Heather Graham Elcsábítva
Gyilkosságsorozat tartja izgalomban a századforduló környékén Londont. A rendőrség tehetetlen, a nép zúgolódik, egyre erősebb a királynőellenes hangulat. Egy előkelő származású, ám meglehetősen önálló és önfejű fiatal hölgy azonban éles elméjű újságcikkben leplezi le a tettesek valódi szándékait, s ezzel persze ő maga is támadás célpontjává válik. Pártfogója a véletlen folytán az az álarcos bandita lesz, aki valójában igen jó családból származik, s akinek apja már rég megegyezett a lány gyámjával, hogy a két gyermek felnőve házasságot köt. Miközben Mark és Alexandra ezer veszély között együtt nyomoz a gyilkosok után, az egyezségről mit sem sejtve egymásba szeret. 1
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. © Heather Graham Pozzessere, 2006 –Harlequin Magyarország Kft., 2010 A mű eredeti címe: Beguiled (Harlequin Enterprises) Magyarra fordította: Szabó Júlia Borító: Rusznyák János ISBN 978–963–538–231–6 ISSN 1588 6700 A Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa. •Felelős kiadó: Holger Martens • Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária • Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12–14. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. •Távbeszélő: 488–5569; Fax: 488–5584; •E–mail:
[email protected] •Terjesztés: 488–5588 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Árusításban terjeszti a LAPKER Rt. és egyéb terjesztő szervek. Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató
2
ELŐHANG Isten, ne óvd a királynőt! A toll sokkal veszedelmesebb fegyver, mint a tőr. Igaz, Giles Brandon már régóta nem tollal, hanem írógéppel írta cikkeit, de úgy vélte, a mondás ettől még igaz. Erősnek, szinte mindenhatónak érezte magát a dolgozószoba csendjében. Hála az égnek, végre befejezte a munkát. És milyen jól sikerült! Ajkán önelégült mosollyal húzta ki az írógépből a cikk végét tartalmazó utolsó papírlapot. Talán beképzeltségre vall ilyet állítani, de akkor is úgy érezte, a sok jó között ez az eddigi legjobb, leghatásosabb munkája. Letette a papírt, elégedetten hátradőlt a széken, és összefonta a karját maga előtt. Csönd volt körülötte, és nyugalom, már a tettvágy sem sarkallta, hiszen elkészült munkájával. Egyszerűen csak élvezte a pillanatot. Szerette a csendet. Londoni háza távol esett a belvárosi utcák forgatagától, az ablakokat pedig vastag, súlyos függönyök fedték, így aztán kintről nem szűrődött be zaj. Sem a lópatkók kopogása a kövezeten, sem az újfajta közlekedési eszközök, az egyre szaporodó automobilok tülkölése és brummogása, sem az emberi ricsaj. Színpadiasan felemelte a mutatóujját. – Bizony, a toll jóval hatásosabb fegyver, mint a tőr – jegyezte meg, de természetesen nem kapott választ. Teljesen egyedül volt ugyanis a házban. Feleségét, ezt a jó és engedelmes asszonyt, akinek hozománya gondtalan életet biztosított Giles Brandon számára, elküldte a nővéréhez, és 3
annak a rémes csontkollekció házvezetőnőnek is kimenőt adott. Szerette a magányt. Ilyenkor érezte elemében magát, mondhatni csak ilyenkor tudott dolgozni. – Én vagyok saját magam számára a legjobb társaság – állapította meg szintén fennhangon. – Az eszem és a ravaszságom... Ez itt – és felvette a gépelt papírokat az asztalról – az utcára csődíti a tömegeket, úgy ám! Lesz nagy riadalom... Halkan göcögött magában. Felvillanyozta, hogy ekkora felfordulást idézhet elő az írásaival, még akkor is, ha ő maga nem szívesen keveredett volna a csőcselék közé. Igen, örült a küszöbönálló ramazurinak. Már csak azért is, mert így végre bosszút állhatott a sorozatos mellőzöttségért. Azért, amiért a gőgös kékvérűek rendre kihagyták a meghívottak listájáról, pedig az ő lángeszével neki minden nagyszabású rendezvényen ott lett volna a helye. No de most megfizet nekik! Hangosan, drámai hangsúlyozással felolvasta a cikk címét: – A királynő hidegvérű gyilkosokat rejteget? Ó, igen, erre biztosan az utcára vonul a nép! Mar rég felütötte fejét a gyanú, egyre többen hitték, hogy a rendőrség azért nem találja a bűnösöket, mert azok az uralkodó védelmét élvezik. Csúnya vége lesz ennek, bizony, csúnya... Brandon, ha nem lett volna annyira jól nevelt, talán még a kezét is összedörgölte volna örömében. Mert, ugye, a legszebb öröm a káröröm. Kedvtelve körbehordozta pillantását a szobában, melynek fényűző berendezése bizonyította, milyen sok mindent elért az életben – főként a feleségének köszönhetően, persze, mert hiszen az ő családi öröksége volt ez a ház, de akkor is. Az 4
asztal a legfinomabb cseresznyefából készült, a lámpa Tiffanynál, a puha, vastag szőnyeg pedig a Távol–Keletről származott. Elégedett lehetett tehát magával, a tehetségével. Hiszen végső soron a felesége is a tehetségébe szeretett bele... A cikke hamarosan megjelenik, és akkor... Giles Brandon arcán megint megjelent az önelégült mosoly, ahogy beleolvasott a szövegbe. – Istenemre, ez pompás! Micsoda briliáns elme vagyok! Ekkor gúnyosan felnevetett valaki, majd néhányszor összeütötte a tenyerét. Brandon annyira megijedt, majd elállt a szívverése. Rémülten felpattant. Ki az ördög lehet az? Hiszen biztosra vette, hogy senki nincs itthon, órák óta egyedül van a házban... Egy férfi állt az ajtóban. Még mindig tapsolt, de egyáltalán nem lelkesedésből, hanem lassan, gúnyosan. Giles Brandon nem tudta, hová legyen ámulatában. – Hát maga meg... hogy kerül ide? – hápogott, mert el sem tudta képzelni, miként jött be a váratlan vendég. A házvezetőnője meglehetősen megbízható volt, eddig még sosem fordult elő, hogy ne zárta volna kulcsra az ajtót, ha elment itthonról. – Ó, igen, Giles, ön kétségkívül az, briliáns elme. De higgye el, én sem vagyok kevésbé okos! – Mi az ördögöt keres itt? És hogy jött be ide? A hívatlan vendég nem felelt. Válasz helyett közelebb sétált, a szoba árnyékos túlfeléből be, a lámpa fénykörébe. Brandon jól ismerte őt, és semmi fenyegetőt nem talált a viselkedésében, de azért végigfutott a hátán a hideg. Sehogyan sem fért a fejébe, hogyan juthatott be a házba a 5
látogató. Az ajtók csukva, és sehol egy lélek, aki beengedhette volna. Egyedül voltak ebben a nagy, üres épületben, ahová nem hatolt be a külvilág zaja. És ahonnan a vastag falaknak köszönhetően nem szűrődött ki egyetlen hang sem. – Minden erőmmel a hazámat szolgálom – jelentette ki ünnepélyesen Giles Brandon. – Eddig többnyire magamagát szolgálta, de most véletlenül tényleg jó szolgálatot tehet a hazájának – helyesbített a látogató, akinek keskeny ajka hideg mosolyra húzódott. – Hogy magát idézzem: valamennyiünknek áldozatot kell hoznunk a haza oltárán. Giles Brandon szeme tágra nyílt az iszonyattól. Most vette csak észre a fegyvert. – Ne! – nyögte. – Ígérem, a gyászbeszéd méltó lesz a maga briliáns elméjéhez. Küzdj! – tanácsolta a józan ész. Giles Brandon nagydarab fickó volt, de sajnos nem valami gyors. Csupán egy villanás volt az egész. Fájdalmat nem érzett, az egyetlen, ami eljutott a tudatáig, az a saját halálsikolya volt. Igen, a toll kétségkívül veszélyesebb fegyver, mint a tőr, kivéve, ha az a tőr egy őrült gyilkos kezében van... Vér ömlött végig az asztalon, ahogy a haldokló Brandon rárogyott, majd a piros tócsa lassú cseppekben utat talált magának a padlóra. A férfiban már alig pislákolt az élet. Pillantása megtört, de a keze ösztönösen a papirost, élete utolsó művét, az újságcikket kereste. Ujjai a lapokat markolták, miközben az utolsókat hörögte. De a szörnyű 6
haláltusát nem hallhatta senki. Újra egyedül volt a szobában, vastag falak, súlyos függönyök között. Odakinn, London utcáin zajlott az élet. Lovas kocsik zötykölődtek a kövezeten, autók tülköltek, egyes éttermekből kiszűrődött az élő zene. Giles Brandon haláltusája véget ért. A vér még csöpögött az asztalról a drága keleti szőnyegre, de a szív már nem vert többé. Egyedül halt meg, csöndes magányban, amelyet úgy szeretett. S abban a biztos tudatban, hogy a toll erősebb, mint a tőr. 1.FEJEZET – Le a királysággal! – hallotta Ally kintről. A kocsi egyértelműen lassabban haladt egy ideje, majd meg is állt. Egy London környéki település, Sutton főutcáján próbáltak áthaladni éppen, és nem mondhatni, hogy Allyt váratlanul érték volna a zúgolódás hangjai. Valójában nagyon is számított valami ilyesmire. Hosszú ideje rossz volt a közhangulat a környéken. Az idős, betegeskedő Viktória királynő egyre kevésbé tudta kézben tartani az államügyeket, Edward herceg pedig, akinek át kellett volna vennie tőle a feladatokat, egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán. Ehhez jöttek még a gazdasági nehézségek. A nép egyre inkább az uralkodócsalád és a királyság intézménye ellen fordult. Azt mondták, éppen elég az ország kormányzására a parlament és a miniszterelnök, minek ingyenélők fényűző életvitelét finanszírozni a befizetett adókból? Nem csoda, hogy amikor ismeretlen tettesek meggyilkoltak két ellenzéki hangadót, 7
végképp elszabadultak az indulatok. És az, hogy a rendőrség nem találta a gyilkost, csak olaj volt a tűzre. Nyomban elindult a szóbeszéd, hogy őfelsége rendőrsége azért tehetetlen, mert nem is akarja elfogni a bűnösöket, akik alighanem a legfelső körökbe tartoznak, és a királynő személyes védelmét élvezik. Ally nem hitt Viktória bűnösségében. Sosem találkozott ugyan a királynővel, de biztosra vette, hogy ez az idős asszony, aki annyi jót tett élete során, s akinek köszönhetően az egész birodalom felvirágzott, nem lehet gonosztevők pártfogója. Természetesen elkeserítették a fejlemények, ugyanakkor azonban kíváncsi is volt, így elhúzta a kocsiablakról a függönyt, és kinézett. Odakinn legalább százan gyűltek össze, egész kis tömeg. Egy falragaszt álltak körbe, melyen az állt hatalmas betűkkel: Vessetek véget a bűnözők uralmának! Vesszenek a gyilkosok, még ha királyi vér csörgedezik is az ereikben! Némelyek csöndben ácsorogtak, mások azonban ingerülten kiáltoztak a téglaborítású csinos épület előtt, amely egyébiránt a seriff hivatalának adott otthont. A sokaság morc pillantásokat vetett az ott álló fogat felé, de Ally nem ijedt meg. Biztosra vette, hogy keresztapjának, Carlyle grófjának címeres kocsiját nem merik megtámadni. A gróf közkedvelt személyiségnek számított, még akkor is, ha feltétlen híve volt az idős és egyre inkább megkeseredett Viktória királynőnek, és sosem tagadta a trón iránti elkötelezettségét. Mégis, a feszültség szinte tapintható volt, és ez kellemetlenül érintette Allyt. 8
Több embert is felismert az utcán ácsorgók közül. Ott volt például Thane Grier, az újságíró, aki persze nem vett részt az eseményekben, de feszülten figyelt, nyilván anyagot gyűjtött a következő cikkéhez. A magas, jóképű fiatalember tudta, mit akar. Ismert és elismert újságíró szeretett volna lenni, és erre meg is volt minden esélye. Ally kedvelte a cikkeit, mert rendkívül tárgyilagosan fogalmazott, emellett jó szemmel vette észre az érdekes témáikat. – Hát ezt meg mire véljem?! – hallotta Ally a seriff mély, dörmögő hangját. – Mi végre gyülekeznek, emberek? Odanézett, és látta, hogy a férfi kijött a hivatal lépcsőjére. – Oszoljanak, kérem! Menjenek a dolgukra, ne keressék a bajt! Sir Angus Cunningham, a seriff, háborús hős volt, akit Indiában szerzett érdemei elismeréseként ütöttek lovaggá. Nemcsak hatalmas termete kölcsönzött neki tekintélyes megjelenést, hanem hófehér üstöke, pofaszakálla és méretes bajusza is. De a tömeg így sem engedelmeskedett. Nem ment haza senki, sőt volt, aki nyíltan szembeszállt vele. – Hogyisne! – kiáltotta egy asszony. – Két embernek kellett meghalnia, csak mert felemelték a szavukat a királynő ellen. Hol vannak a gyilkosok? Meddig kell még eltűrnünk, hogy Őkirályi Fensége gyilkosokat bújtat, sőt talán ő maga a felbujtó is... Ally nem látta az asszony arcát, mert fátylat viselt. Fekete, özvegyi fátylat, mint ahogy az egész öltözete is fekete volt. A mellette álló, őt támogató asszonyt azonban felismerte: Elizabeth Harrington Prine volt az, a második áldozat, Jack 9
Prine özvegye, aki férje egyedüli örököseként most hatalmas földterületeket birtokolt a település határában. – Gyilkosok! – kiáltotta megint a feketébe öltözött nő, aki viszont semmi esetre sem lehetett az első áldozat, Hudson Porter neje, hiszen az öregúr agglegény volt. De attól húga, unokahúga, esetleg szeretője még lehetett neki... Sir Angusnek nem volt ideje válaszolni, mert a következő pillanatban egy másik férfiú tűnt fel a lépcsőn: Lord Lionel Wittburg, aki magasabb volt ugyan nála, viszont sokkal vékonyabb, de a haja neki is ezüstbe fordult már. Egykor vitéz katona hírében állt ő is, és a hírneve máig kitartott. Nemes vonású arca most eltorzult a haragtól. A szavakat, melyek az ajkára tolultak, akár Ally is mondhatta volna, neki is pontosan ez cikázott át az agyán. – Hogy merészel így beszélni?! Noha őszinte felháborodással, határozottan beszélt, a hangja elcsuklott. Ally azt is tudta, miért. A két meggyilkolt férfi közül az egyiket, Hudson Portert még Indiából ismerte, hosszú évekig voltak bajtársak. Ekkor egy harmadik férfiú csatlakozott hozzájuk, olyasvalaki, aki mindkettőjüknél sokkal ifjabb volt. Egy jóképű, a társasági rovatok képein gyakorta feltűnő fiatalember, akinek láttán hevesebben kezdett verni minden női szív. – Emberek! – emelte fel a hangját. – Önök is tudják, hogy ez sehova sem vezet. Kérem, csillapodjanak és menjenek szépen haza! Sir Andrew Harrington volt az, a fekete ruhás nőt támogató özvegy, Elizabeth Prine unokafivére. 10
– Menjenek dolgukra! – ismételte Sir Angus is. – Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó ügyet nem tudjuk itt és most megoldani. Elégedetlen moraj volt a válasz, de azért akadtak néhányan, akik szedelőzködni kezdtek. Épp elegen ahhoz, hogy Shelby, Carlyle grófjának kocsisa és mindenese ismét elindulhasson a kocsival. Lassan ugyan, de végre megint haladtak. Ally leengedte a függönyt. Az utolsó alak, akit még látott, a buzgón jegyzetelő Thane Grier volt. Pár perccel később elhagyták a falut, és a kocsi az erdei úton haladt tovább. Ally a gondolataiba merült. Azon töprengett, vajon mire vélje ezt a mai meghívást. Annyit tudott, hogy este bál lesz a Carlyle–kastélyban, de hogy milyen alkalomból, és hogy neki miért kell ott megjelennie, arról csak sejtései voltak. Talán a közelgő születésnapjával lehetett összefüggésben a dolog. Ally persze már rég felnőttnek tartotta magát, de tudta, hogy pártfogói és nevelői szemében gyermeknek számít, míg be nem tölti a huszonegyedik életévét. A fiatal lány természetesen imádta keresztszüleit és pártfogóit, akik odaadóan törődtek vele és gondoskodtak róla, de alig várta, hogy végre független lehessen és a maga életét élhesse. A grófi párnak gondja volt a neveltetésére, a legjobb magántanárok jártak hozzá, s az egyébként is éles eszű Ally, bár mondhatni az erdőben nőtt fel, a világ dolgaiban ugyancsak járatos, művelt teremtéssé serdült. Tudott franciául és olaszul, értett latinul, tanult történelmet, földrajzot és irodalmat. Emellett zongorázott, énekelt, szenvedélyes táncos és lovas volt. Szívesen olvasott, 11
könyveket és újságokat egyaránt, de imádott kimozdulni is, színházba, múzeumba menni. Árva létére szerencsés lány volt, sokszor nem is értette, mivel érdemelte ki ezt a szerencsét, hogy ilyen sokan törődnek vele és szeretik. Példának okáért a „nénikék", a három korosodó, aranyszívű vénkisasszony, akik felnevelték. Aztán a három házaspár, akik mind a keresztszüleinek mondták magukat, és akikre mindenben számíthatott. Főleg a három csodálatos asszonyra, Lady Maggie–re, Lady Katre és Lady Camille–re, akik egyáltalán nem olyanok voltak, mint a főúri dámák általában. Maggie az East End örömlányainak őrzőangyala és védelmezője volt, Kat tehetséges festő és Egyiptom–kutató, Camille pedig folytatta munkáját a British Museum egyiptológiai részlegén, holott immár két gyermeket is szült grófi férjének. Ally titkon örült ennek, mert neki is voltak ám tervei, és úgy vélte, a mindig a maguk útját járó, mások véleményére mit sem adó keresztanyák támogatni fogják függetlenedési törekvéseit. Ahogy gondolkodott, észre sem vette, hogy a kocsi egyre gyorsabban és gyorsabban halad. Végül olyannyira felgyorsított, hogy Ally sehogy sem volt képes megőrizni az egyensúlyát. Ide–oda dőlt az ülésen, és a dolog kezdett kényelmetlenné válni. Mi a csuda történhetett? Talán üldözi őket valaki? Az elégedetlenkedők, akiket a faluban láttak? A nem valószínű. A rettegő földművesek és a vagyonkájukat féltő kézművesek, kereskedők nem jelenthettek komoly fenyegetést, már csak azért sem, mert Sir Cunninghamnek, Sir Harringtonnak és 12
Lord Wittburgnek, ezeknek a kiváló férfiaknak bizonyára sikerült teljesen helyreállítani a rendet. De akkor vajon miért hajt a különben óvatos Shelby úgy, mintha elment volna az esze? Az egyik kerék belehuppanhatott egy kátyúba, mert Ally a következő pillanatban akkorát ugrott az ülésen, hogy feje elérte a mennyezetet. Aztán meg átesett a szemközti ülésre, mert Shelby hirtelen megrántotta a kantárt – valamiért úgy döntött, mégis megállítja a kocsit. Az csak egy másodperccel később tudatosult Allyben, hogy a döntés kiváltó oka egy lövés volt, mely a közvetlen közelükben csattant. Mi ez? – képedt el. Csak nem... Kisvártatva választ kapott végig sem gondolt kérdésére. – Megállni! – kiáltott rájuk egy mély, parancsoláshoz szokott férfihang. – Azonnal állítsa meg a lovakat, ha kedves az élete! Ally az ablakhoz hajolt, elhúzta a függönyt, és amikor meglátta, ki van a kocsi mellett, ereiben megfagyott a vér. Egy lovas volt az. Egy pompás fekete csődörön ülő, fekete kabátot, nadrágot, térdig érő lovaglócsizmát és álarcot viselő lovas. Egy útonálló, aki ráadásul nem volt egyedül. Három hasonlóképpen öltözött cimborája kicsivel hátrébb várakozott. A lány tágra nyílt szemmel bámulta őket. Noha hallott kósza híreket a környéken garázdálkodó haramiákról, álmában sem gondolta volna, hogy egyszer személyesen is találkozik velük. Most, hogy volt néhány másodperce megemészteni a meglepetést, már nem is félt igazán. Eszébe villant, hogy ezek a banditák még soha senkit nem bántottak, sőt nem is mindenkit raboltak ki. Az a hír járta róluk, hogy 13
inkább afféle modern Robin Hoodként tevékenykednek, és ami értéket „önkéntes adományként" mégis elvesznek, azt a szegényeknek adják. Tehát ha tolvajok is, de semmi esetre sem gyilkosok. Valami szöget ütött a fejébe. Eddig fel sem tűnt neki, de most, hogy eltöprengett rajta, esküdni mert volna, hogy a különös út menti rajtaütések az első politikai gyilkosságot követően kezdődtek. Hát nem furcsa? A kocsi közben megállt, és Ally a jó Shelby hangját hallotta: – Uram, engem lelőhet, ha akar, de a kisasszonyt, könyörgöm, ne bántsa! Ő igazán nem ártott senkinek... A drága ember! Akár az életét is feláldozná érte, az utolsó leheletéig védené, ha tehetné. De Ally nem volt az a típus, aki mások áldozatkészségére hagyatkozik. Kinyitotta a hintó ajtaját és kiszólt: – Nyugodjon meg, Shelby! Nem fognak itt lelőni senkit. Nem tudom, mit akarnak tőlünk az urak, de ha megkapják, bizonyára utunkra engednek minket. A hozzájuk legközelebb lévő bandita, minden bizonnyal a főnök, leugrott gyönyörű fekete ménjéről, és megkérdezte: – Ki utazik még a kocsiban? – Senki – rázta a fejét a lány, az útonálló azonban nem hitt neki. Odalépett, benyúlt a nyitott ajtón, derékon kapta Allyt, majd csöppet sem finoman kiszedte hintóból. Aztán beszállt és körülnézett, mintha attól tartott volna, hogy odabenn elrejtőzött valaki. Miután semmi érdemlegeset nem talált, kimászott, és a lányra nézett. – Kicsoda ön, és miért utazgat egyedül? 14
– Csak nem képzeli, hogy szóba állok egy útonállóval? – felelte élesen Ally. – Semmi köze hozzá, ki vagyok, és mi dolgom erre! – De kisasszony... – nyögött fel a rémült Shelby. Nehogy Allynek bármi baja essék a szemtelen válasz miatt, a kocsis kétségbeesett lépésre szánta el magát. Lopva az övébe dugott pisztolyért tapogatózott, ám a bandita figyelmét ez a mégoly óvatos mozdulat sem kerülte el. Előkapta az ostorát, és a hosszú bőrszíj egy pillanattal később eltalálta Shelby fegyverét, mely messzire repült. A kocsis felordított, inkább ijedtében, mint fájdalmában. – Ne csináljon semmi ostobaságot, jóember! – figyelmeztette az álarcos. – Ha jól viselkedik, nem esik bántódása sem magának, sem a kisasszonyának. Le a földre! Olyan gyorsan történt minden, hogy a lány nem is igazán tudta volna megmondani, hogyan esett a dolog. Shelby, mintha csak álltában elaludt volna, a földre rogyott. Ally felsikoltott, és odafutott hozzá, de nem térdelhetett le a fekvő kocsis mellé, mert a bandita visszatartotta. Allyt felháborította, hogy a fickó hozzá merészel érni, sőt akadályozza a szabad mozgásban. Foggal–körömmel harcolt a szabadulásért. – Megőrült, kislány? – szisszent fel a haramia. – Mit csinált vele!? – tudakolta magából kikelve Ally. – Semmit. – Hazudik! Megölte őt! – Dehogyis öltem. Hiszen láthatta, hogy egy ujjal sem értem hozzá. Nyugodjon már meg, beszélni akarok magával... Ally azonban egyre hisztérikusabban küzdött, a helyzet odáig fajult, hogy megharapta az őt tartó férfi kezét. 15
– Most már aztán elég! – A bandita keményen derékon kapta, a vállára csapta, mint valami zsákot, és elindult vele be a fák közé, az erdőbe. Szentséges Isten, mi lesz most? Allyt minden vakmerősége ellenére egy pillanatra hatalmába kerítette a páni félelem. De egy másodperccel később már visszanyerte a lélekjelenlétét. – Ha azért visz be a sűrűbe, hogy elvágja a torkomat – jegyezte meg fenyegető hangon – akkor biztosra veheti, hogy ez lesz az utolsó hőstette. Eddig is keresték, de akkor hajtóvadászat indul majd maga után. És ha elkapják... – Magának egyáltalán nem fenyegetőznie illene ebben a helyzetben – emlékeztette a férfi. – Hanem könyörögnie. – Hová a pokolba visz? – fakadt ki a lány. – És egyáltalán... Hogy mer hozzám érni?! Magának fogalma sincs róla, ki vagyok... Idáig jutott csak, amikor a férfi váratlanul megtorpant és csöppet sem finoman lerakta egy fatönkre. Szemlátomást elérték úti céljukat. Egy kis tisztáson voltak, egy patak partján. Már esteledett, úgyhogy nem volt egészen világos, a lenyugvó nap vörhenyes fénye sejtelmesen világította meg a tisztást. – Valóban nem tudom, ki maga – ismerte el az útonálló. – De ez nem az én hibám, kislány. Én megkérdeztem, kit tisztelhetek önben, ön ellenben nem méltatott válaszra. – Ne szólítson kislánynak! – Igaza van. A buta liba megszólítás sokkal jobban illik önhöz. – És ezt egy bűnöző mondja nekem, aki előbb–utóbb akasztófán végzi? 16
– Azt mondja, lógni fogok? – A férfi lustán elmosolyodott. – Nos, lehet, hogy igaza van. De ha úgyis hamarosan felkötnek, mit számít, hogy egy gyilkossággal több vagy kevesebb szárad a lelkemen... Ally egyáltalán nem ijedt meg. Villogó szemmel meredt fogvatartójára. – Akasztófára jut! – sziszegte vészjóslón. – Egyszer talán. De az nem mostanában lesz. Jelenleg ön van szorult helyzetben, nem pedig én, úgyhogy azt ajánlom, válaszoljon a kérdéseimre. Ally felvetett fővel, dacosan nézett a férfira. Noha a lelke mélyén azért félt egy kicsit, nem akarta, hogy ez meglátsszon rajta. – Maga fiatal, erős és egészséges – állapította meg. – Dolgozhatna, találhatna tisztességes munkát... Miért választotta a bűnöző életmódot? A bandita felnevetett. Nyilvánvalóan remekül szórakozott. – Az összes ifjú hölgy közül, akikkel rablópályafutásom során találkoztam, maga a legpimaszabb, kislány. Vagy az is lehet, hogy a legostobább... Majd még megfontolom. – Már megmondtam, hogy ne hívjon kislánynak! – De hiszen az, nem? – A férfi rendíthetetlenül mosolygott. – Különben pedig hogyan hívhatnám? Nem árulta el a nevét és a rangját. – Szólíthat például kisasszonynak – javasolta a lány. – Szóval kisasszonynak... Nos, jó. Mi az úti célja, kisasszony? – Nem valami éles elméjű, rabló úr, hogy még ezt sem tudta kikövetkeztetni. Nem látta Carlyle grófjának címerét a kocsin? Nem tudja, hová vezet ez az út? 17
– No és hogy kerül maga a gróf kocsijába? – Nem loptam el, abban biztos lehet. – Ez nem válasz. – Más válaszra pedig ne számítson, maga... maga közönséges bűnöző! – Elfelejti, hogy az élete és a biztonsága az én kezemben van – figyelmeztette a férfi. – Tessék, lőjön csak le, ha mer! Az álarcos megrázta a fejét. Ilyen áldozattal még nem találkozott. Ally büszkén felvetette az állát. Természetesen félt egy kicsit, de nem túlzottan. Nem hitte, hogy a bandita ártani akarna neki. Volt valami a modorában, ami egyáltalán nem vallott igazi bűnözőre. Valahogy túlságosan jól neveltnek tűnt... Nem csoda hát, hogy Ally izgatottsága jóval erősebb volt félelménél. Igen, tagadhatatlanul izgatta ez a helyzet, kihívásként fogta fel a kalandot. Ha jobban belegondolt, mindig is valami ilyesmire vágyott. Hogy végre történjen vele valami. Vére vadul száguldott ereiben, arca kipirult... Úgy érezte, most él igazán, most van csak elemében. – Hát akkor próbáljuk meg még egyszer... Kérem, árulja el nekem, kisasszony, mit keres a gróf kocsijában. – Látja, így mindjárt más. A gróf a rendelkezésemre bocsátotta a kocsiját. A kastélyba igyekszem. – Aha. Ezek szerint önök közeli jó barátok. – A gróf a keresztapám. – Valóban? – Valóban. Úgyhogy mostantól vigyázzon a bőrére, azt ajánlom. – Eddig is vigyáztam. 18
– A gróf ki fogja tekerni a nyakát. – Ahhoz előbb el kellene kapnia, nem gondolja? – Óva intem attól, hogy lebecsülje a grófot. – Ilyesmire sohasem vetemednék. – Elárulná, tulajdonképpen mit akar tőlem? – emelte fel a hangját Ally. – Pénz nincs nálam, és attól tartok, különösebben értékes ékszerekkel sem szolgálhatok. A férfi a farönkre tette a lábát, ahol Ally ült, és egészen közel hajolt hozzá. – Hogy mit tekintünk értékesnek, az erősen helyzetfüggő – magyarázta. – Itt van például kegyed személye, mely nyilvánvalóan kedves a gróf úrnak, és ily módon akár készpénzre is váltható. Ally összefonta a karját maga előtt. – Meséljen egy kicsit magáról, kisasszony! – váltott témát a haramia. – Kezdje inkább maga! – Én kértem először. – De maga már így is éppen eleget tud rólam, én viszont magáról semmit. – Igaz. Ám ne felejtse el, hogy én vagyok az útonálló, maga pedig az áldozat! – Helyben vagyunk. Mióta köteles az áldozat együttműködni a támadójával? – Kötelesnek éppen nem köteles. Csak hát az áldozatok általában félni szoktak a támadóiktól, és emiatt aztán hajlandóak az együttműködésre. Ally gúnyosan elmosolyodott. – Tudja, mit gondolok? – Nem, de nagyon szeretném tudni. 19
– Azt, hogy maga az égvilágon semmi veszélyt nem jelent rám nézve. – Na ne mondja! – De mondom. A megjelenéséből és a beszédéből ítélve ön meglehetősen jó nevelésben részesült, vagyis volna más választása, mint találomra áldozatokra lesni az út mentén. – Miből gondolja, hogy találomra választom ki mi áldozataimat? Ally meghökkent. Nem véletlen, hogy éppen őt állították meg? Kezdett komolyan megijedni... – De hiszen nekem semmim sincs – értetlenkedett. – Miért akart volna pont engem... – Mert a gróf kocsijában ült. – Tőlem nem remélhet zsákmányt, megmondtam már... – Viszont túszként valószínűleg nagyon is sokat ér, kisasszony. – Erre a maga helyében nem vennék mérget. Egy erdei házikóban élek a nénikéimmel, igen szerény körülmények között. Ritkán jelenek meg a társaságban. – Ha viszont mégis megjelenik, azt, úgy látom, igen stílusosan teszi. – Nagyvonalú pártfogóimnak köszönhetően, akik gyerekkorom óta figyelemmel kísérik a sorsomat. – A gróf háztartásához tartozik? – Nem. – Csak nem a nemes lord szere... – Mit képzel!? – Ally felháborodottan pattant fel a helyéről, és első indulatában meglökte a férfit, aki elveszítette az egyensúlyát, és hátratántorodott. – Hogy merészel ilyet feltételezni rólam?! És Carlyle grófjáról, aki boldog 20
házasságban él, és a legnemesebb, legjobb lélek, aki valaha élt a földön... Na elég ebből az ostoba bájcsevejből! Azonnal vigyen vissza a kocsimhoz! Az álarcos a földre huppant, a puha avarba, de nem látszott dühösnek. Szélesen vigyorogva párszor összeütötte a tenyerét. – Bravó! Szerencsés fickó ez a maga grófja, hogy ilyen szenvedélyes védelmezője akadt. – A gróf nem szorul védelmezőkre. Köztudott, milyen szigorú erkölcsű, nagyszerű ember. – Ó, bár én is ilyen lehetnék! – csúfolódott az útonálló. – A tisztesség és a becsület útja bárki előtt nyitva áll – bölcselkedett Ally. – Döntés kérdése, elindulunk–e rajta. – De vajon az is döntés kérdése–e, hogy gazdagnak vagy szegénynek születünk? – Nem a vagyon teszi az embert – rázta a fejét a lány. – Biztos? A bandita hangjában volt valami, talán egy leheletnyi keserűség, amire Ally felkapta a fejét. Rájött, hogy akár veszélyes az útonálló, akár nem, mégiscsak az lenne a legbiztonságosabb, ha ő most elszelelne. És így, hogy a férfi jó pár lépésnyire ül tőle, talán van is szemernyi esélye a szökésre. Mert voltak annak előnyei is, hogy Ally egy kis erdei házban nőtt fel a gróf birtokán. Kislányként minden szabad idejét a fák között töltötte, felkutatta a legtitkosabb vadcsapásokat, fára mászott, fogócskázott az erdész gyerekeivel, most felnőttként pedig nagyokat sétált, lovagolt – edzett volt tehát, ruganyos és erős. 21
A döntést tett követte: Ally sarkon fordult, felemelte a szoknyáját, átugrotta a patakocskát és futásnak eredt. A háta mögül hallott egy meglepett Óó–t, de hamar kiderült, hogy a férfi nem sokat teketóriázott: a zajokból ítélve egy pillanattal később talpra ugrott és utánairamodott. Ally szinte repült. Kiálló gyökereket, ledőlt fatörzseket, sziklákat ugrott át az ösvényt követve, sűrű bokrokon tört keresztül, amikor a csapás eltűnni látszott. Futott, futott, amíg a lába és a tüdeje bírta. De egyszer meg kellett állnia. Zihálva, dobogó szívvel dőlt neki a legközelebbi fának. A haja szétbomlott, a cipője tönkrement, a ruháját megtépték az ágak, de csöppet sem bánta, hiszen úgy tűnt, győzött: sikerült elszöknie az útonálló elől. Ám alig egy pillanatig élvezhette a diadal édes érzését, mert a következő pillanatban halk nevetés ütötte meg a fülét. Döbbenten fordult a hang irányába, és meglátta a férfit, aki ugyancsak egy fának dőlt, tőle nem is olyan messze, és vigyorogva szemlélte őt. Nem látszott különösebben kimerültnek, még csak nem is lihegett. – Előlem nincs menekvés – jegyezte meg kárörvendőn. – Hátha mégis. – Ally a kiutat keresve nézett körül. Végtére is újra nekiiramodhatna... ha nem volna ilyen kimerült. – Ne tegye! Csak az idejét vesztegeti. – No és persze a magáét. A férfi megvonta a vállát. – Én ráérek. Nem sietek sehová.
22
– Én viszont igen. És mivel Carlyle grófja vár engem, előbb–utóbb szöget üt a fejébe, hol kések ilyen soká, és akkor a keresésemre indul. – Idővel minden bizonnyal. De pillanatnyilag bizonyára nem aggódik. Ugyanis szerintem még otthon sincs. – Hogyhogy? – A Buckingham–palotába volt hivatalos délután, mert a királyi család egyik tagja ma ünnepli a születésnapját. Alighanem öreg este lesz, mire hazaér. – Ó! Honnan tud ilyen sokat a grófról? – tudakolta Ally, elsősorban azért, hogy időt nyerjen. Bolond lett volna az álarcos orrára kötni, hogy az információi a gróf hollétéről egyáltalán nem helytállóak. – Még az útonállók is olvasnak újságot, Miss... Ó, hát persze! Nem kegyeskedett elárulni a nevét. – Nem mintha maga bemutatkozott volna. – Annak csak örülhet. Ha tudná a nevemet, az akár még veszélyes is lehetne önre nézve. – Nos, ha tovább titkolódzik, akkor én sem érzem kötelességemnek, hogy eláruljam, ki vagyok. A férfi lustán elmosolyodott. – Kipihente már magát? – Nagyjából. – Nem ajánlom, hogy megtegye. – Mit? – Hogy megint elszaladjon. – Mi mást tehetnék? – Például hogy marad. Megígérem, hogy a haja szála sem fog meggörbülni. – Maga megbízna egy útonálló ígéretében? 23
A férfi elengedte a kérdést a füle mellett. – Úgyis elkapom, ha elfut. – Hátha mégsem. – De igen. És az nagyon nem fog tetszeni magának. – Nekem elsősorban az nem tetszik, ha valaki meg akarja mondani, mit csináljak. Meg az sem, hogy akaratom ellenére feltartóztatnak. És képzelje, nem tetszik, hogy egy megrögzött bűnözővel kell társalkodnom. A férfi az ég felé emelte a kezét, jelezve, hogy legyen, amit a lány akar. – Akkor csak tessék, fusson, ha kedve tartja! Én meg teszem a dolgom és elkapom. Ally egy pillanatig sem habozott tovább. Megint futásnak eredt, de a férfi ezúttal sokkal jobb helyzetből indult, és gyorsan beérte. Ally érezte őt a háta mögött, még mielőtt hozzáért volna. Érezte a légmozgást, amelyet kavart, a testéből áradó forróságot, a fékezhetetlen izomerőt. Aztán egy pillanattal később a két izmos kar köréje fonódott. A lendület azonban továbbvitte őket, és mindketten elestek. Ally arccal előre az avarba, a férfi pedig egyenesen rá. A lány köpködve–prüszkölve igyekezett megszabadulni a szájába került tűlevelektől és földtől. A bandita hagyta megfordulni, de felülni már nem engedte, mire Ally, ahelyett hogy könyörgőre fogta volna a dolgot, két apró öklével nekiesett. Az álarcos nevetett. Megfogta a csuklóját, és leszorította a feje fölé, a talajra. Aztán egyszerre eltűnt az arcáról a gúnyos mosoly. Ally maga sem tudta, miért, de határozottan örült ennek. Pedig egyre inkább vesztésre állt... 24
– Volna kedves befejezni a kapálódzást? – kérdezte élesen a férfi. Ally nem válaszolt. Nem is nézett a rablóra, megvetése jeleként oldalt fordította a fejét. A férfi lazított a szorításán. – Látja, én megmondtam magának, hogy nem fog tetszeni, ha elkapom. – Gazember! – Mi más lennék? Hiszen útonálló vagyok – felelte lágyan a férfi. Ally felnézett. Lassan tudatosult benne, milyen helyzetben is vannak. Érezte a ránehezedő testet, az álarcos combjának szorítását. És ez az érzés furcsamód egyáltalán nem volt kellemetlen. Aztán a férfi megérintette az arcát. Finoman, gyengéden. Csupán egy hajfürtöt simított ki az arcából, de mintha egy örökkévalóságig tartott volna a röpke pillanat. – Na és most mi lesz? – kérdezte elfúló hangon a lány. – Mit akar tőlem? – Csak azt, amit eddig is. Hogy mondja meg a nevét, és azt, mit keres itt. Allyt hirtelen megint hatalmába kerítette a félelem. Tudta, hogy okosabb volna hallgatni, de képtelen volt tartani a száját. – Ugye, maga nem... ugye, nem tartozik a királyság ellenségei közé? A rabló elmosolyodott. – Nem, dehogyis. Igazi, régi vágású útonálló vagyok. Őszinte híve a mi Viktória királynőnknek.
25
Ally valamiért hitt neki. Még így, a földön fekve is, kiszolgáltatva fogvatartója kénye–kedvére, még így is megbízhatónak, szavatartónak tűnt számára a férfi. – Akkor nem fog megölni, vagy ilyesmi? – Nem, kislány. Nem szándékozom megölni sem magát, sem mást. – Ne szólítson kislánynak! – Hát hogyan szólítsam? Nem mondta meg a nevét! Ally rábámult. Újra tudatosult benne, milyen bizalmas testhelyzetben vannak, és a gondolat pírt csalt az arcára. Itt volt kettesben egy félelmetes rabló vezérrel, akinek a hangja úgy simogat, mint a bársony, az érintése pedig... – Volna kedves leszállni rólam? – kérdezte élesen, hogy elfogódottságát palástolja. A férfi lassan biccentett. Felállt, majd a kezét nyújtotta Allynek, hogy őt is felsegítse. A kézfogás egy pillanattal tovább tartott a feltétlenül szükségesnél. – Nos, ha annyira tudni akarja... Alexandra Grayson vagyok – mutatkozott be a lány. – Kicsoda? – Az útonállónak ugyan majdnem az egész arcát elfedte az álarc, de éles lélegzetvétele és hangja egyértelműen arról árulkodott, hogy ugyancsak megdöbbent. Vajon miért? Ally el sem tudta képzelni, miért válthat ki a neve vagy a személye ilyen erőteljes reakciót valakiből. – Alexandra Grayson – ismételte türelmesen. – Vagy úgy is mondhatnám, hogy egy kis senki. Egy erdei házikóban nevelkedtem a nénikéim felügyelete alatt. Lord és Lady Carlyle a keresztszüleim, de rajtuk kívül más nagylelkű pártfogók is figyelemmel kísérik a sorsomat. 26
– Szóval maga... Alexandra Grayson. – A férfi hangja még mindig nagy érzelmi felindultságra vallott. – Igen. De nem értem, miért lett ettől ilyen zaklatott. Hallotta már a nevemet valaha? A férfinak egy pillanatra minden idegszála megfeszült. Aztán mosolyt erőltetett az ajkára és megrázta a fejét. – Nem, soha. – Hát akkor? – Más névre számítottam. Azt hittem, maga... Szóval hogy másvalaki. Hazudik, gondolta Ally. De nem számít. Semmi sem számított, csak az alkonyi fényben fürdő erdő és a magas, izmos férfi, aki ott állt előtte, és állhatatosan nézte őt. Noha meg sem rezdült, Ally érezni vélte az izmai vibrálását, a testéből áradó forróságot. A legszívesebben odalépett volna, egészen közel hozzá, és... Ó, milyen izgalmas is volna, milyen édes és gyötrelmes egyszerre! Aztán hirtelen összerezzent. Miket zagyvál itt össze magában?! Hiszen ez az ember egy közönséges bűnöző! Az álarcos még mindig mereven bámulta. – Jöjjön! – törte meg a csendet kisvártatva. – Visszakísérem a kocsihoz, és aztán mehet Isten hírével. 2.FEJEZET Miután a kocsi elment, Mark Farrow még sokáig bámult utána. – Mark! – Patrick Maclver levette fekete selyem álarcát. – Sietnünk kellene. Ez Carlyle grófjának kocsija volt, s ha a 27
kastélyhoz ér, a gróf rögtön kiküldi az embereit a felkutatásunkra. Az útonállók bandájának másik két tagja, Geoff Brennan és Thomas Howell is várakozással nézett barátjukra. Mark biccentett. – Igazatok van. Nem késlekedhetünk. Különválunk, ahogy szoktunk. Geoff és Thomas, ti nyugatnak lovagoltok, mi pedig Patrickkel keletnek indulunk. A pihenőnél mindenképpen váltsatok lovakat! O'Flannery kocsmájában találkozunk. A többiek bólogattak, hogy értik, de egyikük sem mozdult. – Ki volt ez a lány? – kérdezte meg Thomas. – Alexandra Grayson – mondta Mark. – Ejha! – kiáltott fel Patrick. – Hát végre találkoztatok. – Meglehetősen csinos a kicsike – állapította meg Thomas. – Meglepően csinos – helyesbített Geoff. – És magabiztos – tette hozzá Patrick, aki így, hogy levette a maszkját és a fejfedőjét, igen feltűnő jelenség volt élénkvörös haja miatt. – Nem ijed meg a saját árnyékától – biccentett elismerőn Geoff, Henry Brennan alsóházi tag fia, négyőjük közül a legjózanabb és a legmegfontoltabb. Magas volt, és vékony, bár testalkatához képest meglepően erős. Sötétbarna szeme és haja volt, vagyis nemcsak természetre, de külsőre is szöges ellentéte a nevetésre mindig kész, zömök, sötétszőke Thomasnak, aki a legritkább esetben tudta csak megőrizni méltóságteljes komolyságát. Most is kacagásban tört ki. – Nos, Sir Farrow, azt hiszem, ön igencsak benne van a pácban! 28
– Jobb lenne máshol megbeszélni, mekkora pácban vagyok, nem gondoljátok? – állapította meg szárazon Mark. – Például O'Flannery kocsmájában. – Geoff kurtán biccentett, mire valamennyien megfordították a lovaikat, és elindultak a megbeszélt irányba, London városa felé. Mark és Patrick, akik keletnek tartottak, a Farrow család közeli, ennisfarni vadászkastélyában álltak meg átöltözni és lovat váltani. Az öreg Bertram, az istállószolga segítségével gyorsan felnyergeltek két pihent hátast, ledobták árulkodón fekete ruhájukat és „civil" öltözékbe bújtak. Néhány perccel később már lovon ültek újra, és folytatták útjukat. – Most, hogy láttam a lányt – jegyezte meg útközben Patrick – azt mondom, átkozottul szerencsés fickó vagy, komám! De azért mégiscsak furcsa, hogy édesapád egy előre elrendezett házasságba akar belerángatni. Nem élünk a középkorban! – Kisfiú voltam még, Alexandra pedig pólyás, amikor apám megegyezett Brian Stirlinggel a frigyről – mondta komoran Mark. – És fogalmam sincs, miért éppen ez a lány a kiválasztott menyasszonyjelölt. Nem Lord Stirling leánya, az biztos és nem is rokona. Attól tartok, valami titok lap pang a múltjában. – Talán valami nagyúr törvénytelen gyereke – töprengett hangosan Patrick. Mark rábámult. – Eszedbe ne jusson pletykákat terjeszteni róla! – Ne aggódj, nem fogok! – nevetett a barátja. Aztán hirtelen elkomorodott. – Attól tartok, a mai akciónk nem öregbíti a haramiabanda hírnevét. Hiszen nemhogy ki sem 29
raboltuk a menyasszonyodat, de még ráijesztenünk sem sikerült. – Nyugalom! – felelte Mark és elvigyorodott. – Nem véletlenül megyünk O'Flannery kocsmájába. A pletyka ugyanis kétélű fegyver, és ezúttal kivételesen a hasznunkra fordíthatjuk. Meglásd, mire leszállt az éj, mindenki azt suttogja majd, hogy Hasfelmetsző Jack óta nem élt a földön olyan veszedelmes bűnöző, mint mi vagyunk. Ahogy behajtottak a Carlyle–kastély kapuján, Shelby olyan éktelen kiáltozásba fogott, hogy egy perc alatt összeszaladt az udvaron a kastély háza népe, a grófnővel egyetemben. – A rendőrséget, asszonyom! Azonnal hívja a rendőrséget! A gróf úr itthon van? – Az ég szerelmére, Shelby... Mi történt? – Megtámadtak minket az országúton! Az a fickó, akiről az újságok írnak... A fekete álarcos útonálló a bandájával! Engem eszméletlenre vertek, a kisasszonyt meg csaknem elrabolták... Haladéktalanul ki kell küldeni néhány lovast az elfogásukra. Még nem lehetnek nagyon messze. – A kocsis felháborodásában szinte remegett. – Micsoda szégyen! – ismételgette. – Hová lesz ez a világ?! Megtámadni Carlyle grófjának kocsiját! A grófnő, Lady Camille, aki közrendű származású volt, és a házassága után is bejárt dolgozni munkahelyére, a múzeumba, nem volt az a hisztérikus, könnyen kétségbeeső úrhölgy. Két lábbal állt a földön, és mindig meggondoltan, megfontoltan cselekedett.
30
– Kérem, nyugodjon meg, Shelby – mondta józanul. – Végtére is így ránézésre egyiküknek sem esett komolyabb baja. Megsérültél, Ally? – Nem, dehogy. Teljesen jól vagyok. – A lány fürgén kiugrott a kocsiból. A következő pillanatban a gróf is csatlakozott hozzájuk. – Biztos? – kérdezte aggódva, majd kinyújtotta a karját, és kivett valamit Ally hajából. – A ruhád a hajad tele van levelekkel... – Egészen biztos – erősítette meg a lány, figyelmen kívül hagyva a zavarba ejtő megjegyzést. – Megyek, telefonálok a rendőrségre – mondta a grófnő, és sarkon fordult. – Ally, gyere be, kérlek! Jól érzed magad, vagy sem, a nagy izgalomra való tekintettel mindenképpen pihenned kell egy keveset. Brian, volnál kedves bekísérni Allyt? – Természetesen, drágám. Csak még egy pillanat... Shelby, kérem, gondoskodjék róla, hogy felnyergeljék a lovamat. A rablók még nem juthattak nagyon messzire. Talán van esélyem utolérni őket. – Csak nem akar utánuk menni? – Ally láthatóan megrémült. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet... Az a fickó olyan... Fegyver van nála, és nagyon veszélyesnek látszik. Brian Stirling csodálkozva pillantott Allyre, még a szemöldökét is felvonta. Furcsállotta a tiltakozást. Soha életében nem félt a veszélytől, és a lány nagyon jól tudta ezt. – Szóljon három embernek, Shelby, hogy készüljenek, mert el kell kísérniük! – mondta a kocsisnak, aztán a karját nyújtotta Allynek. – Gyere be, Ally! Míg a lovamat 31
felnyergelik, elmeséled, pontosan mi történt, és személyleírást adsz az útonállókról. A kastély előcsarnokába érve a gróf a házvezetőnőért kiáltott, majd egyenesen a konyhába kísérte a keresztlányát. Ally gyerekkora óta nagyon szerette a kastélynak ezt a helyiségét. Kislányként gyakran sertepertélt itt, a jókora tűzhely körül, melyben sosem aludt ki a tűz, és amelyen mindig rotyogott valami. Theodore birodalma volt ez, az „új" szakácsé, aki címének dacára már több mint tíz éve dolgozott itt. A hatalmas termetű, pirospozsgás arcú férfiú nagyon szerette Allyt, és mindig megkínálta valami finomsággal, ha betévedt a konyhába. – Theodore, volna szíves tölteni egy pohárka brandyt a kisasszonynak?! – rendelkezett a gróf. A szakács, aki a konyhapultnál éppen friss fűszernövényeket vágott valószínűtlenül apróra, sietve megtörölte lapátkezét a kötényében, és a kis faliszekrénykéhez lépett. Egy másodperccel később Ally már a tűzhely mellett foglalt helyet egy padon, brandys kehellyel a kezében, vele szemben pedig ott ült a gróf. – Nos, Ally, akkor most arra kérlek, mondj el mindent, amit tudsz. Pontosan mi történt útközben? – Ahogy már Shelby is említette, a kocsinkat az erdei úton álarcos banditák állították meg. – Mit akartak? A lány a fejét rázta. – Nem tudom. Annyi biztos, hogy semmit sem vettek el. Az egyik, a vezetőjük ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse 32
a kocsit belülről, ezenkívül tudni akarta, ki vagyok és hová tartok. A gróf figyelmesen nézett Allyre. – Ez minden? – Igen. – Tényleg nem esett semmiféle bántódásod? – Nem. A férfi felállt, és elgondolkodva a hajába túrt. Magas, csinos férfi volt. Noha a családi vagyonnak köszönhetően soha a kisujját sem kellett volna megmozdítania, nem kért a semmittevés kényelméből, és nagyon is aktív életet élt. Ifjúkorában katonaként szolgálta a királynőt, később pedig az egyiptológia tudományának művelőjeként és az ókori művészetek nagy támogatójaként szerzett hírnevet magának. Ally valósággal istenítette őt, csakúgy mint nejét, Camille–t, és nagyon szerencsés leánynak tartotta magát, amiért ilyen kiváló emberek kitüntető figyelmét élvezheti. Most egy pillanatra elgondolkodott. Valóban semmiféle bántódása nem esett a rajtaütés során? Dehogyisnem, a büszkesége és az önérzete kétségkívül csorbát szenvedett, de ezt mégsem vallhatta be a grófnak. Már csak azért sem, nehogy akarata ellenére túl sokat mondjon. Ugyanis egyáltalán nem szerette volna, ha Brian Stirling és emberei elkapják az útonállót. Nem, egy ilyen minden pimaszsága ellenére is vonzó, gáláns fickó nem juthat akasztófára miatta... – Hogy egészen őszinte legyek, az első ijedséget leszámítva, nem is nagyon féltem tőlük. Pár másodperc elteltével már nyilvánvaló volt, hogy semmiféle veszély nem fenyeget. 33
A férfi szigorúan nézett Allyre. – Hogyhogy? Hiszen azok az emberek bűnözők. – Azt én is tudom. De a viselkedésük mégis olyan volt, hogy rájöttem, nincs félnivalóm. Az ékszereimet sem vették el, és egyáltalán nem voltak erőszakosak. Még azután sem, hogy az öreg Shelby megpróbált fegyvert rántani. A bandavezér előkapta az ostorát, azzal ütötte ki Shelby kezéből a pisztolyt. Ez minden, ami történt. Camille grófnő jött be a konyhába. – Sikerült felhívnom a rendőrséget – újságolta. – Hamarosan kiküldenek egy nyomozót, de sajnos nem sok jóval biztattak. Csekély rá az esély, hogy valaha elkapják a bűnösöket. Mindenesetre, Ally, mesélj el mindent részletesen a felügyelő úrnak, különösen ami a rablók külsejét és a különleges ismertetőjegyeket illeti! De előtte még én is hallani szeretném, mi történt. Ally grófra pillantott, aki elmosolyodott – Miért, mire számítottál? – kérdezte évődve. – Természetes, hogy mindenki kíváncsi a kalandodra. Készülj fel rá, hogy még számtalan alkalommal el kell mondanod! – Kaland? – méltatlankodott Camille. – Te kalandnak nevezel egy fegyveres rablótámadást? – Ally maga mondta, hogy alig ijedt meg, és hogy a megítélése szerint egyáltalán nem forgott veszélyben – mentegetőzött a gróf. – Akkor is – rázta a fejét Camille. Még hozzá akart tenni valamit, de nem jutott szóhoz, mert két kisfiú rontott be a konyhába. – Ally! Ally! 34
A hatéves Brent, a grófi cím és a birtok örököse, valamint az ötéves William megkerülték anyjukat, és Ally nyakába ugrottak. – De fiúk! Mit műveltek?! – Nincs semmi baj – mondta mosolyogva Ally. – Hadd jöjjenek! Tudod, hogy imádom őket. – Brian – rendelkezett a grófnő – légy szíves, intézkedj! Magyarázd el a fiataluraknak, hogy nem illik így lerohanni Allyt! Legfőképpen most nem, amikor egyébként is annyi, de annyi dolgunk van... – Mondom, hogy nem baj – ismételte a lány, aki tényleg örült a gyerekeknek, már csak azért is, mert nekik köszönhetően véget ért a faggatózás. – Fürdés után Ally bemegy hozzátok, és mesél majd nektek – ígérte a gróf, miközben hóna alá kapta a gyerekeket, és elindult velük kifelé a konyhából. A legénykék kedvtelve kuncogtak. – Még játszhattok egy kicsit – folytatta szigorúan az apa. – De aztán el kell kezdenetek készülődni a lefekvéshez. És nehogy megint szétszedjétek a telefont! Megértettétek?! – Igenis, apa! – ígérte William, majd miután a gróf letette őket a földre, a bátyjával együtt elszelelt. – Kicsit komolyabban kellene venned ezeket az útonállókat – feddte meg a férjét Camille. – Hiszen akár a gyerekek is ott lehettek volna a kocsiban Allyvel. – De nem voltak – csitította a feleségét a gróf. – És láthatod, Allyt sem viselték meg túlzottan a történtek. Annyi óvintézkedést mindenesetre tehetünk, hogy ezentúl, ha valamelyikőtök kocsiba ül, két felfegyverezett emberem lóháton kísér majd titeket. Jó lesz így? 35
Camille bólintott. – Éppen ma kellett ennek történnie! – sóhajtott fel. – Amikor azt sem tudom, hol áll a fejem, és mindjárt megérkeznek a vendégek... Apropó, Ally! – fordult a fiatal lányhoz. – Utasítottam Lucyt, hogy csináljon neked egy forró fürdőt, és készítse ki a báli ruhádat ma estére. Ó, bár a nénikéid is elfogadták volna a meghívásunkat! Itt volna a helyük nekik is velünk... – Akkor én megyek – mondta a gróf. – Megnézem, eltakarodtak–e a birtokomról az útonállók. Ti készülődjetek csak a bálra, és várjátok a felügyelőt! Hátha Allynek mégis eszébe jut valami, ami fontos lehet. – Tulajdonképpen miféle bál lesz ez? – tudakolta Ally boldogan, hogy végre nem a banditakaland a fő beszédtéma. – Eddigi életed legfontosabb bálja – mondta titokzatos mosollyal Camille. – De igaza van Briannek, készülődnünk kellene. Már biztosan kész a fürdőd. – Egy forró fürdő valóban jólesne – bólogatott a fiatal lány, és nem tette hozzá, hogy a pár perc egyedüllétre, amelyet a fürdő jelent, legalább olyan nagy szüksége van. Úgy tűnt, a gróf átlát rajta, és ez igencsak zavarba hozta, hiszen ő sem értette a tulajdon érzéseit. Átélt egy rablótámadást, amely egy csöppet sem viselte meg, sőt örömteli izgalmat érzett, valahányszor a titokzatos álarcosra gondolt, aki valójában közönséges bűnöző. Hát annyira unalmas és sivár az élete, hogy még egy tolvajjal való találkozás is így felvillanyozza? Sajnos, igen. – Nem kérsz még egy brandyt az idegeidet csillapítandó? – kérdezte a lánytól a figyelmes Camille. 36
– Én úgy látom, Ally idegei nagyon is rendben vannak – mosolyodott el Brian Stirling. – De attól nyugodtan ihatsz még egy brandyt, Ally. – Köszönöm, elég volt egy. – Ally felállt és lesütötte a szemét, úgy indult a grófnő után az előcsarnokba. Nem mert a nemes lord szemébe nézni. – Akkor kilovaglunk a banditák után – mondta a gróf. – Az újságok azt írták, négyen vannak. Benneteket is négyen támadtak meg? Ally biccentett. Ez ügyben felesleges lett volna titkolóznia. Shelby nyilván mindent elmond a gazdájának, amit csak tud. – Igen. Van a bandavezér és a három cimborája. – Mást semmit nem tudsz mondani róluk? A lány megvonta a vállát. – Mit mondhatnék? Fekete kalapot, köpenyt és selyemmaszkot viseltek. Egyikük arcát sem láttam. Félek, nem sokat tudok segíteni a rendőrségnek. – És talán nem is nagyon akarsz – dünnyögte a lord. – Miket beszélsz, Brian? – csattant fel a grófné. – Már miért ne akarna? Hiszen azok a fickók közönséges bűnözők! Allynek is az az érdeke, hogy mihamarabb rács mögé kerüljenek. Carlyle grófja nem felelt, egyre csak Allyt nézte merőn. – Sajnálom – ingatta a fejét a lány –, több információval nem szolgálhatok. Még a hajuk színét sem láttam. Ha találkoznék velük, akkor sem ismerném fel őket. – Értem. – A férfi búcsúzóul odabiccentett nekik, aztán sarkon fordult és elindult az istálló felé. – Gyere, kedvesem! Ha nem sietsz, a végén még kihűl a fürdőd – fogta karon Allyt a grófné. 37
– Üdv, Florence! – rikkantotta vidáman Patrick, ahogy beléptek O'Flannery zsúfolt kocsmájába, ahol szinte vágni lehetett a füstöt. A csaposlány, a harminc év körüli, vörös hajú, zöld szemű, határozott fellépésű Florence Carter, mint mindig, most is nagyon elfoglalt volt. Rengeteget dolgozott, de a kocsma jól ment, és a tulaj, Robert O'Flannery megbecsülte Flót. Őt biztosan nem fenyegette az a veszély, mint az East End legtöbb képzetlen munkásnőjét, hogy az utcára kerül, és előbb–utóbb prostitúcióval kénytelen megkeresni a kenyerét. Florence igazi kincs volt, valóságos főnyeremény az üzlet szempontjából. Gondoskodott a jó hangulatról, ha kellett, de ha balhé készült, pillanatok alatt le tudta szerelni a legerőszakosabb részeget is, és nagyon jól értett a bohém egyetemisták nyelvén is, akik előadások után gyakorta és szívesen látogatták a műintézményt. – Mit kértek, fiúk? – kiáltott oda Markéknak, akik törzsvendégek voltak itt. – A szokásosat, ugye? – Azt bizony! – kiáltott vissza Mark. – Nem láttad véletlenül a... – A cimboráitok hátul vannak az egyik bokszban – bökött a helyiség vége felé a csaposlány. – Máris viszem a sört. – Köszönjük! A kocsma tele volt, beletelt némi időbe, mire Mark és Patrick átvágta magát a munkások, katonák és diákok tömegén. Oda–odaköszöntek az ismerősöknek, mert persze nemritkán megfordultak itt ifjú nemes urak is, fényes címek és jókora birtokok leendő örökösei. De a fő, hogy végül megtalálták Geoffet és Thomast. 38
– Valami gond van? – kérdezte Geoff. – Nem, semmi – rázta a fejét Mark, majd Flo felé intett, aki boszorkányos ügyességgel kígyózva a tömegben, máris közeledett feléjük a tálcájával. Útközben „elszórt" néhány pint sört, de az utolsó négyet az ő bokszukhoz vitte. Éppen amikor letette a korsókat az asztalra, Mark bizalmasan előrehajolt, és így szólt: – Hallottátok, hogy az útonállók megint lecsaptak ma? Állítólag Carlyle grófjának kocsiját állították meg. – No és? Kirabolták az utasokat? – tudakolta kíváncsian Thomas. – Nem, de csak mert egy csinos fiatal hölgy ült a kocsiban, akit nagyon gálánsán útjára bocsátottak. – Nagy szerencséje volt annak a hölgynek – bólogatott Patrick. – Ezek a mi útonállóink máskor nem ilyen nagylelkűek. – Az újságok azt állítják, nem különösebben veszélyesek a fickók – mondta fitymálón Geoff. – Az újságok azt mondanak, amit akarnak – vágott közbe türelmetlenül Flo. – Én éppenséggel biztos forrásból tudom, hogy már két embert is eltettek láb alól. A testük sem került elő a szerencsétleneknek. Követ kötöttek a lábukra, aztán a folyóba velük... – Ezt én is hallottam – bólogatott Mark. – Azt beszélik, hogy aki engedelmeskedik nekik, annak nem esik bántódása, de Isten irgalmazzon annak, aki szembeszáll... Vigyázz te is, Flo! Ha utazol, légy nagyon elővigyázatos! – No, az a veszély mostanában nem fenyeget – nevetett a csaposlány. – Itt a szobám a kocsma fölött, még a házból sem muszáj kimennem. 39
– Te csak igyad azt a sört, aztán indulj hazafelé és készülj a bálra! – veregette meg Mark vállát Patrick. – Mert hiszen ma este bálba vagy hivatalos, ha nem tévedek. – Nem, nem tévedsz – helyeselt a megszólított. – Valóban bálba megyek. – Carlyle grófjának estélyére, ugyebár – mosolygott a mindig jól értesült Florence. – Bizony. – A férfi egy csillogó pénzérmét nyomott a felszolgáló kezébe. – Pedig ha itt lehetek, nem nagyon akaródzik sehová se menni. De hát az a fránya kötelesség... – Nagy hízelgő vagy te, Sir Mark Farrow! – nevetett Florence, és ujjai szorosan összezáródtak az arany körül. – És a legnagyvonalúbb uraság, akihez valaha szerencsém volt. Áldjon meg az Isten! – Vigyázz magadra, Flo! – intette komoly képpel Mark. – És ha te magad nem is utazol, figyelmeztesd az ismerőseidet meg a törzsvendégeket, hogy óvakodjanak az útonállóktól! De ha mindenképpen útra kell kelniük, és összeakadnak velük, legalább ne próbáljanak ellenállni! Akkor elkerülhetik a legrosszabbat. – Elmondom mindenkinek – bólogatott komolyan a lány, aztán búcsút intett, és sarkon fordult, hogy visszatérjen a pult mögé. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Egy középkorú, szakállas férfi rontott be rajta, aki igencsak feldúltnak látszott. – Gyilkosság! – kiáltotta. – Újabb gyilkosság történt! Döbbent csend támadt a kocsmában. A légy–zümmögést is meg lehetett hallani. – Kit öltek meg? – tette fel a kérdést a tömegből valaki. 40
– Giles Brandont. Alig néhány perce találták meg a hulláját, csak most ért ki a rendőrség. Elvágták a torkát, úgy, mint a másik kettőnek. Moraj hullámzott végig a kocsmaközönségén. – A kezében volt a legújabb írása – tette hozzá az újonnan érkezett. – A cikk, amelyben a királyság intézményét ostorozta. Vér borította a papirost... – Akármibe lefogadom, hogy benne lesz a holnapi lapokban – mondta valaki. – Újabb pofon Viktóriának – jegyezte meg egy borízű hang. Markot elöntötte a düh e tiszteletlen közbevetés hallatán. Fel akart állni, de Patrick a kezére tette a kezét. – Majd én. Te főrend vagy, felszíthatod a közrendűek dühét. És feltápászkodott. – Isten óvja a királynőt! – emelte köszöntésre a poharát. – Őfelsége rendőrsége hamarosan elfogja a véreskezű gyilkost! Megint csend borult az ivóra, de egy másodperccel később a pultnál halkan megszólalt valaki: – A királynőnek nem lehet köze ehhez. Isten óvja őt! – Isten óvja a királynőt! – mormolta egy emberként a kocsma. Egy percre rá, amikor a vendégek újra összehajoltak az asztalok fölött, és pusmogni kezdtek, Mark lassan felállt. – Azt hiszem, mégsem megyek el arra a bálra – mondta a többieknek. – Nem lesz rá időm. Viszlát, fiúk! Hamarosan találkozunk!
