Heather Graham Rózsák között

Heather Graham

Rózsák között

A szép és határozott Lady Genevieve bármit megtenne, hogy megóvja szeretett kastélyát, Edenbyt... kelljen akár a legveszedelmesebb ellenségével megosztania nevét - és ágyát. Lord Tristan, a nemes lovag, a hős katona az egész országon is átvezetné seregét, csakhogy megszerezze annak a varázslatos szépségnek az érzéki bájait, aki titokban a vesztére tör. Ellenségeknek születtek, de egymás karjaiba sodorta őket a végzet. A szenvedély és a titkos kapcsolat veszélyes játékának szereplői ők egy olyan történetben, ahol az asszonyi tisztességért egy szerető férfiszív a jutalom.

Eredeti cím: Lie Down in Roses Copyright © Heather Graham Pozzessere, 1988 Hungarian edition and translation Copyright © Hajja & Sons Ltd, 1998 All rights reserved! Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. 4017 Debrecen, Pf.: 32. E-mail: [email protected] Felelős kiadó: a cég ügyvezetője Fordította: Kozsup István Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN 963 9037 27 3

Prológus 1483. október 15. „Egy lány, ó mondd milyen legyen? Arca bájos, csupa kellem? Nem, nem ilyen kell nekem! Legyen inkább tüzes, heves Férfikéznek engedelmes!” A pikáns dalocska tisztán és hangosan szállt a halványodó horizont felé. Előadója, Sir Thomas Tidevell, már alaposan a pohár fenekére nézett. Miután elénekelte ezt a versszakot, olyan hangos nevetés lett rajta úrrá, hogy majdnem kiesett a nyergéből. Ha Jon of Pleasance nem lovagol szorosan mellette, akkor bizony Sir Thomas alighanem a földön kötött volna ki. Jon egyébként majdnem olyan részeg volt, mint Thomas. Ennek ellenére elég gyors volt ahhoz, hogy megragadja társa vállát, és így egymásba kapaszkodva igyekeztek egyensúlyozni lovaik meglehetősen labilisnak tűnő – hátán. A szolidnak éppen nem nevezhető refrént már így közösen adták elő. „Nem, ne legyen arca kedves, Előkelő, elmés és nemes! Fogadja inkább, hogy a férfi heve Kardját, ahová kell… beillessze!” Jon elengedte Thomas vállát, mire az megint majdnem a földre került. Jon előzékenyen rávigyorgott kis csoportjuk harmadik tagjára, aki először összeráncolta szemöldökét, majd elnézően megrázva a fejét, visszavigyorgott rá. Ő volt Tristan de la Tere, Bedford Heat grófjának második fia. Mindhárman Londonból tartottak hazafelé, ahol Tristan részt vett a III. Richard trónra kerülésével kapcsolatos megbeszéléseken. Gondolatait még mindig az ott elhangzottak kötötték le. Vajon hatalomátvételnek minősül Richard tette? Vagy pedig teljesen törvényszerűen járt el, hiszen a trón jogos örököse még csak tizenkét éves, s így nyilvánvalóan nem képes arra, hogy erős kézzel úrrá tudjon lenni azokon a vidéki zavargásokon, melyet a költők a rózsák háborújaként emlegetnek. De a problémáknak ezzel még korántsincs vége. A család York ágának különböző csoportjai már évek óta marakodnak a hatalomért. Kis háború a nagy háborúban. Tristan de la Tere családja mindig is vigyázott rá, hogy kimaradjon ezekből a csatározásokból. Tristan annak idején IV. Edward oldalán harcolt a „Királycsináló” Warwick ellen. Edward uralkodását viszonylagos nyugalom jellemezte. De halála után, 1483-ban, Richard, Gloucester hercege ragadta magához a hatalmat unokaöccse, Edward fia, és örököse elől. Tristan tudta, hogy ebből még sok baj származik majd. Ráadásul ebben az ügyben már ő sem maradhat el nem kötelezett. – Énekelj, Tristan! – kérlelte Jon. – Te is ismered ezt a dalt! – Igen, a dalt ő is ismeri – értett egyet Thomas, s megigazította leesni készülő kalapját – viszont nem ismeri magát az érzést! Ó, azok a harmatos bőrű finom hölgyek, akikben részünk volt Mr. Walcox fogadójában! Vádlóan Tristan felé bökött mutatóujjával.

3

– És te még csak meg sem érintettél egyet sem közülük. Igazi kis ördögfióka voltál, mielőtt a házasság nem győzedelmeskedett fölötted. Senki sem tudott úgy mulatni és nőkkel bánni, mint te. Tristan ismét összeráncolta homlokát, és szótlanul nézett barátaira. Szája körül lassan mosoly formálódott. Ők mindketten fiatalok voltak, ráadásul erejük teljében: kemények és edzettek a nyeregben töltött végnélküli napok és a lovagi tornák tapasztalataitól. Beleszületve abba a szakadatlan küzdelembe, amit a York- és a Lancaster-ház vívott a koronáért, ők is olyanokká váltak, mint a katonák. Harcoltak a túlélésért. És éppen ezért érzett Tristan nagy felelősséget. Gróf Eustace of Bedford Heath másodszülött fia volt. Ez a föld is, ahol jártak, apja uradalmához tartozott. Eustace bármikor kiállíthatott mintegy négyezer parasztot, hiszen amerre csak a szem ellát, mindenütt az ő birtokai voltak. Az itt előállított gyapjú még a csatornán túl is nevet vívott ki magának. Tristan idősebb bátyja egy napon majd örökli apja nevét és helyét. De Tristan, a többi fiatalabb fiúval ellentétben, nem állt be az egyház kötelékébe, hanem kapott egy nagyobb részt a családi birtokból. Eustace valamennyi jobbágyát felszabadította, de Tristan megtartotta a hűbéri viszonyt a szabad parasztokkal és bérlőkkel, valamint az olyan kisnemesekkel, mint Thomas és Jon. Tristan szinte kölyökkora óta érezte a rangjával járó felelősség súlyát. Rendszeresen ivott a barátaival, de soha nem engedhette meg magának, hogy annyira lerészegedjen, mint ők. Soha nem maradhatott távol a politikától sem. Soha nem feledhette azt az elkötelezettséget, melyet az emberek vagy maguktól választanak, vagy választani kényszerülnek. De bárhogy is történik, nagy árat kell fizetni érte. Ahogy ezen az őszi napon hazafelé lovagoltak, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. De Tristan gyanította, emberei nemsokára ismét harcolni fognak. Richard elmozdította helyéről unokaöccsét, és megszerezte magának a koronát, London pedig elfogadta ezt az új helyzetet, hiszen az országnak erős kézre van szüksége. Tristan elismerte a döntés igazságát. Talán jobb, ha Richard veszi kezébe a hatalmat – hiszen idősebb és tapasztalt – amíg az igazi örökös, az az önfejű könyvmoly, elég érett nem lesz az uralkodásra. Csakhogy ez a fiatal fiú és az öccse egyszer csak eltűntek a Tower-ből, és azt beszélik, hogy Richard rendelte el saját unokaöccseinek meggyilkolását. Tristan, mint a királyság megbecsült főnemesének fia, hangot adott azon igényének, hogy mutassák meg a fiúkat. Richard erre kitérő választ adott, de Tristan nem hátrált meg. Ekkor Buckingham – aki Richard leghűségesebb támogatója lett, miután az megszerezte a trónt – árulónak nevezte, és összeesküvéssel vádolta. Tristan ezt visszautasította, de ugyanakkor kijelentette, hogy mindaddig nem fog fegyvert Richard mellett, amíg az nem bizonyítja be ártatlanságát a gyerekek halálában. Ez volt tehát a helyzet, amikor Londonból hazafelé tartottak azon az őszi estén. Thomas és Jon meglehetősen elázott állapotban zötykölődött a lovon. Tristan jól szórakozott rajtuk, de közben kavarogtak fejében a gondolatok. Nagyon várta már, hogy hazaérjenek a várba, melyet nemrégiben építetett át, eléggé modern stílusúra. Inkább szolgálta a kényelmet, mintsem a védelmet. Igazán szép otthon volt, de főként azért, mert felesége, Lisette várt ott rá. – Látod ezt, Jon? – kiáltott fel Thomas fintorogva. – Nézd az arcát! Egy csipetnyi hűtlenség sincs rajta! Már megint rá gondol. – Nos – nevetett Jon –, azt hiszem, én is folyton rá gondolnék, ha az enyém volna! – De hát az ő felesége – egészítette ki Thomas. – Feleségek, ugyan már! Apró kiegészítői egy jó családnak, akik pénzt és gazdagságot hoznak a házhoz. Tristan, kedves barátom, nagyrabecsült uram és parancsolóm! Senki sem várja el, hogy örömet lelj benne. Azok a jó kis nők a fogadóban, azok jelentik az igazi élvezetet! Tristan felnevetett, majd közelebb ügetett Thomashoz. Átkarolta a vállát, s gyengéden megrázta.

4

– Thomas, Thomas, te nagy gyerek! Nincs igazad. Egy szajha, aki pénzért árulja a szerelmet, soha nem tud úgy szeretni, mint az, aki szabad akaratából és a maga öröméért is teszi! Gondolj a dalodra, Thomas! A feleségem szeret engem. Mindig örömmel fogad otthon. És az arca igazán gyönyörű. Csupa ragyogás árad belőle, ahogy csillogó szemével rám tekint. Nem, Thomas, hogy is kívánhatnék akárki mást? Illata édes, bőre tiszta, mint az üde, tavaszi levegő. A te szajháid pedig büdösek, mint egy disznó! – A házasság teljesen tönkretette szegényt – jegyezte meg Thomas sajnálkozva, miközben Jon felé fordult. Tristan is Jonra nézett, és mindhárman felnevettek. Tristan és Lisette valóban boldog párnak számított. Már féléve voltak házasok, és sokkal több örömet találtak egymásban, mint azt valaha is remélték volna. Tristan magas volt, mint egy délceg tölgyfa, és izmos, mint egy gyors paripa. Lisette pedig igazi szépség: dús haja sötéten csillogott, mindig áradt belőle a kedvesség, hangja bársonyos, s arca angyali. És hogy a boldogság teljes legyen: Lisette gyermeket várt. Thomas arcán grimasz jelent meg. – Istenem! Úgy beszél, mint egy költő – jegyezte meg, majd hűbérura felé fordult, – Igen, ő valóban nagyszerű teremtés, uram. Mint minden angyal, ő is áldott és gyönyörű. És édes… túl édes hozzád, te durva, kemény lovag. De gondold meg: az a kis szórakozás, amiről mi beszélünk… Jon nevetése szakította félbe. – Thomas, te feleségül vettél egy gazdag, bajuszos özvegyet. Mit tudhatsz te Tristan boldogságáról? Tristan nem tudott ezen nevetni. Valóban igaz, hogy Thomas felesége gazdag aranykereskedő lánya, és bár majdnem olyan csúnya, mint egy boszorkány, rendkívül eszes és szellemes. Tristan kedvelte őt intelligenciájáért. Egyévi házasság után az asszony egészséges fiúgyermeknek adott életet, s ezért úgy érezte, hogy nincs túl sok ok panaszra. – A himlő vigyen el, Jon! – felelte Thomas gúnyosan. – Ha valaha is találsz magadnak egy nőt, aki képes lesz elviselni szépséges arcod látványát, az biztosan olyan frigid lesz majd, mint egy apáca! Jon éppen válaszolni akart, de torkán akadtak a szavak, mikor Tristan arcára pillantott. Hűbérura magas, jóvágású férfi volt, aki nagyon rokonszenves, ha nevet, de ijesztő, ha komor. Jon már számtalan alkalommal hálát adott Istennek, hogy Tristan oldalán harcolhat, mert a fiatal lord halálos ellenfél. Tristan arca most is ezt a félelmetes kifejezést viselte. Gondterhelt volt, higgadt és veszélyes. – Tristan, mit…? – Jon követte ura távolba meredő tekintetét. Most már ő is látta. Egy kis házikó volt az, Tristan földjének határán. Már sötétedett, ezért nem lehetett tisztán látni, de az kétségkívül megállapítható volt, hogy a házikó leégett. Vastag füstcsík szállt az ég felé. Tristan vágtára fogta a lovát. Jon és Thomas hirtelen kijózanodva követték. Mikor odaértek, Tristan leugrott a nyeregből, és a földön fekvő idős paraszt felé hajolt. Megérintette a torkát, majd lassan visszahúzta kezét. Ujjairól csöpögött a vér. Még meleg volt. Jon és Thomas is leszálltak a nyeregből, és ők is a halotthoz léptek. Tristan hirtelen felegyenesedett. Sietős léptekkel a füstölgő kunyhó felé indult, s a kiégett ajtón keresztül bement. Társai is követték. Meglepődve látták, hogy valaki brutálisan szétverte a kis ház berendezését, mielőtt felgyújtotta azt. Thomas levegő után kapkodott. Mindhárman egyszerre pillantották meg a sarokban heverő női testet. Tristan közelebb ment, és letérdelt mellé. Az asszonyt levetkőztették, és kegyetlenül összeverték, majd hagyták meghalni az égő házban. – Istenem! – kiáltott fel Tristan. – Miért? Ned csak egy földjét művelő paraszt volt, Edith pedig egyszerű parasztasszony…

5

Hangja megakadt, majd hirtelen felállt. Arca tele volt aggodalommal. – Istenem! – szakadt ki belőle. Nem mondott többet, hanem a lovához rohant és egy szempillantás alatt a nyeregbe pattant. A két férfi is követte a példáját, bár agyukat eltompította a szinte tapintható feszültség, ami barátjukból sugárzott. Ha ezeket az embereket ilyen brutális módon meggyilkolták, akkor vajon mi vár rájuk a várban? Őrült iramban vágtattak hazafelé. Nem kellett messzire jutniuk ahhoz, hogy újabb füstölgő romokat fedezzenek fel. A pusztítás és rombolás nyomai vették körül őket mindenütt. Porig égetett kunyhók, széttaposott kertek, betört kerítések, a földön pedig tetemek feküdtek szétszórva. Végül megérkeztek a várhoz – a várhoz, amely a békesség szigetének épült. Tristan rémülettől bénultan nézte földön fekvő, halott embereit, lekaszabolva a várárok előtti töltésen. De a rossz előjelekből még nem volt elég. Lisette szeretett, hosszú nyakú, gyönyörű hattyúi, melyek mindig oly kecsesen úsztak a vízen, most lenyakazva hevertek a vértől pirosló tavon. Jon látta Tristan arcán a rettegést, mikor barátja leugrott a nyeregből, és a kapu előtt fekvő magas, keménykötésű emberhez futott. Ő volt az őrség parancsnoka. Több sebből vérzett, s láthatóan ellenállt támadóinak, ameddig csak tudott. Tristan letérdelt mellé, és megemelte vérző fejét. – Sir Fielding! Én vagyok az, Tristan. Hallasz engem? Tudsz beszélni? – Ó, uram! – Merített valahonnan annyi erőt, hogy megragadja Tristan csuklóját. – Bocsáss meg nekünk – sóhajtotta gyengén –, nem tudtuk megvédeni… nem tudtuk, hogy ez fog történni… fegyveresek… katonák jelvények… és zászlók nélkül. Egyszerűen ránk törtek. Üdvözöltük volna őket a királyi jellel!… Gyilkoltak… mészároltak… nem tudni, miért. Uram… Könnycseppek csillogtak a szemében. Tristan türelmetlenül biztatta a folytatásra. – A Lady, Sir Fielding? A feleségem? Fielding szemében még több könnycsepp jelent meg. – Nem tudom – mondta egyszerűen. Tristan és Jon átrohantak a hídon, és berontottak a várba. Az előcsarnokban minden csendes volt. Csendes és halott. Lisette egyik fiatal szolgálólánya felé lépett, akit brutálisan agyonvertek. Fejére csavart szoknyája átázott a vértől. Talán valami más szörnyűség is megelőzte halálát? Az őrség néhány tagja feküdt még vérbefagyva a teremben. – Lisette! Tristan szinte sikoltotta felesége nevét, reménykedve, könyörögve és kétségbeesve. Eszelősen futni kezdett felfelé a lépcsőn. Szobáról szobára rohant, Lisette nevét kiabálva, de válasz sehonnan sem érkezett. Végül a gyerekszobába rontott be. A kis szobában csak egy bölcső, valamint néhány gyapjú- és finom selyemruha volt, melyek mind a gyermek születésére vártak. Itt találta meg Lisette-t. Térdelő helyzetben volt, a bölcsőnek dőlve. Karjai előrenyúltak, mintha csak egy bent fekvő gyermeket akarna megérinteni. – Lisette – mondta Tristan halkan, s több szó nem jött a torkára. Nem is volt rá szükség. Hangtalan könyörgés, vád és kétségbeesés töltötte be a levegőt. A férfi csüggedten állt, és képtelen volt arra, hogy megmozduljon. Jeges verejték ütött ki a testén, s kezeit ökölbe szorítva, meredten nézte az elé táruló látványt. Aztán megindult felé. Olyan békésen feküdt ott. Talán mégis… – villant át az agyán. Letérdelt mellé, s karjaiba vette. Lisette feje hátrahanyatlott, s láthatóvá vált a nyakán éktelenkedő vágott seb. Pontosan úgy ölték meg, akár a hattyúkat. Vér, vér, vér mindenütt.

6

– Lisette! Ez megint egy sikoltás volt. A mélységes gyötrelem sikoltása, ami a lelkét marcangolta. A karjaiban tartva ölelte, és ringatta felesége fiatal szépségének megcsúfolt maradványait. Jon csak most érkezett a szobába. Elborzadva nézte, amint barátja simogatja Lisette haját, magához öleli, mintha még élne. Tristan ruháját és köpenyét átitatta a vér. Még soha nem látott ilyen mélységes fájdalmat. Nem mert megszólalni, pedig volt mondanivalója barátja számára. Végül is Tristan törte meg a csendet. Hangja olyan volt, mint mikor a fém kőhöz súrlódik. – Mi történt? – Tristan… – Mi történt itt? Jon nyelt egyet, és próbált olyan tényszerűen beszélni, amennyire csak tudott. – Geoffry Meneith égési sérüléseket szerzett. Minden ok és figyelmeztetés nélkül támadták meg őket. Nem ismertek könyörületességet. Embereink bátran harcoltak, de a túlerő legyőzte őket… – itt megtorpant. Nem volt képes elmondani a többit. – Mit tudtál még meg? – mordult fel Tristan fenyegetőn. – Apád is halott, Tristan… a bátyád is, a felesége is… és a kisbabájuk is. Valamennyiüket agyonverték. Tristan mozdulatlan maradt. Mereven nézett maga elé. Meleget érzett szivárogni testén. Rettenetes melegséget. Lisette vérének melegét. Az ő életét. A gyermekük életét, aki még meg sem születhetett. Nyöszörgés hallatszott a sarokból. Jon megfordult, de Tristan még mindig képtelen volt megmozdulni. A felborult szekrény alatt egy fiatal lány feküdt. Lisette egyik szolgálója volt. Sírt és reszketett az átélt borzalmak miatt. Jon megérintette a fejét, de a lány ijedten arrébb húzódott. Majd mikor felismerte a férfit, zokogva vetette magát a karjaiba. Szeméből zavartság és zaklatottság áradt. Eltelt néhány hosszú perc, amíg megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. – Ó, uram!… Édes Istenem! Hogy sikoltozott az én asszonyom, és könyörgött a kegyelemért – zokogta. – Elkapták a folyosón, és lefogták... de nem érték be annyival, hogy megerőszakolták. Térden állva könyörgött, és sírt a saját és a gyermeke életéért. De ők… azután… idevonszolták, és… Tristan vadul a lány felé fordult. Zihálva kapkodta a levegőt, miközben Lisette testét lassan leeresztette maga mellé a padlóra. Amit látott, attól majdnem megzavarodott. A gyermeke hevert a földön. Csak hat hónapot töltött az anyaméhben. Halott volt, de teljesen ép. Egy teljesen ép kisfiú. Ujjai, végtagjai már kifejlődtek. Jon követte Tristan tekintetét. – Ó, Istenem! – kiáltott fel. – Szentséges atyaúristen… Tristan felemelte gyermeke holttestét a földről, és Lisette-hez vitte. Mindkettőjüket átölelve a bölcső elé térdelt. A lány ismét beszélni kezdett. – Ssss! – szólt rá Jon, nehogy Tristan halljon még valamit. Szorongó félelmet érzett. Félt akkor is, mikor Tristan a szeretteivel a karjaiban felállt, és átvitte őket a saját szobájába. Lefektette őket az ágyra, gondosan Lisette mellé helyezve a kisbabát. Megcsókolta felesége homlokát, mintha még élne. Jon megnyugtatta a lányt, hogy a támadók már elmentek, majd Tristan után indult, aki halálos elszántsággal ment le a lépcsőn, át az előcsarnokon, egyenesen Fieldinghez. Az őrparancsnok éppen akkor vett át egy pohár vizet a szolgálólánytól, aki ez idáig az erdőben rejtőzködött, s a veszély elmúltával merészkedett elő. – Egyikük azt mondta – jegyezte meg Fielding –, hogy nem kellett volna érdeklődni a hercegek felől, uram. És hogy Richard elégedett lesz a munkával.

7

– Istenem! – kiáltott fel Jon döbbenettel a hangjában. – A király nem rendelhetett el ilyen mészárlást! Fielding Jon felé fordult. – Akár igen, akár nem, az az ember sietett, hogy megörvendeztesse ezzel a hírrel. – Mikor mentek el, és merre? – kérdezte Tristan szárazon. Jon arra gondolt, hogy barátjának most sírnia kellene, hiszen senki sem tudna elviselni ilyen fájdalmat. De a fiatal özvegy – Bedford Heath új grófja – nem sírt. Figyelmesen hallgatta Fielding válaszát. Közben mindenünnen emberek szivárogtak elő, épek, sebesültek egyaránt. Tristan nem mondott semmit, de már mind mögötte voltak, mire megfordult. Ott kint a vár előtt összegyűlt, és csapattá szerveződött valamennyi megmaradt paraszt és földműves. Senki sem adott ki parancsot, de nem is volt rá szükség. Lovakat hoztak elő, és a kis sereg perceken belül készen állt az indulásra, bár nagyon sokan sérültek voltak közülük. Tristannak elég volt csak a kezét felemelnie, és a csapat a támadók nyomába eredt. Éjfél körül érték utol őket. Szerencsére elég sok nyomot hagytak maguk után, így nem téveszthették el az irányt. Tristan emberei kevesebben voltak, de ez itt most nem számított. Tristan olyan volt, mint egy bosszúálló angyal, ő volt a megtestesült halál. A kardok és buzogányok dühödten, félelmet nem ismerve hasították a levegőt és a csontokat. Senki sem ügyelt a maga biztonságára, s az ellenséges katonák hullottak, akár a legyek. A végére csupán néhány fogoly maradt, akik szánalmasan reszkettek félelmükben, s szívük mélyén tudták, hogy nem számíthatnak kegyelemre. Mikor meglátták Tristant, égre, földre esküdözni kezdtek, hogy ők még csak meg sem érintették a feleségét, s nem ütötték agyon az apját és a bátyját. Tristan az egyik fölé hajolt. – Ki tette ezt? Ki adott rá parancsot? – kérdezte. Csak némi habozás után született meg a válasz. – Sir Martin Landry, uram, de ő meghalt az előbb, éppen te vágtad le. Isten szerelmére kérlek, könyörülj rajtunk! Azt mondta, hogy a király az áldását adta rá! Tristan még most sem tudta elhinni, hogy Richard rendelte volna el a támadást. Sokkal valószínűbb, hogy megfeddi, vagy valamilyen más módon megbünteti inkább, mintsem parancsba adja gyerekek és asszonyok lemészárlását. Bár lehet, hogy az unokaöccseit megölette, de az mégsem mondhatta: „Menjetek, és gyilkoljatok le mindenkit!” Lehet, hogy elrendelte a támadást, de nem tudja, hogy ilyen mészárlás lett parancsának következménye. Hátat fordított a katonának. – Mit csináljunk velük? – kérdezte Jon. Thomas állt mellette csendesen, magába roskadva. Ő is holtan találta a kedves, de csúnyácska feleségét, aki életet adott a fiának. – Kegyelem! – kiáltotta az egyik katona. Tristan hirtelen felé fordult. Ki nem állhatta ezt a szót. De mielőtt bármit is tehetett volna, Thomas a buzogányával fejbe csapta a katonát, aki úgy terült el holtan, mint egy liszteszsák. Már csak ketten voltak életben a támadók közül. Tristan nem érezte rá képesnek magát, hogy megbocsásson. Vett egy mély lélegzetet. – Foglyok maradnak mindaddig… Az egyik hirtelen térdre vetette magát előtte. – Ne öless meg! Drew ment be a szobába, ő erőszakolta meg a feleségedet! Én még csak meg sem érintettem! Ő fektette rá a bölcsőre… Hirtelen megtorpant, mert valami ijesztőt fedezett fel Tristan arcán. A gróf csak most vette észre a katona mellkasán lévő vérfoltot, de sebesülést nem látott rajta. És ha ő nem támadta meg Lisette-et, akkor honnan tudja, hogy a bölcsőre fektették? – Nem én öltem meg! Nem én öltem meg! Drew… Drew, a másik katona közbevágott.

8

– Te hazug, hiszen te voltál az első! Te kezdted az egészet! Ne engem okolj! Ne… Tristan hátat fordított nekik. A legszívesebben élve kibelezte volna mindkettőt, hogy hosszú és nehéz haláluk legyen. Még soha nem érzett ekkora dühöt és elkeseredettséget. – Ezek gyilkosok, Tristan – mondta Jon csendesen –, csak halál lehet a büntetésük. A halál túl kevés – gondolta Tristan. De nyelt egyet, s tett néhány lépést, majd kimondta az ítéletet. – Kössétek fel őket. Nem hallott több könyörgést. Sem bizonygatást, sem pedig vádaskodást. Felült a lovára, és a csapat élén hazafelé indult. Nevezhette várnak, kastélynak, birtoknak… de otthonnak már soha többé. A testek lassan megtisztultak a vértől. Rokonai maradványait gondos kezek mosták tisztára. A pap feladta rájuk az utolsó kenetet, és misét mondott lelki üdvösségükért. Jon és Thomas egész éjjel Tristannal maradt, aki nem evett, nem ivott, nem aludt és nem sírt. A rettenet és a bosszúvágy borzasztó vihart kavart a lelkében. Amint a nap feljött, megcsókolta apja idős, büszke arcát. Ugyanezt tette a bátyjával, annak feleségével és gyermekükkel. Megcsókolta Thomas csúnya feleségét is. És Lisette-et… Karjaiba vette, s gyengéden ringatta. Megparancsolta, hogy égessék el a fiával együtt, a fiával, akit nem volt alkalma szeretni. Nem maradt ott a temetésre. Thomast bízta meg, hogy gondoskodjon a birtokról, ő pedig Jonnal és embereivel az oldalán elhagyta ezt a helyet. Mire a nap delelőre ért, megszületett a terve. Bretagne felé tartott, ahol Tudor Henrik, a Lancasterek pártján katonákat toboroz és képez ki, hogy megszerezze az angol koronát III. Richardtól. Tudor Henrik minden bizonnyal örülni fog érkezésének.

9

Első fejezet – Az ördögbe is! – mérgelődött Edgar, s miután alaposan összegyűrte a papírost, egy határozott mozdulattal a tűzbe vetette. Utána pedig az üzenetet átadó küldönc felé fordította haragját. – Azt kívánod tőlem, hogy etessem és garnírozzam azt a hadsereget, amelyik a királyommal szándékszik megütközni? Nem, szó sem lehet róla. Ahhoz előbb porig kéne rombolniuk ezt a várat. Én azok közé tartozom, akik azért harcolnak, hogy leseperjék Tudort a föld színéről, fiatal barátom! Mondd meg a parancsnokodnak, annak a… Lord De la Tere-nek, vagy tudom is én, hogy hívják, azt, amit mondtam. Soha! Csak ha itt kő kövön nem marad, s a farkasok játszanak a csontjaimmal! Most pedig eredj! A küldönc hamuszürkére vált ábrázattal gyorsan megfordult. Miközben sietősen távozott a szobából, Lord Edgar Llewellyn, az Edenby kastély ura, egy megelégedett pillantást vetett lányára. – Igazán kár, kislányom, hogy az ember nem emelhet kezet egy követre – jegyezte meg gúnyos elégedetlenséggel, mikor a küldönc betette maga mögött az ajtót. Genevieve a kandalló előtt üldögélt, és a lábai előtt fekvő vadászkutya nagyra nőtt füleit paskolgatta. Csendesen felsóhajtott, majd Edwyna nagynénjére és jegyesére, Axelra pillantott, mielőtt viszonozta apja tekintetét. – Apám – felelte kedvesen –, nem kellene foglalkozni a dologgal. Az ország hercegei, grófjai és bárói mindent megtesznek, hogy ne keveredjenek bele ebbe a viszályba. Szerintem az lenne a legokosabb, ha csendben maradnánk és várnánk… – Várni! – kiáltott fel Edgar szenvedélyesen. Magas, szőke hajú férfi volt, aki kora ellenére még alig őszült. Szinte feszült benne az energia. De ismerte lányát, tudta, nem fog megijedni tőle. Mint ahogy nem is ijedt meg. – És mi lesz a hűséggel? Mikor Richard király lett, én felesküdtem neki. Megesküdtem, hogy fegyverrel fogom védelmezni, ha kell. És lányom, én ezt is fogom tenni. Néhány nap múlva elindulunk a királyhoz, és legyőzzük azt az utálatos Tudort. Genevieve kedvesen elmosolyodott, és folytatta a kutya fülének cirógatását. Közben egy szórakozott pillantást váltott jegyesével. Mindketten tudták, hogy Genevieve mennyire szeret kötekedni az apjával. – Apa! Henrik magával hozza Wales vörös sárkányát is. Mi ellenük… – Nem! A walesi urak mind megerősítették az uralkodó iránti hűségüket, lányom. És különben is abbahagyhatnád már ezt a kötekedést. Axel, a kandallóban lobogó tüzet figyelte, de közben titokban összekacsintott menyasszonyával. Magas, tanult, szeretetre méltó férfi volt. Tiszteletteljes hangon szólalt meg. – Lord Edgar, azt hiszem, hogy a lánya, az én kedves jegyesem, megfontolandó dologra világított rá. Gondoljon csak, mylord, Henry Percyre, Northumbria grófjára. A dédapja, a IV. Henrik elleni harcokban esett el. Az apját Towtonban meggyilkolták, és a birtokait elkobozták. Igaz, később visszaállították a tulajdonjogot, de ugye el tudja képzelni, hogy Percynek csak a saját biztonsága a fontos, bárki legyen is a király? – Percy Richard oldalára áll – jelentette ki Edgar. – De vajon harcolni fog-e érte? – kötekedett ismét Genevieve. – Az ég szerelmére, kislányom, bárcsak soha ne beszéltem volna neked a politikáról – mondta Edgar, de közben Edwyna húgára nézett bocsánatkérő mosollyal az arcán, amely kissé megkérdőjelezte szavait. Büszke volt a lányára, Genevieve-re, egyetlen örökösére. 10

Edwyna, akinek a legcsekélyebb fogalma sem volt a politikáról, visszamosolygott rá, majd ismét a faliszőnyeg felé fordította figyelmét, amelyet lánya hálószobájába készített. Genevieve mindig is egzotikus szépségnek találta a nagynénjét. Nem egészen tíz évvel volt idősebb nála. Fiatalon megözvegyült, és férje halála óta itt lakik Edgar bátyjánál. Genevieve nagyon örült neki, hogy Edwyna itt van vele. Kevesebb volt számára, mint anya, de több volt, mint nővér. Egy kedves barát, aki mindig is a béke szigetét jelentette számára. – Hmm – morfondírozott Edgar –, Tudor Henrik egy nagy… – Edgar! – szólalt meg Edwyna. – …szájhős – fejezte be a férfi. Odasétált a lányához, s megsimogatta a haját, majd kiválasztott egy nehéz és erős tincset, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy a padlóig érjen, különösen, ha Genevieve ült. A szeme különösen tetszett neki. Ezüstösen kék volt, mint a holdsugár. Nyakának vékonysága éppen olyan volt, mint az anyjáé annak idején. Az egyetlen nő volt, akit valaha is szeretett, de meghalt, még mikor Genevieve kislány volt. Genevieve pedig megtestesített mindent, amit szeretett: szépséget, büszkeséget, kedvességet, intelligenciát és erős kötelességtudatot, valamint hűséget. Nekitámaszkodott a szék háttámlájának. – Genevieve! – emlékeztette a lányát. – Te is velem voltál, mikor Londonban letettem a hűségesküt a királynak. Azt akarod, hogy megszegjem adott szavam? – Nem, apa – felelte Genevieve, – de tény, hogy a legtöbb nemesi család megpróbál kívül maradni ezen a marakodáson. Ennek mindig is így kellett lennie, mert különben ma már egyetlenegy nemes sem lenne. – Ez nem biztos – szólt közbe Axel –, hiszen az új király mindig lovaggá üthette a saját embereit. – Nincs értelme erről vitatkozni! – jelentette ki Edgar hirtelen. Megesküdtem, hogy fegyvert fogok Richard védelmében. A szavamat adtam, és meg is akarom tartani. Axel, ha itt lesz az ideje, akkor felfegyverzem Edenby embereit, hogy álljanak a király szolgálatára. Gondolom, te is velem jössz – nézett Axelre. Alex beleegyezése jeléül bólintott. Edgar mormogott valamit Tudor Henrik származásáról, amely mindnyájuk arcára mosolyt csalt, majd kiment a szobából. Edwyna nagyot sóhajtott, és kiterítette a készülő faliszőnyeget az asztalra, hogy jól kisimítsa. Egy darabig elégedetten szemlélte, majd közölte, hogy megy, és megnézi ötéves kislányát, Anne-t. Így Axel és Genevieve egy kis egyedülléthez jutott. A lány a vőlegénye arcát figyelte, aki a lobogó lángokat felé nézte. Nagyon kedvelte ezt a fiút. Axel tudott gyöngéd lenni, és mikor véleményt mondott valamiről, akkor azt udvariasan és körültekintően tette. Nagyon intelligens volt, és ez imponált Genevieve-nek. Tudott mosolyogni, figyelt arra, amit ő mondott, tanácsokat adott neki – vagyis úgy viselkedett, mint egy jóbarát, aki mellett nagyon kellemesnek és kényelmesnek ígérkezett az élet. Ráadásul nagyon jóképű lovag volt, akivel méltán büszkélkedhetett. Mogyoróbarna szeme meleg tekintetett adott arcának, haja valami egészen különleges vörösesbarna színű volt. Termete magas, és mindezek mellett még gazdag, művelt és kellemes beszédű is. – Úgy látom, hogy bánt valami – állapította meg Genevieve. Axel kelletlenül megrázta a vállát. – Nem szeretnék beszélni róla – felelte, és Griswaldra pillantott, aki éppen a konyha felől közeledett, hogy meggyújtsa a fáklyákat. Genevieve felállt és az öreg szolgáló felé sietett. Gyors léptei jellegzetes hangot kölcsönöztek selyemszoknyájának. Megkérte, hozzon nekik bort, s közben kacsintással jelezte, hogy szeretne kettesben maradni a vőlegényével. Griswald gyorsan kihozta a bort, majd diszkréten távozott. A jegyespár leült az asztalhoz. Genevieve megérintette Axel kezét, s várta, hogy a férfi beszélni kezdjen.

11

– Nem akarok ellenkezni apáddal, Genevieve – kezdte el, és kortyolt egyet a finom borból – Én is hűséget fogadtam Richardnak. De az a dolog a fiatal hercegekkel, nagyon zavar engem. Hogyan tisztelhetnék egy olyan királyt, aki esetleg megölette az unokatestvéreit? – Axel, az még egyáltalában nem biztos, hogy Richard felelős a gyerekek haláláért – mondta Genevieve –, ráadásul még az sem biztos, hogy halottak-e egyáltalán. Itt megtorpant, és elgondolkozott a Richarddal való londoni találkozásán. Nagyon szimpatikus volt neki ez az ember, aki bár meglehetősen sovány és kistermetű, az arca úgy vonzotta a lány szemét, akár egy mágnes. Látszott rajta, hogy tudatában van a vállalt nagy felelősség súlyának. Genevieve biztos volt benne, Richard nem „megragadta” a hatalmat, hanem egész Anglia a Woodvilles család – a „jog szerinti” örökös családja – ellen fordult. Az emberek – beleértve a gazdag kereskedőket is – mind könyörögtek Richardnak, hogy fogadja el a koronát, mert csak így állhat helyre a rend, a fegyelem és a gazdaság. Genevieve nem tudta elhinni, hogy az a kedves ember, akivel Londonban találkozott, gyilkos lenne. Apjának pedig igaza volt. Genevieve is felesküdött a királynak, és ezen nem kíván változtatni, hacsak minden kétséget kizáróan ki nem derül, hogy köze van a gyerekek meggyilkolásához. – Kíváncsi vagyok, meg fogjuk-e valaha is tudni az igazságot – fejezte be a lány. Axel vállat vont, majd két tenyerébe fogta Genevieve fehér kezét, és bánatosan elmosolyodott. – Tulajdonképpen ez nem is számít semmit, elvégre Richard marad a király. Tudor Henrik felkelt ellene, ez igaz, de a walesi urak nem tartottak vele, hanem ők is hűséget esküdtek a királynak. Richard legalább kétszeres túlerőben van – felelte mosolyogva –, de nem kell erről beszélnünk. Nem akarlak untatni… – Tudod, engem sose untat az ilyen beszélgetés – vágott közbe a lány, nevetésre ingerelve ezzel Axelt. – Az igazat megvallva engem sem, de tekintettel a közelgő esküvőnkre, más dolgot is meg kellene beszélnünk. Például remélhetőleg megosztod velem az menyasszonyi ruhád… – Ezüstszürke és nagyon elegáns – jelentette ki Genevieve gyorsan és egyszerűen, majd hozzátette: – Edwyna varrta, és több tucatnyi gyöngyöt használt fel közben. Biztos vagyok benne, hogy még soha életedben nem láttál ehhez foghatót. – Na, ez azért túlzás! – Nem túlzás, a legőszintébben mondom. A férfi megcsókolta a lány kezét. – Nem vitatom, a ruhád csodálatos lesz. Én csak azt mondtam, hogy ami alatta lesz, az messzemenően szebb lesz, mint bármilyen gyönyörű selyem. – Óh – mosolyodott el Genevieve, majd felnevetett, s gyorsan megcsókolta Axelt. A fülébe suttogta, mennyire szeret ilyen bókokat hallgatni. Minél több időt töltöttek együtt, Genevieve egyre biztosabb volt benne, hogy ők ketten mennyire összeillenek. Szeretik egymást, és megértik a másik gondolatait és problémáit. Axel természetesen tisztában volt vele, a lány mellé tekintélyes hozományt is kap, de ő maga is gazdag ember volt. Helyeselte, hogy jól ismeri az ország dolgait. Ez fontos, hiszen a külső körülmények majd behatárolják az ő kis világukat. Axel nemsokára kijelentette, hogy beszélnie kell Edgarral, ha néhány nap múlva csatlakozni akarnak Richard seregéhez, hiszen addig még sok tennivalójuk van. Genevieve álmodozó mosollyal felelt, s felajánlotta ajkait búcsúcsókra. Mikor a férfi elment, visszatért a kandalló mellé, s a gondolataiba mélyedve nézte a vöröslő lángnyelveket. Az apjára gondolt, arra, hogy mennyire mereven ragaszkodik az elképzeléseihez. Anglia nagyobbik része szép csendben meghúzódna, amíg elvonulnak felettük a viharfellegek, de az ő apja természetesen nem ezt fogja tenni.

12

Egy kicsit megborzongott a hirtelen felismeréstől. Az apja, akit a legjobban szeret az egész világon, esetleg meghalhat a harcban! De aztán megnyugtatta magát azzal, hogy Edgar valószínűleg a fiatal katonáknak fog parancsolgatni. Vagy esetleg nem is kerül sor komoly ütközetre, mert Richard gyorsan kiűzi Tudort Angliából. De ha… A félelem összeszorította Genevieve szívét. Meg kellett kapaszkodnia a kandallópárkányban, hogy ne veszítse el egyensúlyát. Úgy érezte, nem bírná elviselni, ha el kellene vesztenie az apját. Hiszen még mindig fiatalos és jó megjelenésű. De még fontosabb, hogy gyengéd és kedves. És amikor elérzékenyülve beszél az anyjáról, még mindig a szerelem tüze ég a szemében. Genevieve mindig is azt akarta, hogy egyszer majd őt is ennyire szeressék. Ő is ilyen szerelmet szeretne ébreszteni valakiben. – Töprengsz? Ez nem rád vall! Genevieve gyorsan megfordult. Edwyna állt mögötte, kíváncsian tekintve a lányra. – Én csak gondolkoztam… vagyis inkább féltem – vallotta be őszintén. Edwyna megborzongott, s Genevieve rögtön tudta, hogy nagynénje már azóta fél, mióta az első pletykák megérkeztek Tudor Henrik inváziójáról. Edwyna közelebb lépett hozzá, és a vállát átölelve magához húzta. – Edgar, Axel és Sir Humprey mind kint vannak a várudvaron. Férfiak! Elnéztem őket az ablakomból. Éppen most küldtek kétszáz embert Richardhoz. És ahogy Edgart ismerem, azt is megüzente velük, hogy hamarosan ő is ott lesz. – Edwyna, én eddig még soha sem gondoltam arra, hogy elveszthetem az apámat. Annyira szeretem őt. Mindig is ő volt a legfontosabb a számomra! Ha… Edwyna biztatóan megszorította Genevieve vállát. – Nem lesz apádnak semmi baja. Richard majd vigyáz rá. De emlékezz rá, hogy ha Edgarnak harcolnia kell, akkor mindenki más is ugyanezt tenné a helyében. A férfiakat a becsület élteti. – Miért, a nőket nem? – kérdezte a lány élesen. Edwyna nem bocsátkozott vitába. Elmosolyodott, majd elengedve Genevieve-t az asztalhoz lépett. Töltött magának a borból. – A becsület – mondta elgondolkozva – nagyon drága áru. – Mit beszélsz? – kiáltott fel a lány felháborodva. – Edwyna! Nekem akarod megmagyarázni, hogy mi a becsület? – Jaj, dehogy! – felelte Edwyna, még mindig mosolyogva – nagyon is tisztában vagyok vele, hogy tudod mit jelent becsületesnek lenni – felemelte a kelyhet, és köszöntésre emelte előbb Genevieve, majd az apja kandalló felett lévő képe felé. – Csak a szeretet az, ami még ennél is nagyobb dolog. Én szeretem a kislányomat, kedvesem. És Edgar becsületessége az, ami lehetővé tette a lányom biztonságos életét. Ezt boldogan viszonoznám neki bármi módon. Majd ha gyerekeid lesznek, akkor megérted, hogyan érzek. Genevieve ismét a tűz felé fordult. – Nem kell addig várni – felelte –, már most is tudom, hogy mit jelent szeretni valakit. – Ó, igen, Axel. Élvezted a meghitt együttlétet az udvarlóddal? – Edwyna hangszíne megváltozott, megint kedves és törődő volt. Észrevette-e a lány vajon, hogy ez a kedvesség egy kicsit kesernyés? Talán. – Udvarló? – nevetett fel Genevieve. – Axel a legdrágább ember a világon, de nem udvarló! De hát te is jól ismered. – Így beszél egy igazi menyasszony – jelentette ki Edwyna. – Nagyon szép esküvőtök lesz. Nem izgulsz, Genevieve? – Jaj, dehogynem! – sóhajtotta a lány. – Ugye nem érzel semmilyen bizonytalanságot? – kérdezte a nagynénje. – Ó, Genevieve, mindig is azt akartam, hogy nagyon boldog légy!

13

– Nem, nem. Nincs semmi, ami zavarná a boldogságomat – tiltakozott a lány –, csak valahogy… – gondolkodott el egy kicsit, s közben alig észrevehetően elpirult. Aztán pajkosan felnevetett, hiszen kivel is beszéljen erről, ha nem Edwynával. – Ó, Edwyna! Genevieve felkapta a boroskelyhét az asztalról, és ábrándozva sétálgatni kezdett vele. – Axel és én nagyon összeillők vagyunk. Ugyanazokat a dolgokat szeretjük, egyformán gondolkozunk, szóval minden tekintetben megértjük egymást. Ő tisztel engem, én felnézek rá, és nagyon szeretem. Elképzelem, ahogy a hosszú téli estéken ülünk a kandalló előtt, finom bort kortyolgatunk, játszadozunk, leülünk megvacsorázni, csak… – Csak? – kérdezett közbe Edwyna. – Ó, nem tudom, nem tudom! – mondta Genevieve türelmetlenül, és hirtelen nagynénje felé fordult. Hosszú haja és ruhája kis késéssel követte a mozdulatát. – Csak valami hiányzik! Valami, ami benne van minden szonettben, szép versben, francia balladában. Edwyna, ez is megjön majd a házassággal? Az a csoda, az a varázslatos érzés, mikor meg tudnék halni egyetlen csókjáért, egyetlen érintéséért. Az a… – Genevieve – vágott közbe Edwyna –, te magába a szerelembe vagy szerelmes. Az igazi szerelem nem ilyen. Teljesebb, mélyebb, olyan, ami egy egész életen át kitart. Amiről te beszélsz az… – Az micsoda? – kérdezte Genevieve türelmetlen kíváncsisággal. – Nos, szenvedély – felelte Edwyna bizonytalanul, majd ismét leült a kézimunkája mellé. Megfogta a kötőtűit, majd hosszasan elmerengve a távolba nézett. – Genevieve, soha ne keresd a szenvedélyt – mondta végül –, ez az érzés mindig megsebzi azokat, akik kapcsolatba kerülnek vele. Különösen azokat, akik folyton hajhásszák. Örülj neki, hogy te és Axel mindketten érett, megfontolt emberek vagytok, és hogy ő egy figyelmes, tapintatos férfi, aki… – Edwyna! Neked ilyen volt a házasságod? – kérdezte a lány, és letérdelt nagynénje mellé. Edwyna belenézett unokahúga csillogó szemébe, amiből szenvedélyes tűz áradt. Felsóhajtott, mert tisztában volt vele, hogy Genevieve semmit sem csinál csak félerővel. Tekintete kíváncsi volt és zabolátlan, és Edwnynát egy pillanatra erős kétkedés fogta el, hogy Axel valóban a megfelelő partner-e a lány számára. Nagyszerű ember, az igaz, de talán túlságosan is művelt ahhoz, hogy romantikus hős legyen, és nagyon is gyengéd a Genevieve lelkében égő vad tűzhöz. Nem volt könnyű válaszolni a feltett kérdésre. – Hogy elég szenvedélyes volt-e a házasságom? – kérdezett vissza nevetve. – Genevieve, a nagy szenvedély iránti első fellángolásom akkor szűnt meg, mikor gondolkodni kezdtem azon, hogyan tudnak egyesek ilyen szerelmes verseket írni. De aztán… – De aztán neked is megjött ez az érzés! A házasság után! – vágott közbe a lány. – Ó, Edwyna! Pont ezt akarom én is. Egy férfit, aki úgy szeret, ahogy Lancelot szerette Guinevrát, vagy Párisz szerette Helenét. – Romlásba döntő szerelmek! – figyelmeztetett Edwyna. – Romantikus szerelmek! – felelte Genevieve. – Ó, Edwyna, ugye eljön majd? Ha összeházasodunk, akkor eljön? Milyen választ adhat erre Edwyna? Nem, ez az érzés soha nem jött el számára. Nem az a szerelem, ami arra ihlette a költőket, hogy ne egyenek és ne aludjanak, és bizsergető vágyat ébreszt az egész testben. Csak elkezdte megismerni a szerelem mélységeit. Éppen csak kezdte felismerni, hogy neki is van forróság a lelkében, és hogy a szerelem egy rendkívül szórakoztató érzés, amin mindketten meglepődtek, és örömüket lelték benne. De aztán Philip meghalt, s Edwyna az igazi szerelem helyett az igazi magányt ismerte meg. Edwyna elfordult Genevieve-től és teljes figyelmét a készülő faliszőnyegnek szentelte.

14

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nagyon odafigyelsz Axelra, és akkor mindketten nagyon boldogok lesztek. Most pedig… A szoba ajtaja hirtelen kivágódott, és Edgar, Axel, Sir Guy és Sir Humprey rontott be rajta. – Esküszöm az élő Istenre, hogy ez már több, mint amit el lehet viselni! – dühöngött Edgar. Arca vörös volt a felháborodástól, miközben lehúzta kesztyűjét és az asztalra dobta. Utasította Griswaldot, hogy hozzon húst és sört, jó sokat. – Apám, mi történt? – szaladt hozzá Genevieve, futó pillantást vetve Sir Humphrey-re, apja kedves öreg barátjára, és Sir Guyra, Axel közeli bajtársára. – Én mondom neked, hogy ez a Tristan de la Tere elátkozza még a napot is, mikor világra jött! – füstölgött tovább Edgar. – Lányom, nézd meg ezt! Nézd meg ezt az üzenetet! Axel elfordította a fejét, ami arra késztette a lányt, hogy feltétlenül megnézze, mi áll abban a levélben. Kezébe vette a feltört pecsétű borítékot és kivette belőle a papírt. Az írás elég előkelő és finom volt, de maga az üzenet arcátlan és szemtelen, amit – ahogy azt az apja állította – nem lehetett eltűrni. A levelet Edgar Llewellyn-nek, Edenby hercegének címezték. Tisztelt Uram! Én, Tristan de la Tere, Tudor Henrik hűséges híve, ünnepélyesen megkérem, hogy változtassa meg álláspontját, hogy megtarthassa címét, birtokait és becsületét, és bocsássa erőit a továbbiakban Tudor Henrik rendelkezésére. Amennyiben átadja a várat és az embereit, akkor megesküszöm önnek, nem éri házanépét semmilyen bántódás, és emberei sem szenvednek kárt anyagi javaikban és tisztességükben egyaránt. Nem kívánom túlságosan hangsúlyozni ennek a Lancaster-házi Tudor Henrik irányába tett baráti gesztusnak a fontosságát, hiszen ő az angol korona jogos örököse. Kérem tehát, uram, hogy nyittassa meg a vár kapuit, és üdvözöljön minket barátként. A legnagyobb tisztelettel, Tristan de la Tere Bedford Heath grófja A Lancaster-házi Tudor Henrik megbízásából Genevieve az apjára nézett. – Micsoda arcátlanság! Ez volt minden, amit mondani tudott, mert elöntötte a harag és a felháborodás. – Ez egyszerűen minősíthetetlen! – dühöngött Edgar. – Ennek a Tristan de la Tere-nek most rögtön kell a válasz. Hát megkapja! Axel! Dobasd ki a futárt és zárasd be a kapukat! Sir Guy, hívasd a lelkészt, hogy áldja meg az embereinket, és kérje Isten segítségét az erőfeszítéseinkhez! Humphrey, te és én ellenőrizzük a készleteinket, hogy a pokol tüzét zúdíthassuk erre a faragatlan fickóra! – Apám… – kezdte Genevieve, de Edgar nem hallgatta meg. Sietősen a lánya fejére tette a kezét, és megsimogatta hosszú, fényes hajat. Axel egy hosszú pillantást vetett Genevieve-re, mielőtt távozott. A férfi szeme töprengést és boldogtalanságot árult el. Genevieve felemelte kezét, hogy megérintse apját, de Edgar már indult is kifelé az ajtón. Végül Edwynára nézett, aki ijedten és megkövülten állt mellette. – Mi történt? – kérdezte csendesen a nagynénje. – Mi történt? Mi lesz most? Estére már nyilvánvalóvá vált a válasz. Edenby csatlakozott az angol koronáért vívott küzdelemhez, még mielőtt az igazi harc elkezdődött volna. Edenby vára csatatérré változott. Henrik emberei ágyúkat és hajítógépeket telepítettek a falak elé. A vár falai annyira erősek és

15

át-hatolhatatlanok voltak, amennyire azt csak el lehetett várni tőlük. Az első éjszakán Edgar íjászai tüzes nyílzuhatagot zúdítottak a támadókra, és a falakon forró szurok folyt végig. Aztán megkezdődött az ágyúzás, és a falak remegni és rázkódni kezdtek a becsapódó lövedékektől. Először a kovácsműhely kapott lángra, és égett porig. Majd a cserzőműhely és a többi fából készült melléképület következett. Edenby erős építmény volt, melyet kifejezetten ostromra terveztek. Edgar nem hitte, hogy De la Tere emberei sokáig folytatják az ostromot, hiszen Henrynek szüksége van rájuk a Richard elleni harchoz. A második éjszaka csendben telt el, de a hajnal meghozta az újabb támadást. Délutánra ismét egy levél érkezett De la Tere-től, melyben megadásra szólítja fel Edgart. Uram! Én volnék a legboldogabb, ha elmehetnék erről a helyről, de Henrynek szüksége van erre az állásra, és megparancsolta a vár bevételét. Henry állítása szerint ősi rokoni kapcsolat van a Tudor és a Llewellyn család között, ezért különösen sérelmes számára, hogy ön fegyvert ragadott ellene. Uram, ismételten kérem, hogy adja át a várat, mert parancsom van rá, hogy ne gyakoroljunk kegyelmet és könyörületességet, amennyiben fegyverrel vagyunk kénytelen elfoglalni azt. Tristan de la Tere – Nincs kegyelem! – lökte félre Edgar dühösen a levelet. – Majd meglátja, hogy mi nem gyakorlunk kegyelmet rajta! Ostoba fajankó! Nem látja, hogy ez az erőd bevehetetlen? Úgy tűnt, nem látta, mert az ágyúk és hajítógépek harmad- és negyednap is ontották lövedékeiket a vár falaira. Negyedik nap éjszaka Genevieve – apja és Axel társaságában – felmászott a vár mellvédjére, hogy megszemléljék a falak körül táborozó, alvó ellenséget. Az elhelyezkedésükből Edgar arra a következtetésre jutott, hogy másnap a kapukat akarják megrohamozni. Genevieve elszörnyedt. Ha a falakon belül folytatódik a harc, akkor hallani fogja a sebesültek jajveszékelését, az özvegyen és árván maradottak sírását. A leégett romokból felszálló fűst csípni kezdte a szemét. Ó, mennyire gyűlölte ezt a Tristan de la Tere-t. Hogy merészel csak úgy idejönni, és háborút viselni ellenük. Gyűlölte és rettegett tőle. Bár Edenby falai újra és újra kiállták a rohamokat, azért mégsem állhat ellent ekkora túlerőnek örökké. Őszintén remélte, hogy apja seregét nem fogják Richardhoz küldeni. – Legokosabb, ha várunk – jelentette ki Axel a fal kövét markolászva, amitől teljesen fehérek lettek az ujjai. – Várunk, és imádkozunk, hogy Henrik elvigye innen az embereit a Richard elleni harchoz, még mielőtt jobban megrongálhatnák a falakat. Vagy egy kis szerencsével Richard – akinek rengeteg embere van – rajta üt Tudor Henriken, és akkor meg vagyunk mentve. De Edgarnak más volt a véleménye. Egy ideig csendesen tanulmányozták a falak sérüléseit, majd kijelentette: – Ma este rajtuk ütünk. Csendesen kiosonunk a kapukon, és meglepjük őket. Majd meglátjuk akkor, hogy mennyit érnek! – Apa, ne! – kiáltotta Genevieve. – Te nem mehetsz ki! Te vagy a vár ura, nem kockáztathatod az életedet! – De nem küldhetem harcba az embereimet, ha nem én vezetem őket – felelte Edgar lágyan, s magához ölelte lányát. Megsimogatta a haját, és kedvesen rámosolygott. Vetett egy pillantást Axelra, aki erre szó nélkül elindult lefelé. Genevieve csak ekkor vette észre, hogy az apja már parancsot is adott a támadásra. Edgar a tenyerébe fogta lánya arcát, és meleg tekintettel a szemébe nézett.

16

– Nem kell félned, kislányom – mondta. – Isten velünk van, és én legyőzöm az ellenségeinket. Genevieve mosolyogni próbált, de nem sikerült neki. Megint apja nyakába csimpaszkodott. Egymásba kapaszkodva mentek le a várudvarra, egészen a nagykapuig. Ott az apja elengedte, ő pedig csak nézte, ahogy csatasorba állítja az embereit, majd csendben kivonulnak a várból, hogy az éjszaka leple alatt rajtaüssenek az ellenségen. Ekkor megakadt a szeme Axelen, aki oldalt állt és őt nézte. A lány felemelte a kezét, és csókot intett neki. A férfi erre odaszaladt hozzá, a karjaiba zárta, és szenvedélyesen megcsókolta. Az Axelből áradó vagy Genevieve-t is elöntötte. Annyira forró volt ez az ölelés, annyira összetapadt a testük… Aztán elment. Elment, és Genevieve mosolyogva nézett utána. Igen, ez a szerelem. Ez az a szenvedély, ami szinte fáj, amire vágyik, hogy még egyszer megérintse. Ó, Axel! A férfi kilépett a kapun és eltűnt a sötétben. Csend vette körül a lányt… Aztán sikolyok hallatszottak a távolból, s az éjszaka csendje semmivé lett….Még akkor is ott állt, amikor egy hordágyon hozták vissza vőlegénye holttestét. – Axel! Ó, nem! Istenem, Nem! Az emberek köréjük sereglettek. Sir Humphrey megköszörülte a torkát, hogy elmondhassa, Axel milyen bölcsen és jól harcolt, hogy merész volt, és bátor. Genevieve nem bírta levenni a szemét halott szerelmese arcáról, amely így, halálában is büszke és szép volt. De szemének tüze már mindörökre kialudt. – Ó, Axel! – borult rá hitetlenkedve, hogy megcsókolja. Aztán saját kezére pillantott, s szörnyülködve látta, teljesen piros a vértől, amely az Axel nyakán lévő sebből folyt rá. De még további szörnyűség is várt rá. Sir Guy láthatóan nehezen vette rá magát, hogy közölje. Lord Edgar of Edenby nem tért meg a csatából. Guy és Humphrey felajánlották, hogy kimennek, és megkeresik, de Genevieve ebbe nem egyezett bele. – Apám távollétében én vagyok az első a rangsorban – jelentette ki hűvösen. És minden tiltakozás ellenére ő volt az, aki elhagyta a várat, hogy a holttestek között botladozva megkeresse apját. És rá is talált. Halálra sebzetten feküdt, de még volt benne élet. Genevieve sírva fakadt, és térdre hullott apja mellé a porba. Felemelte a fejét és magához szorította. Szoknyájával törülgetni kezdte róla a vért. Beszélt hozzá, bizonygatta, hogy minden rendbejön. – Kedves kislányom, gyermekem, angyalom! – A szavak csak nagy nehézségek árán préselődtek ki Edgar mellkasából. A keze remegett az erőlködéstől, mikor felemelte, hogy megsimogassa lánya arcát. – Kicsim, a te… – Nem, apám! Én fogom kimosni a sebeidet. Én fogom… – Már kimostad őket a könnyeiddel – mondta lágyan. – Tudom, hogy meghalok. De még előtte rád hagyom a legnagyobb kincsünket. A büszkeségünket, a tisztességet és a hűséget. Genevieve, most már te vagy az úr. Légy óvatos és hűséges, és vigyázz azokra, akik szolgálnak téged. Soha, soha ne add meg magad. És légy jó kislány. Ne engedd, hogy az embereink hiába szenvedjenek. Most már Axel vezet téged. Légy a felesége, Genevieve… Edgar teste görcsbe rándult, és nem szólalt meg többé. Genevieve könnyei apja arcára hullottak, ahogy a fejét tartotta. Edgar nem tudta, Axel megelőzte őt azon az úton, amelyen most elindult. Nem tudta, hogy milyen rettenetes gyászban hagyja itt a lányát. Sir Guy érkezett mögé, és gyengéden, de határozottan felsegítette Genevieve-t. – Mennünk kell! Az ellenség a közelben van. Nem találhatnak ránk. – Nem, az apám… nem megyek az apám holtteste nélkül. Nem hagyhatjuk itt feküdni.

17

Visszavitték Edgart a várba. Genevieve vértől ázottan állt a vár mellvédjén, és a messzeségbe nézett. Arcán érezte az éjszaka hűvös leheletét. Halott apja lelkének üzente, hogy nem adja meg magát. Axelnek üzente, hogy szerelmük soha nem vész el a feledés homályában. – De la Tere! – kiáltása messzire szállt az esti szél szárnyán. – Tristan de la Tere! Elpusztítalak, erre megesküszöm! De ezen az éjszakán szomorú kétkedés vegyült büszke elhatározásába. Még nem tudta feldolgozni, hogy elvesztette apját, és hogy soha nem nevezheti Axelt a férjének. A világ, amelyet szeretett, már soha nem lesz olyan, mint ezelőtt. Végül kimerülten a kőfalra hanyatlott, és apja szavait ismételgette: „soha ne add meg magad” Tisztában volt vele, hogy De la Tere katonái holnap folytatják az ostromot ellene, és már nincs sok tartaléka. Bárcsak eszébe jutna valami jó terv. Akármi. Soha nem adja meg magát!

18

Második fejezet Úgy tűnt, mintha vadul lángolva és lobogva, maga a nap repülne keresztül a kéklő égen. De aztán a hatalmas kő – vászonba csomagolva és olajjal átitatva, hogy jól tüzet fogjon – lezuhant az Edenby-vár falain belülre, sikoltozást és jajveszékelést okozva. Tristan ágyúi dörögtek és morogtak. De a kőfalak elég erősek voltak ahhoz, hogy a lövedékek ne tegyenek bennük nagyobb kárt. A kőhajítók és ágyúk máris készen álltak a következő sorozatra. Ez maga volt a pokol. Két ágyúdörgés között pedig olyan fekete volt a puskapor miatt a levegő, hogy elég nehéz volt megállapítani, merre is vannak a katonák, és ki parancsol nekik. A páncéljukra festett piros rózsát – amely a Lancaster-házhoz való tartozásukat jelezte – alig lehetett látni. Tristan de la Tere talpig páncélban ült testes harci lován, egy dombion, ahonnan mindent szemmel tarthatott. Köpönyegén neki is ott virított a piros rózsa. Arcából csak a szeme látszott sisakjának keskeny résen keresztül. Csendben nézte az eseményeket. – Az ég szakadna rájuk! – tört ki belőle hirtelen a hitetlenkedő átkozódás. – hát nem látják be, hogy okosabb, ha megadják magukat? Semmi kedvem tovább folytatni ezt az értelmetlen vérontást! Jon, a helyettese, ott állt mellette, és nem bírta megállni, hogy ne tegyen egy megjegyzést. – Attól tartok, Tristan, hogy ők nem becsülik annyira a Lancaster-házat, mint mi. Vagy legalábbis Lord Edenby szeretné, ha az ő kezén maradna a vára. Akárcsak Tristan, ő is szeretett volna már véget vetni ennek a vérrontásnak. Lehetetlen volt ennyi kitartás után nem csodálni az ellenfelet, különösen úgy, hogy mélységesen meg lehetett érteni a helyzetét. – Lord Edgarnak meg kell értenie, hogy ez háború. – Hmm – mormogta, s néhány pillanatig szótlanul nézte, amint tőlük nem messze, egy lövedék telibe talál egy lovat. Nem az ellenség lőtt oda, hanem saját ágyújuk tüzelt rossz irányba. – Megparancsolták neked, hogy foglald el ezt a helyet, mint egy meghódított birtokot. Egy olyan király mondta ezt, aki még nincs is a trónon. – De ott lesz – felelte Tristan csendesen és tömören, majd egy nagyot sóhajtott. – Jon, én mindent megpróbáltam. Azt a parancsot kaptam, hogy ne legyek se irgalmas, sem pedig könyörületes, de mégis igyekszem az lenni. Ha nem lennék az, akkor az embereim teljesen megbolondulnának, mikor bemegyünk a várba – egy pillanatra elhallgatott. – Teljesen őrült lennék, ha a pusztítás után sóvárognék. – Fosztogatás, erőszak, lopás! Micsoda nekünk való munka – nevetgélt Jon ironikusan. – A magam részéről két szép ezüsttányért szeretnék – mondta, majd rövid gondolkodás után hozzátette –, aztán pedig élvezném a finom borokat, a nőket és a zenét! Tristan mormogott valami válaszfélét, majd oldalra fordult a nyergében. Felemelte kesztyűtlen kezét. – Legyen átkozott ez a vár! És Edenby büszkesége! Csak a hűségére tud gondolni! – kiáltotta, majd végignézett a csatatéren. Mindenütt tűz lobogott, s lángok nyaldosták a téli ég kékjét. A vár bástyáin mintha csak futkároztak volna az emberek – esetlenül a nehéz páncélzatukban és vértjeikben – kétségbeesett igyekezettel oltva a lángokat. Maga a vár egy nagy sziklára épült. A tenger felől, a bal oldalon sziklafal határolta, amely megfelelő védelmet adott neki. A többi oldalát már alaposan megrongálták az ágyúzással, de ennek ellenére semmi jel sem mutat arra, hogy Edenby megadná magát. Tristan zord tekintettel nézett végig az emberein. Fáradtak, koszosak és rongyosak voltak. Feketék a koromtól, fegyverektől, páncéltól megterhelve. Ismét harag öntötte el szívét. Az 19

Isten szerelmére, Edenby! – gondolta – Add meg magad. Nem akarlak megalázni, de miért nem adsz más lehetőséget? Én leszek a győztes, Edenby! Látni fogom, ahogy Tudor Henrik elfoglalja a trónt. Tristan maga is Tudor Henrik odaadó hívévé vált. Nem volt képes megbocsátani Richardnak. Lehet, hogy nem ő rendelte el hivatalosan a mészárlást, de annak viszont határozott tanújelét adta, hogy Tristan nemkívánatos személy a számára. A gyilkolás pedig tényleg megtörtént. Mindenki meghalt, akit szeretett. A király kellemetlen helyzetbe hozása olyan büntetést eredményezett, amelyet Tristan soha nem fog tudni megbocsátani. Az események után két évvel, a sebek még mindig ugyanolyan mélyek. A múlt könyörtelenül hasogatta a szívét, soha el nem múló fájdalmat okozva. Tudor – Owen fia és a család anyai ágán a trón örököse – szigorú és megalkuvást nem tűrő ember, de már ő is nagyon szeretett volna véget vetni a vérontásnak. Richard még mindig ragaszkodik a trónhoz, de Tristan meggyőződése szerint, már csak idő kérdése és nem ő marad a király. Az ország már felkelt ellene az álnoksága miatt. Henry, valamilyen kifürkészhetetlen okból haragban állt Edgar Llewellynnel. Érdekes, hogy a harcok kezdete óta csak nagyon kevés nemes csatlakozott a koronáért folyó küzdelemhez. A semlegesség most nem csupán bölcsességet jelentett, hanem sok család számára ez volt az egyetlen lehetőség a túlélésre. De Edgar visszautasította, hogy beengedje magához Henrik embereit. Ezért Henrik elrendelte a vár elfoglalását, és Edgar megbüntetését. Talán Edgar welshi öröksége a kettőjük közötti ellentét oka, de sokkal valószínűbb, hogy valamilyen személyes ügyről van szó. – Ráveszem Edenbyt, hogy megadja magát – biztosította Tristan Henryt, de az csak keserűen felnevetett. Edgar rendíthetetlen yorkista az elmúlt harminc év óta. – Egyszer „őrült fattyúnak” nevezett – mondta Henrik Tristannak. – Nem változott meg, és nem fogja megadni magát, amíg egyetlenegy kő is van a várából. – Összeráncolta a szemöldökét. – Menj vissza Tristan, és semmisítsd meg Edenbyt – nézett rá ravaszul. – Ne kegyelmezz meg senkinek. Vedd be Edenbyt, és Edenby a tiéd lesz. Ne feledd azt a szörnyű kegyetlenséget, amit a York-ház ellened elkövetett. Tristan nem feledte. De Henrik szavai ellenére azt is tudta, hogy az az ember, aki király lesz, nem akarhat végtelen, halott pusztaságot. Lehet, hogy Henrynek van valami személyes ügye Edgarral, de megvan az esze ahhoz, hogy felmérje: élőkre van szükség, emberekre, akik megművelik a földet, urakra, akik irányítják a birtokokat, és befizetik az adót. Ó, bárcsak teljesítette volna Edgar az eredeti kérésüket. Nem történt volna több, csak egy kis élelem és vendégszeretet. Akkor nem kellett volna ennyi szörnyűségnek. – Átkozottak! – kiáltotta dühösen Tristan ismét. Ha majd beveszik a várat, akkor nem lesz képes megtagadni az embereitől egy kis fosztogatást. Nem lehet az embereket hosszú ideig harcba kényszeríteni, és megvonni tőlük a préda lehetőségét. Csak imádkozni tud azért, hogy minél kevesebb vér folyjon. – Akkor hát legyen! – kiáltotta harciasan, és felemelte kezét, a hajítógép elsütőszerkezeténél lévő Tibald felé. Karja lehanyatlott, s egy újabb lángoló golyó indult el halált hozó útján a vár felé. Gyötrelmes kiáltások hallatszottak a falak mögül, mikor a lövedék becsapódott. Füst töltötte meg a levegőt, emberek rohangáltak és oltották az éledező tüzet. Tristan szeme összeszűkült, hogy jobban átlásson a kavargó füstön és lángokon. A bástyák most üresek voltak, mert íjászai gondoskodtak róla, hogy aki kimerészkedne, ne maradjon ott hosszú ideig. De mintha látott volna ott egy magányos alakot, aki bátran nézett szembe az ellenséggel, szemlátomást nem törődve a tűzzel és a hangzavarral. Tristan lehunyta néhányszor a szemét, hogy jobban lásson. A füst olyan volt, mint az örvénylő köd. Forgott és mindent elhomályosított. Tristan olyan erősen figyelt, hogy a külső zajok elcsendesedtek számára. Mintha egy más helyre és más időbe került volna.

20

Egy nő állt a bástyán. Fehér vászonruha volt rajta, melyet lágyan lengetett az enyhe szellő. A nap bágyadt fénye a füsttel teli levegőn keresztül is utat tört magának a nő hosszú hajához, amely ettől úgy csillogott, mintha aranyból volna. Kezével az alacsony falnak támaszkodott, s a férfinek úgy tűnt, mintha egyenesen őt nézné. Bár az arcát nem láthatta, a testtartása arról árulkodott, hogy egy szemernyi félelem sincs benne, és mélyen megveti a támadók erőfeszítéseit. Olyan kihívóan állt ott, hogy a puszta jelenléte is felkavarta Tristan érzéseit. Mit csinál ott? Hol van a férje, a bátyja, az apja, hogy engedik ott állni azon a veszélyes helyen? Szegény Lisette hiába könyörgött kegyelemért, mégsem kapott. Ez a nő pedig csak áll ott, dacolva a halállal, és még egy karcolás sem éri. Valami tenniakarással vegyes méltatlankodás kezdett kavarogni Tristan lelkében. Szerette volna megragadni azt a nőt, és elrántani onnan, majd addig rázni, amíg tudatára nem ébred, hogy milyen veszélyes dolgot csinált. – Lord Tristan! – Oldalra fordult, s látta, hogy Tibald szól hozzá. – Mi a parancs? – Küldjünk nekik még egy labdát? – érdeklődött Jon. – Nem, várunk még vele egy kicsit – felelte, s ismét a bástyára nézett. A nő már nem volt ott. – Hagyunk nekik egy kis időt, hogy beássák reménytelen helyzetüket. Ha nem, akkor küldhetjük a következőt. Hirtelen égő nyilak kezdtek záporozni a mellvédről a támadókra, melyet fájdalmas sikolyok és kiáltozás követett. Ezúttal Tristan emberei részéről, akiket leterített az aláhulló tüzes zuhatag. – Tartsátok fel a pajzsotokat! – parancsolta Tristan ordítva, bár hangát felemésztette az ütközet zaja. Nem mozdult el a helyéről, a feje fölé emelte az összefonódott sólymot és tigrist ábrázoló pajzsát. A katonák nem estek pánikba, hanem ugyanezt tették, hogy védekezzenek a halálos eső ellen. A nagy, fából készült pajzsokat egymáshoz illesztve, elegendő fedezék kínálkozott ahhoz, hogy elvonszolják a földön fekvő sebesülteket. A nyíleső nemsokára elcsendesedett. Tristan dühösen összeszorította ajkait, majd Tibaldhoz fordult. – Ha ennyire akarják a folytatást, akkor kapják is meg! Még egy labdát! Tibald bólintott a fáklyát tartó katonának, aki lángra lobbantotta a hatalmas golyót, amely a következő pillanatban már suhogva repült a vár felé. Tristan nem várta meg a becsapódást, embereihez sietett, hogy rendezze a támadó sorokat. Hatalmas volt a kavarodás, mindenfelé halottak és hörgő sebesültek feküdtek. Jajgatás és fájdalom töltötte be a csatateret. Miután helyreállt a rend, Tristan ismét a várra nézett. A tűzlabda a falakon belül nagy pusztítást végzett. Bár minden lángolt, és sűrű füst szállt az égbe, sehol sem látta kitéve a megadást jelző fehér zászlót. Tristan úgy rendelkezett, hogy vonják a tábort hátrébb a falaktól. A várnak is természetes védelmet nyújtó sziklafal másik oldala biztonságos, és könnyen elérhető helynek látszott. Miután mindent áthordtak az új táborhelyre, Tristan leszállt a lováról. Meglehetősen komor hangulatban volt, ezért még Jonnak sem volt kedve szólni hozzá. Tristan nem viselt szakállt. Magas homlokát dús szemöldök szegélyezte. Orra egyenes vonalú volt, arccsontja pedig határozott, szigorú vonást adott arcának. Dús, hollófekete haja a gallérjáig ért, elöl szinte a szemébe lógott, ezért félrefésülve hordta. Bőre bronzbarna, a sok szabadban töltött napnak köszönhetően. Bár korábban nagyon könnyen nevetett, az utóbbi két évben csak ritkán jelent meg jókedvű mosoly az arcán. De ez a komorság is vonzó megjelenést kölcsönzött neki. A tekintetéből áradó szigorúság még a legerősebb embert is borongásra késztette. A szeme nagyon kifejező volt. Néha meleg és gyengéd, néha pedig szinte villámokat szórt. Már a puszta megjelenésével többet tudott elérni, mint más kivont karddal a kezében. Legalább egy fejjel a többiek felé magasodott. Széles, izmos vállát edzetté tette a sok nehéz fegyver és páncél. Fiatalember volt, még a harmincadik évét sem érte el, de még az

21

idősebb bárók sem kérdőjelezték meg soha a parancsait. A csatában mindig ott jelent meg, ahol a legnagyobb szükség volt rá. Úgy tűnt, hogy soha nem törődik a veszéllyel. Nagyon sokat keményedett – gondolta Jon, a barátját nézve. Jon követte Tristant a sátorba, s megállt a bejáratnál, amíg az levette a sisakját és a páncélját, majd hideg vízzel megmosta az arcát. – Szólj Alaricnak! – parancsolta kurtán, s Jon már engedelmesen fordult is ki a sátorból. Alaric, az írnok, néhány perc múlva már jött is. Idős ember volt, aki már Tristan apját is hűségesen szolgálta. Tristan hátratett kézzel, gondolataiba merülve lépkedett. Alaric nyugodtan nézte urát, s várta az elkövetkező kemény szavakat. – Mondd meg nekik – kezdte lassan és megfontoltan, majd egy kis szünetet tartott. – Mondd meg nekik, hogy nincs kegyelem. Holnap megrohamozzuk a kapukat, és legfeljebb Istenhez fordulhatnak könyörületességért, de hozzám, Tristan de la Tere grófhoz, nem. Ismét szünetet tartott. Becsukta a szemét, s látta égő, ordító és haldokló embereit a nyílzáporban a földön fetrengeni. Tudta, hogy ő az erősebb. Győznie kell. Kinyitotta a szemét és az írnokra nézett. – Ennyi, Alaric. Gondoskodj róla, hogy fehér zászlóval menjetek a kapuhoz. És győződj meg, megértették-e az üzenetet. Nincs kegyelem! Alaric bólintott és elhagyta a sátrat. Tristan most már egy kissé felszabadultabban Jonhoz fordult. – Hozathatnál valami ételt. Azt hiszem van még egy üveg bordeaux-i is. Nézz utána, kérlek… és szólj Tibaldnak, hogy tegyen jelentést a sebesültekről. Nem sokkal később már az asztalnál ülve falatoztak. Tristan előadta a holnapi támadás tervét. – Még hajnal előtt, de legkésőbb napkeltekor… – mondta, de abba kellett hagynia, mert váratlanul Alaric rontott be a sátorba. – Válasz jött az üzenetedre, uram! Találkozz ma este a vár urával egyedül, egy olyan helyen, amely elég távol van a vártól. Ez a hely pedig fent van a sziklán. – Ne menj el, Tristan – tanácsolta Jon óvatosan –, ez biztosan csapda, vagy valami ilyesmi. – A kérést úgy fogalmazták meg, hogy „Krisztus nevére kérlek”. Tristan elgondolkozva kortyolt a borból. – Csak akkor megyek, ha kizárjuk a csapda lehetőségét. Mindkét fél tegyen komoly esküt arra, hogy nem avatkozik be a tárgyalásba. – Ezt már megígérték a yorkisták. – Ez annyit ér, mint a kutyák ígérete! – jegyezte meg Jon. Tristan határozott mozdulattal letette a poharát az asztalra. – Lehet! De épp elég embert vesztettem már idáig. Találkozom azzal a lorddal, és véget ér az ostrom, erre megesküszöm. Még egy óra sem telt bele, és Tristan ismét nyeregben ült. Nem viselt sem sisakot, sem páncélt, és nem vitt magával kardot sem. De volt egy kés tokostul a lábszárához erősítve úgy, hogy baj esetén könnyen előhúzhassa. Jon elkísérte Tristant a szikláig. Tristan ott leszállt a lováról és felnézett a meredek sziklafalra. Ismerte azt a helyet, ahol a vár ura találkozni akart vele. Még az ütközet kezdete előtt járt már ott, onnan mérte fel a terepet. – Légy óvatos, Tristan – figyelmeztette Jon. – Mindig óvatos vagyok – felelte a férfi, majd hátravetette köpenyét és a bal kezében fáklyát tartva kapaszkodni kezdett felfelé a sziklán. Elérte a találkahelyet. Senki sem tud elrejtőzni ezen a szélfújta sziklateraszon. A falban lévő barlangszerű mélyedés volt az egyedüli fedett hely. Óvatosan közelítette meg a mélyedést, mert nem bízott a yorkistákban. – Edenby! – kiáltotta, mikor odaért. – Gyere elő!

22

Hangot hallott maga mögött, ezért villámgyorsan megfordult, készen arra, hogy előkapja kését. De megtorpant és meglepetten nézett előre. Egy férfi sem volt mögötte. Csak az a nő, akit a bástyán látott. Most is fehér ruhába öltözött, vagy esetleg ez ugyanaz, ami délután volt rajta? De akkor hogy nem koszolta be a füst? A hold fényének köszönhetően a haja most is csillogott. Arca élénk volt, szép és fiatal. Tekintete olyan büszke és sugárzó, amilyen büszkén és kihívóan nézett szembe az ostromlókkal a bástyán állva. Ő is fáklyát tartott a kezében. Tristanban hirtelen düh támadt, sokkal nagyobb annál a zavaró érésnél, ami akkor ébredt benne, mikor délután látta a vár fokán. – Ki vagy te? – kérdezte nyersen. – Azért jöttem, hogy a vár urával találkozzam, nem pedig egy lánnyal. A lány még egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd megvető mosoly formálódott a szája sarkában. – A vár ura az ütközet negyedik napja óta halott. Tristan talált egy rést a sziklafalon, ahová betehette a fáklyáját. Csípőre tett kézzel, lassan körbejárta a lányt. – Nos – mondta végül a vár ura halott. Akkor hol van a fia, a bátyja, az unokatestvére, vagy az a férfi, aki átvette a helyét? Olyan nyugalom áradt a lányból, ami kifejezetten idegesítette a férfit. Szinte kedve lett volna megütni, hogy megtörje ezt a varázst. – Én vagyok a vár „ura” – felelte. – Akkor te vagy az oka az eltelt napok fölösleges szenvedéseinek és az emberek értelmetlen halálának – kiáltott rá Tristan. – Én? – emelte fel csodálkozva mézbarna szemöldökét. – Nem uram. Nem én indultam csatázni, hogy megfosszak másokat az otthonuktól, hogy erőszakoskodjak, fosztogassak és gyilkoljak. Én csak meg akartam tartani, ami az enyém. – Én sem akartam a fosztogatást, az erőszakot és a gyilkolást – felelte Tristan –, de Istenemre, hölgyem, most az következik. A lány lehunyta a szemét, s fejét csendesen lehajtotta. – Akkor hát nincs most már lehetőség a tisztességes megadásra? – Elkéstél ezzel a kéréssel, hölgyem! – mondta Tristan keserűen. – Nincs már mit nyernem rajta. Ti állatoknak tartjátok az embereimet, s mostanra már valóban azzá is tettétek őket! A lány felemelte a fejét. – Azt kérdeztem, uram, hogy nincs reményünk a kegyelemre? – A hangja lágy volt, mint a bársony, s borzongást keltett a férfi testében. Több volt benne egy egyszerű kérdésnél. Valami, ami bizsergette bensőjét, annyira, hogy már szinte fájt. A vágy. Váratlan volt, erős és fájdalmas. A szerelem meghalt, mikor eltemette Lisettet és a gyermeküket. De kétévi magány során rá kellett ébrednie, hogy más a szerelem, és más a vágy. Sok nőt akart már azóta. És mindig könnyen meg is kapta, amit akart. De ez a vágy más volt. mint amit eddig ismert. Égetett, mint a tűz, s betöltötte egész testét. A lány tökéletes volt. A haja… elképzelte, ahogy kezével beletúr. Olyan, mint a selyem, mint egy aranygombolyag. A szeme színe és formája olyan különleges, amihez foghatót még életében nem látott. Különös erő áradt belőle: arra készteti a férfiakat, hogy vad, esztelen éhséggel akarják őt. Olyan vágyat ébreszt, amely elfelejtet vele minden mást, csak őt akarja, itt és most, nem törődve senkivel és semmivel. Micsoda tűz ég ezekben a szemekben, micsoda szenvedély lakhat bennük! Alig fogalmazódtak meg Tristanban ezek a gondolatok, a lány máris meghazudtolta őket. Hideg volt, büszke és makacs. Magasan hordta az orrát. A szemében nyoma sem volt

23

könyörgésnek. Vajon hogy nézhetett Lisette azon az éjszakán a támadóira? Könyörgött az életéért. Bármilyen aprócska kegyelemért. De nem kapott. Tristan harsányan felnevetett. – Hölgyem, mit tudnál felajánlani cserébe? – Magamat – felelte egyszerűen. – Magadat? – kérdezte, s néhány lépéssel közelebb ment hozzá. Mosoly cikázott át az arcán. – Hiszen holnap megrohamozzuk a kapukat és megkapunk mindent, ami csak kell. Azt várta, hogy a lány szeme dühösen felvillan, de nem ez történt. Lehunyta a szemét, s vett egy erőtlen, reszkető lélegzetet. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Nincs másom, amit felajánlhatnék cserébe, hogy megakadályozzam a vérontást. Holnap, uram, patakokban folyik majd a vér. Te jössz, hogy elpusztíts mindent, mi pedig arra kényszerülünk, hogy védekezzünk. Egészen a halálig. Nos, ha elfogadnál a feleségednek, akkor tiéd lenne a vár, minden emberemmel együtt. – Fogadjalak el a feleségemnek? – kérdezte hitetlenkedve. Úgy érezte, mindjárt hanyatt vágódik a meglepetéstől. Hiszen ez a lány York-párti. Egy kis beképzelt, arcátlan York-párti, aki azt hiszi, hogy a szépségével mindent elérhet. Nem, erről szó sem lehet. Nem adta meg magát, folytatta a harcot! Nem tudta elfeledni emberei halálhörgését. – Nem akarom, hogy a feleségem légy. A lány nem emelte fel a fejét, így Tristan nem láthatta szemének dühös felvillanását. – Én vagyok Edenby úrnője – mondta hűvösen. – Ezt semmi nem változtathatja… – Hadd mondjak ellent – szólalt meg Tristan udvariasan –, ha majd Tudor Henrik elfoglalja a trónt, akkor egy tollvonással máris megváltoztathatja. – Nem, hacsak nem végeztet ki előbb. Gondolod, hogy a te Tudor királyod elmenne ilyen messzire? Mindenkit kivégeztet, aki nem az ő oldalán áll? Anglia hóhérai elég elfoglaltak lesznek, annyi bizonyos! Tristan szélesen elvigyorodott és karba tette a kezét. – Most háború van, hölgyem. És én a király katonája vagyok. Azé a királyé, aki elveszi a vagyonodat és a címed. Te… egy senki vagy, hölgyem – tette hozzá gúnyosan. – Te egy lázadót szolgálsz! Richard a király! – Legyen úgy, ahogy akarod, hölgyem: Richard a király. De mi majd elmozdítjuk a trónról. Egyetlenegy pap sem lesz az udvarban, aki szót emel majd érted, senki nem lesz, aki eljön megvédeni. Nem érdekel, ha a fél Angliát a kezedben tartod is, el fogom foglalni ezt a várat, és én leszek az ura – világosan beszélt, de hangjába beszivárgott némi indulat –, és nem kívánok hozzá feleséget, legyen akár bármilyen gazdag és bármennyire szép. Úgyhogy ne erőlködj tovább! Genevieve feje gyorsan lehanyatlott. Úgy látszik, hogy ez az este, sok megpróbáltatást tartogat a számára. Szeretett volna nekiesni a férfinak, belemélyíteni a körmeit, mint sólyom a zsákmányába. Érezte a levegő tele van feszültséggel. Végül is megint másképp felelt, mint ahogy Tristan várta. – Akkor nem mint feleség – mondta lágyan –, hanem mint úrnő vagy házvezetőnő vagy szajha – nézett a férfira édes mosollyal – elvégre te vagy a hódító, nem igaz? Tristan felhúzta a szemöldökét. Szórakoztatta ez az erőfeszítés. Az Isten szerelmére, vajon mit szeretne elérni? Csak színleli az alázatosságot, nincs egy igaz szava sem. Túlságosan is büszke. Ó, hölgyem. Bárcsak lennél kocsmai örömlány, akkor egy pillanatig sem haboznék az édes ajánlatodon! A lány puszta látványa meghódította minden érzékét. De még idejében figyelmeztette magát, hogy ellenséggel áll szemben, akiben nem bízhat. – Hölgyem! – mondta nyersen. – Azt hiszem, hogy te nem kellesz nekem. Van-e esetleg valami más… csábítóbb ajánlatod számomra? – Tessék? – csattant fel a lány. Szeme dühös villámokat szórt, melyek lándzsaként hatoltak a férfi szívébe.

24

– Úgy értem, nem vagy nekem különösebben rokonszenves. – Te pedig… – kezdte, de nem fejezte be, amit mondani akart. Lehajtotta a fejét, majd kis szünet után újra kezdte, – Lord De la Tere azért vagyunk itt, hogy beszéljünk a békéről, és azokról az emberekről, akik az utolsó vérükig is ellenállnak majd neked, hacsak nem hiszik azt, hogy békét kötöttünk. Ha nem így lesz, akkor Edenby vérfürdő színhelye lesz. Nem lehetsz ennyire vak, hogy ne lásdd, miért találkoztunk itt ma este! – A nagylelkű önzetlenségedért, ugye? – felelte kissé gúnyosan. – A nagyszerű hölgy, aki a házasság szentségétől a szajhaságig mindent felajánl a béke érdekében. A lány nem hátrált meg. Bátran nézett a férfi szemébe. – Lord Tristan! Más körülmények között soha nem mocskolnám be családom ősi nevét azzal, hogy feleségül megyek hozzád. Tristant ellenállhatatlan nevetés fogta el ennek hallatán. Hiszen az ő neve is elég jól csengett, és Edenby úrnője fensőbbségének hangoztatása ebben a helyzetben felettébb mulatságos volt. – Nos, akkor minden a legnagyobb rendben van, nem igaz? – mondta a férfi. – Te nem akarod bemocskolni a neved, én nem akarok senkit feleségül venni, s egy fennhéjázó, bolondos lányt pedig különösen nem. De nagyon kérlek, azt az egyet magyarázd el nekem, hogy miért ajánlkoztál fel nekem. A lány nem felelt, csak tétován felemelte a kezét, majd hagyta, visszaessen. A férfiban most tudatosult, hogy a lány az ő meghódítására öltözött így. A fehér ruha csábosan mozgott a testén, sejteni engedte kebleinek formáját, hibátlan alakjának csábos részleteit. Feltűnően szép volt, fiatal, és borzasztóan nőies. – Kétségbeesett vagyok – jelentette ki egyszerűen. Tristan arra gondolt, hogy ez az első őszinte mondata, mióta találkoztak. A férfi egy nagyot sóhajtott. – Az igazat megvallva, hölgyem, nem sok kedvem van a gyilkoláshoz, rabláshoz vagy az erőszakhoz. Jobban szeretem, ha a másik is akarja, amit én. Ugyanúgy legyen benne vágy és szenvedély. Te nyilvánvalóan tisztában vagy a saját szépségeddel, különben nem ajánlkoztál volna fel. De ez nem sokat jelent nekem. Nagyon sok szép nő van a világon. És vannak közöttük olyanok, akik számára a szerelem nem kötelességet vagy áldozatot jelent, hanem örömet. A fáklya imbolygó fénye mellett is jól látszott, hogy a lány arcát bíbor pír borította el. Ha belül forrongott is, igyekezett nem kimutatni. Érzéki szépségének teljes tudatában rámosolygott Tristanra. – Én… én néztelek téged, Lord Tristan. A bástyáról. És egészen biztos vagyok abban, hogy… hogy meg tudom adni mindazt, amit kívánsz. – Nem érzel megvetendő ellenségnek? – kérdezte kétkedőn. – Nem. A férfi hirtelen elfordult tőle, s megigazította köpenyét a vállán. Messzire nézett a távolba, túl a fehér sziklán, az éjsötét tenger felé. Aztán visszafordult hozzá. – Figyelj rám, hölgyem. Csak akkor köthetünk békét, ha elfogadod a feltételeimet. A vár az enyém lesz. A benne lévő pénzt és kincseket az embereim kapják. Így nem lesz több öldöklés. A katonáim az ellenőrzésem alatt lesznek. A te szolgálóid és a hozzád tartozó személyzet gazdaggá teszem – mondta, s azzal megfordult, s elindult a tábor felé. Alig tett meg néhány lépést, a lány utána szólt. – Lord Tristan. A férfi megtorpant, és a lány felé fordult, akinek keblei hevesen mozogtak a zaklatott lélegzéstől. Közelebb ment Tristanhoz és megérintette a karját. Majd saját kezére nézett, s gyorsan visszarántotta. – Én…én…

25

– Tessék? – kérdezte a férfi kurtán. Az ördögbe – gondolta –, hagyj békén, engedj el, mert teljesen elcsavarod a fejemet. Tennem kell valamit, hiszen a gyűlölt ellenségeim közé tartozol. És gyűlölöm azt a vágyat, amit bennem… – Ez így… nem lesz egészen jó! Nem lehet úgy, ahogy mondod! Az embereim tiltakozni fognak, ha csak úgy kidobsz a várból. Az Isten szerelmére, kérlek! Nekem üdvözölnöm kell téged… és neked velem kell lenned! Mi… te és én… barátoknak kell tűnnünk. Sőt, többnek, mint barátnak. Tristan kérdően nézett rá. – Hölgyem, mond el még egyszer, világosan. Mi az, amit akarsz? – Könyörgök… legyél velem. – Még világosabban! – Legyél a szeretőm! – Én vagyok a győztes hódító. És te arra kérsz, hogy a szeretőm lehess a volt váradban? – Igen. Tristan egy pillanatra becsukta a szemét. A feleségére gondolt, aki szép volt, kedves és szeretetre méltó. Úgy érezte, hogy minden összekavarodik benne. Sokszor volt már nővel azóta. Miért más itt most minden? Talán mert nem érdekli ez a látványos önfeláldozás? Hiszen már a látványa is vad vágyakra sarkallja. Aranyló szépsége és hűvös eleganciája olyan izgatóan hat rá, ahogyan még soha nem érzett. Mély érzékiséget és szenvedélyt korbácsol fel benne. Hirtelen megrázkódott. Lehet, hogy egyáltalán nem ártatlan szűz, hanem már több tucatnyi szeretője volt? Veszélyes keveréke az angyali ártatlanságnak és a buja élvezeteknek? Sok előkelő hölgy volt már a történelemben, aki megosztotta ágyát a lovászlegénnyel. Lehet, hogy mindaz, ami itt történt, csak könnyed játék volt a számára, hiszen nagyon jártas már a szerelmi ügyekben. Tristan megint érezte, kezdi elönteni a forróság. Ő tehet róla. Tudatosan használja ellenállhatatlan szépségét, hogy elcsábítsa, és teljesen az ujja köré csavarja azt, akit csak akar. Lehet, még azt is el tudná feledtetni vele, hogy a gyűlölt York-párthoz tartozik. – Kérlek! – suttogta a lány forró szenvedéllyel, s Tristan szánalmasan tehetetlennek érezte magát. Hogy lehet az, hogy ő, aki még most is hallja emberei halálhörgését, nem tudja levenni a szemét erről a lányról? És itt van ez a szörnyű, forró vágy, amit támasztott. Nem akart részesévé válni ennek az egésznek. Felemelte a kezét. – Hölgyem, ez őrültség! A lány nem válaszolt. – Hallottad? – kérdezte nyersen. – Hallottam. – Kegyelmet ajánlottam, s nem kell felkínálnod magadat cserébe! – De hát nem érted? Ez még nem elég! Csak ha látnak minket együtt, akkor tudják majd, hogy teljesen megadtam magam, és csak akkor teszik ők is ugyanezt. – Legyen akkor úgy, ahogy akarod. Egy szajhával több vagy kevesebb, nem számít. A lány fejedelmi mosollyal nézett rá és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Senkinek sem esik bántódása, és senkin nem állnak bosszút – jelentette ki a férfi, majd nyomatékosan felemelte hangját –, de nem akarok feleséget! Csak a várat. Az arany, az ékszer, az élelemraktárak, a föld az embereimet illeti. – Mikor jössz? – kérdezte a lány. Láthatóan sokkal felszabadultabb volt, mint korábban. Ez gondolkodóba ejtette. Mit tervezel, te hazug szajha? – tűnődött magában. – Délben. A katonáim és én éhesek leszünk. Készítsetek ételt és bort. A lány bólintott. – Várni fogunk, Lord Tristan.

26

A férfi hátat fordított, és elindult lefelé, de érezte, a lány nézi. Megint megtorpant és visszafordult. Nem lehetett csodálat nélkül szemlélni, ahogy a lány ott állt a sejtelmes holdfényben. Még mindig nem bízott benne. Mikor váratlanul megfordult, megpillantotta a megvetést a lány arcán, amit nem volt ideje palástolni. Nem számít. Gyűlölje csak nyugodtan, ha úgy esik jól neki. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Genevieve, Lord Tristan. Most, hogy a célját már elérte, megváltozott a lány hanghordozása. Maró volt és gúnyos. Látszott, hogy jó nagy adag megvetés van benne, amit ez idáig kedvességgel palástolt. A férfi nem mozdult. Érezte, a düh hullámai kezdenek háborogni a lelkében, de uralkodott rajtuk. Genevieve nagyon veszélyes játékba kezdett, és Tristan tisztában volt ezzel. De mindezek ellenére, még mindig kívánta. Kívánta minden logika és értelem ellenére. Tudta, hogy álarcot hord. Tudta, hazudik. Tristan, hirtelen mellette termett, és megfogta a vállát. Szerette volna kirázni belőle a megvetést. A lány nem lépett hátra, mozdulatlanul a helyén maradt. A férfi közelebb húzta magához, hogy érezze testének formáit, szívének lüktetését. Genevieve bátran a férfi szemébe nézett, aki kedvesen rámosolygott. Tudta, a lánynak alázatosnak kell lennie, ha kegyelmet akar. Furcsán kavarogtak Tristanban az érzések. Egyszerre volt dühös rá, és epekedett utána. A szíve hideg volt, de a teste szinte sajgott a sóvárgástól. Arra gondolt, hogy ő, Tristan de la Tere, a maga ura, erősebb, mint Genevieve, aki be akarja őt fonni, mint pók az áldozatát. De neki szét kell szaggatnia ezt a hálót, hogy megtalálja az igazságot. Ezt megígérte magának. Gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Soha nem veszek semmit anélkül, hogy ki ne próbálnám – jelentette ki, majd átölelte. Érezte, hogy a lány testét feszíti a düh és a fajdalom. A tenyerébe fogta a fejét és megcsókolta ajkait. Hallotta az elfojtott tiltakozás hangját a lány torkában. Érezte, szabadulni szeretne, mint egy csapdába került madár. Ajkai mézédesek voltak, bár makacsul összeszorította őket, hogy ellenálljon a férfi támadásának. De Tristan erősebb volt, és sikerült csókra bírnia a lányt. Genevieve folytatta a harcot, de Tristan keze most a melleire simult. A férfi érezte riadt szívverését, a telt és formás keblek alatt. Keze egyre lejjebb haladt, és birtokba vette a lány testének minden domborulatát. Ekkor egy elfojtott kiáltás szakadt ki Genevieve-ből, s szerette volna ütni, verni és karmolni a férfit. De mégsem tette. Bár már nem ellenkezett, továbbra is hideg maradt. Keze lehanyatlott, lemondott arról, hogy ellökje magától a férfit. Végül Tristan lökte el magától a lányt. Genevieve szemmel láthatóan remegett. Ajka dagadt volt, szemei szinte lángoltak. – Maradt még valami megbeszélnivalónk, hölgyem? – igyekezett kedvességet csempészni a hangjába. A lány gyorsan magához tért. – Nem, egyáltalán nincs több, uram. A szíve még mindig a torkában dobogott. Tristan még egyszer alaposan megnézte a lányt a holdvilágnál. A haja dús koronaként hullott a vállára. Ruhája aranyló hajnalként csillogott az ezüstös holdfényben. Szépsége még mindig rejtélyesnek tűnt. Selymes bőre illatos volt, mint a rózsaszirom. Arcvonásai finomak és fenségesek. Szája finoman formált, szeme pedig meghatározhatatlan elegye a kéknek és a szürkének. – Nos akkor… azt hiszem, mehetsz a dolgodra. Olyan remegés futott át a lány testén, amitől Tristan majdnem felnevetett. A lány határozottan megalázott volt.

27

Megfordult és a tábor felé indult. Biztos volt benne, s a lány most nem követi a tekintetével. – Jó éjt, Lady Genevieve! – kiáltotta hátra sem nézve. Aztán néhány méter után mégis megtorpant, mert nem bírt megállni egy utolsó élcelődő megjegyzést. – Milady? – Milord? – A viselkedésed, szerelmi téren… hát szóval, nem egészen olyan, amilyennek szeretném. A sötétség ellenére is látni lehetett, hogy Genevieve majd felrobban a dühtől. – Változtatnál rajta? – kérdezte gúnyosan. Genevieve egy pillanatig habozott, majd kedvesen válaszolt. Olyan lágyan, ahogyan a szél lengeti a selymet. Színlelve. – Megígérem, Lord Tristan, hogy a kedvedben fogok járni – felelte, majd felemelte a kezét, s eltűnt az éjszaka sötétjében. Tristan nézte, ahogy távolodik, majd csendesen visszaintett. Genevieve elhatározta, megtartja az ígéretét – bármi áron.

28

Harmadik fejezet Genevieve szobája éppen a bálterem fölött volt. A lány idegesen és dühöngve járkált benne fel s alá. Csak úgy dőlt belőle a felháborodás. Hosszú, fehér ruhája, selymes haja zászlóként lobogott utána. Közben hevesen hadonászott kezével. – Hogy merészelte? Honnan vette ehhez a bátorságot? Durva, faragatlan tuskó! Alig bírtam ki. A legszívesebben kikapartam volna a szemét, átvágtam volna a torkát, majd ledobom a szikláról. Ó, Edwyna, de szívesen megtettem volna! Esküszöm, az élő Istenre, hogy meg tudnám tenni! Karóba kellene húzni, az lenne a legjobb. Akkor végre megszabadulnánk tőle. Ó, ha tudnád milyen szörnyű volt. Olyan, olyan… – Megalázó? – segített Edwyna. – És megszégyenítő! – fejezte be Genevieve, és tehetetlenül ökölbe szorította a kezét. Gyorsan kapkodta a levegőt felindultságában. Megalázva, megszégyenítve és bemocskolva. Tristannal való találkozásának utolsó epizódját sem elmondani nem volt képes Edwynának, sem pedig elfelejteni. Biztos volt benne, hogy ez az élmény egész életen keresztül elkíséri majd. Erőszakos csókja, hatalmas ereje, férfiasságának illata, durva, követelőző keze, mindmind örökre belevésődtek emlékeibe. Az arca is mindig előtte marad: helyes, de durva. Tűz és víz. Elég volt ezekből a gondolatokból – parancsolt magára, de nem volt képes elhessegetni őket. És ahányszor csak megjelentek a képzeletében ezek az emlékek, mindig megborzongott. Megdörzsölte a száját, mintha le akarná törölni róla a történteket. – Meg tudnám ölni! – fogadkozott megint, de ez inkább sóhaj volt, mint elhatározás. Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy fél az ellenségétől. – És mi lenne akkor velünk? – kérdezte Edwyna. – Nem, ez a terv túlságosan is veszélyes. Én félek tőle. Végül is, ha elfogadhatóak a feltételei… – Elfogadhatóak a feltételei!? – vágott közbe Genevieve felháborodottan. – Övé a vár, a föld és az emberek. És én. Hát milyen feltételek ezek? Edwyna szomorúan felsóhajtott. – Bárcsak beengedtük volna rögtön, mikor ideérkezett. Bárcsak Edgar… Genevieve-re pillantott, kinek arcán mély szomorúság futott át. Ezért inkább nem folytatta. De a lány befejezte helyette. – Bárcsak az apám ne lett volna olyan makacs? – kérdezte keserűen. – Nos, apa meghalt, Axel meghalt, és még mennyi mindenki meghalt! – Harcoltunk, Genevieve. Minden férfi és nő részt vett a küzdelemben valamilyen módon. A parasztoktól a katonákig. Megpróbáltunk mindent, bátor kiállást és cselt egyaránt. – De egyik sem volt olyan kockázatos, mint ez – mondta Genevieve csendesen. – Ó, Edwyna, nem az én ötletem volt! – Nem, valóban. Sir Guy találta ki, aki szinte imád téged. Nem is értem, miért – tartott egy kis szünetet, majd hozzátette –, hacsak nem szeretné megszerezni magának a várat… és téged. – Nem, nem! Azt nem hagyhatja, hogy az apám és Axel halála megbosszulatlan maradjon, Edwyna! – Nem tudom, nem tudom! – mormogta Edwyna. Becsukta a szemét, és megborzongott. Ma még attól félt, hogy a Lancester-pártiak betörnek a várba, és mindenkit lemészárolnak. De végül is mindenki egyetértett abban, hogy ez ma még biztosan nem következik be. És holnap? Rettenetes félelemben élt, mióta ez az egész elkezdődött. A préda mindig a győztest illeti meg. És ezt sokszor nagyon kegyetlenül be is hajtják. Csak mióta az eszét tudja, Anglia trónja annyiszor cserélt gazdát, hogy már szinte követni sem lehet. VI. Henrik elvesztette a koronát, 29

és March grófja került a helyére, VI. Edward névét Edwardot saját csatlósa és támogatója, Warwick buktatta meg, és visszaadta Henriksnek. Aztán ismét Edward került a trónra, és mintegy tizenöt évig viszonylagos békében uralkodott. De meghalt, és most Richard foglalta el a helyét. A fiatal hercegek pedig eltűntek, és a pletyka szerint már nem is élnek. Edgarnak, aki mindig is Richardhoz tartozott, nem volt sok választási lehetősége. Mindig úgy cselekedett, hogy azzal a béke ügyét szolgálja. Edenby ura elkötelezett híve maradt Richardnak. Ezért zúzta őket most össze ez a háború, míg mások, az óvatosabbak, sértetlenek maradtak. Ezek az időszakos háborúk nagyon különös természetűek. Csak bizonyos területeken hatnak ki az ország életére. A kereskedelem és a gazdálkodás működőképes marad, de ahol a harcoló felek megjelennek, ott mindig nagy pusztítás marad utánuk. És most éppen itt van az a nagy pusztítás! – ismerte fel Edwyna. Megállapodást akart, nem pedig további harcot, cselszövést és értelmetlen vérontást. A Lancester-párti lord azt mondta, hogy mindnyájan élhetnek tovább, ha a vár az övé lesz. Mennyit ér a terület és a gazdagság az élethez képest? – Meg kell adnunk magunkat – jelentette ki Edwyna csendesen. Genevieve megborzongott, és a nagynénje egy pillanatra azt hitte, hogy egyet fog vele érteni. A lány megmarkolta az ágya szélét, hogy belekapaszkodjon, mert úgy érezte, hogy különben összecsuklana. Arca hófehérre változott, behunyta a szemét, s határozottan megrázta a fejét. – Nem adjuk meg magunkat, Edwyna. Megesküdtem, a szavamat adtam, hogy nem adom meg magam. – Tudom – felelte Edwyna, s gondolataiba mélyedt. Próbálta elfogadni azt, ami elkerülhetetlennek látszott. Majd ismét felemelte a fejét, és halványan rámosolygott a lányra, aki az ágy szélén üldögélt. – Félek. A szeme olyan, mint a sólyomé vagy a ragadozó nagymacskáké. Olyan, mintha mindent látna. – Edwyna! Gondolkozz ésszerűen. Ő csak egy férfi, semmi több. Egy Lancaster-párti, aki szerencsétlenséget hozott ránk. Esküszöm, hogy én soha nem fogok tőle félni! – tette hozzá nagy lendülettel. Beleborzongott abba, amit mondott, hiszen tisztában volt vele, hogy hazudott. De szent elhatározása volt, nem vallja be az igazságot. – Ő a felelős az apám haláláért – folytatta, s nagynénje lábához térdelt. – Nem veszthetünk, Edwyna, nem veszthetünk! – Nagyon sok embere van, azonkívül ágyúi, puskái. – Nekünk is vannak fegyvereink! – De nem olyanok, mint nekik! – mormolta Edwyna. – Képes lennél leélni úgy az életed, hogy azokat szolgálod, akik lemészároltak mindenkit, akit szerettél? Ewyna határozottan nézett vissza a lányra. – Van egy lányom, Genevieve, és képes lennék meghalni érte, ha ezzel megvédeném az életét. Igen, persze, hogy lennék a szolgájuk. A saját hajammal suvickolnám fényesre a csizmájukat, ha ez kell, hogy megvédjem a gyermekemet. Genevieve ismét megrázta a fejét. – Nem fognak legyzni minket. Miénk marad a vár – bizonygatta, majd idegesen felnevetett, s ismét sétálni kezdett a szobában. – Ha kibírjuk ezt az estét, akkor az egészet kibírjuk. Ó, micsoda vadember is ő. Nem kíván feleségül venni! Mintha én vele akarnám leélni az életemet. Edwyna, olyan furcsa volt, olyan furcsa. Végig erőltetni kellett, hogy kihúzzam belőle a választ. De ha nem teszem… – Akkor az sokkal jobb lett volna! – vágta rá a nagynénje határozottan. – De Edwyna, mi baj lehet? – kérdezte Genevieve élesen. – Tamkin és Michael itt lesznek, elrejtőzve a titkos ajtó mögött. Lord Tristan pedig már erősen mámoros lesz. Tamkin erős óriás. Michael olyan, mint egy fiatal bika. Ők majd…

30

– Én is láttam a te Lord Tristanodat, Genevieve – szakította félbe – Nem nehéz őt észrevenni, mikor a lován ülve irányítja az ostromot. És azok a szemek! Nem éppen egy öreg ember, Genevieve! Mindig éber és óvatos. Valamilyen ok miatt különösen gyűlöli a Yorkpártiakat. Azt mondják, még soha senkinek nem sikerült elérni őt karddal, mert hátborzongatóan ügyes. Genevieve felsóhajtott. – Valóban magas, Edwyna, és széles vállú. Talán, ha… – megtorpant, mert nem akarta, hogy megint eszébe jusson a férfival kapcsolatos szörnyű emléke. A halálra, a vérre és a bosszúra gondolt. Meg akart végre tanulni uralkodni a gondolatain. Megállt és vállat vont. – Na igen, fiatal, izmos és óvatos. De ő is csak ember, Edwyna, akinek, ha tőrt döfnek a szívébe, akkor meghal, mint akárki más! Edwyna lenézett a kezére, és összekulcsolta ujjait. – De ez gyilkosság, Genevieve. – Gyilkosság? – csattant fel a lány. Érezte, hogy dühének minden tüze elönti ismét. – Amit ő tett velünk, az a gyilkosság. Az apámat meggyilkolták! Isten az égben, Edwyna, hogy felejtheted el ezt. Az apám a karjaim közt halt meg! Elém hozták Axel holttestét. Egyszerre lettem özvegy és árva. Mi álltunk az ő útjában, Edwyna. Semmit sem csináltunk tévesen. Ő a gyilkos! – És akkor most valamennyi emberét megöljük? – kérdezte Edwyna némi iróniával. – Nem… ő nem hozza minden emberét magával. Úgy vélem, hogy nem lesznek többen ötvennél. – Felemelte a fejét. – Nem ölünk meg mindenkit, hacsak nem leszünk rákényszerülve. Tristanst sem, ha sikerül ártalmatlanná tennünk. Ha nem, akkor ő is meghal. Bűnhődnie kell azoknak, akik bajt hoztak ránk. Nincs más lehetőség. Akiknek lesz annyi eszük, hogy elegendő altatós bort igyanak, azok mennek a tömlöcbe. Genevieve hirtelen a nagynénjéhez szaladt. – Ó, Edwyna! Én is nagyon félek. Nem hiszem, hogy valaha is féltem volna annyira, mint mikor ma este találkoztam vele. Nagyon kemény ember. És a szeme… olyan a tekintete, mintha egy éles kés hatolna a testedbe. Az érintése… Hirtelen abbahagyta. Megint megrázkódott. Nem tudta folytatni, amit elkezdett. Meg akarta nyugtatni Edwynát, de csak annyit ért el, hogy felizgatta magát. Kényszeredetten vigyorgott, és remélte, hogy Edwyna lát bele a lelkébe. – Minden rendben lesz, Edwyna. Valóban? Ujjai remegtek, még akkor is, mikor összekulcsolta a kezét. Hogyan lesz képes mellette ülni holnap az ebédnél, mosolyogni, miközben a férfi félszemmel mindig őt fogja figyelni? Éber lesz és óvatos, ahogy Edwyna mondta. Vett egy mély levegőt, s igyekezett megnyugtatni magát. Hús-vér ember. Sikerülnie kell. Edwyna gyilkosságnak nevezte. És valóban arra készül, hogy tőrbe csalja, és megölje. De hát mi mást tehetne? Engedjen a feltételeknek, és adjon át mindent? Senki sem adja majd vissza. Vagy talán mégis? Ha Tudor Henrik valóban a trónra kerül, akkor minden Tristan-é lesz. De nem kerülhet oda! Richard-nak kétszer annyi katonája van, mint Henrik felkelői! Eszébe jutott az apja. Majd Axel, és az utolsó csókjuk. De a gondolatai hűtlenekké váltak, s Axel helyét már megint ő váltotta fel, Tristan de le Tere. Az ajkára szorította a kezét, és érezte, hogy a teste bizseregni kezd… – Nem! – kiáltott fel, megrettenve saját érzéseitől. – Mi baj van? – ijedt meg Edwyna. Genevieve csak nézte nagynénjét, majd megrázta a fejét. Tehetetlen düh tombolt benne. – Meg tudnám… – bizonygatta, – meg tudnám ölni a két kezemmel! Edwyna fürkészőn nézte unokahúga tekintetét. – Nehogy kitalálj valami más, esztelen tervet! A lány felsóhajtott.

31

– Nincs más tervem, Edwyna. Tamkin fog támadni, amilyen gyorsan csak lehet, miután Tristan és én bevonultunk a hálószobámba. – És mi van, ha a katonái még nem lesznek elég kábultak? – Akkor lesz egy kis ellenállás, de azt könnyedén elfojtjuk – felállt és mosolyogni próbált. Ágya egy kis emelvényen állt, melyet drapériák vettek körül. Mellette nehéz, fából készült ruhásszekrény állt. A szekrény két oldala mellett vastag tölgyfa lemezek borították a falat. Ezek közül kettő nyitható volt, és egy-egy ember könnyedén elfért mögöttük – Tamkin itt lesz, nem egészen négy lépésnyire. A siker és a biztonság kedvéért Michael pedig a másik oldalon. Ha De la Tere át is kutatja a szobát, nem talál majd semmit. Edwyna nem szólt. – Szegény, jó apám – jegyezte meg Genevieve. – Emlékszem, nem az én ötletem volt, bár én is egyetértettem vele. Sir Guy fejéből pattant ki, s az apám tanácsadói helyeseltek. Edwyna felállt és megölelte a lányt. – Azért én még mindig félek – próbált meg mosolyogni. – Remélem, minden úgy lesz, ahogy elterveztük. – Úgy lesz. – Akkor jó éjszakát. Beküldjem Maryt? – Nem… de mondd meg neki, hogy holnap korán ébresszen. Edwyna megpuszilta és kiment a szobából. Genevieve az ajtóig kísérte. Közben dörzsölgette kezeit, mintha fázna, pedig meleg volt a szobában. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, pedig a vár tele volt emberekkel. Az ő embereivel. Egy emelettel lejjebb Michael, Tamkin, Sir Humprey és Sir Guy bizonyára söröznek, és a holnapi nap részleteit dolgozzák ki. A katonák az otthonaikban valószínűleg szintén tervezgetnek. Az utolsó parasztig mindenki izgatottan várja a reggelt. És valamennyien felkészültek arra, hogy megbosszulják a rájut szakadt gyászt. Genevieve ismét megborzongott, és sietősen az ágyához ment. Gyorsan levetkőzött, s nem érdekelte, hogy ruháját csak úgy szanaszét szórta a szőnyegen, hanem gyorsan bebújt a meleg szőrmék és takarók közé. Még mindig borzongott. Holnap este… holnap este ilyenkor már túl lesz rajta. Visszavágnak a Lancaster-pártiaknak. – Ó, kérlek, Istenem! Add, hogy így legyen – imádkozott. Megpróbált aludni, de nem jött álom a szemére. Mihelyt egy kicsit elszenderedett, látomások jelentek meg előtte. Látta apját, amint őt nézi, homályos szemekkel. Oldalából vér csöpög a takarójára. Ő pedig csak sikolt, és sikolt. Aztán látta, amint Axel testét hozzák elé. Olyan nyugodtnak tűnt a halálban. A finom, művelt úriember, aki túl tisztelettudó volt ahhoz, hogy ellenkezzen apjával. Elment örökre… – Szerelmem… – sóhajtotta, s maga elé akarta képzelni az arcát, de egy másik arc jelent meg helyette. Egy arc, éjfekete szemekkel, olyan éjfeketével, mint maga az ördög. Kemény, kegyetlen, de mégis elbűvölő tekintet. Egy arc, amelyet nem lehet elfelejteni. – Ó, Istenem, segíts! – nyögte, és felült az ágyon. – Istenem, segíts, hogy elfelejtsem, segíts, hogy elfelejtsem! De az ujjai megint az ajkain voltak. Most különösen erősen érezte a csókját. Felugrott és a mosdókagylóhoz szaladt. Idegesen mosni kezdte az arcát újra és újra, majd vett egy mély lélegzetet, és visszatért az ágyába. Bár sikerült elaludnia, a rémálmok csak nem hagyták nyugton. Látta az éjfekete szemű embert, amint föléje magasodik, és gúnyos mosollyal néz le rá. Tisztán és élesen látta az arcát: sötét bőrét, határozott vonalú arccsontját, íves szemöldökét. A testén érezte kezének erős tapintását, amint keblére domborodik. Ez az érzés most sokkal valósághűbb volt, mint korábban, s egész testében remegett tőle. – A pokol tüze égesse meg! Ezzel a kiáltással az ajkán ébredt fel. Kimerült volt, és a legszívesebben sírva fakadt volna. Nem tudott megszabadulni tőle. Arca, beszéde elevenen élt emlékeiben.

