Heather Graham Rajzold le holtan! ELŐHANG

Heather Graham

Rajzold le holtan! ELŐHANG A szobában csak a hold fénye törte meg a sötétséget. A nő szeme hatalmasra kerekedett, amikor hirtelen rádöbbent, hol van, és ki mellett fekszik. Agya lázasan dolgozott, miközben megpróbálta felidézni az utóbbi órák történéseit. Semmire sem jutott. Emlékezetéből minden kitörlődött. Azt hitte, nagyon óvatos és ügyes volt, de nem. Csapdába esett. Feszülten fülelt, és az egyenletes levegővételekből kitalálta, hogy a férfi alszik. Neki pedig most nem azon kell tépelődnie, hogy mit tett, és milyen kínos helyzetbe sodorta magát a nyomozásával. Nem vesztegetheti az idejét arra, hogy felmérje a következményeket. Ezekben a pillanatokban egyetlen gondolata lehet csupán. A menekülés. Vigyázva az oldalára fordult, nesztelenül kikelt az ágyból, és felöltözött. – Te meg hova készülsz? – A férfi felkönyökölt az ágyon, és őt figyelte. A nő mosolyt varázsolt az arcára, odament hozzá, és csókot lehelt a homlokára. – Micsoda éjszaka! – mondta megjátszott könnyedséggel. – Úgy érzem, elpusztulok, ha nem ehetek most azonnal fagylaltot. És kávét is innék. Egészen kába vagyok – tette hozzá. Azt csak remélhette, hogy váratlanul feltámadt vágyaival nem fog gyanút ébreszteni. Éppen most, miután eljutott ide, a legbensőbb szentélybe. – A mélyhűtőben biztosan van fagylalt. Kávét pedig mindig tartunk itthon. – Én nem akármilyen fagylaltot szeretnék, hanem azt az új fajtát, amilyet a Denny árul. Szerencsére ők éjjel-nappal nyitva tartanak. Meg aztán… Tudod, furcsa érzés, hogy itt vagyok. Nálad.

A nő belebújt a cipőjébe, aztán felvette a táskáját. Ahogy a vállára akasztotta, meglepően könnyűnek érezte. – Sajnálom, de sehova sem mész – mondta a férfi nyugodtan, és ő is felkelt. A félhomályban a nő nem láthatta jól, de így is tudta, hogy csupa izom a teste. Sokat tesz azért, hogy megőrizze a formáját. Ez az egyik szenvedélye. Több más mellett. Ő pedig hibát követne el, ha alábecsülné az erejét. – Csak fagyit ennék – makacskodott tovább. A férfi lassan odament hozzá. Arca nem mogorva volt, inkább csak szánakozó. – Hazudsz. Azt hiszem, megkaptad, amit akartál. Amit kerestél. Sajnálom, de nem mehetsz el. A nő belenyúlt bőrtáskájába, és a fegyverét kereste. – Már nincs ott a pisztolyod – jegyezte meg a férfi csendesen, és még egy lépést tett felé. A fegyver valóban eltűnt. A nőre rémület tört rá. El kell tűnnie innen. Amilyen hamar csak lehet. – Mit tervezel velem? – Nem akarok fájdalmat okozni neked. Komolyan nem. A rohadék! Persze hogy nem akar fájdalmat okozni neki. Csak meg akarja ölni. Amikor a férfi megint közelebb lépett hozzá, meglengette a táskáját, és az arcába vágott vele. Utána még teljes erőből a lábai közé is rúgott. Hallotta, hogy levegő után kapkod, s miután összegörnyedt a földön, ő kirohant a hálószobából. Kétségbeesetten a kijáratot kereste, de egyszer csak földbe gyökeredzett a lába. Valaki elállta az útját, és azt a valakit ő nagyon jól ismerte. Elképedésében tátva felejtette a száját. Mindenkire számított volna, csak erre az emberre nem. Most viszont azonnal lehullt a hályog a szeméről. Hát persze! Ezért jöttek rá a kilétére. – Te szemét! – sziszegte. – Csak most már gazdag szemét. A nő agyát elborította a düh, és keserű lett a szája íze. Most tudta csak igazán, mekkora veszélybe sodorta magát. Az undortól és a haragtól megszólalni sem bírt. Mindaz azonban, amit kiderített, ettől még tény marad. Végül sikerült összeszednie magát. Józan esze győzedelmeskedett, és már tudta, mit kell tennie. Elkerülni innen. Biztonságba jutni.

Futni kezdett, és úgy rohant, mintha az ördög kergette volna vasvillával. Elérte a bejárati ajtót, remegő kézzel elfordította a zárban a kulcsot, és már kint is volt a házból. Riasztó nem kezdett el visítani. Persze hogy nem. Arra felfigyelne… a rendőrség. Tudta, hogy nem veszítheti el a fejét. Miközben végigszaladt a kocsibeállón, háta mögül lépteket hallott. Egyre közelebbről. Azzal hiába is próbálkozna, hogy kihozza a garázsból az autóját. Sokkal hamarabb utolérnék. Egy lehetősége maradt. Ki kell jutnia az útra. Valaki, egy korán kelő talán majd erre jön a kocsijával. Őt magát is meglepte, hogy ilyen gyorsan is tud futni, ha kell. Nem, nem csak azért, mert így kell lennie. Végső kétségbeesésében. Tovább rohant a kertkapu felé, és közben belenyúlt a táskájába. Megkönnyebbült, amikor keze a mobiljához ért. Ez legalább még megvan. Elővette, és benyomogatta a rendőrség számát. Semmi sem történt. A telefonját meghagyták, az akkut azonban levették róla. Rendületlenül futott, és fel sem merült benne, hogy takarékoskodnia kellene az erejével. Hajtotta az ösztöne, a felszökött adrenalinszintje és az, hogy életben akart maradni. Fülét sípoló hang ütötte meg, ám szinte azonnal rájött, hogy csak a saját ijesztő zihálását hallja. Már alig kapott levegőt, de tudta, hogy ki kell tartania. A házból kijutott, és ezzel máris aprócska győzelmet könyvelhet el. Most már csak addig kell kibírnia, amíg segítséget talál. Mielőtt még utolérnék. Nagyokat nyelt, és elszántan nem vett tudomást arról, hogy ég a tüdeje és fájnak az izmai. Nem kímélheti magát, mert hosszú út áll még előtte. Összeharapta a fogát, és leküzdötte a rátörni akaró rémületet. Végre elérte az utat. Nem is hitte volna, hogy vidéken ilyen sötét az éjszaka. Nagyvárosban nőtt fel, és ott mindig világos volt. Itt viszont… Hirtelen fény vakította el. Egy autó! Épp akkor bukkant fel, amikor neki a legnagyobb szüksége volt rá. Szinte fel sem tudta fogni, hogy csoda történt. Odarohant az út szélén leparkoló kocsihoz, és feltépte a vezető ajtaját. – Hála istennek! Csússzon át a másik ülésre! Igyekezzen! – mondta.

És akkor megérezte, hogy hátulról egy pisztoly csöve nyomódik a bordái közé. Aztán a férfi suttogását is meghallotta. Ő még csak nem is lihegett. – Vége a játéknak. A nő megdermedt, és tekintete a sofőr arcára tapadt. A mosolygó arcot azonnal felismerte, és összeszorult a szíve. Magában azért imádkozott, hogy nyerjenek megbocsátást a bűnei. A legsúlyosabb közülük a büszkeség és az elbizakodottság volt. A túlságosan nagy büszkesége és a fafejűsége. Egyedül akarta kideríteni az igazságot. Magának kívánta a dicsőséget. A dicsőséget… Hogy ez milyen nevetségesen hangzik itt és most! Bámulatos, hogy valaki, akibe annyi becsvágy szorult, mint őbelé, ilyen nagyon be lehet gyulladva. Csak ne ess pánikba! Ne add fel! – győzködte magát gondolatban. Azt tedd, amit tenned kell! Használd az eszedet! Vesd be a sokszor bevált trükköket, a pszichológiai ismereteidet, mindent, amit tanultál! Csak úgy maradhatsz életben. És imádkozz! Bánd meg, hogy igazságtalanul megbántottál másokat! – Menjünk! – mondta a férfi fagyos hangon. – Itt is lelőhetsz. – Kétségtelenül. Egyelőre azonban azt fogod tenni, amit én mondok. Amíg élünk, remélünk, és ez rád is igaz. Akkor is, ha nem sok esélyed van arra, hogy megforduljon a kocka. Rajta, szállj be a kocsiba! Ülj be a sofőr mellé! Most azonnal, és csak szépen, lassan! Ne felejtsd el, hogy itt vagyok mögötted! A nő engedelmeskedett a felszólításnak. A férfi nem tévedett. Az utolsó pillanatig, az utolsó leheletéig küzdeni fog. Miközben a hátsó ülésről rászegeződött a pisztoly, lázasan gondolkodott. Mire készülhet a pasas? Hogyan akarja elmosni minden nyomát annak, hogy ő itt járt? Amikor visszaértek a ház elé, kinyílt előttük a garázskapu. A kocsi megállt, a férfi kiszállt mögüle, őt is kirángatta, és mutatta neki, hogy menjen előtte. – Teszünk egy kis kirándulást – mondta. – Számodra sajnos ez lesz az utolsó – fűzte hozzá mogorva vigyorral az ajkán. A pisztoly csöve még mélyebben a hátába nyomódott, és neki nem maradt más választása, be kellett ülnie a saját kocsija kormánya mögé. A férfi melléje szállt be, mögéjük pedig egy ismeretlen, a cinkosa, aki ott várt rájuk, és egy szót sem szólt.

A férfi ráparancsolt, hogy induljon, ő pedig ráadta a gyújtást. Tudta, hogy ezzel az apró mozdulattal egy lépéssel máris közelebb került a halálhoz. Hogy elterelje a figyelmét a félelméről, és hogy ne vegyék észre rajta, mi megy végbe benne, beszélni kezdett: – Nem ismerek nálatok mocskosabb disznókat. Ennek az egésznek semmi köze a valláshoz. Sok-sok embert becsaptatok, amikor üdvösséget ígértetek nekik. – Ajjaj, rajtakaptál minket! Okos csaj vagy, de annyira azért nem, hogy meglásd a fától az erdőt. A nő a visszapillantó tükörből megpróbálta kivenni a mögötte ülő arcát. Ő árulta volna el? Szent ég, mennyire ostoba volt! Rájöhetett volna az igazságra, de hát a többiek sem gyanakodtak. Kicsit sem. Végül is érthető, hogy nem feltételeztek ilyen ocsmányságot valakiről, aki maradéktalanul tisztességesnek tűnt. Bárcsak felfigyelt volna valamire! Hátán a hideg futkosott, de uralkodott magán, és türelmetlen, fölényes hangot ütött meg: – Még mind a ketten megúszhatjátok a halálbüntetést. Engedjétek meg, hogy elvigyelek benneteket a rendőrségre! Ha elmondjátok az igazságot, biztosan lehet szó vádalkuról. – Nem engedhetünk futni – válaszolta a mellette ülő vészjóslóan halkan. – Sajnálom, de nem. A nő ebben a pillanatban megértette, hogy a férfi valóban nem szeretne fájdalmat okozni neki. Őszintén sajnálja, hogy azt kell tennie vele, amit meg fog tenni. Csakhogy a döntés nem az övé. Mert itt nem ő parancsol. – Ha velem történik is valami, azzal számotokra semmi sem oldódik meg. Dilessio, amíg csak él, a nyomotokban lesz. Háta mögül dühös hangot hallott, és összerezzent. Talán jobban tenné, ha befogná a száját. – Dilessio semmit sem tud majd bizonyítani. – Ahhoz téged előbb egyébként is meg kellene találniuk lette hozzá a mellette ülő ugyanolyan halkan, ahogyan az előbb is beszélt. Tisztán érezhető volt, hogy ő is fél. A nő pedig rádöbbent, hogy a töredékét sem derítette ki annak, ami itt igazából folyik. A felismeréssel azonban menthetetlenül elkésett. Még hogy okos csaj! Egy kiút azért talán mégis van, ötlött hirtelen az eszébe. Beletaposhat a gázba, nekihajthat egy fának, és magával ránthatja a halálba ezt a két szemetet.

Éppen meg akarta tenni, amit kigondolt, amikor a férfi megragadta a kezét, és gorombán elrántotta a kormányról. A kocsi kanyarogni kezdett. – Jól van, itt megállhatunk – szólt előre a másik a hátsó ülésről. A nő keze pokolian fájt az erős szorítástól, de megpróbált nem tudomást venni róla. Hiába törte a fejét azon, hogyan szabadulhatna meg ettől a két alaktól, semmi sem jutott eszébe. Be kellett látnia, hogy életre-halálra ki van szolgáltatva nekik. Az ütés hátulról, váratlanul érte, és olyan erős volt, hogy a feje nekivágódott a szélvédőnek. Minden elsötétült körülötte, a fájdalom is kegyes semmivé foszlott, de valahonnan messziről még eljutott hozzá a férfi halk hangja: – Komolyan soha nem akartalak bántani. Sajnálom. Őszintén sajnálom. Uram, bocsáss meg nekem, bűnös léleknek! A nő imádkozni akart, de lassanként a szavak is darabokra hullottak, mint egy leesett üvegpohár cserepei. Végül pedig már nem maradt más, csak a feketeség.

1. Öt évvel később Ashley utólag bevallotta magának, hogy a történtekről ő is tehetett. Igen, mert megijedt attól a férfitól. Az ijedezés pedig nem áll távol a félelemtől. Ezt nem tagadhatta, bár kicsit sem örült annak, hogy ilyen semmiségek is félelmet ébreszthetnek be. Ahhoz pedig, amire feltette az életét, ez nagyon-nagyon nem illik. Semmi kétség, az ő hibája is lehetett, de hát még reggel hat óra sem volt. Nick egyik-másik törzsvendége időnként igencsak korán állít be. Hajnalok hajnalán bekopogtatnak hozzá, mert tudják, hogy már fent van. Arra viszont ő azért a legkevésbé sem számított, hogy az egyikükkel még napfelkelte előtt fog összefutni. Ráadásul éppen fülén volt a mobilja. Azt hitte, Karén vagy Jan hívja, mert tudni akarják, elindult-e már. Annak ellenére is fogadta a hívást, hogy keze tele volt a kávéjával, a kézitáskájával, a kulcsaival és az utazótáskájával. A vonal másik végéről azonban nem valamelyik barátnője hangját hallotta meg, hanem Len

Greenét. Len jó ideje a rendőrségnél dolgozott már, és az ő előmenetelére olyan jóindulatúan odafigyelt, mintha legalábbis az apja lenne. Azért hívta fel ezen a korai órán, mert tudta, hogy perceken belül útnak indul, és előtte még jó pihenést szeretett volna kívánni neki. Arról is meg akart győződni, vallotta be, hogy nem aludt-e el, s a megbeszélt időben ott lesz Janért és Karenért. Ashley nevetve megköszönte a figyelmességét, de azért kicsit sértetten azt is hozzátette, hogy soha sehonnan nem szokott elkésni. A férfi még elmesélte neki, hogy munka után a tűzoltó barátaival talán ő is elmegy majd Orlandóba, és ott esetleg összejöhetnének. Aztán elbúcsúztak egymástól, éppen akkor, amikor Ashley kinyitotta az ajtót. Előtte senki sem kopogott be hozzájuk, és zajt sem hallott odakintről. Csak azzal volt elfoglalva, hogy semmit se ejtsen ki a kezéből. Kiviharzott az ajtón, és nagy lendülettel összeütközött valakivel. A ház előtt álló alak arcát a sötétben nem tudta kivenni. Utazótáskáját ijedtében a pasas lábára ejtette, a hóna alá szorított süteményesdoboz leesett a földre, bögréje pedig, amelyet ugyanabban a kezében tartott, amelyikben a kulcsait is, kicsúszott az ujjai közül. A forró kávé mindkettőjüket beterítette, és a férfival egyszerre káromkodtak el magukat. – A francba! – A francba! A férfi, aki olyan napbarnított volt, mint az egész napot a strandon töltő szépfiúk, rövid ujjú farmeringet viselt. A felső gombjait nyitva hagyta, és a kávé így egyenesen a mellkasára fröccsent rá. Ashley rémülten hátrált egy lépést, de a sikoltásról már lemondott, mert úgy sejtette, hogy az idegen semmi rosszban nem sántikál. – Hogy a fene enné meg! – hebegte. – Számból vette ki a szót – felelte a férfi, és végigsimított az ingén, amelyen csúnya foltot hagyott a kávé. – Én csak Nickhez akartam bemenni. – Ilyen korán? – Már megbocsásson, de ő kért arra, hogy ilyenkor jöjjek. Nyilván Nick egyik barátja, és most igencsak mérges, gondolta Ashley, aztán a homlokát ráncolva tetőtől talpig végigmérte a férfit. Most már rájött, hogy korábban is látta, de nem sokszor. Nem tartozik a bár elmaradhatatlan törzsvendégei közé, akik minden vasárnap itt bámulják a tévében a meccset. Ő legalábbis csak néhányszor figyelt fel rá, és olyankor a fickó mindig csendesebb, nyugodtabb volt,

mint a többiek. És mindig ült, most viszont kiderült róla, hogy legalább egy méter kilencven magas. A haja és a szeme is fekete, és látszik rajta, hogy sok időt tölt a szabadban. A jachtkikötőben legalábbis sok ilyen barnára sült izompacsirtát lehet látni. A pasas levágott szárú farmernadrágja és nyitott inge megmutatta, hogy rajta is bőven van izom. Az ingét alighanem kutyafuttában kapta magára, hogy ne sértse meg Florida állam törvényeit. Azok ugyanis tiltják, hogy valaki ing és cipő nélkül lépjen be egy bárba vagy étterembe. Csakhogy ez az ürge nem a bár bejárata előtt álldogált, hanem a magánlakásokhoz vezető hátsó ajtónál. – Kopoghatott volna – mondta neki Ashley. Bosszantotta, hogy úgy beszél, mintha védekezne. Arra pedig semmi oka, elvégre kettejük közül ő az, aki itt lakik. – Éppen arra készültem, amikor rám öntötte a kávéját – felelte a férfi. Egyértelműen bocsánatkérést várt, de Ashley most mindenre gondolt, csak arra nem. Megijedt, és ez bosszantotta. Ez itt az ő háza, és semmi oka nem volt annak a feltételezésére, hogy valaki itt fog álldogálni az ajtaja előtt. Arról már nem is szólva, hogy a kávéból az ő ruhájára is bőven jutott. Akkor fog elnézést kérni, ha majd piros hó esik! – A fenébe! – csúszott ki megint a száján, amikor meglátta, hogy a dobozból kiborult a sütemény, és a sirályok már fel is fedezték maguknak. – A süteményeimet elfelejthetem – villantotta dühösen a férfira a szemét. – És erről maga tehet! – Talán nekem kellett volna vigyáznom a dobozára? A férfi hangja és leereszkedő arckifejezése kicsit sem tetszett Ashleynek. A pasas úgy nézett rá, mintha fel nem tudná fogni, miért sopánkodik ilyen semmiség miatt. Csakhogy ő ajándékba kapta a süteményt. Sharon hagyta ott a pulton egy rövid üzenet kíséretében, amelyben kellemes hétvégét kívánt neki. – Kár érte! Egy barátnőm sütötte, és nagyon finom volt. – Ashley elhallgatott, mert most már ő maga is nevetségesnek érezte, hogy ekkora felhajtást csap a sütemény miatt. – És most még át is kell öltöznöm, pedig már így is késésben vagyok. A jövőre nézve jó volna, ha megjegyezné magának, hogy csak tizenegykor nyitunk. Nick egyébként már felkelt. Szólok neki, hogy itt van. – Valamit még kifelejtett a kárfelvételéből. – Ugyan mit? – A kávéja megégette a mellkasomat. Akár fel is jelenthetném.

– Akkor majd elmondom, hogy maga be akart hatolni a házamba, és ezért tönkrement a blúzom. – A süteményeiről már nem is szólva. – Így igaz. Úgyhogy jelentsen csak fel nyugodtan! Ne fogja vissza magát! – Ashley ezzel megfordult, belépett a házba, és az ismeretlenre csapta az ajtót. – Nick! Vendéged van – kiáltott be a nagybátyjának. – Egy goromba fráter – tette hozzá halkan. Nem várta meg, hogy Nick válaszoljon, inkább besietett a hálószobájába, és gyorsan átöltözött. Mire végzett, Nick már a konyhába kísérte a látogatóját. Jól ismerhették egymást, mert kávézás közben élénken beszélgettek, de elhallgattak, amikor Ashley elment mellettük. A fekete hajú fickó hűvös tekintettel végigmérte, ám hogy mire jutott magában, azt ő nem tudta leolvasni az arcáról. Igaz, a véleménye a legkevésbé sem érdekelte. Nagybátyja sem tőle, sem az alkalmazottaitól nem várta el, hogy bárkit is a szívükbe zárjanak, csak mert a ház vendégei. – Ashley… – kezdte Nick. – Sharon felkelt már? Meg kell köszönnöm neki a sütit – mondta Ashley, miközben lopva ő is felmérte a korai látogatót, akit most jobban láthatott. A vonásai kellemesek voltak, hanyag tartása pedig mérhetetlen magabiztosságról árulkodott. Nyilván úgy gondolja, hogy az összes nőnek az ég ajándékát kell látnia benne. Ashley gyorsan elkapta róla a szemét. Sharon az este nem maradt itt, mert ma korán egy válaszaszási rendezvényen kell segédkeznie – felelte Nick. – Van még egy perc időd? – Sajnos nincs. Ha nem indulok el most azonnal, dugóba kerülök. Légy jó! Ashley tudta, hogy nem volt igazán kedves, de egyetlen porcikája sem vágyott udvarias bemutatkozásra és semmitmondó bájcsevegésre. – Vezess óvatosan! – figyelmeztette a nagybátyja. – Úgy lesz – felelte Ashley, és arcon csókolta Nicket. – Szép napot! Szeretlek. A ház előtt felkapkodta a földről a holmiját meg azt a néhány süteményt, amelyből még nem lett a sirályok fényűző reggelije. Odabentről hallotta, hogy nagybátyja zavartan mentegetődzik az ismeretlen előtt. – Sejtelmem sincs, mi üthetett bele ma reggel. Ash egyébként a világ legkedvesebb teremtése.

Sajnálom, Nick, gondolta Ashley, és erősen remélte, hogy ez a kellemetlen alak nem tartozik a bácsikája igazán jó barátai közé. A megbeszélt idő után negyedórával érkezett meg Karenhez, és huszonöt perc késéssel vette fel Jant. Miután pedig a három barátnő már együtt volt, egyiküket sem zavarta többé a várakozás. Mindnyájan örültek, hogy néhány vidám napot tölthetnek majd el közösen. Időközben a balesetből megmaradt süteményeket Jan kezdte eltüntetni. – Én is megkóstolnám – mondta Karén. – Nem hiszem, hogy ízlene neked – felelte Jan vigyorogva. Végül azért előreadta a dobozt, és Karén előbb Ashleyt kínálta meg. – Kösz, nem kérek – rázta meg ő a fejét, és a vezetésre összpontosított. – Ashley így marad karcsú – jegyezte meg Jan. – Hála a jól begyakorolt „kösz, nem kérek” válaszainak. – Ez csak azért van, mert rendőr akar lenni – bölcselkedett Karén. Ashley felnevetett. – Ez csak azért van, mert még otthon jól belaktam vele – vallotta be. Ez egyébként igaz is volt. Mielőtt a sütemény nagy része a sirályok lakomájává lett volna, ő valóban jó csomót megevett belőle. – Szerinted diétásak? – kérdezte Karén bizakodón. – Abban ne reménykedj! Ami ilyen finom, az tuti, hogy hizlal – felelte Jan nagy sóhajjal. – De majd ledolgozzuk a kalóriákat. Amint megérkezünk a szállodába, bevetjük magunkat a medencébe, leúszunk jó pár hosszt, aztán még futunk is egyet a parkban. – Utána pedig még éhesebbek leszünk – mondta Karén kishitűen. – Miért kellett neked egyáltalán sütit hoznod az útra, Ashley? – Mert különben megálltunk volna egy gyorsétteremnél, és sokkal zsírosabbat ettünk volna. Eredetileg még többet akartam hozni, hogy egész útra kitartson. – És miért nem hoztál? – Mert az ajtóban összeütköztem egy pasassal, aki Nickhez jött látogatóba, és kirepült a kezemből a doboz. Az ő hibája volt, nem az enyém. – Valahol úgyis meg kell állnunk, hogy kávét vegyünk. Az jó lesz a süteményhez. Addig egy szemet sem eszem már belőle. Majd csak a kávéhoz. – Tej is jó volna.

– Az a fánkhoz illik. A süteményhez pedig a kávé. – Az is volt nálam – dünnyögte Ashley. – Azt is elejtetted? – Igen – mosolygott rá Ashley a visszapillantó tükörből Janre. – Vagyis ráöntöttem arra a fickóra. Meg saját magamra is. Át kellett öltöznöm, és ezért késtem el tőletek. – Leöntötted Nick jó barátját? – kérdezte Jan. – Nem volt dühös? – Nem hiszem, hogy jó barátja lenne, bár párszor már láttam a bárban. Persze hogy dühös volt, de végül is ő tehetett róla. – Arról, hogy lelocsoltad kávéval? – Ott állt az ajtóban. Ki a fene számít hajnalok hajnalán látogatóra? – Neked kellett volna. – vélte Karén. – A kikötőben a lakóhajókon élő összes vén szivar tudja, hogy Nick mindig korán kel, és inkább nála isznak kávét, semmint ők főzzék meg maguknak. – Szóval úgy indítottad a napot, hogy leforráztál egy vén szivart? – kérdezte Jan. – Ez nem vall rád. A törzsvendégeitek szerint te vagy a világon a legrendesebb lány, és Nick boldog lehet, hogy vagy neki. – Remélhetőleg nem tetted tönkre egy kriptaszökevény szívritmusszabályozóját. – Nem hiszem, hogy annak a pasasnak baja lenne a szívével. – Nem vén szivar volt? – ébredt egyszeriben kíváncsiság Karenben. – Nem. Fiatal menő csávó – felelte Ashley. – Eddig miért hallgattad el, hogy jó pasas? – tudakolta Karén. Ashley a homlokát ráncolva elgondolkodott. Egy ideje már nem segített annyit a nagybátyjának a bárban, mint régebben, de azért semmi sem kerülte el a figyelmét. Az arcokat mindig jól megjegyezte, mert szerette lerajzolni őket. Általában minden vendégre emlékezett, és most egyszeriben furcsának találta, hogy a korai látogatót ugyan már látta korábban, de nem igazán vett tudomást róla. – Egy szóval sem mondtam, hogy jó pasas – felelte Karennek. – Kár! Azt hittem, Nicknek új törzsvendége van. Egy dögös fickó – mondta Jan csalódottan. Ashley hallgatott. – Figyelj! Azt sem mondta, hogy nem dögös – jegyezte meg Karén. – Nem hiszem, hogy közelebbről is szeretném megismerni – mondta Ashley.

– Miért? Mert udvariatlan volt? – kérdezte Jan. – A szavaidból azt vettem ki, hogy te sem voltál igazán előzékeny vele. Ashley a fejét rázta. – Nem voltam udvariatlan. Talán csak egy kicsit mérges. Még az is lehet, hogy elnézést kellett volna kérnem, de siettem, ő pedig megijesztett. Őszintén szólva, alaposan begyulladtam tőle. Olyan… komor volt. Vagy inkább sötét. – Sötét? Mármint a bőre? Latin? Afroamerikai? – Nem. Úgy értettem, hogy olyan volt, mint akinek sötét szándékai vannak. – Vagy úgy! – mondta Karén. – Egyébként sötét is. Fekete a haja meg a szeme, és barna a bőre. Látszik rajta, hogy szereti a napot és a tengert. – Fekete haj és barna bőr. Izgi! – Jó alakja van? – Azt hiszem, igen. – Lehet, hogy gyakrabban kellene Nickhez járnom – jegyezte meg Karén. – Mintha neked vadásznod kellene a pasasokra! – mondta Jan. – Nagyon is kell. Szerinted kivel találkozom én egy általános iskolában? És hol kellene keresgélnem? – A keresés nem gond. Ezer és egy alkalom van rá. Megtalálni az igazit, az a nehéz – felelte Jan. – Nick bárja aligha jó ötlet. Az összes pszichológus azt tanácsolja, hogy ilyen helyeken ne ismerkedjünk férfiakkal. Akkor már inkább egy bowlingteremben kellene próbálkoznod. – Utálok bowlingozni – sóhajtotta Karén. – Akkor a bowlingpályákról is lemondhatsz – mondta Jan. – És ezzel megint ott tartunk, ahonnan elindultunk. Hogyan találjuk meg az igazit? Hármasban talán megoldhatjuk az emberiség legnagyobb gondját. – Én naponta oldom meg hat és tíz év közötti gyerekek gondjait – emlékeztette Karén a barátnőjét. – Felelősséggel tartozom az országunk sorsát a jövőben eldöntő nemzedék szellemi és erkölcsi fejlődéséért. Ez emberpróbáló feladat. Ashley pedig azért tanul, hogy majd el tudja csípni a bűnözőket. Azt javaslom, hogy erre a hétvégére felejtsük el a másodlagos dolgokat, és csak a legfontosabbakkal foglalkozzunk. Azzal, hogy szépen lebarnuljunk és formás maradjon a fenekünk.

– Nem kellene túl magasra tennünk a lécet – tanácsolta Jan. – Már az is győzelem lenne, ha találnánk olyan pasikat, akik gyakran zuhanyoznak, időnként értelmes szó is elhagyja a szájukat, és egy kicsit táncolni is hajlandók. Kapok még sütit? – Ez nem is hangzik olyan rosszul – mondta Karén. – Azt hiszem, én is eszem még egyet, és nem várok a kávéra. A következő pihenőhelyig még legalább húsz perc van. Ashley szeme sarkából odanézett a barátnőjére. Karén az újabb szelet süteményéből éppen leharapott egy pici darabot, és élvezettel elrágcsálta. Ő mindig mindent nagyon lassan evett meg, egy süteményt akár egy teljes óráig is tudott majszolni, így aztán persze nem is volt rajta súlyfelesleg. Égszínkék szeme és hosszú, világosszőke haja skandináv ősökre vall, akárcsak a családneve, az Ericson. Jan viszont sötét hajú, sötét szemű, csak egy méter hatvanegy centi, és ugyanolyan temperamentumos, mint latinos hangzású családneve, a Hevia. Barátnőit Ashley már iskoláskoruk óta úgy emlegette, hogy a fehér és a piros rózsa. Ő maga vörös haját és zöld szemét anyai ági őseitől, a McMartin családtól örökölte. Apja után Montague-nak hívták, és ősei ezen az ágon túlnyomórészt francia eredetűek voltak, de ereikben indiánok vére is folyt. Ennek köszönhetően csak pár szem szeplő volt az orrán, és leégés nélkül is gyorsan lebarnult. Egy méter hetven centis magasságával éppen Karén és Jan között helyezkedett el, és ők gyakran ugratták is azzal, hogy ő a tüske a rózsaszálakon. Még az általános iskolában barátkoztak össze, és azóta mindent megosztottak egymással: az első szerelmük titkait, az első szerelmi csalódást, a nagylánnyá cseperedés apró győzelmeit és vereségeit. Ezt a hétvégét már mind nagyon várták, mert úgy alakult az életük, hogy csak ritkán találkoztak. Karén egy általános iskolában tanított, és közben egyetemre is járt, hogy később majd gimnáziumi tanár lehessen. Az énekesnő Jan nem hitte, hogy valaha is világsztár lesz belőle, de azért nagyon élvezte a hivatását. Az éneklés mellett dalokat is szerzett, és egyre sikeresebb lett. Kísérőivel már országszerte fellépett nevesebb művészek koncertjei előtt. Ashley pedig három hónapja a rendőr-akadémiára járt, s ott mindent lelkesen megtanult, amit csak tanítottak nekik, jogot és nyomozási technikát éppúgy, mint önvédelmet. – Mit gondolsz, a bácsikád elveszi Sharont? – kérdezte Jan. Sharon Dupre, aki az isteni süteményt sütötte, egy éve volt már Nick barátnője.

– Talán. Sejtelmem sincs – válaszolta Ashley, miközben gyors pillantást vetett a műszerfal órájára. – Nick megrögzött agglegény. A horgászás és a bárja nagyon sokat jelent neki. Ha Sharon együtt tud élni ezzel, lehet, hogy házasság lesz a vége. – Nicknek is el kell fogadnia, hogy ingatlanügynökként Sharon sokat van távol – jegyezte meg Jan. – Igaz – felelte Ashley. – Bár nem úgy tűnik, mintha ez Nicket zavarná. Neki az élni és élni hagyni a jelmondata – tette hozzá. Nála jobban pedig ezt senki sem tudhatta, elvégre a nagybátyja nevelte fel. Még ma is gyakran elszomorította, hogy a szüleit szinte nem is ismerte. Csak hároméves volt, amikor életüket vesztették egy autóbalesetben. Nicket, aki odaadóan és szeretettel pótolta számára az apját és az édesanyját, egyenesen istenítette. Teljes szívéből azt kívánta neki, hogy boldog legyen. Ám hogy agglegényként vagy Sharon férjeként lesz–e az inkább, azt már neki magának kell eldöntenie. – Nézd ezt a klassz nadrágot! – dőlt előre Jan, hogy megmutassa egy divatlap fényképét Karennek. – Mit gondolsz, annak is jól állna, akinek vastag a combja? – Tényleg tök jó – helyeselt Karén. Jan megjátszott felháborodással barátnője karjára csapott a magazinnal. – Hé! Én azt akartam hallani tőled, hogy nincs is vastag combom. – Ja, bocs! Nem vastag a combod. Azt hiszem, az én kerek fenekemen sem mutatna rosszul ez a gatya. – Állatira tetszik nekem – mondta Jan. – Hé! Én azt akartam hallani tőled, hogy nem is kerek a fenekem. – Irigylem a combodat és a fenekedet, mert nekem egyik sincs – sóhajtott nagyot Jan, aztán hirtelen másra terelte a szót. – Nem a Metropolitan Rendőrséghez kellett volna menned, Ashley, hanem Coral Gables-be vagy Dél-Miamiba. Ott vannak a legjobb pasik. És még rendesek is. – A Metropolitannél valóban szemetek a zsaruk – tette hozzá Karén. Ashley oldalról odapillantott rá, és felvonta a szemöldökét. – Ezt csak azért mondod, mert bemértek, és egy nagy halom pénzt legomboltak rólad – mondta. – Én viszont a Metropolitanhez akartam kerülni. Miami-Dade megye, amelyet Greater Miaminak is neveztek, több mint két tucat kisvárosból és községből állt. Közülük néhány saját rendőrséget tartott fenn, és az mindenféle

bűncselekménnyel foglalkozott. Mások viszont a rendfenntartást a Metropolitan Policera bízták, amelynek embervédelmi osztálya és törvényszéki részlege egyébként a megye egész területén illetékes volt. Ashley mindig is itt szeretett volna dolgozni. – Mindenhol vannak jó zsaruk. Egyesek még értelmesek is. – Te pedig valóban veszettül hajtottál, amikor lemeszeltek – mondta Jan a hátsó ülésről Karennek. – Vigyázz, mert Ashley már feni rád a fogát! Ha majd meglesz a vizsgája, és gyorshajtókra fog vadászni, inkább ne száguldozz kilencven mérfölddel az autóúton! – Annyival még soha nem mentem – tiltakozott Karén. – Egyébként most Ashley is rákapcsolt. – Csak két mérfölddel megy többel, mint szabad – válaszolta Jan. – Nyilván te sem akarsz Orlandóig csigatempóban vánszorogni. Mielőtt még a barátnője befejezte volna a mondatot, Ashley a fékre lépett. – Na tessék! – dünnyögte Jan. – Nem Karén miatt van. Valami történt ott elöl – mondta Ashley. Az előttük haladó kocsik féklámpái hirtelen kigyulladtak, gumik csikorogtak, és mögöttük kis híján egymásba futott két autó. Közel jártak a díjfizető kapuhoz, itt mindkét irányban öt sáv volt, és néhány száz méterrel távolabb lehetett ráhajtani a kelet–nyugati autópályájára. Ashley szorosan az előtte levő autó mögött megállt, és innen már látta, hogy két autó összeütközött. Még nem volt kiképzett rendőr, de már az akadémiára járt, és egy baleset helyszínét nem hagyhatta el addig, amíg oda nem érkeztek meg a helyszínelők. Éppen erre gondolt, amikor Jan, akiben régebben felmerült, hogy nem tanítónő lesz, hanem jogász, előrehajolt hozzá. – Nem kell megállnunk. Most jött meg egy járőrkocsi. A baleset csak kevéssel korábban történhetett, és a rendőrök is valóban most érkezhettek ki, mert még nem zárták le a sávokat. A balesetet szenvedett autók vezetői már kiszálltak, és a kocsijuk mellett álltak. Egyikük tenyerébe hajtotta a fejét, másikuk pedig, valószínűleg az összeütközés okozója, üres tekintettel maga elé meredt. Ashley, miközben lassan elhajtott az összetört járművek mellett, megkönnyebbülten látta, hogy egyik sofőr sem sérült meg. Más viszont igen. Kicsit távolabb a betonon egy férfi feküdt a hasán, oldalra fordult fejjel. Meglepő módon csak fehér alsónadrág volt rajta, és nagyon úgy tűnt, hogy meghalt.

Ashley mindent megtett azért, hogy rendőr lehessen. Azokat a videókat is bátran megnézte, amelyekből megtudhatta, miféle szörnyűségekkel kell egy rendőrnek a munkája közben találkoznia. Az autópályán fekvő halott látványa most mégis felzaklatta. – Jézusom! – suttogta mellette Karén. – Mi van? – nyújtogatta a nyakát hátul Jan. Ashley erősen megmarkolta a kormánykereket, és agya minden apró részletet rögzített. A két összeütközött autó helyzetét, a járőrkocsival éppen megérkező rendőröket, a testet, amelyet csak alsónadrág fedett, az oldalra csavarodott fejet, a vért a betonon és a halotton. Az autópályán az ellenkező irányba haladók is lassítottak, és több szájtáti kíváncsiskodónak hirtelen kellett fékeznie, mert nem előrenézett, hanem oldalra. A baleset helyszínétől meglehetősen távol pedig az út szélén úgy állt valaki, mintha csak arra várt volna, hogy a nem létező közlekedési lámpa zöldre váltson. Miközben lassan továbbhajtott, Ashley emlékezetébe minden belevésődött, olyan tisztán és világosan, mintha csak egy éles fénykép őrizte volna meg a látványt. A mellékes dolgok azonban összefolytak előtte. A másik oldalon az autók elmosódó színtengerré lettek, és az út szélén ácsorgó alak arcára sem emlékezett. Mintha fekete ruha lett volna rajta, de hogy nő vagy férfi volt-e, azt nem tudta volna megmondani. Vajon köze volt a balesethez? Esetleg az áldozathoz tartozott? – Mi a fene történt itt? – kérdezte Jan újra. – Valaki meghalt. A betonon fekszik – felelte Karén elcsukló hangon. – Egy halott? – fordult hátra Jan döbbenten. – Lehet, hogy meg kellene fordulnom – mondta Ashley. – Egy frászt fordulsz vissza! Már van ott rendőr, és ő nyilván nem venné jó néven, ha bele akarnál avatkozni a dolgába – válaszolta Karén. – Ne foglalkozz tovább azzal a balesettel! Mindennap sok történik, köztük sajnos halálosak is. Te pedig nem vagy szolgálatban, sőt még csak kiképzett rendőr sem vagy. Ha pedig mindent ennyire a szívedre veszel, átkozottul rossz zsaru leszel. Tárgyilagosnak kell maradnod. Nem tesz jót neked, ha mindent a személyes ügyednek tekintesz. Barátnője érveit Ashley meggyőzőknek találta. – Én nem is láttam a hullát – mondta Jan.

– Örülj neki! – felelte Karén, és nagyot kellett nyelnie. Ashley érezte, hogy őt is megviselte a látvány, bármit is mondott az előbb. – Ilyen balesetek nap mint nap történnek – ismételte meg Karén. – Ma is meghalnak emberek, és ez holnap meg holnapután is így lesz – tette hozzá. Ashley oldalról futó pillantást vetett rá. –Az azért nem mindennapos dolog, hogy valaki egy szál alsónadrágban veszti életét egy autópályán – mondta. – A balesetet szenvedett kocsiban ült? – kérdezte Jan. – Valószínűleg – felelte Karén. – Az ütközéskor repülhetett ki – mondta Jan. – Alsónadrágban utazott? – hitetlenkedett Ashley. – Te, ez itt Dél-Florida! Gyakrabban kellene járnod a tengerparti klubokba – válaszolta Jan. – Az a szerencsétlen akár anyaszült meztelen is lehetett volna. – Nem hiszem, hogy az összeütközött autók valamelyikében ült – folytatta Ashley, miután felidézte magában, hogyan álltak a kocsik és hol feküdt a test. – Akkor alsógatyában szaladgált az autópályán? – kérdezte Jan. – A hírekben talán mondanak valamit róla. Karén bekapcsolta az autórádiót, és egy rockadóról áttekerte arra az állomásra, amely a nap huszonnégy órájában híreket sugárzott. A kellemes hangú bemondónő a washingtoni események összefoglalója után áttért a közlekedési információkra. – A 95-ös autópályán északi irányban elütöttek egy gyalogost. A két szélső sávot lezárták, és még folyik a helyszínelés. Az arra közlekedők vezessenek óvatosan! Az észak felől, Dadeből és Browardból Miami belvárosa felé tartóknak lassú haladással kell számolniuk. A díjfizető kapuknál még nincs torlódás. A közlekedési hírek ezzel véget értek, és a műsor időjárás-jelentéssel folytatódott. Ashley, miután végre áthajtottak a díjfizető kapun, észrevette, hogy Karén őt figyeli. – Elfelejtjük ezt a csúnya balesetet, és néhány szép napot töltünk együtt – mondta mellette a barátnője. Ashley bólintott, és kis ideig hallgatott. – Azért ez nagyon furcsa! – szólalt meg végül. – Miért gyalogol valaki alsónadrágban egy autópályán? – Talán be volt lőve – gyanította Jan.