41
Allynek nagyon jólesett a forró fürdő. Olyan sokáig maradt a kádban, ameddig csak tudott, élvezte a meleg vizet, no meg a csöndet és a nyugalmat. Már hűlni kezdett a víz, amikor felállt. Beburkolódzott az egyik finom vászontörölközőbe, melyet Lucy, a szobalány készített ki a számára, majd visszatért a hálószobába. Az öltözőasztal egyik szélén egy Ízisz–szobor, a másikon egy kanópuszedény állt. A falakat domborművek és bekeretezett papiruszok ékesítették, a házigazda Egyiptom– imádatának megannyi bizonyítékaként. Carlyle grófja a szüleitől örökölte ezt a szenvedélyt, apja is és édesanyja is képzett egyiptológus volt, expedíciók tucatjait vezették a távoli országba. A gróf szintén számos ásatáson vett részt a Közel–Keleten. Az volt a véleménye, hogy az igazán értékes, komoly leletek az egyiptomiakat illetik, ezért a talált kincseket a Kairói Múzeumnak ajándékozta. Haza csupán az átlagosnak mondható tucatdarabokat hozta, ám ezekért is fizetett az egyiptomi kormánynak. Ha a kastélyban tartózkodott, kislánykora óta ez volt Ally szobája, vagyis mondhatni sok ezer éves művészeti alkotások között cseperedett fel. Annyira megszokta ezeket a relikviákat, hogy nemegyszer belebújt az egykor múmiákat rejtő szarkofágokba, és onnan előugorva rémítette halálra lánypajtásait, például Lord Wittburg leányát, Lucindát. Ahogy végignézett a szobán, a jól ismert tárgyakon, különös érzés kerítette hatalmába. Mintha valami megváltozott volna. Mintha ez az egész már nem is volna az övé, mintha csupán a múlt emlékei előtt állna, és alig karnyújtásnyira tőle várakozna az ismeretlen jövő... 42
Miután megtörölközött, selyem alsóneműt öltött, majd belebújt a fűzőbe. Alig vette fel, halk kopogtatás hallatszott. Molly jött föl, a másik szobalány, hogy segédkezzen az öltözésnél, éppen időben ahhoz, hogy meghúzza a fűzőt. – Látta már a ruhát, kisasszony? – kérdezte elragadtatástól csillogó szemmel. Ally pillantása a mennyezetes ágyon heverő öltözékre vándorolt. A sárga egy különleges árnyalatában csillogó, majdnem aranyszínű ruhát gyönyörű, egyedi hímzés díszítette. – Ugye, a nénikéim csinálták? – kérdezte lágyan. Molly biccentett. – Amikor idehozták, úgy kuncogtak, mint az iskolás lányok, akik rossz fát tettek a tűzre – mesélte. – Nagyon boldogok voltak, hogy anélkül sikerült elkészülniük, hogy a kisasszony bármit észrevett volna. Meglepetésnek szánták. Ally végigsimított a finom anyagon. – De persze ma este sem lesznek itt – mondta szomorúan. – Sosem jönnek el egy bálra sem, bárhogy kérleljük is őket. – Ők már csak ilyenek – vonogatta a vállát a szobalány. – Legközelebb – mondta eltökélten Ally – makacsabb leszek, mint ők. Ha nem jönnek, én sem jövök, meglátjuk, ki fogja hamarabb beadni a derekát. – Persze, lesznek még más bálok is, de ilyen, mint ez, soha többé – sóhajtott fel álmodozva Molly, majd felemelte a selyemruhát, hogy ráadja Allyre. A lány fölöttébb különösnek találta a megjegyzést, de a fején lévő ruha egy ideig megakadályozta abban, hogy rákérdezzen a dologra. 43
– Miért mondtad ezt, Molly? – tudakolta aztán, ahogy levegőhöz jutott. – Miért olyan különleges ez a bál? A szobalány elvörösödött. – Ne haragudjon, kisasszony, de... Szóval erről a keresztszüleivel kellene beszélnie. – Molly... – Ne aggódjon, már nem kell sokáig várnia. Mindjárt itt lesznek, és megkérdezheti tőlük maguktól. – De én tőled kérdezem. Mit ünneplünk ma? A születésnapomat aligha, hiszen addig még van egy kis idő... – Mondom, legyen türelemmel és hamarosan megtudja. Addig is üljön le, hogy megcsinálhassam a haját! Így ni... Mindjárt itt lesznek az első vendégek. Nincs sok időnk. Ismét kopogás hallatszott, majd egy másodpercre rá a szobába belépett Lady Camille. Már az estélyi ruhája volt rajta, egy mélykék selyemruha, amelynek igen kicsi volt csak a turnűrje, és amelyben szinte lebegni látszott, annyira légies volt, és gyönyörű. Ally szeretettel, mi több, rajongással pillantott rá. A London nyomornegyedéből származó Camille volt rá az élő példa, hogy az igazi nemesség nem kutyabőr kérdése, hanem az emberrel veleszületett erény. – Ó! – kiáltott fel a grófné Allyt megpillantva. – Gyönyörű! Egyszerűen tökéletes! ... Olyan mérges vagyok a nénikéidre, amiért nem jöttek el téged megnézni ezen a nagy napon! De Lady Maggie biztosan itt lesz. Tudod, hogy ő választotta a színt és az anyagot? Telitalálat volt mindkettő, annyi biztos! Remek ez az aranyos szín a mogyoró–barna szemedhez és a szőkeségedhez... Meseszép vagy, Ally. 44
– Köszönöm. De elmondanád, Camille, tulajdonképpen mit is ünnepelünk ezen a napon? A születésnapomat hoztátok előre, vagy... – Erre most nincs idő – rázta a fejét a grófné. – Brian odalenn vár, most jött meg az embereivel. Sajnos nem sikerült elkapnia a haramiáidat, pedig vagy tucatnyi erdei ösvényt átfésültek. Ja, és a konyhában ott van még Turner felügyelő is, aki veled szeretne beszélni. Javaslom, előbb menjünk le hozzá, azután beszélgessünk a téged érdeklő dolgokról. – Csak egy pillanat, mindjárt kész vagyok. – Molly a helyére tűzte az utolsó hajtincset, aztán hátralépett, és összecsapta a kezét. – Istenem! Akár egy hercegnő! Ally felállt és arcon csókolta. – Nem hercegnő, Molly. Csak a te kis Allyd, aki mérhetetlenül hálás neked, hogy ilyen szép frizurát készítettél. A szobalány elérzékenyülve szipogott, még egy zsebkendőt is elővarázsolt a köténye zsebéből. – El ne kezdjél sírni nekem! – nevetett Ally. – Azt akarod, hogy lemaradjak a bálról? Tudod, hogy addig úgysem megyek sehová, amíg könnyezel. – Hogyisne! – tiltakozott Camille, és a nyakában aranyláncon lógó, ékkövekkel díszített, finom kidolgozású, apró órára pillantott. – Sírdogálni most nincs időnk. Mindjárt itt lesznek a vendégek, és Turner felügyelő a konyhában vár! Gyerünk, kislány! Kislány... Már megint ez a szó. Ally régóta tökéletesen felnőttnek érezte magát, ugyanakkor persze megértette, hogy 45
azok szemében, akik felnevelték és pici korától szerették, alighanem nagymama korában is kislány lesz. – Bejönnél egy percre, Mark? Joseph Farrow a kandalló mellett állt, és a fiát büszkeség töltötte el a gondolatra, milyen délceg, jóképű férfi még most is, kora ellenére is az édesapja. Mark egyedüli gyerek volt. Édesanyja meghalt még zsenge gyermekkorában, nem emlékezett belőle másra, mint a kedves mosolyára, a parfümje illatára, meleg ölelésére. Mióta csak az eszét tudta, az apja nevelte. Az apja, aki sosem nősült meg többé, és aki vállalkozott a lehetetlenre: pótolni próbálta az anyai szeretetet. Mark mérhetetlenül tisztelte és a rajongásig szerette őt. Csak azért nem tiltakozott az ellen az ostoba gyermekkori eljegyzés ellen sem, mert nem akart fájdalmat okozni neki. Joseph Farrow belehalt volna, ha meg kell szegnie adott szavát. Mark nagyon szégyellte magát amiatt, amit mondani készült, mégsem tehetett mást. – Apám, nagyon sajnálom, de nem mehetek veled ma este. – De Mark... Ez évek óta eldöntött dolog. Te is tudod, hogy ennek így kell lennie. – Tudom. – És hidd el, jó okom volt rá, hogy a szavamat adtam Lord Stirlingnek! – Elhiszem, apám. Nem is kívánom tőled, hogy megszegd a szavad, de ma este semmiképp... Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Noha az övék egyike volt azon londoni házaknak, ahová elsőként vezették be a telefonvonalat, Joseph Farrow a mai napig nem tudott 46
igazán hozzászokni a készülék éles hangjához. Most is összerezzent a hangos berregés hallatán. Jeeter, a komornyik sietett elő, és felvette a kagylót. – Halló! – szólt bele méltóságteljesen. – Lord Farrow londoni rezidenciája... Igen, uram. Azonnal adom. – Egy másodperccel később a gazdájára pillantott. – Douglas felügyelő – jelentette halkan. Joseph Farrow odalépett hozzá, és átvette a kagylót. – Itt Lord Farrow beszél. Mit óhajt, felügyelő? – figyelmesen hallgatta a rendőrtisztet, s a pillantása közben a fián nyugodott. – Értem – mondta végül. – Megmondom neki. Aztán visszaadta a hallgatót Jeeternek, aki visszaakasztotta a helyére. – Nos, fiam – szólalt meg szomorkásán –, úgy nézem, valóban kénytelen leszel kihagyni a mai estélyt. Giles Brandont meggyilkolták. A felügyelőnek szüksége van a segítségedre. 3.FEJEZET A konyhában nagy volt sürgés–forgás. Theodore percenként új utasításokat kiáltott, és legalább két tucat kukta meg cselédlány leste parancsait. De amint Camille Allyvel a nyomában besétált, egy pillanatra mindenki mozdulatlanná dermedt. A személyzet tiszteletteljes főhajtással fogadta a ház asszonyát. Camille könnyedén elpirult. 47
– Kérem, ne zavartassák magukat, nem akarom feltartani önöket, hiszen fontos munkát végeznek... Folytassák, kérem! Azzal a nagy tölgyfa asztalhoz kormányozta Allyt, ahol már várt rájuk Turner felügyelő. – Igazán sajnálom, hogy épp egy ilyen fontos napon zavarkodom – állt fel mentegetőzve a felügyelő, amikor a hölgyek odaértek hozzá. Bús képű, méla férfi volt, Allyt leginkább egy szomorú szemű, lógó fülű kutyára emlékeztette. De a pillantása okosan csillogott, látszott rajta, hogy komolyan veszi a feladatát, és szívbéli lelkesedéssel végzi a munkáját. – Felügyelő úr... – pukedlizett Ally. – Mr. Turner, bemutatom a gyámleányomat, Alexandra Graysont. – Örvendek, kisasszony! Az imént volt szerencsém beszélni Lord Stirlinggel és a kocsissal is, de azt hiszem, ön az, aki a legtöbbet segíthet. Egy személyleírásra volna szükségem az útonállókról, méghozzá egy minél részletesebb személyleírásra. Allv zavarba jött. – Sajnos, nem hinném, hogy sokat segíthetek, felügyelő. Igaz, hogy találkoztam velük, de olyan rövid időre... És az arcukból semmit sem láttam. – Akkor engedje meg, hogy kérdezzek! Talán úgy könnyebb lesz. A vezetőjük... magas volt, vagy inkább alacsony? – Magas – jött a határozott válasz. – A testalkata? Allv habozott. 48
– Nagyon vékony aligha lehetett – próbált segíteni a felügyelő. – A cingár emberek ritkán félelmetesek. Bár egy fegyver sokszor fenyegető megjelenést kölcsönöz a kevésbé erős testalkatúaknak is. – Hát... – A lány egyre inkább zavarba jött. A rendőrtiszt és a grófné is csodálkozva meredtek rá. – Nem, nem volt sovány. Nagyjából olyasmi lehetett, mint... mint Lord Stirling. – És hogy ülte meg a lovat? – Amennyire meg tudtam ítélni, kiválóan. – Talán szolgált őfelsége hadseregében – dünnyögte a férfi inkább csak úgy magának, mint a hölgyeknek. – No és az arca? Tud valamit a bőre vagy a haja színéről? Sápadt volt inkább, vagy napbarnította, szőke vagy barna? Ally a fejét rázta. – Sajnos nem tudom. A bandavezér is és az emberei is álarcot és kalapot viseltek, szinte semmit sem láttam belőlük. – No és a szeme színe? Shelby azt mondja, kivette magát a hintóból. Akkor látnia kellett a szemét. – Ne... Nem tudom – hebegte Ally, holott nagyon is jól emlékezett a haramia különleges árnyalatú kék szemére, melyben vidám, aranyos szikrák csillogtak. – Talán barna. De nem esküszöm meg rá. Az erdőben voltunk, és az álarc is árnyékot vetett... – Meg nyilván meg is ijedtél – mentegette a gyámleányát Camille. – Remélhetőleg más szemtanúk jobb megfigyelők, mint én – motyogta elfogódottan Ally. – Sajnos nem mondhatnám – rázta a fejét a felügyelő. – Az emberek csak a fekete álarcot látják, a kalapot meg a 49
köpönyeget, legfeljebb még megemlítik, hogy az útonálló hosszú szárú, fekete lovaglócsizmát viselt. Mintha ez valamiféle különlegesség volna! Hiszen fél Anglia ilyen lovaglócsizmában jár... Ráadásul a legtöbb hölgy, hogy úgy mondjam, egészen furcsán viszonyul a saját kirablásához. Úgy tűnik, nem nagy ár nekik egy gyémánt nyakék azért, hogy megismerkedhettek a rablóvezérrel. – Tessék? – Camille nagyot nézett. – Jól hallotta, asszonyom – bólogatott a férfi. – A kirabolt hölgyek rendszerint el vannak ragadtatva a sármos és lovagias útonállótól. – Hallatlan! Hogy micsoda emberek vannak?! – ingatta a fejét a grófné. – Még egy utolsó kérdés, kisasszony – fordult megint Ally felé a felügyelő. – Pontosan mi történt, miután a haramiák megállították a kocsit? Elvettek valamit öntől? Vagy esetleg... szóval bántották önt valamiképpen? Ally nem érezte volna annyira feszélyezve magát, jól mosolyog Turneren, aki szemlátomást igencsak megizzadt, mire sikerült finoman megfogalmaznia a kérdést. – Nem, egyáltalán nem bántottak – felelte gyorsan, és könnyedén elpirult. – Mindössze a nevemet akarták tudni, és hogy hová megyek. – Nem is vettek el öntől semmit? Ékszereket például.. – Nem, semmit. Valószínűleg megijedtek, amikor meglátták, kié a kocsi – okoskodott Ally. – Nem akarták magukra haragítani Carlyle grófját. – Valószínűleg – hagyta rá a felügyelő, de olyan átható tekintettel méregette a lányt, hogy az újfent elvörösödött. 50
Csak semmi pánik! – nyugtatgatta magát. Ez az ember rendőr, az a dolga, hogy kérdezzen, gyanakodni meg egyenesen munkaköri kötelessége... – Azt hiszem, megérkeztek az első vendégek. – Camille aggodalmasan nézett a szmokingba–csokornyakkendőbe bújtatott pincérek után, akik kezükben egy–egy tálca teli pezsgőspohárral rohamléptekkel indultak az előcsarnok irányába. – Akkor én nem is zavarok tovább, asszonyom – hajtotta meg magát udvariasan Turner. – Jó szórakozást kívánok önöknek! – Ne siessen úgy, felügyelő, nyugodtan maradhat, ha akar... – Köszönöm, asszonyom, igazán nagyon kedves – mosolygott a férfi –, de hív a kötelesség. Meg aztán már így is visszaéltem a vendégszeretetével, szakácsa jóvoltából olyan vacsorában volt részem, de olyanban... Elragadtatottan csettintett, aztán búcsúzóul kezet csókolt a hölgyeknek. A grófné sietve kivezette Allyt a konyhából. – Istenem – csóválta a fejét – hogy épp ma kel lett ennek megtörténnie! – Miért mondod ezt? Miért olyan különleges ez a mai nap? – faggatta a lány. Camille már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ebben a pillanatban kiértek az előcsarnokba és meglátták a grófot, aki éppen feléjük igyekezett. – De jó, hogy jössz, Camille, drágám! Ally, ugye megbocsátasz egy pillanatra... 51
A grófnő eltűnt valahová, de Ally nem maradt sokáig egyedül. Valaki megveregette a vállát, mire megfordult, és szemközt találta magát gyámjai egyikével, Hunter MacDonalddal. Ally nagyon szerette Huntert, aki nagy kalandornak számított, amíg meg nem ismerte jelenlegi feleségét, Katet. És bár a házassága óta lecsillapodott kissé, még így is elég mozgalmas életet élt. – Nahát, Ally! – mérte végig a fiatal lányt. – Hiszen nemrég még a térdemen lovagoltattalak, most meg kész nő vagy! Mire feleszmélek, széptevők hordája fog kísérni mindenfelé, amerre csak jársz. – Elég rég nézhetett meg alaposan, ha ennyire meglepi, hogy felnőttem – nevetett Ally. – Úgy örülök, hogy itt van, Sir Hunter! Attól féltem, Egyiptomban ásnak valahol Kattel. – Jaj, Ally, hát hiába tanítottalak! Még most sem tudod, hogy ebben az évszakban nem érdemes Egyiptomba menni, mert túlságosan nagy a meleg? De még az idén elindulunk. Akár te is velünk jöhetnél. Ki tudja, lehet, hogy ez az utolsó lehetőséged... – Az utolsó lehetőségem? Hogyhogy? – értetlenkedett a lány, ám választ már nem kapott a kérdésére, mert megérkezett Lady Kat, aki viharosan átölelte. – Ally, drágám! Gyönyörű vagy! Ha megengeded, egyszer lefestelek ebben a ruhában. – Remek ötlet! – lelkesedett Hunter. – Talán mégis inkább apámnak kellene megcsinálnia azt a képet – bizonytalanodott el Kat. – Ő mégiscsak gyakorlottabb festő. 52
– Minden tiszteletem édesapádé, szerelmem – mondta erre gyöngéden Hunter –, de hidd el, tehetség tekintetében semmiképp sem maradsz el tőle! Ahogy a házaspárt nézte és hallgatta, Allyt egyszerre hatalmába kerítette az irigység. Hogy szeretik egymást! Milyen boldogok! Vajon lesz–e valaha valaki, aki így fog nézni rá, mint ahogy Lady Katre néz Sir Hunter? – Akárhogy is, Ally, egyszer modellt kell ülnöd vagy nekem, vagy édesapámnak – mondta a fiatalasszony. – Köszönöm a lehetőséget, élni fogok vele. Ekkor lelkes kiáltás harsant: – Ó, hát itt van! Lady Lavinia Rogers csatlakozott hozzájuk, egy gróf özvegye, akinek óriási birtokai az ország északkeleti csücskében terültek el. A hölgy meglehetősen szószátyár, kíváncsi teremtés hírében állt. – Hallottátok, drágáim? A mi Allynket megtámadta a híres útonálló! – csicseregte. – Szent isten! – hökkent meg Sir Hunter. – Nem is mondtad, Ally. – Mert nem is támadott meg – így a lány. – Nem? – Megállították a kocsit, melyben utaztam, az igaz. De semmi egyéb nem történt. Teljesen jól vagyok. – Azt meghiszem! – kuncogott Lady Lavinia. Az idős hölgy alacsony volt, tömzsi, ráncos arcában élénk kék szempár ragyogott, a haja pedig úgy csillogott, akár az ezüst. Mályvaszín estélyi ruhát viselt, és rengeteg ékszert, de valahogy mégsem tűnt közönségesnek. Jól állt neki az eltúlzott cicoma. 53
– Én is tökéletesen jól voltam, miután kiraboltak – folytatta derűsen. – Amilyen csinos, udvarias fickó a vezetőjük... – Nahát! – Sir Hunter nem győzött csodálkozni. – Kegyedet is megtámadta a haramia? – Meg ám! De tudjátok, mi a véleményem, kedveskéim? Hogy a rendőrségnek nem az útonállókkal kellene foglalkoznia. Hanem azzal az őrülttel, aki halomra gyilkolja az embereket. Nyilván hallottatok a harmadik gyilkosságról. Hunter és Kat komoran bólogattak. – A harmadik gyilkosságról? – kérdezte Ally. – Giles Brandont ölték meg – újságolta izgatottan Lady Lavinia. – Elvágták a torkát, mint a többieknek. A rendőrség pedig tehetetlen. – De Lady Lavinia! Ne legyen igazságtalan! Adjon még egy kis időt szegény rendőröknek! – védte a rend derék őreit Sir Hunter. – Időt? Hát mennyi idő kell még? – zsörtölődött az özvegy. – Mire elkapják a gyilkost, felborul az államrend, és megdől a királyság intézménye. Tudod egyáltalán, ki volt Giles Brandon, drágaságom? – fordult Allyhez a következő pillanatban. – Persze. Több cikkét is olvastam. Rendszeresen bujtogatta a köztársaságpártiakat a királynő ellen. Lavinia biccentett. – Éppen befejezte az utolsó cikkét, amikor megölték. A véres kezében szorongatta a papirost. A holnapi lapok nyilván lehozzák a cikket, a gyilkosság részleteivel egyetemben... Képzelhetitek, micsoda felzúdulás lesz a királyság ellenzőinek sorában! – Ally! 54
A lány megfordult, és Lady Maggie–t látta közeledni, Lord Jamie–vel a nyomában. Az asszony melegen átölelte, majd a férje következett. Utána volt egy kis kavarodás, hiszen a házaspár üdvözölte Hunteréket és Lady Laviniát is, de aztán ismét Allyhez fordultak. – Gyönyörű vagy, gyermekem! Nagyon jól áll neked ez a szín – lelkendezett Lady Maggie. – És kiválóan illik a mai alkalomhoz – tódított Lord Jamie. – Miért, mi lesz ma? – tudakolta immáron vagy századszor Ally, ám a válasz ismét elmaradt. – Hallottatok a harmadik gyilkosságról? Épp arról beszéltünk, mielőtt jöttetek. Hát nem szörnyű? – sopánkodott Lady Lavinia. – És azt tudtátok, hogy Allyt megtámadták útonállók? – háborgott Hunter. – Micsoda állapotok! – Igen, hallottam – bólogatott Lord Jamie. – A gyilkosságról vagy a rablótámadásról? – Mindkettőről. Átkozott haramiák! – Átkozottak? – somolygott az idős lady. – Inkább átkozottul sármosak... De visszatérve a gyilkosságokhoz... – Rettenetes, nem? – ragadta magához a szót megint Lord Jamie. – És félek, a következmények még rettenetesebbek lesznek. Egyben azért biztos lehet, Lady Lavinia. A gyilkos előbb–utóbb rács mögé kerül. – Ahogy Hasfelmetsző Jack is ugyebár – gúnyolódott az özvegy. – Jó, igaz, hogy őt sosem találták meg – ismerte el Jamie –, de Hasfelmetsző Jack már a múlt, hosszú évek óta nem hallatott magáról. És egyetlen ember sincs egész Angliában, 55
aki komolyan azt gondolná, hogy a királyi családnak bármi köze volna a rémtetteihez. – Jamie, ne légy már ilyen gyermeteg! Én is tudom, te is tudod... – A fő, hogy nincs több gyilkosság – csitította az idős hölgyet Lady Maggie. – Elismerem, lehet, a rendőrség többet tudott, mint amennyit nyilvánosságra hozott, ez azonban nem okvetlen bűn. – De igen, az. Ez a kínos csend gyanút kelt, tudod? A bizonytalanság találgatásra készteti az embereket, és mi másra gondolhatnának ilyenkor, mint a legrosszabbra? Camille, a ház asszonya csatlakozott a kis csoporthoz. – Menjünk, kedveseim, a vacsora tálalva. Aztán, ha azzal végeztünk, megtehetjük az örömteli bejelentést, és jöhet a tánc. Hunter, Jamie, volnátok olyan kedvesek az asztalhoz kísérni Lady Laviniát? – Miféle örömteli bejelentés? – tudakolta zavartan Ally. – Ó! – kiáltott fel Camille. – Ott van Lord Farrow, Warren grófja. Ally, velem kell jönnöd egy pillanatra, be szeretnélek mutatni neki... Milyen különös... Úgy tűnik, egyedül jött. No gyere, kedvesem! – Camille! – kapaszkodott az asszony karjába a kétségbeesett Ally. – Miféle bejelentésről beszéltél az imént? A grófné elpirult. – Egy olyan bejelentésről, amelyet már régesrég meg kellett volna beszélnünk veled. Akartuk is, de valahogy... Az elején, amikor a megállapodás megköttetett, még túl kicsi voltál ahhoz, hogy megértsd. Később pedig, amikor nagyobb lettél, valahogy mindig közbejött valami. Brian és én... szóval 56
mindketten a másikra vártunk. Most már bánom, hogy így történt, mert jogod lett volna tudni. – De mit, Camille? Miről beszélsz? – Drága Camille! – Egy magas, ősz hajú, ám kora ellenére meglehetősen jóképű úr lépett oda hozzájuk és csókolt kezet a grófnénak. Az a fajta férfi volt, akinek nincs szüksége címre és vagyonra, mert puszta ránézésre is tiszteletet és megbecsülést ébreszt az emberben. Lord Farrow volt az, az úr, akit Camille az imént megmutatott neki, és akinek be akarta mutatni. Ally sokat hallott róla. Tudta, hogy felsőházi tag, a királynő rendíthetetlen híve, ugyanakkor nagy támogatója a magasabb bérért és rövidebb munkaidőért küzdő munkásoknak. Örült, hogy végre találkozhat ezzel a nagyszerű férfiúval. – Lord Farrow, engedje meg kérem, hogy bemutassam a gyámleányomat, Miss Alexandra Graysont! A lord meghajolt, aztán lágyan megfogta a kezét, és jól megnézte magának. Hosszan, elragadtatottan tanulmányozta, úgy, mintha a lány valami drága, különleges régészeti lelet volna, amely első pillantásra megnyerte a tetszését. Ally egészen zavarba jött. – Örvendek, mylord – mormolta alig hallhatóan. – Hát még én, kisasszony – mosolyodott el a férfi. – Ön egyszerűen elragadó! Nagyon fájlalom, hogy a fiam, Mark nem lehet itt, de a birodalom ügyeiben fáradozik éppen. Remélem, meg tud neki bocsátani, Miss Grayson. Már miért haragudnék rá, amikor nem is ismerem? – gondolta Ally, de udvariasan csak ennyit mondott: – Természetesen. A birodalom ügye mindennél előbbre való. 57
– Hát nem rettenetes ez az újabb gyilkosság? – fordult most Camille felé Lord Farrow. – Nem kedveltem különösebben Giles Brandont, de ilyen csúf véget azért nem kívántam volna neki. Arról nem is beszélve, hogy a halála fel fogja bolydítani a tömegeket. De minek is beszélek ezekről a szörnyű dolgokról két ilyen szépséges hölgy jelenlétében? – Volna kedves az étkezőbe kísérni Allyt? – kérdezte meg a grófné. – Úgyis egymás mellett ülnek, de gondolom, ezt mondanom sem kell. Mondania sem kell? Miért ilyen természetes ez? Ally mostanra végképp összezavarodott. Legfőképpen, mert Camille hirtelen távozott: kettesben hagyta a lorddal. – Giles Brandon nagyképű, hencegő alak volt ugyan, de azt meg kell adni, hogy igen jól írt – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit. – Kegyed olvasta az írásait? – ámult el a férfi. – Én mindent elolvasok, Lord Farrow. Hogy részt vehessek egy beszélgetésben, vitában, tudnom kell, mi micsoda, nem igaz? – Lenyűgöző – bókolt a lord. – Egyre jobban örülök, hogy megismerhettem önt, kisasszony. De ideje mennünk... Úgy látom, a grófné már nagyon szeretné az ebédlőben tudni az összes vendéget. A karját nyújtotta, és a lány örömmel fogadta el. A vendégsereg lassan beáramlott az étkezőbe és helyet foglalt a hosszú asztalnál. Allyék az asztal északi végén ültek, a házigazdák, Sir Hunterék és Lord Jamie–ék társaságában. A személyzet feltálalta az első fogást, majd sorban a többit. Vacsora közben a vendégek először a következő egyiptomi 58
ásatási szezonról, majd a londoni múzeumokról, művészetről, irodalomról, valamint az időjárásról beszélgettek. Ally rendületlenül mosolygott, válaszolt, ha kérdezték, sőt magától is tett néhány észrevételt, holott a legszívesebben sikoltozni kezdett volna, annyira elege volt a felszínes csevegésből. Mi ez az egész? Miért kell neki Lord Farrow mellett ülnie, és miféle bejelentésre készülnek Camille–ék? De persze nem sikoltozott, hanem csendben ült a székén, és udvariasan mosolygott mindenkire. Hogy is csinálhatott volna botrányt itt, a gyámja és jótevője, Lord Stirling házában? Lady Maggie és férje, valamint MacDonaldék jelenlétében, akiknek annyi mindent köszönhetett? Mindhárom házaspár kicsit olyan volt Allynek, mintha a szülei lennének, és bár nem mindig könnyű az embernek ilyen sok szülővel, a lány feltétel nélküli szerette és tisztelte valamennyiüket. Nem hozhatott szégyent a fejükre, nem tehette tönkre az estéjüket. Így aztán felvetette a fejét, mosolyt erőltetett az ajkára, és noha minden idegszálával bajt sejtett, megpróbált részt venni a társalgásban. Ő maga is szeretett volna egy bejelentést tenni a mai napon. Meg akart köszönni mindent, amit kapott, ugyanakkor el akarta mondani, hogy közelgő nagykorúságának napján a saját kezébe veszi sorsának irányítását. Valami azonban azt súgta neki, hogy nem lesz alkalma megtenni a bejelentést. A boncteremben erőteljes fertőtlenítő szag terjengett, de sajnos ennek sem sikerült elnyomnia a halál szagát. A 59
plafonról csupasz villanykörték világítottak élesen, a szoba valahogy mégis sötétnek tűnt. Mark Farrow ott állt a boncasztal mellett, melyen a néhai Giles Brandon porhüvelye hevert. Természetesen nem volt egyedül. Jelen volt még dr. Evan Tiel, a kórboncnok, valamint Ian Douglas felügyelő. A felügyelő volt az egyik legfigyelemreméltóbb férfiú, akivel Mark valaha találkozott. A skót kisbirtokos ötödik fia először Etonben tanult jogot, majd visszatért a szülőhazájába, hogy orvostudományt hallgasson Edinburghban. Mikor azt az egyetemet is elvégezte, rájött, hogy a bűnüldözés az, ami a legjobban izgatja: bíróság elé állítani a bűnösöket és védelmezni az ártatlanokat. Jóképű férfi volt, emellett magas és széles vállú, de arcán nyomot hagytak a mindennapi csalódások, a küzdelem a gonosz ellen, amely bizony gyakran hiábavalónak bizonyult. De Evan Tiel doktor, az igazságügyi orvos szakértő is roppant érdekes figura volt. Alacsony és vékony lévén alkatilag épp ellentéte barátjának, a felügyelőnek, de szakmájában ugyanolyan elhivatott, mint Douglas a magáéban. Előszeretettel alkalmazta a legújabb tudományos eredményeket a kórbonctanban. A felügyelővel évek óta ismerték egymást, Edinburghban együtt jártak egyetemre, együtt hallgatták a híres Bell doktor előadásait, a sebész– tanárét, akiről Arthur Conan Doyle a hősét, Sherlock Holmest mintázta. – Az asztalára borulva találták meg, kezében az utolsó cikkével – mondta Douglas.
60
– Így igaz – helyeselt az orvos. – Minden jel arra vall, hogy a gyilkos mögéje került, hátrarántotta a fejét, és úgy vágta el a torkát. – De úgy látom, azért küzdött – mutatott a hulla karján látható sérülésekre Mark. – Igen, kétségkívül észrevette a gyilkosát, és próbált védekezni, de a tettes végül mégis legyűrte. Valahogy így történhetett... És Tiel, Douglast használva áldozat „gyanánt", eljátszotta a jelenetet. – Igen ám, de hogy ment be a gyilkos a dolgozószobába? – tette fel a kérdést a felügyelő. – A feleségétől tudom, hogy Brandon mindig bezárkózott, amikor dolgozott. És egyáltalán, hogy jutott be a házba az az ember, ha a bejárati ajtó szintén zárva volt? – Nem lehet, hogy réges–rég ott volt már, csak elbújt, és a kedvező alkalomra várt? – vetette fel Mark. – De, ez nagyon is elképzelhető. Mark lebámult Giles Brandon holttestére. Sokan nem szerették, mi több, utálták őt, de ilyen véget a legádázabb ellenségének sem kíván az ember. Hosszan tanulmányozta a vágásokat a férfi karján, majd a tátongó sebet a nyakán. – Más külsérelmi nyom nincs rajta? – Nincs – rázta a fejét a kórboncnok. Mark elgondolkodott. – Ott tartottunk, hogy a gyilkos valószínűleg jóval a gyilkosság előtt belopózott a házba és elrejtőzött. De az is elképzelhető, hogy kulcsa volt, és azzal ment be. Ian Douglas megrázta a fejét. 61
– Elképzelhető, de csöppet sem valószínű, Brandon felesége szerint a férjén kívül csak neki és a házvezetőnőnek van kulcsa a házhoz. Márpedig, mindenki tudja, hogy Mrs. Brandon szinte istenítette a férjét. Valóságos zseninek tartotta, és mindent elnézett neki, azt is, hogy a férfi gyakran gorombáskodott vele. Arról nem beszélve, hogy alkalma sem volt megölni Brandont, ugyanis bizonyíthatóan nem tartózkodott Londonban. – No és a házvezetőnő? Douglas ismét megcsóválta a fejét. – Csont–bőr kis öregasszony. Igaz, kemény munkához szokott, de képtelenség, hogy legyűrt volna egy ekkora darab férfit, mint Brandon. Meg aztán mi oka lett volna rá, hogy megölje a munkaadóját? A halálával, meglehet, utcára kerül... – Ha a feleség és a házvezetőnő tiszta, akkor egyikük valamiképpen kapcsolatban áll a gyilkossal – töprengett Mark. – Nyilván az történt, hogy a tettes ellopta a kulcsot, villámgyorsan lemásoltatta, majd visszatette a helyére. Vagyis az illetőnek bejárása van a házba, és nem hirtelen felindulásból cselekedett, hanem alaposan eltervezett mindent. – Micsoda ostoba alak! – sóhajtott fel Douglas felügyelő. – Hát nem veszi észre, hogy minél több birodalomellenes hangadót öl meg, annál többet árt szeretett királynőnknek? – Én azt gondolom, pontosan ez a célja – mondta Mark rövid töprengés után. – Szerintem a gyilkos maga is a királyság ellenzői közé tartozik. – Micsoda? De hát ennek... – A felügyelő elnémult. Megértette Mark elméletének lényegét. 62
– Ördögi terv, nem? Halomra öli a saját elvbarátait abban a reményben, hogy a halálukat a királynő híveinek számlájára írják majd, és a felháborodás egyre több embert szólít a zászlójuk alá. És nem mellesleg mártírok egész kis garmadáját gyártja, még inkább összekovácsolva ezzel a csapatot... – És akkor... Mit javasol? Mit tegyünk? – Nézzünk szét alaposan Giles Brandon barátai és közeli ismerősei között! Mert egy dolog egészen biztos. – Micsoda? – Hogy Brandon ismerte a gyilkosát. Nagyon is jól ismerte. Amikor véget ért a vacsora, a hosszú asztal mintegy varázsütésre eltűnt, és a terem egyetlen nagy táncparketté változott. Csak a fal mellett álltak apró asztalkák, melyeken frissítőt, kávét és süteményt kínáltak a vendégeknek. Ahogy elkezdődött a tánc, Ally egyre több jelenlevőt ismert fel, olyan embereket, akiket az asztalnál nem is látott. A házigazdával táncolt először, ők nyitották meg a bált. Sokszor táncoltak már együtt, mondhatni Brian tanította táncolni gyámleányát akkor, amikor Ally egészen kicsi volt még, és csak úgy érte el a férfi vállát, hogy ráállt a cipőjére. Ahogy tovasiklottak a parketten, Ally halkan megkérdezte: – Ott az az újságíró... az a Thane Grier... – Igen? Mi van vele? – Ön hívta meg? – Igen. Tudod, Ally, sosem árt jóban lenni az ellenséggel. – Grier... ellenség? – Mindenki, aki a sajtóra befolyással van, ellenség lehet. Méghozzá nagyon veszedelmes ellenség, így aztán én magam 63
hívtam meg Griert. Mert ma aztán végképp semmi szükség rosszindulatra és ellenségeskedésre. Ally éppen kérdezni akart, de torkán akadt a szó, mert Brian ebben a pillanatban megállt. Valaki megfogta a vállát. – Lord Stirling... Szabad? Sir Andrew Harrington volt az. Allynek eszébe jutott, hogy reggel látta a férfit a seriff hivatala előtt Lord Lionel Wittburggel és Sir Angus Cunninghammel. Párszor találkoztak is már különféle társasági eseményeken, például Lady Maggie jótékonysági rendezvényein, melyeket a hölgy az East End–i szegények megsegítésére rendezett. Brian Stirling udvariasan meghajolt, és átadta Allyt Sir Harringtonnak, aki mosolyogva fogta meg a lány kezét, majd finoman átkarolta a derekát, és egy pillanattal később elvegyültek a táncolók forgatagában. – Miss Grayson, ön napról napra gyönyörűbb! – Köszönöm. – Ally elpirult. – Ön jól van mostanság? Reggel volt szerencsém látni... – Valóban? – A seriff hivatala előtt, Suttonban. – Ó, igen! Szegény Angusnek nagy szüksége volt a támogatásra, és úgy láttam jónak, ha besegítek. – Bajtársi összetartás – bólogatott Ally. – Hát úgy valahogy... De kegyed alighanem még nálunk is jobban megijedt ma. Azt rebesgetik, megtámadta az a szörnyeteg... Az útonálló. – Ó, nem mondanám, hogy annyira megijedtem. Végtére is semmi sem történt. A hajam szála sem görbült meg. – Ó, bár ott lehettem volna én is! – sajnálkozott a férfi. – Itt volna már az ideje, hogy valaki móresre tanítsa azt a fickót. 64
– Igazán kedves – mosolygott Ally. – De mondom, nem igazán volt szükségem a segítségre. – Még lehet, Miss Grayson, még lehet. Igen, tudom, önnek erős és nagyhatalmú védelmezői vannak, de ha egyszer mégis úgy érzi, hogy segítségre és védelemre volna szüksége, kérem, szóljon nekem. Boldogan állok rendelkezésére. – Köszönöm. – Ally alig észrevehetően elpirult. Végtére is Harrington igen vonzó férfi volt, barna hajú, zöld szemű, magas és izmos testfelépítésű. – Tudja, min töprengek? Hogy vajon mi az a titokzatos bejelentés, amire a gróf készül? Magácska tud róla? Allynek nem volt módja felelni, nem mondhatta el, hogy ő is ezen töpreng hosszú órák óta, mert újra táncost váltott: ezúttal Sir Angus Cunningham kérte le, az ő karján siklott tova. A korához és mackós testalkatához képest Sir Angus meglehetősen jól táncolt. – Drága gyermekem, nem is tudom, hogy nézzek a szemébe azok után, ami délután történt – mentegetőzött. – Annyira szégyellem magam... Mint seriff, én felelek Suttonért és a környékbeli erdőkért. Nekem kellene elkapni azokat a gazembereket, akik kegyedet is zaklatták... Remélhetem, hogy meg tud nekem bocsátani? – Ugyan, eszembe sem jutott haragudni! – vigasztalta a lány. – Magának sokkal fontosabb feladata volt ma, kedves Sir Angus. Meggyőződésem, hogy az útonállók nem jelentenek komoly veszélyt, a feltüzelt, háborgó tömeg sokkal veszedelmesebb. – Szóval látta... 65
– Igen. És nagyon büszke voltam magára is, Sir Harringtonra is meg Lord Wittburgre is. Pillanatok alatt lecsendesítették a tömeget. Lord Cunningham pillantása körbevándorolt a teremben. – Valóban – mondta elgondolkodva. – Kíváncsi vagyok, Thane Grier lapjában miféle szemét jelenik meg holnap reggel. Mert ő is ott volt ám! És nyilván írni fog a csoportosulásról meg az új gyilkosságról is... Persze, holnapra még rosszabb lehet a helyzet. Hiszen újabb gyilkosság történhet. Ó, de biztosan untatom kegyedet. Nem szép dolog ilyesmivel traktálni egy szépséges hölgyet ilyen gyönyörű estén. – Egyáltalán nem untat, sőt! – biztosította Ally. Ahogy tovább keringőztek, egyszer csak megpillantott egy fekete ruhás hölgyet, és a homloka ráncba szaladt. Pedig a fekete ruhában önmagában nem volt semmi különös. Mivel Viktória királynő hosszú évtizedek óta gyászolta korán elhunyt férjét, a drága Albert herceget, a fekete határozottan divatba jött, a hölgyek jóval a gyászidőszak letelte után is szívesen viselték. Ally mégis megütközött egy pillanatra, mert erről a fekete ruháról eszébe jutott egy másik, a suttoni gyászoló hölgy, aki olyan szenvedélyes hangon lázított a monarchia ellen. – Sir Angus? – szólította meg a táncpartnerét újólag. – Igen, kedvesem? – Ki volt az a nő ma délután? – Milyen nő? – Az a fekete ruhás. Aki a tömegben kiabált és a királynő ellen uszított. 66
– Ki nem uszított a királynő ellen ma délután? – kérdezett vissza a férfi. – Sokan kiabáltak, külön–külön egyikükre sem emlékszem. Pedig különben rendes, tisztességes emberek lakják a környéket. Törvénytisztelők, nem úgy, mint az az átkozott útonálló és a cimborái. Bár azt hiszem, ők valahová Londonba valósiak, csak valamiért a mi útjainkat nézték ki maguknak. – Hogyhogy nem emlékszik rá? Amikor én ott voltam, senki más nem kiabált, csak ő. Hiszen tudja... Ott állt Sir Andrew unokanővére mellett, ő támogatta, csitítgatta. Sir Angus válaszra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, mert a lányt újra lekérték: ezúttal Lord Joseph Farrow termett mellette, és Sir Angus készségesen átadta neki Allyt. – Gyönyörűen táncol, kedvesem – mondta a lord. – Köszönöm. – Emellett úgy értesültem, hogy tehetséges zongorista, és úgy énekel, akár a csalogány. Ally elmosolyodott. – Tudok zongorázni, és énekelni is szoktam, de hogy mennyire vagyok tehetséges... Nos, ezt a mindenkori közönség dolga megítélni. – Remélem, hamarosan nekem is lesz módom megítélni – mosolygott a férfi. Ally rendületlenül mosolygott tovább, holott sejtelme sem volt róla, mire vélje ezt a hirtelen támadt érdeklődést személye iránt. A zene egyszerre elhallgatott, és a tánc félbeszakadt. Ally a zenekar felé fordult és azt látta, hogy a Stirling házaspár, Sir 67
Hunter és Lady Kat, valamint Lady Maggie és Lord Jamie gyülekeznek a pódium előtt. Brian Stirling megfogta Camille kezét, és beszélni kezdett: – Kedves barátaim, nagyon örülök, hogy ilyen sokan megtiszteltek minket a jelenlétükkel ezen a mai estén. Fontos alkalom ez a mai. Valamennyien ismerik gyámleányunkat, Miss Alexandra Graysont, aki szinte észrevétlenül, a szemünk előtt cseperedett gyönyörű ifjú hölggyé. Az a megtiszteltetés ért, kedves barátaim, hogy én jelenthetem be önöknek a mi szeretett Allynk eljegyzését. .. A lány álla leesett elképedésében, de gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét és becsukta a száját. Sok mindenre számított, csak erre nem. – Jöjjön, kedvesem – fogta meg a karját Lord Farrow. Ally rábámult, de annyira megdöbbent, hogy tiltakozni sem volt ereje, engedelmesen ment a férfival előre, a pódiumhoz. Ő? – hüledezett magában. Hozzá adnak feleségül? Lord Joseph Farrow a kiszemelt vőlegény? És akkor Lord Farrow magához ragadta a szót: – Boldog vagyok, hogy itt lehetek ma este, és a fiam, Mark nevében, akit fontos ügyek szólítottak el körünkből, eljegyezhetem ezt a ragyogó fiatal hölgyet, Miss Alexandra Graysont. Felcsattant a taps, de a tetszésnyilvánítás sem volt annyira hangos, hogy elnyomja Ally szívének vad zakatolását. Úgy érezte magát, mintha keresztülment volna rajta egy gyorsvonat.
68
Eljegyezték volna? Igaz, nem az a férfi, aki bízvást az édesapja lehetett volna, hanem a fia, aki arra sem érdemesíti, hogy itt legyen a saját eljegyzésén. No, nem mintha számítana, hogy itt van–e, vagy sem. Mert ha itt volna, Ally akkor is a pokolba kívánta volna az eljegyzést. Micsoda ósdi, középkori szokás ez? Összeházasítani vadidegen embereket? Hiszen neki tervei vannak! Egyiknek–másiknak már a megvalósításába is belefogott... Különös kábulat zuhant rá. Sem szólni, sem mozdulni nem tudott. Bénán tűrte, szinte észre sem vette, hogy gyámjai sorra átölelték és megcsókolták. Aztán Lord Farrow előhúzott egy ékszeres dobozkát, kivett belőle egy gyűrűt, egy gyönyörű, szikrázó gyémántgyűrűt, és az ujjára húzta. Furcsamód tökéletesen ráillett. – S íme, a mi nászajándékunk az ifjú pár számára – vette át a szót Camille. – Keresztlányom úgy énekel, mint egy angyal, és ujjai varázslatos ügyességgel babonázzák meg a billentyűket, szóval... A terem sarka felé intett, ahová szorgos lakájok éppen most toltak be egy pompás zongorát. Ally ajka megmozdult, megpróbált köszönetet mondani Camille–nek a nagylelkű ajándékért, de csak egy ölelésre futotta az erejéből. – Ez pedig a mi ajándékunk Sir Jamie–vel. – Lady Maggie mosolyogva Mollyra mutatott, aki egy tálalókocsin egy halom szebbnél szebb kelmét tolt be. – Hogy az új asszonynak ne legyen gondja a ruházkodásra. A vendégsereg ismét tapsban tört ki, Ally pedig újabb ölelésekkel és puszikkal fejezte ki háláját, holott a 69
legszívesebben ordítva tiltakozott volna az egész színjáték ellen. Kat következett. – Sir Hunter és én... – kezdte, de velőtrázó sikoltás fojtotta belé a szót. A teremben akkora csönd támadt, hogy a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. Egy másodperccel később újabb sikoly borzongatta meg a vendégek idegeit, melyet hisztérikus rikoltozás követett. A hangok egyértelműen az előcsarnokból jöttek. – Bocsássanak meg! – mondta Brian, s eltökélten elindult a zaj irányába. A tömeg utánaáramlott a tehetetlenül sodródó Allyvel egyetemben. Az előcsarnokban a komornyik próbált lecsillapítani egy fölöttébb zaklatott nőt, aki körülbelül negyvenéves lehetett, és tetőtől talpig feketében volt. A szeme őrült tűzben égett, úgy küzdött, dulakodott a lakájjal, mint egy eszelős. – Meghalt! Megölték! – sivította, és egy erős rántással kiszabadult a férfi karjából. Brian felemelte a kezét, jelezve a komornyiknak, hogy ne bántsa, ne nyúljon hozzá. – Mrs. Brandon – mondta lágyan, és kinyújtotta a kezét. A nő ránézett. Először zavart volt a pillantása, majd felismerés tükröződött benne. Ahogy végignézett az egybegyűlteken, körbeperdült, csak úgy röpködött fekete ruhája és fátyla. – Halott! – kiáltotta ismét. – Ti bezzeg éltek, a drágalátos királynőtökkel együtt! Legyetek átkozottak, gyilkosok! A 70
férjem... az én drága férjem halott, pedig ezerszer annyit ért, mint ti együttvéve... A pillantása megint a tömeget fürkészte, mintha keresne valakit. Lángoló tekintete végül a rémült Allyn állapodott meg. Kinyújtotta csontos karját és vádlón rámutatott. – Te lány... Te, aki a legmagasabb körökbe törekszel! Téged biztosan utolér az átkom. A születésnapodat ünneplitek? Vagy az eljegyzésedet? Kívánom, hogy halj gyötrelmes halált, még mielőtt a menyegződ napja elérkezne! 4.FEJEZET Giles Brandon londoni otthonát rendőrök egész hadserege őrizte. Amikor Ian Douglas felügyelővel együtt megérkeztek, Mark megkérdezte: – Hányan jártak itt, mióta a holttestet felfedezték? Douglas felügyelő megrántotta a vállát. – Először is a házvezetőnő, aki a gyilkosságot felfedezte. Aztán a posztos rendőr a sarokról, akit idehívott. Majd a helyszínelő nyomozók, azt hiszem, ők hárman voltak. Végül a halottkém a segítőivel. Mark biccentett. Ez volt a szokásos eljárás. Kezében lámpást tartott, úgy vizsgálta meg a gyalogjárót a ház előtt, majd a kovácsoltvas kaput is, de vérnek nyomát sem látta. A gondosan ápolt gyepen és a virágágyásban sem voltak nyomok, és a bejárati ajtó környékén sem sikerült felfedezniük semmi említésre méltót. 71
– Ugye a házvezetőnő nem mosta fel a folyosót? – kérdezte Mark. – Mikor az embereim kiértek, első dolguk volt gondoskodni róla, hogy minden érintetlen maradjon – felelte a felügyelő. – Előtte persze bármi megtörténhetett, de a nő esküszik rá, hogy nem nyúlt semmihez. Nem mosott fel, nem takarított, hanem azonnal a konyhába ment, abban a reményben, hogy ott zavarja a legkevésbé a gazdáját. Ugyanis amikor megérkezett, azt hitte, hogy Brandon még dolgozik. A padló, a falak és az előszobai bútorok átvizsgálása sem hozott eredményt. Ám amikor elindullak felfelé a lépcsőn, a rendőrtiszt pár lépés után felkiáltott: – Odanézzen! Vér! Mark közelebb tartotta a lámpást. Csakugyan. Akár vér is lehetett az a kicsiny, sötét folt, melyet talán egy cipő taposott a kövezetre. Fontos nyom volt ez: annak a bizonyítéka, hogy a tettes a gyilkosság elkövetése után az első lépcsőn menekült. – Hihetetlen, hogy csupán ennyi nyomot hagyott – csóválta a fejét Douglas. – A szoba odafenn olyan volt, akár egy mészárszék, Brandon teljesen kivérzett. – Ne felejtse el, hogy a gyilkos az áldozat hátánál állt – figyelmeztette Mark. – Így megmenekülhetett a vér folyamtól. – Teljesen? Az majdhogynem lehetetlen, barátom. – A tettesünk már a harmadik embert teszi el láb alól ugyanezzel a módszerrel. Volt alkalma megtanulni, hogyan és merre mozduljon el a vágás pillanatában, hogy tiszta maradjon. 72
– Ölj, és légy elővigyázatos, be ne piszkítsd a kezed! – fintorodott el a felügyelő, jelezve, mennyire viszolyog ettől az egésztől. – Láthatnám a szobát, ahol Brandon meghalt? – kérdezte Mark. – Persze. Hiszen azért jöttünk. Odafenn, Giles Brandon dolgozószobájában még nyilvánvalóbbá vált, hogy a tettes nagyon tudta, mit csinál. Brandon az íróasztalánál állt, amikor megtámadta, s amikor a halálos sebet megkapta, előrebukott, rá az asztalra. Az összes vér odafolyt, meg le a földre, az írógép valóságos vértócsában állt. – Tényleg az utolsó cikkével a kezében halt meg? – kérdezte halkan Mark. Douglas bólintott. – Oda is adtuk a cikket az újságnak, amelyik megrendelte. Bár szidta a kormányt meg a királynőt, ahogyan szokta, a főnök úgy vélte, egy ilyen cikket veszélyesebb visszatartani, mint leközölni. – Igen, igaza van. Legalábbis azt hiszem. – Mark elgondolkodott. – Nem volt véres a papiros? Hiszen ha a kezében tartotta... – Dehogyisnem. Nagyon is véres volt. De az újság így is kapva kapott rajta. Gondolhatja, mekkorát fog szólni holnap a cikk! Együtt fogják leközölni Brandon halálhírével. Mark elgondolkodott. A szobát vizsgálta, azt mérlegelte, vajon hol rejtőzködhetett el a tettes. Talán ott hátul, a két könyvespolc között... Igen, ott hosszabb ideig észrevétlen maradhat bárki, ha meghúzódik. Odament, és figyelni kezdte az asztalt. 73
A felügyelő azonnal megértette, mit csinál. – Én leszek Brandon – mondta. És eljátszották Giles Brandon meggyilkolását. – Azt hiszem, először felállt, és csak azután hallotta meg a gyilkosát... – találgatott a felügyelő. – Igen. Aztán a gyilkos előrejött. – Brandon pedig, amikor észrevette a kést, védekezőn felemelte a karját. így... – A gyilkos lesújtott, felsértette Brandon karját... Itt vannak a vércseppek, a szőnyegen. Ám aztán egy gyors mozdulattal mögéje került, és... – Balról jobbra elvágta a torkát – mondta szárazon Mark. – Brandon előreesett – folytatta a felügyelő –, és estében megragadta a cikkét. – A gyilkos hátralépett, hogy a vérfolyamot elkerülje. A kés azonban véres lett, itt le is csöpögött a vér... – Meg kellett törölnie, ha nem akarta, hogy végigcsöpögtesse vele az utat, amerre elhaladt. – Csak a lépcső felé mehetett ki – dünnyögte Mark. Douglas biccentett. Elhagyták a szobát és lementek a lépcsőn, el a kis vérfolt mellett, melyet az imént felfedeztek. Amikor leértek a földszintre, megtorpantak mindketten. Tudták, hogy a főbejáratnál nincs semmi nyom. – Menjünk a hátsó bejárat felé, hátha arra távozott – vélekedett a felügyelő. – Nézzük meg! Elindultak át az étkezőn, a szalonon és a konyhán keresztül a hátsó ajtóhoz. Mark felemelte a lámpását, és alaposan megvizsgálta a kilincset. 74
– Ez az! Itt ment ki. – Semmit sem látok – rázta a fejét a rendőrtiszt. – Ó, de mégis! Vér... egy nagyon pici vérfolt... Tényleg itt mehetett ki, de hogyan? Ez az ajtó is kulcsra volt zárva. – A gyilkosnak nyilvánvalóan kulcsa volt hozzá – mondta Mark, és magasra emelte a lámpát, amikor társa kinyitotta az ajtót. Kikövezett út vezetett hátra a kertbe, a fehérre festett, kovácsoltvas kerti garnitúrához és a szökőkúthoz, melynek vidám bugyborékolása szinte szentségtörésnek hatott ezen a szörnyű napon. A két férfi odasétált. Néhány apró pötty volt látható a csobogó peremén. – Lemosta a kést – állapította meg a felügyelő. – És aztán a kerítés felé vette az útját – mutatott a megnyesett fiatal tölgyek között vezető nyomokra Mark. A csapás a magas kőkerítés tövében ért véget. – Na és innen vajon hogy jutott ki? – kérdezte Douglas. – Valószínűleg volt egy cinkosa, aki az utcáról átdobott neki egy kötelet, s annak a segítségével kimászott. Ezek itt a ház mögött meglehetősen gyér forgalmú, keskeny kis utcák, jószerivel csak az jár erre, aki itt lakik. És mivel ez egy úgynevezett jó környék, a házak tulajdonosai rég az igazak álmát aludták, amikor a gyilkosunk átmászott a kerítésen. Persze mégsem volt egészen kockázatmentes a mászás. Gyorsan biztos helyre kellett jutnia a gazfickónak, hiszen minden elővigyázatossága ellenére összevérezhette a ruháját. – Biztos helyre – morfondírozott a felügyelő. – Például egy... 75
– Hintóba! – vágta rá diadalmasan Mark. – Az a legbiztonságosabb, hiszen a hintó itt várhatott rá, közvetlenül a fal tövében. Így meglehetősen csekély a valószínűsége annak, hogy bárki meglátja a tettest. – Mint ahogy az sem túlságosan valószínű, hogy a rendőrség éjjel feltartóztatja és átvizsgálja egy finom úr kocsiját – tette hozzá Douglas, majd elkeseredetten megrázta a fejét. – Nem lesz könnyű dolgunk. Csak akkor tudjuk nyakon csípni a gyilkost, ha tanúnk vagy kézzelfogható bizonyítékunk lesz ellene. Például a véres ruhák a hintójában. – Annyira nem lehet ostoba, hogy megtartsa azokat a ruhákat – mondta Mark. – Hiszen bármikor könnyűszerrel megszabadulhat tőlük. – De ha eldobja a véres holmiját, azt előbb–utóbb megtalálják – okoskodott a felügyelő. – És találhatnak benne, esetleg rajta valamit, ami összefüggésbe hozhatja a ruhákat a gyilkossal. Úgyhogy én azt hiszem... – Mit? – Bizonyítékom persze nincs rá, ez csupán egy elmélet. De úgy gondolom, hogy az emberünk nem valamiféle őrült, hanem egy hidegvérű, politikai okból gyilkoló merénylő, aki jó előre kiszámítja minden egyes lépését. Emellett meg van győződve a saját igazáról és arról is, hogy ő szent és sérthetetlen. Szóval szerintem nagyon is elképzelhető, hogy nem dobja el a véres ruhákat, hanem megtartja őket. Tudja, hogy ez veszélyes, de csöppet sem bánja. Sőt élvezi. Mi az? Mit néz ilyen furcsán? Úgy véli, nincs igazam? – Szó sincs róla, sőt! – felelte Mark. – Szerintem fölöttébb valószínű, hogy igaza van. Csak az jutott eszembe, hogy mindketten eleve abból indultunk ki, hogy akit keresünk, az 76
egy férfi. Pedig akár egy nő is képes lehet rá, hogy késsel gyilkoljon, és utána átjusson ezen a falon egy kötél segítségével, nem igaz? – Elfelejti, hogy Giles Brandon magas, erőteljes ember volt. – Ez az egész szerintem inkább ügyesség és gyakorlat, semmint erő kérdése – vélte Mark. – Mellesleg nem mondtam, hogy nő a tettes. Csak úgy gondolom, nem kellene egészen kizárni ezt a lehetőséget. Miután Eleanor Brandon szörnyű átka elhangzott, megállni látszott az idő a kastélyban. Egy végtelennek tűnő másodpercig senki nem szólt, nem mozdult. Pisszenés sem hallatszott, mintha az a sok ember még a lélegzetét is visszafojtotta volna megdöbbenésében. Természetesen az is lehet, hogy csak Allynek tűnt így, mivelhogy ő maga szinte kővé dermedt elképedésében. De gyorsan száműzte a jeges hidegséget, mely a torkát és a szívét is marokra szorította. – Őszinte részvétem, Mrs. Brandon – mondta halkan, ám tiszta, csengő hangon. – Imádkozom az Örökkévalóhoz, hogy mihamarabb nyerjen békét és megnyugvást. Egy másodperccel később Brian Stirling sietett oda az özvegyhez, és fogta meg a karját. – Kérem, Mrs. Brandon... Ezt ön sem gondolhatja komolyan. Egyikünk sem kívánta a férje halálát, efelől biztosíthatom. Valamennyien nagyon fájlaljuk a veszteséget, amely kegyedet érte... Eleanor Brandon már nem volt az a tajtékzó hárpia, mint egy perccel ezelőtt. Valósággal magába zuhant, mintha a 77
dühével együtt az összes ereje is elhagyta volna. Reszketve, sírva kapaszkodott a gróf vállába. – Mi lesz most velem, Lord Stirling? Mi lesz velem? Börtönbe csukat azért, amit csináltam? – Dehogyis csukatom. Kérem, nyugodjék meg, asszonyom, nem lesz semmi baj. – A férfi felnézett, és Ally tudta, hogy a pillantásával a feleségét keresi. Camille egy pillanattal később ott is volt, Lady Maggie–vel a nyomában. – Jöjjön, kérem! Szüksége van egy kis pihenésre. Szívesen a rendelkezésére bocsátunk egy szobát... Jöjjön! Azt hiszem, egy pohár brandy is jót tenne. A nő a fejét rázta, hitetlenkedve nézett a házaspárra. – Milyen kedvesek hozzám. Pedig a férjem... A férjem a királynő ellen lázított. Épp az önökével ellentétes politikai nézeteket vallott. És mégis... – Az, hogy nem szerettük a férje cikkeit, még nem jelenti, hogy magával udvariatlannak kellene lennünk – szögezte le Camille. – És most jöjjön! Engedje, hogy segítsünk... Eleanor Brandon erőtlenül a bejárat felé intett. – A kocsisom... Odakinn van. – Rá is gondunk lesz, ne aggódjon! No, jöjjön! – Remélem, vendégeink jókedvét nem vette el ez a kis közjáték – emelte fel a hangját Brian Stirling, a házigazda. – A zenekar nyomban újra játszani kezd, kérem, folytassák a táncot. – Azzal Camille–re és Maggie–re hagyta a még mindig szipogó Eleanort, átvágott a tömegen, és Lady Laviniának nyújtotta a karját. – Remélhetem, asszonyom, hogy megtisztel egy tánccal? 78
– Természetesen, lordom! – Az idős hölgy arcán negédes mosoly ömlött el. – A legnagyobb örömmel! Hunter és Lord Jamie szintén felkért egy–egy magányos hölgyet a hangulatot javítandó, és hamarosan több pár forgolódott a parketten. Egyvalaki volt, aki nem mozdult: Ally. Megkövülten állt az újrakezdődő zsongás közepette. Csak akkor eszmélt fel, amikor Kat MacDonald odahajolt hozzá. – Jól vagy, kedvesem? Ally elmosolyodott. – Miért ne lennék jól? Vegyük csak sorra: alig pár perce tudtam meg, hogy vőlegényem van, aki mellesleg arra sem méltatott, hogy megjelenjen az eljegyzésünkön. És mire felocsúdhattam volna a döbbenetből, jött egy dühöngő őrült, aki megátkozott, holott életemben nem vétettem, nemhogy neki és a férjének, de másnak sem. Ilyen helyzetben csak jól lehet az ember, nem igaz? Kat nevetett. – Az útonálló támadását kifelejtetted a „kellemes" meglepetések sorából. De az istenért, nehogy komolyan vedd azt az átkot! Szegény nő azt sem tudta, mit beszél! – Nekem úgy tűnt, nagyon is tudta. – Nos, jó, lehet, hogy ő komolyan gondolta. De én nem hiszek az átkokban. Különben is, az a valami, amit tőlem és Huntertől kapsz nászajándékba, biztosan megvéd az átkoktól. Tessék, nyisd ki! Kat egy kis dobozkát nyomott Ally kezébe. – Köszönöm – rebegte a lány. A dobozban egy arany szkarabeuszbross volt, ékkövekkel kirakva. Művészi munka, valószínűleg egész kis vagyont ért. 79
– Ezt nem... Ezt nem fogadhatom el! – motyogta Ally. – Nem eredeti – mosolygott Kat. – Másolat. Az eredetije a Kairói Múzeumban van. De Hunter kezeskedik felőle, hogy pontosan olyan, mint az igazi, amely egy varázserejű talizmán, tehát ez is az. Megvéd téged minden veszedelemtől. Az átkoktól is. Az eredeti szkarabeusz egy Netahula nevű hercegnőé volt, akit a sógornője állítólag megmérgezett, de ő túlélte, és ezt a talizmánja varázserejének tulajdonította. Szóval, én ugyan nem hiszek az átkokban, de ha a méreg ellen véd a szkarabeusz, akkor átok ellen is véd. – Én sem hiszek az átkokban – rázta a fejét Ally. – De azért teljes szívemből köszönöm neked és Sir Hunternek ezt a nagylelkű ajándékot. Egyébként is beszélni akartam veletek, Kat. Ugye tudod, hogy sejtelmem sem volt róla, mi készül ma este...? – Ó, hát itt vagytok, Kat!? – Hunter érkezett egy kicsit kifulladva. – Odaadtad Allynek a szkarabeuszt? No és, hogy tetszik? – Gyönyörű! Alig találok rá szavakat, mennyire szép... De nem túl sok ez? – Hogy volna sok? Annak, akit szeretünk, a világ minden kincse sem sok. – Hunter gyöngédet arcon csókolta a lányt, majd megfogta a felesége kezét. – És most, remélem, megbocsátasz, de egy tánc erejéig elragadom a nejemet... Legalább öt túlkoros és túlsúlyos dámával volt szerencsém táncolni az elmúlt percekben, és szeretném feledni az élményt. Ugye, nem haragszol? – Persze hogy nem, de egy pillanatra azért... A házaspár azonban már ott sem volt. Ally csalódottan bámult utánuk a táncparkett irányába. Úgy látszik, ez a nap 80
már csak ilyen. Nem alkalmas a hosszas beszélgetésekre, magyarázatokra. Pedig valahogy meg kell értetnie a gyámjaival, hogy nem ez az ő útja. Nem ez az előre elrendezett házasság. Megáll ő a lábán egyedül is, ha kell, bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló taníttatni, iskoláztatni. – Kedvesem... Ally felkapta a fejét. Lord Joseph Farrow, Warren grófja, leendő apósa állt előtte. – Ne izgassa magát egy holdkóros nőszemély ostoba átkai miatt! – mondta lágyan a férfi. – Nem izgatom – felelte Ally, de nem mondott egészen igazat. Nem volt babonás, nem hitt a rontásokban és az átkokban, mégis maradt benne egy kis rossz érzés. Egy megmagyarázhatatlan borzongás. – Megtisztelne azzal, hogy nekem adja ezt a táncot? – kérdezte Lord Farrow. – Elég későre jár, lassan ideje hazaindulnom. – Természetesen. – Ally engedelmesen követte a lordot a parkettre, és ahogy a vállára tette a kezét, észrevette, hogy az ősz férfiú kérdőn néz rá. – Halvány sejtelme sem volt erről az egészről addig a pillanatig, amíg Brian barátom be nem jelentette az eljegyzést, ugye? – kérdezte meg kisvártatva halkan. Ally elvörösödött. – Hogy találta ki? – Egyszerű volt. Figyeltem az arcát. Azt az elképedést nem lehet tettetni. – Szívből sajnálom... – Igazán nincs miért mentegetőznie. Azt viszont nagyon szeretném tudni, mit gondol most erről az egészről. Kedvére 81
való a gondolat, hogy egy szép napon ön lesz Warren grófnője? – Tudtommal nem önhöz megyek nőül, kedves Lord Farrow – próbálta a kérdést tréfával elütni Ally. – És a halálát sem kívánom, sőt. Isten éltesse az emberi kor legvégső határáig! – Köszönöm. De az az élet rendje, hogy az idősek generációja átadja a helyét az ifjaknak. Ezért hálás vagyok, hogy az ég megajándékozott egy fiúval, aki címemet és birtokaimat örökli majd. – Farrow a lányra nézett. – Ügyesen kitért a kérdésem elől, de nem elégszem meg ilyen válasszal. Szóval? Mi a véleménye a tervezett frigyről? – Nincs véleményem – vetette fel az állát Ally. – Hogyan is lehetne? Hiszen egyáltalán nem ismerem az ön fiát, még csak nem is láttam soha. Ally arra számított, hogy a férfi elkezdi méltatni fia érdemeit, bizonygatni, hogy nincs nála nemesebb fiatalember széles e vidéken, de semmi ilyesmi nem történt. Lord Farrow mindössze ennyit mondott: – Reméltem, hogy a gyámjai felkészítik önt erre a mai alkalomra, és elmondanak egyet–mást Markról. – Ez volt a szándékuk – biccentett Ally. – De egyre halogatták, ők tudják, miért. A mai napon pedig, amikor végképp itt lett volna az ideje a felvilágosításnak, valahogy minden összejött, és kifutottak az időből. – De ha nem ismeri a fiamat, akkor is bizonyára vannak érzései a küszöbönálló házassággal kapcsolatosan – erősködött a lord. – Akadnak olyan hölgyek, akik egy nyálcsorgató idiótához is boldogan hozzámennének, ha az illetőnek a grófi cím ékeskedik a neve előtt. 82
– Én nem tartozom ezen hölgyek sorába – felelte kissé mereven a lány. – Egy percig sem gondoltam, hogy odatartozik. – Lord Farrow arcán megint megjelent az a különös félmosoly. – És pontosan ezért aggódom is egy kissé. Tudja, ez az egész házassági história egy ígérettel kezdődött. A szavamat adtam valakinek, hogy kinek, azt sajnos nem árulhatom el... Ally a fejét rázta. – Nem értem, miért kötelezne engem az ön adott szava. Szerintem a fia sincs elragadtatva a gondolattól, hogy el kell vennie engem feleségül. Ne is érezze hát kötelességének! – De annak fogja érezni. Higgye el, kedvesem, ennek így kell történnie! Ally a férfira bámult. Ebben a pillanatban elhalkult, majd végképp elhallgatott a zene. A bál véget ért, a vendégek búcsúzkodni kezdtek, s elindultak hazafelé. De még mielőtt elhagyta volna a termet, mindenki megölelte Allyt, és mosolyogva boldogságot kívánt. – Nekem is mennem kell, kedvesem – búcsúzott Lord Farrow. – Isten vele! Hamarosan találjunk. Azzal megszorította a kezét, arcon csókolta, és már ott sem volt. A lány hosszan nézett utána. Valaki megérintette a vállát. Lady Lavinia volt az. – Ez a Mark Farrow ritka jóképű fiatalember – mondta elégedetten. – Gyönyörű gyerekeitek lesznek! Andrew Harrington, aki ott jött a hölgy nyomában, felkacagott. – Miket nem mond, drága asszonyom! – susogta fojtott hangon. – Hiszen maga is tudja, hogy néha a legmutatósabb pároknak vannak a legrondább kölkeik. 83
– Jaj, Andrew, ne legyen ilyen gonosz! – Miért ne, ha egyszer ez az igazság? – A férfi Allyre vigyorgott, és megfogta a kezét. – Bocsásson meg! Valójában persze arról van szó, hogy savanyú a szőlő. Ami azt illeti, szívesen lennék a vőlegénye helyében... Nem igazság, hogy Lord Stirling évekig valami erdei házban rejtegette magát, s alig győződhettünk meg nem mindennapi szépségéről, máris kijelenti, hogy el a kezekkel tőle, mert menyasszony. Hát micsoda eljárás ez? – Ön igazán nagyon kedves – motyogta Ally, és fülig pirult zavarában. – Dehogyis. Nem kedves vagyok, hanem féltékeny – jelentette ki fennhangon Sir Andrew. – Csak hát labdába rúghat–e egy egyszerű lovag egy leendő főrend, egy nagybirtok örököse mellett? – Miért is ne? – kérdezte a lány. – Tudja, nekem az a hitvallásom, hogy nem a cím, a rang és a vagyon teszi az embert. A magunk jogán kell nyomot hagynunk a világban. – Bravó, Miss Grayson! – Thane Grier szólt közbe, aki a közelben jegyzetelt, és most odasietett hozzájuk. – Ezek szerint olyasvalakinek is lenne esélye önnél, aki egyszerű, polgári származású. – Lehetne éppen – vetette közbe csípősen Lady Lavinia –, ha a kisasszony nem lenne menyasszony. – Az eljegyzés még nem esküvő – mondta erre az újságíró, és Ally újfent elpirult. Csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egészen jóképű fickó ez a Grier. És Sir Andrew is meglehetősen vonzó fiatalember. Bár meg kell hagyni, az útonállónak a nyomába sem léphet egyikük sem... 84
Allyt magát is meglepte ez a gondolat, sőt kicsit meg is ijesztette. – Jól van, drágám? – csicseregte Lady Lavinia. – Igen. Azt hiszem. – Remélem, nem izgatta fel magát túlzottan annak az ostoba nőnek az átkozódásai miatt – jegyezte meg Sir Andrew. – Egy olyan józan, okos és gyakorlatias teremtés, mint Miss Grayson nyilván fütyül az efféle babonákra – vélekedett Thane Grier, aki továbbra is rajongó pillantásokat vetett a lányra. Ekkor Shelby jelent meg a háttérben, s hogy felhívja magára a figyelmet, megköszörülte a torkát. – Kérem, bocsásson meg, kisasszony, de Lord Stirling utasított, hogy vigyem haza önt. Attól tart, hogy a nénikéi aggódni fognak, ha sokáig elmarad. – Igen, igen, Lord Stirlingnek tökéletesen igaza van. Tényleg mennem kell. Jó éjszakát mindenkinek! – Jó éjt! – búcsúzott a lánytól Sir Andrew és Lady Lavinia. – Isten áldja! – tette hozzá egy pillanattal később az újságíró. – A grófnő azt üzeni, hogy még mindig meggondolhatja magát, Miss Grayson – mondta Allynek Shelby halkan kifelé menet. – Nyugodtan itt maradhat éjszakára. Hiszen tudja, a szobája csak az öné. – Köszönöm, Shelby, de mégis inkább hazamennék. Nem volt azonban olyan egyszerű és gyors ez a hazamenetel. A sok vendég nagy része még ott ácsorgott az előcsarnokban. Búcsúzkodtak, beszélgettek, megint mások pedig odakinn álltak a lépcsőn, a kocsijukat várták. 85
Sir Angus megszólította Allyt, ismét melegei gratulált az eljegyzéshez. De megállította a lányt Sir Lionel Wittburg is, aki most még öregebbnek és még fáradtabbnak tűnt, mint eddig bármikor: egészséget, boldogságot és hosszú életet kíván neki. Végre–valahára előkerült Shelby a Stirlingek címeres hintójával, de nem egyedül ő ült a bakon, mellette ott feszített a gróf egyik legjobb fegyver forgatója, akit különben a kapu őrzésével szokta megbízni. Lord Stirling állta a szavát: gondoskodott róla, hogy ha megállítják is a kocsit, a haramiáknak ne legyen könnyű dolguk. Allyt egy lakáj segítette be a hintóba. Amint elhelyezkedett, a jármű elindult, s ahogy távolodtak, a lány önkéntelenül is visszanézett a kastélyra. Noha már hajnalodott, lámpások égtek mindenütt, tehát elég jól látott. Olyannyira jól, hogy különös, déjé vu érzés kerítette hatalmába. Mintha már látta volna pontosan ugyanezt a jelenetet. Thane Griert, az újságírót, pár lépésnyi távolságban az egybegyűltektől, amint kapkodva, izgatottan jegyzetel... Aztán a lépcsőn álló Sir Angus Cunninghamet, a seriffet, Andrew Harrington és Sir Lionel Wittburg társaságában. És talán csak a szürkület árnyai játszottak vele, de Ally látni vélte a háttérben a fekete ruhás nőt is... Méghozzá nem egy fekete estélyit viselő meghívott hölgyet, hanem azt a fekete ruhás nőt... Persze volt a házban valaki, akit nem hívtak meg a bálba és tetőtől talpig feketét viselt. Eleanor Brandon, a nemrég elhunyt Giles Brandon özvegye… Hát nem különös? A férj teteme szinte még ki sem hűlt, de a feleség nem otthon siratja 86
és gyászolja rokonok és barátok körében, hanem egy idegen kastélyhoz viteti magát a kocsisával, hogy ott egy estélyen botrányt csináljon. Furcsa módja ez a férj iránti szeretet kifejezésének... Ally megrázta a fejét. Fura gondolata támadt, amelyet azonban gyorsan el is hessegetett. Nem, Eleanor Brandon és a suttoni fekete ruhás nő nem lehetett egy és ugyanaz a személy. Hiszen akkor még semmi oka sem volt az asszonynak arra, hogy gyászt viseljen, a gyilkosságra csak jóval később derült fény... És Eleanor Brandon most különben sem álldogálhat a lépcsőn vagy az előcsarnokban. Camille biztosan belediktált egy adag brandyt, aztán lefektette aludni. Jó lesz visszafogni a fantáziáját, semmi haszon nem származhat abból, ha képzelegni kezd! Ally hátradőlt az ülésen, de egy utolsó pillantást még vetett a lépcsőn ácsorgókra. És még mindig úgy látta, hogy a háttérben ott áll a fekete ruhás asszony... Mark töltött Douglas felügyelőnek egy pohár whiskyt, melyet a férfi egy szempillantás alatt felhajtott. Mark mosolygott, majd újratöltötte a poharat. – Ne aggódjon! – mondta. – Biztos lehet benne, hogy egyszer fényt derítünk az igazságra. A rendőrtiszt fogta a második italát, majd a szalonban lévő kanapéhoz sétált, és nagyot sóhajtva helyet foglalt rajta. Kezében sokáig nyugtalanul forgatta a poharat, mielőtt belekortyolt volna. – Én nem vagyok ebben ennyire biztos – felelte keserűen. – Mi lesz például, ha elkapják magát és a társait? – De nem kapnak el. 87
A felügyelő megrázta a fejét. – Még maga sem sebezhetetlen, barátom. – Ez igaz. És az is kétségtelen, hogy igyekeznünk kell. Máris három áldozatunk van. Három férfi, mindhárom ádáz ellensége a királyság intézményének, három férfi, akik előszeretettel írtak röpiratokat és cikkeket a monarchia ellen. Mindhármat a lakásában gyilkolták meg, kulcsra zára ajtók mögött, azonos módon. Betörésnek semmi nyoma. Mintha csak egy szellem volna a tettes! De mivel kísértetek nincsenek, nyilván arról van szó, hogy valakinek kulcsa volt az áldozatok házához. Vagy összejátszott valamelyik családtaggal, esetleg alkalmazottal, vagy pedig lopta a kulcsot. És ez a titokzatos személy ráadásul minden jel szerint maga is a királynő ellenségeinek sorába tartozik, s ily módon próbálja még inkább befeketíteni a kormányzatot. A fiatalember itt tartott a mondókájában, ami kor valaki belépett a szalonba. Joseph Farrow volt az. Köpenyét levette és a várakozó Jeeter kezébe adta, majd fiához és a vendéghez fordult. Ian Douglas felállt, és mély meghajlással üdvözölte a házigazdát. – Remélem, nem zavarok – mondta könnyedén Farrow. – Üdvözlöm, felügyelő úr! Látom, a fiam már megkínálta egy szíverősítővel. – Ó, igen! – Jókor érkeztél, apám – biccentett az idős úr felé Mark. – Nyilván az elméletemet is hallottad. Nos, mit szólsz hozzá? – Hogy őszinte legyek, nem egészen értem. Miért ölné meg a tulajdon elvbarátait egy monarchiaellenes felforgató? 88
– Egyrészt, hogy a mozgalma mártírokat mutathasson fel, mert az ilyesmi mindig összekovácsolja az embereket – magyarázta a fiatalember. – Másrészt hogy még nagyobb gyűlöletet szítson a gyilkos a királynőpártiak ellen. Lord Farrow whiskyt töltött magának, aztán poharával kezében járkálni kezdett a szalonban. – Ezek az eszementek nem átallották azt híresztelni, hogy a hírhedt Hasfelmetsző Jack nem más, mint a királyi család egyik tagja – zsörtölődött. – Hát nem nevetséges?! És most még ez is... Nem hagyhatjátok annyiban, fiam! – Nem is hagyjuk, apám, efelől biztosíthatlak. – Akkor jó. Douglas felügyelő a házigazdára nézett. – Lord Farrow, nagyon alapos okunk van azt feltételezni, hogy a tettes vagyonos ember. Bizonyosnak tűnik, hogy a gyilkosságok elkövetése után kocsival menekült el a helyszínről. Lord Farrow eltöprengett. – Ami azt illeti, ezt a Hasfelmetszőről is mondták. Hogy azért nem látta soha senki, mert kocsival közlekedett. De ugyanakkor az sem kizárható, hogy azért nem szúrt szemet a véres öltözék, mert olyan környéken ölt, ahol tucatjával mászkálnak az utcán véres kötényben a hentesek és a mészárosok... Mindenesetre az a véleményem, felügyelő, hogy igaza lehet. – Akár igen, akár nem, amíg valamelyikről be nem bizonyosodik, hogy az az igazi, kénytelenek vagyunk követni az összes nyomot – dünnyögte Mark. Ian Douglas kiitta a whiskyt, majd letette poharát a cseresznyefa asztalkára. 89
– Későre jár. Ideje hazamennem. Köszönöm a vendéglátást. – Isten áldja, felügyelő úr! Jó éjszakát! A mindig figyelmes Jeeter ott termett, hogy kikísérje a vendéget. Apa és fia kettesben maradtak. Joseph Farrow kissé szemrehányón nézett Markra. – Meg sem kérdezted, milyen volt az eljegyzésed. – Sajnálom. Kiment a fejemből ebben a nagyi kavarodásban. Bizonyára igen finom és elegáns estély volt. – Eltaláltad... A menyasszonyod sem érdekel? Pedig érdekelhetne, mert páratlanul szép és okos. – Tudom. – Ó, hát persze! Hiszen a hírhedt útonálló megállította a kocsit, amelyben utazott – jegyezte meg a lord élesen. – Apám, hidd el, nem tudtam, ki utazik a kocsiban. Csak akkor volt módom megnézni a címert, amikor már állt a hintó. Joseph Farrow kicsit sem enyhült meg. Miss Grayson láthatóan nagyon zokon vette, hogy a vőlegénye még arra sem érdemesíti, hogy megjelenjen az eljegyzésen – mondta hűvösen. – Tudod, hogy nem mehettem. Hiszen fontos ügyek szólítottak el... – Én csak azt tudom, hogy nem halogathatjuk sokáig az esküvőt. Mihamarabb egybe kell kelnetek. – Miért? – hökkent meg Mark. – Mert különben már késő lesz. Elveszítheted őt… – Nézd, apám, én tiszteletben tartom a te évekkel ezelőtt tett esküdet, méghozzá azért, mert mélyen szeretlek és 90
tisztellek. De hogyan veszíthetnék el egy olyan lányt, aki mások akaratából lett a menyasszonyom? Hiszen soha nem volt az enyém! Az öreg lord elfordult kissé és a tűzbe bámult. – Nem te veszíted el őt, hanem mi valamennyien. Az életéért aggódom ugyanis. – Miket beszélsz? Mi baja eshetne? – Hogy micsoda? Akármi. A gonosznak ezer arca van. Sir Angus Cunningham épp ma este mesélte, mi történt Lady Rowennával. Tudod, ki ő, ugye? – Ó, igen. Elég visszavonultan él egy erdei udvarházban, a birtokai a miénktől nyugatra helyezkednek el. Mi van vele? – Kis híján megölték a délután folyamán. – Hogyan? – Belőttek az ablakán. Mark a fejét csóválta. – Az lehetett véletlen baleset is. Egy vadászat környéken... Hiszen az erdőben lakik. Egy eltévedt golyó... – Nem hiszem, hogy erről van szó. Szerintem merényletkísérlet volt. Köztudott, hogy Lady Rowenna a királynő unokaöccsének törvénytelen lánya. Királyi vér... – Na és, hogy jön ez ide? – Csak úgy, hogy a menyasszonyod is az erdőben lakik három öregasszonnyal, s még egy kutyájuk sincs. Teljesen védtelenek. – Megígértem, hogy elveszem Alexandrát, apám, Mit akarsz még tőlem? – Hogy mielőbb legyen meg az esküvő. Mark Farrow lehajtotta a fejét. 91
Tartott tőle, hogy ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni. Az ugyanis a ma délutáni egyetlen találkozásból is kiderült, hogy Alexandra Grayson egészen más, mint azok az engedelmességre és belenyugvásra nevelt kisasszonyok, akikkel eddig az úri társaság estélyein találkozott. Nem afféle szende, védelemre szoruló szűz, hanem izgalmas, színes egyéniség, akinek saját akarata és saját elképzelései vannak. Nem úgy festett, mint aki egykönnyen belenyugszik egy érdekházasságba. Vajon mit szólt az eljegyzéshez? Ahogy töprengett, ajkán tétova mosoly jelent meg. – Mondd csak, apám, tulajdonképpen miért nem nősültél újra soha? – kérdezte meg. – Hogy miért? – A férfi homloka ráncba szaladt. – Hát mert még mindig szeretem anyádat. Soha egy nő sem foglalhatja el a helyét a szívemben. – Örültem volna, ha én is megtapasztalhatom ezt az érzést – mondta kissé szemrehányón Mark. – Sajnálom, fiam. A helyzet sajnos olyan, hogy nem lehetünk tekintettel az érzéseidre. Sietnünk kell, hogy Miss Grayson végre biztonságban lehessen. És aztán nem ártana, ha a saját biztonságoddal is törődnél egy keveset. Hamarosan családot alapítasz, s egy szép napon te leszel Warren grófja. Lassan abbahagyhatnád már ezt a rendőrösdit. Elegem van belőle, hogy folyamatosan az életeddel játszol. – Én így szolgálom a királynőt, apám. Te a hadseregben szolgáltál ifjúkorodban. – Ez igaz. De kiléptem a seregből, amint megnősültem... Legalább gondoskodj a nevünk fennmaradásáról, ha már nap mint nap az életedet kockáztatod! 92
– Ezzel tényleg ráérünk még foglalkozni – vette le a kérdést a napirendről Mark. – Először is arról kell gondoskodnom, hogy Miss Grayson... Szóval, hogy biztonságban legyen. Más kérdés, hogy akkor lesz a legnagyobb biztonságban, ha elkapjuk a véreskezű gyilkosokat. Te nem így gondolod, apám? Joseph Farrow hosszan nézte a fiát, aztán elmosolyodott. – Dehogyisnem. Kérlek, ne haragudj rám, ha korlátozni akarlak. Nagyon büszke vagyok mindarra, amit teszel, amit elértél, de féltelek, nem akarlak téged is elveszíteni. – Nem fogsz elveszíteni, apám. Tudok vigyázni magamra. Az idős lord biccentett, aztán sarkon fordult és felment a lépcsőn. Az óra a kandallópárkányon ütni kezdett. Mark odapillantott. Már reggel volt. Jeeter jött be a szalonba. – Uram... A reggeli lapok. – Köszönöm, Jeeter. Mark odasietett és elvette a legfölső újságot, címlapon, mint ahogy erre számított is, mással sem foglalkoztak, mint a Giles Brandon–üggyel. Leközölték a férfi utolsó cikkét, és persze részletesen írtak magáról a gyilkosságról is. De volt egy harmadik cikk is az első oldalon. Az indító mondatok mágnesként vonzották Mark tekintetét. Vajon tényleg a királynő valamely vakbuzgó híve a tettes? Vagy inkább egy hithű antimonarchista, aki fel akarja tüzelni a párthíveit, és egy utolsót szeretne rúgni az egyébként is tehetetlen kormányba... Marknak leesett az álla. Még szerencse, hogy volt egy szék a közelben, mert a lába felmondta a szolgálatot. 93
Hát ilyet...! Hogy egy újságíró szinte vele egyszerre sejtse meg az igazságot, és kezdje el felgöngyölíteni az ügy hátterét! Végigolvasta a cikket, és egyszerűen el volt tőle ragadtatva. A szerző kitűnő stílusban, éles logikával sorakoztatta fel érveit és bizonyította, miért nem állhatnak a korona hívei a véres merényletek mögött. Kitűnő írás volt. Jóllehet a harmadik gyilkosság előtt született, így csak az első két eset tanulságait vonhatta le, de így is világos és meggyőző volt az okfejtése. Mark szeme önkéntelenül a szerző nevét kereste a cikk végén. A. Anonymus. Hála Istennek, hogy álnéven írt! Remélhetőleg soha nem is derül ki, kicsoda valójában ez az A. Anonymus. Mert ha valaha kiderül az igazi neve, ez a tehetséges újságíró alighanem első számú célpontja lesz a véreskezű késes gyilkosnak. 5.FEJEZET – Hiszen csak az erdőbe akarok menni rajzolni, úgy, mint eddig már vagy ezerszer! – Ally értetlenkedve nézett a nénikéire, akik meglehetősen aggódó arcot vágtak. A lány elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Mi a csuda ütött belétek ma reggel? A magas, vékony Violet összecsapta a kezét, és a nővéreire nézett. 94
– De Ally, drágám! Az még azelőtt volt, hogy az útonálló rád támadt volna! Ó, hát innen fúj a szél! Ally csak most jött rá, miért volt a bál óta minden egyes napja teljesen betáblázva. Violet, Merry és Edith gondoskodott róla, hogy egyetlen szabad perce se legyen. Vasárnap délben istentiszteletre mentek, majd készülődtek a vacsorára, melyre meghívták a tiszteletest. Hétfőn Ally Violetnek segédkezett egy ruha megvarrásában. Kedden Merrynek volt múlhatatlan szüksége egy pár dolgos kézre a kertben. Szerdán Edithszel serénykedett a konyhában, és így tovább, minden napra jutott valami fontos tennivalója. Most pedig megint szombat volt. Egy teljes hét telt el azóta, hogy a bálon bejelentették az eljegyzését egy ismeretlen fiatalemberrel. Egy teljes hét, mely alatt esélye sem volt érdemben beszélni a gyámjaival. És írni sem tudott egyetlen sort sem. És annak is egy hete volt pontosan, hogy találkozott az útonállóval... – Ó, hát erről van szó?! Ezért igyekeztetek kitölteni minden percemet a héten? Hogy ki ne mozduljak itthonról? Azt hiszitek, hogy az útonálló még mindig itt ólálkodik? Miért tenne ilyet? Tudja, hogy Lord Stirling dühös rá, nyilván áttette a székhelyét máshová. – Az ördög nem alszik – emelte fel a mutatóujját Merry. – Nem akarjuk, hogy a vőlegényed szemrehányást tegyen nekünk, mert nem vigyáztunk rád. – Az arcán ábrándos mosoly jelent meg. – Máig nem felejtettem el, milyen gyönyörű voltál, amikor hazajöttél a bálból. Akár egy királykisasszony! 95
– Jaj, miket beszélsz! Dehogyis vagyok én királykisasszony – tiltakozott Ally, ám Merry lelkesedését nem tudta visszafogni. A hölgy máris táncba fogott képzeletbeli partnerével, és körbekeringőzte a szobát. Ally mosolyogva nézte. Ó, mennyire szerette valamennyiüket! A szigorú Violetet, a gyermekien szeles és ábrándos Merryt, valamint a kettejük között folyamatosan egyensúlyozó Editht. A három angyalt, akik felnevelték, akik gondoskodtak róla, és akiknek többek között a gyönyörű báli ruhát köszönhette. A nénikék ugyan váltig mondogatták, hogy a ruha egyedül Lady Maggie érdeme, hiszen ő szerezte és bocsátotta rendelkezésre a csodálatos kelmét, de Ally látta, milyen boldogan csillogott a szemük, amikor elmesélte nekik, mekkora sikere volt a szépséges estélyinek. A bált követően mindent elmesélt nekik. Leírta, hogyan díszítették fel a báltermet, részletesen elmondta, mit ettek vacsorára, kikkel táncolt aztán, és beszélt Lord Stirling bejelentéséről, amely annyira megdöbbentette. Egy dologról hallgatott: Giles Brandon özvegyének megjelenése és átkozódása bizonyára elszomorította volna a drága kis öregasszonyokat, így erre nem tért ki Ally. – Pompás bál volt, majdhogynem tökéletes. – Csak majdnem? – Tökéletes akkor lett volna, ha ti is ott vagytok. És ezért el is határoztam, hogy legközelebb csak akkor megyek bálba, ha ti is elkísértek. Ha nem jöttök, én sem megyek sehová. – De aranyom! – tiltakozott Violet. – Mi egyáltalán nem vagyunk olyan... mulatós fajták – mentegetőzött Merry is. 96
