakát, a melleit, a csípőjét… A lány küszködött, Jerome elengedte, s Risa a vállába mélyesztette a körmeit… de csak finoman. Látta, ahogy a férfi felemelkedik és a szemébe néz. Hallgattak, testük remegett a vágytól. Risa körül szétfoszlott az erdő, a patakparti nedves föveny, a meleg, barátságos déli éjszaka… Eszébe sem jutott, hogy több ezer jenki katona veszi körül őket. Kívánta a férfit, testét, szívét, lelkét. Csak képzelné az egészet? De amikor olyan valóságos a simogatása…! Jerome ujjai végigsimítottak a lány hasán, le a szeméremdomb háromszögéig. Risa végül felkiáltott, magához szorította Jerome–ot, arcát a férfi vállához nyomta, fogával finoman harapdálta, nyelvével izgatta a mellbimbóját. Úgy érezte, nem bájra tovább a tortúrát. De Jerome nem kegyelmezett. Tovább játszott vele, izgatta, forró ajkaival a mellét csókolta. Aztán kissé megmozdult, és egyetlen erőteljes lökéssel a testébe hatolt. Kezét a lány feneke alá csúsztatta, és még mélyebbre tört. Risa érezte a nedves, finom talajt és az éjszakai szellő hűtötte szenvedélyét. Jerome mozdulatai keményebbé, vadabbá és egyre szenvedélyesebbé váltak. Átölelte a lányt kobalték szemében vágy és harag izzott. A csillagos ég hirtelen mintha kristályszilánkokra robbant volna: a világ darabokra esett szét. Egyre szorosabban ölelte Jerome, teste egyre vadabb táncot lejtett. Hullámzó, édes kábultság lett úrrá Risán. A férfi a következő pillanatban egész testében megfeszült, s úgy szorította magához, mintha soha nem akarná elengedni. Aztán odafeküdt mellé, bronzszínű válla izzadságtól fénylett, mellkasa gyorsan hullámzott, s lassan visszanyerte a normális lélegzetvétel ütemét. A hűvös nyári szellő simogatta Risa bőrét. – Nem is sikoltottál – szólat meg Jerome kisvártatva. – Nem adtál rá időt. De most még sikolthatok – emlékeztette Risa. Felnézett a csillagos égre. – Ma éjjel kiéled a dühödet. Pedig tényleg elraboltál! Te meg… – Elraboltalak és meggyaláztalak! – mondta Jerome. Felkönyökölt, és dühösen nézett Risa szemébe. – Ez nem magánháború – mondta. – Nem? Szerintem, Miss Magee, igenis az. És most vagy megadod végre magad, vagy pokoli árat fizetsz a makacsságodért! Risa kérdően nézett a férfira. Megrázta a fejét, lehunyta a szemét. Nem értette a felháborodását. Mitől ilyen dühödt Jerome? Segítségért kellett volna kiáltania, de nem tette. A legcsekélyebb ellenállás nélkül megadta magát a férfi csábításának. Bolond! Nem volt más választása. Ha Jerome–ot elkapják, talán mindketten túlélik a háborút! És isten tudja, ha Jerome börtönbe kerül, az északnak is jól jön. Éppen sikítani akart – de Jerome olvasott a gondolataiban. A másodperc tört része alatt tapasztotta kezét a lány szájára. – Felejtsd el! Hacsak nem akarod, hogy visszacipeljelek magammal a déliek fogságába! Risa felnézett rá, könny szökött a szemébe. Megpróbált beleharapni Jerome ujjaiba; erre ő még erősebben fogta a száját. – Ha jenki védelmezőid még egyszer megfenyegetik a húgomat, Miss Magee, a háború hátralévő részében a déliek vendégszeretetét fogod élvezni! Risa szeme tágra nyílt. Jerome felemelkedett, nézte a lányt. – Valaki megfenyegette a húgodat? – Igen. Talán meglep? – Igen. – Majdnem elrabolták Richmondban… miután kaptam egy névtelen fenyegető levelet, amelyben azt írják, megölnek azért, amit veled tettem! – Ne merészelj engem vádolni! Szerinted csinálnék én ilyet? Nem küldtem semmiféle üzenetet, nem is tudok ilyenről! És… 83

– Aztán az öcsém is kapott egy levelet. Ja, és ezen már aláírás is volt: a maga apjától jött. Bocsánatot kért a családomtól, amiért meg fog ölni. – Mégis mire számítottál? Nem tehetek arról, amit az apám érez vagy cselekszik… – Talán jobban odafigyelhetett volna, amikor elmeséltek, milyen barbár módon bánt veled az a vad lázadó. – De én nem mondtam… – Tudok olvasni, Miss Magee. Risa dühösen fakadt ki: – Tényleg? Nem vagyok benne olyan biztos! Úgy tudom, a déleik nem túl értelmesek. Uram, gyalázatosan viselkedett. Nem kellett volna elrabolnia, meggyaláznia, felvennie a hajójára! Menjen a pokolba, kapitány! Menjen a pokolba! Egyikről sem én tehetek. Háború van, és belefáradt már testem–lelkem. – Úgy látszik, egész jól viseled – jegyezte meg Jerome szárazon. – Hogy úgy mondjam, egész jól nézel ki. – A fenébe is, Jerome… Jerome a lány fölé térdelt, tenyerébe vette a mellét. – Vékonyabb voltál. Szerintem azóta felszedtél néhány kilót – suttogta. – Nem igaz – kezdte Risa. De aztán hirtelen elhallgatott. Mellei nőttek, gömbölyödtek. Magától is észrevehette volna a változást. Csak abban reménykedett, Jerome már nem emlékszik rá igazán. Vagy tudja, miért néz ki másképp. – Ne! – suttogta páni félelemmel. – Ne! Ne gyere nekem az őrült vádakkal, és… De a féri nem figyelt rá. Felemelte a lányt, előrehajolt, és megcsókolta a hasát. – McKenzie… – Tessék? – hagyja abba! Nem fog megint elcsábítani! – Nem is akarlak elcsábítani – mormolta Jerome. – Akkor… Felemelte a fejét, tekintetük találkozott. Újabb kihívás… – Csak azért jöttem, hogy megerőszakoljalak! – mondta. Megragadta Risát és szétfeszítette combjait. A lány szabadulni próbált. Tiltakozni minden erejével, de tudta… várta, mit akar Jerome. Bennrekedtek a szavak, és valójában soha nem érzett még ilyen vágyat. Jerome a combját csókolgatta, s ajkai egyre feljebb folytatták érzéki útjukat… Risát majd elemésztette a szenvedély tüze. Végül Jerome behatolt. Egy erős, egy finomabb mozdulat. Risának könnybe lábadt a szeme. Úgy érezte, a férfiból áradó eksztázis magával rántja a pokol fenekére. Harag, vágy és gyönyör kavargott lelkében. A szenvedély orkánként söpört végig testén, mint valami vad vihar. Risa felnyögött, soha életében nem érzett még ilyen gyönyört. Újra és újra remegés futott át végtagjain, kimerülten reszketett, vonaglott. Jerome szorosan átölelte. Az éjjeli szellő simogatta bőrüket. – Most… menned kell! Börtönben a helyed, te őrült! El fognak kapni… – De te nem fogsz kiabálni. – Miért? – kérdezte Risa elhaló hangon. Mindjárt elsírja magát. – A bosszú hozott ide, pedig ártatlan vagyok… – Ha kiabálni kezdesz, talán éppen az apád jön ide. Risa elhallgatott. Sóhajtott. Jerome furcsán mosolygott. – Ami azt illeti, egy kicsit azért kiabáltál. – Ó! – kiáltott Risa. Elöntötte a méreg, és megpróbálta megütni a férfit. Ám Jerome már várta a támadást, lefogta a lányt, fölé térdelt, és karjait megint a földre szegezte. 84

– Csak semmi fenyegetés, Miss Magee! – Megölheti az apámat. De maga nem ér annyit, hogy ő meghaljon. Jerome csodálattal mosolygott Risára. – Mindenképp megfizet – figyelmeztette Risa. – Jenkikkel van körülvéve. Le fogják tartóztatni! – Talán. De nem valószínű. – Nem tudom, mire gondol, mit tettem… – Igenis tudod, mit tettél. Engem mindennek elmondtál, a családomat pedig megfenyegették. Ki fogom deríteni az igazságot. Engem senki nem fenyegethet! – Nem? Hiszen maga az, aki fenyegetőzik! – Jól jegyezd meg: én betartom a fenyegetéseimet. – Nincs semmi, amiért felelnem kellene! Inkább maga fog megfizetni sok mindenért, uram! – A háború még nem ért véget – mondta Jerome. – Nem, korántsem! És figyelmeztetem, ha nem száll le rólam, és nem tűnik el… – Még nem. – Még nem? – Még egyszer. – Még egyszer? – kérdezte bénultan Risa, majd megijedt. – Ó, maga megőrült, maga rettenetes! Én nem fogok… – Ez a nemi erőszak lényege, nem? Risa nem tudta, hogy nevesen–e vagy sírjon. De Jerome komolyan gondolta, amit mondott. – Még egyszer – suttogta. Jerome tudta, hogyan kell szeretkezni. Risát a kezdettől fogva levette a lábáról. Szerelmes, az persze nem volt, de… De valamiféle különleges, színarany pókfonál összekötötte őket. Jerome szeméhez nem is volt hasonló. Szerette az arcát, indián arcvonásait, bőre sötétbronz színét, sűrű, sötét haját. Csak a harag köti össze őket, figyelmeztette magár Risa. De most erről is megfeledkezett. Amikor Jerome hozzáért, tűz gyúlt benne. Risa úgy érezte, soha nem is fog más férfit kívánni. Ellenségek voltak. És ő gyermeket fog szülni Jerome–nak. Mégis… Egyre jobban hatalmába kerítette a vágy, a külvilág megszűnt, és az éjszaka ezer darabban robbant szét a gyönyör csúcspontján. Eszébe sem jutott, hogy az Unió fél hadereje itt táborozik körülöttük… Szótlanul feküdt Jerome karjaiban, érezte magán a férfi tekintetét. Nem tudta, mire gondolhat, de nem kérdezet semmit. Úgysem mondaná el. Becsukta a szemét, teljesen kimerült, de boldog volt. Egy idő múlva kinyitotta a szemét. Jerome elment. Egyedül feküdt a fenyőfák alatt.

85

14. fejezet Egy októberi napon Jerome a Lady Varina fedélzetéről figyelte a tengert. Északi irányban egy hajó szelte át az óceánt, zászlója nem volt. Bermudáról jöttek, ahová azonban nem érkezet meg minden, amit Angliából küldtek. Jerome úgy érezte, túl sokáig volt távol a tengertől. Sokkal több időt töltött a szárazföldön, mint gondolta. Az északiak táborában szerzett értesülései hasznosnak bizonyultak, megerősítették, amit a déli tábornokok eddig is gyanítottak. A keleti harctéren csata csatát követett, és miután azt a hírt kapta, hogy a Lady Varina javításai elhúzódnak, Jerome úgy döntött, öccse mellett marad, és a lovasságnál teljesít szolgálatot. Képes volt egyedül bejutni olyan helyekre, ahová mások nem tudtak. Mint hajósember, aki a hajó elkészültére vár, nem tartozott egyik alakulathoz sem. Legtöbbször hadseregek és osztagok között vitte a híreket, ami hálás feladatnak számított. Megerősítette Lee feltevését, miszerint McClellan csapatai a folyó mentén haladva Pope–éhoz közelednek. Azt is tudta, hogy a tábornok a Clark– hegyről fog támadást indítani Pope keleti szárnya ellen, így áttörhet a frontvonalon, amely mentén McClellan segítséget nyújthatna neki, és elvághatja Washington felé a visszavonulás útját is. Jeb Stuart szárnysegéd tábornokát Pope–ék elfogták, nála volt egy csata terve, így időben vissza tudtak vonulni. A Rappahanock mentén találkozott a két hadsere. Lee megpróbálta megtalálni az ellenség sebezhető pontját. Egy lovassági rohamban Pope Catlett’s Station mellett lévő főhadiszállását is elfoglalták, és Jerome ott volt azok között, akik eljuttatták az értesülést, hogy az északiak utánpótlásával Pope serege százharmincezer főre növekszik –szemben Lee ötvenötezer főjével. Lee úgy döntött, két részre osztja a sereget: számított a pánikra, ami jöttére kitörhet, és a Washingtonba vezető utat is elzárja. Véres harcok következtek. Groveton, Bull Run, Chantill. Lee–nek nem sikerült döntő csapást mérni az északiakra, de bámulatos dolgot vitt vége: kisebb seregével is jelentős veszteségeket okozott, és eközben megtartotta a stratégiai fontosságú pontokat. Nemcsak elhárította a Richmondot közvetlenül fenyegető veszélyt, hanem ennek hatására vissza is vonultak az északiak D. C. védelmére. Jerome többször belopakodott az ellensége arcvonal mögé, de Risát nem találta többé. Azt mondogatta magának, hogy már nem érdekli az asszony. Risa az ellensége, és ő figyelmeztette, hogy ne harcoljon ellene – és ne fenyegesse a családját. Egy ideig nem foglalkozott vele – legalábbis nem akart. De ha eszébe jutott, forróság járta át. Megjelent az álmaiban. Szeretett volna véget vetni a kapcsolatnak, hiszen a nő szerint ő gonosz vadember, legádázabb ellensége. A vágy és az eltökéltség nem hozta közelebb a lányt. Továbbra is az észak–virginiai hadsereggel maradt, mivel Lee folytatta a hadjáratot. Szeptember 15–én Jackson elfoglalta Harpers Ferryt, és amikor Robert E. Lee értesült Jackson sikeréről, elhatározta, hogy Sharpsburgnál Marylandben döntő csapást mér az északiakra. Jerome még életében nem látott olyan vad harcot, amilyet Sharpsburg mellett vívtak az Antietam patak partján. Az ágyútűz hatalmas kukoricatáblákat tett tönkre. És az emberek között is aratott a halál. A föld vértől ázott, különösen ott, ahol a tetemeket halomba rakták. Van egy út, amit a Vér útjának neveztek el. Rengeteg volt a halott… Amikor a vöröslő nap lebukott a vértől sáros föld mögött, Jerome nemcsak a saját ítélőképességét vonta kétsége, hanem a józan eszét is. A háborús veszteség mérhetetlen volt mindkét oldalon. Olyan katonák mellett ment el, akik még kisfiúk voltak, és akiknek meg kellett halnia, mielőtt tudták volna, milyen is az igazi élet. Sokszor hallotta, ahogy férfiak sírnak. Férfiak, akik vitézül harcoltak. És azon gondolkodott, vajon Isten nem fordult–e ellenük. Amíg él, nem fogja elfelejteni azt a szeptemberi estét Marylandben. Heteken át érezte a vér szagát, és álmába újra meg újra azon a pokolbéli csatamezőn volt.

86

Sajnálta, hogy nem hagyhatja ott a háborút. De nem tudta otthagyni, és tudta, kilépése azt jelenti, hogy hátat fordít azokak, akik az életüket adták az ügyért. Már csak isten tudja, kinek van igaza. De amikor elhallgattak a fegyverek, és elkezdték összeszedni a sebesülteket és a halottakat, eszébe jutott: a legfontosabb most az, hogy visszatérjen a hajójához. Most igazán szükség volt a gyógyszerekre. Ismét a tengeren volt, s a rémálmok lassan elhagyták. Első dolga volt, visszatérni Richmondba Sydneyért, de megtudta, hogy a húga beköltözött a kórházba – maga a First Lady vette szárnyai alá –, és még néhány hónapot maradni akar. Terhet édesanyjuktól, Teelától kapott egy hosszú levelet, aki nemcsak hogy jól érezte magát, hanem kivételes egészségnek örvendett. Kérte, lánya jöjjön haza legkésőbb novemberben, ah lehetséges, és Sydney örömmel belegyezett. Jerome nem tudta rávenni húgát, hogy hagyja el a kórházat. Látta, mennyire szükség van rá. Elkészültek a Lady Varina felújításával: lecsiszolták, lefestették a fedélzetet, kicserélték a teljes kötélzetet. Pótolták a sérült vitorlákat; új hajó lett belőle. Jerome nagyon örült, hogy viszontlátta. Charlestonban ismét a Jenson és a Thompson család látta vendégül. Janine nyíltan flörtölt vele, s Jerome élvezte a társaságát. De ahogy elnézte a lányt, azon kapta magát, hogy Risához hasonlítja. És bár Janine Thompson született szépség, Jerome szerette volna látni Risa Magee hosszú nyakát, sűrű, barna haját, szemét… telt, kerek melleit, testének csábító vonalait. Annak ellenére, hogy kihívóan flörtölt vele, Janine nem jött többé Jerome hálószobájába – épp csak célzást tett rá: bemehet hozzá, ha akar. Jerome egy darabig gondolkodott a dolgon, de inkább lemondott róla. Kiment a házból, és benyitott a kocsmába, amit már régről ismert, és az este hátralévő részét egy örömlány karjaiban töltötte. Ettől még nyugtalanabb lett, mint azelőtt. Amikor először futott ki a charlestoni kikötőből, Jerome kipróbálta az újjáépített hajót, és az jól vizsgázott. Szeretett volna felszerelést szerezni és Floridába menni – először haza, a félsziget déli részére, azután végig a St. Johns mentén. De csalódott, mert Bermudán szinte semmihez nem jutottak hozzá, és a Julian által kért gyógyszereknek csak a töredékét tudja vinni, ha nem talál más forrást. Ezért aztán a látóhatár szélén feltűnő hajó felkeltette az érdeklődését. Ott állt mellette Hamlin Douglas, és kivette Jerome kezéből a távcsövet, hogy ő is szemügyre vehesse az ismeretlen felségjelű bárkát. – Nos, Hamlin? – kérdezte az első tisztet. – Jenki. – Biztosra kell mennünk. Ha megtámadunk egy angol hajót, elveszíthetjük ezt az egész háborút! Hallottam Richmondban, mennyire fontos, hogy Európa is elismerje az új kormányt. Hamlin megvakarta hegyes állát, megrázta ősz fejét. – Jenki. – Honnan tudod? – kérdezte Jerome. Hamlin higgadtan ránézett, és összeráncolta bozontos szemöldökét. – Te is azt gondolod, hogy jenki, igaz? – Igen. – Miért? Jerome elvigyorodott. – Megérzés. – Uraim, így vívnak önök háborút? – lépett oda hozzájuk David Stewart. Most, hogy nem volt dolga, tanácsokkal szolgált; a betegszoba üresen állt, és ő is a fedélzetről fürkészte a látóhatárt. – Mit szólsz hozzá, doki? Te is ezen a hajón vagy tiszt – emlékeztette Jerome. David elmosolyodott. – Jenki. Kapjuk el! – Mr. Meyers? – szólt oda Jerome Jimmynek, a tüzértisztnek. – Szerintem hajtsunk rá, kapitány! Egy francia vagy egy angol hajó errefelé büszkén kitűzné a zászlaját! 87

– Akkor előre teljes sebességgel, Mr. Douglas! – parancsolta Jerome. – Mr. Meyers, az ágyúkhoz! Matt! Le a gépházba: teljes gőzzel utánuk! Várjátok meg a parancsomat, de úgy fogunk támadni, mint a villám – elég jó ágyúik vannak! Közel két órába került mire utolérték a hajót. Az megpróbált elmenekülni, de nem sikerült. Igen nehézkesen haladt, ami tovább tüzelte Jerome–ot. Tele van rakománnyal. Felugrott a kötélzetre, onnan figyelte, mi történik a fedélzeten. A távcsövön át látta, hogy a másik hajó tisztjei dühösen vitatkoznak. – Figyelmeztető lövést kérünk, Mr. Douglas! – szólt oda az első tisztnek. – Adjunk nekik esélyt a megadásra! – Nem engedhetjük meg, hogy ők lőjenek először, uram… – Figyelmeztette Hamlin. – Nem is fogjuk, Mr. Douglas! De nem akarom elsüllyeszteni. Nekem a rakománya kell! – Igenis, kapitány! Eldördült a figyelmeztető lövés. Nem tett kárt a hajóban. Hamlin megadásra szólította fel a hajó kapitányát. Jerome látta, a hajó tüzelni készül. – Tűz! A Lady varina ágyúi eldördültek. Pontosan célba találtak. Tűz ütött ki a fedélzeten, a főárboc hatalmas mennydörgéssel tört ketté, mintha a tenger istene mondott volna ítéletet a hajó felett. A sebesült jenkik ordítottak; a legénység a tüzet próbálta oltani. Válaszképpen felzúgtak az ágyúi, de nem találták el a Lady Varinát. – Tüzeljünk, Mr. Meyers! – parancsolta Jerome. Már csak egy sortűzre volt szükség. A jenki hajó megadta magát. Az egyetlen megmaradt árbocra egy fehér zászlót vontak fel. – Készüljenek, átmegyünk! – szólt le Jerome. A legénység örömujjongásban tört ki. A két hajót kötelekkel egymáshoz rögzítették. Jerome megállt egy pillanatra a kabin előtt, és felvette a zakóját, hogy abban fogadja a vesztes kapitányt. Amikor átment a másik hajóra, látta, amint David és a másik hajóorvos munkához lát. A hajó tisztjei a kötélzet mellett sorakoztak. A kapitány, egy ötvenes éveiben járó egyenes, szikár férfi, szemében szomorúság ült. A fiatal másodtiszt sebesült karját szorongatta. A tüzérparancsnok, egy tagbaszakadt fickó, puskapor borította a testé. Jerome tisztelgett nekik, és ők viszonozták. – Nem volt fenn zászló; nem volt joga megtámadni minket! – mondta a kapitány. Jerome felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Nos, uram, ön egyenruhát visel. Ez itt az Egyesült Államok hajója; mi pedig háborús ellenfelek vagyunk. És, uraim, mostantól a hajtó tisztikara, legénysége és utasai a déliek vendégszeretetét élvezik… hogy úgy mondjam. – Angliába tartunk, uram, és a hajón… – Semmi kétség, a hajó tele van nyersanyaggal, amit mi boldogan fogunk a jó cél érdekében felhasználni. Attól tartok, uraim, önök egy ideig fogságban lesznek. Mr. Douglas fogja a hajójukat kormányozni. Elmehetnek a mentőcsónakokkal a hajózási útvonalakig, ha ezt akarják, vagy gondoskodunk arról, hogy egy jenki kikötő közelében partot érjenek. – A tisztek és jómagam a mentőcsónakot választjuk – mondta a kapitány szilárd elhatározással. – De uram…– szólt közbe az első tiszt. – Ez végleges döntés, Waylon hadnagy. – Elnézést kérek, uram! De gondoskodnunk kell a fedélzeten lévők biztonságáról is… A kapitány felhördült, mert megértette, mit akar mondani neki az első tiszt. Megköszörülte a torkát. – A helyünkre kísérhet, kapitány! A hajó megadja magát, és nem fogunk ellenállni, ha rendesen bánnak velünk. – Én is így gondoltam. Mr. O’Hara! – kiáltott, és Michael mellette termett. – Ha lenne olyan szíves, vegye át ezektől az uraktól a kézifegyvereket, és utána kísérje őket a szállásukra! 88

– Igenis, uram! Michael kíséretében a tisztek elmentek. Jerome átsétált a fedélzet másik oldalára, és megállt, amikor egy fiatalemberhez ért, aki a padlón feküdt, és könnyekkel küszködve a lábát fogta. Jerome leguggolt mellé. – Hol sérült meg, tengerész? A fiú felnézett rá, és könnyekben tört ki. Jerome nem is vette észre. – Hol sérült meg, tengerész? – tette fel újból a kérdést. A fiú nyelt egyet. – A térdem! Le fogják vágni a lábam! Jenny nem fog szeretni; hogy is szerethetne egy féllábú embert? – Ha levágják a lábadat, attól még nem leszel félember! A lélektől függ, hogy valaki teljes értékű vagy sem – mondta Jerome határozottan. – De ne add fel ilyen hamar! – Előhúzta a kését, amitől a fiú nagyon megijedt. De amikor lehántotta a véres rongyokat a srác lábáról, a fiú fellélegzett. Megnézte a lábát, mire a fiú falfehér lett, és az ajkába harapott, nehogy elsírja magát. – Csontod nem tört. Megpróbálom kiszedni a golyót, és ha nem fertőződik el… A fiú megragadta a karját. – Deakins doki azt mondta, le kell vágni – mondta idegesen. – Nem akarom, hogy levágják! Az Úristenre kérem, kapitány, ha meg tudja akadályozni… Jerome megállt egy pillanatra, remélte, nem csak megjátssza, hogy ő a Jóisten. Nem volt sebész, de sok időt töltött a szakma legjobbjai mellett, és tudta, mikor lehet megmenteni egy végtagot. Ha elfertőződik, abba a fiú belehalhat. De amputáció után is elfertőződhet. Jerome tétovázott, aztán döntött. – David! Saját orvosa, aki egy másik sebesült fölé görnyedt éppen, felegyenesedett. Bólintott, és utasításba adta, hogy a beteget ne mozgassák. Aztán odament Jerome–hoz. – Nézd meg! Megmenthetjük ezt a lábat? David lehajolt a fiúhoz. Felnézett Jerome–ra. – Igen, meg lehet menteni. Kockázatos. – Vállat vont. – Vannak fiúk északon, akik azt hiszik, ki akarjuk nyírni őket a kórházakban. Jó lenne, ha bízna bennem. A fiú megragadta David karját. – Ha meg tudja menteni a lábamat, uram, nemcsak hálás betege leszek, hanem rabszolgája is egész életemben. David rávigyorgott Jerome–ra. – Valaki vigye át a Lady Varinára – tanácsolta Jerome. – Mr. Douglas! A hajó az öné! Kérek egy listát a halottakról és a sebesültekről, nézze meg a rakományt, és hozzon nekem egy leltárt. A kabinomban leszek. Elhagyta a hajót, saját tisztjei és tengerészei gondjára bízta. A kabinban elővette a térképeit, megpróbálta megtalálni a legrövidebb utat, amerre hazavihetné a zsákmányt. Nem akarta elsüllyeszteni a hajót, ha nem muszáj – túl kevés hajója van a Konföderációnak. Több számítás után Jacksonville mellett döntött; remélte, a város még a déliek kezén van. A hajót Jacksonville– ben felújíthatják, és átveszi a Konföderáció tengerészete. És ő is a St. Jones mentén lesz, ahogy tervezte. El kell halasztani a félsziget déli csücskére tett látogatását de, most olyan luxus lett volna hazamenni, amit nem engedhetett meg magának. Hamarosan odaér, gondolta. Kopogtak a kabinajtón. Saját emberét várta a jelentésekkel, fel se nézett. Egy másodperccel később valaki megköszörülte a torkát. Jerome felnézett. A sebesült fiatalember állt előtte, akit áthoztak erre a hajóra. Egy törött gerendát használt mankónak. – El akarsz vérezni? – kérdezte Jerome mérgesen. A fiú megrázta a fejét. – Én csak… Nos, maguk rendes emberek… Azt is mondják, McKenzie kapitány, hogy ön maga az ördög, egy tengeri sárkány. De tévednek. Egyetlen embere sem akart minket megölni, lekaszabolni vagy elsüllyeszteni… 89

– Nem vagyok sárkány – mondta Jerome vidáman. A fiú tétovázott. Nagy levegőt vett. – Nos, van néhány dolog, amit tudnia kell, mert a barátom, Sully – ő nem sebesült meg az összecsapásban –, szóval azt mondta, Briggs kapitány és Waylon hadnagy szökést terveznek… a tábornok lányával. – A tábornok lányával? – kérdezte Jerome élesen, és összeszorult a gyomra. – Mis Magee, uram. – Megköszörülte a torkát. – az egész világ tud róla, hogy maga fogva tartotta a hölgyet, kapitány. – Tes…? – Risa ott van a hajón, amit elfogott? – Így természetesen megpróbálják megmenteni. – Tehát… miért jöttél ide? – Mert azok az őrültek meg fogják ölni! Megfulladnak és a cápák falják fel őket. Azt hiszem, még ha az újság azt is mondta, hogy maga egy vadember, aki elrabolta és meggyalázta a lányt, sokkal jobb helye van magánál, mint azokkal. – Értem. Ez nem feltétlenül a kisebbik rossz – mondta halkan. – Köszönöm, tengerész! Most pedig vissza a betegszobába! Nem venném a lelkemre a halálát. Ian McKenzie katona volt. Katonai kiképzést kapott; tudta, milyen szenvedést okoz a háború az embereknek. De egyre keservesebbé vált az egész. Felesége és gyereke van, és hamarosan újabb baba érkezik. A szörnyű megrázkódtatások után – a felesége a Konföderációnak kémkedett – az otthoni helyzet nemcsak boldog volt, hanem békés is. Szerette a feleségét, és Alaina is szerette őt. De hónapok óta nem látta, nagyon hiányzott, és otthona, Florida is. A felettesei nem értették, hogy a déli tábornokok körbe–körbe járnak körülöttük. A statisztikák alapján számos győzelmet kellett volna aratniuk, ám ezek elmaradtak. Egy keserves, végigharcolt nyár után újra Washingtonba érkezett. Tudta, előbb–utóbb szembekerül valamelyik családtagjával, ezért áthelyezését kérte a virginiai csapatokhoz. Lincoln visszahívta, mert felismerte: nagyobb hasznát vették saját hazájában, ahol kisebb csatákat vívott. Ennek csak az lehet a vége, hogy ő és a többi jenki ellátmányt lopnak a lázadóktól, amit aztán a lázadók visszalophatnak. Délen az ellátmány létfontosságú; az északiak számára azonban csak eszköz a felkelők térdre kényszerítésére. Ennek ellenére örült az otthoniak közeli viszontlátásának, azonban egy üzenet érkezett Angus A. Magee tábornoktól, azonnal jöjjön hozzá. Ian elhagyta washingtoni városi házát, boldog volt, hogy újra találkozhat öreg parancsnokával és barátjával, mielőtt elindul. De alig lépett be Magee házába, amikor vendéglátója kirontott az előszobába. – Tábornok – kezdte Ian, ám az öreg egy kemény ütéssel fogadta. A meglepett Ian igyekezet visszafogni magát, nehogy visszaüssön. – Uram… – Ne urazz engem, McKenzie! Saját fiamként szerettelek, mivel soha nem lehetett fiam! Szívember zártalak; azt reméltem, elveszed Risát. Másvalakit vettél el, tiszteletben tartom a választásod, de hogy merészelted bajba keverni a lányomat?! – Tábornok – mondta Ian, és az állát tapogatta. – Uram, szívesen válaszolnék ezekre a vádakra, de a leghalványabb fogalmam sincs, miről beszél. Legutolsó híreim szerint Risa elment Angliába, hogy meglátogassa a barátait… – Tényleg! Méghozzá anélkül, hogy elmondta volna nekem, bajban van! – Bajban van…? – Magam is ki szoktam találni, mi az igazság – robbant ki Magee. Merev és egyenes volt, mint egy szobor, kék szeme szikrázott. – Risa… várandós? – gondolta Ian. Hihetetlen. Nem az ő gyereke, tehát… – Megüthet, uram, ha ettől jobban érzi magát – javasolta Ian udvariasan –, de attól tartok… Elhallgatott. Az unokatestvére nem ront meg fiatal nőket, akármit is mondjanak az újságok. Pontosan tudta, Jerome soha sem erőszakolta volna meg Risa Magee–t, vagy bárkit. 90

Sőt, szinte ragadtak rá a nők. Tehát… mi a fene történhetett? Úgy tűnt, Magee tábornok is hasonlóan vélekedik. – Megölöm! Az a félvér, átkozott, rézbőrű vadember rokonod! Személyesen fogom megkeresni, és felnyársalom! – ordította Magee remegő hangon. – Uram, én ismerem a rokonomat, és rendes körülmények között, maga lenne az első, aki megérti, egyesek miért harcolnak inkább saját államuk hadseregében. Az unokatestvérem biztonságban visszajuttatta Risát, amint az stratégiailag lehetséges volt… – Kitépem a szívét! Nyársa húzom, megsütöm és a kutyáknak dobom! – Uram – tiltakozott Ian higgadtan –, nem hiszem, hogy Jerome a felelős. Úgy hallottam, találkozott egy fiatal nővel Charlestonban, és beszélik, eljegyzés is lesz. Úgy tudom, egészen szép lány, előkelő déli családból. Risa dühös rá, de őszinte kellett volna legyen velünk. Az unokatestvérem semmi kegyetlenséget nem követett el vele szemben. Tudom. Talán… – Talán mi? Vádolja a lányomat? – Nem, uram, tudja, hogy szeretem őt… – Tehát mégiscsak szereted! Ian vett egy mély lélegzetet. Ebben a pillanatban ő maga is szerette volna kivágni Jerome szívét. – Risa a barátom, uram, az egyik legjobb barátom. De talán egyszerűen csak másvalakit szeret, és egyikünk sem tud semmit a dologról. – Hmm! – Magee összevonta a szemöldökét, aztán nagyot sóhajtott. – Elhagyott engem, Ian! És egy szót sem szólt a helyzetéről! Nem bízik meg bennem? Hát nem tudja, mennyire szeretem őt? – kérdezte elcsukló hangon. – Nem akarta megbántani önt és veszélyeztetni az ön rangját, uram. – És talán félt, hogy az apja meg akarja ölni Jerome–ot, gondolta Ian szomorúan. – Uram, megbízik bennem? Én ki fogom deríteni az igazságot. Magee hosszú ideig dühösen nézett rá. – Ian, Risa már London felé tart, én pedig nemsokára visszatérek a csatába. Csak isten tudja, mi lesz ebből benned megbízom. De az az átkozott félvér… – Ami azt illeti, Jerome nem egészen félvér. A nagybátyám a félvér – javította ki Ian. – Ha a lányom egy haja szála is meggörbül, ízekre szedem! – esküdözött Magee. Ian tisztelgett. Nem akarta elmondani Magee–nek: ha közdelemre kerülne sor, Jerome könnyedén elintézhetné. De hát Jerome nem viselkedhetett vadember módjára…

91

15. fejezet Nehéz volt meghozni a döntést, hogy Elhagyja Amerikát, de Risa úgy érezte, nincs más választása. Vissza akart jönni, amint csak lehet. Nem bánthatja meg az apját. Arra is gondolt, hogy ír Jerome McKenzie–nek az állapotáról, de legutóbbi találkozásuk olyan viharosan gyorsan és valószínűtlenül történt, hogy néha Risa már azt gondolta, csak álom volt az egész. Mindegy. Világossá vált, hogy ellenségek. Anglia egyre jobb helynek tűnt Risa számára. Közeli barátai éltek Londonban, egykori iskolatársak, és talán sikerül valahol Skóciában csendben világra hozni a gyermeket. És ha a háború véget ér… Akkor mi lesz? Milyen magyarázatot talál ki a gyerekre, amikor hazamegy? És vajon ki tudja várni a végét, ha a háború elhúzódik? Apja szereti és szüksége van rá. Azt mondhatná, örökbe befogadott egy háborús árvát. De vajon elhinné? Együtt tudna élni ezzel a titokkal? Válaszút előtt állt. Nagyon szerette Angust, és nem akarta elszomorítani. A háborúra kellett koncentrálnia – nem engedhette meg magának, hogy a lányáért aggódjon! Így hát Risa elindult Angliába, hogy pár hónapot barátaival töltsön. Tud vigyázni magára, és egyedül is boldogul. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Amikor meglátta a Lady Varinát a horizonton, rögtön tudta: Jerome McKenzie el fogja foglalni a hajót. Briggs kapitány a figyelmeztetések ellenére túlterhelte a hajót rakománnyal, így sem gyorsulni, sem manőverezni nem tudott. Waylon hadnagy, aki belebolondult Risába, többet beszélt a kelleténél. Sajnálta, hogy Briggs alatt szolgál, akit vén csatalónak tartott, melyet már rég ki kellett volna csapni a rétre legelészni. De Waylon maga is olvasta az újságokat, és amikor feltűnt a déli hajó a horizonton, rögtön tudta, kivel van dolguk. Gyorsan elbújtatta Risát a kapitányi kabinba, és biztosította, mindent megtesz, hogy biztonságban lejuttassa a hajóról. Jerome udvarias volt, és a hajó elfogása után tiszteletben tartott minden háborús szabályt. A tiszteket a kapitányi kabinba kísérték, és ott őrizték őket. A kabint átkutatták fegyverek után. Risa eltakarta arcát, miközben Michael O’Hara átvizsgálta a kabint. A kézifegyvereket elvették, de a tiszteket meghívták, hogy vacsorázzanak együtt a Lady Varina tisztjeivel. De Waylon nem feledkezett meg az ígéretéről. – A hajók szétváltak. Éjjel egy órakor, Miss Magee, megszökünk. Elkötjük a bal oldali mentőcsónakot – csak egyetlen helyen van rögzítve, tengerészeink előkészítették a szökést. Briggs és é magával tartunk, és ügyelünk a biztonságára. Forgalmas hajóútvonalon vagyunk, egészen biztosan fel fognak venni minket. – Waylon hadnagy, nem látom be, miért kellene ekkora kockázatot vállalnunk. Ha megadta magát, mindent kockára tehet ezzel a szökéssel – érvelt Risa. – Ó, Miss Magee! Ha McKenzie kapitány ismét elkapja magát, az apja felakasztat bennünket! Risa maga is szeretett volna megszökni erről a hajóról, mielőtt Jerome észreveszi, hogy itt van. Nem tudhatja meg, hogy terhes. – Rendben, legyen, ahogy akarja – egyezett bele Risa. Gyönyörű, holdfényes éjszaka volt az Atlanti–óceánon. A hullámok lágyan ringatóztak. A jenki hajó és a Lady Varina egymás mellett szelte a hullámokat. Michael O’Hara ott állt az északi hajó kormányánál, míg Mr. Douglas a Lady Varinát irányította. A sötétség leplébe burkolózva Jerome állva őrködött a Lady Varina orrában. Későre járt; a tengerészek kaptak rumot az aznapi erőfeszítéseikért, és most a könnyű győzelem mámorával aludtak el. Az orvosok már régen befejezték a sebesültek ellátását. A halottakat hullámsírba temették. Éjszaka volt, és minden nagyon csendes, eltekintve a Jerome által elfogott hajó elégedetlenkedő legénységétől. Hal Smith, a fiú, akinek megmentették a lábát, engedélyt kapott,

92

hogy a barátja, Sully meglátogassa. Sully tudta, hogy az első tiszt és a hölgy szökni készül, és erre még azon az éjszakán sor kerül. Jerome órákon át mozdulatlanul állt. Aztán meglátta a sötét alakokat, amint végiglopakodnak a hajón a mentőcsónak felé. A mentőcsónak nesztelenül érte el a vízfelszínt. Jerome a hajó korlátjához lépett, megfogott egy vitorlakötelet, és leugrott az egyik csónakba, mely a hajóhoz kötözve várt. A többiekre nézett – Jeremiah Jones–ra, David Stewartra és Jimmy Meyersre –, akik a másik csónakban ültek. – Uraim, itt az idő – mondta csendesen. És a mentőcsónakok belevesztek az éjszaka sötétjébe. Néhány másodpercen belül átértek a hajó túloldalára, és üldözőbe vették a szökevényeket. – Édes istenem! Ez az ember maga az ördög! Briggs kapitány vette észre őket először. Ahogy Risa megfordult, összeszorult a szíve. – Ez nem lehet! – hadarta Waylon hadnagy. – Hé, jenkik! Állj! – hangzott a mennydörgő felszólítás. – Soha, uram! – kiáltott vissza Waylon hadnagy. – Waylon, ne legyen idióta! Az az ember egy pillantás alatt végez velünk – mondta Briggs dühösen. – Nem. Harcolunk – makacskodott Waylon. – Mondtam már, nem akarok több kiontott vért – tiltakozott Risa. – Waylon hadnagy… De Waylon felpattant. Revolverét sikerült megőriznie. Letérdelt és tüzelt. – Üljön le, ember! – üvöltött Briggs kapitány, de elkésett. Mozdulatával Waylon kibillentette a csónakot az egyensúlyából, és belezuhant a kékesfekete óceánba. Briggs megpróbált átugrani a csónak végébe, hogy megmentse Risát, de nem sikerült. A kis csónak felborult, és mindketten kiestek. Risa azonnal arra gondolt, hogy ruhája túl nehéz. Csizmája is lehúzta. Kabátja zsebe tele volt ezüstpénzekkel. Sikerült lerúgnia a csizmáját, és felküzdötte magát a felszínre. Aggódott Briggs kapitány és Waylon hadnagy miatt, de még erőteljesebb volt az ösztön, hogy mentse a saját életét – és meg akarta menteni a gyerekét is. Feljött a felszínre, levegő után kapkodott, és látta a felborult csónakot körülbelül tíz méterre. Megállt, taposta a vizet, látta Jerome embereit, amint behúzzák Waylont a csónakjukba. Jerome egyedül ült a másik ladikban, s lenézett Risára. Fehér vászoninget viselt, sötét nadrágot, csizmát, és inkább nézett ki vad kalóznak, mint katonának. Az evezők fölé hajolt, szeme obszidiánfénnyel ragyogott. – Ismét úszni támadt kedve? – Menjen a pokolba, McKenzie. – Oda nem vágyon – mondta Jerome, és az egyre kétségbeesettebben csapkodó lányt nézte. – Messze kint vagyunk a tengeren. Ami azt illeti, nincs hova ússzon. A víz pedig hideg. Tele van mindenféle tengeri szörnyekkel. Cápák, medúzák… Brrr. Roppant kellemetlen! A lány egyenesen a szemébe nézett. Nem úszott a csónak felé, bár már nem sok ereje maradt. – Itt a kezem – mondta a férfi mérgesen, és kinyúlt érte. – Most! Rajta! Vesszek meg, ha hagyom megfulladni – az újságok még tönkretennék nagyszerű híremet. Risa nem tiltakozhatott tovább, mert elfogyott az ereje. Jerome megfogta a karját és beemelte a csónakba, ami megingott ugyan, de nem billent fel. Risa leült, csorgott róla a víz. Jerome rábámult, értetlenül rázta meg a fejét. – Ez a legostobább dolog, amit eddig csinált. Fázott. Jerome–nak igaza volt. A foga vacogott a jéghideg víztől. – Sikerülhetett volna… – Könnyen itt hagyhatta volna a fogát! Ráadásul idiótákra bízta az életét. A végtelenségig itt úszkálhatnak, amíg szomjan nem halnak… – Felvettek volna bennünket az erre járó hajók.