– Ez nagyon valószínű – helyeselt Karén. – Kinek jutna egyébként eszébe, hogy majdnem teljesen meztelenül átkeljen tíz sávon? – Hétfőn, a rendőr–akadémián biztosan találsz majd valakit, Ashley, aki többet tud a dologról – mondta Jan. – Igazad van. – Addig meg amúgy sem tehetsz semmit – fűzte hozzá Karén. – De igen – ellenkezett Ashley. – Micsodát? – Megállhatok a következő pihenőhelyen, megihatok egy dupla kapucsínót, bepuszilhatok egy borzalmasan zsíros majonézes szendvicset, és feldolgozhatom a rossz élményt – sorolta Ashley. – Én benne vagyok – mondta Jan. – De én csak kávét kérek a sütihez. Nem egészen félóra múlva elértek egy pihenőhelyhez. Még mindig a történtek hatása alatt álltak, de megpróbáltak visszatalálni ahhoz a vidám hangulathoz, amelyben elindultak. Miközben Ashley és Jan sorban állt kávéért és szendvicsért, Karén összegyűjtötte az Orlando nevezetességeit bemutató prospektusokat. Aztán mind a hárman leültek egy asztalhoz, Jan pedig az egyik színes füzetkére mutatott, amely egy „Középkori arab éjszakák” elnevezésű programot reklámozott. – Ilyet még nem láttam. Érdekel a középkor, és lovak is szerepelnek a műsorban. – Meg férfiak – tette hozzá Karén. – De nem úgy volt, hogy diszkóba megyünk? – Egyik este elmehetünk táncolni, a másikon pedig megcsodálhatjuk a fantasztikus lovas pasikat – javasolta Jan. Ashley alig figyelt oda rájuk. Ceruzát vett elő, rajzolgatni kezdett egy szalvétára, és csak akkor nézett fel, amikor Karén a kezére tette a kezét. – Félelmetesen valósághű a rajzod. Jan felvette az asztalról a szalvétát, és megborzongott. – Te meg mit művelsz, Ashley? Hagyd ezt abba! – mondta, aztán még egyszer a rajzra pillantott. – Most már külön örülök annak, hogy éppen azt a nadrágot nézegettem a divatlapban, amelyik még egy vastag combú nőn is jól mutat – próbálkozott meg a tréfálkozással, és elmosolyodott. – Megijeszt ez a rajz. – A képzőművészeti suliban kellett volna maradnod, Ashley – jegyezte meg Karén. – Komolyan tehetséges vagy. Csak húzol pár

vonalat, és az eredmény teljesen élethű lesz. Kérlek, ne csináld ezt. Ashley gombóccá gyűrte a szalvétát. – Sajnálom – dünnyögte bűntudatosan. Tudta, hogy barátnőinek igazuk van. Ami megtörtént, azon már nem változtathat. Rendőrként pedig sokkal csúnyább dolgukat is látnia kell majd. – Még mindig nem szakadtál el egészen a művészettől, igaz? – kérdezte Jan. – Nagyon jó vagy. Túlzás nélkül. Senkit nem ismerek, aki ilyen tökéletesen tudna embereket ábrázolni. – Ezzel soha nem is fogok felhagyni – felelte Ashley. – Imádok rajzolni. Csak éppen… – Csak éppen pénzt is szeretne keresni – szólt közbe Karén. – Tuti, hogy idővel festőként is sokat keresne – mondta Jan. – A képzőművészeti iskola túl drága nekem – sóhajtott nagyot Ashley. – Csak azért nem fogadtad el az ösztöndíjat, mert féltél, hogy Nicknek akkor is támogatnia kellett volna, azt pedig nem engedhetné meg magának – adott tanúbizonyságot Karén az éleslátásáról. – Nick soha nem gátolt volna meg benne – vette Ashley a védelmébe a nagybátyját, és igazat is mondott. Nick valóban csalódottan vette tudomásul, hogy ő visszautasította egy manhattani művészeti iskola ösztöndíját. Az azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy megéljen belőle New Yorkban. Akkor sem, ha felvették volna a kollégiumba és a tanulás mellett négyórás állást vállal. Nagybátyja egészen biztosan mindent megtett volna azért, hogy segítsen neki, a bárja és az étterme azonban akkoriban még nem ment igazán jól. Előbb vagy utóbb mindenképpen kifogyott volna a pénzből. – Szeretek rajzolni és festeni, de mindig is az volt a vágyam, hogy rendőr legyek. Tudjátok, a papám is az volt. – A papád, akit alig ismertél – vetette fel Karén. – Arra azért emlékszem, hogy nagyon szerettem a szüleimet, és csodáltam apámat – felelte Ashley. – A rendőrök munkája pedig lenyűgöző. – De még mennyire! Gubbaszthatsz egy járőrkocsiban, és vadászhatsz a Karenhez hasonló gyorshajtókra. – Nagyon vicces vagy! – mérgelődött Karén. – Bocs! – Esküszöm nektek, hogy azt csinálom, amit mindig is szerettem volna – mondta Ashley.

– És ma este mit szeretnél csinálni? Táncolni vagy lovakat nézni? – kérdezte Karén. – Dobjunk fel pénzt! – javasolta Ashley. – Egyébként akár mind a kettőt is csinálhatjuk egymás után – tette hozzá, aztán összegyűrte elfogyasztott szendvicse papírját, és a szalvétagombóc mellé tette. – Mehetünk tovább? – Vezessek én? – kérdezte Karén. – Az ég szerelmére, csak azt ne! – tiltakozott Jan. – Ashley azonnal megbírságolna, vagy egész idő alatt megjegyzéseket tenne rád. Tényleg, Ash, megbüntethetsz valakit, aki a te autódat vezeti? – Még egy szó, és megfojtalak – morogta Karén. – Hallottad ezt? Életveszélyesen megfenyegetett. – Jaj, hagyjátok már abba! – kérte Ashley nevetve. – Most komolyan! Átvegyük a vezetést? – kérdezte Karén megint. Ashley a fejét rázta. – Kösz, de jól vagyok – felelte. Ez a vezetéssel kapcsolatban igaz is volt. Azt is tudta azonban, hogy az autópályán fekvő élettelen test látványa egyszer s mindenkorra az emlékezetébe vésődött.

2. Nick a bárpult mögött éppen poharakat mosogatott, amikor Sharon Dupre visszaért. A nőt furdalta a lelkiismeret, mert megígérte a barátjának, hogy segítségére lesz a déli csúcsforgalomban, de elkésett. Aggódása azonban feleslegesnek bizonyult. Nick nem tett szemrehányást neki, hanem szokása szerint mosolyogva fogadta. Kicsit sem volt haragtartó természet, a féltékenységet pedig hírből sem ismerte. Soha egy rossz szót nem szólt, ha Sharon úgy érezte, hogy kis időre egyedül szeretne lenni. Ha pedig éppen az ő társaságára vágyott, annak mindig örült. – Milyen napod volt? – kérdezte most tőle. – Nem rossz. – Eladtál valamit? – Két meglehetősen drága házat is megnézett egy érdeklődő, de egyikre sem harapott rá. Egyelőre. – Az soha nem megy gyorsan. – Ashley jelentkezett? Megérkeztek már a szállodájukba? Nick a fejét rázta.

– Azt mondta, csak akkor hív fel, ha baj van. Gondolom, holnap azért majd telefonál. Egyébként nagyon örült a süteményednek. – Az jó. Sharon betette a pult mögé a táskáját, és megcsókolta Nicket. Fel nem foghatta, miért ilyen nyugtalan ma. Bosszantotta a dolog, mert egyébként maga volt a testet öltött nyugalom. El akart lépni Nicktől, ő azonban megfogta a karját, és újra megcsókolta, csak most sokkal szenvedélyesebben. Miután elváltak egymástól, Sharon arca csak úgy lángolt. – Sandy Reilly bámul minket – mondta zavartan. – Ő már vén, mint az országút. Alighanem azokat a régi szép időket juttatjuk az öregfiú eszébe, amikor még vad éjszakái voltak. – Hé, ti ketten, csillapodjatok le, és hagyjátok abba a vendégek kibeszélését! – kiáltott oda nekik Sandy. – Inkább arra legyen gondotok, hogy az ember fia inni kapjon! Az öregfiúnak még tökéletes a hallása, és most azonnal sört akar. – A vendégem vagy rá – válaszolta Nick nevetve. – Jó, hogy néha ilyet is hallani – mondta Sandy ősz fejét ingatva. – De hideg legyen ám az a sör! – Úgy látom, rosszkedved van. – Jól látod. Most már mindenesetre tudom, miért foglalkozom szívesebben hajókkal. Be kellett mennem a bankba, és órákat ültem a dugóban. Szörnyű volt a forgalom. – Rosszabb, mint máskor? – Az nem kifejezés! Mintha az összes eszelős egyszerre indult volna útnak. Soha többet nem ülök volán mögé, az már egyszer szent. Hol marad már a söröm, Nick? A víz alatt Jaké Dilessio furcsa hangot hallott. Mintha valami súrolta volna a hajóját. Még éppen sikerült a hajótestről leszednie az utolsó makacs kagylót, mielőtt elfogyott volna az oxigénje. Felúszott a felszínre, megkapaszkodott a Gwendolyn hágcsójának alsó fokában, levette a búvármaszkját, és nagy levegőt vett. Miután kicsit kifújta magát, felkapaszkodott a lakóhajójára. Szeme sarkából már akkor észlelte a mozgást, amikor még nem látta a támadóját. Vérében felszökött az adrenalin, de a sokéves gyakorlatnak köszönhetően ösztönei így is remekül működtek. Amikor egy ököl közeledett feléje, összehúzta magát, aztán szélsebesen felegyenesedett, és meglendítette a balját. Szerencséje volt, és ellenfelét pont az álla közepén találta el.

Legnagyobb ámulatára a férfi, aki mérték után készült fehér inget, nyakkendőt, tengerészkék nadrágot és bőr papucscipőt viselt, jó darabig fekve maradt a földön. Zihálva szedte a leverőt, de végül az állát dörzsölgetve nagy nehezen feltápászkodott. Szeméből még a könny is kicsordult. – A fenébe! – káromkodta el magát Jaké halkan. – Te vagy az, Brian? – Lefeküdtél vele – mondta a másik férfi. Nagyjából ugyanolyan magas volt, mint Jaké, karcsú, de izmos, és meglehetősen jóképű. Az a szőke és kék szemű szörfös pasas, akinek a fajtája után döglenek a nők. Kék szeme azonban most vörös volt a sírástól, és felduzzadt álla sem tett jót a szépségének. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte tőle Jaké nyugodtan. Izgatottsága elmúlt, szíve megint rendes ütemben vert. – Gyere be! Adok jeget az álladra. Brian Lassiter bement utána a lakóhajó nappalijába. Az étkezőül is szolgáló helyiségből, amely mellett a konyha volt, lépcső vezetett fel a hátsó fedélzetre. A főkabin a hajó elülső részében helyezkedett el. Odabent Brian felült az egyik bárszékre, Jaké pedig jégkockákat vett elő a hűtőből, zsebkendőbe csavarta, és odanyújtotta hívatlan látogatójának. – Nyomd rá az álladra! Főzök magunknak kávét. – Nekem nem kell. – Azt te csak hiszed. – Mintha te még soha életedben nem ittál volna többet a kelleténél! – De bizony ittam! Túlságosan is sokszor, ha tudni akarod, és olyankor néha rondán viselkedtem. Beléd viszont mi ütött, hogy rám támadtál? Megjárhattad volna. – Legalább egyszer, csak egyetlenegyszer meg akartam mutatni neked, hol lakik az úristen – mondta Brian. Hangja alig volt több suttogásnál, és halkan sírdogált. – Lefeküdtél vele. Jaké indulatos mozdulattal bekapcsolta a kávéfőzőt, aztán visszafordult. – Nem feküdtem le vele, Brian. És ezt ő sem mondhatta neked soha. – Hazudsz! Miért nem vagy legalább most őszinte, amikor ő már nem él? – Na látod, ez igaz – felelte Jaké vészjósló nyugalommal. – Nancy meghalt. Én pedig soha többé nem deríthetem ki, hogy lefektetted–e. Jakenek erősen uralkodnia kellett magán.

Azt hiszem, mind a ketten jól emlékszünk még a hivatalos vizsgálatra. Undorító, mocskos ügy volt, de egyvalami egyértelműen bizonyítást nyert. Az, hogy Nancy nem velem volt akkor éjjel. A törvényszéki orvos megállapítása szerint Nancy azon az éjszakán saját akaratából nemi kapcsolatot létesített valakivel. Jaké pedig önként vizsgálatnak vetette alá magát, hogy bebizonyítsa, nem ő volt az a valaki. – De velem sem volt, a rohadt életbe! És lehet, hogy azt az éjszakát valóban nem veled töltötte, de akkor is szerelmes volt beléd! – Mi ketten barátok voltunk. – Barátok… Na persze! – Brian pár pillanatig hallgatott. – Még mindig azt hiszed, hogy mindenről én tehetek. – Ezt soha nem mondtam. – Soha nem mondtad? Ne kábíts! Bármikor rám néztél a nyomozás közben, csak úgy sütött a szemedből a vád. Brian valóban sokat ihatott, de Jaké meg tudta érteni. Időnként ő is úgy érezte, az volna a legjobb, ha eszméletlenre inná magát. – Tévedsz, Brian. És ezt a legkomolyabban mondom. – Szerintük baleset történt. Te… te viszont soha nem hittél ebben. – Úgy gondolom, akkoriban baromi hülyén viselkedtél, Brian. Akárcsak most. A feleséged haláláról viszont nem tehettél. Érthető voltam? – Nem én vettem rá, hogy szívjon marihuánát. Soha nem adtam neki drogot, és nem is ittunk együtt. – Mélységes önsajnálatba estél a piától, Brian, és már gondolkodni sem tudsz. Soha senki nem állította, hogy te bárkit bármire kényszerítettél. Az igaz, hogy ostobán viselkedtél, és Nancy sokszor borzalmasan dühös volt rád, de szeretett téged. Érted, amit mondok? A bánatba, azóta már kész örökkévalóság telt el! Mi a csudának kell most újra mindent felhánytorgatnod? – Nem tudod? A francba, hogy voltál képes elfelejteni? – kérdezte Brian. Jaké pontosan tudta, mire gondol a másik. Természetesen ennyi év alatt sem felejtette el. – Ma van a születésnapja – mondta csendesen. – Igen. Harmincéves lenne. A kurva életbe! Még csak huszonöt volt. Jaké a konyhapultnak dőlt. Olyan érzése volt, mintha nyársat forgattak volna meg benne.

– Csak huszonöt. És te vagy én rohadtul semmit sem tehettünk. Öt éve halott már. Te pedig, Brian, ahogy hallom, két éve egy stewardesszel élsz. – Így van. Helyes, rendes lány. Feleségül kellene vennem. Csakhogy én, amint túl közel kerülök valakihez… – Brian hangja elcsuklott, és arca eltorzult a fájdalomtól, de nem attól, amelyet Jaké horogütése okozott neki. – Időnként azon tépelődöm, hogy Nancy életem végéig velem lesz-e. Azt találgatom, eljön-e valaha is az az idő, amikor éjszakánként felébredve nem fogom azt érezni, hogy rám néz. Tudod, milyen szar ez? Kifőtt a kávé, és Jaké bögrébe töltötte. Közben arra gondolt, Brian nem sejthette, hogy egyszerre két nyílt sebbe szórt sót. A magáéba és az övébe. Neki is sokszor volt olyan érzése, még ennyi év után is, hogy Nancy visszajár hozzá. – A feleségedet senki és semmi nem adhatja vissza neked – mondta Briannek, és elébe tette a bögrét. – Ideje lenne, hogy végre elfogadd ezt. Tudod te egyáltalán, mennyi idő telt el azóta? És senki sem hiszi, hogy te ölted meg Nancyt. – Azt nem. Azt viszont igen, hogy én vettem rá az öngyilkosságra. – Nancy nem lett öngyilkos. Ezzel mind a ketten tisztában vagyunk. Brian a fejét lógatva nagy levegőt vett. – Tudod, hogy akadnak páran, akik nem annak a ragyogó, legyőzhetetlen hősnek tartanak téged, amilyennek a lapok leírnak, hanem utolsó szarjankónak? – Mindenki azt gondol, amit akar – felelte Jaké közönyösen! – Én pedig nem változtathatok az emberek véleményén. – Így van. Nem dugathatod őket dutyiba, csak mert szerintük seggfej vagy. – Idd meg a kávédat! Ugye nem kocsival jöttél? – Miért? Ha igen, akkor letartóztatsz? – kérdezte Brian, és harciasan villogott a szeme. – Nem, csak erősen remélem, hogy senkit sem ütöttél el útközben. Brian lesütötte a szemét. Nem vagyok kocsival. Egy bárban voltam a városban, onnan pedig egy barátom átvitt Nickhez. Nála a teraszon még ittam pár sört. És nem ültem volán mögé. – Helyes. Idd meg a kávét, aztán hazaviszlek – mondta Jake. Brian a fejét ingatva nézett rá. Tudom, hogy Nancy sokszor eljött hozzád. Biztosan rengeteget mesélt neked. Nem is értem, miért nem téptél még darabokra.

– Ha megölnélek, bűncselekményt követnék el. Zsaru vagyok, és ez csak tovább rontana a helyzetemen. Brian mosolyogni akart, de az eredmény csak keserves vigyorgás lett. – Így igaz, viszont simán összeverhetnél. Önvédelemből. Elvégre bőven szolgáltattam rá okot. Miért nem teszed meg? Bűntudatod lenne közben? – Nem azért – válaszolta Jake hűvösen. – Hanem? – Nancy szeretett téged. Én pedig szerettem őt. Nem azt mondtam, hogy lefeküdtem vele, csak azt, hogy szerettem – tette hozzá Jake sietve, mert Brian ijedten felkapta a fejét. – Ő mindig is rendes pasasnak tartott téged. Én ezt másként látom, de valaminek azért lennie kellett benne. Most pedig idd meg a kávédat, aztán hazaviszlek. Brian megadóan bólintott. Felhörpintette a kávéját, és még egy csészével kért. Miután azt is megitta, kiment a fürdőszobába, hogy kicsit rendbe szedje magát. Jake azonban még mindig nem vihette haza. Előbb Nickhez kellett beugraniuk, mert Brian ott felejtette a zakóját. Nick a bárpult mögött állt, Sharon pedig a rendrakásban segédkezett neki. Egy éve voltak már együtt, és Nick elárulta Jakenek, hogy szerelmes az asszonyba. Szerelmes, az ő korában! Sharon nem bánta, hogy a barátja szinte reggeltől estig dolgozik. Éppen ellenkezőleg, ez még jól is jött neki, mert így lelkifurdalás nélkül vezethette az ingatlanközvetítő cégét. Néha az ő munkanapja is tizenhat órából állt, emellett pedig a politika is érdekelte. Sokat foglalkozott vele és olvasott róla, sőt az is felmerült benne, hogy jelölteti magát önkormányzati képviselőnek. Jaké eleinte úgy gondolta, hogy ez a két ember nem igazán illik egymáshoz, de ezt végül is nekik kell tudniuk. Nick összeráncolta a homlokát, amikor meglátta őt Briannel. – Minden rendben? – Persze. – Nagyobb rendben már nem is lehetne – tette hozzá Brian. – Még inni akar valamit? – kérdezte tőle Sharon rosszat sejtve. – Én viszem haza – mondta Jake. – Csak a zakójáért jöttünk, mert itt hagyta. – Vagy úgy! – könnyebbült meg Nick. – Én is hazavihetem – ajánlotta fel Sharon. – Kösz, de majd inkább én. Brian átkarolta Jake vállát.

– Mi ketten jól megértjük egymást. Szinte már testvérek vagyunk – mondta, és elvigyorodott. – Én is hazavinném, ha ő öntött volna fel a garatra. Tudják, hogy van ez. Kéz kezet mos. – Menjünk, Brian! Brian nemrégiben új helyre költözött, de szerencsére a címére azért emlékezett. Miután megérkeztek, jó darabig hiába próbálkozott azzal, hogy bedugja a zárba a kulcsot. Az ajtót végül Norma, a stewardess nyitotta ki belülről, akit Jake rögtön rokonszenvesnek talált. Brian bemutatta őt a fiatal nőnek, és megállta, hogy ne tegyen rá becsmérlő megjegyzést. Az alacsony, szőke, halk hangú lány Nancy tökéletes ellentéte volt. Jake egyszer együtt repült vele, és kiderült, hogy ő is emlékszik még rá. – Hogy a francba ne emlékeznél! – dörmögte Brian mérgesen. Norma zavarodottan nézett rá, Jake pedig a legszívesebben még egyet bemosott volna neki, de uralkodott magán. – Ha gondolja – mondta a lánynak –, szívesen ágyba dugom Briant, és leveszem a cipőjét. – Az első ajtó jobbra az emeleten. Mindjárt viszek neki aszpirint és egy pohár vizet. Holnap reggel majd hálás lesz érte. Hogy ütötte meg magát? Elesett? Jake úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. A dülöngélő Brian hóna alá nyúlt, és ügyesen feltámogatta a lépcsőn. – Elestem? – kérdezte Brian, miután felértek, és felnevetett. Nevetése azonban keserű és vádló volt, s mérhetetlen önsajnálat is kicsendült belőle. – Persze, rohadt nagyot estem. Egyenesen az öklödnek zuhantam neki. – Fogd már be! – szólt rá Jake, miközben ledobta a széles franciaágyra. Aztán, ahogyan Normának megígérte, a cipőjét is levette róla. Már éppen ki akart menni a szobából, amikor Brian újra megszólalt: – Szóval Normát is ismered. – Az túlzás. Csak egyszer együtt repültem vele. – Lefogadom, hogy ő is szívesen lefeküdne veled. – Meddig akarod még a kapitálisán nagy seggfejet játszani? – kérdezte Jake. – Csodás feleséged volt, most pedig ez a lány… Nagyon úgy fest, hogy ő is szeret téged. Szerencsés flótás vagy, úgyhogy ne barmolj el megint mindent! Kaptál még egy esélyt az élettől. Azzal pedig csak a hülye nem él – tette hozzá, és továbbindult, de Brian újra megállította.

– És nálad mi a helyzet? Ott volt a kerületi ügyész titkárnője. Igazi bombázó. Meddig is tartott? Három hónapig, vagy addig se? Aztán jött az a dögös testű kis pincérnő. Tízszer találkoztatok, aztán vége lett. Te még mindig Nancyt gyászolod, így van? Jake visszafordult az ajtóból. – Aludd ki magad, Brian! Öt év nagy idő – mondta. Lefelé menet a lépcsőn összetalálkozott Normával. – Köszönöm, hogy hazahozta. – Nincs mit. – Tavaly ugyanez volt. A felesége születésnapja, ez minden, amit ki lehetett szedni belőle. Azt persze már kevéssel a megismerkedésünk után megtudtam, hogy Nancy tragikus balesetben halt meg. Brian nagyon szerethette. Nem csoda, hogy az elvesztése óta időnként segítségre szorul. Megkínálhatom kávéval vagy valami mással, mielőtt elindul, Jaké? – Semmit sem kérek. – Akkor hát még egyszer nagyon szépen köszönöm. Igazán kedves volt magától. – Szóra sem érdemes. – Képzelje, nemcsak arra emlékszem ám, hogy egyszer velem repült! Az is dereng, hogy rendőr. – így igaz. – Gondolom, hogy akkor ismerte Brian feleségét. – Együtt dolgoztunk. Jaké elköszönt Normától, és hazament. A lakóhajóján Nick és Sharon meglepetése, egy lábos garnélarákos tészta várta. Megörült, amint meglátta, mert már hangosan korgott a gyomra az éhségtől. A hosszú hétvégén neki is jutott ugyan egy szabadnap, de az ráment arra, hogy új helyre vigye át a hajóját. Miután mohón befalta az ételt, kimerülten ágyba zuhant, bár tudta, hogy sokáig ébren lesz még. Többnyire jót aludt a hajón, mert megnyugtatta a hullámok finom ringatása és az óceán felől fújó enyhe szellő, ma azonban ez nem volt így. Ez a nap Nancy születésnapja. És még mindig csak harminc lenne. A rohadt életbe! Jó ideig csak hánykolódott, és végül felmerült benne, hogy talán jobb volna, ha nem egyedül töltené ezt az éjszakát. Brian szavai eszébe juttatták a kerületi ügyész titkárnőjét és a kis pincérlányt. Igen, voltak nők az életében, de egyikük sem tud–la elfeledtetni vele, hogy…

A francba, igenis szerette Nancyt! És ma is ugyanúgy szeleli még, pedig most már csak kísértet az életében. Visszajáró lélek. Emlék. Illat. Esküdni mert volna arra, hogy időnként még a nevetését is hallja. Az összes nőt, akivel megismerkedett, hozzá mérte. És egyet sem talált még, aki felvehette volna vele a versenyt. Éjféltájban végre-valahára elaludt, de nemsokára izzadságban úszva riadt fel. Ugyanabból a rémálomból, amelyikből mindig. Vízben úszott, az óceán kristálytiszta vizében. Gyönyörű idő volt, a hullámokon csak úgy csillogott a nap fénye. Aztán beborult az ég, a víz szürke lett, és ő hirtelen egy zavaros, mocskos csatornában találta magát. Elszántan a felszínen próbált maradni, mert tudta, mit látna a víz alatt. Aztán meghallotta Nancy hangját… Kiugrott az ágyból, kiment a konyhába, sört vett elő a hűtőből, és felsietett vele a fedélzetre. Éreznie kellett a friss éjszakai szelet. Nagyot húzott a sörből, és rádöbbent, hogy ugyanúgy nem tette túl magát a történteken, ahogyan még Brian sem. Örökre elveszítette Nancyt, aki csodaszép volt. Nagyon sokat mesélt neki magáról, a legszemélyesebb dolgairól és érzéseiről is. Ugyanakkor erős nő is volt. A legnehezebb helyzetben is megőrizte a hidegvérét, és zsaruként ugyanúgy megállta a helyét, mint a többiek a kapitányságon. A társa volt, nap mint nap együtt dolgoztak. Nancy semmit sem titkolhatott el előle. Azt sem, ha csak gyanított valamit. De nem gyanított, ő legalábbis ezt állította. Lehet, hogy nem mondott igazat? Mi a fene történhetett vele valójában? Az autójában találták holtan, a véréből alkoholt és altatót mutattak ki. Halálos balesetet szenvedett, szólt a hivatalos megállapítás. Elveszítette az uralmát a kocsi fölött. Idegenkezűségre semmi sem utalt. A vizsgálat mégis sok csúnya dolgot felszínre hozott. Hogy gondok voltak a házasságával, hozzá, a társához pedig szoros barátság fűzte. Vagy talán több is. Jaké soha nem hitt a balesetről szóló elméletben. Akkor sem, és most sem. És soha nem találkozott Nancyhez fogható nővel. Hirtelen átfutott a fején egy gondolat. Villanás volt csupán, furcsa érzés. Ahogy jött, el is múlt. Az emléke viszont megmaradt. Mintha olyasmi történne vele, amit egyszer már átélt. Talán azért, mert tudat alatt egész nap ott motoszkált a fejében, hogy ma van Nancy születésnapja. Ráadásul reggel még egy nővel is találkozott, aki rá emlékeztette. Pedig Nancy magas volt, egy méter hetvenöt, fekete hajú és nádszálvékony. Az a lány legalább tíz centivel alacsonyabb nála, és egyébként sem hasonlít

rá. Nem is a külsejével, hanem a mozgásával, a tartásával, a magabiztosságával juttatta eszébe. Ugyanolyan határozottságot sugárzott, ugyanolyan rettenthetetlennek tűnt, és ő sem rejtette véka alá a véleményét. Nem szállt inába a bátorság, nem hátrált meg, és meglepő vonzerő áradt belőle. A vörös hajú és zöld szemű lány, aki ma reggel leöntötte őt kávéval… Hébe-hóba korábban is látta már, régen, amikor még gyakran eljárt a bárba. Nick unokahúga akkor még bakfis volt, esetlen, mindig kócos, örökmozgó kamasz. Azóta viszont öt év telt el, és ő közben csak egyszer ment el Nickhez. Akkor, amikor másik kikötőhelyet igényelt a kikötőben. Azt, amelyikre ma átvitte a lakóhajóját. A lány nagyon megváltozott. Már nem mozog sután, a megfelelő helyeken kellőképpen kigömbölyödött, égővörös, rakoncátlan haja pedig szinte felszólítja a férfiakat arra, hogy kezdjenek ki vele. Semmi kétség, vonzó nő, rá azonban a hangja tette a legnagyobb hatást. Felháborodott volt, mégis hűvös és elutasító. Ha dühös, úgy villámlik a szeme, hogy sokaknak azonnal torkára forrhat tőle a szó. Nick azt mesélte, hogy unokahúga rendőr-akadémiára jár. Vagyis nemsokára az ő kolléganője lesz. Ez aztán a pompás kilátás! Már csak azért is, mert őt Nancyre emlékezteti. Ha van isten, akkor az a lány valójában nem olyan, mint Nancy volt. Nem szorult belé annyi eltökéltség, nem ragaszkodik makacsul az elveihez, és nem olyan rettenhetetlen, hogy félelmet nem ismerve fejjel rohanjon a falnak. Ő persze semmit sem tud Nick unokahúgáról, és igazából nincs köze ahhoz, hogyan él és mit tesz. Talán téved, és kicsit sem hasonlít Nancyre. Lehet, hogy csak Nancy születésnapja miatt támadtak ilyen gondolatai. Jakeben hirtelen mélységes szánalom ébredt Brian iránt. Megitta az utolsó korty sörét, és azonnal még egyet kívánt. Nem, nem is sört fog inni, inkább whiskyt, döntötte el. Ma éjjel már úgysem megy sehova. Gondolatát azonnal tettre is váltotta. Visszament a konyhába, és whiskyt töltött magának. Némi habozás után dupla adagot. Valahogy csak el kell aludnia. A baleset után Ashley, Karén és Jan már gond nélkül megérkezett a szállodába. Bejelentkeztek, aztán néhány órát az úszómedencénél töltöttek, és közben több koktélt is elszürcsöltek. Úgy döntöttek, hogy ma a lovas előadást nézik meg, és majd csak másnap mennek diszkóba.

A lovak gyönyörűek voltak, a műsor pedig szórakoztató. Miután visszaértek a szállodába, Ashleyt üzenet várta a portán. Len és a haverjai a tűzoltóságtól ugyancsak eljöttek Orlandóba, és egy táncos helyen készültek tölteni az estét. – Tűzoltók? – kérdezte Karén. – Azok sem mind jóképű izompacsirták – figyelmeztette Jan. – Azért szerencsét próbálhatnánk velük – mondta Karén. Így is tettek. Len két barátjával jött, mintha külön gondot fordított volna arra, hogy egyik lánynak se kelljen magát ötödik keréknek éreznie. A harmincegy éves Len magas volt, és meglátszott rajta, hogy évek óta rendszeresen jár edzőterembe. Keseszínű hajával, zöld szemével és éppen csak egy kicsit szeplős arcával kimondottan jól festett, ráadásul nagyon rendes, kedves fickó is volt. Nem csinált titkot abból, hogy örülne, ha Ashley számára több lehetne barátnál, csakhogy a lány egyáltalán nem tartotta férfiként is vonzónak. Ezt persze nem mondhatta meg neki úgy, hogy ne tiporta volna lábbal az önérzetét. Így aztán arra hivatkozott, hogy egyelőre csak a rendőr-akadémiai tanulmányaira összpontosít, és ezért nem akar többet plátói kapcsolatnál. Len végül szép lassan beletörődött abba, hogy nem lesz közöttük más, csak barátság. Néha mesélt Ashleynek a randevúiról. Kétségbeesetten kereste az igazit, de próbálkozásai szinte kivétel nélkül csúfos kudarccal végződtek. Felsüléseiről időnként olyan mókásan számolt be, hogy Ashley nem állta meg nevetés nélkül, de Len nem haragudott meg érte. Két barátja, akit magával hozott, Kyle Avery és Mario Mendez, tökéletesen megfelelt a fiatal tűzoltókról alkotott közkeletű elképzelésnek. – Neked aztán jó orrod van a pasasokhoz, Ashley – jegyezte meg Karén. – Tuti, hogy én nem haboznék sokáig. – Melyikük esetében? Karén pár pillanatig gondolkodott. – Leginkább Len barátod jöhetne szóba. Nem is értem, miért nincs több köztetek. – Mert engem úgy nem érdekel. – Nem érdekel? Hogyhogy? Sok nő a tíz ujját is megnyalná utána. – Ha így gondolod, próbálkozz nála! – Karén a fejét rázta. – Abból semmi sem lenne. Ő rád bukik. – Nekem csak a barátom. Ha őt boldoggá teszed, én is az leszek. – Ne szövegeljetek már annyit, csajok! – szólt közbe Jan. – Diszkóban vagyunk. Táncoljunk, a többit pedig majd meglátjuk.

Oké? Felváltva táncoltak a három férfival, és jókora idő eltelt, mikor Karén kijelentette, hogy pihenne kicsit. Ashleyvel és Jannel kimentek a mosdóba, Len és a tűzoltók pedig közben újabb italukért indultak a bárhoz. – Irtóra élvezem a flörtölést a barátoddal, Ashley – mondta odakint Karén. – Téged viszont, úgy látom, egyikük sem érdekel. Ashley nagyot sóhajtott. – Teljesen lefoglal a tanulás, és Nicknek is annyit segítek, amennyit tudok. Pasikra egyelőre még csak nem is gondolok. Most ráadásul már késő is van. Azt hiszem, visszamegyek a szállodába. – Annyira azért nincs késő, és egyik sráccal sem kötelező összejönnöd. Egyszerűen csak érezd jól magad! Én gyerekek között élem az életemet. Egész nap írni, olvasni, számolni tanítom őket, megmosom a kezüket, és az orrukat is kifújom, ha kell. Már majdnem egy éve nincs állandó barátom. Az utolsó után pedig, tudjátok, mekkora szemét volt, nem sírok. Időnként viszont jólesne egy kis társaság. És persze a szex is. Te nem vágysz néha egyszerűen csak szexre, Ashley? – A szex remek dolog, Karén. De azért talán nem ártana, ha előbb kicsit megismernéd azt, akivel összebújsz. – Nem is tudom – jegyezte meg Jan, miközben a kezét szárította. – Egyik-másik pasas jobbnak tűnik, amíg nem ismerjük igazán. – Szerintem ebben akkor is jobb lassan haladni. – Szólt az apácafőnöknő – gúnyolódott Karén. – Egyébként sem biztos, hogy egy éjszaka után vége lesz. Megadtam Lennek a telefonszámomat. Baromi jó volna, ha otthon felhívna. De lehet, hogy még mindig utánad sóvárog. – Mondtam már neked, hogy mi csak barátok vagyunk. – Reméljük, ezt ő is így gondolja. És remélem, hogy felhív majd. Tisztességes állása van, és irtó rendes pasas. Iszik, de nem sokat, és istenien táncol. Ezért nem akarok még visszamenni a szállodába. Ne rontsd el az esténket, Ashley, és legyél kedves hozzá! – Mindig az vagyok. Elvégre a barátom. – Karén ingerülten felnyögött. – Jó, de most többről van szó. Mindnyájunkról. Kérlek! Jan biztosan nem fogja beismerni, de őt meg Kyle érdekli. Légy szíves, foglalkozz kicsit Marióval, hogy még maradjanak itt velünk. – Mondtam már, hogy mindig kedves vagyok. Most is az leszek.

– Ashley, te komolyan bolond vagy. Megnézted már alaposabban a barátod fenekét? – Nem, Karén, még nem néztem meg alaposabban. De ha szerinted Lennek klassz feneke van, akkor hiszek neked. Karén lemondóan ingatta a fejét. – Ez a csaj valóban bolond. – Én megértem – mondta Jan. – Vagy fellobban a szikra, vagy nem. Nem tudom, mikor igen, és mikor nem. Talán a hormonoktól függ. Ha azok nem lépnek működésbe, akkor semmi sem történik. Te pedig, Karén, ne törd tovább a fejed Ashleyn, és azon se, hogy akare valamit Lentől! Nem akar, és kész. Csak az időnket pocsékoljuk ezzel a szószaporítással. Ráadásul itt, a budin! – Igazad van. Menjünk vissza! – válaszolta Karén. – És kérlek, Ashley, beszélgess Marióval! Ha jobb nem jut eszedbe, akkor a foglalkozásotokról. – Én rendőr-akadémiára járok, és nem tűzoltónak tanulok. – Az majdnem ugyanaz – jelentette ki Karén. Ashley hamarosan rájött, hogy az egyébként tartózkodó Marióval jót lehet beszélgetni. A férfi nős volt, és csak azért csatlakozott két nőtlen barátjához, mert a felesége két hétre elutazott Connecticutba, a rokonaihoz. Ashley beszámolt neki a balesetről, amelyet idefelé jövet láttak, Mario pedig azokról az esetekről mesélt, köztük igazán ijesztőekről és furcsákról is, amelyekhez tűzoltóként kellett kivonulnia. Miután a többiek visszajöttek a táncból, Ashley még egyszer elmesélte, mit láttak útközben. Úgy gondolta, Lent is érdekelni fogja, elvégre a lakóhelyük közelében történt. – Hozzá kell szoknod a balesetekhez – felelte Len. – Sajnos egyre több van belőlük az autópályákon. – Nem abban állapodtunk meg, hogy erről nem beszélünk többet? – kérdezte Karén, s miután meglátta, hogy Ashley szórakozottan újra lerajzolta a helyszínt, bosszús pillantással megfordította az előtte fekvő szalvétát. – Rajzolj mást! Például portrét Kyleról. Tudjátok, a barátnőnk művész. Ashley engedelmesen teljesítette a kérést, a többiek pedig mögéje álltak, és válla fölött átlesve figyelték a készülő rajzot. – Hú! – kiáltott fel Kyle elismerőn, miután elkészült az arcmása. – Ez király! Kérlek írd alá! Meg szeretném tartani. – Engem is lerajzolnál? – kérte Mario. Amikor ez a rajz is elkészült, Len újabb szalvétákat tett Ashley elé.

– Karén és Jan sem maradhat ki. – Őket már sokszor lerajzoltam. – De Kyle és én is szeretnénk róluk egy-egy portrét – felelte Len, Karén pedig oldalba bökte Ashleyt. – Oké! Ashley elkészítette a rajzokat, aztán szétosztotta őket. Kyle hitetlenkedőn ingatta a fejét. – Lentől tudom, hogy rendőrnek készülsz. Azzal sincs persze semmi baj, de ezek a rajzok igazán nagyszerűek. – És tökéletes fotómemóriája van – mondta Jan. – Az agya mindent lefényképez és megőriz. Rajzolj le valamit, ami ma történt veled, és mutasd meg nekik! – Csak ne az autópálya legyen! – kérte Karén. Ashley megvonta a vállát. – Jól van. – Amíg te rajzolsz, én rendezem a számlát – mondta Len. – Arra semmi szükség! – tiltakozott Ashley. – Te is sokszor meghívtál már engem, Ash. Nick bárjában. – Nem én hívtalak meg, hanem a nagybátyám. – Ne mondj ellent egy hivatalos közegnek! – felelte Len vigyorogva, és a bárpulthoz indult. Ashley fejcsóválva nézett utána, aztán rajzolni kezdett. Ahogy lassanként formát öltött előtte egy arc, és rájött, kit is rajzol le, ő maga is megijedt. A szalvétán egy jellegzetes vonású, fekete hajú és szemű férfi jelent meg. Járomcsontja magasan ült, és határozott vonalú állával egyáltalán nem volt ellenszenves. – Klassz! Ki ez? – kérdezte Karén, és maga elé húzta a szalvétát. – Az a fickó, akit reggel leöntöttem a kávémmal. – Állati jó pasas – dünnyögte Karén. – Én megmondtam, hogy fényképező agya van – jelentette ki Jan elégedetten. – Ez így azért nem igaz, de sok portrét rajzoltam már – mondta Ashley a két tűzoltónak, aztán alaposabban is szemügyre vette legújabb művét. Valóban átkozottul jó pasas, állapította meg magában. Kíméletlenül határozott lehet, de erő is árad belőle. Csábító erő. Vagy merő érzékiség. Leginkább mind a kettő egyszerre. Ő ugyan soha nem szerette, ha egy férfiról azt mondták, hogy van benne valami állatias, de erre az emberre tökéletesen illett

ez a kifejezés. Igen, benne megvan az a valami, amit Lenben soha nem talált meg. „Te nem vágysz néha egyszerűen csak szexre?” – jutott eszébe hirtelen Karén kérdése, és újra lenézett a rajzra. Ez a lóri biztosan nem szenved nőhiányban. Valójában nem az a típus, akit ő közelebbről is szívesen megismerne. Ez persze nem jelenti azt, hogy senkivel sem szeretne közelebbi kapcsolatba kerülni. Ezzel a pasassal viszont valószínűleg soha többet nem fog összefutni. – Nagyon jól rajzolsz. Nem volna szabad elpocsékolnod a tehetségedet – jegyezte meg Kyle. Ashley örült, hogy megzavarták a tépelődését. – Kösz – felelte, és nagy sóhajjal összegyűrte a szalvétát. – Kár érte – mondta Mario. – Azért csinálta, mert ki nem állhatja azt a fickót – vigyorgott Jan. Miután Len fizetett, felszedelőzködtek. Len és a barátai sajnálták, hogy nekik másnap már vissza kell menniük, de Kylenak és Mariónak szolgálatba kellett lépnie. A diszkó előtt Jan és Kyle még telefonszámot cserélt, aztán visszaindultak a szállodáikba. – Na, ugye hogy klassz este volt? – kérdezte útközben Karén, és belekarolt Ashleybe. – Igen, az volt. Remélem, találkozol majd még Lennel. – Ilyen pasast nem szabad elszalasztani – jelentette ki Jan. – Egyébként a tied sem piskóta, Ashley. Kicsit talán félelmetes, de azért nem csúnya. Sőt! – Kimondottan jóképű. Csak éppen nős – felelte Ashley. Karén nevetve átkarolta a vállát. – Jan nem Marióra gondolt, hanem a reggeli pasasodra, akit lerajzoltál. – Ő nem a pasasom – tiltakozott Ashley határozottan. – Nem? Szerintem nem nézted meg elég jól a saját rajzodon, és nem vetted észre, hogy van valami a tekintetében. – Nem is ismerem. És nem is szeretném megismerni. – Egy férfiban az a legizgalmasabb, ha titokzatosság lengi körül. – Ezt én nem így gondolom. Amint megérkeztek a szállodájukba, azonnal ágyba bújtak, de Ashley nem tudott elaludni. Végül, hogy ne ébressze fel Karent és Jant, halkan felkelt, becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját, és kiment a konyhába. Teát főzött magának, aztán elővette a rajztömbjét.

Len és Mario türelmesen várta a szállodai folyosón, hogy Kyle boldoguljon a szobájuk ajtaját kinyitó plasztikkártyával, amelyet kulcs helyett kaptak. – Elpusztulok, ha nem ehetek meg most azonnal egy hamburgert – jelentette be Len váratlanul. – Veled menjünk? – kérdezte Mario. – Én is le tudnék nyomni egyet. – Te ma már éppen eleget ettél – felelte Len. – A Dennyhez pedig egyedül is eltalálok. – Biztos? – ásított nagyot Mario. – Való igaz, mindjárt leragad a szemem. – Tedd el magad holnapra! Nem maradok sokáig, és majd csendben jövök vissza. – Az utolsónak érkezőé a pótágy – jelentette ki Kyle. – Valakinek azon is csak aludnia kell – válaszolta Len vigyorogva, aztán visszaindult a kocsijához. Természetesen nem hamburgerezni ment, hanem a lányok szállodájához. Karén megadta neki a szobaszámukat. A földszinten volt, az épület hátsó oldalán, és üveg tolóajtaja a parkra nyílt. Az apartmanban még égett a lámpa, és valaki fel–alá járkált odabent. Végül megállt az ablaknál, és elhúzta a függönyt. Len behúzódott egy nagy gardénia mögé. Felismerte Ashleyt, és látta, hogy csészét tart a kezében. Szabadon aláomló vörös haján megcsillant a lámpa fénye, és hosszú, testre simuló pólójának vékony anyaga nem sokat bízott a képzeletre. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy elképesztően izgató látványt nyújt. Len keze ökölbe szorult, és feszítést érzett az ölében. Még csak nem is sejted, milyen jól ismerlek, Ashley, gondolta. Tudtam, hogy ébren leszel, és láthatlak, ha eljövök ide. És egy nap majd megtudod, mit érzek irántad. Egy nap… Az üvegajtó nyitva van… Akár ez a nap is lehet az a nap. Nem, még nem, döntötte el Len. Most még beéri azzal, hogy nézi Ashleyt. De már nem fog sokáig várni. Csodaszép volt az éjszaka, a levegő kellemesen enyhe. Ashley gondolatait azonban a szelíd holdfény és a csillagok sem terelhették el. Elfordult az ablaktól, és az íróasztalhoz ment, amelyen ott feküdt a rajztömbje.