32

Arra gondolt, hogy holnap már halott lesz, s akkor újra nyugodtan fog aludni. Nem fogja látni sem őt, sem az apját, sem pedig Axelt, hiszen beteljesedett a bosszú. Aztán már csak a kakas kukorékolását hallotta. Kinyitotta a szemét, s látta, hogy a felkelő nap rózsaszín csíkot festett már az ég aljára. Eljött a reggel, annak a napnak a reggele, mikor Tristan de la Tere-nek meg kell halnia. Genevieve már ébren volt, mikor Mary, a szolgálólánya megérkezett. A lány körülbelül vele egykorú volt, vastag csontú és széles csípőjű. A szokásos jókedve ma valahogy cserbenhagyta. A máskor oly beszédes Mary ma szótlanul segített úrnőjének a fürdő elkészítésében és hosszú hajának szárításában. Mikor fésülésre került sor, Genevieve egy ügyetlen mozdulat miatt megfedte a lányt. Ő is sokkal idegesebb volt, mint máskor. – Sajnálom, sajnálom – szabadkozott Mary, s szeplős arcán kis híjján könnycseppek gördültek végig. – Ne sajnáld. Inkább készítsd ki a zöld bársonyruhámat – parancsolta Genevieve élesen. Nyugodtnak, és fegyelmezettnek kell lennie, hiszen ma minden tőle függ majd. Míg Mary a parancsát teljesítve a szekrényhez szaladt, Genevieve már meg is enyhült. – Mary! Nem lehetünk idegesek és bizonytalanok. Senki sem közülünk. Ettől a naptól függ az életünk! Mary nagyot nyelt. – De annyira ideges vagyok! Mit csinálnak majd, ha itt lesznek? És ha hibázunk? Akkor rászolgálunk a bosszú… – Mary! Ők is csak emberek. – Nem kell aggódnunk a Lancaster-pártiak bosszúja miatt? – Ez a mi napunk, legyőzzük őket – mondta Genevieve lágyan – Légy jó kislány, Mary! Nekem most le kell mennem, hogy kellőképen felkészülhessek a… vendégeinkre. Elhagyta a szobáját, s közben arra koncentrált, hogy egész nap higgadt maradjon. Lement a hosszú lépcsősoron, s már ott is volt a nagy fogadóteremben. Már vártak ott rá. Sir Humprey és Sir Guy a tűz mellett üldögélt, Michaellel és Tamkinnel a társaságukban. Tamkin – nagydarab, nyers férfi, aki szinte egész életét apja szolgálatában élte le – látta meg először a belépő Genevieve-t. Üdvözlésképpen biccentett ősz fejével, de nem szólalt meg. A lány lendületes léptekkel ment oda hozzájuk, és mintha csak egy szokásos nap előtt állnának, megpuszilta valamennyit, ahogy ezt kislány kora óta megszokta. Ezek az emberek voltak apja legfőbb támaszai. – Akkor minden készen áll? – érdeklődött. Sir Guy bólintott, majd kezével a mellét dörzsölgetve, beszámolt a helyzetről. – Tíz nyárson sült disznó van kint az udvaron, marhahús és vesepástétom a sütőkben, valamint angolna és csuka. Van étel bőven, minden ház kitett magáért. – És… az ital? – akadt meg egy kicsit a hangja, annak ellenére, hogy higgadt akart maradni. – Az urak valószínűleg bort fognak inni, nem pedig sört – felelte Sir Guy. – A bor pedig az alkalomnak megfelelően lesz tálalva. Genevieve bólintott. Érezte, hogy a tenyere nyirkos. Gyorsan körbetekintett a fogadótermen. Mindig tíz szolga feladata volt a terem és a konyha rendben tartása. De közülük négyen elestek az ostrom során. Most azt ellenőrizte, hogy került-e újabb négy ember a halottak helyére. Az asztal édesanyja legszebb étkészletével volt megterítve. Ezek az ónedények még Brittanyból származtak. Mindegyikbe egy-egy liliommintát karcoltak. Olyan hangulata volt, mintha csak az apját várták volna egy vadászatból megtérni, számos barátjával együtt. Michael a lány vállára tette a kezét.

33

– Nem kell aggódnod, Genevieve. Veled leszünk mindnyájan. Aztán Sir Humprey, apja egyik legkedvesebb barátja, mindkét kezét megfogta, és mélyen a szemébe nézett. – Aggódom érted, Genevieve – mondta szomorúan. – Nem tetszik nekem ez a terv. Sir Guy következett a sorban. – Nem engedem, hogy bántson az a buja vadállat – biztosította a lányt. Genevieve nem mondta ki a fejében megforduló gondolatot, miszerint az a buja vadállat biztosan nem fog engedélyt kérni. Mindnyájan tudták, hogy Tristan a sikerük kulcsa. Ha ugyanis a vezér nem hal meg, akkor az emberei a végsőkig kitartanak még a túlerővel szemben is. – Én nem aggódom – jelentette ki, pedig ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Márcsak azért is, mert kintről hirtelen harsonaszó csendült fel jelezve a Lancaster-pártiak érkezését. – Hol van a nagynéném? – kérdezte gyorsan a lány. Edwyna talán még idegesebb, mint ő, de most úgy érezte, hogy nagyon is szüksége van a társaságára. – Még mindig a lányával – felelte Sir Guy. – Le kell jönnie! – mondta Genevieve idegesen. – Sir Guy… nem, majd én magam megyek! Megfordult, és már szaladt is felfelé a lépcsőn. Nem volt meglepve mikor Edwynát és Maryt, Anne-nel, a nagynénje kislányával játszadozva találta. Anne egy szép rongybabát tartott a kezében, amit annak idején még ő kapott az édesanyjától, Brittanyból. – Edwyna! – szólt rá élesen. Edwyna felkapta a fejét. Szeméből ijedtség sugárzott. – Már? – Igen, gyere gyorsan. Mary, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha te itt maradsz Anne-nel. Kis unokatestvére nagy szemekkel nézett rá. Genevieve odasietett hozzá, s átölelte. – Anne, nagyon fontos, hogy ma egész nap itt maradj. Meg teszed ezt a kedvemért? Nem szabad sírnod, és nem szabad sétálni menned. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Anne szája mindjárt sírásra görbül. Genevieve biztatóan rámosolygott, és megérintette ujjával a kislány ajkait. – Kérlek, Anne… ez egy játék, egy nagyon fontos játék. Mary itt lesz veled. Majd meglátod, nagyon jól fogjátok érezni magatokat. Anne lassan bólintott. Genevieve még egyszer megölelte, majd megragadta Edwyna kezét, és már futott is vele a bálterembe, majd onnan a főkapuhoz. Sir Guy és Sir Humprey már ott vártak rájuk. Az illem úgy kívánta, hogy a kapuban kell fogadni a fontos látogatót. A Lancaster-pártiak már a kapu előtt vártak, melyet ma hajnalban akartak megrohamozni. Aztán kinyíltak a nehéz ajtószárnyak, és a két hölgy kilépett a vendégek elé. Ötven ember… a bástyáról lenézve nem tűnt ez a szám olyan soknak, mint most, mikor itt álltak előtte, talpig páncélban és fegyverben. Mintha legalább százan lettek volna. Azonnal felismerte Tristant. Eleget nézte a harcok közben. Ő volt legelöl egy jól megtermett tarka lovon. Páncélja felett kék köpenyt viselt. Arcából csak a csillogó szeme látszott a sisakja miatt. Érezte, hogy a férfi őt nézi. Mintha maga az ördög tekintene le gúnyosan rá. Mintha olvasna a szívében, olvasna a gondolataiban. Belső remegés kezdett úrrá lenni rajta. Vére előbb megfagyott, majd egy pillanat múlva már szinte forrt. Alig bírt megállni a lábán. Mi lesz, ha nem tudja majd rászedni? Nagyon félt. Bizonytalan lesz! El fogja rontani! De most mindenki tőle függ. Nem okozhatja a vesztüket. Előrelépett, majd udvariasan és előzékenyen meghajolt a vendégei előtt.

34

Negyedik fejezet Épp akkor jött meg a bátorsága, mikor a legnagyobb szüksége volt rá. Bátorság… vagy legalábbis annak tettetése. Tudta, hogy kedvesnél higgadtnak és szívélyesnek kell lennie, mert különben mindannyiuknak vége. – Edenby vára és a hozzá tartozó birtokok – mondta Tristan-nak, ő nem mert a szemébe nézni – mostantól fogva a tiéd, Lord Tristan. Mától a te belátásodra bízzuk magunkat. Éles morajlás tört fel a Lancaster-pártiak soraiból a bejelentés hallatán, majd a katonák kezdtek leszállni nyergeikből. Genevieve magán érezte Tristan kutató szemének tüzét, majd megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a férfi hátrafordul, és parancsokat osztogat katonáinak. Kellett volna Tristannak is mondani valamit Genevieve-nek, vagy a kíséretének, de nem tette. A lány megnedvesítette ajkait, majd előre lépett. – Van vaddisznónk, fácánunk, tűzdelt angolnánk és sok hordónyi bor az udvaron, milord. A főasztal mellett pedig tizenötöd magaddal foglalhatsz helyet. – Tizenötöd magammal, milady? – kérdezett végül vissza udvariasan. Genevieve-nek sikerült bemutatnia egy udvarias és alázatos meghajlást. – Mi hatan leszünk ott, Lord Tristan. Én, a nagynéném – tartott egy pillanatnyi szünetet, amíg Edwyna meghajolt –, Sir Guy, Sir Humprey, Michael és Tamkin. Michael… volt a katonák parancska, Tamkin intézte a birtok és a parasztok ügyeit. Sir Guy a pénzügyeket kezelte. Sir Humprey pedig jobban ismeri a vár erősségeit és gyenge pontjait, mint bárki más a világon. – Gondolod, milady, hogy egy erős várra van szükségem? – érdeklődött Tristan, miközben levette a sisakját és a kesztyűjét. Az egyik embere egy pillanat alatt ott termett, és elvette tőle. Genevieve a férfi arcába nézett. Vonzó volt, helyes, de ugyanakkor hideg és büszke. Megint kezdte elfogni a remegés. A lány hátrált néhány lépést. Tristan impozánsan magas volt, ahogy ott állt. Hanghordozása pedig minden udvarias szava ellenére gúnyos volt és jeges. Beletúrt a hajába, és hátrasimította az elöl lévő tincseket. – Lady Genevieve? Nem szokásom ismételni magam. Szükségem lesz egy erős várra? – Mindenki erős várat szeretne, nem? – Akkor másképp fejezem ki magam, milady. Van valami különösebb ok, ami miatt úgy érzed, hogy szükségem lesz egy erős várra… hamarosan? – Mindig várható támadás a tenger felől – felelte a lány óvatosan –, és azt hiszem, hogy még mindig Richard ül a trónon. Arra gondoltam, hogy szeretnél mindent tudni, amit csak elmondhatunk neked. – Ez nagyon kedves tőled. És figyelmes. – Mi csak a békét keressük. – Aha. És a kegyelmet, nem igaz? – A kegyelemet főként az angyalok értékelik sokra – felelte kedvesen. – Az a kegyelem is ilyen, amelyet már megígértél. Megmutathatom a várat, milord? – Az utolsó kőig. Biccentett az emberei felé, hogy tartsák szemmel, merre jár. Genevieve-nek az volt az érzése, hogy a férfi rögtön az emlékezetébe bír vésni mindent, amit csak hall. – Ez a nagy fogadóterem, milord – mondta és nyájasan körbemutatott a karjával. – A szomszédságunkban lakó lordok mindig itt találkoztak, hiszen tudod eléggé elkülönültek a birtokok egymástól. Ezért sokat tanácskoztak, törvényeket hoztak, s megbeszélték, hogyan 35

rendezzek a néha előforduló lázadásokat – kedvesen mosolygott, de közben forrongott benne a gyűlölet, látván amint Tristan emberei is besétálnak a terembe, s így puszta jelenlétükkel is meggyalázzák azt. Elnézte őket sisak és páncél nélkül, és meg kellett állapítania, hogy ők is csak egyszerűen emberek. Fiatalok, idősebbek, helyesek és csúnyák. Hirtelen szédülést érzett, s szeretett volna leülni. Hiszen valamennyien emberek. Húsból és vérből vannak, ahogy azt Edwyna mondta. Fiak, férjek, apák és szeretők. Nem kellett volna ebbe a várba jönniük. Hirtelen valamennyien olyan valóságossá váltak. Sokkal jobb harcolni az ismeretlen ellenséggel szemben, mint… – Milady? Tristan nézett rá kíváncsian. Genevieve most vette észre, hogy férfi támogatja. Ő fogta a kezét. Most az egyszer nem volt benne semmi gúny, csak nézte őt kíváncsian, de nem elítélőn. Igen, ezek az emberek valóságosak voltak. És valóságos volt ez, helyes, de gyűlöletes Tristan de la Tere is. Gyorsan a padlóra nézett. Utálja őt. Megveti. De milyen kár, hogy nem ment el innen messzire, s hagyta őket békén! Erős és fiatal. Milyen kár, hogy meg kell halnia. – Milady, rosszul vagy? Hát persze, hogy rosszul vagyok – szerette volna mondani – rosszul vagyok, mert ez a tolvaj, gyilkos banda most elözönli az otthonomat! Mosolygott inkább helyette, és gyorsan visszahúzta a kezét. – Remekül vagyok. De ha megbocsátanál egy percre…? Megfordult. – Sir Guy, lennél olyan jó, és átvennéd a helyem? Megnézem, hogy áll az étel. Azzal otthagyta Tristant, és gyors léptekkel a konyha felé sietetett. Mikor már nem látta egyetlen Lancaster-párti sem, kimerülten a falnak támaszkodott. Griswald, a feltűnően vékony szakács csodálkozva nézett rá a nagy pörköltfőző üst mögül. – Hozzátok a vacsorát – kiáltott rá Genevieve –, és persze a bort. Ideje elkezdenünk. – Azonnal, úrnőm, azonnal – felelte a férfi készségesen. – Gyertek, vigyük a bort! – adta tovább Genevieve parancsát, s maga is a borhordók felé indult. – Veled vagyunk, úrnőm, számíthatsz ránk – biztosította a lányt, mielőtt lehajolt volna, hogy segítsen megemelni a nem éppen könnyű súlyt. Genevieve bólintott, majd sóhajtott egy nagyot. Még nagyon hosszú nap állt előtte. Megfordult, és indult vissza a fogadóterembe. Jó néhány Lancasster-párti lovag álldogált a kandalló körül, és csendesen beszélgettek. Minden szempár felé fordult, mikor belépett a terembe. Genevieve természetesen nem tudta valamennyi beszélgetést figyelemmel kísérni, de annyit meg kellett állapítania, hogy a légkör sokkal udvariasabb, mint ahogy az a győztes és legyőzött között várható volna. Hallotta, amint egyesek méltányolták a vár gazdaságát, és örültek, hogy nem kellett jobban lerombolniuk. A szolgák megjelentek a teremben, tálcákon hozva a tele töltött boroskupákat. A lovagok sorra elvettek egyet-egyet belőlük. Egy kapzsi szemű, köpcös testalkatú lovag mondott valamit a környezetének, amire harsány kacagás volt a válasz. Egy Genevieve-hez közelebb álló katona elmondta a lánynak, hogy miért nevettek. A köpcös ugyanis kijelentette, hogy talán mégis csak jobb lett volna ostrommal bevenni a várat, mert akkor az ételek mellett a nőket is megízlelhették volna. Emberség? Ez a sértő megjegyzés, és annak fogadtatása megerősítette Genevieve eredeti érzéseit a becsületességről és a tisztességről. Így legalább könnyebb lesz megtenni, amit eltervezett. Összeráncolt szemöldökkel mérte őket végig, majd elfordult utálkozó érzéssel a szívében a nevetgélő társaságtól. Tristan közben le sem vette szemét a lányról. Lábát egy székre téve a térdére könyökölt, kezében tartva a boroskupáját. Sir Guy beszélt hozzá, de ő Genevieve mozdulatait figyelte

36

közben. Ezt a lány is észrevette, s nyugtalanító érzése támadt. Attól félt, hogy a férfi tudja, mit érez, és mit gondol. Egy zavaróan hosszú pillanatig találkozott a tekintetük. Genevieve úgy érezte, hogy Tristan nézése talán nem is annyira mogorva. Sir Guy mondhatott neki valami vidámat, mert szélesen elmosolyodott. A lány most először vette észre, hogy mennyire vonzó az arca, mikor őszintén mosolyog. Önkéntelenül megérintette az ajkait, majd dühösen elpirult, mert eszébe jutottak rémálmai és a férfi szavai. Ő a felelős apja haláláért. Durván és méltatlanul bánt vele. Ez a magas, kegyetlen és brutális ember már bőven rászolgált arra, hogy forró olajban főzzék meg. Hatalmaskodó, önző és felháborítóan arrogáns. Még most sem volt képes arra, hogy lerakja a fegyvereit. Kardja ott lógott az oldalán, s lábszárához egy tőr volt erősítve. Tristan a lányra mosolygott De Genevieve elfordította a fejét és egy kis csoportosulás felé indult. Észrevette, hogy Edwyna az egyik Lancaster-pártival beszélget. A fiatal férfi meglehetősen helyes volt – már amennyire egy ellenségről ilyet mondani lehet – divatosan öltözött, és megnyerően mosolygott. Annyira megnyerően, hogy Genevieve-nek rögtön az az érzése támadt, hogy nem lesz könnyű megölni. Gyorsan becsukta a szemét, és a sértő megjegyzést tevő köpcös emberre gondolt. Mennyivel könnyebb győztesnek lenni! – gondolta. Nemsokára erőt vett magán, és Tristan felé indult. Megszakította a Sir Guy-al folytatott beszélgetésüket a lépcső építésének izgalmas kérdéséről. – Ha gondolják, uraim, akkor asztalhoz is ülhetnénk, az ebéd ugyanis tálalva van. A társaság ezek után meglepően rövid idő alatt elhelyezkedett az asztal körül. Genevieve került az asztalfőre – Tristan mellé. Az asztal körül szolgák tüsténkedtek. Az egész olyan volt, mintha csak egy baráti összejövetelen volnának. A különbség csupán abban volt, hogy Genevieve úgy érezte, egy falatot sem lesz képes lenyelni. A lány azzal leplezte zavarát, hogy kész kiselőadást kerekített az angolnafogás legkedvezőbb időszakáról és a halételek megfelelő tálalásának módjáról. Tristan kérdőn és elmélyülten figyelte a lányt. Túlságosan is közel ültek egymáshoz. A térdük néha összeért, s ettől Genevieve-nek melege támadt. Látta a férfi izmainak mozgását, frissen borotvált arcát, érezte a szívverését, s nyers férfiasságát. Emlékezett az érintésére, bármennyire is szerette volna elterelni figyelmét ezekről a dolgokról, egyszerűen nem sikerült. Ráadásul tudta, Tristan tisztában van vele, hogy mire gondol. Igyekezett nem elpirulni. S igyekezett nem leleplezni a szándékait. Tristan eközben majdnem annyi bort ivott, amennyit Genevieve remélt. Viselkedése higgadt és nyugodt volt. – A vaddisznó úgy a legízletesebb, ha lassú tűzön sütjük néhány órán keresztül, és… – itt megakadt, mert a férfi ránézett, s arcán elégedetlen arckifejezés ült. – Most akár szüneteltethetnéd is ezt a locsogást, de ha lesz valami igazán fontos mondanivalód számomra, akkor azt nagyon szívesen meghallgatom – mondta, majd rögtön Sir Humprey felé fordult. – Mennyi paraszt dolgozik a földeken? És hány kézműves van a birtokon? Sir Humprey megköszörülte a torkát, és hosszas fejtegetésbe kezdett a gazdaságról, a háztartási szolgákról, szabókról, fazekasokról, és más mesteremberekről. Tristan nagy odafigyeléssel hallgatta, s közben értelmes kérdéseket tett fel az előállított gyapjú minőségéről, a tehenek és más állatok számáról. Genevieve kortyolt a söréből, majd arrébb tolta a tányérján lévő húsdarabot. Váratlanul érte, mikor a fülében érezte a férfi halk suttogását. – Szörnyű lehet hallani mindezt, ugye, Genevieve? – Hogyan?

37

– Több alkalommal is sokkal kedvezőbb feltételeket szabtam a megadásra, mint ami végül is lett belőle – felemelte a kezét, és körbemutatott az emberein. – Holnap szétosztom az ékszereidet és a pénzedet. Itt rendezem be az otthonomat. Neked semmi sem marad, hölgyem. Sok fájdalmat megspórolhattál volna, magadnak és másoknak egyaránt, ha korábban adod meg magad. De te a harcot választottad, ezzel a keserű végkifejlettel. Most pedig te, a bőkezű hölgy ahhoz, hogy az ágyamba bújjál, pedig ebben a helyzetben minden más nő Istenhez könyörögne, hogy ne kelljen elviselnie ilyen megaláztatást. Nagyon kíváncsi vagyok, hölgyem, milyen magyarázattal tudsz szolgálni minderre? Genevieve mindent elkövetett, hogy bele tudjon nézni a férfi szemébe. Nem sikerült. Lehajtotta a fejét, és az összekulcsolt kezeit nézte. Szeme az egyik vadászkutyára tévedt, amelyik felállt a tűz mellől és az asztal felé indult, hogy valami maradékot szerezzen magának. – Ha már választanom kellett közted és az embereid között, Lord Tristan, akkor én inkább téged – mint a kevésbé rosszat – választottam. Ami pedig a korábbi megadással járó kedvezőbb feltételek elvesztését illeti… addig harcoltam, ameddig csak tudtam. Amíg kitartottam, addig nem voltam vesztes. De mikor már nem volt több remény, és te megfenyegettél azzal, hogy nem lesz kegyelem, akkor arra gondoltam… hogy valahogy megpróbálok javítani a kialakult helyzeten. – Aha – felelte a férfi lassan –, akkor tehát nem feledkeztél el az ígéretedről? – Az ígéretemről? – suttogta bizonytalanul. – Igen. Nem úgy, mint egy áldozat, hanem mint egy gyengéd menyasszony. A lány megmerevedett a hangjából áradó meghittség és közvetlenség miatt. Egy pillanatig nem kapott levegőt, s nagyon gyengének érezte magát. Olyan volt, mintha egyszerűen elpárologna belőle az erő. Szúrós pillantással nézett a férfira, s látta a fekete szemében bujkáló gúnyos ragyogást. – A menyasszonyok nem mindig gyengédek, milord – felelte. – Én egy szerelmes menyasszonyra gondoltam – mondta Tristan. Genevieve-t meglepte a férfi hangjában megjelenő hirtelen keserűség. Tristan hirtelen elfordult tőle, és a többieket kezdte el szórakoztatni. Olyan volt, mintha megvetését akarná kifejezni ezzel. Genevieve össze volt zavarodva. Nedves tenyerét ruhájába törölte. Nem tudott eligazodni ezen az emberen. Néha megveti, néha pedig úgy viselkedik, mintha rokonszenves lenne számára. Tristan nem sokára ismét a lánnyal kezdett foglalkozni. Kedves volt, jókedvő s érezhető vágy lobogott benne, amitől melegség öntötte el Genevieve-t. Sőt, mintha több is volna ez egyszerű vágynál. De semmi szükség rá, hogy Tristan érzéseivel foglalkozzon – emlékeztette magát határozottan. Tőrbe kell csalnia. Az idő haladtával a hangulat is egyre magasabbra hágott. Ezek az emberek már hosszú ideje háborúztak, s a bor édes volt, az étel pedig finom. Mozdulataik egyre szélesebbekké váltak. Genevieve megpillantotta Griswaldot, és intett neki. – Sok kupa üres – figyelmeztette, mikor a szakács odament hozzá. – Ezek az emberek ma a győzelmüket ünneplik – folytatta, tudva, hogy Tristan hallja, amit mond –, szólj a bűvésznek is, hogy jöhet. Griswald elsietett. Tristan kérdő tekintettel nézett a lányra, aki kénytelen volt viszonozni a pillantását. – Ha valami cselben mesterkedsz – mondta a férfi könnyedén, akkor azt nagyon meg fogod bánni. Ha becsületesen viselkednek velem, akkor én is becsületesen viselkedem. De ha becsapnak, akkor azt nem bocsátom meg, és nem felejtem el.

38

Genevieve felemelte a kupáját, s a férfi szemébe nézett. Nagyon kellett összpontosítania, hogy természetes legyen. – Milyen csel lehetne itt, milord? Te vagy a győztes, te vagy az úr. Minden a te parancsod szerint történik. – Nagyon könnyen elfogadtál mindent – jegyezte meg Tristan szárazon. – És nem látok itt egy férfit sem, aki a te kegyeidet élvezné. Ez azért különös, nem igaz? Genevieve lehajtotta a fejét, és a villájával – amely szintén az anyja étkészletéhez tartozott – babrálgatni kezdett egy húsdarabkát. – Nem olyan különös ez, milord – felelte. Nagyon örült neki, hogy sikerült közömbös hangon megszólalnia –, csak idősebb emberek vannak itt a környezetünkben. Valamint kézművesek, iparosok és párásítók. Kit részesítenék a kegyeimben? A férfi kétkedőn felhúzta a szemöldökét, s kupájával Sir Guy felé intett. – Van itt valaki, akivel kapcsolatban kétségeim vannak. Hölgyem, én nemrég utasítottam el a házassági ajánlatodat. Ő pedig olyan szemekkel néz rád, mint egy megbabonázott borjú. Rám pedig mosolyog, és megragadja a kezem. Ez szerintem felettébb különös helyzet. Genevieve kedvesen rámosolygott, csak a szeme sarkában csillant meg egy kis szomorúság. – Sir Guyról beszélsz? Barátja volt a vőlegényemnek, akit a te embereid öltek meg. Azt hiszem, hogy nehezen képes feldolgozni Axel halálát. Mindkettőnket nagy veszteség ért. De nem akartuk azt látni, hogy feldúlják embereink otthonát, letiporják a termést, lemészárolja a férfiakat, az asszonyokkal pedig úgy bánjanak, hogy inkább kívánnák ők is a halált. Ezért inkább elfogadtuk a vereséget. De hadd kérdezzek most én tőled valamit: mi lesz akkor, ha Tudor Henrik nem kerül a trónra? – Odakerül – felelte Tristan egyszerűen. – Igen? Akkor fel kell tételeznünk, hogy legyőzi Richardot a harcmezőn, és megfosztja a tróntól. A következmények viszont elég érdekesek. Edward négy leányt hagyott hátra. És két fiút akik most eltűntek… – Meggyilkolták őket –, a te Richardod parancsára – vágott közbe Tristan hűvös nyugalommal. – Senki sem tudhatja biztosan, hogy a fiúk már nem élnek – felelte a lány ugyanolyan hangon –, de menjünk tovább. Edward királynak van még néhány unokatestvére, ha jól tudom. Bármelyikük igényt tarthat a trónra. Warwick gróf is viselhetné a koronát. A te Tudor dinasztiád viszont törvénytelen ág, Lord Tristan. – Micsoda jámborság – kuncogott a férfi –, egy olyan nőtől, aki ilyen könnyedén felajánlkozik! Hölgyem, Henrik családfájának törvénytelen ága nagyon sok generációval nyúlik vissza a múltba. És John of Gaunt vette el azt a nőt, aki a Beaufort fattyúk anyja. Tehát mi, akik követjük őt, nem keveredtünk semmi tisztátalan dologba. – De mi van akkor, ha – csak azt mondom: ha – a te Tudorod mégsem szerzi meg a koronát? – Akkor, hölgyem, tartani fogom ezt a várat, ahogy te is próbáltad, csak én nem fogom elveszteni. Genevieve a legszívesebben a férfi arcába mélyítette volna körmét, ekkora magabiztosság látván. Tristan hirtelen megfogta a lány kezét. Genevieve érezte a szorítás erejét, és szeretett volna kiszabadulni belőle. Különös fényt látott a férfi szemében, amitől megborzongott. Nem hibázhat – futott át az agyán, s a halottaira gondolt. – Minden az én parancsom szerint történik? – kérdezte Tristan. – Igen – felelte lassan. A férfi elmosolyodott, és ujjaival megsimogatta a lány nyakát. Hangja különös, hűvös, és szinte érdektelen volt.

39

– Akkor azt parancsolom, Lady Genevieve, hogy kísérj a hálószobádba. Elég hosszú ütközet áll mögöttem. A lány szíve olyan erősen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről. Kezdte elönteni a kétségbeesés. – De uram, én úgy terveztem, hogy most egy szórakoztató… – Én csak egyfajta szórakozásra vágyom – vágott közbe. Szeme lassan végig vándorol a lány testén, ami csak fokozta Genevieve félelmét. Aztán közelebb hajolt hozzá, egészen az arcáig –, arra a szórakozásra, amit kegyesen felajánlottál. Genevieve gyorsan körülnézett a szobában. A téli nap már a horizont alá bukott, de nem volt még teljesen sötét. Tristan emberei már részegek, de fegyvereik még náluk voltak. Hangosan és felszabadultan nevetgéltek. – Ó, mi ez a tétovázás, milady? Vissza akarod vonni az ajánlatodat? – Én… Tristan felállt, magával húzva Genevieve-t is. A lány legnagyobb megdöbbenésére beszédet készült tartani. Megkoccantotta kupájával az asztalt. Néhány pillanat múlva csend volt a teremben. Minden szem rájuk szegeződött. – Kedves barátaim! A békéért jöttünk ma ide. De ezt a békét nem lehet elérni a finom ételekkel, sem pedig hőstetteitek emlegetésével. Elmerülhettek a bor boldogító mámorában, és örömet találhattok a bőségben, de emlékezzetek a megállapodásra, és ne akarjatok olyat, amit nem ajánlottak fel – felemelte Genevieve kezét. – Lady Genevieve az enyém. Ott, ahol akarom, és akkor, ahol akarom – tartott néhány másodpercnyi szünetet a hatás kedvéért. – Ő ajánlotta ezt az egyezséget, de csak és kizárólag nekem. Tibald, Jon, ti ügyeltek mindenre. Mindenkinek kellemes estét kívánok. Sir Humprey olyan arcot vágott, mint aki menten megfullad. Michael felállt a helyéről. Tristan pedig gyengéden, de határozottan magával vitte Genevieve-t. – Csak egy pillanat – könyörgött a lány. A férfi megtorpant, és hűvös kíváncsisággal nézett a lányra. – Igen? – Hadd szóljak be a konyhába, hogy nem leszek itt a továbbiakban. A férfi elengedte a kezét, karba tett kézzel megállt előtte, s rámosolygott, vagy talán csak rákacsintott. A fáklyák fénye gonosz árnyékot festett az arcára. – Ez minden? Akkor csak menj, és lásd el a kötelességedet. Nem szeretném, ha az embereim hiányt szenvednének valamiben. Vagy esetleg meggondoltad magad, látván, hogy a katonáimnak nincs sem szarva, sem pedig karma, és még kordában is lehet őket tartani? A lány megnedvesítette ajkát, és mosolyogva felelte. – Nem, nem. Csak szeretném, ha… – Akkor menj csak. Úgy tűnt nekem, hogy engem okolsz apád halála miatt. És ahogy melletted ültem, volt egy olyan homályos érzésem, hogy megvetsz engem. Hűvös maradsz az érintésemre, hölgyem. De most, hogy elfogadtam az ajánlatodat, nagyon nehezményezném, ha mégis meggondolnád magad. Hogy gúnyolódik vele! Tudja, hogy megveti! – Nem gondoltam meg magam – felelte. – Bocsáss meg, mindjárt visszajövök – azzal elhaladt az asztal mellett. Michael és Tamkin felemelkedett a székéről, fáradtságot színlelve. A Lancaster-párti lovagok jó kedve láthatóan a tetőfokra hágott. Genevieve megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a konyha felé indult. Ott megfogta Griswald vállát, aki egy újabb boroshordó megmozdításán fáradozott. – Griswald! Menj az asztalhoz, s gondoskodj róla, hogy mindig tele legyenek a kupák. Inniuk kell, minél többet. A férfi bólintott, s már indult is a bálterembe. Genevieve a falnak támaszkodott, és behunyta a szemét. Vajon mennyi időt kell nyernie? Számolta másodperceket és a perceket.

40

A szakács kissé idegesen tért vissza. – Azt kérdezi, hogy hol marad ilyen sokáig, milady? A lány felsóhajtott, majd elindult a bálterem felé. Határozottan, és magabiztosan lépdelt. Mikor az asztal mellett haladt el, ismét magán érezte a férfiak tekintetét, s ettől enyhe pírba öltözött az arca. Tristan éppen a könnyed mosolyú fiatalemberrel beszélgetett – Jonnal amint időközben megtudta a nevét –, de mikor megpillantotta a lányt, rögtön eléje indult. Kíváncsi tekintettel nézett rá, miközben felemelte Genevieve kezét és a karjába fektette. A lány szeme elhomályosodott. Csak a férfi nagy, széles kezét látta maga előtt. Érezte testének melegét, s feszülő izmait. Hallotta a lélegzetét, és hallotta a szívverését is. A szívverését, ami nemsokára örökre elhallgat majd. Egy pillanatig úgy gondolt Tristanra, mint egy nagyszerű állatra, mint amilyen apja csődörei voltak. Harcra, gyorsaságra és erőre nevelték őket. Ha látnia kellene ezeknek a lovaknak a halálát, az biztosan szíven ütné. Most pedig egy élete virágában lévő ember megölésére készül. Felpillantott a férfi arcára, s kellemetlen, belső remegés fogta el, olyan, amilyet még soha életében nem érzett. Hirtelen megrázkódott, mikor felléptek az első lépcsőfokra. – Fázol? – kérdezte Tristan. – Nem… vagyis igen. Nem vagyok biztos benne – mormolta. Különösen a férfi hangja volt rá nagy hatással. Meleg és bizsergető, ha halk, és mennydörgő, mikor hangos. Mennyire más lenne a helyzet, ha mint apja egyik barátja, és nem gyilkosa találkoztak volna. Akkor biztos, hogy nagyon vonzónak találná. Akkor flörtölt volna vele, már csak azért is, hogy kötekedjen egy kicsit Axellel… Ismét Tristan arcára nézett. De mégsem. Most már biztos volt benne, hogy nem mert volna flörtölni egy ilyen emberrel. Barátként valami egész másfajta veszélyt jelentett volna számára – a csábítást. Nem! Ó, nem! Mi történt vele…? Lehunyta a szemét egy pillanatra. Hálát adott az égnek, hogy még ma éjszaka véget ér ez az egész. Tristan de la Tere hamarosan meghal. És ennek tőle függetlenül is meg kell történnie. A várban mindenki egyetértett azzal, hogy ez az egyetlen megoldás, hogy a vereséget győzelemre fordítsák. – Milady? – a férfi hangja cinikusan előzékeny volt. – Erre – felelte a lány és hálószobájának ajtaja felé fordultak. Genevieve magán érezte a férfi tekintetét, mikor kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót. Tüzes, fekete szemek. Félelme és borzongása most különösen felerősödött. Még soha nem érzett ilyen félelmetes szorongást. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt az a pillanat, amíg Tristan eldöntötte, belép-e, vagy marad. És az a rejtélyes lobogás, amit keltett a lelkében, felébred minden érintésére. És felébred annak a bizonyos érintésnek az emléke is… Becsukta a szemét, s azon imádkozott, hogy elegendő idejük volt-e Michaelnek és Tamkinnek ahhoz, hogy elfoglalják helyüket.

41

Ötödik fejezet Tristan nem színlelt közömbösséget, mikor belépett a szobába. Alaposan átkutatott mindent, s közben a lányt is szemmel tartotta. Genevieve tisztában volt vele, hogy a férfi ellenőrizni fogja a szobát. Ideges volt. Halvány mosoly jelent meg az arcán, mikor Tristan befejezte a szemlét. Tehát nincs itt senki. Ő pedig cseltől tartott, amit le kellett lepleznie. Tristan hanyagul összekulcsolta a kezét a háta mögött, és otthonosan lépkedett a szobában. Az ágy egy emelvényen állt az óriási szoba közepén. Faliszőnyegek, zöldre és sárgára festett, szépen faragott képek díszítették a falakat, melyek nyári hangulatot árasztottak. Az ágy kerevetét is igényes faragások díszítették. A fejrésznél pedig egy művészi munka volt látható. Egy vadászjelenetet véstek bele, vágtázó lovasokkal, kiknek kék köpenye zászlóként lobogott, fölöttük pedig kiterjesztett szárnyú sólymok repültek az égen, hogy szemmel tartsák a menekülő vaddisznót. Az ágy mögött egy kandalló húzódott meg a sarokban, melynek helyét úgy alakították ki, hogy egy félreeső zugot alkosson a szobán belül. Barátságos, hívogató helynek tűnt. Egy hintaszék volt előtte, ahol a ház ura kényelmes körülmények között fejthette ki gondolatait az úrnőnek, egy kupa finom bort iszogatva a lángok hangulatos melege mellett. A falak fehér tisztaságot árasztottak. Osztott, boltíves ablakok gondoskodtak a szoba világosságáról. Kecses formájuk jóleső érzéssel töltötte el a ránézőt. A párkány magasságában faborítás fedte a falat. Az egyik oldalon masszív tölgyfa szekrény állt, melynek két oldalán magas falemezek takarták a fal fehérségét. A másik oldalon egy gazdagon díszített fésülködő asztal, melyen pedáns rendben sorakoztak a különböző fésűk és parfümök. Mellette egy szépen festett mosdókagyló a falon. Valamennyi szék párnázott. Úgy tűnik, hogy Genevieve of Edenby hozzászokott a kényelemhez – gondolta Tristan –, de hát az egész Edenby família meglehetős bőségben élt itt. Az ablakon át látszott a vár természetes sziklafala is. A vár úgy épült, hogy kiállja a leghevesebb ostromot is. Tristan kezdte megérteni, miért nem akarták a védők korábban megadni magukat. Edenby teljesen önellátó gazdaság volt. A tizenhat láb vastag falakon belül rengeteg faépítmény látszott. Kaszárnyák a katonáknak, házak és üzlethelyiségek a kézműveseknek, konyhák és óriási kutak. Hét bástya szegélyezte a vastag falakat. Volt még egy belső fal is, amely Tristan véleménye szerint később készült, mint maga a vár. Biztos volt benne, hogy lakóházak vannak mögötte. A férfi eddig még csak a nagy báltermet, Genevieve szobáját, illetve az abból nyíló látképet ismerte a várból, de ennyiből már meg tudta állapítani, hogy az egyaránt készült védelmi, illetve kényelmi célokra. Az öreg Sir Humprey azt is mondta neki, hogy a bálteremből egy kis kápolna is nyílik, amelyben van egy gyönyörű intarziaablak, amely a helyi kézművesség remekének számít. Továbbá egy márványoltár, melynek fával borított talapzatán Sárkányölő Szent György képmása látható. Ennyi minden jutott Tristan eszébe hirtelen, miután megszemlélte a hálószobát. Hihetetlen diadalérzet kezdte elönteni a testét. Mindez hivatalosan is az ő birtoka lesz, ha Henrik a trónra kerül. De rögtön ezután keserű fájdalom vegyült a gondolataiba. Olyan fájdalmas volt ez az érzés, hogy ha egyedül lett volna, akkor biztosan jobban átadta volna magát neki. De így igyekezett erőt venni a keserűségen. Bármennyire is örömmel tölti el Edenby bevétele, és minden, amit a kétéves háborúskodás alatt szerzett, mindent boldogan odaadna, ha visszamehetne az időben. Bárcsak ott lehetne a saját kastélyában, és védelmezhetné a támadóktól, szegény Lisette-et.

42

Nem is akarta ezt az egészet. Nem akart leigázni embereket, nem akarta a halálukat, és nem akarta ezt az átkozott ostromot sem. De most a sors a kezébe adta Edenbyt. Soha nem lesz képes arra, hogy visszamenjen Bedford Heath-i birtokára. Nem mehet vissza arra a helyre, ahol Lisette meghalt. Itt van ez a meseszerű erőd egy gyönyörű vidéken. Óriási jutalom. Egy lehetséges otthon. Élhetne itt, és biztosan találna is valami viszonylagos nyugalmat. Afelől semmi kétsége nem volt, hogy Henry nyeri meg a háborút. Abban is biztos, hogy az emberek sem gyűlölnék sokáig. Az emberek rendkívüli módon képesek elfogadni a új körülményeket. Nem ő volt Edgar gyilkosa. Edgar harcban esett el miközben a saját meggyőződését védelmezte. Ez tiszteletre méltó tettnek számít. És Edgar lánya… Összeszorította öklét, és látható nemtetszéssel a tekintetében a háta mögött csendesen álló Genevieve felé fordult. Szemeiből harcot és ellenállást olvasott ki, nem gyengédséget és szerelmet. Bármennyire kedvesek a szavai, a valódi érzései nem ilyenek. Egészen kivételes szépség. Utánozhatatlan báj és kellem sugárzik belőle. A haját nem kötötte fel, így az szabadon omlott a vállára. És bár tudta, nem bízhat benne, Tristan mégis ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megízlelje azt a gyönyört, amit a lány nyújthat. De Genevieve idegesnek látszott. Kezeit szorongatta, s ujjpercei helyenként kifehéredtek. Fejét büszkén emelte a magasba, s egyáltalán nem tűnt összetörtnek. Selymes, alabástromszínű arcbőrére különleges árnyalatot festett a tűz hullámzó fénye. Tekintete hűvös volt, és nagyon öntudatos. Szerette volna arcul csapni, hogy letörölje róla ezt a hideg magabiztosságot. De ugyanakkor szerette volna szenvedélyesen megérinteni és megölelni. Lángot gyújtani a szívében, hogy elfelejthesse saját fájdalmát, elmélyülve a testi gyönyörben. Felfedezni a szenvedélyt a lányban, amely úgy nyílik ki az érintésére, akárcsak egy rózsakehely. Igazán kár, hogy nem bízhat meg benne – gondolta hirtelen. Van benne valami képmutatás. Figyelmeztette Jont, hogy ügyeljen mindenre, és küldje vissza a kapitányok felét a csapataikhoz. Vágyódott a lány után, s elképzelte, milyen érzés lehet szenvedélytől forró testét a karjaiban tartani. Ha szenvedély nélkül kapná meg, az neki sem jelentene semmit. Újabb döntést hozott magában. Valóban átadod magad az akaratomnak, ahogy azt annyira állítod? Kapsz egy utolsó esélyt, hogy visszavond az ajánlatodat, és már szentesítettük is a megállapodásunkat. – Otthonosnak találod… a szobámat? – kérdezte. – Nagyon is – felelte Tristan röviden, és letelepedett az egyik párnázott székre, lábtartónak használva egy másikat. Könyökét a karfákra tette, s kezét összekulcsolta arca előtt, hüvelykujjait pedig állának támasztotta. A kandalló mögötte volt. Ebből a helyzetből egyaránt szemmel tudta tartani a lányt és az ajtót. Elvégre a lehetséges veszély csak ebből az irányból jöhet. Miközben Genevieve-t nézte, szeme egyre jobban összeszűkült. Látta, a lány egyre feszültebb lesz. Vegük Genevieve nem bírta tovább, és megtörte a csendet. – Gondolom, uram, hogy szeretnél már megszabadulni a fegyvereidtől. Hogy lehet úgy kényelmesen ülni, hogy a kardod közben rajtad van? – A kardom? – kérdezett vissza udvariasan. Rámosolygott a lányra. Már hozzászoktam. – De… – hirtelen elhallgatott, s a férfi észrevette, hogy zavartan az ajkába harap. – Zavar téged? – kérdezte előzékenyen. – Igen – tért vissza a kedves mosoly a lány arcára. De nem ment közelebb hozzá. Úgy tűnt, mintha flörtölni szeretne vele, lángra lobbantani a férfit, de nem megy a tűz közelébe. – Hm… és miért? – Nos Lord Tristan – felelte könnyedén, s szeme kerekre nyílt. Olyan volt, mint a megtestesült bűntelen ártatlanság. – A kard a harctérre való. Vért, halált és mészárlást jelent. Fegyvert, amivel ölnek, és…

43

– Nem én öltem meg az apádat, milady – szakította félbe szárazon. – Tudnék róla, ha harc közben találkoztam volna a vár urával. De soha nem láttam a címerpajzsát, így hát ártatlan vagyok a halálában. – Te jöttél ide harcolni vele… – Nem, én csak élelemért jöttem. Nem volt más célom! Kértem, hogy adja fel a királygyilkos iránti feltétlen hűségét. De ő nem ezt az utat választotta. Ő maga döntött így. Egy lovag volt, aki a harcmezőn esett el. Ez történt, semmi több. Dühös szikrák jelentek meg a lány szemében. Összeszorította ajkait, melyek ettől elvesztették pirosló színüket, és fehérekké váltak. A férfi összeráncolta a homlokát, és eltűnődött, hogy hová tűnt az az édes önfeláldozás, amit felkínált neki. Majd udvarias mosollyal az arcán nézett vissza rá. Genevieve mérge hirtelen elszállt, és hangja ismét dallamosan szólt. – Milord, a kardod nyugtalanít engem. Mintha használni akarnád ellenem. – Soha nem támadnék nőre. Sem karddal, sem anélkül. – York-párti vagyok, aki ellened harcolt – emlékeztette a férfit, s közelebb lépett, mintha könyörögne. – Nem áll szándékomban bántani téged – mondta Tristan. – Akkor… – torpant meg ismét és vett egy mély lélegzetet. Egy csipetnyi türelmetlenség keveredett a hangjába. – Miért ülsz csak ott? Felvonszoltál ide… – Nyugtalan vagy, Lady Genevieve? Ennyire szeretnéd már nekem adni magad? – Azt szeretném, hogy már túl legyünk rajta! – tört ki belőle. – Hölgyem, jól értettem? – kérdezte Tristan meglepett sértődöttséggel. – Én… – Ha nem akarod, akkor tessék, szabadon elmehetsz. – Hogyan? – döbbent meg a lány, aztán magyarázkodni kezdett. – Úgy értettem, hogy… hogy én… azt hiszem, hogy érthető módon egy kicsit feszült vagyok. Én… – a hangja elakadt. Genevievene nem csak egy kicsit volt feszült. Minél tovább volt vele, annál idegesebb lett. Úgy érezte, mintha pusztító vihar dühöngene körülöttük, pedig tiszta volt az idő odakint. A férfi nem úgy viselkedett, ahogy azt a lány elképzelte, s ezért rettenetesen szerencsétlennek érezte magát. Bódultnak és elvarázsoltnak kellett volna lennie, aki ledobja magáról a kardját, és úgy belefeledkezik a dologba, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte. Attól persze félt, hogyan védekezik majd ellene, amíg ártalmatlanná nem teszik, de a férfi egyelőre még egy lépést sem tett felé. Annyira hűvös volt… Igen, valóban hűvös volt. Ezt a tekintete minden kétséget kizáróan elárulta. Szemében ott volt az óvatosság és a cinizmus egyaránt. És egy kis fenyegetés is, amitől Genevieve tompa szorítást érzett a gyomrában. Tristan nagyon is valóságos volt most. Gyűlölt ellenség, de ugyanakkor mégis csak egy ember. Attól is félt, hogy megölhetik, meg attól is, hogy nem. Rá kell vennie arra, hogy lecsatolja a kardját. A férfi ismét rámosolygott. Kimérten és gúnyosan, mintha teljesen hatástalan volna rá a lány. Genevieve tudatára ébredt, hogy Tristi megveti őt. Kordában tartott, de veszélyes gyűlölet húzódik meg a szívélyes álarc mögött. Úgy látszott, hogy Tristan most várakozó állásponton van. Adott neki egy esélyt, hogy elmehessen. Genevieve hirtelen szerette volna, ha a férfi borzasztó, öreg szörnyeteg lenne. Most utálnia kell! Nem várt tőle semmi jót, de még magának sem akarta bevallani, hogy nagyon rokonszenves neki a férfi. Tristan tekintete szinte a lelkéig hatolt. Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy apja haldoklására gondoljon. Arra, hogy ott halt meg a karjaiban. Végig kell csinálnia. Nem szaladhat ki a szobából. Ha megteszi, azzal elárulja a leghűségesebb barátait. Ha elmegy, akkor Tristan de la Tere rövidesen felfedezi Michaelt és Tamkint. Ha pedig a cselszövés kiderül, akkor mindenkit lemészárolnak.

44

– Vajon most merre járnak a gondolataid? – kérdezte váratlanul a férfi. A lány észrevette, hogy aggodalma nyilvánvalóan megjelenik az arcán. Tristan felállt, Genevieve pedig hátrébb lépett. A férfi közeledett, mire a lányon kezdett eluralkodni a pánik. Most biztosan magához szorítja, megint érzi majd égető ajkait a száján, a testét tapogató erős kezét. Teste remegni kezdett. Tudta, még ahhoz sincs ereje, hogy álljon, nemhogy védekezzen. És ha majd vége lesz ennek az egésznek, akkor is megbélyegzett lesz ezzel a csókkal, megbélyegzett örök életére… De Tristan nem ért hozzá, csak egy másik sétált másik székhez sétált, s ott telepedett le. Merengőn bámulni kezdte a tüzet. – Te vagy a legérdekesebb jellem, akivel valaha is találkoztam, Lady Genevieve – jegyezte meg elgondolkodva, majd hirtelen ismét rászegezte a tekintetét, amitől a lány majdnem felkiáltott. – Igazán nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi irányítja a szívedet? – Az hogy az embereimnek a lehető legjobb legyen, ez minden – füllentette. A férfi most valóban felé indult, de a lány már nem lépett hátra. Mikor odaért, megérintette a haját, és simogatni kezdte. Elbűvölten nézte Genevieve szépségét. Játszadozni kezdett egy hosszú haj fürttel. A lánynak sikerült uralkodni magán annyira, hogy nyugodt maradjon, közben úgy érezte, már nagyon közel van az őrülethez. Az az aprócska távolság, ami köztük volt, teljesen felkavarta az érzéseit. Félt hogy nem bírja tartani magát tovább. Tristan frissen borotvált arca, bőrének illata teljesen elbódította. Olyan volt, mintha a rabja lenne. A férfi egy pillanatra a szemébe nézett, majd váratlanul elfordult tőle, és visszament a székéhez. Mintha ismét elvesztette volna érdeklődését a lány iránt. Leült, és ismét kényelmesen elhelyezkedett. – Nos – nézett egészen őszinte és nyílt tekintettel a lányra –, meg akarod tartani az ígéretedet? – Az ígéretemet…? – mormolta Genevieve kifejezéstelenül, ami megint csak gúnyos mosolyt csalt Tristan arcára. – Az ígéretedet, Genevieve. Hogy szórakoztatsz, önként és gyengéden. – Ó!… természetesen – mondta ki kissé nehézkesen. A férfi elmosolyodott. – Figyelmeztetlek, milady. Nagyon komolyan figyelmeztetlek. Ne szegd meg az ígéretedet – mondta lágyan. Genevieve úgy érezte, ereiben megfagy a vér, és menten összeesik. Mit számít az, hogy hazudott, vagy sem – dühöngött magában. Percek múlva vége az egésznek. Ez egy ütközet, ez egy csata. Mindenki úgy küzd, ahogy tud. – Genevieve? Nem tudott megszólalni, de úgy tűnt, hogy ezt Tristan nem vette észre. – Megesküszöm az Istenre és az összes szentekre, hogy megtartod azt, amit nekem ígértél. Ez az utolsó esély, milady. Vagy elmégy most, vagy pedig mostantól a legszentebb fogadalomnak veszem az ígéretedet. Valóban ezt akarod? – mondta lágyan, de nyomatékosan. – Természetesen – vágta rá Genevieve türelmetlenül. Tristan mosolygott. Hosszú szünet következett. Mint mikor komor fellegek gyülekeznek az égen, és a vihar előtti csend betölti a teret, ugyanúgy nőtt a feszültség a szobában is. Végül a férfi szólalt meg. – Nos? – Igen, uram? – Kezdhetsz szórakoztatni. – Én… én nem tudom… úgy értem… mit akarsz… – Látni szeretném azt a különleges és egyedülálló ajándékot, amit elfogadtam. – Tessék? – kérdezte csodálkozva. Tristan indulatosan felemelte a kezét.

45

– Tényleg nem értem, hogy neked hol jár az eszed, hölgyem. Talán túlságosan is bonyolultan fejeztem ki magam – hajolt meg udvariasan. – Arra kértelek, hogy vetkőzz, le. A férfi mulatott Genevieve tágra meredt szemeit látván. A lány megkövülten állt ott, Tristanra szegezve tekintetét. Furcsa módon éppen most tűnt fel neki, hogy Tristan szeme valójában nem is fekete, hanem sötétkék. Nagyon mély sötétkék, ilyet még soha nem látott. Még mindig dermedten állt ott, bár a legszívesebben elszaladt volna. A helyzet kezdett nagyon kétségbeejtővé válni. Valamit tennie kell, méghozzá nagyon gyorsan. Valamit, ami meggyőzi őt, hogy vegye le a kardját. Mivel nem mert túl sokáig gondolkodni, engedett a legelső ötletének, és a férfihoz szaladt, majd térdre esett előtte. Átölelte a csípője és könyörgően nézett fel rá. – Lord Tristan! – esedezett, miközben a férfi megpróbálta rávenni, hogy álljon fel. – Kérlek, uram, én komolyan gondoltam az ígéretemet. Ez az egyedüli mód, hogy megvédjem az embereimet. Megesküdtem neked, de most könyörgök, vedd le magadról a fegyvereket, oltsuk el a fáklyákat, mert másképp nem tudom elengedni magam! A férfi, a lány fejére tette mindkét kezét, és simogatva nézte az arcát. Gyönyörű volt. Olyan, mint az aranyló napsugár. Haja buján és dúsan omlott vállaira, szeme mint a zsenge ibolyáé. Keze finom volt, törékeny és nőies. Érezte, hogy most már nem bír tovább ellenállni feltörekvő vágyának. Érzékeit emésztette a tűz, s eltelt a lány közegével s illatával. Majdnem elfelejtette, nemrég még ellenség volt, most pedig legyőzött, de veszélyes. Magához vonta, hogy teljesedjen be végre oly régen felkorbácsolt vágya. – Gyere… – suttogta, de hirtelen megtorpant. Hallott valamit. Egy aprócska neszt, aminek nem kellett volna lennie. A ruhásszekrény felé nézett, majd félretolta a lányt, és dühösen ellépett mellőle. A titkos tölyfa ajtó éppen most kezdett kinyílni. Odaugrott elé. Michael állt előtte, kivont karddal a kezében. – Michael! – kiáltott rá Genevieve. – Ne! De Michael még túlságosan tompa és meglepett volt ahhoz, hogy világosan tudjon gondolkodni. Ellépett, és felemelte kardját. A lány megint rákiáltott, mert látta a Tristan szemében megcsillanó dühöt. – Dobd el! – figyelmeztette Tristan. Michael azonban támadóállásba helyezkedett. Tristan kezében megvillant a penge és előrevágott vele. A mozdulat olyan gyors volt, hogy Genevieve nem is akarta elhinni mi történt. Sikítani akart, de csak elcsukló nyögések jöttek ki a torkán. Michael, az óriás, a padlóra zuhant. A szeme nyitva volt, s meredten kéklett. Nyakából és vállából vékony csíkban csordogált a vér. – Nem! – kiáltotta Genevieve, szinte tébolyultan. Tristan megfordult, és ránézett. Még soha nem látott ilyen dühös, és mélységesen megvető pillantást. A fal felé hátrált. A férfi lassan közeledett felé. A lány őrült kétségbeeséssel találgatta, vajon mi történhetett Tamkinnal, miért nem jön már? Rémülten nézett körbe, s megakadt a szeme a piszkavason. De félt attól, hogy használja ellene, és valószínűleg eredménye sem lenne. Ismét Tristanra nézett. A férfi, arcán megkeményedett dühvel egyre közelebb ért hozzá. A kard fenyegetően csillogott a kezében. Megkönnyebbülten látta, hogy Tamkin előjön a rejtekhelyéről. Ő már felkészültebb volt, mint Michael. Felemelt karddal a kezében indult az összecsapásra. Tristan megfordult, és a fegyverek szikrát hányva felcsendültek. Tristan második csapását védte ugyan Tamkin, de az ütés erejétől térdre esett. – Genevieve! – kiáltott fel. Sikerült még időben lábra állnia, hogy elhárítsa a következő vágást. A lány számára világossá vált ennek a küzdelemnek Tamkin csak a vesztese lehet. Ezt a férfi is érezte, mert kétségbeesett pillantást vetett Genevieve-re. A lány azt is észrevette, hogy Tristan egyáltalán nem figyel rá. Gyors mozdulattal felvette a piszkavasat, és erősen

46

megmarkolta. Óvatosan elosont a kandalló mellől, és Tristan mögé lopakodott, aki még mindig nem vette észre. A férfi éppen felemelte kardját, hogy újabb erős csapást küldjön ellenfelére. De bármilyen hévvel is harcolt, hirtelen különös érzése támadt. Mintha ereje kezdene elszivárogni belőle. Valami nincs rendben vele. Mintha meleg hullám söpörne végig a testén, magával ragadva erejét is. A legszívesebben letette volna a kardot. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az agya. S ekkor hasított bele a fájdalmas felismerés: elkábították. Nem hirtelen, hanem csak finoman. Kortyról kortyra, elég időt hagyva a szernek, hogy átjárja egész testét. Elkábították – vagy megmérgezték. Bármennyire is óvatos volt, az nem volt elegendő. Nem bízott benne, de azt nem hitte, hogy ilyen körmönfont legyen. Kardja elnehezült. Már alig bírta felemelni. Véget kellett vetni ennek a küzdelemnek, addig, amíg képes harcolni. Figyelmeztetnie kell Jont a csapdára. Meg kell mondania az embereinek, hogy mi történt. Összeszedve minden erejét, egy utolsó nagy csapásra emelte kardját. Az ellenfele rokonszenves volt neki, gyengébb, mint ő, de képes arra, hogy megvédje magát. Tristan ezért úgy irányította a csapását, hogy lefegyverezze Tamkint. Egy utolsó nagy csattanás hallatszott, és ellenfele kardja, nagy szikrázást követően, a szoba sarkába repült. Lehet hogy meghal, de figyelmeztetnie kell az embereit. Genevieve tudta, csak egyetlen esélye van. Nem szabad elszalasztania. A magasba emelte a piszkavasat, és teljes erejéből lecsapott vele Tristan fejére. A férfi kiejtette kezéből a kardot. A fejéhez emelte a kezét, és megtántorodott. A lány a rémülettől döbbenten hátrálni kezdett. Tristan lassan megfordult, és ránézett. Szeme égett a fájdalomtól és a keserű felismeréstől. Genevieve azt hitte, hogy a férfi most mindjárt nekiesik, és kiszorítja belőle a lelket. De nem tette. Csak nézte egy pillanatig. Ez idő alatt a lány látta, hogy Tristan a tudatánál van, tisztában van vele, hogy tőrbecsalták, és becsapták, és hogy ő volt az, aki ezt a csapást mérte rá. Genevieve-nek nevethetnéke is volt, és könnyek is szöktek a szemébe. Haldoklik! Biztosan haldoklik, hiszen hallotta a koponya reccsenését. Merő vér az egész feje… Tristan tekintete keserű volt és bosszúvágyó. A belőle áradó erő sugallta, hogy őt soha nem lehet teljesen legyőzni. – Légy átkozott – suttogta sötéten –, légy átkozott, Edenby szajhája, kerülj a legmélyebb pokolba, te hitszegő ribanc. Imádkozz, imádkozz, hogy meghaljak! – Nem… – szakadt fel belőle a kiáltás, de a szája elé kapva a kezét, magába fojtotta a továbbiakat. De Tristan addigra már elfordult tőle, és Tamkin mellett elhaladva az ajtóhoz ment. Tamkin halálos dermedtséggel figyelte. A férfi feltépte az ajtót, és már kint is volt a folyosón. De ott elesett. Genevieve most értette meg, mit akar a férfi. – A többiek! – kiáltotta. – Meg kell állítanunk… figyelmezteti őket. A lány Tristan után futott, aki épp feltápászkodott a földről. Hirtelen gyengeség fogta el: nem lenne képes még egyszer megütni. Istenem, segíts hogy ne kelljen még egyszer megtenni! De kénytelen leszek, ha nincs más lehetőség – gondolta. Tamkin, aki néhány pillanattal később eszmélt, megragadta a földön heverő kardot, és a lány után rohant. De már elkésett. – Csapda! – ordította Tristan, amennyire csak képes volt. Olyan volt a hangja, mint a farkasüvöltés teliholdkor. – Csapda!

47

Aztán térdre esett, és ismét a halántékához emelte a kezét. Kiabálás hallatszott alulról, de Genevieve alig törődött vele. Tristant nézte, aki újból feltápászkodott, és imbolyogva, vércsíkot húzva maga után, tovább haladt. De már nem sokáig. Genevieve nagy megkönnyebbülésére eldőlt. Teljes súlyával elvágódott a lépcsőfordulóban. Izmos teste nagyot csattant a kemény kövön. Genevieve hosszú másodpercekig mozdulatlan maradt, miközben szíve olyan hevesen dobogott, hogy majd kiugrott a helyéről. Levegőt sem mert venni. Tamkin szintén csendben volt, és meredten nézett. Mintha egyikőjük sem akarná elhinni, hogy Tristan de la Tere, halott. Pedig az volt. Genevieve közelebb lépett hozzá. Koponyájából vér szivárgott, mely csomóssá tette a haját. Bőre sápadt volt, a háta pedig nem mozgott fel és le, már nem lélegzett. – Megöltem – sóhajtott fel a lány, de ebből a sóhajtásból rettenet áradt. – Ó, Istenem! Megöltem őt. Megöltem egy embert! – A végén már szinte jajgatott. Ekkor valaki olyan erősen megrázta, hogy alig maradt meg a lábán. Tamkin volt az. – Megmentetted az életemet – mondta hálásan –, maradj itt, de légy óvatos. Rám most lent van szükség. A lány minden meggyőződés nélkül bólintott. Csak azt az enyhe szellőt érezte, amit Tamkin elmenetele okozott. Genevieve döbbenten állt, s nem bírta levenni a szemét a mozdulatlanul heverő, Lancaster-párti lovag testéről. Igyekezett meggyőzni magát, hogy ez így igazságos, de érezte a férfi vérét a kezén és a lelkében. Annyira remegett, hogy nem bírt tovább állni. Falnak támasztott háttal lecsúszott a kőre. Aztán nevetni kezdett, majd sírni, a haját borzolta, s fogta a fejét, melyben erős, lüktető fájdalmat érzett. Becsukta a szemét, hátha akkor elfelejt mindent. Az ostromot, a harcot, annak az embernek a holttestét, akit megölt. De mikor kinyitotta a szemét, a holttest még mindig ott volt. Összetörve, élettelenül, becsukott szemmel hevert mellette. Vastag, fekete haját ragacsossá tette a vér. Arra gondolt, mikor utoljára nézett rá a férfi. Sötéten, bosszúvágytól telve, dühösen, a pokol összes tüzét kívánva neki átkozza, és egyre csak átkozza. Tenyerébe temette fejét, és erősen megszorította a halántékát. A lépcső alól zajok szűrődtek fel, és lassan betöltötték a benne lévő rettenetes tompaságot és kétségbeesést, amely uralmában tartotta. Nagy öldöklés van odalent – állapította meg magában. A dolgok nem úgy történtek, ahogy eltervezte. Nem egy sima cselszövés lett belőle, amit precízen és bölcsen hajtanak végre, hanem emberek harcolnak, és halnak meg. Genevieve képtelen volt arra, hogy megmozduljon. Edenby sorsa – és az ővé is – épp most dől el egy emelettel lejjebb, a nagyteremben. De ő csak a hideg kövön fekvő Tristan testét tudta nézni, s közben azon imádkozott, hogy valaki vigye már el innen. A lenti ütközet korántsem volt olyan ádáz, mint azt Genevieve gondolta. Bár ha Tristannak nem sikerült volna figyelmeztetnie embereit, akkor talán egyáltalán nem lett volna harc. Tristan Jont bízta meg azzal, hogy tartson mindent szemmel, amíg ő távol lesz. A férfi nyugodtan figyelte, amint zenészek jönnek be a bálterembe, majd játszani kezdenek. Könnyed, szinte már trágár énekeket adtak elő. Jon közben arra gondolt, hogy nagyon sok csábításnak van kitéve az ember itt, Edenbyben. Az egyik ilyen csábítást, Lady Edwynának hívták. Nem volt már fiatal lány. Úgy gondolta, hogy két évvel lehet idősebb nála. De olyan báj és kellem sugárzott belőle, ami nagyon sok fiatal lányból hiányzott. Arca nagyon vonzó és egyedi volt. Karcsú, elegáns, halk szavú – és kissé ideges. Jon vele töltötte a délután, sőt az egész este nagy részét. Megpróbálta feloldani az idegességét. Mindenféle apróságról beszélgettek. Az Edenby-vár csodáiról, arról a környezetről, ahol Edwyna felnőtt. Szomorúan mesélte el házasságát, s hogy férje nem

48

csatában, hanem betegségben halt meg. Aztán bátyja, a néhai Lord Edenby, felajánlotta, hogy térjen vissza a várba, és ha majd alkalmas lesz rá a helyzet, akkor kössön egy új, megfelelő házasságot. – És te gondoltál rá? – kérdezte Jon. – Mire? – kérdezett vissza Edwyna tágranyitott, kíváncsi szemmel, amely olyan kék volt, mint a tengerpart mentén nyíló vadvirágok élénk színű szirmai. – Hogy másodszor is férjhez menj? – tette fel a kérdést egyenesen. Edwyna halványan elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. – Mert csak így működnek a dolgok, ugye? – kérdezte szárazon. – Tölthetek még egy kis bort? De Jon ezen a napon nem ivott sok bort. Tristan távollétében ő volt a parancsnoka a csapatnak. Tristan pedig cselszövéstől tartott. Az embereik állapota nyugtalanította egy kissé. Túl sokan voltak nagy hanggal, nyaggatva az énekeseket újabb trágár nótákért. És mivel folyamatosan itták a bort, már elég részegnek is látszottak. Jon észrevette, hogy Tibaldot is ugyanez nyugtalanítja. A középkorú lovag csendesen ült az asztalnál, s rosszalló tekintete elárulta, hogy valami nincs rendben. De micsoda? A látvány nagyon is kellemes volt. York- és Lancaster-pártiak együtt borozgatnak, beszélgetnek és tréfálkoznak. Körülöttük parasztlányok sürgölődnek, szolgálják fel az italt, fiatalok, teltkarcsúak, nevetgélnek a tréfákon, és szemlátomást nem zavarja őket, ha néha beléjük csípnek. Talán az Edenbyben élő parasztokat nem igazán érdekli, hogy kinek a fején van a korona. Talán az sem jelent nekik nagy változást, ha más parancsol ezentúl a várban. De ennek ellentmond az a makacs kitartás, amivel ezt a várat védték a túlerővel szemben. Éppen a mulatozó katonákat szemlélte, mikor meghallotta Tristan kiáltását. Ziháló, de mennydörgő figyelmeztetés a fenti lépcsőfordulóból. Jon pillantása Edwynára esett. Látta az arcán lévő riadalmat, és félelmet. A férfi egy pillanat alatt tisztában volt vele, hogy az egész csak színjáték volt, csapda. Még akkor is őt nézte döbbenten és mérgesen, mikor kardját kihúzva felkiáltott. – Fegyverbe! De a legtöbb lovag nem is figyelt rá. Csak Tibald, Matthew of Wollingh és még két másik lovag ugrott fel az asztaltól. Ebben a pillanatban felfegyverzett katonák rohantak be a terembe. Jon felismerte köztük az öreg Sir Humpreyt, kivont karddal a kezében. Ekkor az egyik támadó rárontott. Felemelte a kardját, s kivédte a csapást, majd egy gyors mozdulattal oldalt vágott, mellyel mélyen felmetszette az ellenfele gyomrát. A katona a halálos vágástól megtántorodott, majd elterült a földön. Pillanatok alatt vértócsa keletkezett alatta. Jon egy éles sikolyt hallott. Felnézett, s Edwynát látta, amint a falhoz lapulva, rémült tekintettel nézte az imént megölt katonát. Ismét egymásra néztek. Edwyna arcán döbbent iszonyat jelent meg. Körülöttük mindenhonnan kardcsattogás és halálordítás hallatszott. Jon tudta, hogy az egyedüli esélyük, ha kitörnek a várból. Vissza kell vonulnia, annyi emberrel, amennyivel csak lehet. De még soha nem érzett ennyi keserűséget, nem érezte magát ennyire becsapva és elárulva. Rámosolygott Edwynára, s mikor mellette elhaladt, akkor a fogát csikorgatva odakiáltotta neki: – Imádkozz, hogy megöljenek, mert amíg élek… Nem tudta befejezni a mondatát. Egy újabb katona támadt rá. Miközben küzdött vele, igyekezett a kijárat felé haladni. – Tibald, Matthew, Lancaster-lovagok, visszavonulunk! – kiáltotta. A szeme sarkából látta, hogy Tibald megértette, mit akar. Az idősebb harcos, Jon felé tört utat magának. Matthew is

49

vele volt. Ők ketten egy védelmi falat alkottak. Jon nehéz szívvel vette tudomásul, hogy számos emberüket már megölték. A bálterembe hívott tizenöt emberből, már csak öt próbált szabadulni a York-párti „vendégszeretettől”. Végül sikerült kijutniuk az ajtón. Jon feltartotta az üldözőket, amíg Tibald a kapuhoz szaladt, s leemelte róla a nehéz keresztrudat. Az udvaron is nagy csata dúlt. Jon nem tudta megszámolni, hogy hányan vannak az emberei. Sokan feküdtek már a halottak között. – Lancaster-pártiak, visszavonulunk! – kiáltotta Jon, s keserűen állapította meg magában, hogy itt most mindenkinek saját magán kell segíteni. És valószínű, hogy sokan maradnak itt közülük, akikre börtön, vagy halál vár. – Jon! – Tibald volt mellette. A lován ült, s kantárszáron vezette Jon paripáját. A férfi felpattant rá, s újból megismételte a parancsát. Embereik közül néhánynak már sikerült kijutnia. Mikor Jon és Tibald átvágtattak a kapun, lehullott mögöttük a nehéz csapórács, és a várárok feletti híd vége emelkedni kezdett. Mire a odaértek, már elég magason volt. Jon a ló oldalába vágta sarkát, majd egy nagy ugrás után szerencsésen megérkeztek a sziklás talajra. Tibald utána kiáltott. Jon hallotta az idősebb lovag lovának nyüszítését. Visszafordult, s látta, hogy a lónak eltört a lába a nagy ugrás miatt. Gyorsan megfordult, s Tibaldhoz lovagolt, aki felugrott Jon háta mögé a nyeregbe. Gyorsan vágtattak, hogy mihamarabb biztonságos helyre érjenek. Mélyen lent a völgyben – kellő távolságra a vártól – Jon megállította a lovát, s gyorsan számbavette a helyzetet. Az ötven emberből, aki belépett a várba, kevesebb mint huszonöt tudott csak kijönni onnan. Közülük is sokan sérültek voltak, akik fájdalmasan jajgattak, dülöngéltek lovaikon. – Menjünk a táborunkba! – parancsolta Jon – ott majd újra rendeződünk. A sok elvesztett ember ellenére, Jon csak Tristanra tudott gondolni. Amint elhaló lélegzettel kiáltja a figyelmeztetést a lent mulatozó embereknek. Tristan-ra, aki kegyelmet ajánlott Edenby-nek, annak ellenére, hogy milyen könyörtelen mészárlással kellett szembenéznie Bedford Heath-en. Itt most megint tőrbe csalták. Most már valószínűleg halott, hiszen a York-pártiak nem hagyhatják őt élve. Csak arra tudott gondolni, hogy barátja hány ízben mentette már meg az életét a számtalan ütközet során. Mindig első volt a csatában, és mindig ő volt az, aki lelket öntött fáradt, és elcsigázott embereibe. De a saját fájdalmát soha nem árulta el, soha senki nem látta őt gyöngének és megtörtnek. És most, mikor a barátjának, parancsnokának és fegyvertársának, valóban szüksége lett volna a segítségre, akkor ő nem volt ott, s nem tudta megvédeni. Hirtelen meghúzta a kantárt, és a lova megállt. A vár felé fordult, és a magasba emelte az ökölbe szorított kezét. – Esküszöm az élő Istenre, és az összes szentekre, hogy nem hagyom el ezt a helyet a holtteste nélkül! Az emberek mind elhallgattak. Még azok is, akiknek fájdalmas sérülésük volt. – Itt maradunk! – kiáltotta Tibald. – Mintha egy tüske lennénk az oldalukban – csatlakozott Matthew –, még mindig elég erősek vagyunk ahhoz, hogy addig harcoljunk, míg térdre nem kényszerítjük őket! – Lord Tristanért! – kiáltotta. És ezt a kiáltást átvették a többiek is. Akár az életüket is feláldoztak volna, hogy bosszút állhassanak azért az emberért, akit szolgáltak. Jon bólintott. A kis csapat továbbindult a táboruk felé. A ló hátán zötykölődve Jon dühösen gondolt Edenby hölgyeire. Szépséggel és becstelen cselszövéssel vívják a férfiak csatáját.

50

Szerette volna mindkettőt megverve és megalázva látni, odadobva egy századnyi katona kénye-kedvére. Aztán hagyni, hogy a keselyűk falatozzanak húsukból. Keserű és nehéz halál volna az elkövetett becstelenségért cserébe. Genevieve még akkor sem tudott megmozdulni, mikor a zaj már alábbhagyott. Összekuporodva üldögélt a fal mellett, tenyerébe temetve a fejét. Halk lépéseket hallott közelegni, felfelé a lépcsőn, melyek túl lágyak voltak ahhoz, hogy férfitől származzanak. Nemsokára lihegés is hallatszott, s a lány érezte, hogy valaki mindjárt odaér hozzá. Nemvolt elég ereje ahhoz, hogy felemelje a fejét. Néhány pillanat múlva már tudta, hogy Edwyna az. A nagynénjére nézett. – Ó, édes Istenem – kiáltott fel. Edwyna, Tristan teste mellett állt, s láthatóan nem merte megkerülni. Genevieve beszélni kezdett hozzá, de a fojtogató sírás alig engedett át néhány szót a torkán. – Meghalt, Edwyna, meghalt. Én öltem meg, Edwyna! – mondta, majd hirtelen nevetésben tört ki, melyet újabb sírás követett. A nagynénje átlépte az elterült testet, és Genevieve-hez sietett. Gyorsan lehajolt hozzá, és átölelte a vállát. Genevieve is közelebb húzódott Edwynához, s egymást vigasztalták. Nemsokára együtt sírdogáltak. – Vége van – mondta Edwyna. – Vége van most már, és minden rendbejön. Ismét lépések zaja hallatszott a lépcső felől, de ezek már sokkal erősebbek és határozottabbak voltak. Sir Guy volt az, mögötte pedig Tamkin. Sir Guy féltérdre ereszkedett Genevieve előtt. – Úrnőm, te vagy a mi hősünk! – mondta neki. – Te vagy az, aki legyőzte az ellenség vezérét, így támadóink vesztesen hagyják el falainkat. Te megölted őt, s ezzel… – Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – Én nem vagyok hős! Kérlek, kérlek, hogy vigyétek el innen! Sir Guy intett Tamkinnak, és a két férfi nekilátott a tetem felemeléséhez. Izmaik megfeszültek, hiszen az amúgy sem könnyű test a halál beálltával merevebbé vált, s ezért sokkal nehezebbnek tűnt. – Úrnőm – kérdezte Tamkin, miután sikerült felemelniük Tristant – Hová temessük, és milyen…? – Vigyétek ki, vigyétek ki! – kiabálta Genevieve. A férfiak megindultak és súlyos léptekkel cipelték a testet lefelé a lépcsőn. A katonák közben a börtön felé terelték az életben maradt Lancaster-pártiakat. – Hová vigyük, Sir Guy? – kérdezte Tamkin. – Hátra – felelte a lovag rövid gondolkodás után –, a tengerpartra. Ott gyorsan eltemethetjük a sziklák alá. – Nem éppen keresztényi temetés – jegyezte meg Tamkin halkan és szomorúan. – Egy olyan rangú úrnak, mint Lord Tristan, el kellene juttatni a testét az övéihez, ahol méltó szertartást kaphatna. – Nem baj. A sziklák közé tesszük. Hallottad, mit mondott Lady Genevieve: vigyük ki innen! Sir Guy lovag volt. Tamkin pedig egy szegény származású katona, akit főúri kegy helyezett jelenlegi posztjára. Összeszorította ajkait és magában tartotta a gondolatait. Találtak egy hordágyat, amire ráfektették a testet. Végigvitték a hátsó várfal mellett, a bombázás során leégett házak és műhelyek maradványain keresztül, egészen a hátsó bástyáig, amely már közvetlenül a tengerre nézett. Mellette húzódott a természetes sziklafal. – Itt jó lesz – jelentette ki Sir Guy erősen lihegve, mire végre felértek a tetejére. – Itt? De itt nem áshatok sírgödröt…

51

– Tegyél rá néhány követ. Ha szerencséje lesz, és a keselyűk nem vájják ki a szemét, akkor innen szép kilátása lesz majd! – jegyezte meg a lovag nevetve, majd lerakta a hordágy végét. Összecsapkodta tenyerét, mintha poros lenne. Tamkin nehezteléssel állapította meg, hogy Sir Guy köpenye és ruhája teljesen ép és sértetlen. Nincs rajta sem vér, sem folt, sem pedig szakadás. Hol volt ő a harc közben? – gondolta magában dühösen. Vagy olyan ügyesen forgatná a kardot, hogy közben a ruhája tisztaságára is vigyázni tud? – A többit már egyedül is elintézed – mondta Sir Guy, s azzal hátat fordított és elment. Tamkin lehajtotta a fejét, s azt az embert nézte, aki majdnem megölte őt. Borzongás fogta el. Egy ilyen lovag nagyobb megbecsülést érdemelne egy ilyen méltatlan temetésnél, és dicsőbb szavakat, mint Sir Guy ízetlen megjegyzése. Sok dolog várja még a várban. Meg kell erősíteni a falakat, megjavítani az ágyúkat és a kőhajítókat – arra az esetre, ha a Lancasterpártiak újból támadnának, el kellene látni a sebesülteket, kitakarítani a termeket… Gyorsan körberakta kővel a holttestet, majd nagyobb darabokat keresve, le is fedte azt. Mikor befejezte, megcsóválta a fejét. Ez így nem helyénvaló. Egy nagy vezér a holtában is, még akkor is, ha életében ellenség volt. Nem volt ugyan pap, sőt a misén is csak megszokásból mormolta a válaszokat, de most letérdelt, és egy imát mondott a lord lelkéért, akit tőrbecsaltak. A mai napon győzelmet arattak. Övék a diadal. De Tamkin nem érezte a dicsőség mámorító ízét, csak a gyomra émelygett egy kicsit. Nincs oka az ünneplésre: az úrnőjük érdeme a győzelem, és ő egyáltalában nem tűnik boldognak. Ez szegényes győzelem, amely dicsőség helyett kiábrándulást hozott. Tamkin mormogott még egy imát, majd fáradt léptekkel a vár felé indult.

52

Hatodik fejezet Genevieve ezen az éjszakán magányosan és biztonságban feküdt a saját ágyában, csak éppen félt becsukni a szemét. Mert ha mégis ezt tette, akkor látta Tristan sötéten égő, dühös tekintetét, mikor ráébredt arra, hogy becsapták. Látta, amint elvágódik a kövön. És látta, hogy nézett ki a bálterem a harc után, miután először pillantott le a lépcsőről, Tristan holttestének elvitele után. Halott katonái szétszórtan hevertek a földön, s közöttük feküdtek a tőrbecsalt Lancaster-pártiak tetemei is. Mintha soha nem lettek volna életben, pedig nem is olyan régen még együtt mulatoztak az asztalnál. Megint hallotta a jajveszékelést, látta az anyák, a gyermekek és a fiatal lányok könnyeit, akik meggyilkolt fiukra, férjükre, vagy örökre elvesztett szerelmükre találtak a halottak között. Nem hangzott el egyetlen szemrehányó vagy elítélő szó sem ezektől az emberektől. Mit érdekli őket, hogy kinek a fején van a korona. Ez csak a földesurak és a lovagok számára fontos. De ezek az emberek a földjükön és a földjükből élnek. Viselik a terheket, összetartanak a nehézségekben és a munkában, fizetik a bért és az adókat, küzdenek a túlélésért. Csak nagyon ritkán utaznak el a szomszédos megyébe, még kevésbé Londonba. Ők nem győzelmeket akarnak, hanem békét, s életet. De hogyan rendelkezhetne az apja birtokai felett, és minden felett – amiért Edgar az életét adta – harc nélkül? Halál és szenvedés volt mindenhol az ostrom napjai alatt. Nem félt, és nem irtózott a sebesültektől. Eltemette a saját halottait, és gyászolt másokkal együtt. De a mai nap valahogy más. Valami mázsás teherként nehezedik a lelkére. Megint látomásai voltak, s nem merte lecsukni a szemét. Nagyon fázott, annak ellenére, hogy a kandallóban lobogott a tűz, és alaposan magára húzta a meleg szőrmetakarót. Szinte a hideg rázta. Soha nem fogja elfelejteni azt a füstölgő, rettenetes dühöt a szemében. Ő ölte meg. Ó, Istenem – gondolta –, soha nem fogom elfelejteni. Kopogás hallatszott, s Genevieve rászegezte a tekintetét az ajtóra. Hol marad Tamkin? Ott kellene aludnia az ajtaja előtt. Mindig volt őrszem éjszakára a szobája előtt, ráadásul két megtermett vadászkutyával együtt. – Genevieve! – ez a nagynénje hangja volt. A lány megörült a társaságnak, ezért kipattant az ágyból, és mezítláb futott az ajtóhoz, hogy kinyissa. Edwyna hosszú hálóköntösben állt előtte, egy gyapjútakarót terítve a vállára. Genevieve megpillantotta Tamkint, aki az ajtajától kicsivel távolabb, mélyen aludt a földön, s mellette a két figyelő vadászkutyát. – Gyere be! – mondta nagynénjének, és már húzta is beljebb az ajtón. – Nem tudok aludni… – Én sem… – Győztünk, aztán mégis nyugtalanabb vagyok, mint valaha! Genevieve mindig is képes volt arra, hogy megnyugtassa Edwynát. Most is magabiztosságot erőltetett magára, hogy elrejtse saját érzéseit. – Minden rendben van Edwyna, hiszen győztünk. Nagynénje azonban idegesen a kandallóhoz ment, és tévetegen nézte a lángokat. – Valóban? – kérdezte, majd megborzongott. – Vissza fog jönni. Jeges áradat sepert végig Genevieve testén, mely olyan éles volt, akár a borotva. Nem kellett becsuknia a szemét ahhoz, hogy megjelenjen előtte Tristan arca. Már annyira mélyen benne volt a tudatában, hogy már szinte nem is tudta, hogy meddig tart a valóság, és hol

53

kezdődik a képzelődés. Látta az engesztelhetetlen haragot a szemében, hallotta átkozódó szavait. De Edwyna biztosan nem gondolhatja azt komolyan, hogy vissza fog térni a halálból. – Edwyna – mondta halkan, miközben a nagynénjéhez ment, és átölelte a vállát. Remélte, hogy nem roppant teljesen össze az események hatására. – Ő… ő nem jöhet vissza, hiszen halott. Én öltem meg. Aztán elvitték, és eltemették valahol. Edwyna… nincsenek szellemek. Az emberek nem támadnak fel a halálból, azért hogy bosszút álljanak. Edwyna úgy nézett rá, mint akinek komolyan megártott az a szörnyűség, amelyben részük volt. – Halott? Ő egyáltalán nem halott! – Tristan meghalt – felelte Genevieve, szinte kiáltva –, a saját két kezemmel öltem meg, láttam, amit meghal… Ó, magasságos Isten, ez igazság! Edwyna arcán halvány mosoly futott át. – Én nem Tristanra gondolok, hanem a másikra. A helyettesére. Úgy hívják, hogy Jon of Pleasance. – Aha – mondta a lány megkönnyebbülten, majd ismét a hideg kezdett futkározni a hátán. Fáradtan lerogyott az egyik székbe, majd bevillant, hogy ő ült ott, és gyorsan felpattant. Edwyna halvány mosolya egy kicsit jobb kedvre derítette. Harcba szálltak az ellenséggel, és nyertek. Tristan nem támad fel a halálból, hogy bosszút álljon. – Az a megnyerő mosolyú férfi? – kérdezte a lány. Edwyna bólintott. – De mikor rájött, hogy csapdába kerültek, akkor eltűnt az arcáról az a megnyerő mosoly. – Sikerült elmenekülnie? – kérdezte Genevieve. Újabb bólintás volt a válasz. – Azt hiszem… hogy örülök neki – jelentette ki a lány. – Fiatalnak és jól neveltnek látszott, és… – Egészen végig – mondta Edwyna kesernyésen, majd Genevieve vállára borult. – Genevieve! Mikor lesz ennek vége? Nagyon félek. Vissza fognak jönni! Megölnek minket, és porig rombolják a várat azért, amit tettünk. – Edwyna! – felelte a lány, próbálva megnyugtatni nagynénjét. – Fölösleges aggódnod. A kőműveseink már kora hajnalban nekilátnak, hogy megjavítsák a falakat. A kovácsok új fegyvereket és páncélokat készítenek. Sir Guy, néhány emberrel a királyhoz megy, hogy erősítést hozzon. Már olyan sok katonát adtunk a királynak. Ágyúkat és lőport is akar szerezni. Az embereink ismét legyőzhetetlenek lesznek. – Szeretnék hinni benne – mondta Edwyna komoran. – Higgyél benne, mert ez az igazság – ígérte a lány határozottan. – Ó, Genevieve, miért van, hogy te sokkal fiatalabb vagy, mint én, de ugyanakkor sokkal erősebb is? Dehogy vagyok erősebb – gondolta a lány –, olyan gyáva vagyok, hogy még a szememet sem merem lehunyni, ezért örültem, hogy kopogtatsz az ajtómon. Soha nem fogom elfelejteni az érintését, a tüzet… a szemét… és a halálát. – Azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van egy alapos alvásra – felelte végül. – Nem akarok egyedül maradni – mondta Edwyna –, és Anne-nel nem aludhatok, mert Maryvel van. Genevieve bágyadtan elmosolyodott. – Akkor aludj velem. Ez az éjszaka hamarosan eltelik, és a mai szörnyűségeket majd lassan elhomályosítja az idő. Így lesz, meglátod. Szorosan összebújtak Genevieve ágyában, akár csak a kisgyerek. A lányon borzongás futott végig arra a gondolatra, hogy mi lett volna, ha nem sikerül megölniük Tristant. Végül is sikerült meggyőznie magát, hogy ez a nap valóban a győzelmet hozta el a számukra. Már majdnem hajnalodott, mikorra elaludt.

54

Sötét volt minden. Végtelenül nagy, kavargó sötétség. Annyira sötét, hogy nem is létezett más ezen kívül. Még a fájdalom sem. Nem látta magát, de érezte, hogy átszeli ezt a végtelen sötétséget. Úgy tűnt, hogy hosszú órákon át tart ez az utazás, míg a sötétség enyhülni kezdett, s helyét a szürkeség vette át. Olyan volt, mint a mocsarak és ingoványok fölötti, sűrű és áthatolhatatlan köd. Ez a szürkeség öntött el mindent. Aztán alakokat vélt felfedezni ebben a ködben. Testek feküdtek körülötte mindenütt. Megérintett egy vállat, ami ki volt fordulva a helyéről Az egyik embere volt. Egy fiatal fegyverhordozó Northumbria-ból, aki elérte a lovagi címet. Halott volt. Mikor Tristan az arcára nézett, látta, hogy a férfinak nincs szeme, és a teste már erősen bomlásnak indult. Mintha kiáltás jött volna nyitott szájából. Szemürege vádlóan meredt Tristanra, aki ettől éles fájdalmat érzett a fejében, és halántékára szorította kezét. Egy másik test felé fordult. Éles sikoltás hagyta el a torkát, mikor felismerte Lisette-t. Gesztenyebarna csapzott volt és vértől ázott. Torka fekete és kék volt, bőre szürke. Alvadt vér borította szoknyáját. De a szemei neki is hiányoztak. A helyükön lévő fekete gödrök szemrehányóan meredtek rá, s ez a vádló tekintet a lelkéig hatolt. Aztán Lisette megmozdult, s átnyújtott neki valamit. Egy másik test volt. Egy kicsi. Egy kicsi test, amit a karjába vehetett. Egy gyermek, aki soha nem élt. Ismét lüktető, hasító fájdalmat érzett a fejében. A halántékára szorította tenyerét, és sikítani kezdett. Por hullott a szájába. Hosszú-hosszú percekig feküdt ott, felfelé nézve, s emlékezett az álomra. Majd azon tűnődött, hogy mi az a kosz, ami a szájába hullott, és mi az, ami eltakarja előle az eget. Kínzó fájdalom hasogatta a fejét. Mozogni próbált. A föld szétmorzsolódott körülötte, és rettenetes dörzsölő hangot és sivítást hallott. Jeges verejték ütött ki rajta, mikor ráébredt, hogy eltemették élve. A sivítás a saját lélegzése volt, a saját sírjában, ahol kövek nehezedtek rá, s por és homok töltötte meg a száját. A döbbenet érzése után olyan düh és harag szállta meg, hogy a feje majd szétrobbant. Ettől persze annyira felerősödött benne a fájdalom, hogy megint sötétülni kezdett minden. Tudta, hogy meg kell nyugodnia, ha életben akar maradni. Nincs elég levegője sem. Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy nagyon lassan lélegezzen. Meg kell mozdulnia, de csak nagyon óvatosan. Először úgy tűnt, hogy még megmoccanni sem lesz képes. Karjai hasznavehetetlenek volt, izmai pedig gyengék, mint a vaj. Minden erejét megfeszítve végül sikerült megmozdítania az ujjait. Az erőlködéstől izzadni kezdett. Tudta, nem szabad pánikba esnie, mert akkor könnyen megfulladhat. Megállapította, hogy a sírja nem mély, csupán néhány réteg kő van felette. Lassan-lassan mozgatni kezdte tagjait. Tudta, hogy vérzik. Óvatosan lazítani kezdte a köveket. Végre hideg levegőt érzett az egyik kezével. Lassan és aprólékosan próbálta kiszabadítani a másikat is. Ez volt a legnehezebb munka, amit valaha is csinált az életben. Újra és újra elhagyta az ereje, de összeszorított fogakkal küzdött tovább. A másik keze is kiszabadult a sírból! Istennek hála! Nem temették mélyre. Ebben a legyengült állapotában ennyi erőfeszítés is épp elég lesz. Viszonylag rövid idő alatt sikerült leszednie magáról a köveket. Mikor a feje is kiszabadult, végre nagyot lélegezhetett a hűvös, éjszakai levegőből. Megfeszítette izmait, hogy felüljön. Minden erejét beleadta ebbe a próbálkozásba, míg végül sikerült felemelkednie. De a fájdalom olyan erőssé vált a fejében, hogy visszahanyatlott a sötétség világába.

55

De tudta, hogy életben van. Lassan ismét tisztulni kezdett mindet. Kinyitotta a szemét és körülnézett az éjszakában. Megállapította, hogy egy óriási szikla tetején van. Köhögnie kellett, s ekkor hirtelen, feszítő fájdalommal, de friss levegő töltötte meg a tüdejét. Zihálva lélegzett, igyekezve minél mélyebbeket szippantani a levegőből. Érezni kezdte a tenger illatát. Hallotta, ahogy a távolban a hullámok mossák a sziklákat. Ismét behunyta a szemét, és nyugodtan, erőt gyűjtve szívta magába a tiszta, friss levegőt. Az éles fájdalom alábbhagyott a fejében, s a helyét erős lüktetés vette át. Mikor úgy érezte, hogy már elég erő van a végtagjaiban, megfeszítette magát, és felült. A karjaival a köveknek támaszkodott. A hold beterítette fényével a tájat, ha nem is olyan erősen, mind telihold idején. Úgy érezte, szeme nem is nagyon tudna elviselni ettől erősebb fényt. Keresett egy nagyobb szikladarabot, amelybe megkapaszkodhat, hogy felálljon. Már majdnem sikerült feltornáznia magát, mikor hirtelen minden szürkülni kezdett, s visszahanyatlott. Sikerült ülve maradnia. Türelemre intette magát. Várni kell, amíg ismét minden kitisztul a szeme előtt. Addig emlékeire gondolt, s ettől megint szivárogni kezdtek a lelkébe a harag foszlányai. Annak az álnok ribancnak a körmönfont csapdája. Becsapta, elkábította. Szerepet játszott, nagyszerűen és hibátlanul. Még mérgesebb lett attól a tudattól, hogy az utolsó pillanatokban áldozatul esett Genevieve hamis bűbájának. Lady Edenby… térdre esve, könyörögve… ígérve… kivetve a csábítás hálóját, az ujja köré csavarta a szívét a szépségével és esendőségével, csak azért, hogy elterelje figyelmét a közeledő orgyilkosról. És mikor az nem járt sikerrel, akkor ő maga próbálta megölni. Borzongás futott rajta végig, átérezve, hogy milyen közel is volt a halálhoz. – Fel fogok állni! – jelentette ki hirtelen, és dühösen az éjszakának. – Fel fogok állni, és életben maradok – azzal ismét kapaszkodásra alkalmas sziklát keresett a kezével –, ha másért nem is, hát azért, hogy mindenét elvegyem annak a pokolfajzatnak, amije csak van: a várát, a birtokát, a hatalmát… és apró darabokra szaggassam a büszkeségét! A fogadkozás – bármennyire is halk és rekedtes volt – segített. Lassan, de nagy akarattal, sikerült felállnia. Nyelt egy nagyot, és elengedte a sziklát. A saját lábán állt. És így, a sziklatetőn állva, láthatta az előtte elterülő Edenby várát. A kép hirtelen zavarossá vált előtte, s erős szédülés fogta el. Rádöbbent, hogy közel van ahhoz, hogy elveszítse eszméletét. Megragadta a sziklát, és nekitámaszkodott. Gyorsan körülnézett. Egy mohával borított sík területet látott, melyet bozótok takartak, s fölötte egy nagy sziklakiszögellés húzódott. Az egész nem volt messzebb egy kőhajításnál. Tántorogva, de elszántan megindult feléje. Lábai erősen remegtek, ezért megbotlott és térdre esett. Az út hátralévő részét térden csúszva tette meg, majd nagyot sóhajtva elterült a puha mohán. Behunyta a szemét, s küzdött az émelygés ellen, amely rettenetes, részegítő ködként ereszkedett, mihelyt csukva volt a szeme. Víz!… ha csak meg tudná nedvesíteni a száját egy csepp vízzel! De nem volt semmi folyadék, ami enyhítette volna nyelvének vastag, püffedt érzését. Csak imádkozhatott, hogy a pihenés csökkentse a fájdalma és a szédülést. Érezte, hogy éjszakai köd ereszkedik köré. Még egyszer kinyitotta a szemét, hogy lássa a bársonyos égen ragyogó holdat. Csak azt kell tennie, hogy rágondoljon. Genevieve-re… fehér selyembe öltözve, térden állva… könyörögve. Fényes, mályvaszínű szemére, melynek szépsége legyőzte az ő óvatosságát, és a cselszövés prédájává tette. Ismét becsukta a szemét, és különös nyugalmat érzett. Mintha az erő áradt volna vissza végtagjaiba. Bosszút kell állnia! Éppen olyan biztosan, mint ahogy a tenger mossa a sziklákat alatta, vagy ahogy reggelente felkel a nap. Hajnalban ébredt fel. Óvatosan kinyitotta a szemét, és örömmel vette tudomásul, hogy látása tiszta. Hunyorgott egy kicsit az erős fény miatt, de

56

hamar hozzászokott a nappali világossághoz. Csodálatos látvány volt, ahogy a felkelő nap aranylóvá varázsolja a tájat. Óvatosan felült. Finoman megérintette a tarkóját, de mikor a fejéhez ért, feljajdult fájdalmában. Még túlságosan érzékeny volt. Éhséget és rettenetes szomjúságot érzett. Gyenge volt még, de az a szörnyű szédülés, ami tegnap éjszaka kínozta, már teljesen elmúlt. Óvatosan lábra állt, majd elmosolyodott. Tud állni. Alaposan megvizsgálta a terepet. Edenby hátsó bástyája volt előtte. Látta, hogy a természetes sziklafalon kívül van még egy belső fal is. A másik oldalon pedig a tenger hullámzott. Sehol egy kikötésre alkalmas hely. Mindenütt érdes sziklák szegélyezték a partot. Nincs az a hajó, amely meg merné közelíteni a partot. Még egy kis csónakkal is nagy bátorságra lenne szükség. Kis csónak… vagy egy úszó! Biztos, hogy Edenbyn keresztül nem mehet el innen. Ahhoz ugyanis nem volt elég erős, hogy megmássza a falakat, és árnyék módjára suhanjon át a váron. Az egyedüli esélye a tenger volt, messze alatta. Nem volt sok vesztegetni való ideje, cselekednie kellett. A szomjúsága kezdett kétségbeejtővé válni. Soha nem érezte korábban, hogy egy kis víz ennyire fontos lehet. Célja már volt. Ez a cél kell tehát hogy vezérelje. Ha le tudna jutni a tengerhez, akkor rábízhatná magát a kedvező áramlásra, amely megkerüli a nagy sziklát, és akkor – ha Isten is úgy akarja –, akkor épp annál a sziklaperemnél fog partot érni, ahol az emberei táboroznak. Egy pillanatra becsukta a szemét. Először is le kell másznia a majdnem függőleges sziklafalon. Ugyanaz a moha, amely puha fekhelyet biztosított neki éjszakára, a sziklafalat is beborította, meglehetősen simává téve a felületét. Tristan kapaszkodva ereszkedni kezdett lefelé. Mindent megfogott, amit csak talált: gyökeret, sziklákat, ágakat. Egyszer csak lecsúszott a keze egy szikladarabról. Ijedten felkiáltott, de már egyre nagyobb sebességgel zuhant lefelé a sima sziklafal mellett. Aztán elfogyott a szikla, s csak a levegőt csapkodta kezével. Majd nagy huppanással megérkezett a fehér homokra. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt. Még levegőt sem bírt venni. Aztán megtapogatta végtagjait, és hangosan felnevetett. Tele volt karcolásokkal és horzsolásokkal, de egyetlen csontja sem tört el. A homok puha és tiszta volt alatta, és a hullámok hangja a legszebb zene volt fülének, amit csak el bírt képzelni. Reményt, elszántságot és új erőt merített belőle. Felállt és a tenger felé futott. A hullámok simogatóan átölelték testét. A víz meglehetősen hideg volt, de legalább élénkítő. Nem sokat törődött azonban vele, hanem belemerült, és úszni kezdett. Korántsem volt olyan könnyű, ahogy azt elképzelte. A dagály olyan volt, mint egy makacs és elszánt ellenség. Mindig a sziklákhoz akarta lökni. Ereje elég gyorsan fogyott, és a hideg víztől izmai kezdtek elmerevedni. A fáradtság azt sugallta neki, hogy adja fel, és merüljön el a hívogató kék habokban. – Ne pihenj, ne állj le, ne add fel… – mondogatta magának újra és újra. És bár minden izma sajgott, tartotta az irányt. Ahányszor csak fel akarta adni, vagy a sós víz csapódott a szemébe – amitől egy darabig nem látott – mindig Lady Genevieve-re gondolt a legszebb és legálnokabb nőre, akivel valaha is találkozott. Ha feladja, és meghal, akkor nem szolgáltathat igazságot. Még a földön pokollá kell tenni az életét, mert megpróbálta megölni, s a méltatlan és szentségtelen temetésért is, amelyet neki rendelt. A harag elegendő energiát adott. Csapás, levegő, csapás, levegő. Újra és újra. És egyszer csak a bal oldala felől fehér sziklák jelentek meg. Idegesen pislogott. Igen! Szárazföld. A part.

57

Arra fordult, s minden erejét összeszedve csapkodta a hullámokat. Már leért a lába. Mindjárt kint van a parton. Már látja a sátrakat és a tüzeket, melyeken hatalmas üstökben készül az ebéd. Evickélve vonszolta magát tovább, kikerülve az éles sziklákat. Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. Kezdett sötétülni a világ körülötte. Hangok ébresztették fel a ráborult homályból. Erős karok ragadták meg, és húzták ki a partra. – Tristan! Istenemre és Szűz Máriára, hiszen ez Lord Tristan! Kinyitotta a szemét. Egy férfi – Lancaster piros rózsáját viselve a ruháján – térdelt idegesen mellette. Tristan elgyötört arcán halvány mosoly futott át. – Vizet – suttogta alig hallhatóan, és behunyta a szemét. Most már megtehette. Végigcsinálta. Reggel Genevieve erős fejfájással ébredt. A tegnapi események képei kavarogtak benne. Mary már korán megjelent a szobájában. Úgy tűnt, hogy Edenby-ben mindenki az ő parancsait várja, hogy elkezdődhessen a nap. A lány hirtelen nagy bizonytalanságban találta magát. Az apja csak ritkán vette a fáradtságot, hogy a birtok ügyeivel foglalkozzon. Gyakran hívták meg a királyi udvarba, és hosszú éveket töltött azzal, hogy a sűrű hatalomváltás miatt megőrizhesse a tulajdonát. Nagyon szerette a vadászatot, és hosszú estéken vitatkozott a barátaival a filozófiáról, a teológiáról. Általában csak a saját kényelmével – és persze a parasztoktól beszedett bérleti díjjal – törődött, nem pedig Edenby mindennapos ügyeivel. Michael ügyintéző is volt. Ő gondoskodott arról, hogy minden simán menjen a várban és a földeken egyaránt. Ő gyűjtötte be az adókat, és felügyelte a termelést. Egyszóval ő csinált szinte mindent. Genevieve ezen a reggelen döbbent rá, hogy ő magától nem tud semmit. Mikor apja meghalt, akkor természetesen vállalta, hogy vezeti tovább a birtokot. De hát itt van még az ostrom is, a védekezést is irányítani kell. Eddig még arra se nagyon volt ideje, hogy aggódjon az esetleges kudarc miatt. Annyi érzelmi megrázkódtatás érte, hogy nem igen tudta felmérni a rá váró feladatokat. De most nagyon elveszettnek érezte magát. Michael halott, az apja halott, Axel halott és Sir Guy is rövidesen menni készül a királyhoz; Edenby legalább fele romokban hever, és a veszély még nem múlt el. Mary azzal a hírrel jött, hogy Thomas atya és Sir Humprey, apja dolgozószobájában várnak rá. Edwyna még aludt, s Genevieve úgy döntött, hogy nem is ébreszti fel. Visszaüzente Maryvel, hogy hamarosan ott lesz. Szürke bársonyruhát vett fel, amely harmonizált pillanatnyi hangulatával. Haját egyetlen hosszú tincsbe fogta, s már indult is lefelé. Sir Humprey és Thomas atya felálltak helyükről, amint belépett a szobába. Sir Humprey apja masszív, erős íróasztala mögött volt. Megköszörülte a torkát, s egy mozdulattal felajánlotta a széket Genevieve-nek, miközben félszegen jó reggelt kívánt. A lány elfoglalta apja helyét, majd egy kicsit nyugtalanul Thomas atyára nézett. A pap valószínűleg a kápolnában töltötte a tegnapi napot, térden állva. Ő nem helyeselte a tervet, de végül – miután mindenki más egyetértett a kérdésben – beleegyezett. Magas, sovány ember volt, akit éles ésszel áldott meg a teremtő. Születését tekintve egyszerű közember, aki nem csupán elhivatottságból választotta az egyházi életet, hanem azért is, hogy felülemelkedjen a cselédek és a földművesek nehéz sorsán. Genevieve örült annak, hogy Thomas atya került Edenbybe: nem volt annyira szigorú, hogy a lánynak térden állva imádkozva kelljen töltenie a fél életét, sem pedig annyira laza, hogy Genevieve elhanyagoltnak érezze a lelkiüdvösségét. Nagyjából olyan, mint egy barát, aki egy kissé idősebb, időnként nagyon bölcs tanácsokat ad, és mindig ott van, ha a lánynak szüksége van rá. Jóképű férfi volt, világosbarna hajjal és zöld szemekkel. Genevieve biztosan tudta, hogy titkos kapcsolata van az egyik kézműves lányával.

58

Bár az egyház kötelékében állt, nem minden tekintetben érezte magára nézve kötelezőnek a papsággal járó törvényeket. De talán éppen ez volt, amit a lány kedvelt benne. Olyan életet élt, amely sok vonatkozásban megfelelt Istennek – és persze saját magának. – A halottainkkal kapcsolatban kell tanácskoznunk, kisasszony – mondta Thomas atya, rögtön a lényegre térve. – Úgy temessék el őket, ahogyan a családjaik kívánják – felelte a lány. – Mondd meg Jacknek, a kőfaragónak, hogy készítse el a sírköveket. Edenby vállalja a költségeket. A férfi helyeslően bólintott. – És Michael? – kérdezte. – Michaelt – mondta halkan Genevieve – a kápolnában temetjük el, apám mellé, akit egész életében hűségesen szolgált. – Ez helyénvaló, Lady Genevieve – jelentette ki Thomas atya. A lánynak nem tetszett sem a válasz hangsúlya, sem pedig az a tekintet, ahogy az atya ránézett. Úgy tűnt, mintha kifogásolna valamit, de még mielőtt rákérdezhetett volna, hogy mit, Sir Humprey megszólalt. – A falakat is ki kell javítanunk. De a parasztok attól félnek, hogy ez a munka túl sok idejüket elvonja majd a földműveléstől. Úgy tűnik, nem lesz azért minden emberre szükség. El kell döntenünk, hogy kiket bízunk meg vele, és kiket nem. Itt van ezenkívül a katonák kérdése is. Több embert is ki kell választanunk, tehát meg kell beszélnünk, hogy kiket érjen ez a megtiszteltetés. A íróasztalon egy toll feküdt békés nyugalomban, mindaddig, amíg Genevieve fel nem kapta, majd rátette a bérleti díjak nyilvántartását rögzítő papírlapokra. – Ami a falakat illeti, Sir Humprey, az ép és munkaképes embereket két csoportba kell osztani. Ezek a csoportok pedig naponta váltsák egymást, és senki sem maradhat ki. Meg fogom fogadni Tamkin arra vonatkozó tanácsát, hogy kikkel kellene kiegészíteni katonáink sorait. Giles, a konyháról, átveszi Michael helyét, elsőrangú ismeretei vannak ugyanis a várról. Sir Humprey, ha volnál olyan kedves, és beszél-e vele… itt láttam a lépcsőnél lefelé jövet. És szólj Tamkinnek is, hogy ossza be a csoportokat, hiszen nincs vesztegetni való időnk. Fel kell készülnünk a következő rohamra. Sir Humprey bólintott, s szemlátomást megkönnyebbülten és örömmel távozott, hogy megkeresse Gilest. A lány megvárta, amíg bezárja maga mögött az ajtót, majd Thomas atya felé fordult. – Mi baj, atyám? – kérdezte kurtán. – Úgy tűnt, hogy neheztelsz valamiért. Megbántottalak valamivel? A férfi az ablakhoz sétált, és kinézett a várudvarra. A nap már felkelt, és első sugaraival rózsaszínre festette a leégett kovácsműhely maradványait. – Meglehetősen elkeserít az a tény, milady, hogy érzéki öröm ígéretével halálos csapdát állítottál egy férfinak. Jól tudod, hogy korábban is ez volt a véleményem, csak a többiek akarata elnyomta az enyémet. Most pedig tudomásomra jutott, hogy te saját kezűleg végeztél vele. Ráadásul nem engedted, hogy egy keresztény lovag keresztényi temetést kapjon. Genevieve érezte, hogy kezdi elönteni az indulat. – Atyám, én fejbe ütöttem azt az embert, aki meg akarta ölni Tamkint. Ne hidd, hogy örömömet leltem benne. Egész egyszerűen meg kellett tennem. Lehet, hibáztam, mikor engedtem, hogy ilyen dicstelen módon temessék el, de meglehetősen zaklatott voltam, mikor kiadtam ezt a parancsot. Ez minden, atyám? Ott leszek a vasárnapi misén. Hidd el, hogy a saját lelkemért való imádságokat megelőzi majd azok, melyeket a megölt ellenségemért fogok elmondani. Thomas atya mereven nézett rá. – Gyermekem… Genevieve indulatosan az asztalra csapta a tollat, amit időközben a kezébe vett. – Kérlek, atyám, ne mondd ezt nekem! Én megtettem mindent, amire képes voltam!

59

A férfi elmosolyodott, az íróasztalhoz ment, s megsimogatta a lány arcát. – Sajnálom – mondta. – Túl sok mindenen mentél át az utóbbi napokban, ugye? Egy apa elvesztése, egy vőlegény halála. A felelősség pedig mind a te gyönge vállaidra… – Nem olyan gyöngék, Thomas atya – mondta a lány kedvesen. A pap ismét elmosolyodott, és tovább sétált. – Aggódtam érted, Genevieve. Azért imádkoztam tegnap, hogy nehogy valami bajod essen a kockázatos terv miatt. Most pedig azért imádkozom, hogy a gyilkosság terhe ne maradjon rajtad. Ismerem a lelkedet. Úgy érzem, hogy nem voltunk tisztességesek, s ez nehezen fér össze a lelkiismeretemmel. – Mi számít tisztességesnek? – kérdezte a lány újraéledt indulattal. – Ők talán tisztességesek voltak, mikor minden ok nélkül megtámadták Edenbyt? Thomas atya sóhajtott egy nagyot. – Apád megkapta a lehetőséget a megadásra. Hogy életben maradjon, és megtarthassa címét és rangját. Csak annyit kellett volna tennie, hogy eleget tesz Tudor kérésének. – Atyám, az nem lett volna tisztességes, ha megszegi adott szavát. Apám felesküdött Richardnak. A hűség nem változhat a szél járása szerint! – Lehet, hogy igazad van. De a Lancaster-pártiak tisztességesen harcoltak, mi pedig nem. – A háborúban nincs tisztesség, atyám – mondta a lány szúrósan. – Az talán tisztességes volt, hogy felgyújtották az épületeinket, melyekben ártatlan emberek voltak? Vagy az tisztességes volt, hogy végig kellett néznem apám halálát? Azokkal az eszközökkel vagyunk kénytelenek harcolni, atyám, amink van. A Lancaster-pártiak nem éreznek bűntudatot apám halála miatt. Mi miért sajnáljuk akkor a vezérük halálát? A győzelem sokba kerül, de a vereség még többe. – Helyesen beszélsz – ismerte el a férfi, majd megvonta a vállát –, de szükségem van a beleegyezésedre, hogy Lord Tristan holttestét visszajuttassuk az övéi táborába, hogy méltó temetést rendezhessenek a számára. Ilyen kérés érkezett a Lancaster-pártiaktól, ma hajnalban. Genevieve indulatosan legyintett. – Tégy, amit jónak látsz – sóhajtotta halkan, és felállt –, de ha lehet, akkor most fejezzük be ezt a beszélgetést, mert szeretném számbavenni erőinket és a vár állapotát… és természetesen a földekét is. Nem szeretném, ha éheznünk kellene a télen. – Van még egy kérdés, amit meg kell beszélnünk, milady – mondta Thomas atya komolyan. – És mi az? – A házasságod. A lány visszahuppant a székre, és döbbent dermedtséggel nézett a férfira. Szívét fájdalmas érzések kerítették hatalmukba. – Axel még ki sem hűlt a sírjában, és te máris erről akarsz velem beszélni? – kérdezte hitetlenkedve. Majd elöntötték az emlékei. Lelki szemei előtt megjelent a fiatal, helyes és gyengéd vőlegénye, aki mindig kész volt mosolyogni. – Genevieve, nem szeretném felkavarni az érzéseidet – mondta Thomas atya halkan –, de szükséged van valakire, a te helyzetedben. Egyedülálló nő vagy egy óriási birtokkal a kezedben. Egy csábító, leszakításra váró gyümölcs, sok nemes lovag számára. – Senki sem kényszeríthet házasságra, atyám. Nem vonszolhatnak az oltár elé, és húzhatnak ki belőlem semmilyen ígéretet. Igen, talán az vagyok, akinek mondtál: egyedülálló nő. És még egy darabig az is akarok maradni. Edenby erős, de én még erősebbé fogom tenni. Thomas atya vonakodva folytatta. Sir Guy megkért arra, hogy mint lelki tanácsadód, javasoljak szövetséget köztetek. Genevieve tágra meresztette a szemét. – Sir Guy? – Igen – felelte a pap, majd feltűnően csendben maradt.

60

Genevieve felállt, majd lassan elmosolyodva megkerülte az íróasztalát. – Biztos, hogy van véleményed a kérdésről, atyám. Megosztanád velem? Nincs most elég türelmem, hogy a célozgatásokra figyeljek. A férfi összeráncolta a homlokát, majd vett egy mély lélegzetet. – Nincs semmi okom, hogy ellenezzem ezt az elképzelést. Jó családból származó fiatalember. Eléri, amit… szóval nincs birtoka. Azt hiszem, jobban járnál vele, mint valamelyik part menti földbirtokossal. A lány szúrós szemmel nézett a papra. Tudta, hogy még nem mondta el, amire valójában gondol. – Atyám, én túlságosan meglepődtem Sir Guy ajánlatán. Axel legjobb barátja volt. Törődik velem. És én is törődöm vele. De jelenleg még nem foglalkozom a házasság gondolatával. Nemrég vesztettem el a jegyesemet, és ez a lépés tiszteletlenség lenne az emléke iránt – felelte, majd megtorpant, és kíváncsian megkérdezte. – Nem kedveled Sir Guyt, atyám? – Nem, azt nem mondhatnám, hogy nem kedvelem. Csak nagyon kevéssé ismerem. De… – Igen? Thomas atya kihúzta magát, s hangja határozottá vált. – Ha valóban akarod tudni a véleményemet, Genevieve, akkor tessék! Helytelen dolog volt egy fiatal lovagnak azt javasolni, hogy egy előkelő lady, szajhaként ajánlja fel magát az ellenségnek. Egy igazi lovag inkább az életét áldozza a harcmezőn a szíve hölgyéért, mintsem ilyen javaslatot tegyen. Genevieve elfordult a paptól. A beszélgetés iránti érdeklődése csökkenni kezdett. – Ó, én inkább azt mondanám, hogy ez okos és célszerű ötlet volt És ő rettenetesen aggódott is, atyám – mondta, majd alsó ajka egy kicsit megrándult. – Hát nem elvesztettük Michaelt is, a többiek után. Talán hamarosan zarándokútra megyek, atyám. És imádkozni fogok a lelkükért… és a magaméért. De most – tette hozzá nyersen – a dolgok után kell néznem. Mondd meg Sir Guynak, hogy most még nem gondolok a házasságra. – Hamarosan elindul. Akarsz még üzenni neki valamit? – Igen… Még a mise előtt? – Bármelyik percben indulhat. – Hogy keressen segítséget… – kezdte Genevieve, mikor megreccsent a szoba ajtaja. Mindketten odafordultak. Thomas atya az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Maga Sir Guy állt ott. Kipirultán és izgatottan. – Genevieve – szaladt az íróasztalhoz, majd egy pillanatra megtorpant, és Thomas atyára nézett. – Jó napot, atyám. – Jó napot. – Genevieve, az őrszemek egy észak felől erre tartó lovascsapatot pillantottak meg. Yorkpárti lovagok, mert zászlóikon Richard címere és a fehér rózsa van! – Jelezd nekik, hogy szívesen… – Már megtettem! Genevieve nemtetszően feljebb emelte a fejét, hiszen ilyen kérdésekben csak a vár ura intézkedhet. De Sir Guy annyira izgatott volt, hogy nem vette észre. – Emberekért jönnek! – Emberekért – állapította meg a lány rosszkedvűen. – Igen. Sereget gyűjtenek. Tudor Henrik katonái készen állnak megütközni a királlyal, s Richard most fegyverbe szólítja a hozzá hű erőket. Azt mondják, hogy olyan túlerővel rendelkezik, hogy a Tudornak nincs semmi esélye? Genevieve lehajtotta a fejét. Szóval most mégis bekövetkezik. Az igazi nagy összecsapás a koronáért. Isten segítségével Tudor Henrik lesz majd a vesztes. Most boldognak kellett volna lennie, de nem volt az. Hiszen most neki lett volna szüksége a királyi segítségre, nemhogy még ő küldjön embereket Richardnak. Felsóhajtott.