93

– Mégis mire mennének vele? – kérdezte rosszallóan Jerome. Dühe szinte szétvetette. – Nagyon jól tudja, senkinek nem eshet bántódása, amíg a hajómon tartózkodik. – Maga is választhatta volna, hogy a fedélzeten tartja a tiszteket… és kicserélte volna őket! – emlékeztette Risa. – Felajánlottuk nekik a mentőcsónakokat… Egyébként maga hogy került ide? Annyira vágyott Angliába? Risa nem gondolkodott, azt mondta, ami éppen eszébe jutott. – Ha tudni akarja, férjhez fogok menni. Jerome hátradőlt, felvonta a szemöldökét, és Risa látta, mennyire letaglózta a hír. – Igazán? – kérdezte Jerome. – Milyen érdekes! Mióta tart? – Semmi köze hozzá. – Valóban? Csak kíváncsi lennék, a fickó tisztában van–e vele, mit kap. Furcsa pánik kerítette hatalmába Risát. Vajon Jerome tudja? – Egy feleséget, aki felnéz rá – mondta Risa. – És aki tapasztalt! Forrt benne a méreg. – A vőlegényem, uram, angol úriember, aki szeret, és nem ítél el azért, mert elraboltak, ami aligha mondható az én hibámnak. – Ó, igen! – Nem evez, kapitány? – jegyezte meg Risa. Jerome evezni kezdett. A haragos lendülettől a kis ladik csak úgy szelte a hullámokat. – Tehát… meg fogja érteni. – Hát… isten tudja. Talán még örül is a tapasztalatomnak… mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy a maga menyasszonya is örülni fog a maga tapasztalatainak. De talán már évezi is a tapasztalt férfi előnyeit. – A menyasszonyom? – érdeklődött, figyelmen kívül hagyva a többit. – Olvastam róla az újságokban… Toms… Thompkins… ó, valami ilyesmi. A maga charlestoni szeretője. – Ó… Janine. – Ó, Janine – ismételte Risa csendesen. A csónak a Lady Varinának ütközött. Jerome felállt, elkapott egy kötelet, amit ledobtak neki, és segítségével közelebb húzta a csónakot a hajó oldaláról lelógó kötéllétrához. – Miss Magee? – invitálta. Risa gyorsan a létrához lépett, megpróbált felmászni, mielőtt a férfi segíthetett volna neki. Érezte a kezét a hátán. Az alsó ajkába harapott. Jerome ráhozott a fenekére. Néhány perccel később csuromvizesen állt a fedélzeten. Nagyon örült, mert sikerült megmenteni a ruháját és az ezüstjeit. És boldogan látta viszont a Lady Varina legénységét, akik a fedélzeten sorakozva üdvözölték. Lekapták a sapkáikat. – Miss Magee! – mondta dr. Stewart kedvesen. – Isten hozta, kisasszony! – mondta félénken Jeremiah Jones. – A kapitányi kabin már várja önt. – Vettük a bátorságot, és áthoztuk a holmiját a jenki bárkáról – mondta dr. Stewart. – Köszönöm, nagyon szépen köszönöm – mondta, és észrevette, hogy Jerome is felért, és ott áll a bal oldalán karba tett kézzel nem nézett rá. Ha már mindenképp maradnia kell, legalább otthonosan fogja magát érezni. És imádkozik, hogy valahogy sikerüljön távolságot tartani. – Uraim, bőrig áztam. Ha megbocsátanak, most át kell öltöznöm. Jeremiah, Megkérnék Mr. Dietert, hogy készítsen nekem egy levest és egy teát? Nagyon jólesne. És tudom, hogy a háborús erőfeszítések kevés luxusra adnak lehetőséget, de valószínűleg szereztek brandyt az északiaktól, szóval hoznál egy kicsit abból is? Uraim, még egyszer köszönöm a szívélyes fogadtatást. Önök elviselhetővé teszik a fogságot ebben az átkozott háborúban. 94

Ismerte a hajót, tudta, merre van a kapitányi kabin. Büszkén távozott, attól az apróságtól eltekintve, hogy meztelen lába minden lépésnél megcsúszott a vizes hajópadlón. Jerome kiadta a parancsot, hogy személyes iratait vigyék át David Stewart kabinjába, mivel ez a legnagyobb a kapitányi kabin után. Miután Jeremiahtól megtudta, hogy a vendég megfürdött, átöltözött és megvacsorázott, mielőtt lefeküdt, leült az orvoséval szemben lévő ágyra. Ivott. Homályos szemmel nézte David Stewartot, ledöntött egy jó adag rumot. Házasság? Szóval Risa Angliába kar menni elfelejteni a háborút… és férjhez megy! Hogy tehet ilyet? És az isten szerelmére, miért is ne tehetné? Hiszen ellenségek; szenvedélyesen ölelték egymást, de csak a szex és a düh hozta össze őket, nem a szerelem. Risa is így mondta, és ő is ezt gondolta az elejétől fogva. Házasság! Átkozott legyen, ha engedi! Úgy tűnt, a lány elhitte, amit az újságok írtak, hogy el akarja venni Janine Thompsont. Valószínűleg Janine híresztelte el, talán mert szerette volna valóra váltani. – Ezúttal egyszerűen csak hagyd elmenni – mondta David. – te otthagytad volna a nyílt tengeren azokkal az ostobákkal? – kérdezte Jerome. David vállat vont. Jerome egy hosszú pillanatig gondolkozott. – Délre tartunk a St. Johns mentén. Szerzek neki kíséretet Jacksonville–ből St. Augustine–be. Ott nagyobb biztonságban lesz. – Ahogy mondod, kapitány! Adsz abból a rumból? Jerome ránézett az üvegre, elvigyorodott, és odanyújtotta Davidnek. – Nem akarsz meggyőződni arról, hogy ott alszik, ahol aludnia kell? – Nem – hazudta Jerome. Sóhajtott. – Rendben, megnézem a vendégünket. Felállt, de megtántorodott az italtól. Megrázta magát, és kisurrant David kabinjából, átment a fedélzeten. Tisztelgett a kormánynál álló Mattnek, és látta, Jeremiah is ott ül csendben mellette. – Miss Magee? – érdeklődött. – Azt hiszem, alszik, uram. Jerome bólintott, és így szólt: – Megnézem, minden rendben van–e. – Odalépett a kapitányi kabinhoz. Amikor benyitott, a szobában majdnem teljes sötétség honolt. Odament az ágyhoz, próbálta elhessegetni legutóbbi találkozásuk emlékét. Még sötétben is látta: Risa állig be van takarózva. Megsimogatta a homlokát. Risa meleg volt nem… tűzforró. Káromkodva sietett vissza Davidért. Jerome lámpát gyújtott, David Risa homlokát tapogatta. Risa megrezzent, kinyitotta lázasan csillogó szemét. Elmosolyodott. Lehet, hogy beteg, de a mosolya gyönyörű. – Üdvözlöm, David. – Risa, maga beteg. Risa megrázta a fejét. – Csak egy kis láz. Semmi bajom. – Csinálok magának egy gyógyitalt mézből, citromból és whiskyből, amit az utolsó cseppig meg kell innia. És hideg vizes borogatást kap. Megértette? A lány megrázta a fejét. – Nem maradhat itt velem. Magának ott vannak a sebesültek, David. – Majd én itt maradok – mondta Jerome határozottan. Tekintetük találkozott. A lány nem tiltakozott. Rázta a hideg. Szemét lehunyta. David behívta Jeremiah –, elmondta, mi kell a koktélba. A fiú elsietett, majd visszajött az itallal. Jerome feltámogatta Risát, aki megitta a keveréket. Aztán visszafeküdt, és Jerome mellette maradt, nedves kendőkkel hűtötte a homlokát. A lány nemsokára abbahagyta a vacogást, és úgy tűnt, elaludt. Aztán sűrű, sötét szempillái résnyire kinyíltak, és lágyan így szólt:

95

– Annak ellenére, hogy maga a tengerek ördöge – egy vad indián lázadó –, jó férje lesz Miss Thompsonnak, kapitány. Úgy tűnik, van hozzá tehetsége. – Én nem engedhetem meg magamnak, hogy olyan beteg legyek, mint maga, Miss Magee. – Milyen kedves! Lenézett rá, de nem tudott érzelmet kiolvasni a gyönyörű, lázasan csillogó, kék szemekből. – Ha úgy dönt, még mindig Angliába akar menni, Miss Magee, hadd kísérjem én el legközelebb. Én tényleg odaviszem. De attól tartok, az esküvővel várnia kell egy kicsit. Most St. Augustine–be visszük, s ha javasolhatom, ne hagyja el a hajót, amíg nem tehetem le biztonságban. – Azt tanácsol, amit akar – mondta a lány. De ahogy behunyta a szemét, elmosolyodott. Aztán a mosolya elhalványult, és a férfi azt hitte, alszik. A homloka már nem lángolt annyira. Valamivel később Jerome elaludt. Amikor Risa azt hitte, visszatért a terhessége korai szakaszában gyakori erős rosszullét, a feje és gyomra émelygett, pedig csak a hajó ringott. Megpróbált felkelni, de visszahanyatlott. Miközben újra lábra akart állni, kivágódott a kabinajtó, és Jeremiah Jones lépett be. Vászon esőköpenyt viselt és csuklyát. – Miss Magee! – Igen, Jeremiah? – Üljön fel, viharba kerültünk. – Ó – mormolta. – Mennyire súlyos a helyzet? – Nagyon – válaszolta. – De a kapitány ura a helyzetnek, aggodalomra semmi ok – ígérte. Risa felült. Úgy tűnt, mintha a hajó nyögne és kiáltozna, miközben a hullámok dobálták. Risa időnként már a legrosszabbtól félt. A Lady Varina fel–le hánykolódott, olyan erővel, hogy már majdnem felborult. Késő délutánra a vihar elcsendesült. A legénység a nap hátralévő részében a jenki hajóról menekítette át az embereket és a legszükségesebb felszerelést – a hajó süllyedni kezdett. Hamlinnek sikerült átnavigálnia a viharon, de a sérült hajó nem tudott ellenállni az erős hullámverésnek. Amikor Jeremiah aznap este behozta a vacsorát, elmondta, sajnos aggódnak a jenki hajó legénységének egy része – köztük Briggs kapitány és Waylon hadnagy – miatt, akik úgy döntöttek, mentőcsónakba ülnek, s elhagyták a hajót. – Ha a vihar a csónakokban érte őket… Aznap éjjel és másnap Risa senki mást nem látott, csak Jeremiah–t. sokat aludt, kigyógyult a lázból. Nem tudta, Jerome bejött–e megnézni, hogy van, de nagyon örült, amiért a betegsége nem fordult súlyosabbra. Ha a hajóorvosuk is megvizsgálja, a lehetetlen helyzetbe hozhatná. Ám nem volt semmi félnivalója. Most, hogy a jenki haj elsüllyedt a viharban, gyorsabban haladtak. Harmadik éjszaka megtudta, felderítőket küldtek ki, hogy meggyőződjenek, Jacksonville a lázadók kezén van. Aztán a hajó teljes sebességgel nekiindult az éjszakának. A kapitányi kabinban Risa ágyúlövésre ébredt. A blokádon át Jacksonville–be érkeztek. Olyan volt, mintha versenyeznének, és állandóan szóltak az ágyúk. Amikor átértek a blokádon, Risa fehér hálóingében állt a kabin közepén. Már összeszedte magát. A kabinajtó kinyílt, és Jerome állt ott, gyönyörű, hosszú hajú kalandor, fehér ingben. Testhez simuló nadrágot viselt és hosszú szárú csizmát. – Öltözzön fel – mondta hirtelen. – Innen egyenesen St. Augustine–be viszik. Risa bólintott, de csalódott volt… amin nagyon csodálkozott. Végül is ezt akarta, nem? – Köszönöm – mondta hűvösen. Jerome odalépett hozzá a sötét kabinban, csak néhány centi választotta el a lánytól. – Legjobb lenne, ha itt tarthatnám, tudja? Fellógatnám a vitorlarúdra. Maga rosszhírbe hozott, és veszélybe sodorta a családomat. Tudja, a húgomat majdnem elrabolták. Lövések dördültek, meg is ölhették volna. – Az egy dolog, hogy a húgát félti, az pedig egy másik, hogy engem elrabolt. 96

– Tudta a terveimet; nem volt más választásom. – És ezért fogta el most a hajót, amelyen utaztam. – Ezúttal, Miss Magee, nem tudtam, hogy azon a hajón van, de valószínűleg megmentettem az életét. Eszement idiótákkal indult erre a hosszú útra. – Ó, igazán? Kapitány magát egyszer még biztosan felakasztják. – Talán… De ebben azért kételkedem. És mindezek ellenére ön most szabad. – Köszönöm – mondta Risa hűvösen. – Örülök, hogy újra láthatom St. Augustine–t, és találkozatok Alainával. – Jó – mondta, és titokzatos pillantást vetett Risára. – Mert mégis jobb lenne, ha nem menne el. Vagy ha mégis el kell mennie, szóljon Alainának, ő tudja, hol keressen. – Erre nem lesz szükség. Éppen férjhez menni készülök, emlékszik? – A figyelmeztetés attól még érvényes. Ne hagyja el St. Augustine–t, Miss Magee! Az esküvőre egy kicsit később kerülhet csak sor. – Ó, és mi lesz a saját esküvőjével, kapitány? – Ahhoz magának semmi köze. – Ahogy az én magánéletemhez sincs semmi köze, kapitány! – Meg ne próbáljon elmenni! – Nem fogja megnyerni ezt a háborút! – De maga meg fogja tanulni, mit jelent a megadás! – Azt maga nem fogja megérni, kapitány! – Majd meglátjuk, Miss Magee! – ezzel Jerome kiment. És Risa zokogni kezdett.

97

16. fejezet Nehezebb volt lejutnia a St. Johns folyón, mint azelőtt bármikor. Miután az uniós hadsereg elfoglalta Északkelet–Floridát, egyre veszélyesebbé válta a hajózás. A jenkik legalább száz hajót süllyesztettek el a St. Johns mentén, és a délieket a folyótól nyugatra akarták tartani. Állandóan őrjáratoztak, és sikerült pokollá tenniük a déliek életét. A lázadók legnagyobb bánatára egyre több floridai szökött át az Unióhoz; több jól megtervezett akciónak pedig az okozta a vesztét, hogy árulók tudatták az északiakkal a déliek terveit. Gyors, véres összecsapások voltak a folyó mentén. Mikor Jerome elhajózott a part mellett, és szerette volna kitenni gazdag rakományát, sokáig kísérte a jenkik ágyútüze. Sebességéből mit sem vesztve tudott válaszolni a tűzre. Szerencsére a jenkik rosszul voltak felszerelve, csak nehezen mozgatható ágyúik voltak, nem tudták követi. Amikor a St. Augustine–től délre, a folyó mentén fekvő táborhoz ért, gyorsan egy rejtekhelyre vezették a hajót, és Grant Jennar figyelmeztette, hogy a csapatok északra tartanak, hogy szembekerüljenek a jenki támadással. Jerome és csapata csatlakozott a lázadó gerillákhoz. Látták, a többi déli beásta agát lövészárkokba, hogy így védje magát a golyózáportól. Elmúlt egy nap, majd egy éjszaka, és a tisztek mindkét oldalon a támadás időpontjáról és irányáról tanácskoztak. Hajnaltájt lövöldözni kezdtek: néhány sorozat dördült el, aztán néma csen ismét. A harc végén senki nem vonult vissza, de senki nem is jutott előbbre. Jerome az unokatestvérével, Juliannel nézte végig, hogy a kirendelt katonák hogy szedik össze a sebesülteket az ökrösszekerekkel. Jerome otthagyta harcállását, hogy segítsen, amit Julian hálás mosollyal fogadott. A sebesülteket biztonságba helyezték, és Jerome visszalopakodott a helyére. Tovább várakoztak. Mindenki biztos volt abban, hogy a lövöldözés újra fog kezdődni, amikor a fehér zászló megjelent az ellenség arcvonalánál. – Lázadó! Johnny! – szólt valaki az Unió katonái közül. Az ő oldalukról az egyik legelöl álló katona visszaszólt: – Mi az, jenki? – Tüzet szüntess! McKenzie ezredes keresi az unokatestvérét. Ott van McKenzie kapitány? – Van itt egy csomó McKenzie. Egy doki, egy… – Tengerész kapitány? – Itt van az is, komám. – Akkor szervezzük meg, hogy találkozhasson az ezredessel. Van két percük a tűzszünet végéig! Az elöl álló ember megfordult, és tölcsért formált a kezéből. – McKenzie kapitány? – kiáltott. Jerome hallotta a párbeszédet, és már fel is állt, s szíve hevesebben vert, mert tudta, hogy végül mégis szembe került Iannel. Kilépett a sorból, és átfutott azon a mezőn, amely elválasztotta a jenkiket a déliektől. Menet közben látta, hogy Ian is felé tart. Az unokatestvére lefogyott. Hosszú léptekkel sietett a találkozó helyszínére. Egy pillanatig hallgattak, egymás szemét fürkészték, majd átölelték egymást. Jerome hátrébb lépett. Kissé sajnálkozó hangon mondta Iannek: – Visszajött az öcséd, ő itt a tábori orvos. Őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy engem akartál látni, és nem őt. – Mondd meg neki, hogy nagyon hiányzik – mondta Ian. Jerome bólintott. – És Tia? Jól van? Biztonságban van? Aggódom, mert olyan vakmerő, még akkor is, ha Julian mellett van. – Tia is jól van. Ő is dühös lesz. 98

– Bocsánat. De én veled akarok beszélni. – Igen? – kérdezte Jerome csodálkozva. – Uraim, siessenek! – szól oda egy katona. – Hát, nincs időnk mellébeszélni – mondta Ian. – Gyors leszek. A fenébe is, én… És hirtelen állon vágta Jerome–ot. Gyors volt, mint a villám, lehet, hogy a katonák, ha látták, csak barátságos arcpaskolásnak vették. Ám nemcsak paskolás volt, és Jerome ösztönösen felemelte az öklét, hogy visszaüssön, majd megállt. Azt gondolta, hogy Ian biztosan megőrült. Mindkettőjüket lelőhetik. – Mi a francot csinálsz? – kérdezte Jerome. – Bocsánat, de én még nagyobbat kaptam… miattad. – Ian, te megőrültél, és esküszöm… – Találkoztam Magee tábornokkal, Jerome. Úgy tűnik, erős a gyanúja, hogy a lánya állapotos – és engem vádolt! Én tudom, hogy nem én voltam, úgyhogy gondoltam, átadom a híreket – no meg a jobb egyenest. Magee öregszik, de még mindig kegyetlen erőset tud ütni. – Állapotos? – kérdezte Jerome meglepetten. – Risa… – Igen. És mint mondtam, a gyerek nem az enyém. Ezért, gondoltam, neked is tudnod kell róla. Nem kellene itt lennem, de úgy éreztem, neked is tudnod kell róla. Nem kellene itt lennem, de úgy éreztem, erről tudnod kell. – Egy pillanatra elhallgatott, majd gyorsan hozzátette: – Te is eleget kockáztattad az életedet értem! – Uraim! Kezdenünk kell! – mondta sürgetően egy önkéntes az első vonalból. – Mennünk kell – mondta Jerome. – Köszönöm, Ian. – Tiéd a gyerek? – Igen. – McKenzie kapitány! – figyelmeztette valaki a lövészárokból. De Jerome még egy pillanatig ott maradt. – Meg fogod látogatni a feleségedet St. Augustine–ben? – kérdezte Iantől. – Igen, szeretném, ma este. Jerome bólintott. – Mondd meg Alainának, hogy a napokban arra járok. Szükségem van egy megbízható egyházfira, aki a déliek híve. – Reméltem, hogy így döntesz. – Kérd meg Alainát, hogy egyelőre ne beszéljen erről Risával. – Jerome, bízhatsz bennem, nem fog – mondta Ian, és vigyorogva kötötte meg lovassági sapkáját. – Miután magam sem tudom, hogy Risa mit gondol az egészről. – Én sem tudom. Hozzá akart menni valami angolhoz. – McKenzie ezredes, húzza le a fejét! – kiáltottak a jenki oldalról. Jerome gyorsan átölelte az unokatestvérét, aki épp az előbb ütötte állon. – Isten veled! – mondta. – És vigyázz magadra! – Te is! – válaszolt Ian. – Hasra, uraim, hasra! Elváltak, és mindketten visszafutottak a csapataikhoz. Jerome épp hogy visszaért a lövészárokba, amikor a fegyverek ropogni kezdtek. Hallotta a lövedékek szörnyű süvítését. Töltött, tüzelt, töltött, és megint tüzelt. Automatikus mozdulatokkal cselekedett. Látta, ahogy körülötte elesnek az emberek. Hallotta az üvöltésüket, látta, hogy folyik a vér. És közben Ian életéért imádkozott. Szürkületkor végül abbamaradt a tüzelés. Egyik oldal sem jutott előbbre. Mindketten visszavonultak: a jenkik St. Augustine–be, a lázadók az ország belseje felé. Fölösleges, értelmetlen csata volt, gondolta Jerome fáradtan. A legfontosabb harcok nem itt voltak: nem volt ez egyéb, int fiatal emberi életek ostoba eltékozlása.

99

Egész éjjel dolgozott, Juliannek és Tiának segített a sebesülteket ellátni. Julian haragudott, amiért a bátyja Jerome–mal beszélt, és nem vele. – Nem is tudom, mikor láttam utoljára a bátyámat! – jegyezte meg sértődötten. – Ő most az ellenség, és ellenségekként elég nehéz szót váltanunk – emlékeztette Tia, de közben Jerome–ra nézett. – Mégis mit akart? – Csak azt akarja, hogy tudjuk, ő még mindig McKenzie – mondta Jerome. – Velem akart beszélni, mert egyedül én voltam ott a közelben. Ja, és elmondta, hogy hamarosan apa leszek, és lehet, hogy tenni is akarok valamit ez ügyben. Tiának leesett az álla. Jerome szórakozottan vonta fel a szemöldökét. – Egy szót se! – monda határozottan. – Egy szót sem akarok hallani egyikőtöktől sem! – Mit fogsz tenni? – kérdezte Julian udvariasan. – Amit kell, mi mást? – tette hozzá Jerome keserűen. Amit kell! Risa el akart menekülni, hogy hozzámenjen egy angolhoz, miközben egy lázadó gyermekét hordja a szíve alatt. Istenem – Jerome hirtelen megértette, a jenkik miért nem fogják megnyerni a háborút, annak ellenére, hogy ők vannak erőfölényben. Egyszerűen nem normálisak. Nem normálisak. – Jerome, hogy tehetted? – kérdezte Tia. – Be kell jutnom St. Augustine–be. – Ez őrültség! – tiltakozott Tia. – Épp most tisztították meg a várost! A város jenki parancsnoka kiűzött minden déli szimpatizánst. Mindenkit, aki nem volt hajlandó letenni a hűségesküt, felraktak egy hajóra. – Tia, akármennyi embert is küldtek el, a városban még mindig élnek lázadók. Nemcsak az ellenség lesz ott. – Még a végén bebörtönöznek a castillóba! – figyelmeztette Tia. Jerome–ot kirázta a hideg. – Valaha apám is ott raboskodott Osceolával és más szeminolokkal, akiket elárultak. Apám megszökött. Tudom a kiutat. – Már ha bejutsz a városba – vitatkozott Julian. – Bejutok. Semmi nem tarthat vissza. – Még fél tucat jenki sem? – kérdezte Tia. – Ezer jenki sem – nyugtatta meg Jerome. Risa tulajdonképpen nem is volt sokáig távol St. Augustine–től, de amikor a kocsija megérkezet, észrevette a változásokat. Az Unió ügyelt rá, hogy biztosan tartsa a várost. Egyszer az egyik déli támadás során a katonák a régi erődbe vonultak vissza, a Castillo San Marcosba, ahogy a spanyolok hívták, vagy mai nevén a Marion–erődbe. Mesés épületegyüttes volt: egy európai erőd a floridai mocsárvilág közepén. Vastag falai voltak, amit kokinakagyló héjával díszítettek. Éppolyan szokatlan látvány, mint maga a város régi spanyol házaival és templomaival. Volt valami különleges a városban; ez volt a legelső európai jellegű település a vidéken. Risa kísérőitől, Bartholomew és Mary DeGamótól megtudta, hogy nemrégiben összehívták a lakosságot, és felszólították őket, hogy írják alá a hűségesküt az Amerikai Egyesült Államoknak. Aki ezt megtagadta, azt száműzték. A városban az elégedetlenség hangjai hallatszottak, annak ellenére, hogy a Burnside – egy kivénhedt északi személyszállító hajó – Jacksonville–nél találkozott Terry tábornokkal, aki visszavonta a parancsot. Így is túl sok ember vesztette el otthonát és vagyonát a felfordulásban. Risa mindkét oldallal szimpatizált: a lázadók felháborodása jogos, hiszen durván bántak a családjukkal, ugyanakkor a jenkik olyan embereket etettek, akik lázadtak ellenük. Miközben Risa körülnézett, Bartholomew, egy magas, izmos spanyol átadta az őrnek az útiokmányaikat. Az északi csapatok tovább erősítették a város védelmét. Az erőd északi oldalán ástak egy lövészárkot, mely az Északi folyótól a Sebastian folyóig húzódott, és a félsziget belsejét, ahol a 100

város volt, egy fal zárta le. Sok ágyú állt a Marion–erőd tetején, és a környéken kivágták a fákat, hogy áttekinthetőbb legyen a terep. A King Streeten lévő San Sebastian–hídnál őrszemek álltak – ez volt a város egyetlen nyugati bejárata. A katonák, mint Risa megtudta, még mindig a város déli végében voltak elszállásolva, de a városon kívül nyugati és keleti irányban is látott sátrakat. Meghallotta a nevét, megfordult, és látta, hogy jön Alaina. Jacksonville–ből küldött neki egy üzenetet, és remélte, hogy ki tud jönni elé, és segít elviselni a magányt. Amikor meglátta, boldogan felkiáltott, odafutott hozzá és átölelte. Az őrök gyorsan átengedték a kíséretét is, és Risa bemutatta Bartholomew–t és Maryt. Alaina beültette Risát a kocsijába, ahol örömmel fedezte fel Finn McCullough–t, aki egy másik férfival várt rájuk. Először átölelte Finnt. Nem találkoztak, mióta első fogsága után St. Augustine–ben járt; Finn Washingtonban volt, ahol a haditengerészet vezetőségénél számolt be a történekekről. – Jaj, de örülök, hogy látlak! – kiáltott Risa. Erre Finn elmosolyodott, elpirult, megölelte a lányt. – Risa, én mindig örülök, ha találkozunk! Minden rendben? Csodálatosan nézel ki! Örülök, hogy visszajöttél! – Ez pedig itt Thayer Cripped doktor – mondta Alaina, és bemutatta a másik férfit, aki Finn mellett állt. Cripped fiatal volt, jóképű és sovány, aszkétikus alkatú és barátságos természetű. – Hallottam, hogy maga kiváló sebészasszisztens, Miss Magee. Végre egy igazi északi lesz mellettem, mert Alaina naponta azzal gyötör, hogy próbál meggyőzni a déliek igazáról. Risa kérdően nézett Alainára. – Én még azt hittem, hogy jól viseled magad, élvezed az anyaságot, jó és engedelmes felesége leszel Iannek! – Jó felesége vagyok, de Ian soha nem követelt feltétlen engedelmességet! – vágott vissza Alaina. – Nagyon pletykás lettem… – Ha pletykálsz, ki fognak űzni ebből a városból! – figyelmeztette Risa. – Engem nem száműzhetnek. Ian felesége vagyok. De most gyerünk! Új helyre költöztünk, nagyon szép kis házba! – Először látni akarom a babát… a keresztfiamat! – emlékeztette Risa, és Alaina büszkén mosolygott, majd vég nélkül mesélni kezdett Seanról. Risa Alainával, Finn–nel és dr. Cripped–tel az orvosi szállások felé hajtott. Amikor végre hazaértek, Risa átölelte és megpuszilta a keresztfiát – remegni kezdett, amikor arra gondolt, vajon az ő babája is örökli–e a mesés McKenzie–szemeket és a sűrű, fekete hajat. Seant lefektették, és a felnőttek vacsorához ültek. Amikor Finn és Thayer elment, Alaina segített Risának berendezkedni átmeneti szállásán. Régi spanyol házban laktak. Thayer orvosi szobája volt az egyik végén, mellette a szállása, amellett Alaináé, Risáé pedig a túlsó végén. Kedves szoba két kandallóval, mellette hálószobával, ahol nehéz brokátfüggönyök lógtak, egy réz ülőkád és egy baldachinos ágy állt ott meleg, fehér, kötött takaróval és vagy fél tucat párnával. A szolgálók szállása egy különálló épületben volt a házak mögött, és gyümölcsfák vették körül az egész épületegyüttest. Sean lefeküdt, és a dadája vigyázott rá. DeGamosék és dr. Thayer Cripped és a többiek nyugovóra tértek. Alaina kettesben ült Risával a szalonban, és teázgattak. – Szóval Angliába akarták menni. Soha nem hittem volna, hogy képes vagy itthagyni Amerikát! – mondta Alaina, de kíváncsi macskaszeme továbbra is fürkészően nézte Risát. – Te, a szabadság hölgye! Az elkötelezett lány, Miss USA! – Ez tűnt… a legésszerűbb megoldásnak – mondta sután Risa. Alaina előrehajolt, felvonta a szemöldökét. – Egy angolhoz akartál feleségül menni? – kérdezte komolyan. – Ezt honnan tudod? – kérdezte Risa élesen. Alaina hátradőlt, lehunyta a szemét, kortyolt egy nagyot a teájából.

101

– Megpróbálják elvágni a kommunikációs csatornákat a városi népek és a folyó túloldalán lévő lázadók között, de… tudod, a testvérem és a sógornőm itt vannak a közelben, és… Ian is a közelben van. – Ian? – kérdezte Risa meglepetten. Alaina bólintott. – Természetesen örülök neki, mert így gyakrabban láthatom. De ugyanakkor szomorú is vagyok, mert – ó, Risa! A minap az egyik összecsapásban szembekerült Jerome–mal! Mi van, ha valamelyik megölte volna a másikat? Idióta, értelmetlen, céltalan csata volt, de voltak sérültek, sokan meg is haltak… és ez az egész hülyeség, hogy elüldözik az embereket St. Augustine–ből, csak azért volt, mert a lázadók megöltek néhány katonát. Szóval egyrészről gyűlölöm, hogy Ian itt van Floridában, mert ez az ő hazája is, és az emberek, akik ellen harcol, a honfitársai. Saját rokonai, saját vérei. Se St. Augustine most az északiak kezén van, így nem ritkán arra ébredek, hogy ott fekszik mellettem, és így érdemes élni! – Értem – mondta halkan Risa, és ő is ivott a teájából. – De még mindig nem tudom, honnan hallottál az eljegyzésemről. – Nagyon kíváncsi volt, ugyanis csak kitalálta az egészet. – Gondolom, a hír Jerome–tól került Julianhez vagy Tiához, és tőlük Ianhez, nem tudom. Tényleg igaz? Risa lehajtotta a fejét. Ős és Alaina sok mindenen mentek keresztül együtt, sok mindent kockára tettek egymásért. De rájött, még neki sem tudja beismerni, hogy a gyerek Jerome McKenzie–től van. – Igen… tényleg úgy volt, hogy férjhez megyek. De írnom kell majd, és megmagyaráznom, hogy a terveim megváltoztak. Ha apám megtudja, hogy Jerome elfogta a hajót, amelyen utaztam, lehet, hogy bezárat, amíg ez az egész véget nem ér. Ezért kellett valamit gyorsan kieszelnem – motyogta. Felnézett, és látta, hogy Alaina kérdő tekintetet vet rá. – Tudsz valamit Teeláról? – Teela… igen, Ian beszélt „Teela néniről”. – Igen, az ő nagynénje… Jerome anyja. Mintha az én anyám lenne, tudod, én is ott nőttem fel. Teela tele van szeretettel, nagylelkű és erős. De most gyermeket vár, és ez mindenkit leköt. – Jerome anyja gyermeket vár? – Igen. – Alaina ránézet. – Megesik az ilyesmi. – Tudom, de… – mondta Risa. – Nos, későre jár. Mindkettőnknek aludnia kéne. Alaina felállt, még egyszer megölelte Risát. – Biztos, hogy mindened megvan? Semmi egyebet nem tehetek érted? – Jól vagyok, semmire nincs szükségem. – Biztos? – Igen. Menjünk lefeküdni! – mondta Risa. Alaina megpuszilta, furcsán mosolygott, majd elindult saját lakosztálya felé. Risa nézte, ahogy megy, és azon töprengett, miért nem merte elmondani az igazságot. Talán mert nem ismerte még elég jól a McKenzie családot.

102

17. fejezet Risának sokkal könnyebb dolga volt St. Augustine–ben, mint amikor McClellan seregeit követte. McClellan mellett állandóan a halál közelében volt. St. Augustine–ben minden elviselhetőbbnek tűnt. Sok uniós katona szenvedett skorbutban, amit citrusfélékkel könnyen lehetett gyógyítani. Mikor ősszel lehűlt az idő, kevesebb volt a szúnyog, és már nem kellett szenvedniük a hőségtől. A folyó menti összecsapások után mindig volt munka a műtőasztalnál. De sokkal kevesebb volt a sérült, így jobb ellátást tudtak nekik biztosítani. Nem kellett műtét közben máshová rohangálniuk, és a fejük mellett felrobbanó lövedékektől sem kellett félniük. A St. Augustine–ben töltött első hét utáni éjszakán gondterhelten, kimerülten ment Risa lefeküdni. Nehéz volt a városban normális életet élnie. A déliek hidegen viselkedtek vele, az északiak pedig túl barátságosak voltak. Talán mert annyira érdekelte az ottani helyzet. Azon a napon például makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy egy tiszt azonnal hagyja el egy déli hölgy elkobzott birtokát. Azzal érvelt, hogy a hölgy neki semmilyen kárt nem okozott, és a háborúban sem vett részt. Az ügyből botrány lett. Ian közbenjárásának köszönhetően a katonát kirakták. Nagyon haragudott Risára, bár ő próbálta udvariasan megmagyarázni, hogy semmivel nem viszi előbbre az ügyüket, ha tolvajokká válnak. A birtok tulajdonosa, egy idős hölgy szintén neheztelt Risára – amiért könyörgött a katonának –, de persze végül visszaköltözött. Mégis csak el kellett volna mennie Angliába, gondolta. De akkor mi lett volna, és most mi van? Meddig titkolhatja még el, hogy terhes? Megfogott egy csésze teát, tett bele néhány csepp brandyt, és elhatározta, hogy aznap éjszaka jól fog aludni, és majdcsak lesz valahogy. Arra gondolt, ha néhány hónappal korábban jutott volna ebbe a kellemetlen helyzetbe, rávehette volna Alainát, hogy mondja azt, ikrei születtek. De szíve mélyén tudta, nem lehet eltitkolni a dolgot, és különben is, szerette volna megszülni a gyermeket, anya akart lenni. De ha belegondolt, hogy milyen szigorúan bánik a világ a leányanyákkal és a törvénytelen gyerekekkel, félelem fogta el. Ha valaki felajánlott volna, hogy elveszi, egyetlen pillanatig sem habozott volna. És miután a gyerek apja másvalakit akar felségül venni, eszébe sem jutott, hogy szóljon Jerome–nak. Fárasztó napja volt, és azon az éjszakán elterülve puha ágyában, a kandalló ropogó tüze mellett mélyen aludt. De felriadt álmából. Valaki befogta a száját. Emberi test melegét érezte, de mielőtt pánikba esett volna, meghallotta Jerome suttogását. – Ne kiabálj! Én vagyok az. Elengedte, felállt, és a tűz imbolygó, vörös fényében lenézett rá. Nem viselt sem inget, sem csizmát, a nadrágja vizes volt. Sötét haja a vállára omlott, a tűz fényében barnán csillogott. Kemény, de nyugodt volt az arca, szemében éles, kék fény csillogott. – Most kiabálnom kelellene – mondta Risa –, és ostoba vagy, ha abban reménykedsz, hogy nem fogok. Elraboltál, megerőszakoltál, megtámadtad a hajót, amelyen utaztam. Most pedig itt vagy a hálószobámban egy olyan városban, amely az északiak kezén van. Meglepetten hallgatott el, mert Jerome lenyúlt, és lehúzta róla a takarót. Risa felült. – Tudod, McKenzie, tényleg kiabálni fogok! Tisztelem a családodat, s nem akarom, hogy a jenkik céltáblának használjanak, de… – Kelj fel! – Keljek fel? Te bolond! St. Augustine az északiak kezén van. Nem tudtad? Nem parancsolgathatsz nekem… nem! De Jerome lekapta, felemelte és talpra állította. Szeme fürkészve méregette a lányt. 103

– McKenzie kapitány, hagyja el a házamat és a szobámat, figyelmeztetem… – Hirtelen beléfagyott a szó, mert Jerome egyetlen mozdulattal letépte fehér hálóingét. Risa szabadulni próbált. – Hagyd abba! – követelte felháborodva. – Te átokfajzat! Nem engedem… sikítani fogok! De Jerome ekkor felemelte, és visszarakta az ágyra. Mellé ült, és megsimogatta gömbölyödő hasát, melleit. – Ne! – suttogta Risa, és megpróbálta ellökni Jerome kezét. De akkor a férfi újra ránézett, kék parázs izzott a szemében, és nem látszott benne szenvedély, csak fojtott düh, amitől Risa gyomra összerándult. – Kötélből vannak az idegei! – mondta Risa remegve. Jerome szeme az övébe mélyedt. – Hát ezért akartál annyira elkerülni a hajón! – Kapitány, maga el volt foglalva a hajó dolgaival, ha emlékszik. Elfogta, megverte, megszégyenítette az ellenségeit. – Sem Briggs kapitány, sem Waylon hadnagy nem szorult ebben az én segítségemre. Mégis köszönetet mondhatok nekik, hogy ennyire rossz tengerészek – így azután könnyen elfoghattam a hajót. Miután pedig te akartál szökni Angliába, hogy férjhez menj valaki máshoz – az én gyermekemmel a szíved alatt. Risának nem volt más választása, védekeznie kellett – még ha ugyancsak gyengék is voltak az érvei. Most nem is volt fontos, hogy csak kitalálta azt a vőlegényt. – Neked… neked semmi jogod, hogy itt legyél. Nem tudhatod, hogy a te gyereked–e… – Szerintem az. Risa nyelt egyet, szeretett volna olyan magabiztos lenni, mint a férfi, legalább egy pillanatra. Felhúzódott az ágy támlájához, nem zavarta a hideg. – Nem lett volna értelme beszélni róla, miután úgysem tehettél volna semmit. Nem is vádollak, és azt sem kérem, hogy felelősséget vállalj… – Ó, olyan nemes vagy… – szakította félbe Jerome. Izgatott volt a hangja. – Nézd, háború van… – Igen, háború van. Minden nap vér, halál és veszteségek. Úgyhogy egyáltalán nem akarom, hogy elvedd tőlem ezt az új életet. – Nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá… – Meg se kérdeztél! – csattant fel Jerome. – Menj a fenébe! Ellenségek vagyunk. Ezenkívül neked van menyasszonyod, és Miss Thompsonra is gondolnod kell… – Mindent végiggondoltam – mondta Jerome dühösen –, még azt is, hogy nem korbácsolhatlak meg a gyerek miatt, pedig megérdemelnéd! – Ó, hogy lehetsz ennyire önfejű!... – Hogy lehetek? – kérdezte Jerome. – Te tudtad! Akkor is tudtad, amikor Virginiában találkoztunk! És egy szót sem szóltál… – Nem maradtál sokáig! – emlékeztette Risa. – Elég sokáig ahhoz, hogy megemlítsd, gyermeket vársz! – Mégis, mit értem volna vele? – kiáltott fel Risa. – Kelj fel! – szólt Jerome, és elkapva Risa kezét, ismét talpra állította. – Miért? Mit akarsz tenni? – Feleségül veszlek. – Micsoda? – Összeházasodunk, szerelmem. Ezt akarom. – Itt? Most? – kérdezte hisztérikusan.

104

– Nem… a nappaliban, két perc múlva – vágott vissza Jerome. Otthagyva Risát a szekrényhez ment, hogy kiválassza a ruhát. – Nem kell semmi flanc… én sem épp az alkalomhoz öltöztem, de hát a folyón át nem jöhettem díszegyenruhában. Itt, ez jó lesz. Visszafordult, kezében egy fehér pamutruha, ami talán egy délutáni gardenpartyn elment volna. Odadobta, Risa pedig reflexszerűen elkapta. – Fűző nincs se ma, sem a jövőben. Brent és Julian szerint barbár dolog arra kényszeríteni az asszonyokat, hogy elrejtsék az állapotukat, megnyomorítva a szegény kisbabákat. Öltözz fel, az áldóját! Risának könny szökött a szemébe. Bár Jerome halálra ijesztette, és ideges volt, Risa nagyon örült, hogy látja. Mégis mire számított? Térdre hullva kérje meg a kezét valaki, aki már egy másik nő vőlegénye? Risa megrázta a fejét. – Nem mehetek hozzád. – Nem? – Te déli vagy – emlékeztette Risa. – Déli? – ismételte Jerome. Risának összeszűkült a szeme, félt Jerome–tól, megbántották, és ő vissz akarta adni. – Lázadó vagy… és még rosszabb – mondta Risa. – Indián vagy. Van benned valami a vademberből, és te vagy a legeslegdurvább ember, akivel valaha találkoztam. Nem vagyok képes felségül menni hozzád. Jerome gyorsan odalépett hozzá, megragadta a kezét, és húzni kezdte, hogy Risa feje hátrahanyatlott. Látta Jerome szemében a csillogó haragot. – El kellene fenekeljelek ezért, Miss Magee, és figyelmeztetlek, a kísértés azért megmarad. Figyelj rám. Hozzá fogsz jönni. Mert én semmire nem kényszerítettelek – mindketten felelősek vagyunk ezért a gyerekért. El fogom intézni eddigi kapcsolataimat; neked azokhoz semmi közöd. Most pedig fel fogod venni azt a ruhát, és hozzám fogsz jönni… Az én fiam nem lesz fattyú, és más embert sem fog apjának nevezni. Na, menjünk! – csattant fel. Risa megszabadult a szorításából. – Te fattyú! – kiáltotta. Jerome ránézett. – Akármi is vagyok, te a feleségem leszel. Öltözz fel! – parancsolta, és kiment a szobából. Úgy remegett, hogy alig tudott belebújni a fehér ruhába. Nem azért, mert meghajolt Jerome akarata előtt, hanem mert ő maga döntött így. Jerome–nak igaza van a gyerekkel kapcsolatban. Lehet, hogy más világ lesz a háború után, de a törvénytelenség még mindig szörnyű stigma lesz. A gyermek ártatlan, és a lehető legjobbat kell kapnia. Risa megfésülködött, Jerome visszajött érte, csizmában volt és egy elegáns tengerészkabátban. Kemény, könyörtelen tekintettel mérte végig a lányt. – Beleegyeztél. – Beleegyeztem – mondta Risa hűvösen, és majdnem könnyekben tört ki, de elhatározta, hogy nem fog sírni. Jerome feszült volt és ellenséges. Risa nem akart gyűlölt feleség lenni. Főleg azok után, ami köztük égett, a vad vágy és szenvedély után, ami elcsábította. Elindult a hálószobaajtó felé, majd visszafordult, és legalább olyan dühös volt, mint Jerome. – Beleegyeztem… a gyerek miatt. De nem fogom tűrni a durvaságodat, és tudd, hogy gyűlölöm azt, amiért harcolsz. Hozzád megyek, ha ezt akarod, de ne merészelj a közelembe jönni, McKenzie kapitány, megértetted? Tartsd távol magad tőlem! Világos? Jerome kérdően nézett rá, odalépett, és hűvösen végigmérte a lányt. – Ez a világ tele van nőkkel, Miss Magee. Fiatalok, szépek… és szívesen látnának engem az ágyukban. Lázadók, ha így jobban tetszik. Úgyhogy csak éljen üvegházban, ah akar, de most ennek meg kell történnie. A gyerek érdekében. Ugyanakkor – mondta élesen – figyelmeztetnem

105

kell. Ha megváltozik a véleményem, sem tér, sem az idő nem téríthet el attól, hogy elvegyem azt, ami jog szerint az enyém. Risa körül szinte megfagyott a levegő. Jerome karon fogta és átvezette a szalonba, ahol már várta őket Ian, Alaina és a helyi anglikán lelkész. Eszébe jutott, hogy milyen rég látta Ianéket így együtt. Alaina vádoló pillantást vetett Risára. El kellett volna mondania neki! Ian türelmetlennek látszott, zavarta, hogy egy hírhedt lázadó a józan észt meghazudtoló módon belopakodott a városba. Risa egyikőjüket sem ölelte meg. Haragosan nézett mindkettőjükre, amit pedig azok nem akartak észrevenni. – Nos, talán kezdhetnénk – mondta a tiszteletes halkan. – Ti ketten, Risa, Jerome, ez előtt a tűz előtt… khmm! A szertartás elkezdődött. Risa arra gondolt, mennyire abszurd az egész helyzet. Ott volt Ian – aki majdnem a férje lett. És Alaina, a legjobb barátnője. És mellette… Jerome. Az ellensége. És mégis ő az a férfi, aki elbűvölte, és akit akkor is kíván, amikor tudja, gyűlölnie kellene. Magas, fekete, izmos, ellenállhatatlan. Risa lesütötte a szemét, látta a féri kezét, és megremegett, amikor eszébe jutott az érintése. A szemére gondolt, melyet bronzszínű arca foglalt keretbe; az indián örökség még szebbé varázsolta. Hallotta a hangját, mély, erős, zengő hangon mondta el az esküt; Risa lehunyta a szemét, és eszébe jutott, milyen jól bánt Jerome az ellenségeivel, amikor elfogta a hajójukat. És akkor, ott, az esküvője pillanatában megértette: szerelmes Jerome–ba. Talán a benne égő tűz miatt nem látta eddig az igazságot. Nem azért akarta elkerülni ezt a házasságot, mert Jerome az ellensége, hanem mert félt. Félt, hogy szereti, és a férfi nem tudja őt viszontszeretni. Tüzes, keserű könnyek égették szemét, torkát – de nem engedheti, hogy saját félelmei miatt kockáztassa a gyermek sorsát. És mégis… – Risa – hallotta a hangját, és érezte, ahogy Jerome könyökével oldalba böki. – Igen! – mondta meglepetten. Éppen ezt a szót kellett kimondania. Risa esküjénél tartottak, és ő i is mondta – ha egy kicsit ingadozva is. De ez nem számított. Keze Jerome kezében nyugodott, és a férfi gyűrűt húzott ujjára. – Pezsgőt? – kérdezte Alaina. Próbált természetesen viselkedni. – Gyorsan, gyorsan – mondta Ian. – A tiszteletesnek is… na, most lássunk a papírmunkához! Alaina fel volt készülve. Miközben Risa remegő kézzel írta alá az okmányt, mely hivatalosan is McKenzie–vé tette, Alaina kitöltötte a pezsgőt. Kinyitotta az üveget, és ahogy kibuggyant az ital, felfogta a kristálypoharakba. – Minden jót! Risa elvette a poharat. Látta Alaina szemében a csendes vádat: áruló! Alaina átölelte. Egyszer csak érezte, valaki forrón átöleli. Felnézett. Ian mosolygott rá. – Hát Risa, végül mégis McKenzie lettél. Mindig féltékeny leszek egy kicsit Jerome–ra. Risa mosolygott. Ian hazudott, szerette a feleségét. El akarta mondani neki: ő nem is lett igazi McKenzie. Csak formalitás volt, semmi több. – Hajnalodik, Jerome – figyelmeztette Ian az unokatestvérét. – Tudom – hallotta Risa a háta mögül. – Akkor én megyek is – mondta a tiszteletes. – Köszönöm, uram – mondta Jerome, és kezet fogott a pappal, majd adott neki egy köteg északi pénzt. – A nyájának, uram – mondta. – Hálásan köszönöm! És ne felejtse el: maga kényszeríttet erre… olyan kegyetlenül bánnak manapság a déli szimpatizánsokkal! – Kényszerítettem, atyám – mosolygott rá Jerome. A lelkész idegesen biccentett, és kisurrant az ajtón. Risa látta, amint Ian átöleli a gömbölyödő Alainát, és az ajtó felé indulnak. 106

– Nincs sok időd – figyelmeztette Ian Jerome–ot. – Nincs szükségem sok időre – felelte Jerome. – Akkor hát jó éjszakát. Isten veletek – mondta Ian. – Isten óvjon benneteket! – mondta Jerome érzelmesen, és pezsgőspoharát a távozók felé emelte. Letette a poharat, és odafordult Risához. Risa érezte, elvörösödik, és ösztönösen hátrálni kezdett. Jerome hosszú léptekkel odament, megsimogatta az állát, és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Ne aggódjon, Mrs. McKenzie, semmi félnivalója nincs tőlem! – Mikor látott félni, kapitány? Jerome elmosolyodott, furcsa vigyora mintha a lány szavait gúnyolná i. – El kell ismerni… a maga viselkedése inkább vakmerő, mint félénk. Mégis azt mondom, nincs miért félnie tőlem – feltéve, ha nem felejti el az „engedelmesség” szót a házassági esküből. Maradj itt, mert itt biztosan megtalállak, Risa! – Nem akarok elmenni. – Arra gondoltam, esetleg elmehetnél Jacksonville–be, de a város nem túl biztonságos. Persze ott van Charleston is. – Nem! – vágta rá Risa. Jerome értetlen szemöldökráncolására hozzátette: – Túlságosan is… déli. – Éppen ezért. Risa megrázta a fejét. – Nem tehetlek északivá, Jerome, és te sem csinálhatsz belőlem lázadót – mondta komolyan. – Ez igaz – mondta kedvesen Jerome. – És a menyasszonyod is Charlestonban él. – Nős férfiaknak ritkán van menyasszonyuk. – A volt menyasszonyod lakik Charlestonban. – Igen. – Nem akarom bonyolultabbá tenni a helyzetedet. – Milyen kedves tőled. Risa meg akarta pofozni. De sikerült visszafognia magát. – Itt maradok – mondta. – Egy városban, ami északi kézen van – tette hozzá Jerome. – Egy déli államban. Alainával. Floridában. Risa lehunyta a szemét. Magán érezte Jerome tekintetét. A férfi nem tiltakozott. Egy pillanattal később így szólt: – Természetesen tisztában vagyok vele, milyen veszélyes is manapság utazgatni. De azt szeretném, ha a gyermekem a családi otthonunkban születne. Nem olyan nagy ültetvény, az igaz, mint a nagybátyám cimarroni birtoka, de az az én családi fészkem. Amikor az idő közeledik, értesíteni foglak, mikor viszlek haza. – Nem lehetne körültekintőbb a jelen körülmények között, uram? – kérdezte Risa. – Az apám… – Apjának el kell fogadnia, hogy maga férjhez ment – szakította félbe Jerome. – Nem hallottam felőle. Biztos aggódik… – Akkor írjon neki – írja meg: jól van, és férjhez ment. És ezen túl nem kötelessége az apját követnie, hanem a férjével kell lennie. – Mindig a saját szívem parancsait fogom követni! – mondta Risa szenvedélyesen. – Akkor, szerelmem, imádkozzál, hogy a helyes irányba vezessen. – Jerome hátrébb lépett. – Ha bármilyen okból szükséged van rám, csak hívj; jövök amint tudok. Jó éjszakát, Risa! Vigyázz magadra – és a gyerekünkre! Megfordult, kinyitotta az ajtót, és kisurrant a fekete éjszakába. Eltűnt, mint egy rossz álom. 107