Először az autópályán fekvő testet rajzolta le. A fiatal férfi bőre alatt kirajzolódtak az izmai, világos haja az arcába hullott. Rajta és mellette vérfoltok… Aztán az a rendőr is odakerült mellé a papírra, aki elsőként érkezett meg a baleset helyszínére. A járőrkocsija, a két vezető és az autóik. Az autópályán felgyűlt kocsik. A szemközti forgalom. És a pálya szélén álldogáló ember. A rajz fekete-fehér volt, mégis hihetetlenül élethű lett. Kivéve azt a titokzatos valakit, aki az út mellett ácsorgott. Az ő vonásait, bármennyire igyekezett, Ashley nem tudta felidézni. Egyébként viszont a legapróbb részlet is az emlékezetébe vésődött. Agya szinte fényképezőgépként működött. Mindent tökéletesen vissza tudott adni, csak azt az alakot nem, aki úgy állt ott, mintha mindent meg akart volna figyelni. És mintha keresett volna valamit a tekintetével. Mi lehetett az a valami? Arról akart volna meggyőződni, hogy az a szánalomra méltó, majdnem teljesen meztelen férfi valóban meghalt? Ashley hirtelen megborzongott, és tudta, hogy nem csak a hűvös éjszakai széltől. Valami más ébresztett benne kellemetlen érzéseket. Gyorsan hátrapillantott, aztán, bár ő maga is ostobaságnak tartotta, amit csinál, behúzta az üvegajtót, és ráfordította a kulcsot. Pillantása a vékony függönyre esett, és eszébe jutott, hogy reggel majd akadálytalanul átjut rajta a fény. Reggel? Már most is majdnem az van. Nemsokára felkel a nap, döbbent rá, aztán észrevette a redőnyt, és leengedte. A zárat is még egyszer ellenőrizte, majd lefeküdt a kanapéra. Becsukta a szemét, de az autópályán heverő test egyre csak nem tűnt el előle. Halkan elkáromkodta magát, és felrázta a párnáját. Soha nem hitt abban, hogy a bárányok számolása segíthet az elalvásban. Végső kétségbeesésében most mégis ehhez a módszerhez folyamodott, de csak azért sem bárányokat, hanem lovakat számolt. Furcsa álom volt. A sűrű ködön napfény tört át. Egyszer a tengerparton voltak együtt, a következő pillanatban viszont már a lakóhajón. Nancy feléje tartott, és egyre közelebb ért hozzá. Haja ráomlott meztelen bőrére, amelyet félig nap sütött, félig árnyék takart. Sokszor álmodta már azt, hogy itt van vele és mondani próbál neki valamit, de ez most egészen más volt, mint eddig bármikor. Régebben csak beszélgettek. A nyomozásról, a csalódásról, hogy a nyomok sehova sem vezetnek. Nancy azonban tudott valamit. A házassága boldogtalan volt, és ezért a munkája

töltötte ki az életét. Csak arra összpontosított. Türelmetlenül és önmagát nem kímélve. Ők ketten jó csapatot alkottak. De nem elég jót. Volt valami, amit Nancy megérzett, és tenni akart ellene. Lebontani a falat, hogy továbbjuthassanak. Aztán az arca jelent meg, ahogyan a boncasztalon feküdt. Az a látvány mindig annyira megdöbbentette Jakeet, hogy még álmából is felriadt rá. Ma éjjel azonban nem így történt. Ma csak elmosódva látta az arcot. Körülötte a haj nem fekete volt, hanem vörösen ragyogott az éles fényben. Nem Nancy volt az, hanem a lány, aki hasonlít rá. Aki úgy mozog, ahogyan ő mozgott. Nick unokahúga. Könnyedén lépdelt, lassan, de magabiztosan. Aztán odaért hozzá, megállt előtte, és az álom folytatódott. Az emlékkép elhalványult, és helyét a jelen foglalta el. Ez a másik nő nagyon is valóságos volt. Nagyon is eleven. Csupa élet. Kinyújtotta a kezét. Feléje nyújtotta, és… megérintette. Jaké felébredt. Homlokán izzadság gyöngyözött. Mellette hangosan csörömpölt az ébresztőóra. Hogy rohadna meg! Nem, ez nem az óra, hanem a telefon. A francba, mennyi lehet az idő? Késő éjszaka van. Jaké tagjai ólomnehezek voltak, és borzalmasan érezte magát, mégis örült, hogy a telefoncsörgés felverte élete legfurcsább álmából. Amelyben Nick unokahúga vette át a főszerepet. Vigyáznia kell, pokolian kell vigyáznia, hogy többé ne találkozzon vele. Az persze nem lesz túlságosan nehéz, elvégre futó ismeretségüket cseppet sem örvendetes körülmények között frissítették fel. A telefon éles csörgése már Jaké fülét hasogatta. Felkapta a kagylót, s miközben a hívót hallgatta, olyan erősen ráfonta az ujjait, hogy kezén kifehéredtek a csontok. Martin Moore bólintással köszönte meg az egyenruhás rendőrnek, hogy megemelte neki és Jake-nek a sárga rendőrségi szalagot, amellyel lezárták a tetthelyet. – Az arcából nem sok maradt meg – mondta, miután elindultak a félreeső úton, amelyen a hullát megtalálták. – Napokig itt zuboghatott le az esővíz. Azt hiszem, az áldozatot fent, az út végén éppen csak pár centivel a föld alá kaparhatták el. Szombat hajnal volt, még alig-alig világosodott. Jaké már bánta, hogy az éjjel nem maradt meg a sörnél. Whiskyt nem kellett volna innia. Most viszont ráfért volna egy erős ital. Marty hívása aggasztó volt, és nem is kicsit. A békés hosszú hétvégét ezzel el is felejtheti. Hivatalosan még mindig nem zárták le a réges-rég megkezdett nyomozást, és ezért riasztották most őt. Öt éve, amikor az első

gyilkosságok történtek, Marty még az erkölcsrendészeti és kábítószer-ellenes ügyosztályon dolgozott. Jó ideje átkerült azonban már Jaké mellé, úgyhogy mára ugyanolyan jól ismerte a Bordongyilkosságok néven emlegetett eseteket, mint a többi munkatárs. Mivel pedig itt lakott a környéken, most ő ért ki elsőként a tetthelyre. A sötét helyszínt reflektorok borították kísérteties fénybe. A Kornyék jó részét a mocsártól vették el mezőgazdasági művelésié. A talaj puha és süppedős volt, a növényzet buja, és csak a távolban világítottak a környező települések lámpái. Fényük barnásvörösre színezte a lápvidéket. A holttesttől néhány méterre Jaké megállt, hogy futó benyomást szerezzen a tetthelyről. A halottra egy kocogó nő bukkant rá. Nagy könnyelműség sötétben erre futni, gondolta Jake. Ki tudja, mi minden leselkedik az emberre a sötétben és a sűrű növényzet között. A középkorú, kissé csontos arcú, de azért szép nő még itt volt. Homlokpántot, rövid futónadrágot, pólót és olyan edzőcipőt viselt, amilyenben a kocogok szokták reggelente a szántóföldek körül róni a köröket. A holttest látványa megviselhette, mert halkan sírdogált, miközben egy rendőrrel beszélgetett, aki pokrócot terített a hátára, és forró kávét is adott neki. – Mit sem sejtve futottam, és egyszer csak… ott feküdt előttem. A sötétben először nem is tudtam kivenni, mi az. Amikor rájöttem, úgy remegett a kezem, hogy alig sikerült elővennem a mobilomat. Még jó, hogy már vannak ilyen telefonok! Ezentúl csakis világosban fogok erre kocogni. Borzalmasan megrémültem. Csak úgy kidobták szerencsétlent ide az útra? Vagy talán itt gyilkolták meg? A rendőr azt felelte a nőnek, hogy a részletekkel még nincsenek tisztában, de ne aggódjon, őt haza fogják vinni. Valóban jobban tenné a hölgy, ha napfelkelte előtt nem futkosna itt egyedül, gondolta Jake. A városiak jó része azt képzeli, hogy idekint, ezen a békésnek tűnő vidéken nem fenyegetik a nagyváros veszélyei. A megyének ezen a déli részén, ahol az új lassan, de biztosan kiszorítja a régit, a folyókat vízerek sokasága köti össze. Partjaikat sűrű mocsári növényzet borítja, de a föld is zsíros. Sokan pompás házakat építettek maguknak, amelyeket tágas kertek vesznek körül, mások pedig zöldséget és gyümölcsöt termesztenek

a messze nyúló földeken. A termőtalajon nagyra nőtt gyümölcsfák terebélyes koronái sok helyütt egymásba fonódtak. A földterület nagy része, köztük az is, amelyen ők most álltak, köztulajdonban van. Jókora darabot erdő borít belőle, ott pedig, ahol nincsenek fák, bozótos burjánzik. Tökéletes hely azoknak, akik emberi maradványoktól akarnak megszabadulni. A természet itt a felismerhetetlenségig eltorzítja a holttesteket, s megnehezíti, ha nem mindjárt lehetetlenné teszi a bűncselekményre utaló nyomok feltárását. Bűnözők régóta használják már ezt a nehezen megközelíthető környéket az áldozataik elrejtésére. Csak az ég tudja, hányan jártak közülük sikerrel. Ennek a boldogtalan kocogónak ma hajnalban balszerencséje volt, és rábukkant egy meggyilkolt ember maradványaira. Sokat biztosan nem tud elmondani, Jaké mégis úgy döntött, hogy később majd kihallgatja. Előbb azonban az áldozattal kellett foglalkoznia. – A halottkém itt van már? – kérdezte. – Igen, Tristan Gannet az. Éppen Pentillóval beszél. Ő volt az első rendőr, aki kiérkezett. Mandy is mindjárt végez a képek készítésével. – Jó, hogy Gannet és Nightingale jött ki. Mandy Nightingale, az egyik legjobb rendőrségi fotós, még nagyban kattintgatta a gépét, amikor odaléptek hozzá. Jaké többször is dolgozott már az ősz hajú, paszulykaró vékonyságú asszonnyal, akinek sima arcbőréből nem lehetett a korára következtetni. Mindig ügyelt arra, hogy ne csak a holttestet fotózza le a legkülönfélébb szögekből, hanem a közvetlen környékét is megörökítse. – Üdv, Mandy! Örülök, hogy látom. – Hello, Jaké! Mindjárt eltűnök innen. – Nem kell kapkodnia. Itt már nincs miért sietnünk. – Azt hiszem, mindent lekaptam, ami fontos, és dr. Gannet kívánságainak is eleget tettem – mondta Mandy, miközben letérdelt, hogy még egy utolsó képet készítsen. – Majd Pentillónál várok, amíg elszállítják a holttestet, aztán még csinálok pár felvételt. – Kösz, Mandy. Az asszony bólintott. – Szólok dr. Gannetnek, hogy megérkezett. A holttesthez még nem nyúltak hozzá. Jaké leguggolt mellé, hogy alaposan szemügyre vegye, és lehetőleg minden apró részletet az emlékezetébe véssen. Nem kellett törvényszéki orvosnak lennie

ahhoz, hogy megállapítsa, a nő már jó ideje lehetett itt kiszolgáltatva a természet erőinek és a környéken élő állatoknak. Meztelen testéről sok helyen csontig lerágták a húst. Jaké a golyóstollával óvatosan lepiszkált róla néhány falevelet, hogy jobban lássa. A kezéből és az arca jó részéből szinte semmi sem maradt meg. Jaké most már tudta, miért beszélt Marty olyan idegesen, amikor felhívta őt. A halott keze a bomlási folyamat áldozata lett, a fejében azonban nem csak az tett kárt. Egyértelmű volt, hogy mindkét fülét levágták. Jaké hátán a hideg futkosott, és hirtelen keserű lett a szája íze. Tudta, hogy Péter Bordon, akit Pierre papának is neveztek, öt hosszú éve rács mögött ül már. A holttest futó szemrevételezése is elég volt azonban ahhoz, hogy Jaké emlékezetébe idéződjön, milyen borzalmas körülmények között találtak rá néhány gyilkosság áldozatára akkoriban, amikor Bordon az Elvek Emberei elnevezésű szekta vezetője volt. – Még mindig sitten van – mondta Marty, mintha olvasott volna a társa gondolataiban. – Biztos? – Igen. Amint megláttam a hullát, azonnal ellenőriztem. Nem szabadult ki. Péter Bordon annak idején testvériségről prédikált, a köz üdvét szolgáló munkáról, és híveit arra buzdította, hogy mondjanak le a fényűző élet bűnös örömeiről. Követői többsége számára ez azt jelentette, hogy minden keresményüket az ő bankszámlájára utalták át. Szektája tagjai közül három fiatal nőt is holtan találtak a környékbeli földeken és csatornákban. És mindhármuknak levágták a fülét. Az elkövetés eszköze egyszer sem került elő, és forró nyomok sem voltak. Gyanúsítottként egyedül Bordon neve merült fel, bűnösségét azonban semmi sem támasztotta alá. A rendőrség házkutatási engedélyt kapott a házaira és a telkeire, de semmire sem bukkantak rá, csak törvénytelen pénzügyi műveletekre. Azok azonban elegendők voltak ahhoz, hogy Bordont egy időre rács mögé dugják. Egyik éjjel aztán egy hajléktalan állított be az egyik kisebb rendőrőrsre, és azt állította, hogy ő követte el a gyilkosságokat. Beismerő vallomása alapján többszörös emberöléssel vádolták meg, de még a vizsgálati fogsága alatt felakasztotta magát a cellájában. Az ügy ezzel voltaképpen elintézést nyert.

Jaké a kollégái többségéhez hasonlóan kezdettől fogva nem hitt abban, hogy a gondosan megtervezett és végrehajtott gyilkosságok sorozatát az az eszelős hajléktalan vitte volna végbe. Hivatalosan nem zárták le az aktát, de újabb áldozatok nem kerültek elő, ezért végül leállították a nyomozást. Jaké azonban továbbra is szentül hitte, hogy Bordonnak köze volt a gyilkosságokhoz. Nem a saját kezével követte el őket, de az áldozatoknak az ő utasítására kellett meghalniuk. Most ugyan börtönben van, ám onnan is mozgathatja a szálakat. A fegyvereknél sokkal nagyobb hatalom van a kezében. Képes behatolni az emberek gondolataiba, és bármire rá tudja venni őket. Helyette azok mocskolják be magukat mások vérével. A gyilkosságra való felbujtás azonban ugyanúgy bűncselekmény, mint az elkövetése. Csak éppen bizonyítani is kell. Öt éve a rendőrök eget-földet megmozgattak, mégsem sikerült bizonyítaniuk, hogy azt a három fiatal nőt Bordon ölette meg. Ugyanúgy, mint évtizedekkel korábban a hírhedt Al Caponét, őt is csak adócsalás vádjával tudták bíróság elé állítani. Ha a valódi céljukat nem is érték el, azzal azért vigasztalhatták magukat, hogy Bordont végül elítélték. Az esetet évekig a döglött ügyek között tartották számon, mert nem történt újabb gyilkosság. Most viszont igen, és ettől minden új megvilágításba került. Az elkövetés módja, a fül levágása arra vallott, hogy a korábbi gyilkosságok elkövetője sokáig meghúzódott, most viszont újra akcióba lépett. – Jézusom, Jaké, ne vágj már ilyen képet! – mondta Marty fojtott hangon. – Talán jobb volna, ha visszaadnád ezt az esetet. Jaké a társára emelte fekete szemét. – Nem, nincs semmi bajom. Bocs! – Ha átengednek, uraim, máris megosztom önökkel az első megfigyeléseimet. Jaké megfordult. Mögöttük dr. Tristan Gannet állt, aki közel húsz éve dolgozott már törvényszéki orvosként, és a korábbi gyilkosságoknál is ő volt a halottkém. – Örülök, hogy magát kaptuk, Gannet – mondta Jaké, és leguggolt az orvos mellé, aki máris vizsgálni kezdte a holttestet. Valamiféle ruhának a szövetfoszlányai sem maradtak rajta, és az előrehaladott bomlási folyamat miatt első látásra a halál okára sem lehetett következtetni. Az viszont biztosnak tűnt, hogy az áldozat

fiatal nő volt. Néhány megmaradt tincse arra utalt, hogy hosszú, barna haja volt. Szabad szemmel ennyit lehetett kideríteni, de abban azért még reménykedhettek, hogy a laborban a szakértők majd többet is meg tudnak állapítani. Jaké már most egészen biztos volt abban, hogy ez a nyomozás kemény dió lesz. Az elővigyázatos gyilkosok tudják, hogy a legkisebb nyom is végzetes lehet számukra, és nagyon körültekintően járnak el. A reményt azonban soha nem szabad feladni. A bűnügyi laborosok talán találnak majd hajszálat vagy parányi anyagdarabot, és dr. Gannet is felfedezhet valamilyen mikroszkopikus nyomot a test szomorú maradványain. Az áldozat körmei sem voltak meg, és alattuk a hús is elbomlott. Ujjlenyomatokra tehát nem számíthattak. – Az arcát senki sem fogja felismerni – dörmögte Jake. – A fogai azonban megvannak. Azok alapján sok halottat sikerült már azonosítanunk – mondta a törvényszéki orvos. – És mást is mondhatok még. Fogadni mernék, hogy az ujjbegyeiről már azelőtt eltávolították a bőrt, hogy az állatok és a természet erői bevégezték volna azt, amit a gyilkos elkezdett –tette hozzá, és jelentőségteljes pillantást vetett Jake-re. Mind a kettejüknek ugyanaz jutott eszébe. Az öt éve elkövetett gyilkosságoknál is levágták az áldozatok fülét, és az ő ujjbegyeikről is eltávolították a bőrt. De ha a tettes ennyire vigyázott, hogy ne vehessenek ujjlenyomatokat, akkor miért hagyta meg a fogsorokat? A fogászati kartonok segítségével ugyanúgy kideríthető a halottak kiléte. Lehet, hogy mindent kezdhetünk elölről? – hasított Jake fejébe a kérdés. Vagy talán utánzó gyilkossal van dolgunk? – Nem kizárt, hogy az emberünk csak lemásolta a korábbi gyilkosságokat – mondta ki a halottkém Jake gondolatát, és szomorúan nézegette a fiatal nő földi maradványait. Többnyire jól uralkodott az érzései fölött, az ilyen látvány azonban még mindig felzaklatta. Jake ezt is becsülte benne. Gannet nagyon értette a dolgát, s bár nem minden esetet vett ennyire a szívére, a hosszú évek alatt sem veszítette el azt a képességét, hogy együtt tudott érezni az áldozatokkal, akár balesetben vesztették életüket, akár bűncselekmény következtében. Ki fogjuk deríteni, ki volt – mondta most az orvos Jakenek biztatón. – Minél előbb meg kell kapnom a jelentését.

Dr. Gannet bólintott. Mi sem természetesebb – felelte kissé gúnyosan. Ahányszor csak megöltek valakit a körzetében, a nyomozók mindig azonnal az asztalukon akarták látni a vizsgálatai eredményét. – Ne aggódjon! Haladéktalanul hozzálátok – tette hozzá. Jake öt éve, a sorozatban elkövetett gyilkosságok nyomozásakor úgy dolgozott, mint egy megszállott, és azután sem adta fel, hogy a beismerő vallomást tett férfi öngyilkos lett. Úgy érezte, tartozik ennyivel az áldozatoknak, és attól a gondolattól sem szabadulhatott, hogy Bordonnak egy másik gyilkosságban is benne volt a keze. Akkor is, ha azt egészen más körülmények között követték el. És őt az a haláleset személyesen érintette. Nancy halála. Ezzel a véleményével azonban magára maradt. Munkatársai úgy gondolták, csak azért akarja Bordon nyakába varrni a dolgot, mert nem képes elfogadni, hogy a társa balesetben veszítette életét. Vagy önként dobta el magától, amint azt több nyomozó is feltételezte. Jake viszont tudta, hogy öngyilkosságról szó sem lehetett. Aki igazán ismerte Nancyt, abban ez a hajmeresztő gondolat fel sem merülhetett. – Boldogulni fog az üggyel? – kérdezte a törvényszéki orvos óvatosan. – Arra mérget vehet, Gannet. Profi vagyok. És nálam jobban senki sem ismeri a korábbi eseteket. – Ez már egyszer igaz – felelte a halottkém. Közben megérkeztek a hullaház emberei, hogy elszállítsák a holttestet, amint dr. Gannet és a nyomozók végeznek a szemrevételezésével. Az orvos bólintott nekik, aztán szólt a munkatársainak, hogy a talajból is vegyenek mintát. – Tud már valamit mondani a halál okáról? – kérdezte Jake. – Az egészen biztos, hogy nem természetes halált halt. – Mit nem mond! Erre én is rájöttem, pedig nem vagyok orvos. Dr. Gannet elhúzta a száját. – Az elkövetés eszköze kés volt. Nagyméretű. Talán bozótvágó. Jake elképedt. – De hát alig maradt rajta hús, hogy ezt… – Ha konyítana egy keveset a törvényszéki orvostanhoz, maga is látná, amit én látok. – Tanultam törvényszéki orvostant – felelte Jake szárazon. –Az lehet, de a holttest olyan állapotban van, hogy nem látni a fától az erdőt. Ezt akár szó szerint is veheti. A lombok és a sár alatt azért

így is ki lehet venni a csontokat. Tudom, hogy erősen szennyezettek, de látja ezt itt? Ha alaposabban megnézi, észreveszi rajta a karcolást. Pontosabbat természetesen majd csak a teljes boncolás után mondhatok. Arra viszont máris fogadni mernék, hogy ezt a sérülést nagy penge okozta. A fülek levágásához és az arc ilyen mértékű eltorzításához is arra volt szükség. Természetesen a vadak is kikezdték, de ezek itt nem harapásnyomok. Egyértelműen késtől származnak. És mint maga is látta, az ujjbegyeken nincs bőr. Azt sem állatok rágták le, és nem is az oszlás következtében tűnt el. Jó ideje van már a szakmában, nyomozó, és többet tud, mint néha beismeri, mert mindenről hivatalos megerősítést akar kapni. Ez egyébként rendben is van. – A bánatos életbe! Ez nemcsak hasonlít a régi esetekre, hanem pontosan olyan, mintha… – Első látásra egyetértek magával, de azért ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket! Előbb a boncasztalomon akarom tudni az áldozatot. És azt se felejtse el, Jake, amiről az előbb beszéltünk! Utánzó gyilkosok is léteznek. Egész sereg olyan őrült szaladgál a világban, aki alaposan tanulmányozza a gyilkosságokat, aztán a legapróbb részletekig lemásolja őket. Hányszor tudtak már be olyan eseteket sorozatgyilkosoknak, amelyeket valójában mások követtek el! Jake kérdőn felvonta a szemöldökét. – Na látja! – vigyorodott el dr. Gannet. – Sokat tanulhatunk még egymástól. Maga a halottszemléről, én pedig a rendőri munkáról. – Az orvos egy pillanatra elhallgatott, és amikor újra megszólalt, megint egészen komoly volt a hangja. – Mint már mondtam, azonnal nekilátok a boncolásnak. Később ugorjon majd be hozzám! Egyébként azt beszélik, hogy másik helyre vitte át a lakóhajóját. – Igen, elköltöztem. Tegnap – felelte Jake. Dr. Gannet kis ideig az arcát fürkészte. – Ezt örömmel hallom. A levegőváltozás mindig jót tesz. – A levegő ott sem más – mondta Jake szárazon. – És a hajóm is ugyanaz. – A hely viszont nem. Reggel, amikor felébred, mást lát. – Igen. Jake csak ennyit válaszolt. Valami azt súgta neki, hogy sok kollégájához hasonlóan Gannet doktor is úgy gondolja, nem csak a szolgálati kocsiját osztotta meg Nancyvel. Ezért hiszi azt, hogy jót tesz neki a költözés. Akkor is, ha Nancy halála óta már öt év telt el.

Sok mindent felhozhatott volna a maga védelmében, bár nyíltan senki sem vádolta meg semmivel. Halvány késztetést sem érzett azonban a magyarázkodásra. A rendőrségi vizsgálat végül is minden gyanú alól tisztázta, legalábbis a kérdéses éjszakát illetően. Az általános és amúgy nagyon is logikus vélemény az volt, hogy Nancy kis időre meg akart feledkezni boldogtalan házasságáról, és a munkájával járó egyre nagyobb nyomástól is szabadulni szeretett volna, ezért azon az éjszakán kirúgott a hámból. Találkozott valakivel, megivott néhány italt, lenyelt néhány pirulát, és halálos balesetet szenvedett. A halála után Jaké kutyául érezte magát, és ezen az sem változtatott, hogy Bordon szektáját sikerült szétverniük. Már-már eszelős megszállottsággal azon dolgozott, hogy a két ügyet kapcsolatba hozza egymással. Nemegyszer járt közel ahhoz, hogy átlépje a rendőrségi kihallgatás és a testi fenyítés között szigorúan meghúzott határt, és ezért kérdőre is vonták. Kicsit sem volt ínyére, hogy ülésekre kellett járnia a rendőrség pszichiáteréhez, noha ez bevett gyakorlat volt azoknál, akik elveszítették a közvetlen munkatársukat. Egy idő után ráébredt, hogy elővigyázatosabbnak kell lennie. Attól fogva látszólag megint a tapasztalt és megfontolt zsaru volt, aki mindenkor mindenben a szabályokhoz tartja magát. Szándékai azonban valójában mit sem változtak. Továbbra is el volt tökélve arra, hogy egy napon majd kideríti az igazságot. – Én is szívesen laknék a vízen – jegyezte meg dr. Gannet. – Látogasson meg valamelyik vasárnap! Van egy kis motorcsónakom, és a horgászás jót tesz az ember lelkének. – Nem is hangzik rosszul – felelte az orvos, és apró fintort vágott. – Már csak az a kérdés, kapok-e szabadnapot a feleségemtől. – Hozza el őt is! – Az asszony nem szereti a sört. – Majd veszek egy üveg bort. – ígérem, hogy szaván fogom – válaszolta a halottkém. – Dr. Gannet? Dilessio nyomozó? – lépett oda hozzájuk Mandy Nightingale. – Végeztek? Folytathatom a fotózást? – Felőlem igen – mondta a törvényszéki orvos. – Semmi akadálya – bólintott Jaké is.

– Jól van. – Mandy lehalkította a hangját. – Talán jó, ha tudja, Jaké, hogy az embereinek a zárszalagnál egy egész falka riportert kell kordában tartaniuk. – Foglalkozzam velük? – ajánlotta fel Marty. Jaké megrázta a fejét. – Mindjárt megyek. Néhányan addig kérdezzék ki a környéken lakókat! Tudom, hogy mindegyik ház messze van innen, de valaki talán mégis látott valamit. Én pedig beszélek a firkászokkal. – Biztos, hogy jó ötlet ez? Láttam, milyen volt az előbb a tekinteted. Fel fogják hánytorgatni a régi esetet, és te azt nagyon a szívedre vetted… – Nem lesz semmi gond. Azóta öt év telt el, és én rendőr vagyok. Értem a dolgomat. Te inkább arra ügyelj, Marty, hogy itt minden rendben menjen! Semminek sem szabad elkerülnie a figyelmünket. Társa bólintott, Jaké pedig odament a kordon mögött nyüzsgő újságírókhoz. – Gyilkosság történt? Fiatal nő az áldozat? – kiáltott oda neki a tömegből Jayne Gray, aki az egyik helyi rádióállomásnak dolgozott. – Attól tartok, Jayne, hogy egyelőre nem sokat mondhatunk. Egy nő holttestét találtuk meg. Hetek, de talán már hónapok óta halott lehet. Még csak sejtéseink vannak, amelyek megerősítésre szorulnak. Amint elkészült a halottkémi jelentés, többet fogunk tudni, és önöket is tájékoztatjuk. Itt és most ennél többel nem szolgálhatunk. – Maga egészen biztosan többet tud már, Dilessio nyomozó – szólalt meg Bryan Jay, a helyi hírlap alacsony és hírhedten makacs újságírója. – Gyilkosság történt, és az áldozatot az út mellett, a sárban találták meg. Így van? Jaké kísértést érzett arra, hogy csípős választ adjon, de gyorsan letett róla. – Mr. Jay, adjon időt a törvényszéki orvosnak, hogy elvégezze a munkáját! – felelte határozottan. – Szívesen – mondta az újságíró fanyar hangon. – Maga viszont addig mesélhet nekünk. – Már elmondtam, Mr. Jay, hogy egy nő holttestét találtuk meg. – Egyedi esetről van szó, vagy úgy gondolják, hogy sorozatgyilkos müve volt? Emlékeztetnek a körülmények az öt évvel ezelőtti gyilkosságokra? Megcsonkították a holttestet? Jaké úgy döntött, hogy nem kommentálja Jay sejtéseit. Gondoljon, amit akar! – Kiterjedt körzet a miénk, és minden évben sok emberölés történik.

– Mintha mégis lennének bizonyos párhuzamok. Az a férfi viszont, aki annak idején magára vállalta a gyilkosságokat, már nem él. Jól tudom? – Igen, egy férfi, aki azt vallotta, hogy ő követte el a gyilkosságokat, valóban öngyilkosságot követett el. – Az aktát azonban hivatalosan azóta sem zárták le. Ez is igaz? – Igen, Mr. Jay, igaz. – A rendőrség látókörébe akkoriban, hajói emlékszem, egy szekta is belekerült. Itt működött, és a vezetője, Pierre papa, vagyis Péter Bordon is a gyanúsítottak között volt. Ő viszont évek óta börtönben ül. Helyesek az értesüléseim? Jakenek felszökött a vérnyomása. A legszívesebben bemosott volna egyet Jay önelégült, húsos képébe, de összeharapta a fogát, és leküzdötte a vágyát. – Válaszoljon, nyomozó! – kiáltotta egy nő. Jaké őt is ismerte. A browardi újság bűnügyi tudósítója volt. Igencsak igyekeznie kellett, ha onnan máris ideért. – Péter Bordon a börtönbüntetését tölti. És amint az köztudőlt, gyilkosság vádjával soha nem került bíróság elé, és nem is azért ítélték el. – Valóban nem. Ahogyan semmi ilyesmiért nem ítélték el végül azt a becsavarodott fickót, aki a cellájában felkötötte magát. Harry Tennant csak egy drogos hajléktalan volt. Beismerő vallomást tett, de sok őrült vállal magára nagy port felvert gyilkosságokat – erősködött Jay. – A halála miatt nem ellenőrizhettük Mr. Tennant vallomását. – De azért sok minden szólt az ellen, hogy valóban ő volt a tettes. Maguk nem követték a nyomokat, és most nagyon úgy lest, hogy a gyilkos újra működésbe lépett. – Sajnálom, Mr. Jay, de mi csak tényekkel foglalkozunk, sejtésekkel nem. E percben ennél többet valóban nem mondhatok – válaszolta Jaké, és vigyázott, hogy nyugodtan szóljon a hangja. – Minden tiszteletem a sajtóé, ám csak azért, mert megerősített tényekkel még nem szolgálhatok, nem fogom önöket feltételezésekkel traktálni. Ha jól tudom, maguknak éppen az a jelszavuk, hogy a tény szent. Köszönöm, egyelőre ez minden. Visszaengedjük önöket a munkájukhoz, és hálásak leszünk, ha hagyják, hogy mi is végezzük a magunkét.

Jaké ezzel megfordult és otthagyta az újságírókat. Mindenképpen azelőtt akart még azzal a nővel beszélni, aki megtalálta a holttestet, mielőtt a sajtó hiénái rávetnék magukat. Utána pedig annak rendje és módja szerint nekilát a nyomozásnak. Minden erejével azon lesz, hogy elhessegesse magától a múlt előtoluló képeit, és lenyelje a keserűségét. A bűnügyi laborban a legapróbb nyomot is alapos elemzésnek vetik majd alá, Gannet pedig felboncolja az áldozatot. A legjobb erők állnak a rendelkezésére, és ha kell, erősítést is kérhet. A munkatársaiban maradéktalanul megbízik. Noha nem varázslók, a cél érdekében nemegyszer mutattak már be bűvészmutatványt. A legfontosabbak a tények. Egy nőt brutális módon megöltek. Hetekkel ezelőtt, de az is lehet, hogy több hónapja már. Levágták a fülét, mintha a tettes rituális gyilkosságot követett volna el. Jaké tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Nem indulhat ki minden további nélkül abból, hogy ez az eset az öt évvel ezelőtt sorozatban elkövetett emberölések folytatása. Az összes elképzelhető lehetőséget számba kell vennie. – Utánzó gyilkos! – kiáltott utána Bryan Jay. – Az sem kizárható, igaz, hogy valaki csak lemásolta a korábbi gyilkosságokat? Jaké nem válaszolt. Lehet, hogy utánzó gyilkossal van dolguk. De az is lehet, hogy nem. A tetthelynél Marty, Gannet doki és Mandy Nightingale izgatottan pusmogott egymással. Amint meglátta őket, Jaké azonnal kitalálta, hogy róla beszélnek, mert aggódnak érte. Arra viszont semmi okuk. Köszöni szépen, jól van. És ezúttal nem fogja feladni addig, amíg meg nem találja a valódi gyilkost.

4. Hétfőn kora reggel Ashley első dolga az volt, hogy átlapozza azokat az újságokat, amelyeket nagybátyja szépen összekötve kitett a hátsó ajtó mellé. Abban reménykedett, hogy a szombati számban a helyi hírek között írtak az autópályán történt balesetről, de nem így volt. – Te meg mit művelsz itt? Nick hangjára Ashley összerezzent, és felpattant a csúnyán széttúrt újságkupac mellől.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek – mondta bűntudatosan. – Orlandóba menet láttunk egy balesetet. Arról kerestem beszámolót, de nem találtam. Te nem hallottál róla véletlenül? Nick megvakargatta ősz borostáit. Nem látszott fiatalabbnak a koránál, mert sok időt töltött a tengeren, szélben és napsütésben. A teste viszont még mindig izmos volt, és szépen öregedett, úgy, ahogyan azok szoktak, akik mindig kivették részüket az élet örömeiből. Világosszőke hajában nemigen tűntek fel az ősz tincsek, halványkék szeme pedig az évek során megszerzett bölcsességről árulkodott. Most azonban semmi okosat nem mondhatott, csak a fejét rázta, és jókorát ásított. Pizsamanadrágja fölött fürdőköpenyt hol viselt, amelyet összekötött magán, miközben a konyhában odalépett a kávéfőzőhöz. Miután meglátta, hogy üres a kanna, megrovó pillantást vetett az unokahúgára. A reggeli kávé elkészítése az ő feladatai közé tartozott. – Ne haragudj, de még mindig az a baleset foglalkoztat – mentegetődzött Ashley, és gyorsan vizet öntött a kávéfőzőbe. – Semmi baj. Én is tudok kávét főzni – felelte Nick kissé gúnyosan. Ashley ezt egy pillanatig sem vonta kétségbe. Nagybátyja, aki őt is felnevelte, mindig tudott gondoskodni magáról. Soha nem is értette meg azokat, akik nem képesek egyedül boldogulni. – Tényleg semmit sem hallottál a balesetről? – kérdezte meg tőle Ashley újra. – Miamiban élünk, és egy ilyen nagyvárosban sok a baleset. Az a nap, amelyen egy sem történne az autópályán, piros betűs ünnep lenne. – Nem tudod, hol van a szombati újság helyi része? Legalább a hírek között be kellett számolniuk róla. Végül is egy ember életét vesztette. Legalábbis azt hiszem, hogy meghalt. – Mindjárt kihozom azt a lapot. A hálószobámban van. – Én is bemehetek érte. – Sharon éppen zuhanyozik. – Ó! Akkor megvárom, hogy megidd a kávédat. Egész hétvégén nem ment ki a fejemből az a dolog. – Nem érezted jól magad? – De, igen. – Miközben folyton egy halottra gondoltál? – kérdezte Nick. – Kérsz pirítóst?

– Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes. – Fárasztó napod lesz az akadémián. Enned kell előtte. – Az este ettem valami szörnyűséget egy gyorsétteremben az autópályán. Azzal elleszek délig. – Valami szörnyűséget? – Ők ott hamburgernek mondták. – Jó későn jöhettetek meg. Éjfélkor zártunk be, mint minden vasárnap, és amikor lefeküdtem, még nem voltál itthon. – Háromra értem haza. – Remek! – gúnyolódott Nick. – Gondolom, péntek óta nem aludtatok, és ma estig meg sem fogsz állni. – Ez mindennap így van – felelte Ashley –, de én még fiatal vagyok. Észre sem veszem, ha nem alszom ki magam. Nick felvonta a szemöldökét, mert felmerült benne, hogy unokahúga a válaszával az ő korára célzott. Aztán úgy döntött, nem várja meg, hogy egészen kifőjön a kávé. A kiöntőt bögrére cserélte a főző alatt, olyan gyorsan és ügyesen, hogy csak néhány csepp ment pocsékba. – Neked is töltök egy csészével. Igaz, te még fiatal vagy, én pedig, amint ezt éppen finoman a tudtomra adtad, öreg, de kávéra azért alighanem neked is szükséged van. A látszat legalábbis erre vall. Lehunytad egyáltalán a hétvégén a szemed? Ashley felnevetett. – Soha nem jutna eszembe, hogy öregnek mondjalak. Életed virágában vagy. És ne aggódj, egy keveset azért aludtunk is. Pénteken előbb egy lovas bemutatót néztünk meg, aztán diszkóba mentünk. Reggel volt már, amikor ágyba kerültünk, de csak délután háromkor keltünk fel. Szombat este nem maradtunk ki sokáig, vasárnap mégis délig aludtunk, pedig tizenegyig el kellett volna hagynunk a szobát. Karén hisztizett is, mert attól félt, hogy még egy éjszakát ki fognak fizettetni velünk. Egy szó mint száz, friss és üde vagyok, ha a te szavaidból azt is kellett kivennem, hogy rossz rám nézni. Nick ivott egy korty kávét, aztán az asztalra könyökölt, és elvigyorodott. – Azok a rendőr ismerőseim, akik értik a dolgukat, többnyire olyan fáradtak, hogy rossz rájuk nézni. – Ez azt jelenti, hogy szerinted jó rendőr leszek?

– Erősen remélem. Na, megyek, kihozom neked azt az újságot. Kötelességtudó rendőrtanoncok nem késnek el az iskolából. Úgyhogy zuhanyozz le gyorsan, és öltözz fel! Ashley megitta a maradék kávéját, aztán besietett a lakrészébe. Nick bárja és étterme ősidők óta működött már. Nagybátyja a házat véletlenül egy ugyancsak Nicholas névre hallgató férfitól vette, aki tengerész volt, és a bárt az 1920–as években vásárolta meg, akkoriban, amikor Miami vidéke még falusias volt. Időközben a telekárak az egekbe szöktek ezen a környéken, Nick bárjában azonban szinte semmi sem változott. A ház Dade megyéből származó fenyőfából épült, amelyből mára kevés maradt, és ezért igencsak drágán mérték. A motoros és lakóhajók közeli kikötőjére, amellyel a móló kötötte össze, csodálatos kilátás nyílt a bárból. Nick saját kis konyhájába és a tágas nappaliba az étteremből és a mögötte található irodából is nyílt ajtó. Az ő hálószobája a nappali fölött helyezkedett el, Ashley otthonos lakrésze pedig, amelyet nagyon szeretett, a földszinten. Oda a nappalin keresztül juthatott be, de az étterem mellett is volt bejárat. Nick mindig kínosan ügyelt a rendre, a házat kifogástalan állapotban tartotta, és nagyon ízlésesen is rendezte be. Azoknak legalábbis tetszett, akik kedvelték a tengeri hangulatot. A nappali ajtaja fölött egy fehér cápa állkapcsa függött, mellette pedig üveg alatt egy tizenkilencedik századi hajóharang. A falat padlótól a mennyezetig fényképek díszítették, amelyek mindegyike jelentett valamit Ashleynek. A legtöbb a szüleit ábrázolta, mások az édesanyját és a nagybátyját gyerekkorukban, néhány pedig őt a családjával. Egyik kedvence az a felvétel volt, amelyen az édesapja egyenruhát viselt, de azt is nagyon szerette, amelyiken ő állt a szülei között. Az a kép akkor készült, amikor egy gyerekek számára rendezett horgászversenyen kifogta élete első vörös sügérét. Annak, hogy a ház régen épült, természetesen hátrányai is voltak, például az, hogy időnként kifogyott a meleg víz. Ashleynek is ma már csak langyos jutott, mert Sharon megelőzte a zuhanyozással, de nem bánta, mert úgyis igyekeznie kellett. A légkondicionáló azonban szerencsére jól működött. Nick mindig odafigyelt, hogy az rendben legyen. Az ebédre érkező vendégek, akik délig a forró napon izzadtak, elvárták, hogy kellemes hőmérséklet fogadja őket. Ashley negyedóra alatt elkészült, és visszasietett a konyhába. Legnagyobb ámulatára közben a nagybátyja is lezuhanyozott,

valószínűleg jéghideg vízzel. Utána rövidnadrágot és pólót vett fel, s most a konyhapulton fekvő újság fölé hajolt. Sharon ott állt mellette, és ő is a balesetről szóló beszámolót kereste a lapban. Az asszony a maga százhatvan centijével még magas sarkú cipőben is kicsi volt. Nagy, kék szeme nagyszerűen illett vállig érő, platinaszőke hajához. Az alakjára gondosan vigyázott, rendszeresen járt fitneszterembe, és bár csak pár évvel volt fiatalabb Nicknél, akár harmincnak is lehetett volna nézni. Kimondottan szép nő volt, de szemernyi beképzeltség sem szorult belé, az esze vágott, mint a beretva, és teremtője még kitűnő humorérzékkel is megáldotta. A munkájában bámulatosan kitartó volt, és új szenvedélyébe, a politikába is testestül-lelkestül belevetette magát. Mindent egybevetve tökéletes barátnő volt Nick számára, és Ashleyvel is nagyszerűen megértették egymást. – Találtatok valamit a balesetről? Nick meglepetten felkapta a fejét, és komolyan bólintott. – Jó reggelt, drágám! – mondta Sharon, és együtt érzőn nézett Ashleyre. – Nagyon sajnáljuk. – Mit sajnáltok? – Először nem is tudtuk, melyik hírre gondolsz. Szombaton ugyanis nagy vihar volt, és ketten abban is életüket vesztették. Az autópályán történt balesetről valóban csak a helyi kiadás számolt be. És te, Ashley – folytatta Nick óvatosan –, ismerted azt a férfit, aki mellett elhajtottál. Együtt jártatok gimnáziumba. Nem halt meg, kómában fekszik. A sérülései azonban nagyon súlyosak, és az orvosok nem adnak sok esélyt arra, hogy felépülhet. – Hogyan? Ki az? – kérdezte Ashley, és odament a nagybátyjáékhoz, hogy ő is belenézzen az újságba. – Stuart Fresia – felelte Nick. – Stuart? – Nick mesélte, hogy jó barátok voltatok – mondta Sharon halkan. Ashley döbbenten felkapta az újságot, és nem akart hinni a szemének. Stuart, akit régóta nem látott már, valóban nemcsak az osztálytársa volt, hanem igaz barátja is. Azok közé az agyafúrt kölykök közé tartozott, akikből agyafúrt felnőttek lesznek. Mindig is jogász akart lenni, szorgalmas és törekvő volt, mégsem utálták a suliban, éppen ellenkezőleg, mindenki kedvelte. Szeretett szórakozni, nem vetette meg a sört, de kábítószerhez sohasem nyúlt.

