HEATHER GRAHAM. Derengő hajnal

HEATHER GRAHAM

Derengő hajnal

Heather Graham – A New York Times szerint a legjobb bestselleríró – remekül ötvözi a nagy szenvedélyeket a lélegzetelállító kalandokkal történetében, melynek cselekménye Skócia viharos múltjában játszódik. A szőke és meseszép Lady Eleanor, Clarin úrnője – a családi vagyon egyetlen örököse - hogy elkerülje azt, hogy I. Edward válasszon neki férjet, tengerre száll, és Franciaországba tart; ott várja őt apja barátja, egy idős francia nemes. Kedves és áldozatkész, feleségeként biztonságban lesz… A vad felföldi lázadó, Brendan Graham azonban foglyul ejti őt…s valóra váltja legtitkosabb vágyait. Eleanor csapdába kerül, sötét erők törnek a vesztére: a gyilkosság súlyos gyanújával kell szembenéznie. Csak egyvalaki mentheti meg a szenvedés és a halálos ítélet elől. Élete attól a férfitól függ, aki habár legádázabb ellensége…elrabolta a szívét.

Eredeti cím: Seize The Dawn Copyright © Heather Graham Pozzessere, 2001 Hungarian edition and translation Copyright © 2002 by Hajja & Sons Ltd. All rights reserved! Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. 4017 Debrecen, Pf.: 32 E-mail: [email protected] www.hajja.hu Felelős kiadó: Hajja Attila Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Fordította: Jászberényi István Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN 963 9329 49 5

Prológus Falkirk, Skócia 1298. július 22. A háborúnak van egyfajta szépsége. A nyílvesszők látványa lenyűgöző. Hirtelen jelentek meg a ragyogó nyári égbolton… Lélegzetelállítóan röppentek a magasba, fordultak vissza, majd hullottak alá egyfajta kecsességgel, nyílzápor formájában a földre. Sikoltó, süvöltő zúgásuk mindent elnyomott. Karöltve a hangokkal, melyek követték… Brendan kiáltásokat hallott; azok a skótok, akik az angolok mesterlövészeit ülepüket mutogatva gúnyolták, túl későn vették észre, hogy a kecsesség és a szépség épp olyan halálos, akárcsak az emberi ostobaság. Nyílvesszők fúródtak húsba, ontottak vért, törtek csontot. Emberek ordítottak fel, tántorodtak meg, zuhantak a földre, ki sebesülten, ki holtan. Lovak nyerítettek fel élesen, állatok és harcosok haltak, s a lovasok, kik nem ütötték meg magukat, átkozódtak, miközben lovaik utolsót nyerítve felbuktak. A gyalogosok szétrebbentek; a lovasság összeomlani látszott; a parancsnokok kiabáltak. – Abbahagyni, ostobák! És takarjátok el az ülepeteket! – kiáltott John Graham, Brendan rokona, hatalmas fekete ménjének hátáról. Nyerésre álltak. Vezetőjük, William Wallace tudta, hol válassza meg az ütközet helyét. Annak ellenére, hogy Edward nagyszámú gyalogos és lovas fölött rendelkezett – utóbbiakból tizenkétezer, előbbiekből huszonötezer –, William a Callander-erdő oldalából szándékozott támadást indítani. Innen egy sebesen folyó patak tört elő, ami a Glen Village-ből érkező csermelybe torkollott, és így a terület, melyen az angoloknak át kell kelniük, kis kiterjedésű, de vizenyős, sáros, mondhatni, ingoványos, embert s lovat egyaránt próbára tesz. Ma az angolok támadtak. Sárosan gyülekeztek. A skótok szétszóródni látszottak. 4

– Abbahagyni! – kiáltott John ismét. Brendan látta, amint hitetlenkedve csóválja a fejét és azon csodálkozik, vajon miféle bolond meggyőződés inspirálhatta az ostobaságnak ezt a színjátékát. Igen! Vajon nem látták a nyilakat? Úgy gondolták, dacolhatnak az angolok gyilkos zárótüzével – ezért életükkel fizettek. A fő támadás pedig még el sem kezdődött. A kiáltásokkal egy időben csilingelést is hallott, a gazdagok díszes lószerszámainak hangját. Az ő deres hátasa, Achilles is türelmetlenül dobbantott a lábával, miközben orrlyukain párás leheletének felhője távozott. A nyílzápor egyre sűrűsödött. Emberek zuhantak a földre holtan. Edward, Anglia királya nem bolond, és bizonyosan nem gyáva, s mindazok, akik annak nézték, alaposan ráfizettek. Az angol király annak idején könyörtelenül lerohanta a walesieket – így tett szert nagy tudású íjászaira. Hozott magával olyan katonákat is, akik a számszeríj kezelésében mutattak tehetséget: flamandokat, németeket, zsoldosokat – néhányat még a franciák közül is, akikkel pedig állandóan hadban állt. Mi több, skótok is tartanak vele. Skótok, akik félnek attól a Wallace-tól, aki őrzőjük, védelmezőjük, önmaga kegyelméből a Skótok Kalapácsa, kit Anglia Plantagenet-házi királyának seregei eleddig nem tudtak feltartóztatni. Skótok, akik talán most átálltak. Az angolok íjászait lovasaik követték. A skót lovasok szétszóródtak. A közelharc egyre közelebb dúlt. A skótok szakavatott kézzel kezelték a schiltronokokat – ember alkotta, dárdakötegekből készült akadályokat –, melyek igen hatásos fegyvernek bizonyultak az angol lovasság ellen. Most azonban ők is kudarcot vallanak. Brendan lováról leszállva egy edzett öreg harcoshoz siet, kinek combjából nyílvessző áll ki. Nem tudja kihúzni a vesszőt; s az el is vérezhet itt, a harcmezőn. – Törd el! – parancsolja az öreg. – Nem tudom, MacCaffery… – Pedig el fogod, fiam, el fogod – a sűrű ősz szemöldök és hajzat alól, melyek teljesen összenőttek és határaik nem elkülöníthetőek, mélyen ülő kék szemek néztek rá. – MacCaffery… – Gyenge vagy hozzá, fiam? 5

MacCaffery szándékosan gúnyolódott. No igen, a gúnyolódással célt is ért. Fogcsikorgatva elpattintotta a nyílvesszőt, majd vászoningével bekötözte sebét. – Bolond – vádolta az idősebbet. – Az – mondta MacCaffery kedvesen. Az öreg meg se rezzent, jajszó nem hagyta el ajkait. – Kötözni való bolond. És így fogok meghalni, fiam. Így meghalni… Az öreg is érezte vajon? Furcsa érzés, nem is félelem, inkább egyfajta zaklatottság szorongató érzése. Nem lett volna szabad harcolniuk azon a napon! Sok altiszt mondta. Nem lett volna szabad harcolniuk. Északon kellett volna folytatniuk küzdelmüket. Feldúlt, kifosztott országot hagytak maguk mögött; ha hagyták volna az angol sereget előrenyomulni, kiéheztethették volna őket! Már csaknem egy éve, hogy Stirling Bridge-nél Skócia hadereje, Skócia igazi hadserege – gazdagok, szegények, földművesek, élelmiszerszállítók – nézett szembe Anglia erőivel, és ott ő diadalmaskodott. Azon a jeles napon Skócia elnyerte szabadságát. Észak hatalmas bárója, Andrew de Moray a harcban halálos sebet kapott, röviddel a csata után elhunyt. Azonban Sir William Wallace, a küzdelem nagy túlélője, az utolsó pillanatig életben tartotta nevét a hivatalos kapcsolatokban. Wallace királyként uralkodott. Oly nagy hatalomra tett szert, hogy a vérontást kiterjesztette Angliára, lerombolta Yorkot, és követőinek valami hihetetlenül értékeset adott cserébe: a büszkeséget. Büszkeség. A büszkeség most őrültségbe csapott át. – Vigyázz! – kiáltott az öreg MacCaffery. Brendan megfordult, épp jókor. Egy a York-ház színeit viselő páncélos lovas rontott rá. Brendan minden erejét beleadta kardjának szúró mozdulatába s egyenesen a torok tájékára célzott. Ellenfele megtántorodott, kiszakadván térből és időből, a nyakához kapott. Ujjai között vörösség szivárgott keresztül. Majd a sárba rogyott. Azonban mögötte újabb érkezett lendületes vágtában az ingoványos talaj ellenére, s Brendan felkészült a fogadására. Először, Hawk’s Cairnnél, hol tudás és tapasztalat nélkül csatázott, megtanulta gyűlölni az ellenséget, s életben maradt, mert holtnak hitték. Nagyon távolinak tűnik most mindez. 6

Megtanulta. Az idő neki dolgozott, erőre, Ítélőképességre – és persze jól képzett hadseregre – tett szert. Most a tudatára ébredt. Itt meg fog tanulni veszítem. Sohasem nyugodott volna bele. Akárcsak az öreg MacCaffery, ki bár sebet kapott, talpra állt, s bár erősen vérzett, folytatta a küzdelmet. Felemelte kardját, majd lesújtott, felemelte, majd lesújtott, felemelte… Újra és újra. A talaj vérben ázott a talpa alatt. Brendan kiáltást hallott és hátrafordult. Vérrokona elbukott. John Graham a földön feküdt, nyergéből kiütve. Emberei köréje sereglettek, próbálták kiszakítani az őket lerohanó, a skótok sorait tizedelő katonák rohamában. – Eredj, segíts neki! Fedezlek hátulról! – ordította MacCaffery. No igen, az öreg bár harcias ember, ám félig, ha nem is teljesen süket; pillanatnyilag más nem fedezhette. Így hát Brendan futott, aztán mikor felemelték Johnt, látta a sebet a torkán és hallotta a tüdejéből előtörő halálhörgést, térdre rogyott. – Az Isten szerelmére, John. – Érte nyúlt, hogy felemelje, de ekkor John a mellére helyezte vérborította kezét. – Brendan, menj, vidd ezeket az embereket itt! Az imént vitték el magukkal Wallace-t. Menj utánuk. – Nem hagylak itt! – ellenkezett. – Elviszlek ebből az ingoványból az erdőbe. – Brendan, én meghalok és neked most nem egy hulla megmentésével kell foglalkoznod. – John… – Skóciáért, Brendan! Menj! Ez a csata elveszett, s még sok minden elveszett! De a remény nem veszett el és a szabadság tovább él szívedben! Eredj! John keményen megragadta a kezét. A szorítás gyengült, majd egyszer csak megszűnt. Brendan, fogait összeszorítva felemelkedett. Körülnézett. Holtak borították a harcmezőt. Az öreg MacCaffery megbicsaklott; végül ő is elesett. Szabad emberként halt meg, szembeszállva a végzettel. Az angolok tovább özönlöttek. Lovasok százai. Egyre több és több. Akkor is, ha lovaik meg-megcsúsztak a sárban, a vérben s a holtak tetemein. Egy harcos leszállt lováról és feléje 7

indult. Brendan kiáltást hallatott, a skótok csatakiáltását; kiáltást, mely eget s földet rengetett, mely a páncélos, harcedzett angolt megállásra késztette. Előrelépett, haragtól és dühtől vezérelve, kardjával vágva, sújtva, szúrva. Emberek hulltak előtte, gyakran egyetlen csapástól elterülve. Lassan haladt előre, céltudatosan, dühösen és haragja nőttön-nőtt. John meghalt, az öreg MacCaffery szintén meghalt, Isten nevében, mindenfelé halottak, és a gyűlölt angolok csak jönnek, jönnek… Túl sokan vannak. Észrevette, hogy már nem egyedül küzd. Oldalra pillantván családjának színeire és címerére lett figyelmes, felismerte unokatestvérét, Arryn-t, amint csatlakozik. Együtt lépkedtek át a halál árnyékán acéllal a kézben, mely csillogott a napfényben, majd vörösre váltott… Vér és ködpára. Oly sokan harcoltak a mezőn, hogy immár nehéz volt megmondani, ki kicsoda. Egyre nehezebben lehetett észrevenni a kereszteket a páncélinget fedő tunikákon, és még nehezebb a szőtt gyapjú színét látni a tartános, páncél nélkül harcoló embereken. Hirtelen szünet támadt. A feléjük tartó angolok a földre buktak. Többen jöttek… A távolban. Akárcsak az eget elsötétítő nyílvesszők, lenyűgöző hatásúak; barna paripák, a páncélok csillogása nap és ég alatt, robogó katonák, kidagadt izmok… Gyönyörű. Csodálatraméltó. Halálos. – Lóra! – kiáltotta Arryn. A velük harcoló emberek némelyike elfutott. Brendan a fejét csóválta, összehúzott szemmel. – Ők többen vannak! John meghalt, MacCaffey meghalt, mindannyian… meghaltak – mondta és végignézett a mezőn. – Értük, szabadság vagy halál! – Nem nyerjük el a szabadságot, ha nem tartjuk életben a harcot! – felelte Arryn. – Pokolba veled, Brendan, lóra, ha mondom! Tizenhat évesen Stirling Bridge-nél megízlelhette a győzelem édes ízét. Most, tizenhét évesen Fallkirknél tudta, hogy le kell nyelnie a vereség keserű ízét. 8

Arryn lóra ugrott. Achilles mögötte ügetett. Brendan egy pillanatig habozott. Azután felült a lovára és követte. John testét meglátva megállt egy pillanatra. – Úgy van, kuzin! Skóciáért fogok küzdeni! És esküszöm neked, John, hogy addig folytatom a harcot, míg Skócia szabad nem lesz mindörökké. Isten segedelmével, megesküszöm! Sohasem adom meg magam vagy hagyom cserben országomat. Az angolok már majdnem elérték őket. Várt. Harcias és tüzes dühvel ütötte ki nyergéből a szemből közeledő támadóját, utána pedig azt, aki a háta mögé került. Ismét úgy tűnt, körülzárták. Az erdő, a fák felől érkeztek. Felvévén velük a harcot, lóháton, kardjával vagdalkozva, egyszerre a fák között találta magát. Csaknem földre kényszerítették; saját akaratából leszállt tehát lováról, és gyalogosan folytatta a küzdelmet. Megtámadták, ő keményen visszaszorította ellenfelét egy fához, majd ott végzett vele. Megfordult, árnyékban és sötétbe burkoltan állt. Valaki a holt helyébe ugrott, páncélinge felett sötét köpenyt viselt. Barát vagy ellenség? Egy lépést tett feléje. Egy pillanatig az alak keményen és agresszívan támadott, ám Brendan minden kardcsapást hárított. Az ellenfél egyszer csak hanyatt esett, majd felkiáltott. – Várj! Fiatal, női hang szólt. A köpeny lehullt róla; fejéről letépte a sodronypáncélt. A férfi döbbenten meredt rá. Nagyon fiatal – magakorabeli talán? Fiatalabb. Az erdő vetette árnyékban haja aranyszín tűzzel lobogott. Vonásai tökéletesek, akár a faragott márványszobroké, szeme oly ártatlanul ragyogott, akár a csillagok… Brendan egyetlen mozdulatot sem tett feléje, csak bámulta. Hallotta, hogy valaki közeledik mögötte. Az ellenség a háta mögül érkezett. Megfordult, egy pillanatot sem késlekedett. Mielőtt a harcos levághatta volna a fejét, átdöfte annak torkát. Ekkor hátulról valaki fejbe ütötte. Térdre rogyott, a fájdalom átjárta a halántékát, s csaknem elvakította. A lány. A lány leütötte, gondolta, s a világ kezdett elsötétülni körülötte. – Brendan! – Unokatestvérének hangja visszaadta a küzdeni akarását. 9

Arryn érte nyúlt. Lováról leugorva talpra állította Brendant. – Gyerünk, gyorsabban, messzebbre, be az erdőbe! Brendan összeszorított fogakkal megkapaszkodott lova nyergében, majd sikerült magát felhúznia. Rettenetes fájdalmat érzett; mégis inkább magára haragudott. Sohase bízzon az ember az ellenségében! – Brendan! Fiú, tarts ki, tovább! Víziója szertefoszlani látszott. Meglátta mögöttük a sereget a fák közé rontani. Könyökével megbökte Achillest és kemény vágtába kezdett. Szerencsére lova követte a rokonáét. Ahogy lovagoltak és az angolok kezdtek lemaradni, tehetetlen dühében és keserűségében magát kezdte átkozni. Eltévedtek. Oly sokáig, oly keményen küzdöttek… S végül egy lány üti le. Mindenesetre túlélte. Ő készen állt mindhalálig harcolni, ám igazuk van – a halálból semmilyen haszna nem származna, sem neki, sem az országának. Újra harcolni akart. Soha nem adja meg magát. Sohasem felejt, sohasem bocsát meg. A feje vadul hasogatott, csaknem leesett nyergéből, azonban sikerült megtartania magát és életben maradnia, pusztán az akarata által. Túl kell élnie ezt. Skóciáért! És a bosszúért. Egy napon, Istenemre, igen! Egy napon megtudja, ki az a lány! Bosszú, harag, mindezek oly erős érzelmek az életben! Menedék… végre menedéket találtak az erdőben. – Biztonság, pajtás, most már biztonságban vagyunk! – hallotta Arryn rekedt hangját, majd rokona karjába zuhant, és tudta, hamarosan elveszti az eszméletét. A sötétség kezdett mindent beborítani körülötte. Mély, bíborszín sötétség, akárcsak a vér és a halál árnyéka… Életben marad. A bosszú miatt és Skócia miatt. S persze, azért hogy megtalálja azt a lányt! – pusztán országa iránti szeretetből. Nem fog meghalni. Nem… 10

Megtorolja a ma esett gyalázatot. Ő és az országa élni fognak – békében, győzedelmesen. Szabadon.

11

1. fejezet Az új évszázad előestéjén 1301-1302 – Egy törvényenkívüli! – kiáltott Abram kapitány. – Kalózhajó. Minden vitorlát kibontani! Szélirányba! Le kell hagyjuk ezeket a gazembereket! Az ősz szakállú, cserzett bőrű hajóskapitány feszülten adta ki a parancsot. Az angol Lady Eleanor, a yorkshire-i Clarinből, a hajó orrában állt s érezte, amint a sós permet a bőrét csípi, a szél pedig a haját, ruháját korbácsolja. A kapitány kiáltására összevonta a szemöldökét. Az árbockosárból nyíló kilátás ellenére ő vette észre először a közeledő hajót, s hívta fel rá a kapitány figyelmét. A hajó nagyon gyors – figyelte ámulva, ahogyan feléjük közeledett, át az ír-tengeren. – Kalózhajó – ismételte. Nem tudta, higgyen-e a kapitánynak. Hallott a fosztogatókról, de számuk kevés, mint ahogy az esetek száma is. Elmúltak már azok az idők, amikor a tengereket a vikingek uralták, ennek vége mindenkorra; és bár sok olyan ember él Britanniában, Írországban és talán Európaszerte, akikben viking vér csörgedezik, azonban azoknak, akiket efféle mesterkedésen kaptak, borzalmas következményekkel kellett szembenézniük. Edward király könyörtelenül bánt a kalózokkal – azok kifosztották hajóit, pénzesládáit, s neki szüksége volt a pénzére állandó háborúi finanszírozásához. – Kalózok! – kiáltotta Abram kapitány ismét, bosszúsan, hirtelen a lányra nézve. – S ön, hölgyem, azonnal lefárad a kabinomba. – Abram kapitány, amennyiben a kalózok elfoglalják e hajót, teljesen közömbös lesz, hogy a kabinjában vagyok-e éppen vagy bárhol másutt. – felelte a lány. – Ez az én hajóm, így itt én parancsolok! 12

– Kapitány, az emberek oly sok mindent parancsoltak már. – Harcolni fogunk! – Efelől nincs kétségem! A férfi sóhajtott, végigmérte… tudta, a lány fiatal kora ellenére sok mindent megélt már. – Hölgyem, meglehet, hogy lekaszabolják azok a bárdolatlan fickók, amint a fedélzetre ugranak. Ők keveset tudnak a civilizált világ szokásairól! A civilizált világ… Mintha egy békés, polgári világban élt volna. – Talán nem is kalózhajó, csupán unokatestvéreim egyike – mondta halkan. – Hölgyem, felismerem azt a hajót! – biztosította Abram. – Egy gaz francia kalózé, a neve Thomas de Longueville! Hölgyem, nem nézhetem tétlenül a halálát! Persze hogy nem, gondolta szomorúan a lány, és azon gondolkozott, talán életét veszti most az Ír-tengeren, egy hajón, útban Franciaország felé, s talán lesznek, akik örömmel fogadják a halálhírét. Megőrizte nyugalmát, majd emlékeztette a férfit: – Kapitány, családom észak-yorki otthonában láttam, amint a gazember skót, Wallace emberei, felgyújtanak egy csűrt, benne harminc emberrel. Uram, én voltam az, aki dacolva a mészáros hadseregének még ott maradt embereinek, kinyitotta a kapukat. Abram úgy tűnt, nem örül a hallottaknak. – No igen, hölgyem, önt szentnek hiszik, Isten kegyeltjének, tudom, York lakosai követték önt egyenesen a falkirki csatamezőre, most azonban a tengeren vagyunk! Kedves hölgyem, itt elég egy elszabadult horgony, és meg is halhat! Önre zuhanhat egy árboc! Hívja a szolgálóját, kérem. Fáradjon le. – Kapitány, minden tiszteletem… – Te lány! Hát senki sincsen itt, akire hallgatnál?! – kiáltott. Először érezhetett igazi félelmet, most, e hang hallatán. A lány megfordult. A hajó közel járt. Amellyel ő utazott, ócska, recsegő, nyikorgó jószág, áruval megpakolva, nemigen tudott már gyorsabban menni. Tengerészek futkostak, az első tiszt parancsokat osztogatott, s a tekintetek figyelmeztetőn hatottak rá. 13

Visszanézett, a feléjük tartó hajóra. Kicsi, áramvonalas, sima testű, kiváló vitorlákkal, büszke árbocokkal, a vizet egy kés precizitásával és könnyedségével szeli. – Eleanor! Nevének hallatán hátrafordult. – Normális vagy, gyermekem? Kalózok vannak a nyomunkban? – Bridie, a szolgálója a kapitányi kabinba vezető lépcsőnél állt, s egymás után vetette a kereszteket. A helyzet ellenére Eleanor felvonta szépen ívelt szemöldökét – Bridie sohasem beszélt még vele ilyen hangon. Bizonyára abban a hitben van, hamarosan a halállal kell szembenézniük. – Bridie – kezdte, azonban Bridie átviharzott hozzá a fedélzeten, ügyesen kikerülvén a sebesség növelésén fáradozó matrózokat. Magas és karcsú, csupán három évvel idősebb Eleanornál. Jólelkű, mindenre elszánt kísérő. Mindig is az maradt. Átölelte Eleanort. – Ott voltam! Én is ott voltam azon a napon, tudom, hogy gyűlölte, amit tesz, tudom, hogy ők vonszoltak magukkal a csatamezőre. Tudom! Ne mutassa magát tehát oly bátornak, mint bármelyik férfi, Szűz Máriára kérem, jöjjön le velem. Még több vért akar látni? Bátorsága megingott Bridie szavainak hallatán. Istenem, valóban! Gyűlölte a vérontást, gyűlölte a félelmet, gyűlölte a harcot, nézni, ahogyan férfiak halnak meg… Bridie-nek igaza van. Nem lett volna bátorsága úgy viselkedni, mint ahogyan azt Clarin váránál tette. Nem bátorság vezérelte akkor, hanem az őrültség. Mégis, tanult. Sokat a csatáról, és sokat az emberekről. – Kérem! – suttogta Bridie. – Jól van hát, lemegyünk. Követte Bridie-t, érezte a hajó imbolygását, s próbált egyensúlyozni. Nem félt sem a víztől, sem a széltől. Semmi, de semmi nem riasztotta azonban annyira, mint a bezártság közelgő érzése. Mielőtt az ajtóhoz értek volna, egy erőteljes ütközés rántotta ki a talajt a lábuk alól. Mintha az egész hajó egyetlen hangos kiáltásban tört volna ki. A tengerészek otthagyták helyüket, hogy fegyvert ragadjanak. A kalózhajó nekik ütközött, súrolta az oldalukat, megrohamozta őket. Horgok repültek a levegőben, 14

akár ezüstmadarak, szárnyas acélfogakként a hajó deszkakorlátjába martak. – Kisasszony! – kiáltott Bridie. Eleanornak ütközött; mindketten továbbgurultak. A támadó hajó matrózai lecsaptak rájuk, akár legyek a húsra. Emberek kapaszkodtak a kötélzetén, majd hüvely nélküli kardjaikkal a fedélzetre ereszkedtek. Parázs küzdelem vette kezdetét. A fedélzeten hanyatt fekve Eleanor egy haldokló tengerész szemébe meredt, figyelte annak üvegesedő tekintetét. Vér folyt végig a fedélzeten, a kis patak kettejük felé tartott. – Fel! – sikoltott Bridie felé, s mindketten talpra ugrottak. Mögöttük két, fegyverét vesztett férfi tört be a kabinba. A támadók egyike a torkánál fogva vitte az első tisztet. Eleanor utánuk vetette magát, felkapta az asztalról a nehéz és meglehetősen drága bibliát, és a támadó fejéhez vágta. Az kábultan elbotorkált. Az őszes hajú első tiszt Eleanorra bámult. A lány magasba emelte a könyvet. – Az Úr velünk van! – Most is? – Mindannyian megfordultak. A kabinajtóban egy magas ember állt, s amint befelé nézett, keze az ajtókereten nyugodott. – Ó, borzalom, mademoiselle, úgy hiszem ezúttal nem. – Belépett a lenti kabinba, széles mozdulattal megemelte a kalapját. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Thomas de Longueville. Isten, e pillanatban velem van s önök ellen. Nem idős ember, de a tengeren eltöltött évek alatt bőrét a nap bronzszínűre cserzette. Lenvászon nadrágja sötét, inge fehér, zekéje karmazsinvörös, magas szárú csizmát visel, lapos szeme mandulavágású, tekintete fürkésző. – Ah… igaz tehát. Lady Eleanor Clarin várából, bizonyára. Franciaországba hajózik, hogy egy gazdag férfiúval találkozzék. S mindezt teszi azért, hogy pénzzel töltse fel a skótok által kiürített ládákat – Isten irgalmazzon szegény lelküknek. Nos, meglátjuk, mennyit lesz hajlandó fizetni az a férfi, hogy önt maga mellett tudhassa. Az első tiszt, ki eddig a falnak dőlve állt, hirtelen megelevenedett és előreugrott. – Te briganti! Egyetlen ujjal sem érintheted a hölgyet! Ahogy rárontott, a kalóz kést rántott. Eleanor villámgyorsan a két férfi közé lépett. Az első tiszt lendülete a kalózhoz lökte a lányt. Szemében a harag szikrája villant fel. A lány, aki még mindig közöttük állt, ellökte magától. – Már így is túl sokan haltak meg – szólt keményen a lány. 15

Thomas de Longueville felvonta a szemöldökét. – Kegyed akarja megmondani nekem, sokan haltak-e meg eddig vagy kevesen? – Ön azért gyilkol, mert örömét leli benne? – kérdezte Eleanor. – Elfoglalta a hajót. Nincs oka megölni ezt az embert. – Igaz is. Enyém a hajó. S ami ezt az embert illeti… – Csendesen gondolkozott egy pillanatig. – Jean! – kiáltotta s nyomban egy második férfi jelent meg az ajtóban. – Ezt a fickót vízbe dobni. Ne öld meg. Bármit is teszel, úgy intézd, hogy élve és sértetlenül érjen vizet! – Bármit is tesz, biztosítson afelől, hogy csónakkal engedi útjára? – robbant ki Eleanorból, mialatt a másik kalóz belépett és elvezette a védelmére kelt férfit. – Tűzről pattant menyecske, igaz-e? Akkor hát ön Clarin védelmezője? Santa Lenora, ugyebár? – A hölgy jó családból való, tisztességes, finom modorú és jól nevelt kisasszony! – Bridie rohant oda hozzá s átölelte. – Ha ön… ha ön… Elakadt. Elpirult. – Azt akarja mondani, hogy ha ön bármilyen sérelmet követ el velem szemben, nem leszek oly értékes jövendőbeli férjem számára – vette át a szót Eleanor határozottan. Egy háború dúlta vidéken született, s attól a naptól kezdve, hogy az apja meghalt, életét kockázat, rejtvények és keserű paródiák összessége alkotta. – No, és mit tesz abban az esetben, ha számomra érdektelen, miféle vagyonhoz jutok ön által? – érdeklődött a férfi, szemében jókedv csillogott. – És mit tesz ön abban az esetben, ha én most a tengerbe vetem magam? – tette fel a keresztkérdést a lány. Harag, zavartság futott át a kalóz arcán, a választ már a nyelvén érezte, mikor a Jean nevű férfi hirtelen ismét otttermett. – Hajó a láthatáron! – szólt feszülten. – Hajó? – Úgy van, és épp felénk tart! – folytatta Jean. Thomas de Longueville szakított időt arra, hogy meghajoljon a hölgyek előtt. – Bocsánatukért esedezem. Akkor hát, adieu, most egy időre. Lady Eleanor, micsoda balszerencse ez, már kezdtünk összemelegedni. Újdonsült ellenfeleimmel igyekszem 16

mihamarabb végezni, s visszatérni önökhöz, amint ez lehetséges. Semmiképpen sem akarok lemaradni arról, amint közeli kapcsolatba kerül a tengerrel! Azzal az ajtó bevágódott előttük. Eleanor velőtrázóan felsikoltott, majd az ajtónak rontott. Erős retesz tartotta kívülről. – Kisasszony – kiáltott Bridie, s odalépett hozzá. Amaz már visszafelé szaladt, s végül erőteljesen csapásokkal kezdte verni a kapitány asztalát. A hajó teljes hosszában megremegett. Fa. Halk beszéd, reccsenések… csend. S akkor… Füstszag. – Tűz van! – fordult Bridie-hez. – Azt mondták, maradjunk itt; a tűz kívül van… – Nem fogunk bennégni, inkább döfjenek kardot a szívembe! – Eleanor… – Nem! Nem fogadok szót! Nem és nem! – Eleanor tajtékzott, semmivel sem törődve fegyver után kezdett kutatni a kabinban. Végül a kapitány ágyát borító ágytakaró alatt egy fejszét talált. Régi csatabárd, harci fegyver-e vagy talán csak a hajón szükséges szerszám? Nem érdekelte. Mindenre elszántan megragadta a fejszét. – Eleanor, ezt nem szabad – mondta Bridie. – Hallgasson ide. Hallja? A kapitány azt mondta, maradjunk itt. Meg is ölhetnek minket. Eleanor mozdulatlanná vált, majd szolgálójára meredt. – Nem, Bridie, te figyelj énrám. Nem érzed a füstszagot? Úgy pusztuljunk el, mint a patkányok? – De asszonyom… – Nem érdekel, mi által halok meg, mindaddig, amíg nem a tűz az. Bridie, hallgass rám… lélegezz mélyet! Tűz van, ég a fedélzet! Bridie mély lélegzetet vett. Valóban füstszagot éreztek. Hogy mekkora a tűz, arról Eleanornak nem lehetett tudomása. Csapdába kerülni viszont semmiképpen sem akart. – Tűz van, Bridie, tűz van! Bridie ismét mély lélegzetet vett s hirtelen megelevenedett. – Eleanor! Hadd segítsek. Csinálhatom én? 17

– Lépj hátra, Bridie. Jól kezelem én az efféle szerszámokat. – Néhány lépést tett hátra, majd nagy erővel hatalmasat vágott az ajtóra. – El tudjuk foglalni? – kérdezte Brendan, amint a kapitány távcsövébe nézett. – Persze, ha akarod! – válaszolt Eric Graham, a rokona s egyben a Darázs kormányosa is. – Persze, hogy akarom! – morogta Brendan. Érdekes jelenet játszódott a tengeren. Kalózhajó futott neki egy angol hajónak, mely I. Edward zászlaja alatt futott; a csata nemrég fejeződhetett be. Az ütközéskor mindkét hajó megsérült. Mindkét fél bizonyosan szenvedett veszteségeket. A Darázs norvég tervezésű volt, az északi szigeteken épült, melyek még mindig norvég uralom alatt álltak. Teste szabályos és csillogó, a fedélzetén szolgáló maroknyi tengerész ereiben vikingek vére csörgedezett – és persze a skótoké, kik bár sokszor legyőzettek, mindig harcra készek. – Ismered a kalózhajót? – kérdezte Eric. Szép szál ember, Brendannal azonos termetű, ám míg Brendan haja sötét, akár az éjszaka, rokonáé, a szakállal egyetemben rézvörös; szeme halovány, északiasan kék, Brendané meg kobaltszínű. Felismered a zászlaját? – Kuzin, életem nagy részét szárazföldi harcokban töltöttem - emlékeztette Brendan. Most elérkezett számára a felnőttkori harcok ideje. Már csak haloványan emlékezett önmagára, a jó családból való gyermekre, amint a fegyverforgatást tanulja, ám estéit könyvekkel tölti, nyelvet tanul, matematikát, történelmet és zenét. Kevés idő telt el azóta, hogy hajóra szállt, s a tengeren gondolatai mindig másfelé kalandoztak, így keveset tudott a zászlókról. Erichez fordult. – Eric, kié a hajó? – Thomas de Longueville-é. A név ismerősen csengett számára. – A hírhedt franciáé? – kérdezte Brendan. – Ó, igen, nagy cselszövő. Tudja, mikor kell üzletet kötni. – Egy angol hajóra támadott? Gyerünk, foglaljuk el! – Wallace vajon egyetért majd? Nemzetközi diplomáciai ügy kerekedhet belőle – emlékeztette Eric. 18

– Elfogunk egy francia kalózt útban Franciahon felé és elfoglalunk egyet Edward hajói közül? Persze, hogy egyet fog érteni. – Megfordult, s ellenkező irányba fordította látcsövét. Wallace hajója valamivel mögöttük haladt. Mielőtt megláthatták volna őket, már tengeri csatára készültek. Állandóan harcra készen hajóztak. Habár a falkirki csata elveszett, William Wallace, Skócia nagy védelmezője életben van. S vele együtt még jó néhány ember, akiket I. Edward király holtan akart látni, szívükben egyre nagyobb bosszúvággyal. Falkirk nem ingatta meg Wallace szabadságba vetett hitét. Wallace sem uralkodó, sem főnemes nem lévén, nem gyakorolt örökölt hatalmat az emberek felett. Nem rendelkezett tömegek felett, akik felesküdtek volna rá a háborús időkben. A Falkirknél bekövetkezett skót vereség óta is fáradhatatlanul próbálta Skóciát védelmezni, zaklatta az angol sereget, muníciót rabolt, harcolt mindenütt, ahol a gyorsaság és a szervezettség felülkerekedhetett az erőn. Emellett utazott is, Norvégiába, Shetlandre s talán, ami a legjelentősebb, Franciaországba és Itáliába. Új hadseregeket azonban nem állított. A falkirki vereségből mégis származott némi pozitívum: Skócia urai rákényszerültek arra, hogy nagyobb felelősséget vállaljanak országukért. Edward nem engedett a szorításból, mellyel Skóciát markában tartotta. Anglia királya soha sem hagyná abba a skótok üldözését, Brendan tudta ezt. Csupán halála vethetne véget a fenyegetésnek, melyet Edward jelent országa számára. Edward máshol is vívott csatákat az idő tájt, és egyszerűen nem rendelkezett elegendő emberrel, hogy Skóciát teljesen leigázza – sőt, elpusztítsa! Mert a célja ez. Ezúttal nem sikerült. Brendan gyakran csodálta, ahogyan William Wallace, a kiváló harcos és hadvezér oly kevés ellenkezéssel fogadta el helyzetét. A bárók kihasználták Wallace hatalmát, ékesszólásának szilaj erejét, vérét, verejtékét, melyet Skócia szabadságáért áldozott. Sohasem álltak azonban igazán mellette. William még mindig John Balliolt ismerte el Skócia királyának; ő a felszentelt király. Ám John Comyn, aki a Rőtként ismeretes, továbbá Robert Bruce ugyancsak a skót királyok vérét hordozták ereikben. Manapság sokan beszélik, hogy John Comyn Falkirknél elvezényelte a sereget a harcmezőről, s a csatavesztés ennek lett a következménye. Egy 19

ideig mindkét férfiú, Comyn és Bruce, egyaránt Skócia elöljárói közé tartoztak. Harcoltak az angolok ellen, de csak módjával. A kettőjük közötti ősrégi versengés azzal fenyegetett, hogy lerombolja mindazt, ami a skótoknak a skót hatalomból megmaradt, Bruce lemondott tehát, majd Comyn is. John Soulis, egy igaz skót hazafi, aki a király nélküli ország összetartására esküdött fel, John Balliol, a királyság első embere. Wallace végignézte az egészet. Megtámadásuk legkisebb jelére hajlamosak megadni magukat az angol királynak; félnek birtokaik, rangjuk elvesztésétől. William Wallace a semmivel harcol vállvetve, ugyanakkor oly sok a vesztenivalója. A felszentelt király, John Balliol, életben maradt, s bár néhányan azt hiszik, sohasem tér vissza Skóciába, még mindig ő a király. Egy bús király, sokat szidott király – Üres Kabátnak vagy Üres Ingnek csúfolták. Nemrégiben szabadon engedték a pápai fogságból Itáliában, melyre Edward ítélte, s most Franciaországban tartózkodik. Miatta utazom a francia királyhoz, akiben már több ízben szövetségesünkre leltünk. – Nos? – érdeklődött Eric, kiragadván Brendant gondolatai közül. – Nos? Hogy egyetért-e William? Bizonyosan! – Akkor gyerünk! – Igen! – Brendan odasietett, ahol most emberei gyülekeztek. Reménykedve várakoztak, tetteket vártak. Minthogy a vezérhajón tartózkodtak, az angolokat figyelték, akik bizonyára el akarják fogni Wallace-t a tengeren azért, hogy Angliába vigyék. – Elfoglaljuk! – kiáltotta. – Nem a dicsőségért, hanem a szabadságért! Skóciáért! – Mindig Skóciáért! De miféle értékeket készülünk rabolni, Brendan? Kiürülőfélben lévő pénzesládáinkat töltjük meg? – kiáltott fel Liam MacAllister, egy lángoló vörös hajú, magas, kiváló humorú ember. Mindannyian felmordultak. – Liam, Isten a tudója, miféle kincseket tudunk elragadni egy süllyedő hajóból. Ismét hangos nevetés morajlása hallatszott. – Minden vitorlát szélnek! – parancsolta Eric a tengerészeinek. 20

Nagy sürgés támadt. – Bizonyosan többen vannak, mint mi – figyelmeztette Brendant. Brendan elfintorodott. – Sohasem vettem még olyan csatában vagy összetűzésben részt, ahol ne mi lettünk volna kevesebben. – Az embereihez fordult. – Nyílvesszőket, barátaim! Mielőtt a fedélzetre lépünk, hadd mentsék az irhájukat a tűz elől! A három legjobb lépjen ki! Liam, te, Collum, Ainsley, vegyétek őket zárótűz alá! Az emberek tolongtak, hogy teljesítsék a parancsait. Tudták, hogyan, hiszen megmaradt emlékezetükben, Edward miként vetette be az íjászokat ellenük. Tudtára adták tehát érkezésüket az angoloknak és a kalózoknak. Tűzzel. – Nézd Bridie, nézd! Az ajtó a földön feküdt; Eleanor és Bridie a fedélzetre viharzottak, éppen akkor, amikor tüzesnyíl-eső érkezett, égen és tengeren át, zúdult árbocra, vitorlára egyaránt. Lenyomta Bridie fejét; egy álnok nyílvessző zúgott el mellettük, s fúródott a kabin falába, füstszagot árasztva. A hajó nem gyulladt ki, de talán már nem sok hiányzott ehhez. A kalózok csoportja tengerpróbálta férfiakból állott. Rohantak, hogy felkészüljenek a fedélzetre ugró támadók fogadására – s a tüzet oltották. Nem messze tőlük De Longueville állott, átkozódott és parancsokat osztogatott, miközben a közeledő hajót vizsgálta. – Ezek szárazföldi csatát akarnak vívni a tengeren! – ordította. – Nyilak! Nyilak! – Öklét rázta a hajó felé, amelyet immár csak egy hajszál választott el attól, hogy orral nekik ütközzön. – Harcoljatok férfiként! Kardot ránts! Skótok! Mon Dieu! Még ki sem ejtette e szavakat, amikor a hajó testébe ismét horgok akadtak. Csodával határos módon az angol hajó még nem pusztult el teljesen, s ez annak tudható be, hogy a kalózhajó balról támadta, most az új támadás pedig jobb felől érkezett. – Kalózok, kivont karddal érkeztünk! – kiáltott valaki. Eleanor az újonnan megjelent hajóra nézett, mely olyan gyorsan utolérte őket. A hang tulajdonosa a kötélzetben kapaszkodva 21

egyensúlyozott, egyik kezével kapaszkodott, másikkal fegyverét markolta. Skótok. Eleanor szeme először a férfi skót mintás öltözetén akadt meg. Sötét kamáslit, bőrcsizmát, vászoninget s alatta kék és zöld tartant viselt. Vállán a skót mintás szövetet egy hatalmas kelta bross tartotta. Kardját kivonva, meglepő ügyességgel a fedélzetre ugrott, hogy szembenézzen a kalózzal. A fiatalember koromsötét haja csaknem a válláig ért, kemény vonásai s szúrós tekintete komoly figyelmeztetést sugárzott. Frissen borotvált; a kalóz anyanyelvén szólalt meg. Semmi kétség. Egy skót! Nem civilizált; vadember ez, egy gazember. Felföldiek szálltak a hajójukra; állatok, akik kisebb nézeteltérés miatt is képesek ölni, s ellenségeikkel úgy bánnak, akár a farkasok. Azonban a kalóz készen állt, amint támadója földet ért; pengéik összecsaptak. A másik hajóról újabb emberek lendültek át. A lány ősi kelta csatakiáltásokat hallott; már ismerte ezeket. Egyéb átkok is elhangzottak, norvég nyelven. A francia is kiabált a maga nyelvén, melyet az emberek többsége ebben a korban – származásukra való tekintet nélkül – bizonyosan ismert. Nagy zűrzavar vette kezdetét, Eleanor Bridie-vel még mindig a kitört ajtó előtt állt, s figyelték a történteket. – Ez nem lehet! – siránkozott Bridie. Egy férfi zuhant a lába elé. Kalóz. Felnézett rájuk, elvigyorodott, talpra ugrott és támadott, ám a megtermett skót ismét fölé kerekedett. – Egyetlen támadás! Egyetlen támadás is borzasztó… nemhogy kettő! – kiáltott fel Bridie. – Bridie, komoly veszélyben vagyunk. Gyorsan kell gondolkoznunk, s cselekednünk még sebesebben. – Menjünk vissza a kabinba! – könyörgött. – A tüzeket eloltották, s be sem zárhatnak; itt bármelyik pillanatban felnyársalhatnak minket! – Nem! – csattant fel Eleanor. Tűztől való félelme sokkolta. Ám helyzetük válságosra fordult, a dúló közelharc kellős közepén álltak. – Bridie, a tatra! – kiáltott fel. – A tatra! Megragadta Bridie-t a kezénél, s magával rántotta két, éppen egymásnak támadni készülő férfi között. Végigfutottak a fedélzeten, hátuk mögött hagyva az árbocokat és a kabinokat. 22

Ott Eleanor lélegzetét visszafojtva megállt, mikor meglátta a tengert. Az ír-tenger nem kellemes úszómedence! Azon a napon sem vált azzá. Habár gyönyörű; az ég kék, kék, akár az örökkévalóság, s tiszta, akár a mennyország ígérete. Szürke felhők kezdtek gyülekezni, mintha a fedélzeten dúló harc vonzotta volna oda őket. Zúgott a szél, szinte kiáltott a lelesújtó acél csengésére. – Eleanor! – kiáltott Bridie. – Csak nem arra gondolsz, hogy… – Vízbe ugrom? Nem – felelte bánatosan. – Akkor hát mire? Körül vagyunk zárva! Akkor már inkább a kabin… – Inkább a tengerbe vetem magam, mintsem a tűzbe! – Eleanor visszanézett a hullámzó vízre. Úszni? No igen, azt tud. Partra úszni? Innen? Teljesen valószínűtlen. S a tengerben miféle szörnyek lakozhatnak? Borotvaéles fogú cápák, veszélyesebbek bármilyen kardpengénél. Tengeri szörnyek! Rátapadnak az ember testére, szorítják, majd összeroppantják… Mégis jobb, mint a tűz! – Alors! Eleanor villámgyorsan elfordult a tengertől, hogy ismét végignézzen a fedélzeten. – A zsákmány! – A francia kalózok egyike kiáltott, haja tintafekete, fényes, különös kecskeszakállat visel, tekintete sunyi. Feléjük rohant. – Vissza! Jöjjenek hölgyeim! – parancsolta Bridie-nek nyersen, miközben közeledett. – Mademoiselle! – kiáltott Eleanor felé. – Istenemre mondom, ugrom! – morogta Eleanor, ujjaival a hajótestbe kapaszkodott. Mielőtt azonban megtehette volna, egy újabb férfi érkezett az előző nyomában. Lendülete magával sodorta a másikat, s végül mindketten a tatra zuhantak. Nem tört ki semmiféle harc kettejük között; a második kést rántott elő csizmájából és pillanatok alatt végzett ellenfelével. A kalóz kardja végigcsúszott a fedélzeten. Eleanor ösztönösen érte nyúlt. Finom mívű, borotvaéles penge. Kiváló. Egy francia rapir, könnyű és éles… Felvette. Most látta, hogy az ellenség, aki oly gyorsan végzett a franciával, felé tart. 23

A sötét hajú gazember, aki elsőnek ugrott a fedélzetre, ő vezette a támadást. Volt benne valami… – Tegye le, hölgyem – szólt hozzá csendesen, normannfrancia akcentusa, akár az udvari embereké. Eleanor sohasem hagyta volna, hogy félrevezessék. Ismerte az efféle embereket. Ismeretei első kézből származtak. – Nem. Menj utadra, felföldi. Menj békével. Hagyj engem. – Ön angol. – Francia vőlegényemhez vagyok éppen úton, jobban teszi, ha vigyáz. A férfi szeme mélykék. Küllemre sokkal kellemesebb látvány, mint a kalóz Longueville. Még akkor is, ha különös módon nézte őt. Mintha felismerné. – Dobja el a kardot – mondta a lánynak. – Beszélgessünk a vőlegényéről, az utazásáról, a jövőjéről. – Az embernek nincs jövője, ha skótokkal találkozik – felelte a lány. – Adja ide, különben elveszem. – Adja oda neki! – könyörgött Bridie. – Az Isten szerelmére! Eleanor előre lépett. Nincs az az Isten, hogy megégjen. Tengerre meglehet, hogy száll, de meg nem éghet, és sohasem bízza magát egy skót kegyelmére! – Dobja el! – A férfi közelebb jött s szúrt, hogy fegyverének letételére kényszerítse a lányt. Az erősen fogta a fegyvert, s viszonozta a támadást, gyorsasága a férfit készületlenül érte. Megsebezte a karján. Döbbenten pillantott a sebre. A lány elégtételt érzett kicsiny győzelme és a másik elképedése láttán, amikor azonban hasznot akart húzni ellenfele meglepetéséből, az készen állt. Támadott, de nem ért célt. Visszaszorították a hajótesthez. Látta helyzetének veszélyességét, sújtott és védett, hogy kiszabaduljon szorongatott helyzetéből. Minden kardcsapásért fizetnie kellett azonban. Új pozíciót nyert, de vesztett erejéből. Ment, végig a fedélzeten, elszántan küzdve, egyik vágást hárította a másik után. Semmi sem létezett számára, csak az acélpengék egymáshoz csapódásának éles, ismétlődő hangja. Akkor vette észre, hogy a hajó többi részén megszűnt a csatazaj. A küzdelem véget ért. Mindannyian körülöttük álltak: skótok, franciák, norvég hajósok. Abram kapitány és angol tengerészei eltűntek; talán megölték vagy a tengerbe vetették őket. 24

Közönség egy része ellenségeiből állott. Kalózok. Őrültek. Ellenfele olyan erővel támadott, hogy karja, majd teste teljes hosszában beleremegett. Még a fogai is megcsikordultak, félt, hogy letörik egyik-másik. A lány görcsösen szorította fegyverét. Most a férfi arcát nézte, s a tengernél is mélyebb kék tekintet mögött szemében kegyetlen elhatározást látott forrni. Ajkai határozott vonalúak. Egyik kezét a háta mögött tartotta; kardját csupán az egyikkel forgatta. Nem izzadt meg különösképpen, habár a lány örült a férfi ingét elcsúfító vérfoltnak. Nem dobta el kardját. Levegőért kapkodott, s erőért imádkozott. A férfi figyelte… S ellentámadott, az utolsó pillanatban. Ezúttal olyan erővel sújtott, hogy sem a félelem, sem tűz vagy lángok, de még az örök kárhozat sem adhatott a lánynak elegendő erőt arra, hogy kardját továbbra is kezében tartsa. Pengéje csörrenve hullott a fedélzetre. Még akkor sem mozdult, fogait, ajkait mindvégig keményen összeszorította. Nem, nem ismeri. De igen, ismeri. Van benne valami annyira ismerős… Egy távoli sejtés, mikor belenéz abba a szempárba. Körülöttük kiáltások harsantak. Talán a kalózok, s hozzá még a skótok is gratuláltak a bátorságához – és az ostobaságához. A férfi azonban egyre csak őt nézi. Csak nézi, egyre szűkülő tekintettel. Ő is tudja. Tudta, hogy ismeri… valahonnan. – Kicsoda ön? – kérdezte csendesen, komolyan. – Ön kicsoda? – kérdezett vissza a lány. Hirtelen rájött. Elakadt a lélegzete. Talán a férfi is emlékezett arra a pillanatra, hiszen arca megkeményedni s elsötétülni látszott. Egy lépést készült tenni feléje. A lány szíve gyorsabban vert, mint a kolibri szárnyai. Futni kezdett, végig a hajó teljes hosszában. Amikor a tathoz ért, nem tétovázott. Hallotta Bridie riadt sikolyát. Felszökkent a fakorlátra s a tengerre nézett. Majd ugrott. 25

2. fejezet Brendan egy pillanatig hitetlenkedve állt. Az Ír-tengerbe ugrott. A tél kellős közepén. Fagyott, a víz háborgott. Mint ahogyan az mindig is könnyen megtörténhetett, ha változni kezdett az időjárás. A gyönyörű napot viharos éjszaka készülődött követni. Az angol… bolond! Egy pillanatra keserű gondolat villant át az agyán. Egyszer már megkegyelmezett neki, s csaknem az életével fizetett érte. Évekig fogadkozott, hogy ha egyszer rátalál – elégtételt vesz. S most egyszerre itt van az a lány. Évek múltak el, mindketten megváltoztak, hosszú pillanatokba telt, mire ráismert, s hogy miért, nem értette. Azok a különleges, szürkéskék szemek oly fenyegetően néztek rá, akárcsak a közeledő vihar. Vonásait emlékezetébe vésve őrizte. Sohasem remélte, hogy újra látja. Tovább harcolt, hiszen a megadás számára ismeretlen fogalom. Ő angol, s az országban, ahol él, minden a király befolyása alatt áll, tőle elérhetetlen távolságban. Mégis… Itt van. Egyfajta ajándékként. Mondhatni, tálcán felszolgálva. Erre tengerbe veti magát! A korlátra szökkent, s a lány után ugrott. Az Ír-tenger vize hideg, csontig hatolóan hideg. Szinte ütésként, jeges villámcsapásként érte a vízfelület. Hullámok szívták magukba, csaptak át felette. A férfi a felszínre küzdötte magát, hunyorgással távolítva el szeméből a hideg, sós vizet; nagy lélegzetet vett s a lányt átkozta. Épp ott úszott előtte. Ismét alábukott, erőteljes karcsapásokkal védekezett a hideg víztömeg ereje ellen. Ismét a felszínre tört; a lány még mindig előtte. Alábukott újra. Istennek hála, hogy tud úszni, s hogy nem rántotta le egy örvény, melynek vége a sötét mélységbe vész… 26

A felszínre jött, a vizet taposva. Már majdnem utolérte. Ám a nehéz ruha, a hosszú szoknya a lábára csavarodott… A lány lemerült. Gyorsabban úszott, dühöngve, hirtelen kétségbeesést érezve. Egy pillanattal később keze szövetet érintett. A felszín alatt a lány megfordult és rámeredt. Aranyszín haja zászlóként lobogott mögötte, s ahogy a napfény megvilágította, víz alatti ragyogását még a közeledő viharfelhők szürkesége sem tudta elhalványítani. A férfira nézett, s a kézre, mely a ruháját markolja. Hirtelen kést rántott, ébredt tudatára a férfi. Kést. Penge villant a vízben, s ez a férfit ismét teljesen készületlenül érte. Azonban a kés nem feléje sújtott. A ruhájából hasított le egy darabot. A lány ismét szabad tehát, s nagy tempóban kezd úszni. Most lágy vonalú s tökéletes formájú lába villant fel a férfi előtt; ismét szökésben előle. Mégis… Mégis hová? Mit gondolhat, milyen messze juthat, mielőtt elfárad s kimerül? Újult erővel vette üldözőbe, villámgyors szippantással levegőt vett, majd alábukva ismét, minden erejét összeszedve úszni kezdett a hullámok alatt. Egy másodperccel később húsba markolt. Ujjai a lány bokája köré fonódtak, s a hátát megérintve taszított rajta. Az ránézett a víz alatt, aranyszín haja kavargott körülötte, akár a hableányok fényudvara. Előrelendítette a karját; a férfi ismét látta a kést, még mindig a lány kezében, megragadta annak csuklóját, s tette mindezt olyan erővel, hogy a támadónak nem volt más választása, mint elengedni a fegyvert. A kés fényesen csillogott a vízben, majd a mélybe hullott. Tovább szorította a csuklóját, s a felszínre húzta. Eső kezdett esni rájuk, s ahogyan az utolsó felhők is eltakarták a nap maradványát, az ég elsötétült felettük. Homlokából kiigazította a haját, s foglyát tempózni engedte. Látta, amint mögöttük csónakot engedtek a vízre a Darázsról, s az hamarosan eléri őket. – Ön hihetetlenül ostoba! – támadt a lányra. – Könnyen odaveszhetett volna. – Sokkal jobb saját kezem által halni, mintha maga ölne meg – felelte. 27

– Öngyilkosság, hölgyem? Bűn az, Isten előtt. – Talán nem akartam meghalni – mondta. – Sohasem ért volna partot – mondta a férfi. A lány végigsimította hosszú, kócos, víztől sötét haját, még mindig a férfi szemébe nézve. – Ön az, aki sohasem ért volna partot. Én bizonyos vagyok benne, hogy nekem sikerült volna. – Úgy tűnik, ön nincs tisztában a képességeivel. – Igazán? S egy skót mondja ezt, a hegyi nép fia, kik oly nagyra vannak az erejükkel, hogy egyáltalán nincsenek tisztában a hatalmuk korlátaival? A férfit elfogta a kísértés, hogy kinyújtsa karját és visszanyomja a lányt a víz alá. – A skótok igen sokszor fölébe kerekedtek a túlerőnek, kedves. A lány álla lassan kiemelkedett a vízből. – Nem vagyok a kedvese, s hozzá kiváló úszó vagyok. – Kiválónak kiváló… csak hát nem valami gyors. – Brendan! Nevének hallatán megfordult. A kis csónakban Eric és Collum ült és hozzájuk közeledtek. Eric kiáltott feléjük. Az erősödő szél korbácsolta hullámok közt nehezükre esett észrevenni Eleanort és őt, ébredt tudatára Brendan. – Ide! – kiáltotta. Amint elfordult, a lány ismét úszni kezdett. Szerencsére a férfi karja messzire ért. Ismét bokát ragadott, s hátat csapott. Amaz alámerült, majd köhögve, fuldokolva jött felszínre. Ekkor ért melléjük Eric a csónakkal. Erős karok nyúltak érte; átadta nekik a lányt, majd átlendítette magát a csónakperemen. – Hideg? Felnézett, egyenesen norvég társának világoskék szemébe. – Akár a boszorkányok csöcse! – morogta; majd hirtelen eszébe jutott, hogy nem mást, mint clarini Lady Eleanort viszik csónakjukban, aki meg van győződve arról, hogy ők holmi műveletlen, analfabéta, faragatlan fickók, s a könyvet mint olyat, nem is ismerik. Felhúzta magát s nagy nehézségek árán felült. Kegyetlen dolog az, ha valaki vizes. A hideg enyhe kifejezés. Eleanor Collum mellett ült hátul. Megfordult, hogy egy pillantást vessen rá, amíg Eric felkapta az evezőket, hogy a hajó 28

felé röpítse őket. Távollétükben a többiek kezdték felszedni a horgonyokat. Nehéz természetű utasuk karját összefonva ült, magát átkarolva, így védekezvén a hideg ellen. Kifejezéstelen arccal meredt a tengerre. Testszíne kékes árnyalatot kezdett ölteni s fogai hevesen vacogtak. – Hölgyem – szólt Collum csendesen, felajánlva levetett tartánját, már csak ujjatlan köpenyét s a ruhakapcsát viselte. Nagydarab, izmos, vörös hajú ember, íjjal mindenkinél jobban céloz, hangja mély és udvarias. A lány, úgy tűnt, nem is hallja, egyre csak a vizet nézte. Brendan odafordult hozzá. – Lady Eleanor, Collum tartánja melegét ajánlja önnek. – Uram, ez egy olyan ruhadarab, mely nélkül inkább megfagyok, mintsem viseljem – szólt a lány egyszerűen. Eric már-már felajánlotta az általa viselt prémes bundát; Brendan megakadályozta ebben, felemelte a kezét. – Akkor hát, hölgyem, fagyjon meg. Ó! Eric prémet ajánl önnek… ám mivel ő vér szerint nagyobb részben norvég, s a norvég földek, ahol lakik, az én országomhoz tartoznak, megértjük, hogy inkább megfagy. A lánynak vacogtak a fogai. Megsemmisítő pillantást vetett rá, mozdulatlan maradt s az éjszakába bámult. Eric a Darázshoz evezett velük. A férfi nem segítette fel a csónakban, de elsőként mászott a kötéllétrára, s igen megörült, amikor felérvén, Ian Dyerson, Eric első tisztje a tengeren s jobb keze a szárazföldön, gyorsan bundát terített a hátára. Hálás mosoly villant fel arcán, hátralépett és Eleanort figyelte, amint a fedélzetre mászott. – Higgye el, hölgyem, segítenék, azonban nem akarom megbántani e barbár kezeknek az érintésével. – Igaza van; egyedül is nagyszerűen boldogulok. Úgy is lett, ügyesen húzta fel magát a fedélzetre teljesen átázott ruhájában. Nem sokkal ezután ott álltak a fedélzeten, a skót-norvég legénység egy része, s néhány kalóz társaságában. Egy részük még mindig a támadó hajók harcképtelenné tételével foglalatoskodott, mások egyszerűen csak álldogáltak és nézték a visszaérkezőket.

29

Eleanor nagyon vizesen, nagyon egyenesen állt, s minden erejével arra törekedett, hogy erőt vegyen vacogásán. Végignézett rajtuk, majd így szólt Brendanhoz: – Önnek szövetségesei a kalózok? – Hölgyem, életemben nem láttam még De Longueville-t – felelte, hanyagul s csuromvizesen az árbocok egyikéhez dőlve, próbált erőt venni vacogásán. – Nekünk, skótoknak egy a célunk, tudja. Az acélcsörgés közepette a kalózban, mint ahogy bennem is, felmerült az alkukötés gondolata. – Miféle alku? – érdeklődött a lány. – Egyezségük részletei a legkisebb mértékben sem tartoznak önre. – Mivelhogy a hajómat megtámadták, kapitányomat brutálisan meggyilkolták, s úgy tűnik, hajóm tengerészei a tengerbe vettettek, igen is rám tartoznak. S a tény, hogy a skótok rablókkal paktálnak, egyáltalán nem lep meg. – Méghogy a skótok rablókkal szövetkeznek! – vágott közbe a férfi hirtelen fellobbanó haraggal. – Hölgyem, Edward a rabló, s az angolok azok, mindig is azok voltak. Walest elrabolták, nemessége lemészároltatott. A skótok nem mentek Londonba, az angolok azonban mégis északra jöttek. Collum, kísérd Lady Eleanort a kabinjába. Collum előlépett. A lány hátra. – Ha mutatja az utat, követem – mondta neki a lány. Brendan elfáradván a játszmában, Erichez fordult. – Visszaüzentünk William hajójára? – Igen, el van intézve. – Akkor én is megszabadulok hát az Ír-tenger vizétől. – Az irányítást és a helyzetet Eric megbízható kezébe adta át, majd lement, hogy száraz ruhát vegyen fel. Egyedül akart maradni egy időre. Heves remegés tört rá, ám nem a hideg miatt. Nem a hideg, hanem az emlékek miatt. Habár a skót és norvég legénységű hajó keskeny volt és egyszerű vonalú, s a gyorsaság volt a legfontosabb tulajdonsága, tervezésekor a kényelmi szempontokat sem hagyták teljesen figyelmen kívül. Mikor a lányt levezették, meglepődve figyelt fel a még egy szinttel lentebbre vezető lépcsőkre, melyek feltételezése szerint, talán egy raktárhoz vittek, vagy néhány tengerész szállásához. Ez a szint néhány 30

egyszemélyes kabin számára is helyet biztosított, melyek kicsinységük dacára – a bennük lévő ágyban egy ember csak igen szűkösen fért el –, mégiscsak egyszemélyes kabinok voltak. A tatban levő nagyobb kabin maximálisan illeszkedett a hajó alakjához, melynek elkeskenyedő vége ruháknak, különböző felszereléseknek, könyveknek engedett teret, bal oldalán ágy, jobb oldalán asztal, a navigátor, illetve bármely, a fedélzeten utazó, dolgozni kívánó nemesember vagy tiszt számára. Valaki bizonyosan lakhatott itt. Meglepődött, mikor észrevette utazó-kofferét a nagyvonalúan berendezett, ugyanakkor nem túl nagy helyiség közepén. Áthozták a hajójáról. Szíve hangosan kezdett dobogni; hallotta, amint Wallace nevét említették. Könyörtelen mészáros, aki nem kegyelmez ellenfeleinek, ennyit hallott róla. Ezt személyesen is tapasztalhatta. Kegyetlensége megváltoztatta a lány életét, a falkirki csatamezőre hurcolták, s most egyenesen ide. Úgy tűnt, Wallace a feje ennek a mozgalomnak, s az is marad haláláig, a fiatal harcos pedig, aki az életére tört, utazásukat irányította. Talán nincs is abban semmi különös, hogy kalózokkal szövetkeznek. Az igaz, hogy I. Edward egy vagyont fizetne azért, hogy megszerezze ezt az embert. Sokan a skót bárók közül fellázadtak Edward ellen, megadták magukat, s aztán kegyelemben részesültek. De Edward gyűlölte Wallace-t. Kijelentette, s többször elismételte, hogy teljes és feltétel nélküli megadást követel tőle. Bárki tudhatta, legyen az barát vagy ellenség, hogy ez sohasem fog megtörténni. Collum, a nagydarab fickó, behúzott nyakkal irányította a hajót. A lány csaknem bűnösnek érezte magát. Amaz csupán együttérző és nagyvonalú próbált lenni. Bizonyára nem értette, hogy neki jó oka van arra, hogy lenézze a hozzá hasonlókat. Mikor a lány belépett, a kabin előtt állt. – Ha szüksége lenne esetleg valamire… – A szolgálóm – felelte élesen. – Jól van? – Igen, hölgyem. – Idejöhet hozzám? – Nem, hölgyem, most nem. – Mikor? – Nem tu… 31

– Ah, mindegy. Az a kellemetlen alak parancsolgat, maga pedig engedelmeskedik. – Igen, hölgyem. Ön szinte kék. Ha javasolhatnám, hogy… – Most bezárnak engem ide? – nagy erőfeszítésekkel tüntette el hangjából a félelmet. – Úgy van. A lány bólintott, majd megfordult. Nem nézett vissza. A következő pillanatban az ajtó becsukódott mögötte. Hallotta, ahogyan a reteszt elhúzzák s összerezzent. Nem szándékosan esett pánikba; a saját démonaival küzdött. Azonban az ajtó még be sem záródott, amikor orrát füstszag csapta meg. A kabinajtóhoz viharzott s hangosan dörömbölni kezdett. – Várjon, kérem… – Kattanást hallott; az ajtó kitárult. Nem Collum érkezett. A férfi ismét, Falkirk mezejéről. Még mindig csuromvizesen állt ott, s bosszúsnak is tűnt. – Parancsol, hölgyem? Eleanor hátralépett. – Valami ég itt. Tűz van. – Egy pillanatra találkozott a tekintetük. – Valóban, hölgyem, az angol hajót felgyújtották. – Maguk… – Mit maguk? Mint mondottam, felgyújtottuk a hajót. Elfogtuk, áthoztunk belőle mindent, most pedig felgyújtottuk. Tartózkodott-e valaki a fedélzeten? Nem, hölgyem. Sem ember, sem állat nem éghet el, amíg én parancsolok. Ez az, amit tudni óhajtott? A lány bólintott, de különös módon kissé megszégyenülten érezte magát. Nem ezt akarta tudni. – A tűz… a tűz átterjedhet ide, a mi hajónkra is? – kérdezte kissé rekedten. Lesütötte a szemét, tudta, hogy a férfi áthatóan tanulmányozza, s el akarta kerülni a tekintetét. – Semmi esetre sem – biztosította a Brendan. A lány bólintott. A férfi elfordult. Eleanor nem tudta, mi késztette arra, hogy visszahívja. – A jeges vízbe fulladni sem szép halál. A férfi megállt, visszafordult s ismét nézni kezdte. – Én is úgy gondolom. Mégis, miért akarta mindenáron? – Már megmondtam; nem akartam öngyilkos lenni. – Ebben a viharban vízbe fulladhatott volna. 32

– Abram kapitánynak, akit igen kedves embernek ismertem, az én hibámból, ez lett a sorsa. Amit vele tettem, halálomig nyugtalanítja majd lelkiismeretemet. – Akármilyen messze is van még az – morogta a másik. – Az a szándéka tehát, hogy engem is megöl? – Olyan döbbenettel ejtette ki e szavakat, hogy a férfi szája önkéntelenül is mosolyra görbült. – Nem, hölgyem. Nem vagyok hóhér. Az ön életét csupán a saját meggondolatlansága rövidítheti meg. Ami pedig az ön Abram kapitányát illeti, fogalmam sincs, miről beszél. – A tengerbe vetették… – Hölgyem, a kalózok rablók, akik prédára vadászva járják a tengert. Habár nem haboznak nyomban megölni azt, aki az útjukba áll, leginkább a gazdag emberek vagyona érdekli őket, nem pedig a vérontás. Abram kapitány jó egészségnek örvend és De Longueville hajóján van, a Vörös Kalózon. – De Longueville azt mondta… – Nem úgy értette. A támadás valóban járt áldozatokkal. A csatákban meghalnak emberek, s ez már csak így van. Azonban sem az önök kapitányát, sem az embereit nem vetettük a tengerbe. Ezt a viselkedést meghagyom az angoloknak. A lány a fejét ingatta e szavak hallatán. – Ön hazudik, nyilvánvalóan fogalma sincs arról, kiket is szolgál valójában – felelte hevesen. – Nem kezdem sorolni, miféle kegyetlenkedéseknek voltam szemtanúja, melyeket az angolok követtek el! – Én sem kezdem sorolni, miket tudtam meg a skótok iszonyatos brutalitásáról! De szívesen nekifogok, ha kívánja! – Közelebb lépett. – Clarin vára, mond ez a név önnek valamit? Meglehet, nem, hiszen nem akkora s nem oly dicsőséges erődítmény, mint York, ahol szintén kegyetlen gyilkosságok száradnak az önök embereinek a lelkén. Clarinnél, az embereket, parasztokat, kereskedőket, kézműveseket, s katonákat összeterelték, akár barmokat a csűrbe, majd rájuk gyújtották az épületet. A skótok gyáva módon érkeztek, mialatt atyám s rokonaim a csatában harcoltak. Megragadták az ártatlan embereket és… – Hölgyem, érdekes módon, én ilyesmit az angoloktól láttam először a gyakorlatban – szakította félbe udvariasan a férfi. – Ha kegyetlenek is vagyunk, a mészárlás tudományát bizony 33

ellenségeinktől lestük el. És most megbocsát, Lady Eleanor? Csuromvíz vagyok. Rövidesen megfagyok. Mint ahogyan ön is. Már zárta volna be az ajtót. – Várjon! Muszáj azt… – Mit? – Ne haragudjon. Semmiség. – Brendan még mindig mozdulatlanul állt s a lányt figyelte. – Elhúzni a reteszt? – mondta végül. – Igen. – No hát, sajnálom, de muszáj. Ön igen értékes fogoly, Lady Eleanor. – Akkor hát váltságdíjat akarnak értem? – Brendan enyhén elfordította a fejét s elmerengett a feltett kérdésen. – Még nem döntöttem efelől. – Ha nem váltságdíjat akar értem, akkor… – Ah, majd meglátjuk, nem igaz? – Nézze! Mint mondotta, én sokat érek… – Különösen sokat. – Hangjának éle kihozta a sodrából a lányt, de uralkodott magán. – Ó, ez a csatázás egyik formája, igaz? Kifosztani, majd megerőszakolni. Akkor hát, mire vár? Biztosíthatom, semmilyen élvezetben nem lesz része… – Hölgyem, ne gondolja, hogy bármiről biztosíthat engem, hisz nem tudhatja, miben lelem örömömet és miben nem. Ám ön pillanatnyilag egy ázott patkányhoz hasonlatos, én pedig tetőtől talpig vizes, kimerült és csalódott vagyok, igen, csalódott! Furcsamód, ön nem tűnik elég vonzónak, hogy megérje a fáradtságot. Jó éjszakát kívánok, hölgyem. Azonban ha örömét lelné ilyesmiben, mi volna, ha felajánlanám az ön által felkínált lehetőséget a legénységnek? A lány ismét éktelen haragra gerjedt. Rátámadt a férfira, de az gyorsabb volt, talán várta is e reakciót. Elkapta a karját, mielőtt az célt érhetett volna; acélos ujjak fonódtak köréje, a férfi teste az átázott, hideg ruha alatt épp olyan forrónak tűnt, mint a tüzek, melyektől a lány annyira rettegett. Eleanor felnézett, egyenesen a szemébe, s hirtelen félni kezdett. A férfi dühös. Komorság ez, mely kárhozattál fenyeget. Kényelmetlenül érezte magát, ázott testük fellobbant. Komorsága lassan enyhe mosollyá változott. Szemének vihart idéző sötétsége kedélyes csillogássá szelídült s lassan egy lépést hátralépett a lánytól. 34

– Ki tudja, hölgyem? Ha ügyesen takarít, meglehet, én magam alkalmazom. – Eleanor küzdve küzdött, nehogy ismét elkövesse azt a hibát, hogy a férfinak ront. – Akkor talán mégiscsak a legénységre vonatkozó ajánlatát kellene elfogadnom – felelte, miközben hiábavaló kísérletet tett hajának lesimítására. A hosszú fürtöket csapzottá tette a só és a tengervíz. – A dolog még mindig kivihető – ígérte könnyelműen a Brendan. A lány leengedte a kezét és jeges pillantást vetett a férfira. – Kifelé. A férfi meghajolt s emlékeztette: – Ön hívott ide engem, hölgyem. – Az Isten szerelmére! – lobbant fel Eleanor. – Távozzék! Zárja be az ajtót! – Hogyne, persze, mindig készen állok, hogy teljesítsem kéréseit? – biztosította a lányt. Azzal bezárta az ajtót. Elhúzta a reteszt. Eleanor csak állt és nézte az ajtót. Nagyon hosszú idő alatt győzte le a késztetést, hogy nekivesse magát és sírni kezdjen. Ehelyett a feszes függőágyra vetette magát. Az, puha tollal bélelt ágybetéttel meglepően kényelmesnek tűnt. Nem tudta visszatartani könnyeit, végül azonban kimerültsége felülkerekedett minden fájdalmán. Tudta, hogy álmodik. Hánykolódva, forgolódva, gyötrődve újraélte a mozzanatokat, melyek idáig röpítették. Otthon járt. Clarinben. Falkirknél a skótokat legyőzték. Az angol csapatokkal tartott. Santa Lenorának nevezték el. Az ellenség jött, támadt, rabolt – s még nem végzett alapos munkát, hiszen Clarin vára erős építmény, erős fallal, toronnyal, s árok is védte. A telepeseknek juttatott föld sovány. S így, habár biztonságba kellett vonulnia a toronyba, látta az embereket a falakon túli csűrhöz rohanni, hogy mentsék a termést. Majd látta fellobbanni a lángokat. S aztán a skótok pajzsaikkal, és ostromgépeikkel ott álltak s nézték mindezt. Egyedül ő nem tűrte ezt tétlenül. A vár védőit a sánchoz rendelte, s parancsolta, hogy öntsenek rájuk olajat. Tüzes nyilak is érték a támadókat, s azok visszavonulni kényszerültek; ezalatt ő a csűrhöz rohant, nyomában katonák, asszonyok s gyerekek döntötték le a falait, hogy megmentsék a benne rekedteket. Azok fáklyaként égve 35

vetették magukat parancsára a várárok vizébe, s csodálatosképp mindössze heten vesztek oda közülük. De azok az áldozatok! A szomszédos területekről fegyveresek jöttek a király parancsára, hogy a Wallace zászlaja alatt harcoló skótokkal mérkőzzenek, s üzenetet hoztak: mennie kell. A Clarin családdal kell tartania. Emberek érkeztek. Jöttek, hogy egy szenthez csatlakozzanak! Véget ért tehát a harc. A skótokat legyőzték. Ám a napon, melyen ő megmentette a csűrben rekedt embereket, az apja elesett, miközben egy utánpótlást szállító szekeret védelmezett a király parancsára a skótok ellen. Halála megkönnyítette számára, hogy a gyűlölt ellenségre támadjon. Telt az idő. S bár ő apja örököse, a törvény szerint csak addig tarthatta meg a várat, a földeket és a jövedelmet, míg fiú utódnak nem ad életet. Apja halála ellenére nem maradt egyedül. Maradt egy rokona; rokon, ki felelősséget vállalt érte apja halálos ágyán tett utolsó kívánsága szerint. Ismét maga előtt látta, mintha csak ott lett volna, a jól védett clarini torony nagytermét. Azon a napon nem sújtotta őket semmilyen háború. A kandallóban tűz égett. Flamand mesterek új falikárpitjai, a környékbeli kereskedők ajándékai borították a falakat, távol tartva a kinti nyirkosságot és hideget. A csata véget ért, a parasztok jó termést értek el, a kereskedőknek jól ment az üzlet. Imádta az apját, az embert, ki megelőzte korát, s igen művelt lévén, hitt a szellemben és a lélekben. Ám meghalt, s neki mindörökké hiányozni fog. Óriási felelősség szállott reá. Vendégül látta a király embereit, mikor azok északra látogattak. Ügyelt a konfliktusokra kis falujukban. Gondozta a betegeket, pártfogolta az egyházat, eljárt a temetésekre, köszöntött minden újszülöttet, mindig ugyanaz a feladat. Unokatestvérei házassági kapcsolatokon törték a fejüket, őhelyette is. Európa legelőkelőbb – és leggazdagabb – férfiúi látogatták. Clarin vára gyönyörű épület képzetét keltette. Látszottak rajta ugyanakkor a háború pusztításának kegyetlen nyomai. Pénz kellett a helyreállításhoz, s a katonák felfegyverzésére, melyet Edward nem szűnt követelni. Legnagyobb elképedésére, a számára talált vagyonos kérők közül egyik rosszabbnak mutatkozott, mint a másik. Robin of Lancaster alig magasabb egy tízéves fiúnál, s különös, rothadásszerű bőrbetegségben szenvedett. Ő legalább finom modorú és művelt. Tibald, Hexin grófja, birtokának soron 36

következő ura, bár szép férfi, kismacskákat fojtott vízbe, pusztán szórakozásból. És ez így ment. Egyik kérőt a másik után kosarazta ki. A francia Étienne Gireau gróf mellett döntött, aki már alig várta, hogy Clarin örökösnőjével találkozzon. Alkalmatlan, akár a többiek. Jött, majd elment. Ám a következő reggelen, mikor már kezdett éppen megbékélni magával s az őt körülvevő világgal egyaránt, kuzinja, Alfred, könyörgött, jelenjen meg a nagyteremben. – Erre a késlekedésre egyszerűen nincs mentség! – szólt mérgesen, Eleanor széke mögé lépve. Megragadván a faragott szék támláját, a lány füléhez hajolt, s hangját még inkább felemelve, folytatta. – Nincs! Tegnap este gorombán viselkedtél, egész egyszerűen gorombán. Gireaux gróf családjánál nincsen előkelőbb egész Normandiában! A magas, erős testfelépítésű férfi felegyenesedett. Katona, ki csatában s származása révén szerzett elismerést. Eltávolodott a teremben lévő hatalmas asztaltól, majd a kandalló felé vette útját, melyben fényesen ragyogó tűz égett. – Eleanor, úgy tűnik, mintha a terhedre lennénk. Elvesztetted atyád, otthonod megvédésére kényszerültél, de a háborúnak vége sok éve már. Nem vagy már gyermek, a szó semmilyen értelmében sem. Bátorságod és lelki nagyságod híre manapság már találgatásokra ad okot, nincs-e vajon valamilyen rettenetes fogyatékosságod: bolond, fogyatékos vagy, esetleg… – Oly csúf, hogy senkinek sem kell, kik rangban és vagyonban hozzá illenek? – érdeklődött Corbin, a kandalló melletti hatalmas székből. Corbin két évvel fiatalabb Alfrednál, s jobb humorérzékkel rendelkezett, mint a lány másik unokatestvére. Ő is a király mellett harcolt. Hősiesen. Sohasem mondhatták, hogy az észak-yorki Clarinek egyike is kivonta volna magát hazájuk iránti kötelessége alól. Mégis Eleanorhoz való viszonya nagyban különbözött az Alfredétől. Corbin hajlamos volt időnként a dolgoknak szabad folyást engedni; Alfred zavarba ejtő felelősséget érzett néhai édesapja iránt. A lány azt kívánta, bárcsak megértené, hogy apja nem erőltetné a dolgot ily módon. – Alfred, meglehet, hogy elképesztően gazdag és nagytiszteletű – szólt Eleanor csendesen, ölében összekulcsolt kezét nézve, majd hevesen hátralökve székét felállt, s 37

unokatestvére szemébe nézett –, ám iszonyatos a szaga, és… és egy… – Egyébként pedig híján volna bármiféle tiszteletreméltó tulajdonságnak is? – kérdezte Corbin. Bátyja megsemmisítő tekintetet vetett rá. – Testvér, a legkevésbé sem viszed előbbre az ügyet! – Corbin elvigyorodott, Eleanorra kacsintott. – Ha nem hajlandó férjhez menni, s ekképpen nem nemz fiút, vagyona reád száll, Alfred. Az ember azt gondolná, ez nincsen ellenedre. Eleanor hirtelen rámosolygott. – Mivelhogy én, a szerény nő, a vagyont csak fiú örökösöm révén tarthatom meg, Corbinnak igaza van. Alfred sötét s dühös tekintete most találkozott a lányéval. Szigorúan ingatta a fejét. – Eleanor, kötelességed, hogy folytasd atyád vérvonalát. Oly sok halál után hogyan kérdőjelezheted meg annak az embernek a végakaratát, kit állításod szerint olyan nagyon szerettél? – Imádtam őt! – kiáltott hevesen a lány. – Ő a gondjaimra bízott téged, s te minden erőfeszítésemet meghiúsítod, mellyel akaratát teljesíteni próbálom. Eleanor felsóhajtott. – Alfred – szólt –, hallgass meg. Gireaux grófja kegyetlen a szolgákhoz. Beszéde durva. Meglehet, hősies a csatában, ám… – Ezt mindenképpen erényként kell értékelnünk – vetette közbe Corbin ismét. – Nagyra becsült királyunk mindenképpen így tenne. Testvére ismét vad pillantást vetett rá. – Hősies, kegyetlen, irgalmat nem ismerő, s jogérzet nélküli – sorolta Eleanor. – Jogérzetről beszélsz? – kérdezte halkan Alfred. A lány gyengeséget érzett. Mindig ezt érezte, mikor a skót támadás borzalmaira kellett emlékeznie. Látta a fellobbant tüzeket. – Kell, hogy legyen az emberek között valamifajta értelem és józan ész – mondta higgadtan a lány s folytatta: – Gireaux gróf ugyanígy ráronthat a feleségére is. Nagyon visszataszító. – Mondhatni – szólt Corbin vidáman –, egy disznó! Egy gazdag disznó, jókora birtokkal. – Számomra mindez lényegtelen. Otromba, agresszív… 38

– Találkoztál már a feleségemmel, nem igaz? – szólt közbe Corbin ismét. – Igen, de nézd meg, te itt vagy, s ő amott – emlékeztette Eleanor. Nem akart goromba lenni. Corbin megnősült, ahogyan azt megkívánták tőle. Címét házassága révén szerezte, akárcsak hatalmas vagyonát. Nem állhatták azonban egymást a feleségével. Isobel házsártos, önző, beképzelt és követelőző. Gyönyörű nő, ám Corbin gyakran mondogatta, bárcsak egy vén banyát vett volna feleségül. Isobel leginkább Londonban tartózkodott. Corbin Clarinben maradt. Corbin felállt, nyújtózott egyet, majd a lányhoz lépett. – Ó, borzalom, a házassággal már csak ez a helyzet. Nem számít, hogy a legvisszataszítóbb teremtést vettük el, ha rangja, vagyona van. Meglehet, nem is kell oly gyakran találkoznod vele. – Alfred, nem megyek férjhez Gireaux grófhoz. Nem azért, mert egy visszataszító, hanem, mert úgy hiszem, őrült! Alfred a fejét csóválta. – Van még egy lehetőség. – Nem vonulok zárdába. – Persze, hogy nem. Franciaországba utazol. Alain de Lacville gróf nemrégiben megözvegyült… örökös nélkül. Ő idősebb…, de mindig is kedvelted és tisztelted őt, igazam van? A lány tétovázni látszott. Alain jó ember, s nagyon gazdag. Intelligens, halk beszédű, kedves. Ősz, jóképű. A lány nagyon kedvelte. De… – Ő még atyámtól is idősebb! – suttogta Eleanor. – Sokszor azt hiszem, az én feleségem magától a Jóistentől is idősebb – szólt kedélyesen Corbin. – De Corbin, ő nem öreg! – Dehogyisnem az. Boszorkány, ki képes szépségét megőrizni, mivel az ördöggel cimborál! – mindezt tágra nyílt szemmel mondta, arcán szomorú mosollyal. – Eleanor, atyád a király szolgálatában esett el – emlékeztette Alfred. – Fiatalon te is szolgáltad őt Falkirknél. Ám ha nem vagyunk körültekintőek, előbb vagy utóbb Edwardnak eszébe jut, hogy joga van férjhez adni téged; s ha a király úgy dönt, hogy egy varacskos disznóhoz mégy feleségül, hát ahhoz kell menned. Menj hát Normandiába, találkozz azzal 39

az emberrel. Feleségének halála óta tartjuk vele a kapcsolatot. Fogadd el a házassági ajánlatát. A lány hallgatott. – Eleanor, Gireaux gróf meglehet, hogy kérésével a királyhoz fordul. – Elutazom Franciaországba – egyezett bele gyorsan Eleanor. Így történt… Tengerre szállt. S egyenesen skót fogságba került. Ráadásul ezek nem csupán skótok, hanem azok a skótok, akikkel Falkirk mezején találkozott. Azok a skótok, akik megkísérelték elpusztítani mindazt s mindazokat, akiket életében ismert és szeretett. Dobálta magát, hánykolódott, hol ébren, hol álmodva a kabin falait nézte. Míg aludt, míg álmodott, egyre jobban szédült. A falkirki erdőben járt. Eltévedt az angol előrenyomuláskor, amint a skót vonalak összeomlani látszottak. A fák közé rohant, próbált elrejtőzni. Ő azonban rátalált. Emlékezett, amint kardjával lesújtani készült. Vett leckéket, persze. Akkoriban mint Clarin hősnője valamilyen ösztöntől vezérelve egyedül harcolt. És akkor… Kard csapott keményen az övére, olyasvalaki forgatta, aki járatosabb volt a hadtudományokban. Úgy érezte, bizonyosan meghal. Még néhány pillanat s vége… – Várj! Azzal ledobta köpenyét, s lehúzta fejéről a páncélinget. A férfi megállt, döbbenten meredt rá. Leeresztette kardját. Bevésődött… Igen, a férfi arca bevésődött az emlékezetébe. Szemének mély kékje, hajának sötétje, arccsontjának állása, szemöldökének íve. Az idő megváltoztatta, mint ahogyan őt is. Annyira azonban mégsem, hogy ne ismerte volna fel. Felismerte azt a tekintetet. Az arckifejezést, mely megváltozott, ahogyan a férfi tudatára ébredt, hogy ellenség került a háta mögé. Azelőtt, hogy megfordult, hogy védje magát az angol feléje sújtó kardjától. Látta már azt a tekintetet… Kardmarkolatával a fejét vette célba, mielőtt visszafordulhatott volna, bizonyos lévén abban, miért is kiáltott kegyelemért: hogy aztán ellenfelét hátba támadhassa. 40

A férfi a földre rogyott. Hallotta a skót bajtársait közeledni, a fák között vágtáztak. Ő pedig eltűnt a fák között, s a csata, majd a háború végjátékában ő sohasem feledte azt a pillanatot, és remélte, hogy sohasem látja viszont azt az embert. Időnként álmodott róla. Álmában látta arcát, s ahogyan őrá nézett. S megtörtént, hogy már-már úgy hitte, a háború az ellenségnek is éppoly borzalmas volt, Skócia harcos és büszke ifjai éppúgy sokan elestek, akárcsak az övéik. De nem tudott megbocsátani a skótoknak, s így nem érzett irántuk részvétet sem. Akkoriban Edward nem rendelkezett még akkora haderővel, hogy teljesen megszállja Skóciát, s északon a skót földek skót birtokosok kezében maradtak. Ám Falkirk komoly győzelmet hozott Edward számára, ezután a skótok nem merészkedtek ismét délre, így hát biztonságban érezhette magát. Biztonság! A hajót hullámok dobálták. A feje hasogatott. Szipogott és köhögött, s tudatára ébredt, hogy még mindig az átázott ruha van rajta s lázasan forgolódik. Az ajtó hirtelen kivágódott. Fel akart ugrani. Nem tudott. Erőtlennek érezte hozzá magát. Ő állt ott. Arcát olyannak látta, mint álmaiban. Alakja megtöltötte az ajtókeretet. Azóta ruhát cserélt, vállán ismét a gyűlölt gyapjútartán, melyet széles kelta csat fog össze. A lány nézte, majd elhomályosodott a kép. Valóság ez vagy álom csupán? Fény szűrődött be; eljött a reggel. A köd fénye ez s ő tudta, még mindig viharban hajóznak. – Velem jön. Most azonnal – parancsolta a férfi. Az ördög jött el, gondolta. Vénebb, kegyetlenebb, vérengzőbb. Elérte hát a bosszúja. Ő mosolygott, ám engedelmeskedni nem tudott. Gyengének bizonyult. – Önfejű! – átkozódott amaz, s odalépett hozzá. – Nem maradhat itt bezárva ebben a viharban! Van egyáltalán olyasvalaki, akire hallgat? Érte nyúlt, s a lány nem ellenkezhetett. Brendan ismét átkozódott. – Még mindig teljesen vizes, s a teste pedig akár a tűz! 41

Felemelte, karjába vette. Elhagyták a kabint. A lépcsőre érvén még inkább rájuk telepedett a ködszerű fény. Villámlás hasított a végtelen égbolton. Fehér tűzként fellobbanva világított meg tengert s rajta hajót. Mennydörgött. A tenger az életükre tört. A szél, az eső, a villámok, a mennydörgés, mind. Mindnyájan Isten kezében voltak. A lány azonban ebből már semmit sem fogott fel. Feje ellenségének mellkasán nyugodott. Sötétség szállt alá. Az égbolt tovább tombolt. Ám ebből Eleanor már semmit sem hallott.