18. fejezet – Mi újság? Sydney felnézett a levélből, amit olvasott, és elpirult, amikor észrevette, hogy a betege, Jesse Jon Halston északi ezredes, egy hadifogoly, ébren van, és őt nézi. Művelt, vonzó férfi volt, sűrű barna hajjal és gyönyörű melegbarna szemmel. Az Antietam Creek–i szörnyű csatában fogták el – félholtan találtak rá, de még így is hihetetlenül értékes fogolynak tartották a déliek. Lovassági tiszt volt, és északon azért becsülték, mert úgy tudott lovagolni, mint egy született déli, ráadásul kiváló stratégának bizonyult. Délen is tisztelték, mert egyszerre megakadályozta, hogy öt déli katonát felakasszanak a Shenandoah–völgyben. Miután kiderült, hogy a katonák kémek, majdnem meglincselték őket. Szerencsére Jesse Halston közbelépett, és csendesen figyelmeztette a tiszttársait: semmi bizonyítékuk nincs a katonák ellen, és Isten lesújt rájuk, ha nem tartják be az alapvető erkölcsi szabályokat. Mégsem humanitáriusi érzelmei miatt számított értékes fogolynak. Lincoln is becsülte Halstont, aki egy felderítő akció során a lesből támadó déliek pozícióit felfedezte, s ezzel több száz ember életét mentette meg. Bár Halston csak ezredes, hírneve miatt csereértéke felért két tábornokéval. Azért van életben, gondolta büszkén Sydney, mert a bátyja, Brent ápolta. Halston öt golyót kapott, de csodálatos módon egyik sem ért létfontosságú szervet. A többi északi katona szörnyű állapotban volt. Mindannyian biztosak voltak benne: Brent meg akarja ölni őket, mert nem vágja le a sérült végtagot, és azt hitték, szándékosan csinál belőlük kisebb értékű embert, ha nem volt más választása, mint az amputáció. Jesse Halston kinyitotta a szemét, véres arcával Brent felé fordult. És csendben maradt, nem vádolta a déli orvosokat hentesmunkával. Egyszer sem kiáltott fel a műtét alatt, annak ellenére, hogy az egyetlen érzéstelenítő, amit kapott, néhány korty whisky volt. Lassú, lázas gyógyulása alatt gyakran emlegetett egy bizonyos Maryt – és azt gondolta, hogy Sydney az a nő. Figyelembe véve, mennyire fontos személy, a kórház főnővére megkérte Sydneyt, figyeljen oda Halstonra. Brent hitt a friss levegő fontosságában, úgyhogy amikor Halston már ki tudott mozdulni, Sydney mindig elkísérte, amikor reggelente napfényre vágyott. Ma már kint ült az udvaron, amikor Sydney megjött; csukott szemmel aludt a tolószékben. Már tudott járni, de még nem tudott messzire menni. Brent szerint mindig bicegni fog, de sérüléseihez képest csoda, hogy ennyivel megúszta. – Miről írnak? – kérdezte a férfi. – Pletyka, családi pletykák – mondta Sydney. – Szeretném, ha elmesélné – mondta Halston. Sydney vállat vont. – Nem olyan érdekes. – Akit hosszú időre kórházba zárnak, annak minden érdekes. És szerintem, Miss McKenzie, a maga életében minden izgalmas. Sydney elmosolyodott, megrázta a fejét. – Rendben van. Az unokatestvérem felesége, Alaina hamarosan szülni fog. – Igen, Alaina. Sydney kérdően nézett rá. – Ismeri? A férfi mosolygott, és igenlően biccentett. – Elég gyakran lovagoltam Ian mellett. – Ó! – mondta Sydney meglepetten. – Akkor… – Természetesen amint kinyitottam a szemem, rájöttem, az orvosom is McKenzie. Ian gyakran dicsérte öccse és unokatestvére sebészi képességeit, és gyakran vívta ki más orvosok haragját azzal, hogy elmondta, mit tenne Brent vagy Julian ebben vagy abban az esetben. Lássuk csak, maga persze sokkal szebb kiadás, de jellegzetesen floridai McKenzie, és van magában valami egzotikus. Ha nem sértődik meg, szerintem ez… – Indián vér? – mondta Sydney büszkén. 108

– Ettől szép annyira. – Mi ez a hízelgés, uram? Vigyázzon, mert még a végén úgy fog beszélni, mint egy déli úriember. – A férfi vagy úriember, vagy nem, akár északi, akár déli az illető – jegyezte meg Halston. – Van, aki hízeleg, és van, aki nem – szólt Sydney. – Ha arra gondol, hogy elbűvöl, és megszökik tőlem… – Hogy a csudába akarnék én megszökni magától? Sydney ránézett, és nem értette, miért izgatja ennyire ez a férfi, és miért pirul el állandóan, ha vele beszél… A háború a férfiak játéka. És mint nővér, eleget láthatott belőlük… mindent. – Nos, ha nem akar megszökni, viselkedjen! Én pedig nagynéni leszek. Nos, hogy tovább meséljek, a nővéremnek, Jennifernek vagy egy imádnivaló kisfia. De úgy tűnik, az az önfejű kapitány bátyám is nősülni fog – és apa lesz. – Az az önfejű kapitány, aki elvette Magee tábornok lányát? – Az lesz az – mondta Sydney. – Miért? – Magee tábornok még most is dühöng. Kérem, folytassa! – De a legfontosabb hír természetesen az, hogy… – Elhallgatott, ránézett Halstonra. A férfi érdeklődve figyelt. Valóban érdeklődött Sydney családi dolgai iránt. Természetes, hiszen Ian barátja. És Magee tábornok alatt szolgált. – Mi az? – kérdezte mosolyogva. Sydney megrázta a fejét. – Én mindent elmondok magának. Maga pedig semmit sem mond. A férfi elvigyorodott. – Egy gazdag szőrmekereskedő egyetlen unokája vagyok, egy csomó pénzzel a zsebemben, és New Yorkban van egy csodálatos lakásom. – Látom, szerény is. Halston mosolyogva rázta meg a fejét. – A pénz magában semmit nem ér. És a Lewis és Clark–féle expedíció óta nincs hitelem a banknál. A pénzt különben is az anyám kezelte, aki megszökött az apámmal – egy katonával. Harcolt a mexikói háborúban. Így kerültem én a West Pointra, ahol találkoztam a maga unokatestvérével, Iannel. Azóta pedig katona vagyok. Mit mondhatnék még? Sydney tétován nézett rá. Aztán megkérdezte: – Ki az a Mary? Időbe telt, mire Halston válaszolt. – A feleségem. Két héttel azután halt meg maláriában, hogy eljöttem a háborúba. – Őszinte részvétem. – Köszönöm. No, folytassa! Mondja el, mit írnak még! – Mit? Ó! – mondta Sydney, és újra a levélre nézett. – Az édesanyámnak gyereke lesz. Halston elmosolyodott. – Mintha nem örülne neki. Maga szerint túl idős? Hogy ez nem… helyénvaló? Sydney megrázta a fejét. – Nem. De szeretem az anyámat. Nem szeretném, ha baja esne. Aggódom. Brent bátyám haza fog utazni. Végigharcolta a háborút a maga frontján, és még egy napot sem volt szabadságon, de örülök, mert a felettesei végre belátták, szüksége van pihenésre. Jerome, a legidősebb bátyám oda mehet, ahova akar – nincs olyan tiszt ebben a háborúban, aki ne segítene neki: sikeres csempész. Ami azt illeti, a legjobb. Nélküle nem lenne gyógyszerünk. De veszélyes az a játék, amit játszik, és én szörnyen aggódom érte. Már itt kellene lennie. – A kapitánynak? Sydney bólintott. – Ne aggódjon! – mondta Halston. – Az alapján, amit hallottam, jönni fog. – Nem lehet, hogy Jerome–ot is ismeri! 109

– Csak hírnévből – biztosította Jesse Halston. Átnyúlt a tolószéket a lány padjától elválasztó távolságon. Megszorította Sydney kezét. – Ne aggódjon! – mondta. – Haza fog érni az anyjához. – Bárcsak úgy tudnék hinni, mint maga! – Már csak a hit maradt – mondta Halston. – Higgyen! Két nappal később, amikor ismét Jesse Halstonnal üldögélt, megjött Jerome. Az egész kórház felbolydult. Jerome legenda volt. Nagy, kék katonai köpenyt, kokárdás kalapot viselt. Arcbőre bronzszínű a tengeri naptól, izzó kék szeme ragyogott. Udvariasan köszönt a nővéreknek, mind a matrónáknak, mind az édes, csinos kisasszonyoknak, és megállt beszélgetni régi és új barátaival a kórtermekben. Sydney, aki jól ismerte őt, látta a szemében a szenvedők iránt érzett szánalmat. Végül kiért az udvarra a padhoz, ahol Sydney ült, és átölelte a húgát. Megváltozott. Mindenki megváltozott. De mindig is ő hasonlított a legjobban az apjukra: magabiztos volt, vakmerően pimasz és elbűvölő, de valahogy érinthetetlen is. Megőrizte csábító mosolyát és sötét vonzerejét, de most valahogy sokkal komolyabbnak tűnt. Ezt érezni lehetett a járásán, óvatos mozdulatain, még hangja mély rezgésében is. Hosszan átölelte. – Milyen remekül nézel ki! – –Te is, drága fivérem! – mondta Sydney teljes szívéből. Tényleg jól nézett ki. Szikár, kemény és erőszakos, mint egy farkas. Sydney arrébb húzta, hogy bemutathassa betegét. – Jerome McKenzie kapitány, Jesse Halston ezredes, Egyesült Államok. – McKenzie kapitány, uram! A tengeri veszedelem – köszöntötte Jesse Halston. Sydney látta, ahogy Jerome elmosolyodik, biztos jeléül annak, hogy már ő is hallott Jesse Halstonról. Kezet nyújtott Jesse–nek. – Halston ezredes… az egyetlen ember, aki méltó ellenfele a mi Jeb Stuartunknak. – Leszámítva a maga unokatestvérét, Iant, uram – mondta szerényen Jesse. Jerome nevetett, és leült a padra. – Jól mondta, uram. Örülök, hogy életben találom. Antietamnál azt pletykálták, meghalt. – Otthagytak meghalni, hogy pontos legyek. Élek, hála öccsének, Brentnek. És a húgának. Jerome Sydneyre nézett, aki elvörösödött. Mindkettőjüket megnézte, majd felállt. – Örültem a találkozásnak, uram. Biztos vagyok benne, hogy ki akarják cserélni magát a mi egyik emberünkkel, de remélem, még a vendégünk marad egy jó ideig – és semmi bajt nem okoz a csapatainknak, életben marad és meggyógyul. – Igen, uram! Megértem az érzéseit. Én is imádkozom majd a maga egészségéért, kapitány… de azért is, hogy tűnjön el a tengerről! Jerome bólintott, és karját nyújtotta Sydneynek. – Ideje indulnunk – mondta. Sydney bólintott. – Jobbulást! – köszönt Jesse Halstonnak. – Alig várom, hogy visszajöjjön – mondta a férfi. A kocsiban, mely a belvárosba vitte őket, ahol felveszik Brentet, Jerome Sydneyre nézett. – Szerintem a következő néhány hónapot anya mellett kellene töltened. – Szeretnék egy ideig otthon maradni, de a kórházban szükség van rám. És azóta a furcsa kocsis eset óta semmi nem történt. – Úgy értem… talán otthon kellene maradnod. Sydney kérdően nézett a bátyjára, majd megfogta Jerome kezét. Ha apja vagy bátyjai összefogtak ellene, nem maradt sok esélye. Hirtelen nagyon fontosnak tűnt, hogy visszatérjen Richmondba. – Jerome, amikor a háború kitört, alig engedték be a nőket a kórházakba. Később mégis… Brent miatt hasznomat tudták venni; Alaina és Risa pedig Julian és Risa apja miatt kerülhetett be. Én is tenni akarok valamit ebben a háborúban! Jerome hátradőlt, kék szeme sötétnek tűnt a kocsi félhomályában. 110

– Egyre inkább úgy érzem, az egész csak fölösleges vérontás – jegyezte meg halkan. – Meg fogjuk nyerni a háborút! – mondta Sydney. Jerome hozzá hajolt, és megfogta a kezét. – Sydney, aggódom! Túl közel kerültél az ellenséghez. – Az ellenséghez? Ó, Jesse–re gondolsz? – Igen, rá. – Megsebesült. Kezeltük. – Szerintem többet jelentesz neki, mint gondolod. – De most eljövünk, nem? – És nem jöhetsz vissza – mondta Jerome, majd keserűen folytatta: – Hidd el, nem érdemes túl közel kerülni az ellenségedhez. Sydney hátradőlt. – Hmm. Nem láttalak, mióta megnősültél. Hogy van a feleséged? Azon kívül, hogy gyermeket vár? Jerome a bátyja volt, Sydney felnézett rá, és tudta, sosem bántaná. De volt valami nyugtalanító a tekintetében, hogy Sydney azt kívánta, bárcsak ne beszélt volna olyan hetykén. – Risa jól van. – Bocsánat, Jerome – tette hozzá halkan. – Csak hát… Jerome felsóhajtott, és gyengéden megsimogatta húga arcát. – Sydney, nekem elegem van a háborúból. Halálosan félek attól, hogy egy nap a harctéren szembekerülök Iannel. Sajnálom, hogy olyan nőt vettem el, akinek az apja meg akar ölni. És sajnálom, hogy Risa csak azért marad a hazámban, mert ezt egy jenki kikötőben teheti. Jesse Halston kivételesen szimpatikus fiatalembernek tűnik. Fényes hírneve van. De azért csak egy jenki, akárhogy is legyen, aki össze fogja törni a szívedet. – Nem kell ennyire aggódnod miattam, és semmi nincs köztem és Jesse Halston között. Ő a betegem, én pedig az ápolónője vagyok. Ott van anya, ha minden áron aggódni akarsz. Jerome szomorúan bólintott. Évekkel ezelőtt, jutott Jerome eszébe, az anyjuk úgy emlegette az otthonukat mint tengerparti várat. Apjuk nevetve azt mondta, inkább tengerparti viskó lenne a ráillő szó. Jerome egyikkőjükkel sem értett egyet. A hosszúkás, zegzugos ház Dade County–beli fenyőből épült – olyan különleges fából, melybe nem költöznek bele az épületeket rongáló bogarak. Ha már vár, akkor inkább a német tündérmesék várkastélyaira emlékeztetett: a tengerből emelkedett ki, gyönyörű, természetes part az egyik határa, északon a szubtrópusi erdő, nyugaton a családi ültetvény, délen pedig a folyó. Szép és kényelmes otthon nagy konyhával, mely egy tágas ebédlőbe nyílt. Termeiben gyakran tartottak összejöveteleket. A felső szinten hét nagy hálószoba és egy játékszoba volt. A nagy ház körül kisebb épületek álltak, a szolgálók és az ültevényen dolgozók otthonai. Többségük a szeminol rokonságból került ki, akik szükség szerint jöttek dolgozni, és pénzt kaptak érte, amin meg tudták venni mindazt, amit maguk nem tudtak előállítani. Jerome szerette az otthonát: a partot, a kókuszpálmákat, a tengert és a sekély folyót. Kiskorában is szeretett azzal játszani, hogy fenyőfát, tengeri csigákat, mangrovét, tölgyfát illesztett össze: bármit, amiből durva, lapos fenekű csónakot tudott készíteni. Először a kacsaúsztatóban játszott ezekkel. Később, amikor sokat tanult a mocsár mélyén élő családjától, halászhajókat, majd vitorlásokat épített, és eljött az idő, hogy apja iskolába küldte. Először irtózott a gondolattól, mert minden iskola nagyon távol esett az otthonától. De a hajóépítést távoli helyeken lehetett a legjobban megtanulni, és Bostonba küldték az ottani mesterektől tanulni, de másfelé is járt: New Yorkban, Charlestonban, Pensacolában. Saját tervei először virginiai hajógyárakban váltak valóra, de a Lady Varinát Angliában építették saját különleges igényei szerint abból a pénzből, amit más hajóinak eladásából szerzett. A háború előtt – amikor a Lady Varinát még Mercynek hívták – jövedelme nagy részét arra fordította, hogy a házuk közelében lévő folyóparton biztos rejtekhelyet alakítson ki a hajó számára. De tudta, a jenkik arra számítanak, hogy ő ott van, ezért 111

meghagyta Hamlinnek: csupán ő, a húga, az öccse és David Stewart száll a partra egy mentőcsónakban, a Lady Varina fusson ki a tengerre. Amikor megérkeztek, a birtokon mély csend ült. Jerome–nak kellemetlen előérzetei voltak. Partra léptek, és hallották, ahogy felhúznak néhány puskát, és néhány férfi, többnyire szeminolok léptek elő a bozótból üdvözölni az érkezőket. Egyikőjük, egy magas, sovány, sasorrú férfi elmosolyodott, és mind a három McKenzie–t átölelte. Jerome lépett hátra először. – Billy Bones, ez itt David Stewart, orvos, mint Brent. David, Billy a mások–unokatestvérem, vagy micsodám a nagymamámon keresztül. David bólintott. – Billy, mi a baj? – kérdezte Jerome. – Valami baj történt? – körülnézett a fegyveresekre mutatva. Billy megrázta a fejét. – Háború van, és félünk a katonáktól – mint tudod. Tehát őrködünk. Apád most nem tarthat velünk – mondta szomorúan. – Mi baj van apámmal? – kérdezte Sydney szigorúan. – Az apád jól van, Kis Sólyom – mondta Billy. Azon a szeminol néven nevezte a lányt, melyet még kiskorában kapott. – Anya – nyögött fel Brent, és elindult a ház felé. De Billy elkapta a karját. – Él. És apád vele van. Éjjel–nappal mellette ül. Jennifer is itt van, és még ő sem képes rávenni apátokat, hogy elmozduljon. És itt van Joshua Brandeis. Joshua idős orvos volt, akitől Teela a háborúban tanult. Később Brent egy nyarat töltött az orvos mellett, mielőtt orvosi egyetemre ment volna. Brandeis egy idegi szerelmes volt Teelába, ebben Jerome biztos volt. Teela is mindig tisztelte őt, de a szenvedélye kizárólag az apjának szólt. Igaz, hogy Brandeis meghalna érte, de… Istenem, Teela nem halhat meg! Jerome elindult a ház felé sarkában Sydneyvel, Brenttel és Daviddel. Jerome ismét érzett valami kellemetlen, hűvös fuvallatot. – Anya! – kiáltott Sydney hirtelen. Jerome felrohant a lépcsőn, kettesével vette a fokokat. Odarohant a szülei szobájához, de az ajtó előtt megállt és kopogott, mielőtt kinyitotta. Brent és Sydney ott volt a nyomában, de ők is megálltak a szobába lépve. James McKenzie ott ült az ágy mellett, amelyben Teela mereven feküdt a fehér lepedőn, mint egy halott, barna haja legyezőszerűen terült szét sápadt arca körül. James McKenzie ujjai egybefonódtak Teeláéval. Meghalt, gondolta Jerome… és ő is meg akart halni egy kicsit. – Anya! – kiáltott fel Sydney szörnyű aggodalommal, és elindult előre. Jerome elkapta, átölelte. James felállt, és zavartan nézett a gyermekeire. – Gyerekek! – mondta halkan. Sydney sírva fakadt, és amint James előrelépet, Jerome elengedte Sydneyt, aki az apjához rohant. – Sydney, édes kicsikém… – mondta James. Felnézett és mosolygott. – Drága gyermekeim, isten hozott itthon! Jerome nyelt egyet, érezte, szeme megtelik könnyel. Előrelépett, tekintete találkozott az apjáéval, majd térdre hullott az ágy mellett. Fejét az ágyra hajtotta, égett az arca. Könnyek. Aztán csodálatos módon valaki megsimogatta a fejét. – Jerome, édes fiam, annyira boldog vagyok, hogy ennyire szeretek, de ne keserítsd el jobban apádat és húgodat! Jerome felkapta a fejét. Anyja smaragdzöld szeme nyitva volt, ha csak résnyire is. Sikerült mosolyt csalnia az arcára. Jerome elkapta a kezét, s megcsókolta. – Anya! – Úristen, anya! 112

Sydney is ott térdelt mellette, Brent pedig az ágy túloldalán. Újra meg akartak bizonyosodni arról, hogy él, de Jerome–nak nem kellett öccse szemébe néznie, így is tudta: halálos veszélyben van. – Nem szabad kifárasztanunk! – suttogta. – Itt leszünk, egyszerre egyvalaki. Apa, hagy, hogy Sydney levigyen, levegőzz egy kicsit, igyál valamit! James türelmetlenül rázta meg a fejét. – Nem hagyhatom itt! Jennifer itt volt velem, nem voltam egyedül… – Hol van Jen? – kérdezte Brent. Akkor meghallották. Éles gyermeksírás csendült fel. Jennifer jelent meg az ajtóban, kisfia a lábánál – és egy pólyába csavart kis csomag a karjában. – Mindenki, figyelem! – szólt Jennifer boldogan. – Nos, kedves féltestvéreim, íme a kishúgotok! Kistestvér! Egy pillanatig Jerome szerette volna kihajítani az ablakon a pólyást. Jaj, istenem, mit tett ez a baba Teelával… De ekkor az anyja, bár gyenge volt, mint egy kiscica, erőtlenül megütögette Jerome kezét. Ő gyorsan ránézett. – Beszélnem kell veled – suttogta. – Egyedül. Nemsokára. Jerome bólintott, és megszólalt: – Jen! Az ajtóhoz ment, meg akarta ölelni Jennifert. De megállt, amikor Jennifer kezébe nyomta a pólyát. – Mary, a nagymamátok iránti tiszteletből – mondta. – Mary. Nem volt más választása, mint fogni a kishúgát. És eközben mélyen elszégyellte magát. A baba nagy, kék McKenzie–szemekkel nézett fel rá. Már volt egy kis haja: sűrű és vörös. Kis karjával Jerome felé kapott, a férfi megfogta az aprócska kezet. Megpuszilta a homlokát, és átadta Sydneynek. – Gondoskodj apáról – szólt Jennifernek, aki bólintott. – Kérlek, apa, gyere le! Jerome itt marad Teelával, te meg eltöltesz egy pár percet Sydneyvel és Brenttel. James nyelt egyet. Zilált volt, a haja hosszú és kócos. Teela fölé hajolt, hátrasimította a haját. – Mindjárt visszajövök, szerelmem! – Itt leszek – monda Teela. Amikor a többiek elmentek, Jerome leült az anyja mellé, ismét kezébe vette a kezét. Teela gyengén, de határozottan beszélt. – Segítened kell apádnak. Ilyen bátor, makacs embert! Szüksége van rád. – Anya… – Igyekszem nem meghalni, Jerome. De te vagy a legidősebb fiam, és azt akarom, te légy a legerősebb, ha mégsem sikerülne. – Elmosolyodott. Gyönyörű volt, és Jerome arra gondolt, milyen határozottan és szigorúan bánt velük, amikor kicsik voltak, és mégis olyan bölcs, soha nem ítél meg másokat, és mindig igyekszik megérteni a többi embert. Ismét könnybe lábadt a szeme. – Nehogy itt sírni kezdj, kérlek! Nagy boldogság vagy nekem, tudod. – Én… miért? – kérdezte csodálkozva Jerome. – Lehet, hogy szerettem volna jelen lenni az esküvődön, de hát ilyen a háború! – mondta Teela. – Hallom, az első unokám jóval a megfelelő idő előtt érkezik. Jerome elpirult. De hát ez az édesanyja. – Anya… – Apád és én kevéssel a születésed előtt házasodtunk össze. Örülök, hogy ti ketten úgy döntöttetek, törődtök a gyerekkel. Jerome bólintott, megszorította a kezét. – Kedves, vonzó nő, Jerome. 113

Jerome hümmögött. – Mikor…? – Alaina házánál láttam azon az éjszakán, amikor idejött a mocsárba megmenteni a barátnőjét, emlékszel? Amikor elraboltad szegény lányt. És írt is nekem. – Tényleg? – Nagyon kedves leveleket kaptam, az egészségem felől érdeklődött, és elnézést kért, hogy csak az esküvő tán tudtatok értesíteni minket, ahelyett, hogy előre kértétek volna az áldásunkat. – Risa kedves nő – mondta Jerome. Teela elmosolyodott. Nagy erőfeszítéssel felemelte a kezét, és megsimogatta a fiát. – Ismerlek, fiam. Ismerem a vérmérsékletedet és az erkölcseidet. És ha a te gyermekedet várja… akkor csak lennie kellett valaminek köztetek. Adj esélyt a boldogságnak! Te is olyan savanyú fickó vagy, mint az apád! Tele önbizalommal és belső erőkkel… ám teljesen elbizonytalanodsz, amikor olyan dolgokról van szó, amik igazán fontosak. – Anya – mondta Jerome –, nem szabad ennyit beszélned, kifárasztod magad!... – Igazad van. Mindjárt a tárgyra térek. Jerome, ha én meghalok… – Anya, ne… – Ha meghalok, azt akarom, a feleséged és te neveljétek fel a kishúgodat helyettem. Jerome nyelt egyet. – Én… nem hiszem… – Megnősültél, Jerome. Lesz otthonod és feleséged. Remélem, Jennifer is új életet kezd, ha vége a háborúnak. Lawrence meghalt, és ő itt maradt a kisfiúval egyedül. Brent még nem állapodott meg, és Sydney sem. És nem hiszem, hogy apádnak lesz szíve újrakezdeni. – Ó istenem, anya… – Ígérd meg, Jerome! – Jaj, istenem, anya, nem lehet, nem halhatsz meg… – Ígérd meg! Ígérd meg nekem, fiam, kérlek! Jerome–nak nehéz volt a szíve, és a fájdalmat alig bírta elviselni. – Megígérem!– mondta halkan. Teela elmosolyodott, és lehunyta a szemét.

114

19. fejezet Teela három napig élet és halál közt lebegett. Sok vért vesztett a szülésnél, és Joshua minden tudományára szükség volt, hogy a vérzést elállítsa. Jerome tudta, az öccse és David mellett az édesanyja a legjobb kezekben van, mégis úgy tűnt, Teela ereje egyre fogy. Jerome örült, hogy érkezésük erőt adott az apjának. Mindig is szerette a gyermekeit, de Sydney különleges hatással volt rá, és sikerült rávennie, hogy pihenjen, levágta a haját és órákon át ültek együtt Teela ágyánál. Jerome néha leült újszülött kishúga mellé, és ringatta a bölcsőjét, miután a dajka megszoptatta, és próbálta meggyőzni magát, hogy az újszülött nem tehet arról, hogy a világra jött. Tudta, apja kerüli a babát. Az anyja kérte a kicsit, amikor elég ereje volt hozzá. Szomorú, sötét napok voltak, még a háború is távolinak tűnt. A harmadik éjszakán Jerome egyedül virrasztott az anyja mellett. Mellette ült el–elszunyókált, majd felébredt, és zavartan nézett rá. Teela falfehér volt és néma, mint egy halott. Jerome az ajkába harapott, és arra gondolt: itt az idő. De amikor lehajolt, és magához akarta húzni, Teela kinyitotta a szemét. Nagy, fényes zöld szemek. Mosolygott. – Jerome? – Anya? – Azt hiszem… azt hiszem, egy kis leves jólesne. A következőnapokban Teela egészsége gyorsan javult. Amint elég erősnek érezte magát, kérte a kislányát, Maryt. Az, hogy édesanyja mennyire örül az újszülöttnek, szégyennel töltötte el Jerome–ot, mert eszébe jutott, kezdetben mennyire gyűlölte a csecsemőt, de az ő szemén keresztül nézve egyre jobban megszerette testvérkéjét, ugyanazzal a féltő aggodalommal, amivel Jennifert, Brentet és Sydneyt szerette. Teela gyakran kérte, vegye át a gyereket. – Te is apa leszel, Jerome, gyakorolj! – Anya… szerintem Sydneynek is gyakorolnia kell. Egyszer ő is anya lesz… – Már ha a háború után még lesz kihez feleségül menni! – jegyezte meg Sydney. – Azt hiszem, elég valószínűtlen, hogy én is jelen leszek, amikor a gyermekem megszületik – mondta Jerome. – De itt vagy… – Aggódtunk miattad, anya, mert… mert… – kezdte zavartan Brent. – Ha azt mondod, öreg vagyok, megkérem apádat, hogy zárjon be a fáskamrába! – fenyegetőzött Teela. – James, a gyerekeid azt mondják, öreg vagyok! – Teela, drágám, tényleg öregek vagyunk – mondta James türelmesen. – Hát… akkor bocsánat – mondta Teela nevetve. Két héttel később már velük evett az ebédlőben, ami nagy eseménynek számított. Az est fénypontja az volt, hogy megjött Billy egyik unokatestvére, aki Tampa Bayből hozta a hírt: Alaina, aki Cimarronra ment megszülni a gyermekét, egy kislánnyal ajándékozta meg Iant. Anya és gyermeke jól vannak. Jerome megkérdezte Alaina egyedül ment–e Cimarronra, vagy Risa is vele tartott. Nem, ő St. Augustine–ben maradt. Jerome nem tudta, vajon azért maradt–e St. Augustine–ben, mert azt mondta, ott lesz, vagy azért mert a város jenki kézen van. Mindegy. Jó volt otthon lenni. Teela életben maradt, amikor már majdnem elvesztették, és a világ sokkal szebbnek tűnt így akárhogy is dúlt a háború. Most, hogy anyja – és kishúga – jól voltak, Jerome hirtelene nem találta a helyét. Szeretett volna újra tengerre szállni. Vissza kellett vinnie Brentet az állomáshelyére, Sydney pedig tovább akart dolgozni a richmondi kórházban. Azután Észak–Floridába kellett hajóznia, hogy az anyja által termesztett gyógynövényeket elvigye Juliannek, akinek mindig szüksége volt orvosságra. És más is Észak–Floridába húzta. 115

Látni akarta a feleségét, és látni is fogja – a pokolba Risa ultimátumaival és parancsaival. Risa számára eseménytelenül telt az idő. Itt könnyebb élete volt, mint amikor a sereget követte. A nők továbbra is gyermekeket szültek, a gyerekek itt is megbetegedtek. A katonák megsebesültek harc közben: a kisebb összecsapások állandósultak a folyó két oldalán. A floridai hadi események csendesen folytak. Az ország belsejében harcoló tábornokok erősítésért könyörögtek, de a politikusok, akik tudták, hogy a háborút Richmond körül kell megnyerni, az üzenték Floridának: boldoguljon egyedül. A blokád szorosabbra húzódott, így Florida egyre fontosabb lett, mint élelmiszer–termelő hátország. 1862–1863 őszén az állam legnagyobb részén béke volt. Alaina távozása után Risa magányos lett. Élvezte Thayer Cripped társaságát, akit kedves és érdekes embernek tartott, de mióta Risa férjhez ment, mintha félt volna vele lenni, és igen keveset jártak együtt társaságba. A városban is másként néztek rá, mint azelőtt. Korábban az északi tisztek szerették és megbíztak benne, hiszen ő volt Magee tábornok lánya. Most McKenzie kapitány felesége, és az unionisták haragudtak rá ezért, ugyanakkor a déliek a keblükre ölelték. Egyszer Risát annyira elkeserítette egy sebesült katona ellenséges magatartása, hogy megmondta neki, ő senkinek sem a lánya és senkinek sem a felesége, hanem csak és kizárólag önmaga, egy ápolónő, és ha még egyszer lábra akar állni, akkor ezt tartsa észben. Thayer csak bámult rá, a katonával együtt – másnap pedig lehozta az újság a szavait. Miután semmit nem hallott Jerome felől, eljátszott a gondolattal, hogy visszatér Washingtonba. Beállt a tél, a nagy havazás lelassította a csapatmozgásokat, az idő lassan telt. De félt, ha elhajózik, Jerome megtudja, utána jön, és Risa így veszélybe sodor mindenkit a hajóján. Ugyanakkor szinte lehetetlen, hogy a déliektől katonai engedélyt kapjon, hogy államról államra a déli területek szíván át induljon el: arra nem használhatta férje befolyását, hogy északra menjen. November végén azonban történt valami, ami mindent megváltoztatott. Legnagyobb meglepetésére az apja érkezet St. Augustine–be. Éppen kötszert hajtogatott a műtőben, amikor Austin Sage hadnagy és Finn benézett hozzá. Austin a barátja maradt, akármi is történt. Finn is gyakran vele tartott, szórakoztatta. – Risa! – szólította meg Finn. – Igen? – Nem fogod kitalálni… – mondta Finn. – Igen? – Az apád! – jelentette be Austin. – az apám, mi van vele? – Aggódva tette le a gézt. Úgy érezte, a torkában dobog a szíve. – Itt van! – mondta Finn. Risa megkapaszkodott az asztalban. A szíve majd kiugrott a helyéről. Nem félt az apjától, soha nem is félt tőle, nagyon szerette. De a ruhái már nem rejtették el növekedő pocakját, és még nem beszélt az apjával, mióta hozzáment egy lázadóhoz. És nem akármilyen lázadóhoz. Jerome McKenzie–hez. – Gyerünk, Risa! – sürgette Austin. – Kikötöttek – tette hozzá Finn. Austin, akinek látszólag nem volt véleménye Risa hirtelen házasságáról, karját nyújtotta a lánynak. Risa összeszedte magát, és belekarolt. – Gyerünk! – bátorította a hadnagy. – Ne félj a tűztől! Nézz szembe a tábornokkal! Finn ment elöl. Végigsiettek a kikötőhöz vezető utcákon. Finn megállt. Austin nekiment. – Mit csinálsz?... – kiáltott rá Austin. – Gondolj Risára! – mondta Finn Austinnek. – Szerinted szabad így sietnie? Kocsit kellett volna bérelnünk… Risa elvörösödött. 116

– Semmi bajom. Menjünk, uraim! Elérték a kikötőt. Ott állt Angus Magee tisztekkel körülvéve, akik izgatottan kérdezgették. Risa hallotta apja szavait: akármit is mondjanak a déliek, az antietami szörnyű csata kivételes győzelem volt észak számára; megmutatta, hogy a déliek nem tudtak benyomulni az északiak területére. Az Unió nyerni fog. Körülnézett, és meglátta a lányát. Risa majdnem sírva fakadt, amikor meglátta apja szemét. Annyi fájdalom, és annyi, annyi szeretet! – Apa! – kiáltott, és áttört a katonák és az apját körülvevő északpárti civilek gyűrűjén. Egy röpke pillanatig azt hitte, apja nem bocsátott meg neki. De Angus ölelésre nyitotta a karját, és Risa belerepült, apja felkapta és magához szorította. – Vigyázz, vigyázz, gyermekem! – súgta a fülébe halkan. – Ó, Risa, jaj, istenem, annyira hiányoztál! Hogy is engedhettem, hogy elindulj… de hát azt hittem, Angliába mész, távol ettől az őrült háborútól… nem pedig feleségül egy déli kalózhoz! – Apa! – kérlelte Risa. – Igazad van, majd később beszélünk. A „később” egy kicsit még váratott magára. Apját a városban állomásozó északi tisztek és a helyi északpárti lakosság természetesen meghívta borozni és vacsorázni. Risa ott volt mellette a társaságban, mosolygott, de tudta, az éltes matrónák a háta mögött róla beszéltek. Hogy is mehetett hozzá ahhoz a vademberhez, a déli kalózhoz? Mégis, hogy is ne ment volna hozzá – suttogták más előkelő dámák válaszul. Végül is gyermeket várt! Ostoba módon azokban a pletykákban, melyek eljutottak hozzá, ős sokkal bűnösebb volt, mint Jerome McKenzie. Végül is ő férfi. És miután mindenki tudja, milyen rendesen bánik az északi tengerészekkel, amikor elfogja a hajójukat, természetesen Risa volt az, aki hetéraként viselkedett, és elcsavarta Jerome fejét. Egy bizonyos Miss Ivy Pendleton volt a legrosszabb a hölgyek közül. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Risa, sovány és otthonülő. Végig igyekezett lojális északpártinak látszani, de elég hangosan énekelte a Dixie–t, amikor a város déli fennhatóság alatt állt. – Ne aggódj! – mondta Finn. Ott állt mellette, miközben Risa apja azokkal a katonákkal beszélgetett, a kik aznap vettek részt egy díszszemlén a Marion–erődben. – Csak egy felfuvalkodott hólyag. Féltékeny, mert nem él olyan férfi, aki hajlandó volna őt elrabolni. – És a háború végére biztos kevés férfi marad – helyeselt Austin suttogva –, így mérgében mocskos dolgokat mond azokról a nőkről, akiknek van férje. Risa mindkettőre mosolygott, de elkomorodott, mikor észrevette, hogy apja őt nézi. Risa hálás volt, amiért Angus úgy döntött, a tiszti szálláson rendezkedik be, és nem kell Risa kis házában szoronganiuk. De apja aznap este hazakísérte, és amikor zárt ajtók mögött voltak, üvöltözni kezdett: – Férjhez mentél! Hozzámentél ahhoz a gazemberhez, ahhoz a tengeri szörnyeteghez! Azt mondják, ő maga az ördög, egy démon… – Papa, ő csak egy férfi… Ian unokatestvére. – Hozzámentél feleségül! – Azt hittem, ezt akartad… tekintettel a körülményekre. – Nem én teremtettem a körülményeket! Angus vörös volt és remegett a dühtől. Lerogyott az egyik kellemes karosszékbe a tűz előtt. – Risa, azt mondtad, semmi alapja annak a pletykának, hogy ő… – Nem erőszakolt meg, apa – mondta csendesen. – Ó, Istenem! Felneveltem egy előkelő, fiatal hölgyet. Neked nem is lenne szabad ismerni ezt a szót! – Papa, kérlek… – Tehát más szavakkal, te szántszándékkal… te saját akaratodból intim viszonyt létesítettél egy lázadó gazfickóval?

117

Angus abbahagyta a kiabálást, és Risa tudta, hogy mélyen megbántódott. És zavarban is volt. Széttárta a karját. – De hát miért? El sem tudom képzelni. – Hát, apa… – nem, nem, várj! Nem akarok hallani a körülményekről. Nem tudok mást hinni, mint hogy ő kényszerített téged. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy olyan bolond voltál, hogy fülig beleszeress valakibe, aki erőszakkal elrabolt… – Ó, apa! Várj! Nem rabolt el, én voltam ellenséges területen. Én tehetek róla. Ismertem a terveit, és a te lányod vagyok, testestül–lelkestül az Unió híve. Nem volt más választása, magával kellett vinnie a hajóra. – Nem volt más választása, mint… Ó, istenem, Risa, te az én lányom vagy! Az én szeretett kislányom, a büszkeségem, az örömöm. Nem látod, mennyire bánt, hogy valaki rosszat tett veled? Risa letérdelt a lába elé, és kézbe vette apja kezét. – Te az apám vagy, és én tisztellek. Megesküszöm neked: senki nem tett velem rosszat. Én magam sem akartam, de tudod… Hát nem vagyok benne biztos, hogy el tudom magyarázni. A háború annyi mindentől megfosztja az embert, és nem tudtam, lesz–e egyáltalán alkalom… Megfontoltabban kellett volna cselekednem, de nem tettem, és most itt az eredmény. És esküszöm: senki nem erőszakolt meg, Jerome nem szörnyeteg, csak egy déli. – Mosolyogni próbált, hogy oldja a feszültséget. – Az én nevem most már McKenzie. Apja fagyosan nézett rá. – Apa, kérlek, gyereket várok, így a házasság helyes lépés volt. És én még mindig a te lányod vagyok, aki szeret és tisztel téged, és aki még mindig jenki. Apja megsimogatta az arcát, de szemében mély kétségbeesés látszott. – De a férjed lázadó. – Vett egy mély levegőt, megrázta a fejét. – Nem érted, kislányom? Téptem a hajam az olyan emberek hibái miatt, mint McClellan, és saját tisztjeim is látják, a déliek túltesznek rajtunk! De akárhány csatát is nyerjenek, a háborút el fogják veszíteni! És a te vakmerő kapitányodat egyszer úgyis le fogják lőni! Risát kirázta a hideg. Az esküvő óta nem hallott Jerome–ról, és akkor ő nagyon hidegen viselkedet. De akármit is mondott, szereti a férfit, és apja szavai – nem bosszúszomjas, hanem bölcs szavak – még jobban kétségbe ejtették. Jerome állandóan az életét kockáztatta. A jenkik – akik közül sokan szívesen golyót röpítettek volna Jerome fejébe – nem is kellett, hogy célba vegyék: elég, ha a hajóját elsüllyesztik. – Apa, minden nap imádkozom, nehogy megsebesülj – mondta halkan. – Ez a nők legszörnyűbb és legszentebb kötelessége ebben a háborúban – imádkozunk. Fivérek, apák férjek, szeretők, fiak! Ó, apa, hidd el: könnyebb harcolni, vagy a csatamezőn dolgozni ápolónőként, mint itthon várni. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a csaták után Washingtonban felolvasták a halottak és az eltűntek névsorát. Vannak anyák, akik egy nap két, három, négy fiukat is elvesztik! A lányok sírnak, mert az apjuk és a testvérük együtt halt meg. De én nem vádolhatlak – és Jerome–ot sem vádolhatom. Csak azt tehetem, hogy imádkozom és várok. Legjobb tudásom szerint segítek mindkét oldal sebesültjeit gyógyítani, és remélem, egy déli nő ugyanígy látna el téged, ha szükség lenne rá. Mindezek után pedig csak abban hiszek: Isten nem engedi, hogy ez a háború örökké tartson! Angus lenézett a lányára, megsimogatta a haját. – Ha a gonosz lázadó Jerome McKenzie a férjed, akkor azt remélem, életben marad. És a háború véget ér. Bocsáss meg, kislányom, hogy dühös és ideges voltam. Csak az irántad való szeretetből fakadt. – Ó, apa, én is szeretlek! – szólt Risa. Felmászott az apja ölébe, mint kislány korában. Angus felmordult. – Mintha kicsit nehezebb lennél, gyermekem! – Fiút vagy lány szeretnél? Angus morgott. 118

– Én jenki vőt akartam! – Késő. Fiút vagy kislányt? Angus ránézett. – Azt szeretném, ha biztonságosan hoznál világra egy egészséges kisbabát, semmi egyebet. Most pedig állj föl, kisasszony! Megyek lefeküdni. Fáradt öregember vagyok, és miattad minden nap több ősz hajszálam lesz. – Apa, már teljesen ősz vagy. – Ezt csak neked köszönhetem, kislányom! – Meg annak, hogy tábornok vagy. Angus mosolygott. Risa felállt, és kezet nyújtott, hogy felsegítse apját. Az nagyot sóhajtott. – Megpróbálok hozzászokni a gondolathoz, hölgyem. De sokat segítene, ha hazajönnél. Risa tétovázott. – Szeretem St. Augustine–t, apa. Gyönyörű város. – Hmm. Nos, ezt a beszélgetést még folytatjuk. Angus sántítva indult el az ajtó felé. Risa aggódva nézte. – Apa, mi van a lábaddal? – Semmi – mondta gyanúsan gyorsan. – Most rögtön leülsz, és megnézem. – Teljesen fölösleges… – Ül le! – és visszacibálta őt a székhez. Angus tiltakozott, amikor Risa lehúzta a csizmáját. – Ne, ne csináld… – Ó, apa! – kiáltott fel szörnyülködve, mert amikor lekerült a csizma a lábáról, le kellett hántani a zokniját. Angus lába vérzett. Risa felitatta a vért, igyekezett megtalálni a forrását. – Belement egy kis gránátszilánk, ennyi az egész… – Ennyi az egész, valóban! – mondta Risa aggódó hangon. – Még mindig ott a fémdarab a lábadban, és duzzadt is a vér alatt. Súlyos vérmérgezést fogsz kapni… – Ne fogja egyetlen sebészbőrbe bújt hentes sem lefűrészelni a lábamat! – mondta dühösen. Risa felállt. – Apa, egy jó orvos talán kid tudja szedni a szilánkot amputáció nélkül is. De… – A ti Cripped dokitok ma reggel megnézte a lábamat – és amputációt javasolt. – Ha ez az egyetlen megoldás, uram, akkor maga erős lesz, kihúzza magát, és felnőttként fog viselkedni – az embereinek is ezt mondaná! De talán… talán van mg rá mód, hogy megmentsük a lábadat. Ismerek olyan orvost, aki megpróbálná. – Tényleg? – Ezt most kitisztítom, te pedig lefekszel. Beszélek dr. Cripped–tel, és eldöntjük, mi legyen. – Risa elhatározta, idehívja Juliant. – Ne merészelj döntést hozni az én lábamat illetően! – Hogy is jutna ilyen az eszembe, apa! Amikor Angus elment, Risa magára terítette a köpenyét, és elrohant a szolgálók szállására a ház mögé, ahol megtalálta Bartholomew–t. – Tud valakit, aki átmenne a folyón, megkeresné McKenzie kapitányt, és megmondaná neki, hogy felétlenül látni szeretném? – Valakit biztosan – nyugtatta meg a férfi. – Most menjen haza! Nincs biztonságban itt az utcán! – Semmi bajom, Bartholomew, köszönöm. – De amint visszafelé tartott a házhoz, megállt. Nyugtalanító érzés lett úrrá rajta, mintha valaki figyelné. Megborzongott, próbált szabadulni a kellemetlen érzéstől. Visszament a házába. Bartholomew felesége járt ott, megtöltötte a kis kádat forró vízzel, és otthagyott kanna forró vizet a tűzhelyen. Risa hozzáöntötte a forró vizet ahhoz, ami már kihűlt, 119

levetkőzött, és beleült a kádba. Jó érzés volt fürödni, és ahogy megdörzsölte a hasát, válaszképp egy aprócska kéz vagy láb mozdult egyet, és Risa boldogan mosolygott. Eltöltötte a szívég a gyengéd, féltő szeretet, és rájött, mennyire akarja ezt a babát… épp amennyire szerette az apját. Sóhajtva állt fel, megtörölközött és belebújt fehér vászonruhájába. A baba apja talán épp Charlestonban mulat egykori menyasszonyával. Végül is a dolgok köztük egyértelműek. Ő megmondta, hogy ne nyúljon hozzá – Jerome pedig közölte: vannak más nők, akikhez hozzá lehet érni. Risa ajkba harapott, és azt kívánta, bárcsak vissza lehetne vonni a szavait, és visszafordíthatná az időt az esküvőig. Egész Amerikában, északon és délen egyedül voltak a nők. De biztosak lehettek a szerelmükben, és hiányzott nekik a férjük, aki alig várta, hogy otthon lehessen. Míg ő… Odakuporodott az ágyára. Még nem volt itt az ideje, de már láthatóan gömbölyödött a hasa. Ott feküdt, hálás volt a benne növekvő életért, és sírással küszködött. Egy igazság van azzal a gazfickó Jerome–mal kapcsolatban: mindig elmegy. És alig számít, hogy legutóbb ő küldte el; ma este elevenen elemészti a féltékenység. Elaludt. Valamivel később hirtelen arra ébredt, hogy valami zajt hall. Feküdt az ágyban, hallgatózott, de nem volt más nesz. Csak képzelte vagy álmodta, akármi is ébresztette fel. Egy kis idő múlva mégis felkelt. A tűz elhaló parazsa gyenge fényt szórt a szobára. Óvatosan átment a hálóból a nappaliba, és odament a bejárati ajtóhoz, hogy megnézze, bereteszelte–e. Igen. – Risa. Megijedt, alig kapott levegőt, amikor meghallotta a nevét. Ott volt ő. Jerome. Ott állt a kandallónál, szórakozottan nekidőlt, ahogy nézte a lányt. Legalább nincs Charlestonban. – Jerome! – suttogta Risa. Jerome rámosolygott, és gúnyosan mondta: – Igen, szerelmem. Én vagyok.