– Akkor én sem vagyok az – jelentette ki szigorúan Ally. – Vagy együtt megyünk, vagy sehogy! – Mi nem vagyunk odavalók – próbálta magyarázni Violet. – És én igen? Egy szót se többet erről! Árva vagyok, ti neveltetek fel. Ti vagytok a szüleim, megértettétek? – Vénasszonyok vagyunk csupán – kuncogott Merry. – Akárhogy is, ti vagytok az én családom. Félre ne értsetek, imádom a keresztszüleimet, és hálás vagyok a támogatásukért, de ti álltok hozzám a legközelebb. Értitek már? A három idős hölgy összenézett. – Persze, aranyom – biccentettek egyszerre. Miután kicsit elkalandozott a múltban, Ally most visszatért az őt leginkább foglalkoztató témához. – Útonálló ide vagy oda, most szépen elmegyek, járok egyet az erdőben – jelentette ki eltökélten. – Nem kellene – óvta Violet. – Veszélyes lehet. – Ne felejtsd el, hogy menyasszony vagy! – figyelmeztette Merry. Ally elgondolkodott. A kezére pillantott, a gyémántgyűrűre, mely most szinte lehúzta az ujját. Ha kifejti, hogy ez az eljegyzés az égvilágon semmit sem jelent a számára, ítéletnapig vitatkozhat a nénikéivel, és sosem megy el sétálni... – Ez igaz – ismerte el, majd félhangosan hozzátette: – De egy eljegyzés még nem esküvő. – Hát ez meg mit jelentsen? – kérdezte Violetet aggodalmasan a láthatóan összezavarodott Merry. – Fogalmam sincs. Remélem, nem azt, hogy nem szándékozik férjhez menni. – Violet nem kevésbé 97
aggodalmasan pillantott a lányra. – Ugye nem akarod felbontani az eljegyzést? – Már hogy bontaná fel? – válaszolt a kérdésre Ally helyett Edith. – Ally drágám, pontosan mit akartál azzal mondani, hogy egy eljegyzés még nem esküvő? – Csak annyit, hogy most még szabad vagyok, és elmegyek az erdőbe sétálni – kacagott fel a lány. – Ó, annyira szeretlek benneteket! Aztán összecsókolta mindhármukat, majd mint a szélvész felkapta a köpenyét meg a rajztömbjét, és még mielőtt az idős hölgyek megakadályozhatták volna, kisuhant az ajtón. Az első métereket futva tette meg az erdei ösvényen, csak akkor lassított, amikor már biztos távolságban volt a háztól. Visszanézett és egy pillanatra elgyönyörködött a házban, ahol felnőtt. Olyan volt, mint valami mesebeli házikó. Piros cserépteteje volt, és kéménye, melyből mindig füst gomolygott, jelezve, hogy a fáradt vándort odabenn kellemes meleg és finom ételek várják. Merry rajongott a virágokért, így a bejárat környékét rengeteg ágyás és cserepes növény díszítette. Ally elmosolyodott és arra gondolt, milyen szerencsés teremtés is ő. Aztán elfordult és folytatta útját az erdei ösvényen. Hatalmas, öreg tölgyfák között haladt a jól kitaposott ösvényen, kedvenc helye, a patak felé. Volt ott egy hatalmas szikla a patakocska partján, melyet lesimítottak, lekoptattak az áradások, a víz évezredes munkája. Itt rendszerint lehúzta a cipőjét és a harisnyáját, s miközben meztelen lábát lógázta, rajzolgatott vagy írt. 98
Alig várta már, hogy elolvashassa az aznapi újságot. De sajnos, itt az erdőben csak délután kapták meg a legfrissebb lapot, így még jó ideig várnia kellett. Rajztömbjét magához szorítva felmászott a sziklára, levette cipőjét és harisnyáját, végül nekidőlt a kő végében magasodó hatalmas tölgy törzsének, és lehunyta a szemét. Gondolatban végigzongorázta az elmúlt napok eseményeit, mérlegelve, mit örökítsen meg. Először a suttoni eseményeknél időzött el. A fenyegetően morajló tömeg... A hisztérikusan kiáltozó, lefátyolozott, fekete ruhás nő. Le a királysággal! Thane Grier, ahogy egykedvűen a falnak dőlve figyeli, mi történik, és buzgón jegyzetel. És persze Sir Angus Cunningham, amint megpróbálja lecsendesíteni a tömeget. Oldalán Lord Wittburg és Sir Andrew Harrington... Aztán az emberek megjuhászodnak, lassan feloszlik a tömeg. Shelby végre elindul a kocsival... És akkor egyszer csak felbukkan az útonálló... – Csak nem rólam álmodozik éppen? Az erdő csendjébe, melyet csupán a madarak édes éneke és a patak csobogása tört meg, olyan hirtelen és váratlanul tört be a mély, bársonyos férfihang, hogy Ally kis híján elveszítette az egyensúlyát ijedtében. A jegyzettömbje és a ceruzája így is kiesett a kezéből, még szerencse, hogy nem csúszott bele a patakba. – Maga... maga... – suttogta döbbenten, s az álarcos haramiára meredt. Sejtelme sem volt, mit csináljon. Sikoltson? Próbáljon elszaladni? Igen, kétségkívül ő volt az. Ugyanúgy volt öltözve, mint akkor, amikor a hintót megállította: fekete bricsesz, térdig érő 99
lovaglócsizma, fekete ing, fekete köpeny és fényes fekete selyem álarc. Csak most egyedül volt, nem viselt fegyvert, és a lova sem volt sehol. Egyik lábát feltette a sziklára, és a térdére könyökölt, úgy figyelte a lányt. Ally azon tanakodott, vajon mióta nézheti már. – Igen, én – mondta csúfondárosan. Megmentette a ceruzát a vízbe gurulástól, majd a jegyzettömbbel együtt félretette, és helyet foglalt Ally mellett. A lány lassan rájött, hogy ez a találkozás nem a véletlen műve. A férfi miatta jött az erdőbe. Őt kereste. Talán nem is először ezen a héten... – Ez a maga sziklája, úgy látom. Rendszeresen jár ide? – Igen. – De az erdő nem a magáé. – Nem. Lord Stirling tulajdona. – Akkor mindketten betolakodók vagyunk. – Nevetséges. Maga a betolakodó, én szívesen látott vendég vagyok. A haramia felnevetett, aztán kényelmesen hátradőlt. Akárcsak Ally, ő is nekitámaszkodott a vastag fatörzsnek. – Mellesleg – mondta – ez az erdőrész, ahol éppen ülünk, már nem Lord Stirlingé. – Hanem? – Lord Farrow vadászkastélyához tartozik. A lány olyan hűvösen pillantott rá, ahogy csak tudott, pedig a szíve úgy vert, majd kiugrott a helyéről, és a vér tüzes áradatként száguldott az ereiben. 100
– Nos, úgy vélem – közölte szenvtelenül –, hogy én Lord Farrow birtokán is szívesen látott vendég vagyok. Ön ellenben aligha. Amennyiben tudná, hogy itt tartózkodik, a nemes lord bizonyára saját kezűleg fogná el önt, de legalábbis értesítené a hatóságokat. – Az meglehet. A rabló hosszan nézte Allyt, s a szemében megint vidám szikrák villogtak. A lány csak most vette észre, hogy a szeme nem egyértelműen kék. Néha szürkébe hajlik, máskor feketébe, szinte másodpercenként változtatja a színét. – Ostobaság volt idejönnie. Gondolom, már észrevette, hogy semmi sincs nálam a jegyzettömbömön kívül, kirabolni tehát nem tud. Nem az országút mellett kellene most lennie éppen, ártatlan áldozatokra lesve? – Drága Miss Grayson, képzelje, egy útonálló sem dolgozik ám mindig. Néha megérdemel ő is egy kis pihenést. Hát azért vagyok most itt. Ami azt illeti, lehet, hogy máskor is eljövök. Nagyon tetszik nekem ez a hely. – De ez az én sziklám! – Azt hiszem, éppen az imént tisztáztuk, hogy se az enyém, se a magáé. A lány tudta, hogy illene felállnia és elmennie innen. A férfi nem akadályozta volna meg a távozásban, efelől biztos volt. – Ó, jut eszembe, még nem is gratuláltam az eljegyzéséhez – szólalt meg az álarcos. – Honnan tud róla? – Olvastam az újságban. – Ezek szerint tud olvasni – szúrt oda Ally. – Mondja, miért nem keres magának valami rendes munkát? 101
A haramia rántott egyet a vállán, és elfordította a tekintetét. – Egy egész oldalt írtak magáról, Miss Grayson. Az eljegyzése volt a kettes számú szenzáció, mindjárt a Brandon–gyilkosság után. Leközölték Brandon búcsúirományát, aztán írtak a bűntényről, és az első oldalon kapott helyet egy igen kiváló helyzetelemzés, mely azt a témát boncolgatta, vajh kinek állhattak érdekében a gyilkosságok. De mindjárt aztán maga jött. Az eljegyzése, fájdalom, még az útonálló legfrissebb támadásánál is jobban felcsigázta a kedélyeket. Ally elképedve hallgatta. Igen kiváló helyzetelemzés, mely azt a témát boncolgatta... Ilyen szavak egy útonálló szájából... Fölöttébb szokatlan. – Szóval kegyed hamarosan Lady Farrow lesz. Ally nem felelt. – Nocsak! Nem tűnik valami lelkesnek. Hát nem szeretne grófné lenni? A lány az álarcosra bámult. – Azt is olvasta az újságban, hogy a vőlegény nem volt jelen az eljegyzésen? – kérdezte élesen. – Igen. Fájlalom, hogy ilyet kell mondanom a vőlegényéről, de ez a gesztus nem vall éppen jó modorra. Nagyon megbántódott? Ally megrázta a fejét. – Csöppet sem. – Hogyhogy? – Hogyan bánthatna meg valaki, akit egyáltalán nem ismerek? Még csak nem is láttam őt soha. Különben meg az eljegyzés maga is óriási meglepetés volt számomra. Semmit 102
sem tudtam a Lord Stirling és Lord Farrow közötti megállapodásról, amíg be nem jelentették. – Hogy lehet az? Brian és Camille... nem is említették soha? A haramia hangján érződött, hogy nagyon meglepte a lány közlése. – Brian? Camille? Mióta hívja őket a keresztnevükön? – kérdezte gyanakodva Ally. – Elnézést. Nem akartam tiszteletlen lenni. Szóval Lord és Lady Stirling sosem mondta, mi lesz a sorsa? – A sorsom? – Allyből kibukott a nevetés. – Micsoda fennkölt szó! – Hiszen ez lesz a sorsa, nem? Férjhez megy Mark Farrow–hoz. A lány kibámult a patak tükrére. Esze ágában sem volt a legbelső érzéseit és terveit megosztani egy törvényenkívülivel, lett légyen az bármilyen vonzó és férfias jelenség. – A sorsunkat magunk alakítjuk – szögezte le halkan, ám határozottan. – Szóval nem mondták meg kegyednek. – A férfi még mindig a fejét csóválta, mintha egyszerűen képtelen volna elhinni mindezt. – Mondja, mi köze hozzá? – kérdezte élesen Ally. A haramia nevetve vállat vont, és a lányban ebben a pillanatban tudatosult, hogy miközben ott ülnek egymás mellett a sziklán, összeér a karjuk és a válluk. És arra is most jött rá, hogy noha segítségért kellett volna kiáltania és elrohanni már a legelső pillanatban, amint észrevette a rablót, egyáltalán nem fél tőle, sőt. Kifejezetten élvezi a vele való 103
együttlétet, az évődésüket. Még a férfi időnkénti tiszteletlensége, bizalmaskodásai sem zavarták. Mellesleg ahhoz képest, hogy törvényenkívüli, feltűnően jó illata volt. Úgy látszik, manapság már a haramiák is tisztában vannak a rendszeres testápolás szükségességével és fontosságával. – Tudja, én az emberi természetet tanulmányozom, és meglehetősen kíváncsi vagyok – vette fel ismét a beszélgetés fonalát a férfi. – Ezért érdekel annyira, miért nem tudatták önnel, hogy elígérték. – El akarták mondani – mentegette a gyámjait Ally. – És el is mondták volna, ha maga nem lép közbe. – Én? Hiszen ott sem voltam! – A bálon nem is, de előtte megtámadta a kocsit, és emiatt óriási kavarodás támadt a kastélyban. Shelby zaklatottságában fellármázott mindenkit, a gróf nyergeltetett, és néhány emberével azonnal a maga keresésére indult. Óriási szerencséje volt, hogy nem fogták el. De ami késik, nem múlik. Óva intem attól, hogy alábecsülje Lord Stirling képességeit. – Ilyesmi álmomban sem jutna eszembe – mosolygott a rabló. – Szóval a nagy kavarodásban elfelejtették megmondani magának, mi készül. – Valahogy úgy. Miután kikérdeztek a történtekről, mennem kellett felöltözni a bálra. Aztán jött Turner felügyelő, ő is kikérdezett, utána meg el kezdtek szállingózni a vendégek, nem volt mód a beszélgetésre. Így aztán leendő apósomnak, Warren grófjának, aki mellesleg igen rokonszenves, kellemes férfiú, azt kellett látnia, hogy leesik állam, amikor Lord Stirling bejelentette az eljegyzést. 104
– Valami azt súgja, kegyed nem örül nagyon a küszöbönálló frigynek. – Így igaz. – De miért? A legtöbb ifjú hölgy el lenne ragadtatva a lehetőségtől, hogy Lady Warren lehet. – Ezek szerint én nem vagyok olyan, mint a legtöbb ifjú hölgy. De ha így van is, mi köze hozzá?! Ally dühösen legyintett, a férfi viszont legnagyobb meglepetésére elkapta a kezét. Allyn nem volt kesztyű, a férfin viszont igen, de olyan, amely az ujjait szabadon hagyta. A lány maga is meglepődött rajta, hogy semmi kifogása a bizalmas érintés ellen, sőt. Bénultan hagyta, hogy a haramia a gyűrűjét tanulmányozza. – Gyönyörű – állapította meg a férfi. Megtört a varázs. Ally, aki már meg is feledkezett a gyűrűről, elvörösödött, és elrántotta a kezét. – Miből gondolja, hogy érdekel egy törvényen kívüli haramia véleménye? – kérdezte élesen, ám a férfi elengedte a füle mellett a bántónak szánt megjegyzést. – Azt hallottam, hogy Lord Stirling és Lord Farrow már hosszú évekkel ezelőtt megállapodott erről a házasságról. – Békén hagyna végre? Mondtam, hogy nem érdekel ez a téma. – És Carlyle grófja gondoskodott róla, hogy kegyed grófnőhöz méltó neveltetésben részesüljön! Úgy táncoljon, akár egy angyal, úgy énekeljen, akár egy csalogány, és így tovább. Ally az ajkába harapott. – Ami azt illeti, néhány tánclecke magának sem ártana. Sokkal jobb mulatság táncolni, mint kocsikat kirabolni. 105
– Miből gondolja, Miss Grayson, hogy nem tudok táncolni? – A férfi váratlanul talpra szökkeni, és udvariasan meghajolva a kezét nyújtotta. Mintha csak táncra kérné. Ally rábámult, és akarata ellenére nevetésben tört ki. Ellenállhatatlanul mulatságosnak találta a jelenetet. A férfi felegyenesedett. – Veszedelmes rablóvezér vagyok, ha nem tudná – mondta kissé sértődötten. – Engem nem ajánlatos kinevetni. – Ha egy percig is komolyan gondoltam volna, hogy maga veszedelmes, már rég nem volnék itt – felelte Ally még mindig nevetve. – Ezek szerint nem fél tőlem. – A férfi elkapta Ally kezét, és akarata ellenére talpra állította. Hirtelen nagyon közel kerültek egymáshoz. Ally érezhette a haramia testének melegét, az illatát. És rájött, hogy az álarcos nagyon is veszélyes rá nézve. Csak a szónak egy egészen más értelmében... – Nem félek – felelte könnyedén, és elmosolyodott. Meg sem próbált kibontakozni a férfi karjából, mi több, nagyon is jól érezte ott magát. – Inkább szórakoztatónak tartom a társaságát. – Akkor táncoljon velem! – Itt? Nincs is zene. – Dúdoljon! – Jaj, ne szamárkodjon már! – Akkor dúdolok én. Azzal a férfi magához ölelte, lelépett vele a szikláról, és egy ismert bécsi keringő dallamára végigkeringőzött Allyvel a fák között. A lány nem győzött ámulni és bámulni. A haramia ugyanis remek táncos volt. Határozott kézzel, 106
biztosan vezette, de egy pillanatig sem volt erőszakos. Tökéletes összhangban mozogtak, Ally nem emlékezett rá, hogy valaha is átélte volna ezt más táncos karjában. Elvarázsolta a férfi érintése, a keringő forgataga, az avar, amely jólesően simogatta meztelen talpát. A levegő friss volt, tiszta, szinte édes. Az álarcos izmos, mégis könnyed, egész teste, minden mozdulata erőt és vitalitást sugárzott. Ally elnevette magát, annyira különösnek találta, hogy az erdőben mezítláb táncol egy törvényen kívüli bűnözővel. Egészen közel voltak egymáshoz, az arcuk csaknem összeért. A férfi szája csupán egy sóhajtásnyira volt az övétől... És akkor Ally hirtelen rádöbbent, mennyire helytelen, amit éppen csinál. Abban ugyan egyáltalán nem volt biztos, hogy hozzámegy Lord Farrow fiához, vagyis nem érezte elkötelezettnek magát, de nem akart szégyent hozni a gyámjai fejére. Márpedig ha ők most tudnák, mit csinál... Igazán szégyellhetné magát! A mosoly lehervadt az arcáról, és megállt. Aztán eltolta magától a férfit. – Hagyjuk abba! – mondta halkan. – Ez nem helyes. – Micsoda? Táncolni az erdőben? Ó, értem már. Kegyed menyasszony. – Nem tartozom semmivel Lord Farrow fiának – mondta hidegen, méltóságteljesen a lány. – Ó! – Hiszen még csak nem is ismerem őt. – Ally megrázta a fejét. – De akárhogy is, maga... maga egy bűnöző. 107
– Ez igaz. Magával ellentétben viszont nekem már megvan a mai újság. Ally egy csapásra mindent elfelejtett. – Hol? – kérdezte sóváran. – A nyeregtáskában. Mindjárt hozom. A férfi egy szempillantás alatt eltűnt az egyik ösvényen, Ally pedig lázasan dobogó szívvel várakozott. A ló nem lehetett nagyon messze, mert az álarcos hamar visszatért a napilappal, melyet a lány lelkes kiáltással kapott ki a kezéből. A. Anonymus monarchistákat védelmező első cikke múlt vasárnap jelent meg, s lám, máris itt volt az újabb: hasonlóan karcos és hasonlóan jól megírt cikk, ismét az első oldalon. Amint lapozott, Ally újabb cikket talált az eljegyzéséről, illetve a haramiákról. Az útonállók több kocsit is megtámadtak a héten, de ahelyett hogy félelmet és rettegést keltettek volna mindenkiben, az álarcosok – legfőképpen a vezetőjük – inkább elbűvölték áldozataikat. Például egy idős bárónőt, akitől elvették ugyan értékes gyűrűjét, ám azt egy jótékonysági szervezetnek adományozták, ahonnan a hölgy később kiváltotta az ékszert. A „váltságdíj" fedezte a környék szegényeinek egész napi étkeztetését. – Szent ég, milyen gyorsan olvas! – álmélkodott a férfi. Ally rápillantott. – Tudja, gyerekkoromban nem sok játszótársam volt. Gyakran olvasással ütöttem agyon az időt. Mellesleg kezd unalmassá válni ez az útonálló história. Maga egyre népszerűbb, ahelyett hogy egyre félelmetesebb volna. Ez a hölgy is itt... Épp hogy nem könyörög magának, hogy rabolja ki újra. 108
A férfi a vállát vonogatta, majd letelepedett a fűbe Ally mellé, aki már korábban leült. Itt üldögéltek összehajolva, együtt olvasták az újságot. – Szegény A. Anonymus! – törte meg a csendet egyszer csak a haramia. – Halott ember lesz nemsokára. – Hát ezt meg hogy érti? – kapta fel a fejét Ally. – Aligha tudja sokáig titokban tartani a kilétét – magyarázta a férfi. – És amint kiderül, ki is valójában, ő lesz az első számú célpontja a gyilkosnak. – Talán azt akarja mondani, hogy nem kellett volna megírnia ezt a cikket? Micsoda beszéd ez? ! Nem méltó egy régi vágású banditához, aki hűséges alattvalója Viktória királynőnek. Nemrég még így jellemezte önmagát, nem? Szurkolnia kellene ennek az embernek, hiszen igaza van. És különben is... mindenkinek jogában áll elmondani a véleményét. – Csakhogy ő túl sokat kockáztat, kedves Miss Grayson. Szerintem túl nagy port kavart már így is az írásaival, egy darabig csendben kellene maradnia. – Nem biztos, hogy tud csendben maradni – rázta a fejét a lány. – És talán nem is akar. Bizonyára nem az a fajta, aki meghátrál. Úgy véli, megvédi a névtelensége. – Már nem sokáig – jósolta a férfi. – Tudja, az újság fizetni szokott az efféle cikkekért. Ha más nem is, ez a fizetési csekk leleplezi Anonymusunkat. – Hátha volt annyi esze, hogy egy postahivatalba küldeti magának a csekket. – És azt hiszi, az teljes biztonságot jelent? – A rabló kurtán felkacagott. – Tegyük fel, hogy a gyilkosoknak ismerősük van az újság szerkesztőségében, vagy ha nincs, akkor 109
lefizetnek valakit. Az illető utánajár, hová küldi a főszerkesztő a fizetési csekket. Aztán már mi sem egyszerűbb, mint figyelni a postahivatalt és várni. Ally ereiben megfagyott a vér. Erre nem is gondolt... A férfi észrevette, hogy megborzong. – Fázik? A köpenyem a nyeregkápán van, akarja, hogy... – Nem, köszönöm. Nekem is van köpenyem – mutatta a lány a földre hullott ruhadarabot. Álarcos készségesen felpattant, elhozta a köpenyt, és Ally vállára borította. Egy pillanatra kapcsolódott a tekintetük. Kimondhatatlanul édes érzés volt... Ally elfordult. Megköszörülte a torkát. – Maga folyton csak arról a veszélyről beszél, amely A. Anonymust fenyegeti – jegyezte meg rosszallóan. – Holott a maga élete is veszélyben forog. – Tudok vigyázni magamra. – No persze! Minden bűnöző ezt gondolja. De majdnem mind dutyiban végzi. A férfi ajka mosolyra húzódott a maszk alatt. – Csakhogy én nem vagyok közönséges bűnöző. Volt gyerekszobám. – Hát éppen ez az! Ezért gondolom úgy, hogy más utat is választhatott volna, mint éppen ezt. Volt más választása. Azzal Ally sarkon fordult, visszasétált a sziklához, ahol a cipőjét és a harisnyáját hagyta. – Ne menjen el! – kérte a haramia, és a hangja egyszerre nagyon komolyan csengett. – Sajnos mennem kell. És nagyon kérem, ne jöjjön ide többet. Brian Stirling nem fog habozni, ha itt találja, lelövi. – Gondolja, hogy hagynám magam? 110
– Az istenért! Ő Carlyle grófja... – Én meg csak egy tolvaj vagyok. Ugye ezt akarta mondani? – Nem maradhatok itt magával tovább – szögezte le a lány, pedig semmit nem szeretett volna, mint éppen ezt. Maradni. Hogy ismét összeérhessen lopva a válluk. Hogy a férfi ismét megérinthesse a kezét. Hogy összehajoljanak, és az ajkuk találkozzék... – Mennem kell! – Várjon! Ally megtorpant. A férfi odalépett hozzá, egészen közel ahhoz a fához, melynek tövében állt és előredőlve a törzsnek támasztotta mindkét kezét. – Kérdezni szeretnék valamit, Miss Grayson. Ha nem volnék törvényen kívüli, ha felhagynék a bűnöző életmóddal, volna esélyem önnél? – Hogy volna–e...? – Ne felejtse el, hogy új szelek fújnak, a társadalmi állás sokkal kevésbé számít, mint néhány évtizeddel ezelőtt! Mindennapos dolog, hogy főurak rangon alul nősülnek és viszont... Szóval, ha tisztességes ember volnék, elfogadna udvarlójának? Ally a férfira nézett. – De sajnálatos módon nem tisztességes ember – jelentette ki élesen. – Én pedig menyasszony vagyok. – Lehet, hogy csak magán múlik, és jó útra térek. – Maga csak ugrat engem, és én nem szeretnék részt venni ebben a játékban – szögezte le a lány, majd gyorsan lehajolt, és ügyesen kibújt a haramia karja alatt. Valósággal elmenekült, minél hamarabb haza akart érni. 111
Mark hagyta őt elmenni. Különös érzések kerítették hatalmába. Szerette volna, ha marad még, ugyanakkor dühös volt Allyre, hogy gyűrűs menyasszony létére ilyen sokáig időzött az erdőben négyszemközt egy banditával. Később vette csak észre, hogy a lány magával vitte az újságot. Elmosolyodott. Milyen nagy örömöt szerzett Allynek ezzel a csekélységgel! Hoppá... Viszont itt felejtette a vázlatfüzetét. Márk először ott akarta hagyni a füzetet, gondolván, hogy Ally hamarosan visszajön érte. Igen ám, de mi van, ha elered az eső? Különben is, ha magával viszi, ez ürügyül szolgál arra, hogy legközelebb is megkeresse a lányt, persze útonálló képében. Így aztán hóna alá csapta a jegyzettömböt és indult, hogy a közelben legelésző lovát megkeresse. Egyre Ally járt a fejében. Hajának dús, mézszínű zuhataga, nevető szeme, a mohó kíváncsiság, amellyel a friss napilapra vetette magát. A szenvedélyes érvelése... Mark ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy folytonosan ellentmondjon neki, annyira élvezte a vitáikat. A lovához érve nyeregbe szállt, s a következő pillanatban éles füttyentés verte fel az erdő csendjét. Mark válaszolt a jelre. Nem sokkal később Patrick érkezett vágtatva a széles erdei úton. – Édesapád a vadászkastélyban van – adta barátja tudtára. – Beszélni akar veled. – Honnan tudja, hogy itt vagyok? Nem mondtam senkinek... – Fogalmam sincs. Mindenesetre tudja, és magával akar vinni ebédelni Londonba. 112
– Ebédelni? Azt hittem, ma nyugodtan átfésülhetjük a környéket. Ideje lenne körülnézni az utakon... – Tudod mit? Hadd örüljön az öreged, tarts vele inkább, ajándékozd neki ezt a délutánt! Mi meg a fiúkkal nyitva tartjuk a szemünket helyetted is. – Rendben. De aztán alaposak legyetek ám! Tudni akarom, ki hová utazik. – Azzal Mark megsarkantyúzta a lovát és sebes iramban ellovagolt a vadászkastély felé vezető úton. Az édesapját a szalonban találta. Egy sálat tartott a kezében, egy igen hosszú és emiatt ugyan csak súlyos kötött sálat. – Hát ez meg micsoda? – kérdezte a fiától. Mark szó nélkül odasétált, kivette a kezéből a sálat és a nyaka köré csavarta. Aztán egyetlen mozdulattal lekapta és meglendítette, a sál pedig csak úgy hasította a levegőt. – Egyrészt nyakmelegítő, másrészt önvédelmi fegyver, apám. Lord Farrow nem tűnt nagyon boldognak. – Kitől tanultad ezt? – Egy könyvből. – Valami háborús munkából? – Nem. Arthur Conan Doyle egyik Sherlock Holmes– történetéből. – Ha nem a könyve főszereplőit majmolod, akkor irodalmi szalonokban ücsörögsz, és megőrjíted a szerzőt a kérdéseiddel, mi? – Az bizony előfordul. Lord Farrow felsóhajtott. – Azt hiszem, jobb, ha nem is tudom, merre jársz és mit csinálsz éppen. 113
– Emlékeztetlek, apám, hogy bármit is teszek, a királynő szolgálatában teszem – mondta méltóságteljesen Mark. – Te a hadseregében szolgáltál, én más utat választottam. Ez csak nem bűn? – Természetesen nem. Az igazi férfi azt teszi, amit a szíve parancsol. De ma délután kivételesen nem játszanád el a fiam szerepét? Elmennénk Londonba egy kiállításmegnyitóval egybekötött ebédre. – Szívesen. – Tényleg? – Lord Farrow szemlátomást meglepődött. – Tényleg. Az idősebb férfi elmosolyodott. – Nem számítottam ilyen gyors győzelemre. De annál jobban örülök a sikernek. Kérlek, öltözz át, a kocsi már vár. És légy szíves, próbálj úgy kinézni, mint egy nemesember! – Kifogástalan lesz az öltözékem, ígérem. – Mark futva indult el felfelé a lépcsőn, de hirtelen megtorpant. – Van valami apropója ennek az ebédnek? – kérdezte meg az apjától. – Van bizony. Végre megismerkedsz a menyasszonyoddal. – Ma? – Miért? Mikorra tervezted? Múlt héten szombaton lett volna esedékes, azóta halogatjuk... – Igen, tudom, csak... – Valami baj van talán? – Lord Farrow szúrósan meredt a fiára. – Nem, semmi. Megyek, öltözöm. Ally legnagyobb megdöbbenésére egy kocsit talált a ház előtt, amikor hazaért. Lord Stirling hintóját. Önkéntelenül 114
hátranézett, ijedten, hogy jelt adjon a haramiának, ha esetleg követte volna. Valami rejtélyes oknál fogva nagyon nem akarta, hogy Brian gróf nyakon csípje az imposztort. De senkit sem látott. Megnyugodva indult el ismét a ház felé, lázas igyekezettel igazgatva öltözékét. És ekkor hirtelen észrevette, hogy vázlatfüzet helyett a mai újsága szorongatja a kezében. Ó, hogy a csuda vinné el! A füzetét ott felejtette. Vissza kell mennie érte… Igen ám, de ebben a pillanatban kinyílt a házikó ajtaja, és Lady Kat pillantott ki rajta. – Ally! A lány gyorsan összemarkolta és a köpenye zsebébe rejtette az újságot. – Kat! – kiáltott fel meglepetten. – A kocsi miatt azt hittem, Stirlingék vannak itt. – Én jöttem, Camille–lel – magyarázta az asszony. – Éppen át akartuk kutatni az erdőt utánad. Érted jöttünk, viszünk magunkkal Londonba ebédelni. – Ebédelni? – Kicsit késői ebéd lesz, az igaz – ismerte el Kat. – Mert először még a múzeumba is elmegyünk, ahol Brian tart rövid beszédet egy kiállítás megnyitása alkalmából. Aztán pedig szépen megebédelünk a múzeum teázójában... Gyere be! Mihamarabb át kell öltöznöd. – Remek ötlet. Imádom a múzeumot! – lelkesedett Ally. – A teázót is imádni fogod. Nagyon hangulatos hely, meglátod. Tökéletesen megfelel egy első találkozóra. – Első találkozóra? Miért? Kivel fogunk találkozni? 115
– Te fogsz találkozni a jegyeseddel, Markkal. Igen kiváló fiatalember, meglásd, lehetetlen őt nem szeretni. Őrült jóképű, művelt, okos és roppant lelkiismeretes. Hiszen azért is nem volt jelen legutóbb a bálon... Egy teázó fényes nappal ugyan korántsem olyan varázslatos, mint a báli forgatag, de sebaj. Az első találkozás azért így is emlékezetes lesz. Emlékezetes? Ally kis híján elájult, olyan erővel tört rá a pánik. Szóra nyitotta a száját, de csak egy erőtlen nyöszörgésre futotta az erejéből. Pedig meg akarta mondani Katnek, hogy ez képtelenség. Nem akar találkozni azzal az emberrel, és feleségül sem mehet hozzá. Hogy is köthetné össze az életét egy vadidegennel?! De még mielőtt bármit mondhatott volna, kivágódott az ajtó, és Brian Stirling csörtetett be rajta. – Szemétbe vele! – dörögte, és lecsapta az asztalra a mai újságot. – Ez a Brandon–cikk... Gyomorforgató stílusa van a fickónak. Illetve csak volt – helyesbített gyorsan. – Van ám egy másik cikk is az első oldalon – kottyantotta közbe Ally, aki elfelejtette, hogy elvileg még nem olvashatta a mai lapot. Brian Stirling szerencsére nem akadt fenn az apróságon. – Igen, olvastam azt is – biccentett komoran. – Igazán szép munka. Imádkozom a fickóért, ezért az A. Anonymusért, hogy soha ki ne derüljön, csoda ő valójában. Ally vett egy nagy levegőt. – Miért? – Mert ha lelepleződik a kiléte, abban a pillanatban halál fia – mondta vészjóslón a gróf. 116
6.FEJEZET Brian Stirling az útonállóra való tekintettel nem a kocsiban utazott, hanem felült a bakra Shelby mellé, Hunter MacDonald pedig a hintó mögött lovagolt, hogy szemmel tarthassa a környéket. A „nénikék", Merry, Edith és Violet szokás szerint megint kimentették magukat, bármennyire erősködött is Camille és Ally. Közölték, hogy ennyi idő alatt ők nem tudnak elkészülni, és különben is, rengeteg dolguk van. Végül aztán a többiek feladták és nélkülük indultak el. A kocsiban Allynek eszébe jutott valami. – Camille, mi lett Eleanor Brandonnal? Hol van most az a szegény asszony? Lehet, hogy rokonai sincsenek, nincs, aki vigaszt nyújtson neki... Camille felsóhajtott. – De igen, van egy nővére, ám ő nem Londonban él, és úgy tudom, nincsenek is valami jóban. Tényleg rettenetes lehetett szegénynek arra hazajönni, hogy a férjét lemészárolták, a házában meg rendőrök nyüzsögnek... Szerencsére másnapra jobban lett, így hazaengedhettem, de a lelkére kötöttem a kocsisnak, mondja meg a házvezetőnőnek, hogy egy percre se hagyja magára az asszonyát. Talán így nem lesz baj. – Annyira sajnálom azt a szerencsétlen nőt – dünnyögte Ally. – Nem ijedtél meg tőle? Úgy értem, az átkától? – kérdezte Lady Kat. – Dehogyis – rázta a fejét Ally, aki már el is feledkezett az átokról. Most, hogy anyai barátnője eszébe juttatta, 117
megborzongott, ám nem töprenghetett sokáig ezen, egyszerűen nem volt rá ideje. Másvalami kötötte le, sokkal fontosabb holmi babonáknál. Itt volt a lehetőség, amelyre annyira vágyott: végre együtt lehetett Camille–lel meg Kattel, és megmondhatta nekik, hogy végtelenül nagyra becsüli az erőfeszítéseiket, de nem óhajt férjhez menni. Még akkor sem, ha a vőlegény nagy vagyon és cím várományosa. Itt volt az ideje, hogy megköszönjön mindent, amit a gyámjai érte tettek, hogy mindent megadtak neki, hogy taníttatták, hiszen ennek a kiváló neveltetésnek köszönhető, hogy megtalálta az utat, melyen hátralévő életében járni akar... De vajon tényleg járható lesz ez az út? Ally kicsit elbizonytalanodott, hiszen Lord Stirling és a haramia egy emberként állították, hogy A. Anonymus csúnya véget ér, hacsak nem lesz nagyon–nagyon elővigyázatos. Vett egy mély levegőt. Nem, ezt nem mondhatja el a keresztanyáinak. Végtére is nem kell nekik feltétlenül mindent tudniuk. Talán annyi is elegendő lesz, hogy nem akar előre elrendezett házasságot. Elvégre nem a középkorban élnek! – Camille, Kat... – kezdte, ám az asszonyok olyannyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy meg se hallották. – Vajon miért lassítottunk? – pillantott ki az ablakon kíváncsian Kat. – Aha, Suttonba értünk... – Mi ez? Újabb tüntetés? – háborodott fel Camille – Az bizony. A sajtó túl sokat foglalkozik a gyilkosságokkal. Főleg a legutóbbival. – Giles Brandon utolsó cikke is ugyancsak feltüzelhette a tömegeket a korona ellen – vélte a grófnő. 118
– Sajnos – bólogatott a barátnője. – Nem szívesen ismerem el, de Brandon valóban mesterien bánt a szavakkal. – Igen. Az utca népe pedig esztelen, mindent elhisz, amit elég sokszor mondanak neki... – Volt ám egy másik cikk is a vasárnapi lapban – sietett megjegyezni Ally. – És a maiban is, ugyanannak a szerzőnek a tollából. Ő megpróbált a tényekből kiindulni, és levonta a megfelelő következtetéseket. – Honnan tudod? – csodálkozott Kat. – A mai újságot még nem is olvashattad. Akkor kaptátok meg, amikor elindultunk... – De az első oldalra azért volt alkalmam rápillantani – vágta ki magát a lány. – Nézzétek – mutatott ki az ablakon Camille. – Döbbenetes... Mennyi ember! És ez egy jelentéktelen kistelepülés... Ally is elhúzta a függönyét, és kinézett. Valóban, még a múltkorinál is nagyobb tömeg gyűlt össze Sutton főterén. Camille–nek igaza volt: gyanúsan sok ez a rengeteg ember egy falu lakóinak számához képest. Mintha... Mintha megszervezték volna ezt a gyűlést, és máshonnan a környékről is idecsődítettek volna embereket... Sir Angus Cunningham megint ott állt a seriffi hivatal előtt, de bár szóra nyitotta a száját, a beszédig nem jutott el, mert valaki dobálni kezdte paradicsommal, mire ijedten visszavonult. A hintó megállt, nem tudott továbbhaladni a tömegben. Lord Stirling leugrott a bakról, hogy Sir Angus segítségére siessen, és Hunter MacDonald is követte példáját, ám volt valaki, aki őket megelőzve ért fel a lépcső tetejére. 119
Egy magas, fiatal, izmos testalkatú, rendkívül jóképű fiatal férfi, sötét hajú, haragtól villámló szemű. – Megbolondultak maguk, vagy mi? Térjenek észre, emberek! – Az a bolond, aki nem látja, hogy itt valamit tenni kell – kiabált valaki a tömegből. – Hát nem látja, uram, mi folyik itt? A rendőrségnek esze ágában sincs elfogni a tetteseket. Sőt igyekeznek eltussolni az ügyet. – Erről szó sincs! – kiáltotta vissza a fiatalember. – A rendőrség igenis nagyon komoly erőfeszítéseket tesz az ügy megoldása érdekében, és higgyék el nekem, a gyilkos hamarosan lógni fog. Ne dőljenek be az újságok alattomos, uszító cikkeinek, használják az eszüket! Nem mondom, hogy szeressék a királynőt és a királyság intézményét, hiszen mindenki úgy vélekedik ezekről a dolgokról, ahogy akar. De nézzenek körül és látni fogják, mennyit változott az élet az elmúlt évtizedekben, mennyivel élhetőbb ország lett Britannia. És ez a páratlan fejlődés és jólét bizony uralkodónknak, Viktória királynőnek is köszönhető. Ő vezetett el minket az eljövendő és minden bizonnyal fényességes huszadik század küszöbéig. Ezek a gyilkosságok persze szörnyűek, és semmivel nem igazolhatók. De ha olvasnak újságot, bizonyára azt a cikket is látták, mely egészen új megvilágításba helyezi a történteket. Bizony, emberek, érdemes elgondolkodni rajta, kinek áll érdekében megölni az ismert ellenzéki szószólókat. Jó az a királynőnek és a jelenlegi uralkodó osztálynak, ha az alattvalók zúgolódnak, lázadoznak? Nyilvánvalóan nem. És azoknak, akiknek legfőbb céljuk a korona besározása? Nekik jó–e, ha a mozgalmuknak mártírjai születnek és birkamód utcára 120
csődülnek a tömegek? Nyilvánvalóan igen. Gondolkozzanak hát, tegyék mérlegre a tényeket és döntsenek a saját fejük szerint! Ne hagyják, hogy lelkiismeretlen gonosztevők dróton rángassák magukat! A rögtönzött, ám igen hatásos beszédet mély csend követte. Aztán mormogás támadt, az emberek kis csoportokban halkan vitatkozni kezdtek. Még mindig voltak olyanok, akik szerint a királynő állt a gyilkosságok mögött, de már bőven akadtak, akik vitába szálltak velük. A szinte tapinthatóan ellenséges hangulat egy szempillantás alatt tovatűnt. – Tényleg olyanok vagyunk, mint a birkák! – kiáltott fel valaki. – Pedig ha jobban belegondolunk... Ki hiheti komolyan, hogy az a tisztességben megőszült idős hölgy, a mi királynőnk, gyilkosok mellé áll? Ugyanolyan humbug ez is, mint az, hogy a Hasfelmetsző a királyi családhoz tartozott. – Pontosan. A fiatalember közben eltűnt a lépcsőről, s helyét Brian Stirling foglalta el. – Lord Stirling! – jött a csodálkozó moraj. – Igen. Én vagyok. Mint fiatal barátom is említette, magukat, emberek valakik csúnyán felhasználják a saját kicsinyes céljaikra. Ne hagyják! Gondolkodjanak, mielőtt cselekszenek. Vegyék fontolóra a lehetőségeket, nézzék meg, milyen ügy mellé állnak! A tömeg, amelynek egysége már az első beszéd után megbomlott, most végképp oszlani kezdett. – Na, mi a véleményed? – Camille bizalmasan előrehajolt, és Ally térdére tette a kezét. 121
– Hála istennek, mehetünk tovább – sóhajtotta a lány, akinek még mindig az járt a fejében, hogy az első szónok A. Anonymus cikkét ajánlotta embereknek. – Igaz is, ki volt az a fiatalember? A grófné és Lady Kat jelentőségteljesen egymásra néztek és összemosolyogtak. – A vőlegényed, kedvesem, Sir Mark Farrow, – Sir...? – A királynő a dél–afrikai érdemeire való tekintettel lovaggá ütötte – magyarázta Camille. – De nézd csak! Ott az édesapja is. Ott vár rá a hintójukban. Ally megint kipillantott az ablakon, de csak Mark hátát láthatta, mert a fiatalember éppen Sir Hunterrel és Lord Stirlinggel beszélgetett a lépcsőn. Aztán a kis társaság szétvált, és mindenki elindult a saját kocsija felé. – Azt hittem, Londonban vannak – csodálkozott Camille, Kathez intézve szavait. – De ezek szerint a vadászkastélyukból mennek be a városba. – A birtokuk szomszédos a tiétekkel, ugye? – kérdezte kíváncsian Lady Kat. – Igen. A határ ki sincs jelölve, fogalmam sincs, hol végződik a Stirling–birtok és hol kezdődik az övék. Valaki bekopogott a hintó ablakán. Ally úgy megijedt, hogy ugrott egyet az ülésen, de aztán összeszedte magát, és megint elhúzta a függönyt. Brian Stirling mosolygott be az ablakon. – Minden rendben, drágám? – kérdezte a feleségétől. – Persze, szerelmem. – Akkor indulunk. 122
A gróf visszatért a bakra, Shelby mellé, és Sir Hunter is felpattant a lovára. A kocsi nekilódult. – Szóval, Ally – mosolygott a lányra sejtelmesen Kat – mi a véleményed? Hát nem jóképű? – Mark Farrow–ról beszélsz? – adta az ártatlant Ally. – Természetesen – így Camille. – Ki másról beszélne? A két nő úgy nézett rá, mint két jóllakott, elégedett házi macska. – Nos... Kellemes fiatalembernek látszik. – Kellemes? No, de Ally! Mark annál jóval több – méltatlankodott nevetve Kat. – Lehet, csakhogy még egyáltalán nem ismerem. Hogy mondhatnék véleményt róla? – Azt mindenki látja, akinek van szeme, milyen vonzó, férfias jelenség. Ahhoz nem kell ismerni... Persze az én szememben Hunterrel nem veszi fel a versenyt, de azért... – Mark sokkal fiatalabb, mint Hunter – vetette közbe Camille. – Korban épp Allyhez illő. És a két asszony megint összenézett. Most, vagy soha, gondolta Ally. Itt a megismételhetetlen lehetőség! – Az biztos, hogy remek szónok – ismerte el. – És bátor ember, különben nem mert volna kiállni oda. Csakhogy... – Csakhogy? – Camille arcáról eltűnt az elégedett mosoly. Összeráncolta a homlokát. Ally megrázta a fejét. – Nem is tudom... Én csak... – Ally, Mark az ország leggazdagabb, legbefolyásosabb főura lesz, nem is olyan sokára – mondta szelíden Camille. 123
– Méghozzá nem valami elefántcsonttoronyban élő holdkóros, aki azt sem tudja, mi van a nagyvilágban – tódította Kat. – Művelt, minden iránt érdeklődő férfiú, aki igenis tenni akar valamit a hazájáért és a népéért, holott ülhetne békességben a vagyonán. – Brian és Lord Farrow nagyon jó barátok hosszú évek óta – tette hozzá a grófnő. – Kiskorától ismerjük Markot, már akkor kitűnt az igazságérzetével és az éles eszével. Ally sikoltozni tudott volna, ahogy őket hallgatta. Mintha ez bármit is számítana! Mintha Kat és Camille az igazságérzetük vagy az éles eszük miatt szerettek volna bele a férjeikbe! De persze nyugalomra intette magát. – Tisztában vagyok vele, mi mindent köszönhetek nektek – mondta csendesen. – Hiszen odaadóan és önfeláldozóan törődtetek velem csecsemőkorom óta, holott csak egy szegény árva kisgyerek voltam, akit egy pap bízott Lord Jamie és Lady Maggie gondjaira. Míg élek, hálás leszek nektek mindazért, amit tőletek kaptam... – Hálás? – kérdezett vissza megütközve, szinte egyszerre Kat és Camille. – Egyáltalán nem tartunk igényt a háládra – folytatta a grófnő. – Hiszen szeretetből tettünk mindent, amit tettünk – egészítette ki a barátnője. – És ha valakit, téged aztán érdemes volt nevelgetni, taníttatni. Hiszen olyan okos vagy, mint a nap. A saját gyermekeinkben sincs több örömünk, mint benned.
124
– Ezért is ilyen kívánatos ez a frigy – tért vissza az eredeti témához Camille. – Két ilyen kiváló ember házassága minden bizonnyal... Ally a fejét csóválta. – Értsétek meg, én nem... – Várj – vágott a szavába a grófnő –, ne ítélj elhamarkodottan! Még nem is ismered őt. – Ez igaz. De én... Szóval egyelőre akkor sem akarok férjhez menni. Ki akarom próbálni magam. A saját lábamra szeretnék állni. – A saját lábadra állni? – Camille–nek leesett az álla. – Úgy, mint te és Kat – magyarázta szenvedélyesen a lány. – Hiszen Kat festő. Igazi művész, te pedig egyiptológus vagy, és a mai napig dolgozol a múzeumban. Világéletemben arra vágytam, hogy olyan legyek, mint ti. Hogy ne csak úgy elteljenek a napjaim, hanem valami érdekeset, hasznosat csinálhassak. A két nő elképedve bámult Allyre. Camille nyerte először vissza a hangját. – Nem értelek... Hiszen mi mindketten férjnél vagyunk... Mondd csak, pontosan mit is szeretnél csinálni? – Írni. – Írni? – ismételte Kat, és Camille–re nézett. – De hiszen feleségként is nyugodtan írhatnál. Rengeteg főúri dáma ír naplót... – Csakhogy én nem naplót szeretnék írni. Nyomtatásban szeretném látni a műveimet. – Akkor is... Nem látom be, miért ne írhatnál, mint férjes asszony. Nem hinném, hogy Marknak bármi kifogása volna ellene. 125
– Sőt talán még támogatna is – helyeselt Camille. – Magatok mondtátok, hogy Mark Farrow nagyhatalmú úr lesz hamarosan – mutatott rá Ally. – Az efféle parancsoláshoz szokott urak nem mindig nézik jó szemmel a hitvesük önállósulási törekvéseit. A grófnő előrehajolt megint, és Ally szemébe nézett. – Nézd, kedvesem, nem élünk a középkorban. Nem hinném, hogy leendő férjed bezárva akarna tartani téged. És ne félj, senki sem fog az oltárhoz vonszolni, hogy házasságra kényszerítsen. De az az igazság, hogy olyan időket élünk, amikor... – Elhallgatott, s úgy tűnt, keresi a megfelelő szavakat. – Szóval, amikor nagy szükséged volna egy Markhoz hasonlatosan erős és hatalmas védelmezőre. – Olyan világban élünk? – képedt el Ally. – Mégis mire célzol? Miért kellene nekem védelmező? Miféle veszély fenyeget? Camille Katre nézett, és a pillantása elárulta, mennyire kényelmetlenül érzi magát. Allynek hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, hogy ezek ketten valamit titkolnak előle. Ez a meggyőződébe csak erősödött, amikor Kat hirtelen másra terelte a szót: – Ally, hát egy csöppet sem vágysz arra, amire a fiatal lányok általában vágyni szoktak? Saját otthonra, családra, gyerekekre? Ally habozott, aztán mégis kimondta: – De igen. Valamiről azonban megfeledkeztél, Kat. Valami nagyon fontosról, ami nélkül nem tudom elképzelni az életemet. És ez a szerelem. Ti is szerelmi házasságot kötöttetek, tehát tudjátok, miről beszélek. Én miért érjem be kevesebbel, mint amivel ti beértétek? Hát olyan nagy bűn az, 126
ha szeretném, hogy a férjem úgy nézzen rám, ahogy Sir Hunter néz rád, Kat, vagy ahogy Brian néz rád, Camille?! A két hölgy zavartan hallgatott egy darabig, végül Lady Camille törte meg a csendet: – Tudod, mi sem voltunk ám mindig szerelmesek a férjünkbe. Hanem egyszer csak szerelembe estünk... Lehet, hogy néhány találkozás után te is menthetetlenül beleszeretsz a vőlegényedbe. – Én például nagyon sokáig észre sem vettem Huntert – mesélte Kat. – Valaki másba voltam szerelmes, méghozzá olyasvalakibe, aki meg sem érdemelte, hogy akár csak egy gondolatot pazaroljak rá. A szerelem különös érzés. Van, hogy hirtelen tör rád, ám olyan is van, hogy lassan, fokozatosan alakul ki. Egy szó... egy pillantás... egy különös borzongás... És mire feleszmélsz, már szerelmes vagy, fülig. Ally elvörösödött. Ami azt illeti, érzett már ő is fura borzongást, méghozzá akkor, amikor a haramiával kettesben maradt. De csak nem fog beleszeretni egy bűnözőbe! – Legalább találkozz a vőlegényeddel! – kérte Camille. – Ismerkedj meg vele! Ne írd le előre ezt a házasságot, adj Marknak egy esélyt! – Rendben – sóhajtotta Ally nehéz szívvel. – Legyen, ahogy akarjátok! Végtére is egy találkozás még nem kötelez semmire, gondolta. Mi baj történhet abból, ha megismerkedik Mark Farrow–val, Warren leendő grófjával? Amikor a múzeum lépcsőin felértek, Lord Farrow felnyögött. Mark meglepetten felnézett, és a következő pillanatban már pontosan tudta, mi baja az apjának. 127
A múzeum ajtajában ott állt Ian Douglas felügyelő. – Most? – morogta a lord. A rendőrtiszt elvörösödött. – Kérem, bocsásson meg nekem, Lord Warren – mentegetőzött. – Ha nem lenne annyira fontos, higgye el, nem rabolnám el megint a fiát... De a miniszterelnök magához hívatta a rendőrfőnököt, és… Szóval a főnök ragaszkodik hozzá, hogy kihallgassuk Mrs. Brandont meg a házvezetőnőjét. – És nincs elég embere, felügyelő? – tudakolta éles hangon Joseph Farrow. – Tudtommal az egész londoni rendőrséget erre az ügyre állították rá, nem beszélve a környékbeli seriffekről. – Ez pontosan így van, uram, de a királynő őfelsége határozott óhaja, hogy olyasvalaki is dolgozzon az ügyön... – Mint a fiam, aki épp most készül megismerkedni ifjú jegyesével, minekutána a múlt héten lemaradt a saját eljegyzéséről – közölte fagyosan a lord. – Apám, úgyis először a kiállítást nézitek meg – próbálta engesztelni Mark. – Ígérem, mire az ebédhez értek, itt leszek. Az idős úr biccentett. – De legkésőbb az ebéd végére tényleg vissza kell jönnie – pillantott szigorúan a felügyelőre. – Úgy lesz, uram – hajolt meg Ian Douglas. – Lóháton megyünk, a városi forgalomban az a leggyorsabb. – Visszaérek, apám, ne aggódj, ezúttal találkozom a menyasszonyommal! Azzal Mark és a felügyelő már indultak is lefelé a lépcsőn. Odalenn várt rájuk egy közrendőr, aki két rendőrlovat tartott kantárszáron. Jó választás volt Douglas felügyelőtől, hogy 128
emellett döntött. A hintóktól és tülkölő automobiloktól zsúfolt belvárosi utakon valóban ez volt a leggyorsabb közlekedési eszköz. Percek alatt odaértek a házhoz, ahol Giles Brandont meggyilkolták. Noha hosszú idő telt el a gyilkosság óta, még mindig rendőrök álltak a ház előtt. Mark nem értette, miért, szerinte felesleges volt ez az óvintézkedés. A tettes elvégezte, amit akart, Eleanor Brandon aligha volt veszélyben. A bejárati ajtót kopogtatásukra egy csontvázszerűen sovány, idős nő nyitotta ki, akinek sápadt arcából gyanakvó barna szempár meredt a látogatókra. – Én vagyok az, Hattie – mondta barátságosan a felügyelő. – Mrs. Brandon már várja önt, uram – biccentett az öregasszony. – A szalonban van. Én épp teát akartam készíteni... – Segítek – tüsténkedett Mark. A felügyelő először meglepetten nézett rá, de gyorsan rájött, hogy barátja négyszemközt akar beszélni a házvezetőnővel a konyhában, azért ennyire serény. – Nem szükséges – mondta elutasítón az öregasszony. – Én vezetem a háztartást, a teafőzés az én dolgom. – Persze, persze, nem is akarok belekotnyeleskedni – mentegetőzött a fiatalember. – Akkor majd a tálca cipelésében segítek. Erre már nem tudott mit mondani Hattie. Ráncos arca semmiféle érzelemről nem tanúskodott, ahogy elfordult, és egykedvűen elindult a konyha felé. Mark követte, a felügyelő pedig elsétált a szalon irányába. A konyhában az öregasszony feltette a nagy, nehéz kannát a tűzhelyre. Mark közben felfedezte a súlyos ezüsttálcát, 129
melyet az asztalra is tett, mielőtt leült volna, hogy megkönnyítse a házvezetőnőnek a szervírozást. – Hattie... Ugye, szólíthatom Hattie–nek? – Miért ne? Mindenki így szólít – hangzott a csöppet sem szívélyes válasz. – Nagyon sajnálom, hogy újra előhozom ezt az egészet, de biztosan maga is tisztában van vele, hogy a kihallgatásokra szükség van, ha el akarjuk kapni a gazdája gyilkosát. Az öregasszony, aki eddig valami süteményes dobozban kotorászott, nyilván kekszet keresett a teához, most megfordult és kurtán biccentett. – Röviden összefoglalom, mit mondtak nekem az ügyről – folytatta Mark. – Maga nem tartózkodott itthon akkor éjjel, mert Mr. Brandon azt akarta, hogy teljesen üres legyen a ház. Teljes csöndben és nyugalomban szeretett dolgozni. Újabb bólintás következett. – Ezt már mind elmondtam a rendőrtiszteknek – tette hozzá Hattie. – Én nem vagyok rendőr – mondta Mark. – De higgye el, megteszek mindent, hogy megoldjuk ezt a szörnyű bűnügyet! Amikor másnap reggel hazajött, be volt zárva az ajtó? – A kapu is és a ház bejárati ajtaja is csukva volt. – Ó, azok a muffinok csuda finomak lehetnek... Vehetek egyet? – bámult Mark a kredencen lévő süteményre. Hattie kissé zavarba jött. Mogorva vénasszony létére is szemlátomást büszke volt a sütő tudón lányára. – Sajnos nem friss, uram... – mentegetőzött. – Ó, bár valami frissebbel is megkínálhatnám! – Tudja, van olyan muffin, amelyik száradófélben is sokkal jobb, mint más muffinok frissen. – Mark élve az engedéllyel, 130
elvette a legfelsőt és beleharapott. – Jól gondoltam, ez is egy ilyen mestermű... Hmm... Mennyei! A házvezetőnő elpirult. – Köszönöm, uram. – Szóval... – Mark nyelt egyet. – Szóval reggel hazajött. Ja, azt még nem is mondta, hol töltötte az éjszakát. – A barátnőmnél, Perryék házvezetőnőjénél. Maude a neve. Szerencsés nőszemély, külön bejáratú szobája van. – Értem. Szóval reggel hazajött ettől a Maude –tól, és tevékenykedni kezdett a konyhában. – Így van. Nem hallottam Mr. Brandont, de nem sokat törődtem vele. Azt hittem, dolgozik, vagy alszik. Tudtam, hogy előbb–utóbb kérni fogja a reggeli teáját, magamtól nem mertem megzavarni. – Aha. De aztán végül mégiscsak felment, ugye? – Igen. Kilenc körül. Kezdtem aggódni, mert ilyen sokáig még sosem váratott. – Az irodája ajtaját azonban csukva találta. – Igen. Először eloldalogtam, nem mertem bekopogni... Aztán idővel gyanús lett, hogy még mindig annyira csendben van. Visszamentem és bekopogtam. Nem ordított ki, hogy menjek a fenébe, úgyhogy sejtettem, hogy valami baj van. Lesiettem a konyhába a kulcsomért. – Hol tartja a kulcsát, Hattie? A nő odamutatott az ajtó mellé, ahol egy kampón ott lógott a kulcskarika. – Szóval elvette a kulcscsomót, és visszament a dolgozószoba elé. – Igen. Újra kopogtam, még kiáltottam is neki, és mivel erre sem kaptam választ, kinyitottam az ajtót... – Hattie–nek 131
egyszerre falfehér lett az arca, látszott rajta, hogy komoly megpróbáltatás számára felidézni a látványt, amely fogadta. – Az a rengeteg vér – suttogta elhaló hangon. – Rettenetes volt... Rögtön láttam, hogy halott, hogy semmit sem tehetek érte... – Nem is nyúlt hozzá a testhez? – Egyetlen ujjal sem. Nem volt rá szükség. – És aztán? Mit tett aztán? – Elszaladtam. Kirohantam a házból, le a legközelebbi rendőrőrsig. Szóltam a rendőröknek. Persze visszakísértem őket, de a házba már nem mentem be velük. Egyszerűen nem tudtam bemenni... – Hát akkor hová ment? – Vissza Maude–hoz. – Hattie Markra nézett. – Csak nemrég jöttem vissza ide. Mrs. Brandon miatt... Szüksége volt rám, és ő olyan jó asszony. Jószívű, kedves... – A házvezetőnő elhallgatott, de egy másodperccel később mégis kibökte: – Isten a megmondhatója – és keresztet vetett – ahogy a gazdám nem érdemelt ilyen halált, az úrnőm sem érdemelte, hogy úgy bánjanak vele... – A gazdája csúnyán bánt vele? Sokat veszekedtek? – Azt nem mondhatnám, uram. Csak Mr. Brandon ordított mindig, az asszonyom meg csendben tűrte. Mr. Brandon utasításokat osztogatott, asszonyom meg szó nélkül engedelmeskedett... Ebben csak az a különös, hogy a ház asszonyomé, és Mr. Brandon csak azért hódolhatott úri passziójának, az írásnak, mert asszonyom pénze ezt lehetővé tette. – Hattie szomorúan elmosolyodott. – Mrs. Brandon még olyan fiatal, ránézésre mégis kész öregasszony. Az állandó idegeskedés, a feszültség tönkretette szegényt... Tudja, Mr. 132
Brandon meg volt győződve róla, hogy nálánál nagyszerűbb teremtményt Jézus Krisztus óta nem hordott hátán a föld, és hogy boldog lehet az, aki ővele egy levegőt szívhat. Egyértelmű volt, hogy Hattie nem szívelhette az elhunytat, de Mark egy pillanatig sem gondolta, hogy a házvezetőnőnek köze lehet a gyilkossághoz. Mégis, tekintve az erős ellenszenvet, amelyet a gazdája iránt táplált, és soványsága ellenére is inas, szívós alkatát, nem lehetett teljesen kizárni, hogy ő emelt kést Giles Brandonra. – Hattie, amikor elmegy itthonról, például a piacra, akkor magával szokta vinni a kulcsait? – Természetesen. Kivéve, ha Mrs. Brandon itthon van. Olyankor nem cipelem azt a nehéz kulcscsomót. Hiszen az asszonyom is be tud engedni. – És mondja csak, önön meg a gazdáin kívül ki az, aki bejáratos ide, a házba? – Tréfál velem, uram? – Dehogyis, komolyan kérdezem. – Azt sem tudom, hol kezdjem... – Hattie eltöprengett. – Egy csomóan járnak ide. Mr. Brandon barátai és harcostársai... Mert mint bizonyára ön is tudja – Hattie lejjebb vett a hangerőből –, a gazdám nemcsak írogatott a korona ellen, hanem szervezkedett is, úgy ám! – No, és maga mit gondol erről, Hattie? Erről az írogatásról meg a szervezkedésről. – Én? Az égvilágon semmit. Tudja, uram, nekem édes mindegy, ki van odafönn. Gazdák jönnek és mennek... Akárkié is a hatalom meg a gazdagság, én nem részesülök belőle, annyi bizonyos. Nekem csak a munka jut. Húzom az igát, és próbálok mindent túlélni. 133
Mark nem igazán tudta, mit mondhatna erre. – Maga kitűnő házvezetőnő, Hattie – mondta aztán komolyan. – És ezt kevesen mondhatják el magukról, higgye el! Az öregasszony lesütötte a szemét. – Köszönöm. Tudja, úgy döntöttem, maradok... Mrs. Brandonnál. Nem hagyom el őt. – Azt jól teszi, Hattie. – Mark megveregette a házvezetőnő kezét. – Azt nagyon jól teszi. A következő pillanatban bugyogni kezdett a kannában a víz. A múzeum tele volt látogatókkal. Csak most nyitott az új kiállítás, és Camille, akinek komoly szerepe volt az efféle események megszervezésében, úgy döntött, hogy ez a nap ne csak a kiváltságosoké legyen. Az ajtók a közrendűek előtt is nyitva álltak. – A teázó odalenn van – mutatta Camille, miután beértek az épületbe. – De előbb nézzetek szél egy kicsit, enni később fogunk. – Nagyszerű – felelte Ally. – Már alig várom, hogy láthassam a kiállítást! Ez nem volt igaz. Tulajdonképpen egészen más miatt örült, hogy bejöttek a városba. – Ó, ott van Maggie és Jamie! Lord Farrow–val beszélgetnek. De vajon hol van Mark? Talán odabenn a kiállítótérben? – Camille elindult Lord Farrow felé, mire Kat is követte.
134
– Gyere, Ally! – hívta a lányt, aki azonban vonakodott velük tartani. Még így, ebből a távolságból is tisztán hallotta, hogy Lord Farrow éppen ezt mondja: – Sajnos el kellett mennie egy rövid időre. De megígérte, hogy nagyon siet, és hamarosan visszatér. Visszatér? Allyt elfogta a düh. Szóval a jóképű, művelt és szellemes Mark Farrow–nak már megint fontosabb dolga akadt, mint hogy a menyasszonyával megismerkedjék! Micsoda orcátlanság! No de mit bánkódjon ezen? Inkább használja ki, ha már így alakult! Ally megbizonyosodott felőle, hogy gyámjai élénk beszélgetésbe bonyolódnak Lord Farrow–val, aztán észrevétlenül kioldalgott a múzeumból, le a lépcsőn, ki az utcára. Nem sietett feltűnően, hiszen nem akarta magara felhívni a figyelmet, de azért nagyon tempósan, célirányosan haladt. Többször járt már a múzeumban, így szerencsére jól ismerte a környező utcákat, nem volt szüksége bérkocsira, sem útbaigazításra. A város olyan volt, mint mindig. Nyüzsgő és élettel teli. Munkások, bankba igyekvő üzletemberek, hintók, automobilok, targoncák tarka összevisszaságban mindenütt. Ahogy haladt, Allynek eszébe jutott a jegyzetfüzete, melyet a pataknál hagyott, a sziklán. Bosszankodott, mert volt benne egy–két remek írás. Igaz, amiatt sem kellett szégyenkeznie, amelyet titkon a zsebébe dugott indulás előtt. Amióta a délelőtt folyamán hallotta a vőlegényét a néphez szólani a suttoni seriffhivatal lépcsőiről, még erősebbé vált a meggyőződése, hogy jó úton jár. Hogy írnia kell. Bizonyára 135
nem tökéletesek még az írásai, bizonyára sokat kell tanulnia, de akkor is... Van értelme annak, amit csinál. És ez az ebéd itt Londonban lehetőséget adott neki, hogy feladja a következő cikkét, illetőleg hogy megkérdezze, érkezett–e „postán maradó" levele. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennie a vőlegényének, amiért csöppet sem érdeklődik iránta. Ha Mark Farrow kíváncsibb volna rá, most aligha tudott volna elszabadulni a múzeumból. Gondolatai egy darabig elidőztek a fiatalembernél, aki nem is olyan régen hitelt érdemlően bizonyította, milyen kiváló szónok. Megingathatatlan szilárdsággal, meggyőzően beszélt, szívből, mégis bölcsen. Nem szidalmazott senkit, nem vádaskodott, csak felsorakoztatta a tényeket, és talán pontosan ezért sikerült sokakat a maga oldalára állítania. Még az sem kizárt, hogy Mark Farrow tényleg értelmes és értékes ember, nem csupán egy gazdag lord elkényeztetett fiacskája. Ally mélyen a gondolataiba merülve haladt, egyszer sem nézett hátra. Nem is lett volna könnyű hátrafelé nézelődnie, hiszen a fején volt a köpenye csuklyája. A postahivatalba is így lépett be, így csuklyásan várta ki a sorát is az ablak előtt. A hivatalnok kezébe nyomta a borítékot, amelyet feladni szándékozott, majd megkérdezte, érkezett–e levél Olivia Cottage részére. Igenlő választ kapott. Ally dobogó szívvel markolta fel a levelet és sietett ki az utcára. Nem messze a postától talált egy üres alkóvot, mely egy még meg nem nyílt divatáruüzlet bejáratát rejtette. Itt megállt és feltépte a borítékot. 136
Egy fizetési csekk volt benne. A. Anonymus két publikációjának honoráriuma. Ally elmosolyodott. Nem volt ugyan valami nagy az összeg, de önálló keresményét újabb jelzésként értékelte, hogy az út, amelyet választani szándékozott, igenis járható. Boldogan felsóhajtott. Amikor azonban az órájára pillantott, eltűnt a mosoly az arcáról. Rá kellett döbbennie, hogy sokkal tovább maradt távol a múzeumtól, mint eredetileg tervezte. Útnak eredt hát ismét, ezúttal lóhalálában, visszafelé. A háta mögé megint nem nézett – nagy sietségében nem is lett volna rá ideje. 7.FEJEZET Tea után Mark és Dougles felügyelő helyet és beszélgetőpartnert cserélt. Eleanor Brandon olyan volt, mint egy bábu, erőtlen és betegesen sápadt. Csak a teájából szürcsölt egy keveset, a süteményhez hozzá sem nyúlt. – Mrs. Brandon – szólította meg lágyan Mark –, van még valami, amit nem mondott el nekünk? Valami, amiről úgy gondolja, segítené vele a munkánkat? Úgy tűnt, a nő nem értette meg rögtön a kérdést. Csak egy pillanattal később rázkódott össze és pillantott Markra. – Milliószor elmondtam már mindent, amit tudok, a rendőröknek – rázta meg a fejét. – De ők mindenre rákérdeztek. Nem hagyták, hogy a saját fejem után mondjam... 137
– Én nem vagyok rendőr – mondta Mark. – És szeretek hallgatni. Úgy könnyebb összerakni a kirakós játék darabkáit. Az asszony kurtán biccentett. – Értem. A rendőrök azt is megkérdezték, jól ki jöttem–e a férjemmel. Most ezt képzelje el... – Belátom, hogy furcsállja, de higgye el, a hatóságoknak feleannyi dolguk sem volna, ha a szerelem nem csapna át időnként heves gyűlöletbe! – Maga is engem gyanúsít talán? – Nem. – Akkor gondolom, mindjárt megkérdezi, voltak–e Gilesnak ellenségei. Még szép hogy voltak! Méghozzá gazdag és befolyásos ellenségei, akik a királynő védelmét élvezik. – Vigyázzon, Mrs. Brandon, ezek súlyos vádak! Az asszony szárazon, örömtelenül felnevetett. – Nem gondolom, hogy Őfelsége leszállt a trónjáról, és elvágta a férjem torkát. De abban biztos vagyok, hogy a halálát kívánta. Mint ahogy az összes királypárti. Nem olyan finom és finnyás uruk azok mind, mint amilyennek előadják magukat. – Előrehajolt és izgatottan folytatta: – Maga még fiatal, bizonyára nem emlékszik Hasfelmetsző Jack rémtetteire. Pedig akkoriban azt csiripelték a verebek, hogy az egész ügy Albert herceggel kezdődött, aki nem átallott feleségül venni egy közrendű katolikus lányt. Akit aztán az udvar eltett láb alól, és hogy álcázzák a bűntényt, pár prostituáltat is meggyilkoltak szép sorban, mondván, hogy ez csak egy őrült sorozatgyilkos műve lehet. – Mrs. Brandon, ez csúsztatás. A tények összemosása. A katolikus lány, akiről Albert herceg kapcsán pletykáltak, nem 138
prostituált volt, hanem egy fiatal varrónő. A gyilkos áldozatai viszont egytől egyig kivénhedt, alkoholista örömlányok... – Én akkor is azt hiszem, hogy a rendőrség pontosan tudta, ki a gyilkos – zárta rövidre a témát a nő. – Mint ahogy most is tudja, ki az. – De Mrs. Brandon... – Kár minden szóért! Tudom, hogy a férjemet a királypártiak ölték meg. Nem fog meggyőzni az ellenkezőjéről. – Nem is akarom. Mindenki azt hisz, amit akar. Viszont a rendőrségnek kötelessége megvizsgálni az összes eshetőséget. Ezt bizonyára megérti. – Mark elhallgatott, és szomorúan nézett az asszonyra. – Ezt értsem úgy, hogy még mindig gyanúsított vagyok? – kérdezte élesen Eleanor Brandon. Hiszen itthon sem voltam! – A rendőrség megvizsgálta, rendben van–e az alibije. Kihallgatták a nővérét. – Nem vagyunk ugyan túlságosan jóban, de hazudni biztosan nem tudna. Gondolom, igazolta, hogy nála voltam egész éjjel. – Igen. – Na látja! Mellesleg nem volt valami boldog, hogy odamentem a nyakára. Nem is mentem volna, ha... – Ha a férje nem akar annyira megszabadulni magától – fejezte be a mondatot Mark. A nő elvörösödött, de dacosan felemelte a fejét. – Maga ezt nem értheti... Fogalma sincs Giles zsenialitásáról. – Nézze, Mrs. Brandon, én is ismerem a mondást, amely szerint halottakról vagy jót, vagy semmit, de az a 139
véleményem, hogy a férje zsenialitása egy jókora adagnyi kíméletlenséggel párosult. És ezt ön tudja a legjobban, ugye? Az asszony zavarba jött, elfordította a pillantását. Mark megkönyörült rajta, témát váltott: – Mrs. Brandon, még egy nagyon fontos kérdés: hol tartja a ház kulcsait? – Általában a szobámban, az öltözőasztalomon. Néha a retikülömben. – Külön hálószobájuk volt a férjével? Eleanor Brandon arca megint lángba borult. – Igen, de a mi köreinkben ebben nincs semmi szokatlan – vágta rá gyorsan, élesen. – Giles gyakran dolgozott éjszaka, jött és ment, nem akart zavarni. – Tehát, ha jól értem, a kulcsok többnyire felügyelet nélkül voltak, s ha valaki itt volt benn a házban, hozzájuk férhetett. Az asszony a vállát vonogatta. – Igen, azt hiszem. – Úgy tudom, a férje gyakran meghívta ide különböző találkozókra az elvbarátait. – Így igaz. – Királypártiakat is meghívott azért néha? – Nem, soha! Csak nem képzeli, hogy monarchisták átléphették a házunk küszöbét?! – Pedig a gyilkosnak kulcsa volt a házhoz. Vagyis bejáratos volt ide, ellopta az ön, a férje vagy a házvezetőnő kulcsát, és lemásoltatta. Ha önök sosem hívtak meg ide királypártiakat, adódik a következtetés, hogy... De nem akarom előírni önnek, mit higgyen. Csak annyit kérek, gondolkodjon el ezen. – Mark elhallgatott, hosszan nézett a 140
nőre. – Ígérem, elkapjuk a férje gyilkosát, akárki legyen is az – mondta végezetül és felállt. Ally kapkodva szedte a levegőt és a szíve majd kiugrott a helyéről, amikor rámosolygott a kapunál álló őrre. Szerencsére egy csapat iskolás fiút követve akadálytalanul bejutott a múzeumba. A nyüzsgő, zsúfolt előcsarnokban körülnézett. Fél füllel az iskolai osztály tanárát hallgatta, aki az ókori egyiptomi temetkezési szokásokról beszélt az ifjaknak. Éppen azon morfondírozott, menjen–e le a teázóba, ahol talán már ebédre gyülekeznek a többiek, amikor valaki a vállára tette a kezét. Riadtan fordult meg, de aztán megnyugodott: Sir Andrew Harrington volt az. – Hát itt van, Miss Grayson! Mondták nekem, hogy megérkezett már, de hiába kerestem, sehol sem találtam. Úgy látszik, kezd rendszeressé válni, hogy lemaradok önről. Mondja, hol volt? Vagy úgy is kérdezhetném, hol bujkált az elmúlt huszonegy évben... ha ez nem lenne túlságosan hatásvadász. A lány nevetett. – Buta kérdés. Hiszen számtalanszor találkoztunk az elmúlt huszonegy évben, nem igaz? – No persze, de szinte gyerek volt még, ráadásul gyámok egész hada vigyázott kegyedre. Bár, ha tudtam volna, hogy mindjárt a társaságba való bevezetésének éjszakáján elígérik valaki másnak, bizonyára szemfülesebb lettem volna. Ally mosolygott. Tudta, hogy a férfi csak tréfál, egyszerűen ilyen a stílusa. Ugyanakkor jólestek a bókok, 141
hiszen Sir Andrew jóképű és szellemes fiatalember volt, bárki megtiszteltetésnek érezhette, ha sikerül felkeltenie az érdeklődését. – Biztosra veszem, hogy számos gyönyörű ifjú hölgy vár epedve arra, hogy az ön becses figyelme ráterelődjön. Sir Andrew nevetve vont vállat. – Tudja mit? Hagyjuk ezt a témát! Látta már az a múmiát? Teljesen kicsomagolták, csuda érdekes... Jöjjön, megmutatom! – Nem kellene már odalenn lennünk a teázóban? – pillantott a nyakláncán fityegő apró, ékkövekkel kirakott órára aggodalmasan Ally. – Ó, egypár percünk még biztosan van. Jöjjön! Sir Harrington karon fogta a lányt, és átvezette a szomszédos terembe, ahol Ally azonnal felfedezte Thane Griert. Az újságíró a szokott, hanyag testtartásával dőlt a falnak és jegyzetelt a noteszébe. De nem annyira a kiállítást nézte, inkább az embereket. Allyre azonnal felfigyelt, felegyenesedett és odasietett hozzá, hogy üdvözölje. – Miss Grayson... Szép jó napot! Nem is tudja, mennyire örülök, hogy látom. Kérdezni akartam valamit magától az eljegyzésével kapcsolatban... – Már megint az eljegyzésem – bosszankodott Ally. – Miért érdekel ez mindenkit annyira, árulja e1, Mr. Grier! Az újságíró elmosolyodott. – Elsősorban azért, mert Mark Farrow, mint bizonyára ön is tudja, rendkívül gazdag és befolyásos családból származik, úgy is mondhatnánk... 142
– ...hogy ő az évszázad partija a Brit Birodalomban – fejezte be a mondatot szárazon Sir Andrew. – És ezzel a rövid bevezetővel már el is érkeztünk a kérdésemhez – ragadta magához a szót ismét a tudósító. – Nevezetesen, hogy miért éppen önre esett a választás, miért éppen önt érte a megtiszteltetés, hogy Lady Farrow lehet? Félre ne értsen, én úgy gondolom, hogy ön ragyogóan szép és eszes, de nem vagyonos, és címei, rangjai sincsenek. Úgy is mondhatjuk, egy egyszerű árva lány. Ally a férfira meredt, akiről eddig úgy hitte, kedveli őt. De persze, ha az ember újságíró, akkor első a cikk, és ha munkáról van szó, akkor nincs helye sem rokon–, sem ellenszenvnek. – Carlyle grófja a gyámom – vetette fel a fejét büszkén. – Lord Farrow közeli jó barátja. – És gondolja, hogy ez elég egy ilyen pompás partihoz? Grier hallhatóan kételkedett ebben, szeretett volna kiszorítani a lányból valami magyarázatfélét. De ha volt is magyarázat, Ally nem tudott róla. – Sajnálom, de fogalmam sincs – felelte hűvösen. – Amit tudtam erről, elmondtam, ha kevesli, kénytelen lesz Lord Stirlinghez vagy Lord Farrow–hoz fordulni. Grier mondani akart valamit, de Sir Andrew Harrington ingerült kézmozdulatot tett. – Most már aztán elég legyen! Feltette a kérdését, választ is kapott rá, tovább már ne zaklassa Miss Graysont! – Elnézését kérem, kisasszony, ha esetleg túlságosan tolakodó voltam – mentegetőzött a fiatalember. – Nem történt semmi. Higgye el, örömest válaszoltam volna a kérdésére, de magam sem tudok többet. 143
Lord Lionel Wittburg éppen ezt a pillanatot választotta, hogy megszólítsa Allyt, így aztán a lány megmenekült a további magyarázkodástól. – Ó, hát itt bujkál, Miss Grayson! Lady Camille már keresi. – Éppen indulni akartam a teázóba – bizonygatta a lány. Thane Grier udvariasan elköszönt tőlük, de Lord Wittburg épp csak egy biccentésre méltatta. – Firkászok! – dünnyögte elégedetlenül. – Kész istencsapása mind! Ally nem feltétlenül értett egyet az öregúrral, de nem vitatkozott, hagyta, hogy levezesse a márványlépcsőn a teázóba, mely zsúfolásig tele volt. – Lady Camille ott ül a legnagyobb asztalnál, az asztalfőn – mutatta meg Lionel Wittburg. – Az ön helye mellette van... Ally köszönetet mondott kísérőjének, aztán elindult, hogy leüljön. Különös érzés volt tapasztalni, hogy közben minden szempár rátapadt. Őt nézték csodálkozó szemmel a jelen lévő úri kisasszonyok és a polgárlányok is, csakúgy mint a mamáik és a hódolóik. Ő volt a legirigyeltebb személy ebben a teremben, hiszen, ahogy Sir Harrington mondta, övé az évszázad partija... Milyen kár, hogy ez a csodavőlegény már megint cserbenhagyta! Mert Camille mellett nem egy üres szék volt, hanem kettő. Mark Farrow tehát ismételten nem érdemesítette őt arra, hogy találkozzék vele. Ally leereszkedett a Camille melletti székre. – Elnézést a késésért – susogta. – Egyáltalán nem késtél olyan sokat – mosolygott elnézőn a grófné. – Végtére is nem te vagy az utolsó. 144
Lord Farrow, aki Camille mellett ült, kicsit közelebb hajolt. – Biztosíthatom, kedvesem, hogy a fiam bármelyik percben megérkezhet. De nem érkezett meg. Felszolgálták az előételt, egy ízletes salátát, és Brian Stirling, akinek már a szülei is a múzeum nagy támogatói voltak, felemelkedett, hogy beszédet mondjon. Igen jó szónok volt, a terem csendjét hamarosan az asztalnál ülők nevetése és tapsa verte fel. Utána a múzeum igazgatója, egy apró termetű, pocakos emberke emelkedett szólásra. No, ő nem volt a szónokok gyöngye, beszélni viszont nagyon szeretett. Ally unottan hallgatta, és nem telt bele sok idő, gondolatban elkalandozott. Az jutott eszébe, bárcsak Sir Arthur Conan Doyle mellett ülhetne. A híres író ott foglalt helyet Kat MacDonald mellett, akivel igen jó barátságban álltak. Ally imádta őt, főleg a történeteit. Mert mesélni, azt nagyon tudott... De voltak más hírességek is a teremben. Költők, egy festő, egy opera–énekesnő... Még fényképészt is hívtak, aki nehézkesen mozgott a tömegben nagy, három lábon álló készülékével. Az igazgató csak beszélt, beszélt, az sem zavarta, hogy közben felszolgálták a főfogást, lepényhalat firenzei módon. Aztán megjött a desszert is, bundában sült sárgabarack, de az emberke még mindig csak mondta, mondta... Ally Camille–re nézett, akinek a szemén látszott, hogy azon fohászkodik, fejezze már be a beszédet az igazgató, különben a támogatók mind visszavonják a múzeumtól az 145
adományaikat. Ekkor valaki egészen közel hajolt Allyhez és a fülébe suttogott: – Üdvözlöm. A lány kis híján felkiáltott, annyira megijedt, de szerencsére még időben az ajkába harapott. Nahát! Szóval a vőlegénye mégis megérkezett végre–valahára. A fiatalember kihúzta az Ally melletti üres széket és letelepedett. Izmos vállán, mellkasán csak úgy feszült a zakó és a mellény, és így, közvetlen közelről is kifejezetten jóképű volt. A szeme pedig... Nagyon különös szeme volt. Kék, de hogy sötét– vagy világoskék, azt Ally nem tudta volna megmondani. Felkavarta, zavarba ejtette a pillantása... – Kérem, bocsásson meg. Higgye el, őszintén sajnálom... Mint bizonyára már rájött, Mark Farrow vagyok. Allynek, akinek különben igencsak éles, fürge nyelvecskéje volt, sokáig nem jött ki hang a torkán, és amikor végre meg tudott szólalni, akkor is csak ennyi telt tőle: – Örvendek. Alexandra Grayson. – És kezet nyújtott. Ó, micsoda nevetséges bájcsevej! Hiszen jegyesek! Bár tulajdonképpen ez a tény a leginkább nevetséges. A teremben hamarosan felzúgott a taps, és a múzeumigazgató meghatottan hajlongott. Szegénynek fogalma sem volt róla, hogy a vendégek megkönnyebbülésükben tapsolnak, a beszéde végét ünneplik ilyen kitörő örömmel. – Ó, Mark! Csakhogy ideért végre! – vette észre a vőlegényt Camille. – Elnézését kérem, grófné, de halaszthatatlan ügyben el kellett mennem... Az elsők között érkeztem meg ide, ám 146
aztán elszólított a kötelesség. – Futólag az édesapjára pillantott. – De ha Miss Grayson velem tartana, szívesen megnézném én is a kiállítást. – Persze, nagyon szívesen – biccentett a lány. Mark felpattant a helyéről, és felsegítette menyasszonyát. – Ugye megbocsátanak? – Természetesen – mosolygott jóváhagyólag Camille. És Ally kecsesen, méltóságteljesen távozott az idegen fiatalember karján, aki nem volt más, mint a vőlegénye. Ahogy elhagyták a termet, vaku villant: a fényképész megdolgozott a pénzéért. Thane Grier is itt volt, buzgón írt valamit a jegyzetfüzetébe. Sokáig azonban nem jutott az ifjú jegyespár, mert valaki utánuk jött a vendégek közül. – Mark! Megfordultak. Ally legnagyobb meglepetésére Arthur Conan Doyle sietett a nyomukban. – Úgy örülök, hogy látom, Mark! És magát is, drága Ally... – A bajusza csiklandozta a lány arcát, ahogy üdvözlés gyanánt megcsókolta. – El sem mondhatom, micsoda megkönnyebbülés, egy maga is dolgozik az ügyön – folytatta az író lelkesen, Markhoz intézve szavait. – Van ugyanis a rendőrségnél jó pár ember, aki akkor sem ismerné fel az igazságot, ha a saját szemével látná. – Köszönöm, de azt hiszem, túloz, kedves Arthur. Nem hinném, hogy a személyem garancia az igazság kiderítésére. Viszont szívesen meghallgatnám egy tapasztalt bűnügyi szakértő véleményét. Nem ér rá valamikor a napokban egy kis beszélgetésre? 147
– Dehogyisnem. Magával bármikor szívesen találkozom. Egyébként nagy szeretettel gratulálok az eljegyzésükhöz... Azzal az író búcsút intett, majd elsietett. – Jól ismeri őt? – kérdezte Ally. – Valószínűleg nem jobban, mint ön. – És maga is annyira szereti? Mert én valósággal rajongok érte. – Doyle a kedvenc írója? – Mark láthatóan meglepődött. – Igen. Meg az az amerikai. Edgar Allan Poe. – Csakugyan? – A férfi még inkább elcsodálkozott. – Azt hinné az ember, hogy Poe túlságosan hátborzongató olvasmány egy fiatal hölgynek. – Én lenyűgözőnek találom – közölte hűvösen a lány. – Én nemkülönben. Közben elérték a lépcsőt és felsétáltak a kiállítás szintjére. Ally lopva körülnézett, és megörült, hogy senki sincs a láthatáron, vagyis senki nem hallhatja őket. Boldog volt, hogy ilyen jól szót ért Markkal, mert ahhoz, hogy elmondja neki, ami a szívét nyomta, szükséges volt ez a fesztelen, majdhogynem baráti hangulat. – Lehetek önnel teljesen őszinte? – kérdezte meg fojtott hangon, és kihúzta a karját a férfiéból. – Természetesen. Miről van szó? – Tudja, ha nem akarja, nem kell végigcsinálnunk ezt az egészet. – Tessék? – Mark értetlenül meredt rá. Ez a szempár! Ally úgy érezte, látta már valahol ezt a különös, a kék legkülönfélébb árnyalatait felvonultató szemet. Sőt furcsamód a férfi hangja is ismerős volt neki. Ha nem lenne olyan nevetséges már a feltételezés is, bármibe 148
lefogadta volna, hogy a vőlegénye és az útonálló... De nem, ez teljes képtelenség! Nyilván téved. Hiszen a bandita álarcot viselt, az arcát nem is láthatta. De mégis... A szeme és a hangja hajszálra ugyanaz, és a termete is, ha jól meggondolja... Á, ostobaság! – A házasságunkról beszélek – folytatta a lány. – Úgy vélem, minket, kettőnket semmire sem kötelez az, hogy az ön édesapja és az én gyámom megállapodtak. Ne higgye, hogy muszáj gondoskodnia rólam, egyáltalán nem vagyok az a gyámoltalan teremtés, akinek sokan gondolnak... Tudok vigyázni magamra. – Ezt úgy értsem, hogy nem hajlandó hozzám jönni feleségül? – Nem erről van szó... – Akkor jó. Jöjjön, nézzük meg a kiállítást! Mark elindult előre, és mivel újra fogta Ally könyökét, a lány is kénytelen volt vele menni. – Gondolom, sokat tud az ókori Egyiptomról. – Az átlagosnál nyilván többet – felelte zavartan a lány. – Hiszen gyerekkorom óta sok időt töltök a Carlyle–kastélyban, és a berendezés jó része eredeti egyiptomi műtárgy. No és Lady Kat műtermében is gyakran megfordulok. Mondja csak, megértette egyáltalán, mit akartam az imént mondani? – Azt, hogy nem kell elvennem önt, ha nem akarom. – Pontosan. – Ezért kérdeztem meg, elutasít–e mint férjjelöltet. És mivel nemleges választ kaptam, úgy vélem, semmi sem áll a frigyünk útjába. – Mark megtorpant egy nagy sztélé előtt, 149
melyet hieroglifek borítottak. – El tudja ezt olvasni? – mutatott néhány jelre. – „Ki itt belép, Ízisz haragja száll reá..." – fordította le a lány. – Mondja csak, csöppet sem zavarja, hogy nem is ismerjük egymást? Mark halkan felnevetett. – Dehogyisnem. Én már régóta tudom, hogy kegyed „haja akár az aranyzuhatag, a szeme két ragyogó csillag, a hangja pedig édes, akár a pacsirtáé." Ezek Lord Stirling szavai, és mondhatom, egyáltalán nem túlzott, amikor így beszélt önről. – Köszönöm, igazán kedves, hogy ezt mondja. – Ally kicsit bele is pirult a váratlan bókba. – De ettől még nem állíthatja, hogy ismer. Mint ahogy én sem ismerem önt. – Lord Joseph Farrow–nak, Warren grófjának egyetlen fia vagyok. Mi mást akar még tudni rólam? Ally homloka ráncba szaladt. Bántónak érezte az éles hangon odavágott kérdést. Csak nem képzeli ez az alak, hogy a pénze és a rangja az, ami miatt hozzámegy, ha egyáltalán...? Amikor a délelőtt folyamán hallotta Markot beszélni a seriff hivatalának lépcsőin, nem hitte volna, hogy ilyen pökhendi, hogy egy üresfejű fajankó... Azt hitte, értelmes, gondolkodó ember, akivel hasonlóképpen vélekednek egy csomó dologról. De láthatóan tévedett. – Tulajdonképpen már láttam a kiállítást – füllentette hűvösen. – Úgyhogy magára hagyom, ha nem haragszik. Örülök, hogy találkoztunk – tette még hozzá jól nevelten, pedig ez nem volt igaz. És már ott sem volt. 150
Maga sem értette, miért lett egyszerre ilyen ingerült. Talán mert Mark annyira emlékeztetett a banditára, és aztán kiderült róla, hogy nem egyéb, mint egy arisztokrata tökfilkó... Ally nem ügyelt rá, merre megy. Egyetlen célja volt, hogy megszabaduljon a vőlegényétől. Kirohant a kiállítóteremből, át az előcsarnokon, ki a múzeum elé. Remélte, hogy a friss levegő jót fog tenni. – Miss Grayson! – szólt utána Mark. A lány azonban nem hallotta. Pontosabban nem akarta meghallani. Mark a fejét csóválta. Igyekezett különbözni a haramiától, nehogy lebukjon. Nem viselt fejfedőt, a lehetőség szerint elváltoztatta a hangját, kiváló szabású világos öltönyt és félcipőt vett fel, amely még nyomokban sem emlékeztetett a bandita testre simuló fekete öltözetére és lovaglócsizmájára. És a modorát is igyekezett a szerephez idomítani. Különbözni akart az útonállótól, ami sikerült is neki. Ally kedvelte a rablót, vele ellenben egyáltalán nem rokonszenvezett. Mark homloka ráncba szaladt. Ahogy a lány eltűnt az ajtó mögött, valami mintha kiesett volna a karján vitt köpenyéből. Egy boríték... A fiatalember odasietett és felvette. Valóban egy boríték volt az, Olivia Cottage–nak címezve. Olivia Cottage? Mark, aki már majdnem Ally után iramodott, hogy visszaadja a levelet, megtorpant. Lehet, hogy ez nem is Ally levele? Talán csak rosszul látta, hogy kiesett, bizonyára már előtte is ott hevert a földön, valaki más veszítette el... 151
A borítékot már felnyitották. Mark belepillantott, és két fizetési csekket látott, a legnépszerűbb napilap főszerkesztőjének aláírásával. Nagyot nézett, mert soha életében nem hallotta az Olivia Cottage nevet, pedig fölöttébb otthonosan mozgott sajtókörökben. Esküdni mert volna rá, hogy minden zsurnalisztát ismer a városban, ki véve talán... Kivéve a titokzatos A. Anonymust. Szentséges Isten! Mark döbbenten torpant meg. Olivia Cottage bizonyára A. Anonymus igazi neve, ami azt jelenti, hogy a cikkek szerzője valahol itt van a múzeumban. És ha nem ő találta volna meg ezt a csekket, hanem valaki más...? Megborzongott. Tudta, bármekkora erőfeszítéseket tesznek is az elfogására, a könyörtelen gyilkos újra lecsaphat. És ki más volna az eszményi célpont, ha nem az arcátlan firkász, aki éles logikával lerántotta a leplet a mesterkedéseiről, és feltárta valódi indítékait? Mark szívét egyszerre jeges rémület szorította marokra. Mert mi van, ha mégsem látta rosszul az imént? Ha valóban Ally veszítette el azt a levelet... Ha a menyasszonya azonos A. Anonymus–szal? Ally, amikor nagy dérrel–dúrral kiért a múzeum épületéből, hirtelen Thane Grierbe botlott. A szó szoros értelmében, ugyanis az újságíró a lépcsőn ült, és meglehetősen lehangoltan bámult maga elé.