42

3. fejezet – Túléli? Margot Thorrsen összerezzent s felnézett a mély férfihang hallatán. Brendan a kabinban tartózkodott. Azt gondolta, magára maradt az alvó lánnyal. Azóta a szél elcsendesedett, s az eső már elállt. Miután a hajókat sikerült irányban tartani, iderendelték segíteni angol foglyukon. Kezdetben a lány tüzes teste verejtékben úszott, félő volt, hogy elviszi a láz. Azonban – Brendan parancsa ellenére – Margot mégis Bridie-ért, a szolgálóért küldött. Ketten megszabadították Eleanort nedves, sóáztatta ruhájától, testét vízzel hűtötték, majd lassú kortyonként, gyógynövényekkel fűszerezett erőlevest diktáltak bele. A vihar éjszakája már elmúlt; még egy nap eltelt s most ismét beesteledett. Eleanornak már ki kellett volna nyitnia a szemét, ám mozdulatlanul feküdt s aludt. Margotot meglepte, hogy Brendant itt találja. Margot már sok éve ismerte Brendant, mióta együtt élt Erickel. A skóciai háborúk ellenére a nemzetség összetartott. Eric édesapja Brendan apjának unokatestvére, s Ilsát vette nőül, egy távoli északi sziget nemzetségfőjének lányát, kinek földje még mindig a norvég király birtoka, s így sokkal inkább norvég ő, mint ahogyan azt családneve sugallta. S az angol támadásoknak köszönhetően a skótok végül hajlandónak mutatkoztak sokkal jobb kapcsolatokat kialakítani északi szomszédaikkal, mint a viking támadások idején. Annak idején őt hívták hozzá ápolónak, mikor gyermekbetegségeitől szenvedett. Nem gondolta, hogy ott találja a kabin sötét zugában az ágy fölé hajol s nézi, amint ápolja a lányt. Hangja mély zengésű és érces. Miközben beszélt, fürkészően figyelt s még egyszer feltette a kérdést: – Margot, túléli? – Túléli, úgy hiszem. 43

Margot kendőt mártott egy tálnyi hideg vízbe s azzal mosta az angol lány arcát. Brendanra nézett, kinek homlokába sötét hajtincs hullott, vonásain feszültség ült, s kezét összekulcsolva tartotta maga előtt. Nézte a huszonéves fiatalembert, aki már jól ismerte a háborút – árulás, veszteség, győzelem, vereség – így töltve élete jelentős részét. Követte William Wallace-t, de megtanult irányítani csatában s visszavonulásban egyaránt. A skót hazafiak keserűen tapasztalták, hogy a szabadságot nem nyerhetik el egyetlen hatalmas, az angolokra mért csapással, de csatáikat az erdőben s jól időzítve megvívva. Élni, s a következő napon ismét harcba szállni, már önmagában győzelemnek számított, még akkor is, ha minden veszni látszott. – Sokat ér ez a lány? A férfi eltűnődött a nő szavain, majd így szólt: – Igen, úgy hiszem, sokat. Margot ismét anyanyelvén, keltául kezdett beszélni, melyet egymás között a leggyakrabban használtak, habár mindannyian jól ismerték az észak-francia dialektust, mely az angol arisztokrácia nyelve is egyben. – Brendan, ha most azért utazunk a francia királyhoz, hogy segítséget kérjünk az angolok ellen, hogyan akarsz váltságdíjat fizettetni egy angol lányért? A férfi ha lehet, még egy fokkal halkabban felelt, némi undorral a hangjában. – Bridie, a szolgáló állítása szerint a lány francia jövendőbelijéhez utazik, kinek neve Alain de Lacville. – Akkor hát… megmentettük őt vagy foglyul ejtettük? – érdeklődött Margot. – Még nem döntöttem – felelte egy pillanatnyi szünet után. – Tudja Isten, a világ oly gyorsan változik. Fülöp király megveti Edwardot, ám tart tőle. Ha érdekében az angolokkal kötött szövetség áll majd, meg is köti azt. – S mi most biztonságban vagyunk? – Igen, habár talán hamarosan megköttetik ez a szövetség… jelen pillanatban még nem létezik efféle, ám ha létezne is, Fülöp még akkor is szívesen fogadná William Wallace-t, az egyetlen embert, ki szembe mert szállni Edward önkényuralmával. Úgy indultunk útnak, hogy tudtuk, Edward egy vagyont ajánlott azoknak, akik a skót vezéreket foglyul ejtik a tengeren, tehát Oldatában van annak, ha francia földre érünk, nem foghat el s 44

vethet börtönbe minket – türelmetlenül felemelkedett. – Margot, akárki is a lány, életben kell maradnia. Kétségtelen, hogy értékes. – Jól van, Brendan – válaszolta Margot zavartan, amint a távozó férfi után nézett. Figyelmét ismét a lányra fordította, homlokát, arcát törölve ismét a hideg vizes ruhával. A lány szeme lassan kinyílt. – Ó, hát isten hozott közöttünk! – üdvözölte Margot. Margot tudatára ébredt, hogy még mindig norvégül beszél. Most franciára váltott. – Hogy érzed magad? – Szomjas vagyok… Margot elmosolyodott, s vizet töltött, egy, az asztalon lévő gazdagon díszített norvég ivókürtből. A lány hálás bólintással fogadta, mohón kezdett inni s csak Margot figyelmeztető intésére vett vissza lendületéből. – Köszönöm – felelte a lány, miután visszaadta a kürtöt s fáradtan a párnák közé hanyatlott vissza. Zavartan nézett Margotra. – Kicsoda ön? – kérdezte halkan. Hirtelen felkönyökölt. – Hol a szolgálóm? Bridie a neve… Jól van és nem esett baja? – Feküdjön vissza, kisasszony. A szolgálója kitűnően van; a másik hajón utazik. – Egyedül egy kalózhajón? – Eleanort aggodalommal töltötte el a hír. – Istenem! El sem hiszem, hogy ilyet kérdeztem, mikor egy skót hajón vagyok. – Csak részben skót – javította ki Margot. – Valójában ez a hajó norvég. – Persze, persze, igen, norvég. Mégis, ami Bridie-t illeti… – Különzárták, semmi több. – Hogyan lehet ön ilyen biztos ebben? – hangja nyugtalannak tűnt. Margot erős késztetést érzett, hogy megnyugtassa a lányt. – Jól van; elvitték, mivel bizalmatlanok önnel szemben. – Bizalmatlanok? Meg kellene bízniuk bennem? – kérdezte keskenyedő szemmel. Margot hirtelen elmosolyodott. Sokat hallott már erről a lányról; alakja legendássá vált már. A falkirki angol győzelem az ő érdeme is. Most nem úgy néz ki, mint egy harcos. Külseje leginkább törékeny nimfára emlékeztet, finom arcára aranyló hajzuhatag omlik. Kékesszürke szeme, akár a haragvó tenger, 45

arcához képest nagynak tűnt. E pillanatban, a hangjában bujkáló arrogancia kivételével minden harcos tulajdonságától megfosztva feküdt. Kiszolgáltatott. – Magára hagyom, mivel van némi… – kezdte Margot. Azonban a lány megfogta a kezét, a szürke tekintet hirtelen kitisztult, s benne némi félelem tükröződött. – Várjon! – mondta halkan a lány. – Kérem. – Nem tehetek önnek semmiféle ígéretet – felelte Margot. A lány a fejét csóválta. – Persze, hogy nem. Kicsoda ön? Mit keres e hajó fedélzetén? Ön annak a norvégnak a felesége? Margot tétovázott egy pillanatig. – Nem vagyok a felesége. Ő egy nemzetségfő unokája. – De… – Hogy vele utazom-e? Igen. – ÉErtem – mormolta a lány, lassan lezáródó szemhéjakkal. Majd ismét Margot-ra nézett. – Van neki felesége? – Nincs. Még nincs. – Akkor… – Eddig nem engedték házasodni. – Szereti önt – mondta Eleanor. Margot elpirult az angol lány szavai hallatán. A gyönyörű angol nemeslány, úgy tűnt, feloldja Margot zavarát. Mosolygott és folytatta: – Ha meg kell házasodnia… Bizonyosan szeretni fogja önt, még akkor is, ha házasságkötésre kötelezik. – Milyen ember De Lacville gróf? – kérdezte Margot. Lady Eleanor nagyot sóhajtott. – Kegyetlen ember? Ismeri? – Alaint? Igen, ismerem; atyám régi kedves barátja. Nem, nem kegyetlen, sőt talán a legkedvesebb ember, akivel valaha is találkoztam. – Akkor hát boldog lesz. – Boldog? – ismételte a lány s elmerengett. – Legalábbis… Nem leszek kiszolgáltatott, nem fognak verni vagy magamra hagyni – mondta halkan, ismét lecsukódó szemekkel. Margot felemelkedett, s hirtelen úgy érezte, hogy ő, az alacsonyabb osztálybeli sokkal szerencsésebb. – Várjon! Margot megállt. – Mennem kell és…

46

– Kérem, árulja el, mi folyik itt? Wallace valóban ezen a hajón utazik? Igaz, hogy Franciaországba megyünk? Mi… a tervük velem? – Ezt a férfiak döntik el, kisasszony. Azonban, ha azt hiszi, hogy ők szörnyetegek, bizony téved. Eleanor a kabinajtó felé fordult. – Láttam, mire képesek. – Kisasszony, amit látott, semmiség Edward király tetteihez képest – felelte Margot. A fogoly hallgatott. – Mennem kell – szólt Margot. – Hamarosan hozok valamit enni – tette hozzá. – Én Santa Lenora vagyok, maga a bátorság! Nem félek – felelte Eleanor sietve, azonban Margot tudta, nem az igazat mondja. – Visszajövök – ígérte ismét, majd kilépett a kabin ajtaján. A vihart követően William hajója a Wasp mellett haladt. Wallace a fedélzetre jött, az orr-részen ültek és norvég ivókürtökből sört ittak. Brendan, idősebb rokona, kuzinja, Arryn segédjeként, fiatalemberként ismerte meg Wallace-t. Még sohasem találkozott olyannal, kit nála jobban tisztelt volna, nagyobb harcossal – s intelligensebb emberrel. Ellenfelei sokszor alábecsülték Wallace-t. Ő nem nemesi származású, de kiváló neveltetésben részesült. Magas, izmos, egyenes tartású ember – ám győzelmeit inkább aprólékosan kidolgozott stratégiáinak köszönhette, mint hadserege erejének. Életét áldozná Skóciáért. Aznap este csendes idő járta. Holdfény táncolt a vízen. – Kedvelem a kalózt. De Longueville-t – mondta William Brendannak. – Őszinte fickó. – Évek óta hajókat fosztogat. – Igen, és őszintén be is vallja – értett egyet William, s fény gyúlt szemében. Született vezér s született harcos, fellépése megdöbbentően szuggesztív. Hangjának, ékesszólásának hatalma van az embereken. – Akkor hát egy rossz ember lehet jó… ha beismeri? – érdeklődött Brendan. – Akkor hát, Isten nevében, létezik valahol megbocsátás Edward király részére is, mivel birtokolni akarja egész Skóciát, elpusztítani mind a skótokat? – Inkább egy becsületes ellenfél, mint egy áruló szövetséges – szólt fenyegetően William. 47

– Van benne igazság – ismerte el Brendan, s nagyot húzott a sörből. Arra gondolt, milyen igaza volt Williamnek – mindenfelé azt beszélték, hogy Falkirknél győzhettek volna, ha John Comyn, a Rőt nem hagyja ott a csatamezőt lovasaival együtt. Comyn a felszentelt király, John unokatestvére, kinek nevében William tovább folytatta harcát Skóciáért. Robert Bruce, Comyn vetélytársa még sohasem harcolt Wallace oldalán. Edward királlyal már igen. A csata után mégis Bruce és Comyn egy esetlen s esetleges szövetségben, de összetartották Skóciát. Azonban Robert Bruce hamarosan lemondott kormányzóságáról, s az idő tájt, mikor ők Skóciában tengerre szálltak, az a beszéd járta, hogy hamarosan békét köt Edwarddal. Olyan ember, akinek sok a vesztenivalója. – Ki vele, Brendan! – szólította William. – Min töpreng? – Jól van. Sohasem adtad fel. Skóciáért harcoltál. Edward megpróbált lefizetni. Haakon, norvég király szívesen fogadna, s földet ad – s hozzá címet. Békében élhetnél. Fülöpnek tudomása van jöveteledről Franciaországba, s jó barátunk, Lamberton érseke minden alkalmat megragadott, hogy ékes szavakkal nyilatkozzon rólad. Most próbáljuk Fülöpöt lebeszélni egy, az angolokkal kötendő szövetségről, melynek Skócia nagy kárát látná. Ám nemeseink Skóciáért könyörögnek, s aztán egymásnak esnek. Hogyan vehetnénk fel a küzdelmet Edwarddal örökös belső viszálykodásaink mellett? Brendan tartott attól, hogy Wallace éktelen haragra gerjed szavai hallatán, ám az csak elmosolyodott. – Jól van, tudd hát. Ha Robert Bruce velem tart, elveszíti mindenét. Túl sok mindene van, ami felett a király rendelkezik. Angol örökösnőt kíván magának, azt beszélik, szerelmes, megszállottja lett annak a szépségnek, s ah, sokan eladták már magukat, a lelküket, még országukat is a szerelemért. Egy pillanatra elhallgatott, Brendan nem sürgette. Wallace kedvesét az angolok gyilkolták meg kegyetlen körülmények között, s azt beszélik, elszántságának oka is ebben gyökerezett. Wallace felemelte a kezét. – Robert Bruce még mindig Skócia barátja; jegyezzétek meg szavaim. Igen, koronát óhajt magának. Évtizedek óta családjának egyetlen célja ez. Isten tudja, meglehet, ő a megfelelő ember a korona viselésére. Ugyanakkor John Comyn is hasonló álmokat dédelget. Mindketten nagyhatalmú emberek. Nem hiszem, hogy John 48

Comyn cserbenhagyott volna minket Falkirknél; úgy gondolom, a lovak elszabadultak, s elfutottak, ezért nem tudott csatlakozni. – Túlságosan jóhiszeműen ítéled meg őt. Azt beszélik, látni akarta vesztedet Falkirknél, hiszen nem akarja, hogy Balliol visszaszerezze a koronát, mivel ő magának akarja. – Mindketten akarják a koronát. Ez a probléma – morogta Wallace. – Az ő gyengeségük és az én erőm. Én nem akarok király lenni. A szabadságot akarom. – A hadsereg szétesett. – Igen, úgy van. S a nemesek nélkül csak a kisembereket állíthatom magam mellé, azokból sem eleget, hogy kövessenek egy Edward elleni újabb öngyilkos csatába… Most a diplomáciának kell figyelmet szentelnünk, azért hogy a külföldtől segítséget nyerjünk. Brendan a hullámzó víztömeget bámulta. – S most mi legyen, fiatal barátom? Brendan csóválta a fejét. – Amikor védelmezőként lemondtál és a bárók Peeblesnél találkoztak, nem nemzetségem egyik tagja, Sir David Graham javasolta-e, hogy földjeidet lefoglalják, amiért a tanács engedélye nélkül hagyod el az or az illető neve! William ismét eltűnődött. – Testvérem, Malcolm jelen volt, hogy megakadályozzon minden ilyesfajta őrültséget. – De neki… – Brendan, a Graham-nemzetség védte az országhatárt. Nem tartozol felelősséggel mindazokért, akik e nevet viselik. Tudom azt is, hogy David Grahamnek megvannak a maga szövetségesei. Hű Comynhoz, s ezért nem lehet bántani. Testvérem Robert Bruce szövetségese; hosszú idővel ezelőtt fogadott hűséget neki. Azt mondja, felejtsük el a mi Üres Palást királyunkat, s forduljunk Bruce-hoz. Ő az, aki egy napon megmenti Skóciát az angoloktól, s aztán uralkodni fog. Ó, Brendan! Nehéz tisztán látni ebben a vérontásban. Bruce és Comyn, időnként mindketten ölbe tett kezekkel figyelnek és Edward király haláláért fohászkodnak! Az idő kezd eljárni felette, fia a játékokat, mulatságot és a barátokat kedveli inkább, nem a háborúzást. Talán a várakozás a leghatásosabb fegyver Edward ellen, hiszen nem élhet örökké. – Már megbocsáss, de úgy tűnik, már eddig is túl sokáig élt. 49

– Nos, úton vagyunk most, hogy egy másik királlyal találkozzunk, egy francia királlyal. Aki szívesen fogad minket, és a bűnbánó kalózzal, akit viszünk neki, igen elégedett lesz. – Egy pillanatra elhallgatott, Brendant figyelte. – Egy kalóz… és egy örökösnő. Érdekes szerzemények egy utazás során, nem igaz? Habár azt hallottam, Lady Eleanor nagyon beteg. Brendan ingerülten sóhajtott. – Már sokkal jobban van. Margot azt mondja, életben marad, s ő ritkán téved. Ha Lady Eleanor beteg lett, azt bizony kizárólag önmagának köszönheti. Ragaszkodott az úszáshoz. Wallace úgy nevetett, hogy a térdét csapdosta. – Nem sok esélye lehetett! – Olyannak lát téged, mint amilyennek mi látjuk Edwardot. Azt hiszi, maga az ördög küldött ide egyenesen a pokolból. – Hallottam arról a lányról. Falkirknél csapatokat vezetett. Azért, mert az embereim felgyújtottak egy falut. Sok angol falut felégettem. Raboltam és fosztogattam az angol határ mentén, amerre csak tehettem. Azonban nem öltem ártatlanokat, kizárólag harcolókat. Említsd fel neki Berwicket, ahol a király emberei még az utcákon szaladó terhes asszonyok életét sem kímélték. – Mondjam el neki? – kérdezte Brendan. – Kapcsolatunk meglehetősen képlékeny. Kezünkben értékes zálog lehet. Azt gondoltam, hogy te esetleg… – Te halásztad ki a tengerből. A lány a te dolgod. – Nagyon fontos küldetésben járunk. Talán nem kellene rám bíznod őt. Wallace érdeklődve figyelte. – Miért, ha szabad tudnom? Brendan megemelte ivókürtjét. – Ismerem régebbről. – Úgy? – Falkirknél találkoztunk. – Ó? – Majdnem megölt. Wallace egy darabig Brendan arcát fürkészte, majd ismét hahotában tört ki. – Téged? Kevés jobb kardforgatót láttam nálad. – Mindannyian sebezhetőek vagyunk. – Te? Ó, igen, persze. Ledobta a ruháját s rátalált a gyengédre. Nos, úgy mondják, a bosszú édes és istenes 50

cselekedet… egy időben magam is sokat öltem s mások halálát végignézni élvezetet okozott! – Arca elkomorult. – Oly nagy élvezetet, hogy azt hittem, a pokol mélyén fogok égni, amiért gyűlöletem ily elvakult. – Sóhajtott, amint visszaemlékezett, s Brendan azon tűnődött, vajon Wallace azokra gondol-e, akik megölték az apját vagy azokra, akik megölték a nőt, akit szeretett. Esetleg mindannyiukra. Vajon a bosszú nem-e vált az életük részévé. – Ó, igen, a bosszú édes érzés! – ismét Brendanra meredt. Hangjából eltűnt a harag, helyébe kedélyesség lépett. – Ezzel nem azt akartam mondani, hogy öld meg a lányt. Tudod, mindennek határt kell szabni. – Nem kivégzésre gondoltam. – Jól van akkor. A te dolgod. – Francia vőlegényéhez tartott. – Akkor tartsd szem előtt az értékét. S azt, hogy mindig híján vagyunk az anyagiaknak. A jobb diplomáciának. Továbbá azt, hogy sokan úgy tekintenek ránk, mint vadállatokra. – Azt mondod, úgy bánjak vele, mint egy előkelő vendéggel? – A választás a tied, barátom. – Felállt s nyújtózott egyet. – Lefekszem. Eric fennmarad éjszaka; asszonya vele tart. Felajánlotta ágya kényelmét. Én pedig elfogadtam, mielőtt hallottam volna, hogy ki kellett költöznöd. – Az emberek lenn alszanak szűk fekhelyeken, mint ahogyan teszik azt a csatamezőkön; bárhol leheveredhetem s pihenhetek. Múlt éjjel egy székben aludtam. Ismét megtehetem. – Mégis… – Uram, életedben oly kevés nyugalomban részesültél. Szeretettel vár az a kabin – biztosította Brendan. Wallace megállt egy pillanatra. – Brendan, ne légy szigorú, különösen miattam ne. Nem emlékszel Stirlingre? – Keze ökölbe szorult. – A szabadság érzésére, az ízére! Falkirknél veszítettünk, de nem annyit, mint gondolod. Igen, sok jó emberünk veszett oda. Ám az egész ország megízlelhette, mi is a szabadság. Ezért harcolok. Ha meg is halok, az emberek megtapasztalhatták, milyen szabadnak lenni, s ez olyasvalami, amit Edward sohasem vehet el tőlük. Mindent Skóciáért. – Igen, Skóciáért! – szólt Brendan s a harctéren tett fogadalma jutott eszébe. Skóciáért és a szabadságért. Olyan 51

célok, melyekért érdemes küzdeni, akármi is legyen az ütközet kimenetele. Célok, melyekért érdemes meghalni. William biccentett, majd magára hagyta. A lány elszenderedett, ám különös, rejtélyes félelemmel ébredt. Felült s meglátta félelmének az okát. A férfi visszatért. Az asztalon gyertya égett. Fénye halvány, ám ahhoz elégséges, hogy megvilágítsa az ajtóban álló, őt néző férfi alakját. Nem tudta pontosan, mennyi ideje állhat ott. – Életben maradt tehát – szólt halkan Brendan. Szavai egyáltalán nem tükröztek semmilyen érzelmet, mintha teljesen közömbös lett volna számára, hogy a lány túléli-e a betegséget vagy sem. Eleanor nem válaszolt. Nézte a férfit s az várt egy pillanatig, azután tudomást sem véve a lányról levetette tartánját s az ajtónál lévő fogasra akasztotta. Az asztalhoz ment, felvette a gyertyát, majd a lányhoz lépett. Az akaratlanul is hátrahúzódott az ágyban, fogait csikorgatta. A gyertya fénye az arcába világított. – Mit művel? – kérdezte élesen végül. A láza lecsillapodott, akárcsak a vihar, kitombolta magát, majd tovatűnt. De még mindig nagyon gyengének érezte magát. Akár egy elgyengült kiscica. – Azt mondják, ön igen értékes. Próbálom meglátni, vajon miért. Hirtelen mozdulattal elsöpörte magától a gyertyát tartó kezet. Megijedt saját mozdulatától; ha kiüti a gyertyát a férfi kezéből, akár tüzet is okozhatott volna. Szerencsére, nem ütötte ki a gyertyát, s a férfit sem bosszantotta vagy zavarta a lány tette. Brendan visszatért az asztalhoz, s letette a gyertyát. Ezután leült a székre, és őt kezdte nézni. – Mit csinál, s miért van itt? – Ez az én kabinom. – Akkor én miért vagyok itt? – A Wasp fedélzetén csak itt van elég a hely ahhoz… hogy vendégül lássunk valakit. Legfőképpen olyasvalakit, aki nem tűri az effélét s hajlamos hideg fürdőt venni az éjszaka kellős közepén. – Vendég? Rab vagyok. 52

– Rab… vendég. Van úgy, hogy nincs nagy különbség. – Kalózok, gyilkosok… skótok. Nincs nagy különbség. A gyertyafénynél nem láthatta jól a férfit, de tudta, az arca elkomorodott. Brendan vállat vont. – Az angolokról is elmondható ugyanez, sőt még sokkal rosszabbak is. A férfi hanglejtése meggyőzte arról, hogy ne folytassa, mégis, úgy tűnt, nincs más választása, mint állni a tekintetet s folytatni a beszélgetést. Még mindig kimerülten, a lány a fejét ingatta. – Azért jött, hogy kínozzon? – kérdezte. Amaz csodálkozva meredt rá. – Kínzom önt? A lány nem válaszolt. Azt kívánta, bárcsak tudna. Brendan felállt, odament az ágyhoz, melléje ült s figyelmesen nézte. – Kínzom önt? – Igen, de még mennyire! – Nos, jól van. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy majd. – Ön nagyon kegyetlen. – Ön csaknem megölt. Miután megkíméltem az életét. – Ütközetben vettünk részt. – S engem csaknem ott temettek. – Régen volt. – És ön a makulátlan erkölcsű hölgy, aki átkel a tengeren a gazdag, előkelő úrhoz, aki feleségül veszi majd! – Ahogy mondja. – Ám borzalom! Homok került a gépezetbe. Homok. Kalózok, gyilkosok… skótok. – Megkérhetném, hogy… – Igen? – Hagyjon magamra. – Ó. Mutassak könyörületet? – Igen, ha… – Egyszer már megkegyelmeztem. – Valóban! – lobbant fel a lány. – Legyen tehát óvatos… ravasz és alattomos vagyok, jól bánok a karddal, s könnyen megeshet, hogy a tengerbe temetik! A férfi szája lassan szomorú mosolyra húzódott. Hozzáhajolt. – Most nem néz ki valami fenyegetően! – szólt halkan. 53

– Ön még skótokhoz képest is túlságosan megátalkodott! – felelte a lány. – Beteg vagyok. – Nagyon beteg – értett egyet Brendan. – Menjen el. – Nem, nem fogok. Eleanor visszahanyatlott, lehunyta a szemét. – Akkor mit lehet? Nem tűnök értékesnek. Nagyon beteg vagyok, nemrégiben még testem láztól égett. Bizonyára szerencsétlennek és nagyon szánalmasnak tűnök. – A legkevésbé sem – biztosította a lányt kedvesen. Eleanor ismét kinyitotta a szemét. A férfinak még mindig finom mosoly ült arcán. Tágra nyitott szemmel a lány arcához hajolt. – Meglehet, szent kötelességemnek érzem… kínozni önt! Arca közel járt, nagyon közel. A lány kinyújthatta volna karját, hogy megüsse. El is határozta, hogy megteszi. Ám lélegzete ugyancsak elakadt, a forróságnak különös patakja rohant át testén, s közben szégyellte haja kócosságát, arcának sápadtságát. Kinyitotta a szemét. A férfi még mindig ott volt. Kiabálni kezdett, s megpróbálta megütni. – Hagyjon! – Nem, hölgyem, nem! – Brendan elkapta a lány kezét. Tekintetét egy pillanatra sem vette le róla. Eleanor remegett. – Ez a kabinom ezen a hajón. Itt fogok aludni. A lánynak elakadt a lélegzete. – De… – Itt aludtam a múlt éjjel is. – Mi? Azt állítja, kötelessége engem kínozni? Jól van, rajta. Természetesen, jól vigyázzon, egy megbecstelenített örökösnő, közel sem ér annyit, hogy kockáztassa a francia király haragját. – A francia király haragja? Ön ily értékes volna? – álmélkodott a férfi, ám a lány tudta, csak gúnyolódik. – Képzelje – tájékoztatta fagyosan. A férfi végigmérte. – Ki gondolta volna… – hangja könnyed, a kék tekintet ismét a lányéval találkozott. – És az angol királlyal mi a helyzet? Az ő haragját is kockáztatjuk? – Magától értetődő. – A lány önmérsékletért és önuralmáért harcolt. – Jó – mondta Brendan s elengedte Eleanor kezét. – Meglehet, nagyobb utat kell bejárnom, mint terveztem. 54

A lány csendben feküdt, s azt kívánta, bár volna nála egy kard s két erős angol katona. A skót az asztalhoz lépett, s vizet töltött magának. Ráérősen ivott, majd ismét helyet foglalt a székben, majd hátradőlt, lábát az asztalra tette. – Meggyőződésem, hogy gyorsaságát visszanyeri, amint a betegségből kigyógyul – szólt merengve. Mondj hálát Istennek, te bolond! Ne szólj s maradj is így! ... annyira könyörög ez a lány. Azonban a lány nem úgy tűnt, mint aki így tesz. – Édes Istenem! – kiáltott fel. – Hallottam, az emberei még a birkákat is módfelett kedvelik. – A birkák általában sokkal jobban néznek ki – felelte. – Akkor hát – suttogta Eleanor –, tiszta szívemből hálát kell adnom az Úrnak, hogy léteznek jóképű birkák. Befelé fordult, a kabin falát nézte, s csodálkozott, hogyan keveredhetett ilyesfajta párbeszédbe egy férfival. Egy pillanattal később csaknem felkiáltott ijedtében. Egyetlen nesz sem árulta el a férfi közelségét, a levegő egyetlen rezdülése sem. Brendan ott állt a lány mellett, és a fülébe ezt suttogta: – Hölgyem, rettenetes, de úgy látom, teljesen felépül, még mielőtt Franciaországba érnénk. – Szívesebben halnék meg! – Sajnálom, de én is! Ám hív a kötelesség… A lány vállai nem is lehettek volna jobban görcsben; s a csendes, visszafojtott nevetés csak rontott a helyzetén, amint a férfi ismét távolodott tőle, ezúttal véglegesen. Holott… Ujjai csupán egyetlen pillanatig időztek a lány hajának rendezetlen tincsein.

55

4. fejezet Corbin Clarin éppen elkölteni készült a reggelire felszolgált ínycsiklandó sült halat s hozzá friss kenyeret, amikor a vihar visszalopózott életébe. Törékeny testalkat, sötét hajszín, erőteljes arcvonások, Isobel szép – amennyire egy mérges vipera az lehet. London inkább kedvére volt, mint Clarin vagy akár York büszke vára, talán azért, mert londoni elfoglaltságai sokkal élvezetesebbnek bizonyultak számára, mint az északi országrész egyhangúsága. Corbin imádta Londont, ám nem állhatta a feleségét, s a királyi udvarban irtózott minden reggel azzal ébredni, vajon a nő az éjszakát melyik udvaronccal töltötte. Régóta máshol kereste már a szerelmet – vagy legalábbis a látszatát. Bejelentés nélkül lépett a hatalmas terembe, kesztyűit lehúzni készült kezéről, s úgy is tett. – Mérföldek! Mérföldeket utaztam, s most senki sincs itt, ki üdvözöljön – kezdte, miközben férje felé tartott a teremben. Corbin hátrafordult, de nem állt fel. Karját keresztbe fonta. – Ha tudtuk volna, virágokat hintünk lábad elé, kedvesem! Ámde egyetlen szóval sem jelezted érkezésedet. – Virágokat? Ha tudod, bizonyosan másfelé találsz elfoglaltságot. A nő kesztyűit az asztalra dobta, majd szúrós, sötét tekintetét Corbinra szegezte. – Hosszú utazásom után bort akarok. Kiszáradt a torkom. A férfi felállt, meghajlást színlelt, a tálalóasztalhoz lépett, hogy aztán ellássa egy pohárnyival a kívánt italból. A bor felszolgálása közben eltűnődött. Gyönyörű velencei üveg. Clarinnek hozta hozománya egy részeként. Átnyújtotta a bort. A nő elismerően bólintott, ujjai sokatmondóan végigsimították a férfiét. Amikor összeházasodtak, Clarin hatalma tetőpontján állt, a férfi Leo nevű nagybátyja még élt s a környező földek nem csak nagy kiterjedésűek, de gazdag termést is hoztak. Alfred és ő készült 56

learatni a rangjuktól megfosztott, legyőzött felkelőkért járó adományok és a földek gyümölcsét, melyeket nagybátyjuk – aki felnevelte őket, egy igazságos és bőkezű ember – hagyományozott reájuk. A nő jólétet hozott, ő pedig vitézséget. Gyönyörű házaspár kellett volna legyenek. A skótok azonban mindent megváltoztattak. Corbin magának is töltött, majd a kupát felesége felé emelte. – Wallace-ra! – Egy napon az a gonosztevő jogosan ég el! – mondta a nő. – A törvény által kiszabható legkegyetlenebb ítélet vár rá, s ha eljön az a nap… – Ott leszel, hogy vérszomjjal végignézd és élvezd minden pillanatát! A nő felhúzta a szemöldökét. – Vérszomjasnak nevezel engem, amikor szeretett kistestvéred több embert vezényelt csatába, mint te magad? – Nem önszántából tette. Isobel elfordult tőle s körülnézett a teremben. – Kiváló falikárpitok. – A faluban élő flamandok ajándéka. – Ah, Santa Lenora számára! – Isobel, van értelme ennek a párbeszédnek? – Csak annyi, hogy jobb a szenteket távol tudni, lehetőleg holtan. – Az elvakult némbereket ugyancsak. A nő meg sem hallotta a sértést. – Hol van Alfred? – érdeklődött, miközben nézelődött. – Szegény, jó, sokat szenvedett Alfred. Óriási földterületet lovagol be, mely sohasem lesz az övé! A férfi őt nézte s nem válaszolt. – Nos, hol van hát? – Óriási földterületet lovagol be, mely sohasem lesz az övé – felelt Corbin. A nő elmosolyodott. – Eleanort felpakoltátok, most Franciaországba utazik, hogy koros mátkájával találkozzon! – Úgy van – morogta a férfi. – Maradok egy ideig tehát. Most a férfi csodálkozott el. – Mi célból? – Természetesen, hogy időt töltsek a férjemmel. 57

– Miért? – Eleanor átkel az Ír-tengeren… uramisten, te bolond! Nincsen fogalmad a veszélyekről? A király óriási összeget ajánlott fel a tengerészeknek a más országokba segítségért igyekvő skót felkelők elfogására, s a keresésbe kalózok, útonállók, gyilkosok, rablók tucatjai kapcsolódtak be! – Isobel helyet foglalt az asztalnál s meglazította utazóköpenye zsinórját. – Szegény kedves, meglehet, nem tér vissza. S akkor, ha netán elér Franciaországba, Alain hitvese lesz, így van? S ott, nincs kétségem afelől, megkísérel fiúörököst nemzeni az örökség számára. Corbin odalépett hozzá, s a kezét az asztalra tette. – Jobban tennéd, ha azon imádkoznál, hogy odaérjen Alainhez; vagyonára szükségünk van, ha még egyszer vissza akarjuk hozni Clarin régi fényét, s a földet ismét termőterületté változtassuk. Habár Alain már idős s keze remeg, mégis, sok öregembernek sikerült már gyermeket nemzeni. – Nem hiszem, hogy rávehető ilyesmire; első feleségének előző házasságából már származtak gyerekei. Az a nő akkor is nagyon fiatalon ment hozzá. Nem, alaposan megvizsgáltam a helyzetet – a nő szórakozottan megérintette ujjával a férfi előtte fekvő kezét. – Sohasem zavar, hogy Eleanor grófnő, s te csupán Sir Corbin Clarin vagy, semmi több? Nincsenek ambícióid? – Isobel, valaha úgy terveztem, leigázom a világot, s benne majd a magam útját járom. Ám az élet közbeszólt. Ó, igen, és te részese vagy ennek az életnek! – Igen, az vagyok. – Kedvesem, most már értem, mire célzói. – Örökölhetünk. – Isobel, Eleanor e ház úrnője, s ha nem volna az, akkor is van egy bátyám, aki keményen dolgozik és érdemes erre. – Ó, igen, ám nincs felesége, s nincsenek távlatok előtte és… – Isobel, nem értem, mit akarsz. Semmi sem változott. – Ah, minden megváltozott! – A nő felállt és kezét férje mellkasára helyezte. Rendelkezett bizonyos adottságokkal. Állandóan mentalevelet rágott, s lehelete édes, akár a reggeli harmat. Parfümje finom és izgató. Féktelen természetét az ágyban még inkább képes volt szabadjára engedni. Vonzó, ravasz és alattomos, a királyi udvarban előkelő helyet vívott ki magának. A férj habozott, eltolni kívánta magától, de érdeklődése felébredt. 58

– Mi az, ami megváltozott? Valamiféle ármányságon töröd a fejed rokonaim ellen? – kérdezte nyersen. – Dehogyis! – fogadkozott a nő őszinte ártatlansággal, ujjai a férfi mellkasán játszottak, sőt még lejjebb, amit az fogcsikorgatva figyelt. – Nem, kedvesem, hogyan is tételezhetsz fel rólam ilyesmit? Csupán gondolkoztam, és elérkezettnek látom az időt arra, hogy valaki végre fiúörököst nemzzen. Hiszen Eleanor a tengeren van, mely hemzseg a skótoktól, rablóktól, kalózoktól és megalkuvóktól, s aki szóba jöhet igazából… nos, mi vagyunk azok. – Alfred megházasodhatna. – Alfred eleddig semmiféle hajlandóságot sem mutatott ez ügyben. S különben is túl sokszor hívják csatába. – Én is a király szolgálatában maradtam. – Ez igaz. Napról napra egyre inkább. – Értem. Érkezésed célja tehát, hogy méhedben fiúörökös foganjon könnyen és gyorsan; minél hamarabb, annál jobb, hiszen csupán házastársi viszonyban lenni egy férjjel túl unalmas, továbbá mert ezen férj királyt szolgálva meghalhat a harctéren? A nő elmosolyodott, elsuhant férjétől, hajtűit kihúzta s távoztában a lépcsőre dobta. Megállt egyszerre, majd visszafordult. – Kapcsolatod a feleségeddel tényleg olyan hátborzongató, Corbin? Kedves férjem, olyan sokat kérek tőled? Ez nem több, mint házastársi kötelesség… lehetőség egyben arra, hogy mindent a te fiad örököljön. A férfi a lépcső irányába nézett, nem mozdult, s feleségét figyelte. – Kedvesem, és mi van akkor, ha nem vagyunk oly csodásan termékenyek? Már jó ideje vagyunk házasok, és Isten a tudója, mint ahogyan egész Anglia az, hogy nem vagy hűséges és odaadó. – De értelmes vagyok és alkalmas, szerelmem. Nincs gyermekünk, mert eddig úgy akartam, ne legyen. Igazán, Corbin, nem hozlak olyan helyzetbe a király vagy az arisztokrácia színe előtt, hogy meg kelljen kérdőjelezned gyermekem apaságát! Eljött az idő! – És ha nem, Isobel, akkor mi lesz? – Akkor, kedves férjem, gyönyörrel és szenvedéllyel ajándékozlak meg, mely egyikünknek sem lesz fájdalmára. – 59

Összevonta a szemöldökét, lenyúlt, gyengéden megsimogatta a férfi arcát, hirtelen nagyon aprónak és gyönyörűnek látszott. – Külön élünk. Nem kérek sokat, igaz? – Hangja fátyolos lett, s valóban, nem kért semmi különöset, pusztán annyit, hogy a felesége lehessen, a változatosság kedvéért. A szeretője. Oly ritkán bízott meg ebben a nőben. Most azonban itt vannak, együtt az ő családi fészkében. Teste, e nő iránt érzett, régóta elfojtott vágyainak tüzében égett. – A legtöbb férfi már rég rám vetette volna magát! – emlékeztette a nő suttogva, megadva a kegyelemdöfést a férfira törő kétségeknek. Hihetetlen, mire képes a szó, a tekintet, az érintés. – No igen. Vetődnének – értett egyet. Feltette kezét. – Ahogy kívánod. Legyen kedved szerint. – Karjába vette a nőt s megindult vele a szobája felé. A lépcső nem lett volna megfelelő hely. A bátyja visszatérhet, s ő nem semmiképpen sem akarta, hogy megzavarják az elkövetkező órákban. Életében oly kevés ilyen alkalma nyílt. Még mindig a tengeren hajóztak. A vihar utáni találkozásukat követő két éjszakán Eleanor nem sokat látta a férfit, akivel megosztotta kabinját. Tudta, hogy bejár időnként, erre utaltak a nyomok. Egyszer egy tartán függött a fogason. Másszor egy ivókürtnyi sör maradt az asztalon. Majd nyitott könyv. S egyszer… az érzés. Az érzés, hogy ott áll s nézi, ahogyan alszik. Akár a kabinfalra is felmászott volna ijedtében. Az egyetlen személy, akit valóban látott, Margot, a norvég nő, tejfölszőke hajával, halovány fényű szemével, halk szavú jöttével-tértével. Ismét itt maradt volna, gondolta Eleanor. Beszélgetett volna; segített volna megőrizni józan eszét, ha a nagydarab izomkolosszus, tejfölszőke norvég nem jelenik meg oly gyakran s kiáltja hangosan a nevét. S követte olyankor kifelé, mintha ő lett volna a nap, a hold egy személyben. A kabinban könyveket is tartottak. Segítettek. Gyönyörű könyvek, csodálatos kézírással, sokukat ír kolostorokban másolták, bennük a szerzetesek aláírása. Görög és római mítoszok, mondák, ír népmesék, sőt a szenvedélyes értekezések, melyek a Brit-szigetek elleni viking invázióról szóltak. Franciául, latinul, némelyek feltételezhetően norvégul. Egyáltalán nem ismerte azt a nyelvet, s ez zavarta, hiszen 60

gyakran hallhatta kifejezéseit a körötte zajló párbeszédekben. Nem lepte meg a felfedezés, hogy sok skót beszéli a francia s a latin nyelvet; előbbire az egyház tanította őket, a fiatalok legtöbbje pedig, aki kacérkodott a világjárás gondolatával, előszeretettel tanulta a párizsi és londoni udvarokban leggyakrabban használt nyelvet. Még gyermekként tanult kelta nyelvet, lévén oly közel a skót alföldhöz – s tette ezt az apja biztatására. Ám a norvég… A viking támadásoknak már régen leáldozott. Effajta nyelv gyakorlására csak a pogány északiaknak, a felföldieknek nyílik lehetősége. Sokszor úgy gondolt az ellenségre, mint barbárokra, kik sokkal civilizálatlanabbak az angoloknál. Sohasem gondolta volna, hogy műveltségük szélesebb körű lehet, mint az övé. A könyvek azonban lekötötték figyelmét, pillanatról pillanatra megszüntetve félelmét; amennyiben szándékukban állt volna őt megölni, csaknem bizonyosan tudta, már megtették volna. A francia királyi udvarba tartottak, tehát valószínűtlen, hogy egy francia nemesember menyasszonyának vérével szennyeznék be kezüket. Nem szenvedett; sohasem zárkózott el a tengerre szállás elől, habár igencsak irtózott a bezártságtól és az ágyban fekvéstől. Jól tartották: Margot mindig kiváló ételeket hozott s velük sört, vizet és bort. Mi több, fürdővizet is, s miután a láza lecsillapodott, s ő jól kezdte érezni magát, szinte azonnal. Utazóládája, benne a holmijaival, ott van vele, semmit sem vettek el tőle. Fürdés után némi szorongással kezdett öltözködni, hiszen sohasem tudhatta, börtönének ajtaja mikor nyílik, ám kabinbeli lakótársa, úgy tűnt, csak éjszakánként tér meg oda. Margot szabályos időközönként hozta neki az ételt. Sohasem zavarta senki. Úgy számolta, a negyedik ott töltött estén hirtelen felébredt a sűrű félhomályban az érzéssel, valaki épp akkor hagyta el a kabint. Kinyitotta a szemét, s figyelni kezdett, attól félt, hogy az illető még mindig a kabinban tartózkodik, ám a helyiség üresnek bizonyult. Valami azonban nem volt rendjén. Összerakva az elmúlt pillanatok történéseit, ráébredt, hogy nem hallotta, hogy visszahúzták volna a reteszt. Felült, majd lassan felkelt az ágyból. Hosszú hálóingében az ajtóhoz osont, s éppen csak megérintve megvizsgálta. Az ajtó kitárult. Nem mozdult, csak állt, s döbbenten tapasztalta, hogy a nyitott ajtó nincs különösebb hasznára. A nyílt tengeren 61

hajózott. Már azt sem tudta, hogy az Ír-tengeren hajóznak-e, vagy már a Csatornán; úgy tűnt, tekervényes utat járnak be. Ha megszökik a kabinból, hogyan tovább? Ismét a tengerbe ugrik? Semmiképpen. Józan esze visszatért. Nem akart meghalni. A kabin falához simult, mély elkeseredés vett rajta erőt. Az ajtó nyitva, s ő még mindig fogoly. Talán a férfi is tudta ezt, ezért gondolta, hogy az ajtót nem szükséges bereteszelni. Mégis… Talán észrevétlenül kilopózhatna, és kihallgathatná őket, s így tisztább képet alkothatna franciaországi útjuk tulajdonképpeni céljáról. Kisurrant a kabinból, a sötétben tájékozódni próbált. Előtte folyosó, alatta a harmadik szint, felette a kormányrúd, árbocok és a vitorlázat. Megindult óvatosan felfelé a lépcsőn, mindvégig a felső szintet kémlelve. Minden csendesnek tűnt, habár a hajó éjszakai személyzete dolgozott. Visszatért a lépcsőről, majd hirtelen egy láda mögé ugrott két arra haladó matróz tekintete elől. Amint lélegzet-visszafojtva várta, hogy elhaladjanak, párbeszédre lett figyelmes. Észrevette, hogy fölötte, a fedélzeten van a központi kabin, ismét a lépcső felé vette hát útját, oda sietett. Bal és jobb oldalon, elöl-hátul ablakok. A jobb oldali kajütablaknál rejtőzve láthatta, amint a benti asztalon lámpás égett, s a kalóz, De Longueville ült ott a nagydarab norvég kapitánnyal, s még valaki, aki szintén magasnak, erős testalkatúnak tűnt, haja barna, szakállat viselt. A lány remegni kezdett, amint a név felidéződött emlékezetében. Wallace! Egy pillanatra ismét kísértésbe esett, hogy a vízbe vesse magát. Nincs fegyvere – micsoda őrültség, nem azért jött elő, hogy bárkit is megtámadjon. Azonban ebben a pillanatban semmit sem akart jobban, mint berontani a kabinba és pusztán foggal-körömmel széttépni azt az embert odabent. Persze ez ostobaság. Akárcsak egy kőfalnak rontani. Hevesen lélegzett, figyelmét a benti párbeszédre próbálta összpontosítani. – Nézze – Wallace beszélt –, ez nem afféle szokványos utazás. Diplomaták, egyházi méltóságok érkeznek Fülöphöz, ki a pápa védelmében áll. Én a reménnyel érkezem, hogy hírnevem s képességeim meggyőzhetik őt, támogassa Skócia ügyét. Mint hallottam, a pápa elismeri Skóciát független keresztény államként. 62

– A francia király mindig keres zsoldosokat – szólt Eric, a szőke kapitány komor arccal. – De egy kalóz… mint zsoldos? – csóválta fejét De Longueville. – Úgy hallottam, a király kész megbocsátani egy kalóznak, ha az zsákmányát angol hajóktól szerzi – szólt Wallace. – Bizonyosan nem tekinti önt hozzánk tartozónak, még akkor sem, ha azóta Edwarddal új egyezséget kötött. – Úgy van, ez igaz – értett egyet Eric. – Tudom, miféle egyezségeket köt a király; nem számít, miben egyezik meg az angolokkal, Edward háta mögött kész megtenni bármit. – Szomorú dolog lehet – folytatta Wallace –, olyan királynak lenni, aki ennyi ellenséget szerzett. A walesieket kényszeríti, hogy szolgálják őt, ám azok gyűlölik. S itt vagyunk mi, skótok. Istenemre, nem számít, mekkora véráldozatot kíván, de nem fogunk testvéreink, a walesiek sorsára jutni. – Mi lesz, ha mégis megtámadnak minket? – kérdezte De Longueville. – Az angol hajókhoz franciák is csatlakozhatnak, akik készek fejét venni egy kalóznak… vagy inkább törvényenkívülinek? – Nálunk van a lány. Egy francia nemes angol menyasszonya. Óvatosak lesznek – felelte Wallace. A lány lélegzete elakadt. Zálogként kezelik tehát. Zálogként, mellyel megkerülik az igazságszolgáltatást! Vissza kellett jutnia a kabinba, alvást színlelnie, akkor talán a kabinajtót nem zárják be ezentúl. Majd mikor elérték a francia partokat, megszökik, partra úszik fogvatartóit nehéz helyzetbe hozván. Gyorsan felpattant, megfordult, hogy visszasiessen kabinjának börtönébe, oly gyorsan, ahogy csak tudott. Ám fordultában egy testnek ütközött. – Jó estét, Lady Eleanor, micsoda öröm, hogy csatlakozik hozzánk! A férfi keze már a vállát fogta. Szigorú vonásai ellentmondtak hangja kedvességének. A lány csak meredt rá, de nem jutott szóhoz. – Semmit sem tud felhozni maga mellett? – Nem tartozom önnek magyarázattal. – Jöjjön hát. Jöjjön be és ismerkedjen meg William Wallaceszal. Nem sok választása lehetett, meg kellett forduljon, hátában erőteljes taszítást érzett, s mivel nem mozgott kellő 63

gyorsasággal, úgy érezte, lába egyszerre felemelkedik a padlóról, így értek a kabinhoz, ahol a három férfi igen gyorsan kard, illetve kés után nyúlt. Még a saját hajójukon is, minden pillanatban harcra készen álltak. – Látogatónk érkezett – szólt Brendan tömören. – Ah, a clarini hölgy – mondta William Wallace, s különös figyelemmel tanulmányozta a lányt. Hangjában némi csodálat is megbújt, amit a lány kezdetben nem tudott mire vélni. Falkirknél a skót súlyos vereséget szenvedett. Ez bizonyosan nem a lány érdeme, azonban ő is ott küzdött. – Hölgyem, örvendek, a skót William Wallace vagyok. – Angliában minden kisgyerek tudja, kicsoda ön – felelt a lány. – Kétségtelenül egy szörnyeteg. – Falumban az emberekre gyújtották az épületet. Mindezt a maga parancsára – mondta Eleanor. – Hölgyem, én sohasem fordultam Clarin ellen, s nem adtam parancsot ártatlan emberek elégetésére. Azonban ez nem számít. Sokan haltak a kezem által, sokak a parancsaim által, ám mindez eltörpül Edward, angol király rémtettei mellett. Ám az elhatározás, hogy kiáll a népe mellett, sokkal magasabb rendű, mint királyának terve egy nép leigázására. A lány egy pillanatra megdermedt, mikor észrevette, hogy mind a négy férfi tekintete őrá irányul. Wallace gyönyörűen beszélt franciául, halkan, ékesszólóan, a lány egyáltalán nem számított erre. Különös érzéssel töltötte el. Wallace maga az ördög; falun nevével kisgyerekeket ijesztgettek, hogy ne csavarogjanak messzire otthonuktól. Mégis e pillanatban attól a férfitól rettegett legjobban, aki mellette állt, úgy érezte, ő az, aki a legnagyobb fenyegetést jelenti. – Edwardot meghívták Skóciába, a kivonulásról tanácskozni – szólalt meg végül Eleanor. – Meghívták tanácsadóként, de nem hódítóként – felelte Wallace élesen. – Ön azt javasolja, bocsássak talán meg és felejtsem el azt, amit szülőföldem ellen tettek, s engedjem, hogy felhasználjanak a király elleni játszmájukban? A skótot nézte. A kalóz hirtelen különös hangot hallatott, talán a torkát köszörülte, majd elfordult a lánytól.

64

– Azt szeretném, ha személyes bosszúvágyát felfüggesztené velem szemben. Igen, s talán megértene akkor – szólt Wallace. Halkan beszélt. Brendan már nem ilyen kedvesen szólította meg. – Hölgyem, jómagámnak is rendkívüli energiámba telik a megbocsátás és a felejtés, még ezen utazás idejére is. A lány mérgesen fordult a férfi felé, majd hirtelen tudatára ébredt a szobában világító gyertyák fényének, ahogyan azok fénye rájuk esett, s vászonruháján átsejlett teste. Ha netán még egyszer éjnek évadján kémkedni támad kedve a hajón, gondolta magában, mindenképpen az alkalomhoz jobban illő ruházatott kell választania. – A csatamezőn találkoztunk – mondta Brendannak. – Úgy van. És kiderült, ki kegyelmezett meg a másiknak… és ki nem. A lány most Wallace-ra nézett. – Miképpen érezheti veszélyben magát miattam, sir? Hiszen nincs fegyverem. – Mindenki, még a nők is viselhetnek fegyvert – felelte a skót. – Nem bántottam senkit – folytatta a lány. A kalóz, de Longueville ezúttal szipogott. Eric Graham hangosan felnevetett. Mellette s kissé mögötte – hol a lány nem láthatta az arcát – Brendan csendben maradt. – Úgy hallottuk, ügyesen bánik a karddal – mondta Wallace. – Korántsem; minden ember, aki a skót-angol határvidéken él, ismer néhány egyszerű fortélyt; nemigen vagyok méltó ellenfele az ön harcosainak. – Férfiaknak és nőknek máshoz és máshoz van tehetségük – morogta Wallace. – Ki tudná megmondani, ki viselkedik hősiesebben? Egy csatában nem csupán az erő a meghatározó; de a szellem, a stratégia, s leginkább a szív és lélek különbözteti meg a harcoló feleket. Mi a szabadságunkért harcolunk, a földünkért s a szívünkért. Edward azért harcol, hogy újabb dicsőséget szerezzen. – Az enyéim azért harcoltak, mert az északi barbárok elözönlötték s kifosztották földjeiket, s megkísérelték bevenni az erődöt, ami az én otthonom is egyben – mondta nyugodtan a lány. – Sohasem fogja megérteni a helyzetet – szólt Brendan türelmetlenül. 65

– Meglehet – tette hozzá Wallace, a kabin közepén álló asztal szélére ülve, s még mindig csendes elragadtatással szemlélve a lányt. – De ha ígéretet tenne arra, hogy hátulról nem állít kést a hátamba, hinnék neki. – Hm, bizonyosan kard mellett döntene! – morogta Brendan. – Nagyobb szabadságot ajánlok fel önnek a hajón, hölgyem. – Milyen kedves! – Mon Dieu! Valaki árulja el neki az igazságot! – szólt De Longueville ingerülten. – Hogyan is tehetnénk? Mi sem ismerjük az igazságot – felelte Wallace, nem vette le szemét Eleanorról. – Miről beszélnek? – akarta tudni a lány. – Nem tartozik magára – mondta Eric. – Dehogyisnem – felelte a lány. – Beszéljetek, skótok, beszéljetek! – kiáltott fel a francia. – Ha az én foglyom lenne… – De nem az – szólt Brendan keményen. – Talán itt az ideje Lady Eleanornak visszavonulni ma estére – szólt keményen Wallace. – Várjanak, én… Wallace odalépett hozzá s gáláns módon kezet csókolt neki. – Jó éjszakát, hölgyem. Még beszélünk. – Jó éjszakát, hölgyem! – mosolygott De Longueville. – Ez az átkozott Wallace olyan udvarias. Hagytad volna az én felügyeletem alatt, s azonnal engedelmeskedne. Még ilyet! Gondolj arra, mit művelt Edward király a skótokkal. Kiirtja őket, elragadja feleségeiket! Mi azonban, udvariasak leszünk. Ez nem így lenne, ha az én foglyom lenne… – De nem a te foglyod. Egyezséget kötöttünk, s a lány, mint vendég, Brendanhoz tartozik – szólt Wallace határozottan, s a lány érezte, amint a vér az arcába tódul. – Ha az udvarias bánásmódot választja, mi is követjük ebben. Nem számít, ki mit mond, nem vagyunk szörnyetegek. Hölgyem, a legkomolyabban javaslom, vonuljon vissza. – Valami olyan dolog történik itt, amiről nincsen tudomásom. Erről nem tájékoztattak… – Hölgyem, önnek igen sok dologról nincsen tudomása! Ó, és tudnia kell, mennyire lenyűgözött az… önnel folytatott társalgás. Nem csak engem, mindannyiunkat. De most mennünk kell – adta tudtára Brendan határozottan. 66

Eleanor érezte a hátán a férfi simogató érintését s a fogait csikorgatta. – Nem kívánok visszavonulni, tudni akarom… – Meglehet, ismét felszökött a láza! – vetette fel Brendan. – Majd gondom lesz arra, hogy sikerüljön visszatérnie a kabinjába. – Nem, nem megyek sehová! – kezdte a lány, ám legnagyobb megrökönyödésére a férfi felkapta, majd kisietett vele a helyiségből. A lány dühödten esett a férfi mellkasának, majd hálóinge szegélyét kezdte rángatni, attól félvén, az feljebb csúszott annál, mit az illendőség megenged. Vagy akár a biztonság. – Azonnal tegyen le! – sikított a lány, majd elakadt a hangja, mivel tudatára ébredt annak, hogy a fedélzeten matrózok is vannak. Az ördög vigye el, tegyen le, én… – Még egy perc és a francia teljesen elveszti a fejét, s ott helyben az asztalon magáévá teszi! A lány egy pillanatra döbbenten elhallgatott. – Még mindig jobb egy francia, mint egy skót! – Vigyem vissza tehát és adjam át neki? A férfi hirtelen megállt. A lány feje a férfi mellkasának csapódott. – Hölgyem, válasszon hát! Lesz szíves mondani valamit? A lány nagyot nyelt. A férfi mozdulatlanul várt. A lány nem tudta, vajon tényleg átadná-e a kalóznak. Végül válaszolt. – Nem. – Elnézést kérek, hölgyem, jól hallottam, mit mond? – Nem. – Nem… nem… mit nem? A lány felemelte a fejét és a férfi szemébe nézett. – Nem, ne vigyen vissza a kalózhoz. Brendan elégedetten elmosolyodott. – Mondjon hálát istennek! Úgy látszik, némi értelem és józan ész mégiscsak rejtőzik az ön fejében. – Ön az, aki szövetséget kötött egy kalózzal! – Nem rossz ember. – Ó! Hajókat támad meg, öl, rabol, lop, fosztogat és nőket erőszakol. De nem rossz ember. – Ön tiszteli a királyát. Habár egy országot tett erőszak áldozatává, s rendelte el több száz, meglehet több ezer fiatal nő kegyetlen sanyargatását. De Longueville legalább nem akarja megölni önt. 67

– Nem? Akkor miért tesz célzásokat olyan dolgokra, melyekről nincsen tudomásom?! Elérték a lépcsőt. – Itt letehetne. Tudok járni. – Elboldogulok. Úgy is tett. Ruganyossága és mozgékonysága meghazudtolta a termetét, ügyesen manőverezett a szűk helyeken, ám anélkül, hogy elejtette volna a lányt – vagy beütötte volna a fejét. Elérték a kabint; a férfi kinyitotta az ajtót. S egyszer csak odabenn állt, lassan letette a lányt, testük lágyan egymáshoz simult. Tekintetük találkozott, a lány ismét elpirult, majd hálóingét igazgatta, mivel az combjáig csúszott fel, s tudatára ébredt, hogy lábát semmi sem fedi, dühödten kísérelte meg orvosolni a problémát. – Nos, amint azt láthatja, visszaértem a kabinba – szólt halkan a lány. – No igen, ez így van. – Most visszamegy. – Igen, úgy lesz. – Szolgálja tovább Sir William Wallace-t. Az embert, aki azt állítja, nem felelős a clarini vérontásért. – Ha azt állítja, akkor úgy is van. – Akkor hát szolgálja őt, bármi áron. – Hm. S ön szolgálja a saját urait. – Nekem nem parancsol senki. Csupán az emlékek. – Micsoda büszkeség! Amikor itt áll… először kalózok rabolják el, majd vendéglátói egy vesztes, ám meg nem tört hadsereg katonái. A lány nem mozdult, s hevesen küzdött, hogy elkerülje a férfi mély kék tekintetét. – Istennek hála – morogta a lány –, hogy olyan ember vendége vagyok, ki gyűlöl. – Gyűlöli önt? – ismételte a férfi. – Nem, hölgyem. Ön gyűlöl minket. Én nem gyűlölöm önt. – Kegyelemért… kiáltottam, emlékszik? S azután… – Nem vetem meg. Akartam-e bosszút állni? Természetesen, igen. Ám nem gyűlöltem. Fontos leckére tanított, hölgyem. Soha, de soha nem szabad a szépség vagy ártatlanság látszatának hinni. Halálos veszély rejlik ezek mögött! S ó, a kegyelem… volnék-e még egyszer oly bolond, hogy megkegyelmezzek? Nem hiszem. Önnek kegyelmezni, hölgyem? Soha! – hangja lágyan csengett. Ujjai megérintették a 68

lány haját. Tekintete eddigi leghosszabb utazását tette a lány arcán, nyakán, keblein. Ismét elmosolyodott. – Wallace, mint láthatja, állja a szavát, egyáltalán nem szörnyeteg. Mint ahogyan egyikünk sem az…, de tanultunk sanyargatóinktól. De most megbocsát, ugye? Hív a kötelesség. Sarkon fordult és magára hagyta a lányt. S miután az ajtót bezárta, elhúzta a reteszt is. Mindezek után ébredt csak tudatára a lány, hogy még mindig ott áll, mozdulatlanul, akár egy őz, s tűrte, hogy amaz gúnyolja és megérintse. Remegni kezdett, de nem a hidegtől. Az ágyhoz rohant s a takarók alá vetette magát. Várt, szíve hevesen dobogott. A férfi méregbe gurult. Gúnyt űztek belőle. A lány a foglya volt. Vissza akart menni. Órák teltek. Nem jött vissza. S a lány, mint eddig minden este a hajón, végül elszenderedett. Senki sem zavarta álmát.

69

5. fejezet Eric maga kezelte a kormányaidat; Brendan, De Longueville és Wallace együtt üldögéltek s ismét a kalóz történetét hallgatták. – Szóval semmit sem tudsz arról az emberről? – Brendan nem tágított kérdesével, miközben karcsú poharából a francia borát kortyolta. A vörösbor kitűnő – mélytüzű, gazdag –, bár be kellett ismernie, mindig is előnyben részesítette a tiszta, hűvös sört. A kalóz azonban kellőképpen kifinomult ízlésű ember lévén, ragaszkodott ahhoz, hogy megossza velük legjobbnak tartott s féltve őrzött borát – melyet egy angol hajóról zsákmányolt nemrégiben, s annak előkelő utasa éppen akkor vásárolta Bordeaux-ban. – Először nem vettem komolyan a kérést – felelte De Longueville. – Egy kikötőbe menekültünk, természetesen hamis zászló alatt, leromlott hely az, hol horgonyt vetni nem érdemes, tele gyilkosokkal és tolvajokkal, olyan hely, melyet Edward király bizonyosan leromboltatna, ha maradna energiája a Skóciában, illetve külföldön vívott csatái után! Vannak ott olyanok, akik tudják, bemerészkedem a halálos ellenségeimhez oly közeli kikötőbe, mikor fogytán a vizem. Van egy kocsma ott, s egy kéjnő, kit jól ismerek; a nő bemutatott nekem egy iszákos figurát. Ez az alak letett elém egy erszényt, s azt mondta, volna egy angol hajó, mely másnap fiit ki s a fedélzetén ott van Lady Eleanor, Clarin grófnője. Óriási váltságdíjat fizetnének érte, már emiatt érdemes, ám ugyanabban a kikötőben még ettől is többet ajánlottak arra az esetre, ha egyszerűen eltűnne. Nem sokat gondolkoztam a fickó szavain, ám miután elment, kinyitottam az erszényt, s abban egy szerényebb összeget találtam. Előleg, gondoltam, s a többit akkor kapnám, ha hölgyet eltüntetném. – Azt akarták, öld meg? – kérdezte Brendan, és Wallace felé nézett. 70

– Azt nem részletezte. Az „eltüntet” szót használta. Monsieur, egy nő többféleképpen is eltűnhet. – Ami azt illeti, ez igaz. – Délre keresztény országainktól, virágzik a rabszolgakereskedelem, ahol nagyra értékelik az efféle kincseket. Brendan hátradőlt, s maga is csodálkozott, miért jött ki a sodrából. – És hogy adtad volna? – érdeklődött. A francia vállat vont. – Nem olcsón, biztosíthatlak. Érdeklődtem, s kérdezősködtem a lányról. Valóban grófnő, és a Csatornán szándékozott átkelni, hogy a párizsi Alain de Lacville gróffal találkozzon, kinek szándékában áll őt nőül venni. A hölgy maga nem túl gazdag… birtokkal rendelkezik, családja ősi s rokonsága királyokhoz közeli, ám sajnálatos módon anyagi helyzetük nagyon megromlott, mivel földjeiken óriási pusztítást végzett a háború. Házassága ügyében egyik fivére járt közben, aki jelenleg helyette a birtokra felügyel. A megbízatást, hogy útközben megtámadjam, igen különösnek találtam, annak ellenére, hogy halála után öröksége egyik fivérére száll. A birtoknak égető szüksége van új bevételekre, a házasságra ezért van szükség tehát. – Nagyon különös – gondolkozott hangosan Wallace. Brendanra nézett. – Az angolok ravaszak, kapzsik s mindenütt vannak kémeik, míg mi egyetlen célért, eszméért küzdünk. Ám céljaink oly távoliak maradnak, hiszen mi, skótok egymással is csatázunk. Brendan megdöbbent a Wallace hangjából áradó keserűség hallatán; jól tudta, hogy a bárók nem igazán fogadták el, s ő mégis országa jövőjével törődött egyre. Hangja most fáradtnak tűnt. A francia vállat vont. – Részemről örülök a nyugalomnak, melyben részem lesz. Mostantól. A végén visszamegyek veletek Skóciába, azt hiszem. – Igazán? – kérdezte Brendan, elbűvölte ez az ember. – Kardomat magasabb rendű ügyért emelem majd magasba, s földért, mely ez ügyé lesz egykoron – tette hozzá. Wallace-ra nézett és elmosolyodott. – Egy olyan földért akarok küzdeni, ahol jobb életet élhetek, családról s feleségről gondoskodhatom. Egyébiránt… én nem volnék ilyen nagylelkű. Ezt a lány francia vagyonért küldték házasodni! Mégis van, ki holtan látná. Én nem éppen úri módon bántam vele, ám még mindig 71

kedvesebben, mint a családja, és a hölgy, mint már említettem, magában is valóságos kincs. – Jól vigyázz, kalóz – figyelmeztette Brendan halkan. A francia ismét feltette a kezét. – Ó, hogyne, te parancsolsz vele. Milyen kár. Nem csak fiatal és szép, de több ennél; van benne élet, és van lelke… – És nyelve is. Képes egy férjet őrületbe kergetni – ezt Wallace tette hozzá, közben bort ivott. Értett a borokhoz, s úgy tűnt, kedvére van a francia itala. – Hadban állunk az angolokkal, franciaországi utunknak és életünknek is ezzel kapcsolatos a célja – szólt Brendan. – A lány angol, olyannyira, hogy fegyvert ragadott s csatába indult. – Adjam el inkább egy arab emírnek akkor? – kérdezte a francia. – Szép pénzt érhet! – Bármit is mondjanak rólam, nőkre kezet még nem emeltem – mondta Wallace. – Ő annál inkább, rátok – emlékeztette őket De Longueville, aki jól érezte magát közöttük. Brendan felemelkedett, mindkét keze ökölbe szorult, fogai megcsikordultak, maga sem értette, miért. – Nem a csatamezőn vagyunk. Sokkal többről van most szó, mint bármely nő sorsa. Nálunk van a lány, s Fülöp majd akarja őt. Szükségünk van a francia király segítségére. Elvisszük tehát a francia udvarba. – Az emírek életben hagynák, s kincsekkel halmoznák el! – morgott De Longueville. – De Longueville – szólt halkan Wallace –, még te sem tudod elképzelni, mennyi vér tapad a kezemhez, miféle dolgokat láttam, s hogy bosszúvágyam milyen mértékű. Brendan tudja az igazat; ám Lady Eleanort mindenképpen át kell adjuk a francia királynak. Ez az egyetlen lehetőség. Házasságát már megszervezték; nincs abban semmi kegyetlen vagy szokatlan. – No igen, örökösnőket nap mint nap adnak-vesznek házasság céljából. Azonban ezt a nőt valaki el akarta tüntetni – figyelmeztette őket De Longueville. – Ismerem azt, akihez szánják – mondta Brendan. – Nem fogadott fel gyilkosokat, s védelmezni fogja a lányt. Egyébiránt, javasolni fogom neki, hogy egy ideig tartsa Franciaországban, és vigyázzon az efféle alakokkal. Brendan elhagyta a kabint, miután ráébredt, hogy Wallace és a kalóz egyre csak őt nézik mélyen gondolkodva. 72

Belépet a kabinjába. A lány aludt. Habár úgy tűnt, csak sokára tudott így tenni. Mindig nyakig betakarózva feküdt, mintha csak el akarna süppedni az ágyban. Most a takarók szanaszét hevertek. Oldalra fordulva feküdt. Haja lágy aranyfolyamként ölelte körül arcát. A férfi gyertyát tartott föléje. Hibázott. A fény megvilágította a lenvászon ruha vékony szövetét s enyhén át is szűrődött azon. A lány testének alakja és formája tisztán kirajzolódott. Igen, Brendant felkészületlenül érte ellenségének kecses szépsége. Azaz, mégsem. Tudta. Már rég. Egy emlék megszépülhet. Talán. Gondolatainak semmiféle szabadságot nem engedélyezett. Néhány évvel ezelőtt… elárulta magát a lány előtt. Igazságot akart szolgáltatni – vagy talán inkább bosszút akart állni? A lány rászedte, hatalmába kerítette, megalázta, csaknem meg is ölte, ám neki sikerült túlélnie. A túlélők bosszúra szomjaznak. A lételemükké válik. Most elérkezett a pillanat. Ellenfele azonban teljesen kiszolgáltatott, és sokkal nemesebb ellenfél, mint azt valaha is gondolta. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, a gyertyát a lány fejénél a fenyőágy szélére állította, kezével pedig elsimított egy, a lány arcába hulló hajtincset. Ennek a hölgynek nem hiányoznak ellenségek. Szívét, lelkét és hűségét áldozta családjáért, akik most eladták a legtöbbet ígérő kérőnek. Bőre szinte kínzóan puhának tűnt, amint érintette. S amit a gyertyafény a testével művelt… Brendan elfordult és elfújta a gyertyát. Csak állt a sötétben, izmai megfeszültek, kín járta át testét, s tetőtől talpig egyfajta keménység vett rajta erőt. A lány a foglyának érezte magát. Az ő foglyának. Történjék bármi, ettől jobb bánásmódot érdemel. Van egy fontosabb cél is! – emlékeztette magát. Bizony nehéz efféle magasztos – és gyakran elérhetetlen – célokra összpontosítani, mikor felforr a vér s a test remegni látszik. Ugyanakkor sohasem engedett ártatlanokat lemészárolni. Sohasem támadott hátulról, még a csatamező poklában sem, pengéktől körülvéve. Ők férfiak. Álmokért, emberekért, egy nemzetért s a szabadságért küzdenek. Nem pedig szörnyetegek. Hallgatta a sötétben a lélegzését. Végül elsétált. 73

Eleanor vízcsobbanás hangjára ébredt. Kinyitotta a szemét és a kabin túloldalán a férfit pillantotta meg. Láthatta a hátát, amint a szemközti falnál levő állványon álló dézsa fölé hajolt; a meztelen hátát. Tekintete lefelé siklott, ameddig a közöttük álló asztal engedte. Meztelen… vajon meddig? Miért nézi voltaképpen? Kíváncsiság, puszta kíváncsiság, persze. Brendan vállban széles, bőrén vízcseppek csillogtak. Izmai kemények és feszesek. Dereka karcsú. S lejjebb… Hirtelen megfordult, miközben az arcát törölgette. A lány becsukta a szemét s alvást színlelt. Se egy mozdulat vagy hang. A lány kinyitotta a szemét. Csaknem elállt a lélegzete. A férfi igen közel, az ágy mellett állt. – Hogy aludt az éjjel, hölgyem? – Én… – Wallace úgy tartja, önnek nagy erénye az őszinteség! – Aludtam… – Ön nem mond igazat! – Most nyilvánvalóan ébren vagyok, uram. – Vagy úgy – kezében vászontörölközőt tartott. Még mindig a nyakát és a hátát törölgette. Aztán hátralépett. A lány lehunyta szemét. Csaknem teljesen. De a férfi nem meztelenül állt ott. Tartánját a dereka körül viselte, s Eleanor csak meztelen lábszárát és lábfejét láthatta. A lány összerezzent, elárulván a tényt, hogy nézte őt, miközben közeledett hozzá. – Nos? Élvezte a látványt? – A látványt? – Azt, hölgyem. Engem nézett. – Én nem néztem… – De igen. – Talán csak arról akartam meggyőződni, visel-e szarvakat s hátul farkat, ahogyan azt általában a fenevadak és az ördögök teszik. – Micsoda hazugság! – kiáltott fel ismét, törölközőjét a dézsa felé dobta, majd helyet foglalt az ágy melletti széken. A lány gyorsan felült, hátát az ágy mögötti falnak feszítette, s lélegzetét visszafojtva, józan ésszel fel nem fogható rémülettel figyelte a férfit. – Mindig próbálok éber lenni, mikor a szobában van – mondta Eleanor hűvösen. 74

– Akkor most keserűen fog csalódni. Vegye tudomásul, hogy minden alkalommal szinte zavarba ejtő lelki nyugalommal alszik. – Ó? Talán éjszakánként órákon keresztül engem néz, hogy effajta tudás birtokába jutott? Brendan elmosolyodott. – Hölgyem, nem szükséges. Bejövök, s ön akár egy alvó angyal. Még csak nem is forgolódik. Ma reggel, mégis, ébren fekszik. És engem nézett. – Már mondtam, szarvak után kutattam. – S most csalódott. – Ó, nem. Hiszem, hogy itt kell lennie, a farokkal együtt. Valahol. A férfi egy pillanatra szélesen elmosolyodott. Szeme egyszerre kobaltszín ámulattal telt meg. – Legyen hát őszinte, Lady Eleanor. Ébren feküdt. És nézett. – Meglepetés csupán… egy skótot fürödni látni. – Ah, egy súlyos sértés. Nagyon súlyos. Mi van még? A lány lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogy tekintetük találkozott. – Hogy mi van még? Nyilvánvalóan nagy gyakorlata van az ölésben. Karja fegyverhez szokott, teste sebhelyekkel teli. – Erről van szó – felelte egy pillanat múltán a férfi. A lány szinte felsikoltott, amikor a karjáért nyúlt, hogy megérintesse vele a hátán húzódó vékony fehér sebhelyet. – Santa Lenora, ez az első seb, amit kaptam. Egy angoltól van, aki rokonaim házára támadt, ahol én is éltem. Terhes feleségét megölték a nap folyamán elkövetett egyéb atrocitások során. És ez… egy határ menti erőd védelme közben – a kezet mellkasára helyezte. A lány érezte a férfi heves szívverését és minden mozdulatban az izomkötegek kérlelhetetlen keménységét. – Ezt… a Stirling Bridge-i csatában… S ezt… itt… – A lány kezét ellentmondást nem tűrően a feje tetejére helyezte. – Ezt itt nem láthatja, csak ha félresimítja a hajat. Ezt Falkirknél kaptam tehát. S ah, te lány, karcolás nélkül megúsztad az egészet! A lány visszarántotta kezét. – Ó? Hogyan lehet ön ennyire biztos ebben? – Hölgyem, én mindent tudok önről. – Hogyan lehetséges ez? – A lány éles pillantást vetett rá, s úgy tűnt, kihagy a szívverése. – Csak nem nézett engem fürdés közben? 75

– Beismeri tehát, hogy ön nézett engem? – kérdezte Brendan. – Nem… de ön, ön… – Hölgyem, én ön mellett álltam, mikor a láz csaknem végzett önnel, amit annak köszönhet, hogy a vízbe ugrott, s utána egy egész éjszakát töltött hideg és átázott ruhában. Nos, ott voltam, segítettem megfürdetni, szárítani és ágyba fektetni önt. – Ó? – Eleanornak elakadt a lélegzete, maga mellett tartott keze ökölbe szorult s elfogta a düh. Olyan mérges lett, hogy a férfi mellkasára akart csapni, s igen nagy meglepetés érte, mikor az mindkettőt elkapta. – Hogyan is tehette, maga… Maga és a maga Wallace-sza itt ülnek és az udvariasságról fecsegnek, s arról, hogy nem szörnyetegek, pedig maguk, maguk… – Megbocsásson! Mivel élete veszélyben forgott, megfeledkeztem az illemről. – A halál legalább megmentett volna… ettől! – tört elő a lányból. – Bocsásson meg. Kötve hiszem, hogy ön afféle öngyilkos típus, mint ahogy azt is, hogy egyfajta erény volna az életet magunktól eldobni. Akkor hát mit akar az… ez jelenteni, ami, látom, ennyire megviseli? – Azt…, hogy itt vagyok. A férfi összetette a lány kezét s leengedte őket. – Nem hiszem, hogy szenved. Tekintetük ismét találkozott egy pillanatra s a lány megpróbált kitérni ez elől. – Ha nem hagy magamra, akkor valóban nem. – Nem, nem fogom. Ismét megérintette a hanyatt fekvő lány kezét, de az elrántani készült. Eleanor feje a párnán nyugodott. A férfi keze a lány vállán maradt, így tartva lenn. Mikor beszélni kezdett, odahajolt hozzá, arca közel került a lány arcához. – Hölgyem, akarja tudni, mit gondolok? – Nem. De gondolom, mindenképpen közölni fogja velem! – Persze, hogy közölni fogom. Azt gondolom, hogy a családja egyszerűen eladta önt egy vénembernek. – Alain de Lacville igen kiváló ember… – Mégis nehezen jut levegőhöz. – Ön nem ismeri… 76

– Ó, dehogyisnem. Még évekkel ezelőtt, a falkirki csata után találkoztam az öregúrral. Úgy van, ahogy mondja. Nagy szellem, kiváló modorral. Ám nagyon, nagyon öreg. És persze gazdag. Meglehet, még azt is megengedik önnek, hogy azzal házasodjon össze, akivel akar, miután elveszíti. Ám akkor, ha talán csak lassan elrohad, ön egy tiszteletreméltó szűz s hűséges hitves marad mindaddig, amíg az ifjúságának egyszer csak vége szakad. Nem sok szórakozási lehetőség áll ön előtt. Tehát ön nézett engem. A lány egy pillanatig lehunyva tartotta a szemét, majd kitörtek belőle a szavak. – Úristen! Botrányos, amit művel. Nem is gondolja, mennyire nevetséges. Istenemre! Semmit sem tud Alainről; s bár vén és bőre ráncos, még mindig az egyik legkülönb férfi, akivel valaha is találkoztam, semmit sem tud róla… – Azt mindenesetre tudom, hogy nem akar hozzámenni. A lány szinte elnémult, Brendanra bámult tágra nyílt szemmel, hogyan ismerheti ennyire a helyzetét és az érzéseit. – A házasság egyfajta megállapodás – szólt a lány keményen. – A házasság uralkodói házak s családok közötti nemes formája a kapcsolattartásnak. – A kötelessége, igaz? – Úgy van! – Sohasem lesz családja. – Igazán? Meglehet, tucatnyi gyermekem születik. – Ez a legkevésbé valószínű. Önt eladták. Egy vénembernek. – Ha ez így van, azért történt, mert az önök emberei tönkretették az otthonomat és a családomat, s egy parasztokból és kézművesekből álló falut nyomorba döntöttek. – Az egész határvidék, akár a felperzselt föld. Mindenki sokat szenved arrafelé. S amíg Edwardé a korona, ez nem lesz másképpen – a férfi hangja elkomolyodott, tekintete megkeményedett s eltűnt belőle a szenvedély. – Így van ez. Ha Skócia elnyeri szabadságát, békét hagy Angliának. – Nos, uram, ez alkalommal, megkérhetem arra, hogy most ön hagyjon békét nekem? Menjen ki. – Hogyne, hölgyem, ahogy kívánja. Felemelkedett az ágyról s a ruháihoz lépett, melyeket a dézsához közeli széken hagyott. A lánynak hátat fordítva felöltötte a kamáslikat, egy tiszta vászoninget, majd átvetette a hátán tartánja pántját s felül összefogta egy ezüstcsattal. Kifelé 77

indult, majd az ajtónál visszanézett. – Lady Eleanor, Santa Lenora! Továbbra is az én foglyom marad tehát. Ám oda nézhet, ahová jólesik. – Mindig szemmel tartom az ellenségeimet. A férfi elmosolyodott. – Én is így teszek, hölgyem. Én is így teszek.

78

6. fejezet Később, ugyanazon a délutánon, leengedték a vitorlákat és lehorgonyoztak. Mikor meghallotta a matrózok kiáltásait, Eleanor ellenőrizte az ajtót és nagy megelégedésére nyitva találta. A norvég hajóját valószínűleg a kalózhajó követte, mögöttük két másik skót hajó érkezett, mindannyian horgonyt vetettek. A tengerészek beszédét figyelve, annak ellenére, hogy nagy részük norvégul beszélt, Eleanor megbizonyosodott afelől, hogy Calais partjainál kötöttek ki. A kikötő neve nem csengett ismerősen a számára. Otthon, édesapja házában, tanárok jártak hozzá, s tanították nyelvekre, földrajzra, történelemre és persze hittanra, ám azelőtt sohasem járt országának határain túl. A franciák minden bizonnyal civilizáltak és ezen a tényen az angol és francia királyok állandó háborúskodása mit sem változtat. Alain igen gazdag, hatalma óriási, nevét bizonyára országszerte ismerik; ha egy biztonságos öbölbe ér, segítséget kérhet, s nem lesz a skótok záloga azért, hogy az angolok elleni lázadásuk támogatására külföldi segítséget kérjenek. Nem érintkezett senkivel, nagyon figyelt. Wallace a hajó fedélzetén maradt. Társaival a központi kabinba vonult, a partraszállásról beszéltek, továbbá arról, hogy üzenetet küldenek a francia királynak, melyben tudtára adják érkeztüket, s amelyben meghallgatásukat kérik. Nem merte egyetlen skóttal vagy norvéggal sem tudatni szándékát; pillanatok alatt riaszthatták volna a személyzetet. Legvékonyabb ruháját öltötte magára, arany- és ezüstérméit gondosan köpenyének belső zsebeibe rejtette, ugyanakkor úgy döntött, édesanyja különös mívű, zafírokkal és smaragdokkal ékesített fülbevalóját viselni fogja. Az élet egyik leckéjének tanulsága, az emberek megvesztegethetők, s a biztonság, az áthaladás pedig megvásárolható. Természetesen óvatosnak kellett lennie, hiszen sok holmit vitt magával. Valószínűleg nem lophat csónakot. A partra úszás az egyetlen reménye. 79

Magához vette a túléléshez éppen csak szükséges holmikat, megállt, imádkozott, majd útnak indult. A fedélzeten mosolygott vagy méltóságteljesen meghajolt, attól függően, hogy az egyes emberekkel való találkozásnál melyik gesztust találta megfelelőnek. Mikor mindegyikük különösen elfoglaltnak tűnt, úgy tett, mintha a kabin felé tartana, ám amikor elfordultak, a hajóperem felé vette útját. A víz és a fedélzet közötti távolság meglehetősen nagynak tetszett. A víz ismét dermesztően hideg volt. Vég nélkülinek tűnő süllyedését követően határozott mozdulatokkal megindult a felszín felé. Végül elérte, kétségbeesetten kapott levegő után. Hevesen zihált, libabőrös lett és kirázta a hideg. Pillanatnyi félelem kerítette hatalmába, azt hitte, észrevették szökését, és aggódva a hajó irányába pillantott. Ám ott senki sem kiáltott riadót és senki sem indult az üldözésére. Így tartotta tehát szemmel az ellenségeit, gondolta, nem minden elbizakodottság nélkül. Alulbecsülte. Most is, mint ahogyan korábban. Annyira reszketett, hogy csaknem átharapta az ajkát; régen, azon a napon Falkirknél kényszerült utoljára ölni. Akkor elég vért látott, s azóta képes bárkin akár halálos sebet ejteni. Valóban, az a férfi megállt, miatta s csaknem ez lett a veszte. Tudnia kellene, mit jelent a szabadságért harcolni. Hátat fordított a hajónak s úszni kezdett. Sokkal messzebb járt a parttól, mint azt képzelte, sőt, még annál is messzebb; pénze, ékszere lefelé húzta a szinte elviselhetetlen hidegben. A mozgás a közeli kikötőben megállásra késztette. Kimerültsége és didergése ellenére, minden erejét összeszedve tovább úszott dél felé. Egészen messzire jutván, úgy gondolta, sikerül neki eljutni a francia királyhoz ellenségei kísérete nélkül. Amikor partot ért, kivonszolta magát, és zilálva, fuldokolva a földre feküdt, annyi ereje sem maradt, hogy összehúzza magát a hideg ellen. Lehunyta szemét, félve, hogy önnön halálát okozta, szíve sebesen vert, szinte kirobbant mellkasából. Megpróbált mélyeket lélegezni, s érezte lassulni szíve őrült kalapálását. Ám amikor már azt hitte, élete ismét a saját kezében van, megdermedt, hiszen egyszerre egy penge feszült a torkának. Szemhéja ijedten rebbent fel. Döbbenten nézett fel. 80

A kard tulajdonosa különös rablónak nézett ki – hatalmas, prémszegélyes köpenyt viselt ruhája felett, finom kamáslit és elegáns bőrcsizmát. A lány nem sokat láthatott belőle, mivel arcát nagyrészt elfedte csuklyája, tollas kalapja, az egyik szemén lévő kötés, valamint álarca. Mintha leprást látott volna maga előtt. A lány oly gyorsan lélegzett, hogy csaknem megfulladt. Köhögni kezdett, majd hátrált és bár nehezen, de talpra állt, mialatt a kard hegye mindvégig a torkának feszült. Mikor felállt, az alak nem szólalt meg, s a lány próbálta magát szavakkal védeni. – Nem vétettem önnek, miért fenyeget? – Az alak minden bizonnyal értette őt; a lány a Plantagenet királyi házban használatos normann-francia nyelvet talán hamarabb sajátította el, mint az anyanyelvét és a kelta skót nyelvet, legközelebbi szomszédjaik nyelvét. Az útonálló elhúzta a kardját, majd körüljárta. A lány megfordult, félt, hogy a háta mögé kerül. Ám amint megfordult, látta, hogy támadója nincs egyedül; a sziklás parton még két férfi állt. Körülállták a lányt. – Rendben van, hallgassanak ide – mondta a lány lassan, keze ökölbe szorult, amint megpróbált határozott, magabiztos hangot megütni. Nehezére esett bátornak lenni, dideregve, remegve, szájában még mindig az óceán ízével. Ruházata minden széllökéssel lassan megkeményedett. –Azért vagyok itt, hogy a királlyal találkozzak! Ha bármi történik velem, megtalálja önöket, bárkik legyenek is, nem bújhatnak el a haragja elől. Értik? Hosszú, feszült másodpercek következtek, ám egyikük sem szólt. Az álarcos útonálló ismét előrelépett. – Van pénzem. Fizetek, csak hagyjanak magamra! – kiáltotta Eleanor. Megkönnyebbülésére a férfi eltette a kardját. – Segítenie kell nekem. Ha megteszi, megjutalmazom, ha nem, apró darabokra vágom. Megértette, villant át a lány agyán. Talán tolvaj, Calais leghírhedtebb rablója. De hallgatott a pénz szavára. – Ért engem? – szólt a lány. Szemmel láthatólag, nem. Karját a lány felé nyújtotta. A lány felsikoltott, megdermedt s harcolni akart, ám a férfi szorítása nem engedett; magához vonta a lányt, annak háta a mellkasának feszült, szinte odaszegezte egyetlen karjának erejével. Eleanor ismét sikoltott, 81

próbált komolyabb ellenállást tanúsítani, amint megérezte ruháján az útonálló érintését. Rúgott, vonaglott, s bizonyos lett abban, hogy sikerült sérülést okoznia, mivel támadóját átkozódni hallotta. Ám a szorítás oly szorosnak tűnt, akárcsak egy óriáskígyóé, a lány lélegzethez is alig jutott, és a karját sem tudta használni. Eleanornak szakasztott olyan érzése támadt, mintha összepréselnék, megfojtanák… A támadó bal keze azonban szabad lévén, átkutatta a lány ruházatát. Rátalált a zsebekre, melyekben a lány pénzét, ékszereit rejtette el. Emberei közelebb léptek. Egyikük, egy alacsony, hitvány kinézetű fickó, aki prémgalléros kabátot viselt, eléje lépett és elmosolyodott. – Azt hiszem, barátunk úgy döntött, nincs szüksége a pénzedre… csak, akkor ha maga veheti el. A lány még mindig nem tudott mozdulni. A másik két – kétségtelenül lopott pompába öltözött – útonálló is közelebb lépett, hogy segítse társukat a lány értékeinek eltulajdonításában. Eleanor rángatózott, vonaglott, rugdosott, de hasztalan. Lábát lefogták, egyikük szíjával összekötötték, letették a homokra ismét, és átázott ruházata kivételével mindent letéptek róla. Az álarcos gazember, aki talán megpecsételte betegségével a hason fekvő sorsát, hirtelen lovagló ülésben a lány hátára ült. Eleanor küzdött, csaknem leverte támadója álarcát, ám az elkapta kezét, majd csuklónál fogva összekötözte azokat egy, a lány ruhájából kitépett szövetdarabbal. Lány minden eddiginél kétségbeesettebben felsikoltott, ám a rablók egyike egy pokrócot vett elő; ezt terítették az arca elé. A következő pillanatban a lány azon vette észre magát, hogy felemelik, majd néhány pillanattal később átvetik egy ló tomporán. Az állatra egy ember is felszállt. Egy rúgás, és a ló máris galoppozni kezdett. A lány hol a ló izmos oldalának, hol pedig a lovas térdének csapódott, majd ismét a lónak. Úgy tűnt, messze mennek. Bizonyára civilizált helyre! – gondolta. S miután megtagadta a számára legvalószínűbbnek tűnő végzetet, most terveket szőtt, amint mozgást hall maguk körül, kiabálni kezd, ahogyan a torkán kifér, s így menekül meg másodjára. Valaki majdcsak a segítségére siet. Valaki hátha megérti, ha mondja, hogy Alain de Lacville grófhoz jött. Akkor majd felfogják, micsoda veszélybe sodorták magukat! 82

Szíve mélyén persze tudta, maga Alain sohasem siethetne a segítségére; túl gyenge már. De küldené több tucatnyi emberét, hogy megszabadítsák őt, s a gazembereket, akik most fogva tartják őt, Franciaország legmagasabb oszlopaira akasztatná fel, persze csak abban az esetben, ha élve kerülnének ki a harcból. Azonban mikor megálltak, nyomát sem hallotta az utcai forgatagnak maga körül. S mikor a lovas leszállt, és érte nyúlt, egész testében remegett, képtelen volt megállni a lábán, még kevésbé kiáltani. Lába megtagadta az engedelmességet; eldőlt volna. A leprás megtartotta; a lány összerezzent. Szédült; a lélegzetvétel is nehezére esett, miközben azért imádkozott, hogy levegyék róla a pokrócot és még egyszer tiszta levegőt szívhasson. Néhány pillanat múlva imái meghallgatásra találtak. Egy épületbe léptek be; csizmatalpak csattanását hallotta a fapadlón. Lépcsőn mentek, érezte, amint emelkednek. Majd egy puha alkalmatosságra dobták; kötélágy, rajta tollpaplannal, gondolta futólag. Ledobta magáról a takarót, szabaddá tette arcát. Ziláltan, csuromvizesen, s még mindig remegve támadója álarcos ábrázatára nézett, de semmit sem látott, még a szeme színét sem, hiszen kalapjának karimája még ezeket is elfedte. Félelem járta át a testét, akár a tüzes mennykő csapott le rá, hiszen fogalma sincs hollétéről, csupán annyit tud, hogy egy fapadlójú, sivár szobában van, valahol Calais környékén, Franciaországban. Az alak az ágy végénél állt, s a lányt nézte. Eleanor ruházata vizesen, szakadtan tapadt a testére, míg ő maga egyre inkább kétségbeesetten kapkodott levegőért, mivel lassan tudatára ébredt az őt fenyegető veszély mértékére. A halál csak egy dolog. Ezek az emberek hosszú és gyötrelmes folyamattá teszik a halált. Hányan lehettek itt? Mi a szándékuk vele? S ha Alain bosszút is áll érte, min változtat majd az, ha már a koporsóban fekszik megalázottan, megtörve s holtan? Megnedvesítette ajkait. – Kérem… ebből a helyzetből ön nem kerülhet ki győztesen. Ha bántani merészel… megöl, Alain végez önnel. Megöleti. Meg fog halni. Egész Franciaországban kerestetni fogja. Megkínoztatja. Segítsen nekem. Segítsen, hogy eljussak hozzá. Busásan megjutalmazza… Hirtelen elhallgatott, mivel fogvatartója elfordult, hogy elhagyja a szobát. Kissé megkönnyebbült. A férfinak nem állt szándékában kárt tenni benne. Ám a megkönnyebbülés érzése 83

hirtelen szertefoszlott, oly gyorsan, ahogyan jött. Nem szándékozik bántani őt ebben a pillanatban. Meglehet, visszajön. – Várjon, nem érti. Tényleg nem érti. Ön halott ember. Halála nehézkes lesz és kínnal teli. Természetesen… Elhallgatott. Ha ez a fenyegető alak valóban leprával fertőzött, mint ahogyan azt álarca sugallja, bizonyára kész szembenézni a kard általi halállal. S ha ez az ember itt tényleg leprás, legjobb, ha gyorsan önkezével vet véget életének… Az ajtó kinyílt, majd bezárult. Fogvatartója elment. Az ajtóhoz sietett, habozott, várt. Tudta, a férfi odakint vár, és figyeli, kinyitja-e az ajtót. Várt. Neki lett igaza. Néhány pillanattal később hallotta, amint elhúzzák a reteszt. Hátrált az ajtótól. Egy szoba, csak egy szoba. Egyszerű, dísztelen. Ebben állott az ágy, kemény matraccal, rajta vászonpaplannal. Az ágynemű tisztának tűnt, a padlót felsöpörték. Egyszerű fiókos szekrény is állt itt, rajta egy korsó vízzel. Ez az összes berendezés. Azonban a szoba ablakkal is rendelkezett. Remegve ledobta a takarót és az ablakhoz sietett. Nagy örömére a spaletták kinyíltak az érintésére. Cinézett s elszomorodott. Utcácskát remélt látni, utcát, közeli épületekkel. Szobája egy mezőre nyílt. A ház, ahová hozták, egy kis dombra épült s elég messze volt Calais-től, ha mező vette körül. Mégis… Lenézett. Úgy tűnt, magasan van. Ám ha sikerül megszöknie a szobából, az épület körül már nincsenek falak. Ha megszökne, futásnak eredne. Biztosan tudta, hogy egy lejtőn vannak, s a zsongó város valahol előtte fekszik odalent. Ahogyan kifelé nézett, szíve gyorsan kezdett kalapálni, amint hallotta, valaki elhúzza a reteszt, s az ajtó lassan ismét kinyílik. Villámgyorsan kiegyenesedett, bezárta az ablakot, és a szoba közepére suhant. Egy nő látogatta meg. Harminc körüli, korábban igen csinos lehetett, ám most vékony, fáradt alakja bizalmatlanságot árasztott, s szemének megviselt fényt kölcsönzött. Szeme és a haja csaknem azonos árnyalatú gesztenyebarna; haját kibontva viselte, mindenféle fejdísz nélkül, s így a sötét zuhatag sűrű hullámokban omlott a vállaira. Végigmérte Eleanort, végigfuttatta rajta kemény tekintetét, melyben némi meglepett lenézés tükröződött. 84

– Velem jön – közölte szimatolva. Eleanor kiegyenesedett. – Menjek? De hová? – kérdezte. – Mosakodni. A lány mozdulatlanul állt, fázva, hideg, átázott, sótól kemény ruhájában, mégis irtózott a gondolattól – különösen ilyen környezetben. – Azt hiszem, inkább itt maradok. – Vizesen és átfázva? – érdeklődött a nő. – Szeretném hallani, hogy vőlegényemhez visznek, vagy hogy útban van hozzám. Megvárom itt. A nő mosolyában némi gúny is megjelent. – Akkor hát, várhat itt, amíg megöregszik. – Mégis, én várni fogok. – Nem fog. Velem jön. Eleanor végigmérte a nőt, termetre legalább akkora, mint ő, s mivel nem viselt fegyvert, jó eséllyel vehette volna fel vele a harcot. Ám a nőnek nem állt szándékában hozzáérni. – Velem jön vagy más eszközökhöz folyamodom. A lányon szorongás vett erőt. Ez a szorongás nőni kezdett, amint egy újabb nőt látott meg belépni az ajtón az első mögött. Ő kissé magasabb és nagyobb termetű társánál. Valójában csaknem óriás, szőke, kék szemű, akár a Valhalla északi istennői. Bizonyára nevelőnő, termetben – és testi erőben – egyenértékű a legtöbb férfival. – Probléma van? – kérdezte, s tekintete a barna hajú nőről Eleanorra siklott. – Nem akarja levenni az átázott ruháit. Most a szőke parancsolt rá. – Le kell vennie. A lány majd felrobbant, ahogyan a két nőt nézte. A szőke is kibontva hordta a haját. Mindkettőjük egyszerű vászonruhát viselt, ám semmiképpen sem úgy néztek ki, mint a szegények vagy akár a koldusok. Van valami különös a ruházatukban, s a lány emlékeztette magát a tényre, hogy Franciaországban van. Valami akkor sem volt rendjén. – Kérem, hallgassanak meg – szólt, s uralkodni próbált magán. – Valóban úgy gondolom, hogy önök nem értik, ki vagyok én… – Persze, pontosan tudjuk, kicsoda ön! – felelt a barna. – Rengeteg pénzt érek! – erőltette tovább a lány. 85

A másik kettő ránézett és nevetésben tört ki. – Nézzék… – Kérem, jöjjön. Nincs időnk. Eleanor közelebb lépett, arra gondolt, talán elrohanhat a pár között a lépcső felé, ki az ajtón, a szabadba. Őrült ötlet volt, ám úgy tűnt, nem sok a vesztenivalója. Lassan lépegetett feléjük, csaknem egy vonalba ért velük. A barna azonban számított szökési szándékára, s mielőtt elhagyta volna őket, mellette termett és megragadta a lány haját. – Hagyjon! – sikoltott Eleanor, a haja után kapott, csapkodott, rugdosott, mivel ütni nem tudott. A barna hajú nő felkiáltott s már féllábon ugrált. A szőke odalépett, s megragadta Eleanort, mire a lány megijedt, hogy a szorítástól kificamodik a válla. Ekkor rohant fel a lépcsőn az elegáns öltözetű apró francia, háta mögött a leprással. – Mi folyik itt? – vonta kérdőre a jelen lévőket. – Nem akar fürdeni! – felelte a barna hajú nő savanyúan. A leprás ingerülten félrelökte a jól öltözött franciát, Eleanor rémülten hátrálni kezdett. – Dehogyisnem, hogyne akarnék… Elkésett. Korábbi támadója a csípőjénél fogva felkapta, s már vitte is a végig folyosón egy szobába, ahol a lányt fakad, benne gőzölgő meleg víz várta. A férfi ledobta, ő megpördült, s ahogyan kétségbeesetten próbálta visszatartani a lélegzetét, hallotta, amint ruhájának szövete elszakad. Megpróbált megfordulni, azonban a férfi karjának ereje egy helyben tartotta. Kiabált, átkozódott, ismét megfordult, karjával hadonászott. Habár a férfi felszisszenése biztosította afelől, hogy sikerült bevinnie egy ütést, ugyanakkor úgy tűnt, elősegíti ruhájának teljes pusztulását. Szakadt, nedves ruhája és alsóneműje aláhullott, akármennyire is próbálta – gyík kezével magán tartani, miközben a másikkal a férfit ütlegelte. Amikor mindez megtörtént, a lány ismét felsikoltott, a férfi érintése nyomán… puszta kézzel… megfogta a csípőjénél, megemelte, majd a kádba tette. A lány testét egy pillanatra elöntötte a forróság, majd villámgyorsan átkarolta felhúzott térdeit. A férfi elment. Ruhájából rongyok maradtak mindössze, ám a férfi már nem állt ott. Megkönnyebbült. Ekkor lépett a szobába a két nő. A szőke odalépett a kádhoz, majd mélyen meghajolt. – Asszonyom, a szappan. 86

– A ruhája, grófnő! – szólt s egy vászonruhát dobott a gőzölgő vízbe, Eleanor mély és egyre növekvő gyűlölettel figyelte őket, s ez akadályozta meg abban, hogy elsírja magát a megaláztatástól. – S ez itt a hajának – tette hozzá a szőke, s egy kicsiny fiolát vett elő. – Dőljön hátra, én majd megcsinálom. – Ne érjen hozzám! – vicsorogta a lány. A két nő összenézett, majd ismét nevetésben tört ki. A szőke kiöltötte a nyelvét. – Beee! Anne-Marie! A grófnő fél tőlem! Anne-Marie vidámsága megkettőződött, amikor a kádhoz lépve megérintette Eleanor haját. A lány összerándult, s ez még inkább mulattatta a nőt. – Ah, chérie! Nem kell félned tőlünk, Helene és én mindketten a férfiakat szeretjük, ugye, Helene? – Lehetsz akármilyen értékes felőlünk! – értett egyet Helene. Amint nézte őket, ráébredt végre, hogy egy útszéli fogadóba hozták, ahol nagyrészt rablók éltek – és persze prostituáltak. Rémült pillantása, mellyel a párt mérte végig, azokat újabb nevetésre késztette. Ám ekkor, mintha hirtelen hallgatása csodálatosképpen némi szimpátiát ébresztett volna a Helene nevű nőben. – Nem esik bántódásod – szólt csendesen, s hangjában ezúttal nem bujkált semmiféle gúny. – Meg is halhattál volna abban a jéghideg, átázott ruhában. Mi csábított téged valójában a jeges vízbe most, a tél közepén? Különösen, miután… – Helene – vágott közbe Anne-Marie élesen. Egy szék állt a kádhoz közel. Helene rátette a fiolát. – A hajadra – ismételte. – Most magadra hagyunk, de itt leszünk, kint. Érted? – Tökéletesen – felelte Eleanor. A két nő összenézett, majd mindketten kiléptek. Az ajtó bezárult mögöttük. Eleanor lehajtotta a fejét s remegve érezte, amint a víz melege átjárja merev, átfagyott tagjait. Hátradőlt, próbált erőt venni reszketésén, s tervének kivitelezéséhez Isten megszentelő kegyelméért imádkozott. Nem értette ezt; ezek az emberek rablók, tolvajok, örömlányok, bizonyára szükségük volna az összegre, melyre rajta keresztül juthatnának! S mégis, kinevetik adományozó szándékát, nem veszik komolyan a fenyegetéseit. Valóban magára hagyták, gondolta néhány pillanat múlva. A víz meleget, a szappan tiszta, édes illatot árasztott, jólesett ismét tisztának lenni, s nem fázni. 87

Miért is? Ismét remegés fogta el, amikor a leprásra terelődtek gondolatai, az álarcos férfira. A kardot fogó férfira, aki egyetlen szót sem szólt, mégis úgy tűnt, vezére ennek a söpredéknek. Számít ez? Ha egyszer beteg… Eszébe jutott a keze. Hirtelen felült a kádban. A keze. Nem volt rajta a korábban viselt kesztyű. Megérintette. Megfigyelte, még a harc hevében is. A keze egészségesnek tűnt, a bőr sérülés, sebek nélküli. Tehát nem leprás; arcát más ok miatt rejtette el. Rettenetes sebhelyek csúfítják-e el, vagy hírhedt bűnöző, akit mindenfelé keresnek a királyságban, s ezért nem mutathatja arcát soha sehol? Miközben a lehetőségekről gondolkozott, az ajtó kinyílt. Ismét átkarolta mellkasához felhúzott térdeit, védekezően körülnézett. A szőke nőt Helene-nek hívták. – Befejezte, kisasszony? Ó, még hozzá sem kezdett a hajához. Segítek. – Nem. A hajamat magam csinálom meg. – Ahogy óhajtja. Anne-Marie is belépett, Helene-hez ment, suttogni kezdett. Eleanor semmit sem értett, csupán a végét: – …nagyszerű a számára. Helene elhagyta a helyiséget. Anne-Marie utána indult, majd megtorpant és hátulról a lány fülébe suttogott. – Kisasszony, szépen csinálja meg a haját. Szereti az illatos hajat s a test parfümillatát! Eleanor megragadta a kád szélét. – Legkevésbé sem érdekel mit szeret. – Pedig kellene. Mert, ha nem… nos, majd meglátjuk, mihez kezdünk veled. Érted, angol? Anne-Marie kiment, választ sem várva. Eleanor összefonta a karját, s a fentiekhez imádkozott, sújtsák agyon Anne-Marie-t. Ám attól tartván, hogy a nő visszatér és örömmel közli, hogy valaki odakint meg kívánja vásárolni a kegyeit, gyorsan alábukott, hogy hajat mosson, s igyekezett örömét lelni a melegben. A kádat most hidegnek érezte, s ittlétét kilátástalannak, akárcsak a jövőjét. Az ajtóra pillantott, attól félt, valaki belép. De nem. Felugrott, törölközőért nyúlt, majd sebesen szárítkozni kezdett. Fehérítetlen vászon alsóneműt hagytak ott neki, s hozzá egy halványkék gyapjúruhát. Felöltözött, örült a ruháknak, még 88

akkor is, ha a hitvány Anne-Marie tulajdonai. Még el sem simította magán a ruhát, mikor a nő belépett, s hozzá sietett. – Vissza kell, hogy térj a szobádba. Gyorsan. Látogatód érkezett. – Kicsoda? – kérdezte s nagyot nyelt. Próbálta leküzdeni a rátörő remegést, remélve, nem kap utalást arra nézve, bizony az, aki a tiszta, illatos hajú nőket szereti. – Mozogj! – szólt Anne-Marie. Egyszerűen földbe gyökerezett a lába. Anne-Marie félrevonta. – Hívjak segítséget? – Mozogjak, de merre? – kérdezte a lány. – Vissza a szobádba. – Rendben, megyek – szólt méltóságteljesen, majd kilépett az ajtón, s Anna-Marie szorosan követte. Vágyakozva pillantott a lépcső felé, azonban nem akart megkockáztatni egy újabb találkozást az útonállóval, aki idehozta, bár az elsuttogott szavakat hallotta szívében újra és újra. „Nagyszerű a számára.” Belépett a szobába. Az ajtó csapódva zárult be mögötte. Az ablakhoz sietett, kinyitotta, s ismét kinézett. A reményei szertefoszlani látszottak. Az ablak közelében nem álltak fák. A talaj távolinak tűnt. Vajon milyen messzire juthatna innen – törött lábbal? Hallotta, amint valaki elhúzza a reteszt. Bezárta az ablakot, megfordult, és az ajtó felé lépett. Az ajtó kivágódott. Eleanor megdermedt, lélegzete elakadt. Brendan lépett be. Alakja megtöltötte az ajtókeretet, tartánja válla felett összefogva. A lány sohasem gondolta volna, hogy egy skót megjelenése ekkora örömmel tölti majd el. – Brendan! – suttogva ejtette ki a nevet, gondolkodás nélkül odarohant hozzá és átölelte. A férfi kissé meghökkent, elkapta, lassan engedte magához simulni, állát felemelte, és a szemébe nézett. – Nem is tudja? – szólt a lány. – Istennek hála, hogy eljött. Nem is tudja, milyen rossz emberek vannak itt! – Rosszabbak a skótoknál? – érdeklődött döbbenten a férfi. A lány a gúnyolódást hallva hátralépett és elpirult, amint tudatára ébredt, hogyan üdvözölte a férfit. – Brendan, azért jött, hogy elvigyen innen? Nem állhatom a vérszomjas embereit, s az életem borzalmassá vált, mióta megjelent a kalózhajó fedélzetén, de… Alain bizonyára megjutalmazza, ha most segít rajtam. Igazán azért jött…? 89

A férfi belépett a szobába, és az ajtót bezárta maga mögött. – A helyzet igen bonyolult, igen, roppant bonyolult. Nem vagyunk franciák, sem egy hadsereg, sőt mi több, ki vagyunk szolgáltatva ezeknek itt. – De bizonyosan van valamilyen törvény, és tud üzenni Párizsba, és… – Hát persze, tudunk üzenni Párizsba, de az sok időbe telik. Észrevehette, micsoda hely ez, vándor… tengerészek szállnak meg itt. És persze utazók. – A rablókra és tolvajokra gondol? – Nos, igen. – De Brendan, ön azért jött, hogy… – Jöttem, amint megtudtam, itt van – biztosította a lányt. – Persze meglepett a dolog. Mi történt? Amikor már oly közel járt szeretett vőlegényéhez és a francia királyhoz? Csak nem kiesett a fedélzetről? – kérdezte, s Eleanor nem tudta megállapítani, gúnyolódik-e. Az utóbbi, állapította meg. – Igenis, kiestem! A férfi bólintott és az ajtó felé indult. – Brendan! – Igen? – fordult vissza. – Mit művel? Nem hagyhat itt csak úgy, hallja? – Hölgyem, ön az, aki előidézte ezt a helyzetet. A lányt elfogta a félelem és elöntötte a harag. – Vagy úgy? Én támadtam volna meg a saját hajómat? A férfi felvonta a szemöldökét. – Valóban nem, hölgyem. Azonban nem én tettem meg először. Szándékunkban állt önt a francia királyi udvarba vinni. Most… – Brendan, ne merészeljen itt hagyni. – Mindent megteszek azért, hogy elengedjék. – A férfi habozott. – Mi, sajnos, szegény törvényenkívüliek vagyunk. Attól tartok, engedélyt kell kérjek öntől, hogy a hajón hagyott értéktárgyai között néhány, önt kiváltani alkalmasat keressek. A lány falfehér lett és meredten nézett rá. – Minden értékemet… magamnál tartottam! – szólt halkan. – Hm… amikor kiesett a fedélzetről. Ismét elfordult. A lány odalépett hozzá és megfogta a karját. A férfi ismét felé fordult és a lány kezére nézett. Az gyorsan visszahúzta. – Valamit tennie kell. – Ó, hölgyem. Megpróbálom. Megteszek mindent, mi tőlem telik. Isten a tudója, nem akarjuk egy őrült, néma útonálló 90

karmaiban hagyni, igaz? A fickó talán teljesen bolond, ráadásul leprás… – Nem leprás. – Ó? – A férfi meglepődött, most szúrós szemmel nézte. – Láttam a kezét. Amikor nem viselt kesztyűt. Talán sebhelyes az arca. – Persze. Meglehet, súlyosan megvágták az arcát a csatában, ahol a nyelvét is elvesztette. – Brendan, tennie kell valamit! – suttogta a lány. – Hogyne, természetesen. Úgy lesz. – Ugye, nem hagy itt, bosszúból, igaz? Brendan megállt, az ajtónak támaszkodott, és lassan elmosolyodott. – Bosszú? A szépség ellen, aki miután meghagytam az életét, azonnal elárult? – A csatamezőn voltunk! – emlékeztette a lány. Nem válaszolt. Eleanor lehajtotta a fejét, aztán nem bírta tovább. Maga mögött hagyva a közöttük lévő két lépés távolságot, kezét a férfi mellkasára tette, majd a szemébe nézett. – Brendan, az Isten szerelmére, kérem, segítsen rajtam, kérem… könyörgöm, segítsen. Ha valaha is… – Ha valaha is, mit? – kérdezte éles hangon a férfi. – Ha valaha is tudnék segíteni önnek, bizonyosan megtenném! Brendan hosszasan nézett a lány szemébe. Megfogta a kezét. A lány megdöbbent, amikor látta, hogy kézfejére könnyű csókot kap, s a férfi végig a szemébe nézett. – Hölgyem, mindent megteszek. A férfi kifelé indult. – Ne menjen el! Ne hagyjon itt! – Mennem kell. Elengedte a lány kezét és eltávolodott tőle. Kiment. Eleanor hallotta, amint elhúzza a reteszt. Azután hangokat hallott. A hangok elhaltak. Az ágyon ült és nem tudott erőt venni reszketésén. Ujjaival a még mindig vizes hajába túrt, megpróbálta kivenni a függőket. Az idő múlt. Senki sem jött. Talán egy óra telt el így. Aztán egyszer csak valaki elhúzta a reteszt. Izgatottan és reménykedve talpra ugrott. Anne-Marie lépett be; kezében egy tálcát hozott, melyen az étel mellett fából készült fedeles kupa állt. A szobában álló egyetlen bútorra helyezte. – Kenyér, sajt, hal és bor. Ah. És egy 91

hajkefe – megfordult és elmosolyodott. – Szereti az ápolt, kibontott hajú nőket. Eleanor tekintete elkomorodott. – Már mondtam, hogy nem érdekel, mit szeret. – Maradjak én inkább? – kérdezte a nő, hangjában hamis kedvesség csengett. – Nem maradok itt sokáig – mondta. – Ó? A skót miatt? Elküldte a skótot. – Mi? – akarata ellenére, Eleanor éles hangon és hadarva tette fel a kérdést. – A skót nem tudott semmit felajánlani, azaz, semmi értékeset. Tudta, ha harcol, meghal. Jacques elmagyarázta neki, hogy nincs egyetlenegy angol nő, akiért érdemes volna az életét áldozni, s ebben egyet kellett, hogy értsen. Ön is hamarosan megtudja, ki az a Jacques. Később, természetesen. S most, maradjak tehát, hogy elkészítsem a haját… kisasszony? – Nem. Ám Anne-Marie nem mozdult. Mivel Eleanor mindent el akart követni azért, hogy ismét egyedül maradjon, kézbe vette a hajkefét és igyekezetében csaknem kitépte a haját, hogy végre megszabaduljon a francia nőtől. Végül Anne-Marie sarkon fordult s elhagyta a szobát. A retesz a helyére csúszott. Eleanor visszarohant az ablakhoz és nagy sebesen kinyitotta a táblákat. Az éj már leszállt. Halványan derengett tudatában, hogy semmit sem evett, pedig a hal finom illatot árasztott, szabadságvágyát azonban még éhségénél is erősebbnek érezte. Kinyitotta az ablakot, semmilyen nesz nem hallatszott. Visszanézett az ágyra. A pokróc csaknem teljesen eltakarta a korábbi takaróját. Az ágyat vászonlepedők borították. Ha széttépné… Úgy is tett. Összekötötte mindenét, ám rögtönzött kötele még így sem ért le a földig. Ám ha néhány araszra megközelíti a földet… Munkához látott. Óvatosan, csendben, az ablakhoz tolta az ágyat; ehhez kötötte a kötél végét. A szövetet fogával tépte az összekötéshez legalkalmasabb formájúra. A sötét ellenére gyorsan dolgozott, hiszen a reteszt bármelyik pillanatban elhúzhatta volna valaki, hogy belépjen a szobába. Elkészült. Kimászott a durva fa ablakkereten. S csúszni kezdett lefelé, a sötétbe. 92

Elérte a kötele végét. A talaj közelinek tűnt… csak egy ugrás. Nagy levegőt vett, imádkozott… Majd ugrott. Abban a pillanatban, amikor elengedte a kötelet, torkából sikoly készült előtörni. A sötétség hirtelen megelevenedett. S ő csak zuhant, zuhant… Nem a földre, hanem az álarcos francia karjába, aki foglyul ejtette.