120

20. fejezet – Istenem – mondta Risa. Nem tudta, hogy Jerome itt van a közelben. – Mit… mit keresel itt? Jerome kérdően nézett rá. – Mit keresek itt? Nem lehetsz annyira meglepődve. Hívattál, Mrs. McKenzie. – Én… – kezdte Risa, de elhallgatott. Hívatta? Nyilván felsurrant a folyón. De ő nem hívatta… Aztán végül megértette. Ő Julianért küldetett. Átkerült a folyón a hír, hogy egy McKenzie–t hívat, és Jerome jött. Risa hihetetlenül boldog volt, hogy látja. Eszébe sem jutott elmondani neki az igazat. Egyedül jött át a folyón. Szó szerint a folyón át. Déli tengerészzubbonya egy szék támláján száradt a parázsló tűz előtt. Lenyűgöző volt. Kivételesen szép. Széles, bronzszínű vállán, vonzó arcán a tűz fénye táncolt. De kék szeme hideg volt, mint a jég. – Nos? – kérdezte szigorúan. Risa lehajtotta a fejét, lenézett maga elé, elkeseredetten sóhajtott. – Én… – Igen? Felnézett. – Én… – újra elhallgatott. Nem, azt semmiképp nem mondhatja el, hogy nem őt hívta. Majd később megkérdezi, lenne–e rá mód, hogy Julian megvizsgálja az apja lábát. Később. Felemelte a fejét, Jerome szemébe nézett. – Bocsánat, remélem, nem okoztam kellemetlensége. Semmi bajom, csak épp látni akartalak. – Láthatsz. Itt vagyok. Risa elmosolyodott. – Hívattalak… te pedig átúsztál a folyón, mert hívtalak? – kérdezte. – Ez a legegyszerűbb út ide – közölte Jerome. – Értem… – Nos? Risa nagy levegőt vett, és újra Jerome szemébe nézett. – Nem akartalak fárasztani… – Nem volt nehéz út. Mit akarsz? Risa tétován sóhajtott. – Rendben – mondta Jerome türelmetlenül –, szóval nem volt nehéz, de ez egy hosszú és veszélyes folyószakasz. Talán, miután itt vagyok, lennél olyan kedves és elmondanád, miért hívattál? – Én… – a pokolba is, Risa! – Bocsánat – mondta a lány. – Micsoda? – Bocsánat! – ismételte, és elvörösödött. – Tessék? – kérdezte Jerome zavartan. Risa megrázta a fejét. – Én… én… – Miért kérsz bocsánatot? Azért, mert hívattál? – Nem! Azért a sok szörnyűségért, amit akkor mondtam, amikor legutóbb elváltunk; nem gondoltam komolyan. Jerome még jobban elcsodálkozott.

121

– Aha… jól van. Pontosan milyen szörnyűségeket is mondtál… és egészen pontosan mit akarsz belőle visszavonni? Igaz, a bocsánatkérés szép dolog, de elég furcsa, hogy a háború kellős közepén azért hívatsz, hogy bocsánatot kérj tőlem. – Mindenféle szörnyűséget mondtam: azt, hogy nem akarom, hogy mellettem egyél és megérints, mert nem akartam hozzád menni… – Ezt elég nyilvánvalóvá tetted. – Nem, nem értesz… – Ami azt illeti, furcsállottam is. Elég későn jut eszedbe, hogy nem akarsz kapcsolatba kerülni az én „indián lázadó véremmel”, de aztán… – A fenébe is! Hát nem érted? Próbálom megmagyarázni! Jerome lehunyta a szemét. – Folytasd! – mondta halkan. – Hallgatlak. – a helyzet miatt nem akartam hozzád menni, ha valaki másba voltál szerelmes, és jegyben jártál valakivel, akit tényleg feleségül akartál venni. Még a gyerek kedvéért sem. Jerome merően nézte gyémántkémény, jeges kék szemével. Risa megnedvesítette az ajkát. – Az én helyzetem… nem könnyű. Tudod, engem függetlenségre neveltek, de nekem úgy tűnik, túl sok minden van, ami összeköt… egy olyan viszony, ami… ami… – megbicsaklott a hangja. – Valóban – helyeselt Jerome furcsa, mégy remegéssel a hangjában. Risa lesütötte a szemét, nem tudott Jerome–ra nézni. – Én nem akartam, hogy a házasságunk gyűlöleten alapuljon, de tudom, részben miattam lett mégis így. Nem akarom, hogy úgy érezd, valamit rád kényszerítettem. Nos, én… – Ismét elhallgatott egy pillanatra, majd felnézett a férfire. – Igen? – Ne nehezítsd meg a dolgomat. Jerome határozottan nemet intett. – Nem, nem lehet. Meg akarom hallgatni, amit mondani akarsz. Risa a tűzbe bámult, majd ismét Jerome szemét nézte. – Én… én… – Hagyd abba a mellébeszélést! – Te meg ne légy olyan kegyetlen! – Mégis mit vársz egy ilyen vad, lázadó délitől? – Adj esélyt! – mondta halkan. – A pokolba is, próbálok bocsánatot kérni. Elmondani… Jerome váratlanul elmosolyodott, és összekulcsolta a karját. – Hallgatom, drága hölgyem. – Bocsásd meg, hogy ilyeneket mondtam neked, nem akartam! – Biztos vagy ebben? Risa szomorúan sóhajtott. – Igen, biztos vagyok benne. El kellett mondanom, és… és… Hol voltál? – Micsoda? – Hol voltál, mióta elváltunk? – Miért kérdezed? – Természetesen mert kíváncsi vagyok. Érdekel, hogy vagy. – Ó, hogyne – mormolta Jerome udvariasan. – Nos? – makacskodott Risa. – Mi a kíváncsiságod valódi oka? – Lehetetlen alak vagy4 – kiáltott elkeseredve. Jerome szeme vidáman csillogott, de egyetlen lépést sem tett Risa felé. Viszont valami megváltozott a szemében és a hangjában.

122

– Rendben – motyogta maga elé Risa. – Tulajdonképpen azért kérdeztem, mert azt reméltem nem jártál Charlestonban. Egy percig csak nézte a lányt. Majd eljött a kandallótól, odalépett Risához, megfogta a lány kezét, és szorosan agához húzta. Felemelte Risa állát, hogy a szemébe nézhessen. Jerome szeme mély sötétkék és könyörtelen volt. – Egy kérdésem van, jenki – mondta. – Igen? – Még mindig szerelmes vagy az unokatestvérembe, Ianbe? – Micsoda? – kérdezte értetlenül Risa. – Még mindig szerelmes vagy Ianbe? Risa elmosolyodott, megrázta a fejét. – Nem. – Aha. – Aha? – Na, hát akkor ez a legjobb, amit tehetsz. – Tessék? – Hogy bocsánatot kérsz. Nézzük csak, azzal váltunk el, hogy te gyűlölsz. Nagyon gyűlölsz. – Már mondtam, bocsáss meg. Jerome gyengéden tenyerébe vette Risa állát, ujja begyével megsimogatta az arcát. – Fogadjunk, tudsz te jobb módszert is ennél – suttogta. Tudott. És már alig várta. Szenvedélyesen, sürgető éhséggel viszonozta Jerome csókját. Risa átölelte a férfit, a hajába túrt. Istenem, de jólesett! Élvezte az illatát, a karja erejét, a teste forróságát, érezte az izmok feszülését a bőre alatt. Csókolóztak, csókolóztak… lázasan, elkeseredetten. Jerome karjaiba kapta Risát, a lány ruháján át is érezte, hogy Jerome nadrágja vizes. Jerome bevitte a hálószobába és letette, de amikor felállt, hogy levegye nedves nadrágját, Risa is felállt, kibújt a puha fehér vászonruhából, és az a földre hullt. Az ágyon térdelve odacsúszott, ahol Jerome állt meztelenül. Egész teste acélkeménységű volt. Izmos, karcsú, érzékeny és erekcióját Risa kísértésbe esett. Ős még soha nem kezdeményezett; ideges és ügyetlen volt, de elhatározta: megérinti, felfedezi, játszani fog vele, izgatni fogja. Azt akarta, Jerome emlékezzen rá, a feleségére a háború hosszú napaiban. Átölelte a féri derekát, fejét odanyomta hozzá, ujjbegyével simogatta a hátát le–fel. Jerome megsimogatta az arcát a tenyerével, majd Risa megcsókolta a férfi vállát, a mellbimbóit, közben a torkában dobogott a szíve. Mindvégig érezte Jerome merev férfiasságát puha asszonyi testén. Lecsúszott az ágyról a földre, és bátortalanul megcsókolta a férfi vesszejét. Elégedett borzongás futott végig a testén, amikor érezte, Jerome megvonaglik, és hallotta, kéjesen felmordul. Ez az édes kínzás színtiszta élvezet, a hatalom édes érzése. Ujjai a férfi fenekét simogatták. Risa játszott, felfedezett, mélyen magába szívta a férfit. Izgatta, ingerelte… Végül Jerome felkapta Risát, és ismét vadul csókolózni kezdtek. Jerome keze a lány testén barangolt, csókolta, tűzzé változtatta őt kívül–belül. A mellei… ó, istenem, mennyire ki volt erre éhezve, gondolta, amikor Jerome a mellbimbóit izgatta. A hasát simogatta, bebújt a combjai közé… Risa remegett. Kiabált, hátradőlt, és annyira kívánta a férfit, mint még soha. De Jerome hirtelen megállt, és Risa mozdulatlanul várt, nem tudta, mi a baj. Rájött, Jerome a testét tanulmányozza. Kitapintott egy kék eret Risa mellén, és ujjával végigsimított rajta, végig a gömbölyű hasán. – Mi történt? – Megmozdult. Nem vagyok biztos benne, hogy ő akarja, hogy most hozzád nyúljak. – De én… – szólt halkan Risa – én tudom, hogy lehet, női szóbeszéd, mostanában hallottam… é is segítek szüléseknél. Jerome rámosolygott, feljebb csúszott, és gyengéden megcsókolta. 123

– Én is tudom. De azért finomabb leszek… Megfordította Risát, ujjaival végigsimította a hátát, forró, nedves csókjai úgy égették a gerincét, mint a kiömlött láva. Majd a háta mögött érezte Jerome testét, nem nyomta a súly, mégis teljesen benne volt, és Risa ismét felsikoltott, annyira élvezte, hogy Jerome végre ismét vele van. A férfi gyengéden bánt vele, de Risa érezte az erő, az energiát és a szenvedélyt, amitől ennyire tűzbe jött. Annyira kívánta az érintését, hogy még az is gyönyörrel töltötte el, amikor várta a simogatást. Jerome egyre magasabbra és magasabbra repítette, már azt hitte, nem várja ki… mégis kibírta egészen addig, amíg minden szét nem robbant, végig nem söpört rajta a mindent felégető tűz, ami teljesen felemésztette, eltüntette, kitöltötte a testét. Akkor is szorosan átölelve tartotta Jerome, amikor a remegés utolsó hullámai is elhalványultak. Risa elégedett volt, és olyan boldog, amit nem is remélt soha. És az egész világ, észak és dél elmehet a pokolba. – Bárcsak gyakrabban küldetnél értem! – suttogta Jerome. – Ritkán tudom, hol keresselek – mondta Risa, és odabújt hozzá. Jerome keze a hasán nyugodott. – Nem voltál Charlestonban, ugye? – Sokfelé jártam – mondta Jerome. – De Charlestonban nem. Utoljára otthon voltam. Azért vagyok itt a folyónál, mert olyan gyógynövényeket hoztam, amiket lent délen termesztünk. Megint megmozdult! – Lehet, hogy lány lesz. – Lehet, de én nem hiszem. – Miért nem? – Apámnak is először két fia született. Risa megfordult, ránézett. – És te azt szeretnéd, ha fiad születne. Jerome elmosolyodott, megrázta a fejét. – szeretem a kislányokat. – nem bánnád, ha lány lenne? – Nemrég ismerkedtem meg újszülött kishúgommal. Risa meglepetésében félig felült. – Az édesanyád…? – Igen, lányt szólt. Mary, az apai nagymamám után. – És te azonnal beleszerettél. Jerome megint megrázta a fejét, és visszahúzta maga mellé a lányt. – Nem, nem szerettem bele első látásra. Gyűlöltem. – Nem hiszem el! – Majdnem megölte az anyámat! – Ó, Jerome, annyira sajnálom… – Már jól van, de nagyon nehéz időszak van mögötte. – Hát, már ő se fiatal… – Sydneyvel nagyon nehéz szülése volt annak idején. A kor nem mindig számít. Én érted is aggódni fogok, tudod? Risa felkönyökölt, hogy belenézzen Jerome szemébe, és meglepődött azon a mély szereteten, amit ott látott. – Alainának is megszületett a gyereke. Lány. Elment Cimarronra. Az első gyereke Washingtonban született, elhatározta, hogy a másodikat otthon hozza a világra. – Tudom, hallottam – mondta Jerome. – Emlékszel, azt kértem, menj az otthonunkba, amikor közeledik az ideje. – Igen. – Nos, inkább azt szeretném, ah itt maradnál. Julian itt van a közelben, és ha bármi komplikáció lenne…

124

– A legtöbb nő csak bábaasszony segítségével szül. Nehéz az orvosokat elszakítani a hadieseményektől. – Floridában eseménytelenül telik az idő – mondta Jerome. – Julian eljön, ha küldesz érte. Remélem, én is a közelben lehetek, de isten tudja, mi lesz majd februárban. – Megsimogatta Risa arcát. – Mennem kell. Hamarosan virrad. Risa odabújt hozzá, hallotta, ahogy dobog a szívük. – azt szeretném… – Mit? – Bárcsak ne kellene elmenned! – Tényleg? – kérdezte Jerome. – Bárcsak idebújhatnék hozzád, és itt aludhatnék! Jerome mosolygott. – Most még csak el sem tudlak rabolni, hogy a hajómra vigyelek. Túl közel az idő. – Nincs olyan közel… – Túl közel ahhoz, hogy egy blokádtörő hajó fedélzetére lépj – mondta. – Eddig szerencsém volt. Elsiklottam az északiak ágyúi mellett. De a háború napról napra egyre elkeseredettebb. Nem merem kockára tenni az életedet – sem a gyermekünkét. – Nem akarom, hogy elmenj. – Édes istenem, nem akarok én elmenni! Ujjait a lány hajába fonta, fejét közelebb húzta, hogy megcsókolja. Testük ismét összefonódott. Jaj, istenem, jó volt, vihar, mindent elsöprő villámlás, szívet–lelket égető élvezet… de amikor a szenvedély alábbhagyott, Jerome nem ölelte át Risát. Kiszabadult a lány öleléséből, és gyorsan felállt. Meztelenül állt az ágy mellett, ujjával beletúrt a hajába, aztán felvette átázott nadrágját is. Amint felvette a ruháját, visszament az ágyhoz. Risa feltérdelt, Jerome lassan belebújtatta a ruhájába, közben futó csókot nyomott az ajkára. Majd szó nélkül megfordult, elindult a nappalai felé a kabátjáért és a csizmájáért. Risa követte, és amikor teljesen felöltözött, odafutott hozzá, még egyszer átölelte, hozzábújt. – Bárcsak idehívhatnálak, amikor csak kedvem tartja – és varázslatos módon meg is jelennél! – suttogta Risa, és csak egy kis bűntudatot érzett, amikor eszébe jutott, valójában nem is Jerome–ot hívta: módot kell találnia, hogy Julian átjuthasson az apjához. Majd reggel megtalálja Juliant. Egyelőre nem tudta elengedni a férjét. Jerome gyöngéden átölelte. – Bárcsak ne kellene hívatnod, és minden este ott várnál az ágyamban! De erről a mai éjszakáról fogok álmodni az elkövetkezendő hetekben – mondta. – Nagyon értesz a bocsánatkéréshez – incselkedett. – Nagyon–nagyon sajnáltam a dolgot. Jerome elmosolyodott, majd egy utolsó csókot adott Risa arcára. – Mennem kell – mondta. Kardjára támaszkodva ment el az ajtóig. Elhúzta a reteszt. – Várj! Risa utánarohant, a nyakába ugrott, még egyszer, utoljára remeg szenvedéllyel csókolóztak. A meglepett Jerome átölelte. Hirtelen kivágódott a kireteszelt ajtó. Jerome azonnal megmerevedett. Testével takarta Risát, kihúzta a kardját, és védekezőn döfött ki az ajtón, hogy a várt támadást megakadályozza. – Elkapni! – kiáltotta valaki, és hirtelen éles fény vakította el. – Jézusom! – kiáltotta Jerome. – Vigyázzanak, ne legyenek öngyilkosok! – figyelmeztette támadóit, és kezével takarta a fényt. A rájuk világító lámpások erős fényében Risa meglátta, hogy katonák sorakoztak fel velük szemben. – Dobja el a fegyverét, McKenzie kapitány! – kiáltotta az egyik katona.

125

– A francba! – üvöltötte Jerome. – Fogjanak el, uraim, de úgy éljek ma éjjel együtt megyünk a pokolba! – Ne! – kiáltotta Risa, amikor öt–hat puska závárja egyszerre kattant. – Célozni, emberek! Kapitány, dobja el a fegyverét! Risa rájött, hogy valaki megtudta, Jerome átjött hozzá ma éjjel. De férjét nem fogják letartóztatni. Soha nem adná meg magát. – Adja meg magát, kapitány! – Soha! – felelte Jerome. Előrelépett. Még ha le is lövik, gondolta Risa, olyan gyors, hogy jó néhány embert magával ránt. Jerome nem akarta megadni magát. – Ne! – kiáltotta megint Risa. – Nee! – És előrerohant, Jerome elé vetette magát, megkockáztatva a puskák tüzét és Jerome kardját. – Kész! – kiáltotta az északi tiszt. És ahogy megfordult, Jerome leeresztette a kardját. De acélos szeme mélyen Risáéba fúródott. Risa rájött, Jerome azt gondolja, biztosan ő tervelte ezt ki. Érte küldetett, szándékosan elcsábította – csak hogy előkészítse az elfogását. Szeretett volna tiltakozni, kiabálni. Semmi értelme nem lett volna. Jerome soha nem hinné el, hogy ártatlan. A férfi rámosolygott, keserű mosolyával mindkettőjüket kigúnyolta. – Átkozott szajha! – mondta halkan. Jerome kétségtelenül azt hiszi, ezt a dolgot előre kitervelték és megrendezték. Risa elárulta őt. Rosszindulattal, szándékosan. Jerome biztos volt benne. Risa tudott róla, hogy itt van a közelben, elterjedhetett a híre, hogy végigjött a folyón. Érte küldetett. És ő el is jött. Aztán a jenkik jöttek el őérte. A puskák továbbra is t vették célba. Nem győzhetett, és ezt pontosan tudta. És bár gyilkos harag mardosta a szívét, legalább ennyire féltette Risát is. A lány azt akarta, hogy elfogják, és nem azt, hogy meghaljon. – Bolond! – kiáltotta dühösen Risának, és akármilyen sötét érzések is kavarogtak benne, határozottan megragadta Risát, és arrébb tette. Majd felkapta kardját, és ebben a pillanatban a fegyverek újra kattantak. – Kapitány, kérem! – kiáltotta a jenkik vezetője. Jerome fogcsikorgatva letette a kardját a földre. Igaz, fogalma sem volt arról, mit csinál. Nem akart meghalni, és tudta, bármit is tenne ennyi jenki ellen, az öngyilkosság lenne. És bár nem tudta elmondani a feleségének, hogy hálás azért, mert elévetette magát, valahol mélyen mégis az volt. De szikrázott a dühtől. Fortyogott. Kétségbeejtő helyzetbe került, és szerette volna megverni Risát, mert egyre világosabban látta, milyen könnyen bolonddá tette a lány. Elárulta. Szíve mélységes haraggal telt meg. Ezt Risa találta ki, az a ravasz kis csábító jenki ördög jól kitervelte! Felültette, és ő, a nagy tengerészkapitány, a hét tenger ördöge, aki annyi hajót elfogott, ilyen könnyen beugrott neki! Foglyul ejtették. És egy nő adta át. – Jerome! Risa a szemébe nézett. Gyönyörű, tengerkék szemek. Színpadi könnyektől nedves szemekkel lépett oda hozzá. Nem mozdult. Jerome a lány szemébe nézett, majd végigmérte, jól megnézte dús, barna hajtincseit, bőre márványos szépségét. Hátat fordított neki.

126

– Lenne szíves valaki visszakísérni Magee tábornok lányát a házba? – kérdezte hidegen. – Uraim, megadom magam. Hozzák a bilincseket, ha úgy gondolják. Azt hiszem, szívesebben ülnék egy kőből és acélból épített börtönben, mintsem ezzel a láthatatlan kígyóval küszködjek, akitől az embernek nincs nyugodalma. Hátranézett a lányra. Risa holtsápadt volt, és őt nézte szótlanul. Fejét felemelte, szeme összeszűkült. Még dühítőbb volt látnia, milyen érzéki és gyönyörű fehér hálóingében, ennyi ember előtt. – Risa… – mondta valaki. Risa odafordult. Jerome is. – Risa… be kellene menned a házba – hallotta egy katona hangját. Risa tétovázott. De végül elment. Jerome mozdulatlanul állt, előrenézett, amikor a katonák elősiettek, hogy lefogják. Hoztak bilincset. Bizonyára veszélyes emberként ismerik. Összebilincselték a csuklóját és a bokáját is, mintha attól félnének, kiszabadul és elrohan. Még így is idegesek voltak, és Jerome legkisebb mozdulatára megremegtek. Bolondok. Nem tud megszökni az acél szorításából. Csak azt tehette, hogy hagyja magát lefogni, amilyen büszkén csak lehetett. Itt nem tudott győzni – és élni akart. Ott állt az éjszakában, és igyekezett nem remegni a dühtől. Kitűnő déli katona volt. Magas, széles vállú, erős… és teljesen tehetetlen. Elindult a fogságba. És ezerszer is elátkozta Risát az úton.

127

21. fejezet Jerome–ot egy hétig a Marion–erődben tartották fogva. Egy idősebb tisztnek eszébe jutott, hogy Osceola, a szeminol főnök bebörtönzése után több rab is megszökött az erődből, és eltűnt a fekete éjszakában. Az egyik fogoly akkor Jerome McKenzie apja volt, és a jenkik nem akarták, hogy a történelem megismételje önmagát. És a Marion–erőd még egy szempontból nem volt jó hely. Augusztus óta fölöttébb aggasztotta a jenkiket egy „Dixie” néven emlegetett személy John Jackson Dickinson középső nevét apja barátjának tiszteletére kapta. Korábban egy lovascsapat élén állt, amely azután tüzérségi üteggé lett, így ő visszavonult, és alakított egy új egységet, mely 1862. augusztus 21–én lépett szolgálatba. Szürke Rókának vagy Vadászsasnak hívták. Egyetlen nap alatt akár száz mérföldet is meg tudott tenni embereivel, és bármelyik pillanatban képes volt lecsapni az ellenségre. Dixie vezetésével a déliekről már így is azt beszélték, hogy kétszer annyi főből álló seregeket is megfutamítanak. Miután a lázadók keserűen vették tudomásul, hogy október 5–én az északiak visszafoglalták Jacksonville–t, akár meg is próbálhatják kiszabadítani nemzeti hősüket, Jerome McKenzie–t. Ezért gyorsan északra vitték. Risának nem engedélyezték, hogy meglátogassa, bár ő keserűen gondolt rá, mégis mi jó lenne abban, ha engedélyeznék. Jerome szeméből, hangjából, szavaiból egyértelmű volt a haragja. Őt vádolta, és soha nem fog megbocsátani. Apjának sem örült, meg volt győződve róla, ő adta fel Jerome–ot, akárhogy is tagadja. – Kislányom – makacskodott Angus, amikor Risa hajnalban rátört a tisztiszálláson –, egészen mostanáig semmit nem tudtam a dologról. – Apa, te meg akarod őt ölni! Elégszer megfenyegetted a sajtóban, előttem, és mások előtt is… – Igen, dühöngtem, hogy egy bolond lázadó kapitány elrabolta az én lányomat. De összeházasodtatok, és gyermeket vársz tőle! Nem, kislányom, én nem kívánom a halálát. De jegyezd meg, amit mondok, kisasszony! Hadifogolyként jobban jár, mint az egyre szorosabbra záródó blokádon áttörő kapitányként. Gondolj bele, Risa, ha fogságban marad, talán megéri a háború végét! Apja nem értette meg, hogy Jerome nem marad fogoly. Meg fog szökni valahogyan: ha kell, az életét is kockára teszi, és a börtön – északon és délen – legalább olyan veszélyes hely, mint a csata. Ijesztő a halálozási arány: majdnem huszonöt százalék. – Éhezni fog, vagy betegségben hal meg. Te nem ismered. Ha valamelyik rab éhezik vagy beteg, oda fogja adni az ételét. Harcolni fog másokért. – Risa! – tiltakozott Angus, és átölelte a lányát. – Nem én vagyok a felelős a dologért, esküszöm. Elismerem, én is ezt tettem volna, ha tudom, hogy itt van St. Augustine–ben – részben mivel én jenki tábornok vagyok, részben mivel a te apád –, de nem tudtam! Csupán egyet tehetek, édesem. Nyilvánosságra hozhatom, hogy ő a vőm, leendő unokám apja, és azt akarom, élve kerüljön ki onnan. – Ó, apa! Ígérd meg, hogy túléli! – kérlelte Risa idegesen. Angus megrázta a fejét. – Nincs ember, aki ilyen ígéretet tudna tenni, gyermekem. Senki. De kiderítem, hogy hova viszik. Most pedig vissza kell mennem Washingtonba, azután pedig a harctérre. Te pedig természetesen velem fogsz jönni. – Nem, apa. – De Risa…! – Először is ellátjuk a lábadat. Aztán ha meggyógyultál, visszamehetsz Washingtonba. Hamarosan én is utánad megyek, ígérem.

128

Apja egyetértett vele, és ottmaradt. Risa tájékoztatta a parancsnokot apja állapotáról, és átküldtek valakit a folyón fehér zászlóval. El kellett érnie Juliant, de ezúttal nem egymaga próbálkozott. Julian biztonságban léphetett be a városba, és ígéretet kapott, hogy vissza fogják engedni a folyó túlpartjára. Angus ott feküdt a műtőasztalon, nézte a lábát vizsgáló Juliant, és így szólt: – Fiam, magának illenék az északiak kék egyenruhája. Julian elmosolyodott. A floridai csapatoknak alig maradt egyenruhája, így ő most házi szövésű vászonnadrágot és mustárszínű inget viselt… egyik sem egyenruha. – Az emberek néha azt hiszik, uram, hogy Ian és én ikertestvérek vagyunk. De ne higgyen nekik. Én például másfél centivel magasabb vagyok, amitől Ian mindig dühbe gurult, amikor fiatalok voltunk. Ma már egyszerűen csak letagadja. Angus nevetett, és megkérdezte: – Nos, fiam, össze tudsz foltozni egy ilyen vén észak tábornokot? Julian elmosolyodott, de nem nézett fel. – Orvos vagyok, Magee tábornok. Megesküdtem, hogy gyógyítani fogok. – Meg tudja menteni a lábamat? – Igen, azt hiszem. Angus dr. Cripped–re nézett, aki maga is részt vett a vizsgálaton. – Látja, uram! Ez a fiatal lázadó meg fogja menteni a lábamat! Thayer Cripped Risára nézett, aki vállat vont. – Nem a kedvessége, tapintata és diplomáciai érzéke miatt nevezték ki tábornoknak – mondta Risa. – De persze Julian kiváló orvos. Thayer bólintott, és Angushoz fordult. – Uram, örömmel megtanulom a lázadótól, amit tud. Angus tiltakozása ellenére Risa segített Thayer Cripped–nek az érzéstelenítésnél. Julian gyorsan dolgozott, és közben Thayer–nek mondta azokat a dolgokat, amik hatékonynak bizonyultak egyes betegségek és sebek gyógyításánál. – Az altatást még csak húsz éve alkalmazzák – magyarázta. – Ebben a háborúban próbáljuk ki a valódi hatékonyságát. Sajnos, sokszor csak whiskyt itathatunk a betegeinkkel, és egy–egy töltényt adunk, amit összeharaphatnak. Látja, ura, amikor a vért itatja, minden betegnél használjon új szivacsot, tapasztalatom szerint ez csodákat művel. – Időnként igen, de ez nem meggyőző… – De ugyanakkor nagyban csökkenti a fertőzések számát, és azt hiszem, az, hogy én csak új szivaccsal és tiszta kötszerrel dolgozom, tette lehetővé, hogy sok végtagot megmentsek – és a betegeim is életben maradjanak. Sokan hisszük azt is, hogy a friss levegő és a jól szellőző helyiségek elengedhetetlenek a gyógyulási folyamatban. Persze unokatestvérem mesélt a manassasi és a sharpsburgi csatákról, ahol az orvosoknak olyan gyorsan kellett dolgozniuk, hogy csak vágni maradt idejük. De én azt hiszem, ha lehetőségünk van rá, a lehető legnagyobb odafigyeléssel kell űznünk a mesterségünket. Thayer Cripped tisztelettel bólintott. Amikor a műtét véget ért, Cripped vette gondjaiba Angust. Julian leült Risával beszélgetni a házában. Erős kávét ittak francia konyakkal. – Még mindig elítélnek a déliek, Risa. Azért küldtél Jerome–ért, hogy elfoghassák? – kérdezte. Risa elpirult, tudta, hogy bűnösnek látszik. – Nem. Nem is Jerome után küldettem; azt sem tudtam, hogy a közelben van. Neked ezt meg kell értened! Téged akartalak elérni az apám lába miatt. – Érdekes. Egy civil kisfiú jött át, és azt mondta, Mrs. McKenzie látni szeretné a kapitányt. Mindketten kapitányi rangban vagyunk, és ő éppen akkor érkezett meg a gyógyszerekkel. Gondoltuk, megtudtak, hogy itt van, és szükséged van rá.

129

– Esküszöm, nem én voltam. A jenkik megtudhatták, hogy itt van a közelben, és valaki biztosan várta is. Csakhogy sajnos Jerome ezt soha nem fogja elhinni. – Ismerem az unokatestvérem, és tényleg nem sok az esély. Jerome–ot bezárni olyan, mint ketrecbe zárni egy vad floridai párducot. A falat fogja kaparni. Hol van most, nem tudod? – Nem. Nem mondják meg. Nem is engedik, hogy látogassam. A déliek azt hiszik én árultam el, a jenkik meg attól tartanak, üzeneteket csempésznék be neki, és megszökne, ha beengednének hozzá. – Aha – mondta Jerome. – Mi ez a hangnem? Én igazat beszélek. Ha nem hiszed el, elmehetsz a pokolba! – jelentette ki dühösen Risa. – De azért – tette hozzá csendesebben – hálás vagyok, amiért megmentetted az apám lábát… és valószínűleg az életét is. Julian elvigyorodott. – Semmilyen hangnemet nem akartam használni. Épp olyan lobbanékony vagy, mint az unokatestvérem! És nem kell hálásnak lenned. Orvos vagyok, az a dolgom, hogy gyógyítsak. Risa lassan bólintott. Julian sóhajtva tette le a kávéscsészéjét. – Bárcsak tovább maradhatnék, de nem lehet. Mindig szerettem ezt a várost… És most, hogy a jenkik az urak, a kávé is sokkal jobb, de jelenleg ez nekem ellenséges terület. Vissza kell mennem a táborunkba. – Julian, még egy szívességet szeretnék kérni, segítened kell. – Igen? – kérdezte gyanakvóan. – Esküszöm, semmi rosszat nem akarok. Mint mondtam, nem hiszem, hogy Jerome valaha is meg fog bocsátani nekem, és szomorú vagyok, amiért elítél, de még mindig úgy gondolom, hogy szeretném Jerome családi birtokán megszülni a gyerekünket. Mindegy, mit érzünk most, ebben a pillanatban, az a föld a gyermekünk öröksége, és szeretnék ott lenni. Julian tétovázott. – Mi lesz apáddal? – Nem akarom elmondani neki. Julian előrehajolt. – Risa, úgy hallottam, apád hadbíróság elé akarta állíttatni a barátodat, Finnt, amiért levitt délre, amikor Alaina után mentél. – Finn jól van, szabad, mint a madár. De persze nem akarom ismét őt megkérni, hogy segítsen. Vajon Jerome emberei elindulnak a hajóval? Julian hátradőlt, összeszűkült szemmel nézett a lányra. – Igen – ismerte be azt. – Délre mennek? – kérdezte Risa. – Kérlek, esküszöm, megbízhatsz bennem! Julian felállt. – Ha tudok segíteni, Risa, értesítelek. – Köszönöm! – Risa megpuszilta az arcát, és apja nevében is még egyszer megköszönte a segítséget. Julian elment. És Risa várt. Apja továbbra is tagadta, hogy tudná, kik leplezték le Jerome–ot. Austin Sage és Finn is felkeresték, de egyikőjük sem tudta megmondani, mi is történt valójában. – Nem kellett volna hozzámenned – mondta Finn mosolyogva. – És nem kellett volna itt ölelgetned. – Nem ölelgettem! – csattant fel Risa. – Ha a barátom vagy, meg kell tudnod, mi történt! – Ó, Risa! – mondta szomorúan, és vigasztalásul átölelte a lányt. – Tudod, ha engem választottál volna, most nem lennél ebben a helyzetben, tudod? – Finn, ez nagyon kedves tőled – mondta a lány. Finn mindig jobb kedvre hangolta, s ott volt, amikor szüksége volt rá. Egy héttel később apja elutazott Washingtonba. Risa megígérte, hogy hamarosan utánamegy, nem mondta meg, mikor. 130

Három nappal apja elutazása után fiatal futár kopogott az ajtaján nagykabátban, és röviden közölte: a Lady Varina másnap éjszaka indul a Biscayne–öböl felé. Risa megköszönte, és figyelte, ahogy a küldöncöt elnyeli a sötétség. Megborzongott és körülnézett, úgy érezte, mintha az éjszaka figyelné őt. De senki nem látott a közelben. A harcok folytatódtak, amint a kemény tél végigsöpört az államon. A nyugati hadszíntéren egy Grant nevű tábornok – aki akkor is szerzett győzelmeket, amikor a legtöbb északi tiszt erre képtelen volt – a Mississippi állambeli Vicksburgre támadt. Keleten a potomaci hadsereg Virginiában, Fredericksburg közelébe vonult. Jerome–ot az Old Capitol börtönbe vitték Washington D. C. szívébe. Risa elleni dühe semmit nem halványult, és egye mélyebbre szivárgott a lelkébe, mint a métely. Az Old Capitol nem volt kellemes hely. A roskatag épület hemzsegett a patkányoktól. De ott van Washington szívében, és nemcsak a politikusok vették körül, hanem számos polgár is, jó keresztény férfiak és nők, akik nem engedik, hogy kegyetlenkedjenek a rabokkal… akiknek többsége maga is barát vagy rokon. Ottlétének híre kiszivárgott, és a jenkik többé nem törődtek vele, hogy mindenki tudja. Nem bántak rosszul vele. Háromszor háromméteres magánzárkájában egy ágy volt durva szalmazsákkal és egy rozoga mosdóállvány. Vég nélkül rótta ezt a három métert, és hálás volt, hogy a kezdeti idők után engedték, hogy a többi déli fogollyal érintkezzék egy közös helyiségben minden nap, és nem is kellett egyedül étkeznie. Az étel börtönkoszt volt, de a legtöbb déli, habár nem szerette az Uniót, el kellett ismerje, jobb, mint amit a seregben kaptak. Jerome tudta, vannak sokkal rosszabb börtönök is. Beszéltek egy helyről Észak–New York államban, ahol minden negyedik rab meghalt. Rabtársai tisztelték Jerome–ot, és kulcsszerepet kapott a tisztek között a döntéshozatalokban, habár alacsonyabb volt a rangja, mint többségüknek. Meglepve tapasztalta: a jenkik nem gyűlölik őt. Egyik éjjel az őr feleségétől kapott egy tál főzeléket, mert, mint a nő mondta, emberségesen bánt az elfogott hajók legénységével: még a háborúban is erkölcsösen viselkedett. A háború elején kirakta az őr feleségének öccsét a Bahamákon, hogy majd egy északi hajó felvehesse, így a hölgy úgy érezte, hálával tartozik neki. Ez a hozzáállás kissé meglepte Jerome–ot, mert ő nem hitte, hogy a háború bárkit is feljogosítana a gyilkosságra. De talán mindannyian gyilkossá váltak egy kicsit. A legtöbb őr becsületes ember volt, megpróbáltak boldogulni, igyekeztek túlélni a háborút. Sokan belefáradtak, és azt akarták, észak egyszerűen ismerje már el dél függetlenségét, és legyen vége az egésznek. De azért akadt köztük néhány szemét alak is. A családjukról szóló rosszindulatú pletykákkal ingerelték őket, és örömmel közölték velük apjuk, fiuk, testvérük vagy barátjuk halálhírét. A börtönben töltött első héten Jerome alig aludt. Megőrjítette a falban rágcsáló és a földön rohangáló patkányok neszezése. Legtöbbször néhány mozdulattal sikerült elzavarni őket. De az egyik akkor sem akart eltűnni, amikor Jerome hozzávágta a csizmáját és a tányérját. Annyira elszemtelenedett, hogy felmászott a mellkasára, amikor aludt, ő pedig elnevezte az állatot Beauregard–nak, és éjjelente ételmaradékokkal etette. Bármit megtett, ami könnyíti a szenvedést, ami segíti a túlélésben. Teltek a napok, a hetek. Hallott a csapatmozgásokról, miközben ő a cella falát nézte, a vasrácsos ablakot és az udvart, ahol néhány rabtársa sportolt: gyakorolták a szökést. Tandy Larson volt az egyik legszadistább börtönőr. Nem üthette a rabokat, de rendre talált kifogást, amikor valaki nem ment elég gyorsan, vagy az udvar rossz oldalán tartózkodott; ilyenkor fegyvere tusával verte őket. Jerome korán kivívta ellenszenvét: egy nap galléron ragadta és eltörte a puskáját, amikor az elkezdte puskatussal ütlegelni a mississippi Anthony Hawkins hadnagyot. Mindenfelől őrök szaladtak elő, de Jerome nem nyúlt Larsonhoz, csak leszedte Hawkinsról. Nem volt bolond, nem akarta lelövetni magát… Van kiút az Old Capitalből, és ő meg fogja találni. 131

De attól a naptól fogva Larson gyűlölte őt. Egy nap, amikor séta után visszatért a cellájába, Beuregard–t kiterítve találta az ágyán, kalaptűt szúrt valaki aprócska patkányszívébe. Nem tudott megsiratni egy patkányt, hiszen a háborúban is minden nap egyre többen haltak meg, és rabtársai is rendre gyilkolták a patkányokat. De ő szerette ezt az átkozott dögöt… kevés emberben látott ennyi bátorságot és józanságot. Nem beszélt az esetről. Társai előtt megszégyenítette Larsont, gondolta, Larson most vissza akarja adni. Közel egy hónapot töltött az Old Capitolben, amikor a közös teremben Larson odament hozzá, miközben rabtársaival üldögélt. – Hallott Mrs. McKenzie–ről, kapitány? – kérdezte Larson gúnyosan. – Lehet, hogy maga délen hősnek számít, uram, de a felesége jobban harcol mint maga! Először elárulta magát, aztán meg elárulta a hajóját! – és elfordult nevetve. Jerome majdnem megölte. Szélsebesen a férfin termett, Larson a padlóra került, újra levesztette a puskáját, és Jerome a torkán térdelt. – Mondja, ember! Ha már beszélni kezdett, mondjon el mindent! Larson fuldoklott. Jerome egy kicsit engedett a szorításon. Hawkins ott állt mellette, figyelmeztette. – Az őrök felhúzott puskával közelegnek, McKenzie! – Beszélj! – parancsolta Jerome Larsonnak. Larson céklavörös volt. – Elfogták a hajóját, rajta a feleségével, éppen Florida mellett hajóztak. – Hol van most a feleségem? – Nem tudom, gondolom, a jenki tisztek kitüntették, amiért segített elfoglalni a hajót. – Hol van a hajóm, a legénységem? – Egy részüket elengedték, egy részük az Elmira–börtönbe tart; a hajó most már a miénk. Nem tudom, hova vitték! – Kapitány… – figyelmeztette Hawkins, de már későn. Vagy dél tucat őr ért oda, és most azok sem tehettek semmit, akik kedvelték Jerome–ot. Puskatus csattant a fején. Jerome csillagokat látott… aztán elvesztette az eszméletét. Később saját cellájában ébredt fel, ahol egy hétig tartották elkülönítve. Napokig sajgott a feje. A fájdalommal együtt a dühe is feltámadt. Először elképzelte Risát egy középkor kínpadon, majd a főárbochoz kötözve, ő pedig veri a kilencágú korbáccsal. De érdekes módon a látomásoktól csak betegebb lett, és mindennél jobban vágyott arra, hogy addig rázza a lányt, míg a fogai vacogni nem kezdenek… és bezárja egy magas, sötét toronyba, ahol nem tudja bántani őt többé. Ugyanakkor csodálkozott is, hogy volt képes Risa erre az árulásra. Sikerült feljutnia a hajójára… végül is a felesége, és Jerome gyermekét várja, az emberei nem is gyanakodta, és eljuttatatta a hajómozgásáról az értesülést a jenki hatóságokhoz az emberei tisztelték. Most egyik felük az Elmirában rohad, mely halálozási arányáról vált híressé. Karácsony előtt levelet kapott a családjától. Sydney azon buzgólkodott, hogy fogolycsere során kicseréljék az ő jenki lovassági ezredesével, aki már teljesen felépült. Jarrett bácsikája washingtoni barátaival tárgyal, Brent pedig a richmondi tiszteket igyekszik meggyőzni. Ian megpróbált bejutni hozzá, és azt az információt kapta, hogy februárban talán már látogathatják. Egyetlen sort nem írtak az áruló feleségről. A háború alatt a fagyoskodó emberek beszélgettek, és a börtön falai közt lejátszották az egész háborút, csak hogy ne fázzanak és ne őrüljenek meg. Lincoln nyilvánosságra hozta nyilatkozatát a rabszolga–felszabadításról, amit még Antietam előtt írt. Januárra már mindenki tudott róla. A törvény felszabadította az összes állam rabszolgáját, ott is, ahol fellázadtak az Egyesült Államok kormánya ellen. – A fenébe is, ez lehetetlen! – mondta Norman Jaye, egy Tennessee állambeli tüzér kapitány. – Felszabadítja a dél rabszolgákat – hogy teheti ezt? Jerome, aki figyelmesen hallgatott, amikor a dokumentumot felolvasták a börtönben, elmosolyodott. 132

– Uraim, sajnálom, de azt hiszem, hogy Mr. Lincoln ezzel a lépéssel bevetette egyik leghatásosabb fegyverét. Szavait heves tiltakozás követte. Ő és a többiek ültek, álltak vagy nekidőltek a néhány udvari asztalnak, vacogtak; de ez volt az a hely, ahol egyedül lehettek. – Kapitány, magyarázza meg, mire gondol – javasolta Anthony Hawkins. – Lincoln rendes ember, és tény, hogy nem hisz a szövetségekben, melyeket emberek kötöttek. A legtöbb északi állam már amúgy is eltörölte a rabszolgaságot, de Lincoln nem kockáztathatta meg, hogy a határállamokat esetleg az Egyesült Államok kormány ellen fordítsa, és az olyan államokban, mint Maryland, sok déli szimpatizáns él. Lincoln azt hiszi, Antietamnál döntő győzelmet arattak, bár mi ezt ugye kétségbe vonjuk. Nem akarom képmutatással vádolni Lincolnt, ő szeretné az Uniót egyben tartani, és szeretné a rábízott országban megszüntetni a rabszolgaságot. Nem… valóban nem szabadíthatja fel a déli államokban a rabszolgákat, most nem. De ugyanakkor ezzel hatalmas morális győzelmet aratott északon, és meggyőzött egy csomó embert, akik esetleg már belefáradtak a háborúba, hogy folytassák – és valószínűleg az európaiakat is megnyerte magának. – De a francba, uram! – tiltakozott Granger Oak, egy georgiai földönfutó. – Nekem nincsenek rabszolgáim, má’ az apámnak se volt rá pénze! De akkor is megvan az istenadta jogunk, hogy magunk döntsük el, mit akarunk… – Granger, mindannyian tudjuk, csak a nagyon gazdagoknak vannak rabszolgáik, és nem is mindegyiknek. Már a nagyapám is ellenezte a rabszolgaságot, és azóta nincs egyetlen McKenzie– nek sem rabszolgája. De miközben az hazudjuk, hogy a déli gazdaság a rabszolgák munkáján alapul, a legtöbb szabadságjognak, amiért küzdünk, semmi köze a rabszolgakérdéshez. Talán morális kötelességünk felszabadítani a rabszolgákat; és ha így van, akkor kötelességünk gondoskodni ennek a sok ezer embernek az iskolázásáról és jólétéről is. – Hé, kapitány, maga a bokszosokról beszél… – Magánügy! – szólt közbe Anthony Hawkins türelmetlenül. – Annyit hadd mondjak: ismerek ugyanolyan képességű rézbőrűt, fehér embert és feketét, és ha maga ezt nem képes felfogni, akkor bolond. Jerome kérdően nézett rá, és csodálkozott, miért veszi védelmébe őt. – Sok embernek kell még meghalnia, mire a kérdés elrendeződik – mondta csendesen. – De véleményem szerint, uraim, délt ezzel rendkívül meggyengítették. Amit Lincoln tábornokai nem tudtak elérni, azt ő helyrehozta politikai ravaszsággal. Ismét tiltakozáshullám csapott fel. Jerome hátradőlt és hallgatott. És szomorúan latolgatta, képesek lesznek–e valaha is megnyerni a háborút. Február végén Larson jó okot talált, hogy ismét kihozza Jerome–ot a sodrából. Ezúttal óvatosabb volt, Jerome cellaajtajának szűk, rácsos nyílásán keresztül szólt be: – Hé, te lázadó indián! – kiáltott. – Gondoltam érdekel a jó hír. Hallott már egy bizonyos Jamie M. McKenzie–ről, kapitány? Jerome nyugodt maradt. Eljön még az ő ideje. Hogy ismer–e egy Jamie M. McKenzie–t? – Nem. – Érdekes… így hívják a fiát, kapitány. Itt született a jó öreg Egyesült Államok fővárosában. Jenki gyerek lett, te déli rézbőrű! A fiad jenkinek született! Gonosz nevetése végigvisszhangzott a folyosón. Larson elment. Jerome dühösen a falat verte a tenyerével, egészen addig, míg keze vörös és dagadt nem lett. A fia. Fia született. Jamie. Az apja után? Mit akar csinálni Risa? Vajon hogy van? Összeszorított fogakkal gondolt rá, milyen rosszul viselte az ő anyja a szülést. De emlékeztette magát, hogy a felesége nagyon fiatal, egészséges és erős. De kínozta a gondolat, hogy a szülés nem veszélytelen. Risa azonban biztosan jól van. Ha baja esett volna, Larson örömmel közölné. Körülnézett a cellában. A fenébe! Ki fog jutni innen. Elmegy délre. És valahogy magával viszi a fiát is. Ami pedig a feleségét illeti… 133

Hát volt néhány elképzelése, mit csinálna vele. Angus Magee soha nem gondolta volna, hogy egyszer még sajnálni fogja, hogy a lánya Washingtonban van. Nem lehettek gyakran együtt. Csapatait a város déli részén szállásolták el, és nem volt könnyű eljutni a saját városi házába, ahol a lánya lakott – mióta az a tengerésztiszt őrizet alatt idehozta, aki McKenzie hajóját elfogta. Risa borzasztó dühös volt, és amikor apja megkérdezte, mit keresett azon a déli hajón, elmondta, férje floridai birtokán akarta világra hozni a gyermekét. – De most itt vagy északon, Risa. Az a gyerek a tiéd is. Én is éppolyan jó nagyszülő leszek, mint a McKenzie–k. itt kell maradnod! Karácsony van, és a gyerek bármikor megszülethet. Ha megpróbálsz elutazni, az… az bajt hozhat rád és a gyerekre is. Risának megvolt a magához való esze. Többnyire. De úgy tűnik, elvesztette, amikor beleszeretett a déli kapitányba. – Maradok, apa, nincs más választásom, de a pokolba is… Nem én csináltam, apa! Semmi közöm a hajó elfogásához, és itt Washingtonban meg poharat ürítenek, és megköszönik az árulásomat! Ez szörnyű, és nem tudom, kinek a keze van a dologban, és mi folyik itt. Angus tétovázott, nem akart olajat önteni a tűzre. – Lányom, ez a háború tele van kémekkel! Ezt neked kellene a legjobban tudnod! Barátja voltál annak a bizonyos Rose Greenhow–nak, a barátnőd, Alaina is kémkedet… Talán valaki figyelt téged, és megtudta, mire készülsz. De ez most nem számít. Ami számít, az a gyerek. – Igen, tudom. Risa érzékennyé vált, és boldog volt a karácson otthon, majd megszületett Angus unokája. Ó, az a baba! A kisfiú ennivaló volt, nagy, sírós, a kezdettől fogva ordított, megvoltak a saját bajai, és mindenkinek tudtára adta, ha nem kapta meg, amit akart. Dús, barna hajjal született, és nagy, sóvárgó, kék szemmel. Az apja szeme, gondolta Angus, mély, kristálykék, nem tengerszínű, mint Risáé. Tudta, a babák szeme változik, de úgy érezte az unokája szeme színe már végleg ilyen marad. Risának könnyű szülése volt. Nem sikoltozott, nem sírt, szépen csendesen hozta világra a gyereket. Megérkezése óta, miután a Lady Varinát elfogták Florida partjai mellett, erejét a hajó legénységének megmentésébe fektette; tiltakoztak a Fehér Háznál, amiért új rabokat küldtek a hírhedt New York–i börtönbe. Írt Julian McKenzie–nek, Sydneynek, Alainának és sógorainak, de nem tett lépéseket, hogy láthassa Jerome–ot, tudta, szigorúan megtiltották a látogatást. Risa tudja – gondolta Angus –, hogy Jerome meg van győződve arról, ő tehet a bebörtönzéséről és a hajó elfogásáról is. Talán azért nem is erőltette a dolgot, mert nem akarta látni Jerome–ot. Aztán megszületett a baba. Angus úgy érezte, a lánya szebb, mint valaha, amikor az anyaság áldott állapotában meglátta. Arca kipirult, és az érettség aurája vette körül. Mindig is büszke volt: most ő volt a királynő. Olyan gyorsan döntött, és valósította meg döntéseit, ami egy tábornoknak is becsületére vált volna. Megtudta, hogy Ian Washingtonban van új parancsokért, és megkérte, legyen a gyermek keresztapja – viszonzásképp, hiszen Risa is keresztanyja Ian kislányának. Aztán értesült róla, hogy Sydney is a közelben van, az ellenséges arcvonal mögött várakozik egy fogollyal, akit ki fognak cserélni. Sydney nem jöhetett Washingtonba – vagy legalábbis nem akart. De nem tudott nemet mondani arra, hogy keresztanyja legyen unokaöccsének. Risa elintézte az összes engedélyt és papírt. James Magee McKenzie keresztelője egy kis templomban volt Manassas külvárosában. Angus szerette volna felpofozni Sydney McKenzie–t. a lány meleg öleléssel és szeretettel köszöntötte Iant. Ugyanakkor hidegen és elutasítóan viselkedett Risával végig a szertartás alatt… annak ellenére, hogy rögtön elbűvölte is unokaöccse. Risa nem tett kísérletet a kibékülésre. Szívélyes és udvarias volt, és amikor a kis Jamie–t megkeresztelték, Risa, Angus, Ian és a kis Jamie Washingtonba, Sydney pedig dél felé indult. Angus pokolian érezte magát, tudta, Risa mennyire szenved, bár ebből semmit nem mutat.