61

– Sir Humprey már túl idős ahhoz, hogy menjen. Tamkint nem tudom nélkülözni. Válassz ki tíz katonát, akiknek van saját lova. Címeres pajzsot kapnak tőlünk. Ha van olyan fiatal parasztlegény, aki szívesen elmenne gyalogosnak, akkor áldásom rá… és persze, ha szüleik is áldásukat adják. És most mi lesz? – tűnődött kesernyésen. Hiszen a harc… – Intézkedem! – jelentette ki Sir Guy vidáman, megszakítva a lány gondolatait, majd áthajolt az íróasztal felett, s egy lelkes csókot nyomot Genevieve homlokára. – És ha majd visszatérek, Genevieve… Thomas atya megköszörülte a torkát. – Ha a király hírnökei érkeznek hozzánk vendégségbe, akkor talán gondoskodnunk kellene a megfelelő fogadtatásukról és a kényelmükről. – Máris utánanézek… – kezdte Sir Guy, de Genevieve félbeszakította. – Igen, atyám. Mint Edenby úrnője, majd én intézkedem. Királyi tartással állt az íróasztala mögött. A felelősség az ő vállaira nehezedett. Nem volt más választása: viselnie kellett. Volt valami, ami megszilárdította elhatározását, hogy ne hátráljon meg. Thomas atya aggódott azért, mert egyedülálló nő. Nos, sem Guy, sem Thomas atya, sem pedig akárki más nem veheti el azt, ami jogosan az övé. Meg kell mutatnia, eléggé erős ahhoz, hogy megállja a helyét. – Sir Guy? – kérdezte udvariasan. – Utánanéznél a katonáknak és a fegyvereknek, melyeket felajánlunk a királynak? – Igen, Genevieve – felelte egyetértően a férfi, majd megfogta a lány kezét, a szájához emelte, s egy szenvedélyes csókot lehelt rá, majd távozott a szobából. Thomas atya sokatmondóan felemelte szemöldökét, és a lányra mosolygott. – Azt hiszem, hogy máris a vár urának érzi magát. – Lehet, hogy egyszer majd az lesz – felelte Genevieve –, de az is lehet, hogy nem. Atyám, azt hiszem, hogy kezdem élvezni a hatalmat. Lehet, hogy gyakorolni fogom egész életemen át! Thomas atya összeráncolta a homlokát nemtetszése jeléül, de a lány rámosolygott. – Atyám, menjünk most, hogy még időben tudjunk intézkedni. Ételt és italt kell adnunk a király embereinek, majd útjukra engednünk őket. Bár, Isten tudja, talán nekem nagyobb szükségem lenne a segítségre ebben a pillanatban! Azután pedig… – Azután pedig? – Misét mondunk a halottaink lelki üdvéért – mondta csendesen. – Atyám? – nyújtotta felé a karját. – Mellettem maradnál, segítségnek, amíg megtalálom a házasságra alkalmas férfit? A pap elmosolyodott. – Természetesen, Genevieve. Melletted maradok. És – mormolta fejét az ég felé fordítva – imádkozni fogok érted a misén.

62

Hetedik fejezet – Ha bekerítjük ezt a részt – magyarázta Tristan, ábrát rajzolva a földre –, akkor csupán néhány ember, kis tutajokon meg tudja közelíteni a hátsó tornyot, s egy váratlan, gyors támadással ártalmatlanná tudná tenni az őröket. Utána végighaladva itt, a mellvéden, kényszeríthetnénk őket, hogy kinyissák a kapukat – még mielőtt bárki is tudatára ébredne a veszélynek. Közben pedig néhányan felkutathatnák a börtönöket, és kiszabadítanák a foglyokat. Mire észbe kapnának, addigra már el is foglaltuk az egész várat. Tristan a rajz mellett guggolva és egyensúlyozva nézett fel társaira, Jonra és Tibaldra. Mindketten elmélyülten tanulmányozták a tervet, valamilyen gyenge pontot keresve rajta. De nem találtak semmit. – És mikor? – kérdezte Jon kíváncsian. – Mihelyt besötétedik. Tibald megrázta nagy, bozontos fejét. – Nem, Tristan uram, még csak épphogy elkezdtél felépülni. Már az is kész csoda, hogy életben maradtál, hiszen már mindnyájan biztosak voltunk a halálodban. Tristan vágott egy grimaszt, majd felállt, és szélesen elmosolyodott. Nagyszerűen érezte magát. A friss víz, a tápláló étel, az orvosi ellátás együttvéve sem volt olyan gyógyító hatással a sebére, mint a sós tengervíz, amely alaposan kifertőtlenítette azt. Természetesen még voltak fájdalmai, de nem kínozta már sem szédülés, sem pedig gyengeség. Megborotválkozva és tiszta ruhába öltözve, olyan megújultnak érezte magát, mint a mitológiai, hamuból fölemelkedő főnixmadár. – Tibald, még soha nem álltam annyira készen a csatára, mint most. És – tette hozzá – az embereink a börtöneikben vannak. Attól félek, hogy nincs vesztegetni való időnk. Jon, te majd tíz emberrel velem jössz, és a tengeren át megkerüljük a sziklát. Tibald, te vezeted a csapatot a várba, ha a kapuk már nyitva lesznek. – És milyen parancsot kapjanak a katonáink, a prédát illetően? – kérdezte Jon, halvány aggodalommal a hangjában. Tristan a barátjára nézett, és látta a szemében megcsillanni ugyanazt a haragot, melyet ő is érzett. Tristan lassan megkerülte az asztalát, és leült jól szórakozva magában a kérdésen. Mikor a kősírjában magához tért, a legszívesebben mindenkit lemészároltatott volna a várban, a katonáktól a gyerekekig, sőt még a kutyákat és a teheneket is. De a mérge azóta alábbhagyott valahogy. Az erkölcsi érzéke az egészségével együtt visszatért. Most már kellő idő telt el az események óta ahhoz, hogy józanabbul ítélje meg a helyzetet. A kezdeti indulatai csupán egyetlen nő irányában maradtak változatlanok. – Jon, Tibald – mondta végül halkan, ujjaival dobolva az asztalon –, egy mészárlásból az égadta világon semmi hasznunk nem származna. Ha megöljük a kőműveseket, akkor ki építi újjá a falakat? Ha a parasztok nem lesznek, akkor ki fogja betakarítani a termést? Gyapjúra is szükségünk van, hogy eladjuk a flamand kereskedőknek. És juhászok is kellenek, akik gondjukat viselik a birkáknak. – Nem mondhatod, hogy mindazt, ami velünk történt, megtorlatlanul hagyjuk! – jelentette ki Jon kissé indulatosan. – Nem, én ezt egyáltalán nem mondtam – felelte Tristan. – Ráébredtem, hogy a legnagyobb szenvedést nem az okozta, hogy fejbe vágtak, hanem az, amikor a síromból szabadulni akarván, nem tudtam, hogy most beteljesedik-e a végzetem, vagy sikerül visszatalálnom az életbe. A bizonytalanság és a félelem nagyon hatékony fegyverek. Tehát megtöltjük majd Edenby börtöneit. 63

– Ha nem teszünk többet ennél, akkor nem fognak sem félni tőlünk, sem pedig tisztelni – emlékeztette Tibald. – Nos akkor rendezhetnénk korbácsolásokat – mormogta Tristan. – Vagy tarthatnánk egy nagy gyűlést, ahol a parasztok és kézművesek felesküdnének az új uraikra. Az ellenszegülőket pedig kegyetlenül megbüntetnénk. Így vasmarokkal sikerülne elérni, hogy ne ellenkezzenek a parancsainkkal. – És azon az estén, mikor behatolunk? – erőltette Jon a dolgot. – Milyen parancsot kapnak a katonáink? Tristan kesernyésen felnevetett. – Mondd meg nekik, hogy a fiatal lányok szabad prédának számítanak. De nem nyúlhatnak a parasztok feleségeihez, csak a lányaikhoz – szeme hirtelen összeszűkült. – Csak egy van, akire én tartok igényt, és az Lady Edenby. Ha valaki rátalál, akkor azonnal hozza hozzám. – Szeretnék kérni egy adományt – mondta Jon feszülten. – Ki az? – Lady Edwyna. Tristan emlékezett a várban lakó nagynénire. – A tied – jelentette ki, majd Tibald felé fordult. – És neked van valami kérésed, barátom? – Á, nem – felelte nevetve –, adj nekem egy rakás széles csípőjű parasztlányt, s én majd megtalálom velük a magam örömét. Ja, és persze egy kis földet, ahol gazdálkodhatok. Ez minden. – Rendben – felelte Tristan kurtán, majd hozzátette –, akkor most már nincs más dolgunk, mint megvalósítani a tervünket. Majd meglátjuk, hogy ez alkalommal kié lesz a győzelem. Figyelmeztetlek benneteket, éppúgy, ahogy mindenkit figyelmeztetnék: soha ne mutassátok a hátatokat ezeknek az embereknek. Ne adjatok nekik esélyt. Ne higgyetek sem a szép szavaknak, sem a könyörgésnek, vagy… Hirtelen a sátor kijárata felé kapta a fejét. Közelgő lódobogást és izgatott hangokat hallott odakintről. Majd trombitaszó harsant, és sietős léptek közeledtek a sátor felé. Tristan felállt és kibújt a sátorból, hogy elébe menjen a látogatóknak. Jon és Tibald követték. Emberei éppen körbevették a frissen érkezett lovascsapatot, üdvözlő szavakat kiabálva feléjük. A vendégeknél Lancaster-párti zászlók voltak, s köpenyeiken ott virított a piros rózsa. Kis csapat volt, mondhatni veszélyesen kicsi ahhoz, hogy keresztülmenjenek az országrészen ezekben a zűrzavaros időkben. Tristan felismerte közöttük Sir Mark Taylort, aki Tudor Henrik egyik legnagyobb szószólójának számított. Odalépett hozzá, és üdvözlésképpen kezet fogtak egymással. – Lord Tristan! – szólalt meg Mark. – Sürgősen beszélnünk kell! Sir Mark vékony testalkatú, ám erős és izmos ember volt, aki szinte gyermekkora óta csatákban éli az életét. Mintegy tíz évvel volt idősebb Tristannál, de nem volt sem földje, sem pedig címe. Tudta róla, hogy nem csupán a Lancaster-párt miatt támogatja Henrik hatalomra kerülését, hanem a saját társadalmi felemelkedése is célja. Ennek vállalása becsületes dolog volt, hiszen nem sok olyan ember van, aki nem gondol a saját érdekeire, egy lehetséges király támogatása során. Legfeljebb nem vallja be. Tristan felemelte a sátor lapját, hogy beengedje a vendéget. A lovag a sok páncél súlya alatt nehézkesen lépdelt befelé. Rögtön az első pillanatban felfedezte Tristan rajzát a földön. – Még nem vetted be az Edenby-várat? – kérdezte. – A vár rövidesen az enyém lesz – felelte határozottan – efelől nincs kétségem. Sir Mark nem mutatott túl sok érdeklődést a rajz iránt. Tristan mégis úgy lépdelt, hogy keresztülhaladjon rajta. Nem kívánta mással is megosztani elképzelését, még akkor sem, ha az a saját pártjához tartozott. – Edenby vára még várhat egy kicsit – jelentette ki Sir Mark.

64

– Micsoda? – csattant fel Tristan értetlenül. – Én itt vagyok már… csupán egy éjszakára van szükségem… – Elérkezett az ideje a döntő összecsapásnak. Richard erői gyülekeznek, és sokkal többen vannak, mint a mieink. Neked és az emberidnek velem kell jönnötök. Ez Henrik Tudor parancsa. Minden harcképes emberre szüksége van. Tristan az asztalt megkerülve a székéhez ment, és szinte belehuppant. Száját és öklét egyaránt összeszorította. Már annyira közel volt hozzá… és akkor épp most rendelik vissza! A bosszú íze keserű volt a szájában. Megeshet, hogy elesik a harcmezőn, s akkor nem jöhet vissza. De a legfontosabb cél, a döntő összecsapás a York-párti király és a Lancaster-párti trónkövetelő között éppen most következik. Nincs más választása. – Riadóztatom az embereimet, hogy bontsanak tábort – jelentette ki Tristan, felállt a helyéről, s a sátorban hagyva Sir Markot, kilépett a szabadba. Megállt egy pillanatra, és a távolban fehérlő Edenby-várra nézett. – Visszajövök – suttogta komoran. – Lady, visszajövök. Határozott léptekkel a tábor belseje felé indult. Kék köpönyege lobogva követte. – Táborbontás! – harsogta olyan hangon, akár a szélvihar – Itt az ideje a döntő ütközetnek! Le kell győznünk Richard seregét! Genevieve a főkapu mellvédjének korlátjára támaszkodva, elégedetten sóhajtott, s jóleső érzéssel nézte az elé táruló látványt. Mindenfelé dolgoztak az emberei, hogy helyreállítsák az épületeket. Már állta a váza a leégett műhelyeknek és házaknak, bár még legalább egy hónapba kerül, amíg mindennel elkészülnek, beleértve a falak megjavítását és megerősítését is. És akkor Edenby ismét védhető lesz. Egy második vaskaput is erősítettek a külső fal mögé, valamint „gyilkos árkot” építettek a két kapu közötti térbe. Ha az ellenség betörné a külső kaput, akkor a belső megakadályozza őket a továbbjutásban, s így csapdába kerülnek. Ekkor fölülről, viszonylagos biztonságban, forró olajat zúdíthatnak a nyakukba. De ugyanúgy használhatóak lesznek a tüzes nyilak vagy egyebek – mint ahogyan erről Sir Humprey biztosította. Mikor megfordult, és a parttal ellentétes irányba, délkelet felé nézett, teljes béke és nyugalom árasztotta el. Hamarosan ősz lesz. Nemsokára őrlik majd a búzát, a birkák megnövesztik dús, télies bundájukat. Minden a legnagyobb rendben lévőnek tűnt. Hirtelen lépéseket hallott hátulról, felé közeledni. Gyorsan megfordult, majd megkönnyebbülten állapította meg, hogy Thomas atya az. Megszidta magát idegességéért. Ugyan mitől kellene félnie a saját várában? Rémálmok. Az éjszakai szenvedések továbbra sem hagyták nyugodni. Azt várta volna, hogy az apjával, vagy Axellel, esetleg szegény Michaellel fog álmodni, de nem. Egyikőjük sem jött el álmában. Csak egyvalaki jelent meg. Tristan de la Tere. Nagyon elfoglalt volt. Figyelemmel kísérte az újjáépítést, elkísérte Tamkint és Gilest, hogy a napi ügyek intézése során mindent alaposan megismerjen. Az élelmet illetően takarékoskodni kellett. Csak a túléléshez szükséges mennyiséget lehetett felhasználni. Lehet, hogy ez az éjszakai lidércnyomás teljesen természetes. A napok elég eseménydúsan teltek ahhoz, hogy ne legyen túl sok ideje mindenfélén gondolkodni. Az éjszaka azonban további rémálmokat hozott. Álmában egyedül mászkált a sziklák között, az ég lassan elsötétedett, és vihar lógott a levegőben. Eltévedt, s nem találván a hazafelé vezető utat, kétségbeesetten futni kezdett, hogy eljusson egy biztonságosnak látszó sziklatömbhöz. Felpillantva rá, rádöbbent, hogy egy holttest felé tart, aki nem más, mint Tristan de la Tere. De halottként is elevennek tűnt, férfiasnak és erősnek, mint életében volt. És nevetett rá, utána nyúlt, hogy elérje, esküdözött,

65

megfizet azért, amit tett, és csatlakozni fog hozzá a halálban. Genevieve megpróbált elfutni, de Tristan ujjai belecsavarodtak a hajába, és arra kényszerítette, hogy belenézzen mély, sötét szemébe, amely elbűvölte és megbénította. Nem tudott egy szót sem szólni, sem pedig ellenkezni. Érezte, hogy vére felforrósodik, és elemészti az örökkévalóság tüze. Aztán szorosan magához ölelte úgy, hogy karjának ereje szinte a csontjáig hatolt, majd vadul és forrón megcsókolta, melytől teljesen átadta magát vadul tomboló érzékeinek. Érezte a férfi kezének intim érintését, melytől szinte feloldódott a gyönyör tüzétől. Majd hirtelen minden jéghideggé fagyott. A keze és az ajka egyaránt. Rámosolygott, és hűvös gúnnyal azt suttogta, hogy ez volt a halál csókja. – Lady Genevieve! – Thomas atya hangja riasztotta fel a gondolataiból. – Igen, atyám? – fordult felé a lány. A pap szokásos megértő tekintetével nézett rá, majd megvonta a vállát. – Végül is nincs semmi, amely most azonnali intézkedést igényelne. Megérkezett a flamand kereskedő, hogy megvegye a gyapjút. A kísérete a fogadóteremben várakozik. Lady Edwyna gondoskodik róluk. – Talán vissza kellene mennem – mormolta a lány. – Szükségtelen – felelte Thomas atya. Genevieve kíváncsian nézett rá, majd halványan elmosolyodott. – Akkor miről akarsz velem beszélgetni, atyám? – Nem gondoltam különösebb beszélgetésre. Csak megfordult a fejemben, hogy törődnöd kéne… szóval már régen látogattad meg a gyóntatószéket. A lány megfordult, és a tájat nézte. Szeme végigpásztázott a földeken, majd a tenger és a sziklák látványánál állapodott meg. – Atyám – kérdezte –, elkísérnél a hátsó kapuhoz? Kedvem támadt sétálgatni a tengerparton. A pap felvonta szemöldökét, és a lány mellé lépett. – Túl veszélyes volna katonai kíséret nélkül… – Akkor egy tucat őrrel együtt, megtennéd, atyám? A pap vállat vont, és beleegyezett. Néhány perc múlva már indultak is a mellvéd mentén a hátsó bástya irányába. Nemsokára el is érték a hátsó kaput. Nem kellett átmászniuk a sziklákon, volt egy vékony, gazzal és dudvával benőtt ösvény, amely egyenesen a tengerparthoz vezetett. Az őrök diszkréten követték őket. Thomas aty Genevieve mögött lépdelt. Felnevetett, mikor a lány levette a cipőjét, és a parti hullámok közé futott. Genevieve megfordult és a papra nézett. – Atyám, te még soha nem szaladtál neki a tengernek? – Én nem tenger mellett születtem – felelte, miközben örömmel állapította meg magában, hogy az elmúlt napok nyomott hangulata után a lány végre jobb kedvében van. – Nem tudod, mit vesztettél – mondta Genevieve –, gyere, és próbáld ki. Thomas atya óvatosan követte a lányt. Genevieve már a homokban ült, és nézte, ahogy a hullámok mossák a lábait. A pap csatlakozott hozzá, hősiesen tűrve, hogy a víz átitassa csuháját, és lehűtse. A lány a tenger messzeségébe meredt. – Atyám, visszaküldtétek Lord Tristan tetemét az ellenségnek? – kérdezte, némi aggodalommal a hangjában. Thomas atya egy pillanatig habozott, nem érzett elég erőt ahhoz hogy elmondja, képtelenek voltak megtalálni a holttestet. Kő borítja az egész sziklát. Tamkint nem lehet hibáztatni azért, hogy nem jegyezte meg a sír helyét, abban a zaklatott lelkiállapotban. Ráadásul a bomló hús szaga sem jelenthetett segítséget, a sós levegő mindig friss illatot kölcsönöz a sziklának. Így hát abbahagyták a keresést. Lehet, hogy a farkasok és a keselyűk elvégezték a munkájukat.

66

– Ezért felesleges aggódnod – felelte. De a lány hirtelen felé fordult, s a szemében vad tűzzel kérdezte. – Az emberek nem tértek vissza a sírjától, atyám? – Á, dehogy nem! – nevetett fel. – De miért aggaszt ez téged? Genevieve megrázta a fejét. – Nem aggaszt. Csak azt hittem, hogy tudom az igazságot. Azon gondolkodtam… hogy kislány koromban gyakran hozott ide az apám. Akkor még nem voltam „lady”, hanem csak egy kisgyerek, s ezért engedte, hogy úszkáljak a vízben, és játsszak a homokban. Edwyna is gyakran velünk tartott, s mindig hozott magával ennivalót, amit mindig örömmel ettünk meg a napsütésben. Azok voltak a legszebb, és legboldogabb napok. Felsóhajtott, s ujjával rajzolgatni kezdett a homokban. – Azon töprengek, hogy milyen lenne, ha újra élhetném az életem. Milyen lenne, ha az országban nem a zűrzavar uralkodna? Csak egy kicsit mehetnék vissza az időben! Még mielőtt apám, Axel és Michael kihalt És mielőtt… – hirtelen elhallgatott fájdalmas keserűvel az arcán. – Még mielőtt a Lancaster-lovag meghalt? – jött ki a kérdés a pap száján, még mielőtt meggondolta volna. – Még mielőtt megöltem volna, igen – mondta a lány lágyan. – Annyira szeretnék visszamenni. Ó, Istenem, ez rettenetes! Hiszen aligha tennék bármit is másképp. Mindent meg kellett tennem, ami történt. Néha azt kívánom – nézte megtörten az indigókék tenger és az aranyló égbolt találkozását a messzeségben –, néha azt kívánom, hogy bárcsak megadta volna apám azt az ostoba ételt Tristan embereinek. Akkor mindez nem történhetett volna meg! – Azt kívánod, hogy bárcsak ne lettél volna kényszerítve arra, amit meg kellett tenned – simogatta meg Thomas atya gyengéden a lány vállát. – Arra gondolsz, hogy a pokolra fogok kerülni? A férfi megrázta a fejét. – Genevieve, te azt tetted, amit tenned kellett. Csak olyan fegyverekkel harcolhattál, melyek a rendelkezésedre álltak. Védekezned kellett. A lány bólintott, és szomorúan maga elé nézett. – Mindig a pokolról álmodom. Biztos vagy benne, hogy nem kerülök oda? – Meg vagyok győződve, hogy Isten ismeri az emberek szívét. És a te szíved, lányom, teljesen tiszta. Genevieve azonban nem érezte magát annyira tisztának. És azt sem hitte, hogy Isten megbocsátja neki, hogy csábító szépségét egy ember tőrbecsalására és meggyilkolására használta fel. Bár az lehet, hogy megérti: nem volt más választása. – Azért még mindig aggódom. – Hogy folytatódik az ostrom? – Igen. Annyi vér ömlött már ki. Hiszel abban, hogy Richardé lesz a győzelem? Mert végül is a mi háborúnk is akkor ér véget, ha Tudort legyőzik. Thomas atya ismét habozott. Volt már néhányszor olyan különös álma, hogy látta az országot békében és egységben, mikor virágzó bőség köszönt mindenkire. De az Edenby felett gyülekező sötét felhők arra engedtek következtetni, hogy még hosszú és göröngyös út áll előttük, amíg megtalálják a békét. – A békét nem könnyű megteremteni – mondta, majd bizakodva hozzátette –, de hát hallottad a király hírnökeit: Richard emberei túlerőben vannak! – Aha – mormolta Genevieve, miközben talpra állt – az utolsó hír, amely eljutott hozzánk az, hogy mindkét sereg egy Market Bosworth nevű városka mellett gyűlt össze. Reméljük, hogy hamarosan jó híreket kapunk. – Talán – mondta Thomas atya egyetértően.

67

Genevieve arcára tréfás mosoly ült. Úgy tűnt, hogy a friss tengeri levegő messzire űzte rémálmait. – Elfordulnál, atyám? Nem szeretném, ha át kellene hágnom az illendőség határait, de én most mindjárt levetkőzöm, és megfürdöm a tengerben. – De milady… – Tessék? – kérdezte nevetve, s a jókedve örömmel töltötte el a papot. – Várj meg a sziklánál. Nem maradok sokáig, megígérem! Thomas atya úgy tett, ahogy a lány mondta, s Genevieve pillanatok alatt megfeledkezett a pap jelenlétéről. A homokra dobta bársonyruháját, és vászon alsóneműjében a vízbe merült. Élvezte a frissítő hullámokat, a mélységet és a szabadságot. Már nem volt gyerek, hogy azt higgye, mindez örökké tart majd, de legalább néhány percre elfeledkezett mindenről. A tenger megtisztította emlékeit, s lemosta a kezére tapadt vért. Mikor kijött a vízből, könnyednek és nagyon magabiztosnak érezte magát. Haja vizesen hullott vállaira, benedvesítve a magára terített köpenyét. Boldog mosollyal csatlakozott Thomas atyához. – Tudod, atyám, most már sokkal jobban érzem magam. – Ha úgy viselkedsz, mint egy hal, akkor az nem biztos, hogy megfelelő viselkedés egy rangodbéli hölgy számára, Genevieve. – Pedig nagyszerűen éreztem magam. – Ennek igazán örülök. Bár lehet, hogy egy férj nem helyeselné. A lány hirtelen elkomorodott, és megborzongott. Thomas atya pedig ismételten megbánta, hogy előbb járt a szája, mint az esze. – Azt hiszem, atyám, hogy megfelelő elhatározásra jutottam: nekem nincs szükségem férjre. – Neked most sérült a lelked Axel elvesztése miatt, ezt nagyon jól tudom. De egy napon majd neked is férjhez kell menned, ezzel te is tisztában vagy. A lány határozottan megrázta a fejét. – Lehet, hogy mégsem lesz így. Nagyon keményen harcoltam, és túl sokat vesztettem. Axel nagyszerű ember volt. A férjek úgy gondolják, hogy majd uralkodnak a feleségek földjén, és magukon a feleségeken. Rajtam nem lehet uralkodni, atyám. Ahhoz már túl messzire mentem. Thomas atya testén borzongás futott át. A lány komolyan gondolta, amit mondott. Az a sötét felhő, amely álmaiban Edenby felett lebegett, most mindent beborított. Felnézett a sziklákra, és ismét átfutott rajta egy hideg fuvallat. Rossz előérzete támadt. De Genevieve ismét mosolygott, és boldogan szaladt előtte. – Azt hiszem, el fogok rendelni egy szünnapot – kiáltotta a pap felé. – Biztosan találunk rá egy alkalmas szentet, igaz, atyám? Az emberek nagyon keményen dolgoztak. Bár nincs május, de attól még állíthatnánk egy májusfát. Sütnénk bárányt és ökröt. Majd táncolnánk a holdfényben! Thomas atya kénytelen volt elismerni, hogy ez valóban nagyszerű ötlet. Genevieve már így is megszolgálta az emberei hűségét. Fiatal volt, szép és hősies. De neki is szüksége volt egy kis mulatságra. Valamire, ami lecsillapítja felkavarodott lelkét, s vidámmá és boldoggá teszi. – Igen… biztosan találunk egy megfelelő szentet – felelte szárazon. A nap fénye lassan elhomályosult, mert nyugatról közeledve sötét viharfellegek gyülekeztek. Éppen Market Bosworth irányából – gondolta Thomas atya rosszallóan. Vajon mi történhet most a csatatéren? Augusztus 2l-e éjszakáján Tristan csendesen sétált a csillagok alatt, s nézte a sok száz világító tábortüzet, melyek teljesen körbevették az Ambien dombot. Mindenki a holnap reggelt várta.

68

Henrik felderítői egész nap munkában voltak. Tristan majdnem annyit tudott az ellenség csapatmozgásáról, mint ők maguk. Richard király ma reggel érkezett az ütközet színhelyére, Leicesterből, trombitásokat, fegyvereseket, íjászokat és lovasságot hozva magával. Páncélja ellenére is meglehetősen soványnak tűnt. Aranykoronát viselt, így nemcsak a saját emberei, hanem az ellenség is pontosan tudta, hogy merre jár. Tristan a tábortüzeket nézte, majd lehajtotta a fejét. Richard nem volt híján a bátorságnak. De nem a megfelelő páncélzat vagy a hősies kiállás miatt, hanem mert túl sok bűn tapadt a lelkéhez. Nagyon törtetően és elővigyázatlanul jutott fel a trónra. Holnap – gondolta Tristan – Isten majd új királyt választ. Térdre borult és imádkozni próbált. Olyan érzése volt, mintha már el is felejtette volna, hogy kell. Az éjszaka sötétjét megtörte a tábortüzek fénye. Aztán azon kapta magát, hogy már imádkozik is. Engedd, uram, hogy életben maradjak. Add, hogy miénk legyen a győzelem. Nem félek a haláltól, de nem nyugodhat meg a lelkem, amíg meg nem bosszulom mindazt ami velem történt. Nem akarom a halálát. Csak beváltatni vele ígéretét. Helyénvaló dolog imádkozni a bosszúért? Talán nem. Talán az Isten maga is harcos. Tristan felállt, és az égre nézett. Bizakodó mosoly jelent meg az arcán. – A holnap – suttogta az esti szélbe – majd megadja a választ. Visszaindult a sátrába. Az őrszemek tisztelegtek, mikor meglátta, s ő viszonozta a köszöntést. Nem messze innen Richard mindent bizonnyal szemrevételezi a táborát. Henrik ugyanezt teszi. Félrehajtotta az ajtóul szolgáló sátorlapot, és belépett alkalmi otthonába. Még át kellett gondolnia a holnapi ütközet stratégiáját. Jon már mélyen aludt. Tristan végigheveredett az ágyán, és tarkója mögé tette a kezét. Nézte a sátra belsejében uralkodó sötétséget. De akár nyitva volt a szeme, akár csukva, mindig őt látta maga előtt. Ahogy fehér ruhában megjelent a ködben, dús haja aranylóan ragyog, szeme ezüstösen csillognak. Látta mosolyát, a szenvedélyt az arcán, miközben könyörög, és az örömet, mikor irgalmat talál. – Genevieve of Edenby, esküszöm, hogy ha holnap még életben leszek, akkor megszerzem magamnak a váradat, és téged – suttogta hangosan. Aztán elmosolyodott. Vágy, forróság és láz. Elöntik az embert, aztán tiszta és megújult lesz utána. Lehet, hogy a bosszú nem is olyan rossz dolog. Neki köszönheti az élni akarását, és lehet hogy az eljövendő diadalt is. Az ütközet hajnalban kezdődik. Augusztus 22-e az Úr 1485. évében. Minden szürke volt a napot elhomályosító sötét fellegek és a levegőben terjengő puskapor miatt. Olyan meleg volt, hogy Tristan levette sisakját. Verejték gyöngyözött a homlokán, arcát pedig belepte a por. Pisztolyát már korábban eldobta, mert nem vette semmi hasznát. A kardjával harcolt, lóháton, levágva azokat, akik megpróbálták őt felnyársalni, vagy ledönteni a lováról. A Lancaster-pártiak nem őrlődtek fel a nyomasztó túlerővel szemben. Még vadabbul harcoltak, egy lapra téve fel mindent. Tristan Henrik Tudor mellett küzdött a testőreivel együtt. Henrik nem volt gyáva. Viszonylag fiatal volt – hiszen még a harmincas éveinek kezdetén járt –, és harcolni akart a koronáért. De az igazi tehetsége a bölcsességben és a stratégiában mutatkozott meg. Testfelépítése átlagos volt, mind méretben, mind súlyban. Nagy elszántsággal küzdött, de nem rendelkezett annyi testi erővel, mint ellenfelei, akik dicsőségét keresve megpróbálták őt legyőzni. Éppen ilyen gondolatok villantak át Tristan agyán, mikor egy jól megtermett York-párti keresztültört a soraikon, és dárdáját előretartva egyenesen Henrik felé vágtatott. Tristan megsarkantyúzta a lovát, és a masszív állat már sietett is a célpont felé. Tristan felemelte a

69

kardját, és teljes erejéből rácsapott vele a dárdára. Még épp idejében, mert az így Henrik lova előtt fúródott a talajba. A York-párti óriás egy nagyot kiáltott, miközben a lendület kivetette a nyeregből. De közben Tristant is magával rántotta. Összekapaszkodva gurultak a sáros földön, melyet átitatott a halott és sebesült katonák, valamint az elpusztult állatok vére. Körülöttük ordítások, sikítások és rohanó léptek zaja hallatszott, míg a távolból ágyú és fegyverropogás tette teljessé a csatazajt. Úgy álltak meg, hogy az ellenfele volt felül, aki ököllel az arca felé csapott. Tristan összeszedve minden erejét, kifordult az ütés alól, és lelökte magáról a York-pártit, aki egyet perdülve, arccal a föld felé állt meg. Tristan villámgyorsan felpattant, s szerencséjére épp előtte volt ellenfele dárdája, amit megragadott, és egy hatalmasat ütött vele ellenfele tarkójára. Akkorát, hogy az óriás megint elterült a földön. Még sikerült térdre küzdenie magát, majd egy utolsót nyögve, végleg a sárba huppant. Tristan eldobta a dárdát, majd a kardja és a lova után nézett, hogy védekezhessen egy esetleges újabb támadás ellen. Henrik ott volt mellette a nyergében, kantárszáron tartva Tristan lovát. – Megmentetted az életemet – mondta tömören. Tristan átvette a kantárt, anélkül hogy bármit is válaszolt volna, majd felvette a földön heverő kardját, és a lovára pattant. A szemébe nézett annak az embernek, akinek hűséget esküdött, s bólintott. – Még meg is kell nyernünk ezt a csatát. Meddig tarthat még? – tűnődött Tristan. Egyre sötétebb lesz, és már mindenütt halottak hevernek. Fehér és piros rózsás zászlók tipródtak a sárban. De még mindig nem volt vége. Az ütközet végét Lord Stanleynek és fiának döntése hozta meg. Ők mintegy háromezer lovassal rendelkeztek, akik eredetileg Richard oldalán felsorakozva figyelték az ütközet alakulását. Tristan tudta, hogy van egy megállapodás Henrik és Stanley között, miszerint csak akkor áll Tudor oldalára, ha az bebizonyítja, hogy képes legyőzni Richardot. Egészen mostanáig úgy látszott, mintha Stanly a király oldalán állna. Világos volt, hogy a győztest választják. Mikor a helyzet egyértelművé vált, akkor mind a háromezer emberükkel hátbatámadták Richardot. A király csapdába került. Előtte Henrik erői, hátul pedig Stanley lovassága szorongatta. De becsületére legyen mondva, hősiesen küzdött a végsőkig. Egyszer csak kiáltozás hallatszott. – Meghalt! A király halott! III. Richardot megölték!… Látták, amint a lován fekszik, megfosztva a páncéljától!… A York-pártiak szétszóródnak, és menekülnek! Megnyertük a csatát! És mindez igaz volt. Lord Tristan a saját szemével is meggyőződött róla. Az ellenség rendezetlen sorokban menekült, hagyta el a csatateret. Látta a vadul száguldozó lovat, egy keresztbe fektetett meztelen testtel a hátán. Egy gyalogos futott feléjük, kezében a koronával, amelyet Richard viselt. Térdre borult Henrik előtt, és feléje tartotta. Henrik nevetni kezdett, mélyen és tiszta szívből. – A csatát, kedves barátaim, valóban megnyertük! – Vonásai komollyá változtak. – Még nem vagyok király, amíg nem koronáznak azzá. De ez nemsokára bekövetkezik, hűséges híveim. Hálás vagyok mindegyikőtöknek. Mindenki megkapja, amit ígértem neki. És megígérem azt is, hogy felépítjük ezt az országot, és gazdaggá tesszük? – felállt a nyergében és körülnézett. – Sir Mark, menj, és hozd Londonba Elizabeth of Yorkot. – Feleségül veszed, és akkor a címed biztosítva… – felelte Sir Mark, de Henrik a szavába vágott. – Nem a királyi cím miatt házasodom! Akik itt vagytok, mindnyájan tudjátok, hogy már sokkal korábban is pályáztam Elizabeth kezére! Az én címem a sajátom. Nem attól leszek

70

megfelelő király, hogy őt feleségül veszem. Azért házasodom meg, hogy béke legyen végre a királyságban. A York- és Lancaster-házak egyetlen név alatt egyesülnek: Tudor! Henrik Tristanra pillantott. – Nos, Lord Tristan, most mihez kezdesz? Velem jössz Londonba? Élvezni az életet ezután az ütközet után? Mindig is az adósod maradok. Tristan megrázta a fejét, és elmosolyodott. – Inkább visszamennék Edenbybe, és bevenném azt a várat. Személyes ügy köt oda, amit tisztázni szeretnék. Ha valóban meg akarsz jutalmazni, akkor add nekem azt a várat – és annak úrnőjét. Tudor Henrik szorosabbra fogta a kantárt, mert a lova türelmetlenkedni kezdett. – Legyen úgy, ahogy akarod. Szükséged van több emberre és fegyverre? – Nem, az enyéim elegendőek lesznek. Azt hiszem, el tudom foglalni a várat a lehető legkisebb vérontással. Henrik egy pillanatig mereven nézte Tristan arcát. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Tristan. Én békét akarok. Eleget háborúztunk ez idáig. Van néhány nemes, akit el akarok távolítani a hatalom közeléből, és lesznek, akikre a Tower vár. Még abban is biztos vagyok, hogy néhányan le lesznek, fejezve, azok, akik szembeszegülnek velem, mert ez mostantól hazaárulásnak számít. De nem akarok nagy bosszúhadjáratot rendezni. Csak azoknak kell reszketni az életükért, akik nem fogadnak el királynak. Edenby a tied. De mivel mindig is sok hasznot hozó hely volt, ezért a továbbiakban is igényt tartok az adókra. A hadviselés nagyon megtépázta az egész országot. Foglald el azt a várat a nevemben. Bízom benne, hogy mindig követni fogod a politikámat. – Lady of Edenby – kezdte Tristan, de Henrik türelmetlenül félbeszakította. – A nő a te dolgod. Tégy vele, amit akarsz. Tristan lassan elmosolyodott. – Szeretném ezt ígéretként hallani, kegyelmes uram. – Miért erőlteted ezt annyira? – kérdezte Henrik bosszankodva. – Mert fiatal, és nagyon szép. Ráadásul kifogástalan családból származik. Elképzelhető, hogy más is kérné majd tőled. Szeretném, ha emlékeznél rá, hogy ő nem lehet sem díj, sem biztosíték semmilyen házassági játszmában. Nem számít, hogy mit teszek majd, ő mindenképpen az enyém. – Megkaptad az ígéretet! – jelentette ki Henrik felháborodva. – Te jó jó Isten! Ennyi minden egy nő miatt! Menj Edenbybe. Más kérés is van, amit teljesítenem kell, s várnak a királyság ügyei! Henrik megfordította lovát, és elvágtatott. Tristan csak ült a nyeregben, mozdulatlanul. Úgy érezte, mintha a nap szétkergette volna a felhőket, pedig nem ez történt. Feltört benne a lelkesedés, mint egy sziklára csapódó hullám. Hátravetette a fejét, és diadalittasan felkiáltott. Jon fáradtan és elgyötörten, de ravasz mosollyal az arcán a barátja felé ügetett. – Az, hogy győztünk, egy dolog. De nem értem, hogy miért kell ezért egy kukorékoló kakasnak képzelned magad? Tristan nevetett a kérdésen, de arca lassan komolyodni kezdett. – Megkaptuk az engedélyt, hogy elfoglaljuk Edenbyt. Azzal a figyelmeztetéssel, hogy ne tegyünk kárt az értékeiben, és ne rendezzünk nagy vérrontást. De elmehetünk, királyi áldással kísérve! Jon is elmosolyodott. Édes szellő suhogott körülöttük, hűsítő jeleként az eljövendő esőnek. De Tristan lelkében inkább tomboló viharra emlékeztetett a benne lévő tenni akarás. Mindazok után, ami vele történt, és amiért harcolt, most végre már elérni látta a célját. Jobbra fordult, s szemeiben sürgető tűz égett.

71

– Gyűjtsd össze az embereinket. Még hosszú út vár ránk az éjszaka. Nincs vesztegetni való időnk. A suhogó szellő valóban édes volt. Épp olyan édes, mint az oly régen áhított bosszú íze, amely nemsokára beteljesedik. Genevieve a dolgozószobában üldögélt az íróasztala mellett, és a Tamkin által készített bérleti díjak nyilvántartását tanulmányozta. Bármennyire is igyekezett a számokra összpontosítani a figyelmét azok valahogy mindig összekuszálódtak előtte. Ez nem is volt meglepő, hiszen tegnap ünnepelték az ő nyári „májusfa”-ünnepüket, amelyen jelentősen kivette a részét a táncból és a sörfogyasztásból is egyaránt. De amilyen élvezetes volt ez a hosszúra nyúlt este, annyira kellemetlen volt a ma reggeli fejfájás. Bosszúsan pillantott fel a hirtelen kivágódó ajtóra, és a szobába belépő Sir Humpreyra. A férfi arca falfehér volt, és szemlátomást egész testében remegett. – Vége! A Bosworth Field-i ütközetnek vége. Richardot meggyilkolták. – Micsoda? – kiáltott fel a lány döbbenten. Sir Humprey bólintott és izgatottan nyelt egyet. – Henrik Tudor London felé tart, ahol nemsokára királlyá koronázzák. – Hogy lehet ez? – kérdezte Genevieve magába roskadva. Küzdenie kellett az erősödő émelygésével. – Hiszen ez lehetetlen! Richard erői messze meghaladták a lázadókét. Hogy lehet ez? – Az egyik katonánk éppen most tért vissza az ütközetből. Megsebesült és nagyon rossz állapotban van, de állítja, hogy személyesen látta Richard király holttestét. A York-párti erők vereséget szenvedtek, és szétszaladtak. Henrik Tudor a győztes. – Ó, édes Istenem! – sóhajtott fel a lány, s karját előrenyújtva rádőlt az asztalra. – Talán… talán ez még nem jelent semmit. Vannak még mások, akik szintén igényt tartanak a koronára. Talán ezt a Tudort is megölik. Nem látta, mikor Edwyna bejött a szobába. Odaszaladt a lányhoz, megfogta a kezét, és könyörögni kezdett. – Genevieve! Mindent fel kell most adnunk. Muszáj. Ha nem fogadjuk el ezt az embert királyunknak, akkor sereget küldd ellenünk! Genevieve! Kérlek, ránk is gondolj! Ha elmész hozzá, és hűséget esküszöl neki, lerakjuk a lába elé a fegyvereinket és a fehér rózsás címert, akkor… akkor talán meghagyja az életünket! Genevieve hátradőlt a székében, s Edwyna kisírt szemét nézte. Majd tekintete Sir Humpreyra tévedt. – Nos? – kérdezte a lány. A férfi szomorúan rázta meg a fejét. – Én sem látok más lehetőséget, milady. Edwynának igaza van. Hűséget kell esküdnünk az új királynak. És imádkozni, hogy ne büntesse meg ezt az országrészt. – Kérlek, Genevieve! – könyörgött a nagynénje ismét. A lány feje szinte elviselhetetlenül lüktetni kezdett. Az asztalra könyökölt, és hüvelykujjaival masszírozni kezdte a halántékát. – Genevieve! – Igazatok van. El kell mennem, és könyörögnöm kell az új király kegyeiért. – Szerette volna, ha fejfájása egy kicsit alábbhagy, hogy jobban tudjon gondolkodni. – Ha valóban ő lesz a király, akkor közülünk legalább minden második ember a Towerba kerül. Ezt csak úgy kerülhetjük el, ha elmegyek hozzá, és felajánlom a hűségünket. Edwyna nem vesztegette az idejét. – Megyek és összepakolok neked az útra. Ő fiatal király. Ha felveszed az ékszereidet és a legszebb ruhádat, akkor biztosan nem fog visszautasítani.

72

– Én úgy halottam, hogy alattomos, szikár, hűvös… sokkal jobban érdekli a pénz csengése, mint a nők. De legyen úgy, ahogy gondolod – tartott egy kis szünetet, majd keserűen hozzátette. – Ha már könyörögnöm kell, akkor már legalább illendően felöltözöm erre az alkalomra. Edwyna kisietett a szobából. Genevieve felállt, és ernyedten nézett Slr Humpreyra. – Uram, te kísérj el engem. Marynek is velünk kell jönnie. És egy öt emberből álló kíséret… – Tíz, ha javasolnom szabad, Lady Genevieve – szakította félbe a férfi. – Az országrész most bizonyára portyázó katonákkal van tele. Jobb, ha felkészülünk egy támadásra. – Akkor legyen tíz – törődött bele a lány, és felsóhajtott. – Akár még délután elindulhatunk. Túl akarok esni rajta, amilyen gyorsan csak lehet. Nem egészen két óra múlva Genevieve és kísérete már készen állt az indulásra. Thomas atya és Edwyna a kapuban álltak, hogy jó utat kívánva elbúcsúzzanak tőlük. – Ha az embereink visszatérnek a csatából – már aki visszatér – akkor viseljétek gondjukat – mondta Genevieve. A pap bólintott válaszképpen. – És ha Sir Guy tér vissza, akkor gondoskodj róla, hogy ő is megkapjon mindent, amire szüksége van – folytatta a lány. – Így lesz – felelte Edwyna idegesen. A kis Anne, anyja mellett állt. Genevieve lehajolt hozzá. – Anne, én most elmegyek egy nagy városba! Légy jó kislány, és akkor hozok neked egy aranyos babát vagy bábut! Szeretnéd? – Egy bábut? – Igen. Egy csodálatos bábut! Anne elmosolyodott, és adott neki egy puszit. Genevieve ismét Thomas atyára és Edwynára nézett. – Ne féljetek, minden rendben lesz. Majd minden tudásomat bevetem, ha könyörögni kell! Edwyna arcán mosoly jelent meg, de Thomas atya szigorúan összeráncolta a homlokát. – Genevieve – mondta figyelmeztetően –, az ilyen szavak most hazaárulásnak számítanak. – Vigyázni fogok, atyám – sóhajtott fel a lány –, nem akarom elveszteni sem a birtokaimat, sem pedig a fejemet! Sietek haza, ahogy csak tudok. Nem lesz semmi baj. – Áldjon meg az Isten, gyermekem! – mondta a pap és megszorította a lány kezét. Genevieve királyi tartással és határozottan ült a nyeregben. Szavai könnyedek és büszkék voltak. Csak a keze remegett egy kicsit. – Atyám, gondold meg! – mondta. – Ha megadtuk volna a kért élelmet Tristan de la Terenek és csapatának, akkor most nem kellene megalázkodnom a kegyelemért! – Genevieve… – Nem harcoltunk volna, és nem láttunk volna annyi halált és szenvedést… és én nem lennék bűnös sem hitszegés, sem gyilkosság miatt! Ártatlanul. A puszta semmiért! – Genevieve, nem szabad a múlton emésztened magad. Emlékezz rá, mikor egyszer azt mondtam, hogy semmit sem csinálhattál volna másképp. Nem volt más módja, hogy hű maradj a szívedhez, az emberekhez és önmagadhoz. – Köszönöm, atyám – mosolyodott el a lány, majd visszahúzta a kezét, és vidáman búcsút intett. – Minden rendben lesz! A nagy és nehéz kapu lassan kinyílt, majd Genevieve és kísérete kilovagolt a várból.

73

Nyolcadik fejezet A hold már magasan járt, és alig volt szélesebb, mint egy keskeny sarló. Halvány fénnyel öntötte el a sziklán élő páfrányokat és a felettük kavargó ködöt. A víz nagyon hideg volt. Tristan és tizenkét emberből álló csapata dideregve haladt előre a part menti hullámok mentén. Csizmájuk már az első lépéseknél átázott a térdig érő vízben, de senki sem panaszkodott. Mikor végre elérték a kívánt helyet, kapaszkodni kezdtek felfelé a csúszós sziklákon és éles köveken, melyek egyenesen a hátsó kapuhoz vezettek. Tristan ment elöl. Arca egész úton át tükrözte vad, elszánt gondolatait. Jon szorosan mögötte haladt. Néha halkan felnyögött az erőlködéstől. Nem volt könnyű feladat megfelelő fogást és elég széles rést találni a sziklafalon ahhoz, a lábával megtámaszkodhasson. De ziháló légzésen és az alkalmanként legördülő kavicsokon kívül semmi egyéb áruló hang nem jelezte a csapat érkezését. Végül sikerült elérniük a tetőt, és bármilyen kimerült is volt Tristan, gyorsan új erőre kapott, mikor megpillantotta azt a kőhalmazt, melyet Edenby úrnője az ő sírjának szánt. Jon megállt mellette. Tristan felemelte a kezét, és az előttük lévő falra mutatott. – Arról a szikláról átugorhatnánk a vár falára. Mi ketten megyünk elsőnek, és meglepjük az őröket. Aztán jelt adunk a többieknek. Jon bólintott. A szikla és a várfal távolsága meglehetősen nagynak tűnt, de mielőtt aggályoskodhatott volna, Tristan már indult is előre a sötétben. A többiek csendben követték őket. Tristan megérintette a kardját, majd ereszkedni kezdett a sziklán lefelé. Jon visszafojtott lélegzettel figyelte. Látta, amint Tristan behajlítja a térdét, majd elugrik. Egy tompa puffanás hallatszott, mikor földet ért a mellvéden. Jon nagyot sóhajtott, majd követte a barátját. Egy másodpercnyi fohászkodás után ő is leguggolt és karját hátralendítve elrugaszkodott. Az ugrás sikerült, de a leérkezéskor majdnem elvesztette az egyensúlyát. Szerencsére Tristan ott volt, és elkapta, mielőtt nagy zaj kíséretében elterült volna a várfalon. – Az őr egy pillanat múlva ideér – suttogta. Jon bólintott. Szíve a torkában dobogott. Csak néhány másodpercig kellett várni. Az őr – óvatlanul – egyszerű ruhában, minden páncél nélkül érkezett. Egyetlen fegyvere az övében lévő kés volt. Jon arra gondolt, hogy itt az őrök talán máskor ilyen könnyen járkálnak, hiszen ki számítana arra, hogy innen, a tenger felől kapnak támadást. A katona közelebb jött. Tristan hangtalanul feléje indult. Nem húzta ki a kardját, egy jól irányzott ökölcsapással intézte el az őrt. – Így legalább életben marad – suttogta Tristan a földön fekvő emberre nézve –, és alapos leckét kapott abból, hogy mindig éber legyen. Halkan haladtak tovább a mellvéden, és megpillantották a másik őrszemet, aki elgondolkozva bámult ki az éjszakába. Jon nagyon elegánsan tette ártalmatlanná. Mögé lopakodott, és megveregette a vállát. Mikor az hátrafordult, egy jobbegyenessel állon vágta. Elérkeztek az őrszobához. Három ember volt odabent, akik hangosan kockáztak. Tristan előhúzta a kardját, és intett Jonnak, hogy tegye ő is ugyanezt. Kivont pengével rontottak be a szobába. A három őr meglepetten meredt rájuk, majd felpattantak, és kardjaik felé nyúltak. – Én nem tenném, barátaim – mondta Tristan lassan –, aki megérinti a fegyverét, az meghal. Maradj csendben imádkozz, és biztos meghallgatásra találsz. Jon! Vedd azt a lámpást, és adj jelt a többieknek

74

Jon megragadta az egyik bádogtartóban lévő fáklyát, és visszatért vele a mellvédre. Az őrök félszemmel egymást nézegették, méregetve az esélyeiket Tristan ellen. A férfi lassan elmosolyodott. – Azt hiszem, megalapozott a hírnevem. Igaz, hogy hárman vagytok, de a kardom a kezemben van, túl késő lesz mire ti is előveszitek. Az őrök nem keresték az alkalmat a dicsőséges halálra. Jon visszatért, öt emberrel a nyomában. – Most pedig – mondta Tristan –, ha lennétek olyan jók, hogy elkísérnétek magatokat a börtönökig… – mosolygott rájuk rendkívül udvariasan. Az egyik őr előrelépett. – Mi… megadjuk magunkat, Lord Tristan. De nem mehetünk el a börtönökig. Az erődítmény közepe alatt vannak. Tristan megrándította a vállát. Örült az információnak. – Te… mi a neved? – Jack Higgen, uram. – Jack Higgen, te egyedül kísérsz el a börtönökig. Kölcsönveszem az egyik barátod köpenyét, és csak mi ketten megyünk el oda. Hányan vannak ott szolgálatban? – Csak ketten. – Ne hazudj nekem, mert az az életedbe fog kerülni. Jack Higgen még nem volt húszéves sem – állapította meg Tristan gyorsan magában. Magas, vékony és fiatal. Minden bizonnyal telve élni akarással. Jack izgatottan nyelt egy nagyot, hogy tovább tudjon beszélni. – Megesküszöm a Szent Szűzre, hogy csak ketten vannak ott – mondta kényelmetlenül feszengve –, nincs is szükség többre. Az egész építmény kőből és vasból készült. Tristan bólintott. – Jon, várj itt, amíg visszatérek. Jack barátunk majd elkísér a főkapuhoz. Felvette az egyik őr Edenby címeres mellvértjét és fehér rózsás köpenyét, majd Jacket maga előtt terelve elindultak a vár belseje felé. Tristan kése a fiatalember hátának szegeződött közben. A belső udvarra egy fakapun keresztül vezetett az út, ahol egy őr álldogált. Tisztelegtek egymásnak, majd a katona kinyitotta nekik a kaput. Keresztülhaladtak a kézművesek házai és egyéb melléképületek között, majd elérték a mellvéddel szegélyezett főépületet, melyen magas bástyák emelkedtek. A nagy és vastag vasajtó mellett két őr is állt. – Ez az egyetlen bejárat? – kérdezte Tristan súgva, s közben egy kicsit megforgatta a kést Jack hátánál. A fiú megrázta a fejét. – Nem. Ha megkerüljük jobbra, akkor találunk rajta egy csigalépcsős lejáratot, egyenesen a börtönökhöz. – Mi van még odalent? – kérdezte csendesen. – Csak sírok, a kápolna alatt. – És őrök? – Csak egy a bejáratnál. – Nagyszerű. Mosolyogj, ha odaérünk. Jack mosolygott is, de valahogy elég halványra sikeredett. Próbálkozik a fiú – gondolta Tristan. – Mit csináltok ti ott!? – kiáltott rájuk az őr kihívóan. Tristan az őr felé lökte Jacket úgy, hogy mindketten elestek. Gyorsan lerántotta magáról a köpenyét, és rájuk dobta, majd mielőtt felállt volna, mindkettőjüket letaszította a lépcsőn. Nagy robajjal és puffanásokkal keringtek lefelé, egészen az aljáig. Tristan pedig szaladt utánuk. A két lenti őr már készenlétben várta őket, idegesen a furcsa zajtól. Tristan kivont

75

karddal jelent meg a lépcső alján, rögtön a két guruló katona érkezése után. Hideg, szigorú szemmel nézett a két őrre. – Ne kényszerítsetek arra, hogy elvegyem az életeteket – mondta fenyegetően. Az őrök felismerték. Ennek egyértelmű jele volt a szemükben vibráló rémület. Tristan a falra akasztott kulcsra pillantott. – Azt akarom, hogy ez embereim kint legyenek a börtönből… ti pedig odabent. Az öregebb őr, az ujjait tördelve sietősen a kulcshoz lépett. Ősz hajú ember volt, szomorú barna szemekkel. A helycsere szinte pillanatok alatt megtörtént. Egyedül csak Jack maradt kint az őrök közül. – Lord Tristan! – kiáltotta egyik embere. – nem reméltük, hogy életben maradtál… – Azt hittük, egész életünkben itt kell… – Legyen áldott a neved… – Ssss! – figyelmeztette őket Tristan. – Nehéz munka vár még ránk. Eligazította azokat, akik magukra vették az őrök ruháit, és figyelmeztette őket, hogy az ellenség mindaddig túlerőben van, amíg nem sikerül kinyittatni a főkaput. Kettéosztotta a csapatot. Az egyik fele vele és Jackkel maradt, míg a többiek visszatértek a hátsó kapunál várakozó Jon csapatához. Akikkel útközben találkoztak, azokat elfogták, és bezárták őket a börtönbe. Tristan csak most ébredt a tudatára, milyen óriási kiterjedésű ez a hely. A terve vakmerő volt, csoda, hogy egyáltalán ez idáig működött. Feszülten figyelt, miközben Jackkel az oldalán végigvonultak a mellvéden. Már csak percek kérdése, és az övé lesz a vár. És természetesen Lady Genevieve of Edenby. Bár még nem volt ötlete, hogyan és milyen igazságot szolgáltasson. Már az a gondolat is nagy megelégedettséggel töltötte el, hogy mennyire megdöbben majd Genevieve, ha meglátja, hiszen halottnak hiszi. És a bosszú ideje már nagyon közel van. A torkában dobogott a szíve az izgalomtól. Nem szabad hibáznia. – Mondd meg a várkapunál lévő őröknek, hogy egy csapat katona tért vissza a bosworthi csatából, és bebocsátást kérnek – utasította Tristan Jacket. A fiú ismét nyelt egyet. Tristan egy kicsit erősebben nyomta a kését a hátába. Hangja remegett egy kicsit, mikor a kapusnak kiáltott, s az zavartan vakargatni kezdte a fejét. – Én ismerem őket! – kiáltott le Tristan is határozottan. A sötétben nem ismerhették fel, olyan nagy távolságból. – Jó barátok! Nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a nagykapu nyikorogva kinyílik, és a híd ereszkedni kezd az árok fölé. A következő néhány másodpercben Tristan szinte még lélegezni sem mert. Aztán egyszer csak Tibald vad harci kiáltása csapott bele a levegőbe, és emberei bevágtattak a kapun át. Túl késő volt már ahhoz, hogy Edenby katonái védekezni tudjanak egy ilyen váratlan támadás ellen. A küzdelem meglepően rövid idő alatt véget is ért. Az őröknek nem volt más választásuk, minthogy megadják magukat. Mikor Tristan találkozott Tibalddal, örömmel ragadták meg egymás karját. – Te figyelj a foglyokra és az őrtornyokra – mondta neki, miközben sötéten csillogó szemei összeszűkültek. – Enyém a belső vár. Küldj tíz embert a fogadóterembe ma éjszakára. Nem akarok úgy járni, mint a múltkor. – Úgy lesz, ahogy mondod, uram! – felelte Tibald készségesen. Tristan elindult, de néhány pillanat múlva sietős lépéseket hallott a háta mögött. Gyorsan megfordult, harcra készen, de csak Jon volt az. – Nekem is van mit elintéznem, ma este – emlékeztette őt Jon. Tristan megértően átkarolta a vállát. Mosolygott, de Jon arcán inkább dühös feszültség vibrált.

76

– A bosszú nagyon fontos, ugye, Jon? Az ember egyfolytában vágyik utána. Úgy érzi, hogy ezentúl soha nem lesz teljes értékű ember nélküle. Marja, emészti az ember bensőjét, mindaddig, míg a vér ki nem mossa onnan! Jon a barátjára nézett. Igen, a bosszú édes – gondolta, s azon volt, hogy ő is részesedjen belőle. De örült, hogy nem ő Genevieve of Edenby. Tristanból olyan dühös feszültség áradt, hogy még ő is megijedt tőle. Együtt léptek be a főépületbe. Edwyna mélyen aludt. A Lancaster-pártiak első támadása óta mindig gyermekét szorosan átölelve aludt el. A kis Anne most is ott szuszogott mellette az ágyában. Zajt hallott, ami valószínűleg a várudvarról származott. De még mielelőtt teljesen felébredt volna, a hangok alábbhagytak. Megnyugtatta magát, hogy az őrök nyilvánvalóan úrrá lettek a keletkezett zavaron, s hamar visszaringatta magát az álmok országába. Szeme lecsukódott, csak a kislányát húzta közelebb magához. Békésen aludtak tovább, mélyeket szuszogva. Aztán valaki hirtelen rájuk törte az ajtót. A rettenetes reccsenés egy pillanat alatt visszahozta a valós, szorongással teli világba. A nyitott ajtón keresztül halvány fény szűrődött fel a bálteremből, amelyben egy ember sötét árnyképe rajzolódott ki. Széles terpeszben állt, csípőre tett kézzel. Edwyna először csak hunyorgott, majd élesen felsikított. A rémület vasmarokkal szorította össze a szívét. Felállt az ágyból, s védelmezően mögé húzta Annie-t. Több mozdulatra egyszerűen nem volt képes. Csak állt ott, s szíve úgy vert, mint egy sarokba szorított nyúlnak, akit mindjárt elkap a vadászkutya. A férfi egy lépéssel beljebb lépett a szobába. Edvvyna felismerte a ragyogó szempárt, mely nevetni is képes, az ajkakat mely oly könnyen hajlanak mosolyba és a megnyerő arcot, melyek gyöngédséget és jókedvet áraszt. De most nem áradt belőle sem gyengédség, sem jókedv. Szeme rideg és kemény, mosolya hűvös és keserű. – Lady Edwyna – mormogta –, csak sikerült végre találkoznunk. Kényelmesen besétált a szobába. Edwyna érezte, hogy a férfi sem veszi róla a szemét. Hátralökte a köpenyét, és nyugodt, megfontolt mozdulattal a helyére csúsztatta a kardját. – Nincs egy kedves üdvözlő szavad sem ma estére? – kérdezte a férfi kötekedően, gúnyos mosollyal a szája szélén. – Én… – kezdte, majd hirtelen kiment a lábából az erő, és reszkető térdeire esett. Lehajtotta a fejét. – Én nem… én nem helyeseltem a tervet, Jon! Esküszöm, hogy nem. Nem kívántam a halálodat! Nem volt képes felemelni a fejét, de azt sem engedhette meg, hogy olyan gyáván viselkedjen, mint ahogy azt éppen teszi, hiszen Anne-re is gondolnia kellett! Bármit is készül tenni vele a férfi, neki mindent meg kell próbálnia, hogy megóvja lánya életét. Edwyna pontosan úgy viselkedett, ahogy kellett, akaratlanul is. Jon megállt és nézte gesztenyebarna haját, amely csillogott a lobogó tűz fényében, vibráló árnyékot vetve fehér vászon hálóingére. A halvány fény áthatolt a vékony ruhán, és sejtetni engedte kebleinek formáját és teltségét. Jon odalépett hozzá, és tenyerébe fogta Edwyna arcát, maga felé fordította tekintetét. – Esküdj meg, Edwyna, hogy nem vettél részt a cselszövésben! – szólt nyersen. A nő szemét könnyek lepték el, a kérdés nyersessége hallatán. Nem akart sem harcolni ellene, sem kiszabadulni a férfi érintéséből. Beszélni próbált, de nem jött hang a torkára. Ezért csak megrázta a fejét. Jon elengedte az arcát, és elsétált előle. Edwyna csendesen szipogott, majd magához tért annyira, hogy beszélni tudjon. – Én nem akartam a halálodat! Bármit is szándékszol tenni, légy könyörületes a kislányommal, hiszen ő még csak ötéves, nem lehetett benne a cselszövésben!

77

Edwyna feszülten nézett a férfira, miközben szíve vadul kapált. Nemcsak a férfi fenyegető viselkedése miatt, hanem azért is, mert fiatal volt, és nagyon vonzó. Olyan vágyakat keltett benne, melyhez foghatókat nem tapasztalt rövid házassága alatt. Azt hitte, hogy teljesen megőrült – ez bizonyos szempontból igaz is volt. Még mielőtt Jon válaszolhatott volna, Edwyna ismét felsikított, mert az ajtó mennydörgésszerű robajjal, megint kivágódott. Tristan viharzott be rajta, majd megállt előtte. Nézte erős, határozott, fölé magasodó alakját. Szeme tüzesen izzott gránitmerev arcában. Összeszorított ajkai forrongó haragról tanúskodtak. Életben van! – állapította meg döbbenten. – Visszatért a halálból. Úgy érezte, hogy mindjárt elájul. Jonra pillantott, aki odaállt mellé és megfogta a vállát. Megrázta kissé, hogy magához térjen. – Hol van? – kérdezte Tristan olyan követelőző hangon, hogy a nő fogai vacogni kezdtek a félelemtől. Genevieve – villant át Edwyna agyán –, biztosan Genevieve-re gondol. Megpróbált úrrá lenni a rémületén, de csak pár szót volt képes kipréselni magából. – E1… elment! Elment! – Elment!? – a férfi dühe elárasztotta Edwyna testét, aki még soha nem érzett olyan nagy erőt, amekkorával tartotta őt Tristan. Tudta, hogy beszélnie kell. Megnedvesítette kiszáradt ajkait, s a férfi vészjóslóan sötét szemébe nézett. – Genevieve… Londonba ment ma délután. Londonba ment, hogy felajánlja Edenbyt Tudornak, és hűséget esküdjön neki. A férfi továbbra is szorosan tartotta Edwynát, miközben hitetlenkedve és dühösen nézett rá. – Ó, az átkozott! – tört fel belőle olyan indulattal, hogy a nőn jeges borzongás futott végig. Aztán Edwyna legnagyobb meglepetésére, szinte gyengéden elengedte, majd elfordult. Gondolkodva járkálni kezdett a szobában. Végül Jon előtt állt meg. – Elhatároztam, visszaszerzem a tulajdonomat – jelentette ki hirtelen, halálos komolysággal. – Te vigyázol a várra a távollétemben, és ügyelsz arra, hogy minden rendben menjen. Senki sem hagyhatja el sem Edenbyt, sem pedig a börtönt, amíg vissza nem tértem. Te és Tibald lesztek érte a felelősök. Jon bólintott. Tristan gyors léptekkel távozott a szobából. Köpenye lebegve szállt utána, mint egy hatalmas győzelmi zászló. Edwyna riadtan pillantott Jonra, aki az ajtóhoz sétált, és becsukta. A nő megint borzongást érzett végigfutni a gerincén, de nem tudta még önmagának sem megmondani, ez most a rettegés, vagy a várakozás izgalma miatt van-e. Aggódnia kellene Genevieve-ért, de most a saját végzete állt előtte. Becsukta a szemét egy pillanatra. A sorsa megpecsételődött. A férfi arcán tükröződő elszántság egyértelműen elárulta, hogy Jon nem tágít majd attól, amit eltervezett. Egy kicsit meghökkent a saját gondolataitól, hiszen szinte még örült is annak, ami történik. Csapdában van, nincs menekülési lehetősége. És végül is, akarva-akaratlanul, de részese volt a cselszövésnek, amiért most fizetnie kell. Ráadásul nem tudta figyelmen kívül hagyni Jon fiatalos vonzerejét, férfias felépítését, duzzadó izmait. Szinte kívánta, hogy megérintse, mert érezni akarta a kezét a testén. Szégyellnie kellett volna magát ezért a gondolatért, és valahol szégyellte is. De nem volt már ártatlan kislány, tudta, hogy a hitvesi ágy milyen kötelezettségekkel jár. Bár ez nem volt házasság, s Jon sem az a férj, akit elvesztett. De mégis, az a helyzet ígért valami… többet. Edwynára hirtelen nyugalom tört rá. Rezzenetlenül állt a szoba közepén, bár hangja még kissé bizonytalanul csengett. – A kislányom, itt alszik a…

78

Jon az ajtó felé intett a fejével. – Hívj egy szolgálót! – utasította Edwynát nyersen. – Intézd el, hogy kerüljön a saját ágyába. Edwyna alig akart hinni a fülének. Meg sem mozdult. Végül Jon maga lépett az ajtóhoz, és türelmetlenül kikiáltott, hogy jöjjön már egy szolgáló. Az öreg Meg, egy konyhai kisegítő ért oda sietve, rémült tekintettel az arcán. – Fogd a gyereket – mondta tompán –, aludj vele te ma éjszaka. Meg elsietett Edwyna előtt, de alig mert ránézni. Olyan gyengéd magabiztossággal emelte fel az alvó gyermeket, mintha világéletében csak ezt csinálta volna. De mielőtt kivitte volna, megkérdezte. – A saját szobájába, asszonyom? – Igen – préselt ki magából egy sóhajt Edwyna. Meg gyorsan távozott. Jon úgy zárta be mögötte az ajtót, hogy közben le sem vette a szemét Edwynaról. Lassan elindult felé. Megérintette az arcát. A bizsergető feszültség érezhetően nőttön-nőtt közöttük, ahogy egymás szemében néztek. Edwyna nem mozdult. A férfi halványan rámosolygott, és kezei lassan csúszni kezdtek lefelé, majd a nő keblein állapodtak meg. – Úgy ver a szíved, akár egy kismadáré – mondta neki. Edwyna még mindig nem volt képes megszólalni. Most, hogy érezte a férfi kezét a keblein, még a lélegzete is elakadt. Jon ujjai most a nő nyakára, majd a vállára kúsztak, a hálóing pántja alá. Egy gyenge mozdulattal lecsúsztatta a pántokat, s a ruha így a földre hullott. Edwyna meztelenül állt a férfi pásztázó tekintete előtt. Jon hátrébb lépett, hogy teljességében fogadja magába a látványt. Majd újból hozzálépett, és átölelte. Csókja vad volt, és követelőző, melytől mindkettőjükben felkorbácsolódott a visszafordíthatatlan vágy. Edwyna élvezte a csók hevét a férfi testének keménységét, amely meztelen testéhez tapadt. Lágyan cirógatni kezdte Jon hátát, miközben egyre jobban átadta magát a férfi akaratának. Jon a karjaiba kapta és az ágyba tette. Keze és ajka bejárta a nő testének rejtekeit, melytől elragadtatott kiáltások szakadtak ki Edwynából. Vágya egyre fokozódott. És mikor Jon megszabadítva magát a ruháitól, a testéhez simult, akkor már biztosan tudta, hogy ez az éjszaka nem büntetést, és fájdalmat hoz neki, hanem olyan gyönyört, amelyhez foghatót még soha nem érzett. A érzés annyira túláradó volt, mintha egy kicsit meg is halt volna tőle – hogy utána újjá szülessen. Genevieve idegesen sétált fel s alá a windsori kastély nagy fogadótermében, s időnként a mellette lépkedő Sir Humpreyra pillantott. Már három napja voltak Londonban, de a várakozáson kívül még semmi más nem történt. Igen népes volt ugyanis azok tábora, akik királyi meghallgatásra vártak. Hosszú napokon és éjszakákon át tartó fárasztó utazás után értek az ország legnagyobb városába. Ráadásul elég nehezen találtak szállást. Végül Windsorban nyertek elhelyezést. Genevieve a többi ladyvel megosztva kapott egy szobát, Mary a cselédszállásra került, míg Sir Humprey egy idős barátjával aludt egy szobában. A kísérő katonáknak az istálló jutott. London tele volt menekültekkel és látogatókkal. A szállásadók és a kereskedők meggazdagodtak, miközben az új király, VII. Henrik egy fösvény bőkezűségével mérte meghallgatásainak számát. Sir Humprey megköszörülte a torkát. – Nem kellene ilyen idegesnek lenned, Genevieve. – Ó, de én igenis aggódom, Sir Humprey! – Jelentette ki méltatlankodva, majd lejjebb eresztette hangját, hogy illetéktelen fülek ne hallják, amit mondani akar. – Talán jobb lett

79

volna, ha Edenbyben maradunk. Talán elegendő lett volna otthon várakozni, és csak egy levelet küldeni magunk helyett, melyben megírjuk, hogy alávetjük magunkat hatalmának. Humprey megrázta a fejét, s tenyerébe fogta Genevieve kezét. – Genevieve… Bárcsak néhány évvel fiatalabb volnék! – mondta jámbor mosollyal az arcán. – Elbájolod majd a királyt, ha rád pillant. Megbocsát majd mindannyiunknak, s te megvéded ezzel Edenbyt! A lány valóban gyönyörű volt. Ezüst, különleges fehér rókaprémmel szegélyezett szaténruhát viselt, divatosan habosított vállrésszel, dús szoknyarész fölött egy rövid, de elegánsan szabott mellénykét viselt. Haja szabadon omlott a vállaira, mintha angyali szárnyak volnának. Fejdíszén féldrágakövek ékeskedtek, melyeket könnyű, áttetsző selyemfátyol fedett. Csak kerülnének már a király elé! Mintha csak meghallgatást nyert volna Sir Humprey kétségbeess imája, egy királyi küldönc lépett oda hozzájuk. – Lady Genevieve of Edenby? – kérdezte mélyen meghajolva. – Igen? – Őfelsége kész fogadni, milady. A lány boldogan Sir Humpreyra pillantott, s pajkosan rákacsintott, majd követte a küldöncöt. De egy vállára tett kéz megfordulásra késztette. Meglepetésében felkiáltott. Sir Guy állt mellette. Elegánsan és sértetlenül. Egy piros rózsát viselt köpenyének csatján. – Guy! – Sss! – figyelmeztette a lányt, gyorsan félrehúzva. – Ez egy hosszú történet, Genevieve! De látnom kellett téged, hogy elmondjam Henrik oldalán harcoltam a Bosworth Field-i csatában. – Henrik ! – szakadt ki belőle döbbenten. – Meg kellett… meg kellett tennem Edenby miatt! – mondta. – Tudom, hogy most meghallgatásra mégy a királyhoz. Fogadd el, bármit is mond. Ha valami nem sikerül jól, akkor én majd igyekszem közbenjárni nála. Tudni fogja, hogy a te oldaladon állok – mosolygott Guy – és hogy királypárti voltam. – Lady Genevieve! – kiáltotta zavartan a küldönc, aki csak most vette észre, hogy a lány elmaradt mögüle. Guy adott egy gyors puszit Genevieve arcára, majd sietősen elvegyült a tömegben. – Itt… vagyok – felelte a lány a küldöncnek kissé bizonytalanul. Kedvesen elmosolyodott, és igyekezett higgadtságot erőltetni az arcára, de még nem volt képes feldolgozni magában Sir Guy jelenlétét. Arra összpontosított, hogy méltóságteljes legyen a megjelenése. Edenby miatt fog könyörögni, de büszkén. Nem volt egyedül a teremben, ahol a meghallgatás folyt. Volt még néhány lord és lady rajta kívül. A nagy ablakokon át besütő napfény ragyogóvá varázsolt mindent. A terem végébe vezették, ahonnan megszemlélhette a királyt. Sovány arcú fiatalember volt, és nem lehetett csúnyának mondani. Az alkata is vékonyabb volt a megszokottól. Hosszú, határozott orra, és apró fekete szeme ellenére is szimpatikus benyomást keltett. Miniszterei vették körbe, és amikor valakit bemutattak neki, akkor velük tanácskozott, mielőtt döntött. Genevieve sokkal jobban érezte magát, mikor látta, hogy ez a király sokkal könnyedebben kezeli az ügyeket, mintsem gondolta volna. Egy cornwalli nemes – egy idős lovag, aki sokáig a York-pártot támogatta – került éppen a király elé. Az ősz férfi ékesszólóan beszélt, elmondva, hogy annak az oldalán harcolt, akihez az esküje kötötte, de most, hogy Richard meghalt, az eskü érvényét vesztette. Nagyon boldog, hogy véget ért a háború, és kész arra, hogy hűséget esküdjön az új királynak, melyet megszegni soha nem fog.

80

VII. Henrik király kedvesen bánt az idős emberrel, és elfogadta esküjét, mellyel békét kötöttek egymással. Mások kerültek sorra, akikkel hasonló módon folyt a társalgás. Majd mikor meghallotta a saját nevét, a szíve hirtelen a torkában kezdett dobogni. Keresztülsétált a termen, és megállt a trón előtt, büszkén, magasra tartott fejjel. Majd letérdelt, meghajtotta a fejét, s ismét a király szemébe nézett. Érdeklődést és furcsa mosolygást fedezett fel benne. – Szóval te vagy Genevieve of Edenby – mormolta halkan –, és azért jöttél, hogy meghallgassunk? Hirtelen nyugtalanság támadt benne. A király szeme leplezetlen alapossággal pásztázta végig a testét, mintha gondolatban le is vetkőztetné őt, s közben jót mulat a látványon. – Igen, felséges uram – felelte alázatosan mosolyogva. – Mint a legtöbb hős és dicső lovag, apám is hűséget esküdött III. Richardnak. És az esküt, minden esetben tiszteletben kell tartani. De III. Richard halálával az eskü is értelmét vesztette. Edenby készségesen leteszi a fegyvert fenséged lábai elé, és kéri, hogy békében élhessen az országban. Henrik mosolygott, mintha valami jó tréfa járna a fejében. – Lady Genevieve, te nagyon gyönyörű vagy. És nagyon szívélyes. – felelte lassan, miközben Genevieve megkönnyebbülten sóhajtott, hiszen a dolgok jól alakulnak. A király mosolyog rá, most már kezdheti jobban érezni magát. Elfogadják az esküjét, s Edenby hűséges adófizetője lesz az új királynak. És végre béke lesz. – Nagyon gyönyörű – ismételte a király. Genevieve észrevette, hogy mintha Henrik elnézne a vállai fölött. Mintha keresne valakit a tömegben, miközben szinte buja mosoly jelenik meg a szája sarkában. Majd megint a lány felé fordította tekintetét, és ismét végigmérte. Láthatóan tetszett neki a helyzet. Elvégre ő is férfi – gondolta a lány kelletlenül. Kezdett zavarba jönni, és egy pillanatig nem tudta, hogy mit csináljon. Talán még többet kellene mondania? – Fenség – szólalt meg. – Esküszünk, hogy a birodalmát hűséges… – Igen – szólt közbe a király egy nagyot sóhajtva –, de attól tartok milady, hogy nem vagy olyan helyzetben, hogy ezt megtehesd. – Elnézést, fenség, nem értem – mondta a lány döbbenten. A király mosolygott. – Edenby már napokkal ezelőtt letette a fegyvert. – Hogyan? – kérdezte teljesen összezavarodva, s tudta, hogy igen nagy baj van. A király ismét a tömeg felé nézett. A lány lépéseket hallott közeledni a háta mögött, és megfordult. Jeges verejték öntötte el. A rettenet és a hitetlenkedés fagyos érzése lett rajta úrrá. Tristan! Hunyorított a szemével. Ez nem lehet! Ez lehetetlen! Hiszen ő halott! Meghalt és eltemették. Saját kezűleg ölte meg, látta amint eltávozik belőle az élet. A férfi lassan közelített feléje. Nem harci öltözetben volt, ahogy a lány utoljára látta, hanem elegáns ruhát viselt. Sötétkék nadrágjához jól illett valamivel halványabb árnyalatú inge. Válláról sötétpiros köpeny lógott le, melyet egy smaragdbross kapcsolt össze elöl. Kedvesen mosolygott, de nyoma sem volt benne melegségnek vagy jókedvnek. Hideg volt és vérfagyasztó. És gúnyos. Fölé magasodott, az egész teret kitöltve erejével és energiájával. Genevieve szeretett volna láthatatlan lenni. A férfi lehajolt hozzá, és a szemébe nézett. A lány egész testét borzongás járta át. Térdei remegni kezdtek.

81

Thomas atya hazudott neki! Az emberek nyilván felfedezték, hogy Tristan eltűnt a sírból. Fenyegető, erős, férfias és élettel teli, mint mindig. Itt van és őt nézi. Az álmatlan éjszakákon át kísértő szemek. Sötéten kéklőek, mint az éjszakai égbolt. Nem felejtett el semmit. De Tristan sem felejtett el semmit. – Lady – mormolta fagyos mosollyal az arcán, majd a király fordult. – Felség. – Á, Tristan! Ez az a hölgy, akit keresel? – Igen, felséges uram. Bemutatnám Lady Genevieve-t, az én kedves, szeretett úrnőmet. De látom, már találkoztatok – tekintette még egyszer végigpásztázott a lányon, majd biccentett is felé, de most még gúnyosabban. Majd ismét a király felé fordult. – A hölgy kérésére, gondolom. A terem forogni kezdett Genevieve-vel. Henrik nevetett mintha részese volna ennek a nagyszerű és csodálatos tréfának. – Örömmel üdvözöltük őt körünkben, Tristan. Most már értem, miért akartad az ígéretemet annyira. Feszült figyelem uralkodott az egész termen. Minden szempár Genevieve-t nézte, minden gondolat vele foglalkozott. Fájdalmasan nyilallt belé a felismerés, hogy itt és most nem sok esélye van. Most már értette a király viselkedését. Tristan kicsikart az új királytól valamilyen rá vonatkozó ígéretet. Alig kapott levegőt. Mit is mondott a király, még mielőtt Tristan megjelent? Edenby már nem az övé? – Viheted, a tiéd – mondta Henrik tömören, elbocsátva őket. Tejszerű köd ereszkedett a lány szeme elé. Tristan életben van! Itt áll mellette, készen arra, hogy magával vigye, mint jogos tulajdonát. Mintha a legrosszabb lidércnyomásos lázálma kelt volna életre. Biztosan meg fogja ölni, lassú kínok között árulásáért. Mintha tüzes vas érintését érezte volna, mikor Tristan karon fogta. A férfira pillantott, s látta a ragyogást a szemében. Hirtelen mozdulattal kitépte magát a férfi szorításából, és a király elé vetette magát. – Fenséges uram! – könyörgött. – Vitess a Towerbe, ha úgy látod jónak. Állíts bíróság elé! Légy könyörületes, hiszen én soha nem követtem el ellened semmit. Csak hűséges voltam ahhoz a királyhoz, akire apám felesküdött. Uram… Hallotta, amint Tristan nevetgél mögötte, majd közelebb lép hozzá. Könnyek szöktek a szemébe a fájdalomtól, mikor rádöbbent, hogy a férfi szándékosan ráállt a hajára. – Mit szólsz hozzá, királyom? Jól csinálja, ugye? Nagyon meggyőzen tud könyörögni. Mintha már lettem volna hasonló helyzetben. De néhány perccel utána orvul megtámadtak az emberei. – Felséges uram – könyörgött a lány –, bizonyára megérted, hogy a hűség… – A hűség nem indokolja az orgyilkosságot, hölgyem! – De, felség… – Hölgyem! – szakította félbe ismét a király, és közelebb hajolt hozzá. Genevieve szemének csillogása, napfényben aranyló hajának látványa annyira elbűvölte, hogy boldogan engedett volna kérésének, s akár magához is vette volna az udvarába, de ígéretet tett Tristannak. – Attól tartok, hogy a sorsod megpecsételődött. Tartom magam ahhoz, amit ígértem. Kár erre több szót vesztegetni. Ezentúl Lord De le Terre teljhatalmú felügyelete alá tartozol. A lány megrázta a fejét, s képtelen volt elhinni, hogy a király visszautasítja őt. Hogy odaveti Tristannak, mint egy tárgyat, hogy birtokolja, használja vagy eldobja, ha a kedve úgy kívánja. Egy erős kéz nehezedett a vállára, s érezte, hogy egész testén kétségbeesett remegés lesz úrrá. Szíve hevesen dobogott, s vére vadul lüktetett.

82

– Genevieve, nevetségessé tetted magad az egész udvar előtt. Állj fel, és vonulj ki velem illendően, különben a vállamra kaplak, és mindenki szeme láttára úgy viszlek ki innen, mint egy liszteszsákot. Gondolom ez nem hiányzik büszkeségednek. – Nem! – kiáltotta kétségbeesetten. Ösztönös és vad pánik lett rajta úrrá. Elkövette az első komoly hibát. Felugrott, biccentett a király felé és szaladni kezdett. Nevetés tört fel körülötte. Még öt lépést sem tett meg, mikor érezte, hogy a hajánál fogva megragadják. Alig volt ideje rá, hogy felfogja, mi történt, a rántástól kicsúszott a lába alól a talaj, és elterült a padlón. Könnycseppek szöktek a szemébe, mikor a derekánál fogva durván megfogták és felemelték, majd mint egy zsák lisztet cipelték ki a teremből. Suttogást és nevetést hallott mindenünnen. Ez nem lehet más, mint egy rossz álom. Fel kell ébrednie, mos azonnal. Tristan halott. Meddig fogja még kísérteni, újra meg újra? Hiszen halott! De nem volt az. Vasmarokkal tartotta a lányt. A rabja volt – királyi utasításra.

83

Kilencedik fejezet Jobb lett volna, ha elveszti az eszméletét. Engednie kellett volna a remegésnek, amely a feledés szürkeségébe repíti. Belemerülni a homály tengerébe, ahol semmi sem valóságos. De sajnos, túlságosan is magánál volt, és tudatában minden szörnyűséges pillanatnak, amíg kicipelték a windsori kastély előkelő termeiből. Nem tudta eldönteni, hogy melyik érzés erősebb benne, a félelem vagy a megalázottság. Nagy csend, kuncogás, majd hangos nevetés kísérte útjukon, amerre csak mentek. Egy hölgykoszorú felé tartottak, akik elmélyülten cseverésztek, nem véve észre, hogy Tristan épp feléjük tart. A férfi szívélyes mosollyal az arcán ért oda hozzájuk. – Hölgyeim, ha megbocsátanának…? Gyorsan utat nyitottak. Miután elhaladtak közöttük, Genevieve látta, hogy meglepetten sugdolózni kezdenek, s tágra meredt szemmel néznek utánuk. Még mindig nem tért magához első megdöbbenéséből. Túl rémült volt ahhoz, hogy igazából felfogja: Tristan él – él és nagyon is egészséges. Nem volt képes arra, hogy ellenálljon szorításának, és felmerüljön benne a kérdés: hová is viszi egyáltalán, és mi a célja vele? De miután elhagyták a csodálkozó hölgyeket, az életösztön felébredt Genevieve-ben védekezését, megragadta a férfi ingét, és függőleges helyzetbe húzta fel magát. Tristan szemébe nézett. A metsző és éles szemekbe. Egy pillanatra elhagyta a bátorsága, mert örökre az emlékei közé vésődött az a tekintet, amellyel a piszkavassal történt fejbevágás után nézett rá. Soha nem fogja elfelejteni azt a megvetést és bosszúvágyat, amely a szeméből áradt. De lennie kell valami lehetőségnek, hogy megszabaduljon tőle. – Tegyél le – mondta könyörögve, de nem mert a szemébe nézni. – Tudok magamtól is menni – majd némi gondolkodás után bizonytalanul hozzátette –, kérlek! Egy kicsit mégis meglepődött, mikor a férfi megtorpant, és engedte, hogy megálljon mellette a saját lábán. Genevieve gyorsan kihasználta az alkalmat, és egy lépéssel hátrébb lépett. Még mindig reszketett az erős szorítástól. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd bátran a férfi szemébe nézett. – Hová viszel? – kérdezte rekedten. Tristan csípőre tette a kezét, és fejét kissé félrehajtva csodálkozva kérdezett vissza. – Ez minden, hölgyem? Hogy hová viszlek? Miért nem mondod azt például, hogy „Isten hozott ismét az élők sorában”? Hogy örülsz a viszontlátásnak? – Mert egészen biztosan nem örülök! – vágta rá gyorsan, gondolkodás nélkül. „Imádkozz… imádkozz, hogy meghaljak” Csengett vissza a fülében a férfi figyelmeztetése. Tristan szárazon és keserűen felnevetett, majd megragadva a lány karját, tovább vonszolta magával egy másik terembe. Úgy tűnt, hogy senki sincs a palotának ebben a részében. Majd felismerte, hogy a lakórészben vannak, ahova csak a véletlenül odatévedő vendégek és a szolgák lépnek be. Nem számíthat senki védelmére – állapította meg keserűen. Sehol nem találhat segítséget, hiszen ki az, aki szembe merne szállni a király parancsával, különösen olyan valaki érdekében, aki a vesztes oldalon állt. Arról nem is beszélve, hogy fogvatartója teljhatalmú rendelkezési jogot kapott fölötte. Tristan gyorsan lépdelt, nem engedve el Genevieve karját. A lány zihálva szedte a levegőt, és nehezen tudott lépést tartani a férfival, különösen ilyen zaklatott állapotban.

84

Üresnek érezte magát. Félt attól, hogy gondolkozzon, s azon töprengjen, mi lesz vele ezután. Csupán egyetlen dolog vált biztossá számára. Valóság mindaz, ami vele történt, Tristan él, és olyan mint régen. Nagyon dühös rá, amiért rászedte, és joga van ahhoz, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Úgy érezte, hogy gombóc nőtt a torkában, és kelletlenül nyelt egyet. Erőltette magát, hogy a férfira nézzen. – Hová viszel? – kérdezte ismét. – A szállásomra – felelte tömören. – És… mit akarsz tenni velem? Tristan lassan elmosolyodott és felhúzta a szemöldökét. – Még nem döntöttem el. Gondoltam rá, hogy megfőzlek olajban, de azt hiszem, ez túl enyhe büntetés volna. Jó ötletnek tűnt korábban, de mivel nagyon kevésnek találtam, ezért elvetettem. De biztos vagyok benne, hogy kiötlök valami megfelelőt. – Nem mered megtenni! – emelte fel Genevieve a hangját kihívóan. – A király nem hagyhatja, hogy megölj… – A kivégzés szó a helyes kifejezés. Nos valóban, ehhez a legtöbbször a király aláírása szükséges, de azt hiszem, hogy ebben az esetben ez nincs így. Akkor pedig egészen egyszerű az eljárás. Nézzük csak. Talán tüzes vassal megbélyegezhetnénk azt az aranyos arcocskádat. Rásüthetnénk az árulás jelét. Vagy egyenként kitéphetnénk a körmeidet. – Elég! – sikította a lány. Vajon komolyan gondolja mindezt? – kérdezte magától rémülten. Nem tudta eldönteni, hogy mi jár a fejében valójában. Szemében ismét sötét tűz lobogott, és a hanglejtése meghatározhatatlan tartalmat adott mondatainak. – Az embereim nem hagynák megtorlás nélkül. Megtalálnak téged és… – Igazán nem lesz nehéz dolguk megtalálniuk engem. Visszatérünk ugyanis Edenbybe. De azt erősen kétlem, hogy valaha is fellázadnának ellenem. Nyugodtan állíthatom, hogy egyszer és mindenkorra rendeztük ezt a kérdést. – Mit… miről beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve. – Edenby az enyém, Genevieve. Aznap éjszaka foglaltuk el, amikor Londonba jöttél – felelte a férfi mosolyogva, majd indult tovább, magával vonszolva a lányt. Rettenetes képek jelentek meg Genevieve lelki szemei előtt. Istenem! Vajon hányan élnek még az övéi közül? Mi lehet szegény Edwynával, és Anne-nel? Vagy Tamkinnal, aki ott volt a szobában, azon rettenetes éjszakán? Édes Istenem – rázkódott meg. Edwynára gondolt, aki nem akart részt venni semmilyen cselszövésben, és most ő fizette meg az árát. – Ó Istenem! – tört fel belőle, szinte észre sem véve, hogy kiáltás hagyta el a száját. A férfi megtorpant, és ismét a lány arcába nézett egy szívélyesnek tettetett, ámde halálos mosollyal. – Mi legyen most, hölgyem? – kérdezte gúnyosan. Genevieve kirántotta a karját a férfi szorításából. Még remegve bár, de elhatározta, hogy semmi kincsért sem mutatja ki előtte a félelmét. – Mit tettél Edenbyben? – kérdezte indulatosan. – Ártatlanokat mészároltál le, akik nem vettek részt a veled folytatott háborúban? – Pontosan – felelte Tristan hűvösen, és egyik karjával széles mozdulatot tett. – Edenby népe most egy szép sorfalat alkot. Akasztófán rohadnak mind! Senkinek sem kegyelmeztünk, hölgyem! Genevieve önkéntelenül hátrébb lépett, nem tudván, hogy igazat mond-e férfi, vagy nem. A férfi utánanyúlt és olyan erősen szorította meg a karját, hogy a lány felkiáltott. Nem folytatta vele az utat, hanem az egyik ablakhoz vonszolta. – Látod, mi van ott, én kedves Lady Genevieve-m? – mutatott lefelé. Egy korbácsolópadot lehetett látni, amelynek éppen most fejezték be az összeszerelését. Bilincsbe vert emberek

85

csoportját kísérték oda. Azokat, akik szembeszegültek az új királlyal. A lány megpróbált elfordulni, de a férfi kényszerítette, hogy a helyén maradjon, és nézze, ami következik. – Tudor igazságszolgáltatása körültekintő, de ugyanakkor szigorú. Ha tovább folytatod az ellenállást velem szemben, akkor kénytelen leszek megkérni a korbácsolást végző katonákat, hogy leckéztessenek meg egy kicsit, még mielőtt elmegyünk! – Na és akkor mi van? – kérdezte a lány hűvösen. – Nincs különbség abban ha te fogod a korbács végét, vagy ők. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ezek az ostorcsapások könnyebbek lesznek, mint amiket te mérnél rám. Inkább választanám az itteni büntetést. – Valóban – kérdezte udvariasan – inkább a Towert választanád, mintsem az én foglyom legyél? – Sokkal inkább! – felelte hevesen. – Soha nem kerülne ki a Towerból élve – figyelmeztette szárazon. – Egy jó hóhér megengedi, hogy könnyen hagyhassam itt az életet – jelentette ki, bár a reszketése a hangjára is átterjedt. Ez őszinte nevetésre ingerelte a férfit. – Á, igen! Elfelejtettem, hogy te igazán nagy szakértője vagy a halálnak, Lady Genevieve! A lány lesimította a szoknyáját, és lehajtotta a fejét. – Ha már meg kell halnom, Lord Tristan – mondta igyekezve, hogy hangja rezzenéstelen legyen –, akkor inkább itt halnék meg, és most. – Aha, de sajnos nincs szándékomban, hogy hagyjalak meghalni. Legalábbis egyelőre – felelte kedvesen. – Sem hogy hagyjalak megkorbácsoltatni. Megőrzöm inkább magamnak ezt az élvezetet. És azt sem hiszem, hogy olyan nagyon sietnél itt hagyni ezt az életet. Menjünk, ne vesztegessük tovább az időt. Időt vesztegetni! – hasított belé a felismerés, s érezte, hogy a vér meglódult az ereiben. – Igen, időre van szüksége. Minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy húzza az időt. Talán az a szándéka, hogy a szállására viszi, és ott megöli? Vagy előbb megerőszakolja? Nem, ez utóbbi nem tűnik valószínűnek, hiszen rettenetesen haragszik rá. Hacsak nem akarja ezzel is megalázni. Nem, nem fogja most megölni. Hiszen még annyi mindent tehet vele, mielőtt elveszi az életét. Nagyon siet vissza Edenbybe. Talán az is a bosszújának a része, hogy lássa, mit tett a szeretteivel az otthonában. Reszketni kezdett, miközben Tristan vonszolta tovább. Az ajtó előtt megálltak, és Tristan elengedte, hogy kinyithassa azt. A lányon teljesen úrrá lett a pánik. Szabad volt, fiatal vidám. És ezek a termek vég nélkül követik egymást. Megfordult és szaladni akart, de alig tett egy lépést, érezte, hogy Tristan megint megragadja a hajánál fogva. Felkiáltott fájdalmában. A férfi maga felé fordította, és egymás szemébe néztek, miközben nem engedte el a haját. Reszketve, összeszorított foggal igyekezett kiszabadítani magát a szorításból. Ó, bárcsak sikerülne! De a férfi nem engedett, s egyre közelebb húzta magához. Tristan egyáltalán nem volt zavarban – inkább jól szórakozott. – Milady – suttogta gúnyosan, erősen tartva a lány fejét maga előtt, hogy a lélegzete Genevieve arcát érte –, vésd jól az eszedbe, hogy én soha többé nem bízom benned. És soha többé nem fordítok neked hátat. Belökte a szobába, s utána ő is belépett. Genevieve mereven állt. Nem mert sem ránézni, sem pedig levenni róla a tekintetét. Bátorította magát, hogy csendben várja ki, mi fog most következni. De a férfi szinte tudomást sem vett róla. Azzal volt elfoglalva, hogy összegyűjtse a holmiját. A lány lankadatlanul figyelte, készen arra, hogy szükség esetén felpattanjon, bár tudta, ezzel úgysem érne el semmit. Észrevette, hogy a szoba meglehetősen nagy és fényűző. Tristan valószínűleg nagyon megbecsült ember Tudor király szemében.

86

A férfi kardja hüvelyestül feküdt az ágyon. Mikor érte nyúlt, a lány önkéntelenül felpattant. Tristan mosolyogva csatolta fel a derekára a fegyvert. – Drága, drága Lady Genevieve! Kicsit ideges vagy, nem igaz? Genevieve nem válaszolt, csak az arca lett egy árnyalattal pirosabb. A férfi elfordult tőle. A lány nyelt egy nagyot, és rákiáltott. – Mondd meg! Mondd meg, te átkozott, mit akarsz velem csinálni? Tristan megfordult és a lányra nézett. Hosszasan és töprengőn. Végül lassacskán elmosolyodott. Borzongató emlékek villantak fel Genevieve-ben. Nagyon jól ismerte ezt a mosolyt, és nagyon jól ismerte a széles, érzéki ajkakat is, melyek egyszer forrón rátapadtak. Olyan ez, mint egy pecsét, amit soha el nem felejthet. A feltörekvő emlékei szinte kiszívták az erejét és a bátorságát. – Mondd meg! – követelte még egyszer, összeszedve minden megmaradt merészségét. Tristan vállat vont. – Pillanatnyilag, milady, még magam sem tudom. Hangjának hideg lehelete a lány torkára fagyasztotta a további kérdéseit. A férfi elfordult tőle, és az övébe fűzött egy kis bőrtáskát. Mikor elkészült, ismét Genevieve-re nézett. – Nos, készen állsz? – kérdezte. – Készen, mire? – kérdezett vissza nyersen a lány. – Hogy elmenjünk innen, természetesen. – Igen! – sóhajtotta örömmel, s a szíve ismét hevesebben vert. Kimennek ebből a szobából, amely a férfi jelenléte miatt kezdett már nagyon elviselhetetlenné válni. Így most megint egy kis viszonylagos biztonság vár rá, hiszen biztos nem meri majd bántani mások előtt! De biztos lehet-e ebben? Hiszen ha arra gondol, ahogy kivonszolta a királyi fogadóteremből…! Tristan megfogta a lány karját, és kinyitotta az ajtót. – A dolgaim – kezdte a lány, de a férfi rögtön a szavába vágott. – Mary majd összegyűjti a holmidat, és később utánunk hozza. – Mary? – kérdezte csodálkozva. – Igen, Genevieve, a te szolgálódra gondoltam. Kedves kislány. Nem az a fajta, akire a királynak haragudnia kéne. Vagy akár Edenby új urának. Ő velünk jön. Már a folyóson jártak, mikor Genevieve Tristan felé fordult, már amennyire szorongatott helyzete ezt lehetővé tette. – És mi van Sir Humpreyval? – kérdezte némi ijedtséggel a hangjában. – Nem… – Öltem-e meg a várakozó teremben? – vágott közbe, befejezve a lány mondatát – Nem, nem öltem meg. – Akkor… – Ez volt az utolsó kérdés, Genevieve – figyelmeztette Tristan összehúzott szemöldökkel, amely valóban arra intette a lányt, hogy férfi már a türelmének határán jár. – Sir Humprey idős és hűséges lovag. És bár kivette a részét mindenből, mégis valahogy belopta magát a szívembe. Látod, Genevieve, még egy ilyen jégből készült szervnek is lehetnek érzései! Figyelmeztettem Sir Humpreyt, ha visszajön Edenbybe, akkor ott börtön vár rá. Ha azt választja, hogy itt marad Londonban, akkor szabadon élhet. A lány lehajtotta a fejét, és csendesen ment mellette, amíg feldolgozta magában a tényt, hogy legalább Sir Humprey szabad maradhatott. Tristan nagyon gyorsan lépkedett. Annyira gyorsan, hogy Genevieve szinte észre sem vette, és máris az épületen kívül voltak, a ragyogó napfényben. Egy csapat ember várt rá, akiket könnyen felismert a páncéljukról és a pajzsukról. Már valamennyien lóháton voltak. Lóháton! – villant át a fején a gondolat, melytől reményei újjáéledni látszódtak. Hiszen kiválóan lovagol, s így, páncélban biztosan nem érnék utol a katonák. Ha elhagyják a várost, akkor talán el tud majd szökni.

87

– Hol van a lovam? – kérdezte, igyekezve, hogy hangjából fáradt beletörődés sugározzon. A fejét lehajtva tartotta. A férfi nem válaszolt, ezért kénytelen volt ránézni. Meglepetten tapasztalta, hogy Tristan is őt nézi, és a szája csücskében hamiskás mosoly bujkál. – Ó, lady – felelte csillogó szemekkel. – Nem éppen kedves dolog megtámadni egy férfit, eltemetni, majd úgy kezelni, mintha bolond lenne! A lovad, csakúgy mint a többi holmid, majd később jönnek. Te különleges módon fogsz utazni! Mielőtt eszmélhetett volna, már nem volt talaj a lába alatt. Tristan felkapta, egy rozoga kocsihoz vitte, minden teketória nélkül berakta a kényelmetlen ülésre, és rázárta az ajtót. – Várj! – kiáltott utána a lány. – Nem utazhatok ebben a rozzant batárban! Rosszul leszek benne! – Megfogta a kilincset és rángatni kezdte, de az ajtó meg sem moccant. Közben ostor csattanását hallotta. A kocsi meglódult, Genevieve pedig a hátuljába repült. Beütötte a halántékát az ülésbe, és felkiáltott. Nem sok ideje maradt megdörzsölni, mert újból kapaszkodnia kellett. Hallotta, amint Tristan odakiáltja valakinek, hogy nincs vesztegetni való idő. A kerekek keresztül száguldoztak minden kövön és mélyedésen át, az agyagos úton. Mindez olyan rázkódással járt, hogy a lánynak nem sok ideje maradt gondolkozni, mert összes figyelmét arra kellett összpontosítania, hogy testi épsége legalább nagyjából megmaradjon. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a kocsi jobb minőségű útra ért, s itt már alkalma nyílt a saját sorsáról töprengeni. Sajnálkozva vette ki hajából fejdíszének szakadt maradványait, amely annyira szép és elegáns volt még ma reggel. Arra gondolt, hogy a férfi valószínűleg terv szerint, módszeresen teszi ki őt ilyen kínzásoknak, egészen a végkifejletig. Hogy állandó bizonytalanságban tartsa, mikor is jön el érte a halál. Nem! Nem fogja meghozni neki ezt az örömet. Nem, soha nem engedi meg, hogy félelmet lásson rajta, vagy észrevegye, hogy retteg. Nem lehet, hogy ez a Lancaster-párti sátánfajzat örömet találjon az ő szenvedésében. Összeszorította a kezét, és megesküdött, minden erejével azon lesz, hogy mindig büszke maradjon. Ez a gondolat adott neki ennyi erőt, hogy megnyugodjon. Már egészen beesteledett, de még mindig nem álltak meg sehol. Talán a lovakra is kiterjeszti Tristan a dühét? Végül is teljesen mindegy – állapította meg lemondóan. Elgyötörten és kimerülve feküdt végig az ülésen, és szinte perceken belül álomba szenderült. Lassan ébredt fel. Gondolatai kuszán kavarogtak, és rettenetes fejfájás gyötörte. Miután kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy mindent csak álmodott. Egy képet látott maga előtt, fut, szalad, egyenesen Tristan karjába, majd hirtelen elesettnek, gyengének érzi magát, és képtelen megmozdulni. Képtelen arra, hogy harcoljon a sötét szemek igéző varázsa ellen… Aztán hirtelen megvilágosodott benne, hogy amit álomnak vélt, az sajnos keserű valóság. Elgémberedve és összetörődve fekszik egy rozoga kocsiban. Odakintről fény szűrődött be. Már reggel volt. Nem érzett semmi rázkódást, tehát álltak. Hirtelen ráébredt, hogy bizonyos fizikai szükségletek nagyon sürgetően hatnak rá. Gyorsan felkelt, de abban a pillanatban valaki kinyitotta az ajtót kívülről. A beáramló napfény egy kis időre elvakította, ezért a szeme elé tartotta a kezét védekezésül. – Jó reggelt, Lady Genevieve – köszöntötte Lord Tristan, s meg is toldotta egy rövid biccentéssel. – Jól aludtál? A lány olyan szerencsétlen állapotban volt, hogy nem tudta viszonozni a köszöntést. – Muszáj kimennem, uram – mormolta halkan. – Valóban így lehet – állapította meg a férfi, s felajánlotta a karját a lánynak, aki rövid habozás után elfogadta. Mikor lelépett földre, megbicsaklott elgémberedett térde, és majdnem

88

elesett. De Tristan még idejében elkapta a derekát, és megtartotta. Genevieve gyorsan ellépett mellőle és körülnézett. Sűrű erdőben voltak. Tölgyfák magasodtak körülöttük a hajnali ködben, amely mindent titokzatossá varázsolt. Mindenütt csend honolt, melyet csak időnként tört meg a szórványos madárfütty, valamint a katonák nevetgélése. Az emberek tábortűz körül ültek és sütöttek valamit, amiről a lány csak azt tudta megállapítani, hogy nagyon jó illata van. Azon tűnődött, hogy Tristan szándékszik-e vajon enni adni neki. Vagy esetleg az éheztetés is része a tervének? – Mehetünk! – javasolta a férfi. – Mehetünk? – kérdezett vissza Genevieve meglepetten. – Egyedül megyek! – Soha – rázta meg a fejét Tristan. – De hát – nézett rá a lány döbbenten. Lehet, hogy a férfi megtalálta a legkegyetlenebb módját a kínzásának. Szégyenlős volt és érzékeny. Most senkinek sem bírná elviselni a társaságát. – Kérlek!? – nézett rá könyörgő szemekkel. – Milady, mikor utoljára ezt mondtad – emlékeztette a férfi –, akkor egy kősírban eltemetve tértem magamhoz. – De hát hova mehetnék? Mit találhatnék ki itt, az erdő közepén? – kérdezte kétségbeesetten. – Biztos vagyok benne, hogy eszedbe jutna valami! – felelte Tristan szárazon. Sötét tekintete és összeszorított ajkai azt sugallták, hogy ki fog tartani makacs elhatározása mellett. De aztán hirtelen megenyhülve felsóhajtott – Gyere, lemegyünk a folyóhoz. De figyelmeztetlek, hogy ha megpróbálsz elfutni, vagy eltűnni a fák között, akkor egyetlen egy pillanatod sem lesz ezentúl, amit egyedül tölthetnél el. Együtt indultak el az erdőn át a folyóhoz. A hajnali talaj menti köd, és az erdei séta furcsa hangulattal töltötte el. Még különösebbé tette a hangulatot az, hogy Tristannal egymásba karolva lépdeltek a harmatos füvön. Óvatosan az arcára pillantott, s úgy tűnt neki, mintha vonása egy kicsit lágyultak volna, de mikor tekintetük találkozott, a szeme sötét volt és szigorú. Tristan lassan elmosolyodott, amelyből a lány megállapította, hogy nemigen változtak érzései. Olyannak tűnt, mint egy zsákmánya felett köröző sólyom, aki csak a megfelelő pillanatot várja a halálos támadásra. A folyó csak hűs vizű patak volt, amely a fák között kanyargott. A hely varázslatos nyugalma és harmóniája éles ellentétben állt a férfi tekintetéből áradó komolysággal. – Ott van egy bokor előtted – mondta kurtán elengedve el a lányt. – Siess vissza, különben egy életen át viselned kell a következményeket – figyelmeztette lágyan. Genvieve néhány per múlva sóvárogva nézett körbe. Az erdő dús volt és sűrű! Nagyon könnyű lenne elszökni! Lehajtott fejjel és összeszorított fogakkal tért vissza. Egy fának támaszkodva, ölbe tett kézzel várt rá. Genevieve úgy tett, mint aki ügyet sem vet rá, és a patak partjához lépett. Lehajolt, hogy megmossa az arcát a vízben. A férfi érintésére riadt fel. Az villant át az agyában, hogy most akarja a víz alá nyomni a fejét. Mivel a lány tekintete, hű képet mutatott a gondolatairól, Tristan nevetésben tört ki, mikor meglátta. – Csak megpróbálom megmenteni azt az összekuszálódott sörényt a fejeden, amit hajnak nevezel. – Szükségtelen – felelte a lány elutasítóan. Nem akarta, hogy megérintse. Nem akarta a közvetlen közelében tudni. Nem akarta érezni kezének erejét és csábítóan férfias illatát. De mivel nagyon szomjas volt, úgy döntött, nem törődik a férfival, iszik. Néhány másodperc múlva érezte, hogy Tristan finoman megrántja a haját. – Ennyi elég lesz.

89

A férfi szabályszerűen lábra állította a lányt, és belékarolva elindult vele a kocsi felé. Genevieve a tűz mellett falatozó katonákra pillantott. A gyomra már korgott az éhségtől. Attól a gondolattól pedig, hogy ismét be kell szállnia a rozzant kocsiba, émelygés fogta el. – Nem marathatnék csak még egy percet? – kérlelte a férfit. Megrázta a fejét. Nagyon türelmetlennek tűnt ebben a pillanatban. Mintha Genevieve játékszer volna, amit hirtelen megunt. – Hozok neked valami ennivalót – felelte, s azzal felemelte a lányt, és berakta a kocsiba. Néhány perc múlva visszatért egy nagy fatányérral a kezében. Sült vaddisznóhús volt rajta. Egy kicsit zsíros volt és rágós, de Genevieve sokkal éhesebb volt annál, hogy most ezzel törődjön. Még nem fejezete be az evést, mikor a kocsi elindult. A tegnapi kemény hajsza megismétlődött. A lány ismét egyedül maradhatott a gondolataival. Folyton azon járt az esze, mikor fog rátámadni, és hogyan lehetne megszökni. Késő délután hoztak neki egy korsó sört, de nem Tristan, hanem az egyik embere. Egy jóképű, fiatal és udvarias legény, akit Roger de Tryenenak hívtak. Ez újjáélesztette a lány reményeit, mert úgy tűnt, hogy a katona érez némi szimpátiát iránta. Másnap reggel is ő jött oda. Genevieve szomorúan rámosolygott, és megkérte, hogy hagyja majd egy kicsit egyedül a folyónál, mert szeretne megfürdeni. Addig könyörgött, míg végül beleegyezett. Mikor Roger már kellő távolságban volt, gyorsan levetette a ruháját és bement a vízbe. Szeme a szemközti partot fürkészte. A szemközti part! Könnyedén átúszhatja ezt a távolságot. És Tristan most nem veszi észre, hogy miben mesterkedik. A sűrű erdőben elrejtőzhet, akár még hetekre is. Genevieve óvatosan megfordult. Roger elég messze volt tőle, ráadásul tisztességtudóan hátat fordított neki. Csendesen lemerült. A víz alatt kellett úszni, hogy ne csapjon nagy zajt a mozdulataival. Csak akkor mert feljönni a felszínre, mikor már érezte, hogy partközelben van. Óvatosan mászni kezdett az alacsony, de meredek parton. Ám mikor elérte a tetejét ijedten felkiáltott. Tristan várt rá, kényelmesen nekidőlve egy vastag tölgyfának. Genevieve a meglepetés erejétől mozdulni sem tudott. A férfi ezalatt alaposan végigjáratta a szemét a lány testén, aki csak később ébredt tudatára hiányos öltözetének. Vászon alsóruhája vizesen tapadt a testéhez, nem takarva többé egyetlen részletét sem. Haja ázottan omlott a vállaira, s úgy érezte magát, mint egy űzött erdei vad. De a férfi mégis zárkózott maradt. Lecsatolta, a köpenyét és Genevieve felé dobta, aki gyorsan belebújt, de még továbbra is borzongott a hideg víztől. – Csak nem gondoltad, hogy ráveheted az embereimet arra, hogy segítsenek neked megszökni? – kérdezte hűvösen. – Nagyon aprólékosan válogattam ki őket. Például valamennyien ismerik Edenby börtöneit – a te jóvoltadból. – De te… de te nem vagy vizes – állapította meg Genevieve vacogó fogakkal. Tristan elmosolyodott, és a parton heverő kis tutajra mutatott. – Mehetünk vissza? – kérdezte a lánytól. Néhány evezőcsapás után már át is értek a túloldalra. A férfi felemelte a földről Genevieve ruháját, és átnyújtotta neki, majd magára terítette visszakapott köpenyét. A lány felöltözött. Tristan egy darabig nézte, majd a karját nyújtotta, hogy induljanak vissza a kocsihoz. Az érintése hideg volt és hűvös. Genevieve-n elégedetlenség és bátortalanság vett erőt. Egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. Igen, Tristan olyan, mint egy sólyom vagy egy ragadózó nagymacska, aki csak játszadozik az áldozatával, mielőtt megöli! Hirtelen visszanyerve minden bátorságát és erejét, felé fordult. – Rajta, csináld már végre! Fojts meg, verjél agyon, szaggasd le rólam a húst, csak essünk már túl rajta!

90

A férfi arcára most még kedvesebb mosoly ült ki. – És fosszam meg magam a várakozás gyönyörűségétől? Nem hölgyem. Én Edenbyben hullottam a földre, és te is ott fogsz. – Én nem fogok! – kiáltotta, és karba fonta a kezét. – Én nem mozdulok innen! Én nem… A férfi megragadta, és a vállára vetette. Genevieve vadul püfölni kezdte Tristan hátát. Ütötte, karmolta, ahol érte. Elhatározta, hogy felbőszíti, és akkor mérgében cselekedni fog. De nem ért el semmit. Néhány pillanat múlva megint a kocsiban találta magát, csak úgy a padlóra dobva, mint egy elfogott vadállat. Dühösen fordult a férfi felé. – Nincs jobb dolgod, mint egy nőt kínozni? – kérdezte követelőzően, olyan hangsúllyal, amely bizonyára sérti a férfi büszkeségét. – Pillanatnyilag nincs más, amivel foglalkoznom kellene – biztosította Tristan. – És, Lady Genevieve, te nem átlagos nő vagy. Az kocsi ajtaja a lány minden tiltakozása ellenére bezáródott. Másnap Tristan jött érte. A lány szótlanul és feszülten lépdelt mellette. De miután megmosta az arcát, a rémület újabb hullámai öntötték el. A férfi megparancsolta, hogy térdeljen le. Akkor hát most – gondolta a lány. De vajon mit fog csinálni? Megfojtja, agyonveri, vagy átmetszi a torkát? – Ne… – jött ki egy halk nyöszörgés a száján. Nem akart félni, nem akart remegni. Tristan megfogta hátulról a vállát, és türelmetlenül késztette a lányt a térdelésre. Rettenetes érzés volt. Genevieve nem láthatta a férfit, s nem tudhatta, mi következik. Bátorságot erőltetett magára, és várta a kést. Merev háttal térdelt, érezve Tristan közelségét. Aztán a férfi ujjai a hajába túrtak, és eleven fésű módjára, gyengéd mozdulatokkal igazgatták tincseit. Genevieve nem tudott úrrá lenni a remegésén, de hősiesen igyekezett mozdulatlan maradni. Hosszú ideig egyetlen szó sem hangzott el közöttük. Majd mikor Tristan befejezte a hajfürtök rendezését, kurtán utasította, hogy most már felállhat. A lány felemelkedett, és a férfi felé fordult. Egymás szemébe néztek. Genevieve még mindig remegett, s vigyáznia kellett, nehogy elessen. Tristan megfogta a vállát, hogy biztosabban álljon a lábán. Kíváncsi tekintettel nézett a lányra, aki gyorsan lesütötte a szemét. – Én… én azt hittem – kezdte. – Mit hittél? – Hogy arra készülsz, hogy… – Megöljelek – hátulról? – I… igen. Egy hosszú pillanatra csend ereszkedett közéjük. – Nem, hölgyem, a hátulról való gyilkolás a te stílusod, nem enyém – mondta Tristan óvatos lassúsággal. – Nem tételeztem fel rólad, hogy törődsz az elfogott ellenség hajával. – Akkor nagyot tévedtél. A hajad nagy érték, és az enyém. Genevieve nem tudta, hogy mit érezzen és mit gondoljon. Elindulta kocsi felé. Most először történt meg, hogy magától foglalta el különleges börtönét, mindenféle segítség nélkül. Másnap délután érkeztek meg Edenbybe. A nap már lement, s utolsó sugarai vöröses fénnyel árasztották el a duzzadó felhőket. A lány magába mélyedve kuporgott az ülésen, mikor meghallotta, hogy Tristan kinyittatja a főkaput. Ekkor tudatosult benne, hogy hazaértek. Újabb keserűség nyilallt a szívébe. Most már biztos, hogy a férfi Edenbybe hozta. Mind ez idáig belül, legmélyén reménykedett, hogy mindez nem igaz. Bár nem látott ki a kocsiból, lelki szemei előtt megjelent a lemészárolt emberei képe, a felakasztott s karóba húzott katonái, a parasztok és a kézművesek.

91

Kétségbeesetten gondolt Edwynára, Tamkinra és a kis Anne-re. Talán arra még sem volt képes Tristan, hogy bántson egy gyereket. Biztosan érezte, hogy a kocsi átgördült a várhídon, majd rövid gurulás után megállt. Kinyílt az ajtó, és Tristan állt előtte. A fáklyák vöröslő fénye megvilágította a férfi arcát, melyen halvány mosoly ült – Edenby, Genevieve – nyújtotta a karját a lány felé, majd kiemelte a kocsiból, miközben szorosan magához fogta. – Elérkezett az időd, hölgyem. A lány kibontakozott az öleléséből, és megvetően nézett rá. A férfi csendesen kuncogott, majd megragadva Genevieve csuklóját, visszarántotta magához. – Nincs valami ma estére, amiért könyöröghetnél? Nem kérsz kegyelmet – ha másért nem hát, az én szórakoztatásomra –, hogy megmentsd a szegény embereidet a haragomtól? – Soha nem fogok könyörögni – vágta a szemébe, de térdei közben reszkettek a félelemtől. A lovasok, akik velük jöttek már eltűntek a várudvar árnyékában. Gyorsan körülnézett, hogy van-e valaki, aki segíthetne neki. De nem látott senkit. Egyedül voltak a nagy fogadóterem bejárata előtt. Vajon mi lehet most odabent? Faragatlan Lancaster-párti tuskók bitorolják mindazt, ami az övé volt? – Be akarsz menni? Vagy én vigyelek be? Nagyon sajnálom, de sajnos kettőnk ügyének várnia kell, amíg el nem intézek néhány halaszthatatlan dolgot. A lány megfordult, és befelé indult. De az ajtóban megtorpant, és ismétTristanra nézett. – Ó elnézést. Jó irányba megyek? Vagy menjek inkább a börtön felé? – Talán majd később – felelte a férfi vontatottan, miközben egy halvány mosoly futott át sötétlő arcán. – Már nagyon hosszú ideje várok erre az éjszakára, milady – udvariasan és gálánsán meghajolt. – Menj! – parancsolta a fogai közt préselve ki a szót. Istenem, mi mindenre képes a hangja – tűnődött a lány. Kemény, lágy, majd ismét kemény. Micsoda félelmet tud kicsalni vele. Mintha perzselő hőhullám futna rajta végig. Úgy érezte, hogy menekülnie kell. Megfordult, és futni kezdett. Ha eléri a hátsó kaput, akkor a sziklákon át megmenekülhet. Akár a tengeren keresztül is. Reménytelen kísérlet volt, és ezt ő is tudta. De hát meg kellett próbálnia. Tristan a ruhája végét kapta el, és nagyot sóhajtva a vállára emelte a lányt. Genevieve vadul kapálózott, harapott, ütött és karmolt. De mindez teljesen hasztalan volt. Már majdnem sírt, mikor beléptek az ajtón. Egy hang vetett véget kétségbeesett gondolatainak. – Tristan! – a fiatal és helyes Lancaster-párti mosolyogva nézte amint barátja vad rakományával a hátán belép a terembe. Genevieve láttá, hogy felé is megereszt egy üdvözlő mosolyt, majd ismét Tristanhoz fordul. – Itt minden rendben… – Mit csináltál a nagynénémmel! – kiáltotta a lány mérgesen. – Várj, míg lerakom a hölgyet valahová – mondta a férfi szárazon –, és találkozzunk a dolgozószobában. – Várj? – kiáltotta ismét Genevieve. – Kérlek! Mi történt a… – Edwyna ott ül a tűz mellett, a szomszéd szobában – mondta lágyan a fiatalember, s már indultak is a másik helyiségbe. Genevieve most már maga is megpillantotta. Sápadtan üldögélt a kandalló mellett, s szánakozó tekintettel nézett a belépőkre. Különben egészségesnek nézett ki. Elegáns volt, mint mindig. – Edwyna! – nyögte Genevieve. A nagynénje feléje szaladt, de Tristan fiatal barátja gyengéden elkapta a derekát, s nem engedte, hogy odafusson hozzá. – Ne, Edwyna – mondta kedvesen – nem avatkozhatsz bele.