93

7. fejezet Természetesen harcolt. Harcolt, akár egy vadmacska. Rúgott, forgolódott, sikított, harapott és karmolt. Mindhiába. A férfi könnyű sodronyinget viselt a köpenye alatt. Kezén ismét kesztyű. Az arcát bőrmaszk védte. A lány fürgén forgolódott, ám mégsem tudott kárt tenni a férfiban, és amint lassan megkerülték a házat, a bejárati ajtóhoz értek, ahol a többiek álltak, fejüket csóválták s nevették az elszántságát. Az elegáns ruházatú, alacsony francia a szobában tartózkodott, mikor Eleanort visszavitték. A fejét csóválva nézte, amint a kandalló előtt letették a lányt. Az rá akart rontani mindannyiukra, ám visszafogta magát, egyszerre megtorpant s nem mozdult, lelkének minden haragjával a tekintetében meredt a körötte állókra. – Barmok! Fogalmatok sincs arról, mennyire megfizettek majd mindezért! Röhögés. Az alacsony fickó és a két társa, akikkel a tengerparton találkozott. Anne-Marie és Helene ugyancsak ott álltak, habár Helene-t gyorsan felküldtek az emeletre, húzza vissza a szökéshez felhasznált ágyneműt az ablakból. Az álarcos férfi a kandalló előtt állt, háttal a lánynak. Jacques. A lány odalépett hozzá, s beszélni kezdett. – Jacques! Amnesztiát szerzek önnek a királytól. Gazdagon megjutalmazza. Amit a köpenyemben találtak, semmiség ahhoz képest! Pénzre van szüksége? Az álarcos most megfordult és a lányra nézett. Az alacsony francia szólalt meg helyette. – Hölgyem, meg kell tanulnia valamit. Az életben vannak dolgok, amiket nem lehet megvásárolni. Sok van, mi fontosabb a pénznél. – De… – Az emeletre kell mennie. – Miért? – kérdezte a lány. 94

– El fognak jönni önért. Meg kell, hogy értse. – Nem, önök nem értenek meg engem – szólt Eleanor, ám az álarcos most közelebb lépett hozzá s ő hátralépett. – Úrinő vagyok, jogaim vannak! Ezt nem tehetik velem! Jacques ismét háttal állt. Az alacsony férfi közelebb lépett a lányhoz; a másik kettő szintén közelített. Mielőtt elérték volna, Jacques hirtelen elfordult a kandallótól, köpenye suhogva lebbent fel a tűz fényében. A többieket megelőzve Eleanorhoz lépett, megragadta a kezét s magához vonta. – Nem! – sikoltott a lány, miközben megpróbált szabadulni a szorításból. – Nem! Ám nem sikerült szabadulnia. Amikor már túl hevesen küzdött a szorítás ellen, a férfi egyszerűen felemelte, karja olyan, akár az emelővas. Eleanort minden haragja, dühöngése ellenére felvitte a lépcsőn a szobájába, s ott az ágyra dobta, mely ismét takarókkal előkészítve várta. Eleanor levegőért kapkodott, ismét kész volt harcolni, sikítani… A férfi azonban megfordult és kiment. Az ajtót becsapta. A reteszt pedig elhúzta. A lány mozdulatlanul feküdt, kimerült volt és elkeseredett. Hosszú percekig bámulta zihálva a szoba árnyékos részeit. Majd felállt és megindult. Az ágyat a helyére tolták. A tálcát otthagyták. Bort töltött és mohón ivott. Ismét töltött, majd felfedezte a kést, melyet a hallal, sajttal s kenyérrel hoztak. Egy pillanatig nézte, majd megragadta. Megöli! A kés nagyon életlen. Nemigen tehet többet, mint hogy megsebzi! Lehajtotta a fejét, majd az ajtó felé fordult. A kés életlen, ámde hosszú. Nézte egy ideig, aztán az ajtóhoz viharzott. Lélegzetét visszafojtva, átdugta a résen. Sikerült… tovább tolta kifelé és megbökte a hosszú fareteszt. Térdre ereszkedett, leengedte a kést, hogy aztán ismét felemelje. Ezúttal megtalálta a faretesz végét. Nehéznek érezte. A helyére rakták. Meg sem tudja mozdítani. Mégis meg kellett tegye, ráadásul gyorsan. Verejtékezni kezdett, amint újra és újra megpróbálta, mindkét kezével a kést tartva, azt lassan felfelé emelve. A csuklója már fájt, s úgy érezte, hamarosan kitörnek az ujjai. Szorította a kés nyelét. Már majdnem sikerrel járt… 95

Ám a szorítása engedett; a retesz csattanva visszahullott. Rémülten, hallgatózva, hevesen dobogó szívvel hátrahőkölt. Semmi. Odalent nem hallották. Várt, majd újra hozzálátott. Erősen koncentrált; nem figyelt a sajgó ujjaira, égő csuklójára, a karjába és a felsőtestébe nyilalló fájdalomra. Lassan, lassan, lassan… A retesz emelkedni kezdett… Erősen markolta a kés nyelét és hátát az ajtónak vetette. Kinyitotta. A kezében, karjában égő fájdalom ellenére lassan leengedte a reteszt… s egyszer csak lent találta, amint az ajtókereten lógott. Eleanor remegve állt ott. Alig akart hinni a szerencséjének, hogy nem kapták rajta ismét, kilépett az emeleti folyosóra. Mindnyájan lent ülnek, gondolta, hiszen hangokat hallott felfelé szűrődni teremből, melyben kandalló és hosszú asztal állott. – Ó, nagyuram! – Anne-Marie beszélt. – Egészen biztosan az adósom! Az a lány belém rúgott! Látnia kellene a lábamat! Helene vidáman felnevetett. – Látnia kellett volna az arcát, mikor azt hitte, Anne-Marie és én rávetjük magunkat! Azonban megnyugtattuk, mindketten a férfiakat szeretjük… – Hacsak nem fizetnek eleget! – kacagott Anne-Marie. – Bizonyára halálos veszélyben érezte magát! – fűzte tovább a szót Helene. – Meg is sérülhettünk volna, bizony! Úgy harcol, akár egy anyatigris! – suttogta Anne-Marie. – Akár egy vadmacska! – tette hozzá az alacsony francia. Eleanor végigsettenkedett a folyosón, lenézett, miközben arra koncentrált, hogy semmiféle zajt ne csapjon. A terem egy folyosó végén helyezkedett el; ha hangtalanul mozog, s a földön kúszik, sikerülhet elérnie az ajtót – s a szabadságot. Egyikük elfordult a kandallótól, és helyet foglalt az asztalnál. Jacques, az álarcos férfi. Ám ezúttal maszk és kesztyű nélkül. A lány nem látta az arcát. Háttal állt. Az asztalon egy csizmás láb pihent; tulajdonosának keze egy fatányérral játszott tétlenül. A francia a fejét csóválta. – Meg is halhatott volna, amikor kimászott az ablakon! – Éppen ez a lényeg – szólt egy másik hang. 96

A szobában még valaki tartózkodott. A lány csaknem hangosan felkiáltott, mikor meglátta, ki az, de visszafogta magát és tenyerét a szája elé emelte. Eric! Beszéde alapján egyértelműen felismerte a nagy termetű norvégot, aki éppen akkor foglalt helyet az asztalnál, szemben Jacques-kal. – Ah, a lényeg! – szólt az alacsony fickó. – Megöli magát, és mit nyersz ezzel? Semmit! Nekem van egyfajta kötelességérzetem. Még sohasem találkoztam fiatal lánnyal, aki így küzdött volna a szabadságáért! – Sohasem nyeri el a szabadságát – szólalt meg végül a némának hitt Jacques. – Úrinő, akit elcseréltek, megvettek és eladtak, előszeretettel veti magát életét kockáztatva a hullámok közé vagy szánja el magát veszélyes szökésre, az efféle nő kegyetlen leckét érdemel tehát. Túlságosan gyűlöli a skótokat ahhoz, hogy megbízzon bennünk, akik tulajdonképpen gondját viseljük? Lássa hát, mi vár rá a világban. A lány már közeljárt az ajtóhoz, igen közel, ám Jacques hangja megállásra késztette, s éktelen haragra gerjedt. Brendan! Jóságos Isten, tudhatta volna, hát persze, tudnia kellett volna! Nem kétséges, miért is nevették ki annyira. Szándékosan művelték vele, hogy rémülten elgondolkozzon s szenvedjen. Ő tette vele mindezt, hogy azt higgye, magára maradt, egy hírhedt rablónak és tolvajok gyülekezetének kiszolgáltatottan. A férfi torkának akart ugrani. Úgy érezte, meg is tudná tenni, annyira mérges, mégis nyugalomra intette magát, s gondolkozni kezdett. Tudta, sokkal inkább bosszút áll rajta, ha valóban megszökik tőle, mintha a vérét ontja. Magába fojtotta tehát a haragját, tovább lopakodott, s hallotta, amint mindannyian Eric kérdésén nevetnek. Elérte a lépcső alját. Már az ajtóhoz ért, mikor Helene, aki Eric mellett ült, hirtelen felnézett; egyenesen Eleanorra. Eleanor viszonozta a tekintetet. – Mon Dieu! – nyögte Helene. Eleanor futni kezdett. Villámgyorsan a kilincs után kapott és föltépte az ajtót. Már csaknem odakint járt az éjszakában a ház előtti sötét kertben, ahol fél tucat paripa legelt, s ahol az igazi szabadság várta. Valaki megragadta a karját. Elszántan, elkeseredetten harapni próbált. Az a valaki visszafordította és felemelte. A lányt elvakította a saját haja. 97

Amikor ismét a saját lábán állt a kandalló előtt, haját hátrasimította és támadója szemébe nézett, ráébredt, a tettes ismét Brendan. Hogyan is tehette ennyire bolonddá? Hogyan lehet az, hogy nem ismerte fel azokat a mélykék szemeket, még ha az arcot maszk takarta is? Hogyan maradt ily vak, hogy nem ismerte fel hajának kékesfekete fényéről, magas termetéről… A kezéről! – Jól van, no, megtréfáltuk. Megérdemelte – szólt a férfi. Ám nem tudatosult benne, micsoda kegyetlen tréfát űztek a lánnyal, s hogy abban most milyen indulatok dúlnak. – Maga alávaló gazember! Maga, maga… skót! – dühöngött. A többiek ettek. Egy nagy darab marhaszelet mellett kés feküdt. A lány megragadta s a férfi felé szúrt. – Néma akar lenni, nyelv nélküli? Most azzá válhat! – Eleanor, tegye le azt a kést. – Eleanor, tegye le azt a kést? – ismételte a lány hitetlenkedve. – Megőrült? Apró szeletekre hasogatom! Sebhelyes arcot akar? Azt is megkaphatja! – Eleanor, fejezze be! Azt kívánta, bárcsak be tudná fejezni. Közönség. Férfiak és nők egyaránt hamuszürke arccal figyelték a fejleményeket. Az alacsony francia, a két másik és Eric. Mindannyian hallgattak és bámultak. Úgy érezte magát, mintha megfeszített íj volna, ezúttal közel a húr szakadási pontjához. Sikoly hagyta el ajkait, s a következő pillanatban a férfinak támadt. Nem lehetett ellenfél a férfi számára. Brendan megragadta a lány csuklóját, még mielőtt a legapróbb kárt tehette volna benne; Eleanor, mikor úgy érezte, a csuklója elmorzsolódik, elengedte a kést s az a padlóra hullott. A férfi átkarolta és szorosan magához ölelte. – Jól van, elengedhetem végre? – suttogta a lány fülébe. Eleanor bólintott. Brendan elengedte. A lány villámgyorsan megfordult, s a férfi már csak reá záporozó ökölcsapásokat láthatta. Eleanor egy jól irányzott ütéssel elkapta az állát, ám megsértette az öklét, mikor a mellkasára mért csapást; Brendan könnyű sodronyinget viselt. Ennek ellenére a lány folytatta volna a küzdelmet, ha a megtámadott ismét meg nem emeli, s mozgásképtelenné nem teszi; a férfi újfent mellkasához szorította, majd a többiek felé fordult. 98

– Megbocsátanak nekünk, ugye; azt hiszem, jobb, ha ezt a dolgot négyszemközt tisztázzuk. – Ezen nincs mit tisztázni; ezért lógni fog, méghozzá a legmagasabb fán… A lány hirtelen elhallgatott. Brendan gyorsan a levegőbe emelte, átvetette a vállán, s tette ezt olyan lendülettel, hogy az összes levegőt kiszorította védencéből. Kettesével vette a lépcsőfokokat, dacára a lány súlyának, és a börtönként szolgáló szobába vitte, még mielőtt az levegőhöz jutott volna és tovább folytatja az átkozódást. Besötétedett, a fiókos szekrényen gyertya égett, s a kandallóban égő tűz bevilágította a szobát, meleget árasztva a téli éjszakában. Eleanor számára sem a gyertya, sem a tűz nem bírt különösebb hatással, egyikben sem lelte kedvét. Pillanatnyilag haragja és megaláztatása állt figyelme középpontjában. – Hogy volt képes, hogyan is tehette… – követelt választ a lány, miközben öklével a férfi hátát verte, nem törődve a kezén esett sebekkel. Brendan az ágy fölé hajolt, s ledobta rá a lányt. Az máris térdére állt. – Ó, maga megátalkodott, túl minden… – És ön, a tengerbe esett tehát?! – kérdezett vissza a férfi, közel hajolva a lányhoz, hogy az ismét hanyatt esett. – Elfoglaltuk a hajót és megmentettük a kalózoktól. Semmi rosszat nem tettünk önnek, mégis kétszer ugrott a jeges tengerbe, s kockáztatta az életét, hogy megszökjön tőlünk. S mindezt akkor, mikor egyetlen célunk, hogy eljuttassuk a vőlegénye szerető karjába! Ellentámadása olyan sikeresnek mutatkozott, hogy a lány egy pillanatig szótlanul nézte. – Zálog! – kiáltott a lány. – Zálogként kezelnek engem! – Ezt viseli annyira rosszul, hogy kockára tette a testi épségét és az életét? – Amit ön művel velem, azt viselem ilyen rosszul… – Miért? Miután kiismertem annyira, hogy feltételezzem, megpróbál partra úszni? Az embereimmel egyfolytában figyeltettem, én egyetlen, nemes, angol szépségem! Persze, vártam a parton, néhány barátommal. Megtréfáltuk önt, bizony, így tettünk. Megérdemelte! A lány a fejét ingatta. – Nem vagyok a foglya. A szabad akarok lenni… 99

– Szabadság! Nos, édesem, ezért áldozzuk vérünket és életünket, sok éve már! A férfi szenvedélye hallgatásra késztette lányt, ismét nagy levegőt vett, és megnedvesítette időközben kiszáradt ajkait. Brendan hirtelen felállt és az ablakhoz lépett, melyen keresztül korábban – egy örökkévalósággal ezelőtt – a lány szökni próbált. Eleanor felült az ágyban. Egy darabig lesütötte a szemét és remegő kezét nézte. Aztán felemelte a tekintetét a férfi széles hátára, hajának sötétjére. Hirtelen talpra ugrott és odasietett hozzá. Az behúzta a nyakát, számítván az újabb támadásra. Elkapta a lány ökölbe szorított kezét, melyek ismét a mellkasára készültek lesújtani. – Maga gazember, annyira megijedtem, annyira megijedtem, annyira… Brendan karjának szorítása egyre nőtt; a lányt a mellkasához szorította; tenyere és arca azon nyugodott immár. Hallhatta a férfi minden szívdobbanását. Hüvelyk- és mutatóujja megérintette az állát, arcát felemelte, s tekintetük találkozott. – Nos, hogy van ez? Egyik szörnyeteg nem olyan, mint a másik? Egy francia szörnyeteg jobb, mint egy skót? Eleanor a fejét rázta, miközben őt nézte. – Azt hittem, hogy ő…, ön… Jacques… az a szörnyeteg… el… eljön. Eljön értem este, és… Ismét a fejét ingatta, közben végig a férfi szemébe nézett, figyelte arcának erőteljes, tiszta vonásait. – Meg is halhattam volna, hiszen azt akartam, hogy… – Mit akart? – kérdezte forrón Brendan. – Én… én… önt! – felelte a lány, az utolsó szót már csak suttogta. Ezt a szót sohasem akarta kimondani. Még magának sem vallotta be, egészen eddig a pillanatig. Mégis, eljött ez a pillanat. A szavakat nem vehette vissza, s nem tudta, valóban visszavenné-e őket. Úgy érezte tetőtől talpig elpirul a legégőbb bíborszínben, s az óceán bömbölését hallotta fülében. Brendan döbbenten rábámult, kobaltszín tekintete sötétülni, keze remegni látszott. A lány lehajtotta a fejét, nem állta tovább a tekintetét. Nem ezt akarta mondani. Nem így értette. Mégis megtette. – Micsoda? – kérdezte Brendan, s most már ő is suttogott.

100

Eleanor a fejét ingatta, képtelen volt szólni, lélegzete elakadt. Ám a skót megragadta a vállainál fogva, erőteljesen megrázta, hogy ismét a szemébe nézhessen végre. – Ismételje el, magyarázza meg, amit az imént mondott – követelte. Nem tudta. Túl sokat árult el, túlságosan kiszolgáltatott lett hirtelen. És Alain! Ő nem ezt érdemelte. Nem arról van szó, hogy tiszteletlen vele. Mégis… – Beszéljen, az isten áldja meg! – kiáltott Brendan. – Azt fogom tenni, amit elvárnak tőlem – kezdte elhalóan a lány. – Feleségül ígértek egy jó embernek, egy kiváló embernek. Én pedig… azon leszek, hogy jó feleség váljék belőlem, s boldoggá tegyem. De… ő nálam csaknem háromszor idősebb, és… Most Brendan hajtotta le a fejét, hogy kerülje a lány tekintetét. – Tehát – szólalt meg végül, szomorúan, némi öniróniával a hangjában. – Egyfajta kísérlet volnék, emlék csupán? Az öreg De Lacville felesége lesz hát, amint azt elvárják öntől; amit érezni fog iránta, nem több, mint tisztelet, s megpróbálja boldoggá tenni, ez minden. – Ön pedig lóra száll, hogy Skóciáért harcoljon – felelt a lány. – Egy hamis álomért. Brendan keményen megszorította. – Nem hamis álom. – Amit én ajánlok Alainnek, sem több, mint hamis tisztelet. – Akkor hát, pontosan mi az, amit ön ajánl nekem? – kérdezte feszülten a férfi. Eleanor ismét a szemébe nézett, s megdöbbent a bennük rejlő feszültség és szenvedély láttán. – Nem ajánlok – szólt lágyan. – Hanem kérek. Elengedte a lányt, s elfordult. Átkelt a szobán, hátat fordítva a lánynak. Még mindig háttal állt, mikor így szólt: – Azok után, amit itt tettem… velem maradna? Eleanor oly sokáig hallgatott, hogy a férfi ismét feléje fordult. Megpróbáltak egymás szemébe nézni. Nem sikerült. – Igen – felelte egyszerűen. Brendan ismét hozzálépett. Az állánál fogva felemelte a lány fejét, kézfejével megsimogatta az arcát és sokáig nézte a szemét. Azután megfordította a tenyerét, ujjbegyei közé fogta a lány orcáját. – Ez az, amit kér? – kérdezte. – Akkor hát, hölgyem, engedelmeskednem kell. 101

– Ne gúnyolódjon velem! – suttogta a lány. – Hölgyem, ha valakivel gúnyolódom, az én magam vagyok, senki más. – Hozzáhajolt, ujjai még hosszasan elidőztek az arcán, állán, gyengéd érintéssel simogatta. Szájuk lágyan tapadt egymáshoz, ámde csak egy pillanatig, szinte összeolvadtak, ajkaik és nyelvük összeért, édes, szenvedélyes, nedves forróság sugárzott az érintés nyomán. Sohasem gondolta, micsoda hatalma van egyetlen csóknak, nem számított a perzselő tűzre, mely a nyomában fogant, s ajkaitól a gyomráig szerteáradva mindent felkavart. Térdei megrogytak; hidegtől s forróságtól egyszerre reszketett, húsa, vére, lelke lángra lobbant. Állhatatos, sebes, követelő szenvedély feszült a férfi érintésében. Nyelve a lány ajkai közé csúszott, ízlelve, kitöltve azokat. A lány átölelte, szinte csüggött rajta, majd egyszercsak, hirtelen felemelkedett a földről, s a férfi karja közé siklott. Brendan elemelte ajkait, szemének kék tüze szinte megigézte Eleanort, a szavak közt meg-megállva, suttogva szólította a lányt. – Egészen bizonyos abban, hogy ezt akarja? A legnagyobb örömmel teljesítem a kívánságát, s nem fogok helytadni semmiféle megbánó tekintetnek vagy szemrehányó, dühös szavaknak. Eleanor megnedvesítette ajkait, csodálkozván, milyen hamar kiszáradtak, s megilletődötten tapasztalta, hogy teltek, mennyire vágyakozóak, s mennyire szomjazzák a következő érintést… – Tudom, mit akarok – ígérte. Ő pedig átvitte a szoba másik végébe, prémes takarókkal borított ágyhoz, ráfektette, csókolta ismét, elsöprő szenvedéllyel érintve a lány ajkát, hogy annak elakadt a lélegzete s remegés fogta el. A férfi enyhén megemelte, ujjai kioldozták a gyapjúköpenyét, majd az alsóruháját. Eleanor érezte, amint a férfi simogatása megérinti a meztelen derekát, miközben lesegíti a ruháját. – A gyertya! – suttogta. – A gyertya, túl sok a fény… – Én bizony égve hagynám. – Nos, én viszont nem! – Elbújik a sötétségben, Eleanor? Előlem, önmaga elől? Csak semmi sötétség, semmi árnyék, semmi fondorlat! Brendan mosolyogva mondta mindezt, erős karjára támaszkodva feléje hajolt s újra megcsókolta, mielőtt felállt volna. A lány feszélyezve érezte magát, amint hiányos öltözékében feküdt és a kandallóban égő tűz vörös fénye 102

megvilágította csaknem meztelen testét, a gyertya fénye pedig túlságosan beszédesnek tűnt. Ám Brendan határozottan csókolta, kérdően, keresve, míg a lány ismét lélegzetét vesztette, eltávolodott tőle, felállt, hogy levesse saját ruháit. Levetette a köpenyt, melyet viselt, majd a páncélingét rögzítő bőrkapcsokkal kezdett bajlódni. A lány azon kapta magát, hogy felemelkedik; ujjai máris a csatokon, hogy segítségére legyen. A sodronying a padlóra hullott, sokkal súlyosabbnak látszott most, mint amilyennek a férfi testén tűnt. Brendan az alatta viselt ingtől is megszabadult, majd a csizmájától, a kamásliktól, s a lány az ágyon térdelve várta, leeresztett karokkal, kissé félszegen, bizonytalanul, ismét árnyékra vágyva. Észrevette a reá vetülő, gyorsan táncoló vörös és aranyszín hullámokat. Úgy érezte, széltében-hosszában átjárják a tűz gyönyörű, megbabonázó lángnyelvei. A szerteáradó meleg izzóvá tette az izmokat, s ragyogóvá a bőrt. Brendan megérintette a lány arcát, ujjai lágyan simogatták, míg az fel nem emelte rá a tekintetét. Eleanor kinyújtotta a karját és simogatni kezdte a férfi mellkasát, követve a rávetülő lángnyelvek útját. Érezte, amint az izmok összerándulnak, s a férfi lélegzetét visszafojtja. Ujjongással és félelemmel teli, ismeretlen gyönyör szállta meg. Érzéki vágyakozással teli teste, lelke szárnyalni kezdett; habozott, de a férfi nagyobb, sötétebb, erősebb keze egyszerre megérintette az övét, elfedte hosszúkás, törékeny alakját. Még mindig oly bizonytalannak érezte magát, azt kívánta, bárcsak ne volna az, egyfajta szégyellősség ez, mely még mindig csodálata része volt. Habár tudta, igen, akarja ezt a látomást, mely varázslat is egyben, amellyel a kandalló kövein táncoló árnyékok is eggyé válnak. Alig mozdult, érezte önnön szívének sebes dobbanásait, melyek mellkasában madárszárnyak csattogásának a képzetét keltették. Nem tehetett róla, a következő gondolat futott át az agyán: Akarom, bármi is következzék! A férfi szabad kezével átkarolta, s ringatni kezdte. Csókja ismét elfolyó tűzként, szertefolyó olvadt ezüstként érintette arcát, a kandallóban égő tűz lángjainak árnyéka nemkülönben. Ezzel a csókkal fektette hanyatt a lányt, s ismét mind a ketten a prémekkel borított ágyon feküdtek. Ez a csók, akár a napsugarak melege szerteáradt a lány testében. A vállain, a köldökén, a mellén érezte a férfi nyelvének folyékony ezüstjét. Az ezüst arannyá vált, akár a nyári naplemente színei, a 103

forróság megérintette a bőrét, beleivódott, milliónyi létformához hozva el a táncoló lángok melegét. Remegett, reszketett, lassú mozdulatokkal kereste helyét, s mikor egy pillanatra oldalra nézett, eszébe jutván oly hamar a sutba vetett erkölcsössége, a férfi szemére lett figyelmes, s benne a gyöngéd gondoskodás fényét látta ragyogni. Átölelte, a bőrét érintette, s úgy érezte, hozzá tartozik, s eddig sehová sem tartozott. Brendan megállt most egy pillanatra, a kezére támaszkodva feléje hajolt, s ő úgy érezte, teste a tűz része, s mikor a férfi csókkal borította el testét, szinte lángra lobbant, s most, hogy abbahagyta, vacogott. Reszketve bár, de kinyújtotta a karját. Elbűvölve érintette meg a férfi sima arcát, nézte a szemét, s fiatalnak, erősnek, bátornak látta, s csodálkozott, hogyan is láthatta másmilyennek. A férfi a lány kezét az arcára helyezte, ott tartotta, csókolta őket, s ezt sóhajtotta: – El tudnék veszni benned. A lány elmosolyodott, szemében a csodálkozás fényével. Aztán a hidegérzete megszűnt, a férfi lassan utat engedett szenvedélyének; ismét megérintette, nyelve édes mintákat rajzolt a lány melleire. Érezte a férfi szoborszerű testét és felébresztett nemiségét. Brendan keze a lány combjai közé siklott, s ő tűzben égve várt, a férfi lejjebb csúszott, hogy forró csókokkal borítsa el a hasát, aztán a combjait, majd ismét feljebb, egészen a combja közét, s úgy tűnt, a lány mintha megrémült volna a saját testétől, hiszen az érzés oly erőteljes, édes és lenyűgöző volt, hogy sóhajai inkább a döbbenetének adtak hangot. Olyan érzése támadt, mintha a férfi megtalálta volna a napfény forrását, a középpontot, minden táncoló árnyék kiindulási helyét, a pontot, ahol a világ égni kezd. Először ösztönösen megborzongott az intimitás ilyen fokú sokkoló érzésétől; majd azért borzongott, mert semmi egyebet nem tehetett, hiszen a nap az égen fölrobbanni készült… Így is történt, szikrázó aranyeső hullott alá belőle, visszahullott rá, s olyan meglepetéssel töltötte el, hogy hirtelen az alatta lévő prémek sem bírtak jelentőséggel a számára, s a prémek érintésével az őt körülvevő világ sem. Mielőtt elérkezett volna a szétáradó fénynek eme nagyszerű pillanata, a férfi testének csillogó simaságát tapasztalta az övével szemben, s ismételten felsóhajtott, amint megérezte e test bőségét, amint behatol az övébe. Néhány pillanatig talán kínzó, vakító fájdalmat érzett, de Brendan biztató szavakat suttogott, s 104

miközben finoman kezdett mozogni, a fájdalom alábbhagyott, majd teljesen megszűnt, teret engedve a nap melegségének, s ismét semmi sem létezett, csak a tűz tánca és a férfival való együttlét esztelen vágya, hogy feszülő izmait érintse, ízlelje, mozogjon, s eggyéváljon vele, hogy megtartsák, s viszonozhassa a kapott ajándékot. Elérkezett a pillanat; a férfit magával ragadta a feszültség, a lány érezte a benne feszülő óriási erőt, is ismét érezte a nap, a tűz és az arany sugárzás megrázó kitörését. A férfi testének melege, úgy tűnt, egybeolvad az övével, izzó acélfelhőben tartja, majd lassan, lassan tovatűnik. A prémek, melyeken feküdt, csiklandozták a testét. Égett, most kihűlni látszott. Körötte gyertyafény táncolt, s már a szoba sem volt a régi, mint ahogyan ő sem, s már sohasem lehetett olyan, mint azelőtt. Brendan nem eresztette könnyen el, bár izmai sajogtak, és vissza-visszatérő belső lángolása mélyen megmaradt a lányban, az most nem szívlelte amiatt, hogy elhagyta anélkül, hogy fizikai távolságba került volna tőle. Teste izzadtságtól gyöngyözött, rávetült a gyertyafény s a táncoló árnyékok, míg a lány szemét, arcát nézte. Eleanor ugyanezt gondolta vele kapcsolatban, valami megváltozott, más lett, és sohasem térhet vissza oda, ahonnan jött. A lány úgy érezte, a férfi szelíden beszél; talán az elbűvöltség sugallta ezeket a szavakat. Kézfejével finoman megérintette a lány arcát, s szája finom mosolyra húzódott. – Érdekes befejezése ez az estének, hölgyem. Eleanor nem jutott szóhoz, szíve sebesen kalapált. – Érdekes. Nos, uram, köszönettel tartozom – felelte halkan. Brendan mosolya szélesedett. – Érdekes, elbűvölő. Meghökkentő. A lány érezte tulajdon remegését. Nem akart túl sokat elmondani abból, ami pillanatnyilag kikívánkozott belőle. Ő mondta, hogy akarja ezt. Akarta, teljes szívből. Megesküdött volna, hogy nem érez majd megbánást. Mégis, talán érzett. Talán egész életében nem tapasztal ismét ehhez foghatót… – Nos hát – próbált könnyedén beszélni, bár még mindig mélységes zavarral töltötte el a mellette fekvő tökéletesen meztelen férfi látványa, és a vele létrejött intim kapcsolat tudata. – Köszönöm, ismét ezt mondom. 105

A férfi lehiggadt, bár mosolya megmaradt, csendes, vágyódással teli hangon felelt. – Köszönöm, szép hölgyem. Erre az éjszakára halálom napjáig emlékezni fogok. – Halála előtt – szólt halkan a lány –, bizonyosan rengeteg leánnyal találkozik még, skótokkal, franciákkal, angolokkal, s egy napon a nővel, kit feleségül vesz. Kétlem, hogy emlékezni fog rám, az ellenségre, aki oly könnyen megadta magát. – Sohasem túl könnyen, s ellenségem csupán születése és a körülmények folytán lehetett – válaszolt a férfi. – Elégtételt akart venni. – Majdnem megölt. – Így talált – mondta a lány kedvesen – a legnagyobb elégtételre. A férfi válaszát sohasem tudta meg, mivel e pillanatban az ajtón hangos dörömbölés hallatszott. – Brendan! Élsz még? Vagy a nőnek sikerült végül elbánnia veled? – Eric hangját hallották. – Jól vagyok! – kiáltott vissza gyorsan Brendan. A lányra nézett. – Nem nyársalt fel. – Bánatos arccal felemelkedett. Háttal állt a lánynak, a ruháiért nyúlt, sodronyingét a szoba sarkában hagyta. Eleanor felült. – Ha aludni vagy pihenni szeretne, nem fogom zavarni. Immár felöltözve, a harcos a lányhoz fordult. – Egy ideje már nem rab, mint ahogyan azt magáról képzelte, hölgyem. Habár a fickók, akik önnek estek, barátok, s Skócia mellett állnak, e hely és Párizs között valóban vannak olyanok, akik halálos fenyegetést jelenthetnek. – Meghajolt. – Ön a társaságunk tagja, nem engedjük, hogy másképpen legyen, remélem, az itteni vendégszeretet is kedvére lesz. Eleanor magára húzta a takarót, amint felült az ágyban. – Az itteni vendégszeretet, uram? Nem vagyok rab, mégsem mehetek el? – Ah, nos, tekintse magát skótok felügyelete alatt álló személynek, ők felelnek a biztonságáért, továbbá gondját viselik. – Rab maradok tehát. – Továbbra is a gondját viselik, ennyi az egész. Kifelé indult, majd bezárta az ajtót, nem hagyva más lehetőséget a lánynak, mint hogy elmerengjen a szavain. Remegése ekkorra megszűnt. 106

8. fejezet – Uram, a skótok Calais-be érkeztek. A király az asztalnál ült hatalmas hálótermében, még mindig hálóinget viselt, s élvezettel fogyasztotta a neki feltálalt fácánt s sajtot; követe, René Breslieu gróf tudatta vele a hírt. – Ó. – Most, hogy a skótok megérkeztek, valamelyest változott a helyzet. A hírek hihetetlen sebességgel keltek át a Csatornán. Breslieu nem kevés személyes vonzerővel megáldott fiatal nemesember, erős karral s villámsebes paripával, gyakran szolgálta hírnökként az uralkodót, különösen ilyen ügyekben. Füle éles, akárcsak a kardja. – Felség, a helyzet drámai – folytatta Breslieu, miközben tisztes távolságra állt az asztaltól. – A clarini Lady Eleanor minden bizonnyal a nyílt tengeren tartózkodott, útban a mi De Lacville grófunkhoz, mikor hajóját megtámadta és elfoglalta a kalóz, De Longueville. Fülöpnek kis híján torkán akadt a kiválóan elkészített fácán egy falatja, s csaknem talpra ugrott. – Ám egy fiatal harcos Wallace vezérhajójáról elfogta a kalózt; némi közelharc után, közöttük egyezség köttetett. – Mi történt a hajón levő angolokkal? – kérdezte Fülöp. – Megkegyelmeztek nekik, persze, azokról van szó, akik túlélték a kalóztámadást, ez azt jelenti, hogy nagy többségük életben maradt. De Longueville sokkal inkább az emberek értéktárgyaira vadászik, mintsem az életükre. A legénységet csónakokban útnak engedték vissza, az angol partok felé. Wallace amnesztiát kér tőled a kalóz számára, azért, mert úriember módjára bánt a mi De Lacville grófunknak ígért kisasszonnyal. – Hm – szólt a király, hátradőlt, s hosszasan vizsgálta a követet, mialatt megfontolta a történteket. Fülöpöt, Franciaország királyát értelmes embernek és igazságos uralkodónak ismerték, s mindenekelőtt jó királynak. 107

Jóvágású férfi, jó király és harcos, amint azt a kor, melyben uralkodott, megkövetelte tőle. Viszonylag magas, szőke, tudta, legtöbb alattvalója úgy emlegette, mint Fülöp, az Igazságos, s ő szerette ezt az elnevezést. A terminus természetesen ítéleteire vonatkozott, legalábbis ő maga hitt ebben. Megfontoltan uralkodott, ám hitte, néha hallgatnia kell a szívére, hiszen mélyen vallásos lévén, tudatában volt istenadta jogainak, mint ahogy felelősségének is, ám különösebben nem szívlelte a pápát. Igen erkölcsös ember hírében állt, s feleségén, Jeanne-on keresztül nem csak Franciaország, de Navarra királya is. Franciaországot kétségkívül ő irányította, tizenhat év előtt vette birtokba, s megtartotta mind a jogokba, mind az irányításba vetett hitét. Veleszületett tulajdonságai ellenére, tudta, Edward, Anglia királya sok tekintetben nem állja a vele való összehasonlítást. Néhányan azonban igen. Az angol király, közismert nevén Nyakigláb, magasabb, mint a legtöbb ember, kiválóan bánt a karddal, és nem tűrte, hogy ellentmondjanak neki. Ellenségeit heves megszállottsággal törte meg, kevesek állhattak az útjába. Fülöp csodálta, de ugyanakkor megvetette. Nemrégiben sógorok lettek. Királynak lenni nem könnyű feladat. Éveken keresztül küzdött az angolok ellen s kötött egyezségeket a skótokkal. Ténylegesen, 1294 óta állt hadban az angolokkal. A harcok ellenére mindvégig tárgyalt az ellenséggel. A háború rengeteg pénzét felemésztette. Megszilárdította a királyi hatalmat, féken tartotta a földbirtokosokat, ugyanakkor csökkentette az adóterheket. Az angolok és a franciák Gascoge-ért háborúztak; nagy veszteségekkel, feldúlván a vidéket. Emberei a skótokkal harcoltak; a skótok pedig az ő seregében szolgáltak, közöttük William Wallace és kísérete. Fülöp nagyon jól ismerte Edwardot, de Wallace-t annál jobban csodálta, hiszen számára a tökéletes rejtély képzetét keltette. Királyok háborúztak birtokuk védelmében, személyes hatalmuk megerősítésére. Nyeregbe szálltak Isten dicsőségéért – s személyes vagyonuk növelése érdekében egyaránt. Bárók, grófok, kormányzók, hercegek egyszerűen hatalomért kardoskodtak, azért hogy szerezzenek vagy megtartsák azt. Wallace hazájáért, az ott élőkért ragadott kardot. Miután Falkirknél legyőzték, rögvest Párizs felé vette útját, s míg Fülöp 108

előtt az ügyét képviselte, a franciák oldalán részt vett a Gascogne-ért folyó kemény harcokban, így bizonyítva rátermettségét. Wallace és emberei Skócia ügyében bármikor hajlottak az életüket kockáztatni. Ez időnként hihetetlen pazarlásnak tetszett. Fülöp megszerezte Gascogne-t. Visszafoglalta akkor, amikor húgát, Margitot második feleségül adta Edwardhoz. Az angol királyról még az ellenségei is azt terjesztették, imádta az első feleségét, Kasztíliai Eleonórát, ám lévén szerető férj s király, úgy látta, ideje ismét megnősülni. Fülöp, természetesen, mindent jól megfontolt. Edward öreg – és a vereséget képtelen elviselni. Súlyos gondokkal kellett szembenéznie. Újdonsült felesége sem örököst nem nemzett neki, sem anyakirálynőként nem uralkodhatott. Sokáig nem lehetett Anglia királynője. Ráadásul egyezkedések kezdődtek Izabellt, Fülöp lányát illetően; Edward legidősebb fia vette volna nőül, ő lett volna a jövővel kapcsolatos egyetlen hiányzó láncszem. Franciaországban és Angliában egyaránt Fülöp unokái uralkodnának. Így esett, hogy mégsem a francia király gyönyörű és kívánatos húga ment férjhez az angol királyhoz, hanem a fiatal Margit. Tizenhat éves, kedves, vonzó s tiszteletre méltóan komoly, a fiatal lányoknál ez utóbbi nem szokványos tulajdonság. Edward… nos, ő sokkal idősebb nála. Fülöp egy dolognak örült az életben, hogy Edward már öreg, ám ő fiatal. Intrikákkal teli világban éltek. Hosszan tartó kemény háborúknak szakadt vége egyetlen tollvonással – és egy házassággal. Tehát semmilyen kapcsolat nem bírt oly hadműveleti fontossággal, mint a házasság. Húgán keresztül maradt befolyása Gascogne-ban. Továbbá aláírt egy újabb szerződést. Ez a dolgok rendje. Mégis… Szívesen látta volna vendégül Wallace-t – sógora leggyűlöltebb ellenségét – az udvarában. Az általa megkötött nagyszámú egyezség ellenére nem feledkezett meg Wallace-ról, sem az emberről, sem a neki tett szolgálatairól. Emellett továbbra is ő uralkodott Franciaországban, a francia király ő maradt. S mindez Franciaországban történt. – Nos, felség, milyen üzenetet vigyek tehát Calais-be? 109

– De Longueville, úgy hallottam, a kalóz foglalkozást angolokon gyakorolta – szólt Fülöp. Breslieu megköszörülte a torkát. – Igen, felség. Úgy hiszem, nagyszámú spanyolt is kifosztott, ám úgy tűnik, önuralmat gyakorol, ha egy hajón saját nemzetének zászlaját látja. – Úgy hiszem, az amnesztia megadható tehát. – A skótoknak mit adhatok át? A király felállt az asztaltól. – Fogadom őket itt, az udvarban. Ugyanakkor meg kell nyugtatnunk De Lacville grófot, jegyese hamarosan épségben megérkezik hozzá. Továbbá… – habozott egy pillanatig. – A skótok felszentelt királya, John Balliol a közelben tartózkodik. Őt is fogadnunk kell. – Hangjában némi lenézés rejtőzött. Mikor Edward először végigdúlta Skóciát, legműveltebb emberei is egyetértettek abban, hogy John Balliol jogosan képez igényt a skót trónra. A trónkövetelők Dávid király húgainak leszármazottjai közül kerültek ki, s ő a legidősebb leánytestvér leszármazottja. Ám gyenge választás a nem létező nemesség sorai közül. Balliol nem rossz ember, csak gyenge. Első hatalomátvételi kísérletét Edward kegyetlenül meghiúsította. Lemondatták és Rómába száműzték, pápai felügyelet alá. Most Franciaországban élt, s igen jól. Emberek harcoltak a nevében, ám Balliol franciaországi számkivetettségében sokkal boldogabb, mint Skócia trónján. Rosszul viselte az efféle elfoglaltságot. Nem rendelkezett Wallace vitézségével és elszántságával – sem Bruce ravaszságával. – Szívesen fogadjuk barátunkat, a jó William Wallace-t, amnesztiát adunk a kalóznak, amennyiben azt megérik, s megjutalmazzuk Wallace fiatal, forrófejű követőjét, aki megmentette jó szolgánk, Alain de Lacville jegyesét, és örömünket fejezzük ki, amiért minden a legjobb úton halad. Fülöp ismét helyet foglalt, Breslieu elment. Elmosolyodott és a borért nyúlt. Jó bor, habár fiatal bor – nagyon fiatal bor – a skótok száműzött királyának juttatott ajándékból. Remélte, hogy Edward tudomást szerez a találkozóról. Természetesen dühbe gurul. De mit tehet egy király? – gondolkozott Fülöp gúnyosan. Végül is a skótok egy angol nemesasszonyt hoznak el jog szerinti francia jegyeséhez. A szükség minden királyt egyezségre késztet. Edward bizonyára megérti. Igen, megérti. 110

Mégis, nagyon dühös lesz. Fülöp hangosan felnevetett. Ó, hát persze, hogy nagyon dühös lesz. Meglehet, szívszélhűdést kap. Eleanor fogvatartóiról, akiket romlott erkölcsű tolvajoknak, szajháknak és brigantiknak feltételezett, kiderült, hogy korántsem azok. Az elkövetkező reggelen a szoborszerű szépségű Helene kopogtatott finoman Eleanor szobájának ajtaján. – Grófnő, ébren van? A lány még nem ébredt fel teljesen. A takarók alá bújt, ám Helene nem lépett be. – Kisasszony, természetesen figyelnünk kell a biztonságára, de mégis, úgy gondoltam, talán volna kedve szétnézni Calais-ben. – Tessék? Helene elnevette magát. – Érkezéséről üzenetben értesítettük a királyt; követet küld hamarosan, ez bizonyos. Nem hagyhatjuk egyedül, túl sok a bűnöző a környéken, ám gondoltam, nincsen ellenére sétálni egyet, persze kísérettel. – Ó, igen, igen! De mosakodnom kell s öltöznöm… – Természetesen. Hozok tiszta vizet. A csomagjait szintén felhozom. Hallotta Helene távolodó lépéseit, s visszafeküdt egy időre, s a vele történteken gondolkozott. Mit is tett valójában? Úgy tűnt… olyasvalamit, amit nagyon akart. Másrészt, jogosan is járt el, hiszen, tudta hogyan fog telni az élete ezután: jó felesége lesz Alainnek, Clarinbe visszahozza a jólétet, s ő sajnálatra méltó és tisztességes fiatalasszony lesz, mint apja akarata szerint. Életét előre eltervezték. Persze nem állhatta a skótokat, akik bosszúra szomjazva oly sok embert mészároltak le! Mégis… Ezen a reggelen fájdalom hasított belé. Fájdalom és öröm egyszerre. Emlékezett minden érintésére, a hangjára, ahogyan suttogott, ajkának érintésére, a bőrére… igen, a bőre feszes, sima, alatta az izmokkal, s a forróság, az a mindent elsöprő forróság… Ismerni akarta és emléket akart róla, akarta, hacsak egyetlen rövidke pillanatra, igen, őt akarta. Ám azzal, amit tett, egy életre szóló szenvedést okozott magának, hiszen most már van 111

emléke, emlék, ami elkíséri mindenhová, és amit sohasem fog elfelejteni. – A víz! – kiáltott Helene, ahogy az ajtót nyitotta, vizeskancsót és mosdótálat hozott. – Van ideje – szólt kedvesen. Eleanorra mosolygott. – A csomagjai mindjárt itt lesznek. Eleanor még mélyebbre bukott takarói hullámaiban, mikor ismeretlen fiúk léptek be az ajtón, akik nehéz csomagjait hozták, majd Helene-nel együtt elhagyták a helyiséget. Az ajtót óvatosan zárták be maguk mögött. Eleanor gyorsan felpattant, s amint a hűvös reggeli levegő megérintette meztelen testét, összerezzent. Reszketése megmaradt mosakodás és öltözködés közben is, úgy tűnt, nem akar elmúlni, s amikor hideg vizet csapott arcára, döbbent rá, milyen őrült módon hiányzik neki a férfi; lelkét eleddig sohasem tapasztalt kín terhelte. Egyre nagyobb hévvel mosakodott, s próbált visszatérni a kegyetlen valóságba. Brendan törvényenkívüli, igazi otthon nélkül, a király ellensége – a gyűlölt skótok egyike. Bolond életét Wallace követőjeként akarja leélni – s bizonyára hagyná, kedvenc hősével együtt vigyék a kínpadra! Ellenére annak, hogy nő, rendkívüli felelősség hárul rá, ez a kegyetlen igazság. A még rettenetesebb dolog pedig az, hogy semmiben sem egyeznek, s nem csupán nemzetek, de világok állnak közöttük. A lány végső soron egyáltalán nem kedvelte; a férfi otromba tréfát eszelt ki ellene, mindannyian kinevették, s ő… Rávetette magát. Kiegyenesedett, felszegte fejét. Büszkeség számára a megváltás kulcsa. Ezúttal nem a megszokott játékot játszotta. Üzenetet küldtek Fülöpnek – a királynak. Egy francia nemesember a jegyese. Az élete forgott kockán. Ismét kopogtak. – Lady Eleanor? – Elkészültem. Elkészült, amennyire lehetett. Egyszerű kék ruhát választott, puha szürke alsóruhát és meleg harisnyát. Bármelyik prémszegélyes köpenyéről szívesen lemondott az egyszerű flamand gyapjú kedvéért. Megörült, mikor Helene ajtót nyitott, hogy kísérője szintén egyszerű ruhát öltött. – Jöjjön hát, a pékhez megyünk, majd a piacra. 112

Anne-Marie a lépcsőnél várt, odalent. Barátságosnak tűnt, ám komornak is kissé, de semmiképpen sem bocsánatkérőnek, mikor kiléptek az ajtón. – A fortély ötlete nem tőlem származik – igyekezett rögvest biztosítani Lady Eleanort. – De, ó, Brendan mérges lett, amiért oly kevéssé bízik abban, a skótok Párizsba viszik. – Ebben az átkozott világban mindenkinek vigyáznia kell magára – mondta Helene. – Lady Eleanor jogosan kereste a saját szabadságát. Anne-Marie felszisszent, mintha Helene valami borzalmas dolgot mondott volna. De Helene megvédte magát. – Gondolj arra, mennyi borzalmas dolog történt nőkkel az Edwarddal való háborúskodás során! – A nevet gyűlölettel ejtette ki. Eleanorra nézett. – Wallace asszonyát saját otthonában ölték meg, amiért nem árulta el azt, amit nem tudott. Sohasem fogja kiheverni az a férfi. – No igen, bosszút állt, akin s ahol csak lehetett – morogta Eleanor. – Mindannyian elkeseredettek és kegyetlenek lettek – értett egyet Helene. Úgy tűnt, a ház túl van a város határain, ám a nő gyorsan lépkedett, és Eleanor azon vette észre magát, hogy igencsak igyekeznie kell, ha lépést akar tartani vele. AnneMarie már hozzászokott a ritmushoz, s folytatta a Helene által megkezdett érvelést. – Ezért gurult Brendan annyira dühbe ön miatt. Azt mondta, értelmetlenül kockáztatta az életét azokkal szemben, akik megígérték, eljuttatják oda, ahová menni akar. – Akkor hát, mi az igazság? – Helene nem tágított. – Hogyan is bízhatott volna meg bennünk Lady Eleanor? – Ha valaki Calais kikötőjénél kiugrik egy hajóból, az bizony azt kockáztatja, hogy gonosz emberek kezébe kerül, akik képesek megölni pusztán a nála lévő aranyért – felelte AnneMarie. – S ha egyedül De Longueville kezébe kerül… – Anne-Marie! – szólt rá Helene. – Megmondták, hogy… – Ó, igen, nézze az öblöt. „Egy hideg nap, ámde gyönyörű. Nézze az árbocokra sütő napot, nagyszerű…” Eleanor megállt, s így a másik kettő is ezt tette. – Mi van De Longueville-lel? – kérdezte határozottan. – Kalóz; hajókat fosztogatott, mégsem hiszem, hogy hidegvérű gyilkos, inkább olyasvalaki, aki váltságdíjat követel az általa elfogottakért. 113

– Legtöbbször természetesen így tett – felelt Helene. – Gyere, nem leszünk valami előnyös helyzetben a halpiacon. Gyönyörű város a mienk, Calais. Nagy város, ám innen nem sokat láthatsz belőle, most a kikötőhöz vagyunk közel, s a külvároshoz, de nézd! Mennyi mindent árulnak az utcákon – mutatta Anne-Marie. – Ha esetleg elindulnánk – szólt Helene türelmetlenül. Fürgén megindult. Egy utcácskához értek, melyet bespalettázott ablakú házak szegélyeztek. Eleanor követte őket, s elhatározta, mindenképpen választ szerez a kérdéseire. Ám a másik két nő nagyon gyorsan mozgott, s lenyűgözte a keskeny utcák látványa. Nagyváros ez, rengeteg házzal, újakkal s régiekkel. Az utcákon kisgyerekek játszottak, köveket rugdosva. Háziasszonyok nyitottak ablakot s kiáltottak: – Attendez! L’eau! – A falhoz lapult, amint egy testes asszony a reggeli mosogatáshoz használt vizet egy hirtelen mozdulattal az utcára öntötte. – Vigyázz! Errefelé gyorsan cselekednek az emberek és nem körültekintőek! Egy pék ment el mellettük, fején fonott kosarat egyensúlyozott, benne az áruja. Szamár vontatta kordét pillantottak meg, vándor szabóval a bakon, mögötte portékája, különböző ollók, tűk. Emberektől nyüzsgő, lármás, koszos utcán mentek, mégis jól érezte magát a szabadban. Egy utcasarkon kereskedő állt, árujának neve: „bonjour vin”. Meglátván őket, nyomban kínálni kezdte. – Ó, hölgyeim, a szőlő finom, könnyed, édes íze csillapítja a szomjat s üdíti az ajkat! Anne-Marie úgy döntött, meg kell kóstolnia, megálltak tehát s ittak a fapoharakból. – Ő volna a grófnő? – Eleanor hallotta, amint az alacsony ember felteszi a kérdést Anne-Marie-nak. – Ó, igen, ő az, s te pedig vigyázz, mit beszélsz! – tanácsolta Anne-Marie. – Te vagy az, aki Alain de Lacville leendő feleségét a halpiacra viszed, s én vigyázzak a nyelvemre! – nevetett a fickó. – Vigyázz rá, mert ha nem, hát Wallace kivágja a kardjával! – figyelmeztette Helene. A férfi hátralépett, ám amint elhagyták, a következő pillanatban lantszó ütötte meg a fülüket, egy ballada lágy dallamát kísérve. 114

Elfogta kalóz, hogy belőle arab földön sok pénzt lásson, Elfogta skót, hogy belőle angol király ellen váltságdíj váljon, De egy francia az, kinek szentnek kell lenni, Ő az, kinek a kör végén kell állni, S ah, mi borzalom, Clarin gyönyörű hölgye, Árulás áldozata lesz ismét. Eleanor hirtelen megállt és a másik két nőre meredt. – Jöjjön, kisasszony – hívta Helene. – A kis semmirekellőnek igaza van… nem lett volna szabad magunkkal hoznunk. Ön grófnő, előkelőbb ettől a csőcseléktől… – Mi az, amit mindenki tud s mégsem mond el nekem senki?! – kiáltott. – Semmi! – tagadta meg a választ Anne-Marie azon nyomban. – Semmi olyasmi, ami látható – helyesbített Helene, látva Eleanor szemét. – Brendant vagy Wallace-t kell kérdeznie. Vagy De Longueville-t magát. A nő megfordult, s Eleanor előtt világossá vált, ettől többet pillanatnyilag nem tudhat meg. A reggeli ujjongása nyomtalanul eltűnt immár. Kenyeret, halat s még virágot is vettek, mindent, ami a házban szükséges, majd visszafelé vették útjukat. Amint elérték a házhoz vezető elburjánzott növényekkel benőtt területet megkérdezte: – Hogyan kerültek ismeretségbe a skótokkal? Nem túl veszélyes ez, hiszen a francia király húga nemrégiben az angol királyhoz ment feleségül! Helene felnevetett. – Nos, én egyáltalán nem vagyok francia. – Skót, netán? – kérdezte Eleanor. – Részben. Leginkább norvég azonban. – Nekem pedig – szólt Anne-Marie – anyám francia, apám skót. – Jacques nemkülönben! – folytatta Helene. – Apja francia, anyja a skót Douglas rokona. – Nagyszerű harcos – tette hozzá Anne-Marie. – Úgy van, ez így igaz – mondta Helene. – Szóval…

115

– A franciák meglehet, aláírtak valami szerződésfélét Angliával, de higgyen nekem, a Skóciával való szövetségük igen szorossá vált az évek során. – S itt Calais-ben… mivel foglalkoznak? – Egy pillanatra kellemetlenül érezte magát, mivel elpirult. – Ez a lány azt hiszi rólunk, hogy… – mondta Anne-Marie. – Prostituáltak vagyunk. Mindketten hahotában törtek ki. – Azt a látszatot keltették! – vágott közbe Eleanor élesen. – Természetesen – folytatta Anne-Marie – nem vagyunk örömlányok. Mi, tulajdonképpen… követek vagyunk. A parton élünk, figyeljük az érkezőket és a távozókat, nyitva tartjuk a fülünket. – Tehát kémek? – érdeklődött a lány. – Követek – ismételte Anne-Marie határozottan. – S talán többek náluk – folytatta halkan Helene. – Mi összetartozunk mindannyian, láthatja. Barátok, rokonok, akik nem kedvelik I. Edwardot, Anglia zsarnok uralkodóját. Persze, joga van uralkodni… Anglián. Azonban leigázta a walesieket, ellenfeleit elpusztította. A skótokkal ugyanez a szándéka. Miközben a franciákat elárulja. Mi mindannyian hűséges követői vagyunk annak az embernek, aki pusztán a szabadságért küzd. Itt a helyünk, pillanatnyilag ez minden. – Ön Eric rokona? – kérdezte most Eleanor. A nő elmosolyodott. – Eric, Brendan unokatestvére. A Graham család sok-sok év óta tart fenn kapcsolatokat a norvégokkal. Igen, Erichez tartozom, ám Brendanhoz nem. Eric sokáig kalandorként járta a világot, habár pártolta Brendanék ügyét, s Brendan azt mondja, a világon senki tisztessége nem hasonlítható a William Wallaceéhoz, nem számít az elvesztett ütközetek száma, az angolok bizony nem kapják meg az északi és nyugati szigeteket, azok inkább norvég vagy viking uralom alatt maradnak. S a földeken, amely a piktek uralma alatt állt egykor, vagy ott, ahol Moray uralkodott a stirlingi csata után bekövetkezett haláláig, még nem feledték el, mi a szabadság. – Szabadság – felelte erre Eleanor –, gyakran csak egy szó. – Igen, mondja ezt azért, mert ön egyáltalán nem szabad, ugye? – Egy kalóz fogságába estem, majd olyan emberek kezébe kerültem, akik az ellenségeim… 116

– Nem erre gondolok, nyilván kitalálta – vetette közbe Helene. Sóhajtott. – Bocsásson meg; ön grófnő, s férjhez készül egy nagytiszteletű franciához, egy olyan emberhez, aki hősiességéről és becsületességéről ismert. De mégsem szabad. Nem független családja akaratától, s nem független királya akaratától, s azt teszi, amit tennie kell, Anglia börtönében kell, hogy éljen élete végéig, nem számít, királyának hatalma mekkora. Ismét bocsánatáért esedezem, kisasszony. Egy pillanatig Helene-re bámult a lány, vitatkozni akart, tudta, birtokában van az összes szónak, mely az ellentmondáshoz szükséges, ám most hirtelen egyet sem talált. – Nem arról van szó, hogy nem vagyok szabad – szólalt meg végül. – Felelős vagyok az országért, melyben születtem, s az emberekért, akik a szűkebb szülőföldemen élnek. Sok szenvedés jutott nekik osztályrészül ebben a háborúban, melyet a skótokkal vívtunk, legtöbbjük senkinek sem ártott. Megélhetésükért küzdenek, hogy gyerekeiknek biztosíthassák a napi betevő falatot, hogy éljenek, s oly sokukat elvesztettük… – Feleségül megy tehát De Lacville grófhoz s az emberei boldogabban élnek majd, mint azelőtt – szólt halkan Helene. – A grófot én választottam – felelte csendesen a lány. Anne-Marie végül nagyot sóhajtott. – Hát persze! Egy szörnyeteg helyett, úgy beszélik! – Még mindig nem értenek engem… – ellenkezett Eleanor ismét. – Tökéletesen értjük – felelte Helene. – Ön nagyon előkelő származású, igen gazdag, s ha sokáig nem talál előnyös partit, Nyakigláb közbelép s kiveszi a családja kezéből a döntés jogát, mint ahogyan ők sem hagyják önre a döntést! – Már megint vádaskodik! – így Eleanor. – Mondja… – Grófnő! Megfagyok! – szakította félbe Anne-Marie. – Talán odabenn folytassuk a társalgást. – Meg kell mondania nekem… – Kérdezze Brendant. – Nézze, kérem! Nem értem… Helene nagyot sóhajtott, így szakította félbe. – Brendant kell megkérdeznie. – Meg fogom. A lány besietett előttük a házba, s egyenesen a szobája felé vette az útját. 117

Brendannak távol kellett volna maradnia. Tudta. Breslieu gróf, a király követe hamarosan megérkezik Fülöp üdvözletével és az általa küldött kísérettel. Mindannyian tudták, érkezésük híre hamar Párizsba jut; ma Wallace elküldte személyes üzenetét a királynak. Minden jó úton haladt: az időközben megkötött francia-angol „béke” ellenére, melyet mindkét udvar örömmel nyugtázott, Fülöp minden lehetőséget megragadott függetlenségét bizonyítandó. Nem szolgálta Edwardot. Távol kellett volna maradnia. Nem változtathatott a helyzeten. S távol sem maradhatott. Amikor megérkezett, Anne-Marie tudtára adta, hogy Eleanor a szobájában van. Az emeletre érve, a bezárt ajtót látva, úgy döntött, bekopog. Halkan kopogott, ám nem várta meg a lány invitálását. Belépett s bezárta az ajtót maga mögött. A lány az ablaknál állt, halványkék ruhájában gyönyörűnek tetszett. Megérkezése óta egyáltalán nem viselt sem fátyolt, sem fejdíszeket, ezúttal sem tette. A háromszögletű ablakon keresztül reá vetülő napfény glóriát varázsolt a hátán leomló, kibontott haja köré. Nemes vonásai határozottak, gyönyörűek. A férfinak elakadt a lélegzete; remegett. Halvány mosoly ült ki arcára, csodálkozott, mi minden nem történik egyetlen éjszaka alatt egy harcossal, egy törvényenkívülivel, egy közemberrel? A lány tudta, hogy belépett. Nem fordult feléje. A férfi odalépett hozzá, az ablakhoz. Nem érintette meg. – Figyelmeztettem: csak semmi megbánás – szólalt meg Brendan, s nyersebben szólt, mint szándékozott. A lány most végre ránézett, komoly tekintettel. – Semmit sem bántam meg. – A király tudja, hogy… – Tudom. – Biztonságban van tehát; nemsokára eléri eredeti úti célját. – Igen, tudom. – Istennek hála. Azt hittem, azon morfondírozik, kiveti magát az ablakon. Eleanor diszkréten elmosolyodott. – Nem. – Szembefordult a férfival. – Semmi megbánás. Azonban beleuntam mindabba, amit az emberei suttognak a hátam mögött. A férfi eltávolodott tőle, a kandallóhoz lépett, hogy kezét a lángok előtt melegítse. 118

– Uram, ha nem kíván szólni, nem tartóztatom. Háttal állt a lánynak, s most összerezzent. Ah, igen, itt van hát – a grófnő. A nemes hölgy, hangja, akár a megtestesült várakozás. Feléje fordult. – Hölgyem, megkérem, ne beszéljen velem így. – Sok szenvedésen mentem keresztül az ön jóvoltából. A hangnem csak következmény. – Szenvedett tehát? – kérdezte a férfi. Egyfajta báj rejtőzött arcának pírjában, s abban, hogy nem nézett másfelé. – Minden vágyam az, hogy beszéljek önnel. Továbbá De Lacville gróffal. – Micsoda? – kérdezte élesen a lány, s a férfi bizonyosan tudta, a lélegzete elakadt egy pillanatra, szemében félelem vibrált. – De Longueville-t Liverpoolban valaki felbérelte, hogy kövesse az ön hajóját. Erről kívánok szót ejteni. – Már megbocsásson… hogyan? – Nem közöltem önnel az információt, mivel túlzásnak, sőt hazugságnak véltem. Ám most, hogy bizonyosan férjhez megy De Lacville grófhoz és visszatér Clarinbe, óvatosnak kell lennie, veszélyekkel kell szembenéznie. – Uram… – Ellenségei vannak, hölgyem. – Azt állítja, De Longueville-t felbérelték, hogy eredjen a nyomomba? Miért? – Azért, hogy eltüntessék. – Ez szemenszedett hazugság! – De Longueville-nek nem áll érdekében valótlanságot állítani. – Ha ellenségeim vannak, azok a skótok. Azok, akik ártatlanokat öltek meg az engem megillető földeken, hát ellenük ragadok fegyvert. – De Longueville nem hazudik. – De Longueville egy kalóz gazember. – Ám kapzsiságból nem gyilkol. – Ó? Meg akart ölni? – kérdezte gúnyosan a lány. – Korántsem. Talán nem tudta pontosan, mi a szándéka. Kalóz… s üzletember lévén, talán felismerte a számára kínálkozó lehetőséget… ha Alain de Lacville-hez viszi, két 119

helyről is pénzt kap ön után. S ugyancsak, egy jó kalóz tudja, hogyan kell messzi tengerekre hajózni. Meglehet, hátralévő napjait mohamedánok között kellett volna leélnie. A magafajta sugárzó hölgy bármely háremnek üde színfoltja s büszkesége lenne. A lány kétkedve figyelte, majd az ajtóhoz lépett, s kinyitotta. – Sir Brendan, kérem távozzék. A férfi a kandallónak dőlt, karját összefonta. – Az igazságot akarta hallani, tessék, elmondtam. Veszélyben van, önnön rokonsága által. A lány a fejét rázta. – Nem. Ezt ön nem érti. Míg otthon maradtam, férjezetlenül, családom egyetlen tagja számára sem jelentettem fenyegetést, a legkisebb mértékben sem. Ha gyermek nélkül halok meg, az örökös… – Mindketten tudjuk, ha a király tudomást szerez a helyzetről, ő maga talált volna férjet az ön számára. Egy földbirtokkal rendelkező grófnő… még fiatal, örökös nemzésére legalkalmasabb korban, nemcsak, hogy még nem hullottak ki a fogai, sugárzóan szép… Edward nem bolond. Bizonyára sokáig gondolkozott, önt választotta, s most bizonyára nem helyesli a gazdag francia gróffal, De Lacville-lel kötendő házasságát! Eleanor nem mozdult, haragos tekintetet vetett a férfira. – Kuzinjaim nemcsak jó emberek, a király szolgálatában álló derék lovagok, de becsületes, odaadó harcosok is. – Önmagával vagy velem ellenkezik? – kérdezte Brendan. – Nem ellenkezem. Tényeket közlök. – Mint ahogyan én is. – Volna szíves távozni? A kandalló mellől most a lányhoz lépett. Közel. Érezte a lélegzetét. Csaknem megérintette. Közel állt hozzá. Eleanor a falhoz simult. Az ajtó nyitva maradt. Letekintett rá, hallotta lélegzetének feszült szaggatottságát, s azt is pontosan tudta, hogy a szívdobbanásait is hallja, bezárta hát az ajtót. A lány szemébe nézett. – Természetesen figyelmeztetni fogom Alain de Lacville grófot. – Ki fogja nevetni. – Gondolja? – Ismeri a családomat. – Értelmes ember. – Kigúnyolta a kora miatt. 120

– Bár idős ember, de értelmes. Eleanor lesütötte a szemét, majd lehajtotta a fejét. Brendan mutatóujjával megérintette az állát, s visszairányította magára a lány tekintetét. – Nincs sok időnk. – Ön hazug ember. Hazug, cselszövő szörnyeteg… skót. – Az utóbbi, a leghatározottabban. – Ön a legrettenetesebb és legaljasabb ember, akivel valaha találkoztam. A lány hevesebben lélegzett. – A bocsánatát kérem ezért – felelte a férfi. – Olyanok vagyunk, amilyenek, sajnos képtelen vagyok megváltozni, de higgye el, ha ez lehetséges volna, megtenném. – Én önt… – S önnek sincs miért megváltoznia, hölgyem, egész egyszerűen azért, mert gyönyörű és tökéletes. – Még mindig gyűlölöm. Tiszta szívből. Feloldhatatlanul. Ön egy szörnyeteg, egy skót. – Rokon értelművé tette e két szót. – Mert azok is. – Ugyanez elmondható volna az angolokról is. – Ki nem állhatom önt. – Távozzak tehát? – Nem. – Mert most rajtam a sor. Ma este én akarom önt. Skót maradok. Egy törvényenkívüli. Egy szörnyeteg. Ám Párizs közel van. Nagyon is közel. Ma este tehát… A lányhoz hajolt. Az ajkait kereste. Megtalálta. Íze, akár a méz. Forró, nedves, csábító. Megőrjítette. Semmi kétség. Égjen akár a pokol tüzén ezért a tettéért, úgy, mint a többi más bűnéért. Átölelte a lány derekát, megízlelte ajkait, majd szinte széttépte azt nyelvének fegyverével, lelke mélyéig kiéhezve. Hiába vett magához újabb és újabb kortyokat a gyönyörből, nem tudott betelni. Megigézte az illat, az érzék s az íz. Ujjai a lány nyakát simogatták; majd ajkai követték. Most a ruha tűnt a legnagyobb akadálynak, kőfallal körülvett erődítmény, s ügyetlen kézzel kereste a csomókat a lány ruháján. Alatta hátul csipkézett alsóruhát talált, s reménykedett abban, hogy nem túl durva a mozdulat, mellyel megfordította a lányt, hogy aztán belemerüljön a hajzuhatag mögött rejtőző vászoncsomókkal folytatott reménytelennek tűnő küzdelembe. A pillanatok 121

végtelen hosszúságúaknak tűntek, ám a csomók kioldódtak, ismét a karjában tartotta, s Eleanor ezúttal lábujjhegyre állva, melle kínnal teli csábítással a férfi mellkasának, csípője az ágyékának feszült, szabad áramlást engedve ezzel a kitörő vágyaknak, nyers szenvedélyeknek. Brendan ujjai megragadták, a meztelen hátba markoltak, majd elvesztek a haj sűrűjében. Ajkai ismét a lány ajkain, torkán, annak mélyedésében, majd megállapodott mellének feszességén, a megkeményedett mellbimbókra összpontosítva, simogatott, ízlelt, a lány hátrahajtotta a fejét, ajkait sóhaj hagyta el. Akkor felemelte; az ágyra fektette, mindvégig a szemébe nézve. Sohasem felejti el. Hiszen a lány tekintetében nyoma sincs az ellenkezésnek, előrehajolt, amint a férfi megfogta finom lábbelijét és a padlóra helyezte, majd oldalra nézett, bokáját, lábszárát, puha belső combját mutatta, amint lassan levetette finom anyagból kötött alsószoknyáját. Eleanorra nézett, tekintetük ismét találkozott, a lány szíve sebesen dobogott, akár a kolibri szárnyai. A férfi kihasználta a megszerzett előnyt, gyengéden a lány széttett combjai közé temette arcát, nyelve kínzóan, elbűvölően simogatott, rajzolt előre-hátra, kegyelem és könyörület nélkül, s egyszer hallotta, amint Eleanor a nevét sóhajtja. Az ő nevét. Feléje húzta magát, csak részben szabadulva meg saját öltözékétől, nem tudott mindent levetni s félredobni. Ismét együtt voltak, a férfi megszállottan, mindenre elszántan igyekezett lassítani a sebességen, s kívánta, bárcsak örökre itt ragadna, karja között a nővel, habár tudta, a tüzes és kegyetlen csúcs felé tör. A férfi vívódott; küzdött. Többet kapni s többet adni. A lány vele tartott. Röpült oda, ahová ő. Megérintve a durva padlót, verejtékezve, sóhajtva, mozogva. Felkiáltott… újra és újra. Arckifejezése megkeményedett, majd teste összegörnyedt. A csúcsra ért. Testét mindent elhomályosító könnyebbség s a melegség kavargó érzete szállta meg. Jó néhány nőt ismert meg eleddig – egy harcosnak sorsa ez, talán jutalma is. Van, hogy a halála. Ismert nőket. Ő egyikükhöz sem fogható. Szeretkezni, ahol csak lehetőség van rá, azok filozófiája ez, kik mindig siettek. Akárcsak az élelem, mint a létfenntartás eszköze. A sötétben mind egyformák. Ám ez a lány nem. Ő nem, akihez visszatért volna, aki tiszta, erkölcsös, előkelő, ráadásul régi nemesi család sarja, ám akit mégis becsül, s ami talán rosszabb; kedvel. 122

Melléje hanyatlott, de nem messze. Hogyan is feküdt volna messzebb, mikor az idő ennyire gyorsan rohant. Eleanor hevesen lélegzett, mellei gyorsan emelkedtek-estek, izzadt testén meg-megcsillant a kandallóban égő tűz fénye. Most a férfihoz fordult, a mellkasához bújt. – Talán nem is gyűlölöm önt. Csak azt akarom tudni, kicsoda, és milyen szándék vezérli. Brendan megsimogatta a lány haját. – Tud gyűlölni egy olyan embert, aki a szabadságért harcol? – kérdezte suttogva. – Miért gondolja, hogy a király alattvalói nem szabadok? Miért nem tesz úgy, mint sok skót már; esküdjön hűséget Edwardnak, szolgálja, s hasznát látja majd, mint bármely angol… A simogató kéz megállt, a hajba markolt, majd felemelte a fejet, hogy tekintetük ismét találkozzon. – Azért, mert nem vagyok angol. – De országa fele… – Az országom meg lett félemlítve. – Úgy félek, hogy meghal! – szólt a lány suttogva, s a harag kígyója, mely Brendan lelkében kezdett tekeregni, tovatűnt. Hirtelen tudatára ébredt, hogy igen erősen szorítja a lány haját. – Ahogyan mindannyian – felelte a férfi. – De… – Látott, amit látott, az elmúlt napokban, beszélhetett Wallace-szal, aki az életénél is többet hajlandó kockáztatni a szabadságért, s még mindig nem érti? – Mint ahogyan azt említette, a szabadság minden ember számára mást jelent. Láttam, mit éltek át a földjeinken élők. Éreztem az égő emberhús szagát. Erre mit felel, uram? – Nem tartózkodtam ott. És Wallace sem. Bárkit is felelőssé tenni a védőharcban elszenvedett kegyetlenkedésekért… – Ön megtenné! Összeszorított fogakkal nézte a lányt, amint most felé magasodott, leomló haja elfedte a melleit, ám inkább kihívás volt ebben, semmint szemérmesség. – E pillanatban békét akarok leginkább. – De… – Még Anglia és Franciaország is tudott fegyverszünetet kötni? – mondta. – Hajlandó békét kötni? – Természetesen. De… 123

– Hajlandó csendben maradni? – kérte. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, heves csókkal ajkára forrasztotta a szót. Halk hangok szöktek elő belőle. Brendan elemelte ajkait. – Nos, nem egészen csendben! – szólt Eleanor. – A szája… – Más út is vezet hozzá! – biztosította efelől a férfit. Ó… Majd megmutatta. Nyelvének puha érintése, akár szerelmi bájital, átitatván a férfi bőrét, megadásra késztetvén izmait, melyek először, akár a szurok, majd akár az acél. Megindult a férfi testén, kezdetben tétován, aztán egyre határozottabban. Ajkai érintése, nyelve, hajának puha érintése, egyre többet kérve. Itt, ott… megállva, kérdően, a férfi vére forrni kezdett. Kacérkodott. A férfi könyörgött. Eleanor érintése lentebb megállapodott; hirtelen erőszakossága rekedt kiáltást csalt elő a férfi ajkain. Brendan hálát adott Istennek az élet egyszerű pillanataiért. Majd elfeledkezett Istenről. Minden önuralmát elvesztette, a lány felé nyújtotta karját, s lefelé segítette… Hangja mennydörgött az éjszakában. Nem létezett többé gondolat. Csak később, jóval később. Addig egyetlen gondolat járt a fejében, Istenem, nem bírom tovább. Ám a válasz ugyanaz maradt: De, ki kell bírnom. Eleanor később átölelte a férfit és így suttogott: – Tudja, hogy nem gyűlölöm önt, még Wallace-t sem. Mégis, az ellenségeim mindketten. Ellenség, szörnyeteg, törvényenkívüli, skót. Brendan feléje hajolt. – De ma este nem, hölgyem. Ma este nem. A lány kinyitotta a száját. De ezúttal… Nem mondott ellent.