152
A lány érkezésére riadtan felnézett, s bánatos tekintete találkozott Ally dühtől villámló pillantásával. A következő pillanatban mindkettejükből kipukkadt a nevetés. A fiatalember megveregette a lépcsőt maga mellett. – Nem akar csatlakozni hozzám? Nagyon úgy fest, mint akinek szüksége volna egy kis felüdülésre... Ígérem, nem zaklatom kérdésekkel. Ally habozott, de aztán vállat vont és letelepedett az újságíró mellé. Csöppet sem aggasztotta, mi lesz, ha valaki meglátja. Bánta is ő... – Hol a vőlegénye? Nem együtt mentek el megnézni a kiállítást? – Grier bocsánatkérőn felemelte a kezét. – Jaj, elnézést! Megígértem, hogy nem zaklatom kérdésekkel, és tessék... – Én kérdezhetek? – érdeklődött évődve a lány. – Csak tessék! – Miért ilyen szomorú? – A. Anonymus miatt. – Tessék? – Ally azt hitte, nem jól hallotta. – Mostanáig azt gondoltam, remek újságíró vagyok, de tévedtem. A cikkemet már kétszer is a második oldalra szorította vissza egy névtelen szerző. És most a főszerkesztőm elküldött, hogy írjak tudósítást a társasági rovat számára. Így múlik el a világ dicsősége... – Azért még nem kell így búnak eresztenie a fejét – vigasztalta Ally. – Maga igenis remek újságíró, a főszerkesztője mégis jól döntött, amikor Giles Brandon írásának ellenpontjaként címlapra tette A. Anonymust. Oda egyszerűen kellett valami, ami a másik oldal véleményének 153
ad hangot. Hiszen tudja, a gőzt ki kell ereszteni, különben még kitör a polgárháború. – Ugyan, odáig nem fajulhat a dolog. – Legyen igaza, Mr. Grier! – Olvasta az eljegyzéséről írt cikkemet? – váltott témát hirtelen Grier. – Sajnos, nem – ismerte el Ally. – Annyira nem szoktam elmélyedni a napilapokban. – Na látja! Maga is csak a vezércikket olvassa el az első oldalon! Pedig azt hiszem, tetszene magának az írásom. Persze azt nem hagyhattam ki, hogy a vőlegénye nem vett részt a bálon, de hozzátettem, hogy sajnálhatja, mert maga sugárzóan szép volt azon az éjszakán. És most nem csupán a megjelenéséről beszélek, hanem arról a szépségről, amely belülről fakad... – Köszönöm. Ezt nagyon szépen mondta. Thane Grier hosszan nézte a lányt. – Tudom, megígértem, hogy nem kérdezek, de minél többet gondolkozom rajta, annál kevésbé értem ezt az eljegyzést. Ally felsóhajtott. – Nem hazudtam magának, higgye el! Csak annyit tudok a dolog hátteréről, hogy Lord Stir–ling és Lord Farrow, akik jó barátok, már évekkel ezelőtt megállapodtak erről a házasságról. – És nem kíváncsi az okokra? – Dehogyisnem. Csak pillanatnyilag valami egész mással vagyok elfoglalva. – Mi mással? Talán az útonálló foglalkoztatja? Ally mosolyogva megrázta a fejét. 154
– Hát akkor? – A jövőm. – A jövője? – Grier felnevetett. – Csak azt ne mondja, hogy aggódik a jövője miatt! Tudja, mennyi az évi jövedelme Lord Farrow–nak? – Sejtelmem sincs. És nem is érdekel. Én Ally Grayson vagyok, nem pedig Lord Farrow. – Azért valami köze csak van az öreg lordhoz! Hamarosan férjhez megy a fiához, nem? – Reményeim szerint az élet több, mint egy házasság – jelentette ki fagyosan Ally. Grier rábámult. – Szent ég! Csak nem a női egyenjogúság szószólójával állok szemben? – Miért is ne? Szerintem a nőket igenis megilleti a választójog. Gondoljon csak bele, a legnagyobb uralkodóink között két nő is volt! A birodalom soha nem virágzott úgy, mint Erzsébet és Viktória országlása idején. – Szóval az a szándéka, hogy felbontja az eljegyzését? – Nem, azt nem mondtam – visszakozott Ally. – Értem – bólogatott a férfi. – Fél a gyámapjától, igaz? Hiszen az ő birtokán laknak. Ki tudja, talán földönfutóvá válna, ha nem engedelmeskedik. .. – Nem ijednék meg akkor sem, higgye el! A nénikéim a legjobb varrónők a környéken, bármelyik városban meg tudnák keresni a kenyerüket, én pedig sokat tanulhatnék tőlük... Ally elhallgatott, mert az újságíró megint nevetett. Ezúttal keserűen. 155
– Ne higgye, hogy könnyű megélni a nagyvárosban, Miss Grayson! Engem a testvéreimmel anyám egyedül nevelt, és embertelenül sokat dolgozott, nekem elhiheti. Emellett törődött is velünk, ha ideje engedte, mesélt, olvasott, tőle tanultam a betűk szeretetét. – Egy pillanatra elhallgatott. – Már nincs közöttünk, de az első cikkemet még láthatta nyomtatásban. – Ennek szívből örülök. Az újságíró gyengéden pillantott Allyre. – Maga igazan elbűvölő, Miss Grayson. Akármilyen elragadtatással is írtam, írok magáról, mindig úgy érzem, ez még nem elég, szebb, jobb, magasztalóbb szavakat kell találnom... – Kezet nyújtott. – Ha bármikor úgy érzi, hogy egy nyavalyás firkász segítségére van szüksége, kérem, ne habozzék! Szóljon, és én állok szolgálatára. Ally elfogadta a feléje nyújtott jobbot. – Köszönöm. – Lassan felállt és megigazította a ruháját. – Én is szívesen segítek bármiben, ha gondolja... – Ha kiderítené A. Anonymus személyazonosságát, az nagyban előrelendítené a helyzetemet – tréfálkozott Grier. – Hát, nem hinném, hogy... – kezdte, ám a férfi félbeszakította: – A gyámapja! Most jön ki a kapun... Ally megfordult, és a lépcső tetején valóban Brianéket látta, a MacDonald házaspár és Lady Maggie–ék társaságában. Lord Stirling a homlokát ráncolva pillantott körül, és Ally hirtelen rájött, hogy alighanem őt keresi. – Menjen már! – noszogatta Grier, mire a lány elindult a csoport felé. – Ó, hát itt van! – kiáltott fel Lady Maggie. 156
– Engem kerestetek? – kérdezte könnyedén Ally. – Sajnálom, hogy eltűntem, de úgy éreztem, nagy szükségem van egy kis friss levegőre. – Ó, hát persze, kedvesem, jól tetted, hogy kijöttél – csevegett Lady Maggie. – Csak tudni akartuk, merre jársz. Mark is keresett. Azt mondta, hazavisz a kocsiján. – Hiszen ez nagyszerű! – hangzott az udvarias válasz, holott a lány valójában csöppet sem volt elragadtatva attól, hogy kettesben kell lennie azzal a nagyképű ficsúrral. Aki egy másodperccel később már ott is állt előtte. – Hát itt van végre, Ally... A lány mosolygott. A legszívesebben rendreutasította volna, miszerint ő csak a barátainak Ally, neki Alexandra vagy Miss Grayson, de sikerült lenyelnie az epés megjegyzést. – A kocsim kicsit távolabb áll, itt az utcában – magyarázta a fiatalember. – Elsétálunk odáig, vagy szóljak a kocsisnak, hogy jöjjön közelebb? – Van lábam, tudok járni – vetette oda élesen Ally. – Azt az imént volt szerencsém megtapasztalni – szúrt vissza ingerülten Mark. – Ne feledd a pénteket, drága Ally! – mondta búcsúzóul Lady Maggie. – Feltétlenül számítok a megjelenésedre az én kis East End–i összejövetelemen. – Hogy is felejthetném el? Már nagyon várom! És nemcsak én, hanem a nénikéim is... – Tudom. Drága Violet, Edith és Merry... Csak oda szeretnek elmenni, ahol hasznukat veszik. Lady Maggie búcsút intett, Mark pedig a karját kínálta. Ally kelletlenül karolt bele. A kemény, ki dolgozott izmokat 157
tapintva önkéntelenül is eszébe villant, milyen rokonszenvesen, okosan csillapította le a vőlegénye a dühöngő tömeget ma délelőtt. Milyen kár, hogy a bizalmasabb beszélgetés során könnyűnek találtatott! Ally ugyanis nem szívelhette az öntelt főurakat, akik pusztán a születésük okán különbnek tartották magukat az egyszerű halandóknál. Óvatosan hátrasandított. Az összes gyámja, mind a három házaspár, ott állt a lépcső tetején, és büszkén, örömtől ragyogó arccal néztek kettejük után. Ally szíve elszorult. Hogy okozhatna csalódást nekik? Hiszen ők csak jót akartak ezzel a házassággal... Azt hiszik, így teszik neki a legnagyobb szolgálatot... Gondolataiból az zökkentette ki, hogy Mark megtorpant, aztán a kezét nyújtotta, hogy a hintójába felsegítse. Nem melléje ült le, hanem vele szembe, ami elég zavaró volt, tekintve, hogy a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Allyről. A lány hallotta, hogy a kocsis pattint egyet az ostorával, és a lovak nekilódultak. – Mondja csak, Miss Grayson – kezdte a férfi, és Ally szinte sajnálta, hogy már nem kérheti ki magának a korábbi bizalmaskodó megszólítást –, mi a véleménye a papiruszról? – Melyikről? – Hát arról a nagyról, amelyet a főhelyen állítottak ki, a terem közepén. Maga látott már ilyen szokatlanul nagyméretű tekercset? – Nem, még soha. Meglehetősen különleges darab... Mark elmosolyodott. 158
– Csakúgy, mint az a három, tökéletesen egyforma gránitszarkofág. – Ó, igen. Elképzelni sem tudom, mi célból készíthették őket ugyanolyanra... Mark előrehajolt, és szúrósan a szemébe nézett. – Miss Grayson, ön hazudott nekem. Egyáltalán nem látta az új egyiptomi tárlatot. És attól tartok, nem ez az egyetlen dolog, amellyel kapcsolatban nem mondott igazat. Azzal benyúlt a zsebébe és a lány nagy megrökönyödésére előhúzta a borítékot, melyben az Olivia Cottage nevére kiállított fizetési csekkek lapultak. – Ez ugyebár az öné? 8.FEJEZET Ally előbb a borítékra bámult, aztán a férfira. Nagyon jól adta a meglepettet. – Már miért lenne az enyém? – méltatlankodott. – Engem nem Olivia Cottage–nak hívnak. – Mert a maga köpenyéből esett ki. Láttam a saját szememmel. – Rosszul látta. – Ally vállat vont és az ablak felé fordult, de meg kellett állapítania, hogy az ő oldalán be vannak húzva a függönyök. Megint a férfira emelte hát a pillantását. – Ha talált valamit a múzeumban, szerintem az igazgatóhoz kellene fordulnia – állapította meg. – Aki elveszítette ezt a borítékot, előbb–utóbb keresni fogja.
159
Mark vizslatón fúrta a szemébe tekintetét, de Ally állta a sarat. Nem jött zavarba, nem pislogott. A férfi végül visszatette a borítékot a zsebébe. – Meséljen! – váltott témát hirtelen. – Hogy sikerült megszöknie a kiállításról? – Inkább maga meséljen, hogy tudta elbliccelni a bál után az ebédet is? – Nem blicceltem el semmit. Dolgom volt. Fontos, halaszthatatlan dolgom. – Értem – bólintott méltóságteljesen Ally. – Továbbra is úgy vélem, beszélnünk kellene a tervezett házasságról. Méghozzá hosszan és nagyon komolyan. – Mert ma lekéstem az ebédet? – Nem. Mert egyáltalán nem illünk össze. Nem is ismerjük egymást... Maga tényleg kész volna fejest ugrani egy házasságba, csak mert az édesapja így kívánja? – Nézze, Miss Grayson, én jól ismerem apámat, és Lord Stirlinget is. Ha ők ketten úgy határoztak, hogy nekünk egybe kell kelnünk, higgye el, jó okuk volt erre! – Nekik talán volt rá okuk, hogy így döntsenek – mondta lágyan, kedvesen Ally. – De nekünk mi okunk van rá, hogy engedelmeskedjünk? Ön talán mindig mindenben hallgat az igen tisztelt édesapjára? Mark újra hátradőlt, de továbbra is figyelmesen nézte a lányt. Ally tisztában volt vele, hogy előbbi kérdésére a válasz: nem. Ez a fiatalember egyáltalán nem úgy festett, mint aki minden atyai parancsnak azonnal és gondolkodás nélkül engedelmeskedik. – Mondja, mivel sikerült ilyen gyorsan magam ellen hangolnom? – kérdezte meg hirtelen Mark. 160
– Senki ne gondolja magáról, hogy különb másoknál, csak mert főúri cím és birtok várományosa! – felelte fagyosan Ally. – Aha. – Mark Farrow hangjában csipetnyi ingerültség érződött. – Ne várja, hogy megtagadjam az apámat! Remek ember. – Valóban az. De ne higgye, hogy magának is kijár a megkülönböztető figyelem, csak azért, mert az ő fia! A fiatalember nem válaszolt. Sokáig csendben nézte Allyt, aztán váratlanul megint előrehajolt, és megfogta a kezét. Érintése erőről árulkodott, mégis gyengéd volt, simogatóan finom. Egyikük sem viselt kesztyűt. – Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy esetleg van valaki... valaki, akihez szívesebben menne feleségül. Aki elnyerte az ön szívét. Az útonálló, gondolta Ally. Akinek pont olyan a szeme, mint magának... – Nem, nincs – tiltakozott élénken egy pillanattal később. – Nincs senki. Furcsamód még a férfi érintése is ismerősnek tűnt. Ally lenézett összekulcsolódó ujjaikra, és hirtelen elöntötte a forróság. Ugyanúgy, mint a haramia közelségében... Alexandre Dumas regényéből A vasálarcos története jutott eszébe. Lehet, hogy Mark Farrow–nak is van egy hasonmása, aki útonállóként vesz elégtételt a nagyurakon? – Akkor nem értem, miért ne adhatna nekem egy esélyt – mondta Mark halkan. – Jöjjön hozzám feleségül, kérem. Végtére is mit veszíthet? Ott élünk majd, ahol akarja. Van egy szép városi házam, bár annak a berendezése önre vár, mert nekem nem nagyon volt időm ilyesmivel foglalkozni, 161
többnyire apám házában lakom. Van egy vadászházunk az erdőben, a Stirling–birtok tőszomszédságában, ha honvágya lenne. És végezetül van egy kastélyunk északon, legalább olyan szép és régi, mint Briané, viszont, fájdalom, sokkal távolabb esik Londontól. – Ennyi? – nevette el magát Ally. – Vagy dicsekszik még egy kicsit a vagyonával? – Nem azért mondtam. – Mark félszegen vállat vont. – Csak jó, ha az embernek van hol laknia. – Ez igaz. – Ally vidáman rámosolygott, és ezúttal ő volt az, aki előrehajolt. – És mondja, maga mit remél mindezekért cserébe? Nekem ugyanis semmim sincs. Nemhogy birtokom, még címeim se. Velem együtt a fél ország azon töri a fejét, mi az ördögért akar épp engem feleségül venni? – Talán mert lenyűgözött a szépsége, bája, elénk szelleme... A gyámjai szerint ön igazi zenei tehetség, és semmi sem feledteti úgy a bút és a gondokat, mint a muzsika. – Az ország összes muzsikusát felfogadhatná, ha úgy tartaná úri kedve – emlékeztette a férfit Ally. – A kevesebb néha több – felelte rekedtes hangon Mark. – A nagy hangversenyeknél sokkalta jobban kedvelem a kétszemélyes házi koncerteket a kandalló mellett. És a leghíresebb operaáriánál is szebben cseng a dal, amelyet valaki csak nekem énekel. Ally szíve nagyot dobbant. Ugyanúgy, mint amikor az erdőben... Ilyen nincs! Ez képtelenség! Hát ez az ember tényleg azt hiszi, hogy az orránál fogva vezetheti? Mert bármilyen nevetséges is volt elsőre a gondolat, most már esküdni mert volna rá, hogy Mark Farrow és az útonálló egy és ugyanaz a személy. 162
De vajon miért bújik maskarába egy dúsgazdag főúr? Miért játszik rablóvezért? És miért gondolja, hogy átverheti őt? – Nem hittem volna magáról, hogy ilyen érzelmes természetű – állapította meg. – Fogadjunk, hogy azt gondolja, csak megjátszom magam! – évődött a férfi. – Egyelőre nem tudom, mit gondoljak. Hiszen alig ismerem. És bárhogy szeretném érteni, továbbra is titok számomra, miért akar elvenni. Mitől olyan biztos benne, hogy ilyen feleség való magának, mint én vagyok? – Miért fontos ez? A fő, hogy biztos vagyok. A hangjában eltökéltség csengett. Ally eltöprengett. A jövendőbelije nem más, mint a titokzatos haramia, az országutak réme. Akivel ő hosszan és bizalmasan elbeszélgetett ma reggel. Mellette ült. Keringőztek az erdőben... Már a legelső találkozásukkor rájött, hogy ez az ember erős hatást gyakorol rá. Szívesen van együtt vele, kifejezetten szórakoztatja a társasága. De akkor még azt gondolta, ez a vonzalom nem helyénvaló, sőt bűnös, elítélendő érzés. Most azonban... – Sajnos ön annyira elfoglalt – sóhajtott fel aggodalmasan. – Hiszen még az eljegyzésünkre sem tudott eljönni. Nem tudom, a házasságot be tudja–e majd szorítani a napirendjébe. – Bizonyára. Ha másoknak sikerül, nekem is fog. Ally elhúzta a függönyt, és kilesett az ablakon. – Mi a baj? – kérdezte meg Mark. – Ó, semmi, csak... – Ally elengedte a függönyt és visszafordult. – Csak kicsit ideges vagyok. Azt néztem, nem 163
akarja–e a kocsit megtámadni valaki. Tudja, az útonállók még mindig a környéken garázdálkodnak. – Kétlem, hogy ezt a kocsit meg mernék támadni – mondta Mark, megnyomva a szót. – Miért ne mernék? Hiszen olyan vakmerők. Carlyle grófjának kocsiját is megtámadták. – No de ön abban egyedül utazott. – Azt ők nem tudhatták. Különben is úgy hallottam, már ezt a kocsit is megtámadták egyszer, és kirabolták az édesapját... Jaj, mi lesz velünk, ha újra... – Ne féljen! Meg fogom védeni önt. Kiváló céllövő vagyok. – De neki ostora van, és ördögien ügyes. Shelby kezéből is kiverte a pisztolyt, még mielőtt használhatta volna. – Én gyorsabb vagyok, mint Shelby – nyugtatta meg a lányt Mark. – Remélem is. Nem szeretném végignézni, ahogy megöli magát. – Ez igazán kedves. Mármint az, hogy nem kívánja a halálomat. – Dehogy kívánom! Épp ezért azt javaslom, ne húzzon ujjat az útonállóval. Ha ellenáll, biztosan megöli magát. – Vagy én őt. – Akár még ez is lehetséges, bár csöppet sem valószínű – felelte könnyedén Ally, aki örömmel látta, hogy sikerült kihoznia a sodrából vőlegényét. Ó, férfiak és az ő büszkeségük! – gondolta némi kárörömmel. – Látom, nagyon kellemetlenül érinti ez a téma – folytatta. – A legokosabb, ha nem beszélünk erről többet. Nem is 164
értem, miért hoztam fel egyáltalán. Talán mert még mindig az első támadás hatása alatt állok. – Mondom, hogy nem kell félnie. – Mark hangja most már kifejezetten ingerültnek tűnt. – Ha megtámadnak is minket, amit nem hiszek, ígérem, megvédem önt. Akár az életemet is feláldozom önért. – Ó! Ez igazán nagylelkű... Bár ha jól meggondolom, sokra nem megyek az áldozatával, mert ha maga meghal, én újfent ott maradok az útonállóval. Ally látványosan megborzongott, és szeme tágra nyílt a megjátszott iszonyattól. – Miss Grayson, értse meg, senki sem fog megtámadni minket! – Honnan tudja? – Miss Grayson, az ég szerelmére... Hagyjuk ezt a témát, jó? Ally engedelmesen bólintott. Megint az ablak felé fordult, és elhúzta a függönyt. Suttonban voltak, és jó volt látni, hogy ezúttal semmiféle tömeg nem gyülekezik a főtéren. Aztán egyszer csak meglátott egy ismerős alakot az egyik kirakat előtt. Egy asszonyt talpig gyászban... Önkéntelenül is megborzongott. – Mi az? – tudakolta Mark, és gyorsan átült mellé, hogy kinézhessen az ablakon. – Mitől ijedt meg ennyire? – Á, semmitől... – Ne tagadja, láttam, hogy elsápadt. Mi volt az? – Butaság, nem hiszem, hogy... – Akkor is mondja el, kérem.
165
Nagyon közel hajolt Allyhez. De az, hogy a testük összeért, egyáltalán nem volt kellemetlen vagy zavaró. Mint ahogy Mark illata sem... – Én csak... Szóval folyton egy fekete ruhás nőt vélek látni. – Egy fekete ruhás nőt? – csodálkozott a férfi. – Látja, mondtam, hogy semmiség... – Ami önt aggasztja, az nem lehet semmiség. – A múlt heti királynőellenes megmozduláson láttam azt a gyászruhás asszonyt itt, Suttonban – mesélte Ally. – Ő volt, aki éles hangon bekiabált, hergelte a tömeget. És mostanában valamiért mindenütt őt vélem látni... Az arcát fátyol takarta, de a mellette álló nőt felismertem. Elizabeth Prine volt az, Sir Andrew Harrington unokanővére, a második áldozat özvegye. – Elég sok nő visel feketét, Miss Grayson. – Igen, tudom. Hosszan néztek egymás szemébe. Ally hirtelen zavarba jött, gyorsan leengedte a függönyt. Azt remélte, hogy a férfi visszaül a helyére, de Mark maradt. Még csak el sem húzódott. – Tényleg annyira elviselhetetlen a gondolat, hogy hozzám jöjjön feleségül? – tudakolta gyöngéden. Ally úgy nézett a különös, szürkével keretezett kék szempárba, mint akit megbabonáztak, Hagyta, hogy a férfi végigsimítson az arcán. Sőt nemcsak hogy hagyta, kifejezetten élvezte az érintését. Elöntötte a forróság, egész testében reszketett. Szerette volna viszonozni a simogatást, vágyott rá, hogy ő is megérintse Markot, de bár jegyesek voltak, végső soron most találkoztak először. Illett tehát kicsit visszafognia magát. 166
– Alig ismerem önt – suttogta. – Ezen sürgősen változtatnunk kell – súgta vissza a férfi évődőn. – Szeretném, ha nagyon jól megismerne. Mindenki másnál jobban... Allynek még inkább melege lett. Elfelejtette, hogy egy településen hajtanak át éppen, és hogy hamarosan otthon lesznek... – Nem vagyok ám olyan szörnyeteg, mint amilyennek gondol. – Mark most ajkához emelte a kezét, és egyenként csókot lehelt mindegyik ujjára. Ally lehunyta a szemét. Borzongató hullámokban tört rá a vágyakozás. – Maga sem ismer engem – mondta fojtott hangon, amikor végre sikerült felpillantania és megszólalnia. – Honnan tudja, hogy nem én vagyok a szörnyeteg? A férfi lassan megrázta a fejét. Ally megbűvölve meredt rá, moccanni sem tudott. Kezdett megijedni. Sosem élt még át ilyesmit, és nem tudta mire vélni szokatlanul erőteljes érzéseit. Mindössze háromszor találkozott a férfival, kétszer haramia képében és most harmadszor... Mi ez az egész? Mark ekkor hozzáhajolt, pedig már épp elég közel volt eddig is. Szép formájú, érzéki ajka veszedelmesen közeledett az övéhez. – Jegyesek vagyunk – emlékeztette Allyt, akinek még mindig fogta a jobb kezét, míg baljával átölelte és magához húzta. A szájuk lassan összeért. Gyöngéd, finom csók volt, Ally egyetlen pillanatig sem érezte úgy, hogy sürgetik, vagy kényszerítik. Egy mozdulattal 167
véget vethetett volna az egésznek, ha akarja. Csakhogy nem akarta. Eszébe se jutott tiltakozni. Bódultan hullott a férfi karjába és adta át magát a csók mámorának. Mark ajka és nyelve olyan tüzet lobbantott lángra a bensőjében, hogy az egész világ elenyészni látszott. Ujjai Mark mellkasán motoztak, de nem azért, hogy eltolja a férfit, sokkal inkább, hogy érezze a szíve dobbanását, ziháló lélegzetét... Ám Mark egyszer csak visszahúzódott, bár még mindig fogta Ally kezét, és a szeme is vágyakozón tapadt rá. A lány értetlenül nézett vissza, de a következő pillanatban feltűnt neki, hogy a kocsi már áll. – Sajnálatos módon megérkeztünk – mondta halkan a férfi. – Ó! – Ally zavarban volt. Kétségbeesetten igyekezett megigazítani a haját és a ruháját, ami így, a sarokba szorítva nem volt valami könnyű feladat. Önkéntelenül az ajkán is végigsimított, és furcsának, idegennek érezte. Megrázta ez a csók. Megrázta és felbosszantotta. Legfőképpen az dühítette, hogy ilyen könnyen megadta magát. Hogy semmi ellenállást nem tanúsított. – Engedjen! Be kell mennem – mondta élesen. – Miért ilyen dühös? – Nem vagyok dühös. Egyszerűen itt lakom. Ki akarok szállni. – Csak még valamit hadd mondjak... Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy össze kell házasodnunk. – Egyedül van ezzel a meggyőződésével – közölte hűvösen Ally, és megpróbált előrefurakodni a hintó ajtaja irányába, de Mark elkapta. 168
– Le vagyok nyűgözve – mondta, és a szemében vidám szikrák gyúltak. – Én viszont egyáltalán nem repesek az örömtől, hogy itt kell szoronganom ebben a kényelmetlen kocsiban. Volna szíves kiengedni végre? – Jegyesek vagyunk, nem értem, mire ez a nagy sietség. Különben is, semmi oka rá, hogy ilyen haragos legyen. – Fogalmam sincs, miről beszél – füllentette Ally. – Dehogyis nincs. Persze, nem rám dühös. Sokkal inkább saját magára, igaz? – Senkire sem vagyok dühös, fogja már fel! – De még mennyire hogy az! – Mark lustán elmosolyodott, amitől a lány végképp felpaprikázódott. – Bosszantja, hogy viszonozta a csókomat. Pedig nagyon szeretett volna úgy tenni, mintha visszataszítónak találna. – Talán meg kellene csókolnom minden férfit, akit nem találok visszataszítónak? – feleselt Ally. – Eszébe ne jusson! – Mark tekintete egyszerre szigorúra vált. – Ne felejtse, hogy jegyesek vagyunk! Amíg a gyűrűmet viseli... – Éppenséggel nem kötelező viselnem, le is húzhatom, nem igaz? Ó, hagyjuk már ezt, az ég szerelmére! Kiszállunk végre ebből az átkozott hintóból?! Mark megmozdult, de csak kelletlenül, vontatottan, és közben úgy nézett a lányra, olyan csibészesen, hogy Ally, ha mostanáig nem jött volna rá, kicsoda a titokzatos útonálló, ebben a pillanatban biztosan ráébred. A férfi kitárta a kocsiajtót, leugrott, majd ahelyett hogy a kezét nyújtotta volna Allynek, derékon kapta és kivette őt is a hintóból. 169
– Köszönöm, hogy hazahozott – búcsúzott a lány, aki abban reménykedett, hogy most végre megszabadulhat a vőlegényétől, és lesz ideje kicsit átgondolni a történteket. Csakhogy a nénikéi keresztülhúzták a számításait, mert meghallották a kocsit, és egymás sarkát taposva kisiettek a házból. – Ó! – kiáltott fel Edith! – Micsoda kellemes meglepetés! Az ifjú Mark Farrow! – Mark! – örvendezett Violet is. – Milyen kedves öntől, hogy hazahozta a mi kis Allynket! – Ugye bejön egy csésze teára, mielőtt visszaindulna?! – invitálta Merry. – Nem hiszem, hogy ráér, tudjátok, nagyon sok a dolga – vágta rá gyorsan Ally. – Annyira azért mégsem – sietett közbeszúrni Mark, kaján pillantást vetve Allyre. – Egy csésze teát szívesen elfogadok. – Hát akkor jöjjön! Kerüljön beljebb, kedves Mark! – állt félre az ajtóból túlzott udvariassággal Edith. Így aztán Allynek újra el kellett viselnie a vőlegénye érintését. Mert Mark természetesen nem hagyta ki, hogy karon ne fogja: úgy vezette be a házba. – Üljetek csak le, nénikéim, beszélgessetek! – javasolta a lány a szalonba érve. – A teáról majd én gondoskodom. – Dehogyis, drágaságom! – tiltakozott Merry. – Neked kellene inkább a jegyeseddel... – Ó, mi mostanáig beszélgettünk a hintóban. Nektek viszont illene egy kicsit jobban megismernetek őt, nem gondoljátok?
170
Azzal Ally eltűnt a konyhában. Ott aztán kifújta magát, és beletelt talán egy percbe is, mire rájött, hogy oda kellene tennie forrni a vizet. Ahogy ott állt a tűzhely mellett, önkéntelenül is megérintette az ajkát. A csókra gondolt. És arra, hogy egyáltalán nem találja visszataszítónak a vőlegényét. Olyannyira nem, hogy már a rákényszerített házasság ellen sem berzenkedett. Sok fiatalembert ismert, de még soha senkivel nem találkozott, aki ilyen érzéseket ébresztett volna benne... Kihez menne, ha nem hozzá? Az ajkába harapott és fülelt. Próbálta elkapni a szalonból kiszűrődő hangokat, kíváncsi volt, miről beszélgetnek a nénik Markkal. A férfi éppen nevetett valamin... Igen, a felesége leszek, gondolta Ally, és kellemes izgalom töltötte el. Már csak amiatt is, mert elhatározta, hogy megleckézteti kicsit a vőlegényét. És gyanította, hogy már nem is kell a leckéztetéssel sokáig várnia. Majdnem biztos volt benne ugyanis, hogy a haramia nemsokára újra felbukkan a közelében. A vasárnapi istentiszteletnek sehogyan sem akart vége szakadni. Mark türelmetlenül pillantgatott ide–oda, de főleg Ally felé, akit jól szemmel tarthatott innen, a családjának fenntartott padból. A lány persze a nénikéivel érkezett, és mélyen elpirult, amikor észrevette a rá irányuló figyelmet. Sőt a fejét is igyekezett minél inkább elfordítani. Mark azt tervezte, hogy meghívja mind a négyüket villásreggelire magukhoz, így aztán, amikor felcsendült az utolsó zsoltár, azonnal kilépett a padból, ám nem indulhatott 171
el Ally felé, ahogyan szándékozott, mert valaki a vállára tette a kezét. Meglepetten fordult hátra: Ian Douglas felügyelő volt az. Sürgős lehetett az ügy, amely miatt idejött, ha vasárnap képes volt vidékre utazni miatta. – Válthatnánk néhány szót? – kérdezte halkan. Mark elkínzott pillantást vetett Allyre, aki lopva ránézett, aztán gyorsan elfordult megint. Nagyon jól adta a közönyöset. De a teste nem hazudott. Az a csók... Mark képtelen volt feledni az édességét, Ally bőrének bársonyát, a haja illatát. – Válthatnánk néhány szót? – ismételte a felügyelő kicsit türelmetlenebbül. – Természetesen. Valami nagy baj van, ugye? Újabb gyilkosság? – Szerencsére nem. De velem kellene jönnie. – Hová? – Lord Wittburghöz. Mark látta, hogy az édesapja, aki közben Allyékkel együtt kiért a templomból, visszanéz és őt keresi. – Ugye megbocsát egy pillanatra? – nézett Ian Douglasra. – Csak elköszönök... Azzal kisietett a menyasszonya után. Tudta, hogy rajtuk a világ szeme, elvárják tőle, hogy illendően üdvözölje leendő hitvesét. No nem mintha ez nehezére esett volna... Külön örömmel töltötte el, hogy Ally a nénik és Lord Farrow jelenlétében aligha tiltakozik majd a csók ellen. – Kedvesem – biccentett a lánynak mosolyogva, aztán megfogta a kezét, és két oldalról megcsókolta az orcáját, hogy aztán az ajkára is nyomjon egy gyöngéd csókot. 172
Érezte, hogy Ally mozdulatlanná dermed a karjában, de a várakozásnak megfelelően nem tolta el magától, holott bizonyára szerette volna. De amint lehetett, kibontakozott az öleléséből. – Úgy látom, vár önre valaki – intett a templomajtó felé. – Ó, igen. Találkozót beszéltem meg egy régi jó baráttal. De amint megpillantottam önt, megfeledkeztem szegényről. Merry elragadtatottan kuncogott. – Ó, milyen romantikus! – Hogy oda ne rohanjak! – dünnyögte csúfondárosan Ally. – Az édesapja épp most hívott meg minket villásreggelire – közölte Markkal boldogan Violet. . – Remélhetőleg hamarosan visszatérek, és csatlakozom önökhöz – mondta udvariasan a fiatalember. – Borzasztó, hogy még vasárnap is dolgozik – sopánkodott Edith. – Sebaj, ha összeházasodnak, az éjszakákat garantáltan együtt tölthetik – kuncogott Merry. – De Merry! – szólt szertelen nővérére szigorúan Violet. – Azt hiszem, jobb, ha megy – mondta Marknak Ally. – A rendőr barátja ugyancsak türelmetlennek látszik. – Honnan tudja, hogy rendőr? – csodálkozott Mark. – Az öltönyéről. Rendes és tiszta, ám meglehetősen rosszul szabott. És a cipője is... Vastag, erős bőr, nem éppen szép darab, viszont látszik rajta, hogy strapabíró és kényelmes. – Lenyűgöző – bókolt Lord Farrow. – Micsoda logika! Ally elpirult. – Arthur Conan Doyle nagy rajongója vagyok – magyarázkodott. – És persze Edgar Allan Poe–é – tette hozza Mark. 173
– Az előbbi a félelmeinket csúfolja ki, az utóbbi az életre tanít – jegyezte meg Ally, aztán elsétált Mark mellett, odament Ian Douglashoz, és kezel nyújtott neki. – Üdvözlöm, felügyelő úr! Alexandra Grayson vagyok. A férfi elvörösödött. – Ian Douglas. Boldog vagyok, hogy megismerhetem, Miss Grayson. – Önök Markkal régi jó barátok, ha nem tévedek. – Igen. – És most azért jött ide, hogy elkapja az útonállókat? – Nem. De biztosíthatom, kisasszony, hogy számos munkatársam dolgozik az ügyön. – Értem... Valamennyien hivatalosak vagyunk Lord Farrow–hoz, villásreggelire – jegyezte meg Ally. – Nem tart velünk? – Sajnos, nem lehet... – El kell mennünk – szólt közbe Mark, aki természetesen Ally után sétált. – A felügyelővel ebédelek benn a városban. – Rendben. Akkor nem is tartóztatom tovább az urakat. A viszontlátásra, Douglas felügyelő! Örülök, hogy megismerhettem. Mark... – Ally udvariasan hátralépett, ám vőlegénye nem így képzelte a búcsúzást. – Egy búcsúcsókot sem kapok? – kérdezte halkan, de nem várt választ: magához húzta Allyt, és könnyed csókot nyomott az ajkára. A lány íze, illata egy pillanatra szinte megszédítette, de nem tovább, mert Ally gyorsan felocsúdott meglepetéséből, és kibontakozott a karjából. A száját szigorúan összeszorította, s Mark esküdni mert volna rá, hogy ha kettesben vannak, alighanem letörli ajkáról a csók nyomát. 174
– A viszontlátásra! – mondta kimérten, majd visszatért a nénikéihez és Lord Farrow–hoz. A felügyelő megbűvölten bámult utána. – Mehetünk? – kérdezte Mark kissé ingerülten. – Tessék? Ó, igen, természetesen. Lionel Wittburg udvarházához indultak, nyugati irányba, a London felé vezető, sűrű erdővel szegélyezett úton. Útközben a felügyelő elmesélte, hogy fölöttébb nyugtalanító telefonhívást kapott Lord Wittburg komornyikjától. A hű szolga igencsak feldúltan jelentette, hogy gazdája már napok óta nem kel fel ágyából, nem eszik, nem iszik, ellenben összevissza beszél mindenféle őrültséget, például hogy a királynő megölette régi jó barátját, Hudson Portert. Markot aggodalom töltötte el a hír hallatán. Kisgyerekkora óta ismerte a lordot, és őszintén kedvelte őt. A komornyik, Keaton már várta, és egyenesen gazdája hálószobájába vezette őket. Lord Wittburg az ágyában feküdt, és kifejezéstelen arccal bámulta a mennyezetet. Mark megfogta a kezét: bőre hideg volt, és nyirkos, de a legaggasztóbbnak az tűnt, hogy az idős férfi észre sem vette őket. Továbbra is a plafonra meredt és azt motyogta: – Már megint... Újra kezdődnek a gyilkosságok. Csak most nem nőket, hanem férfiakat ölnek. Szörnyű összeesküvés, melyet senki sem mer felfedni... Senki sem látja az igazságot... Mark a komornyikra nézett. – Orvos látta már?
175
– Természetesen. Múlt héten itt járt Garrett doktor, és ő javasolta ezeket a pirulákat... Lord Wittburg akkor főként álmatlanságra panaszkodott. Mark vetett egy pillantást a fiolára. – Ópiumszármazék – állapította meg. – Lehet, hogy épp ez okozta a bajt. Sokat vehetett be belőle... Alig tapintható a pulzusa. Segítsen, Ian! Ültessük fel! – Felültetni? – ijedt meg Keaton. – De hát beteg! Nem pihennie kellene inkább? – Ha tovább fekteti, lehet, hogy soha többé nem kel fel innen. Mondja csak, van a konyhában kávé? – Természetesen, uram – felelte kissé sértődötten Keaton, mint akit már a puszta feltételezés is felháborít, hogy a háztartás hiányt szenvedhet egy ilyen fontos fogyasztási cikkben. – Akkor menjen, főzzön egy jó nagy ibrikkel! Ian, segítsen, kérem! Én az egyik, maga a másik oldalról... Lord Wittburg magas, csontos férfiú volt, és minthogy teljesen magatehetetlennek tűnt, a két izmos férfinak is komoly feladatot jelentett felültetni, majd felállítani. – És most hogyan tovább? – pihegett a felügyelő. – Sétáltatni fogjuk. Magához kell térítenünk valahogy. Rajta! Miközben sétáltatták, jobban mondva vonszolták fel–alá a szobában, Lord Wittburg folytatta az összefüggéstelen motyogást: – Az apák bűnei... mindig visszaszállnak a fiakra. Mindig. A történelem ezerszer bebizonyította. Mennyi elfecsérelt élet... Bár van, aki szerint egy szajháért nem kár. Úgyis hamarosan elvinné valami szörnyű kór... A kés még mindig 176
sokkal kíméletesebb... Ó, Istenem! Szegények! Azért az utolsó másodperceik rettenetesek lehettek... A rettegés, a fájdalom és az a rengeteg vér... Ó, Hudson! Mennyit vitatkoztunk... Soha semmiben nem értettünk egyet, a véleménykülönbség mégsem aknázta alá a barátságunkat... Mondják, megkeseredett ember lettél, de én tudom, hogy ez nem igaz. Nem vártál, nem is várhattál kinevezést, miután elcsábítottad a hadnagyunk feleségét... – Mi az ördögről beszél? – értetlenkedett a rendőrtiszt. – Mint ön is tudja, a lord jó barátságban volt az elsőként meggyilkolt áldozattal, Hudson Porterrel – magyarázta Mark. – Együtt szolgáltak a seregben. – No de valami legyilkolt szajhákat is emlegetett. Csak nem a Hasfelmetsző áldozatait? – De igen. Úgy tűnik, a bűncselekményekkel a koronát gyanúsítja ő is, mint oly sokan. Ian Douglas értetlen arcot vágott. – Hiszen Lord Wittburg monarchista! A királynő hűséges híve. – Igen. Ám minden jel arra mutat, hogy még a rendszer támogatói is megrendültek a hitükben az újabb gyilkosságok hatására. Keaton nem sokkal később visszatért egy ezüsttálcával, melyen egy jókora kancsó kávét és egy csészét egyensúlyozott. – Ültessük Lord Lionelt a kandalló elé, a fotelba! – javasolta Mark. Míg ez megtörtént, a komornyik kitöltötte a kávét. Mark a lord ajkai közé erőltette a csészét, és megpróbálta belediktálni az italt. 177
Lord Wittburg először félrenyelt és köhögött, de idővel belejött az ivásba, és kortyolni kezdte a kávét. Végül két teljes csészényit megivott. Néhány perc elteltével tisztulni kezdett a tekintete. Rábámult Markra, és felismerés tükröződött az arcán. – Nahát... Maga meg mióta van itt? – Körülbelül fél órája érkeztünk Douglas felügyelővel. Azt hiszem, kicsit sok altatót vett be, Lord Wittburg. – Mostanában álmatlanság gyötör, tudja... – Megértem, de ez a gyógyszer veszélyes. Félrebeszélt tőle, és nem sok hiányzott hozzá, hogy örökre elaludjon. Lord Wittburg a komornyikjára nézett. – Maga hívta ide az urakat, Keaton? Az öreg szolga bólintott. – Én, sir. Nagyon aggódtam önért. Mr. Hudson Porterről beszélt egyfolytában, és tudtam, hogy Douglas felügyelő dolgozik az ügyön. – Köszönöm. Alighanem megmentette az életemet. – Uram, ezekkel mit csináljak? – mutatott a komornyik a fiolában lévő pirulákra. – Kidobhatom a maradékot? Lord Wittburg elmosolyodott. – Dobja, Keaton! Megjártam Indiát és Afrikát, számtalan csatában harcoltam az ellenséggel. Az álmatlanságot is le fogom győzni valahogy... Köszönöm, hogy eljöttek és segítettek – fordult a vendégek felé az idős férfi. – Azt hiszem, kérek még egy kis kávét. És szeretnék enni valamit, Keaton. Uraim, velem tartanak? – Szívesen – biztosította a házigazdát Mark. Mivel Lord Wittburg még elég gyenge volt, a komornyik a hálószobában tálalta a villásreggelit. Mark és a felügyelő 178
örömmel nyugtázta, hogy a lord teljesen épelméjűnek tűnik, értelmesen társalog, hozzászól bármilyen témához. Az étkezés végeztével, amikor a két vendég megnyugodva távozni készült, Lord Wittburg visszahívta Markot, és egészen közel hajolt hozzá. – Maga, kedves fiam, még nem tapasztalta, hogy a történelem megismétli önmagát. Pedig ez az igazság. Mark döbbenten nézett az öregúrra, azt hitte, megint félrebeszél. De Lord Wittburg tekintete tiszta volt, s ahogy megragadta fiatal barátja karját, a szeme ravaszkásan megvillant. – Nagyon sok mindent nem tud még a küszöbönálló házasságáról, Mark. Derítse fel az ügy hátterét, és akkor meg fogja érteni... Derítse ki, kicsoda valójában az a lány, akit hamarosan oltár elé vezet! 9.FEJEZET Ally, noha nagyon kedvelte Lord Farrow–t, nem örült túlságosan, hogy leendő apósa meghívta őket a vadászházába villásreggelire. Alig várta, hogy hazamehessen, és a jegyzetfüzete keresésére indulhasson a patakparti sziklához. Ám alighogy megérkeztek a Farrow–birtokra, egyből megjött a kedve az itt–tartózkodáshoz, mert a teraszon nem más üldögélt, mint kedvenc írója, Arthur Conan Doyle. A lány őszinte lelkesedéssel üdvözölte a középkorú, átlagos külsejű férfiút, akinek azonban szokatlanul bánatos kifejezés ült az arcán. Ally, aki jól ismerte őt, tudta, minek köszönhető ez az arckifejezés: Doyle felesége, Louisa gyógyíthatatlan 179
tüdőbajban szenvedett, vagyis lassú haldoklásra volt ítélve, és mostanában annyira rossz állapotban volt, hogy csak akkor hagyta el az otthonát, ha Dél–Európába, illetve Egyiptomba utaztak különféle gyógykúrákra. Allyt megpillantva az író felállt, és mosolyogva, atyai öleléssel üdvözölte a lányt. – Látom, leendő menyemet nem kell bemutatnom – mondta Joseph Farrow. – Nem bizony! Közös barátnőnk, Lady Kat MacDonald jóvoltából már ismerjük egymást. Lord Farrow erre bemutatta a három nővért, akiket Doyle nagy tisztelettel üdvözölt. A vadászházban mindössze két ember szolgált, az inas, Bertram, aki az istállót is rendben tartotta, valamint egy házvezetőnő, aki a konyháért volt felelős. A jólelkű Merry, Violet és Edith azonnal felajánlották, hogy segítenek a tálalásban, mire persze Ally is csatlakozott. Öten villámgyorsan kihordták minden étket és edényt a ház mögötti nagy teraszra. Mire megterítettek, egy újabb vendég is akadt: Ally legnagyobb meglepetésére Sir Andrew Harrington pattant fel üdvözlésükre a házigazda mellől. – Micsoda bájos kisegítők! – élcelődött. – Nem adja kölcsön őket nekem is, Lord Farrow? – Sir Andrew! – örvendezett Ally. – Ezt a meglepetést! Hogy kerül ide? – Gyakran tartózkodom ezen a környéken, ugyanis rokonaim élnek erre – magyarázta a férfi. – Templomban voltam, és hallottam, hogy Lord Farrow villásreggelit ad az önök tiszteletére. Így aztán ideszemtelenkedtem, mert tudom, 180
hogy a mi nemes lordunk sosem űz el az asztalától senkit, aki éhes. – Ön mindig szívesen látott vendég a házamban – jegyezte meg Lord Farrow. – De engedje meg, hogy bemutassam... – Violet, Merry és Edith úrhölgyeket – biccentett mosolyogva Sir Andrew, majd kezet csókolt mindenkinek. – Már sok szépet hallottam önökről. – Ön igazán elbűvölő – kuncogott Merry. – Örvendek – pirult Edith. – Hát még én! – tódította Violet. A villásreggeli bőséges volt, és ízletes, s a társaság tagjai remekül elbeszélgettek. Sir Andrew még arra is talált módot, hogy méltassa a három nővér varróművészetét. Miután a kávét is felszolgálták, Violet, Merry és Edith egyszerűen képtelenek voltak megülni a helyükön. Nem tudtak csak vendégek lenni, segíteni akartak mindenáron. Később Lord Farrow felajánlotta, hogy megmutatja az istállóit. Mindenki lelkesen követte, kivéve Doyle–t és Allyt. Az írót nem érdekelték a lovak, a lány viszont mindenképpen beszélni akart vele, azért maradt inkább a teraszon. Amint a többiek távoztak, Doyle egészen közel hajolt Allyhez, és megszorította a kezét. – Szívből kívánok önnek sok boldogságot, Ally! Nem is tudja, milyen szerencsés teremtés... No nem mintha a vőlegénye nem lenne az. A lány elkomorodott. – Ami azt illeti – húzta el a kezét – nem igazán szeretnék férjhez menni. – Micsoda? 181
– Nem úgy értem, hogy egyáltalán nem – visszakozott a lány. – Egyszer, később szívesen, de nem most... – Úgy értsem, hogy valami kifogása van Mark Farrow ellen? Nos, ez meglep. Nálánál érdemdúsabb, tiszteletreméltóbb fiatalembert nem ismerek. – De olyan fiatalember is kevés van, aki nálánál kevesebb időt tölt a menyasszonyával – jegyezte meg epésen a lány. – Nézze, Ally, ha a vőlegényének valahová el kellett mennie, arra jó oka volt, nekem elhiheti. Engem például ő hívott ide, ha most még sincs itt, az nem véletlen. Mérget vehet rá, hogy nagyon fontos ügy szólította el. Ally a vállát vonogatta. – Egy bizonyos Douglas felügyelővel ment el. Azt mondta, együtt ebédelnek Londonban. – Aha. – Arthur Conan Doyle jelentőségteljes ábrázattal bólogatott. – Úgy gondolja, hogy nem is ebédelnek? – Nem hinném. Sokkal valószínűbb, hogy a hármas gyilkosság ügyében nyomoznak valahol. – De hát Mark... nem rendőr! – Persze hogy nem. Hogy is lehetne rendőr egy leendő főrend, Warren grófságának örököse? Viszont annyi mindenben segíthet a rendőrségnek! A származása és az ismeretségei révén bejuthat sok fontos emberhez, megtudhat sok fontos dolgot, ami a közönséges nyomozóknak sohasem sikerülhet. Ally habozott. – Rájöttem valamire – mondta –, de kérem, ezt ne mondja el senkinek. Doyle kérdőn vonta fel a szemöldökét. 182
– Azt hiszem... Nem, tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy a hírhedt útonálló, akitől a környék nemesei rettegnek, nem más, mint... Mark Farrow. Az író hátradőlt a székén. Az arcán nem tükröződött döbbenet, pedig Ally ezt várta volna. Sőt még különösebben meglepettnek sem látszott. – Szent Isten, maga tudta... tudta, hogy ő a haramia! – hüledezett a lány. – Csss! Dehogyis tudtam! Miket beszél? – De hát... – Ha ő a haramia, higgye el, jó oka van erre is... De most csönd! Jönnek a többiek! És csakugyan, egy perccel később már ott volt mindenki körülöttük. – Ó, Ally, sajnálhatod, hogy nem láttad azokat a gyönyörű lovakat! – lelkendezett Violet. – Bár, ha jobban belegondolok, hamarosan név szerint fogod ismerni valamennyit. – Látom, jól elbeszélgettek Arthurral – állapította meg Lord Farrow. – Tudja, hogy Mark is nagyon jóban van vele? Bámulatos, milyen sok közös vonásuk van a fiammal. – Ó, bár én volnék a fia, mylord! – sóhajtott fel epekedve Sir Andrew Harrington. – Ön, Sir Andrew, jó családból való, vitéz katona. Nem hinném, hogy bárkivel cserélnie kellene – udvariaskodott a házigazda. – A fején találta a szöget, mint mindig – nevetett a fiatalember.
183
– Csodás volt a villásreggeli, és nagyon jól éreztem magam – hálálkodott Violet. – De azt hiszem, ideje mennünk. Sajnálom, hogy a drága Mark nem ért vissza. – Hazakísérem önöket – ajánlotta Sir Andrew. – Igazán kedves, de már szóltam Bertramnek, hogy lóháton kísérje el a hölgyeket – felelte a házigazda. Még pár percig eltartott a búcsúzkodás, ám Mark Farrow továbbra sem került elő. Ally persze egy csöppet sem fájlalta vőlegénye hiányát: tökéletesen elegendő volt neki Arthur Conan Doyle és a gáláns Sir Andrew társasága. Az író búcsúzáskor újra megölelte a lányt, majd felsegítette a nénik mellé, a hintóba. – Ha bármikor szüksége volna rám, ne habozzon, hívjon fel vagy üzenjen értem! – mondta neki. – És velem is rendelkezzék bátran! – tódította már a lova hátáról Sir Andrew. – Életem és vérem a kegyedé, ha úgy akarja. Lord Farrow sokáig integetett a távolodó hintó után. Ally elgondolkodva intett vissza. Azon töprengett, vajon mi az ördögöt csinálhat most a vőlegénye? Vajon miből is áll Mark Farrow titkos élete? Mark tisztában volt vele, hogy személye nagy feltűnést fog kelteni az újság szerkesztőségében, így is történt. A telefonos kisasszonyok és a gépírónők fülig pirulva elhallgattak, majd lázas izgalommal összesúgtak a háta mögött. És a hímnemű munkatársak arcára is kiült a csodálkozás, ahogy megpillantották. Egy könyökvédőt viselő fiatalember vezette Markot Victor Quayle, a főszerkesztő szobájába. Noha már többször is 184
találkoztak, a férfi mégis felpattant helyéről, és kis híján elejtette a pipáját, amint a vendéget észrevette. – Kit látnak szemeim?! Sir Mark Farrow! – Ugyan, Victor, hiszen mondtam, hogy nyugodtan szólíthat Marknak. A korán kopaszodó köpcös főszerkesztő lelkesen rázta meg a fiatal főúr jobbját. – Mi szél hozta erre? Remélem, nem az eljegyzéséről szóló cikkünk ellen van kifogása... Talán nem írt igazat a riporterünk, amikor beszámolt róla, hogy nem vett részt a saját tiszteletére rendezett bálon? Mark a fejét rázta. – Semmi bajom a nevezett cikkel, az aggodalom hozott ide. És ez a levél, amelyet a múzeumban találtam. – Azzal előhúzta az Olivia Cottage–nak címzett borítékot. A főszerkesztő nagyot nézett. – Ha nem tévedek, ezt nemrég postáztuk egy szabadúszó munkatársunknak. – Aki minden bizonnyal ellátogatott a múzeum új kiállítására. – Az könnyen lehet. – Mondja, Victor, ki ez az Olivia Cottage? A főszerkesztő habozott. – Azt... azt sajnos nem mondhatom meg. – Értem. Tisztában vagyok vele, hogy kötelessége megőrizni az önre bízott titkot, de én azt hiszem... – Mark megfordult és ellenőrizte, hogy bezárta–e maga mögött az iroda ajtaját. – Sőt biztosra veszem, hogy Olivia Cottage nem más, mint az A. Anonymus néven publikáló újságíró. Nagyon aggódom miatta, higgye el, különben nem faggatnám önt... 185
Muszáj tudnom az igazságot, mert gondoskodni szeretnék az illető védelméről. Talán ő maga sem tudja, mekkora veszély fenyegeti... – Hát persze. Megértem. Maga királypárti – dünnyögte a főszerkesztő. – Ez teljesen független a politikai meggyőződésemtől, higgye el! Egy lázadót is megvédenék a véreskezű sorozatgyilkostól, ilyen rettenetes halált az ellenségének sem kíván az ember. Victor Quayle felsóhajtott. – Hát igen. Szörnyű dolgok történnek mostanában. De sajnos nem segíthetek... Amikor az előbb azt mondtam, hogy nem mondhatom meg, kicsoda Olivia Cottage, azt úgy értettem, hogy fogalmam sincs, ki ő. Biztosra veszem, hogy ez éppen olyan álnév, mint az A. Anonymus. A cikk borítékban érkezett a szerkesztőség címére, egy levélke kíséretében, miszerint ha leközöljük, a szerző ennyi és ennyi honoráriumra tart igényt, melyet ebbe és ebbe a postahivatalba kell elküldenünk Olivia Cottage nevére. Mellesleg a nevezett postahivatal a múzeum közvetlen közelében van. Köszönöm, hogy visszahozta a levelet. Majd újra postázzuk. Bár az illető... – Bár az illető? – csapott le a félbemaradt mondatra Mark. A főszerkesztő a vállát vonogatta. – Csak azt akartam mondani, hogy a cikk szerzője nyilvánvalóan nincs rászorulva a honoráriumra, ha alighogy felvette, már el is veszítette a csekket. Amennyiben pénzszűkében lenne, jobban vigyázna rá. – Ebben lehet valami – ismerte el Mark. – És mondja csak, kapott valamit mostanában ettől az Olivia Cottage–tól? 186
– Sajnos nem. De remélem, hamarosan újra jelentkezik. Nagyon nagy visszhangja volt az előző cikkeinek. – Szeretnék kérni öntől valamit – nézett a főszerkesztőre komolyan a fiatalember. – Ne aggódjon, nem kívánom, hogy a kedvemért megszegje a titoktartási kötelezettségét! Csupán azt szeretném, ha értesítene engem még azelőtt, hogy a következő A. Anonymus–cikk megjelenne. Megteszi? – Szívesen. Ebben igazán nincs semmi rossz. Feltétlenül szólok, ha újabb cikket közlünk le tőle. – Köszönöm. Mark elbúcsúzott, és távozott. Az iroda ajtajában majdnem belebotlott Thane Grierbe. – Jó napot! – köszöntötte az újságírót, aki meglepetten, sőt ijedten bámult vissza rá. – Jó napot, Sir Farrow! Mi az? Csak nincs valami baj? – Nincs. Minden a legnagyobb rendben. – Akkor nem a cikkem miatt jött, amelyet az eljegyzéséről írtam? Mark nevetett. – Nem. Hiszen igazat írt, vagy nem? Miért jönnék be panaszt tenni egy olyan cikk miatt, amelyben nem állítottak valótlanságot? – Hát mert megírtam, hogy nem volt jelen a saját eljegyzésén. – És ez pontosan így történt. Sajnos tényleg nem tudtam jelen lenni. – A mai számban... a társasági rovatban... talán még nem olvasta, de ismét van önökről egy rövidke írás. Meglehetősen kedvező végkicsengésű, ha szabad megjegyeznem. 187
– Köszönöm. – Mark a fiatal újságíróra nézett. – Miért ír maga mostanában mindig a társasági rovatba? – tudakolta. – Régebben sokkal komolyabb témákkal foglalkozott, nem? – De igen. A Giles Brandon–gyilkosságról például én tudósítottam. Sajnos, az volt az utolsó komoly téma, amelynek a közelébe engedtek. – Emlékszem arra a cikkre. Nagyon korrekt írás volt. Alapos és tárgyilagos, mindenféle szenzáció–hajhászattól mentes. – Csakhogy sokan vannak ám, akik pont ezt várják egy újságcikktől. A szenzációt – legyintett lemondóan Grier. – Nos, én mindenekelőtt azt várom egy tudósítástól, hogy tényszerű legyen. A történtek elferdítése, csak hogy minél nagyobbat szóljon a cikk, nem méltó igazi újságíróhoz. – Ezt megemlíthetné Victornak is, ha majd legközelebb nála jár – nevetett fel keserűen Thane Grier. – Isten önnel, uram! Jaj, majd elfelejtettem... Még nem is gratuláltam az eljegyzéséhez! Ön átkozottul szerencsés fickó, ha szabad megjegyeznem. Miss Grayson a legbájosabb teremtés, akihez nekem valaha szerencsém volt. És a legokosabb... Mark mosolyogva biccentett. Csak amikor kilépett a szerkesztőségből, döbbent rá, hogy Thane Grier egy nagyon fontos igazságot mondott ki az imént. Igen, Ally kétségkívül nagyon okos. Művelt, szellemes, úgy vág az esze, mint a borotva. Nem mindennapi hozomány, annyi szent. S mindez micsoda vonzó csomagolásban! Ally sehol sem találta a vázlatfüzetét. Hiába ment vissza kedvenc sziklájához, hiába kutatta át az egész környéket, a füzet, melybe rajzolni és írogatni is szokott, nem volt sehol. 188
Kimerülten, csalódottan telepedett le a sziklára, hátát szokás szerint a fatörzsnek vetve. És még az útonálló sem volt sehol... Ahogy eszébe jutott a férfi, hirtelen jeges ijedség dermesztette meg a tagjait. Mert ha nincs itt a füzet, akkor csak az útonálló vihette el. És ha jól sejti, hogy az útonálló tényleg nem más, mint Mark Farrow, akkor... Akkor hiába alakított olyan nagyot tegnap, amikor Mark kérdőre vonta az Olivia Cottage–nak címzett boríték miatt. Elég, ha a férfi belenéz az írásaiba, és az inkognitójának befellegzett... Mark eredetileg úgy tervezte, hogy az újság szerkesztőségéből azonnal hazaindul apja vadászházába, de útközben rájött, hogy okosabban teszi, ha sort kerít egy már régóta esedékes beszélgetésre. Elvégre úgyis ott vitt el az útja Elizabeth Harrington Prine háza mellett. A második áldozat özvegye, noha negyven körül járt már, igen szép asszony volt. Magas, karcsú teremtés, aki könnyed, légies mozdulatokkal nyitott ajtót, s bár arcára fagyott a mosoly, amikor Markot megpillantotta, gyorsan rendezte vonásait. – Sir Farrow! Kérem, jöjjön be! Elnézést, de nem vártam vendéget. – Én kérek elnézést, hogy gyászában megzavarom. – Nem zavar. Tudja, amikor Jacket... szóval meggyilkolták, napokig tele volt a ház rendőrökkel. Mindent összejárkáltak, felforgattak. Aztán, miután ők elmentek, jöttek a jó szándékú barátok, ismerősök. Segíteni akartak a 189
temetés megszervezésében, ételt hoztak, vagy csak átjöttek beszélgetni, hogy ne legyek egyedül. De aztán, ahogy múlt az idő, ők is elmaradtak. Jobbára magányosan tengetem napjaim. – Engedje meg, Mrs. Prine, hogy részvétemet nyilvánítsam a férje halála miatt! Őszintén sajnálom, ami történt. Az asszony sokáig nem felelt, nagy, zöld szeme fürkészőn tapadt Markra. – Elhiszem. Magának még ezt is elhiszem. Mert maga, bár a férjem politikai ellenfele volt, tisztességes ember. Nem gondol őrültnek minket azért, mert máshogyan gondolkodunk, mint önök. No jöjjön, kerüljön beljebb! – Azzal a kicsiny szalonba vezette a fiatalembert. – Kér teát? – Köszönöm, nem. – Gondolom, nem udvariassági látogatásra jött. – Nem. A gyilkosságról kérdezném, ha szabad. Ugye nem volt itthon, amikor a férjét megölték? A nő a fejét rázta. – Londonba voltunk hivatalosak, egy estélyre. Jack sajnos úgy döntött, inkább itthon marad, dolgozik. Engem viszont biztatott, hogy menjek csak nyugodtan el. – És a házvezetőnője? Ő itthon töltötte az éjszakát? – Nem, éjszakára mindig hazamegy. Elég közel lakik, itt a faluban. Reggel ő találta meg Jack holttestét. Én benn aludtam a városban, a kensingtoni házunkban. – Úgy tudom, nem volt nyoma erőszakos behatolásnak. – Jól tudja. – Ez nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy a férje ismerte a gyilkosát. 190
Elizabeth Prine kihúzta magát. Úgy ült a székén, mint aki karót nyelt. – Gondolom, ugyanoda akar kilyukadni, mint az az újságcikk. Nevezetesen, hogy Jacket a saját elvbarátai közül ölte meg valaki. – Miért? Gondolja, hogy Mr. Prine beengedett volna ide egy királypártit? – Miért is ne? Ha ismeri az illetőt, minden további nélkül. Jack nem volt elvakult, nem szakította meg a kapcsolatot a régi barátokkal csak azért, mert azok királypártiak. Mint ahogy például Hudson Porter, az első áldozat is jóban volt Lord Wittburggel, aki köztudottan nagy monarchista. – Igen, ez igaz. Mondja csak, Mrs. Prine, hány embernek van kulcsa a házhoz? A nő nem felelt rögtön. Arcán gyanakvó kifejezés jelent meg. – A férjemnek volt, természetesen – kezdte lassan. – És persze nekem is van. Meg a házvezetőnőnek. – És hol tartják a kulcsokat? – Biztosíthatom, nem szokásom szanaszét hagyni az otthonom kulcsait! – fakadt ki élesen az asszony. – Elhiszem. Hol tartja a kulcscsomóját? A nő felsóhajtott. – Az öltözőasztalom fiókjában. – És a házvezetőnője? Beszélhetnék vele? – Nem, mert kimenőt adtam neki. Már elment. – Értem. – Mark felállt. – Nos, akkor köszönöm a türelmét, asszonyom. Remélem, nem voltam túlságosan tolakodó. Tudja, nagyon szeretném kideríteni az igazságot. 191
– Azt itt nem fogja megtalálni – hangzott a mogorva válasz. – Máshol kellene keresgélnie. – Hol? – Mondjuk a királyi udvarban. Mark nem felelt az epés megjegyzésre. Kedvesen figyelmeztette Elizabeth Prine–t, hogy gondosan zárja be mögötte az ajtót. A zár kattanásából ítélve a nő meg is fogadta a tanácsát, de éppen akkor, amikor Mark már megnyugodva el akart indulni a lovához, valami különös dologra lett figyelmes. Beszédhangok szűrődtek ki a kulcsra zárt ajtó mögül. Tehát vagy Elizabeth Prine nem mondott igazat és mégiscsak otthon volt a házvezetőnő, vagy pedig... Vagy az özvegy nem is gyászolja annyira a férjét, mert máris van valakije. Drága Ally! Átmentünk Mortonékhoz. Szegények, mindketten lázas betegek, és Mrs. Morton húga még nem érkezett meg, márpedig Carroll atya szerint nem lehet őket ebben az állapotban magukra hagyni. Úgyhogy összeszedtünk pár holmit, és útra keltünk. Valószínűleg késő este jövünk haza, úgyhogy vacsorázz meg, drágám, Edith főzött egy ragut. És persze zárkózz be jól, sötétedés után senkit ne engedj be a házba! Vigyázz magadra! Sok szeretettel csókolnak: a nénikéid
192
Ally elmosolyodott. A levélírás Violet feladata volt, de sosem a saját nevét írta alá, mindig csak azt, hogy „a nénikéid". Hogy magára hagyták egész estére, az egyáltalán nem volt szokatlan. Máskor is előfordult, hogy a drága lelkek elmentek valahová beteget ápolni, újszülöttet látogatni, özvegyet vigasztalni, vagy egyszerűen csak nélkülözőket istápolni. Segítőkészek voltak, és jólelkűek, minden ismerősük, de még az ismeretlenek is számíthattak rájuk. Annyira jellemző volt rájuk a jóság, hogy Ally kislánykorában gyakran azért tekintett el a rosszalkodástól, nehogy fájdalmat, csalódást okozzon nekik. – Ezt jó lesz, ha megjegyzem – dünnyögte magában. – Még hasznosnak bizonyulhat ez a tudás, ha magam is anya leszek. Megvacsorázott, aztán főzött magának egy teát, és a kedvenc Defoe–regényével meg a csészével letelepedett a kandalló mellé. De sajnos nem igazán tudott a könyvre összpontosítani, mert eszébe jutott valami. Nevezetesen, hogy Mark viselkedése arra engedett következtetni, hogy a férfi egyáltalán nem olvasta a jegyzetfüzetben lévő írásait. Márpedig ha ő vitte el a vázlattömböt, nyilván bele is nézett... Egy pillanat... Lehet, hogy nem is ő volt az, aki a füzetet megtalálta? Ally megborzongott. Egyszerre kiverte a hideg verejték. Félve körülnézett. A házikóba nem vezették még be a villanyt, s az olajlámpák fénye egyszerre sokkal fakóbbnak tűnt. Ally baljós árnyakat látott mindenütt, ahová csak nézett. 193
Nevetséges, gondolta dühösen, és felállt. Csak a képzelete játszik vele. De azért a bejárati ajtóhoz sietett, és megbizonyosodott felőle, hogy nem felejtette el bezárni. Aztán körbejárta az egész házat, megnézte az összes ablakot. Ez kész agyrém! Fél a saját otthonában? Ott, ahol egész életét töltötte? Sebaj, ha elkezdte az ellenőrzést, miért ne fejezné be? Az nem árthat. Éppen a konyha és a hátsó ajtó felé tartott, amikor tompa puffanást hallott elölről. Valami nekiütődött a falnak, valahol a bejárati ajtó környékén. Ally egyszerre mozdulatlanná dermedt, a vér is megfagyott az ereiben. Várt, de nem történt semmi. Sietve folytatta útját a konyha felé, ám alig lépett be, látta, hogy megmozdul a hátsó ajtó kilincse. A lélegzete is elakadt rémületében. Az ajtó maga szerencsére el volt reteszelve, de a kilincs tovább mozgott, az a bizonyos illető nagyon szeretett volna bejutni, hát szorgalmasan próbálkozott. Aztán egyszer csak abbahagyta. Ally csupán egy pillanatig érzett megkönnyebbülést: rájött, hogy az, aki be akart jutni a házba, aligha fogja feladni az első akadálynál. Nyilván tovább kísérletezik majd, és előbb–utóbb meg is találja a módját, hogy bejöjjön ide. Halkan, észrevétlenül felemelte és a kilincs alá tette az egyik széket, hogy ezzel is erősítse az ajtót, aztán körülnézett, mivel védekezhetne a behatoló ellen. Nos, sok minden volt a házban, de fegyver sajnos egy darab sem. Hacsak a nénik tűkészletét fegyvernek nem számítjuk... Ahogy fegyvert keresve visszatért a nappaliba, pillantása a kandalló előtt heverő piszkavasra esett. Ez jó lesz, döntötte 194
el, és magához vette a nehéz, veszélyesnek kinéző szerszámot. Bár villany nem volt a házban, a telefont nemrég Lord Stirling kezdeményezésére bevezették. Noha ez meglehetősen újfajta találmány volt, és nem terjedt még el széles körben, a nénik nem tiltakoztak. Úgy vélték, ha egyszer az áldott Viktória királynő annyira szereti ezt az ördögi készüléket, akkor nem is lehet annyira rossz. Ally most áldotta az engedékenységüket. Egyenesen a telefonhoz sietett. Remélte, hogy a helyi telefonos kisasszony, Ginny, tudja neki kapcsolni Sir Angus Cunninghamet, a seriffet, vagy legalább Brian Stirlinget. Igaz, egyikük sem lakott nagyon közel, de a később érkező segítség is jobb, mint a semmi... Felkapta a kagylót, ám semmit sem hallott. Semmi zúgás, semmi kattogás, csak a süket csönd felelt a hallózására. Szent ég! Nagyon nagy a baj... Az a valaki, aki befelé igyekszik a házba, elvágta a telefonvezetéket... Ally dobogó szívvel, halálra váltan állt, és hasztalan próbált megnyugodni. Jó darabig csak a fülében zúgó vér dobolását hallotta. Aztán kicsivel később már mást is. Valami fura, kaparászásra emlékeztető hangot Merry hálószobájának irányából. Ally két marokra szorította a piszkavasat, és elindult arrafelé. Amikor belépett a sötét szobába, rájött, hogy az ablak felől jön a hang. Mintha valaki az ablakkilinccsel próbálkozna.