134

– Kislányom, mit akarsz most tenni? – kérdezte egy nap, amikor Jamie egy hónapos lett, és sikerült hazajönnie. – Engedélyt szerezhetek, hogy meglátogasd a férjedet… – Köszönöm, apa, nem. Tudom, hogy írt a családjának. Nekem nem írt. – Tehát? – Addig kilincselek és veszekszem, amíg a Lady Varina legénységét el nem engedik. Szeretnék a fiammal lenni, és dolgozni a kórházban. És talán szerződtetnek, mint északi kémet. – Risa! Megtiltom… az veszélyes… – Nem mondtam komolyan, apa – vágta rá gyorsan Risa. De volt valami a szemében, ami miatt Angus kételkedni kezdet, vajon tényleg viccelt–e. Nagyon mélyen megbántották; és nagyon szerette a férjét, aki ennyire megbántotta. Rájött, rajta a sor: beszélni kell Jerome–mal. Talán van megbeszélnivalójuk.

135

22. fejezet Csípősen hideg márciusi nap volt, amikor egy fiatal katona Jerome cellájához kísérte Angus Magee–t. – Ön az első látogatója, uram, és valószínűleg csak azért engedélyezték a látogatást, mert ön az északi hadsereg tábornoka. A fogoly odabent várja önt, uram – mondta egy elreteszelt ajtóra mutatva. – Köszönöm – mondta Angus. – Ha kívánja, hogy egy őr is magukkal legyen… – Nem, köszönöm. Négyszemközt szeretnék beszélni a rabbal. A fiatal katona tétovázott. Angus egy pillanatig bosszankodott, tisztában volt vele, hogy a katona féltette, mert idősebb és könnyebb is volt, mint a fogoly. Nem volt alacsony, és kora ellenére még mindig elég erős volt. De nem azért jött, hogy az erejüket összemérjék. Risa miatt jött. A katona kinyitotta az ajtót a tábornoknak. – Ahogy kívánja, uram. Mindenesetre hallótávolságon belül leszek. És készenlétben tartom a fegyveremet is. Az ajtó kinyílt, majd bezárult. Angus hallotta a háta mögött a záródó retesz hangját, amikor megpillantotta a neki háttal álló férfit, amint kibámul az ablakon. Széles vállú, bár szikár – talán sovány is kissé – a nélkülözés és a háború viszontagságai miatt. Jerome McKenzie még így is impozáns jelenség volt nagy, kopott télikabátjában. Nagyon hideg volt a cellában. Nehezen viselheti egy olyan ember, aki a Floridai– félsziget egész évben kellemes szubtrópusi klímájához szokott, gondolta Angus. Némi rosszindulattal elégedetten konstatálta: McKenzie fázik. Megfordult, és egykedvűen méregette őt. És Angus is méregette… a vejét. Jerome nagyon hasonlított Ianre; annyira, hogy távolról akár ikreknek is nézhette őket az ember. De Jerome sűrű, sötét hajában vörös árnyalt volt, és arcéle kétségkívül kifejezett valami nemes vadságot. Küzdő alkat; őseinek őbenne összekeveredett vére erőteljes, tekintélyt parancsoló külsőt kölcsönzött neki. De a tábornok még mindig sajnálta, hogy Risa nem mehetett hozzá Ianhez a háború előtt – ez mindannyiukat megkímélte volna ettől a lehetetlen helyzettől. Ian a jó oldalon állt. Ő és Risa annyira összeillettek… Hogyan ismerhette meg ezt az embert, és eshetett tőle teherbe…? – Ugye tudja, ki vagyok? – kérdezte mogorván. McKenzie bánatosan elmosolyodott. – Az apósom? – szólt, és Angus elé lépett. Angus később nem emlékezett pontosan, hogy ezután mi történt. Talán McKenzie hanghordozásában lehetett valami. Talán a Risát gyötrő fájdalom miatt. Vagy a férfi hangjában bujkáló mély keserűség okozta… Angus a férfi felé csapott. Ökle súrolta az arcát. Jerome villámgyorsan elkapta Angus Magee kezét, kivédve, bár nem megállítva az ütést. Angus a férfi haragosan csillogó kék szemében nézett. Egy pillanatig gondolkozott, hívja–e az őrt, aki lelőhetné McKenzie–t, még mielőtt az kitekeri a nyakát. De McKenzie csak felegyenesedett, nyakán lüktetett az ütőér, és szemében még mindig haragos tűz lobogott. – Miért nem üt vissza? – kérdezte a tábornok. – Mert maga Risa apja. – Padlóra küldhetett volna, fiam. – Meg is ölhettem volna, uram, de ön a feleségem apja. És az Unió tábornoka. Én pedig életben szeretnék maradni… és kijutni innen. – Helyes érvelés – mondta Angus. – Mondja uram, hogy van a fiam? 136

Angus elmosolyodott. – Jól. Most pedig mondja meg: kényszerítette valaha is valamire a lányomat? – Ő ezt mondta? – kérdezte keserűen. Angus lassan megrázta a fejét. – Nem. – Miért nem hisz a saját lányának? Tétovázott, és meglepetten felvonta a szemöldökét. – Én kérdeztem. – Soha semmire nem kényszerítettem a lányát. És sajnos be kell vallanom, ő nálam sokkal jobban alakítja a sorsát. – Tétovázott. – A házasságot én erőltettem. – Ön kényszerítette, hogy magához menjen? Jerome McKenzie ismét gúnyosan mosolygott Angusra. – Ez tűnt a legjobb megoldásnak… a körülményeket figyelembe véve. Különösen miután Ian elmondta, hogy maga laposan állon vágta őt – pedig ő ártatlan volt. Természetesen biztosíthatom, tábornok, a nekem szánt üzenetet megkaptam. Aznap nem voltam elég gyors, és nem tudtam kivédeni Ian ütését – álmomban sem gondoltam volna akkor, hogy be akar húzni nekem –, tehát volt alkalmam megbizonyosodni az ügyről alkotott véleményéről. – Megérdemelte. – Nem uram, nem igazán. A hölgy elfelejtett engem tájékoztatni a tényállásról. Végül is Risa egyértelművé tette, nem azon az oldalon állok, amelyiken ő szeretné. Kijelentette, semmi többet nem akar tőlem. Ő egy északit keresett. – A lányom nem árulta el önt, kapitány. McKenzie lehajtotta a fejét. – Ez az ön véleménye, uram. – McKenzie kapitány, én mondom magának, még én sem tudtam semmit a St. Augustine–ben történtekről egészen jóval az eset utánig… és ami a másik ügyet illeti… – Felkereste az öcsémet, hogy megtudja a hajóra vonatkozó terveimet, és érdekes módon pár nappal később ott volt a hajó fedélzetén. – Uram, ez nem jelenti azt… – Uram, biztos vagyok benne, ön téved. Nézze – szólt McKenzie türelmetlenül –, maga az Unió tábornoka, uram. Érthető, hogy a lánya pártját fogja. – Ami igazán aggaszt, az az, hogy azt hiszem, az én bolond lányom magába szeretett. McKenzie felvonta a szemöldökét. – Hát, uram, azt hiszem, jobban tenné, ha kiverné a fejéből ezt a gondolatot. – Fiatalember, becsmérelni merészeli a lányomat? – Sajnálom, tábornok. De lássa be; itt ülök a börtönben. – Tétovázott, és Angus gyengédséget vélt felfedezni a tekintetében. – Risa jól van? – Tökéletesen. Angus észrevette, hogy Jerome gondosan uralkodik az érzelmein… és nyugtalan volt valami miatt. – A baba születése nagy megpróbáltatás egy pár életében. Én mindig úgy képzeltem – persze még a háború előtt –, hogy a feleségem mellett leszek, amikor a gyermekem megszületik. Nehéz szülés volt? Tényleg teljesen jól van? – Uram, soha nem hazudnék a lányom egészségét illetően. McKenzie bólintott, lesütve a szemét. – Nos, tábornok, nem igazán vagyok tisztában jövetelének okával, de… – elhallgatott. – Uram, meg kell mondanom, bármilyen problémája is van velem, nem tisztességes öntől, hogy emiatt a családomat fenyegette. – Miről beszél?

137

– Nos, megkaptam a levelét – azt, amelyiket az öcsémmel, Brenttel küldött, és amelyben azt írta megöl, de előtte Richmondba is érkezett egy üzenet, amelyben megfenyegette a családomat. Nem sokkal később pedig megpróbálták elrabolni a húgomat. Angus kiegyenesedett. – Hogy merészeli!... – Azt mondtam, tábornok… – Nos, uram, nem vonom kétségbe, hogy mindez megtörtén, de hogy képzeli, hogy egy ilyen magas rangú katona elrabolna bosszúból egy fiatal lányt… Angus dühösen rázta meg a fejét. – Én mindig magára haragudtam, senki másra. McKenzie az arcát fürkészte, és látta, igazat mond. – Akkor kíváncsi lennék… – Máshol vannak az ellenségei, fiatalember. Utálatos, becstelen ellenségek, úgy tűnik. – Tényleg úgy tűnik. – Egy haja szálához sem nyúlnék a húgának, hacsak nincs szürke déli katonai egyenruhában, és nem lő a szemem közé a csatamezőn. – Elhiszem, Magee tábornok. – Helyes. McKenzie tétován figyelte apósát. – Mesélne a fiamról? – kérdezte csendesen. Szeme sarkában könnycsepp csillogott, hangjában fojtott fájdalom szólalt meg. – Büszke és boldog lehet, McKenzie kapitány. A kis Jamie nagyszerű fickó – szerintem már öt kiló is van. Szép gyerek, dús, vörös hajjal… a maga szemét örökölte. Növekszik. Talán be tudnám… – Ne! – mondta McKenzie élesen. – Ne… Köszönöm, uram. Nem akarom a fiamat a börtönben látni. – Ahogy akarja. És ami Risát illeti… – Nem szeretném, ha bejönne, uram – mondta Jerome hűvösen. Angus tétovázott. – És mi lesz, ha… ha maga itt marad, amíg a háború tart? – Nem fogok. Lehet, hogy beletelik még egypár hónapba, de ki fognak cserélni… remélem, már folyamatban van az ügy. – Higgye el, uram, maga sokáig itt marad még. Dél nem nyerheti meg ezt a háborút… mi sokkal erősebbek vagyunk, és azt hiszem, Isten is a mi oldalunkon áll. Nem akarom bántani, uram. Ebben a háborúban az a szörnyű, hogy annyi kiváló tiszt van délen: kiváló stratégák, és olyan bátrak! De megértem, hogy mindenkinek más a felfogása a becsületről, McKenzie kapitány. Higgye el, maga itt fog maradni a börtönben. – Magee tábornok – mondta Jerome McKenzie –, tartsa észben, uram, mi ketten más–más háborút vívunk. A mi háborúnk a család és a birtok védelméről szól. Az önök háborúja invázió. Ha dél el akarná foglalni Washingtont, már rég véget vethettünk volna az egésznek. Sajnos a legbiztosabb módszer az, hogy tovább küzdünk, és hagyjuk elvérezni az északiakat. Ha az emberek fellázadnak a politikusok ellen, elválhatnak útjain, és békét köthetünk. Magee megrázta a fejét. – Nem lehet, kapitány. Tapasztalt katona vagyok, és pontosan látom a jövőt. Lincoln kivételes ember, és szembeszáll a ráirányított sok száz puskacsővel. Isten tudja, furcsa ember, de a legkiválóbb vezér! Szenvedélyesen hisz az Unióban, és ki fog tartani. – Majd meglátjuk. – Én is attól tartok. McKenzie végigmérte Magee–t. kezet nyújtott az öregnek. – Köszönöm, hogy eljött, uram. Örülök, hogy megismertem. – Bárcsak a mi oldalunkon állna, fiam! 138

– Becsületemre, nem lehet. – Hirtelen elmosolyodott, és előtűnt mindaz a férfias báj, ami bizonyára megfogta a lányát. – Mégis, ha megengedi, uram, megtiszteltetés, hogy maga az apósom. Magee szomorúan bólintott. – Alighanem senki nincs ebben a pillanatban, aki az én helyzetemben úgy érezné, megtiszteltetés, hogy maga a veje. – Tisztelgett. – Vigyázzon magára, kapitány! Egyszer véget ér a háború! McKenzie is tisztelgett. – Vigyázzon magára, tábornok! És vigyázzon a fiamra, míg én nem tudok vigyázni rá! – Ezt a kérését örömmel teljesítem – mondta Magee. Az ajtóhoz ment, kopogott. – Őrök! – kiáltott. Kilépett a cellából, vissza se nézett. Amikor kiért a börtönből, meglátogatta egy régi barátját, aki fogolycserékkel foglalkozott. Megtudta, veje valóban csere előtt áll. – Különleges eset, de náluk van a mi egyik igazán értékes tisztünk, akit jó ideje Libbyben tartanak. – Azt akarom, McKenzie maradjon a börtönben – mondta Magee. – Aha… ez az a fickó, aki a lányával merészelt enyelegni, mi, tábornok? Angus megrázta a fejét. – Nem. Azt akarom, hogy a fickó felnevelje az unokámat, uram, és ez az egyetlen mód rá. Jerome–ot meghatotta az apósa látogatása. Magee régi bútordarab, de hatalmas lelkiereje van, és bölcs ember. Szerette volna megölelni a fiát. Látni a baba arcát. És szerette volna látni – bár még mindig úgy vélte, hogy tömlöcben lenne a helye – Risát is. Eszébe jutott anyja parancsa, amit a kishúga születésekor mondott. Magee látogatása után nem sokkal meglepetésére visszavitték abba a szobába, ahol a tábornokkal találkozott. Egy padot hoztak be… és a padon a húga, Sydney ült. Boldog kis sikollyal ugrott a nyakába a lány, és Jerome szorosan átölelte, alig hitte, hogy valóban ő az. – Nem tudom, mi folyik itt, Jerome! – mondta félrevonva őt, rámutatva a katonára, aki a szobában vigyázott, mintha gyanakodnának arra, hogy valami történik közöttük. – Mindent előkészítettünk. Idejöttem a front mögé Jesse–vel… tudod, Halston ezredes, a jenki, akivel a kórházban találkoztál. Őt elvitték Libby–be, és azt beszéltük meg, hogy kicserélünk vele… de amikor odaértünk, semmi nem lett belőle! Annyira abszurd! Jerome ránézett az őrt álló katonára, aki vállat vont. – Zavarja? Ő a húgom. Nem akarom bántani! – De uram… – Katona, bizalmas családi dolgokról szeretnénk beszélni. – Hölgyem, azt mondják, a bátyja maga az ördög, úgyhogy itt leszek az ajtó előtt – mondta a katona. – Nem szorulok védelemre a saját bátyámmal szemben – mondta büszkén. A katona bólintott és kisurrant az ajtón. – Legalábbis többnyire – tette hozzá Sydney gonoszkodva. – Sydney! – Bocsánat. Csak mindig azt hiszed, te parancsolsz. – A bátyád vagyok. De gyorsan mondd meg, mielőtt mégis bejönnének: Halston Washingtonban van már? – Nem… nem adják át, amíg a tényleges fogolycseréről meg nem állapodnak. De most visszakoznak, és azt mondják, nem karnak kicserélni téged, és a délieknek másik foglyot kell kérniük! Jerome lehuppant a padra, a hajába túrt, csikorgatta a fogait. 139

– A pokolba Risával és az apjával! – Jerome, Magee nem a legjobb jenki, de én találkoztam vele, és rendes embernek ismertem meg… – Pontosan. És meg van győződve arról, hogy rendes dolog, ha elintézi, hogy itt tartsanak. Biztosan megkereste a legfelsőbb vezetést, és ragaszkodott hozzá, hogy engem ne adjanak vissza. – Dühösen nézett Sydneyre. – Hol találkoztál te Magee–vel? – A keresztelőn. Ó, Jerome, még nem is meséltem! Annyira haragudtam a feleségedre, vissza akartam utasítani, de a gyerekedről van szó, és, tudod, beleegyeztem, hogy a keresztanyja legyek. – Jamie–nek? – Természetesen –ó, Jerome, imádnivaló kisfiú! Mintha te lennél kicsiben. Egy picike McKenzie kapitány már most is dús hajjal! És kék McKenzie–szemekkel. Gyönyörű kisbaba, Jerome, tényleg. Makkegészséges. Erős alkatú. A keresztelőn még csak néhány hetes volt, de már lökte magát előre. Temperamentumos fickó lesz, az biztos! Utáltam visszaadni őt… neki. – Risa jól van? Sydney tétovázott. – Igen. Nagyon… tartózkodó. Egész nap hűvösen, sőt ridegen viselkedett velem, nem törődött a durvaságommal, pedig elhiheted, nagyon durva voltam vele. De olyan magas… olyan sovány és méltóságteljes! Már értem, hogyan… – tétovázott, majd vállat vont – hogyan bír ki ennyi mindent. – Az apja tagadja, hogy Risának köze lenne bármihez is – mondta halkan Jerome. – Beszéltél Magee–vel? – Igen. Nem értünk egyet abban, melyik a helyes oldal, ennyi az egész – mondta Jerome. Felállt, járkálni kezdett a kis szobában. – Sydney, ki kell jutnom innen. – Ó, Jerome, mindent meg fogok próbálni! Anya írt, apa családja akár egy újabb szeminol háborút is képes lenne kirobbantani. Ian is rekedtre veszekedte magát, bár azt írta, szerinte is az a legjobb, ah a háború végéig bent maradsz a börtönben. Persze ő tudja, hogy ki fogsz jutni, akármi is legyen… – Igaza van. Meg fogsz még látogatni? – Remélem, megengedik, hogy megint bejöjjek. – Holnap? – kérdezte Jerome hevesen. Sydney lassan bólintott. Jerome már tervez valamit. Anthony Hawkins állt elő a legjobb javaslattal. Leültek a közös helyiségben, kávézgattak, nézték a járkáló embereket, figyelték az őröket. – Innen nem lehet fegyverrel kiszabadulni – jegyezte meg Hawkins. – Itt vagyunk a jenki terület szívében. A kellős közepén. Ha rossz embert fenyegetsz meg, két lépést sem fogsz megtenni, és lelőnek, mint egy kutyát. – Jó, elismerem: nem lehet úgy, hogy szerzek egy puskát, és lelövöm, aki az utamba áll. Egész arzenálra lenne szükség ahhoz. – az egyetlen mód, hogy kisétáljunk innen, az az, ha… ha kisétálunk innen. Tudod, mint a nők, akik látogatóba jönnek. – Hm. Jerome hirtelen felegyenesedett. – Tudunk keríteni valakit, aki üzenetet tud vinni a húgomnak? Hawkins gondolkodva kortyolt a kávéjából. – Ricky Boyle vén nagyanyja minden kedden eljön. Ő elő tudja keríteni Sydneyt. – Boyle nagyanyja? – kérdezte Jerome mosolyogva. – Rendes asszony? – Rendes? – hümmögött Hawkins. – Harcos ír matróna. Tizenegy gyereket – nem számítva a saját porontyait – nevelt fel a 49–es éhínség idején az óhazában. Hogy rendes nő–e? A pokolba is, uram, ő mindenre képes, és nem fél az ördögtől sem!

140

– Jó! Egy ilyen hölgynek bizonyára vannak barátnői is, igaz? – kérdezte Jerome sokat mondóan. – szeretne megszökni velem? – Kapitány, ez nem kérdéses! – Valaki más? Fontos, hogy megbízható legyen. – A mississippieket ismerem. És van itt egy floridai srác, Robert Gray. Dickinson fegyvertársa volt. – Jó. Nem több, mint négy fő – de annyi kell. Te választasz ki kettőt, olyanokat akik szökni akarnak, és akik engedelmeskednek. Most pedig figyelje, ez a tervem… Minden meglepően egyszerűen ment, terv szerint, csak Sydneyvel volt egy kis gond. A szökés tervezett napján az Ír Rózsák női kórus érkezett a börtönbe, hogy Isten Dallamos szavát elhozza a szegény lázadóknak. A vén Maureen Boyle kitett magáért, hogy ennyi nővel érkezett, lehetetlen volt követni őket, ahogy szétszóródtak, és az őröknek azt mondták, Isten parancsát teljesítik. Sydney is bejött a hölgyekkel, de nagyon ideges volt, és amikor Jerome mellé ért, azt mondta: – Halston ezredest múlt éjjel visszahozták a városba, és helyetted az Elmirából engedtek el egy tábornokot. – Akkor mi baj? – kérdezte Jerome. – Én csak azt szeretném… semmi. Jó lett volna, ha minden a terv szerint alakulna, ennyi az egész. – Menni fog, meglátod. Amikor Maureen barátnői meglátogatták a rabokat, egy–egy ruhát adtak nekik. Himnuszokat énekeltek. Olyan sokáig énekelte, hogy a puskájukra támaszkodó őrök elszunyókáltak, maga Larson is horkolt. Mire a nők elmentek, az őrök örültek a távozásuknak. Egymásba karolva mentek ki, és féktelenül énekeltek. Jerome nem volt túl jó nő: túlságosan is magas volt. De mind a négyen alaposan megborotválkoztak, és Jerome kitűnő parókát és kalapot kapott, és olyan tömést, amitől szép mellei kerekedtek. Ahogy meghajolva kisétált a börtönből, hallotta Larson megjegyzését: – Istenem, milyen rondák is tudnak lenni ezek a szentfazekak! – Dögölnél meg! – suttogta Sally O’Reilly, egy negyven körüli vonzó nő, szép vörös hajjal és zöld szemmel. – Ezért akart a fickó megcsipkedni engem egész délután! – Nem lehet igaz! – tiltakozott Maureen Boyle szörnyülködve. – Dehogynem! De visszamegyünk – amikor nem lesz ilyen küldetésünk – és majd jól fejbe csapom a retikülömmel! – esküdözött Sally. – De most inkább siessünk, nagyi, jó? – mondta Ricky Boyle, aki úgy döntött, velük szökik. – Ahogy mondod, fiacskám. Siessetek lányok, siessetek! – kiáltott Maureen. Mrs. Boyle belvárosi házához mentek. Ott a férfiak levetették a női ruhákat, és a jóasszonyok felajánlották a férjük, fiaik ruháit… mint Jerome megtudta, többségük halott. Az asszonyok bőséges vacsorát készítettek, húst és húsostésztát krumplikörettel, desszertnek pedig forró almás pitét. Meg kellett őrizzék nyugalmukat, nem hagyhatták el a várost sötétedésig. Washington tele volt déli szimpatizánsokkal. Jerome azon tűnődött, vajon Lincoln tudja–e, milyen sokan vannak. Sötétedéskor elhagyták a Boyle–házat, csendben lopakodtak az utcákon, kerülve a világos helyeket, egyesével. Elérték a kereszteződést annál a kis hídnál, mely Virginiába vezetett. Ott vette észre Jerome, hogy Sydney lemaradt. Sydneyt teljesen váratlanul érte, ami történt. Félt… jaj, istenem, egész nap rettegett! Nem gondolta, hogy az ír matrónák valóban ki tudják lopni a férfiakat. Biztos volt benne, ha egy őr rápillant bátyjára, rögtön rájön, hogy nem nő. De Jerome kisétált, és sem börtönőrök, sem katonák, sem civilek nem eredtek a nyomukba. De ahogy ott ment a férfiak között, hirtelen elkapta valaki, és behúzta egy sötét kapualjba.

141

Megpróbált sikítani, de támadója befogta a száját, és egy nyikkanás sem hagyta el a torkát. Majd valaki figyelmeztetően megszólalt: – Miss McKenzie, figyeljen rám! Most riadót kiálthatnék, és szavamat adom, az összes lázadót ott lövik le a helyszínen… közöttük a maga bátyját. Vagy csendben maradok… és maga és én beszélgethetünk egy kicsit. Még mielőtt a férfi elengedte, tudta, Jesse Halston az, akit csak nemrég eresztettek szabadon. És tudta, nem szabad megnyikkannia sem. A bátyja vissza fog jönni érte. Meghal, de nem engedi, hogy neki baja essék. Amikor kiszabadult, megfordult, és Jesse–re meredt, szeme dühtől szikrázott. – Te átkozott! Brent bátyám megmentette az életedet, hónapokon át vég nélkül gondoskodtam rólad, és most ijesztgetsz… – Hallgass, Sydney, és figyelj ide! – csattant fel, és mandulavágású szemében heves, aranyló tűz lobogott a gázlámpák fényében. – Ha valami rosszat akarnék McKenzie kapitánynak, akkor már megtehettem volna. – Akkor… – Futni hagyom. Kilopták a börtönből – ezt mindenki tudja. Tulajdonképpen el akartam mondani neki, hogy a felesége meglátogatta az apját, Fredericksburg mellett van Magee táborában, ahol készülődnek a tavaszi hadjáratokra. – Akkor…? – kérdezte Sydney várakozóan. – Te nem mehetsz vele. – Micsoda? – Az életét kockáztatja. A legtöbb jenki nem bántana egy nőt, de ha elkapnak vele, vagy tűzharcba keveredtek… hát, a férfiak nem mindig felelősek a tetteikért. – A magas, impozáns Jesse Halston bólintott, Jerome–ra mutatott, aki visszafordult, és Sydney keresésére indult. – Miss McKenzie, maga meg fogja mondani neki: úgy döntött, itt marad a városban, hiszen biztonságban vissza tud menni délre megfelelő katonai útiokmányokkal, amikor csak akar. Megértette? Van fegyverem, vagy két hatlövetű Coltom. Sydney hitetlenkedve bámult rá. Mindez azok után, amit ezért a férfiért tett! De… – Sydney! Hallotta a bátyja hangját, és kirohant az utcára, mielőtt még megláthatta volna őket Jerome az árnyékban Jesse–vel. – Jerome, sajnálom, nagyon sajnálom, de úgy döntöttem, nem megyek veletek! – Micsoda? Sydney, nem hagyhatlak itt… – kezdte Jerome. – Ne, várj, Jerome, ez így logikus. Nekem nem kell elszöknöm a városból. Én nem vagyok fogoly, azért jöttem, hogy visszaadjak egy jenkit. Nem kell álruhában visszalopakodnom, és csak feltartanálak benneteket… Jerome megrázta a fejét. – Sydney, nem hagyhatlak egyedül ezeken az átkozott utcákon… Sydneyben meghűlt a vér, észrevette, hogy Jesse Halston előlépett az árnyékból, és előrelépett, hogy találkozzon a bátyjával. Jerome összeráncolta a szemöldökét, arca rezzenéstelen volt, kék szeme ébenfeketévé vált, amint összeszűkült. – Meghalnék érte, kapitány! – mondta Jesse határozottan. Sydney mögött állt, kezét a lány vállára tette. – De ha magukkal megy, az életét kockáztatja. Ezt maga is tudja, igaz, McKenzie kapitány? Jerome végigmérte Jesse–t, Sydney meglepődött, hogy Jesse állta a bátyja tekintetét. Jerome tekintete olyan volt, mint egy harci színeket viselő indián harcosé, aki skalpot gyűjteni készül. De akkor Jerome ránézett. – Sydney, ha vele akarsz maradni, igazad van. Ha velünk jössz, bajba kerülhetsz. És logikus is, mert biztonságban hazatérhetsz, ha akarsz… ha így döntesz. Csak azt akarom mondani, ha előre tudta, hogy itt találkozni fogsz Halston ezredessel, elmondhattad volna nekem is.

142

Sydney mosolyt erőltetett magára, megnedvesítette az ajkát. Természetes, hogy Jerome azt gondolta, előre eltervezték a találkozót. És nem ingathatta meg a bátyját ebben a hitében. – Sajnálom, Jerome. Nem hittem, hogy megbízol benne. Végül is – mondta édeskésen –, ő az ellenséged. – Most mondtam Sydneynek, McKenzie kapitány, hogy a felesége Virginiában van. Magee csapatai Fredericksburg mellett vannak. Jerome kérdően nézett rá, egyre nagyobb érdeklődéssel nézte Jesse–t. – És a fiam? Nem tudja, hol találhatnám meg? – Ó, uram, egy gondos anya ritkán hagyja el a gyermekét. Jerome egyetértően bólintott. – Köszönöm. Magára bízom a húgomat, mert ő így döntött, s ez, beismerem, sokkal biztonságosabb, mintha velem jönne. De Halston, ha bármi baja esik, háború ide vagy oda, ha a pokolba is kell menjek maga után, meg fogom találni! – Elárultam magukat, kapitány? – kérdezte Jesse. – Tettem valamit, hogy hátráltassam a menekülésüket? Sokkal tartozom a családjának. De most jobb, ha megy! – Sydney? – mondta Jerome elhaló hangon. A lány átölelte. – Menj, Jerome, kérlek, menj! Bízz bennem, velem nem lesz semmi baj. Menj, kérlek! Jerome bólintott és elengedte. Aztán kezet rázott Halstonnal. – Vigyázzon rá, uram! Jerome újra Sydney szemébe nézett. Ő mosolyt erőltetett magára, és karon fogva Jesse–t, odabújt hozzá. Jerome elmosolyodott, alig láthatóan biccentett, végül megfordult, s elnyelte a sötétség. Sydney addig várt, míg teljesen biztos nem lett benne, hogy Jerome elment. Aztán könnyekkel a szemében Halstonhoz fordult. Megpróbálta pofon ütni. – Hálátlan! – vádolta a férfit. Jesse elkapta a karját, mielőtt még eltalálta volna, és magához rántotta. – Borzasztóan sajnálom, Sydney, egyszerűen nem hagyhattam, hogy ekkora kockázatot vállalj. – Jól van, akkor most engedjen el! – Nem. – Nem? Hogy érti azt, hogy nem? – Úgy értem: nem! – Megrázta a fejét, s közben a lány szemébe nézett. – Nem, attól tartok, nem, és ez tény, Miss McKenzie. Most velem fog jönni. Épp most esküdtem meg a bátyjának, hogy vigyázok magára. – Ó, ne legyen nevetséges! Hogyan… – Hallgasson, Sydney! – csattant fel Jesse, és egy erőteljes mozdulattal vállára kapta a lányt. – A maga érdekében, Miss McKenzie, akár tetszik, akár nem, velem jön. – Nem megyek! Segítségért fogok kiáltani… – Kiáltson csak… én meg elmondom a leendő szabadítóinak, hogy a bátyja és egy csapat déli a folyón át menekül. A pokolba is, Sydney, kapaszkodj, és fogd be a szád! Ezután a figyelmeztetés után Sydney fogcsikorgatva úgy döntött, hallgat. Egyelőre.

143

23. fejezet Risa gyűlölte az éjszaka csendjét. Álmok kísértették, melyekben újra és újra végigélte élete eseményeit. Nem mintha bármit is másképp csinált volna. Jenki volt. Hitt abban, hogy az Egyesült Államok ereje az egységében rejlik. És hitt abban is, hogy egyetlen embernek sincs joga egy másikat birtokolni. Isten az egyetlen, aki birtokolhatja egy ember lelkét. De soha nem akarta elárulni a délieket – sem a férjét, sem a barátait. Néha rémálmaiban újra látta azt a pillanatot, amikor elfogták Jerome–ot. Látta a tekintetét, amikor rájött, körül van véve. Risa újra átélte azokat a szörnyű pillanatokat, amikor attól félt, Jerome halálig fog harcolni, legyőzve sok északi katonát, majd a szeme előtt hal meg. Néha újra látta, ahogy a Lady Varina legénysége ránézett, amikor megtudták, hogy bekerítették őket az Unió hajói, és valaki biztosan elmondta az útvonalukat. Risa lázas büszkeséggel tagadta, hogy bármi rosszat tett volna Hamlinnek, Michaelnek, Mattnek, dr. Stewartnak és a többieknek. De ma is élénken él az emlékezetében, milyen csendesen adták meg magukat – és hogyan néztek rá. Ahogy közeledett a tavasz, az apja egyre ritkábban tudott bejönni a városba. Risának, miután rendszeresen bombázta az illetékes hatóságot, sikerült elérnie, hogy az Elmirában raboskodó floridaiakat elengedjék. Fogadott egy ügyvédet, hogy képviselje az ügyet, aki azzal érvelt, hogy igazságtalan bebörtönözni olyan délieket, akik sértetlenül engedték szabadon jenki ellenségeiket. Azok az északi tengerészek, akik a Lady Varinán jobb orvosi ellátásban részesültek, mint saját hajójukon. Risa kérésére levelet írtak, és az ő segítségükkel végül elérte, amit akart. Elege volt a kötelező társasági megjelenésekből Washington városában. Kezdte úgy érezni magát, mint aki megháborodott. Alig volt valami, amivel feloldhatta a szenvedést, ami állandó társául szegődött, csak az, hogy időről időre ránézett az Old Capitol homlokzatára. Szerette volna látni Jerome–ot – és azt találgatta, férje vajon milyen bosszún töri a fejét. Apja elmondta: Jerome nem kíváncsi se rá, se a gyerekre. Így Risa elhatározta, megint sebesült és beteg katonákkal fog foglalkozni. Bármivel, ami kordában tarthatja a gondolatait. Nem mintha Jamie nem adott volna munkát neki. Néha, amikor felvette a gyereket, mélyen a szívében érezte, semmi más nem számít a világon. Biztos volt benne, a fia a legcsodálatosabb kisgyermek. Tekintete élénk. Haja sűrű, sötétbarna hajkoronává nőtt. Sírása hangosabb volt, mint a kürtszó, és sokat mosolygott. Angus nem örült, amikor Risa megérkezett a táborba, féltette őt és az unokáját. Olyan ellenséggel álltak szemben, aki villámgyorsan tudott támadni. Mégis, amikor Risa megérkezett, apjának nem volt szíve hazaküldeni. Keményen dolgozott: újoncokat kellett kiképeznie. Ahogy múltak a napik, Risa igyekezett hasznossá tenni magát, és Angus örült, hogy mellette van. Ismét dolgozott a tábori kórházban, gyakran írt levelet a hazavágyó fiúk helyett, akiket levert lábukról a betegség, még mielőtt szembekerülhettek volna az ellenséggel, és felolvasott fiatalembereknek, akiknek be volt kötve a feje… vagy egyszerűen csak írástudatlanok voltak. A tábortűz mellett megtudta, Hooker lovassági hadműveletet tervez Lee hadserege ellen, és azt is sejtette, hogy apja katonái is hamarosan harcolni fognak. De soha nem látta meg azt a támadást. Egy nap épp Lemuel Hernandez doktorral dolgozott, aki elhatározta, nemcsak életeket fog menteni, hanem az élet minőségét is javítja, ha lehetséges. Aznap elhatározta, hogy új technikával fog operálni, amit reszekciónak vagy exsectiónak hívnak, melyben egy kar vagy láb sérült részét eltávolítják, és a végtagot újra összevarrják. Ezután az ember sántít ugyan, hisz rövidebb a csontja, de legalább a saját lábán jár. Gyakran lehetetlen volt végrehajtani a súlyos csaták alatt, amikor sok volt a komoly sebesülés, és a gyorsaság létfontosságú volt, de amikor csak tudott, dr. Hernandez ezzel a módszerrel operált. Ötvenes éveinek végén járó hivatott szakember, aki nem ismert lehetetlent, és koncentrációjához szüksége volt Risa hűvös magabiztosságára a tábori műtősátorban. Órákon át dolgozott fáradhatatlanul, és nagyon hálás volt a segítségért. Risa jól

144

érezte magát, mert nem maradt ideje gondolkodni. Ha ép ésszel túl akarja élni ezt a háborút, akkor ezt kell tennie. Április elején egy hosszú, hűvös nap után aggasztó látvány fogadta: Reba, egy szabad színesbőrű nő, akit apja fogadott melléjük, a feldúlt Jamie–vel fel–alá járkált a sátorban. – Mi történt? Mi baj? Megütötte magát? – kérdezte idegesen, miközben átvette a kisfiát. Reba – magas, sovány, ügyes asszony – kihúzta magát és szepegett. – Miss Risa, ez a gyerek éhes, és maga azt mondta, megeteti, én pedig nem vagyok szoptatós dajka, tehát sajnálom, ha sír, de ez van! Magának csinál bajt! – tiltakozott. – nem az én történt, nem! – Reba! Sajnálom! – mondta Risa nevetve, és örült, hogy a fiát foghatja. – Aranyos kisfiú ez, és amikor éhes… akkor hangosabban sír, mint egy tucat másik együtt! Risa vagy tíz gombot kigombolt, mire a melléhez tudta emelni a kisfiát. Amikor a gyerek szopni kezdett, ugyanaz a kellemes anyai érzés futott át rajta, ami minden egyes alkalommal, és hosszú percekig csak bámulta a fiát. – Sajnálom, Reba, de túl sok műtétünk volt ma. – Kedvesem, nem tartozik bocsánatkéréssel – csak az akartam mondani, hogy a kisfiúnak nagyon erős az akarata –, és nagyon erős a tüdeje is. Hozzak magának valami harapnivalót? Vagy várjak egy kicsit, amíg a gyerek elalszik? – Köszönöm, nem kérek semmit… – Ha egy ilyen fiút táplál, szüksége van az erejére. Ma este pörkölt van: az egyik újonc lőtt magának egy szarvast. Hozok belőle, aztán elmegyek. A fürdetővíz még meleg, és van itt egy hálóing is az ágyon. – Köszönöm, Reba– mondta Risa hálásan. Jamie hamarosan jóllakott, aztán néhány perc múlva elaludt. Valószínűleg elfáradt, miközben a vacsoráját követelte, de Risa is nagyon kimerült aznap. Amikor Jamie elaludt, Risa rájött, hogy éhes. Megette a pörköltet, amit Reba az utazóláda tetején hagyott. – Mrs. McKenzie, asszonyom! A hívás a sátor előttről jött. Risa letette a tányért, felemelt a sátorponyvát, és kilépett. Alynn őrnagy, apja egyik tisztje állt ott, és tisztelgett neki. Risa is tisztelgett, bár nem értette, miért köszön neki Alynn mindig így. – Asszonyom – mondta –, azt beszélik, McKenzie kapitány megszökött az Old Capitolból. Kirázta a hideg. Pletyka… Vajon igaz a hír? Imádkozott, hogy Jerome életben legyen, de az biztos, hogy életveszélyben van. Át kell kelnie az északiak frontvonalán, ha délre akar menni. Ha felfedezik, lelövik ott, a helyszínen. – Pletyka? – kérdezte hangosan. Alynn ránézett és kelletlenül vállat vont. – Néhány dezertőr lázadó mondta, biztosat nem tudunk. Az apja kérte, mondjam el magának. Azt akarja, hogy holnap reggel induljon útnak vele. – De őrnagy úr… – Az ön apja parancsol, hölgyem. Aggódik maga miatt. – Itt vagyok egy jenki tábor közepén, őrnagy. Innen egyszerűen nem lehet engem elrabolni – mondta, de valami furcsa, rossz előérzete támadt. Jerome már egyszer megjelent egy jenki tábor közepén. – Őrnagy úr, köszönöm. Kérem, mondja meg apámnak, hogy holnap megbeszéljük a dolgot. Alynn tisztelgett neki. – Lesz egy ember a sátra előtt éjszaka. Risa viszonozta a tisztelgést, bár ő nem volt katona. – Köszönöm, őrnagy. Jó éjszakát! – Ne aggódjon! Jenkik vannak körös–körül. Risa visszalépett a sátorba, reszketett, és leült az ágyára. Tudta, hogy Jerome meg fog szökni. Mindvégig ettől félt. 145

Most csak azt remélte, Jerome nem rohan a vesztébe. Hosszú utat kell megtennie ellenséges területen. Féltette. Maga miatt is aggódnia kellene? Apja, aki találkozott Jerome–mal, azt akarta, menjen el vele valahová. A biztonsága érdekében. Még az apja is érzi, milyen dühvel vádolja őt a férje. Zavartan felállt. Itt biztonságban volt: a táborban ezer katona veszi körül. Ma éjjel külön őr vigyáz a sátrára. Jerome nem fogja megkockáztatni, hogy idejöjjön, eszébe fog jutni, hogy a jenki kézen lévő St. Augustine–ben fogták el. Nem akarja, hogy elfogják, és visszaküldjék a börtönbe. Nem ugorhatott fel minden lábdobbanásra, bíznia kellett a jenkikben, akik őrizték, és imádkoznia, hogy Jerome jobban örüljön a szabadságnak, mint amennyire bosszúra szomjazik. Felállt és megmosdott a langyossá hűlt vízben, ami a tábor asztalon állt. Fázott. Gyorsan bebújt a hálóingébe, és betakarózott. Még mindig remegett. És akármilyen kimerültnek érezte is magát, nem tudott elaludni. Átkozott Jerome! Megpróbálta számolni a báránykákat, de a bárányok farkasokká változtak, és mindegyiknek olyan arca volt, mint Jerome–nak. Aludnia kellett. De nem tudott. Bizonyára elalhatott. És álmodott is. Nem, nem egyszerű álmok voltak, hanem rémálmok. Először úgy érezte, ködben forog, látja a sebesültek arcát, hallja a műtőasztalon fekvők sikoltását. Vadul hánykolódott, fel akart ébredni. A köd szertefoszlott, és újra a tengeren volt, Jerome kabinjában. Érezte a hirtelen rándulást, ahogy Hamlin Douglas igyekezett a Lady Varinát úgy kormányozni, hogy kikerülje a nyomukban lihegő jenkiket. A hajó bal oldalára futott, és látta az északról feléjük tartó újabb jeni hajókat. Keletről még két hajó közeledett nagy sebességgel délről még kettő… Hamlin egyenesen ránézett. – Valaki tudta, hogy itt leszünk, Mrs. McKenzie. Ha itt lenne a férje, faképnél hagyná ezeket a férgeket. De nincs itt. Én pedig nem sodorhatom veszélybe magát és a fiúkat. Dr. Stewart, aki ott állt Hamlin mellett, átölelte. – Ha harcra kerül a sor, maga itt nagy veszélyben van. Egyikőnk sem tenné ki kockáztatnak a babát. És… – megköszörülte a torkát. – Nos, maga egy jenki. Örülni fognak, ha itt találják, és finoman fognak bánni magával. És ha megadjuk magunkat, valószínűleg nem folyik vér… – Magának biztos akad egy–két barátja a jenki hajón, nem, Mrs. McKenzie? – kérdezte Hamlin élesen. Nem vádolja egyenesen, de… Honnan tudhatták meg a jenkik, hol lesznek? Valaki végig figyelte volna? – Miattam ne válasszák a megadást! – mondta dühösen Hamlinnek. – Tegye azt, amit akkor is tenne, ha én nem volnék a fedélzeten! Uraim, ez nem az én művem! Higgyék el… – Menjen vissza a kabinba, Risa, kérem! Itt a gyerek is veszélyben forog… – mondta dr. Stewart. – A kabinban ugyanolyan veszélyben lenne a gyerek is. És senkinek nem mondtam el, hogy ezen a hajón fogok utazni. Itt maradok a bal oldalon, akármi is történik. Így aztán ott maradt a fedélzeten. És az első hadnagy, aki a fedélzetre lépett, hogy elfogadja a hajó megadását, úgy köszöntötte, mint réglátott rokont, bár ő soha azelőtt nem látta a férfit. Amikor elvitték a hajóról, érezte, hogy Jerome emberei őt nézik, érezte a vádló tekintetüket, gyűlöletük tüze szinte égette a lelkét. Szörnyű érzés volt – Júdás is ezt érezhette, de Júdás legalább bűnös volt! Ó, ahogy nézték! De még az ő haragjuk is semmi ahhoz képest, ahogy Jerome nézett rá azon a St. Augustine–i éjszakán! Nem adott esélyt, eldöntötte abban a pillanatban, hogy bűnös. Soha nem fog neki hinni, soha nem fog megbocsátani. Ő sem fog megbocsátani Jerome–nak, amiért nem bízott benne. De nem tudta elfelejteni Jerome fájdalommal és haraggal teli tekintetét. Ahogy most is nézi… Álmodik, persze. Jerome–ról, aki piszoktól sötét arccal fölé hajol, de a kék szemek úgy világítanak a sötétben! Ebben az álomban indiánként tűnt fel. Milyen furcsa. Olyba volt, mintha forgolódna és felébredne. Kótyagos volt, fáradt, és mégis… Úristen, micsoda álmok! Itt áll a 146

sátrában, a sötétben, a közelben tábortűz égett. Jerome itt van. Sötét, szoros nadrágot visel és egy fekete vászoninget. Hosszú, fekete haja a vállára omlik. Tekintete kemény, vádló. Risa pislogott, megpróbálta elhessegetni az álmot. De Jerome nem tűnt el. Felébredt, és a döbbenettől szóhoz sem jutott. Istenem, ez lehetetlen, nem lehet itt! Egyszer már elfogták északi területen! Őrzik a sátrát! Egyetlen hang nem jött ki a torkán. Jerome befogta a száját, sokkal durvább mozdulattal, mint korábban bármikor. Risa a karja után kapott, hogy tiltakozzék a brutális fogás ellen, de Jerome erősen megrázta. – Ne moccanj! – parancsolta. – És ne csapj zajt! Fájdalomtól könnyes szemmel bólintott. Jerome elengedte. A francot marad csöndben! Megpróbált felugrani az ágyból. Egy lépést sem sikerült megtennie. Jerome gyorsa volt, mint a szél, elegáns mozdulattal lerántotta Risát a vászonborítású sátorpadlóra. Szeme kék fényben izzott, ahogy lenézett rá, és megint befogta a száját. – Még egyszer nem fogsz, szerelmem. Nem fogsz segítségért kiáltani, csapdát állítani! – Suttogása olyan erőteljes volt, hogy Risa valóban nem tudott megszólalni. De teljes akaratereje sem volt elég, hogy visszafogja magát, és ne próbáljon szabadulni a férfi tekintetétől. Megpróbálta ellökni a kezét, megütni, megkarmolni az arcát. Jerome visszalökte a karját, és olyan erősen szorította az arcát, hogy könnybe lábadt a szeme. Jerome soványabb, keményebb és gonoszabb lett, gondolta Risa. A börtön nem tett jót neki. – Ha kinyitod a szád, az életben nem ülsz fel többet! – fenyegette Jerome. Ki se tudta volna nyitni. Teljesen megbénult. Jerome tehát tényleg megszökött. És egyenesen idejött. Érte, a feleségéért. Hogy szeretkezzenek? Nem… A bosszú hajtotta. Azért jött, gondolta Risa teljes bizonyossággal, hogy megölje. Jerome sötét dühétől rettegve Risa csendben feküdt, de amikor a férfi felállt, majdnem felsikoltott, mert egyetlen mozdulattal a karjaiba kapta őt. Nesztelenül vitte a sátor kijáratához. Őrült! Szökött lázadó, akit hadseregnyi ellenség vesz körül. De az éjszaka sötétségébe burkolózva mégis túljárt mindenki eszén. És el akarta őt vinni valahová. Egy nagy, fekete lóhoz közeledtek, mely a sátor közelében állt. Nem fogja bántani… vagy mégis? Jerome minden mozdulata acélos erőt sugárzott. És dühöt. Risa rettegve nyitotta tiltakozásra a száját: – Ne! – nyögte. – Jerome, ne! – suttogta. Szabadulni akart tőle, de nem akarta, hogy megint elfogják. Nem akarta, hogy lelőjék. De képtelen volt szembeszállnia a Jerome szívében lobogó haraggal. – Jerome, kérlek, nem teheted… nem engedem… – Fogd be a szád! – szólt Jerome, és szeme villámokat szórt. – Egy szót, egy suttogást se! Ne is vegyél levegőt! Ó! Hogy lehet ilyen? Sikítani akart, és mérföldekről minden jenkit idehívni. – Ne mondd meg, mit csináljak! Őr állt a sátor előtt, te bolond! Hogy merészeltél… jaj, istenem, megölted? Megőrültél? A gyerek alszik… Jerome megmerevedet, ránézett Risára. – Mrs. McKenzie, ebben a pillanatban az ördögtől sem ijednék meg, de figyelmeztetlek: nem fognak még egyszer elfogni. Nem öltem meg az őrt; leütöttem. A gyerekünk pedig már úton van. Risában meghűlt a vér látva a kobaltkék rosszindulatot és határozottságot Jerome tekintetében. – Úton van… hová? – kérdezte riadtan. – Ha. Délre. Ahová tartozik. Risa nem mozdult, attól félt, ha tiltakozna, Jerome még őt is leütné. Elvette a gyerekét! És ha nem fegyelmezi magát, mindjárt sírva fakad. Az nem lehet, hogy úgy akar bosszút állni, hogy elveszi Jamie–t, elrabolja őt… és ott hagyja valahol, távol a kisfiától? Lehetséges ez?