124

9. fejezet Helene vezényletével a szolgák valóságos lakomát rendeztek. A zord tél ellenére zöldségeket szolgáltak fel. Sokféle halat, szárított húst, bort. Egyszerű ház felett rendelkeztek a külvárosban, a kikötőhöz közel, ám olyan ételeket készítettek, melyek a legnagyobb kastélyok menüivel vetekedtek. Eleanor még nem jött le. Brendan már helyet foglalt az asztalnál, William és Eric között. Nem vette észre, hogy elmerengett, míg Eric durván oldalba nem lökte. – Brendan. Még bort? – Igen, kérek – felelte, majd Helene-re mosolygott, aki a válaszára várt. Kupájába bort töltöttek. Észrevette, hogy William őt nézi, talán régóta. – A követ holnap érkezik – szólt William. – Tudom. – Valóban? Tudatában vagy annak, hogy törvényenkívüliek vagyunk? Brendan próbált nem elkomorodni. – Azzal is tisztában vagyok. – Valóban? – Kétségtelenül. Wallace még mindig őt nézte. – Kardok s nyilak néznek farkasszemet velünk, velük az óriási veszély, de ez csak a testre vonatkozik. Nem nézném szívesen, amint megbántódsz, elvesznél a lélek dolgaiban. – Megbántódnék? – kérdezett vissza, keményen Wallace szemébe nézve. – Tudom, egyszerű ember vagyok, habár a csatamezőn harcos vált belőlem. S az angol király szemében törvényenkívüli. Soha nem tévesztem szem elől az ügyet, William. – Igazán? – kérdezte William, s enyhén elmosolyodott. – Én időnként megfeledkezem róla. Arra gondolok, mennyire szeretnék egy otthont, művelnivaló földet, nézni a gyerekeimet, 125

ahogy felnőnek, nevelni őket, tanítani. Néha… néha minden kihívásnál jobban akarom az életet. – Birtokolhattad volna mindezt. E földön szívesen látnak; Fülöp boldogan adna házat s rangot. A norvég király úgyszintén. – Otthont azonban nem adhatnak, az ő földjük nem az én földem – felelte William. – És gyermekeim apja sem olyasvalaki volna, akivé válni szeretnék. – Azt mondtad… – Azt mondtam, én is ember vagyok. Elvesztettem a nőt, akit tiszta szívből szerettem, mégis, ha feltűnik egy kedves arc, ha egy nő kedves hangját hallom, arra gondolok, mi minden történhetett volna. Ilyen pillanatok jönnek, aztán elmúlnak. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogadnék el semmit az élettől; ne házasodnék meg ismét. Ám te, fiatal barátom ezúttal veszélyes vizekre merészkedtél. Brendan megemelte kupáját és Wallace-hoz hajolt. – Te magad mondtad, hogy a fogoly az enyém. – Valóban. De most nem foglyunk többé, igaz? – Tudom. – Holnap talán már Párizs felé tartunk. – Az majd csak holnap lesz, nem igaz? Wallace komolyan végigmérte, azután vállat vont. – De. Holnap. Eleanor ekkor érkezett közéjük. Elegáns, hosszú, sárga és aranyszín ruhát viselt. Mozgása légies, ajkain halvány mosoly ült, mikor a lépcsőn leérve Helene üdvözölte, s amikor a terembe lépett, maga is meglepődött azon, hogy kedvesen bólint Wallace felé, amint az felállt, és köszönteni készült. – Kisasszony – hajolt meg a skót. – Sir William – fejét biccentve viszonozta az üdvözlést. A férfi kezének intő mozdulatával hellyel kínálta. – Bizonyára tudomására jutott, hogy már úton van ide egy követ, s holnap Párizs felé vesszük utunkat. – Tudok róla. – A szállás talán nem fogható ahhoz, amihez eddig hozzászokhatott, ám innen kaptuk a legkedvezőbb ajánlatot. A lány elmosolyodott. – Sir William, tart netán attól, amit majd a királynak mondok? 126

– Hölgyem, én csupán attól a naptól félek, amikor felnégyelnek s teremtőm színe elé kell álljak. Ám, hogy hogyan dönt és mit mond… csupán az ön dolga. A lány mosolya egyre szélesedett. – Erre gondol, igaz? – Valóban. Kupáját a skót felé emelte. – Önre, sir. Szomorú leszek azon a napon, mikor meghallom, felnégyelték. Wallace felnevetett. – Erre gondol, ugye? – érdeklődött. – Úgy van, Sir William, erre. Ugyanekkor nyugodt, derűs, fejedelmi arckifejezése hirtelen tovatűnt. Tekintete az asztal felé irányult, majd Brendanéval találkozott. A férfi megilletődött, amint észrevette a szempár mögött kavargó fájdalmat, ártatlanságot, kiszolgáltatottságot. Mit észre nem veszel! – figyelmeztette magát. Habár mosolygott, tekintete lassan a lányéhoz kezdett hasonlítani. Egyre Wallace szavait hallotta: Megbántódni. Azt kívánta, mihamarabb átadhassa a foglyát. – Kisasszony! – Margot, aki Eric oldalán ült, felemelkedett, kedvesen mosolygott, midőn viszontlátta Eleanort. Mindketten felálltak az asztaltól és öleléssel üdvözölték egymást. – Te is részese vagy tehát az árulásnak! – dorgálta meg Eleanor. – Csupán annyiban, hogy láttam, leugrani szándékozik a hajóról és figyelmeztettem a többieket – felelte Margot. – Tudtam, biztonságban van a felügyeletünk alatt. Minden rendben, igaz? Tudom, Brendan valami tréfát eszelt ki… halálos veszélybe is kerülhettél volna. – Ilyet hallani egy nőtől, aki a legveszélyesebb brigantikkal utazik egy hajón! – vágott közbe Jacques tréfásan. – Margot, Lady Eleanor, bocsássanak meg, de ne feledkezzenek meg az ételről! – figyelmeztetett Helene. – Kisasszony, meg kell kóstolnia a halat. Párizs felé elkíséri az íze! Akárcsak a felszolgált angolnáé, egyéb halaké és a szárnyasoké… arrafelé sem készítik jobban, mint itt. Miénk a legédesebb bor! – Efelől nincs is kétségem – felelte halkan Eleanor, miközben kedvesen mosolygott Margotra és visszaült az asztalhoz. Illedelmesen megköszönte a szőke nő kiszolgálását. 127

Az ételt mindannyian dicsérték, Wallace azt mondta, bárcsak Helene minden útjára elkísérné. Ám komolyabbra fordult a szó, miután Jacques megköszörülte a torkát. – Nemrégiben hír érkezett arról, hogy Robert Bruce meghallgatást kért Edward királytól. – Az asztal végében ült, hangja komoran csengett. – Ez várható volt – vetette közbe Wallace. – Megdöbbentő – jelentette ki Eric. – Túl sűrűn fordul elő, hogy viselkedése megütközést kelt – felelte Brendan. – Bár nem hiszem, hogy képes még meglepetésekre. Amint Párizsba érünk, bizonyosan többet is megtudunk. – John Balliol az udvarba érkezik – folytatta Jacques. – Ez is várható volt – szólt William. – Meddig kell még egy olyan emberért harcolnunk, akinek nincs kellő lelkiereje ahhoz, hogy elfoglalja a saját trónját? Még arra sem kérjük, hogy szerezze meg! A mi életünk forog kockán – fejtette ki Eric. – Ha visszatér, az az ő felelőssége – felelte Wallace. – Egy árnyékvezetőért harcolunk tehát – morogta Brendan. – S persze, a szabadságért. – A nemesek felkelést szerveznek egy napon. Tudom – bizonygatta Wallace. – Esküszöm nektek; eljön az a nap. De nem gondoltam, hogy effélékről beszélgetünk ezen az estén. Nem szabad engednünk, hogy a grófnő azt higgye, valódi gazemberek vagyunk, s semmi máson nem jár az eszünk, mint a háborúzáson. Jacques, itt van a lantod? – Persze, hogy itt van. – Játssz nekünk. Jacques felállt, előkereste a hangszert és gyengéden kézbe vette. Egy pillanattal később kedves, édes, szívhez szóló dallam csendült fel a keze alatt. Jacques kitűnően énekelt, egy balladába fogott. Ősi regét egy gyönyörű nőről, akit otthon hagyott csatába induló kedvese, ottveszett a harcmezőn, kiomló vére megtermékenyítette a földet, s legendát keltett életre. Gyönyörű dal… mikor Jacques a végére ért és felnézett, senki sem jutott szóhoz. Brendan előrehajolt. – Mon ami, ez csodaszép. Túl szépnek tűnik e pillanatban. Nem tudsz valami… – Vidámabbat – tört ki Ericből. 128

Felállt az asztaltól s megfogta Margot kezét. – Szépségem, egy táncra? – Hogyne, nagyuram! – egyezett bele Margot nevetve. Táncra perdültek. Gyors, könnyed, vad dallam szólt. Körülbelül két percig Eric és Margot tartották magukat az etiketthez a táncban, majd forgolódni, nevetni kezdtek. – Kár, hogy nincsenek dudáink! – szólt Wallace, majd Eleanorhoz fordult. – Hölgyem, bátorkodom kérdéssel fordulni önhöz… Eleanor felállt. – Uram, csak akkor, ha megtanítja a lépéseket. – Májusi tánc ez a mi vad felföldünkről, ahol még mindig hisznek a föld szellemeiben, s mindent megteszek, hogy megmutassam önnek. Brendan borát kortyolgatva figyelte őket, s valami lenyűgözte. Még mindig ellenségek. A lány világossá tette. S most Wallace-szal táncolt. A fejét csóválta és azt kívánta, bárcsak ne lenne rá ekkora hatással a lány mosolya, hajának hullámai, szemének önfeledt csillogása. – Sir Brendan? Helene a férfi felé nyújtotta karját. Ő pedig csatlakozott hozzá. Táncolni kezdtek, s mikor Jacques új táncba fogott, Brendan azt vette észre, hogy párt cseréltek, s most Eleanor kezét fogja, aki mindvégig szemébe nézett. Körbe-körbe táncoltak, s a lány már tudta a lépéseket. – Gyönyörű tánc. – Egy gyönyörű országból. Elképzelni sem tudod a felföld színeit, a sziklákét, a hegyekét, a vízesésekét, s a tavakét. – Nem tudom, hiszen sohasem láttam. – A nyugati szigetek fenségesek, rendíthetetlenül állnak az erős hullámverésben, a tenger színe szürkéskék, ám sohasem egyforma. – És vörös – szólt halkan a lány. – Vörös? – A törvényenkívüliek vérétől – suttogta, s eltaszította magát egy pillanatra, s az asztalhoz lépett, hogy bort igyon. Az este végéhez értek. A férfi nem tudta bizonyosan, mikor surrant el a lány, Eric és Margot távozására sem emlékezett, s már a többiek is csendben távozóban voltak a teremből. Egyedül maradt Wallace-szal, együtt nézték a lassan kihunyó tűz utolsó lángjait. Wallace emlékeztette: 129

– A követ holnap érkezik. – Igen. – Elvesztegetnéd a megmaradt idődet? Így hát felállt, majd az emeletre ment, egyenesen a lány szobája felé. Ott megállt, majd mindkét kezével az ajtónak támaszkodott. Talán megőrült? Elvesztegetnéd a megmaradt idődet? – kérdezte Wallace. Őt pedig érdekelte, vajon várja-e őt a lány. Az éjszaka csendesnek ígérkezett. Még a tűz sem ropogott. A vörös és aranyszínű lángok lobogva táncoltak, ám a legkisebb nesz nélkül. Így a lány hallhatta saját szívének dobogását. Úgy érezte, minden lélegzetvételkor fagyos téli levegővel telik meg tüdeje. Bízott benne, hogy a lángok hamarosan felmelegítik. Nem akart elmenni. Ez a szoba a mennyországot jelentette számára, hiszen itt járt ő, s amíg él, nem feledheti e tűz fényét, a falakra s a férfira vetett árnyékának színeit, a bőrére vetődő bíbor ragyogását, a testének vonalait. Várt. Nevetett, megtanulta a tánclépéseket, s a lant hangjára mozgott. Wallace említette a dudákat, s ő vágyott őket hallani. Lelke mélyén árulónak érezte magát, hiszen halált és pusztulást hozott ezekre az emberekre; tudatára ébredt, ők is sok embert veszítettek, vérüket olyan ügyért áldozták, melyben hittek, s egy olyan király ellen harcoltak, kit úgy hitte, tisztelt, tisztel, s talán tisztelni fog. Lehunyta a szemét, próbált visszaemlékezni a clarini tragédiára, a skótok betörésére, ám egyre csak a lángok táncát látta, a ragyogásra és a tűz melegére emlékezett, szíve hevesebben vert. Várt… Végül nyílt az ajtó, és az éjszaka sötétjében, a táncoló lángoktól övezve Brendan lépett be rajta. A takarókat engedte a padlóra hullani, a férfinak csak a sziluettjét látta az ajtóban. Ismerősnek tűnt a magassága, az alakja, vállainak szélessége. Megállt egy pillanatra. A lány tudta, hogy őt nézi a táncoló lángok fényében, őt nézi, tudja, őt várja, hiszen ruhátlanul fekszik, kebleit csak hajának fátyla fedi, és talán már hallja is a szívdobbanásait. Igen, a férfi tudta, hogy Eleanor rá vár… Tudhatta-e, hogy a lány imádkozott? 130

Végül közelebb lépett, nyomában az ajtó bezárult. A lány felugrott volna, hogy elérje, ha nem terein olyan gyorsan a közelében. A karjába zárta. Imádkozott, a lángok tánca sohase érjen véget. Brendan felébredt, amint az első halvány fénysugarak megjelentek az égbolt keleti részén. A lány még aludt. A kandallóban halovány fénnyel izzott a parázs, mégis eljött a reggel. Habozott. A lány átkarolta őt, combja az övén nyugodott, puha, meleg haja a mellkasára omlott. Óvatosan mozdult, érezte a test, a haj édes illatát, alakjának üde báját. Az ajtón az elképzelhető leghalkabb kopogás hallatszott; majd egyetlen halk reccsenéssel kinyílt. – Reggel van – érkezett a fojtott mély hang, s ráeszmélt, Eric miatta virrasztott. Eleanor hozzámegy a grófhoz; fogadalmának teljesítésében semmi sem ingatta meg. Őt pedig esküje köti az ügyhöz, melyet nincsen joga veszélyeztetni, ha hajlandó is volna túllépni a morális és erkölcsi gátakon álmai teljesülése érdekében, akkor sem jutna kedvezőbb helyzetbe, hiszen a lány hű maradt elveihez, és semmi sem utalt arra, hogy meggondolta volna magát. Hajnalban elfogta a kísértés, hogy megragadja, kérje, adja fel rangját, vagyonát, esküdjön, mindez semmit sem jelent számára, dobja el, fusson el vele s küzdjön, igen, küzdjön… Az angolok ellen. Az övéi ellen. Remegtek az ujjai. Megérintette a haját, majd csókot nyomott a vállára. Ajkait ott tartotta egy ideig, mélyeket lélegzett. Érintette. Minden izma megfeszült; fájdalom hasított belé, mintha csak karddal vágták volna meg. Az érintés még mindig tartott. Belélegezte az illatát. Bárcsak őt magát is belélegezhetné, hogy aztán magában tartsa… Nem lehetett. Kiegyenesedett, felöltözött, majd újra megállt egy pillanatra, megérintette a lepedőt és a lányt borító takarót. Ismét megsimogatta a puha hajat, s az jutott eszébe, a lángok rávetülő fénye nélkül is aranyló a csillogása. Megfordult, s erőnek erejével, nem nézett vissza. Elhagyta a szobát, bezárta maga mögött az ajtót, s a hang a hóhér lesújtó bárdjának szelére emlékeztette. 131

Eric a hallban várt. – Kilovagolunk, hogy üdvözöljük a követet – mondta. Bólintott. – Rendben van. Breslieu gróf kedvesen, illendően köszöntötte Eleanort, udvariasan, de nem hódító szándékkal. Mindenképpen meg akart győződni a lány hogylétéről, ellenére annak, hogy indulniuk kellett. A király két lovasával érkezett, továbbá két hölggyel, kiknek dolga Eleanor felügyelete lesz. A lány azt felelte, jól van, majd közölte, nem kíván kocsin utazni, ragaszkodik a saját lovához, mivel látni akarta a vidéket. A férfi beleegyezett. A tekintélyes számú társaság elhagyta Calais-t. Az öttagú francia küldöttség, Wallace és hat embere, mögöttük Brendan és Eric, a kalóz, De Longueville, Margot és Helene. A csomagokat szállító kocsira újabb öt szolga felügyelt. Eleanort szolgálója, Bridie – akiről, Isten bocsássa meg, csaknem megfeledkezett – Párizsban várta. A lány hálát érzett, ám érdekelte is egyben, vajon Bridie észreveszi-e az utóbbi napokban milyen változásokon ment keresztül. Vagy talán mégsem? Lelki változásokkal kellett szembenéznie. Ám a mai napon… Ma reggel Brendan szó nélkül kelt fel mellőle; ígéret, elköszönés, a jókívánságok nélkül. Elöl lovagol s élénken beszélget Wallace-szal és Breslieu-vel. Őt Margot és Helene kísérte útján. St. Omerben álltak meg éjszakára, ahol a szerzetesek szívélyes fogadtatásában részesültek. A következő nap tiszta és ragyogó reggele Arras-ben érte őket, a reggeli ima s könnyű reggeli után. Eleanor Margot és Helene társaságában ellátogatott a helyi takácshoz, ahol nem állhatta meg, hogy egy gyönyörű milles fleurs-t vásároljon ajándékul Alainnek. A fogadóban töltött békés éjszaka után Amiens felé folytatták útjukat. A következő reggelen, mielőtt elhagyták volna a várost, Breslieu javaslatára megálltak a Notre-Dame katedrálisnál, hogy ott utazásuk biztonságáért, továbbá Skócia és Franciaország védőszentjeihez imádkozzanak. Gyönyörű épületet láthattak, ami még építés alatt állott, habár a főhajó és az oltár már elkészült. A hatalmas boltívek és magas plafonok, mintha az eget érintenék. Felébresztettek egy papot, hogy misét celebráljon nekik, s a lány, mikor az oltár 132

előtt térdre ereszkedett, észrevette, hogy Brendan térdel mellette. Fejét mélyen lehajtotta, imára kulcsolt keze mögé, s magát emlékeztetni próbálta a tényre, hogy Isten házában van. – Imádkozik, hogy jó és hűséges feleség váljék önből? A lány oldalra nézett, humort és gúnyt feltételezett, ám Brendan komolyan figyelte. – Meglehet. Azt kellene tennem. És ön, uram? Azért imádkozik, hogy legyőz minden angolt, s Skócia elnyerje függetlenségét? – Korántsem, hölgyem – válaszolt. – Azért imádkozom, hogy elfelejtsem önt. Felállt az oltártól, s a lány most maga maradt, lehajtott fővel és a rátörő könnyek égető érzetével a szemében. Ott maradt, nem törődve az idő múlásával egészen addig, míg egy kéz nem érintette a vállát. Breslieu. – Bocsásson meg, kisasszony, a király őszintén értékelni fogja vallásosságát, ám most itt az ideje, hogy induljunk. Mellőzni fogjuk az esztelen sietséget, mégis lendületes tempóban utazunk majd, hogy holnap Párizst, s ott De Lacville grófot épségben megláthassa. Eleanor felállt, engedelmeskedett. Fejét még mindig lehajtva követte a férfit kifelé a templomból, s engedte, hogy az a lovára felsegítse. Gyönyörű vidéken jártak. Eleanor próbálta figyelni, élvezni, s válaszolni, mikor Helene vagy Breslieu a téliesen kopár táj egy pontjára mutatott. Brendan egyáltalán nem viselkedett tartózkodóan, hol Breslieu-vel, hol pedig Wallace-szal folytatott elmélyült diskurzust. Mikor úgy adódott, mögötte lovagolt. Az éj beálltával elérték Beauvais-t, s Eleanor felfedezte, a szállás kérdését már előre elrendezték. Clavant gróf kastélyának egyik legszebb szobáját kapta, a házigazda pillanatnyilag az udvarban tartózkodott, mégis szívesen biztosított szállást s vacsorát az érkezőknek. Az ételt előre elkészítették, ám az asztalnál egyedül Eleanor képviselte a gyengébb nemet; Margot, Helene és az udvarból hozzá küldött két hölgy máshol étkezett. Breslieu, Wallace, Eric és Brendan társaságában ült tehát, s néhány pohár bor után Breslieu levetni 133

látszott korábbi kimértségét. Egyfolytában politikáról beszélt, Eleanorhoz intézett sűrű elnézések közepette. – Sir William, ön aztán igazán tökös fickó! Ó, megbocsásson hölgyem. Francia partot érni, egy francia kalózzal. Meg kell mondjam, a király ki nem állhatja az öreg Edwardot… bocsánat, kisasszony… s a fickó ennek köszönheti amnesztiáját, ön pedig, ahogy mindig, királyunknak tett eddigi szolgálataival érdemelte ki az itteni megbecsülést. Nagy örömmel adna földet is önnek, s megtenné seregei fővezérének… – Nagy örömömre szolgál a király ilyen mértékű bizalma – szakította félbe Wallace. – Ilyen harcosokkal, mint amilyenek az öné… ah, Brendan! Emlékszik, Gascogne-nál vállvetve küzdöttünk, s most követte ide Williamet, Falkirk után. Édes Istenem, nem is emlékszem, hogy valahol láttam volna még egy önhöz fogható harcost! Legalább húsz angol lovason tört keresztül azon a napon, kedves barátom! – Nagy küzdelem volt, szó, ami szó – felelt Brendan. – Ó, nagyon sajnálom, kisasszony! – mentegetőzött Eleanor felé Breslieu. – Szépsége megtéveszt, azt hinném, francia! – Különös bók ez, gróf, de köszönöm – felelt halkan a lány. Breslieu egy pillanatig Eleanort vizsgálta, majd hirtelen haraggal így szólt: – A kalóz, ugye nem tett kárt önben? Ő kedvesen elmosolyodott, s megemelte a poharát. – Alig beszéltünk. Nem bántott. – S aztán érkeztek ezek a kemény fickók és elfogták a kalózt! Azt beszélik, nem bízott a skótokban, hölgyem. Igazán kiugrott a fedélzetről… télen? – Kétszer is – Brendan válaszolt helyette. Eleanor nem nézett rá. – Ahonnan én jövök, az emberek nem bízhatnak a skótokban. – Ó… nos, akkor hát, most francia földön van, nem igaz? – Igen, francia földön – szólt csendesen a lány. – Mondja, hölgyem – incselkedett tovább a francia –, gonosznak találta a skótokat, végül? – Csak mikor kirángattak a tengerből – felelte a lány. – Kétszer is! – kiáltott Breslieu, s rázkódott a nevetéstől. – Hölgyem, a szóbeszéd megelőzi önt, de bámulatos, ahogyan rácáfol. – Köszönöm. 134

– Habár, nem minden férfi örül egy ilyen akaratos menyasszonynak. – Jobban örülnek talán olyasvalakinek, akinek sem az esze, sem a műveltsége nincs meg arra, hogy visszavágjon? – kérdezett közbe Brendan. Breslieu tekintete azonnal rajta termett. – Közel sem! Mégis, vajon milyen látványt nyújthatott, amint csapatokat vezet a falkirki csatamezőre, ahol oly sok skót ottveszett, amint azt hallottam? – Nem vezettem csapatokat; velük tartottam. – Isten szépségének, nagylelkűségének, igazságának jeleként! – folytatta Breslieu. A lány nem válaszolt. Senki sem szólalt meg az asztalnál. Breslieu krákogott. – Nos hát, látják, fegyverszünet köttetett. A lány végül felnézett, minden áron látni akarta Brendan tekintetét. Őt nézte, amint azt feltételezte. Eleanor a poharáért nyúlt. – A fegyverszünetre. – Hölgyem, el kell ismernem, nem minden irigység nélkül, hogy Alain barátom, De Lacville grófja igen szerencsés ember. – Az bizony – értett egyet Wallace is. Eleanor különös borzongást érzett a szíve tájékán. A francia hölgyek, Genot és Braille kisasszonyok segédkeztek Eleanornak lefekvéskor; várta, hogy távozzanak, annak ellenére, hogy már nem állt a skótok felügyelete alatt. Mint azt Breslieu is említette, francia földön van. Brendan nem látogathatja meg ma éjszaka ebben a kastélyban. S mégis imádkozott, bárcsak eljönne. Nem szabad neki, gondolta; számára kész öngyilkosság volna. Holnap Párizsba érnek, és Isten a tudója, mi vár ott rájuk. Amennyiben rajtakapják őket, Breslieu bizonyára bevádolja a férfit, Wallace védelmezni próbálja majd, s ebből viszály kerekedhet, bizonyára így is lesz, és ennek, emberekről, egy népről alkotott kép láthatja kárát. Nem, imádkoznia kell, ne jöjjön el. A kisasszonyok az öltözékével foglalatoskodtak, megfésülték, előkészítették a szobát. Csevegtek egy keveset, a pletykákkal óvatosan bántak, nem mondtak egyet sem neki, nehogy továbbmondja valakinek később. Idegenként viselkedtek egymással. Alig tudott ülve maradni, míg a haját fésülték. 135

S miután befejezték, mégis az asztalnál maradt, a saját árnyékát figyelte merengve, és komor arccal azon gondolkozott, mit is tett kettőjükkel. Nem jöhet el. Nem jöhet el. A következő pillanatban zajra lett figyelmes, amely az ablak felől érkezett, odasietett s kint egy erkélyt fedezett fel. Brendan épp akkor kapaszkodott meg egy, a házat védelmező griffmadárszobor csőrében, melyet átlendülésre használt fel a díszített kőfalon. A lány kitárta az ablakot, amint meglátta. Skót szoknyát viselt ezen az estén, felül pedig csupán egy vászoninget, a hátán skót mintás köpeny. Nekitámaszkodott a kőből épült erkély falának sarkához. – A csillagok ellenében döntöttem – szólalt meg. – Bizonyára bölcsen döntött – felelt komolyan a lány. – Ugyanakkor őrült is. – Még nem értünk Párizsba. Mozdulatlanul álltak a holdfényben. Ez is őrültség volt. – Nem, még valóban nem értünk Párizsba – ismerte el Eleanor. A férfi felnyújtotta a kezét; a lány megragadta, majd gyorsan visszavonult az ablakból. Nem aludt azon az éjszakán. Drágának tűnt minden együtt töltött óra. A férfi mellé feküdt, a mellkasát simogatta. – Emlékszik, a hajón, egyszer azt mondta, legjobb esetben is csak szánalmasnak lát. – Hogyne, súlyosan megbetegedett. – S most megkockáztatta az erkélyt ezért az éjszakáért… Megérdemlem ezt a kockázatot? – Ezerszer ennyit is. Habár vigyáznom kell. Mindig is tudta, mennyit ér. – Nem olyan sokat. – Alábecsüli magát. – Bizonyára előfordult, mikor azt hitte, túlságosan sokat képzelek magamról. – Nos, jól van. Mi, skótok híresek vagyunk a kockázatvállalásunkról. – Skóciáért. – Nincs más választásunk. – Nekem sincs – szólt kedvesen a lány. – Nekem sincs. S ha egyszer megházasodom… – Jó feleség lesz. – Igen. Nincs más választásom. 136

– De. Tudja, hogy van. Megszökhetne egy skót törvényenkívülivel. – Megszökni önnel? – kérdezte gyengéden. – Temérdek a szálláslehetőség. Néha egy tölgyfa odva. Szélben, esőben, hóban. Időnként kastélyokban; az északi országrész keményen ragaszkodik a régi életformához, és Edward sem merészkedik odáig. – S a háborúzó bárók, kiknek úgy változik a véleménye, akár a szél iránya, egyik nap még himnuszokat énekelnek, másnap fegyvert ragadnak. Egy bábkirályért harcolnak… – Skóciáért… – Ön elmehetne Edwardhoz, hogy kegyelmet kérjen. Azt beszélik, az egyetlen ember, aki nem részesülhet a kegyelmében, hűségért cserébe, Wallace. – Elég régóta vagyok Wallace mellett, hogy valamit is adjak az angol király ígéreteire. Ráadásul nem vagyok olyan ember, aki egyik pillanatról másikra elhagyja azt, akinek hűséggel tartozik. – De… – Hölgyem, ha én valakinek hűséget esküszök, akkor az egy életre szól. A lány Brendan arcának kemény vonásait figyelte, s egy pillanatig az járt a fejében, ha volna rá mód, megszökhetne… egy törvényenkívülivel. S vajon komolyan gondolta-e a férfi az invitálást… bizonyára nem. Hiszen Franciaországban jártak, s ő egy jó hírnek örvendő, ámbár koros, francia lovaghoz kívánt férjhez menni. A férfi kockára tenné jövetelük értelmét s célját. – Soha, de soha nem felejtem el, Brendan. Ezúttal nem gúnyolódott vele a férfi, mikor az arcát megérintve azt könnytől nedvesnek találta. – Sohasem engedem, hogy elfelejtsen – szólt. Átölelte a lányt s kihasználták az éjszakából a még rendelkezésükre álló időt. Mikor a reggeli nap első sugarai megjelentek, Eleanor kérte a férfit, siessen. Nézte, amint magára ölti ruháját, majd a sötétség megmaradt leple alatt leereszkedni készül. Még egyszer magához szorította. – Brendan… A férfi térdre borult, s megfogta Eleanor kezét. – Hölgyem, tudja hát, mindig számíthat rám, ha valaha veszélybe kerül, eljövök önért. 137

– Brendan… – suttogta elhalóan a lány, s felsegítette. – Nem szabad ilyeneket mondania. Angliába megyek. Bármikor jöjjön is el, óriási kockázatot vállal… – Mi nem félünk a kockázattól. – Skóciáért, ebben meg is egyezhetünk. – Skócia megéri a kockázatot. Ön, hölgyem, nemkülönben. A lány még egyszer megölelte, majd reszketve lehajtotta a fejét. – Alainhoz megyek feleségül. Így kell lennie, hát így lesz. Brendan felemelte Eleanor fejét, a szemébe nézett, majd megcsókolta. Hosszan, kedvesen, elidőzve. A lány lehunyta a szemét, s imádkozott, a világ szűnjön meg mozogni abban a pillanatban. A világ azonban nem engedelmeskedett. Mikor kinyitotta a szemét, a férfit már nem látta maga mellett.

138

10. fejezet Hideg volt és a Párizsba vezető út hosszúnak ígérkezett. Brendan Erickel és Wallace-szal töltötte a napot; Eleanor Margot és Helene kíséretében utazott, Breslieu időről időre csatlakozott hozzájuk, a lány hogylétéről érdeklődött, s úgy tűnt, figyeli. Kimerültnek érezte magát és szerencsétlennek. Amint elérik a várost, remélte, jobban lesz – hiszen elválnak útjaik; szinte beteggé tette az előtte lovagló férfi látványa, s a tudat, hogy elválnak. Amikor végül nagy sokára elérték a külvárost, majd az Ile de la Citéhez vezető hidat, a lánynak el kellett ismernie, hogy Párizs gyönyörű, s meghatotta a Szajna közepén álló sziget pompája. A víz felett gomolygó ködből a párizsi Notre-Dame roppant alakja magasodott az ég felé. Észrevette, hogy Brendan mögötte lovagol, majd megsarkantyúzta lovát, hogy a lány mellé érjen. – Emlékszem, mikor első alkalommal jártam itt, mennyire lenyűgözött ez a látvány. Nem mintha a mi országunk nem volna szép. Nekünk is vannak ősi templomaink, apátságaink, váraink… s velük nagy kiterjedésű, vad szépségű tájak. – A katedrális csodálatos – szólt a lány mosolyogva. – Mégsem szebb a mi Westminster-apátságunknál. – Persze, Southwark nem fogható ehhez. – Látta már Southwarkot? – Láttam. – Mosolyogva bámulta a lányt. – Ám ön nem látott még sok, otthonához közeli helyet. A határvidéken találja a legszebb gyöngyszemeket. Jedburgh, Kelso, Melrose és Dryburgh apátságait. Hihetetlen méltósággal emelkednek a selymes mezőkkel, magas dombokkal, vad, néptelen ingoványokkal tarkított vidék fölé, melynek oldalról az Északitenger szab határt, felülről pedig az ég. Hölgyem, nagyszerű helyek ezek mind, sem háború, sem pusztítás nem tudja őket 139

megfosztani a szépségüktől. Én láttam az önök Angliáját. York várát éppúgy, mint a londoni Towert. – Látom, érti, miről beszélek. Londonban a Tower valóban igen látványos. Edward elrendelte még jó pár vár építését az országban… – Erős várakat építtet, ezzel tántorítja el a walesieket szülőföldjük visszaszerzésétől, csapatokkal erősíti meg e várakat, melyeket aztán a sziget bármely sarkába vezényelhet, hogy elvegye a földet, ami nem az övé, és szolgasorba taszítsa az embereket, akik nem esküsznek neki örök hűséget. A lány késztetést érzett szülőföldje védelmezésére. Ám amikor a férfira emelte tekintetét, annak arcán sötét felhőket látott átvonulni, melyek borongós hangulatáról árulkodtak. Eleanor elvesztette vitatkozás iránti vágyát. Különösen, mikor látta a férfi arcát fáradt, keserű mosolyra húzódni, miközben így szólt: – Anglia és Skócia egyaránt gyönyörű országok. Ismerjük el, ez a katedrális itt megdöbbentően gyönyörű, habár mindketten láttunk már ehhez foghatót. Tekintete találkozott a lányéval. Eleanor mosolygott. – Nagyszerű katedrális – felelte. – Habár mindketten láttunk már ehhez foghatót. – Talán itt tartják majd az esküvőjét, hölgyem – szólt a férfi, azzal megsarkantyúzta a lovát és előrelovagolt. Mielőtt elérték volna Fülöp király palotáját, egy újabb küldöttség csatlakozott hozzájuk. Eleanort meglepetésként érte a felfedezés, miszerint Alain de Lacville is a küldöttség tagja, és azok között lesz majd, akik a palotába kísérik. Küldöttségük most megállt. A gróf előrelovagolt. Alain jól lovagolt. Kora ellenére egyenesen, büszke tartással ült a nyeregben. Vonásai, a mély ráncok ellenére, finomak, előkelőek. Szeme barna, mélyen ülő, haja sűrű, hullámos és teljesen ősz. Címerének színeit viselte magán, mögötte fegyvernök lovagolt, kezében a zászlajával. Breslieu, Wallace, Brendan és Eric, az élen lovaglók mindannyian részesültek az üdvözletében, s a lány figyelte, amint elmosolyodik, mindannyiukat forrón üdvözli, odafigyel Wallace szavaira, majd Brendanra néz, ismét megöleli, majd férfias kézfogás következik. Ezután tovább lépkedett lován a lány felé. Gálánsán meghajolt feléje, megfogta a kezét, tekintete az arcát kutatta, mintha a lány egészségi állapota miatt aggódna. 140

– Édes, egyetlen Eleanor! Isten hozott, kisasszony, mostantól a legjobb kezekben vagy. Remélem, minden rendben. – Kiválóan érzem magam – felelt halkan a lány. Szíve a torkában dobogott. Az öreg feleségül veszi, hogy megmentse. A lány arról beszélt, hogyan jutottak el Párizsig; ám mindvégig megcsalta őt. S mégis… Eleanor szenvedett. Kedvelte Alaint. Régi jó barát. Szereti Brendant, s ez az érzés végigkíséri az életét. – Hosszú utad lehetett. Nagyon hosszú. Jöjj. A palotában meleg van és étel vár rád, esküvőnkig ott fogsz lakni. Ismét útnak indultak, ezúttal a palotába. Lovászfiúk és szolgák várták őket. – Kedvesem, fáradj a lakosztályodba, azután találkozol a királlyal – szólt Alain a lányhoz, miközben kísérte. Ő hátrafordult, szemével Brendant kereste. Nem találta a forgatagban. – Eleanor? Valamire, valakire szükséged van esetleg… – Nem, nem. Jól vagyok. A hölgyek elkísérték őket a palotába. Csodálatos épülethez értek. Hatalmas boltívek, csillogó kőparipák, hímzésekkel díszített falkárpitok mindenfelé. Áthaladván a hosszú termen, majd felfelé menet a páratlan szépségű lépcsősoron, Eleanor ráébredt Alain fontosságára a királyi udvarban. Hatalmas, pazarul díszített dupla ajtóhoz értek, s Alain benyitott. Tágas szoba nyílt meg előttük. Sarkában hatalmas ágy állott. Kandalló foglalta el az egyik fal felét. Egy fiókos szekrény fölött díszes tükör függött, a szobához előszoba is tartozott, s ablakok, melyek egy belső udvarra néztek. – Nyugodj meg, kedvesem – szólt Alain. Felemelte a lány fejét, s a szemébe nézett. – Szegény gyermekem. – Az atyád… nos, ő más sorsot szánt neked. Halálának híre nagyon elszomorított. S te! Micsoda kockázatot vállaltál, kedves gyermekem. Ne feledd, mindig is a barátod maradok. A világért sem akarlak bántani. A lány megérintette az öreg lovag arcát. – Én sem akarom megbántani, uram. Már megtette! – gondolta. – Még ha soha nem is tudja meg. Jóságos Isten, nem is őt, mint inkább saját magát sebezte meg. – Kisasszony, Eleanor kisasszony! Bridie szaladt ki az előszobából. Mindenféle udvariaskodást mellőzve karjába zárta Eleanort. 141

– Bridie! – sóhajtott Eleanor s megölelte a szolgálót. – Ó, annyira aggódtam, nagyon aggódtam ön miatt! De be kell valljam, később a hajón kiderült, hogy a skótok igen szívélyes vendéglátók, kedvesek és udvariasak, még egy magamfajta lányhoz is! Mindegyikükkel összebarátkoztam, miután persze a halálfélelmem elmúlt. Kiderült, még az a kalóz is rendes fickó, pedig azt hittem… ó, miket is hittem… – Ki tudja, mi történhetett volna, ha nincs ott az ifjú Graham – szakította félbe Alain. – A tenger igen veszélyes hely ám… bevallom, én is félek néha ott. No, de végül is itt vannak, és ez a lényeg. – Ez a lényeg – ismételte Eleanor. – Ó, kisasszony – kezdte újra Bridie. – Hagyom tehát pihenni, felfrissülni, majd néhány óra múlva visszatérek, hogy a király elé vezessem – szakította félbe ismét Alain. Az ajtó bezárult. – Ó, Eleanor, ismét láthatom – folytatta Bridie. – Megbocsát, ha beismerem, maga Wallace is kellemes ember? El sem tudja képzelni, menynyi nyelven beszél, s milyen lebilincselő a stílusa… ó, bocsásson meg, de Clarin felől is érdeklődött, s azt állította, afféle akciókat ő bizonyosan nem kezdeményezett. Ó, nem mintha nem ismerné el, a háború bizony kegyetlen dolog! De ragaszkodik ahhoz, hogy soha nem támadott meg azért egy várost, hogy asszonyokat s gyerekeket öljön! S a csűrben nem ártatlan emberek, hanem katonák voltak, akik előzőleg csapdát állítottak neki, s erről tudomást szerzett… ó, kedves, kimerültnek látszik; fürdőt fogunk venni, forró fürdőt, ami fáradt tagjainak enyhülést hoz… – Az csodálatos lesz, Bridie. – Jól van? Nem bántották a gazfickók? – Csodálatosan érzem magam. – Ó, kisasszony, valamit el kell meséljek. Egy fiatalember, tengerész, a neve Lars. Douglas. Anyja norvég, apja skót, és… nos, teljesen elvarázsolt. Bevallom, szomorúságot éreztem, hogy Párizsba kell jönnöm, s el kell váljak tőle… Gondolja, hogy itt van most ő is Wallace kíséretében? – Lehet, vannak ott néhányan, akiket nem ismerek. Igen, azt hiszem, egyiküket Larsnak hívják – felelte Eleanor, elbűvölve, s hálásan, ám szomorú szívvel és kimerülten nézett Bridie-re. – A fürdővízért küldök. 142

– Kérem. – A víz majd vigasztalóan hat majd. Soha semmi! – gondolta a lány. Fülöp király nem várakoztatta meg őket. Brendan úgy gondolta, először a szobájukba kell vonulniuk, ám a király azonnal látni kívánta őket, mihelyt megérkeztek; Eric és Wallace társaságában belépett tehát a király tanácstermébe. Mindhárman felföldi öltözéket viseltek sodronying nélkül, oldalukon kard, csizmájukban tőr. Királynak kijáró tisztelettel üdvözölték Fülöpöt, de ő gyorsan felállította, és szívélyesen köszöntötte a vendégeket, azonnal bort, ételt rendelt, majd velük együtt a kandallóban égő nagy tűz előtti asztalhoz ült. Mint ember, feltűnő jelenség, magas, arányos termetű, ugyanakkor izmos, kardforgatáshoz értő. Érdeklődéssel hallgatta a skóciai eseményeket Wallace előadásában, aki arról beszélt, hogy a skót lélek megtörhetetlen, annak ellenére, hogy seregét Falkirknél legyőzték. Fülöp, válaszképpen, a jelenlegi helyzetet ismertette, majd a legutóbb Edwarddal kötött egyezségről beszélt. Természetesen, a jelenlegi helyzetben nem küldhet csapatokat. Mindig szívesen látja őket udvarában, találkozót szervezett John Balliollal, vagy „John királlyal”, ahogyan a skótok nevezik, muníciót és pénzt is szívesen ajánl fel. Brendan hallván a király szavait, arra gondolt, hogy az egész világ álnok játékot játszik ellenük; Fülöp ünnepélyes kifejezéseket használt, ám nem adott nekik semmit. Arra gondolt, hogy az egész utazás hiábavaló, s jobban tették volna, ha folytatják az angol utánpótlás-szállítmányok elleni rajtaütéseiket. Tél közepén északon az utak nagy része járhatatlan, s az alföldről induló szállítmányok nagy része könnyű zsákmánynak ígérkezik. – Mint mindig, most is nagy szolgálatot tettek nekem – mondta Fülöp. – Legnagyobb sajnálatomra azonban, többet nem tehetek. S ami a kalóz Thomas de Longueville-t illeti… Wallace minden csalódottsága ellenére védelmébe vette a kalózt. – De Longueville igazi hazafi, felség. Életét a vízen töltötte, az ön ellenségeit fosztogatva. Igaz, hogy tengeri rabló hírében áll, mégis alázatosan kéri az ön bocsánatát. – Zsákmányát is kész megosztani hűbérurával? – érdeklődött a király. 143

– Minden bizonnyal – biztosította Wallace. – No és mi a helyzet a kalózhajó fedélzetén hozott legértékesebb zsákmánnyal? – kérdezte Fülöp. – Mint azt bizonyára tudja, Alain de Lacville gróf legjobb tanácsadóim egyike, olyan harcos, aki nélkül sok múltbeli hadjáratom végződött volna kudarccal. – Sohasem bántotta volna a lányt – biztosította Wallace a királyt. Ezen mondat hallatán Brendan lehajtotta a fejét, hiszen emlékezett de Longueville szavaira. Talán ráébredt volna De Lacville valódi befolyására és most értékesebb ajándékot keres a számára? Vagy Eleanor eltűnt esetleg? Fülöp egyenesen rá nézett. – Ön az, aki elfoglalta a kalózhajót? – Úgy van. – Mi a véleménye De Longueville-ről? – Érdekes fickó. – Vajon bántotta volna Lady Eleanort? Brendan elgondolkozott, mielőtt választ adott volna. – Nem egy angol hajót kifosztott már. Nem tehet valaki ilyesmit bizonyos fokú kegyetlenség nélkül. Láttam küzdeni, bizonyos vagyok abban, hogy harc közben bárkit megöl, de abban is biztos vagyok, hogy nem emelt volna kezet a kisasszonyra. – Nem erre gondoltam. – Hiszem, fenségedhez intézett alázatos bocsánatkérése őszinte és szívből jövő. Arról pedig, ami történhetett volna… nos, nem áll módomban bármit is mondani. – Istennek hála, ön gondoskodott a hölgyről. – No igen, hála istennek – szólt komolyan Eric, de Brendan rejtett iróniát vélt felfedezni a kijelentés mögött. – Az évek során ez a fickó rengeteg értéket halmozott fel, s most mindezeket felajánlja felséged dicsőségére. – Ó, a háborúskodás során kiürült kincsesládáimat feltölthetem tehát? – Pontosan – felelte Brendan. Wallace széttárta a karját. – Mindannyian tudjuk, hogy a háború igen költséges dolog. – Komolyan fontolóra vesszük De Longueville ügyét, és úgy látjuk, olyan ember, aki érdemes királya bocsánatára. Bizonyára mindannyian fáradtak. Térjenek hát nyugovóra. Holnap este De 144

Lacville és választottja kézfogóját ünnepeljük. Ugye, csatlakoznak hozzánk? – Természetesen – válaszolt Wallace. – Fenség – szólt Brendan hirtelen előrehajolva, mielőtt távoztak volna. – Válthatnék esetleg néhány szót De Lacville gróffal? – Nagylelkűsége örök, a lány apjának régi barátja, és amennyire én tudom – felelte a király –, szeretné a háláját kifejezésre juttatni. – Nem keresem a háláját. – Biztos vagyok abban, hogy óriási jutalomban részesül. – Sem a jutalmát… – A jutalmat természetesen elfogadjuk – szólt közbe Wallace határozottan. – A háború drága mulatság – folytatta udvariasan Eric. – Egyszerűen csak szeretnék néhány szót váltani vele. – A lovagteremben, a kék teremben találja – tájékoztatta Fülöp –, akármiről is essék szó. – Hát persze – szólt Wallace és keményen a fiatalember szemébe nézett. – Megosztaná velünk mégis, miről volna szó? – Aggódom a hölgyért, ez minden, fenség – felelte Brendan. Észrevette, amint Wallace felsóhajtott, s az ötlött az eszébe, talán pártfogója azt hiszi, teljesen megbolondult és most kiönti a szívét a lány leendő férjének. – A kalóz megesküszik rá, hogy Liverpoolban felbérelték, találja meg a hölgyet és tegyen arról, hogy ne érkezzék meg francia földre, ugyanakkor Angliát se láthassa viszont. – Az angolok! Folyton a cselszövésen jár az eszük – válaszolt Fülöp, kedvvel szólt rosszat az ellenségről. – Úgy gondolja, igazat mondott? – Attól tartok, igen. – Ismét megkérdezem tehát, a kalóznak szándékában állt bántalmazni a lányt? – kérdezte határozottan Fülöp. – Fenség, a kalóz nem más, mint üzletember. Úgy hiszem, készséggel bezsebelte a neki kifizetett pénzt, s ugyanabban a pillanatban már határozott is, De Lacville-től még magasabb váltságdíjat kér. – A jó üzlet nem bűn – morogta Fülöp –, míg az angolok… Menjen hát, számoljon be barátomnak, De Lacville-nek, figyelmeztesse, vigyázzon a leendő hitvesére. 145

– Nekem is ez a szándékom – felelte Brendan. Brendan nemcsak kedvelte, de tisztelte is Alain de Lacville grófot. A csatamezőn ismerte meg, miután ide érkezett Wallace oldalán a falkirki vereséget követően. William, attól eltekintve, hogy szenvedélyesen hitte, Skócia nemesei és közemberei egyszer majd összefognak az angolok ellen, reálisan látta a helyzetet. Miután felismerte, serege odaveszett, azonnal régi szövetségeseihez fordult segítségért. Franciaországban semmivel sem lehetett jobban a király kedvében járni, mint azzal, hogy valaki fegyvert ragad az ő oldalán az angolok ellen. De Lacville a francia csapatokat vezette egy erődítmény ostrománál. Brendan meglátta a gyenge pontot a falban, ám a francia gróf sokkal inkább mások terveire hallgatott. Brendan rohamot indított a gyenge pont ellen és győzedelmeskedett. Attól fogva kölcsönös megbecsüléssel tekintettek egymásra. Szeretettel gondolt az idős lovagra, aki több mint egy tucatszor sebesült meg, és igazságos, udvarias, istenfélő ember, soha sincs híján a bátorságnak. Szándékát, miszerint figyelmezteti az Eleanort fenyegető veszélyre, melyet a lány ugyan nem vett túl komolyan, fontosnak tartotta, mint ahogyan azt is, hogy viszontlássa ezt az embert. Talán meg akar győződni arról, kora és sebesülései hátha megakadályozzák De Lacville grófot a házasságkötésben? – tűnődött, miközben áthaladt a termeken. Meglehet, ezt gondolta. Teljesen megbolondult. Kezdettől fogva tudta e kapcsolat kimenetelét. A rátörő fájdalmat csak magának köszönhette. Nem létezett másfajta befejezés. Ha kísértésbe esne és megszöktetné a lányt, bizonyosan letartóztatnák és talán a fejét vennék. Vesztét okozná a népének, Wallace-nak, mindennek, amiért harcoltak és a vérüket áldozták. Esküvel fogadta önmaga előtt, hogy harcolni fog mindvégig, míg Skócia szabad nem lesz. S joga sincs ezt tenni, hiszen Eleanor ügye előre elterveztetett. De Lacville felesége akart lenni; grófnő, aki mélységesen elkötelezett az öröksége mellett. Nincs joga keresztülhúzni egy család számításait, megakadályozni Eleanor házasságát, majd nemesemberként élni a lány otthonában – melyet emberei többször is megtámadtak. De Lacville akkor toppant be éppen, mikor Brendan megérkezett. Sietve üdvözölte, meleg szavakkal a fiatalembert. 146

– A lekötelezetted vagyok, rendelkezz velem, bármit kérhetsz tőlem! – szólt De Lacville bátorítva, hogy lépjen be, és csatlakozzon hozzá némi, a birtokáról való borital elfogyasztásában. Brendan úgy is tett, tisztelettudóan kortyolta az italt, de fejfájása kissé erősödött… szülőföldjének hűvös sörére szomjúhozott. – Bármiféle ellenszolgáltatást szükségtelennek tartanék, ám elszegényedett és üldözött skót honfitársaim mégis arra biztattak, országomra való tekintettel fogadjam el az ajándékát. – A legnemesebb szívvel adom – biztosította De Lacville. A gróf lakosztályát pazar módon rendezték be. A falakat kárpitok borították, benne egy hatalmas kőből és márványból épült kandalló a melegről gondoskodott, a hosszúkás ablak, melyet most függöny takart, bizonyára a párizsi Notre-Dame-ra nézett. Az ágyat gazdagon hímzett, finom takarók borították. Brendan körülnézett. – Nem jutalomért jöttem én, uram. – Persze, hogy nem. – Köszönöm, amiért így értékeli jellememet, ám nyilvánvalóan elfogadjuk az ügyünket támogató adományokat. Azért jöttem, mivel úgy gondolom, beszélnie kellene Thomas de Longueville-lel, a kalózzal, miután elnyeri Fülöp király bocsánatát. – Úgy? – Hangjának élessége gyanakvásról tanúskodott, továbbá arról, hogy kész megfizetni a gazfickónak, amennyiben bebizonyosodik, hogy Eleanornak bántódása esett. – Nem, Alain, ne gondoljon semmi rosszra. Egy történettel állt elő, miszerint Liverpoolban bérelték fel, mielőtt kihajózott. – Thomas de Longueville Liverpoolban járt? – Uram, meglehet, Nyakigláb olyan király, aki kegyetlen az ellenségeivel, de egyetlen uralkodó sem oly hatalmas, hogy elbánjon a tengeri rablók hordáival. Egy ilyen kikötőben sok hely van, ahol kellő fizetség fejében senki sem kérdezősködik. Egy kalóz számára pedig mi sem könnyebb, mint megtalálni a megfelelő fogadót Liverpoolban. – Folytassa. – Valaki felkereste a kalózt, fizetett neki, találja meg Lady Eleanor hajóját, rabolja el a lányt és gondoskodjon arról, hogy ne lássa viszont Angliát. – Biztos ő ebben? – Ezt állította. 147

De Lacville a fejét csóválta. – Az egyetlen ember, akinek hasznot hozhatna az ő eltűnése, valószínűleg nem más, mint az unokatestvére, Alfred. Ő azonban olyan ember, aki esküt tett a lány apjának, hogy méltóképpen megházasítja a gyermeket, és az elsők között lépett kapcsolatba velem ez ügyben. – Megköszörülte a torkát. – Eleanor helyében a legelső választásom bizony nem magamra esett volna… már akkor is öregember voltam, amikor először gyermekként a karomba vettem. Ám ismerem őt, a helyzetét, és az atyja iránti tiszteletem jeléül örömömre szolgál mindenféle segítséget, védelmet megadni neki. – Csodálatos nő és hű marad önhöz, uram – hallotta Brendan a saját hangját. A lány minden alkalommal állhatatosan és kitartóan vette védelmébe De Lacville-t. – Mindkettőnknek nagy szolgálatot tett – szólt De Lacville. Brendan lesütötte a szemét, nem állhatta az öregember tekintetét. – Ha valaki hálával tartozik, akkor az én vagyok – felelte a férfi, mikor végre felnézett. – Ígérem, hogy visszatérek Angliába a lánnyal együtt, és minden erőmmel azon leszek, hogy leleplezzem a cselszövést, bárki is álljon mögötte. – Bizonyos vagyok afelől, hogy biztonságban lesz az ön felügyelete alatt, uram. – Természetesen. Eleanor csupán rövid időre találkozott aznap a királlyal, és megértette a kifejezés értelmét: „Fülöp, az igazságos”. Jóképű férfinak látta. A családi lakosztályban találkozott vele, a felesége, Jeanne, és a gyermekeik társaságában. Bemutatták a fiatal Izabellnek, akit az angol király fia vett nőül s egy napon Anglia királynője lesz. Lajos, a trónörökös, aki apját követi majd a trónon, ugyancsak jelen volt, vele testvérei, a fiatal Fülöp és Károly. Jeanne, a királyné kedvesen fogadta Eleanort, kérte, érezze otthon magát, majd arról beszélt, mindannyian mennyire sokra tartják De Lacville grófot. Alig várta, hogy hallja a tengeri kalandról szóló történetet, izgatottan, ámde komoly arccal kérdezősködött Thomas de Longueville felől, hiszen a skótok a király tudomására hozták a kalóz elbeszélését, miszerint felbérelték őt. 148

– Brendan bizonyára… Sir Brendan… feltehetőleg azt hiszi, a családom a felelős ezért. Téved. Mindent megtettek a házasságom létrejöttéért és a boldogságomért. Attól tartok, nem veszik figyelembe, az emberek arrafelé szinte szentnek tartanak… harcoltam Falkirknél. Ám semmiképpen sem az vagyok, aminek képzelnek. Mégis, a két nép között most a gyűlölet a közös nyelv, és azt hiszem, nem volna semmi csodálkoznivaló azon, ha egy, a falkirki csatamezőn elesett skót hős rokona szívesen látná a vesztemet. – Ez természetesen lehetséges – tűnődött el Jeanne. – Ez az egyetlen lehetséges válasz. – Akárhogyan is, skótok segítségével menekült meg a tengeren. Eleanor habozott. – A háborúban sok az olyan ellenség, akiknek nem láthatjuk az arcát. Gyűlölhetünk olyasvalakit, akit nem ismerünk. Majd rájövünk lassan, hogy csak férfiak és nők léteznek, s hogy könnyű egy nevet gyűlölni, anélkül hogy ismernénk az arcot. A skótok örömmel szabadítottak ki, hiszen a De Longueville által követelt váltságdíj immár jutalommá vált a kezükben, s felhasználhatják ügyük sikere érdekében. – Ilyen a világ, kedvesem – felelt a királynő. – De most mindannyian boldogok lehetünk. Itt vagy és De Lacville grófja is itt van, hamar frigyre léptek, senki se kételkedhet ezután a szavadban, gazdag és hatalmas nemes felesége leszel, komolyan fognak venni az emberek. – Természetesen. Este a lány Alainnel vacsorázott kettesben. Az ételt a gróf a szobájába rendelte. A lány megpróbált közvetlenül viselkedni, Franciaországról, az ország iránti rajongásáról és az itteni emberek kedvességéről beszélt. Az öreg csendesnek tűnt, őt figyelte. – Vágysz-e tiszta szívedből erre a házasságra, kedves? – kérdezte egyszer csak. A lány szíve megszűnt verni egy pillanatra. – Igen. – Tegnap látogatóm érkezett. – Valóban? – Brendan. – Persze, persze. – Kiváló fiatalember. 149

– Igen, úgy tűnik. Ellenségnek mindenesetre az. – Az ellenséged marad ezután is? – Ő skót. Clarint feldúlták. Emberek égtek halálra. – Az ő parancsára? – Nem. – Arról van-e tudomásod, az angolok miket műveltek? Berwicknél csak a király jelenléte fékezte meg őket abban, hogy terhes anyákat mészároljanak le. A lány letette a villát. Elment az étvágya. Alain úgy tett, mintha mi sem történt volna. Figyelt. – Nagyra becsül téged – szólalt meg végül. – Skóciát becsüli a legtöbbre. – Valóban, ez így van. Mégis, mi a te véleményed? A lány rettegett, hogy a vér az arcába szökik. Tudni akarta, vajon Brendan mit mondott el neki. Majd rájött, Brendan valószínűleg semmit sem árult el; csak rajta állt, beszél-e. – Skót. – Ez ennyire egyszerű volna? – kérdezte Alain udvariasan. – Igen. Hátradőlt a székében, miközben a lányt figyelte. – Nagyon öreg vagyok, tudhatod. – Úgy hiszem, Edward királlyal egyidős, aki nemrégiben vett feleségül egy tizenhat éves lányt, a francia király húgát. Az öreg elmosolyodott. – Valóban egyidősök vagyunk. Ám társadalmi helyzetünk korántsem azonos. – Kérem, ne mondjon ilyet. – Csupán figyelmeztetlek, kedvesem, nem vagyok akkora… nyeremény. – Nekem az. Kedves, művelt, odaadó… Az öreg közel hajolt hozzá. – Nem annyira odaadó, mint azt képzeled. Eleanor elcsendesedett, egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát, de az öreg elmosolyodott. – Néhány óra múlva hűséget esküszünk egymásnak. Attól fogva, hogy ez megtörténik, semmit sem fogadok el kevésbé, mint hűségedet. A lány bólintott, majd a kupájáért nyúlt, hogy egy korty bort igyon. – Semmiben sem akarok az adósa maradni. – Kedvesem, sohasem fog igazi házaséletet élni. 150

– Nem… – Nem érti? Persze, hogy nem. Eleanor, nem csak öreg vagyok, de a himlőkórral is megfertőződtem. Az emberek előtt, persze amit most hallottál, titok, melyet a sírba kell vinned. Nem vagyok alkalmas arra, hogy jó férj váljék belőlem. Elhallgatott egy pillanatra, a lányt nézte. Eleanort megdöbbentette a szívében ébredt boldogság érzése. Amennyire csak lehetséges, jó felesége akart lenni az öregembernek, ám irtózott a gondolattól, hogy vele háljon. Nem azért, döbbent rá, mert a férfi öreg. Egyszerűen csak azért, mert senki mással nem akart hálni, mint… Az ellenségével. – Legjobb esetben – folytatta Alain – még néhány évem maradt hátra. De addig is meg akarok adni neked mindent, amire szükséged van; segítek Clarint újjáépíteni, irányítani, s később kijelölöm jövendőbeli férjed személyét. A lány nem mozdult, csak a fejét csóválta. – Azt akarja mondani… – Nekem már nincs sok hátra. Az orvosaim ezt mondják. Eleanor a fejét csóválta. – Nem szabad meghalnia. Annyira kedves ember. – Komolyan mondod? – Tiszta szívemből. Alain felállt és odalépett hozzá. Eleanor ellenkezni akart, mikor meglátta, hogy az öregember féltérdre ereszkedik, ám megakadályozni nem tudta. – Gondodat viselem hátralévő életem minden percében, amíg magam mellett tudhatlak. – Uram, esküszöm… – Nem kell esküdnöd. Hiszem, hogy őt szereted. A lány nem tudott uralkodni a döbbenetén, és könnyek szöktek a szemébe. – Nem… én nem, nem lehet… – Persze, hogy nem lehet és nem szabad. Most még nem. Most Wallace mellett küzd majd, s Isten a tudója, megkomolyodik-e valaha. Kedvesem, nem vagyok irigy arra, ami közöttetek talán megtörtént. Fogyatékosságaim ellenére büszke ember vagyok azonban, nem engedem, hogy bolondot csináljanak belőlem, sem azt, hogy felszarvazzanak… házastársi fogadalmad kimondásáig nem vétkezhetsz ellenem. Megértetted? 151

A lány megérintette az öreg ősz haját. – Sohasem vétkeznék ön ellen. – Tudom, hogy nem. S én sem okoznék fájdalmat neked, kedvesem, ettől meg is akarlak kímélni. Mégis… – Uram, mindenkor nyitott szemmel, és házassági szándékaimhoz méltóan fogok viselkedni, hogy érdemes legyek a Clarin grófnője címre. – Tudom, Eleanor. Tudom. És most, segíts egy öregembernek talpra állni. Kisasszony, ideje lefeküdnöm. Amint elment, Bridie lépett be csicseregve, és arról beszélt, milyen nemes lelkű és udvarias a gróf, s hogy mennyire boldog, hogy Eleanor biztonságban Párizsba ért. Nagyon beszédes kedve kerekedett, nem vette észre, Eleanornak nem sok válaszlehetősége maradt. – Még belegondolni is szörnyű! – folytatta Bridie, karját keresztbe fonva. – Ott veszhettünk volna a nyílt tengeren! Elővette Eleanor hálóruháját és fésülni kezdte úrnője haját. – Jól van, kisasszony? – Igen, jól. Fáradt vagyok. – Akkor hát nem is maradok tovább. Bridie kisurrant, bezárva maga mögött az előszoba ajtaját. Eleanor elnyújtózott a puha ágy meleg takarói között. Nem jött álom a szemére. Néhány perccel később halk ajtónyitást és zárást hallott. Szíve hevesen kezdett dobogni. Felült. Nem az ő ajtaja nyílt. Rájött, hogy Bridie nyitotta ki az előszobából a folyosóra vezető ajtót. Bridie… Bridie kiszökhetett, és a szerelmével találkozik, akivel a kalózhajón ismerkedett meg. Eleanor visszafeküdt. A fényűzően berendezett palotában ébren feküdt. Magányosnak érezte magát.

152

11. fejezet A palota mögötti épületben szállásolták el őket, John Balliol itt kereste fel Wallace-t. Wallace komoran vázolta fel a Skóciában történt események menetét. – Falkirknél minden elveszett – szólt Balliol végül. Sovány embert láttak maguk előtt, arca fiatal, mégis felismerhető nyomokat hagytak rajta az évek. – Falkirknél nem veszett el minden! – felelt dühösen Wallace. Brendan a fogait csikorgatta, s azt kívánta, bár sokkal tisztábban látná Wallace a helyzetet, s látná, e helyen kilátástalanabb küzdelmet vívnak, mint Falkirknél. Wallace és Balliol között járt-kelt. – Uram, nem látod az emberek lelkét… – Csak a romlást és a klánok közötti gyűlölködést látom, az alföldön élőket, akik inkább angolok már, mint skótok, és készek fejet hajtani Edward előtt – felelt Balliol. – Előttem van Comyn és Bruce, akik készek megkaparintani a trónt, akár olyan áron is, hogy ölnek érte. Látom azokat, akik harcba szállnak a skótok oldalán, majd percekkel később már a túloldalon harcolnak, Edward jutalmára éhezve! – Jézus Mária, Szent József! – kiáltott fel Wallace. – Semmi sem nyerhető el harc nélkül! – Meglehet, egyszer magad mögé tudtad állítani a népet, Sir William – szólt Balliol. – Ám Falkirknél legyőzték őket. A bárók ellened fordultak. – Akárhogy is, vannak közöttük nemes lelkű emberek, akik továbbra is harcolni akarnak az angolokkal, és váraikból szembeszállnak azokkal, akik oly kegyetlenül sanyargatják a népet. Az álom ugyanaz marad, John. Kell, hogy legyen erőd elérni! Balliol lesütötte a szemét. 153

– Behódoltam Edwardnak. Lemondtam a trónról. Megmenekültem attól, hogy lefejezzenek. Wallace megragadta Balliol székének két karját és mélyen hűbérura szemébe nézett. – Én nem félek a lefejezéstől. Jöjj vissza Skóciába. Balliol nem szólt. Brendan megfigyelte ruhájának finom szabását, előkelő csizmáit. Balliolnak nincs becsülete a saját népe előtt, s ruházatával, az utcai parádézással próbálja visszaszerezni elveszett tekintélyét. Itáliai száműzetése során udvariasnak tűnt. Itt kényelemben élt. Nem jön vissza Skóciába. – Most nem térhetek még vissza – felelt Balliol végül. Brendan megszorította Wallace vállát, visszatartotta, mikor Balliol felemelkedett. – Nyerje el a szabadságot, s én boldogan uralkodom. Fej nélkül miféle király válhatna belőlem? Eric felelt a kérdésre, aki eddig szótlanul ült a tűz mellett. – Mártír, uram. S az emberek felkelnének a nevedért! Balliol dühös pillantást vetett Ericre, majd sarkon fordult. Elhagyta a szobát. Wallace keze ökölbe szorult. – Ha meghalok, fordulj Bruce-hoz – mondta. – Tegnap azt hallottam, Bruce megnősült, és békét kötött Edwarddal. – Nem sokáig tart majd az a béke. – Bruce nem megbízható! – emlékeztette Bruce. – Valóban nem. De nem is egy siránkozó, anyámasszony katonája? – szólt Wallace dühösen, majd magukra hagyta őket a szobában. Brendan figyelte, s gondolkozott, utána menjen-e. Eric felállt végül. – Hadd menjen. Igaza van. – Kinek van igaza? Balliolnak vagy Wallace-nak? – kérdezte Brendan keserűen. – Mindkettőnek. Mégis, John Balliol gyenge jellem, és gyáva ember. Bruce megbízhatatlan, de az isten szerelmére, legalább nem gyáva. – Valami meghalt ebben a szobában – sóhajtott fel Brendan, komor arccal. Eric a fejét csóválta. – Balliol, már amennyire ezt Wallace szavaiból ki lehetett venni. De az álom tovább él, Brendan! Az nem hal meg. 154

– Ó, igen, az álom, az ügy s Skócia! – Brendan maga is meglepődött a hangjában bujkáló keserűség hallatán. – Gondolj azokra, akik az életüket áldozták érte. Lehunyta szemét, felidézte emlékezetében az ütközetet Falkirknél, hallotta a haldoklók utolsó kiáltásait, látta az öldöklést, a rengeteg vért. Látta, amint John Graham meghal, hallotta utolsó szavait… Harcolniuk kell. Harcolniuk kell, míg el nem nyerik a szabadságot. Ha elbuknak, szeretteik, rokonaik értelmetlenül haltak meg. – Igen, folytatnunk kell a harcot – szólalt meg végül. – Nem számít, milyen árat kell fizetnünk. – Wallace után indult. Párizs városának nyüzsgése vette körül hamarosan. Az épülő katedrális felé tartó munkások jöttek vele szembe, taligáikon hatalmas kövek, építőanyag a napfényben szikrázó remekműhöz. Lehunyta a szemét. Jólesett belélegezni a hideg téli levegőt. Nem érzett szennyvízszagot, frissen sült kenyér illata szállt a levegőben. Az utcán gyermekkacaj hallatszott. El kell hagynia Párizst. Az álom szertefoszlott. Falkirk minden alkalommal fájdalmat, bánatot ébresztett benne, hallotta a hangokat, a sikolyokat. Mégis… A lány arcát is maga előtt látta. El kell hagyniuk Párizst. *** A király pompás lakomát rendelt. A teremben csodálatos bútorok álltak, rendkívüli fogások követték egymást. Az asztal közepén egy egész vaddisznó díszlett, szájában alma, csülkeinél virágfüzérek. A fácánok, úgy tűnt, felszállni készülnek. Bort állati mintákkal díszített kancsókban szolgáltak fel. A terem közepén komédiások szórakoztatták a vendégeket, kutyák csaholtak, s csóválták farkukat, amint eléjük maradékot dobtak. A király és a királynő az asztalfőn foglaltak helyet, körülöttük a főnemesek, kisnemesek, lovagok, költők, udvari alkimisták, tudósok, művészek. Mindvégig zene szólt, bohócok 155

szórakoztattak, mutatványosok csavarták testüket a leglehetetlenebb módokon. Eleanorra nem hatott különösebb módon sem az ételek csodálatos íze, sem az elegáns felszolgálás; csak csipegetett az ételből, titkon Brendant figyelte. A skótok társasága jóval távolabb ült a királytól, mint Alain és ő, akik a fontos emberek között foglaltak helyet. Evést színlelt, ivott a borból, tapsolt a mutatványosoknak, és csevegett a körötte ülőkkel. Miután a padlót feltakarították, a király és a királyné táncba kezdett, a zenét kiváló muzsikusok szolgáltatták. Az uralkodó intett a fejével, s példájukat hamarosan mások is követték, így Breslieu, Alain belegyezésével, oldalán Eleanorral. A tánc során a partnerek eltávolodtak egymástól, hogy azután újra találkozzanak. A lány egyszerre Brendannal találta magát szemközt és meglepetésében elakadt a lélegzete, hosszú pillanatokig nem jutott szóhoz. Találkozott a kezük; a férfi udvariasan meghajolt. – Hölgyem. Már el is távolodott, míg a tánc ismét össze nem hozta őket. – Minden rendben? – érdeklődött a férfi. – Igen, minden. És önnél, uram? – Alig várom, hogy hazatérhessek. – Akárcsak én. – Azt hittem, várakozással tekint a menyegzője elé. – Igen, ez így van. A férfi komolyan viselkedett azon az estén, markáns arca megrázóan hatott, szemének sötét árnyalata fekete hajának színét idézte a falakra erősített fáklyák fényében. Arca frissen borotvált, elegáns szabású okkerszín inget viselt, melyet hímzések díszítettek a Graham-klán színeivel. Ügyesen mozgott, mint ahogyan a lány is észrevette. Érintése, tekintete a lányon pihent. Majd meghajolt, és a következő partner, egy nemesember fiatal, sötét hajú, büszke, meseszép lánya felé indult. Az rámosolygott, nevetett, s együtt táncolt a férfival, Eleanor pedig szinte gyűlölni kezdte magát a szívébe késként nyilalló féltékenységet érezvén. Ő megházasodik; a férfi szabad ember marad, egy másik nemzet szülötte, más meggyőződéssel, előtte a tragikus vég, s ő, Isten nevére, elfelejti. Újra egymással táncoltak. – Kisasszony, ön gyönyörű ma este. – Akárcsak ön. 156

A férfi felhúzta a szemöldökét. – Gyönyörű? Én? Ezt el kell meséljem Wallace-nak. A lány elpirult. – Hamarosan visszaindulnak? – kérdezte. A férfi bólintott. – Vissza, hogy harcoljunk. – Értem. – Imádkozom majd önért – szólt a lány kimérten, uralkodva az érzelmein. A férfi elmosolyodott. – Vajon Isten meghallgatja-e az imáinkat? – Megvallom neki minden bűnömet, hogy feloldozást nyerhessek, s úgy hiszem, akkor meghallgatásra találnak az imáim – felelt Eleanor. – Én is imádkozom majd önért – mondta a férfi. – Isten hisz az olyan emberekben, akik megtanultak harcolni. Más zene szólalt meg, a partnerek cserélődtek, s a lány most a királlyal táncolt. – Fenség – köszöntötte a lány. – Kisasszony, bátor, erős, szép férfi az ön megmentője, nem igaz? – Igen, én is így látom – válaszolt a lány, kissé kelletlenül. – Nagyon kedvelem őt; ilyen elme és kardforgató egy személyben meglehetősen ritka jelenség. – Örülök, hogy így látja, fenség. – Nem szívesen látnám, hogy… nos, tudhatja ön is. Lady Eleanor, az életben a kötelességnél mi sem fontosabb. – Ezt én is jól tudom. – Ígéretéhez híven, hamarosan férjhez megy Alainhez. – Ígéretemhez híven. – Istennek hála, nem forgat őrült álmokat a fejében. – Uram? A király elmosolyodott. – Nos, kötelességem volna felelősségre vonni és megbüntetni mindkettőjüket. Wallace elbukna, rokonai kényük s kedvük szerint bánhatnának Clarinnel… Edward örülne a skót rebellis fejének, egyben dühös is volna az önt ért anyagi veszteség miatt. Milyen bonyolult minden… háborúk, egyezségek, szövetségek… – Alainhez köt ígéretem. Szeretem, hiszen kedves régi barátom ő. 157

– Isten áldja, gyermekem. – A király homlokon csókolta és továbbállt. Eleanor meglepve tapasztalta, hogy Alain is a parkettre lépett. – A király nagyon kedvel téged – szólt. Tánc közben nehezen tudott csak levegőt venni. – Nagyon örülök. – Az esküvő előtt gyóntatópapot küld majd hozzád. – Igazán kedves tőle. – Aggódva figyelte az öregember zihálását. – Alain, elfáradtam. Leülünk? Az öreg hálásan nézett rá. – Igen, persze. – Visszatértek az asztalhoz. A zene egyre hangosabb lett. Fájni kezdett a feje. – Alain, lehetséges volna, hogy… Az öregember a királyt figyelte. Az uralkodó akkor emelte fel a kezét, a királynőre figyelt, aki súgott valamit a fülébe, és elköszönt a társaságtól. – Hogyne, távozhatunk. Brendan egyedül tért vissza a szállásukra, s ott egy szolga jelentette neki, hogy egy követ várja. Odabenn magas termetű papot talált, aki rendjének durva szövésű csuháját viselte; méltóságteljesen várakozott. – Nos? – köszöntötte a fickót. – Sir Brendan Graham? – Az vagyok. – Ön áldott ember. A király üzenetét hozom. Nagytiszteletű uralkodónk, Fülöp, Franciaország királya azt tartja önről, derék harcos. Ugyanakkor bolond, aki valószínűleg nem lesz hosszú életű, habár bátor és erős. Azt kívánja, bárcsak francia volna. – Ez óriási megtiszteltetés. – Valóban az. A házasságot, mint szent intézményt tiszteli. – Akárcsak én, atyám. A férfi elmosolyodott. – Amit Isten összeköt, ember szét nem választhatja. – Sohasem választanék szét effajta köteléket. – Esetleg venne rá másokat, hogy megtegyék. Egy pillanatig habozott, jól tudta, miről beszélnek. Legalábbis azt hitte, sejti. – Tiszteletben tartom a mások által tett fogadalmat. 158

– Ez az, amit a király feleletként elvárt öntől. S engem is ezért küldött. Eleanornak zúgott a feje. Azt kívánta, bárcsak kibújhatna a saját bőréből. Alain magára hagyta a szobában, Bridie már várta. Csevegni kezdett, s biztatta Eleanort, kérdezzen tőle. Eleanor arra gondolt, bár volna ereje hozzá. Bridie lesegítette a lány csodálatos ruháját, majd hálóinget nyújtott feléje. – Mi ez? – Varázslatos, ámde idegen ruhadarabot látott maga előtt. Anyaga fehér selyem, rajta hímzések, tapintása hűvös, érzéki és selymes. – A királynő ajándéka. – Esküvőmre kaptam? – Nem, dehogy – Bridie szeme kikerekedett. – Nem is gondolja, az milyen gyönyörű, amit az esküvőre kapott! Ez csak egy, az általa küldött sok ajándék közül. – Mennyire kedves! Holnap első dolgom lesz, hogy köszönetet mondjak neki. – Kedves dolog valóban… de hiábavaló is egyben – szólt halkan Bridie. – Micsoda? – Ó, Eleanor! Megszakad a szívem önért, hiszen most már nagyon jól tudom… nos, említettem már azt a Lars nevűt… micsoda férfi! Tudom, ó, Istenem, Eleanor kisasszony! – keresztet vetett. – Voltunk… – Elakadt a hangja, és elvörösödött. – Isten bocsássa meg nekem, de voltunk együtt, és nem tehetek róla, de nagyon sajnálom… ön oly fiatal, és gyönyörű, Alain gróf pedig már annyira… – Öreg? – Bocsásson meg. – Hálás vagyok Alainnek. – Természetesen. Nem lett volna szabad beszélnem erről. – Bridie, nem tudnék megharagudni rád. – Bár így érezne, bár megkorbácsolna, kidobna és a fejemet venné! Megérdemelném. Ó, kisasszony, ön nem tudja… – Bridie, bizonyosan elmondhatod majd. De kérlek, ne ma este… – Eleanor, oly fáradtnak tűnik. Magára hagyom. Nos én… – Ha Larssal találkozol ma este, megteheted, áldásomat adom rá. 159

– Ó, kisasszony! – Eleanorhoz rohant, majd hevesen átölelte. – Menj, Bridie! Eleanor leült az ágyra, szíve hevesen dobogott. Vajon mi volna akkor, ha most mindent feladna, menekülne, mint rosszhírű nő, s egy törvényenkívülivel az erdőbe lovagolna? A férfit bizonyára megölnék. Sohasem engedné. Kopogtak. – Ki az? – kérdezte, az ajtóhoz lépett és várt. – A gyóntatópap vagyok, kisasszony – felelte az ajtó előtt álló, fojtott hangon. A lány ajtót nyitott, és egy igen magas férfi lépett a helyiségbe, aki hivatásához méltó, nehéz, díszes tógát viselt. – Azt hittem, a kápolnába kell majd mennem – kezdte a társalgást a lány, ám a férfi a padlóra mutatott, jelezvén a lánynak, hogy térdeljen le. Mi az, amit meggyónhatna ennek az embernek? A gyóntatás a papok számára szent intézmény; Isten előtt ez a férfi mégsem ismételheti el az ő szavait. Mégis… – Hölgyem? – A férfi mogorván ismét a padlóra mutatott. Eleanor egy érzéki bűnt készült meggyónni, s a sors furcsa iróniája folytán, éppen a királynőtől kapott gyönyörű fehér selyem hálóruhát viselte. Abban a pillanatban térdre ereszkedett, kezét imára kulcsolta. – Bocsáss meg atyám, vétkeztem. – Vétkezni fogsz ismét – érkezett a mély, szeretetteljes hang válasza. Felnézett. A férfi hátrahajtotta csuklyáját. Brendan állt előtte. A lány talpra ugrott, hátralépett, majd rárontott, hogy pofon vágja. A férfi elkapta a kezét és a karjába zárta. – Bűn volna elszalasztani ezt az éjszakát – mondta a lánynak. Eleanor küzdött. – Ön nem bolond, hanem elmebeteg. Ha itt érik, a fejét veszik. – Nem kapnak el. – Ha mégis, hát megölik. – Boldogan halok majd meg. – El kell tűnnie innen! 160

– Mit tesz, ha mégsem tűnök el, hívja az őrséget? – Megölik… – Boldog emberként halok meg. – Brendan… A férfi a karjába vette, az ágyra tette, és mellé feküdt. A lány újból ellenkezni próbált, ám a csuklóit megragadta, a faragott ágytámlának szorította, majd olyan szenvedéllyel kezdte csókolni, hogy ellenállásról többé szó sem lehetett. Csókja erőt sugárzott, nyelve lángot lövellt. Ajkai nem váltak el a lány ajkaitól, míg az levegőért nem kezdett kapkodni, míg remegése, képzeletének zavartsága meg nem szűnt. Elengedte, éppen csak annyi időre, hogy megszabaduljon a gyapjúruhától, ezután felemelkedjen, és levesse kiltjét és köpönyegét. A meztelen férfitest feszült a selyem vékonyka határvonalának, s izzása szinte keresztülégette, a lány érezte a combjainak feszülő férfierőt. Eleanor kinyújtotta a karját, megérintette. – Ez őrültség! – Az! – Brendan simogatta, átölelte a lány combjait, a ruha szövete nem képezett számára akadályt immár, hiszen becézte, csókokkal borította el a testét, nyelvének forrósága körüljárta, megnedvesítette a mellét, a végsőkig felzaklatta. Eleanor a férfi hajába markolt, ám az nem törődött a figyelmeztetéssel, közelített, érintése őrjítőén hatott, mozdulatait kegyetlen éhség vezérelte. Keze a ruha alá siklott, ezt a szája követte felfelé, nyelve erotikusán tapadt a lány testének intim részeire, míg ő rettegett a pillanattól, amikor felsikolt, levegőért kapott, az ajkába harapott, a selyemruha felcsúszott, a férfi nedves ajka a bőrét érintette immár, a lány feléje csúszott, mintha belehalna, ha nem hódíthatná meg az eléje táruló hegycsúcsot. Eleanor vonaglott, izzott, megragadta a férfi vállát, sóhajtozva adta át magát az eksztázis hatalmának, remegni kezdett, mikor a selyem végleg elhagyta testét és a férfi végre vele volt és az álom minden egyes csípőmozdulatával újra megvalósulni látszott. Amikor a férfi lendülete, úgy tűnt, alábbhagy, Eleanor még inkább felhevült, szinte elveszett a verejtéktől csillogó, sebhelyekkel tarkított férfitestben, mely kemény volt, mint az íj, ha feszül, csókokat lehelt rá a mellkastól kezdődően és lefelé haladt. Átölelte a férfit, hallotta, amint megcsikordulnak a fogai a gyönyörtől, sóhaj hagyja el ajkait, érezte az erejét, mikor megérinti, maga alá kényszeríti és beletemetkezik az élvezet 161

elszánt, hosszan tartó hajszolásába. A világ megszűnt létezni körülöttük, s ők a villámlás, leheletük az egymás arcát simogató szél, szívdobbanásuk maga az élet. A férfi megborzongott, teste megfeszült, majd lehanyatlott; Eleanor hőhullámot érzett, amely megtölti a testét, sohasem érzett meleg járta át, mindketten mozdulatlanná lettek, ahogyan egymás mellett feküdtek, végtagjaik összefonódtak, eggyé váltak. – Hamarosan férjhez megy – szólalt meg Brendan. – Úgy van – felelt a lány. Hallgattak. – Mi volna akkor, ha meg akarnék halni? – Nem hagynám, hogy megtörténjen. A férfi hirtelen felállt. A lány oly sok mindent akart még mondani. Vágyott arra, hogy beszéljen. – Brendan… Ő már felöltözve, indulásra készen állt előtte. – Brendan, kérem… – Kisasszony, Isten áldását kérem a házasságára – szólt tömören. Azzal elment. A francia király bőkezűnek kívánt mutatkozni – különösen, hogy a kalóz, Thomas de Longueville, óriási összeget hagyományozott rá. A királyi palota épületkomplexusa egy udvart fogott közre, ide hordták és kezdték számba venni a ládákba rakott vérteket, fegyvereket, boroshordókat és élelmiszereket. Az élelem kegyes adomány, hiszen a határvidék nagy része elpusztult. Az étel nagylelkű ajándéknak számított; Franciaországban már rég beköszöntött a tél, Fülöp saját éléskamrájából jutottak élelemhez. Eric egy zsák búzát rakott fel a szekérre; Collum kipipálta a Fülöp által küldött hivatalos okmányon. Brendan éppen egy újabb zsákért indult, amikor a hatalmas katedrális harangjainak zúgása megütötte a fülét. Megállt. Eric odalépett hozzá és csípőre tett kézzel megállt előtte. – Még nem végeztünk. – Miért harangoznak? Eric figyelte egy darabig, majd megragadott egy újabb zsákot és megindult vele a szekér felé. Brendan követte. Margot, aki a boroshordókat számolta, sóhajtva nézett fel. 162

– Miért nem mondod el neki? Most van az esküvő. Eric Margotra meredt. – Most elárultad neki! A nő vállat vont, hátat fordított és tette tovább a dolgát. Brendan vállára vett egy zsákot, majd a szekérre dobta. Wallace elöl állt, tanácsokat osztogatott a kocsisnak. Megkerülte a szekeret, nyomában Erickel és Margottal. – Ma van az esküvő? – kérdezte fenyegetően. – Ó, persze, Lady Eleanor ma köt házasságot De Lacville gróffal a Notre-Dame katedrálisban – felelte vontatottan Wallace, viszonozván a tekintetet. – És te persze tudtad. Nekem nem is említetted. – Meghívást kaptunk mi is – válaszolt Wallace. Sóhajtott. – Nem gondoltam, hogy jelen akarsz lenni. – Ellenkezőleg. Ott a helyem! – tört ki Brendan. Egy pillanatig küzdött a felfoghatatlan dologgal. Nem hitte, hogy a lány megteszi! Hogyan is tehette? Éktelen haragra gerjedt iránta. Ordítani akart. Hogy tudta megtenni ezt vele? Az a bolond cafka, ringyó, szajha, ráadásul… angol! Persze, hagyta magát megvásárolni. Egy kőhalom, egy darabka föld ígérete, és tessék, férjhez megy egy vénemberhez, elárulva… Mit is árult el tulajdonképpen? Őt? Egy olyan embert, akinek kardján és eszén kívül semmilyen más tulajdona sincsen? Olyasvalakit, aki az első adandó alkalommal magára hagyná, hogy harcba induljon… Egy álomért? A lány soha nem hazudott. Tudta, mi a kötelessége. De Lacville-hez akart feleségül menni. Azért, hogy a dél-skóciai Clarin ismét a régi fényében tündököljön. És persze éjszakánként őrá gondol majd. Ő vajon mit adhatna neki? Semmit. Rendelkezett-e valaha valamivel is? Semmivel, a világon semmivel. Csak nélkülözést, rettegést és minden bizonnyal halált hozna a lányra. Semmi mást. Tudta, nem tehet mást, és tudta, üres, alaktalan vágyai sohasem teljesednek be. Megakadályozhatná az esküvőt, ám akkor elárulná Wallace-t, honfitársait, családját, hazáját. Megtette volna? – Ott kell lennem a ceremónián – mondta. – S aztán? Mihez kezdesz? – Felszólalsz a tisztesség nevében? – suttogta Margot. 163

– Margot! – Wallace, Eric szinte egyszerre bámultak rá, majd kiáltották zordan a nevét. A nő megfordult és elballagott. Wallace egy pillanatig farkasszemet nézett a fiatalemberrel, azután a magasba lendítette a kezét. – Collum! – kiáltott. – Gondoskodj, hogy fejezzék be a pakolást! – Értettem, William! – Collum elment, semmit sem kérdezett. – Megyünk – mondta William. – Nem vagyunk esküvőhöz öltözve – jegyezte meg Eric. Bőrnadrágot, csizmát és hosszú gyapjúköpenyt viselt. Wallace és Brendan tartant. – Úgy vagyunk öltözve, ahogyan – érkezett Wallace válasza. Brendan már lovon ült. A katedrális gyönyörű épülete ünnepélyesen magasodott az ég felé. Múlt éjjel, amikor azért járt itt, hogy a pappal, feloldozójával találkozzék, csodálatosnak, szentnek látta e templomot. Habár nem a gyóntatószéknél térdelt, úgy érezte, megbékélt önmagával; állt a főhajó monumentális boltívei alatt, és bámulattal szemlélte a pompát, melyet Isten az embernek megalkotni engedett. Elnyerte Alain bocsánatát, és tudta, akárhogyan is viselkedett, Isten megértését is. Nem tudta pontosan, mibe is kezdett bele. Most a kötelességét teljesítette, bár nagyon szenvedett, nem érzett bűnbánatot, ám tettét véteknek érezte Isten színe előtt. Készen állt. Amint az oldalfolyosón haladt a király oldalán, aki Alainhez vezette, nyugalma tovatűnt. Páni félelem szállta meg, és arra gondolt, el kellene menekülni. Házasságot az ember nem köthet könnyelműen. Meg kell tartania az ígéreteit. A katedrális, mintha életre kelt volna. A levegőben tömjénfüst szállt illatos ködként. A szerzetesek gyönyörű dalt énekeltek, s a latin nyelvű imádság, úgy tűnt, fogságba veti a szívét. Ahogyan mentek, az jutott eszébe, bárcsak itt teremne ő, hófehér paripáján végigvágtatna a mellékhajón, felemelné magához, és ellovagolnának… Csakhogy nincs hová menniük, a látomás lassan szertefoszlóban, s miközben lépkedett, a lány nem a házasságáért imádkozott, hanem azért, hogy a férfi nehogy 164

eljöjjön, hiszen ha felszólal, megölhetik, ha nem szólal fel, őreá nehezedik a tudat, hogy itt van, hangja esetleg elcsuklik s akkor kiderülhet… Alain azonban úgy tájékoztatta, hogy a skótok valószínűleg úton vannak visszafelé Calais-be, a hajóikhoz, hogy azután visszahajózzanak Skóciába. Istennek hála. Úton van a sziklákkal övezett nyomorba, aminek szerinte Skócia a neve, azért hogy önszántából vérét ontsa az általa olyannyira nagyra tartott földért… Csaknem megbotlott; megállt egy pillanatra. Méltóságteljesen továbblépkedett, a tömjénfüstben alig látott. Bárcsak itt volna… egyetlen szó, egy pillantás. Nem kísértenék efféle gondolatok. Persze, ez csak álom, ami nem válhat valóra. Amikor megérkeztek, a szertartás már tartott. Látta, amint a lány a király oldalán az oltárhoz lép. Látta, amint átadja a férfinak, aki ott várta. Nem, ezt nem teheti! Nem… O, ha egyszer is megfordulna… Bárcsak láthatná az arcát… Ám a lány nem fordult meg. A pap latin nyelven kezdett beszélni, a szavak ismerősen csengtek a számára. Figyelte a beszéd eső, emelkedő, jól intonált dallamát. A hatalmas katedrálist tömjénillat töltötte meg. A menyasszony és a vőlegény térdre ereszkedtek; a szerzetesek ismét énekelni kezdtek, mély tónusú hangjuk zengése az ige szentségével töltötte meg a hatalmas templomhajót. A katedrális oltára előtt menyasszony és koros vőlegénye lehajtott fővel térdelt. A pap ismét beszélni kezdett, férjjé és feleséggé avatta őket. Csak beszélt a tömjénfüstbe burkolózva, az egész véget nem érő látomásnak tűnt. Végül kérdéseket intézett az előtte térdelő párhoz. Hallotta a lány szavait. Halkan beszélt. Mégis magabiztosan, tévedhetetlenül. A pap aranyszínű selyemszalagot nyújtott feléjük. A menyasszony ujjaihoz érintette egymás után, első, második, harmadik. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. 165

Ekkor kifelé indult. Kisétált a katedrálisból, Eric hallgatagon követte Lovához lépett, felült rá, majd megsarkantyúzta az állatot. Nem nézett vissza.

166

12. fejezet Eleanor hat hét után tért vissza Clarinbe Alain oldalán. Hazaérkezésének hírét már a kikötéskor szétkürtölték, s a hír sokkal sebesebben terjedt, mint ahogyan Alainnel úti céljuk felé haladt. Nem tudott már hosszú időt lóháton tölteni, a szekér imbolygó mozgása pedig nagyon idegesítette. Eleanort meglepte és meghatotta a fogadtatás, melyben unokatestvérei részesítették. A várhoz vezető út mentén a faluban és a környéken élő béresek, kézművesek álltak; virágokkal, üdvözlő szavakkal készültek. Ahogy közeledtek, a háztartásban dolgozókat pillantották meg, amint odakint várakoznak. Alfred és Corbin a lépcsőn állt. Még Isobel, Corbin apró termetű, törékeny alkatú, gyönyörű felesége is megjelent. A lány csodálkozott, Corbin hogyan tudta ezt elérni. Edward király, aki nemrégiben vette el feleségül a francia király húgát, s aki tárgyalásokat indított az ügyben, hogy örököse a francia király lányát vegye nőül, jóindulattal tekintett a hajdani ellenségre. Talán maga a király rendelte Isobelt Clarinbe, hogy egy olyan nagytiszteletű francia urat üdvözöljön, mint Alain de Lacville. Eleanort büszkeséggel töltötte el otthonának látványa. Lelkesen integetett az út mentén állóknak, amikor a kastély bejáratához érkeztek, leszökkent a kocsiról, majd megölelte Alfredet, Corbint, sőt Isobelt is, akit úgy tűnt, nem lep meg az érzelmeknek effajta túláradása. Alfred és Corbin már ismerték Alaint, aki a lány apjának igen közeli barátja volt, s az maradt akkor is, amikor háború robbant ki a két nemzet között. Isobel nem késlekedett Alaint üdvözölni, s biztatta, érezze magát otthon, miközben felfelé lépkedtek a lépcsőn az első emeletre, amely egyetlen óriási teremként szolgált. – Kedves De Lacville gróf úr! Micsoda öröm egy ilyen kiváló úriembert a család rokonaként üdvözölni, habár nehezemre esik megérteni, miért döntöttek úgy, hogy ezen a 167

helyen telepednek le! Azt hallottam, franciaországi birtokai hatalmasak. – Igazán megtisztel, asszonyom, azonban legidősebb fiam nagyszerűen kezeli jövendőbeli örökségét, továbbá számomra szükségszerűnek tűnt ideutazni feleségem birtokára. – Amelyért, természetesen Alfred felel, és munkájáért minden elismerés megilleti! – felelt Eleanor, és lábujjhegyre emelkedve egy csókot nyomott unokatestvére arcára, akit ez pirulásra késztetett. – Természetesen, tálalva van – tudatta velük Isobel. – Bármikor hozzáfoghatunk. Ha esetleg most pihenni szeretnének… – Kiválóan érezzük magunkat – biztosította Eleanor –, de talán várnátok egy keveset, amíg valamelyest rendbe hozzuk magunkat megtérvén az utazásból? – Hogyne! – felelte Isobel. – Eleanor, a holmijaidat atyád lakosztályába vitettem fel. Van ott egy dupla szoba… – Nagyon köszönöm – szólt halkan a lány. – De Lacville gróf, őszintén remélem, hogy vendéglátásunkat megfelelőnek találja majd, hiszen Párizsban bizonyára hozzászokott fényűzéshez – folytatta Isobel kedvesen. – Nincsenek kétségeim afelől, hogy jól fogom érezni itt magam. –Mosolygott. – Évekkel ezelőtt is igen meleg fogadtatásban részesültem e házban, szinte otthon éreztem magam. És most, természetesen, ahol Eleanor szándékozik élni, ott érzem magam a legjobban. – El tudom képzelni – válaszolt Isobel kedvesen. – Remélem, te is jól érzed magad – kérdezte tőle Elanor. Hiszen a londoni fényűző élethez vagy hozzászokva. Isobel egy pillanatra elhallgatott, majd még szélesebb mosolyra húzta száját. – Ahol Corbin van, én ott vagyok a legboldogabb. – Igazán? – kérdezett vissza a lány. – Persze! Eleanor Corbinra nézett, aki vállat vont. Isobel mintha rálépett volna a férfi lábára, ám ezt nem láthatta tisztán. – Mutatom az utat – kezdte Isobel ismét. – Köszönöm, Isobel, tudom, merre van az apám szobája. Igazán kedves vagy. 168

Eleanor, Alainnel karöltve ment a lépcsőn; a második emeletre értek. Clarin vára valószínűleg hideg és huzatos az öreg számára, Eleanor nagyon szerette a szülőföldjét, melyet most az utazás után mégis kopárnak, élettelennek látott. Habár kemény, kivételesen hideg tél volt, mégis baj nélkül hazaértek, és majd minden jóra fordul. Ott álltak tehát a dupla szobában, melyhez a lakosztályon belül még egy óriási öltözőszoba, s hozzá beépített szekrények is tartoztak, édesapjának a Róma iránti szenvedélyének köszönhetően. Habár az előtérbe két ajtó vezetett, a lány férjével az elsőn és együtt lépett be, hiszen jól tudta, Isobel minden lépését figyeli. Mikor felértek, odabent Alain kissé megszédült. – Azt hiszem, hogy le kell feküdnöm. – Persze, Alain, feküdjön csak le – szólt a lány, miközben ágyba segítette. Szolgája, Jean az öreg gróffal utazott, a lány tudta, hívnia kellene, ám végül is ő volt az, aki segített levenni a meleg téli köpönyeget, vizet hozott és ágyba fektette férjét. Alain megfogta a lány kezét, miközben ő a takarókat rendezgette körülötte. – Jó feleség vagy – szólt kedvesen a gróf, szemében hála és melegség tükröződött. – Ne beszéljen soha arról, hogy meghal, vagy elhagy, hallja? – kérlelte a lány. – Mert akkor itt maradok egyedül azzal a szörnyeteggel! – Ó, a kis sötét hajú szépségről beszélsz? – Igen, ő egy valóságos szörnyeteg! Alain felnevetett. Megérintette a lány haját. – Ha csak rajtam múlna, sohasem hagynálak el. – Ne is beszéljen erről. A lány összehajtogatta a levetett ruhákat és elsimította a takarók ráncait. – Gyakran gondolsz rá? – kérdezte halkan az öregember. A lány felállt. – Nem – hazudta. – Ő visszament Skóciába, s én itt vagyok önnel. – Azért ez nem ugyanolyan, igaz? – Alain… – Kérem, én nem tartom vétkesnek. 169

– Én pedig imádkozom, hogy sokáig éljen, és hosszú évekig maradjon még mellettem. A gróf mosolygott és lehunyta szemét. – Nagyon vágyom egy kevés vízre. Hozott neki. Úgy tűnt, az öreg aludni akar. A lány a kisebb szobába surrant, mely apjának szolgált hálóhelyül hajdanán. A női szoba szebb, gondolta a lány. Régi bútorok, kiváló, kelta mintázatú faragásokkal. Egykoron béke uralkodott a határvidéken. A falikárpitok némelyike a skót határvidéken élő flamandok ajándéka. A könyvek a melrose-i apátság szerzeteseinek finom kézírását őrizték. Nem akart erre gondolni. A szobában vizeskancsót, mosdótálat talált; megmosta az arcát, ezután csendesen kilépett a szobából, nem akarta zavarni Alaint a pihenésben. Corbint találta a nagyteremben, egyedül üldögélt. – Ah, kuzin! Szegény kedvesem! Elutaztál tehát, feleségül mentél az öreghez, s most visszatértél. – Italt töltött magának. – Fölébe kerekedtél egy kalóznak s a skótoknak ismét. Bolondnak tarthatsz, de halálra izgultam magam a kalandjaidat hallván. Szegény Wallace, miatta kellett volna aggódnom! Incselkedett, habár némi önirónia sejlett fel szavai mögött. – Sem a skótokon, sem a kalózon nem kerekedtem felül. A kalóz jó pénzért túl akart adni rajtam arab földön; a skótok tudták, Alainnek még többet is megérek. Corbin odalépett hozzá, forrón megölelte és jó ideig a karjában tartotta. – Eleanor, hiányoztál. Nagyon aggódtam. Kezdetben csak kósza szóbeszéd nyugtalanított, majd hírét vettük Londonból, Fülöp Edwardnak küldött üzenetének. – Sajnálom, hogy ennyire megviselt a dolog. Azonban nem érezted magad egyedül. – Isobel. Szerető feleségem karja közt, nem igaz? – Itt van azóta, hogy elmentem? – Hihetetlen, de itt. – Nem örülsz neki. – Még mindig nem értem. Te? A lánynak nevetnie kellett; a férfi zavartnak látszott. – Talán megváltozott. – Örököst akar; úgy látja, hogy te nem fogod megajándékozni effélével férjedet, és jó fivéremet túlságosan 170

lekötik a birtok körüli teendők és a katonáskodás Edward seregében. – Ismét harcba hívott benneteket egy újabb hadjáratba? – kérdezte aggódva a lány. – Mikor nincs itt hadjárat? – felelte határozatlanul a másik. – Olyan üzeneteket kaptunk, hogy te a tengeren ismét pokollá tetted a skótok életét, igaz ez? – Ó, igen. A férfi a fejét csóválta. – Szegény kuzinom… a szívem vérzik miattad. – Miért? – Alain kiváló férfiú, ám… nos, mikor vagyok udvarias és visszafogott veled? Lehetek egészen őszinte? Élned kellene a szépségeddel, élvezned a fiatalságod… – Szavai ellenére habozni látszott. – Az egyetlen dolog, amit Isobel mellett fel tudok hozni, hogy imádja a szerepét. Egy igazi boszorkány, mégis… vannak dolgok, amiben nagyon jó. Azt kívánom, bárcsak el tudnám zavarni. Nem tudom. Ám mégis van valami, ami lényeges. Fiatalok vagyunk, és a házaséletünknek van napos oldala is, míg neked… te nem tudsz, úgy értem, nem tudom elképzelni… szóval, ő túl öreg hozzád. – Corbin, köszönöm, hogy aggódsz a nekem kijáró földi örömök miatt. – Meg is halhat, tudhatod. – Egy napon mindannyian meghalunk. – Olyan nyugodtan mondod mindezt… nem boldogtalanul. – Nyugodt vagyok. Mondd, mi hír a skótokról? – Wallace visszatért Skóciába. Elvesztette a hadseregét, de még mindig sok az erős, harcra kész klán arrafelé, angol helyőrségeket és utánpótlásvonalakat támadtak meg, vezettek néhány megtorló hadjáratot a határ mentén. A Comyn klán folytatja a harcot, bár Robert Bruce, mint tudod, angol nemesasszonyt vett feleségül, tehát Edward kezében van egyelőre. Mesélj Wallace-ról. Festi magát, akár ősi piktek? Valóban szarvakat visel és több mint két méter magas? – Amikor én találkoztam vele, nem festette magát, valóban magas, bár nincs két méter. Szarvakat nem visel, viszont élesek a fogai. – Megharapott?