Az osztálytársaik közül többek szülei is elváltak, Stuartéi viszont valóságos mintaházasságban éltek. Ashley erről mindannyiszor meggyőződhetett, ha náluk volt. Mr. és Mrs. Fresia mindennél jobban szerették egymást és a fiukat. Kamaszként persze Stuart is művelt szamárságokat, de azért mindig jó gyerek volt. Már korán belátta, hogy egykeként tartozik ennyivel a szüleinek. Most pedig egy szál alsónadrágban, súlyos sebesülésekkel feküdt ott az autópályán. Ashley egyszerűen nem értette, hogyan történhetett ez meg. Többször is el kellett olvasnia az újságban a tudósítást, hogy felfogja, mi áll benne. A szemtanúk elmondása és annak a vezetőnek a vallomása szerint, aki elütötte, Stuart egyszer csak ott futott az autópályán. Korábban senki sem látta. Nem kocsiból szállt ki, és természetesen papírok sem voltak nála. Belső sérüléseket, valamint súlyos agyrázkódást szenvedett, és az órákig tartó műtét után nem ébredt fel az altatásból. Azóta gépek tartják életben. Az orvosok mindent megtettek érte, amit csak megtehettek, bár nemigen hitték, hogy sikerül megmenteniük. A műtéti csapatot vezető sebész mindemellett azt is elmondta, hogy az erős, fiatal szervezet és az élni akarás sokszor művelt már csodát. Stuart önsorsrontó viselkedésére a vérében és a vizeletében talált nagy mennyiségű heroin szolgált magyarázattal. – Ez nem lehet igaz – dünnyögte Ashley zavarodottan. – Sajnálom – tette a vállára a kezét a nagybátyja. – Úgy értem, az nem lehet igaz, hogy Stuart heroinnal élt. – Jó ideje nem találkoztál már vele. Így van? – Ashley letette az újságot, és Nickre emelte a tekintetét. – Igen, így van, de ezt akkor sem hiszem el. – Az emberek változnak, drágám – jegyezte meg Sharon. Ashley a homlokát ráncolva ingatta a fejét. – Stuart mindig is szeretett volna véradó lenni, de soha nem lett semmi belőle, mert már attól elájult, ha fecskendőt látott. Nem létezik, hogy lőtte volna magát. Nick átölelte az unokahúgát, és magához szorította. – A saját szemeddel láttad, mi történt, és most az újságban is olvastad. Stuart nagyszerű kölyök volt, és ma is remek ember lehet még, csak talán rossz társaságba keveredett. De legalább él, úgyhogy nincs minden remény veszve. – Igen, ez igaz. Hacsak szombat óta nem történt vele valami. Lehet, hogy már… – Ashley ijedten félbehagyta a mondatot, és tágra nyílt

szemmel a nagybátyjára meredt. – Megnézem a halálozási rovatot a mai újságban. – Én már megnéztem. Nincs benne Stuart neve – mondta Sharon. – Hála istennek! – sóhajtott fel Ashley megkönnyebbülten. – Be kell menned az akadémiára – figyelmeztette Nick. – Felhívom a kórházat, érdeklődöm Stuart állapotáról, és hagyok üzenetet a hangpostádon. A szünetben majd lehallgatod. Jó lesz így? Ashley bólintott. – Nagyon kedves tőled. Köszönöm szépen. Mind a kettőtöknek – mondta. Kinyitotta a konyhaajtót, hogy elinduljon, de egy férfival találta szemközt magát. Úgy látszik, ez most már mindennapos dolog lesz, futott át a fején, csak az volt a különbség, hogy Sandy Reillyt jól ismerte, mert hosszú évek óta Nick törzsvendégei közé tartozott. Szélcserzett bőrével és ráncos arcával kilencvenévesnek tűnt, bár valószínűleg csak hetven körül járt. Pontosan senki sem tudta, mennyi idős, mert ő nem beszélt róla, mások meg nem kérdezték meg tőle. A kikötőben élt egy lakóhajón, de azon feleannyi időt sem töltött, mint Nick bárjában. – Jó reggelt, Sandy! – Szia, kislány! Nagyon csinos vagy az egyenruhádban. – Köszönöm szépen. – Bárhova néz az ember, mindenütt csak zsarukat lát. – Komolyan? – Sandy felnevetett. – Tudod, hány zsaru jár hozzátok? – Pontosan nem, de néhányan biztosan. Nem szoktunk a vendégeink foglalkozásáról érdeklődni. – Curtis Markham, az az ősz hajú fickó, aki mindig Budweisert iszik, és a hátsó sarokban szokott üldögélni a tizenkét éves fiával, ha éppen nem biliárdozik, a dél-miami kapitányságon szolgál. Tommy Thistle pedig, őt biztosan ismered, Miami Beachen rendőr. – Igen, Tommyt ismerem. Egyébként Curtist is. Ő volt az egyik ajánlóm az akadémiánál. – Aztán ott van még Jaké is. – Jaké? – Ne mondd, hogy nem tudod, ki az! – Ismernem kellene? – Hát persze! Igaz, ő nem törzsvendég. Soha nem is volt az, de vasárnaponként azért néha beül egy pofa sörre. Magas srác, fekete

hajú, és remek kondiban van. A megyei kapitányság gyilkossági ügyosztályán dolgozik. Nagykutya. Ha még valóban nem ismered, akkor meg kellene ismerned. Jut is eszembe, egészen biztosan hamarosan találkozni fogsz vele. A napokban áthozta a lakóhajóját ide, majdnem szemközt a bárral, úgyhogy gyakrabban feljön majd hozzátok. Sandy még tovább csacsogott, de Ashley már azóta nem figyelt rá, hogy a Jaké név elhagyta a száját. Magas, fekete hajú és a megyei kapitányságon dolgozik a gyilkosságiaknál… Ashley fejében hirtelen világosság gyúlt. Ez csakis az a pasas lehet, akit ő szombaton reggel leforrázott a kávéjával. És a fickó a megyei rendőrkapitányságon dolgozik. Ez aztán a remek hír! – Látod, mennyi mindenkit ismerek? Csak szólj, ha azt szeretnéd, hogy valakit mutassak be neked. – Köszönöm – felelte Ashley –, de tudom, ki az a férfi, akiről beszélsz. Vagyis már láttam. Jakenek hívják? – Igen. Jaké Dilessio. Dilessio nyomozó. Ahogy ígértem, egyszer majd bemutatlak egymásnak benneteket. Egyébként azt Nick is megteheti. – Miattam ne fáradj! Nem ragaszkodom a hivatalos bemutatáshoz – mondta Ashley. Úgy gondolta, jobb, ha nem erőlteti ezt a dolgot. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy bocsánatot kérjen attól a Jakétól. Legközelebb, ha majd látja, talán udvariasabb lesz vele, de elájulni biztosan nem fog a tisztelettől, csak mert most már tudja, kicsoda-micsoda. – Minden rendben, Ashley? – Persze. – Csak mert olyan furcsán nézel. Valami rosszat mondtam? – Ashley nem akarta megosztani Sandyvel a gondolatait. Az öreg egyébként is biztosan mindenről tud, ami Nicknél történik. – Komolyan jól vagyok, Sandy. Egyébként nem is rossz, hogy sok zsaru jár hozzánk. Az viszont furcsa kicsit, hogy én szinte az egész életemet itt töltöttem, és te mégis többet tudsz nálam. – Mostanában már gyakran vagy távol, gyerekkorodban pedig Nick ügyelt arra, hogy ne csámborogj sokat a bárban. Nekem meg nem volt más dolgom, úgyhogy mindenkit alaposan megnézhettem magamnak. – Gondolod, hogy ezen múlik? Végül is művészetet tanultam, és jobban meg kellene figyelnem az embereket. Azért persze jó tudni,

hogy te ennyi mindenkit ismersz, olyanokat is, akiktől alkalomadtán segítséget kérhetek. Amúgy hogy érzed magad a sok zsaru között? – Egész jól. És remélem, hogy nemsokára te is az leszel. Minden megvan benned ahhoz, hogy bekerülj a tizennégy százalékba. – A tizennégy százalékba? – kérdezett vissza Ashley értetlenkedőn. – A statisztika szerint minden évfolyamnak valamivel több mint egyharmada kerül be az akadémiáról végül a rendőrséghez, és annak a harmadnak megint csak úgy a harmada bírja ki ott egy évnél tovább. – Igen, ezt én is tudom. Mindjárt az első évben elmondták nekünk, hány rendőr hal meg egy évben szolgálatteljesítés közben. Ezzel nyilván a félőseket akarták elijeszteni. De te honnan ismered ilyen jól a statisztikát? – Igaz, ami igaz, vén vagyok, de a jóisten szerencsére mindmáig meghagyta az éles szememet és a jó hallásomat. Így aztán mindent meglátok és meghallok abból, ami körülöttem történik. És ha valamit, akkor azt jól megtanultam az életben, hogy az embernek nyitva kell tartania a fülét meg a szemét. Odafigyelek arra, amit a zsaruk mesélnek. – Többet tudsz nálam a törzsvendégekről. Ez tényleg furcsa. – Mert neked máson jár az eszed, amikor itt vagy. Meg aztán senkiről nem rí le, hogy zsaru, amíg nem mutatja fel a billogját. Ők is csak ugyanolyan emberek, mint bárki más, és nem kötik mindenkinek az orrára, hogy mi a foglalkozásuk. Főleg nem egy bárban. Ide kikapcsolódni járnak, ugyanúgy, mint amikor pecáznak vagy a tengerparton heverésznek. – Neked viszont, ahogy hallom, sokat mesélnek – jegyezte meg Ashley mosolyogva. – Persze, mert én elbeszélgetek velük. Nekem már csak a kíváncsiság maradt, és érdekelnek az emberek. – Figyelj, Sandy! – szólt közbe Nick. – Majd máskor mesélj Ashleynek a vendégekről! Soha nem lesz belőle rendőr, ha elkésik az akadémiáról. Amúgy pedig még nem nyitottunk ki. – Ezt jól tudom, te himpellér, mert mindennap elmondod. Viszont látom, hogy már főztél kávét. Ha megkínálsz egy csészével, kicsinosítom a boltodat, mielőtt még kimásznak az ágyból azok a semmirekellő hétalvók, akiket az alkalmazottjaidnak nevezel. Ashley elmosolyodott. Az öreg Sandy hetente többször is korán megjelent náluk. Fél hét előtt azonban sohasem jött, és igazából

senkit sem zavart. Örült, ha kapott egy kávét és elüldögélhetett a teraszon, ahonnan kedvére nézegethette a vizet és a hajókat. Abban egyébként mások is örömüket lelték. Köztük gyilkossági nyomozók is. – Jól vagy, Ash? Nagyon sápadtnak tűnsz – mondta Nick aggódón. – Semmi bajom – felelte Ashley, és megrovó pillantást vetett a nagybátyjára. – Miért nem mondtad, hogy az a férfi, aki péntek reggel eljött hozzád, zsaru? Ráadásul gyilkossági ügyekkel foglalkozik a megyei kapitányságon. – De édesem, annyira siettél, hogy alkalmam sem volt rá. – Ez igaz. – Egyébként jó ember. – Ezt látatlanban is elhiszem neked. – Egészen biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte meg Nick a homlokát ráncolva újból. – Esküszöm, hogy igen. Most pedig mennem kell. Legyetek jók! – mondta Ashley mosolyogva, aztán a kocsijához sietett. Az autópálya felé menet megpróbált nem gondolni a múltkori kellemetlen közjátékra. A gyilkossági ügyosztály irodái a főkapitányságon vannak, és a rendőr-akadémia is abban az épületben működik. Ha kis szerencséje lesz, azért így sem fog összefutni azzal a nyomozóval. Gondolatai aztán újra visszakanyarodtak Stuarthoz. Nagyon sajnálta szegényt, de legalább ennyire nem hitte el, ami az újságban állt róla. Stuart soha nem volt drogos, és egészen biztos, hogy időközben sem lett azzá. Ő egyszerűen nem az a fajta. Mindig is sokat jelentett neki a családja, és azt akarta, hogy a szülei büszkék legyenek rá. Azért persze tökéletes gyerek sem volt, és csinált kisebb-nagyobb stikliket. Egyszer például, amikor ő titokban szerelmes volt egy fiúba, Stuart alaposan kifaggatta az imádottjáról. Tudta nélkül az egész beszélgetést magnóra vette, aztán pedig lejátszotta az iskolarádióban. Ő meg tudta volna ölni ezért, de Stuart szívhez szólóan bocsánatot kért tőle, imádata tárgya pedig randevút. Sajnos. Utána két évig járt azzal az idiótával, noha a kapcsolatuk már kezdettől fogva nem volt az igazi. Erről azonban már nem Stuart tehetett. Ő csak összehozta azzal a sráccal, aki neki egyébként valóban az esete volt. Ashley elmosolyodott, amikor eszébe jutott, mennyire örült Stuart annak, hogy bejött a csínye. Az még szinte egy másik világban volt,

azokban az időkben, amikor még nem kellett rádöbbenniük, mit is jelent valójában felnőttnek lenni. Ők ketten akkor még barátok voltak. Nagyon jó barátok. Érettségi után Stuart nem is egy ösztöndíjajánlatot kapott. Az egész suliban alighanem ő volt a legötletesebb diák. Negyedikben arra is rábeszélte Ashleyt, hogy készítsenek közösen filmet. Annak aztán akkora sikere lett, hogy az alkotók legnagyobb örömére többször is levetítették a díszteremben. „Fegyelmezés tegnap és ma” volt a címe, de ezt a komoly tárgyat nagyon is humorosan dolgozta fel. Stuart annak ellenére, hogy a film, az irodalom és a művészetek is érdekelték, végül a közgazdaságtan mellett döntött. Egy floridai állami egyetemre iratkozott be, mert az nem volt annyira drága, és onnan a szüleihez is gyakran hazalátogathatott. Úgy tervezte, hogy készít magának egy internetes honlapot, aztán majd visszamegy az egyetemre, hogy forgatókönyvírást vagy filmrendezést is tanuljon. Hogy végül melyiket választotta, az Ashleynek nem akart eszébe jutni. Stuart mély, határozott és tiszta csengésű hangját azonban ma is a fülében hallotta. Utoljára egy nyáron találkoztak, mielőtt a barátja New Yorkba ment, hogy ott nézzen továbbtanulási lehetőségek után. Ő pedig beiratkozott a rendőr-akadémiára. Egymásnak tett ígéretüket, hogy rendszeresen beszélnek majd telefonon, és időnként találkoznak is, idővel mind a ketten elfelejtették. Miközben gépiesen vezetett, Ashley lelki szemei előtt megjelent egy mozdulatlan test, ahogyan az autópálya betonján feküdt. Most egyszeriben már Stuart arcát is tisztán és világosan látta. Nem értette, miért nem ismerte fel akkor és ott azonnal.

5. Jaké egész hétvégén szinte meg sem állt. Ideje jó részét azzal töltötte, hogy kiderítse, mi történt a szekta felbomlása után Péter Bordon követőivel. A munkában komoly segítséget jelentettek számára azok az akták, amelyeket öt éve ő maga nyitott meg, az időközben történteknek pedig hozzáértő munkatársai néztek utána. Egyikük, Hank Anderson, akivel már akkoriban is együtt dolgozott, nagyszerűen értett a számítógéphez, és a különböző adatbankokból egész sereg információt szerzett. Közülük Jaké már sokakat ismert,

csak soha nem beszélt róluk. Az eset szinte már rögeszméjévé vált, de elejét akarta venni, hogy megszállottnak tartsák, vagy hatásköri túllépés gyanújába keveredjen. Blake kapitány, a gyilkossági ügyosztály vezetője vasárnap délután berendelte az irodájába, és a lelkére beszélt. A jó nyomozók, mondta, nem ismerik a kötött munkaidőt, és a munkájuk valójában nincs is megfizetve. Azt is meg kell azonban tanulniuk, hogy nem szabad kockára tenniük az egészségüket. Valamikor eljön a pillanat, amikor le kell tenniük a lantot, és magánéletet is kell élniük. Jaké ebben tökéletesen egyetértett a felettesével. Legújabb gyilkossági ügyének az áldozata jó ideje meghalt, rajta a kapkodás már nem segít. Okosabb, ha a nyomozás nyugodtan és megfontoltan folyik. Így foghatják el a legbiztosabban a tettest, és azzal a meggyilkolt nőnek is jó szolgálatot tesznek. Ez pedig azt jelenti, tette hozzá Blake kapitány nyomatékkal, hogy tiszta fejjel kell gondolkodnia. Arra viszont csak úgy lesz képes, ha időnként kipiheni magát, és másra is gondol. Egy kimerült, ideges és megszállott zsaru senkinek sincs hasznára. Ez megint csak igaz volt, Jaké azonban az összes szálat kézben akarta tartani. A legfontosabb egyelőre a boncolás volt. Azt dr. Gannet, ahogyan ígérte, haladéktalanul elvégezte, és Jaké is jelen volt. Utána összeült Hankkel, órákig tanulmányozták a régi eseteket, és mindent kigyűjtöttek, amiről úgy gondolták, hogy akár csak távoli kapcsolatban is lehet az új gyilkossággal. Szombat este Jaké és Marty többeket felhívott Bordon egykori szektájának a tagjai közül. Erre sok idejük ráment, végül mégis azt kellett megállapítaniuk, hogy egyetlen lépést sem tettek előre. Az a nő, akivel elsőként beszéltek, időközben férjhez ment, és három éve gyereket is szült. Kimondottan kínosan érintette, hogy a múltjára emlékeztették, mert a férjének nem mondta el, miféle közösséggel állt kapcsolatban annak idején. Azt állította, sohasem tartozott a szekta befolyásos tagjai közé, és megesküdött arra, hogy a gyilkosságok egyik áldozatát sem ismerte személyesen. Jaké és Marty megérzése azt súgta, hogy igazat mondott. A második telefonhívás sem hozott használható eredményt. A fiatalember akkoriban csak néhány összejövetelen vett részt, ma pedig az újjászületett evangéliumi keresztények közösségéhez tartozik, és hetente több napot egy hajléktalanszállón dolgozik. Vallomásának ellenőrzésére elég volt egy újabb telefon.

A vasárnap délutánokat Jaké általában lustálkodással töltötte. Barátaival kocsmázni ment, időnként Nickhez is beült, legurított pár sört, beszámolt a horgászeredményeiről, és focimeccset nézett a tévében. Ez a vasárnapja azonban másként alakult. Egész nap a víz– és a villanyvezetékeket kötötte be átköltöztetett lakóhajójára, és este sem ment el Nickhez, inkább az apját látogatta meg. Az öreg a felesége halála óta többnyire a sötét szobában üldögélt, és mindenkinek azt mesélte, hogy jól van. Jaké voltaképpen megfogadta a kapitánya tanácsát. A gond csak az volt, hogy sem elöljárói utasítás, sem józan ész vagy bölcs belátás nem tarthatta vissza a gondolkodástól, a tények elemzésétől és a stratégia kidolgozásától. Egyszóval a rögeszméjétől. Hétfőn reggel szinte még le sem ült az íróasztalához, amikor már felhívta Neil Austen a törvényszéki orvostani intézetből. – Minden tőlünk telhetőt elkövetünk a halott személyazonosságának a kiderítése érdekében – mondta. – A legnagyobb reményt a fogsorhoz fűzzük, de még semmire sem jutottunk. Nem hiszem, hogy az áldozat környékbeli volt. Ha mégis, az eltűnését akkor sem jelentette senki, vagy pedig soha nem járt fogorvosnál. Talán nem is volt rá szüksége, a fogai ugyanis kifogástalan állapotban vannak. Egyik sem tömött, és még csak a bölcsességfogaival sem lehettek gondjai. Kevés huszonöt év körüli embernek vannak ilyen tökéletes fogai, úgyhogy az érdeklődésünkre talán majd mégiscsak válaszol egy fogorvos. – Köszönöm a tájékoztatást, Neil. És a fáradozásaikat is – mondta Jake. – Én lennék a legboldogabb, ha többel is szolgálhatnék. Ahhoz viszont sajnos idő kell. Jake ezt nagyon jól tudta. Időnként hetek, sőt hónapok is elteltek, mire azonosítani tudtak egy-egy áldozatot, de az is előfordult, hogy nem jártak sikerrel. Ez azonban, hála az igazságügyi orvostan fejlődésének és a modern számítógépeknek, egyre ritkábban történt meg. – A halott tehát a húszas évei közepén járt, és tökéletes fogai voltak. Mást is tud még mondani róla? – Egy méter hatvanöt magas, sem kövér, sem sovány, és életében egyszer sem esett teherbe. Gannet szerint rituális gyilkosság áldozata lett. – Ugyanúgy, mint…

– Igen, ugyanúgy. – Neil sajnálkozó hangot hallatott. – Valószínűleg kimondottan csinos nő volt. A srácok itt nálunk Hamupipőkének nevezték el. Bár nem borította hamu, a körülmények, amelyek között megtalálták… Tudja, ez azért furcsa! Nap mint nap hasonló esetekkel foglalkozunk, mégis vannak olyan brutális gyilkosságok, amelyek még bennünket is szíven ütnek. Átküldőm a teljes jegyzőkönyvet. Ó, igen! Gannet azt mondja, hogy az áldozat halála óta két és négy hónap közötti idő telhetett el. – Köszönöm szépen, Neil. – Nincs mit. Amint megtudunk valamit, értesítem. – Remek! Jake letette a telefont, és elővette az öt éve utolsóként meggyilkolt fiatal nő aktáját. A fényképét, amelyen szégyenlősen mosolygott, gemkapoccsal erősítették a mappához. Dana Renaldónak hívták, ő is a húszas éveiben járt, egészen pontosan huszonhét éves volt, szintén egy méter hatvanöt magas és ötvenhárom kiló. Életvidám, vonzó nő. A szülei már nem éltek, az eltűnését az unokatestvére jelentette be, majdnem egy évvel azelőtt, hogy megtalálták a holttestét. Clearwaterben élt, és a helyi rendőrség először körözést adott ki a felkutatására. Az ügyet azonban lezárták, miután kiderült, hogy Dana Renaldo minden holmiját magával vitte, a bankszámláját pedig megszüntette. Az eltűnése előtt három hónappal elvált, és a házassága felbomlása nagyon megviselte. Gyermeke nem volt, ezért a hatóságok azt feltételezték, hogy valahol máshol akart új életet kezdeni. Nagykorú személyek nem követnek el törvénytelenséget, ha úgy döntenek, hogy alámerülnek. Dana korábban egy ingatlan– és biztosításközvetítő ügynökségnél dolgozott, aztán pedig tanácsadó volt egy tampai ügyvédi irodánál. A felmondólevelét ő maga írta, a volt főnöke egyértelműen felismerte a kézírását. A két eset, Danáé és a legújabb, ismeretlen áldozaté, vagy Hamupipőkéé, ahogyan a törvényszéki orvosok elnevezték, első ránézésre kétségkívül sok hasonlóságot mutatott. Jaké elővette a következő aktát. Az áldozat neve Eleanore Thorn volt, de mindenki csak Ellie-nek hívta, és nála minden egészen másként történt, mint Danánál vagy a legújabb gyilkosságnál. Fort Lauderdale-ben töltötte a szabadságát, és onnan többé nem tért vissza Omahába, ahol lakott. Nem vállalt állást, és hébe-hóba látták

a városban. Eljárt Bordon imaóráira, és sok időt töltött a szekta házában. Százhetvenöt centi magas volt, szőke és kisportolt. Akárcsak a többieket, őt is már csak akkor találták meg holtan, amikor a természet erői komoly pusztítást végeztek a testén. A három áldozat közül az első a Tulane Egyetem építészkarán végzett. Barátai okos, céltudatos embernek írták le. Árva lányként nevelőotthonokban nőtt fel, s kiapadhatatlan becsvágyának köszönhetően, valamint különféle ösztöndíjak segítségével sikerült diplomát szereznie. A halálakor huszonhat éves volt, mindössze százötven centi magas és nem egészen ötven kiló. Miami Beachen élt, és rajongott a környék építészetéért. Mélyen vallásos volt, s lelki vigaszt kereshetett Pierre papánál, azaz Péter Bordonnál, akinek a számára könnyű zsákmányt jelentett. Jaké éppen eltolta maga elől a papírokat, amikor belépett a szobába Marty, és egy fűzőmappát dobott le az íróasztalára. – Péter Bordon még mindig börtönben van – mondta. – Ez most már egészen biztos. – Soha nem állítottam az ellenkezőjét. – Ezt hallgasd meg! Példás magaviseletet tanúsít odabent, mindenki tisztelettudónak, igyekvőnek tartja, és nemsokára kiengedik. Olvasd el a jelentést! Vagy inkább ne, mert még felfordul a gyomrod. Bár talán mégis jobb volna, ha belenéznél. A börtön pszichológusának néhány megjegyzése tetszeni fog neked. Azt írja: „Mr. Bordon mélységesen sajnálja, hogy a nézetekkel, amelyeket képviselt, kárt okozott a társadalomnak. Olyan ember benyomását kelti, aki szentül el van tökélve arra, hogy rendezze az adósságait. A társadalomra egészen biztosan nem jelent veszélyt. Mélyen vallásos, sokaknak nyújtott lelki támogatást, és rabtársai nagyra becsülik.” Jaké némán meredt Martyra, és érezte, hogy nyakán megfeszülnek az izmok, mintha legalábbis fojtogatnák. Végül nagy sóhajjal felvette az asztalról az iratfűzőt. – Biztos, hogy nem ő maga követi el a gyilkosságokat, Jake. – Ezt eddig is tudtuk. – Börtönben volt, amikor az ismeretlen lányunkat megölték. Gannet szerint ő legkevesebb két hónapja halhatott meg, legrégebben pedig négy hónapja. – Beszéltem a halottkémi hivatallal, és ott voltam a boncoláson. Az ismeretlen lányt – dünnyögte Jake – ők Hamupipőkének nevezték el. Sok mindent láttak már, de ez az eset még őket is megviselte.

– Mint már mondtam, Bordon végig sitten volt. – Jake nagy levegőt vett. – Én pedig már azt mondtam neked, Marty, hogy tudok erről. Csakhogy ez az égvilágon semmit sem jelent. Öt éve sem volt jelentősége, hogy Bordon hol tartózkodott éppen, és ma sincs. Újabb halottunk van, és annak a szemétnek a keze benne van ebben a mocskos játékban. – Ebben nem lehetünk biztosak, Jake. – Megérzés. – Azzal nem állhatunk az államügyész elé. – Cseszd meg, ezt nélküled is tudom! Marty leült Jakekel szemben, a saját íróasztala mögé. – Még egy levágott fülű halott nő. Hamupipőke. Ezek az esetek az ember elevenébe vágnak, öregem. Furcsa, hogy egyelőre azt sem tudjuk, kicsoda volt, de már becenevet kapott. Ettől valahogy minden még személyesebb lett. És még rosszabb. Ez mindig így volt. Minél többet tudtak meg egy-egy áldozat életéről, annál nyomasztóbbnak érezték a nyomozást. A boncolás közben Jake egyre nagyobb tisztelettel figyelte Gannetet. A holttest erősen oszlásnak indult, mégis maradtak még apró jelek, amelyek egyéniséget kölcsönöztek a halottnak. A bokája fölött még látszott egy kis tetoválás, a válla megmaradt részén pedig egy anyajegy. A hajszínét is ki lehetett venni. Egy tincse úgy lógott le a boncasztalról, mintha csak egy párnáján békésen alvó lányé lett volna. A halála időpontjára Gannet a testbe lerakott döglégylárvák kifejlődési idejéből következtetett. Öt éve, amikor Jake utoljára járt a boncteremben, olyan érzése volt, hogy az áldozatot megfosztották emberi lényegétől. Úgy festett, mintha egy horrorfilmhez kitalált teremtmény lett volna. Gannet azonban nagyon értette a dolgát. Minden tőle telhetőt megtett, és odaadóan foglalkozott a fiatal nő maradványaival, hogy elfoghassák azt a valakit, aki elrabolta az életét. Hamupipőke még csak huszonöt év körül járt. Az egész élet előtte volt. Mi hozhatta Dél–Floridába, hogy itt aztán ilyen szörnyű halált haljon? A lehetőségek száma végtelen volt. Lehet, hogy egy szenvedélyes veszekedés után a barátja mérte rá a halálos csapást, és csak utána döbbent rá, mit tett. Talán tudja, hogy a zsaruk nem olyan ostobák, mint amilyennek egyes regényekben lefestik őket, és a nyomára fognak jutni. Az is lehet, hogy a pasas olvasott a Péter

Bordon szektájának tagjai ellen elkövetett gyilkosságokról. Valaki talán ott folytatja, ahol Bordon abbahagyta. Talán… Lehet… Jake gondolatai visszakanyarodtak oda, ahonnan elindultak. Elképzelhető, hogy Bordonnak személyesen is része volt a gyilkosságban? Mi szól az ellen, hogy akár a börtönből is mozgathatja a szálakat? – Ki volt? Hol élt? Miért kellett meghalnia? – töprengett Marty fennhangon. – Egy fiatal nő, aki a lehető legtöbbet szeretné kihozni az életéből, aztán valamikor rossz irányba indul el. Társa szavai szíven ütötték Jake-et, ám aztán megrázta magát. Ez itt a munkahelye, ő pedig nem zöldfülű kezdő, hanem tapasztalt gyilkossági nyomozó, aki már sok mindent látott, ha mindent talán még nem is. A világban éppen elég emberölés történik, hogy a zsaruknak éjjel-nappal hajtaniuk kelljen. Ő pedig mindig is arra vágyott, hogy gyilkosságokat derítsen fel. Az első naptól fogva, amelyet a rendőrségnél töltött, az volt a célja, hogy bekerüljön a gyilkossági ügyosztályra. Rendőr nem családi hagyományból lett, mint sokan a kollégái közül. Apja és nagyapja is ügyvéd volt. Az ő érdeklődését az keltette fel a rendőri munka iránt, hogy az egyik legjobb barátja zsaruként kereste a kenyerét. Az az ember, aki éppen szolgálatban volt, amikor ő tizennyolc éves korában, az érettségijére ajándékba kapott vadonatúj Firebirdjével fának hajtott Coconut Grove–nál. Akkor is részegen ült volán mögé. Apja rendszeresen kifizette a büntetőcéduláit, arról persze sejtelme sem volt, hogy a fia ittasan szokott vezetni. Ha a barátaival volt úton, többnyire visszafogta magát. Azon az éjszakán viszont nem. Nem, mert kérkedni akart. A szülei új házat készültek venni, már ki is néztek egyet, ő pedig meg akarta mutatni a barátnőjének. Sokszor száguldozott már a környéken a Firebirddel, és korábban soha semmi baj nem történt. Pedig akkor is úgy hajtott, mint az őrült. Mindenki rámenősnek tartotta. Focizott, kosarazott, és mindig a csapat legjobbja volt. Az érettségi eredményével az összes főiskola kapuja kinyílt előtte. Általában tudta, mikor kockáztathat, és mikor kell türtőztetnie magát. Általában igen, de akkor éjjel nem. A balesethez kiérkező rendőr tökéletesen mérte fel a helyzetet. Azt is, hogy ő úgy viselkedett, mint egy gazdag családba született, hetvenkedő kölyök, aki azt képzeli, hogy az apja pénze minden csávából kihúzhatja.

Carlos Mendez már huszonöt éve rendőrként szolgált, amikor Jaké az összetört Firebirdje mellett megismerte. Ittas vezetésért Mendez azonnal őrizetbe vehette volna, ő azonban nem azt tette, hanem a lelkére beszélt. Amikor Jaké kijelentette, hogy fel akarja hívni ügyvéd apját, Carlos csak annyit felelt, ezerszer hallotta már ezt a szöveget. Mindig ugyanaz a litánia, mindenki arra a jogára hivatkozik, hogy beszélhet az ügyvédjével. Aztán még közölte Jakekel, mit tart felőle, és hogy szerinte egy napon hol fogja majd végezni. Attól pedig, hogy rendőrségi fogdában töltse az éjszakát, a famíliája akármilyen nagy vagyona sem mentheti meg. Carlos még csak a hangját sem emelte fel. Nyugodt, határozott beszédmódja azonban pokoli félelmet ébresztett Jakeben. Megértette, hogy nemcsak a saját életét tette kockára, hanem a barátnőjéét is. – Nyakig ülsz a szarban, fiam. Térden állva köszönd meg az Úrnak, hogy nem a hullaházban fekszel! A csinos kis barátnődet is megölhetted volna. Úgyhogy légy hálás, elégedj meg azzal, amid van, és próbáld meg a lehető legtöbbet kihozni belőle! – mondta neki Carlos. Jaké odafigyelt rá, ő pedig észrevette, hogy szavai elérték a hatásukat, és valamit megmozdítottak a jól eleresztett kis taknyosban. Végül nem ittas vezetésért tett ellene feljelentést, hanem csak a sokkal enyhébb kihágásnak számító gondatlan vezetésért. Engedékenységéért cserében megígértette vele, hogy egy napot a rendőrkapitányságon tölt és ötven óra közhasznú munkát is végez. Carlos természetesen nem lehetett biztos abban, hogy ő majd tartani fogja magát a megállapodásukhoz. Később bevallotta neki, hogy a rendőrök legfontosabb munkaeszközére, az ösztönére hagyatkozott. Jaké betartotta az ígéreteit, hálából, mert nem kellett börtönbe mennie. Amennyire tudta, megtisztította a ruháit, és még ki is józanodott, mire hazaért. Anyja sírt, apja pedig üvöltött vele, amikor megtudták, mit művelt. Az ötven órát az „Emberi módon élni” elnevezésű szervezetnél és egy hajléktalanok számára Miami belvárosában működtetett népkonyhán dolgozta le. Ott a város legsötétebb oldalát ismerhette meg. Olyan kábítószerfüggő nőkkel és férfiakkal találkozott, akik számára az élet már minden jelentőségét elvesztette. Bűneiket a

gyermekeiknek kellett megfizetniük. A jövő reménye nélkül, HlV– vel született csecsemőknek. Néhány olyan emberrel is megismerkedett azonban, akiknek az élete végül jobbra fordult. Például egy korábbi drogárussal, aki egy tisztességes rendőrnek köszönhetően jó útra tért, és otthont létesített bántalmazott gyerekek részére. Egy utcalány pedig azért változtatott az életmódján, mert szerencséjére megismerkedett egy pappal, akitől semmi emberi nem volt idegen. Aztán ott volt még egy csalásért börtönbe került könyvelő, aki a büntetése letöltése után ingyenesen segített másoknak az adóbevallásuk elkészítésében, és idős emberek számára adományokat is gyűjtött. A rendőrkapitányságon Carlos olyan videókat mutatott neki, amelyeknél borzalmasabbakat profi filmes sem találhatott volna ki. A felvételek többsége közlekedési balesetekről készült, amelyek bekövetkeztében az alkohol játszotta a főszerepet. Jaké olyan emberekkel is találkozott, akiket Carlos ugyanúgy börtönbe juttathatott volna, mint őt, de nem tette. Nagy tétben fogadott rájuk, és nyert. Jaké az ígérete beváltása után egyszer s mindenkorra elfelejthette volna ezeket a tapasztalatait. Gimnáziumi eredményeivel az Egyesült Államok összes egyetemére bekerülhetett. Apja alma materének, a Harvardnak a felvételi értesítése már a zsebében volt, de nem élt vele. Édesanyja megint sírt, apja pedig megint üvöltözött vele. Mivel azonban a szülei ugyanúgy szerették őt, ahogyan ő szerette őket, végül elfogadták a döntését. Otthon maradt, a helyi főiskolán kriminológiát tanult, aztán pedig rendőrnek jelentkezett. Az azóta eltelt években egyszer sem bánta meg, hogy így döntött. Végül már az apja is büszke volt rá, és ő gratulált neki a legnagyobb örömmel, amikor előléptették nyomozóvá. Azóta, hogy megismerkedett Carlosszal, az volt az álma, hogy egyszer majd a gyilkosságiaknál dolgozhasson. Carlos ugyan nem ott szolgált, de egy mellette, még főiskolás korában szerzett élménye meghatározó lett Jaké számára. Egyik nap együtt autóztak, amikor Carlos egyszer csak megállt, mert meglátta, hogy a mezőn egy mozdulatlan test hever. Jaké észre sem vette volna a magas fűben fekvő alakot, amelyet még elhajított üdítősüvegek és söröspalackok is borítottak. Carlosnak azonban jó szeme volt ezekre a dolgokra, és azt mondta Jakenek, hogy ha majd

szert tett némi tapasztalatra, az ő figyelmét sem fogja semmi elkerülni. – Miért nem értesíti a kollégáit? – kérdezte Jake. – Elvégre nincs szolgálatban. – Azonnal beszólok, amint megtudtam, mi történt – felelte Carlos. – Egy rendőr pedig mindig szolgálatban van. Ennyit már tudnod kellene. A fűben fekvő férfiról, aki alkoholista alkalmi munkásnak tűnt, kiderült, hogy meghalt. Jakenek akkor eszébe sem jutott, hogy talán bűncselekmény áldozata lett. Ő közelről egyébként sem nézhette meg, mert Carlos vigyázott, hogy ne töröljenek el esetleges nyomokat. Később, miután kiérkeztek a nyomozók és a bűnügyi technikusok, Jake és Carlos figyelte őket, miközben dolgoztak. Atyai barátja újra elmondta Jakenek, hogy a rendőri munkában nagyon fontos a megérzés. Az övé most is helyesnek bizonyult, mert a férfit valóban meggyilkolták. Beszélni már nem tud, de mint mindenki, aki erőszakos halált halt, némán igazságot követel magának. Azt pedig leginkább a rendőrök és a törvényszéki orvosok adhatják meg neki. Akkor is, ha csak egy ágrólszakadt alkoholista volt. Őt is ugyanolyan figyelem illeti meg, mint bármelyik embert. Jake azon a napon tökélte el, hogy egyszer majd a gyilkosságiaknál fog dolgozni. Ennek a döntésének köszönhetően még közelebb került az apjához, aki az ördög ügyvédjét játszva újra meg újra felhívta a figyelmét arra, hogy egy jó védővel szemben csakis a kikezdhetetlen bizonyítékok érnek valamit. Jake nem csak azért akart bekerülni a gyilkosságiak közé, hogy igazságot szolgáltathasson a meggyilkoltaknak. Minél több tapasztalatot gyűjtött az évek során, annál biztosabb lett abban, hogy egyik legfontosabb feladata a gyilkosok elfogása, mert azok csak így nem fognak másokat is megölni. Neki és a kollégáinak sok munkát adtak azok az emberölések, amelyeket érzelmi természetű indítékból követtek el. Felindulásból, dühből vagy féltékenységből főként férjek, volt férjek, feleségek, szeretők öltek, leginkább pisztollyal és késsel. A legborzalmasabbak azonban a gyermekgyilkosságok voltak, amelyeket a szülők vagy más olyan emberek követtek el ártatlan gyerekek ellen, akikben ők megbíztak. Ezek az esetek mindnyájukat megviselték. Jake egyetlen olyan rendőrt sem ismert, aki számára egy gyerek erőszakos halála

ügyében folytatott nyomozás rutinmunka lett volna, csupán egy a sok másik közül. Olyan gyilkosságokkal is gyakran kellett foglalkozniuk, amelyeknél nem az érzelmek játszották a főszerepet. A pszichopaták azért öltek, mert örömüket lelték a gyilkolásban. Ugyanebbe a csoportba sorolták azokat a tetteseket, akik a gyilkolással azt akarták megmutatni, hogy hatalmuk van mások fölött. Megint mások pénzért oltották ki embertársaik életét. A gyilkosságok bármelyik típusáról volt is szó, Jaké mindig szakszerűen járt el. Soha nem engedte, hogy a düh, a fájdalom, az együttérzés vagy az undor befolyásolja. Kizárólag a szolgálati előírásokhoz tartotta magát. Ez a legutolsó gyilkosság mégis megkeserítette a szája ízét. Tudta azonban, hogy uralkodnia kell az érzésein, és semmiképpen sem mutathatja ki őket. Még Martyval is óvatosnak kell lennie, ha nem akarja megkockáztatni, hogy elvegyék tőle az esetet. – Végeztél már a Trena-ügy aktájával? – kérdezte a társa. – Ott van legfelül a kimenő posta kosarában. – A jelentésemmel együtt átküldőm az ügyészségre. Az ügyvédje, miután megismerte a bizonyítékokat, alighanem azt tanácsolta Trenának, hogy vallja bűnösnek magát. Jaké futó pillantást vetett Martyra, aztán megköszönte egy egyenruhásnak, hogy behozta a Hamupipőkének elnevezett áldozat anyagát. Mindennapos dolog volt, hogy egyszerre több eseten is kellett dolgozniuk. – A beismerő vallomás ügyes húzás volt Trenától – mondta, miközben felbontotta az éppen megérkezett borítékot. – Bizonyítéknak bőven sok a pisztolya, az ujjlenyomata és a golyó a felesége fejében. Még olyan hülye is volt, hogy a lőszert a hitelkártyájával fizette ki. A vádalku pedig mindig jobb, mint a halálbüntetés. Marty elvigyorodott. – Emlékszel még arra a tagra, aki öt golyót eresztett a haverja hasába? A védőjének sikerült elhitetnie az esküdtekkel, hogy csak véletlenül lőtt. Ötször egymás után! – Nem igazán hihető. Annak viszont örülök, hogy Trena a beismerés mellett döntött. Remélem, jó időre rács mögé kerül majd. Marty rendezgetni kezdte az ügyészségre küldendő iratokat, Jaké pedig átfutotta a borítékból előkerült jelentést.

– Bordon többi hívét is elő kell vennünk, hogy megtudjuk, mi lett velük, és miből élnek – mondta közben anélkül, hogy felnézett volna. – A tetthely környékén élőket is végigjárhatjuk és kikérdezhetjük, bár nem hiszem, hogy annak sok eredménye lenne. Egyelőre semmilyen fogódzónk sincs. Csak akkor léphetünk tovább, ha kiderítjük, ki volt az áldozat. Azt hiszem – tette hozzá némi gondolkodás után –, benézek a börtönbe. – Menjek veled? – Egyikünknek itt kell maradnia. – Nem volna jobb, ha te maradnál és utánajárnál Bordon egykori követőinek, én pedig bemennék hozzá a sittre? Jaké a fejét rázta. – Kösz, de nem. Én akarok beszélni vele. Marty türelmetlenül dobolt a lábával. – Korábban már beszéltél Bordonnal – jegyezte meg. Jaké akkor, ha Marty nincs ott vele, ma talán már nem rendőr. Csak azért nem ugrott Bordon torkának, mert társa és egy másik rendőr az utolsó pillanatban lefogta. – Nem lesz semmi gond – mondta most Jake. – Ha a múltkor az a zsaru nem súlyemelő, én egyedül nem tudtalak volna meggátolni abban, hogy megfojtsd a pasast. – Tudom, hogy hibáztam, Marty. Most azonban uralkodni fogok magamon. Nem ölhetem meg Bordont. – Mi az, hogy nem ölheted meg? Fogadni mernék, hogy képes vagy rá. Igaz, a fickó nem kicsi és nem is gyenge, de te bármikor elbánsz vele. Arra pedig nem vennék mérget, hogy uralkodni tudsz majd magadon. – Tudok. És úgy is lesz. Komolyan nem akarom eltenni láb alól, Marty. Nem, mert élve van rá szükségem. – Mihez? – Meg kell tudnunk, mi történt öt éve, és hogy most az ismétlődik–e meg. Annak idején valami elkerülte a figyelmünket. Az nyilvánvaló volt, hogy Bordon mozgatta a szálakat, és az is, hogy többen vettek részt a gyilkosságok elkövetésében. Még az is lehet, hogy Harry Tennant keze valóban benne volt. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nem ő volt az egyedüli tettes. Ha nem derítjük ki az igazságot, soha nem szabadulunk meg ettől az ügytől. Marty némi gondolkodás után bólintott.