147

Azt hisz, Risa nem merne kiabálni, és nem kínoztatná addig, amíg el nem árulja, hol van Jamie és ki vitte el? Dehogynem! Kiáltani fog! De mégsem tette. Jerome itthagyná. Nem akarta, hogy itt hagyja. Nála volt Jamie. Jerome tovább lépdelt a nagy, fekete ló felé. Felemelte Risát, majdnem feldobta az állatra, aztán maga is felugrott a nyeregbe. A ló hátrált egy kicsit, majd mikor Jerome a véknyába vágta sarkát, vágtába kezdett. Ahogy végigszáguldottak a táboron, itt–ott feldöntöttek néhány sátra, átugrattak hamvadó tábortüzeken. Risa az állat sörényébe kapaszkodott. Érezte, hogy Jerome ott van mögötte, érezte karja és mellkasa feszülő izmait, érezte a testéből áradó forróságot. Egy álmos őrszem rájuk kiáltott: – Ki az? De Jerome tovább lovagolt, nem is törődött a kérdéssel. Úgy szálltak, mint a szél, átugrattak az utat szegélyező kerítésen. Hallotta a lövéseket, de tudta, nincsenek veszélyben: mindig lőtávolságon kívül voltak. Továbbmentek az úton, és Risa majdnem felkiáltott, ahogy hirtelen bevágtattak a fák közé. Volt egy ösvény az erdőben, azon menekültek tovább. Úgy tűnt, mintha órák óta vágtatnának. Risa azt hitte, a katonák üldözik őket. De nem így volt, és rájött, Jerome olyan sebesen mozgott a sötétben, hogy képtelenek voltak követni. Nem is jött utánuk senki. Az éjszakai szél süvített körülöttük. Alig kapott levegőt, attól félt, leesik és halálra gázolja a nagy, fekete ló. Hevesen vert a szíve, és biztos volt benne, hogy ennek az őrült vágtának katasztrófa lesz a vége. Amikor végül Jerome megállította a lovat, Risa szíve még mindig erősen dobogott. Továbbra is félt, de a férfi nem figyelt rá, leugrott a lóról és egy tisztásra szaladt. Eközben három ember lépett elő a fák közül sovány lovakat vezetve. Egyikőjük kezében kis pólya volt, amiből nyöszörgés hallatszott. Jamie. Risa felkiáltott, leugrott a földre, s majdnem elesett. Visszanyerte az egyensúlyát, és mezítláb, fehér hálóingben az idegen férfi felé rohant, de megállt, amikor Jerome elvette a férfitől a pólyát, és széthajtogatta a takarókat Jamie kis arca elől. – Helló, asszonyom – mondta a férfi, aki Jamie–t tartotta. Eltökélten állt Risa és Jerome között. – Anthony Hawkins vagyok. Hogy van? Bocsánat, amiért ilyen kavarodást okozunk, de McKenzie kapitány már alig várta, hogy megláthassa a kisfiát. Ez a két fickó itt Robert Gray és Ricky Boyle. Jerome útitársai jóképű fiatalemberek voltak – épp olyan soványak és kemény tekintetűek, mint a férje. Fogolytársak, gondolta Risa. Tudta, hogy így van. Biccentéssel vette tudomásul a bemutatkozást. – Maga jött be a sátramba és lopta el a gyermekemet? – kérdezte hűvösen. – Nem, asszonyom. A férje volt a sátorban, és átadta nekem a gyereket. Nem kockáztathattuk meg, hogy a baba zajt csapjon. – Ó, igen, értem – mondta Risa, és a férfire bámult. Az visszanézett, és ott volt a másik két férfi is, elválasztva őt Jerome–tól. – Szép kisfia van, asszonyom – mondta Hawkins. – Köszönöm. Risa kíváncsi volt, vajon az apja egyetért–e. Hála istennek Jamie aludt, mert lehet, hogy kisírta volna a tüdejét is szegény. De aztán hallotta, ahogy a fia gügyög – és Risa zavartan látta, hogy nagyon jól érzi magát az apja kezében. Férfiak! Egyikben sem lehet megbízni. Akkor Jerome megfordult a gyerekkel, és visszatakargatta a pokrócba, miközben visszasétált hozzájuk. Nem nézett Risára. A gyerekkel a kezében felszállt a nagy, fekete lóra. 148

– Anthony, lennél szíves a feleségemet kísérni…? – kérdezte. Risa szemébe nézett minden érzelem nélkül. A lány rájött, hogy mezítláb áll a hideg földön egy szál vékony hálóingben, és Jerome észre sem veszi, hogy nincs rendesen felöltözve. Kirázta a hideg, mert eszébe jutott a legutóbbi közös éjszakájuk. Azt hitte, ami köztük van, az több, mint szenvedély… Risa azt hitte, hogy szerelmes Jerome–ba. És most ránézett… Ó, ez a tekintet! Mintha egyáltalán nem is akarná, hogy itt legyen velük. Risa nyelt egyet, elhatározta, hogy nem fog esdekelni, könyörögni. Felemelte a fejét. – Engedje meg, hogy átvegyem a gyereket, kapitány – mondta csendesen. Jerome lenézett rá, kezében a fia és a nagy, fekete ló kantárja. – Nem, kedvesem, nem hiszem. Elég sokáig volt nálad így is. Én pedig még nem is láttam. Ha velünk akarsz jönni, Anthony majd segítségedre lesz. – És ha nem akarok veletek menni? – kérdezte Risa. Jerome vállat vont, mintha teljesen mindegy lenne, Risa hogy dönt. – Ha nem… hát, akkor biztos vagyok benne, hogy legkésőbb reggel erre fog járni egy jenki őrszem. Risa bármit odaadott volna, csak hogy megüthesse. Csak egyszer. De ott volt nála Jamie. Odament Anthony Hawkinshoz. – Szép kis ló. Az Old Capitolban szerezték? – Nem, asszonyom. – Akkor honnan lopták? – Egy jenki őrjárattól a folyón innen. – Aha. – Végül is nem egészen loptuk őket – tiltakozott Ricky Boyle. Alig érezhető óvilági akcentussal beszélt. – Háború van – és ez Virginia. Így inkább azt mondanám, elkoboztuk az ellenségtől. – És –tette hozzá Anthony Hawkins – szerintem a jenkik eredetileg tőlünk szerezték őket. Egy mississippi lovasfarm billoga van rajtuk. – Még hálásak is lehetünk a jenkiknek, hogy etették őket – mondta Robert Gray vigyorogva. A baba – a kis áruló – felsírt. Risa ösztönösen elfordult Hawkinstól és a lótól, amelyre éppen készült felülni, és elindult a kisfia felé. Jerome combjára tette a kezét. – Jerome, szüksége van rám! – kérlelte. A férfi szeme továbbra is könyörtelen volt, de dühösen felsóhajtott. Lehajolt, és odaadta Risának a gyereket. Amikor biztonságosan átölelte, Jerome derékon ragadta és felemelte maga elé a nyeregbe. Kis győzelem gondolta Risa. Nem, egy győzelem… amit elveszített. Mert Jerome karja átölelte őt, meleg, erős kezekkel. Egész teste tűzben égett Risa mögött. És Risának fájt a szíve. De Jerome szíve, akárhogy is vert vad staccatóban, hideg volt, mint egy jégcsap.

149

24. fejezet Aznap éjjel egy elhagyott ültetvényen aludta, amit még nem fedeztek fel sem az északi, sem a déli előőrsök. Amikor megérkeztek, látták, hogy a szép, régi ház korábbi gazdái egyszerűen elmenekültek… otthagytak egy teáscsészét a cseresznyefa asztalon a régi ebédlőben. A szekrények és a ládák tele voltak ruhával. A kamra tele befőttekkel, a füstölőben ott volt a hús. A rabszolgák is mind megszökhettek, keveset vagy semmit nem vittek magukkal. Csak pókok, patkányok és pókhálók maradtak. Risa Jamie–vel a legtisztább szobában aludt, lefekvés előtt órákig takarított. Egy fiókban talált lepedőt, megvetette az ágyat. Mialatt a kandallót tisztította, megtalálta az üres ház rejtélyének kulcsát. Talált egy levelet, amelyben tájékoztatják Mrs. Everett Dolenzet – aki valószínűleg itthon maradt, amikor férje egy lovascsapat élén elment a háborúba –, hogy férje és fia meghalt a sharpsburgi ütközetben Marylandben. Úgy tűnik, a nő egyszerűen itthagyta a háza, amikor megkapta a levelet, mintha tudná, nincs már miért fenntartani. A kandallópárkányon fényképeket látott: a büszke apa, a szerény anya és a jóképű fiú. Risa mondott egy rövid imát értük, mielőtt hajnalban lefeküdt, és azt kérte, ne haragudjanak, amiért használják a házukat. Imádkozott, hogy apja ne betegedjen bele az aggodalomba. Érjen véget a háború! Arra gondolt, vajon kibírná–e, ha elveszítené a férjét és a kisfiát. Éberen feküdt, nyomorúságosan érezte magát, tudta, a harcok még jó ideig elhúzódhatnak, és mindenkit elveszíthet, akit szeret. Egyedül aludt Jamie–vel. Jerome, úgy látszik, látni sem akarta, amióta lesegítette őt a lóról. De azért figyelmeztette, ha megpróbál megszökni Jamie–vel, nagyon meg fogja bánni. Miután Jamie felébredt, Risa megetette, és tisztába tette. Mrs. Dolenz ládáiban talált ruhákat. Örült, hogy a nő körülbelül ugyanolyan termetű volt, mint ő, és így talált fehérneműt és egy egyszerű vászonruhát. Nem tudta, Jerome hová akar menni, és azt sem, mennyi ideig lesznek úton, ezért a lentről felé szálló csábító reggeli illata ellenére úgy döntött, inkább felkészül az útra. Talált egy zsákot, ebbe további ruhákat rakott, majd leült Mrs. Dolenz íróasztalához, és egy levélben megírta, ki ő, mit vitt el, és megígérte, hogy kifizeti a dolgokat, amint megtalálja őt. Kellemetlen érzés lett úrrá rajta, mire befejezte a levélírást. Megfordult, és Jerome állt az ajtóban. Haja vizes volt, frissen borotválkozott, és úgy tűnik, talált magának tiszta ruhát is a házban: sötét nadrág volt rajta, egy tiszta elefántcsontszínű ing, fekete mellény és egy sötét tengerészeti nagykabát felhajtott gallérral. Meglátta a rugdalózó Jamie–t az ágyon, odament a fiához, leült mellé. Jamie kis kezét az ő nagy ujjai köré fonta. Háttal állt Risának, és megkérdezte: – Mit csinálsz? – Írok a ház asszonyának. – Honnan tudod, hogy van itt egy nő? – Találtam egy levelet, amelyből megtudtam, hogy a családja meghalt a háborúban. Jerome megfordult, és kérdően nézett Risára. – És mit írtál neki? – Elmondtam, hogy kölcsönvettem néhány holmiját, és hogy megadom az árát, amint lehet. Jerome visszafordult Jamie–hez. – Ez nem szükséges. Hamarosan a déliek vagy az északiak megtalálják a házat, és teljesen kifosztják. – De ha nem – mondta Risa –, egy nap hazajöhet a hölgy. És tudnia kell, hogy nem mindenki gonosz és kegyetlen. – De a háború kegyetlen és gonosz, és sajnos ez a hétköznapi igazság – mondta Jerome, és Risa a gúny és a düh mellett tengernyi fáradtságot érzett a hangjában. Felállt. – Hagyd itt a levelet, aha karod. Szedd össze, amit akarsz, és egyél valamit. Estig szeretnék messzire eljutni, és ez hosszú, fárasztó lovaglást jelent. Kiment a szobából. Risa a kandallópárkányon álló óra alá tette a levelet, és csomagolni kezdett, amikor Anthony Hawkins jelent meg az ajtóban, hogy segítsen neki. Tudta, hogyan kell megfogni 150

egy gyereket, Jamie–t a kezébe kapta, és közben figyelmeztette Risát, hogy egyen valamit; sokáig nem fognak megállni. – Jól csinálja – mondta Risa, látva, a férfi milyen biztosan tartja Jamie–t. Hawkins elvigyorodott. – Feleségem és két kisgyermekem van otthon, Corinthban, Mississippiben, Mrs. McKenzie. És nagyon hiányoznak. Ahogy ezt a babát tartom, fáj a szívem. Risa bólintott. – Remélem, most eljut a feleségéhez és gyermekeihez. – Ez a déli vezérkaron fog múlni, amikor jelentést teszünk – mondta. Nem érződött rosszindulat a hangjában. Katona volt, és parancsoknak engedelmeskedett. És déli, gondolta Risa, mindent megtesz a cél érdekében. Követte a földszintre és az ebédlőbe. Csak egyetlen tányér maradt, rajta szalonna és búzadara, mellette egy csésze gőzölgő kávé. – Siessen! – mondta a férfi. Risa leült, tudta, ennie kell. Ha Jerome azt mondja, hosszú útjuk lesz, akkor úgy is lesz. Neki is szüksége volt élelemre, hogy Jamie–t táplálhassa. De amint leült, érdeklődve nézett Anthony Hawkinsra, aki egy ablakmélyedésben ült le Jamie–vel. – Talán az lenne a legjobb, ha egyenesen délnek mennének. – A kapitány nem látta a gyerekét, Mrs. McKenzie. Risa megmerevedett. – Ő nem akarta. Azt mondta az apámnak, nem kíváncsi se rám, se a gyerekre. – Senki nem akarja a börtönben látni a fiát, asszonyom. – Se a feleségét? – kérdezte röviden, mert kíváncsi volt, vajon Jerome minden barátja elítéli–e. – Nehéz dolog ez a háború. Az ember a szíve után megy, és azt teszi, amit a lelkiismerete parancsol. Nehéz, de dönteni kell, ha az ember felesége másfelé húz, mint ő. Risa vett egy mély levegőt, kortyolt egyet a kávéból, és ránézett a férfira. – Sokkal régebben vagyok az Unió híve, mint amióta a kapitányt ismerem, uram. – Senki nem vádolja magát árulással, Mrs. McKenzie. – Igen, látom. Éppen nem voltam áruló, amikor feladtam McKenzie kapitányt – hiszen én végig unionista voltam. Hawkins zavarba volt. – Hát, valahogy úgy. Risa szeretett volna sikoltani. Aztán újra érezte a hátában azt a furcsa remegést. Felugrott és megfordult. Igen, Jerome állt az ajtóban, és hallotta a szavait, amik teljesen úgy hangzottak, mint egy beismerő vallomás. Risa egy pillanatig dühösen nézett rá. Jerome állta a tekintetét. – Nos, gondolom, elkészültetek? – vetette oda. – Jól gondolod. – Menjünk – mondta Risa, és elment Jerome mellett. Jerome elkapta a karját. – Nem akarok ma semmi galibát, Risa! – Nem akarom bajba sodorni, McKenzie kapitány. – Akárhová is megyünk? – kérdezte, és hangjában hirtelen valami huncutság bujkált. – Akárhová is vigyen, kapitány. Magánál van a fiam. Risa kisétált. Robert Gray és Ricky Boyle már a ház előtt tartotta a lovakat. Robert elé jött, hogy segítsen a csomagját a nyeregre erősíteni. Jerome felmászott a nyeregbe, és lehajolt érte. Amikor ott ült előtte, Anthony átadta Jamie–t, és elindultak dél felé. Távol maradtak a forgalmasabb útvonalaktól, nem tudták, Észak–Virginiában ki milyen területeket ellenőriz. Egyszer Jerome megkérdezte, mit tud az itteni csapatmozgásokról, de nagyon kevés adattal szolgálhatott csak, mindössze azt tudta, hogy Hooker egy nagyobb lovassági ütközetet tervez. 151

Továbbmentek, ő és Jerome lovagoltak elől. Hosszú és fárasztó volt a sokmérföldnyi út. Jamie felébredt, nyugtalan volt, és amikor Risa nem tudta, hogy megetesse–e, Jerome türelmetlenül kérdezte, mi baj. – Éhes. – Ezért hoztunk magunkkal – mondta Jerome idegesen, amitől Risának hirtelen megmerevedett a háta. – Na, etesd meg – mondta Jerome. – A többiek jóval mögöttünk vannak, és megígérhetem, nem fog levenni a lábamról a melleid látványa, szerelmem. Túlzottan is érzem a veszélyt. Risa Jerome mellkasának dőlt. – Nem én vagyok felelős azért, ami történ, McKenzie, és ezt nem mondom el még egyszer. De miután maga ilyen önfejű, csökönyös szamár, higgye el, nem fogom könnyebbé tenni a dolgát! Jerome egy hosszú pillanatig hallgatott, és Risa hirtelen sajnálni kezdte, amiért így beszélt vele. Ha Jerome leteszi és itthagyja az út közepén, semmit nem tehet majd. – Akkor – mondta Jerome – a csata körvonalazható. Jamie ebben a pillanatban torkaszakadtából üvölteni kezdet, és Risa tudta, nincs más választása, meg kell szoptatni. De ahogy megfogta Jamie–t és elkezdett kigombolkozni, Jerome megállította a lovat, levette a kabátját és Risa vállára borította. Később szürkületkor Risa elaludt. Arra ébredt, hogy a gyerek Anthony kezében van, ő pedig Jerome–hoz bújva alszik. Virginia szívében jártak. Jerome megtalálta az utat Lee csapatai fel, és katona kísérettel tartottak egy déli katonai táborhoz. A vacsorához készülődő emberek üdvrivalgással fogadták őket. Felsorakoztak, és tapsolva köszöntötték azokat, akik megszöktek az Old Capitolból… főleg mivel a vezetőjük az a hajóskapitány volt, aki a blokádon áttörve ellátta őket lőszerrel. Először Blount ezredes sátrához mentek, aki a férfiakat kukoricapálinkával, Risát pedig cikóriakávéval kínálta. Aztán, mivel Jerome és a többiek elmentek, hogy a tisztekkel találkozzanak, Risát és Jamie–t egy sátorba kísérték, amit az egyik tiszt kiürített. Egy ágy, ez mosdóállvány, összecsukható székek és egy kis asztalka állt benne. Leült az ágyra Jamie–vel, hálás volt a törődésért, de ideges is volt, mert az észak–virginiai hadsereg vette körül őket. A sátor előtt őrszem állt. Risa nem tudta, vajon a szökését akarják megakadályozni, vagy védik, nehogy valamelyik lázadó rátörjön. Alig töltött bent fél órát, amikor valaki a nevén szólította. – Risa McKenzie? Helló! Bejöhetek? Risa meglepetten ugrott fel, s magához szorította Jamie–t. nem tudta, mitől fél, nem tudta, ki az, aki ilyen udvariasan közeledik. Nyelt egyet. – Igen? A sátorponyva felemelkedett, és egy féri lépett be. Nem lehetett összetéveszteni: McKenzie volt – zöld szemű, sötét hajú, fölöttébb jóképű. Az ő arcán is látszott indián származása, mint Jerome–on és Sydneyn. – Brent? – kérdezte. A férfi elvigyorodott, és mosolyogva nyúlt a gyerek felé. – Igen, én vagyok Brent. Ő az unokaöcsém? Risa bólintott, egy kicsit tétovázott, majd átadta a gyereket. Brent leült az ágyra, érdeklődve nézegette az unkaöccsét. Épp olyan angyali volt, mint amikor az apjával találkozott. Mosolygott és gügyögött a nagybátyjának. – Jóképű kölyök! – mondta Brent. Katonai zubbonya foltos volt, csizmája viseltes. Risát méregette. Mosolygott. – Szóval az én jenki unokatestvérem volt menyasszonya a dl réme lett! – mondta, de hangjában vidámság csendült. – Már értem, miért. Maga gyönyörű… így már világos, mitől ez a felfordulás maga miatt a családomban. A mélyen megbántott Risa felsóhajtott.

152

– Megpróbáltam segíteni Alaina McKenzie–nek, s azóta a poklokat járom! – mondta, és igyekezett uralkodni magán. – Ami pedig… – Jól néz ki – szakította félbe Brent. – Rendben ment a szülés? Orvos volt, Risa tudta. De azért elpirult. – Minden rendben volt. Brent megint Jamie–re nézett. – Örülök. A bátyám szinte belebetegedett az aggodalomba… akármit is csinált maga. Anyám után… – De az édesanyjuk jól van, ugye? – Nagyon jól van. Olyan nehéz időszakon ment át a kishúgunkkal, Maryvel! Hát, örülök, hogy megismerhettem ezt a kis legényt. Imádkozom, hogy mindnyájan éljük túl ezt a háborút. Jó tudni, hogy családom férfiága nem hal ki a McKenzie–családban, akármi is lesz velünk. – Kérem, ne legyen ilyen morbid… – Nem vagyok morbid, inkább realista – mondta Brent, és a babára mosolygott, aztán ismét Risára nézett. – Egészen őszintén: a vélemények megoszlanak magáról, Risa McKenzie. – Meglep – mondta Risa fáradtan. – Amit én hallottam, az többnyire elítélő. Brent mosolygott, arcán mély gödröcske jelent meg. – A katonák üzletelnek a fronton, a tábornokok szakon és délen egy iskolába jártak, ajándékokat küldözgetnek egymásnak, mielőtt kiadják a tűzparancsot. Jenki orvosokkal sebesült katonákat cseréltem, a kik szerint maga jobb, mint egy tucat férfi asszisztens a műtősátorban, meglepően higgadt, nyugodt és biztos kezű. Ami jelent valamit, ha figyelembe veszi, hogy Mrs. Dorothea Dix, az északi kórházak főnöke milyen szigorú az ápolónők kiválasztásakor. Csak olyan harminc évet betöltött tökfej lehet nővér, aki úgy öltözködik, mint egy puritán özvegyasszony. Hogy sikerült kijutnia a harctérre? Risa nevetett. – Katona lánya vagyok. Egy tucatnyi helyen voltam már az apámmal. Higgye el, a nők kijönnek Dorothea Dixszel, és legtöbbször egyenesen a katonai főorvoshoz fordulnak. Meg vannak olyanok is, akik csak a rokonuk miatt jöttek, de aztán ott ragadtak. Ezt is az apámnak köszönhetem. De – emlékeztette Brentet – Alaina is gyakran asszisztált sebészek mellett, és ahogy tudom, Sydney is dolgozott a richmondi kórházban. – A déliek hamar rájöttek, hogy mi vagyunk az elszántabbak – mondta Brent. – Így az egyik értesülés magával kapcsolatban az unokatestvéremtől, Juliantől származik. Ha ő azt mondja, hogy maga jó, akkor tényleg az. Szeretne nekem asszisztálni, Risa kérdően nézett rá. – Most? A sötétben? – Holnap reggel. Néhány betegen excismiát akarok végrehajtani, és megpróbálok megmenteni néhány végtagot… még mielőtt újra új csata kezdődne, és megint el nem kezdek vágni, mint egy hentes – tette hozzá keserűen. Risa bólintott. – Természetesen szeretnék segíteni, már ha… – A bátyám megengedi? – kérdezte, és Risa biztos volt benne, hogy Brent már megbeszélte Jerome–mal. – Ha még itt vagyok. – Jó. – Felállt, és visszaadta Jamie–t Risának. – Várom, hogy segítsen. Jó éjszakát! Kiment a sátorból. Az alvás hiányától és a hosszú lovaglástól fáradt Risa Jamie–vel a mellén szunyókált az ágyban. Nyugtalanul aludt. Hallotta egy közeli sátorban folyó beszélgetés foszlányait, és biztos volt benne, hogy a férje és Brent is ott vannak. Valahonnan női nevetést hallott. Tábori szajhák. Mindkét oldalon jelen vannak. Imádkozott, hogy a férje ne egy örömlánnyal legyen, és rájött, akármilyen falat emelt is közéjük, fáj Jerome elutasító magatartása. El volt keseredve, és a fájdalom a szívébe markolt.

153

Alig sikerült elfojtani egy sikolyt, amikor észrevette, hogy egy magas alak áll a sátorban. Uralkodott magán; Jerome az. Ott állt, lehajtott fejjel. Risa nem mozdult. Kis idő múlva Jerome odajött hozzá. Risa lehunyta a szemét, alvást tettetett. Mikor kinyitotta, Jerome már elment. Reggel Brent McKenzie jött érte, egy keménykötésű férfi ápolóval és egy nagymellű nővel. – Ez itt Maisie Darden, ő fog vigyázni Jamie–re – mondta Brent. A Maisie Darden arcán átfutó mosoly meggyőzte Risát, hogy nyugodtan itthagyhatja a nővel. Amikor kimentek, Brent megkérdezte: – Biztosan vállalja? – Úgy érti, biztos vállalom–e, hogy lázadók életét mentsem meg? – kérdezte Risa. Brent megállt, és ránézett. – Igen. – Természetesen – mondta Risa. Nem sokkal azután, hogy hozzákezdtek, újabb segítség érkezett. Jerome. Az összehangoltan dolgozó fivéreket nézve Risa elgondolkodott, vajon szükség van–e itt rá egyáltalán. A kettőjük közt meredező szilárd jégfal ellenére rájött, egész jól tud együtt dolgozni a férjével. Tapasztalt volt. Jerome erős, ő pedig fürge. Ahogy múlt az idő, egyre jobban kezdte csodálni a sógorát. Minden asszisztensnek elmondta, mit akar, és az operáláshoz nélkülözhetetlen gyorsaság ellenére nyugodt és udvarias volt végig, pontosan közölve, milyen eszközre van szüksége. Jerome és Brent hozzáértése megkönnyítették az ő munkáját is. Egyszer, amikor egy érfogó nem állította el a beteg vérzését elég gyorsan, Risa azonnal felmászott az asztalra, hogy saját súlyával nyomja az eret, amíg az érfogó a helyére nem kerül. Szürkületkor abbahagyták a munkát. Risa nagyon elfáradt. Leült a fűbe, élvezve a naplementét, és meglepődött, amikor a férje is leült mellé, egy ezüstflaskát nyújtva felé. Risa dühösen nézett rá. – Brandy – mondta Jerome. – Köszönöm – mondta Risa, és elvette az üveget. – Ezt annak köszönhetem, hogy ma egyetlen lázadót sem öltem meg? Hogy tudsz megbízni bennem egy tábori kórházban? Risa kortyolt egyet a brandyből, köhögött és fuldoklott. Jerome visszavette az üveget és jól meghúzta. Rácsavarta a tetejét, és a lebukó napot nézte. – Tudtam, hogy nem bántasz védtelen embereket. – Igen? – és a szíve reménykedve dobogott. – Itt sok ezer lázadó közt vagy. Nem lenen esélyed – mondta Jerome. Risa felállt, elindult, de két lépést sem tett, amikor Jerome lekapta a karját, és megfordította, hogy a szemében nézhessen. Risa biztos volt benne, hogy bocsánatot fog kérni. Tévedett. – Reggel továbbmegyünk – mondta. – Hová? – Richmondba – mondta Jerome, és otthagyta. Anthony, Ricky és Robert ittmaradt a hadsereggel, újra beálltak az egységükhöz. Anthony jött elköszönni, amikor éppen kávét töltött magának másnap reggel, és elmondta, a következő ütközet után kap ez hónap eltávozást. Az első elkeseredett harcok óta itt volt a hadseregben, ez járt neki. Risa mondta, hogy örül, megölelte, mielőtt elment, és csak távozása után vette észre, hogy Jerome egy fának dőlve egy fűszálat rág és őt nézi. Egy szót sem szólt, csak felegyenesedett és arrébb sétált. Menet közben nem beszéltek sokat, egyedül ülte meg a nagy fekete lovat, Risát egy szekér vitte Richmondba, ahol Jerome Malloryval, a tengerészet vezetőjével rögtön leült megtárgyalni a helyzetet. Ahogy Richmondhoz közeledtek, egyre jobban kezdte idegesíteni, hogy a férjei itt ős: összeverődtek az emberek, riporterek bombázták kérdéseikkel az Old Capitolról, a szökésről és a régi napokról, amikor blokádtörő volt. Jó szónok, ismerte el Risa kelletlenül, minden válasza udvarias és szerény, ő itt a kisfiúk példaképe. 154

Amikor megérkeztek, Jerome elment, azt mondta, majd a katonák gondoskodnak róla, míg ő a vezérkarral tárgyal. Egy idősebb, acélszürke hajú és bölcs, barna szemű katona volt a kísérője. Alfred More–nak hívták. Elvitte őt és Jamie–t egy kedves fogadóban nem messze a Konföderáció Fehér Házától. Jerome elfoglalt lesz egy ideig, mondták. Rendkívül sok információt szerzett fogsága és menekülése során. Risa egyedül volt, szobáját őrizték. Nyugtalanul járkált. Hoztak neki ennivalót, majd More hadnagy megkérdezte, hogy szeretne–e megfürdeni. Risa alig várta már. Addig lubickolt, míg ki nem hűlt a víz. Bár késő volt, túl nyugtalan volt ahhoz, hogy lefeküdjön. A nyitott ablakon át hallotta, hogy a tavaszi estén valahonnan zene hallatszik. Gyönyörű zene volt. A keringő véget ért, utána egy dzsigg következett. Majd a Dixie hallatszott, utána pedig a Szép kék zászlónk. Hallgatta a zenét, kikönyökölt az ablakba, lábával dobolt a földön. Vajon honnan jön a zene? Végignézett az utcán, és látta, hogy a Fehér Ház előtt kocsik sorakoznak. Megdöbbent, amikor a nyitott bejárati csarnokban meglátta a férjét, aki egy alacsony civillel és egy kicsit magasabb katonával beszélgetett – meg egy nővel… Risa első reakciója a tiszta, értelmetlen düh volt. Jerome bálban van – flörtöl! –, őt pedig itt hagyta ebben a szobában, egyes–egyedül az ellenség fővárosában. Risa tétován kinyitotta az ajtót. More hadnagyot nem látta, a fiatal önkéntes, aki korábban csatlakozott hozzájuk, ott ült a falnál, feje hátrahanyatlott. Aludt. Risa óvatosan becsukta az ajtót. Az ültetvényen utazáshoz pakolt fel, nem bálokhoz. Nem volt semmilyen elegáns ruhája. De az egyik ruhának csipkeszegély volt a dekoltázsánál, és miután leszedte az ezt takaró anyagot, elég merész „éjszakai” dekoltázs keletkezett. Miután szoptatott, keblei nagyok, és csábítóan gömbölyűek voltak. Haját hátrafésülte és lazán feltűzte, hogy nyakára és vállára egy–két tincs hullhasson. Hátralépett az öltözőasztal tükre elől, és megnézte magát. Hiányzott róla egy elegáns mellényke, de a háború közepén kevés nő lesz divatos ruhában. Elmegy így is. Aztán elgondolkodott. Teljesen megőrült? Kisétált a házból, és hívatlanul beállít egy déli partira? Nem képes rá… De muszáj volt. Úgy tűnt, Jerome túl jól ismeri a nőt. Ő pedig egy tábornok lánya. És a tábornokok lányainak tisztelet jár mind a két fél részéről. Felkapta Jamie–t, és lábujjhegyen visszament az ajtóhoz, csendesen kinyitotta, még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy a kisfia felébredjen. De úgy tűnik, Jamie megérezte a kalandvágyat – vagy az őrültséget –, ami úrrá lett Risán: csendes volt, mint egy angyal, miközben ős lesietett a lépcsőn, és kiment a kapun. A ház talán két utcányira volt tőlük. Gyorsan megtette a távolságot, de amikor odaért, Jerome már nem volt a tornácon. Ahogy ott állt határozatlanul, egy magas, vonz, sötét hajú, kedves nő lépett oda hozzá. – Helló, kedvesem, olyan szomorúnak és bizonytalannak látszik! Segíthetek? Risa megpróbált felelni, de benne rekedt a szó, mert megijedt. Már nem volt menekülés. Ismerte a nőt. Jól ismerte, mert Jefferson Davis, aki most az Amerikai Konföderáció elnöke, korában hadügyminiszter volt, és gyakran találkozott az apjával a háború előtt. – Hé, Risa! – kiáltott a nő. – Risa Magee! Most már McKenzie, igaz? És persze, a kapitányod meg idebent van! Gyerünk, hadd vigyelek be! – Mrs. Davis, én… – kezdte Risa, meg akart fordulni és elszabadulni. Őrültség. Mit keres ő itt? – Szólíts Varinának, kedvesem! Régen is így szólítottál, emlékszel? Be kell mutassalak mindenkinek! Nem értem, hogy hagyhatott otthon a férjed! Az első kicsid? – kérdezte Jamie–re mutatva. Megsimogatta a gyermeket. – Szabad? – Természetesen! – Varina imádta a gyerekeket. Risa tudta, hogy az elsőszülött gyermekük meghalt. – De annyira félek, hogy esetleg… bepiszkítja a gyönyörű ruhádat! – Ó, kedvesem! Engem az egyáltalán nem zavar! Most gyere… 155

Risa tétovázott, megrázta a fejét. – Hibáztam. Nem kellene, hogy itt legyek. Jerome nagyon népszerű, és gondolom, állandó pletykatémák vagyunk, először hogy az apám mennie dühös rá, aztán… aztán meg azok a vádaskodások, hogy közreműködtem az elfogásánál és elárultam a hajóját. Varina halkan felnevetett. – Apád egy vén zsarnok, kedvesem. Jó ember, de zsarnok. Bárcsak ő is itt lehetne! Mindig vannak, akik beszélnek mindenfélét, de én már régen ismerlek: tudom, becsületes vagy. Ha te azt mondod, nem igaz… Varina sötét szeme szikrázott. – Hát, nem vagyok egészen ártatlan. – Ó? – Jenki vagyok. Varina vállat vont. – Sokkal jobb meghívni egy ismert ellenséget, mint megbízni a barátaidban, akik hátulról leszúrnának. Gyere! Ez az én estélyem, kedvesem, és te az én vendégem vagy. Megfordult, és elindult a házba, karján Jamie–vel. Risának nem volt más választása, mint követni őt.

156

25. fejezet Egy kicsi, márványpadlós csarnok vezetett a belső szobákba. A zenészek jobbra voltak, az ebédlő mögött szalonban. A bútorokat széttolták, hogy lehessen táncolni, és a ház tele volt emberekkel. A hölgyek gyönyörű ruhákban voltak. Sokan viseltek feketét. Risa azonnal magán érezte az érdeklődő tekinteteket, ahogy Varina oldalán lépkedett. Hálás volt a First Ladynak, tisztában volt vele, senki nem állna szóba vele a jelen körülmények között. Természetesen ahogy Varina elkezdte bemutatni a vendégeknek, az emberek pusmogni kezdtek. Risa úgy érezte, az egész terem róla pletykál. De Varina otthonában voltak, ahol betartják az illemet. Mindenkinek úgy mutatta be, mint Mrs. McKenzie–t, aki „a mi halált megvető hősünk felesége”, és úgy mutogatta Jamie–t, mintha a sajátja volna. Odavezette az elnökhöz. Magas, elegáns, az arca sokkal soványabb, a tekintete sokkal fáradtabb, mint amire Risa emlékezett; Jefferson Davis néhány másodpercnyi gondolkodás után felismerte. – Á! – kiáltott fel, és megfogta Risa kezét. – Drága Varina, látja, hogy megnőtt? Na, hogy van az a vén lókötő apád? Hiányzik nagyon. Kár, hogy ebben a háborúban ő a rossz oldalon áll, de hát jenkinek született. Régi New York–i ír családból való, és ezen nehéz változtatni. Még mindig tüzet okád, mert hozzámentél egy lázadóhoz, kedvesem? – Ami azt illeti, szívesebben látott volna egy jeni oldalán, uram. – De biztosan nagyon büszke az unokájára! – Csodálatos kisfiú, ugye? – mondta Varina. Miközben beszéltek, egy tiszt ment oda az elnökhöz. Varina közéjük lépett: – Egy régi barátunk lánya jött el ma este… egy igazi déli hős felesége. Engedje meg, hogy a férjem táncoljon vele! Megteszi, tábornok úr? – kérdezte. – Szerintem a hegedűk épp keringőbe kezdtek! A meglepett Risa a következő pillanatban a merev, fekete ruhás elnökkel táncolt. Mosolygott. – Nagyon kedves ez a feleségétől. A vendégei ezek után kedvesek lesznek hozzám, ugye? Az elnök vigyorgott. Risa tudta, jó a humorérzéke, bár politikai ellenfelei ezt tagadták. – Varina az életem nagy ajándéka. Nemcsak hozzád volt kedves. Mindenki tudja, hogy a tábornok és én minden alkalmat kihasználunk, hogy egymásnak eshessünk. Varina közbelépett, hogy ma este biztosan ne vesszünk össze. Miközben az elnökkel táncolt, újra meglátta Jerome–ot. Még mindig a csinos barna nő társaságában volt, de most őt nézte. És egy pillanatra nagyon meglepődött. Amikor Risa elkapta a pillantását, kirázta a hideg. Nem szakította félbe a táncot. Tovább bámulta Risát, és a lány látta a szemében lassan felizzó kék parázst. Amikor a tánc véget ért, Davis meghajolt. Mire kiegyenesedett, Jerome mellette termett. – Uram, nem tudtam, hogy ismeri a feleségemet. – Kislány kora óta, kapitány. Annyian elfelejtik a Washingtonban töltött éveket, de én soha nem feledhetem a fájdalmat, amikor az ottani barátaimtól búcsút kellett vennem. Ura, visszaadom a feleségét. És ha szerencséje van, a feleségem is hamarosan visszaadja a gyermeküket. Nagy családunk van, de Varinának soha nincs elég gyerek a közelében. – Köszönöm, uram – mondta Jerome. – Nem, kapitány, én köszönöm. A magához hasonló emberek bebizonyítják, hogy a lehetetlent is meg lehet csinálni. Most, ha megbocsát… Elment és azonnal megrohanták. Risa érezte, hogy elpirul Jerome tekintetétől, de azért a szemébe nézett. – Mit keresel itt? – Idehoztál, nem emlékszel? – Nem, nem hoztalak ide. 157

– Idehoztál Richmondba. És utálom kihagyni a bálokat – mondta Risa könnyedén. – Nos, ezt az egyet ki fogod hagyni – mondta Jerome sötéten, és kezét Risa karjára tette. – Következő lépésként, drágám, az egész Konföderációt fogod elárulni. – Bárcsak képes lennék rá! – mondta Risa halkan, de indulatosan. – Bárcsak lenne hatalmam véget vetni a vérontásnak! – folytatta szenvedélyesen. Jerome ki akarja vezetni, gondolta Risa. De mielőtt bármit is mondhatott volna, körülvették őket, mindkettőjüknek pezsgőt hoztak. – Magára kapitány! És Mrs. McKenzie–re! Jerome bemutatta Risát a körülöttük álló katonáknak. Még több ember gyűlt oda. A férfiak, aztán a nők. Risa nem tudta, mit gondolnak felőle, udvariasan válaszolgatott, beismerte, hogy jenki… de a férje déli, ezért most délre tartanak. Sokat nevettek rajta. Egy fiatal, sötét hajú hadnagy így szólt: – Alig vártuk, hogy megismerjük önt. De tudtuk, eljön, hisz ezen a fogadáson a férje visszatértét ünnepeljük. Reméljük, hamarosan tengerre száll. Meglepetten nézett Jerome–ra. Az ő tiszteletére van a fogadás. És neki nem szólt, és nem is állt szándékában elhozni őt. A zenészek újra rákezdetek, és a hadnagy engedélyt kért, hogy Risával táncolhasson. Jerome meghajolt, és gúnyosan bólintott. Risa megpróbált kitérni a kérés elől, azt mondta, kisfiához kell mennie, de megtudta, hogy Jamie–t felvitték az emeletre a dajkákhoz, és ott vigyáznak rá. Risa táncolni kezdett, és forgott a táncparketten újra és újra. Elvesztette szem elől Jerome–ot néha látta, amikor arra táncolt, minden egyes alkalommal más richmondi hölgy társaságában. Köztük a csinos barna lány társaságában, aki olyan gúnyosan nézegette Risát, hogy neki kedve támadt megállni a zene közepén, és kikaparni a nő szemét. Persze soha nem ragadtatná el magát ennyire. Nem fog okot adni rá, hogy ezek az emberek elítélő véleménnyel legyenek a jenki nőkről. De végül sikerült találkoznia a riválisával. Ott állt a szalon közepén, és várta, hogy egy középkorú őrnagy puncsot hozzon neki. – Á, Mrs. McKenzie! Risa megfordult. A barna nő közeledett, s kézfogásra nyújtotta karját. – Örvendek. Hogy van? – mondta Risa, és ő is kezet nyújtott. – Istenien, köszönöm – mondta a nő. – Annyit hallottam magáról, de nem reméltem, hogy ma este még találkozunk! Jerome azt mondta, maga nem jön. – Nagyon fáradt voltam – felelte Risa. – Jerome azt gondolta, pihenni szeretnék, de… nem tudtam távol maradni. Ön tudja a nevemet, de én nem tudom, hogy ön ki… – Ó, kedvesem! Magát mindenki ismeri! Elég hírhedt, itt, délen! – mondta a nő kacsintva, rosszindulatú szavait negédes mosollyal kísérve. Risa mosolygott. – Tényleg? De maga…? – Janine Thompson vagyok. Az apám Pierce Thompson. Jaj, de hát maga északi. Nagyon fontos személyiség, és – még a háború előtt – ő exportálta a legtöbb gyapotot az egész államban. Janine Thompson. Az a nő, akit az újságok szerint Jerome feleségül akart venni. Egykori menyasszony? Jerome soha nem magyarázta el, mi is történ a lánnyal, miután összeházasodtak. Risa úgy érezte, rosszul van. Janine nagyon szép volt sötét hajával és hófehér bőrével. Vidáman fecsegett, de volt valami a hangjában, ami megijesztette Risát. Risa úgy döntött, nem mutatja ki a féltékenységét. – Gratulálok – mondta könnyedén. Janine felvonta tökéletes ívű szemöldökét. – De hát maga az, akinek gratulálni kellene. A házasságához. És a gyerekhez, természetesen. – Köszönöm. – Bevallom, azt remélte, egyszer én leszek a maga helyében… de aztán… mennyi idős a gyerek, és mikor is volt az esküvő? 158

Risa is kérdően nézett rá. – De Miss Thompson, milyen tapintatlan! Janine Thompson elmosolyodott, és közelebb lépett. – Nem mindig kellemes az igazság, ugye, a társaság élesen ítélkezik, remélem a gyermekét nem érinti majd az ön szégyene. – Hogy merészel a fiamról így beszélni, Miss Thompson… Janine Thompson átnézett rajta. – Úgy tűnik, önnek fogalma sincs, milyen az, ha valaki mindent elveszít… Durva, igazmondó emberré teszi az élet. Ön elcsábított egy déli hőst, pedig én szerettem őt. N nem árultam volna el. És most azt kívánom, bárcsak én is megtettem volna azt, amit ön… ha állapotos leszek… vagy legalább siettetem az esküvőt! Risa elhatározta, nyugodt marad – akármit is mondjon a nő. A hangjából olyan mély csalódottság csendült ki, ami már–már elviselhetetlen volt. Megpofozza? A legszívesebben sírva hazarohant volna. Megpróbálta átérezni fájdalmát, megérteni a lányt. – Miss Thompson, én nem sajnálom, hogy gyermeket szültem, nagyon szeretem. És ha most megbocsát… – Nem bocsáthatok meg magának. Minden éjjel a karomban tartottam Jerome–ot. Olyan szép férfi! Olyan tökéletes! Olyan különleges ember, egészen… egészen addig a kis csillag alakú anyajegyig a bal fenekén… Magának nincs joga hozzá. Nincs joga… Risa megdöbbent. Egy ilyen előkelő hölgy, mint Janine, és így beszél… Az ő férjéről! Tényleg van rajta ilyen anyajegy? – Miss Thompson – mondta nyugodtan –, nagyon sajnálom, ha bármi rossz érte. Most mennem kell. Gyorsan elindult. Amikor visszafordult, Janine ugyanott állt, ahol hagyta, és agában beszélt. De ekkor feltűnt mögötte egy fiatalember, megfordult, és nevetve fogadta el a felkérést. Risa remegett a benne tomboló érzésektől. Mikor volt Jerome utoljára Miss Thompsonnal? Ma estére is tervezett valamit? Ezért kellett otthon maradnia? Dühös legyen vagy szomorú, és tehet–e egyáltalán valamit, hiszen ő itt ellenség! Ekkor Varina visszahozta Jamie–t. egész este a Davis gyerekek szórakoztatták, és most nagyon álmos és éhes volt. – Clark hadnagy visszakísér a szállásodra – mondta Varina. – A férjednek még van egy kis elintéznivalója, de hamarosan ő is otthon lesz. – Gyorsan megölelte Risát. – Örülök, hogy láttalak, gyermekem. Még ilyen körülmények között is. Risa hevesen átölelte Varinát, egy kicsit megnyomta közben Jamie–t. a baba tiltakozva felsírt, ő és a First Lady nevetett. Elintéznivalója… Jerome–nak elintéznivalója van. Nem látta sem őt, sem Janine–t, és kavarogtak benne az indulatok. A hadnagy visszakísérte a szállására, ahol More már várta, de a fiatal katona nem. Bizonyára elmondták neki, hogy Risa megszökött, és a fiú bajban volt. Risa nem akart beszélni vele. Gyorsan bement a szobájába. Megetette Jamie–t, belebújt a hálóingébe, és idegesen fel–alá járkált a szobában. Örült, hogy hívatlanul is odament… ám félt is Jerome–tól. Nagyon haragudott Miss Thompsonra. Azt gyakorolta, mit mond majd, ha Jerome megjön. De teltek–múltak az órák, és Jerome nem jött. És valamikor nagy sokára, lefeküdt. Emlékeztette magát, hogy ő egy tábornok lánya. És nem törheti őt meg semmi. Majd legnagyobb bánatára sírva fakadt. Megpróbálta abbahagyni. Végül sikerült. Nemsokára elaludt.