171

– Dehogy! – felelte a lány mosolyogva. – Nem. Ő is emberi lény. Tagadta, hogy parancsot adott volna az embereinek, hogy lerohanják ezt a falut. – No persze. – Miért tette volna? A foglya voltam. – Lázadók mindannyian, ez a probléma. Törvényenkívüliek és rablók mind. – Őket is megtámadták és sok embert veszítettek. Sőt annál is többet – válaszolt Eleanor és maga is meglepődött azon, hogy itt áll és kiáll a skótok mellett. – Felgyújtjuk a falvaikat, lemészároljuk, kiraboljuk őket, s ők ugyanezt teszik velünk. Nos – folytatta Corbin –, mint tudod, nem mindig volt ez így. Sándor király és a norvég anyakirályné halála előtt évekig békében éltünk északi szomszédainkkal. Ám a skótok nem élhettek békében egymással; mindig is félelmetes ellenség hírében álltak. – A skótokat – Isobel sietett be a szobába – Edward király képében eléri a Végzetük. Habár, fájdalom, nem hiszem, hogy karba tett kézzel várakoznának. Mindenesetre az átkozott férfi, aki elfogott a tengeren, bizonyosan szörnyű kínok között fogja végezni. – Nem Wallace ejtett foglyul engem, egy kalóz tette. Ráadásul hihetetlen történetet osztott meg velünk, Isobel. Azt mondta, valaki rengeteg pénzt fizetett neki, hogy megtámadja a hajómat. – Micsoda? – Isobel arcán őszinte meglepődés látszott. – No tessék, védelmezd csak továbbra is a skótokat! A kalózok meg mind hazudnak, tudhatod. – Attól tartok, nem bocsátkozhatom általánosításokba a kalózokat illetően, mivel eddig csupán egyetlenegyet ismertem meg személyesen. Isobel felnevetett. – Kedves Eleanor! Mit számít mindez, amikor végre itthon vagy és nem eshet bántódásod. – S boldog vagyok, hogy téged is itt üdvözölhetlek. Isobel bort töltött magának, miközben töltött, megállt egy pillanatra, majd még többet töltött a pohárba. – Északon csak ez segít. – Ha oly ellenszenves neked ez a hely, mi marasztal hát? – Alfred ég a vágytól, hogy fegyvert forgasson, gyakorlatozzon, és engedelmeskedjen a király minden 172

parancsának; te egy gazdag öregúr felesége lettél. Corbin és én mindketten azon vagyunk, hogy örököst biztosítsunk Clarin jövőjének. – Milyen nemes elhatározás. Meglehet, az öregúr és én mégis képesek leszünk örökös nemzésére – tájékoztatta Eleanor a nőt, és máris kényelmetlenül érezte magát. Miért vitatkozik vele voltaképpen? Ha egyszer itt van legalább, Corbinnal. És bár a férfi nyilvánvalóan nem szereti őt, mégiscsak a felesége, és a férfi bizonyára örül felesége hirtelen támadt anyai ambícióinak. – Persze, Eleanor, s ehhez minden jót kívánok nektek. De ha esetleg mégsem… nos, a családnak muszáj fennmaradnia. – Nagyon kedves tőled, Isobel. – Nos, hála neked és De Lacville gróffal kötött házasságodnak, Clarin ismét felemelkedhet. Előre kell néznünk valamennyiünknek. Alfred lépett a terembe. – Eleanor, átfutottam a lajstromokat, holnap rendeznünk kell néhány számlát veled és a gróffal. Az északi fal csaknem készen áll, ám ismét behívó érkezett. – A király újabb ütközetre készül? – kérdezte a lány, megrémült a hangjában vibráló félelemtől. – A király mindig ütközetre készül. York hercege felszólítást küldött, s nekünk engedelmeskednünk kell. Természetesen, Clarinból embereket és fegyvert küldünk. Mi itt hozzászoktunk a harchoz; nem szabad feleslegesen aggódnod, nem engedünk ismét a csatamezőre. – Ha Lady Eleanor is harcba száll, veszélybe kerülhet a házassága is, ugyebár – szólt Isobel kedvesen. – Néhány hónap múlva azonban Alfrednek és Corbinnak mennie kell, hiszen a te szegény grófod nem lesz képes! – De kedves Isobel! Hogyan is fogod túlélni a csapást, hogy férjedet elszakítják tőled? – Van, mikor mindannyiunknak áldozatot kell hoznia – felelte Isobel kedvesen. – Én férjem távollététől fogok szenvedni, míg te a férjed jelenlététől! – Én nem szenvedek, Isobel. Fel sem foghatod, mennyi mindent tanulhat az ember az idősektől – így Eleanor. – Megbocsátasz, de most meg kell néznem, elkészült-e a vacsorához. 173

Mosolyogva lépett ki a szobából, a jelen lévők mindegyike követte a tekintetével. Még mindig az erdőben éltek; a rajtaütésszerű támadásokkal eltöltött hosszú nappalok és éjszakák a farkasok elővigyázatosságát adták nekik cserébe. Brendan alig hallható neszt hallott a fák közül, visszalépett és várt. Thomas de Longueville, a kalóz, életstílust váltott, no persze nem tagadhatta meg önmagát. Miután teljes amnesztiát nyert a francia uralkodótól, úgy döntött, hogy a francia főváros nem kedvére való hely. Sorsát a skótokhoz kötötte, és ravaszságát, ügyességét ezúttal nem a tengeren, hanem a szárazföldön kívánta kamatoztatni. Vékony volt, gyors, fára oly sebesen mászott, akár annak idején a kötélzetre. Alig hallható suttogással fordult Brendanhoz, aki lélegzet-visszafojtva figyelt. – A szállítmány lesz az, mint ahogyan megmondták. – Figyelt, keze a térdén, nagy lélegzetet vett. – Sör van rajta, sok hordónyi, s ládák, több, mint amennyit elképzelni tudsz. Lord Herbert rendelhetett páncélokat az emberei számára, akik erődítményt építenek lenn, a folyónál. A vértek a legújabb divat szerint készültek, német mesterek keze által! Meglehet, selyem is van a ládákban, mely a grófnő részére érkezik… micsoda pazarlás, úgy mondják, a nő csúfabb egy buldognál… – Honnan tudsz minderről? De Longueville elmosolyodott. – Lord Herbert egyik fejőlányától. Telt idomú, beszédes kislány, nyelve fürgén jár, de nem csak beszédre használja. Kedves, emlékeztet a francia menyecskékre. – Már megint itt tartunk, a hőstetteivel henceg! – morgolódott Liam MacAllistair. – A skótok jók; a franciák még jobbak – felelt De Longueville ártatlanul. – Milyen messze vannak a szekerek? – akarta tudni Brendan. – Nem többre öt perc járóföldnél – válaszolt De Longueville. – Őrség? – Négy katona elöl, kettő szélen, négy hátul. – Páncélosok? – Sisakban, sodronyingben. – Eric, kezdhetjük? – kérdezte Brendan. Unokatestvére rábólintott. – Egyetlen lehetőségük lesz megadni magukat; 174

Liam, te és Collum megvárjátok a válaszukat, majd a szélső emberekre támadtok, Thomas, Ian, Edgar és Garth, tietek a hátsó négy, gyertek velem fel a fára, vegyétek elő legélesebb nyílvesszőiteket. – Igenis! – hangzott a válasz. Szétszóródtak, és a fák mögé bújtak, Brendan egy, az út fölé hajló tölgyfaágra kapaszkodott fel. Egy perc sem telt bele, és az úton lódobogásra és súlyos szekerek hangjára lettek figyelmesek. Brendan várt, míg végül megpillantotta az elöl lovaglókat, majd a faágról az út közepére ugrott. – Hé, barátaim, hová tartotok? – kiáltott. A menet vezetője megállította lovát, megvető pillantást vetett az úton állóra. – El az útból, skót. Különben levágunk, mint egy malacot. – Aztán megsütjük és elküldjük a királynak! – szólt a mellette álló lovas. Sebesen végigmérte a lovasokat, majd megállapította, hogy egyiküket sem ismeri. Lord Herbert színeit viselték, aki zsarnoki módon irányította az alföldi területeket, s ezért a vidéken közmegvetésnek örvendett. Edward király kipróbált emberét küldte kormányzónak. A parasztokat arra kényszerítette, hogy újítsák fel a római romokat s azokból hatalmas erődöt emeljenek, s ez sok öreg földműves életébe került. Mindezzel nem elégedett meg, igényt tartott a parasztok lányaira, asszonyaira is. – Ó, és melyik király volna az? – Edward király, alávaló gazember! – Ezt már ismét az első ember mondta. – De Edward nem királya Skóciának. Drága uraim, nem vették észre, merre haladnak? Ez itt Skócia, nem pedig Anglia. – Levágni a gazfickót és folytassuk utunk! – szólt a másik türelmetlenül. – Levágni engem? Pedig meg akartam hagyni az életeteket – csóválta a fejét Brendan. – Meghagyni az életünket! – Az első vitéz hahotában tört ki, majd villámgyorsan lehajtotta a sisakrostélyát. Gyorsan tette mindezt, lévén mérges, hogy a skót talán a bolondját járatja vele. Brendan felé rúgtatott lovával. 175

– Ó, nagyuram! Talán szabad lesz a figyelmébe ajánlanom kiváló barátomat, ott áll, azon az ágon. Habár kiváló sodronyinget visel, ilyen közelről azért… ah! Nézd, a barátom mosolyog. Átkozottul jól céloz. Biztos vagyok abban, hogy eltalálná az arcodat… talán a torkodat, meglehet, átlőné a sodronyingedet s a vessző átdöfné a szívedet. A férfi megállt és felnézett. Garth mosolygott, de nem mozdult. Íján a húr megfeszült; célra tartott. – Ember, dobd el azt a fegyvert, megőrültél? – kiáltott a lovas. – Tizenkét jól felfegyverzett harcossal álltok szemben, ha megölsz, cafatokra tépnek benneteket! – Adjátok át a szekereket – parancsolta Brendan csendesen. – Marhák! – káromkodott az angol. – Megkíméljük az életeteket. – Levágunk benneteket, mint ti a vaddisznókat! Az angol megsarkantyúzta a lovát és Brendanra rontott. Garth lőtt. A lovas a torkához kapott, majd a nyílvessző szárához. Brendan kardot rántott és a második lovasra rontott, lerántotta a nyeregből, és villámsebesen átvágta a torkát. A többi lovas is támadásba lendült, Brendan újabb ellenfél után nézett, Garth új vesszőért nyúlt. Collum és a többiek csatakiáltásokat hallatva előtörtek az erdőből; percekkel később az incidens öt angol túlélője zavarban ült az út közepén. De Longueville és Collum, Brendan parancsára azonnal a szekerekhez mentek, ellenőrizni és szétosztani a szállítmányt. Emberei végigmérték a foglyokat. – Elengedjük őket? – kérdezte Brendan Erictől. – Ellenálltak. – Norwood ellenkezett, nem én! – kiáltotta egy angol. – Mind gonosz szörnyetegnek tartanak bennünket – emlékeztette Eric Brendant. – Kedves kuzin, veled nem olyan szigorúak, túl sok a norvég vér az ereidben. – Mit jelentsen az, hogy túl sok a norvég vér az ereimben? – Nem akartalak megbántani, kedves rokon, csupán arra céloztam, hogy nem vagy akkora gazember, mint egy igazi, telivér skót. – Brendan, lehet, hogy igazi, telivér skótok nem is léteznek, a norvégok oly sokáig éltek erre… Az angolok felé fordult, karddal a kezében. Azok egyike fölállt. 176

– Várjon, kérem. Mi hátul lovagoltunk, s nem tudtuk megfontolni a megadásra vonatkozó ajánlatát. Brendan figyelmesen végigmérte a katonát. Fiatal; még szakálla sem sarjadzott. Magas termetű, félelemnek nyoma sincs rajta. Döntést várt, nyakán kidagadt hevesen lüktető ere, ám méltóságát így sem vesztette el. – Szükségünk van a sodronyingeikre – szólt Eric. – Az enyém tiszta vér – állapította meg Liam. – Nagyon jók a kardjaik – emlékeztetett Eric. – Jól van, a kardjaikat már elvettük – mutatott félre Brendan. – Azt viszont elismerem, hogy sokkal könnyebb levetetni a páncélingeket az élőkről, mint a holtakról. Az angolok felpattantak erre, s sietve készültek levetni páncélingeiket. – Ó, hát ez megvolna! – kiáltott Eric vidáman. – De azon gondolkozom, talán el kellene égetni azokat a köpenyeket, melyek Herbert színeit viselik magukon! – Azokkal együtt, akik viselik vagy sem? – érdeklődött Brendan. – Még nem döntöttem efelől… – Ma ’s e do thoil e! – szólalt meg hirtelen az imént szóra emelkedett fiatalember. Eric és Brendan döbbenten fordultak a fiatal harcos felé, aki egyenesen a Brendan szemébe nézve ismételte el a kelta kifejezést, melynek jelentése: kérem. – Ma ’s e do thoil e! Brendan Ericre meredt. – Kiváló a kiejtése. – Anyám skót – felelt csendesen a fiú. – Beszélsz ezen a nyelven? – kérdezte Brendan. – Igen. – Most Ericre nézett. – Norvégul is. Anyám Ionából való. – És egy angol hentes színeit viseled magadon? – kérte számon a fiún Eric. – Apám angol – magyarázta. – Micsoda balszerencse – szólt vissza Eric. – Jobban tennéd, ha velünk tartanál az erdőbe. – Hagyjanak életben; és esküszöm, hasznomat veszik majd – ígérte a fiú. – Mi a neved, fiam? – kérdezte Brendan. – Gregory, uram. 177

– Nos, Gregory… meghagyjuk e fickók életét. Nem áll szándékunkban a további öldöklés. A köpenyeket itt hagyják. Gyűlölt színek ezek. – Itt maradunk egy szál ingben s nadrágban… – mondott ellent a túlélők egyike. – Milyen szép nadrág – szólt Eric. – Igen, én is kinéztem magamnak – sóhajtott Liam. – Hallottad, mit mond! – kiáltott Brendan. – Itt hagynak minket meztelenül? – kérdezte döbbenten az, aki az imént ellentmondott. – Pucér angolok egyedül az erdőben! – csóválta a fejét Liam. – Gondold csak el, ahogy ezek a hidegben kódorognak. Nagyon veszélyes dolog az ilyesmi. Valami mérges halaskofa nekik ront és kibelezi őket a késével! – Eric a fejét csóválta. – Nos, nem hiszem, hogy megtámadják a parasztjainkat – tűnődött Brendan. – Uram – szakította félbe őket Gregory. – Már megbocsásson, de a tavasz nem túl meleg Skóciában. Ha hagyják őket megfagyni, inkább vágják el a torkukat. Eric Brendanra nézett. Az vállat vont. – Azt hiszem, kibírom valahogy új nadrág nélkül még egy ideig – sóhajtott fel Liam. – Menjetek! – mondta Brendan az angoloknak. – Menjetek! Az angolok megindultak, tétován, bizonytalanul. A skótok felé lépkedtek. – Nem erre! – kiáltott Brendan. – Délnek! Vissza Angliába! Most gyorsan megfordultak. Kezdetben sétáltak, majd ahogy távolabb értek, futni kezdtek. Gregory ott maradt. Várt. – Menj, fiam – mondta neki Brendan. De Gregory csak állt, nézte a többieket, akik futásnak eredtek, s egyre távolodtak. – Menj hát! – mondta Brendan tántoríthatatlanul. – Egyedül akarsz visszatérni Angliába? – Hasznomat vehetnék az erdőben… – A fiú csendesen beszélt. – Nehogy má’ megbízz egy angolban! – figyelmeztette Liam Brendant. – Nem árulom el önöket – folytatta Gregory. – Most árultad el a tieidet – emlékeztette Brendan. Gregory a fejét csóválta. 178

– Yorkban szolgáltam, de aztán Lord Herbert csapataihoz irányítottak. Az ő parancsára fegyveres szolgálatra köteleztek, meg kellett tanulnom a kardforgatást, majd Skóciába vezényeltek. Olyan szolgálat ez, mely nincs kedvemre. – Habozott. – Lord Herbert mindannyiukat lemészárolta volna, de éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart. – Ne becsülj le minket, fiam – figyelmeztette Eric. – Nem úgy ismernek minket, mint akik hagyják magukat. – Tudom. Látom a holttesteket. De ez nincs jól. Nincs jól, hogy egy király igényt tart egy földre, ami nem az övé, s nincsen az jól, hogy időről időre háborúznunk kell a szomszédainkkal, mert Edwardnak minden kell, amit csak meglát. Eric hátat fordított a fiúnak. – Nem bízhatsz meg egy angolban! – Azt mondom, adjunk neki egy esélyt – szólt Brendan azután. – Ez a döntésed visz téged a sírba – felelte Eric. Gregory hozzájuk lépett és térdre ereszkedett. – Még sohasem tettem hűségesküt. Esküszöm hát, becsületemre, uram. – Állj fel, fiam – mondta Brendan. – Ilyet elég sokat láttunk már… szavakkal és eskükkel nem lehet a hűséget bizonyítani. Csak tettekkel. Majd meglátjuk, helytállsz-e. Szedd össze a kardokat és a páncélingeket. – A többiekhez így szólt: – Tüntessünk el mindent az útról, mielőtt az egyik gazember visszafordul és jelenti a dolgot Herbertnek. Azon az estén tüzet gyújtottak az erdő mélyén. Egyik oldalról folyó védelmezte őket, a másikról meredek hegyoldal. Mindig megtervezték a menekülés útját, akárhol ütöttek tábort. A zsákmányt már elosztották; a fegyverek nagy része már elindult Wallace felé, s ő hamarosan John Comynnel, a Rőttel találkozik, aki félelmetes harcos hírében áll, és a korona sorsa sem érdektelen a számára, lévén Balliol rokona. Comyn igazi harcos, sohasem járt az angolok kedvében, még ha nem is rendelkezett olyan diplomáciai és taktikai képességekkel, mint Robert Bruce. Thomas de Longueville gyönyörű selymeket talált; elhatározta, hogy néhányat az ágyban oly beszédes fejőlánynak ajándékoz. 179

– No! – méregette boldogan az anyagot. – Az én kis gömbölyded kedvesem milyen jól fest majd ebben. Egy hordónyi alig sérült, úgyszólván teljesen friss almát is találtak. Körülülték a hordót, a hideg éjszakában élvezték a gyümölcs édes ízét, közben De Longueville bolondozását figyelték. – Ó, valóban csodálatos, de a lány halott, ha a csúf Lady Herbert rajtakapja, hogy viseli! – szólt Eric De Longueville-hez. – Talán valóban nem tesz jót az egészségének, ha még holnapután is ott szolgál! – tűnődött De Longueville. – Északra küldjük, nem, Brendan? A felföldön úgyis sok a tehén! Brendan bólintott. – Úgy van, éjszaka meg kell szöknie. Gregory szólni készült. – Ahonnan én jöttem… – hirtelen elhallgatott. – Honnan jöttél te és miért? – kérdezte Brendan élesen. – Nos, az ott élők sokat szenvedtek a skótok miatt; a falut lerombolták… sokukat megégették. Élve. York hercege ezért kér több embert, mindenki elfogadja a döntést, még a hadgyakorlatokat is, habár ez nekem nincs ínyemre. – Több embert kér! – csattant fel Liam. – Most, amikor Edwardnak a Robert Bruce-szal kötött fegyverszünettel minden eddiginél több katonája lett! – Az embernek vajon van választása? – kérdezte Eric csendesen. – Ó, Eric! – mondta Liam, hangjában némi megvetéssel. – Megálljatok – szólt közbe Brendan, feltette a kezét. – Én magam is köpönyegforgatónak tartom, ráadásul a rosszabbik fajtából, persze, hogy a koronát akarja! De most, hogy John Balliol, Rómát elhagyva a Csatorna túloldalán él, Franciaországban, Edward király és Bruce is fél, hiszen ha Balliol visszatér, és bármikor visszatérhet, ő lesz a király. Bruce beleszeretett Elizabeth de Burghbe, kinek apja Ulster grófja, Edward király legelkötelezettebb híveinek egyike. Óriási család, sok testvér, mind az angol király szolgálatára. – Évekig kiválóan vezette harcosait; Carricknél sereggel állt ki – folytatta Eric. – De végtére is ő skót. Egyszer beleun az alárendelt szerepbe. – Igen, de ha fellázad, vajon emberei követik-e? – tette fel a kérdést Liam. 180

– Már, ha beleun a szolgaszerepbe. Pillanatnyilag az angolok igen jól állnak. Mindannyian elhallgattak és a tüzet nézték. Eric a torkát köszörülte. – Pontosan honnan is jöttél te, Gregory? – Egy kicsi, de igen szép falu Észak-Yorkban. Clarin a neve. Gyönyörű vidék az, egy völgyben fekszik, sok a folyó arrafelé… – Micsoda? – kérdezte Brendan, s minden izma megfeszült. – Clarin. Kiváló kővár épült ott, Normandiai Vilmos partraszállását követően, aki maga sem bízott meg a skótokban túlságosan. Különös keveredése él ott a népeknek, természetesen angolok, ám sok a skót leszármazott, vannak, akik flamanddal kötöttek házasságot, továbbá norvégok, dánok utódai is… – Clarin – ismételte Brendan. – Igen. Hallott már róla? – Ismerünk egy hölgyet ott – felelt Eric. – Nahát! Csak nem önök mentették meg? – De – szólt közbe Brendan mogorván és nagy csend lett. Néhány pillanat múltán Brendan ismét megszólalt. – Hogy van Clarin úrnője, mikor láttad utoljára? – Ó, nagyon jól van! Habár attól tartok, a gróf megbetegedett. – Megbetegedett? – érdeklődött Eric, majd hozzátette: – A kor? – Nem, beteg lett, nagyon beteg. A gyomrával és a beleivel van baj. Szomorú dolog ez. A hölgy igen nagyra tartja őt. – Honnan tudsz minderről? – kérdezte Brendan szigorúan. – Lady Eleanor időnként megszemléli a falaknál végzett munkálatokat, beszél a béresekkel, mesteremberekkel. Azt hiszem, sokkal különb, mint a legtöbb nő; beszél az ott lakókkal, meglátogatja a betegeket, ajándékot oszt, ha gyermekáldás ér egy házat. Látszik a szemében, hogy sok a baja, kiváltképpen, ha valaki a grófról kérdez. – Nagyszerű nő – ismerte el Brendan, ám hangja még mindig nyersen csengett. – Ő küldött harcba az angolok oldalán, akaratod ellenére? – York hercege behívókat küldött szét – magyarázta Gregory egyszerűen. – Ha megtanulom a kardforgatás mesterségét… kedvezőbb helyzetbe kerülhetek az életben. 181

– Nos, neked aztán sikerült! – nevetett fel Collum. – Most törvényenkívüli lettél. – Ha elnyerik a szabadságot, nekem is jobb életem lesz – felelt Gregory. – Ha – morogta Eric. Gregory igen értékesnek bizonyult, akárcsak Thomas de Longueville. Sok nyelven beszélt, bármilyen párbeszédet kihallgatott, fiatalsága, tettrekészsége és gyorsasága révén bárhová besurrant – sehol sem gyanakodtak rá. Három hét múlva, egy napon először tartott Brendanék csapatával, s Herbert kastélyából hozott híreket. Pénteken Herbert emberei kivonulnak, hogy megtámadják Wallace és Comyn csapatát az erdőben. A még el nem készült erődítmény így sebezhetővé válik. Wallace és Comyn pedig időben értesül a terveiről. Brendan komolyan végighallgatta a fiú szavait, majd elengedte és elmerengett a kapott híren. – Honnan tudod, hogy megbízhatsz-e benne? – kérdezte Eric. – Lehet, hogy egy csel, amivel az erődbe akarnak csalni minket. – Körülnézünk, mielőtt ugrunk – mondta Brendan. – Üzenetet küldünk William és John részére, melyben figyelmeztetjük őket, majd miután meggyőződtünk arról, hogy az angolok kivonultak, mi bevonulunk. – Meghalhatunk, ha elhisszük, amit ez a gyerek mond. – Bármikor meghalhatunk. Eric vállat vont. – Igaz is, ki akar örökké élni? – morogta.

182

13. fejezet Eleanor imádta Clarint. Jól érezte magát otthon. A kastély bár huzatos volt, és nyomába sem ért Alain Párizs környéki ingatlanainak, mégis az itt élő népesség egyedülálló összetételű az északi országrészben. Fennmaradtak a régi szokások; ősi hagyományok ötvöződtek a katolikus naptár szent ünnepeivel. Bizonyos napokon lakomákat csaptak, más napok a pihenést szolgálták. Eleanor még a skót támadás alatt alakított ki jó viszonyt az itt élő emberekkel, akiket nagyon szeretett. Minden háznál szívesen látták, ő pedig boldogan látogatott időseket, betegeket és segítségre szorulókat. Tudta, sohasem feledheti Brendant, ám azt nem gondolta volna, hogy minden nap, sőt álmában is megjelenik az emléke. Kilovagolni Alfred társaságában kedvére való elfoglaltságnak tűnt; örömmel töltötte el, ha betekintést nyerhetett az ott élők mindennapjaiba. Ha ő maga nem is találhatta meg az igazi boldogságot, másoknak biztosított lehetőséget az elérésére, házasságkötéseket engedélyezett, újszülött gyermekeket látogatott, vagy szomorú, de fontos kötelességének tett eleget, amikor temetéseken vett részt. A nappalokat könnyebben átvészelte. Éjszaka, mikor egyedül feküdt, rátörtek az emlékek. Ébren, imádkozva várta a hajnalt, néha benyitott Alainhez, aki úgy tűnt, nyugtalanul forgolódik a szomszéd szobában, majd visszafeküdt, de nem jött álom a szemére. Nappal. Igen, nappal jobb. Az éjszaka az emlékek közt telt, melyek az idő múlásával nem szűntek halványulni. Mióta visszatértek, a munkába temetkezett, azt sem vette észre, hogy Bridie mennyire szomorkodik. Egy délután, mikor több ízben is megszólította a szolgálót, s az akkor sem válaszolt, odalépett hozzá az ablakhoz, s együtt tekintettek ki a környékbeli földekre. Kettesben voltak; Alain a nagyteremben 183

Alfred és Corbin társaságában a falak megerősítésé-t beszélték meg. Alain szobájában álltak; Eleanor egy csokor tavaszi virágot hozott be, hátha felvidítják a férjét, hiszen tudta, megérkezése óta gyengélkedik. – Bridie! – kiáltott. Mikor cselédje feléje fordult, és meglátta, hogy a lány szeme az övéhez hasonló fájdalomról tanúskodik, nyomban megbánta, hogy szigorúan szólt rá. Kezét Bridie vállaira tette. – Mi a baj? – Ó, kisasszony, mit tegyek? – kesergett Bridie. Eszébe jutott saját emlékeitől kísértve elfelejtette az éjszakákat, amikor Bridie elszökött otthonról, és a szenvedélyt a szobalány hangjában, ahogyan a Lars nevű férfiról beszélt. Eleanor habozott. Nagyon szerette Bridie-t. Kezdettől fogva szolgálta őt. – Talán… talán elutazhatnál Skóciába – mondta végül. Bridie szemében remény gyúlt, ám hamar kialudt. – Kisasszony, ön nagyon kedves. De nem ismerem az ő érzéseit. – De… – Neki nincs otthona. Amikor Skóciában vannak, az erdőben élnek. Mesélte, mennyivel más volt Norvégiában, Franciaországban… még Itáliában is, ahol királyok módján éltek. Azonban ott, Skóciában, állandó harcban él. – Bridie, ne add fel a reményt. Idővel, lehet… – Nekem nincs időm – felelte Bridie. Eleanorra nézett. – Önnek sincs. – Nem tudom… hogy érted ezt – válaszolt Eleanor. Tudta, beszélnie kellene Alainnel, de… Nagyon hálássá tette a méhében fogant élet tudata. Brendan egy darabját hordozta magában s megtarthatta azt, mindörökké. Clarin reá száll. – Bridie, találok megoldást. Írni fogok… – szólt halkan. – Hogyan? És kinek? – kérdezte Bridie csendesen. Eleanor a karjába zárta. – A kapcsolattartás sohasem lehetetlen. Még az erdőben harcoló ellenséges csapatokkal sem. És senki sem fog elszakítani tőlem, nem fognak ezért elítélni vagy e háztól elbocsátani téged. Megesküszöm rá. – Hogyan lesz képes erre, kisasszony? 184

– Meg kell tennem. Ez az én otthonom, és… – És? – Őszintén szólva, kételkedem abban, hogy a skótok szívesen fogadnának. – Szereti önt; láttam a szemében, amikor csak a közelében állt. S azt is láttam, hogyan nézett ön őrá. – Imádkozzunk azért, hogy más ne vegye észre – felelte Eleanor. – Tudja, elmenekülhetne innen. Őhozzá. Eleanor a fejét csóválta. – Még nem. Ha itt is hagyhatnék mindent… Alaint akkor sem hagynám el. Nincs jól. Szüksége van rám. – De a gyerek Sir Brendantól van – mondta ki kereken Bridie. Eleanor válaszolni készült, ám mozgást hallott a szomszéd szobából. Mutatóujját az ajkaihoz emelte, lábujjhegyen villámgyorsan a szoba másik sarkába sietett. A két szobát összekötő ajtónál megállt; kinyitotta. A szoba üres. Kattanás hallatszott, mintha a folyosóra nyíló ajtó nyílt, majd záródott volna. Odasietett, feltépte és körülnézett. Senkit sem látott. Bezárta az ajtót. Különös, nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Azon az estén Isobel igen sokat beszélt a vacsoránál. Eleanort az egyik beteg földműves hogyléte felől kérdezte. – Az öreg Timothy nincs jól, attól tartok – mondta szomorúan. – Csak meggörbülten tud már járni, s a felesége is beteg. – Abban a takaros házban élnek, és már keveset dolgoznak – mondta Isobel. – Egész életükben itt dolgoztak – felelte Eleanor. – Nagyon sokat kaptunk tőlük már eddig is. – Ó, Eleanor! Védelmedbe veszed a parasztokat? Még húsz ilyen fickó és Clarin az enyészeté lesz! – Clarin nem lesz az enyészeté. Timothynak két felnőtt fia van, akik a munkában rendre átlag felett teljesítenek. – Nagyszerű, keménykötésű fickók! – ismerte el Isobel. – Behívják őket szolgálatra az undok skótok ellen. Akkor mihez kezdünk? Talán az öreg Timothy és beteg felesége egy kisebb 185

házba költözhetne, míg az ő hajlékukat odaadhatnánk egy fiatalabb, sokgyermekes férfiembernek, aki jobban megművelné az ottani földeket. Természetesen nem azt mondom, hogy ne viseljük gondját az időseknek… Alfred! Corbin! Nem gondoljátok, hogy ezt kellene tennünk? – Nem megy olyan rosszul nekünk – vont vállat Alfred. – De mehetne jobban is. – Ha bármiben hiányt szenvednénk – jelentette ki Alain határozottan –, Franciaországból bármit hozathatok. – De Alain, fiaid Franciaországban bizonyára keményen dolgoznak, miközben birtokaik ügyeit intézik. Clarint nem őnekik kellene eltartani. – Isobel – szólalt meg Eleanor, uralkodva az érzelmein –, Clarin az én örökségem, és a gróf az én apám barátja. – Ám minden Alfredre száll majd, hacsak fiad nem születik. Ó, Eleanor, csak nem áll szándékodban nekünk egy örömhírt bejelenteni? Eleanor megijedt, hogy a vér az arcába tódul. Leküzdve indulatait, sikerült megőriznie a nyugalmát. – Nem, Isobel, semmiféle bejelentenivalóm nincsen. Isobel elmosolyodott. – Látod? Minden Alfredre, Corbinra száll, s az örökösre, aki egy napon méhemben fogan, igazán nem tehetek róla, de úgy érzem, felelősséggel tartozom ezért a családért. Eleanor felállt. – Úgy beszélik, London nagyon szép az évnek ebben a szakában, Isobel. – Valóban? Itt még mindig hideg van. Skóciában pedig még hidegebb. Biztos vagyok benne. – Mire célzol? – Természetesen csak arra, hogy a mieink ismét harcba indulnak arra a vidékre – válaszolt Isobel kedvesen. – Imádkozom, forduljon enyhébbre az időjárás, mielőtt behívják őket. A következő reggelen Eleanor lóra ült, és figyelte, Alfred és Corbin hogyan tart kiképzést a fiataloknak. Nem a legmegfelelőbb időpontot választották a gyakorlatozásra. Eljött a tavaszi munkák ideje. Mégis, hasznos dolog az, ha az emberek ki vannak képezve; csak kevesen értettek közülük a fegyverforgatáshoz egy olyan 186

időszakban, mikor igen nagy az ellenséges támadások valószínűsége. A lány mindig aggodalommal figyelte az övéit. Wallace úgy érezte, minden joga megvan a határ menti települések feldúlásához. Senki sem tudta biztosan, vajon a háború kiterjedhet-e a lány birtokára, és hogy a harcok milyen intenzitással folynak majd. Szükségesnek tetszett tehát valamennyi hadköteles korú fiatal kiképzése. Miközben az embereket figyelte, akik lándzsáikkal madárijesztőkbe szúrtak és szalmával kitömött bábukkal küzdöttek, csodálkozva vette észre, hogy Isobel is kilovagolt aznap. Eleanor integetve fordult felé. – Jó reggelt, Eleanor. – Isobel – morogta a lány. – Ezúttal nem érzel késztetést arra, hogy fegyvert ragadj és az északi országrész védelmére siess? – érdeklődött Isobel. – Nem. A csatát követő borzalmas képek jutnak eszembe. – Ó, Eleanor! Igazi eszménykép vagy. Már ami az erényt illeti, nem igaz? – Kérlek, Isobel, ha mondandód van a számomra, ne kímélj, beszélj. S ha feleslegesnek érzed magad itt, sokkal célravezetőbb volna az elkövetkezendő skót támadást Londonban átvészelned. Gyermekedet bárhol kihordhatod, s hogy hol hozod világra, nem számít. Már abban az esetben, ha én nem adok életet örökösnek, és ha Alfred sem házasodik meg, nos… bármikor visszatérhetsz… amikor csak jónak látod! Isobel egy ideig hallgatott. Eleanor biztos volt benne, hogy a komoly elhatározás s az odaadó erőfeszítések eredményeképpen gyermek fogant Isobel méhében, kinek jövetele egy pillanatig sem maradhatott senki előtt sem titokban. – Corbin itt marad még egy ideig. Én is így teszek. Természetesen, a te nagylelkű, türelmes beleegyezéseddel. – A birtok lesz az otthona, ahogyan Alfrednek is, atyám óhajának megfelelően. Te Corbin felesége vagy. – Valóban, rokonok vagyunk. Ezért kell, hogy figyelmeztesselek. – Figyelmeztess? Isobel arckifejezése roppant mód elkomolyodott. – Az emberek beszélnek egyet s mást. – Ó? És te honnan vagy ilyen jól értesült? – A férjed saját embereivel és szolgáival érkezett ide. – Ők azok, akik tájékoztatnak téged? 187

– Összebarátkoztam némelyikükkel. – Hm. – Alain embereket küldött Liverpoolba az igazságot kideríteni. – Micsoda? – A férjed kedves és becsületes úriember! Végighallgatta a kalóz történetét, miszerint felbérelték, hogy találja meg a hajódat az ír-tengeren! Kérdezősködni küldte őket. Eleanor nem szólt, nem akarta tudtára adni a nőnek, mit érzett, amiért Alain nem beszélt neki sem a kétségeiről, sem elhatározásáról. – Úgy látszik, néhány kétes egyén azt állította Liverpoolban, ha eddig ki is lettél volna szolgáltatva a felkelőknek, most mindenképpen biztonságban vagy. A skótok sohasem fordulnak Clarin ellen. – Éltem Wallace foglyaként. Bár seregét legyőzték Falkirknél, szavának súlya még mindig igen nagy. – Igen, azt beszélik. S van még egy briganti, úgy mondják, a követője, aki időről időre sikeres rajtaütéseket vezet. Az ő szava szintén sokat számít. – Valóban? – Azt beszélik, a szeretője lettél. Szegény drágám, bizonyára azért tetted, hogy mentsd az életed… – A skótok sohasem törtek az életemre – felelte. – Liverpool utcáin pedig bármit beszélhetnek, nem érdekel. – De láthatod… a franciák hasonló véleményen vannak. Eleanor kijött a sodrából, ám mély lélegzete vett. A gyakorlatozók felé fordult, hallgatta Alfred éles vezényszavait. Ismét Isobelhez fordult. – Isobel, hogyan vagy képes ilyen információkat kihúzni azokból az emberekből? Csak nem látogatod őket éjszakánként? Attól félsz talán, hogy unokatestvérem nem bizonyul kellőképpen termékenynek? Csak nem csalnád meg az unokatestvéremet egy másik férfival azért, hogy Clarint védelmedbe vedd, ha esetleg nem sikerülne fiút szülnöm? Isobel még csak fel sem izgatta magát a hallottakon; elmosolyodott. – Hogy is van ez, az Erényes Eleanor? Megcsaltad volna férjedet egy törvényenkívülivel, egy gazember skót felkelővel? – Isobel, ezúttal nincs több mondandóm. 188

– Fájdalom, de nekem sincs – szólt halkan Isobel. – Eleanor, ne haragudj meg rám ezért. Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, mit beszélnek a hátad mögött. – Nagyon kedves tőled. De most megbocsáss. Nincs időm pletykákra. Azt hiszem, segítségére lehetek Alfrednek. Alfred némi meglepetéssel nyugtázta, a lány kardforgatást akar tanítani. Elvette a férfi nehéz fegyverét, felhajtotta a szoknyáját, s kemény leckét adott egy, a vívástudományban teljesen járatlan fiatalembernek. Alkonyatig gyakorolt, kifulladásig. Szívéből azonban nem sikerült kiűzni a haragot. A nyugtalanságot sem. Brendan egy bot segítségével a porba rajzolta fel Herbert erődítményének támadási tervét, emberei komor arccal követték minden mozdulatát. A támadás előtti éjszaka már mindent tudtak: hogyan osztják el kis létszámú csapataikat, mikor, merre haladnak és azt is, hogy merre távoznak. Mint azt korábban eltervezték, pénteken, még napkelte előtt közel merészkedtek az erődhöz. Figyeltek és vártak. Eljött a hajnal. Semmi. Eric bizalmatlan tekintetett vetett újonnan szerzett barátjukra. Akkor azonban életre kelt az udvar. Megközelítőleg ötven ember szolgált itt; mindannyian lovasok. Ebből harminc távozott, egy órán belül. Északnyugat felé. Mikor az utolsó is kilovagolt a kapun, Brendan egy kis szekéren, amilyen a vándor szabóké, visszaküldte Gregoryt a kapuhoz; Garth ült a kocsis helyén, aki folyékonyan beszélte az északi dialektust. Miután bejutottak, Garth nagy hangon kínálni kezdte portékáját, a tűket. Gregory a kapuhoz surrant. Brendan mérte az időt, tudván, a hátralevő pillanatokban még mindig kiderülhet: Gregory híre nem más, mint csapda – s ők bedőltek neki. Ám amint a mezőn keresztül a falak felé siettek – látták, a fiú teljesíti a feladatát –, a kapu kinyílt és a skótoknak lehetősége nyílt lerohanni az erődöt. Két órán belül elfoglalták az épületet. Az életben maradt védőket a várbörtönbe zárták. Herbert nem volt közöttük. 189

Brendannak el kellett ismernie, hogy Lady Herbert valóban csúf. Ráadásul harapni is akart. Összepakolták a holmijait, s vele együtt útnak indították észak felé, ahol fogva tartják majd váltságdíj reményében. Eric kétségeinek adott hangot, miszerint bárki is hajlandó volna fizetni ezért a nőért, hogy viszontláthassa. Őröket állítottak, majd ismét vártak. Amikor az angolok fáradtan és csüggedten visszatértek, mivel az üldözötteket kemény harc után szem elől vesztették a ködben, bebocsátást nyertek a kapukon, ám odabent magukat bekerítve, és csapdában találták. Lord Herberttel egyetemben. Embereihez hasonló bánásmódban részesült – a várbörtönbe zárták. Azon az estén Lord Herbert nemrégiben elkészült hatalmas termében ültek ünnepet. Óriási készletek álltak a rendelkezésükre. Marhát, disznót és mindenféle szárnyast tűztek nyársra, s ittak hozzá jó borokat és sört. Brendan a lobogó tűz mellett, a lord székéből figyelte a mulatságot. Jó néhány embert juttattak a másvilágra aznap, s voltak skótok, akik örökre levetették magukról a rabigát. Ha meg tudnák tartani az erődöt… – gondolkozott. De Longueville is bemutatta az ő fejőnőjét, egy érzékien telt idomú, lányt; bizony sok férfi irigyelte a kalózt. Az őrök kivételével mindenki evett, ivott jócskán, hiszen ehhez hasonló fényes győzelem, ilyen kevés harc árán, nem minden nap esik meg. Eric megérintette a vállát. – Egyél! Igyál! Örvendezz! Találj egy lányt; vidd ágyba! Ericre bámult. – Valakinek ébernek kell maradnia. – No igen. Az voltál, amíg a fiatalember nem említette Clarin nevét. Brendan nem felelt. A Franciaországból való hazatérése utáni hónapokban evett, ivott, harcolt s győzött – vígan élt. Sok lányt talált azóta. Megbizonyosodott azonban arról, hogy a keserűség, mely a szívébe fészkelte be magát, nem űzhető el egykönnyen; s ezen az estén elégedetten szemlélte bajtársai mulatozását. – Brendan, ha az öreg meghal, azt a nőt akkor sem kaphatod meg. Csapatokat állít, és ellenünk küldi őket, még most is. És ha nem lett volna… 190

– Még mindig vérdíj van a fejemen, el akarnak fogni élve vagy halva… lehetőleg élve, hogy lássanak hosszas, gyötrelmes halált halni. Tudatában vagyok ennek – mondta Brendan. – Akkor kezdj el ismét élni. Brendan ránézett, majd hozzáhajolt. – Nagyon is élek… persze arra sincsen sok esély, hogy De Lacville holnap elhalálozik. Eric széttárta a karját. – Ismered a mondást, Brendan. Ki akar örökké élni? Ezért kell a mának élned. Brendan a terem túlsó végében álló Margotra mutatott, aki remekül szórakozott Liam bolondságain. – Neked kellene inkább a mának élni, hiszen a jövőre semmi biztosíték sincsen. – Mit jelentsen ez? – Azt, hogy el kellene venned feleségül. – Tudod, hogy ez lehetetlen. Az apám… – Az apád Shetlanden él; te itt vagy s ő is. Az életedet akármikor kockára teszed, s mégis félsz az apád haragjától? – Senkitől sem félek – felelt Eric, majd felnevetett. – Jól van, attól tartok, az apám… csalódott lesz. – Ha a helyedben volnék – figyelmeztette Brendan. – Sokkal inkább félnék attól, hogy elveszítem őt. – Nos, kuzin, valóban nem vagy a helyemben. Az ellenségen töprengsz nap mint nap, s egy asszonyon, ki sohasem lehet a tiéd. – Menj Margothoz – mondta halkan Brendan. – Hagyj egyedül gondolkozni. – Csak azt áruld el, mikor fejezed be a gondolkozást. Találok neked is nőt. – Ha befejeztem, találok magam is. Eric kacagott, megveregette a vállát és Margot felé indult. Margot feléjük fordult, a norvégra nézett és elmosolyodott. Brendan hátradőlt a székben, őket figyelte. Úgy érezte, fáradt. Ezúttal csak fáradt. Másnap Wallace érkezett John Comyn társaságában, a vár élére egy skótot neveztek ki, emberek érkeztek, megszervezték a védelmét. Úgy döntöttek, megtartják. 191

Brendan és az emberei éppen elhagyni készültek az erődöt, amikor Gregory odalépett hozzá. – Engedélyt kérek, uram, néhány hétre távozni. Brendan a lovára szállt volna, de megállt. – Miért? – Haza kell mennem. – Miért? – A kérdésből inkább csodálkozás tűnt ki, mint harag. – Van valakim, akit hátrahagytam. Ide szeretném hozni. – Ha az angolok elfognak és valaki felismer, mint az ellenséghez átállt katonát, elfogatás és szörnyű halál vár reád – figyelmeztette. Gregory vállat vont. – Azok, akikkel szolgáltam, nem Clarinbe valósiak; arról sem szereztek tudomást, hogy átálltam. Túlságosan elfoglalta őket a futás. Bárhogyan is, nem szándékozom feladni magamat a várban. Csak hazaszököm, s aztán el. – Kiért mégy vissza? – kérdezte gyanakvóan Brendan. Margot az egyetlen nő, akik velük tartott. Eric hozta magával s e döntése vita felett állt; segédkezett a főzésben – jól viselte a sokszor szélsőséges életkörülményeket. Gregory elmosolyodott. – Nem asszony ő. Nos jól van, mégiscsak az. A nővérem; két évvel idősebb nálam, rajta kívül senkim sincsen a világon. Ha esetleg felismernek vagy lelepleznek, meglehet, elfogják s bánthatják… – Legyen. Engedélyezem. Vidd azt a pej kancát ott; skót póni, nem ismerhetnek rá, mint fogságba esett vagy halott angoltól zsákmányolt állatra. – Hálásan köszönöm, uram. Hamarosan visszatérek. Brendan bólintott, Gregory után nézett, aki lóra ült, intett és útjára indult. Eric hozzálépett. – Most meg hová megy? – Angliába. – Elege van az erdei életből, mi? – Nem. Hazamegy a nővéréért. Eric a fejét csóválta. – A nővéréért? – Igen. – Nem jön vissza. 192

– Biztos vagyok benne, hogy visszajön. – Hm. Visszajön, a háta mögött egy seregnyi angollal, akik készek kiűzni minket az erdőből. Brendan a fejét csóválta. – Visszajön. Tudom. – Igen? Tudod? – hitetlenkedett Eric. – Vagy azt hiszed, hírt hoz a grófnődről. – Mindkettő – felelte Brendam, majd ő is lóra szállt és elindult. Eleanor kevésbé bosszankodott Isobel miatt, amint Alain egészségi állapota hanyatlani kezdett. Nem értette férje betegségének okát. Hamar fáradt; házasságkötésük óta tudta ezt. Ám nem szenvedett annyira, mint az utóbbi időben. Gyakran kiadta gyomrának tartalmát; bizonyos napokon ahhoz is gyengének bizonyult, hogy elhagyja az ágyat. Keveset beszéltek; az öreg elmondta, igen, valóban küldött embereket Liverpoolba, ám mit sem talált. A lány elmondta, amit Isobeltől hallott, ugyanakkor elhallgatta, hogy gyermeket vár. Brendan gyerekét. Hamarosan látható jelei lesznek a terhességnek. A férjnek időben meg kell tudnia. Imádkozott, elhiggyék neki, a házasság után egyszer sem követett el hűtlenséget, mint ahogyan arra meg is esküdött. A napok, mikor a gróf jól érezte magát, egyre ritkultak. A lány sok időt töltött vele, homlokát, arcát friss vízzel mosta, órákon át ült mellette. Orvosért küldött a faluba, aki eret vágott rajta és piócákkal kezelte, ám csak rosszabbul lett. Egy napon, mikor a doktor ismét eljött, Alain kezelés közben felordított és kidobatta, mondván, megöli, mintsem meggyógyítja őt. Úgy tűnt, új erőre kap; ám három nappal később ismét rosszabbodott az állapota. Isobel érkezett, udvariasan, együtt érezve a feleséggel, a férj állapota után érdeklődött. Amikor elment, Alain így szólt: – Azért jött, hogy megnézze, meghaltam-e már. – Alain, kérem… – Talán ő nem tudja, de újraházasodhatsz. A lány a fejét csóváta. – Sohasem fogok újraházasodni. 193

– Akkor, bizony végig kell nézned, amint az általa világra hozott kétfejű szörnyeteg ellopja apád örökségét. Eleanor remegve fejet hajtott. Az ágy mellett térdelt, férje kezét fogta. A fejét csóválta egyre. – Alain, itt az idő, elmondom hát. Félek attól a nőtől, mert amit mond, igaz. Utóda, legyen kétfejű vagy sem, nem fogja Clarint megkaparintani. Gyermeket várok – Könny szökött a szemébe. – Most már biztos vagyok benne, és esküszöm a házassági fogadalmamra, nem voltam hűtlen önhöz. Előtte történt… A férfi keze megremegett, megérintette a lány fejét. – Tudom, Eleanor. – Nem láttam azóta. – Eleanor kedves, tudom. Ott állt a templomban. Láttam. Láttam elmenni. – Micsoda? – kérdezte a lány döbbenten. – Úgy van, Brendan eljött a szertartásra. Nem várta meg a végét, kijött a templomból s a skótok aznap Calais felé vették útjukat. Az öreg mellkasára hajtotta a fejét, remegett. – Sohasem akartam megbántani, semmilyen módon… – Eleanor, egy gyermek igazi áldás. – Meg kell kérjem… hogy engedje meg… – suttogta. – Eleanor… – Csakis az ön engedélyével, azt szeretném, mindenki úgy tudja… – Büszke leszek, ha a világ tudomást szerez róla, hogy a gyermek az enyém. Tudja valaki? Eleanor bólintott. – Bridie, senki más. Várni akartam. Míg bizonyos nem leszek… terhes vagyok, és… megtarthatom a gyermeket. – Nem kell tovább magadban tartanod a titkot. – Alain, Bridie… – Ó, igen, ő is szerelmes lett egyikükbe. – Szereti őt. – A férfinak meg kell tudnia. S ha Skóciába kíván menni, a férfiból vőlegény lesz. – Alain… – Áldásom reá. A lány elmosolyodott. Az öreg megértette. Számíthat rá. 194

– Ami engem illet, én senkinek nem mondom el… még. Isobel beszélhet, amit akar. Azt akarom, gyógyuljon meg. – Jól van, asszonyom, semmit sem szeretnék jobban, mint ezt bejelenteni. – Elhallgatott egy pillanatra. – Brendannak sohasem szabad megtudnia, hogy a gyermek az övé. Ki tudja, mit tenne, csakhogy visszaszerezze. – Miért? Talán van már neki… – Tucatnyi helyen tucatnyi gyereke? – kérdezte Alain, a lány elpirult. – Nem, asszonyom, nem hiszem. Nagyon büszke ember ő. Attól féltem, az esküvő kellős közepén hozzád lép és magával visz. – De nem tette. – Mert azt mondhattad neki, így akarod. – Ezt mondtam, valóban. Alain megérintette a lány haját. – Azt tetted, mit helyesnek ítéltél. Remélem, helyesen cselekedtél. – Én is remélem… s azt is, hogy nem bántottam meg. Anglia beteggé tette, s látom, szenved. – Ha melletted vagyok, sohasem szenvedek. Nagyon büszke vagyok rád. – Alain. – Igen, Eleanor? – Ön minden szempontból igazi férj. – Nagyon kedves vagy. – Uram, ön az, aki nagyon kedves. Tudja meg, szeretem. Hallotta az öreg halk sóhaját. – Ahogyan apádat szeretted. – Alain. – Ez elég. – Ne aggódj, gondoskodom szolgálód sorsa felől. Arra már nem maradt ideje. Három nappal később állapota hirtelen súlyosra fordult. Az éjszaka közepén felriadt. A lány hallotta, amint levegő után kapkod és átrohant a szobájába. Megdöbbenésére férjét az ágyban ülve találta. A fejlapba kapaszkodott, szájából vér folyt. – Alain! – sikoltotta a lány, s hozzáfutott. Visszafektette, vizes ruhát ragadott s az arcát kezdte törölgetni. Az öreg arca halálsápadt; a teste remegett. Beszélni próbált. – Hívom az orvost! 195

Az orvos! Minden jóért cserébe, amit Alain tett! Egyedül tehetetlennek érezte magát, kirontott a folyosóra, segítségért kiáltott. Alfred tépte fel először szobája ajtaját, látszott rajta, mély álomból ébredt. Corbin és Isobel is megjelentek. Nyilvánvalóan nem aludtak. – Alfred, kérlek, küldj valakit orvosért; Alain nagyon rosszul van… Alfred nyugtatni kezdte. – Menj vissza hozzá. Szerzek orvost. A lány visszasietett a szobába. Alaint ismét ülő testhelyzetben találta, a fájdalomtól ajkait harapdálta. A lány megfogta kezét, mellette maradt, próbálta megállítani a rátörő remegést, mellyel a roham újra és újra hatalmába kerítette; úgy tűnt, fáj a gyomra, pedig már mindent kihányt. A lány nedves ruhával próbálkozott és vizet itatott vele, ám a vizet is visszaöklendezte, s férje egyre szenvedett a rászabadult fájdalomtól. Az orvos megérkezett. Gyógyszereket vett elő, melyek neve Eleanor számára mit sem mondott; bár a gyomra kiürült már, az orvos mégis hashajtást javasolt. Amíg beszéltek, Alain teste vonaglani kezdett az ágyon. Hirtelen felüvöltött. – Olyan, mintha megmérgeztek volna, megmérgeztek! Mindketten rámeredtek. Isobel a szoba sarkában talpra ugrott. – Ó, Istenem, ó, Istenem! – Nem mérgezték meg – szólt Eleanor dühösen. – Doktor úr, kérem… – Eleanor, Eleanor, hol van Eleanor? – kiáltott Alain. A lány odasietett. – Itt vagyok, itt vagyok! – felelte, miközben az öreg ősz fejét a keblére szorította. – Eleanor, a fájdalom… – Ó, Alain… – Méreg! – mondta, teste rángatózott. – Mintha csak megmérgeztek volna… – Alain, Alain, szegény Alain! – suttogta. A doktorra meredt. – Semmit sem tesz, hogy megszüntesse kínjait! Segítenie kell! 196

Amint ezt kimondta, Alain oly hevesen kezdett csapkodni, hogy a lány kénytelen volt elengedni. Üvöltött, teste görcsbe rándult a fájdalomtól. Azután nem mozdult. A lány odarohant hozzá, és átölelte. Az öregember teste kissé kiegyenesedett, felnézett rá, szája szóra nyílt. – Eleanor… – suttogta. Aztán nem mozdult többé. A lány érezte, amint testét elhagyja az élet, érezte az elváltozásokat, midőn a lélek elhagyja porhüvelyét; a szeretve tisztelt férfiút elragadta a halál. A karjában tartotta, keze még mindig a kezében, szájából ismét vér buggyant ki, az okos barna szemek még mindig a tekintetét keresték. Eleanor testét zokogás rázta, fájdalmában az ajkába harapott. Lezárta a halott szemhéjait. – Nyugodj békében, drága barát! – szólt súgva. Magához ölelte a testet, szorosan, mintha szüksége lenne a melegségre, mely oly gyorsan látszott elszökni belőle. – Eleanor – szólalt meg végül Alfred. – Elveszítettük. – Tudom. – Jöjj el onnan – mondta Corbin, aki megállt a háta mögött és kezét gyengéden a vállára helyezte. – Kérem… szeretném, ha egyedül hagynának vele egy kevés időre még. Mindannyian hallgattak. Senki sem mozdult. Eleanor eleinte nem is ébredt tudatára annak, mennyire megviseli őt szenvedni látni… majd elveszíteni. Szinte fullasztó csend támadt, s ő felnézett. Még Alfred tekintete is különösnek tetszett. Egyedül az orvos mert szólni, miközben feléje indult. – Méreg! – mondta. – Majd meglátjuk.

197

14. fejezet – Hogy merészeli! – üvöltött fel a lány, s a hangjában vibráló düh mindenkit visszakozásra késztetett. Egész testében reszketett; kezei ökölbe szorultak. – Hogy merészeli még csak képzelni is… kifelé! Kifelé, mindenki! Tett egy lépést előre. A mozdulat mögött vibráló harag meglepő gyorsasággal késztette távozásra az orvost s nyomában a többieket. Isobel lépett ki utoljára a szobából. Bezárta az ajtót maga mögött. A szobában honoló csend rátelepedett Eleanorra. Néhány hosszú percig mozdulatlanul állt, haragja lassan elszállt, s fájdalmat érzett ismét, mély megrendülést. Az ágyhoz ment, ahol ő feküdt. Teste kihűlt már. Ismét magához ölelte, könnyeivel áztatta férje élettelen arcát. Megrázta a testet, majd ismét magához szorította. Lassan elmerengett, tényleg megmérgezték volna? Heves, görcsös rohamok vitték el. Ő patkányokat látott így elpusztulni a csirkeólban szétszórt méregtől… – Istenem, én tettem ezt veled, én tettem! – suttogta. Nem tudta, mennyi idő telhetett így el; érzékei eltompultak. Hanyatt fektette a halottat. Arcát lemosta, letérdelt melléje, imádkozni próbált, ám elméje épp oly hidegnek és engedetlennek bizonyult, akár az előtte fekvő férfitest. Ott maradt, nem mozdult. Valamikor éjszaka, egyszer csak elaludt, úgy, térden állva. Valaki óvatosan megérintette a vállát, erre ébredt fel. – Kisasszony, el kell jönnie innen. Elő kell készítenünk őt a temetéshez. Felnézett. Bridie állt mögötte komolyan, jócskán idősebbnek nézett ki a koránál. – Senki sem érhet hozzá, Bridie. Egyedül te és a szolgája. – Így lesz, kisasszony. Jöjjön. Pihennie kell. Engedte, hogy Bridie felsegítse. 198

– Bridie, a doktor azt állítja, megmérgezték. Maga Alain is ezt kiáltotta. – Kisasszony, öreg volt ő már. S beteg is. Mindenki tudta. – Én öltem meg. – Kisasszony, ön nem ölhette meg. – Istenem, sohasem tettem volna ilyesmit! – Csönd legyen. Semmi baj. Imádta önt. – Megbántottam. – Önt tekintette utolsó örömének. – Kedveltem… de sohasem szerettem. – Megadott neki mindent, amire csak vágyott. Eleanor, higgyen nekem, ön volt a legnagyobb büszkesége és öröme is egyben. – Itt érte a halál. – Kisasszony, pihennie kell. A gyermek… Ez a gondolat kijózanítóan hatott a lányra, elhallgatott egy pillanatra. Bridie elvezette az ágytól a lányt. Eleanor hirtelen visszafordult, egy csókot nyomott a halott hideg homlokára, megérintette az ősz hajszálakat, arcának nemes vonásait. – Jöjjön hát. Eleanor engedelmeskedett. Bridie a szobájába kísérte, s ott kupát nyújtott feléje. – Mi ez…? – Forralt bor. Segít elaludni. Megitta a bort. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Bridie mellette maradt. – Csak csont és bőr vagy, tudod-e – szólt a szolgálójához. Bridie elmosolyodott. – Attól tartok, igen. – Hamarosan látható lesz a terhességem. – Valóban. – Alain segíteni akart neked, hogy Skóciába juss. Nem feledkeztem meg rólad. – Tudom, hogy nem tette volna. Ne vádolja magát. Hagyja a bort hatni, s pihenjen. Eleanor lehunyta a szemét. Egyfajta tompultság uralkodott érzékein. Bridie meleg takarókat húzott köréje. – Bizonyosan találunk… találok megoldást a számodra. – Önmaga számára kell találnia először – felelte Bridie. Egyre nyugodtabban beszélt. Eleanor lassan álomba merült. A kimerültség és az erős forralt bor megtették hatásukat. 199

Elaludt, Bridie mindvégig mellette maradt. A következő két napban alig figyelt. Önként vállalta Alain felöltöztetését, és üzenetet küldött Richard Egans részére, aki a legkiválóbb ács hírében állott a faluban. Remekművű koporsót készíttetett a gróf számára. Alain a nagyteremben lett felravatalozva. A falusiak eljöttek részvétet nyilvánítani. Imádkoztak. Friss tavaszi virágokat hoztak ravatalára. A kicsiny falubeli templomból indították utolsó útjára. Gillean atya, az alacsony, kerekded vonású pap, aki közel ötven éve engedte útjára Clarin lelkeit, beszélt Eleanorral és megengedte neki, hogy kiválassza a temetésen felolvasandó bibliai szövegrészleteket. A halálát követő negyedik reggelen Alain de Lacville, hat erős fiatalember vállain az ősi kőtemplom oltára elé vitetett. Elhangzott a szónoklat. Eleanor családjával tartott, egyik oldalán Alfred, másikon Corbin állt. Isobel Corbin oldalán állt. A szertartás véget ért, a koporsót már a sírkertbe vitték volna, mikor valaki a hátsó sorokban megköszörülte a torkát. Eleanor hallotta a lépteket az oldalhajóban, ám nem vett róluk tudomást mindaddig, amíg egy férfit nem pillantott meg maga előtt, aki York hercegének színeit viselte ruháján. Nem ismerte a férfit, de rangjához nem férhetett kétség. Mellkasán családi jelvénye jól látszott. Nem számított a férfi érkezésére, Alfred, szemmel láthatólag, igen. Komor arccal figyelte a lányt, miközben a férfi köszöntötte. – Eleanor, Clarin és De Lacville grófnője? – Az vagyok – felelt csendesen. – Hölgyem, meg kell kérnem, kövessen a kastélyba. Alfredre nézett. Az lesütötte a szemét, majd a lányra nézett. – Eleanor, a gróf halálának körülményeiről ellentmondásos hírek keltek szárnyra. Bemutatom az urat, ő Sir Miles Fitzgerald. York hercege őt küldte a körülmények… kivizsgálására. Az újonnan érkezett férfira pillantott. – Férjemet még el sem temettük…

200

– Asszonyom, addig nem kerülhet sor a temetésre, míg a velem érkezett orvosok nem konzultáltak a kezelőorvossal, s a testet alaposan meg nem vizsgálták. – Miért nem szóltál erről? – fordult Alfredhez. – Annyira felizgattad magad. Nem akartalak ilyesmivel zavarni. A napokkal azelőtt rátelepedett érzéketlenség hirtelen tovatűnt lelkéből, s minden tisztulni kezdett. – Gyilkossággal vádolnak és neked ehhez egy szavad sincs? – Asszonyom, pillanatnyilag arról van szó, hogy megvizsgáljuk a grófot. Szóbeszéd tárgya a haláleset s a francia király magyarázatot követel. Bizonyára jól tudja, a gróf Fülöp király bizalmasa és jó barátja volt. – Igen, tudom – válaszolt a lány. – Nos, Sir Miles, beszélni óhajt velem? Ne késlekedjünk, térjünk vissza a kastélyba. Elsőként hagyta el a templomot, Fitzgerald szorosan követte. Kiérvén a templomból, látta, hogy a férfival egy csapat lovas is érkezett. Habár a helyzet nem kívánta meg a páncél viselését, jól felfegyverkezve érkeztek és mindenre elszánt harcosok képzetét keltették. Készek erőszakot alkalmazni egyetlen védtelen asszony ellen? A nagyteremben ültek. Corbin bort hozott, a lány nem kért. Fitzgerald ült az asztalfőre. Alain, érkezésük óta ott fogyasztotta ételét. – Méregről beszélnek. A férje ezt a szót kiáltotta halála előtt – szólt komolyan Fitzgerald, a lányt figyelte. Sem Corbin, sem Alfred nem foglalt helyet. Eleanor mögött álltak, mintha ugrásra készen várnának, hogy a segítségére siethessenek. A lányt megnyugtatta mindez. Nem örült azonban Isobel jelenlétének, aki az asztaltól távol, a tűz mellett foglalt helyet. S figyelt. Sóvár tekintettel. – Férjem Angliába érkezése óta betegeskedett – kezdte Eleanor. Közelebb hajolt a férfihoz. – Szenvedett, mikor meghalt. – Itt azok állnak, akik úgy hiszik, ön ölte meg. – Miért? Miért tettein volna? – Ön fiatal és szép nő. Sokkal idősebb férfihoz ment feleségül. – Én választottam! 201

– Vannak, akik azt állítják, azért választotta ezt az idős embert, mert tudta, házasodnia kell, mielőtt a férj kilétét a király határozta volna meg. – Tudtam, házasodnom kell, s én Alaint választottam. – Anyagi támogatást hozott Clarin számára, hamar elhalálozott, ön fiatalon özvegyen maradt a reménnyel, hogy újraházasodhat, s második alkalommal talán hozzámehet szíve választottjához. – Ez nevetséges! – ellenkezett Eleanor. – Szerettem Alaint, nem számított a közöttünk lévő korkülönbség! Házastársam és jó barátom volt egy személyben… – És szeretője? – érdeklődött óvatosan Fitzgerald. Eleanor mintha jeges szorítást érzett volna a torka körül. – Nézze, Sir Miles – szólalt meg Corbin. – Ön nem ismeri Eleanort. Nagyon szereti ezt a falut, s minden tőle telhető erőfeszítést megtett, hogy megmentse. Nem látta, mennyire kedves a férjével. Fitzgerald sóhajtott. – Higgyenek nekem, nagyon nehéz helyzetben vagyok, lévén e körzet prefektusa, nem csak York hercegét, de Anglia királyát is szolgálom. Micsoda hálátlan tiszt! Itt, Angliában, vannak törvények. S nekünk be kell tartanunk őket. Asszonyom, kérem, folytassuk. – Hogyne, kérem. – Ön a tengeren valóban skótok fogságába esett? – kérdezte. – Hajómat kalózok foglalták el, őket az arra vetődött skótok űzték el. Párizsba vittek, ahol Fülöp király és Alain várt rám. – És a skótok hogyan bántak önnel? – Hogyan bántak? – Ön… baráti kapcsolatba került fogvatartóival. – Nem bántak rosszul velem. Mint említettem, Párizsba vittek. – A király esküdt ellenségei. A lány villámló tekintetet vetett beszélgetőpartnerére, mély lélegzetet vett, azután válaszolt. – Meglehet, a falunkban történt néhány korábbi esemény elkerülte a figyelmét. Jó néhány itteni lelte halálát a lángokban, melyet skót kezek gyújtottak. Clarin csaknem elpusztult. Én, nő létemre részt vettem az ütközetben Falkirknél. Biztosíthatom, nem kerestem a skótok társaságát. – Mégis fogságban tartották önt. 202

– Úgy van. – Megismerkedett velük esetleg… közelebbről is? Eleanor felállt. – Sir Miles, nem öltem meg a férjemet. Szerettem. Esküszöm mindenre, ami szent, nem öltem meg a férjemet. Befejeztük? Fitzgerald ugyancsak felállt. – Asszonyom, azt beszélik, ön egyszerű barátságnál sokkal mélyebb kapcsolatot alakított ki a Brendan Graham nevű veszedelmes bűnözővel, és olyan embereknek lett a bizalmasa, akik Edwardnak, Anglia, Wales, Írország, Franciaország királyának, Skócia kormányzójának legveszedelmesebb ellenségei. – Soha semmilyen módon nem árultam el a királyt. Nem öltem meg a férjemet. Befejeztük? – Asszonyom, nem hagyjuk el addig a termet, amíg be nem fejeztük… – Most még a férfi is kényelmetlenül érezte magát. – A test vizsgálatát. – Rendben van. Eleanor felállt, majd elhagyta a termet. Hátában érezte egy szempár tekintetét. Megfordult. Hát persze. Isobel őt figyelte… És próbálta visszatartani mosolyát. Brendan emberei hosszas fontolgatás után választottak célpontot maguknak, így csökkentették minimálisra a kockázatot. Csapatával a határvidéket járta; Bruce erői Anglia királyának fogadtak hűséget, Comyn emberei még mindig Herbert erődítményén dolgoztak, Wallace pedig Edinburghbe utazott, tárgyalni Lamberton érsekével, aki azon ritka vezetők közé tartozott, aki látszólag angolbarát politikát folytatott, miközben legjobb tudása szerint a szabadság ügyét szolgálta. Tudták, hogyan jussanak át a határon, s ami a legfontosabb, hallgatóztak, kérdezősködtek az emberektől – az angol járőröket is beleértve – így mindig idejében értesültek minden történésről. Május elején, egy hétfő reggelen, a borotválkozás közben magát a víztükörben figyelő Brendan meglepetéssel tapasztalta, amint Eric, aki Thomas és Collum társaságában nemrégiben 203

felderítőútra indult, odacsörtet, majd közli, fegyveres, páncélos lovasokat láttak az erdőben. – Kik lehetnek? – A földvártól indulhattak, ami egyenesen észak felé van – felelte Eric. – A király színeit viselik, mintha különleges küldetésben volnának. – A király… – A király természetesen nincs velük – folytatta Eric, majd lenézően vállat vont. – Az öreg nem bolond; ha egy ilyen kis létszámú kísérettel merészkedne Skóciába, azt kockáztatná, hogy a lakosság meglincseli! – Merrefelé tartanak? – Délnek. – Délnek! – Úgy van, különös csoport. Fel vannak fegyverezve, mintha csatába indulnának, mégsem Skócia felé lovagolnak. Lehetséges, hogy polgárháború robbant ki. Talán el kellene engednünk őket. Nem ismerjük a szándékukat. – Éppen ezért nem engedhetjük elmenni őket. – Nemcsak sodronyinget viselnek; nehézlovasok. – Akkor hát, nagyobb küzdelem árán legyőzhetők csak – felelte Brendan. Eric tudta, mire gondol Brendan. – Jól van, csapdát állítunk az úton, sietnünk kell. – Helyes. Eric nem mozdult, szeme lázas fénnyel csillogott. – Megfeledkeztél valamiről. Kevés a norvég vér az ereidben, koma! – Ez már így marad; van helyette elég a jó skótból! – Bolond egy vér az; egy maroknyi ember áll majd szemben, mintegy húsz jól kiképzett katonával. Kardjaik egy tölgyfa törzsénél pihentek, melynek ágai a víz fölé hajlottak. Brendan Eric kardjáért nyúlt s odadobta neki. – Ki akar örökké élni? – kérdezte kihívóan. – Én a Valhallába jutok. Neked azonban évekig kell vezekelned a purgatóriumban – adta tudtára Eric, s biztos kézzel kapta el a nehéz fegyvert. – Hazudsz; megkeresztelkedtél. A bűnözőkkel azonos elbánásban lesz részed, s tovább szenvedsz majd, mint én. Eric elmosolydott. – Lehet, hogy mégsem kellene meghalnunk. 204

– Rendben van. Az a nap végtelen hosszúságúnak tetszett. Megpróbálta elhagyni a szobáját. Az ajtóban egy jól megtermett, közel kétméteres, mázsás súlyú katona üdvözölte. – A szolgálómat kérem – mondta. – Asszonyom, attól tartok, hogy ez lehetetlen. – Miért? – Ön vádlott… – Vádlott. Nem pedig bűnös – felelt. – Asszonyom, nagyon sajnálom. Egy másik nő… Nem várta meg a mondat végét. Bevágta maga mögött az ajtót. Később kopogtak. Ajtót nyitott s csodálkozva üdvözölte Corbint. Betegnek látszott, szép arca beesettnek tűnt. – Bejöhetek, Eleanor? – Persze. Belépett a szobába. Néhány lépést tett előre, majd helyet foglalt a kandalló melletti karosszékben. A lány leült vele szemben. – Eleanor… – tehetetlenül tárta szét a kezét, fejét szomorúan csóválta, majd a lányhoz hajolt. – Istenem, Eleanor, annyira sajnálom, ami történt! Tudom, hogy ártatlan vagy, de nem hallgatnak rám. Semmit sem tehetünk… hiszen ezek a király emberei. Ha ellenszegülnénk… a király serege Clarin ellen fordulna. – Tudom, Corbin – válaszolt Eleanor. – De hogy kerültek ide ezek az emberek? Mi célból? – Azt tudtuk, hogy Fitzgeraldot York hercege rendelte ide… ám azt hittem, pusztán azért, hogy tisztázza a gróf halálának körülményeit. – Ó, hát azért érkezett, hogy nyomozzon! – Azt azonban nem tudtuk, hogy vádolni érkezett! – folytatta Corbin. – Akkor hogyan? – kérdezte Eleanor. – Hogyan… – Az orvos. – Micsoda? – A mi jó öreg orvosunk kereste meg őket. Amikor aznap este elment innen, eszembe sem jutott. Azonban nagyon megharagudott rád, Eleanor. Azt mondta, gyógyítani próbálta a 205

grófot, de te elégedetlen voltál az orvosi módszereivel és kidobtad. – Alainnek már alig maradt vére… s ő továbbra is eret akart vágni rajta! – Eleanor, csak azt mondom, ami történt. Panaszkodni kezdett, amint kilépett innen, ám mi nem foglalkoztunk vele, hiszen mindannyian… tanácstalanul álltunk. Nem tudtam arról, hogy elhagyja a falut… persze azóta nem mutatkozott. – Megakadályoztam, hogy megölje Alaint az a gazember, s tessék, most engem vádolnak mérgezéssel! Corbin nagyot sóhajtott, majd Eleanorra nézett. – Eleanor, én megtettem minden tőlem telhetőt. A gróf testét még mindig vizsgálják és… – És? – Vannak bizonyos mérgezésre utaló jelek. Sötét csíkok a köröm alatt… a bőr elszíneződése… nem sokat értek én ezekhez a dolgokhoz, ám a szakemberek találtak bizonyos nyomokat, ami alapján felmerül a gyilkosság gyanúja. – Corbin, én nem öltem meg! Istenem, ha újra akartam volna házasodni, nem sokáig kellett volna várnom! Öreg s beteg volt már, mikor megesküdtünk. – Persze, hogy nem te tetted… de akkor ki más? Kinek származott volna haszna a halálából? Sem Alfrednek, sem nekem, egyedül neked, hiszen szép vagy, fiatal és termékeny, lehetőséged nyílik újraházasodni. Eleanor megnedvesítette ajkait. – Isobel? Corbin a fejét rázta, szemöldökét összevonta, látszott, elveti a gondolatot. – Az én feleségem egy hárpia, sunyi, akár a veszett farkas, ám a mesterkedései jól nyomon követhetőek. Gyermeket akar, mégis, hosszú boldog együttlétet kívánt nektek. Minél hosszabb ideig él az öreg, te egyre idősebb leszel, s egyre kevesebb az esélyed gyermeket szülni. Eleanor hátradőlt. Ha Isobel kihallgatta a Bridie-vel folytatott beszélgetést, terhessége a tudomására juthatott. Akkor viszont Alainnel együtt kell halnia. S jobb alkalom nyílik-e erre, mint hogy kivégzik Alain meggyilkolásáért? Még most is félt bárkivel megosztani várandósságának titkát. Még nagyobb veszélybe kerülhet – s a gyermek is. – Nem öltem meg Alaint. A feleségedben pedig nem bízom. 206

– Eleanor, esküszöm neked, mindent megteszek, ami tőlem telik ártatlanságod bizonyítása érdekében. – Köszönöm. – Habozott; aggódott, nem csak önmaga, de mások miatt is. – Corbin, tudod merre lehet Bridie? – Pillanatnyilag biztonságban van. Együtt utaztatok a tengeren, a kalózok, majd a skótok támadása idején, Párizsban is Alainnel, most alaposan kikérdezik. Őrizetben van, az alattad lévő szobában. – Köszönöm. Corbin, ne engedd bántani őt. – Úgy lesz. – Van szükséged valamire? – Nincs. – Hoztak magukkal egy nőt, aki majd felügyel rád. – Nincsen szükségem szolgálóra. A férfi felállt és homlokon csókolta. – Most visszatérek, hátha többet tudok meg, mi is történik valójában. Eleanor bólintott, lesütötte a szemét, a kezét nézte. Corbin felemelte a lány fejét. – Ismerlek téged, Eleanor. Isten nem hagy el. – Nem hagyhat el – felelte, majd engedte elmenni. Ahogy besötétedett, az ajtón ismét kopogás hallatszott. Corbint várta és ajtót nyitott. Egy nő állt előtte; termetre ugyanakkora, mint Bridie, ám arckifejezése semmiféle kedvességről nem árulkodott. Szigorú szabású kemény ruhát viselt; ajkai összezárva, keze mellkasán összefonva. – Ha bármire szüksége volna, Lady Eleanor, a rendelkezésére állok. – Nos, jó. Egyelőre nincsen szükségem semmire. – Asszonyom, dézsa és fürdővíz érkezik. Szólok, ha itt lesz és segédkezem. – Nem szükséges. – Be akarta csapni az ajtót, de uralkodott magán. Nem kért fürdőt. Szenvedett a kíváncsiságtól, ám nem akart ellenszegülni a házát megszálló idegeneknek. – Nagyon köszönöm; ha szükségem lesz bárminemű segítségre, természetesen értesítem. Halkan zárta be az ajtót. 207

Nem sokkal később ismét kopogtak. Ajtót nyitott. Két fiatal falubeli érkezett a dézsával. Egyikük Tyler, az öreg Timoty fia, tizenhat év körüli, jóképű, barna hajú fiú. A másik Gregory, aki néhány éve elvesztette a szüleit. Nővérével élt, mindaddig, amíg szolgálatra nem hívták a király seregébe. Eleanor már rég látta. – Tyler, Gregory, nagyon köszönöm. – Már-már visszatéréséről kérdezte volna Gregoryt, ám a fiú különös tekintete hallgatásra késztette. – Asszonyom, ide, a kandalló elé? – Igen, nagyszerű. – A víz mögöttünk érkezik. Még két falubeli fiú érkezett vizesvödrökkel; azok tartalmát a dézsába öntötték. – Azt a kis üstbe öntsd, hogy melegedjen a tűz fölött – hangzott Gregory utasítása. – Lady Eleanor forrón szereti a fürdővizet. Add ide, majd én elintézem. Megfogta a vizesvödröt. Eleanor megköszönte a fiúknak a fáradtságot, azok távoztak Tylerrel együtt, Gregory ezután a vödörben lévő vizet a tűz fölé helyezett kis üstbe készült tölteni. Miután a fiúk elmentek, az ajtó egy résnyire nyitva maradt. Eleanor az ajtóra nézett, majd a fiúra, s ezt olvasta le a szájáról: – Ne zárja be, asszonyom, gyanakodni fognak. A fiúhoz lépett, aki éppen lehajolt, s úgy tett, mintha felszítaná a tüzet. – Gregory, mit keresel itt? Mire gyanakodnának? – Rám. Nem volna szabad itt lennem. – Tudom. Miért jöttél hát? – Mollyért jöttem. – A nővéredéit? – Igen. – Gregory, ő nincs a várban – felelte Eleanor kedvesen. A fiú elmosolyodott. – Tudom. Már úton van észak felé. – Észak felé? – Átálltam a skótokhoz. – A skótokhoz?! A lány csaknem felkiáltott. A fiú csendre intette. – Sir Brendan Graham oldalán harcolok. Eleanor tenyerét a szája elé kapta. – Gregory, ez őrültség… 208

– Az a férfi megkímélte az életemet, másokéval egyetemben. Nem hiszem, hogy efféle nagylelkűséget gyakran tapasztal az ember az ellenségei részéről. – De te attól még… – Nem, asszonyom. – A fiú a fejét csóválta. – Átálltam a skótokhoz. – Ha rájönnek, megölnek, Gregory – felelte szomorúan a lány. A fiú mosolygott. – Erre akkor is igen nagy az esély, ha Edward oldalán harcolok. A lány lehajtotta a fejét, próbálta nem említeni Brendant, de kérdeznie kellett. – Hogy van ő? – Ravasz és ügyes, akár a róka. Kisebb sebesüléseket szerezhetett itt-ott, de egészében véve kiválóan érzi magát. – Ő is megöleti magát. – Asszonyom, ön az, aki most veszélyben van. – Nem öltem meg a férjemet. – Senki sem hiszi, hogy képes lett volna ilyesmire. – Nem fogják bebizonyítani a bűnösségemet. – Már bűnösnek találtatott. – Bíróság előtt kell majd felelnem… – Persze, hogy ott. Ám semmit sem tud bizonyítani. Az orvosok megállapították, hogy De Lacville grófnak lassanként adagolt méreg okozta a halálát, s hogy nem halt meg elég hamar, ön halálos adagot juttatott a szervezetébe. A lányt elfutotta a düh. – Nem öltem meg, de ha mégis igazuk van abban, hogy megmérgezték, akkor bizony valaki más a bűnös. És fogadni mernék… – Asszonyom, ön nagyon nagy bajban van. Holnap Fitzgerald meghallgatja az orvosok mindent összegző diagnózisát… s ön bíróság elé áll. Londonba viszik. S meglehet, halálbüntetés vár önre. Edward talán úgy dönt, lefejezteti… elégtételt adva ezzel Fülöp királynak. – Honnan tudsz minderről? – kérdezte ijedten a lány. – Éles a fülem, s ezek a dolgok nem maradnak titokban a házban. Fitzgerald erősítésért küldött, mielőtt Londonba szállítják. Eleanor kedvesen megérintette a fiú kezét. 209

– Nagyon köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem De most kövesd gyorsan a nővéredet, menj észak felé. Ha bárki tudomást szerez arról, hogy átalltál, kivégeznek, felakasztanak az első fára. – Asszonyom, még visszatérek. – Dehogyis térsz! Nem fogod kockára tenni az életed miattam. Megértetted? – Ha megtalálom Sir Brendant… – Mire megtalálod, remélem, már nem leszek az élők sorában. Esetleg megszervezem a saját szökésemet addig. De most, kérlek, menj, siess. Nem viselném el, ha bántódásod esne. A fiú fejet hajtott, majd kezet csókolt neki. – Asszonyom… – Ha nem járna a helybeliek jelentős emberáldozatával, az unokafivéreim már tettek volna lépéseket. Miattam nem veszíti több ember az életét. – Még akkor sem, ha az igazságért küzdünk? A grófért? – Nem engedem többé, hogy ez a birtok hadszíntérré változzon, gyerekeket és asszonyokat bántalmazzanak, a falu pedig a katonák prédájává váljon. – De asszonyom… – Van némi tehetségem a szökésben – szólt mosolyogva a fiúhoz, miközben megsimogatta a fejét. – S te, te máris óriási kockázatot vállaltál. Gregory komoran bólintott. Már indult volna, amikor a lány ismét a fiú karja után nyúlt. – Ő tényleg jól van? – Sir Brendan? – Igen. – Megesküszöm, ha kell. Elengedte a fiút. – Nagyon boldog vagyok. Imádkozom… érte. Most menj; siess. – A víz. – Tessék? – A víz felforrt. Kiöntöm. – Persze, persze. A vizet készült kiönteni, amikor a nagydarab őr belesett a résen. – Jöjjön csak, nyugodtan – mondta neki Gregory. – Igenis, uram. 210

Gregory megfogta az utolsó vizesvödröt, és padlóra szegezett tekintettel elhagyta a szobát. Eleanor bezárta mögötte az ajtót. A vízre nézett, majd elhatározta, megfürdik. A dézsába ereszkedve fontolóra vette a fiú nemrég elhangzott szavait, és a felszálló gőzben lehunyta a szemét. Bíróság elé állítják; de már előzőleg bűnösnek találták. Valaki megölte Alaint. Könyörtelenül. Isobel. Csak ő lehetett. Nem védhette meg magát, nem tudja bizonyítani az igazát. Mindenesetre, Isobel semmiféle hasznot nem húzhatott volna Alain halálából… Ámde… Isobel mostanra gondoskodhatott arról, hogy a skót szeretőjéről szóló „pletyka” mindenfelé kitudódjon. Bizonyára Edward a végső ítélőbíró az ügyben, hiszen Alain igen jó barátja volt újdonsült sógorának. Edwardot bizonyára felbőszítette a hazához hű angol nemesasszony szerelmi afférja az álnok, kegyetlen banditával – aki ráadásul a gyűlölt Wallace egyik legjobb embere. Bűnösnek nyilvánították, s ő semmit sem tehet. Szíve gyorsabban kezdett dobogni. Gregory találkozott Brendannal. El és jól van. Még mindig az emberei élén harcol. Fejük, meglehet, együtt hull a porba. Eljön érte, ragadta magával a furcsa gondolat. Nem. Ő nem ér annyit számára, mint Skócia. Semmi sem ér annyit. Saját családja sem meri megmenteni őt; félnek a megtorlástól. Nem szabad eljönnie őérte… Imádkozott, ne érje meg az érkezését. Még Brendan sem változtathatja meg a dolgok menetét… Ekkor tekintetét az ablak felé fordította. Majd az ágyára pillantott, s gondolkodóba esett, vajon miért ne készíthetne a lepedőiből ismét kötelet, s engedhetné le az udvarra. Ha megtenné… A vár alatti pincerendszerbe jutna, ahol több elvezető csatorna is van, melyeken az esővíz a falakon kívülre jut. Magának kell megszerveznie a szökést. Elegendő idővel rendelkezik, legalább… egy nap s egy éjszaka. Szorongva tekintett az ablak felé. Életét vesztheti szökés közben. Ám ha nem szökik, ezek ölik meg! 211

15. fejezet Brendan oly sokáig várt, hogy már-már úgy tűnt, a tölgyfaág elroppan a súlya alatt. A csapdát azonban felállították; bármennyi fáradtságba került is, végre mindenki elfoglalta a helyét, és nem maradt más hátra, mint a csendben eltöltendő várakozás. Végül, kevéssel napnyugta után meghallotta a közeledő lovasok zaját. Az út túloldaláról Eric jelzett neki. Tervük végrehajtásában az út siralmas állapota segítette őket. Még a rómaiak építették, kevés Skócia elleni hadjáratuk során, mielőtt úgy döntöttek, az északon megszerezhető javak nem érnek ennyit. Sándor király békés uralkodása óta ismét a fegyvereké lett a szó, s az állandó háborúskodás alatt, kincstári finanszírozás híján az utak állapota egyre romlott, ebben nem kis szerepet játszott a mostoha időjárás. Az esővíz mély árkokat vágott, óriási pusztítást végzett; esett az eső, a talaj csúszóssá, igen veszélyessé vált. Fülelt; érezte a tölgyfaág rezgését. Nem jöttek gyorsan, hiszen a lovakra a páncélos katonák óriási súlya nehezedett. Azt kívánta, bár nagyobb iramban érkeznének, ám mivel leszállt az éj, ez nem történhetett így. A lovasok egyre közelebb értek. Megálltak; Brendan átkozódott magában s hallgatózott. Egyikük azt kérdezte, tábort üssenek-e itt éjszakára, ám a vezetőjük tömören válaszolt: – Nem táborozunk ebben az erdőben! – Fegyveres lovasok vagyunk az útonállók maroknyi csapata ellen… – Nem állunk meg, amíg el nem hagyjuk ezt az erdőt! Ismét megindultak. Brendan szíve gyorsabban kezdett verni. A fák között feszült arcokat láthatott. Mindannyian vártak. A lovasok elérték a fákat s a közéjük kifeszített, a sötétben nehezen észrevehető köteleket. Az élen haladó három ló nyomban felbukott, vadul felnyerítve a félelemtől. Az egyik ló 212

hevesen hátrált, magával sodorva másokat. Mindannyian az útra keresztben kifeszített háló foglyai lettek. Kiáltozás támadt; lovak vergődtek, emberek szorultak közéjük. Hálóba gabalyodott apró rovarok képzetét keltették, s a skótok lassan ereszkedtek le hozzájuk, akár a pókok. – Mi ez? – kérdezte az egyik angol rémülten. – Sorakozz, sorakozz! – Felállni! – Eltört a lábam! – Roger fejét betörték! – Sorakozó, alakzatba fejlődj! A parancs végrehajthatatlannak tűnt; az angolokon a fejetlenség lett úrrá. Azokat, akik lóháton maradtak, lerántották a nyeregből. Nehéz páncéljukban esetlenül mozogtak az erdőben. Habár a skótokkal szemben túlerőben voltak, s derekasan küzdöttek, mégis foglyul estek, mintha csak futóhomokon küzdöttek volna. Emberek kerültek a menekülő lovak patái alá; azokat, akik ellenálltak, kíméletlenül lekaszabolták. S végül, mikor úgy tűnt, a skótok kerülnek fölénybe, Brendan elkiáltotta magát. – Adjátok meg magatokat! Ez esetben megkíméljük az életeteket! – Dehogy is, ezek a pogányok azonnal átvágják a torkunkat! – kiáltotta egyikük. – Emberek! Árulók, kutyák vagytok, ne hagyjátok magatokat, ezek ellen a rongyos gazemberek ellen! Harcoljatok! – A férfi Ericre rontott, aki félrehajolt, majd egy mozdulattal ledöfte, mielőtt az lesújthatott volna. – Megadjuk magunkat! – kiáltott a túlélők egyike. Ekkor mintegy tízen lehettek. – Ki beszél? – akarta tudni Brendan. Egy férfi lépett elő. – Kit tisztelhetek az úrban? – A nevem Lord Gilly. Lord James Gilly – válaszolt a férfi. – Gilly, Lord Gilly. – Azt ígérted, meghagyod az életünket – szólt Gilly. – Ha megígértem, úgy is teszek, hacsak nem támadnak rám az emberei. Gillyt figyelte. – Dobjátok el a fegyvert – parancsolta Gilly. 213

Kardok acélja csattant fémes hanggal a földön. Brendan végignézett emberein, akik mostanra körülzárták az angolok csoportját. Egy emberként engedték le kardjukat. – Lord Gilly, miért tart e nagybecsű társaság most dél felé? Gilly nem felelt. Brendan észak felé mutatott. – A lázadók arrafelé vannak. – Nem a skótokkal jövünk most harcolni. Angol ügyben járunk. Brendan leeresztette a kardját. – Lord Gilly, már megbocsásson, de ellent kell mondjak. Skócia arrafelé van, tehát ha nem harcba indulnak, akkor bizonyára onnan jönnek. Gilly továbbra sem felelt. – Lenne oly jó tehát, és tájékoztatna minket az angol ügyről, melynek orvoslására igyekeztek? – Egy rabot szállítanak el az otthonából, s nekünk ügyelnünk kell, ne adódjon semmilyen probléma, miközben elviszik azt a nőt. – Nőt? – Brendan felvonta a szemöldökét és Ericre nézett. – Egy csapat fegyverest küldenek egy nő miatt? – Az a nő gyilkos – magyarázta Gilly. – Bíróság elé visszük. – Ilyenek az angolok. Gyilkosnak titulálják, azután állítják bíróság elé. – Attól tartok, a bizonyítékok egyértelműek. – Mindannyiukat odavezényelték? – Ez angol belügy… – Önök pedig jelenleg skót fogságban vannak, én pedig érdeklődöm. Gilly vállat vont. – A nőt szeretik a birtokán. A király elé kell vinni. – Nemesasszony az illető? – Eleanor grófnő, Clarin és De Lacville úrnője. A férjét, a nagyra becsült francia nemesembert megmérgezték. A skót majdnem kiejtette kezéből a kardot. – Mikor viszik el? – Holnapután. – Hová? – Londonba, ahol bíróság elé állítják, s végrehajtják az ítéletet. – És kivégzik? – kérdezte Brendan nyersen. 214

– Mint mondottam… De ő már eleget hallott. – Uraim, szükségünk van a ruhájukra és a fegyvereikre. Ezek a marcona legények északra kísérik önöket; aki nem lázad, nem esik bántódása. Családjaikat értesítjük, és váltságdíj fejében hazaengedjük. Lord Gilly, önnel még beszédem volna. Tettek néhány lépést előre, miközben Eric parancsba adta a lovasoknak, segítsenek egymásról levenni a páncélt. Fegyvernökök léptek elő, majd acélvértek hangos csengése hallatszott az éjszakában. – Mindent tudnom kell erről az ügyről – szólt Brendan az angolhoz. – A gróf bizonyosan meghalt? Miért a hölgyet vádolják? Hány emberük van Clarinben, s kinek a vezetése alatt érkeztek oda? – York hercege prefektust küldött, Sir Miles Fitzgerald személyében. Ha jól értettem, tíz emberrel érkezett. Felmerült a mérgezés gyanúja, s elrendelték a holttest alapos vizsgálatát. – Gilly hosszasan tanulmányozta Brendan arcát. – Szomorú kötelesség ez, de engedelmeskednünk kellett. Jól ismertem a hölgy atyját; nagyszerű ember volt. Magam előtt látom a gyermek grófnőt, amint édesapja ölében ül, aki mesét olvas neki. Igazi tragédia, hogy így kell végeznie annak a nőnek. – Valóban az. Clarin nem olyan kis hely, hogy a hölgy ne ajánlja fel saját őrségét. – Félő, hogy azok az emberek nem engedelmeskednének őt a bíróság elé vinni. – Tehát a prefektus tíz emberrel érkezett? – Igen; velünk együtt ötvenen lettek volna. – Megköszörülte a torkát. – Képzett haderő a miénk. – Zavartnak tűnt, még mindig nem hitte el, hogy néhány haramiának sikerült őket feltartóztatnia az erdőben. – Nagyon köszönöm ezeket a hasznos információkat – szólt Brendan. – Gondoskodom arról, hogy ön és az emberei a lehető legjobb körülmények között töltsék el a kiváltásukig hátramaradt időt. Gilly meghajolt válaszképpen. Brendan visszatért az embereihez. Eric begyűjtötte a fegyvereket és a köpenyeket. – Észak felé megyünk – szólt az angolokhoz. Liam összeterelte az embereket, majd megindult velük abba az irányba, ahonnan érkeztek. Eric Brendanhoz lépett, megállította. 215

– Nem mehetsz Clarinbe. – Oda kell mennem. – Ezzel megadod neki a kegyelemdöfést. – Már elítélték. – Brendan, a fene essen beléd! Tervet kell készítenünk, ez a biztos halál… – Egyedül megyek. Egyik emberem halála sem fog a lelkemen száradni. – Brendan! Megőrjített az aggodalom? Brendan megállt és nagyot sóhajtott. – Igen! – morogta, majd folytatta. – Vigyázni fogok. Nem leszek őrült. Kitalálok valamit. – Kitalálunk valamit. – Talán nem élünk örökké, de tudom, hogy te szeretnél még néhány évet élni. Eric elmosolyodott. – Liam nem engedi, hogy egyedül menj. Collum sem. A többiek sem. – Szükség van emberekre, hogy az angolokat északra kisérjék. – Jól van, szétválunk. – Nem hagyhatjuk itt őket. – Brendan, figyeld az utat. Azt tette. Az elesettek tetemei hevertek ott. Hagar, egy tagbaszakadt skót egy földön fekvő ló fejénél térdelt. Az állat a lábát törte. Hagar sokkal jobban szerette az állatokat, mint az embereket – különösen, ha angolokról van szó. Könnyes szemmel emelte fel a ló fejét, megsimogatta, majd egyetlen hirtelen mozdulattal eltörte a nyakcsigolyáját, véget vetve ezzel az állat szenvedésének. Brendan visszanézett Ericre. – Hagart visszük – szólt csendesen. – Rendben – értett egyet Eric. – Ha tovább megyünk, dél felé jutunk? – Igen. – Magunkkal visszük ezeknek a fickóknak a zászlóit és fegyvereit. – Van terved? – Még nincs. De kitalálunk valamit. Thomas de Longueville lépett most hozzá. – Délre indulunk? – érdeklődött izgatottan. 216

– Igen, ha te is csatlakozol hozzám. – Nem akarok kimaradni ebből. Tudod, a kalóz nem riad vissza a harc hallatán. – Ez igazi harc lesz, életre-halálra. – Egyszer már megmenekültem az akasztófától. Isten velem van. – Reméljük, ezúttal sem hagy el. A következő reggelen rövid, határozott kopogás hallatszott Eleanor szobájának ajtaján. Miután az ágyán lévő összecsomózott lepedőket egy hatalmas párnával takarta le, az ajtóhoz ment. Miles Fizgerald állt az ajtó előtt, nem lépett be. – Asszonyom, őszintén sajnálom, de egy napon belül önért küldöttség érkezik. Kötelességem önt Londonba vitetni. Nincs más választásom, mint önt bíróság elé állítani férje meggyilkolásának alapos gyanújával. – Nem öltem meg őt, uram – felelt halkan a lány. – Ártatlan vagyok. – Asszonyom, bárcsak így lenne. Tiszta szívemből kívánom. Nekem azonban teljesítenem kell a kötelességemet. – Persze, persze. – Készüljön fel az utazáshoz. Egy nap s egy éjszaka áll a rendelkezésére. – Ahogy óhajtja. Meg fogom védeni magam; ártatlan vagyok. – Papot küldök, könnyítsen a lelkén. – Küldhet papot, az én lelkem tiszta. – Isten megsegít mindannyiunkat – felelt Fitzgerald halkan. – Tudom, ő majd segít – szólt Eleanor. – Szép napot, asszonyom. Imádkozom önért. – Én pedig megbocsátok önnek, hiszen a munkáját végzi – mondta végül Eleanor. A férfi megfordult, s lány bezárta az ajtót. Egy rövid ideig gondterhelt arccal járt fel-alá a szobában, nyugtalanabb volt, mint valaha. Majd rávette magát, hogy visszatérjen a munkájához. Lassan kifut az időből. Ma este. Ma este kell megtennie. Csomót kötött, csavart, az ágy súlyát használta munkájának ellenőrzésében. Művét a folyosón hallatszó legkisebb neszre is a hatalmas párna alá rejtette, várt, hogy aztán ismét nekilásson. 217

Az ételét egy vénasszony hozta fél. Vizet ígért mosakodáshoz. A lány nem ismerte. Imádkozott Gregory sikeres szökéséért. Hálát adott volna Istennek, ha a fiú nem találja meg Brendant. Isten tudja, ezek a skótok olyan hirtelen természetűek. A végén eljön hozzá… A puszta gondolat is hihetetlen reményt ébresztett szívében. A remény gyorsan tovatűnt. Neki sem akarja a halálát okozni. Időről időre a kivégzés fenyegető árnyéka vetült gondolataira, valósággal pánikba esett, sokkolta az érzés. Véget ért ez a nap is; eljött az alkonyat. Ismét kopogtak. Meglepte, hogy fogvatartói megtartják az udvariasságnak ezen szabályait. Akárhogyan is, annak ellenére, hogy gyilkossággal vádolják, nemesasszony. A lepedőket ismét a párna alá rejtette. – Beléphet – kiáltott. Az ajtó kinyílt. A folyosóról halovány fény szűrődött szobájába. Nem látta tisztán a folyosón álló személyt. Egy férfi állt az ajtóban. Magas… barna köpenye teljesen elfedte alakját. Fején csuklya, mely arcának nagy részét nem engedte látni. Meglepetten nézett rá, majd felemelkedett, hisz minden az eszébe jutott. Párizs, Ile de la Cité palota, ő jött el hozzá ilyen öltözékben. Vétkeztem! Ezt mondta a férfinak. Ismét vétkezni fogsz! Hangzott a válasz. Szíve repesni kezdett. Túl akaratának határain, remény kerítette hatalmába – ám a remény hirtelen halálos rémületté változott. Eljött érte! A bolond. Az életét áldozná érte. A herceg emberei mindenfelé. Megölhetik Brendant. Gyorsan távozásra kell bírnia. Mégis… egész testében remegett. Nem tudott uralkodni magán. Megragadta a férfi kezét és térdre vetette magát előtte. – Eljött hát! – kiáltott. A férfi hátrahajtotta a csuklyáját, arca láthatóvá vált. Nem Brendan az. Magas, komor külsejű pap állt előtte, tekintete, akár az eszelősöké. 218

– Természetesen eljöttem. Az egyház minden gyónást szívesen hallgat. Földi életedet, meglehet, elveszíted, ám az én kötelességem, hogy lelked Krisztushoz jusson! Asszonyom, gyónjon hát, s a király mindent megtesz, hogy megakadályozza a kivégzését, habár Fülöp király még sokáig fog átkozódni és az ön fejét követeli. De Lacville gróf örököse ragaszkodik ahhoz, hogy ön az életével fizessen, amiért ily kegyetlen módon árult el egy nagytiszteletű embert! Eleanor döbbenten állt. – Nem öltem meg a férjemet – szólt jegesen. – Ha meggyónja… – Nem gyónhatok meg olyasvalamit, amit nem követtem el! – Isten és a király könyörületesek mindazokhoz, akik megbánják bűneiket. – Ismétlem, nem öltem meg a férjemet. S ön nem a gyóntatom. Ha tanácsra lesz szükségem, saját papomhoz fordulok. – Már nem részesülhet ebben a kegyben. – Akkor hát, egyenesen Istenhez fordulok. Hagyjon magamra. Nincs mit mondanom önnek. – Ezzel veszélybe sodrod bűnös lelkedet. – Nem hinném; Isten tudja, hogy ártatlan vagyok. A pap csontos ujjával most a lányra mutatott. – Lévén Isten teremtménye, kapsz tőlem még egy lehetőséget. Azzal elment. A lány követte, majd remegve zárta be mögötte az ajtót. Brendan kemény tempót diktált, Eric, Thomas de Longueville, Hagar, Liam és Collum mindannyian vele tartottak. Csak a lovakat pihentetni álltak meg, továbbá tervet készíteni a várba való behatolásról. Hat emberrel nem indíthattak támadást. – Nálunk vannak Lord Gilly embereinek zászlói, ruhái. Az angol küldöttségként is érkezhetünk – tűnődött Eric. – Ha Hagar egyetlenegyszer sem nyitja ki a száját – szólt közbe De Longueville. – Francia kiejtése igen nehézkes, mindjárt hallani, hogy skót. Hagar összevonta a szemöldökét. 219

– Sokkal nagyobb létszámú csapatot várnak – fontolta meg a kérdést Brendan. Majd széttárta a karját. – Nincs jobb ötletem. Mondhatjuk, hogy Lord Gilly megbetegedett. Én Sir Humphrey Sayers leszek, a helyettese. Küldöttségünk létszáma sokkal nagyobb lehetett volna, ám a skót támadások intenzitása igen erőteljessé vált a múlt hét óta. Sok embert veszítettünk, és fennáll annak a veszélye is, hogy erődöket kell feladnunk. – Ki ismer téged Clarinben? – kérdezte Liam. Brendan vállat vont. – Eleanor, természetesen, és a szolgálója… – kezdte reménykedve a felsorolást, majd a fejét kezdte csóválni. – De Lacville gróf kísérettel utazott. Ők felismerhetnek. – Viseljünk páncélt a köpeny alatt, és sisakrostélyainkat tartsuk lehúzva – javasolta Liam. – Amit tennünk kell, nem más, mint távol maradni a vártól, megtámadni a prefektust és az embereit – mondta Eric vontatottan. Arca hirtelen felragyogott. – Sikerülnie kell. A legtöbb angol nem tudja rólunk, hogy mi sokféle nyelvet beszélünk. – Kivéva Hagart – vágott közbe Thomas, ismét kaján vigyorral az arcán. Hagar ismét összevonta a szemöldökét. – A szépfiúk és az angolok beszélik csak azt a nyelvet – dünnyögött. Eric krákogott. – Kelta és francia, mindkettő a szépfiúk nyelve. A norvég, barátaim, az a férfiak nyelve. Elnevette magát. – Milyen jó kedvetek van – mondta vészjóslóan Liam. – A gonosz barlangjába szállunk most alá. Eric felállt s a lovához lépett. – Ez is csak egy kaland, barátom. Nevetnünk kell, halálunkig. Gyertek. Már csaknem az útra léptek, amikor Brendan felemelte a kezét. Lódobogást hallott. Elbújtak az út menti bozótban. Brendan leszállt a lóról. A lovas elvágtatott mellette. Megérezte azonban a veszélyt és megállt. Brendan nem mozdult. Lova egy lépést tett előre; a lovas tudatára ébredt a helyzetének. Visszafordult. 220

Mivel Brendan nem akarta, hogy bárki is hírét vigye a közeledésüknek, a magányos lovas után indult. Őrült hajszába kezdett. Ám ahogy a közelébe ért, két alakot vélt felfedezni a lovon. A lovas nem egyedül ülte meg ménjét. Fiatalasszony ül a férfialak mögött. E férfi pedig nem más, mint Gregory. Gregory is megismerte. Mindketten megálltak. – Brendan, Sir Brendan, hála Istennek! – kiáltott Gregory. – Azt hittem, az angolok! Bérgyilkost küldtek utánunk. El sem hiszem, hogy rátaláltam önre; egész nap utaztunk s imádkoznak! Brendan, nem is tudja, mi történt. – De tudom, fiam. – Meg akarják ölni! Lady Eleanorról beszélek. Kivégzik, mert azt hiszik, ő mérgezte meg a férjét! – Igen, tudom. – Valamit tenni kell. – Úgy van, Gregory… – Beszéltem vele és azt mondta, ne jöjjön ide, mert önt is megölhetik… – Elhallgatott. – Tudta? – Igen. Egy csapat lovast támadtunk meg nemrégiben, akik éppen oda tartottak. Eric ekkor ért mögéjük, s így szólt: – Talán félrehúzódhatnánk, hogy megtudjuk, Gregory milyen híreket hozott számunkra. Így is tettek, kört alkotva leültek, majd hozzáláttak az ételhez, melyet Molly, Gregory csinos, fiatal nővére hozott magával. – A szobájában tartják fogva, még a családja sem keresheti fel. Én a kastély körül tettem-vettem. – És a családja? – Alfred és Corbin zaklatottnak tűnt; Alfred egyébként is zárkózott, most aggódik. Corbin szenvedélyesebb, azt mondja, tenniük kell valamit. – És a franciákkal mi a helyzet, akik De Lacville kíséretét alkották? – kérdezte Eric. – Úgy tűnik, nem hisznek az angoloknak. Még francia földön megismerték a grófnőt, férjének ottani birtokán. – Tehát… ha harcra kerül a sor, a prefektus embereivel kell megküzdenünk csupán – tűnődött Brendan. 221

– Ha harcra kerül a sor, a clarini őrségnek engedelmeskednie kell az angoloknak. Az ott tartózkodó képzett csapat sem lebecsülendő ellenfél. – Legokosabb, ha besurranunk, majd meglépünk – javasolta Eric. – Magunkra öltjük az angolok öltözékét, és a kapukhoz lovagolunk. – Egyelőre biztonságban leszünk így – mondta De Longueville. – Igen. Hagar, neked nem szabad megszólalnod – mondta Brendan. – Nem akarom, hogy lebukjunk. – Te képviseled majd a testi erőt – szólt De Longueville. Megkopogtatta a saját fejét. – Mi pedig a szellemit. – És én? – kérdezte Gregory. – Te északra viszed Mollyt – felelte Brendan. Gregory a fejét csóválta. – Szükségük van rám. – És miért volna szükségünk rád? – kérdezte Eric. – Mert én ismerem a várat. Még a szennyvízelvezető csatornákat is ismerem, ha esetleg rákényszerülnénk a használatukra. A vár alatt csatornarendszer van. Önök azt mondják: besurranunk, majd lelépünk. Ismerem az ottani embereket. Figyelmeztethetem önöket. – Veled van a nővéred. – Várhatok az erdőben – szólt Molly. – Nem félek. Szükségük van Gregoryra. Ismeri a várat, akár a tenyerét. Eleanort is értesíteniük kell, különben olyasvalamit tehet, amivel mindenkit veszélybe sodor. Brendan gondolkozott. – A tervünk jól hangzik, ám egyetlen rossz szó vagy mozdulat és minden kiderül; bárki elárulhat minket, akiről nem sejtjük, hogy felismert minket. Gregorynak igaza van; szükségünk van rá. – Igen! – kiáltott fel boldogan a fiú. Ericre nézett. – Most már megbízik bennem? Eric viszonozta a tekintetet, majd vállat vont. – Többé kevésbé. Ha netán egyszer is elárulsz bennünket, biztosíthatlak, Hagar kitöri a nyakad, még mielőtt levághatnának minket.