– Ez világos. De egészen biztos, hogy egyedül akarsz bemenni Bordonhoz? Blake kapitány annak idején különleges egységet állított fel, és most is ezt fogja tenni. Nem kell mindent magadnak csinálnod. Mások is lefolytathatják a kihallgatásokat. És én is veled mehetek. – Te inkább maradj itt, nézd át még egyszer az összes aktát, és amit csak lehet, tudj meg Bordon egykori híveiről! – válaszolta Jaké, aztán megszólalt a telefonja. Blake kapitány, a felettesük hívta. – Olvastam a halottkém jelentését arról a lányról, akit pénteken kocogás közben talált meg egy nő – mondta. – Sok a hasonlóság az öt évvel ezelőtti esetekkel. Különleges egységet hozunk létre. Ezúttal is maga vezetheti, nyomozó, ha megígéri, hogy megőrzi a hidegvérét, a találgatásait pedig megtartja magának. – Megőrzöm a hidegvérem. – Jaké habozott kicsit. – Köszönöm, kapitány. – Maga ismeri a legjobban ezeket az eseteket. Semmi értelme nem lenne, hogy más foglalkozzon az újabb üggyel. Az sem kizárható persze… – Hogy utánzó gyilkossal van dolgunk? – kérdezett közbe Jake. – Ezzel mi is tisztában vagyunk, uram. –Azt se felejtse el, Jake, hogy maga nem magányos harcos, hanem egy csapat tagja! – Értettem, uram! – Jól van. Tíz harminckor találkozunk az irodámban. – Ott leszek, uram. – Franklin is beszáll az FBI-tól. Nem bánja? – Nem, uram. Ez ugyan nem volt igaz, de Jake nem akarta a felettese orrára kötni a véleményét. És persze Franklinnek sem fogja megmondani, mit gondol róla. – Beik, Rosario, MacDonald és Rizzo lesznek az egység tagjai. Erősítést is bármikor kaphat, ha szükségesnek tartja. – Jó lesz így a csapat – válaszolta Jake. – Tíz harminc – ismételte meg a kapitány. – Értettem, uram. Pontosak leszünk. Jake helyére tette a kagylót, és a telefonra meredt. – Mi van? – kérdezte Marty.

Jake megvonta a vállát. Tudta, hogy társa nagy rajongója Sir Arthur Conan Doyle regényeinek. –Ahogy nagy kedvenced és elődöd, Sherlock Holmes szokta volt mondani: kezdődhet a játék – felelte. – Tíz harminckor megbeszélés a kapitány irodájában – tette hozzá. – Es Franklin is beszáll. – Franklin? – kérdezett vissza Marty viszolyogva. – Zavar? – Engem? Ugyan, dehogy! – felelte a társa, és visszaült az íróasztala mögé. – Szóval semmi gond – mondta Jake. – A büdös francba! – nyögött fel Marty. – Számból vetted ki a szót. – A büdös francba! – ismételte meg Marty a fejét ingatva. – Pont Franklin? Jól kinézünk. – Ki fogjuk bírni. – Persze. – Marty kopogtatni kezdett a számítógépe billentyűzetén. – Pont Franklin! – dörmögte közben. – Ezt már mondtad. – Ki fogjuk bírni – majmolta a társa Jake-et. – Igenis úgy lesz, mert ezt az ügyet senki és semmi nem veheti el tőlünk. – Világos. Senki és semmi. Sokáig mind a ketten az aktákba és a jelentésekbe mélyedtek, aztán fél tíz előtt pár perccel Jaké felállt. – Mennünk kell a kapitányhoz. Marty belebújt a zakójába. – A rohadt életbe! Franklin! – morogta már útközben. Jaké mérges pillantást vetett rá. – Jól van, nem mondom el többet! – ígérte meg Marty sietve. – Biztos vagy benne? Mert ha nem, akkor inkább még most ess túl rajta! – A rohadt életbe! Franklin! – ismételte meg Marty, aztán elvigyorodott. – Oké, befejeztem. A pasas egyébként érti a dolgát, de akkor is seggfej. A folyosón is mindig úgy vonul, mint aki karót nyelt. A számítógépet viszont baromira vágja. – Így igaz. Tíz óra huszonnyolc van. Menjünk be! – A rohadt életbe! Franklin!

6. Brennan őrmester végignézett a tanítványain. – Minden az alapokon múlik. Miért olyan fontosak az alapok? – szegezte nekik a költői kérdést. – Mi sem egyszerűbb. Mert ha figyelmen kívül hagyjuk őket, akkor a nyomozók és a rendőrök munkája egy fityinget sem ér. Mi a törvény emberei vagyunk, de nem maga a törvény. Törvények nélkül pedig semmi sem működik. Maguk mind sikeresen letették a felvételi vizsgát, ezért ülnek most itt. Az eltelt hónapokban igencsak megnehezítettük az életüket, de már csak néhány további hónapot kell kibírniuk, aztán zsebükben lesz az oklevelük, és megkezdhetik a pályafutásukat a rendőrségnél. Mindnyájuknak más és más álmai, céljai voltak, amikor az akadémiára jelentkeztek. Mindegyiket sutba dobhatják azonban, ha elfeledkeznek az alapokról. Miért vagyunk mi itt? Jacoby, erre a kérdésre magától szeretném hallani a választ. Arne Jacoby, aki Ashley mellett ült a tanteremben, úgy festett, mint akiből éppúgy lehet a világ legjobb zsaruja, mint utolsó gazember. Egy méter kilencven centire nőtt meg, és a mérlegen száznegyven kilót nyomott, de az mind izom volt. Nem egyszerűen sötét bőrű volt, hanem ébenfekete. A fejét kopaszra borotválta, de jellegzetes vonásai kimondottan rokonszenvessé tették. Meglepően zöld szeme éles ellentétet alkotott a bőrszínével. Jacoby rávigyorgott Brennan őrmesterre, aki csak egyike volt a tanáraiknak, de ők szinte az osztályfőnöküknek tekintették. Szigorú volt, és a legkisebb hanyagságot sem tűrte el, a diákjai mégis kedvelték. Gyakran beszélt nekik a rendőröktől elvárt tisztességes viselkedésről, és száz százalékig hitte is, amit mondott. Időnként ugyan kissé terjengősen szónokolt az elvekről, a szakmai tisztességről és a helyes hozzáállásról, Jacoby azonban mindig figyelmesen hallgatta. Mielőtt most válaszolt volna a kérdésre, felemelkedett. – Az a dolgunk, hogy szolgáljunk és védjünk. – Pontosan. Köszönöm, Jacoby. Ez a legfontosabb feladatunk. Nem az a dolgunk, hogy zaklassuk azokat, akik betartják a törvényeket, vagy bűncselekmények után kutassunk ott, ahol nincsenek. Szolgálunk és védünk. Mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy bűnözők is vannak a világon, akik nem tisztelik mások életét. Látták

a videókat, és ismerik a statisztikákat. Olyan esetről is hallottak, hogy egy közlekedési kihágásért megállított személy fejbe lőtte a rendőröket, mert korábban súlyosabb bűncselekményt is elkövetett. Tegyük fel, hogy maguk előtt egy kocsiban egy körözött egyén utazik. Mi az első, amire ügyelniük kell? – Hogy ne lőjenek fejbe minket? – kérdezte Jacoby. Brennan nem vette rossz néven a viccelődést, és elmosolyodott. – És aztán? – kérdezte. – Fel kell olvasnunk az illető jogait. – Halleluja! – felelte az őrmester. – Az eltelt hetekben sok specialistával ismerkedtek meg, akik a nyomozás különböző részterületeibe avatták be magukat, és másokat is hallani fognak még. Az antropológusok, rovarbiológusok, ujjlenyomatszakértők, botanikusok, vegyészek, ballisztikusuk, matematikusok, bűnügyi pszichológusok, szérumkutatók és nyelvészek munkája manapság már nélkülözhetetlenül fontos. Hiába járulnak azonban jelentősen hozzá az esetek felderítéséhez, ha a rendőrök hanyagul végzik az alaptevékenységüket. És ezzel megint az alapoknál tartunk. Ki mondana valamit a Miranda-törvényről? Maga, Montague? Jacoby leült, Ashley pedig felállt, és összefoglalta a törvény lényegét. A rendőröknek figyelmeztetniük kell az őrizetbe vetteket arra, hogy minden, amit mondanak, felhasználható ellenük, és jogukban áll ügyvédet fogadni. Ezeket a mondatokat bűnügyi filmekből mindenki ismerte. – Helyes, Montague. És mi lesz a következménye, ha egy rendőr elmulasztja ezt a kötelességét? – Akkor, ha például a kihallgatás során kiderül, hol rejtette el egy gyilkos az elkövetés eszközét, a bíró a tárgyalás során azt nem tekintheti bizonyítéknak, mivel úgy bukkantak rá, hogy a gyanúsítottat nem figyelmeztették a jogaira. Brennan őrmester helyeslően bólintott. – Tudom, hogy mindnyájan ismerik ezt az előírást. Elvégre jó ideje járnak már ide. Ma nem is az a cél, hogy új ismereteket szerezzenek. Azt szeretném még egyszer az emlékezetükbe vésni, hogy az alapvető dolgokról sohasem szabad megfeledkezniük. Biztosan olyanok is vannak maguk között, akik nem az erkölcsrendészeten vagy a gyilkosságiaknál akarnak majd dolgozni. Ennek ellenére is tisztában kell lenniük azzal, hogy időnként maguk lesznek az első rendőrök, akik kiérkeznek egy tetthelyre. Azon,

ahogyan ott az első pillanatokban viselkednek, nagyon sok múlhat. Akár az is, hogy egy ügy sikeresen megoldódik–e végül, vagy örökre megoldatlan marad. Bármennyit is tanulnak még a jövőben, bármennyi tapasztalatot szereznek is, egyvalamit mindig tartsanak szem előtt! A leggondosabban megszerzett értesülések és bizonyítékok is megdőlhetnek a bíróság előtt, ha maguk megsértik az alapvető eljárási szabályokat. Jól van, hölgyeim és uraim. Délelőttre ennyi volt, jöhet az ebédszünet. Délután majd egy szérumkutató és egy vérnyomszakértő előadását hallgathatják meg. Most jó étvágyat kívánok a hot dogjukhoz vagy a rizses csirkéjükhöz. És közben se feledkezzenek meg arról, amit mondtam maguknak! A rendőr-akadémisták elhagyták a tantermet. – Figyelj, Montague! – szólt Ashley után Jacoby. – Hot dogot eszel, vagy rizses csirkét? Hülyeség, az nincs is a büfében. Szóval hot dogot kajálsz, vagy szendvicset? – Hot dogot fogok – felelte Ashley –, de előbb még el kell intéznem néhány telefont. – Rendeljek neked? Kólát is kérsz? – Kösz. Legközelebb majd én hívlak meg. – Vasárnap a bácsikádnál befizethetsz egy sörre. – Megbeszéltük. Jacoby elindult a büfébe, Ashley pedig előhalászta a mobilját, és lehallgatta az üzeneteit. Nick megtartotta az ígéretét, és felhívta a kórházat. Megtudta, hogy Stuart még mindig az intenzíven van, az állapota továbbra is válságos, és csak a családtagjai mehetnek be hozzá. Ashley már annak is örült, hogy Stuart még él, de azért nem könnyebbült meg. Magában elmondott egy imát a férfiért. Ha magához tér a kómából, elmesélheti, mi történt vele. Az orvosoknak remélhetőleg sikerül megmenteniük. És ha nem? Az értekezlet után Jaké és Marty hosszú órákat töltött a telefon mellett. – Nos? – kérdezte Jaké, miután a társa letette a kagylót. Marty a fejét ingatta. – Hiába vadásztunk John Mastra – mondta. Mast vezette annak idején Bordon irodáját.

– Igazán? – vonta fel Jaké a szemöldökét. – Hat hónapja feltételesen szabadlábra helyezték, és Delrayben vállalt munkát –tette hozzá. Marty meglepetten felvonta a szemöldökét. – És ezt te honnan tudod? Ó, bocs, hülye kérdés volt. Végül is szabályosan rátapadtál erre az esetre. – Igen, legalább azt tudni akartam, ki hova került Bordon emberei közül. Ezért kell foglalkoznod Masttal. – Sokat már nem mesélhet nekünk. – Miért nem? – Két hónappal azután, hogy kiengedték a börtönből, Haititól északra életét vesztette egy repülőszerencsétlenségben. A francba! Jaké haragudott magára. Hiába tett meg mindent azért, hogy szemmel tartsa John Mastot, ez a baleset elkerülte a figyelmét. – Mindenképpen ki kell derítenünk, ki volt a legújabb áldozat – mondta el sokadszorra. – Most kezdik el helyreállítani az arcát. Utána majd közzé–tehetjük a fényképét. Esetleg egy tehetséges rajzoló is a segítségünkre lehet. – Beszélek az újságírókkal – mondta Jaké, és a telefon után nyúlt. – Megkérem őket, hogy segítsenek. A lehető legnagyobb méretben kell lehozniuk az ismeretlen halott nő fényképét a lapokban. A tévéállomásokat is bevonjuk. Miközben még tárcsázott, csörögni kezdett a másik telefon. Marty fogadta a hívást, aztán befogta a kagylót, és odaszólt Jake–nek: – Majd én hívom a lapokat. Itt téged keresnek. Jaké a homlokát ráncolva átvette a vonalat, és elhúzta a száját, amikor meghallotta a hívó hangját. – Olvastam az újságban, hogy újabb gyilkosság történt –mondta Brian. – így igaz. – Lehet, hogy Nancy megtudott valamit, amiről nem kellett volna értesülnie. – Ezzel a lehetőséggel is sokat foglalkoztam már. – Igen, de most megint van egy halott. – Mint már mondtam, tudok róla, Brian. – Persze, persze, de talán beszélnünk kellene. A múltkorit pedig… nagyon sajnálom. – Oké, felejtsük el! – Ha bármiben a segítségedre lehetek… – Akkor majd szólok. Egészen biztosan – ígérte meg Jake.

– Értek a nyomozáshoz. – Ha elfogy a tudományom, azonnal jelentkezem nálad. – Kösz. – Nincs mit. Brian letette, és Jake is helyére rakta a kagylót. Társa kérdőn nézett rá. – Újabban a legjobb barátok vagytok? – Nem. A minap megjelent a hajómon, és össze akart verni. – Vagy úgy! Szóval még mindig azt hiszi, hogy… – Van valami, amiben ő és én egyformán hiszünk. Nancy soha nem lett volna öngyilkos. És nem is az az ember volt, aki könnyelműségből balesetet okoz. – Aha – dünnyögte Marty, miközben egy aktában lapozgatott. – Ez a fantomkép egyszerűen borzalmas, öregem. Dankinsnél jobb rajzolóra lenne szükségünk. Jake futó pillantást vetett a rajzra, amelynek alapján annak idején az első áldozatot azonosították. Az arcából alig valami maradt meg, úgyhogy a rendőrségi rajzolónak nem lehetett könnyű dolga. Igaz, az eredmény arra vallott, hogy különösebben nem is erőltette meg magát. – Dankinst két hónapja kirúgták – mondta Jake. – Erről nem tudtam. – Mindenesetre kész csoda volt, hogy erről a rajzról valaki felismerte az áldozatot. Ez a nő itt bárki lehetne. – Például Betty nénikém, amikor hálaadás ünnepén felönt a garatra. Jake felállt, és felvette a zakóját. – Mehetünk? Mary Simmonsszal kezdjük. –A régi szekta anyatigrisével? – Igen, vele. Kiderítettem, hol él. Időközben krisnás lett. Ma délután fogad minket. – Csak most jutottál a nyomára, vagy egész idő alatt tudtad, hol él? – kérdezte Marty. – Számít ez? – kérdezett vissza Jake. – Nem. Csípem azokat a narancssárga göncbe öltözött és kopaszra borotvált embereket. A zenéjüket is szeretem. Szerintem jól fogunk szórakozni. Miután lehallgatta az üzeneteit, Ashley csatlakozott az osztálytársaihoz. Arne addigra többféle fűszert is vett neki a hot

dogjához. Mellette az asztalnál ott ült még Gwyn Mendoza, Dale Halloran és Izzy Rodriguez. Ashley meglepődött, amikor meglátta, hogy már messziről integetve Len Green tart feléjük. Haját rövidre vágatta, néhány tincse azonban így is mindig elkóborolt, és most is hátra kellett simítania őket. Arca keskeny és sovány volt, de csinos is, és hálás téma egy rajzoló számára. – Szia, Len! – üdvözölte Izzy. Miközben a barátja leült hozzájuk, Ashley arra gondolt, hogy Len és Karén valóban szép pár lennének. A hivatásuk mindkettőjük számára nagyon fontos. Karén imádja a tanítást, Len pedig, aki előbb közgazdasági diplomát szerzett, és évekig az üzleti életben tevékenykedett, egy idő után már nem élvezte azt a munkát. Végül beállt rendőrnek, és azóta lelkesen járőrként dolgozik, egy idősebb kollégájával párban. – Vigyázzatok, mert igazi zsaru van közöttünk! – tréfálkozott Gwyn. – Egyébként mit keresel itt? Nem Dél–Dade megyében kellene bűnözőkre vadásznod? Len fintort vágott. – Papírmunka. Az emberek még csak nem is sejtik, hány és hány nyomtatvánnyal kell nekünk bajlódnunk. Ha valaki az őrizetbe vételekor rossz helyen tüsszenti el magát, mindjárt húsz oldalt tölthetünk ki. Nem, nem, azért ne hagyjátok abba a rendőr– akadémiát! Kicsit talán túloztam. Ashley együtt nevetett a többiekkel. Len nem tartozott Nick törzsvendégei közé, ő mégis ott ismerte meg. A férfi egyszer egy barátjával egy teljes napot kint töltött a tengeren, és a nagy hőség után este beült a bárba. Ott hallotta, hogy Ashley éppen a rendőr– akadémiai felvételiről érdeklődik valakitől, és beszédbe elegyedett vele. Pár hét múlva aztán randevút kért tőle. Ashleynek akkor már zsebében volt a felvételi értesítő, és azt mondta, hogy a kiképzése befejezéséig nem akar komolyabb kapcsolatba kezdeni. Len erre azt felelte, hogy időnként azért még elmehetnének együtt vacsorázni vagy moziba. Ez így is lett, és Ashley nagyra értékelte a barátságukat. – Na, kicsikém, hogy vagy? – kérdezte tőle most Len. Arne Jacoby az égre emelte a szemét.

– Ugyan hogy lenne, amikor ő az osztályelső? Egyszer sem fordult elő, hogy ne tudott volna válaszolni egy kérdésre. És a feleletei mindig kiselőadással érnek fel. – Én nem az akadémiára gondoltam – mondta Len. – Nem mesélt nektek arról a fickóról, aki a múlt hétvégén az autópályán feküdt? Az újságban is írtak róla. Eltettem neked azt a számot, Ashley, ha elkerülte volna a figyelmedet. – Olvastam a tudósítást, Len. Csúnyább történet, semmint hittem. – Mi a csodáról beszéltek? – akarta tudni Arne. – Egy balesetről? – Igen, méghozzá furcsa és sajnos szomorú körülmények között történt balesetről – felelte Ashley. – Orlandóba mentünk, és a 95– ösön elütöttek egy gyalogost, aki át akarhatott futni az autópályán. Alsónadrágon kívül semmi sem volt rajta. Később kiderült, hogy ismerem. Néhány éve legalábbis nagyon jóban voltunk. – Te ismerted a pasast? – kérdezte Len. – Azt hiszem, hallottam arról a balesetről a közlekedési hírekben – mondta Gwyn a homlokát ráncolva. – És másnap az újságban is olvastam róla. – Fura történet – jegyezte meg Len. – Egy pasas alsógatyában szaladgál az autópályán. Lehet, hogy valamilyen egyetemista egylet tagja, és fogadásból csinálta? – Nem, Stuart nem olyan. Mindig is inkább magának való ember volt. Nem hiszem, hogy bármilyen egyletbe belépett volna. Különben is már elvégezte az egyetemet. – Azt mondják, tele volt pumpálva droggal – mondta Len. –Többet nem tudok. Az esettel valószínűleg az észak-miami kapitányság foglalkozik, de az is lehet, hogy a megyeiek. Érdeklődhetem náluk, ha akarjátok. A halálos közlekedési balesetek… Állj, de hiszen az a fickó nem is halt meg, hanem kómában van. Mindenesetre nagyon úgy fest, hogy alaposan belőtte magát. – Már akkor is drogozott, amikor te jóban voltál vele, Ashley? – kérdezte Izzy. – Nem! – felelte Ashley felháborodottan. – Éppen ez a gond. Stuart szerintem azóta sem lett függő. – Mikor találkoztatok utoljára? – kérdezte Arne. – Jó pár éve – felelte Ashley, és látta, hogy mindenki együtt érzőn néz rá. Mintha egyiküknek sem lenne bátorsága ahhoz, hogy kimondja: évek alatt egy ember sokat változhat, és a kábítószerekre

is rászokhat. – Akárhogy is van – tette hozzá –, szeretnék többet megtudni a balesetről. – Érdeklődj Brennannél! Ő talán tud valamit, vagy legalább megmondhatja, kihez fordulhatsz. – Ez jó ötlet – mondta Gwyn, és bátorítón rámosolygott Ashleyre. Ashley kedvelte a Kubából származó, sötét bőrű lányt, aki konok és kitartó volt, de érző lélek is. Katolikusnak nevelték, felnőtt fejjel azonban áttért a zsidó hitre, mert minél több kisebbségnek a tagja akart lenni. Keményen tanult és dolgozott, hogy majd ne a női kvóta teljesítése miatt tölthessen be közhivatalt, hanem a saját kiváló eredményeinek köszönhetően. – Ha segítségre lenne szükséged, Ashley – tette hozzá –, vagy csak beszélgetni szeretnél valakivel, rám mindig számíthatsz. – Köszönöm. – Mindnyájan szívesen segítünk neked – ajánlotta fel Arne is. – így van – mondta Izzy. – Köszönöm szépen – felelte Ashley megint. – Én is kérdezősködöm majd – mondta Len, miközben felállt. – Vissza kell mennem az őrsre, nektek pedig az osztályba. Tudom, hogy Brennan nem tűri a pontatlanságot – tette hozzá, aztán puszit nyomott Ashley arcára, búcsút intett a többieknek, és elsietett. – Menjünk be! – szólította fel a társait Arne. – Még van egy kis időnk – felelte Gwyn. – Én gyorsan telefonálok még egyet – mondta Ashley. –Bent találkozunk. A főépület felé menet felhívta Karent, aki leolvashatta a mobilja kijelzőjéről, hogy ő keresi, mert szóhoz sem engedte jutni. – Gondolom, olvastad a lapokat. El sem hiszem, hogy Stuart Fresiát láttuk az autópályán. Mindig is nagyon rendes srác volt. Mi történhetett vele? – Azt én is szeretném tudni – felelte Ashley. – Majd megpróbálok érdeklődni. – Tedd azt, elvégre rendőr vagy! Legalábbis már majdnem. Biztosan ki tudod deríteni. – Azon leszek. – Remélem, még életben van. – Ma reggel még élt. Nick beszélt a kórházzal. Stuart az intenzíven van, és csak családtagokat engednek be hozzá. – Hiába is látogatnánk meg, amikor kómában van.

– Most vissza kell mennem az osztályba. Csak beszélni akartam veled pár szót. – Kedves tőled. És hívj fel, ha bármit megtudsz! – Úgy lesz. Ashley az órájára pillantott. A többiek már bementek, és neki is igyekeznie kellett, hogy ne késsen el. Mire beért az osztályba, Murray kapitány, a személyzeti főnök már bent volt, és éppen Brennan őrmesterrel beszélgetett. Egyikük sem tett megjegyzést, neki a bűntudattól mégis lángba borult az arca, és gyorsan leült a helyére. Brennan közölte a diákjaival, hogy előbb a törvényszéki orvosi intézetben dolgozó Shelly Garcia tart előadást nekik a vérnyomok tetthelyeken történő rögzítéséről, aztán pedig Murray kapitány ismerteti a záróvizsgájuk letétele után előttük álló szakmai lehetőségeket. Ashley nagy figyelemmel hallgatta Shelly Garcia érdekfeszítő előadását. Utána Murray kapitány tájékoztatója közben is buzgón jegyzetelt, akárcsak a társai, mégis újra és újra azon kapta magát, hogy elkalandoznak a gondolatai. Jegyzettömbjére önkéntelenül megint lerajzolta a baleset helyszínét, de közben azért fel–felnézett, hogy ne keltsen feltűnést. Figyelmét most is az a sötét alak ragadta meg, aki ott állt az autópálya szélén, és azt leste, mi történik az ellenkező oldalon… Mary Simmons a ház mögötti kertben várta és barátságos mosollyal üdvözölte Jake-et és Martyt. A maga harmincöt évéből tízet bármikor letagadhatott volna, és ugyanolyan béke áradt belőle, mint a szépen rendben tartott kertből, amelyben több kis pad is állt. – Köszönöm, hogy időt szán ránk, Mary. – Szívesen teszem. Feltéve, hogy nem akarnak ártani Krisna híveinek… – Ez a ház már emberemlékezet óta működik, és tudjuk, hogy itt semmi rossz nem történik. Mary kissé tanácstalanul megvonta a vállát. – Sejtelmem sincs, mi újat mondhatnék még magának, nyomozó. Mindent sokszor elmeséltem már. Marty sokatmondó pillantást vetett Jake–re. Mary szavaiból kitalálta, hogy kollégája az utóbbi években többször is találkozott az asszonnyal.

– Mondjon el újra mindent, amire csak emlékszik! Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket. Mary tétován bólintott. – Nos, Pierre papa, vagyis Péter Bordon szinte soha nem pihent meg. Prédikációkat tartott nekünk, az övé volt ez a hely itt, minket is ideköltöztetett, és állandóan az emlékezetünkbe véste, hogy az összes tulajdonunkról le kell mondanunk a közösség javára. Maguk nem tudhatták, vagy nem akarták meglátni, hogy nagyon kedves, szeretetre méltó ember volt, és mi mind hittünk benne. Egyszerű életet éltünk, műveltük a kertet, magunk termeltük meg a zöldséget és a gyümölcsöt, és… –Mary félbehagyta a mondatot, és elmosolyodott. – Én szerencsére vegetáriánus vagyok. Halat ugyanis abból a hátsó csatornából fogtunk, és annak a vize bizony nem a legtisztább és a legegészségesebb. Szóval, mint mondtam, szerényen éltünk. Péter a férfiakkal is szoros kapcsolatot ápolt, de leginkább a nőket kedvelte. Nézeteltérés kizárólag csak amiatt támadt közöttünk, hogy éppen ki töltse vele az éjszakát. Ez is annak az elvnek a jegyében történt, hogy mi mindent megosztunk egymással. Aki nem tartozott az éjszakára kiválasztottak közé, az a telken álló kunyhókban aludt. Mary futó pillantást vetett Jake–re. – Láttuk, hogy éjszakánként autók jönnek ide, és azt is hallottam, hogy Péter idegenekkel tárgyal a házban. Egyikükről sem tudtam, kicsoda, és soha semmi rosszra nem gyanakodtam. A hír, hogy több társnőnket meggyilkolták, mélységesen felzaklatott bennünket. Azt hittük, olyan emberek ölték meg őket, akik gyűlölik Pétert, az életmódunkat és a meggyőződésünket. Péter arra is felhívta a figyelmünket, hogy legyünk óvatosak, mert a rendőrök nem kedvelnek bennünket. Sejtelmük sincs a hitünk erejéről, és nem értik, mit jelentünk egymás számára. – Mary megvonta a vállát. – Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy Péter a pénzünket akarta kicsalni, és persze együtt is akart hálni velünk. A rendőröket természetesen az ellenségeinek tekintette, mert agymosásban részesített bennünket. Ezzel együtt sem hiszem azonban, ma sem még, hogy bárkit is megölt volna, vagy megbízást adott volna valakinek a meggyilkolására. Pénzsóvár volt, kihasznált bennünket, azt azonban nem tudom elképzelni róla, hogy embert ölt. – Három nőt meggyilkoltak – mondta Jaké türelmesen. – Mindhárman a szekta tagjai voltak. Azt pedig Péter Bordon vezette.

– Így igaz. A kérdéseikre azonban csak Péter adhatja meg a válaszokat, már ha egyáltalán vannak válaszok. Mint már említettem, jártak itt emberek, akiket sem előtte, sem utána nem láttunk. Lehet, hogy azért a pénzért jöttek, amit Péter tőlünk kapott. De ez csak sejtés. – Harry Tennantról mit tud? – kérdezte Jake. – Neki nem volt pénze, így aztán Péter nem is igen foglalkozott vele. Tudomásom szerint csak néhány éjszakát töltött itt a házban. Ha jobban belegondolok, nagyon is valószínű, hogy ő követte el azokat a borzalmas gyilkosságokat. Furcsa ember volt. Ugyanolyan akart lenni, mint Péter… Mármint nem vallási értelemben, hanem… Ugyanolyan hatalomra vágyott, mint amilyennel Péter rendelkezett az emberek felett. – Mary idegesen megvonta a vállát. – Mindig nőket akart. Szexet. Kivétel nélkül mindnyájunkkal. Péter nem ellenezte, hogy rajta kívül másokkal is kapcsolatunk legyen. Nem tartott bennünket a háremhölgyeinek. Igazából egyikünk sem tudta, miért mentünk ágyba vele. A csoportból előbb–utóbb mindenkit négyszemközti beszélgetésre hívott. Olyankor az egyszerű élet előnyeit ecsetelte, aztán pedig rátért arra, hogy bennünket isten ugyan a saját képére teremtett, de mégiscsak földi halandók vagyunk, akiknek természetes szükségleteik vannak. A szex is az. Nem undorodni kell tőle, hanem művelni. A mai eszemmel már úgy gondolom, hogy Harry talán féltékeny volt Péterre, a nőket pedig eszelősen gyűlölte, mert azok nem őt kívánták, hanem Pétert. – Tudom, hogy mindenről többször is beszéltünk már, Mary, de kérem, tegyük meg újra, időközben ugyanis még egy fiatal nőt megöltek. Miután eltűntek azok a társnőik, akiket meggyilkoltak, nem kezdtek nyugtalankodni? Az asszony a fejét rázta. – Nem voltunk bezárva ide. Szabadon jöhettünk-mehettünk – felelte, majd kis ideig habozott. – Azután azonban, hogy a harmadik lányt is holtan találták, bevallom, engem már elfogott a félelem. Kijöttek hozzánk a rendőrök, és Péter felszólított bennünket, hogy beszéljünk velük… Aztán pedig Harry Tennant is öngyilkosságot követett el… Tudják, azok számára, akik valóban hittek abban, amit Péter hirdetett, a halál nem a véget jelenti, hanem a kezdetet. – Azokat a lányokat megkínozták, mielőtt megölték őket. – Levágták a fülüket – tette hozzá Marty.

– Valószínűleg azért, mert nem hallgattak a tanításra. Ha nem Péter Bordonéra, Mary, akkor ki máséra? Az asszony homlokát ráncolva ingatta a fejét. – Nem tartom kizártnak, hogy Harry Tennant még őrültebb volt, ugyanakkor azonban ravaszabb is, mint amilyennek maguk, nyomozók hitték. – Ezt miből gondolja? Mary szomorúan elmosolyodott. – Hallomásai voltak. Lázárt hallotta. – Lázárt? – kérdezte Marty. – Aki feltámadt holtából – mondta Jake a társának, aztán bátorítón rámosolygott Maryre. – Erről még soha nem beszélt nekem. – Mert nem jutott eszembe. Sok év telt el azóta. A rendőrséghez viszont őszinte voltam, amikor annak idején azt mondtam, hogy nem tartom gyilkosnak Pétert. Szerintem Harry volt az. Ő valóban eszelősen viselkedett. Egyik éjjel felébredtem, és megláttam, hogy a csatornánál áll, és a vizet bámulja. Azt mondta, Lázár feltámadt, és megparancsolta neki, hogy menjen le a csatornához. Elhihetik, hogy a hideg futkosott a hátamon. Otthagytam, és visszamenekültem a kunyhómba. Kérnek egy csésze gyógyteát? A nyomozók köszönettel nemet mondtak a kínálásra, aztán Jake felállt, és a zsebébe nyúlt. – Megvan még a névjegye, nyomozó – előzte meg Mary. – ígérem, felhívom, ha valami eszembe jut. Tudom, hogy jót akar. – Köszönöm – mondta Jake. – Ma még nem is tette fel nekem azt a kérdést, amelyet eddig soha nem hagyott ki. Jaké kérdőn felvonta a szemöldökét, Marty pedig együtt érzőn nézett rá. – Esküszöm, hogy életemben nem láttam azt az asszonyt, aki a partnere volt, Dilessio nyomozó. Ha járt is itt, én arról nem tudtam. Ezt el kell hinnie nekem. Soha nem hazudnék magának, mert az ellenkezik a hitemmel. – Tudom, Mary – felelte Jake. – Mindent köszönök, és ne felejtsen el… – Felhívom, nyomozó. Szeretek magával beszélgetni. Miután elhagyták a kertet, Marty bevallotta, hogy azért nem kért teát, mert kávéra vágyik. Az utca végén találtak is egy kávézót. Marty egyszerű, Jake pedig dupla eszpresszót kért.

– Egy helyben toporgunk – mondta Marty. – Bordon tökéletesen ellenőrzése alatt tartotta az embereit. Szerintem hipnotizálta a lányokat. Egy házban éltek vele, mégsem láttak vagy hallottak semmi rosszat. – Körbe–körbe járunk – ismerte el Jake is mogorván. – Kell azonban kiútnak lennie ebből a körből, és mi meg is fogjuk találni. Ashleyt annyira lefoglalta a rajzolás, hogy csak akkor kapta fel a fejét, amikor az osztálytársai megtapsolták az előadót. Meglepte, hogy máris elérkezett a délutáni szünet ideje, letette a ceruzáját, és gyorsan csatlakozott a tapsolókhoz. Kifele menet aztán összegyűrte a rajzát, a papírkosárba hajította, és odalépett Brennan őrmesterhez, aki mellett még ott állt Murray kapitány. – Jó napot… Montague, ugye? – kérdezte a személyzeti főnök. – Igen, uram. – A képzés felén már túl van. Még mindig tetszik magának nálunk? – Ó, nagyon is! – felelte Ashley. – Ezt örömmel hallom. Brennan őrmester épp most mondta nekem, hogy maguk az egyik legjobb osztály azok közül, amelyeket eddig oktatott. – Köszönöm szépen. A többiek nevében is. – Kérdése van a mai anyaggal kapcsolatban? – kérdezte az őrmester. – Nem, uram, nincs. Az a baleset érdekelne, amelyik pár napja történt a 95–ös autópályán. Éppen arra mentünk kocsival a barátnőimmel. Már idehaza aztán az újságból megtudtam, hogy egy régi barátomat ütötték el. A tudósítás szerint nagy mennyiségű heroint mutattak ki a véréből. Nekem azonban valami gyanús ebben az ügyben. Meg tudná mondani, ki foglalkozik vele a rendőrségnél? – Hallottam arról a balesetről – felelte Murray. – A megyeiek folytatják a nyomozást. Érdeklődöm majd, melyik nyomozó vezeti. Bizonyára nem lesz akadálya, hogy megossza magával a tényeket. Ha megtudom az illetékes nevét, felhívom Brennan őrmestert, ő pedig tájékoztatja magát. – Köszönöm, uram. – Nincs mit. Kifele menet Ashley a hátában érezte a két férfi tekintetét. Egy pillanatra megijedt, mert azt hitte, észrevették, hogy rajzolgatott

előadás közben, ám aztán megkönnyebbülten elvetette a gondolatot. A kapitány akkor aligha lett volna ilyen előzékeny vele. Amikor kilépett az épületből, odakint nagy volt a jövésmenés. A tanítás mindig a rendőrség műszakváltása idején ért véget. A délutánosok ilyenkor indultak haza, az éjszakások pedig most jöttek munkába. Ashley többeket is üdvözölt, bár leginkább csak arcról ismerte őket, de a főkapitányságon bajtársias hangulat uralkodott, és ez így volt szokás. Távirányítójával éppen kinyitotta a kocsiját, amikor meglátta Jaké Dilessio nyomozót, és természetesen azonnal felismerte. Egy másik férfival együtt hagyta el a kapitányságot, és a parkolóba tartva élénken beszélgetett vele. Ashley sietve be akart ülni az autójába, de a nyomozó hamarabb feléje fordult. Öltönyben magasabbnak és idősebbnek tűnt, mint a múltkor. És sokkal hivatalosabbnak is. Ashley fején még az is átfutott, hogy ez az ember megnehezítheti az életét. Azzal nyugtatta magát, hogy mindenkinek joga van a magánélethez, még egy zsarunak is. Igaz, hogy leöntötte kávéval Dilessiót, de továbbra sem akar meghunyászkodva bocsánatot kérni tőle. Ha szerencséje van, a férfi különben sem figyelt fel rá. A nyomozók többsége nem szokott tudomást venni az akadémistákról. Számukra majd csak akkor lesznek teljes értékű emberek, ha már levizsgáztak. Dilessio nyomozó még akkor is Ashley felé nézett, amikor ő becsusszant a kocsijába. Ezek szerint mégis megismerte, de persze eszébe sem jutott, hogy odaintsen neki vagy rámosolyogjon. Ashley egészen kicsire összehúzta magát a kormány mögött. Feltette a napszemüvegét, becsatolta magát, ráadta a gyújtást, és kigördült a parkolóból. Vezetés közben eszébe jutott, amit Sandy mesélt neki. Hogy Dilessio áthozta a lakóhajóját Nick kikötőjébe. Az persze hivatalosan a városé, de mindenki Nick kikötőjeként emlegeti, mert a bárja már időtlen idők óta ott működik. A visszapillantó tükörből Ashley látta, hogy a nyomozó kocsija mögötte halad. Jó darabon egy irányba mentek, ám aztán a férfi egyszer csak kihajtott az autópályáról. A bárban nagyüzem volt, a vendégek zsivaja még a hangszórókból szóló zenét is elnyomta, amikor Ashley a konyhaajtón át bement a házba. A szobájában levette az egyenruháját, aztán beállt a zuhany

alá. Miközben a meleg vizet folyatta magára, gondolatai, bármennyire nem akarta, újra Stuart Fresia körül keringtek. Nem tudta, bűntudatból kell–e szüntelenül régi barátjára gondolnia, mert évekig elhanyagolta, vagy azért nem megy ki a fejéből, mert nem akarja elhinni azt, amit az újságban állítottak róla. A zuhanyozástól sem frissült fel igazán. Fárasztó hétvégéje még mindig éreztette a hatását. Amikor belépett a hétfőhöz képest meglepően zsúfolt bárba, nagybátyja a hét közben esténként itt dolgozó Betsyvel együtt a pult mögött állt. – Szia, kicsim! – kiáltott oda Ashleynek. – Ha nem vagy nagyon fáradt, beugorhatnál kicsit segíteni. Kara beteget jelentett, és Davidnek egyedül kell az összes asztalnál kiszolgálnia. A huszonnégyes ételrendelése már jó ideje itt áll. Kivinnéd? – Persze. Ashley odalépett a konyhát az étteremtől elválasztó pulthoz. Tálcára rakta a főtt burgonyával és brokkolival körített grillezett sügért, citromkarikákat és tartármártást tett mellé, aztán kilépett az L alakú teraszra, amelyen a tizennyolcastól a huszonnégyesig számozott asztalok álltak. A huszonnégyest a leghátsó sarokban főleg a szerelmespárok kedvelték, ma azonban csak egy vendég ült ott. A sötét hajú férfi a fejét lehajtva elmélyülten olvasott valamit. Ashley gyakorlott mozdulattal letette elé a tányért. – Jó estét! Parancsoljon, a sügére! Hozhatok még valamit? A vendég felnézett, és Ashley ereiben megfagyott a vér. Dilessio nyomozó időközben átöltözött, és fürdőnadrágjához most csak pólót viselt. Haja vizes volt, talán a tengerben úszott egyet, vagy még nem száradt meg a zuhanyozás után. Előtte vastag iratfűző feküdt az asztalon. Ő is felismerte Ashleyt, és tetőtől talpig végigmérte. – Hogy hozhat–e még valamit? – kérdezte szórakozottan. – Nem tudom, megkockáztassam–e, hogy rendeljek egy kávét. Mindenesetre ezúttal inkább meginnám, és nem az ingemre szeretném. Ashley elvörösödött. – A lehető legóvatosabban fogom letenni a csészéjét –mondta. A férfi még mindig nem vette le róla a szemét. Nem tűnt dühösnek, de nem is mosolygott. – Maga Jaké Dilessio, igaz? Dilessio nyomozó a megyei kapitányságról.

– Így igaz. És most, hogy már tudja, ki vagyok, elnézést akar kérni tőlem? Ashleyt elöntötte a pulykaméreg, de uralkodott magán. – Most, hogy már tudom, kicsoda? De kérem, nyomozó! Engem nap mint nap arra tanítanak, hogy szolgálnom és védenem kell, és nem ijesztgetéssel kell tiszteletet ébresztenem az emberekben. Valójában csak be akartam mutatkozni. De ha maga elnézést akar kérni tőlem, mert a saját házam előtt kis híján ledöntött a lábamról, akkor szívesen meghallgatom. – Hajói veszem ki a szavaiból, a rendőr–akadémiára jár. – Így van. Remélem, nincs kifogása ellene. – A legkevésbé sincs. És nem kell attól tartania, hogy kirúgatom, csak mert a múltkor leforrázott. Ha érti a dolgát, én nem szólhatok bele a szakmai jövőjébe. Abban pedig egyetértünk, hogy mi, zsaruk szolgálunk és védünk, nem pedig megfélemlítünk. Azt azért erősen remélem, hogy a törvénytisztelő polgárokkal valamivel előzékenyebben viselkedik. – Azon leszek. Egyelőre azonban iskolába járok, és nem osztanak be szolgálatra. – Akkor még nincs ok aggodalomra. – Talán még hálásnak is kellene lennem magának, mert nem vont felelősségre azért, hogy inzultáltam egy rendőrt? – Ugye maga Nick unokahúga? – Nem kérek abból, hogy bárki is a nagybátyám miatt tegyen nekem szívességet. – Ez nyilván senkinek sem jutna eszébe. – Értem. Ezek szerint igazam volt. – Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna. – Attól még úgy van – jelentette ki Ashley, bár nem értette, miért vitatkozik itt ezzel az alakkal. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy övé legyen az utolsó szó, amikor pedig békén is hagyhatná ezt a férfit? Semmi kétség, Jaké Dilessio érdekes jelenség. Nem klasszikus férfiszépség, de az izmos testével és a napbarnított bőrével kimondottan jól fest. A fekete szemével pedig elképesztően áthatóan tud nézni. Alighanem könnyedén vallomásra bírja a gyanúsítottakat, mert azoknak azt kell hinniük róla, hogy ha nem beszélnének, ő akkor is keresztüllátna rajtuk. Ahogyan most rajta is keresztüllát.

Ashley egyszeriben kényelmetlenül érezte magát, a nyomozó szája viszont lassan mosolyra húzódott, és ettől egészen megváltozott az arca. Már nem egyszerűen csak érdekes volt, hanem nagyon vonzó. – Akar még mondani valamit? – kérdezte. – Mi… bíróság elé is vihetjük az ügyet. – Vihetnénk. Maga viszont kávét is hozhatna nekem. – Ám legyen! – felelte Ashley. Már megint vigyorog! Majom! – gondolta dühösen, és sajnálta, hogy csak egy csésze kávét tehet Dilessio elé. A legszívesebben egy egész kannával a fejére öntött volna.