92

Genevieve végig a nagynénjére szegezte a tekintetét, amíg Tristan ki nem vitte a szobából. Edwyna is addig nézte a lányt, ameddig lehetett. Nagy, kék és könnyes szemekkel. – Istennek hála, életben van! – sóhajtotta Genevieve. – Persze, hogy életben van – jegyezte meg Tristan cinikusan – nagynénéd nem hátulról támadó nőstény tigris! Ezzel vajon azt akarta mondani, hogy Edwyna életben marad, míg ő nem? Genevieve újult erővel folytatta a hadakozást a férfi vállán. Tristan morgott valami átkozódásfélét, majd a két lábára állította lányt. Továbbra is erősen tartotta, amíg megérkeztek a hálószobájához. Genevieve meglepetten tapasztalta, hogy van egy külső retesz az ajtón, ami eddig nem volt ott. A férfi belökte az ajtón, amitől a lány majdnem elvesztette az egyensúlyát. Majd megállt az ajtóban, fölé magasodva, s némi gúnnyal fűszerezve hangját, felé fordult. – Igazán sajnálom, hogy most itt kell hagyjalak, de van néhány dolog, amit még el kell intéznem. Addig is mosakodj le, és helyezd kényelembe magad. Esküszöm, hogy visszajövök, mihelyt lehetőségem lesz rá – mondta, majd mosolyogva bólintott, s kiment a szobából. Genevieve hallotta a retesz csattanását. Jon és Tibald már várták Tristant a dolgozószobában. Mindketten nagyon jókedvűnek és elégedettnek látszottak. Tristan örült neki, mert ez azt jelentette, hogy minden rendben megy. Helyet foglalt az íróasztal mögött, hogy meghallgassa a beszámolójukat. Tibald elmondta, hogy a katonák nagy része még a börtönökben van, mert még nem merték megkockáztatni a szabadon bocsátásukat. De a parasztok és a kézművesek már dolgoznak a földjeiken, illetve a műhelyeikben. A szolgálók még mogorvák egy kissé, de egyikük sem tiltakozott az új hatalom ellen. – Azt a Tamkin nevű embert még mindig fogva tartom – tájékoztatta Jon Tristant, szárazon. – De áthelyeztetem az egyik bástyába. Ismeri a gazdaság minden ügyét, ezért jól használhatónak tűnik. Tudom, hogy harcoltál vele azon az éjszakán, de nem az én ügyem, hogy intézkedjek vele szemben. Különben – tette hozzá – nagyon fél a bosszúdtól. – Ühüm – mormolta Tristan, majd nagyot kortyolt az asztalán lévő söröskorsóból. – Mit szándékszol tenni vele? – kérdezte Jon kíváncsian. – Még nem tudom – felelte elgondolkodva –, valamit tenni kell, hogy tiszteljék a hatalmat. Nem tudom… talán a korbácsolás. Akkor életben marad, és az emberek látni fogják, hogy kerüljük a felesleges vérrontást. Sóhajtott egy nagyot, s megropogtatta ujjait. Ízületei merevek voltak, ő maga pedig meglehetősen fáradt. S még Genevieve is hátravan. Ráadásul még abban sem volt biztos, hogy mit is akar tőle valójában. Csak egyetlen dologban látott tisztán. A hosszú út alatt kénytelen volt elfogadni azt a tényt, hogy átkozottul erős vágyat ébreszt benne a lány. Olyan erős kívánást, amelyet még soha senki iránt nem érzett ezelőtt. Megpróbálta testét, lelkét egyaránt. Csak egy nő, semmi más? – mondogatta magának most is, mint korábban annyiszor. Mikor a fondorlatos csalására gondolt, akkor csak nőtt benne a keserűség. Ha férfi lenne, akkor karddal a kézben megküzdenének, és elégtételt vehetne a hitszegésért. De az igazságszolgáltatásnak ezen módja természetesen nem működik nők esetében, különösen akkor, ha még ellenállhatatlanul vonzódik is hozzá. De az ő felügyelete alá tartozik – gondolta szárazon. És ezen az éjszakán a lányban is tudatosulni fog ez. Majd kiderül, hogy mit tartogat számukra a jövő. Azon az éjszakán meghívta a hálószobájába. Könyörgött neki, hogy fogadja el az ajánlatot. Nos, Isten segítségével ma éjszaka ott lesz. Akár szívesen látják, akár nem. – Azt hiszem, hogy semmi nincs, ami ne várhatna holnap reggelig – mondta egy nagy ásítás kíséretében. – Jon, van egy szoba, ahol alhatok?

93

Jon furcsán nézett rá. – Azt hittem, hogy… – Ó, igen, meg akarom látogatni Lady Genevieve-t – jelentette ki szárazon –, de soha nem alszom el mellette, mert különben egy fabatkát sem érne az életem. – Van egy megfelelő szoba a földszinten – felelte Jon mosolyogva. – Mindjárt intézkedem, hogy gyorsan készítsék el – azzal felállt. Tibald követte. De még mielőtt elhagyhatták volna a szobát, az ajtó hirtelen kivágódott, és Edwyna rontott be rajta. Tristan fel akart állni, de a nő elé térdelt, s nem engedte. – Ne öld meg őt! Uram, könyörgök, ne öld meg! Ő még annyira fiatal, és nem volt más választása. Esküszöm, kényszerből tette… mert egyszerűen nem tehetett mást, nem érted? Harcolt az ellenséggel. Tudom, hogy… Jon mesélte, hogy mi történt a feleségeddel. De Lord Tristan, te biztosan nem akarsz elkövetni hasonló szörnyűséget! Kérlek, uram… – Edwyna! – vágott a szavába Tristan, és a tenyerébe fogta a nő arcát, belenézve nagy, kéken csillogó szemébe, s mindjárt tudta, hogy mi bűvölte el annyira Jont. Mérges volt a barátjára, amiért beszélt az őt ért tragédiáról. – Nem áll szándékomban megölni egy nőt – mondta, miközben tekintete Jonra csúszott, aki szemlátomást kényelmetlenül érezte magát –, de figyelmeztetlek, hogy életem története, nem lehet a tárgya mindenféle ostoba pletykának! – ismét Edwynára nézett. – Megnyugodhatsz, nem fog meghalni. De fogoly ebben a kastélyban, és az is marad. Ezt semennyi könnycsepp nem változtathatja meg. Edwyna lehajtotta a fejét. Egy kicsit remegett a hangja. – Köszönöm – mormolta. – Edwyna! – szólalt meg Jon élesen. A nő felállt, és csatlakozott hozzá az ajtóban, de még egyszer Tristan felé fordult. – Uram, én nem vagyok itt rab. Akkor miért… – Te nem vagy itt fogoly, milady – felelte Tristan nyersen – mert időközben bebizonyítottad az ártatlanságodat. Ha nem így volna, akkor most mások lennének az életkörülményeid. – De uram, bizonyára… – kezdte Edwyna. – Jon, Tibald, Lady Edwyna, jó éjszakát – mondta Tristan, s udvariasan elmosolyodott, majd Jonra pillantott. A fiatalember gyorsan átkarolta Edwyna vállát, és kivezette a szobából. Tibald vigyorogva megcsóválta a fejét és távozott ő is. Tristan komótosan megitta a maradék sört, majd úgy döntött, hogy már épp elég időt várt. Minél hosszabb ideje ült ebben a székben, annál mérgesebb lett. Behunyta a szemét, s emlékezetébe idézte a könyörgő Genevieve látványát. Majd egy másik képre gondolt, mikor a lány egy piszkavassal áll mögötte. Hirtelen felpattant. Itt az ideje emlékeztetni a hölgyet. Ne tegyél ígéreteket, ha nem áll szándékodban betartani őket.

94

Tizedik fejezet Genevieve szinte hisztérikusan járkált fel s alá a szobájában. Valaha – mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta – arra esküdött, hogy soha nem fog félni egyetlen egy Lancaster-pártitól sem, legyen az akár paraszt, akár király. De ez még akkor történt, mielőtt megpillantotta Tristant a királyi udvarban. Még mindig borzongás fogja el, hacsak rágondol arra a halál nyugalomra, fekete szemének pokol tüzét idéző ragyogására és udvarias, de félelmet keltő szavaira. Századszorra próbálkozott meg, vadul rángatva kinyitni az ajtót. De csak könnyek szöktek a szemébe a tehetetlen dühtől. A retesz nem engedett. Otthagyta az ajtót és a szoba belsejében lévő emelvényhez ment, amelyen egy meleg vízzel telt dézsa várakozott. A fürdővíz még kellemesen meleg és csábító volt. Mintha valaki tudta volna, hogy ma este érkeznek meg a hosszú útról. Lehet, hogy így is volt. Talán Tristan előreküldött egy futárt. Gyorsan megfürdött, de közben rémülten fülelt minden apró neszre. Nem szerette volna, ha éppen mosakodás közben nyitnak rá. Szinte kapkodva csinált mindent. De – ahogy azt Tristan kurtán odavetette – elég elfoglalt lesz még ma este. Egyáltalán nem biztos, hogy vissza fog jönni. Kilépett a dézsából, és megtörölközött, majd magára öltötte a finom, kék bársonyruhát, amelyet szintén az a titokzatos valaki készített elő. Folytatta a járkálást, bár talán egy kicsit öntudatosabban, mint annakelőtte. Bár a mélyen kivágott mellény szalagjai erősen nyomták a bőrét, mégis megpróbált nagyobb felületet takarni magából. Megtorpant, és a szemét becsukva egy kis bátorságot imádkozott. Talán azt tervezi, hogy ma este öli meg? Esetleg egy piszkavassal, amivel ő is próbálkozott? Ó, a pokolfajzat! – gondolta. De tudja a módját, hogyan lehet a végletekig fokozni a bosszúállást! Olyan szenvedést okozni, amilyet csak lehet. Hiszen sokkal egyszerűbb lett volna, ha az udvarban a fejét kéri. Bátor elhatározásából már csak foszlányok maradtak. Helyét a minden idegszálát felemésztő félelem vette át. Kinyitotta szemét, s tekintete megakadt a szoba túlsó falán lévő ablakokon, melyeket vastag sötétítőfüggöny takart. Tudta, hogy meglehetősen kicsik és keskenyek, viszont ő is elég vékony és ügyes. Talán sikerülne átpréselnie magát a szűk nyíláson, és leugorhatna az alatta lévő mellvédre. Valószínűleg eltörné a lábát, de mi lenne ez ahhoz képest, amit Tristan de la Tere bosszúja tartogat számára! Az egyik ablakhoz szaladt, és türelmetlen mozdulattal letépte róla a függönyt, ami a padlóra hullott. Elszomorodva állapította meg, hogy magasabban van, mint gondolta, és ráadásul keskenyebbek is. Egyre növekedett benne a kétségbeesés, mikor hirtelen jó ötlete támadt. Ha a oldalra fordul, és apró mozdulatokkal halad előre, akkor talán kiférne a válla, majd a csípője… Ismét megfordult és a fésülködőasztal előtti székért szaladt. Idegesen lihegve az ablak alá húzta, majd felpattant rá. Megkapaszkodott a párkányban, elugrott és felhúzta magát a nyílásig. Rövid küzdelem árán sikerült elérnie, hogy a feje már átfért a résen, és letekintett. A mellvéd nagyon távolinak tűnt. Ebben a pillanatban meghallotta szobája ajtajának nyikorgását. A hangtól egy pillanatra megfagyott ereiben a vér, majd rémülten igyekezett tovább. A szék már az ugrás pillanatában eldőlt alóla, így gyakorlatilag az ablakban lógott. Sikerült egyre kintebb kerülnie. Közben a teste és a fal közötti keskeny résen át megpillantotta Tristant, amint az ajtóban állva figyeli az

95

erőfeszítéseit. Mint mindig most is oldalán lógott a kardja, s kezét csípőre téve várakozott. Az árnyéka szinte az egész falat betöltötte. Megjelenése fenséges volt és könyörtelen. Genevieve nyögdécselve markolta a köveket. Kétségbeesetten igyekezett, hogy átlendülhessen a túloldalra. Sikerült egy nagyot emelnie magán. Már majdnem kint volt. De ekkor erős kezek ragadták meg a csípőjét, és egy határozott húzás semmissé tette mindazt, amit a nehéz küzdelem árán elért. Megsemmisülten feküdt a padlón. A leérkezése kemény volt és fájdalmas. Nehezen szedte a levegőt, miközben arrébb fésülte a szemébe lógó hajtincseket. Legelőször Tristan széles terpeszben álló csizmáit pillantotta meg. Hátrébb csúszott, hogy némiképp biztonságosabb távolságba kerüljön tőlük. Szeme lassan feljebb vándorolt a férfi combján. Feszes bőrnadrágján át jól látszódtak izmai. Összeszorította fogait, és nyelt egy nagyot, majd egyre feljebb emelte tekintetét, végig Tristan csípőjén, majd felsőtestén. Végül egymás szemébe néztek. A férfi tágra meresztett szeméből gúny és megvetés áradt. – Ez elég ostoba ötlet volt, nem gondolod? – kérdezte udvariasan, miközben a karját nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse a padlóról. Genevieve rámeredt a segítő jobbra, de nem fogadta el, önerőből állt fel a padlóról. – Nem – felelte egyszerűen. A férfi közelebb lépett, mire teljesen a falhoz lapult. Tristan nem ért hozzá, de közelsége zavaró és fogvatartó volt. A lány nem tudott menekülni a sötéten csillogó szemekből áradó forróságtól. Megrázkódott, és kezeivel a falat tapogatva, valami gódzó után kutatott. Tristan hangja hűvös volt és udvarias, de a feszültség úgy vibrált körülöttük, hogy már szinte tapintani lehetett. Olyan volt, mint a nyári éjszaka sötétjébe belehasító villám. A férfi lassan mosolyogni kezdett, amely inkább volt száraz és fanyar, mintsem kedves, majd elfordult tőle és sétálni kezdett a szobában. Közben leoldotta derekáról a kardját, és az egyik kandalló előtti székre dobta. – Mi volt ez, szökési kísérlet vagy talán öngyilkossági szándék – kérdezte vádlón. – Számít ez valamit? – kérdezett vissza a lány. Tristan vállat vont, majd az ágyhoz sétált, és kényelmesen leült rá. – Nem különösebben – felelte, miközben nekilátott levenni a csizmáját, de egy pillanatra sem vette le a szemét Genevieve-ről. Nagyon rejtélyes volt a tekintete. Mintha egy csipetnyi jókedv jelent volna meg hirtelen az arcán, de a szemében még ott volt a sötét, mélyen ülő harag. A lány tekintete megakadt a széken heverő kardon. Tristan követte Genevieve pillantását, és szélesen elvigyorodott. – Csak nem akarod a saját kardomat használni ellenem? Genevieve lehajtotta a fejét. – Megfordult a fejemben – felelte. Hirtelen pánik és kétségbeesés lett rajta úrrá. Nagyot kiáltva elrugaszkodott a faltól, minden erejét beleadva az ajtó felé futott. Mikor odaért, gyorsan kiemelte a keresztgerendát, de az abban a pillanatban visszacsappant a helyére. Megfordult, és a férfit látta maga fölé magasodni. Könnyek homályosították el a látását, de igyekezett erőt venni magán, hiszen nem alázhatja meg magát. Nem lehet gyáva, elvégre megesküdött rá. Nekiesett, teljes erejéből püfölni kezdte a kezével. A férfi nem szólt semmit, csak zordan tekintett rá, miközben lefogta a lány csuklóit. Genevieve minden benne feszülő indulatot beleadva, a térdével ágyékon rúgta a férfit, amitől az fájdalmasan felkiáltott, s elengedte a lány karját. Genevieve egy gazella gyorsaságával termett a kandalló előtti székeknél, felkapta Tristan kardját, s kihúzta a tokjából. Fenyegetően felfelé tartva, lassan megindult a férfi felé. Tristan felegyenesedve várta, miközben hol a csillogó pengére, hol Genevieve szemébe nézett. Majd elmosolyodott, s egy lépést hátrálva biccentett a lány felé. – Szeretnéd használni ellenem, hölgyem? Nézzük, hogy megteszed-e!

96

– Megteszem! – kiáltotta. – Felnyársallak, és kihasítom a gyomrodat! – maga elé tartva a kardot fenyegetően közeledett a férfi felé. Tristan mosolya valódinak és őszintének látszott. Úgy tűnt, mint aki egyáltalán nem fél, sőt jól szórakozik magában. – Esküszöm – ismételte –, megöllek! – Úgy látom, valóban meg akarod tenni! – állapította meg szárazon –, de higgy nekem, Genevieve, még nem felejtettem el a legutóbbi kísérletedet! Nem olyan könnyű engem megölni, mint azt gondolod. – Én nem akarok… – szavait a férfi kiáltása törte meg, miközben egy jól irányzott rúgással kirepítette a kardot a lány kezéből. A penge úgy suhant át a lány válla fölött a szoba túlsó végébe, mint egy ezüstös madár az éjszakai égbolton. Genevieve feljajdult a rúgás váratlan erejétől, Tristan pedig néhány szökelléssel, máris a kardjánál termett, és felemelte a padlóról. A lány meg sem mert mozdulni, mikor megfordult vele, és felé indult. De nem is tudott volna, hiszen egy pillanattal később, már a nyakához feszült a penge éle. – Hölgyem – mondta Tristan lágyan –, te kísérted a halált. – Akkor ölj meg! – felelte. – Legyünk végre túl rajta! – Bár magabiztos szavai nem voltak teljesen igazak. Ez nyilvánvaló volt, hiszen a hangja remegett közben. A férfi csendesen mosolyogva végigmérte a lány testét. Genevieve elakadt lélegzettel figyelte a torkának feszülő pengét és a férfi karját mellyen még az inge alól is kidudorodtak az izmai. Várta, hogy a kard bármelyik pillanatban átdöfje a nyakát, a hideg acél ehelyett lassan elindult lefelé a testén. Egyenként elvágta a blúzát összefogó pántokat, így keblei fedetlenekké váltak. Továbbra is mozdulatlan maradt. A férfit nézte, aki egy vállrándítás után megfordult, és a kandallóhoz lépdelt. A penge csillogását figyelte a tűz fényénél. – Nem áll szándékomban megölni téged, Genevieve – mondta végül –, bár Isten a tanúm, hogy volna rá jogom. De lovagi vér folyik az ereimben. Bár – fordult felé, lassan hangsúlyozva minden szót – nem lenne lelkiismeret-furdalásom, ha botozásra látnálak kikötve. Ez azért sokkal enyhébb büntetés volna, a gyilkosságért, hazudozásért és hitszegésért. Genevieve megborzongott. – Soha nem voltam hűtlen a koronához, amelyre felesküdtem – jelentette ki, s megfordult. Lehajtotta a fejét és a padlót nézte. Olyan hangot hallott maga mögül, mintha valami a földre csúszott volna. Óvatosan hátrasandított a szeme sarkából. Tristan levette a nadrágját, és ledobta egy székre, a kardja mellé. A lány mélyet lélegezve figyelte, ahogy lehúzza magáról fehér vászoningét, s így előbukkan duzzadó mellkasa, széles válla, kemény, férfias teste. Nehezébe tellett elfordítani róla a tekintetét. – Nos? – kérdezte Tristan türelmetlenül. – Itt várok. Hangja nyugtalanságot keltett a lányban. – Mire? – Az ígéret teljesítésére. A tűz fénye aranyló sugarakkal árasztotta el vállát és mellkasát, és kihangsúlyozta testének minden részletét. A szemében is tűz lobogott. Mintha maga az ördög állt volna előtte, türelmetlenül, csípőre tett kezekkel, magasan és erősen. Aztán ismét megjelent az arcán a gúnyos mosoly. – Azt hiszem, körülbelül éppen ezen a helyen kezdtük el, bár lehet, hogy tévedek. Én itt voltam a tűz mellett. Te a lábaim előtt térdeltél, könyörögve, hogy mindjárt, azonnal vigyelek az ágyba. Elfelejtetted volna az ígéretedet? Amiért könyörögtél? Hogy úgy bánsz velem, mint egy gyengéd menyasszony? Mert én nem felejtettem el – mondta hűvösen. – Hiszen annyira elszánt voltál, hölgyem! Azt persze nem tudtam, hogy mi jár a fejedben. De figyelmeztetlek,

97

Genevieve, hogy ha megígértél valamit nekem, akkor azt meg is kell tartanod. És Istenemre, hölgyem, meg is fogod. Hisztérikus, rövid kacaj tört fel a lányból, majd gyorsan elhallgatott. – De hiszen… te megvetsz engem! – Hát persze, természetesen! – Akkor…? – sóhajtotta. – Elhatároztam, hogy magamévá teszlek, Genevieve. – És hol van a híres lancasteri lovagiasságod? – kérdezte élesen. – Élve eltemettek egy sziklasírban – felelte röviden. – Azt mondtad, hogy nem harcolsz nők ellen! – Hölgyem, te eljátszottad a nemednek kijáró minden tiszteletet, amikor becsaptál. Az ígéreted be fog teljesülni. A közreműködéseddel, vagy anélkül. Ez az egy, amire megesküdtem. Egy eskü, melyet önmagamnak tettem, Genevieve, amíg haldokolva feküdtem a kövek között – egy kicsit oldalra fordította a tekintetét, s most egy kesernyés mosoly ült ki az arcára. – Gyere ide, milady. Kezdjük el, most. A lány a fejét rázta. – Én soha nem fogok veled… soha nem megyek oda! – Nos, Genevieve – felelte gúnyos biccentéssel –, akkor odamegyek én. – Nem, nem! – kiáltotta dühös kétségbeeséssel. A férfi nyugodt léptekkel közeledett felé, mire a lány menekülni kezdett. De Tristan elkapta a haját, és minden tiltakozása ellenére maga felé húzta. Genevieve fájdalmasan felkiáltott, de már a férfi karjaiban volt. Aranyló haja a férfi vállára és mellkasára omlott. Tristan keze céltudatosan megindult a lány nyaka felé. Megsimogatta, majd továbbcsusszant a válla felé. Ujjának egyetlen mozdulatával lecsúsztatta róla a ruhát, amely a padlóra hullott. Genevieve felnyögött a rémülettől, mikor érezte, hogy meztelen keblei hozzáérnek a férfi szőrös mellkasához. Megpróbálta az öklét használni, de Tristan elkapta, s acélos szorítással a markában tartotta. Ismét szabadulni próbált, de megint csak azt érezte, hogy a férfi szorosan tartja a karjaiban. Olyan volt a szorítása, mint a kőszikla. Bármit is próbált, hogy kiszabadítsa magát, minden kísérlete kudarcba fulladt. Az arcára pillantva világosan leolvasható volt róla, hogy nincs kegyelem. Vonásai nem árultak el semmi sajnálatot. – Nem! – sikította. De Tristan határozott volt és céltudatos, s nem törődött a tiltakozásával. Az ágy felé vonszolta. A drapéria reccsenve szakadt szét, mikor rádobta a fekhelyre. – Most már – mondta neki nyugodt hangon – igazán szeretném látni azt a nagyszerű ajándékot, amit ígértél. Genevieve megpróbált legurulni az ágyról, de a férfi mellétérdelt, és rátenyerelt a hajára. Lassú és megfontolt mozdulattal leemelte az ágy sarkához állított fáklyát, és a lány fölé tartva alaposan szemügyre vette, kimerülten lihegő, testét. Majd egykedvűen elfújta a lángot és visszatette a világítóeszközt a helyére. Felemelkedett az ágyról, s Genevieve egy pillanatra szabaddá vált. Nem láthatta a férfit, de hallotta, amint nadrágja a földre esik. A lány sérült vad módjára folytatta a küzdelmet. Legurult az ágyról és talpra ugrott, de nem látott semmit a sötétben. Kitapogatta az ágy szélét, majd felkiáltott, mikor Tristan durva kezét érezte meztelen testén. A férfi erős ujjai megszorították a lányt és felemelték. Tekintetük találkozott a beszűrődő halvány holdvilágnál. Genevieve érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. – Egy utolsó vadállat vagy, a legaljasabb, akit valaha is láttam – fakadt ki sikítva a lány. – Még soha nem találkoztam olyan férfival, aki ennyire durva és kegyetlen volna! Tristan egy pillanat alatt megdermedt. Genevieve érezte, hogy óriási feszültségek ébrednek fel benne. Mintha izzó tűzfal vette volna körül.

98

– Durva és kegyetlen, hölgyem? – csattant fel. – Nem tudsz te semmit a kegyetlenségről. A kegyetlenség nem más, mint egy hasadban megforgatott kés, egy átvágott torok. Egy meg nem született magzat meggyilkolása! Tristan tántorgó léptekkel mozdult meg ismét. Letépkedte, és eldobta az ágyat körbevevő drapériákat. Genevieve nem tudott elszakadni tőle, hiszen a férfi erősen tartotta közben. A lányban felébredt valami egészen másfajta félelem – és bűntudat. Mi rosszat mondhatott neki? Miért volt az arca olyan fenyegetően könyörtelen? Borzongás futott rajta végig, majd hirtelen ráébredt, hogy férfi teljesen meztelen, csakúgy, mint ő. Nagy és erős kezei izzón tapadtak bőréhez. Teste kemény volt, akár egy kőszikla, de olyan forró, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Genevieve tehetetlen volt vele szemben. Most már nem ellenkezett tovább. Tristan lefektette az ágyra, és szorosan melléfeküdt. Genevieve érezte csípőjének feszülő férfiasságát, melytől bizsergető hőhullám indult el testében. Kitörni készülő vihar ígéretét jelentette Tristan testének érintése, amely mintha egyetlen óriási, élő izomtömeg lett volna. Szemében pokoli tűz lobogott. Semmi nem volt benne, amely gyengeségről vagy sebezhetőségről árulkodott volna. Lényének határozottsága teljesen betöltötte a lányt. Ki volt szolgáltatva ennek a durva és elemi férfiasságnak, amely minden mozdulattal egyre jobban győzedelmeskedett rajta. A férfi Genevieve fölé helyezkedett, s szemében megállíthatatlan vágy csillogott. Álla akaratosan és elszántan megfeszült. A lány felkiáltott: legyőzték, kudarcot vallott, nem volt elég ereje, de könyörögni még tudott. – Kérlek! – suttogta nyöszörögve. A férfi szétfeszítette térdével a combjait, s egyre mélyebben testébe hatolt. Ártatlansága fájdalmasan ellenállt Tristan lankadatlan akaratának. Könnyek szöktek a szemébe, s utálta magát, hogy könyörögnie kell. – Kérlek, én csak úgy harcoltam, ahogy tudtam. Soha nem akartam a halálodat! Nem érted? Kétségbeesett voltam. Te voltál az erősebb… most is te vagy az erősebb! Nem volt más fegyverem, csak azt használhattam, amim van. Én… – szavai sóhajtásba fordultak, amint tekintete a férfi meztelen testére tévedt. De amit mondott, az érzékeny húrokat pendíthetett meg Tristanban, mert mozdulatai lassan csendesülni kezdtek. Bár elszántsága és szoros ölelése mitsem változott, óvatos figyelemmel a lány arcára nézett. Vonásai megenyhültek. – Mi az, amit kérsz? – kérdezte rekedten. – Még mindig abban bízol, hogy néhány embered itt bujkál a szobában? És mindjárt jönnek, hogy megmentsenek? Nem fognak, erről biztosíthatlak! Ez most az én éjszakám, milady. Az ígéreted beteljesítése. Mondd meg nekem őszintén – ha egyáltalán képes vagy őszinteségre –, hogy mi az, amit akarsz? Genevieve becsukta a szemét, s megborzongott. Hangja nem volt erősebb egy gyenge sóhajnál. – Kérlek… ne okozz fájdalmat. – Akkor emlékezz az ígéretedre, Genevieve. Megesküdtél azon az éjszakán, hogy olyan gyengéd leszel hozzám, mint egy szerető menyasszony. Akkor te se bánts tovább. Sem piszkavassal, amit persze kiválóan tudsz használni, sem ököllel, sem körömmel, sem foggal – sem pedig térddel. A lány nem merte kinyitni a szemét, hogy meggyőződjön a férfi hangjából érezhető mosolygásáról. De mást is érzett ezenkívül. Egész lényét elöntötte a Tristan közelségéből származó sugárzás. Beszivárgott minden idegsejtébe, s testének tapintása felkorbácsolta a vérét. Érezte izmos lábát, domború, férfias mellkasát, keskeny csípőjén lüktető férfiasságát. Tristan még egy pillanatig fölötte maradt, majd az oldalára helyezte a testsúlyát. Genevieve még mindig nem merte kinyitni a szemét. Aztán a férfi ismét simogatni kezdte. Tapintása annyira könnyű és gyengéd volt, hogy a lány még jobban áhítozott utána. Tristan lassan cirógatta Genevieve hasát és csípőjét, majd a lány keblein állapodott meg az ujjai. Tenyerével lágyan birtokba vette, s játszadozott

99

kitüremkedő bimbójával. A lány nagyokat sóhajtott, miközben erőtlen tiltakozást rebegett. Tristan válaszolt rá valamit, de olyan halkan, hogy Genevieve nem hallotta a varázslat ködfátyolán keresztül. A remegés egyre jobban elhatalmasodott rajta. – Csak feküdj nyugodtan – súgta a fülébe a férfi. Úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta ott feküdt volna remegve, elbájolva és nagyokat sóhajtva. Harcolt, ellenállt, ahogy tudott, és vesztett. Most már nem küzdhet tovább. Csak át kell adnia magát a Tristan tapintása okozta érzéseknek. Gyengéd volt, és türelmes. A lány félelmei szertefoszlottak. Az érintésében nem volt semmi durva követelőzés, hanem inkább gyengéd kényeztetés. Valami mélyen legbelül válaszolt ezekre az érintésekre. A varázslatos játék folytatódott a halvány holdfényben. Tristan türelme szinte végtelen volt. Genevieve számára világossá vált, hogy ez az odaadás mennyire magasabb szintű és teljesebb, mint a puszta engedelmeskedés a nyers erőnek. Szinte életre kelt az érintésétől. Mintha teste mind ez idáig hideg lett volna, és most Tristan kezének tapintása felmelegítené. Vágyott rá, hogy megérintse minden porcikáját. Nem Tristan de la Tere, az ellensége érintésére vágyott, hanem a belőle áradó férfiasságra. Tudatának egy szögletében tisztában volt vele, hogy ki is az, aki ezt a kellemes bódulatot okozza, de ez a szeglet is kezdett lassan elhomályosodni. Nem maradt más jelen a szobában, mint a puszta gyönyör és várakozás. Genevieve egy olyan világ küszöbéhez érkezett, ahol még soha nem járt korábban. Elragadtatott hangok törtek fel a torkából, mikor a férfi nyelvével kényeztette kebleit és dudorodó bimbóit. Időnként abbahagyta, majd újból és újból visszatért hozzájuk. Genevieve nem tudta, hogyan történt, de azon kapta magát, hogy cirógatja a férfi bozontos fejét. Térdét önkéntelenül feljebb emelte, s lábai mindjobban szétváltak, ahogy a szenvedély növekedett benne. Belélegezte a férfi izgató illatát, amely még bódultabbá tette gondolatait. Tristan nyelve bejárta a lány keblei közt húzódó völgyet, majd megpihent a másik hegycsúcson. Genevieve kezei a férfi vállára vándoroltak, s csodálattal tapintották a bőre alatt feszülő, vastag izomkötegeket. Mint férfi, valóban csodálatos volt. Erős, kemény és formás. Egészséges és férfias. Aztán ismét fölé hajolt, és megcsókolta. Egy pillanatra feljebb emelte a fejét, és a tenyerébe fogta Genevieve arcát, s ajkaik ismét érintkeztek. Hosszasan és odaadóan. Genevieve-nek gyűlölnie kellett volna a férfit, de nem tudta gyűlölni az általa keltett gyönyört. Azt a varázslatos érzést, amely betöltötte az éjszakát. Önkéntelenül felnyögött, mikor Tristan kezei ismét elindultak lefele a testén, s csípőjét simogatva arra késztette, hogy jobban nyissa szét a lábát. Genevieve tiltakozni akart, de a férfi nem engedte. – Csak nyugodtan… nyugodtan… engedd, hogy megérintselek. A lány kezei a férfi vállához tapadtak, miközben ismét elmerültek egy hosszú csókban, amely elnyomta Genevieve kezdődő ellenkezését. Tristan ujjai megállíthatatlanul haladtak lefelé a lány feszes hasán, majd megállapodtak a combjai hajlatában, s gyengéd simogatásba kezdtek. Genevieve körmei a férfi bőrébe mélyedtek a gyönyörtől. Tristan a lányra nézett, és halványan elmosolyodott. Még mindig volt némi gúny a tekintetében, de már korántsem annyira, mint korábban. Most alig hasonlított arra a férfira, akiről Genevieve azt hitte, hogy meg akarja ölni. – Nyugalom… nyugalom – suttogta neki ismét. Genevieve növekvő izgalommal érezte, hogy a férfi ágyéka az övéhez dörzsölődik. Majd Tristan szája végighaladt a keblein, a hasán, lassan és megfontoltan közelítve célja felé. Genevieve-ből önfeledt kiáltás tört fel, mikor elérte azt. Teste vonaglani kezdett. A férfi megragadta a kezét, és szorosan tartotta. A lány úgy érezte, hogy már nem képes többet elviselni. Tristan felemelkedett, még mindig fogva Genevieve kezét, aki egy pillanatra nagyon

100

utálta az arcán megjelenő diadalmas mosoly miatt. De érezte azt a lüktető, türelmetlen tüzet is, amely benne égett. Tristan a lány feje mellé támasztotta összekulcsolt kezüket, és újból megcsókolva ajkait, lassan a testére nehezedett. Genevieve minden idegszálával akarva a végkifejletet, igyekezett magába fogadni a férfit, de ugyanakkor félt is, és szeretett volna el is menekülni. – Ez neked az első alkalom? – kérdezte a férfi csodálkozva. A lány az ajkába harapott, s dühös sértettséggel válaszolt. – Igen! – gyűlölte, amiért beszélt. Megtörte vele a varázst. – Akkor nem lesz teljesen fájdalommentes – felelte Tristan. Genevieve érezte, hogy fokozódik benne a férfi iránti ellenérzés. Neki ez csak egy egyszerű éjszaka, de a lány számára ez élete egyik nagyon fontos pillanata, melyet nem lehet megismételni. – Gyűlöllek! – nyögte a lány. Tristan kesernyés mosollyal az arcán vette ismét birtokba ajkait. Elengedte a kezét, s így Genevieve átölelhette a férfi hátát. A varázslat érzése megint kezdett elhatalmasodni rajta. Különösen akkor, mikor Tristan keze a legérzékenyebb ponthoz tévedt. Ismét önfeledt kiáltások hagyták el a száját. A hirtelen rátörő fájdalom váratlan volt és meglepő. Szerette volni ledobni magáról a férfit, de nem tehette. Tristan hangjában nyoma sem volt a gúnynak. – Nyugodj meg, és engedd el magad… – ismételte a szavakat, s mozdulatlan maradt, hogy Genevieve hozzászokjon az idegen érzéshez. Könnyek szöktek a lány szemébe, de a férfi folytatta a nyugtatgatást, miközben keze a kebleit simogatta. Majd csókolgatni kezdte az ajkait, s lassan mozogni kezdett. Genevieve nem is tudta pontosan, mikor szűnt meg a fájdalom, hogy betöltse a helyét az élvezet. Az első pillanatban fájdalmas volt és idegen. Túl hatalmas ahhoz, hogy el tudja fogadni. De később ez valahogy megváltozott. Átvette a férfi mozgását, és feloldódott a ritmusban, amely először lassú volt és megfontolt, majd egyre gyorsabbá és önfeledté vált. A bizsergető forróság elöntötte testét, sokkal erősebben és gyorsabban, mint korábban. Teste remegett, miközben simogatta a férfi izmos, testét. Szíve egyre gyorsabban és hevesebben vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Nem bírta tovább elviselni a fokozódó gyönyört. A férfi vállába fúrta az arcát, és felkiáltott, mikor teste görcsös rángatózásba kezdett, és minden megszűnt körülötte, csak valami boldog fényesség lengte körül. Tristan is felnyögött, s a lány érezte, hogy szétárad benne a férfi beteljesült hevülete. Az iménti fényesség lassan üres sötétséggé változott. Genevieve tudatára ébredt annak a fájdalmas és keserű igazságnak, hogy teljese megadta magát a férfinak. Büszkesége, aggodalmai szertefoszlottak, mind, mint széttört tükör csillámai. Itt, most, ezen az éjszakán elvesztette az egyetlen, legfontosabb ütközetet. Elfordult a férfitól, és arcát a párnájába fúrta. Keserves sírás tört ki belőle, melyet csak vállának mozgása árult el. Fel akart kelni az ágyról, de a férfi feküdt a hosszú haján, s így nem tudott tovább fordulni. Érezte, hogy Tristan hüvelykujja cirógatja az arcát. – Sírsz? – kérdezte. Genevieve dühösen felült az ágyán, nem törődve a hajával. – Azt hiszem, hogy ez teljesen normális reakció, megerőszakolás után! A férfi nevetni kezdett, amely csak fokozta a lányban a megalázottság érzését. – Hölgyem, remélem, hogy soha nem fogod megismerni, a valódi jelentését ennek a szónak – felelte, majd hirtelen elhallgatott. – Te minden bizonnyal tudsz még járni – tette hozzá csípősen. – Hidd el nekem, hogy neked fogalmad sincs, mi minden fér bele ebbe a szóba. És bár való igaz, hogy nem ugrottál éppen az ölembe, hölgyem, de utána egészen jól csináltad. Végül is megtartottad az ígéretedet. – Nem! – tiltakozott a lány vehemensen. – Gyűlöllek téged!

101

– Hmm, kedves ágyasom, azt hiszem, okosabb, ha félretesszük a gyűlöletet. Én inkább azt mondanám, hogy éppen elkezdődött közöttünk valami – felelte, majd megsimogatta ujjaival a lány karját, aki erre lerázta magáról a férfi kezét. – Nem! Éppen elég rombolást végeztél már így is. Hagyj most már békén! Megint a férfi nevetése töltötte be a szobát, s most őszinte szórakozás érződött ki belőle. Genevieve tiltakozni próbált, de Tristan megelőzte. – Nem, hölgyem! Nem romboltam le semmit, hanem elkezdtünk valamit közösen. Nem az volt a szándékom, hogy megakadályozzalak a gyönyör és a mélyebb örömök elérésében! – Mélyebb örömök! Megvetem az érintésed… – Te mindig hazudsz, Genevieve! – vágott közbe. – De majd meglátjuk, hogyan gyógyíthatnánk ki belőle. A lány ösztönösen felemelte a kezét, hogy pofon vágja, de a férfi elkapta a csuklóját. Egy darabig nézte Genevieve arcát, majd lehajolt hozzá, és megcsókolta. Minden akarata ellenére újabb hőhullám indult útnak a lány gerincén át. De Tristan hirtelen megszakította a csókot, hamiskás mosoly csillant meg az arcán. – Milyen kár, hogy rettentően álmos vagyok – jegyezte meg, majd felemelkedett, s nekilátott felvenni magára a ruháit –, de ne keseredj el. Nem leszel elhanyagolva. Genevieve gyorsan maga elé kapta a takarókat, s óvatos csodálkozással nézett a férfira. Azt mondta, hogy álmos, de mégis öltözködik. Nem értette viselkedésének okát, bár nem bánta, hogy elmegy, – Itt akarsz hagyni, egyedül? – kérdezte lehajtott fejjel, de hangjában remény csillant meg. – Hát persze, hiszen mondtam, hogy szükségem van az alvásra – felelte röviden, miközben belebújt a nadrágjába. – Ezenkívül – tette hozzá – soha nem fordítok neked hátat. A csizmáit a kezébe fogta, és megindult az ajtó felé. A lány utána kiáltott. – Úgy érted… hogy itt maradok a szobámban, egyedül? Mosolygás volt a válasz – Igen egyedül, kivéve azokat az alkalmakat, mikor kedvemet akarom tölteni veled. – Megvonta a vállát. – Igen, itt maradhatsz. Hacsak nem vagyok túl fáradt ahhoz, hogy kínozzalak. Mert akkor irány a börtön. De ezt még nem döntöttem el. – Édes Istenem – mondta Genevieve lassan, s hangja szinte sóhajtásba hajlott, ahogy kezdte megérteni, hogy milyen szerep is vár rá a férfi életében –, te vagy a leggonoszabb, a leghitványabb, a leg… – Jó éjt, Genevieve – mondta a férfi hűvösen, és kilépett az ajtón. A lány egy hosszú másodpercig szótlanul meredt a csukott ajtóra, majd nem törődve a meztelenségével, felpattant az ágyról és odarohant. Be volt reteszelve kívülről, ahogy azt sejtette. Hátat fordított az ajtónak, és megadóan nekitámaszkodott. Megborzongott a hidegtől majd lassan csúszni kezdett lefelé, egészen míg a padlóig nem ért. Fázósan összefonta karját a keblei előtt. Mintha még mindig érezte volna a férfi izmos testét a karjaiban. Keserves sírásra fakadt.

102

Tizenegyedik fejezet Genevieve lassan ébredt, s nagyon kényelmetlenül érezte magát. Hideg volt, mert már kialudt a tűz a kandallóban. Fázott, de a reggeli nap biztatóan sütött be az ablakokon keresztül. Becsukta a szemét, és az éjszaka történtekre gondolt. Átölelte a párnáját, és még jobban magára húzta a takaróját. Kényelmesen összehúzódott a meleg fészekben, és nagyon szeretett volna még tovább aludni. És arról álmodni, hogy Tristan de la Tere soha nem jelent meg az életében. Mikor a férfira gondolt, úgy érezte, hogy az egész testét elönti a forróság. Soha nem érzett még ilyen mérvű szégyent, mint most. Egy pillanatra felzokogott. De ez már csak csendes maradványa volt az éjszaka során elhullatott könnyeknek, és jajgátasoknak. Mire a férfi távozott, teljesen átadta magát a sírásnak és az elkeseredésnek. Ez volt ugyanis, amit csak akkor tehetett, ha egyedül volt. Előtte soha. Soha nem törhet meg előtte. Pedig most szinte apró darabokban hevert a saját romjain. Nagyot sóhajtott, és az ajkába harapott. Esküdözött, hogy nem adja fel a harcot. Az éjszaka elvesztett egy ütközetet, de a háborúnak még nincs vége. Nem versenyezhet a fizikai erejével. De vannak más lehetőségek is a harcra. Kényszerítheti arra, hogy teljesítse az akaratát, de arra nem, hogy a gondját viselje, vagy elfogadja. A test még önmagában nem jelent semmit – gondolta megvetően. Genevieve még ebben a szánalmas állapotában sem volt képes meggyőzni magát arról, hogy bármilyen formában is alávetett helyzetben volna. Csak bizonyára nem jut el arra a szintre, ahol korábban volt. Nem akart elmerülni az önsajnálat mélységeiben, hiszen a nap ragyogóan sütött be a szobába. Félretette hát a kétségbeesését, és elhatározta, hogy felkel. De ezen a ponton egyelőre nem jutott tovább, mert olyan furcsán és különösen érezte magát, hogy képtelen volt az elhatározásának megfelelően cselekedni. – Hitvány, Lancaster-párti fattyú! – átkozódott dühösen. De tudta, hogy ha ilyen gondolatokon jár az esze, akkor megint sírásban tör ki, márpedig éppen ez volt az, amit nem lenne szabad tennie. Soha, de soha nem adhatja meg neki azt az örömet, hogy megtörve lássa. Nem számít, hogy mennyire is így van valójában. Zaklatottan szipogott, s maga alá húzta a térdét. Azzal biztatta magát, hogy azért nem is olyan reménytelen a helyzete, mint azt gondolni lehetne. Hiszen meg is ölhette volna, vagy bezárathatta volna a Towerbe, vagy a hóhér kezére adhatta volna. Ez mind nem valósult meg. Ez volt az egyik fájdalmas lecke, amit megtanult ma reggel. Nem akart meghalni. Gyűlölte, és megvetette őt, azért, amit tett. És azért, amit kényszerített, hogy érezzen… De ez még mindig jobb a halálnál. Jobb, mint bátorságot színlelve várni a hóhért. Gyorsan kiugrott az ágyból, és a hideg padlón az ajtóhoz sietett. Könnyedén kiemelte a helyéről a rudat. Ráébredt, hogy meztelen, ezért gyorsan megfordult, s körülnézett. Azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy elvették a ruháit, de nem így volt. Felkapott egy puha, meleg köntöst, és gondosan magára öltötte. Már nyilvánvalóan elég késő lehetett, de még senki sem jött hozzá. Vett egy mély lélegzetet és ismét az ajtóhoz sietett. Abban bízott, hogy valaki kinyitotta időközben a zárat. De nem így volt. Eljött az ajtótól és fázósan összefonta a karját. Eszébe jutott az a keserű tény, hogy ő most fogoly a saját szobájában. Esküdözni kezdett, hogy meg kell szöknie. Anglia trónja meglehetősen ingatag alapokon nyugszik. Vannak még York-párti emberek, akik többet 103

szeretnének, mint amennyit Tudor Henrik adhatna nekik! Ezek ismét fellázadhatnak ellene, mint ahogyan ő lázadt fel Richard ellen. És akkor tovább folytatódna ez a szörnyű háborúskodás. Még több nemesi fej hullana a porba – gondolta csüggedten. Megtorpant egy pillanatra, és egy mélyet sóhajtott. Angliának az volna az érdeke, ha végre befejeződnének ezek a csatározások, és Tudor Henrik bebizonyítaná, hogy erős kezű király, aki keményen kordában tartja a háborúskodó nagyurakat. Az lenne a legjobb, ha az egész nemzet összefogna, és mindenki a népjólétét tartaná szem előtt. Keserű mosoly jelent meg a lány arcán. A béke valóban nagyszerű dolog volna, de neki elég nehéz teljes szívéből ezt kívánni, hiszen mindent elvesztett a legutóbbi lázadás alkalmával. Mikor rabként él a saját várában. Fogvatartójára gondolt, aki olyan közel került hozzá a múlt éjszaka, hogy most is érzi az illatát, a leheletét. Visszaidézett az emlékeibe minden fájdalmas pillanatot. Nem leszek a rabja – gondolta. Nem leszek! Nem leszek…! Genevieve-nek nem volt semmilyen használható terve, csak sziklaszilárd elhatározása. Csak a szavakat ismételgette kétségbeesetten. Emlékeznie kellett, hogy ki is ő valójában, a büszkeségére és a tiszteletre, ami övezte. Az ajtóhoz ment, és határozottan kopogtatott. Nagyon szeretett volna megfürdeni. Nem bírta tovább magán érezni a férfi szagát. Senki sem jött ajtót nyitni, pedig biztos volt benne, hogy valakinek odalent hallania kell a kopogását. Összeráncolt homlokkal fordított hátat. Az ágyára tévedt a pillantása. A letépett drapériákra és a takarókra. Átkozódott. Semmivé vált a magára kényszerített nyugalma. Dühösen odaszaladt, s mindent ledobált róla, majd megtaposta. Végül mérge alábbhagyott, pedig már nagyon közel volt ahhoz, hogy ismét zokogásban törjön ki. Összeszorította a fogait, és igyekezett kordában tartani az érzéseit. Szüksége van az indulataira, de csak akkor, ha tud nekik parancsolni. Vissza kell nyernie a nyugalmát, hűvösnek és türelmesnek kell maradnia mindaddig, amíg valami lehetőséget nem talál a szökésre. Meg kell győznie saját magát, hogy legbelül teljesen sértetlen. Megborzongott. Ki segítene neki, ha most visszautasítaná a férfi? Tristan felajánlott egy bizonyos kegyelmet – a hódítók kegyelmét! gondolta utálkozva –, és válaszképpen tőrbecsalták. Ha valaki egyszer már belenézett a sötét szemébe, és megérezte bosszújának erejét, akkor kétséges, hogy valaha is ismét szembeszállna vele. Lépteket hallott, ezért gyorsan megfordult és az ajtóhoz szaladt. Öklével dörömbölt rajta, követelve, hogy nyissák ki. A lépések egyre távolabbról hallatszottak. Akárki is volt az, ügyet sem vetve a dörömbölésre, továbbment. Genevieve döbbenten lépett hátra. Hiszen ez az ő vara! Az ő szolgái! Az emberek, akik az apja kegyelméből nyerték el szabadságukat. Szeme lángolt, s összeráncolta a homlokát. Megértette, amit Tristan meg akart értetni vele. Azt, hogy ő egy jelentéktelen fogoly. Az ágyához rohant, és dühösen belerúgott, amit azonnal megbánt, rettenetesen fájni kezdett a lábujja. Tristan biztosan tudja, hogy mennyire szeretne megfürdeni. De hagyja, hogy csak szenvedjen magában, és gondolkozzon. Hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Odament az ajtóhoz, s egy nagy levegőt véve felkiáltott. – Segítség, tűz van! Az ajtó olyan gyorsan kinyílt, hogy az őrnek minden bizonnyal előtte kellett állnia. Genevieve gyorsan, és fürgén cselekedett. Amíg a katona befutott a szobába, addig ő ügyesen kisiklott az ajtón. Már a lépcsőnél járt, mire az őr észrevette, hogy mi is történt valójában. A nagy fogadóterem teljesen üres volt, de hangokat hallott kiszűrődni a dolgozó szobából. Nem törődött velük, hanem szaladt tovább. A kedves, öreg Griswald került elé a konyha felől. A lány boldogan felkiáltott, és átkarolta a férfit. A mogorva öregember zavartan arrébb lépett, hiszen nem volt hozzászokva efféle gesztusokhoz.

104

– Lady, látom jól vagy! És nincs semmi bajod! Azt hallottam… Griswald nem folytathatta, mert az őr leért a lépcső aljára, s ugyanebben a pillanatban kinyílt a dolgozószoba ajtaja is. Tristan és Jon lépett ki rajta. Az őr megtorpant, és elvörösödött Tristan kérdő tekintetétől. Griswald, aki kedvelte Genevieve-t, korához képest bámulatos gyorsasággal sarkon fordult, és már indult is a konyhába. Tristan a fiatal őr felé fordult. – Mit jelentsen ez? – kérdezte csendesen. A lány meglepődve állapotta meg, hogy a férfi olyan hangsúllyal beszél róla, mintha csak egy bútordarab volna. Mintha ott sem lenne, vagy még rosszabb: mintha nem ismerné a nyelvet. Vagy egyáltalán nem jelentene semmit. – A… hölgy sikított, Tristan uram. Erősen és ijedten, és mintha azt vettem volna ki belőle, hogy tűz van. Berohantam, s azt láttam, hogy… Tristan sötéten nézett rá. – Ha legközelebb hasonló kiáltást hallasz, Péter, akkor hagyd csak nyugodtan bent égni a ladyt – tekintete minden különösebb kifejezés nélkül Genevieve felé fordult, majd visszatért az őrhöz. – Megértetted? Peter lehajtotta a fejét, a lány pedig érezte, hogy elönti az indulat. Megint megtapasztalta, amit egyszerűen nem volt képes elhinni. Hogy senki sem kelt a védelmére, senki sem szállt szembe miatta Tristannak. Nem csak arról van szó, hogy a férfi akarata ellenére Edenbyben szándékszik tartani, de ki sem teheti a lábát a szobájából. Az a kis hely a börtöne. Tristan ismét a lányra nézett. Gúnyosan bólintott felé, majd felé nyújtotta a karját, hogy felajánlja kíséretét a szobájáig. Genevieve nem vette figyelembe a gesztust. Szíve vadul kalapált. Nem merte bevallani magának, hogy mennyire szüksége lenne most a friss levegőre. A kandallóhoz sétált, ahol vidám tűz lobogott. Bátorságot kell merítenie valahonnan, vagy legalábbis a látszatát kelteni. A hátát mutatta a férfinak. Összefonta a karját maga előtt, hogy melegedjen egy kicsit, s a válla fölött hűvösen hátraszólt. – Sajnálom, hogy megzavartam a zsákmányával foglalkozó győztest, Tristan uram, de elviselhetetlen szomjúság tört rám, s ezenkívül szeretnék megfürdeni. – Genevieve. Ez száraz parancs volt. Genevieve erős késztetést érzett, hogy megforduljon. A szíve kalapálni kezdett. Bárcsak kirohanhatna az ajtón! Bárcsak repülni tudna, mint egy sas vagy egy sólyom. Magasan fenn az égen – szabadon! Nem fordult meg. A férfi megismételte a nevét, most már egy kicsit idegesebben, de a lány továbbra sem mozdult. Káromkodás tört fel Tristanból hirtelen. Genevieve ijedten hallotta a közeledő lépések zajából, hogy a férfi megindult feléje, és mindjárt odaér hozzá. – Tristan! – Jon volt, aki a barátjára kiáltott, s a lány örömmel fedezte fel az együttérzést a hangjában. De Tristan nem állt meg. Közeledett felé, s az utolsó lépteinél a lány már nem bírta tovább, gyorsan felé fordult. Tristan, Genevieve vállára tette a kezét, aki visszafojtott egy ajkat elhagyni készülő sóhajt. A férfi maga felé fordította a lány arcát, aki tűrte a fekete szemek mélyre hatoló tekintetét. Érintése és könyörtelen tekintete csüggedést táplált Genevieve szívébe. Ismét tudatára ébredt erejének és férfiasságának. – Jössz velem a saját akaratodból…? Tristan nem folytatta a másik lehetőséggel, mert az kimondatlanul is jelen volt, sokkal erősebben és kihívóbban, mintha befejezte volna a mondatot. Genevieve érezte, hogy kezd visszaszivárogni bele a bátorság. – Van néhány lakájod, Lord Tristan, akik a parancsaidat lesik. De én nem vagyok egy közülük. Lehet nálad a hatalom, és állhatsz a győztes oldalon – legalábbis egyelőre. De én

105

soha nem hajtok fejet előtted. Olyan lassú bosszút választhatsz, amilyet csak akarsz, de én az utolsó erőmig harcolni fogok ellened. A férfi hosszasan nézett rá, s mintha valami megcsillant volna a szemében. Tisztelet volt vagy talán szórakozás, vagy csak egyszerűen egy pillanatnyi kedélyállapot, ezt Genevieve nem tudta megállapítani. Egy pillanatig azt hitte, hogy Tristan feladja a vele kapcsolatos terveit, a megbocsátás útját választja, de nem így történt. – Akkor hát legyen – mondta csendesen, egyetértőleg és hirtelen lehajolva átfogta a lány derekát, és viszonylagos kíméletességgel a vállára dobta. Genevieve reakciója nem volt éppen méltó egy főúri kisasszonyhoz. Ütött, karmolt és mindenféle válogatott szitkokat mondott. Tristan nagy önuralomról adott számot, mert mindezek ellenére nyugodt maradt, és határozott léptekkel cipelte a lányt a szobája felé. Már a lépcsőfordulónál járt, amikor Jon felé fordult, s csak annyival emelte magasabbra a hangját, hogy túlszárnyalja Genevieve kiáltozását. – Bocsáss meg, Jon, nemsokára visszajövök. Vagy nem, várj egy kicsit… jöjjünk össze mondjuk… egy óra múlva, rendben? A lány nem tudta, hogy Jon igent mondott-e vagy nemet, annyira eluralkodott rajta a pánik. De hirtelen erőt vett magán, s eltűnődött, hogy vajon jó ötlet-e ezt a heves tiltakozást minden alkalommal eljátszania. Lehet, hogy egy kellemetlen tüskét jelent a férfi oldalában, de egyébként mi más számottevő haszna van belőle? – Nem! – kiáltotta Genevieve hirtelen megmerevedve, abbahagyva a küzdelmet. Igyekezett a férfi vállára tenni a kezét, hogy felegyenesedhessen, és megpróbált nem dadogni. – Nem, bátor bajnokom! Ne engedd, hogy a foglyod eltérítsen a zsákmányolt birtokod ügyeitől! A lány érezte, hogy a férfi egy pillanatra megtorpan, s szinte látta szemének fenyegető felvillanását, s tekintetében a halálos kihívást. – Azt hiszem, hogy a zsákmányolt birtokom ügyei egy rövid ideig elviselik a hiányomat – felelte. Genevieve-nek sikerült úgy fordulnia, hogy a férfira nézzen. Gúnyos mosoly volt az arcán, amely világosan kifejezte számára, hogy ha sok bajt okoz, akkor előbb vagy utóbb végezni fog vele. – A lábamon akarok menni! – jelentette ki. Ijedten vette észre, hogy a fogadóterem kezd egyre jobban benépesedni Tristan embereivel, a szolgálókkal és az ő barátaival. Edwyna is ott volt, a lépcső alján állva, s kezét a torkához szorította. Arca sápadt és ijedt volt. Tamkin is ott állt mögötte. Mindketten nyugtalannak látszottak, de nem mertek közbeavatkozni. Ő pedig itt van ellenfele vállán, harcolva egy vesztett küzdelemben, amelybe belesodorta a barátait is. Nem akarta, hogy szenvedjenek miatta. – Gyalog akarok menni! – ismételte eszelősen. De már túl késő volt. A férfi nem törődött sem vele, sem pedig az összesereglett nézőközönséggel, és csendesen megindult felfelé a lépcsőn. Udvariasan elnézést kért Edwynától, mikor elhaladtak mellette. – Kérlek! – ez Edwyna hangja volt. Tristan először nem állt meg, mikor a nagynénje a férfi vállára tette a kezét. Mintha meg sem érezte volna a finom érintést. De mikor megrántotta az ingjét, megtorpant, udvariasan várta Edwyna mondandóját. – Tristan, könyörgöm, engedd, hogy lássam, és beszéljek vele! A hangjából áradó kín és gyötrelem még a legkeményebb kőszívet is meglágyította volna. De nem Tristant. Udvariasan, de elutasítóan felelt Edwynának. – Edwyna, nem. Talán majd egy későbbi alkalommal, de most nem. – Tristan, a Towerben is adnak a foglyoknak bizonyos engedményeket! – könyörgött Edwyna. És Genevieve megijedt a nagynénje könyörgő hangszínétől, és meglepődött a közvetlenségétől. Edwyna elfogadta a Lancaster-párti hódítót.

106

Tristan halkan felsóhajtott. – Nem tehetem, hölgyem, mert akkor ez a kedves rokonod lerombolná azt a békét a lelkedben, amit találtál. Belekeverne a cselszövések véget nem érő láncolatába, és én ennek nem nagyon örülnék. Talán majd később. – Kérlek, Tristan… Edwyna már nagyon közel állt a síráshoz. Genevieve szánakozva rákiáltott. – Az Isten szerelmére, Edwyna! Ne könyörögj! Soha ne könyörög egy olyan embernek, aki megszállta és elrabolta az otthonodat! Megpróbált úgy fordulni a férfi vállán, hogy szembenézhessen a nagynénjével. De Tristan még erősebben kezdte szorítani. A lány tovább küzdött, de biztos volt benne, hogy sikerült felbőszítenie a férfit. Tristan továbbra is udvariasan viselkedett Edwynával. Genevieve keserű szájízzel gondolt rá, hogy milyen vágyakozva könyörgött kegyelemért a nagynénje számára, aki most szemlátomást elfogadta a sorsát. – Milady, ha esetleg tovább engednél…? Edwynának nem volt más választása. Genevieve-nek sikerült olyan helyzetbe tornáznia magát, hogy láthassa nagynénje arcát, miközben Tristan rendületlen léptekkel folytatta útját. Arca sápadt volt, és fájdalom ült rajta. Szemeik kétségbeesetten összefonódtak egy hosszú pillanatra. Tristan hirtelen irányt változtatott, s egy erős lökéssel kinyitotta Genevieve szobájának ajtaját. A lány egy pillanat múlva már az ágyon feküdt, ahová a férfi egy erőteljes mozdulattal ledobta. Gyorsan a térdeire ugrott, hogy kész legyen elhárítani egy esetleges támadást. De nem támadt rá senki. Tristan szétvetett lábakkal és csípőre tett kézzel állt előtte, s úgy nézett le rá. – Gondoskodni fogok róla, hogy a jövőben ne csinálhass vaklármát. Nem olvastad Aesopus meséit? Ha ez a szoba egyszer valóban tüzet fogna, akkor te nyugodtan bennégnél, hiszen senki sem hagyná bolonddá tenni magát ezek után. – Ha megmondanád az embereidnek, hogy válaszoljanak a hívásomra – felelte Genevieve dühös lendülettel –, akkor nem keresnék ilyen ürügyeket arra, hogy kijöhessek a szobámból. – Hölgyem, időben megkaptad volna azt a választ. De meglehetősen elfoglalt voltam ahhoz, hogy rögtön hozzád jöjjek. – Nem akarom, hogy te gyere. A saját szolgáimat akarom! – Nem kellett volna éhezned – felelte szelíden. Genevieve gyorsan átgördült az ágy túloldalára, s ott bátran a férfi szemébe nézett. – Edwyna igazat mondott, ó, nemes uram – mondta, minden megvetését beleadva –, még a Towerban is engedélyezett a látogatás! – De te nem a Towerban, vagy, ugye Genevieve? – Szívesebben lennék ott! Jogom van… – Neked nincsenek jogaid. Egyáltalán nincsenek. Akkor vesztetted el őket, mikor megpróbáltál megölni. A lány úgy érezte, hogy az egyébként nagy és levegős szobája, most túl kicsi és szoros. Tristan volt ennek az oka. Ha ő jelen van, akkor az egész helyiség megtelik a személyiségével és akaratával. – Ennek ellenére nem értem – felelte Genevieve szomorúan –, miért tagadsz meg tőlem olyan alapvető dolgokat, mint a fürdés és az evés? – Én nem tagadok meg tőled semmit – jelentette ki a férfi –, csak egész egyszerűen már nem vagy a ház asszonya többé. A szolgák már nem a tieid, hanem az enyémek. Mikor elhatároztam… Genevieve nem tudott uralkodni az indulatain, bármennyire is szeretett volna. Felkapta az egyik keze ügyébe eső párnát, és szitkozódva a férfihoz vágta.

107

Tristan elhallgatott, miközben jobb kezével elkapta a felé tartó párnát. Türelmesen és nyugodtan nézett a lányra, s arckifejezése világosan tükrözte tettének értelmetlenségét. Genevieve nem tehette meg nem történtté tenni a dolgot, ezért viszonozta a férfi tekintetét. Nyugtalansága nőttön-nőt. Mellkasa hevesen hullámzott, szapora légzése miatt. A férfi hirtelen a lába elé pillantott. Most vette csak észre, hogy a lepedőn áll, melyet Genevieve dobott a padlóra. Utána ismét a lány szemébe nézett, s arcán mosoly csillant meg, amely egyre szélesebbé változott, látva Genevieve növekvő zavarát. A lány tekintete beszédesen árulkodott a történtekről. – Benned aztán van temperamentum, Lady Genevieve – jegyezte meg csendesen. A lány elfordult tőle. Vesztesnek és megszégyenültnek érezte magát. Azt akarta, hogy Tristan elmenjen. – Nem fogom többször félrevezetni az emberedet – ígérte meg. Igyekezett, hogy szavai meggyőzőek legyenek. De nem voltak azok. Úgy szakadt ki belőle, mint egy sóhaj, s a hangja ráadásul még remegett is. – Úgyhogy nyugodtan elmehetsz. Térj vissza a… birtokod ügyeihez. Tristan tompán felnevetett. – A lopott birtokomhoz? – Nem tagadhatod, hogy az! – kiáltotta, s közben szitkozódott magában, hogy miért nem tudja tartani a száját. Úgy érezte, mintha a férfi tekintete égetné a hátát. Térdei remegni kezdtek, pedig mindent megtett, hogy szilárdan és határozottan álljon a lábán. – Ne aggódj, Genevieve. Úgy tűnik, hogy különleges tehetséged van ahhoz, hogy megzavard a dolgokat, és ezt ki is használod. Megzavartál, de ha már úgyis itt vagyok, akkor gondoskodok mindarról, amelynek hiányát érzed. Orvosolom a panaszaidat. Az ajtóhoz lépett, és kikiáltott az őrnek, hogy hozasson egy tál ennivalót a hölgynek, majd ismét a lányra nézett, aki még mindig a hátát fordította a férfinak. – És egy kád fürdővíz volt a másik, hölgyem? Genevieve határozottan megrázta a fejét. Nem akart semmit, amíg Tristan a szobában volt. – Ó, hát persze, már emlékszem! És kád forró és illatos fürdővíz. Péter, intézkedj, hogy hozzanak egy kád meleg vizet is, de azonnal! Becsukta az ajtót, és a szoba belseje felé indult. Genevieve tudta, hogy mit csinál, anélkül hogy hátrafordult volna. Érezte a hideg, szívtelen tekintetét is. Lágy borzongás futott rajta végig. Hideg? Nem, nem az, mikor a karjaiban tartotta. Akkor maga volt a tűz. De csak a teste – győzködte önmagát. A lelke nem lobbant fel, csak a teste. Rádöbbent arra, hiába esküdözik, hogy pusztán a testi vágy az, amit felkelt benne a férfi, mert Tristan ugyancsak így van ezzel. Talán sokkal inkább, mint ő. – Á, már itt is vannak – indult a férfi az ajtó felé, mihelyt meghallotta a közeledő léptek hangját. Genevieve nem mozdult. Nem fordult meg, mialatt behozták a kád meleg vizet és a tál ételt. Lassan a helyére vitték és leállították, s kivitték a tegnap esti kádat. Hallotta, amint egy női hang mondott valamit Tristannak. Addie, a konyháról – gondola bizonytalanul a lány. A lépések zaja távolodott. Hallotta, amint az ajtó becsukódik. Feszülten figyelt, hogy vajon bent maradt a férfi, vagy elment? Reménykedve megfordult, de csalódnia kellett. Reményei foszlányokra szakadtak, mint a sziklára csapódó hullámok. A férfi egy székre téve a lábát, a térdére támaszkodott, és őt nézte. Karját gálánsán felemelve a fésülködőasztal felé mutatott, ahol egy tálcányi ínycsiklandozó ennivaló illatozott hívogatóan, s előtte egy kád víz gőzölgött. A látvány valóban nagyon csábító volt, de Tristan jelenléte megtörte a varázst. – A fürdő, amit kívántál, milady. A férfi nevetett, s láthatóan jól szórakozott a lány zavarán. Genevieve felülemelkedett az indulatain és kedvesen visszamosolygott. És célzatosan megjegyezte: – Igen, ezt kívántam. Még soha nem éreztem magam úgy beszennyezve, mint most.

108

Lehajtotta a fejét, és hosszú haja az arca elé omlott. Tétován hátrébb lépett, s azon tűnődött, hogy az ilyen megjegyzései mennyire bosszantják fel a férfit. Tristan Genevieve-t nézte, s együttérzőn megrázta a fejét. – Beszennyezve? – Rettenetesen. – Akkor, Istenemre mondom, hogy nagyon rossz szolgálatot tettem neked az éjszaka. De semmi baj. Itt az alkalom, hogy elnézésedet kérve most helyrehozzuk. A lány szeme tágra meredt a riadalomtól, látva, hogy a férfi a fésülködőasztalához lép, és keresgetni kezd az illatszerei között. Kiválasztott egyet, és lelkes mozdulattal Genevieve felé fordult. – Rózsa! Igen, rózsaolaj, azt hiszem, ez éppen megfelelő lesz. Szerinted is? Genevieve nem tudott felelni. A falhoz támasztotta a hátát, és nézte, amint Tristan a kádhoz lép, és beleönt egy adag illatszert a vízbe, majd mély lélegzetet véve beleszagolt a felszálló gőzökbe. – Hmm – fordult a lány felé –, azon tűnődöm, hogy ez most piros vagy fehér rózsának az illata vajon? Ha számít-e ez valamit egyáltalán, miután leszakítják a virágot a tőről? Genevieve megint nem válaszolt, de még csak meg sem mozdult. Szemét gyanakvóan szegezte a férfira, és egyre kellemetlenebbül érezte magát. Tristan arca felderült ettől a látványtól. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha semmiféle rosszindulat nem lakozna benne, csak egy kis játékos gonoszkodás volna a szándéka. De ez valahogy még félelmetesebb volt, mint a füstölgő harag és bosszúvágy. – Nem kellene már visszamenned a dolgozószobába? – tört fel belőle a bátor kérdés, miközben egy lépéssel hátrébb lépett. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz az ideje, hogy találkozz vele, ahogy megígérted! – Nem, hölgyem, az még sokára lesz. Elítéltél azért a bánásmódért, amit a foglyomnak nyújtani tudtam. És most láthattam a foglyomat koszban és sárban, nélkülözésben fetrengeni. Milyen fogvatartó lennék, ha itt hagynám őt ebben az állapotban. A lány felé nyújtotta a kezét. Amint az erős, bronzbarna kezek a derekára fonódtak, teljes szívéből azt kívánta, hogy jöjjön valaki, aki valamilyen sürgős ügy miatt elhívja Tristant. Fogása erős volt, nagyon erős, és mintha forró láz lüktetett volna testében. Az ébredező feszültség olyan volt, mint a gyülekező viharfellegek komor hangulata, és robbanékony, mint a puskapor. Villámló szeme arról árulkodott, hogy most nem az ellenséget látja benne, aki felesküdött, hogy harcol ellene, hanem egy foglyot, aki az övé, de több, mint egy alárendelt játékszer. – Ne! Sikítok! Hangosan és erősen! Mindenki hallani fogja, hogy az új birtokos… Tristan nevetése szakította félbe. – Igen, bizonyára hallani fogják. És ha tovább is sikítozol, akkor azt is pontosan hallják majd, hogy te mit csinálsz… ezeknek a sikolyoknak és kiáltásoknak van ugyanis egy sajátságos ritmusa, nem tudom, észrevetted-e? Ha eddig nem, akkor most igen! – Ó! Gyűlöllek! Hagyjál! – kiabálta a lány, s látta, amint eltűnik a gonoszkodó nevetés a férfi arcáról, és nyers, elemi vágy jelenik meg rajta. Látta, amint vonásai megkeményednek, ahogy magához vonja. Érezte, hogy az ő szíve is gyorsabban ver. Ó, hogy gyűlölte ezt a mindent elsöprő lendületet, ezt a feltörekvő és megállíthatatlan vágyat! A tüneteit már jól ismerte: hőhullámok, izgalom, reszkető végtagok és gyengeség. – Nem! – kiáltott fel, és kiszakította magát a férfi karjaiból. Kábult volt, és tudta, nem menekülhet előle. Csak időt akart nyerni, hogy meggyőzze magát: nem jelent neki semmit Tristan érintése, csak az érzékeit korbácsolja fel. Ezzel az új felismeréssel felvértezve, mindez nem más, mint egy feltörő elemi ösztön, amely független a férfi személyétől. Tristan elkapta a karját, és visszaperdítette magához. Arcán elszántság tükröződött. Most már sokkal erősebben szorította, mint az előbb.

109

– Ne… – alig bírta kipréselni magából ezt a tiltakozást, de a férfi nem törődött vele. Felkapta Genevieve-t, és a levegőben magához szorítva lehúzta róla a ruhát, majd határozott léptekkel a gőzölgő kádhoz vitte. – Kérlek, ne… A víz meleg volt és illatos. Tristan óvatosan tette bele, vigyázva, hogy a haja a kád peremén kívülre kerüljön. Nagyon gyorsan mozgott. Felegyenesedett, és már húzta is le magáról a csizmát, majd minden rajta lévő ruhadarabot. Ott állt előtte teljesen meztelenül. Genevieve nem bírt ellenállni a férfi arányos és izmos teste iránt fellobbant csodálatának. Tristan megfogta a szappant, s belépett a lány mellé a kádba. Genevieve izgatottan figyelte, amint a víz kifolyik a kádból. Szíve hevesen dobogott. Nem akarta látni a férfit, de ugyanakkor egyre jobban elöntötte a forróság. Tristan térde a lány combjai közé ékelődött. A kád túl kicsi volt kettőjüknek, s ő érzett mindent a férfi testén, amit nem akart érezni. Nem számít, hogy piros vagy fehér a rózsa, ha már leszakították a tőről – jutott eszébe Tristan mondata. A férfiassága olyan erőt kölcsönzött neki, hogy ez erősebb volt bármely bódító anyagnál. Varázslatos volt a tapintása, testének feszülő izmai pedig kőkeményen duzzadtak. Gyengéd, de céltudatos csókjai lélegzetelállítóan ragadták magukkal egy örvénylő, álomszerű világba, ahol önként és lelkesen adta meg magát, de nem a férfinak, hanem az érzésnek. Tristan, Genevieve szemébe nézett. Ördögi kísértés csillogott a szemében, amely visszahúzta a lányt az álomvilágból a jelenbe. Gonosz mosoly költözött az arcára, s gúnyosan megjegyezte. – Ó, hölgyem. Elhanyagoltam a kötelességemet! Hogy segítselek megtisztítani attól a rettenetes szennyeződéstől! Genevieve megpróbálta megtörni a hatást, s fel akart állni, de lábai összegabalyodtak a férfiéval. Tristan felnevetett, megragadta a kezét, majd lassan visszahúzta. Testük összeért. A lány törékenysége és a férfi durva keménysége. Egymásra néztek. Genevieve nem bírta behunyni a szemét. Teljesen el volt kábulva, s nem látott mást, csak a férfi tekintetének erejét. Aztán eltűnt a hűvös merevség. Időtlen melegség öntötte el, s nem látott semmit. Tristan karjai és csókjai magukba zárták. Forró gőzök kavarogtak körülöttük, amely vad vágyat táplált a testében. Kezdtek elhatalmasodni rajta a mindent elsöprő tűz. Tristan hirtelen mozdulatlan maradt, s még egyszer a lány szemébe nézett. Majd elengedte Genevieve-t, s egyik lábával kilépett a kádból. Nem volt további játék, további kísértés. Sem további fájdalom csak égő szenvedély, amely mély volt, és heves. Forgószél, melyben lebegve tökéletesen tisztában volt a férfi mozdulataival. A férfi vállába mélyesztette ujjait és felkiáltott. Tristan ernyedten támaszkodott fölölötte. Szenvedélyeik lecsendesedtek. – Ó! – kiáltott fel a lány, s nagy nehezen kimászott a kádból, majd felszedegette a padlóról ruhája maradványait, kapkodva vizes testére húzta és az ágyába menekült. Onnan nézte a férfit. Arra gondolt, hogy megint nevetni fog, hiszen ismét könnyedén bolondot csinált belől, Meglepetésére azonban a férfi nem nevetett, hanem elgondolkodva nézett rá. Egészen addig, amíg Genevieve el nem fordította róla tekintetét, s fektében hátat fordított neki. Elhatározta, hogy nem fog sírni. Akkor sem, ha elmegy. Csak menjen már! Szedje össze a ruháját, s induljon Jonhoz! Tristan kilépett a kádból és megállt. Genevieve ijedten várta, hogy odajön hozzá, de nem így történt. Hallotta, amint megmosta az arcát. Erezte, hogy őt nézi, miközben szedegeti a ruháit a padlóról, s magára ölti őket. Lehunyta a szemét. Hosszú csend ereszkedett közéjük. – Ne felejtsd el, milady, hogy az ennivalód itt van a tálcán – emlékeztette Genevieve-t a férfi. – Jobban jársz, ha megeszed, mielőtt kihűl. – Kifelé innen!

110

Tristan felnevetett. Lágyan, s kicsit kesernyésen. – Ó, igen. Már megint tökéletesen be vagy szennyezve. Bocsáss meg nekem, hölgyem. De meg kell mondanom, hogy egyre közelebb kerülsz ahhoz, hogy beteljesítsd az ígéretedet! Mérges volt a hangja. Genevieve bátorságot gyűjtött, hogy ránézzen, de már csak az ajtó csapódását hallotta. Akkorát csattant, hogy szinte beleremegtek a falak.

111

Tizenkettedik fejezet – Szép napunk van – állapította meg Jon, miközben Tristannal az oldalán kilovagoltak Edenby kapuján. Valóban szép volt ez a nap. Ősz volt, melyről a költők annyi szépet írtak. A nap éppen felettük járt, fényesen és ragyogóan. Enyhe szellő lengedezett körülöttük. A fák és bokrok levelei lágyan ringatóztak a mezőkön és dombokon. Az ősz a szivárvány minden színében játszott körülöttük. Az aratás és bőség évszaka volt ez. Minden élőlény tisztában volt ezzel, a lovak, a tehenek, a mezőn legelő bárányok, sőt még az égen röpködő madarak is. Tristan mormogott valamit válaszképpen. Jon barátjára nézett. Tristan tekintete sötét volt és réveteg, mintha komor viharfellegek vonultak volna át rajta, melyek megkeményítetek vonásait. – Emlékezz rá, barátom – mondta Jon lágyan –, hogy minket mindig a jó szándék vezérelt az utunkon. De a mostani zsarnoki arckifejezésed nem sok békét és harmóniát tükröz. Tristan megrázta a fejét, és barátjára nézett. – Igen, Jon. Valóban szép napunk van. Minden az ősz színeiben pompázik. Isten áldása tükröződik mindenen. A természet szépségei mintha nem tudnák, hogy milyen nagy dolgok történtek a közelmúlton. Hogy Richardot megölték, s Henriket koronázták királlyá. Volt némi keserűség Tristan hangjában. Jon nem válaszolt rögtön, megpaskolta lova nyakát. – Na most te vagy az, aki komor képet vág – jegyezte meg Tristan. Jon megvonta a vállát, és kíváncsian nézett barátjára. – Sokféleképpen láttalak már, Tristan. Láttalak dühösnek, fájdalmasnak. Tudom milyen vagy, mikor bölcs döntéseket hozol, vagy mikor kegyelmet gyakorolsz. Ismerlek, milyen vagy, mikor félelem nélkül farkasszemet nézel a halállal, és láttalak könyörtelennek és kegyetlennek is. Tristan arca elkomorult, s kíváncsian figyelte, hogy mi következik. – De meg soha nem láttalak olyannak, mint most – nyugtalannak, mérgesnek és morózusnak. – Nagy dolgok járnak a fejemben, mióta Henrik trónra került. Az országnak békére van szüksége. – Hát persze. És neked is! – Az ember csak a halálban találja meg a saját békéjét – felelte Tristan morogva – gyere, menjünk, látogassuk meg a parasztokat – mondta, és megsarkantyúzta a lovát. Jon felsóhajtott, s kelletlenül követte. Elértek egy zsúptetős, fehérre meszelt kunyhót, amely mellett már sokszor ellovagoltak korábban. Egy ősz, nagytermetű földműves lakott benne három felnőtt fiával és feleségével. Most éppen a házikója előtt tett-vett valamit, mikor megpillantotta a közeledő lovasokat és eléjük sietett. Alázatosan hajlongva hallgatta végig Tristant, aki elmondta neki, hogy ezentúl Tudor Henrik mint VII. Henrik király irányítja Londonból az ország ügyeit, s ő, Tristan de le Tere lesz ennek a birtoknak az ura, de ez semmilyen változást nem jelent majd az ő életükben. Nem fogja emelni az adókat, dolgozhatnak úgy, mint eddig, az emberek és a föld javára. A paraszt szemlátomást aggódott. Az időközben köréje gyülekező gyerekei hasonlóképpen. Csak néztek Tristanra, de nemigen mertek sokat szólni. Végül az egyik fiatal legény vette a bátorságot, és biztosította a lovagot, hogy rendre befizetik majd az adót, melyet minden bizonnyal meg fognak tudni termelni, hiszen földjük jó, ők pedig keményen akarnak dolgozni. 112

– Richard, Henrik, Tom vagy Pete – jegyezte meg a legkisebb fiú, a lóhátról föléjük magasodó lovagoknak – teljesen mindegy számunkra, hogy kinek az uralma alatt trágyázzuk a földet! Jon legnagyobb meglepetésére, Tristan felnevetett. Feszültsége szemlátomást oldódni kezdett. Ettől valamennyiük kedve jobbra fordult. Jon megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tristan soha nem bántott volna egy kamaszgyereket, de hogy megnevettette a megjegyzése, attól megnyugodott. Majd Tristan arca hirtelen elkomolyodott. – Lehet, hogy Edgar Llewellyn is hasonlóan látta ezt a dolgot – mondta elgondolkodva. Egy nő dugta ki a fejét a kunyhó ajtaján, majd sietett, hogy üdvözölje a látogatókat. Széles hátsófele, és pirospozsgás arca volt. Keze bütykösnek és elhasználtnak tűnt, jóval idősebbnek, mint amennyi éves az asszony lehetett. Vonásai, őszes haja ellenére is, csinosnak volt mondható. Udvariasan meghajolt a lovagok felé. Tudatában volt, hogy Tristan a birtok ura. Megmondta, hogy őt Megnek hívják, a férjét pedig Seth-nek, s megkérdezte, hogy messzire mennek-e még, s nem volna- kedvük leöblíteni a torkukat egy kis sörrel, vagy ennének-e egy kis pörköltfélét. – Nem ajánlhatok fel sokat, de azt a keveset amim van, szívből adom, jó uraim. – Az anyám nagyon jól főz – jegyezte meg a legkisebb fiú. Tristan Jonra nézett, kinek arca éhségről és kíváncsiságról árulkodott. – Köszönjük szépen – felelte –, szívesen elfogadjuk az ajánlatodat. Jonra kacsintott, s leszálltak a nyeregből. – Uram! Bízd rám ezeket a szépséges paripákat – kérlelte a fiatal fiú. – Rendben van, viseld hát gondjukat – egyezett bele Tristan. – Hogy hívnak? – Szent Mátéról neveztük el – felelte Meg –, Matthew a neve. – Nos, Matthew, fogd a kantárokat. Látom, kedveled a lovakat. – Így igaz, uram. Meg arca egy árnyalattal pirosabb lett, amiért a birtok új ura elfogadta a meghívását. Idegesen megköszörülte torkát, és elnézést kért a szerény hajlékért. Tristan nem sokat törődött a szavaival, és lehajolt, hogy beférjen az alacsony nyíláson. A hajlék kicsiny volt, de otthonos, s Tristan magabiztos viselkedése megnyugtatta az asszonyt. Jon meglehetősen szétszórt volt, de jóleső érzéssel töltötte el, hogy barátja végre ismét fiatalosnak látszott, aki képes nevetni és jól érezni magát, ami edenbyi tartózkodásuk óta eddig még nem voltjellemző. Leültek a faragott asztal mellé. Sör és meleg pörkölt került eléjük. A fiúk kint maradtak a ház előtt. Seth mellettük állt, míg felesége körülöttük tüsténkedett, miközben szünet nélkül fecsegett. Beszélt a tavaszi palántázásról, az emberekről, aztán szinte véletlenül, lendületből hozzátette. – Milyen kár a mi kedves Lord Edgarunkért, olyan nagyszerű ember volt… A férje élesen felszisszent. Meg ijedten köszörülni kezdte a torkát, s zavarában az asztalra löttyintette a sört. Tristan elkapta a csuklóját és lágyan megjegyezte. – A bátor lovag halála a harcmezőn mindig hősi dolog, melyet tisztelettel kell emlegetni. És Lord Edgar bátor ember volt. – Bocsáss… – Nincs miért bocsánatot kérned. Szavaid nem voltak tiszteletlenek. Meg a férjére nézett, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Gyorsan felkapott egy ruhát, és felitatta a kiömlött italt. Visszatért a tűzhelyhez, és kínálta a maradék pörköltöt is. Mivel igenlő választ kapott, megfogta a nagy lábast, és az asztalhoz vitte. Ahogy Tristanra nézett látszott rajta, hogy kíváncsisága erősebb, mint a félelme.

113

– Lady Genevieve… a lánya jól utazott? – kérdezte óvatosan. Tristan egy pillanatra megmerevedett, és Jon azt hitte, hogy újjá lesz rajta az indulat. De nem történt semmi. A tányérja felé fordult. – Jól utazott – felelte kurtán. De a könnyed nyugalom már nem tért vissza. Gyorsan befejezték az ebédet, és indulásra készen felálltak. Tristan megköszönte Meg kedvességét. Mikor kimentek, Tristan látta, hogy Matt még mindig a lovakat csodálja. Megállt mellette, és felajánlotta, hogy ha van kedve, akkor jöjjön el a várba, s felfogadja lovásznak. A fiú arca felderült, mint a tavaszi hajnal. – Megyek, uram! Hát hogyne mennék! – Hallottad ezt, Seth? – fordult Meg örömmel a férje felé. – Hallottam – felelte a férfi, s Tristanhoz lépett, aki éppen felszáll a nyeregbe. – Köszönöm, uram, a fiam nevében is. Isten áldása kísérjen utadon. Tristan megrázta a fejét, arra gondolva, hogy szükségtelen ennyire hálálkodni. – Szereti az állatokat – felelte –, jól fog dolgozni. – Búcsúzásképpen felemelte a kezét, és könnyed vágtára fogta a lovát. Jon nevetve követte. Csak messze a mezőkön érte utol. – Felemelted ezt a szegény gyereket a porból, a nélkülözésből, a nehéz földmunkából, a… – Jon – felelte Tristan ezek az emberek nem nélkülöznek. Ők büszke földművesek, akik jól megélnek a földjükből. Most pedig hagyj békén! Jon bólintott, de kötekedve megjegyezte: – Nagyon nagylelkű vagy mostanában, Tristan – mondta, majd hirtelen elkomolyodott. – Tény, hogy tegnap felfogadtad szolgálónak annak a szegény özvegynek a lányát, ma pedig lovászt csináltál ebből a fiúból. – A várnak szüksége van emberekre, Jon. – Igen, de te jót tettél velük. – Nem. Gondolj arra, Jon, hogy Edgar háziszolgái közül hányan estek el a harcban. Nem mindig jó közel kerülni a hatalomhoz. Hirtelen elhallgatott, s csend ereszkedett közéjük. Az őszi nap vesztette szépségét, mert mindketten a Bedford Heath-i mészárlásra gondoltak. Tristan keményen megfizetett azért, hogy közel került Richardhoz, és ösztönösen a hercegek eltűnése felől érdeklődött. Mindenét elvesztette, és soha, semmi sem pótolhatja már a hiányt. Jon tisztában volt ezzel, s megborzongott egy hűvösebb fuvallat miatt. Lady Genevieve orvtámadása, a Tristan fejére mért ütés, megint olyasmi, amit nem lehet elfelejteni. – Ne is törődj vele – jegyezte meg Tristan sötéten, és sarkával gyorsabb vágtára késztette a lovát. Jon követte, s azon morfondírozott, hogy vajon megkísérelje-e a beszélgetés folytatását, vagy inkább várjon. Még csak kevés időt töltöttek el itt, az új birtokon. Lehet, hogy az ídő előrehaladtával Tristan kedve is megváltozik. Remélte, hogy most zajlik a gyógyulás időszaka. III. Richard halott, Henrik viseli a koronát. Anglia trónjához hasonlóan, Edenby is gazdát cserélt. Tristan valamennyi sérelme, bizonyos mértékben, de orvoslást nyert. Most már csak időre van szüksége, hogy ismét szívből tudjon nevetni. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Tristan még a legnagyobb fájdalom idejében sem viselkedett úgy, mint most. Tristan leszállt a nyeregből, mikor megérkeztek a várhoz. Végignéztek a falakon, ahol serényen dolgoztak a helyreállításon, hogy a vár ismét erős, és büszke legyen. Jon azt kívánta, hogy Tristan lelkében is hasonló épülés történjen. Harmincnyolc, harminckilenc, negyven. Negyven. Éppen ennyi lépés kellett Genevieve-nek, hogy eljusson szobája ajtajától a szemközti falig. Nem tudta, hogy hányadszor mérte már le ezt a távolságot, és hányszor fogja még megtenni, mielőtt teljesen megzavarodik.

114

A kandallóhoz sétált, és a tűz fölé tartotta a kezét. Nagyon hideg volt a szobában. Kint ragyogóan sütött a nap, de ebből a melegből szinte semmi nem jutott be a keskeny ablakokon keresztül. Megfogta az egyik követ a falon, s azt kívánta, hogy bárcsak belé szállna a kő hűvös ereje. Nagyon egyedül volt, s azon rimánkodott, hogy beszélgethessen valakivel – bárkivel –, még talán Tristan társasának is örülne. Már majdnem három napja volt ide bezárva. Teljesen egyedül, magára hagyatva telnek el az órák. Minden reggel más-más szolga jön, kitakarítja a szobát, s enni- és innivalót hoz neki. Délutánonként pedig egy-egy katona kopogtat az ajtaján, egy másik tál ételt hoz, s elviszi az üres tálcát. De ez minden. Ezt a néhány percet nem számítva tökéletes a magánya. Zajt hallott a várudvarról. Sietősen az egyik ablak alá tett egy széket, és fellépett rá. A látványtól megmerevedett egy pillanatra. Jon és Tristan érkezett meg valahonnan. Emberek nyüzsögtek körülöttük. Katonák és lovászok, akik elvezették a lovaikat. Genevieve – elfelejtve, hogy egy széken áll – hirtelen hátra akart lépni, mikor észrevette, hogy Tristan az ablaka felé néz. Bár tudta, hogy nem láthatja a férfi olyan messziről, a keskeny résen át. De ő világosan látta Tristan sötét tekintetét. Ijesztő volt. A torkához kapta a kezét, felismerve, hogy a férfi nem feledkezett el róla, és nem is enyhült meg irányában. Megrázta a fejét. Akarata ellenére kénytelen volt elismerni, hogy a legfelkavaróbb férfi, akivel valaha is találkozott. A legmagasabb legerősebb, a leghelyesebb és a legszebb. Meg lehetne mintázni róla a nemesség szobrát. Ő lehetne a legendák hőse, aki kiszabadítja a szép hercegnőt a sárkány fogságából. – Nem, ő maga a sárkány! – kiáltott fel. Hiszen a felsorolásból kihagyta a „legkegyetlenebb” szót. – Jon, Tristan! Genevieve a gyerekhang irányába fordult. Anne volt az! Anne! Ó, Anne, szaladj vissza! – gondolta Genevieve, amint látta hogy kis unokahúga kiszalad a kapun, s hosszú hajpántjai színesen lobognak utána. Jon nevetve felkapta, s a kislány Genevieve meglepetésére mondott valamit Tristannak, aki erre felnevet, s átveszi a gyereket a saját karjára, majd a nyakába ülteti. Anne felszabadultan nevetett, a férfi széles vállain lovagolva. – Ó, Annie, hiszen te is áruló vagy – mormogta a lány, miután magához tért. Tulajdonképpen örülnie kellene, hiszen Anne úgy él, mint egy kis úrihölgy, amilyen ő is volt valaha. Lelépett a székről, s hirtelen újabb nyugtalanság tört rá. Mi lesz, ha mindennek vége szakad? Ha Jon megunja Edwynát, ha Tristan belefárad a bosszúba, és már nem tekint senkit a tulajdonának? Az ajtó felé fordult, mert hallotta, hogy valaki kiakasztja a külső reteszt. A szíve vad zakatolásba kezdett, de rájött, hogy Tristan nem lehet az, hiszen ennyi idő alatt nem érhetett fel az udvarról. Kopogtattak. Tristan nem kopogtat, hanem bejön, ha akar valamit. – Gyere be! – kiáltotta. Egy fiatal lány lépett be az ajtón. Egy lány, óriási barna szemekkel és fenékkel. Álmatagon nézett Genevieve-re, majd mint akinek hirtelen eszébe jut az illendő viselkedés, gyors pukedlivel üdvözölte a lányt. – Milady, az én nevem Tess. Én vagyok a szolgálód. Én fogom takarítani a szobádat, és idehozni azt, amire szükséged van. – Tess. Milyen… szép.

115

Úgy tűnt, hogy a lány is így gondolja. Nem úgy, mint Genevieve. Hol van Mary? Annyira hiányzik! Ez a lány… Arra gondolt, hogy valamire mindenképpen szüksége van. Egy darab kézimunkára vagy könyvre, amit olvasgathat. Valami, amivel lekötheti magát. Nincs semmije. A tűzhöz lépett, és szorosan a fal mellé lapult, arccal befelé. Tess pakolgatni kezdett a szobájában, s közben szakadatlanul sóhajtozott. Genevieve végül kíváncsian hátrafordult. Tess az ágya mellett állt elragadtatott kifejezés ült csinos arcán. Érezte úrnője tekintetét, és Genevieve felé fordult. Halványan elmosolyodott, mint aki valóban nagyon boldog, hogy a szolgálója lehet. Látta a kimondatlan kérdést Genevieve arcán. – Ez – suttogta –, ez az a hely, ahol feküdni szokott! – Mi? – csodálkozott Genevieve. – Lord Tristan. Ide hajtja le a fejét, itt van a teste, a válla, a mellkasa, a lába… Genevieve halántéka élesen lüktetni kezdett. Mosolyt erőltetett magára. Pont erre volt most szüksége. Csak arra vágyott, hogy egy kis falusi liba a szobájában Tristan de la Tere-ről áradozzon. Ki küldte ide ezt a nőt? Biztosan Tristan… Hol volt vajon az elmúlt napokban? Azért hagyta békén, mert valahol könnyebb fogadtatásra talált? Észre sem vette, de keze ökölbe szorult, s körmei szinte belefúródtak a tenyerébe. Sikerült valahogy megoldania, hogy az arcán maradjon a mosoly. – Tess, azt hiszem, hogy a szobám már rendben van. – Ó, de hát én azért vagyok, hogy szolgáljam… – Szeretnék most egyedül maradni, Tess. A lány rosszkedvűen abbahagyta az ágy rendezését és az ajtó felé indult. – Azt hittem – motyogta halkan –, hogy örülni fogsz a társaságomnak! Az ajtó halkan becsapódott a lány mögött. Genevieve erős késztetést érzett, hogy utána vágjon valamit. Az étel érintetlenül feküdt a fésülködőasztalon. Gyorsan odaszaladt, arra gondolva, hogy a tálca éppen alkalmas lesz arra, hogy keresztüldobja a szobán. De a keze hirtelen megállt a levegőben, mert megpillantott az asztalon egy üveg bordaux-it. A bor könnyebbé teszi a lelket. Nem törődve az étellel, gyorsan töltött magának egy pohárral, és ivott gyorsan kiitta. Nagyon könnyen ment. Újból és újból töltött, s addig ivott, míg érzékei tompulni nem kezdtek. Aztán letette a poharat és sétálni indult a szobában. Esküdözött és fogadkozott magában, hogy meg fog innen szökni. Ha nagyon óvatos és türelmes lesz, akkor biztosan sikerülni fog. Hiszen van hova mennie, és vannak dolgok amivel foglalkozhat. Volt egy kolostor a hegyi ösvény mentén. Ha megkeresi a nővéreket, akkor beköltözhet a rendbe, és még a királynak sem lesz lehetősége, hogy kirángassa őt onnan. Vagy mehetne Franciaországba is, vagy esetleg Brittanyba, ahol a nagybácsija él. Megtehetné. Meg kell tennie. Erőt vett rajta a kimerültség. Jelentős szerepet játszott ebben az elfogyasztott félüvegnyi bordeaux-i is. Először csak térdre rogyott a kandalló előtt, majd teljes hosszában elnyúlt a padlón. Arcát a karjára fektette, s azon tűnődött, hogy vajon mi okozza benne ezt a furcsa belső nyugtalanságot. Hiszen megvetette a férfit, mert amit Tristan iránta érzett, sötét és gonosz dolog volt. Nem akarta, hogy még egyszer hozzá érjen. Győzködte magát, hogy teljesen közömbös iránta. De az érintése mégiscsak varázslatos. Ó, micsoda szégyen! Az édes folyadék bódító hatása elárasztotta egész testét, elnehezítve a fejét és a végtagjait. – Ki kell jutnom! – suttogta halkan, s egész életében nem érezte még annyira kétségbeesettnek magát, mint most.

116

Tristan nem jött le a vacsorához. Jon, Edwyna, Tibald és Thomas atya valamennyien ott ültek a nagy asztal körül. Furcsa gyülekezet volt. Jon csodálkozva állapította meg, hogy a pap szemlátomást nem viselkedik elítélően iránta, s azon gondolkozott, hogy vajon mi járhat a lelkész ravasz fejében. Szerelmes volt Edwynába. Szerette szemének lágy tekintetét. Vajon van még valami a világon, ami ennyire szép kék? Szerette a hangját, a mosolyát, szerette, mikor szélesre tárja a karját, hogy átölelje. Egy kicsit idősebb volt nála, és ráadásul özvegy. És sajnos még Yorkpárti is. De szerette. Úgy tűnt, hogy Thomas atya ezzel nagyon is tisztában van, hiszen annyira szívélyesen és barátságosan ült az asztalnál. Könnyed párbeszéd folyt, és sokat nevetgéltek. A hangulat meglehetősen oldott és nyugodt volt. De Tristan természetesen nem ült közöttük. Edwyna és Thomas atya gyakran pillangatott a dolgozószoba ajtajára, amely mögött Tristan dolgozott. Jon tudott róla, Thomas atya elég bátor volt ahhoz, hogy ne rejtse véka alá Genevieve fogva tartásával kapcsolatos véleményét Tristan előtt. Nem érezte a dolgot keresztényi cselekedetnek. Tristan azt felelte neki, hogy ha nem tud megbarátkozni a helyzettel, akkor hagyja itt, és valahol máshol keressen újakat magának. A pap ezután becsukta a száját, és magába tartotta a véleményét, melyet már csak a szeméből lehetett kiolvasni. Thomas atya a vacsora végeztével kijelentette, hogy neki el kell mennie egy újszülött csecsemőhöz, kinek az anyja nincs egészen jól. Edwyna kedvesen rámosolygott búcsúzásképpen, majd ő is bejelentette, hogy megy és jó éjszakát kíván a kislányának. Tibaldnak az őrséget kellett megszerveznie, és megnézni a rabokat. Jon ülve maradt és a sörét iszogatta. A dolgozószoba ajtaját nézte és azon gondolkozott, hogy bemenjen-e vagy sem. Aztán elszántan felállt. Elvégre kisgyermek kora óta ismerte Tristant. Ennek számítania kell valamit! Nem bírta tovább szótlanul nézni barátja szenvedését. Határozott léptekkel az ajtóhoz ment, és bekopogott. Tristan kikiáltott, hogy jöjjön be, ő pedig benyitott. Tristan fel sem nézett. A homlokát ráncolva tanulmányozta a gazdasági főkönyvet. Jon tűnődött, hogy olvassa-e egyáltalán, vagy csak a szemét pihenteti rajta. Végül barátjára pillantott, kérdő tekintettel az arcán. Jon halványan elmosolyodott, és leült az íróasztal előtti székre. – Nem voltál ott a vacsoránál – mondta. – Ezekkel voltam elfoglalva. Nézd csak – fordította a könyvet Jon felé. – Egynapi lovaglásra innen is vannak tanyák, melyek Edenbyhez tartoznak. Jon belenézett, a pontos adatokat tartalmazó listába, és bólintott. – Kíváncsi vagyok, hogy az ott élő emberek tudják-e vajon a legújabb eseményeket? Tristan nagyot sóhajtott, és felállt, hogy kinyújtóztassa lábát. – Holnap hajnalban kilovagolok, hogy megnézzem ezeket az embereket. Legalább százan élhetnek ezeken a távoli földeken. Jon aggodalmasan ráncolta össze a homlokát. – Legjobb lesz, ha veled megyek. Egy csapat katona társaságában. Lehet, hogy lázadás van arra. – Tibaldot viszem magammal. Rád itt van szükségem. Nem maradok el sokáig, csak két, legfeljebb három napot. – Siess vissza – felelte Jon, majd bizonytalankodva hozzátette: – Edenbynek arra lenne a legnagyobb szüksége, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba. – Egy határozott, irányító kézre – mormogta Tristan és töltött egy pohárral az asztal szélére állított boroskancsóból. – Hát igen, a megszokott, mindennapi élet! Ez az, amire mindenki vágyik, a legszegényebb paraszttól a királyig, ugye, Jon? Élet, egészség és boldogság! – mondta, s azzal kihörpintette a poharát.

117

– Őszintén aggódom érted! – tört elő Jonból. – Miért? – kérdezte Tristan meglepetten. – Az Isten szerelmére, Tristan! Hiszen már vége van! Elérted azt, amit akartál! Richard testét a férgek rágják, Lisette-ét, a családodat megbosszultad. Megkaptad Edenbyt. Megbüntetted azokat, akik becsaptak! Mi forrong még benned? Tristanban úgy fellobbant a harag, hogy Jon azt hitte, mindjárt felrobban. De aztán sóhajtott egy nagyot, s mérge lassan elpárolgott – Nem tudom – felelte csendesen. – Tristan, hiszen még ő is a tied. A férfi elmosolyodott és visszaült a székébe. – Igen, ő is az enyém. – És három napja egyszer sem látogattad meg! Tristan összeráncolta a szemöldökét. – Mi az, kémkedsz utánam? – Ismerlek – felelte Jon szárazon. Tristan egy pillanatig mereven nézett rá, majd előrehajolt, s keserűen elmosolyodott. – Már gondoltam rá, hogy befejezem, Jon. Hogy véget vetek a bosszúnak, és eljöhet végre a béke. Nem úgy, hogy megölöm, hanem tartózkodom tőle, s ő pedig tartózkodik tőlem. De nem tudom megtenni. Még nincs vége. Gondoltam, hogy csillapítom a lázat, de az nem csillapszik, hanem egyre erősebb lesz. Nem tudom elengedni, de nem tudom felkeresni sem. Jon megrázta a fejét. Nem elégítette ki a válasz. – De hát… ő a tied – mondta csodálkozva –, mi akadályoz meg abban, hogy vele legyél? Szeresd, birtokold… – Nem, ez nem szerelem, barátom. – Akkor… – dadogta Jon, aki teljesen össze volt zavarva, megis nevetést erőltetett magára. – De Tristan, nem is kell, hogy az legyen – közelebb hajolt az asztalhoz, s magának is töltött egy pohárral. – Akármi is, használd ki! Tristan hirtelen felállt. – Mi az? – kérdezte Jon. A férfi elvigyorodott. – Te mondtad, barátom, hogy használjam ki. És mivel holnap hajnalban elmegyek, ezért nem halogathatom tovább – megfordult, s Jon nézte, ahogy távozik. Egy percig még mozdulatlanul üldögélt, majd felhajtotta a kitöltött borát, s elmosolyodott. Nem mondhatni, hogy kellemetlen feladat vár Tristanra. Tristan tűnődve haladt felfelé a lépcsőn. Nem értette, hogy miért tör rá hirtelen és ellenállhatatlanul a vágy, amely megdobogtatja a szívét, s elárasztja egész testét. Olyan vágy, amely nemhogy csillapodna a beteljesűléssel, hanem mindig új és új erőre kap, és egyre emésztőbb. Olyan éhség, melyet nem tud lecsillapítani. Elterelte a gondolatait, mert most úgysem tudott választ találni a kérdéseire. Az biztos, hogy nem engedheti el magától. Elveszi, amire szüksége van, csakhogy egyre többre van szüksége. Megrázta a fejét, s biccentett a lépcsőfordulóban álló őrnek, aki mosolyogva nézett rá. Senki másra nem bírt most gondolni, csak Genevieve-re. Becsukta maga mögött az ajtót. A szobában sötét volt, egyetlen fáklya sem világított. Először nem is vette észre a lányt, majd meglátta a kandalló előtt heverő testet, s a szíve egy pillanat alatt a torkában dobogott. Szentséges Úristen! Ott fekszik, elnyúlva a padlón. Feje a karjára hanyatlik, keze élettelenül és törékenyen hever a tűz előtt. Haja fátyolként borul arcára, hosszan és aranylóan, mintha csak angyalhaj volna. Ahogy magatehetetlenül feküdt ott, olyan volt, mint…

118

Mint Lisette. Becsukta a szemét, és rettenetes gyengeséget érzett. Sötét félelem lett rajta úrrá. Meghalt. Úgy fekszik ott, mint aki önkezével vetett véget az életének. Erőt vett magán, és zavarodottan a testhez indult. Egy pillanat alatt ott termett mellette, és térdre rogyott. A karjába emelte. A lány feje hátrahanyatlott, de nem volt véres a torka, s a férfi keze is tiszta maradt. Genevieve lassan kinyitotta a szemét, s Tristan szíveről egy óriási kő gördült le. Megkönnyebbülten felsóhajtott, szeretett volna hangosan felnevetni, de egyelőre még nem volt rá képes. A lány aludt tovább. Idejött a melegre aludni – gondolta Tristan. Genevieve újra kinyitotta a szemét, és zavaros tekintettel nézett a férfira. – Tristan? – sóhajtotta. Nevének hallatára melegség futott végig a férfi testén, s csendesen felnevetett. – Miért, valaki mást vártál, hölgyem? A karjába vette és felállt vele. A lány karja ösztönösen a férfi nyaka köré fonódott. Az ágyhoz vitte és óvatosan lefektette. Genevieve újra lecsukta a szemét, s lassan és mélyen lélegzett. Tristan arra gondolt, hogy megzavarta az álmát. Sendesen levetkőzött a sötétben, és a lány mellé bújt. Meglazította selyemruháját, s megérintette a meztelen bőrét. Fölé hajolt, s lágyan megcsókolta. Édes ízt érzett. Édeset, mint a finom bor. Újból megcsókolta, s most már egészen biztos volt abban, amit érzett. Bordeaux-i. Ezért volt hát olyan réveteg. Lehet, hogy most éppen egy másik férfira gondol, aki azért jön az éjszaka sötétjében, hogy szeresse. Genevieve felsóhajtott, s átkarolta Tristan nyakát. A férfi keze a lány keblére domborodott, majd óvatosan megszabadította a ruhájától. Csodálattal nézte tökéletes formáit, telt kebleit, dudorodó bimbóit, vékony derekát s hívogató csípőjét. Minden megszűnt a számára, csak Genevieve vágyakozó teste töltötte be érzékeit. A lány fölé helyezkedett, aki teljesen átadta maga neki. Önfeledt sóhajok hagyták el mindkettőjük száját, ahogy izgalmuk egyre fokozódott. Nagyon gyorsan haladtak előre a gyönyörök útján, amely nemsokára fokozhatatlanná erősödött. Testük görcsbe rándult, majd vadul rángatózva léptek be a megsemmisülés és a béke világába. Összefonódva feküdtek a tökéletes nyugalomban. A béke és a csend olyan átható volt, hogy Tristan nem tudott kitörni a rázuhanó álom sötét homályából. Tristan ijedten riadt fel a hajnali nap első sugaraitól. Hiszen korábban megesküdött, hogy soha nem fog elaludni mellette. Odakint a fényesség már lassan győzedelmeskedett a sötétség felett, ragyogó aranyszínbe öltöztetve mindent. Felemelkedett az ágyból, és gyorsan öltözködni kezdett. Nem tudta közben levenni a szemét a lányról, bárhogy is próbálta. Az oldalára fordulva feküdt, önfeledt meztelenségében. Testének minden része annyira tökéletes volt, hogy egyszerűen képtelen volt betelni a látvánnyal. Dús haja barna gombolyagként omlott el a párnán. A beszűrődő napfény a szivárvány színeire bomlott rajta. Mosolygott álmában, amitől halvány gödröcske jelent meg az arcán. Ajkai érzékien és hívogatóan piroslottak. Kedve lett volna ismét mellé bújni és felébreszteni, de ez túl durva lett volna. Ráadásul ideje sem volt, ezért nagyot sóhajtva elfordult tőle, s befejezte az öltözködést. Megrázta a fejét, miután kilépett a szobából. Kurtán bólintott az őr felé és megindult lefelé a lépcsőn. Semmivel sem érezte magát felszabadultabbnak, mint az este. Ugyanolyan erős volt benne a vágy, sőt ismét növekedett a lány iránti vonzalma. Mikor szabadul már meg végre ettől az érzéstől?

119

A fogadóterembe érve parancsokat osztogatott. Nem sokan voltak még ébren, de aki talpon volt, az mind készen állt az indulásra. A lovak az udvaron gyülekeztek. Ott várakozott Tibald is. Jon is előbukkant, de úgy tűnt, mintha félig még aludna. Edwyna is vele volt. Tristan éppen felszállt a nyeregbe, mikor Edwyna odafutott hozzá. – Kérlek, Tristan, láthatnám őt? Csak szeretnék néhány könyvet vinni neki! A férfi elgondolkodva tekergette a kezében a kantárszárat. Jonra tévedt a tekintete. – Genevieve minden reggel sétálhat egy órát, miután elmentem. Ezt az időt vele töltheted – nézett újra Jon kék szemű szerelmére. Edwyna megragadta a férfi kezét, és csókolgatni kezdte. Tristan zavartan próbálta kiszabadítani magát. – De Edwyna, kérlek ne… az Isten szerelmére! – Köszönöm, Tristan – mondta könnyes szemmel. – Figyelj oda az unokahúgodra, Edwyna. Egy kicsit mintha sovány lenne. – Figyelni fogok – ígérte meg örömmel. Tristan hirtelen kellemetlenül érezte magát. Edwyna őszinte tisztasága és nagy kerek szeme miatt engedett a kérésének. És persze azért, mert oly kedves a személye Jonnak. Abban már nem volt biztos, hogy Genevieve megszolgálta volna ezt az engedményt. Emlékeibe idézte az elmúlt éjszakát, és keserűen elmosolyodott. Megsarkantyúzta a lovát, de megtorpant, még mielőtt kiment volna a kapun. Mérges volt magára, de nem akarta, hogy ez látszódjon rajta. – Á, Jon! Volna még egy kérésem – fordult a barátja felé. – Mondd! – Gondoskodj róla, hogy kapjon Genevieve egy láda bordeaux-it. – Egy egész ládával, Tristan! – vonta fel szemöldökét Jon csodálkozva. – Igen. – Ahogy akarod – felelte vállrándítva. Tristan elmosolyodott, mikor Edwyna egy kupa bort nyújtott fel neki. Elvette, és az utolsó cseppig felhajtotta. Tibald és csapata kíséretében kilovagolt a várból.

120

Tizenharmadik fejezet Genevieve teljes biztonságban érezte magát. Álmodott, s ez az álom nagyon kellemes volt. Lágy, gyengéd és örömteli. Ő pedig beletemetkezett a gyengédségbe. Valami zajt hallott az udvar felől, de csak nagyon halványan. Mintha pókhálóból álló falakon kellett volna átvergődnie ahhoz, hogy felébredjen. Feje nehéz volt, akár az ólom. Résnyire nyitotta a szemét, és gyorsan be is hunyta, mert bántotta az éles napfény. Néhány hosszú percig még csak kísérletet sem tett arra, hogy megmozduljon. Dühös volt magára, amiért olyan sok vörösbort ivott. Mindenki – még Anne is – tisztában van azzal, hogy a vörösbor nemcsak beteggé tesz, hanem szörnyű fejfájást is okoz. Sikerült felülnie, s a halántékát masszírozta a tenyerével. De nem sikerült sokáig ebben a helyzetben maradnia. Feladta, s visszahanyatlott az ágyra. Valami történik az udvaron – mondogatta magának tompán. De tudta, még nincs olyan állapotban, hogy fel tudjon kelni. Kíváncsian gondolkozni kezdett, vajon mitől van olyan jó érzése. Megmarkolta a takaróit, és hirtelen felkönyökölt az ágyban. A kandallóra nézett, amelyben már nem lobogott a tűz. Meztelenül feküdt az ágyában, s arra ébredt, hogy nem álmodott. Nem volt egyedül az éjszaka. Hangosan felkiáltott, s szaggató fájdalom hasított a fejébe. Hogy tehette? Legyen ezerszer átkozott. Három napig feléje sem néz, majd akkor jön hozzá, mikor kábultan fekszik. Elviselhetetlen volt ez a helyzet. Ismét hangokat és kiáltásokat hallott. Genevieve önkéntelenül a takarók védelmébe menekült. Ha ő lenne az, ha visszajönne – esküdözött –, akkor nem engedné magát még egyszer megalázni. Inkább kikarmolná azt az ördögi szemét… Kopogtattak, amely úgy hallatszott Genevieve számára, mintha maguk a falak döngtek volna. Tehát nem Tristan az! A napsütötte, pirospozsgás arcú, nagydarab, Tess nevű lány volt az. Vidáman mosolygott asszonyára, és – Genevieve érzékeny füleihez mérten – rettenetes hangerővel megszólalt. – Jó reggelt, asszonyom! Meghoztam a reggelit – biccentett a fejével a kezében lévő teli tálcára –, és gondoltam, hogy egyúttal gyorsan megkérdezem, nem volna-e szüksége egy jó meleg fürdőre? Esetleg megmoshatná a haját is, mert a napon könnyen megszárad majd… Fenevieve egy pillanat alatt elfeledte kábultságát a lány szavai hallatán. – A napon? – szakította félbe türelmetlenül. – Igen, asszonyom, a séta közben… – Séta? – majdnem kiugrott az ágyból, de eszébe jutott, hogy meztelen. – Tess, hová fogok én sétálni? Szíve vadul kalapált. Sétálni? Ez azt jelenti, hogy el akarja engedni? Vagy elküldeni valahova? – Hát, csak úgy sétálni, asszonyom. Lady Edwyna mondta, hogy veled tölthet egy órát, s már valószínűleg nagyon hiányzik neked a napfény és a friss levegő. Tess a fésülködőasztalhoz ment, és letette a tálcát. Genevieve azon tűnődött, hogy mi okozhatta ezt a nagy szabadságot, ezt a különös nagylelkűséget. – Szóljak a fiúknak, hogy hozhatják a vizet? – fordult felé Tess. Genevieve üres tekintettel nézett rá egy pillanatig. Már éppen válaszolni akart, mikor újabb kopogás hallatszott kívülről, amely felélesztette a fejfájását. Mi van most? – gondolta magában. Kis birodalma olyan csendes olt, mint a sír az elmúlt rettenetes napokban, de most akkora zaj van mint London legforgalmasabb kereszteződésében. 121

– Igen! – kiáltotta élesen. Az ajtó kinyílt, és a fiatal Roger de Treyne lépett be rajta, az a fiatal katona, aki annyi megértést tanúsított iránta az Edenbybe vezető hosszú úton. Tristan más emberei is ott várakoztak a folyosón. Nevetgéltek és beszélgettek, de miután az ajtó kinyílt, halálos csendbe merültek, és tágra meredt szemmel bámulták az ágyban lévő Genevieve-t. A lány tetőtől talpig elpirult. Roger nem volt képes sem megszólalni, sem pedig levenni a szemét a lányról. – Mi történik itt? – hallatszott egy éles hang hátulról. A hang tulajdonosa nem volt más, mint Jon of Pleasance, aki nemsokára megjelent az ajtóban. Összeráncolta a szemöldökét, mikor meglátta a takaróba burkolózott Genevieve-t. Megköszörülte a torkát, majd megütögette Roger vállát. – Tedd már le azt az átkozott csomagot, ember! Genevieve csak most vette észre, hogy Roger egy nagy ládát tart a kezében. Kérdően Jonra nézett. – Mi ez? – Ajándék Tristantól – felelte kurtán. – Roger! Oda a sarokba! Tedd már le azt a vacakot, és menj el! Roger a megadott helyre lépdelt, majd mélyen meghajolt Genevieve felé, miután letette a ládát. – Milady, igazán felejthetetlen élmény volt találkozni veled – mondta. – Részemről a szerencse – morogta a lány. – Roger – köszörülte meg a torkát Jon –, Tristan nemsokára visszatér. – Tessék? Ó, igen – egyenesedett fel gyorsan Roger. – Milady – mondta, és távozott. Genevieve furcsán nézett utána. Vajon Tristan egy emberevő óriás volna, hogy így félnek tőle az emberei? Jon még ott maradt az ajtóban. – Mi történik itt? – kérdezte tőle a lány. – Mit jelent ez az egész? Tess azt mondta… – A ládát Tristan küldte – felelte a szavába vágva, majd vonakodva folytatta: – Valódi ajándék, mert nem Edenbyből származik, hanem mi hoztuk magunkkal. És… én és Edwyna egy óra múlva visszajövünk érted. Csak egy óra, Genevieve. Elég lesz ennyi idő? A lány mosolyogva nézett rá. – Arra, hogy elhagyjam ezt a szobát? Jon, öt perc is elég, és készen vagyok! – Egy óra, milady – vigyorgott a férfi, és becsukta az ajtót. Tess nagyot sóhajtott. – Ó, asszonyom! Ajándékot küldött neked! Genevieve a lányra nézett, és összeráncolta a homlokát. Feltekert magára egy takarót, és kíváncsian a ládához ment. Meglepően könnyen nyílt fel a teteje. Beletellett néhány másodpercbe, míg felfogta, miből is áll az ajándék. Majd kikapott egy üveget, s míg kezében tartotta, bíborvörös pír lepte el az arcát. Sokkal erősebben, mint az előbb hiszen most a szégyenérzet mellé harag is vegyült. – Ó! – kiáltotta dühösen, s nem törődött sem Tess-el, sem senki mással. Most már egészen biztos volt benne, hogy nemcsak álmodta az éjszaka történteket. És hogy Tristan merő gúnyolódásból küldött neki egy egész láda vörösbort. – Milady! – kiáltott fel Tess. Az egyik üveg bor ugyanis nagy csattanással loccsant szét a falon. Genevieve lendületes dobásának köszönhetően. – Megölöm! – kiáltotta. – Esküszöm, hogy meg ölöm az átkozottat! Hogy a pokol tüze égesse meg a sátánfajzatot! Rohadna meg a saját… – Kérem, asszonyom! – mondta Tess, szinte sírva. Szeretett volna elszaladni, de tudta, nincs hova. Hiszen az a feladata, hogy ezt a háborodott nőszemélyt szolgálja.