222

– Nem árulom el önöket – jelentette ki Gregory határozottan. Brendanra nézett. – A grófnőt értesíteni kell. Nem az a fajta asszony, aki nyugodtan ül a szobájában és bakóra vár. – Az már igaz – morogta Eric. – Nos, Gregory, fiatal barátom, van valami ötleted? Gregory elmosolyodott. – Azt hiszem, van.

223

16. fejezet Eleanor készen állt. Felidézte emlékezetében a hajót és a calais-i házat, s bátorította magát, azokról a helyekről is megszökhetett volna… ha nem is Brendan miatt. A szobaajtóhoz lépett, hallgatózott. Semmiféle nesz nem ütötte meg a fülét. Az ágyból lassan elővette az összecsomózott lepedőkből formált, hosszú kötelet, majd az ablakhoz sietett. Nagy örömére nem látott őrt posztolni a belső mellvéden. Sebesebben vette a levegőt. Itt a lehetőség. A kötél egyik végét az erős ágyhoz kötözte, miközben az ajtót figyelte s imádkozott, senki se kopogjon. Ezután az ablakhoz ment, és ledobta a kötelet. Ahogyan a zuhanó kötélvéget figyelte, és imádkozott, vajon elég hosszú lesz-e és leér-e a kövezetig, zajt hallott a szobában. Villámgyorsan megfordult. Valaki kopogás nélkül belépett a szobába, s bezárta az ajtót maga mögött. Az a nyomorult pap visszatért. Semmiképpen sem rejthette el a szökésre utaló egyértelmű jeleket. Eleanor sietve megragadta a kötelet. – Ne! – szólt a férfi nyersen. Mellette termett, mielőtt kilendülhetett volna az ablakból. Elemi erővel szorította meg. – Isten szolgája! – kiáltott Eleanor. – Maga átkozott, önző gazember! – Próbált szabadulni a szorításból, közben ütött, rúgott. – Te vadmacska! – tört elő a férfiból, s elrántotta a lányt az ablaktól. Mindketten a padlóra zuhantak. A lány hevesen küzdött, karmolt, harapott… majd rúgott, s erre a férfi nem számított. Ellenfele felmordult; szorítása egy pillanatra megszűnt. A lány az ablakhoz rohant, de a férfi ismét mögötte 224

termett. Újra elkapta. Eleanor megfordult, rúgott, vágott. A férfi karja, akár a béklyók. – Elhallgass! – parancsolt rá a támadó. – Engedjen… – Kis bestia! Fejezd be! – Ismét rávetette magát a lányra, és a padlóra rántotta. Eleanor kétségbeesetten vonaglott a földön, de bármit is tett, végül a férfi megragadta, súlya pillanatok alatt a lány lábára nehezedett, ujjai lefogták a csuklóját, Eleanor levegőhöz is alig jutott. A padlóhoz szegezték. Eleanor csaknem felkiáltott. A férfi keze most a szájára tapadt. Eleanor megdöbbent, mikor visszacsengtek emlékezetébe a támadó szavai. Az akcentusa. A csuklya most hátrahullott és meglátta az arcát. Még mindig döbbenten feküdt. A férfi keze elemelkedett a lány szájáról. Levegőhöz jutott. A papi csuha alatt ezúttal Brendan rejtőzött. – Brendan! – Tudhattad volna! – mérgelődött a skót. – Mintha nem viseltem volna még ezt az álruhát! – Nem tudtam… Az imént egy pap jött hozzám, igazi pap, s nem is az én papom. Akkor azt hittem, ön az. – Óh? Azt feltételezte, az egész angol nemzettel harcba szálltam, csakhogy eljöjjek önért? – Nem! Csak a ruha miatt! – védekezett a lány. Még mindig a padlón feküdtek, összeölelkezve. Eleanor alig hitte el, hogy a férfi eljött érte. Az arca oly közel van. Tekintete őt figyeli, nyughatatlanul. Eleanor mosolyogni próbált, s leplezni a reszketését. Ez őrültség. – Nem lett volna szabad ide jönnie – mondta végül. – Egyedül is elboldogultam volna. – Nem hinném. A meneküléshez használt kötél nem elég hosszú. – De igen! Sokáig, keményen dolgoztam rajta. S tervem is van – füllentett a lány. – Kérem engedjen! A férfi engedelmeskedett, segített neki talpra állni. Eleanor lesütötte a szemét. Nagyon vágyott arra, hogy a férfi karjába vesse magát, ám azt is tudta, most nem teheti. Így hát elfordult és az ablakhoz ment. A lelógó kötelet figyelte. Brendannak igaza van. Nem elég hosszú. Lezuhanhatott volna a kövezetre, és nyakát töri. 225

Nem fordult a férfi felé, ahogy telt az idő, félelme egyre jobban erősödött. Ő itt van, s a prefektus fegyveresei is itt vannak. Ebből a halálos csapdából semmiképpen sem menekülhet! – Hölgyem, figyelje meg azt a kötelet alaposan. Megtette. A férfihoz fordult. – Jól ugrom. – És törött lábbal is jól mászik lefelé a falakon? Remegett. Eljött; őérte. Térden állva kellene hálálkodnia. A legkevesebb az volna, hogy a karja közé veti magát… most, utoljára. Megérinti az arcát. S felidézi a múltat. Ez a férfi őrült. Eleanor a szobaajtóra nézett. Bármikor benyithatnak. – Hol az igazi pap? – kérdezte a lány. – Azóta a teremtőjével társalog. – Megölt egy papot? – kérdezte hevesen a lány. – Megkötözve fekszik a templom alatti sírkamrában. Van ott még valaki, aki sokkal barátságosabban viselkedett, támogatta ügyünket. Természetesen javasolta, hogy őt is jól kötözzem meg. A lány döbbenten hallgatta. – Segített önnek? – Igen. – Hogyan sikerült… rávennie? – Hölgyem, később mindent megbeszélünk. Nem merek sokáig időzni itt; ön úgy viselkedik, mint egy hárpia, nem pedig úgy, mint egy bűnbánó lélek. – Nem erezhetek bűnbánatot olyasmi felett, amit nem követtem el… – Eleanor, én nem vádolom önt! A helyzetéről tájékoztatom. Nem sok időm maradt. Holnap az önt kísérő katonák között viszontláthat. – Micsoda? – kérdezte döbbenten Eleanor. – Ez igazán őrültség; jobb lenne Edward király bocsánatáért esedeznem… – Az volna igazán őrültség! – felelt Brendan. – Uram, ön Angliában veszedelmes bűnöző, kinek a fejére vérdíjat tűztek ki. – Ön pedig könnyen lehet egy fejjel rövidebb, figyeljen rám tehát! Ha holnap meglát, semmilyen jelét ne mutassa annak, hogy felismert, megértette? Eric velem lesz, De Longueville 226

úgyszintén. Úgy kell viselkednie, mintha sohasem látott volna bennünket. Eleanor még mindig remegett, a férfira nézett, továbbra sem hitte, hogy mindez megtörténhet, a férfi illata teljesen elvonta a figyelmét a szavakról. Brendan az ablakhoz lépett és sietve felhúzta a kötelet. Eleanor megérintette a karját. – Mi lesz Fitzgerald embereivel? – kérdezte. A férfi a fejét csóválta. – Mit kér, mit tegyek, hölgyem? Ha ellenállnak… – Ő csak a kötelességét végzi. – Akkor hát imádkozom, legyen érzéke a megadáshoz. A lány nem szólt, szerette volna hinni, hogy végül Fitzgerald lesz az, aki könyörületre szorul. Eleanor lehajtotta a fejét. – Nem akarok több áldozatot ebben az ügyben! – mondta végül fájdalommal teli hangon. – Még reménykedem. Csak gyanúsított vagyok, nem pedig vádlott. Brendan nem mozdult, őt figyelte. – Nem hagyom itt. Rosszul látja a helyzetet. Már készülnek az ön halálára. Eleanor ráemelte a tekintetét. – Amint láthatja, nem állt szándékomban itt maradni. Meglehet, a legokosabb az volna, ha ezt tenném. Bizonyosan bíróság elé visznek. Úgy ismernek, mint Santa Lenora. Az udvarban meg tudom védeni magam, és senkinek sem kell kockára tennie az életét miattam… – Ez az a hely, ahol kockán forog az életünk! – felelt hevesen Brendan. – S a veszély egyre csak nőni fog, ha itt maradnak! Önnek és az embereinek mennie kell. Még ma este! Mielőtt felismernék önöket. A saját embereim életét sem akarom kockára tenni. Tudnom kell egyedül is tisztáznom magam. Ha megmérgezték, hát valaki más a bűnös. Ha elszököm, olyan, mintha beismerő vallomást tennék. Istenemre esküszöm, nem én voltam. Valaki hátha szól az érdekemben. Én hiszek Istenben, Brendan. Tudom, hogy megsegít. Nem én tettem. Sohasem öltem volna meg Alaint, soha… – Isten már megsegítette. Itt vagyunk – szólt a férfi mérgesen. A lány hátralépett, a fejét ingatta. 227

– Ezt nem úszhatja meg! – válaszolt Eleanor halkan. – Túlságosan kockázatos… – Képesek vagyunk rá! – Tett egy lépést a lány felé, majd megragadta a vállánál fogva. Komor arckifejezéssel szólt hozzá, közben mélyen a szemébe nézett. – Hallgasson a szívére! – folytatta nyersen. – Angliában vannak törvények, jó törvények… – Az igazságszolgáltatás pedig félrevezethető. – Brendan, én nagyon hálás vagyok önnek. Nem látja? Eléggé hálás ahhoz, hogy ne hagyjam értem az életét áldozni. – Nem fogunk meghalni! – Nem értek egyet a tervével. El kell tűnnie innen, el kell hagynia Clarint, most, azonnal. Reggel feladom önt. – Dehogy tenne ilyesmit, hölgyem. Azért mondja ezt, mert hinni akarja, az ön nagybecsű Angliája majd végül felmenti önt. Ön is tudja azonban, hogy ez nem igaz. Különben miért vágott volna neki egyedül az ablakon át? – Elegendő idő állt a rendelkezésemre s mindent jól megfontoltam. Az unokatestvéreim nem engedtek volna el egyedül. Egyikük Londonba jön velem. Meg fog védeni… – Mi? – kiáltotta a skót. – A fenébe is! Nem hagyom itt! Nem fogja azt a bolond fejét a vérpadra vinni. Miért tenné, hölgyem? Egy kőhalomért; ezért a földért, s a halott férje vagyonáért? – Hogy a jó hírnevemet megőrizzem! – Most már Eleanor is kiabált. – Sokkal könnyebb valakinek a hírnevén esett csorbát élve kiköszörülni, mint holtan! – Brendan… – Mennem kell. Tudják, hogy nem fog beismerő vallomást tenni. Reggel pedig eszébe ne jusson elárulni engem, ha valóban nem akar vérontást. Nem fog megismerni, sem engem, sem az embereimet. – Nem veszi észre? Ez lehetetlen. Alain emberei felismerik! – Abban az öltözékben, amit holnap viselek majd, nem fognak. – Brendan, könyörgöm, figyelmeztetem, hogy ez őrültség… Az ajtó hirtelen kinyílt, mielőtt a lány befejezhette volna. Az őr nyitott be. – Atyám, csak nincs valami baj? 228

Egy utolsó mosoly és figyelmeztető tekintet Eleanor irányába, majd Brendan lehajtotta a fejét, hogy csuklya ismét eltakarja az arcát. – Fájdalom, fiam, ez a lány itt pokolra fog jutni, nem segíthetek rajta! – mormogta feleletképpen a skót. Meghajolt majd elhagyta a helyiséget. Eleanor hirtelen nagyon gyengének érezte magát. A padlóra rogyott reszketve. Álmodozni merészelt, hogy ez a férfi jöjjön el érte! Eljött. Rettegni kezdett. Miután Brendan kilépett a szobából, az ajtó előtt figyelmeztette az őrt, jól tartsa nyitva a szemét. A főbejáraton távozva tapasztalnia kellett, hogy habár a prefektus őrt állított a lány ajtaja elé és emberei őrségben álltak a kapuknál s a felvonóhídnál, a család tagjait nem őrzik a nagyteremben. Gregory ellátta információkkal a várról és a családtagokról. Alfred magas, kemény, büszke ember, erkölcsös és istenfélő, vállain óriási felelősség nyugszik. Öccse, Corbin jóképű, sármos, ironikus, elfogadta a másodszülött fiú szerepét, csaknem vagyontalan, a családi birtok kisebb területei képezik csak vagyonát nagybátyja – és unokatestvére, Eleanor – jóvoltából. Itt van továbbá Corbin felesége, Isobel. Apró termetű, előkelő, igazi szépség. A kandalló előtt ült, miközben ő lassan áthaladt a termen. Brendan először azt gondolta: távozni minél előbb. Ezt követő gondolata: hallgatózni. – Nem mehetsz vele Londonba! – ellenkezett Isobel, miközben megfogta férje kezét. Őszinte és szerető feleségnek tűnt. Szavai komolyan csengtek. – Alfred sokkal jobban intézi a birtok ügyeit, mint én – válaszolt Corbin, s elhúzta a kezét. – Valakinek mennie kell. – Te sem mehetsz el! – kiáltott a nő, s felemelkedett. – A király elküldte a parancsát; háborúba hív, csapatokat kell majd vezényelned északon. Corbin, nem mehetsz Londonba! Ha nem engedelmeskedsz a király parancsának, letartóztatnak! Alfred, mondd neki, hogy ne menjen! Alfred a nőre nézett. – Egyikünknek mennie kell. 229

– Ez őrültség! – fakadt ki a nő, dühében a lábával dobbantott. Visszasietett a székhez, amin Corbin ült és a tüzet figyelte gondolataiba merülten. – Mindent kockára teszel! Corbin, ez a nő nem ártatlan! Elárulom neked, meg akart szabadulni a férjétől, mindenáron! – Isobel, gondját viselte. Nem érted? – kérdezte Corbin. – Az orvosok mérgezést állapítottak meg. Te pedig ezt nem érted? –kérdezett vissza Isobel. – A drágalátos Eleanor! Ezt tette, azt tette! Mindketten vakok vagytok és süketek? – Isobel… – Milyen más magyarázat lehetséges? – Fertőzés kerülhetett az ételébe… – kezdte Corbin, de addigra Isobel már Alfredre támadt. – Te ölted meg?! – kérdezte hevesen. – Jóságos Isten, nem, te asszony! – kiáltott fel Alfred a feltételezés hallatán. – Eleanornak jól jött a gróf halála – folytatta Isobel. – Elenor halálából pedig, Alfred, egyedül te húzhatnál hasznot. Alfred felállt, majd a terem közepén álló hatalmas asztalra csapott és így kiáltott: – Asszonyom, efféle szavaknak nincs helye e házban. Én a csatatéren harcolok. A méreg az asszonyok fegyvere. Lassú és gyötrelmes halált hoz. Isobel elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta: – Erről van szó, Alfred. – Eleanor sohasem tenne ilyesmit. – És ha kétségbeesésében tette? – tette fel a kérdést Isobel. – Miért lett volna kétségbeesett helyzetben? Nagy odaadással ápolta Alain grófot. – Én azonban azt hiszem, kétségbeesésében tette – felelt Isobel halkan. – Nézzétek, azt hiszem, gyermeket vár. – Egy gyermek érkezése legnagyobb örömükre lett volna mindkettőjüknek, Isobel – szólt Corbin, aki végül felállt a kandalló melletti karosszékéből. – Csak akkor, ha a gróf volna a gyermek apja! – folytatta Isobel. Senki sem szólt. – Isobel, mire gondolsz? – kérdezte Corbin. – Tudom, mindketten szeretitek az unokatestvéreteket – kezdte Isobel –, és megértem, hogy nem akartok tudomást venni arról, hogy gonosz is lehet! A franciák rebesgetik, a pletyka 230

terjed. Miután Eleanor fogságba esett, megtört, és szövetségre lépett Wallace-szal és Grahammel, ez utóbbi szabadította ki a kalózok fogságából, az erdei farkas, aki az északra vezető régi római úton minden szállítmányt megsarcol. Meglehet, első alkalommal kényszerítette… ám később, maga a francia király is látta, mi történik és hangot adott aggodalmának, figyelmeztette a lányt. – Isobel, ez nyilvánvalóan hazugság. Szóbeszéd csupán! – Alfred igen haragos lett. Isobel fejcsóválva folytatta. – Nem hált a férjével. Külön szobában töltötték az éjszakát. – Az előkelő emberek mindegyike így tesz az általunk ismert világban – hangzott Corbin válasza. – Külön hálnak? – Drágám, mi is így éltünk – mondta Corbin. Isobelt nem elégítette ki ez a válasz. – Az öreg gróf már nem lehetett képes… – No?! – érdeklődött Corbin, közben sört töltött a hatalmas étkezőasztalon álló korsójába. – Ezt a maga a gróf mesélte neked? – Egy asszony tudja az ilyesmit. A férfi felemelte mindkét kezét. – Az unokatestvérem nem ölné meg a férfit, akihez feleségül készül menni, azért, mert nem… nemzőképes. – Ha azonban terhes… – Isobel, miből vontad le azt a következtetést, hogy Eleanor gyermeket vár? Isobel ismét hallgatott egy ideig, majd sunyi mosoly ült arcára, és megismételte előbbi feleletét: – Egy asszony tudja az ilyesmit. – Isobel, az unokatestvéremmel tartok, punktum – felelt Corbin keményen. – Meg kell neki adni a lehetőséget, hogy védekezhessen. – Ahogy akarod. De elveszítheted a bátyádat, ha így teszel. Alfred az asztalfőn álló székbe roskadt. – Meg kell ragadnunk ezt az egyetlen lehetőséget – felelte. Megrázta a fejét. – Te jó ég, szinte belebetegedtem ebbe! – Talán az étel… – vetette fel titokzatos arccal Isobel. Felnézett a nőre. – Most, hogy az unokatestvéremet fogva tartják, ő nem lehetett a bűnös, nem igaz? 231

– Hallottam az orvosokat. Alaint lassanként mérgezték meg – felelte Isobel. Brendan eleget hallott. Elhatározta, hogy gyorsít léptein. Isobel azonban felnézett most, észrevette a termen áthaladó papot. – Atyám! – kiáltott, majd talpra ugrott. A férfit először kísértette a gondolat, hogy továbbhaladjon, ki a helyiségből, mintha nem hallaná a nőt. Azonban nem akart gyanút kelteni. Megállt tehát. Isobel odalépett hozzá, jámboran összefont kezekkel. – Atyám, meggyónta-e bűneit a hölgy neked? – Nem, asszonyom. Ártatlannak vallja magát. Természetesen imádkozni fogunk a lelkéért. Corbin is közelebb lépett. – Meglehet, valóban ártatlan. – Isten tudja az igazságot, fiam – fejét továbbra is lehajtva tartotta. – Vele tartok; bizonyítom ártatlanságát. Brendan hezitált egy darabig, csodálkozott, hiszen a férfi szándéka – unokatestvére ártatlanságának bizonyítása és életének megmentése – komolynak tűnt. Ő viszont nem akarta, hogy a lányt családjából bárki is elkísérje az utazásra. Eleanor nem akar újabb vérontást, erre azonban mégis sor kerülhet. El akarja kerülni rokonai elvesztését. – A legjobb volna talán, ha szót fogadnál a feleségednek és itt maradnál. – Még te, Isten szolgája sem állsz ki mellette?! – Angliában vagyunk; pártatlan bíróság fog dönteni ügyében, igaz? – Nincsenek bizonyítékai – nyögte Alfred az asztal mellől. – Atyám, megkínálhatjuk esetleg sörrel, borral? Alfred rosszul nézett ki. Brendan úgy döntött, tartózkodik ételt vagy italt magához venni ebben a házban. Fellobbant benne a tűz; hirtelen harag a nővel szemben, akinek a megmentésére érkezett. Vajon igaz, amit hallott? Nem a mérgezés; nem hitt Eleanor bűnösségében. Ami azonban a gyermeket és Alainnel való kapcsolatát illeti… – Köszönöm, nem, uram. Igyekszem vissza a templomba, imádkoznom kell. Továbbá, igen elfáradtam. – Az imént nem maga ment hozzá – szólt Isobel, összevont szemöldökkel. 232

– Ez így van. Úgy gondoltuk, talán egy másik testvér változást idézhet elő a hölgy viselkedésében. – És sikerrel járt? – kérdezte Corbin. – Nem, uram, sajnos, nem. Ha megbocsátotok, távozom, s értetek is imádkozom majd. – Komoly mozdulattal vetett keresztet Isobel felé. – Az Úr szeme rajtad, lányom. – Ámen – suttogta a nő. – És megóv a nők számára fenntartott purgatóriumtól, ahol a bűnösök örökké pergő nyelvét szájkosár hideg vasa kényszeríti némaságra az idők végezetéig. Távozott, mielőtt Isobel felelhetett volna. Brendan visszatért a parókiára, ahol embereit páncélruha nélkül találta, amint a kövérkés Gillean atya kiváló ételeit élték fel. Gillean atya figyelmeztette őket, hogy reggel, mikor útnak indulnak, sárosan, koszosan, lehetőség szerint az ütlegelésnek szemmel látható nyomaival és megkötözve, akár egy levágásra ítélt disznót hagyják őt hátra a másik pap társaságában, aki a prefektus szolgálatában állott. Habár érkezéskor megfélemlítették az egyházfit, és úgy döntöttek, megkötözik, jelenleg a szoba végében álló kis asztalnál ült és Hagarral sakkozott, aki nem bizonyult nagy tehetségnek a játékban. Bort ivott és néha káromkodott. Thomas de Longueville vállalta magára a főzés feladatát Gregory társaságában, aki elsőként lépett a templomba és javasolta Brendannak, hogy a fiatalasszony gyóntatójaként lépjen a kastélyba. De Longueville azóta felszolgálta az ételt, és arról beszélt nekik, hogy túl sokáig éltek az erdőben bogyókon és nyers húson, s mit sem tudnak a fold ajándékairól, a fűszerekről. Brendan a tál meleg, ínycsiklandó pörkölthöz ült. Miután farkasétvággyal elfogyasztotta, észrevette, hogy Eric őt figyeli és kész meghallgatni, mi történt. – Nehézség nélkül közel tudtál kerülni Eleanorhoz? – Besétáltam a kastélyba, fel a lépcsőkön, egyenesen a szobájába. Éppen szökni készült, az ablakon keresztül – mondta komor arccal. – Akkor hát megtudta, hogy megérkeztünk? – Igen, és azt mondta, menjünk haza. Eric felkacagott. 233

– Önerőből készült szökni! – Miután tudattam vele, esetleg nyakát szegheti, megváltoztatta döntését. Most Londonba akar menni, hogy bíróság előtt bizonyíthassa ártatlanságát. Eric feléje hajolt. – Nem árul el minket reggel? Ha kell, kész vagyok kockáztatni az életem, de ha a nő meggondolja magát, nem vagyok hajlandó. – Nem árul el minket – felelt Brendan ingerülten. – Akkor miért vagy ennyire dühös? Brendan habozni látszott. – Erről jobb, ha nem beszélek – felelt. Elkiáltotta magát. – Gillean atya! – Igen, fiam. – Mindig ilyen makacsul viselkedett ez a lány? – Akár egy öszvér! – hangzott a válasz. Mindannyian nevettek, Gillean pedig felállt a sakktábla mellől és Brendan elé lépett. – Igen, fiam, csökönyös, akár egy öszvér, és őszinte is. Nem ölte meg a grófot, s neked pedig minden segítséget megadok. Ettől függetlenül angol vagyok. S ha legközelebb erre jársz… – Szétcsapsz közöttünk! – fejezte be Liam a mondatot nevetve. – Angol vagyok, s hű a királyomhoz. – Mégis itt vagyunk most – felelte halkan Brendan, és a férfit figyelte. Gillean tétovázott. – Valóban. Itt lehetne a beleegyezésemmel vagy anélkül egyaránt. Jobb azonban, ha ezt az estét széken ülve töltöm, mint a kőpadlón fekve, akár a holtak. Meg aztán a hivatásom, uram; az ember elsőként Istennek tartozik felelettel, a király csak a második. Istennek hála, eleddig mindkettőnek azonosképpen válaszoltam. S most, megbocsát, de visszatérek ahhoz a favágó külsejű méla fickóhoz és a játékhoz. Azzal elballagott. – Készen állunk a reggelre? – kérdezte Brendan. – Kész vagyunk – felelt Eric. – Igen, készen állunk. Brendan és emberei teljes fegyverzetben, lehúzott sisakrostéllyal ültek lovaikon és vártak. A prefektus, Miles Fitzgerald, kötelességéhez híven, kivezette Eleanort a házból. A 234

lány prémszegélyes köpenyt viselt, mely kellőképpen melegítette a hosszú utazás során. Fejét magasra tartva lépkedett, haját befonva viselte, melyet csupán egy szalag díszített és fátyol takart. Fitzgerald előtt haladt. Brendan csóválni kezdte a fejét, mikor látta: Corbin velük tart, hogy védelmezze unokatestvérét. A lány Fitzgerald fegyveres lovasaihoz ért, akik azonban páncélt nem viseltek. A kastélynál a falusiak csoportja gyülekezett. Paradicsomot dobáltak a fegyveresekre. Fitzgerald arcára is jutott. Az dühösen átkozódott, és a kardja után nyúlt. Az emberei ugyanígy tettek. Eric, aki Brendan mellett állt, kelta nyelven szitkozódott, persze csak halkan. Eleanor megfogta Fitzgerald karját. – Kérem! – kiáltott. – Ne féltsetek, megvédem magam. Ezek az emberek itt parancsnak engedelmeskednek csupán. Kérlek benneteket, a kedvemért, ne lázadjatok. Közelről figyelték, amint Fitzgerald Eleanort egy várakozó lóhoz vezeti. A lány nem szállt fel. Beszélni kezdett a férfihoz. – Mi folyik itt? – kérdezte Eric. – Nem tudom – szólt Brendan, nagyon figyelt. A beszélgetés egyelőre nem akart véget érni, Eleanor immár makacsul csóválta a fejét. – Tudnom kell, mi történik – morogta Brendan. – Nem mehetsz oda! – ellenkezett Eric. – Oda kell mennem. Brendan megsarkantyúzta a lovát, odaügetett. – Miért a késlekedés? – kérdezte udvariasan angol harci ménje hátán ülve. – A grófnő ragaszkodik a szolgálójához. Eleanort nézte, szeme kivételével arcának többi részlete rejtve maradt. – Vannak más szolgálók, hölgyem. – Bridie-nek jönnie kell. – Miért nem hozhatjuk magunkkal azt az átkozott cselédet, hogy túl legyünk ezen? – kérdezte Fitzgeraldot. – Lady Eleanorral tartott a tengeren, s Franciaországban. Bűnrészességgel vádolhatják majd.

235

– Szemtanúként hallgathatják meg a védelmemben – szólt Eleanor irtózva. – Független bíróság tárgyalja majd ügyemet, nem? – Veszélyes lehet magunkkal vinni azt a nőt – morogta Fitzgerald. – Ugyan! Csont és bőr! – ellenkezett Eleanor. Határozottan állt, a szél fátylának finom szövetét lebegtette. – Nélküle nem megyek sehová. Brendan Fitzgeraldra nézett. – Sir, Skóciában nem egy csatát kell megvívnunk – kezdte komolyan. – Nem vesztegethetünk több időt egy úrnő cselédjére. Könyörgöm, hozzuk azt a nőt is. Kezeskedem érte. Fitzgerald felnézett rá. – Ahogy óhajtja. Brendan visszatért az embereihez. Ismét várniuk kellett. Bridie-t elővezették, szemében félelem csillogott, Eleanor próbálta nyugtatni. Eleanor udvariasan visszautasította Fitzgerald segítségét, és maga szállt fel a lóra. A tömeg zúgolódni kezdett. Brendan ismét Fitzgeraldhoz léptetett. – Sir, indulnunk kell. – Úgy van! – Azzal a prefektus a menet élére lovagolt. Eleanort lovasok vették körül. Corbin páncélingben, köpenyén büszkén viselve Clarin színeit, a lány mögött ügetett. Brendan és emberei mellettük haladtak. Már áthaladni készültek a felvonóhídon, de az emberek még mindig követték őket, próbálták megérinteni Eleanort. – Isten önnel, asszonyom! – kiáltotta feléje egy gyermekét karján tartó anya. – Isten tudja, mi az igazság! – hallatszott egy kötényt viselő kovács szava. – El az útból! – kiáltott Fitzgerald egy idős emberre. – El az útból, különben eltaposlak. – Isten áldjon benneteket, tartsatok meg imáitokban! – kiáltotta Eleanor. – Istenre bízom magam, s tudom, megment. Az emberek elmaradtak. Brendan észrevette a lány arcán, mennyire szenved. A többiek mellett lovagolt és ügyelt az őket követő falusiak épségére. Ahogy szabaddá tették az utat, Fitzgerald ügetést vezényelt. 236

Hamarosan maguk mögött hagyták a fehér fénnyel pompázó bástyát, majd lassítottak az iramon. Londonig hosszú út állt még előttük. Bizonyára megállnak majd éjszakára. Ahogy telt az idő, egyre mélyebbre hatoltak azonban az országba, melyet Anglia királya keményen a kezében tartott. Mint ahogyan azt előre eltervezték, mindent megtettek, hogy hátul maradjanak. Brendan ítélte meg a távolságukat; amíg nyugat-délnyugatnak tartottak, nem kellett félniük. Elhatározták, hogy kétfelé válnak, amikor elérik a folyót, melyen miután átkelnek, a London felé vezető útelágazáshoz jutnak. De Longueville úgy tűnt, élvezi a prefektus embereinek társaságát, igyekezett társalogni velük. Eleanor szótlanul lovagolt, néha váltott csak egy-egy szót unokatestvérével. Csak a tekintete árulta el, mennyire feszült hangulatban van. Nagy sokára Fitzgerald hátrafordult. – A folyónál megállunk! – hangzott a parancsa. A parancsra Brendan számított tervében. A folyóhoz értek. Fitzgerald megálljt parancsolt. Emberei leszálltak a lóról, Brendan emberei ugyanezt tették. Felkészültek a támadásra. Már éppen leszállt volna a lováról, mikor Fitzgerald megállította. – Sir Humphrey, az embereinek nem szükséges leszállniuk a lóról. Megállt egy pillanatra. – Az embereim és a lovaik egyaránt szomjasak – felelt Brendan. – Ahogy gondolja. Itt azonban elválnak útjaink. – Nem értettem, uram. – Elhagytuk már a falusi csőcseléket. Visszatérhetnek, hogy folytassák a harcukat Skóciában az ottani gyülevész népség ellen. Itteni szolgálatuk ezennel véget ért. – Nem merjük magukra hagyni önöket – mondta Brendan. – A veszély elmúlt. Ha a hölgy szökni próbál, elkapjuk, s ott helyben az életével fizet. – Azért megyünk, hogy bíróság elé álljon! – kiáltott Corbin dühösen. – Nem fog szökni – szólt Fitzgerald, aki Brendant figyelte. – Sir Corbint apró darabokra vágjuk, ha ilyesmivel próbálkozik. 237

– Ez nem a király igazságszolgáltatása! – kiáltott Eleanor. – Hölgyem, maradjon ott, ahol van. Brendan leszállt a lóról, mintha a folyó felé tartana, hogy itasson. Eleanor nem szállt le. A skót imádkozott, hogy a lány ne szálljon le. Fitzgerald mellé érve érezte, mindenki őt figyeli. – Nem ezt a parancsot kaptam. – Most én parancsolok, és azt mondom, többé nincs szükség önökre. Fitzgeraldot figyelte, próbált időt nyerni. – Ahogyan beszél, kezdek kételkedni a hölgy Londonba érését illetően, s abban, valóban bíróság fogja-e eldönteni bűnös-e, vagy ártatlan. – Ez nem az ön dolga. – Azt mondom, az. – A kíséret itt két részre válik! – kiáltott dühösen Fitzgerald. – Nos, akkor – felelt Brendan. – Ahogy óhajtja, elválunk. Ekkorra Eric Fitzgerald mögé ért. Nem rántott kardot, hanem kést fogott a prefektus torkához. A penge a nyaki ütőér felett pihent. A prefektus emberei fegyvereikhez kaptak; ám hamar felismerték kedvezőtlen helyzetüket. Csak egyikük indult meg, ám Fitzgeraldnak volt lélekjelenléte gyorsan ezt kiáltani: – Megállj, te bolond! Ennek a fickónak nem egy emberélet szárad a lelkén! – Bölcs felismerés – gratulált Brendan. – Dobjátok el a fegyvert. A prefektus emberei haboztak. Tekintetük lopva kereste parancsnokukét. Brendan érezte, valami nincs rendjén, ám pillanatnyilag nem állt rendelkezésére elegendő idő, kideríteni az angolok valódi szándékát. – Szembeszálltatok a király akaratával! – dühöngött Fitzgerald, s fürkészőn figyelte a férfit, aki ennyire aláásta a tekintélyét. – Én szálltam volna szembe? – kérdezte Brendan. – Nem ön akart önkényesen bíráskodni, uram? Nem akarta, hogy a hölgy Londonba érjen? – Ne legyen nevetséges! Lehetővé tettem, hogy engedelmeskedjenek a király parancsának. – Nos, mint láthatja, nem engedelmeskedem a király parancsának. Mondja meg az embereinek, hogy dobják el a fegyvert. Most. Vagy meghal, mielőtt harcra kerülne a sor. 238

Eric keményebben szorította a kést a prefektus torkához. Keskeny csíkban vér serkent a mozdulat nyomán. – Dobjátok el a fegyvert! – mennydörögte Fitzgerald. A kardok egyénkén a földre hulltak. – Barátaim, a késeket is! – javasolta Brendan. Eric még mindig nem engedte el Fitzgeraldot. – Humphrey, parancsolja meg az emberének, hogy vegye le rólam a kését, különben, esküszöm, felköttetem – figyelmeztette Fitzgerald. Ám Brendan egyelőre várt, Eric ismerte a szándékát. – Hagar, van egy nyaláb kötelünk az urak számára? Liam, jófajta acél hever itt szanaszét, összeszednéd? – Ezzel túl messzire ment, Humphrey! – sziszegte Fitzgerald. – Ez erőszak. A király fegyveresei ellen elkövetett erőszak… – Kétlem, hogy a királynak tudomása volna erről az egészről, Fitzgerald – vágott közbe Brendan. – Ám ez nem is fontos. Collum, segíts, légy szíves, ellenőrizd, elég erősek-e kötélre kötött csomók. Nem akarjuk, hogy barátaink túl hamar lerázzák magukról annak békéjét, nyugalmát. Gregory, fogj te is néhány kardot. – Hivatalos személy elleni erőszakért – vicsorgott Fitzgerald – félholtra kínozzák, kasztrálják, kibelezik, s akkor, csak ezután szabadítják meg kínjaitól és fejezik le. – Jól tudom, hogy megy ez – felelt Brendan. – Talán foghatnád keményebben azt a kést, Eric, túl sokat beszél. – Keményebben? Örömmel – válaszolt Eric tettre készen. Fitzgerald elhallgatott. Emberei még mindig nem hittek a szemüknek, viharos tekintetétől kísérve hagyták magukat megkötözni. – Ide hallgassanak – szólalt meg végül Corbin. Csendesen ült lova nyergében s kissé hitetlenkedve figyelte a fejleményeket. – Hiszek Eleanor ártatlanságában, de ön, Sir Humphrey, ezzel a tettével magára vonta a király haragját… – Vele mit csináljuk? – kérdezte Liam. – Hagyjátok – javasolta kereken Collum. – Uram, leszállna? – Nem! – kiáltott Eleanor. Nem érdekelte többé Fitzgerald szándéka, s úgy tűnt, megértette, az angol felügyelete alatt talán nem jutottak volna Londonba. – Nem hagyhatják Corbint ezekkel az emberekkel! 239

– Ő hozzánk tartozik! – kiáltott Fitzgerald hevesen. – Akárkik is legyenek. – Majd Ericre sandított, aki ismét jobban szorította a kést. – Nem hagyhatják itt! – ismételte Eleanor, kékesszürke tekintete találkozott a Brendanéval. Igaza volt. – Ember! – ellenkezett Liam. – Már így is van velünk egy asszony, bocsásson meg Lady Eleanor, s vele a cselédje… – Mit képzelsz, otromba fajankó! Jobban megülöm a lovat, mint legtöbb férfi! – szakította félbe Bridie váratlanul. Liam rá sem hederített. – Most magunkkal viszünk egy angolt is? – Skótok! – szisszent fel Fitzgerald. – A Jósten áldja meg! – morogta Collum. – Milyen jó megfigyelő! – Ja, most már én is megszólalhatok rossz franciaságommal? – kérdezte Hagar. Brendan nem felelt. – Corbin velünk jön. – Nem megyek sehová skótokkal! – csattant fel Corbin. – Angol kard által hal inkább? – kérdezte Brendan. – Corbin, ezek az emberek meg akarnak ölni, nem látod? – mondta Eleanor. – Nem is állt szándékukban Londonba vinni minket! – Hát mégis igaz volna? – gúnyolódott Fitzgerald. – Clarin úrnője a skótokhoz csatlakozott, férjét megöli gaz szeretője miatt! – Nem öltem meg a férjemet, uram – felelt hűvösen Eleanor. – S hiszem, ennek ön is tudatában van. – Asszonyom, elvágjam a torkát? – kérdezte udvariasan Eric. – Ne – felelt a lány, s nagyot nyelt. – Már elég vér folyt. – Ideje indulnunk – szólt Gregory, miután felvette az utolsó kardot. Az angolok a folyóparton álltak, hátul összekötözött kézzel, fegyvereik elkobzásán kívül egyéb bántódásuk nem esett. – Így hagynak minket itt – kérdezte egyikük. – Hamarosan rátok talál valaki – szólt Collum, miközben lóra pattant. – Rengeteg vizetek van – fejezte be, majd vállat vont. – Ezen az úton kevesen járnak – ellenkezett egy másik. 240

– Annyira kevesen azért nem – felelt Brendan. – Kötözzük meg az angolt? – kérdezte Liam Brendantól. Brendan nemet intett, közben Corbint figyelte. – Nem lesz semmi probléma. – Nem megyek skótokkal sehová… – ellenkezett még mindig Corbin. – Nem lesz baj – ismételte Brendan, s a férfi elhallgatott. – Liam lova mellé lépett, hogy összekötözze Fitzgerald kezét. – Uram, ha volna oly kedves. – Ezért lógni fog. – Azt hittem, kibelezve akar látni. – A bakó feladatát magam akarom teljesíteni – felelt a prefektus. – Efelől már intézkedett, nemde? – kérdezte Brendan a férfi fülébe súgva. – Meg akarta ölni Lady Eleanort. Fitzgerald nem válaszolt. – A kezét! – ismételte a skót. Eric erősen megmarkolta a kést. Fitzgerald hátratette a kezét. Brendan összekötözte a csuklóit. Végezetül Eric elemelte a kést a prefektus torkától, azután lóra pattant. Brendan Fitzgeralddal szemben állt. – Sokkal tartozik a hölgynek – mondta az angol. – Felismerem a bűn kígyóját, uram. Meg kellett volna ölessem. – Persze. Azt hiszem, hibát követek el azzal, hogy önt életben hagyom, ám… a hölgy nem szereti a vérontást. – Brendan hátat fordított neki és lóra ült. – Eric, vezess minket, nem árt, ha sietünk. Eric engedelmeskedett. Brendan megvárta, míg a többiek megfordulnak. – Gyáva kutya! – kiáltott Fitzgerald. – Skót fattyú! Még az arcodat sem mutatod meg, átkozott! Brendan egyre közelebb lépett hozzá lovával, míg Fitzgerald háttal a folyóba nem zuhant. – A neved pedig nem Humphrey, gazember! – sziszegte dühösen Fitzgerald csuromvizesen. – Mi a neved? Ha megtudom, esküszöm, magam belezlek ki! Brendan tovább közeledett, Fitzgerald testére lovának patái nemcsak vizet, de sarat is vetettek. – A nevem? A mai eseményeket látván, talán érdekesen hangzik majd, de legyen ennyi elég: „igazság”. 241

Megfordította, megsarkantyúzta hatalmas termetű ménjét, és a többiek nyomába eredt.

242

17. fejezet Brendan erőteljes vágtába kezdett. Nem valószínű, hogy az angolokra bárki egyhamar rátalál, ám arra az esetre, ha ez mégis bekövetkezne, célszerűnek tűnt gyorsan minél messzebb kerülni tőlük; tehát a skótok erőltetett tempóban észak felé tartottak. Corbin bár nem okozott semmilyen problémát, komoran ült nyergében. Minél közelebb értek a határhoz, a vidék annál ismerősebbé vált számukra. Néha letértek az útról, és az erdőben folytatták útjukat, ahol igyekeztek észrevétlenné válni a fák között, szinte beleolvadni a környezetbe. Egyetlenegyszer álltak meg csupán, a lovakat itatni, s ha lassítottak is az iramon, mindvégig mozgásban maradtak egészen késő estig. Brendan úgy tervezte, elérik a hajdani római erődöt, melyet a skótok újjáépítettek, majd elhagyták, angol fennhatóság alá került, akik Falkirk után nem vigyáztak kellőképpen rá, mert azt hitték: a harcnak vége – nem így történt, fel kellett adniuk az erődítményt. A falak elrejtettek embert s lovat egyaránt. Védtek az időjárás viszontagságai ellen, s mi több, néhány kényelmet szolgáló bútordarab is rájuk maradt: ágyterítők, rozoga székek, asztalok. Élelmüket egy angol harci mén hordozta hátán. Megérkezés után úgy döntöttek, éjszakára őrséget állítanak két váltásban, majd a hajnali nap első sugarainál, tovább indulnak észak felé. Eric azt javasolta, reggel a Herberttől visszavett erődítmény felé vegyék útjukat, hiszen azt saját embereik őrzik, s hosszabb ostromnak is képes ellenállni. Azon az éjszakán az erdőben szálltak meg, a romok között. – Vállalom az első őrséget – szólt Eric. – Jól van. Először a lovakat vezették biztonságba rajtuk a zsákmányolt, kincset érő fegyverekkel, páncélokkal, majd Eric parancsának engedelmeskedve Liam és De Longueville lépett elő társnak a virrasztásban őrségváltásig. 243

Brendan belépvén a helyiségbe, mely a nagyterem lehetett egykoron, Gregoryt vette észre, amint kenyeret, sajtot és szárított húst vett elő. Bridie segédkezett neki. Eleanor elmélyülten beszélgetett Corbinnal. Mikor belépett, a beszélgetés megszakadt. Corbin vette észre először, kezét a lány vállára tette, félreállította a lányt és a férfi elé lépett. – Úgy esett, hogy nekem kell köszönetet mondanom először. Nehéz elhinni mindezt, s nem biztos, hogy képes leszek rá; egy Fitzgerald pozíciójában lévő ember meg akarta akadályozni, hogy unokatestvérem független bíróság előtt bizonyíthassa ártatlanságát. Engem ugyancsak lemészároltak volna, pedig két halálesetre már sokkal nehezebb lett volna magyarázatot adni. Brendan várt a válaszadással; az asztalhoz lépett, szájához emelt egy tömlőt, benne jóféle sörrel, s leöblítette torkáról az út porát. Miután jót húzott az italból, a tömlőt Corbin felé nyújtotta. – Talált volna magyarázatot, méghozzá könnyen hihetőt. Azt állította volna, Eleanor menekülni próbált. Ő bizonyára beismerő vallomássá ferdítette volna e tényt. Ön, mint vérrokona, természetesen a védelmére kel. Ők persze nagyon sajnálják, de önnek is meg kellett halnia. – Tudta, hogy ez a szándékuk? Mért tették volna? – kérdezte Corbin. – Nem tudom – felelte Brendan. – Van ötlete? – Nincs. – A prefektus ismerte Alaint? – Nem – hangzott Corbin válasza. – Korábban a seregben találkoztam csak vele és Londonban. Sohasem járt Clarinben. A temetést megelőzően nem sokkal üzenet érkezett, hogy Yorkban értesültek Clarin újdonsült francia grófjának halálhíréről és hercegi megbízott érkezik hamarosan a körülmények kivizsgálására. – Nem sújtotta le tehát a halálhír – Brendan fanyarul mosolygott. – Nem hinném. – De sohasem járt Clarinben, tehát nem ő maga döntött így – folytatta Brendan. – Nem – felelt Corbin. – Határozottan különös. 244

– Az nemkülönben, hogy az én életem is veszélyben forgott. Senki sem profitál a halálomból. – Nem? – Nem öröklök. Az örökség bátyámra száll, aki megbízható, keményen dolgozik… ha Eleanor nem hoz világra fiúörököst. Halálommal senki sem jut örökséghez. – Attól tartok, ön csak útban van. Én mindenesetre próbáltam lebeszélni az utazásról tegnap este; nem tudtam, hogyan reagál, hiszen azt feltételezhette, becsületes angol katonákra támadunk. – Természetesen megküzdöttem volna önökkel. – Nekem pedig vigyáznom kellett volna, meg ne öljék – felelt halkan Brendan. Eleanor sápadtan hallgatta a két férfi párbeszédét. Nem csupán arcszíne halványodott el, de kimerült és meg is rémült. Lovaglás közben elvesztette az arcát fedő fátylat. Háta közepéig érő haja a kevés számú gyertya fényében is aranyló tűzzel izzott. Az árvák elhagyatottsága hatotta át földöntúli szépségét. Nem csoda, hogy megviseltnek tűnt. Férje meghalt, gyilkossággal vádolták, s most szökésben van. Az ellenséggel. S ráadásul terhes. Ettől a férfitól. – Habár hálával tartozom önnek – mondta Corbin –, nem tartozom önök közé. Fogolyként kezelnek tehát? Brendan kenyeret és sajtot vett magához, miközben fel-alá járkált, majd megállt, háttal a falnak támaszkodott. Corbint figyelte, miközben a kenyérbe harapott. – Mi alkotjuk a kíséretét, míg egy erődítményhez nem érünk – szólalt meg végül a skót. – Azonban, ha az ön helyében lennék, óvakodnék visszatérni Angliába. – Miért mondja ezt? – kérdezte Corbin összevont szemöldökkel. – Nos, mivel nem öltük meg Fitzgeraldot és az embereit, azok bizonyára ön ellen tanúskodnak. Hallotta, mit mondott; megpróbált megválni tőlünk, még mikor azt hitte, angolok vagyunk. Persze, vádolhatja gyilkossági kísérlettel, illetve azzal, hogy visszaélt a királyi igazságszolgáltatással. Őt azonban, biztos vagyok benne, nem éri majd felkészületlenül a vád, s mindenki előtt azzal a válasszal áll elő, ön is, akárcsak a veszélyes unokatestvére, átállt a skótokhoz. – De ez nem igaz! 245

– Mint ahogyan az Eleanorral szemben felhozott vádak sem, ezt mindketten tudjuk. Ám ez kevés lett volna ahhoz, hogy elkerülje a vérpadot… Fitzgerald kifejezésével élve. – Végzett a sajttal és a kenyérrel, karját összefonta. – Ez abszurdum. Vissza kell térnem Angliába; Alfred nagyon jól tudja, nem vagyok köpönyegforgató, sem pedig áruló. – Miután mi biztonságba kerültünk, úgy tesz, ahogyan jónak látja – hagyta rá Brendan. – Nem fogom megakadályozni szándékában. – Lehunyta a szemét, fáradtnak érezte magát. – Mindkettőnknek vissza kellene térnünk – szólalt meg Eleanor váratlanul. – Ki kell derülnie az igazságnak. Brendan szeme azonnal kinyílt. – Ön, hölgyem, sehová nem megy. – Angliában vannak törvények! – A lány ellenkezni próbált. – Nagy baj történt. Fitzgerald mindvégig úgy viselkedett, mintha volna felhatalmazása; meglehet, nem rendelkezett ilyennel. Az is előfordulhat, hogy bár közvetett módon, de felelős Alain haláláért. Ha visszatérünk, már nem egyvalaki emelhet szót Fitzgerald ellen, hanem kettő… – Hölgyem, holnap beszédem van önnel. – Brendan, be kell látnia… – Ismétlem, holnap beszédem van önnel. – Ismét lehunyta a szemét. – Brendan… – Hölgyem! – kiáltott dühösen a férfi. – Kettő. Mit ér vajon az ön szava? A férje halott. Megmérgezték. Önt Londonba akarták szállítani, ahol ha bíróság elé áll, feltehetőleg halálbüntetés várja, de megszökik a… a skótok segítségével. Nem hinném, hogy akár egyetlen szava is támogatást jelenthetne az unokatestvére számára. – Nem minden angol ember gonosz… – Én sem gondolom, hogy azok volnának – felelt Brendan türelmetlenül. – Nos, amennyiben nem akar beszélgetni velem… – kezdte a lány. – Ó, nagyon is akarok. Azonban nem most. Holnap. Tudom, ismeri ezt a szót. Ismét lehunyta a szemét. Tudta, hogy a lány ott áll és őt nézi. Azt is tudta, mielőtt a lány elment, szívesen a fejére locsolta volna egy borostömlő 246

tartalmát. Annyi mindent akart mondani neki. Ám semmiképpen sem mások jelenlétében. Talán több figyelmet kellett volna fordítania arra, hogy Eleanor kényelemben töltse el az éjszakát; ám mérges volt. A lány persze most sem mondta, „köszönöm”. Dehogy, ismét készen állt visszatérni az országba, ahol minden valószínűség szerint felakasztják, legyen bűnös vagy ártatlan, nem számít. Az éjszaka közepén Eric érkezett őt ébreszteni. Collum és Gregory vele tartottak. Hajnalig őrködtek a falak mellett. Akkor felébresztették a többieket, majd útnak indultak. Brendan Corbin mellett lovagolt a nap jó részében. A férfi a gondolataiba merült, s mikor meglátta, Brendan őt figyeli, beszélni kezdett. – Még mindig nem értem az összefüggést. Fitzgerald hirtelen bűnösnek találja Eleanort, akit szinte minden ember csak úgy ismer, mint Sanra Lenora. Meg kell halnia, semmit bíróság elé kerüljön ügye, s nekem vele kell pusztulnom. Alaint megmérgezték. – Alfredet foglalkoztatta-e az öröklés gondolata? – A bátyámat? Jó ég, dehogy! Túlságosan jámbor ő, komoly a reá háruló felelősség; mélyen vallásos, hiszi, Isten mindent lát és az embernek szenvednie kell evilági bűneiért. Én ellenben abban hiszek, hogy bizonyos mennyiségű elkövetett bűn csak ellenállóbbá teszi az embert a túlvilági számadás elviseléséhez. – Ah. Tehát ön ölte meg a grófot? – Miért tettem volna? A válaszom: nem. Mint mondottam, bizonyos vagyok benne, bűnöm nem kevés. A gyilkosság azonban nem szerepel közöttük. Persze, elkövethettem volna puszta élvezetből, ám ez számomra nem elegendő indíték. Semmilyen érdekem nem fűződött Alain halálához. – És a felesége? – Isobel? – kérdezte az angol. – Isobel, Isten a tudója, sok mindenre képes, ám nem hiszem, hogy holtan akarta volna látni a grófot. Hirtelen gyermekre vágyik annyi évi meddő házasság után. Eleanor apja nemrégiben ment el… s mivel Eleanor egy öregemberhez ment feleségül, Alfred pedig továbbra is pásztorlánykákkal és fejőnőkkel tart fenn romantikus kapcsolatot, úgy tűnt, a mi gyermekünkből lehet örökös. Nyilvánvaló; a gyermeknemzéshez rám is szükség van, nélkülem nem tehet szert a vagyonra. – Mi van akkor, ha már teherbe esett? 247

– Isobel? Ha így volna, a birtok legmagasabb tornyából kürtölné világgá. Más nő számára ez természetes dolog volna; Isobel számára teljesítmény, mely méltó a világ csodálatára. Napnyugtakor elérték az erődöt. Rövid idő alatt nagy változáson ment keresztül. Falait megerősítették, megemelték. A külső fal hibáit kijavították; kőművesek újabb tornyokat emeltek. Már messziről észrevették az érkezőket s kiáltás hallatszott; a kapu kinyílt, mihelyt megérkeztek. Érkezésükkor Wallace sebes léptekkel érkezett a várból ki az udvarra. Brendan a lóról leszállva üdvözölte vezérét, az viszontüdvözölte. Munkások, harcosok vették körül őket. Kérdések érkeztek; Hagar sikeres küldetésükről gyorsan történetet kanyarított. Wallace komolyan figyelt, nem szólt, míg mások viccelődtek, angol kisasszonyt angol kard elől kellett menteni. Corbin nem szólt meleg fogadtatásuk ideje alatt; nem maradhatott azonban sokáig észrevétlen. – És van egy angol foglyunk! – kiáltott fel Rune MacDuff. – Gondoltátok, bántotta volna a hölgyet? – kérdezte, miközben közelebb lépett az angolhoz. Corbin nem késlekedett szólni. A nagy termetű Rune szemébe nézett. – Uram, sohasem bántalmaznék egy hölgyet, különösen nem, ha a rokonom. – Corbin, Eleanor unokatestvére – magyarázta Brendan tömören. Wallace és a többiek végigmérték Corbint. Corbin gyanakvóan figyelte őket. Végül vállat vont. – Nem viselnek sem szarvakat, sem ördögfarkat. Ez bizonyára csak szóbeszéd. Rune MacDuff hahotázni kezdett. Az angolt gyorsan befogadták. – Nem rab tehát? – kérdezte egy másik fickó, Jem Maclver. – Nincs váltságdíj? – Pillanatnyilag úgy érzem, Clarin színeinek viselésére sem vagyok méltó. Nem vagyok rab. Sir Brendan felajánlotta nekem a távozás lehetőségét; amennyiben eljutunk az erődig… ó, bocsánat, ez a romhalmaz volna az önök erődje. A skótok ismét kacagásban törtek ki. – Maradj velünk s beszélgessünk el, angol! – kiáltotta valaki. Lars hangját hallották, aki Wallace hajóján szolgált, és 248

Franciaországban is megfordult velük. – Sem farkat, sem szarvat nem visel, megölelhetitek tehát! – Lars előlépett; magas termetű harcosok álltak előtte, s eddig nem láthatta az érkezőket. Eleanorhoz lépett, aki szótlanul ült lován. – Hölgyem, Isten hozta minálunk, bár gondolom, ez nem az a hely, ahol szívesen tartózkodna. – Köszönöm – felelt halkan a lány. – Száműzött lett, távol otthonától s birtokától. – Vissza kell térem – mondta Eleanor. – No igen, a grófnő gazdag! – így Jem. Eleanor a fejét ingatta. – Nem gazdagság ez. Nevem sugallja csupán. – Nos, ma este nem térhet vissza – szólalt meg Wallace. A vendégeket nézte. – Vendégszobáink készen állnak az önök fogadására, habár kissé szegényesek, bizonyára tudja, mi, skótok, nem a párizsi fényűzésről vagyunk híresek. – Hálás köszönettel tartozom a skót vendégszeretetnek, melynek az életemet köszönhetem, s higgye el, nem cserélném a párizsira – válaszolt Eleanor Wallace-nak. Brendan a lányt nézte, még mindig a lovon ül, s hangja, viselkedése igen előkelő, oly udvarias. Az emberek pedig, tucatnyi megtermett, marcona, harcedzett férfi, elbűvölten itta szavait. Brendan nem értette, miért; kísértést érzett, hogy leemelje a lóról a lányt, és erőteljesen megrázza. Ekkor Bridie, aki közvetlenül Eleanor mögött lovagolt, hangos, sóhajszerű hangot hallatott. Minden tekintet rá irányult, amint ájultában lassan a föld felé tartott lováról. – Úristen! Annak ellenére, hogy lovon ült és a körülötte álló férfiak nem, Eleanor elsőként kapta el a szolgálót, mielőtt a földre zuhant volna. Ám Lars a közelben állt. A karjába vette. – Bevisszük, és vizet hozunk neki – mondta. – Jó ég, mi baja a szolgálónak? Eleanor ekkor felemelte a hangját. – Uram, magának aztán tudni kellene! A körülöttük állók ismét felnevettek. Lars arcszíne vörösre váltott. – Hölgyem… – Vigye be. Vízre van szüksége. 249

Lars az épület felé indult, fel a lépcsőn, mely a díszes nagyteremhez vezetett. Eleanor követte, nyomában Wallace, Corbin és még néhányan. Brendan nem. Eric vele maradt. Megpaskolta lova nyakát. – A lovakat etetni kellene, a fegyvereket ki kellene csomagolni. Engedjük, hogy mások csinálják? – Nem. Majd én elintézem. Te, kuzin, eredj Margothoz. Bizonyára észrevette, hogy megérkeztél és már vár. Eric mosolygott. – Jól van. Brendan utánanézett. Unokatestvére szereti azt a nőt, gondolta. Az hűséges, őszinte, minden nehézséget szótlanul tűr, ráadásul gyönyörű. A fejét csóválta. Eric bolond. Maguk választották ezt az életformát, a lázadókét, a haramiákét. El kellene vennie feleségül azt a nőt. Érdekelte, vajon unokatestvére Margot származása miatt tétovázott, vagy esetleg a felismerésből adódóan: bármikor elragadhatja a halál. A lovakat az istállóba vezette, néhány fiú lépett felé, fiatalemberek, kiknek földjét idegen hatalmak szállták meg, s most a harc mesterségét tanulják az idősebbektől. – Uram, valóban papi ruhát öltött, s úgy sétált be egy angol kastélyba? – kérdezte egyikük. – Akkor ez tűnt megfelelő megoldásnak – felelte Brendan, oda sem figyelve. – Gyertek, fiúk, segítsetek, ne késlekedjünk. Mire a nagyterembe értek, odabenn tűz égett a nagy kandallóban, tucatnyi eb lesett a lehulló zsíros falatokra és a tűzön jókora őzcomb forgott. Nemcsak férfiak, de nők is jelen voltak, anyák, leánytestvérek, szolgálók, akik csekély fizetséggel is beérték, s szeretők, kik a katonákat követték. Ekkorra már az angol „vendégeknek” megmutatták szállásukat; sör jócskán fogyott, s mindenki értesült a hírekről. Hagar kelta anyanyelvén éppen azt mesélte, hogyan űztek csúfot az angolokból. A történetet nevetésorkánnal jutalmazták, a belépő Brendant pedig tapsvihar köszöntötte. Tengernyi sör fogyott. Ebben a társaságban mindig megnyugvást talált. Evett, ivott, s nevetett, mikor egy lány az ölébe perdült, miközben töltött a korsójába. – Jóképű hős, nem igaz? – kérdezte. A férfi elmosolyodott, elbűvölten mérte végig a bátor hölgyet, ám amikor felnézett, meglátta Eleanort, aki a 250

csigalépcső aljánál állt, keze a vaskorláton. Tekintetük találkozott. Azt hitte, a lány megfordul és elmegy, ám nem ez történt. Amint áthaladt a termen, alábbhagyott a vigadalom. Azonban nem Brendanhoz ment, hanem Wallace felé vette útját, aki egy hatalmas karosszékben merengve ült a kandallóban lobogó tűz előtt. – Hölgyem! – Wallace felállt. – Sir William, kérem, foglaljon csak helyet. Ön és az emberei megérdemlik a pihenést. Csupán őszinte hálámat kívánom kifejezni, emberei elképzelhetetlenül nagy kockázatot vállaltak akkor, amikor délre jöttek engem védelmezni. Senki nem kötelezte őket; kedvességük olyan adósságot ró rám, melynek visszafizetésére bár nem vagyok képes, ám e gesztust emlékezetemben mindörökre megőrzöm. – Hölgyem, attól tartok, nincs részem e tettben; bizonyára méltán vállalták a kockázatot azok, akik a segítségére siettek, s tettük vitézségünket öregbíti, helyzetünk legyen bármennyire szorongatott. Asszonyom, ön nagyszerű ellenfél… sokan beszélik, ön nagyban hozzájárult az angolok vitézségéhez Falkirknél… – Sir, sajnálatos vérontásra került sor ott, remélem, soha nem követi újabb. – Bárhogy is, ön nagyszerű ellenfél – itt elidőzött egy pillanatra, s elmosolyodott –, habár nem éppen mintarab, most mindenesetre szívesen látott vendég. Eleanor Wallace-hoz hajolt. – Ismét megköszönöm önnek, hogy vendégként lehetek jelen, nem rabként. Nem nézett Brendan felé, a lépcső irányába indult. A társaság elhallgatott egy pillanatra, mikor látták, távozni készül körükből. – Egészségére! – kiáltotta valaki. – Éljen az angolok különös fajtája! Már azok, akikben van becsület és bátorság! A teremben folytatódott a vigasság. A nő Eleanor láttán megdermedt Brendan ölében, most a férfira mosolygott. – Megmentettél egy bátor nőt, te hős. Ám a hölgy híján volna a kedvességnek? – Ezúttal nem hagyom szó nélkül a dolgot – morogta a férfi, felállt és arrébb tessékelte a nőt. 251

Gregory őt figyelte. Csinos, mosolya eleven. Brendan odaküldte hozzá a nőt. – Nézd csak, ott ül Gregory, szórakoztasd őt – mondta. – Ha valaki hős közöttünk, hát ő az! – A nő most Gregory mellé telepedett s átölelte. Taps és víg lárma töltötte be a termet. Brendanra egyetlen tekintet sem tapadt. Wallace-ra nézett. – Hol kapott szállást a hölgy? – Az emeleten, balszárny, utolsó ajtó. Megfordult. – Brendan. Visszanézett. Wallace komolyan nézett rá. – Vitéz tett, siker koronázta. Nagyon veszélyes egyben. – Egyiküket sem kértem arra, tartsanak velem; maguk döntöttek így. – Meglehet, mindannyian meghalunk, de halálunk nem lehet értelmetlen, egyetlen ember vágyainak teljesítéséből fakadó. – Mindent készen állok feláldozni a szabadságért; unokatestvérem vérére esküdtem, mikor a karomban tartottam őt Falkirknél. Uram, nem vétkeztem országom ellen. – Ezt nem is feltételeztem. Brendan, becsülöm a tehetségedet és a képességeidet, úgymint a családodat. Mindössze annyit kérek, hogy a jövőben csupán a saját életedet tedd kockára. – Úgy lesz, uram – hangzott a komoly felelet. – Menj hát – mondta Wallace. – E tettnek el kell nyernie méltó jutalmát. Brendan meghajolt és a lépcső felé indult, először csak egyesével, azután kettesével vette a fokokat. Eleanor zaklatottan járkált fel s alá a szobában, dühös lett magára. Férjhez ment Alainhez, elbúcsúzott Brendantól a tudattal, sohasem látja viszont. Most, mégis eljött érte, szembenézve a legnagyobb veszéllyel. Hálát kellene éreznie és semmi egyebet, s tudatára ébrednie, mindkettőjük élete nagyban megváltozott. – Asszonyom, üljön le, és nyugodjon meg. Még baja eshet a gyermeknek – szólalt meg Bridie. Eleanor az ajkába harapott. Hálás amiért Brendan nem tudja: állapotos. Nem tudott parancsolni az érzelmeinek, szenvedett. Talán nem is szenvedés ez; puszta féltékenység, gondolta, és 252

persze – düh. Gondolatai ismét a kettőjük élete közti jelentős különbségek körül kalandoztak; no igen, érdekli a férfit. Ám nem jobban, mint Skócia ügye. Ennek szenteli életét; harcolni, majd védelmet keresni a skót kézen levő erődök valamelyikében Edward lesújtó karja elől. Kevés pihenés, egyegy rajtaütés, csetepaté után máris ott a következő, embereivel ismét az erdőt járja, angolok után kutatva. Nem ismeri a szót: otthon. Eleanor pedig úgy érezte, ő minél hosszabb időt tölt távol Angliától, annál inkább romlanak esélyei a bíróság előtt. Vajon Fitzgerald valóban az eltűnését, esetleg a halálát akarta a London felé vezető úton? Ez hihetetlennek tűnt a számára. – Üljön le, asszonyom, még megbetegszik. – Egyáltalán nem vagyok beteg. Bridie, te ájultál el! Bridie elmosolyodott. Suttogva felelt: – Csak mert viszontláttam Larst. – Bridie magas, vékony nő. S csinos, nagyon csinos. Most elpirult, szeme csillogni kezdett. – Ő tudja? – Nos, asszonyom, miután elmagyarázta neki ájulásom okát, úgy hiszem, igen. Eleanor a fejét csóválta. – Sajnálom, nagyon sajnálom. – Ugyan, asszonyom, nem számít. – Bridie elhallgatott egy pillanatra, Eleanor leült vele szemben. Bridie elmosolyodott. – Ön javasolta, hogy jöjjek Skóciába, hiszen megígérte, segít. – Hogyne. Mégsem csatlakozhatom hozzátok. – De asszonyom! Ő megmentette önt! Angliába jött önért! Az életét tette kockára. – Ez igen örvendetes. Ám nem folytathatta, a folyosóról közeledő lépteket hallottak. Az ajtó kinyílt. A férfi hosszú, sötét haja a vállaira omlott, vonásai szigorúak, ajkai összeszorítva, tekintete kemény. Vászoninget viselt és tartant, lábán szarvasbőr csizma. Nem pazarolta az időt kopogásra, magabiztosan, szilárd elhatározással lépett a szobába. Bridie felpattant, arcán rémült tükröződött. Eleanor szintén felállt, védekező testtartása óvatosságot sugallt, ugyanakkor határozottságot és eltökéltség sugárzott belőle. Brendan Bridie-re nézett. 253

– Nos, maga gyereket vár… és Lars az apa? Bridie arcszíne kárminvörösre váltott. – Nagyszerű. Nagyon derék fickó. S most, amennyiben nincs kifogása ellene, kérem, távozzék. – Már megbocsásson, Sir Brendan! – szólalt meg Eleanor. – Bridie maradhat. – Kifelé! – ismételte a férfi. Bridie kisietett. Az ajtót bezárta maga mögött. Eleanor Brendant figyelte. A férfi tekintetén észrevehető nyomot hagyott a fáradtság és az ital. Arcán nyoma sincs mosolynak. Izmai megfeszültek. Nagyon hosszú ideig nézte a lányt. – Nos? – szólalt meg végül. – Nos? – ismételte halkan a lány. – A mulatság ily hamar véget ért volna? A férfi nem válaszolt a kérdésre. – Semmilyen mondandója nincs a számomra? Eleanor kezdte magát kényelmetlenül érezni. – Köszönöm… Nem akartam ennyire otromba lenni; azért mentem le, hogy kifejezzem legmélyebb hálámat… azonban látnom kellett, mennyire elfoglalt. – Köszönöm? – kérdezte. – Valóban csak ennyit akart mondani? A férfi karba tett kézzel megkerülte. Eleanor vele fordult, attól tartott, a férfi lecsap rá, ha hátat fordít neki. Brendan úgy viselkedett, akár egy vadászni induló macska, egy sértett fenevad. – Közlendője ennyi csupán? – ismételte meg a kérdést. – Nagyon… nagyon köszönöm. Brendan megállt, szeme akár a kék színű villám. Eleanor azon vette észre magát, hogy dadogni kezd. – Igazán nagyon hálás vagyok, el sem tudja képzelni mennyire. Ám be kell látnia, vissza kell mennem. Most azt terjesztik rólam, gyilkos vagyok, talán annál is rosszabb. Áruló. Asszony, aki megölte a férjét és elszökött országának fő ellenségével. – Nem megy vissza. – Azt mondták, vendég vagyok itt, nem pedig rab. – Vendég, aki itt marad. – Brendan, van mód arra, hogy… – Nem, nincs. 254

– Akkor hát rab vagyok, nem vendég? – Azt gondol, amit akar. Nem megy sehová. – Brendan, a tényből, hogy Fitzgerald becstelen ember, nem vonható le az a következtetés, hogy az angol nép egésze az. Vannak Angliában olyanok, akik tudni akarják az igazságot, s ennek semmi köze a háborúhoz, csupán egy nagytiszteletű nemesember elleni bűntettről van szó. És persze az én becsületemről. Bizonyára van mód arra, hogy üzenetet küldjünk, egy, a királyhoz közel álló emberhez. – Nem erről akarok beszélni. Térjünk vissza az eredeti kérdésemhez. Hölgyem, gondolkozzék. Semmi más mondanivalója nincs a számomra? Rengeteg mondandója van a férfi számára. Azonban nem áll még készen a közlésükre. Oly sok minden történt. Időre van szüksége. Többé nem tudta bizonyosan, jól ismeri-e a férfit. Hónapokig nem látták egymást, s együtt csak néhány napot töltöttek. A lány másfajta életet élt azután; a férfival sincs ez másképpen. Szenvedélyesen küzdött, harcolt – és szórakozott. Lassan végigmérte a lányt, fejét haragosan csóválta, arcvonásain megvetés lett úrrá, ahogy közelebb lépett hozzá. – Ugyan, hölgyem. Biztos vagyok abban, lennie kell még olyan információnak, melyet meg akar osztani velem. Eleanor rádöbbent: a férfi tudja! A hasához kapott, állapotosságának nyilvánvaló jelei után kutatva. Érezte, amint vér tódul az arcába. – Én… – Mondja csak, hölgyem, nyugodtan! Ritkán ily szótlan, hová tűnt az ékesszólása? Folytassa csak: én… gyermeket várok. Eleanor nem ismételte el a szavakat, csak állt, teljesen kétségbeesett. Bárcsak elmondta volna… ha elmondta volna… A férfit majd szétvetette a düh. Eleanort nézte és a fejét csóválta. – Egy várandós hölgy. Alain… mondjuk ki nyíltan… túl öreg már az apaságra, mint ahogyan azt sógornője Corbin és Alfred előtt említette. Már tiltakozott volna, amikor a férfi szavai újabb kérdést indukáltak haragos szívében. – Isobel? Ön beszélt Isobellel? 255

– No igen, hallottam, amit mond. Arról a gyönyörű kis cselszövőről beszél, akit Corbin vett feleségül? – Igen, ő az. Ám Isobel mondjon bármit, az bizonyára hazugság. – Én másképpen gondolom. – Valóban? Mit mondott még Isobel? – Valójában Corbinhoz és Alfredhez beszélt, nem hozzám. Azt is mondta, ön sohasem hált a férjével. – Isobel mit sem tudhatott erről. – Ezek szerint mégiscsak tudhatott valamit. Különben nem említette volna. – Isobel egy kapzsi bestia – robbant ki Eleanorból, s a keze ökölbe szorult. – Ez bizonyára így van, ám pillanatnyilag nem bír jelentőséggel. Említette továbbá, azért ölhette meg a férjét, mivel az ön méhében törvénytelen gyermek fogant skót szeretőjétől, kinek férje nevét kívánja adni. A lány megfordult, majd a kandalló elé helyezett szék mögé lépett, s megmarkolta annak háttámláját. – Tudja nagyon jól, hogy nem én öltem meg Alain. – Tudott a gyermekről? – Igen! Azaz… nem. Senkinek sem beszéltem róla… – Nem szándékozott beismerni. Mindketten tudjuk azonban, mi az igazság. – Nem ez a legmegfelelőbb alkalom e kérdés tisztázására – felelte hűvösen Eleanor. – Túl sokat ivott ma este. A férfi csodálkozva nézett, majd szája enyhe mosolyra görbült. – Túl sokat? Olyan nincs. Hogy ittam-e? Meglehet. Azt beszélik, hőstett az, ha egy hat felkelőből álló különítmény átlépi Anglia határát, egy angol nemesasszonyt megmenteni a vérpadtól kétszeres túlerő ellenében, majd sértetlenül visszatér a már korántsem szeplőtlen becsületű grófnővel, aki azonban nem hajlandó velük tartani. A társak természetesen büszkék, elismeréssel adóznak az efféle haditettek láttán. – Büszkék és elismerik… mondja ezt ön. A vérpadon nem sokra megy az elismerésükkel. – Nem ijedek meg. – Ismétlem, máskor folytassuk ezt a beszélgetést. Brendan a fejét csóválta. A mosoly eltűnt arcáról. – Nem fordíthat hátat nekem. 256

– Kimerült vagyok. – Nagyon sajnálom. Pihenhet, ha végeztünk. – Azt hiszem… az emberei odalent várnak önre. – Én pedig önre várok, itt. Közelebb lépett, és megfogta Eleanor kezét, mely a szék támláján nyugodott. Az el akarta húzni, de nem tudta elég gyorsan megtenni. A skót szorította a lány kezét, villámszerű tekintete szinte felnyársalta. – Jöjjön, kedves grófnő, üljön le! – Nem akarok leülni… Ellenállhatatlan erő perdítette most a szék elé s kényszerítette leülésre. A férfi nem ült le, föléje magasodott. A lány örült, hogy újra ül; nem tudott erőt venni az egész testét átható remegésen. Gyengének érezte magát. Fejét lehajtotta. Alain csak nemrég ment el. Persze, barát csupán, nem szerető. Nem úgy, mint Brendan. .. Gyomra görcsbe rándult, s gyűlölte magát a féltékenységért, mely az imént fogant lelkében, látván, a férfit más nő érinti. Nincs joga ehhez. A férfinak sincs. Ő máshoz ment feleségül. Nem akarta, hogy a férfi lássa, mennyire vágyik az érintésére. – Az ég szerelmére, Eleanor, beszéljen! – kiáltott Brendan váratlanul. – Isobel sohasem mond igazat… – De ön mindig igazat mond, hát rajta! – utasította a skót. Keze a szék karfáján nyugodott; arcuk közel egymáshoz. – Jól van hát! – kiáltott Eleanor, szintén dühösen. – Az igazságot akarja? Gyermeket várok. A férfi ellökte magát a széktől. – Tőlem? – Én… – Születése mikorra várható? Eleanor lélegzete kihagyott. – Nem tudom pontosan… – Dehogyisnem. Mikor? – Novemberben. – Újra megkérdezem: az enyém? – Nem tudom bizonyosan, hogyan is tudhatnám? – kérdezett vissza Eleanor.

257

– Ismertem a férjét. Mint ahogy ismerem önt is. Tudom, hogy nem ön ölte meg. S azt is tudom, amit most el fog mondani. Hallottam Isobelt. Feleljen. A gyermek az enyém? – Már bizonyára kitalálta. – Az ön szájából akarom hallani. A férfi vajon azért olyan dühös, mert ő gyermeket vár tőle? Alain mégiscsak jól látta a helyzetet; az olyan emberek, mint Brendan, mindenképpen maguknak akarják a gyereket? – Igen. Brendan sokáig mozdulatlanul állt. – Ön tehát más férfitől kapott névvel, más gyermekeként akarta felnevelni őt? – Mit tehettem volna? – csattant fel a lány, és felállt. – Alainhez kellett feleségül mennem; kellett! Maga Fülöp király is figyelmeztetett, halálos ítéletet mondok ki önre, ha nem teszem! És miért? Hogy visszatérjek Angliába és lássam, ön folytatja a háborút a népem ellen! – Az ön népe! – ismételte undorodva a férfi. – Most a fejét követelik! – Az angol nép egésze nem gonosz! – szólt a lány szenvedélyesen. – Láthatta az embereket Clarinben, mind a védelmemre siettek… – Nem Clarin népét vádolom én. – Clarin… – Föld. Sem, több, sem kevesebb. – Nem! Az otthonom! Ahol mindenki keményen dolgozik, becsületesen él, hisz Istenben és tud örülni, mikor arra mód adódik. De ha azt állítja, Clarin csak egy darab föld, hát Skócia sem más! Csak föld, sem több, sem kevesebb! – vágott vissza Eleanor. – S Franciaországból azért tért vissza, hogy harcba induljon újra és újra… jussanak bár előre néhány lépésnyit, Edward lesújt és visszakényszeríti önöket minduntalan! Dicsőséges rajtaütésekben vesz részt; a társaival együtt kockáztatja életét, iszik, tivornyázik. Hogy azután ismét élje azt a nyomorúságos életét! Ám egy napon veszíteni fognak és ön meghal. – Egy napon győzni fogunk. – Meg fog halni. – Ha meg is halok, egy napon győzni fogunk. – Mikor? Mikor jön el az a nap? – kiáltott Eleanor. – Nekem otthonom van, s egy gyermeknek adok életet… 258

– Skóciában a gyerekek megfelelő nevelésben részesülnek. – Hogyne; háborúba mennek és ottvesznek a harcmezőn. – Az angol gyerekekre más sors vár talán? Eleanor mély lélegzetet vett. – Ó! Miért nem ért meg engem! Alain felesége lettem. Ön az erdőben élt, valahol Skóciában. Mit tehettem volna? A férfi komoran nézett. Ha tudta volna, hogy illúziókat kerget, akkor sem ismerte volna be. – Nem tudom. Mindenesetre Alain halott. – Valóban – morogta Eleanor. – A gyerek az én nevemet fogja viselni. A gyerek az ő nevét foga viselni. Úgy gondolja, ha megparancsolja, úgy is lesz, s a világnak ebbe semmi beleszólása nincsen. – Ez sokkal komolyabb dolog, mint bármi, amiről eddig vitáztunk! Nem érti? A gyerek semmilyen névre nem érdemes, ha az anyját gyilkossággal vádolják. Muszáj az ártatlanságomat bebizonyítanom. Pártatlan bíróság előtt. – Nem mehet vissza Angliába. – De… – Megházasodott, mert nem volt más választása. Most pedig itt marad, Skóciában, mert én így akarom. Eleanor széttárta a karját. – Ha itt maradok… önnel, mindenki elhiszi majd, amit rólam terjesztenek! Átálltam az ellenséghez, elárultam férjemet egy másik férfiért. A vagyona miatt mentem hozzá, s közben szökést terveztem országom egyik legádázabb ellenségével. Mi történik, ha ez a gyermek megszületik? Egész életén át kísérteni fogja a szóbeszéd… – Ha visszamenne, annak a gyereknek nem volna élete. – De sugdosnának a háta mögött, s nem csak súgnák, ki is mondanák… – Mit számít ez, ha mi ketten tudjuk az igazságot? – Igenis számít. Ön is tudja, hogy számít. – Annyit tudok, ön nem megy vissza Angliába, amíg e gyereket hordozza. – Hangjának jéghideg éle megfélemlítette a lányt. – Valahogyan tisztáznom kell magam! – S hogyan, Eleanor? Követeket küldünk Edward királyhoz, hallgassa meg önt, ő ebbe beleegyezik, ön odamegy és megmagyarázza a dolgot; azt hiszi, ez ilyen egyszerű? 259

– Ne legyen nevetséges! – Ön mit javasol? – Nem tudom! Még nem gondolkoztam ezen. Egy biztos; én ártatlan vagyok, tehát valaki más a bűnös. Nem hagyhatom… – Miért nem akarja tudomásul venni: nincs más út, csak a menekülés? – kiáltott dühösen Brendan. – Az Isten szerelmére, Eleanor! Én nem csak a magam életét kockáztattam, de az embereimét is, akik velem tartottak az ön kiszabadítására! – Hálás vagyok. Igazán nagyon hálás. Ön és az emberei megmentették az életem! Mégis, ez nem változtat a tényen, hogy… – Nem változtat a tényen, hogy ön jóléthez és kiváltságokhoz szokott előkelő nő, és a tudat, hogy gyermeke egy közember sarjaként nőjön fel… Eleanor dühösen talpra ugrott és öklével a férfi mellkasa felé sújtott. – Fejezze be! Igen, jólétben nőttem fel, s nehezemre esik megválni mindattól, amit apám olyannyira szeretett, és amiért az életét adta! Nem akarok folyton ellentmondani önnek, de egész egyszerűen nem akarja tudomásul venni a tényt: legyünk bárhol, Skóciában, Angliában vagy Franciaországban, ha engem gyilkosnak bélyegeznek, a gyermek jövője megpecsételődött! Brendan elkapta a lány kezét, majd magához húzta. Eleanor vonaglott a szorításban, ám tehetetlennek érezte magát a férfi testi erejével szemben. Brendan szorítása akár a vasbilincseké, melyet Eleanor indulatainak heve mégis megolvasztani látszott. Eleanor azután már csak az érintésre emlékezett, arra, milyenje ismét hozzásimulni a férfihoz, érezni forró leheletét, elbújni a karja között. – Engedjen el, semmit sem ért! – ellenkezett, de Brendan nem engedte. A haja a skót ujjai közé omlott, állát egy kéz felfelé emelte, tekintetük találkozott, s hirtelen támadt izzó vágyat látott a férfi szemében ragyogni. Emlékezni próbált. Alain, a kedves öreg barát csak nemrég halt meg, emlékezni akart jóra s rosszra, ám mindent elhomályosított benne a férfival való együttlét vágyának gondolata. Azt akarta, szeresse. A büszkeség azonban ugyanolyan erősen élt benne, akárcsak a vágy, ezért így szólt: – Azt hiszem, várják önt odalent a barátai! – Ó, de a hős most itt akar hódítani! 260

– És mi lesz azzal a kislánnyal, bizonyára nem most özvegyült, és kétségtelen, nagy hajlandóságot mutat. – Miért, ön nem? – kérdezte a férfi. Esküdni akart, hogy nem, kezdte volna szidalmazni. Azonban amint kinyitotta a száját, a férfi ajkai rátapadtak, erőszakosan, szenvedélyesen, éhesen. Még egy próbát tett a szabadulásra… ám az érintés követelő szomjúsága megtörte a lány elhatározását, a sugárzó szenvedély megadásra késztette, testének, karjának ereje elszállni látszott, akár az őszi falevél. A csók mintha lefegyverezte volna Eleanort, állt és remegett. Szavakat, okot, alapot keresett az ellenállásra, amikor a férfi a karjába vette. – Ismétlem… – Egy szót se többet! – parancsolta Brendan és a lánnyal az ágy felé indult, majd arra vele együtt feküdt, azt gondolta, nem ad neki több esélyt a menekülésre, s akkor az nem is fog bekövetkezni. S valóban. Brendan simogatta, csókolta. Eleanor hallotta a ruhadarabok finom neszét, tudta, az ő ruhája következik, hiszen a férfi már megszabadult saját ruháitól. A testén érezte Brendan bőrének perzselő hevét, s a törődéssel teli lázat, melyben a férfi teste izzott. Ujjai felé indultak, s megrettentek a dús izomkötegeket érintvén, mégis csókolni kezdte, újra és újra feltámadó haraggal és szenvedéllyel, mind többre áhítva. Eleanor reszketni kezdett mikor a férfi ajkai az arcát érintették. Tenyerének kérges bőre a lány mellein, ajkaik egymáson, s Eleanor csaknem felsikoltott, forróság öntötte el, úgy érezte, testének oly sokáig műveletlen, kopár mezejére most az életet adó nap sugarai sütnek. Esténként milyen gyakran gondolt erre… Ajkai a férfi vállát érintették, bár még mindig remegett, ujjai immár önfeledten simogatják a hátát, fenekét, az izmok sűrű zakatolását. Gyengéd érintést érzett a köldökénél, ezt pihekönnyű simogatás követte, mely tovafutott a comb irányába, s ott kérges, izgató érintésbe torkollott, érezte, amint eltűnnek, majd újra előbújnak s mialatt a testét elborító tűz hangos sóhajt csalt elő ajkain, már ismét együtt voltak. Brendan egy szélvihar intenzitásával mozgott, s a lány megkapaszkodott minden egyes szenvedélyes mozdulatnál, mintha csak el akarná égetni a férfit, s közben maga is a lángok martalékává válna, így találván meg vihar és tűz forrását. Az idő múlt, de Eleanor ismerte a férfit, aki maga volt az életre kelt 261

erő. Brendan magával sodorta újra és újra, olvasott lelkében, akár egy nyitott könyvben, ismerte őt, s a vihar a tetőfokára hágott. A karjában tartotta, érezte a lányt hatalmába kerítő reszketést, s ezt égő kristályok robbanó szökőárja követte, mely folyékony tűzként perzselte testét, és sugárzott tova belőle, majd záporesőként hullott alá vele együtt a világba, ahol lassú ringassál közeledett a valóság felé. Brendan mellette feküdt, keze még a lány köldökénél. Eleanor nem szólt, csak mozdulatlanul feküdt, hallgatta a tűz ropogását, s próbált erőt venni kihűlő testének remegésén. Másodpercekkel később döbbent csak rá, hogy a férfi hasának meztelenül sokkal inkább szembetűnő domborulatát tapintja. Távoli kacaj, kiáltozás és zene ütötte meg a fülét. – Talán még mindig önre várnak – szólt halkan Eleanor. – Azt hiszem, tudják, hol vagyok. A lány takaróért nyúlt a sötétben, de a férfi megfogta a kezét. – Ne – mondta és könyökére támaszkodva a lány szemébe nézett. –Gyakran gondoltam effélékre, mikor sok éjszakán át álmatlanul feküdtem a koromsötétben. A lány ajkába harapott, s lesütötte a szemét. Nem tehetett róla, de reszketett, s végül a férfi takarta be. – Rám gondolt… – suttogta. – Minden este, minden éjszaka? Nem vágytak-e a skót lányok egy hős karjának érintésére? – Mit szeretne hallani? – kérdezte Brendan. – Láttam egy templom oldalhajójában elhaladni, s egy másik férfinak örök hűséget, szerelmet és gyengédséget fogadni; nekem is térdre kellett volna borulnom s fogadnom igaz hittel, halálom napjáig szeretni fogom, hű maradok önhöz minden körülmények között? A lány megmozdult volna. A férfi térdével az ágyhoz szegezte. – Igen, voltak más nők. Ám a sötétség maradt. Semmi sem maradt oly jó, oly édes, ragyogó, és vibráló, miután megismertem. Ez kellett a büszkeségének? – Nem a büszkeségemről van szó… – Mi másról? – Semmit sem reméltem öntől – szólt halkan Eleanor. – Dehogyisnem. Én független, örökké erős grófnőm! Megmenekült, hölgyem, és életben van, de mindez nem elég. – Már többször elmagyaráztam… 262

A férfi ismét közeledett, keze Eleanor hasának domborulatán araszolt. – Brendan, kérem… Felpattant, és magára rántotta ruháit. Eleanor hevesen reszketett, ismét takarók után nyúlt… Miután Brendan felkelt, úgy érezte, nagyon hideg lett. A férfi észrevette, Eleanor fázik; fát tett a tűzre. Majd az ágyhoz lépett ismét és így szólt: – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy tisztázzam. De esküszöm, a gyerek nem hagyhatja el Skóciát! Hölgyem, ha bármilyen őrültséget próbál elkövetni, ígérem, megtapasztalhatja ellenségeim sanyarú sorsát.