195
Aztán csend lett. Ally moccanni sem mert, a lélegzetét is visszatartotta. Egy perccel később fura kattanást hallott. De mintha ezúttal máshonnan jött volna a zaj. A varrószobából! Kisuhant Merry hálójából, át a hallon, egyenetlen a varrószobába. Lábujjhegyen, a fal mellett araszolva közelítette meg az ablakot. Bár odamehetne a függönyhöz! Bárcsak láthatná, ki az, aki annyira be szeretne jönni! Tudni akarta, ki az ellenség, akivel fel kell vennie a harcot. De nem mehetett oda, nem akart ugyanis lemondani egyetlen előnyéről, a meglepetés erejéről. A gazfickónak nem kell megtudnia, hogy felkészülten várja a támadást. Az egyetlen esélye az volt, hogy egy jól irányzott ütéssel harcképtelenné teszi a gyanútlan behatolót. Halk zörgés hallatszott, a kilincs engedett. Ally dermedten látta, hogy megmozdul a függöny, ahogy a nagydarab izmos férfi keresztülnyomakodik az immáron nyitott ablakon. Nem várhatott tovább, eljött a cselekvés ideje. Ütésre lendítette a piszkavasat, és lesújtott. A fickó felkiáltott fájdalmában, de sajnos nem sérült meg eléggé, mert a következő pillanatban megragadta a lány csuklóját. Ally sikoltott. Hangosan, élesen. – Ally! – hallotta ekkor odakintről, a ház elől. – Hol van, Ally? Közeledő léptek dobogása hallatszott. A támadó halkan szitkozódott, és eleresztette a lányt, a következő pillanatban pedig eltűnt. Nyomtalanul. A függöny lágyan himbálódzott az ablak előtt. 196
De csak amíg valaki félre nem húzta megint. Valaki, aki újfent be akart hatolni a házba. Iménti sikerén felbuzdulva Ally megint felemelte a piszkavasat. 10.FEJEZET – Ally! Ez Mark hangja volt. – Ó, Istenem! Hát maga az? – A lány ledobta a piszkavasat. Ahhoz képest, hogy az imént az életére törtek, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki halálra rémült. Sápadt volt, az igaz, ahogy ott állt a beeső holdfényben, a haja kibomlott, de az arcán elszántság tükröződött, s a szeme villámlott. Mark boldog lehetett, hogy nem sózott oda neki egyet azzal a piszkavassal. Fekete ruhás álarcosként, aki az ablakon át közlekedik, ez lett volna a legkevesebb, amit megérdemel. Ugyanakkor kicsit zavarba is ejtette a tény, hogy a menyasszonya ennyire megbízik egy veszedelmes bűnözőben. – Jól van? – kérdezte. – Igen. – Akkor most vegye fel szépen azt a piszkavasat megint, mert egy rövid időre egyedül hagyom. Megpróbálom elcsípni a fickót. Vigyázzon magára, és akármi van, kiáltson! Nem megyek messzire, ígérem.
197
Dühös volt, hiszen a kiáltozásával ő maga figyelmeztette a támadót, hozzásegítette a meneküléshez. Másrészt viszont, ha nem kiált, lehet, hogy Ally már nem is él... Rohanvást indult el abba az irányba, amerre a behatolót elfutni látta. Egy darabig tudta követni a nyomokat a holdfényben, annál is inkább, mert letört gallyak jelezték a csapást. Később azonban, ahogy beljebb ért az erdőben, annyira sötét lett, hogy az orráig sem látott. Értelmetlenség lett volna továbbmennie, hiszen immáron a legkisebb esélye sem volt a sikerre, viszont azt kockáztatta, hogy a gyilkos alattomban visszatér a házhoz, vagy éppen lesből megtámadja őt magát. Úgy döntött hát, hogy visszamegy a lányhoz. – Én vagyok, ne féljen! – szólt be az ablakon, mielőtt bemászott volna. Ally még mindig elszántan szorongatta a piszkavasat. – Elkapta? – Sajnos nem. Elmenekült. Mark odalépett hozzá, gyengéden megsimította az arcát, és kivette a kezéből a „fegyvert". – Erre már nem lesz szüksége. Nincs itt senki más rajtunk kívül. A szobát, melyben életnagyságú próbababák és a varrókosarak álltak, csak a telihold fénye és a folyosói olajlámpás beszüremkedő fénye világította meg. Csaknem sötétben voltak tehát. Mark karon fogta Allyt, és kivezette a szalonba, ahol égtek a lámpák. – Jöjjön, üljön le! – De az ablak... 198
– Bízza rám, majd én elintézem. Elvégre én sem akarhatom, hogy mindenféle bűnözőknek szabad bejárásuk legyen az otthonába. A lány rábámult. – Hiszen maga is bűnöző – nevette el magát. – Én útonálló vagyok – helyesbített Mark. – Nem szokásom betörni senki házába. Azzal egy lámpással visszasietett a varrószobába, és megállapította, hogy a behatoló elgörbítette a zárszerkezetet, amikor benyomta az ablakot. Mark a kése segítségével meg tudta ugyan javítani, legalábbis annyira, hogy az ablakot újra be lehetett zárni, de nyilvánvaló volt, hogy a szerkezet meggyengült, vagyis legközelebb még akkora akadályt sem fog jelenteni, mint amekkorát most jelentett. Talált néhány fadarabot, egy próbababa szétesett tartójának elemeit, melyekkel ügyesen kiékelte az ablakszárnyat, de tisztában volt vele, hogy ettől a ház még korántsem biztonságos. A többi nyílászáró sem sokáig tudott volna ellenállni egy esetleges behatoló ostromának. Visszatért a szalonba, és észrevette a telefont. – Nahát, van telefonjuk? Miért nem hívott segítséget? – Mert nincs vonal. Azt hiszem, valaki elvágta a vezetéket. Mark felvette a kagylót, aztán lerakta. – Maradjon itt! Megnézem, mi történt a telefonvezetékkel. – Dehogy maradok. Megyek magával. – Nem jön sehová – nézett rá szigorúan a férfi. – Ally, értse meg, az a valaki, aki betört ide, magára vadászik. Maradjon idebenn, kérem, és csukja be az ajtót mögöttem! Mindjárt visszajövök. 199
Nem tartott sokáig, míg a férfi megbizonyosodott felőle, hogy a vezetéket csakugyan elvágták. – Nem maradhat itt egyedül, Ally! – Ezekkel a szavakkal lépett be a házba, miután a lány ajtót nyitott neki. – Elviszem magammal. Ha jól tudom, Lord Farrow a vadászházában tartózkodik, elviszem hozzá, ott biztonságban lesz. – Nem mehetek – ingatta a fejét Ally. – Muszáj jönnie. Hát nem érti? Az az alak alighanem azért jött ide, hogy megölje magát. – Honnan tudja? – feleselt Ally. – Lehet, hogy csak egy betörő volt. Kifigyelte, amikor a nénikéim távoztak, és azt hitte, üres a ház. – Akkor miért vágta el a telefonvezetéket? – Nem tudom... De mi oka volna rá bárkinek, hogy engem megöljön? Ezt mondja meg! Hogy miért? – kérdezhetett volna vissza Mark. Mert te vagy Olivia Cottage, más néven A. Anonymus. Ezért történhetett, hogy a vérszomjas gyilkos, aki már három életerős férfit tett el láb alól, most rád vadászik. Miért is nem mondtál igazat nekem tegnap?! – Erre most nincs idő – rázta meg a fejét. – Nem az ok számít, hanem a tény, hogy veszélyben van. Nem maradhat itt, és kész. – Épp ellenkezőleg. Itt kell maradnom. Ugyanis a nénikéim hamarosan hazaérnek, és halálra fognak rémülni, ha nem találnak. Arról nem is beszélve, hogy ha veszély fenyeget, őket sem hagyhatjuk itt éjszakára védtelenül. Ebben igaza volt. Mark az ajkába harapott és kelletlenül biccentett. – Hát jó. Akkor megvárjuk őket. 200
– Micsoda? Maga is itt marad? – Mi mást tehetnék? Hagyjam magára ilyen körülmények között? – De mit mondunk a nénikéimnek, mit keres itt egy haramia? – Majd megmagyarázzuk valahogyan. Tulajdonképpen hol vannak? – Mortonéknál. Beteget ápolnak. – Értem. Az lesz a legjobb, ha megvárjuk őket, aztán mind a négyen elhagyják ezt a házat. – De hová mehetnénk? Hol töltsük az éjszakát? – Például Lord Farrow vadászházában. A lány nagyot sóhajtott. – Olyan fura ez az egész. És nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mindennek Mark Farrow az oka... – Micsoda? – kapta fel a fejét a férfi. – Nézze, én egy kis senki vagyok, se címem, se rangom, de békében és nyugalomban éltem ebben a házban hosszú évekig. Most meg, hogy eljegyeztek Mark Farrow–val, valakik egyszerre csak az életemre törnek. Az összefüggés nyilvánvaló. Mark ránézett. Még sosem látta ilyen szépnek Allyt, mint most. Pedig a lány a lehető legegyszerűbben volt öltözve: egyenes szabású hosszú szoknyát viselt fehér blúzzal, haja a vállára omlott, szeme titokzatosan csillogott a tompa fényben. – Annyira azért talán mégsem – felelte, és remélte, hogy a hangján nem érződik, mennyire megütközött Ally felvetése hallatán. Lehet, hogy a lány sejt valamit? Tudja, hogy ő az útonálló? – De mi másért akarna bárki ártani nekem? 201
– Sejtelmem sincs. Maga viszont szerintem pontosan tudja. Nem árulná el? – Egy haramiának? – kérdezte lekicsinylőn a lány. Nem, nem tudja... Mark megkönnyebbült, ugyanakkor fura késztetést érzett, hogy elmondja Allynek az igazságot, hogy mindenről felvilágosítsa. De hogyan lehetne őszinte vele, amíg a lány titkolódzik? – Nem akarja összepakolni a legszükségesebbeket, hogy ha a nénikéi megérkeznek, azonnal indulhassunk? – kérdezte meg hirtelen. – No persze. Hogy aztán egyedül magát találják itt, ha véletlenül megjönnek, mi? Szívszélhűdést is kapnának szegénykék. Mark nem felelt. Türelmetlenül legyintett egyet, és járkálni kezdett fel–alá. – Mondja, muszáj ezt csinálnia? – Mit? – Mászkál, mint egy ketrecbe zárt fenevad. Üljön már le, legyen szíves! Halálra idegesít... – Ally megveregette a pamlagot maga mellett. Mark olyannyira meglepődött az ajánlaton, hogy engedelmeskedett. Meglepetése egy pillanattal később elképedéssé fokozódott, mert Ally hozzásimult, és a vállára hajtotta a fejét. – Annyira kimerültem – sóhajtotta, hogy aztán egy másodperccel később végignyúljon a pamlagon, a fejét Mark combján nyugtatva. Hosszú haja beterítette a férfi lábát. – Hát akkor... pihenjen – nyögte rekedtes hangon Mark. Azt sem tudta, hogy forduljon, hová 202
nézzen, mert a teste azonnal reagált a lány közelségére. Minden porcikája bizsergett, Ally illata, az érintése, a teste melege megrészegítette. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek, óvatosan megcirógatta a haját. Szerelmes vagyok! – vágott belé a felismerés. Alig ismerte ezt a lányt, és mégis. Bár, ha minden igaz, hamarosan módjában áll majd megismerni. Hiszen jegyesek. Egy pillanat! Mark tudatáig csak most hatolt el, hogy Ally gyűrűs menyasszony létére bizalmasan egy idegenhez bújik. Mert hiszen a számára ő csak egy haramia. Egy törvényen kívüli gazember... A varázs megtört. Mark jeges hidegséget érzett. – Mit gondol, mikor jönnek haza a nénik? – kérdezte hűvösen. – Most mennyi az idő? – Tíz körül lehet. – Akkor még körülbelül egy óra. Az is lehet, hogy kettő. Azt írták, késő éjszakáig is eltarthat, mire Mrs. Morton húga megérkezik. Egy darabig hallgattak. – Hol találta el a fickót a piszkavassal? – törte meg a csendet újra Mark. – Nem tudom. Talán a testét vagy a karját. – Kár, hogy nem az arcát. Akkor könnyű lenne megtalálni. Bár, ha a lábára kapott volna egy jó nagyot, az sem lett volna rossz. Akkor lehet, hogy utol tudtam volna érni. – Elnézést! – mondta epésen a lány. – Sajnálom, hogy nem céloztam jobban. Mark elnevette magát. 203
– Meg ne sértődjön, ez nem kritika akart lenni, sőt! Nagyon bátran viselkedett, Ally. Nem bújt el, nem rohant ki a házból sikoltozva, hanem a lehető legésszerűbbet tette: megtámadta a behatolót, még mielőtt az megtámadhatta volna magát. Persze, ha a lábát találja el, egyszerűbb lenne elcsípni a fickót. – Ezt miből gondolja? – kérdezte mézédesen Ally. – Van valami kocsma talán, ahová csak bűnözők járnak, és ott könnyen felismerné a sántikáló tolvajt? – Nem tolvaj volt, Ally, és ezt maga is nagyon jól tudja. – Szerintem meg az volt. Egy szerencsétlen flótás, aki látott egy erdei házikót, és úgy gondolta, keres odabenn egy kis harapnivalót. Minél többet gondolkozom az eseten, annál biztosabb vagyok ebben. Ally megtámaszkodott a férfi combján, miközben úgy fordult, hogy a szemébe nézhessen. Mark megütközve nézett mosolygó arcába. – Mi az? – Semmi, csak... – Ally zavartan mosolygott, a fejét is megrázta kissé. – Szóval, arra gondoltam, milyen fura ez az egész – folytatta halk torokhangon, melyet Mark ellenállhatatlanul érzékinek talált. – Hiszen maga tulajdonképpen egy bűnöző. Megállította a kocsimat, betört az otthonomba, és én mégis itt vagyok, jóformán a karjában... És... tökéletesen megbízom magában. Maga érti ezt? Tágra nyílt szemmel, ártatlanul nézett a férfira, aki természetesen pontosan tudta, hová akar kilyukadni, és a meghökkenéstől valósággal leesett az álla. Csak nagy nehezen tudta összeszedni magát annyira, hogy kinyögje: 204
– Hiszen ön menyasszony. – Igen, azt mondják... – Ott a gyűrű az ujján. – Valóban. És tagadhatatlanul nagyon szép darab. De ha akarja, bármikor levehetem. – Ne tegye! Hozzá kell mennie Mark Farrow–hoz, maga is tudja! – Mi a csoda?! Miért beszél hirtelen úgy, mint a gyámjaim? – Pár perccel ezelőtt még életveszélyben volt. Nem csoda, hogy összevissza beszél... Nem tud józanul gondolkodni. Ally kinyújtotta a karját és megcirógatta Mark arcát. – Egy nemes lelkű útonálló – sóhajtotta. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen létezik. A férfi megdermedt. A hűvös ujjak érintése a bőrén... S ahogyan Ally szeme reá tapadt... Forróság öntötte el a testét. Gyorsan felültette a lányt és felállt. – Ally, én... – Mi baja? – pillantott rá értetlenül, csodálkozva a lány. – Nem értem, mi ütött magába... Jó, menyasszony vagyok, ez igaz. Az is igaz, hogy valószínűleg hozzá kell mennem Mark Farrow–hoz. De most még nem vagyok férjnél. Megsimogatta a férfi iménti helyét maga mellett a kanapén, és dévajul ránézett. – Mit akar ezzel mondani? – adta az értetlent Mark. Ally elmosolyodott. – Csak annyit, hogy a gyámjaim eldönthették ugyan a megkérdezésem nélkül, ki lesz a férjem, de azért nekem is kijár egy kis boldogság, nem igaz? 205
Mark minden porcikája sajgott a visszafojtott vágyakozástól. Ugyanakkor mélységesen fel volt háborodva. – Ajánlatot tesz? Nekem? – tört ki ingerülten. – Dehogy! Hogy képzeli? – Ally szendén pillogott. – Csak arra gondoltam... Szóval, hogy hamarosan belekényszerítenek egy házasságba, és elvárják tőlem, hogy hűséges legyek a férjemhez. Miért ne lehetnék legalább az esküvő előtt egy kicsit szabad? Elvégre nem élünk a középkorban! Ördög és pokol! Mark végre rájött, hogy a bolondját járatják vele. Ez a kis bestia tudja, hogy ő az útonálló és meg akarja gyötörni. Valamit mondania kell, méghozzá valami csattanósat, de gyorsan ám... Sajnos azonban nem volt ideje válaszolni. Kintről behallatszott az érkező lovak patacsattogása, s a kerekek alatt megcsikordult a kavics. – Megjöttek a nénik – állapította meg megkönnyebbülten a férfi. Ally felpattant a helyéről. – Menjen el! Nem akarom, hogy itt lássák magát. – Nem megyek sehová. – Micsoda?! Ne makacskodjon, kérem! Itt nem maradhat, hát nem érti? Az ég szerelmére, hogy magyarázzam el...? – Sehogy. Mondom, hogy maradok. Ki hajtja a kocsit? Van kocsisuk? – Nem, nincs. Violet néni szokott hajtani. Mark biccentett, és elindult az ajtó felé. – Ne! Megijeszti őket! – ugrott eléje a lány, de Mark ügyet sem vetett rá. Félretolta Allyt és kisietett a ház elé. – Ne féljenek, nem bántom önöket! 206
Violet felsikoltott, amint az álarcos férfit megpillantotta. Merry az ajkához kapott, Edith pedig hátrahanyatlott, mintha menten el akarna ájulni. – Minden rendben, drágáim! – kiáltotta Ally, aki Mark nyomában kisietett az érkezők elé. Egyenesen Edithhez ment, akinek szemlátomást nagy szüksége volt a segítségére. Mark viszont Violet felé vette az irányt, mert úgy mérte fel, hogy ő a legéletrevalóbb a nővérek közül. – Asszonyom, elnézésüket kérem, ha megijesztettem önöket, de... – Ez ő! – hebegte Merry. – Az útonálló... – Nem bántom önöket, esküszöm. Viszont járt itt valaki ma éjjel, egy nagyon veszedelmes alak, aki betört a házba. – Micsoda? – hápogta Merry. Edith megint elalélni látszott, Ally támogatta. – Ne ijedezzetek, már elment – mondta. – Az útonálló segített, elüldözte a behatolót. – A lényeg, hogy nem maradhatnak itt ma éjjel – vette át a szót Mark, mire a nénik először rá, aztán egymásra meredtek. – Nem maradhatunk itt? – visszhangozta Violet. – De hová mehetnénk? – ijedezett Merry. – Nem hagyhatunk itt csapot–papot – sóhajtotta erőtlenül Edith. – Mégis mennünk kell – így Merry. – Még szép! – bólogatott Violet, aki az eltelt néhány másodpercben szintén meggyőzte saját magát. – Nem tehetjük ki veszélynek a mi kis Allynket. – Nem, nem, hát persze hogy nem! – No de ez a fickó mégiscsak egy útonálló! – figyelmeztette őket egy pillanattal később Edith. 207
– Igaz, de megmentette Allyt – felelt meg Violet. – És ez a legfontosabb, nem? – Hölgyeim! – szólt közbe kissé türelmetlenül a férfi. – Itt az ideje, hogy elinduljunk. Össze kellene pakolniuk a legszükségesebbeket. – Hová megyünk? – kérdezte Violet. – Lord Farrow vadászházába. – Lord Farrow vadászházába? – Az van a legközelebb, és ott biztonságban lesznek. Itt teljesen védtelenek. Még egy kutyájuk sincs, aki a betolakodót jelezhetné. Violet szigorúan meredt Markra. – Volt kutyánk, de elpusztult, és tudja, egy remek társat nem könnyű pótolni. Maga különben egy határozottan jobb sorsra érdemes fiatalember. Miért ilyesmivel keresi a kenyerét? – Nem jöhet velünk Lord Farrow–hoz – szögezte le gyorsan Ally, hogy másra terelje a szót. – Ha észreveszik, elfogják és börtönbe zárják. – Nem vesznek észre – rázta a fejét Mark. – Amint elérjük a kastélyt, köddé válok. Nem akarom, hogy egyedül vágjanak át éjszaka az erdőn. Veszélyes lehet. – Gyertek, gyertek, ne késlekedjünk! – sürgette a társaságot Violet. – Ally, elkezdted már a pakolást? – Nem, még nem. – Akkor tényleg sietnünk kell. És valóban siettek. Mark nem gondolta volna, hogy fél órán belül összecsomagolnak, de pontosan ez történt. A férfi felrakta a bőröndöket a kocsi hátuljába, aztán felsegítette a hölgyeket, végül maga is lóra pattant. Violet ült 208
a bakra Merry társaságában, a gyengélkedő Edith Allyvel a kocsi belsejében húzódott meg. Elindultak. A nappal alig néhány perces út most végtelen hosszúságúnak tetszett, de valahára csak odaértek. A vadászházban még égtek a lámpások, és amikor a kocsi zaját meghallotta, Bertram kisietett az épület elé. A nyomában megjelent a teraszon Lord Farrow szálas alakja. – Most magukra hagyom önöket – szólt be a hintó ablakán Mark. – A viszontlátásra! Azzal megfordult, megsarkantyúzta a lovát és visszavágtatott az úton, amelyen jöttek. Tudta, hogy apja mindent megtesz majd, nehogy a hölgyeknek bajuk essék. Ally elmesélte a történteket Lord Farrow–nak, aki azonnal utasította Bertramöt, hogy hozza be a hölgyek holmiját, majd bevezette a házba a váratlan vendégeket. – No és mi lett a betolakodóval? Hogyan sikerült elűznie? – kérdezte az öregúr Allytől. – Az ám a kacifántos história! Fogadjunk, hogy el sem hiszi, Lord Farrow! – kuncogott Merry, ám a lány figyelmeztetőn oldalba bökte, és gyorsan átvette a szót. – Egy... egy barátunk éppen arra járt, az ő megjelenése riasztotta el a fickót – mondta, mert sejtelme sem volt róla, vajon tud–e fia kettős életéről az apa. – Egy barátunk, aki el is kísért minket idáig, de sajnos nem jöhetett be velünk, mert... Szóval mert valami fontos dolga volt. – Nagyon sajnáljuk, hogy megzavartuk a nyugalmát – mentegetőzött Violet, de Lord Farrow szélsebesen leállította a bocsánatkérések áradatát. 209
– Kedves hölgyeim, hogy zavarnának? Hiszen jószerével rokonok vagyunk! Miss Grayson hamarosan a menyem lesz, önök pedig olyanok nekem, mintha a húgaim volnának. Mindig, minden körülmények között szívesen látott vendégek a házamban. A történtek azonban meglehetősen aggasztóak. Minél hamarabb nyélbe kellene ütni az esküvőt, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi... – Tessék? – Ally nem számított rá, hogy leendő apósa ide fog kilyukadni, meglepődött hát, de mind tovább töprengett a dolgon, annál kevésbé találta riasztónak az esküvő gondolatát. Igen, hozzá fog menni Mark Farrow–hoz, mert a gyámjai így akarják... és mert beleszeretett a férfiba! Szerette, még akkor is, ha egyelőre nem tudott teljesen őszinte lenni hozzá, s még akkor is, ha Mark szintén titkolódzott előtte. Mark... Aki alighanem megmentette az életét ma éjjel. Hiszen ő meglepte ugyan a betörőt, valójában azonban nem lett volna esélye vele szemben... De vajon miért akarná bárki is megölni? Csak nem sejtették meg, hogy ő A. Anonymus? – A lehető leghamarabb össze kell házasodniuk Markkal – ismételte halkan, de határozottan az öregúr. – Ő majd vigyáz magára, Ally! – De hát... Egy esküvő hosszas előkészületeket igényel – tiltakozott erőtlenül a lány. – A biztonság fontosabb, mint holmi előkészületek – mondta Lord Farrow. – De ezt később is megbeszélhetjük. Van több vendégszobánk is, valamennyiüknek jut... – Nem, nem, szó sem lehet róla, hogy mind külön aludjunk – tiltakozott Ally. – Az átélt izgalmak után nem szeretnék 210
egyedül maradni éjszakára. Elég lesz két szoba. Én Edithszel alszom, Merry pedig Violettel. – Legyen, ahogy óhajtja! – Lord Farrow rámosolygott, és Ally önkéntelenül is arra gondolt, milyen jó, hogy ilyen remek ember a leendő apósa. Az a gondolat azonban, hogy az apóssal a férj is együtt jár, még zavarba ejtette kissé. – Kinn maradok, uram, őrködöm, míg fel nem kel a nap – ajánlotta fel az istállószolga. – Köszönöm, Bertram. Eressze el a kutyákat is, biztos, ami biztos. Remek farkaskutyáink vannak – pillantott a hölgyekre a házigazda. – Akkorák, mint egy–egy borjú, a végtelenségig hűségesek és kiváló házőrzők. – Valamikor nekünk is volt egy farkaskutyánk – merengett el Merry. – Emlékszel, Ally? – Ó, igen. Valamikor kislánykoromban. De sajnos elpusztult. – Talán itt volna az ideje, hogy beszerezzünk egy új házőrzőt – vélte Violet. – Ebben szívesen a segítségükre leszek – ígérte Lord Farrow. – Milyen szerencse, hogy éppen itt találtak! Persze, Sir Angus is bizonyára szívesen befogadta volna önöket éjszakára, de a falu messzebb van, és mégiscsak más egy leendő rokonnál megszállni. Kérnek valamit, mielőtt nyugovóra térnek? Egy csésze teát például? – Egy korty whiskyt, ha lehetne – pironkodott Edith. Mindenki csodálkozva bámult rá. Lord Farrow elmosolyodott.
211
– Értem. Máris hozom a whiskyt. És ha gondolják, hogy még egy kicsit fenn tudnak maradni, felhívom Sir Angust. Mégiscsak ő a seriff, tudnia kell, mi történik a környéken. – Igen, fenn tudunk maradni – bólintott Violet. – Tényleg nem ártana beszélni a seriffel. – Igazad van – helyeselt Merry, majd figyelmeztetőn Edithre nézett, és hozzátette: – De akkor okosabb lesz várni egy keveset azzal a whiskyvel. Mark horkantásra ébredt, és arra, hogy valami selymes és nedves dolog motoz az arcán. Kinyitotta a szemét, és Gallowayt, félvér csődörét látta, aki kíváncsian bámult rá és bökdöste az orrával. Hát persze! Hiszen úgy döntött, az istállóban éjszakázik. Felült, és ujjaival kifésülte a szénát a hajából. A következő pillanatban közeledő tappancsok puha neszét hallotta, és mire felocsúdott, már körbe is vették a kutyák. Mark csak nehezen tudott kiszabadulni a nedves orrok, vidáman lengő farkak és lelkesen lifegő nyelvek gyűrűjéből. – Elég lesz, hé! – nevetett fel, miközben a legnagyobbik állat, Malcolm hátába kapaszkodva feltápászkodott. Cara, az egyik szuka felugrott rá, és így, hogy mellső lábát Mark vállának támasztotta, pontosan akkora volt, mint ő. – Ül! – szólt rá szigorúan a férfi, és a hatalmas állat máris engedelmeskedett. – Így. Jó kislány! – Mark megkönnyebbülten felsóhajtott. – Apa! Merre vagy? Gondolom, te engedted be ezeket a fenevadakat. Jól szórakoztál? Lord Farrow előtűnt az egyik tartógerenda mögül. Hagyományos lovaglóöltözetet viselt, ajkán mosoly ült. 212
– Nahát, nem is sejtettem, hogy itt vagy – adta az ártatlant. – Hol másutt lehetnék? A házba csak nem mehettem be, mint álarcos bandita. – Meglehetősen aggasztanak a tegnap éjjel történtek – mondta Lord Farrow. – Persze lehetséges, hogy valami szegény, ostoba ördög tört be az erdei házikóba, de felteszem, te nem osztod ezt a véleményt. Mark a fejét rázta. – Nem. Szerintem Ally veszélyben van ott. Itt kell maradnia. Neki és a néniknek is. – Te is tudod, hogy ebbe nem fognak beleegyezni. Sir Angus itt járt múlt éjjel. Szétnézett a helyszínen is, és azóta kiküldött pár embert, akik már szerelik a rácsokat az ablakokra. Arra gondoltam, hogy ha mindenképpen haza akarnak menni, adok nekik két kutyát, te pedig megbeszélhetnéd a cimboráiddal, hogy felváltva őrködjetek az erdőben éjszakánként. – Remek ötlet. – Lehet még egy javaslatom? – Csak tessék! – A szavaidból úgy vettem ki, hogy nem berzenkedsz már a házasság gondolata ellen. Ez esetben viszont ajánlatos volna mihamarabb nyélbe ütni az esküvőt. Akár már szombaton egybekelhetnétek. – E hét végén? – képedt el Mark. – Nem gyors az egy kicsit? Azt hittem, te és Lord Stirling világraszóló lagzit szeretnétek. – Nem számít, milyen a lagzi – legyintett az öregúr. – Ally biztonsága az egyetlen, ami fontos. 213
– Kíváncsi vagyok, ő mit szól a szombati időponthoz – dünnyögte Mark. – Majd kiderül – zárta rövidre a témát az apja. – Bejössz? Mark a fejét rázta. – Nem. Bekérezkedek Bertramhöz mosakodni és átöltözni. Aztán indulok a városba. – Aha. A nyomozás... Sikerült már kiderítened valamit? – Semmi konkrétumot. Ám azt hiszem, ha lépésről lépésre is, de egyre közelebb kerülök az igazsághoz. – Értem. Azért hallgass ide, fiam... Amennyiben komolyan gondolod ezt az esküvőt, jó lenne, ha egy kis időt a menyasszonyodra is szánnál a héten. – Úgy lesz, apám. Csak a ma délelőttről van szó. Utána kell néznem valaminek, és már jövök is vissza. – Ahogy jónak látod – mondta tartózkodón a lord, akin látszott, hogy nem örül az újabb kiruccanásnak. – Lionel Wittburg igen rossz állapotban volt tegnap, amikor meglátogattam – jegyezte meg Mark. – Ó, szóval nála voltál az istentisztelet után Douglas felügyelővel. – Igen. – És most? Hogy van? – Remélhetőleg jobban. – Akkor jó. – Mondott valami érdekeset a menyasszonyommal és a házasságommal kapcsolatban. – Mark az öregúrra nézett. – Rám parancsolt, hogy derítsem ki az igazságot. Félre ne érts, nem akarom lemondani az esküvőt. De tudnom kell, miért akarod annyira, hogy elvegyem Allyt. 214
– Ezerszer megmondtam már – legyintett türelmetlenül Lord Farrow. – Mert a szavamat adtam Lord Stirlingnek. – De miért adtad a szavadat? Miért pont őt kell feleségül vennem? Ki az a lány, apám? Joseph Farrow nem felelt rögtön. Egy darabig csendben állt, aztán halkan csak ennyit mondott: – Vannak olyan titkok, melyeket az ember magával visz a sírba. – Úgy tűnik, nem egyedül te ismered ezt a titkot, apám. Lord Wittburg is tud egyet s mást. – Mit mondott a vén bolond? – Semmi különöset. Csak hogy kérdezzelek meg téged. És igaza van. Ilyen fontos kérdésben tényleg tudnom kellene az igazságot. Újra csend támadt. – Később megbeszéljük – mondta aztán a lord. – Majd akkor, ha nem kell elmenned sehová. Ha lesz elég időnk. – Azzal sarkon fordult és elhagyta az istállót. Mark hosszan nézett utána. Tulajdonképpen elégedett volt. Nem gondolta volna, hogy apja ilyen könnyen beadja a derekát. Milyen kár, hogy el kell mennie... Szívesen meghallgatta volna most mindjárt Ally történetét. – De drágáim! Nem maradhatunk itt örökké! – mondta Violet. – Persze hogy nem. Szerintem a házikónk is elég biztonságos már – tette hozzá Edith. A reggelinél ültek éppen. Allyt lenyűgözte a vadászház szépsége. A jókora épületben helyet kapott egy szalon, egy reggelizőszoba, melynek ablakai az erdőre nyíltak, egy jól 215
felszerelt konyha, egy ebédlő, egy hatalmas nappali, egy könyvtár és számos hálószoba. Kisebbfajta kastélynak is beillett tehát. Mint Ally megtudta, Lord Farrow atyja, nagyatyja és egyéb felmenői hatalmas vadászatokat rendeztek itt a maguk idejében, és a rengeteg meghívott vendég miatt szükség volt a sok szobára. Lord Farrow–t magát sajnos Londonhoz kötötték az üzleti ügyei, így csak ritkán tölthetett itt hosszabb időt. – Ha visszatérnek, mindenképpen adok két megbízható házőrzőt – ígérte a házigazda. – Önnek viszont, kedves Ally, ha a nénikéi hazamennek is, talán célszerű lesz itt maradnia. – Miután rács van az ablakon, és kutyák is vigyáznak ránk... – Tudja, kedvesem, nekem meggyőződésem, hogy a nénikéi valójában egyáltalán nincsenek veszélyben. A legutóbbi támadásnak kizárólag ön volt a célpontja, ezért a biztonságára fokozottan ügyelni kell. – Igen, igen, maradj csak itt! – bólogatott hevesen Violet. – De hogy hagyhatnálak benneteket egyedül? – tiltakozott a lány. Lord Farrow megköszörülte a torkát. – Hamarosan úgyis kénytelen lesz elhagyni gyerekkora színhelyét, Ally. Markkal szombatra tűztük ki az esküvő időpontját. A lánynak leesett az álla. – E hét végére? Ilyen hamar? – Mark egyetértett velem abban, hogy első a biztonság. – De hát...
216
– Ó, igen! – tapsikolt boldogan Merry. – Ally, drágám, hiszen ez csodálatos! Mark majd vigyáz rád, soha többé nem kell félned semmitől! – Én most sem félek – szögezte le hűvösen Ally. – Ellenben dühös vagyok, és féltelek benneteket. – De Ally! – tiltakozott Violet. – Miattunk nem kell aggódnod. Eddig is egészen jól elvoltunk, Lord Farrow nagyszerű kutyáinak köszönhetően pedig tökéletes biztonságban leszünk. Neked ellenben tényleg jobb lenne itt. Mi van, ha az a betörő tényleg nem betörő volt, hanem valami őrült, aki... Nem fejezte be a mondatot, de Ally így is értette. És egyre valószínűbbnek látta, hogy ez az igazság. Mint ahogy immáron az is nyilvánvalónak tűnt a számára, hogy nem a Mark Farrow–val való eljegyzése miatt támadták meg, hanem mert elővigyázatlan volt. Valaki kifigyelte őt Londonban a postahivatalban. Valaki, aki veszélyt jelent rá nézve, mivel tudja, hogy ő írja az A. Anonymus által jegyzett cikkeket. – Jaj, ne vágj már ilyen bánatos arcot, hiszen nincs semmi baj! – kérte Edith. – Felnőttél, drágaságom. Néhány nap múlva férjhez mész. A vőlegényed mellett a helyed. – Pénteken találkozunk – vigasztalta az elszontyolodott lányt Merry. – Szükség lesz rád, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a menyasszonyi ruhádon. Már alig várom, hogy láthassalak benne! Gyönyörű leszel... Ally mosolyogni próbált, de egyidejűleg úgy érezte, menten megszakad a szíve. Most jött csak rá, hogy az esküvő nem pusztán azt jelenti, hogy egy vadidegen férfiéhoz köti az életét. Hanem azt is, hogy egy korszak, a gondtalan gyermekkor, lezárul az életében. 217
– Nem fog unatkozni – ígérte Lord Farrow. – Csodás könyvtáram van. – Hallod, Ally!? – örült meg Violet. – Hiszen te szereted a könyveket! A lány bólintott. – Úgy lesz, ahogy akarjátok – mondta. – Itt maradok. Reggeli után a nővérek becsomagoltak, Bertram betette a kocsiba a bőröndöt, majd lóra szállt, hogy hazakísérje a nővéreket. Két fiatal farkaskutya ugrált mellette pórázon. Eljött hát a búcsú pillanata. Mind a négy nő szeme könnybe lábadt, Merry még sírt is. – Viszlát pénteken, kedvesem – köszönt el Violet, erőltetett vidámsággal a hangjában. – Pénteken – ismételte Ally, és hosszan integetett a távolodó kocsi után. – Jöjjön, kedvesem! Megmutatom a könyvtárat – fogta karon Lord Farrow. – Csodás könyvgyűjteményem van, majd meglátja. A több száz éves ősnyomatoktól kezdve egészen a legfrissebb kiadványokig mindent megtalál nálam, úgyhogy kedvére olvasgathat. Ja, és egy írógépem is van, ha netán írogatni szottyanna kedve. Amennyiben pedig szüksége volna rám, az emeleti dolgozószobámban mindig megtalál. Tessék csak... Előreengedte Allyt, akinek leesett az álla. Álmában sem gondolta, hogy egy vadászház könyvtára ennyi kincset rejthet. – Azokat is megnézheti, de legyen nagyon óvatos! – mutatott egy üvegezett tároló szekrényre a lord. – Keresztes háborúk korabeli leveleket tartalmaz. Igazi ritkaságok... És van egy Chaucer első kiadásom is. 218
– Vigyázni fogok rájuk – ígérte a lány. – Tudom. – Lord Farrow rámosolygott, azzal magára hagyta. A lány ámulva járta körbe a tágas helyiséget, melynek minden falát a padlótól a plafonig könyvespolcok borították. Aztán az írógépre tévedt a tekintete. Papírt is talált mellette, így egy hirtelen ötlettől vezérelve belefűzött egy lapot a gépbe, és leült az asztalkához. A billentyűkön szélsebesen röpködő ujjainál csak a gondolatai voltak gyorsabbak. 11.FEJEZET Mark a rendőrségen töltötte a délelőttöt. Douglas felügyelő különféle listáit nézte át és vetette össze a saját listájával, melyet útonállói ténykedése során készített. – Gondolja, hogy Lord Wittburgnek köze lehet ehhez az egészhez? – kérdezte a felügyelő az íróasztala sarkán ülve. – No és a betörés Miss Graysonék házába... Ön szerint összefüggésben van a gyilkosságokkal? Mark rögtön be akart számolni az éjszaka történtekről a felügyelőnek, amint megérkezett, de Ian Douglas a technika vívmányainak köszönhetően már mindent tudott: Sir Angus Cunningham telefonon értesítette. – Valószínűleg igen. Ami pedig Lord Wittburgöt illeti... – A fiatalember az egyik előtte fekvő listára mutatott. – Ez ugyebár az a névsor, amelyet Mrs. Brandon és a házvezetőnője állítottak össze a ház vendégeiről? – Igen. 219
– Lord Wittburg ezek szerint meglátogatta Brandont. És ott volt Sir Andrew Harrington is az unokanővérével, Elizabeth Prine–nal. – A két nő nagyon jóban van egymással – vont vállat Ian Douglas. – Igen. Az ő látogatásuk nem is meglepő. De Wittburgé... – Nos, én is elcsodálkoztam, amikor megláttam a nevét. Valamikor Hudson Porter halála után ment el Brandonékhoz. A Porter látogatóit tartalmazó listát a házvezetőnője állította össze, itt is van, látja? De a listaírók közül többen is mondták, hogy a memóriájuk bizony nem tökéletes, meglehet, hogy valakit kifelejtettek. – Igen, az bizony könnyen megeshet. – Mark figyelmesen végigtanulmányozta a listákat. – De még ha ki is maradt egy– két név, így is van jó néhány, amely egyezik. – Még szép! Hiszen egyazon mozgalom tagjai voltak – mutatott rá a felügyelő. Mark a fejét rázta. – Épp ezért nem értem, mit keres a körükben Lionel Wittburg. Egy ilyen magas rangú, vagyonos, a királynő bizalmát élvező főúr nem kívánhatja a monarchia bukását. – Talán megőrült – vélekedett Ian Douglas. – Vagy valami általunk nem ismert sérelemért akar bosszút állni. De Thane Grier neve is ott van az összes listán. – Grier újságíró. Természetes, hogy ott akar lenni, ahol történik valami. – Az útonállónak sürgősen át kellene kutatnia azok kocsiját, akik mindhárom házba bejáratosak voltak – kacsintott Markra a felügyelő. – Az újságírónak aligha van kocsija. 220
– Lionel Wittburgnek ellenben van, nem is akármilyen. És Sir Andrew–nak is. – Akárki is a tettes, egyedül nem követhette el ezeket a gyilkosságokat – szögezte le Mark. – Egyetértek – bólogatott a felügyelő. – Segítőre volt szüksége, a menekülésnél biztosan, de lehet, hogy a kulcsok megszerzésében is. Ne legyen így elkeseredve! – Mark felállt, és megveregette a rendőrtiszt vállát. – Hiszen egyre közelebb vagyunk az igazsághoz. És még közelebb leszünk, ha az útonállónak sikerül átvizsgálnia Sir Andrew és Lord Wittburg hintóját. Mark elbúcsúzott és sietett O'Flannery kocsmájába, ahol a „haramiák" rendszeres találkozóikat tartották. Amikor megérkezett, Patrick, Thomas és Geoff már a törzsasztaluknál ültek, előttük ott állt a négy korsó sör. Mark intett a mosolygó Flónak, hogy hozhatja a szokásos húsos pitét is, és leült a helyére. – Mi újság? – kérdezte Patrick. – Segítségre van szükségem. De ezúttal nem, mint haramiavezér, hanem mint Mark Farrow mondom ezt nektek. – Nocsak! – csodálkozott Geoff. – Valaki megpróbált betörni abba az erdei házba, melyben Ally Grayson él a nénikéivel – kezdte Mark. – Megpróbált? – csapott le a szóra Thomas. – Szerencsére időben érkeztem, és elijesztettem. Sajnos azonban elfogni nem tudtam az illetőt. Megszökött előlem. – És mi az, amit tőlünk kérsz ez ügyben? – tudakolta Patrick. – Szeretném, ha éjjelente felváltva őrködnétek a háznál. 221
– Megértem, hogy félsz – göcögött Thomas. – Ha olyan csinos menyasszonyom volna, mint Alexandra, én is félteném. Mark a fejét rázta. – Ally nincs ott. Apám vigyáz rá, az esküvőig a vadászházunkban lakik. – Szóval akkor csak a három vénkisasszonyt őrizzük? Patrick kérdésére egy biccentés volt a válasz. – De miből gondolod, hogy ez egy komoly támadás volt? – kérdezte Thomas. – Miért akarná valaki bántani a menyasszonyodat? Mark a vállát vonogatta. Erre nézve voltak ugyan elképzelései, ezt azonban nem akarta senki orrára kötni, még a legjobb barátainak sem szívesen árulta volna el a gyanúját. – No és mikor megyünk megint prédára lesni az út mellé? – kíváncsiskodott Patrick. – Hamarosan. De mielőtt időpontot mondok, még tanulmányoznom kell egy–két ember programját, mert ezúttal célzottan támadunk. Mark hirtelen elhallgatott, ugyanis Flo közeledett az asztalhoz a lepényekkel. – Tűzforró – jelentette vidáman. – Vigyázzatok a szátokra! – Közelebb hajolt, aztán fojtott hangon hozzátette: – Mostanában fura a hangulat az utcán. Kicsit olyan, mintha mindenki az újabb gyilkosságra várna. Különben szerencsére csendes hetünk volt. Még az útonálló barátaink sem hallattak magukról. – No és a politikai közhangulat? – kérdezte Mark.
222
– Különös – mosolyodott el Flo. – Nemrég itt az a fiatal újságíró. Hogy is hívják...? Ja, , Thane Grier a neve. Szóval ő szóról szóra ugyanezt kérdezte tőlem. – Gyakran jár ide? – Ó, igen. Szereti figyelni a vendégeket. – Hát persze, hiszen újságíró – emlékeztette őket Patrick. – Igaz. – Flo nevetve búcsút intett és távozott. – Patrick, vállalnád a ma éjszakát? – kérdezte meg barátjától Mark. A fiatalember bólintott. – Akkor tied a kedd, Geoff, Thomasé pedig a szerda. Köszönöm valamennyiőtöknek, fiúk. Én csütörtökön megyek, és aztán... – Aztán? – kérdezte kíváncsian Patrick. – Hétvégén megnősülök. A Carlyle–kastélyban lesz az esküvőm. Remélem, mind a hárman el tudtok jönni. Ally azt gondolta, kihasználja az ölébe pottyant lehetőséget, és délután átkutatja az istállót, hátha bizonyítékokra bukkan vőlegénye kettős életét illetően. Ám az istálló előtt szembetalálkozott a lóháton hazaérkező Markkal. – Ki akar lovagolni? – kérdezte a férfi, miután illendően üdvözölte. – Ó, igen – füllentette Ally. – Egyedül? – Persze. – Veszélyes. Önnel megyek. – De hiszen csak most ért haza. Nyilván fárad azok után, amit... amit mostanáig csinált. 223
– Magával tartani nekem nem fáradság. Úgy vélem azonban, hogy az öltözéke nem megfelelő. Ally ugyanis nem bújt lovaglónadrágba, egy közönséges, bő szoknyát viselt. A megjegyzésre elpirult, de nem visszakozhatott. Az iménti füllenti újabb hazugságot szült. – Ami azt illeti, nyereg nélküli túrát terveztem – jelentette ki szemrebbenés nélkül. – Szőrén akarta megülni valamelyik lovunkat? – Mark nagyot nézett. – Ezek nem holmi nyugodt pónik ám, hanem heves vérmérsékletű telivérek. – Én meg bátor vagyok, és vállalkozó szellemű. – Azt meghiszem. De tudja mit? Szerintem jobban jár, ha először velem lovagol egy kicsit. Nos, jön? – Kinyújtotta a kezét a lány felé, és a szemébe nézett. Ally állta a pillantását. Aztán elfogadta a feléje nyújtott jobbot, Mark pedig könnyűszerrel maga elé emelte a nyeregbe. A férfi megfordította a lovat, és egy másodperccel később már a zöld gyepen ügettek az erdő felé. Ally azt hitte, félni fog, hogy bizonytalanul fogja magát érezni, de Mark erősen fogta, magához ölelte, s a lány érezte, hogy soha el nem engedné. Emellett a férfi remek lovas volt, valósággal összenőtt a hátasával, bár egy banditánál ez alighanem alapkövetelmény... Ally nagyon élvezte a közös lovaglás minden pillanatát. Legfőképpen azt, hogy vágta közben Mark izmos mellkasához simult. De egyébként is… A szél az arcába vágott, és a pír rózsáit csalogatta a bőrére. Haja kibomlott, megrészegülten szívta be a friss, szinte harapható levegőt. 224
Aztán megint ügetésbe váltottak, végül megálltak a patak partján. Mark leugrott a nyeregből, majd lesegítette Allyt is. – Bemutatom Gallowayt – paskolta meg a lova oldalát. – Csodálatos állat. – Bizony az. A csődör lehajolt, hogy legeljen egy keveset. Mark pillantása a lányra vándorolt. – Tudja, hogy szombaton lesz az esküvőnk? – Igen. Az édesapja említette. – És hajlandó hozzám jönni? – És maga hajlandó feleségül venni? – Én mindig is hajlandó voltam. Magának voltak fenntartásai. Ally elmosolyodott. – Nos, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, belenyugszom gyámjaim akaratába. De egyvalamit tudnia kell. Ez egy kivételes eset. Különben nem szokásom parancsoknak engedelmeskedni. – Miből gondolja, hogy parancsokat szoktam osztogatni? Ally elhárító mozdulatot tett a kezével. – Nem gondolok semmit. Csak előre szólok, nehogy az a vád érjen később, hogy nem figyelmeztettem. Nem tűrök beleszólást a dolgaimba. – Megértettem. Ally habozott. Aztán mégiscsak kimondta: – Hazudtam magának a minap. – Máris? – vigyorodott el a férfi. – Hiszen még házasok sem vagyunk. – Akkor, amikor azt kérdezte, van–e valaki más az életemben. 225
– Ezt úgy értsem, hogy mégis van valaki? – Mark felkapta a fejét. – Nem kell aggódnia. Nem komoly az ügy. Az illető épp csak felkeltette az érdeklődésemet. – Ki az? – Nem számít, mondtam már. Mark újfent elvigyorodott. – Hát tudja, ha nem úgy csókolt volna vissza a múltkor a hintóban, ahogyan tette, most nagyon komolyan aggódnék. – Ugyan, mit számít egy csók! – legyintett fellengzősen Ally. – Ó, szóval kegyed ilyen tapasztalt szerelmi téren! Mark odalépett hozzá, egészen közel, és a lány érezte, hogy a térde megremeg, s az akaratereje is cserbenhagyja... Nem! Csak azért sem fog dadogni. – Miért? A szerelmi téren szerzett tapasztalatok gátjai talán az esküvőnek? – Dehogy. – Ön tehát meglehetősen modern felfogású. Ezt örömmel hallom. – Az számít, ami az esküvő után történik – mondta Mark határozottan, némi éllel a hangjában. – Elvégre én sem éltem szerzetesi életet. De nem untatom önt a múltammal... Allyt magát is meglepte, milyen élesen hasított szívébe a féltékenység. Ám ügyesen leplezte érzéseit. – Képzelem – húzta el az ajkát. – Itt ülhetnénk egész éjjel, ha valamennyi kis kalandját fel akarná sorolni. – De nem akarom. Beszélgessünk inkább a maga fellángolásáról! Nagyon érdekel, ki az illető. – Senki. És ezt nyugodtan veheti szó szerint. 226
– Vagyis szóba sem jöhet, mint vőlegény, ezért aztán úgy döntött, engedelmeskedik a gyámjainak – bólogatott Mark. – Mint ahogy maga is belenyugszik az édesapja akaratába – mutatott rá Ally. – Ó, nem, ön téved, kisasszony. Egyáltalán nem erről van szó. – Nem? – lehelte a lány, és közben arra gondolt, hogy ha Mark még közelebb jön, valószínűleg rá fog lépni a lábára. – Nem bizony. Tudja, én nagy várakozással tekintek e házasság elébe. Mert ön szerint ugyan semmit sem számít egy csók, de szerintem nagyon is sokatmondó lehet. – Nem értem, miről beszél – adta az ártatlant a lány. – Én egyáltalán nem voltam annyira elragadtatva attól a csóktól. – Akkor talán meg kellene próbálnom újra. – De hát... Ally nem mondhatott többet, mert Mark elengedte a lova kantárszárát, magához rántotta a lányt, és szája az ajkára tapadt. És ez a csók olyan volt, de olyan... Mohó és szenvedélyes, az a fajta, amelytől forróság önti el az ember testét a feje búbjától a lábujja hegyéig. Az a fajta, amelyen még a legmakacsabb fehérszemély ellenállása is megtörik, és odaadón a lovagja karjába simul. Ally vére tüzes áradatként száguldott ereiben, az egész világ megszűnni látszott körülötte, semmi mást nem érzékelt belőle, csak Markot: izmos testét, a belőle áradó forróságot, kutató ujjait, melyek vándorútra indultak előbb az arcán és a nyakán, majd a testén...