122

Genevieve hirtelen megtorpant, majd Tesshez futott, s megragadta a vállát. – Hozd ide őt, azonnal! – parancsolt rá. – Én nem tudom… Genevieve erősebben szorította a lány vállát. – De muszáj! Mondd meg neki, hogy jöjjön fel! – Asszonyom, nem lehet… – Tedd, amit mondtam! Tedd felsikított és az ajtóhoz rohant. Dörömbölni kezdett rajta. Ekkor váratlanul kinyílt, és Jon állt ott előtte. – Mi történik itt? – kérdezte. Tess beszélni kezdett, de olyan összefüggéstelenül, hogy a férfi semmivel sem lett okosabb. Ezért kitolta a lányt a szobából, bezárta az ajtót majd Genevieve felé fordult magyarázatért. A lány még mindig takaróba burkolózva állt előtte. Feltűnően élénk volt, s szeme szinte ragyogott. A látvány annyira elbűvölő volt, hogy Jon észre sem vette, a lány a hisztéria határán áll. – Genevieve, mi… – Mondd meg Tristannak, hogy azonnal jöjjön ide! – Nem lehet, mert nincs a várban. Genevieve megtorpant. Gyanakodva nézett a férfira. – Nincs itt?… Kilovagolt? Jon elmosolyodott, meghallva a reménykedést a lány hangjában. – Nem, nem hölgyem. Nemcsak kilovagolt, hanem elment felkeresni a messzebb fekvő földeket. Két vagy három napig biztosan távol lesz – felelte udvariasan. – Ó – Genevieve megnyugodott, s kedvesen mosolyogni kezdett. – Elment legalább két napra. Akkor a te kedvességednek köszönhetem ezt a kis szabadságot, amit tiszta szívemből köszönök, Jon. – Nem, Genevieve, Tristan rendelkezett így. A kedves mosoly lefagyott a lány arcáról, s a tekintete is jegessé vált. – Aha. És ő küldte a láda vörösbort is? – Nem túl nagy örömödre, ahogy elnézem – állapította meg a férfi. Genevieve elgondolkodva tett néhány lépést a szobában, majd kedvesen Jonra nézett. – Köszönöm, Jon. Egy órán belül készen leszek. Jon megköszörülte a torkát. – Igen milady, egy óra múlva. Visszaküldjem Tesst hozzád? Szűkséged, van fürdővízre? – Igen, ha lennél olyan kedves, Jon. Mikor végre becsukódott az ajtó a férfi mögött, Genevieve alig féktelen jókedvével. Tristan nincs itt! És kimehet a szabadba Jonnal, Edwynával, akiket nem lesz nehéz megtéveszteni! Hirtelen az ajkába harapott, bűnösnek érezve magát. Éppen Jon és Edwyna volt az a két ember, akik kiálltak mellette az elmúlt napokban. Megpróbálták tompítani Tristan haragját. Behunyta a szemét, elhessegette magától az aggodalmait. Tristan nem okolhatja majd Edwynát, s Jon meg fog bocsátani. De most nem rájuk kell gondolnia, hanem ki kell dolgoznia a tervet! Tess még mindig ijedt volt egy kicsit, mikor visszajött a szobába. Genevieve nagyon kedves volt hozzá, végig beszélgetett vele, miközben fürdött. Még azt is megengedte neki, hogy a mosás után megfésülje a haját. Kifejezetten jókedvű és beszédes volt. Ügyelt arra, hogy a legerősebb nadrágját és a legkényelmesebb ruháját vegye fel. Egy meleg, csuklyás köpönyeget választott hozzá felöltőnek. Míg Tess az ágyazással volt elfoglalva, Genevieve észrevétlenül egy drágakőberakásos vadásztőrt csempészett a zsebébe, szekrénye mélyéről.

123

Mikor Jon és Edwyna érte jöttek, addigra már teljesen készen volt. Mikor nagynénje hozzáfutott, és örömmel megölelte, ismét fellángolt benne a bűntudat érzése. Lelkiismeretfurdalása volt, hogy bajba akarja keverni. De meg kell értenie. Isten segítsen, hogy megértse? – gondolta a lány. – Hoztam egy kis elemózsiát – mondta Edwyna, egy boldog pillantást vetve közben Jonra. – Ó, kedvesem, annyira hálás vagyok neked – lehajtotta a fejét, és alázatosan megkérdezte: – Nem lehetne-e, hogy a nyugati mezőkre menjünk kirándulni? – Nem gondoltam rá, hogy a várfalakon kívülre menjünk – felelte a férfi. – Jon! – kérlelte Edwyna halkan, de Genevieve jól értette minden szavát. – Gondold meg, ő törékeny lány, te pedig felfegyverzett lovag vagy. Biztosan úrrá tudsz lenni a helyzeten! Edwyna szavai jólestek a férfi büszkeségének. – Rendben van – felelte –, indulhatunk? – Igen – mondta Genevieve –, de Jon, még egy kérdés: ez a Tristan-féle… ajándék, valóban az enyém? – Igen, a tied. – Akkor jó. Genevieve hangja hirtelen megkeményedett. Tesshez fordult, aki éppen az asztalt rendezte. – Tess? – Asszonyom? – Szeretném, ha a vörösbor a tied lenne. Amint azt minden bizonnyal észrvetted, nem igazán kedvelem a bordeaux-it. – Én nem tehetem… – Kérlek, hogy fogadd el! – mondta a lány, és két kísérője társaságában kisétált az ajtón. Tristan nyilvánvalóan kedveli Tesst, és kedveli az alkoholmámorban lévő hölgyeket. Így most megkaphatja a kis kegyencét – mámorosan, ahogy szereti! Valóban nagyszerű kirándulás lehetett volna. Az ősz teljes díszében pompázott, s a ragyogó napfény árasztotta a gazdag színeket. A jó öreg Griswald frissen sült kenyeret, sajtot és vesepástétomot csomagolt a kosarukba, Jon pedig egy kis hordócska sört hozott magával. Falatozás közben Genevieve megállapította, hogy voltaképpen kedveli Jont. Jókedélyű, könnyen mosolygós férfi, akinek gyorsan vág az esze, s ami a legfontosabb: szereti Edwynát. Ez világosan látszott a szemében, érződött a hangjában, és ott volt minden gyengéd gesztusában, amely a nagynénje felé irányult. Ahogy őket nézte, az járt a fejében, hogy pontosan ez az amire ő is mindig vágyott. Ez volt az a csodálatos szerelem, melyet valamennyi költő megénekelt, és amelyről a romantikus balladák szólnak. Csak egyetlenegy alkalommal volt nagyon szűkszavú, mikor Genevieve Tristan korábbi életéről, otthonáról és múltjáról kérdezett. Edwyna aggódva Jonra nézett, s már válaszolt is volna, de a férfi közbevágott. – Edwyna! Emlékezz a szavaira! Nagynénje lehajtotta a fejét, s kurtán csak ennyit mondott: – Tristan és Jon északról jöttek. Egynapi lovaglásra Londontól. Genevieve összehúzta a szemöldökét. Úgy! Tehát Edwyna azért nem beszélhet erről a témáról, mert Tristan megtiltotta. Kért még egy kis sört Jontól, vigyázva arra, hogy ne ütközzenek ki arcára az érzései. Hamarosan meg kell próbálkoznia a szökéssel. Gyűjtögette hozzá a bátorságot, mondogatva magában, hogy ne törődjön senki mással, csak hajtsa végre a tervét. Nem kell többet megalázkodnia a férfi érintése miatt. Itt az alkalom, hogy kilépjen ebből a kísérteties játszmából. Egyszer azt mondta neki, hogy a lovagiassága a kősírban maradt, de úgy látszik, hogy ez a megállapítás a szívére is vonatkozik. És azt az örömet, amelyet Tristan nála érez,

124

maradéktalanul megtalálná másnál is – emlékeztette magát Genevieve Tessre gondolva. Ennek ellenére keserű mosoly jelent meg az arcán. Edwyna kényelmesen elfeküdt a pokrócon, hangosan nevetve valamin, amit Jon mondott. A férfi mellékönyökölt, s halkan suttog fülébe, amit Genevieve nem értett. Teljesen el voltak foglalva magukkal. Átlátszó, halvány köd borította a mezőt. A dús erdővel borított dombok tőlük északra húzódtak, elérhető távolságban. Genevie, kényelmes nyújtózkodást színlelve felállt. Jon nem volt annyira elvarázsolva, hogy megfeledkezzen róla: pillanatok alatt ő is a talpán termett. – Genevieve? – Szeretnék gyűjteni néhány falevelet, Jon. Csinálnék belőlük valami szép képet, miközben a szobámba zárva unatkozom. A férfi nyugtalanul nézett rá, majd Edwynára pillantott, aki gyanakodva nézett rá. Genevieve hol az egyikre, hol a másikra tekintet. Olyan ártatlanul és kedvesen, amennyire csak tudott. Közben szinte futkározott a gerincén a bűntudat. – Ne menj messzire! – figyelmeztette Jon. – Nem megyek – ígérte meg csendesen. Az elején még így is volt. Annyira közel bóklászott hozzájuk, hogy tisztán hallotta, mit beszélnek. Jon szépeket mondott a nagynénjének, aki nagyokat sóhajtozott válaszképpen. Genevieve pedig egyre távolabbi leveleket szedegetett. Már közelebb volt a fák vonalához, mint hozzájuk. Végül elérte az erdő határát. Még egyszer visszanézett rájuk. Szépen mutattak együtt, békés meghittségben. Hirtelen furcsa látomás tört rá. Azt képzelte, hogy Tristan hajol föléje, de szemeiben nem vad szenvedély lobog, hanem gyengédség. Nem egy vágytól hajtott csábító férfi, hanem az ő lovagja, aki szereti és óvja. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától ezt a képet. Mi törtem vele, talán megőrült? Tristan gyűlöli és kihasználja őt. El kell szöknie, hogy megszabadulhasson ebből a helyzetből. Sajnos, nincs elég ereje, hogy ellenálljon a varázsának, és csak a puszta szenvedély az, ami összeköti őket. Teljesen mindegy, mit érez iránta valójában, elolvad, ha hozzáér. Az erdő felé fordult, és futni kezdett. – Légy a feleségem – mondta Jon. Edwyna csak nézett rá tágra meredt szemmel. – Gyere hozzám. – De… – Azt mondtad, hogy szeretsz. – Igen, szeretlek. Ó, Istenem, Jon, tudod jól, hogy szeretlek! De te… és én… – Én férfi vagyok, te pedig nő. Tökéletes párosítás. Edwyna nevetni kezdett, de aggodalmai újból a felszínre törtek. – Jon! Én a legnagyobb ellenségeid közé tartozom! – Te vagy a leggyönyörűbb nő, akivel valaha is találkoztam. – Te pedig a legábrándosabb férfi, akit csak ismerek. Én még soha nem éreztem… Ó, Jon! Hát lehetséges volna? Özvegy vagyok, és már nem is fiatal. Van egy lányom… – Akit úgy fogok szeretni, mintha a sajátom volna, erre megesküdöm. – Ó, Jon… – Akkor hozzám jössz? Edwyna sírni kezdett. – Kérlek, Edwyna… A férfi nyakába borult és önfeledten csókolni kezdte. Majd szinte sírva felelte: – Hozzád megyek! Ó, Istenem, igen! Jon, igen!

125

Elmerültek egymásban. Jon számára megszűnt a külvilág. Csak Edwyna létezett. A csókja, az ölelése, a szerelme. De Edwyna hirtelen megmerevedett, és rémülten nézett a férfira. – Jon! – Tessék? – Hol van Genevieve? – Az istenit! – ugrott talpra a férfi. – Az átkozott! Gyorsan körülnézett a réten, majd futásnak eredt. Pillanatok alatt az erdő szélénél termett, de a fák sűrűn álltak ahhoz, hogy messzire ellásson. Hangosan szitkozódni kezdett. Hiszen figyelmeztették, hogy ne bízzon meg benne. Visszatért Edwynához, aki komoran pakolgatta össze a holmijukat. Jon rettentően dühös volt. – Te tervelted ki az egészet! – vádolta a nőt. – Igazán szórakoztató lehetett! Én majd elterelem Jon figyelmét, te csak fuss! Ugye? – Hogyan? – csodálkozott Edwyna. – Ma reggel! Emlékszel rá, mit mondtál? „Gondold meg, ő törékeny, te pedig felfegyverzett lovag vagy. Biztosan úrrá tudsz lenni a helyzeten!” Edwyna… te… egy utolsó szajha vagy! – Tévedsz. Jon nem volt hajlandó ránézni. – Jon, hinned kell nekem! Esküszöm, hogy én nem… A férfit elöntötte az indulat. Olyan erővel lökte el magától, hogy nagyot nyekkenve terült el a földön. Nem törődött vele, hanem rohant a várba katonákért. Genevieve nem tudott messzire futni, mert elég hamar kifulladt. Odala erősen szúrt a rendszertelen levegővétel miatt, úgyhogy meg kellett állnia egy kis erőt gyűjteni. Azon tűnődött, hogy vajon mennyi idő múlva indulnak utána. Sokkal messzebbre kell eljutnia, hiszen üldözői lóháton jönnek majd. Újra nekirugaszkodott. Futott tovább, hol erősebben, hol gyengébben. Szerencse, hogy fiatal – gondolta –, mert jobban bírja. Bár lehet, hogy ez nem lesz elég. Már teljesen kimerült, mikor meghallotta az üldözői zaját. Lovak patái dübörögtek az erdei talajon, s kiáltások csattantak fel. Még trombitaszót is hozott magával a szél. Jon mozgósította a fél várat – gondolta ijedten. Nem csúszhat ki ennyi ember között. Imádkozott, hogy kutyák ne legyenek velük. Felnézett az égre, és hirtelen nagyszerű ötlete támadt. Az egyetlen esélye, ha felmászik egy fára, és ott várakozik, míg üldözői elmennek alatta. Egy pillanatig habozott, de a hangok egyre erősebbek voltak. Mászni kezdett. Üldözői éppen alatta voltak. A leveleken keresztül felismerte Jont és Rogert, akik éppen ott álltak meg egy pillanatra, hogy megvitassák a helyzetet. Genevieve megszorította az ágat, és még lélegzetet sem mert venni. – Csak tovább egyenesen – mondta Jon dühösen –, amíg meg nem találjuk. Roger felelt rá valamit, de azt Genevieve nem értette. Jon keserűen felnevetett. Olyan volt most a hangja, akárcsak Tristané. – Hát rászolgáltam a haragjára, az biztos. Úgy látszik, én mindent elhiszek, amit a nők mondanak. Pedig Genevieve-re figyelmeztetett. De Edwynára nem! Megsarkantyúzták a lovaikat, s indultak tovább. Genevieve-nek az ajkába kellett harapnia, nehogy felkiáltson. Szeretett volna lekiabálni, hogy Edwynának semmi köze az egészhez, és örüljön, hogy szereti! Milyen szörnyűséget csinált? Tönkretette a nagynénje boldogságát, aki pedig mindig és mindent megtett érte. Rosszul érezte magát.

126

De most már nem volt visszaút. Nem tehetett mást, mint hogy imádkozzon Edwynáért, kérve a jóistent, hogy legyen könyörülete irányában. Genevieve szánalmas állapotban volt. Rettenetesen fájt keze, lába egyaránt. De még nem mert lemászni. Nem, amíg messzire nem érnek. Összetörve, és bűntudattal a lelkében üldögélt ott, amíg be nem esteledett. Tristan arra gondolt, hogy a dolgok egészen jól alakulnak. Már hazafelé tartott, megrakodva a parasztok ajándékaival, akik közül sokan egyszer sem látták Edgart, ennélfogva nem is nagyon gyászolták, a halálhírét hallván. Tristan beszélt velük a vetésforgó néven ismert újításról, valamint a gyapjú áráról. Valahogy sajnálni kezdte Genevieve-t azért, ahogy bánt vele. Azok az emberek, akik egyszer sem látták Edgart, a lányáról egész sokat tudtak. Lehet, hogy jobb sorsot érdemelne. Elvégre nem tarthatja élete végéig fogságban. Hazaért. Bizakodva tekintett az előtte magasodó várra. Isten segítségével nemsokára valóban otthonná válik. Sóhajtott egy nagyot. Boldog és aggodalmas volt egyszerre. Érezte, remegés kezd úrrá lenni rajta, és szíve is egyre hevesebben ver. Ha majd befejezi a vacsoráját, akkor első dolga lesz, hogy bemegy hozzá – gondolta. Bárhogy is fogja fogadni, előbb vagy utóbb ráébreszti, hogy szükségük van egymásra. Szerelmessé fogja tenni, mert ő is az. És ezen az éjszakán mellette fog elaludni. Mikor beértek a kapun, szólt az embereknek, hogy nyergeljenek le. A fiatal Matthew, új egyenruhájában feszítve, fogta meg lovának kantárát. Tristan leszállt és a bejárat felé indult. De még mielőtt elérte volna, már tudta, hogy baj van. Jon lépett ki az ajtón, és megállt előtte. Egyszerre volt ünnepélyes, büszke és bűnbánó. Nyerge a vállán pihent, mintha ő is most érkezett volna meg. Fejet hajtott előtte. – Megszökött tőlem – mondta sóhajtva –, túljárt az eszemen, minden figyelmeztetésed ellenére. De esküszöm, hogy megtalálom. Tudom, hogy nagyot hibáztam, és én… – Jon, Jon… hagyd abba! – vágott közbe Tristan letörten. Különös, de nem érzett haragot Jon iránt, csak hideg üresség járta át a testét. Elment Jon mellett, és belépett a nagyterembe. Griswald egy tálcán tartott kupával a kezében, ott várta, és idegesen érdeklődött, hogy milyen ennivalóra volna szüksége. Jon követte. – Tristan, én… Tristan megfogta a kupát és gyorsan kiitta a tartalmát. – Jon, mondd meg Matthew-nak, hogy lássa el a lovamat, de a nyerget le se szedje róla. Magam megyek megkeresni. – De Tristan, az istenért, az én hibám! – Nem, Jon – mosolyodott el a férfi –, én adtam neki szabadságot. Nem kellett volna, amíg vissza nem térek. Rád itt van szükségem. Ha segíteni akarsz, akkor azzal teszed a legjobban, ha itt maradsz. Griswald, hozz valami ehetőt a dolgozószobába, és az útra is valami csomagot. A sörről se feledkezz meg. Jon hitetlenkedve nézett barátjára. – Megyek és átöltözöm – mormolta Tristan, és megindult felfelé a lépcsőn. Genevieve nyitott szobájánál megtorpant, majd belépett az ajtón. Rögtön felfedezte a vörösbor nyomát a fehér falon. Sietve kifordult a szobából. Könnyed köpenyét vastagabbra cserélte. Vastag talpú csizmát húzott, majd indult lefelé a lépcsőn. Szerette volna, ha marad ideje fürdeni, de sietnie kellett. Rettenetes hidegséget érzett legbelül. Tűnődött, hogy most mérges-e vagy sem. Megállapította, hogy nagyon dühös. Annyira, hogy nem is meri kiadni magából. És az táplálta ezt az érzést, hogy már másodízben csapta be, pont akkor, mikor nagy szüksége lett volna rá.

127

Jon még mindig a nagyteremben volt. Tristan benyitott a dolgozószobába, ahol egy nagy tálca várta az asztalon, étvágygerjesztő illatú, sült bárányhússal. Milyen tökéletesen működik minden! – futott át az agyán. Levett a polcról egy térképet, majd rövid gondolkodás után, diadalmasan rábökött egy pontra. Most már tudta, merre keresse. Összetekerte a papírt, hogy magával vigye. A bárányra összpontosította a figyelmét. Nem mintha annyira éhes lett volna, de tudta, hogy szüksége van az ételre, ha meg akarja találni a lányt. – Tristan! – egy női hang szólította meg bizonytalankodva az ajtóból. Felnézett, s Edwynát látta megtörten álldogálni ott. – Lady Edwyna? – dőlt hátra a székében. A nő bejött a szobába, és letérdelt Tristan előtt, s esedezve nézett fel rá. – Esküszöm, hogy nem volt benne részem! Nem tudtam róla! Gyaníthattam volna, de azt hittem, hogy… Tristan félbeszakította azzal, hogy lehajolt hozzá, és tenyerébe fogva arcát, maga felé fordította. Enyhe horzsolást látott rajta. Edwyna elpirult, és elhúzta az arcát. – Jon azt hiszi, hogy én terveztem el az egészet – mondta feleletképpen a férfi kérdő tekintetére. – Te jó isten! – sóhajtotta Tristan, majd felállt, és kisietett a nagyterembe. – Jon, te átkozott, te megütötted! Jon megtántorodott a meglepetéstől. Arcán még mindig ült a bűntudat, amely indulattal keveredett. – Tristan, most azt akarod a szememre vetni, hogy hogyan bánok a nőmmel? – Megütötted! – Mert ő tervezte el az egész szökést! – Ezt nem tudom elhinni! Edwyna jelent meg Tristan háta mögött, könnyes szemmel. – Jon esküszöm, hogy nem volt benne semmi részem! – Mi bajod van, ember? – kérdezte Tristan indulatosan, mikor látta, hogy Jon szinte fel akar robbanni. – Jon, kérlek –, állt közéjük Edwyna, majd sírva a férfi lábai elé hanyatlott – kérlek! – suttogta kétségbeesetten. – Nincs benned semmi könyörület? – kiáltott Tristan a barátjára. – Miért lenne? Benned sincs! – Mert engem becsaptak, de téged nem! Tristan indulatosan magukra hagyta őket. Visszament a dolgozószobába, hogy összegyűjtse azt a néhány dolgot, amelyre szüksége lesz, majd újra a nagyterembe lépett. Jon, Edwynához kuporodott, aki még mindig térdelt, és suttogott valamit a fülébe. Szétváltak, mikor látták, hogy Tristan visszatért. – Veled megyek – jelentette ki Jon –, hiszen az én hibám. – Nem, egyedül megyek. Meg fogom találni. – Meg kell találnod – szólt közbe Edwyna –, hiszen medvék és farkasok vannak az erdőkben, és… – itt elhallgatott, mert kétely villant át az agyán, hogy vajon nem jobb-e Genevieve-nek, ha mégis inkább egy farkassal találkozna, mint Tristanal. Nyelt egyet, majd hozzátette – és olyan vademberek, akik nem ismernek sem istent, sem királyt. – Tristan – mondta Jon – ötvenen indultunk utána, de nem sikerült megtalálni. Engedd meg, hogy legalább én… – Jon, én meg fogom találni, mert tudom, hogy hová ment. Jobban ismerem az észjárását, mint… – megtorpant, és szárazon elmosolyodott – mint akár Edwyna. Remélem, hogy gyalog van? Vagy talán adatok neki egy lovat is? – A kérdést könnyeddé tette az arcán lévő mosoly. Mindketten elpirultak, és összenéztek.

128

– Nem, gyalog indult el – biztosította Jon. Tristan már kifelé indult a teremből, de hirtelen megtorpant, és ránézett Edwynára. – Edwyna, van egy kis toronyszoba odafent, ha jól tudom. – Igen – felelte kíváncsian. Tristan arcán széles vigyor jelent meg. – Gondoskodj róla, hogy átkerüljenek oda Genevieve dolgai. Az enyémek pedig az ő szobájába. Azzal elsietett, magukra hagyva őket. Az éjszaka nagyon hidegnek ígérkezett. Azon tűnődött, hogy vajon Genevieve fázik-e. Rosszmájúan abban reménykedett, hogy igen. De mikor felpattant a nyeregbe, eszébe jutott az a rémület, melyet érzett, mikor meglátta őt a padlón feküdni azon az éjszakán, és azt hitte, hogy meghalt. Kilovagolt a várból, s felnézett a holdra. – Remélem, hölgyem, hogy nincs semmi bajod! – sóhajtotta, majd megsarkantyúzta a lovát. A sietség fontos lehet.

129

Tizennegyedik fejezet Genevieve nagyon szerencsétlennek érezte magát, mikor sötétség borult a tájra. Csak úgy lehet kibírni egy hideg éjszakát a szabad ég alatt, ha az ember olyan kicsivé kuporodik össze, amennyire csak tud. Ráadásul arra is rá kellett döbbennie, hogy egyáltalában nem szereti a sötétséget annyira, mintsem korábban gondolta. Mindig is szeretett sétálni esténként a szabadban, de ez a helyzet most teljesen más volt. Egyáltalán nem kedvelte ezt az éjszakai erdőt, ahol annak a fának a tövében kellett aludnia, amelyre korábban felmászott az üldözői elől. Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, ugyanis már elég későre járhatott, mikor végre elszenderedett, és már jóval hajnal előtt ébren volt. Sokkal hűvösebb volt, mint várta. Az éjszakai zajok és mozgások félelemmel töltötték el. Gyakran hitte egy-egy békésen heverő ágról, hogy kígyó, és rengeteg olyan hangot hallott, amiről el sem merte képzelni, hogy mi okozhatja. Még az ágak reccsenése és a levelek susogása is rendkívül félelmetesnek tűnt a sötétben. A farkasokra és a medvékre gondolt, amelyek gyakran portyáztak zsákmány után kutatva ezen a vidéken. Nagyon megszomjazott, mikor végre elérkezett a várva várt reggel. Szerencsére tudta, hogy merre talál egy forrást, ahol ihat, és megmosakodhat. Miután végiggyalogolta az egész délelőttöt, már elég fáradt és éhes volt ahhoz, hogy kényelmetlenül érezze magát, és elege legyen a rengeteg fából. Sikerült találnia néhány ehető bogyót, s nagyon elégedett volt magával a leleményessége miatt, de csupán azt sikerült elérnie, hogy még éhesebb lett. Végül belátta, hogy nincs felkészülve arra, hogy megküzdjön akár csak a puszta túléléséért. Egész életében soha nem volt gondja az élelem miatt, most pedig ez volt a legégetőbb és legnagyobb problémája. Azt mondogatta magában, ha sikerül a következő napig életben maradnia, akkor addigra a eléri a Jóreménység Nővéreket, akik nevükhöz méltóan, valóban reményt adhatnak neki. Velük maradhat majd egészen addig, amíg szükségét érzi. Aztán elhagyhatja az országot is – Henrik országát. Mehet Brittanyba, ahol az édesanyja született. Genevieve elhatározta, hogy nem törődik a kényelmetlenségeivel, csak az előrehaladást tartja szem előtt. Nagyon hamar sötétedett. A fák árnyéka megnőtt és ijesztően borult föléje, mint valami óriási pókháló. Ágak csapódtak az arcába, és bármennyire is erős volt elhatározása, egyre növekedett a félelme. Ennek ellenére rendületlenül haladt tovább, s végre meghallotta a víz csobogó hangját a távolban. Mindenről elfeledkezve szaladni kezdett a hang irányába, hogy csillapítsa égető szomját. Miután ivott a hűsítő vízből, és megmosta az arcát, alaposan körülnézett. A hely nagyon alkalmasnak tűnt arra, hogy ott töltse az éjszakát. Védettnek, és biztonságosnak látszott, és ráadásul reggel majd ihat és mosakodhat, mielőtt folytatná az útját. Puha ágyat készített magának a levelekből, s egy kidőlt fatörzsre hajtotta a fejét. Hirtelen megint rátört az éhség, és vágyakozva gondolt Griwald puha kenyerére és a vesepástétomra. Állj! – figyelmeztette önmagát. Tudta, hogy egészséges és jól táplált. Még egy erdei éjszaka nem tesz benne túl nagy kárt. Már csak egy félelmetes éjszakát kell kibírnia, hogy megszabaduljon a végzetétől. Rosszabb még a halálnál is? – tűnődött magában, majd mélyeket lélegezve aludni próbált, mert nem bírta elviselni a saját gondolatait. Honvágy gyötörte, de a legszörnyűbb az volt, hogy vágyakozott azután a férfi után, aki miatt el kellett hagynia az otthonát. Mindent megtett, hogy másra terelje a figyelmét.

130

Ekkor hirtelen megreccsent egy ág valahol a közelében. Villámgyorsan felült, s majdnem elkiáltotta magát, de még idejében sikerült visszafojtania az ijedt sikoltást. Alaposan körülnézett, majd lassan és óvatosan felállt. De bolond vagyok! – gondolta, miközben a szíve a torkában kalapált. Lehet akár vadászó farkas is, biztos, hogy észreveszi, ha nem marad csendben. De lehet akár ember is… egy remete vagy egy vadász. Esetleg egy csavargó, de bárki is legyen, nem bízhat egy idegenben a sötét erdő közepén. Behunyta a szemét, s egy nagyot nyelt izgalmában. Ha néhány bandita most úgy bánna vele, ahogy Tristan, akkor az élete nem lenne érdemes arra, hogy folytassa. Visszatartotta a lélegzetét, és feszülten figyelt, de nem hallott más gyanús hangot. Majd hirtelen egy újabb ágreccsenés hallatszott, de most már közebbről. Szinte megfagyott a vér az ereiben, s szíve olyan vad kalapálásba kezdett, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Feszülten nézett körbe. Nem messzire tőle megpillantott egy földön heverő vastag, erős ágat. Lehajolt és felemelte, majd másik kezét zsebébe csúsztatta és megmarkolta vadásztőrének markolatát. Lehet, hogy farkas az? – gondolta kétségbeesetten. Emlékezett rá az apja egyszer azt mondta neki, hogy a farkasok valójában nagyon gyáva állatok. Általában csapatostul vadásznak, s inkább a kisebb termetű zsákmányt kedvelik… Talán ő is egy kisebb termetű zsákmánynak tűnhet egy nagy termetű farkas szemében – gondolta riadtan. Hirtelen egy bagoly rettenetes rikoltást hallatott a feje fölött, majd lecsapott valamire, szinte érintve a szárnyaival Genevieve fejét. A lány ijedten felkiáltott, majd arrébb ugrott, s őrült módon hadonászni kezdett a bottal és a tőrrel. Jól van – mondta magában, mikor feldolgozta magában, hogy mi is történt. Sokkal rosszabb is lehetett volna. Még meg is vághatta volna magát az éles pengével! – Ostoba bagoly! – kiáltott fel. Meg mert volna rá esküdni, hogy egy elfojtott nevetést hallott valahonnan egy pillanatra. Gyorsan megfordult, és körbenézett, de csakúgy, mint az előbb, most sem látott semmit. Csak a levelek halk suhogását és a forrás csobogását lehetett hallani. Letelepedett a fatörzshöz, s átkarolta a térdeit. Nem tudott elaludni, csak el-elbóbiskolt egy rövid időre, hogy mindig felriadjon egy újabb zajra. Végül elérkezett a hajnal, és minden világos lett. Megkönnyebbülten sóhajtott, mintha friss bátorság szállta volna meg a reggel érkezésével. Jólesően nyújtózkodott, s megmozgatta elgémberedett lábait. Körülnézett. Teljesen egyedül volt. Mosolyogva pillantott a fák közé felemelkedő napra, amely kellemes meleget sugárzott mindenfelé. A fény játékosan csillogott a forrás csobogó vizén. Visszatette a helyére a tőrt, és sietősen a folyó felé indult. A víz hideg volt, de frissítő hatása nagyon kellemesen érintette. Hirtelen bizonytalan érzés töltötte el, s megint körülnézett. Mintha a fáknak is szemük volna. De nem látott semmi gyanúsat. Kioldotta ruháját, majd a feje fölött levette magáról, és a földre terített köpönyegére dobta. Némi tétovázás után alsóneműjét is levette. Az illem azt kívánta volna meg, hogy magán tartsa, de akkor vizes lenne. A szárítása pedig újabb gondot jelentene. Melegíteni se melegít annyit, hogy érdemes lett volna benne fürödni. Így hát azt is a többi ruhájára dobta, s a vízbe sietett. Nevetnie kellett a víz hűvös és a átható érintésétől. Érezte, hogy teste libabőrössé válik. Összefogta a haját, nehogy vizes legyen, és folyamatosan mozgott, hogy ne fázzon annyira. Csak a szappan hiányzott. Mikor befejezte, a partra sietett. Úgy érezte, mintha újjászületett a friss víztől. Tudta, hogy most már eléri a célját. Már nem volt messzire tőle. Hirtelen megtorpant, s annyira megrémült, hogy még kiáltani sem tudott. Meredten állt, megfeledkezve a meztelenségéről. Tristan állt vele szemben, hanyagul egy fának

131

támaszkodva, s közben egy kis fadarabot farigcsált. Lova békésen álldogált mellette. A férfi a szemébe nézett, és diszkréten mosolygott. – Jó reggelt – köszöntötte –, jól aludtál, hölgyem? Igazán kellemes hely a fürdésre, én mondom! Genevieve rémülten nézett rá. Szíve kétségbeesetten dobogott, és fogalma sem volt, hogy most mit csináljon. Hiszen az lehetetlen, hogy Tristan itt legyen. De mégis itt volt. A férfi eldobta a fadarabkát és udvariasan meghajolt előtte. Majd letelepedett a földre egy kis kupac mellé. A lány most vette csak észre, hogy Tristan már tüzet is rakott, s még egy kis serpenyő is van nála, amiben sütni lehet. Nagyon jól fel volt készülve – nem úgy, mint Genevieve, aki még mindig ott állt teljes meztelenségében a férfit bámulva. Tristan megint rápillantott, és a lány arra gondolt, hogy a férfi színpadias üdvözlése volt a legnagyobb hazugság, amit valaha is hallott. A szeméből ugyanis világosan kiolvasta, hogy a legszívesebben megfojtaná. Genevieve soha nem tudott elég gyorsan gondolkozni a férfi közelében. Most sem volt képes átlátni, hogy ha így most átgázol a folyón, akkor egy szál semmiben érkezne meg túlsó partra, s még fegyver sem volna nála. Átvillant az agyán, hogy csak akkor lenne így esélye a menekülésre, ha Tristan nem tudna úszni! Mikor Londonból hazafelé jövet a folyón keresztül akart szökni, akkor nem úszva jött utána, hanem csónakkal. Ez elegendő érvnek tűnt hirtelen. Megfordult, és a folyó felé szaladt, majd nagy lendülettel belevetette magát. Néhány pillanatig úrrá lett rajta az emelkedettség és felszabadultság érzése, mert a férfi nem követte. Minden csapással egyre közelebb került a túlsó parthoz. Már csak néhány pillanat! A part szinte hívogatóan nézett rá. Minden erejét beleadta az úszásba. Még három csapás és eléri. Zihált és fulladozott, majd szinte egészen biztos volt abban, hogy örökre elmerül a habokban, mikor egy kéz nehezedett a vállára, majd megragadták a hajánál fogva. Mintha valami ismeretlen erő hatna rá, megfordult, s szinte repülni kezdett a vízen. Megint vesztett – gondolta csüggedten. Tristan tud úszni. A férfi ledobta a földre, miután kiemelte a vízből. Összetörve feküdt a parton, lihegve, összegubancolódott, csurom vizes hajjal – és anyaszült meztelenül. Tristanra nézett, és rögtön tisztában volt vele, miért késlekedett a férfi olyan sokat azzal, hogy utána ugorjon. Úgy látszik, ő is úgy gondolta, hogy okosabb, ha nem ázik át a ruhája, s ezért levette magáról, mielőtt a vízbe ment volna. Határozott léptekkel a ruhája felé indult, s nézte a lányt, miközben kényelmes lassúsággal magára szedett mindent, amit néhány pillanattal ezelőtt levetett. Genevieve mindezt szótlan mozdulatlanságban nézte végig. Miután Tristan befejezte az öltözködést, csendesen a lányhoz sétált, és leguggolt mellé. – Nincs az a ruha, amelyben tetszetősebben néznél ki, mint jelenlegi állapotodban, milady – mondta olyan hangon, amelytől még a hideg víz is melegebb volt –, de ha valaha is úgy határoznék, hogy a halálodat akarom, nem a tüdőgyulladást jelölném ki halálnemként. Öltözz fel. Genevieve remegve és szánalmasan felállt és a ruháihoz ment, hogy felöltözzön. Meglepetten vette észre, a férfi ott van szorosan mögötte. Öltözködni kezdett, Tristan pedig segített neki belebújni a ruháiba, majd végezetül a hátára terítette a köpenyét. A lány kimerülten ült le a földre, s már nem volt annyi ereje, hogy rendbe hozza vizes haját. Pár pillanat múlva arra riadt fel, hogy Tristan kezébe nyomott egy kupát. A tapintása szinte forró volt, s valami jóleső melegséggel párolgott benne. Csodálatos illata volt. Nyugtalanul nézett a férfira, aki visszatért a tűzhöz, s a hátát mutatta felé. – Meleg sör, semmi más. Észrevettem, hogy a bort nem értékeled túl sokra. – Sérelmet sértéssel tetézni, nem valami kedves dolog, milord. – Nem volt más, mint köszönetnek szánt ajándék. – Azért, amit nem állt szándékomban nyújtani!

132

– De Genevieve! Olyan gyengéd voltál. – Te szemét, kéjenc disznó! Tristan nem felelt. Genevieve kortyolt egyet az italból, melynek kellemes melege szétáradt a testében. – Hogyan… hogyan találtál meg? – kérdezte óvatosan. A férfi felé fordult, majd egy tűzhöz közeli fának támaszkodott. – Kitaláltam, hogy csak egyetlen hely van, ahová mehetsz – felelte, majd karját felemelve az előttük magasodó hegyek felé mutatott – már majdnem el is érted, milady. A kolostor ott van a hegyek között. Genevieve most keseredett el igazán. Hát már ilyen közel volt! Ha nem állt volna meg a múlt éjszaka… – Majdnem megcsináltam – észre sem vette, hogy hangosan mondta ki ezeket a szavakat, egészen addig, míg meg nem hallotta a férfi nevetését. Felkapta a fejét, és kíváncsian nézett rá. Látta, hogy őszintén és szívből kacag. – Nem, milady, nem voltál olyan közel hozzá, mint gondolod. Már tegnap este is megszólíthattalak volna, de úgy tűnt, hogy nincs szükséged rám. Olyan kiválóan viaskodtál azzal a veszélyes bagollyal? – mondta s úgy nevetett, hogy le is tette a kezében lévő kupát, nehogy kilöttyintse a tartalmát. – Te voltál az! – kiáltott fel a lány élesen. – Hát persze, hogy én! – Te szemét! – ugrott fel dühösen Genevieve. Majd meghalt a rémülettől, s most kiderül, hogy Tristan volt az. – A farkasoktól féltél, ugye? – vigyorgott a férfi. – Nem, csak egy farkastól. És átkozottul jó okom volt rá! – felelte a lány, amelytől Tristan újabb nevetésben tört ki. Genevieve dühösen és elszántan megindult feléje, hogy a meleg sörrel elhallgattassa a férfit. De Tristan már talpon volt, mielőtt, a lány elérhette volna, s megragadta a csuklóját. – Ó, Genevieve! Komolyan gondolod, hogy ez bölcs dolog lenne? Figyelmeztetés húzódott meg a nevetés mögött. Valódi figyelmeztetés. Genevieve az ajkába harapott, s hátrébb lépett. – Nem. Valóban nem. Szükségem van erre a sörre, kár volna rád pazarolni! A tűz hirtelen sisteregni kezdett, s a férfi leguggolt hozzá. Genevieve megbűvölten nézett a serpenyőre. Ellenállhatatlan, kínzó éhség fogta el. Két gyönyörű hal sült benne. A tűz mellett pedig friss kenyér és sajt volt egy tálcán. A lány már régóta éhezett, és ennek a gyomra jól hallható jelét is adta. Gyorsan elfordult, nem akarván, hogy a férfi észrevegye, menyire szeretne már falatozni azokból a finom halakból. Úgy gondolta, hogy okosabb, ha gyorsan visszatér arra a helyre, ahol az éjszakát töltötte. Nagy bosszúságára, Tristan egyáltalán nem foglalkozott vele. – Készen van – jelentette ki a férfi. Genevieve nem is mert odanézni, csak bámult maga elé. Hallotta, amint a tányérra kerül a hal, a kenyér és a sajt. Várta, hogy a férfi odahozza neki az ennivalót. De Tristan letelepedett egy fa tövébe és falatozni kezdett. – Esküszöm, hogy ez még jobb annál a nyúlnál, is amelyet tegnap este fogtam. – Te aljas gazember! Te nyulat ettél tegnap, míg én éheztem majdnem belehaltam, hogy… – Minden bizonnyal jót tett annak az aranyos lelkednek, szerelemem. – Fattyú! – folytatta, de férfi nem törődött vele. Jóízűen megette az egyik halat, s még az ujját is megnyalta utána. – Éhes vagy? – kérdezte hirtelen. – Nem! – Nagyszerű, akkor a másikat is én eszem meg. – Remek! Meg vagyok lepve, hogy ez idáig nem éheztettél.

133

– Ami késik, nem múlik. – Te valóban nagyon gyűlölsz engem. – Kiváló megfigyelő vagy! – jelentette ki a férfi, majd hirtelen elhallgatott, s néhány hosszú pillanatig szótlanul nézte a lányt, majd megenyhült a hangja. – Az igazat megvallva, milady, nem tudom, hogy mit érzek. Bár a tényekkel tisztában vagyok. Az enyém vagy, egészen addig, amíg másképp nem határozok. Volt valami a hangjában, ami felélesztette Genevieve reményeit. Felállt és csendesen a férfihoz ment, majd letérdelt elé, és a szemébe nézett. – Tristan, akár most is elengedhetsz. A kolostor itt van a hegyekben. Kérlek, kérlek! Semmit sem akarok magammal vinni. Csak a ruhát, ami rajtam van… – És a tőrt. – Az nem jelent semmit. Eszem ágában sem volt leszedni róla a köveket. Én nem… – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy még nem jött el az ideje, hogy gondolj rájuk – felelte lágyan, mélyen a szemébe nézve. – Számít ez valamit? – kérdezte könyörögve –, Tristan, én nem vettem magamhoz semmi értékeset, csak én… Tristan tenyerébe fogta Genevieve arcát, s hüvelykujját az ajkára tette. – Dehogynem – felelte, majd lágyan megsimogatta Genevieve haját. – Ezt. Ez többet ér bármilyen ékszernél. Visszahúzta a kezét, mintha nem értene egyet a saját szavaival. A tányérjára nézett, s hangja ismét nyerssé változott. – Sajnálom, Genevieve. De ebben a pillanatban még te magad vagy az érték számomra – pillantott újra a lányra, aki meghökkenve figyelte a változást. Tristan tekintete ismét sötét volt. Úgy látszik, hogy szemének színe mindig tükrözi a hangulatát. A férfi letette a tányérját, és türelmetlenül eltolta magától a lányt. Egy másik tányért vett elő a csomagjából, és rápakolta a másik halat kenyérrel és a sajttal. Genevieve tagadóan megrázta a fejét, miközben a földet nézte. – Edd meg! De lassan, mert különben beteg lehetsz. Elfogadta a tányért, és ügyetlenül enni kezdett. De mivel nagyon éhes volt nemsokára már szinte falta az ételt. Tristan kirántotta a tányért, hogy megállítsa. – Azt mondtam, hogy lassan. Genevieve bólintott, de nem nézett a férfira, csak visszahúzta a tányért. Tristan felállt és tett néhány lépést, majd megállt a lovánál. A lány fél füllel hallotta, hogy néhány becéző szót mond neki. Hirtelen azon kezdett el tűnődni, hogy vajon beszélt-e valaha is olyan kedvesen egy nőhöz, mint most ehhez a lóhoz. Befejezte az evést. Önkéntelenül fogta mindkét tányért, és a folyóhoz vitte elmosni, majd szoknyájával szárazra törölte azokat. Mire visszatért, a férfi már eloltotta a tüzet. Átvette a tányérokat, s nyeregtáskájába tette, amelyet átvetett a ló hátán. Genevieve túl közel állt az állathoz, így az véletlenül oldalba lökte, mikor felemelte a fejét. A lány egy kicsit megtántorodott, majd nevetve kiegyenesedett, s megpaskolta a ló orrát, aki erre a barátságos gesztusra válaszolva közelebb jött hozzá, mint egy kiskutyus, aki igényli a törődést. – Kedvel téged – jegyezte meg Tristan szárazon. Genevieve egy gyors pillantást vetett a férfira. – Miért ne tenné? Érezte, hogy Tristan megvonja a vállát. Nem törődött vele, hanem megsimogatta a ló fejét. – Hello, fiatalember! – mondta az állatnak kedvesen, majd ismét Tristanra nézett. – Hogy hívják? – Pástétom. – Pástétom? – kérdezett vissza hitetlenkedve Genevieve. De hát olyan masszív és engedelmes.

134

– Mint egy kiskutyus – mondta Tristan. – És járja az ütközeteket, szívja a puskaporos levegőt, miközben csattognak a kardok körülötte – állapította meg a lány csendesen. – Ezt teszik az emberek is, milady. Szembenéznek az ágyútűzzel, amihez igencsak nagy önuralomra van szükség, legalább annyira, mint a lovaknak. És Pástétomnak van önuralma. Soha nem is gondolkodtam más néven. – Most, hogy így mondod, valóban nagyon ráillő név. – Nos, ha ebben ilyen szépen egyetértünk, akkor most indulunk haza. És ne próbálj elszökni útközben, Genevieve. Tudod, nagyon sok vadállat kószál errefelé. Sokkal több farkas, mintsem gondolnád. – Meglepő a figyelmességed. – Nem szeretném, ha a jutalmamat apró cafatokra marcangolnák. Genevieve nem válaszolt. Pástétom ezt az alkalmat használta ki arra, hogy egy nagyot prüszköljön, majd megszaglássza a lányt. Genevieve megállapította, hogy Pástétom éppen annyira gyengéd és engedelmes, mint minden ló, mellyel eddig kapcsolatba került. Az apja istállója tele volt ilyen állatokkal. Tristan a lovát vezetve elindult a visszafelé vezető ösvényen, s a lány csendesen követte. Alig tettek meg néhány lépést, s Genevieve megpillantotta azt, amit idefelé jövet a sötétben nem láthatott meg. A kolostor falai az út jobb oldala felől bukkantak ki a fák között, mint egy félmérföldnyi távolságban. Olyan közel volt ahhoz, hogy megérinthesse a szabadságot. Soha többé nem lesz ilyen közel hozzá. – Nem törte fel a lábad a sok gyaloglás? – kérdezte Tristan. Genevieve bólintott. – Akkor én megyek a saját lábamon, te pedig felülsz a lóra. A lány jámboran, lesütött szemekkel álldogált, majd Tristan megfogta a derekát és a magasba emelte. Genevieve megfogta a kantárt, és kényelmesen elhelyezkedett. A ló engedelmesen megindult Tristán után. Lassan lépkedve folytatták útjukat. A lány előrehajolt, és kedves hangon suttogott a ló fülébe. Majd meghúzta a jobb oldali kantárt, és sarkával oldalba bökte a lovat. A beképzett állat már fordult is a megfelelő irányba. Hihetetlenül fürge volt méretéhez képest, s a mozdulat olyan hirtelen történt, hogy Genevieve majdnem kirepült a nyeregből. Néhány pillanatig könnyed vágtában haladtak. Miután visszanyerte az egyensúlyát, lehajolt, és megkapaszkodott a ló sörényében. A hűvös szél az arcába csapott, s meglobogtatta hosszú haját. Nagyon kellemesen érezte magát, hiszen szinte repül a szabadság felé. A ló patája kifordított néhány földlabdát, míg el nem érték az enyhén emelkedő, sziklás talajt. Már látta a kolostor alacsony kerítését, és a mögöttük magasodó falakat. Látta, amint tiszta feketébe öltözött apácák a kertet gondozzák, mint megannyi varjú, amelyek a magokat keresgélnek a földben. Olyan közel volt már hozzájuk, hogy nemsokára akár meg is érintheti őket. Bizonyára a nővérek is látják már őt. Nem is hallotta a füttyöt – legalábbis először. De Pástétom igen. Hirtelen megtorpant, majd visszafordult. De mindezt olyan gyorsan, hogy Genevieve nem tudta magát megtartani a nyeregben. Pillanatok alatt előbb a levegőben, majd a földön találta magát. Olyan keményen érkezett a talajra, hogy csillagokat látott fájdalmában. Eltelt néhány másodperc, míg a feje kitisztult. Az első gondolata az volt, hogy odébb kellene gurulnia, nehogy a ló véletlenül megtapossa. Aztán világossá vált számára, hogy ez a veszély nem fenyeget, ugyanis Pástétom nyugodtan áll, néhány méterre tőle. Feje a földön nyugodott, s lépések rezgését érezte. Az állapotához képesti gyorsasággal lábra áll. Tristan úgy futott feléje, mint valami ősi, görög atléta. Genevieve a kolostor felé pillantott, és

135

felmérte a távolságot. Hiszen már az apácák látótávolságán belül van. És valóban, a nővérek a kezüket a szemük fölé téve néztek felé. Futásnak eredt. Körülbelül azonos távolságra volt a kerítéstől és Tristantól. Talán nem tudja majd átugrani, de mindenképpen odaér. A férfi pedig biztosan nem fogja visszarángatni a nővérek szeme láttára. Már alig kapott levegőt. A lábán lévő hólyagok úgy égették a lábát, mintha ezer tűt szúrtak volna belé, de nem törődött a fájdalommal. Már látta az apácák döbbent tekintetét. Talán a kerítést is át tudja majd ugrani. S ekkor valóban a levegőbe emelkedett. De nem azért, hogy átugorja a kerítést. Hatalmas erőt érzett, amely felemelte a levegőbe, majd nagy nyekkenéssel elterült a földön. Küzdött, hogy fel tudjon állni, de egy nagy test nehezedett rá. Levegőért kapkodott, miközben Tristan szemébe nézett. Sötét és verejtéktől csillogó arcán fölényes grimasz jelent meg. – Mennyei atyám! – hallatszott egy hang valahonnan, s Genevieve ismét egy kis örömet érzett, mikor látta, hogy az egyik nővér jött a kerítéshez, s kiáltott fel meglepetésében, miközben le nem vette csodálkozó pillantását róluk. A lány szinte el is mosolyodott, mert örömmel olvasta ki Tristan tekintetéből, hogy már túl későn érte utol ahhoz, hogy észrevétlenek maradhassanak. – Genevieve, szerelmem, egyetlenem! Hát nem figyelmeztettelek, óvatosan bánj Pástétommal, kedvesem! – mondta aggodalmas hangon, s a lány fölé hajolva, megcsókolta az ajkait. Genevieve küzdött ellene, de tehetetlen volt erejével szemben. Csuklóit a kezében szorította, de közben a haját a földhöz szegezte. Ez elég volt ahhoz, hogy a lány ne tudja mozgatni a fejét. Testére pedig ránehezedett a férfi. Genevieve néhány másodpercig nem foglalkozott a szökéssel, az volt a legfőbb problémája, hogy levegőt kapjon. – Édes Istenem! – mormolta az egyik nővér ijedten. Tristan elengedte a lányt, mikor érezte, hogy már majdnem megfullad. Genevieve levegőért kapkodott, s ezért megint nem tudott beszélni egy darabig. Tristan gyorsan felállt, s az ölébe kapta a lányt. Udvariasan bólintott nővérek felé. – Jó napot, hölgyeim! Kérem, bocsássanak meg! Isten áldása legyen mindnyájunkon – mosolyodott el ártatlanul –, a fiatal házasok, mint tudják… Megértő nevetés fogadta szavait, melynek hallatán Genevieve gyorsan a hangjára talált. – Fiatal házas a… – a folytatás nem került felszínre, mert egy újabb szenvedélyes csók nem engedte befejezni a mondatot. A lány tiltakozásképpen felemelte a kezét, és kétségbeesetten integetett a nővéreknek, de azok a legnagyobb meglepetésére, mosolyogva visszaintegettek. Igaz, hogy legfőképpen a fiatalabbak voltak elbűvölve a jelenettől, csak két idősebb apáca csóválta nemtetszően a fejét. De valamennyien visszatértek a munkájukhoz. Tristan gyorsan megindult vele visszafelé, és sietősen feltette a lóra. Genevieve zihálva kapkodta a levegőt, még mindig arra gondolt, hogy segítségért kiált. De ekkor a férfi a szájára szorította a kezét, gyengédnek éppen nem mondható módon. – Ha csak egy szót szólsz, kedves Genevieve, esküszöm, hogy apácák ide vagy oda, akkora hólyagokat csinálok a hátsó feledre, hogy a lábadon lévők elbújhatnak szégyenükben! Genevieve már eléggé kimerült, és biztos volt abban, hogy a férfi meg is teszi. Ráadásul kétségei voltak afelől, hogy a nővérek meghallanák a kiáltását. Ezért inkább megfogadta Tristan figyelmeztetését, és nem ellenkezett. A ló nyakának támasztotta a fejét, s levegőért küzdött. Egy erős szorítást érzett a derekán, s akkora erővel emelkedett felfelé, hogy majdnem átesett a ló túlsó oldalára. A férfi nem adta a kezébe a kantárt, hanem a tenyerében tartva megkapaszkodott benne, és fellendült a lány háta mögé, a lóra. Megrántotta a kötelet, s Pástétom elindult.

136

Tristan kemény iramot diktált. Genevieve megpróbált olyan egyenes derékkal ülni a ló hátán, amennyire csak tudott. Az erős szél bántotta a szemét, s időközben azon tűnődött, hogy vajon a férfi a lovával is szokott-e olyan keményen bánni, mint vele. Végre lelassítottak. Tristan szótlanul ült mögötte. S így lóháton sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint Genevieve szerette volna. Nagyon fáradt volt. A férfi továbbra sem szólalt meg. A lány már nagyon kényelmetlenül érezte magát a nyeregben. – Mikor érünk Edenbybe? – kérdezte végül. – Mire leszáll az est. Keserű könnycseppek szöktek a szemébe. Mennyivel hosszabb volt, amíg gyalog tette meg ezt az utat. Milyen kemény és kétségbeesett rohanás volt. Arra gondolt, hogy ki kéne találnia, hogyan lophatna egy lovat. De rövid gondolkodás után elvetette az ötletet, hiszen Pástétom kétszer olyan gyorsan fut, mint ahogy ő tudna egy lóval. Csak egyszer álltak meg, és Tristannak akkor sem volt mondanivalója számára. Szó nélkül adott neki enni, s ő sem mondott semmit, amíg megette. Ugyanabból a kupából itták meg a sörüket, majd hallgatagon felültek a ló hátára. Genevieve egyre jobban elálmosodott. Kimerült volt a fáradtságtól és az alváshiánytól. Egy darabig küzdött ellene, de szeme végül is lecsukódott, s feje nekidőlt Tristan mellkasának. Arra riadt fel, hogy zuhan lefelé. Ez igaz is volt, csak éppen Tristan emelte le a nyeregből. – Hol vagyunk? – kérdezte álmosan. – Itthon – felelte a férfi kurtán, s a lány megpróbált kiszabadulni a karjaiból. – Nem, hölgyem, még nem – mondta, és még szorosabban tartotta Genevieve-t. Valaki odajött, s elvezette a lovat. Majd Tristan a vállára kapta a lányt, s elindult vele az épületbe. Az ajtók kinyíltak előttük, s már bent is voltak a fogadóteremben, ahonnan kellemes meleg áradt feléjük. Jon és Edwyna volt a teremben, akik félreálltak Tristan útjából. – Megtaláltad! – kiáltott fel Edwyna, de nem nézett közben Genevieve-re, aki tudta, hogy nagynénje örül a visszatérésének – de mérges rá. Miért is ne lenne az? – gondolta a lány. Hiszen felhasználta őt is meg Jont is, és visszaélt a kedvességükkel és a bizalmukkal. – Igen, megtaláltam – felelte Tristan röviden, s megállás nélkül folytatta az útját. Genevieve mindent megpróbált, hogy lejusson a válláról, de sikertelenül. – Tristan, kérlek, csak engedd, hogy megmondjam nekik… Edwyna, Jon… hogy sajnálom… A férfi nem állt meg. – Sajnálod, hogy megszöktél? – vágott a szavába. – Nem! Nekem meg kell szöknöm, s neked be kéne ezt látnod végre. Sajnálom, hogy… – Becsaptad őket? – Az istenit, kérlek, csak engedd hogy… – De ők nem igazán akarnak beszélni veled, Genevieve. Nem tudott mit válaszolni neki, mert éppen akkor haladtak el a szobája mellett. Tristan rendületlenül haladt tovább, és ráfordult a következő lépcsőfeljáróra, amely a toronyba vezetett. – Már elhagytuk a szobámat. – Az én szobámat, milady. – Tessék? – Rájöttem, hogy nagyon kedvelem azt a szobát. – De… – Genevieve nem tudott többet mondani megdöbbenésében. Felértek a lépcső tetejére. Tristan odavitte az egyik ajtóhoz, melyet egy határozott rúgással nyitott ki, és beléptek a szobába.

137

Genevieve-nek elakadt a lélegzete rémületében. A szobát kitakarították, és berendezték – neki! Egy kandalló volt a szoba közepén. Az ágy nagy volt benne, puha és terjedelmes. Néhány szék, és egy asztal jelentette még a berendezést. Utazóládái a fal mellett sorakoztak. Csak egyetlen ablaka volt a szobának, az is nagyon magasan, és semmi nem volt alatta. A helyiséget nem lehetett éppen ridegnek, barátságtalannak vagy hűvösnek nevezni, de túlságosan elszigetelt volt mindentől. Tristan levette a válláról a lányt és a lábára állította. Genevieve azonban majdnem összecsuklott, ezért megtartotta, majd ölbe kapta, és az ágyhoz vitte. Letette, majd hátrébb lépett. A lány azonnal felült. – Ide? Te… – nagyon nehezen jöttek a szájára a szavak. – Ide akarsz bezárni? – Igen – felelte hűvös nyugalommal. – Képes voltál utánam jönni, olyan messzire, hogy visszahozzál, és bezárj ide a toronyba? – Pontosan, milady. Genevieve-t az ájulás kerülgette, de ugyanakkor erősnek is érezte magát. De ennek ellenére élesen felsikított, melyben benne volt minden dühe és elkeseredése. Azt kívánta, hogy bárcsak meghalt volna odakint a sötét éjszakában. Felugrott az ágyról, s mint egy támadó nőstény tigris, a férfira vetette magát. Volt annyira gyors, hogy első csapásával elérte Tristant, s körmei végigkarmolták az arcát, sőt lendületével majdnem fel is döntötte. A férfi hamar magához tért, s elkapta a lány haját, erősen megrántotta. Genevieve felkiáltott fájdalmában, s rögtön feladta a harcot. Tristan elengedte, s a lány elterült a padlón. Még csak meg sem ütötte magát. Könnyes szemekkel, s néma, hangtalan gyűlölettel nézett fel a férfira. Egy darabig nem volt képes szavakba önteni azt, amit érzett. – Szörnyeteg vagy – mondta végül csendesen. – Soha nem találkoztam olyan elvetemült vadállattal, mint te, akiben egy csepp könyörületesség sincs. Tristan nem válaszolt rögtön. Leguggolt, hogy feje azonos szinten legyen a lányéval. Mélyen és őszintén a szemébe nézett. – Én próbáltam könyörületes lenni, milady. – Te maga vagy a megtestesült kegyetlenség! – Nem hölgyem. Megmondjam, hogy mi az igazi kegyetlenség? – hangja egy pillanat alatt megtelt érzelemmel és sötét szemekkel nézett rá. De Genevieve tudta, hogy most nem is őt látja, nem is őt nézi, hanem valahová messze a távolba tekint. Nem is érintette meg a lányt, hanem kezét összekulcsolva tartotta maga előtt, a térdére támaszkodva. Ujjai elfehéredtek az erős szorítástól. – A kegyetlenség… – puszta sóhajtásként szakadt ki belőle a szó, és annyi fájdalmat hordozott, hogy szinte szíven ütötte a lányt. – A kegyetlenség az, mikor a férfi arra ébred az éjszaka közepén, hogy most fogják meggyilkolni a saját hálószobájában. Mikor a parasztasszonyt megölik főzés közben, s a férjét a saját kaszájával nyársalják fel. A kegyetlenség a megbecstelenítés, a brutális erőszak, melynek végén a halál vár, s nem számít mennyire könyörögsz, hogy ne vágjanak beléd ne csonkítsanak meg, s legyenek tekintettel a gyermekre, akit a szíved alatt hordasz… Itt elcsuklott a hangja. Távolba meredő szemmel nézett a lányra, s nem bírta tovább elviselni, amit látott. Hirtelen felegyenesedett. Genevieve követte a tekintetével, s észre sem vette, hogy könnyek szöknek a szemébe. Állt valaki az ajtóban. Tess várakozott ott szolgálatkészen. Úgy tűnt, mintha a férfi észre sem vette volna, mikor a kijárat felé fordult. – Milord? – szólalt meg Tess. Tristan ránézett, majd Genevieve felé fordult, mintha elfelejtett volna mondani valamit, majd megvonta a vállát.

138

– Hozd rendbe az asszonyodat – parancsolta nyersen, majd sietősen távozott a szobából.

139

Tizenötödik fejezet – Férjhez fogok menni! Edwyna mondta ezeket a szavakat, olyan boldog örömmel, hogy Genevieve minden baja és bánata ellenére elmosolyodott, s viszonozta nagynénje szeretetteljes ölelését. Hiszen ez csodálatos dolog volt – minden bizonnyal. Edwyna szerette Jont. Még ha ez a rombolásnak, a pusztításnak, Edgar halálának és minden rossznak a következményeként alakult is ki. Szerették egymást. És ha ezáltal Edwyna elfelejthet mindent, akkor ez szép és jó. – Nagyon örülök – mondta Genevieve halkan, némi keserűséggel a hangjában. Még mindig kábult és tompa volt, de szívből örült, mikor Edwyna meglátogatta ezen a reggelen. Ő volt az első ember, aki felkereste, mióta Tristan bezárta ebbe a szobába, elkülönítve mind társaságtól. Kivéve természetesen Tesst. Azon tűnődött, hogy Edwyna vajon megbocsátott-e neki, azért amiért olyan nagy szívfájdalma okozott neki. Nagynénje csillogó szemekkel bontakozott ki az ölelésből – Holnap, Genevieve! Holnap Thomas atya összead minket a kápolnában. Ó, Genevieve! Annyira, de annyira boldog vagyok. A lány nagyot nyelt, s lehajtotta a fejét. A kezét nézegette. Szerette Edwynát, s nagyon örült a boldogságának. De most sokkal inkább bezártnak érezte magát, mint korábban. Mi történt itt? Az élet ment tovább, úgy mint eddig. Thomas atya imádkozik a kápolnában, a parasztok dolgoznak a földeken, az öreg Griswald az ételeket készíti a konyhában. Olyan az egész, mintha… mintha mi sem történt volna. Mintha ez a szörnyű katasztrófa be sem következett volna. Még Edwyna élete is sokkal jobbra fordult. Beleszeretett egy hódítóba. Csak neki kellett túl nagy árat fizetni mindezért. A cselszövés árát. Most pedig küzd a szabadságáért, ijesztgetve és feldühítve mindenkit. Pedig hát valahol mindnyájan benne voltak, de mégis ő az egyetlen, akinek szenvednie kell a történtek miatt. De az is igaz – fűzte tovább a gondolatait, megvonva a vállát –, hogy ő volt az egyetlen, aki kezet emelt Tristanra, akinek lovagiassága és szíve örökre ott maradt a kősírban. Nem felejtette el sem a szavait, sem pedig a tekintetét. Egész éjszaka ezek jártak a fejében. Nem értette őket teljesen, de valamit megérzett, valamit megtudott, amit nem akart elmondani magáról a férfi. De mindez csak fokozta a jövővel kapcsolatos félelmét, hiszen most mar nyilvánvaló volt, hogy nem maradt semmi könyörület a férfiban. Hirtelen elfordult a nagynénjétől, mert nem akarta, hogy meglássa a szemében megjelenő könnycseppeket. – Majd rád fogok gondolni minden pillanatban. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lesz. Miért is ne lenne az? Edwyna férjhez megy, házasságot köt Isten szent színe előtt. Minden nagyon szép lesz, az ünnepi vacsora, talán lehet majd táncolni is… ő pedig nem lehet ott. Hiszen ő a torony fogja, bezárva, elfeledve. – Neked is ott kell lenned! – jelentette ki Edwyna. – Kérd meg Tristant, s ő biztosan megengedi majd! Genevieve ismét a nagynénjére nézett. Elhatározta, hogy nem fogja becsapni. Hiszen ő nem látta Tristant a múlt éjszaka, s nem hallotta azt, amit mondott. Nem látta azt a messzire néző tekintetet, a fájdalmat és a síiárságot, amely benne volt. – Nem hiszem – felelte halkan –, hogy beszélni akarna ma velem, s azt pedig még kevésbé, hogy meghallgassa a kérésemet. És… – megtorpant, mert képtelen volt elmagyarázni Edwynanak, hogy más dolog kérni valamit, amit teljesítenek, és megint más úgy kérni, hogy azt biztosan el fogják utasítani. –Nem kérhetem meg rá, Edwyna. 140

– De Genevieve… – Nem tehetem. Lehet, hogy fel sem jönne, ha érte küldetnék. És én valójában… valójában nem is lennék képes érte küldetni. – Talán én is megkérhetem – javasolta Edwyna –, vagy Jon. Genevieve vállat vont, s megpróbált vidáman mosolyogni. – Edwyna! Ez egy gyönyörű nap lesz neked és Jonnak egyaránt. A ti napotok. Ne rontsátok el, ne hagyjátok, hogy sötét felhők árnyékolják be az eget. Élvezzétek, s kérlek, ne aggódjatok. Lélekben veletek leszek, esküszöm! Edwyna nem volt valami boldog. A kandallóhoz sétált, s összeráncolt homlokkal, unokahúga felé fordult. – Genevieve, te egyszerűen nem jól kezeled őt. A lány hitetlenkedve emelte karjait a magasba. – Még hogy én nem jól kezelem őt? Edwyna, ő elrabolta az örökségemet! Megölte a vőlegényemet, az apámat… – A harcban estek el. – Elfoglalta a házamat, elfoglalt engem, s te arról beszélsz, hogy nem kezelem őt helyesen! Edwyna nem nézett rá, hanem a lobogó lángokba meredt. – Kedvelem őt, Genevieve, és sokra tartom. Gyakran látom lovagiasnak, s keménynek is, igaz. De mindig helyesen jár el. Jól bánik mindenkivel. – Ugye megbocsátasz, ha én ezzel nem értek egyet! – Genevieve, ha elfogadtad, hogy… – Elfogadtam!? Idevonszolt, bezárt ebbe a szobába… – Pontosan azt tette, amit korábban megígért, nem látod? Ó Genevieve! Ezek a tények. Ők győztek, mi vesztettünk. Ha ezt nem tudod elfogadni… – Fogadjam el? Egy különösen személyes sértést? Ó, Edwyna, az Istenért! Te beleszerettél Jonba, ennek szívből örülök. Örülök, hogy rendeződött a jövőd, de ne várd tőlem, hogy elfogadjam Tristant, mikor gyűlölöm és igazságtalannak tartom, én… – hirtelen elakadt a hangja, s azon tűnődött, hogy vajon igaz-e a védekezése. Csend telepedett közéjük néhány pillanatra. – Edwyna, mi történt vele? A nagynénje elbizonytalanodott. – Nem szereti, ha a múltjáról beszélünk – felelte halkan. – Még mindig haragszik Jonra, amiért elárulta nekem. – Istenemre, mi történt velünk Edwyna? Te elítélsz, amiért küdzök ellene, de nem segítesz, hogy megértsem, mi van a lelkében. Valamit tudok. Azt, hogy megtámadták az embereit… – Nem volt ott harc, Genevieve – szakította félbe, s felsóhajtott. – York-pártiak voltak valamennyien. A családja. Közel álltak Richardhoz… – Hogyan? – kérdezte a lány döbbenten. Edwyna bólintott. – Mikor Edward király meghalt és a Woodville-ok a hatalomon marakodtak, Tristan apja azok pártján állt, akik abban hittek, hogy Richard uralma lenne a legjobb az országnak. De mikor a fiatal hercegek eltűntek a Towerben, Tristan nyíltan ellent mondott a királynak, kiállva a gyerekek mellett. Kijelentette, hogy nem támogatja, ha a király szerepet játszott a halálukban. Ezek után, mikor Jonnal hazaértek arról a tanácskozásról, teljes pusztítást találtak mindenütt. A parasztok házait porig rombolták, az embereket meggyilkolták, a nőket megerőszakolták. De ez még nem minden. Megölték az apját, a bátyját, és a bátyjának a feleségét. Jon azt mondta, hogy valami rettenetes volt. A pokol sem lehet rosszabb annál, amit Tristannak át kellett élnie. A felesége első gyermeküket várta, és Tristan asszonya megbecstelenített holtteste mellett találta magzatát. Genevieve hirtelen nagyon rosszul érezte magát. Leült az ágyra, s hidegen és szánalmasan nézett Edwynára.

141

– Sajnálom – mondta –, bárkit sajnálnék ebben a helyzetben. De nem én tettem ezt vele. Én… – Nem, te csak rászedted. A hálószobádba hívtad, s megpróbáltad megölni egy piszkavassal. – Edwyna, az Istenért! Nem csak az én kezem volt benne! – Tudom – felelte a nagynénje lágyan. Úgy tűnt, mint aki mindjárt elsírja magát. Gyorsan hátat fordított Genevieve-nek. – Nézd… hoztam neked könyveket. Chaucert, Aristotle-t és azt az itáliai írót, akit szeretsz. Most mennem kell, még mielőtt azt hinné valaki, hogy megint szökést tervezgetünk – hirtelen megfordult, s zaklatottan unokahúgához rohant. – Ó, Genevieve! Vissza fogod kapni a szabadságodat, csak légy türelmes és csendes, és meg fogod kapni. És… – Hogyan? – sóhajtotta a lány. Edwyna már menni akart, hogy Genevieve magára maradjon a gondolataival, az emlékeivel és a lidérceivel – és azokkal az érzésekkel, amelyeket nem akart érezni. – Kérd meg! Kérd meg, hogy nem lehetnél-e ott holnap, miattam? Keserű mosoly ült ki a lány arcára. – Megteszem, ha képes leszek rá – ígérte. Edwyna elment. Tess jelent meg nemsokára, majd rövidesen ő is távozott. Genevieve-n ismét úrrá lett a bezártság érzése és a pánik. Edwyna olyan szerencsés… és ő nem értheti ezt az egészet, hiszen a saját kis álomvilágában él, ahol a szerelem a kulcsa mindennek. Ő nem értheti a sötétséget a férfi lelkében, a szenvedést, és azt a különös, vibráló tüzet közöttük. Vagy Genevieve nagyon is valós, egyszerű félelmeit. Megosztani ezeket Tristannal, az túlságosan is nagy vakmerőség, sőt ostobaság volna. Nemigen törődne velük. Hiszen ő a szó szoros értelmében csak használja. Nem jelent többet neki, mint egy pillanatnyi szórakozást, amelyet bármelyik más nőtől is megkapna. És majd idővel ráun. Ha így fogja fel az egészet, akkor biztosan túléli. És akkor majd új életet kezdhet. Már mindenétől megfosztotta. Ha másért nem, hát emiatt mindig megvetést kell éreznie Tristan iránt – gondolta magában megmásíthatatlan elhatározással. Talán nem válik a férfi vadállattá, talán képes lesz egy kis könyörületességre, s nem zsákmányolja ki a végletekig. De a kősírban hagyta a könyörületességet. Genevieve kinyitotta egyik kedvenc könyvét, melyet Chaucer írt. Milyen különös, Geoffry Chaucer már régen meghalt, s eltemették, de mindenki ismeri az írásai miatt. És mindaz, amit leírt, olyan, hogy akár most is megtörténhetett volna! Szeretett sógornője szerelmes lett John of Gauntba, s évekig együtt élt vele. S megszülte neki a Beaufort fattyúkat. És végül – életük utolsó éveire – házasok lettek! Milyen szép történet, amely feltárja a szerelem mélységeit. És az a Henrik, aki most Anglia trónján ül, az ükunokája az egyik Beaufort fiúnak. Becsukta a könyvet. Könnyek csillogtak a szemében. Fiatalabb korában gyakran sírt Chaucer regényeit olvasva, de most nem emiatt gördültek a cseppek végig az arcán. Nem tudta, hogy most magát siratja, Tristant vagy a sorsot, amely kibékíthetetlen ellenségekké tette őket. Késő délután már szinte elviselhetetlennek érezte a magányát, s idegesen járkált fel s alá a szobában. Megint attól félt, hogy meg fog őrülni. Hiszen még csak kevés időt töltött itt, s nem tudhatta, hogy meddig tart még a bezártsága. Napokig, hetekig, hónapokig… évekig? Az idő szinte ólomlábakon haladt. Megfürdött, s hosszú, türelmes perceket szánt arra, hogy minden hajtincsét külön-külön elrendezze. Hosszú fonatokat készített belőle. Megvarrta a szakadásokat s foszlásokat a ruháin, olvasott, s mintákat rajzolt egy kézimunkához.

142

De még mindig volt hátra a napból. Végigfeküdt az ágyon, s összefonta kezét a hasán. Érezte, hogy megint egyre dühösebb lesz Tristanra, s azon tűnődött, hogy vajon most mi ennek az oka. Semmit sem várt már tőle. A dúskeblű Tess jelent meg lelki szemei előtt, s Genevieve kettejükről kezdett képzelődni. Látta Tristant, amint a haragját feledve, nevetve simogatja a lányt gyengéden és kedvesen. Tess pedig odaadóan engedi – van mit adnia, hiszen mindene tekintélyes méretű – s örül az érintésének. Közbe vidáman kortyolgatják azt a vörösbort, amelyet Genevieve erőltetett lányra. Mindketten nagyon elégedettek. A parasztlány – aki soha nem emelt kezet rá – gyengéden ápolja a férfi testét, lelkét egyaránt. Milyen kis ügyes játékszer ez a lány! Tristan akkor keresi fel, s hagyja ott, mikor kedve tartja. Természetesen soha nem veszi feleségül. Tess ezzel tisztában van, s elégedett az ajándékokkal, melyeket ilyen nemes úrtól kap a könnyed szolgáltatásaiért, aki ráadásul még nem öreg és csúf, hanem fiatal, izmos és jóképű. Az oldalára fordult és a feje alá tette a kezét. Legyél csak Tess-szel, légy vele boldog, csak engem hagyjál békén! Békén is hagyta. Hisztérikusan felnevetett. Volt annyira büszke, hogy nem kezd el könyörögni az ajtaja előtt álló őrnek, hogy küldje fel hozzá Tristant. De lehet, hogy ez nem is büszkeség, csak egyszerűen tisztában van vele, hogy úgysem jönne. De később ismét reménykedni kezdett, hogy feljön hozzá. Ha megtenné, akkor volna alkalma megkérni, hogy ott lehessen Edwyna esküvőjén. Izgatottan nyelt egyet, s fogadkozott magában, hogy nem fog könyörögni a férfinak. Csak egyszerűen megkéri. Ha visszautasítja, akkor azt hűvösen tudomásul veszi. Kimért lesz, kiegyensúlyozott és távolságtartó, amelyből megértheti a férfi, hogy megtanult türelmesnek lenni a szabadságáért. Tristan még mindig nem jelent meg. Felpattant az ágyból, s arra gondolt, hogy mennyi vég nélküli nappal és éjszaka áll még előtte. Reggelenként arra ébred, hogy várhatja az estét, mikor újra elaludhat. Edenby várának rabjaként. Akár évek is telhetnek el így. Hosszú évek. Egy szép napon majd ismeretlen emberek jelennek meg, akik azon tanakodnak, hogy ki ez a vén boszorkány az Edenby-vár toronyszobájában? Halk kopogás hallatszott az ajtón. Genevieve odaszaladt, majd lecsillapította magát. Biztosan Tess az, kipirultan, boldogan és… Nyugodt hangot erőltetett magára. – Igen? Kinyílt az ajtó, s Jon állt a bejáratnál. Genevieve elpirult. Edwynával már megkötötte a békét, de tudta, hogy Jonban mélyebb nyomokat hagyott az eset. – Genevieve – bólintott félé a férfi. A lány nyelt egyet. Szükségét érezte, hogy magyarázkodjon Jonnak. – Jon… én sajnálom. – Hmm. Legalább megtudtam, hogy milyen is vagy. – Jon, tényleg sajnálom, hogy visszaéltem a bizalmaddal. Ó, Istenem Jon, hát nem érted? Gondolj arra, hogy milyen az életem. Te kibírnád? És nem csinálnál… semmit? Jon elgondolkodva mordult egyet, amiből Genevieve arra következtetett, hogy érti. – Menjünk – mondta a férfi. A lány szíve erősen dobogni kezdett. – Hová? – Tristan látni szeretne. Borzongató érzés söpört rajta végig. Nem tudta, hogy mit gondoljon. Találkozni akart a férfival, de most valahogy… Kitalált talán valami újabb fajta büntetést, mindazért a felfordulásért, amit okozott, s hogy folytonosan meg akar szökni tőle?

143

– Kérlek, Genevieve. Leküzdte a nyugtalanságát és a félelmét, s követte Jont lefelé a lépcsőn. Meg kellett néha kapaszkodnia a fal hideg köveiben, hogy biztosabban menjen lefelé. Beszélgetni próbált, hogy megtörje a közéjük ereszkedett feszült csendet. – Jon, én nagyon örülök nektek. Neked és Edwynának. – Valóban? – kérdezte hűvösen. – Természetesen. Hiszen ő a nagynéném, s én szeretem. A férfi nem válaszolt, s így ismét csend borult rájuk. Mikor megérkeztek volt szobájához, Jon megfogta a lány karját, s kinyitotta az ajtót, majd belökte rajta. Genevieve hallotta a zár kattanását maga mögött. Csendben megállt, s levegőt is alig mert venni. Sötét volt a szobában, de a kandallóban égő tűz vöröslő fénye halvány, sejtelmes lobogással árasztott el mindent. Tristan a kandalló mellett állt, háttal neki, s térdére könyökölve nézte a lángokat. Nem viselt semmi mást, csak egy fehér inget, testre feszülő fehér térdnadrágot és hosszú szárú fekete csizmát. Minden nagyon lágynak tűnt a hullámzó fényben. Kellemes hangulat áradt szét a szobában. De a lány teste mindezek ellenére is remegett. Úgy tűnt, mintha már időtlen idők óta ott állt volna, mire lassan feléje fordult. Arckifejezését nem láthatta a pirosló homályban, de azt észrevette, hogy a férfi tetőtől talpig végignézi. – Jó estét! – üdvözölte Tristan. Genevieve lenyelte a torkában képződött gombócot, de így sem jött ki hang a torkán. Ezért bólintott válaszképpen. De Tristan nem mondott semmi egyebet, csak nézte a lányt, akit kezdett idegesíteni ez az átható tekintet. Végül sikerült visszanyernie a hangját. – Miért hívattál? Jól látható mosoly jelent meg a férfi arcán. – Bizonyára tudod. Genevieve elpirult, mert annyi intim célzás volt a hangjában, amit nem lehetett félreérteni. Lehajtotta a fejét, de nem a félelem miatt, hanem mert egy kis aggodalom szállta meg. De ekkor felrémlett benne az a kép, amelyet az ágyon fekve látott lelki szemei előtt. Tess és Tristan. Növekvő haragot érzett magában. Lehet, hogy az egyik játékszerrel napközben játszadozik, a másikkal pedig éjszaka? Nem bírta elviselni a gondolatot, annyira bántónak és sértőnek találta. Ez nem más, mint féltékenység – figyelmeztette önmagát. A legszívesebben felkiáltott volna dühében. A férfi elmozdult a kandalló mellől, mire Genevieve ijedten felkapta a fejét. Még soha nem szeretkeztek előre eltervezetten. Mindig harcolt és küzdött ellene, kivéve, amikor nem volt teljesen magánál. Még soha nem volt, hogy türelmesen várja, amíg hozzáér… De Tristan nem ment egyenesen feléje. A lány csak most vette észre, hogy az asztal gyönyörűen megterítve áll a szoba közepén. Ezüst étkészlet díszítette, s megpillantott két arannyal szegélyezett, hosszúszárú kristálypoharat is, az édesanyja készletéből. Mindkettőben volt valami tiszta és áttetsző ital. Tristan felemelte ezeket a poharakat, és Genevieve felé nyújtotta az egyiket. A lány úgy érezte, hogy minden ereje elhagyja, csak a pohár csillogó fénye vonzotta a tekintetét. A férfi ravaszkásan mosolygott, míg szeme sötétkéken csillogott, tüzes forróságot árasztva magából. Még soha nem látszott ennyire fiatalnak, ennyire helyesnek. És ennyire veszélyesnek. Genevieve gépiesen átvette a feléje nyújtott poharat. Kortyolt egyet belőle, s a folyadék mintha az egész testében szétáradt volna, kellemesen bizsergetve a torkát. – Mi ez? – kérdezte szinte suttogva.

144

– Nem méreg, arról biztosíthatlak. Ismerve a bordeaux-i iránti ellenszenvedet, inkább ezt választottam. Fehérbor. Német fajta. Genevieve-ben emelkedett a feszültség a férfi válasza hallatán, ezért gyorsan megitta a maradékot, majd hirtelen eszébe jutott a bor a dicstelen hatása. Tristan udvariasan az asztal felé mutatott, jelezve, hogy akár helyet is foglalhatnának mellette. A lány gyorsan odasietett, és leült az egyik székre. – Éhes vagy – kérdezte a férfi. – Nem, nem igazán. Tristan ennek ellenére felszolgált neki egy kisebb darab csirkecombot, tésztában sült édes almát, valamint különféle őszi zöldségeket. – Különös – mondta közben –, azt gondoltam, hogy még mindig éhezel. Genevieve nem válaszolt. Tristan észrevette, hogy a lány olyan különös kíváncsisággal nézegeti, amire nem számított. Nem mint hódítót szemlélte, hanem mint férfit. És nem akarta, hogy a tekintetük találkozzon. – Én pedig nem gondoltam volna, hogy te törődsz ezzel – jelentette ki a lány, majd felemelte a villáját, és piszkálni kezdte vele az ételt, mint aki inkább kilökné onnan, mintsem megkóstolná. Tristan türelmetlenül felmordult, mire Genevieve riadtan felpillantott. Rögtön védekező állásba helyezkedett, készen arra, hogy felugorjon a székéből, ha bármi is történne. – Nem vártam volna tőled, hogy… Hangja elakadt, s nyugtalan csend telepedett közéjük. – De mégis megtettem – felelte a férfi néhány másodperc múlva. Genevieve arca ismét elpirult. Ekkor tudatosult a férfiban, hogy a lány szerint ennek a meghívásnak nem sok köze van az igazi érzelmekhez, hanem csak a puszta vágy az egyedüli indítéka. Nem akarta azt mondani neki, hogy sajnálja, mert az igazat megvallva nem sajnálta. Becslése szerint a gálánssága már így is túlment minden határon. De tény, hogy érzett valamit iránta. Ezért úgy döntött, hogy legokosabb, ha mentegetőzni kezd. – Arra gondoltam, hogy biztosan örülnél egy kis italnak és könnyed vacsorának… Genevieve kesernyés nevetése szakította félbe. – Igen, bizonyára! Nos, itt sokkal inkább érzem magam egy előkelő kurtizánnak, mintsem egy paraszt szajhának! Tristan türelmetlenül felpattant a helyéről, s majdnem feldöntötte a székét. A tűzhöz ment, és az ég felé emelte a kezét. – Mit akarsz akkor tőlem? Genevieve élesen felsóhajtott. – A szabadságomat. Meglepődve látta, hogy a férfi néhány lépéssel mellette termett, felemelve az arcát kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – A szabadságodat! Te bolond, hát megvolt a szabadságod, de úgy látszik, hogy neked soha nem elég az, amit kapsz, és mindig többet akarsz! A szabadságodat! Hogy az erdőben szaladgálj? Hogy éhen vagy szomjan halj, vadállatok tépjenek szét, vagy csavargók gyalázzanak meg, kínozzanak halálra? Mondd meg nekem Genevieve, mit ér a szabadságod, ha belebotlasz valamelyikbe? Vagy talán nem számítana neked az sem, ha az erdei csavargók finom társaságára lelsz? Talán megint fogolyként találnád magad, és sokkal rosszabb körülmények között, válogatós kis szerelmem! Vagy számítana mégis? Felelj, nagyon szeretném tudni! – Megsértesz! – kiáltotta Genevieve, s kirántotta arcát a férfi tenyeréből. A férfi elengedte. Halk kopogás hallatszott az ajtón. – Ki az? – kiáltotta Tristan türelmetlenül. Az ajtó kinyílt, és Tess lépett be rajta. Egy esetlen pukedlit csinált.

145

– A tálcák, uram. Elvihetem őket? – Micsoda? Á, igen, a tálcák. Viheted. Tess az asztalhoz lépett, s pakolászni kezdett. Genevieve nem bírta róla levenni a szemét, csak mereven bámulta. Majd erőt vett magán és lehajtotta a fejét. Eltűnődött. Ez az ő szobája, az ő ágya… Tristan ismét a kandalló előtt állt, hátát mutatva mindkettőjüknek Tess ragyogó arccal Genevieve-re mosolygott, majd mikor mindent összeszedett, bólintott, s gyorsan távozott a szobából. Tristan rögtön megfordult, amint bezáródott az ajtó. – Genevieve… A lány már állt az asztal mellett, s csak áradt belőle az indulat. – Igen, ezerszer inkább lennék egy erdei csavargó foglya, legyen akár öreg és fogatlan, te ostoba! Te üzekedő bolond! Micsoda kedvesség és tisztelet a tiéd? Vacsorára hívsz a saját szobámba, vacsorára a saját ételemből! Genevieve meglepetésére Tristan előbb kíváncsian az ajtó felé nézett, majd őrá. Aztán felnevetett. – Te őrült vagy! – állapította meg a lány. Tristan elindult felé, még mindig mosolyogva. Nem rosszindulatúan, és nem gúnyosan. Genevieve hátrálni akart, de egy mozdulat után megtorpant, mert belátta, hogy néhány lépés múlva veszélyes közelségbe kerülne az ággyal. A férfi megállt előtte, s hüvelykujjával lassan megsimogatta a lány arcát. – Mi ez a váratlan indulat? –Váratlan? Nincs benne semmi váratlanság! – Á, dehogynem! Mikor idejöttél, akkor nyugodt, mondhatni kedélyes voltál. És kedvesen leültél velem az asztalhoz. A szemed nem szórt szikrákat, mint most, hanem elbűvölően ragyogott. És mikor megtudtad, hogy miért hívattalak, nem riadtál meg, mint korábban. Most pedig itt van ez a dühkitörés. Ezt hozta ki belőled a lány? – Milyen lány? – Tess. – Még ha ezer olyan tehénnel bújnál ágyba, mint Tess, az sem érdekelne! A férfi megint felnevetett Genevieve nemtetszésére, majd elfordult tőle, az ágyhoz ment, s kényelmesen elhelyezkedett rajta. Még mindig nevetgélt. A lány felé fordult, s hitetlenkedve nézett rá. Ott ül az ágyán, megtámaszkodva az egyik tartóoszlopban, s láthatóan nagyszerűen szórakozik csodálkozó tekintetén. Majd leugrott az ágyról és fiatalos lendülettel Genevieve-hez lépett, s megfogta a vállát. – Dehogynem érdekelne, milady. Nagyon is érdekelne. – Érdekelne, hogy az… az… – Ó, igen! Szinte megbénultál, mikor bejött! Szegény hölgyem! Fogvicsorgatva hazudozol. Fontos dolgok történtek az életünkben, ezt mindketten jól tudjuk – megtorpant, hogy jelentőségteljesen bólintson a lány felé, s hangja nagyon komolyra váltott. – Hölgyem, III. Richard meghalt, s VII. Henrik irányítja Angliát! Az én hűségemet megjutalmazták, a tiédet nem. Harcoltál, és vesztettél. Edenby az enyém – és te is. Ezt mindketten tudjuk, s ezt el kell fogadnod! – Soha! És ne légy nevetséges! Mindketten tudjuk, hogy szinte hemzsegnek a nemesek, akiknek messze több joga van a trónra, mint Henriknek! – Egy újabb lázadásra vársz? Nem, az nem várható egy darabig, és annak az esélye, hogy sikeres is lesz, körülbelül annyi, mint hogy a nap felkeljen éjjel! Azt gondolod, kedves Genevieve, hogy azt a parasztlányt választom – a vagyona miatt? – Ó, milyen nevetséges – felelte Genevieve, aki nagyon vigyázott arra, hogy hangja tréfásnak és érdektelennek tűnjön. Ellépett a férfi mellől. Ujjai remegtek, s hálás volt Tessnek,

146

hogy újra töltött a poharakba. Megragadta a kelyhet, és szinte teljesen kiitta. Ettől köhögés jött rá, amit igyekezett nevetéssel palástolni. – Genevieve. – Igen! – Gyere ide! A lány megfordult. A férfi az ágyon ült, karba tett kézzel Genevieve meg sem mozdult. – Gyere ide! Arra gondolt, hogy akár ellen is állhatna neki, de azzal csak azt érné el, hogy ő jönne ide hozzá. Zavart volt, és tudta, hogy semmi esélye sincs a férfival szemben, ha harcra kerülne sor. Fáradt volt és óvatos, s ráadásul még félt is. Nem tudta elfelejteni, amiket mondott neki, s amiket megtudott róla. Valaha biztosan nagyon kedves, kellemes társalgó és vidám ember lehetett, aki természetesen még gyengéd is. A felesége valószínűleg a világ leggálánsabb fiatal lovagjaként ismerte. Biztos hogy nagyon szép, és felejthetetlen időt töltöttek együtt. Genevieve már csak az árnyékát láthatja ennek a nagyszerű embernek. És mint harcost, mint hódítót ismerte meg. Most hódítóként parancsolgat neki. Egész mostanáig úgy érezte, hogy képtelen eleget tenni ezeknek a parancsoknak. Odament a férfihoz. Mikor megállt előtte, Tristan a derekára tette mindkét kezét. Hirtelen felemelte, s lefektette maga mellé az ágyba. Lassú mozdulatokkal, lágyan megsimogatta az arcát, s a szemébe nézett. Most már egyáltalán nem nevetett, hanem mosolygott. – Azért hoztam őt ide, Genevieve, mert az anyja megözvegyült, s a földjük szinte teljesen értéktelenné válik, ha nincs férfi, aki megművelje. Szükségük volt tehát valami bevételre, s a lány annyira akart dolgozni. Genevieve nyelt egyet. – Milyen kár – suttogta halkan –, pedig egyenesen imád téged. – Valóban? – Tristan… – Mondd meg, hogy honnan tudod? – Tristan, kérlek… – Soha, Genevieve, soha még egy ujjal sem nyúltam hozza. Most elégedett vagy? – Mondtam neked… – Tudom, mit mondtál. De most én mondom meg, hogy mi az igazság. Ebben a pillanatban, egyetlen tövises fehér rózsám, te vagy az, aki a legnagyobb örömet jelenti a számomra. Ez képtelenség volt, de a szavai mégis kellemes bizsergést okoztak Genevieve-nek. Biztosan azért, mert ez az én szobám – magyarázta magának. De amikor lehajolt hozzá, s gyengéden megcsókolta, a lány ujjai beletúrtak a férfi hajába. Egyre jobban belemélyedtek a csókba, mindkettőjükben fellobbant a vágyakozás tüze. Tristan felemelte a lányt, s a szemébe nézett. A lány könnyűnek érezte a testét, mintha lebegne. Olyan meghitt, és varázslatos volt ez az együttlét, hogy ellenvetés nélkül hagyta, hogy a férfi gyengéden megszabadítsa ruháitól. Melegség öntötte el a bőrét mindenütt, ahol Tristan keze érintette. – Tristan? – Hmm? –Én nagyon féltem az erdőben. Hazudtam neked. Ezerszer meghaltam volna, ha valamilyen csavargó… ezt csinálta volna velem. Egy sóhaj volt a válasz, melynek melegsége a fülcimpáját érte, s szétáradt egész testében. Már teljesen meztelen volt, de nem érzett semmi szégyellnivalót, s meg sem próbálta elfedni magát a férfi tekintete elől. Lehunyta a szempilláit, de csak annyira, hogy lássa Tristant, miközben levetkőzik. Tudta, hogy ez illetlen dolog, de örült neki, hogy milyen izmos és jóképű. Jólesett csodálattal

147

figyelni a testét, melyet most már, csakúgy mint az övét, nem fedett már semmi. Elpirult, mikor látra, hogy mennyire vágyakozik utána a férfi, s a látvány teljesen lenyűgözte. – Tristan. – Igen. – Én… sajnálom… A férfi feszültté vált, s Genevieve valóban sajnálta, hogy megszólalt. Tristan úgyis tudta, mit akar mondani, hogy azt, ami korábban történt, s most elég nagy ostobaság a múltat emlegetni. – Ne beszélj róla – a hangja kemény volt. Genevieve átölelte a férfi derekát, s magához húzta. – Tristan. Majd ujjaik egybefonódtak, s Tristan fölé hajolt. – Akkor nem kényszer hatására jöttél ide ma este? – Nem, nem kényszerített senki. Ezen az éjszakán Genevieve minden percét élvezte az együttlétüknek. Keze bátran vándorolt a férfi testén, simogatta a haját, az arcát, és érezte izmainak feszességét. Ez volt az ő világuk. Az a hely, ahol semmi más nem számított, csak ők ketten. A szenvedély… Genevieve emlékezett Edwyna szavaira, mikor azt mondta neki, hogy mennyire veszélyes dolog is az. Hogy a legnagyobb fájdalmat vonzza maga után. De ez maga volt a legnagyobb csoda. Mikor testük eggyé válik az örömben, a sarkalló vágytól hajtva az egymást birtokló küzdelemben, melynek vége teljes megsemmisülés, feloldódva a végtelenben. Kiáltás hagyta el Genevieve ajkát, aki ebben a pillanatban meg volt győződve arról, hogy ő a legboldogabb nő a világon. Ernyedten feküdtek egymás mellett. A megismert teljesség végtelen nyugalmával. Genevieve Tristan szemébe nézett. – Én… én sem akartam mást ma este – sóhajtotta. Tristan elmosolyodott. Feje alá támasztotta könyökét, s szabad kezével a lány haját simogatta. Megtalálta a szalagot, amely a tincseit fogta össze. Türelmesen bontogatni kezdte, majd szétterítte Genevieve haját a párnán. Csókolgatta a szemét, az ajkait, az arcát. Majd lejjebb vándorolt, s birtokba vette nyakát, majd kebleit. A lány meglepődve tapasztalta, hogy a vágyakozás érzése megint elönti testét, s ahogy Tristan egyre lejjebb haladt, úgy került az ő izgalma is egyre magasabbra. Nyelvének intim érintésétől egy pillanatig menekülni akart, de a gyönyör erősebb volt, s átadta magát a túláradó örömsodrásának. Az érzés annyira gyöngéd és elbűvölő volt, hogy teste pillanatok alatt görcsbe rándult, s ismét elérte a végtelenség távlatát. Hamar elaludt a kimerültségtől. A saját ágyában feküdt, a saját szobájában, és az ő karjaiban. Genevieve mélyen beburkolózva feküdt a puha takarók alatt. Úgy érezte, hogy sokkal melegebben és kényelmesebben van, mint valaha is életében. Érzékelt bizonyos mozgásokat a környezetében, de nem tűntek annyira fontosnak, hogy megszakítsa miattuk az álmát. Félálomban hallotta, amint kinyílik az ajtó, s még arról is tudomása volt, hogy Roger de Treyne van ott, s Tristanhoz beszél. Tudta, hogy Tristan még az ágyban fekszik mellette, s a fenekén pihenteti a kezét, ami nem éppen illő dolog, ha van még valaki a társaságukban, még akkor is, ha mindez a takarók leple alatt történik. Mikor Roger elment, Tristan fürgén kiugrott az ágyból, s Genevieve megkísérelte kinyitni a szemét. Hallotta, amint a férfi csendesen átkozódik. Mintha kopogtattak volna az ajtón. Genevieve oldalra fordult, s résnyire nyitotta a szemét. Látta, amint Tristan egyszerre akar belebújni a nadrágjába, és az ajtóhoz sietni, s némi botladozás után sikerült összehoznia ezt a két dolgot.

148

Ez alkalommal Jon lépett a szobába. Nem hallotta, hogy mit beszélnek. Sietősen távoztak. Genevieve emlékezett rá, hogy a mai napon lesz Jon esküvője, mikor ő és Edwyna házastársak lesznek. – Genevieve! – hallotta csendesen suttogni a nevét. Kinyitotta a szemét. dwyna állt tétován az ajtóban. – Hol van Tristan? – kérdezte idegesen, s belépett a szobába. – Nem tudom. – Hát… nincs itt? Edwyna beszaladt a szobába. Gyönyörű volt és fiatal, ahogy lehajolt hozzá, s megfogta az ágy egyik pillérét. – Megkérdezted? – kérdezte izgatottan az unokahúgától. – Megkérdezted, hogy eljöhetsz-e az esküvőre? A lány megrázta a fejét. – Még nem, de – megtorpant, s az ajkába harapott. Edwyna annyira kíváncsi volt! Átvillant az agyán, hogy Tristan mellette aludt, pedig megesküdött, hogy ez soha nem fog előfordulni. És azok a furcsa pillanatok az éjszaka folyamán, mikor mindketten elismertek bizonyos dolgokat. Azt, hogy a kibékíthetetlen ellenségek között szoros barátság kötődött. – Edwyna… – elmosolyodott, s átölelte a párnáját, s cinkosan megegyezte. – Ó, Edwyna, azt hiszem, ott leszek! – Látod, én mondtam neked, Genevieve! Csak egy kis noszogatás kell neked, s máris tudod, hogyan kell egy férfival bánni! Egy kis kedvesség sokkal messzebbre vezet, mint az ellenségeskedés! Nagyszerűen csináltad! Edwyna felugrott és kifelé szaladt a szobából, miközben Genevieve a szavain tűnődött. De a nagynénje az ajtóban megtorpant. A lány kíváncsian nézett utána, hogy miért nem mozdul, s pár pillanat múlva megtudta az okát. Tristan lépett be az ajtón. Kurtán bólintott Edwyna felé, aki ijedtében teljesen elfehéredett, majd az ágy közelében megállt, s karba tette a kezét. – Akartál kérdezni tőlem valamit? Genevieve nem válaszolt, csak mereven szorította magához a páriáját, s szívből örült, hogy valami takarja a meztelenségét. – Kérdezd! – parancsolta a férfi élesen. – Miért vagy csendben? Ma lesz a nagynénéd esküvője, és te minden bizonnyal ott szeretnél lenni. – Igen! – Igen, minden bizonnyal! – nevetett fel, de a lánynak nem tetszett a hangszíne. – Minden bizonnyal! Annyira, hogy a kegyeidet is áruba bocsátod miatta. Nem, hölgyem, én nem vagyok az a fajta, akivel alkudni lehet. De azt tudom, hogy nem árt tisztában lenni az árral, és az áru értékével! – Nem tudom, hogy mit… – Pontosan tudod, hogy miről beszélek! – jelentette ki, s utánozni kezdte a lány hangszínét: – „Én… sajnálom… Én… én sem akartam mást ma este” És az érintések legalább olyan kedvesek voltak, mint a szavak. Nos, Genevieve Llewellyn, ezentúl tudni fogom, hogy mindig megvan az ára, ha a kedvességed gyümölcseit élvezhetem, s nem árt, ha óvatos leszek! – Micsoda! – Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, s tehetetlen düh ébred fel benne. – Ó, te bolond! Én nem… – Kímélj meg, szerelmem. Részt vehetsz az ünnepségen. Azzal megfordult, s egy kezdődő vihar sebességével távozott a szobából. Edwyna abban a kápolnában fogadott örök hűséget, amelyben megkereszteltek. A vendégek sokasága, az esküvő körülményei és hangulata csodálatossá tették az eseményt. A fogadalmakat hallgatva Genevieve arra gondolt, hogy Edwyna sokkal boldogabban él majd, mint ahogyan élt volna, ha a Tudor király nem kerül hatalomra. Hiszen Edgar is tervezett

149

számára egy „előnyös” partit, amelyet szelíden elfogadott volna, függetlenül attól, hogy mit mond a szíve. A házasságkötést ünnepi lakoma és tánc követte. Tristan reggel óta nem volt Genevieve mellett, de ekkor odament hozzá, s táncolni vitte. Hárfa és lant hangja szolgáltatta a dallamot. Keményen és erősen tartotta a lányt, ezért a mozgásuk inkább nevetséges volt, mint harmonikus. – Az esküvőnek vége, milady. Megérte az árát ez a megtiszteltetés? A lány felsóhajtott, s majdnem megbotlott, mert elvétette a ritmust. – Szép kis megtiszteltetés! – felelte. – Lássuk csak, milady. Azt hiszem, hogy szajhává tettelek, ha használhatom a te kifejezésedet. – Nem, milord, te egyszerűen egy ostoba… – Ezt a szerepet már eljátszottam néhányszor. – Nem… – Itt vagy az esküvőn. Vajon mi lehet a következő kegy, amit ki kellene találnom ahhoz, hogy adakozó kedvedben legyél. – Nem kell semmit kitalálnod! Úgyis elveszed, amit akarsz! – Á, hölgyem, nagyon tévedsz. Nincs az a férfi, aki elveheti azt, amit te adtál a múlt éjszakán, de vajon mit ajánlhatok fel cserébe? Talán, hogy visszatérhess a szobádba? Nagyobb szabadságot? Be vallanom, hogy az ilyen üzletek tetszenének nekem! Legjobb lesz, ha megbeszéljük a szolgáltatásokat és az árakat. Genevieve érezte, hogy soha senki sem sértette még meg ennyire. A férfi korábbi sértései szelíd évődések voltak csupán ehhez képest. Kirántotta magát a karjaiból, s nem törődött senkivel és semmivel maga körül. – Te nem értesz semmit! – kiáltotta feldúltan. – Csak arra vagy képes, hogy elvedd, amire szükséged van! Tudnod kéne, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem lehet sem eladni, sem pedig megvenni, mert a… Az ajkába harapott, mert azt akart mondani, hogy „szívből jönnek”. És ezt a szót nem használhatta vele szemben, hiszen az nincs neki. – Menj a pokolba, Tristan de la Tere! – átkozódott. – Menj a pokolba, én pedig megyek a börtönömbe, ahol sokkal boldogabb leszek, mint veled! Megfordult, s szaladt a lépcsőhöz. – Genevieve! A lány nem törődött vele, csak szedte egymás után a lépcsőfokokat. Nincs szüksége se szolgálóra, se börtönőrre, hiszen szíve mindjárt meghasad. Becsapta maga mögött az ajtót, s háttal nekitámaszkodott, majd sírva a padlóra csúszott. Tristan néhány pillanatig mozdulatlanul nézett utána, majd ő is szaladni kezdett. De mielőtt elérhette volna a lépcsőt, megállították. Az egész esküvőt megállították. Egy új vendég volt a kapuban – a király hírnöke. Tristan kíváncsian ment oda hozzá, s mélyen meghajolt. – Ő kegyelmessége, VII. Henrik küldött, hogy azonnal magammal vigyelek az udvarba. – Mire ez a sietség? – Lázadás, uram! Összeesküvés van készülőben, s a királynak szüksége van rád. Tristan nem válaszolt. A lépcső felé nézett, majd tekintete megkeményedett. – Veled megyek – mondta a hírnöknek –, most. Csak annyi ideig maradt, amíg a frissen nősült Jonra bízta Edenbyt, és már vágtatott is London felé.

150

Tizenhatodik fejezet Tristan nem tapasztalt semmi furcsaságot, mikor megérkezett a királyi udvarba. Úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben megy. Westminster nagy termeiben a szokásos események zajlottak. Hárfások, trombitások, kürtösök és lantosok üldögéltek királyi meghallgatásra várva, alkalomszerűen próbálgatva hangszerüket. Tristant egy régi ismerőse, Sir Robert Gentry üdvözölte elsőként, aki egyik kiváló vadászsólymát tartotta a karján. A királynak akarta ajándékozni, köztudott volt ugyanis, hogy Henrik rajong a vadászatért Bármi is volt készülőben, az udvar életén nem látszott semmi. Henrik egyik lelkésze – kinek még az arca is tintafoltos volt a rengeteg feljegyzés készítésétől – kereste meg Tristant, hogy közölje vele, miszerint a királynak tudomása van ittlétéről, és négyszemközt kíván beszélni vele, mihelyt az idő alkalmas lesz rá. Miután ezt elmondta, már fordult is vissza, s közben jegyzeteibe mélyedt. – A lantosnak két shilling, a portugál sólymokért egy font… – Érdekes hely, mi? – bökte oldalba Robert. – Az udvar mindig ugyanolyan marad – jegyezte meg Tristan. Sir Robert egy grimasz kíséretében vállat vont. – Igen is, meg nem is. Henrik például már hozatott egy rakás piros és fehér rózsát, hogy egy kis romantikával gondolhasson vissza az elmúlt harminc évre. Hallottam, mikor egy csapat írnok, és pap előtt beszélt. Én mondom neked, Tristan, hogy értelmes ember. Meg fog maradni a trónján. Richard még alig hűlt ki a sírjában, de már helyes egy törékeny fiatalemberből púpos hátú szörnyeteggé változott az emberek szóbeszédében. Ugyanakkor új királyunk drága síremléket állított elődjének – Robert megvonta a vállát. – Új korszak kezdetéről beszélnek: a királyunk hagyománytisztelő ember. Okos politika. Tristan elgondolkodva bólintott, mint akinek máshol jár az esze. Mintha furcsa, homályos lepel ereszkedett volna rá. Fiatal, táncoló lányt látott, tamburinnal a kezében. Társa pórázon vezetett egy medvebocsot. Egy férfit látott mellettük, akiről nem gondolta, hogy valaha is találkozni fog vele még egyszer. Hosszasan és erősen nézte, hogy biztos legyen abban, nem téved. A szíve egyre szaporábban vert, s növekedett benne a feszültség, mint egy sötét viharfelhőben. Keze a kardjára tévedt, majd riadtan kapta tekintetét Sir Robertre, mikor az megérintette. – Tristan egy rakás énekes és táncos van körülöttünk, te pedig olyan képet vágsz, mint a fekete halál. Legyél egy kicsit felszabadultabb! Tristan nagyot sóhajtva megrázta magát, majd Robertre nézett. Feszülten megropogtatta az ujjait, és mélyeket lélegzett, hogy csökkentse a benne felgyülemlett feszültséget. A medvetáncoltatók felé intett a fejével. – Az az ember, a pórázt tartó mellett. A Bosworth előtti utolsó napokból ismerem. A régi Lord of Edenbyhez tartozott. Harcoltam is ellene. Mit csinál itt? Robert a jelzett irányba fordult. – Az a fiatalember? Nos, igen, ő Sir Guy Tallyger, s korábban Edenbyhez tartozott. Igen… York-párti volt. De az ütközetben a Stanleyk oldalára állt, ha jól hallottam. Bebizonyította, hogy kiváló harcos. Halált megvető bátorsággal vetette magát a küzdelembe, s csak úgy hullott az ellenség körülötte, amerre csak járt. A király a pártfogásába vette. – Micsoda? – kérdezte Tristan hitetlenkedve. – Én csak annyit tudok – súgta Robert Tristan fülébe –, hogy Henrik hősnek tartja, olyannak, aki vigyáz a királyra – ha te lennél az ő helyében, akkor biztos nagyon 151

körültekintően járnál el, megfontolnád, kik vannak veled, s kik ellened. És ha Henrik azt mondja, hogy Sir Guy királypárti, akkor az is! – Királypárti! – csattant fel Tristan. – Ez az ember nem más, mint egy hitszegő. Azt hittem, hogy elesett. De Richard oldalán harcolva, s nem Henrikén. – Tristan! Tristan felismerve a hangot, gyorsan megfordult. Tudor Henrik közeledett felé. A hölgyek mind pukedliztek, amint elhaladt mellettük, a férfiak pedig meghajoltak. Mindenki elcsendesedett. – Tristan, épp jókor érkeztél. Gyere, négyszemközt kell beszélnünk. Henrik bevezette Tristant egy kisebb terembe, és bezárta az ajtót maga után, még mielőtt kíséretének bármely tagja beléphetett volna. – Hogy az Isten haragja sújtana le rájuk! – átkozódott, mikor kettesben maradtak, az ég felé emelve a kezét, majd összekulcsolta a háta mögött, és járkálni kezdett. – Északon és Írországban egyaránt! Nem bolondultam meg Tristan. Lesz még néhány Plantagenet ivadék, akivel egyezkednem kell, tudom! De a trónkövetelők még várni fognak. Szükségük van néhány évre, amíg összegyűjtik az erőiket! – az íróasztalához lépett, s öklével az egyik papírra csapott. – Sir Hubert Giles of Norwich! Kémeim jelentették, hogy csapatokat toboroz ellenem, hogy Londonba jöjjön. Sir Hubert – egy senki! Warbecket képzelné el a trónon! Ostoba fajankó… – Igazad van, Henrik, ostoba fajankó – vette Tristan a bátorságot, hogy megszakítsa a szóáradatot. – Mit képzel magáról, mit fog elérni? Miért engedte kegyelmed így felbosszantani magát? Henrik belesüppedt az íróasztal mögötti masszív karosszékbe. – Sok félnivalója van annak, aki koronát visel a fején – felelte egyszerűen –, de Istenemre, Tristan! Jogom van hozzá! Gondold végig, mi minden történt! Hajlamos vagyok elferdíteni a dolgokat! Az isteni bölcsesség lenne a megmondhatója, hogy nem a rózsák háborúja az oka az ország pusztulásának, hanem az az átkozott normann arisztokrácia. A főnemesek! Tizennyolcan lesznek az én országgyűlésem hatalma alatt! Edward uralkodása előtt még ötven volt ez a szám! Még franciák is. Végig a hódítás utáni hosszú évek alatt! Tristan összeráncolta a homlokát. De la Tere normann név volt, és ő maga is azon normann családok egyikének sarja, csakúgy mint a Plantagenet-ek és John of Gaunt – aki alapján Henrik igényt tartotta a trónra – szintén Plantagenet volt. Szóval, hová akar Henrik kilyukadni? A király hirtelen felemelkedett a székéből. – Aggódom, Tristan. Nézd csak meg a hűbéres családokat, akik részt vettek a mindenhol elszaporodó gyilkolásban és fosztogatásban Gondolj… gondolj Bedford Heathre – tette hozzá csendesen –, a rettenetes mészárlásra. Ilyen dolgok nem történhetnek meg még egyszer! Nem fogok sietni azzal, hogy főnemeseket nevezzek ki, esküszöm! Ezek a bárók nem erősödhetnek meg annyira, hogy azt higgyék, fellázadhatnak ellenem, s lemészárolják azokat, akik hűségesek hozzám. Ennek véget vetek, esküszöm! Tristan egy kicsit feszültté vált eredetének említése hallatán, de nem szólt semmit. Henrik fáradtan nézett rá, és visszaesett a karosszékébe. – Északra küldelek, Tristan. Én adom az embereket, de te leszel a parancsnokuk. Elküldetek Sir Thomasért Bedford Heathbe. hogy ő is veled menjen. Tudom, hogy Jon of Pleasance vigyáz Edenbyre a távollétedben. Tristan hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. Igen, Jon majd a felügyelete alatt tartja Edenbyt, de ő maga nem akart máshol lenni. Edenby jelentett neki mindent. Ez volt az életcélja. Elfoglalni a helyet, és új békét, valamint virágzó gazdaságot teremteni. Nem mehet el onnan. Hogyan lehetne egy lord távol a birtokától? – Henrik.

152

– Tristan, szükségem van rád. Tristan lehajtotta a fejét egy pillanatra. Összeszorította öklét a háta mögött. Megértette. Henrik tisztességes küzdelemben akarta legyőzni a lázadókat, s tudta, hogy Tristan képes rá. És nincs olyan ember, akinek ne származna valamilyen hátránya abból, ha nemet mond a királynak. – Úgy lesz, ahogy mondod – kapta fel a fejét hirtelen. – Henrik, láttam odakint egy bizonyos Sir Guy nevű embert… – Á, igen, Sir Guy. Ő is veled megy. – Hogyan? – kérdezte megdöbbenve. Nem akart egy cselszövőt a háta mögött tudni. Bár akkor legalább szemmel tarthatná. – Azt hiszem, hogy eddig még nem volt alkalmam teljesen elmesélni az Edenbyben történteket. A bekerített York-pártiaknak első dolga volt, hogy csapdát állítsanak nekünk. Látszólag átengedték a várat nekünk, de aztán elkábítottak, majd megtámadtak minket. Sok emberünk meghalt, az életben maradottakat pedig börtönbe zárták. Sir Guy, a bosworthi nemes harcos, részt vett a cselszövésben. Henrik Tristan szemébe nézett, s megrázta a fejét. A férfi már tudta, hogy a király ismeri a történetet. – Tudok róla. Sir Guy felkeresett, s alázatosan elismert mindent. Elmondta a cselszövést, s megesküdött, hogy ő nem akarta. Sietett harcolni a York-pártiak ellen. Tristan, én láttam a saját szememmel. Bátran harcolt az ellenségeimmel, és biztos vagyok benne, hogy ha lehetőséget adsz neki, akkor hatékony segítséged lesz. Tristan egy cseppet sem bízott ebben, de nem volt semmi a kezében, amivel bebizonyíthatta volna, hogy a király téved. – Mikor induljak? – kérdezte. – A parlament hamarosan összeül, az alsó- és felsőház egyaránt. Mihelyt vége a tanácskozásnak, már indulhatsz is. Addig is, kedves barátom, a vendégem vagy. Nem ajánlhatok túl kényelmes időtöltést. Fogadások, előadások, talán lovagi torna, vagy valami látványos felvonulás… – vonta meg a vállát a király. Henrik szerette a látványosságokat, s most királyként kiélhette ezt a szenvedélyét. Tristan bólintott. Nem akarta üres semmittevéssel tölteni az idejét itt, Londonban, aztán pedig indulni a harcmezőre. Vissza akart menni Edenbybe. – Hogy mennek a dolgok Edenbyben? – kérdezte Henrik hirtelen. – Tűrhetően. A király bólintott, majd mélyen Tristan szemébe nézett. – És Lady Genevieve? – Ő is jól van. Henrik vágott egy grimaszt, és vállat vont. A fontos dolgokat már megbeszélték. – Igazad volt, mikor kihúztad belőlem az engedélyt a felügyeletére. Szép bevételre tehettem volna szert, ha bevonhatom a lányt egy házassági szerződésbe! Lehettem volna a gyámja, s ez tekintélyes pénzt jelentene, ha férjhez adom akár egy angol, akár egy külföldi férfihoz. – De az ígéretedet adtad, kegyelmes uram. – Igen. De milyen terveid vannak a jövővel kapcsolatban? Nem szándékszol megnősülni? Házasság. Jeges borzongás futott végig Tristanon. Mindaz, amire a házasságból emlékezni tudott, az a halál volt. Szent dologgá vált számára, s már csak a szó puszta említését is a legnagyobb tiszteletlenségnek tartotta Lisette-tel szemben. Házasság? Genevieve-vel? Szent kötelék azzal a nővel, aki megpróbálta megölni, eltemettette, aki most minden jog és törvényesség szerint az ő tulajdona? Szeretője, úrnője, szajhája, mindene… de nem a felesége. – Nem, kegyelmes uram, soha nem nősülök meg újra. Henrik felsóhajtott.