7. Jaké azoknak a listáját tanulmányozta, akik annak idején kapcsolatban álltak Péter Bordón^ bár már az összes nevet fejből tudta. Hiába foglalkozott azonban annyit velük; egészen biztosan érezte, hogy valami elkerülte a figyelmét. Nem nyugodhat, amíg rá nem jön, mi az a valami A nevek mindegyike egy–egy kiábrándult embert takart, főleg fiatalokat. Az élet értelmét keresték, és azt hitték, hogy Bordonnál megtalálták. Ma már alig él itt közülük valaki, sokan az Államok távoli részére költöztek. Az egyik fiatalember például Tennesseeben jár papi szemináriumba. Jaké végigsimított a homlokán, és visszagondolt a Bordon házában annak idején tett látogatásaira Mindig egy fiatal nő engedte be. Cathy Smithnek hívták, és őt már ellenőrizte. Seattle-ben lakik, hozzáment egy haltenyészetben dolgozó férfihoz, és két gyereke is van. Akkoriban szentül hitte, hogy egy prófétát szolgál, aki jobbá akarja tenni a világot, mert ennivalót oszt a nélkülözőknek. Aztán ott volt még John Mast, Bordon jobbkeze. Csalásért őt is elítélték. Egészen elöl szerepelt a gyanúsítottak listáján, csakhogy időközben meghalt. Jaké összecsapta a mappát. Ne kergesd őrületbe magad! – gondolta. Jól mondta a kapitánya, hogy ezt a küzdelmet sem egyedül kell megvívnia. Segítségül ezúttal Ethan Franklint is megkapta, s bár az FBI-ügynök elképesztően nagyra tartja magát, azért az is igaz, hogy érti a dolgát. Az Egyesült Államok különböző részein elkövetett gyilkosságokkal foglalkozik, és párhuzamosságokat, közös

vonásokat igyekszik felfedezni közöttük. Holnap, amikor majd megint találkoznak, ugyanezt fogják tenni. Hasonlóságokat keresnek a jelen és a múlt között. A jelen úgy fest, hogy van egy holttestük, amely az erőszakos halál jegyeit mutatja. Ugyanazokat a jegyeket, amelyeket az öt éve megölt áldozatok is mutattak. Az eső mosta árokban talált fiatal nő kiléte egyelőre ismeretlen. És mi volt a múlt? Jake-nek eszébe jutott, mit mondott neki Nancy, amikor a lakóhajója fedélzetén beszélgettek. – Szerintem az a szerencsétlen Harry Tennant senkit sem ölt meg. Mi pedig fogunk még holttesteket találni. Egészen addig lesznek újabb halottak, amíg be nem tiltják azt az átkozott szektát. Úgy gondolom, Péter Bordon istennek képzeli magát, és azt hiszi, jogában áll, hogy elvegye mások életét. Vagy legalábbis az Úr jobbkezének látja magát, az akarata végrehajtójának, vagy valami ilyesminek. – Régóta a sarkában vagyunk, és le fogjuk buktatni – felelte annak idején Jake. – Nagyra értékelem a derűlátásodat, de ez csak akkor sikerülhet, ha rá tudunk bírni egy ügyészt arra, hogy állítson ki le–tartóztatási parancsot Bordon ellen. Másként nem bizonyíthatjuk rá, hogy ő rendelte meg a gyilkosságokat – mondta Nancy, aztán az órájára nézett. – Most mennem kell. Egész este volt valami a viselkedésében, amit Jake már akkor furcsának talált. – Hova mész? – Haza. Ha elfelejtetted volna, nekem férjem is van. Nancy azonban nem haza ment. Másnap reggel pedig Brian Lassiter először jelent meg Jake-nél a lakóhajóján, hogy kérdőre vonja. Ő megrémült, amint meghallotta, hogy Nancy nem töltötte otthon az éjszakát. Aggódott érte, és bűntudat gyötörte. Minél tovább keresték Nancyt, neki annál erősebbek lettek a félelmei. A kutatás sokáig eredménytelen maradt, noha az egész államban nagy erőket mozgósítottak. Csak hetekkel később bukkantak rá a társa holttestére, egy mély csatornában. A halvány keréknyomokat a legjobb nyombiztosítók vizsgálták meg, és arra a megállapításra jutottak, hogy Nancy elveszítette az uralmát a kocsija fölött.

Az eltűnése és a megtalálása között eltelt hetekben adócsalás vádjával letartóztatták Péter Bordont. Akkor azonban még szabadlábon volt, amikor Nancyt utoljára látták élve. Amikor megölték. Jaké izmai pattanásig feszültek. Vigyázz, mert a végén még belebolondulsz ebbe! – figyelmeztette magát megint, aztán halk káromkodást eresztett meg, és tekintete az asztalán álló jeges teára esett. Hol marad már a kávéja? Mióta ilyen pocsék itt a kiszolgálás? – gondolta bosszúsan. Nick éttermében telt ház volt, és Ashleyt többször is feltartották, miközben a kávéskannáért indult, hogy teljesítse Dilessio nyomozó kérését. Miután pedig végre eljutott a kávégépig, a dél-miami rendőrkapitányságon dolgozó Curtis Markham állta útját. – Szia, kislány! Hogy megy az akadémia? – kérdezte. A harmincas évei elején járó Curtis kedves fickó volt. A felesége egy légitársaságnál dolgozott, és együtt is gyakran eljöttek Nickhez. Ha az asszonynak vasárnap dolgoznia kellett, Curtis a fiukkal, Chrisszel sokszor kiment a tengerre a kis vitorlás hajójával. Utána aztán apa és fia beült Nickhez, és vagy focimeccset néztek, vagy pedig Curtis biliárdozni tanította a gyereket. Ő maga rendszeresen járt edzőterembe, hogy tartsa a formáját, és szeszt csak vasárnaponként ivott. Ma is diétás kóla állt előtte egy tányér rántott halrúd mellett. – Élvezem a sulit – felelte Ashley. – Az klassz. Féltem, hogy megbántad a döntésedet. – Miért bántam volna meg? Curtis megvonta a vállát. – A képzés nem könnyű. Utána pedig majd naponta az emberiség legaljával lesz dolgod. Nap mint nap kockára teszed az életed, a fizetés pedig siralmas. Nem te lennél az első, aki ezt így nem tartaná igazságosnak. Ashley elmosolyodott. – Te is így gondolkodsz? – Csak néha – felelte a férfi somolyogva. – Mivel jól tudom, mi folyik a világban, kimondottan szerencsés flótásnak kell tartanom magam. Én esténként a remek srácomhoz és a csodálatos feleségemhez mehetek haza. Ashley felnevetett.

– Rajtad kívül egy rendőrt sem ismerek, akinek mindig jó lenne a kedve. Curtis felvonta a szemöldökét. – Talán rosszkedvű zsaruk is vannak itt? – kérdezte tréfás ámuldozással, és körbenézett. – A teraszon ül egy – suttogta Ashley. – A megyei kapitányság nyomozója, Jaké Dilessio. Igencsak ingerült. Lehet persze, hogy miattam is az. Úgy sejtem, nem igazán kedvel. – Jaké itt van? – kérdezte Curtis. Ashley bólintott. – Igen, és azt hiszem, jobb lesz, ha most már gyorsan kiviszem a kávéját. – Ha mogorva, arra biztosan jó oka van. – Igazán? – Öt éve több gyilkosság is történt. Egy szekta tagjai voltak az áldozatok. Emlékszel? – Halványan, Valaki beismerő vallomást tett, aztán felakasztotta magát a cellájában. A szóbeszéd szerint nem is ő volt a tettes. Utána viszont, hajói tudom, nem találtak több hullát. – Most viszont igen. Ashley összeráncolta a homlokát. – Úgy emlékszem, a szekta vezetőjére nem tudták rábizonyítani a gyilkosságokat. Valami másért viszont mintha mégis elítélték volna. – így van, és még mindig ül. Jake-en most mindenesetre nagy a nyomás. Talán ezért rossz a kedve. – Mindenkin nagy a nyomás. Ez még nem ok arra, hogy gorombák legyünk másokkal. Curtis hirtelen alig észrevehetően figyelmeztető pillantást vetett Ashleyre. Ő zavartan körbenézett, és meglátta, hogy Jaké Dilessio ott áll mögötte. – Gondoltam, inkább bejövök a kávémért – mondta. – Elnézését kérem. – Itt általában nem lehet panasz a kiszolgálásra. – Hogy vagy, Jaké? – szólt közbe Curtis, hogy másra terelje a szót. – Szia, Curtis! Kösz, jól. – Hallottam, hogy elköltöztél. – A hétvégén áthoztam ide a hajómat. Azt hiszem, haza is megyek, és majd ott iszom kávét – mondta Jaké komoran. Ashley lekapott a polcról egy csészét, és gyorsan teletöltötte.

– Az én hibám, hogy ilyen sokat kellett várnod – mondta Curtis. – Az akadémiáról kérdezgettem Ashleyt. – Miss Montague azt nyilván a kisujjából kirázza, amilyen gyors és figyelmes – gúnyolódott Jake. – Kiviszek magának egy kanna kávét, és annyit tölt belőle, amennyit csak akar. A számlájára sem kell majd várnia, mert Nick meghívta a vacsorájára. Annak örömére, hogy most már itt lakik a kikötőben – mondta Ashley szándékosan nagyon kedvesen. – Nick egyszer már meghívott, én pedig mindig kifizetem a fogyasztásomat – felelte Jake nyersen. – És nem szeretem az állott kávét – tette hozzá, aztán hátat fordított Ashleynek. –Hogy van Sandra és Chris? – Remekül – felelte Curtis. – Most éppen az anyósomnál vannak Delrayben, úgyhogy nekem pár napig még itt kell majd ennem Nicknél. – Abba nem fogsz belehalni, bár Sandra rakott tésztája felülmúlhatatlan – mondta Jake, aztán elvette a kávéját, és visszament a teraszra. Ashley látta, hogy az iratfűző végig ott volt a hóna alatt. Nyilván nem akarta őrizetlenül kint hagyni az asztalán. – Jake rendes srác – mondta Curtis. – Ti valószínűleg csak rossz pillanatban találkoztatok. – Az pedig soha nem rossz, ha az embernek egy nagy és erős nyomozó a szomszédja – szólalt meg mellettük egy mosolygós női hang. Sharon Dupre, mint mindig, most is nagyon csinos volt. Méret után készült, tengerészkék nadrágkosztümjéhez világoskék blúzt és elegáns körömcipőt viselt. – Igen, ez valóban klassz – felelte Ashley. – Viszel neki friss kávét? És a számláját is, ha kéri? – Persze. Te pedig egyél végre valami rendeset! Úgy hallottam, az akadémia büféjében szörnyűségeket esztek napközben. – Te nem dolgoztál ma? – Csak egy házat mutattam meg egy érdeklődőnek. – Nicknek rengeteg a dolga, és Kara is beteget jelentett. Be tudnál ugrani? Bemennék a kórházba. Stuart Fresiához nem fognak beengedni, de a szüleivel talán tudok beszélni. – Fresia? Hol hallhattam már ezt a nevet? – kérdezte Curtis. Ashley beszámolt neki a balesetről, és azt is hozzátette, hogy régi barátja szerinte nem lehet kábítószerfüggő.

–Az emberek változnak. A drogok pedig sokakat elcsábítottak már – mondta Curtis. Ashley bólintott. Az utóbbi időben sokszor hallotta már ugyanezeket a szavakat. – Ez igaz, de Stuart nem olyan. Ezért is szeretném megtudni, hogy van – felelte. Sharon aggódón nézett rá. – Te még akadémiára jársz. Nem lesz baj abból, ha beleártod magad ebbe az ügybe? – kérdezte. Nick közben odalépett hozzájuk. – Csak egy barátját látogatja meg, Sharon – mondta. – Ez nem jelenti azt, hogy bármibe is beleártja magát. Szerintem nyugodtan bemehetsz a kórházba, Ashley. Előbb viszont egyél valamit és pihenj egy kicsit! A sügér még olyan friss, hogy jó, ha nem ugrik majd le a tányérodról. – Ülj le hozzám, Ash, és mesélj a való világról! – ütögette meg Curtis az övé mellett álló bárszéket. Ashley eleget tett a felszólításnak. Nagybátyja ásványvizet hozott neki, Sharon pedig kisietett a konyhába, hogy Hervenél, a szakácsnál megrendelje a sügért. – Mondj még valamit a barátodról! – kérte Curtis. Ashley szórakozottan forgatta a szívószálát, és megvonta a vállát. – Okos, megbízható és két lábbal áll a földön. – Együtt jártatok gimis korotokban? Ashley megrázta a fejét. – Jó barátok voltunk. Ha csak nagy fellángolás lett volna köztünk, nem ismerném ilyen jól. Komolyan, Curtis, Stuart nem az az ember, aki valaha is kábítószerekhez nyúlna. Inni is alig ivott. Nick eltörölgetett egy poharat, és visszatette a polcra. – Talán majd felépül – mondta közben –, és elmondhatja a rendőröknek, mi és hogyan történt vele. – Adja az ég, hogy úgy legyen! Én viszont mindenképpen jobban érezném magam attól, ha beszélhetnék a szüleivel. Ő az egyetlen gyerekük, és imádták… imádják. Tudom, hogy az emberek változnak, de nekem ez akkor sem jön össze. – A világon sok minden van, aranyom, amiben hiába keresünk logikát – felelte Nick. – Abban viszont igazad lehet, hogy jobban fogod érezni magad, ha bemész a kórházba. Talán Stuart szüleinek is jól fog esni az érdeklődésed.

– Igen, az lehet. – Sharon letette Ashley elé a közben elkészült sügért. – Jó étvágyat neked! – mondta, aztán cinkosán rákacsintott. – Én pedig viszek még kávét annak az emberevőnek. Nick értetlenkedőn összeráncolta a homlokát. – Milyen emberevőnek? – Dilessiónak – világosította fel Curtis. – Jaké nem emberevő. Nagyon rendes srác. – És most már a szomszédunk is – vágott fintort Ashley. – Egy teljes éve várt arra, hogy felszabaduljon itt egy hely –mondta Nick. – A népek szeretik ezt a kikötőt. Nehéz bejutni. Nekünk pedig kimondottan jó, ha rendőr lakik a közelünkben. Ashley közben végzett a sügérével. – Ha valóban nélkülözni tudsz, Nick, akkor most bemennék a kórházba. Nem maradok sokáig, mert holnap reggel hétkor megint kelnem kell. Vigyázz magadra, Curtis! Sziasztok! –köszönt el, és lecsúszott a bárszékről. Curtis a karjára tette a kezét. – Ha komolyan úgy gondolod, hogy valami nincs rendben a barátod balesete körül, beszélned kellene Jake-kel. – Ő a gyilkosságiaknál van. A barátom pedig nem halt meg. Még nem – tette hozzá Ashley halkan. – Igen, de Jaké közel van a tűzhöz – mondta Curtis –, és nagyra becsülik a kapitányságon. Téged viszont, ha érdeklődni próbálsz, könnyen lerázhatnak, mert még csak akadémista vagy. Jake–nek elég felvennie a telefont, és mindent megtud, amit akar. Ashley pár pillanatig habozott. Dilessio beképzelt majom, és őt ki nem állhatja. Most viszont nem róla van szó, hanem Stuartról. – Igazad lehet – felelte végül Curtisnek. – Jól van, odamerészkedek az emberevőhöz. Szoríts nekem! Curtis bátorítón rámosolygott, ő pedig a kávéskannával kiment a teraszra. Dilessio nyomozó még mindig a papírjaiba mélyedt. Nem pillantott fel, amikor Ashley teletöltötte a csészéjét, csak eldörmögött egy köszönömöt. Arra viszont, hogy Ashley leült vele szemközt, már felemelte a fejét. – Úgy tudom, a gyilkosságiaknál van. – így igaz – felelte a férfi, és folytatta az olvasást. Ashley megköszörülte a torkát. A nyomozó végül megint felnézett rá. – Péntek reggel volt egy baleset a 95–ösön. Nem sokkal azután arra jártam, és láttam azt a férfit, akit elütöttek. Egy szál alsónadrágban

feküdt a betonon. Ma reggel benne volt az újságban, mi történt. Az áldozat régi barátom. A tudósítás szerint heroint mutattak ki a véréből. Én viszont jól ismerem, és tudom, hogy soha nem élt droggal. A fecskendőnek már a látványától elájult. Jaké arcán végre érdeklődés jelent meg. Tűnődőn és kíváncsian nézett Ashleyre. – Mint jól tudja, én emberölésekkel foglalkozom. A barátja közlekedési balesetben sérült meg, ráadásul úgy hallottam, hogy ő maga okozta. Ismerem azokat a srácokat, akik az esettel foglalkoznak. Értik a dolgukat. És olyan ember is válhat kábítószerfüggővé, aki korábban félt a tűtől. – Biztos vagyok abban, hogy itt valami nincs rendben – jelentette ki Ashley. – Ezt csak azért gondolja, mert maguk valamikor barátok voltak – mondta Jaké egészen tárgyilagosan, és hangjában most nyoma sem volt gorombaságnak. Ashley megrázta a fejét. – Hogy került oda? Az égből nem pottyanhatott az autópályára. Ráadásul alsónadrágban! – Régóta vagyok már rendőr, és a gyilkosságiakhoz sem tegnap kerültem. Az egyik első ügyem egy kokainnal és heroinnal belőtt pár esete volt. Azt hitték, ágyba fektették a kisbabájukat, valójában azonban a mikrosütőbe tették be, és megsütötték. Azóta sok mindent láttam már, mégsem fogom soha elfelejteni, hogy festett az a szerencsétlen gyerek. Mármint az, ami megmaradt belőle. Lehet, hogy a barátja most először élt droggal, de attól még viselkedhetett ésszerűtlenül. Ashleyt bosszantotta, hogy bárkivel beszél, folyton ugyanazt kell hallania. – Miért hiszi mindenki, hogy csak így történhetett? Ismerem Stuartot, és tudom, hogy nem lehet drogos. Első ránézésre ugyan tiszta az ügy, de én biztosan érzem, hogy nem az. Magáról azt hallottam, hogy nagyon jó nyomozó. Ezért reménykedtem abban, hogy érdekelni fogja az igazság. Jaké arcáról semmit sem lehetett leolvasni, csak a kezében tartott papírra fonódtak rá kicsit erősebben az ujjai. – A rendőr-akadémián megtanulhatta, hogy ebben a hatalmas országban nap mint nap nagyon sok minden történik. Én viszont a gyilkosságiaknál dolgozom, és még nem végeztem a vacsorámmal.

Sajnálom, de még ha segíteni akarnék is magának, akkor sem tudom, mit tehetnék. A kollégák már dolgoznak az ügyön. És most, ha megbocsát, sok a dolgom. Egy gyilkossággal kell foglalkoznom. Egy valódi és nagyon brutális gyilkossággal. Ashleyt már megint elöntötte a pulykaméreg. – Persze, megértem. Tudom, milyen fontos ember. Hálásan köszönöm, hogy egy keveset mégis rám áldozott a drága idejéből. Ennyit a nagy és köztiszteletnek örvendő Dilessio nyomozó támogatásáról! – tette hozzá magában indulatosan, aztán felállt, és pár perc múlva elindult a megyei kórházba. A portástól megtudta, hol találja az intenzív osztályt. A váróban azonnal meglátta Stuart szüleit. A két rokonszenves, ötvenes évei közepén járó ember egymás mellett ült és a semmibe bámult. Olyanok voltak, mint az elveszett gyerekek. Lucy Fresia, aki annak idején a baráti körükben az egyik legszebb mamának számított, most sokkal idősebbnek tűnt a koránál. Nathan Fresia még a maga százkilencven centijénél is magasabbnak látszott, mert nagyon sovány volt. Arca ugyanolyan aggodalmas és gondterhelt volt, mint a feleségéé. – Mr. és Mrs. Fresia? – szólította meg őket Ashley halkan. Lucy úgy kapta fel a fejét, mintha attól félt volna, hogy egy orvosnő lépett oda hozzájuk rossz hírrel. Pár pillanatig csak kifejezéstelen tekintette] meredt az előtte álló fiatal nőre, ám aztán felismerte, és felugrott ültéből. – Ashley Montague! Jaj, Ashley! – sóhajtotta. Arcán halvány mosoly suhant át, mielőtt elsírta magát és megölelte Ashleyt. – Nathan, nézd, ki van itt! – Örülök, hogy látlak, kislányom – mondta a férfi, aki most ugyan nem sírt, de az arca árulkodón nedves volt, és ő is megölelte Ashleyt. – Stuart… odabent van? – Igen – felelte Lucy, és gyors pillantást vetett a férjére. –Az orvosok szerint hihetetlen az élni akarása. Most éppen az ápolónők vannak bent nála, ezért jöttünk ki. Egyébként egy pillanatra sem hagyjuk magára. Azt mondták, beszéljünk hozzá, és mi persze azt tesszük. Még a régi mesekönyveit is behoztam, és azokból olvasok fel neki. A Grincs, ami nincs volt a kedvence. Mindig azt mondta, hogy ő is abból fog majd olvasni a gyerekeinek – tette hozzá az asszony, és szeme újra megtelt könnyel.

– Biztosan úgy is lesz – mondta Ashley együtt érzőn. – Ugye tudod, hogy Stuart kómában van? – kérdezte Nathan. – Csak mi ketten mehetünk be hozzá. – Azt mondhatnánk, hogy Ashley családtag – javasolta Lucy. – Miattam ne fáradjanak! Majd bejövök Stuarthoz, ha már jobban lesz. – Most is hozzájöttél – felelte Lucy. – Nem lakom nagyon messze, és tudtam, hogy Stuartot csak a család látogathatja. A nagybátyám reggel beszélt a kórházzal, és neki mondták. Most leginkább önöket akartam látni. Lucy megtörölte az arcát, és elmosolyodott. – Miattunk vagy itt? Ez igazán kedves tőled. Ashley viszonozta a mosolyt. – Elfelejtették, hányszor hívtak meg annak idején vacsorára? – Akkor is nagyon szép, hogy eljöttél. Rettenetes elnézni szegényt, ahogy mozdulatlanul fekszik itt. Amit viszont mondanak róla, az még rosszabb. Felháborító! Mintha mi rossz szülei lettünk volna, és nem figyeltünk volna oda rá. Ostobának tartanak bennünket. Pedig ez nem igaz, és… – Lucy, kérlek! – figyelmeztette Nathan halkan a feleségét. Az asszony elpirult, miután rádöbbent, hogy majdnem kiabált. Amikor megint Ashleyhez fordult, szinte már csak suttogott. – Azt mondják, drogos volt. Heroint találtak a vérében. Ha… ha magához tér, baleset okozásáért még vádat is emelhetnek ellene. Ashley, mi nem vagyunk mit sem sejtő szülők. Ismerjük a kábítószerek hatásait, elvégre azokban az időkben nőttünk fel, amelyekben még ugyanolyan könnyen hozzájuk lehetett jutni, mint egy üveg kólához. Stuart persze nem angyal, és gyerekkorában ő is tett rossz fát a tűzre, de a mi fiunk, és mi jól ismerjük. Én viszont hiába beszélek a rendőröknek. Ők is meg az orvosok is itt a kórházban csak értetlenül néznek rám. Hallgatnak, de én jól tudom, hogy azt gondolják, ennek a szerencsétlen nőnek sejtelme sincs az igazságról. Stuart természetesen nem mondott el mindent nekünk, de sokat beszélgettünk. És egészen biztos, hogy soha nem élt kábítószerrel. – Én hiszek önnek. Lucy megfogta Ashley kezét, és olyan erősen megszorította, hogy az már fájt. – Komolyan?

– A legkomolyabban. Stuart a legjobb barátom volt. Hosszú évekig. – Úgy hallottam – mondta Nathan váratlanul –, hogy rendőr vagy. – Majd csak leszek – felelte Ashley. – Még nem végeztem az akadémián. – Akkor is… Nathan arcán reménykedés jelent meg, akárcsak a feleségéén. – Ne várjanak tőlem sokat! – mondta Ashley. – Ma megkérdeztem a tanáromat, hogy összehozna–e azzal a tiszttel, aki a baleset ügyét vizsgálja. Nem biztos, hogy bármit is elérhetek nála. De legalább elmondhatom neki, hogy jól ismerem Stuartot, és tudom, hogy nem lehetett drogos. Az ajtóban egy ápolónő jelent meg. – Most már visszamehetnek a fiukhoz, Mrs. Fresia – mondta. – Köszönjük. – Lucy bocsánatkérőn rámosolygott Ashley–re. – Ne haragudj, de úgy gondolom, valóban nagyon fontos, hogy az egyikünk mindig Stuart mellett legyen. Örülnék, ha máskor is bejönnél. El sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekünk. – Jövök majd még. – Azt fogjuk mondani, hogy Stuart unokatestvére vagy – találta ki Nathan. – Talán felismeri a hangodat. Az édesanyja és én… soha nem fogjuk feladni. – A rendőrök is rendszeresen érdeklődnek az állapota felől – tette hozzá Lucy. – Nem tapintatlanok, csak nem akarják elhinni, hogy nem élt droggal. Bocsáss meg, de most már vissza kell mennem hozzá. – Hogyne! – Ashley megölelte és megcsókolta az asszonyt, aki bement a szobába, ő pedig leült Nathan mellé. – Sajnálom, hogy sokáig nem jelentkeztem Stuartnál. Évek óta nem tudom, mi van vele. A férfi pár pillanatig összekulcsolt kezére szegezte a tekintetét, aztán körbenézett. – Ettél már? – kérdezte. – Igen, mielőtt elindultam ide. – Akkor igyunk meg egy kávét! – javasolta Nathan. Ashley sejtette, hogy nem akar a váróban beszélgetni vele. – Örülhetsz, hogy nem vagy éhes – mondta a férfi már a büfében. – Gondolom, itt nem túl jók az ételek.

– De legalább az orvosok azok. A környéken a legjobbak. – A férfi furcsa fintort vágott. – Egyébként meg senkinek nem árt meg, ha lead egypár kilót. – Holnap majd hozok valami finomat a nagybátyám étterméből – ígérte meg Ashley. – Nem kell fáradnod. Lucy és én elvagyunk az itteni koszton. – Nick konyhája azért biztosan jobb. – Hogy iszod a kávét? – Általában feketén, de ha itt is olyan keserű, mint az akadémia büféjében, akkor kérek hozzá egy kevés tejet. Nathan, miután meghozta a két kávét, és leültek egy asztalhoz, beletúrt a hajába. – Az utóbbi időben alig hallottam Stuartról – mondta. – Sejtelmem sincs, hogyan élt. Ashley homloka ráncba szaladt. – Ez furcsa. Mindig nagyon fontos volt neki, hogy a szülei büszkék lehessenek rá. Nem kötelességtudatból, hanem mert őszintén szerette önöket. – Annyit tudok, hogy írt. Mindig is az újságírás volt a vágya. Szabadúszó volt, mert nem sikerült bekerülnie egy laphoz, de ez nem zavarta. Azt mondta, jó cikkeket ír, és előbb–utóbb majd felajánlanak neki egy állást. Nem keresett sokat, annyit azonban igen, hogy megélhessen belőle. Több újságnak dolgozott. Egyikük Az Igazság volt. A férfi felemelte a kezét, amikor Ashley közbe akart szólni. – Tudom, tudom, az csak egy bulvárlap. Azoknak az egyike, amelyekben az emberek olyanokat szoktak mesélni, hogy kétfejű földönkívüliek elrabolták őket. Ezek az újságok azonban jól fizetnek, és időnként azért valóban érdekes témákat is feldolgoznak. Stuart sokáig otthon lakott nálunk, de néhány hónapja elköltözött. Azt mondta, sokat fog írni, és nem látjuk majd gyakran. És ez így is lett. – Ezt a rendőröknek is elmondták? – kérdezte Ashley. – Természetesen. – És ők még mindig azt hiszik, hogy Stuart rossz társaságba keveredett? – Nem tudom, mit hisznek. Csak annyit mondtak, hogy az összes körülményt alaposan meg fogják vizsgálni. Szóval… –Nathan keze

között szórakozottan forgatta a bögréjét, mielőtt Ashley szemébe nézett. – Ha bármit ki tudnál deríteni, azért nagyon hálásak lennénk. – Még nem vagyok a rendőrségnél – mondta el Ashley újra. – De azért biztosan vannak ott barátaid – felelte a férfi reménykedőn. – Igen, vannak. És ígérem, mindent megteszek, amit csak tudok. – Menjünk! – mondta Nathan, és egyszeriben nagyon izgatottnak tűnt. – Mi a baj? – kérdezte Ashley, és körbenézett. Azonnal meglátta, miért lett Nathan ideges. Nem messze tőlük egy férfi ült a büfében, és újságot olvasott. Nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, sötét hajú, világos szemű, és semmi gyanús nem volt rajta. A látszat persze csalhat is. Sokszor a legártalmatlanabbnak tűnő emberek a legveszélyesebbek. –Az a fickó ott az egyik bulvárlapnál dolgozik. Azt állítja, ismeri Stuartot. A rendőrök őt is kikérdezték, és igencsak hajmeresztő történetet adott elő nekik. A következménye az lett, hogy a feleségemet egyre kevésbé vették komolyan. Egyébként az összes firkász borzalmasan tolakodó volt. Azt sugallták, hogy mi csődöt mondtunk mint szülők, és Stuart az elrontott nevelése miatt fordult a drogokhoz. Szerencsére mostanra már eltűntek a riporterek. Ezt Carnegie őrmesternek köszönhetjük. Ő vezeti a nyomozást, és neki sikerült elhessegetnie őket. Ez a pasas azonban még mindig nyaggat bennünket. Én viszont nem akarom, hogy Stuartot keresztre feszítse a bulvársajtó. Az előcsarnokban, mielőtt elbúcsúztak egymástól, Ashley megígérte Nathannek, hogy másnap este megint bejön. – Ez nagyon kedves tőled. Nem jössz még fel egy percre Stuarthoz? Nem hiszem, hogy bárkinek kifogása lenne ellene. Miután felértek az emeletre, a folyosóra nyíló ablakon át meglátták, hogy Lucy a fia mellett ül, és a kezét fogja. Ashley szemébe könny szökött. Barátja monitorokra volt kötve, orrába csövet vezettek, és infúziót is kapott. Fejét kötés borította, és feldagadt arca lilára színeződött. Szép, mindig ápolt keze azonban sértetlen volt. Lucy kijött a folyosóra. – Hozok neked egy köpenyt, Ashley – mondta –, és akkor kis időre bemehetsz hozzá. Azt mondtam a nővéreknek – tette hozzá suttogva –, hogy az unokahúgom vagy. Menj be Stuarthoz, és beszélj hozzá!

Ashley bólintott, mert látta az asszonyon, hogy ez nagyon fontos neki. Ő maga viszont nemigen hitte, hogy Stuart bármit is észlel a környezetéből. Miután leült mellé, azért mégis megfogta a kezét. Hideg volt, mint… egy halotté. – Mit műveltél, te leendő Pulitzer-díjas? – kérdezte tőle halkan, hogy teljesítse Lucynak tett ígéretét. – Mindened megvolt, amiről csak álmodhattál. Jobb szülőket nem is kívánhattál volna. Ők a legjobbak a világon. Persze Nick is remek ember, de… Erről sokat beszéltünk már. Azt hiszem, az én szüleim is olyanok lettek volna, mint a tieid. Ígérem, kiderítem, mi történt veled. De ebben segítened kell nekem. Tudom, hogy nem vagy drogos, és ezt be is fogom bizonyítani. Erre megesküszöm neked. Ashley úgy érezte, hogy Stuart egészen picit megszorította a kezét. A monitorokra nézett, de a hullámzó görbék az égadta világon semmit sem mondtak neki. Csak azt látta, hogy a beteget továbbra is gépek tartják életben. Lehet, hogy mégis észlel valamennyit abból, ami körülötte történik? Az orvosoknak talán igazuk van, és valóban hallja, amit mondanak neki. Ashley úgy döntött, hogy a sejtéséről semmit sem fog mondani Lucynak és Nathannek. Nem akart bennük hamis reményeket ébreszteni. Felállt, csókot lehelt Stuart homlokára, és még elsuttogta neki, hogy tudja, egy ideje rossz barátja volt, de mindig is szerette. A folyosón, miután kiment, sem Lucyt, sem Nathant nem látta. Egy ápolónőtől megtudta, hogy mind a ketten lementek, mert egy rendőr akart beszélni velük. Az előcsarnokban, amint meglátta őket, Ashleynek földbe gyökeredzett a lába. A rendőr, akivel beszélgettek, nem más volt, mint Jaké Dilessio.

8. Dilessio nyomozó megfontolt bólogatása mintha egyetértést fejezett volna ki. Lucy szeme reménykedésről árulkodott, amikor Ashleyhez fordult. – Köszönöm szépen, hogy mozgósítottad a kapcsolataidat. Ashley paprikapiros lett. Semmiféle kapcsolatai nem voltak, és őt még jobban meglepte, mint Stuart szüleit, hogy Dilessio eljött ide.

– Semmit sem ígérhetek – mondta Jake. – Beszélni fogok az illetékes kollégáimmal, és megpróbálom kideríteni, mit tett a fiuk. Ha megtudok valamit, azonnal jelentkezem önöknél. Arra azonban készüljenek fel, hogy talán nem fog tetszeni maguknak, amit hallaniuk kell. Lucy elmosolyodott, és egyszeriben nagyon erősnek tűnt. – Egyelőre mindenki szánakozik rajtam, mert azt hiszik, nem tudom, vagy nem akarom megérteni, hogy a fiam hetek alatt kábítószerfüggő lett és rossz társaságba keveredett. Nem vonom kétségbe, hogy ilyesmi megtörténhet, de a férjemnek és nekem mindig nagyon jó volt a kapcsolatunk a fiunkkal. Hinni fogok benne, amíg valaki nem bizonyítja be, hogy nincs rá okom. És ugyanúgy hiszek abban, hogy fel fog ébredni a kómából, és akkor majd megismerjük az igazságot. – Osztozom a reményében, csodálom a bizakodását, és remélem, igaza lesz – felelte Dilessio, aztán Ashley legnagyobb rémületére feléje fordult. – Hazaindul, Miss Montague? – Én… izé… igen. – Ashley szabadkozón rámosolygott a Fresia házaspárra. – Mennem kell, mert reggel korán kelek. – Pompás, akkor elvihet – mondta Jake. – Nem kocsival jöttem. Marty, a társam itt tett ki – fűzte hozzá magyarázatul. – Vagy úgy! Természetesen elvihetem. Nathan arcon csókolta Ashleyt. – Még egyszer köszönjük, kedvesem, hogy eljöttél. – Holnap találkozunk – felelte Ashley, és megölelte Lucyt. –Mehetünk, Dilessio nyomozó? – Jó éjszakát! – köszönt el a házaspártól Jake, aztán elindult. Ashleynek nagyokat kellett lépnie, hogy ne maradjon le tőle. A folyosó végéből még hátranézett, és irigység fogta el, amikor meglátta, hogy Nathan védelmezőn átkarolja a felesége vállát. Sok éve házasok már, de még mindig szeretik egymást, és vonzalmuk majd ezeken a szörnyű időkön is át fogja segíteni őket. Ashley visszaintett nekik, és közben majdnem összeütközött Dilessióval. Gyorsan távolabb lépett tőle, és most már vigyázott, hogy megmaradjon köztük a tisztes távolság. – Kedves emberek – jegyezte meg Jake. – Nagyon kedvesek – felelte Ashley. – Éppen arra gondoltam... – kezdte, de aztán elharapta a mondatot, és legnagyobb bosszúságára pír öntötte el az arcát.

– Mire gondolt? Ashley belátta, hogy nem úszhatja meg a választ. – Manapság a legtöbb embernek semmit sem jelent a házasság. Ők ketten viszont a legnagyobb bajban is legalább számíthatnak egymásra, és vigasztalhatják a másikat. – Az én szüleim is szépen éltek – felelte Jake, miután továbbindultak. – Csak éltek? – Anyám pár éve meghalt. Apám azóta nem találja a helyét. Sok ismerősöm él jó házasságban, de persze legalább annyi kapcsolat fut zátonyra is. – A nyomozó megvonta a vállát. – Fresiáék mindenesetre szemlátomást jól megvannak, és kiállnak a fiukért. – Ha ismerné őt, akkor maga is… – Bárkivel megeshet, hogy rossz társaságba keveredik. Erre a szüleit is figyelmeztettem. – Biztosíthatom, hogy Stuartnál erről szó sem lehet. – Igazán? – Jake megállt, és Ashley szemébe nézett. – Maga szerint mi történt? Ashley előreszegezte az állát. Dilessio téved, ha azt képzeli, hogy ilyen leereszkedőn beszélhet vele. – Induljunk ki abból, amit tudunk, nyomozó! Stuart egyszer csak felbukkant egy kétszer ötsávos autópályán. Valahonnan oda kellett kerülnie. – Így igaz. Egy nem túl távoli házból vagy lakásból. Esetleg egy kocsiból. – Pontosan. De ha a környéken lakna, akkor valakinek látnia kellett volna alsónadrágban járkálni. Az ügyet vizsgáló nyomozó biztosan keresett szemtanúkat. Az még azért Miamiban is feltűnik, ha valaki szinte meztelenül járkál. Stuart szerintem egy autóból került a pályára. – Én is erre gondolok, Miss Montague. Összeveszhetett a vezetővel, és belőtt állapotban egyszerűen kiszállt az autóból. Talán a drogterjesztőjével különbözött össze. – Az sem lehetetlen, hogy kilökték egy kocsiból. Azért, hogy aztán elüssék. – Másra bízta volna a megölését a gyilkosa? Ashley nem ingott meg.

– Biztosan nem ez lenne az első ilyen eset – mondta, és követte a nyomozót, aki továbbindult. – Maga sem jött volna el ide, ha nem érezné úgy, hogy itt valami sántít. Jaké újra megállt. – Furcsa történet, az már egyszer biztos. Én viszont nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy mostanában rengeteg a dolgom. Beszélek Carnegie őrmesterrel, és meglátom, mit tudok meg tőle. Maga viszont ne felejtse el, hogy még csak nem is rendőr. Semmiféle jogosítványa nincs, és olyan helyzetbe is kerülhet, amellyel nem képes megbirkózni. – Szóval mégiscsak azt gondolja… – kezdte Ashley diadalmasan, de Dilessio durván félbeszakította. – Megmondom, mit gondolok. Ha a barátjának kemény drogokhoz volt köze, magának is komoly gondjai támadhatnak. A kábítószer sok bűncselekmény elkövetésében játszik főszerepet. Ha segíteni akar Stuart Fresiának, akkor látogassa meg gyakran, a nyomozást pedig bízza tapasztalt rendőrökre! – Értettem, uram! – felelte Ashley, és felszegett fejjel a kórház mélygarázsába vezető ajtóhoz indult. – Csakhogy a tapasztalt rendőrök nyakig ülnek a munkában, és nem hisznek olyan erősen Stuartban, mint én. – Carnegie jó zsaru – mondta Jaké tárgyilagos hangon. – Maga mindent a saját szemszögéből néz. Az viszont tény, hogy a barátja véréből nagy mennyiségű heroint mutattak ki. Nem veheti rossz néven másoktól, hogy ezek után kábítószerfüggőnek gondolják. Ha mégis magának lenne igaza, azt majd a nyomozás kideríti. Varázslók nem vagyunk, de a legnehezebb eseteket is meg tudjuk oldani. Legalábbis többnyire. Úgyhogy bízzon a rendőrségben! – Ez természetes – felelte Ashley. Miután beültek a kocsijába, bosszankodva azon kapta magát, hogy nagyon óvatosan vezet, mert a nyomozó ott ül mellette. A parkolóőr fülkéje előtt mégis hirtelen a fékbe kellett taposnia, mert majdnem elfelejtett megállni, hogy fizessen. Már csak ez hiányzott! Dilessio most már azt is hiheti rólam, hogy nem tudok vezetni! – gondolta mérgesen. Már jó darab utat megtettek, amikor a férfi még mindig hallgatott. – Hogy érzi magát az új kikötőhelyén? – kérdezte tőle végül Ashley, hogy megtörje a kínos csendet.

– Jól. Több előnye is van. Nem vagyok nagy szakács, és jól jön, hogy közel lakom egy étteremhez. – Régóta jár már Nickhez? – Hét-nyolc éve. – Érdekes, hogy mégsem ismerem. Láttam párszor, de nem tudtam, hogy törzsvendég. – Az azért túlzás – mondta Jake. – Vasárnaponként szoktam Nicknél enni, de azt sem túl gyakran. – A legtöbb rendőrt, aki hozzánk jár, jól ismerem. Tőlük kértem tanácsot, mielőtt jelentkeztem az akadémiára. A nagybátyám ajánlotta őket. Furcsa, de magát nem javasolta. Jake megvonta a vállát. – Talán éppen nem voltam kéznél. Egyébként pedig valószínűleg lebeszéltem volna. – Igazán? Dilessio nem válaszolt, pedig az előbb már egészen emberi módon kezdett viselkedni. – Úgy gondolja, hogy nők ne menjenek rendőrnek? – Ezt nem mondtam. – És mit mond? A férfi Ashley felé fordult, és az arcát fürkészte az utcai lámpáknak az időnként a kocsiba beeső fényében. – Lehet, hogy maga nem való rendőrnek – felelte. – Meglehetősen konok természet. – Ez nem előny inkább? – Csak akkor az, ha türelemmel párosul. A rendőröké ráadásul csapatmunka. Magáról viszont nehéz elképzelni, hogy megbízna a társaiban. – Ez meg mit jelentsen? – Azt jelenti, hogy ne üsse bele az orrát ebbe az ügybe! Ne akarjon veszélyes helyeken a saját szakállára nyomozni! Bízzon abban, hogy az illetékesek majd elvégzik a dolgukat! Ashley nem vette le a szemét az útról. – Az illetékesek? Mint például maga, aki még evés közben is iratokat olvas? – Nem ma kezdtem a szakmát. Tizenhárom éve vagyok zsaru – felelte Jake. – Egyébként túlment a kihajtón. – Honnan tudja, merre akarok menni? – kérdezte Ashley. Jól felvágták a nyelvét, de a férfinak természetesen igaza volt. Valóban

elnézte a kihajtót. A következőnél lement a pályáról, aztán visszakanyarodott rá. Mindenképpen Dilessio javára kellett írnia, hogy egy árva szóval sem tett megjegyzést az ügyetlenkedésére. – Köszönöm, hogy bejött a kórházba – mondta Ashley, miután megérkeztek a bár elé és kiszálltak a kocsiból. Jake bólintott. – Megmondom Carnegie–nek, hogy maga szerint Stuart barátja nem az a fajta kölyök, aki bajba keveri magát. Az is lehet, hogy az őrmester már rájött erre. – Köszönöm. Stuart amúgy már nem kölyök, nyomozó. Huszonöt éves, és mindig is felelősségtudó ember volt. – Értem. Jó éjszakát! Jake búcsút intett, és a kikötőbe indult. Ashley kis ideig utána nézett, aztán hirtelen ólmos fáradtság tört rá. A konyhán át ment be a házba, és abban reménykedett, hogy senkivel sem fog találkozni. Most még a nagybátyjával sem lett volna kedve beszélgetni. A lakrésze felé menet hallotta, hogy a bárban szól a zene és még mindig nagy a ricsaj. Nicknek sok dolga lehet. Biztosan meg fogja érteni, hogy ő mielőbb ágyba akart kerülni. És Sharon sem fog neheztelni érte. Valószínűleg itt van még, mert mostanában szinte mindig Nicknél tölti az éjszakát. A szobájában Ashley bekapcsolta a tévét, s miközben levetkőzött, a híradót hallgatta. A bemondó az országos hírekről éppen áttért a helyiekre. Az 595–ös úton tömeges baleset történt az este. Egy popsztárt kábítószer birtoklásáért letartóztattak. Két filmproducer verekedésbe keveredett egy mulatóban. Az állam délnyugati részében pénteken holtan talált nőt a rendőrségnek még mindig nem sikerült azonosítania. Csupán annyit közöltek a sajtóval, hogy a bűncselekmény elkövetésének módja az öt évvel korábbi sorozatgyilkosságokéra emlékeztet. Ashley leült az ágya végére, hogy kikefélje a haját, és közben tovább nézte a híradót. A korábbi gyilkosságokat egy szektával hozták összefüggésbe, és bár az ma már nem létezik, a hatóságok mégis óvatosságra intik a nőket, folytatta a hírolvasó. Aztán azokról a feltételezésekről beszélt, amelyek szerint a rendőrségnek annak idején azért nem sikerült elfognia a valódi tettest, mert hitelt adtak egy hajléktalan beismerő vallomásának, s miután ő öngyilkos lett, nem nyomoztak tovább.