159

Jerome nem hitte el, hogy ilyen vakmerő Risa. Richmondban, a Konföderáció szívében egyenesen besétál az elnöki rezidenciára. Megfeledkezett róla, hogy Risa ismeri Davist és a feleségét. Abban az egyszerű ruhában is kiragyogott a tömegből. Gyönyörű volt. Elegánsan mozgott, büszkén járt–kelt. Minden mozdulatával őt gúnyolta. Meg akarta fojtani a lányt… de ugyanakkor tisztelte a bátorságát. Holtfáradt volt, aludni akart, de Davisék megkérték, maradjon egy pár percet velük hármasban, mielőtt elmegy, mert másnap reggel indulnia kellett az észak–karolinai partokra. Felajánlottak neki egy kis hajót, amely nem volt ugyan olyan jó hajó, mint a Lady Varina, de talán elég jó ahhoz, hogy segítségével vissza tudja szerezni a saját hajóját. Amikor a vendégek elmentek, Davis bezárta az ajtót, és bementek egy kis földszinti szobába. – Azt akarom, hogy tudja, van is meg nincs is információm az ön életét érintő eseményeket illetően – mondta neki Davis, és egy pohár borral kínálta. – Tessék, uram? Davis leült, ujjaival a halántékát dörzsölte. – Először is legénysége legtöbb tagja Észak–Karolinában várja önt. A felesége felfogadott egy jenki ügyvédet, és sikerült kiharcolnia, hogy engedjék el őket, hiszen maga olyan jól bánt az elfogott jenki hajók legénységével. – A feleségem… ügyvédet fogadott? – Igen. Egy szót sem szólt neki erről. Nem mintha adott volna rá alkalmat. De ez felmenti Risát? Talán azt akarta, hogy a hajóját elfogják, de nem akarta, hogy az embereinek baja essék – mint ahogy az olyan gyakran megesett az Elmirában. Az emberek furcsa okokból furcsa dolgokat csinálnak. Tudta, Magee mindent megtett, hogy őt rabságban tartsa, miután megbocsátotta a lánya elcsábítását. Megpróbálta éltben tartani. – Hálás vagyok, hogy az embereim szabadok. – Most pedig a kocsibalesetről, amelyben a húga is érintett volt… – Találkoztam az apósommal, és tagadja, hogy bármi köze lenne hozzá. Davis szomorúan mosolygott. – Egyre több kém van, és ott bukkanunk rájuk, ahol nem is számítanánk rá. Nemrég egy katona bevallotta az orvosának a halálos ágyán, hogy ő ölte meg a kocsist azon az éjszakán… a férfira célzott, de eltalálhatta volna a maga húgát is. Osby tiszteletes, a katona gyóntatója nem tudta, miről beszél, de miután állandóan a Konföderáció Fehér Házát emlegette, jelentést tett nekem. A katona azt mondta, Floridából fizették. Így uram, valószínűnek látszik, hogy saját államában vagy egy halálos ellensége. Bár vakmerőségnek tűnik, maga – akár csak Robert Lee – gyakran a lehetetlent is végrehajtja, és most a lehetetlenre van szükség, hogy visszaszerezze a hajóját. De kérve kérem, legyen óvatos! Jerome elállt, kezet rázott Davisszel, majd tisztelgett. – Visszaszerzem a hajómat, uram. Nem fog csalódni bennem. Jerome kilépett a Fehér Házból, lassan ment végig a sötét, kihalt utcán. Elbizonytalanodott: talán tévedett, mikor árulónak gondolta feleségét. Megrázta a fejét. Hinni akarta… De ha mégis áruló? Bár Risa kiszabadította az embereit. De a hajója akkor sem volt meg. És hónapokat töltött börtönben. Volt egy ellensége Floridában. Ez nem azt jelenti, hogy az ellenség nem a felesége. És mégis… Visszatért a szobájába, futólag biccentett a fiatal őrnek, aki zavarba jött; biztosan ő őrködött, amikor megszökött a felesége. Belépett a szobába, és a sötétben is odatalálta z ágyhoz. Holdfény szűrődött be az ablakon. Jerome lenézett Risára, aki Jamie–t átölelve aludt. Vékony, fehér hálóinget viselt, végig be volt gombolva, de a holdfényben mégis tisztán ki lehetett venni testének körvonalait. Hirtelen vágy tört rá, de hátralépett, mint akit parázs égetett meg.

160

Miért ne? Miért ne venné el az alvó gyereket és csúszna be az ágyba a felesége mellé, miért nem csillapítja a testét égető pokoli tüzet? Isten a megmondhatója, milyen hosszú pokoljárás ez. Számít az most, az éjszaka közepén, hogy elárulta–e vagy sem? Amikor ő csak egy percnyi gyengédségre vágyott és éhsége csillapítására? De nem volt rá képes. Risa túl erős béklyókat kötött rá. Büszke volt, erős és kitartó. Nem tört meg a legnehezebb pillanatokban sem, és mégis milyen könnyed eleganciával mozgott az ellenségei között a táncparketten! Soha nem hazudta, hogy egyetért Jerome céljaival, az Unióba vetett hite megingathatatlan volt, míg ő sokszor kételkedett saját igazában és a dél lázadásának jogosságában. Igen, az államoknak vannak jogaik, és Florida fellázadt, ő pedig floridai. És isten tudja, mennyire szereti a hazáját. Szenvedélyesen szerette még az átkozott mocsarat is, ami a birtokán végighúzódott. De a rabszolgaság nem helyénvaló. A jenkik nem voltak humánusabbak – fel akarták szabadítani a rabszolgákat, de már nem szívesen gondoskodtak volna az oktatásukról, és végképp nem állt szándékukban esélyegyenlőséget biztosítani számukra. A rabszolgaság különös intézményének vége... de a szabadság még távol. Meg fognak fizetni ezért a háborúért, jutott eszébe hirtelen. A következő években, évszázadokban. Hogy is ítélhetné el Risát? Beleszeretett, kezdte azt hinni, új életet teremthetnek, szerelmük kiteljesedhet. És mégis, miközben ő szerelmes volt… Risa elárulta. De kívánta a lányt. Úgy érezte, mintha ezer éve nem látta volna. Nem érintette meg, nem szeretkeztek. Érzékei vad lázban tomboltak, teste tűzben izzott. Ökölbe szorult a keze. Mégis mit számít? – gúnyolta magát. – Vedd el, amit akarsz, mert most délen vagy és itt nem árulhat el. Itt nem törnek rád katonák, senki nem fog bolondnak nézni. Használd ki az éjszakát, ragadd meg ezt a pillanatot most, olyan régen volt már, olyan átkozottul régen… Már majdnem hozzáért a lányhoz. De Jamie hirtelen felébredt, rúgkapált a kis lábaival. Risa megmoccant. A baba elkezdett sírni. Risa félálomban kigombolta a hálóingét. Szeme résnyire nyílt, közelebb húzta Jamie–t, majd ismét lehunyta. Jamie csendesen szopni kezdett, miközben Risa gyengéden ringatta. Jerome mozdulatlanul állt. Megsimogatta a fia arcát, és finoman végigsimogatott egy kék eret Risa mellén. A lány mélyen aludt, nem mozdult meg. Megfordult és elment, ki a szobából, a fogadó étkezőjébe. A kandallóban tűz parázslott. Töltött magának egy is brandyt, és sokáig nézte a lángokat. Aztán eldöntötte, mit fog tenni.

161

26. fejezet Risa legnagyobb bánatára, amikor felébredt, a férje már elment. Hagyott neki egy rövid levelet. Tengerre száll, amint lehet. Risát More hadnagy délre kíséri vasúton Virginián, Észak–Karolinán, Dél–Karolinán és Georgián át Észak–Floridába, Juliannel marad, és Jerome, amint tud, érte megy. Risa csalódott és dühös volt. Tudta, hogy ott járt a szobában, mert a dolgait magával vitte. Nem mondta meg, hová megy de még szomorúbb lett, amikor megtudta, Pierce Thompson és lánya is elment Richmondból. Jerome tengerre száll, győzködte agát. Azt, hogy Thompsonék ugyanakkor mentek el, nem jelent semmit. Janine egy szerencsétlen nő, akit megtört a háború. Igen, de látta Jerome–ot meztelenül. És Risán akaratlanul is eluralkodott a féltékenység, ha arra gondolt, az a n Jerome közelében lehet. Különösen amikor… amikor őt elhanyagolja. Varina küldött egy kosarat tele ételekkel, hogy vigye magával az útra, és figyelmeztette, aligha lesz utazás közben lehetősége bőségesen enni. A First Lady nem sokat írt: lovascsata volt, sok a sebesült, és a főváros zsúfolva katonákkal, orvosi személyzettel és mentőkkel. Risának eszébe jutott, esetleg megszökhetne a „kísérőjétől” – hiszen egyszer már sikerült. De izzó haragja ellenére – vagy éppen amiatt – kész volt délre utazni. Még egyszer. Csak egyszer. És ott szembenéz Jerome–mal. Mindenütt katonák voltak, szigorúan őrizték a vasutat. A vasút kötötte össze az embereket, szállította az üzeneteket, az árukat és a csapatokat. A Konföderáció fontosnak tartotta, hogy az országon belül működjön a kommunikáció. A kocsikban katonák és menekültek utaztak. Lakhelyükről menekülő anyák, apák és gyermekek. Olyanok, akik elvesztették az otthonukat. Risa beszélt egy észak–karolinai nővel, akit már nem érdekelt, ki nyeri a háborút. A nő éhezett, arca sápadt volt és beesett, mindent megpróbált, hogy két– és hároméves gyerekeit megnyugtassa. Birtoka volt, és gazdálkodásból élt. A férje akkor halt meg, amikor egy gránát felrobbant mellette, miközben az állatokat igyekezett menteni. Az állatok elvesztek, megették a katonák: jenkik és lázadók. A házukat felgyújtották. Megpróbált eljutni a testvéréhez Georgiába. Risa kérdően nézett More hadnagyra, aki nem bánta, hogy Risa élelmiszert adjon a nőnek. A nő arcán a mosoly, szemében a fény feledtetett minden nehézséget, amit még le kell küzdeniük. Hat napig utaztak – a vonatok állandóan megálltak, és egyszer–kétszer le is kellett szállniuk, hogy a katonáknak utat engedjenek –, végül Georgiába értek, és megint vehettek ennivalót. Időközben Risa megkedvelte More hadnagyot. Az apjára emlékeztette, aki hiányzott neki, és akiért sokat imádkozott. A vasút Florida legészakibb pontjára vitte őket. Ott lóra kellett szállniuk, hogy a St. Johns folyó nyugati partján az ország belsejébe jussanak, és elérjék a lázadók táborát. A terep nehéz volt, és nem vihettek csomagot. Kaphattak volna egy ócska szekeret, de Risa inkább lovagolt. A lovak soványak voltak. De a kisgyerek s a rossz utak ellenére a vezetőül fogadott indián férfi az első nap harmincöt mérföldet tett meg velük, és a harmadik napon délre elérték a tábort. Ott volt Julian és Tia, mindketten hűvösen fogadták. Végül is Julian juttatta fel Jerome hajójára, mielőtt azt elfogták. Késő este érkeztek meg. Risa kimerült volt, Jamie pedig nyugtalan, úgyhogy legelőször csak Juliannel, Tiával és Vail őrnaggyal találkozott, a tábor parancsnokával. Mint mindenki más, Vail őrnagy is haragudott rá, és figyelmeztette, szó se lehet semmiféle kommunikációról a folyó tőpartján lévő jenkikkel. Tia sátrában szállásolták el, aki sokat tett azért, hogy a sátra kényelmes legyen. Egyszerű tábori ágyak, ládák, egy tükör, egy íróasztal és még festmények is – sebesült katonák képei. Risa lefeküdt az ágyra, megetette Jamie–t, és elaludt.

162

Amikor felébredt, Tia vádló tekintettel nézte. Felült, megigazította a ruháját, és igyekezett nem zavarni Jamie–t. Így szólt: – Nem én árultam el Jerome–ot! Tia hűvösen nézett rá, és nem válaszolt. – Találkoztál Iannel? – Régóta nem. De utolsó értesüléseim szerint kitűnő egészségnek örvend. Tia elkezdett fel–alá járkálni a szűk helyiségben. – Volt még egy csata Virginiában, Chancellorsville–nél. Szörnyű csata. Egyesek szerint ez volt Lee legfényesebb győzelme, de a veszteségek… ezer halott. Mindkét oldalon. Risa felkelt, Tiára nézett. – A potomaci hadsereg… – És az észak–virginiai hadsereg. Stonewall Jackson is megsebesült. – Megvonaglott az arca. – A saját emberi lőtték le! Összetévesztették egy jenkivel! Az utolsó szavakat úgy köpte ki. Risa tétovázott. Stonewall Jackson, a legendás hadvezér megsebesült. Vallásos ember volt, önmagához szigorúbb, mint az embereihez. Akire mindenki felnézett… még Lee is tiszteli. Ha ő meghal… Dél nem engedhette meg magának, hogy elveszítse, gondolta Risa. De ugyanakkor nehéz volt szomorúan gondolnia egy déli tábornok halálára, amikor a saját apja is a halottak között lehet. – Tia, kérlek, ha tudsz valamit az apámról… – Csak déli halottakról küldenek jegyzéket, az északiakról nem – mondta Tia hűvösen, majd felengedett. – Hallottuk volna, ha apádnak baja esik; őt mindenki ismeri. Risa fellélegzett. Adja isten, hogy igaz legyen! – Tia? – kiáltott be Julian a sátorba. – Gyere be, Julian! – mondta a húga. Belépett és Risára nézett. Nem kellett semmit sem mondania. Risa látta ökölbe szorította kezét, mielőtt a háta mögé rejtette. – A pokolba is, Julian, nem én voltam. Senkinek nem szóltam arról, hogy a hajón leszek. Senkinek nem mondtam, hogy Jerome átjön hozzám – te tudod, hogy érted küldettem, nem Jerome–ért. Nem vagyok bűnös! Igen, azt akarom, dél elveszítse a háborút, méghozzá gyorsan. De nem kockáztattam volna a gyerekem apjának életét… – Tudtad, hogy börtönbe fog kerülni! – mondta Tia. Risa Tiára bámult. – Ő az unokatestvéred… egész életedben ismerted! Tudhattad volna, hogy képes szembeszállni egy tucat fegyveressel! Tia ránézett Julianre, talán, de csak talán elhitte, amit Risa mondott. Julian lassan megrázta a fejét. – Valaki figyelhetett téged. – Bárki figyelhetett. St. Augustine a jenkik kezén van. – Igen, de más is történt… – Mi? – Kaptam egy üzenetet apádtól, amelyben megfenyegette Jerome–ot… és a családunkat – mondta Julian. – Apám kibékült Jerome–mal! Soha nem fenyegette a családotokat! N pedig soha nem árultam el senkit; halálosan elegem van ezekből a vádakból! – Túl sokat tudsz, és túl könnyen beszélsz – mondta Tia. A bátyjára nézett. – Egyetértek – mondta Julian. – Én mondom... – kezdte Risa. – Ne mondj semmit! – mondta Julian. – Csak légy jó felesége Jerome–nak, akár unionista vagy, akár nem, maradj itt, és ne lépj kapcsolatba a jenki barátaiddal. Megteszed?

163

– Természetesen igen – felelte Risa. – Jerome arra kért, hogy jöjjek ide és várjam meg. Megjöttem. – Fegyveres kísérettel – jegyezte meg Tia. – Gondolod, itt lennék – kíséret ide vagy oda –, ha nem én magam döntök így? – Hát, majd meglátjuk, nem? – kérdezte Julian. Kiment a sátorból. Tia követte. Risa visszafeküdt a kisfia mellé. Hálát adott az istennek, hogy ilyen fáradt. Elaludt. Jerome régi legénységének nagy része már várta t Észak–Karolinában. Olyanok voltak, mint a kisfiúk, amikor köszöntik egymást. Michael, Matt, Hamlin Douglas, dr. David Stewart, Jeremiah és mások. A hajó neve Bodkin vélt, és össze se lehetett hasonlítani a Lady Varinával. Szürkületkor hagyták el Észak–Karolinát, és nem üldözték őket a jenkik. A hajó kékesszürke volt, szürke vitorlákkal, nagy tűzerővel rendelkezett. Ám nem volt olyan lapos fenekű, mint a Lady Varina, és ez okozta Jerome–nak a legnagyobb problémát. Amikor elhagyták a kikötőt és kihajóztak a nyílt tengerre, Jerome összehívta a tiszteket, és elhatározták, hogy első dolguk a lady Varina visszaszerzése lesz. Aznap éjjel a kapitányi kabinban Jerome beszélt Daviddel és Hamlinnel – kikérdezte őket, mi törtét, amikor a hajót elfogták. A vén Hamlin Douglas kerülgette a dolgot. – Kapitány, így emlékezetből nagyon nehéz pontosan megmondani. Kint voltunk a tengeren. Hajók tűntek fel a láthatáron – túl sok ahhoz, hogy elrohanhattunk vagy tüzet nyithattunk volna. Talán ha akkor velünk van… – Félrenézett. – Annyi északi hajó… Biztos, hogy tudták, mikor és hol leszünk. David megköszörülte a torkát. Hamlin ismét szomorúan nézett Jerome–ra. – Igen, a jenkik pontosa tudták. Jerome hátradőlt, úgy érezte, mintha egy sötét felhő ereszkedett volna a lelkére. Azt még megérti, Risa miét akarta, hogy őt elfogják. De a hajót? Túl sok emberi élet forgott volna kockán. – A feleségem hol volt a támadás idején? – érdeklődött. – A fedélzeten. Leparancsoltuk, de nem akart biztonságos helye menni – mondta Hamlin. – Hogy fogadta a jenkiket? Hamlin vállat vont. – Azt mondták, hogy menjen velük, és ő engedelmeskedett. – Melegen üdvözölték – tette hozzá David gyorsan –, de úgy tűnt, Risa nem örül nekik, és egyiket sem üdvözölte úgy, mint régi barátját. Jerome elmosolyodott. – Meglep, hogy védelmetekbe veszitek. Elmirára küldött benneteket, a legrohadtabb helyre eben az országban… – De ki is szabadított minket Elmiráról. Felfogadott egy ügyvédet, és kiszabadított minket – mondta Hamlin. – A jenki ügyvéd ott volt, amikor kiengedtek minket, és végigkísért az északi területen. Rendes fickó, és azt mondta, Lincoln akármire is hivatkozik, van elég jó ember ebben az országban, akik betartják a törvényeket. Nem mintha jogi ügy lett volna: azt mondta, ő csak azzal érvelt, amit Mrs. McKenzie–től hallott: hogy ön és a Lady Varina legénysége mindig tisztességesen bánt az ellenséges hajók foglyul ejtett tengerészeivel, és mindenkit elsősegélyben részesítettek, aki rászorult. – Talán csak azt akarta, hogy a hajót kivonják a forgalomból. – mondta Hamlin. – Talán azt gondolta… Jerome felemelte a kezét. – Nem számít! – Dehogynem – mondta David. Jerome ránézett.

164

– Ott volt a fedélzeten veletek, amikor a hajót körülvették a jenkik. Tudtok más magyarázatot arra, honnan tudhattak arról, merre tart a hajó? Mindenki hallgatott. Jerome elmosolyodott. – Uraim, ideje visszavenni, ami a miénk. Május közepén a fenyvesben megbúvó táborba is elért a hír: 10–én meghalt Stonewall Jackson. Karja elvesztését túlélte, de tüdőgyulladást kapott. Bár Robert E. Lee megüzente neki, hogy visszavárja, a nagy embert az Isten szólította magához. Felesége ott volt mellette, halálhírére dél gyászba borult. Testét a fővárosban, Richmondban ravatalozták fel, ahol barátai leróhatták kegyeletüket. Furcsa, de az északiak legnagyobb stratégiai ellenfelét épp a saját katonái lőtték le. Minden veszteség fájdalmas volt, de Lee azt nyilatkozta, hogy ez számára elviselhetetlen. Bár Risa átérezte a Jackson levesztése feletti fájdalmat, és ő is csodálta a tábornokot, sokkal jobban elkeseredett, amikor egy másik halálhírről értesült. Anthony Hawkins neve az eltűntek közt szerepelt, valószínűleg a Chancellorsville–t követő kisebb összecsapások során ölték meg. Soha nem kapott eltávozást, soha nem látta viszont feleségét és gyermekeit. Amikor ezt Risa megtudta, sírt. Tia ökölbe szorított kézzel rontott be. – Hogy merészelsz… hogy merészelsz megsiratni egy déli katonát!? Hogy gúnyolhatod ki a mi fájdalmunkat? Risa felállt, és a szemébe nézett. – Ha Ian meghalna, és te megsiratnád, akkor te a mi fájdalmunkat gúnyolnád? – kérdezte feszülten. – Ian a bátyám! Anthony Hawkins… – A barátom volt, különleges ember. És ha eddig nem vetted volna észre, ebben a háborúban semmi nem választja el a barátot az ellenségtől. Nézz körül, és magad is megláthatod, a pokol szállt erre a földre! Tia meglepetten lépett hátra. – Tudom, mi folyik itt. A bátyám jenki, az apám unionista. Anyám titokban sír, mert attól fél, hogy mindannyiunkat megölnek. A sógornőmet felakaszthatták volna, az unokatestvéremet felakasztották, és csak azért élte túl, mert a bátyám megmentette. Sydney Washingtonban maradt, és senki nem tudja, miért; a nagybátyám még lelöveti magát, miközben megpróbálja megtalálni. Brent is meghalhat, ha a közelében csapódik be egy gránát, és Jerome is. Én aztán mindent értek! – kiabálta, és sírva borult az ágyára. Risa tehetetlenül nézte, és azt kívánta, bárcsak ne beszélt volna így vele. Tétován odalépett hozzá, nem tudta, Tia hogy fogadja vigasztaló szavait. Leült az ágyra mellé, kedvesen beszélt hozzá. – Tia, sajnálom, nagyon sajnálom. Nem úgy gondoltam. Csak hát mindannyiunkat kísért ez a rémálom. Ismerned kellett volna Anthonyt. Szilárd, kedves, erkölcsös, bátor, kiváló férfi, és nem számít, miért harcolt. Az özvegyéért sírok, aki elemészt most a fájdalom, és a gyermekeiért, mert soha nem fogják megtudni, milyen kiváló férfi volt az apjuk. Esküszöm, nem gúnyolok senkit! Meglepetésére Tia szomorúan bólintott. – Én is sajnálom… te nem tehetsz arról, hogy egy jenki tábornok lánya vagy, és északon nőttél fel. – Tényleg nem… – mondta Risa csendesen. – Chancellorsville–ben véres vereséget szenvedtünk, de nektek, északiaknak ez a legnagyobb győzelmetek… több ezer embert vesztettünk… Annyian halnak meg! És – tette hozzá – az állam az összeomlás szélén van, és soha nincs elég élelmiszer és orvosság. A világ megváltozott, már soha nem lesz olya, mint régen! A háború előtt minden olyan csodálatosnak tűnt, szerettem volna befejezni az iskolát, utána pedig Európába menni… és ehelyett itt dolgozom Julian mellett, látom, ahogy az emberek meghalnak, és hogy kisfiúk és öregemberek próbálják megvédeni Floridát… És

165

ha a múltra gondolok, önzőnek érzem magam, de néha egyszerűen azt akarom, érjen véget ez az egész! – Mindenki ezt érzi, Tia! És mindenki érzi a fájdalmat, a keserűséget. És a veszteségeket. Mindketten segítünk a sebesültek ápolásánál, és tudjuk, hogy mindannyian valakinek az apái, testvérei, fiai, szeretői… barátai. Én mindkét oldalon megsiratom a barátaimat, Tia. És imádkozom az apámért, a bátyádért… és a férjemért. Tia csillogó, sötét szemmel nézett rá. – Mondd meg az igazat: elárultad Jerome–ot? – Soha, esküszöm! – Risa állta Tia tekintetét. Tia egy hosszú pillanatig rámeredt, aztán megölelte. Az asszony boldogan szorította magához: hosszú idő óta először hittek neki. Jamie felsírt. Risa és Tia nevetett, és Risa letette a gyereket. Aztán együtt sírtak és nevettek, és Julian, aki a húgát keresve lépett be, megállt az ajtóban. A háború egy kicsit mindenkit őrültté tett, gondolta. De ahogy a két nőt hallgatta, tétován továbbment. Rájött, hogy szeretne ő is hinni. Másnap Risa korán kelt. Jamie–t Tia és egy Minea nevű indián nő gondjaira bízta. Mineának is kisgyerekei voltak, és Jamie első pillantásra megszerette. Risa érezte, figyelik. Ahogy a tábort a fürdésre használt kis folyóöböltől elválasztó távolságot megtette, tudta, Julian McKenzie egyik segédje diszkréten követi. Nem mehetett messzire őrizet nélkül, de nem is volt mitől félnie. Aki követte, csak a szűk földnyelvig ment utána, és a fák alatt várt rá. Gyorsan megfürdött, reszketve lépett ki a vízből, és felöltözött. Alig tudta begombolni a kombinéját, amikor hirtelen ágyúlövésekre lett figyelmes. Ösztönösen lebukott a földre. Az ágyúlövést puskatűz követte, ekkor felugrott, és visszarohant a fenyőfák alatt futó ösvényen oda, ahol a kísérőjének kellett várnia. De egyenesen Julianbe botlott, aki egy sovány gebén ült, és majdnem elgázolta Risát. – Mi történik? – kérdezte a lány. – Hol van Amos? – Elment. Volt egy összecsapás a folyón, és a Dixie–legények a déli tengerészekkel együtt harcolnak. Súlyos harcot fogunk vívni. Megyünk a sebesültjeinkért. – Tengerészek? – Igen, egy hajó jött fel a folyón. Risa, állj el az utamból! – Jerome az? – Nem tudom. – Ő kell, hogy legyen! – Valószínűleg. – Vigyél magaddal; talán tudok segíteni. Julian összeszorított fogakkal nézett le rá. – Nem. – Kérlek! Julian, tudod, hogy hasznomat vennéd! Kérlek, térj észhez! Hogy is kerülhetnék kapcsolatba az északi csapatokkal! Julian, én segíthetnék neked! Julian egy pillanatig tétovázott, de tudta, a lánynak nem volt lehetősége arra, hogy beszéljen a folyó másik partján táborozó jenkikkel. – Rendben – mondta Julian, és lenyúlt, hogy felesítse Risát a lóra. – Akkor menjünk! Amikor a lány fent volt, Julian sarkával ösztökélte a gebéjét. – Gyerünk, lovacska, ne hagyj cserben! A kanca meglepően gyors volt. Hamar átjutottak a fenyőerdőn. Néhány pillanattal később épp előttük szólaltak meg a fegyverek. Julian megrántotta a kantárt, leugrott, és lesegítette Risát is. Leoldozta orvosi táskáját a nyeregről, és berohantak a fák közé. – Bukj le! – figyelmeztette.

166

Risa így is tett, és a folyó felé kezdtek kúszni. A folyót fekete lőpor lepte el. Hirtelen a fekete ködben valami megmozdult. Egy kísértethajó úszott fel a folyón. Risa döbbenten bámult rá. A Lady Varina volt. Újrafestve, átnevezve… most Glorynak hívták. De Jerome hajója volt. Vajon Jerome is rajta van? A déli felderítés megtudta, hogy a Lady Varinát Fernandinába vitték. Nem volt könnyű visszafoglalni, de Jerome eltökélte magát. Legénységével együtt sikeresen eljutottak Bermudára a lőszerért, amire nagy szükségük volt. Gyapottal megrakottan érkezte, visszafelé brit aranyat és fegyvereket hoztak. Az éj leple alatt, míg a part mentén hajóztak, Jerome a hajó visszafoglalását tervezgette. Nem támadhatott fényes nappal, nem volt elég embere. Túl sok életet áldozott volna fel, és talán a hajóhát is. És bár halotta, hogy Lincoln egy dühös pillanatában azt mondta, hogy tiszteket tud csinálni, de lovakat nem; ő nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az embereit. Éberen feküdt éjszaka, és eszébe jutott St. Augustine… és az apja népe. Apja és szeminol társai úgy szöktek meg a Marion–erődből, hogy koplaltak, és kibújtak a rácsok között. Jerome sokat tanult tőlük. Először meg kellett találniuk a tengerre éppen kifutott Lady Varinát. Aztán a fedélzetre kellett jussanak. Nem csatában kell elfogni, hanem csendesen. Jeremiah Jonest küldte felderítésre. Jerome félt, hogy a fiút elfogják, de Jeremiah megígérte, ha elkapják, megadja magát, és azt mondja a jenkiknek, hogy átállt. Megígérte, hogy akkor leteszi a hűségesküt az Egyesült Államoknak. Nem kapták el. Visszatért a Bodkin fedélzetén várakozó Jerome–hoz az információkkal. – Holnap éjjel fog kifutni… hogy megkeressen minket, kapitány. A jenkik idegesek. Megtudták, hogy újra tengeren van egy lázadó hajóval. A Lady Varina kapitánya most Perry Ulmstead parancsnok, aki esküszik, hogy fellógatja a saját hajója főárbocára, amint megtalálja magát. – Valóban? – morfondírozott Jerome, s szeme szikrát hányt dühében. – Hát, kapitány, tényleg fel is akaszthatják, mert maga egy szökött fogoly, és minden… – Először el kell kapniuk, nem igaz? – kérdezte Jerome. Másnap éjjel, amint meglátták a hajót, támadtak. Indián stílusban. A mentőcsónakokban siklottak a hajó oldalához, ahol bekormozott arccal, csendben és titokban a Lady Varina kötélzetén egyesével felmásztak a fedélzetre. Csak kés volt náluk, de hamar lefegyverezték a néhány őrt, és elvették a puskáikat. Két jenkit megöltek, és lehajították őket a vízbe, míg a maradék kilenc embert a főárbochoz kötözték. Jeremiah és David vigyázott rájuk, miközben Jerome, Hamlin és a többiek a kapitányi kabinhoz mentek. Hallották, ahogy a jenki tisztek beszélgetnek: – Majd mi megleckéztetjük – mondta valaki. – Felakasztjuk, hogy ott rohadjon meg, és a tengeri madarak lakmározzanak belőle, és én mondom: kevesebb lázadó lesz a tengeren, aki megpróbál áttörni a blokádon! Jerome Hamlinre nézett, felvonta a szemöldökét, majd bólintott. Betörték a kapitányi kabin ajtaját, és olyan gyorsan jutottak be, hogy senki meg sem mozdulhatott, nemhogy pisztolyt vagy kardot ránthatott volna. Ulmsteadet rögtön felismerték a rangjelzéséről – és arról, hogy a kapitányi székben ült, lábait az asztalon tartva. Fel sem tudott állni, amikor Jerome mögé került, s kését a férfi torkához szorította. – Hogy is mondta? Felakasztjuk, hogy ott rohadjon meg…? Becsületére váljon, Ulmstead nem is próbált mentségeket keresni… – McKenzie kapitány, ha jól gondolom? – Nagyon jól gondolja. – Ha meg akar ölni… – Nem akarom. De az én székemben ül, az én asztalomnál. Megkérhetném, hogy tűnjön el innen? 167

Ulmstead felemelkedett. Közepes alkatú ember volt, acélszürke, divatos pofaszakállal, ami jól illet göndör hajához. – Mondja meg az embereinek, hogy tegyék le a fegyvert – tanácsolta Jerome. Ulmstead bólintott az embereinek, akik engedelmeskedek. – Most mit akar tenni, McKenzie kapitány? – kérdezte Ulmstead. –Nos, kijjebb visszük egy kicsit a hajót, és akkor maga és az emberei elmehetnek a mentőcsónakokkal. Ulmstead lehajtotta a fejét, szemmel láthatóan megkönnyebbült. Megköszörülte a torkát. – Itt nem mehet túl gyorsan. Homokzátonyok, sekély részek vannak… – És én mindet ismerem. Mr. Douglas, ha a kormányhoz fáradna, az útirányt ismeri. A legénység többi része álmából riadt fel. Néhányan megpróbáltak küzdeni, de végül Jerome és emberei veszteség nélkül foglalták vissza a hajót; csak négy jenki halt meg vagy sebesült meg. Jerome hajnalig várt a rabok elengedésével, majd elindította őket a part felé, kaptak vizet és élelmiszert, de fegyvereket nem. Amikor a jenkik elmentek, Hamlin csendben Jerome mellé állt. – És most, uram? – Megvárjuk a szürkületet, és elkísérjük a Bodkint a folyón. – Mi van, ha várnak ránk? – Harcolni fogunk – mondta Jerome halkan, és elfordult. Risa árnyékként követte Juliant. Egy újabb elesett katonához értek. A lázadók a fák közül lőttek. Úgy tűnt, a jenkik meglátták a folyón a hajót, mert tüzet nyitottak rá. A fenyves megtelt fekete füsttel és porral, és egyre rosszabbul lehetett látni. – Húzd le a fejed, Risa! – figyelmeztette Julian, és lehajolt a sebesült katonához. Megfordította. – Halott – mondta Julian, és tovább sietett. Risa követte, nyelt egyet, és megpróbált nem nézni a katonára. Julian megállt, egy másik katona feküdt a földön, és a lábát fogta. Egy öregember. Fehér a szakálla, ősz a haja, nyugodtan viselkedett. Ránézett Julianre, és rámosolygott a lányra is. – Hát, maga elég szép ahhoz hogy az utolsó dolog legyen, amit látok. – Nem én leszek akit utoljára lát – biztosította Risa mosolyogva. – Tépj kötést, elszorítjuk – hadarta Julian. Risa széttépte a mellényét, a kötést a férfi lába köré tekerte, Julian letépte a nadrágját, s láthatóvá vált a lüktető vérzés. Julian elszorította. – Hogy van, katona? – kérdezte. – Öreg vagyok, és fáj a lábam, mégis hogy lennék? Julian rámosolygott a lányra. – Szerintem túléli. – Felállt, és elindult egy másik sebesült felé, aki egy fa tövénél feküdt. Risa megszorította az idős katona kezét. – Uram, túl fogja élni! Felállt, készen arra, hogy kövesse Juliant. Nyerítést hallott, és megfordult. A füstből egy lovas alakja tűnt elő. A ló vágtatni kezdet felé. – Julian? – kiáltott ijedten, és ösztönösen tudta, veszélyben van. – Julian! – kiáltotta. Megfordult és a fák közé futott. – Risa? – Julian megállt, és hátranézett. A lány gyorsan futott, és nem fordult meg, de a lovas könnyedén utolérte. Valami nagyot reccsent a fején, és a világ elsötétült, felkapták a lóra… elrabolták.

168

27. fejezet Jerome a Lady Varinával fedezte a Bodkint, ami lejjebb, a folyó mentén értékes árut rakodott ki. De a jenkik tudták, hogy nem sokáig mer itt maradni, mert az elmúlt néhány hónapban a folyó egyre erősebb blokád alá került. A puskatűz után minden elcsendesedett, a jenkik ellőtték, ami lőszerük kéznél volt. Nemsokára újabb északi naszádokat küldenek utána… és még a végén csapdába kerül. – Mr. Douglas! – Igen, kapitány! – Viszek egy csónakot, elhozom a feleségemet és a fiamat. – Rendben, kapitány! – Veled megyek – mondta David Stewart, és a sarkában volt. – Rád szükség van itt… – Nincs sérültünk. Csak egy égett kéz. De már bekötöttem. – Akkor gyere! Húsz perc evezés után értek a folyó partjára. Félóra múlva rátaláltak a fák közt Julianre. Julian a földön hevert és egy fatörzsnek támaszkodott, csúnyán fejbe verték. Jerome idegesen kerülgette az unokatestvérét, míg egy ápoló bekötötte a sebét. – Jerome – mondta, és megpróbált vigyorogni. Nehezen forgott a nyelve, nem volt jól. – Tudtam, hogy te vagy. Tudtam, hogy visszaszerzed a hajót. – Igen, megszereztük. És te… – Bolond vagyok… – mondta Julian, és lebicsaklott a feje. Majd felnézett Jerome–ra, és így szólt: – Elfogták, elvitték! – Miről beszélsz? – kérdezte Jerome élesen. Julian megrándult. – Csak nyugalom! – figyelmeztette David Stewart. – Óriási púp nőtt a fején! Julian bólintott, megrázta a fejét, sápadt volt és vacogott. – Risa. Risa itt volt velem. Aztán egy lovas vágtatott elő. Risa felém futott segítségért. A fenébe is, Jerome! A lovas puskatussal fejbe verte és felkapta. Én utánuk indultam… – Fegyvertelenül? – kérdezte David. Julian vállat vont. – Tudod, az orvos McKenzie–k nem egészen normálisak… – mondta. – Azt hittem, sikerülhet. Talán sikerül is, ha valaki nem jön hátulról, és nem üt le, mielőtt elértem volna. – Mikor történt ez? – Húsz… legfeljebb harminc perce – mondta Julian. – elvesztettem az időérzékemet. Jaj, istenem, annyira sajnálom! – A fenébe is, Julian, mit sajnálsz? Nem te okoztad ezt a háborút! Örülök, hogy nem történt komolyabb bajod. – Jerome megszorította unokatestvére vállát. – Ne aggódj! Megtalálom! – Felállt, és Amosra nézett, unokatestvére asszisztensére. – Ne aggódjon, kapitány! Rendben visszaviszem a táborba. Egy óra múlva már a műtőben dolgozik, meglátja! – Köszönöm, Amos – monda Jerome, és a saját hajóorvosához fordult. – David, fogd az egyik szabad lovat, indulj, és hozd el a fiamat! A hajón találkozunk! – Mit akarsz csinálni? – kérdezte David aggódva. – Megkeresem a feleségemet. – Jerome – mondta szomorúan –, ő a jenkiknél van! – Volt már náluk. – Biztosan átviszik a folyón. Vissza, északi területre. Biztonságban lesz ott, Jerome. Egyetlen jenki sem merné bántani Magee tábornok lányát!