153

– Te túl sokat tulajdonítasz egy házasságnak, Tristan. Pedig az egész nem más, mint egy szerződés két család között. Sokkal inkább, mint férfi és nő között. Tristan halványan elmosolyodott. – Soha nem nősülök meg újra. Henrik vállat vont. – Akkor talán, egyszer majd visszaengeded hozzám a lányt. Tristan összeszorította a fogát. Tudta, hogy Henrik vissza akarja őt kapni. De egy király kiváltképp nem engedheti meg magának, hogy visszavonja adott szavát. Tristan pedig biztos volt abban, hogy ő nem engedi vissza a lányt addig, amíg ki nem gyógyult belőle teljesen. Váltott még néhány szót a királlyal, majd elment, hogy összeszedje a holmiját, s elfoglalja a szobáit a várban. Már kezdett sötétedni, ami azt jelentette, hogy hamarosan felszolgálják a vacsorát, de Tristannak nem sok kedve volt hozzá. Lefeküdt az ágyára, s elgondolkodva bámulta a mennyezetet. Egyre csak Sir Guy járt a fejében. Nem talált rá magyarázatot, hogyan engedhette meg egy férfi – bármelyik férfi – azt, hogy Genevieve eszköze legyen egy gyilkossági kísérletnek. Hacsak nem maga Genevieve könyörgött a megtiszteltetésért. Az apja biztos nem engedte volna meg, hogy belekeveredjen. A bátyja sem. A vőlegénye sem. De emlékezett rá, hogyan nézett Guy Genevieve-re a fogadóteremben, azon a végzetes éjszakán. Azt is észrevette, hogy elsápad, ahányszor csak ő hozzáért a lányhoz. Biztos, hogy szerelmes Genevieve-be. Vagy egyszerűen csak bolond. Mert csak a bolond szeret belé. Tovább tűnődött ezen. Csodálkozott saját magán. Nem értette azt a belső remegést, amelyet benne kelt a lány. El kellett ismernie, hogy megbabonázta. De ez még nem jelenti azt, hogy belé is szeretett. A szerelem olyan gyengéd érzés, amit Lisette iránt érzett. Olyan boldogság, amely egy fiúgyermeket ígért neki. De mindez nagyon régen volt. Emlékezett az éles, szívbemarkoló fájdalomra. De most már nem olyan elviselhetetlen ez a fájdalom. Felváltotta a Genevieve iránti vonzalom. – Igen teljesen elbűvölt! – sóhajtott fel hangosan. Ezt az is bizonyította, hogy vágyott vissza Edenbybe – és hozzá. Nyugtalanul felült az ágyban, s arra gondolt, hogy ideje lenne vacsorázni menni. De bármennyire is furcsa, egyáltalában nem volt éhes. Végül is felállt nagy nehezen. Már sötét volt, ezért meggyújtott egy fáklyát, hogy felöltözzön. Edenby és Genevieve akkor is ott lesz, ha majd visszatér. Nincs ok az aggodalomra. Ott lesz a toronyszobában, hiszen bezáratta oda. Elhagyta a szállását, de a folyosón megtorpant, mert ismét eszébe jutott Sir Guy. Genevieve ott lesz a helyén, hiszen ha tetszik neki, ha nem, meg kell őt várnia. De Sir Guy, aki összeesküdött vele, s dicstelen módon felhasználta a lányt, vele együtt indul majd útnak. Elmosolyodott, a helyzet furcsasága miatt. – Légy hálás nekem, Sir Guy, hogy nem lett a tied – mormolta félhangosan. – Imádd csak távolról, ha az jó neked, de nehogy többet akarj ettől, mert esküszöm, hogy ellátom a bajod! Ha valami közös jövőt tervezel vele Edenbyben, akkor biztos, hogy megöllek, mert ő az enyém, s ami az enyém, abból nem engedek! Tristan felnevetett, mikor tudatára ébredt, hogy magában beszél, majd sietősen végigment a sötét és üres folyosón. Mikor belépett a nagyterembe, ahol a vacsorát szolgálták fel, rögtön észrevett néhány barátot és ismerőst. Azokat az embereket, akik ide kísérték, és azokat, akikkel együtt ül a parlamentben. A királyi emelvényen foglaltak neki helyet. Elizabeth Woodville egyik unokatestvére mellé került, aki csinos és szórakoztató társaságnak bizonyult a vacsora alatt. Sikerült valamennyire feloldódnia, bár a gondjai tovább nyomták a vállát. Elegendő mennyiséget ivott ahhoz, hogy könnyednek, jókedvűnek érezze magát.

154

De az arca hirtelen elkomorult, mikor észrevette, hogy Sir Guy közelít hozzá. Felállt, még mielőtt a fiatalabb lovag odaért volna. Mereven állt, amíg a férfi mélyen meghajolt. Mikor egymás szemébe néztek, Tristan úgy találta, hogy a férfi egész tartásából valami bocsánatkérés féle árad. – Parancsot kaptam, hogy szolgáljam kegyelmedet, ha igényt tart rá, s egyben elnézést kérek, hogy alkalmatlankodom. A legjobb pillanatot választottad – gondolta Tristan magában, majd közben alaposan végigmérte ellenfelét – elvégre nem csaphat az ember botrányt a királyi vacsorán. Sir Guy világosbarna szemével és szőkésvörös hajával feltűnő fiatal jelenség volt. Egy vágás éktelenkedett az arcán, feltehetően a bosworthi csata következményeként. Minden bizonnyal jól képzett lovag, de nem a vitézsége volt gyanús, hanem a hűsége. – Hallottam, hogy a király oldalán harcoltál a Bosworthnél – mondta Tristan. – Elmondanád nekem, hogy mi az oka ennek a hirtelen pálfordulatnak? – Jó néhány okom volt rá, uram – felelte Guy nyomatékosan –, és remélem, hogy utunk során majd alkalmam lesz részletesen beszámolni róluk. – Én is remélem – felelte Tristan ugyanolyan hangsúllyal –, őszintén remélem. Guy ismét meghajolt Tristan és a fiatal Woodville hölgy felé, majd távozott. Tristan elgondolkodva nézett utána. A parlament összeült, s Tristan részt vett a megbeszéléseken. Henrik véghezvitte, amit akart, s mindenki elfogadta a véleményét. Elég kellemesen teltek a napok. Tristan újra találkozott Thomas Tidewellel, és nagy önuralommal elérte, hogy szótlanul hallgassa végig a Bedford Heathről szóló beszámolóját. Richard elvette Tristan birtokát, de túl elfoglalt volt ahhoz, hogy a szavakon kívül konkrét intézkedéseket is hozzon. Thomas a helyén maradt, s Henrik trónra kerülésével a birtok is visszaszállt Tristanra. Nagy ünnepségek voltak minden este, s nagyszerű előadások. Egyik alkalommal egy fiatal tánccsoport lépett fel, s a táncosok annyira ügyesek és fürgék voltak, hogy meglepődve tapasztalta, hogy vágyat érez az egyik vörös hajú lány után, aki úgy ugrált, akár egy őzgida. De mikor a király magához kérette őket, akkor közelebbről nézve már túlságosan is kereknek tűnt az arca, csípője pedig túl szélesnek. Így már nem volt annyira kívánatos. Dobott nekik egy érmét, majd gyorsan a szállására vonult, hogy nyugalomban töltse az est hátralévő részét. Levelet írt Jonnak, melyben beszámolt a Bedford Heathről hallottakról, valamint Sir Guy különös felbukkanásáról. Mikor befejezte, fáradtan végignyúlt az ágyon. Aludni szeretett volna, de folyton Lisette-nek és magzatának vérben fürdő látványa lebegett a szeme előtt, s csak nagyon nehezen tudott elaludni. Mikor felébredt, Edenby és Genevieve után vágyakozott. A lány utáni szenvedélye feledtetni tudta a múltat. Mikor az ülések befejeződtek, Tristan, Henrik csapatai élén, elindulhatott észak felé. Thomas mellette lovagolt, Sir Guy pedig soha nem maradt le túl messzire tőlük. Mikor elérték a lázadók várát, fel kellett készülniük az ostromra. Tristan nagyon óvatosan és körültekintően járt el, bár ez a hely nem Edenby volt. Türelmesen és ravaszul vezette az ostromot. A lázadok nyolc nap után megadták magukat. Letették a fegyvereiket, s kegyelemért könyörögtek, felajánlva hűségesküjüket a királynak. Tristan Londonba vitette a főkolomposokat, s felállított egy esküdtszéket a saját embereiből, akik fogadták a legyőzöttek fogadalmát, s megbocsátottak nekik. Sir Guy is tagja volt ennek a testületnek. Tristan észrevétlenül, de folyton szemmel tartotta. A fiatalember jól helytállt a küzdelemben. Személyes bátorsága semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Mindig nagyon tisztelettudóan viselkedett Tristannal szemben. De Tristan mindig emlékeibe idézte ébredését a kősírban, s tudta, hogy Guy soha nem fogja feladni. Van valami baj vele, s a segítségével rá is fog jönni, hogy mi az.

155

Guy az egész út során meg sem említette Edenbyt vagy Genevieve-t, egészen addig, amíg közel ötszáz foglyukkal London határához nem értek. Ekkor gyorsan Tristan mellé lovagolt, aki a hosszan kígyózó menet élén haladt. Tristan tudomásul vette ottlétét, de nyugodtan haladt tovább. Semmi jelét nem mutatta, hogy beszédbe kívánna elegyedni a fiatalemberrel. Végül Sir Guy megköszörülte a torkát – Uram? – Sir Guy…? – Bocsáss meg, hogy megkérdem, de Edenby volt… az otthonom. Volt egy nagyobb birtokom a falakon kívül, az erdő felé. Hogy vannak az emberek? Az öreg Griswald, a konyhaművész, és Meg, és… – Lady Genevieve? Tristan meglepődött saját magán, hogy ki tudta ilyen hűvösen mondani a nevét. Sir Guy lehajtotta a fejét. – Igen – felelte lágyan –, hogy van az én hölgyem? – Jól – válaszolt Tristan röviden –, Edwyna éppen most ment férjben? – És ki vette… úgy értem, ki kérte meg? – Jon of Pleasance. Azt hiszem, hogy már találkoztál vele azon az éjszakán, mikor Genevieve… hmm… megölt engem. Emlékszel? Guy nem nézett fel. – Hozzáment az… egyik emberedhez? – Igen. Guy nyelt egyet, majd megnyalta a szája szélét. – És Lady Genevieve? – Ő nem ment hozzá senkihez, ha ezt akartad kérdezni. Guy csendesen megköszönte Tristannak a felvilágosítást, majd megfordította a lovát, és visszament a helyére. Tristan nem törődött sokat ezzel a kérdezgetéssel. Már nagyon szeretett volna hazaérni, s már látszott a Westminster tornya. Tristan már csak egy napot töltött Londonban, de az a csekély idő is különösen hosszúnak tűnt. Már majdnem december volt. Henrik végre elengedte, s ő siethetett haza. A türelmetlenség tüze égett benne ezért keményen és gyorsan hajtotta a lovát Edenby felé. Azt a kevés pihenést is, amit tartott, azt is csak a lova miatt volt kénytelen megtenni, ő maga nem érzett fáradtságot. Az egyik éjszakát a ferences szerzetesek kolostorában töltötte, a másik éjszaka a szabad ég alatt feküdt le, de jó néhány órán át képtelen volt elaludni. Csak tűnődve bámulta a csillagos eget. Végül sikerült elaludnia, a kemény nyerget használva párnaként. De hajnaltájt a saját sikoltására ébredt. Azt álmodta, hogy vértől szennyezett kezét próbálja tisztára mosni, de a pirosló folyadék nem akar eltűnni róla. Lisette vére, a gyermeke vére. Képtelen elfeledkezni róla. Lehet bármennyire is nyugodt és kiegyensúlyozott, mindez csak látszólagos. Egy kis patakhoz ért, s leszállt a lováról, hogy igyon egy kicsit, s megmossa az arcát, hogy felfrissüljön. A hideg víz kellemesen csípte a bőrét. Már magasan járt a nap az égen, mikor végre megpillantotta Edenby sziklák közt magasodó tornyait. Nagyobb sebességre késztette lovát, s vágtatva tette meg az utolsó néhány mérföldet. A kapu előtt lassított, hogy emberei felismerjék, és felengedhessék előtte a rácsot. Matthew már az udvaron várta, hogy gondját viselje fáradt lovának. Jon és Edwyna az ajtóban állva üdvözölték. Edwyna megcsókolta az arcát, és a kandallóhoz vezette. Griswald meleg, fahéjjal ízesített mézsört hozott neki. Tristan leült az egyik székre, és az italát kortyolgatva elmesélte Jonnak a londoni eseményeket. Beszélt Thomas felbukkanásáról, a norwichi csatáról, s egyre türelmetlenebb lett közben. Végül Jon szemébe nézett, és megkérdezte.

156

– Mi újság itthon? Genevieve? – pillantott Edwynára keményen és szigorúan. – Semmi szökés, semmi rendkívüli esemény? – Hangja nyers volt és hideg, ellentétben a lelkében élő túláradó szenvedéllyel. Edwyna szomorúan lesütötte a szemét, majd Jonra nézett, aki ettől mérgesnek tűnt. – Nem, Tristan, semmi rendkívüli esemény. – Hol van most? – A toronyszobában, természetesen, ahogy parancsoltad. – Ő… – kezdte Edwyna, de hirtelen megtorpant, Jon figyelmeztető pillantásától. – Nos, naponta egy órát töltöttem vele, és… és mindennap kivittük sétálni, hogy… friss levegőn legyen. Ó, édes Istenem, ez úgy hangzik, mintha egy díjnyertes állatról beszélnék! – Edwyna! – kiáltott rá Jon élesen. – De az egészsége! – védekezett Edwyna, szemrehányóan nézve a férjére. – Le kellett vinnünk, mert különben megőrült volna. És ő… – És ő, micsoda? – mordult fel Tristan. Egyre nagyobb lett benne a feszültség. Mit akarnak neki mondani? Mindketten nyugtalanul néztek rá. Tristan úgy nézett rájuk vissza, mintha mindketten megőrültek volna. Majd indulatosan a magasba lendítette a kezét. Nem számít. Hiszen itthon van végre. S elég ostobaság tőle, hogy csak itt üldögél, titkolva, hogy szíve szerint rögtön a toronyszobába rohant volna, hogy az ágyába fektesse a kis foglyát. Teljesen mindegy volt, hogy még dél sincs, s hétágra süt a nap. – Nem érdekes. A jóisten tudja, hogy mi történt veletek – mondta legyintve, majd felállt, s határozott léptekkel a lépcsőhöz ment. Edwyna Jonra pillantott. A férje szigorúan megrázta a fejét, mire az ajkába harapott, és csendben maradt. Az első emeleti lépcsőfordulóban Tristan megtorpant, megijedve a hirtelen rátörő remegéstől. Hiába hitegette magát, el kellett ismernie, hogy megszállott szenvedély hajtja. Arra gondolt, hogy angyal és ördög keveréke ez a lány, s olyan csábító, mint egy frissen leszakított hamvas gyümölcs. Gyorsan felsietett a kőlépcsőkön, egyenesen a toronyszobáig. Itt megtorpant, majd intett a fiatal őrnek, hogy most már elmehet. Belépett az ajtón. Az ágyon feküdt. Tiszta fehér ruhát viselt, amely lágyan omlott szét körülötte. Haja kibontva, szabadon bontotta be a párnát. Tristan érezte, hogy a látványtól forrósodni kezd a vére, s eluralkodik rajta az ellenállhatatlan vágy. Együttlétük emléke elevenen élt még benne. Genevieve felé fordult, s arcán félelem tükröződött. Párnáját ösztönösen magához szorította. Szemei tágra meredten néztek a férfira. Tristan biztos volt benne, hogy a lány már az ajtó nyitásának pillanatában tudta, ő fog rajta belépni. De ez lehetetlen! Senkit nem értesített érkezéséről. Vajon örül-e majd a viszontlátásnak, vagy nem. Egyikük sem szólalt meg. A férfi odament az ágyhoz, s ujjaival megsimogatta Genevieve arcát. Kíváncsian nézett a szemébe. Szép volt, mint mindig, vagy talán még szebb. Ajkai pirosak voltak, mint a virágzó rózsáé. De az arca sápadt és sovány. – Beteg vagy? – kérdezte, s maga is meglepődött aggódó és rekedtes hangjától. Genevieve menekülni akart az érintésétől, s felhúzódott a párnája felé, szinte már felült, s másik párnáját védekezően tartotta maga eléé, mintha egy ismeretlen ellenséggel volna szemben. – Kérdeztelek. Beteg vagy? Genevieve megrázta a fejét. Tristan zavarban volt, s ezt palástolni akarta azzal, hogy nyersen ráparancsolt. – Gyere ide! A lány megremegett, de az arca elpirult, s szemében tűz lobbant.

157

– Kinek képzeled magad, De la Tere uram? Hónapokra eltűnsz, s mikor visszatérsz… – A hollétem nem tartozik rád, hölgyem. Csak arról biztosíthatlak, hogy most itt vagyok. Genevieve felé nyújtotta a kezét, de a lány meg sem mozdult. Erre megragadta, s magához rántotta. Genevieve szitkozódott, s megpróbált kiszabadulni, de Tristan csak nevetett rajta, s láthatóan nem állt szándékában elengedni. Mohón csókolni kezdte ajkait, de olyan hevesen, hogy Genevieve alig kapott levegőt. Majd ismét a lányra nézett, aki rettentően kívánatos volt, kipirult arcával, s nedves ajkaival. Tűz égett a szemében, s jól látszódtak a ruhája alatt hullámzó keblei. – Engedj el! – Nem tudlak. – De hát reggel van… – Nagyon hiányoztál. – Ó, abban teljesen biztos vagyok. Elhagytad a királyi udvart, hogy ismét csatába indulj! Egy kis harc, gyújtogatás, fosztogatás, erőszakoskodás… – Aha. Tehát féltékeny vagy. Kíváncsi vagy, hogy kit raboltam el, s erőszakoltam meg – mondta nevetve. – Hölgyem, lehet, hogy ez meglep téged, de az a gyönyör, amit te nyújtasz, a legtöbb esetben arra ösztönöz, hogy az erőszakban keressek örömet. – Te beképzelt mamlasz! A legkevésbé sem érdekel, erről biztosíthatlak! Menj vissza oda, ahonnan jöttél, csak hagyj engem… Hirtelen elakadt a hangja, és a szája elé kapta a kezét. Szemében rémület jelent meg. – Mi a baj? – kérdezte a férfi meglepetten, s enyhített a szorításán. Genevieve, fürgén mint egy szarvas, szabaddá tette magát, s mezítláb leugrott az ágyról. A fejét rázta, s remegett. – Az ég áldjon meg, Genevieve, te… – Kérlek! Kérlek, nem tudnál egy percig békén hagyni!? Tristan kíváncsian állt fel. A lány egyre törékenyebbnek, reszketőbbnek és sápadtabbnak látszott. Szép és kívánatos… Lassan, nagyon lassan, derengeni kezdett benne. Mintha csak álmodna, a lányhoz lépett, aki kiáltott valamit, s megpróbált kisiklani a keze közül, de nem mehetett sehová. Megragadta, s minden szenvedélytől mentesen széttépte rajta a hálóruhát, s a tenyerébe fogta a kebleit, hogy megtapasztalja a súlyát. Látta az erek kék vonalát, a megvastagodott és sötétebb bimbókat. Majd hirtelen Genevieve hasára tette a kezét, nem éppen gyengéden. A lány megrázkódott, mint egy befogott, fiatal, vad kanca, s minden igyekezetét arra fordította, hogy kiszabadítsa a csuklóját a férfi szorításából. – Te átkozott! – kiáltotta. – Békén hagynál már végre!? Beteg vagyok… Valami rettenetesen hideg borzongás sepert végig a férfi testében. Úgy érezte, mintha jeges tőrt döftek volna a szívébe. Látomások jelentek meg a szeme előtt. A vér és a halál képei. – Istenemre, ki tudnám tekerni azt a kecses nyakadat! Genevieve soha nem hallotta még a férfit ilyen reszkető dühvel beszélni, mint most, és ez nagyon meglepte. Mélységesen megdöbbent. Ő volt az, akit megaláztak, bezártak és birtokba vettek. Nap mint nap betegen ébred, tudván, hogy élete soha nem lesz már olyan, mint korábban, a társaság kiközösíti, s álmai szertefoszlottak. – Légy átkozott! – mondta csendesen. – Nem mondhatod, hogy az én hibám! A férfi csak bámult rá meredten. Mereven és hűvösen. Genevieve nem tudta, hogy milyen reagálást várt tőle, de nem ezt, az biztos! Azt gondolta, hogy elneveti vagy elmosolyogja magát, de ő mérges volt. Szeme hidegen csillogott, mint maga a halál, és annyi gyűlölet sugárzott belőle, hogy dacos ellenkezést váltott ki a lányból. – Ne aggódj… nem tartozik rád!

158

Tristan továbbra is mozdulatlanul bámulta. Genevieve elvesztette önuralmát, s kétségbeesetten mondani kezdte, ami eszébe jutott. – De elmehet!… Még elvetélhetek! Vannak módszerek, amiktől… A férfi keményen pofon vágta. A lány térdre esett az ütés erejétől, majd felsikított, mikor Tristan a vállainál fogva megragadta. – Soha, de soha ne mondj többé ilyet! Értsd meg, hogy nem tehetsz semmit! Esküszöm az összes szentre, hogy bármit teszel, megtanítalak arra, milyen kegyetlen tud lenni ez a világ. Elevenen foglak megnyúzni. Olyan hirtelen, mint ahogy megragadta, ellökte magától. Szeme olyan sötéten csillogott, mint a pokol, mikor kiment a szobából.

159

Tizenhetedik fejezet Volt valami rettenetes Tristan lelkében. Akkora fájdalom, amely szinte kettéhasította a koponyáját, mint egy éles szablya. Tántorogva botorkált lefelé a lépcsőn, tenyerébe fogva a fejét. Csak homályosan volt tudatában annak, amit mondott, de arra emlékezett, hogy megütötte. Tompa zúgást érzett a fejében, s meg volt döbbenve a saját viselkedésén. Nem tudott uralkodni azon, ami benne volt. Nem tudta elérni, vagy megérinteni, mert csak fájdalmat érzett akkor. Lépései tompán puffantak a kemény lépcsőfokokon. Előrelendítette magát, és futva tette meg a hátralévő utat a fogadóterembe. Jon és Edwyna még mindig ott voltak, s kandalló mellett ültek. Mikor meghallották Tristan érkezését, feléje fordultak, de a férfi nem látta őket. Kiment az udvarra, nem törődve Jon kiáltásával. Már tudta, hová kell mennie. A tengerhez. A hideg, téli szellő fagyosabb volt, mint a szíve. Azt remélte, hogy lelke megtisztul majd ettől a különös dühtől és szenvedélytől, amely szinte már darabokra szaggatta. Alig emlékezett a saját tetteire és a szavaira, de amit Genevieve mondott, arra kristálytisztán. Azt mondta neki, még elvetélhet, hiszen vannak rá módszerek. Edenby életerőtől duzzadva lüktetett ezen a napon. A falakon belül kovácsok ütötték a vasat, parasztok kínálták portékáikat. Az őrök és a különféle, szolgálatban lévő emberek üdvözölték Tristant, de ő nem is hallotta őket, sőt még az embereit sem ismerte meg. Csak egyetlen célja volt: minél hamarabb elérni a tengert, s keresni egy védett helyet a sziklák között, ahol egyedül lehet. Végre megtalálta a megfelelő helyet. Egy csendes kis zugot a parton, ahol felülhetett egy kőre, s nézhette a hullámokat s a kéklő messzeséget. A hullámok nagy robajjal ostromolták a partot. Fehér tarajos víztömegek emelkedtek fel, majd csendesedtek el a homokos parton. A levegő hideg, nyirkos és sóízű volt. Tristan teleszívta a tüdejét, miközben ujjait a halántékára szorította. Behunyta a szemét, és kereste a választ arra várva, hogy végre kitisztuljon a feje. Istenem, mennyire gyűlölte néha! Amennyire vágyódott utána, most annyira viszolyog a puszta érintésétől is. És bárhogy is kutatott a lelkében, képtelen volt megfejteni ennek az érzésnek az okát. Minden férfi tudja, hogy milyen következménye lehet, ha szeretkezik egy nővel. Bolond az, akit meglep, hogy teherbe esik a nő, akivel együtt volt… Felnézett az égre, ahol a nap bátor harcot vívott a téli égbolt szürkesége ellen. Maga elé tartotta a kezét és az ujjait figyelte. A kezdeti remegés lassan megszűnt. Tudta, úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Hangosan felnyögött, majd felállt, és közelebb sétált a hullámokhoz. Figyelte, ahogy csizmája belesüpped a puha homokba. A múlt az, ami folyton kísérti, s nem hagyja megnyugodni. A Bedford Heath-i mészárlás képe. Hátravetette a fejét, s összeszorított fogakkal esküdözni kezdett. Behunyta a szemét, s mélyeket lélegzett a sós levegőből. Vannak módszerek, melyeket meg lehet tenni, mondta neki Genevieve. Könyörületességről beszélt. Saját maga iránt nem lenne? A víz felé nézett, anélkül hogy bármit is látott volna a szilaj hullámokból. Lehet, hogy ennyire gyűlöli őt a lány? Ismét becsukta a szemét, s lassan érezni kezdte a hideg szél élességét. Mindig is gyönyörű volt. És harcias. Mindig készen a csatára. De még nincs vége. – Tristan! 160

Meglepetten fordult a hang irányába. Jon volt az, egy szikla tetején állva. Integetett, majd lassan és óvatosan leereszkedett Tristanhoz. Egy darabig szótlanul néztek egymásra, majd Tristan meglepődött, mikor Jon indulatosan az ég felé emelte a kezét. – Az Isten szerelmére, Tristan! Hiszen a te gyerekedet viseli a szíve alatt! – Megmondhattad volna! – Az ember az ellenségével sem bánik így a harctéren! – Én igen! – Egyszer utánam jöttél, hogy figyelmeztess, ne bánjak igazságtalanul Edwynával. Azóta szeretem, és elvettem feleségül, te pedig… – Az Isten áldjon meg, Jon, ha figyelmeztettél volna… – Figyelmeztetni téged? Várjunk csak! Idősebb vagy nálam, és tisztában vagy vele, hogyan működik ez a világ! Nem gondoltál rá, hogy ilyesmi előfordulhat? – Jon, az ég áldjon meg… – Nem, téged áldjon meg az ég! Sokkal többet adhatnál neki, de ahogy bánsz vele!? – Jon! – Tristan hangja halálosan komoly volt, de Jon nem törődött vele. – Istenemre, Tristan, ha valaki képes téged megérteni, az én vagyok. De hogy voltál képes ennyi durvasággal felvértezni a szíved iránta? – Nem, Jon! – kiáltotta Tristan. – Te ezt nem érted! – tette hozzá, majd keserűen folytatta –, azt kiáltozta, hogy nem ad neki kegyelmet. Azt akarja… – csuklott el a hangja a haragtól. Jon hitetlenkedve nézett rá. – Te most miről beszélsz? – El akarja veszejteni a magzatot. – Te őrült vagy! – Nem! Vele voltam, hallottam, amit mondott! Tudod, hogy megvet engem! Akkor miért ne vesse meg a magzatomat is, akit magában hord? Jon a fejét rázva nézett barátjára. – Lehet, hogy az ő szíve nincs tele szerelemmel, de vajon miért is lenne? De nincs annyira kétségbeesve. Még csak meg sem lepődött. Úgy látszik, hogy hiányzik belőle a te naivitásod, és van benne természetes életösztön. – Jon, én azt mondom neked… – Nem! Hadd tegyek most én fel egy kérdést, Tristan. Edenby hercege, Bedford Heath grófja, és bármi más, ami még leszel, ha sokat harcolsz a király oldalán! Hogy fogadtad a hírt? Hogyan üdvözölted a foglyodat? Gúnyos vigyorral, tiltakozással? Akkor mit vársz, milyen legyen a reakciója? Tristan üresen nézett a barátjára. Jon kíváncsian fürkészte tekintetét. Feltámadt a szél, süvítve fújt el közöttük, élesen és keményen. De Tristan hirtelen valami melegséget kezdett érezni a szívében. Lassan, nagyon lassan mosolyogni kezdett. Jon is elmosolyodott, majd mindketten nevetésben törtek ki. – Az igaz, barátom, hogy ő szeretne elszökni. De semmi olyat nem tenne, amivel kárt okoz magának vagy a babának – mondta Jon. – Még mindig tervezgeti a szökést? – kérdezte Tristan. – Miért? Mihez akar kezdeni, ha sikerülne neki? – Átmenne a kontinensre, azt hiszem. – Miért? Tristan lehajtotta a fejét, s nézte, ahogy a sarkával mélyedést vág a homokba. – Akkor pedig teljesen bolond – jelentette ki nyersen. – Igaz, nem fogom nőül venni, de a gyereke örökösöm lehetne. – A törvények nem pártolják a házasságon kívüli gyermekek örökösödését. – Kivéve, ha nincsenek törvényes örökösök – nézett fel Tristan a barátjára. – Furcsa – mormolta tűnődve –, nagyon is elképzelhetőnek tűnik, hogy itt akarjon maradni. Hogy végül

161

is megszelídüljön, kedves és aranyos legyen, s abban bízzon, hogy elveszem, mert így törvényes örökös lenne a gyerekből. – Á, ő soha nem menne hozzád, Tristan – jelentette ki Jon derűsen. – És miért nem? Jon felnevetett. – Tristan, te teljesen elvesztetted a józan eszedet? Harcoltál Edenbyért, és mindent megszereztél tőle, ami csak az övé volt, s aztán… – torpant meg, majd megrázta a fejét. – Ő egész egyszerűen soha nem adja meg magát, barátom. Ez az igazság. – Akkor rendben is van – felelte Tristan csendesen –, de nem fog elszökni. Most nem. – Nem gondolhatod komolyan, hogy bezárva tartod abban a toronyszobában… – Nem, ezt valóban nem gondolom. – Akkor? – Velem, Jon. Legalábbis… egyelőre. – Talán… – Jonnak torkán akadt a szó. Mindketten meglepetten bámultak a sziklák felé, ahol mozgásra lettek figyelmesek. Genevieve… Olyan volt a lány a téli égbolt szürkeségében, mint egy aranyló napsugár. Haja úgy lobogott utána, mint valami csillogó aranyzászló, magasan és büszkén. Fehér ruhába bújtatott karcsú alakja olyan hatást keltett, mintha valami természetfeletti jelenség szökellne könnyedén a csipkézett sziklagerinceken. De a könnyed mozdulatok egyáltalán nem voltak veszélytelenek, s a lány sem volt természetfölötti. Tristannak rögtön eszébe jutott, hogy nyitva hagyta az ajtót maga mögött, mikor feldúltan távozott a szobából. Nem is ismert volna a lányra, ha nem használta volna ki ezt a kínálkozó lehetőséget. Genevieve, csakúgy mint Tristan, nyugalmat és megbékélést keresett a tengerparton. A fehér tarajos hullámok zúgása gyógyító balzsam volt a lelkének. A szabadság jelentette a célt számára, melyet ezen az úton érhetett csak el. Fürge istennőként szökellt hát előre olyan vad lendülettel, mint a sziklákat csapkodó féktelen hullámok. Tristan arcán hirtelen mosolyra váltott az aggodalom. A lány szökni akarván, egyenesen a karjába fut. Genevieve ajkát meglepett kiáltás hagyta el, mikor megpillantotta a férfiakat a parti homokban. Gyorsan megfordult, de akkor a várfalon álló, felfegyverzett katonákra esett a pillantása. Se le, se fel. Nem volt hova mennie. – Genevieve! – kiáltotta Jon riadtan. Tristan észrevette, hogy a lány könnyű papucsai nem éppen megfelelőek a nedves és jeges sziklákon való ugrándozásra. Még annak ellenére is, hogy minden követ ismer erre, hiszen itt nőtt fel. A lány kiválasztotta a legveszélyesebb, de egyetlen útvonalat, amelyen esetleg sikerülhet kicsúszni ebből a csapdából. Északi irányba fordult, és folytatta útját a sziklákon. – Biztos, hogy meg fog állni – mormogta Tristan halkan. De nem állt meg. Meg sem próbálta a lefelé vezető biztos ösvényt, hanem szikláról sziklára ugrott, ráadásul egyre nagyobb sebességre tett szert. Haja és ruhája lobogva követte mozgását. – Genevieve! Állj meg! – parancsolta Tristan, de a lány vagy nem hallotta, vagy pedig elengedte a füle mellett. Könnyed ugrásai ellenére mindig nagyon odafigyelt, melyik kőre és hogyan lépjen. – A rohadt életbe! – káromkodott Tristan, s futni kezdett a part mentén a homokon, hogy Genevieve elé kerülhessen. Könnyedén utolérhette, hiszen neki nem kellett sziklákon ugrálnia, azonkívül Genevieve-nek annyira oda kellett figyelni a saját lépéseire, hogy nem vette közben észre a férfi közelségét. Mikor véget ért a homokos part. Tristan megragadta az egyik szikla csipkézett élét, s felkapaszkodott rá. Genevieve felpillantott, s csak most vette észre a férfit. Szeme kerekre nyílt, s arcán rémület tükröződött.

162

– Genevieve, állj meg! – Nem! – kiáltotta. – Nem bántalak. Nem hitt neki. Gyorsan a part felé fordult, néhány pillanat alatt felmérte a következő ugrás távolságát, s már el is rugaszkodott a szikláról. De nem jól számította ki a lendületet, ezért a levegőben kibillent az egyensúlyából, s a kezére és a térdére zuhant a kemény sziklán. Fájdalmasan felkiáltott. Tristanban meghűlt a vér egy pillanatra, mikor látta a lányt eldőlni, és lefelé bukfencezni az éles köveken. Fehér ruháján vérfoltok jelentek meg. – Genevieve, az ég áldjon meg, állj meg végre! Nem juthatsz el sehova! Maradj ott, ahol vagy! Mindjárt ott leszek. – Én nem tudok… én… Tristan egy sziklával közelebb ugrott hozzá. – Genevieve, tudod, mit csinálsz? A lány szeme csillogott, mintha gyémántból lett volna. – Csak megpróbáltam elmenni innen. Nem akartam kárt tenni magamban, vagy… – Maradj ott, onnan mar sehová… Genevieve nevetése szakította félbe. A lány dicsőségteljes arccal nézett rá. – Hát ez az, uram! Te nem ismered elég jól Edenbyt! – kiáltotta, majd folytatta az útját. Tristan átkozódva követte, s örült, hogy csizma van rajta, de aggódott a lány nedves papucsai miatt. De Genevieve olyan fürgén pattogott a sziklákon, mint egy zerge. Végül elérte a part menti homokos sávot. Jon felkiáltott, s ő is a lány után vetette magát. Genevieve ismét észak felé fordult, és mászni kezdett a sziklákon. Tristan hitetlenkedve fedezte fel, hogy van egy rés a sziklák között, s azt akarja elérni a lány. Minden bizonnyal jó menekülési lehetőséget biztosít az a hasadék. – Az ég szakadjon rá! – átkozódott, s megpróbálta hamarább elérni a rést, mint a lány. Tudta, csak úgy tudja megállítani a lányt, ha fölülről ráugrik. Sikerült a sziklákon át megközelítenie a hasadékot, míg Genevieve tőle lejjebb, egy homokos részen ért oda. Tristan nagy lendületet vett és a lányra ugrott. Nagyot puffantak a homokon, majd együtt gurultak tovább. A lány fájdalmasan felnyögött, majd kezével cséphadaró módjára püfölni kezdte a férfit. Szemében könnyek csillogtak, s ugyanúgy harcolt ellene, mint a kezdetekben. Tristan elkapta a vadul csépelő csuklókat, Genevieve feje mellé szorította a homokba, és elkeseredett arcába nézett. Szeme csillogott a könnyektől, s a kétségbeeséstől, melyet közelségük miatt érzett. Mindkettőjük arcára homokszemek tapadtak. A férfi hirtelen nevetésen tört ki, amitől Genevieve még jobban elkeseredett. Tristan viszont egyáltalán nem érzett szívében haragot, csak határozottságot. A lány fölé hajolt, s gyengéden megcsókolta ajkait, nem törődve a homokszemcsékkel. Megpuszilta az arcán végiggördülő könnycseppeket is. Feljebb emelte a fejét, s újra nevetett. Genevieve szótlanul nézett rá, annak tökéletes tudatában, hogy a férfi megőrült. Tristan elengedte a csuklóját, mire a lány villámgyorsan felpattant és hátrálni kezdett tőle. Kezét óvatosan hátranyújtotta, hogy kitapogathassa az útjába kerülő sziklákat, ugyanis egy pillanatra sem merte levenni a férfiról a szemét. – Genevieve… – Ne érj hozzám, Tristan. A férfi a kezét nyújtotta felé és kedvesen mosolygott. – Fogd a kezem, Genevieve. – Tristan, te őrült vagy! – Nem, milady, nem vagyok őrült. Csupán… szomorú.

163

– Hogyan? – nézett rá meglepetten. A férfi egy lépéssel közelebb lépett hozzá, mintha a lány el akarna repülni tőle, s hirtelen megragadta a kezét, majd magához húzta. Másik karjával átölelte a derekát. Genevieve hátrafeszítette a fejét, s könnyes szemmel nézett rá. Kimerült volt, kétségbeesett és bizalmatlan. – Tristan, nem kell gyűlölnöd… vagy megütnöd, vagy… – Sajnálom, Genevieve. Kérlek, könyörgöm, bocsáss meg. A lány szeme kerekre nyílt. Még mindig feszült volt, s azon kezdte törni a fejét, mi legyen a következő lépés. Arra gondolt, bárcsak megint elszólítaná a férfit valahová a király parancsa! – Hogyha hagynál elmenni a sziklák között… – Nem tehetem, ezt te is tudod. – Istenemre, Tristan, annyira dühös vagy, és ez nem az én… én nem… úgy értem… – Ssss, Genevieve. Ismét könnycseppek szöktek a lány szemébe, s zavarában beszélni próbált. – Esküszöm, Tristan, én nem akartalak megölni… – Tudom, Genevieve. Tristan tudatára ébredt, hogy Jon ott áll mögöttük, és erősen liheg s futástól. Néhány pillanatig csendben maradtak a szürke égbolt alatt Genevieve még mindig fenntartással tekintett a férfira. Jon törte meg a csendet. – Kezd hűvös lenni idekint, Tristan. Átkozottul hűvös. Tristan bólintott. Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a lányról. Aztán lehajolt, és az ölébe emelte. Genevieve karja a férfi nyaka köré fonódott. Egymást nézték mindaddig, amíg Tristan meg nem indult az ösvény felé. – Soha nem adom fel a harcot a szabadságomért – suttogta a lány, mikor már a mellvéden jártak. Tristan nem válaszolt. – Mit… – folytatta, de elcsuklott a hangja. – Hová megyünk most? A mi háborúnk még nem ért véget. Genevieve nagyon fiatalnak látszott. Nagyon fiatalnak és nagyon elesettnek. – Esetleg kössünk fegyverszünetet – javasolta a férfi. A lány nem nézett sem jobbra, sem balra, mikor megérkeztek a várudvarra. Tekintetét Tristan arcára szegezte. Edwyna megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor beléptek a fogadóterembe, s feléjük szaladt. Tristan nem állt meg, hanem rendületlen léptekkel vitte a lányt egészen a szobájáig. Egy határozott rúgással nyitotta ki az ajtót. Mindden rendben volt. A kandallóban fényesen lobogott a tűz, melegséggel árasztva el a helyiséget. Tristan – továbbra is a karjában tartva Genevieve-t – leült az egyik székre. Tudatában volt, hogy mennyire átfagyott. Így ültek ott, testükkel melegítve egymást. – Tristan… – Ssss, nyugodj meg. Soha többé nem foglak bántani, esküszöm. A feszültség lassan feloldódott. Genevieve kényelmesen elhelyezkedett a karjaiban, s néhány perc múlva már el is aludt. Tristan selymes hajára hajtotta arcát, s ő is becsukta a szemét. Rettenetesen kívánta a lányt, de most nem érzett mást, csak gyengédséget. Nem aludt el, rövid idő múlva felállt, s az ágyra fektette Genevieve-t. Meglazította a ruháját, s meleg takarókat terített rá. Megcirógatta az arcát, majd kiment a szobából, hogy hagyja aludni. Nem zárta be az ajtót maga mögött. Tess jött felfelé a lépcsőn. Pukedlivel köszöntötte. Tristan fogadta az üdvözlést, s meghagyta, hogy gondoskodjon meleg fürdőről mire Lady Genevieve felébred.

164

– A szobájában vacsorázik majd? – kérdezte Tess. – Lent vacsorázik velünk, ha úgy kívánja. Tristan sietősen szedte a lépcsőket. Jon és Edwyna a kandalló előtt üldögélve vártak rá, bár úgy tettek, mintha csak véletlenül lennének ott. Tristan megmelegítette a kezét a tűznél, majd mosolyogva Jonra nézett. – Nos, biztos vagyok benne, hogy van elég mondanivalód az itthon történtekről, miközben távol voltam, ugye Jon? – mondta és udvariasan a dolgozószobájába invitálta. Majd Griswald után kiáltott, hogy hozasson utánuk egy kis sört, mert úgy jobban megy majd a munka. Genevieve hirtelen felriadt. Gondolatai összekuszálódtak, s először azt hitte, hogy mindent csak álmodott. De aztán felfedezte magán a homokszemcséket, s máris tudta, hogy Tristan visszatért. Visszatért… Felült, s kíváncsian körülnézett. Meggyőződött róla, hogy a saját szobában van, s nem toronybeli börtönében. Azt is megállapította, hogy hetek óta most aludt először nyugodtan. Átkarolta a térdét, s borzongva gondolt a férfi első reagálására, amikor megtudta, hogy gyermeket vár. Azon gondolkozott, hogy vajon mi késztette a változásra, ott a szikláknál. Csak a jóisten láthat bele a lelkébe, állapította meg magában. A borzongás helyét kellemes bizsergés váltotta fel, mikor eszébe jutott, miket mondott aztán. Tény, hogy Tristan de la Tere, ez a kegyetlen vadállat, bocsánatot kért tőle. A béke olajágát tartva felé. Hirtelen szédülés és hőhullám tört rá, s a halántékára szorította hideg tenyerét. Fáradt volt, beteg, s hosszú ideig nagyon szomorú. Hosszú éjszakákon át álmatlanul feküdt ágyában, azon tűnődve vajon hol jár, és mit csinál a férfi. Most pedig boldog, hogy újra itt van. Több is, mint boldog – vallotta be magának kissé szégyenkezve –, szinte megmámorosodott. Mámoros, igen! Amiért ismét itt van vele. Élvezte a frissen kötött fegyverszünet örömeit. Folytatta a kellemes gondolatok sorát azzal, mikor a karjaiban tartva visszahozta. Emlékezett szeme kékjére, mikor egymásra néztek. A mosolyára, s arra a szokatlan kedvességre, amelyből még nem sok része volt ez idáig. És az ígéretére, hogy nem bántja többé. Hirtelen félelem költözött a szívébe. Mi van akkor, ha ez olyan ígéret, amelyet nem lesz képes megtartani? Már nagyon sok szomorúság érte, ezen senki sem változtathat. Aggódva gondolt a jövőre, bármilyen jókedvűen is beszélget erről Edwynával és Jonnal. Nem mert arra gondolni, hogy az a szánalmas gyengeség, ami reggelente rátör, az egy új élet kezdetét jelenti. És amikor így érzi magát, akkor mindig csak azt mondogatják neki, hogy erős és nemes gyermeke lesz, aki hasonlít majd az apjára. Egy nemes fattyú, más nem nagyon lehet. Vagy mi lesz akkor, ha ráun, és nem lesz többé kívánatos számára? Vagyis egyszer egy menyasszonnyal tér haza, akit a király szánt neki feleségül. Egy nővel, aki megerősíti a Tristan helyzetét és gazdagságát, a címe és hatalma által? Hirtelen elhatározással úgy döntött, hogy inkább nem foglalkozik egy olyan ember iránt érzett csodálattal, aki minden rossznak az okozója, ami csak történt vele életében. Kiugrott az ágyából, s gyorsan megigazította a haját, s arra gondolt, hogy meg kellene mosni, mert szemcsés a rengeteg homoktól. Az ajtóra pillantott, majd reménykedve odafutott. Legnagyobb ámulatára, nem volt bezárva. Visszacsukta, s reszkető térdekkel nézett maga elé. Azt mondta, hogy fegyverszünetet kötnek. Arra gondolt, hogy nem menekülhet el. Elfutni… és kockáztatni, hogy megint visszahozzák. Vagy fogadja el a fegyverszünetet a maga teljességében, kötelezőnek tekintve magára nézve? Ez volt az ésszerű, és különben is nagyon fáradt volt. Nincs értelme egy sikertelen kísérletnek. Az idő majd bebizonyítja Tristannak, hogy nem akar megszökni tőle.

165

Elindult befelé, miközben elgondolkozva rágta hüvelykujja körmét. – Asszonyom! A halk megszólítás és az ajtó nyikorgása megszakította a gondolatait. Tess álllt az ajtóban, vidáman, mint mindig. – Csak nem ébresztettelek fel asszonyom? Genevieve megrázta a fejét. – Nem, Tess. – Á, akkor jól van, mert azt mondták, hogy ne tegyem, bármilyen későre is jár az idő. Már intézkedtem, hogy hozzanak egy kád forró vizet. Gondolom, hogy fel akarsz öltözni a vacsorához. – A vacsorához? – A szíve majd kiugrott a helyéről. – Igen, asszonyom – mosolygott rá Tess olyan szélesen, hogy szinte az egész lány egy nagy mosolygás volt. Genevieve sajnálattal gondolt azokra a vádakra, amellyel Tesst illette. A lány láthatóan örült, hogy asszonya szabadsága gyarapítja a feladatait is. – A földszinten, a nagyteremben. Elfoglalhatod a téged megillető helyet az asztalnál. Ó, asszonyom…! Genevieve felnevetett, és túláradó jókedvében megölelte Tesst, aki viszonozta az ölelést, mint egy boldog kiskutya. Aztán Tess gyorsan kiszaladt, s lekiáltott, hogy hozhatják a meleg vizet. Genevieve visszaült az ágyra, s várta a kádat. Már nagyon vágyott egy jó fürdőre. Megállapította magában, hogy milyen szánalmas ennyire örülni azoknak a dolgoknak, melyekhez születésénél fogva joga van. De nem hallgatott erre a belső hangra. Egyszerűen boldog volt. A jövő még csak homályosan derengett fel előtte. De a holnap úgyis eljön függetlenül attól, hogy tud-e örülni a jelen dolgainak, vagy sem. Ebben a pillanatban békét akart. És akár bevallotta, akár nem, Tristant is akarta. Már beállt a szürkület, mikor Tristan megérkezett a vacsorához. Jonnal lovagoltak el valahová. A férfi azon tűnődött, hogy vajon milyen állapotban találja majd Genevieve-t. Elutasító és hűvös lesz, vagy csak egyszerűen büszke? Vagy nem használja ki a lehetőséget, hogy a nagyteremben vacsorázzon, és le sem jön? Mikor belépett a terembe, a lélegzete is elakadt. Genevieve a kandalló előtt állt, és elgondolkodva nézte a lángokat. Arannyal szegélyezett sötétkék ruhát viselt. Edwyna mellette üldögélt nyugodtan, mint mindig, kézimunkájával az ölében. Mindketten felé fordultak. De Tristan csak az egyiket látta. A szemébe nézett, s nem tudta eldönteni, hogy az most ezüstös vagy mályvaszínű, de abban biztos volt, nagyon jól illik a ruhájához. Haja fenségesen csillogott a tűz fényében, mintha csak glória övezné a fejét. És mosolygott. Félénken, és bizonytalanul. Tristan képtelen volt megmozdulni. Nem tudta megemelni egyik lábát sem, mintha földbe gyökereztek volna. Végül mégis sikerült megindulnia a kandalló felé. Nem nézett a lányra, hanem lehúzta a hosszú lovaglókesztyűjét, s a lángok fele tartotta kezét, hogy kissé felmelegedjenek elgémberedett ujjai. – Mindenféle árut lehet kapni mostanában. A tél becsalogatja a házalókat a melegre – mondta. – Á, igen! – jegyezte meg Edwyna. – De bizonyára nem olyan a kínálat, mint amilyet nemrég láttál Londonban.

166

Tristan nevetve bólintott Edwyna felé. London csordultig volt mindenféle áruval. A kereskedelem ismét virágzásnak indult. Új divat szerint öltözködnek az emberek is. Olyan ruhákban járnak, melyeket nemrég hoztak Franciaországból. Edwyna a nagyvárosról kérdezgette Tristant, aki javasolta, hogy talán üljenek le vacsorázni, s majd közben válaszol a kérdésekre. Griswald szemlátomást mindent megtett, hogy Tristan kedvében járjon. Halványan Genevieve-re mosolygott, s megjegyezte, hogy a milady kedvenceit szolgálja most fel. Genevieve elpirult, majd Tristanra nézett. A férfi felajánlotta a karját, s ő elfogadta. Az asztalnál a ház urának fenntartott helyre ült. Genevieve mellette kapott helyet. Tristan tisztában volt azzal, hogy a ma este felszolgálásra kerülő finomságok nem versenyezhetnek azokkal, amelyekben a királyi udvarban része volt. A bor édesebb volt, mint bármi, melyet korábban ivott, a társalgás pedig zavartalanul folyt a vacsorák alatt. Genevieve csendben volt, de készségesen válaszolt a kérdésekre. Tristan javarészt Edwynával beszélgetett a divatról, és Jonnal a parlamenti ülésekről, a norwichi ütközetről, valamint a Londonban történ dolgokról. Beszéltek Sir Thomas Tidewellről, s Jon roppant kíváncsi volt öreg barátjára. Aztán Tristan Genevieve-re nézett. – Találkoztam egy régi barátoddal, milady. – Sir Humprey? – kérdezte lágyan. – Nem, őt nem láttam, de úgy hallottam, hogy jól van. Akiről én beszélek, az Sir Guy. Genevieve idegesen a pohara után nyúlt. – Sir Guy? Londonban van? – Igen. – A… Towerben? – kérdezte aggodalommal a hangjában. – Á, dehogy. Nagyon is jól mennek a dolgai. Átállt a másik oldalra, s úgy tűnik, hogy az ütközet utolsó pillanataiban nagyon bátran harcolt Henrik oldalán. – Ő… hogyan? – csodálkozott a lány. Tristan hátradőlt a székében, s a lányt figyelte. Hirtelen féltékenység kezdte gyötörni élesen és fájón. – A királyért – Henrikért – harcolt, ennyi az egész. – Ez lehetetlen! – De mégis igaz. Genevieve lehajtotta a fejét, s Tristan azon tűnődött, hogy vajon most mire gondol. Edwyna sietősen témát váltott. Bár Tristan gondolatai még sokáig Sir Guy és Genevieve körül forogtak, végül is lezárta magában a kérdést, hiszen egyelőre úgysem tehet semmi többet. Sokáig maradtak az asztalnál ezen az estén, talán azért, mert mindnyájan tudatában voltak, hogy mérföldkőhöz érkeztek. Senki sem hozta szóba Genevieve állapotát vagy Tristan reagálását. Sőt még a nap egyetlen eseménye sem került említésre. Két fiatal párnak látszottak, akik élvezik egymás társaságát. Tristan valamikor a beszélgetés során Genevieve-re pillantott, s bár a lány gyorsan lesütötte a szemét, ő látta bennük azt a csábító pillantást, amelyre annyira áhítozott. Várt egy darabig, majd felállt, és a karját nyújtotta a lánynak. Elnézést kért Jontól és Edwynától, arra hivatkozva, hogy fáradt a hosszú utazástól. Egy pillanatig feszülten várta, hogy Genevieve elfogadja-e a karját, remélve, hogy ma éjszaka nem lesz szükség csatározásra. A lány nem ellenkezett. Elfogadta a feléje nyújtott kezet, s Tristan érezte ujjainak remegését. Egyenesen a szobájukba mentek. Genevieve megállt a bezárt ajtó mellett, míg Tristan otthonosan megindult a szoba közepe felé. Tűz lobogott a kandallóban. Leült mellé és lehúzta a csizmáját, majd egy pillanatra a lángokba nézett, mielőtt a lány felé fordult. Genevieve szíve hevesebben kezdett dobogni, mert annyira tetszett neki a férfi, és mert nem

167

tudott mit kezdeni a magányosságával. Égető vágyat érzett bensőjében, mohó éhséget, amit csillapítani kellett. Tristan felállt és megindult felé. Nem szólt semmit, csak tenyerébe fogta a fejét, és lágyan magához húzta. Könnyed csókot lehelt az ajkára. Majd keze vándorútra kelt Genevieve ruháján, s oldani kezdte a zsinórokat. A lány megremegett az érintésétől, s egész testén végigfutott a bizsergés. Egyre izgatottabbá vált, s vére egyre melegebben keringett az ereiben. Nem ellenkezett, mikor a férfi kibújtatta ruhájából, majd ajka megérintette meztelen vállát. Tristan letérdelt előtte, és simogatva és csókolgatva a lány testét. Genevieve hátravetette a fejét, és átadta magát a növekvő izgalomnak. Észrevette, hogy a férfi az arcát nézi. – Nem bánod? Megrázta a fejét. – Nem – felelte lágyan, majd újra nemet intett –, nem! Tristan felállt, ő pedig hirtelen szégyent érezve, belefúrta fejét a férfi vállába. – Istennek hála, mert meghaltam volna a vágytól, ha nem lehetsz az enyém ma éjjel – suttogta, majd felkapta és az ágyba vitte. Olyan gyengéden és szenvedélyesen szerette, hogy Genevieve úgy érezte magát, mintha egy kicsit meghalna – és megtalálná a mennyországot.

168

Tizennyolcadik fejezet – És gondoskodnunk kell erről a Mildredről is – Tess anyja –, ide kell őt hoznunk amilyen gyorsan csak lehet. Teljesen egyedül él most. Tesstől tudom, hogy biztosan nem élné túl a telet, hacsak nem csinálunk valamit – mondta Genevieve Tamkinnak. A férfi bólintott, és egy újabb sort kezdett a papíron, majd a lányra nézett. – Adjunk neki valamilyen munkát a konyhában? Genevieve elgondolkodva sétálgatott a kápolna feletti szobában. – Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha nem. Elég bizonytalan az egészsége. De Tess szerint csodálatos kézimunkákat tud készíteni. Kaphatna egy kis szobát a keleti szárnyban, oda elég jól besüt a nap, ami segíti a munkájában. Tamkin ezt is felírta a papírra. Genevieve az egyik ablakhoz sétált, és kinézett a várudvarra. A mai napon esett le az első hó. A puha pelyhek méltóságteljesen szállingóztak a kék égen. Minden hófehér volt és gyönyörű. Mintha egy mesebeli havas birodalomba kerültek volna hirtelen. A lovak éppen levegőztek a friss havon, s láthatóan nagy élvezettel futkároztak, miközben egy kis csengő csilingelt a nyakukban. A lovászok és istállófiúk is kint voltak velük. Gyapjúkabátjukat fehérre festették a puha hópelyhek. Felsóhajtott. Nagyon bezártnak érezte magát. Még egy órája sincs, hogy a férfiak – Jon, Tristan, a fiatal Roger de Treyne és Thomas atya, valamint két solymász – kilovagoltak szarvasra vadászni. A nagyvadak ilyenkor közelebb húzódnak a parthoz, hogy élelmet keressenek. Genevieve az ablakából figyelte őket, mikor elmentek. Ő is szívesen velük tartott volna, de senki sem kérdezte. Már elért egy bizonyos szabadságot, s így nem érezte olyan rettenetesen haszontalannak az idő múlását. A várban szabadon mozoghatott, de tudta, még nem bíznak meg benne teljesen, hiszen a kritikus helyeken mindig állt egy-egy őrszem. Kérdezés nélkül is tisztában volt vele, Tristan nem engedné, hogy lóra üljön. Mikor említette neki a vadászatot ma reggel, a lány nem kérdezett semmit, de olyan szemekkel nézett a férfira, melyből az világosan kitalálhatta, hogy mit szeretne. De Tristan tekintetében ott volt a válasz, anélkül hogy egy szót is szólt volna. A Jóreménység nővérek kolostora nincs messzire innen, s lóháton könnyen elszökhetne tőlük. Genevieve ismét felsóhajtott, s a falnak támaszkodva nézte a havat, melyet szeretett volna megérinteni. Sokkal könnyebbé vált az élete, mióta Tristan visszatért. Tetszett neki ez a változás! A dolgok hallgatólagos beleegyezéssel történtek. Tamkin – ugyanolyan rabként, mint ő – de intézhette a birtok ügyeit. Gyakran dolgoztak együtt. Most télen a bérlők és a parasztok jólétével foglalkoztak, amely a vár urainak volt a feladata. Oly sok minden van, ami kimondatlan – tűnődött a lány. Furcsa időszak, mikor minden csak várakozik. És maga az élet is különös volt. Nem éppen kellemetlen. Reggelei ugyanúgy teltek, régen ezelőtt. Csak a napközbeni ellenőrzés és a falakon belüli tevékenység a több. A délutánokat Edwynával és Anne-nel töltötte. Kézimunkáztak, beszélgettek, nevetgéltek, vagy játszottak. Most, hogy a zeneszobába is bemehetett, gyakran hárfázott. Mikor besötétedett, s lefektették Annie-t, Tristan és Jon is megjelent. A vacsorát mindig együtt fogyasztották el, de gyakran csatlakozott hozzájuk Thomas atya, vagy Tibald. És azután… Azután természetesen egyedül maradt Tristannal. Soha nem beszélgettek a jövőről, s a férfi soha egy szóval sem említette a gyereket. És Genevieve óvatos volt ahhoz, hogy ő se hozza 169

szóba. Semmi jel nem utalt arra, mik a tervei, mit gondol, vagy mit érez. A lány tudta, érzelmileg is rabja a férfinak, de nem volt bátorsága ahhoz, hogy alaposan megvizsgálja magában ezt az érzést. De értelme sem lett volna, hiszen úgysem változtatta meg vele a valóságot. Tristan ellenség volt, ő pedig a győzelmének jutalma. Soha nem lehet ennél több. Egyszerűen csak egy fogoly, akit a saját rezidenciáján tart bezárva, mert így felel meg neki. De ki tudja, meddig? De mégsem volt boldogtalan! Talán majd később, ha ez a téli bágyadtság elmúlik róla, harcolni fog a férfi varázsa és ereje ellen. Bevárja majd az alkalmas pillanatot. Néha elpirult, mikor szolgái kíváncsian néztek rá, vagy mikor Thomas atya sajnálkozó tekintetét látta. Csak a hozzá közel állók tudtak a gyerekről, akit a szíve alatt hordott, de azzal mindenki tisztában volt, hogy hol alszik és kivel. Tristan soha nem csinált titkot Genevieve dicstelen helyzetéből. Talán könnyebb is volt nem foglalkozni a dolgokkal. Nem történt sok változás a felszínen. Soha, senki sem kutatta át a táskáit és kofferjait. A saját ruháját viselte, szőrmékkel, ékszerekkel, s úgy nézett ki, mint máskor. Egyszerűen csak nem hagyta el a vár falait. – Milady? Genevieve a gondolataiból felriadva Tamkin felé fordult. A férfi már állt, s feszülten csavargatta kezében a tollat. Valószínűleg beszélt hozzá, de a lány egy szót sem hallott belőle. – Nem is figyelsz ide – állapította meg. Genevieve elnézéskérően elmosolyodott, és barátságosan nézett arra az emberre, aki mindig is része volt az életének. – Bocsáss meg, Tamkin. Mit mondtál? A férfi megköszörülte a torkát. – Arra kértelek… hogy szólj néhány szót az érdekemben… De la Tere úrnál – a férfi egyik lábáról a másikra állt, miközben beszélt. – Nekem nem bocsátottak meg eddig. Mások jönnek és mennek, míg engem… elfelejtettek. Minden este visszatérek a börtönbe. Ó, milady én mindig hűséges voltam az apádhoz és a meggyőződéséhez. De nem fordíthatom vissza a dolgokat, nem támaszthatom fel Richard királyt és ültethetem vissza a trónra! Arra hajlok, amerre a történelem vihara forgat. Most Henrik van uralmon. Henrik és a nemesei. Letenném a hűségesküt Tristan de la Tere-nek. Genevieve egy pillanatig üres tekintettel nézett a férfira, aki folytatta. – Milady, kérlek, ha beszélnél az érdekemben…? – Tamkin – felelte nyugtalanul –, én is, én is rab vagyok itt. – De… egy kedvelt rab, milady. Genevieve elpirult, és az ablak felé fordult. A következő pillanatban már el is felejtette Tamkin szavait. Hirtelen izgatottság látszott odalent. A lovászlegények a kapu felé futottak, melyet éppen akkor nyitottak fel. Legalább egy tucat lovas érkezett, s egyeseknek zászló is volt a kezében. – Tamkin…! A férfi az ablakhoz futott, s együtt bámultak kifelé. – A sárkány jelét viselik! Cadwallader of Wales emblémája. Milady, ők a királytól jöttek! Valóban onnan jöttek – állapította meg Genevieve, amint az emberek áthaladtak a kapun. A harsonák is megszólaltak. Világosan látta a sárkányt a zászlókon, csakúgy mint az angol leopárdot és a liliomokat. – Istenem! – kiáltott fel Tamkin hirtelen. – Mi az? – Ott! Az ott Sir Guy! Bolond az az ember, vagy csak varázslat az egész? Visszatér ide… – Átállt a másik oldalra – mormolta Genevieve, miközben szíve nyugtalanul kalapált, látva, hogy régi barátja leszáll a nyeregből, és az egyik lovászfiú kezébe adja a kantárt. Felnézett a várra, de a lány biztos volt benne, hogy nem láthatja őt az ablakon keresztül. Ő ellenben akadálytalanul szemlélhette homokszínű haját s csillogó szemeit. Jó volt látni egy

170

barátot, bár most valószínűleg félni kellene tőle, hiszen nem felejtette el, ahogyan Tristan beszélt róla. Abban sem volt biztos, akarja-e egyáltalán, hogy itt legyen. Azok, akik itt maradtak, megkapták a büntetésüket, és megtanulták, hogyan kezdjenek új életet. Guyra mindez nem vonatkozott. Az új hatalom része volt. Az új hatalomé, amelynek engedelmeskedni kell. – Átállt a másik oldalra! – morogta Tamkin. – A hitszegő! Genevieve elgondolkodva vonta meg a vállát. Hitszegő vagy az egyetlen okos ember közöttük? Hiszen odakint volt szabadon, és minden bizonnyal gazdagon. Ők pedig rabként idebent, kiszolgáltatva Tristan de la Tere akaratának. – A nemes Sir Guy! – mondta Tamkin fogcsikorgatva. – Ő találta ki az egész cselszövést, és mi fizetjük meg az árát! És még van képe mosolyogva ideállítani! – Tamkin, kérlek, ne ítélj elhamarkodottan. Én úgy tudom, hogy ő a Stanleykhez csatlakozott a bosworthi ütközetben, és a Stanley-k, csak az utolsó pillanatban avatkoztak be a harcba, Henrik oldalán. Lehet, hogy Guy azért jött most ide, hogy megnézze, mit tehet a megmentésünk érdekében. Kérlek, ne mondj ilyeneket többé. – Ó, nem fogok többet, de tudd, hogy így gondolom! Nem kéne ott lenned, Milady? Ők minden bizonnyal a király küldöttei, és nincs senki, aki köszöntse őket. Genevieve a férfira nézett és tanácstalanság tükröződött az arcán. – Én… én nem vagyok biztos benne, hogy ott van a helyem… – Ha nem te, akkor ki? A lány megmerevedett, s egy pillanatig azt kívánta, hogy bárcsak most is a toronyszobájában lenne bezárva, akkor nem kellene szembenéznie ezzel a nehéz kérdéssel. – Nem tudom… talán Tristan. Vagy Jon, a távollétében. – Egyikük sincs itt. – Edwyna… – Gyenge és bátortalan, s nem hagyhatod, hogy az öreg Griswald üdvözölje őket a konyhában! Genevieve ismét kinézett az ablakon, s látta, hogy a vendégek hamarosan belépnek az ajtón. És Guy még mindig sóvárogva nézett felfelé. Hirtelen ő is sóvárgást érzett, hogy találkozzon vele, és megmutassa neki, jól van, Edenby is átvészelte az eseményeket, méghozzá messze jobban, mint annak idején bármelyikük is gondolta volna. Könnycsepp jelent meg a szemében, mikor eszébe jutott az a nap, amikor túláradó lelkesedéssel indult el a harcmezőre, és megvallotta neki a szerelmét. A szerelmét, amit visszautasított – villant át a fején a gondolat. De akkor még rendelkezett hatalommal, magabiztos volt, és nem akart egy férfi játékszerévé válni. És most mi lett belőle? – kérdezte gúnyosan önmagát. De érezte, soha nem lenne már képes Guyjal lenni, annak a világnak az ismeretében, amelyet Tristan tárt fel előtte. Guy egész egyszerűen nem azaz ember volt, aki neki kell. Talán, ha a dolgok másképp alakultak volna, akkor sem ment volna feleségül hozzá, de attól még lehet jó barát. – Én… én megyek – mondta halkan Tamkinnak, és nyugtalan mosoly ült ki az arcára. Majd az őrt álló katonához fordult. – Királyi küldöttség látogatott meg minket. Megtennéd, hogy lemégy a konyhára, és intézkedsz, hogy készítsenek valami alkalomhoz illőt? A férfi készségesen bólintott, s már indult is. Genevieve sietősen követte. Edwyna a nagyteremben állt a kandalló mellett, s egyik kezével izgatottan masszírozta az állát, másikkal pedig Anne vállát fogta. – Genevieve! Hála Istennek, hogy itt vagy! Most mit csináljunk? – Kinyitjuk az ajtót – mosolygott a lány. – Gyere gyorsan velem, Annie, kedvesem, add a kis kezed.

171

A lány kinyitotta a kaput, még mielőtt kintről elérték volna a kilincset, majd nyugodtan hátrébb lépett. Az elsőként bejövő vendég mutatkozott, elmondta, hogy ő Jack Gifford, Pennington grófja, őfelsége VII. Henrik király szolgája, s a király téli üdvözletét hozza Edenby hercegének, Bedford Heath grófjának. Genevieve oldalt lépett, s udvariasan utat mutatott befelé. Igyekezett nem elnézni a válla felett, Guy után kutatva. Jack Gifford hátraszólt a többieknek, akik az udvaron várakoztak, majd a vendégek sorban beléptek a nagyterembe. Köztük volt Guy. – Genevieve! Edwyna! Lord Gifford elmosolyodott, és lehúzta a kezéről lovaglókesztyűjét. Elégedetten nézte, ahogy Sir Guy egyszerre átöleli mindkét hölgyet, és a kisgyereket. Genevieve viszonozta Guy ölelését, majd ijedten Jack Giffordra nézett, hogy ő vajon mit szól ehhez a gesztushoz. De meglepetésére a férfi csak mosolygott. – Azt hiszem, hogy Sir Guyt már ismerik – jegyezte meg, aztán hozzátette –, és önök, hölgyeim, Edgar Llewellyn lánya, illetve unokahúga. Bemutatom Geoffrey Lang atyát, Sir Thomas Tidewellt és Brian Leitht. Genevieve fejhajtással üdvözölte az újonnan érkezetteket, és a meleg kandalló köré invitálta a vendégeket. Elmagyarázta, hogy Tristan éppen vadászaton van a közeli erdőben. Örömmel látta, hogy Griswald poharakat és bort tesz az asztalra frissítő gyanánt. Az idős szakács távozóban Genevieve fülébe súgta, hogy nemsokára lesz őzcomb, fácán és galambhús is az asztalon. A lány hellyel kínálta a vendégeket, akik gyorsan le is telepedtek az asztal mellé. Genevieve szeretett volna millió kérdést feltenni Guynak, de mégis igyekezett távol maradni tőle. Érezte, a vendégek kíváncsian figyelik minden mozdulatát. Jack Gifford kedves ember volt, meleg, kék szeme mindvégig rajta csüggött, miközben a frissen beköszöntött télről folytatott felületes tárgyalást Edwynával. Mikor a poharak kiürültek, Genevieve kisietett a konyhába. Mikor ahhoz odaért, ahol nem láthatták sem a nagyteremből, sem a konyhából, kiáltást hallott maga mögött. Gyorsan megfordult. Sir Guy volt az. A férfi odaszaladt hozzá és megragadta vállát. Testük egymáshoz simult. – A, Genevieve! Ne félj, ne aggódj! Érted jöttem! A lány ijedten nézett rá, majd alig hallhatóan, de gyorsan válaszolt. – Guy, örülök, hogy jól vagy, de most engedj el, kérlek! De a férfi nem engedte. Hevesen megcsókolta, s észre sem vette, hogy a lány nem viszonozta a lelkesedését. – Genevieve! Ezt majd később folytatjuk, szerelmem! Jól bánik veled? – nézett rá aggódva, majd egy lépést hátrébb lépett, s a kezét fogva tetőtől talpig végigmérte. A lány egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy díjnyertes kanca. – Remekül vagyok – sziszegte idegesen, majd meghűlt ereiben a vér, mikor meghallotta Tristan hangját a nagyterem ajtajából, amint üdvözli a vendégeket. – Guy, gyorsan, kérlek! A férfi bosszúsnak látszott, és bizonytalanul megsimogatta a lány arcát. – Genevieve, hamarosan együtt leszünk. Hidd el nekem, vannak terveim! Megfordult és visszament a terembe. Genevieve megkönnyebbülten felsóhajtott, mielőtt folytatta útját a konyha felé. Griswald és Meg is ott volt, s igyekeztek egyensúlyban tartani egy borospoharakkal telerakott tálcát. Genevieve szólt nekik, hogy a férfiak visszatértek a vadászatból. Griswald bólintott, s újabb poharak után nyúlt. Genevieve vett néhány mély lélegzetet, majd nyugalmat erőltetve magára, követte Griswaldot a terem felé. Tristan és Jon egyszerre szóltak Sir Thomas Tidewellhez. A lány illendően fejet hajtott, mikor belépett, de miután elég bátorságot gyűjtött, hogy Tristan szemébe nézzen, majdnem hátrahőkölt a férfi sötét, és töprengő tekintete láttán. Jack Gifford ezt a pillanatot választotta, hogy Tristanhoz szóljon, s elmondja, milyen kedvesen fogadták őket ebben a házban.

172

– Á, igen – mormolta válaszképpen, majd Genevieve felé emelte a poharát. Még most sem vette le róla a szemét, csak a hangja változott meg egy kissé. – Lady Genevieve, akihez a birtok születésénél fogva tartozik, de azt hiszem, erről már Sir Guy tájékoztatott, neki ugyanis ez volt az otthona. Bár a zajos London most sokkal több érdekességet ígér, nem igaz, Sir Guy? – London elbűvölő város – felelte Guy készségesen. Tristan megeresztett felé egy üres mosolyt, mielőtt Jack Gifford felé fordította figyelmét. – Milord… van valami, amit meg kell beszélnünk? – Előbb az ajándékok, Tristan. Őkirályi fenségétől, VII. Henriktől! Gyere ki, és meglátod! Tristan kíváncsian vonta fel szemöldökét. A többiek követték őket az udvarra. Genevieve úgy érezte, lába rögvest összecsuklik alatta, s lerogyott az egyik székbe. – Ó, istenem! – jajveszékelt Edwyna. – Nagy baj lesz. – Mama? – kérlelte Annie, a sírás határán. – Felviszem – mormolta Edwyna. – Genevieve néni? – Nincs semmi, ami miatt aggódnod kellene, kicsim? – Ígérte Genevieve a kislánynak, és egy puszit nyomott az arcára. – Majd én felviszem! – mondta Edwynának. – Guy… itt van. Most. Ó, Genevieve… – Rendben lesz minden – nyugtatta nagynénjét. – Tristan dühös. – Tökéletesen udvarias. – Tudnia kell, hogy Guy… – Csak azt tudja, hogy Guy itt élt. Azt nem, hogy ő tervelte ki a cselszövést. És valahogy békét köthettek, különben Guy nem merne itt lenni! – Hadarta el gyorsan, majd felkapta Anne-t. Megtorpant, mikor látta, hogy a férfiak jönnek vissza az udvarról. Tristan azt mondta, az állat valóban pompás, és szeretné személyesen is megköszönni a királynak. Genevieve gyorsan a lépcső felé fordult, de Tristan megállította. – Milady, hová mégy? – Lefektetem Anne-t. A férfi felvonta a szemöldökét. Tekintete jeges volt. – Valóban? – mormolta, majd oldalra pillantott. – Meg, felvinnéd a kis Annie-t az ágyába? Biztos vagyok benne, hogy Lady Genevieve szívesebben beszélgetne inkább a régi barátaival. Genevieve-nek egy hang sem jött a torkára. Meg odaszaladt, és kivette a kezéből a gyereket. – Gyere most az öreg Meggel, Annie. Anne elengedte Genevieve-t, de előtte adott egy puszit az arcára. Tristan nézte, ahogy Meg átveszi a gyereket, és felviszi a lépcsőn. Genevieve a kandallóból áradó meleg ellenére úgy érezte, mintha a hideg tél költözött volna a terembe. – Tristan – köszörülte meg a torkát Jack Gifford –, ha bejöhetnék…? – Á, igen – felelte a férfi a vendégének, miközben még mindig a lányt nézte, s arrébb lépett. Jack hatalmas csomaggal jött be az ajtón. Genevieve csodálkozva nézett rá. – Ez a tiéd, milady – magyarázta Jack. – Az enyém? De hiszen az nem lehet… – De lehet. A királytól. Kinyithatom? – Ó,… igen. A férfi gyakorlott mozdulatokkal leszedte a csomagolást, s egy elegáns prémkabát tűnt elő a dobozból. Nem volt sem barna, sem halvány: leginkább az aranyhoz hasonlított a színe. – Ó! – kiáltott fel Genevieve elragadtatásában, s nem tudta megállni, hogy oda ne szaladjon megérinteni. A prém olyan puha volt, akár a selyem, s még soha életében nem látott

173

ehhez fogható színt. Lord Giffordra nézett, és zavartan mormolta: – Mi ez? Nem értem… én… – Ez, hölgyem, ritka és nemes cobolybunda. A svéd nagykövet hozta a királynak. – De… – Azt kívánta, hogy fogadd el, milady, és viseld jó egészségben. Te vagy az egyetlen, akit el tud képzelni ebben a kabátban. Illik hozzád. Genevieve, bizonytalanul Tristanra nézett. A férfi odalépett hozzá, megfogta a bundát, és a lány vállára terítette. – Tristan…? – Ez őfelsége karácsonyi ajándéka. El kell fogadnod. Lesütötte a szemét, s csodálkozott, hogy Henrik emlékszik rá Méghozzá annyira, hogy egy ilyen kabátot küld neki ajándékba. Ugyanakkor minden tulajdonát Tristan kezébe adta. – Nos akkor, Tristan, ha tudnánk egy kicsit…? – mondta Lord Gifford, mire Tristan elnézést kért a többiektől, s elvonult a vendégével a dolgozószobába. Genevieve üres tekintettel nézett utánuk. Jon leemelte a bundát s válláról, s javasolta, talán szóljon Tessnek, és vitesse a kabátot a szobájába. Megfordult, s látta, hogy Guy őt nézi. Tekintete híven tükrözte a szívében dúló érzéseket. Megindult a lány felé, de Thomas Tidewell megelőzte. – Milady, hallottuk, hogy van itt egy nagyon szép kápolna, és Lang atya szeretné megtekinteni, amennyiben lehetséges. Esetleg a helyi lelkésszel is találkozna, ha van rá mód. Genevieve gyorsan beleegyezett. Fogalma sem volt, merre találja Thomas atyát, de örömmel indult megmutatni a kápolnát. Genevieve meglehetősen kényelmetlenül érezte magát vacsora közben. A társaság kedves volt és könnyed társalgás folyt. Lord Gifford nagyon megnyerő ember benyomását keltette. Lelkesen beszélgetett Tristannal a királyi ajándékként kapott lóról, vele pedig azokról a ruhákról, melyeket a leendő királynő fog hordani. Genevieve örömmel fedezte fel, hogy a férfi legalább annyira csodálója Chaucernek, mint ő maga. Egyszóval minden feltétel adva volt, hogy jól érezze magát, de ehelyett kínosan feszengett egész idő alatt. Guy ugyanis le nem vette róla a szemét. A vacsora végeztével Tristan javasolta, hogy fáradjanak át a zeneszobába, ahol Edwyna és Genevieve előadást rendeznek a vendégek tiszteletére. Ő hárfán, a nagynénje lanton fog játszani. Nem volt sok kedve hozzá. Mikor a zene utolsó hangjai is elcsendültek, és mindenki kifejezte a tetszését, Tristan odament hozzá, s a fülébe súgta, hogy gondoskodnia kellene a vendégek szállásáról. A lány halványan elpirult, s azt felelte, hogy a nyugati folyosó szobái mind készen vannak, sőt már fel is vitték a királyi küldöttség holmiját. Tristan ekkor tenyerébe fogta Genevieve kezét, majd a derekánál fogva magához vonta, s udvarias mosollyal a társaság felé fordult. – Itt az ideje, hogy én és a szerelmem visszavonuljunk. Remélem, uraim, hogy megbocsáttok nekünk. Genevieve nagyon fáradékony mostanában. A lány metsző pillantást vetett a férfira, de Tristan nem törődött vele, kitartó mosollyal nézte a többieket. Genevieve érezte, hogy emelkedik benne az indulat, amiért zavarba hozta ennyi ember előtt. Nem ellenkezett. Tudta, úgysem lenne értelme, s nem akarta tovább rontani a helyzetet. – A gyermek, akit a szíve alatt hord, uraim – magyarázta a férfi –, nagyon kimeríti. Meglepett és megértő morajlás hallatszott. Genevieve alig érzett belőle valamit. Szeretett volna belekarmolni Tristan arcába. Tisztában volt vele, mit érezhet most Sir Guy, ezen szavak hallatán.

174

Nagyon szégyellte magát. Szeretett volna elrohanni valamilyen félreeső helyre. Nem mert régi barátjára nézni. Mikor Tristan ismét megfogta a kezét, és a szobájuk felé vezette, fel tudott volna robbanni a dühtől. Miután becsapódott mögöttük az ajtó, és kettesben maradtak, kiszakította magát a férfi kezéből, és dühödt vadmacskaként fordult vele szembe. – Mi volt ezzel a célod!? Ez durva, és teljességgel szükségtelen dolog volt! Nem volt rá okod, nem volt rá jogod! Tristan az ajtónak támaszkodott egy pillanatra, és szótlanul nézte, majd a szoba közepe felé indult, miközben vetkőzni kezdett. Genevieve növekvő indulattal a lelkében követte szemével a mozdulatait. Egyre mérgesebb volt, hiszen még válaszra sem méltatta. A férfi leült egy székre, s lehúzta a csizmáját, majd felállt, hogy a nadrágját is levehesse. Kivillantak feszes izmai. Genevieve elfordult tőle, és levetette magát egy kandalló előtti székre, a hátát mutatva Tristannak. Hallotta, amint befekszik az ágyba. A feszültség úgy mardosta a lelkét, mint a lángnyelvek a tűzhely falát. Tristan végre megszólalt. – Gyere az ágyba, Genevieve – parancsolta nyersen. – Á, igen, úgy, ahogy azt most mindenki feltételezi odalent. A férfi egy pillanatig csendben maradt, majd csodálkozást színlelve megkérdezte. – Miért, nem ez az a hely, ahol lenni szoktál éjszakánként? Könnyek szöktek a szemébe, s idegesen a karfára csapott. Miért ilyen sértő most hirtelen? Talán azért, mert ma újra a ház asszonyának érezhette magát? Mint egy nemes hölgy, az őt megillető helyen? Mert egy lady, és nem mint Tristan de la Tere szajhája. – Genevieve! Szerette volna azt felelni neki, hogy menjen a pokolba, és pörkölődjön ott lassú tűzön az idők végezetéig, de már a határán volt annak, hogy zokogásban törjön ki, ami minden bizonnyal be is következett volna, ha elmondja ezt az indulattól fűtött mondatot. Helyette inkább vett mély, dühös lélegzetet, s csak halkan suttogott. – Hagyj békén Tristan, könyörgök. Legalább ma este. A férfi hirtelen támadt indulata nem az a reakció volt, amit várt volna. Elsóhajtott szavaira válaszul, Tristan felpattant az ágyból, akár egy párduc, és hozzárohant. Ruhátlanul és dühösen, olyan lendülettel, hogy majdnem székestül borította fel a lányt, akinek arra sem volt ideje, hogy felálljon. Megragadta a karját, és felemelte. Szeme szinte szikrázott. – Ma este, milady? Hagyjalak békén ma este! Hogy nyugodtan álmodozhass!? – Tristan! Nem tudom, mi bajod van! Az ég áldjon meg, olyan sok, amit kérek… A szava is elakadt, mikor Tristan rádobta az ágyra. Majd szitkozódni kezdett, felemlegetve minden kifejezést és hasonlatot, ami csak eszébe jutott a férfi durvaságával kapcsolatban. Védekezni próbált, de semmi esélye sem volt erejével szemben. Ekkor ráébredt, hogy meztelen, s egy hatásos támadási pontot talált a testén. Tristan felnyögött fájdalmas meglepetésében, majd még inkább dühödtté vált. Genevieve megpróbált elmenekülni, kihasználva az alkalmat, de nem volt elég fürge. A férfi belemarkolt a hajába, s másik kezével leszakította róla a ruhát. – Tristan… – nyögte a lány elkeseredetten, s megpróbálta körmével elérni az arcát, de a férfi még időben elkapta a csuklóját. – Tristan! – Ez már könyörgés volt, mert nagyon megrettent, s nem tudta elhinni, hogy Tristan valóban bántani akarja. Csuklóját leszorította az ágyra, magasan a feje fölé, s óvatosan fölé helyezkedett. Ez még haragja teljében volt, megígérte, hogy nem fogja bántani. – Tristan, kérlek! Csak azt kértem, hagyjál békén ma este, nem én kezdtem a harcot… – Te már mindent elkezdtél, szerelmem, de én majd befejezem? – mondta neki izzó hangon. – Ma éjjel, csakúgy mint a többi éjszakán, itt leszel velem. Nem fogsz a múltról, a hajdani szerelemről álmodozni, annak a fiúnak az érintéséről, te…

175

– Te őrült fajankó! – sziszegte a lány, miközben igyekezett kibújni a férfi alól, de nem sikerült, mert még szorosabban tartotta a csuklóját. – A legjobb barátjához akartam feleségül menni… ahhoz a fiúhoz, aki ott fekszik a eltemetve kápolna alatt. Soha nem éreztem Guy iránt többet, mint barátságot. Nem más érintéséről álmodoznék, ha most egyedül hagynál, hanem az apácazárdáról! Tristan hirtelen felnevetett. Hangja nyersen és ércesen csengett. – Szerelmem, nem igazán tudlak elképzelni egy zárdában. – Tristan… – Nem, Genevieve, ez ostobaság! Hiszen majd felfalt a szemével. – Csak lehangoltan nézett rám. Ez nem éppen tiszteletre méltó dolog a szememben, s azokéban sem, akik szerettek. De talán nem is olyan nagy bűn, hiszen úgy bánsz velem előtte, mint a tulajdonoddal, mintegy kancával vagy egy kiskutyával. És édes istenem, nem kellett volna bejelentened, hogy… – Hogy terhes vagy? – szakította félbe. – Ez durva dolog volt! – De igaz. – Persze, hogy igaz, de vajmi kevés szerepet játszik abban, hogy kimerült vagyok-e, vagy sem! Vagy csak puszta kegyetlenségből… – Nem, Genevieve – mondta a férfi fáradtan –, inkább kedvességnek számít, amit mondtam, s nem kegyetlenségnek. Sir Guy bajt hozhat ránk, hölgyem. A legjobb neki, ha minden kétséget kizáróan megtudja, hogy te az enyém vagy. Talán, ha tudja, hogy terhes vagy, akkor nem akar majd mindenáron megmenteni ebből a helyzetből. Ez megint egy kedvesség, mert ha egy újjal is hozzád nyúl, szerelmem, akkor meghal. Apró, ijedt kiáltás hagyta el Genevieve ajkát Tristan utolsó szavainak hallatán. Amelyek már csak azért is ijesztőek voltak, mert a férfi nem indulatból, hanem nyugodt megfontoltsággal mondta ki őket. Genevieve fejében összekuszálódtak a gondolatok. – Tévedsz – mondta. – Én soha nem álmodoztam róla, sem pedig ő énrólam. Ez gyalázat… – Nos, szerelmem, ez fölöttébb szórakoztató. A te helyzeted pont olyan, mint amilyet még akkor ajánlottál fel magadnak, mikor a gáláns Sir Guy itt lakott. Tény, hogy együtt ültünk a lenti asztalnál, azon a távoli éjszakán. És Sir Guy csak nézte, amint felállunk, és bejövünk ebbe a szobába, és bezárjuk az ajtót magunk mögött. – Tristan, te ezt nem érted… – Dehogynem értem, Genevieve! Tisztában vagyok vele, hogy amit terveztetek azon az éjszakán, az nem volt tiltott dolog, csupán erkölcstelen. Inkább gyilkosság volt, mint csábítás. Netán véletlenül nem éppen Sir Guy volt az, aki az egészet kitervelte? – Nem! – tiltakozott Genevieve azonnal, majd hirtelen lehunyta a szemét. – Tristan, igazán, csak azt az egyet kértem, hogy ne ma este vívjuk meg ezt a csatát, hogy… – És én mindössze annyit kértem, hogy gyere az ágyba. Hol vagy most, milady? A könyökére támaszkodva Genevieve mellé ereszkedett. A lángok démoni ragyogásba vonták arcát. Kacsintott, amely csak még vonzóbbá tette vonásait. Miközben a férfi arcát nézte, rájött, hogy küzdelmük során ruhájának maradékai is lecsúsztak a testéről. – Tristan… – Ma éjjel ne, milady? De igen, ma éjjel sokkal inkább, mint máskor. Holnap ugyanis jó néhányszor megpróbál majd a közeledbe kerülni. Meg fogja kérdezni, hogy szeretkeztünk-e a múlt éjjel. Te természetesen rá sem mersz majd nézni, és őszinte ártatlansággal tiltakozni fogsz, amit én nem engedhetek. Nem, milady, ha majd megkérdez, akkor elönti a rózsaszín pír azt a gyönyörű arcodat, akárcsak most, amelyből majd tudni fogja a választ. Látod, én olvasok minden gondolatodban.

176

– Egy dolgot mégsem olvastál ki! – tiltakozott Genevieve, és rögtön könyörögni kezdett magában, hogy ne legyen képes jobban belelátni a lelkébe. Elcsodálkozott azon, hogy milyen is az, ami közöttük lobog. Hiszen nem számít, mennyire mérges is volt még néhány perccel ezelőtt, a férfi érintésének, látványának s közelségének ereje sürgető vágyat ébreszt benne. Tristan mosolya szélesebbre váltott, mintha valóban olvasna a gondolataiban. Genevieve megnyugodott, de félő volt, hogy megriad a férfi mozdulataitól. Tristan megpaskolta az arcát, lassan, fokozva a benne lévő feszültséget. – Ó, Genevieve, bízzál bennem. Sokat tudok rólad, s igyekszem még többet tudni. Ha te könyv vagy, amelyben gyönyörű, ékesszóló szavakat lehet olvasni, szép és elegáns betűkkel írottakat, én éhezem minden mondatra, ezért felfalom, ami csak benne van. Keresem a szívet és a lelket, melyek mindig ott vannak a bearanyozott oldalakon, bársonykötésben. Nem mintha a kötést el akarnám hanyagolni. Keze végigszánkázott Genevieve testén, letolva róla ruhája foszlányait. Gyengéd, de határozott mozdulatokkal vette birtokba kebleit és derekát s hatolt egyre lejjebb. Most már semmi nem volt köztük, csak örömteli sóhajtások forró lehelete. – Álmodoznál, szerelmem? Miről? A lány halkan felkiáltott, mikor Tristan hirtelen feljebb emelkedett, hogy jobban lássa testének vonalait. Olyan volt, mintha tényleg egy könyvet akarna olvasni. – Selyem és bársony, szerelmem. Azt mondtam, hogy aranyozott oldalak? Nem, ez színtiszta arany, a leggyönyörűbb kidolgozásban. Olyan varázslatos, milady, hogy az embernek tovább kell olvasnia, akár akarja, akár nem. Lehetetlen elmenekülni ebből a bűvöletből, ami most itt hever. Hidd el nekem, kedvesem, hogy senki sem képes úgy betölteni az álmaidat, mint ahogy én betöltöm az egész életedet. Imádom ezeket a hajlatokat, ezeket a domborulatokat, s mindazt, amit jelentenek… Elakadt a szava, miközben cirógatta a lányt, mintegy olvasva a testét. Genevieve remegve és vágyakozva nézte a férfi arcát, melyre jól láthatóan kiíródott, hogy mennyire elbűvöli az, amit érez. – Te… te valóban őrült vagy! – Őrült vagyok, mert azzá teszel! Igen, hölgyem, talán ez az igazság. Őrült vágyakozás, amelynek soha nincs vége. Őrült vágyakozás, hogy mindig egyre mélyebben, és mélyebben olvassam el ezt a könyvet, s betéve tudjam, ami a lapjain áll! – Tristan… A lány megpróbált felemelkedni, de a férfi karja átfogta a testét, s nem engedte. Fölé helyezkedett, s érezte, amint Genevieve dús keblei a mellkasához érnek, s csípője az övéhez szorul. Megcsókolta, hosszasan és határozottan. A lány keze is elindult, hogy felfedezze Tristan testét. Érezte a férfit, olyan erősen, ahogy csak lehetett. Látványával, csókjának ízével és tapintásával. Mintha képlékeny álmot érintene. Belefeledkezett az élménybe, s egyszer csak azt vette észre, hogy a hasán fekszik, s a férfi csókolgatja végig a gerincét, majd birtokba veszi gömbölyű hátsóját. Közben erotikus szavakat suttogott, melyeket a testéből olvasott ki. Genevieve nevetett. Nevetett egészen addig, amíg egyre szaporábbá váló lélegzete erre lehetőséget adott. Megfordult, s átkarolta a férfi derekát, s most mar együtt mondták az egymás testéből kiolvasott szavakat. De ezeket egyre inkább felváltották a sóhajok és apró kiáltások, az egyre fokozódó vágy a beteljesedésre. Testük eggyé válva jutott el a megsemmisülés, és az újjáéledés állapotába. Genevieve nem aludt el, azon tűnődött, hogy ez a katasztrofálisnak induló helyzet mennyire megváltozott most. Hogy Tristan nemcsak arra képes, hogy görcsös vonaglásba hajszolja a testét, hanem arra is, hogy megnevettesse. Hamar eljött a reggel, s mire kinyitotta a szemét, már ragyogó napsütés volt odakint. A fogadóteremből nagy nyüzsgés zaja hallatszott, vendégei már biztosan mind talpon voltak.

177

Felkelt az ágyról, s takarója lecsúszott róla közben. Észrevette, hogy Tristan őt nézi. De mielőtt bármit is csinálhatott volna, a férfi karja a derekára fonódott, s visszahúzta az ágyba. – Tristan, ne…- kérlelte riadtan, de Tristan addigra már fölötte volt. Genevieve tiltakozni próbált, bizonygatva, hogy már hallani a vendégek hangját a nagyteremből, és már régen fel kellett volna kelniük, s lemenni hozzájuk. De a férfi csak a fejét rázta. – Nem, látszania kell rajtad az együttlétünknek. Tudod, puszta kedvességből Guy iránt. – De hiszen már látszik! – felelte, de Tristan hajthatatlan maradt. – Szerelmem, ez olyasmi, melynek ragyognia kell rólad. Azt pedig nem engedhetem meg, hogy ne vegye észre rajtad a jeleket! – Tristan… Többet már nem tudott mondani. Mikor végre felkelt, megmosakodott, és felöltözött, hogy lemehessen vele a vendégekhez, eszébe jutottak a férfi szavai, melyeket az éjszaka suttogott neki, s ettől halvány pír ereszkedett az arcára. Szeretett volna dühösen belerúgni ezért Tristanba. Tudta, ezt mindenki észre fogja venni rajta. – Á, igen, azok a bizonyos apró, de félreérthetetlen jelek – jegyezte meg Tristan gonoszkodva, mikor már majdnem leértek a terembe. Genevieve bokán rúgta a férfit – persze csak alig észrevehetően – Akár egy piros rózsa! – tette hozzá Tristan gúnyosan mosolyogva. – Egy kecses, tövises, de rendkívül szép piros rózsa.

178

Tizenkilencedik fejezet Ha Guy nem lett volna ott, Genevieve bizonyára nagyszerűen érezte volna magát a vendégek társaságában. Már mindjárt itt volt a karácsony. A nagy, puha pelyhek továbbra is hullottak az égből, s ez olyan kellemes hangulatot árasztott, hogy Genevieve a nehéz körülmények ellenére is boldognak érezte magát. Griswald finomabbnál finomabb ételeket készített esténként. Énekesek, pantomimesek és zenészek gyűltek össze a szórakoztatásukra. Sir Gifford és csapata karácsonyra is Edenbyben maradt. Genevieve nem tudta, milyen megállapodás született Tristan és előkelő vendége között, de bizonyos jelekből s elejtett szavakból arra következtetett, hogy Tristant visszahívták a királyi udvarba. Hogy miért, és mikor, arról nem volt tudomása. Úgy gondolta, hogy amíg a király vendégei itt lesznek, nem is fog kérdezni semmit, nehogy érdeklődése felingerelje a férfit. Nem sok időt töltöttek el kettesben, kivéve persze az éjszakákat, amelyeket Genevieve mindig nagyon várt. Szerette nézni Tristan, Jon és Thomas Tidewell társaságát. Ők hárman bármikor készen álltak arra, hogy történeteket meséljenek egymás félszeg fiatalságáról, természetesen mindig kiemelve benne a másik gyenge pontjait. Így telt az idő egészen karácsony napjáig. Igazán pompás nap volt. A nagyterem megnyílt a parasztok, a kereskedők és kézművesek, valamint feleségeik és gyermekeik előtt. Tristan és a háztartás tagjai Krisztus emlékének adózva megmosták és szárazra törölték a szegények és rászorultak lábát, és pénzt adtak nekik. A szertartás végeztével Thomas és Lang atya áldást osztott szegénynek és gazdagnak egyaránt. Ezután tánc következett. Tess mezítláb és önfeledten táncolta át a termet Tristannal, majd pedig a féktelenül jókedvű Tibald következett. Guy fel akarta kérni Genevieve-t, de Lord Gifford még időben megmentette a lányt a túl szoros és szenvedélyes öleléstől. Edwyna és Genevieve egy sor földművessel és pásztorral táncolt, miközben Tristan és a király emberei a fejőslányokat forgatták meg. Régi szokás volt már Edenbyben, hogy az emberek összejönnek ezen az éjszakán. Egy óriási üstben puncsot szolgáltak fel, s ez a nap volt az ideje annak, hogy mindenki annyit egyen és igyon, amennyit csak bír, s jól érezze magát. Különösen jó nap volt ez Genevieve számára is. Bár kimerült a sok mozgástól, még mindig nagyon izgatott volt. Thomas és Lang atya visszavonultak a szobáikba, hogy még megbeszéljenek néhány teológiai kérdést. Nemsokára a vendégek is hazatértek. Edwyna is felment a szobájába, hogy lefektesse a kis Annie-t, aki már a karjában elaludt. Guy viszont nem volt sehol. Thomas Tidewell, Jon és Tristan a kandalló mellett beszélgetett. Genevieve egyedül akarta hagyni őket, de mihelyt kifelé indult a teremből, Tristan elkapta a karját, s magához húzta, majd a térdére ültette. Mindhárom férfi meglehetősen fáradtnak látszott. A lány érezte, hogy szíve erősen ver. Szerette volna, korábbról ismerni a férfit. Jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között találkoznak. – Látnod kellett volna az arcát – felelte Thomas Tidewell, Tristanra kacsintva –, mindig is bizonyítani akart az apja előtt. Lovagolt azon a nagy fekete paripán, amely úgy dobta le magáról egyetlen mozdulattal, hogy öröm volt nézni. Genevieve gúnyosan nézett a férfira. – Csak kilenc éves voltam akkor – védekezett Tristan –, és a kisebbik fiú. Jó ötletnek tűnt. – A bátyád nagyon jól szórakozott – emlékezett vissza Jon. – Akkora verést kaptál, hogy majdnem Londonig hallatszott. – Na, ezt nagyon élveztem volna! – élcelődött a lány. 179

– Azt el tudom képzelni! – Mindenesetre jó lecke volt neki arra, hogy megtanuljon a lovakkal bánni – állapította meg Jon. – Igen, azt hiszem, Pástétom már jobban szereti. – Genevieve jól ismeri a lovam szokásait – jegyezte meg Tristan mulatva. A lány mosolyogva hajtotta le a fejét. Nem hitte volna korábban, hogy együtt tudnak majd szórakozni ezeken a dolgokon. Nyugodt és elégedett volt. Kiscica módjára összekuporodott, és a férfinak dőlt. Nem sok kellett volna hozzá, hogy ott helyben elaludjon. Nem emlékezett rá pontosan, mikor is köszöntek el egymástól, s hogyan került fel a szobájába. Csak arra, hogy Tristan leteszi az ágyra. Rögtön oldalra fordult, s már folytatta is volna az alvást. – Genevieve, mégsem aludhatsz cipőben! Hallotta a hangját, de csak nagyon homályosan. – Meg sem tudok mozdulni – suttogta félálomban. Tristan levette hát Genevieve cipőjét, s megmasszírozta fáradt lábait, mire jólesően felsóhajtott. Érezte, hogy férfi óvatosan kiszabadítja a ruhájából, meleg takarót terít rá, majd elmerült az álom mélységeiben. A nap már élesen sütött, mikor felébredt. Tristan már fel is öltözött. Tess éppen akkor tett le az asztalra egy tálcát, amelyről finom csokoládé illata járta be a szobát. Elseperte arcáról a rakoncátlan hajtincseket, s hallotta, amint Tristan nevetgélve boldog karácsonyt kíván Tessnek. Már majdnem kimászott az ágyból, mikor eszébe jutott, hogy teljesen meztelen, s természetesen nem akart így mutatkozni sem Tess, sem pedig Tristan előtt. Ezért inkább még mélyebbre bújt a takaró alá. Mikor Tess kiment a szobából, Tristan az ágy felé fordult. Genevieve rámosolygott, és ő is boldog karácsonyt kívánt. A férfi visszamosolygott, de nem jött egyenesen hozzá, töltött előbb egy bögre csokoládét. Genevieve feljebb húzódott, hogy Tristan is le tudjon ülni, miközben elvette tőle a felkínált csészét. Nagyot kortyolt belőle, s érezte, amint a sűrű meleg folyadék szétárad a testében. Szótlanul ültek egymás mellett, amíg meg nem itta az egészet. Lehajtotta a fejét. – Fel kellene már kelnem, hiszen mindjárt kezdődik a karácsonyi mise. – Nem lesz az olyan hamar – felelte Tristan, s kivette a kezéből a bögrét, majd maga felé fordította az arcát. A férfi szeme megnyerően csillogott. Fekete hajának néhány tincse a homlokába lógott. Szája körül könnyed mosoly formálódott. Még soha sem látszott ennyire jóképűnek és gyöngédnek. – Van még egy kis időnk – folytatta, s mosolya szélesebb lett, bár egy kis szomorúság is vegyült belé. – Látod, nem tudom felülmúlni a királyt. – Hogyan? – kérdezte Genevieve zavartan. Tristan felállt, és az asztalhoz ment. Felvett róla egy kis, kék bársonydobozocskát, s a lány kezébe adta. Genevieve nem bontotta ki, csak tágra nyílt szemmel meredt a férfira, aki ismét leült mellé. Segített felpattintani a zárat. Gyönyörűen megmunkált, drágakövekkel kirakott aranyláncot rejtett a doboz. Tristan kivette a helyéről, s kisimította. – A drágakövek – magyarázta – a szemedre emlékeztetnek. Itt van valamennyi árnyalata, az ametiszt, a zafír és a gyémánt, amely egyaránt kifejezi a dühöt és a szenvedélyt. Genevieve csak nézte az ékszert, miközben szíve kalapács módjára verte mellkasát. Nem tudta, mit mondjon, s azzal sem volt tisztában, mit érez. Örömet? Hogy úgy gondol rá a férfi, mint ennyi gyönyörű dologra egyszerre? Vagy szégyent? Hogy a szerzett örömökért cserébe ilyen tárgyiasult formában nyújt ellenszolgáltatást? Bárcsak ne foglalta volna el Edenbyt, hanem barátokként találkoztak volna, akikben később szerelem gyullad. Ez az első karácsony, mikor az apja eltemetve fekszik amellett a férfi mellett, aki majdnem feleségül vette.

180

– Genevieve? Nem tudta megérinteni az ékszert. Továbbra sem emelte fel a fejét. – Ez… gyönyörű. Tristan lehajolt, hogy a lány szemébe nézhessen. Genevieve zavartan igazgatni kezdte maga előtt a takarót. – Tényleg, Tristan. Ez nagyon szép ajándék. De nem fogadhatom el. Nincs semmim cserébe. – Genevieve – érintette meg ismét az arcát, s maga felé fordította. A lány nem tudott olvasni a férfi gondolataiban, de Tristan az övéibe igen. – Még Londonban vettem, Genevieve. Azokból az adókból, melyek északi birtokaimról származnak. Nem azért tettem, hogy lecsillapítsam a mérgedet, vagy hogy fizessek vele az örömökért. Karácsonyi ajándéknak vettem annak a hölgynek, kinek illik hozzá a szépsége. Ez minden. Könnyek szöktek Genevieve szemébe a férfi szavai hallatán, s gyorsan elfordult, hogy elrejtőzzön a tekintete elől. Tristan fogta az ékszert, s a lány lába elé térdelve, a hajába tette a láncot. Genevieve felnevetett, mondván, hogy az ő haja túlságosan bozontos egy ilyen szép darabhoz. – Nem baj. Én pontosan ilyen bozontosan szeretem azt a nagy sörényedet – felelte Tristan, és hátrébb húzódott, hogy jobban lásson. A gyengédség nem halványodott közben az arcán, s Genevieve-nek ettől ismét jókedve lett. De aztán megint lehajtotta a fejét, és ujjai a kék dobozt babrálták. – De nekem nincs semmim, amit adhatnék. Meglepetésére Tristan hirtelen felállt. Összefogta a kezét hátul, és a kandalló felé lépdelt. Genevieve csodálkozva figyelte, s el sem tudta képzelni, miért ment el tőle, s miért lett ilyen töprengő. Ő nem tudott olyan könnyedén olvasni a férfi gondolataiban. – Tristan, én nem akartalak megbántani… Hirtelen megfordult, s merően nézett a lányra a kandalló távolságából. De nem tűnt mérgesnek. Csak mintha egy más térből és más időből érkezett volna vissza. Láthatóan erőlködnie kellett, hogy hangja nyugodt maradjon. – Van egy ajándék, amit adhatsz. – De nekem semmi… Megrázta a fejét, és a lány takaróval fedett hasa felé intett. És bár a hangja meglehetősen nyersen csengett, inkább volt elérzékenyült, mintsem mérges. – Adnál nekem egy karácsonyi ajándékot, milady? Olyat, amelytől vidám leszek nappal, s nyugodtan alszom éjszaka. Mindössze azt kell tenned, hogy megesküszöl arra az egyetlen dologra, hogy vigyázni fogsz magadra, s a gyermekünkre a szíved alatt. Tedd ezt meg nekem, akár barátnak tartasz a lelked legmélyén, akár ellenségnek. Esküdj meg, hogy vigyázol mindkettőtök egészségére. A lány hirtelen elvörösödött, s ujjai egyre idegesebben babrálták a kis kék dobozt. Most volt az első alkalom, hogy komolyan beszélgettek a gyerekről, nem számítva megérkezésének napját, amely keserű emlékeket hagyott maga után. Nem tudhatta, milyen érzések kavarognak a férfiban. De biztos volt benne, hogy most maga elé idézi korábbi boldogságának fájdalmas emlékét. Valószínűleg nagyon boldogok lehettek mindketten. Fiatalok, akik várják első gyermeküket, és semmi sem árnyékolja be életüket. A szíve a torkában dobogott. Egyszerre volt boldog és aggodalmas. A szédülés környékezte. Lehet, hogy még mindig ellenségek, s ez talán soha nem lesz másképp. Világukat körbefonta a cselszövés és árulás. Nincs rá semmi biztosíték, hogy fennmarad a jelenlegi hatalom, s nem lesznek újabb változások. Lehet, hogy néhány York-párti ismét magának követeli majd Anglia trónját.

181

Nem tudhatta, mit hoz a jövő, de azt tudta, hogy megvetéssel kellene viseltetnie az iránt, aki szétdúlta a családját, a halálát okozta apjának és vőlegényének. De az ő gyerekét hordja a szíve alatt. És úgy tűnt, Tristan nem zúdítja rá a felesége és meg sem született gyermeke elvesztése felett érzett fájdalmát. – Genevieve? A lány a férfi felé emelte a fejét, s érezte, hogy kellemes borzongás önti el a jelenlététől. Milyen nagyszerű kisfia lesz, ha olyan vonzó és jóképű lesz, mint az apja! Nem tudott megszólalni. Szeretett volna hangosan felkiáltani, hogy be kell ismernie: képtelen gyűlölni a férfit. Soha többé nem lesz képes ellenséget látni benne, pedig elpusztított majdnem mindent és mindenkit körülötte, aki csak fontos volt a számára. Nem gyűlölhette tovább. Megrázta a fejét, hogy magához térjen kavargó gondolataiból. – Milord, nekem is az a szándékom, hogy vigyázzak magamra… és a gyerekre – suttogta rekedten. Maga is meglepődött saját kijelentésén. Nem akarta kimondani, hogy mennyire örül az életnek, amelyet magában hord, s mennyire szereti azt, aki végtére is az ellensége. Ezért felugrott az ágyról, maga köré tekerve egy takarót, s nevetni kezdett, hogy leplezze az érzéseit. – Ezért milord – folytatta évődve, miközben udvariasan pukedlizett, mintha csak egy elegáns báli ruhában lenne –, nem adhatok karácsonyi ajándékot. Te ékszert adtál nekem… – Á – vágott közbe a férfi, fejbólintással válaszolva a meghajlásra –, de te is ékszert adtál nekem az éjszaka, mikor aranyló hajaddal beterítve aludhattam. Egyszer már említettem neked, hogy ezek a tincsek felbecsülhetetlen értékeket képviselnek. – Akkor talán levágathatnám… – Már maga a gondolat is égbekiáltó bűn, milady. – Nos, akkor betakarlak vele. Most – felelte, s azzal ledobta magáról a takarót, s ott állt előtte meztelenül, de büszkén, fejedelmi testtartásban, minden gátlás és szégyen nélkül. Tristan szinte megmerevedett meglepetésében, s elbűvölten meredt a lány testére. Még levegőt is elfelejtett venni. – Talán odavihetném neked az ajándékodat – suttogta Genevieve csábítóan, majd lassú léptekkel megindult a férfi felé, olyan érzékien és könnyedén, mint egy macska. Mintha csak a levegőben járt volna, lábai alig érintették a padlót. Hajában fénylő koronaként csillogott a drágakövekkel kirakott lánc. Tristan mozdulni sem bírt. A lány még soha nem kezdeményezett ilyesmit, s vére pezsegni kezdett a látványtól. Képtelen volt felemelni a karját, csak nézett elbűvölten. Genevieve minden bizonnyal élvezte a helyzetet, mert könnyed mosoly ült ki az arcára, miközben csípője érzékien ringott minden egyes lépésnél. Közvetlenül előtte állt meg, s csípőre tette a kezét. Felszegte a fejét, s szinte ördögi tűzzel a szemében nézett a férfira. Majd lábujjhegyre állva átkarolta a vállát, miközben testük szorosan összeért. Érezte, hogy közeledésének izgalma nem maradt hatás nélkül. Egy kis ideig hozzásimult, majd hirtelen hátrébb lépett. – Talán szükségem lenne egy mellényre! – jelentette ki, s a keblei elé rendezte szőke haját, majd gyorsan megperdült a férfi előtt, s dús tincsei aranyló vízesésként követték mozgását. Annyira nőies és ellenállhatatlan volt, hogy Tristan alig tudott uralkodni az érzékein. – Talán… – folytatta Genevieve, akár egy doromboló kiscica. A férfi megragadta a karját, s magához húzta, majd szorosan átölelve kissé megemelte. Úgy nézett rá, nevetve, mint egy dicsőséges oroszlán. – Talán, milady? Talán mi? – Na de milord! – sikította színlelt felháborodással –, hiszen te fel vagy öltözve… – Ezen könnyen segíthetünk. – Nem szeretnék problémát okozni neked…

182

– Az lehet, de nem tudlak visszautasítani téged. És magamat sem – felelte, s azzal kettőt lépve az ágy mellett teremtek, amely nagyot reccsent, mikor teljes súlyukkal rádőltek. Genevieve sürgető izgalommal szabadította ki a karját, majd átölelve a férfi nyakát és hátat, önfeledt csókba merültek. Egyre többet és többet akartak érezni egymás testéből, s Genevieve számára megszűnt a külvilág. Kérlelte a férfit, teljesítse be a vágyát, s nem is tudta, milyen szavakat használt. – Gondolod, hogy ez csak ilyen egyszerű? Úgy elcsábítod az embert, teljesen elveszti a józan eszét? Nem! – Tristan… könyörülj rajtam! – Nem, lady, nem ez a legnagyobb erényem! – felelte, majd simogatásokkal és csókokkal újra és újra a gyönyörűséges szakadék szélére vitte a lányt, majd hagyta, hogy sóvárogva könyörögjön, s kezdte elölről. Nevetett, mikor Genevieve kijelentette, hogy már nem bírja tovább. Mikor kérte, vetkőzzön le, a férfi azt felelte, neki kell levennie a ruhát róla. És bár nagyon gyengédnek érezte magát, ráébredt, mennyi örömet lehet találni ebben a tevékenységben. Vetkőztetni kezdte Tristant, miközben nyelve hegyével simogatta a férfi testét, egyre lejjebb és lejjebb… Most már ő nem bírta tovább. Feljebb húzta a lányt, s testük végre eggyé vált. Olyan nagy elégedettséggel és beteljesültséggel feküdtek egymás mellett, mint még soha. Nem tudtak sem megmozdulni, sem megszólalni, csak hevertek a rájuk szakadt békességben. De mikor hirtelen kopogás hallatszott az ajtón, Genevieve felkiáltott, s felült az ágyban. Jon kiáltott be Tristanért. A férfi felnevetett Genevieve ijedtségét látván, majd gyorsan összekapkodta a padlón heverő takarókat, s miután magukra terítette, szólt Jonnak, hogy bejöhet. Genevieve dühösen elpirult, de Jon csak megállt a bejáratnál, s fél kezével az ajtófélfának támaszkodva, boldog karácsonyt kívánt mindkettőjüknek, majd mosolyogva emlékeztette őket, hogy már régen felkelt a nap, s a vendégek is összegyűltek, éppen ideje lenne már felkelni és felöltözni. Tristan kuncogott, majd megígérte Jonnak, hamarosan lent lesznek. Sem Tristan, sem Genevieve nem vette észre a Jon mögött álló férfit, aki távolról figyelte meghitt együttlétüket az ágyban. Egyikük sem látta az arcára íródó gyilkos dühöt. Az ajtó becsukódott, Genevieve kiugrott az ágyból, és kapkodva keresgélni kezdett ruhásszekrényében. Tristan kényelmes nyugalommal kelt fel, mosollyal az arcán. De ez a mosoly lassan halványodni kezdett, s miközben segített neki begombolkozni, tekintete komollyá változott. Megfogta a lány vállát és a szemébe nézett. – Van még egy ajándék, amit adok neked, milady. A lány tágra meredt szemmel figyelte a férfi arcát, érezve a férfi hangulatának változását. – Tristan… – El kell ma mennem, Genevieve. Visszamegyek az udvarba Lord Gifforddal és a többiekkel. – Micsoda? A lány keményen próbálkozott, hogy sem meglepődés, sem elégedetlenség ne jelenjen meg az arcán. – Vissza kell térnem az udvarba. Henrik hívat. Nem akarlak ismét bezárni a toronyszobába, Genevieve. De esküdj meg, hogy nem próbálsz megszökni. A lány lehajtotta a fejét, s azon tűnődött, hogy miért sérti ennyire ez? Miért érzi elhagyatottnak magát azért, mert Tristannak el kell mennie. Ma reggel… mikor végre igazán és tökéletesen egymásra találtak és… Olyan dolgokat látott lelki szemei előtt, amelyek nem voltak ott. Nem lehettek ott. Vajon hol vesztette el a büszkeségét, a méltóságát, a szabadságát és a tiszteletét? – Genevieve?