A képernyőn Péter Bordon fényképe jelent meg, a műsorvezető pedig elmondta, hogy a korábbi gyilkosságok áldozatai mind az általa vezetett szekta tagjai voltak. Bordon, akit adócsalásért ítéltek el, és azóta is a börtönbüntetését tölti, mindig is tagadta, hogy bármi köze lett volna az emberölésekhez. A híradó az időjárás-jelentéssel folytatódott. A mosolygós, fiatal meteorológusnő enyhe éjszakát ígért, másnapra pedig szép időt jósolt. Ashley kikapcsolta a tévét, és kiment a ház elé. A kikötőben lehorgonyzott, szelíden ringatózó hajókat nézegette, és egyszer csak felfedezte közöttük a Gwendolynt. Azon lakik Dilessio. Talán azért volt olyan ingerült, mert ő vezeti az újabb gyilkosság ügyében a nyomozást. Végül is kiderült róla, hogy emberi vonásai is vannak. Valószínűleg csak túl sok minden nehezedik rá. A csinos időjósnak igaza lett. A tenger felől fújó enyhe szélnek köszönhetően sem túl fülledt, sem túl hűvös nem volt az éjszaka. Ashley, ahogy ott álldogált, meglátta, hogy Jaké Dilessio feljött a hajója fedélzetére. Mit csinálhat ott? – találgatta, és gyorsan a fal mellé húzódott, hogy a férfi ne vehesse észre. Talán ő is azt akarta ellenőrizni, hogy bevált–e a meteorológiajóslata? Csak levágott szárú farmernadrág volt rajta, és meztelen mellkasán megcsillant a hold fénye. Ha Karén és Jan itt lenne, már rég felmérték volna maguknak, és szakértő véleményt mondanának az arcáról, a lábáról és minden más testrészéről. Ashley most, sötétben és ilyen messziről nem láthatta tisztán, de azt már így is tudta róla, hogy vonzó férfi. Jellegzetes vonásai vannak, kellemesen mély a hangja, szép a szeme és… formás a feneke. Ashley nem értette magát. Hogy juthatnak ilyesmik egyáltalán az eszébe? Bement a házba, bezárta az ajtót, mégsem tudott másra gondolni. És Karén kérdését is újra a fülében hallotta. „Te nem vágysz néha egyszerűen csak szexre?” Alighanem az a baj velem, hogy túlságosan is egyhangú az életem. Nem áll másból, csak az akadémiából és pincérkedésből, állapította meg leverten. Akkor is ostobaságokat hordasz itt össze! – teremtette le magát szinte azonnal. Már a gondolat is képtelenség. Te rendőrnek tanulsz, ő pedig nyomozó. Hazafele jövet a kocsiban azonban nem ezért izzadt a tenyere. Hanem azért, mert Jaké Dilessio ült mellette. Egy izgató férfi. Izmos, jóképű, és már a hangja is csábító…

Ashley nagyot sóhajtott. Későre jár, és még reggel hat sem lesz, amikor már csörögni fog az ébresztőórája. Az ő életében most a tanulás a legfontosabb. Mindenkinek meg fogja mutatni, mire képes. És nemcsak másoknak, hanem saját magának is bizonyítani fog. Nem sokkal később, amikor már az ágyában feküdt, rádöbbent, hogy nem messze tőle él egy férfi, aki újra meg újra feldühíti, és ő mégis kívánatosnak találja. Hogy elterelje róla a gondolatait és elálmosodjon, kapcsolgatni kezdte a tévécsatornákat. Az egyiken beszélgetős műsor ment, egy másikon meg horrorfilm, az Alkonyzóna. A harmadikon főztek. Na nem, ezt nem. Krokodilok a mocsárban… Ez sem éppen éjszakára való. Tovább nyomogatta a távirányítót, és egyszer csak tágra nyílt szemmel meredt a képernyőre. Nem is tudta, hogy ilyen sokat megmutató szexfilmek is vannak a tévében. Egyedül volt, mégis fülig pirult. Ez aligha terelné jó irányba a gondolatait, látta be, és folytatta a keresgélést. Végül egy régi, ártalmatlan szerelmes film ismétlésénél állapodott meg. Felrázta a párnáját, és elszántan igyekezett elaludni. Próbálkozását végül siker koronázta. Jaké nem mindig zárta be a Gwendolyn kabinajtaját, ha elment otthonról. Ma azonban, és erre akár meg is esküdött volna, nem hagyta nyitva. Amikor megjött, mégis úgy találta. Egy pillanatig mozdulatlanná dermedt a sötétben, és a neszeket kémlelte, de nem hallott mást, csak a hajó törzsének csapódó hullámokat. Végül előhúzta a revolverét, és a falhoz lapulva belépett a nappaliba. Sem ott, sem az étkezőben nem talált senkit, aztán pedig a konyhában sem. Odalent a kis mosdóba és a tárolókba is benézett, az összes szekrényt kinyitotta, és a biztonság kedvéért az egész hajót még egyszer bejárta. Semmit sem fedezett fel, mégsem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy valaki járt itt, amíg ő távol volt. Tűnődőn megállt kis íróasztala mellett, amelyen csak a laptopja és egy kis nyomtató fért el. A fiókokban azoknak az ügyeknek az aktáit tartotta, amelyeken éppen dolgozott. Sorra kihúzogatta őket, de mindent a helyén talált. Miután rátolta a reteszt a kabinajtóra, bekapcsolta a számítógépét. Azon sem látott semmi szokatlant, megérzése mégis azt súgta, hogy valaki babrált rajta. Végül újra felment a fedélzetre, s fürkészőn végignézett a mólón és a hajókon. Itt sem keltette fel semmi a figyelmét. Nick bárjában még égett a villany. Jaké úgy, ahogy volt, mezítláb és egy szál

rövidnadrágban kiugrott a partra, és elindult oda. Bár már kitették a „Zárva” táblát, az ajtó még nyitva volt. Nick a pultot tisztogatta, és az asztaloknál csak egy-két vendég üldögélt. Kávét ittak, mert Nick azoknak, akik már eleget ittak, soha nem szolgált ki mást. A hangszórókból egy régi John Denver-szám utolsó ütemei szóltak. – Üdv, Jaké! – fogadta Nick a nyomozót, és szemlátomást meglepte, hogy ilyenkor itt látja. Aztán a homlokát ráncolva végigmérte. – Se ing, se cipő? Ejnye-ejnye, megsérti Florida állam törvényeit! – tette hozzá somolyogva. – Tudom, és sajnálom – felelte Jake. – Kérdeznem kell magától valamit. Használta ma este esetleg a kulcsot, amelyet a hajómhoz adtam magának? Nick a fejét rázta. – Nem. Annyi dolgom volt, hogy ki sem léptem a házból. – Ne értsen félre, de ugye biztos helyen tartja a kulcsot? – Természetesen! – Senki sem férhet hozzá? Nick végignézett a kései vendégeken. – Hé, emberek! Köszönjük a látogatást, de most már ideje, hogy hazamenjenek – szólította fel őket, s miután mindenki távozott, bezárta az ajtót, és visszafordult Jake-hez. – Jöjjön, megmutatom, hogy a kulcsa még mindig ott lóg, ahova felakasztottam – tette hozzá, és a kis irodán át a nappaliba vezette Jake–et. – Valami nincs rendben a hajóján? – kérdezte. – De, igazából igen. Nick soha nem szokott kíváncsiskodni, még akkor sem, ha az érdeklődése teljességgel helyénvaló lett volna. Jake azonban magától is magyarázattal szolgált. – Olyan érzésem volt, hogy valaki járt nálam. Esküdni mernék, hogy bezártam az ajtót, amikor elmentem, az előbb mégis nyitva találtam. Semmi sem tűnt el, úgyhogy talán mégis rosszul emlékszem – tette hozzá, de hangja arról árulkodott, hogy ezt nemigen hiszi. – Láttam, hogy a bárban ég a villany. Gondoltam, feljövök, és megkérdezem a kulcsról. – Ha akarja, visszaadhatom… – Nem, dehogy! Örülök, hogy beengedi a szerelőket, amikor nem vagyok itthon. Csak tudni szeretném, megvan–e. – Az egészen biztos. A vendégeknek nincs bejárásuk a lakásba. De igaza van, nem árt, ha utánanézünk. Ha inna egy kávét, vagy valami

mást, csak szolgálja ki magát! Tudja, hol van a konyha – mondta Nick, aztán kiment a folyosóra. Ashleynek különös és cseppet sem kellemes álma volt. Stuarttal találkozott, akin csak fehér alsónadrág volt, de úgy járkált benne, mintha mi sem volna természetesebb. Mintha az lenne a munkaruhája. Aztán az ő képe elhomályosodott, és helyét Jake Dilessióé foglalta el. Ő még csak alsónadrágot sem viselt. Ashley elszántan a szemébe nézett, és vigyázott, hogy véletlenül se vándoroljon lejjebb a tekintete. Úgy tett, mintha semmi különös nem volna abban, hogy a férfi anyaszült meztelen. A lakóhajóján állt, és arról mesélt neki, hogy manapság furcsa filmeket adnak a kábeltévék. Arra riadt fel, hogy izzadságban úszik, de a hideg is rázza. A tévében még mindig a régi szerelmes film ment, de csak halkan, és mostanra a bár is elcsendesedett. Mire ébredhettem fel? – találgatta Ashley, miközben felkelt. Kinyitotta a szobája ajtaját, és kis ideig hallgatódzott, de a lakás többi részéből sem hallott semmit. Különös érzése mégsem akart szűnni. Egyszer csak mégis halk hangok ütötték meg a fülét. Mintha valaki járkált volna a házban. Ashley bement a nappaliba, amelyben nagybátyja éjszakára mindig égve hagyta a kislámpát. Itt senki sem volt, ám innen már hallani lehetett, hogy a hangok az étterem konyhájából jönnek. Ashley keresztülfutott a házon, és lehúzódva elosont a bárpult végéig, ahonnan az egész helyiséget beláthatta. Későn vette észre, hogy valaki, aki ugyanolyan nesztelenül mozgott, mint ő, mögéje került. Halkan felsikoltott, amikor hátulról hirtelen két erős kar fonódott a derekára. Meg akart fordulni, de elveszítette az egyensúlyát, és elesett. Támadója ráugrott, maga alá gyűrte, és Ashley hasáról felcsúszott a fehér póló, amelyben aludt. Még meg sem próbálhatott védekezni, amikor váratlanul éles fénybe borult a konyha. – Mi a fene folyik itt? Ashley megismerte a nagybátyja hangját, és döbbenten meredt új szomszédjukra, egyben álma főszereplőjére, Jaké Dilessióra. Megkönnyebbülten látta, hogy a férfi legalább olyan kínosan érzi magát, mint ő. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtek a földön, aztán a nyomozó felpattant, és Ashleyt is felsegítette.

Meztelen éppen nem volt, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy az legyen. Annak a pár pillanatnak a hatását, amelyben az előbb egymáshoz tapadt a testük, Ashley még mindig érezte. Nemcsak az arca lángolt, hanem olyan érzése volt, hogy tetőtől talpig tűz mardossa. Jaké napbarnított arcát is pír öntötte el. – Azt hittem, valaki besurrant a házba – mondta. – Én is – dünnyögte Ashley. – És egyikőtöknek sem jutott eszébe, hogy rákiáltson a másikra? – szólt közbe Nick. – Ha valóban lopódzkodott volna itt valaki… – kezdte Ashley. – Ahogyan maga azt is tette – mondta Jaké vigyorogva. – Én itt lakom, de maga mit keres itt? – Hozzám jött – válaszolta Nick a nyomozó helyett. – Akkor miért nem voltál vele a konyhában? – nézett Ashley értetlenkedőn a nagybátyjára. – Nick azt mondta, igyak valamit – világosította fel Jake. – Éppen jeges teát akartam tölteni magamnak. – Rendőrök! Mindenhol bűncselekményt szimatolnak – sóhajtott nagyot Nick. – Teszek fel vizet, mert a forró tea most alighanem jobb lesz. Nekem meg a koffeinmentes kávé, mivel még aludni szeretnék egy keveset – mondta, és a tűzhelyhez lépett. Ashley még mindig Dilessióval szemközt állt. Egyszeriben rádöbbent, hogy a trikója, amelyen annak a rockzenekarnak a neve virított, amelynek a koncertjén legutóbb volt, éppen csak a combjáig ér. Sajnálta, hogy nem finomabb darabban aludt. – Csak gyorsan köntöst kapok magamra – dünnyögte. – Azt hiszem, jobb lesz, ha én most visszamegyek a hajómra, Nick – mondta Jake. – Megnézte, hogy a helyén van–e? – Igen. – Nick kulcsot húzott elő a zsebéből. – Ott volt, ahol hagytam. Ashley a homlokát ráncolva nézett a két férfira, de egyik sem tartotta szükségesnek, hogy magyarázattal szolgáljon neki. – Másnak is adott? – kérdezte Nick. – Nem – felelte Jake, ám aztán hirtelen elbizonytalanodott. – De, mégis. Ezt egészen elfelejtettem. Egy másik is van még –tette hozzá, és egyszeriben nagyon mogorva lett az arca. – Vennél elő bögréket, Ash? – kérte Nick. Ashley a szekrényhez lépett, és éppen kinyitotta, amikor ásítozva Sharon lépett be a konyhába. Sötétkék hálóinget és selyemköntöst viselt, kócos volt, és

a festéket is lemosta már magáról, mégis bármelyik elegáns magazin címlapján szerepelhetett volna. Ashley most még szánalmasabbnak érezte magát a pólójában. – Mulatunk? – kérdezte Sharon. – Teával – felelte Nick, és csókot nyomott a barátnője homlokára. – Sajnálom, hogy felébresztettünk. A rendőrök minden bolhából elefántot csinálnak. – Rendőrök? Történt valami? – Félreértés – mondta Nick. – Mindenesetre mindenki szeméből kiment az álom. Most már a tiedből is. Ne haragudj! – Semmi baj, holnap csak tizenegykor van dolgom. Neked viszont hétre bent kell lenned az akadémián – nézett Sharon aggódón Ashleyre. – Ki fogja bírni. Az ő korában kevés alvással is beéri még az ember – jegyezte meg Nick mosolyogva. A vízforraló kanna sípolni kezdett. – Hozok tejet és cukrot – mondta Sharon. – Kakaót is készíthetek. Vagy inkább gyógyteát inna, Jaké? – Köszönöm, de én már megyek. – Most, amikor ilyen szépen együtt vagyunk, és a víz is felforrt? – kérdezte Sharon. – Jól van, akkor teát kérek. Egyszerű teát. – Oké! Ashley, vennél elő tejet és cukrot? Úgyis ő issza a legédesebben a teát – mondta az asszony mosolyogva Jake–nek. – Nagyon kedves magától, hogy bement a kórházba. A társa, Marty volt, aki bevitte? – Igen, ő. Eljár ide néha, és elbeszélget Sandyvel. Őt minden érdekli, ami a városban történik. – Sandy bölcs öregember. – Mit gondol, tehet valamit Ashley barátjáért? – kérdezte Sharon Jake-től. – Megérdeklődhetem, hogy halad a vizsgálat. De nem az enyém az eset, és még csak nem is az én kapitányságomhoz tartozik. – Már az is szép, hogy segíteni próbál – mondta Sharon, aztán Ashleyhez fordult. – Majd elfelejtettem, az este itt jártak a barátaid. Ashleynek eszébe jutott, hogy Jan és Karén azt ígérték, érdeklődni fognak Stuart állapota felől. Lehet, hogy ezért eljöttek ide? – Az akadémiáról voltak – tette hozzá Sharon.

– Az egyik srác már igazi rendőr – javította ki Nick. – Hogy is hívják csak? Len Green, azt hiszem. Green rendőrtiszt. Az a jóképű fekete óriás volt vele. Arne. – Mit akartak? – Hamburgert – felelte Nick. – Úgy értem… – Téged kerestek – mondta Sharon mosolyogva. – És mert éhesek voltak, két legyet ütöttek egy csapásra. Vagyis csak majdnem, mert te éppen a kórházban voltál. – Lennel nem találkozom mindennap, de Arnetól majd holnap megkérdezem, mit akartak. – Helyes srácok – jegyezte meg Sharon. – Elbeszélgettek Sandyvel, és szemlátomást ő is rokonszenvesnek találta őket. – Értem – dünnyögte Ashley. Bár nem világrengető dolgokról beszélgettek, mégis kínosan érezte magát attól, hogy Dilessio is mindent hall. Jaké letette a bögréjét. – Köszönöm a teát, és még egyszer elnézést a zavarásért. Mindenkinek szép álmokat! – mondta, aztán az ajtóhoz indult, de a küszöbről még visszafordult. Ashley a másodperc törtrészéig azt hitte, tőle akar bocsánatot kérni, mert megtámadta. A nyomozónak azonban ez természetesen eszébe sem jutott. –Meglátom, mit sikerül kiderítenem a barátjáról. – Köszönöm. Miután Jaké távozott, Nick bezárta az ajtót. – Azt hiszem, jobb lesz, ha én most gyorsan visszabújok az ágyamba – mondta Ashley. – Persze. Jó éjszakát, drágám! – mondta Sharon. Ashley csókot dobott a nagybátyjának, és bement a szobájába. Holtfáradtnak kellett volna lennie, de nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy mit keresett Jaké Dilessio éjnek évadján Nicknél. Miután egy darabig megint csak forgolódott az ágyában, felkelt, az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt, és kinézett az éjszakába. Dilessio nyomozó csípőre tett kézzel a lakóhajója fedélzetén állt, és az ő házuk felé nézett. Vajon miért? – találgatta Ashley, miközben a holdfényben álló alakot nézegette, ám aztán szigorúan rendre intette magát. Ő a legutolsó férfi, aki iránt érdeklődnöd kellene, győzködte magát, ám hiába. Testén még mindig ott érezte Jaké testének az érintését. Akkor is, ha ezt nevetségesnek találta. Pedig a barátai közül mindig is ő gondolkodott a legjózanabbul. Soha nem vágott

bele olyasmibe, amiről eleve tudta, hogy nem lehet jó vége. Meg sem próbálkozott a dohányzással, mert nem akart ártani az egészségének. Nem kezdett olyan fiúval, akiről akár csak sejtette, hogy gondjai támadhatnak miatta… Végül felhagyott a töprengéssel, visszabújt az ágyába, és nagy nehezen sikerült elaludnia. Álma azonban minden volt, csak pihentető nem. Megint Jaké Dilessio lakóhajóján állt, és fehér alsónadrágokról társalogtak, noha a nyomozón most sem volt még az sem. Ashley tudta, hogy nagyon fontos dolgot kellene megbeszélnie vele, de hiába törte a fejét, nem jutott eszébe, mi az. Csak arra tudott összpontosítani, hogy tekintete ne járja be a férfi meztelen testét… A képe még akkor is ott lebegett a szeme előtt, amikor felverte az ébresztőóra kíméletlen csörgése. Felült az ágyban, és olyan borzalmasan érezte magát, mintha egész éjjel le sem hunyta volna a szemét. Hogy a fene enné meg! Nehéz napja lesz, az már egyszer biztos.

9. A helyiség nem volt kicsi, mégis fojtogatónak tűnt. Falait a zöld két csúf árnyalatára festették, s a közepén álló asztalon kívül berendezését csak két szék alkotta. Az egyiken Péter Bordon ült, a másikon, vele szemközt Jake. Az ajtó előtt fegyőr állt, bár Jake nem hitte, hogy szüksége lesz a védelmére. Bordon a maga százhetvenöt centijével nem volt igazán magas, nyolcvan kilónál nem nyomhatott többet, és inkább zömöknek lehetett mondani, mint izmosnak. Szeméből azonban a rácsok mögött töltött évek után is még ugyanaz a különös, egyszerre lenyűgöző és titokzatos erő sugárzott. Lopva elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy a fegyőr közölte Jake–kel, hallótávolságon belül marad. – A fickó nyilván nem tudja, hogy maga egyszer már kékre-zöldre vert engem – mondta Jake–nek az elítélt. – Nem vertem kékre-zöldre. Bordon oldalra hajtotta a fejét, és megvonta a vállát. – Valóban nem. Meg akart fojtani. – Ahhoz képest még mindig épnek és egészségesnek tűnik.

– Jól is vagyok. Köszönöm kérdését, Jake. – Péter Bordon világosbarna haja alig őszült még. A szeme is barna volt, sötétebb, hol világosabb, mintha kedve szerint váltogathatta volna a színét. Átható tekintete már–már hipnotizált. Hangja lágy volt, de telt. Szavait jól lehetett érteni, akár távolról is, amikor halkan beszélt. – Lehet, hogy nem kellene Jake-nek szólítanom? Ez így talán túl személyes, nemde? Inkább a Dilessio nyomozónál maradok, bár nagyon is jól ismerem magát. Tudom, hogy lassú és fájdalmas halált kívánna nekem. Rengeteg harag és gyűlölet van a szívében, de én megbocsátok magának. – Teszek a megbocsátására! – felelte Jaké dühösen. Bordon nála hiába próbálkozik. Nem fog bedőlni a kábítási kísérletének, ahogyan öt éve sem dőlt be neki. Zsebéből előhúzta a halott lányról készült fotót, és az asztalon át a másik férfi elé tolta. – Hogyan halt meg? És miért? Bordon közönyös pillantást vetett a fényképre, aztán megint Jaké szemébe nézett, és lassan keresztet vetett. – Nyilván meggyilkolták, különben maga most nem lenne itt, nyomozó. Hogy miért kellett meghalnia, azt nem tudom. Imádkozni fogok a lelkéért. – Elvágták a torkát, és mindkét fülét lemetszették. Az ujjbegyeit is eltávolították. Ugyanolyan gyötrelmes halált halt, mint az öt éve meggyilkolt nők. – Én soha senkit nem öltem meg. – Maga adott parancsot a gyilkosságokra. – Téved, nyomozó. Én soha senkit nem utasítanék egy ember megölésére. Jaké a fejét rázta. – Bizonyítékunk nincs rá, de mindnyájan tudjuk, hogy magának köze volt a tetteshez vagy a tettesekhez. – Lehet, hogy haragudtam azokra a nőkre, akik meghaltak. Vagy nem kedveltem őket különösebben. Mélyen vallásos vagyok, és nem szoktam szabad folyást engedni az érzéseimnek, valaki talán mégis megsejthette, hogy csalódtam bennük. Talán ezért kellett meghalniuk. Jaké áthajolt az asztalon. – Pierre papa. Így szólították, igaz? Az ostobák és a reményvesztettek csüngtek az ajkán, és minden szavát elhitték. A prédikációit arról, hogy azokat, akik életükben hisznek magának, a halhatatlanság boldogsága várja majd. Ha mindenüket, amijük csak

van, az egyháznak adják. Pontosabban a maga egyházának. Még pontosabban magának. Bordon fáradtan elmosolyodott. Egyszeriben levertnek tűnt, és tekintete hipnotizáló erejének is nyoma veszett. – Néhány embert megfosztottam a tulajdonától. Adócsalást is elkövettem, ezért töltöm most a börtönbüntetésemet. Az is igaz, hogy lefeküdtem egypár nővel. Na jó, sok nővel. Nagyon sok gyönyörű nővel. Féltékeny rám, Jaké? Nem kellene annak lennie. Maga tetőtől talpig férfi. A nők biztosan két kézzel kapnak maga után. Ne irigyelje tőlem azt a kis örömöt! Mind a ketten tudjuk, hogy a felnőtt emberek szabadon szeretkezhetnek egymással. Ezt nem tiltja törvény. Bordon semmit sem változott. A hazugságok még ma is könnyed derűvel hagyták el a száját. Jaké jó darabig csak némán nézett rá. – És Nancy? – kérdezte végül metsző hangon. – Jaké, Jaké, Jaké! Megakadt a tű a lemezén? – ingatta a fejét Bordon. – Nancy a társa volt, és bár nem kísérte el hozzám, amikor maga meg akart szorongatni, én mégis tudtam róla. A kihallgatásomon kiderült, hogy az ő ötletére gyanúsítottak meg más bűncselekménnyel, miután a gyilkosságot nem tudták bizonyítani. Sejtelmem sincs, mi történt vele. Csak annyit tudok, hogy egy csatornában találták meg. Holtan a saját kocsijában. Mást nem mondhatok erről. Legyen okos, Jaké! Én is az vagyok, és tudok olvasni a sorok között. Nem volt nehéz kitalálnom, hogyan állt a társával. Végül is az emberi gyengeségek feltárását vállaltam magamra. Most pedig maga, a határozott és törekvő zsaru eljött hozzám, mert attól tart, hogy ez az újabb áldozat csak az első lesz a sok közül. Valójában a legkevésbé sem érdekli ez a lány. Így van? A legszívesebben ennyi év után is a saját kezével fojtana meg engem. Még mindig nem szabadulhat attól a kényszerképzetétől, hogy a szeretője nem önként dobta el az életét. Azért, mert nem tudott választani a férje és maga között. Jake-nek most sikerült megőriznie a nyugalmát. – Nancy nem lett öngyilkos, Bordon. A társam volt, és nem a szeretőm, de ennek itt most nincs jelentősége. Erős nő volt, és nem dobta volna el az életét, sem miattam, sem a férje, sem bárki más miatt. Megölték. Maga pedig mondhat, amit akar, én szentül hiszem, hogy maga adott megbízást a meggyilkolására, mert Nancy

rájött valamire. Mi volt az, Bordon? Mind a ketten tudjuk, hogy az a kulcs ahhoz, ami most történik. – Ami most történik? Nem csak egy újabb halott van? – Valami készülődik. Nagyobb dolog, semmint most még sejthetjük. Maga pedig tud valamit, amivel elejét lehet venni a további gyilkosságoknak. – Találtak egy halott lányt. És? Miből gondolja, hogy összeesküvésről van szó? Odakint nap mint nap ölnek meg embereket. – De nem szokták egyszerre elmetszeni a torkukat, levágni a fülüket és az ujjbegyeiket. És más is van még. Úgy gondolom, magának cinkosa van odakint. Valaki az éjjel a lakóhajómon járt. – Betörtek magához? Mit vittek el? – Semmit. – Ez az összeesküvés–elmélet a rögeszméjévé lett, Jake. Valószínűleg senki sem járt magánál. – De, járt. És keresett valamit. – Gondolkodjunk logikusan, nyomozó! Én itt voltam, ezt igazolhatják a fegyőrök. Akkor ki lehetett? Fogadni mernék, hogy a néhai társnőjének adott kulcsot a lakóhajójához. Jake-nek egy pillanatra a lélegzete is elállt. Bordon elégedetten vigyorgott. – Látja, látja! Tudtam én. Talán Nancy férjét kellene elővennie. – Beszéltem vele. Ő semmilyen kulcsról nem tud. – Maga felszarvazta azt a pasast. Csodálja, hogy örök időkre magára haragította? – Szerintem inkább magára dühös. És ő nem tett esküt arra, hogy be fogja tartani a törvényeket. Szerezhet revolvert, lepuffanthatja magát, aztán pillanatnyi elmezavarra hivatkozhat. Arra, hogy a felesége elvesztése elvette az eszét. – Utána kellene néznie annak a fiatalembernek, Jake. Meglehet, sokkal őrültebb, mint én vagyok. – Sokat segítene, ha mesélne nekem a legújabb áldozatról. És Nancyről is. Soha nem fogja tudni elhitetni velem, hogy nem az öt éve történtek miatt tűnt el. Bordonnak szeme sem rebbent, csak szomorúan ingatta a fejét. – Igaz, akkor tűnt el, amikor maga rám és a híveimre vadászott. A két dolognak azonban semmi köze egymáshoz, csak maga akarja összehozni őket. Fogadni mernék, hogy a felettesei másként

gondolkodnak erről. Szegény Jake, kétségbeesetten indíték után kutat! Saját maga helyett másokat akar hibáztatni. Pedig jól tudja, hogy ilyen balesetek bizony történnek. Rossz utakon, rossz időjárási viszonyok között. Időnként az emberek túl gyorsan hajtanak. Még a rendőrök is. Nem figyelnek a vezetésre, mert éppen máson jár az eszük. Tucatnyi lehetőség létezik. Higgye el, Jake, őszintén sajnálom. – Értem. Szóval segítene, ha tudna. Bordon ujjaival dobolni kezdett az asztallapon, de arckifejezése mit sem változott. – Szokott járni bűvészelőadásokra, Jaké? – Tessék? – Tudja, olyan műsorokra, amelyeken sok a füstköd, a csillogóvillogó tükör, és fürge kezű mágusok lépnek fel. Az emberek nem jönnek rá a trükkjeikre, mert nem arra figyelnek, amire figyelniük kellene. Csak a bűvészt és a hiányosan öltözött asszisztensnőjét látják. – Mi a francról beszél maga? – Amióta idebent vagyok, sokat olvasok és beszélgetek a többi rabbal. – Bordon arcán megrándult egy izom, és hirtelen bűnbánó lett a tekintete. – Eltaláltam istenhez, és felfedeztem az élet egyszerű örömeit. – Eltalált istenhez? Maga, a szektavezér, akit a híveinek gondolkodás nélkül követniük kellett a halálba? Csak most találta meg istent? Bordon elutasítón legyintett. – Sok pénzt szedtem el az emberektől. Erős a kisugárzásom, ha akarja, úgy is mondhatom, hogy bűvész voltam a show-bizniszben. Időközben azonban… Nos, én már csak élni akarok, Jake. Nemsokára kikerülök innen. Ez már szinte biztos. Példásan viselkedtem idebent, de ezt nyilván maga is hallotta. – Mindent el fogok követni azért, hogy azonnal visszajuttassam a börtönbe. – Istennek hála, maga csak nyomozó, és nem bíró vagy esküdt. Maga jó ember, Jake. Talán túlságosan is az. Én ugyan nem félek magától, másokat viszont… nagyon is megijeszthet. Vigyázzon magára, Jake! – Fenyegetni akar, Bordon?

– Én? Eszemben sincs. Mindketten jól tudjuk, hogy soha senkit nem öltem meg. Ebben a mondatban több igazság van, semmint azt maga valaha is képes lesz belátni. Én csak annyit mondtam, hogy maga jó nyomozó, Jake. De senki sem győzhet mindig. Ezt magának is el kellene fogadnia. Jake a fejét rázta. – Mindig nem, de ezúttal nem fogok veszíteni. – Nálam mindenesetre rossz nyomon jár. Hosszú ideje be vagyok már ide zárva. – Bordon megvonta a vállát. – Lehet, hogy öt éve az a félnótás Harry Tennant ölte meg azokat a nőket. Az is lehet, hogy nem. Ki tudja? Találkoztam vele párszor, és mindig olyan érzésem volt, hogy elfuserálta az életét. Szánalomra méltó alak volt. Kétségbeesetten kereste az élet értelmét, és minden nőre haragudott, aki nem akart úgy élni, ahogyan ő. Talán csak impotens volt, és mindenkit gyűlölt, aki nem az. És persze őrült is lehetett. – Neki nem volt annyi sütnivalója, hogy olyan gyilkosságokat hajtson végre – mondta Jake. – Azokat okos, rendszeres gondolkodású ember követte el. Megcsonkította az áldozatai kezét, hogy ne vehessünk tőlük ujjlenyomatokat, és nehezebben tudjuk azonosítani őket. Olyan helyen rejtette el az áldozatait, ahol a természet bevégezhette a művét, hogy egyáltalán ne maradjanak nyomok. Ez mind éles elmére vall. Szerintem magára. – Ha abban reménykedik, hogy megkésett beismerésként azt fogja hallani tőlem, a híveim a távollétemben is együtt maradtak, és nekem a börtönrácsok mögül is hatalmam van a szívük és a fejük felett, akkor rossz lóra tett. Mondtam már, hogy megbántam a bűneimet, és eltaláltam istenhez. – Ha ez igaz volna, most mindent beismerne, és gondja lenne arra, hogy ne legyen több gyilkosság. Bordon kis ideig csak áthatóan nézett Jake-re. – Füstköd és tükrök. A világ tele van velük – szólalt meg végül, és Jake legnagyobb ámulatára egyszeriben felindultnak tűnt. – Nem mondok többet. Nem akarok tovább beszélgetni magával. Nem is lettem volna köteles rá – tette hozzá. – Téved. Börtönben van, én pedig engedélyt kaptam az igazgatótól arra, hogy felkeressem. – Nem vádoltak meg más bűncselekmények elkövetésével. Kitöltőm a büntetésemet, aztán pedig csak élni szeretnék. És ügyvédet akarok, mielőtt még egy szót szólnék.

– Szóval mégiscsak bűnös? Bordon tekintete fagyos és távolságtartó lett. – Mindent elmondtam, amit tudtam. Maga a nyomozó. Vagy hisz nekem, vagy nem. Bordon ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetésüket. Jaké csalódott volt, bár nem tudta volna megmondani, miben reménykedett valójában. Számíthatott volna arra, hogy az egykori szektavezér semmit sem fog mondani neki. Mégis úgy érezte, hogy látott valamit az arcán, ami arra utalt, hogy a cellájából is mozgatni tudja a szálakat. Mindent egybevetve azonban semmivel sem lett okosabb. – Ha mégis el akarna még mondani valamit… – kezdte, és névjegyet húzott elő a zsebéből. – Igen, ismerem ezt a szöveget – szólt közbe Bordon. Egy darabig csak nézte a névjegyet, de végül elvette. – Jól van, nyomozó, lehet, hogy mégis felhívom majd. Mint mondtam, kedvelem magát. Vezessen óvatosan haza! Hosszú út lesz, kétszáz mérföldnél is több. Mennyi idő alatt ért ide? Négy-öt óra alatt? Vagy a Miami megyei rendőrökre nem vonatkozik a sebességkorlátozás? – Nem volt rövid az út – mondta Jaké közönyös hangon. Bordon megrántotta a vállát. – Megőrzöm a névjegyét, és ha eszembe jut valami, amivel a segítségére lehetek, jelentkezem magánál. Ezzel most már valóban véget ért a furcsa beszélgetés. Jaké felállt, és megkocogtatta az üvegfalat, hogy az őr kiengedje a szobából. Miközben elhagyta a börtönt, Bordon minden mondatát szóról szóra felidézte magában. Füstköd és tükrök. Mágusok, akik elterelik a nézők figyelmét… Mi a fenéről beszélhetett az a szemét? És az mit akarhatott jelenteni, hogy ő már csak élni akar? Lehet, hogy fél valakitől? Jaké már maga mögött hagyta a szögesdrótot, amikor zsebében megszólalt a mobilja. – Dilessio! – Carnegie vagyok, Paddy Carnegie. Sajnálom, nyomozó, hogy csak most hívom. A Fresia-eset érdekli? Ó, a Fresia-eset! Mi a fenének kellett beleütnie az orrát, amikor nem is érdekli? Csak Ashley Montague miatt tette… Mert… Mert úgy gondolja, hogy annak a lánynak igaza van a barátjával kapcsolatban. Ahogyan neki igaza van Nancyvel kapcsolatban.

Mert Nick unokahúga Nancyre emlékezteti. És mert… A fenébe is, miért nem ismeri el, hogy azért, mert éjszakánként róla álmodik? – Köszönöm, hogy visszahívott, Carnegie. Most éppen nem vagyok Miamiban, de már hazafele tartok. Találkozhatunk valahol? Ashley tanítás közben egész délelőtt rajzolt. Stuartot, ahogy a kórházi ágyon feküdt, és mellette álló, egymásba kapaszkodó szüleit. Jaké Dilessiót a lakóhajója fedélzetén. Aztán az osztálytársa, Arne képmása került a füzetébe. Még az első óra előtt elmesélte neki, hogy az este ott járt Nicknél. – Tudom, mondták. Lennel voltál, ugye? – Igen. A lőtéren találkoztunk, és úgy döntöttünk, bekapunk valamit a nagybátyádnál. Téged is jobb kedvre akartunk deríteni, mert láttuk, mennyire megviselt, ami a barátoddal történt. Eszünkbe sem jutott, hogy bemész hozzá, hiszen kómában van. Azért megérte elmenni hozzátok. A bácsikádnál nagyon jó a kaja. Az evés említése Ashley eszébe juttatta, hogy éhes, de Brennan őrmester már elkezdte az órát. Nem volt mit tennie, várnia kellett ebédszünetig. Amikor a délelőtti előadás végén letette a ceruzáját, észrevette, hogy az őrmester őt nézi. Biztosan észrevette, hogy nem figyelt oda rá. A fenébe! Már csak ez hiányzott neki! A múlt héten két osztálytársukat is elküldték az akadémiáról, mert a megengedettnél eggyel több hibával írtak meg egy tesztet. Ashley csak azzal vigasztalhatta magát, hogy ő jó jegyet kapott az övére. Ebédnél beszámolt a barátainak Stuart állapotáról, és azt is elmondta, hogy segítséget kért Dilessiótól. – Azt válaszolta, hogy semmit sem tehet, de végül mégis megjelent a kórházban. Miután ott járt, megígérte, hogy beszélni fog az eset vizsgálójával. – És beszélt már? – kérdezte Gwyn. – Még nem. Ha van isten, Stuart magához tér, és tőle majd többet megtudhatunk. – Lehet, hogy Brennan is mondani akar neked valamit –gyanította Gwyn. Ashley meglepetten nézett rá. – Ezt meg miből gondolod? – Mert egész délelőtt téged bámult. – Gondolod? – Nem gondolom. Tudom.

Hogy a fene enné meg! Az őrmester egészen biztosan észrevette, hogy óra alatt rajzolgatott. Ashley rossz érzéssel ment vissza a tanterembe. A délutáni előadásra nemcsak Brennan jött be, hanem Murray kapitány is. Ő azonban semmit sem mondott, csak az akadémistákat figyelte. Ashley úgy érezte, hogy leginkább őt szúrta ki magának. – Képzelődöm – kérdezte meg egy idő után Arnetól suttogva –, vagy a kapitány valóban le sem veszi rólam a szemét? – Lehet, hogy ki akar kezdeni veled – felelte Arne. – Ne beszélj zöldeket! – Miért? Édes kis csaj vagy, Montague. – Óra után ezért még kapsz. Arne elvigyorodott, Gwyn pedig, aki mögöttük ült, előrehajolt hozzájuk. – Mit követtél el, Ash? Délelőtt Brennan meregette rád a szemét, most meg már a kapitány is folyton téged néz. Ashley letette a ceruzáját, és eltökélte, hogy mostantól figyelni fog. Miután véget ért a délutáni előadás, felmerült benne, hogy megkérdezi az őrmestertől, sikerült-e megtudnia valamit a balesetről. Végül azonban letett róla, mert inkább minél előbb el akart tűnni a tanáruk szeme elől. Felállt, hogy kiiszkoljon a tanteremből, de Murray kapitány utána szólt: – Montague! – Igen, uram? – Beszélnem kell magával. Most azonnal. Carnegie kimondottan segítőkésznek bizonyult. Első szóra beleegyezett, hogy négykor találkozzon Jake-kel, és beszámoljon neki a vizsgálat állásáról. Mind a ketten pontosan meg is érkeztek a kávéházba. Az égszínkék szemű és hófehér hajú őrmester az ötvenes évei vége felé járt, és már nem állt messze a nyugdíjazástól. Magas és izmos volt, mégsem keltette kíméletlen rendőr benyomását. Az érzéseit mindig le lehetett olvasni ráncoktól barázdált arcáról. Ő és Jaké hosszú idő óta kollégák voltak, de nemigen találkoztak. Most mégis azonnal megértették egymást. Talán azért, mert mind a ketten belefáradtak már kicsit a rendőri munkába, mégis rendületlenül küzdöttek tovább.