169

– De mi van, ha ezek a jenkik nem normálisak? Hallottad, amit Julian mondott? – kérdezte. – Puskatussal verték fejbe a nyomorultak! Itt valami nagyon nincs rendjén, bár még ne tudom, mi az. Lehet, hogy a feleségem jenki, és a jenkik rabolták el, de történjék bármi, Risa most velem fog jönni a hajómra! Risával forgott a világ. Rájött, hogy nedves földön fekszik, érezte a folyó szagát és látta a csöpögő, mohos faágakat a feje fölött. A világ még mindig forgott vele. Hallotta, ahogy néhány ember beszélget. Pislogott. – Risa? A kedves jenki orvos, Thayer Cripped állt mellette. Egy kis csónak volt a parthoz kötve, a közelben több ilyen látszott. Azok a jenkik, akik átmentek a folyón, hogy a túloldalon, a fák között harcoljanak, most tértek vissza; volt, aki sántított, volt, aki vérzett. Cripped rájuk kiáltott, hogy menjenek az orvoshoz, és parancsokat osztogatott a segédeinek: segítsenek a betegszállítóknak. Hirtelen lenézett Risára és letérdelt mellé. – Risa? Jól van? Nem volt biztos benne. Megpróbált felülni. Jól fejbe vághattak! Érzett egy dudort, ami lüktetett a fájdalomtól. – Megmentették – mondta Thayer boldogan. Risa megrázta a fejét. – Megmentettek? Ezt nevezik megmentésnek? Lerohantak és fejbe vágtak! Maga volt…? – Nem! Nem én ütöttem le. Azt hittem, a lázadók tették. Nézzük csak… – Cripped óvatosan végigtapogatta a koponyáját. – Szerintem nem olyan súlyos, mint ahogy érzi. Néhány óra pihenés, hideg vizes borogatás… holnap reggelre nem lesz kutya baja se. – Risa, jobban vagy? – hallotta. Megfordult és felkönyökölt. Ekkor Austin Sage hadnagy térdelt le mellé, és kíváncsian nézte. – Austin! – kiáltott fel Risa. – Nem! Nem vagyok jól! Valaki fejbe vágott, erőszakkal idehurcolt, pedig csak a sebesültekkel foglalkoztam. A fiam a túlparton van! – Gyere, kerüljünk lőtávolon kívülre. Itt a barátaid közt vagy. Reméljük, itt maradsz, de ha vissza akarsz menni apádhoz, azt is megoldjuk. – Risa! – szólalt meg egy örömteli hang. Megfordult, és látta, hogy Finn McCullough siet felé, szőke haján lapos kalap hetykén félrecsapva. – Risa! Hála istennek, épségben visszatértél! – Nem jöttem vissza! A gyerekem odaát van… Austin fogta a kezét. – Próbálj fölállni – mondta, és segítőkészen a kezét nyújtotta. Megpróbált megállni a lábán, de megbicsaklott. – Mi történt? Megtámadtak? – kiáltotta, ahogy Austin felsegítette. – Megvagy, Risa, nem lesz semmi baj – mondta kedvesen. – Köszönöm a kedvességeteket, de el kell engedjetek. Nem megmentettek, hanem megtámadtak… – A mi katonáink? – kérdezte Austin hitetlenül. – Az én embereim biztosan nem. – Persze, hogy a ti embereitek! Mégis hogy kerültem ide…? – A parton találtalak, egy lovas hagyott ott, én ennyit láttam – ismerte be Thayer Cripped. – Akármi is történt, a fiam odaát van, nem értitek? Vissza kell mennem. – Risa, ezt nem engedhetjük meg! Biztosan megérted! – mondta Sage hadnagy komoran. – Nem! Nem értem… – Ó, a tábornok lánya! – csattant fel egy mennydörgő hang. Risa megfordult, és meglátta Dawson őrnagyot, egy fanatikus New Hampshire–i férfit, aki csak feketét és fehéret látott ebben

170

a háborúban, a szürke árnyalatait már nem. – Hozza be, hadnagy! Majd elbeszélgetünk, meglátjuk, mit tud, aztán hazamehet… vagy itt maradhat mint Cripped asszisztense. Austin felkarolta. – Őrnagy úr, ez felháborító… – tiltakozott Risa. – Kisasszony, én nem vagyok olyan türelmes ember, mint az apja. Háború van, és ha a legkisebb bajt is hozza ránk, még ma éjjel becsukatom a Marion–erődbe, akár nő, akár nem! De nálam a hölgyek nem barátkoznak az ellenséggel! – Őrnagy, hogy merészeli, valaki nemrég megtámadott és majdnem megölt! – Mi az? – kérdezte hirtelen Cripped félénken. – Mi? – kérdezte Austin Sage. – Beszéljen hangosabban, ember, nem hallom! – csattant föl Dawson. – Hallottam valamit a vízben… arrafelé. Risa ellökte Austint. – Austin, köszönöm, rendes fiú vagy, de megállok a saját lábamon is. És most… – Nem látjátok? Amott! Száz… talán kétszáz jardnyira. A lovaknál. Hallgassátok! – makacskodott Thayer Cripped. A lovak is idegesen kezdtek nyeríteni. Finn McCulloguh idegesen fordult hátra, s elővette fegyverét. Cripped nyomasztó érzéssel nézett körül. Dawson a pisztolyáért nyúlt. – A pokolba azzal a füsttel! – káromkodott. – Az orromig sem látok! – Ott! Egy lovas! – mondta Thayer. Risa látta. Kiemelkedett a sötétségből… Ló és lovasa szinte összeolvadt. Ismét elrabolják, gondolta pánikszerűen. Valaki meg akarja ölni? Nem fogják még egyszer fejbe verni, az biztos. Nem halhat meg, élnie kell, ott van Jamie a túlparton. – Engedjen! – kiáltotta ijedten, és öklével Sage mellét verte. Lazult egy kicsit a férfi szorítása, Risa elesett, majd futni kezdett. A lovas érte jött, ő futott, félt, érezte, ahogy dübörög a föld a ló alatt, és a lovas ismét lehajolt érte. – Te szemét! – hallotta Dawson kiáltását, egy puskalövés dördült el, aztán Dawson felkiáltott, és a part menti bozótosba vetette magát. Risa megborzongott, még gyorsabban futott. Majdnem a nyakában érezte a ló lihegését. – Risa! Megdermedt. Jerome hangja volt. Ó, istenem! Ezen a parton, az ellenséges parton, egyedül, lóháton elővágtat a ködből és a szürkületből. Őérte. Amikor utolérte, Risa megfordult, és Jerome felkapta a nyeregbe. Csúszkáltak a nedves talajon, félt, ha a ló megbotlik, mindketten meghalnak. De az állat felállt, és az ellenkező irányban elvágtattak a parton. Risa az állat sörényébe markolt. Jerome belelovagolt a vízbe. Jerome emberei egy kis csónakban várakoztak. Jenki katonák voltak a nyomukban. – Add át nekem Risát! – kiáltott valaki, és egy kis csónakban meglátta Michaelt. A lóról a csónakba szállt. A csónak gyorsan siklott a folyón át. Jerome még lóhátról a keleti part felé fordult, és elsütötte a coltjait. Leugrott a lóról, bele a vízbe, és addig úszott, amíg nem sikerült bemásznia a mentőcsónakba. Megérkezett mezítláb, meztelene felsőtesttel, csuromvizesen. Behúzott fejjel odaült Risa mellé. Szemében a jól ismert kék tűz égett. Risa fáradt volt, sebesült, vizes… és még mindig remegett. Megpróbált felülni, visszanézni Jerome–ra. – Nem miattam tört ki a csata! – kiáltotta dühösen, miközben Michael erőteljes evezőcsapásai szinte repítették őket a vízben. – Én…

171

Jerome kék szeme hirtelen elhomályosodott előtte, és rátört a sötétség. Risa harcolni akart, többet akart mondani ennél. De minden elsötétedett körülötte. Megpróbált felállni, de nem tudott. Egyenesen Jerome karjaiba zuhant. – Fel kell vigyük a hajóra David Stewart dokihoz, méghozzá gyorsan – mondta Jerome. Michael bólintott, még gyorsabban evezett. Jerome átölelte a feleségét. Odaértek a Lady Varinához. Jerome vállára kapta Risát, és felmászott a létrán a fedélzetre. – Dr. Stewart visszajött már? – mennydörögte. – Igen, uram! – kiáltotta Hamlin. – Küldd a kabinomba, azonnal! És induljunk, Mr. Douglas, indulnunk kell! – Hová megyünk, uram? – Délre, Mr. Douglas. Délre. Hazafelé. Risa nem tudta, mennyi ideig volt öntudatán kívül; amikor elébredt, kipihentnek érezte magát, és a feje sem fájt. Ismerős helyen volt: Jerome kabinjában a Lady Varina fedélzetén. A jenkik semmit nem változtattak meg. Az asztal ott maradt, ahol volt, mellette a kapitány karosszéke. Az egyetlen újdonság egy összetákolt bölcső volt, amit egy fiókból csináltak, és benne egy rúgkapáló kisbaba. – Jamie! – kiáltott fel Risa boldogan. – Csak nyugodtan, lassan üljön fel! – hallotta a figyelmeztetést. Látta, hogy David Stewart ott ül mellette egy széken, északi lapokat olvas, amit a jenkik hagytak itt. Risa rámosolygott, és felvette Jamie–t. – David, annyira örülök, hogy látom! Komolyan, semmi bajom! Nem szédülök… és a fejem se fáj. Még azt is érezem, hogy mozog a hajó. – Nem mozog. – Ó? – Risa aggódva nézett rá, de aztán Jamie kötötte le teljes figyelmét, melléhez szorította a gyereket. Jamie továbbra is éhesen üvöltött. Risa felfedezte, egy fehér hálóing van rajta, amin a gombok többségét nem gombolták be. Elpirult, de eszébe jutott, David orvos, és a melléhez emelte Jamie–t. – Annyira szeretlek! – suttogta a fiának, és gyengéden dédelgette, majd Davidre nézett. – Ha nem mozog a hajó… – Félúton vagyunk Jerome otthona és Belamar között. Ez egy magánkikötő, amit csak kevesen ismernek. Itt javítjuk a hajóinkat. De ez nem hajógyár, így hamarosan északra kell vinnünk, addig viszont itt minden kisebb–nagyobb javítást elvégeznek. – Nem fél, hogy elárulom a dolgot jenki barátaimnak? – kérdezte nyíltan. David elmosolyodott. – Mégis van fogalma arról, hogy nagyjából hol lehetünk? – Nincs – ismerte el Risa. – De egyszer már odataláltam Belamarra. David egyre jobban vigyorgott. – Aki akarja, az könnyen rálel a tengerparti várra is. De a jenkik kétszer is meggondolják, mielőtt megpróbálják. Alighanem újabb indián háborút robbantanának ki, ha megtennék. – De még nem vagyunk ott? – Elég közel. Ma oda fogom vinni magát. – Biztonságos hely? – kérdezte Risa, és Jamie–re pillantott. – Én biztosan tudom, hogy az. De az én véleményem nem soka számít. Ha befejezte a szoptatást, hozok egy kis kávét. Ha úgy érzi, elég erős, akkor csónakba szállunk. David nemcsak Jamie–t hozta a hajóra, hanem Mineát és két kisgyerekét is. Férjét megölte egy gránát, és úgy döntött, velük tart, és megnézi, milyen az élet a mocsárvidék szívében, ahol annyi szeminol él. Risa örült, hogy itt van, és amikor ő nem tudott róla gondoskodni, a fiára Minea vigyázott, aki szerette és dédelgette. Annyira félt a haláltól, attól, hogy elválasztják a kisfiától! De most úgy érezte, hazatért.

172

Ahogy a csónakon a tengerről a folyóra eveztek, Risa csodálattal nézett körül. Mintha a paradicsomba érkezett volna. A növénytakaró dús volt, és bujazöld. Alacsony növésű pálmák és mangrovék szegélyezték a folyót. A homokos parton szőlő nőtt, a víz sötétkék és türkiz színben tündökölt. Hirtelen felbukkant a ház, nagy és kényelmes. Ahogy a mentőcsónak kikötött, Risa meglepve látta, hogy a fák mögül fegyveresek lépnek elő. Indiánok, fehérek, feketék. Egyikőjük előrelépett. – Dr. Stewart! – Billy!– ugrott ki Stewart a partra, majd Risára mutatott. – Mrs. McKenzie. Engedje meg, hogy bemutassam Billy Bonest. Billy udvariasan üdvözölte, közben az arcát fürkészte. – Isten hozta – mondta. – Köszönöm. David segített Mineának és a gyerekeknek, de Billy is ott sürgölődött körülöttük. – Gyere, elviszlek a házhoz– mondta David. Risa követte. Ahogy a tornáchoz közeledtek, felcsapódott egy ajtó, és egy nő sietett eléjük mosolyogva. Gyönyörű volt. Hosszú, barna haja zuhatagként omlott vállára, hátára. A szeme smaragdzöld. Sovány volt és törékeny, távolról húszévesnek tűnt. De ahogy közelebb értek, Risa látta, hogy idősebb. – Risa, drágám, annyira örülünk, hogy itt vagy! Én Teela vagyok, Jerome édesanyja. Gyerünk, hadd lássam az unokámat! Ugye, megfoghatom? Elvette a babát Risától, megfordult, és a ház felé indult. – Gyere, drágám, kerülj beljebb! Ó, David, elnézést, annyira örülök, hogy látom! – Megfordult, és nyomott egy puszit David arcára. – James, drágám, itt vannak! Jerome apja kisétált az előtérbe, mosolygott. – Isten hozott benneteket! – mondta, és Risát nézte, majd Jamie–t, amint átvette a feleségétől. – Kedvesem, a kislányod odafenn üvölt valamiért, azt hiszem, éhes. Később még lesz időd az unokádra. David! Te hoztad ide a menyemet. Mit gondolsz róla? – Elragadó, uram, és ami engem illett, szemernyit sem érdekel, hogy jenki. – Hát, elfogadjuk olyannak, amilyen – mondta James, és közben Risára kacsintott. Vonzó férfi volt, és Risa már tudta, hogy Jerome honnan örökölte tekintetét… ha a könnyed bájt nem is. – Risa McKenzie, ezt a te otthonod is, legyen bármilyen a politikai meggyőződésed. Vacsoráztál már? Gyere, ha jól sejtem, igencsak éhes lehetsz! Risa mosolygott. Elbűvölőnek találta Jerome családját. És valóban éhes volt, mint a farkas. – Köszönöm, uram. Az ebédlő kényelmes és elegáns volt, és az asztal melletti kis polcon ezüst étkészlet díszelgett. Annyi ételt készítettek, mintha Jerome hajójának teljes legénységét vendégül akarnák látni. Risa Daviddel és Jamesszel evett, közben bejött Minea, és elvette Jamie–t. aztán bejött Teela a kis Maryvel, és miután Risa körüludvarolta csöpp sógornőjét, őt is felvitték a gyerekekhez. Beszélgetés közben Risa mindent, amit tudott, elmondott a szülőknek a fiukról, Brentről, a lányukról, Sydneyről és unokatestvéreikről: Julianről, Ianről és Tiáról. Teela megborzongott, keresztet vetett, és maga elé nézett, szeme megtelt könnyekkel. – Bárcsak mindenki túlélné… – fohászkodott. – De az unokánk, James! Hát nem gyönyörű? Bárcsak itt tarthatnánk! – Teela! – szólt rá a férje. – Ez nem ránk tartozik. – Semmi esély rá, hogy Jerome itt maradjon – mondta Risa keserűen. Felnézett, és arra gondolt, vajon azért hozta–e ide Jerome, hogy megint elhagyhassa. Kiváló hely egy nemkívánatos feleség és egy nemkívánatos gyerek számára. Itt nem érheti baj… és ő sem okozhat galibát. – Hol van Jerome? – kérdezte csendesen. – A hajóval foglalkozik – felelte David. 173

– Később visszajön – biztosította Teela. – Miért nem rendezkedtek be? Jerome szobája az emeleten van. Bevitettünk egy bölcsőt, és néhány holmit a szekrénybe tettem. – Egy pár holmit! – vágott közbe James. – Sem Sydney, sem a feleségem nem mulasztaná el követni a legfrissebb divatot, ezt elhiheti! – Rámosolygott a feleségére. – A Godey’s magazin – háború ide vagy oda – azért minden hónapban megérkezik! – Engem soha nem a divat vezérelt! – tiltakozott Teela. Elmosolyodott. – De úgy vélem, egy hölgynek illik mindig az alkalomhoz öltözni. De most olyan meleg van… a víz közelében mindenesetre a pamut a legjobb. Gyere, hadd segítsek berendezkedni! Jerome szobája különleges volt, mintha egy másik világba lépett volna az ember. Sokféle szeminol tárgy: pipák, fejdíszek, játék babák, kések és színes anyagok sorakoztak a díszesen faragott polcokon. A falon Audubon és mások olajnyomatai. A könyvesszekrény tele szép– és szakirodalommal. Ruhásszekrényében és fiókjaiban nadrágok, zoknik, hétköznapi és elegáns ruhák. Itt nőtt fel. Ablaka a távoli tengerre nézett, a homokos partra. Nagy, oszlopos ágya volt, európai stílusú. A takaró mélykék kötött pléd, ami jól illett a függönyökhöz. A csodaszép naplementét nézve azon tűnődött, vajon megbocsát–e neki Jerome valaha, és szeretni fogják–e egymást ebben az ágyban. Hirtelen nyugtalan lett. Jamie–t már megetette, a háziak lefeküdtek, de úgy érezte, ki kell mennie. A földszinten találkozott Jamesszel. Hosszan ránézett Risára, és megszólalt: – Az ösvény végén van egy sekély medence, körülötte fehér homok és fenyőfák. Ha úszni akar… Senki nem fogja ott zavarni. Risa végigment az ösvényen. A medence nem volt túl közel a házhoz, de a látvány kárpótolta a fáradságáért. A lebukó nap vörös, rózsaszín és arany színeket varázsolt a tájra. Gázlómadarak álltak a sekély vízben, gyönyörű, hosszú, fehér nyakú, kecses állatok. Levette a harisnyáját és a cipőét, és lábujját belemártotta a vízbe: kellemesen meleg volt. Egy pillanattal később lekerült róla a ruha is, óvatosan lerakta ez fatörzsre. Alsóneműben és kék szalagos ingecskéjében sétált a vízhez. – Ez mind? Csak ennyit veszel le? Risa megfordult. Nem vette észre, hogy Jerome a fa alatt áll, és csendesen nézi. Mezítláb, meztelen felsőtesttel, összefont karral, mint egy szobor. Risa belülről remegett, oda akart szaladni hozzá, de tudta, ezt nem lehet… Jerome árulónak tartja. – Nagyon odafigyelek arra, hol vetkőzöm le teljesen – mondta Risa, és ő is összefonta a karját. – Helyes. – Ugyan miért? – Mert elfenekellek, ha nem figyelsz oda. – Gúnyolódsz… pedig úgy tűnik, te nem törődsz azzal, ki előtt vetkőzöl le. Jerome felmordult. – Miről beszélsz? – Nem érdekes. Risa megfordult, és elindult a vízparton. Elállt a lélegzete, amikor Jerome utolérte és magához szorította. De Risa kiszabadította magát, és dühösen felcsattant: – Nem értem, miért hoztál ide. – Nem titok, hol az otthonom – mondta Jerome szárazon. – Mert ha az volna, nem volnék itt, igaz? Ha nem bízol meg bennem, akkor miért vagyok itt? – Mert feleségül vettelek. – Nem kellett volna. – Mondták. – Elárultalak. – Nem is egyszer. – Ó! Most is? – kérdezte Risa dühösen. – Fejbe vágtam magam és futottam a jenkikhez!? – Talán te kérted, hogy jöjjenek… és azt hitték, ezzel jót tesznek veled. – Talán tényleg szívességet tettek, csak nem volt elég eszem, hogy értékeljem. 174

– Ellenkeztél! – mondta Jerome sötéten. – Mindkettőnk életét veszélybe sodortad. – Nem tudtam, ki vagy! – kiáltotta Risa idegesen. – Előtte már megtámadtak, én… Jaj, semmi értelme! – kiáltott fel dühösen, s szemében könnycseppek csillogtak. Jerome sziklakeményen tartotta magát. Nem adja lejjebb. A szemében semmi érzelem. – Elárulnak, és te mindig ott vagy a közelben. – Én soha nem árultalak el! Halálosan unom már ezt. Ártatlan vagyok! – mondta. Jerome nem hallgatta meg, nem is adott esélyt soha. – Meg tudnálak ölni! Keserű dühvel esett neki Jerome–nak. A férfit váratlanul érte a támadás, és mindketten a homokba estek. Jerome került alulra, és Risa egy pillanatig élvezte a győzelmét. De aztán megijedt, mert olyan régen voltak kettesben, ilyen közel. És annyira bántotta a férfi viselkedése, dühös volt és kiéhezett… Megérintette Jerome–ot. Keze a férfi mellkasán. A lábaik egymásba fonódtak. Mellkasa a férfiéhez nyomódott, és érezte a testéből sugárzó meleget mely szinte égette bőrét. Jerome tekintetéből szenvedély és harag sugárzott. Risa ösztönei azt súgták: meneküljön. – Hagyj békén, engedj el!... – Mrs. McKenzie, emlékeztetném rá, hogy maga rontott nekem. – Úgy tűnt, Jerome élvei a helyzetet. Risa megpróbált felállni, de a férfi visszarántotta. – McKenzie, mondtam már, engedjen el! – Én meg azt mondom, csak magad okolhatod mindenért! – Sajnálom! Engedj el! Gyűlöllek! És elmehetsz felőlem a pokolba az összes lázadó barátoddal együtt! Soha nem fogok neked megbocsátani! Nem tudom, ki az ördögnek képzeled magadat, de ostoba vagy, és meg fognak ölni. És én nem akarok a közelben lenni, amikor ez megtörténik. Én nem juttattalak börtönbe, de ezt kellett volna tennem, és bárcsak most is ott lennél, és azt kívánom… azt akarom, engedj végre el! Megpróbált felállni. Jerome nem engedte. Ujjai az ingecskébe kapaszkodtak. Risa hátrarántotta magát, és az anyag szétszakadt. Felugrott, egy ruhafoszlányt tartott a melle elé. – Hogy merészelsz… hogy merészelsz hozzám érni? Nézd meg, mit csináltál… – Hogy én mit csináltam? – kérdezte Jerome, és ő is talpra ugrott. Risa hátrálni kezdett. Nem volt elég gyors. Jerome egy szemvillanás alatt kikapta a kezéből a ruhát, és félredobta. – Átkozott lázadó! – robbant ki Risából. A férfi mellkasára ütött, de Jerome elkapta a csuklóját, és Risa úgy határozott, visszavonul. A következő pillanatban megcsúszott, és beleesett a vízbe. Azonnal úszni kezdett, de Jerome elkapta alsóneműjét. A fátyolfinomságú szövet azonnal elszakadt, így Jerome meztelen lábánál fogva húzta vissza. Risa vadul küzdött, hiába. Mellbimbói Jerome mellkasához értek és megkeményedtek. Forróság öntötte el testét. Jerome felkapta, és kisétált vele a partra. Lerakta a nedves fövenyre. Ujjaik egymásba fonódtak. A férfi felemelkedett kissé, és a nő szemébe nézett. – Légy átkozott! Légy átkozott! – káromkodott. – Légy te átkozott! Én semmit nem csináltam! – Nem? – gúnyolódott Jerome. – És te? – Miért érdekel? – kérdezte szenvedélyesen. – Itt, ebben a pillanatban nem mindegy, mit gondolok? – Nem! – suttogta Risa, és pofonvágta Jerome–ot. – Igenis, érdekel, mert én nem… – Mert nem árultál el. Tudom. Legalábbis remélem. Risa egy pillanatig zavartan nézett rá. – Micsoda? – Talán nem te tehetsz róla. Risa dühösen pislogott. Könnyek áztatták az arcát. – Azt akarod mondani: hiszel nekem? – Igen. – De engem vádoltál… 175

– Be kell látnod, minden ellened szólt… hiszen jenki vagy. – Igen, de… – De micsoda? Risa képtelen volt elmondani: soha nem tudott volna neki ártani, mert szerelmes belé. De nem merte kockára tenni a büszkeségét, a szívét és a lelkét. Még nem. – Te… megbízol bennem? – Igen. De valaki a közeledben mindenképpen el akar engem pusztítani. – A legtöbb jenki örülne, ha meghalnál… vagy Szibériába száműznének. – Valaki. De nem ő. Melegség és öröm töltötte el a szívét. Jerome hisz neki, megbízik benne, akarja. Nem mintha bocsánatot kért volna… még nem. Jerome felsóhajtott. – Nem, ennél többről van szó. Valaki bosszút esküdött ellenem. Valaki, aki hozzád közel áll. – Nem az apám, Jerome! Nem ő! Jerome felállt, arrébb ment. Levette a nadrágját. És ekkor Risa meglátta azt az anyajegyet, amiről Janine Thompson beszélt. Azonnal talpra ugrott, nem törődött vele, hogy meztelen, egy lehullott pálmaágat fogott a kezébe, mire Jerome meglepődve visszafordult. – A francba, most mi van? – Hogy mi van? – kiáltotta dühösen Risa. – Az, hogy neked tényleg van ott anyajegyed! – Igen, mindig is volt. Tedd le azt a nevetséges vacakot – parancsolta, és a lány felé lépett. – Nem! Takarodj! – Most mi a baj? Próbálok bocsánatot kérni, megvallom, hogy talán tévedtem, te meg… – Takarodj vissza a menyasszonyodhoz! – Menyasszonyomhoz? – kérdezte hitetlenkedve Jerome. – Ő beszélt… ő beszélt nekem az anyajegyedről. Én még nem is láttam. Ó, azt még el tudtam viselni, hogy az ellenségem vagy. Milyen hülye voltam, hogy beléd szerettem! Még azt is megértettem, hogy árulással vádolsz, de ezt nem tudom, nem fogom eltűrni! Ha nem törődnék vele, lehet, hogy… Jerome lassan közeledett hozzá. – Ne merj közelebb jönni! Jerome–nak elege lett. A földre teperte Risát, kitépte a kezéből az ágat, és elhajította. A földhöz szegezte, és megsimogatta az arcát. – Ne! – tiltakozott erőtlenül. – Nem erőszakoskodhatsz velem! – kiáltott. Jerome elmosolyodott. – Csak ha szükséges – mondta, és megcsókolta Risát. A lány minden erejével küzdött. De Jerome száját ajkaira tapasztotta. Teste lázas forróságot sugárzott magából, szinte égette. – Ne! Komolyan mondom. Megmondtam… – Hogy szeretsz? – Nem. – De, ezt mondtad. Te féltékeny kis jenki. – Leszállnál rólam? Hívom az apádat! Jerome felnevetett. – Ha jól tudom, az apám is volt itt hasonló helyzetben. Nincs segítség. Hallgass meg! Soha nem voltam Janine vőlegénye. Én is az újságokban olvastam, abban, amelyikben te is. És hogy voltam–e vele? Nem. Édes istenem, ez az átkozott háború! Ha jobban belegondolok, szebbnél szebb nők társaságában múlathattam volna az időt, de képtelen voltam rá. És tudod, miért? – Miért? – Mert annyira jó volt veled. – Ó! – nyögte Risa, és megint megpróbált kiszabadulni. – Lehetne rosszabb is… 176

– Miért? Mert úgy tűnik, össze vagyunk láncolva? Ha tudni akarod, kedves Mindörökkéazunió kisasszony, olyan dolgokat tettél velem, amikről nem tudok beszélni, olyan dolgokat érzek, amit még soha. A pokolba is, szeretlek, és hiába vagy te a gyermekem anyja és a feleségem, nem akartalak szeretni. Te az ellenségem vagy, és annyira féltem attól, hogy bolondot csinálsz belőlem, hogy inkább magamból csináltam hülyét. Ez az igazság! – mondta Jerome, és mivel Risa rezzenéstelenül bámulta, hozzátette: – Soha nem feküdtem le Miss Thompsonnal, de veled most nagyon is akarok! Kissé megemelte a testét, térdével széttárta Risa combjait. Mielőtt behatolt, Risa érezte a merev hímvessző simogatását a szeméremajakain, és aztán az egész világ aranyfényű prizmákká hullott szét. Felkiáltott, Jerome vállába kapaszkodott, teljesen megrészegítette, hogy újra magában érzi a férjét, teste vonaglott, alattuk a nedves föld, felettük a dicsőséges égbolt, és Jerome elviselhetetlen forrósága. Amikor Risa már azt hitte, belehal, Jerome visszahúzódott. Szája megtalálta a mellét, ajkával a mellbimbókon játszott, simogatta, csókolta… leszorította a földre, és Jerome ajkai csókolták egyre lejjebb… a legintimebb csóknál Risa úgy érezte, teste szétrobban. Amikor a nevét kezdte kiabálni, újra odahajolt hozzá, megtalálta a száját, és olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy Risa alig kapott levegőt… Átkarolta a férfit. – Szeretlek! De Jerome ezt már nem hallotta. Kibontakozott az öleléséből, felállt, és a távolba meredt. Risa is felkelt a földről. – Jerome, mi az? Jerome megfordult és rábámult. – Ég az apám háza! – sziszegte, s megragadta a nadrágját. Ebben a pillanatban ágyú dörrent valahol a távolban.

177

28. fejezet Jerome elrohant, mielőtt Risa felöltözhetett volna. Reszkető kézzel bújt bele a ruhájába, és gyorsan a férfi után sietett. De amikor a ház felé vezető ösvényre lépett, megállították. Két jenki katona lépett ki a bozótból és állta el az útját. Risa meglepetten bámult rájuk. – Kik maguk? Honnan jöttek? – Nem mehet a házhoz, asszonyom! – Azonnal engedjenek! Én… – Nem, asszonyom. – A kisfiam… – Ez a ház a lázadók fészke, és most felperzseljük. – Nem, át fognak engedni… – Risa, ne! – mondta egy harmadik hang, Risa megfordult, és egy egyenruhás férfi sietett felé az úton. – Jó! – mondta az egyik őrszem. – Majd McCullough őrnagy elmagyarázza. A szeplős Finn McCullough már majdnem odaért. Elmosolyodott, amikor meglátta Risát, és mélyen meghajolt. – Tudtam, hogy meg fogsz lepődni, Risa. A bolondos Finn! Látod, nem is vagyok olyan bolond! Van katonai képzettségem, a potomaci hadseregben Hoover alatt szolgáltam, most pedig Pinkerton vezetése alatt vagyok. Nagyon segítőkész voltál, Risa, mindent megadtál, amire szükségem volt. Tudtam, hogy eljön érted a férjed, ha elrabollak a lázadók oldaláról. Istenem, mennyire vártuk ezt! Nagy szolgálatot tettél az Uniónak… és nekem is. – Megtámadtad a férjem házát! Civileket támadtál meg! A kisfiam is ott van a házban. Más gyerekek is… – Veszélyes egy ágyban az ellenséggel aludni, Risa! – Finn megszállott tekintettel nézett rá. Sajnálkozva rázta meg a fejét. – Tudod, én szerelmes voltam beléd. De soha nem kellettem neked. Aztán elrabol egy félvér lázadó… és te a karjába veted magad! A szőke, szeplős Finn McCullough. Finn, aki alig törődött a háborúval, aki arra fordult, amerről a szél fújta, csak a saját üzletét folytathassa. Hajómentő. Kórházi kisegítő. Risa azt hitte, a barátja. Valaki, aki miatt lelkiismeret–furdalása volt, mert őt kérte meg, hogy vigye le a Biscayne– öbölbe, hogy megtalálhassa Alainát. De ehelyett őt használták fel. Egész végig a jenki titkosszolgálatnak dolgozott? Vagy akkor döntötte el, hogy bosszút áll Jerome McKenzie–n, amikor azon a réges–régi éjszakán Jerome elfogta őket? Milyen bolond volt, hogy megbízott benne! Valóban ő az oka férje letartóztatásának és a hajó vesztének, még ha nem is tudott róla. Átkozott Finn, és átkozottak az emberei! A ház lángokban állt, és lehet, hogy a kisfia odabent van, és a férjét, a családját veszély fenyegeti. Nézte a két katonát. – Ha hozzám érnek, az apám hadbíróság elé állíttatja és felakasztatja magukat! Az Egyesült Államok nem visel háborút civilek és kisdedek ellen! Dühösen ellökte a katonákat és odarohant a házhoz. Csak homályosan hallotta, hogy Finn utánakiabál. Nem érdekelte. A ház balszárnya lángokban állt. Puskaropogást hallott, és látta: tengerészek és szeminolok együtt küzdenek a jenkik ellen, akik csónakkal jöttek a partra. Az ágyútűz a hajókról jött, a jenkik tűzharcba keveredtek a Lady Varinával a kikötőben… ahová Risa vezette az ellenséget. Jerome is biztosan ott harcol valahol. De mi van a családjával? Ó, Úristen, mindezt ő hozta erre a családra! És lehet, hogy a gyermeke és a férje családja bent ég a házban. Biztosan elmenekültek! De meg kellett győződnie róla. Ott állt a tornácon, de semmi választ nem kapott odabentről, csak a tűz pattogása hallatszott. Elviselhetetlen volt a forróság. Odabent a biztos halál vár rá, de be kell mennie. Mi van, ha valaki megsebesült, és ott fekszik, mi van, ha mindenki elmenekült, de Jamie–t ottfelejtették, mi van, ha…

178

Nem is nézett a vízparton harcoló katonákra, bement a házba, gyorsan átkutatta a földszintet, és elkerülte az ebédlőt, ahol a tűz középpontja volt. Felrohant a lépcsőn, nem törődve a füsttel és a lángokkal. – Teela, James! Valaki! Itt vagyok, halló, hol vagytok? Semmi válasz. Berohant Jerome hálószobájába, Jamie–t kereste, aki a bölcsőjében aludt, amikor ő elment. Minea soha nem hagyná ott a gyereket, és Teela vagy James McKenzie sem. Mindenki elmenekült. A szoba megtelt füsttel, még egyszer kiáltott: – Jamie! Valaki! Segítség, van itt valaki? Kérem, kérem, kérem, hol van a kisfiam? – Risa! Megfordult. Finn McCullough volt az. Egy Sharps revolver volt a kezében. Risa rábámult, és óvatosan a falhoz hátrált. – Risa, ég a ház. – Na és? A kisfiam… – Ne légy bolond, a gyerekeket kimenekítették. Gyere! Risa, a pokolba is, fegyvert fogok rád! Mozgás! – Mozgás? Miért? Hidegvérrel le akarsz lőni? Finn előrelépett, és Risa nem volt felkészülve rá, hogy a férfi állon vágja. Nekiszédült a falnak. – Risa, velem jössz! Nem fogsz többé átnézni rajtam! Szegény, aranyos kis Finn, akit könnyen az ujjad köré csavartál. De én jó voltam! Majdnem sikerült elrabolni Jerome húgát. Akkor megtudta volna a gazember, milyen egy szeretett nő életét félteni. Látnod kellett volna az arcát, Risa, amikor elvittük a házadból St. Augustine–ben! Tudod, figyeltelek. Mindig a sarkasban voltam. Kihallgattam a beszélgetésedet dr. Julian McKenzie–vel, tudtam, mikor szálltál fel Jerome hajójára, tudtam, mikor lehet elfogni. Átjött érted a folyón, és én követtelek benneteket. A tűz ki fog hunyni, Risa. Nem a McKenzie családot üldöztük. Csak Jerome McKenzie–t és a hajóját. – Tudod mit? Ezer ágyút foghatsz rám, én akkor sem megyek veled sehová. Szeretem a férjemet, Finn. Ez az otthonunk, és itt van a gyerekem! – Risa, ne légy bolond! Dél el fogja veszíteni a háborút, és ő is elveszít mindent! – Lehet, hogy elveszíti a háborút, de a szíve, a lelke, a büszkesége, az élete és a szerelme megmarad. És én az övé leszek. Mindörökre. – Velem jössz! Fogytán a türelmem! – csattant fel Finn, és magához húzta Risát, a pisztoly csövét egyenesen a fejéhez tette. – Gyerünk! Finn megőrült, gondolta Risa. Lehet, hogy a háború mindenkit megőrjített egy kicsit. Lehet, hogy addig játszotta a saját kis titkos, sértődős játékát, míg végül valósággá vált. Risa hallott valamit, és az ajtó felé pillantott. Ott állt Jerome mereven, aranyszínű lángok rajzolták körbe teste sziluettjét. Belépett a szobába. Nem volt nála más, csak egy kard a kezében, azt is leeresztette maga mellé. – Engedd el, Finn! – El az útból, McKenzie! Vagy golyót röpítek a fejébe, esküszöm! Elveszem a feleséged! Jerome félreállt, Risát nézte. – Ki kell jutnunk a házból. Gyorsan. Risa bólintott. Túlságosan is félt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. – Mozgás, McKenzie, el az útból! Risa, mondd meg neki, hogy álljon el az utamból! Ha nem mozdul… Jerome belépett a szobába, letette a kardját, és elkezdte körbejárni kettőjüket. Finn óvatosan figyelte. – Risa – mondta Jerome –, el kell mondanom, hogy az az este, amikor elfogtak a jenkik St. Augustine–ben, gyönyörű volt. Megérte a börtönben töltött hónapokat. – Fogd be, McKenzie! – mondta Finn. – Te halott vagy, ő pedig velem jön. Kiviszem innen, és te nem tehetsz semmit! Jerome átnézett rajta. 179

– Én is szeretlek, Risa! Háború ide vagy oda. – Nem megyek el nélküled, Jerome! – tiltakozott Risa, és sikított, amikor Finn szorított a fogáson. – McKenzie! – dühöngött Finn. – Nem tudlak mindkettőtöket megölni, de ha nem mész az utamból, egyikőtöket lelövöm. Jerome továbbra is nyugodtnak tűnt. – Risát nem fogod lelőni, belém meg akármennyi golyót is eresztesz, megöllek. Az embereid visszavonulnak – mondta Finn–nek. – Nem tudják elfoglalni ezt a helyet. Az Egyesült Államoknak egyáltalán nem hiányzik most egy újabb háború a floridai szeminolokkal! – Az ördögbe is, hallgasson el, McKenzie! – kiáltotta Finn. Elvette a pisztolyt Risa fejétől, és lőtt. Risa felsikoltott, elkapta a karját, de már későn. Jerome a földre rogyott. – Gazember! – sikította Risa, és nekiesett Finn–nek, de a férfi a pisztoly agyával ütni kezdte. Risa bárhogy is küzdött, Finn a vállára kapta, megfordult és lement a lépcsőn, elment az ebédlő mellett, ami lángokban állt. Risa küzdött az eszméletvesztés ellen, s elhatározta, a végsőkig harcolni fog, de remény és fájdalom közt vergődve belátta, ha elveszíti a férjét és a kisfiát, nem is akar tovább élni. Először elhagyta minden ereje. Forgott vele a világ, a feje lüktetett. Könnybe lábadt a szeme. Megpróbált kapálózni, hogy a part felé futó Finnt kibillentse az egyensúlyából. De hiába küzdött, Finn belelökte az egyik csónakba, és amikor felállt volna, ellökte a csónakot a parttól. Oda sem figyelt a katonára, aki kétségbeesetten kérlelte, várjon, mert nem tud úszni… – A pokolba is, próbálom megmenteni az életedet! – mondta Finn. – Te gazember! Az életemtől fosztasz meg! – A régi életednek vége! – Ha hidegvérrel megölted a férjemet, ha meghalt vagy a lángok közt leli halálát, hátralévő életem minden napjában azért fogok imádkozni, hogy felakasszanak!! – Vigyázz magadra, Risa… vagy hátralévő életed minden napját rács mögött töltöd! – Azt nem tehetd meg. Elfelejted, hogy én nem vagyok déli. Ismert unionista vagyok, egy híres tábornok lánya. A kormány… – A kormány nem fogja megtudni – figyelmeztette, majd elmosolyodott. Finnt saját sérelmei hajtották, s Risa rádöbbent végre. Nem miatta tette. Vele kell mennie, és isten tudja, hová viszi és mit akar majd tenni vele. Összeszorította a fogát. Úsznia kell. Vissza kell mennie a házba, meg kell keresnie a férjét, és… Ha nem halt meg. Hidegvérrel lelőtték. Mert ő egyenesen idevezette az ellenséget. – Szeretném tudni: már akkor is a katonai hírszerzésnek dolgoztál, amikor idehoztál? Finn elmosolyodott. – Nem egészen. Akkoriban próbáltam bejutni. Ismertem a megfelelő embereket, és hallottam, hogy a tengerészet parancsnoksága szép summát fizetne Mokaszinért. Aztán ott rohadtam egy szigeten, miután McKenzie elkapott. Elhatároztam, ha már veszélyes szakmát űzök, legalább gazdag és híres is leszek. És persze itt volt a bosszú is. Ha sikerült volna elrabolni Miss Sydney McKenzie–t, visszaadtam volna a családjának. Persze ha megfizetik a váltságdíjat. – Hittem a becsületességedben és a jellemedben. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyeteg válik belőled! Finn mosolygott. – Hidd el, Risa, majd megszeretsz. Idővel. – Soha. Gyűlölni foglak, amíg élek! – Meg fognak változni az érzéseid irányomban, még mielőtt a mai éjszaka véget ér. Ígérem. – Soha! Risa megpróbált kiugrani a csónakból. Finn felemelte az evezőt, hogy lecsapjon rá, amikor két kéz kapaszkodott meg a csónak peremében, és Jerome ugrott ki a vízből, mint egy haragos

180

Neptunus. Elemei erővel ragadta meg Finn evezőt tartó kezét. Risa megpróbált felállni, közben Jerome kibillentette a hajóból Finnt. Mindketten kiesetek, és eltűntek a hullámokban. – Jerome! – kiáltott Risa, mert senki nem bukkant fel. Várt, és újra kiáltott. Aztán beugrott a mélybe. Nem látott semmiit. Sötét volt. Valami hozzáért… emberi haj. Kezek ragadták meg, és lehúzták. Lefelé… Belenézett Finn arcában. Fuldokolt, és Risa testét akarta felhasználni, hogy a felszínre rúgja magát. Az arca, a haja után kapott… Finn hirtelen hátrarándult, mintha katapulton lőtték volna ki mellőle. Risa is hamar a felszínre ért, és levegőért kapkodott: – Jerome! Felsikoltott, amikor valaki hátulról átölelte. Megfordult, a férje volt az, kék szemében a hold fénye ragyogott. – Jerome… Risa átölelte. – Jól van. Jól van, szerelmem. Vége. – Finn… meghalt? – Nem tudom. Megölhettem volna az előbb… de jött David egy kis csónakkal… és annyi a halott. Nem akartam megölni, ha nem muszáj. Sajnálom. Lehet, hogy hibát követtem el. Risa megrázta a fejét. – Annyira félem, hogy meghaltál ott a házban… – El kellett vele hitetnem, hogy megölt. Lebuktam, mielőtt eltalált volna. – Hála istennek… ó, Jerome! A babám, a gyermekünk, Jamie… – Biztonságban van – mondta, és a kis csónakot kereste, ami csak néhány méterre volt tőlük. – Gyere… Menjünk vissza a partra! Besegítette a lányt a csónakban, majd ő is bemászott. Visszaértek a kikötőbe. Jerome ott ült a csónakban, nézte, ahogy elhamvad a tűz. Risa megsimogatta az arcát. – Jerome, a családod jól van? – Kijutottak a házból gond nélkül – mosolygott, de nem nézett Risára. – Anyám elvitte a gyerekeket az erdőbe. Apám az egyik legvadabb harcos akit valaha láttam. Szerencsére többet nem fog háborúzni. De ami téged illet… bátor voltál, hogy bementél a házba, és kerested őket. – De hát miattam támadták meg a jenkik a házatokat! Jerome megrázta a fejét. – Nem. Ne vádold magad. Finn gonoszsága nem a te bűnöd. És ígérhetem, hogy a jenkik sem hajt, sem embert nem áldoznak azért, hogy még egyszer idejöjjenek. Hamlin elvitte egy szigetre a túlélőket, de sok volt a veszteség. Tizenöt halott, tíz sebesült, egy elsüllyedt hajó – a szeminolok dühöngenek, és a kormány nem akar újabb problémákat. – Apád gyönyörű háza odaveszett. – Újjá fogja építeni. Az én apámat még soha nem győzték le. Nem olyan alkat, aki csak úgy feladja. – Fellépett a mólóra, és kisegítette Risát is a csónakból. Odamentek a ház elé. Ott állt Teela és James. Karjukon egy–egy csecsemő. – Alhatunk a csirkeólban, mint a régi szép napokban – ugratta Teela Jamest. – Mmm – méregette a terepet James. – Egy részét meg lehetne menteni, de az ebédlő odavan. – Egyébként sem tetszett már a tapéta – mondta Teela. – Hát akkor itt az alkalom, hogy kitapétázzunk! – szólalt meg a hátuk mögött Jerome. James megfordult, zavarba jött, hogy ő és Teela már nincsenek egyedül. A tűz kialudt. A ház nagy része állt, de minden csupa korom volt. – Szerintem már biztos halálra aggódtátok magatokat valaki miatt – mondta James, és Jamie–t odaadta Risának, aki majdnem elsírta magát a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől. – Köszönöm, ó, köszönöm! – Minden rendben, fiam? – kérdezte James Jerome–tól. – Igen, uram! 181

Ott álltak négyen, előttük a ház és a föld, a hátuk mögött az óceán. Risa nem bírta tovább. – Annyira sajnálom… – Nem érdemes mondta az apósa egyszerűen. – Teela és én régen megtanultuk, hogy semmi pótolhatatlan nincs az életben… kivéve magát az életet. Gyere, lányom. Átölelte Risát. – Ezért szeretem annyira ezt a helyet. Új. Vad. Egy hely, ahol az ember teremthet és építhet. És ez most már a te otthonod is, tudod? Ha nem is maradsz itt, vissza fogsz jönni. Ez a fiad öröksége. – Rámosolygott Risára, homlokon csókolta, és elindult a feleségével és a csecsemőjükkel. – Talán egy új szárnyat kellene építeni – mondta. Jerome átvette Jamie–t Risától, karjára kapta, a másik kezével pedig megfogta Risa kezét. Elindultak az erdőben a medence felé. – Jerome, mi van az embereiddel, a hajóddal? – Hamlin a főnök. – Bocsánatot kell kérnem apád embereitől… – Ők nem az emberei, hanem a népe. Együtt harcoltak. Szabad akaratukból. És se bocsánatkérésre, se hálára nincs szükségük. Risa csendben követte Jerome–ot. A férfi leült a homokos fövenyre, és felnézett a holdra. – Gyönyörű ugye, a holdfény a vízen, a melegség, a madarak… Néha már el is felejtem, milyen jó itthon lenni. – Igen, gyönyörű. Jerome egy pillanatra elhallgatott, majd megszólalt: – Risa, szeretlek. – Én is szeretlek. Nagyon. Ha valami bajod esett volna, nem lenen erőm folytatni. Jaj, istenem, mit fogunk csinálni, még tart a háború. – És te még mindig jenki vagy. Én meg még mindig lázadó. – Mit csinálunk? – Túléljük! – mondta halkan, és magához húzta Risát. – De te újra vízre fogsz szállni… – Csak ha újjáépítettük a házat. – De akkor… – Te itt maradhatsz. – Itt maradhatnék. De… nem mintha nem érezném jól magam itt, délen. Szeretek itt lenni. Talán ezért is volt olyan könnyű elcsábítani itt… – Én csábítottalak el? Talán te engem! – Nem én voltam! – De. Gyönyörű volt. Minden pillanatot élveztem. Risa mosolygott, észrevette, hogy Jerome ugratja őt. – Szeretem a vizet, az öbölben a szelet, a pálmafákat, a homokot… azt, hogy télen is meleg van. Szívesen itt maradnék… de jó ápolónő vagyok. Én életeket menthetek, és egy haldoklónál legtöbbször nem is lehet megmondani, melyik oldalon állt. Amikor a halál közelébe jutnak, legtöbbször nem is fontos. Ha nem akarod, hogy visszatérjek apámhoz, azt megértem. De hadd menjek vissza St. Augustine–be, vagy legalább hadd segítsek Juliannek a szárazföldön. Én tudok segíteni… – Szerinted van még olyan déli, aki elfogadja a te segítségedet? – Jerome! – Csak ugratlak, szerelmem! – majd józanul így szólt: – Ha a déliekkel vagy, meg tudlak látogatni. – És ha nem, akkor ott van Janine Thompson? – Elmondtam az igazat… – Én is. Mindig. 182

Jerome mg jobban nevetett, ez pillanatra még közelebb húzta Risát magához. Majd letette Jamie–t, pokrócokból csinált neki kiságyat a homokos parton. Visszafordult Risához. – Bocsáss meg. Annyira megbántottak, és túlságosan féltem attól, hogy esélyt adjak neked. – Én is sajnálom. – És nagyon szeretlek. Soha nem hittem volna, hogy így lehet szeretni valakit, vagy ennyire kívánni, teljes lelkemmel! – Ó, szerelmem! – mondta Risa könnyes szemmel. – Lesznek még nehézségek… de biztos vagyok benne, hogy kibírjuk. Hiszek a családomban, és akármi is álljon közénk, a végén együtt leszünk. És ez a birtok a paradicsom marad mindenki számára. Idejövünk majd gyógyulni, ha a háború véget ér. És legfőképp… – tétován mosolygott Risára. – Risa, attól tartok, egy kicsit mindig arrogáns fickó leszek… még akkor is, ha a déliek elveszítik a háborút. Risa vállat vont. – Ami a szívemen, az a számon… így lesz ezután is. – Én mindig meg akarom majd mondani, mit csinálj. – És nagyon valószínűtlen, hogy én azt csináljam. Jerome nevetett. – Bolond voltam. Hittem benned. És bennünk… – Ránézett a gyerekre. – Akármit is hoz a háború, mindig tudjátok, hogy szeretlek titeket! Akárhol is legyünk, ne kételkedj bennem mert soha nem fogok más nőre vágyni. – Istenem, mennyire szeretlek, Jerome! – Risa. – Igen? – Elég ritka az ilyen alkalom. – Tudom. – És mást is tudsz? – Mit? – Lehet, hogy politikai ellenfelek vagyunk, de azért gyönyörű kisgyereket csináltunk! – Igaz. – Talán megpróbálkozhatnánk még eggyel. Ragadd meg a pillanat varázsát, lovagold meg a szelet, tudod… – Hmmm… – mondta elgondolkodva Risa. – Lovagold meg a szelet… egy lázadó, déli szelet, szerelmem? Jerome nem szavakkal válaszolt. Gyengéden a homokos partra fektette a lányt, és szenvedélyes csókban forrt össze ajkuk. Risa nem tudta, mit hoz a jövő. De ez az éjszaka megnyugvást hoz. Megadják magukat. Egymásnak.

183