263

18. fejezet Brendan a padlón ébredt, hasogató fejfájással. Oldalba bökte valaki. Felnézett, és Corbint látta feléje hajolni. Mikor nem kevés erőfeszítés árán felkönyökölt, látta, hogy a mulatózok már mind talpon vannak. Összerezzent, pislogva meredt Corbinra. – Úgy gondolom, jó ha tudja, egy követ várakozik odakint. Brendan talpra ugrott. A nagytermet hamar maga mögött hagyta, Corbin a nyomában. Az udvaron az előző estihez hasonló kiáltozás és hangzavar fogadta. Robert Bruce színeit viselő gyönyörű ló állt az örvendező emberek gyűrűjében; a hatalmas termetű ló mellett pedig apró ember, aki Wallace-szal diskurált. Brendan megállt, hogy egy útba eső vízgyűjtő jéghideg vizébe mártsa fejét, majd vizes haját hátrasimítva Wallace-hoz lépett. A lovas nyilvánvalóan Bruce üzenetével érkezett; a trónörökösök, Bruce és Comyn összefogásra tett kísérletei kudarcot vallottak, s Bruce továbbra is támadásokat vezetett Carrick környékén, az ország délnyugati részén. Mióta Comyn, kinek birtokait a messzi északon nem veszélyeztették az állandó angol támadások, hiszen azok kizárólag Bruce jószágában tettek kárt, folytatta a küzdelmet időnként Wallace oldalán, ritkán hallottak hírt Bruce felől. Amint Wallace mellé lépett, az hozzá fordult. – Fegyverszünet köttetett. – Fegyverszünet? – A francia királynak sikerült elérnie, hogy Anglia és Skócia fegyverszünetet kössön. – Akkor hát Fülöp állta a szavát – felelte halkan. – Vajon Edward is így tesz-e? Wallace vállat vont. – Ő is állja majd, egy ideig mindenképpen. Tavaly és azelőtt hatalmas seregeket állított fel, északnak indult és nagy veszteségeket okozott, ám az időjárással nem volt szerencséje, 264

pápai parancsnak és a szentszéknek való hűségünknek köszönhetjük megmaradt szuverenitásunkat… no és persze annak, hogy bárói két hónapnál nem hosszabb hűbéri szolgálatot teljesítenek, a gyalogosai pedig időről időre szétszélednek. Edwardnak időre van szüksége, míg újraszervezi haderejét, megküzd a pápával, és elegendő pénzt szerez az ellenünk vezetett hadjárat folytatására. Úgy fogalmaznék, a jó öreg Fülöp időt nyert a számunkra. – Nem látszik rajtad, hogy örülnél – mondta Brendan. – Persze, hogy örülök. De te is tudod, ugyanolyan jól, mint én, ezt az időt a skót nemesek viszálykodásra használják fel, délen pedig folytatódnak majd az angol betörések. A király nem fog nagy létszámú sereget állítani; ám északi hűbéresei éppoly hajlamosak a civódásra, akárcsak a klánok, az embernek tehát készen kell állnia, hiszen bánni megeshet. Az udvaron sokan beszéltek arról, talán végre hazamehetnek, Wallace pedig igyekezett biztosítani őket afelől, hogy ennek legfőbb ideje. Hamarosan eljön a tavaszi munkák, a szántás, a vetés ideje, és a családot is muszáj viszontlátni. Mindig akadtak olyanok, akik vele tartottak, utazzék bárhová, s akadtak olyanok is, akik John Soulis vezénylete alatt vigyázták az erődöt, János király nevében. Brendan tudta, mint ahogyan Wallace is, a háború bár szünetelt, korántsem fejeződött be. – Mihez kezdesz most? – kérdezte Wallace komolyan. – Várok egy ideig – felelte. – Clarin úrnőjének megmentése bizonyára nem marad következmények nélkül. – Hm. Az angolok szöktetésnek nevezik az effélét. Ez a kis erőd a te zsákmányod – folytatta Wallace. – Comyn embereket adott, és már visszatért a birtokára, hamarosan hozzá is eljut a béke híre. A vezetés hajlandó hivatalosan elismerni tulajdonodat. Erősítsd, műveld, s tedd gazdagon termővé körülötte a földeket. Brendan lassan elmosolyodott. – Nekem adod a várat? – Nincs annyi hatalmam, hogy megtegyem. Ám jó szolgálatot tettél hazádnak, oly sok társaddal együtt; vannak bizonyos jogaink, s most szabadabbak vagyunk, így érvényesíteni tudjuk őket. Ki volna a parancsnok itt, ha nem te? – És te, William? Mik a terveid? 265

– Északra megyek – felelte halkan. – Pihenek, míg az angolok készülődnek. Békében élek egy villanásnyi ideig. – Én mindig… – Készen állsz velem csatába vonulni, legyen az nagy vagy kicsi? Tudom. – William a vállára tette a kezét. – Én pedig mindig hálás leszek, ha velem küzdesz, bármekkora legyen a harc. – Mikor indulsz? – Néhány nap múlva. – Elmosolyodott. – Ma este ismét ünnep lesz, ha a hegyek között bujkáló béresek visszatérnek földjükhöz. A tavasz megfelelő időszak a békekötésre. Wallace megveregette a vállát és megindult, keresztül a tömegen. Corbin szólalt meg mögötte: – No, nagybirtokos lovag lettél! – A földhöz nem könnyen jutok. Skóciának királya van s vezetői, mindennek megvan a maga módja. – A király. Biztosan örülni fog, ha megtudja, van királysága – morogta Corbin. – Mégis, egy tűzszünet… talán hamarabb hazatér. Brendan feléje fordult. – Neked nem a skótokkal adódtak problémáid, Corbin. Gondjaid a hazádból erednek. Szabad ember vagy. Élned kell a lehetőségeiddel. Corbint magára hagyta és az istálló felé indult. Lovagolni akart, a széllel versenyt futni, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Békekötés? Jól hangzik. Föld. Egy újonnan épült vár, igazi erődítmény. Nem bajlódott a nyereggel, Rye nevű sötét színű lovához lépett, még az angoloktól zsákmányolták a robosztus harci mént. Alig hagyta el lovával az istállót, amikor harcosok, feleségek, gyerekek, parasztok egy csoportjával találta magát szemben. – Sir Brendan! – kiáltották vidáman, s csaknem feldöntötték, lovastól. Ő zavartan nézte az embereket. – Igen, sir, ön lesz itt a földbirtokos! – kiáltotta egy fiú a ló mellett futva. – És majd ugye kiképez minket is a harcra? – kérdezte egy másik. Fegyverszünet. Mindenki tudja, ez csak felkészülési időt jelent az újabb harcra. 266

– Ej, épp elég teendőnk van; földosztás, vetés, az elkóborolt ökrök és jószágok befogása. – Elmosolyodott. – Persze, s azután kiképez minket! – erősködött a fiú. – Jól van, kiképezlek benneteket. A tömeg továbbengedte. A nevét kiáltották és ez jó érzéssel töltötte el. Intett nekik, mosolygott, majd folytatta útját. A kapuhoz ért, amely a követ érkezése óta nyitva állt. Az emberek között gyorsan terjedt a hír, s hamarosan vissza is tértek földjükre, melyet az angolok oly hosszú ideig tartottak uralmuk alatt. A kapuban lazára engedte a kantárszárat, érezte, amint földdarabok verődnek föl a háta mögött, és a szél belekap a hajába. Belovagolta a vidéket, megszemlélt mocsarat és legelőt, a vár fekvését a hegyoldalban, előtte a folyóval. Föld. Az ő földje. Harccal szerezte. Föld, amit az ember a fiára hagyhat. Emlékezett előző este Eleanorhoz intézett szavaira, azelőtt, hogy elindult. Nehezére esett eljönni, még inkább nehezére esett maradni, közöttük békesség soha sincs. Időt akart adni a lánynak, hiszen tudta, a férjét gyászolja, s meglehet apját is. Udvarias kívánt lenni, önzetlen minden tekintetben. Ugyanakkor fájt neki, hiába vitték véghez minden idők talán legmerészebb haditettét Angliában, a lány mégis szenvedélyesen vissza akar térni, nevének tisztázása miatt… Azért, hogy ismét Clarin grófnője legyen. Ő vagyontalan. A lány nemes. Most, ha Skócia is úgy akarja, földhöz jut. Otthonhoz. Eddig az erdőben élt. De most… Akarta a lányt mindig is, noha szerette, ő máshoz ment feleségül. Mégis szereti. S most itt van, a dolgok megváltoztak, ám a lány még mindig ragaszkodik az elképzeléseihez… Eleanor sohasem hagyhatja el Skóciát. Ő ezt akarja. Ám ígéretet tett. Maga mögött hagyta a hatalmas tölgyfákkal benőtt dombot, melyről a várat és a vidéket kémlelte. Visszafelé sokkal lassabban indult, tekintete ismét csak a földet méregette. Birkatartásra kiválóan alkalmas. Igen, birkák, százával. A flamandok ruhakészítő céhei itt vannak a közelben. Az erdőkben sok a vad. 267

Félretette a tervezgetést egy időre és visszatért a várba. A követ a nagyteremben ült, friss hírekről számolt be. Brendan csatlakozott az asztal körül ülőkhöz. Eric, Hagar, Collum, De Longueville és Gregory már mindannyian összegyűltek. Oldalba bökte Gregoryt. – Hogy telt az estéd, fiam? – kérdezte halkan. – Jól, Sir Brendan – felelt pirulva a fiú. Fiatal követ testalkata alapján nem lehetett harcos, mivel termetre alacsony és sovány. Brendan gondolta, jól végezheti munkáját, mivel könnyedén és gyorsan kel át az ingoványokon, mezőkön, hegyi csapásokon és Skócia kopár fennsíkjain. – Anglia királya embereket kért, ám a Franciaországgal kötött fegyverszünettel egy időben visszavonta felhívását. Bizonyos vagyok abban, hogy valójában nem kapta meg a várt létszámú haderőt, és tudta, nem számíthat arra, hogy Carrick és Annandale skótjai angol lobogó alatt fognak harcolni! Eric most Brendanhoz fordult, aki nehéz tölgyfa székében mellette ült. – Griffin szerint Bruce földjére mindeddig nem érkezett még híre a hőstettednek. – Csak idő kérdése – szólt Brendan, és egy vizeskancsóért nyúlt, és a fiatalember felé bólintott. – Csak idő kérdése, de baj származhat belőle. Elviszel egy levelet Bruce-nak? – kérdezte. – Hogyne, uram. – Most hozzáindulsz? – Az én dolgom megtalálni William Wallace-t… – Ő északra készül utazni egy időre. Hazalátogat. A megmaradt rokonaihoz, barátaihoz – mondta Brendan. – De ha megbocsát, megírom a levelet. Brendan felfelé indult a lépcsőn, amikor tudatára ébredt annak, hogy angol vendégeinek van szobájuk, míg neki magának nincs. Egy cselédlányt pillantott meg, aki a lépcsőkorlátot olajozta. Brendanra mosolygott és meghajolt előtte. – Brendan méltóságos úr! – Sir Brendan. Nem vagyok méltóságos úr. – De az lesz, uram. Sir William Wallace mondta, ön lesz itt az új földesúr. És ott… – fejével balra az első szoba felé intett – , ott lesz a szobája, már ha megfelel az ízlésének. Nagyszerű szoba az – Köszönöm… 268

– Joanna, uram. A nevem Joanna. – Köszönöm, Joanna. Papírra, tintára s tollra van szükségem. – Mindent megtalál Herbert íróasztalában. Ismét bólintott, majd engedte a nőt tovább dolgozni. Belépett a helyiségbe és körülnézett. Tágas szobát látott maga előtt. Benne hatalmas ágy, kényelmes fekvőhely akár négy ember számára is. A szoba sarkában levő kisebb emelvényen áll. A szoba nyugati falánál, az ágyhoz közel hatalmas kandalló. Az északi falnál faragott tölgyfa íróasztal, mögötte a tavaszi tájra nyíló ablakokkal. Az ablakokon, széthúzva, nehéz, dúsan hímzett szövetfüggönyök, sötétkék és bíbor színben, összefogva ezüstzsinórokkal. A keleti fal mellett hatalmas ruhásszekrény és utazóláda. Először az ablakokhoz lépett. Innen a várúr akkor is láthatja a seregek közeledtét dél felől, ha erre az őrszem nem figyelmezteti. A vár magas fekvése jól véd egy esetleges nyugat felől érkező támadás ellen is. Nem az íróasztalhoz, hanem gyönyörű gyapjútakaróval hatalmas ágyhoz ment. Egy pillanatig habozott, rádőlt és hanyatt feküdt. Nagyszerű ágy egy olyan ember számára, aki oly sokszor hált már szabad ég alatt. Felült. Sok itt a tennivaló. Máris megkedvelte a helyet. Az övé. Csak az övé. Persze, Skóciának jóvá kell hagynia. Felállt, a kandallóhoz lépett, s akkor vette észre jobb felé a nehéz anyagú sötét függönyt. Elhúzta. Rövid folyosó, majd újabb szobába jutott, benne sokkal kisebb ággyal s mívesebben faragott bútorzattal. Asszonyszoba, gondolta. A kandalló mellett sárkányfejekkel díszített fürdőkád állt, mindkét oldalán réz- és aranyfigurák. Thor, a villámok istene éppen haragszik, Odin, minden istenek ura száguld sárkány vontatta égi szekerén. Fürdeni, ötlött fel benne gondolat, hiszen az éjszakát a padlón töltötte részegek és kutyák között… mindannyian jó barátok, ám a szaguk nem éppen a legkellemesebb. Legelőször Robert Bruce-nak akart írni azonban. Leült, tintát, papírt s tollat keresett, majd a gondolataiba merült. Mikor elkészült, összetekerte. A tintatartó mellett kis tégelyben pecsétviaszt talált. Habozott egy pillanatig. Sohasem pecsételt még levelet. Pecsétgyűrűjét apja ajándékozta neki nem sokkal halála előtt, azon G betű és egy ragadozó madár alakja 269

látszott. Megolvasztotta a viaszt, majd lepecsételte a levelet. Lesietett a földszintre. Eric a tűznél ült és egy darab fát faragott. Griffinnel, a futárral beszélgetett. – Bruce saját kezébe adom át – szólt Griffin. – Jól van. – Örülni fog a szép ajándéknak. – Igen? Eric nem felejtett el ajándékot küldeni. – Későre jár; szívesen látunk, ha holnap reggel akarsz továbbindulni. – Nem lehet, Sir Brendan. Indulnom kell. – Felállt. – Isten óvja önöket… s Skóciát. – Isten óvjon mindannyiunkat. Brendan és Eric kikísérték a teremből az udvarra. A fiatalember útra készen lóra szállt. Nézték, ahogy indul. A kapuk még mindig nyitva álltak. – Azt mondta, örül, hogy kapcsolatba léptél Bruce-szal – szólt Eric Brendanhoz. – Azt is mondta, Robert nagyra becsül téged, mint ahogyan Wallace-t is. – Ha annyira nagyra becsülni, az oldalán harcolna – felelte Brendan. Eric vállat vont. – Mindenki úgy tesz, ahogyan jónak látja. Az élet, akár egy orsónyi fonal; hogy milyen hosszú, a születés pillanatában dől el. – Norvég legenda. Mindenki maga választja végzetét. – Nem kérdezted, Bruce téged miért becsül. – Igaz is. Miért? – Hű vagy Wallace-hoz és egy álomért harcolsz. Azt hiszem, Robert Bruce néha azt kívánja, családjának bárcsak ne volna vagyona s birtokai. Irigyen figyeli azokat, kik másfajta értékeket tisztelnek, ha háború van, küzdenek, tisztelik őket, és bíznak bennük. Szeretné ő is Wallace dicsőségét, úgy gondolom. Kedvére volna a nép hűsége. – Akkor hát, egy napon fel kell lázadnia az angol király ellen. – Talán egy napon tényleg megteszi. Mint mondottad, mindenki maga választja végzetét. – Eric megveregette a hátát és az istállók felé indult. Brendan felnézett a falakra. Hosszú ideig vizsgálta, hol vannak a gyenge pontok. 270

Ezután gondolataiba merülve visszatért a terembe. Eleanor a kandalló mellett ült, levél írásába fogott, amelyről csak remélhette, eljut Alfred kezébe. Biztosította hazatérése felől és tudatta, bizonyos abban, hogy Alfred kellő körültekintéssel, tapintattal kezeli az ügyet. Corbin vele van és hűséges marad mind hozzá, mind Angliához, történjék bármi. Készül mielőbb hazajutni. „Add át Isobelnek szívélyes üdvözletemet” – írta. Nem kételkedett abban, hogy Isobel valamilyen módon bűnös, ám semmi esetre sem Fitzgerald embere. Mégis figyelmeztetni akarta Fitzgeraldot a nő felől leselkedő veszélyre. Nem tudta, hogyan fogalmazzon, hiszen félt, a levél rossz kezekbe is kerülhet. Áttanulmányozta az eddig leírtakat. Kopogtak, majd az ajtó óvatosan kinyílt. – Asszonyom. – Bridie? Gyere be. Bridie Eleanorra mosolygott, majd egyetlen szó nélkül hozzáfogott úrnője holmijainak összepakolásához. – Bridie, mit művelsz? – Összepakolom a holmijait, asszonyom. – Miért? – Másik szobába költözik. – Miféle másik szobába? – Le a földszintre. Eleanor morózusan sóhajtott. – És miért kell leköltöznöm a földszintre? Bridie csodálkozva nézett most rá. – Mert a vár ura így rendelkezett. – A vár ura? – Sir Brendan. Eleanor nem jutott szóhoz egy ideig. – Sir Brendan e vár ura? – Igen. – Mióta? – Ma reggel óta. Nem hallott erről, asszonyom? Biztonságban vagyunk. A skótok és az angolok békét kötöttek, Fülöp király közvetítésével. Béke a két nép között… Eddig is kötöttek fegyverszüneteket. Ám a háború tovább folytatódott. 271

– Nem, nem hallottam – szólt halkan Eleanor. Nem hagyta el a szobát és senki nem is kereste, csupán a szolgálólány nyitott be hozzá, aki vizet és reggelit hozott. Azt remélte, keresni fogják. Valaki… Brendan. Vagy legalább Corbin. Nem aludt, mikor Brendan távozott. Hallgatta az odalent mulatozókat, s érzésein tűnődött. Vele lenni ismét… szerette a férfit, a bőrét, az illatát, szerette, ha mellette fekszik. Tegnap este nem maradt mellette. Nem tért vissza hozzá. Sohasem tudna hátat fordítani az ügynek; az életét áldozná érte. Megmentette őt a biztos haláltól, milyen jogon ítélhetné el Brendant, vakmerősége miatt? Ráadásul tovább kísértette a gondolat: Skóciában ő pusztán egy menekült, míg szülőföldjén gyilkosnak bélyegezték. Ilyen gondolatok mellett nem jött álom a szemére. Nem lett volna szabad a férfival hálnia; Alaint csak nemrég temették el. A lentről felszűrődő zenét és kiáltozást hallgatta, s arra vágyott, hogy a férfi visszatérjen. Nem jött. Mikor végre elaludt, már hajnalodott. – Bridie… Ám Bridie már kilépett az ajtón, melyet nyitva hagyott. Eleanor felállt, hogy kövesse, ám mielőtt ezt megtehette volna, Bridie visszatért. – Bridie… Bridie most felnézett rá, ragyogó szemmel, kipirultan, boldogságtól sugárzó arccal. – Ó, asszonyom! Esküvő lesz! El tudja ezt képzelni? Bridie ismét eltűnt. Eleanor érezte, amint elönti a méreg. Esküvő. A férfi esküvőt szervez s neki egy szóval sem említi. Semmit sem akart jobban, mint az ő felesége lenni; ez volt minden vágya, s szerette volna, ha teljesül ez az álma, ám neki mielőbb tisztáznia kell magát, nem mehet most hozzá. A vár ura! Neki ugyan nem parancsolhat. – Hol van most? – Odalent a másik szobában. – Az merre van? – A földszinten, a lépcső melletti ajtó. Eleanor határozott léptekkel indult lefelé. Kopogás nélkül benyitott. 272

Brendan az íróasztalnál ült. Eric és Collum mellette álltak, mindhárman az asztalon fekvő tervrajzok fölé hajoltak. Brendan felnézett, láthatóan zavarta a lány megjelenése. A többiek is őt nézték most már, jövetelét nem tudták mire vélni. A lány nem akart… közönséget. Azt hitte, a férfit egyedül találja. Az ajtón azonban már belépett, s elsomfordálni pedig nem akart. Az íróasztalhoz ment. – Beszélni kívánok önnel, Sir Brendan. A férfi hátradőlt és végigmérte. – Hölgyem, ebben én is biztos vagyok. Higgye el azonban, ez nem a megfelelő időpont. – Akkor is beszélnem kell önnel! – Eleanor, amint azt láthatja, elfoglalt vagyok. – Akkor rövid leszek. Nem lesz semmiféle esküvő. – Nem-e? Brendan a lányra meredt. – Nem. Nem megyek magához. A férfi hallgatott egy pillanatig, a lányt tanulmányozta. Eleanor észrevette, amint a férfi arcszíne vörösre vált, térdén nyugvó keze ökölbe szórni; arcizmainak rángása haragról tanúskodott. – Hölgyem, valóban? – szólt végül. – Nem emlékszem, hogy megkértem volna ilyesmire. Most a lány vörösödött el. – Bridie most mondta épp… Brendan tekintete ismét az előtte fekvő papírokra kalandozott. – Bridie megy feleségül Larshoz ma délután. Duff atya adja őket össze, aki a kis templomban prédikál, a hegy alján. Eleanor úgy érezte, a levegő megfagy körülötte; lehetetlen lett volna őt jobban megalázni. Ki akart rohanni a szobából, ám nem tehette, mivel Eric és Collum őt nézte, nem maradt más hátra tehát mint az, hogy összeszedje összetört méltóságának szilánkjait, és visszakozzon. – Ez… csodálatos – szólalt meg végül minden erejét összeszedve, majd sarkon fordult és büszke fejtartással elhagyta a helyiséget. A folyosón összetalálkozott a még mindig az ő holmijait pakoló Bri-die-vel. – Bridie, hát te vagy az, aki házasodik! 273

– Igen, én! Képzelje el! – Bridie felelete sugárzó boldogságról tanúskodott. – Nagyon örülök. – Tudtam, hogy örülni fog, Eleanor. Bárcsak ön is… – Mi lesz rajtad? – kérdezte Eleanor. – Csakis valami gyönyörű. Nézz szét a ruhatáramban, és ami a legjobban tetszik… – Ezek az utolsó darabok, a többi már odalent van. Eleanor habozni látszott. Brendan szobájában nem látta egyetlen holmiját sem. – Hozd vissza mindet – felelt halkan. – Eleanor, Sir Brendan azt mondta… – Brendan erős ember, és meglehet, bátor harcos. Azonban nem parancsolhatja meg nekem, hol aludjak. – Asszonyom… – Menj a holmimért. – Eleanor, kérem… – Bridie, menj a holmimért. Eleanor vele tartott az előkelően berendezett szobába, melyben érkezésekor kapott szállást. Leült a kandallóhoz. Íróasztalként palatáblát használt, a tintásüveg mellette, egy alacsony széken állt. Megpróbált nem gondolni Brendanra és a megaláztatásra, amit csak önmagának köszönhetett. Arca még mindig égett. Szíve hevesen vert. Feladatára kellett koncentrálnia. Való igaz, nem mehet vissza Angliába csak úgy. Ismét írni kezdett, próbálta összeszedni a gondolatait. Telt az idő. Feladata teljesen lekötötte. Egyszer csak nyílt az ajtó. Azt gondolta, Bridie tért vissza. Fel sem nézett, úgy mondta: – Bridie, kérlek, ez a te napod. Nézz csak szét bátran, s vidd, amire szükséged van. Sikerült lejegyeznie néhány melyben arra utalt, valaki más lehet a bűnös a mérgezéssel kapcsolatban, ám tette ezt anélkül, hogy konkrétan Isobelt vádolná. Megzavarta azonban a szobában uralkodó csönd. Felnézett. Nem Bridie lépett be az imént. Brendan, bezárta maga mögött az ajtót. Háttal nekidőlt, aztán karját keresztbe fonva várakozott. A lány felugrott, a 274

tintásüveget éppen hogy sikerült megmentenie. Elvörösödött. A férfira meredt, váratlan megjelenése megrémisztette. – Milyen játékot űz ismét? – kérdezte Brendan. – Sir Brendan, ez a szoba nekem tökéletesen megfelel – felelt Eleanor. – Hacsak nem szándékozik valaki más rendelkezésére bocsátani. Akkor ugyanis, ha más számára fenntartott lakosztályt foglalok el… – A szobára más nem tart igényt. – Akkor hát, itt maradok. – Nem fog. – Mivel vendég vagyok itt… – Abban a szobában száll meg, melyet felajánlanak önnek. – Nem megyek sehová. – De. – Most, hogy vára van, zsarnokká vált? – kérdezte kihívóan a lány. – Zsarnok, asszonyom? – Igen, parancsokat osztogat, követelőzik… – Erőszakoskodom is, netán? – érdeklődött Brendan. Most Eleanorhoz lépett és megragadta a karját. A lány hátralépett, dühösen próbált szabadulni a szorításától és a megaláztatástól egyaránt. – Brendan, kérem ne! Az Isten szerelmére kérem, engedjen el, nem fogok… A férfi a karjába kapta a lányt, és a földszint felé vette az útját. Eleanor vörös arccal próbált szabadulni. – Tegyen le! Már így is porig alázott… – Akkor hát, azt javaslom, higgadjon le, különben magára vonja a lentiek figyelmét. – Akkor legalább meglátják önt, aki úgy viselkedik, mintha őrült volna… – Az a különbség kettőnk között, hogy én nem törődöm azzal, ki mit szól. – Brendan, a fenébe is, úgy gondolja, még mindig nem vagyok elég szánalmas helyzetben… A férfi megállt a folyosón; a lány feszültséget érzett. Eleanor attól félt, hogy valami borzalmas dolog történik majd, ám a férfi minden haragját egy erőteljes rúgásba összpontosította, mellyel egy szobaajtót késztetett kinyílásra. A nehéz faalkotmány halk nyikorgással utat engedett. – Eleanor – szólt keményen Brendan –, itt fog lakni. 275

19. fejezet A férfi valósággal berontott a szobába, a lábbal belökött ajtó becsapódott mögötte. Eleanor érezte, hogy az ajtócsapódást a vár minden zugában hallották. Brendan nem sokat törődött a zajjal, kemény léptekkel indult befelé. Végül a lány egy gyönyörű szőnyegen ért földet a kandallóban lobogó tűz előtt. Brendant figyelte, majd lassan szemügyre vette a környezetet. A szoba a vár kevés számú teljesen befejezett helyiségének egyike. A falakat nem egyszerű falikárpitok fedték, hanem nehéz, hímzett drapériák. A székeket faragások díszítették. A fürdőkád, norvég, bonyolult díszítésekkel. Benne gőzölgő víz. Oldalán nehéz vászontörülközök várakoztak. Eleanornak még csak eszébe sem jutott a közelébe menni! Az egyik távoli sarokban függöny. A lány odalépett, elhúzta s látta, a folyosót, végén egy szobát. Brendan szobája, tudta… Most Brendan felé fordult. – Nem lakhatok itt – suttogta. – Dehogyisnem, itt fog. – Az emberei hallották, amit nekem mondott… – Persze, s azt is hallották, amit ön mondott nekem. Azok után, hogy Angliába mentünk és kiszabadítottuk. – Nem maradok itt, nem maradhatok itt, sohasem szándékoztam itt hosszú ideig maradni; tisztáznom kell magam, és ha ezt ön nem akarja belátni… – A büszkesége többet jelent önnek az életénél? A lány elhallgatott. – Tudja… – Tudom, amit ez ügyben tudni lehet és minden tőlem telhetőt megtettem. Ön pedig itt marad. A szoba elkészült. Tudom, hogy kedveli a kényelmet. A fürdőkád csodálatos. Én már kipróbáltam. 276

– Belefáradtam abba, hogy állandóan szemrehányásokkal illeti az életformát, melybe születtem – szólt a lány hevesen. – Megvagyok kényelem nélkül is. Lelje hát örömét a fürdésben. Egy skótra mindig ráfér a mosakodás. Az ajtó felé indult s döbbenten tapasztalta, hogy a férfi visszahúzza. – Ön fogja örömét lelni a fürdésben. – Brendan… – Ruhával, esetleg anélkül? – Magának agyára ment a hatalom! – kiáltotta Eleanor. Igaza lehet; a férfi felemelte és a kád felé lépett. Eleanor azt gondolta, hogy bele is dobja, úgy ahogy van. – Brendan! A cipőm! Nem hoztam magammal olyan sokat… A férfi megállt. – Vegye le. – Brendan, kérem, beszéljünk egymással, mint értelmes emberi lények… – Értelmes skót? Ilyen nem létezik. Túlságosan faragatlanok és műveletlenek vagyunk mi! Eleanor ledobta a cipőjét s közben Brendan arcát figyelte. – Brendan, nem hoztam magammal annyi ruhát, hogy megengedhetném magamnak, akár egy is tönkremenjen. Én… Letette a földre. A lány őt nézte, megalázottnak érezte magát és könnyeivel küszködött. Dühös lett, amiért a férfi nélküle határozott; ugyanakkor kínozta a tudat, hiszen úgy tűnt, a férfi nem akarja feleségül venni. A gyerek a nevét fogja viselni. Eleanorról semmit sem mondott. – Nem vagyok képes végigcsinálni ezt; ön nem értheti. Brendan még mindig vele szemben állt, dühösen, ám ugyanakkor meglepetten. – Nem képes ezt végigcsinálni. Mire gondol, Eleanor? Nem tud fürdőt venni? Az ókori rómaiak szerint az angolok épp olyan mocskosok, mint a skótok; mindannyian elfelejtettük antik mestereink vízzel kapcsolatos tanításait. Ám nézze csak, hölgyem, mindez igen egyszerű. Az ember beül a kádba, áztatja magát egy ideig, ott egy darab szappan… – Brendan, bocsásson meg, távozom. Nagyméltóságú Sir Brendan, ha megengedi… – Mire gondolt hát, hölgyem? Velem kapcsolatos a dolog? A velem hálásra? Párizsban nem esett a nehezére. Az úri kisasszony, aki találkozót kockáztat meg a rosszhírű felkelővel 277

pusztán a veszély és testi örömök kedvéért? Nos, valójában ez az, amit nem akar oly nyíltan vállalni, hiszen ön úri nő, nem igaz? A lány keze a férfi arca felé indult, de nem ért célt. Brendan elkapta a lesújtani készülő kezet. Megfordította a lányt s hátul ruhája csomóit kereste. – Brendan… A férfi kioldotta a csomókat. A lány vászon alsóruhában és selyemharisnyában állt előtte, ezek eltávolítására nem tett kísérletet, hanem egyszerűen megemelte Eleanort, ő átkozódott, s hirtelen a meleg vízben találta magát. Brendan a kád mellé guggolt. – Jó érzés, nem igaz? – érdeklődött a skót. Eleanor hátrasimította vizes haját. – Miért teszi ezt velem? – Ön nevetségessé tett engem – szólt a férfi csendesen. – Ön tett engem nevetségessé! – Nem én rontottam be az ön szobájába s mondtam, nem házasodunk össze. – Azt hittem… – A mi esküvőnk felől intézkedtem az ön megkérdezése nélkül. Eleanor nem válaszolt. Arcpírja felelt helyette. – Ezeket a gondolatokat talán megoszthatta volna velem, mikor kettesben voltunk – válaszolta Brendan. – Nem hagyott elég időt nekem. – Szándékomban állt, de csak miután beszéltem embereimmel a vár megerősítéséről és a környező vidékről. – A vár tehát valóban az öné? – A vár Skóciáé. Én irányítom, az igaz. Ezzel potenciális kérő lettem a szemében? Otthon biztosítására alkalmas? A lány dühösen csapta le vízzel. A férfi nem számított rá. Brendan haja, arca, felsőteste csuromvíz lett. Az egy pillanatig értetlenül állt a történtek előtt, majd villámgyorsan talpra állította Eleanort, a lány ruhájából úgy ömlött a víz, mintha szökőkút volna. Eleanor felkiáltott. – Brendan, a gyerek! A skót mozdulatlanná dermedt, s a lány legnagyobb csodálkozására elnevette magát. – Ön aztán nehéz ellenfél. – Ujjai hirtelen a lány vizes hajába markoltak, miközben a nyakát simogatta, testét a 278

magához húzva. Mindkettőjük ruházata átázott; Eleanor a férfi ajkain érezte a forró víz ízét, a melegséget, nedvesség és megadás érzése ostromolta testét, miközben átölelte a férfi. Amikor ajkaik elváltak egymástól, Brendan a szemébe nézett. – Tudod, hogy el akarlak venni feleségül – mondta, miközben hüvelykujjával a lány arcát cirógatta. – Alain csak nemrég halt meg. – Azt is tudom. – Gyászolnom kellene őt. – Mindketten gyászoljuk, nagyszerű embert veszítettünk el benne. Azonban azt is tudjuk, hogy az idő, akárcsak az élet, igen drága. A karja között tartotta a lányt. A lány most elhúzódott tőle, levetett alsóruháját a kád oldalán levő sárkányfejre akasztotta. Azután elmerült a vízben, élvezte, amint fölötte hullám ébred, majd harisnyáját is levetette s azt is a sárkány bősz fejére tette. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Megdöbbent egy pillanatra, mikor látta, hogy a férfi csatlakozni akar hozzá és megválik ruházatától. Súlya kiszorított némi vizet a kádból, s az hangos loccsanással csapódott ki a padlóra. – Nem fér bele! – mondta Eleanor. – De igen. – Végtagjaival szinte bekerítette a lányt. – A padló úszni fog; a víz eléri a szőnyeget és tönkreteszi. – Reggel óta ez az én padlóm és az én szőnyegem. Brendan hanyatt feküdt s Eleanor rajta háttal, feje a férfi mellkasán nyugodott. Lesimította a lány vizes haját, s ringatta, akár egy kisgyereket. – Nyugodjon meg, szép hölgyem. – Nem tudok. – Éppen eleget rohant már – suttogta Brendan a lány haját simogatva –, hogy tudja értékelni ezeket a pillanatokat az életben. – Nem erről van szó. – Akkor miről? – A lába… – Ez nem a lábam! – nevetett. A lány nem szólt, ám akaratlanul is elmosolyodott. – Meg tudtam volna ölni kevéssel ezelőtt! – suttogta Eleanor. – És mégis… ön… 279

– Játszom az érzékeivel? Legmerészebb álmait váltom valóra? – Megnevettet. – Ó, fájdalom, elbűvöltem volna? Nem állt szándékomban! Brendan egy pillanat alatt kint termett a kádból, majd kiemelte a lányt is, aztán gyorsan egy törölközőt csavart köréje. Ezután felkapta, és mit sem törődve tiltakozásával megindult vele, majd a puha tollal bélelt ágyhoz vitte. Eleanor elhallgatott; didergése hamar elmúlt. A tűz lángjai melegséget és fényt leheltek feléjük, miközben száradtak, hogy aztán mélységes vágyaikban fürdőzve testük ismét izzadtságtól csillogjon. Eleanor azon a délutánon bűnét, bánatát és félelmét engedte a lángok martalékává válni, a férfi mellett feküdt boldogan, melegséget és biztonságot érzett az erős karok védelmében. – Hamarosan mennünk kell, hivatalosak vagyunk az esküvőre – suttogta a férfi ajkai a lány haját érintették. – Valóban. A szolgálók benyithatnak és megláthatják micsoda pusztítást végeztünk a szobában, s mindjárt tudni fogják… – Az újdonsült várúr és úrnője hempergéssel töltötte a napot? A válasz hatott. – Igen – felelte a lány. – Ez az, amit megtudnak. Brendan megfordult és a lányra nézett. – Mit gondol, ezek az emberek itt elhinnék, hogy azért mentem önért Angliába s mentettem meg, hogy azután a szoba sarkába állítsam s nézzem, ahogyan a szobrokat szokás? Hölgyem, úgy tűnik, nem tudom önt boldoggá tenni. Haragosan tudatja velem, miszerint nem óhajt hozzám feleségül jönni, habár gyermeket vár tőlem. – Ez… oly korai. – Meglehet, korai, ám mi mást tehetnénk? Azt akarja, menjek, tegyem a dolgom, mintha itt sem lenne? – Az elmúlt éjszaka sikerült megtennie. A férfi elmosolyodott. – Szóval így állunk! Brendan, menj el, hagyd meg nekem az erkölcsösség látszatát, ám jól vigyázz, mit teszel egyébiránt. – Nem – morogta a lány. – Változtatni akarok az eddigieken. – Változtatni a tényen, hogy találkoztunk a tengeren? A lány a fejét ingatta. 280

– Azon a tényen, hogy Alain gyilkosa szabad. – Eleanor az ágyhoz szorította a férfit, elöntötte az indulat. – Ön, uram, pedig lesz szíves tartóztatni magát. Nincs szükségem luxusra s nem vagyonom miatt aggódom. S nem is arról van szó, hogy… Franciaországban megkívántam önt; tudtam, mit teszek. S nem is a születendő gyermekről beszélek. A skótokat nem gyűlölöm, Istenem, hogyan is tehetném? Oly sokszor megmentettek már. Ám nem vetem meg az angolokat pusztán egyetlen ember tetteiből kifolyólag, vagy mások cselszövése folytán. Önnel akarok lenni, hiszen az életben számomra nincs édesebb öröm az ön karja között töltött perceknél… de… – De? – kérdezte Brendan, aki hanyatt fekve tenyerével a tarkója alatt a lányt figyelte. – Túl korai… feleségül mennem önhöz. – Ismét habozott. – Nem akarok olyan életet, mint amilyen a Margoté. Feleség akarok lenni, nem pedig szerető. Egy hosszú pillanatig figyelmesen nézte a lányt, majd megsimogatta az arcát. – Hölgyem, az időpontot ön választja meg, s én várni fogok. Könnyek szöktek a lány szemébe. Ráborult arccal a férfi mellkasára. Az megérintette Eleanor nedves haját. – Csodálatos dolog ez – suttogta. – Otthonra lelni… s hozzá, rád. Eleanor ujjai a férfi mellkasán játszottak gyengéden. – Párizsból szívesen megszöktem volna veled – szólt halkan. – Nem féltem volna az erdőtől és a vándorélettől. Ám rettegtem, megölnek és a nagy álom veszélybe kerül, ha én nem házasodom meg. Fülöp király maga figyelmeztetett arra, hogy ez megtörténhet. – Meghaltam, mikor a templomban megláttalak – felelt Brendan. – Meghalt bennem egy darab, s bár lóra ültem, nem mehettem elég messze. A lány felemelkedett, a férfi felé hajolt és megcsókolta. Ajkai kezdetben kedvesen, majd egyre hevesebben érintették. Érzett minden apró változást a férfi testén, majd részletek egyetlen hatalmas egésszé álltak össze, érezte, amint a lángok magasra csapnak, s eggyé olvasztják kettőjük testét. Örült módon szeretett volna ismét ott feküdni, nem érezni semmi mást, mint karjának ölelését, s várni a pillanatot félig ébren, félig álomban. Brendan hamar az ágy mellett termett. – A te Bridie-d nem házasodik a távollétünkben. 281

Bridie egy hímzett, hosszú ujjú, okkersárga színű ruhát választott Eleanor ruhásszekrényéből. Jól illett sötét hajához. Még sohasem tűnt ennyire szépnek. A pár kapott egy kis parasztházat, körülötte földet, melyet előző bérlőik elhagytak; Lars gazdálkodni akart, ugyanakkor háború esetén a katonai szolgálatnak sem fordít hátat, Bridie vágyai pedig beteljesedtek. Eleanomak megígérte: – Továbbra is önnel maradok. A házunk közel fekszik a kastélyhoz. – Köszönöm, jól megleszek; itt mindketten menekültek vagyunk, Bridie. Légy jó feleség, velem ne sokat törődj. Én magam is jól elboldogulok. Bridie mosolyogva a fejét csóválta. – Ön vette rá őket, hogy magukkal hozzanak. Megfeledkezhetett volna rólam ennyi veszély között. De nem tette. Megölelték egymást, később Lars lépett oda mosolyogva és belekarolt a feleségébe. Kiléptek a templomból, Duff atya, a testes, széles vállú ír származású pap társaságában. Örömtűz gyúlt. Dudások tiltott dallamokat játszottak, melyek most, a békekötés után, szabadon szálltak az ég felé. Eric látván Eleanort, amint az ünnepséget figyeli, megragadta a lány kezét. – Mivel nem vagyok várúr, a formaságokhoz sem kell ragaszkodnom – mondta, s mosoly varázsolta még kellemesebbé a férfi vonásait. – Jöjjön, ezek a táncok egyszerűek. Eleanor bizonytalanul ugyan, de táncba indult, ám hamarosan felszabadultan kezdett mozogni. Látta, Brendan is az emberek közé ment, velük nevetett, szórakozott, együtt táncolt az emberekkel, katonákkal, földművesekkel. Eleanort Liam és Collum, majd De Longueville is felkérte, utóbbi megjegyezte: – Különös dolog ez, asszonyom, mi mindketten hosszú utat jártunk be, s most itt vagyunk. – Valóban – felelte a lány. – Igen különös. – Én élvezem, mindenesetre. – Örülök neki. Otthagyta a tengert, hogy békére leljen Franciaországban; s e békét végül elhagyta egy skót lázadó kedvéért, s most… 282

– Most egy asszonyra találtam. Ama hegy mögött él észak felé, egy szép uradalomban. – Valóban? – Én is skót leszek, habár, Istennek hála, enni – és főzni! – Franciaországban tanultam. Eleanor elmosolyodott és körülnézett. Corbin egy gyönyörű fiatal nővel táncolt, kinek hosszú sötét haja éjfekete köpenyként lengett körülötte. Brendan Margot mellett állt, nevettek, sört ittak, beszélgettek, mint két régi jó barát. Eleanor kimentette magát De Longueville-nél, s Brendan és Margot társaságához csatlakozott. – Biztonságban van és jól érzi magát – mondta Margot, miközben a kezét fogva hátralépett és végigmérte a lányt. – Gyönyörű száműzöttet üdvözölhetünk körünkben, habár nagyon szomorú vagyok az önt ért veszteség miatt. De Lacville gróf nagyszerű embernek ismertem meg. – Jól ismerte? – Meglehetősen. Természetesen nem most utaztunk először Franciaországba a hosszú évek során. Megszolgáltuk Fülöp vendégszeretetét, hiszen sok emberünk harcolt az oldalán. – Gyönyörűen mosolygott. Eleanor csodálkozott, Eric hogyan kockáztathatja e nő elvesztését. Haja akár a selyem, szeme kékebb az óceánnál. Mindig kedves, s nyugalom árad belőle. – William Wallace leveleket kapott, igaz Brendan? Fülöp király írt az ő „jó barátjának”, okosan cselekedjen e földön. – Úgy tűnik, Fülöp valóban jó barátnak bizonyult – felelt Brendan. – Ám most béke van, a fegyverszünet mindenkinek kedvez, még neki is. Edward azonban még nem végzett Skóciával. Eric csatlakozott hozzájuk. – Az is lehet, hogy meghal addig – szólt derűsen. – Minden ember meghal egyszer – mondta Margot. – Táncoljunk hát, míg e világon élünk. Lady Eleanor, Brendan, megbocsátanak. Brendan átkarolta a lány derekát. Nem bánta, ha mindez emberei szeme előtt történik; Eleanor sem bánta. Ám nyugtalanította az otthoni helyzet; nem tudta, mit gondolnak róla, ám remélte, nem feltételezik róla, hogy a Brendan miatt ilyen szörnyű tettet követett volna el. Itt azonban… mindenki elfogadta. Senkinek sem tartozott magyarázattal. 283

– Nagyszerű esküvőt láthattunk. A társaság pedig remek. Igazi ünnepnap a mai – szólt Brendan. – Ericnek el kellene vennie Margotot – mondta a lány. – Úgy van – értett egyet Brendan. – Nem tudsz tenni valamit? – Unokatestvérem szabad ember, velünk harcol, de senki sem kényszeríti erre, csupán az ereiben csörgedező skót vér. Semmilyen szál nem fűzi hozzám, saját elhatározásából tart velünk. Soha meg sem próbáltam Ericnek megmondani, mit tegyen. – Majd én megteszem – felelt halkan Eleanor. Brendan hallgatott egy pillanatig; a lány feléje fordult, s látta, mosolyog. – Micsoda? Ha nem tudod megoldani a saját problémáidat, másokkal kezdesz foglalkozni? – Az a nő csodálatos és nagyon szép… – Egyetértek. Ez azonban csak kettőjükre tartozik. Jöjj, későre jár. Eleanor követte a férfit. Örömteli napok következtek. Eleanor jobban megismerte választottját, az erődítmény pedig változni látszott, már nem pusztán viharvert torony, benne harcra kész katonákkal, hanem a tavaszi munkálatoktól nyüzsgő, új élet reményében hinni tudó közösség központja. A földet felosztották; a megsérült házakat felújították; az erdőből visszatért emberek ismét munkához láttak, s a kőtorony, mely az utolsó menedéket jelentette háborús időkben, sokkal inkább otthon képzetét keltette. Többnyire Eleanor Brendan társaságában töltötte az éjszakákat, ilyenkor sokat beszélgettek, a férfi elmondta, írt Robert Bruce-nak, tegyen valamit Clarin érdekében. – De mit tehet ő? – kérdezte Eleanor. Brendan gondolkozott. – Egy Robert Bruce-szal kötött megállapodásnak súlya lehet Edward király előtt. Délnyugaton óriási birtokai vannak, s ha csatlakozik a felkeléshez, az erőviszonyok bizony megváltozhatnak. Annak idején, Falkirk után, mikor Edward offenzívát indított, Robert Bruce nem ajánlotta föl a területeit. Ő és John Comyn együttesen védelmezték az országot, ám azóta a kapcsolat kettejük között igen megromlott, így John Balliol a legesélyesebb a trónra. – Én azt gondoltam, Bruce elárulta a felkelést újra és újra. 284

– Sok derék ember kötött egyezséget Edwarddal az évek folyamán. John Comyn állhatatosan kitart akkor, amikor mások meginognak, ám ugyanakkor ott vannak azok, akik azt mondják, John Comyn szándékosan parancsolta vissza seregeit Falkirknél, hiszen félt, hogy a csatát elveszítjük, őt pedig elfogják. Sohasem volt bizodalmam Robert Bruce-ban, William azonban, aki a legtöbbet szenvedett a bárók ellentmondásos döntései miatt, mégis azt mondja, benne igazi hős és király van születőben. – Wallace ismét Comyn oldalán harcolt mégis. – Igen, William bárkivel hajlandó összefogni Skócia megmentésének érdekében. Comyn rettenetes ember, igen temperamentumos, hangulata kiszámíthatatlan. Ezért nem alkalmas arra, hogy kezében túl nagy hatalom összpontosuljon; visszaélhet vele. – S most már te is földbirtokos vagy. Brendan habozott. – Jó dolog rendelkezni a földdel, embereket irányítani, építeni, termelni, vetni; ám oly keveset tudok mindezekről. – De büszke vagy a nevedre. – Többnyire – felelte Brendan mosolyogva. – Angliából származtok – szólt halkan a lány –, úgy hallottam. – Az első Graham az angol udvarban nevelkedett Dávid királlyal érkezett ide. Felesége, kinek ereiben a vikingek és az ősi skót klánok vére csörgedezett, tizenhat gyermekkel ajándékozta meg, a legenda így mondja. Szétszéledtek Skóciaszerte, s mint oly sok más család tagjai, ők is igen különböző utat jártak be az évek hosszú sora alatt. Egy unokatestvérem elesett Falkirknél, egy másik pedig úgy döntött, mindent le kell foglalni, ami Wallace tulajdona, amikor ő útra kelt Franciaországba segítséget és Rómába a pápától védelmet kérni. Kisgyerekként veszítettem el apámat, egyik rokonom nevelt fel, az ő házát angolok pusztították el, feleségét megölték. S én kedvem lelem abban, hogy ez a hely most hozzám tartozik. – Talán végre megérted az érzelmeket, melyek engem Clarinhez fűznek – felelt a lány kedvesen. – No igen, de mégis tanácsosnak láttam, hogy elhozzalak onnan. – Nem vagyok Clarinben. 285

– Eleanor, adj időt. Gondolkodj, s ne úgy próbáld megoldani a problémát, hogy odarohansz. – A tisztességem talán nem olyan fontos? – Itt senki sem kérdőjelezi meg a tisztességedet. A lány tudta persze, hogy nem. – Időnként – suttogta – nagyon félek. – Mitől? – Nem hiszem el, hogy itt vagyok veled. És olyan helyen vagyok, ahol nem kell titkolóznunk, s együttlétünk nem számít… bűnnek. Megérintelek, reggel melletted ébredek, rád nézek és reszketek, mert oly tökéletes vagy s itt fekszel mellettem… – Tökéletes! – nevetett fel a férfi. – Nem hinném. Testemet sebhelyek borítják, rettenetes a természetem, s még mindig törvényenkívüli vagyok, egy jöttment. – De jó veled – tette hozzá Eleanor. – Ha éjszaka felébredek, és nem vagy mellettem, rettegek a pillanattól, kiderül, az egészet pusztán álmodtam. Brendan hallgatott. – Meglehet, lesznek ilyen éjszakák, de én mindig visszatérek hozzád, esküszöm. Bárhol leszel, én visszatérek hozzád. Szenvedély és erő hatotta át szavait, sok idő telt el, mire a lány ki merte ejteni a szavakat: – Szeretlek, Brendan. Clarin nélkül tudok élni… de nélküled nem. A férfi feléje magasodott most, az arcát figyelte. Megcsókolta, majd szeretkezett vele, s közben egyre e szavakat suttogta: – Szeretlek… szeretlek… szeretlek… Később, amikor egymás mellett feküdtek, a baba egyszerre megmozdult s vele a lány, a férfi pedig felébredt. – Mi az? – Tapintsd meg, Brendan! – A bőröd az, nem? – Nem, várj… A benti mozgást most már tisztán érezhette, tapinthatta. Brendan is érezte. Gyengéden megcsókolta a lányt, azután magához vonta, így aludtak el. A következő reggelen Brendan kilovagolni készült Gregory és Lars társaságában, azért, hogy megtaláljanak néhány, a hegyekbe kódorgott juhot, amikor az őrségben álló Collum 286

felkiáltott, követ érkezett. Brendan felszaladt a toronyba. Griffin érkezett s Brendan tudta, Robert Bruce válaszát hozza. Ismét nekiiramodott, és az udvaron már készen állt az érkező fogadására. Griffin belovagolt, leszállt a nyeregből, nyelve gyorsan pergett. – Sir Brendan, Robert Bruce, Carrick és Annandale grófjának üzenetét hozom! – Üdvözöllek, Griffin. A férfi jóval halkabban folytatta: – Az üzenetet, melyet hozok, csak ön olvashatja, utána égettessék el, tartalma nem uramtól jutott az ön tudomására. Brendan komoran bólintott. – Köszönöm, fáradj be. Odabent Joannát szólította. Ő az, aki a lépcsőkorlátot fényezte érkezésükkor Joanna rengeteg hasznos információt hozott tudomásukra az erődítményről. A komornyik, aki a háztartást vezette, Herberttel tartott. A nő azt mondta, Brendannak találnia kellene egy megfelelő embert a komornyik helyére; a férfi erre azt válaszolta, végezze ő ezt a munkát. A nő megörült a felkérésnek, ám ugyanakkor elbizonytalanodott; még sohasem vezette senki háztartását. Brendan azt felelte erre, akkor hát mindketten kezdők, mivel ő meg háztartással nem rendelkezett eleddig. A nő nevének első említésére máris ott termett. Hideg sört hozott. Brendan kimentette magát, a kandalló elé ült s olvasni kezdte a neki címzett levelet. Gyorsan átfutotta az üdvözlés formaságait, gyorsan a levél lényegére tért. Bruce ezt írta: Nincs kétségem afelől, hogy kapcsolatba tudok kerülni a fiatal francia királynővel, aki most Anglia trónján ül, az sem kétséges előttem, hogy nagy érdeklődést fog tanúsítani, hiszen bátyjának régi jó barátjáról szó. Hiszem, az igazság kideríthető. Bárhogy is, a fülembe jutott, miszerint Miles Fitzgerald a tűzszünet ellenére, királyi parancs nélkül jelentős létszámú csapatot toborzott. Nagyobb létszámú ez annál, amit a mi erőink könnyűszerrel legyőzhetnének, annál is inkább, mivel embereink száma az utóbbi években jelentősen megfogyatkozott, s most sokan szabadságot kaptak a béke idejére. Fitzgeraldnak nem kell félnie a király haragjától, hiszen Edward engedélyezte, elégtételt vehet sérelmein, amelyek nagy részéért ön a felelős. 287

Fitzgerald kudarcot vallott a király akaratának érvényesítésében, s ezt nem képes megemészteni. Remélem figyelmeztetésem időben a tudomására jut; Lady Eleanor, Clarin úrnője nagy veszélybe került; szerintem semmilyen szöktetés nem segíthet rajta, mivel Fitzgerald serege elegendő ahhoz, hogy áttörje az önök védelmét. Brendan kétszer olvasta el a levelet, azután a tűzbe vetette. Sokáig bámulta ülve a lángokat, majd felállt. Griffin az asztalnál ült, Joanna friss vadhúst szolgált fel neki. – Megbocsát? Sürgős dolgom akadt. – Hogyne, Sir Brendan. – Bruce ugye nem áll az oldalunkra? – Nem mer; nem is tudhatna erről, és fegyverszünete az angolokkal… friss, akárcsak a házassága. – Értem. Sarkon fordult és elhagyta a termet, kilovagolt megtenni az előkészületeket, úgy érezte, meg kell keresnie Ericet és a többieket. Amikor visszatért, Joannát Eleanor hollétéről kérdezte, a nő azt válaszolta, épp az imént fürdött meg és öltözött fel, aznap nagyon későn ébredt. Brendan felment a lépcsőn, megörült, amikor a lányt a szobában találta. Belépett, megérintette Eleanor hajának arany zuhatagját. A lány elmosolyodott, Brendan azonban fogcsikorgatva gondolt döntésére, melyet nemrég meg kellett hoznia. – Mi az? – kérdezte a lány. – Össze kell csomagolnod. Délután útnak indulsz. – El kell mennem? – kérdezte Eleanor döbbenten. – De… – Fitzgerald emberei élén erre tart. – A skótok és az angolok békét kötöttek. – Nem a király seregével érkezik. – Akkor… – Embereit maga verbuválta, ám kétlem, hogy az északi angol bárókat túl nehéz lett volna rávenni, csatlakozzanak hozzá a bosszúállásban. A határvidéken mindenki szenvedett veszteségeket, skótok és angolok egyaránt. Fitzgerald nem becsüli alá a mi erőinket, bizonyára nagy sereggel érkezik. – A vár erős… – Eleanor, érted jön. 288

– Igen, de megszerezted e helyet az angoloktól. Azóta a skótok megjavították a falakat, fegyvereket és páncélokat hoztak, sok a muníció… – Nincs bevehetetlen vár. Nincs legyőzhetetlen ember. Nem vagy biztonságban itt. – Akkor… – Északra kell menned. – De… – Collum és Hagar veled tart, s Margot, Lars és Bridie is. – Hová… – A rokonaimhoz, Stirling mellé. Ott biztonságban lesztek. Eleanort elfogta a remegés. – Itt akarok maradni, Brendan. – Elutazol. – Fitzgerald nem törheti át e falakat… – Eleanor, az isten szerelmére, nem könnyű döntés ez számomra sem, hidd el. El kell menned. Nem kockáztathatod a gyerek életét. A lány lesütötte a szemét, nem mozdult. – Nem akarom megtenni. – Meg kell tenned. Eleanor elfordult tőle. – Ahogy parancsolod – mormolta. – Van még valami. – Mi volna az? – Nem áll rendelkezésedre több idő. Elveszlek feleségül. – Mikor, Brendan? – kérdezte Eleanor. Most dühös és elkeseredett, és persze fél, gondolta a férfi. – Elküldesz – emlékeztette hevesen a lány. – Mi lesz, ha hosszú időt kell egymástól távol eltöltenünk? Mi lesz, ha elesel ebben csatában, melynek nem volna szabad megesnie? Mikor házasodnánk hát össze? – Most – felelt keményen Brendan. – Duff atya odalent várakozik.

289

20. fejezet – Nem akarom, hogy elküldj – ellenkezett Eleanor. Brendan, ha meg is hallotta, nem reagált. – Brendan, kérlek, ez túl korai… – Nem korai – hangzott a nyers válasz. A lány szemébe nézett. – Ha meghalok, a gyerek az én nevemet fogja viselni… – Ha meghalsz, száműzöttként fogok élni egy olyan földön, ahol sokan nem bocsátottak meg nekem azért, amit Falkirknél tettem. – Nincs idő ellenkezni, Eleanor… – Akkor ne küldj el. – El kell menned. Leértek a lépcsőn, s Eleanor elhallgatott. Duff atya a kandalló előtt állt. A terem megtelt. Ott állt Eric, Collum, Liam, Gregory, De Longueville és velük még sokan mások; ki sodronyinget, ki páncélt viselt, megint mások bőrpáncélt, a köpenyeken családi címerek díszelegtek. Margot is ott állt; hirtelen Eleanorhoz lépett, megfogta a kezét és arcon csókolta. – Ne félj! – suttogta. – Igazán nagyszerű alkalom ez. – Az életünkre törnek. – Mindig veszélyben vagyunk – felelt Margot. – Hogy bírod ezt? Margot elmosolyodott. – Mindig arra gondolok, hogy a csata véget ér, s az emberem visszatér hozzám. Sohasem kételkedem benne. Így bírom ki. Jöjj, Duff atya készen áll. Eleanor már Brendan oldalán Duff atya előtt állt. Remegett a térde. Mindig is ezt szerette volna, jobban, mint a világon bármi mást. Feleségül menni hozzá. Minden nap hazavámi őt. Margotra pillantott, amikor Duff atya köszöntötte az egybegyűlteket. Meglepődött, amikor a pap egy feltehetőleg Lamberton érsekétől származó dokumentum szövegét olvasta fel, melyben az ország legmagasabb rangú egyházi méltósága 290

áldását adta frigyükhöz. Brendanra pillantott, s azt gondolta, talán már az ő érkezésekor elküldött az érsek áldásáért, így kaphatta meg az „Isten kegyelméből a független Skócia királyának” beleegyezését is. Brendan ügyelt arra, hogy az esküvő teljesen hivatalos legyen. Hallgatta a beszédet, erőt gyűjtött, s amikor a széles vállú ír egyházi! feléje nézett és arról kérdezte, ki adja ki őt, döbbenten tapasztalta, hogy unokatestvére melléje lép. – Én, uram, a hölgy rokona, Corbin, Clarin örökös ura, büszkén adom őt e férfihoz. Corbin nem nézett rá. Eleanort érdekelte, vajon kényszeríthették-e. Látta Robert Bruce küldöttjét, aki végignézte a szertartást; Brendan szándékának megfelelően azért, hogy legyen tanúja a ceremóniának, s azt vezessék be a parókia és az érsekség nyilvántartásába. Megtörtént tehát. Amit mindig is akart, jobban, mint a világon bármit, még akkor is, ha mindez a beleegyezése nélkül történt, hiszen első férjét csak nemrég temette el, s akkor is, ha a fogadalomtétel után már elválnak útjaik. A papról ismét Margotra nézett, a nő mosolygó tekintettel biztatta. A pap szünetet tartott és megkérdezte, van-e a jelenlevők közül, aki ellenzi a házasságot, Eleanor szót kért. – Atyám, szólni kívánok. A férfi csodálkozva nézett rá. A mellette álló Brendan felől feszültség sugárzott, Eleanor érezte kezének haragos szorítását, látta szemének csodálkozással teli dühös villanását. – Szólni kívánsz a saját házasságod ellen? – kérdezte döbbenten Duff atya. Eleanor a fejét csóválta. – Legkevésbé sem. Mivel azonban egyikünk sem tudja, mit hoz a jövő, mi a jó vagy a rossz, s mivel a csatákban a férfiak adják életüket és az asszonyok azok, akik hátramaradnak, csupán élni próbálok a lehetőséggel. – Próbálta kiszabadítani a kezét Brendan szorításából, ám nem járt sikerrel. Szemével a tömeget fürkészte. Meglátta Ericet és mélyen a szemébe nézett. – Abban mindannyian egyetértünk talán, hogy az élet hamar elsuhan mellettünk. Habár az itt jelenlevő férfiak nagy része kész szívesen feláldozni s azt dicsőségre váltani. Szívünkben nagyszerű érzelmek kavarognak, férfiaknak s nőknek egyaránt. Eric viszonozta a pillantást. Dühösnek látszott, elvörösödött, dacos vonásai bíborszínre váltottak, s úgy tűnt, nem lesz képes 291

uralkodni magán. Hirtelen azonban szélesen elmosolyodott s a fejét kezdte csóválni. – Asszonyom – szólt közbe Duff –, a szertartás közepén vagyunk… – Ezért kell megállnunk – suttogta a lány. – Eleanor! – sziszegte Brendan, halk, ám éles hangon, ujjai keményen szorították a lány kezét. Eleanor a könnyeivel küzdött. Nem tudta befejezni mondandóját. Hirtelen azonban Eric lépett elő a tömegből. – Atyám, azt hiszem, tudom, miről beszél a hölgy. Ha volna oly jó és… Megfordult és Margot felé fordult. – Margot, mivel Lady Eleanor annyira szeretné, ragadjuk meg mi is az alkalmat… Margot csak nézett, nem hitt a fülének, azonban előlépett, s megfogta a férfi kezét. – Brendan, engedelmeddel, Duff atya összeadhat-e minket is? – Nagy örömömre szolgál – sóhajtott fel Brendan. Eleanor letérdelt. Sir William Wallace is a színre lépett, és Margot oldalára állt, ő adta ki a menyasszonyt. A szertartás folytatódott. Duff atya szeretetre, tiszteletre és hűségre intette a lányt. 0 mindenre igent suttogott. Hallotta Brendan kemény feleleteit. Csendesen, némi elkeseredettséggel lehúzta ujjáról De Lacville gróf gyűrűjét, amely még mindig kezét díszítette. A pap aranygyűrűvel érintette a lány mutató-, középső és gyűrűsujját. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. A gyűrű bonyolult kelta mintái megragadták a tekintetét. Brendan bizonyára az ő számára csináltatta, az arany remek minőségű, mérete kicsi, rajta címer, melyen egy kezdőbetű és egy ragadozómadár. Egyre csak a gyűrűt nézte, s a pap szavai – ők mostantól férj és feleség, ember nem választhatja szét, amit Isten összekötött… – nagyon távolinak tűntek számára. Felállt, hangos örömujjongás támadt. Ajkaik összeforrtak, és arra gondolt, mindez milyen szép. Bárcsak maradhatna. Az ujjongás egy pillanatra abbamaradt, amíg elhangzottak Margot és Eric esküszavai, azután előkerültek borostömlők. Újabb kiáltás harsant: – Skóciára és Skócia fiaira, lányaira! 292

Férfiak léptek Eleanorhoz, megölelték, arcon csókolták. A teremben jelen levők mindegyike gratulált neki, közöttük Corbin is. Megfogta a kezét, arcon csókolta, majd forrón megölelte a lányt. – Kívánom, lelj igaz boldogságra itt, kuzin – szólt. Corbin komolyan gondolta. Mosolygott. – S te, Corbin, boldog vagy itt? – Maradok, s harcba szállok Fitzgeralddal – felelte komolyan a férfi. – Corbin, ha így teszel, oly sokat kockáztatsz… – Az az embert majdnem megölt engem. Azt teszem, amit helyesnek tartok. – Te angol vagy. A férfi elmosolyodott. – Az igaz… ám van ezekben az emberekben valami, ami magával ragadott. Szenvedély. – Otthon feleséged van. – Kell erre emlékeztetned engem, Eleanor? Most a lány mosolyodott el. – Hagytuk, hogy Alfred magára maradjon, kiszolgáltatottan annak a nőnek. Féltem őt. – Ne féltsd. A világ minden bátorsága sem mentheti meg, ha elárulják. – Eleanor, először essünk túl ezen az ütközeten. – Mosolygott és ismét arcon csókolta a lányt. – Sok boldogságot. – Nekem mennem kell; te maradsz. – Eleanor, te nem maradhatsz. Nekem pedig maradnom kell. Hagar érintette meg a vállát, majd megölelte s a lány megrettent, összeroppantja. Arcon csókolta az óriást, majd megindult a termen keresztül, át a tömegen. A kijáratnál Brendannal találkozott ismét. A férfi még egyszer keményen megragadta a kezét. Kivezette a teremből az udvarra. Ott már lovak várták. Brendan ismét megragadta a lányt, megemelte, majd egy ló nyergébe emelte. A férfi ellépett. – Isten veled, remélem, hamarosan viszontlátlak. – Brendan, kérlek, ne tedd ezt. – Már kaptunk egy figyelmeztetést. Fitzgerald nagyszámú embert gyűjtött maga mellé északról, már közel jár. Miután 293

magára hagytuk az úton megkötözve, nem vesztegette az időt, azonnal hatalmas lármát csapott. A lovasaim most hozták a hírt, átlépte a határt. A lovasok gyorsan közelednek. Te nem leszel képes olyan sebességgel haladni. Menned kell. A várat hamarosan ostrom alá veszik. – Láttam már ostromot. Tudok harcolni… – Ettől félek – adta tudtára a férfi. – Brendan, az erődítmény erős… – Ezért imádkozom. Közel hozzájuk emberek kezdtek gyülekezni; Eric és Margot kedves szavakat súgtak egymás fülébe; a nagydarab Hagar felülni készült hatalmas lovára; Collum készen állt, hogy a csapatot észak felé vezesse. Bridie is ott állt a szeretett Lars oldalán. A szolgáló a csomagokat vizsgálta, nem feledkeztek-e meg valamiről. Eleanor körülnézett és arra gondolt, Brendan milyen alaposan megszervezett mindent azelőtt, hogy neki szólt volna. – Brendan… – Most fogadtad meg, engedelmeskedsz nekem – emlékeztette Brendan újdonsült feleségét. – Te pedig megfogadtad, hogy gondomat viseled! – suttogta Eleanor. – Ezért kell elmenned. Könnyek szöktek a lány szemébe. Mielőtt a férfi megakadályozhatta volna tettében, sikerült leszállnia a lóról. Férjéhez lépett és megölelte. – Brendan, az Isten szerelmére kérlek, ne küldj el engem! A férfi megenyhülni látszott. Magához szorította a lányt, átölelte, és megcsókolta a homlokát. – Eleanor, el kell menned. Ezt a csatát nélküled kell megvívnom. A harccal kapcsolatban sohasem tévedek. Ha… itt maradnál, nem tudnék maradéktalanul a csatára összpontosítani. Miattad aggódnék mindvégig. Fitzgerald bosszúálló ember. Sok északi angol birtokosnak vannak sérelmei, mindannyian készek harcolni s a király, bár ellenzi a dolgot, titokban támogatja őket. El kell menned, Eleanor. Imádkozom azért, hogy Fitzgerald hamar vereséget szenvedjen, s mihamarabb érted mehessek. De most el kell menned. – Brendan…

294

– Nekem is nagyon nehéz, hidd el – suttogta, s mikor elengedte a lányt, az szomorúságot, szenvedélyt és szerelmet láthatott izzani a kék szemekben. Érte érdemes harcolni. Eleanor hirtelen úgy érezte, megért valamit a férfival kapcsolatosan. Szereti a földet; az ő földjét. Nem pusztán tulajdon ez, hanem az ő földje. Szereti a völgyeket, az ég felé törő hatalmas sziklacsúcsokat és az ősök legendáit. Ám nem a földért harcolt; az eszméért, melyben feltétlenül hitt, az emberekért. Meghalhat. Őmiatta. – Brendan… Nagyon szorosan magához ölelte, csókja gyengédségével szinte új értelmet adott Eleanor életének. A lány ismét érezte, a gyermek megmozdult hasában. – Biztonságba viszem a gyereket – esküdött. – Viselhesse a neved. Brendan megsimogatta, szeme mohón próbálta magába inni a lány vonásait. – Most már te is viseled – emlékeztette. – Oly sok mindent akartam adni neked. Esküvőt egy hatalmas katedrálisban… – Esküdtem már hatalmas katedrálisban – felelt Eleanor. – Egy erdei kalyibában egybekelni a sártenger közepén veled nagyobb boldogság nekem. Brendan mosolya szélesedett; boldoggá tették a lány szavai s örült, hogy békességben válnak el. Így is nagyon nehéz dolguk van. Egy utolsó ölelés. Eleanor érezte a férfi szívverését, a belőle áradó erőt és forróságot. Megemelte a lányt ismét s újra nyeregbe tette. Indulniuk kellett. – Nagy ostromgépet hoznak magukkal – jelentette Gregory Brendannak. Fürge, határozott és leleményes fiú lévén, őt küldték felderítőnek. Brendan parancsokat osztogatott a falak megerősítését illetően. Látta, amint nyílvesszőket hoznak s osztanak szét, üstöket állítanak föl, bennük olajat melegítenek. A földeken s a parókia közelében élő emberek a külső falak oltalmat jelentő 295

biztonságába költöztek, magukkal hozván gyerekeiket, állataikat, legértékesebb vagyontárgyaikat. – Nagy ostromgép… katapult netán? – érdeklődött Brendan. – Az – felelte Gregory. Brendan gondolkozóba esett, tudta, egy ilyen ostromgép képes égő lövedékeket vetni az erődítményre, s inkább bentről pusztítja el őket, mint kintről. – Itt a legvékonyabb a fal – mutatta Brendan és Corbinhoz fordult. – És ott. – Igen, gondoskodom, hogy az olaj már készen álljon azok számára, aki a falakra rontanak – biztosította Corbin. – Mit talált ki? – kérdezte Gregory. – Ássatok néhány gödröt. Eric! – kiáltott az udvar túlsó végében álló unokatestvére felé. Eric, aki a mesterlövészek számára állított fedezékeket, odafutott hozzá. – Kilovagolok pár emberrel, gödröket ásunk az úton – mondta. – Elakad a katapult, s mi nyerhetünk némi időt. Wallace az erdő keleti felében gyülekezik embereivel; komoly veszteségeket okozhatnak, különösen, ha sikerül bekerítenünk az angolokat még az úton. Corbin odalépett hozzájuk. – Talán nagyobb hasznomat veszitek, ha veletek tartok. Harcra képeztek ki, sokkal jobban bánok a karddal, mint azt képzelnétek, s jól verekszem. Brendan habozott és végigmérte a férfit. Corbin mintarabként viselkedett; saját akaratából maradt. Habár meg akart bízni benne, lévén Eleanor rokona, az idők folyamán megtanulta, még a saját földijeivel is óvatosnak kell lennie. – Te angol vagy – felelte Brendan. – Ha minket legyőznek és elfognak, maradhat némi esélyünk, hogy váltságdíj ellenében szabadon engednek. Téged azonban súlyosan megbüntetnének; meglehet, meg is ölnének. Corbin a fejét csóválta. – Azt hiszed, van valami esélyed Fitzgerald ellen, több, mint nekem? Nem, barátom, ha elfognak, téged esetleg életlenebb késsel beleznek ki, csak azért, hogy tovább tartson. – Akkor is, rád nagyobb szükség van itt. Védtél már effélét. Hogy rá bent nagyobb szükség lenne, nem volt igaz. Corbin tudta ezt. – Hiányozni fogok a harcmezőn – mondta. 296

– Én is azt hiszem – értett egyet Brendan. Azzal Corbin hátat fordított és visszatért feladatához, Brendan pedig egy kisebb csoport élén hamarosan kilovagolt. Messze, dél felé, ahol az utat a legsűrűbb erdő övezte, megálljt vezényelt. Hálát adott Istennek a tavaszi esőért, amely már így is nehezen járhatóvá, sárossá tette az utat. Megálltak tehát, és a mintegy húsz főből álló csoport ásni kezdett. Egy órán belül akkora árkot ástak, amely nemhogy egy ostromgép, de jó néhány nehézlovas feltartóztatására is alkalmas. A skótok ismertek minden apróbb erdei ösvényt, így nem eshettek csapdába, mint az angolok. Gregoryt az új haditervvel Wallacehoz küldte, s tudta, a leleményes hadvezér Fitzgerald háta mögé irányítja embereit. A parasztokat visszaküldték a sokkal biztonságosabb várba. Brendan ismét a falakon kívülre lovagolt, tudta, az angolok közel járnak a kelepcéhez. Eric bent maradt és a védelmet szervezte. Corbin neki segédkezett. Liam Brendannal tartott, készen állt segíteni jobb és bal oldalon egyaránt. Időben meglátták a közeledő angolokat. Messziről úgy tűnt, Fitzgerald lovagol az élen. Testét nehéz páncél borította, arca rejtve maradt a sisak mögött, ám színeit jól láthatták, s mellette fegyverhordozója az ő zászlaját vitte. Az első ló közeledett erdőben. Brendan búvóhelyéről, egy vízmosásból közelről figyelte őket. Megbecsülte az élen lovaglók és a katapult közti távolságot; az ostromgépet hat nagy termetű vonszolta. Halálos, könyörtelen fegyvernek tűnt, hiszen egyetlen jól irányzott lövedéke képes átszakítani a falat és halálra zúzni a közelben állókat. Habár, gondolta Brendan, még szerencse, hogy Fitzgerald magával hozta ezt a fegyvert, ugyanis jelentősen lassítja az előrehaladásban, így Robert Bruce elegendő időt nyert arra, hogy figyelmeztesse őt. – Mindjárt itt vannak – szólt halkan Liam, hangja az út túloldaláról érkezett. Úgy ülte meg a faágat, mintha ló volna; íjával készen állt. Brendan bólintott. – Fitzgeraldra célozz. A torkára. – Jól van, Brendan. A lovasok közeledtek. Brendan erősen figyelt, s észrevette, hogy a Fitzgerald színeit viselő férfi, aki a menet élén. Fitzgerald felkészült egy esetleges orvtámadásra. Mást küldött maga helyett. 297

Brendan halkan átkozódott. – Brendan, ez nem Fitzgerald. – Látom. Mindenesetre szedd le; a lovak legalább megzavarodnak. Liam lőtt. Pontosan célzott, a férfi a torkához kapott, majd kiesett nyergéből, le a földre. Mindez oly gyorsan és csendben történt, hogy mikor a többiekben tudatosult a veszély, a férfi már rég a földön feküdt. Brendan intett. Az angolokra most nyílzápor hullott. A nyílvesszők magasra röppentek, majd jellegzetes surrogó hangjukkal hullottak alá. – Most! – kiáltotta Brendan s emberei előbújtak erdei fedezékükből. Egyesek hangos harci kiáltással az útra lépve, mások egyenesen a fákról leugorva, hálójukból leereszkedő pókként rontottak az ellenségre. Lovak nyerítettek fel; a katapult hatalmas puffanással feneklett meg az árok sarában, s az ezt követő csatazajban Brendan alig hallott egyebet. Megfigyelte minden elébe kerülő harcos ábrázatát. Miles Fitzgerald a lova mellett álldogált és a csatazajt hallgatta egy, az ütközettől biztonságos távolságra lévő pagonyban. Embere eszelős tempót diktált lovának, hogy mielőbb híreket hozzon számára s most előtte állt. – Orvul támadtak, a bozótból?… – kérdezte Fitzgerald, ám a válasz nem lehetett kétséges előtte. – Igenis, ahogyan várta, s talán még rosszabb. Elvesztettük a katapultot. – Elvesztettük? – Fitzgerald fenyegető hangsúlya hallatán a futár habozott a válaszadással. – Megfeneklett a sárban – felelte. – Napokig tartana, mire kiemelnénk… a javítása is időigényes. – Sajnálatos veszteség – felelte Fitzgerald ingerülten. – Rengeteg emberünk is odaveszett – folytatta a futár. – Istennek hála, nem én lovagoltam az élen – morogta. – Menj vissza, de maradj távol. A lovasság vegye körül a várat, a veszteségek nem számítanak. Nem fontos támadást indítani, ám a bentiek számára egyértelmű legyen a jelenlétük. – Igenis, uram. – Hírnök habozni látszott. – Mi az? 298

– Az emberek úgy hiszik, a kezdeti harcok után ön átveszi az irányítást. – Valóban ezt szándékoztam tenni. A helyzet azonban megváltozott. Sir Roger Lawton veszi át a parancsnokságot. Tudasd vele, s add át a parancsaimat, miszerint zászlónkat hamarosan a mellvéden akarom kitűzve látni. – Értem, uram. Mi legyen aztán? – Azután? – kérdezte idegesen Fitzgerald. – Várja meg, amíg újabb parancsaimmal visszatérek. – De uram… – Én északnak indulok s elfogom azokat, akik elszökni próbáltak az igazságszolgáltatás elől – felelte. – S most menj! Miután a hírnök elment, újabb embert intett magához, aki az erdőben felállított sátorból lépett ki éppen. A fickót Dirknek hívták, és Pawleyból érkezett. Egy ideig a király szolgálatában állott, a Towerben dolgozott, azonban elbocsátották, mert ivott. Azonban ez most nem számít. Fitzgerald felismerte az igazi tehetségeket, jó szeme volt az ilyesmihez. Dirk csaknem olyan magas, mint amilyen széles, erőteljes, izmos testalkatú férfi. Egyik szemét kocsmai verekedésben veszítette el, haja egy foltban hiányzott. Ronda, mint a bűn, szélesedő mosolya pedig csak fokozta csúfságát. Sokat mosolygott. Szerette a munkáját. – Hozd ki – szólt Fitzgerald. Dirk bólintott, visszatért a sátorba, majd kivonszolta a fiatalembert, akit reggel a lovasok fogtak el az erdőben. Ismerősnek találta a fiút, úgy tűnt, valaha jó nevelésben részesülhetett. Most azonban szegényes szókincsről tett tanúbizonyságot, úgy tett, mint aki rosszul beszél franciául, s eljátszotta, hogy egyszerű földműves csupán, aki a háború elől menekült el földjéről és pusztán vacsorának valót keres. Fitzgerald azonban felismerte, tudta, hogy a fiatalembert látta már valahol, talán az északi birtokosok földjeiről toborzott újoncok kiképzésén. Először az jutott eszébe, hogy felkötteti az első fára. Dirk örömmel készített hát hurkot, mely azonban csak lassan engedi az embert meghalni ahelyett, hogy gyorsan a túlvilágra küldené; árulóhoz méltó halál. Fitzgerald tudta, nagy hasznát veszi az olyan embereknek, mint Dirk. Mint ahogyan Edward király is jól tudta, Fitzgeraldból remek prefektus válik, s jól szolgálja majd őt. Edward magát az igazság kalapácsának képzelte, s mint ilyen, olyan emberek 299

kellenek neki, akik nem riadnak vissza az erőszak alkalmazásától. A fogoly siralmas látványt nyújtott. Már nem tudott menni; Dirk a nyakánál fogva vonszolta ki a sátorból. A szorítás minden bizonnyal fájdalmas lehetett, az illető azonban állapotából kifolyólag nem tudott kiáltani. Dirk a földre dobta a fiatalembert. Fitzgerald előrelépett, majd a hajánál fogva megragadta. – Még egyszer megkérdezem: a nő tehát nincs a várban? Nem érkezett válasz. Fitzgerald összevonta a szemöldökét és a földön fekvő alak bordái közé rúgott. Megint csak semmi reakció. Fejcsóválva Dirk felé nézett. – Már megölted – szólt kelletlenül. Dirk vállat vont. – Már mindent elmondott, amit tudni akartál. – Meg akartam bizonyosodni, igazat mondott-e. – Igazat mondott, kezeskedem érte – felelt Dirk. – Mit csináljak vele? – Vesd az útra – mondta lemondóan Fitzgerald. – Szolgáljon figyelmeztetésül a többi hasonszőrű számára. Dirk megragadta a testet, megindult vele az erdőbe, ahogyan az elejtett állatokkal szokás, majd a ledobta a sárba. Mikor visszatért, Fitzgerald már lóháton ült. – Lóra, ember! – szólt türelmetlenül. Hosszút füttyentett. Tíz embert választott maga mellé. – Északra, erőltetett tempóban. A vár és a következő járható út között. Az áruló által használt ösvényen megyünk. Lovak dobogtak; emberei bólintottak, értik a parancsot. Elegendő embere van, gondolta. Mindannyian a saját birtokáról; ha elárulják, esetleg kudarcot vallanak, sokat veszíthetnek, ám ha sikerrel járnak, nagy jutalmat kaphatnak. Sokuk akkor is mellette szolgált, amikor Sir Brendan Graham oly megalázóan elbánt velük a Londonhoz vezető úton. Mindannyian bosszúra szomjaztak. – A gyorsaság számít – magyarázta. – Ne féljetek a nyílt mezőn; csapataink másik fele ezalatt elegendő munkát ad a skótoknak a falaknál. Megfordult, készen állt az indulásra. Már érezte a győzelem ízét… 300

Tudta, hol a lány. Már szinte látta a dicsőséget, melyet a lány elfogása hoz számára, s nevének felemelkedését… Mindaddig folytatták a harcot, míg az előőrsöt teljesen meg nem semmisítették a katapulttal együtt, akkor az utóvéd lassan megkerülte a még küzdőket és visszaindult a várfalak mögé az erdőn keresztül. Meglepett kiáltásokat hallottak, amikor Wallace emberei hátulról indítottak támadást, azután ők is a vár felé vették útjukat. Eric látta, hogy a skótok kerülnek fölénybe, kinyittatta a kapukat, s mikor az utolsó emberük is belovagolt, bezáratta. Brendan parancsokat kiáltott, miközben a mellvédre vezető lépcsőn felfelé rohant. Látták, amint az angolok szétszóródnak a mezőn a várral szemben. Lovasok lendültek támadásba, azonban az első nyílzápor sokat kiütött a nyergéből; azok, akik közelebb jutottak, forró olajat kaptak a nyakukba. Visszavonulót fújtak tehát és az erdő szélénél rendezték soraikat. Nem támadtak. A skótok feszülten, harcra készen vártak. A lovasok nem jöttek közelebb. – Mit csinálnak ezek? – kérdezte Eric. – Erősítésre várnak? – Talán – felelte Brendan. A skótok figyeltek; az angolok vártak, tartották a távolságot. Beesteledett. A mellvéden őrséget állítottak. Úgy tűnt, az angolok tábort ütnek éjszakára. – Ez a legkülönösebb ostrom, amit valaha láttam – morogta Eric. – Valami más a különös itt – szólt Brendan. – Mi volna az? – Fitzgerald végig távol maradt az egésztől. Corbin velük együtt kémlelte az ellenség sorait. Az angolok tüzeket gyújtottak, s úgy tűnt, nyugovóra térnek az erdő alatt. Jól láthatták őket; nem jöttek közelebb. – Hogyan lehetsz biztos abban, hogy Fitzgerald nincs közöttük? Talán csak nem a saját páncélját viseli, hátha észrevétlen marad – vetette fel. Brendan a fejét ingatta. – Nincs itt. Az embereket nem ő vezette; az előőrssel mi magunk küzdöttünk meg, nem láttuk az emberek között. 301

– Ott bújhat valahol a csapatok mögött – gondolkozott hangosan Eric. Corbin hirtelen a kapukon túlra mutatott. – Nézzétek, egy magányos lovas a mieink közül! S valóban; egy férfi közeledett lóháton, őrült tempóban, halált megvető bátorsággal mélyre hajolva az állat hátán. A kapu felé tartott. Bár zászlót nem tartott fel, színeiről Brendan felismerte. – Bruce embere – szólt tömören. Káprázatos teljesítményt láthattak; nem kevés bátorság szükségeltetett ahhoz, hogy valaki átvágtasson az angolok sorain. Nyílvesszők valóságos tömegét lőtték ki rá, azonban egyik sem ért célt, habár vészesen közel fúródtak a földbe mellette. – A kapukat! – mennydörögte Brendan. – Kapukat kinyitni! A kiáltást az angolok is meghallották. Néhányan sebtében üldözőbe vették a lovast, remélve ők is besurranhatnak a kapun, habár a támadás nyilvánvalóan őrültség volt, nem lévén idő a megszervezésére. – Íjászok! – kiáltotta Brendan, miközben lefelé rohant a mellvédről, maga is íjat ragadott és a férfi mögé célzott, aki kétségbeesetten hajtotta lovát, hogy végre beérhessen a nyitott kapun. Brendan lőtt. Nem tudott olyan jól lőni, mint Liam, mégis vesszeje a legelöl lovagoló angolt a mellkasán találta el. A férfi csak a sebességre figyelt. Se páncélt, se sodronyinget nem viselt. Kizuhant a nyeregből, és elterült a sárban. A várfalról nyílzápor zúdult a támadókra. Az éjszakai csendet kiáltások és halálhörgés törte meg. A lovas beért a várudvarra, a kapuk bezárultak mögötte. Brendan nyomban odarohant hozzá. A férfi lova remegve, habzó testtel állt az udvaron. Ő nyomban leszállt a nyeregből. Bruce hírnökét láthatták, Griffint. Teljesen kifulladt, ám minden erejét összeszedve Brendan felé indult. – Híreket hozok Wallace-tól – kezdte. – Wallace-tól? – ismételte Brendan összevont szemöldökkel. Griffin vállára helyezte a kezét. – Jól van? Az utóvédet üldözte, embereivel az erdő vonult vissza. – Igen, úgy tett. Sir William jó egészségnek örvend. – Levegőt vett. –Bruce megparancsolta, tartsam nyitva a szemem. 302

– Habozott és vállat vont. – Továbbá segédkezzem, ha szükséges… – No persze, de csak úgy, hogy Bruce neve fel ne merüljön, igaz? – kérdezte Brendan. – Csatlakoztam Wallace-hoz a támadáskor és láttam, amikor rátaláltak az emberére. – Kiről van szó? – Gregoryról, Clarinből. Már a haláltusáját vívta, mikor az úton rátaláltak, ám még tudott beszélni. Megkínozhatták, kegyetlen, hozzáértő emberek, majd halálában magára hagyták. Ajkai feldagadtak, mégis Wallace tudomására hozta: mindent elmondott Fitzgeraldnak a védelem megszervezéséről. S mi több, elmondta, Lady Eleanor nem tartózkodik itt, hanem útnak indították egy nagy létszámú kísérettel. Brendan Griffinre meredt, a vér meghűlt az ereiben. – Mi? – ordított fel. – Fitzgerald nem vesz részt az ostromban. Mikor tudomására jutott Lady Eleanor távozása, megkerülte az erdőt. Nem érdekli, vajon emberei beveszik-e a várat. – A férfinak elakadt a lélegzete. – Sir Brendan, Miles Fitzgerald egyenesen Eleanor nyomába indult. Mostanra többórányi előnyre tett szert, üldözése reménytelen.

303

21. fejezet – Itt töltjük az éjszakát – javasolta Collum. Eleanor nem értette tisztán, mit is jelent valójában az „itt”, hiszen az út közepén álltak a sötétben. Habár Eleanort megviselte a búcsú, a lovaglást nem találta kellemetlennek, útközben a gyönyörű tájakat láthattak. Négyórányit lovagoltak, miután elhagyták a várat, s csupán egyszer álltak meg, a lovakat megitatni. Ismét útnak indultak ezután, ha nem is nyaktörő, de határozott tempóban. Varázslatos vidéken jártak, dombok, völgyek váltották egymást. Hangafüves puszták, izzó királyi bíborban, rajtuk vadvirágokból szőnyeg; az erdőségek színe mély, buja sötétzöld. Ragadós fekete és barna sárban is léptettek, ám a fák ágai között átszűrődő lebukó nap fényében a színek változni látszottak ismét, s az alkony árnyalatai már magukban hordozták az éjszaka sötétjét. A napnyugta fényei egyetlen hatalmas fallá olvasztották össze az erdő fáit, azonban Collum már hozzászokott az esti lovagláshoz, jól ismerte a vidéket, s úgy tűnt, a sötétben is jól lát. Továbblovagolt. A fák között rejtőző ösvényen haladtak. – Túl sötét van – átkozódott Bridie. – A cserjés már itt van nem messze – biztosította Margot. – Ott menedéket találunk s tűzet gyújtunk. – Még egy kevés lovaglás – tudatta velük derűsen Hagar, aki leghátul lovagolt. Az erdő egyre sűrűbb lett körülöttük; az ösvény egyre keskenyebbnek tűnt. Néhány pillanat múlva azonban eltűntek a fák, elérték a bozótot. Collum leszállt a lóról. – Asszonyom, egy pillanat. A lány egy házat pillantott meg, fala vesszőből fonott, teteje szalmával fedett. Collum átlépte az épület alacsony ajtajának küszöbét, s bent hamarosan halvány fény gyúlt. Collum 304

hamarosan ismét kijött, Eleanor lovához lépett, és segített úrnőjének a leszállásban. – Nem nagy dolog, csak egy kis házikó. Viszont nem leszünk kiszolgáltatva az időjárásnak. A durván összetákolt épület elöl még egy alacsony boltíves nyílással rendelkezett, Collum ide is benézett. A hely régóta állta már az időjárás viszontagságait, ám benn kőből épített tűzhely, s a falak is kellőképpen ellenállónak tűntek. Kis belső tere hamar átmelegedett. – Nos, itt volnánk – szólt Collum kissé tétován, mivel még nem szokott hozzá a magas rangú hölgy kalauzolásához ezen a meglehetősen könyörtelen utazáson. Eleanor a férfi vállára tette a kezét. – Nagyszerű menedékhely – biztosította. – Kiváló szálláshely éjszakára. – Tőlünk telhetően elő is készítjük, hogy kényelmes legyen – folytatta Hagar. – Hozunk ágyneműt és ételt. – Én pedig gondoskodom arról, ne csináljon felfordulást a szépen összecsomagolt holmijaim között – szólt Bridie, s közben bólintott Eleanor felé, akit meglepett a szolgáló tettrekészsége, hiszen nemrégiben kimerültnek mutatkozott. Kettesben álltak Margottal a menedékházban. Margot hozzálépett, s megfogta mindkét kezét. – Köszönöm – mondta lelkesen. – Köszönöm… olyasvalamit tettél, amihez talán… egy életnyi idő lett volna szükséges. Nem, talán sohasem történt volna meg… – Nagyon szeret téged – felelte Eleanor. – Mindig is hittem ebben – felelte Margot kedves mosollyal. – Ha nem így lenne… nos, én akkor is szeretném annyira, hogy vele maradjak mindörökre. S neked sikerült… a saját esküvődön… – Meglehetősen szélsőséges körülmények között történt mindez – szólt Eleanor. Margot felnevetett. – Mindannyian a saját igazságunkért harcolunk, nem igaz? – kérdezte Eleanor. – Igen, de mégis… köszönettel tartozom. Sohasem fogom tudni meghálálni. – Ne feledd, kedves voltál hozzám egykor, amikor én is féltem. Margot ismét nevetett. 305

– Te? Sohasem láttalak félni. Már a szökésedet tervezted akkor is. Eleanor mosolygott, ám válaszát csak megfogalmazni tudta, kimondani nem, mivel a többiek visszatértek a házikóba. – Az ágynemű, asszonyom – szólt Hagar –, a padló nem kényelmes, attól tartok… – Nagyszerű lesz – biztosította a lány. Átvette az ágyneműt, s észrevette rajta Brendan tartánjának színeit. – Nagyon jó lesz így – felelte, és a szoba túloldalán lefeküdni készülő Margotra nézett. Rámosolygott. – Megtanulok könnyedén elaludni az erdőben, ahogyan Margot teszi. A szőke nő visszamosolygott rá. Bridie csomagjukból kenyeret és sajtot vett elő s hozzá erdei bogyókat kínált. Sört ittak, s mivel igen megéheztek, úgy érezték, mi sem esett jobban a füstös kunyhó padlóján elfogyasztott ételnél. A hely átmelegedett, s a takaró szinte álomba ringatta Eleanort. Elrendezvén a takarót, hangosan tette fel a kérdést: – Vajon hogy vannak a várban? – Bizonyára jól, asszonyom, ne aggódjon – felelte Hagar. – Hamarosan hírt hallunk felőlük – folytatta. A lányt ez a válasz megnyugtatta valamelyest. Mivel tudta, Collum, Hagar és Lars felváltva őrködnek majd, befelé fordult és aludni készült. Tudatosult benne, hogy ő már a Brendan felesége, s nászéj szakájukat nélküle kénytelen eltölteni. Ám bármit hozzon a jövő… A férfi visszatér hozzá. Corbin akadályozta meg Brendant, hogy őrültséget kövessen el és a legnagyobb kapun át kirontva egyedül induljon útnak, kockáztatva ezzel a még mindig nagyszámú angol csapat támadását. – Ha meghalsz, mindannyian odaveszünk, s Eleanor sem veheti hasznodat – emlékeztette, miután a férfi azzal a vakmerő tervvel állt elő, hogy egyedül nekivág, és meglepetésszerűen, nagy sebességgel hagyja maga mögött az ellenség sorait. – Van megoldás – szólt Brendan Ericre nézve. – Hátul a vízen keresztül, ott, ahol a falat nemrég javíttattuk. Kibonthatunk egy darabot, s a résen át a dombok felé szökhetünk; sohasem veszik észre. Nem várta meg, míg a többiek beleegyeznek, kőművesekért kiáltott, s legkipróbáltabb embereit hívatta. Maga is hozzáfogott 306

a falat bontani. Igen rövid idő alatt sikerült rést csinálni, azonban a percek most örökkévalóságnyi hosszúságúaknak tűntek. Amíg a kőművesek dolgoztak, Eric elővezettette a lovakat és kiválasztotta az embereket. Ezúttal Corbin ragaszkodott ahhoz, hogy vele tart. – Eleanor az unokatestvérem; az ő ellensége az én ellenségem is – mondta Brendannak. – Ahogy óhajtod – hangzott a skót felelete, miközben lóra szállt. – Azonban készülj fel, honfitársaid ellen fogunk harcolni. – Készen állok, esküszöm. Liam és Eric készülődött, s hat embert választottak még maguk mellé. Griffin a várban maradt, rábízták a védelem irányítását, s Rune MacDuff, aki nagy tapasztalatra tett már szert Wallace oldalán, segítségéről biztosította. Jem Maclver, aki már hozzászokott a hosszú lovagláshoz, csatlakozott Erichez, vele Tam Perth, Morgan Anderson, Paul Miller, Jason Douglas és Axel de Burg. Mindannyian kiváló lovasok és kemény harcosok. Liam, mint mindig, most is magához vette a fegyvert, melyet mesterien kezelt, az íjat. Már magasan állt a hold, mikor útnak indultak a falon ütött hasadékon keresztül. Amint távoztak, a kőművesek újrarakták a falat. Átgázoltak a sekély vízen, majd a mezőn keresztül a nekivágtak a domboldalnak, megvilágította őket a holdfény, ám ez ellen semmit sem tehettek. Mögöttük az angol táborban, mely baljós árnyékként terült el a fenyegető éjszakában, csend honolt. Lovaik patkói mennydörögve csapódtak a földhöz. Mindegyik rövid dobbanás hosszasan visszahangzott Brendan szívében. Még sohasem érzett ehhez fogható félelmet. Eleanor felébredt. Miközben felkelt és nyújtózkodott, arra gondolt, inkább aludna a padlón Brendan mellett, mint a legpuhább ágyban nélküle. Azon a reggelen sem a puha ágy nem állt rendelkezésére, se Brendant nem találta maga mellett, amikor pedig térdét a mellkasához szorítva átölelte, hirtelen ráébredt, ez sem megy már olyan könnyen, mint régen; érezte, hasa megnőtt, egyre gömbölyűbb. Ez örömmel töltötte el, majd 307

eszébe jutott, milyen soká fogja viszontlátni férjét s egy jó ideig azt sem tudja majd, életben maradt-e egyáltalán a Fitzgerald embereivel vívott harcban. Óvatosan fölemelkedett. Collum, aki az ajtóhoz legközelebb aludt, felriadt a neszre. – Sajnálom! – szólt a lány csendesen. – Nagyon korán van, még hajnal sincs. – A férfi is felkelt. – Ne! – tiltakozott a lány. – Nincs veszély. Mindössze… ki kell mennem. – Hagar van őrségben – morogta Collum. – Ne menjen túl messzire. – Nem fogok. Óvatosan átlépett Lars és Bridie fölött. A pár édesen összeölelkezve feküdt közel a tőzegből rakott tűzhöz, amely mostanra kialudt. Kint a boltíves bejárat előtt Hagart találta, aki ébren őrködött. Egy felfordított fatuskón ült, faragott, ám amikor meglátta a lányt, abbahagyta. Felnézett és fejet hajtott. Összevonta a szemöldökét. – Mi az? – kérdezte a lány. – Hallgassa csak. Szót fogadott. – Nem hallok semmit – felelt halkan. Még a ház elé kipányvázott lovak sem mozdultak. – Semmit… – suttogta Hagar. – Ez a baj. Se madarakat… sem az éjszakai állatok mozgását a lombok között. Lassan felemelkedett. Eleanor körültekintett. Hagar a földre ejtette a fadarabot; keze késének nyelén pihent. Harci ménje hirtelen felágaskodott és felnyerített. – Ott! A fák közül nesz hallatszott, s Hagar abba az irányba dobta a kését. Kiáltás törte meg a hajnali csendet, ezt tompa puffanás követte, egy földre hanyatló emberi test zaja. Szinte megelevenedtek a környező fák, bokrok. A veszély érzete szinte villámként hasított Eleanor elméjébe, a lovak felé vetette magát, látván, Hagar kardjai lova oldalán, a nyereghez erősítve, hüvelyeikben pihennek. Megragadott egyet közülük, s ugyanabban a pillanatban halálos csapást mért a hátulról rátámadó emberre. Ölnie kellett. Itt nem ejthettek foglyokat. 308

Ekkorra Collum és Lars is felriadtak. A házikóba berontani készülő férfiakkal hadakoztak, miután Hagar megölte a csoport egy tagját. Eleanor egy sovány, himlőhelyes arcú férfival állt szemben; támadója csúf arca kegyetlenséget sugárzott; fegyverét nagy biztonsággal kezelte. A lány jól tudta, nem veheti fel egyenrangú partnerként a küzdelmet egy izmos, harcedzett katonával; védekezett tehát, próbálta az ellenfelet mindinkább kifárasztani. Attól félt, hogy eleshet, s jól tudta, sem Collum, sem Lars nem siethet a segítségére. Támadójának kardja lesújtott oda, ahol előzőleg állt. Eleanor elszántan küzdött az életéért s meglendítette a hatalmas kardot. Ellenfele, akit a hátán ért a csapás, előrebukott. A lány lábára zuhant volna, ám az gyorsan hátralépett. Nyílvessző surrogását hallotta, ezt kétségbeesett kiáltás követte. Collum a menedékház falának rogyott, a válla alatt a mellkasába fúródott vessző egyenesen a falhoz szegezte. Eleanor tapsra lett figyelmes, mely a bozót másik vége vonta rémült tekintetét. Collum arcát vérző vágott seb éktelenítette; Lars ingujja elszakadva, mellkasán vérfolt. Már csak Hagar állt talpon, tekintetét harcosan az ellenségre szegezte. A földön öt angol feküdt holtan, ám a kunyhó mögül egyszer csak Fitzgerald jelent meg magabiztos léptekkel; ő tapsolt. – Ah, bravó, hölgyem, mégis ért tehát a kardforgatáshoz! Férjét le is döfhette volna akár, szükségtelenül fordult a méreghez. – Nem mérgeztem meg. – Pedig sajnos, ez kézenfekvőnek látszik – felelt Fitzgerald. Emberei követték, mindannyian fegyverrel a kézben, rajtuk páncéling. Fitzgeralddal együtt hat ember. Lars a földön, bizonyára hamarosan elvérzik, Collum pedig a falhoz szegezve. – Azért jött értem, mert gyilkossággal vádol? – kérdezte a lány hevesen. – Hagyja őket, önnel tartok. – Hagyjam őket? – kérdezett vissza hitetlenkedve Fitzgerald. – Hölgyem, ezek skót lázadók, meggyőződésem szerint azok közül valók, akik csúfot űztek belőlem. Hagyjam őket elmenni? Ön bizonyára megőrült. Kár, hogy nem hamarabb történt önnel mindez, akkor a Towerben elzárva csendesen élhette volna napjait. 309