227
Ally hamarosan azon kapta magát, hogy mindez kevés. Többet akart Markból. Többre vágyott a puszta érintésnél, érezni akarta a bőrét, az izmait a csupasz testét... És akkor a férfi hirtelen elengedte. Annyira hirtelen, hogy Ally, váratlanul támasz nélkül maradván, kis híján a földre rogyott. Egyidejűleg Mark el is fordult, hogy a lova után nézzen, és mintegy mellékesen megjegyezte: – Azért nem volt ez olyan rossz. Vagy mégis? Ally majd megpukkadt dühében. Alig tudott uralkodni magán. – Szeretnék visszatérni a házba. – Kívánsága számomra parancs – bókolt a férfi, azzal felrakta Allyt a lóra, és ő maga is nyeregbe szállt. Hazaérve nem az istállónál állt meg, hanem a házig vitte Allyt, és ott segítette le a nyeregből. – Köszönöm a szép kirándulást – mondta udvariasan a lány. – Nem – rázta a fejét Mark. – Én tartozom köszönettel önnek, Alexandra. Ally azt sem tudta, sírjon–e, vagy nevessen. Biztosra vette, hogy a férfi mulat rajta. És ő mégis hozzá fog menni feleségül. No, nem mintha a döntésének köze volna a gyermeki engedelmességhez vagy a köteles tisztelethez... Egyes–egyedül a forrósághoz volt köze, mely még mindig égette a testét, ha Mark csókjára, cirógatásaira gondolt. Vajon ez az érzés, ez a mohó, gyötrelmes és mégis édes vágyakozás volna a szerelem? Ally büszkén felvetette az állát. Végül is mindegy. Férjhez megy; miért lenne baj, ha szereti és kívánja a vőlegényét? 228
De a világért sem könnyítette volna meg Mark dolgát. Jól meggyötri majd, annyi szent. – Hóóó! A kocsis ijedten meghúzta a kantárt, s a Lord Lionel Wittburgöt szállító díszes hintó hirtelen megállt. Patrick már ott is termett a férfi mellett, és elszedte tőle a pisztolyt, amelyet éppen kihúzni igyekezett a zsebéből. Thomas őt fedezte, míg Geoff a lováról leszálló és a kocsi ajtaját kinyitó Markot. Lord Wittburg is a fegyvere után tapogatózott már, de a rászegeződő pisztolycső és Mark szigorú hangja meggondolásra késztette. – Csak semmi ostobaság, mylord! Nem szeretném lelőni. Volna kedves kiszállni a kocsiból? Az öregúr mereven, méltóságteljesen engedelmeskedett, az arcán mélységes megvetés ült. Abban a pillanatban, ahogy elhagyta a hintót, Mark intett Geoffnek, hogy figyeljen Wittburgre, majd bemászott, hogy körülnézzen odabenn. Szép hintó volt, bár kissé kopottas. Mark elsőként egy fekete köpönyeget talált, ám nyomát sem látta rajta vérnek. És az ülés alatt, a sarokban árválkodott egy pár bakancs is, mely sáros volt ugyan, de egyéb szennyeződés nem mutatkozott rajta. – Na, van odabenn valami érdekes? – tudakolta Geoff. – Semmi! – kiáltott vissza csalódottan Mark, majd ismét lehajolt és a biztonság kedvéért újra megvizsgálta, amit talált. – Az égvilágon semmi – ismételte meg aztán még lehangoltabban, és kiugrott a hintóból. 229
– Az úr órája és az óralánca viszont igen szép – állapította meg Thomas. – Á, inkább hagyjuk! Ennyiért nem érdemes – legyintett a bandavezér. Lord Wittburgnek a szeme se rebbent. – Lógni fognak! – mondta olyan nyugodtan, mintha csak a barátaival beszélgetett volna egy pohárka brandy mellett. Mark sokszor hallotta már ezt a mondatot. Elmosolyodott az álarca alatt. – Lordságod folytathatja útját – mondta az idős férfinak vidáman. Wittburg rábámult. – Elenged? Nem vesz el tőlem semmit? – Menjen, amíg szépen mondom, különben meggondolom magam! A koros úriember visszakapaszkodott volna a hintóba, ám a lépcsőn elveszítette az egyensúlyát és kis híján leesett. Mark kapta el a karját, és akadályozta meg, hogy nagyobb baj történjen, Lionel Wittburg egy pillanattal később türelmetlen rántással szabadította ki a karját. – Nem mondok köszönetet magának! – sziszegte. – Nem hálálkodom egy bűnözőnek. Azzal újra felkapaszkodott a lépcsőn, majd bevágta maga mögött a kocsi ajtaját. – Indíts! – kiáltott oda a kocsisnak Patrick. – Mi keletre, ti nyugatra – mondta a társaknak Mark, miután Lord Wittburg kocsija nekilódult. Néhány másodperccel később eltűntek az erdőben: épp idejében ahhoz, hogy elkerüljék a golyókat, melyeket Lord 230
Wittburg lőtt ki rájuk az immáron biztos távolságban lévő kocsi ablakából. Lord Farrow vendégének lenni nem is volt olyan rettenetes, mint Ally eredetileg képzelte. Az öregúr tapintatos volt, és udvarias, nem erőltette rá a társaságát, viszont mindig rendelkezésre állt, ha lánynak szüksége volt rá. Amikor bejelentette, hogy üzleti ügyben be kell mennie Londonba, Ally úgy döntött, vele tart, és a férfi akkor még örült is annak, hogy nem kell egyedül utaznia. Ám mire elindultak a főváros felé, már nem így gondolta. – Nem kellett volna magammal hoznom – csóválta a fejét. – Rengeteg dolgom van, nem tudok önre figyelni. Aggódom a biztonságáért. – Pedig nem kellene – mosolygott Ally. – Csak vásárolni fogok, méghozzá a leginkább ismert, legforgalmasabb üzletekben. A tömegben nem eshet semmi bajom. Lord Farrow a Big Ben környékén szállt ki, és miután közölte a kocsissal, hol és mikor találkoznak, utasította Bertramöt, hogy vigye Miss Graysont oda, ahová kéri. Ally a múzeumhoz akart menni. Úgy egyezett meg Bertrammel, hogy itt várja meg, legkésőbb két óra múlva visszaér. Aztán besétált a múzeumba, de csak hogy a hátsó kijáraton át kiosonjon onnan. Természetesen a postahivatalba igyekezett, ezúttal azonban óvatosabb volt, mint legutóbb. Kacskaringósabb utat választott, több üzletbe is betért, s az elterelő hadművelet részeként számos apróságot vásárolt: csipkét a nénikéinek, magának pedig egy szép kis táskát. Ha nem veszítette volna el a fizetési csekkjét, talán azt a szép muffot is megvehette 231
volna magának, amely annyira megtetszett neki, de így nem volt rá pénze. A postán feladta a legújabb cikkét a szerkesztőség címére, és legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy levele van. A lap újra elküldte neki – pontosabban Olivia Cottage–nak – a honoráriumát. Vagyis Mark leadta a borítékot a szerkesztőségben. Ally megrettent. Lehet, hogy a férfi most is szemmel tartja? Ijedten körülnézett, de sem Markot nem látta, sem semmiféle gyanús alakot nem vett észre. Az utcára kiérve úgy döntött, a fennmaradó időben sétálni fog, és azon kapta magát, hogy a szerkesztőség felé tart. Gyakran előfordult, hogy erre hozta a lába, ha csak úgy céltalanul kószált a városban. Szerette nézni magát az épületet, elképzelte, hogy itt dolgozik, holott valójában többre vágyott, mint az újságírás. Igazából regényt szeretett volna írni, történeteket, mint Arthur Conan Doyle, vagy éppen a Bronté nővérek. Épp megállt a szerkesztőség előtt egy kicsit bámészkodni, amikor a nevét hallotta: – Miss Grayson! Megfordult és megpillantotta Thane Griert. A fiatal újságíró igen csinos volt csíkos zakójában, és most sokkal derűsebbnek, vidámabbnak tűnt, mint amikor legutóbb találkoztak. – Örülök, hogy látom! – köszöntötte a lányt. – Hogy van? – Köszönöm, jól. És maga? – Jobban már nem is lehetnék. Tudja – Grier lehalkította a hangját –, A. Anonymus nem ír ám mindennap! – Aha. Szóval visszakapta az első oldalt. 232
– Úgy ám! Nincs kedve bejönni és körülnézni egy kicsit? Nem valami fényes hely, de kívülállónak talán érdekes. – De még mennyire! Nagyon szeretnék körülnézni. – Akkor menjünk! Az újságíró megmutatta Allynek a helyiséget, ahol a frissen kinyomott lapok a rikkancsokra vártak, magát a nyomdát és a szerkesztőségi irodákat, ahol óriási volt a nyüzsgés. A hirdetésszervezők asztalán szinte folyamatosan csöngött a telefon. A többiek pedig püfölték az írógépet, vagy éppen kefelevonatot ellenőriztek. Ally nagyon élvezte a látogatást. Még a főszerkesztővel is beszélt, aki nagy örömet szerzett neki, mert arról beszélt, milyen jó, hogy tehetséges külső munkatársak is feltűntek a színen, például itt van mindjárt A. Anonymus... A lány nem akarta sokáig feltartani, ezért gyorsan elbúcsúzott, de a főszerkesztő utána kiáltott: – De akármilyen jó cikkeket is kapok mostanában, a maga esküvője első oldalas hír lesz, abban biztos lehet! Ally kényszeredetten mosolygott. Nem mondta meg a férfinak, hogy már szombaton férjhez megy, ugyanis szégyellte, hogy semmit sem tud az esküvő részleteiről. De miért is avatták volna be? Hiszen csak a menyasszony volt, semmi több... Thane Grier kikísérte az utcára. – Megengedi, hogy meghívjam egy teára? Ally örült a meghívásnak, ám az órájára pillantva észrevette, hogy mindjárt lejár a saját maga szabta két óra, tulajdonképpen már ott kellene lennie a múzeumnál. – Őszintén sajnálom, de most sajnos lehetetlen. Pedig nagyon szívesen teáznék magával, csak tudja, Lord Farrow– 233
val jöttem be a városba, és megbeszéltük, mikorra kell visszaérnem a kocsihoz. Nem szeretném sem megvárakoztatni, sem megijeszteni. Thane ránézett, és Ally nagyon különösnek találta a pillantását. – Beszélnünk kellene – mondta fojtott hangon a férfi. – Hiszen mostanáig beszélgettünk – csodálkozott a lány. – Erről még nem. Pedig nagyon fontos... Szeretném megkérni, hogy nagyon vigyázzon magára, kisasszony. – Miért mondja ezt? – Tudja, hogy a vőlegénye a minap szintén benn járt a főszerkesztőnél? – Tényleg? És mit csináltak? – Beszélgettek. Hogy miről, azt nem tudja senki. De annyi bizonyos, hogy Sir Farrow egy borítékot adott a főnökömnek. – Nahát! Lehet, hogy elkezdett írni? – adta az ártatlant Ally, holott pontosan tudta, mi volt a borítékban. Grier nem válaszolt, csak nézte. Hosszan, állhatatosan. – Köszönöm a délutánt – szólalt meg újra a lány. – Komolyan hálás vagyok önnek... Mindig is vágytam rá, hogy megnézhessem belülről a szerkesztőséget. És meg kell mondanom, lenyűgözött, amit láttam. – Hát ez több mint furcsa. Egy úri kisasszony, aki egy sötét, levegőtlen munkahelyről álmodozik... Vajon miért? – Talán mert szeretek olvasni. – Vagy inkább írni – mosolygott Grier. – Dehogy! – tiltakozott Ally. – Miből gondolja, hogy tudok írni? – Szóval Mark Farrow nem a maga egyik írását adta oda a borítékban a főszerkesztőnek? 234
– Nem. Ha akarja, meg is esküszöm. De most már tényleg mennem kell... Még egyszer köszönök mindent! További szép napot! Azzal Ally elrohant. A múzeum nem volt messze, gyorsan odaért. Legnagyobb meglepetésére nemcsak Bertram várta a kocsiban, hanem a lord is, aki a vártnál gyorsabban elintézte az üzleti ügyeit, és teljesen véletlenül rátalált a hintójára meg a kocsisára a múzeum előtt. – Csakhogy itt van, gyermekem! Már kezdtem izgulni! – mosolygott Allyre. – Olyan sokat késtem? – A lány a nyakában lógó apró órára sandított. – Bocsásson meg, kérem! – Nem, nem! Ne kérjen bocsánatot! Legfeljebb néhány percet késett, csak én, vén bolond kezdek rémeket látni. Tudja, a közelmúlt véres eseményei... De hála istennek, épségben előkerült. Sikerült megvennie, amit akart? – Ó, igen! Ally elégedetten gondolt a táskájában lapuló holmikra, meg persze a csekkre, a mai nap nem várt ajándékára. És azt is sikerült elintéznie, hogy hamarosan megjelenjen egy újabb A. Anonymus–cikk. Igen, ma nagyon sikeres napja volt! Annál is inkább, mert majdnem biztos volt benne, hogy senki sem követte a postahivatalba... És a folytatás is hasonlóképpen kedvező volt, leszámítva, hogy Mark Farrow, akinek a jelenléte mérhetetlenül feszélyezte, váratlanul hazajött vacsorára. Meglehetősen gondterheltnek tűnt, bár természetesen uralkodott magán, és igyekezett szórakoztatni Allyt. Az étkezés végeztével a lány közölte, hogy nyugovóra tér, ami láthatóan nagy megkönnyebbüléssel töltötte el a két 235
férfit. Feltehetőleg alig várták már, hogy visszavonulhassanak a szivarszobába és egy pohár konyak mellett négyszemközt átbeszéljék a nap eseményeit. Ally elindult a szobája felé, de félúton meggondolta magát. Ha senki nincs a láthatáron, most végre átkutathatná az istállót a haramiaöltözet után. Kisuhant a házból, és egy hirtelen ötlettől vezérelve Bertram lakrészéhez indult. A kocsis a konyhában volt, vacsorázott éppen, így aztán Ally úgy döntött, körülnéz a férfi kis birodalmában. Hátha Mark ott rejtegeti az álöltözetét. Ám a gyéren bútorozott, egyszerű szobában semmi gyanúsat nem talált, pedig még a szekrénybe is bekukkantott. Gyorsan elhagyta hát Bertram lakását. Amikor becsukta az ajtót maga mögött, észrevette, hogy nincs egyedül. Két hatalmas farkaskutya várta farkcsóválva. – Jó kutya! Okos kutya! – veregette meg a barátságos állatok fejét. Örült a társaságuknak. Tudta, hogy mellettük biztonságban van. Bár itt, a Farrow–birtokon nem elsősorban a betolakodóktól kellett tartania, sokkal inkább a házbeliektől, akiknek feltűnhetett, miben mesterkedik. A ház felé sandított, de nem látott semmit. Így aztán továbbindult a kamrába, ahol a lószerszámot tartották. Nyergek, kengyelek, kantárok lógtak a falon, a sarokban a polcon bőrfényezőt tartalmazó tégelyek, egyéb apróságok sorakoztak. Ally innen is csalódottan távozott. A szénapadlásra vezető létra előtt megállt. Körbenézett, és mivel nem látott senkit, felmászott. De nem talált egyebet, csak rengeteg szénát. 236
Fáradtan leült az egyik bálára, és csaknem felkiáltott meglepetésében, mert a szénaköteg sokkal keményebb volt, mint várta. Felugrott, hogy alaposabban megnézze magának, és kiderült, hogy a széna csak álca, alatta egy utazóláda van. Abban pedig egy fekete öltözék: köpeny, ing, nadrág, lovaglócsizma és egy fényes fekete selyem álarc. Ally tovább kutatott, de az elveszett jegyzettömbjét nem találta meg. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt, mert hangokat hallott odalentről. Lassan, óvatosan a padlás végébe osont, és lenézett. Mark volt odalenn az édesapjával. – Igen, igazad van, apám, sokan dolgoznak az ügyön. És mégis elengedhetetlen, hogy én is részt vegyek a nyomozásban. Hiszen ki más vizsgálhatná át feltűnés nélkül nemes urak hintóit vérnyomok után kutatva? Ha a rendőrség megjelenne a főrendek portáin hasonló célzattal, abból világraszóló botrány lenne. – Veszélyes játékot játszol, fiam – csóválta a fejét az idősebb férfi. – És tudod, mi a legaggasztóbb? Hogy bár másokkal együtt szinte naponta kockára teszed az életed, nem látom, hogy egy lépéssel is közelebb kerültél volna a rejtély megoldásához. Mi az ördögöt csinálnak ezek idekinn? – mérgelődött Ally. Miért nem maradtak benn szivarozni? Hogyan fog ő így visszajutni a házba? – Nicsak, van itt rajtunk kívül még valaki – szólalt meg mosolyogva Mark. A lány ereiben megfagyott a vér. 237
– Pontosabban még két valaki – folytatta a férfi. – Hát ti meg mit csináltok itt, haszontalanok? Ally megkönnyebbülten felsóhajtott. Mark csak a kutyákat vette észre, őt nem. Odalentről örömteli vakkantás hallatszott. A férfi nyilván megsimogatta az ebeket. – Azt hiszem, megyek és lefekszem – mondta Lord Farrow. – Holnap korán kelek, be kell mennem a belvárosba. Lóháton utazom, hogy Bertramnek ne kelljen itt hagynia a házat. Jobb, ha marad, és vigyáz a menyasszonyodra. – Köszönöm, apám. A hangok egyre halkultak, végül Ally már egyáltalán nem hallotta a két férfit. Visszatértek a házba. A lány óvatosságból még várt egy kicsit, nem mászott le azonnal. Aztán kihajolt, körülnézett, és mivel nem látott senkit, leereszkedett. A kutyák még mindig ott vártak rá a létra tövében. – Ti haszontalanok! Majdnem elárultatok! – feddte meg őket tréfásan, aztán megcirógatta a két állatot, és sietve a ház felé vette útját. Szerencsére nem találkozott senkivel. Odabenn a szalonban is csend volt. Lehet, hogy mindenki lefeküdt már? Micsoda szerencse! – Kit látnak szemeim? Miss Grayson! A lány felkapta a fejét. Csak most vette észre az árnyékból előlépő vőlegényét. – Mark... – Nem azt mondta, hogy nyugovóra tér, Ally? – De igen. Csak előtte ki akartam szellőztetni egy kicsit a fejemet. – Értem. – Nagyon kellemes az este. 238
– Valóban. – Hát akkor... Most már tényleg ideje lefeküdnöm. Jó éjt! – Jó éjt... Ja, majd elfelejtettem! – Mit? – Ally, aki már elindult, megtorpant, és visszafordult. – Sem én, sem apám nem leszünk itthon holnap. Bertram azonban itt marad, vigyáz a házra és önre. Kérem, ne menjen egyedül sehová. Se lovagolni, se sétálni. Itt, a házban biztonságban lesz. – Úgy legyen! – És Ally... A lány megint visszafordult. – Van valami a hajában – mondta gyengéden a férfi. – A hajamban? Ally a fejéhez nyúlt, és elpirult. Egy szál szénát talált ugyanis. – Ó, valami gallyacska. Köszönöm, hogy szólt. Jó éjszakát! Elfordult újra, de egyre azon morfondírozott, vajon mit fog mondani, ha a férfi megint visszahívja? Mark azonban nem hívta vissza. Csak nézte. Olyan állhatatosan, hogy Ally mindvégig magán érezte a tekintetét. 12.FEJEZET Ally gyorsan megszerette a vadászházat. Persze hiányzott egy kicsit az otthona, de a jót könnyű megszokni. Először is, ide már bevezették az áramot, tehát mindig olvashatott, amikor csak akart, a legsötétebb éjszakai 239
órán is. Emellett a szobájához saját fürdőszoba tartozott, egy gyönyörű, hatalmas kád, melyet bármikor teleengedhetett finom meleg vízzel. Másnap reggel, amikor felkelt, elégedetten gondolt arra, hogy egész nap az övé a ház, csak az övé. Eltervezte, hogy kényelmesen megreggelizik, aztán még egyszer átkutatja a padlást, hátha ezúttal megtalálja a vázlatfüzetét. A későbbiekben dolgozni szeretett volna a könyvtárban. Úgy vélte, végre lehetősége lesz úgy gépelni, hogy nem kell attól rettegnie, valaki a háta mögé oson és meglesi, mit ír. Miután befejezte friss gyümölcsből, tojásból és pirítósból álló reggelijét, kisietett a házból. Elsőként fel akarta deríteni, hol van Bertram, és mit csinál. Nem szeretett volna ugyanis a kocsissal összetalálkozni, miközben átkutatja a szénapadlást. Elég gyorsan kiderült, hogy Bertram a ház előtti sövény nyírásával foglalatoskodik, vagyis nincs mitől félnie. Ally el is indult az istállók felé, de hirtelen megtorpant, majd rövid habozást követően visszafutott a házba. Úgy döntött, beköti a haját egy sállal, nehogy úgy járjon, mint tegnap, amikor egy szál széna kis híján elárulta. Átsuhant a szalonon és a nappalin, végig a folyosón, be a hálószobájába. Egyenesen az öltözőasztalához sietett, és kihúzta a legfelső fiókot. Pillanattal később valami mozgást látott a tükörben. Majdnem felsikoltott. Ugyanis nem mást pillantott meg, mint az álarcos útonállót, aki fekete ingben és lovaglónadrágban ült az ágyán, csizmás lábát az ágytakarón nyugtatva. Pisztolyát, lovaglóostorát, köpenyét és kalapját az éjjeliszekrényen helyezte el. Ally megperdült. 240
– Maga meg mi a csudát keres itt? Hát teljesen elment az esze?! – förmedt a férfira, úgy téve, mintha fogalma sem lenne róla, hogy a vőlegényével áll szemben. – Cssss! – Mark felállt, és odasétált hozzá. – Nem akar elárulni, ugye? – Nem, dehogy. – Elmentek? – Kicsoda? – adta az ártatlant Ally. – Lord Farrow meg a fia. – Ó, igen – bólogatott a lány. – De akkor is őrültség volt idejönnie. A kocsis itthon van, és a házvezetőnő is. Megláthatják. No és a kutyák... Igaz is: hogy tudott bejönni a kutyáktól? – Könnyen. Ugyanis rég összebarátkoztam velük. Tudja, én gyakran járok ezen a környéken, és néhány húsos csont csodát tesz, még a legfegyelmezettebb kutya esetén is. – Akkor is veszélyben van itt, hát nem érti? – Hogyhogy? – Bertram odakinn nyírja a sövényt a ház előtt. – Ő sohasem jönne be ide, Ally. Legfeljebb akkor, ha maga segítségért kiabálna. De ugye, nem fog kiabálni? – Nem – rázta a fejét Ally, és a férfi szemébe nézett. – Tudja, hogy soha nem árulnám el magát. Mark elmosolyodott a maszkja alatt. – Szóval szombaton férjhez megy. – Honnan tudja? – Olvastam az újságban. Lord Stirling hivatalosan is bejelentette. – Értem. 241
– Ezek szerint belenyugodott? Hozzámegy Mark Farrow– hoz? – Mi mást tehetnék? – Ismeri már valamennyire? Tudja, milyen ember? Ó, édes a bosszú! – gondolta Ally. – Ami azt illeti, elég undok. – Ez nem hangzik valami biztatóan. – Azonkívül öntelt és parancsolgató természetű. – Nahát! Ally elmosolyodott, és könnyedén a férfi mellkasára tette a kezét. Örömmel konstatálta, hogy Marknak az érintés hatására egy pillanatra kihagyott a lélegzete. Végigcirógatta meztelen nyakát, majd játékosan, mintegy véletlenül kigombolta az ing legfelső gombját, és a csupasz mellkasára csúsztatta a kezét. – Hát egy ilyen emberhez megyek én feleségül szombaton – suttogta panaszosan. – Va…valóban? – És ezért, bár féltem az életét, nagyon örülök, hogy eljött ma hozzám... A férfi szíve őrült erővel kezdett dobogni. Ally lábujjhegyre emelkedett, és végigsimított Mark álarcán. Aztán a szájára tapasztotta az ajkát. Egy pillanattal később a férfi szorosan magához húzta. Fél kezével a hajába túrt, a másikkal Ally derekát ölelte, s nyelve máris bebocsátásért esedezett. A lány készségesen nyitotta meg az ajkát, ám Mark nem sokkal később eltolta magától. – Hamarosan férjhez mégy – figyelmeztette rekedtes hangon Allyt. – De most még nem vagyok férjnél. 242
– Ez igaz... – És ha már így alakult, szívesen veled tölteném ezt a délelőttöt – mondta a lány, és kacéran oldalt hajtotta a fejét. Nem találta még ki, meddig menjen el. Nem gondolta teljesen komolyan ezt az egészet, meg akart állni, és a férfi arcába vágni, hogy ez csak játék volt, és ő bosszantani akarta, mert pontosan tudja, kicsoda valójában. Igen, megálljt akart parancsolni mindkettőjüknek, még mielőtt... Mark ekkor újra megcsókolta. De úgy, hogy Ally azt kívánta, soha ne érjen véget ez az édes lángolás. Ujjai az ing gombjait keresték. Többet akart a férfiból, érezni akarta a meztelen bőrét. Arra ocsúdott, hogy Mark felkapta, az ágyhoz vitte, s ahogy letette, fölébe kerekedett. Ally érezte a belőle áradó forróságot, a puha húsának feszülő kemény izmokat. A férfi szürkéskék szeme rászegeződött, egyre őt bámulta a maszk mögül. Aztán megcirógatta. Ujja végigsiklott Ally ajkán, le egészen a nyakáig, majd érzéki lassúsággal elkezdte kigombolni a blúzát. Ahogy a tenyerébe fogta a keblét, Ally lehunyta a szemét és türelmetlenül felsóhajtott. Még a vékony selyem alsóinget is soknak érezte, azt akarta, hogy semmi se válassza el őket. De Mark sem gondolta ezt másként. Keze, miközben szakadatlanul cirógatta, egyre lejjebb siklott, végül elérte a szoknya derekát, és Ally maga sem tudta, hogyan, de pillanatok alatt megszabadította a fölöslegessé vált ruhadarabtól, csakúgy mint az alsó szoknyától és nadrágocskától. És a keze máris ott volt, ahol kellett: a lány hasán, csípőjén, combján... Gyöngéd volt és figyelmes, ugyanakkor 243
volt valami vadság minden egyes mozdulatában. De ez inkább vonzotta, semmint riasztotta Allyt. Mohón nyújtotta ki a kezét, és addig tépte a gombokat, míg Mark végre ledobhatta az ingét. Aztán felemelkedett, lehúzta Ally cipőjét, kikapcsolta a harisnyatartóját, majd lesimította a lábáról a harisnyát. Amikor egy fél perccel később újra a lány mellé feküdt, már anyaszült meztelen volt. Hűha! Ally agyában megszólalt a vészcsengő. Lassan itt az ideje, hogy leállítsa Markot, mert még két másodperc, és búcsút mondhat utolsó ruhadarabjának, az ingének is. És lőn... Szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzék, hogy elmondja, ez csak egy játék volt, csupán meg akarta leckéztetni vőlegényét az útonállóügyben való titkolózása miatt, de hang már nem jött ki a torkán. Mark ugyanis csókjával beléfojtotta a szót. És nemcsak a szája érintette a lányt, hanem minden porcikája, ahogy ráfeküdt. A bőre s a keze, mely ott volt mindenütt, és gyengéden, finoman cirógatta. Aztán az ajka is felfedezőútra indult a lány testén. Ally minden ízében reszketett. Úgy érezte, elemészti egészen ez a gyötrelmes és mégis gyönyörűséges lángolás. Mark csókjaival borította a keblét, a hasát, a combját... És igen, ott is. Az élmény lenyűgözte és sokkolta Allyt. Halkan felkiáltott. Egész bensője lángolt, lágy hullámokban tört rá a forróság, mely egészen az őrület határára sodorta, hogy aztán egy hihetetlen, fantasztikus, elképesztő befejezést éljen át, élete első kielégülését. 244
Még magához sem tért a gyönyörűségből, amikor a férfi teljes testsúlyával ránehezedett. Izmos combjával Ally combja közé férkőzött, és a lány érezhette lüktető férfiasságát. Aztán Mark beléhatolt... Lassan mozgott, óvatosan, a mozdulat mégis élesen hasított, mint a kés... Ally majdnem felkiáltott, de Mark csókkal zárta le az ajkát. Gyöngédsége kárpótolta a lányt a rövid ideig tartó fájdalomért, melyet gyorsan felváltott a kéj. Lassan elsüllyedt Ally körül minden. Semmit sem észlelt a környezetéből, csak Markot. Az illatát, a kemény, izmos testét, egyre határozottabb, egyre erőteljesebb mozdulatait. Nem gondolta volna, hogy létezik a világon ilyen elemi erejű szükséglet, ilyen erős vágyakozás. Aztán egyetlen óriási tűzijáték lett a világ. Amikor a vágy hullámai elültek, a férfi legördült róla. Ally kezdett magához térni, de a szemét még nem merte kinyitni. Megrémült attól, amit tett. Mi lesz, ha Mark nem hiszi el neki, hogy tudta...? A férfihoz bújt, erős karjába, de ő elhúzódott. Ally riadtan felnézett, és látta, hogy éppen leveszi az álarcát. – Ne még... Várj! De már későn szólt. Mark ledobta a maszkot, és ránézett. – Tudtam, hogy te vagy az – suttogta Ally. – Én pedig tudtam, hogy tudod. A lány döbbenten ült fel. – Nem igaz! – De igaz. – Hazudsz! – Hirtelen ráébredt meztelenségére és kezdte kényelmetlenül érezni magát. A melléhez húzta az ágytakarót. – Nem tudhattad. Csak a büszkeséged mondatja 245
ezt veled, mert képtelen vagy elviselni a tényt, hogy megkívántam valaki mást. – Szóval ez az egész csak arról szólt, hogy meg akartál leckéztetni? – Nem csak arról, ha éppen tudni akarod. Nem mintha nem érdemelted volna meg a leckéztetést... – Szívből sajnálom, hogy elrontottam a kis játékodat. De tegnap este óta biztosan tudom, hogy tudod. Fenn voltál a szénapadláson, amikor apámmal odakinn beszélgettem. Ally elvörösödött. – Nem láttál! Nem láthattál. – Ez igaz, de a kutyák jelenléte elárult. És amikor bejöttél a házba, egy szál széna volt a hajadban... Rögtön tudtam, hogy kihallgattál minket apámmal. – Nem hallgattam ki senkit – vetette fel a fejét Ally. – Véletlenül hallottam, mit beszéltetek. Ti jöttetek oda, ahol én voltam, és nem fordítva... – Igazi jól nevelt úrhölgy valamiképp jelezte volna a jelenlétét. – Ó, ezek szerint apád tud a kettős életedről? – csapott le Ally, elengedve füle mellett a bántó megjegyzést. – Talán ő is bűnöző, mint a fiacskája? – Apám? Bűnöző? Mark rámeredt. Még sosem volt ilyen méltóságteljes, még sosem látszott rajta ennyire, hogy nem közember, hanem egy főrend fia. Aztán elmosolyodott, sőt a mosoly lassan nevetéssé vált. Kinyújtotta a karját Ally után, aki azonban dühösen ellökte a kezét. Nagyon rosszul érintette, hogy bár azt hitte, eljátszadozhat egy kicsit Markkal, valójában a férfi játszott vele. 246
– No mi az? Milyen szégyenlős lettél hirtelen! – Rájöttem, hogy mégiscsak jobban tetszett nekem az az útonálló! – sziszegte a lány. – Ugyan már! Miért vagy ilyen mérges? Ne feledd el, hogy te kezdted ezt a csalárd játékot! Fel akartál ingerelni, el akartad hitetni velem, hogy önként és dalolva ágyba bújsz egy haramiával néhány nappal az esküvőnk előtt. – Ágyba is bújtam, képzeld – felelte dacosan Ally. Mark újfent kinyújtotta feléje a kezét. – Ne butáskodj... – Menj el, kérlek. Szeretnék egy kicsit egyedül maradni. – Ugyan már, Ally! Legyen eszed! Mindketten megtréfáltuk a másikat, nem hányhatunk semmit egymás szemére. – Szóval neked csak ennyi volt az egész? Egy jó vicc? Egy tréfa? A férfi felsóhajtott. – Bocsáss meg, rosszul fejeztem ki magam. Azt akartam mondani... – Szavait csilingelő zörej szakította félbe. – Ez a telefon – állapította meg Mark, és az ágytakaróért nyúlt. – Megengeded? – Nem! Ám a férfi már elvette a takarót, a csípője köré csavarta és elhagyta a szobát. Ally felpattant, berohant a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. Aztán teleengedte a kádat jó meleg vízzel, és reszketve beleereszkedett. Ó, mennyire gyűlölte Markot ebben a pillanatban! És mennyire szerette mégis, mindenek ellenére... Kopogtatás hallatszott az ajtó irányából. 247
– Ally? – Menj innen! Csodák csodája, a férfi engedelmeskedett. Ally kivárt. Nem mozdult a kádból, biztosra vette, hogy Mark visszatér. Dühös volt rá, és nem is akart megengesztelődni. Haragudni akart. Ugyanakkor szerette volna, ha a férfi visszatér. Ha beszél vele, ha kimagyarázza magát. Ám Mark nem jött vissza. Ally elnyúlt a kádban, és hagyta, hogy a forró víz kiáztassa tagjaiból a feszültséget. Amikor hűlni kezdett a víz, kiszállt. Fürdőlepedőt tekert maga köré, mielőtt visszament volna a hálóba, mert azt hitte, Mark ott fogja várni. De a szoba üres volt. Ally sietve felöltözött, aztán lement a szalonba. Jól számított, ott találta Markot. Ő is felöltözött, ezúttal azonban nem a haramia, hanem a nemes ifjak jellegzetes ruhadarabjait viselte: hófehér selyeminget, finom brokátmellényt, jól szabott tweedzakót. A kandalló előtt állt, kezében Ally rajz– és jegyzettömbjével. És olvasott. – Add ide! Az az enyém! – lépett oda hozzá a lány, mire Mark becsapta a füzetet és rámeredt. Olyan volt az arca, mint egy idegennek. – Neked teljesen elment az eszed, mondd csak?! – sziszegte indulatosan. Ally megtorpant. – Miről beszélsz? – Csak arról, hogy visszamentél a postahivatalba. Immáron másodszor. 248
– Másodszor? – Ally Grayson, tisztában vagy vele, milyen veszélyes játékot játszol? Azt hiszed, véletlen, hogy betörtek a nénikéid házába, amikor egyedül voltál otthon? Azt hiszed, megúszhatod büntetlenül? Magammal kellett volna téged vinnem a hullaházba legutóbb. Ha láthattad volna, milyen csúnyán fest az, akinek elvágták a torkát, bizonyára magadhoz térsz. – Még mindig nem értem, mire célzol. – A. Anonymusra, természetesen. Elég ostoba voltam, hogy higgyek neked. Bevettem, hogy sem mi közöd ahhoz a borítékhoz. És azóta... a hideg ráz, ha csak rágondolok... szóval azóta fogtad magad és újabb cikket írtál. – Remek cikkeket írok – húzta ki magát a lány. – Kész öngyilkosság, amit művelsz. – Aha. Bezzeg útonállót játszani csöppet sem veszélyes, ugye? – Az egészen más! – No persze! És mennyiben más, ha szabad érdeklődnöm? Talán veled nem fordulhat elő, hogy eltalál egy ideges utas pisztolyából elröppenő golyó? Miért van az, hogy te kockára teheted az életed néhány kocsi átvizsgálása miatt, tőlem meg elvárod, hogy biztonsági okokból abbahagyjam az írást? – Mert az írásaiddal céltáblává teszed magad, hát nem érted? – Én csak azt akarom, hogy az emberek gondolkodjanak. Rá akarom ébreszteni a népet, hogy az agyafúrt gyilkosok az orruknál fogva vezetik őket. Szeretném, ha látnák, amit én látok... – Ezért aztán elmentél a postahivatalba. 249
– Senki sem követett – vágta oda diadalmasan Ally. – Csakugyan? Attól még észrevehettek. Ha annyira tudni akarod, az iménti telefon a rendőrségtől jött. Láttak a postán. – Figyeltettél? – háborodott fel Ally. – Hogy merészelted... A férfi megrázta a fejét. – Nem figyeltettelek. Csak megkértem Ian Douglast, hogy küldjön ki egy embert, aki pár napig figyeli a postára betérőket. Hát így vettek észre. – Senki sem követett – ismételte makacsul a lány. – Nem is volt rá szükség. Épp elég, ha első alkalommal megláttak, és kiderítették a személyazonosságodat. – Hagyd már abba! – fakadt ki Ally. – Miért csinálsz úgy, mintha valami bűncselekményt követtem volna el? Nem csináltam semmi törvénybe ütközőt! Veled ellentétben... Mark sokáig nem szólt, csak merőn nézte a lányt. – Abbahagyod – jelentette ki aztán jeges nyugalommal. – Mit? Az írást? Soha! – A feleségem leszel, ne felejtsd el! – Akkor sem szándékozom abbahagyni. – Én viszont nem szándékozom oltár elé vezetni egy hullát. Ally szelíden megcsóválta a fejét. – Mint már a megismerkedésünkkor elmondtam, ez nem kötelező. Nem kell elvenned. Ne érezd kötelességednek... Azzal Ally sarkon fordult, visszatért a szobájába, és kulcsra zárta az ajtót. Fölöslegesen, mert Mark kísérletet sem tett, hogy utánamenjen. Pár perccel később Ally is hallotta, hogy nagyot csattant a bejárati ajtó. Rögtön tudta, hogy a férfi elment itthonról. Egyedül maradt tehát a házban... 250
Egy darabig mozdulatlanul ült az ágyon, aztán eltökélten felállt. Volt tennivalója bőven, akkor is, ha már nem kellett átkutatnia a szénapadlást. Hiszen a rendelkezésére állt az egész ház. A pompás könyvtár, ahol nem csupán olvasni, de írni is lehet... Igen, írni fog! Joga van hozzá, hogy megfogalmazza a gondolatait, hogy megvalósítsa önmagát. Milyen alapon parancsol neki bárki? Még egy férjnek sincs ehhez joga, nemhogy egy vőlegénynek! Kisétált hát a szobájából és elindult a könyvtárba. A kutyák már ott voltak, mintha várták volna. Ahogy Ally leült az írógéphez, Malcolm rögtön a lábához telepedett, Cara pedig a terem közepén lévő perzsaszőnyegen gömbölyödött össze. Ally papírt fűzött az írógépbe, de valahogy nem jöttek a mondatok. Egyszerűen képtelen volt írni. A szíve csordultig telt fájdalommal. Előreborult, rá a masinára, és felzokogott. De nem sokáig sírt. Hamarosan felült, hátrasimította a haját, és elszántan a fehér papírra meredt. A királyság ellenségei biztosak benne, hogy a királynő hívei ölik az elvbarátaikat. A monarchisták viszont királyságellenes összeesküvést gyanítanak a gyilkosságok mögött. Ezt a gondolatot egyébként ő maga bocsátotta útjára nyilvánosan legelső cikkében. És mi van, ha mindenki téved? Ha a gyilkosságokat egyáltalán nem politikai okból követték el? Hiszen a világot csak látszólag irányítja a politika, az érzelmek mindent felülírnak. A józan észt mindenképpen. Ally a saját példáján jutott erre a következtetésre. Ő maga sem gondolta volna, hogy létezik ilyen erős harag, sőt 251
gyűlölet – és ezzel párhuzamosan ilyen szenvedélyes szerelem, míg Mark be nem lépett az életébe. Rövid ideig habozott csak, ujjai máris csak úgy röpködtek a billentyűkön. Nem zavarta, hogy ebben a cikkben egészen mást sejtet majd, mint a legelső munkájában. Hogy mindkét feltételezés nem lehet igaz, csak az egyik. Vagy akkor tévedett, vagy most. Esetleg akkor is, most is... Ally nem kinyilatkoztatásnak szánta a cikkeit, hanem vitaindítónak. Azt akarta, hogy az emberek használják a fejüket. Hogy gondolkodjanak. Aznap este Lord Farrow még Mark előtt hazaérkezett, és Ally végtelenül hálás volt emiatt. Melegen üdvözölte leendő apósát, de közölte vele, hogy haza szeretne menni. – Szó sem lehet róla! – tiltakozott a férfi. – Az a kis ház nem biztonságos. A lány elmosolyodott. – Az ablakokat megjavították, a nénikéim kaptak két remek kutyát, és biztos vagyok benne, hogy Mark odarendelt valakit éjszakára őrködni, Mi kell még a biztonsághoz? Értse meg, Lord Farrow, haza kell mennem! – Még néhány nap, és ez lesz az otthona, kedvesem – kezdte a férfi, majd hirtelen elhallgatott. – Vagy netán úgy döntött, hogy mégsem megy hozzá a fiamhoz? – tette hozzá gyanakodva. – Ha Mark elfogad engem menyasszonyának így, ahogy vagyok, örömmel hozzámegyek – mondta csendesen Ally. – De most haza kell mennem. 252
– Legalább aludjunk rá egyet! – kérte Joseph. – Holnap meglátogatjuk a nénikéit és megbeszéljük a dolgot. Ally aznap éjjel sokáig hánykolódott álmatlanul az ágyában. Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű elérnie a célját. Az öreg lord félti, és nem szívesen engedi ki a védőszárnyai alól. Másnap reggel, amikor felébredt, Mark még nem volt otthon. A ház, ahol Hudson Porter, Lord Lionel Wittburg jó barátja és bajtársa lakott életében, közelebb esett Londonhoz, mint Sutton faluhoz. Ian Douglas tájékoztatása szerint a házvezetőnő még mindig ott tartózkodott, mert várta az elhunyt Amerikában élő hozzátartozóit, akiknek hamarosan meg kellett érkezniük. Mark jókor reggel érkezett a házhoz. – Mrs. Barker... – üdvözölte az ajtót nyitó asszonyságot, aki ugyanolyan vékony, csontos, mozgékony teremtés volt, mint Brandonék házvezetője. – Isten hozta, méltóságos uram! Kérem, fáradjon be... Az asszony láthatóan nagyon kényelmetlenül érezte magát. Tisztában volt vele persze, hogy Mark meglátogatja, de nem nagyon tudta, hogyan viselkedjék a jelenlétében. Legyen szolgálatkész, ahogyan egy főúri vendégnek az kijár, vagy bánjon úgy vele, ahogyan a rendőrökkel szokás? Végül az előbbi mellett döntött. – Parancsol teát? – Köszönöm, nem kérek. Csak üljünk le valahová és beszélgessünk, jó? Még mindig itt lakik a házban? A nő bólintott. 253
– Akkor, amikor a gazdáját megölték, házon kívül töltötte az éjszakát, ha jól tudom. Miért? – Mert Mr. Porter elküldött. Azt mondta, szabad vagyok egész este. – De miért? – Azt hiszem, dolgozni szeretett volna. – És maga hová ment? Kinél aludt? – Egy barátnőmnél. Linda Good a neve. – Hol lakik? – A falu szélén. Az asszony egy pillanatra Markra nézett, majd megint elkapta a tekintetét. – És amikor másnap hazajöttem... Az a szörnyű látvány, ami fogadott... Nem kívánom senkinek. Odafenn volt a gazdám holtteste, rettenetes seb a torkán, és mindenütt vér, rengeteg vér! Nem tudok erről beszélni többet, egyszerűen képtelen vagyok... Eltemettük szegényt, miért nem hagyják békében nyugodni? Szemlátomást ideges volt, és ez meglepte Markot. A rendőrség nyilván ellenőrizte a nő alibijét. De ha nincs köze a gyilkossághoz, miért ilyen feszült? – Megkérdezhetem, hol tartja a ház kulcsait? A házvezetőnő a konyhaajtó felé bökött. Ahogy Brandonéknál is, itt is volt egy akasztó az ajtó mellett, a falban, ezen lógott a kulcscsomó. – És egy utolsó kérés: megmutatná a szobát, ahol a gyilkosság történt? Az asszony megkönnyebbülten pattant fel a helyéről, nyilvánvalóan örült, hogy végre csinálhat valamit. Felvezette Markot a lépcsőn. 254
A dolgozószoba a megszólalásig hasonlított Giles Brandonéra. Egy ajtó, a falak mellett mindenütt könyvespolcok, középen az íróasztal. – Köszönöm. Volna kedves magamra hagyni néhány percre? A házvezetőnő döbbenten meredt rá. – Elmehet – ismételte Mark. – Szeretnék kicsit egyedül maradni. Az asszony kelletlenül távozott, Mark pedig nekiállt, hogy átkutassa az áldozat íróasztalát. Tudta, hogy a rendőrség ezt már egyszer megtette őelőtte, de nem zavartatta magát. Sokáig nem talált semmi gyanúsat, ám Porter asztali naptárában rábukkant egy különös bejegyzésre, épp a gyilkosság napjára: Mrs. Barker házon kívül? Mit jelentsen a kérdőjel, ha egyszer ő maga küldte el otthonról az asszonyt? Mark a naptárra meredt, próbálta megfejteni a rejtélyt. Kell lennie valami magyarázatnak... De az agya cserbenhagyta. Egyszerűen képtelen volt most logikusan gondolkodni. Túl fáradt volt, és túlságosan feszült. Persze Ally miatt. Miatta nem aludt egész éjjel. Ez a lány már a legelső találkozásukkor meghódította királynői megjelenésével, bájos mosolyával, nevetésével, éles eszével – egyszóval egész lényével. Élete legnagyszerűbb pillanata volt, amikor rádöbbent, hogy ez a csodálatos teremtés hamarosan a felesége lesz. Élvezte együttlétük minden egyes pillanatát, leginkább az évődéseket, a bizonytalanságot, hogy akkor most tudja, vagy sem a lány, ki ő. Rendkívül szórakoztató játék volt, melyben két erős egyéniség csapott össze egyenrangú félként, és amelyben kiderült, hogy Ally nem szereti igazán. Hiszen fontosabb 255
számára az a holdkóros rögeszme, hogy írjon, mint ő. Pedig Mark tiszta szívéből szerette, és abban reménykedett, hogy érzései viszonzásra találtak. Azt hitte, semmi sem választhatja el őket, hogy összeházasodnak és boldogan élnek, amíg... Hirtelen megérezte, hogy már nincs egyedül. Felnézett, és megpillantotta a házvezetőnőt az ajtóban. Felegyenesedett, Porter naptárát még mindig a kezében tartotta. – Uram... Elviszi a... a gazdám naptárát? – hüledezett az asszony. – Igen. Beviszem a Scotland Yardra. Hamarosan visszakapja, ne féljen! Legkésőbb akkor, amikor Mr. Porter rokonai megérkeznek Amerikából. A házvezetőnő még feszültebbnek, még idegesebbnek tűnt, mint annak előtte. Mark pedig egyre dühösebb lett, amiért nem lát tisztán ebben az ügyben. A pokolba Allyvel! A pokolba ezzel a kis boszorkánnyal, aki így elvette a józan eszét! De akárhogy is, látnia kell őt, beszélnie kell vele! Bármit megadott volna, ha most mindjárt a karjába zárhatja... Amint eloldotta a lovát, felpattant a hátára, és megsarkantyúzta az állatot. Nyaktörő vágtában indult el haza, a vadászházba. 13.FEJEZET Lord Farrow úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a fia több mint egy napra eltűnik minden magyarázat nélkül. 256
– Tudja, hogy Mark az útonálló? – kérdezte meg csevegő stílusban Ally a reggelinél. A férfi rábámult, majd bólintott. – Igen. Járt fenn a padláson, ugye? Ally elvörösödött. – Eltalálta. De Lord Farrow... Nem értem. Mi értelme van ennek? Miért csinálja? Az idős férfi felsóhajtott. – Nem az én dolgom, hogy elmagyarázzam. Ezt Marktól kell megkérdeznie. De kérem, ne beszéljen erről senkinek. Ez titok, még Brian Stirlinget sem avattuk be. És higgye el, Mark nem bánt senkit! Nem az a célja... Ally hallgatott egy darabig, tudta, hogy a lord nem fog többet mondani. – Bemegy ma a városba? – váltott témát hirtelen. – Igen. De először, ahogy megígértem, elviszem kegyedet a nénikéihez. – Ami azt illeti, sokkal szívesebben mennék be a múzeumba. Jó volna találkozni Lady Camille–lel. – Honnan tudja, hogy ma is odabenn lesz? – Benn kell lennie. Az új kiállítás még csak most nyitott, ilyenkor mindig sok a tennivaló. – Kedvesem, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Félek, hogy... – Nincs mitől félnie. Az utcákon mindig rengeteg az ember, a múzeumban pedig fegyveres őrök vannak. Hol lehetnék nagyobb biztonságban, mint ott? Nem tölthetem bezárva az egész életemet. A férfi a fejét csóválta, de végül beadta a derekát. Londonba érve Ally a múzeumnál elköszönt a lordtól, és kiszállt a kocsiból. 257
Camille grófné nagyon meglepődött, amikor meglátta. – Hát te meg mit keresel itt pár nappal az esküvőd előtt? – kérdezte tőle csodálkozva. A lány a vállát vonogatta. – Miért, szerinted mi elfoglaltságot ad nekem az esküvőm? A fogadást te szervezed, a ruhámat a nénikéim varrják. Nekem semmi dolgom. – De azt reméltem, hogy... – Hogy végre közelebbről megismerhetem a vőlegényemet? – kérdezte gúnyosan Ally. – Nos, Mark nem nagyon igényli az ismerkedést. Egy teljes napja nem láttam. De nem akarlak feltartani. Végezd csak nyugodtan a dolgodat! – Hallottam, mi történt a minap a házatoknál... Arra kérlek, Ally, légy nagyon óvatos. – Az leszek! Azzal Ally elhagyta Camille dolgozószobáját, átsétált néhány kiállítótermen, majd az utca felé vette az irányt. A szerkesztőségbe igyekezett, ahol immáron jól kiismerte magát, így hamar meglelte az újságírók kicsiny, ám annál hangosabb irodáját. Abban reménykedett, hogy Griert ott találja, és nem is kellett csalódnia. A férfi kis híján kiöntötte a teáját, olyan hirtelen ugrott fel, amikor megpillantotta. – Miss Grayson! – Jó napot! – Isten hozta! Micsoda meglepetés! Mit keres itt? – Szeretném átnézni a lap régi számait. Van erre lehetőség?
258
– Természetesen. De előre figyelmeztetem, roppant időigényes feladatra vállalkozik, ha valami konkrét dolgot keres. – Ó, nem akarok én olyan messzire visszamenni az időben. Csupán el szeretnék olvasni mindent, amit a hármas gyilkosságsorozatról írtak. Grier szemöldöke a homloka közepéig szaladt csodálkozásában, de azért biccentett. – Segítek magának. Úgy hamarabb végez. – Ó, a világért sem szeretném hátráltatni a munkájában. – Vagy egy órája bámulom ugyanazt a mondatot, és sehogy sem tudok továbblépni – nevette el magát a férfi. – Egy kis pihenő jót fog tenni. Na, jöjjön! Azzal elvezette Allyt a szerkesztőség raktárába, és bemutatta az ott dolgozó munkatársnak, egy kedves, idős hölgynek, aki készségesen elmagyarázta, hol találják az újabban archivált lapszámokat. A terem óriási volt, és szekrények, polcok álltak benne mindenfelé. Mivel a közelmúltbéli lapszámok érdekelték őket, viszonylag gyorsan sikerrel jártak. Az asztalukon hamarosan szép kis papírkupac tornyosult, és a hölgy visszament a saját íróasztalához. – Pontosan mi az, amire kíváncsi? – tudakolta Grier. – Hatékonyabban segíthetek, ha tudom, mit keresünk. – Igazából sejtelmem sincs – vallotta be a lány. – Egyszerűen csak el akarok olvasni mindent, ami Jack Prine, Hudson Porter és Giles Brandon meggyilkolásával összefüggésben írtak. Hátha észreveszek valamit, amit eddig még senki. 259
– Csak nem a gyilkost keresi? Ally vállat vont. – És ha igen? – Semmi olyasmi nincs azokban a cikkekben, amiről a rendőrség ne tudna. – Az lehet. De én inkább a sorok között szeretnék olvasni. – Még mindig nem értem. – Emlékszik a Hasfelmetsző gyilkosságaira? – kérdezte meg Ally. – Persze. Fiatal voltam még, de igen élénken megmaradt az emlékezetemben. – Egy csomó elmélet keringett a gyilkos kilétet illetően. – Még mindig kering. – Igaz – ismerte el Ally. – De mindabból, amit a témában olvastam, az derül ki, hogy a bűntényeket legnagyobb valószínűséggel egy tébolyodott egyén követte el, és semmi nyoma annak, amit sokan szerettek volna hinni, hogy az illetőnek köze volt az uralkodócsaládhoz. Thane Grier homloka ráncba szaladt. – Nem tudom követni – vallotta be. – Oda akartam kilyukadni, hogy könnyen meglehet: a gyilkosságsorozatnak semmi köze a jelenlegi feszült politikai helyzethez. – Tessék? – A gyilkos talán csak kihasználja a királynőellenes közhangulatot, a politikai felfordulást, s valójában egész más okból gyilkol. – Éspedig? – Azt nem tudom. Pontosan ezt szeretném kideríteni a régi újságokból. 260
Thane Grier felsóhajtott. – Akkor rajta! Olvassunk! És nekiláttak a papírhalomnak. Telt–múlt az idő. A férfi egyszer csak felnézett. – Mondja csak, az nem lehet, hogy egyszerűen megbolondultak az áldozatok házvezetőnői, és...? – Elhallgatott, s egy pillanattal később megcsóválta a fejét. – Nem, képtelenség! Brandon alkalmazottjáról, arról a csont és bőr öregasszonyról nem feltételezem, hogy sikerrel vehette volna fel a harcot a gazdájával. – Talán volt neki cinkosa – mutatott rá Ally. – Nem, de hogy vesz rá egy házvezetőnő valakit, hogy segítsen neki egy gyilkosság kivitelezésében? A férfi hosszan nézte Allyt. – Milyen kár, hogy nem dolgozik itt! – bukott ki belőle a vallomás. – Igazán kedves, hogy ezt mondja – pirult el a lány. Grier visszamosolygott rá. – Együtt talán a maga titkának is a nyomára akadnánk. Ally nevetett. – Nekem nincs titkom. A férfi hátradőlt a széken és kinyújtóztatta hosszú lábát. – Nézze, Ally, maga csodálatos lány. Nem tudok elképzelni olyan férfit a földkerekségen, legyen bármilyen gazdag vagy magas rangú, aki ne nyújtaná önnek boldogan a kezét, ha megismeri. – Köszönöm... – Nem, nem, félre ne értsen, ez nem bók akart lenni, csupán a bevezető volt. Ugyanis Farrow–ék egyáltalán nem tudhatták, milyen elbűvölő hölgy lesz önből, amikor a 261
házasságot elrendezték. Nem tudhatták, hogy ilyen szép és okos menyasszonyra tesznek szert... – Mr. Grier, kérem, higgye el... – Miért jegyzi el Warren grófja az egyetlen fiát egy névtelen árvával? Aligha csak azért, mert a jó barátja vállalta, hogy a kislány gyámapja lesz. Persze, ha nem csupán a gyámapja, hanem az igazi... – Nem, nem vagyok Lord Stirling gyermeke – jelentette ki Ally. – Honnan tudja? – Ha szerelemgyerek volnék Brian egyik előző kapcsolatából, sem Camille, sem Brian nem hagyta volna, hogy mások neveljenek fel. Ismerem őket. Ragaszkodtak volna hozzá, hogy a kastélyban nevelkedjem. – De lehet, hogy a grófné nem is tudja. Talán a gróf nem vallotta be neki... Nos, nem tudom. Ám annyi biztos, hogy itt valami titok lappang. – Csakhogy nekem fogalmam sincs, mi ez a titok. A legkorábbi emlékeim is a nénikéimhez és erdei kis házhoz kötnek... De tudja mit? Folytassuk! – Igen, ideje visszatérnünk a munkához... És újra tanulmányozni kezdték az elmúlt hetek laptermését. Kis idő elteltével Grier megint felemelte a fejét. – Szombaton lesz az esküvője, ugye? – Azt mondják – dünnyögte Ally. – Tudja, hogy engem meg sem hívtak? A lány is felnézett. – Az én esküvőm lesz, úgyhogy talán nekem is jogom van meghívni a barátaimat. Tekintse úgy, hogy kapott meghívót! 262
– Köszönöm. Nem sokkal később Ally észrevette, hogy elszaladt az idő. Lassan indulnia kell, ha nem akarja, hogy Lord Farrow aggódni kezdjen miatta. Felállt, és Grier ösztönösen követte a példáját. – Sajnos, most mennem kell – búcsúzott a lány. – Nem sokra jutottam, de azért köszönöm. – Visszajön még? – Remélem, igen. Talán úgy gondolja, hogy ez csupán egy múló szeszély, hogy úgysem tudok érdemben segíteni a nyomozásban, de... No, mindegy. Mindent köszönök. – Örülök, hogy a segítségére lehettem. Bármikor boldogan állok a szolgálatára. Ally mosolyogva sietett ki, és azon töprengett, hogy a legfrissebb cikke, melyet ideérkeztekor észrevétlenül helyezett el a titkárnő asztalán, vajon eljutott–e már a főszerkesztőhöz? Mert ha igen, lehet, hogy benne is lesz a lap holnapi számában. .. Thane Grier hosszan nézte a lány mögött becsukódó ajtót. Aztán gondolt egyet, és elindult utána. Mark meglehetősen idegesen érkezett meg a múzeumhoz. Hogyne lett volna ideges! Lóhalálában vágtatott a vadászházhoz, ott azonban csak a házvezetőnőt találta, aki elmondta, hogy Miss Grayson Lord Farrow–val együtt Londonba utazott hintón, Bertram vitte őket. Erre aztán Mark újra lóra pattant és indult a városba. Mire beért a központba, már estefelé járt. Tudta ugyan, hogy az édesapja a parlamentben van, de arról sejtelme sem volt, Allyt hol keresse. 263
Végül rájött, hogy ha megtalálja Bertramöt, a kocsis információval szolgálhat a lány hollétéről, így is tett, Bertram pedig a múzeumhoz irányította. Ott nagy kő esett le a szívéről, mert Camille grófnő közölte vele, hogy igen, találkozott Allyvel, és a lány most is itt van valahol a múzeumban. Csakhogy az épületben senki sem látta már órák óta. Odakinn már leszállt a szürkület, közeledett a záróra ideje. Mark pedig kitalálta, hogy Ally egyfajta álcának használta a múzeumot. Idejött, megmutatta magát, és már ment is tovább, a városba. Hogy is lehetett ilyen ostoba! Hogy nem jött rá erre már jóval hamarabb!? Persze, Ally nem volt megrögzött hazudozó. Egyszerűen arról volt szó, hogy túlságosan bízott magában. Szentül hitte, hogy nem forog veszélyben, ezért aztán igyekezett megszabadulni szerettei idegesítő gyámkodásától. Mark visszasietett Camille irodájába. – Ha Ally visszatérne, kérem, tartsa itt. Ha kell, zárja be valahová! Azzal elhagyta a múzeumot és a postahivatal felé indult. Úgy sejtette, valahol arrafelé lehet a menyasszonya. Londonban mindig nagy volt a nyüzsgés. Ilyenkor, estefelé különösen. De Ally szerette a nyüzsgést, szerette a nagyvárosi hangulatot. Váratlanul érte, hogy amikor befordult a múzeum utcájába, egyszerre üresnek látta az utat is, a járdát is. Nem félt, hiszen az üzletek némelyike még nyitva volt, világítottak a kirakatok, csakúgy mint a kocsmák ablakai, ahol munkások iszogattak a nap végén. És az utcai lámpa is 264
égett... Igaz, hirtelen pislákolni kezdett a fénye, majd teljesen kialudt. Egyszeriben sötét lett, nagyon sötét... Ally hátán végigfutott a hideg. Hiába bizonygatta magának, hogy semmi félnivalója, egyszerre hatalmába kerítette a rettegés. Megszaporázta lépteit. Egy kocsi jött a háta mögött. Ally hallotta a lópatkók kopogását és a kerekek csattogását a kövezeten. Megfordult, hogy megnézze, ki az, de túl sötét volt, nem látta, ki ül a bakon, és címert sem vett észre a hintón, mely lassan közeledett feléje. Kísértetiesen lassan. Aztán odaért mellé, és megállt. – Alexandra! A neve hallatán Allyt végképp elfogta a páni félelem. Rohanni kezdett, de ekkor a kocsi is elindult megint, beérte, majd ismét megállt. Egy férfi szállt ki belőle. Egy magas férfi. – Alexandra! A hangja mély volt, és reszelős. Ally semmit sem látott belőle, csak a nagy fekete köpenyt, mely körbeölelte szálas alakját. Kikerülte és továbbrohant, de hallotta, hogy az illető utánaindul. És nem volt menekvés... A következő pillanatban egy kéz markolta meg a vállát. – Állj! A férfi, aki elfogta, maga felé fordította, és... Ally rémülten bámult Lord Lionel Wittburg eszelősen villogó szemébe. Az idős férfi sovány volt ugyan, de erős és kíméletlen. Nem hiába töltötte fél életét a királynő szolgálatában. Vasmarokkal fogta és nem is állt szándékában elereszteni. – Velem kell jönnie – szögezte le. – Most azonnal! 265
– De Lord Wittburg... Nem mehetek, értse meg! Várnak rám a múzeumban. – Az nem fontos. Velem jön, és kész! Ally kiabált, próbálta ellökni, majd öklével püfölte a lordot, ahol érte, de hiába küzdött oroszlánként. Lord Wittburg magával vonszolta a kocsijához. Aztán Ally érezte, hogy hirtelen kitépik az öreg szorításából. A lendülettől a földre zuhant, és elkerekedett szemmel nézte, ahogy a másik férfi, aki kiszabadította, Wittburgre veti magát. A lord felbődült, mint valami őrült, és felemelte az öklét, de a másik gyorsabb volt: egyetlen jobbhoroggal a földre küldte. Az idős férfi összecsuklott és a földre rogyott. – Ally! Nincs semmi bajod? A fiatalabb férfi Allyhez lépett, és felsegítette. Mark volt az. A lehetetlenséggel határos... de mégis igaz. Aztán léptek zaja hallatszott, és egyszerre sokan lettek az utcán. A szomszédos utcákból, a múzeumból, a kocsmákból kicsődültek a bámészkodók. Mark szorosan átölelve tartotta a menyasszonyát, s Ally néhány boldog pillanatig érezhette a szíve dobogását. Felnézett a férfira, de ő már a földön fekvő Lord Wittburgöt figyelte, aki mintha éledezni kezdett volna. Mark letérdelt mellé. – Mi ütött önbe? Miért csinálta ezt? – kérdezte meg tőle. Az öreg felnyögött, és kinyitotta a szemét. Megragadta Mark zakóját, és egészen közel húzta magához. – Mert... mert tudnia kell... Miért nem mondják el neki az igazságot? 266
– Miféle igazságot? Lord Wittburg, miről beszél, az ég szerelmére...? Ám az idős férfi megint lehunyta a szemét. Ismét elveszítette az eszméletét. Mark felnézett a lord kocsisára. – Segítsen! Tegyük be az ülésre! Azonnal vigye haza, én értesítem az orvosát. Mire hazaérnek, ő is ott lesz. Bár a kocsi az ájult főrenddel azonnal elindult, a múzeum előtt egy darabig még teljes volt a káosz. Hunter MacDonald, Camille és Brian Stirling is kiértek a múzeumból, továbbá megérkezett Lord Farrow is, csakúgy mint Ian Douglas, akit Mark hívott ki a helyszínre. Ally, noha az imént nagyon megijedt Lord Wittburgtől, most már biztosra vette, hogy az idős gentleman nem akart neki ártani, csupán beszélni szeretett volna vele. Ezt bizonygatta a többieknek is, miután mind felmentek a múzeumba, Camille irodájába. Mindenki nagyon aggódott miatta, a lány nem győzte nyugtatgatni a társaságot, hogy nincs semmi baja, nagyszerűen érzi magát. – Tulajdonképpen hol voltál? – tudakolta Camille. – Én azt hittem, itt vagy a múzeumban, eszembe se jutott, hogy elmész innen. Hirtelen nagy lett a csend, mindenki Allyre bámult. – Halljuk, hol voltál? – ismételte meg a kérdést halkan, vészjósló nyugalommal Mark. – Á, sehol, csak... szóval bámészkodtam. Kirakatokat néztem. 267
És ez még csak nem is volt hazugság. Hiszen tényleg megnézett jó néhány kirakatot is. – Pedig nyilvánvaló, hogy mindenütt veszély leselkedik rád. – Mark a fejét csóválta. – Miért nem vagy egy kicsit óvatosabb? Miért hívod ki magad ellen a sorsot? Különben is, az üzletek nagy része már bezárt... Ally némán ült, s a whiskys teáját bámulta. Erre nem tudott mit mondani. – Ally – szólalt meg most Brian is. – Ha nem vigyázol magadra, az olyan, mintha semmibe vennél minket, pedig mi szeretünk a legjobban téged az egész világon. Ez fájt. A lány elszégyellte magát. – Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem. – Ha már ennyire sajnálod, akár az igazat is elmondhatnád – jegyezte meg élesen Mark. – Szóval, hol voltál? – A... A szerkesztőségben. – Mit kerestél ott? – csodálkozott Hunter. – Elolvastam néhány régi újságcikket. A válasz mindenkit megdöbbentett, a leginkább Markot, aki dermedten bámult rá. Ally gyorsan témát váltott. – Rettenetes, ami történt – csóválta meg a fejét. – De azt hiszem, nem miattam kell aggódni, hanem sokkal inkább szegény Lord Wittburg miatt. Szerencsétlen, alighanem a legjobb úton van afelé, hogy elveszítse az eszét... – Remélem, az orvosa rendbe tudja hozni – csóválta a fejét Brian Stirling. – Most pedig azt javaslom, valamennyien menjünk haza, vacsorázzunk meg, és pihenjük ki az est fáradalmait. 268
– Én a nénikéimhez szeretnék hazamenni – jelentette ki határozottan Ally. Mark megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla! Túl veszélyes. Ally tiltakozni akart, pedig tudta, hogy akciója nagy felzúdulást fog kiváltani az egybegyűltekből. Hiszen Mark mégiscsak a vőlegénye volt, és pár nap múlva a férje lesz, akinek ugyebár tisztességes asszony engedelmességgel tartozik. Ám nem volt ideje szólni, mert a férfi felállt, megfogta a kezét, és talpra állította őt is. – Ne azért gyere velem, mert jogom van parancsolni neked – mondta halkan, érzelemtől fűtött hangon. – Azért gyere, mert tiszta szívemből kérlek rá. Azért, mert nagyon fontos nekem a biztonságod, mert nem élném túl, ha valami bajod esne. Allyt meghatotta a kérés, s a férfi szemében csillogó szenvedély. Szólni nem tudott, így csak bólintott. Mivel eléggé későre járt, Lord Farrow javasolta, hogy ne menjenek vissza a vadászházba, aludjanak inkább a városi házában. Allynek nem tetszett az ötlet, mivel sem hálóruhája, sem egyéb holmija nem volt a városban, de Hunter gálánsán felajánlotta, hogy átküld egy bőröndre valót Lady Kat holmijából és piperecikkeiből. Gyorsan odaértek a nevezett házhoz, mely a város központi részén állt. Jeeter, a komornyik üdvözölte őket a bejáratnál. Ő volt az, aki ugrasztotta a szobalányt, hogy készítsen a kisasszonynak egy forró fürdőt, s ő utasította a szakácsnőt is, hogy üssön össze egy gyors vacsorát. Aztán konyakot szolgált fel az uraságoknak. 269
Mire Ally kiszállt a kádból, a szobájában már ott volt a bőrönd, amelyet Hunter ígért. A küldönc nem vesztegette az időt, annyi szent... Ally tiszta fehérneműt vett fel, majd szoknyát és blúzt. Noha mindez Lady Kat holmija volt, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Miközben a haját fésülte a tükör előtt, hallotta a férfiak hangját. A földszinti nappaliban beszélgettek. Talán éppen róla... Vagy arról, miért akart Lord Wittburg olyan sürgősen beszélni vele... – Ez így nem mehet tovább! – állt apja elé határozottan Mark Farrow. – Lord Wittburg azért rémítette halálra Allyt, mert valamiről fel akarta világosítani. Miután leütöttem szegényt, kis idő múlva kinyitotta a szemét, és azt kérte, mondjam el én Allynek az igazságot. De miféle igazságot?! Hiszen nekem sejtelmem sincs semmiről... Az ég szerelmére, apám, miért nem mondod el? Miért nem bízol bennem? Joseph Farrow erőtlenül leroskadt a kandalló melletti bőrfotelbe. – Ne tégy nekem emiatt szemrehányást, fiam! Értsd meg, titoktartást fogadtam! – De apám... – Nem! És nem azért nem, mert nem bízom benned. Hanem mert vannak titkok, melyeket az ember magával visz a sírba. – Akkor is, ha az ostoba titkolózásával veszélybe sodor másokat? Az öreg lord nagyot sóhajtott. 270
– Nos, jó. Meggyőztél... Ha annyira tudni akarod, azért jegyeztünk el benneteket Alexandrával már gyerekkorotokban, mert a... mert a királynő így rendelkezett. – A királynő? – ámult el Mark. Az apja nem folytatta rögtön. Hátradőlt a karosszékben, és maga elé meredt. Mark leült vele szemközt, mert látta, hogy hosszas beszélgetésre számíthat. – Tudod, fiam, a legvadabb híresztelésnek is van némi igazságmagja. Emlékszel talán, hogy régen, a Hasfelmetsző idejében azt pletykálták, valójában a koronához közel állók berkeiben kell keresni a bűnöst, és a gyilkosságsorozat egyetlen gyilkosságot van hivatva fedezni: nevezetesen Eddie herceg ifjú katolikus nejét akarta az udvar eltenni láb alól, hogy a botrányt megelőzze. Nos, ebből természetesen egy szó sem igaz, de Őfelsége, Eddie herceg valóban megnősült titokban, és valóban egy katolikus lányt vett el, bizonyos Annie–t. A frigyből gyermek is született, de mivel a katolikus esküvő az udvar szemében nem érvényes, a gyermek törvénytelen. – Csak nem...? – De igen. Ally az a gyermek. A herceg azonban nem sokkal a baba születése után meghalt szifiliszben, és a felesége sem sokkal élte túl... A kicsi árván maradt tehát, de nem védtelenül. Dédanyja, a királynő gondoskodott róla, hogy a kislányt elrejtsék a világ szeme elől, és semmiben se szenvedjen hiányt. Érted már, miért kell szigorúan titokban tartanunk, kicsoda a menyasszonyod valójában? Ha fény derül a származása titkára, egy percig sem lesz biztonságban. Az életére törhetnek a királyság ellenségei, sőt bizonyos udvari körök is, akik úgy gondolják, hogy veszélyes lehet egy 271
katolikus vérvonal megjelenése a királyi családban. Minél kevesebben tudnak a dologról, annál jobb. – Ebben igazad van – ismerte el Mark. – De ha még Lord Lionel Wittburg is tudomást szerezhetett róla, akkor nekem miért nem mondtad el? Nem gondolod, hogy hatékonyabban vigyázhattam volna Allyre, ha tisztában vagyok az előzményekkel? – Sajnálom. – A lord lehajtotta a fejét. – Mint már említettem, a szavamat adtam, hogy nem mondom el senkinek... És tudod, ha én egyszer valamire a szavamat adom... – Igen, tudom. Mark felegyenesedett, és sétálni kezdett a nappaliban, majd megállt a kandalló előtt, és a lángokba bámult. – Hát ezt akarta elmondani Allynek az öreg Wittburg. De vajon miért viselkedett olyan furcsán? Roppant zavarodottnak tűnt... Csak nem zavarodott meg annyira, hogy gyilkoljon is!? Nem, ez csöppet sem valószínű... Még nem meséltem neked róla, de a múltkor megállítottuk a kocsiját a fiúkkal, és átvizsgáltam a hintóját. Tudod, Douglas felügyelőnek az a meggyőződése, hogy a gyilkos minden bűntény után kocsival menekült. Ám Wittburg hintójában, noha alaposan szétnéztem, egyáltalán nem találtam sem vérnyomot, sem semmi gyanúsat. Ma reggel viszont meglátogattam Hudson Porter házvezetőnőjét, és ami azt illeti, ő elég furcsán viselkedett. – Szóval még mindig elég messze vagy a megoldástól. Mark megvonta a vállát. – Azért egyre közeledem, legalábbis azt hiszem. Csak valami elkerülte a figyelmünket. Valami fontos, ami egy 272
csapásra fényt derítene az ügyre. Talán nevetségesnek tűnik, de ma az is eszembe jutott, hogy mindhárom gyilkosságban fontos szerepet játszhattak a házvezetőnők. Ugyanakkor valószínűleg nem ők voltak azok, akik öltek, hiszen ahhoz elengedhetetlen bizonyos testmagasság és fizikai erő... De vajon tényleg politikai okokból folyt ennyi vér? Lehet, hogy a politikai háttér csupán csalóka látszat... Az ember gyakran azt látja, amit látni szeretne, és az minden, csak nem a valóság... Egy rövid időre elhallgatott, aztán megint járkálni kezdett, úgy folytatta: – És akkor itt van még az Ally–ügy is... Vajon a gyilkosságsorozatokkal függ össze Ally megtámadása, vagy a származásával? Esetleg mindkettővel egyszerre? Joseph Farrow csodálkozva holdazta fel a szemöldökét. – Jól látom, hogy egyáltalán nem aggaszt Ally származása? – Mi aggasztana? Hogy királyi vér? – Mark nevetett. – Vagy hogy törvénytelen gyerek? Tudod, számomra egyedül maga Ally fontos. Hogy kik voltak a szülei, és hogy milyen körülmények közé született, csöppet sem érdekel. Az édesapja elmosolyodott. – A legegyszerűbb, ha összeházasodtok és kivándoroltok Amerikába. Vagy Ausztráliába. Ott biztonságban élhetnétek. – Látszólagos biztonságban – helyesbített Mark. – Folyton félni, folyton a hátunk mögé nézegetni, nem követnek–e... Nem, nem megyünk sehová. Nem mehetünk. Csak akkor leszünk biztonságban, ha megoldjuk ezt az ügyet, és a gyilkos rács mögé kerül. Hirtelen elhallgatott, mivel észrevette Allyt a lépcső tetején. Joseph Farrow is odafordult. 273
– Gyermekem... Milyen bájos ma este! Nos, mehetünk vacsorázni? Mark látta a lány arcán, hogy pontosan tudja, róla beszélgettek az imént. De úgy tesz, mintha mit sem sejtene, nem akarja elrontani az idős lord játékát. Udvarias mosollyal folytatta útját lefelé a lépcsőn. – Örömmel – felelte. – Különben gyönyörű a háza, gróf úr. A szobámmal is nagyon meg vagyok elégedve. Ön a legnagyszerűbb házigazda az egész megyében. – Reméljük, a szakácsnőm sem hoz szégyent a fejemre – nevetett Lord Farrow, és az étkezőbe kísérte leendő menyét. Vacsora után az idősebbik férfi azonnal visszavonult, és Ally is vele tartott: együtt mentek fel az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Mark előbb töltött magának egy pohár konyakot, és csak azután követte példájukat. Az italt magával vitte a szobájába. Sejtette, hogy álma nem lesz valami pihentető aznap. Túlságosan sok minden kavargott a fejében, túl hosszú volt ez a nap. Elkortyolta a brandyt, aztán megfürdött, de közben egyfolytában zakatoltak a gondolatai. Udvari intrikák... A királyság ellenségei... A házvezetőnők... Összeesküvés... No és ha nem is erről van szó? Ha a gyilkosok önös érdekből öltek, ha a társadalmi–politikai környezetnek semmi köze a bűntényekhez? Kiszállt a kádból és megtörölközött. Ally... Féltette a lányt. 274
Habozott, de csak egy pillanatig. Aztán belebújt a köntösébe és kilépett a folyosóra. Ally szobájához sétált, és az ajtót nyitva találta. A lány az ágyban feküdt, Lady Kat fehér hálóingében, hosszú, szőke haja szétterült a párnán. Ahogy közelebb ment, Mark észrevette, hogy a szeme nyitva van, és őt nézi. – Atyád házában vagyunk – suttogta figyelmeztetőn. – Atyám sem tilthatja meg nekem, hogy azzal legyek, akit szeretek – mondta erre gyöngéden a férfi, majd melléje feküdt. Ally feléje fordult, ajka gyönyörű, érzéki mosolyra húzódott. – Tényleg szeretsz? – Igen. Vannak talán, akik azt mondanák, hogy ez képtelenség, hogy a szerelem nem jöhet ilyen gyorsan... De a pokolba velük! Én tudom, hogyan érzek. Ally kinyújtotta a kezét, és a mutatóujjával végigsimított az arcán. – Én is szeretlek – mondta egyszerűen. – És ez több mint aggasztó, mert ki nem állhatom a nemesi gőgödet... Vagy lehet, hogy ez csak férfiúi gőg? – Lesz vagy negyven–ötven évünk rá, hogy eldöntsük. Ally felült, és áthúzta a fején a hálóinget. Ahogy ott ült a holdfényben, olyan volt, mint egy gyönyörű, hófehér antik márványszobor. Marknak elakadt a lélegzete. Hát még, amikor a lány magához ragadta a kezdeményezést: odahajolt hozzá, csupasz keblét a mellkasához nyomta, és szájon csókolta. 275
A férfi szeretett volna mozdulatlanul feküdni, szerette volna hagyni Allyt, hadd kényeztesse, de nem bírta sokáig. Minden tagja remegett a visszafojtott vágyakozástól, és amikor szerelmese megoldotta a köntöse övét, szenvedélyesen magához ölelte. Kétségbeesett akarással, mégis gyengéden szeretkeztek, s mindketten hamar elértek a csúcsra. De idővel újra jelentkezett a vágy... Aztán újra... És újra... Egyszerűen nem tudtak betelni egymással. Amikor pedig végképp kimerültek, és visszatértek a valóságba, akkor is összesimultak, mert pusztán a másik érintése is maga volt számukra a gyönyörűség. 14.FEJEZET Villásreggelinél ültek, amikor a szomszédos helyiségben megszólalt a telefon. Lord Farrow ijedtében ugrott egyet, aztán bocsánatkérő mosollyal mentegetőzött: – Elnézést, egyszerűen képtelen vagyok megszokni ezt a rémes zörgést. Hamarosan Jeeter jelent meg az ajtóban, és Markra nézett. – Douglas felügyelő keresi, uram. Mark felpattant a helyéről, és eltűnt a szalonban. Amikor visszatért, meglehetősen gondterheltnek látszott. – Mi újság? – kérdezte az édesapja. – Ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni – rázta a fejét a fiatalember. – Képzeljétek, a rendőrség a tegnapi eset miatt átkutatta Lord Wittburg hintóját, és találtak benne egy vérfoltos köpönyeget az ülés alatt. 276
– Az nem lehet! – tiltakozott Joseph Farrow is. – Lionel talán kicsit furcsán viselkedik mostanában, de azt kétlem, hogy megőrült volna. Nem lehet gyilkos! – Nem, szerintem sem – csatlakozott Ally. – Ártalmatlan öregember, a légynek sem tudna ártani. – Szerintem sem valószínű, hogy köze van a gyilkosságokhoz – szögezte le Mark. – Már csak azért sem, mert nemrég saját kezűleg kutattam át a kocsiját, és semmi gyanúsat nem találtam. Szerintem a véres köpeny valamikor mostanában kerülhetett oda. – Csak nem arra célzol, hogy... – kezdte Ally, majd az ajkához kapott és ijedten elhallgatott. – Hogy a rendőrség... – Hogy a rendőrség hamisított bizonyítékokat ellene? Nem, azt nem hinném. Valaki más volt. Nyilván az igazi tettes... De most bocsássatok meg... Mennem kell. – Hamarosan mi is elmegyünk – tájékoztatta az édesapja. – Ígéretemhez híven elviszem Allyt a nénikéihez. Mark biccentett, és elindult kifelé. Az ajtóban találkozott Jeeterrel, aki épp behozta a reggeli lapot. Mark elvette az újságot, és belenézett. Ally azt hitte, arra kíváncsi, benne vannak–e már a Lord Wittburggel kapcsolatos hírek, de a férfi ledobta a lapot az étkezőasztalra, és szúrósan rámeredt. – Úgy látom, A. Anonymus ismét jelentkezett – mondta metszőn. – Erről később még beszélünk. Szép napot! Azzal távozott. Ally a legszívesebben azonnal felkapta volna az újságot, ám Lord Farrow, aki előnyösebb helyzetben volt, megelőzte.
277
– Aha, tényleg itt van az új Anonymus–esszé – dünnyögte. – Egész jól ír a fickó... De vajon mitől lett Mark ilyen ingerült? Lionelről egy szó sincs a lapban... Lehajtott fejjel olvasott tovább. Allynek egyszeriben elment az étvágya. – Befejeztem a reggelit – jelentette be. – Felmegyek készülődni, hiszen hamarosan indulunk. – Persze, menjen csak, kedvesem! – dünnyögte a lord. A lány valósággal kimenekült a reggelizőhelyiségből, s felsietett a szobájába. Feldúlta Mark viselkedése. Lám, a férfi megint haragszik rá, pedig semmi rosszat nem tett. Haragszik, noha tegnap még szenvedélyesen szerelmet vallott, és ékesen bizonyította is forró érzelmeit... Hosszabb ideig morfondírozhatott ezen, mint gondolta, mert valaki bekopogott a szobájába. – Kisasszony – hallotta a szobalány hangját –, Lord Farrow kérdezi, hogy elkészült–e már. Odalenn várja önt, indulásra készen. – Igen, máris megyek. Ally eleinte igyekezett szellemesen társalogni útközben, de hamar rájött, hogy Lord Farrow nincs valami beszédes kedvében. Így aztán az út hátralévő részében csendben maradt, de emiatt csöppet sem érezte feszélyezve magát, sőt. Neki magának is nagyobb kedve volt most hallgatni. Amikor megérkeztek az erdei házikóhoz, legnagyobb megrökönyödésére egy idegen férfit pillantott meg az épület előtt, aki késével valamit farigcsált. Az ismeretlen szintén meglepődött a kocsi láttán. Felpattant a lépcsőről és elébük sietett. 278
– Patrick! – köszöntötte a magas, vörös hajú fiatalembert a hintóból kiszálló Lord Farrow. – Örülök, hogy látom! Ally közben szintén kiszállt, és rábámult az ifjúra, aki elvörösödött. – Isten hozta, Miss Grayson. Patrick Maclver vagyok. – Mark jó barátja – tette hozzá a lord. Ally mosolyogva nyújtott kezet. – Örülök, hogy megismerhetem. Bár azt hiszem, nem először találkozunk... Ugye, igazam van? Patrick még inkább elpirult. – I–igen. – Gondolom, azért van itt, hogy vigyázzon a nénikéimre – folytatta Ally. – Szívből köszönöm a kedvességét. – Ó, igazán nincs mit! – A fiatalember felélénkült. – Tudja, azt hittem, hogy Mark kérésének teljesítése valamiféle kínos kötelesség lesz számomra, de be kell vallanom, hogy az őrség minden egyes pillanatát élvezem. A hölgyek olyan bűbájosak, és olyan kedvesen gondoskodnak rólunk, hogy azt hiszem, új mellényt kell csináltatnom a szombati esküvőre, mert a régibe nem fogok beleférni. Allynek nem volt módja válaszolni, mert nénikéi közben felfigyeltek a kocsi érkezésére, és kitódultak az ajtón. Elöl Violet repült kitárt karral, a nyomában Merry és végül Edith. A sort a két farkaskutya zárta, akik harsány ugatással és élénk farkcsóválással jelezték, mennyire örülnek régi gazdájuk felbukkanásának. Végül a hölgyek bementek a házba teázni, míg a férfiak kinn maradtak beszélgetni. Ally tudta, hogy leendő apósa most meséli el Patricknek a tegnapi nap eseményeit. Ő maga nem akarta nyugtalanítani a néniket, úgyhogy egyetlen szót 279
sem ejtett Lord Wittburg aggasztó viselkedéséről és a szörnyű gyanúról, amelyet vele szemben megfogalmaztak. Elsősorban az esküvőről beszélgettek, meg a ruháról, melyet Merry, Edith és Violet saját kezűleg varrtak, és amely természetesen elkészült már, de a három tündéri öregasszony mégsem akarta megmutatni, kérték, hadd legyen inkább meglepetés. – Különleges, mint az alkalom, amelyre készítettük – mondta sejtelmesen Merry. – Bár, ha kicsit több időnk lett volna... – Nem baj, azért így is nagyon szép – vigasztalta Edith. – A legfinomabb muszlin – mosolygott Violet. Ally nevetett, és a karjába zárta mindhármukat. – Ha ti csináltátok, csak meseszép lehet. Különben pedig, ha ott lesztek az esküvőmön, minden más mellékes. Még a ruha is... – Ne beszélj butaságokat, drágám! – rótta meg Merry a lányt. – Hiszen Lord Stirlingnek is ott kell lennie. Ki kísér majd az oltár elé, ha nem ő? – Persze, a gyámjaim is fontosak, de akkor is ti vagytok a legkedvesebbek a szívemnek. – Ó! – Merry szipogni kezdett. – El ne sírd magad! – szólt rá Violet, de neki magának is párás lett a szeme, és Edith is elérzékenyült. – Jaj, ne! Ne sírjatok már... Ilyenkor örülni kell. Ally megint megölelgette őket. – Tudjuk, csak... Szóval fáj, hogy elveszítünk. – Soha nem veszítetek el engem – nézett rájuk komolyan Ally. – Értitek? Soha! A kanna fütyülni kezdett. 280
– Felforrt a víz – jelentette Violet. – Akkor elkészítem a teát... A keksz ott van a dobozban. Idehozod, drágám? – kérdezte Allytől Merry, majd gondterhelt arccal hozzátette: – Nem is tudom, hogy éljük túl az elkövetkező két napot. Szörnyű elfoglaltak leszünk. Holnap Londonba kell utaznunk Lady Maggie jótékonysági rendezvényére, holnapután pedig ott az esküvő. Talán az lesz a legjobb, ha holnap nem is jövünk már haza, hanem Lord Stirling kastélyában töltjük az éjszakát. Akkor szombaton már nem kell utazgatnunk. – Ó, de szégyellem magam! – kapott a fejéhez Ally. – A jótékonysági program teljesen kiment a fejemből! – Ugyan már, gyermekem! – szólt rá Violet. – Teljesen természetes, hogy kiment a fejedből, hiszen életed legfontosabb eseménye előtt állsz. Senki sem várja el tőled, hogy ilyesmiket észben tartsál, sőt tulajdonképpen nem is muszáj jönnöd... – Dehogyisnem! Mióta csak az eszemet tudom, minden évben ott voltam, hogy maradhatnék épp most itthon? – Tudod mit? Kérdezzük meg Markot, mit szól hozzá! – javasolta Edith. – Nem kérdezünk meg senkit – szögezte le Ally. – Ez Lady Maggie rendezvénye, és én ott akarok lenni. – De hiszen másnap lesz az esküvőd! – Na és? Mi dolgom az esküvővel kapcsolatosan? Mindent elintéztek helyettem ti és Camille–ék. Nekem csupán meg kell jelennem. Az idős hölgyek összenéztek. – No de... 281
– Nem akarok erről tovább vitázni – szakította félbe Violetet Ally. – Döntöttem. Megyek, és kész. – Akkor talán megkérhetnénk Lord Farrow–t, hogy veled együtt néhány csomagot is elvigyen – tűnődött Merry. – Lord Stirling reggel ideküldi a kocsiját az élelmiszerekért – emlékeztette Edith. Ally csak most szemrevételezte a konyhában álló pakkokat. A nénikék most is kitettek magukért: nem egyszerűen élelmet készítettek az East End szegényeinek, hanem valódi finomságokat. – Tündérek vagytok – pillantott rájuk elérzékenyülten Ally, majd ismét megölelte a nénjeit, ezúttal külön–külön, egyiket a másik után. – De kihűl a tea. Szólni kellene Lord Farrow–nak és Mr. Maclvernek. Mark Ian Douglas irodájában ült, és türelmetlenül várta, hogy barátja végezzen a legújabb A. Anonymus–cikkel. Dühös volt Allyre, hogy megint írt, s ezzel a figyelmeztetései ellenére újabb kockázatot vállalt, ugyanakkor elégtétellel töltötte el, hogy a lány végső soron ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő. Hogy teljesen tévúton jár a nyomozás, hogy nem látják a fától az erdőt. – Szép munka – mondta elismerően a felügyelő, amikor felpillantott az újságból. – Logikus, amit a fickó állít, csak sajnos köszönő viszonyba sincs a valósággal. Hiszen a gyilkost lelepleztük. Szegény, megbomlott elméjű Lord Wittburg talán maga sem tudja, miért tette, amit tett. – Kihallgatták már? – kérdezte Mark. – Beismerte a gyilkosságokat? – Dehogy. Makacsul tagad. 282
– Szerintem igazat mond. Nem ő a bűnös. – De Mark! Bizonyítékaink vannak... A fiatalember megrázta a fejét. – Ezek hamis bizonyítékok. Nemrég tették oda őket. A legutolsó gyilkosságot követően én már átvizsgáltam egyszer Lord Wittburg hintóját, de semmi sem volt benne... – Csak nem vonja kétségbe a nyomozóim tisztességét? – emelte fel a hangját Douglas. – Csak nem feltételezi, hogy ők rakták oda a köpenyt? – A világért sem. – Hát akkor? – Meglehetősen nagy volt a felfordulás az utcán. A nagy tumultusban bárki behajolhatott a kocsiba és bedughatta azt a köpenyt az ülés alá. – Ez igaz – ismerte el a felügyelő. – De honnan tudta a tettes, hogy Lord Wittburg kocsija éppen ott lesz? Nem valószínű, hogy csak úgy találomra elindult volna a városba a bűnjellel a hóna alatt.., Mark egyszeriben felpattant a helyéről. – Megyek, beszélek az öreggel. A felügyelő a fejét csóválta. – Mark, maga egyszerűen képtelen szembenézni tényekkel. Mindenáron be akarja bizonyítani, hogy nem Wittburg a mi emberünk? – Igen, mert nem ő az. És ezt be is fogom bizonyítani. Csak engedje, hogy beszéljek vele! – Ez természetes. – Ian Douglas nagyot sóhajtott. – Akarja, hogy magával menjek? – Igen. Jó volna, ha maga is hallaná, amit mondani fog. De előtte szóljon, legyen szíves a nyomozóinak, hogy nézzenek 283
utána, kinek származott haszna a három meggyilkolt halálából! – Haszna? Mark az újságcikkre mutatott. – Maga mondta, milyen jó ez az írás, nem? Ez esetben viszont nem ártana utánanézni, nincs–e igaza a mi Anonymus barátunknak. Mert szerintem is könnyen meglehet, hogy míg mi politikai indítékokat sejtünk a bűntények hátterében, valójában egészen másról van szó. A Prine házaspárról, arról, hogyan éltek, jószerével semmit sem tudunk. Brandonék házvezetőnője ugyan mesélt a gazdáiról, azt mondta, hogy az asszonya istenítette a férjét, de ez nem feltétlenül igaz. Eleanor Brandon egyszer ráunhatott a durva bánásmódra. – Eredetileg az asszonyé volt a pénz – emlékeztette Markot a felügyelő. – Annál érthetőbb, ha szerette volna visszakapni. – Hová akar kilyukadni? Hogy az asszonyok összefogtak, és meggyilkoltatták a férjeiket? – vonta össze a szemöldökét Ian Douglas. – És akkor mi történt Hudson Porterrel? Neki nem is volt felesége! – Nézze, én nem mondom, hogy a feleségek a bűnösök. Lehet, hogy magának van igaza, de mielőtt letartóztatják szegény öreg Lionel Wittburgöt, szeretnék megbizonyosodni afelől, hogy a valódi gyilkost állítjuk bíróság elé. Kellemesen telt a délután. Ally épp a délutáni teát készítette el, amikor a nagyobbik farkaskutya felpattant a helyéről és az ajtóhoz szaladt. – No, mi az, öregfiú? Hív a természet? – tréfálkozott Ally, mielőtt kiengedte volna. 284
A kutya ugatva iramodott el az egyik erdei ösvényen. A lány maga is kilépett a ház elé, és csodálkozva nézett utána. – Sylvester! – kiáltotta. – Gyere vissza! Ám az eb ügyet se vetett a hívó szóra. – Sylvester! A kiabálásra Lord Farrow is megjelent, oldalán a másik kutyával, Millicenttel, aki éppoly izgatottnak látszott, mint a párja. – Patrick! – szólt hátra, mire a fiatalember is kijött, a pisztolyát szorongatva. – Menjünk, nézzünk körül! A kutyák idegent jeleznek. Azzal elindultak a szintén nekirugaszkodó Millicent nyomán. Ally persze utánuk eredt, de Lord Farrow visszaküldte: – Menjen vissza a házba! Most azonnal! Bertram ott van, vigyáz önökre. Ally először tiltakozni akart, aztán végül megállt, és csak nézte a távolodó férfiakat. Valaki megköszörülte a torkát a háta mögött. Ally ijedten megperdült, de csak Bertram volt az. – Kisasszony, kérem... Jobb volna, ha bejönne… Lehet, hogy nincs ott senki, de ha mégis... A lány nagyot sóhajtva engedelmeskedett. A nénikéi semmit sem vettek észre az egészből. Ötórai teához készülődtek odabenn. – Ideadnád a lekvárt, kedvesem? – kérdezte Merry. – Természetesen. Ally segített a terítésben, de egyre kifelé fülelt, s meglehetősen feszült volt. Néhány perccel később kinyílt az 285
ajtó: először a kutyák robogtak be rajta, majd a két férfi követte őket. Ally kérdőn meredt leendő apósára, de az csak mosolygott. – Kaphatunk egy csésze teát mi is? – kérdezte. A lány összeszorította a fogát. Tudta, hogy várnia kell. Lord Wittburg még mindig nem volt valami jól. Ágyban feküdt, amikor Markot és a felügyelőt bevezették hozzá. A szobája előtt és az ablaka alatt is két–két rendőr őrködött. A hatóságok láthatóan komolyan vették az előkerült bizonyítékot. Ian Douglas megállt az ajtó mellett, míg a fiatalember leült az ágy mellé egy székre, mire a lord kinyitotta a szemét és felnézett. – Maga az, Mark? – Igen, uram. Hála Istennek, nem tud a rendőrökről, gondolta Mark, ám az öreg ebben a pillanatban megrázta a fejét. – Istenem, hová jutottam!? – Lord Wittburg... – Senkit nem öltem meg. Nem vagyok gyilkos. – Tudom. Az idős férfi megfogta és megszorította Mark kezét. – Azt a köpenyt valaki más rakta a kocsimba – mondta gyönge, reszketeg hangon. – De kicsoda? – kérdezett közbe Ian Douglas, aki bár megfogadta, hogy nem szól, mégsem tudta megállni. Mark előrehajolt. – Tudott róla valaki, hogy méltóságod Ally keresésére indul a múzeum környékén? 286
Az öregúr nem felelt. Egy pillanattal később a szemét is lehunyta, s Mark azt hitte, elszundikált. – Az az újságíró ott volt. Láttam az utcán – szólalt meg aztán váratlanul. – Melyik újságíró? – élénkült meg Mark. – Az a fiatal, jóvágású. Valami Grier, azt hiszem. – Értem. Volt még más is, aki tudhatta? – Persze. Jó sokan. Előtte ugyanis a klubomban voltam. – És ki volt még ott? – Sokan. Például az az író. Arthur Conan Doyle. Akinek a felesége halálos beteg. Biztosan ismeri, szomorú történet... – Hát még? Kivel találkozott még a klubban? – Ó, csak a szokásos emberekkel. Akikkel mindig. Illetve... Sir Angus Cunningham is benézett, pedig ő nem is tag nálunk, de Sir Andrew Harrington meghívta teára. – Értem. Volt még valaki? – Nem. Senki más, akinek a jelenléte feltűnt volna. – Lord Wittburg, elárulná nekem, miért akart annyira beszélni Allyvel? Az idős férfi szeme megrebbent. – Hogy felvilágosítsam. Tudnia kell, kicsoda, különben hogy fogja megvédeni magát? – Majd én megvédem, ne féljen! Lionel Wittburg szeme ismét lecsukódott. – Kérem, uram, csak még egy kérdés... Lord Wittburg! Semmi válasz. A lordot most tényleg elnyomta buzgóság. Az eddig háttérben álló orvos Mark vállára tette a kezét. – Nyugtató injekciót kapott nemrég. Néhány óráig biztosan aludni fog. 287
Mark bólintott, majd felegyenesedett. A felügyelővel együtt sétáltak ki a szobából. – Nos, akkor mit is tudtunk meg? – tette fel a kérdést Ian Douglas. – Hogy Arthur Conan Doyle úgy döntött, ezentúl nemcsak írni fog a gyilkosságokról, hanem a változatosság kedvéért el is követ néhányat? – Nagyon vicces – húzta el a száját Mark. – No és ez a firkász... Ez a Grier... Ez mindig ott van, ahol történik valami. – Újságíró. Az a dolga, hogy ott legyen. – Hát akkor – Douglas széttárta a karját –, úgy tűnik, hiába jöttünk ide. Semmi olyasmit nem sikerült megtudnunk, ami segíthetne Lord Wittburgön. – Csak nézzen utána az áldozatok végrendeletének, ahogyan kértem! Hátha azokból kiderül valami. És Ian... – Igen? – Azt hiszem, ismét meg kellene látogatnunk Eleanor Brandont. – Miért? Hát nem emlékszik, Mark? Azt az asszonyt porig sújtotta a férje halála. Sem Eleanor Brandon, sem a házvezetőnője nem örült a két férfi látogatásának. Hattie nemhogy teával nem kínálta őket, de még az ajtót is majdnem becsapta az orruk előtt. A ház asszonya korántsem volt annyira zaklatott, mint legutóbb. Gyászruhát viselt ugyan, de Marknak az volt a benyomása, hogy csak azért, mert a fekete remekül áll neki. – Miért jöttek vissza? – kérdezte élesen a nő. – Hiszen már mindent elmondtam. Nincs jobb dolguk, mint engem zaklatni? Miért nem a férjem gyilkosát keresik inkább? 288
– Csak azért jöttünk – felelte udvariasan Mark – mert meg akartuk kérdezni, minden rendben van–e. Nincsenek–e gondjai, vagy ilyesmi? – Nem, nincsenek. De ha volnának, sem önökkel osztanám meg a gondjaimat. Most pedig, kérem, távozzanak, és ne háborgassanak többé. Elsősorban békére és nyugalomra van szükségem. – Ahogy óhajtja. Akkor mi már itt sem vagyunk... Amikor kiértek a házból, Ian Douglas úgy bámult Markra, mint egy eszelősre. – Nem mondja komolyan, hogy ezért jöttünk ide?! – Amiért idejöttünk, az kiderült. Eleanor Brandon egyáltalán nincs úgy kétségbeesve a férje elvesztése miatt, mint azt Lord Stirling bálján mutatta. Az csak egy látványos alakítás volt, egy jól megtervezett kis előadás. – Honnan tudja? – Megérzés. Tudja, hová megyünk most? A felügyelő felnyögött. – Nem. Hová? – Mrs. Brandon nővéréhez. – Én magam beszéltem a hölggyel a gyilkosságot követően. Igazolta a húga alibijét. – Az nekem kevés. Ian Douglas lehangoltan csóválta meg a fejét. – De igen messze van – rukkolt elő az utolsó, tarsolyában lévő kifogással. – Akkor igen messzire fogunk lovagolni – vágta hátba nevetve Mark Farrow.