183

– Tristan, ez nem tisztességes! – Genevieve, nem akarlak éjjel-nappal őrizet alá helyezni. A lány felszegte a fejét, s gyötrelmes tekintettel nézett a férfira. – Ha a szavamat adnám, hogyan bíznál meg benne? Nagyon szórakoztató, hogy el mertél aludni mellettem, holott megígérted, soha nem teszel ilyet! – Talán hibáztam, hogy ezt tettem. – Talán igen! Tristan hirtelen elfordult tőle, mire Genevieve arca megrándult. Majd villámgyorsan visszafordult, s keze kardjának markolatát szorította. – Esküdj! – parancsolta mennydörgő hangon. Nem volt rá képes. Riadtan hátrébb lépett, de a férfi követte. Sötét szeme szikrákat szórt, s kidagadtak az erek a nyakán a feszültségtől. Megragadta a lányt, s magához rántotta. A csupasz penge közéjük szorult. – Esküdj, milady, esküdj most… ha akarsz. – Tristan, hagyd ezt abba! – kiáltotta Genevieve már majdnem sírva. – Add a szavad! – mennydörögte a férfi, miközben ujjai acélosan szorították a lány csuklóját. – Esküdj meg, Genevieve, vagy add a szavad. – Megkaptad a szavam, csak hagyj most menni, Tristan, kérlek, ez… – A mindenhatóra esküdj, Genevieve! – Esküszöm a mindenható Istenre és az összes szentekre! Csak kérlek, Tristan, engedj el, s ne nézz így rám… Elengedte, s hátat fordított neki, miközben visszatolta kardját a hüvelyébe. Lehajtotta a fejét, majd lassan és csendesen ismét felé fordult, s a karját nyújtotta. – Gyere, már várnak minket. Genevieve fürkészően nézett a szemébe, de nem fedezett fel benne semmi különöset. Vonakodva bár, de elfogadta a férfi karját, s együtt hagyták el a szobát. Annak ellenére, hogy még nem múlt el a nap, s Tristan a közelében volt, Genevieve nagyon elhagyatottnak érezte magát. Mellette állt a misén, míg Thomas atya és Lang atya a szentbeszédüket tartották. A lánynak egyfolytában olyan érzése volt, mintha mindketten elítélő pillantásokat vetnének rá. Szeretett volna felkiáltani, hogy ez az egész nem az ő hibája. Bár egyre jobban úgy vélte, talán mégis az, hiszen egyáltalán nem volt ellenére mindaz, ami éjszakánként történt. Egyre jobban a szívébe zárta az ellenségét. Lehajtotta a fejét, mintha imádkozna, de nem azt tette. Edwyna egyszer bevallotta neki, Thomas atya felkereste Tristant, s megemlítette neki, hogy helyénvaló volna törvényesen is rendezni a viszonyát Genevieve-vel. Vagy vegye el feleségül, vagy engedje el. Tristan pedig emlékeztette Thomas atyát arra, hogy tudomása szerint ő sem mentes a test bűneitől, amit egész Edenby tud, bár nem beszél róla. Ez így történt. Tristannak nem áll szándékában megnősülni, sem most, sem később. Amit Genevieve szeretett volna, az csupán üres vágy. Nincs esélye többre, minthogy pusztán a szeretője legyen. De nem is mehetne hozzá feleségül, hiszen akkor meg kellene esküdnie arra, hogy szeretni és tisztelni fogja. Ehhez pedig meg kellene szegnie az apjának adott fogadalmát. Tristan elveheti az erkölcsi tisztaságát, de nem veheti el esküjét, melyet apjának és Axelnek tett, valamint mindazoknak, akik meghaltak Edenby védelmében. Szerencsétlennek és védtelennek érezte magát, hiszen Tristan egyszer azt mondta neki, soha nem fog újra nősülni. Bizonyos volt benne, a férfi ismeri a gondolatait, és semmi kétséget nem kíván benne hagyni afelől, hogy nem akarja feleségül venni. De vajon mit tartogat számukra a jövő? Az egyik lehetőség az lenne, hogy a zárdába, a nincstelenségbe menekülne. De nem úgy, mint egy kisgyerek. Mi lenne akkor, ha Tristan

184

iránta érzett vágyai kihunynának? Nem akarta, hogy váratlanul érje, ezért folyamatosan készítette fel magát erre az eljövendő eseményre. A szív ingatag. Sokkal hűtlenebb, mint bármelyik férfi. Az viszont a jelen valósága volt, hogy Tristan rövidesen Londonba megy, s a legszívesebben sírva fakadt volna emiatt. Hiányozni fog a szenvedély, a játék és a gyöngéd pillanatok. És ez a vágyódás újra és újra rátör majd. – Genevieve, a szertartás véget ért! Tristan súgta a fülébe ezeket a szavakat. Bólintott, s felemelkedett a térdéről. A férfi azt is közölte vele, hogy nemsokára találkoznia kell Jonnal a dolgozószobájában, s szeretné, ha összecsomagolná a ruháját közben. Igen, össze kell csomagolnia az ingeit, a nadrágjait, majd csatlakozni Edwynához a terített asztalnál, ahol mindenki ott lesz, mielőtt útra kelnének. De Genevieve inkább a kápolna mögött téblábolt, megvárva, amíg Thomas atya bezárja ajtókat, majd a sírhoz sétált, ahol apja és anyja feküdt. Megérintette a követ, s kövér könnycseppek gördültek le az arcán. – Apám, kedves apám, nagyon szeretlek, nem akarok hűtlen lenni hozzád… A kő hideg volt, és nem adott választ fájó szívének s zavaros gondolatainak. Azon kapta magát, hogy bánatosan mosolyog, miközben csorognak a könnyei, s gyengéden megsimogatja a márványba faragott arcot. Rövidesen megszületik az unokád – gondolta –, és az ő fia lesz. Biztosan megbocsátanál neki, ha ismernéd. Az asztalodhoz hívnád, apa. Örülnél, hogy vendégül láthatnád, mert annyira csodálatos ember. És ami történt vele, az rettenetes, szörnyű és… Itt megtorpant, tudván, apja meghalt, és így nem oldozhatja őt fel az esküje alól. Nem kelhet fel, hogy azt mondja: megértette, amit Krisztus mondott azzal, hogy szeresd felebarátaidat. Továbbsétált ahhoz a sírhoz, ahol Axel feküdt. Arra gondolt, a kőműves jó munkát végzett, mikor kőbe véste vőlegénye arcvonásait. Még így, márványba faragva is tanult és művelt embernek tűnt, aki többre tartja a tudományt, mint a hadviselést. A könnyei mögül is látta, hogy Axel megérti a történteket. Ő mindig is megbocsátó volt. Nem ítélt el könnyen másokat. – Hiányzol, szerelmem – suttogta, majd azon tűnődött, miért is kellett meghalnia, hiszen annyira szeretne beszélgetni vele. – Hiányold is! A hang közvetlenül a füle mögül hallatszott, s Genevieve ijedten megfordult. Egy márvány sírkőnek támaszkodva Sir Guy állt, s villámló szemekkel nézett rá. – Guy! Megijesztettél… … Nem tudta folytatni, mert a férfi keze meglendült, és pofon ütötte a lányt. Genevieve felkiáltott meglepetésében, s arcához kapta a kezét, majd nem tudta, hogy most visszaüssön dühében, vagy akár önvédelemből. Guyt elöntötte a gyilkos indulat, s valójában nem is tudta, mit csinál. Szinte önkívületi állapotban támadt rá. Válogatatlanul szórta rá szitkait, ami csak eszébe jutott. A lány még soha nem érzett ilyen megaláztatást, mint most. Guy szavai felszínre hozták minden sérelmét, szégyenét és fájdalmát. – …az isteni Genevieve! Edgar lánya, Axel jegyese, Edenby úrnője, a nagy és hatalmas. Akihez még csak közel sem lehet menni, nehogy beszennyezd egy szikrányi szerelemmel vagy vággyal. A büszke Genevieve! Az uralkodó, a hercegnő… a szajha! – Elég volt! – kiáltotta a lány, és öklével püfölni kezdte a férfi mellkasát Az eszelős csillogás lassan eltűnt Guy szeméből. – Elég volt! – mondta ismét Genevieve, de most már sokkal csendesebben, s az öklözést is abbahagyta. Eszébe jutott, hogy milyen rettenetes Tristan bosszúja, és hogy mennyire nem bízik meg a férfi Guyban. – Miért? – kérdezte még mindig indulatosan, hátrasimítva egy szemébe lógó hajtincset, miközben fájdalmasan és szemrehányóan nézett rá. – A szeretőd a dolgozószobában van.

185

– Az istenért, Guy! Én nem választottam magamnak szeretőt! Harcoltam, ameddig csak lehetett, méghozzá azzal a fegyverrel, amit te adtál a kezembe. És amikor minden elveszett, akkor nekem kellett fizetnem mindenért, míg te ellovagoltál innen, s az árulást választottad… – Nem, a Stanleykhez mentem. De ők Henrik pártjára álltak. Richardnak már semmi esélye sem volt. Én magunkért, Edenbyért harcoltam, Genevieve! Kockára tettem az életemet, hogy Henrik láthassa, mennyire küzdök érte, s akkor talán ideadja Edenbyt nekem és neked. – Guy, engem legyőztek, s minden tulajdonomat Tristan kapta. Bizonyára tudod… – Te fizetted meg az egésznek az árát. A lány nem figyelte meg jól a férfi gunyoros hangsúlyát, s folytatta, amit mondani akart, de a férfi harsány nevetéssel közbevágott. – Ó, igen, te fizettél meg mindenért, szegény Genevieve! Nem láttam, hogy vert volna! De azt igen, mikor megfogja a kezedet, s ujjaitok meghitten egymásba fonódnak. Nem láttam, hogy felvonszolt volna a lépcsőn, de azt igen, hogy készségesen követed bármerre megy. Az ő gyerekét hordod. Láttam, mennyire homályossá válik a tekinteted, már csak attól is, ha hozzád ér. És láttalak, igen láttalak, milady, titeket összebújva, ahogy kimerülten és borzasan pihentél a karjaiban, miután boldogan odaadtad magad neki! – Guy, hogyan… – Szajha vagy, Genevieve! Egész London tudja, hogy egy Lancester-párti ágyasa lettél! Ugyan mondd már meg, mi lehetne még ennél sértőbb apád, Axel és Michael emlékének, akiknek ő okozta a halálát. És a házasság milady? Gondolod, hogy apád teste nem forog a sírjában, ha ráadásul feleségként hemperegsz vele az ágyban? – Én… – Genevieve nagyon utálta most a férfit, de megértett a fájdalmát. Csak Guy nem értette meg az övét. Nagyon szégyellte magát. – Bocsáss meg – mondta hűvösen, magasra emelve a fejét, – de most menni szeretnék. Megpróbált elmenni mellette, de a férfi elkapta a karját, és visszahúzta. Genevieve majdnem felsikított, de ekkor megpillantotta a könnycseppeket a szemében, s már nem tudta gyűlölni azért, amiket mondott, bármennyire is durván tette azt. – Guy… – Genevieve, bocsáss meg! – kérlelte, majd térdre esett előtte, s csókolgatni kezdte a kezét. – Genevieve, szeretlek. Mindig is szerettelek. Nem tudom ezt elviselni. – Guy, kérlek! – térdelt le ő is a férfihoz, és a szemébe nézett. – Nem szabad. Nem szabad szerelmesnek lenned belém. Nem okozhatsz nekem fájdalmat. Ő… – Meg kell halnia – jelentette ki a férfi szárazon. – Nem, Guy! Ne légy ilyen bolond! – kiáltotta Genevieve riadtan. – Ha ő meghalna, akkor Henrik … – Én is Henriket szolgálom! A lány türelmetlenül megrázta a fejét. – Tristan sokkal régebb óta van Henrik oldalán, s nagyon közel állnak egymáshoz. Ha meghalna, akkor valaki másnak adná a birtokot. – Nekem! – mondta Guy, s Genevieve megborzongott, mert ravasz fényt látott megvillanni a férfi szemében. – Guy, én nem… – Genevieve, Genevieve! Soha nem csinálok ostobaságot. Ne félj, hamarosan megmentelek, esküszöm! És Edenbyt. Gyors és ügyes leszek. Légy türelmes, szerelmem, légy türelmes és várj rám. – Kérlek, Guy, ez őrültség! Kérlek, nagyon kérlek, ne csinálj semmit! Edenby jól működik, az emberek jól érzik magukat, és én senkit nem akarok újabb veszélynek kitenni. Guy, nem szabad… Guy hirtelen megrántotta a lány kezét, s felállt, magával húzva Genevieve-t is. Gyorsan elengedte. A lány félt megfordulni, hogy megtudja a váratlan viselkedés okát. Aztán

186

meghallotta a lépesek zaját, melyek kimért határozottsággal közelítettek feléjük. Nem mert hátranézni, de végül nem volt más választása. Oldalt fordította a fejét, majd lassan megfordult. Tristan állt előtte. Magasan, fejedelmi tartással, karmazsinvörös köpenyt viselve a vállán. A bross, amely összefogta a mellén egy új emblémát hordott: egy egybefonódó fehér és piros rózsát. Sisakot nem viselt. Csípőre tett kézzel állt meg előttük, s tekintete olyan sötét volt, hogy Genevieve megborzongott. Kétségbeesetten tűnődött, s vajon mit hallott abból, amit mondott. És vajon elhiszi-e, hogy nem beszélték meg ezt a randevút a háta mögött. Tristan váratlanul elmosolyodott, és bólintott mindkettőjük felé. De ez a mosoly hideg volt és ijesztő. – Milady, Sir Guy. – Tristan. Miért kellett megszólalnia? Hiszen még nem kérdezett semmit, de most már a hangjából biztosan kiderült, hogy nem tiszta a lelkiismerete. A metsző mosoly még élesebbé változott. Tristan bólintott, majd Genevieve-hez lépett, és megérintette. A lány most nem érzett kellemes borzongást az érintése nyomán, reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Biztos volt benne, ezt Tristan is érzi. – Piros az arcod, milady. Még soha nem hallott ennyi kordában tartott dühöt és indulatot egy hangban, mint most. – El… elestem – hazudta gyorsan. – Meglátogattam apám sírját, s elcsúsztam, mikor lehajoltam, hogy megcsókoljam a sírkövet. Tristan arrébb lépett, s megnézte a síremléket, majd lehúzta a kesztyűjét. – Így történt, Sir Guy? – nézett a férfira, felhúzott szemöldökkel. Eltelt néhány pillanat, míg Guy, Tristan arcát tanulmányozta, majd válaszolt, vigyázva a hangjára. – Igen, milord. Csak azért jöttem ide, hogy segítsek a miladynek felállni. Tristan ismét bólintott mindkettőjük felé, s mosolygott, amitől Genevieve-t kirázta a hideg. Ha a pillantással ölni lehetne, akkor a lányt most holtan terült volna el a földön. A férfi végighúzta ujjait Axel kőbe faragott arcvonásain, majd ismét Genevieve felé fordult. – Helyes fiatalember. Kár, hogy meg kellett halnia – jelentette ki hűvösen. – Igen – felelte Genevieve hasonló hangon. Nem fog remegni a férfi előtt, az apja sírjánál. Összeszedte a bátorságát, s Tristan mellé lépett. Megsimogatta Axel márványajkait. Könnyek szöktek a szemébe. – Nem a harc volt az ő világa – mondta őszintén –, az volt véleménye, hogy akik háborúzni akarnak, azokat hagyni kéne, hogy halomra öldössék egymást. Nekünk pedig csak meg kellene várni az eredményt, mint ahogy azt Anglia nagy része teszi! De… támogatnom kellett apámat, aki a hűbérura volt. És Axel nagyon hűséges volt. És bátor. – Mint mindenki Edenbyben –, jegyezte meg Tristan, nem sokat törődve Genevieve szavaival, majd Guyhoz fordult. – Henrik hálás lenne, Guy, ha összeszednéd a bátorságodat, és vitézségedet az ő szolgálatában. Guy nem felelt. Tristan hirtelen megragadta a lány csuklóját. – Most pedig megyünk, milady. – Most? – Igen – nézett rá a férfi, s Genevieve érezte a bujkáló indulatot a hangjában és szorításában egyaránt. – Tess már összepakolt nekem. Ilyenkor télen korán sötétedik, úgyhogy indulnunk kell. Guy, feltételezem, te már készen állsz az útra? Guy mereven bólintott. Tristan határozott léptekkel megindult, még mindig vasmarokkal szorítva Genevieve csuklóját.

187

A csapat már a várudvaron várakozott. Edwyna is ott volt Griswald, és egy sor másik szolgáló társaságában, készen arra, hogy búcsúztassák az indulókat. Tristan egészen addig tartotta a lány csuklóját, míg ki nem értek az udvarra. Guy lassan követte őket. Genevieve nem mert hátranézni. Lord Gifford jött oda hozzájuk, és udvariasan kijelentette, hogy nagyon szeretné majd viszontlátni. Thomas Tidewell, Tristan barátja megölelte, és megköszönte neki a kitűnő vendéglátást. Genevieve csak erőtlen mosolygásra volt képes, válaszképpen. Tudta, éppen a vendégszeretete az, ami ellen Tristannak kifogása van. Edwyna sajnálta, hogy már ilyen hamar el kell menniük. Tristan azt felelte, az idő egyre rosszabbra fordul, ezért mihamarabb úton kell lenniük, majd felpattant lova hátára. Pástétom felágaskodott, majd újra négy lábra ereszkedve engedelmesen várta gazdája parancsait. Tristan lehajolt Genevieve-hez. – Vége a szabadságodnak, milady – mondta hűvösen, majd egy pillanatra elnézett a válla fölött. Genevieve hátrafordult, s látta, hogy Tibald áll mögötte szétvetett lábakkal és karba tett kézzel. Végtelen szomorúság tört rá. Megint nem mehet a szobája ajtaján kívülre. Tibaldnak kell vigyáznia rá. Ott fog aludni az ajtaja előtt, esetleg néha felváltja őt a fiatal Roger de Treyne. Visszafordult Tristanhoz, s megnedvesítette ajkait, hogy beszéljen. – Tristan, én nem… A férfi közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta. – Légy óvatos, milady. Ha még egyszer rajtakaplak vele, akkor saját kezűleg korbácsollak meg, méghozzá a legnagyobb élvezettel. Őt pedig megölöm. Esküszöm. Tartsd ezt szem előtt. Felegyenesedett, s karját felemelve jelt adott az indulásra, és a csapat dübörögve kivágtatott Edenby kapuján.

188

Huszadik fejezet Tristan az egész úton igyekezett Lord Gifford társaságában maradni – minél távolabb Guytól. Annyira forrt benne az indulat, hogy ébren töltötte az egész éjszakát. A legszívesebben odament volna hozzá, és felkeltve álmából, ütötte-verte volna a puszta öklével. Nem hallotta, mit beszéltek Genevieve-vel, de látta őket együtt, és tudta teljes szívéből és lelkéből, hogy Guy valamilyen cselszövést tervez ellene. De tisztában volt vele, nem tehet semmit mindaddig, míg nincs a kezében valamilyen cáfolhatatlan bizonyíték a férfi ellen. Ha csak puszta féltékenységből támad Guyra, akkor az beárnyékolná a királlyal való kapcsolatát. Türelmesnek kell tehát lennie, míg fény derül rá, mit tervez. De ez a várakozás sok szenvedéssel járt. Jon és Thomas is vele volt, ami kifejezetten hasznosnak bizonyult, hiszen nemegyszer kellett óvatos figyelmeztetéssel nyugalomra inteni Tristant. Jon egyszer megjegyezte neki, hogy azért mert Guy bűnös valamiben, attól még Genevieve lehet ártatlan. Zavarta Tristant, hogy barátja folyton védi a lányt. Pedig meg mert volna rá esküdni, hogy Genevieve rejteget valamit előtte. Ideges volt mikor váratlanul meglepte őket a kápolnánál. És az is biztos, hogy nem mondott neki igazat, s védte Guyt. Valóban jó barátja lehetett Guy Axelnek? Vagy ez is csak hazugság? Ez elképzelhetőnek tűnt. Képtelen volt elfelejteni, milyen szemekkel nézte Guy Genevieve-t azon az éjszakán, mikor először lépett be Edenby várába. Gyanította a cselszövést, már csak azért is, mert lehetetlennek tartotta, hogy egy szerelmes férfi megengedje szíve hölgyének, hogy a győztes ágyába feküdjön. A Londonba érkezés nem változtatott sokat Tristan hangulatán. Mikor betette a lábát Tudor Henrik udvarába, világossá vált számára, hogy a cselszövés és az árulás még hosszú évekig meghatározó lesz a királyság életében. Henrik józanul gondolkodott, és készen állt arra, hogy irányítsa a dolgokat. Elizabeth anyja, az anyakirálynő már lánya uralkodását tervezte, de Henrik egyelőre nem tehetett ellene semmit. Bár tudta, hogy udvarában sok York-párti előkelőséget fogad, mint például Francis Viscount Lovellt, Richard egyik legközelebbi barátját, valamint John de la Pole-t, Lincoln grófját, akit Richard állítólag az örökösének tekintett, mivel a saját fia 1484-ben meghalt. És nem utolsósorban köztük van a trónkövetelő Lambert Simnel is, aki bizonyos források szerint egy oxfordi ács fia, és most mint a tízéves Warwick grófja jelenik meg a színen. Henrik nagyon jól tudta, hogy Simnel csaló, hiszen a valódi Warwick grófot a Towerben tartja fogva, és ezt a kártyáját bármikor kijátszhatja. De úgy látszik, hogy a bajok vég nélkül sorakoznak. Henrik meg volt győződve arról, rövidesen lázadás fog kitörni. Ezért hívatta magához Tristant. Tudta, most van itt az ideje, mikor az ellenfelei már összegyűjtötték ellene az erőiket. Tudomása volt arról, hogy az ír lordok találkoztak Dublin határai kívül, de bízott abban, elejét vehetik a nagy támadásnak. A York-párti királyok időnként adtak némi önrendelkezést Írországnak, s ezért az írek természetesen őket támogatják. Bár a nagyhatalommal rendelkező lordok felkelését minden bizonnyal nem sikerül megakadályozni ezzel az akcióval, de Henrik időt akart nyerni. Tristan nem szívesen ment Írországba. Annyira rossz volt a kedve, hogy Jon nem bírta megállni megjegyzés nélkül. – Miért nem kéred meg a királyt, hogy küldessen el Genevieve-ért. Itt lehetne, mire visszatérsz. Edwynával együtt – tette hozzá bölcsen –, és mivel Guy veled együtt indul a harcba…

189

– Nem akarom, hogy itt legyen! – kiáltotta elvörösödve és olyan hangosan, hogy maga is meglepődött a benne kavargó érzések hevességén. Kiment az üres utcára, hogy lehiggadjon a hűvös esti szélben. Séta közben tisztázta magában, haragszik a lányra, hiszen biztos, hogy tervez valamit ellene. Megtorpant, s az arcára szorította a kezét. Tudta, kavarog benne még valami, ami nem hagyja nyugodni. Az csak az egyik része a dolognak, hogy vágyódik utána, hiszen teljesen rabul ejtette az érzékeit. Vágyódott a gyengédsége és a nevetése után. De a terhessége már egy másfajta dolog volt. Aggódott a gyerek miatt. Nem felejthette el az őt ért lidércnyomást. Lisette is áldott állapotban volt, mikor utoljára élve látta. Ez volt az az időszak, mikor álmodoztak és tervezgettek. Emlékezett rá, a karjaiban tartotta születendő gyermekük nevéről beszélgettek. Az ő neve, az apjának a neve, az ő apjának a neve, egy szent neve… Megígérte neki, hogy fiú lesz, mire ő azt felelte, ha lány lesz, aki az anyja szépségét örökli, az is csodálatos. Annyira akarták, s várták a világra mindketten a gyermeküket. Genevieve soha nem mondta, hogy várja a gyereket. Csak az erőszakoskodás és a hevesség eredményét látja benne. Még ha testében hordja is a magzatot, akkor is meg akar szökni előle, s be akarja csapni. Megpróbált hideg fejjel, józanul gondolkodni a benne kavargó érzéseken. Mégis inkább azt akarta, hogy itt legyen mellette. Hiányzott a tűz, hiányzott a melegség. Ugyanakkor szenvedélyesen gyűlölte is. Nagyot sóhajtott, s elindult visszafelé. Zenét hallott kiszivárogni a bálterem felől. Táncolnak és szórakoznak. Neki pedig lehet, hogy ez az utolsó éjszakája itt. És csak a mindenható a megmondhatója, megölik-e az írek, vagy pedig ő győzedelmeskedik felettük. Soha senki sem vádolhatta az íreket gyengeséggel! Nem volt képes arra, hogy visszamenjen a terembe. Meggyorsította a lépteit, hogy minél hamarabb távol kerüljön a mulatság hangjaitól. Korán kell felkelnie holnap, s fárasztó lovaglás vár még rá. Mély álom tört rá, mikor az ágyba került. Hamarosan megjelentek a lidércképek is. Visszazuhant messzire az időben, az emlékek szürke ködfátyolán át. Ismét lovagolt, és ismét nevetett. Jon és Thomas is boldogok voltak, s már alaposan a pohár fenekére néztek. Kezdett sötétedni. Éjszakának kellett lennie, de nem az volt. Hanem füst. Fojtogató és fájdalmas… Álom volt csupán, s ezért a füst követte őt mindenüvé. A képek váltakoztak, s kavarogtak előtte. Egyik helyről a másikra került, de mindenütt a mészárlás és pusztítás nyomai várták. Látta az idős parasztot és feleségét meggyilkolva a leégett viskóban. Aztán a saját kastélyában volt. Kényelmesen berendezett, szép épület, hatalmas ablakokkal, ahol akadálytalanul ömölhet be a napfény. De most nem volt fény sehol, csak szürkés köd mindenütt. Ő pedig futott. Keményen és gyorsan, s közben szíve úgy dobogott, mintha egy ágyú dörögne a mellkasában. Verejtékcseppek gördültek a személyre gyorsabban haladt, de sehova sem jutott a ködben. Majd hirtelen mellbevágó kegyetlenséggel jelent meg előtte a gyerekszoba. Lisette, lehajtott fejjel, előredőlve feküdt a bölcsőn, mintha védelmezné a gyermekét. Már tudta, hogy halott, még mielőtt megérintette volna. Vér borított mindent. De nem is Lisette volt az, hanem Genevieve. Aranyló haját csomókba fogta az alvadt vér. Csillogó szeme mindörökre lezárult. Felsikított az iszonyattól. – Tristan! Egéssz testében reszketett, mikor kinyitotta a szemét. – Tristan! Jon volt az, aki felébresztette. Fény szűrődött be a folyosóról. Tristan kezdte visszanyerni az öntudatát, s megszabadult az álom rettenetétől. Hunyorogva állapította meg, hogy mindjárt hajnalodik. – Édes Istenem, mi történt…? – kérdezte Jon izgatottan. – Csak egy álom, Jon – felelte Tristan, de mire befejezte a mondatot, már talpon is volt, és sietősen öltözködni kezdett.

190

– Várj! Mit csinálsz? – tette Jon a vállára a kezét, de ő nem törődött vele, indult kifelé a szobából. Barátja újabb kiáltása már a folyosó közepén érte. Minden bizonnyal mások is hallották, és csodálkoznak rajta, hogy mi történhetett, s Tristan ráadásul úgy néz ki most, mint egy feldühödött vadkan. Jon a vállára terítette köpenyét és utána rohant. – Tristan, várj! Barátja a válla fölött visszafordulva szólt hozzá. – Igazad volt. Azt akarom, hogy idehozassa. – Remek. Ez igazán nagyszerű ötlet, de most hova… – Megyek a királyhoz. Az ő szolgálatában indulok útnak, úgyhogy ennyit igazán megtehetne nekem! – De még alig hajnalodik… Az őrök természetesen keresztbe állították dárdájukat Tristan előtt, amint elérte a király szobájának ajtaját. De Tristan ettől nem ijedt meg, esküdözni kezdett, hogy beszélnie kell a királlyal, mielőtt Írországba indul, s nem várhatja meg a reggelt. Végül maga Henrik jelent meg az ajtóban, s mosolygott, mikor meglátta Tristant. Mindhárman bementek a szobájába. Jon észrevette, hogy a király egyre jobban szórakozik magában, miközben Tristant hallgatta. Az ágya lábánál ült, és mosolyogva nézte hűbéresét, amint fel s alá járkál a szobájában, s szenvedélyesen ecseteli, hogy mennyi mindent tett már a király szolgálatában, és csak azt kéri cserébe, hogy kerüljön Lady Genevieve Llewellyn a királyi udvar biztonságos védelmébe, míg ő távol van Írországban. Hogy gondját viseljék, s megkapjon mindent, amire szüksége van. Végül Henrik felállt. Volt valami szimpatikus a mosolyában. Tudta miért fél annyira Tristan. Hanyag mozdulattal emelte fel a kezet. – Már rendben van. – Tessék? – Már rendben is van. Jon nem megy veled Írországba, hanem visszatér Edenbybe a hölgyért. Gondoskodom róla, hogy kényelmes körülmények várják a te lakosztályodban, s megkap mindent, amire csak szüksége lesz. Mindig figyel majd rá valaki. Biztonságban lesz, s nem fog elszökni, erről biztosíthatlak. Tristan úgy állt ott, mint aki nem akarja elhinni, hogy ilyen könnyen sikerült a dolog. Tétován nézett Henrikre. – Ez minden, Edenby és Bedford Hearth ura? – kérdezte a király parancsolóan. – Igen – felelte Tristan meg mindig zavartan. – Akkor engedd meg, hogy aludjak még egy kicsit! – Igen. Köszönöm fenségednek. Mikor kiléptek a szobából, Tristan felsóhajtott. – Nos, akkor nem jössz velem, Jon. Ennek örülök. Inkább legyél mellette. Jon megérintette a barátja vállát. – Itt fog várni, mire visszatérsz. Visszakísérte Tristant a szobájába, és segített neki felvenni a páncélt, amelyben harcba indul Henrik csapatainak élén. – A király mindjárt meglátogat! Ideges remegés lett úrrá Genevieve-ven a bejelentés hatására. Izgatottan megdörzsölte a nyakát, majd felugrott a székből, hagyva, hogy a félig kész, finom fehér selyem babaruha a padlóra csússzon. – Mikor? – kérdezte Edwynát, aki az ajtóban állva nézte az ijedt lányt.

191

Genevieve megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Henrik nem jelent rá veszélyt, ebben biztos volt. De már több mint hat hete volt az udvarnál, és még nem is látta. Most pedig ez a személyes látogatás – ahelyett, hogy hívatta volna – nagyon különös volt. És ha valaki a rossz oldalon állt a hatalmi harc során, akkor a győztes szokatlan és váratlan látogatása mindig nyugtalanító. Szíve hevesen dobogott a torkában, s rettenetes érzés kerítette hatalmába. Tristan! Azért jön a király hozzá, hogy elmondja: Tristant megölték Írországban. Születendő gyermeke nemcsak törvényen kívüli lesz, de árva is. Mi másért jönne ide? Inkább rab volt itt, mintsem vendég, hiszen éjjel-nappal őr állt az ajtajában. Mindig meghívták különböző fogadásokra és vacsorákra, de ő rendre lemondta őket, gyengeségre hivatkozva, amelyből a király bizonyára megérti, hogy nem szívesen mutatkozik az ő állapotában. Írt neki egy hálás köszönőlevelet a bundáért. És mostanáig nem is történt más. Csak feltételezni tudta a látogatás okát… – Genevieve! Edwyna fogta meg a karját, s gondoskodva visszaültette a székbe. Genevieve rémülten nézett fel nagynénjére. – Edwyna? Miért? Ó, Istenem Tristan…? Tristan. Hiányzott neki és rettenetesen féltette. Mikor Jon beszámolt neki arról, hogy Tristan Írországba indult, az egész éjszakát végigsírta, s imádkozott, hogy elkerülje az ellenséges csapásokat az az ember, akinek egyszer az életére tört. Lehetetlen gyűlölni azt, akinek a gyermekét a szíve alatt hordja. A tél során a hasa is gömbölyödni kezdett, s a kisbaba tapintható valósággá vált. Már mozgolódott a testében, nagyokat rúgva olykor a hasába. Gyengéden tapogatta, hogy mikor, melyik része domborodik ki. Szerette a gyermekét, s már csak ezért sem gyűlölhette az apját De be kellett vallania magának, ez azért nem teljesen igaz. Félelmeiben az is ott bujkált, a férfi talán éppen most egy ír lánnyal hempereg valahol. De arra gondolt, hogy inkább egy lány mellett feküdjön, mint vérbefagyva a csatamezőn… – Nem, Genevieve! A király mosolyogva jön, biztos nincs semmi baj Tristannal. A lány nyelt egy nagyot, majd bólintott. Hirtelen tudatára ébredt, hogy nincs olyan állapotban, hogy fogadhassa a királyt. A haja fésületlen, az öltözéke sem teljes, hiszen csak egy egyszerű, kék gyapjúruha volt rajta, sehol egy ékszer, sehol egy díszítés. Még cipő sem volt a lábán, csak meztelenül nyugodott a kandalló előtti gyapjas ökörbőrön. – Edwyna, én nem tudom így… De már késő volt. A király már megjelent az ajtóban, melyet Edwyna nyitva hagyott, s udvariasan megkopogtatta. Egy sereg szolgáló volt a nyomában. Edwyna meghajolt, s Genevieve is gyorsan észbe kapott, megismételve a nagynénje mozdulatát. Henrik jelezte, hogy álljanak fel. Üdvözölte Edwynát, majd Genevieve felé fordította a figyelmét, mondván, hogy négyszemközt szeretne vele beszélni. Edwyna szeme elkerekedett, majd gyorsan meghajolt, s kilépett a szobából. Genevieve észre sem vette, hogy hosszú pillanatok óta Henriket nézi. Visszaidézte magában múltkori találkozásukat, de alig maradt emlékképe az arcáról. Hiszen mikor Tristan megjelent, már nemigen figyelt a király vonásaira. Tudta, hogy az uralkodónak London-szerte jó híre van. Csendes ember, ezért mindenki ravasznak, éles eszűnek és óvatosnak tartotta. Nem költekezik fölöslegesen. Különös kíváncsiságot fedezett fel arcán, ahogy előtte állt, királyi tartással, de minden pompa nélkül, nem úgy, ahogy azt Genevieve korábban elképzelte. Fiatal férfi volt, aki nem volt híján a vonzerőnek, de be kellett vallania, hogy Richardot jóképűbbnek tartotta. Arra gondolt, hogy amiket az utcákon Henrikről beszélnek, az pontosan az, amit a király akart, hogy mondjanak róla. Tudta, hogy nem igazságtalan. Edwyna elpletykálta egyszer, hogy az udvari hölgyek szerint gyakran ad pénzt a csupasz lábú, sovány és árva utcai táncosoknak. A szolgálói nagyon kedvelték. Nem volt kicsapongó sem.

192

Elizabeth-szel kötött politikai házassága minden gyanú felett állt. A pletykák szerint jelentően meg akarja erősíteni a kincstárat, hogy megtörhesse azon nemesek hatalmát, akik érdekeltek a viszálykodás folytatásában. Kedvelte az asztrológiát, a művészeteket és a tudományt, s Genevieve soha nem hallotta, hogy hiányzott volna az asztala mellől a zenés-táncos előadás. Hirtelen elpirult, s lehajtotta a fejét, észrevéve, hogy illetlen dolog így bámulni a királyt. – A körülményeidről érdeklődnék, milady – mondta Henrik csendben, s Genevieve ismét ráemelte a tekintetét. – Még mindig egy szörnyeteget látsz bennem? – Felséges uram, én soha nem gondoltam ilyesmit – mormolta. – Valóban? – lépett közelebb hozzá. Genevieve biztos volt abban, a király alaposan tájékozódott már felőle, de nem tudta, hogy elégedett-e azzal, amit megtudott, vagy nem. – Valóban nem – tiltakozott a lány. Tehetetlenül tárta szét a kezét. – Felség, ismét csak azt mondhatom, hogy hű maradtam az eskümhöz. – És most? Genevieve zavartan megrázta a fejét. – És most? – Részt veszel a lázadásban? Már a puszta gondolat is, hogy bármiben is részt vegyen terhesen, folyton a szobájába zárva, olyan mulatságos volt számára, hogy akarata ellenére hirtelen felnevetett, de gyorsan önuralmat parancsolt magára, s ijedten a szája elé kapta a kezét. – Ne félj – mondta a király –, értékelem az önkéntelen reakciókat. Feltárják az igazságot. De mondd, boldog vagy? – Boldog? – Ez alkalommal sikerült idejében visszafogni az érzéseit. – Én… én nem tudom, hogy érted ezt, felség. A király kiválasztott egy széket a lánnyal szemben, s beleült. Jelezte, hogy ő is helyezze kényelembe magát. Genevieve zavartan engedelmeskedett. – Boldog, milady. Ez azt jelenti, hogy az ember jól érzi magát, s inkább elégedett az életével, mint nem. Genevieve hirtelen elpirult. – Nem mondhatnám, hogy valóban boldog vagyok. – Szeretnéd mihamarabb elhagyni Angliát? Vonakodva válaszolt. – Azt hiszem, igen. Meg kell értened, hogy elfogadom az uralmadat, de az esküm Richardhoz kötött. És mivel ő meghalt, ezért felesküszöm a te hűségedre. De… – itt megakadt, és szomorúan mosolyogva vállat vont –, nos, te vagy a király, és minden tulajdonomat Tristannak adtad. És nem szerezhetem vissza. Ezért nem tudok teljesen boldog lenni. – Ennyire gyűlölöd őt? Meglepte a kérdés, ezért nagyon óvatosan válaszolt. – Nem lehet feltételezni valakiről, hogy megveti a legyőzőjét, ha mindenét elvesztette? – Milady, én feltettem egy kérdést – emlékeztette Henrik, kissé figyelmeztető hangszínnel, s előrehajolt. – Azt kérdeztem, hogy megveted-e Tristan de la Tere-t? A lány elpirult, s lehajtotta a fejét. A határozott kérés ellenére nem adott pontos választ. – Azt hiszem, hogy a kapcsolatunk nyilvánvaló. – A kapcsolatotok már akkor is nyilvánvaló volt, mielőtt elkezdődött, lányom – mondta lágyan. Genevieve ismét a szemébe nézett. Csodálkozva állapította meg, hogy a király nem érez semmilyen rosszindulatot iránta, mégis mennyire tántoríthatatlanul akarta, hogy az apja átadja neki Edenbyt. Henrik elmosolyodott, megsejtve Genevieve gondolatait.

193

– Az apád makacs walesi volt, nagyon erős ellenfelem. Ez fölöttébb bosszantott, de az ütközet nem volt szükségszerű, de hát… – megtorpant, és tett a levegőbe egy mozdulatot, mintegy magyarázatképpen a történtekre. Hirtelen felállt és az ablakhoz sétált, majd újra a lány felé fordult. – Vigyázol arra, hogy ne jelenj meg nyilvánosan. Ennyire aggódsz a gyerek miatt, vagy mik a szándékaid? – Nincsenek szándékaim, felség. – Akkor félsz? – Nem – válaszolta egyszerűen. – Azért nem, mert… törvénytelen? Genevieve-vet váratlan nyugalom szállta meg, s higgadtan nézett a királyra. Nem engedte magát sarokba szorítani. – Felség, a törvénytelen gyerekek sokra vihetik még az életben. A király felnevetett, mert tetszett neki a szellemes választ. – Á, igen. Minden bizonnyal az én törvénytelen Beaufort ősömre gondolsz. Nos, igen, de a Beaufortok nem maradtak aztán törvénytelenek. John of Gaunt megnősült, és minden rendeződött. Nem gondolkoztál még azon, hogy mi lenne, ha Tristan történetesen feleségül venne? Genevieve is felállt a helyéről. – Nem, felség, én nem. Soha nem leszek a felesége. Nem tehetem meg. – Nem teheted meg? – ráncolta össze a homlokát a király. – Nem mehetsz hozzá ahhoz a férfihoz, akinek a gyermekét hordod a testedben? – Az a férfi okozta apám halálát, felség. És készségesen bebizonyította, hogy nincs semmi, amit ne vehetne el tőlem. De a szerelem és a hűség az enyém maradt, amiket akkor adok oda, ha én akarom. A király egy pillanatig mereven nézte a lányt, majd lehajtotta a fejét. Különös, de Genevieve-nek olyan érzése támadt, mintha mosolyogna magában. – Felelj nekem, milady, nekem adnád őket? – Felségednek? – A szerelmet és a hűséget, Lady of Edenby. Hűséges vagy? – Igen, felség. Te vagy a király. – De mégis elszöknél Brittannyba, ha megtehetnéd? – Gondolkoznék egy ilyen lépésen. – Kedvelem Brittany hercegét, mint azt tudod. Ő gondoskodott rólam. Mindig is a barátom volt. Genevieve csendben maradt. A király tanulmányozta az arcát még egy pillanatig, majd megkérdezte, hogy elégedett-e a kényelmével. A lány biztosította róla, hogy tökéletesen. Tudta, már menni készül, de nem engedhette el addig, amíg meg nem tud valamit Tristan hogylétéről. De szeretett volna érdektelennek látszani. – Felség? Megkérdezhetném… Van hír arról, hogyan mennek a dolgok Írországban? – Minden a legnagyobb rendben van. Nemsokára ismét az angol partok mentén csatázhatok. A lordoknak szembesülnie kell azzal, hogy legyőzték őket. Genevieve szíve gyorsabb ütemre váltott. Gyermeke, mintha ő is figyelne, egy nagyot rúgott a hasába. – Akkor… Tristan hamarosan… visszatér? – Hamarosan visszatér? – ismételte meg udvariasan a szavait a király. – Milady, tegnap éjjel érkezett. Örültem a társaságodnak, Genevieve. A lány képtelen volt válaszolni. Hálás volt, amiért a király ezt szemlátomást nem is várta el. Henrik kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Genevieve szinte belezuhant a székébe. Észre sem vette, hogy kis híján mellé esett.

194

Aztán lassan égni kezdett benne a gyújtózsinór, majd a láng odaért a puskaporos hordóhoz, és kitört belőle a düh, akár egy vulkán. Már visszatért Londonba. Itt van. Valahol a közelben! Iderendelte Edenbyből, most meg több hónapi távollét után hazatérve meg sem látogatja! – Mi történt? Mit mondott? Genevieve észre sem vette, hogy Edwyna a szobában van, csak akkor, mikor aggodalmasan kérdezgetni kezdte. Indulatosan a levegőbe csapott a karjaival, majd nagynénje szemébe nézett. – Tristan visszajött. Tudtad? Edwyna őszintén meglepettnek tűnt. – Nem! – De biztosan találkozott Jonnal… – Esküszöm, Genevieve, hogy Jon nem mondott nekem semmit. – Ez még nem jelenti azt, hogy nem is látta – jelentette ki Genevieve keserűen. Érezte, hogy mindjárt sírva fakad, ezért inkább mérgesen felpattant a székből. – Aljas, hitvány gazember! Hogy miért nem ölték meg Írországban! – Genevieve! – döbbent meg Edwyna, majd hátrálni kezdett, mert Genevieve annyira dühös volt, hogy jobbnak látta minél távolabb lenni tőle. A lány átkozódott, kiabált, s öklével verte a kandalló párkányát. A szeme könnyes lett a fájdalomtól, de nem hagyta abba. Edwyna ijedten ugrott oda hozzá. – Genevieve, kérlek! – fogta át unokahúga vállát, s késztette, hogy az ágy felé menjen, de Genevieve nem engedelmeskedett, csak folytatta a szitkozódást. – Nem, nem, Genevieve! Gondolj a babára. Ez nem tesz jót neki a hátra lévő két hónapra! Kockáztatnád az életét? Ettől megnyugodott. Edwyna lágyan beszélt hozzá. – Genevieve, kérlek, tudom, nem akarod, hogy bármi baja essen a kicsinek. – Az ő hibája lenne! – A babának az teljesen mindegy. Nemsokára teljes csend vette őket körül. Genevieve végigdőlt az ágyon, Edwyna pedig gondosan betakarta, különös tekintettel gömbölyödő hasára. Edwynát nem érdekelte, hol van Tristan. Tény, nem töltötte Genevieve-vel az egész délelőttöt, így tudhatta, hogy visszajött. A folyosókon a férfiak, a makacs írek elleni nagyszerű taktikai hadmozdulatokról beszéltek. A nők férfias megjelenését emlegették. Edwyna a kertekben is kuncogást hallott mindenfelől. A hűvös márciusi nap ellenére is tekintélyes tömeg gyűlt össze a szökőkút körül. Egy lantos játszott a hangszerén, trágár dalokat adva elő népes hallgatóságának. Hereford grófnő és más hölgyek egy padon ülve nevetgéltek, a férfiak pedig nagy kupával itták a gőzölgő mézsört, és láthatóan jól érezték magukat. Bolondok! – gondolta Edwyna méltatlankodva. – Valamennyien fázhattak ebben a hidegben. Tovább bosszantotta, hogy látta milyen elbűvölő mosollyal ül Jon Tristan mellett. A grófnő, aki nemrég megözvegyült, a két férfi mögött volt, túlságosan is közel hozzájuk. Edwyna megtorpant, majd negédes mosolyt öltve az arcára, keresztülcsúszott a vidám társaságon férjéhez és Tristanhoz. Együtt énekeltek a lantossal, magasba emelve a kupájukat. Edwynának jólesett, hogy bár Jon folytatta az éneklést, mikor meglátta, szabad karját felé nyújtotta. Leült Tristan és a férje közé, a neki szorított szűk helyre. Elfogadta adta Jon csókját, egy kortynyi italt a kupából, de aztán Tristan felé fordult, aki tovább rezegtette mély baritonját. Szeme vidáman csillogott, s láthatóan nem idegenkedett a mögötte lévő szép grófnő bizalmaskodó érintésétől.

195

A férfi Edwynára nézett, aki meg volt győződve arról, hogy Tristan egyáltalában nem részeg. Volt valami ravaszság a tekintetében. Mikor az ének véget ért, melegen üdvözölte barátja feleségét. – Látom, újra itthon vagy, Edenby nemes lordja – állapította meg Edwyna. – Kedves Edwyna, mintha egy tüskét vélnék felfedezni a hangodban! Vigyázz, Jon, a fiatalasszonynak éles nyelve van! – Edwyna… – kezdte Jon. – Nagyon örvendek, hogy épen és egészségesen láthatlak újra, Tristan – folytatta Edwyna. – Hát persze, hogy ép és egészséges, Edwyna! – szólt közbe a grófnő, és finom ujjaival megcirógatta a férfi arcát. – Egy ilyen gáláns lovag könnyedén szétcsap a hitvány írek között! Tristan hangjába egy csipet nemtetszés vegyült. – Azok a hitvány írek nagyszerű emberek, akiket félrevezettek – mondta csendesen. Tekintete sokatmondó volt. Edwyna elcsodálkozott rajta, egy olyan ember, aki ennyire jártas és ügyes a csatákban, hogy utálhatja az öldöklést ennyire. Nagyon jól nézett ki. Jóképű és határozott. Gáláns lovag, aki éppen most tért vissza a vad háborúból. Edwyna hirtelen megértette, hogy a jókedve csak látszólagos, valójában nincs örömére ez a mulatozás. – Még nem kerested fel Genevieve-t – jegyezte meg halkan Edwyna, nem törődve a többiekkel. – Igen, gondoltam, megszerzem neki ezt az örömet. Milyen sötéten és keserűen mondta ezeket a szavakat! Edwyna egy pillanatig nem tért magához, de a grófnő ujjai már Tristan vállát simogatták. Edwyna biztos volt benne, hogy ez semmit sem jelent a férfi számára. De annyira sértve érezte magát Genevieve miatt, hogy vissza akart vágni valamivel. És már tudta is, hogy mivel. – Arra gondoltam, hogy esetleg érdekel – mondta könnyedén – ha ennyi időre születne meg a gyerek, az biztosan végzetes volna. Ez talált. Méghozzá telibe! – Edwyna – figyelmeztette Jon harsányan, de Tristan hirtelen megragadta a nő karját. – Mit csinált? – Semmit, milord, de tudja, hogy már visszatértél. Tristan talpra ugrott és futásnak eredt. Valaki utána kiáltott, de nem fordult vissza. – Edwyna, istenemre… – fenyegette Jon. A férje felé fordult és egy sóhajtással belefojtotta a szót. – Jon, ez valóban megtörténhet, ha nem megy oda hozzá. Nagyon… nagyon dühös volt! A férfi a szemébe nézett, és Edwyna elmerengett, hogy mennyire jóképű férje van, s milyen szerencsés, hogy a sors keresztezte útjukat. Majd ajkaik összeértek, s tudta, minden rendben van. Csak ne kellene ennyire aggódnia Genevieve miatt. Genevieve-nek alvásra volt szüksége. Mikor kinyitotta szemét, lüktető fájdalmat érzett a halántékában. A testében még ennél is nagyobb fájdalom kavargott, melynek nem lehetett megmondani a helyét, de úgy érezte, mindjárt szétszakad tőle a szíve. Tudta, mindig is tudta, hogy nem jelent semmit a férfi számára, legfeljebb annyit, mint egy ócska cipő, melyet eldobhat, ha már elhasználta. Tudta, nem lenne szabad ilyenekre gondolnia, de nem lehetett gátat szabni a fájdalomnak és a szenvedésnek. Hiszen itt fekszik, a hasában a gyermekével, ő pedig valahol odakint szórakozik másokkal, és még csak ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy megmondja, életben van! Ismét becsukta a szemét, majd hirtelen kerekre nyitotta, mert olyan érzése támadt, mintha nem lenne egyedül. Ösztönösen az ajtó fele nézett. Ott állt. Egyik lábát bőröndjére tette, s könyökével rátámaszkodva nézte őt. Tristan tudatában volt, hogy Genevieve már felébredt, de nem akarta megzavarni. A lány először csak

196

röpke pillantást vetett a férfira. A szeme sötét volt és óvatos. Férfias mivolta betöltötte a levegőt. Fiatalnak és energikusnak látszott. Ő pedig itt fekszik néhány hónap után, melyek nem sok méltóságot hoztak a számára. Haja rendezetlen, különösen most, alvás után. Kék gyapjúruhája összevissza gyűrődött rajta, s lába még mindig csupasz. Rendkívül csúnyának érezte magát. Hirtelen felült az ágyban, hátratolva magát a támláig. Különös, de ebben a pillanatban érezte igazán, hogy mennyire szereti. Mélyen és fájón. Soha nem érezte még ennyire magányosnak és elveszettnek magát, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, ez az érzés csupán egyoldalú. Még csak nem is hozzá jött elsőként. Biztos talált valami más érdekeset. Más nőket. – Tehát visszajöttél. Nem is tudta, hogy ennyi kesernyés hidegséget tud keverni a hangjába. Arra gondolt, ez úgy hangozhatott, mintha egy zsémbes feleség mondta volna. A férfi megmerevedett a hangját hallván, s nem válaszolt. Majd lassan odament az ágyhoz, s Genevieve nem tudta, hogy most könnyekre fakadjon örömében, vagy magához ölelje a férfit. Egyiket sem tette. Csak ült az ágyon, s engedte, hogy eláradjon benne Tristan illata és látványa. – Jól vagy? – kérdezte a férfi. – Nem. Rettenetesen. Nem akarok itt lenni. Én… állj! A férfi keze a takaró alá vándorolt, s ujjai elindultak a térdétől a hasa felé. Genevieve megpróbálta megállítani, de tudta, hogy lehetetlen Tristant megakadályozni abban, amit a fejébe vett. Összeszorította a fogait, s dühösen nézett rá, de a férfi nem sokat törődött a tekintetével. Felhajtotta a takarót, s szabadon jártatta a kezét Genevieve hasán. – Ne csináld! – kérte a lány remegve. – Az én gyerekem! – De az én hasam! Tristan elmosolyodott. S a lány szíve ettől ismét a torkában kezdett dobogni. Arra gondolt, hogy vajon kire mosolygott ezelőtt, kivel nevett, s ki élvezhette csókjait és érintését? – A kezembe rúgott. – Mert ő sem akarja, hogy itt legyél! – De itt vagyok. – Egy kicsit később, mint kellett volna, azt hiszem. Visszahúzta a kezét, s felállt az ágyról. A kandallóhoz sétált, s a lángokat nézte. – Nem gondoltam volna, hogy én vagyok az egyetlen, akinek a látogatására vársz. – Te voltál az, aki idehozatott. – De nem az, akitől szenvedélyes búcsút vettél a kápolnában. Te jó isten, teljesen elfeledkezett Guyról. Elfelejtette, hogy Tristannal együtt ment el Írországba. – Nem volt más látogatód? – kérdezte gúnyosan a férfi. – Ha voltak is, nem tudok róluk. Nem juthattak át az őreiden. – A király őrein. – Az gyakran egy és ugyanaz. – Jó tudni, hogy hol alszol. – Neked miért kellene tudnod, ha én sem tudom rólad? – Fontos ez neked? Még mindig háttal állt neki, s mintegy mellékesen tette fel a kérdést. Genevieve nem tudott mit válaszolni hirtelen. Tristan egy pillanatig várt, majd felé fordult. Tekintete olyan követelőző volt, hogy Genevieve szeretett volna elrejtőzni előle valahová. Miért csinálja ezt vele? Ha neki nem lenne fontos, akkor békén hagyná.

197

Lesütötte a szemét, és rendezgetni kezdte magán a takarót. A férfi felnevetett, majd odaszaladt hozzá, és megfogta mindkét kezét, s a lány hasára tette őket. Saját kezét sem vette el. Könnyed és gyengéd volt az érintése, ujjaik egybefonódtak. Genevieve becsukta a szemét és arra gondolt, hogy mennyire eltorzította és sebezhetővé tette őt a férfi. Szeretett volna ismét sovány és szabad lenni. – Megint megmozdult – szólalt meg Tristan. – Nem volt igazad. Kedvel engem, és szereti, ha megérintik. Ő tudja. A lány kinyitotta a szemét. A férfi előrehajolva nézte a hasát, és mosolygott. El kellett ismernie, hogy kellemesen érintette Tristan viselkedése. Nem akarta őt megalázni, csak egyszerűen azt akarta, ami az övé. – Erőseket rúg… Fájdalom jelent meg a hangjában és az arcán egyaránt. Genevieve ujjai önkéntelenül megindultak. Meg akarta érinteni a férfi arcát, hogy csökkentse rajta a fájdalmat, amit nem érthetett. Már felemelte a kezét, de gyorsan visszaejtette az ágyra, mert határozott kopogás hallatszott az ajtón. – Mi az? – kiáltotta ki Tristan. – Lord De la Tere! A király hívat. A szobájában kíván fogadni téged. A férfi felállt. Magán érezte Genevieve tekintetét. A szemébe nézett, majd mélyen meghajolt előtte, némi gúnyt is keverve a mozdulatba. – Megbocsátanál? Genevieve nem felelt. Tristan elhagyta a szobát, s bezárta az ajtót maga mögött. Követte az egyenruhás küldöncöt a termeken és kanyargó folyosókon át a királyi szobáig. Azon tűnődött, hogy mi lesz most. Elhatározta, hogy nem megy el harcolni sehova. Nem tudta, hogy milyen lehet az élet Genevieve-vel együtt, de azt tudta, hogy milyen nélküle. Vissza kell nyernie mindazt, amit elvesztett. Belépett a szobába. Henrik az íróasztala mögött várta, s ujjaival dobolt rajta. Tristan összeszorította fogait. Csak azt ne mondd, hogy induljak el ismét valahova, könyörgök! – mormolta magában. Meghajolt, majd fürkészően nézett a király szemébe. – Felség? – Tristan, nagyon hálás vagyok, amiért mindig készen állsz a szolgálatomra. – Igen – mondta, miközben igyekezett csillapítani magát. Henrik felállt az asztal mögül. – Azt akarom, hogy vedd el feleségül Genevieve Llewellynt. – Feleségül? – nézett üres tekintettel a királyra. – Feleségül, Tristan. Már korábban említettem neked, hogy ez szerződés. Házasság. Vedd feleségül. Tristan megrázta a fejét. – Én… én nem tudom. – Akkor is elveszed. Neked adtam minden birtokát. Neked adtam a Treveryll birtokokat is, úgyhogy egyike vagy a királyság legtehetősebb embereinek. – Nem törekszem további gazdagodásra. – Meg fogod tenni, mert megkérlek rá. – De miért? – kérdezte Tristan sóhajtva. – Tristan! A házasság csupán egy szerződés, amellyel családi kötegeket lehet létesíteni. Ráadásul a te gyerekedet hordja a testében. Rendíthetetlen York-párti családból származik. A fehér és a piros rózsa. Tristan Henrikre nézett. Egy szerződés. Csupán egy szerződés. Nem, a házasság szerelem és…

198

Nem merte tovább gondolni. Nézte, ahogy Henrik felemel egy tollat, és írni kezd, majd újra felé fordul. – Tristan, ezt én parancsolom neked, mint a királyod. Ha nem teszed meg a kedvemért, akkor elveszem tőled Edenbyt, és Genevievet, és odaadom valaki másnak. – De hát terhes! Az én gyerekemmel! – Sokan elfogadnának egy fattyút, Edenby szépségéért cserébe. – Légy átkozott… – kezdte Tristan, de eszébe jutott, hogy a királlyal beszél. Ő lenne átkozott, ha hagyná, hogy valaki más szerezze meg Edenbyt és Genevieve-t. – Henrik, van egy kis probléma. A hölgy vissza fogja utasítani a házassági ajánlatomat. Henrik felnézett. – Megtenné? – Határozottan. A király vállat vont, s visszatért a munkájához. – Akkor találj ki valamit, Tristan. Ó… azt hiszem, hogy meg kellene tartani az esküvőt, még mielőtt a gyerek megszületik. Így legalább ő lesz a törvényes örökös. Tristan még mindig a királyt nézte. – Ez minden – mondta Henrik. Tristan megfordult, és kiment a szobából. Az ajtók becsukódtak mögötte. Hosszú ideig állt a folyosón, nem tudván elhinni, hogy Henrik erőlteti ezt a házasságot. Lisette-re gondolt. De ő már halott. Ezen senki sem változtathat. Genevieve nem akar majd hozzájönni. De meg kell tennie, mert akkor a gyerekük törvényes lesz, s Genevieve is tagadhatatlanul az övé örökre. És ha Guy csak egy ujjal is megérinti, akkor a világ minden joga megengedi, hogy párbajra hívja. Hirtelen jókedvre derült. Elmosolyodott, majd fütyörészve elindult. Már készen volt a terve.

199

Huszonegyedik fejezet Tristan az erkélyen talált rá barátjára, amint az éppen Lord Whigginnel sakkozott. Edwyna mögötte ült, és figyelte a mérkőzés alakulását. Whiggin kitűnő játékos volt, ezért Tristan adott Jonnak néhány jó tanácsot, de ennek csak annyi eredménye lett, hogy Jon nemsokára elvesztette a partit. Természetesen Tristant okolta a vereségért. Mikor dühösen felpattant a székéből, Tristan a vállára tette a kezét, elnézést kért Edwynától, és félrehúzta a barátját. Azt mondta neki, hogy beszélnie kell vele, ezért menjenek ki az utcára. Jon szó nélkül engedelmeskedett. A városban elég nagy nyüzsgés fogadta őket, de a tömegben elvegyülve nyugodtan beszélgethettek. Tristan beszámolt a királlyal folytatott beszélgetésről. Jon elég derűlátóan ítélte meg az eseményeket. – Hiába vagy ilyen bizakodó, nem fog belemenni – jelentette ki Tristan. – Elég jól ismerem! – Én mégis azt mondom, hogy egy kísérletet megér – érvelt Jon a kezét dörzsölgetve. Ujjai a meleg gyapjúkesztyű ellenére is fáztak, melyet karácsonyi ajándékként kapott Edwynától. – Nem térünk be egy kicsit ebbe a kocsmába? Néhány korsó jófajta sör segítene megtudni a megoldást. Tíz perc múlva a fogadó egy elkülönített helyiségében üldögéltek, ahol kellemesen meleg volt, s egy fiatal lány szolgálta ki őket. Tristan előrenyújtott lábbal és karba tett kézzel hallgatta barátját, aki arról győzködte, hogy legegyszerűbb megoldás, ha egyenesen megkéri a lány kezét. – Mondd el neki, hogy mit szeretnél, és bontsatok fátylat a múltra. Ha másért nem, akkor a gyerek kedvéért, aki úgyis megszületik nemsokára. – Jon, nemet fog mondani, biztos vagyok benne. Mindegyik terhes nő szeretne hozzámenni leendő gyermeke apjához. Hozd el a templomba, és pillanatok alatt házastársak lesztek. – Azért ilyen hamar nem fog menni a dolog. Biztos vagyok benne, hogy Genevieve tisztában van azzal, mit kellett mondanom a mi önmegtartóztató Thomas atyánknak, Edenbyben. Jon nagyot kortyolt a söréből, majd újabb javaslattal állt elő. – Mondd azt, hogy a király parancsolja! – Á – legyintett Tristan –, nem érted, hogyan működnek a dolgok. Az emberek azért szoktak engedelmeskedni a királynak, mert politikai érdekeik ezt kívánják. Az apák tehát engedelmeskednek az uralkodónak, a lányok pedig engedelmeskednek az apjuknak, mert félnek, hogy veszteség éri őket, ha nem ezt tennék. De Genevieve-nek nincs semmi vesztenivalója. Jon elgondolkodva nézett rá, majd felállt és kinyitotta a szoba ajtaját. Kikiáltott a lánynak, hogy hozzon még néhány kancsó sört, majd miközben várakozott, Tristan felé fordult. – De a te terved akkor is őrültség! – Ugyan már, miért lenne az? Nem nehéz megvesztegetni egy papot, és azzal minden el van intézve. Különösen akkor, ha az a pap meg van győződve róla, hogy a király akaratát teljesíti. A lány már hozta is a söröket. Letette a tálcát Tristan elé, mélyen behajolva az asztal fölé. Keblei majdnem kibuktak mélyen kivágott ruhájából. Csinos kis teremtés volt, formás idomokkal. Meleg, barna szemekkel mosolygott a férfira. Tristan viszonozta, miközben tudta, hogy a lány azt mérlegeli, hogy vajon mennyit kérjen a szolgáltatásáért.

200

Valaha olyan busás jutalomban részesült volna, hogy még az álla is leesik. Biztosan elcsábította volna egy éjszakára, hiszen ő is tudja, hogy az üzletnek nem feltétlenül a sör felszolgálásánál kell befejeződnie. Ezt most is megtehetné, de az nem volna más, mint alaposan lerészegedve engedni a fizikai szükségleteknek. Elég vonzó volt ahhoz, hogy így legyen. De most, ahogy a lányra nézett, Genevieve jutott az eszébe, és akaratlanul is összehasonlította vele. Éppen úgy, mint azokon a hosszú-hosszú írországi éjszakákon, mikor mindig megjelent előtte a lány ahányszor csak lehunyta a szemét. Genevieve… Rá gondolt, és nem Lisette-re. A szolgálólány pedig nem vette le róla a szemét, miközben a fogadóban kapható ételekről csacsogott, Tristan gondolatai azonban messzire jártak. Be kellett ismernie, hogy bármennyire is szeretné, soha nem sikerül kitépni a szívéből azt a kellemes bizsergést, amely mindig megjelenik, ha Genevieve-re gondol. Nem csupán kívánta a lányt, hanem szüksége volt rá. Szerette testestül, lelkestül. Csodálta az állhatatosságát és a hűségét. Mikor visszatért az írországi háborúból, nem büntetni akarta azzal, hogy nem kereste fel egyből. Túlságosan is erősen dolgoztak még benne az ütközetek emlékei, s amíg ezek le nem csendesednek benne, nem képes a szerelem gyengédségével szólni hozzá. De most már képes lenne rá. – Uram? – Tessék? – rázta meg a fejét, visszatérve a jelenbe. Jon megismételte a kérdést, hogy akarnak-e enni valamit. Tristan beleegyezett, mire a lány biztosította őket, hogy a legfinomabb ételt hozza, ami csak van a házban. Mielőtt kilépett volna az ajtón, még egyszer jelentőségteljesen ránézett a férfira. Tristan folytatta az elmélkedést. Szóval teljesen belebolondult. El kell temetni a múltat, és élvezni a szerelmet. De nem azért, hogy engedelmeskedjen Henrik parancsának, hanem mert az ő akarata is ezt diktálja. De hát ez csak a dolgok egyik oldala. Hiszen még mindig lehetséges, hogy a lány szövetkezik ellene. Lehet, hogy ő táncolna a legvidámabban a halálos ágya mellett. Titkos találkozója volt Sir Guyjal, akiben éppen annyira lehet megbízni, mint egy lótolvajban… Megragadta az újabb korsó sört és egy húzásra kiitta. Hálásan nézett Jonra, azért a szédült melegségért, amit érzett. Még soha nem ivott mértéktelenül, de most lehet, hogy így lesz. Jon is kortyolt az italából. – És mi lesz, ha Genevieve beszélni fog? Tristan felnevetett, s szeme vidáman csillogott. – De nem fog! – jelentette ki, s emlékeibe idézte, mikor a lány majdnem elérte a Jóreménység nővérek kolostorát. – Még arra sem adok neki esélyt, hogy levegőt vegyen! Hirtelen harsány nevetés csattant fel az ajtó mögül, s Jon kíváncsian felállt, hogy megnézze, mi történt. A teremben egy városi ipartestület találkozója zajlott. Az emberek ettek, ittak, és jól szórakoztak közben egy lantos fiú énekén, aki még talán húszéves sem lehetett, de jól játszott, és jól énekelt. Jon beljebb lépett a helyiségbe, és magához intette a pult mögött támaszkodó pocakos kocsmárost. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Ez a kölyök, milord, trágár dalokat énekel a nőkről, de nagyon szórakoztatóan. Jon, akit már kellőképpen felmelegített az elfogyasztott két korsó sör, a fiatal énekeshez ment, aki sietve felegyenesedett, és meghajolt a közeledő nemes felé. De Jon barátian a vállára tette a kezét, és kérte, hogy jöjjön vele. Tristan meglepettnek tűnt, mikor barátja másodmagával tért vissza a kis helyiségbe. A fiatal gyerek elpirult, majd meghajolt. – Nagyságos uram, nem tudom, hogy miért kellett idejönnöm. – Azért, fiatal barátom, mert szükségünk van a tanácsodra! – szólalt meg Jon.

201

– Szükségünk van? – nézett Tristan a barátjára, majd ismét kinyújtóztatta a lábát, s megkezdett egy újabb korsót. – Nos, igen, szükségünk van. Rajta, Jon, folytasd. Lássuk, mit mondhat nekünk az okos énekesünk. – Őkegyelmessége nagy hatalommal rendelkező ember, barátom – magyarázta Jon. – Ő Edenby hercege, Bedford Hearth grófja. És ezek nem puszta üres címek, olyan hatalmas birtokokat jelentenek, melyek tovább terjednek, mint ameddig a szem ellát. Ő harcedzett lovag, őfelsége, VII. Henrik szolgálatában. De tudod, van egy problémája – Jon megállt és egy korsó sört nyújtott át a nyugtalan ifjúnak, aki mindjárt meg is kóstolta. – Egy hölgy? – kérdezte. – Igen, egy hölgy – értett egyet Jon. – Szép? – Mint senki a világon. – Fiatal és csinos? – Fiatal és elképesztően csinos. – Kedves és finom? – Éles, mint a tövis a rózsán! – szólt közbe Tristan a megfelelő pillanatban, s nevetgélve újra a korsóhoz fordult. – Rózsa a tövisek között – mondta a fiú. – Egy fehér rózsa a vörösödő világban – egészítette ki Jon. – Aha… – mormolta a lantos elgondolkodva. – Nos azt mondom – csapta hátba Jon a fiút –, hogy ő szeretne kedvesen udvarolni neki. Gyengéd szavakat mondani, és megkérni a kezét. A fiú elgondolkodva hajtotta le a fejét, majd néhány pillanat múlva Tristanra nézett. – Én azt mondanám, uram, hogy egyszerűen csak közelíts felé bátran. Egy ilyen nagyszerű lovag, ha a sarkára áll, akkor bármit megszerezhet, amit csak akar. Biztos, hogy ő is beleegyezik. – Nem – felelte Jon szomorúan –, már megtette. – Á! – hökkent meg a fiú. – Arra gondolt, hogy kicselezi – magyarázta Jon. – Elmegy vele a kápolnába, és ha nemet mondana, akkor nem veszi figyelembe. – És mi van akkor, ha nem akar menni? – Akkor a karjában viszi el. – Kockázatos tervnek tűnik, milord. De én csak egy szegény fiú vagyok, és a legkevésbé sem értem azt a lányt. – Ezzel én is így vagyok! – nevetett Tristan. A dalnok gondolkodva sétálgatni kezdett. – Rózsa a tövisek között, ugye? Ha valaki el akarja érni a rózsát, akkor meg kell tisztítania a tövisektől! Ezért azt mondom, hogy előbb szép szóval, de ha nem megy, akkor erőszakkal. Tartsd mindig szem előtt uram, hogy minél szebb valaki, annál nehezebb meghódítani. – Érezze meg a fegyverét! – Jon rázkódott nevettében. – Biztosíthatlak, kedves barátom, hogy már a magját és hordja annak a fegyvernek! – És még mindig nemet mond? – hitetlenkedett a fiú. – És még mindig nemet mond! – De miért, kegyelmes uram? Én addig puhítanám a kezemmel, míg megtanulja, hogy igen vagy nem! Jon felnevetett, és felkapta a korsóját. – Akkor hát Genevieve-re! Meg kell győzni, bármilyen módon akár! Tristan is felemelte a korsót, és a dalnok is követte a példát. Majd hamarosan énekelni kezdett egy könnyed dalocskát, és a nap hátralévő része pillanatok alatt elröppent. Megettek

202

két báránycombot, tekintélyes mennyiségű sör fogyasztása közben, majd énekelve s egymást támogatva hazafelé indultak a sötét utcán. Tristan végül beleegyezett, hogy előbb beszél Genevieve-vel, és ha a lány nem egyezik bele, akkor Edwynát hívják segítségül. Ő minden bizonnyal támogatni fogja őket, hiszen szívén viseli Genevieve sorsát, az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy ez a legjobb megoldás a lány számára. – És merem állítani, hogy szükségünk van rá… – Jon elharapta a mondat végét, mert arra kellett összpontosítania, hogy megtartsa ingatag egyensúlyát. Tristan megtorpant, s mereven figyelte az előttük álló utat. Egy macska élesen felnyávogott a közelükben, s valami mozgást érzékeltek a hang irányából. Patkányok? Ezerszám vannak a kikötő körül. Talán még többen is. Tristan megrázta a fejét. Hirtelen józanodni kezdett. Még messze voltak a palota kapujától, és sok sötét és keskeny utcán kell még végigmenniük addig. Aztán Jon hallott meg hangokat. Lépések zaját mögöttük. Folytatták a beszélgetést, de már mindketten feszülten figyelték a neszeket hátulról. Mikor befordultak a sarkon, a léptek hirtelen felerősödtek. Megcsapta őket a gyors mozgás szele. Villámgyorsan hátrafordultak, kivont karddal a kezükben. Egy nagy, fogatlan, durva kinézetű férfi ugrott feléjük, késsel a kezében, míg soványabb és fürgébb társa egy harci buzogánnyal lendült támadásba. A harc hamar véget ért. Jon és Tristan már nagyon hozzászokott a kard használatához. A két támadó holtan feküdt az utcán. Tristan megnézte a pulzusukat, de már egyikben sem volt élet. – Rablók és tolvajok – mondta Jon panaszosan –, hát hová fejlődik ez a város? – Halottak – jelentette ki Tristan. – Inkább ők, mint mi! Aljas söpredék, akik gyilkolnának a pénzért. – Nem hiszem, hogy rablótámadás volt. – Akkor mi? Tristan felállt és megrázta a fejét. – Nem tudom. De a rablók nem kezdenének ki két felfegyverzett lovaggal. Inkább a kereskedőket, bankárokat vagy a kézműveseket részesítenék előnyben. – Orvgyilkosság volna? De ki gondolna arra, hogy az utcán támadjon meg bennünket? Bárki, akit ismerünk, kihívott volna! Tristan jeges borzongást érzett, mikor Genevieve szemére gondolt. Meg akarná öletni? Egyszer maga is megpróbálta, s majdnem sikerült is neki. Feltételezheti róla? Sugdolózott Guyjal a kápolnában. Méghozzá elég hevesen. Egyszer már együtt tervezték a meggyilkolását. Az biztos, hogy Guy a halálát akarja. De hogyan bizonyíthatná ezt be? Be akarja-e egyáltalán bizonyítani, hogy az a szépség, aki az ő gyermekét hordja a testében, és aki szinte már a rögeszméjévé vált, nem a szívét akarja megszerezni – hanem a fejét tálcán? Genevieve felfelé nézett, az üveghez verődő kavics hangjának irányába. Gyorsan felállt, a széken hagyva Mr. Claxton sakk-könyét, hogy kinézzen a szobája alatti kicsiny udvarra. Csak egy árnyékot látott egy pillanatra, s ettől megborzongott. Majd megállapította, hogy Sir Guy az, s egy apró kiáltás hagyta el a száját. Visszaszaladt, hogy magára terítse a köpenyét, és már szaladt ki az udvarra. Már sötét volt, de a királyi szállás folyosóján égő fáklyák elég fényt biztosítottak ahhoz, hogy botladozás nélkül haladhasson. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. De még mielőtt megszólalhatott volna, egy csókot nyomtak a szájára. Guy szinte eszelősen szorította az ajtóhoz. – Guy! Szívből örülök, hogy láthatlak, de…

203

– Ó, Genevieve! Genevieve! Mennyire fáj nekem, hogy így kell kilássalak! – Lépett hátra ijedten, mintha a lány hasa valami szörnyű betegséget hordozna, nem pedig egy ártatlan gyermeket. – De már nem tart sokáig, esküszöm. Velem leszel. Genevieve lehajtotta a fejét. – Guy – mondta óvatosan –, Tristan… – Tristanra majd gondom lesz, milady! – mondta Guy, kurtán felnevetve. – Genevieve, annyira gyönyörű vagy. Minden éjjel csak rád gondoltam. Csak gondolkoztam és sóvárogtam. – Guy, kérlek – mondta a lány idegesen, s aggódva nézett a folyosó felé, nehogy valaki pont ezt az időt válassza a sétára. Dühös volt Tristanra, amiért magára hagyta, de azt végképp nem akarta, hogy megtudja: megint Guyjal beszél. Már a gondolatától is reszketett, hogy megint együtt kaphatja őket. – Ne aggódj, Genevieve – mondta Guy kesernyésen –, a szeretőd egy kocsmában szórakozik. Nem jön vissza. – Késő este sem? Guy elmosolyodott. – Nem jön vissza. Ó, Genevieve! – Megérintette a lány hasát, aki ettől szeretett volna hátra ugrani. Nem értette, hogy egy barát miért vált ki ilyen reakciót belőle. – Imádkozz, hogy lány legyen, Genevieve. A király szívesebben hagyományozza az apja birtokait egy fattyúra, ha az lány. A fiú valahogy ijesztőbb. – Guy, miről beszélsz? A férfi megrázta a fejét, és felnevetett. – Bár csak a jóisten a megmondhatója, hány tucat kis zabigyerek születik nemsokára Írországban. Genevieve érezte, hogy ereiben megfagy a vér. A féltékenység éles pengéje hasogatta a szívét. Arra gondolt, hogy őrültség most itt lennie. Szeretett volna sírva fakadni. Meg mert volna rá esküdni, hogy Tristan épen és egészségesen akarja ezt a gyereket. És őt is. Hiszen olyan sokat adott már magából. De eddig még soha nem mutatta, hogy a kettőjük dolga örökre fog tartani. Lehet, hogy tucat ír lánnyal ágyba bújt, hiszen úgy véli, hogy joga van azt tenni, amihez kedve van. Hiszen ez nem más, mint puszta hadizsákmány. Ő, a várral együtt járt neki. Csakúgy mint a bútorok és más berendezési tárgyak. Hogyan lehetett olyan bolond, hogy az őt ért tragédia után közel engedje a szívéhez a férfit? – Guy… – Nem, szerelmem, kérlek, ne nézz így rám! Nem bántom majd a gyermekedet, de az enyémnek kell örökölnie. Ha fiad születik, akkor majd odaadjuk az egyháznak. Meglátod, sokra viszi majd! – Guy, kérlek! Értelmetlenségeket beszélsz! Megérintette a lány arcát. – Elvett volna feleségül, tudod? – kérdezte nyersen. – Vannak kémeim a király közeli szolgálói között. A király csodál téged. Ő erőlteti ezt a házasságot. Ha Tristan nem venne feleségül, akkor elvenné tőle Edenbyt. Persze lehet, hogy ez csupán puszta fenyegetés. De én nem kockáztatnék… – Tessék? – A király megparancsolta Tristannak, hogy vegyen feleségül. Henrik még hozományt is ad veled, nagyobbat, mint Edenby. Tristan akkora területet birtokolna, mint a legelőkelőbb főnemes. Henrik nagyon körültekintő tervet dolgozott ki. Ne adj hatalmat a nemeseid kezébe, amíg meg nem győződsz feltétlen hűségükről. Genevieve megremegett. Úgy érezte, hogy mindjárt összeesik. De mikor ismét kinyitotta a száját, hogy beszéljen, hirtelen visszafojtotta a lélegzetét. Valami zajt hallott maga mögött. A szobájából. De hiszen oda senki sem léphet be kopogtatás nélkül, még a király sem! Csak Tristan!

204

– Guy! Kérlek! Tűnj el innen. Tristan! A férfi önelégülten vigyorgott. – Nem, az nem lehet! – Genevieve! – hallatszott a mély bariton a szobájából. Guy hevesen összerezzent. – Mondtam! – sziszegte a lány. – Kérlek, menj! Ó, Guy, az isten szerelmére, meg fog ölni! A férfi megfordult, s eltűnt a sötétben. Ebben a pillanatban kinyílt a Genevieve mögötti ajtó. Tristan lépett ki az udvarra. Erős sörszag töltötte be a levegőt. Genevieve nem láthatta az arcát a sötétben. Csak imádkozni tudott, hogy bárcsak ne látta volna meg Guyt. – Mit csinálsz itt? – kérdezte a férfi. – Semmit. – Elég hűvös van idekint. – Én… csak néztem a holdat. – Nincs is hold. – Ó… – Genevieve-nek eszébe jutottak Guy szavai, és gyötrő fájdalom áradt szét a testében. – És te hol jártál? – kiáltotta. Dühösen el akart menni mellette, de Tristan elkapta a karját, és magához ölelte a lányt. – Ez az én ügyem, szerelmem. – Te részeg vagy! – Csak egy kicsit. – Érzem a leheleteden. – Á, igen. Jobban örülnél, ha nem lélegeznék. – Tristan, az ég szerelmére, engedj elmennem. Te meg menj vissza oda, ahonnan jöttél! – Nem, lady, ez az éjszaka kivétel volt. Én itthon vagyok, te pedig most bejössz velem. Már nagyon hideg van idekint. Még mindig árnyékban volt az arca. Genevieve megpróbált kiszabadulni, de igyekezete már eleve kudarcra volt ítélve. Szédülést érzett, szeretett volna gyengéd öleléssel feküdni a karjaiban, nem pedig ilyen szoros tartásban. Három hosszú hónapja várt rá. Aztán eszébe jutottak Guy szavai… – Befelé, milady! Tiltakozás tört fel belőle, de a férfi egy határozott mozdulattal behúzta az udvarról. Amint beléptek a szobába, Tristan gondosan bezárta az ajtót, Genevieve pedig zsörtölődve a kandallóhoz ment. – Valamit el kell mondanom neked – mondta a férfi az ajtóban állva. Genevieve felé fordult. Érezte, hogy elönti a vágyakozás a férfi iránt. Már olyan sok idő telt el, mióta nem látta. Szerette volna megérinteni. De megkeményítette a szívét és visszafordult a tűzhöz. Mondja csak el, amit akar! A becstelen gazember! Hogy a király azt szeretné, ha… – Nagyon sokáig gondolkodtam rajta, de Edenby és a gyermekünk jövője érdekében feleségül veszlek. – Valóban? – fordult felé nevetve. – Három hét múlva lesz az esküvő. Addig még el kell utaznod Bedford Heathre. – Ó. Azt hittem, milord, hogy soha nem fogsz megnősülni! A férfi ajkai megmerevedtek, s egy pillanatig nem tudott válaszolni. – Genevieve, nem sokára életet adnál egy törvénytelen gyereknek. A lányban lassan kitörni készült az indulat. Bárcsak lenne valami a keze ügyében, amit hozzávághatna! – Milord! Úgy hallottam, Írország rövidesen benépesül angolokkal az ott tartózkodásod eredményeképpen. Rohanj vissza, kürtöld tele az országot a házassági ajánlataiddal! – Genevieve…

205

– Nem! – dobbantott a lány indulatosan a talpával. – Nem megyek hozzád feleségül. Megölted az apámat, elloptad a földemet! És egy napon majd, milord, megszerzem a szabadságomat magam és a gyermekem számára! – Genevieve… – Te utolsó, hitvány, hazug disznó! Nem megyek hozzád, ebben biztos lehetsz. A király parancsolta ezt neked, te ostoba! Boldogan nézném végig, ahogy kiviszi a kezedből a hatalmat. Tristan nem látszott dühösnek. Csupán a homlokát ráncolta össze egy kissé, majd megindult Genevieve felé. A lány érezte a melegséget, mikor megérintette, majd erős karjaival átölelte. Sokáig tartott, míg a lány erőt vett magán annyira, hogy megpróbáljon kiszabadulni. Most sem sikerült. A férfi szeme sötét volt, mint az éjszaka, és nagyon elszánt. – Három hét múlva a feleségem leszel. – Mondj, amit akarsz. A házastársi eskü soha nem hagyja el a számat! – Majd meglátjuk. – Megmondtam neked, hogy nem! – Azt mondasz nekem, amit csak akarsz. Hosszú ideig néztek egymás szemébe, szikrázó pillantásokkal. Szinte tapintható volt a feszültség közöttük. Végül Tristan csuklott egyet, és elengedte a lányt. Imbolyogva elindult, és széles mozdulattal leoldotta magáról a köpenyét és egy székre dobta. – Te buja, részeg disznó! – kiáltotta Genevieve és dühös könnycseppek gyűltek össze a szemében. Idejön és házassági ajánlatot tesz neki, mikor itt van egész nap bezárva, mint egy várandós kanca, miközben ő iszik és flörtöl egész nap. – Buja? – kérdezett vissza udvariasan, majd nevetni kezdett. Való igaz, bármennyire is jól bírja a sört, szemlátomást részeg. Ismét megragadta a lányt, aki felsikított, de ennél többet nemigen tudott tenni. Döbbenten tapasztalta, hogy a férfi leszedi, letépi róla a ruhát. – Nem, nem foglak szórakoztatni, miután ivással és szajhák között töltötted az egész napot, Tristan! De a férfi nem engedte el, csak tartotta. Nem szorosan, hanem gyengéden, miközben óvatosan mosolygott rá. Genevieve nem ellenkezett, csak lehajtotta a fejét. – Én… nem tudok. Nem hiszem, hogy sok hetem lenne még hátra, és… – Ssss, Genevieve. Nem akarok mást, csak aludni, tartani téged, és a babát. Gyengéden az ágyra fektette, majd eloltotta a fáklyákat. Hallotta, amint levetkőzik, s keserűen arra gondolt, hogy mennyire gyűlöli azért, amiket tett. Hogy ilyen szánalmasan féltékennyé változtatta őt is. Ilyen méltatlankodóvá… és ilyen szerelmessé. Az ágy besüppedt, mikor mellé feküdt. Érezte a meztelen teste csodálatos melegét, karjainak erejét, melyek gyengéden átölelték, s finoman cirógatták a bőrét. Telt, múlt az idő, de a férfi csak gyengéden tartotta Genevieve-t. – Nem megyek hozzád feleségül, Tristan – figyelmeztette a lány, de gyorsan elhallgatott, hogy magába fojtsa feltörekvő sírását. – Aludj, Genevieve. Csend ereszkedett közéjük, de a lány nemsokára szükségét érezte, hogy ismét megszólaljon. – Örülök, hogy nem öltek meg, Tristan. Esküszöm. Aggódtam, hogy egészségesen térj haza. De nem megyek hozzád férjhez. – Ssss, Genevieve. Aludj. A lány ezek után csendben maradt. Tristan adott neki egy könnyed puszit, majd töprengeni kezdett. Valaki megpróbálta megölni ezen az éjszakán. És ha jól látta, akkor mintha egy árnyék suhant volna át a kis udvaron.

206

Tristan a király és a miniszterek társaságában töltötte az elkövetkező néhány napot. A királynak a határokon túli ügyek megbeszélésekor volt szüksége rá, de egy alkalommal azt is megemlítette, hogy korábbi elképzelése szerint királyi alapítólevelet adományoz Edenbynek, melyben várossá nyilvánítja. Tristannak tetszett az ötlet, hiszen ez nagymértékben elősegítené a fejlődését. Megnövekedne az árutermelés, fellendülne a kézművesség és a kereskedelem, hiszen helyzete miatt alkalmas lenne arra, hogy rajta keresztül továbbítsák az angol árukat külföldre. Ez természetesen Henrik-nek is érdeke, hiszen a biztosítási díjjal együtt, a forgalom utáni királyi adóból is részesedne. Genevieve továbbra is elutasította a nyilvánosság előtti megjelenést. Különös módon, de Tristan szerette vele tölteni a szabad idejét. Még annak ellenére is, hogy a lány gyakran köszörülte rajta a nyelvét. Mindig győzni akart, de Tristan elhatározta, hogy ennek játszmának csak ő lehet a győztese. És nagyon élvezte a játékot. Nem bízott benne, mindazonáltal szerelmes volt belé. Hiányzott, ha nem volt vele, és végtelen nyugalom töltötte el, ha éjszaka mellette feküdt. Mindig felvetett, ha a baba megmozdult Genevieve hasában. Ő is védekezik – gondolta magában a lány. Tristan azóta sem hozta szóba a házasságot. Csak beindította azokat a folyamatokat, melyek a terve szempontjából szükségesek voltak. Genevieve mindig szerét ejtette, hogy figyelmeztesse, nem fog férjhez menni hozzá. Arra kényszerítheti, hogy a szeretője legyen, de hogy a felesége, arra soha! Tristan nem érzett vonzalmat más nő iránt, mióta megismerte Genevieve-t. Korábban nem volt képes még önmaga előtt sem bevallani, hogy szerelmes lett. Csak azt ismerte el, hogy a lány szép is varázslatos. Pedig hát bárki elbújhatott volna mögötte. Alig látott más nőt az egész hadjárat során. Egyetlen utazás volt már csak hátra. Mikor egy április közepei reggelen felébredt, megcsókolta a még alvó Genevieve-t, aki kisgyerek módjára kuporgott a takaró alatt. Szomorúan és bánatosan kelt fel, mert meg kellett mondania, egy hétre el fog menni. Mintha valami szomorúságféle jelent volna meg a lány arcán, de nagyon hamar eltűnt, s inkább megvetés volt az, ami felváltotta. A múlt nem törlődött ki maradéktalanul a szívéből. – Ne hiányolj túlságosan – mondta Tristan. – Ó! – felelte Genevieve dühösen, és hátat fordított neki. A férfi erős kísértést érzett, hogy egy nagyot csapjon a lány hátsó felére. De helyette inkább elmosolyodott és elégedetten hozzátette: – Ne aggódj, az esküvőnkre visszaérek – jelentette ki, majd minden további magyarázat nélkül kiment a szobából. Nem is tudott volna mit mondani. Már majdnem három éve nem járt Bedford Heathben, és itt volt az ideje, hogy most odamenjen. Jon és Thomas Tidewell is vele ment. Pontosan olyan volt a helyzet, mint mikor azon a bizonyos őszi napon indultak hazafelé, de csak pusztítás és halál várta őket. A nap nyugodtan telt. Tristan látta, hogy a földeket már előkészítetek a tavaszi vetésre és palántázásra. Besötétedett, mire megérkeztek. Az emberek még dolgoztak, s legelőször egy parasztasszony sietett az üdvözlésére. Ezen az estén a tágas ebédlőben vacsorázott Jonnal és Thomassal. A szolgák valamennyien nagyon örültek az érkezésüknek. Tristan találkozott minden régi ismerőssel és baráttal. Tájékozódott a birtok ügyei felől, majd miután mindent és mindenkit megnézett, letelepedett a tűz mellé egy pohár borral a kezében. Jon és Thomas nem akart egyedül hagyni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy menjenek aludni. Egész éjjel őt látta maga előtt. Ott sétált az ebédlőben, az erkélyen. Ült a székében és kötögetett, vagy a hárfán játszott. Majd kártyázott az asztalnál, nevetgéltek, s ő mindig elégedetten mosolygott, ha megnyerte a játékot. Hallotta a sóhajait, és érezte a gyengédségét. Erőt vett magán, és botorkálva benyitott a gyerekszobába, majd a saját hálószobájában. Lefeküdt az ágyra, ahol olyan sokat voltak együtt. Nem tudott aludni, csak nézett bele a sötétségbe, és emlékezett.

207

Másnap reggel misét celebráltak a kápolnában az elhunytak lelki üdvéért. Tristan szeretteinek kőbe vésett képmásait nézte, és megértette, hogy mit érezhetett Genevieve karácsony napján. A művész mesterien ábrázolta Lisette-et. Nem volt sem túl aprólékos, sem túl egyszerű. Szeme csukva volt, de az arcáról az sugárzott, mintha mindent látna. Ajkai halvány mosolyra húzódtak. Tristan meg volt róla győződve, hogy ott van valahol a mennyekben, és azért tekint így a világra, mert már túl van minden földi szenvedésen, nem úgy, mint ő. Nem volt híján a munkának az elkövetkező néhány napon. Bedford Heath eredményesen gazdálkodott, hála Thomas odafigyelő gondoskodásának. De mivel ő is vele harcolt Írországban, ezért sok teendő halmozódott fel. Tristannak számos döntést kellett hoznia, s néha azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna haza. De abban egészen biztos volt, hogy nem akar itt maradni. De övé volt a föld és a cím. A gazdaság és a jövedelem. Most készül feleségül venni Genevieve-t. Ha örökösöket hagy maga után, akkor talán majd a fia vagy az unokája visszatérhet ide, és boldogságot találhat ezen falak között. A pap figyelmeztette, hogy egy birtokot gyakrabban kellene látogatni, de ő nem törődött ezzel a megjegyzéssel. Mit érne vele? Itt lenne az apja, aki üdvözölné, ha megjönne? Vagy hallhatná a bátyja nevetését, és megérinthetné Lisette-et… Őket már nem hozhatja vissza az életbe. Ő viszont itt van, s élnie kell tovább. Ez a látogatás megváltoztatott valamit a szívében. Már örült Henrik parancsának. Ismét megházasodik. Elölről kezd mindent. És Lisette márványba vésett arcára nézve, megerősítést kapott, hogy ez így is van rendjén. Joga van ismét szerelmesnek lenni. Nem lehet olyan bolond, hogy ne vegye észre a kínálkozó boldogságot. Genevieve a felesége lesz. De akkor fognak igazán örülni az életnek, ha inkább megszelídíti, és nem megtöri a lányt. Azon az éjszakán már indultak is vissza. Tovább maradtak, mint tervezték. Miután Londonba értek, egy rövid időre találkozott a királlyal, majd erősen dobogó szívvel sietett abba a szobába, ahol Genevieve várt rá. Jonnal és Edwynával találkozott a folyosón. Edwyna arcát árulkodó pír borította, amely arról tanúskodott, hogy meglehetősen intenzíven – és gyorsan – üdvözölték, egymást a férjével. Tristan cinkosan mosolyogva nézett rájuk. Edwyna megértette a nézését, s ettől még jobban elpirult, majd mindhárman felnevettek. Végül Edwyna aggodalmasan suttogni kezdett. – Tristan, biztos hogy nem sejt semmit, de borzasztóan mérges rád. Elmondtam neki, hogy hová mentél, mivel te nem… – nézett rá szemrehányóan –, de Tristan, már nincs sok ideje hátra és elég zavarodott, ami miatt… – Házsártosabb, mint valaha – fejezte be Tristan a mondatot. – És nem kell suttogni. Felöltözött már? Elkészült? Edwyna szomorúan bólintott. – Azt mondtam neki, hogy bemegyünk a városba, s nem fogunk találkozni senki ismerőssel. És, hogy az a létesítmény a király egyik kedvence, s ő kért téged, hogy ott ebédeljünk. – Nos akkor, rendben van – állapította meg Tristan elégedetten –, akkor mehetünk is érte. – Talán mégis inkább egyedül kellene menned – javasolta Edwyna. – Edwyna – szólt rá Jon –, úgy viselkedsz, mint egy megriadt kisliba. A végén még gyanút fog. – Tehát inkább csak engem küldenél be ahhoz a zsémbes asszonyhoz – ugratta őt Tristan. – Hmm – rázta a fejét Edwyna –, azt hiszem, nem tudok részt venni benne! – De hát nem akarod, hogy az unokahúgod tisztességes asszony legyen, akinek törvényes gyermeke van? – nevetett Tristan. – Rendben van, mehetünk – jelentette ki Edwyna. Együtt indultak el a lányért. – Ti ketten úgy viselkedtek majd, mint egy szerelmespár – figyelgette őket Tristan. – Én közben gondoskodom az ivásról – ajánlotta fel Jon.

208

Tristan kinyitotta Genevieve szobája ajtaját. Rámosolygott a lányra, mikor az gyorsan felemelte a fejét a kézimunkájából. Már teljesen útra kész volt, és gyönyörű. Néhány hajtincsét elegáns szalagok díszítették, s azt a drágakövekkel kirakott fejláncot viselte, melyet ő adott neki. Haja aranyló zuhatagként hullott a vállára. Ruhájának esése sokat takart előrehaladott állapotából. Tristan szerette volna azt hinni, hogy a lány fontolgatja, odamenjene hozzá a viszontlátás örömére. – Jó estét, Genevieve. – Az lesz, milord? – Nagyon kellemes lesz – szólalt meg Edwyna a háttérben, miközben kezét boldogan a férje karjába fűzte. – Genevieve! – ment oda Jon hozzá, és kezet csókolt neki. Tristan is előrelépett, s és karját nyújtotta a lánynak, s türelmetlenül megjegyezte, hogy már indulniuk kellene. – Lovashintóval megyünk? – kérdezte Genevieve mereven, miközben mellette lépdelt. – Nem. Nem akarom, hogy összerázzon. Már nincs sok idő a baba születéséig. Gyorsan áthaladtak a termeken. Nottingham grófja pillantotta meg őket távolról, s kézlengetéssel üdvözölte Tristant, aki visszaintegetett majd sietősen megtartotta Genevieve előtt az ajtót, hogy gyorsan áthaladhasson. Genevieve lehajtotta a fejét, de a férfi látta, hogy elpirul. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Remekül. – Zavar az… állapotod? – Igen. – Nem kell, hogy így legyen. – Nem megyek hozzád, Tristan. – Henrik kijelölne neked egy kövér és unalmas, öreg lordot – figyelmeztette Tristan. – Ez megoldaná a helyzetedet! – De neked szörnyű éjszakáid lennének! Thomas jelent meg mellettük. Genevieve ismét elpirult, hiszen bizonyára hallotta, hogy mit beszéltek. – Lehet, hogy epebajos lesz, aki minden este belehány az ágyba – jegyezte meg Thomas kedvesen. – Thomas, nem találnál esetleg egy másik hölgyet, akit szórakoztathatnál? – kérdezte a lány szinte sírva. – Nem lehet, sajnos. Tristan szolgálatában az időm meglehetősen korlátozott. – Ha majd a baba megszületik – vágott vissza Tristan –, akkor a világ összes ideje a rendelkezésedre fog állni, hogy intézhesd Bedford Heath ügyeit. Mihelyt Genevieve képes lesz arra, hogy utazzon, visszatérünk Edenbybe. – Fölösleges többes számot használnod – tiltakozott a lány kedvesen –, én ugyanis az epebajos, kövér lordhoz fogok tartozni. – Milyen szörnyű vég! – rázta ki a hideg Edwynát, majd mindnyájan nevetve tovább indultak. Genevieve Tristanra pillantott, s bár keze remegett és vágyakozás szállta meg a testét, kényszerítette magát, hogy azokra a fájó dolgokra gondoljon, melyek beárnyékolták kettejük kapcsolatát. – Nem leszek a feleséged, és nem tudod megváltoztatni az elhatározásomat azzal, hogy elviszel egy elegáns helyre vacsorázni. Soha nem adom meg neked ezt az örömet, erre esküszöm.

209

A férfi csupán mosolygott válasz helyett. Néhány perc múlva megérkeztek egy szép, kőből készült épülethez. Egyenruhás szolga állt a kapuban, de Genevieve nem látott semmi jelképet vagy címert a ruháján. – Kinek a tulajdona ez az épület? – érdeklődött. – A király egyik barátjáé – felelte Tristan kitérően, s már be is léptek az ajtón. Egy elkülönített terembe vezették őket. Genevieve megállt az asztalnál, és kezét a masszív, faragott szék támlájára téve körbenézett. Zászlók csüngtek alá a magas mennyezetről, a falakat pedig fegyverek díszítették. Tristan mellé lépett, és udvariasan hellyel kínálta. – Ülj le, szerelmem. – Egyáltalán nem vagyok a szerelmed – vágott vissza kedveskedő hangon –, és félek egy kicsit ettől a leüléstől. – Fölösleges aggódnod. Én az asztal másik végénél leszek. Genevieve helyet foglalt. Ugyanezt tette Edwyna is, majd pedig a férfiak. Megjelentek a szolgák, valamennyien zöld és fekete egyenruhában, mindenféle finomságot tettek az asztalra, bort töltöttek a poharakba, majd elmentek. Rengeteg féle étel sorakozott előttük. Volt ott minden a cukrozott angolnától a marhaszeletig, a halételektől a gyümölcsökig. A vacsora hosszú ideig tartott, s Jon gyakran töltögette tele a kiürült poharakat. Tristan óvatosan figyelte a túloldalon lévő Genevieve-t, s örömmel állapította meg, hogy idegességében gyakran emelgeti a poharát. Edwyna alig evett valamit, hiszen szinte megállás nélkül beszélt. Thomas és Jon nagyokat nevettek rajta. Csak Genevieve és Tristan volt csendben. Mikor elérkezett az idő, Tristan bólintott Jonnak, s felálltak. Körbefogták a lányt, aki éppen azt bizonygatta Edwynának, hogy ez a hely sokkal inkább emlékeztet egy saját házra, mintsem egy vendéglőre. Tristan Jonra vigyorgott, majd segített Genevieve-nek felállni. Kivezette a teremből, de nem azon az ajtón át, amelyiken bejöttek. – Tristan, a király vendégei voltunk? – kérdezte. – Nem fizettél senkinek a vacsoráért. És nem is láttam másokat rajtunk kívül… és rossz irányba megyünk, nem itt jöttünk be! Az ajtó Southgate püspök kápolnájába vezetett. Tristannak egy kicsit erőltetnie kellett a lányt befelé, aki a sok bor ellenére nagyon is élénk volt. Maga a püspök várta őket az oltárnál, két ministráns társaságában. – Nem! – torpant meg a lány. – Nem! Tristan, én ezt nem csinálom! Edwyna! Én nem! Ez nem törvényes! Ezt nem teheted! Ezt nem teheted! – kiáltozott, miközben kétségbeesetten próbálkozott kiszabadulni Tristan szorításából. – Az ördögbe is, Edwyna, nem ivott eleget! – morogta a férfi. – Mit vártál tőlem – méltatlankodott Edwyna –, nem tölthettem egy korsó bort a szájába! – Gyere! – szólt rá Genevieve-re türelmetlenül. De a lány egyszerűen képtelen volt arra, hogy feladja a harcot. Ütötte, verte a férfit az öklével. – Genevieve, megkötözve vagy a saját lábadon állva, de a feleségem leszel. – Kedvesem, kedvesem – jött oda a püspök, akinek már erősen őszbe hajlott a haja, s szigorú vonásai ellenére melegséget árasztottak a szemei –, gyermekem, a szíved alatt hordod ennek az embernek a magzatát. A király kívánsága ez a házasság. Légy ésszerű… De Genevieve nem hallgatott el. Az egyik kezével pofon akarta ütni Tristant, de a lendület a nagy kavarodásban célt tévesztett, és a lány tenyere a püspök arcán csattant. Tristan elkapta a kezét, s igyekezett bocsánatot kérni, túlharsogva a lány tiltakozását. – Megvárlak benneteket az oltárnál – jelentette ki a püspök. – Genevieve… – próbálta Edwyna csitítani. – Te utolsó, aljas gazember – támadt a lány Tristanra, aki átkarolta, és megemelte –, te mocskos patkányfajzat…

210

Tristan keze a lány szájára tapadt, és végre csend lett. Thomas, Jon és Edwyna nyugtalanul követték őket az oltárhoz. Megálltak a püspök előtt. Tristan olyan szorosan tartotta a lányt, hogy az szinte mozdulni sem bírt. Az inge elszakadt, a haja a szemébe lógott, s erősen lihegett. De mosolygott. – Kezdődhet a szertartás, atyám. Készen vagyunk. És a szertartás el is kezdődött. A püspök gyorsan olvasni kezdte a szentírás szövegét. Nagyon gyorsan. Megkérte Tristant, hogy esküdjön, aki ezt készségesen meg is tette. Most Genevieve következett. Remegve, könnyes szememmel várta, hogy megkérdezzék, hiszen akkor Tristannak el kell engednie a száját. – Genevieve Llewellyn… A püspök gyorsan végigsorolta a lány őseit és származását, majd feltette neki a kérdést, hogy akarja-e férjéül az itt jelenlévő Tristan de la Tere-t. Izgalmas pillanatok következtek. Tristan csak az ügyességére és a szerencséjére számíthatott. Elengedte a lány száját, aki minden idegszálával nemet akart mondani, de előtte kénytelen volt levegőt venni. Mikor ez megtörtént a férfi hirtelen ismét befogta a száját, és az elkiáltott „nem” csak Tristan kezét rezegtette meg, aki viszont szabaddá lette az utat a mondat második szava előtt. – … akarom… – Tristan villámgyorsan felé fordult, s az ajkára tapasztotta száját, pontosan úgy, mint mikor a lány a nővérektől akart segítséget kérni annak idején. Nagyszerűen sikerült a dolog. Genevieve teljes erejéből küzdött, de a férfi nem engedte szóhoz jutni. Tristan intett a kezével, hogy folytatódhat a szertartás. A püspök megköszörülte a torkát, és úgy tett. Genevieve hallotta a szavait, de egyre homályosabb lett körülötte a világ, majd sötétség és csillagok jelentek meg előtte. Már nem hallotta, mi történik körülötte. Rettenetes gyengeséget érzett. Tristan végre elvette a száját. Genevieve levegőért kapkodott. A fogadalom már megtörtént, már csak a formalitások voltak hátra. – Nem – kiáltotta, de Tristan keze ismét a szájára tapadt. Megint küzdeni kezdett a levegőért és a szabadságáért. Tristan ekkor hirtelen visszaállította a lábára. Genevieve megingott, s egyáltalán nem volt biztos benne, hogy meg tud állni a lábán. Tristan megkapta, s a lány egy pillanatig csak arra tudott figyelni, hogy ne dőljön el. Érezte, hogy megint átölelik, és egy asztalkához vonszolják, ahol alá kellett írni a házasságlevelet. Tristan és a tanúk már meg is tették. – Nem írom alá! – sikította, de a férfi kegyetlen keze megragadta az ujjait, és addig tartotta, míg a neve meg nem jelent a papíron. – Ez nem törvényes! – kiáltotta, s végre sikerült teljesen kiszabadulnia Tristan karjai közül. Senki sem válaszolt neki. Tristan csak nézett rá, de nem mondott semmit. A püspök egy lépéssel közelebb lépett hozzá, szemlátomást feldúltan. – Milady, ez teljesen törvényes! Én hallottam, hogy beleegyeztél, és ezt a többiek is tanúsíthatják. Biztosíthatlak, hogy te törvényesen házasságot kötöttél. – Ó! – elöntötték a könnyek a szemét. Még mindig érezte a férfi száját az ajkain, és a szorítását a testén. – Gyűlöllek titeket, Tristan, Edwyna, Thomas és Jon, nem volt jogotok ezt tenni nem volt jogotok… Éles fájdalom hasított hirtelen a hátába, mintha egy kést döftek volna belé. – Ó! – kiáltott fel élesen, és érezte, hogy víz folyik el tőle. Rádöbbent, hogy gyermeke megindult a világ felé. Mindenki csak nézett rá. Csendben és tanácstalanul. – Tristan! – kiáltotta, s a férfi elkapta, mielőtt eldőlt volna. Genevieve tudta, hogy most nagy szüksége van rá.

211

Tristan az ölébe kapta feleségét, aki körül forogni kezdett a világ, és ismét sötétség ereszkedett mindenre. – Kedvesem, kedvesem – hallotta a püspök hangját –, a házasság törvényes. És ennek nemsokára olyan bizonyítéka is lesz, amely túlmutat az ember alkotta törvényeken.

212

Huszonkettedik fejezet – Csak nyugodj meg, Genevieve, és lélegezz mélyeket! – figyelmeztette Edwyna. – Időre van szükség, míg egy ilyen kisbaba a világra jön! Gyengéden letörölte unokahúga homlokáról gyöngyöző verejtékcseppeket, és megpróbált biztatóan mosolyogni. Genevieve nagyon megijedt, hogy a püspök kápolnájában fogja megszülni a gyermekét, de már órák teltek el azóta, hogy Tristan áthozta őt a vendégszobába. Idegesen ült mellette, s a kezét szorongatta. Néha olyan erősen, hogy szinte fájt. Már nem akarta, hogy elmenjen, hanem azt, hogy maradjon vele. Egy magas, sovány, ősz hajú nő lépett be a szobába, akit a püspök egyszerűen csak Katienek hívott. És akinek a tekintetéből sugárzott, hogy nem ismer lehetetlent. Pillanatok alatt kitessékelte a férfiakat a szobából, Tristant is beleértve. Katie biztosította Genevieve-t, hogy egy tizenkét gyerekes család első gyermekeként született, és nem lesz semmi baj, hiszen már évek óta segíti a világra a kisbabákat. Genevieve remegve és aggodalmasan nézett rá. – Életben fog maradni? Legalább egy hónappal később kellene jönnie. – Isten senkinek sem ad garanciát, milady! De semmi jelét nem látom, hogy valami baj történne. Már órák teltek el, vagy tán napok? A fájások egyre sűrűbben törtek rá. Két fiatal szolgálólány is segédkezett körülötte. Genevieve megpróbált csendben maradni, hogy megtartson egy kis méltóságot. De ez lehetetlen volt, mikor úgy érezte, hogy újra és újra késekkel hasogatják a gerincét. Igyekezett nem sikítani. – Soha többé nem csinálom ezt, soha! – fogadkozott. – Mi, nők pedig tudatosan részt veszünk abban az aktusban, amelynek ez a vége! Edwyna, hogy voltál képes… újra férjhez menni, mikor már tudtad, hogy mi vár rád? Együtt lenni azzal a férfival, pedig tudtad, hogy ide vezet a dolog! Edwynának nevetnie kellett. – Túl leszel rajta, Genevieve, meglátod. El fogod felejteni. – Nyugodtan kiálts csak, milady, az könnyít az emberen – javasolta Katie kedvesen. – Azt hiszem, hogy a baba hamarosan megérkezik. Genevieve reménykedve nézett rá, de abban a pillanatban olyan erős és könyörtelen fájdalom tört rá, hogy könnyek szöktek a szemébe, és szétszakította a lepedőt. Alig bírta visszafojtani a sikoltást. – Milady, most nyomni kell, ahogy csak bírod! – parancsolta Katie. – Tartsd vissza a levegőt, dőlj előre és nyomd! Genevieve tette, amit mondott, majd visszazuhant lihegve és kimerülten. – Majd a következőre – ígérte Katie. Genevieve bólintani próbált nagy nyomorúságában. Katie-t nézte. – Ez azt jelenti, hogy… él. – Bízzál benne – felelte a nő. – Edwyna! – kapta el nagynénje kezét, s ismét esküdözni kezdett. – Soha, soha nem csinálom ezt újra… Tristan… darabokra szaggatom, ha még egyszer hozzám akar érni! – Éppen most mentél hozzá, Genevieve. – Én nem! – De igen, milady – jelentette ki Katie –, és a pici lesz az örökös. Nemes és törvényes!

213

Erős, szaggató fájdalom jött rá ismét. Megpróbálta visszatartani. Úgy érezte, hogy kiveri a verejték, mindenütt, az egész testén, és ugyanakkor mintha meg is fagyna rajta. A fájdalom egyre erősebb lett, s megpróbált hallgatni Katie-re és Edwynára. Nem tudott. Az első alkalom volt, hogy felsikított. Erősen, hangosan és hosszan… Tristan mintegy századszor tette meg az ebédlő két távolabbi fala közötti utat a lecsüngő zászlók alatt. Jon a kandalló mellett álldogált, és Thomasra nézett. Thomas pedig a püspökre, aki éppen mondani valamit, mikor Tristan ismét felmordult és megtorpant. Mindkét kezével a hajába túrt, és belebámult a tűzbe. – Még túl korai. Ha bármi baja lesz… – Tristan, fejezd már be ezt az önvádat! – De hát kit vádoljak? Ki vonszolta őt ide? Ki volt az, aki majdnem megfojtotta, hogy az jöjjön ki a torkán, amit hallani akar? – Fiam! – mondta a püspök, s összekulcsolt kezével megdörzsölte az állát. – Te egyezséget kötöttél a mindenható előtt. Nem kérdőjelezheted meg az isteni gondviselést! Tristan nagyot kiáltva, ököllel a falra csapott. Hol volt az isteni gondviselés Bedford Heathnél? És hol volt ő? Milyen óriási bűnt követett el, amiért Isten eltűrte, hogy meggyilkolják Lisette-et és a magzatát? És most ugyanezt a játékot Genevieve-vel, mikor… – Én tettem ezt vele – sóhajtotta, és lehanyatlott az egyik fal melletti székre. Jon töltött Tristannak egy pohár finom és erős bort, és felé nyújtotta. A férfi elvette, s elmerengve kortyolgatta. – Elvetted feleségül – mondta Jon csendesen –, ez volt az egyetlen helyes dolog, amit tehettél. – Bizonyára! Bizonyára! Ismét rótta a lépéseket. Mikor útjába került az asztal, leemelt róla egy teli poharat, felhörpintette, majd indult tovább. Karba tette közben a kezét. – Feleségül kellett vennem – mormolta hangosan –, amilyen hamar csak lehetett. Nem kellett volna… Megérinteni? Megszeretni? Melyik sérelmezte jobban? Vagy mikor teljes szívéből esküdözött, hogy nem akar a felesége lenni, s ő mégis idevonszolta? Most ott fekszik egy másik szobában, nem messzire innen, s még egy kiáltást sem hall. Nem tehetett mást, csak tanácstalanul ropogtatta az ujjait, miközben imádkozni próbált, hogy legyen az Isten ez egyszer könyörületes hozzá, ne veszítse el se a gyerekét, sem pedig a feleségét, inkább megígéri, hogy soha nem fogja kényszeríteni semmire… Egy éles, fájdalommal teli sikoltás hasított bele a levegőbe a bezárt ajtókon keresztül. Tristan felpattant és az ajtó felé rohant. Jon megpróbálta elkapni, de a férfi félresöpörte a barátját. Öles léptekkel száguldott le a lépcsőn, s feltépte a vendégszoba ajtaját. Az első gondolata az volt, hogy Genevieve csendben fekszik, fényes haja az arcára ér, amely sápadt, szinte fehérebb, mint a hold. Katie a homlokát simogatta, hogy megszabadítsa a hajszálaktól. Egy kép jelent meg előtte, egy erőtlen testről, vérben fürödve… Hangos nyögés tört fel belőle és térdre zuhant. – Lord Tristan! Még egy kis türelem! Még nem fürdettük meg a felesét és a pici lányt, és… – Hogyan? – nézett fel a püspök házvezetőnőjére. Az okos tekintetű, őszülő asszony megérintette a férfi vállát, késztetve, hogy álljon fel. – Milord, a lady jól van, bár nagyon kimerült. A baba pedig tökéletes kis emberke. Üvölt, mint akit leforráztak. – Él! – Mindketten élnek, Lord Tristan.

214

Tristan nem tudott megmozdulni. Lábai erőtlenek voltak, gyomra pedig bukfenceket vetett. Látni sem látott semmit. A világ halvány csillogásokból és szürkeségből állt. – Tristan, nézd! Nagyon aranyos. Édes Istenem, milyen imádnivaló a haja! Olyan sötét, mint a téli éjszaka! – mondta Edwyna teljes elragadtatással. Valamit odatettek a karjába. Lenézett, és egy kis bepólyázott csomagot látott… a lányát. Még nem volt teljesen megmosdatva, haja még csomókban állt kicsi fején. De Edwynának igaza volt, borzasztóan sok volt ez egy újszülött babához képest. Fekete volt a szemöldöke is. Apró öklöcskéi püfölni kezdték a levegőt, és kinyitotta cseppnyi száját, belesikított a nagyvilágba, elégedetlenül és mérgesen. Tristan csak tartotta a kezében és nézte. Hitetlenkedve és könnyeivel küszködve. Elmondhatatlan boldogságot érzett. Tíz pici ujjacska a kezén, tíz a lábán. – Tökéletes – suttogta. Mindenható Isten! Imádkozott magában. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – Igen, csinos kislány! Megfordult, és Edwynát látta. Izzadtan és piszkosan, de mosolyogva nyújtotta a kislányért a kezét. – Ó, Tristan. Egy kis szépség. Ilyen kicsi, és mekkora hangocskája van! Nézd milyen aranyos! Edwyna megérintette a babát, és Tristan érezte, hogy megint remegés fut át egész testén. Az ágy felé nézett. Katie tiszta lepedőt terített Genevieve köré. Csak a sápadt arcát látta és a hajtincseket körülötte. Átadta az újszülöttet Edwynának, és az ágyhoz sietett, s letérdelt Genevieve mellé. – Genevieve…? A lány felé fordult, s erőtlenül kinyitotta a szemét, majd újra behunyta. Beszélni próbált, de csak fájdalmas suttogás jött ki a torkán. – Fiút akartál… tudom… én… sajnálom én… – hangja elcsuklott. Úgy tűnt, hogy a beszéd nagyobb erőfeszítést kíván tőle, mint amire még képes volt. Könnycseppek gördültek végig kimerült arcán. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, mintha biztosan akarná tudni, hogy a férfi ott van még mellette. Tristan megfogta a kezét, és megszorította. Odahajolt hozzá, s a fülébe suttogta. – Milady, én egy élő gyermeket akartam és egy élő asszonyt Genevieve! Ő a leggyönyörűbb ajándék, amit valaha is kaptam az életben! Tökéletes, egészséges és szép, és… – Milord! – sürgette Katie. – Kérlek, hogy most menj, és emelgesd a poharakat a barátaiddal a lányod tiszteletére, mert nekünk most meg kell fürdetnünk a babát és az anyját. Genevieve szeme csukva volt. Tristan bólintott, s majd megcsókolta a homlokát. Megérintette a szájával az arcát, s tudta, hogy már alszik is. – Köszönöm, szerelmem – suttogta, majd felállt. Még egyszer átvette a gyermeket Edwynától, és felnevetett, mikor a baba sírásban tört ki. Felemelte a magasba, és alaposan megnézte a piciny testét, és élvezettel szemlélte, ahogy kapálódzik a levegőben. Edwyna elmosolyodott a birtoklás ilyen férfias mozdulata láttán, majd a baba után nyúlt. – Tristan, kérlek! Hadd fürdessem meg. Jon, te mit keresel itt? Kifelé innen. Tristan megfordult, s Jont pillantotta meg, amint az ajtóban vigyorog. Thomas közvetlenül mögötte állt, míg a püspök egy kicsit távolabb a folyosón. – Valamennyien kimennétek innen? Most rögtön! – dobbantott a lábával Edwyna. – Tristan – tette hozza egy kicsivel kedvesebben –, Genevieve-nek pihenésre van szüksége. Kérlek, igyátok le magatokat, vagy csináljatok, amit akartok, de most már menjetek innen – mondta, s azzal kivette a babát az apja kezéből, s magához szorította. Nagyon boldog volt. Még soha nem látott apát így örülni a lányának, mint Tristant.

215

A férfi rámosolygott, majd kifelé indult a szobából. Edwyna és Jon tekintete találkozott, s egymásra mosolyogtak. Majd Jon átfogta az odaérő Tristan vállát, és kimentek a szobából. Nem utasították vissza a püspök meghívását egy kis iszogatásra. Szerelmes volt, aggodalmas, és még soha nem érzett ehhez fogható boldogságot, mint most. Genevieve a lányát nézte, amint mellette feküdt az ágyban. Egészen biztos, hogy nincs még egy gyerek a földön, aki ennyire tökéletes, mint ő. Annyira piciny, de rettenetesen elbűvölő. Katie elegáns kis ruhácskába öltöztette, amit a püspök unokahúgának régi köpenyéből alakított át sebtiben. A lánya fölött érzett öröme már el is felejtette vele a fájdalomnak még a gondolatát is. Most inkább úgy érezte magát, mint egy angyal, akit mennyei sugarak vesznek körbe egy virágos réten. Még fáradt volt és érzékeny, de nem tudott másra gondolni, csak a kislányára. Egész lényét betöltötte az iránta való szeretet. Csak halványan emlékezett arra a teljes kimerültségre, amelyet a baba megszületése után érzett. De mikor tisztán és felfrissülten felébredt, és Edwyna mellé fektette a kislányát, akkor kezdődött ez a végtelen boldogság. Milyen apró kis teremtmény! A szemét az apjától örökölte. Olyan mélykék, hogy már szinte feketének tűnik. A haja szintén Tristanéra emlékeztet, hiszen pont olyan sötét, mint az övé. De az ujjacskái hosszúak és nőiesek voltak, s Genevieve örömmel állapította meg, hogy végre valami belőle is van a gyermekében, túl azon, hogy kislány. És mikor kisbabája rápillantott, s az elkeseredett sírásban tört ki, akkor Edwyna felnevetett, mondván, hogy a csecsemő megéhezett. Genevieve annyira belemerült a kislányába, hogy észre sem vette, hogy az ajtó kinyílt, majd csendesen becsukódott. Mikor Tristan megpillantotta őket, habozni kezdett, hogy vajon meg merje-e zavarni ezt a csodálatos együttlétet. Genevieve tiszta fehér hálóruhában feküdt, aranyló haja lágyan borította be a párnát. Kislánya pedig szintén fehérben mozgolódott mellette. Anyja nézte a gyermekét, s úgy tűnt, mintha a gyermek is nézte volna az anyját. Mindketten ártatlan fehérségben, egyszerűen és gyönyörűen. Tristan félszegnek érezte magát. Nem mert feléjük menni, nehogy megzavarja őket. Aztán arra gondolt, hogy az övé is a kislány, s így megindult az ágy felé. Genevieve riadtan nézett fel, készen arra, hogy akár az ördöggel is szembeszáll, gyermeke védelmében. Mikor megpillantotta a férfit, úgy tűnt, mintha lehullott volna a felemelt pajzs. Néhány pillanatra megakadt benne a levegő, várva, hogy Tristan mond valamit. A férfi homályos tekintettel nézett rájuk, és fogalma sem volt, most mit mondjon. Azon tűnődött, hogy vajon Genevieve emlékszik-e még arra, amit közvetlenül a baba születése után mondott. Leült az ágy szélére és megsimogatta kislánya arcát, amely alig volt nagyobb, mint a hüvelykujja. A kisbaba szája sírásra görbült, mire hirtelen visszarántotta a kezét. – Éhes – mondta Genevieve, és halványpiros árnyalatot öltött az arca, elűzve az eddigi sápadtságot. Csak egy pillanatig habozott, majd meglazította hálóinge zsinórját, s a kebleihez húzta a babát. Tristanban enyhült a feszültség, és felnevetett, mikor a kislány szinte azonnal rátalált a táplálékot adó forrásra. Azután szinte túláradt benne a gyengédség. Gyors, és könnyed mozdulattal felállt, és megsimogatta kislánya haját. – Ideje lenne nevet adnunk neki – mondta lágyan –, a püspök mihamarabb meg szeretné keresztelni. – Miért? – kérdezte Genevieve riadtan. – Csak nincs valami baja? Erős és egészséges, ugye? – Igen, egészséges – felelte Tristan, de nem mert közben a szemébe nézni, mert felelősnek érezte magát a hangjában lévő félelemért –, jól van, erős és gyönyörű. Minden újszülöttet hamar kell megkeresztelni, milady. Hogy fogod hívni?