– Egy ujjal sem érhet hozzád, amíg én életben vagyok! – kiáltotta Hagar vészjóslóan. Fitzgerald végigmérte. – Nos, barátom, neked már nem sok van hátra – szólt kimérten. Ebben a feszült pillanatban Bridie viharzott ki a házból, egyenesen Larshoz és melléje térdelt. – Ó, hát a szolgálója is itt van? – kérdezte Fitzgerald már csaknem nyájasan. – Ez igen örvendetes. Eleanor látta, a férfi mindannyiuk halálát karja. Összeszorította a fogait, mivel most Margot lépett ki a házból, s egyenesen a falhoz szegezett Collum felé indult. Nem szándékozott elbújni, akárcsak Bridie. – Ne nyúljon hozzá! – kiáltott Fitzgerald. Margot megvető tekintetet vetett rá, majd Collum felé fordult és azt mondta neki, tartson ki, eltöri a nyílvesszőt. – Bolondok! – kezdte Fitzgerald. – Sir Miles! – szakította félbe Eleanor, hiszen tudta, Collum védtelen, mint ahogyan Margot is, aki azonban bármilyen kockázatot hajlandó volt vállalni, hogy segítsen. – Párbajra hívom önt. – Párbajra? – csodálkozott a férfi. – Nem akar engem tárgyalásra vinni Londonba. Sohasem akart. A halálomat akarja. Okozza hát saját kezűleg. Bár csak nő vagyok s ön… a király szolgája, az igazság bajnoka. Bizonyítsa rátermettségét. Parancsolja vissza az embereit. Álljon ki ellenem. – Párbajozni kíván, karddal, jól hallottam? – Fitzgerald lehajtotta a fejét, végigmérte először a lányt, majd a lábánál fekvő ember tetemét. – Úgy gondolja, alkalmas rá? Kedvesem, tudnia kell, én nagyon, de nagyon jó vagyok. – Csak hiszi. – Óriási kockázatot vállal. A jövője megpecsételődött. Én azonban fájdalommentes halálhoz segítem. Tudja-e, igaz bánat ül majd szívemen, amikor egy önhöz fogható szépséget elpusztulni látok? – Úgy tűnt ezt komolyan gondolja; hangjából némi megbánás csengett ki. – Uram, ha ez igaz, akkor bizony sokkal nagyobb kihívás volna az ön számára, ha talán tartózkodna ennek megtételétől! – Nagyon sajnálom… – morogta Fitzgerald. 310

– Ne! – üvöltött dühösen fel Hagar. – Nem fogok itt állni és nézni, ahogy ez a kutya önre ront. Hátra, Eleanor! – azzal megindult feléjük. – Hagar! Adj nekem egy lehetőséget; hadd nyerjek némi időt Collum kiszabadítására. Ha szükségét érzed és én fáradni látszom… akkor a segítségemre siethetsz! – súgta neki – Asszonyom… – Van egy tervem – hazudta gyorsan a lány. Semmilyen tervvel nem rendelkezett, ám el kellett hitesse Hagarral az ellenkezőjét. A ház felé taszította a termetes férfit. – Kérem! – suttogta a lány hevesen. – Kérem… talán érkezik segítség. Tudta, hogy ez nem igaz. Hagar tekintete elárulta, gyermekesnek tartja a felvetést. – Bízz bennem! A férfi nem mozdult, fogait összeszorította. A lány megindult, haját kézfejével hátrasimította. Amint Fitzgeraldhoz közeledett, érezte karjában a fájdalmat, melyet a nyereg mellől kiemelt kard súlya okozott. Kedves Hagar. Ő marad utoljára. Ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne lenne akkora termetű a norvég, hiszen kardjának súlya megközelíti az ő testsúlyát. Megállt Fitzgerald és az emberei közt. – Csak nem fél kiállni ellenem, Fitzgerald? Esetleg attól tart, hogy egy védtelen asszony, akit gyilkossággal vádol… csak Isten tudja miért, legyőzi netán? – Távolról sem – felelte udvariasan a férfi. Megállt s szétnézett. Kíváncsian követte a férfi tekintetét. Nem kellett sokáig várnia, mire vár Fotzgerald. – Unokatestvére, Corbin is e házban rejtőzik netán? Itt bujkál, míg a halottakat el nem temetik s akkor próbál majd szökni? Corbin is kell neki, gondolta a lány. De vajon miért? – Corbin? Uram, azt mondta, bujkál? Azt hiszem, súlyosan alábecsüli az unokatestvéremet. Azonnal megbánta, mihelyt kimondta; legjobb lett volna, ha elhiteti a támadókkal: többen vannak még velük. Ha veszélyt sejtettek volna, elfutnának. Hacsak… Hacsak odabent nem egy tucat skót bújna meg, olyanok, akik a félhomályban is hősiesen küzdenek. Hirtelen észrevette, 311

oly módon néz a házra és képzeli, hamarosan harcosok rontanak ki a bejáraton, hogy Fitzgerald gyanakodni kezdett. Fitzgerald megköszörülte a torkát. – Ugye senki sincs odabent, Lady Eleanor? A lány mosolyt erőltetett magára. – Nem tudja, igaz? Nem lehet biztos benne. Meglehet, odabent várnak, s ha látják, már nem számítanak támadásra… – Minden harcra képes ember kijött volna, mikor a harc megkezdődött – felelt nyersen a férfi. – Talán csak csel… – Asszonyom, ebben a házban nem fér el néhány embernél több. – Ha ön annyira bizonyos ebben… – felelte. – Van egy másik javaslatom az ön számára – tette hozzá sietve Eleanor. – Hölgyem, ön nincs abban a helyzetben, hogy javaslatokat tegyen. – Valóban? – kérdezte a lány. – Ha Hagar megindul, ön és az emberei bizonyára legyőzik. Ön azonban ismét embereket fog veszíteni, s bizonyosan ön lesz az első, akit megöl. Hagar meg akarja ölni. Először is, fogja vissza az embereit. A saját életét pedig becsüli, gondolom. Fitzgerald arca elkomorodott; a lány érezte, ez talált. A férfinak valóban szándékában állt harcolni, ám csak miután emberei megtisztították előtte a terepet ezzel előkészítve a biztos győzelmet. – Hallgatom a javaslatát – felelte. – A nők elviszik innen Larst és Collumot, mielőtt harcolni kezdünk. – Nem. – De Sir Miles! Óriási lehetőséget kínálok önnek. Először is, a csapat egy része még mindig láthatatlan ön előtt. Másodszor… Hagar kitöri az ön nyakát, még mielőtt emberei megölhetnék. – Senki sem hagyja önt magára, asszonyom! – kiáltotta Collum, azonban a lány fenyegetően nézett rá. – A házban senki sincs! – szólt dühösen Fitzgerald. – Ez talán igaz. Talán nem. Mit választ, Sir Miles, Hagar ugrásra kész. Megöli önt, mielőtt íjjal célba vehetnék… s az a vessző talán az ön hátába fúródik. – Ne! – Collum ismét tiltakozni próbált. Margot ebben a pillanatban törte el a férfi mellkasába fúródott nyílvesszőt. A 312

fájdalom még a tapasztalt harcost is üvöltésre késztette. A földre rogyott, s nem szólt többet. Eleanor Fitzgeraldot nézte. – Az emberei ott maradnak, ahol vannak. A többiek elmennek. Utána pedig egyedül néz szembe velem. – Rohadt skótok – sziszegte Fitzgerald, ám Hagar tekintete csendre intette. Dühösen állt s a helyzetét latolgatta. – A nők elmennek, magukkal viszik a sebesülteket. Azoknak már úgyis mindegy, haldoklanak – szólt végül nyersen a férfi. Majd Hágaira mutatott. – És az ott… szintén távozik innen. – Soha… – hangzott a skót felelete. – De! – csattant fel Eleanor. Összeszorult szívvel feléje fordult. Hagar bármikor támadásba lendülhet, és meghalhat. Egyedül nem képes az összes angolt megölni. Ha nem hallgatnak rá, mindannyian ottvesznek. – Ha elmész – suttogta Eleanor miközben megérintette a férfi mellkasát –, talán… Isten tudja, az úton találkozhatsz olyanokkal, akik a segítségünkre siethetnek. Felkelők vagy a határvidékről észak felé tartó emberek… talán, talán van még egy utolsó esély. Hagar, könyörögve kérlek, ne hagyd, hogy Bridie és Margot meghaljon miattam; ragadd meg ezt az utolsó reménysugarat, hátha sikerrel jársz. Egy pillanatig maga sem hitte, amit mond. Hagar, meglehet, elhitte, sietve visszatérhet s a lánnyal együtt halhat. Látta két súlyosan megsebesült társát. Ők is meghalhatnak. Ha itt maradnának, bizonyosan lemészárolják őket. Margot és Bridie magára maradna. – Jól van, az asszonyokkal és a sebesültekkel tartok – suttogta keményen. Vállrándítást színlelt, mintha a szituáció hirtelen elvesztené fontosságát a számára és hirtelen letett volna arról, hogy Eleanorért az életét áldozza. Fitzgeraldhoz szólt ezután, fennhangon: – Jól van, ön engedi őket elmenni, s én is velük tartok. Ez nem a skótok háborúja, habár… – a földre köpött. – Mocskos angolok. Nem bánnám, ha meg is halok, csak megölhessek néhányat! – Hagar, menj. A skót körülnézett. Collum elvesztette az eszméletét. Lars, habár Bridie segít neki, nemigen tud talpra állni. Hagar megemelte Collumot, majd a lovak egyikére tette; az izmos harcos szinte gyermekinek tetszett a karja között. 313

– Nem hagyhatunk itt, Eleanor! – kiáltotta Bridie kétségbeesetten. – Hozzatok segítséget – suttogta a lány, de maga sem hitte. – Meg fogsz halni; nincs segítség. Miután téged megölt, utánunk indul. Mindannyian itt maradunk és harcolunk… – Collum meghalhat. Te pedig nem tudsz bánni a karddal. – Utánunk jönnek, és mindannyiunkat megölnek. – Nem. Lars és Collum a segítségetekre lehetnek. Én pedig elég jó vagyok ahhoz, hogy egy ideig lekössem Fitzgerald figyelmét. – Egy ideig. Számodra így azonban nem marad remény. – Talán mégis. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Margot szomorú arccal, forrón megölelte. – Itt maradok veled – suttogta. – Én tudok bánni a karddal. – Margot, engem akar. Ha nem indulsz, Hagar sem teszi. Menned kell. Collumot tartsátok életben. És… – Mondjuk meg Brendannak: szereted? – kérdezte halkan Margot. – Mondjátok meg neki… nagyra becsülöm a szabadság iránti szenvedélyét… és már mindent értek. Mondjátok meg neki: szeretem. De most menjetek. Margot segédkezett Bridie-nek Larst lóra emelni. Miután a Hagartól telhető legnagyobb óvatossággal Collumot lóra tették, Lars következett. Margot maga is boldogult; Bridie-nek Hagar segített, Eleanor felé szemrehányó tekintetet vetett, ezt követően maga is lóra szállt. – Engedi őket elmenni hát – mondta Eleanor keményen Fitzgeraldnak. – Különben Hagar visszafordul… mi meghalunk, de ön is velünk együtt. – Hölgyem, nem mozdulok innen – felelt udvariasan a férfi. – Mit törődöm én azzal, hogy ezek a gazfickók ma az én kezem által, vagy holnap Edward király keze által halnak? – Felemelte a kezét, ezzel jelezte, a lázadók útnak indulhatnak. Miután a skótok elmentek, nagy csend támadt. Eleanor, amíg csak tehette, nem mozdult s hallgatta az elhaló lódobogást. Idővel az is elhalt. – Nos, Lady Eleanor, valójában senki sincs ebben a házikóban, ugye? Eleanor hosszasan nézte az elhagyatott szalmafedeles építményt, lehető leghosszabb ideig késlekedve a válaszadással. – Sir Miles, mégis mit gondol? 314

Fitzgerald jeges tekintetet vetett a lányra. – Fogjátok el! – parancsolta az embereinek. A parancs végrehajtása azonban úgy tűnt várat, magára. A prefektus csodálkozva figyelte a kelletlenül jobbra-balra tekingető embereit. – Fogjátok el! – kiáltotta ismét. Egyik embere előlépett. – Sir Miles! Ön olyan ember, aki állja a szavát, eddig legalábbis így hittük. Azt mondta a hölgynek, hogy… – Ez a nő gyilkos. Gyilkosnak hazudni nem bűn. – Sir Miles! Egy férfi azonban, ha nem állja a szavát, bűnös! – szólt egy fiatalember. – A megélhetésedet teszed kockára, te bolond! – felelte neki Fitzgerald. – Ha ők nem hajlandók elfogni – szólt egy másik, hátulról előlépve. – Én megteszem! – Egyik szemén kötést viselt. Arca eltorzult a gyűlölettől… és a kéjtől, gondolta a lány. Gyengeséget érzett. Olyan ember közeledett felé, aki élvezetet talált az ölésben. Érezte a hasában lüktető élet apró, remegő, hullámzó mozdulásait. Még sohasem gondolt ilyen erősen a túlélésre. Ha megölik, gyermeke is vele hal. Az egyik szemén kötést viselő különös, csúf férfi megindult feléje. – Nekem egyáltalán nincs ellenemre végrehajtani e parancsot. Darabokra szabdalni egy ilyen szépséget, nagy élvezet. Akárcsak megragadni azt a fiút az erdőben, a jó skótot, aki elámít benneteket. Némi időmbe tellett, nem tagadom. Kíváncsi vagyok, képes vagy te is akkora szenvedést kiállni másért, szép hölgy? A végén kiderült, a fiú is csak egy kis patkány, akit a Sir Miles-félék szolgálatára képeztek ki eredetileg. Négy ujját törtük el, és legtöbb körmét letéptük, mire szóra bírtuk, s csak azután… kezdtük halálra verni, hiszen a részletekeit is tudni akartuk. Bizony, így történt. Eleanor szíve sebesen kalapált. Arra gondolt, a férfira ront, mielőtt a többi bármit is tehetne. Gregory. Gregory halálos kínzáson esett át – őmiatta. Őrült harag borította el, már gyermekének közeli születése sem tartotta féken indulatait. Mindig arra tanították, ne veszítse el az önuralmát, az önfegyelmét. 315

Ám a csúf arcú már túl közel ért. Eleanor kardját valószínűtlen gyorsasággal lendítette a magasba, majd lesújtott már-már emberfeletti erővel és haraggal a férfi vállára. Némi elégedettséggel töltötte el a férfi arcára kiülő meglepettség; ellenfele megtántorodott és a földre rogyott. Fitzgerald előrelépett, először a lányra meredt, azután a földön fekvő vérző férfira. Csizmájával megbökte a sebesültet. Az felnyögött. Fitzgerald a hason fekvő, véres szolgájáról Eleanorra emelte tekintetét. – Dirk jó emberem volt, híven szolgált engem. Még egy bűn, amiért fizetnie kell, hölgyem. A lány a férfi szemébe nézett, s azt kívánta, bár állna hozzá néhány lépéssel közelebb, hiszen nyomban megismételné előbbi mozdulatát, mellyel önmagát is meglepte. – Még él – mondta a lány, s hogy időt nyerjen, javasolta, lássák el a sebesültet. – Nem vihetünk magunkkal sebesülteket – felelt közönyösen a férfi. – Ez a férfi még nem halt meg! Fitzgerald vállat vont. – Azt hiszi, az angolok nincsenek tudatában annak, hogy Skóciában az életüket kockáztatják? Nekünk sietnünk kell, hölgyem. – Magára hagy egy embert, aki súlyosan megsebesült? – Milyen kedves öntől, hogy együttérzést mutat azzal az emberrel, aki halálra kínozta azt a szegény ördögöt. – Jól szolgálta önt. – Hódolhatott a szenvedélyének. – Az életét áldozta volna önért. – Nem akart meghalni. – De meg fog. – Alábecsülte önt. Én nem teszem. – Hogyne. Ó elbukott s most önön a sor. A prefektus hosszasan, haragosan figyelte a lányt. – Nagy kár, hogy önnek meg kell halnia. S hogy túl későn találkoztunk. Ha hozzám jön feleségül, nem kellett volna megszabadulnia egy öreg, hanyatló férjtől. – Nem vágyom a halálra, ám ön és a sírgödör közül mégis inkább az utóbbit választom. 316

Ez a kijelentés haragra lobbantotta a férfit. Nem becsülte alá a lányt. Jobb szerette volna, ha az emberei fogják el… akkor megússza sérülések nélkül. Ez azonban immár lehetetlen. Fitzgerald nem kerülhette el a lánnyal való összecsapást. Ellenkező esetben emberei gyávának tartanák, nem engedelmeskednének neki többé, s talán megakadályoznák a kivégzés végrehajtásában. – Hölgyem, ön tehát az örökkévalóságot választja, s azt, hogy a férgek tápláléka legyen. Akkor hát, itt az idő. Eljött az idő, s ön hamarosan találkozik a teremtőjével. – Vagy ön az ön teremtőjével. – Kétlem. Jó vagyok. Adja meg magát; hamar végzünk, a szívét döföm keresztül. Imádkozzék, hölgyem. – Ön is tegye ugyanezt, Sir Miles. – Ahogy óhajtja. Meglátjuk tehát, képes-e megismételni a hősies cselekedetet, mely Dirk vesztét okozta. Az ön órája is ütött.

317

22. fejezet Egész éjszaka nyeregben voltak, jól tudták, minden elvesztegetett perc végzetes lehet. Brendan félelme az erdőben minden egyes észak felé tett lépéssel egyre nőtt; nem tudja, milyen látvány fogadja a kis erdei házikónál, melyben Collum éjszakázni szándékozott. Mindenre elszántan közeledtek. Amikor a ház közelébe értek, kezét a magasba emelte; csendben mindannyian lassítottak. Egyetlen mozdulat s mindannyian megálltak, s leszálltak lovukról, gyalog haladtak tovább az ösvényen. Brendan felemelt kezét nézte. Remeg. Csak nehezen képes úrrá lenni félelmén; fél, hogy a házhoz ér s előtte csupán holtakat talál… Eleanor… Fitzgerald nem akarja őt Angliába visszavinni. Megszabadul tőle itt és most, s ezzel elejét veszi minden további bonyodalomnak. Valaki megérintette a vállát. Eric az. A földre mutat. Vércsík fut keresztbe egy szűk kanyarban az úton s a másik oldalon eltűnik egy benőtt erdei ösvényen; csak kevesen ismerik ezt az útvonalat. – Collum… Hagar? – suttogja. Brendan bólint. Eric és ő rátért az ösvényre. Az összecsapó kardpengék összetéveszthetetlen csengése hallatán megdermed. Az ellenkező irányból érkezik. Eleanor Fitzgeralddal szembekerülve emlékezni próbált mindarra, amire tanították. Falkirk még élt az emlékezetében. Páncélt viselt, megannyiszor bekerítették, s ő összehúzta magát félelmében. Kezében kardot tartott; tudta, miként kell használni. 318

Ám csupán Brendant sújtotta fejbe a markolattal, ez volt talán az egyetlen alkalom. S most… Ügyességétől függ az élete. A gyermeke élete szintén. Fitzgerald kardot rántott, felemelte, majd leengedte. Mindkét karját előrenyújtotta, így hívta maga felé a lányt. – Jöjjön hát, itt az idő. Elérkezett a harc pillanata számunkra. Ezúttal a lányt érte meglepetés. Alig tudta hárítani a férfi villámgyors döfését, karja, válla belesajdult annak bősz erejébe. Hátraugrott, elkerülvén a következő nagy erejű csapást, s némi időt nyert az erőgyűjtésre. Eleanor a lovak felé közelített, gyorsabban mozgott a férfinál, akinek testét nehéz sodronying borította. A férfi lesújtott, ám a lány kitért a csapás elől, s a kard ismét a sárba csapódott. Eleanor megpróbált lecsapni rá, próbálta megfosztani Fitzgeraldot a kardjától. A férfi idejében elrántotta a kezét, ám Eleanor így is sebet ejtett alkarján, a sodronying alól vér kezdett szivárogni. Fitzgerald egy pillanatra megdermedt, felnézett, szemének haragos villanása és következő csapásának irgalmatlan ereje elől a lány egy fa mögött keresett menedéket. Az erdő felé tartottak. Habár Fitzgerald emberei a közelükben tartózkodtak, nem avatkoztak be a küzdelembe. Eleanor a fa mögött maradt, előre s hátra mozgott, a férfi követte. – Nevetséges – szólt Eleanor. – Én nem zárkózom el a tárgyalás elől. – Itt nem eshet szó tárgyalásról, hölgyem – felelte Fitzgerald, miközben villámgyorsan bal felé ugrott. A lány jobbra. – Miért? – Szó sem lehet tárgyalásról – válaszolt a férfi. – Ön meg akar ölni engem. Mit számít az, ha tudom, mi okból. Nem ön ölte meg Alaint, nem is tehetett ilyesmit, hiszen azelőtt sohasem láttam Clarinben. – Úgy van, valóban nem találkoztunk. Clarint ismertem azonban. – Azt hitte, megállásra készteti a lányt; Fitzgerald lesújtott, kardjának pengéje megállapodott a fa törzsében. Eleanor támadni próbált, míg a fegyver kiszabadításán erőlködik. Fitzgerald végül sikerrel járt, még idejében, és hárította a halálosnak ígérkező csapást. Eleanor kardja messzire 319

szállt. A lány Fitzgeraldra meredt, felmérte a távolságot kettőjük között, s tudta, egyetlen esélye, ha egy pillanatra összezavarja ellenfele gondolatait. – Azt hiszem, értem már – kezdte Eleanor vontatottan. – Az igaz, hogy Alain gyilkosa nem ön. Tudja azonban, ki ő. A férfi nem felelt, s Eleanornak ez a válasz túl sokatmondónak bizonyult. – Isobel! – kiáltott dühösen. Fitzgerald ajkai keményen összeszorultak, Eleanor pedig tudatára ébredt, igaza van. Isobel. – Isobel mérgezte meg – szólt fennhangon. – Ön Isobel szolgálatában áll. – Hölgyem, nem állok semmilyen nőszemély szolgálatában. – Ah… dehogyisnem. Isobel és ön… együtt tervelték ki mindezt… megmérgeztek egy jó embert, gyötrelmes halált hozva rá… – Nyilvánvalóan nem akart meghalni – szólt Fitzgerald. – De ön sohasem járt Clarinben – mondta a lány. – Akkor, mégis hogyan… hát persze, Londonból ismerték egymást. A szeretője volt önnek, mindent szépen kiterveltek, mikor férjemmel Franciaországból hazatértem, valahogyan meg kellett szabadulniuk mindkettőnktől. Az ön emberei keresték meg De Longueville-t, és bérelték fel, foglalja el a hajómat. A terv kudarcot vallott azonban. Annál jobb így, gondolták. Clarinnek szüksége van a tőkére, és a gazdag gróf érkezése visszahozhatja a birtok régi szép napjait. Később azonban módot kellett találniuk arra, hogy félreállítsanak bennünket. Amennyiben engem kivégeznek Alain meggyilkolásáért, önök előtt szabad az út. – Nos hölgyem, ez aztán a briliáns észjárás. Félek, titkát a sírba viszi. – Várion! – kiáltotta, miközben elugrott egy nagy erejű csapás elől. – Mi lesz Alfreddel? És Corbin? – Nekik is meg kell halniuk. Alfred talán már nem is él. Ami Corbint illeti… megtalálom. A lány arra gondolt, bárcsak ne kerültek volna ilyen messzire az erdőben; Fitzgerald emberei akkor most mindent hallanának. A férfi ismét lesújtani készült.

320

– Asszonyom, a Clarin környéki földek mind reám szálltak, családomban bekövetkezett sajnálatos halálesetekből kifolyólag. Clarin örököse pedig Isobel gyermeke lesz. – Isobel gyermeke azonban az unokatestvérem gyermeke lesz – mondta a lány. – Ezt mindenesetre közölhették volna önnel. Isobel és Corbin igen szorgosan próbálkoznak. A férfi megállt egy pillanatra és a lányra mosolygott. – A gyermek… nos igen, az első gyermek természetesen Corbiné lett volna. Nem vagyunk bolondok. Fájdalom, a gyermekhalandóság oly nagy mostanság… – Ha a gyermek meghal, az a nő nem örökölhet. Nem vér szerinti rokon. Föld és cím egyaránt a királyra száll, s ő belátása szerint rendelkezik velük. – Ez így van, s én leszek az, aki megkapja. A szomszéd földesúr, aki oly nagy szolgálatot tett Edward királynak a skótok ellen, s aki előkerítette a hírneves francia gróf gyilkosát! – A király igen szeszélyes ember. – Nem, amikor jutalmat kell osztani ellenségei legyőzői között. S most, kedves Eleanor, hogy már mindent tud, boldogan halhat meg, és ami önt illeti… Lesújtani készült; a lány elveszített kardja után indult, ám Fitzgerald utánanyúlt, és a földre rántotta. Eleanor kardja kartávolságon kívül. Felnézett. Fitzgerald egyik embere nézett le rá. Legnagyobb meglepetésére a kardot lábával a lány felé rúgta. Eleanor megfordult és fölvette a fegyvert. Fitzgerald első csapását hárítani tudta, a férfi hátratántorodott, ám gyorsan ismét támadó pozícióba lendült, pengéje ismét az ég felé emelve. Lesújtott újra és újra. Eleanor hátrafelé kúszott a földön. Úgy érezte, következő csapástól karja törik. Kétségbeesetten próbálta folytatni a küzdelmet és menteni az életét, ám a szívébe férkőzött félelem és fájdalom ellen tehetetlennek érezte magát. Meg fog halni. Amikor a gyermeke… Ez elviselhetetlen. Mégis, megtörténik. Fitzgerald újabb csapást mért rá. Sokkal erőtlenebbül védekezett. Erejéből már csak annyira tellett, hogy háttal egy fának dőljön. Itt várta a kegyelemdöfést. Fitzgerald a magasba emelte a kardját… 321

Pillanatok alatt tucatnyi gondolat száguldott át Eleanor agyán. Látta a faágak között földre szűrődő napsugarakat a feje fölött. Némi megvetéssel arra gondolt, hogy halála végül kioltja e férfi föld- és hatalomszomját. S Isobel Alfred halálát készíti elő… A férfira gondolt, akit szeretni érkezett ide. Brendant határtalan szeretet fűzi földjéhez, melyhez mindhalálig hűséges marad, s elszántan az ő megmentésére sietett; mindvégig hű maradt embereihez, az igazságról és szabadságról szóló álmaihoz. Szeme sarkából látta az erdei kunyhót, melyben utolsó éjszakáját töltötte. Valami történt. Vagy mégsem? Lehunyta a szemét, várta a halált. Fitzgerald fegyvere azonban nem sújtott le. Eleanor hirtelen eget rengető csörrenést hallott. Majd hihetetlen, de Brendan hangját. – Engem megfontolt emberként ismernek; Fitzgerald, oly sok háborúban eltöltött esztendő után még mindig hiszem: van törvény. Eleanor számára fontos, hogy tisztázza magát, én viszont szívesebben szabdalnám darabokra önt. Mégis, visszatartom pengémet. Ha azonban a feleségemnek bárminemű bántódása esik, ön sohasem kerül az igazságszolgáltatás elé. Gregory elkínzott arca napistenség ábrázatának fog tűnni az öné mellett azok után, amit kap tőlem. Eleanor kinyitotta a szemét. A csörrenést Brendan kardja okozta, mikor Fitzgerald kardjára sújtott. Lefegyverezte a férfit és letérdeltette. Brendan megvetően nézett az angolra, majd a lányhoz fordult, feszülten, éles szemmel mérte végig. – Eleanor… – nyújtotta felé a kezét. – Brendan! – sikoltotta a lány. Fitzgerald talpra ugrott, s csizmaszárából kést rántott elő. Brendanra rontott. Az idejében elfordult, így térvén ki a kés elől, mely egyenesen a szíve felé tartott. Fitzgerald, lendületénél fogva a fának ütközött. Brendan ekkor felemelte kardját, hogy kettéhasítsa támadóját. Eleanor azonban minden erejét megfeszítve talpra ugrott. – Ne! Brendan, életben kell maradnia! Isobel mérgezte meg Alaint; nekem is az ő parancsára kellett volna meghalnom. Brendan nagyon lassan leengedte a fegyvert és hűvösen végigmérte Fitzgeraldot. 322

– Nos… – mondta. – Hazugság! – kiáltotta Fitzgerald arcátlanul. – A lány hazudik! – Az emberei felé fordult. Ebben a pillanatban vette észre Eleanorral egyetemben, hogy Brendan emberei körülzárták őket, s az angol torkokhoz éles kések szorultak. Az erdei házból léptek elő… Nem rontottak rájuk. Hátulról hatoltak be a kunyhóba, sárban és hason csúszva ismét a fák közé léptek, onnan lepték meg az angolokat, mialatt Brendan Fitzgerald után ment. Kivételt csak egyikük képezett, aki szembe próbált szállni velük. Ő a földön feküdt, szája nyitva, torkán véres csík. A lány meglepetten tapasztalta, Corbin végzett vele. Corbin keresztülsétált a tisztáson, a kést, mellyel kioltotta az angol életét, még mindig a kezében tartotta. – Brendan, kérlek, én vigyázok itt erre, míg unokatestvéremmel beszélsz – szólt, miközben halálos fenyegetéssel a szemében Fitzgerald felé lépkedett. – Ha túl hevesen vesz lélegzetet, lassan megfosztom a végtagjaitól. Természetesen, nagyon figyelek arra, hogy életben maradjon, Eleanor jó hírnevének helyreállítása érdekében. Corbin fedezetével a háta mögött, Brendan ismét Eleanorért nyúlt és a karjába zárta. Nem tudott a saját lábán megállni, annyira remegett. Könnyek szöktek a szemébe. Csaknem ismét a földre hanyatlott. Brendan átölelte és magához szorította. Eleanor érezte a férfi szívdobbanásait… jobban, mint a sajátját. Végre ott állt, ahol lenni szeretett volna. Ismét Corbin haraggal teli hangját hallották. – Attól tartok, nem vagyok képes pusztán itt állni és nézni ezt az embert! Brendan ellépett Eleanor mellől, hogy megmentse Fitzgerald életét. Corbin nem szúrt. Ütött. Ököllel, és nagy erővel; bizonyára Fitzgerald jó néhány fogában kárt tett. Fitzgerald a földre rogyott, elvesztette az eszméletét. Egy pillanatra csend lett. – Mit csináljunk ezekkel… az angolokkal? – ütötte meg Eleanor fülét a keltául ejtett mondat. Felkiáltott örömében, 323

hiszen Hagar hangját hallotta. A termetes férfi nyakig sáros, akárcsak társai, valóságos óriásnak tűnik az angol mögött, kinek torkához kését szorítja. A kérdésre senki nem felelt. Eleanor tudta, mire gondolnak. Ezek az angolok ellenségek, s amikor északra jöttek, nem csak őt támadták meg, de Skóciát is. Halált érdemelnek. – Ne! – kiáltott fel a lány, megérintette Brendan karját, hogy magára irányítsa a férfi figyelmét. – Ők… ők mit sem tudtak Fitzgerald valódi tervéről! Brendan, az a fickó visszaadta a kardomat, amikor a földön feküdtem… ejtsd foglyul őket és küldd vissza őket Angliába. Brendan a lányra nézett, tekintete harcos, minden idegszála feszült. – Collum haldoklik. – Brendan, ha megölöd őket, mi sem leszünk különbek, mint ők. Fegyverszünet van… – Ők jöttek északra. – A skótok mégis… civilizáltak – felelte a lány. – A könyörületesség is legalább akkora haditett… – Ha elveszítettelek volna… – De nem veszítettél el. Brendan hosszasan nézett emberei felé. – Biztosítsátok a rabokat – szólalt meg végül. Az egyik angol fiatalember könnyekre fakadt. Senki; sem az angolok, sem a skótok nem vetik meg ezért, gondolta Eleanor. Amikor a földön fekvő angolokat átvizsgálták, közöttük halottakat keresve, Dirkhez érvén nem haboztak. Hagar a testhez lépett és egy iszonyatos erejű csapást mért a fejre. A várhoz vissza hosszú, fáradságos út vezetett, Margot ápolta a sebesülteket. Eleanor Brendan és Hagar között lovagolt. – Tudta, hogy megmented – szólt Hagar Brendannak. – Tudta. Azt hittem, miután a többieket biztonságba helyeztem és visszatérek, őt már holtan találom, s dühömben csak néhánnyal végezhetek. Ő valahogyan mégis tudta, te úton vagy felé… Brendan Eleanorra nézett. – Tudtad, hogy eljövök? Eleanor lesütötte a szemét. 324

– Igen – hazudta. A férfi nem hitte. – Micsoda hit – morogta. – Isten útjai kifürkészhetetlenek – felelte a lány, de még mindig nem nézett fel. A várhoz vezető visszaút két napja alatt Brendan kevés időt töltött Eleanorral, négyszemközt pedig semmit. Margot időről időre újrakötözte Collum sebeit. A nyílvesszőt, mely elkerülte a tüdőt és a szívet, eltávolították, azonban a fertőzés veszélye változatlanul megmaradt. Margot ápolása csodát tett; Collum időnként szólt egy-két szót, később egy rövid imádság szövegét is végigmondta. Brendan gyakran beszélt Corbinnal. Amikor a lány megjelent, elhallgattak. Eleanor kérése, hízelgése, sőt haragja sem számított, a két férfi továbbra is úgy tett, mintha semmi fontosról nem esett volna szó közöttük. Amikor azonban a lány aggodalmáról beszélt, mert Alfred Isobellel egyedül maradt Clarinben, más szemmel néztek rá. Az úton töltött két nap veszélyek között telt; Brendan sok időt töltött ébren, s amikor nem őrködött, Eleanor mellé feküdt s a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel zárta karjába. Végül a vártól északra fekvő dombhoz értek. Az angolok már elmentek. Fitzgerald orra betörött s elveszítette néhány fogát. Rabként gorombán és gúnyolódva viselkedett. Eleanor mindvégig távol maradt tőle. A dombról leérvén, miután az utolsó völgyet is maguk mögött hagyták, kitárultak a vár kapui. Amint belovagoltak, Wallace lépett eléjük az udvaron, s üdvözölte őket. – Santa Lenora! – szólt, s nem hagyta, hogy Brendan segítse le a lóról. – Épségben, egészségben hazatért tehát. A lány rámosolygott. – Igen, hazaértem. Mögöttük Brendan szállt le a nyeregből, odalépett, és átölelte a lányt. – Ahogy mondja, uram. A feleségem hazatért. Eleanor tudta, hazatért. Skócia lett az otthona. Nem kívánta tisztázni magát Clarinben többé; Clarin továbbra is Alfred irányítása alatt kellene maradjon, már ha 325

idejében értesül az Isobel irányából fenyegető halálos veszélyről. Isobel már bizonyára holtnak hiszi Eleanort s Corbint. Az örökség már szinte a kezében van. Visszatérésük után Brendan számára nem létezett pihenés; gondoskodott arról, hogy a foglyokat, beleértve Fitzgeraldot, Robert Bruce-hoz szállítsák, sok időt töltött Lars és Collum mellett. Eleanor Margot segítségére akart lenni, ám a nő elküldte. – Holnap elegendő időd lesz velük foglalkozni. Ma este pihenj. Sok mindenen mentél keresztül… s gyermeket is vársz. Eleanor elmosolyodott. – Bevallom, féltem, de tapintsd meg! Érzed, ahogyan rúgkapál a kisfiú? – Fiú? Az is lehet, lány – felelte Margot s ő is elmosolyodott, amint megérezte az Eleanor méhében fogant élet lüktetését. – Azt hiszem, Brendan fiút akar. – Azt hiszem, Brendan sok gyereket akar – folytatta Margot. – Akárhogyan is, pihenned kell. De van itt valaki, aki találkozni akar veled. – Margot sarkon fordult és a szemközti szárnyban levő, sebesültek számára fenntartott szoba felé indult. Egy ágyhoz vezette Eleanort, mely a szoba legmelegebb, kandallóhoz közeli sarkában állt. A lány először nem ismerte fel a sebekkel borított feldagadt arcú fiatalembert. – Gregory! – térdre ereszkedett a fiú ágya mellett. Gregory testét sebek, duzzanatok, ütlegek nyomai borították. Az ajkai mozogtak. Eleanor látta a feldagadt arc mélyedésében megbújó szemeket, s azt, hogy fiú mosolyogni próbál. – A csontok összeforrnak… – Gregory nehezen ejtette a szavakat. – A körmök… nem nagy veszteség. Sohasem akartam elárulni önt. – Gregory, szegény Gregory! Mindezt miattam kellett elszenvedned! – Asszonyom… ön ölte meg. – Azt hiszem, csak azért maradtam életben, mert arról beszélt, mit tett veled – felelte Eleanor. – Én… én győztem le. Hagar pedig megölte. – Jót tettek egész Skóciával – mondta Gregory. 326

Nehezére esett a beszéd. Eleanor gyengéd csókot nyomott a homlokára. – Életben kell maradnod – szólt a fiúhoz. – Úgy lesz, asszonyom, úgy lesz. Azon az estén, mikor Brendan végre a szobájukba ért, a lány várta. A tűz felett bort forralt. A sárkányfejes fürdőkádból gőz szállt a magasba. Ő már régen megfürdött; fel s alá járkált a szobában. Nyugtalanul érezte magát Fitzgerald miatt, aggódott, megszökhet Robert Bruce-tól, s Alfredot is féltette. Eleanor otthon van. Tudta. Mégis, újra látni akarja Clarint. Miközben járkált, az ajtó egyszerre kitárult és Brendan lépett be rajta. Ruháján még mindig az út pora, a sár és a kosz, arcán nemkülönben. Nem foglalkozott a fehér selyem hálóinggel, melyet a lány viselt. Átgázolt a szobán, s őrült szenvedéllyel zárta a karja közé. Eleanor érezte: a férfi teste remeg, tudta, ő maga is reszket. Ellépett, szemét lesütötte és az ajkába harapott. – Nem szándékozol fürdőt venni? – Ó? – szólt csodálkozva a férfi. – Rá akarsz venni esetleg? – Tudod, hogy képes vagyok rá. A férfi felemelte, és mit sem törődve a sikolyokkal, hálóingestől, mindenestől a kádba tette. Sáros ruháját félredobta, majd maga is csatlakozott hozzá. – Brendan! A víz; tönkreteszed a falakat, és eláztatod a lentieket. Brendan… – Itt én vagyok a várúr – emlékeztetett Brendan, miközben maga is a kádba ült; alámerült és megszabadult a sártól, portól és a benne kavargó feszültségtől. – Uram, ön teljesen eláztat engem… A férfi két kezébe zárta Eleanor arcát és megcsókolta. Miután ajkaik nagy sokára elváltak egymástól, a lány elcsendesedett. – Tényleg hitted, hogy érted jövök? – kérdezte a Brendan. – Imádkoztam, így legyen – vallotta Eleanor. – Nem törődtél a magad életével, csupán a többieket akartad menteni… – Nem volt más választásom. – Keze a férfi mellkasán pihent. – Nem tehettem mást. Brendan, valamit most is tennünk 327

kell. Alfred még mindig Clarinben van, Isobel pedig vele. Az a nő mindannyiunkat holtan akar látni. Ő… Brendan, ujjával lezárta Eleanor ajkait. – Tudom. – Valamit tenni… – Tudom. De nem ma este, én szerelmem, feleségem. Eleanor elhallgatott, és belenézett azokba a mélykék szemekbe. – Végül is… ez az este… az első, amikor házasokként vagyunk együtt. És életben vagy – folytatta feszülten –, mert Isten irgalmas hozzánk. Itt lehetünk csodatevő jóakaratának köszönhetően. Felállt, kilépett a kádból és Eleanomak nyújtott segítő kezet. – Brendan… a víz. Ő megfordult és a lányra nézett. – Hát persze, a víz… Hozzálépett, lesegítette róla az átázott hálóruhát és a padlóra dobta. Megállt előtte. Ujjai végigsiklottak Eleanor kezén, arcán, a mellei által határolt völgyön, le a köldökéig. Térdre ereszkedett, arcával a lány hasát érintette. Eleanor lehanyatló keze a férfi hajában lelt nyugalomra. – Szeretlek, Brendan, jobban, mint… bármit a világon. Jobban az életemnél – suttogta. Brendan ajkai most a hasát érintették, simogatása nem maradt abba. Felállt és felemelte a lányt. Kedvesen elmosolyodott. – És én, kedves feleségem, szeretlek téged, jobban, mint bármit a világon. – Jobban Skóciánál? – suttogta Eleanor. – Jobban – felelte elgondolkozva. – Jobban Skóciánál. Eleanor kétkedve elmosolyodott. Nincs jelentősége. A kandallóban égő tűz fénye mintákat rajzolt a férfi bőrére, feszes izmaira, s ő nem maradt adós a csodával. A fel-fellobbanó lángok sercegő hangjától kísérve ismét bizonyítani készült szerelmét. A karjában fekvő Eleanor ugyanezt tette.

328

23. fejezet A nagyteremben terv készült, ébredt tudatára Eleanor a lépcsőn lefelé jövet. Sokan összegyűltek; Eric, Corbin, Liam, De Longueville és mások. Wallace emberei élén hajnalban távozott, a lány tudta. Az angolokkal kötött fegyverszünet nem tarthat sokáig. Rendelkezett követőkkel, ám nagy sereggel többé nem. Időre volt szüksége és hazament. Angliában sem béke, sem igazság nem várja. Eleanor tudta, odalent már régóta tanácskoznak, elemzik a helyzetet. Közéjük lépett, s Brendanra nézett. – Nekem is mennem kell Clarinbe. Alfred veszélyben van. – Jól van, ma este. – Ma este? – kérdezte Eleanor hitetlenkedve. – Úgy van. Csomagold össze, amit gondolsz – felelte Brendan. Összecsomagolt; később Margotnak segédkezett a sebesülteknél. Már alkonyodott, mikor Brendan visszatért a szobába. Maga mögött óvatosan bezárta az ajtót. Eleanor figyelte. – Ideje indulnunk? – kérdezte. – Hamarosan – felelte Brendan. Kopogtak. A férfi ajtót nyitott, mintha a hívásra várna. Joanna érkezett, kezében tálca két borospohárral. Brendan megköszönte és bezárta az ajtót, a tálcát a kandalló előtti zsámolyra tette. – Brendan, indulnunk kell… – Nem soká – felelt gyengéden. – Gyere ide. A kandalló előtti nagy, faragott székben ült, a lány közeledett, mire ő megfogta a kezét és magához vonta. Az ölébe ültette, megsimogatta az arcát. – Miért szürkületkor indulunk? – kérdezte Eleanor. – Mert szükségünk van erre a napra – hangzott az egyszerű válasz. 329

– Alfred talán már halott… – Ne gondolj ilyesmire. Borral kínálta a lányt. Az ivott egy kortyot, és őt nézte. Brendan nem szerette a bort, mindig is sört ivott. – Brendan, talán… – Itt az idő. Várunk, s meglátjuk, Robert Bruce velünk jön-e vagy sem. – Gondolod, eljön? – Nem tudom. Ha eljön, sok embert hoz magával, s abban a pillanatban, mikor átlépjük a határt, mi nem skót lázadók vagyunk. – S ha nem jön? Brendan vállat vont. – Akkor magunk megyünk Clarinbe. Idd meg a borodat – tette hozzá halkan. A lány úgy is tett, azután átadta a poharat a férfinak. Brendan ismét őt nézte, majd megcsókolta, ajkai lágy érintésével szinte követelt. – Nagyon szeretlek. – Tudom. Útra kelsz Clarin felé. Eleanor ruháját elöl egyetlen zsinór tartotta össze. Brendan ujjai körülötte tétováztak. A puha selyem mögött megérintették a bőrt. Eleanor megfogta a férfi kezét. – Indulnunk kell. Brendan… – Az idő drága, töltsük akár egyedül, akár együtt. Megtanultuk mindketten. – Folytatta a cirógatást. A lány nyelt egyet, s hirtelen rátört a forróságtól. – Brendan… – Szeretkezzünk – szólt a férfi. Felállt a székből, Eleanort is magával emelte. A következő pillanatban Eleanor ruhája az ágy mellett hevert, a padlón. Brendan köpenyével takaróztak. Föléje emelkedett, még mindig a lány arcát figyelte, komolyan, a szemében különös vágyódással. – Szeretlek. – Tudom. – Mindent amit teszek, érted teszem… mert szeretlek – mondta a férfi. – Tudom. – Teérted – suttogta Brendan. – Brendan… 330

Ajkai a lány ajkaira tapadtak, Brendan szenvedélyeseri5 hosszú ideig csókolt, kezének érintése keménységet, mozdulatai erőt sugároztak. Gyengéden tartotta karjában a lányt, ugyanakkor tüzes szenvedéllyel szeretkezett vele. Eleanor figyelte a férfi arcát, érezte a szenvedélyt, melyben ezúttal valami különös vibrált… A szikrák táncolni látszottak a lángok fényében. Eleanor felemelkedett, hogy arcuk közel kerüljön, vele együtt mozgott. Csúcsra érkezésük édessége olvadt acéltakaróként borította be testüket; Eleanor Brendan testébe kapaszkodott, s együtt hullott alá vele. Később Eleanor felriadt. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Azután eszébe jutott minden. Indulni készültek. Már készen állt, amikor… Megfordult. Az ágyban feküdt meztelenül. Brendan nincs mellette. Az ágy mellé pillantott. A férfi ruhája eltűnt. Az övé a padlón hevert. Kiugrott az ágyból, villámgyorsan magára öltötte ruháit, s az ajtóhoz rohant. Nem nyílt. Bezárták. Egy pillanatig csodálkozva állt, azután az ablakhoz rohant, mely az erkélyre és a mellvédre nyílt. A nap már magasan járt. Az erkélyt nem hagyták őrizetlenül. Thomas de Longueville odakint ült egy padon, az időt olvasással múlatta. Amikor észrevette Eleanort, felnézett. – Egy francia vigyáz önre – köszöntötte a lányt. – Thomas, mi az ördögöt keres az erkélyemen? – Ügyelek, nehogy megszökjön. – Mikor mentek el? – Csaknem egy napja. – Thomas, a pokol tüze fog elemészteni ezért! – No de, Lady Eleanor. Ez éppen jó cselekedeteim egyike – hangzott a francia derűs felelete. Sok más gonosztettemért nyilván oda jutok! – Thomas, ön mindig kalóz marad! – szólt a lány dühösen. A férfi vigyorgott. – Köszönöm! Dühösen átkozódva visszatért a szobába. Hogyan is tehette vele ezt Brendan. Persze, tudta a választ. 331

Brendan félti őt, veszélyes volna most Angliába mennie. Eleanor tudta… megértette. Annál jobban aggódott Brendan miatt, hiányzott neki a férje. Elhúzta a függönyt, átviharzott a nagyobb, a női szobával szomszédos hálószobába, gondolta, ott senki sem őrködik. A tűz mellett Margot ül, csendesen kötögetve. Felnézett Eleanorra. – Már rég elmentek – kezdte csendesen a nő. – De… – Neked nagyon veszélyes volna most Angliába menni. – Margot, ez akkor is az én harcom… – A te harcod az ő harca is. Engedd, hogy megvívja érted. – És akkor mi lesz, ha Bruce nem siet a segítségükre? Akkor ő csak egy lázadó, aki ellenséges területre tört be… – Visszajön hozzád – mondta Margot. – Hogyan lehetsz ennyire biztos ebben? – kiáltotta Eleanor. – A tapasztalat teszi – felelte Margot, azzal nyugodtan visszatért a munkájához. – Ráadásul nagyon szeret téged – tette hozzá kedvesen. Brendanék csapata egy délnyugat felé tartó útkereszteződésnél várakozott, lovaik türelmetlenül kapáltak patáikkal, túlságosan sok idő eltelt már. – Robert Bruce nem jön el – szólt Eric. – Minden segítséget megadott már nekünk, ami bátorságától tellett. Jó viszonyát a királlyal nem teheti kockára. Brendan már csaknem egyetértett; Robert Bruce megérkezésének valószínűsége minimálisra csökkent. Túl régóta bizalmasa már Edward királynak. Újonnan házasodott, hűbéri szerződésein s a fegyverszüneti megállapodáson még meg sem száradt a tinta. Pedig éppen emiatt kellene eljönnie. Az ő oldalán meggyőző volna a látogatás látszata, senki sem kerülne veszélybe. – Ott! – kiáltott fel Liam. – Ott! Lovasok! Látom őket… Bruce velünk tart! Brendan a közeledő lovasokat figyelte, észrevette Carrick zászlaját… az élen maga Robert Bruce. Brendan előrelovagolt és illendően fogadta. Komolynak látszott. – Köszönöm, hogy eljöttél. 332

– Nem háborúzni megyünk, csupán egy angol nemesi család földemhez közel fekvő birtokát keressük fel, látogatás céljából – felelt Bruce. Sokszor bélyegezték árulónak. Ugyanakkor sok esetben kiállt Skóciáért. Ma azonban színeit büszkén viselve, ajkait összeszorítva lovagolt, fegyvernöke magasra tartott zászlaja alatt. Bruce Wallace-szal egyidős, azonban egészen másfajta vezér. Ő született nemes. Született király is egyben? Brendan ezen gondolkozott. – Úgy van, Bruce, tervünk a következő – fogott bele Brendan. – Érkezésünkről levélben értesítettem a királyt és a királynőt, utóbbi biztosított a közbenjárásáról. A királynő fiatal, nagyon komolyan veszi a feladatát, és természetesen Fülöp király húga, aki nagy véleménnyel van rólad. – Tegyen bármit gyilkossággal vádolt feleségem nevének tisztázása érdekében, én a lekötelezettje leszek. – Az a lány egy skót lázadóhoz ment feleségül; a király bizonyosan nem engedi őt birtokait megtartani. – A vagyon nem lényeges; a gyilkosság vádja alól kell felmentenünk őt. – Nehéz ügy, hisz a vád súlyos – felelte Bruce. – Ám a terv, melyet kiötlöttél… kedvemre való. Most öltöd magadra színeimet, vagy később, mikor már közeledünk Clarinhez? A kora reggeli órákban értek Clarin alá; kürtök jelezték a tekintélyes kísérete élén lovagló gazdag és nagyhatalmú ember érkezését. Clarinből természetesen kisebb őrjárat sietett a fogadására; Bruce nagybirtokos arisztokrata hírében állott, zászlaját jól ismerték Angliában és Skóciában egyaránt. Mindenki tudott már Edward legutóbbi – a legesélyesebb skót trónkövetelővel kötött – szerződéséről is. Clarin kapui kitárultak közeledtükre. Lovasok ügettek át a felvonóhídon. A toronyba vezető főbejáratnál megjelent Isobel. Sötét hajú, fejedelmi megjelenésű, nemes vonású gyönyörű nő. Egyenesen Robert Bruce-hoz lépett, majd mélyen meghajolt. – Uram, Robert Bruce… – Asszonyom, ön ismer engem? – kérdezte a férfi. 333

– Természetesen. Isobel vagyok, s attól tartok, itt Clarinben, csak én üdvözölhetem. Szívesen látom. London felé tart? Kérem, oltsák szomjukat odabent. A nő a nyitott ajtó felé mutatott, s követte a belépő Robert Bruce-t. Corbin, Brendan és Eric utánuk, mindannyian páncélban, Bruce színeiben, fejükön sisak. Robert Bruce nem vesztegette az időt. Isobel a szolgákat szólította, s ő már kérdezett. – Hol van a várúr? – A várúr, uram? – szólt a nő szomorúan. – A jogos örökös, Lady Eleanor megmérgezte az ő kedves, idős férjét. Londonba vitték, hogy bíróság előtt feleljen tettéért, ám a prefektust, a király emberét útközben London felé… – egy pillanatig habozott, majd folytatta –, skót felkelők tartóztatták fel. Attól tartok, Eleanor a szeretőjével északra menekült. Nos, a férjemet pedig… – Isobel hitelesen játszotta a könnyeivel küzdő asszony szerepét – magukkal vitték. Alfred, aki a birtok ügyeit eddig intézte, szörnyű balesetet szenvedett. Lovaglás közben… leesett a lóról. Most az emeleten van, ágyban fekszik. Ah, megérkezett az étel és a bor. Szolgálók érkeztek a sebesen elkészített ételekkel. Isobel valóban a vár úrnője szándékozott lenni, tűnődött Brendan. Már akkor parancsot adhatott az ételek elkészítésére, mikor a messzeségben meglátta Bruce zászlaját. – Az étel várhat. – Parancsol, Lord Bruce? Igazán nagyon szívesen látom házunkban. Jól tudom, békét kötött Edward királlyal. Jómagam gyászolok… hiszen Corbin bizonyára már halott, a felkelők minden bizonnyal végeztek vele. Sir Miles Fitzgerald is ezt gyanítja. Tudja, Corbin nagyon ragaszkodott az unokatestvéréhez, meg akarta védeni minden áron, még akkor is, ha tudta, ő a gyilkos. – Hol van most Alfred, Clarin ura? – kérdezte határozottan Bruce. – Az emeleten ápolom. Jöjjenek. Mindannyian követték a nőt. Az egy szobába vezette őket. Alfred ágyban feküdt, arca halovány. – Attól tartok, eltörte a lábát. Rettenetes baleset történt. Ledobta a ló. Sohasem ijed meg az az állat, azon a napon, mégis… – S ön persze ápolja – kérdezte Bruce. 334

– Nem engedem, hogy más ápolja az én kedves sógoromat. Ha már a férjem halott… – Isobel, a férjed nem halt meg – szólalt meg Corbin, előlépett és levette a sisakot. – S ha még egyszer a bátyám közelében látlak, elevenen nyúzlak meg! Isobel döbbenten meredt a férfira. Ekkorra Brendan és Eric is megszabadult a fejvédőtől. Isobel arca halványulni látszott, csaknem felsikoltott a félelemtől. Minden erejét összeszedvén hátrálni kezdett Corbin elől. – Miféle megcsúfolása ez az igazságszolgáltatásnak? – Nem megcsúfolás ez, asszonyom – felelt Bruce. – Azért jöttem, hogy Londonba kísérjem Sir Miles társaságában, aki nemrégiben egy kissé hosszú, ámde lebilincselő történettel örvendeztetett meg minket azzal kapcsolatban, miként akartak önök ketten szert tenni a környékbeli földekre. – Bizony, kedvesem – tette hozzá Corbin. – Sokat megtudtunk kettőtökről. Isobel megrettenve vette tudomásul, hogy sarokba szorították. Először tagadni próbált. – Bármit is mondott, azért tette, hogy maguk megkíméljék az életét. Nyilvánvalóan hazudott. A király különben sem hinne prefektusa ellenében egy árulónak, akit skót lázadó szeretője északra szöktetett, és cserbenhagyta az országot. – Talán mégiscsak hinni fog. Fitzgerald öt embere fogja tanúsítani – felelte Brendan. A nő menekülni próbált. Brendan vetette magát utána, s ragadta meg, mielőtt kivethette volna magát az ablakon. Isobel karmolta, harapta Brendant. – Ó, nem, asszonyom – szólt. – Londonba megy és felel Alain de Lacville haláláért! – Maga! – sziszegte. – Maga… átkozott skót gazember! – dühöngött. Isobel Brendanba mélyesztette körmeit. Corbin elrántotta, hátrafogta a kezét, és megkötözte a nőt. Eric lépett oda, és ragadta meg Isobel karját. – Bíróság elé akarjuk állítani – mondta Corbinhoz fordulva. – Gondoskodom róla, hogy előkészítsék az útra. Corbin bólintott. 335

– Beszélnem kell a bátyámmal – szólt halkan. Bruce tekintetét kereste. – Miután az orvosai megvizsgálták… Még aznap délután elhagyták Clarint. Robert Bruce embereivel dél felé indult. Brendan csapata hazafelé készülődött. Brendan úgy gondolta, Corbin Clarinben marad; mivel azonban ő Alfredet az orvosok biztos kezében tudhatta, vissza akart térni velük Skóciába. – Ezt a birtokot sohasem tekintettem magaménak. Alfred igen sikeresen intézi az ügyeit. Visszatérek veletek Skóciába. – És Isobel? – Felelnie kell a királyi igazságszolgáltatás előtt. Remélem, válásunkat engedélyezik. Két nappal később, mikor már a várhoz közeledtek, Brendan azon gondolkozott, mennyire lesz rá dühös a felesége. Nem engedhette, hogy velük tartson. Ha Robret Bruce nem tart velük, komoly problémák adódhattak volna. Az igazság elérhetetlen távolságban marad tőlük. Kinyíltak a kapuk. Emberei élén lovagolt, rátermettségéről híres, tüzes, büszke harcos, kit soha nem hagyott cserben a bátorsága… Egészen idáig. Izzadt a tenyere. Belovagoltak a kapun… A lány ott állt. A lépcsőn. Rá vár. Eleanor, Clarin úrnője… Most már Skócia a lakhelye. A várudvar túlsó végéből észrevette a férfit; tekintetük találkozott. Brendan győzedelmesen az ég felé emelte a kezét. A lány elmosolyodott. Eleanor keresztülrohant az udvaron, hogy köszöntse férjét. Brendan leszállt a lóról és karjába zárta a lányt… Sokáig álltak így. Brendan tudta, Eleanor mennyire nyugtalan, elengedte hát és a szemébe nézett. – Alfred életben marad, Bruce orvosai biztosítottak efelől – kezdte. – Súlyosan megsérült, azonban a néhány óra alatt, melyet Isobel felügyelete nélkül kényszerült eltölteni, állapota rohamos javulást kezdett mutatni. – De ő… 336

– Nyugodj meg, életben marad; erős férfi. Mielőtt elindultunk, sok időt töltött Corbin társaságában. – Eleanor a férfi háta mögé nézett s látta, Corbin is visszatért. Brendan vállat vont. – Úgy döntött, felcsap skótnak. – És Alfred tudja?… – Annyit tud, hogy te nem térsz vissza. Nehezére esett a beszéd. Nagyon szeret téged és a legjobbakat kívánja neked. – Isobel…? – Corbin elállt szándékától, miszerint nyomban megöli, mi pedig visszatartottuk, hogy kilépjen az emeleti ablakon. Robert Bruce felügyelete alatt úton van London felé. Eleanor lesütötte a szemét. Brendan felemelte Eleanor állát. – Nagyon haragszol rám? – Rettenetes dolgot műveltél velem. Elaltattál. – Nagyon óvatosan tettem, Margot segített… haragszol? – Mérges vagyok – felelte Eleanor, azonban nyomban elmosolyodott. – Most azonban hazatértél. Sértetlenül, énhozzám. – Mindig így fogok tenni – felelte gyengéden Brendan. – Akkor hát, megbocsátok – ígérte Eleanor. A férfi még egyszer megölelte. Az igazságot elnyerték. A szabadság még váratott magára.

337

Epilógus Eleanor november 4-én hozta világra gyermekét, kislánya született. Ő fiút várt, azonban Brendan, aki hamarabb vette kézbe gyermekét, mint a felesége, nagyon boldogan fogadta a hírt. – Természetesen óriási problémával kell szembenéznünk – szólt. – Miért? – Az édesanyjától örökölheti az erkélyeken, ablakokon való kimászás hajlamát. A gyermeket Genevieve Margot névre keresztelték, az első nevet Eleanor édesanyja után kapta, akiről csak halvány emlékei voltak, a másodikat Margot után, aki a gyermek keresztanyja lett, míg Eric a keresztapja. Három héttel a gyermek születése után végre híreket kaptak Londonból. Sir Miles Fitzgerald angol bíróság előtt bűnösnek találtatott a francia nemesember, Alain de Lacville meggyilkolásában. Isobelt szintén bíróság elé állították, s bűnösnek találták. Fitzgerald a lefejezés kegyében részesült az akasztás szégyene helyett; Isobelt a végletekig felzaklatták ezek a kilátások, és magával, méreg által végzett, mint annak idején Alainnel. Eleanor tudta, a történtek ellenére Corbint mélységesen felkavarják a feleségéről érkező hírek. Corbin lelkesedése Skócia iránt egyre nőtt. Amikor tudomására jutott, mi történt Isobellel, kilovagolt, ahogyan azt Brendan is gyakran tette. Mikor visszatért, úgy viselkedett, mintha kicserélték volna. A következő év különösen eseménydús időszaknak ígérkezett a fiatal pár életében, azonban úgy tűnt, nem tarthat soká. A királynak ismét sikerült Skócia lerohanásához elegendő létszámú, nagy sereget felállítani, a fegyverszünetnek vége szakadt – mindenki tudta, ez hamarosan bekövetkezik. Edward 1303 májusában elérte Roxburgh falait; folytatta útját Edinburgh, Linlithgow, Perth, Brechin, Aberdeen, Banff és 338

Elgin feldúlására. Novemberben Dunfermline ellen indult, s a telet itt töltötte. Fiatal második felesége itt csatlakozott hozzájuk. A skótok ellenállása továbbra sem öltött számottevő mértéket. Csupán Brechin falainál, Sir Thomas de Malue állt ellen emberei élén, míg halálát nem lelte a küzdelemben. A király sem lerombolni, sem kifosztani nem szándékozott a várukat és a mellette felépült kis falut; a birtok közel feküdt Bruce földjeihez, talán ezért kerülték el az angol király katonái. Sok-sok ember adta meg magát Edward királynak. William Wallace Menteimben tartózkodott a családjánál. Többen, akik szívükön viselték a sorsát, javasolták neki, ragadja meg a lehetőséget és kössön békét a királlyal. Wallace azonban továbbra is kitartott a szabad Skócia eszméje mellett, s azt felelte, nem adja meg magát. A király Sir Alexander de Abernathyt bízta meg a feladattal, őrködjön a Forth folyónál, és számítson az eshetőségre, William megpróbál átkelni rajta. Wallace-tól csak a feltétel nélküli megadást tartotta elfogadhatónak a király. A skótnak meg sem fordult a fejében ilyesmi. 1304 márciusában Wallace és Sir Fraser seregét Tweeddale-nél megtámadták, és ők embereikkel együtt Lothian felé kényszerültek visszavonulni. Pebblesnél vereséget szenvedtek, ám sem Wallace, sem követői nem kerültek kézre; idejében figyelmeztették őket, az angoloknak valaki elárulta Wallace hollétét. A figyelmeztetés titkos forrásból érkezett, olyasvalakitől, aki bizonyára a királyt szolgálta. Robert Bruce e forrás neve. Brendan megviselten, ám nem legyőzőttként tért haza a vérontásból, s tiszteletet ébresztett benne nagyhatalmú délnyugati szomszédjának viselkedése. Azt hallotta, Bruce skót egyházi méltóságokkal tárgyalt. Balliol nyilvánvalóan nem szándékozott visszatérni, személye új királyként szóba sem jöhetett. A trónért ketten maradtak versenyben: John Comyn és Robert Bruce. Februárban John Comyn, a Rőt, a Kegyetlen, békét kötött Edwarddal. Robert Bruce pedig egyre nagyobb megértést és tiszteletet kezdett mutatni Wallace iránt. Brendan úgy gondolta, talán Bruce lassan maga is hitte, hatalma és pozíciója segítségével, s Wallace tekintélyével komoly esély van az ellenállás megszervezésére. Eleanor megtanult hallgatni, elfogadni a vereségeket, és a reménnyel élni. 339

A nyár végén Edward kivonult Skóciából, és elrendelte, a dunfermline-i apátságot gyújtsák fel, noha a nagyszerű építmény sok skót király és királynő nyughelyéül szolgált; húga, Margaret, férje, Alexander és gyermekeik is oda temettettek. Stirling váránál bevetette a „csatafarkas” nevű ostromgépet, annak ellenére, hogy a helyőrséget fel akarták adni védői. Látni akarta ugyanis, hogyan működik a szerkezet, s a várfalakra röpített lövedékekkel a hölgyeket szórakoztatta. A király elhagyta tehát Skóciát, s örült, mindent rendben talált. Azon a télen Eleanor egy fiúnak adott életet, aki a keresztségben az Arryn William nevet kapta Brendan rokona után, kivel együtt nőttek fel, s akit mindenkinél jobban tisztelt. Eric és Margot szintén gyermekáldásnak néztek elébe. A kislány tejfölszőke hajjal született, szeme kék, akár az égbolt. Habár Wallace sokfelé és sokat utazott az idő tájt, mikor a király karja ólompörölyként nehezedett rájuk, gyakran küldött üzenetet Brendannak. Brendan az időközben hazamerészkedett emberekkel egyetemben szívesen csatlakozott volna hozzá csatában és rajtaütésekben egyaránt. Eleanor a gyerekek és más asszonyok társaságában gyakran látogatott északra és a messzi nyugati szigetekre, ahol Brendannak még mindig éltek rokonai. Az ősi családi fészek egy sziklás szigeten épült. Eleanor megtanult együtt élni a körülötte történő eseményekkel. Margot a példaképének tartotta. Sohasem kételkedett férje visszatérésében. Kérdéses csak az időpont lehetett számára. A férfi mindig visszatért hozzá. Győzelemben, vereségben mindig egymás tekintetét keresték, majd a férfi karjába vette a lányt, és mesélni kezdett, épp úgy, ahogyan először tette Clarinből való hazatérése után. Eleanor időnként arra gondolt, megpróbálja otthon tartani a férfit; lovaglásról, gyermeknevelésről, saját félelmeiről beszél vele. Tudta azonban, nem képes megtenni. Ő egy hajlíthatatlan jellemű, zabolátlan és hazaszerető skót harcost ismert meg annak idején, s abba a férfiba szeretett bele. Wallace végül nem csatában győzetett le; árulás áldozata lett. Sir John de Menteith a királynak már korábban meghódolt skótok közé tartozott, s egy napon William embere, Sir Aymer de Valence kereste fel, s a király kegyeiért cserébe megígérte, segít elfogni Wallace-t. Menteith egyik rokona elesett 340

Falkirknél. Menteith bevonta az ügybe Jack Short nevű unokafivérét is. Short csatlakozott Wallace embereihez, és részletes tájékoztatást adott a vezér hollétét és terveit illetően. Robert Bruce Edward király udvarában tartózkodott, ám szándékában állt északra utazni, találkozni akart Wallace-szal. Bruce tudott-e az árulásról, avagy sem, nem tudni. A megbeszélt találkozó éjszakáján azonban Jack Short lefegyverezte a kimerült, alvó Wallace-t, aki jó barátja s hű szolgája, Kerby társaságában utazott. Az áruló ezt követően jelzett Menteith embereinek. Kerbyt megölték. Wallace puszta kézzel vette fel a küzdelmet. Menteith közölte Wallace-szal, hogy bekerítették őket az angolok, s őt Dumbarton várába viszik. Angolok nem tartózkodtak a környéken. Wallace tudatára ébredt, honfitársai ejtették foglyul. Elárulták. Menteith nem Dumbarton várába vitette. Gondosan elkerült minden olyan vidéket, ahol Wallace híveivel találkozhatott volna. Menteith a Foth folyótól délre John de Seagrave, dél kormányzójának felügyeletére bízta Wallace-t. Innen Seagrave egyenesen Londonba vitette. Gregory, még mindig hírnökként, lóhalálában érkezett s a kapukon belépve kiáltva újságolta a szörnyű hírt, mely Brendant éktelen haragra gerjesztette. Dühöngött, a király William iránti ellenszenvéről és az árulókról beszélt, akik e gaztettet elkövették. Átkozta Robert Bruce-t és mindenki mást, a Williamet Londonba szállító csapat ellen pedig rajtaütés szervezésébe kezdett. Eleanor hallván a tervről, beszélt Margotval. Már útra készen álltak, mikor a lány Bridie-vel üzent, könyörög, búcsúzzon el, mielőtt elmegy. Brendan idegesen, zaklatottan lépett be a szobába. – Istenem, Eleanor, meg fogják ölni! Valamit azonnal tennünk kell… – Már angol földön járnak. Hogyan állítjátok meg őket? – kérdezte Eleanor. – Nem tudom. Valahogyan. Majd kitalálunk valamit. Eleanor bort hozott a tálcáról, mely a kandalló előtti zsámolyon állt. Brendan gyorsan megitta a bort, a felesége őt figyelte, közel lépett hozzá és megcsókolta. 341

– Ölelj magadhoz, Brendan, ezúttal nagyon féltelek. Szeress engem, mielőtt útnak indulsz, hadd őrzöm meg az emlékezetemben… Hatalmába kerítette őket a vágy. Eleanor mindig vad tűzzel lobogó perzselő lángként gondolt a férfira. Haja sötét, bőre bronzszínű, aranyló s évről évre újabb sebhelyekkel lesz gazdagabb, szenvedélyes és gyengéd. Akárcsak az élet, melyet szenvedélyesen kell élni… Úgy tűnt, Brendan megérti a lány félelmét. Lassú, forró szenvedéllyel szerette a lányt, aki tervéről csaknem megfeledkezett. A szerelmi csata végén a lány felült, s szomorúan mosolygott a férfira. – Csak azért teszem, amit teszek, mert nagyon szeretlek. – Eleanor… – felelt volna a férfi, azonban szemhéja lezárult. Eleanor kiszállt az ágyból. Brendan fel akart kelni és a lány után menni. Nem tudta megtenni. Öntudatlanul zuhant vissza a párnák közé. Eleanor óvatosan felöltözött és néhány napi élelmet s italt rendelt a szobába. Azután kiosont. A következő napon, mikor a férfi megpróbálta elhagyni a helyiséget, a szoba ajtaját zárva találta. Dühös ordításába csaknem beleremegtek a várfalak. Senki sem vett róla tudomást. Eleanor még két nappal később, mikor jelzett Ericnek, igen, most már kinyithatják az ajtót, sem mert a férje szeme elé kerülni. Margot és a gyerekek társaságában az udvaron tartózkodott, mikor Genevieve a bejárat felé mutatott. – Pa – szólt boldogan. – Pa! – Azt hiszem, jobb, ha apa most nem találkozik velem – felelte halkan a kislánynak. – Margot, légy szíves, ügyelj a gyerekekre… Azzal sarkon fordult és az istálló felé indult sietve. Hallotta maga mögött a férfi súlyos lépteit. Besurrant az istállóba, a férfi utána, próbált elfutni, de Brendan lerántotta a szalmára. Eleanor rémülten felsikoltott, mire férje a földhöz szegezte; arcuk egészen közel került egymáshoz. Brendan mélyen felesége szemébe nézett. Tekintete komor, fájdalommal teli. – Brendan, bocsáss meg, meg kellett tegyem… képes lettél volna meghalni miatta. Értelmetlenül. Wallace biztosan nem akarta volna… – Tudom. 342

– Brendan, kérlek, ne légy annyira dühös… – De dühös vagyok. – Csak azért tettem… – Bosszúból, nem igaz? – kérdezte, s arra célzott, mikor ő zárta be a lányt, ne mehessen Clarinbe. Eleanor a fejét csóválta. – Azért, mert nálam bevált. Imádkoztam, neked is beváljon. – Meg fogják ölni – mondta Brendan. – Tudom. Nagyon sajnálom. Ám te nem tehetsz semmit. Nagyon haragszol? – Nem számít. – Megérintette Eleanor arcát. – Hálsz velem a szalmán? – Igen, bárhol – felelte Eleanor. Sokáig maradtak kettesben az istállóban, rájuk esteledett. A következő hónapban hírek érkeztek. William Wallace, a nagy hős Londonban bíróság elé került, s ügyét korántsem pártatlan testület tárgyalta. Anglia és az angol nép ellen elkövetett bűntettek elkövetésével vádolták. Megtagadta, hogy árulónak bélyegezzék. Nem árulhatta el Edwardot, hiszen sohasem esküdött hűséget neki. Soha. Mégis az árulóknak kijáró bánásmódban részesült. Szekéren hordozták körbe London utcáin, bárki leköphette, az emberek rothadt gyümölccsel s minden mással dobálták. Smithfieldbe vitték. Az öreg papot arra kérte, tartsa nyitva előtte zsoltároskönyvét mindaddig, míg nem végeztek vele. Felakasztották, s félholtan levágták. Nemi szervét levágták, beleit kiontották. Végül lefejezték és felnégyelték, testrészeit a királyság négy sarkában közszemlére tették. Fejét a London Bridge-re tűzték. Brendan figyelmesen végighallgatta Griffin szavait, Bruce embere közölte velük a borzalmas hírt. Robert Bruce megesküdött rá, semmilyen része nincs Wallace elfogatásában s az egész gyalázatos tettben. Brendan hallgatott, ám lelkiismeretét végül sikerült megnyugtatnia. Kilovagolt. Eleanor követte ezen a napon. Magasan, egy domb tetején talált rá, miközben a tájat kémlelte. – Meghalt – mondta halkan a férfi. – S vele a bátorság, a becsület… Skócia szíve… minden elveszett. 343

– William meghalt, s mindig is tudta, meghalhat – nyugtatta a lány. – Életét akarta áldozni egy álomért. – Az álom is meghalt vele együtt – felelte Brendan. Eleanor megérintette a férfi állát, és a szemébe nézett. – Brendan, tudom, mit jelentett ő neked. Egykoron azt hittem, szörnyeteg, de rá kellett jönnöm, ember volt, nagyszerű ember, bátor és becsületes. Halála, meglásd, soha nem látott mértékben éleszti fel az álmot. – Kezével fűszálat tépett le. – Ez itt Skócia. A hegyek, a sziklás partokat ostromló vad hullámok, a színek, a szépség, az emberek, igen, még az ármánykodó bárók és a klánok tagjai is. Skócia fennmarad, s fennmarad az álom is. Úgy tűnt, Brendan nem látja, nem hallja őt. Eleanor felállt, magára hagyta férjét, lóra szállt és a folyóhoz ment. Megállt a folyónál, a hullámokat figyelte. A habok szépen csillogtak a felhőkön átszűrődő nap fényében. Messze tekintett azután, a távolban magasodó hegyek felé. Igen, ez Skócia. A következő pillanatban lódobogásra lett figyelmes. Brendan lenézett rá, megviselt arcán szomorú mosoly. – Szomszédunkhoz, Robert Bruce-hoz indulok látogatóba. Ugye… minden rendben? William az életét áldozta értünk. Élete, akárcsak halála, sok ember életét változtatja majd meg. Ő maga mondta egyszer… ha meghal… keressem fel Bruce-t. S most teljesítem ezt az óhaját. Meggyőződöm arról, jól döntött-e; ha őszinte és becsületes, ha valaha… – Király akar lenni. – Talán… Mehetnénk együtt szomszédunkhoz látogatóba? Brendan arcán a mosoly szélesedni látszott. Eleanor lóra szállt. A férfi kezet nyújtott; a lány megragadta. Brendan felsegítette maga mögé. Útnak indultak. Az álom megmaradt…

344

A szerző utószava Blind Harry, a krónikás szerint – aki IV. Jakab (1488-1513) uralkodása idején Sir William Wallace of Ellerslie élete és tettei címmel írta meg feljegyzéseit – William Wallace élete bővelkedett kalandokban. Harryt gyakran vádolják azzal, hogy túlzott, és Wallace figurájából emberfeletti tulajdonságokkal bíró csodás hőst faragott. A Harry által közölt tények közül azonban sokat ma már történelmi dokumentumok támasztanak alá. Harry lelkesedéssel írt hőséről, melynek okai nyilvánvalók. Maguk a tények azok. Wallace olyan ember volt, kinek országa iránt érzett szeretete, hűsége sohasem ingott meg; senkitől sem várt el nagyobb kockázatvállalást, mint saját magától. Mikor haderejét megtörték, ügyét egyéb módon próbálta életben tartani. Norvégiában vagy Franciaországban nyugalmat találhatott volna s lehetőséget a letelepedésre, ő azonban visszatért Skóciába, hogy harcát minden lehetséges eszközzel folytassa, bár tudta, Edward király minden áron a fejét akarja. Wallace a falkirki ütközetet követően bizonyosan külföldre utazott; Thomas de Longueville-lel való találkozását több krónika is megemlíti. Meglehet, szabadon bántam a színhelyekkel és a dátumokkal, a legenda valóságtartalmán azonban nem változtattam. Ha valamiben mégis eltértem ettől, bocsássanak meg; Harryhoz hasonlóan, akaratlanul is, csodás hősként tekintek Wallace-ra.

345

Kronológia I. e. 6000:

Az első emberek megérkeznek Európából (kőkorszak): Néhányan már kőbaltákat használnak.

I. e. 4500:

A bevándorlók második hulláma is megérkezik (új kőkorszak, más néven neolit kor): Az egyszerű fazekastermékek megjelenése. Fontos emlékek maradtak ránk, leginkább sírokban és temetkezési helyeken.

I. e. 3500:

Ekkorra tehető az orkneyi temetkezési helyek keletkezése Maes Howe-nál.

I. e. 3000:

A karbonkori Skara Brae falu szintén Orkneyban, kőből épült házak, bennük ágyak, szalmamatracok, bőrtakarók, csont és fa konyhai eszközök és más finomabban megmunkált szerszámok.

I. e. 2500:

Neolit kori népcsoport érkezése, akik a bronzkorban is éltek. A bronzkor körülbelül i. e. 700-ig tartott.

I. e. 700:

A vaskor kezdete – a vasat feltehetőleg a hallstadti emberek hozták magukkal Közép-Európából. A „kelta” szót ma rájuk értjük, amely a görög „keltői” szóból ered; a rómaiak és a görögök barbároknak tartották őket. Két kelta nyelvet különböztethetünk meg: a P- és Q-keltát. 346

I. e. 600-100:

Az első kelta erődök megjelenése, mint amilyen a földvár vagy a nagy kőtorony. Ezek közül némelyekben tüzet vagy kutat is őriztek. Ezeken kívül vízzel körülvett erődítményeket is építettek, amelyeket aztán gyakran lándzsákkal vagy karókkal is megerősítettek. Földbe vájt házakban laktak, amelyek építéséhez követ is felhasználtak. Ezek gyakran nyolcvan láb hosszúak is lehettek. A keltákat kiváló harcosokként ismerték. Emellett híresek voltak ékszereikről és színes ruházatukról; a nadrágot is a kelták használták először, amelyet valószínűleg a közép-keleti társadalmaktól vettek át. Sokféle színű anyagot használtak (valószínűleg ezek lehettek a jól ismert skót szövet elődei) a tunikákhoz, szoknyákhoz és köpenyekhez, amelyeket művészien megmunkált brossokkal tűztek össze.

I. e. 55:

Julius Caesar megtámadja Britannia déli részét.

I. e. 54:

Julius Caesar második támadása. Azonban ez sem éri el Skóciát.

43:

A római Plautius támadásai; az i. sz. 70-es évek végére a rómaiak eljutnak skót földre.

78-84:

Az újonnan kinevezett római kormányzó, Agricola azt tervezi, hogy megtámadja a keltákat. 80-ban két irányból indít támadást. Azonban nincsenek utak, mivel a kormányzónak nincsen ideje megépíteni ezeket, mint Britannia más tájain. Hozzávetőlegesen 30 000 római katona vett részt a 347

támadásban, körülbelül ugyanennyi kaledóniai ellen. (Később pikteknek hívták őket, az arcukon és a testükön lévő tetoválások és festések miatt.) A Mons Graupius-i csatában, melyről Tacitus (Agricola veje) írt, mintegy 10 000 kaledóniai vesztette életét. A rómaiak ugyan győztek, de vissza kellett vonulniuk. 122:

Hadrianus Britanniába érkezik, elrendeli híres falának felépítését.

142:

Antoninus Pius friss csapatokkal érkezik a szigetre, a skóciai zavargások miatt. Megépül Antoninus fala, amelyet az elkövetkező 20 évben légiók őriztek.

150-200:

A rómaiak súlyos veszteségeket szenvednek. Járvány pusztítja el a lakosság nagy részét, és Marcus Aureliust halála után gyenge képességű uralkodók követik a trónon.

208:

Severus Britanniába érkezik, és kegyetlen csapást mér Skóciára, azonban az ő támadása az utolsó nagy római inváziós kísérlet. 211-ben Severus meghal, és ezután a kaledóniaiak biztonságban érezhették magukat a rómaiaktól. Az elkövetkezőkben ők támadják a rómaiakat délen.

350-400:

Szász kalózok érkeznek ÉszaknyugatEurópából, akik arra kényszerítik a pikteket, hogy délebbre költözzenek, a fal mögé. Írországból kegyetlen betolakodók érkeztek, a scotti népcsoport, akikről végül Skócia a nevét kapta. 348

és

400 körül:

Szent Ninian, egy brit-kelta püspök felépítteti a whithorni kolostort. Az épületet Candida Casaként ismerték. A kolostor misszionáriusai egészen az Orkney-szigetekig eljutottak; minden bizonnyal nekik köszönhető a kereszténység elterjesztése a szigeten.

450 körül:

A rómaiak kivonulnak Britanniából. A piktek erős serege megtámadja Britannia déli részeit, és az itt élő romanizálódott népek segítségül hívják a jütöket, az angeleket és a szászokat. Skócia területén ekkor már négy népcsoport osztozott: a piktek, a britének, az angelek és a dalriadai scottik. Elkezdődik a „klánok” kialakulása – a klán szó kelta nyelven gyerekeket jelentett. A klán alapja a család volt. A szűkebb és a szélesebb értelemben vett családok feje lehetőség szerint a legerősebb férfi lett. Az idők folyamán az újabb és újabb generációkkal a klánok egyre erősebbé váltak.

500-700:

Az angelek letelepednek, és két királyságot hoznak létre, Deirát és Berniciát. Aethelfrith, aki 593-617 között volt király, meggyőző vereséget mért a scottikra Degsas-tannál, és többször legyőzte a briteneket – akik egyébként nehéz helyzetben voltak a piktek és az angelek között. Megszerezte a deirai Edwin király trónját is, ami a következő ötven évben a két királyság közötti hosszú háborúskodáshoz vezetett. Ez lefoglalta az angeleket, és megakadályozta, hogy közöttük és skót és pikt szomszédaik 349

között háború alakuljon ki. 500 körül Fergus MacErc és testvérei, Angus és Lorne újabb scotti bevándorlókkal érkeztek meg Írországból Dalriadába, és bár a közösségek között szoros volt a kapcsolat (Írország és Skócia között), nemsokára megkezdődött a széthúzás. Az 500-as évek vége felé Szt. Columba megérkezett Ionába, ahol erős királyságot hozott létre, és tovább terjesztette a kereszténységet. 685-ben Nechtansmere-nél az angelek többször győztek a piktek felett; királyukat, Ecgfrithet meggyilkolták, seregének fele odaveszett. Ennek eredménye lett, hogy Skócia még sokáig nem lett Anglia része. 787:

Az angolszász krónikák szerint ekkor indult az első viking portya. 797-ben Lindisfarnét támadták meg, és lerombolták a kolostort. „Az északiak dühétől ments meg, Urunk, minket!” kiáltás egyre gyakrabban hangzott fel.

843:

Kennem MacAlpian, egy skót király fia, aki maga is pikt királyok leszármazottja volt anyai ágon, a pikt trón követelőjeként lépett fel, és meg is szerezte azt. Nagy erőfeszítések árán sikerült egyesítenie a két nemzetet Skócia területén. Miután mind a skótok, mind a piktek királya lett, áthelyezte székhelyét Dunaddból Scone-ba. Az ő tulajdonába került a „Sors köve”, ami nem sokkal korábban került vissza Skóciába. A követ ma „Scone köveként” ismerjük. A viking hordák folyamatos támadásai rákényszerítették a pikteket és a skótokat, hogy egyesült erővel lépjenek 350

fel a támadók ellen. A viking támadások során a X. századra sok hódító telepedett le Skóciában. A skandináv királyok uralták az Orkneyszigeteket törzsfőikön keresztül, azonban a szigeteken kívül is sok erősséget tartottak fenn, köztük a Hebridákat. A vikingek lettek az ötödik legnagyobb népcsoport a skótok között. Kennethet sok király követte, azonban nem mindegyikük volt közvetlen leszármazottja, és még csak nem is a pikt anyai ágon való öröklődés szabályai szerint követték egymást a trónon. Általában a család legerősebb tagja foglalta el a trónt. 878:

A Wessexi (Nagy) Alfred legyőzi a dánokat. (Ezután a dánok KeletAngliában alakítják ki területüket, és néha Anglia nagyobb része felett is uralmat gyakorolnak.)

1018:

Kenneth örököse, II. Malcolm végleg győzelmet arat az angelek felett Carhamnál, így Lothian skót uralom alá kerül. Ebben az évben örökös nélkül hal meg a strath-clyde-i britonok királya. Duncan, Malcolm örököse trónkövetelőként lép fel, anyai ágon való rokonság jogán.

1034:

Malcolmot halála után unokája, Duncan követi a trónon. Skócia királyaként egyesíti a pikt, skót, anglo és brit földeket, és benyomul Angliába.

1040:

Duncant a morayi MacBeth meggyilkolja, aki a trónt saját és felesége vérvonalának jogán keresztül követelte magának. Shakespeare 351

verziójával ellentétben jó királynak és jó kereszténynek tartották: 1050-ben Rómába is elzarándokolt. 1057:

MacBethet a későbbi III. Malcolm gyilkolja meg, Duncan fia. (Malcolm Angliában nevelkedett.) Malcolmot más néven Malcolm Canmore-ként, Ceann Morként vagy Nagyfejűként is ismerték.

1059:

Malcolm feleségül veszi Ingibjorgot, egy norvég nemesasszonyt, aki valószínűleg Nagy Thorfinn-nak volt a lánya.

1066:

II. Harold, Anglia királya északra vonul seregével, hogy megtámadja a norvég sereget. Harold megnyeri a csatát, azonban délre kell sietnie, hogy elvágja egy másik támadó sereg útját. 1066: Hódító Vilmos megtámadja Angliát, és megöli a szász királyt.

1069:

III. Malcolm feleségül veszi Margit hercegnőt, a trónfosztott Edgar Atheling húgát, aki az angol trón szász örököse volt. Nem sokkal ezután több támadást indít Anglia ellen, mivel úgy érzi, sógora jogosan követeli az angol trónt. Az angolok azonban ellentámadást indítanak.

1071:

Malcolmnak váltságdíjat kell fizetnie szabadságáért Hódító Vilmosnak Abernathynál. A harcok ellenére Malcolm népszerű marad az angolok között. 352

1093:

A normannok elleni támadás során Malcolmot csapdába csalják és megölik. Margit három nappal férje meggyilkolása után meghal. Skóciában eluralkodik a zűrzavar. Donald Ban, aki a Hebridákon, a norvégok uralma alatt nevelkedett, megszerzi a trónt, és megszünteti a normann befolyást a vikingek érdekében.

1094:

Hódító Vilmos fia, Rufus elküldi Malcolm idősebb fiát, Duncant, akit túszként tartottak Angliában, hogy döntse meg nagybátyja, Duncan uralmát. Duncannek sikerül eltávolítania Donaldot, azonban később öngyilkos lesz, és Donald visszatérhet.

1097:

Edgar, Duncan féltestvére, angel és normann seregek élén Skóciába érkezik, és elűzi Donaldot. Edgar sok normann lovagot és családot hív be Skóciába, békét köt Magnus Barelegsszel, Norvégia királyával, és földeket ad át neki a Hebridákon, jobbára azokat, amelyek már régóta a norvégok kezén voltak.

1107:

Edgar meghal; a testvére, Alexander követi őt a trónon, de csak a Forth és Spey közötti részen uralkodik, a Forthtól délre eső részeken öccse, Dávid az úr. Alexander húga, Maud feleségül megy I. Henrikhez, Anglia királyához, Alexander pedig elveszi Henrik lányát, Sibyllát. Ezzel a kölcsönös házassággal szoros kötelék jön létre az angol és a skót királyi ház között.

353

1124:

Alexander meghal. Dávid, aki szintén Angliában nevelkedett, egyesíti Skóciát. Dávid közel harminc éven át uralkodott, jó királyként. Erős egyházat teremtett, több kisebb és nagyobb várost alapított, és jól működő jogrendszert alakított ki. Lelkes támogatója volt a tudományoknak és művészeteknek. Angol örökösnőt vett feleségül, így angol nemessé is vált, ő lett Northampton és Huntington grófja, és Cumbria hercege. Az uralkodása alatt virágzik a feudalizmus Skóciában. Sok barátját invitálja Skóciába, mint például De Brust, akinek a leszármazottja lesz Robert Bruce, FiztAllent, aki más néven Nagy Stewardként válik ismertté – és még valakit, akinek a neve Sir William Graham volt.

1153:

I. Dávidot halála után IV. Malcolm követi a trónon, aki Szűz Malcolmként vált ismertté. Ő tizenegy éves kisfiúként lesz király.

1154:

Plantagenet Henrik (II. Henrik) lesz Anglia királya. Henrik rákényszeríti Malcolmot, hogy térjen vissza Angliába, Northumbriába.

1165:

Malcolm meghal, és testvére, Oroszlán Vilmos követi a trónon. Vilmos szövetséget köt a franciákkal.

1174:

Vilmos megtámadja Angliát. A skótok azonban súlyos vereséget szenvednek, Vilmos fogságba esik, és kénytelen aláírni a falaisi szerződést. Skócia ekkor lesz először az angol király hűbérbirtoka. 354

1189:

Plantagenet Henrik fia, Richard, Anglia királya 10 000 aranymárkáért lemond Skócia fölötti feudális jogairól.

1192:

A skót egyház kivonja magát az angol fennhatóság alól III. Celestine pápa segítségével. Ezután több mint 100 évnyi béke következik az angolok és a skótok között.

1214:

Vilmos meghal, és fia, II. Alexander követi őt a trónon.

1238:

Mivel Alexander fiúgyermek nélkül hal meg, a parlament Robert Bruce-t választja királlyá, aki a jövőbeli király nagyapja volt. A királynak fia születik. (Ezzel a Bruce-ok jogot formálhatnak a trónra a Norvégiai Szűz halála után.)

1249:

II. Alexander halála. A hétéves III. Alexander királlyá koronázása. (Később feleségül veszi Margitot, az angol király testvérét. Alexander uralkodása alatt békésen élnek egymás mellett az angolok és a skótok.)

1263:

III. Alexander tovább folytatja az apja által elkezdett hadjáratot a norvég szigetek ellen, amelyeknek uralkodója felkínálta hűségét a norvég királynak. Hakon király flottát szervez ellene. Alexander váltságdíjjal eléri, hogy októberig nem támad a flotta, amikor is a rossz időjárás miatt sikerül azt szétverniük a largsi csatában. Hakon utódja, Magnus, szerződésben mond le a skót király javára a szigetekről. Az Orkney- és Shetland-szigetek azonban 355

továbbra is norvég fennhatóság alatt maradnak. 1270:

William Wallace születése ekkorra tehető.

1272:

I. Plantagenet Edward lesz Anglia királya.

1277-1284:

Edward lerohanja Walest. Llywelyn herceget meggyilkolják; testvérét, Dafydot bebörtönzik és az árulók sorsa vár rá. 1284-ben létrejön Wales állama mint „angol örökös uradalom”, és ezzel Anglia részévé válik.

1283:

Alexander lánya, Margit megy a norvég királyhoz.

1284:

Alexander ráveszi a skót nemeseket, hogy fogadják el lányát, Margitot, a Norvég Szüzet, mint örökösét.

1286:

III. Alexander halála. A Norvég Szüzet gyermekként Skócia uralkodójává választják. Nem sokkal a király halála után Edward angol király házassági ajánlatot tesz: fia, Edward feleségül veszi majd Margitot.

1290:

A Norvég Szűz meghal. Mivel több skót trónkövetelő is volt, St. Andrews püspöke levelet ír Edwardnak, hogy segítsen dönteni a trón sorsa felől.

1291:

Edward bejelenti a tanácsadóinak, hogy szeretné egyesíteni a saját uralma alatt Angliát és Skóciát.

1292:

Novemberben Edward John Balliolt jelöli ki skót királynak Berwickben. 356

feleségül

Edward egy percet sem veszteget tervének megvalósításában. Az új király lekötelezettje, és hűséggel tartozik neki. 1294:

A walesiek Madog ap vezetésével elindítják felkelésüket Edward ellen.

1295:

Edward leveri a walesi felkelést.

1296:

John Balliol nem hajlandó teljesíteni az angol király követeléseit, miszerint támogatniuk kellene Edwardot a franciák elleni hadjáratban (a franciák a skótok ősi szövetségesei voltak). Balliol támadást indít Észak-Anglia ellen; Edward válaszul szörnyű mészárlást rendez Berwicknél. A skót királyt lemondatják a trónról, és fogságba vetik. Edward azt követeli, hogy a skót bárók és nemesek hűségesküt tegyenek neki; ez az irat „rongytekercs” néven válik híressé. Azok között, akik aláírták, vannak a Bruce-ok is, akik hűségesküt fogadtak az angol királynak.

1297:

Szeptember 11-én Wallace és De Moray csatát vezetnek Stirling Bridgenél, és fényes győzelmet aratnak a túlerő fölött. De Moray nem sokkal később meghal a csatában szerzett sebe miatt. De egy időre a skótok kivívják a szabadságot. Wallace Skócia védelmezője lesz.

1297-1298:

Wallace-t lovaggá ütik. Megtámadja Angliát, Northum-berland élelem- és fegyvertartalékai Skóciát erősítik. Wallace tíz hónapig kormányozza az országot, amikor kémei jelentik, Edward nagy létszámú sereget állított. 357

Llywelyn utolsó

1298. július 22.:

A falkirki csata. Később kiderül, az ütközetet megnyerhették volna, ha Comyn nem parancsolja vissza embereit. A skótok súlyos vereséget szenvednek: Sir John Graham, Wallace közeli barátja és támogatója meghal. Wallace életének hátralévő négy évét, mint ahogyan azt Blin Harry is feljegyzi, teljes homály fedi, az időszak a legendák ködébe vész. Tudván, nem áll rendelkezésére az angolok legyőzéséhez szükséges hadsereg, Wallace más irányban kamatoztatja tehetségét, külföldön keres segítséget s néz szövetségesek után. Bizonyosan jár Franciaországban (feltételezhetően kétszer), ahol elnyeri a király barátságát. A francia király pártfogását bizonyító dokumentumok későn keltek, nem sokkal a hős kivégzése előtt, s e levelekben arra utasítja az angolokat, hogy Wallace-t sértetlenül engedjék Itáliába, s ügyét a pápa előtt tárgyalják. Több krónikás feljegyezte, Fülöp király valóban személyesen találkozott a kalózzal, Thomas de Longueville-lel, akit amnesztiában részesített. Skóciában ekkor káosz uralkodik, egyes bárók Edward, mások a szabadság ügye mellé állnak. A leszámolások folytatódnak, s habár Wallace nem rendelkezett hadsereggel, visszatérése után feltételezhetően részt vett a harcokban. 1303/1304 telén Edward újra támadást indít Skócia ellen, ezúttal csekély ellenállásba ütközik. Wallace ekkor már az országban tartózkodik; sok embert bíznak meg a felkutatásával. Rokonai feladásra buzdítják a hőst, ám ő hallani sem akar ilyesmiről. Edward 358

királynak nem áll szándékában kegyelemben részesíteni őt. Többek között Robert Bruce-t is Wallace elfogására szólítják fel, később találgatás tárgyát képezte a hír, miszerint éppen ő figyelmeztette Wallace-t, mikor a király emberei már közel jártak. Wallace-nak akkor sikerült elmenekülni. Robert Bruce tanult azonban valami nagyon fontosat Wallace-tól: egy országban elnyerni az emberek hűségét annyi, mint megszerezni a legnagyobb hatalmat. 1304:

Sokan érkeznek Strathordba azért, hogy elfogadják a király békejavaslatát, Comyn és Lamberton közöttük van. A király érthetően fogalmazott, ostrom alá kívánja venni Stirlig várát. Megpróbál bizonyos embereket lefizetni, hogy azok Wallace-t megadásra bírják; Comynt sokszor nevezik árulónak Falkirk miatt, most azonban megalázónak tartja a király ajánlatát.

1305. március:

Edward király agyvérzésen esik át. Wallace mögött egyre több a támogató, azonban, Henry elmondása szerint, Robert Bruce Londonból északra indul, hogy július első éjszakáján Glasgow Moornál találkozzon vele. Bruce nem jelentkezik. Nyolcadikán John de Menteith és unokafivére, Jack Short elárulja Wallace-t. A hős hűséges barátját, Kerbyt megölik. Wallace puszta kézzel veszi fel a harcot ellenük, s csak akkor adja meg magát, mikor közlik vele: körülzárták őket az angolok. Elfogják, s mikor megkötözik, látja csak Wallace, hogy angolok sehol sincsenek; Menteith volt az, aki 359

elárulta. Ő adta át Edward embereinek. Wallace-t a lovára kötözve vitték Londonig, s tudta, ez a vég. 1305. augusztus

22.: Wallace Londonba érkezik.

1305.

23.: Wallace bíróság elé áll a Westminsterben. Mindvégig tagadja saját áruló voltát, hiszen ő maga sohasem esküdött fel az angol királyra. Smithfieldben végezték ki brutális módon; felakasztották, kikötötték, majd levágták, kibelezték, kasztrálták, lefejezték, s végül felnégyelték. Fejét dárdára tűzték, melyet a London Bridge-en tettek közszemlére. A nagy hazafi halálával óriási legenda születik, s az elkövetkező években bátor férfiak sokasága indul harcba a nevét kiáltva.

augusztus

360