289
Miután beszálltak a hintóba, Lord Farrow még hosszan tanácskozott Patrickkel. Ally így tudta meg, hogy Patrick után egy Thomas nevű ifjún lesz az őrködés sora, majd egy bizonyos Geoff veszi át a stafétabotot. A lány biztosra vette, hogy az említett két fiatalember is tagja a haramiabandának. Miután a nénikéitől elbúcsúzott, Patrickhez is odament, és még egyszer köszönetet mondott neki, mire a fiatalember udvariasan bizonygatta, mennyire örül, hogy segíthet. Amint elindult a hintó, Ally leendő apósánál szegezte a kérdést: – Nos, mi volt az, amit a kutyák jeleztek? Mit találtak az erdőben? – Semmi különöset. – Lord Farrow! Kérem! – Valaki volt ott, az biztos. De előttünk ért ki az erdei útra és nyomtalanul eltűnt. Sajnálom, hogy nem sikerült elkapni, másrészről viszont megnyugtató volt ez a kis közjáték, mert kiderült, hogy a kutyáim jól végzik a dolgukat. És rajtuk kívül még egy fegyveres őr is ügyel a nénikéire. – Hálásan köszönöm! Lord Farrow szelíden elmosolyodott. – Ugyan, gyermekem, ez csak természetes. Nem kell hálálkodnia. A vadászházba mentek, ahol már várta őket finom estebéd, a szakácsnő specialitása, a hússal töltött burgonyás pite. Kettesben vacsoráztak, aztán a lord, tekintettel a másnapi megerőltető programra, korai lefekvést javasolt. Ally nem tiltakozott, maga is tudta, hogy pihennie kellene. Csakhogy hiába feküdt le, nem jött álom a szemére. Várt, maga sem tudta, mire. 290
Estefelé járt, mire Markék odaértek Marianne York házához. Miss York, Eleanor Brandon nővére, ez a kimért modorú, aszott vénkisasszony cseppet sem látszott örülni, hogy a londoni felügyelő ismét megtisztelte a látogatásával. – Bárcsak mást mondhatnék! – húzta el a száját. – De az az igazság, hogy Eleanor tényleg itt volt akkor este. Nem hívtam ugyan meg, de egyszer csak beállított, és ki mégsem dobhattam, hiszen a testvérem. Én megmondtam neki, hogy ne menjen hozzá ahhoz a Brandonhoz, de nem hallgatott rám. Úgy kell neki! Az a gazember elzavarta őt a tulajdon házából, azzal a felkiáltással, hogy dolgozik... – Kíváncsi vagyok, miért épp ide jött – kérdezte meg Mark. – Hiszen a szavaiból úgy veszem ki, hogy a viszonyuk... nos, meglehetősen hűvösnek mondható. Miért nem töltötte inkább egy londoni szállodában az éjszakát? – Vajon miből? – kérdezte gúnyosan Marianne York. Ian megköszörülte a torkát és körbemutatott a fényűzően berendezett nappaliban. – Igazán nem szeretnék tolakodó lenni, de nekem úgy tűnik, hogy megboldogult édesapjuk szép vagyont hagyott mindkettejükre. Miss York felkacagott. Kurtán, gúnyosan. – Tökéletesen igaza van, uram. És nekem meg is van az örökségem, szabadon gazdálkodom vele. De Eleanor, az az ostoba liba mindenét odalökte annak a gazember Gilesnak, amikor hozzáment. Mondtam neki, hogy butaságot csinál, óva intettem a házasságtól, de ő csak nevetett, és roskatag aggszűznek nevezett. Nos, én nem bántam meg, hogy egyedül maradtam, ő viszont... Rengeteget szenvedett attól az 291
alaktól. Jaj, csak azt ne mondják, hogy a férje géniusza kárpótolta a megaláztatásokért. Azért nem kárpótolhatja az embert semmi... Akkor is rettenetes állapotban volt, amikor idejött. Pontosabban amikor a férje elzavarta, hogy aludjon nálam aznap éjjel. Persze beengedtem. Az ember nem küldi el a saját testvérét, ha az bebocsátást kér, igaz? – Köszönjük, Miss York. Hálásak vagyunk, hogy időt szakított ránk – búcsúzott el Mark. Kiérve a ház elé, Mark azon nyomban felpattant Galloway hátára. – Mit szólna hozzá, ha folytatnám a sort, és holnap tiszteletemet tenném Elizabeth Harrington Prine–nál? – kérdezte meg a felügyelőtől. Ian Douglas, nem először aznap, nagyot sóhajtott. – Sir Andrew nem lesz elragadtatva, ha megtudja, hogy megint zaklatta az unokanővérét – jegyezte meg. – Lord Wittburg még kevésbé lesz elragadtatva, ha ártatlanul felakasztják – emlékeztette Mark. A rendőrtiszt fáradtan biccentett. – Holnapra megszerzem a kért adatokat. És igen, természetesen nincs kifogásom ellene, hogy meglátogassa Mrs. Prine–t. Mark biztosra vette, hogy édesapja és Ally a kis erdei házból nem kocsiztak vissza Londonba, hanem megszálltak a vadászházban. Így hát ő is arrafelé vette az irányt. Elsőként a kutyáik köszöntötték, amikor odaérkezett, aztán Bertram, aki még ébren volt, így rábízhatta Gallowayt. Mark gyorsan a szobájába ment, megfürdött, aztán ahelyett hogy bebújt volna az ágyába, átsétált Ally szobájába. 292
A lány ezúttal valóban aludt. Akkor sem ébredt fel, amikor Mark melléje feküdt, és a karjába zárta. Ally egyedül feküdt le és egyedül ébredt. Furcsamód mégis az az érzése támadt, hogy Mark itt volt az éjjel vele. Alaposan szemügyre vette a nagy, kétszemélyes ágy másik felét, és elmosolyodott. A szomszédos párnán ott volt a férfi fejének lenyomata. Aztán hirtelen lehervadt ajkáról a mosoly. El is felejtette, hogy haragszik a vőlegényére, aki csúnyán letolta előző nap az új cikk miatt. És aki, noha nyilván kiderítette, mit akart olyan sürgősen közölni Lord Wittburg, nem osztotta meg vele a titkot. Remélte, hogy reggelinél lesz alkalma beszélni Markkal, de csalódnia kellett. Lord Farrow egyedül ült az asztalnál, mire ő felöltözött és lement enni. – A fiam sajnos már elment – jegyezte meg a férfi. – Azt látom. Lord Farrow Ally kezére tette a kezét. – Ne legyen szomorú, gyermekem! Higgye el, nem hagyná magára kegyedet, ha nem lenne olyan fontos az ügy, amelyben nyomoz! – Hát persze – dünnyögte a lány minden meggyőződés nélkül. – Ha készen van, azonnal szóljon! – mondta udvariasan a leendő após. – Én elkészültem, felőlem indulhatunk. – Még egy korty kávé, és én is készen leszek. A távolság ellenére időben megérkeztek az East Endre, a rendezvény színhelyére. A templomkertben állították fel az élelmiszerrel megrakott asztalokat és a székeket. 293
Lady Maggie–t, aki az egész jótékonysági zsúrt szervezte, persze sokan kritizálták a tevékenysége miatt, de százszor többen áldották a nevét. Az asszony máris örömlányok gyűrűjében állt, akiknek gumi óvszert osztogatott, és közben a betegségmegelőzés fontosságáról beszélt nekik. Jó szónok volt, érdekesen vezette be a témát. Elmondta, hogy az óvszert már az ókori Egyiptomban is ismerték, csak akkoriban még állatbélből készítették. Ally mosolyogva figyelte. Maggie igazi dáma volt, és mégsem szégyellt nemi betegségekről értekezni. Olyan természetességgel gördültek ki ajkán az úrhölgyeket rendszerint pirulásra késztető szavak, hogy öröm volt hallani. Aztán továbbsétált, és idővel a gyermekeket istápoló részlegen talált tennivalót magának. A londoni előkelő társaság szép készletet gyűjtött össze feleslegessé vált textilpelenkából, takarókból, megunt, kinőtt kis ruhákból és cipőkből, amelyeket szétosztottak a szegény kisgyermekes családok, valamint az ismeretlen apáktól származó gyermekeiket egyedül nevelő örömlányok között. Mindezeken kívül Ally szappant és törölközőt is osztott. Négy óra hosszáig állta a sarat, addigra azonban nagyon kimerült, és boldogan fogadta az őt felváltó Merryt. – Ha ott befordulsz a sarkon – mutatta az idős hölgy –, egy védett kis ligetet találsz, asztalokkal és székekkel. Az a pihenőhelyünk, ott még egy csésze finom teát is kaphatsz. Ally boldogan szaladt kezet mosni. Már alig várta, hogy leülhessen. Amikor odaért, látta, hogy Lady Maggie is ott ül Thane Grierrel. Nyilvánvalóan interjút adott a férfinak. 294
Ally intett nekik, aztán leült valahol távolabb, hogy ne zavarja őket. De alig foglalt helyet, az újságíró hamarosan megjelent az asztalánál. – Micsoda nap! – sóhajtotta. – Hát igen, mindig ilyen – bólogatott bölcsen Ally. – Szörnyű nagy a nyüzsgés ilyenkor. – Ugye, maga írta azt a cikket, amelyet a főszerkesztőm az első oldalra tett tegnap? – kérdezte meg hirtelen, a témához egyáltalán nem kapcsolódva Grier. Ally már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, ám a férfi felemelte a kezét. – Ne mondjon semmit! Tagadnia fölösleges, hiszen tudom, hogy ön írta. De ne aggódjon! Nálam biztonságban van a titka. – Köszönöm. – Én tartozom köszönettel magának – vigyorgott Grier. – Miért? – Mert rávezetett valamire. – Tényleg? – Bizony! Szimatolgattam egy kicsit, és találtam is egy s mást. – Mondja gyorsan! Thane Grier egészen közel hajolt és fojtott hangon közölte: – Egyesek szerint Eleanor Brandont egyáltalán nem sújtotta le annyira a férje halála, mint mutatta. Sőt... nagyon elege volt már abból, hogy Giles úgy rendelkezett a pénzével, mintha a sajátja volna. Nagy megkönnyebbülés számára, hogy visszakapta a vagyonát. – No és? Mit bizonyít ez? – kérdezte kétkedőn Ally. 295
– Tulajdonképpen semmit. De a pénz mindig is fontos indítéknak számított a bűnözés története során. Elizabeth Harringtonnak például nem volt pénze, egészen addig, míg hozzá nem ment a kifejezetten vagyonos Jack Prine–hoz. – Akinek a halálával mindent ő örökölt – állapította meg Ally. – Pontosan. – De Hudson Porternek nem volt felesége. Thane Grier elvigyorodott. – Haha! Épp ide kapcsolódik az én nagy felfedezésem! – Nocsak! Mégis volt felesége? – Nem. Viszont szép summát hagyott a házvezetőnőjére. Az újságíró hátradőlt a széken és diadalmasan nézett Allyre. – Nem akarom elrontani az örömét, de ez még mindig nem bizonyít semmit – csóválta a fejét a lány. A férfi ajkáról lehervadt a mosoly. – Tudom. Mégis az a tény, hogy mindhárom nő szép summát örökölt, eléggé gyanús, nem? Ráadásul ismerték is egymást. Mi több, ketten közülük jó barátnők. – Viszont egyikőjük sem elég magas és erős ahhoz, hogy elvágja Giles Brandon torkát – mutatott rá Ally. – Mellesleg az, hogy ismerik egymást, sőt barátnők, még nem bizonyítja, hogy összeesküvést szőttek a férjeik, illetve a gazdájuk ellen. – Ez igaz. De ha így történt, akkor bizonyára meg tudjuk szerezni a bizonyítékot. – Tudjuk? Úgy érti, maga meg én? – Úgy ám! Hiszen maga volt az ötletgazda. Csak nem akar most magamra hagyni? 296
– Nem erről van szó. De tudja, nekem nincs annyi lehetőségem szimatolni, mint egy oknyomozó riporternek. Már csak azért sem, mert holnap lesz az esküvőm. – Nem baj. Csak annyit kérek, hogy gondolkodjon velem. Összegyűjtöttem néhány régi újságcikket egy borítékba. Ha volna szíves átolvasni őket... Kíváncsi vagyok, mire jut velük. – Természetesen elolvasom, ha kívánja. – Ally a köténye zsebébe dugta a borítékot. – Bár nem lesz könnyű időt szakítanom rá. – Köszönöm. Látja, én egy pillanatig sem hiszem, hogy Lord Wittburgnek bármi köze van a bűncselekményekhez. – Én sem – rázta meg a fejét szomorúan Ally. – Én is biztos vagyok benne, hogy valóban csak beszélni akart velem. És nyomorultul érzem magam, hogy végtére is miattam került nehéz helyzetbe szegény feje. – Nem ön miatt. Hanem az igazi gyilkos miatt, aki a hintójába csempészte a bűnjelet. – Kedves öntől, hogy ezt mondja. Mellesleg mostanában nem voltak utcai megmozdulások, ugye? Újabban nem hallani a királynő ellen feltüzelt közrendűek megmozdulásairól... – Valóban, mert nincsenek ilyenek – helyeselt Grier. – Úgy látszik, nincs már miért megszervezni őket. Akit kellett, azt már megölték, beköszöntött hát a nyugalom időszaka. Ally felsóhajtott. – Elképesztő, nem? Felforgatják a köz nyugalmát, csak mert pár nő meg akar szabadulni a férjurától. – Borzongató gondolat, az kétségtelen – biccentett a férfi, majd megkérdezte: – Szóval holnap lesz a nagy nap? 297
– Igen. – És a szép menyasszonynak nincs jobb dolga a menyegzője előtti napon, mint mosdatlan gyerekeket kivakarni a koszból és segédkezni a prostituáltakat felvilágosító kampányban? – Eltalálta. Pillanatnyilag semmi egyéb dolgom nincsen. – És mi lesz az esküvő után? Elutaznak valahova nászútra? – Most biztosan nem. Talán valamikor később. De mi ez az egész? Interjút készít velem? – Ha megengedi... – Persze. – Akkor folytatom. Hol van ilyenkor a vőlegénye? Jaj, ez ostoba kérdés volt. Hiszen pontosan tudom, hol van az igen tisztelt Sir Mark Farrow. Ally felvonta a szemöldökét. – Csakugyan? – Ez magától értetődik. Ha a rendőrség nem boldogul egy bűnüggyel, gyakran besegít Douglas felügyelőnek. Ő volt az, aki a Sheffield–gyilkosságot megoldotta pár hónappal ezelőtt. Nyilván most is épp nyomoz. Fel kell készülnie rá, hogy egy nem mindennapi férfiéhoz köti az életét. – Mint ahogy neki is fel kell készülnie egy nem mindennapi feleségre – mormolta Ally. – De megbocsásson, azt hiszem, lassan ideje visszatérnem a standomhoz. Vár a kötelesség. Örülök, hogy találkoztunk. – Én is. És kérem, ne feledkezzen meg a borítékról! Tudom, hogy nem lesz sok ráérő ideje mostanában, de ha legalább egyszer átolvasná a tartalmát... – Átolvasom – ígérte Ally. – Mindenképpen szakítok rá időt. Viszlát holnap! 298
– Ott leszek. Azzal a lány elsuhant. A teára ugyan nem kerített sort, de a pihenőidejét jócskán túllépte, ebben biztos volt. Elizabeth Prine, akárcsak Mrs. Brandon talpig gyászban fogadta Markot, és bár illendően üdvözölte, a hangja élesen csattant, amikor megkérdezte: – Csak nem a férjem miatt jött már megint? ... Ostoba kérdés, hát persze hogy őmiatta. Ön túl jól nevelt ahhoz, hogy udvariassági látogatás miatt háborgasson egy gyászoló özvegyet. – Segítségre van szükségünk, Mrs. Prine – felelte egyszerűen Mark. – Bejöhetek? A nő nem örült a kérésnek. Csak kénytelen–kelletlen állt félre az ajtóból. – Jöjjön csak! – Asszonyom, erős a gyanú, hogy olyasvalaki követte el a gyilkosságokat, aki az önök politikai nézeteit vallja. – Azért hiszi ezt, mert ezt akarja hinni – mondta méltóságteljesen Elizabeth Prine. – Hogy szerezhette volna meg az illető különben a kulcsot? – Úgy, hogy a házvezetőnőm nem vigyázott rá eléggé. Szétszórt, hanyag teremtés! – Eleanor Brandon házvezetőnője sem szétszórtnak, sem hanyagnak nem mondható. – Jó neki. Mármint Eleanor Brandonnak. – A gyilkosságok szoros kapcsolatban állnak egymással. A tettes ugyanazzal a módszerrel ölt. – Persze, hiszen ugyanarról a fickóról van szó. Ugyanarról a királynőpárti gazemberről! 299
– Mrs. Prine, kérem, engedjen meg egy kérdést. Milyen volt a házassága? Voltak problémáik a férjével? – Sir Farrow! – Ne haragudjon, de meg kellett kérdeznem... – Ugyan miért? – tudakolta éles hangon a nő. – Hiszen ha jól tudom, már megvan a gyilkos, aki nem más, mint a nagyon is királynőpárti Lord Wittburg. Úgyhogy legyen szíves, ne zaklasson többé! Belefáradtam ebbe a hercehurcába. – Nem véletlenül tettem fel az imént azt a kérdést – folytatta rendületlenül Mark. – Hanem azért, mert rossz nyelvek szerint magának máris van valakije. Mrs. Prine felháborodottan pattant fel a helyéről. – Mégis hogy képzeli...? Hogy merészel ilyesmit feltételezni rólam?! – Asszonyom, én nem feltételezek semmit. Csak megkérdeztem. Tudja, gyilkossági ügyben nyomozok, szeretnék tisztán látni. A nő az ajtóra mutatott. – Ki innen! És azt ajánlom, ne is jöjjön vissza soha többé! – Köszönöm a szíves vendéglátást, Mrs. Prine – köszönt el gúnyosan Mark. – Ó, jut eszembe! Miért maga eresztett be? Hol a házvezetőnője? – Kirúgtam, ha annyira tudni akarja. Nem voltam elégedett a munkájával. De alig hiszem, hogy elszámolással tartozom magának az alkalmazottaimról. – Elizabeth Prine szélesre tárta az ajtót a férfi előtt. – A soha viszont nem látásra, Sir Farrow!
300
– Még csak egy dolgot hadd mondjak, asszonyom: hiába tagadja, hogy viszonya van valakivel. Szavahihető tanúk vallották eskü alatt, hogy látták magát egy férfival. Ez persze nem volt igaz, de Elizabeth Prine–nak láthatóan elevenébe vágott a megjegyzés. Egyszerre fehér lett, mint a meszelt fal, és indulatosan bevágta az ajtót Mark mögött, aki még sokáig bámulta a házat. Lehet, hogy a szerető most is ott van benn az asszonnyal... De akkor, amikor Ian Douglasszal jártak itt, biztosan benn időzött. Elizabeth Prine nyilván nem véletlenül rúgta ki a házvezetőnőjét közvetlenül a férje halála után. A cseléd tudhatott valamit, el kellett tehát tűnnie a környékről... Mark elégedetten elmosolyodott. Lám csak, tett egy tétova próbálkozást Ally cikkének alapján, és telibe talált. Nem politikai okokból gyilkoltak itt, hanem a legősibb indokból: a pénz miatt. No meg, legalábbis Mrs. Prine esetében, szerelemből. Elfordult, és a lovához lépett. Tudta, hogy sürgősen beszélnie kell Douglas felügyelővel. Fontos volt, hogy egy– két detektív azonnal kezdje el figyelni a házat. Elizabeth Prine ugyanis utazni készült. Hogy hová, merre, arról persze Marknak fogalma sem volt, de mint jó megfigyelő, észrevette, hogy a nappaliból eltűnt egy csomó apróság, amely a múltkor még a helyiséget díszítette. Az asszony tehát csomagolt. 15.FEJEZET
301
Ally el is felejtette, hogy úgy beszélték meg: aznap nem mennek haza a nénjeivel, hanem valamennyien a Carlyle– kastélyban alszanak. A hosszú, kimerítő, ám nagyon sikeres nap végén boldogan szálltak be Camille grófnő mellé a Stirling–hintóba, melyet a gróf lóháton követett egészen a kastélyig. A nénik el voltak ragadtatva, hogy ilyen fontos emberek, mint Lord és Lady Stirling, valamint Sir MacDonald és a neje, Kat az egész napjukat feláldozták a jótékonyság oltárán. A grófnő csak nevetett, és emlékeztette az idős hölgyeket, hogy ez mind semmi a régi időkhöz képest, amikor még a királyi család tagjainak is kötelező volt évente egyszer részt venni a szegények, illetve a betegek rituális templomi fürösztésén. Szerencse, hogy ez a szokás már a múlt ködébe veszett, sóhajtott erre Merry, akinek a mai nap folyamán volt szerencséje jó néhány szutykos lábat közelről megvizsgálni. Izgatottságuk ellenére Merry is, Edith is elbóbiskoltak, mire odaértek a kastélyba, s magát Allyt is csaknem elnyomta a buzgóság. Amikor a hintó megállt, lassan, álmatagon szállt ki belőle, és még a néniknek is segítenie kellett. – Akármilyen fáradtak vagyunk, úgy látom, fürödnünk muszáj – vette szemügyre igencsak piszkos kezét Violet. – Igen, ez kétségtelen – nevetett a grófnő. – Mindenki indulhat a szobájába, a szobalányok mindent előkészítettek a tisztálkodáshoz. Azt követően pedig küldök fel teát és szendvicseket, hogy ne kelljen lefáradni a vacsorához, és mihamarabb nyugovóra térhessenek. – Kegyed igazán kedves – hálálkodott Violet. – Olyan okos és megfontolt – tódította Merry. 302
– A háziasszonyok gyöngye – így Edith. Ally is Camille–re mosolygott. – Csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz. – Ugyan már, ne hozzanak zavarba! Menjenek, pihenjenek inkább! Holnap sem lesz könnyű napunk. Kora reggel indul a készülődés, és a menyasszonyt önöknek kell ám felöltöztetniük! – Már alig várom! – ragyogott fel Merry arca, ám aztán egyszerre csak könnybe borult a szeme. – Ó, én drágám! – pillantott Allyre. – A mi kis drágaságunk – párásodott el Edith tekintete is, és Violet arca is fancsalira vált. – Nehogy elkezdjetek sírni itt nekem! – Ally egyenként átölelte és megcsókolta őket, majd gyorsan felszaladt az emeletre. Észrevette ugyanis a mögöttük álló Brian Stirling jelzésnek szánt kézmozdulatát, hogy menjen csak, a néniket majd ők elrendezik. Odafönn becsukta maga mögött jól ismert, mi több, szeretett szobájának ajtaját és vett egy nagy levegőt. Aztán lehunyta a szemét. Nem sok híja volt, hogy ő is elpityeredjék, mint a nénikék az imént. Mert persze ide is el fog majd látogatni néhanapján, meg az erdei kis házikóba is, ahol felnőtt. De már nem az lesz az otthona. Ellökte magát az ajtótól. Violetnek tökéletesen igaza volt: sokat dolgoztak, jól összepiszkolták magukat, muszáj megfürödni. Jó meleg vizet engedett a kádba, és amikor elmerült benne, kéjes kis sóhajtást hallatott. Aztán hirtelen felpattant a szeme. Páni félelem töltötte el, amint a holnapi esküvőre gondolt. 303
Mert bár szerette leendő férjét, és alig várta, hogy nap mint nap mellette ébredjen a hitvesi ágyban, de... De már aligha lesz alkalmuk rá, hogy a frigy előtt komolyan szót váltsanak egymással. Márpedig ha a férfi nem fogadja el őt úgy, ahogy van, ha nem engedi írni, akkor... Az írásról egyszerre eszébe jutottak a cikkek, melyeket Thane Griertől kapott, és izgatottan kiugrott a kádból. Víztől csöpögve, meg sem törölközve, átszaladt a hálóba, a köténye zsebében megkereste a borítékot, majd visszasietett a kádba. Óvatosan, nehogy beleejtsen valamit a vízbe, tanulmányozni kezdte a boríték tartalmát. A legtöbb cikk a királyság ellenzőinek összejöveteleit taglalta, többségük elég régen íródott, némelyik évekkel korábban. De volt egy cikk, melyet Hudson Porter börtönből való kiszabadulásának alkalmából írtak, és egy olyan, mely Elizabeth Harrington és Jack Prine esküvőjéről tudósított. A lagzin a mellékelt kép szerint jelen volt a rokon, Sir Andrew Harrington és a seriff, Sir Angus Cunningham is, ez utóbbi büszkén pózolt a vőlegény oldalán. Sőt a háttérben maga Grier is ott feszített a fotón, mint az éles szemű Ally megállapította. Miután mindent figyelmesen megnézett és elolvasott, óvatosan visszatette a borítékba a cikkeket, vigyázva, nehogy vizes legyen valamelyik, aztán félretette a paksamétát, és elnyúlt a kádban. Nem lehetetlen, hogy a sorozatgyilkosság valójában egymástól független gyilkosságok sorozata, melyeket épp azért hajtottak végre egy időben, hogy a hatóságokat félrevezessék. 304
De vajon ki volt az értelmi szerző? A kezdeményező fél, aki rábeszélte a többieket? Talán még valamiféle összejövetelt is tartottak? Allynek sejtelme sem volt minderről. De fáradt is volt ahhoz, hogy ilyesmiken gondolkodjon. Lebukott a vízfelszín alá, hiszen meg akarta mosni a haját. Miután ezzel megvolt, leöblítette a habot, kiszállt a kádból és megtörölközött. A vetett ágyon kikészítve várta a hálóinge. A lány megfésülködött, úgy–ahogy megszárította a haját a kandallónál, aztán lefeküdt aludni. Nofertiti elefántcsontból készült, festett mellszobra meredten bámult rá az öltözőasztal mellől. Ally lekapcsolta a lámpát, és a fáraófeleséggel mit sem törődve befelé fordult az ágyban. Mit neki elefántcsont szobrok?! Holnap férjhez megy. Ian Douglas nagyon izgatott lett, amikor Mark beszámolt neki az Elizabeth Prine–nal való találkozásáról. Ó, igen, természetesen elintézi, hogy két ember felváltva figyelje a házat. Nem lesz könnyű, persze, mert nem dúskál az emberekben, meg ugye a Prine–ház kívül esik az ő körzetén, de végtére is beszélhet Cunningham seriffel. – Azt inkább ne! – tiltakozott Mark. – Csak olyan embereket küldhet oda, akiket személyesen ismer, és akikben tökéletesen megbízik. A felügyelő dünnyögött valamit, de végül igazat adott Marknak. – Mellesleg utánanéztem az áldozatok végrendeletének – tette hozzá. 305
– No és? – Jack Prine után a felesége, Elizabeth örökölt mindent. Giles Brandon halála után az özvegy, ahogy sejteni lehetett, ismét saját kezelésbe vette a vagyonát. Hudson Porter pedig a bostoni rokonai és a házvezetőnője javára végrendelkezett. De még ha Mrs. Prine valóban szeretőt tartott is, ez legfeljebb erkölcsi szempontból elítélhető, jogilag nem. – Az attól függ, ki a szerető – mondta Mark. – Elég ebből mára! – szögezte le a felügyelő. – Menjen inkább haza! Gondolnia kell a holnapra is. – A holnapra? – Az esküvőjére. – Nagy ég! Tényleg! Mark jó éjszakát kívánt Ian Douglasnak, aztán hazalovagolt a vadászházba. Nagyon hosszúnak tetszett az út. Amikor megérkezett, Bertramre bízta a lovát, és felment a házba. Egyenesen Ally szobájába sietett, de az ágy üres volt. Jeges rémület kerítette hatalmába egy pillanatra, míg belé nem vágott a felismerés, hogy persze, Ally nem lehet itt, hiszen a Carlyle–kastélyban tölti az éjszakát. A szíve még akkor is őrülten vert, amikor Ally szobájából visszatért a szalonba és megkínálta magát egy pohár jófajta brandyvel. Hát nem nevetséges? Egy hónapja csupán annyit tudott a lányról, hogy van valahol egy menyasszonya, most meg... Most meg ő a mindene. Az élete értelme, akiért mindenre képes, és akit minden veszedelemtől meg kell védenie. Még saját magától is. – Elveszem feleségül – mondta félhangosan, a tűzbe bámulva. – Ez a legokosabb, amit tehetek. 306
Valaki figyeli a házat. Rögtön rájöhetett volna, hogy ez következik, amikor látta visszatérni Mark Farrow–t a nap folyamán. A pokolba azzal a ficsúrral! Az élete már azelőtt sínen volt, hogy a világra kéredzkedett volna. Birtokot, vagyont, főúri címet örököl, és a kisujját sem kell megmozdítania érte. Mi az ördögért szimatol itt akkor? Miért játszik detektívet, miért akar beleköpni a levesébe? Mark Farrow–nak pusztulnia kell! Aztán megrázta a fejét és arra gondolt, hogy bármennyire gyűlöli is, okosabb távol tartania magát tőle. Könnyedén, lelkiismeret–furdalás nélkül ölt, de gondosan ügyelt rá, hogy áldozatainak ne legyen esélyük. Fegyverrel támadt fegyvertelenekre... De mikor fegyvertelen Mark Farrow? Igaz, ezen ráér később töprengeni. Egyelőre a civil ruhás rendőrt figyelte, aki meglehetősen feltűnően járkált fel s alá a ház előtt. De a hátsó bejárat szabad volt! A konyha felőli ajtót nem figyelte senki. A gyilkos nem derült jobb kedvre tőle, hogy fel kellett másznia a fal melletti fára, majd leereszkedni a túloldalon, ahol laposkúszásban megközelíthette a hátsó ajtót. Volt kulcsa, könnyen bejutott tehát a házba, ahol nagy csönd honolt. Elizabeth nyilván odafenn volt az emeleten. Ahogy átsétált a szalonon, látta, hogy az üveges szekrények meg a polcok egy része üres. Megtorpant, és eszébe jutott, hogy Mark Farrow idebenn járt, nem is olyan rég. Vagyis tudja, hogy Elizabeth elhagyni készül a környéket. 307
A férfi vett egy nagy levegőt, és megrázta a fejét. Micsoda ostoba liba! Felnézett a lépcsőre, aztán el is indult rajta, s közben megtapogatta a tőrét. Elizabeth a hálószobában várt rá. A haját leengedte, és hálóruhában volt már, de az éjjeli lámpa még égett. – Mark Farrow itt járt ma, ugye? – kérdezte a férfi. – Igen, de gyorsan megszabadultam tőle – felelte az asszony. – Csakugyan? – Ó, igen. Büszke lettél volna rám. Kerek perec kitettem a szűrét. – De megsejtette, hogy van valakid. Gondolom, nem véletlenül állított rendőrt a ház elé. Elizabeth elbizonytalanodott. – Nos, lehet, hogy sejti – ismerte el. – Ám bizonyítani semmit sem tud, és ez a fő. A férfi az ágyhoz lépett, és lekapcsolta az éjjeli lámpát. Elizabeth mosolyogva gördült arrébb, hogy helyet csináljon neki, s közben elégedetten, asszonyosan dorombolt. – Fordulj az oldaladra! – kérte rekedtes hangon a férfi, miközben melléje heveredett. – Ahogy akarod. – Elizabeth készségesen engedelmeskedett. A gyilkos már kihúzta a tőrt a hüvelyéből. Szinte sajnálta, hogy így kell megölnie az asszonyt, hogy nem láthatja az arcát közben. Ez a buta tyúk! Azt hiszi, miatta csinálta az egészet! Mert nem tud nélküle élni! No hiszen! De nem engedhette meg magának, hogy a nő sikítson, hiszen rendőr posztolt a ház előtt. 308
Elizabeth egészen másfajta érintésre vágyott, de csak a kés hidegét érezhette a nyakán, és azt, hogy a gyilkos kíméletlenül a hajába markol. A következő pillanatban vége volt. A vér elöntötte a párnát és a lepedőt. A férfi nem várta meg, míg áldozata kiszenved. Gondosan megtörölte a tőrt a lepedőben, aztán kisétált a szobából, és elhagyta a házat, ugyanazon az úton, ahogy érkezett. Kis kerülővel eljutott oda, ahol a kocsija várta. Sietett, hiszen rengeteg dolga volt még ezen az éjszakán. – Ó! – csapta össze a kezét Merry. – Egek ura! – sikkantotta Violet. – Milyen szép vagy! – sóhajtotta Edith. Ally csak egyetérteni tudott velük. Valóban gyönyörű volt menyasszonyi ruhájában. Mi több, királynői jelenség. Majdnem dél volt, amikor felébredt, hagyták aludni, hogy kipihenhesse magát. Camille grófnő ébresztette, aki személyesen hozta be neki a villásreggelit, a friss croissant–t és a forró kávét. Nem sokkal később a grófnő visszatért Lady Kat, Lady Maggie és a nénik kíséretében, s kezdetét vette a készülődés többórás szertartása. Elsőként a frizuráját készítették el: Violet boszorkányosan ügyesen bánt a hajsütő vassal. Aztán a manikűr következett, majd felöltöztették. Ally először inget, csipkés nadrágot és harisnyát öltött, majd belebújt a fűzőbe, s csak utána következett a ruha, az ezernyi gyönggyel kivarrott álomszép selyemcsoda. Amikor felvette, egy darabig levegőt is alig kapott. Hozzá kellett szoknia az ugyancsak szűk fűző szorításához. 309
Ezt követően cipőt húzott, a nénik a fejére illesztették a diadémot a fátyollal, és már csak az utolsó simítások voltak hátra: egy könnyű smink, egy kis parfüm és a csokor. Aztán a hölgykoszorú beállt a nagy, földig érő tükör elé, és együtt gyönyörködtek a látványban. Ally szinte magára sem ismert. Érettebbnek mutatta a frizura, a ruha pedig légiesen karcsúnak. Ja, és magasabbnak is tűnt, bizonyára a magas cipősarkaknak köszönhetően. – Mondtam, hogy a törtfehér tökéletes lesz – állapította meg boldogan Edith. – Talán vak vagy, nővérkém? Ez nem törtfehér, hanem halványbézs – tiltakozott Merry. – Egyikőtöknek sincs igaza. Ez gyöngyszínű – szögezte le ellentmondást nem tűrőn Edith. – Akármilyen színű is, csodaszép, és ez a lényeg – nevette el magát Ally, és meg akarta ölelni a néniket, de Violet figyelmeztetően felemelte az ujját. – Vigyázz, össze ne gyűrd! Mire mind a hatunkat végigölelgetsz, tönkremegy a ruhád... – Akkor kénytelenek lesztek beérni ezzel. – És a lány csókot dobott mindenkinek. – Köszönöm ezt a csodás menyasszonyi ruhát, nénikéim. Nektek pedig, Camille, Kat és Maggie, az előkészületeket köszönöm. – Jaj, ne butáskodj! Nagyon szívesen tettük. – A grófné a nyakában lógó apró ékszerórára pillantott. – Itt az idő – sóhajtotta. – Gondoljátok, hogy megvan a vőlegényem? – élcelődött Ally. – Amilyen elfoglalt, képes és elkésik a tulajdon esküvőjéről... – Már itt van. Láttam megérkezni – nyugtatta meg Kat. 310
Ekkor valaki bezörgetett az ajtón. Allynek egy pillanatra kihagyott a szívverése. Jaj, csak el ne ájuljon! Camille nyitott ajtót. A küszöbön Brian Stirling állt szmokingban, és a karját nyújtotta a lánynak. Ő kísérte az oltár elé, hiszen ő volt az „öröm–apa". Ally odalépett hozzá és a karjára tette a kezét, de még mielőtt elindultak volna lefelé a lépcsőn, eszébe villant valami. Eleanor Brandon átka. Mostanáig legfeljebb ha egy– két gondolatot vesztegetett rá, ám egyszerre nyomasztani kezdte a dolog, rossz érzések kerítették hatalmukba. – A szkarabeusz! – robbant ki belőle. – Elfelejtettem a szkarabeuszt. – Mit? – csodálkozott Camille. – A talizmánt, amelyet Katéktől kaptam. – Már megyek is, keresem – tüsténkedett Lady Kat. – Ugye, az ékszeres dobozkában van, Ally? Hová tűzzük? – Nem megy igazán a ruhához – aggodalmaskodott Maggie. – Akkor is viselni akarom – makacskodott Ally, – Tűzd az ingválladba! – javasolta Camille. – Ott senki sem látja, és mégis veled van, megvéd minden rossztól. Azzal a hölgyek elhagyták a szobát és lesiettek a lépcsőn. Ally kettesben maradt Lord Stirlinggel, aki ismét a karját nyújtotta: – Nos? Indulhatunk? Odalenn a zenekar játszani kezdte a nászindulót. – Jesszusom, nem tudok rendesen járni ebben a ruhában... Le fogok esni! – rémült meg Ally, amikor a lépcsőhöz értek. – Dehogy fogsz. Majd én vigyázok rád. És lőn: Ally Brian karján lelibegett a földszintre. 311
Az előcsarnokot elegáns fehér–ezüst drapériák és szalagok díszítették. És mindenütt emberek voltak: szépen felöltözött, mosolygós arcú, csillogó szemű vendégek. Ahogy a menyasszony levonult a lépcsőn, több vaku is villant, némelyik még kisebb füstfelhőt is hagyott maga után. Miután leértek, a széles, középkori kétszárnyú ajtón át beléptek a bálterembe. Nahát! Ally szíve megdobbant. Kat igazat mondott. Mark Farrow kivételesen még csak el sem késett. Időben odaért a saját esküvőjére. Ally a fátylon keresztül egyfolytában őt nézte, ahogy közeledtek hozzá. A férfit, aki a férje lesz. A férfit, akit haramiaként ismert meg, és akibe beleszeretett. Mark most igencsak kiöltözött. Hófehér ingéhez brokátmellényt, valamint szalonkabátot viselt. Érkező menyasszonya felé fordult, szeme reá tapadt. Mellette Patrick állt, ő volt a násznagy. Ally mellett Maggie jelent meg, mint első számú keresztanya, ő vette ki a kezéből a csokrot, amikor Brian átadta a lányt Marknak. Ally úgy érezte magát, mintha álmodna. Mintha a felhők fölött lebegne, és csupán valamiféle ködön át látná és hallaná, ami körülötte történik. Merry szipogását, Edith suttogását: – Ne sírj már! Inkább nézd őket! Olyan szépek együtt! Aztán Violetet, aki mindkettőjüket csendre intette. Majd a lelkész zengzetes hangját. Ő arról beszélt, hogy az asszony szereti és tiszteli a férjét, és engedelmességgel tartozik neki. Szent ég! Hogy esküdhet hamisan, itt, az Úr színe előtt?! Vagy Isten megbocsátja a jóindulatú füllentéseket? Mert 312
hiszen a legfontosabb két dolog, a szeretet és a tisztelet megvan. A pillantásuk Markkal mindvégig egybekapcsolódott, s Ally kizárólag ennek köszönhette, hogy a megfelelő alkalmakkor szólalt meg, és azt mondta, amit mondania kellett. Aztán Mark megfogta a kezét, és ujjára húzta a gyűrűt. Kisvártatva pedig átölelte és megcsókolta. Ally felsóhajtott. A vendégek tapsoltak. Aztán megint megszólalt a zene, és ők kisétáltak a kastélyból. Allynek sejtelme sem volt róla, hová mennek. Aztán rájött: nemcsak a nemesi származásúakat hívták meg, hanem a környék minden lakóját, a közrendűeket is, ezért odakinn is terítettek. Az emberek mosolyogva kívántak nekik sok boldogságot, bőséges gyermekáldást és amit még ilyenkor szokás. Vőlegénye bátorítására Ally a tömegbe dobta a csokrát. Az egyik környékbeli parasztgazda leánya kapta el a virágokat, amit hangos örömujjongással nyugtázott, hiszen ez azt jelentette, hogy ő lesz a következő, aki férjhez megy. – Pezsgőt? – Mark átnyújtott neki egy pohár jégbe hűtött gyöngyöző italt. – A boldogságra és a szerelemre! – emelte magasba a poharát Patrick. Csodálatos, felejthetetlen pillanatok voltak ezek. Mark nem is lehetett volna kedvesebb és előzékenyebb. Mivel itt is játszani kezdett egy zenekar, letették a poharukat és táncra perdültek. Ahogy a pillantásuk tánc közben összekapcsolódott, mindketten nevetésben törtek ki: 313
az első táncuk jutott eszükbe, amikor az erdőben keringőztek mezítláb. Ally nagyon fájlalta, hogy másokkal is táncolni kell, még szeretett apósának sem örült, amikor lekérte. De persze illendőség is van a világon, tudta, hogy valószínűleg minden meghívott férfiúval táncolnia kell. Ahogy Mark megtáncoltatta a nénikéket meg az összes ladyt, ő is forgolódott Brian, Jamie és Hunter karján, aztán Sir Angusén, Sir Andrew–én, majd jött Lord Hogyishívják és persze Thane Grier. A férfi magától nem merte felkérni, Ally véletlenül vette észre, és húzta ki őt a tömegből. Később Patrick következett a táncosok sorában, meg Geoff és Thomas... Aztán a lelkész. Valamint Ian Douglas, akibe a szép menyasszony valósággal belebotlott. – Felügyelő úr! – Kérem, ne haragudjon rám, kisasszony... bocsánat, asszonyom. – Miért haragudnék? – értetlenkedett Ally. – Ön az egyik legkedvesebb vendégünk, hiszen Mark jó barátja. – Igen, de... Ally megtorpant. Szerencsére nem a táncolók sűrűjében voltak, könnyűszerrel félrevonulhattak – Nem ezért jött, ugye? Nem az esküvőre? A felügyelő lehajtotta a fejét. – Mi történt? – faggatta Ally. – Nem szívesen mondanám el. – Előbb–utóbb úgyis megtudom, nem gondolja? Nos rajta, ki vele, mi a baj? – Elizabeth Prine–t holtan találták nemrég. 314
– Jack Prine özvegyét? Szentséges Isten! – Ally a keblére szorította a kezét, s érezte, ahogy a szkarabeusz a húsába vág. – Tovább! – mondta mereven. – Mert van még más is, ugye? A felügyelő bólintott. – Akkor mondja! Jogom van tudni. – De még nem akarjuk nagydobra verni... – Nem mondom el senkinek, esküszöm. Markért jött, ugye? Tudnom kell, miért maradok egyedül az esküvőm éjszakáján! – Eleanor Brandont is... – kezdte a felügyelő, de elcsuklott a hangja. – Megölték? – Majdnem. Még él, de eszméletlen, és nem biztos, hogy meg tudják menteni. Rengeteg vért veszített. Allyvel megfordult a világ. Az álomesküvő rémálommá változott. – És a házvezetőnője? – suttogta, pedig tudta a választ. Ian Douglas szomorúan biccentett. – Ő halott. Esélye sem volt szegénynek. Mint ahogy Hudson Porter házvezetőnőjének sem. – Mind a négy nőt...? Egyetlen éjszakán? – Igen. Mark jelent meg a felügyelő háta mögött, és a vállára tette a kezét. – Megkérdezhetem, miről beszélget itt, bizalmasan összebújva a feleségemmel? – kérdezte borúsan. Ally bocsánatkérően Ian Douglasra mosolygott, aztán karon fogta Markot, és félrevonta. – Semmi különösről. Csak elmondta nekem az igazságot – felelte komolyan. – Amit tőled hiába várok. 315
– Ez nem a te ügyed, Ally! – Hogyhogy nem az én ügyem? – háborodott fel lány. – Hát nem érted? – Mark megrázta a fejét. – Ez az ember őrült! Négy nőt mészárolt le egyetlen éjszaka alatt. Ki kell maradnod ebből, de teljesen! Az írást is abba kell hagynod, nem kockáztathatod az életedet! Ally nem mondott semmit erre, csak szelíden megkérdezte: – Te viszont pár perc múlva elmész, és itt hagyod a tulajdon esküvődet, igaz? – Hamarosan visszajövök. – Ó, hát persze! Ebben én is biztos vagyok. De ha továbbra sem kezelsz úgy, mint egy értelmes, felnőtt embert, elképzelhető, hogy nem fogok várni rád. – Ally! – Miért mondta neked Lionel Wittburg azt, amit mondott akkor ott, az utcán? – tudakolta a lány. – Az nem számít. – De nagyon is számít! Mert tudni akarom. Mint ahogy azt is, miért játszottátok el a barátaiddal, hogy útonállók vagytok. – Azt hiszem, ez nyilvánvaló – felelte hűvösen Mark. – A te eszeddel már rég rá kellett volna jönnöd. – A gyilkos hintóval menekül, ezért igyekeztek minden hintót megállítani és körülnézni benne – vágta rá diadalittasan Ally. – Látod? Rájöttem. Csak azt nem tudom, mit akart nekem mondani szegény Lord Wittburg. – Akkor még én sem tudtam – mondta csillapítón a férfi. – No és Brianék? – kérdezte Ally. – Ők tudják már, hogy mindjárt elmész? A férfi nem válaszolt, de a tekintetéből Ally kiolvashatta a választ: igen, tudják... Nyelt egy nagyot. Elege volt ebből az 316
egészből. Hát mindenki azt hiszi, hogy ő szó nélkül eltűri ezt most és ezentúl mindig? Eltűri, hogy a férje elmegy, és nem tudja senki, mikor jön vissza? Ő viszont legyen jó kislány, mosolyogjon szépen és ne csináljon semmit, legkevésbé azt, amit a legjobban szeret, mert veszélyes lehet... Nevetséges! Mark értékeli ugyan az eszét és a tehetségét, de megtiltja, hogy éljen ezekkel a képességeivel. – Nem elmegyek. Elmegyünk – javította ki szelíden Mark. – Mindjárt jön értünk a hintó, hogy mindenki azt higgye, a nászéjszakánk veszi kezdetét. – Még szerencse, hogy a nászéjszakán már túl vagyunk, kétszeresen is – vágta oda keserűen Ally. – Az ég áldjon, hát még mindig nem látod, mi folyik itt!? Meg kell állítanunk ezt az embert, gátat kell vetnünk ennek a rettenetnek! – Tudom. – Akkor ne tégy szemrehányást, hanem nézd el nekem, hogy elmegyek! Kiáltás harsant az udvaron. A szépen feldíszített Farrow– hintó érkezett méltóságteljesen, lassan a ház elé. A kocsit és a pompás fekete lovakat is fehér bóbiták ékesítették. – Indulhatunk! – pillantott rá türelmetlenül Mark. Ally állta a tekintetét. És arra gondolt, mennyivel jobban szerette Markot akkor, amikor nem parancsolgatott folyton, hanem kért és kérdezett. De azért engedelmesen a násznép felé fordult, és derűs arccal integetett, pontosan úgy, ahogyan várták tőle. Majd Markkal kéz a kézben a kocsihoz szaladt, s hagyta, hogy Bertram meg az ifjú férj felsegítsék a járműbe. 317
Még onnan is visszafordult, és mosolyt erőltetett az arcára. Merry, Violet és Edith összekapaszkodva, pityeregve nézett utána. – Szeretlek benneteket! – dobott nekik csókot, amikor a hintó elindult. – És mindent köszönök! Azzal eltűnt a kocsi belsejében. Mint egy fúria, letépte a fejéről a fátylat diadémostul, majd lebontotta az egész frizuráját, csak úgy röpködtek a hajtűk. – Remélem, elégedett vagy! – sziszegte. – Megfelelően alakítottam a boldog ara szerepét? – Ally, drágám... – próbálta jobb belátásra téríteni a férfi. – Mert hiszen ez is csak egy színjáték, nem igaz? A te életedben minden az. Egyszer úriembert játszol, másszor útonállót, megint máskor nyomozót vagy éppen ifjú férjet... – Ally, az ég szerelmére! Három embert öltek meg egyetlen éjszakán, és a negyedik sincs messze a haláltól. Őhozzájuk képest mi az a kis kellemetlenség, amit nekünk el kell viselnünk? Allyt egyre jobban elfutotta a méreg. Nem igaz, hogy Mark még mindig nem érti! Mintha ő a kényelmetlenségek miatt panaszkodna, no hiszen! Egyszerűen csak azt szeretné, ha a férje tisztelné és megbízna benne! – Nem a kellemetlenségekről beszélek! – fakadt ki. – Hanem az életemről, amely többé már nem az enyém. Pedig tegnap még szabad voltam... – Most sem vagy rab. – Csakugyan nem? – Ha annak érzed is magad, hidd el, én nem vagyok börtönőr! 318
Ally nem felelt, csak ránézett, azon csodálkozva, hogy mondhat ilyet. – A saját születésed, a társadalmi státusod rabja vagy. – Na ne mondd! – Allynek már könnyek csillogtak a szemében. – Akkor miért voltam egészen szabad, amíg be nem léptél az életembe? Mark válaszolni akart, de a lány dühösen leintette. – Mielőtt bármit mondasz, kérlek, válaszolj egy kérdésemre. Én hol leszek, míg te nyomozol? Hova visz a kocsi? A barátaid mind a kastélyban maradtak... – Nem, nem maradtak ott – közölte Mark és elfordult. – Egek! Még ezt sem tudhatom? Nem mondod meg, hová megyek? Semmi válasz. Nem sokkal azután, hogy elhagyták a Stirling–birtok kapuját, a kocsi megállt. Ally lovak nyihogását hallotta az út széléről. – Jövök, amint csak lehet – mondta Mark, majd kinyitotta az ajtót és kiszállt. Ally kihajolt utána, és látta, hogy Geoff, Patrick, Thomas és Ian Douglas lóháton utánuk jöttek, s kötőféken magukkal hozták Mark lovát is. A férfi egy pillanat alatt felpattant a hátára, de hogy merre indultak, azt Ally már nem láthatta, mert a kocsi ismét mozgásba lendült. És ő nem tudta, hová viszik... Elkeseredésében sírva fakadt. Először a legközelebb eső gyilkossági tekintették meg, Elizabeth Prine házát.
színhelyet
319
A halottkém már ott volt, és persze rendőrök is őrizték a házat, de valamennyien civil ruhát viseltek, és igyekeztek minél kisebb feltűnést kelteni. Túl sok meglepetés nem érte a vizsgálódókat: bebizonyosodott viszont sok minden, amit eddig csak sejtettek. Például, hogy a gyilkos a hátsó bejáraton át hatol be a házba, és hogy kulccsal rendelkezik. Meg hogy Marknak tökéletesen igaza volt, amikor szerelmi viszonnyal vádolta meg Elizabeth Prine–t. Az asszony ugyanis nemcsak hogy ismerte a gyilkosát, de egyenesen várta is őt aznap este. És a férfi szerelmes ölelés helyett elvágta a torkát. Mark beszélt a házat egész nap őrző rendőrrel és alaposan átvizsgálta a szobát, de nem talált semmit, ami a tettes személyére utalt volna. Csupán az volt biztos, hogy Mrs. Prine–t a szeretője ölte meg. No és beigazolódott Douglas felügyelő elmélete is a hátsó ajtón menekülő tettesről, akit nem túl messze hintó várt, nehogy valaki véletlenül meglássa esetlegesen véres öltözetét. A Porter–házban történtek pontosan rímeltek a Prine– gyilkosság részleteire, azzal a különbséggel persze, hogy Hudson Porter házvezetőnője nem várta a gyilkost. Küzdelemnek semmi nyomát nem találták. A házvezetőnővel feltehetően kegyes volt a sors: a jelek szerint álmában halt meg, észre sem vette, mi történik vele. A Brandon–ház volt az utolsó állomás. A házvezetőnőt szintén álmában érte a halál, ő volt az első áldozat. Miután vele végzett alagsori hálószobájában, a gyilkos elindult felfelé, az emeletre. A ház asszonya azonban nem aludt, mi 320
több, valami zajból megsejthette, hogy illetéktelen tartózkodik a házban, mert lámpát gyújtott és keményen védekezett. Ennek köszönhette az életét is. A dulakodás zajaira és a sikolyokra ugyanis felfigyelt a ház előtt posztoló rendőr, behatolt a házba, s elriasztotta a tettest, aki így csak félmunkát végzett. Eleanor Brandonhoz orvost hívtak, aki megmentette a nő életét. Igaz, ez az élet az óriási vérveszteség miatt most is csak cérnaszálon függött. A következő állomás a kórház volt. Eleanor Brandon falfehéren, mozdulatlanul feküdt az ágyon, a nyakán nagy, fehér kötés. A karján zúzódások és kisebb, vágott sebek éktelenkedtek, jeleként annak, hogy a nő vitézül küzdött. – Tisztára, mint a férje – állapította meg Ian Douglas. Mark biccentett. – Milyen esély van rá, hogy megmarad? – kérdezte az orvostól. A doktor a fejét csóválta. – Talán egy a százhoz. De mindent megteszünk érte... Mikor a két férfi elhagyta a kórházat, csatlakoztak az odakinn várakozó Patrickhez, Geoffhez és Thomashoz. – Egyelőre nem tehetünk többet – mondta nekik Mark. – Viszont a lehető leghamarabb, talán már holnap ki kellene lovagolnunk az utakra. – Úgy érted, útonállóként? – Pontosan. Bőven van még mit kiderítenünk. Annyi bizonyos, hogy ezek a nők a tettes cinkosai voltak az előző gyilkosságokban. Kulcsot adtak neki, lehetővé tették, hogy bejusson a házba, és egyedül találja az áldozatot. Talán pénzt ígérhettek neki a későbbi örökségből. A gyilkosunknak azonban más tervei voltak... Pontosabban a gyilkosainknak, mert tekintve, hogy valakinek a bakon is ülnie kellett, várva, 321
hogy a tettes elvégezze a piszkos munkát, legalább két gyanúsítottat keresünk. Akik voltak olyan dörzsöltek, hogy a bűnjelet Lord Wittburg kocsijába csempészték azon a bizonyos estén, amikor szegény öreg kissé összekavarodott és halálra rémítette Allyt. A saját bevallása szerint Lord Wittburg akkor a klubjából jött, és ott többekkel találkozott. Arthur Conan Doyle–lal, az íróval, Sir Angus Cunninghammel és Sir Andrew Harringtonnal. De Thane Grier, az újságíró is ott ólálkodott a környéken. Tehát ezek az emberek voltak azok, akiknek lehetőségük adódhatott berakni azt a köpönyeget a Wittburg–hintó ülése alá. Doyle–t azonnal kizárhatjuk. Egyrészt őt jól ismerem, és tudom, hogy képtelen lenne efféle mészárlásra. Másrészt soha semmiféle politikai megmozdulásban nem vett részt, sem egyik, sem másik oldalon, és az áldozatokat sem ismerte. – De Cunninghammel és Harringtonnal más a helyzet – folytatta Mark. – Ők mindenütt felbukkantak, többször is előkerült a nevük az esetek kapcsán. És az az újságíró is mindig ott van, ahol történik valami. – Sir Angus a seriff – jelentette ki méltóságteljesen Ian Douglas. – Őt nem vádolhatjuk ilyesmivel. – Miért ne vádolhatnánk? – vont vállat Mark. – A társadalmi állásra igazán nem lehetünk tekintettel. Különben nem mondtam, hogy ő a tettes, csak annyit állítottam, hogy többször előkerült a neve. Tehát nem zárhatjuk ki egészen az eshetőséget. Mit gondol, felügyelő, mennyi ideig tarthatjuk vissza a híreket? Megakadályozhatjuk, hogy a lapok telezengjék a környéket a gyilkosságok részleteivel? – Persze. De előbb–utóbb úgyis kiszivárog minden, és akkor megint azzal vádolnak majd minket, hogy lám, egy 322
követ fújunk a gyilkosokkal, mert megpróbáljuk elkendőzni az igazságot. – Jó. Akkor inkább adjunk át nekik önként és dalolva minden információt. A felügyelő komoran bólintott. – El tudom képzelni a holnap reggeli szentbeszédeket a környékbeli templomokban. Allyt kellemes meglepetésként érte, hogy Londonba vitte a kocsi, Lord Farrow városi palotájához. Bertram udvariasan lesegítette a hintóból. – Jeeter és a személyzet többi tagja örömmel állnak a rendelkezésére, Lady Farrow. És nem kell félnie egy pillanatig sem. Én idekinn őrködöm, vigyázok önre. – Köszönöm, Bertram. – Lord Joseph a vadászházban tölti az elkövetkező néhány éjszakát, hogy semmiképpen se zavarjon. Ó, hát persze, hiszen friss házasok! Ez lenne a nászéjszakájuk... – Senki sem tudja, hogy itt van – mondta végezetül a kocsis. – Csak a gazdám és a fiatalúr. Nem lesz semmi baj. – Reméljük. Senki sem tudja? – csodálkozott Ally. Hiszen bárki megláthatta a kocsit, míg ideértek. Meglehetősen feltűnő volt, már csak a menyegzői díszek miatt is. No de sebaj, miért érdekelne bárkit is, hogy ő itt van? Jeeter közben kisietett üdvözlésére a szakácsnővel és a szobalánnyal egyetemben, de a fiatalasszonynak nem volt kedve bájcsevegni. Alig várta, hogy visszavonulhasson a szobájába. Még a szobalány segítségét sem kérte: egyedül 323
vetkőzött le a tükör előtt, és a fürdőjét is egyedül készítette el. Hosszasan tisztálkodott, majd ágyba bújt, de aludni persze nem tudott. Várta a férjét. 16.FEJEZET Mark nem tudta, mi vár rá, ha hazaér. Nem tudta, hogyan fogadja majd ifjú felesége, aki nem is olyan rég még tombolt, amiért az esküvőjük éjszakáján is el kell válniuk. De ez tulajdonképpen tökéletesen érthető. Ugyanakkor Mark nem tehetett mást. Sosem elégítette ki az, hogy ő Lord Farrow egyetlen fia, a birtok és a cím sokak által irigyelt örököse. Hasznossá akarta tenni magát, saját jogon akart valaki lenni, ezért küzdött ifjúkora óta. Az önmegvalósításnak arra az útjára, melyen most haladt, két dolog vezérelte. Az egyik az idős Viktória királynő iránt érzett tisztelet és megbecsülés, a másik pedig Arthur Conan Doyle barátsága. Az író, Sherlock Holmes, a zseniális detektív megalkotója sokat mesélt neki egykori professzoráról, dr. Joseph Bellről, és az ő híres módszereiről, melyek annyit segítenek a rendőrség munkájában. Ugyanakkor azonban a tény, hogy Mark Farrow–nak hívják, nagymértékben segítette választott hivatásában. Neve és címei olyan ajtókat nyitottak meg előtte, melyen közönséges halandók nem léphettek volna be soha. Most mégis kínozta az önvád, hogy túlértékelte a saját fontosságát. Mintha csak ő tudná kinyomozni ezt az ügyet... Miért is nem bízta másra a nyomozást? Nem lett volna 324
szabad félbeszakítania a tulajdon esküvőjét, s ezzel magára haragítania újdonsült asszonyát. Ally... Mark elmosolyodott. Mielőtt megismerte a lányt, egész másnak képzelte. Azt hitte, jobban hasonlít az átlagos úri kisasszonyokra. De Ally semmilyen szempontból nem volt átlagos. Sem a megjelenését, sem az eszét, sem a temperamentumát illetően. Természetesen Mark nem élt szerzetesi életet a házassága előtt, voltak hosszabb–rövidebb ideig tartó viszonyai – a legutóbb például egy neves színésznővel –, de egyik sem bizonyult tartósnak vagy komolynak. Érzelmileg nem kötelezte el magát, és házasságot sem ígért senkinek, hiszen pontosan tudta, hogy apja adott szavát nem fogja megszegni. Előre elhatározta, hogy gyöngéd és előzékeny férje lesz Alexandra Graysonnak, bár azt maga sem gondolta volna, hogy a házastársi hűséget is komolyan fogja gondolni. Persze, hiszen nem sejthette, hogy beleszeret a menyasszonyába. Aki immáron a felesége. De vajon megvan–e még a felesége, vagy máris elhagyta az éjszakai nagy összeveszés után? Dobogó szívvel sietett fel a hálószobába, pedig Jeetertől tudta, hogy Ally rég nyugovóra tért. Mégis úgy félt, hogy esetleg nem találja ágyban a nejét, ahogyan egyetlen csata előtt sem félt soha. Ally azonban ott volt. Félig betakarva, vékony, fehér hálóingben, mely csábítóan simult teste domborulataira. Mark vetkőzni kezdett, aztán egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Eszébe jutott a vértenger, amelyet ma éjjel látott, s 325
egyszerre mocskosnak érezte magát, mintha testét–lelkét beborította volna az a rengeteg vér. Tudta, hogy így nem fekhet a hitvesi ágyba. Halkan elhagyta hát a szobát, és a saját lakrészébe ment fürödni. Még azelőtt bebújt a kádba, hogy az teljesen megtelt volna, de csak egy pillanatra adta át magát a jóleső ellazulásnak. Aztán szappant és mosdókesztyűt ragadott, hogy lesúrolja magáról a vér és a halál szagát, s talán magát a gonoszt is, aki sajnálatos módon oly gyakran befurakszik az emberi szívekbe. Annyira elmerült gondolataiban, és olyan lelkesen szappanozta magát, hogy észre sem vette, amikor kinyílt a szoba, majd a fürdőszoba ajtaja. Csak véletlenül pillantott fel, s azt látta, hogy a felesége ott áll tőle alig kétlépésnyire. Földig érő fehér selyem hálóingében, derékig leomló hosszú, mézszőke hajával olyan volt, akár egy angyal. Csak az ajkán játszó érzéki mosoly nem emlékeztetett a mennyei teremtményekre. Puhán, lágyan siklott oda hozzá, szinte lebegni látszott hosszú öltözékében. Aztán leült a kád szélére. Mark nem udvariasságból nem szólította meg, hanem mert nem talált szavakat. Csak bámult, még a szája is tátva maradt az éjjeli tünemény láttán. – Hát visszajöttél – állapította meg lágyan Ally. – Hiszen mondtam, hogy jövök, amint lehet – nyögte ki nagy nehezen a férfi. – Igen. Valóban ezt mondtad... – suttogta Ally, és odahajolt hozzá. Mark egyszerűen le volt nyűgözve. Fogalma sem volt ugyan, minek köszönheti, hogy neje dühöngő fúriából a 326
csábítás és a szerelem istennőjévé változott, de nagyon is kedvére való volt a dolog... Megrészegülten szívta be Ally testének illatát, és mohón hajolt oda hozzá, hogy mihamarabb összeérjen az ajkuk... míg a hideg vas érintése a nyakán meg nem állította. Ally ekkor ajkán diadalmas mosollyal visszahúzódott, de a keze és benne a tőr ott maradt Mark nyakánál. A férfi a fogát csikorgatta. – Mi az? Megbolondultál? Meg akarsz ölni? – Dehogyis, drágám. Csak meg akartalak leckéztetni. Ennyi az egész. – Ha az a lecke lényege, hogy kígyót melengettem a keblemen, köszönöm, megértettem, és ígérem, okulok belőle. Ally derűsen holdazta fel a szemöldökét. – Félreértettél. A lecke lényege az, hogy hozzám hasonlóan te is sebezhető vagy, kedvesem. Tehát nem zárhatsz be engem azon az alapon, hogy veszélyben az életem, hiszen akkor magadat is bezárhatod velem együtt. – Van még valami? – kérdezte Mark, aki legnagyobb meglepetésére kezdte élvezni a „leckét”. Ally hálóinge ugyanis a fürdőszoba párás levegőjében átnedvesedett, és egyre jobban tapadt a keblére. – Ó, hogyne! Mindenekelőtt jó lenne, ha megjegyeznéd, hogy nem vagyok a tulajdonod. Nem cipelhetsz sem ide, sem máshová a megkérdezésem nélkül. Mert akár hiszed, akár nem, nem amiatt voltam dühös, hogy magamra hagytál az esküvőnk éjszakáján. Hanem azért, mert még arra sem vetted a fáradságot, hogy elmagyarázd nekem a helyzetet. Nem voltál kíváncsi a véleményemre, még arra sem érdemesítettél, hogy elmondd, hová vitetsz. 327
– Folytasd! – Most te jössz – mosolyodott el negédesen Ally. – Kérj bocsánatot, légy szíves! – Miért? Csak nem azért, mert féltettelek és vigyázni akartam a biztonságodra? – Az én biztonságomra? – kacagott fel gyöngyözően a lány. – Nem az én torkomnak szegeznek kést, drágám... – Van azonban valami, ami határozottan javítja az esélyeimet. – Csakugyan? És mi lenne az? – Megérzem, ha az ellenfelem valójában nem is akarja használni a fegyverét. Azzal hirtelen megmarkolta Ally csuklóját, és kicsavarta belőle a tőrt, amely a fürdőszoba kövezetére pottyant, és egészen a falig csúszott. Aztán nemes egyszerűséggel berántotta a lányt magához, a jókora kádba. Ally felsikoltott, de nem adta fel, küzdött, akár egy vadmacska. A kádból természetesen kicsapott a víz, hamarosan az egész helyiség úszott. De akármilyen állhatatosan harcolt is a lány, nem volt esélye. Mark karjai akár az acélabroncsok kulcsolódtak köréje, s végül sikerült lefognia mindkét kezét. A küzdelem véget ért, Allyben viszont továbbra is forrt a düh. Gyűlölt kiszolgáltatva lenni a férfi kénye–kedvére... – Én is örülök, hogy látlak – súgta a fülébe fátyolos hangon Mark. – Nem hittem volna, hogy még ide is utánam jössz, de hát a szenvedély, ugye... A lány azonban elengedte a füle mellett a csúfolódást. – Nem tűröm, hogy így bánj velem – mondta méltóságteljesen. – Ha nem bízol meg bennem, ha nem 328
méltatsz arra sem, hogy beszélgess velem, ha eltitkolsz előlem dolgokat, semmi értelme a házasságunknak. Ez bizony elég komolyan hangzott. – Miről beszélsz? – értetlenkedett Mark. – Mit titkolok el előled? – Például azt, miről akart beszélni velem Lord Wittburg – vágta ki diadalmasan Ally. Mark habozott, aztán sóhajtott egy nagyot. Rájött, hogy muszáj őszintének lennie, különben sosem engeszteli ki a feleségét. Bármilyen gyöngéden tartotta is a karjában, Ally úgy feküdt ott, mint egy darab fa. „Senki sem tudhatja meg" – mondta az édesapja. De Allynek mégiscsak jogában áll tudni! Hiszen róla van szó. Talán még óvatosabb is lesz, ha megtudja, kicsoda ő valójában... – Nyilván hallottál a Hasfelmetsző Jackkel kapcsolatos összeesküvés–elméletekről – kezdte. – Természetesen. – Ally felszegte a fejét, hogy férje szemébe nézhessen. – De ne mondd, hogy a korona állt a gyilkosságok mögött, mert úgysem hiszem el. – Semmi ilyesmit nem állítok, noha minden ostoba pletykának van szemernyi valóságmagva. – De mi köze a királyi családdal kapcsolatos rosszindulatú pletykáknak hozzám? – értetlenkedett a lány. – A pletykák Albert Victorral, Clarence hercegével kapcsolatosak, akit a nép csak Eddie hercegnek nevezett. – Nem hiszem, hogy ő volt a... – Nem. Természetesen nem ő volt a gyilkos. De az igaz, hogy a herceg szerelmes lett, és a királynő engedélye nélkül megházasodott. Egy katolikus lányt vett el, akinek Annie volt 329
a neve. A kapcsolatból egy gyermek született. A herceg már beteg volt, amikor megnősült, nem sokkal a kislány születése után pedig meghalt. Annie nem sokkal élte túl, így a kislány árvaságra jutott. – Igen? – Ally figyelmesen várta a folytatást. Mark vett egy nagy levegőt és kibökte: – Te vagy ez a kislány. – Micsoda? – Ally elsápadt. – Eddie herceg lánya vagy. A királyi család tagja. Ally a fejét rázta. – Nem, ez lehetetlen... Mark nem felelt. Számított rá, hogy a lány nem fogja elhinni a dolgot. – Ez csak valami ostoba pletyka, nem több – bizonygatta Ally, de a férfi nem vitatkozott. – Eressz el, légy szíves! – kérte Ally, és Mark engedelmeskedett, sőt segített neki kikászálódni a kádból, majd egy törölközőt is keresett számára. Ally előrement a hálószobájába, a saját szobájába, s a férfi a derekára csavart fürdőlepedővel követte. Mire utolérte, a lány a kandalló előtt állt. Egész testében reszketett. Mark odalépett hozzá, levette róla a vizes hálóinget, majd visszacsavarta őt a fürdőlepedőbe. – Mondd, hogy nem igaz! – suttogta Ally. – Nem tudom, igaz–e, vagy sem – mondta a férfi. – Nekem apám mondta el, és ő nem az az ember, aki összevissza beszél. De akár igaz, akár nem, engem csöppet sem érdekel. A pillantásuk egybekapcsolódott, s Ally olyan könyörgőn, olyan esdeklőn nézett rá, hogy Marknak elszorult a szíve. A karjába kapta és leült vele a kandalló melletti fotelba. 330
– Csak azt tudom, hogy szeretlek – mondta egyszerűen. Ally nem válaszolt, de feléje fordult, és átölelhesse a nyakát. Aztán csókra kínálta könnyektől nedves ajkát. Mark, aki azóta várt erre a pillanatra, hogy megpillantotta ifjú hitvesét a fürdőszobában, boldogan engedelmeskedett. Először gyengéd és vigasztaló volt a csókja, ám ahogy múltak a másodpercek, egyre forróbb, egyre szenvedélyesebb lett. Teljesen elfeledték, hogyan is kezdődött az ölelkezésük, csak az számított, hogy megmutassák, mennyire kívánják, mennyire szeretik egymást. Mark felállt, és az ágyhoz vitte Allyt. A törölközőket útközben persze elhagyták, de úgysem volt rájuk többé szükség. Ahogy az ágyra heveredtek, a férfi csókolni kezdte felesége vállát és nyakát, miközben tenyerébe fogta és lágyan cirógatta gömbölyű keblét. Ally keze közben a hátán kalandozott, s ahogy a gerincét simogatta, Markot jóleső borzongás fogta el. Aztán a lány ujjai vándorútra indultak, s rátaláltak meredező férfiasságára. Mark felnyögött, s felesége hajába temette az arcát. Amikor úgy érezte, nem bírja tovább, megfogta Ally kezét, s ismét magához ragadta a kezdeményezést. A hasát kezdte csókolni, majd egyre lejjebb vándorolt. Ajkával, nyelvével kényeztette, majd egyszer csak a hátára fordult, és magára húzta Allyt. Így hatolt belé. Egyre mélyebben, egyre erőteljesebben, míg csak el nem jött a gyönyörűséges befejezés. Amikor Ally teste megfeszült, és ajkát kéjes kiáltás hagyta el, akkor, csak azután jött el a beteljesülés pillanata Mark számára is. Szenvedélyük csillapodtával sem engedték el egymást, sőt Mark még erősebben húzta magához, és szüntelenül cirógatta. 331
– Szeretlek, Ally. Téged, csak téged. A lányt, akivel az erdőben találkoztam... Nem számít, ki vagy. Csak te magad számítasz. És az, amit irántad érzek. – Én is szeretlek, Mark. Mindennél jobban – suttogta Ally. Mark egész éjjel érezte a sürgető késztetést, hogy forró szerelmét bizonyítsa. És ifjú neje egyáltalán nem bánta ezt. Boldog volt, hogy ő is bizonyíthat. Amikor Ally vasárnap felkelt, már nagyon későre járt. Arra számított, hogy egyedül lesz az ágyban, de legnagyobb meglepetésére, ahogy kinyitotta a szemét, a pillantása Markéval találkozott. Nem ment tehát el! Ott feküdt mellette, csak éppen felkönyökölt, hogy jobban láthassa őt. Ally lustán elmosolyodott. Szerette a férje látványát. Legfőképpen meztelenül... – Azt hiszem, van egy jól megpakolt reggelizőtálca odakint az ajtó előtt – szólalt meg a férfi. – Akarod, hogy behozzam? – Igen, nagyon szeretném. Mark felkelt. Lehajolt, felvette és a csípője köré tekerte az egyik törölközőt, majd kinyitotta az ajtót és behozta a tálcát. – Jeeter, a tökéletes komornyik, aki mindenre gondol – állapította meg. – Csak semmi pirítós, mert az gyorsan kihűl. Helyette keksz, dzsem és kemény tojás. Ally felült, óvatosan, hogy az ágyra tett tálcát fel ne lökje. Mindkettejüknek kitöltötte a teát, mely még kellemesen meleg volt. Mark közben elrendezte a két kistányéron a kekszeket. – Vajat? – Igen, kérek. És dzsemet is. 332
– Cukrot a teába? – Nem, köszönöm. Csak tejjel iszom. Miután éhségüket csillapították, Ally komolyan a férjére nézett. – Mark, gondolod, hogy... hogy amit tegnap mondtál nekem, az igaz lehet? – Nem tudom, hogy igaz–e. Mint már említettem, nem is nagyon érdekel. Téged igen? Hiszen ez semmin sem változtat. Téged a nénikék neveltek, ők gondoskodtak rólad nagy–nagy szeretettel. És persze a gyámjaid is... – De mi van, ha ők... Ha nem az irántam való szeretetből törődtek velem, csak koronahűségből, és mert parancsnak engedelmeskedtek? Mark a fejét rázta. – Arra megkérhették őket, hogy gondoskodjanak rólad, hogy megvédjenek, de arra biztosan nem kaptak utasítást, hogy szeressenek. A szeretet vagy magától jön, vagy sehogy... Ha tehát érezted a szeretetüket, az neked szólt, csak neked. Ally szeme könnybe lábadt. – Köszönöm. – Mit? – csodálkozott a férfi. – Hogy visszaadtad őket nekem. Azzal Ally megrázta dús, szőke sörényét, mintha csak meg akarna szabadulni attól a különös érzéstől, amely Mark vallomása óta eltöltötte. Nem tudta, vajon igaz–e a férfi története, de nem is akarta tudni. Próbálta annyival elintézni, mint Mark: igyekezett úgy tenni, mintha nem is érdekelné. – Mondd el, légy szíves, mi történt tegnap! – kérte a férjétől. 333
Mark elmosolyodott. – Szívesen. Mozgalmas éjszakánk volt, ugyanis egy fölöttébb buja asszonyra tettem szert... – Jaj, nem erre gondoltam! – Ally a kezére tette a kezét. – De most komolyan... Mi történt azután, hogy kiszálltál a kocsiból? A férfi megdermedt, a pillantása elsötétült. – Ne akard tudni! Rettenetes volt. – Nem félek. Mondd csak el nyugodtan! – Ally, ilyet még én sem láttam soha életemben. És nem csak a négy áldozat meg a rengeteg vér miatt... – Szóval, akit kerestek, az egy hidegvérű, számító szörnyeteg. Mark bólintott. – Láttam a cikkedet, melyben arra utaltál, hogy a gyilkosságok talán szimpla nyereségvágyból vagy egyéb prózai okból elkövetett bűntettek, mindenféle politikai vonatkozás nélkül. Ally biccentett. – Most már nem sok hasznát vesszük az elméletemnek. A nők, akik a gyilkos cinkosai voltak, mind meghaltak. – Eleanor Brandon még él – emlékeztette Mark. – Legalábbis az éjjel még élt. Nem tudom, van–e változás az állapotában. Jeeter nyilván szándékosan felejtette le az újságot a reggelizőtálcáról. Gondolta, legalább ma reggel legyen nyugtunk a csúf hírektől. – Ha megmarad, nyilván bíróság elé állítják – vont vállat Ally. – És valószínűleg felakasztják a férje meggyilkolásában játszott szerepe miatt. 334
– Ó, az egyáltalán nem biztos. Sosem tudhatod, hogy ítéli meg a helyzetet a bíróság. Az orvos szerint Mrs. Brandonnak nincs sok esélye az életben maradásra, de azért persze rendőr posztol az ágya mellett. Részint hogy megvédjék az esetleges támadástól, részint pedig hogy ha magához tér és mond valamit, akkor legyen tanú. Talán pont tőle tudjuk meg majd a gyilkos nevét. Nem hinném, hogy tovább falazna egy olyan embernek, aki őt magát is meg akarta ölni. – Gondoltál már Sir Angus Cunninghamre, mint lehetséges gyilkosra? Markot váratlanul érte a felvetés. Csodálkozva meredt a feleségére. – Honnan jutott ez eszedbe? – Csak úgy. – Ally vállat vont. – Olvastam ezt–azt. Többek között átböngésztem egy sor régi újságcikket. – No és hol szerezted a régi cikkeket? – Mark gyanakodó pillantást vetett rá. – Csak nem Thane Griertől? A lány lesütötte a szemét. Nem válaszolt. – Ally, tudnod kell, hogy Grier is a gyanúsítottak között van. – Nem, ő nem lehet gyilkos! – tiltakozott Ally. – Honnan tudod? Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – Érzem. De igazad van, egészen biztos nem lehetek benne. – Tartsd magad távol attól az embertől! Ally nem felelt. – Megértetted? – De Mark... – Csak semmi de! Tartsd magad távol tőle! Ally ismét nem válaszolt. Inkább témát váltott 335
– A gyilkos nagy ostobaságot követett el – mondta élénken. – Azzal, hogy megölte ezeket az asszonyokat, nyilvánvalóvá tette mindenki számára, hogy nem politikai gyilkosságsorozatról van szó. – Ebből is látszik, hogy ami olyan nagyon kézenfekvőnek tűnik, az nem feltétlenül igaz – bólogatott Mark. – A gyilkos egyszerűen csak felhasználta, sőt talán ő maga irányította a politikai zavargásokat, hogy azok elfedjék tette valós mozgatórugóit. – Valószínűleg Elizabeth Prine–nal együtt tervelték ki a dolgot, hiszen ő a gyilkos szeretője volt... Mellesleg elég veszélyes, ha ennyien tudnak egy gyilkosságról. Lám, ebből is mi lett. Félve attól, hogy Elizabeth meggondolatlansága elárulja, a gyilkos végzett a megunt szeretővel. Csakhogy ott volt a másik három asszony, aki megrémülhetett a halálhírtől, és az ijedség megoldhatta volna a nyelvüket. Tehát nekik is meg kellett halniuk. – Ezért következett be a tegnapi vérfürdő – dünnyögte Ally. – Pontosan. No és mondd csak, olvasgatás közben mire bukkantál még azon kívül, hogy gyanúsnak találod Sir Angus Cunninghamet? – Ami azt illeti, Sir Andrew Harringtont is meglehetősen gyanúsnak találom. Jobban kellene figyelnetek rá. Mark a fejét rázta, de nem tagadólag. Inkább indulatosan. – Mi az? Miért vagy dühös rám? – kérdezte szelíden lány. – Nem vagyok dühös, csak... Tulajdonképpen igazad is lehet. Elképzelhető, hogy valóban vaj van Sir Harrington fején. De nem ez most a legfontosabb gondunk, hanem az, hogy veszélyben forogsz. 336
– A betörés miatt gondolod? – Nem csak amiatt. Nem csupán azért törhetnek az életedre, mert te vagy A. Anonymus. Ahogy Lord Wittburg megtudta, mások is megtudhatták, hogy a királyi családhoz tartozol... Figyelj rám, Ally! Nem kívánom tőled, hogy az egész életedet szigorú őrizetben éld le. Nem várom el, hogy fogadj szót nekem, bár tegnap megesküdtél, hogy engedelmes feleségem leszel. De én nem utasítalak, csak kérlek. Nagyon szépen kérlek, légy óvatos. Vigyázz magadra, amíg el nem kapjuk a gyilkost! Ally kinyújtotta a karját és végigsimított a férfi arcán. – Vigyázok, Mark. Mint ahogy te is. – Azt hiszem, nem értettél meg. – Mark megfogta és az ajkához emelte a kezét. – Szabadon nőttél fel egy erdei házikóban. Megszoktad, hogy oda mész, ahová akarsz, és azt teszed, amit akarsz. De ez nem mehet így tovább, ugye érted? Ally nem felelt. – Befejezted a reggelit? – kérdezte sejtelmes mosollyal. Mark bólintott, mire a lány eltette az ágyról a tálcát, aztán odaült a férje mellé, átölelte, és várakozón ránézett. Nem kellett sokáig várnia.. Később, sokkal később mindketten megfürödtek. Ki–ki a saját fürdőszobájában. Ally már felöltözött, és épp a haját fésülte az öltözőasztalka tükre előtt, amikor Mark vissza hozzá. – Különös – jegyezte meg. – Micsoda? – kérdezte a férfi. – Te úton voltál a felügyelővel a gyilkosság helyszínére, én pedig ide. A gyilkos meg közben jól érezte magát, evett– ivott, táncolt az esküvőnkön. 337
Mark nagyot nézett. – Miket beszélsz? Honnan veszed ezt? – Onnan, hogy táncoltam az illetővel. – Micsoda?! A lány felemelkedett, a tegnap este levetett ruhájához ment, majd odavitte a férjének. – Látod? Apró vérfoltok. Itt is, meg itt is... Tegnap vettem észre vetkőzés közben. Valakinek a kezén volt egy egészen kicsi sérülés, amely újra vérezni kezdett, miközben az illető velem táncolt. Persze elképzelhető, hogy egészen más, prózai oka van annak, hogy az egyik táncosom megsérült. Megvághatta, megszúrhatta a kezét egészen ártatlan körülmények között is. Mégsem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy a gyilkossal táncoltam, akinek sebét talán az egyik áldozat okozhatta. A legvalószínűbb, hogy Eleanor Brandon, aki ugyebár küzdött az életéért... Mark ránézett, aztán a ruhára. A pillantásában riadalom tükröződött. – Jóságos ég! Ally... – Magához szorította a lányt, olyan erősen, hogy az már szinte fájt. – Egy őrült jár közöttünk – rázta a fejét hitetlenkedve –, mosolyog ránk, beszélget velünk, és mi még csak nem is gyanítunk semmit. Képes volt eljönni az esküvőnkre, és arcátlanul felkért táncolni... Édes Jézusom! Ha megtalálom, esküszöm, saját kezűleg tekerem ki a nyakát! – Jaj, Mark, azt nem szabad! Az ítélkezés a bíróság dolga. – Tudom, édesem... De annyira megdöbbentő, hogy még a tulajdon esküvőnkön sem vagyunk biztonságban. Megkérdezhetem, kikkel táncoltál? 338
– Inkább azt kérdezd, kivel nem – nevette el magát Ally. – Ugyanis mindenki felkért, beleértve a környékbeli farmereket is. Az pedig csak természetes, hogy táncoltam a gyámjaimmal, édesapáddal, az összes barátoddal, Sir Angusszel, Sir Andrew–val... – És feltételezem, Thane Grierrel is. – Igen, vele is. – Ally lehajtotta a fejét. – Vagyis ez a dolog csöppet sem visz minket közelebb a megoldáshoz. Már sajnálom, hogy szóba hoztam. – Sose sajnáld! – tiltakozott a férfi. – Mindig mondd el, amit tapasztalsz és gondolsz, mert érdekel a véleményed. És ígérem, én is igyekszem majd megosztani veled a tapasztalataimat és a gondolataimat. Ez az egész ügy azonban annyira csúnya, hogy többnyire nem visz rá a lélek, hogy beszéljek róla... Ally odahajolt hozzá. – Nem félek a csúnya ügyektől. – Én viszont néha igen. – De szeretnék tényleg része lenni az életed Mark. Igazi társad akarok lenni. A férfi megemelte Ally állát, és mélyen a szemébe nézett. – Szeretlek. – Tudom – mosolygott a lány. – Egyébkén hiszem, az útonállók megint akcióba lendülnek. Igazam van? – Honnan tudod? – Mark láthatóan elképedt. – Onnan, hogy a gyilkos a régi köpönyegét Lord Wittburg kocsijába rejtette, így péntek éjjel újra volt szüksége. Vagyis valahol kell lennie másik véres köpönyegnek. – Így igaz. 339
– Tehát hamarosan újra megállít valakit a haramiabanda – sóhajtott fel Ally. – Igen. – Értem. – A lány levertnek tűnt. Számított ugyan rá, hogy a férje nem marad vele egész nap, mégis rosszulesett neki kicsit a bizonyosság. Mark azonban alighanem olvasott a gondolataiban, mert rámosolygott. – Hamarosan, de nem ma – mondta derűsen. – Tényleg? – Ally arca felragyogott. – Hát mit akarsz csinálni ma? – Ma? Törődöm a feleségemmel. Nos, tetszik a program? 17.FEJEZET Az egész vasárnap az övék volt, és Ally számára ez az együtt töltött néhány óra maga volt a megvalósult álom. Beszélgettek, sokat nevettek, és játszottak. Igen, Mark dartsozni és biliárdozni tanította a feleségét, és Ally mindkét játékban meglepően ügyesnek bizonyult. Este a szakácsnő kitett magáért: pompás vacsorát készített az új házasoknak, melyhez Jeeter választotta a kiváló francia borokat. Előételként rákot ettek, majd borjúbélszínt, mely oly könnyű volt, és ízletes, hogy valósággal szétomlott a szájukban. Aztán eljött az éjszaka, mely jórészt nem alvással, hanem szerelmeskedéssel telt. Ally sosem gondolta volna, hogy egyszer még így fog szeretni valakit. Ilyen szenvedéllyel, ilyen kétségbeesett akarással. Minél többet voltak együtt, 340
annál inkább szerette Markot. És annál biztosabb volt benne, hogy Mark viszontszereti őt. Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy hétfőn, amikor felébred, a férje már nem lesz ott mellette az ágyban. Nem is volt. Ally igen sokáig lustálkodott, majd megfürdött és felöltözött. Miután lesietett, elkérte Jeetertől a reggeli lapot. A komornyik láthatóan nem örült a kérésnek, de nem szólt semmit. Előzékenyen odavitte az újságot az étkezőbe, Ally kávéjával együtt. A címlap, mint ahogy azt sejteni lehetett, semmi mással nem foglalkozott, csak a négyes gyilkossággal. Ally örült, amikor Thane Grier nevét megpillantotta a cikk alatt. Miután befejezte az ebédet is pótló villásreggelit, ismét felment az emeletre. Remélte, hogy Lord Farrow ebben a házában is tart írógépet, és nem is kellett csalatkoznia: a dolgozószobában megtalálta, amit keresett. Leült az íróasztalhoz, és vagy egy óra hosszáig dolgozott. Újabb cikket írt, amelyet természetesen A. Anonymusként jegyzett. Aztán eltöprengett, hogyan juttathatná el a cikket a rendeltetési helyére. Vajon hogy tud kiszökni a házból? A személyzet miatt nem aggódott, mert ők most biztosan a konyhában, a vacsorakészítéssel vannak elfoglalva. Jeeter feltehetően azt hiszi, hogy a villásreggeli után visszavonult a szobájába, s ezért egy darabig biztosan nem fogja zavarni. Bertram pedig, aki a kapu előtt őrködik, bizonyára a behatolókra összpontosít. Az aligha jut eszébe, hogy Ally kiszökik a házból… És a lány elindult le a lépcsőn, át a hallon, ki a kertbe. A kőfal szerencsére nem volt nagyon magas, és közvetlenül 341
mellette egy hatalmas tölgyfa állt. Kellemesen alacsonyan lévő ágai lehetővé tették Ally számára, hogy feljusson a fal tetejére, majd onnan leugorjon a szomszéd udvarba. Jóllehet nem ismerte a szomszédokat, nem kellett magyarázkodnia. Nem látta meg ugyanis senki, amikor kisuhant a nyitott kocsibejárón át az utcára. Szerencséje volt, nem kellett sokáig gyalogolnia: fogott egy bérkocsit és egyenesen a szerkesztőségbe vitette magát. Természetesen ott Thane Grierrel akart beszélni. Egy pillanatig sem hitte, hogy ő a gyilkos. Rögtön észrevette a férfit, ahogy belépett az irodába, és Grier is észrevette őt. Felpattant a helyéről és mosolyogva indult az üdvözlésére, miközben Ally egy óvatlan pillanatban elhelyezte a főszerkesztőnek megcímzett borítékot az egyik asztalon. – Miss Grayson! Ó, bocsánat, Lady Farrow! Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan találkozunk. Látta a vasárnapi újságot? Én írtam a tudósítást az esküvőjéről. És, noha persze csak a társasági rovatban kapott helyett, szerintem egész jól sikerült. – Hát igen, néha jó hírekre is szükségünk van – bólogatott Ally, aztán, mivel nem látta a cikket, gyorsan témát váltott: – De a ma reggel megjelent írása is jól sikerült. A férfi arca elkomorult. – Kár, hogy kicsit véres. – Csak amennyire a valóság. Tényeket közöl remek stílusban, mellébeszélés nélkül. – Köszönöm. – Grier kérdőn felvonta a szemöldökét. – De mit keres maga itt? Hiszen friss házas. Nincs jobb dolga?