216

Genevieve szeme tágra meredt. – Én nevezhetem el? – Nos, én csak szeretném jóváhagyni. Genevieve megborzongott, hiszen hirtelen tudatára ébredt, hogy vajmi keveset foglalkozott eddig a lánynév kérdésével. Tristan érezte a tétovázását. – Genevieve? – Cserbenhagytalak, milord. Azt hiszem, hogy mindazt, amit tettél, csak azért tetted, hogy biztosítsd a jogokat egy örökösnek… – Te most miről beszélsz? – kérdezett közbe bosszankodva. – Ő kislány – jelentette ki Genevieve hűvösen a nyilvánvaló igazságot. – Igen – felelte a férfi olyan lágyan és kedvesen, amely megfogta a lány szívét –, olyan aranyos kislány, hogy a legnagyobb örömmel tennék meg mindent a kedvéért! Genevieve nem mert a férfira nézni, s nem merte elhinni, amit hallott. – Kathrine? – sóhajtotta. – Kathrine. Kathrine… Marie. Kathrine Mareé de la Tere. Elnevezlek téged erre a névre, megelőlegezve a hivatalos szertartást! Genevieve az arcán érezte a férfi meleg leheletét és karjának erejét, amely a válla köré fonódott. Az ő felesége volt. Az emlékek úgy söpörtek rajta végig, mint egy futótűz. Büszkeségből és becsületből harcolt, nem pedig félelemből. De ennek már vége. Most már egy család voltak. Genevieve a hideg párnára fektette forró arcát, és mosolyogva figyelte, ahogy a kis Kathrine, csöppnyi öklével belebokszolt a mellébe, gondolván, hogy akkor több tej jön belőle. Tristan halkan felnevetett, s a baba ruhájával letörölte a szája szélén végigfolyó cseppet. – Kathrine… Genevieve is elmosolyodott, majd behunyta a szemét. A férje véletlenszerű meghittséggel pihentette kezét a csípőjén, és mosolygott a lányunkra. Úgy érezte, ez a legboldogabb pillanat az életében. Kinyitotta a szemét, de újból le kellett csuknia, igyekezett ébren maradni. – Aludj, Genevieve – súgta Tristan a fülébe, s a lány ismét érezte a bizsergető meleget az arcán. – Nem lehet – felelte. – Tartanom kell. – Én is nagyszerűen tudom tartani, köszönöm, hölgyem. Most pedig tessék aludni. Megígérted, hogy engedelmeskedni fogsz nekem. – Nem ígértem meg. – De bizony, megígérted. Egy kis kényszer hatására, az igaz, de megesküdtél. Csukd be a szemed, és aludj! Genevieve becsukta a szemét. Óvatosan elhelyezkedett, hogy mindhármuknak kényelmes legyen, majd feladta az ébrenléttel folytatott küzdelmét. Genevieve két hétig maradt a püspök vendége. Senki sem vélte úgy, hogy már eléggé felépült volna ahhoz, hogy elmenjen. Pedig ő már viszonylag hamar jól érezte magát. Ahogy múltak a napok, egyre jobban szerette a lányát. Tristan megkülönböztetett gyöngédséggel bánt vele. A második nap reggelén egy nyitható medalionos aranyláncot hozott neki ajándékba, férji hálaként az újszülött gyermekért. Genevieve-nek nagyon tetszett a medál. A férfi megígérte neki, hogy megfesteti bele Katherine miniatűr képét, s így mindig a szíve fölött hordhatja, majd megcsókolta a homlokát. Genevieve szerette volna, ha a száját is megcsókolja, de Tristan gyorsan visszahúzódott. Úgy tűnt, mintha a napok múlásával a köztük lévő távolság is egyre nagyobb lett volna. Nem lehetett mindig vele. Dolgoznia kellett azon a királyi alapítólevélen, melyben Edenby városi jogra emelkedik, ezért rendszerint csak este tért meg a püspökhöz. Nem aludt vele.

217

Genevieve tudta, hogy szüksége van néhány hétre, míg teljesen felépül. Ennek ellenére nagyon vágyódott már utána. Már a puszta jelenléte is felkorbácsolta az érzékeit. Az egyik nap az ablaknál állva tartotta gyermekét, mikor szörnyű gondolata támadt. Talán azzal, hogy a felesége lett, teljesen elveszítette őt egyébként? Hiszen ezt az egyet nem számítva, kapcsolatuk remekül alakult. Beszélt neki a munkájáról, az alapítólevélről, és a tervekről s mindarról ami napközben történt vele. Azt is említette neki, hogy rövidesen befejezi a munkáját az udvarnál, és visszamegy Bedford Heathbe, mert el kell még intéznie néhány fontos dolgot, mielőtt Thomasra bízza a birtokot. Ha pedig Katherine már legalább két hónapos lesz, akkor visszamennek Edenbybe, Genevieve gyakran meglepődött azon, hogy Tristan jobban vonzódik Edenbyhez, mint eredeti otthonához. Bár ez nagyon figyelemre méltó volt, azért nem lehet elhanyagolni azt a tényt, hogy Lisettess Bedford Heathen halt meg. Genevieve Tristan látogatására várt. A püspök nagyszerű házigazda volt. Megfontolt ember, aki nemcsak az egyházi, hanem a világi életben is meglehetős tájékozottsággal rendelkezett. A lány bocsánatot kért tőle, amiért megütötte. Ő pedig azért kért elnézést, hogy ilyen erőltetett módon kellett megtartani ezt a szertartást, de reméli, hogy most már belátja, mindez a kislánya érdekében történt. Genevieve nem tudott mit válaszolni, csak elpirult, és lehajtotta a fejét. Hát persze, hogy boldog volt, amiért így történt, hiszen meg tudott volna halni a gyermekéért, aki betöltötte a szívét. De valahogy elvesztette Tristant. A felesége volt. De ő nem akarta a feleségét, nem kívánta vele tölteni az éjszakát! Nem gyötörte, nem követelte, nem harcolt vele szenvedélyesen, és nem aratott győzelmet, dicsőséges mosollyal az arcán. Csak pusztán a férje volt. Jóképű, kedves, udvarias. Egy idegen, aki megérkezik este, karjába veszi a gyermeket, szeretettel és örömmel, majd készségesen beszámol az aznap történtekről. Nem tudta mire vélni ezt a változást, de már nagyon bosszantotta. Igen, erősen tiltakozott a szertartáson. De már korábban is voltak hasonló jelenetek közöttük, s egyik sem rettentette el a férfit. Mindig kikövetelte magának, ami az övé. Arra is gondolt, hogy talán hibáztatja őt a baba korai születéséért, de ezt soha nem merte megkérdezni tőle. Annyira más volt most minden. Bármilyen érzelmekkel viseltettek egymás iránt korábban, azt mindig nagy szenvedéllyel tették. Most pedig minden kimért, udvarias és üres volt. Henrik és Elizabeth is eljöttek a keresztelőre, s a király földadományt ajándékozott Katherine-nek ebből az alkalomból. Genevieve meglepett volt és hálás. Nem tett szemrehányást a királynak, amiért kikényszerítette ezt a házasságot. Lehet, hogy Henrik jobban ismeri a szíve titkait, mint saját maga. – Katherine… – mondta a király elgondolkodva a kislány nevét –, nem véletlenül egy korábban létező személy után kapta a nevét? Az én szépséges ősömtől, aki végül is John of Gaunt felesége lett? Genevieve elmosolyodott. – Mindig is szerettem ezt a történetet, felség. Majd Tristan következett, s a király rákacsintott közben. Genevieve örült neki, hogy az előbbi a kettőjük titka marad. De Tristan ezen az éjszakán sem maradt vele. A tizenötödik nap reggelén Genevieve gőgicsélő hangra ébredt. Felnézett, s látta, amint a szoba túlsó végében Tristan ül a fal mellett, meztelen felsőtesttel, csupán egyetlen szoros nadrágot, és csizmát viselve, Katherine pedig csupaszon fekszik az ölében, s öklözi apja széles mellkasát, és húzogatja fekete haját. Tristan a gyermeke fölé hajolva ecsetelte neki a fényes jövőt.

218

– Gyönyörű szép hintóban fogsz utazni, melyet négy erős, feldíszített ló húz majd. Ragyogni fog minden a rengeteg aranytól. Egymás után jönnek majd hozzád a legnemesebb ifjak, de te mindegyiknek útilaput kötsz a talpára, szépségem! Finom bársonyt viselsz majd, és még finomabb selymeket, és gyémántokat a hajadban… Hirtelen megtorpant, mert tudatára ébredt, hogy Genevieve figyeli. Tekintetük egy hosszú percre találkozott. Genevieve szeretett volna megszólalni, kinyújtani a karját felé, hogy jöjjön hozzá, és tartsa szorosan. De ekkor kopogtattak az ajtón. Tristan Katherine-nel a kezében felállt, és kikiáltott, hogy szabad. Ismét Genevieve-re pillantott, de már hűvös volt és kimért. – Katherine lebüfizte a ruháját és az ingemet. Most érkezik a segítség. Katie lépett be az ajtón, hozva magával a váltás ruhákat. Tristan kék bársonyba öltözött, s megigazította a kardját az oldalán. Genevieve vágyakozva nézte, majd Katie felé fordult, aki odahozta neki a kislányt. Felnevetett, mikor Katherine máris fészkelődni kezdett az ölében. Katie megígérte, hogy pillanatok múlva hozza a reggelit, majd intézkedik, hogy összekészítsék a milady holmiját az útra. Mikor kilépett az ajtón, Genevieve csendesen Tristanra nézett, miközben Katherine folytatta a fészkelődést. – Éhes – figyelmeztette Tristan. – Visszamegyünk az udvarba? Tristan habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt. – Csak te mégy vissza. Jon és Thomas ott lesznek veled, ha bármire szükséged volna. Én Bedford Heathre megyek. Genevieve, vigyázz a gyerekre! Genevieve magához szorította a kislányát, és hátat fordított a férfinak. Nagyon távol érezte magát tőle. – Szívesebben mennék haza – mondta. – Még nem. Nem vagy felkészülve az útra. – Nagyon jól vagyok, köszönöm. – Megyünk, mihelyt visszatérek. Harcolnia kellett a könnyei ellen. Mi a baj? Mi okozza ezt a fájó és rettenetes tartózkodást? Igaz talán, hogy egy tucatnyi nője volt Írországban? Elvesztette minden vágyakozását az iránt, akit feleségül vett? Tristan az ágyhoz ment, s leült Genevieve mögé. Megsimogatta kislánya fejét. – Néhány perc múlva indulok, Genevieve. – Ó, igen. És itt hagysz engem Henrikkel, Jonnal és Thomassal. – Mit akarsz ezzel mondani? Genevieve nem volt képes ránézni. Hirtelen úgy érezte, hogy a férfinak nincs joga nézni, ahogy a kislánnyal törődik, ezért felkapta a takarót, s eltakarta vele Katherine arcát. Hirtelen támadt haragot érzett. Tristan elkapta a csuklóját, s lerántotta a takarót. – Megfojtod! – Dehogy fojtom meg! – Ha nem vagy képes erre a feladatra… – Menj már a dolgodra, s én is hadd csináljam a magamét! Tristan mérgesen felpattant. – Akkor Edwyna lesz veled – jelentette ki, majd magában tartva a mérgét biccentett, s az ajtó felé indult. Genevieve utána kiáltott. Sokkal élesebben, mint szerette volna. – Miért állítasz mellém mindig valakit? Soha nem bízol, soha nem lehet… egyedül… – Azért milady, mert benned nem lehet megbízni, mint ahogy azt mindketten nagyon jól tudjuk. – Gyereket szültem neked!

219

– Igen, és meg is akarom tartani! – Nem akarom elvenni tőled! – Majd meglátom, hogy így van-e. – Feleségül vettél! Tristan vett egy mély lélegzetet, majd karba tette a kezét, s szétvetette a lábait. – Igen, milady, feleségül vettelek. De te nem kívántál hozzám jönni. Van írásom arról, hogy férj és feleség vagyunk, de ez nem több puszta papírnál, igaz? Papír, ami kényszerből jött létre, és… majdnem tragédiát okozott – tette hozzá keserűen, s lehajtotta a fejét. De rögtön Genevieve-re nézett ismét. – Mennem kell. Jon a barátod, akárcsak Thomas. Tekintsd őket őrzőknek vagy fogvatartóidnak, ha úgy gondolod. Az udvarnál hagylak, mert tudom, hogy ott biztonságban leszel, és a gondodat viselik. Légy jó, én pedig sietek majd vissza. Bár felteszem, hogy én vagyok a leggyűlöltebb… fogvatartód. Bólintott felé, miközben Genevieve döbbent zavarral bámult rá. Kinyitotta az ajtót, és elment. Genevieve letette a gyermeket az ágyra és utána szaladt. Mezítláb és reszketve nyitotta ki az ajtót, de már nem látta a férfit a folyosón. Katherine hangosan és követelőzőén felsírt. – Ó, Katherine! – sóhajtotta, és könnyes szemmel ült vissza mellé, feladva távozó férje üldözését. A kislány arcán elégedettség tükröződött, miután folytathatta a reggelijét. Genevieve arcán pedig könnycseppek gördültek végig, s tekintete fájdalomról és zavartságról tanúskodott.

220

Huszonharmadik fejezet – Thomas, ha nem viszel el, esküszöm, hogy magam megyek! Genevieve nem volt biztos benne, hogy kellően parancsoló volt a hangja, de igyekezett annyira meggyőző lenni, amennyire csak tudott. Jon ügyesen kitért előle, bizonytalan ígéreteket téve neki, ezért most elszántan próbálkozott Thomasnál. Katherine mély álomba merülve aludt a bölcsőben, melyet Elizabeth of York ajándékozott neki. Thomas meglehetősen kedélyes hangulatban volt, annak a forralt bornak köszönhetően, melyet Genevieve saját maga készített. Most kell bátran támadnia, s nem szabad megijedni. Thomas nyugtalan és gyanakvó tekintettel nézett rá. Egyik lábát a kandalló alapzatán pihentette, majd mikor megitta az italát, felállt és az asztalra tette a poharát. Összekulcsolta a kezét a háta mögött. Genevieve éppen olyan határozottnak látszott, mint mikor a bástyán állva nézett szembe az ágyútűzzel. Megvolt benne minden, amit egy férfi szerethet egy nőben. Törékeny és vad volt egyszerre. Határozott és nemes lelkű, és olyan nőies, amely mindenkit megérintett. A kis Katherine még alig múlt el öthetes de az anyja, már vékony volt és kívánatos. Vajon mi okozhatja Tristanban ezt a keménységet? Miért okoz Genevieve-nek ilyen szenvedést? Eszébe jutott, hogy egyszer megpróbálta őt megölni. De hát Tristan is nem egy csodálatra méltó embert ölt már meg a harcok során. Ha ez lenne a probléma gyökere, akkor már régen megbocsátott volna. A legérdekesebb az volt az egészben, hogy Tristan szerelmes Genevieve-be. Ebben Thomas biztos volt. – Thomas! – kiáltotta a lány, aki már a sírás határán állt. – Tudom, hogy éjjel-nappal megfigyelés alatt vagyok, de korábban már megszöktem hasonló helyzetből. Kérlek, kérlek, Thomas! Majdnem három hétig távol lesz. – Aztán megint elmegy majd, milady – jegyezte meg a férfi bánatosan –, örökölt egy grófságot, megtették Edenby hercegévé, és egyébként őfelsége alárendeltje. Saját magadat csapod be, ha azt hiszed, hogy soha nem lesz sehol egy lázadás, amelyet le kell verni. Genevieve a kandallóhoz sétált. – Tisztában vagyok vele, hogy sokat hívják majd. De miért kellett most visszamennie Bedford Heathbe? Hiszen te kezeled a birtokot, mint az ő megbízottja, és kétségkívül jól végzed a dolgodat. Thomas szomorúan vállat vont. Nem tudott Genevieve szemébe nézni. – Rajta, Thomas, kérlek! Tartozol nekem ennyivel! Te is részese voltál, hogy belekényszerítettek a házasságba! A férfi megköszörülte a torkát. – Genevieve, azért ment vissza, mert még azoknak az embereknek a körében is, akikben nagyon megbízik, és akik tanultak és műveltek is egyébként, szóval ők is egyre jobban meg vannak győződve róla, hogy a kastélyban kísértetek járnak. – Kísértetek? – Nos, igen… – emelte fel a kezét feszengve. – Óriási vérontásnak volt a színhelye, és… – Kérlek, Thomas! – Nem vagyok teljesen biztos… – Megparancsolta neked, hogy nem szabad odavinned? – Nem, hiszen senkinek sem fordulna meg a fejében, hogy oda akarsz menni! – felelte a férfi. – És tényleg, Genevieve, hogy képzeled? Mi lesz Katherine-nel? Egy szolgálólányra bízod? Ilyen pici korában? 221

Genevieve nagyot sóhajtott. – Rábízhatom Edwynára és Maryre. Mary azt mondta, hogy tud egy szoptatós dajkát, akinek annyi teje van, hogy elég lesz két gyere számára is. Mikor Genevieve visszatért az udvarhoz, várta néhány kellemes meglepetés. Mary ismét készen állt a szolgálatára, és ott volt Sir Humprey is, akivel Tristan a királyi várószobában találkozott, és megbocsátott neki a történtek miatt. De ez a két kellemes esemény sem változtatta meg szándékát, hogy Tristan után siessen, vállalva, hogy felkelti ezzel a haragját. Elvégre, ha már egyszer a felesége, akkor nem lehet csak úgy félreállítani! Thomas egy pillanatig mereven bámult rá, majd felsóhajtott. Melyik lenne vajon a jobb, ha el kellene magyarázni Tristannak, hogy Genevieve elszökött, és egyedül indult el, vagy bevallani neki, nem volt elég ereje ahhoz, hogy ellenálljon a lány akaratának? Lehet, hogy valóban Bedford Heathbe kellene mennie. Talán mindkettőjüknek jót tenne. – Rendben van – tárta szét a karját megadóan. – Ó, Thomas, komolyan? Ragyogott az arca az örömtől. Odarohant hozzá, és a nyakába ugrott. Nagy, cuppanós puszit nyomott az arcára. Thomas elmosolyodott, s a lány kezét megfogva azon tűnődött, hogy ha Tristanra is ilyen szemekkel néz a lány, akkor nem csoda, hogy belészeretett. – Hajnalban indulunk. Te kocsiban utazol. – Köszönöm, Thomas! Végül Jon és Edwyna is velük tartott. Jon véleménye szerint az egész terv borzasztó nagy ballépés, de nem engedhette, hogy nélküle induljanak el. Genevieve Maryt is magával hozta, hogy segítsen neki Katherine gondozásában. Olyan volt a hangulat, mintha csak kirándulni mennének, a hölgyek a kocsiban, a férfiak pedig lóháton. Genevieve meglepődve fedezte fel, hogy nem bérelt kocsin utaznak, hiszen Bedford Heath címere díszítette az ajtókat. Jon elmagyarázta neki, hogy mivel a birtok viszonylag közel van Londonhoz, ezért a család egy saját kocsit tartott fenn a fővárosban. Nagyon szép és kényelmes jármű volt, mindenképpen alkalmas arra, hogy megfelelő körülmények között utazhassanak, még a kis Katherine-nel együtt is. Már tavasz volt, s az éledő természet nagyszerű látványt nyújtott. Miután elhagyták a nagyvárosi nyüzsgést, parasztokat pillantottak meg a földeken dolgozni, amint éppen a búzát vetették. A mezőket és dombokat vadvirágok borították, s fölöttük méhek és pillangók szálltak. Jon egy időre a kocsi hátuljához kötötte a lovát, és csatlakozott a hölgytársasághoz. Nemsokára Thomas is hasonlóképpen cselekedett. Egy vendéglőben álltak meg ebédelni, ahol friss tejszínt és kenyeret is kaptak. Mikor már ismét a kocsiban voltak, Thomas megjegyezte: – Itt kezdődik Bedford Heath külbirtokainak határa, milady. A sötétedés hirtelen tört rájuk, és ezzel vége szakadt a kirándulási hangulatnak. Genevieve az ölében tartva Katherine-t halkan dúdolt neki. Most már nem sokat lehetett látni a tájból. Egyre több épület szegélyezte az útjukat, ahogy haladtak előre. Parasztgazdaságoknak a kunyhói, melyek előtt esti tábortüzek égtek, majd egy nagy kőépület körvonalai kezdtek kirajzolódni a sötétben. Thomas megköszörülte a torkát. – Tristan háza – mutatott előre –, nem ő volt a birtok örököse, amint azt tudod. A bátyjáé lett volna a cím és a vagyon. Ezt a ház mintegy öt évvel a tewkesberryi ütközet után építették. A kocsi végre megérkezett egy elegáns lépcsőfeljáróhoz, amely egy nagy, faragott ajtóhoz vezetett. Thomas leugrott a hintóból, és segített a hölgyeknek a leszállásban. Genevieve kíváncsian meredt az elegáns épületre. Nem volt sem kastély, sem vár, inkább a kettő harmonikus kombinációja. Majd hirtelen összeráncolta a homlokát, mert egy második emeleti üvegezett ablak mögött egy árnyékot látott elsuhanni. Megcsóválta a fejét, azon tűnődve, hogy miért zavarja őt egy

222

árnyék, hiszen bizonyára emberek vannak az épületben, méghozzá nem is kevesen. És köztük van Tristan is. Azután tudatosult benne, hogy az árnyék minden bizonnyal azért zavarja, mert az ablakban lévő fénypont az árnnyal együtt mozdult el. – Genevieve! – szólt rá Edwyna. A lány megfordult, s látta amint az óriási faajtók kinyílnak, és szolgák jelennek meg, hogy segítsenek nekik. Thomas egy pocakos, elegáns egyenruhát viselő férfihoz beszélt, miközben a többiek bevitték a csomagokat. Genevieve félve lépett fel az első lépcsőfokra, mert ideges volt ittléte miatt. Bár úgy tűnt, hogy nem sok aggódnivalója lenne a férjével való találkozástól – csakhogy Tristan nem volt sehol. Jon bemutatta a pocakos embert neki és Edwynának. Gaylordnak hívták. Jon megnyugtatta őket, hogy a férfi majd mindent megmutat, amire csak kíváncsiak. Genevieve-nek rögtön szimpatikussá vált ez az ember, bár érezte, hogy alaposan végigméri a tekintetével. Gaylord felajánlotta, hogy majd gondját viseli a gyermeknek, s a lány átadta neki. Genevieve nagy meglepetésére kislánya is szemlátomást kedvelte az idős férfit. Mikor Genevieve be akart menni az épületbe, ruhája beleakadt az ajtópántba. Thomas máris a segítségére sietett, hogy kiszabadítsa. A lány azon kapta magát, aggódva tekint az éjszaka sötétjébe, valami különös félelmet érzett. Erdő húzódott nem messzire tőlük. Hirtelen újabb árnyékot látott elsuhanni a fák között. Nála is volt egy apró fénypontocska. – Thomas! – Igen? De az apró fényfoltot elnyelte a sötétség, mintha sohasem lett volna. – Azt hittem… úgy láttam… á, nem érdekes. Úgy döntött, nem mond inkább semmit. Ha az emberek arról beszélnek, hogy kísértetek vannak a kastélyban, akkor okosabb, ha csendben marad, legfeljebb Tristannak mondja el. – Thomas, hol van Tristan? – Kint van a bérlőknél. Velük tárgyal. – Visszajön ma este? – Későn, legalábbis Gaylord ezt mondta. Én nem nagyon bánom, legalább annál később szedi le a fejemet. Gyere velem. Megmutatom a kastélyt, ha már itt vagyunk. Genevieve elfogadta a férfi felajánlott karját, és beléptek az épületbe. A földszinten balra volt az ebédlő és a képtár, jobbra pedig a nagy fogadóterem és az abból nyíló konyhák, dolgozószobák sorakoztak. Mikor Genevieve belépett a fogadóterembe, felkiáltott a meglepetéstől. A helyiség olyan gazdagon és ízlésesen volt berendezve, hogy egy pillanatra elállt a lélegzete. – És ő még gyűlöli ezt a helyet! – méltatlankodott csendesen. Gaylord, aki a tűz fényénél tanulmányozta Genevieve arcát, szomorúan nézett rá. Katherine sírni kezdett, s a lány tudta, éhes és ingerlékeny, hiszen megviselte a hosszú út a kocsiban. Elmosolyodott, s átvette a gyermekét Gaylordtól. – Megmutatnád, jóuram, hogy hol… hová vihetném a kislányomat? – Milady – felelte Gaylord mély tisztelettel a hangjában. De Genevieve észrevette, hogy titkon Thomasra pillant, mintegy segítséget kérve. Arra gondol talán, hogy Tristan nem látná őt itt szívesen? – Gaylord, egy csendes helyre volna szükségem, ahol megetethettem a gyermekemet – mondta egyszerűen, azon az éppen csak hajszálnyira parancsoló hangon, amit megtanult élete során. A férfi gyorsan bólintott, és intett egy fiúnak a szemével a lépcső irányába. – Intézkedem, hogy… – Nem Gaylord, majd én megcsinálom. Őlordsága minden bizonnyal felakasztat majd – sóhajtotta Thomas.

223

– Köszönöm – mormolta Genevieve. Edwynára és Jonra mosolygott, s olyan érzése volt, mintha mindketten egy kissé sápadtak lettek volna. Jon jó éjszakát köszönt neki. A lány szerette volna gyávának nevezni, hiszen bebújik a feleségével a biztonságos ágyba, még mielőtt Tristan megérkezne. De nem tette, hiszen nem okolhatta őt semmiért. Nem a férfi ötlete volt, hogy idejöjjenek. A második szint éppen olyan elegáns volt, mint az első. A folyosóból boltívesen nyíltak a szobák, amely nagyon tetszett a lánynak. Egy sor arckép lógott a falon. Thomas megmutatta a könyvtárat és a zeneszobát, majd megálltak egy nagy, rézkilincses ajtó előtt, s a férfi kinyitotta azt. Genevieve-nek izgatottan vert a szíve. Belépett a helyiségbe. Tett néhány lépést, majd megtorpant, és alaposan körülnézett. A padlót elegáns szőnyegek fedték, az ablakok előtt vastag drapériák függtek. Az ágy óriásinak tűnt, s a négy tartóoszlopát finom faragások díszítették. Az ágyat körbevevő függöny árnyalata még a fehérnél is halványabbnak látszott. Nem volt sem nőies, sem férfias szoba, úgy rendezték be, hogy mindkét nem egyaránt jól érezze magát benne. Egyszóval olyan házasoknak készült, akik megtehetik, hogy külön-külön is fenntartsanak egy-egy személyes szobát. De Tristan és Lisette mindig együtt voltak – vélte Genevieve, s egy kissé összeszorult a szíve. – Felküldöm Maryt a csomagokkal – ajánlotta Thomas –, szeretnél egy fürdőt? Genevieve bólintott. De még mennyire, hogy szeretne! Fel akart frissülni, illatos vízben akart üldögélni, hogy bőre lágy és finom legyen annak a férfinak a számára, aki elfordult tőle. Thomas már indult is az ajtó felé. Genevieve szeme az ablakokra tévedt. Mindegyik üvegtábla széle királykékre volt festve. Ebben a pillanatban csapott bele a felismerés, hogy ennek a szobának az ablakában látta meg azt az elsuhanó árnyat! – Thomas! Várj. Teljesen biztos vagy benne, hogy Tristan nincs itt? – Természetesen biztos vagyok – felelte Thomas, egy kicsit türelmetlenül –, Gaylord nem szokott tévedni. Miért? Genevieve nyugtalanul elmosolyodott, és megsimogatta Katherine hátát. – Sajnálom, Thomas. Nem fontos. Mihelyt a férfi távozott, Genevieve leült az ágyra, hogy megszoptassa a kicsinyét. Szeme közben újra körbejárta a szobát. Barátságos volt, meleg és hívogató. Megpróbálta elképzelni Lisette-et, és bár soha nem látott képet róla, valahogy mégis érezte. Érezte azt a bájt és puhaságot, amely olyan, mint a selyem suhogása. Érezte a leheletet, ahogy a fésülködőasztalnál ül. Ismét eszébe jutott az árnyék, és megborzongott. De elhessegette magától a baljós gondolatokat. Nem hitt abban, hogy ördögi lelkek visszajönnek, hogy kísértsék az élőket. Ráadásul Lisette jó volt. Genevieve biztos volt benne, hogy ez a gyengéd asszony megértené őt. Talán a barátja is lehetne, de azt biztosan nem akarná, hogy baja essék. Katherine nemsokára elaludt. Mary jelent meg a szobában, s mögötte néhány fiú hozta a kádat és a vízzel telt vödröket. Genevieve sokáig fürdött. Azt akarta, hogy a meleg víz a lelkén is könnyítsen. Vajon mit csinálhat most Tristan? – kérdezte magától újra és újra. Talán nem fog örülni, hogy itt találja, de bizonyára szeretné már kezében tartani a kislányát. Mary fényesre kefélte a haját és megmosta a hátát. Genevieve ösztönösen fehér selyem hálóruhába öltözött. Mary lekiáltott a fiúknak, akik kivitték a kádat, s rendbe rakták a szobát. Majd Gaylord jelent meg, hogy megmutassa Mary szobáját a cselédszálláson. Genevieve ismét egyedül maradt. Kislányára nézett, aki mélyen aludt az ágyon. Az ajkába harapott. Nem akarta sem Gaylordot, sem pedig a személyzet más tagját megkérni arra, hogy keressenek egy bölcsőt Katherine számára. Úgy döntött, hogy inkább maga próbálkozik meg vele. Volt egy ajtó a szoba hátsó falán. Genevieve egy pillanatig meredten nézte, majd arra gondolt, hátha az vezet a gyerekszobába. Mindig azt szerette, ha Katherine mellette alszik, de ma este nem akarta, hogy bármi is megzavarja őket Tristannal.

224

Óvatosan felvette a kislányt, és kíváncsian a másik ajtó felé indult. Tudta, hogy mindenképpen le kell majd cserélni az ágyneműt, de a szolgálók azt gyorsan elintézik. Már éppen odaért, mikor kopogást hallott. Sietősen visszafordult, aggódva, nehogy Katherine felébredjen. Már elég későre járt. Thomas állt az ajtóban, és egy kissé szomorkásan vigyorgott. Egy tálcát tartott a kezében, melyen egy üveg bor és poharak sorakoztak. – Arra gondoltam, hogy esetleg szükséged lesz valamire… amíg várakozol – mondta, s tisztában volt vele, mennyire feszült a lány. – Köszönöm, Thomas, köszönöm, és gyere be, kérlek. Szükségem volna a segítségedre! – sóhajtotta Genevieve. Thomas belépett és az asztalra tette a tálcát. Genevieve közben a másik ajtóhoz sietett, s intett a férfinak, hogy kövesse. Thomas elindult, majd hirtelen megtorpant, s nem akart tovább menni. – Thomas, ez a gyerekszoba? Nem tudott válaszolni. Genevieve lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. – Thomas, hozz kérlek egy lámpást. A sötétben botorkálva várta a férfit, aki pillanatok alatt ott is volt, kezében a lámpással. – Genevieve… Megpillantotta a bölcsőt, s elégedetten felkiáltott. Valaki már el is készítette Katherine számára. Érezte a tisztaság illatát az ágyneműn. Minden kényelmesen be volt rendezve. Óvatosan és gyengéden fektette be a kislányt a bölcsőbe. Majd Thomas felé fordult, aki a lámpást tartva állt mögötte. Sötét felhő borította be arcát, szürkére festve bőrét. – Thomas… – Gyere innen, Genevieve – mondta, s a padlóra szegezte a tekintetét. Genevieve arrébb lépett, és ő is odanézett, ahová a férfi. Egy nagy sötét folt volt, szinte a bölcső alatt. – Itt halt meg – mondta Thomas tompán –, és itt talált rá Tristan Azt hiszem, valaki előkészítette ezt Katherine számára, de én nem tudom… Talán nem kellett volna neked… Genevieve térdre rogyott és megérintette a padlót. Érezte, hogy keresztülgázol rajta a fájdalom, azért az ismeretlen nőért, aki egyszer itt élt, és itt halt meg, a bölcsőre borulva, ahol a gyermeke feküdt volna. Thomasra nézett, aki letérdelt mellé, és tenyerébe fogta az arcát. – Genevieve, én nem tudom, mit mondjak, hogy megnyugtassam… – Jó lesz, Thomas, ha gyorsan kitalálsz valamit! A nyers és fenyegető hang a másik szobából érkezett. Genevieve odapillantott, majd meglepetten kiáltva felállt. Tristan itthon volt. Genevieve még soha sem látott olyan gyilkos dühöt a szemében, mint most. Egy macska fürgeségével termett ott előttük, s Thomasra nézett, kardjának markolatát szorongatva. Thomas felállt, s szembenézett vele. – Húzd hát ki a kardod, uram! Hosszú éveken át szolgáltalak, és a kétkedésed valóban éles fenyegetés. Nagyon jól tudod, hogy megbízhatsz bennem. Tristan a szoba közepére sétált, és egy szemvillanásnyi időre Genevieve-re pillantott, majd beleült az egyik nagy karosszékbe, s pokoli tűzzel a szemében nézte őket. Egy hanyag mozdulattal a hálóingbe öltözött Genevieve felé mutatott. – Hozzászoktál, hogy így látogatod meg a feleségemet? – Nem, én nem! – felelte hevesen. – Mindjárt megmagyarázom… – Nem kell, hogy magyarázkodj! – csattant fel Tristan mennydörögve. Genevieve majdnem felkiáltott. Érezte a közöttük vibráló feszültséget, és nem bírta elhinni, hogy Tristan Thomasra támadhat. – Milord, ha…

225

– Hagyd abba, Thomas! – sikított fel a lány, nem törődve Tristannal. Zsibbadtság szállta meg az érzékeit, s bármennyire is próbálta elfojtani indulatait, nem hagyhatta, hogy ők ketten addig hergeljék magukat, mígnem egymásnak esnek. – Nem látod, hogy nem rád mérges! Egyszerűen csak nem képes megbocsátani nekem, hogy nem Lisette vagyok! – Genevieve! – ordította Tristan, és szeme összeszűkült. A lány felé lépett, de az védekezően maga elé emelte a kezét. – Sajnálom, Tristan! De Isten tudja, hogy… A férfi felpattant, és elkapva a lány kezét, hátracsavarta, s olyan szorosan és fájdalmasan tartotta, hogy Genevieve mozdulni sem bírt. A haragja most ellene irányult. – Mit keres ő itt? – kérdezte Thomast. – Ő a te feleséged. Azt akarta, hogy hozzuk ide. Mit tehettem volna? Tristan elengedte Genevieve-t, s nézte, ahogy a bölcsőhöz megy, majd felé fordul. – Elvesztettél egy gyereket – mondta hűvösen –, de van már helyette egy másik, akire akkor is tekintettel lehetnél, ha nem olyan házasságból származik, amilyet szerettél volna! A férfi nem látta Katherine-t. Genevieve észrevette, hogy Tristan ajkai elfehérednek, s úgy tekint rá, mintha teljesen megőrült volna. Felkiáltott, mikor öles léptekkel a bölcső felé indult, s minden tétovázás nélkül kiragadta belőle Katherine-t. Megfordult és kifelé indult a szobából. Genevieve és Thomas döbbenten nézett utána. – Tristan! Álmos volt és aludt! Genevieve Thomasra pillantott, majd a férfi után szaladt. Megtorpant, mert meglepetten látta, hogy kislánya nyugodtan alszik tovább Tristan vállán, aki letette őt az ágyra a másik szobában. Nem nézett rájuk, mikor visszajött. – Thomas, ha megbocsátanál, kérlek…? – mondta hűvösen. Thomas egy pillanatig habozott, s nyugtalan pillantás vetett Genevieve-re. De nem volt joga ahhoz, hogy maradjon, ha egyszer a férj kettesben akar lenni a feleségével. Mereven bólintott, majd sarkon fordult, és távozott. – Az isten szerelmére, Genevieve, mit keresel te itt? – kérdezte Tristan, miután becsukódott az ajtó. Genevieve üres tekintettel nézett a férfi felé fordított hátára, majd lehajtotta a fejét, és meg kellett állapítania, hogy meglehetősen csábos öltözetben van. Nevetni és sírni szeretett volna egyszerre. – Tényleg nem tudom – felelte lágyan, de kesernyés ízzel a hangjában. Mivel Tristan továbbra sem fordult felé, határozott léptekkel a kis asztalkához sietett, ahová Thomas a bort tette. Töltött magának, s fenékig kiitta. – Az istenért, Tristan, gondolj a gyermeked kényelmére! A bölcső nem szennyezett! Kérlek…! A férfi mereven állt egy pillanatig, majd kislányához ment, és visszavitte őt a bölcsőbe. Genevieve közben a tűzhöz sétált, és idegesen tördelte az ujjait. – Szóval mit csinálsz te itt? – állt meg Tristan a háta mögött. Hangja rekedt volt. Genevieve megfordult, de nem válaszolt. A férfi látta, amint egy ér lüktet a nyakán. De még többet is látott. A kerek kebleit, melyek sejtelmesen gömbölyödtek a hálóinge alatt. Mivel a tűz fénye átvilágította rajta a vékony anyagot, testének minden vonala láthatóvá vált. Tristan érezte, hogy erős vágy keríti a hatalmába. Nem kellene itt lennie. Nem kellett volna idejönnie. Nem tudott változtatni a hangulatán, hiszen nem szabadult még meg a múltjától. Nem hitt abban, hogy Lisette visszatérhet, bár még a pokol kapujából is visszahozná, ha tehetné. Nem hitte, hogy Bedford Heathben kísértetek vertek tanyát, és nem bírta elviselni, hogy Genevieve itt van. Lehet, hogy valójában fél tőle. Megesküdött rá, hogy nem fog erőszakoskodni vele, de nem bírt neki ellenállni. Keserű mosollyal az arcán az asztalhoz lépett, és ő is ivott egy pohárral.

226

– Megismétlem a kérdést, milady! Mit csinálsz te itt? – emelte fel a hangját, s megindult felé. Észrevette a lány szemében lobogó tüzet. Genevieve nem tudott megszólalni. Parfümjének aromája elöntötte Tristan érzékeit, aki nem tudta tovább türtőztetni magát. Megragadta a lány derekát, és magához húzta. Szája mohón az ajkaira fonódott, s testük szorosan összetapadt. Felnevetett, mikor Genevieve keze a mellkasát simogatta. – Úgy tűnik, milady, hogy csak egyetlen dolog miatt jöttél, s én képtelen vagyok arra, hogy megtagadjam tőled. – Tristan! – sóhajtotta a lány, s könnyek szöktek a szemébe, mikor a férfi felemelte, majd sietős léptekkel az ágyhoz vitte. Genevieve boldogan várta, hogy végre ismét feloldódjanak a gyönyörben. De a férfi most inkább elszánt volt, mint gyengéd. A lány megijedt tőle. – Tristan! – kezdett tiltakozni, de nem tudott kibontakozni a karjaiból. Csábos hálóruháját a derekáig felhajtotta a férfi. Szeméből nem olvasott ki semmi könyörületességet. – Ezért jöttél ide? – kérdezte kurtán. – Nem nagyon tudok elképzelni más okot. – Tristan! Nem!… Ne így! Úgy tűnt, mintha nem is hallaná. Lehet, hogy tényleg nem is hallotta. Genevieve rádöbbent, hogy a hely szelleme kísérti a férfit. Ajka forró volt, keze pedig durván, gyengédség nélkül birtokolta a kebleit. Felkiáltott, mikor megérezte magában a férfit. Meglepődött a fájdalomtól. Gyengédségre lett volna szüksége, hiszen most voltak együtt először Katherine születése óta. fristan megtorpant a kiáltásától. Minden érzékével áhítozott utána, de nem akart neki fájdalmat okozni. Hirtelen visszavonult, s a hátára fordult. Egy darabig szótlanul feküdtek egymás mellett, majd Genevieve felkelt, s eligazította magán a ruhát. A kandalló elé kuporodott, átölelve a térdét. Tristan látta, amint vállai remegnek, és nem bírta elviselni a látványt. – Genevieve, miért jöttél? – A hangja megtört volt, s inkább sóhaj, mint kérdés. A lány úgy érezte, mintha saját fájdalmát hallaná benne vissza. – Olyan régóta gyűlölsz. A lány felé fordult és felkiáltott, majd nevetni kezdett. A szeme könnyes volt. – Gyűlöltelek, mert… szeretlek. Egyre csak gyűlöltelek, mert nem tudtam ellenállni annak, hogy szeresselek. Azért vagyok itt… mert szeretlek. Szavai olyanok voltak a férfi számára, mint a komor viharfellegek mögül előbukkanó ragyogó napsütés. Nem merte elhinni, de érezte, igaz. Felpattant és odaszaladt hozzá. Vadul és boldogan érezték egymás szerelmét, szavakat mondtak, melyek kapkodóak és túláradóak voltak. Elmerültek a vágy és beteljesülés tengerében. Tristan karja gyengéden pihent Genevieve testén, aki a mindenséget jelentette a számára. Magát az életet.

227

Huszonnegyedik fejezet Egy parasztház állt a távolban. Körülötte frissen szántott földek húzódtak, amerre csak a szem ellátott. Fiatal csikók szaladgáltak a legelőkön, féktelenül ágaskodva, játszadozva és versenyt futva a széllel. Tőlük nem messze sárga nárcisztenger festette aranyszínűre a földet. Fölötte egy öreg tölgyfa száraz ágai nyúltak az ég kékje felé. Patak csörgedezett nem messzire tőle, amely kellemes hangulattal töltötte el a szívét. Megelégedetten felsóhajtott, és ujjaival összekulcsolta Tristan kezét, majd csókolgatni kezdte arcát s testét. – Hmm – köszörülte meg a torkát a férfi, s teste megmerevedett, ahogy a felesége nézte. A hátát a fa törzsének támasztva ült, és simogatni kezdte Genevieve arcát s ajkát, majd figyelmeztetően megjegyezte: – Milady, ilyen könyörtelen csábításnak könnyen lehet olyan következménye, amely itt, a szabad ég alatt túl mutat az illendőség határain. A lány elpirult, majd elmosolyodott. – Gondolod, hogy éppen el akarom csábítani lordságodat? – Igen, és légy óvatos, mert különben mindjárt megtapasztalod, hogy mit jelent egy felizgatott lord! – felelte. Amelytől a lány felnevetett, majd felpattanva a patak felé futott, hogy megmártóztassa benne a lábait. Élesen felsikított, mikor a férfi elkapta hátulról a derekát, és szívtelen fruskának nevezte, aki elbódította az érzékeit. Genevieve megfordult, átölelte a férfi nyakát, és hosszasan megcsókolta. Kéz a kézben sétáltak a patak mentén. Nem szóltak egymáshoz, de mióta Genevieve megérkezett, szakadatlanul beszélgettek. Az egyik este a lány megpróbálta elmagyarázni, hogy ő sohasem kívánta a férfi halálát. Elmondta, hogyan esküdött meg apjának, hogy folytatja a küzdelmet, s nem adja meg magát. Beszámolt arról is, hogyan lett belé szerelmes, lépésről lépésre, mennyire vágyakozott utána, és mennyire el akart szökni. – Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is belém szeretsz – mondta. Tristan is elárulta, ő sem akarta szeretni, csak aztán nem tudott ellenállni neki. De nem bízott benne, ezért kellett őröket állítania. Most pedig egymás kezét fogva sétáltak Bedfordban, és Tristan Lisette-ről kezdett beszélni. Eleinte remegett a hangja és akadozott a nyelve, de aztán egyre határozottabbak lettek a mondatai. Szólt az apjáról, a bátyjáról, sőt még azt a tragikus napot is elmesélte, mikor mindenkit lemészárolva találtak. Tristan hirtelen magához vonta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta, majd nagyot sóhajtva rámosolygott. – Azt hiszem, vissza kellene mennünk. Katherine már nagyon nyűgös lehet. Genevieve bólintott és elindultak a kastély felé. Tristan látta, hogy a lány csendesen mosolyog, s egy pillanatra fellobbant benne a féltékenység. – Nagyon szeretted? – kérdezte halkan. – Szerettem – felelte a lány, és félresöpörte az arcába lógó hajszalakat. – Ó Tristan, azt hiszem, nagyon kedvelted volna. Alapos és megfontolt volt. Oxfordban és Etonban tanult, szerette a költészetet, az irodalmat és a nyelveket. És nem akart harcolni. Figyelmeztette apát – persze nagyon tisztelettudóan –, hogy meg kéne adni magunkat, és hogy a nemesség nagy része, angolok és walesiek egyaránt, kívül maradnak a csatározásból. De apám mindig is harcias volt, és meg akarta tartani az esküjét. Axel hűséges volt apámhoz. Bátor, okos, gyengéd és kedves. Igen, szerettem – jelentette ki, majd pajkosan mosolyogva Tristanra nézett –, de soha nem úgy, mint téged. Soha nem éreztem, olyan… 228

– Gerjedelmet? – kérdezte Tristan, mire a lány elpirult. – Dehogy, te szemtelen csibész! A nők nem ezt érzik! – Á, dehogynem! És én szeretem ezt a felgerjedt hölgyemet, esküszöm. – Neked nincs semmi modorod, milord! – tiltakozott Genevieve tettetett felháborodással. – Modor, asszonyom? – kérdezett vissza, s gyengéden a szájához emelte a lány kezét, és lágyan megcsókolta. – Nincs semmi baj a modorommal. Csak pusztán boldog ember vagyok, aki nem lehet féltékeny egy szegény fiúra, aki elesett egy olyan küzdelemben, amelyben nem is akart részt venni. – Féltékeny. Hmm. Tristan hirtelen felé fordult, s a hangja aggodalmasra váltott. – Genevieve, esküszöm, hogy a szívemben lidércnyomás volt mindaddig, amíg te ki nem űzted onnan. Lisette… – Ó, Tristan – érintette meg a férfi arcát. Még soha nem érzett ilyen boldogságot, mint most. – Hidd el nekem, nem vagyok féltékeny a múltadra! Örülök annak a szerelemnek, melyben ketten osztoztatok. A férfi elmosolyodott, és megcsókolta. De mikor jobban magához akarta szorítani, Genevieve kibontakozott az ölelésből. – Nem uram! – mondta gúnyosan. – Van még valami, amiért magyarázattal tartozol – élcelődő hangja komollyá változott, mert eszébe jutott valami, ami komolyan bántotta a lelkét. – Azt hallottam, hogy a kis Katherine-nek legalább egy tucat féltestvére van Írországban! – Tessék? – Ezt pletykálják! – Micsoda? – lépett hátrébb a férfi, s nézett csodálkozva Genevieve-re. – Ez hazugság! Egyáltalában nem néztem más nők után! – Ez igaz? – Persze, hogy igaz! Hol hallottad ezt? Hol is? Igen, Guy figyelmeztette Tristan vérmérsékletére. Gyorsan lesütötte a szemét. Félelem kezdett csírázni a szívében. Tristan lassanként mindenkinek megbocsátott, aki részt vett az összeesküvésben. Még az öreg Sir Humprey is visszatérhetett edenbyi otthonába. De a férje gyűlölte Guyt. Genevieve meg volt győződve róla, hogy ha Henrik nem kedvelné annyira Guyt, akkor Tristan már régen párbajra hívta volna, hogy megölje. Gyorsan felnézett. Nem szívesen hazudott, de kénytelen volt rá. – Már nem emlékszem. Csak egy pletyka volt, szerelmem. Olyan pletyka, amely megkeserítette a szívem. Tristan magához ölelte, s a mellkasára fektette a fejét. – Ne keserítsd tovább a szíved, egyetlenem. Nincs semmi az életemben, amit eltitkoltam volna előtted. Genevieve átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta. Szeretett volna leheveredni vele egy fa árnyékába, de nem tehette. – Sietnünk kell Katherine-hez – mondta. Meggyorsították lépteiket. – Hálás vagyok, amiért eljöttél – nézett rá heccelődve, – és nem csak a hirtelen jött gerjedem miatt! – Tristan! A férfi felnevetett, és átkarolta a vállát. – Most megint minden szép és igazán boldog vagyok – mondta a lánynak –, nem hittem volna, hogy ez így lesz még valaha. Mihamarabb vissza kell térnünk Edenbybe. De előbb még meg kell oldanunk itt valamit. Lisette nem kísérthet ezen a birtokon, és apám se. De az biztos, hogy valami nincs rendben. Jont és engem megtámadtak egyszer az utcán Londonban… – Tristan! Ezt soha nem mondtad nekem! – kiáltott fel Genevieve.

229

– Ez idáig nem gondoltam, hogy neked törődnöd kellene ezzel, de… – Megtorpant mert észrevette, hogy a lány arcát erős pír önti el. Azt akarta mondani, hogy ez az eset nem rablótámadás volt, és ez őt azóta idegesíti, de aztán meggondolta magát. Hiszen csak fölöslegesen aggasztaná vele a lányt. – Nem volt semmi különös. Egyszerű rablási kísérlet, amely rövid úton elintéződött. Nem is tudom, hogy miért hoztam szóba. Nos, utána kellene járni ennek a kísértéses dolognak, mert biztos vagyok benne, ez a kísértet hús-vér ember. Thomas itt marad majd, és minden bizonnyal kézre kerítené a tettest. Csak zavarna egy kicsit, ha nem én oldanám meg ezt a problémát. Genevieve azon tűnődött, hogy vajon elmondja-e azt az árnyékot, amelyet érkezésekor látott. Végül is azóta sem tapasztalt hasonlót, és nem akarta, hogy Tristan azt higgye, hisz a szellemekben. Mikor visszaértek a kastélyhoz, sietősen szedték a lépcsőket felfelé. Edwyna már az ajtóban állt, karjában ringatva az ordító apróságot. – Istennek hála, hogy visszaértetek, Genevieve! A pici már nagyon éhes, és az ő vérmérséklete még a tiétektől is hevesebb! – Nincs is heves vérmérsékletem – felelte Genevieve, miközben átvette a kislányát, aki megérezve az anyját, rögtön az ennivaló után kutatott. – Felviszem – mondta gyorsan Tristannak, aki elégedetten mosolygott. – Mindjárt megyek én is – felelte, majd megköszönte Edwynának, hogy vigyázott a lányukra. Genevieve már majdnem a lépcső tetejére ért, mikor Tristan utána kiáltott. – Milady, csomagoltasd össze a holmidat Maryvel. Holnap visszamegyünk az udvarba. Genevieve bólintott, s már el is tűnt a lépcsőfordulóban. Kislánya egyre türelmetlenebbé vált. A szoba kellemes melegséget árasztott. A lámpások világítottak a falakon, s minden elő volt készítve az érkezésükre. Mary tudta, Genevieve szereti fekve szoptatni a gyermekét, ezért úgy rendezte el az ágyat, hogy a baba is kényelmesen le tudja hajtani a fejét egy kispárnára. Elindult az ágy felé, és közben meglazította a ruháját. Pillantása véletlenül az ablakra tévedt. Egy pillanatra megtorpant, majd odarohant. Két árnyékot látott az erdő fái között, amint egymás felé közeledtek. Túl sötét volt már ahhoz, hogy tisztán lásson, ezért előrehajolt, amennyire csak lehetett. Katherine hangosan követelte az ennivalóját, ezért gyorsan szabaddá tette a kebleit, de nem mozdult el az ablak mellől. Két ember találkozott egymással az erdő rejtekében. Úgy tűnt, mintha az egyik átadna valami papírfélét, amelyért pénzt kapott cserébe. Beszéltek még egymással néhány pillanatig, majd szétváltak. Genevieve meg volt döbbenve. Eljött az ablaktól, és már mély levegőt is vett, hogy Tristan után kiáltson, de bennerekedt a levegő a tüdejében. Az egyik férfi, kifelé ment az erdőből, kantárszáron vezetve a lovát. Öltözete elegáns volt. Egy aranymedál csillant meg a bársonyingén. Nem láthatta az arcát, de a megjelenése… a járása… ahogy a kantárt tartotta, ezek mind elárulták a lány számára, hogy ki ez a férfi. A lovat is felismerte arról a fehér zokniról, melyet jobb első lábán hordott. Az apja istállójához tartozott. Akkor látta utoljára, mikor Sir Guy, a bosworthi ütközetbe indult rajta. Mit csináljon most? El kellene mondania Tristannak, de nem volt rá képes. Tristan nem volt beszámítható, ha Sir Guyról volt szó. A lány az ajkába harapott. Tartozott Guynak, amiért annak idején vigyázott rá, és a hűségéért is. Nem mondhatta el Tristannak. Neki kell megtudnia, hogy mit akar a férfi. Aggodalommal telve feküdt le az ágyra. Katherine idejében elaludt, s Genevieve lefektette a bölcsőbe. Majd Mary pakolni kezdett a holnapi útra. Mikor elkészült vele, Tristan jött fel a szobába.

230

Akkor elmondhatta volna. De nemsokára már a karjaiban volt, s nem mondott egy szót sem. Azután pedig már túl késő volt ahhoz, hogy beszéljen. Elindultak Londonba, még mielőtt alkalma lett volna találkoznia Guyjal. Az udvarban töltött első napon a király beidézte Tristant, hogy találkozzon a lordmajorral. Genevieve pedig Anne és Katherine társaságában volt a szobájában, ahol Anne játszani próbált kis unokatestvérével. Közben elmesélte Genevieve-nek, hogy anyukája azt mondta neki, hogy Tristan adott Genevieve-nek egy kisbabát. Megkérte a lányt, hogy szóljon Tristannak, hogy az ő anyukájának is adjon egyet. Genevieve felnevetett, és azt javasolt Anne-nek, hogy inkább Jont kérje meg arra, hogy adjon Edwynának egy kisbabát. Mikor beesteledett, Mary jött, hogy lefektesse a gyerekeket. Genevieve alvó kislánya bölcsője mellett álldogált, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. Mosolyogva megfordult, mert biztos volt benne, hogy Tristan érkezett meg. De nem ő volt az. Guy állt az ajtóban. A férfi gyorsan kinézett a folyosóra, majd belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Genevieve! – Guy, beszélnem kell veled… – Genevieve! A lány nem tudta befejezni, amit mondani akart, mert Guy odafutott hozzá, és a karjaiba zárta. Szorosan tartva simogatni kezdte a haját. Genevieve megpróbálta ellökni magától. Egyre kétségbeesettebben igyekezett. Kiáltani nem mert, hiszen nem akarta, hogy bejöjjön valaki. Az járt a fejében, hogy jöhetett be egyáltalán hozzá? Aztán eszébe jutott, hogy Tristan már nem őrizteti éjjel-nappal. – Guy! Hagyd abba! Ha Tristan így rád talál, akkor megöl! – Nem fog idejönni. A királlyal van. És az embereim még időben figyelmeztetnek, ha felbukkanna. Bízz bennem, szerelmem, nem fogok verekedésbe keveredni vele, hiszen azzal tönkretenném eddigi fáradtságos munkámat. Genevieve, Genevieve, elérkezett az idő. A tervem nagyszerűen halad, s neki nemsokára vége. – Guy, kérlek, hagyd ezt abba… – Végre együtt leszünk. – Guy! Fejezd már be ezt az őrültséget! Ő a férjem, és itt van a gyermekünk. Ami régen rossz volt, az mára már helyre jött. Most pedig mondd el nekem, hogy… – Nem érted, szerelmem? – rázta meg fejét, miközben bánatos mosoly ült ki az arcára. Genevieve arra az időre gondolt, mikor Axel és Guy együtt mentek vadászni, mikor nagyokat nevetgéltek apja szobájában, mikor mindnyájan olyan boldog és ártatlan fiatalok voltak. – Semmit nem fog számítani, hogy a felesége vagy, ha már meghalt. Ha majd póznára tűzik azt a nemes fejet, akkor már nem állhat közénk! Genevieve megrettenve lépett hátrébb. – Tristan! Póznára tűzni a fejét! Soha! Ó, Guy, mit csináltál? Mondd el! Láttalak! Láttalak Bedford Heathnél… A férfi nevetni kezdett, majd végigvetette magát az ágyon, és kéjesen nézett a lányra. – Dokumentumok, Genevieve, dokumentumok! Ó, azok az áldott Plantagenet örökösök! Edward és Richard és Henrik, aztán Edward és Richard és Henrik újra és újra. Istenem, ugyanazt a neveket használták generációról, generációra. – Guy! Miről beszélsz? – Áruló levelek, Genevieve – mondta, s ismét elnevette magát –, olyan egyszerű volt felbérelni egy kémet. Ügyes ember volt, nem vitás. Tristan ölette meg a bátyját a Bedford Heath-i események után. Nagyon örült a pénznek, s készségesen vállalta a szellem szerepét. Ott szolgált a konyhán. Könnyedén megszerezte a mintegy fél tucat Plantagenet örökös teljes levelezését. Bedford Heath grófjának címezve, Warwick gróftól és másoktól. Genevieve, nem

231

érted? Ez tökéletes. Ezek a levelek még abból az időkből származnak, mikor még Edward volt a király, és világossá teszik, hogy Bedford Heath grófja – a nemes Tristan de la Tere – összeesküvést szervezett a király ellen, a Yorkpárti trónkövetelőkkel. Ha én ezeket a leveleket nyilvánosságra hozom, akkor Tristan nem lesz többé, milady, és szabad leszel. A király pedig nekem adja Edenbyt és téged. Guy felugrott, és karjaiba kapva Genevieve-t, csókolgatni kezdte, ahol érte. Genevieve, megdöbbenve a hallottakon, nem tért még magához annyira, hogy védekezni tudjon. – Guy! Elég! Hallgass ide, és figyelj jól! Ezt nem csinálhatod! Ez őrültség! – Genevieve, szeretlek. Mindig is szerettelek, mindig is szeretni foglak. Egész életemben csak melletted akarok lenni. És most végre az enyém leszel. Apád meg lesz bosszulva, Axel meg lesz bosszulva, a becsületed is helyre lesz állítva, és én mindig szeretni foglak. – Guy! – nézett rá hitetlenkedve. Nem tudta eldönteni, hogy a férfi őrült, vagy csak egyszerűen szeretetre vágyik. – Én nem akarom, hogy a becsületemet helyreállítsák. Abba kell hagynod ezt az őrültséget. Figyelj rám, Guy! A barátom vagy, az én kedves barátom! Nem akarlak megsérteni, de igazán sajnálom, hogy szerelmes vagy belém, mert én nem szeretlek téged. – Ó, Guy, hát nem érted? Én már az ő felesége vagyok, és szeretem őt, és csak azt kívánom, hogy… – Genevieve, Genevieve! – rázta meg a férfi, szomorkásán mosolyogva. – Tudom, hogy félsz, de nem hibáztatlak érte. Szegény szerelmem! Minden rendbe fog jönni, esküszöm. Mindent elintézek. – Nem, Guy… A férfi szája az ajkaira tapadt, belefojtva a további tiltakozást. A lány szabadulni akart, de nem tudott. Guy hirtelen elengedte, és az ajtó felé sietett. – Hamarosan, szerelmem, hamarosan – kiáltotta integetve az ajtóban. – Guy… Az ajtó bezárult mögötte. Genevieve utána szaladt, de Katherine sírása megállította. Egy darabig tétovázott, majd indult megnyugtatni a kislányát. Miután újra álomba merült, Genevieve idegesen járkálni kezdett a szobában. Mit csináljon most? Elmondja Tristannak? De akkor Guy biztos, hogy meghal, és halála az ő lelkén szárad majd, s ez egész életükre elkísérné őket. Ne tegyen semmit? Engedje, hogy Guy bemutassa azokat a leveleket, és bízzon Tristan király iránti hűségében? De mi van akkor, ha a király mégis a Towerbe záratja őt? Hiszen Tristannak lehetnek ellenségei, mint mindenkinek, aki a hatalom közelében van. És azok az ellenségek emlékeztethetik Henriket, hogy Tristan de la Tere valaha Yorkpárti volt. Hirtelen eszébe ötlött, hogy ezek a bizonyos levelek itt vannak Guynál, hiszen Bedford Heathnél kapta meg őket, és idejött egyenesen Londonba. Ha sikerülne átkutatnia a szobáját, akkor talán megtalálja, és ellophatja őket. Megsemmisítené, és akkor Guynak semmilyen hatalma nem lenne Tristan felett, és a férje sem szerezne róla tudomást, hogy az ellensége a vesztére tört. Genevieve határozott volt, de kétségbeesett. Az agya lázasan dolgozott. Kiment a szobából és a szolgálók szállására sietett, ahol Mary is volt. A lány már félálomban szendergett, mikor Genevieve kiugrasztotta az ágyból, hogy menjen és vigyázzon Katherine-re. Utána vadul dobogó szívvel végigszaladt a folyosókon, s rádöbbent, hogy még azt sem tudja, hogy merre keresse Guy szobáját. Nyugalmat színlelve a lovagok szállása felől érdeklődött egy őrtől, aki készségesen útbaigazította. Most már csak azon imádkozott, hogy Guy ne legyen ott. Szerencséje volt. Nem talált senkit Guy szobájában. Miután óvatosan benyitott az az első észrevétele, hogy nagyon hideg van a helyiségben. Nem égett tűz a kandallóban és a lámpások sem világítottak a falon. Ebből a lány arra következtetett, hogy a férfi már régen elment, tehát bármelyik percben megjöhet.

232

Sietősen kutatni kezdett. Arra is vigyáznia kellett, hogy minden a helyére kerüljön vissza. De mire már a harmadik bőröndöt nyitotta fel, egész vakmerő lett. Talált benne egy titkos rekeszt, s mikor belenyúlt egy pillanatra megmerevedett, majd diadalmas mosollyal az arcán húzta elő a feltekert és átkötött leveleket. Gyorsan kibontotta a szalagot, és kapkodva olvasni kezdett. Hideg borzongás futott rajta végig. Guy-ak igaza volt. York-párti levelek voltak, melyeket Bedford grófjának címeztek. Bizonyára Tristan apjától van szó, de kétségtelenül sokat árthatnak Tristannak. Mintha valami mozgást érzékelt volna a folyosóról. Genevieve gyorsan a ruhájába gyömöszölte a leveleket, s az ajtóhoz szaladt. Résnyire nyitva, óvatosan kikémlelt. Miután nem látott semmit, kicsusszant, és sietősen a szobája felé igyekezett. A falakon lévő lámpások valószerűtlen és ijesztő árnyékokat kölcsönöztek neki. Érezte, hogy túl hangosak a léptei. – Állj! A hirtelen parancstól megriadt, mert biztos volt benne, hogy Guy visszatért. Ha elkapja, akkor visszaveszi a leveleket. Futásnak eredt. – Megállni, a király nevében! Ez nem Guy, csak egy őrszem, és a levelek biztonságban vannak a ruhájában. Nagyot sóhajtva megtorpant, és megfordult. Ijedten állapította meg, hogy az őt követő katona már nem lesz képes megállni. A férfi nekiütközött, s mindketten a földre zuhantak. Genevieve kétségbeesetten látta, hogy a levelek kirepülnek a ruhájából. A nagy csörömpölésre mindenünnen emberek bukkantak fel, és köréje gyűltek. Genevieve a levelek után nyúlt, de nem ő volt a leggyorsabb. – Mi ez? Genevieve ijedten gondolkodni próbált. – Hogy merészelik? – kiáltotta olyan parancsoló hangon, amelyre csak képes volt. – Én Bedford Heath grófnője és Edenby hercegnője vagyok, s nincs joguk arra, hogy… – Istenem, nézd ezt meg Anthony! Ezek áruló levelek! – Egy összeesküvő! A királynak ezt látnia kell! – Lady of Edenby! Hiszen ő York-párti! Mindig is az volt, és harcolt Henrik ellen! A vádak olyan gyorsan hangzottak el, hogy nem tudott válaszolni rájuk, s minden összemosódott előtte. Legalább tíz királyi katona állt körülötte. – Nem, ez nem hazaárulás, ezek… – kiáltotta. – Lord de la Tere is benne van! – mondta valaki. A katonák hirtelen félre álltak, s egy lovag lépett oda hozzá Genevieve halványan emlékezett rá. Sir Nevill volt az, egy gazdag és befolyásos család tagja, aki egyre nagyobb és nagyobb hatalomra tett szert. Ő is kapcsolatban állt a koronával. – Uram… – kezdte a lány, de a lovag nem engedte szóhoz jutni. – Asszonyom, hazaárulással és összeesküvéssel vádollak téged! Vigyétek a Towerbe. Én mindjárt megkeresem Lord de la Tere-t! Genevieve érezte, hogy erős kezek ragadják meg. Dühösen kiszabadította magát. Nem engedhette meg, hogy gyengének látsszon. – Magamtól megyek! Ne érjetek hozzám! És elindult, de szíve hangosan kalapált a rémülettől, és térdei úgy reszkettek, hogy alig tudták megtartani. A Tower. Évekig szoktak raboskodni benne, és általában a hóhér bárdja várja azokat, akik kiléphetnek belőle. Sir Nevill most Tristant keresi. Az összes levéllel a kezében. Őt is meghurcolják majd és… Katherine! Vajon sír-e most, és mérges, mert hiányolja az anyát, mikor felébred? Hiszen szüksége lesz rá, mert éhes! Ó, Istenem, fel kellene már ébredni, ebből az álomból. Mi lesz szegény kislányukkal, ha Tristant is bezárják a Towerbe? Az egyik katona, szokatlan udvariassággal megfogta Genevieve karját, hogy biztosabban mehessen. A lány természetesen elutasította a segítséget. Igyekezett méltóságot mutatni.

233

– Megkeresnéd… – fordult a katonához –, megkeresnéd Lady Edwynát, Sir Jon of Pleasance feleségét, hogy gondoskodjon a kislányomról? – Milady! – felelte a férfi készségesen és udvariasan bólintott. A folyosók végtelen hosszan kanyarogtak, míg végre elérték a Temzét. A csónak már várta őket. Telihold volt és az égen számtalan csillag ragyogott. Jobb volt őket nézni, mint a kavargó vizet, amely ritmusosan csapkodta a csónakot. Mi mást tehetett volna. Meg kellett próbálnia megsemmisíteni a leveleket, mert különben Tristan felségárulással vádolják, vagy börtönbe zárják Guy meggyilkolásáért. Tristan. Hol lehet most? Tristan hideg gyűlölettel nézett Sir Nevillre a király szobájában. Egy szót sem szólt az ellene felhozott vádakra. Ivott egy kortyot a király finom bordeaux-i borából, majd az asztalra tette a poharat. – Amint láthatja felséged – folytatta Sir Nevill, Henrik felé fordulva, aki íróasztala mögött ült, s Edenby frissen elkészült várossá nyilvánítási levele hevert előtte –, ezek a levelek, szörnyű és rettenetes bizonyítékai… – Hogy az apám, a családom és én Edward király oldalán harcolok a tewkesberryi ütközetben –, szakította félbe Tristan megvetően. A király mellé lépett és az egyik levélre mutatott – Ide nézz, ember! Warwick grófja egy tízéves kisfiú. Ez nem egy tízéves gyerek kézírása. – Ostobaság! – mondta Nevill. – Az egyik titkára is írhatta… – És ez! Ha figyelmesebben elolvasod azt, aminek alapján felségárulással vádolsz, akkor láthattad volna, hogy ez III. Edward kézírása! Henrik eltolta maga elől a leveleket, és Nevillre nézett. – Szükségtelen, hogy összevessük korábbi dokumentumokkal. Már eleget tanulmányoztam. Ez Edward írása. A pergamen régi és kopott. Csak egy vak hiheti azt, hogy ezek frissen íródtak. Sir Nevill! Honnan vannak ezek? Nevill egyszerre látszott határozottnak és elégedetlennek. De az egyenes kérdés elől nem lehetett kitérni. – Edenby hercegnőjénél voltak, uram – jelentette ki, majd Tristan felé bólintott –, Lord de la Tere York-párti feleségénél. Tristan megmerevedett, és vére forrni kezdett. A szoba megtelt a dühével, a tiltakozásával, és a keserű beismeréssel. Genevieve… Bedford Heathből jöttek ide. Megint bevetette a csábítás trükkjét, hogy megszerezze, amit akar. Már másodszor csapta be. És ő másodszor is beleesett ugyanabba a csapdába. Olyan éles fájdalmat érzett, mintha kést szúrtak volna belé. Az ő felesége, tehát kettőjüknek kell megvívni ezt a csatát. És ő Katherine anyja is… nem, nem mutathat gyengeséget Nevill előtt! Vonásai megkeményedtek. – Hol a feleségem? – Útban a Tower felé. – Nem adtam rá engedélyt! – hördült föl a király. – De felség, láttam a bizonyítékokat… ő York-párti! Tristan nem törődve Nevillel, a királyhoz fordult. – Felség, visszaszerezném, ami az enyém, és úgy bánok vele, ahogy jónak látom. Henrik Tristanra nézett és felsóhajtott. – Talán túl keményen ítéled meg a helyzetet – jelentette ki a férfi arcát tanulmányozva. – Nem – felelte Tristan keserűen. – Ismét becsapott. Innentől már az én ügyem. Kérlek, engedd meg, hogy elhagyhassuk az udvart. A munkát már elvégeztük, s szeretném őt a saját börtönömbe zárni.

234

A király bólintott, és Tristan elhagyta a szobát. – Ó, Istenem! – szakadt ki a kiáltás Genevive-ből, mikor az Árulók kapuja – mint a halál állkapcsa – felgördült előtte. A benne dúló rémületet nem tudta irányítani. Megérkeztek. Biztos volt benne, hogy nem lesz elég ereje felállni és kiszállni a csónakból. – Hé, megállni! A parancs hátulról érkezett. Genevieve hátrafordult. Egy másik csónak indult feléjük a túlpartról. Tristan állt benne, szétvetett lábakkal. Istennek hála, nincs megláncolva! Egy papírt tartott a kezében. Mikor megérkeztek, a férfi a partra ugrott. – A hölgy nem a Tower foglya, az én felügyeletemre bízták. A katona átfutotta a királyi pecséttel ellátott írást, majd bólintott. Segített kiszállni Genevieve-nek a csónakból. A lány a férjére nézett. Tristan tekintete komor volt és nyers. Érezte a szeméből sugárzó haragot. Nem érintette meg a feleségét, csak hűvösen végigmérte: De ott volt, hogy elvigye innen! Nem volt fogságban! Fogát összeszorítva emelte fel karját, hogy felajánlja neki az ő csónakját. Genevieve megpróbált belelépni, de megbotlott. Tristan elkapta a könyökét és úgy megszorította, hogy majdnem felkiáltott. A szájába harapott és csendben maradt. Hideg szél csapta meg őket, ahogy a csónak elindult visszafelé. Genevieve beszélni szeretett volna, átölelni a férfi nyakát, s elmondani neki, hogy mennyire boldog, amiért nem esett baja. De nem jött hang a torkára. A férfira nézett, s olyan volt, mintha egy idegen lenne mellette. – Tristan… – szólalt meg végül, de a férje nem hagyta beszélni. – Ne most, hölgyem. Később is ráérünk! Genevieve nem próbálkozott tovább a beszélgetéssel; amíg meg nem érkeztek a szobájába. Edwyna a kandalló mellett ülve ringatta a kis Katherine bölcsőjét, majd mikor meglátta őket, felpattant, és unokahúgához szaladt. – Genevieve! Genevieve, Tristan! Annyira aggódtam. Én… Tristan elhúzta Edwynát a feleségétől, és az ajtóhoz tolta. – Keresd meg Jont – utasította kurtán –, és mondd meg neki, hogy reggel indulunk haza. Kérd meg, hogy menjen a királyhoz, a papírokért, és kérjen formálisan is elnézést a távozásunk miatt. Edwyna szánakozva bólintott, Tristan pedig becsukta az ajtót mögötte. Genevieve összeszorult szívvel nézett férjére. Nem törődött a hangjával, halk kiáltással megindult feléje, hogy átölelje. De nem érinthette meg. A férfi tenyere nagyot csattant az arcán. Az ütés erejétől visszatántorodott az ágyig, és lehuppant rá. – Nem, hölgyem! – mennydörögte Tristan. – Soha többé! Soha nem dőlök be a szépségednek és a hazugságaidnak, és az én átkozott vágyódásomnak sem. Olyan élethűen suttogtad, hogy szeretsz, én bolond – pedig már egyszer éreztem a csalárdságodat a koponyámon – elhittem az érzéseidet. Miért jöttél Bedford Heathbe? A szerelemért? Ugyan! Találni akartál valamit, amivel a vesztemet okozhatnád, de egy dologra nem gondoltál, hölgyem! A király nem ostoba ember, és tudta, hogy a hazaárulás vádja hamis! Genevieve döbbenten és hitetlenkedve nézett felé magasodó férjére. Az arca sajgott a pofontól, s a szemében könnycseppek csillogtak, de nem a fájdalom miatt. Azt hiszi, hogy ő lopta el a papírokat! Hogy kutatott a dolgai között, az otthonában, azért, hogy bebörtönözzék. Hogy hazudott. Hogy a szerelme nem más, mint puszta hazugság. – Tristan! Olyan fájdalom és kétségbeesés volt a kiáltásában, hogy a férfi megtorpant. Tiszta szívéből szeretett volna hinni neki. Odamenni hozzá és megölelni. Nem! Megint csak rá akarja szedni! Szépséggel és érzéki csábítással.

235

– Hölgyem, már túl sokszor csaptál be! – Tristan, én nem csaptalak be! – Miért, akkor mit csináltál? – ült le mellé az ágyra. Átfogta a lány vállát, és felemelte a fejét. – Akkor mit? Genevieve felnevetett, elsírta magát, majd ismét felnevetett. Elárulhatná Guyt, de akkor Tristan megölné. És még azt is hinné, hogy összejátszott vele. Nem talált kiutat. – Tristan, kérlek… – Mondd el, Genevieve! – Én… nem tudom. Tristan ellökte magától, és a párnára dőlt. Ebben a pillanatban sírt fel Katherine, éhesen és nyűgösen. A sírása eszébe juttatta Genevieve-tek, hogy keblei feszülnek, mert telve vannak kislánya táplálékával. Borzasztóan fáradt volt. Alig bírta rávenni magát, hogy felüljön és a lányához menjen. De Tristan már talpon volt. Mintha egy tigris ereje és fürgesége feszült volna benne. Genevieve meglepetten állapította meg, hogy a bölcső felé indul. Tristan felvette a kislányt, és megindult vele az ajtó felé. Genevieve egy pillanat alatt elfelejtette a fáradtságát. Felpattant és a férje után rohant, aki már ki is nyitotta az ajtót, hogy elmenjen, karjában a kislányával. – Tristan! A férfi megfordult és hihetetlenül hűvösen nézett rá. – Tristan, mit csinálsz? – Hölgyem, te nem vagy alkalmas rá, hogy felneveld. – De az én gyerekem! – Az enyém is. – Tristan! Édes Istenem! Nem lehetsz ennyire kegyetlen! Ó, kérlek Istenem, könyörülj meg rajtam! Ne vidd el a gyermekemet! A férfi kérlelhetetlenül és könyörtelenül állt az ajtóban. Genevieve térdre esett előtte. – Kérlek, könyörgök, tegyél velem, amit akarsz, de ne… ne vidd el tőlem! Elcsuklott a hangja. És ő is. Összetörten hevert a földön. Tristan szótlanul nézett a padlóra omlott, aranyló hajára. A világon mindennél jobban szeretett volna hinni neki. Valami csodára vágyott, amely bebizonyíthatná a lány ártatlanságát. Szerette teljes szívéből, és jobban akarta, mint valaha. Szeme könnyes lett, s alig látott valamit. Katherine hangosan sírt. Tristan mély levegőt vett, majd összeszorította a fogait. Lehajolt, és megfogva felesége karját, felemelte, s átadta a gyermeket a hálálkodó Genevieve-nek. Egy percig még az ajtóban állva nézte, ahogy az ágyhoz megy vele, és szoptatni kezdi, majd megfordult, s úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az sokkal ijesztőbb volt Genevieve számára, mintha bármit is mondott volna.

236

Huszonötödik fejezet – Tószt! – kiáltotta Mr. Crowley aranyműves mester, magasba emelve a poharát. – Egy tószt, Edenby városára, és az alapítójára, Tristan de la Tere kegyelmes urunkra! Hangos morajlás és csörömpölés követte szavait, amint minden iparos és kereskedő felemelte a poharát, és koccintott. Tristan az asztalfőn ült a nagyteremben, és Sir Humpreyra mosolygott. Őt tette meg polgármesternek. Jó választásnak tűnt, hiszen az emberek ismerték és szerették. – Köszönöm, uraim! – emelte magasba Tristan is a poharát –, és kívánom, hogy városunk legyen jövedelmező mindannyiunk számára! Ez volt az ünnepség végszava, s a frissen alapult Edenby újdonsült polgárai lassan távoztak a teremből. Sir Humhprey a kandalló körül téblábolt. Tristan nem törődött vele, kényelmesen hátradőlt, s feltette a lábát egy másik székre. Kiitta poharát, és várta, hogy Sir Humprey ismét szóljon néhány szót Genevieve érdekében. Így is történt. – Szép munkát végeztél itt, Tristan. – Köszönöm. – És nagylelkűen megkegyelmeztél minden hajdani ellenségednek. Én is visszatérhettem az otthonomba. Tamkin is elégedett, hogy a személyes testőröd lehet. Lady Edwyna és Jon is nagyon boldogok. Mindent… – Mindent hallottam már, amit mondani akarsz, úgyhogy kár is folytatnod – vágott közbe türelmetlenül. Már nemegyszer kért magyarázatot a feleségétől a történtekre, de mindannyiszor csak a fejét hajtotta le válasz helyett. Így hát Lady Edenby ismét rab volt saját otthonában. Gyakran gondolt arra, hogy az ő élete sem sokkal jobb így, mint Genevieve-é. Rettenetesen kínozta a vágyakozás. Róla álmodott, de mindegyik álom végén ott várta a csalódás. Nagyot csapva az asztalra felpattant. Elhatározta, hogy nem gondol a lányra. – Jon! Jon! Gyere le ide! – kiáltotta. A férfi egy perc múlva már a lépcső aljánál járt, és kíváncsian nézett Tristanra, mert már rég nem hallotta ilyennek a hangját. – Gyere, Jon, most nyílt meg egy új kocsma a város határán. Azt hiszem, megtehetünk annyit a tulajdonosának, hogy fellendítjük a forgalmát – mondta vidáman, majd Sir Humprey felé fordult. – Velünk tartasz, uram? – Azt hiszem, inkább nem – felelte az idős ember szomorúan. – Tristan… – kezdte Jon A férfi átölelte barátja vállát. – Gyere pajtás, részegedjünk le. Jó alaposan és tökéletesen. Jon követte. Tudta, hogy egy olyan éjszaka következik, mikor nem árt, ha van valaki Tristan mellett. Sir Humpreyra pillantott. – Mondd meg a feleségemnek, kérlek, hogy kétségbeesetten próbálom elkapni a tigris farkát. A polgármester bólintott. A két férfi pedig eltűnt az éjszakában. – Azért mert nem beszélsz Tristannal, még nem látom be, hogy miért nem mondod el nekem? – mondta Edwyna ingerülten. Genevieve hátratett kézzel járkált a szobában. – Neked sem mondhatom el – sóhajtott fel – mert azt hiszem, hogy akkor kötelességednek éreznéd, hogy beszámolj neki. 237

– A nagynénéd vagyok! Vér a véredből! Genevieve megtorpant és erőtlenül rámosolygott. – Sajnálom, de akkor sem. Nem bízhatok meg benned ebben a kérdésben, hiszen te a legjobb belátásod szerint fogsz utána cselekedni, ami nemhogy segítene nekem, de még nagy veszélyt hozna rám. – Genevieve, hát nem érted? – De igen, értem – felelte a lány ernyedten, és lehuppant az ágyra –, azt hiszi, én azért mentem Bedford Heathbe, hogy bizonyítékot szerezzek ellene. De nem azért mentem, Edwyna, erre megesküszöm! Hátrahanyatlott az ágyon. Erőtlen volt és fájt a feje. De ez nem volt más, mint a szokásos reggeli rosszullét. Azon tűnődött, hogy ez a második terhessége vajon jelentene Tristan számára valamit? Edwyna azt mondta, hogy Jonnal együtt egy kocsmába mentek. Vajon végleg befejezte vele? Mit akarnak a férjek a feleségeiktől? Csak egy örököst? – Genevieve, esküszöm az élő istenre és az összes szentekre, hogy nem árulom el senkinek! De beszélned kell róla valakinek, mert különben csak magadat emészted vele! – Megint gyermeket várok. Edwyna néhány pillanatig csendben maradt. – Örülni fog, természetesen, de… – De ezért még nem bocsát meg nekem – fejezte be Genevieve a mondatot, keserűen. Sírni és nevetni tudott volna egyszerre. – Ó, Istenem, Edwyna! Mit… – Mondd el – kérte Edwyna csendesen. – Edwyna, a poklok tüzére kerülsz, ha becsapsz, ugye, tudod. Komolyan mondom, hogy még sokkal rosszabbra is fordulhatnak a dolgok. – Hadd halljam, kérlek. És a lány elmondott mindent, ami Bedford Heathen történt. – Edwyna, meg tudsz érteni? Apám embere volt, Axel barátja, nem engedhetem, hogy megöljék, ha más megoldás is lehetséges! – Mondd tovább – kérte Edwyna komoran. Genevieve folytatta. Mikor befejezte, nagynénje szomorúan bólintott. – Mondd el neki! – tanácsolta. – Nem tehetem. Még azt hinné, hogy szövetkeztem Guyjal. – Akkor kellett volna szólnod, mikor megláttad Guyt a birtokán. – Talán – felelte fáradtan –, talán. De nem tudom, én… Genevieve-nek torkán akadt a szó, s tágra meredt szemmel nézett az ajtajára. A legkevésbé sem várta volna, hogy beszélgetésük tárgya ott magasodjon előtte, teljes életnagyságban. Egy pillanatig mereven állt, majd lassan Genevieve-re mosolygott. – Érted jöttem, szerelmem. Azért, hogy megmentselek. A lány hosszú másodpercekig nem volt képes megszólalni. Úgy látszik, az agya nagyon lassan tudott csak forogni. A torkához kapta a kezét. Hogy juthatott be ide a férfi? Roger de Treyne volt megbízva, hogy őrizze. Hová mehetett? Félelem és harag kezdett burjánzani a lányban. – Guy – mondta hűvösen –, mit csinálsz te itt? Nem tűnik úgy neked, hogy beszéltem Tristannal? Biztosan hallottál az esti rövid kirándulásomról a Towerbe? Edwyna halkan felkiáltott, s Genevieve megállapította, hogy a nagynénje sokkal hamarabb átlátja a dolgokat, mint ő. Tudja mit jelent az, ha Guy itt állhat Genevieve szobájában. – Nagyon sajnáltam – sóhajtotta Guy. – Ó, Genevieve, hogy mekkora nagy butaságot csináltál! De nem árultál el a férjednek, mert különben nem ment volna el nélküled. És nem várhattál volna itt rám.

238

– Én nem vártam rád, Guy – kiáltotta Genevieve, és felpattant. – Majdnem elvesztettem a fejem miattad! Guy gyorsan felé lépett, s bár a lány hátrálni kezdett, a férfi a karjaiba zárta. – Gyere, Genevieve. Indulnunk kell, most, azonnal! Fájó volt a szorítása, a lány egyre inkább pánikba esett. – Guy! Én nem akarok veled menni! Én Tristan felesége vagyok! Én… Abbahagyta, mert a férfi úgy megrázta, hogy alig kapott levegőt. – Guy! – Szeretlek, Genevieve! Akarlak… – Guy, a barátom voltál. És Axel barátja voltál. Soha nem szerettelek, nem feltételezhetted… Most a férfi nevetése állította meg. És az, hogy a tekintetéből rosszakarat sugárzott. – Genevieve, te vagy velem vagy, vagy pedig ellenem! Edenby az enyém volt… – Tessék? – csattant fel a lány, hátraszegezve a fejét. Guy nem volt gyenge ember. Jól forgatta a fegyvert, s a hatalma legalább olyan nagy volt, mint Tristané. Genevieve kétségbeesetten nézett Edwynára, aki csendben ült, ölében tartva Katherine-t, és megrázta a fejét. A lányba újabb félelem költözött. Megértette mit akart mondani a nagynénje. Azt, hogy legyen óvatos, mert ez az ember bántani fogja. És nemcsak őt. – Guy, soha nem volt szó arról, hogy a feleséged leszek… – Annyira, de annyira vártam, Genevieve. Éjszakákon át csak arra gondoltam, hogy milyen lenne itt élni. Feküdni az ágyon, s te előttem állsz, ledobod magadról a ruhádat, és felém jössz. – Guy, én ezt soha nem ígértem neked! Én szerettem Axelt! – Velem jössz, Genevieve? Nagyon akartam Edenbyt. És egy nap talán meg is szerzem. Írországban találkozunk majd más Yorkpártiakkal, és fellázadunk Henrik ellen. És akkor visszajövünk ide. Talán megengedik, hogy én vágjam le Tristan de la Tere fejét. – Ó, Guy, nem érted! Én szeretem, és nem akarok veled menni sehová! Menj gyorsan, mielőtt hazajön, mielőtt az őrök felfedeznek! Hallgass rám, én szeretem őt… Felsikított, mikor a férfi a padlóra lökte. Fel akart állni, de mielőtt összeszedte volna magát, a férfi már fölé magasodott, s őrült tekintettel nézett rá. – Velem jössz, ha önként nem, hát erővel. Te kis szajha, elegem van már a mesterkedéseidből! Kis ostoba! Nem Lancaster-párti lovagok ölték meg Axelt az ütközetben, hanem én! És én öltem meg Edgart is. – Ó, istenem – sápadt el a lány. A férfi arcán nyájas mosoly jelent meg. – És ölni fogok, újra és újra, Genevieve. Inkább megöllek, mint itt hagyjalak neki. De jobban szeretném, ha velem jönnél. Genevieve vett egy mély lélegzetet, és akkorát sikított, amekkorát csak tudott. Guy a lány oldalába rúgott. Edwyna ezt a pillanatot használta ki arra, hogy felpattanjon a székből, de még mielőtt elérhette volna az ajtót, egy idegen termett előtte, kivont tőrrel a kezében. Edwyna meghátrált, magához szorítva a kislányt. Reszkető ajkakkal fordult Guyhoz. – Hol… hol… – Á, a kis Anne. Remekül van. Bezárva egy szobába Maryvel, és egy másik szolgálóval együtt. – Sir Humprey? – Vérzik a földön – felelte utálkozva –, és az öreg Griswald… nos, ő talán még él. A többi szolgálót nem volt nehéz összegyűjteni. Legtöbbjük ott van a toronyszobában. És az a Treyne kölyök, ő harcolt, de azt hiszem, hogy elkaptuk hátulról, ugye, Filbert? – Igen, hátulról – vigyorgott az ajtóban álló ember. – Egy rakás katona van még a falakon kívül – mondta Genevieve fenyegetően, de ez Guyt nem nagyon zavarta.

239

– Elmegyünk, még mielőtt ideérnek. Edwyna, add ide azt a kölyköt. – Nem! – sikította, és megpróbált elmenekülni. Genevieve szédelegve bár, feltápászkodott, és úgy ugrott a férfira, mint egy nőstény tigris. Guy egy mozdulattal ledobta magáról, s a lány ismét elterült a földön. Filbert a hajánál fogva hátrafeszíttette Edwyna fejét, miközben Guy elvette tőle a gyereket. Genevieve ismét talpon volt, és már indult is volna a férfinak, de az néhány egyszerű szóval megállította. – Elvágom a torkát, Genevieve. És hidd el, hogy szíves örömest ölném meg az ő gyerekét. Bárcsak soha se lett volna a testedben. És most pedig nagyságos Genevieve, fogod a köpenyedet, és kisétálunk innen. Kedvesen megkéred majd az istállófiút, hogy hozza elő a lovadat. – Én rabként vagyok itt – vetette oda a lány, aki alig bírta elviselni a látványt, hogy Guy tartja a kezében ordító kislányát. Biztos, hogy megtenné azt, amivel fenyegetőzik. Soha nem gondolta volna, hogy ez az igazság. Hogy apját a saját embere ölte meg az ütközetben. És Axel. Egyikük sem hitte volna, hogy Guy egy őrült, lelkiismeretlen gyilkos. – Nem, milady, ettől nem kell félned. Idefelé jövet azt mondtam a fiúnak, te majd talán ki fogsz velem lovagolni. És ő csak mosolygott. Látod, kedvesem, a férjed nem törődött azzal, hogy minden szolgáját tájékoztassa a pillanatnyi eseményekről. Mit csinálhatna vajon? Talán sikíthatna az udvaron. – Megyek – jelentette ki –, csak add oda a gyermekemet Edwynának, és én… – Nem, milady. Magunkkal visszük a gyereket. És ha bármit is csinálsz, ami nem olyan kedves, mint a napsugár, akkor egy pillanat alatt elküldöm erről a nyomorult világról. – Te aljas patkány, te gonosz kígyó, te pokolfajzat – kiáltott hirtelen Edwyna nekitámadva a férfinak. De Guy egy ökölcsapással fogadta, amelytől nekidőlt az egyik ágytartó oszlopnak, s összecsuklott a padlón. Genevieve felkiáltott, és a nagynénjéhez szaladt, s rémülten letérdelt mellé. Megkönnyebbülten látta, hogy lélegzik. – Edwyna, kedves Edwyna… Guy azonban könyörtelenül megragadta a hajánál fogva, s felemelte. – Életben van… legyen ennyi elég. Vedd a köpenyedet és menjünk. A lány reszketve engedelmeskedett. Az ajtón kilépve újabb iszonyat várt rá. Roger de Treyne feküdt a padlón, és fejéből szivárgott a vér. De mintha még mozgott volna. – Gyerünk! – parancsolta Guy. Genevieve csodálkozott, hogy kislánya nem sír. Talán azért, mert érzi anyja közelségét, vagy azt, hogy most a csenden múlik az élete. Néhány pillanat múlva már kint voltak az udvaron. Az őr tisztelgett, ő pedig mosolygott. Matthew is készségesen előhozta a lovát. Hát senki nem látja, hogy mi történik? Még Tristan is azt fogja hinni, hogy önként ment el Guyjal! Azzal nyugtatta magát, hogy Edwyna majd elmondja neki az igazat. – Milady! – adta a fiú a kezébe lovának kantárját. A lány felült a hátára. Guy könnyedén nyeregbe pattant, fél kezével tartva Genevieve kislányát. A lány aggódva figyelte, nehogy véletlenül megbotoljon. Arra gondolt, hogy bármikor le is dobhatja a lovak patája közé. – Csak lovaglunk egy kicsit az erdőben – mondta Guy jókedvűen Mathewnek. – Igen, Sir Guy! – Akkor szaladj előre, és mondd meg, hogy nyissák ki a kapukat – dobott egy pénzérmét a fiú kezébe. – Igen, uram! – felelte a fiú készségesen, és különös mosollyal nézett Genevieve-re, majd a kapuhoz futott.

240

Guy megrántotta a gyeplőt, és már poroszkáltak is kifelé. Néhány pillanat múlva felgördült a vasrács, és kijutottak a várból. Guy megsarkantyúzta a lovát, és már vágtattak is. Katherine sírni kezdett, mert nem nagyon tetszhetett neki ez a száguldás. Genevieve igyekezett minél közelebb kerülni hozzá. – Kérlek, Guy, add ide nekem! Most már kint vagyunk, s nem kiálthatok segítségért. Kérlek, add ide a lányom! Guy ijesztő könnyedséggel nyújtotta felé. – Tessék! És hallgattasd el, de rögtön! Genevieve magához ölelte a gyermekét. Guy kivette a kezéből a kantárt, és a sajátjához fogta. Így nem mehettek el tőle. Katherine továbbra sem hagyta abba a sírást. – Hallgattasd már el! – parancsolta Guy. – Éhes! – Akkor etesd meg! – Nem fogom megetetni előtted! Meg kell állnunk valahol… Guy felnevetett. – Jobban teszed, ha menet közben eteted meg. Nem állunk meg, amíg elég messzire nem értünk. – Tristan utánunk jön. – Tristan elég elfoglalt lesz – mosolygott rá kedvesen a férfi, de valami gonosz kárörvendés bujkált a hangjában. A hátuk mögé mutatott. Genevieve elképedve nézte a füstöt. – A vár! Hiszen… – Ég – mondta és ismét nevetni kezdett. – Mondtam neked Genevieve, ha nem kaphatom meg, amit akarok, akkor azt másnak sem engedem át – nézett rá kegyetlen és gonosz mosollyal az arcán –, inkább lerombolom. – Megölted őket! – szörnyedt el a lány – Mindenkit, akit bezártál… – Lehet, hogy megmenekült néhány. Imádkozz értük, Genevieve, és lovagolj! Matthew látta, hogy mi történik. Lady Genevieve mosolygott, de látszott, hogy inkább bármelyik pillanatban könnyekre fakadt volna. Igen, Sir Guy korábban is járt már Edenbyben, a király követeként, de azért látszott, hogy nincs minden rendben. Már csak azért is, mert hogy bízhatta, Lady Genevieve a kislányát, egy idegen lovagra. Nem sokáig gondolkodott, hanem rohant a nagyterembe. Sir Humpreyt pillantotta meg, aki nyögdécselve feküdt a földön, és a konyhából is furcsa zajok jöttek. És füst. Matthew kirohant az udvarra, és segítségért kiáltott. Néhány katona jött elő a helyéről. Roger de Treyne támolyogva lépett ki az udvarra, s majdnem beleütközött Matthewba. – Uram, tűz van! A lovagnak nem kellett többet mondania. Roger ékes átkozódás közepette megrázta magát, és Genevieve szobája felé indult. Matthew pedig a toronyszoba felé futott. A függönyök már leégtek, s az ágynemű is tüzet fogott. És Lady Edwyna feküdt az ágy lábánál. Roger letérdelt mellé, s a karjába véve kivitte az égő szobából, éppen akkor értek ki, mikor a mennyezet nagy robajjal leszakadt. Nem állt meg, csak már az udvaron. Zilálva és levegőért kapkodva tette le a földre. Edwyna kinyitotta a szemét, s még alig tért magához, mikor felkiáltott. – Anne! A lányom. Ó Istenem, Roger… – Milady, milady, a kicsi jól van – vezette hozzájuk Matthew Maryt, aki ölében fogta a kislányt. Edwyna zokogva ölelte magához gyermekét, majd hirtelen Rogerre nézett. – Genevieve! Magával vitte Genevieve-t. Értesítenünk kell Tristant és Jont… – Megyek – jelentette ki Roger elszánta.

241

– Várj! – kiáltott utána Edwyna. – Lehet, hogy neked nem hinne, de nekem hinnie kell! A férfi zavartan nézett rá. – Azt, hogy nem önszántából ment vele – magyarázta a nő, s Roger bólintott. – Hozom a lovakat! – mondta Matthew. Edwyna már teljesen magához tért, s kiadott néhány parancsot Marynek, hogy vigyázzon Annie-re és győződjenek meg róla, hogy mindenkit kihoztak-e az épületből. Majd Matthew segítségével nyeregbe szállt. Nem volt jó. Pedig már annyit ivott, hogy a csillagokat látta fényes nappal, de még mindig nem felejtette el, amit el akart. Nevetett és szórakozott, jókedvűen viccelődött az emberekkel, de mindez nem csillapította s szívét emésztő tüzet. Csak egyetlen orvosság volt rá: Genevieve… Kiitta a korsóját, és felállt. Néhány pénzérmét dobott az asztalra. Jon csodálkozva nézett rá. – Menjünk haza. Jon követte a barátját. Nem tudta, hogy mi okozta nála ezt a hirtelen hangulatváltozást, de ő sem bánta, hogy indulnak. Megköszönték a vendéglátást, elköszöntek a többiektől, s indultak kifelé. De még mielőtt elérhették volna az ajtót, Edwyna rontott be rajta. Jon megdöbbenten látta, hogy felesége arca feldúlt, és maszatos. Kedélyes ittassága egy pillanat alatt szertefoszlott. – Edwyna, Istenem! Roger! Mit jelentsen ez? – kérdezte riadtan. – Az ég szerelmére, mi történt? – horkant fel Tristan. Edwyna gyorsan és zaklatottan hadarni kezdte a történteket. – Sir Guy. Magával vitte Genevieve-t és Katherine-t. Felgyújtotta a nagytermet, de ez most nem érdekes – látva Tristan arckifejezését, még ingerültebb lett –, az ég áldjon meg, ez nem terv volt, és nem összeesküvés! Guy lopta el a papírokat, és Genevieve visszaszerezte tőle, hogy te ne öld meg Guyt, vagy juttasd a Towerbe. És még valami. Az az ember őrült, teljesen őrült. Genevieve apját és Axelt is ő ölte meg az ütközetben. És most ő következik és… – csuklott el a hangja –, és a kislány. Néhányan már utánuk mentek, de ő jól ismeri a terepet. Tristan, meg kell találnod, mert bántani fogja. Ő pedig küzd majd ellene, hiszen tudod, hogy milyen. És akkor biztos megöli vagy őt, vagy a gyereket. És nem lenne szabad lovagolnia sem, mert könnyen elvesztheti a másikat… – Mikor történt? Hány ember van vele? – mennydörögte Tristan. – Még egy órája sincs. És csak egyetlen ember. Filbertnek szólította. – Filbert – ordított fel Tristan féktelen dühvel –, az az ember Bedfordban szolgált. Istenemre, hogy megölöm! Megölöm, ha bármi baja is lesz neki, vagy Katherine-nek… Nem fejezte be a gondolatot. Elemi dühvel rohant ki az ajtón, s egy pillanat múlva már lova nyergében volt. A pokol tüze égett a szemében. Roger és Jon összenéztek, majd követték urukat. De nem tudták utolérni a lóhalálban vágtató Tristant. Egy kiáltás hasított bele a levegőbe. Egy vérfagyasztó és rettenetes harci üvöltés, amely sokkal ősibb volt bármilyen lancasteri vagy yorki harci kiáltásnál.

242

Huszonhatodik fejezet Genevieve szerette volna, ha nem ennyire közel haladnak a parthoz. Az ösvényt, melyet választottak sűrű növényzet borította, s így sokkal veszélyesebb volt az út. Ismerte ezt a területet, mint a tenyerét, akárcsak Guy, de ez most nem sokat segített rajta. Félő volt, hogy egy rossz lépés vagy botlás, és mindnyájan lezuhannak a meredek sziklaparton. Az éles kövek, mint megannyi kés meredezett feléjük. Bár már erősen sötétedett, Guy tovább erőltette a lovaglást észak felé. Genevieve minden kétségbeesése és kimerültsége ellenére, csak Katherine-re tudott gondolni, aki édesdeden aludt az ölében, nem véve tudomást a körülötte zajló küzdelemről. Filbert mögöttük haladt. Az út erősen emelkedett, s Guy lova hirtelen visszacsúszott. Genevieve az ajkába harapott, s teljes szívéből azt kívánta, bárcsak a nyakát törné a férfi. De nem így történt. Guy mosolygott, mintha kitalálta volna Genevieve gondolatát. – Tarts még ki, szerelmem, nemsokára megállunk. A lány nem válaszolt. – Ott fent a tetőn – folytatta a férfi –, van egy barlangcsoport. Akár napokra is eltévedhet benne az ember. Genevieve tudta, hol vannak. Kislány korában ördögárkoknak nevezték ezt a helyet. Minden történelmi korban a lázadók menedékének számított. A kelták ide menekültek a rómaiak elől. Csakúgy mint az angolok a szászok elől, és a szászok a normannok elől. Hirtelen lehajtotta a fejét. Hiszen ez némi esélyt jelent a számára. Elfelejtette volna, hogy ő Llewellyn, aki legalább annyira jól ismeri ezt a helyet, mint ő? Az első adandó alkalommal meg kell szöknie! Hinnie kellett benne, mert különben megőrült volna. Bárcsak tudná, hogy Edwynának, Anne-nek és a többieknek sikerült-e megmenekülnie a tűztől. Vagy hogy Tristan a nyomukban van-e már. Mikor elérték az első barlangot, Guy leszállt a nyeregből. Letelepedtek. A hely már elő volt készítve. A falakra fáklyákat erősítettek, csak meg kellett gyújtani őket. Guy látható alapossággal tervezett meg mindent. A férfi Genevieve-re nézett. – Őrszem, ez itt a bejárat – mondta Filbertnek, de nem vette le közben a szemét a lányról –, és ne zavarj minket. Filbert kiment a barlang elé. Guy pedig elmosolyodott. – Nos, mit szólsz a mi kis szerelmi fészkünkhöz, milady? – Te beteg vagy, Guy. – Nem, kifejezetten egészségesnek érzem magam. És férfinak. Mindjárt megtapasztalod, mennyire. Megérintette a vállát. Genevieve nem tudott védekezni ellene, anélkül hogy ne ébressze fel Katherine-t. Ezért nyugodtan letette kislányát a földre, miközben a férfi átölelte a derekát. Hirtelen gyengeség vett rajta erőt. Úgy tűnt, itt a vég, hiszen ha erőszakoskodik vele, akkor le fog ugrani a szikláról. Más egyebet úgysem tehet. De aztán mégis arra gondolt, hogy nem adhatja fel ilyen könnyen. – Vedd le rólam a kezed! – parancsolta határozottan. Guy felnevetett, de elengedte. – Genevieve, nagyon pökhendi vagy! Ez nagyon csábító, sőt egyenesen elbűvölő, és… nemsokára úgyis megváltozik.

243

A férfi a lovához ment, és kinyitotta a nyeregtáskáját. A lány meglepődve állapította meg, hogy Guy úgy készült, mintha csak egy szerelmes piknikre jöttek volna. Bor, kenyér, sajt és egyéb ennivalók kerültek elő, melyeket egy tűz mellé terített ruhára pakolt. Aztán letelepedett mellé, s intett Genevieve-nek, hogy csatlakozzon hozzá. A lány nem engedelmeskedett, hanem a gyermekét igazgatta. – Hagyd már azt a kölyköt, Genevieve, és ülj ide mellém. Genevieve néhány keresetlen szóval válaszolt, hogy mit csináljon a férfi magával. Guy elvigyorodott, s azt felelte, hogy szándékában áll megtenni, amit javasolt, csak őt is szeretné bevonni a dologba. – Hogy neked milyen piszkos egy nyelved van, milady! Ilyen szavakat suttogsz a Lancaster lovagodnak is a szenvedély hullámain? Megtanított azokra a szavakra, amivel fokozhatod közben a lendületét? Genevieve hűvösen nézett a férfira, aki nevetve állt fel a tűztől. Önkéntelenül hátrébb lépett. – Most, Genevieve. Amíg alszik és nem csap zajt. Tegyél rá egy takarót, is intézd el, hogy aludjon, mert ha felsír, mikor nem akarom, hogy megzavarjanak, akkor majd én gondoskodom róla, hogy csendben maradjon. Genevieve elfordult tőle, ne lássa meg a szemében a rémületet. Megfogta a takarót, majd olyan messzire vitte Katherine-t a férfitól, amennyire csak lehetett. Belebámult a sötét éjszakába. Talán ez az egyetlen esélye. Magához szorítja a kislányát, és futásnak ered. De ha elkapja, akkor biztos, hogy megöli Katherine-t. Lesz még jobb lehetőség, gondolta. Látta, hogy a férfi egy tőrt hord a csuklójára erősítve. Ha el tudná terelni a figyelmét néhány percig, akkor kiránthatná onnan, és egy pillanatig sem habozna, hogy elvágja vele a torkát. Visszament a férfihoz, és leült mellé. Guy bort adott neki, amiből kortyolgatott. Majd kenyeret nyújtott oda, s azt is elfogadta. Úgy viselkedett, mint aki feladja az értelmetlen küzdelmet. A férfi elégedett mosollyal nézte. – Tudod, Genevieve, mi következik, ha befejeztük az evést? A lány csendben maradt. Guy a könyökére támaszkodva figyelte az arcát. Genevieve gyomra forogni kezdett. A férfi vagy beteg, vagy kegyetlen, vagy hataloméhes, vagy mindhárom együtt, egyre megy. Ő ölte meg az apját. A csata hevében nem az ellenséget gyilkolta, hanem a legjobb barátját. – Tudod, Genevieve? – kérdezte lágyan, és ujjával megsimogatta a lány arcát. – Meg fogsz erőszakolni – felelte megvetően. – Ó, nem, Genevieve. Nem, nem, nem. Te fogsz hozzám jönni, szerelmem. Valóra váltod az álmom ebben a barlangban. Ott fogsz állni és mosolyogva nézel le rám. Úgy, ahogy őrá is néztél. Aztán lassan és csábosan leveszed a ruhádat, s ledobod magad mellé. Aztán fölém hajolsz, hogy a hajad cirógassa a testem. – Te beteg vagy! Halkan felkuncogott. – Meg fogod tenni. Mert ha nem, akkor nyársra húzom Katherine-t a szívén keresztül. Genevieve elfordult tőle, hogy ne lássa, mennyire elöntötte a kétségbeesés. És ő még szenvedett emiatt az ember miatt! Ahelyett, hogy hagyta volna megölni! Mennyire szeretné most vérbefagyva látni. – Te ölted meg az apámat – suttogta. – Ez nem zavart téged, mikor még azt hitted, hogy Tristan ölte meg. Elég hamar elhitetted vele, milady, hogy minden csepp vér az ő lelkén szárad. – De az ütközet volt, és nem gyilkosság – kiáltotta, s gyorsan lehajtotta a fejét, hogy elrejtse belső küzdelmét. El kell terelni valahogy a figyelmét, hogy megszerezze a kést. De

244

ehhez az kell, hogy közeledjen felé a férfi, aki viszont éppen az ellenkezőjére akarja kényszeríteni. A szíve hevesen vert. Lehunyta a szemét és egy nagyot nyelt. Majd ismét a férfira nézett, s úgy tett, mint aki visszafojtja feltörő nevetését. Guy szeme tágra meredt. – Nevetsz, milady? Örülök, hogy ilyen jó kedved van. – A sors furcsa játékaira gondoltam, Guy. Szellem kísért Bedford Heathen, és az a szellem most itt van, messzire tőle. Soha nem gondoltam volna. – Óvatosan közelebb hajolt hozzá. – Guy, apám mikor haldoklott, azt mondta nekem, hogy soha ne adjam meg magam. Aztán te előjössz azzal a tervvel, hogy öljük meg Tristant és az embereit. Majd nagylelkűen megkéred a kezem! Elmégy az ütközetbe, mint egy igaz lovag, de mihelyt látod, hogy Richard ügyei rosszul állnak, rögtön átpártolsz a másik oldalra. Milyen keserű élmény lehetett megtudni, hogy várat közben mégis elfoglalták. Te igazi kaméleon vagy, aki úgy változtatja a színét, ahogy azt a környezete megkívánja! Közel volt hozzá. Nagyon közel. És a szemébe néz. Most! Kirántotta a kést a helyéről. Mindketten felpattantak. Guy egy pillanatig mereven nézte a lányt, óvatos tisztelettel. – Tedd le, Genevieve. – Nem, ha megmozdulsz, én… – Genevieve… – nézett el a férfi a lány válla felett, és már mosolygott. Genevieve kezdett pánikba esni, ennek láttán. – Fordulj meg, milady – javasolta. – Ne mozdulj! – sziszegte. Gyorsan megfordult. Filbert állt mosolyogva Katherine felett, és egy kés csillogott a kezében. – Ó – sóhajtotta a lány. Guy kihasználta az alkalmat, és megragadta Genevieve csuklóját. A lány dulakodni kezdett vele, de Guy egy nagyot rántott a kezén, s a kés kirepült belőle. A férfi a falhoz szorította a lányt. – Ez az utolsó esélyed, Genevieve. Még egy mozdulat, és Filbert megöli a lányod. – Nem! – kiáltotta a lány remegve. Guy elmosolyodott, s a fejével intett Filbertnek, hogy elmehet. – Na te kis szajha, most pedig azt csinálod, amit én akarok. De ajánlom, hogy jól csináld! A földre taszította a lányt. – Most, máris, Genevieve. Vagy ha az segít, akkor a szemed láttára ölöm meg. Lassan, hadd sikítson! Őrült lennél, ha ezt választanád. Utána pedig hagynám, hogy lassan meghalj te is. – Elég! – kiáltotta Genevieve. Már valóban az őrület határán volt. Felállt, leoldotta magáról a köpenyt, s a földre dobta. Majd ott állt remegve, mint aki moccanni sem bír. – Most! – Gyűlöllek! – Meg fog halni. – Nem! – kiáltotta, és levette a cipőjét. Lassan, hogy húzza az időt. – Hányingerem van tőled! – mondta közben. – Javaslom, tartsd vissza, milady. Kilépett a nadrágjából. A lassúság valószínűleg tetszett a férfinak, mert szemei ördögi fénnyel ragyogva tapadtak rá. A kislánya felé fordult, hogy még egyszer lássa, mielőtt elemészti a pokol tüze. Hirtelen jéggé dermedt. Katherine nem volt ott. Mintha elnyelte volna a sötétség. – Átkozott szajha! – tört rá Guy, megragadva a vállát. Genevieve felsikított, vadul és kétségbeesetten.

245

Aztán egy félelmetes ordítás hallatszott, Tristan bukkant elő a sötétből, s Guyra vetette magát. Elterültek a földön. Genevieve felkiáltott, félve, hogy Filbert hátbatámadja Tristant. De senki nem avatkozott a küzdelembe. Tristan Guy nyakát szorongatta. A lány észrevette, hogy Guy keze mindjárt eléri földön heverő tőrét. – Tristan! – sikította. – A tőr! Guy elérte, és vadul ellenfele felé vágott, aki még idejében hátraugrott, így csak a derekát sértette meg a penge. Mindketten talpon teremtek. Guy a kést markolászta, de nem lendült támadásba. Tapasztalt harcos volt, tudta, nem nyerhet. Hátrálni kezdett, s közben megragadta Genevieve csuklóját, majd magához rántva a lányt, a torkához szorította a kést. – Maradj ott, De la Tere. – Tristan! – kiáltotta Genevieve. – Fogd Katherine-t! – Vissza! – parancsolta Guy, miközben kifelé vonszolta Genevieve-t a barlangból. Mikor kiértek a szabad ég alá, majdnem elbotlottak Filbert holttestében. Tristan követte őket. Már majdnem a szikla szélénél jártak. Genevieve arra gondolt, mindhárman a mélybe zuhanva fogják végezni. – Engedd el! – kiáltotta Tristan. – Gyere, velem küzdj meg – Vissza! Genevieve hallotta a hullámok hangját alattuk. – Tűnj el innen, Tristan, különben ledobom a szikláról, esküszöm. Adj egy lovat, és akkor csak őt viszem magammal. A gyereket visszakaphatod. Te nem akarod Genevieve-t. Nincs rá szükséged. Ő az enyém, De la Tere! Nem látod? Mindig is az enyém volt… – Hajolj le, Genevieve! – kiáltotta Tristan. Genevieve egy pillanatra megdermedt. Nem értette, hogy mi ez a fütyülés a levegőben. Tristan látszólag nem mozdult. Pedig Tristan mozgott. Gyorsan és fürgén. Előhúzta a lábszárához erősített tőrt, és elhajította. A penge Guy vállába fúródott. A lány hallotta a kiáltását, s könyökével a férfi bordái közé ütött. Guy nem engedte el, a másik kezével megragadta a kés markolatát, de egyensúlyát vesztve a földre zuhantak. A szakadék ijesztően közel volt hozzájuk. – Genevieve! – kiáltotta Tristan, s a lány hallotta rohanó lépteit. Guy ujjai még mindig görcsösen szorongatták, s csak akkor engedték el, mikor Tristan ellenfelére vetette magát. Végre kiszabadult. Látta, amint egyre közelebb gurulnak a szikla széléhez, s a lábaik már túl is lógnak rajta… Egy hosszú, éles halálkiáltás hasított bele a levegőbe. És ebben a rettenetes sötétségben Genevieve is sikítani kezdett. Látta, hogy a test rongylabdaként vetődik a fehér sziklákon, majd távoli csobbanással megérkezik a tengerbe. Genevieve addig sikított, míg gyengéd karok át nem ölelték, és el nem vitték onnan, a halál sziklájáról. – Tristan! – suttogta, s megsimogatta az arcát. A férfi magához ölelte, de Genevieve hirtelen mozdulatlanná dermedt. – Katherine! – suttogta ijedten. – A barlangban van, szerelmem, Jonnal, biztonságban. – Hogy van… – Edwyna sincs messzire innen. Nem mertem megkockáztatni, hogy a keskeny ösvényen támadjam meg Guyt. Jon, Roger, Edwyna és én feljöttünk ide. A nagynénéd ismeri a barlangokat, és leírta nekem őket. Nem kapkodhattuk el a rajtaütést. Főleg amíg Katherine is ott volt. – Azt hittem, meghalok, mikor láttam, hogy eltűnt. – Láttam az arcodat. Nem hagyhattam, hogy sokat gondolkozz.

246

– Ó, Tristan! Odasétáltak a barlang bejáratához. A lány remegni kezdett a karjaiban, s egyszerre mindent el akart mondani. – Tristan, én nem… Guy hazudott! Én nem tudtam, Tristan! Ő ölte meg az apámat! És ő ölte meg Axelt is. Ő ölte meg őket, és mi mind azt hittük, hogy az ütközetben estek el. Ő ölte meg, és esküdött, hogy a barátom lesz. Ó, Tristan, esküszöm, hogy pusztán becsületből védtem annyira, hiszen… – Tudom – szakította félbe a férfi, csendesen. – Tudod? – Ostoba bolond voltam, szerelmem. Nem mertem bízni benned. Meg tudsz nekem bocsátani? Könnyek szöktek Genevieve szemébe. – Megbocsátani? De hát én nem figyelmeztettelek Bedford Heathben, hogy készül valamire. – Ne is beszéljünk róla, szerelmem – mosolyodott el Tristan, és megcsókolta a lány homlokát –, ez a haj, ez az arc, ez a hang, és ez a lélek. A kincsem, a szerelmem és az életem. A hangja gyengéddé vált, ahogy magához ölelte a feleségét. – De a halál olyan közeljárt hozzám, hogy hálát kell adnunk a mindenhatónak, amiért ismét lehetőséget adott az életre és a szerelemre. – Ó, Tristan… – Bocsánat, de azt hiszem, ez még várhat! Mindketten Jon felé fordultak, aki Katherine-nel a karjában állt mellettük. – Katherine! – kiáltott fel Genevieve, és kislány felé nyújtotta kezét. – Mintha egy kicsit… nedves lenne – jegyezte meg Jon. – Ó, édes, pici, aranyos szerelmem. Genevieve könnyei a babára hullottak, s Tristan védelmezően átkarolta őket. Jon javasolta, hogy induljanak, mert Edwyna és Roger már nagyon izgulhatnak. Azt is mondta, hogy égessék el Guy szolgájának tetemét. Már reggel volt, mire visszaértek Edenbybe, s megpillantották a várat. – Ez leégett – sóhajtotta Genevieve –, de mindenki túlélte. Szerencsések voltunk, szerelmem. – Igen, szerencsések voltunk – helyeselt Tristan –, de mihez kezdjek most? Nincsenek falak, amelyek közé bezárhatnám az én tévelygő, vadrózsa feleségem! – Otthon – szólalt meg Genevieve, nem törődve azzal, hogy ez most nem más, mint hamu és por. Edenby sokkal több ennél. A vad, fenséges tenger, a sziklák, az emberek. Most pedig már város. Ez a jövőjük. – Újjá kell építenünk. – Igen. – És kibővíteni. És Tristan, nekem annyira tetszett Bedford Heath. Nem lehetnének nekünk is olyan szép, nagy ablakaink? – Amit csak akarsz, szerelmem. – És azok a csodálatos szőnyegek, különösen a gyerekszobában. És csodálatos, meleg vendégszobák, hogy tudósok jöhessenek hozzánk a világ minden tájáról. És zenészek! És… – Egy iskolát? – Igen! Annie-nek mást is kellene tanulnia a kézimunkán kívül. És Katherine nagyon intelligens lány lesz, ebben biztos vagyok. És Jonnak és Edwynának talán kisfiúk születik, és… – És? – ölelte át Tristan felesége derekát. Genevieve mosolygott, majd felnevetett. – Te gazfickó! Már tudod. – Hát Edwyna kikottyantott valamit.

247

– Lehet hogy nekünk is kisfiunk születik – sóhajtotta Genevieve. – Igen – felelte Tristan, majd a feleségéhez hajolt, és megcsókolta. Egymást átkarolva álmodoztak tovább. Igen, a vár kiégett, de a falak állnak, magasan és büszkén, mint mindig. A levegő tiszta és az ég kék az új város felett. – Tristan, nézd, hogy ragyog a nap a mellvéden. Annyira boldog vagyok! – Igen, kedvesem. Itt a boldogság és a vidámság ideje. Lancaster piros rózsája összefonódik York fehér rózsájával. Anglia egységes immár, s a mi házunk is egyesült. – Komolyan gondolod – sóhajtotta Genevieve –, hogy a háborúk csakugyan véget értek? – A miénk mindenképpen – felelte lágyan. Genevieve elégedetten elmosolyodott. – Igen, te Lancaster lord! Akkor ez a fehér rózsa örökre lehullajtja töviseit! Mikor áthaladtak a kapun, Tristan Genevieve fülébe súgta. – Gyere, kedvesem, hiszen nincs ágyunk, amelyre lefekhetnénk ma éjszaka. Feküdjünk a rózsák közé, és törjük le a töviseket örökre. A nap magasan járt Edenby sziklái fölött, s az ég életre kelt aranyló és karmazsinvörös sugaraitól, hirdetvén egy új nap dicsőséges kezdetét.

248