342
– Éppenséggel volna, csak Mark pillanatnyilag nagyon elfoglalt. Ezért is nem tudtunk nászútra menni. Van most rám egy kis ideje? Grier nevetett. – Magára mindig van időm. Különben most tényleg azt csinálhatok, amit akarok. Annyi újságot adtunk el ma, mint még soha... Jöjjön, meghívom egy kávéra. Tudok egy jó helyet. Egy közeli, nagyon kellemes kis kávézóba vezette Allyt, ahol egy bokszban foglaltak helyet, és a legújabb, Franciaországból érkezett őrületet rendelték: a café au lait–t. Miután megkapták az italukat, az újságíró összefonta a karját maga előtt. – Nos, halljam, miről akar beszélni velem? – Egy rövid ideig hallgatott, majd folytatta: – Bevallom, halálosan bele tudnék szeretni magába. Mert nem elég, hogy álomszép, ráadásul még okos is, ami kiváló feleségjelöltté teszi egy feltörekvő újságíró számára. – Amikor látta, hogy Ally meglehetősen kényelmetlenül érzi magát, felemelte a kezét. – Ne aggódjon! Sikerült érzéseimet tisztelettel vegyes rajongássá szelídítenem. Hiszen ön már asszony, méghozzá egy nagyszerű ember felesége. De akkor mit keres itt velem? – Szeretném megoldani a gyilkosságok rejtélyét. Grier belekortyolt az időközben kihozott kávéba. – Akkor rossz helyen jár. Én nem vagyok rendőr. Nem én csinálom a híreket, én csak írok róluk. Különben is, nyomozók tucatjai dolgoznak az ügyön, nem is beszélve a kedves férjéről. – Van saját kocsija, Mr. Grier? A férfi meglepődött. 343
– Nem, nincs – felelte lassan. – Miért? Kocsira volna szüksége? A lány a fejét rázta. – Nem, csak... Csak kíváncsi voltam. Egyébként elolvastam a cikkeket, amelyeket adott. Az újságíró nevetett. – Gyanúsan sok ideje van, ahhoz képest, hogy ifjú ara. Ally elpirult. – Jaj, bocsásson meg! – mentegetőzött a férfi. – Nem akartam bizalmaskodni. Szóval elolvasta a cikkeket. – Igen. És két gyanúsítottam is van. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a királyellenes összeesküvők gyűléseiről szóló tudósításokból azt a következtetést vontam le, hogy vagy Sir Andrew Harrington, vagy Sir Angus Cunningham a tettesünk. Thane Grier vett egy nagy levegőt, de nem szólt semmit. – Maga adta nekem azokat a cikkeket – mondta Ally. – És maga kérdezte a véleményemet. Hát most hallotta, mit gondolok. – Sir Andrew a női szalonok dédelgetett kedvence, Sir Angus pedig seriff, mellesleg háborús hős – vetette ellen a férfi. – Tudom. Talán mégsem lehetetlen, hogy valamelyikük megorrolt a királynőre és a Birodalomra, noha persze a gyilkosságok nem elsősorban politikai természetűek. – Folytassa! – Sir Angus több gyűlésen is jelen volt, talán mint békéltető. Az, hogy ő a seriff, megkönnyíti számára a bejutást egy csomó helyre. – Ez igaz. 344
– És Sir Andrew is mindenhová bejáratos volt. Jóképű, kellemes modorú fiatalember. Szívesen fogadják mindenütt. Csakhogy ő Mrs. Elizabeth Prine unokafivére. Azt hiszem, elsőfokú unokafivére, úgyhogy talán... – Az nem jelent semmit – tiltakozott Grier. – III. Vilmos és Mária királynő is elsőfokú unokatestvérek voltak, és tessék... Mellesleg ha megnézi Sir Angust és Sir Andrew–t, gondolom, maga is az utóbbit választaná szeretőjéül. – Engem, hogy őszinte legyek, egyikük sem vonz különösebben. – Ally mosolygott, mert eszébe jutott az a férfi, aki viszont nagyon is vonzza. – Akkor is! – erősködött Grier. – Sokkal valószínűbb, hogy Mrs. Prine Sir Andrew–val szűrte össze a levet. Egyébként, mivel mindkettő katonaviselt ember, a gyilkolás egyikük számára sem jelenthet gondot. – Látja, még egy érv amellett, hogy igazam van – vágta rá Ally. – Mellesleg akármelyikük is a gyilkos, mostanra meglehetősen elbizakodott lehet, hiszen hét embert gyilkolt le büntetlenül. És ha elbizakodott, akkor nagy eséllyel hibázni fog. – Ha pedig hibázik, akkor a rendőrök lecsapnak rá – vélte a férfi. Ally előrehajolt, és egészen halkan mondta: – Talán tehetnénk valamit annak érdekében, hogy mihamarabb hibázzon. Nem volt túl sikeres ez a nap. Noha Markék bejárták szokott körzetüket, és szemmel tartották az utakat, sem Sir Angus Cunningham, sem Sir Andrew Harrington nem ült kocsiba aznap. 345
Így aztán a négy fiatalember dolgavégezetlenül tért meg a délután folyamán Lord Farrow vadászházába. Thomas, Geoff és Patrick estebédhez ült Lord Farrow társaságában, Mark ellenben átöltözött, és újra lóra szállt. Sir Angust látogatta meg a seriffi hivatalban. A gyilkosságokról beszélgettek, de ha volt is köze hozzájuk, Sir Angus nem árulta el magát. Semmi sem vallott arra, hogy bűnös lenne. Mark hamarosan elbúcsúzott tőle és visszatért a vadászházba. Mikor bekötötte Gallowayt az istállóba, eszébe villant, hogy Ally jegyzet– és rajztömbje még mindig ott van a nyeregtáskájában. Kíváncsi lett rá, mi van még benne azon az A. Anonymus–cikken kívül, melybe a múltkorában beleolvasott. Elővette a füzetet, leült egy szénabálára, és belelapozott. Elsőként egy rajzot talált – önmagáról, álarcosan. Elámult Ally megfigyelőképességén, azon, milyen jó szeme van az apró részletekhez. Most már azt is tudta, hogyan ismerhette fel őt olyan gyorsan. A szeméről. Már ez a rajz is megdöbbentően pontosan ábrázolta a szemét... Elmosolyodott, és melegség öntötte el. Továbblapozott, abban a reményben, hogy újabb rajzokat talál, ám ehelyett egy szövegbe botlott. Nem, nem újságcikkbe. Hanem egy regény– vagy novellarészletbe. A történet Egyiptomban játszódott, méghozzá egy ókori templomban. Nem is csoda, gondolta Mark. Hiszen rengeteg időt töltött a Carlyle–kastélyban, a régiségek és műkincsek között, két megszállott Egyiptom–rajongó, Camille és Brian Stirling társaságában. És bár sosem járt a távoli, arab országban, rendkívül életszerűen ábrázolta az ottani viszonyokat. Markot 346
annyira lekötötte a történet, hogy csalódottan vette tudomásul, amikor a novella a következő oldal közepén félbeszakadt. Felkelt, visszatette a rajztömböt a nyeregtáskába, majd bement a házba vacsorázni. Sietett, hiszen mihamarabb haza akart térni a feleségéhez. Tudta, hogy holnap nehéz napja lesz. Meg holnapután és azután is, míg csak el nem kapják a gyilkost. De mi van, ha tévúton jár? Ha nem ott keresi a tettest, ahol kellene? Nem, ez lehetetlen! Mark megrázta a fejét. Gondosan mérlegelte a tényeket. Nem járhat tévúton. Thane a lányra bámult. – Maga megőrült! – Dehogy őrültem – mosolygott Ally. – Akkor ördögien merész. Én viszont nem vagyok az. – Pedig meg tudjuk csinálni. És higgye el, működni fog a terv! – No és a férje? Mit szól hozzá a férje? – Egyelőre semmit, mert magához jöttem először. Belátom, vele nem lesz könnyű dolgunk. Már csak azért sem, mert meg fog sértődni, amiért elsőként önhöz fordultam. De azt hiszem, végül belátja majd, hogy a tervem kitűnő. – És mi van, ha mégsem? Nagyon rosszul mutatnék két fekete monoklival. – Ugyan már! Mark józan, megfontolt ember – bizonygatta Ally, és remélte, hogy nem mond nagy butaságot. Thane Grier kétkedve nézett rá, de a lány tudta, hogy horogra akadt. 347
– Sajnos mennem kell – mondta és felállt. – Úgy látom, már sötétedik. – Nekem is igyekeznem kell – pillantott a zsebórájára az újságíró, majd hozzátette: – Jó volna, ha meg tudnám győzni a főszerkesztőt, hogy az évszázad sztoriján dolgoztam. – Azon dolgozott – biztosította Ally. Együtt sétáltak vissza a szerkesztőséghez, aztán Ally elköszönt, és fogni akart magának egy bérkocsit. Csakhogy egy sem járt arra. Ally kezdett ideges lenni. Hogy fog így időben hazaérni? Csak remélni tudta, hogy Mark sem sieti el a hazatérést. Mert az, ha hamarabb hazaér, mint ő, veszekedést jelentett volna, vagyis egy darabig biztosan nem tud értelmesen beszélni a férjével. Teltek–múltak a percek. Végül az omnibusz jött, és meglepően kevesen ültek rajta. Ally erre ugrott fel, s egészen a Kensington–palotáig utazott. Itt leszállt, és gyalog ment tovább. A környékbeli elegáns házak függönyeit már mind behúzták, csak nagyon kevés fény szűrődött ki a drapériák alól. Meglepően üresek voltak az utcák. Egy úr haladt el mellette, s üdvözlésül megérintette a kalapját. Ally, bár nem ismerte, odabiccentett neki. Szörnyűségesen hosszúnak tűnt ez a háztömb... Hirtelen megállt, mert az a borzongató érzése támadt, hogy figyelik. Hátranézett, és egy párt látott, amely valóban ott jött a nyomában, majd megelőzte őt, és bement egy közeli házba. Ally megkönnyebbülten fellélegzett. Szégyellte magát, de az iménti ijedség olyan nagy volt, hogy a szíve még mindig őrülten dobogott. 348
Annál is inkább, mert megint lépések koppantak mögötte. Hátranézett. Semmi... Tehát nyilván képzelődött. Miközben a Farrow–rezidencia felé igyekezett, megpróbálta józanul átgondolni a helyzetét. Csak két választása van. Vagy a ház előtt őrködő Bertram szeme láttára besétál a házba – de akkor a kocsis első dolga lesz tájékoztatni a kis kiruccanásáról Markot, és ezt nagyon nem akarta vagy a szomszéd udvarból próbál átmászni a falon. Ez utóbbi megoldás tűnt vonzóbbnak. Megszaporázta lépteit. Borzongással töltötte el a tökéletesen üres, sötét utca. Ráadásul mindkét oldalon szépen ápolt sövény húzódott a kertek előtt. Kellőképpen magasak ahhoz, hogy valaki elbújhasson mögöttük. Hirtelen felugatott egy kutya. Ally annyira megijedt, hogy ugrott egyet. Még gyorsabban haladt, már majdnem szaladt hazafelé. Ekkor hallotta meg a háta mögött a kocsit. Rémülten fordult meg. Két szép fekete ló húzta a járművet, patkóik ütemesen kopogtak a macskaköveken. Kipp–kopp, kipp– kopp... A kocsis széles karimájú kalapot és fekete köpönyeget viselt. És a kocsi lassított... Ally kétségbeesetten rohanni kezdett. Mark a vadászházból felhívta a városi palotát, ám csak néhány félrekapcsolást követően sikerült beszélnie Jeeterrel, aki biztosította afelől, hogy Lady Alexandra remekül érzi magát. Odafenn van az emeleten, és az egész napot a dolgozószobában, valamint a hálóban töltötte. 349
Így aztán a férfi nem sietett nagyon haza: szakított rá időt, hogy édesapjának beszámoljon a nyomozás legfrissebb fejleményeiről. Aztán megígérte, hogy feleségével együtt hamarosan átköltözik a saját házába, s a családi palotát visszaadja jogos tulajdonosának. Joseph Farrow elmosolyodott. – Ne kapkodd el, fiam! Szeretek itt lakni. Amíg nem szólítanak sürgős ügyek Londonba, nem zavarlak benneteket. Ezt követően Mark ismét lóra szállt, hogy visszatérjen a városba, a nejéhez. Noha vágyott már ott lenni nagyon, nem hajszolta agyon a lovát. Galloway meglehetősen sokat futott már aznap. Amikor beügetett az utcába, ahol atyja háza állt, különös kép tárult a szeme elé. Az úton egy tágas hintó haladt, egy hintó, melyet még sosem látott. A gyalogjárón pedig egy nő lépkedett... Nem, nem lépkedett, futott! A kocsiból ekkor kiugrott egy férfi. Egy férfi, akinek volt valami a kezében. Valami fényes és csillogó. Akár egy tőr... A kétségbeesetten rohanó Ally futtában hátranézett, és észrevette, hogy az őt követő kocsiból kiugrott egy férfi. Nem látott belőle sokat, csak annyit, hogy van a kezében valami. Valami, ami megcsillant az utcai lámpa halovány fényénél... A rémület megszázszorozta erejét, ahogy tovább futott. – Megállj! – hallott ekkor Ally egy mennydörgésszerű kiáltást. Ez Mark! Azonnal megismerte a hangját. Megtorpant és hátranézett. De ahogy megállt, a háta mögött loholó férfi beleütközött, és felborította. 350
Együtt zuhantak a földre. A lány éles, átható hangon sikított, és kapálózva próbált szabadulni a ráesett test alól. A támadója arcát csak akkor tudta megnézni, amikor Mark leszedte róla a fickót. Thane Grier volt az. – Mr. Grier! – Eresszen el! – kiabált Markkal az újságíró. – Mi ütött magába? A szemében páni félelem csillogott, ami érthető is volt, tekintve, hogy Mark vasmarokkal szorította a torkát. – Hol a kés? – kérdezte fenyegetőn. – Mi... Miféle kés? – nyögte fulladozva Grier. – Ami a kezében volt. Az előbb megvillant. Láttam. Míg Mark beszélt, Ally már látta, hogy mindketten tévedtek. Thane Grier kezében ugyanis nem kés volt, hanem egy irodai mappa, melyet egy acélkapocs fogott össze. Nyilván ez volt az, ami megcsillant a lámpa fényénél. Lehajolt, felvette a földről a leesett mappát, és megmutatta Marknak. Közben a kocsis leugrott a bakról, és bár tisztes távolságban maradt, idegesen odaszólt az újságírónak: – Minden rendben, Mr. Grier? – Igen! – kiáltott vissza a férfi. – Minden a legnagyobb rendben! Legalábbis remélem – pillantott kérdőn Markra. – Kérem, uram... – fogta könyörgőre, mivel Mark azután sem engedte el. – Hiszen láthatja, hogy fegyvertelen vagyok... – Hát jó. – Mark hirtelen elengedte a nyakát, s hagyta, hogy kiegyenesedjen. – Halljam, mit csinál itt? Grier elkezdte leporolni igencsak viharvert öltözékét. 351
– Én csak megpróbáltam pár régi cikket eljuttatni Miss... vagyis hogy Lady Farrow–hoz. – Az újságíró Allyre pillantott. Segítsen! Ezt mondta a tekintete. Ally lopva Markra sandított, és valósággal megrettent szigorú ábrázatától. Te jó ég, mi lesz ebből? Aztán Grierre nézett megint. – Azt mondta, nincs kocsija – jegyezte meg szemrehányón. – Nincs is. – Akkor ez...? – A főszerkesztőmé. Kölcsönadta, mert azt mondtam neki, hogy az évszázad sztoriján dolgozom. – És ez tényleg így is van? – tudakolta gyanakodva Mark. – Hát... – Grier és Ally összenézett. – Azt hiszem, beszélnünk kellene – szólalt meg halkan a lány. Mark rábámult, aztán széthúzta az újságíró kabátját és végigtapogatta, nem rejtett–e kést vagy egyebet a mellényébe vagy a nadrágszárába. Az alapos motozást követően figyelme a kocsi felé fordult. – Ne mozduljon! – förmedt Grierre, és beszállt a hintóba. A kocsis idegesen odébb húzódott. – Ebbe meg mi ütött? – súgta oda Allynek az újságíró. – Elment az esze? A lány a fejét rázta. Egy pillanattal később Mark újra előkerült. – Talán bemehetnénk – javasolta Ally, észrevette ugyanis, hogy az ablakról, mely előtt álltak, valaki elhúzza a függönyt. Vagyis a szomszédok máris felfigyeltek rájuk. – Rendben – adta meg az engedélyt Mark, ám továbbra is gyanakodva bámult Thane Grierre. 352
Az újságíró odakiáltott a kocsisnak: – Álljon, kérem, oda, az elé a ház elé! Mark ekkor füttyentett egyet, mire a sötétből előporoszkált Galloway. Ally eddig észre sem vette az állatot, hiszen nem volt ideje azon gondolkodni, hogyan került ide Mark. Kicsit bosszantotta is, hogy a férjének mindenki engedelmeskedik: még a ló is. Elindultak a ház felé. Bertram, aki a kerítés mellett őrködött, felfigyelt rájuk, és elkerekedett a szeme, amikor Allyt észrevette. – Te jóságos ég... – A pillantása Markét kereste. – Uram, esküszöm, egy pillanatra sem hagytam el az őrhelyemet. – Nincs semmi baj, Bertram – nyugtatta meg a férfi. – Azt nem mondtam magának, hogy tartsa szemmel a szomszéd kerttel határos kőfalat is. Mert ugye, ott szöktél ki, egyetlenem? – Átmászott a falon? – tátotta el a száját Thane Grier, majd szélesen elvigyorodott. Mark hűvös pillantása azonban az arcára fagyasztotta a mosolyt. – Sajnálom, Bertram – motyogta a lány, majd besuhant a kapun. A két férfi követte. Jeeter azonnal megjelent, amikor beléptek a házba, és neki is leesett az álla. – Lady Alexandra... – Nyugodjon meg, Jeeter, nem hibáztatom – veregette meg a komornyik vállát Mark. – A könyvtárba megyünk. – Vigyek be teát, uram? – Inkább whiskyt, ha lehetne – szólalt meg félve Thane Grier. – Van? 353
– Természetesen – biccentett méltóságteljesen a komornyik. – Akkor kettőt hozzon, mert én is kérek – rendelkezett Ally. Mark ránézett, de nem szólt semmit. – Hármat – tette hozzá, majd méltóságteljesen bevonult a könyvtárszobába, és leült az íróasztal sarkára. Ally idegesen követte, Grier hátul kullogott. Ők a világosbarna bőrbevonatú karosszékekben foglaltak helyet. – Nos? – Mark várakozón nézett a feleségére. – Elmentem a szerkesztőségbe – kezdte bátran Ally. – Holott nyomatékosan megkértelek, hogy tartsd távol magad az újságtól és Mr. Griertől is – Egy szóval sem mondtam, hogy így teszek – emlékeztette a lány. – Nem ígértem semmit. Mellesleg te magad mondtad nekem, hogy ne érezzem börtönben magam. – No és a kedves Mr. Grier, akivel annyira egy húron pendültök, tudja vajon, hogy veszélyben az életed? Tudja, hogy megpróbáltak megölni, hogy valaki betört az erdei házba, ahol a nénikéiddel éltél? – Nem tudtam! – képedt el a férfi. – De miért...? – Fogalmam sincs – tárta szét a karját Ally. – Mark, ez egyszerűen nevetséges... Jeeter ekkor jött be az italokkal. Az első poharat Ally vette el, aki nem szerette a whiskyt, de most úgy érezte, múlhatatlanul nagy szüksége van egy kis szíverősítőre, és ezért egy húzásra felhajtotta az italt. – Hozzak még egyet, asszonyom? – kérdezte udvariasan Jeeter, aki közben a férfiaknak is odavitte a poharukat. – Igen. 354
– Nem – mondta Mark halkan, de határozottan. A komornyik rezzenéstelen arccal biccentett, aztán sarkon fordult és szálfaegyenesen távozott. Mark összefonta a karját maga előtt. – Azt hitte, én vagyok a késes gyilkos – fordult oda hozzá felháborodottan Thane Grier. – A sötét utcán üldözte a feleségemet! Mégis mit kellett volna hinnem? – Csak nem hiszi, hogy képes volnék ilyen szörnyűségekre...? – Valaki pedig képes volt rá. – De miért rám gyanakszik? – Mert magának volt lehetősége. Ismert minden érintettet, és ott volt az összes antimonarchista gyűlésen. – Az a munkám, hogy mindenről tudósítsak! – tört ki elszörnyedve az újságíró. – Csak nem képzeli... Soha nem tudnék... Soha! – Ally? – Mark a feleségére nézett. – Mark... – A lány felsóhajtott. Aztán vett egy nagy levegőt. – Újabb cikket írtam – vallotta be. Nem nézett a férfira, lesütötte a szemét. Annyira feszült volt, hogy felpattant a helyéről és járkálni kezdett a könyvespolcok előtt. – A. Anonymus nevét ma mindenki ismeri – folytatta. – És most arra készülünk, hogy kiszivárogtassuk: valójában Mr. Grier a titokzatos névtelen újságíró. Mark felvonta a szemöldökét. Kérdőn Grierre nézett, aki azonban rögtön visszadobta a labdát. – A kedves neje ötlete volt – mentegetőzött. – Tud róla, hogy ezzel a kiszivárogtatással aláírja a halálos ítéletét? – érdeklődött barátságosan Mark. 355
– Ha vigyáztok rá a rendőr barátaiddal, akkor nem – bizonygatta Ally. – Akárhogy is, vállalom a feladatot – mondta csendesen Thane Grier. – Tudván, hogy a gyilkos valószínűleg lecsap magára? – Pontosan ez az, amiben reménykedünk – bólogatott az újságíró. Mark elszörnyedve bámult Allyre. – Csak tennünk kell valamit annak érdekében, hogy elkapjuk azt a szörnyeteget! – mentegetőzött a lány. – Csapdát akartok állítani? – Van jobb ötleted? Mark hallgatott. – Mi lesz a holnapi cikkben? – kérdezte kisvártatva. – Arról írok, milyen könnyű a közvéleményt az orránál fogva vezetni – magyarázta Ally. – Hogy az emberek készségesen elhiszik, amit el akarnak hitetni velük. Például azt, hogy egyesek boldog házasságban élnek. Itt teszek egy félre nem érthető utalást Elizabeth és Jack Prine–ra, s fejtegetem, milyen tragédiákhoz vezethet bizonyos nők kéjsóvársága. Aztán arra is célozgatok, hogy valójában sokkal többet tudok, mint amit leírtam, továbbá hosszasan fejtegetem, hogy a magas társadalmi állás egyáltalán nem jelent feddhetetlenséget, és hogy köztiszteletben álló személyiségek is követhetnek el égbekiáltó bűnöket. Mark csak nézett, aztán csodálkozva Grierhez fordult. – És maga hajlandó elvállalni az áldozati bárány szerepét? Hiszen minden nemesember a birodalomban a vérét fogja kívánni! Az újságíró kicsit elsápadt ugyan, de bólintott. 356
– Ha vége az egésznek, Mr. Grieré lesz a sztori – magyarázta Ally. – Én így is, úgy is abba akarom hagyni az újságírást, sokkal szívesebben írnék regényeket. Úgyhogy neki is lesz haszna a dologból. És természetesen nyilvánosságra hozzuk, hogy a cikk csak a gyilkos lépre csalása céljából született. – Ez idáig rendben. De hogyan akarjátok elérni, hogy a gyilkos egy adott helyen legyen a megadott időben, és mégse vágja el Mr. Grier torkát? Az újságíró megint fehérebb lett egy árnyalattal. – Én inkább azon aggódom, hogyan tudjuk kiszivárogtatni, hogy Mr. Grier a titokzatos A. Anonymus – csóválta a fejét Ally. – Az gyerekjáték lesz – így Mark, és a lány örömteli csodálkozással nyugtázta, hogy férje, lám, támogatja a tervüket. – Holnap a klubban ebédelek, mi sem egyszerűbb, mint hogy közben bizalmasan váltsak néhány szót Sir Angusszel vagy éppen Sir Andrew–val. – Nos, ha erre valóban hajlandó vagy – csapott le Ally – akkor azt is megemlítheted, hogy Mr. Grier riportot fog készíteni velem, a nénikéim erdei házában. Úgyis az országúton akartad elkapni a gyilkost, nem igaz? Mark rábámult. – De, ugye, valójában nem leszel ott a házban. – Már hogyne lennék ott? Azt azonnal észrevennék, hiszen nyilván figyelni fogják a házat. Különben pedig nem hiszem, hogy már az odaúton megtámadnák Mr. Griert. Hiszen várják, és így hiánya gyorsan szemet szúr.
357
– Igen, ez igaz. – Mark eltöprengett. – Odakísérhetnélek, aztán magatokra hagyhatnálak benneteket a házban, hogy nyugodtan beszélgessetek. – Remek ötlet! – örvendezett Thane Grier. – Mégsem fogjuk megvalósítani – csóválta meg a fejét Mark. – Miért? – értetlenkedett Ally. – Mert ha otthagylak titeket, majd Mr. Grier is távozik, s én őt követem tisztes távolságból, akkor te egyedül maradsz a házban. Erről pedig szó sem lehet. Ally dühösen toppantott. – Ahhoz a megoldáshoz mit szólnál, ha holnap besétálnék a szerkesztőségbe, és büszkén kijelenteném, hogy én vagyok A. Anonymus? – sziszegte. Mark ellökte magát az íróasztaltól. – Ha az ágyhoz kötözlek a hálószobában, akkor nem tudsz elmenni sehová. Thane Grier megköszörülte a torkát és félszegen felállt. – Ideje mennem. Vissza kell vinnem a kocsit a főnökömnek. Ally megállt a férje előtt, és eltökélten karba fonta a kezét. – A cikk így is, úgy is megjelenik holnap – emlékeztette. – Egy okkal több, hogy lekötözzelek. – Mégsem tarthatsz összekötözve az idők végezetéig... – Dehogyisnem. Minél tovább töprengek rajta, annál jobban tetszik az ötlet... – Mark, kérlek! – Múlik az idő, döntenünk kellene – motyogta az újságíró.
358
– No, és a nénikkel mi lesz? – kérdezte szemrehányón Mark. – Képes vagy veszélynek kitenni őket az önös céljaid megvalósítása érdekében? – Jaj, dehogyis! Ők természetesen nem lennének ott. Biztonságba helyezhetnénk mindhármukat a Carlyle– kastélyban. Mark még mindig a fejét rázta. – Egyvalamiről megfeledkeztetek. – Éspedig? – Sir Angus Cunningham a seriff. Vagyis amennyiben ő a tettes, megteheti, hogy odalovagol a házhoz, lelő mindkettőtöket, majd közli, hogy Mr. Grier volt a gyilkos, akit kénytelen volt önvédelemből megölni, te pedig, Ally, véletlenül estél a lövöldözés áldozatául. – Önvédelemből? Hiszen nekem nincs is fegyverem! – méltatlankodott az újságíró. – És gondolja, hogy ez számít valamit? – mosolyodott el gúnyosan Mark. – Miután megölik, azt tesznek a kezébe, amit akarnak. – Ebben van valami. – Thane Griert láthatóan meggondolásra késztette Mark felvetése. – Hát jó – sóhajtott fel Ally. – Hagyjuk ki ebből az egészből Mr. Griert! Úgyis azt mondtad, Mark, hogy azért törtek be az erdei házunkba, mert a gyilkos meglesett a postahivatalban, és tudja, hogy én vagyok A. Anonymus. Úgyhogy nyugodtan megoszthatod a klubbéli ismerőseiddel az aggodalmadat, miszerint attól tartasz, hogy ifjú hitvesed írta azokat a hírhedtté vált cikkeket. Mark csípőre tette a kezét, és közelebb lépett hozzá. A szemében harag villámlott. 359
– Hát neked teljesen elment az eszed? – Most már tényleg mennem kell – döntötte el Grier. – Mark! – Ally nem adta fel, még hitt benne, hogy meggyőzheti a férjét. – A cikkem holnap mindenképp napvilágot lát, és magad mondtad, hogy a tettes nagy valószínűséggel tudja, hogy én vagyok a rejtélyes újságíró. Mi veszítenivalónk van? Ha valóban szeretnéd gyorsan lezárni ezt az ügyet, nincs más választásod, mint hogy csaliként használsz. – Erről ne is álmodj! Soha nem csinálnék ilyet. Érted? Soha! – Azzal Mark félretolta a lányt és kicsörtetett a könyvtárból. Az ajtót hangos csattanással vágta be maga mögött. Thane Grier vett egy nagy levegőt. – Egész jól ment – állapította meg. Ally rábámult. Nem értette, miről beszél. – Végtére is nem tekerte ki a nyakam – vigyorodott el az újságíró. – De ha netán megváltoztatja a véleményét, és mégis belevágnak, akkor feltétlenül szóljon, Ally! Csak mondja meg, hogy mit vár tőlem, és én állok rendelkezésére... A viszontlátásra! – Köszönöm! – A lány hálásan nézett a távozó férfi után. Egyedül maradt a könyvtárban. És arra gondolt, hogy bizony nagy szüksége volna arra a második whiskyre. 18.FEJEZET Amikor Thane Grier elhagyta a házat, kis híján belebotlott Mark Farrow–ba, aki a kapu előtt állt, és a holdat bámulta. 360
– Ugye tisztában van vele, hogy Ally mindkettőnket csak kihasznál a céljai elérése érdekében? – kérdezte meg tőle a férfi. – De hát... – Grier láthatóan meglepődött. – Nem is tudta, hogy utánajövök ma este. – Ez igaz. Kapóra jött neki az érkezése. De ha maga nem jön ma ide, akkor is bedobta volna a nevét, arra mérget vehet. Mindent bevetett volna, hogy meggyőzzön. Persze a legfőbb érve az, hogy már most is veszélyben van, miért ne keveredne bele még inkább ebbe a piszkos és veszélyes ügybe. – És gondolja, hogy tényleg veszélyben van? – Csak annyit tudok, hogy betörtek az erdei házba, amikor egyedül volt otthon. Akkoriban a gyilkos még figyelt rá, hogy csak akkor öljön, ha muszáj. Ma már, hét emberölés után aligha lenne ennyire tapintatos. Nem várna, míg elmennek a nénik, hanem megölné mind a négyüket gondolkodás nélkül. – Micsoda szörnyeteg! – csóválta meg a fejét elborzadva az újságíró. – Ha belegondolok, hogy köztünk él, és nem is sejtjük, ki az... – Hamarosan kiderül. Túlságosan elbizakodott, előbb– utóbb leleplezi magát. Remélem, inkább előbb, és több embernek már nem kell meghalnia. – Mint Lady Farrow–nak is mondtam, amennyiben segítségre lenne szükségük, mindenben a rendelkezésükre állok. – Köszönöm. – Mark Grier vállára tette a kezét. – Majd szólok. Az újságíró biccentett, aztán elindult a rá várakozó kocsi felé. 361
Ally még a könyvtárban volt, amikor Mark visszatért a házba. A fotelban ült, és a második whiskyjét kortyolgatta. – Hát ez érdekes – jegyezte meg a férfi. – Mi? – Hogy kész vagy kiszolgáltatni magad a legvéresebb kezű gyilkosnak, aki valaha élt a Brit Birodalomban, de a whiskyből merítesz bátorságot, ha velem kell szembenézned. Ally elpirult. – Én nem is... Illetve... Szóval gondoltam, hogy nem leszel boldog attól, amit mondani akarok neked. Mark odalépett hozzá, letérdelt a karosszék mellé és kivette a kezéből a poharat. – Mondd csak, tényleg abba akarod hagyni az újságírást, hogy helyette regényeket írj? – Tényleg. Mindig is ez volt az elsődleges célom. Hogy könyvet írjak. – Akkor jó. És most gyere, menjünk! – Megfogta a felesége kezét, és talpra állította. – Hová? – csodálkozott Ally. – Először is vacsorázni. Aztán pedig lefeküdni. – De ugye nem fogsz...? – Kikötözni az ágyhoz? – Mark nevetett. – Hiszen te mondtad, hogy ez a szándékod. – Csak vicceltem. No, gyere! Megvacsoráztak, de alig értek fel az emeletre, odalenn megszólalt a telefon. Mark elnézést kért, és lesietett. Nem akarta Jeetert magára hagyni a dilemmával, hogy vajon zavarhatja–e az ifjú házasokat, vagy sem. Ally bement a szobájába, megfürdött és felvette a hálóingét. Aztán beült az öltözőasztal elé, hogy 362
megfésülködjék. Várta a férjét, de Mark nem jött vissza. Ally unalmában kézbe vette a Kattől ajándékba kapott szkarabeuszt. Az átkokat hatástalanító talizmánt... Erről eszébe villant Eleanor Brandon remek színészi alakítása a Carlyle kastélyban. A kiáltozás, az átkozódás, mind–mind csak porhintés volt. Hiszen az asszony valójában együttműködött férje gyilkosával... Persze ettől a szkarabeuszt még nagyon szerette. Tetszett neki, meg aztán ki tudja... Lehet, hogy tényleg szerencsét hoz. Éppen itt tartott gondolataiban, amikor valaki halkan bekopogott a szobájába. Ally hirtelen felugrott, aztán csak nevetett saját nagy ijedségén, s ahogy az ajtóhoz sétált, a kezében maradt szkarabeuszt a hálóingére tűzte. – Asszonyom? – hallotta kintről Jeeter hangját. Ally kinyitotta az ajtót, nem törődve csöppet sem illendő öltözékével. A hálóing különben is volt olyan zárt, mint akármelyik nappalra szánt ruha. – Mi történt?– kérdezte. – Bocsánat, nem tudtam, hogy már lefeküdt – mentegetőzött a komornyik. – Semmi baj, mondja csak! – Sir Farrow az imént elment itthonról. Telefonon hívták el. – Hová ment? – sóhajtott fel a lány. – És legfőképpen miért? A komornyik nem válaszolt. – Jeeter, feleljen, kérem! Miért hívták el a férjemet? – Mert... mert Mr. Grier a kölcsönvett kocsival együtt eltűnt. Nem ért vissza a szerkesztőségbe. 363
Ally tagjait jeges félelem dermesztette meg. Ha valami történt a szerencsétlen újságíróval, az az ő hibája, egyedül csak az övé. Vagy ami még rosszabb, ha valami történik Markkal... – Bertram is elment az úrral – jelentette Jeeter, mintha csak olvasott volna Ally gondolataiban. – Úgyhogy nem kell aggódnia miatta. Én pedig itt maradok és vigyázok önre. Nem fekszem le, amíg az úr vissza nem tér. – Köszönöm. – Ally halványan elmosolyodott. A komornyik meghajolt, aztán távozott. Ally bezárta az ajtót, és egy darabig idegesen fel–alá sétált a szobában. Végül lefeküdt az ágyba, de mivel esélye sem volt rá, hogy el tud aludni, felkelt megint. Nem, nem alszik el addig, míg a férje haza nem jön. Megvárja Markot. De vajon mivel üsse agyon az időt addig? Hirtelen eszébe jutottak az újságkivágások, melyeket Thane Grier hozott utána ma este. A kapcsos mappa alighanem még most is ott van a könyvtárban... Elhagyta a szobáját, lesuhant a lépcsőn a földszintre. Jeetert nem látta sehol. A mappa valóban ott volt a könyvtárban. Ally kinyitotta, és szétterítette a tartalmát az asztalon. A cikkek, újságkivágások tulajdonképpen hasonlóak voltak azokhoz, amelyeket a múltkor is olvasott. Estélyekről, teadélutánokról tudósítottak, találkozókról, gyűlésekről, egyéb királyságellenes összejövetelekről. Néha voltak képek, rajzok a cikkek mellett, máskor nem. Ally mindet átfutotta, hátha talál egy jelet, egy utalást arra, hogy Sir Angus vagy Sir Andrew esetleg az antimonarchisták közé tartozna. Az egyik újságkivágást különösen sokáig tanulmányozta. A cikk alatt nem szerepelt a szerző neve, és a 364
közrendűeket ért jogi sérelmeket boncolgatta. Körülbelül két éve íródott, s rajzot is mellékeltek hozzá. Ally ezt is jól megnézte, és esküdni mert volna rá, hogy a nő a képen Elizabeth Prine. Egy férfi is állt mellette. Talán Sir Andrew? Vagy Sir Angus fiatalabb kiadásban, pofaszakáll nélkül? Ally felsóhajtott, és félretette a cikket. Tovább olvasott. Talált egy olyan írást, amely nem a királyellenes összeesküvőkről szólt, hanem egy jótékonysági összejövetelről, melyet a templomkertben tartottak. Ehhez is rajz készült, melyen jól felismerhető volt Mason atya, amint a tömegnek szónokol. És a kép előterében itt is volt egy nő, aki a megszólalásig hasonlított Mrs. Prine–ra. Két férfi állt mellette. Az egyik talán a férje... Nem, biztosan nem ő az! Inkább az arcszőrzet nélküli Sir Angus Cunningham. A másik pedig kétségkívül az asszony unokafivére, Sir Andrew Harrington. – Vajon melyikükkel volt viszonya? – tette fel magának a kérdést félhangosan Ally. – A rendkívül jóképű unokatestvérével? Vagy az idős, ám érdemdús seriffel? A válasz egy tompa puffanás képében érkezett, méghozzá a bejárati ajtó irányából. Ally megborzongott. Néma csendben fülelt. És mintha valami mozgást hallott volna odafentről, az első emeletről... Elindult kifelé a könyvtárból, hogy kiáltson Jeeterért, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Valami azt súgta neki, hogy okosabb, ha csendben marad. Átvágott a szalonon, az étkezőn, aztán bekukkantott a konyhába is. Egy lelket sem talált. Úgy tudta, a szakácsnőnek 365
és a szobalánynak kimenője van ma este, de merre lehet Jeeter? Talán felment az emeletre? És mi volt az a különös puffanás az imént? Visszasietett a szalonba a telefonhoz, de aztán mégsem vette fel a kagylót. Rájött, hogy ha valóban behatolt valaki a házba, akkor úgysem tud telefonálni, mert mire a telefonos kisasszony jelentkezik, addigra őt a hangok alapján rég felfedezte a gyilkos... Újabb zajt hallott az emeletről. Méghozzá a hálószobája irányából, onnan, ahol neki most tartózkodnia illett volna. Allyt páni félelem fogta el. Megint a telefonra nézett, de aztán megrázta a fejét. Semmi értelme nem volt, hogy telefonálással hívja fel magára a figyelmet. Az illető, aki odafenn őt keresi, nyilván rég elvágta már a vezetéket. A bejárati ajtóhoz osont, mely legnagyobb megdöbbenésére félig nyitva volt. De nem kulccsal nyitották ki, hanem a zár sérüléséből ítélve felfeszítették... Újabb zörejek szűrődtek le odafentről. És valami halk nyögést hallott a ház elől. Hol a csudában lehet Jeeter? Mi történt vele? Ally nem mert választ adni a saját kérdésére. Egyre hajmeresztőbb hangok jöttek az emeletről. Kísérteties dobogások és puffanások egész sorozata. .. Gondolt egyet, és kitárta az ajtót. Jól imádkozott, a zsanér szerencsére egyáltalán nem nyikorgott. És odakint megtalálta a nyöszörgés forrását. Mark, miután megtudta, hogy az újságíró eltűnt, azonnal felhívta Ian Douglast. Miközben ő maga Bertrammel az otthonához közeli utcákat járta be lóháton, a nyomozók 366
átfésülték egész Londont. A King's Cross pályaudvar környékén járt éppen hű emberével, amikor egy egyenruhás lovas rendőr ügetett oda hozzájuk. – Uram! Douglas felügyelő üzeni, hogy a Hyde Parkban megtalálták a keresett kocsit. Kövessen, kérem! Vad hajsza következett London utcáin, hogy mihamarabb a helyszínre érjenek. Ian Douglas már ott állt a megkerült hintó mellett, melynek ajtaja tárva–nyitva állt. – Üres – jelentette lehangoltan. – És Grier? – Őt senki sem látta. Nyomtalanul eltűnt a kocsissal együtt. Mark a kocsira bámult, amelyet nem is olyan rég kutatott át alaposan. Nagyot sóhajtva bújt be újra, hogy ismét körülnézzen. Semmit sem talált. Aztán, amikor már ki akart szállni, a kárpitozott ülésen felfedezett egy foltot. Lámpást kért, hogy alaposan szemügyre vehesse, és megállapította, hogy viszonylag friss vérfoltról van szó. De ez csupán néhány csöppnyi vér volt, nem egy elvágott torokból kiömlő vérmennyiség. Valami kisebb sérülésből származhatott. Talán leütötték Griert... De vajon hol a kocsis? Odakint kiáltás harsant. Mark kiugrott a kocsiból, és látta, hogy egy rendőr a közeli bozótosból integet. Ian Douglasszal együtt elindultak megnézni, mit talált. – Van itt egy holttest, uram! Douglas felügyelő nem volt rest, futásnak eredt. A férfi arccal előre feküdt az avarban. A felügyelő megtapintotta a pulzusát, de ő is csak a halál beálltát tudta megállapítani. Ahogy megfordította a testet, előtűnt a 367
hatalmas vértócsa és a szerencsétlen ember torkán tátongó seb. Ian Douglas felegyenesedett. – Kutassátok át az egész parkot! – utasította a rendőrt. – Tudja, ki ez? – kérdezte meg aztán Marktól. – A főszerkesztő kocsisa – felelte a fiatalember. – Ma este találkoztunk. Szóval a kocsis halott, Thane Grier pedig eltűnt. És egy csepp vér van az üléskárpiton... Mark egyszerre elsápadt. Eszébe jutott Ally. Odaszaladt a lovához, felpattant rá, s Bertram, aki az állatokra vigyázott, követte a példáját. – Hová mennek? – kiáltott utánuk meglepetten a felügyelő. – Haza, a feleségemhez! Kérem, küldje utánunk minden felesleges emberét! Azzal megsarkantyúzta Gallowayt, és vágtában indult el hazafelé. – Mr. Grier! – Ally letérdelt az élettelennek tűnő test mellé, mely az ajtó előtt hevert, kinyújtott karral, mintha a kilincset akarta volna elérni. Amikor megérintette, érezte, hogy még meleg. Tehát él... A lány nagy nehezen a hátára fordította az újságírót. A fején elöl volt egy csúnya zúzódás. Biztosan emiatt eszméletlen... Ally tudta, hogy segítséget kell hívnia. Éppen fel akart állni, amikor hirtelen nagyon világos lett. Az csak egy másodperccel később tudatosult a lányban, miért: valaki sarkig tárta a bejárati ajtót. Készült megfordulni, de nem volt rá ideje. Erős kar fonódott köréje, és valami fura szagot érzett. 368
Mi ez? Csak nem éterrel akarják elkábítani? Ally kétségbeesetten küzdött, de fegyver hiányában nem volt sok esélye. Vagyis hogy... Hiszen van fegyvere! A szkarabeusz, melyet az imént sietségében a hálóingébe tűzött! Ally kirántotta a brosst, és a válla fölött hátraszúrt vele, oda, ahol a gyilkos szemét sejtette. A férfi felordított, a szorítása engedett. Ally erre megfordult, és erőteljesen ágyékon rúgta. A támadó hátratántorodott, a lány pedig, élve a lehetőséggel, futni kezdett. Ám ekkor hirtelen feltűnt előtte egy másik alak. Egy fekete köpenyes, aki elállta az utca felé vezető utat. Ally irányt változtatott hát, és a ház oldalához futott, a kőfalhoz, melyen ma már egyszer átmászott a faágak segítségével. Minden erejét összeszedve újra felkapaszkodott, de igyekeznie kellett, mert fekete köpenyes üldözője már ott lihegett a nyomában. Ally leugrott a szomszéd ház udvarán, és egyenesen az ajtóhoz futott. – Segítség! – sikoltotta, miközben teljes erejéből, ököllel verte az ajtót. – Segítség! Segítsen valaki, az istenért! De nem volt szerencséje. A ház lakói alighanem mélyen aludtak már, vagy nem voltak odahaza. Allynek nem maradt más választása, tovább kellett futnia, ki a nyitott kapun át, egyenesen az utcára. A fekete köpenyes férfi azonban átkozottul gyors volt. Csupán alig karnyújtásnyira járt tőle. Aztán már annyira sem... Ally nem adta meg magát azután sem, hogy üldözője beérte. Küzdött a szabadulásáért, és a küzdelem hevében is felismerte dühtől eltorzult arcú támadójában a jóképű világfit, aki rendszerint bókjaival halmozta el őt. 369
Ám harca kudarcra volt ítélve. Ezúttal nem volt menekvés a kábítószerrel átitatott kendő elől. Agyára lassan áthatolhatatlan sötétség borult. Alighogy a házuk elé ért, Mark leugrott a lóról. A szíve elszorult, hiszen rögtön látta, hogy a bejárati ajtó nyitva áll. Egy izgatott idős férfi szaladt oda hozzá hálóingben és sapkában. A szomszéd ház tulajdonosa... – Csakhogy itt van, Sir Farrow! Nagy baj történhetett... Nemrég sikoltozást hallottam, valaki segítségért kiabált, és az ajtómat ütötte, mint egy eszelős... De sajnos, mire lejöttem az emeletről, már nem volt sehol. Csak egy nagy, fekete kocsit láttam, meg két alakot, akik betuszkoltak oda egy fehér ruhás nőt. Aztán elhajtottak. – Merrefelé? – kérdezte Mark a biztonság kedvéért, mert valójában már tudta, merre kell indulnia. A hálósipkás férfi megmutatta. Mark biccentett. – Volna egy kérésem, nagykövet úr. Apám komornyikja odabenn van a házban. Nézzék meg, mi van vele, és ha szükséges, hívjanak hozzá orvost... Bertram, maga pedig haladéktalanul telefonáljon a vadászházba, és mondja meg apámnak, hogy az összes emberrel, akit csak a környéken riadóztatni tud, induljon el Ally nénikéinek erdei házikójához! Amennyiben pedig ideér Douglas felügyelő az embereivel, őket is tájékoztassa, merre mentünk! Azzal felpattant a lovára, és kezdetét vette a hajsza. Ally lassan magához tért, bár olyan rosszul volt, hogy azt kívánta, bár maradt volna inkább eszméletlen. Aztán lassan elmúlt a rettenetes hányinger. Észrevette, hogy egy kocsiban 370
ül, félig az ülésen, félig a padlón – pontosabban nem ül, hanem hánykolódik, mert a jármű őrült sebességgel száguld az éjszakában. Fogalma sem volt, hová viszik, mint ahogy arról sem, meddig tartott a kábulata, és egyáltalán, miért van még mindig életben. Ahogy lassan kinyitotta a szemét, felfedezett maga mellett egy élettelennek tűnő, mozdulatlan testet, a másik oldalon pedig két lábat. A test a még mindig ájult Thane Grieré volt, a láb pedig az ülésen helyet foglaló férfihoz tartozott. – Átkozott boszorkány! – szitkozódott egy hang, amelyet Ally kislánykora óta ismert. – Alighanem megvakított! A seriff volt az, Sir Angus Cunningham. És ekkor Ally rájött, hogy mostanáig tévúton jártak valamennyien: ő is, Mark is és a rendőrség is azt hitték, hogy a gyilkos segítője egy szolga: kocsis, inas vagy efféle, aki a gyilkosságokban nem vesz részt, csak a menekülésben segít. De erről szó sem volt. Két gyilkos követte el a bűncselekményeket. Két bomlott elme, akik méltó partnerei egymásnak... Felsikoltott, amikor a férfi a hajába markolt, és felrántotta a fejét. Azt hitte, itt a vég, de a seriff egyelőre nem szándékozott elvágni a torkát, csak a szemébe akart nézni. Ally némi elégtételt érzett, amikor látta, hogy igen jól célzott a szkarabeusszal, alighanem félig megvakította a férfit, mert csak egy véres seb és egy csúnya duzzanat éktelenkedett a bal szeme helyén. – Látja, mit művelt velem!? – méltatlankodott Sir Angus. – Kedvem volna ugyanezt tenni magával! Szemet szemért! Ally igyekezett megvető arcot vágni és nem mutatni, mennyire fél. Mert valójában bizony rettegett. Bár az, hogy a 371
gyilkosok nem ölték még meg, némi reményre adott okot. Valami tervük lehet vele, talán még mindig azt hiszik, hogy megúszhatják... – És hová visznek minket? – kérdezte, nem mintha válaszban reménykedett volna, inkább azért, hogy időt nyerjen. Mert minél tovább beszélteti a gyilkost, annál tovább marad életben, és minél tovább marad életben, annál több ideje lesz Marknak utolérni őket és közbeavatkozni. – Haza, kedves Ally, gyermekkora színhelyére, az erdei házikóba – felelte gúnyosan a seriff. – Ki hitte volna? Pedig igaz. A bájos gyermek halálos ellenségnek bizonyult... Átkozott A. Anonymus! Gyűlölettől fröcsögve ejtette ki a nevet. – Mióta tudja? Követett a postahivatalba? – Bizony, bizony. A múzeumból. Nagyon óvatlan volt, kedves Ally. Olyan közel férkőztem magához, hogy még a borítékon is el tudtam olvasni a nevet. Haha! Olivia Cottage... Jó név! Beszédes, nem igaz? Gondolom, nagyon büszke volt magára, kislány! – Igazából maga az, aki büszke lehet magára, Sir Angus. Az utolsó pillanatig nem tudtam rájönni, ki a gyilkos: maga vagy Sir Andrew. Álmomban sem hittem volna, hogy mindketten benne vannak. – Jaj, kedvesem, hogy mondhat ilyet?! – csúfolódott a férfi. – Egyikünknek sincs semmi közünk ezekhez a csúnya gyilkosságokhoz. A tettes nem más, mint ez a fiatal firkász, aki sajnos a maga torkát is el fogja vágni hamarosan, odaát a kis házban. Tudja, szegény ördög reménytelenül szerelmes magába, és nem képes túltenni magát a tényen, hogy magácska férjhez ment. Ha nem lehet az övé, másé se legyen, 372
ugyebár. Aztán persze öngyilkos lesz, mert a szerelme nélkül nem akar már élni ő sem. – Sir Angus halkan felnevetett. – Végszóra megérkezik a férje is, akit talán szintén öngyilkosságba kerget a lelkiismeret–furdalás, amiért botor módon megbízott az újságíróban. Ki tudja? Még mindig fogta Ally haját, így a lány nem tehetett mást, továbbra is őt bámulta. – Ostobaságokat beszél – sziszegte. – Mark Farrow sosem lesz öngyilkos! Viszont magát biztosan akasztófára juttatja. Sir Andrew–val egyetemben. Tudja, hogy maguk tették... Sir Angus a fejét rázta. – Ha tudná, már rács mögött lennénk. – Holnap ott is lesznek, legyen nyugodt! A férfi megint a fejét ingatta. Hosszan nézte Allyt, aztán váratlanul elengedte a haját, és hátradőlt az ülésen. – Tudja, Ally, összességében nagyon sajnálom ezt az egészet. Még akkor is, ha fél szememre megvakított. Maga tényleg nagyon érdekes teremtés. Szép, mint egy angyal, és lenyűgözően okos. Lord Stirling pártfogoltja, Mark Farrow ifjú hitvese... Olyasvalaki, aki csupa szépre és jóra hivatott. – Szárazon felnevetett. – Kár magáért. – Ha megkíméli az életem – próbálkozott a lány –, ha segít nekem, ígérem, mindent megteszek, hogy ne akasszák fel. – Nem lehet, tényleg nem. Muszáj megölnünk, bármennyire sajnálom. Ally a fejét rázta. – Ha nem ölik meg az asszonyokat, megúszhatták volna. Szegény Lord Wittburg állt volna bíróság elé maguk helyett. – Igen, ez így igaz. Sőt magát sem kellene megölnünk, ha nem üti bele az orrát mindenbe és nem kellemetlenkedik 373
folyton. Az, hogy szegény öreg Wittburg megbuggyant, valóban a mi malmunkra hajtotta a vizet. Andrew találta ki, hogy tereljük rá a gyanút, a köpenyt is ő csempészte a kocsijába. Nem lehetett könnyű, még a nagy tumultus ellenére sem, villámgyorsan kellett cselekednie... – Mi volt ez? – kapta fel a fejét Ally. Valójában semmit sem hallott, csak el akarta terelni a férfi figyelmét. És nem is hiába... – Micsoda? – Sir Angus a nyakát nyújtogatta, úgy fülelt, s ahogy megmozdult, Ally észrevett mellette az ülésen egy bedugaszolt orvosságos üveget. Mi az? Csak nem az éter, amellyel elkábították? Ally számára felcsillant a remény. Ha meg tudná szerezni a palackot, elintézhetné Sir Angust. De még akkor sem lenne kinn a vízből, hiszen el kellene bánnia a másik gazfickóval, Sir Andrew–val is... – Figyeljen! – Semmit sem hallok – morogta a férfi. – Pedig egyértelmű. Lódobogás. A hátunk mögül... És a következő pillanatban tényleg meghallotta. A füllentése valósággá vált. Tényleg közeledett valaki hozzájuk. Egy lóhalálában vágtató lovas. Mark még soha életében nem hajszolta így meg a lovát, mint most. Szívből remélte, hogy a gyilkosok nem sejtik a közeledő veszélyt, és nem szánják el kétségbeesett lépésre magukat, mielőtt elérnék úti céljukat. Felfoghatatlan! Hogy hihetik, hogy megúszhatják szárazon? Hogy képzelhetik, hogy valaki beveszi azt a maszlagot, miszerint Thane Grier 374
elvágta a kocsis torkát, majd visszament a házhoz és elrabolta Allyt... Hol a csudában vannak már? Mark úgy érezte, csak ő száguld, az idő ólomlábakon jár. Aztán egyszer csak meglátta maga előtt a kocsit. Még elég messze volt, de látványa újult erővel töltötte el a férfit. Tovább biztatta Gallowayt, akinek csodák csodája még volt egy kis tartalék energiája. Hogy közelebb ért, a kocsit hajtó alak – Andrew Harrington – hátranézett. A hosszú vágtától már amúgy is tajtékos lovak közé csapott, aztán a fegyveréért nyúlt. Mark észlelte a veszélyt, és elhajolt. Sir Andrew átkozottul jó lövő hírében állt. Nem is hiába, mert amikor a lövés eldörrent, közvetlenül Mark arca mellett süvített el a golyó. Erre ő előkapta az ostorát. Úgy vélte, pisztollyal maga is könnyen elhibázhatja a célt, viszont a bőrszíj így vagy úgy, mindenképpen talál. Azzal a mozdulattal, amellyel előrántotta az ostort, már le is sújtott vele. A szíj Sir Andrew nyaka köré tekeredett, Mark pedig egyetlen erőteljes rántással lependerítette a gazfickót a bakról. A tehetetlen test lezuhant a száguldó kocsiról, le egyenesen a kemény földre. Mark nem ért rá vele foglalkozni, különben sem nagyon izgatta, él–e, hal–e Sir Andrew. Egyedül Ally érdekelte, aki viszont odabenn volt a hintóban, mellyel nyaktörő iramban száguldottak a megbokrosodott lovak. Mark egészen közel irányította hozzájuk Gallowayt, és valahogy, nagy nehezen sikerült elkapnia a szabadon lifegő gyeplőt. 375
Kiabálni nem akart, nehogy elárulja magát, de a gyeplőt megrántotta, és annyit el is ért, hogy a lovak lassítottak egy kicsit. Talán most már megkockáztathatja az ugrást... Muszáj, igen muszáj megkockáztatnia, be kell jutnia a kocsiba! Megint odakormányozta a lovát, és amikor meg tudott kapaszkodni a hintóban, elrúgta magát Galloway hátáról. Egy végtelennek tűnő másodpercig a levegőben kalimpált. Azt hitte, mindennek vége, lecsúszik és összezúzza magát, ám ekkor hirtelen mégis sikerült megvetnie a lábát. – Hát ez meg mi volt? – ugrott fel Sir Angus, amikor valami nekicsapódott a hintó oldalának. Habozás nélkül előrántotta a fegyverét és kilőtt az ablakon. Valószínűleg nem talált, mert újra célzott és... Ally a következő pillanatban megkaparintotta az éteres üveget. Sir Angus a szeme sarkából megláthatta, mert feléje fordult, de elkésett. A lány addigra már kirántotta a dugót, és a palack tartalmát egyenesen a seriff arcába öntötte. A pisztoly azért elsült, igaz, hogy vaktában, de Ally így is megijedt, s azért imádkozott, nehogy a férje megsebesüljön. Merthogy Mark jött el érte, afelől semmi kétsége nem volt. A kiömlött éter felhője természetesen őt is elérte, és elfeketedett előtte a világ. De abban a biztos tudatban veszítette el az eszméletét, hogy megmenekült. A golyó olyan közel haladt el Markhoz, hogy feltépte a zakója ujját. 376
Mindjárt azt követően elcsattant egy másik lövés is, de az szerencsére közel sem volt ennyire pontos. A lovak még inkább lelassultak, és a férfinak végre sikerült kinyitnia a kocsi ajtaját. A szíve a torkában dobogott. Ott voltak mind a hárman: az ájultnak tűnő, hatalmas termetű Sir Angus, akinek teste jószerével elbarikádozta az ajtót, az ülések között heverő Thane Grier és mellette Ally. Mark orrát azonnal megcsapta az édeskés, fojtó szag, és felismerte a veszélyt. Visszatartotta a lélegzetét, nehogy ő is elveszítse az eszméletét. A férfiakat átlépve odabenn termett, felkapta a feleségét, és már vitte is kifelé, olyan távol ettől a fojtogató pokoltól, amennyire csak lehetett. Miután kiugrott a kocsiból, a lovak egy ideig tovább ügettek, de nem sokkal később megálltak. Mark óvatosan az út szélére tette Allyt, és nem sokkal később lódobogás ütötte meg a fülét. Az édesapja volt az, aki akkor érkezett, oldalán Brian Stirlinggel és persze hűséges embereikkel. – A kocsihoz! Menjetek a kocsihoz, és vegyétek ki az újságírót! – kiáltotta Mark. – Odabenn minden bűzlik az étertől. A gróf volt az, aki Shelbyvel odalovagolt és megtette, amit a fiatalember kért. Joseph Farrow odatérdelt a fia mellé. – Hogy van? – kérdezte halkan. – Lélegzik – felelte Mark. – És a pulzusa is rendben. Hamarosan megérkezett Bertram is pár lovasrendőrrel. Stirling gróf egyikük gondjaira bízta Thane Griert, míg az ájult Allyt Mark emelte a fáradt Galloway nyergébe.
377
– Csak még egy utolsó út, öregfiú – veregette meg a ló tajtékos nyakát. – Ígérem, nem lesz hosszú. És aztán pihenhetsz annyit, amennyit csak akarsz. A megtett mérföldek számát tekintve valóban nem volt nagy az út, hiszen azért is indultak a Carlyle–kastélyba, mert az volt a legközelebb. Mark mégis végtelenül hosszúnak tálalta az időt, amíg odaértek. A kapu nyitva volt, Camille grófné a lépcső tetején várta őket, fölöttébb izgatottan, és mögötte ott álltak összekapaszkodva a nénik. – Allyt vigyétek a szobájába! – rendelkezett a ház asszonya, amint a férfiak terhükkel leszálltak a nyeregből. – Ó, ez Mr. Grier, ha nem tévedek! Őt pedig a szomszédos vendégszobába... Tulajdonképpen mi történt velük? – Elkábultak – magyarázta Mark. – A kocsiban, ahol utaztak, kiömlött egy üveg éter. – Akkor nincs semmi baj. Rendbe fognak jönni – sóhajtott fel megnyugodva Camille. Halk zokogás hallatszott. Bizonyára Merry volt az, de Mark most nem ért rá megvigasztalni a néniket. Allyvel a karjában elindult be a házba, majd fel a lépcsőn. Alig várta, hogy tüzetesebben is megvizsgálhassa a lányt, nem történt–e komolyabb baja. – Minden rendben lesz. Meg fog gyógyulni – hallotta a háta mögül Camille hangját, aki a néniket próbálta megnyugtatni. Aztán utasította Mollyt, az egyik szobalányt, hogy az orvos megérkezéséig ügyeljen nagyon Thane Grierre.
378
Mark becsörtetett Ally szobájába, majd letette a lányt az ágyra. Első dolga volt, hogy ellenőrizze a pulzusát: a szíve szerencsére erősen vert, és a légzése is szabályosnak tűnt. Az ágy mellett álló Camille–re nézett, aki rámosolygott. – Életben marad, ugye? – kérdezte remegő hangon Merry, aki nővéreivel együtt természetesen utánuk jött. – A mi gyönyörű kis hercegnőnk... Ugye, nem hal meg? Markot ugyanezek a kérdések kínozták. Merőn nézte a feleségét, aki halálsápadtan, szakadt, piszkos hálóingben feküdt az ágyon. És mégis, talán sosem látta olyan szépnek, mint éppen most... Dobogó szívvel hajolt oda hozzá, és gyöngéd csókot lehelt az ajkára. Ally szemhéja megrebbent. Felnézett, s a pillantásuk egy végtelennek tetsző másodpercre összekapcsolódott. Mintha mosolygott volna... Aztán megint becsukta a szemét. Mark térdre esett az ágy mellett, úgy adott hálát Istennek. Mert most már biztos volt benne, hogy a felesége élni fog. Amikor magához tért, Ally hosszú másodpercekig nem tudta, hol van. Először úgy gondolta, valami egyiptomi sírkamrában, de ez bocsánatos bűn, tekintve, hogy csupa egyiptomi műkinccsel volt körülvéve. Aztán ráébredt, hogy a Carlyle–kastélyban fekszik, a saját ágyában. Nem sokkal később Markot is észrevette, aki aggódón hajolt föléje. – Először azt hittem, meghaltam, és az egyiptomi mennyországba kerültem – kockáztatott meg egy tétova mosolyt. 379
– Nem, drágám. – Mark gyengéden megszorította, majd ajkához emelte a kezét. – A kastélyban vagyunk. Nem a sajátunkban persze, de egyelőre ez is megteszi, nem igaz? – Magához tért! – örvendezett valaki a szobában. Ally körülnézett, és gyorsan rájött, hogy ez az, amit nem szabad csinálnia, ugyanis a hirtelen fejmozdulattól egészen elszédült. De látta, hogy mind ott vannak körülötte: Merry és Violet, Edith és Camille, Kat és Maggie. – Rólatok álmodtam egész idő alatt – fordult először a nénikéihez. – Ti vigyáztatok rám röpködő kis tündérek képében. – Tündérek! Ugyan már! – pironkodott Violet. – Egyszerű angol öregasszonyok vagyunk. – Allynek mindig is csodás képzelőereje volt – érzékenyült el Merry. – Akármibe lefogadom, hogy csak viccel – így Edith, aki nemes egyszerűséggel félretolta Markot, hogy megölelhesse a lányt. A többiek sem voltak restek, ők is mind odatolakodtak, s Ally szélesre tárta a karját, hogy kuncogva összeölelkezhessenek mind a négyen. Aztán persze a három keresztanyját is hasonlóképpen üdvözölte, majd a hölgykoszorú elhagyta a szobát. A fiatal pár kettesben maradt végre. Ally forrón átölelte a férjét. – Nincs semmi bajod? Nem találtak el a golyók? – Nem. Megmentettél. A lány mosolygott. – Te mentettél meg engem... De mi lett szegény Mr. Grierrel? 380
– Ő is itt van a szomszéd szobában, és Molly gondoskodását élvezi – mondta Mark. – És Sir Andrew? – Sir Andrew meghalt. Lezuhant a száguldó kocsiról, kitörte a nyakát. Ally biccentett. – Nem mondhatnám, hogy nagyon sajnálom – jegyezte meg, majd félve hozzátette: – Remélem, Jeeter nem... – Elcsuklott a hangja. – Szerencsére nem – nyugtatta meg Mark. – Nem ölték meg, csak leütötték. Nemrég hívott fel a szomszédunk, a svéd nagykövet, aki most gondoskodik róla. Ő mondta, hogy nem komoly a sérülése. Rá bíztam, hogy mihamarabb a nyomotokba eredhessek. – És Sir Angus? – Ő él. De ha megmarad, akkor sincs neki sok hátra. Biztosan felakasztják. – Ha megmarad? – csodálkozott Ally. – Miért, mi történt vele? – Miután magához tért, rátámadt Ian Douglas–ra, és az egyik rendőr lelőtte. Kórházban van, természetesen szigorú őrizet alatt. Az orvosok szerint nincs sok esélye az életben maradásra. Ally egy pillanatra lehunyta a szemét. Sir Angusért sem fájt a szíve különösebben. A sorozatgyilkossá vált seriff, aki ahelyett, hogy védte volna a törvényt, lábbal tiporta azt, az ő szemében nem érdemelt könyörületet. – Hát nem rettenetes? – sóhajtott fel. – Szörnyűség, ami történt. Még most is alig tudom elhinni... Mark is a fejét csóválta. 381
– Ép ésszel nem is lehet felfogni. Valószínűleg a katonai szolgálatuk alatt történhetett valami velük, ami életre szóló törést okozott bennük. Sok tiszt tért haza a tengerentúlról keserűséggel a szívében, amiatt panaszkodva, hogy a korona becsapta és cserbenhagyta őket. Ők is ezek közé a gyűlölettől fortyogó, sértett önérzetű hadfiakhoz tartozhattak, ez hozta össze őket. Sir Angus fájlalhatta, hogy katonai érdemeit nem méltányolták eléggé, őt alighanem a hatalomvágy sarkallta arra, hogy a királynő ellen zúgolódók közé álljon. Nála a politikai indíték volt az elsődleges, azt szerette volna, ha a halálesetek nagy felzúdulást, netán felkelést eredményeznek, és elsöprik a királyság intézményét. Sir Andrew véleményem szerint főként anyagi megfontolásokból csatlakozott hozzá. Régóta viszonyt folytatott az unokanővérével, és szemet vetett a férj vagyonára. A sors iróniája, hogy végül is nem sokáig élvezhette ezt a vagyont, mert amint elkezdett szorulni a nyaka körül a hurok, a leleplezéstől félve végeznie kellett az asszonnyal. – Ha belegondolok, hogy szegény Lord Wittburg kis híján akasztófára került miattuk! – sóhajtotta Ally. – De azt még mindig nem értem, miért léptek akcióba az éjjel? És hogy az erdei házba akartak vinni mindkettőnket...?! Mintha kihallgatták volna a tervünket. – Lehet, hogy meg is tették – mondta komoran Mark. – Annyi mindenesetre biztos, hogy Sir Angus Londonban volt tegnap, és valami falusi fesztivál meghirdetése ürügyén a szerkesztőségben is járt. Valószínűleg észrevett és követett titeket, aztán felvette a kapcsolatot a cinkosával, és ettől gyorsultak fel annyira az események. 382
– Értem. – Ally habozott... – Azt tervezték, hogy mindkettőnket megölnek, azt a látszatot keltve, hogy Mr. Grier féltékenységből gyilkolt meg engem, majd öngyilkos lett – bökte ki végül. Mark megragadta a kezét. – Hála Istennek, hogy nem maradt rá idejük! Nem sokon múlott... – Hát nem – mosolygott a lány. – De a talizmán segített. – Micsoda? – A szkarabeuszbross, amelyet MacDonaldék–tól kaptam az eljegyzésünk alkalmából. Azzal szúrtam ki ugyanis Sir Angus szemét. Értékes perceket nyertem a segítségével. – Hát te voltál? – álmélkodott a férje. – El sem tudtuk képzelni, hogyan sérülhetett meg az öreg. Igazán ügyes vagy! – Te nemkülönben, nagyfiú. – Ally kinyújtotta a karját, Mark pedig engedelmesen odahajolt hozzá, és megcsókolta. Persze csak lágyan, gyöngéden, mert még mindig aggódott a nagy megrázkódtatás meg az éter utóhatásai miatt, de Ally gyorsan meggyőzte afelől, hogy nem szorul kíméletre. A királynő mindenképpen találkozni akart Allyvel és Thane Grierrel, a kiváló újságíróval, aki a gyilkosok leleplezését követően olyan ügyesen megvilágította a helyzetet és lecsillapította a közhangulatot. Mark volt az, aki elkísérte őket az audienciára, Viktória magánlakosztályába. Az idős királynő gyöngéd szeretettel szólította meg Allyt, ám hangjába csöppnyi szomorúság is vegyült.
383
Thane magánkívül volt a boldogságtól, hogy az uralkodó fogadta. Hát még amikor a királynő teára is ott marasztalta őket! – No és mik a tervei, Sir Farrow? – érdeklődött a királynő Marktól. – Szándékozik pótolni az elmaradt nászutat? – Ó, igen, felség! Hitvesem élénken érdeklődik az egyiptomi kultúra iránt, úgyhogy elkísérjük következő útjukra tudós barátainkat, Lord Stirlinget és nejét, valamint Sir Hunter MacDonaldot és feleségét. Valószínűleg Lord Jamie és Lady Maggie is velünk tartanak. – Hát ez igazán remekül hangzik. És aztán? Hogyan lesz azután? – Aztán visszatérek, és engedelmével tovább szolgálom felségedet. – Igazán köszönöm, hogy gondol rám, de azért a kedves nejét se felejtse el egészen! – göcögött a királynő. – Hiszen már nős ember. – Olyan asszony a társam, aki mindenben támogat, felség. Mint ahogy én is támogatom őt. – A pillantásuk egy másodpercre egybekapcsolódott. Ally önkéntelenül is megfogta, és hálásan megszorította a férfi kezét. – Milyen szerencsések! – állapította meg kissé irigyen az idős hölgy. – Mint ahogyan ön is, Mr. Grier – fordult az újságíró felé. – Még csak most kezdte a pályáját, és máris mindenki ismeri a nevét! Szép jövőt jósolok önnek. A fiatalember mélyen elpirult. A teázás után véget ért az audiencia. A Farrow házaspárt és Thane Griert a királynő egyik udvarhölgye kísérte ki a Buckingham–palotából. 384
– Szent ég! – sóhajtott fel az újságíró, miután kiértek a kapun. – El sem hiszem, hogy itt lehettem! – Ha valaki, maga igazán megérdemli, hogy sütkérezhessen kicsit a dicsőség fényében – mosolygott rá Ally. – Kár, hogy a sütkérezésnek ilyen gyorsan vége szakadt – nevetett a fiatalember. – A munka viszont marad. Mark kezet nyújtott neki. – Isten vele! Egy–két hétig biztosan nem találkozunk. – Miért, hová mennek? – Északra. Ally még nem látta a családi kastélyt. – Hát akkor... Vigyázzanak magukra, és gondoljanak néha rám! – búcsúzott a zsurnaliszta. – Abban biztos lehet – mondta melegen Ally. A fiatal pár kézen fogva indult a hintójukhoz. Thane Grier hosszan nézett utánuk. – És boldogan éltek, amíg meg nem haltak – sóhajtott nagyot, majd elfordult, és elindult az utcán a szerkesztőség felé.
385