– A szülők az első perctől fogva rágják a fülemet, hogy derítsek ki valamit – mesélte Carnegie. – Szent meggyőződésük, hogy a fiuk nem kábítószerezik. – Én is találkoztam velük – mondta Jake. – Egy szülő soha nem szereti azt hallani, hogy a gyereke rossz útra tévedt. Sok olyan esetem volt, amelyiknél a szemtanúk egybehangzóan azt vallották, hogy egy taknyos őrült módon vezetett, a szülei mégsem akartak hinni a tényeknek. Azt hajtogatták, hogy a fiuk maximális pontszámmal szerezte meg a jogosítványt, vagy hogy az ő kislányuk a világ minden kincséért sem lépné túl a megengedett sebességet. – Értem – felelte Jake. – Én viszont ismerem a srác egy régi barátját, és az a lány ugyanazt mondja róla, mint a szülei. Hogy nem az a fajta, aki drogozna. – Szívesen hinnék neki, de semmi sincs a kezemben, amibe kapaszkodhatnék. A srác egy szál alsónadrágban volt. Sejtelmem sincs, mit láthatott, és mi vette rá arra, hogy keresztül akarjon vágni az autópályán. Az viszont tény, hogy átkozottul sok heroint mutattak ki a véréből. Az a férfi, aki elütötte, teljesen kikészült. Megesküdött, hogy csak akkor vette észre az alsógatyás alakot, amikor az már a motorháza előtt volt. Hátulról két másik kocsi is beleszaladt az övébe, mert nem tudtak időben lefékezni, de azoknak a vezetői sem láttak semmit. Az első autó sofőrje kifogástalan életet él. Bútorboltja van, három gyerek apja, fociedző, és minden vasárnap templomba jár. Tengerészgyalogosként a Közel–Keleten is szolgált. Életében még csak tiltott helyen parkolásért sem büntették meg soha. Amint meglátta a srácot, természetesen a fékbe taposott, de akkor már késő volt. Nem tudja, a földekről került–e oda a fiú, egy autóból ugrott-e ki, vagy az égből pottyant le. Az embereim mindenkit kikérdeztek a környéken, és plakátokat is kitettünk, hogy jelentkezzenek szemtanúk, ha bármilyen, akár számukra érdektelennek tűnő információval is tudnak szolgálni. Az őrmester a fejét csóválva hallgatott kicsit. – Természetesen a szülőket is kihallgattuk – folytatta aztán –, de nem sokat tudtak mondani. A fiukat mostanában szinte nem is látták. Pár hónapja elköltözött tőlük, és újságíróként kereste a kenyerét. Néhány cikke egy Mélyfúrás nevű lapban is megjelent. Beszéltem a főszerkesztővel. Kedvelte Fresiát, és megdöbbent, amikor meghallotta, mi történt vele. Annyit tudott csak elmondani

róla, hogy valamilyen forró sztorin dolgozott, de neki nem akarta elárulni, miről van szó, amíg nincsenek tények a kezében. Lehet, hogy a kutatásai közben kényes dolgokra bukkant rá. Eget-földet megmozgattunk, mégis egy helyben toporgunk, és nem tudjuk, merre indulhatnánk tovább. – Világos. Valahonnan azonban oda kellett kerülnie a srácnak a pályára. – Hogyne, csak azt nem tudjuk, honnan. Átnéztük a környékbeli szállodák és motelek vendégkönyveit, de semmit sem találtunk. Persze nem adjuk fel egykönnyen, és elképzelhető, hogy kapunk még használható bejelentést. – Abban is bizakodhatunk, hogy a srác magához tér a kómából – jegyezte meg Jake. – A remény hal meg utoljára – felelte Carnegie, aztán másra terelte a szót. – És magánál mi újság? Hallottam arról a nemrégiben megtalált halott lányról. Úgy tudom, azoknak a régi gyilkosságoknak az aktáját annak ellenére sem zárták le hivatalosan, hogy egy féleszű fickó beismerő vallomást tett. Hány éve is van már annak? – Öt. Majdnem öt. Carnegie fürkészőn nézett Jake-re. – Gondolja, hogy kapcsolat van az új eset és a régiek között? – kérdezte. – Elképzelhetőnek tartom. Az is lehet persze, hogy valaki, aki meg akart szabadulni ettől a lánytól, ismerte azoknak a rituális gyilkosságoknak a körülményeit, és lemásolta őket. Egyelőre nem sokat tudunk. Valójában semmit. Még csak az áldozat kilétét sem ismerjük. Az őrmester bólintott, és kis ideig elgondolkodott azon, amit hallott. – A volt társáról kiderült valami időközben? Szemlátomást Carnegie-hez is eljutottak a szóbeszédek, de ez nem volt meglepő, elvégre annak idején hivatalos vizsgálat folyt Nancy halála ügyében. – Nem – felelte Jaké kurtán. – Szomorú. Mindig nagyon szomorú, ha egy kollégánk az áldozat. Sajnos voltak és lesznek is olyan esetek, amelyeket soha nem tudunk megoldani, hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt. – Igen – válaszolta Jaké fojtott hangon –, de ez nem fog közéjük tartozni. Életem végéig rajta maradok – tette hozzá, aztán felállt,

megköszönte az őrmester segítségét, és kezet szorított vele. – Felhív, ha megtud valami újat? – Persze. És fordított esetben maga is tegye azt! Soha nem tartoztam azok közé, akik úgy őrzik a maguk területét, mint egy kan kutya. Minden segítséget hálásan fogadok. Ashley szorongva várta, mi következik. Nem tudott arról, hogy súlyos kihágást követett volna el, de rosszat sejtett, mert Brennan őrmester és Murray kapitány nagyon furcsa arccal méregették. – Foglaljon helyet, Miss Montague! – szólította fel a kapitány. Ashley feszülten leereszkedett a székre. – Átnéztem a személyi aktáját – kezdte aztán Murray. – Láttam, hogy évekig művészeti iskolába járt. Miért nem vizsgázott le? Ashley összeráncolta a homlokát. – A rendőr-akadémia mellett döntöttem. – Miért? Ashley homlokán mélyebbek lettek a ráncok. – Érdekel ez a hivatás. Apám is rendőr volt. – De a művészet is érdekli még. Murray mondata nem kérdés volt, hanem kijelentés. Ashley most már egészen biztos volt abban, hogy azért rendelték ide, mert tanítás alatt rajzolt. Megpróbált nyugodtnak mutatkozni, de azért résen volt. – Szeretem a művészeteket – felelte óvatosan. – Ez alighanem mindig is így lesz, de nem hiszem, hogy a rendőri munka kárára válna. Sok rendőr ismerősömnek van valamilyen kedvtelése. Egy barátom például evez, mások pedig a karaokét kedvelik. Olyan jól csinálják, hogy akár énekesek is lehettek volna, mégis inkább a törvény szolgálatát választották – mondta, és csodálkozva látta, hogy a két tiszt mosolyog. – Ha büntetést érdemlő hibát követtem el, kérem, közöljék velem, mi az – tette hozzá feszülten. – Szó sincs ilyesmiről – nyugtatta meg Brennan. – Maga az egyik legjobb diákunk. – Abbahagyhatná az akadémiát, és később egyszer majd befejezhetné – mondta Murray. – Sajnálom, de most már végképp nem értek semmit. – Mindjárt megmagyarázom. Szükségünk van valakire az igazságügyi szakértői intézetben. Polgári állást töltene be, és

közvetlenül a részleget vezető Allén parancsnoknak lenne alárendelve, aki szintén polgári alkalmazott. – Sokan boldogan lecsapnának erre az ajánlatra – tette hozzá Brennan őrmester. – De… Mi itt az igazságügyi szakértői munkának éppen csak az alapjaival ismerkedtünk meg – mondta Ashley. – Mi… lenne nekem ott a dolgom? – Elsősorban a szemtanúk által adott személyleírások alapján kellene rajzokat készítenie. És fényképeket. Rekonstrukciókat a csontleletekből. – Volt már a kezemben fényképezőgép, de… – Fényképezni sokkal könnyebb megtanítani valakit, mint olyan embert találni, akinek rendkívüli tehetsége van arcok rajzolásához. Ashley szeme hatalmasra kerekedett, miközben megpróbálta feldolgozni a kapitány szavait. – Bevallom, a napokban kivettem a szemétkosárból egy kidobott rajzát – folytatta Murray mosolyogva, és egy kisimogatott papírlapot húzott elő a zsebéből. Ashley elpirult, amikor meglátta a Dilessio nyomozóról készített portréját. – Elképesztően jól megragadta Jake-et. A rajza bármilyen fényképnél többet mond el róla. – A nyomozó hálás téma – hallotta Ashley a saját hangját. – Igen, az. Tudom, hogy magából nagyszerű rendőr lenne, és mint már mondtam, bármikor visszajöhet az akadémiára, hogy befejezze a tanulmányait. A rajzolói munka viszont kimondottan érdekes, nem olyan nehéz, mint a járőrszolgálat, és nem mellékesen rendesen megfizetik. Murray elhallgatott, és Brennannel együtt várakozón nézett Ashleyre. – Én… nos… Engem ez nagyon váratlanul ért. – Nem kell most azonnal döntenie, Ashley. Ha akarja, holnap beszélhet Allén parancsnokkal. Ashley lassan bólintott. – Igen, az jó volna. – Nagyszerű! – felelte a kapitány, és közölte vele, hova menjen másnap reggel nyolcra. – Allén parancsnok majd beavatja a részletekbe. Megmutattam neki a rajzát, és ő is le volt nyűgözve tőle. Szívesen dolgozna magával. Nagyon fontos munkát végezne ott, és nem ajánlottam volna fel ezt a lehetőséget, ha nem magát tartanám rá a legalkalmasabbnak.

– Köszönöm, uram. – Vagy ha nem tudnánk, hogy tehetsége van hozzá – tette hozzá Brennan. – Nem szívesen engedem el, mert maga az egyik legjobb tanítványom. Ashley az őrmesternek is megköszönte az elismerő szavakat. A két tiszt még mindig fürkészőn nézett rá, mintha azt akarták volna leolvasni az arcáról, mit gondol az ajánlatukról, ő mégis tudta, hogy a megbeszélésük ezzel véget ért. – Akkor hát reggel nyolckor ott leszek – mondta. Az őrmester elmosolyodott. – Akárhogy is dönt, annyit már nyert a dolgon, hogy holnap egy órával tovább alhat. – Igen, ez nem hátrány – felelte Ashley. Elöljárói elköszöntek tőle, ő pedig kisietett az épületből. Arne és Gwyn a parkolóban várt rá. – Mit akartak? Csak nem rúgtak ki? – kérdezte Gwyn. Ashley a fejét rázta. – Nem. Szépen megkértek, hogy hagyjam abba az akadémiát. – Micsoda? – háborodott fel Arne. Ashley elmondta, mit ajánlottak fel neki. Osztálytársai sokáig csak elképedten néztek rá. –A mindenségit! – kiáltott fel végül Gwyn, és elnevette magát. – Ha én rajzolgattam volna óra alatt, tuti, hogy nagy ívben repülök ki innen. – Én is – tette hozzá Arne. – Király ez a lehetőség, Ash. – De ott nem lennék rendőr. – Nem azt mondták, hogy bármikor folytathatod az akadémiát? Ne légy buta! Ezt a munkát neked találták ki. Egyszerre lehetsz művész és a törvény embere. Bennünket, egyszerű közrendőröket meg majd ehet a sárga irigység – tette hozzá Gwyn incselkedőn. – Nem is tudom… – Gwynnek igaza van. Nem szabad elszalasztanod ezt az esélyt. – Még alszom rá egyet. – Mit kell ezen annyit gondolkodni? – kérdezte Gwyn, és megölelte Ashleyt. – Gratulálok! Ez minden, amit mondhatok. – Most már mennem kell – jelentette be Arne. – A mamámnak születésnapja van. És ne felejts el minket, Ash, ha majd a nagyokosokkal dolgozol! – Nem fog – mondta Gwyn. – És ha majd megértette, mit kínáltak fel neki, és elfogadta az állást, akkor állati nagy bulit csapunk.

– Ha elfogadom az állást – tompította Ashley a barátnője lelkesedését, bár lassanként belátta, hogy ostoba lenne, ha nemet mondana az ajánlatra. – Nekem is indulnom kell. Hazaugrani, átöltözöm, aztán bemegyek a kórházba Stuarthoz. Ashley örömmel látta, hogy a bárban nincs nagy élet. Bent is és a teraszon is üldögélt néhány vendég, de kisegítőre nem volt szükség. Még Nick és Sharon is Sandyvel beszélgetett az egyik asztalnál. Ashley egyenesen hozzájuk sietett, és elmesélte, mit kínáltak fel neki. Szavait mind a hárman ugyanúgy fogadták. – Ejha! – mondta Nick. – Hihetetlen! – áradozott Sharon. – Ez aztán a jó hír! – mosolygott Sandy. – Úgy gondolod, fogadjam el? – nézett Ashley bizonytalanul a nagybátyjára. – Végül is mit veszíthetsz, édesem? – kérdezte Nick. – A személyzeti főnök megígérte, hogy bármikor befejezheted az akadémiát. – Azt most is megtehetném. – Csakhogy ezt az állást addigra alighanem mással töltenék be – felelte Nick. – Gondolj arra, hogy a rajztehetségeddel sok emberen segíthetnél! – Igazad lehet – mondta Ashley, aztán felpattant. – Mi a mai ajánlat? Vinnék belőle Stuart szüleinek a kórházba. – Cápasült francia módra. – Csodás! Kaphatok két adagot? – Persze – bólintott Nick. – Hármat csomagolok be, amíg átöltözöl – szólt közbe Sharon. – Ma még biztosan nem jutottál rendes ételhez. – Magamnak nem viszek ennivalót. Amíg Fresiáék esznek, én leváltom őket Stuart mellett. – Akkor viszont még indulás előtt vacsorázz meg! – kötötte az ebet a karóhoz Sharon. – Jól van – adta be a derekát Ashley. Csókot nyomott a nagybátyja arcára, aztán Sharonéra, és ha már ennyire belejött, Sandy is kapott tőle puszit. – Sok rendőrt ismerek – mondta az öreg tengeri medve –, de igazságügyi szakértőknél dolgozó művésznővel még nem találkoztam.

Ashley elmosolyodott. – Láttátok ma este Dilessio nyomozót? – kérdezte aztán. – Nem – felelte a nagybátyja. – Csak reggel volt itt. Északra kellett utaznia. – Ó! – csúszott ki Ashley száján, és megpróbálta elleplezni a csalódottságát. – Miért? – kérdezte Sharon. – Szaladjak le a hajójához, és nézzem meg, otthon van-e? – Megígérte, hogy utánajár valaminek – felelte Ashley –, de nem akarom sürgetni. Majd benézek hozzá, ha megjöttem a kórházból. – Ha látom, szólok neki, hogy beszélni akarsz vele – ajánlotta fel Sharon. – Köszönöm. Amikor Ashley megérkezett a kórházba, Lucy Fresia egyedül ült a váróban. – Igazán nem kellett volna bejönnöd, kicsim – mondta, amint meglátta, bár láthatóan megörült neki. – Mi is csak a lábunkat lógatjuk itt. – Most már nem. Én bemegyek Stuarthoz, amíg Nathannel elfogyasztják Nick mai specialitását. – Jaj, de kedves tőled! – felelte Lucy, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. – Nagyon szépen köszönjük. – Nincs mit. Csak egyenek! Én addig beszélek Stuarthoz – mondta Ashley, és egyszeriben bűntudata támadt. Arra gondolt, hogy a barátja talán nem került volna ilyen helyzetbe, ha ő tartja vele a kapcsolatot. Vagy akkor most legalább tudná, mivel foglalkozott az utóbbi hetekben Stuart. Miután leült mellé, megfogta a kezét, és elmesélte, milyen állásajánlatot kapott. Azt a félelmét is megvallotta, hogy talán túl nagy falat neki az a munka. Most nem érezte úgy, hogy Stuart érti, amit mond, de azért tovább beszélt hozzá. Jólesett kiöntenie a lelkét. Akkor is megtette volna, ha a barátja eszméletén van. Nem tudta, mennyi ideje üldögélhetett már a betegágy mellett, mire Lucy bejött, hogy felváltsa. Nathan az ajtóból megköszönte neki a finom ételt, és azt is, hogy támogatást kért Dilessiótól. – Hívta már önöket? – kérdezte Ashley. – Még nem, de csodára nem is számítottunk. Te viszont most menj szépen haza, kislány! Fárasztó nap van mögötted. Ashleynek már a

nyelve hegyén volt a válasz, hogy inkább különleges napja volt, mint fárasztó. Végül azonban úgy döntött, hogy Fresiáéknak majd legközelebb mondja el a nagy újságot. Most mielőbb haza akart érni, hogy megnézze, Dilessio is megjött-e már, és sikerült-e esetleg kiderítenie valamit. Elköszönt a házaspártól, s miközben végigment a folyosón, olyan érzése volt, hogy ugyanazok az emberek ülnek itt, akiket előző nap is látott. Az az újságíró is ott volt közöttük, akire Nathan felhívta a figyelmét. Nyilván még mindig abban reménykedik, hogy szenzációs értesülésekhez juthat. A mélygarázs meglepően kihalt volt. Amikor Ashley megjött, még sok kocsi állt benne, és ő csak leghátul talált magának helyet. A betonfalak most visszaverték a lépteit. De mintha nem csak az övéi kongtak volna hangosan. Hátán végigfutott a hideg, és megállt. A lépések azonnal elhaltak. Még várt kicsit, de semmi gyanúsat nem észlelt, és végül továbbindult. Egy darabig semmi sem történt, ám aztán újra meghallotta a lépéseket. Megint megállt és körülnézett, de senkit sem látott. Karja mégis libabőrös lett, és ijedten összerezzent, amikor egyszer csak kinyílt a lift ajtaja. A fülkéből azonban csak egy házaspár lépett ki. Ashley figyelte őket, amint beszélgetve a kocsijukhoz tartottak, és gondolatban leteremtette magát az ostoba rémüldözéséért. A pár közben kihajtott a parkolóból, ő pedig kezében a távkapcsolójával továbbindult az autójához. Már hamar rá kellett azonban döbbennie, hogy nem képzelődött. Újra és egészen tisztán hallotta a lépéseket. – Rendőr vagyok, fegyver van nálam, és szükség esetén használni is fogom! – kiáltotta. Ez persze hazugság volt, de nem is történt semmi. Szavait elnyelték a falak. Már csak méterekre volt a kocsijától, amikor meglátta, hogy egy alak fut feléje. Műtősruhát és gumikesztyűt viselt, az arcát pedig szájmaszk takarta el. Ashley megfordult és rohanni kezdett. A lépések makacsul követték. És egyre közelebbről hallotta őket.

10. Ashley már látta a kocsiját. Feléje fordította a távkapcsolót, és megnyomta rajta a riasztó gombját. A reflektorok villogni kezdtek, és bekapcsolt a sziréna. Vijjogásától Ashley most már nem hallotta a lépéseket, és nem tudta volna megmondani, milyen távol voltak

tőle. Miután odaért az autóhoz, feltépte az ajtót, bevágódott a kormány mögé, lenyomta a központi zárat, és beindította a motort. Kitolatott a helyéről, és belenézett a visszapillantó tükörbe. Üldözőjének akár fegyvere is lehet, vagy vasrúddal is beütheti a szélvédőjét. A garázsban azonban teremtett lelket sem látott. A műtőruhás, maszkos alak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Vagy csak meghúzódott egy oszlop takarásában? Ashley beletaposott a gázba. Egész testében reszketve elhajtott a parkolóőr bódéjáig, és elmondta neki, mi történt vele. – Biztos, hogy követték? – kérdezte tőle utána a férfi. – Természetesen. Nem szoktam képzelődni! – felelte Ashley felháborodottan. – Hívjak rendőrt? – Igen, hívjon! Az az alak talán még mindig itt bujkál, és a következő áldozatára les – mondta Ashley, aztán dühösen félreállt az útból, és kiszállt a kocsiból. Nem telt el sok idő, mire a parkolóőr hívására megérkezett két egyenruhás. Az idősebbik, Mica rendőrtiszt felvette Ashley vallomását. – Azt mondja, műtősruha és gumikesztyű volt rajta? – kérdezett vissza, amikor Ashley leírta az üldözőjét. – Igen. És szájmaszk. A rendőr leengedte a jegyzettömbjét. – Most meg mi van? – kérdezte Ashley. Mica megvonta a vállát. – Tudja, Miss Montague, az ilyen mélygarázsok éjszaka néha igencsak ijesztőek. A falak visszaverik a lépteket, és a világítás sem a legjobb. Lehet, hogy csak egy hazasiető sebészt látott, vagy egy ápolónőt. Ennél a fénynél könnyen elragadja az embert a képzelete. Ashleynek már fogytán volt a türelme, de tudta, hogy idegeskedéssel semmire sem menne. – Mondtam már magának, uram, hogy rendőr–akadémiára járok. Nem ijedek meg a saját árnyékomtól, és nem szoktam minden sarokban kísértetet látni. Biztos, hogy követtek, és ez másokkal is megtörténhet. Ha valaki műtőruhás és szájmaszkos alakot lát egy kórház garázsában, aligha jut eszébe, hogy megtámadhatják, vagy akár meg is erőszakolhatják. – Jól van – mondta Mica rendőrtiszt. – Körülnézünk, és meglátjuk, van-e itt valaki, akire ráillik a maga személyleírása. Akkor is, ha ezzel valószínűleg megzavarjuk a műszakváltást – tette hozzá, aztán Ashley elé tartotta a jegyzetfüzetét, hogy írja alá a vallomását. Ő

sejtette, hogy a rendőr még mindig azt hiszi, csak egy fáradtan hazaigyekvő sebészt látott. – Köszönöm – mondta éppen olyan őszintén, ahogyan Mica az ígéretét gondolta. A rendőr megadóan még egyszer elmondta, hogy átvizsgálják a garázst. Aztán névjegyet adott Ashleynek, hogy felhívhassa, ha meg szeretné tudni, megtalálták-e az üldözőjét. – Abban az öltözékben az az alak, ha esetleg rossz szándékai voltak is, rég eltűnhetett már az épületben – mondta Mica társa kedvesen Ashleynek. – Értesíteni fogjuk, ha kiderítünk valamit, és a kórház biztonsági őreinek is szólunk, hogy tartsák nyitva a szemüket. Névkitűzőjéről Ashley leolvasta, hogy Creightonnak hívják a másik rendőrt. Őt sokkal rokonszenvesebbnek találta, mint Micát. – Köszönöm szépen – válaszolta neki. – Öntől is kaphatok névjegyet? Creighton teljesítette a kérését. Mica egy szót sem szólt. Ashley hazaindult, de még messze nem nyugodott meg. Inkább dühös volt, mint rémült. Ő most megúszta, az viszont nem biztos, hogy másoknak is ilyen szerencséjük lesz. Mica rendőrtiszt viselkedése felbosszantotta, bár tudta, hogy a története igencsak furcsán hangzott. És az igaz, hogy kórházi öltözéket viselő embert keresni egy kórházban meglehetősen képtelen vállalkozás. Nick étterme előtt tábla védte az ő parkolójukat, Ashley helyén, amikor hazaért, most mégis állt egy kocsi. Halkan elkáromkodta magát, és tovább keresgélt. Végül csak az utca már rosszul megvilágított részén tudott megállni. Kiszállt a kocsiból, és ösztönösen körbenézett. Jó darabig gyanakodva méregette az árnyakat, mielőtt a ház mólóra nyíló ajtajához indult. A teraszon még üldögélt néhány vendég. Ashley meglassította a lépteit, aztán megállt, és végignézett a kikötőn. Amint meglátta, hogy Dilessio hajóján ég a villany, végigsietett a mólón. Pár méterre a lakóhajótól azonban megtorpant. A nyomozó megígérte neki, hogy megteszi, amit megtehet. Alighanem az idegeire menne, ha most beállítana hozzá. De mit számít ez, amikor Stuart még mindig kómában van, a szüleinek pedig eszét veszi a bánat és a bizonytalanság? Ashley lassan továbbindult, de egyszer csak földbe gyökeredzett a lába, mert meglátta, hogy Dilessio kint van a fedélzeten. Egy nádszéken ült, meztelen lábát feltette a hajókorlátra, és egy üveg sör volt a kezében. Tekintetét a látóhatárra szegezte, ahol az éjszakai égbolt és a sötét tenger összeolvadt. Ashley nem tudta, hogy a férfi

észrevette-e őt. Talán többet ivott a kelleténél, és elaludt, gondolta. Éppen meg akart fordulni, hogy elmenjen, amikor Dilessio megszólalt: – Jó estét, Miss Montague! Jöjjön fel hozzám! – Nem tudom, zavarhatom-e. Éjjel-nappal az eseteivel foglalkozik, és biztosan fáradt. – Hogy őszinte legyek, most éppen csak egy ügyben nyomozok. – Mindig is így képzeltem el egy gyilkossági nyomozó munkáját. Sörrel a kezében a tengert nézegeti, és közben lázasan gondolkodik. – Jöjjön fel! – mondta újra Jake. Ashley most már eleget tett a felszólításának. – Hozzon magának a hűtőből egy sört, kólát, vagy bármit, amit akar! – Ilyen kedves meghívásnak nehéz lenne ellenállnom. – Hajtsa le a fejét, ha lemegy a kabinba! Alacsony az ajtó. Ashley valójában semmilyen italt nem kívánt, a lehetőséget azonban, hogy beléphet Jake Dilessio szentélyébe, túlságosan csábítónak találta. Lement a lépcsőn, és csodálkozva látta, hogy a tágas lakótérben, amely egybenyílt az étkezővel és a konyhával, tökéletes a rend. Kinyitotta a hűtőszekrényt, amelyben ásványvíz, sör és üdítő is volt. – Ne vacakoljon már, Montague! Fogjon meg egy sört, és hozza fel! – kiáltott le neki a férfi. Ashley kivett egy üveg Miller Lite-ot, és visszament a fedélzetre. Dilessio ugyanúgy ült, ahogyan az előbb. – Szép éjszakánk van, igaz? – kérdezte. – Igen, nagyon kellemes az idő. – Maga viszont mindenről akar beszélgetni, csak erről nem. Jól sejtem? – Beszélt a Stuart ügyét vizsgáló rendőrrel? – Igen, beszéltem vele. Ashley a hajókorlátnak dőlt. – És? – kérdezte, mert Dilessio egyre csak hallgatott. – Paddy Carnegie rendes ember, és régóta van a rendőrségnél. Érti a dolgát. Ashley türelmetlen hangot hallatott. – De mit mondott? – Hogy megteszi, amit tud. Kedveli Fresiáékat, és örülne, ha igazuk lenne. Szemtanúi viszont nincsenek. Senki sem látta, hogyan került oda a maga Stuart barátja az autópályára. Legalábbis eddig senki sem jelentkezett. A sofőr, aki elütötte, csak az utolsó pillanatban

vette észre, hogy ott van a kocsija előtt. Ashley arca elárulhatta, hogy csalódott, mert Dilessio hirtelen ingerült lett. – Mégis mire számított? – kérdezte. – Kész és végleges megoldásra? Nekem elhiheti, hogy vannak esetek, amelyekkel évekig foglalkozunk, és mégsem jutunk egy lépéssel sem előbbre. Itt legalább esély van arra, hogy kiderüljön az igazság. A barátja talán életben marad. – Nem talán. Egészen biztosan – felelte Ashley. Kijelentése színpadiassága őt magát is bosszantotta. Valójában csak a bizakodásának akart hangot adni. Legnagyobb ámulatára Dilessio megvetően felhorkant. – Igazán? Maga aztán csak tudja! A volt szeretője meggyógyul, tisztára mossa magát, és minden újra jóra fordul. Szép is lenne! Ashley ellépett a korláttól, és a férfi arcát fürkészte. Nem tiltakozott a gyanúsítgatása ellen. Azzal csak megerősítené abban a hitében, hogy igaza van. Ezt az örömöt pedig nem akarta megadni neki. – Maga részeg? – Nem, Montague. Csak ismerem a dürgést. Van, hogy nem változtathatunk a tényeken. – Hogy maga mekkora szemét! – mondta Ashley, és a móló felé indult. – Montague! – kiáltott rá Dilessio. Ashley nem tudta, miért állt meg. Végül is nem tartozik engedelmességgel ennek az alaknak. – Tudja, hogy csúnya szája van? – kérdezte Jake. – Mi lenne, ha inkább azt mondaná, köszönöm szépen, nyomozó, hogy áldozott rám a drága idejéből? – Ó, persze! Kösz, nyomozó! Maga irtó jó fej. – Senki sem tudja, mivel foglalkozott Stuart Fresia az utóbbi hónapokban. A szüleinek sincs sejtelme róla. Carnegie annyit kiderített, hogy egy Mélyfúrás nevű lapnak készült cikket írni, és kutatásokat folytatott. Hogy mivel kapcsolatban, azt senkinek sem árulta el. Még a főszerkesztőnek sem. Ashley szeme elkerekedett. – Ez a válasz. – A válasz? Maga talán tudja, miről akart írni a barátja? – Nem, nem tudom. Az viszont nyilvánvaló, mi történt. Azért akarták megölni, mert megtudták, hogy valaminek a nyomára jutott. Ki kell derítenünk, mi az. Dilessio hirtelen felállt. Mozdulatai

határozottak és magabiztosak voltak, a legkevésbé sem egy részeg emberéi. – Ki kell derítenünk? Nekünk? Maga még csak nem is rendőr, én pedig gyilkossági nyomozó vagyok. Mint már mondtam, Carnegie érti a dolgát. Ha magának bármi is a tudomására jutna, azt közölnie kell vele, vagy esetleg velem. – Jaké nagy levegőt vett, és szemlátomást felindult volt. – Tájékoztatni fog bennünket, és nem kezd a saját szakállára nyomozni. Világos? És ne áltassa tovább magát! Nagyon is elképzelhető, hogy Stuart barátja elkényeztetett ficsúrok közé került, és rákapott a kábítószerre. Ha tetszik magának, ha nem, ez is benne van a pakliban. Miközben beszélt, a férfi olyan közel lépett Ashleyhez, hogy majdnem a korláthoz szorította. Fenyegető azonban kicsit sem volt, csak határozott. Nem kiabált, még csak fel sem emelte a hangját, eltökéltsége mégis megijesztette Ashleyt. Bár csak néhány centiméter választotta el őket egymástól, dacosan előreszegezte az állát. – Egészen biztos, hogy Stuart rájött valamire. Engem pedig ma, miután meglátogattam, követtek a kórház mélygarázsában. – Micsoda? – kérdezte a férfi, és hátrált egy lépést. – Csak most jutott eszembe, hogy a két dolog között összefüggés van. A kórház garázsában parkoltam, és valaki követett, amikor visszamentem a kocsimhoz. Végül sikerült beülnöm, és akkor az az alak eltűnt. Eddig azt hittem, nőre lesett, és éppen én jártam arra. Most már viszont úgy gondolom, hogy rám várt. Talán azért akart megtámadni, mert ismerem Stuartot, és egy ideig kettesben voltam vele a szobájában. Akik el akarták tenni láb alól, megtudhatták, hogy a tervük nem sikerült, és bármikor felébredhet a kómából. – Látta azt az embert, aki követte? Hogy festett? Csavargó volt? Fehér vagy fekete? Latin? Öreg? Fiatal? Ashley a fejét rázta. Szinte már bánta, hogy elmondta Dilessiónak, mi történt vele a garázsban. – Műtősruhát, gumikesztyűt és szájmaszkot viselt. Abban sem vagyok biztos, hogy férfi vagy nő volt. De inkább férfi lehetett. – Műtősruhában és szájmaszkban látott valakit a kórházban? Ashley nagy levegőt vett. – Igen. Dilessio sokáig semmit sem mondott. Ashley egyszeriben ráébredt, hogy nagyon közel áll hozzá. Érezte rajta a szappana meg a tenger illatát, és egy kicsit a sör szagát is. Mellkasán látta a fekete szőrt, napbarnított bőre alatt a világosan kirajzolódó izmokat. Jellegzetes arca, amelyet olyan könnyű volt papíron visszaadni,

kifürkészhetetlen volt. Ashley, ha most kellett volna lerajzolnia, nem tudta volna, hol húzza meg az első vonalat. A férfi közelsége egyre jobban elbizonytalanította és idegesítette. Jaké végül kifújta tüdejéből a levegőt, és megrázta a fejét. – Nem kellene rémeket látnia, csak mert a barátja megsérült – jegyezte meg. – Nem láttam rémeket. Minden úgy történt, ahogyan mondtam. Jegyzőkönyvet is vettek fel róla. – Akkor talán ezentúl ne menjen egyedül a kórházba! – Nemsokára rendőr leszek. Vagy nem. Vagy majd csak sokára. Ashley túlságosan is csábítónak találta az állásajánlatot, de erről most nem akart Dilessiónak beszélni. – Ma este mégis megijedt. – Nem számítottam arra, hogy a kórházban veszélybe kerülhetek. És nem volt nálam fegyver. – Úgy látom, az a veszély mégsem volt elég nagy – mondta a férfi váratlanul mérgesen. – Miért lesz mindig veszekedés abból, ha mi ketten szóba állunk egymással? – Én nem veszekszem. Csak megpróbálom megértetni magával, hogy ne viselkedjen ostobán. – Mi baja van velem? – Semmi. Attól eltekintve, hogy beképzelt zöldfülűként azt hiszi, csak magát egyedül érdekli ez az eset, és más nem is oldhatja meg. Ashley mereven kihúzta magát, de továbbra is a férfi szemébe nézett. – Akkor hát, nyomozó, köszönöm szépen a segítségét. Ha megbocsát, most hazamennék. – Visszakísérem. – Ne fáradjon! Két percre lakom innen. – Magával megyek. – Miért? – Mert azt hiszi, hogy valaki üldözte ma este. A rendőrök pedig vigyáznak egymásra. – Klassz! A háztól pedig majd én kísérem vissza magát a hajójához. Így aztán egész éjjel oda-vissza fogunk járkálni. – Jobban tenné, ha hallgatna rám. Eddig minden figyelmeztetés lepergett magáról.

– Mi mást várt egy zöldfülűtől, aki túl sokat képzel magáról? A férfi hátrált egy lépést. Izmai pattanásig feszültek, és mintha még a fogát is csikorgatta volna. – Jól van, Montague. Sajnálom, hogy ennyit értetlenkedtem. Maga édes kislány, és tudja, merre hány méter. Én viszont öreg, kiégett, eltompult vagyok, és túl sok mindent láttam már. Legyen türelmes velem! Jaké ezzel megfogta Ashley karját, és se szó, se beszéd magával húzta. Szavai őt már megint tőrdöfésként érték. Édes kislány? – A hátsó ajtón át egyenesen a lakrészembe jutok. – Nagyszerű! A férfi átlépett az utat a mólóktól elválasztó alacsony kerítésen, Ashley pedig követte. A nyomozó egészen az ajtóig vele tartott. – Köszönöm, hogy elkísért. Mi, édes kislányok, mindig örülünk, ha biztonságban hazajutunk. – Ugye, ugye! – Akar még valamit? – Nyissa ki az ajtót, és menjen be! Ashley engedelmesen benyúlt a táskájába, hogy véget vessen ennek a képtelen helyzetnek, de nem találta a kulcsát. Dilessio szótlanul állt mellette, ő pedig egyre idegesebben csak keresgélt. Végül leguggolt, és türelmét vesztve dugig tömött táskájából mindent kiborított a földre. Csodák csodájára most azonnal előkerült a kulcsa. A férfi lehajolt, és segített összeszedni a pénztárcát, golyóstollat, rúzsokat, szájfényt és mindenféle más kacatot. – Megvan – mondta Ashley. Mivel Dilessio még mindig hallgatott, kinyitotta az ajtót, és átlépett a küszöbön. – Most már bent vagyok. – Jó éjszakát! A férfi megfordult és elindult. Ashley az ajkát harapdálva nézett utána. Alighanem kész, vége. Ennyi volt. De végül is miben reménykedett? Hogy Jaké Dilessio megörül a látogatásának, megvitatja vele az esetet, és végül azt mondja, hogy együtt majd megoldják? Nem, erre természetesen nem számított. Ám arra sem, hogy a férfi majd hazakíséri, mintha kisgyerek lenne, és megvárja, hogy bemenjen a házba. Vagy talán abban bizakodott, hogy a nyomozó bemegy vele a szobájába, körülnéz kicsit, és megpróbál kikezdeni vele? Hogy vele akarja majd tölteni az éjszakát? Mi a csudáért vonzza ennyire ez a beképzelt alak, aki ráadásul még édes kislánynak is nevezte? O soha nem tartotta magát annak. Nem

alacsony, nem kerek az arca, és gödröcskék sincsenek rajta. Igaz, ami igaz, nem lélegzetelállító szépség, de nem is bányarém. Nagyon is csinos. Jó az alakja, van esze, és talpraesett is. Legalábbis többnyire az. Az előbb azonban, amikor Dilessio olyan közel volt hozzá.., „Te nem vágysz néha egyszerűen csak szexre, Ashley?” De igen, Karén. Attól tartok, hogy most éppen nagyon is vágyom rá. Méghozzá a leginkább ezzel a fene ette idiótával! Miközben Dilessio arca centiméterekre volt az övétől, és a kioktatását hallgatta, dühös volt rá, de annak is végig a tudatában volt, hogy a nyomozó fekete szemét, az arcát és a testét izgatónak találja. Ilyen férfi nem is lakhat máshol, csakis lakóhajón, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy szál rövidnadrágban jár-kel. Amikor Jaké visszafordult, Ashley még mindig az ajtóban álldogált. – Menjen be, és zárja be az ajtót! – kiáltott rá türelmetlenül. Ashley becsapta az ajtót, és elfordította a kulcsot a zárban. Jaké izmai pattanásig feszültek, miközben visszament a hajójára. Dühös és ingerült volt. Fárasztóan hosszú utat vezetett le a börtönig és vissza, és Péter Bordon és Stuart Fresia ügye sem hagyta nyugodni. És Nick unokahúga sem. Annak a lánynak valóban vissza kellene fognia magát. A legszívesebben istenesen megrázta volna, hogy megértse végre, veszélyt hozhat a saját fejére. De nemcsak ezt akarta tenni vele, hanem sokkal többet. Nem értette, miért csak most vette észre, hogy Ashley Montague zöld szemének árnyalata mindig a hangulata szerint változik, és egészen elsötétedik, amikor mérges. Törékeny és karcsú, de remek alakja van. Vörös haja éppolyan csábító, mint parfümje könnyű illata. Olyan, mint egy ígéretes suttogás. Egy még be nem váltott ígéret. Jaké kinyitotta a hűtőszekrényét, hogy még egy sört vegyen ki, ám aztán csak rosszkedvűen visszacsapta az ajtót. Körülnézett a lakótérben, és még mindig biztos volt abban, hogy előző éjszaka járt itt valaki. Akkor is, ha semmi sem tűnt el. Ashley szerint pedig őt ma este meg akarták támadni a kórház mélygarázsában. A két esetnek aligha van köze egymáshoz. Vagy mégis? Jaké kávét tett fel, leült a számítógépéhez, és behívta azokat az adatokat, amelyeket évek óta tanulmányozott már. Ez lett volna az ok? Valaki azt akarta megtudni, mi van a laptopjában meg az íróasztala fiókjaiban, és ezért tört be hozzá? Nagyon is elképzelhető. Holnap

mindenesetre lakatost hív, és lecserélteti a zárakat. Ezt egyébként már rég meg kellett volna tennie. Tarkóján összekulcsolta a kezét, és újra felidézte magában a Bordonnal folytatott beszélgetését. Füstköd és tükrök… Mary Simmons szerint Harry Tennant bolond volt. Hangokat hallott. Lázárt, aki feltámadt holtából… Stuart Fresia valamilyen forró történeten dolgozott… Ashley Montague szeménél ő még nem látott zöldebbet. Isteni a melle és szép, formás a feneke… Jaké elkáromkodta magát, aztán a képernyő felé fordult, és dolgozni kezdett. Leírta a benyomásait, a megfigyeléseit, mindent, amiről úgy gondolta, hogy fontos lehet: „Lázár. Tennant bolond volt, és hangokat hallott. Füstköd és tükrök. Stuart Fresia valamilyen forró történeten dolgozott. Ashley Montague–nak isteni…” Az utolsó félmondatot kitörölte, és gondolatban hülyének nevezte magát. Aztán sokkal keményebb jelzőket is talált még magára. Végül kikapcsolta a gépet, és megint felment a fedélzetre. Ashley nagyon közel lakik hozzá. Csak végig kellene mennie a mólón… Jól van. Nem, egyáltalán nincs jól. Annak a lánynak nem volna szabad rendőrnek lennie. Nem elég türelmes ahhoz a munkához. Azonkívül pedig… Nem, ez nem igaz. Valószínűleg nagyon jó rendőr lesz belőle. Ahogyan Nancy is az volt. Csakhogy ő hibát követett el, és ezért meghalt. Más rendőrök is hibáztak, és ők sem élnek már. Füstköd és tükrök… Lázár… Mi van, ha az a fickó mégsem volt bolond? Lehet, hogy nem is hangokat hallott. Az egyik szektatagot talán Lázárnak hívták. Bárcsak engedné a törvény, hogy kiverje Bordonból az igazságot! Szép lassan bele fog őrülni ebbe. Pedig egészen biztos, hogy közel van a megoldáshoz, csak nem lát a szemétől. Bordon megesküdött arra, hogy semmi köze nem volt Nancyhez. Ő pedig soha nem vitte magával a társát, amikor az Elvek Emberei tagjait hallgatta ki. Kétszer ment ki hozzájuk, és mind a kétszer egyedül. Az első alkalommal Nancy közben azzal a turistával beszélt, aki a második hullát megtalálta. A másodiknál pedig Bordon pénzügyi tranzakcióit tanulmányozta. Aztán eltűnt. Furcsa! Péter Bordon soha nem találkozott Nancyvel, mégis úgy tűnt, hogy mindent tud róla. Azt is, hogy gondjai voltak Briannel, a férjével.

Füstköd és tükrök. Lázár. Aludd ki magad! – mondta magának Jaké fáradtan. Holnap talán tisztábban látsz majd. Visszament a kabinba, magára zárta az ajtót, és lefeküdt. Elaludni azonban még sokáig nem tudott. Éjszaka aztán megint álmot látott. Egy tükrökkel teli erdőben volt. A fák között hosszú, fehér köntöst viselő öregember járkált. Lázár, aki feltámadt holtából. A tükrök apró kristályokká estek szét, és semmivé lettek. Az erdő is eltűnt, és Jaké most a kikötő partját látta. Egy nő tartott feléje. Karcsú volt, kecses és érzéki. Izgatóan lassan mozgott. Fehér bőrén megcsillant a holdfény. Haja mintha lángolt volna. Meztelen volt. Az egyik pillanatban még a mólón lépdelt, a következőben pedig már ott állt előtte a lakóhajón. Szorosan előtte. Aztán pedig… Jaké izzadságban úszva felébredt, és elkáromkodta magát. A fene enné meg, nem volna szabad munkából egyenesen hazajönnie! Lassan, de biztosan agyára megy ez az eset. Megint emberek közé kellene járnia. Ma este is el akart menni abba a tengerparti klubba. Hiba volt, hogy nem tette meg. Mozdulatlanul feküdt a sötétben, és éberen fülelt. Az álma ébresztette fel, vagy valamilyen zaj? Nesztelenül felkelt, és fülét hegyezve az egész hajót bejárta. Egyre biztosabb volt abban, hogy hallott valamit. Nem innen, a Gwendolynről, de közelről. Végül is persze nem egyedül él itt. Talán hazajött egy szomszédja, és felment a saját hajójára. Vagy vendégek távoztak a bárból. Az is lehet, hogy Nick vitte ki a szemetet. Jaké az éjjeliszekrénye fiókjából elővette a revolverét, és felment a fedélzetre. Az éjszaka csendjét csak a hajótesteknek ütődő hullámok hangja törte meg, más semmi. Jaké kiugrott a mólóra, és körülnézett. Senkit sem látott. Aztán a bár felé is elnézett. Ashley Montague kint állt az ajtóban. Hosszú, fehér pólót viselt, és elképesztően izgató volt. Jaké soha nem látott még nála izgatóbb nőt. Nem vette le róla a szemét, és tudta, hogy Ashley is őt nézi. Végül elindult a mólón, átlépte az alacsony kerítést, és csak Ashley előtt állt meg. Ő észrevette a kezében a fegyvert, és felnézett rá. – Le akart valakit tartóztatni? – kérdezte. – Nem. Mit csinál idekint? – Zajt hallottam. És maga miért jött ki? – Én is hallottam valamit. – Lehet, hogy egymást hallottuk? – Lehet.

Közben feltámadt a szél. Nem fujt erősen, de hűvös volt. Ok egyre csak egymás szemébe néztek. Jaké még Ashley levegővételeit is hallotta, és látta, hogyan emelkedik és süllyed a melle a hálóinge alatt. – Fegyver van magánál. – Nincs kibiztosítva. – Az jó. – Ashley megnedvesítette az ajkát, de zöld szemét közben sem vette le a férfiról. – És most? Jaké csak a vállát vonogatta, ám aztán hirtelen úgy érezte, hogy ereiben forró lávaként zúg a vér. Nem értek egymáshoz, neki mégis olyan érzése volt, hogy szikrák röpdösnek közöttük. Mintha Ashley szeméből törtek volna elő, hogy az ő bőrét égessék. – A francba! – dörmögte fejcsóválva, és nem tudta, mit keres ő itt egyáltalán. Aztán meghallotta Ashley hangját: – Hozzád vagy hozzám? Éppen csak suttogva tette fel a kérdést. Jaké biztos volt abban, hogy sokkal karakánabbnak szeretett volna tűnni. Végül megrázta a fejét, és ő azt hitte, hogy visszavonulót fog fújni, de tévedett. – Hozzád – válaszolta meg saját kérdését a lány, és apró fintort vágott. – Ez itt még mindig a nagybátyám háza. Jaké egy szót sem szólt, csak megfogta Ashley karját, és elindult vele a hajójához.

11. Jaké fehér párnáját beterítette a tűzpiros hajkorona. Kócos volt, csábító és ígéretes. Ő már csak ezt a vöröslő tengert látta, más semmit. Közel járt ahhoz, hogy elveszítse az eszét, de nem bánta. Mindketten eszüket fogják veszteni, és egyikük őrültsége talán majd kioltja a másikukét. E pillanatban számára Ashley nem volt más, csak a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkozott. És a legkívánatosabb nő. Soha senki nem ajzotta fel még úgy, mint ő. Szeme zöldje tüzelt, az ajkánál életében nem látott még érzékibbet, s a levegő minden mozdulatára szikrázott körülötte. Nincs jobb szó rá, maga a tökély. Mi a csodát keresek én itt? – futott át Ashley fején a kérdés, de mindjárt el is hessegette magától. Talán nem erről álmodik már régóta, nem Jake-ről? Fölényeskedése ellenére is hihetetlenül

vonzotta. Pontosan olyan, mint amilyennek egy szép férfinak lennie kell. Vonásai jellegzetesek, a válla széles, a hasa lapos, csípője keskeny, izmai kidolgozottak, bőre, amely most aranylón csillog a holdfényben, bársonyos. Sós tengervíz, szappan és arcvíz illatának elegye lengi körül ellenállhatatlanul, izgatón… Jaké azzal nyugtatta magát, hogy Ashley ennek az egésznek véget vethetett volna. Néhány szavával megtörhette volna a varázst. Neki magának jobb, erősebb férfinak kellett volna lennie ahhoz, hogy nemet mondhasson, de a lány sem szólt egy szót sem. Valójában egyikük sem szólalt meg azóta, hogy feljöttek a lakóhajóra. Akkor is hallgattak, amikor ő becsukta és bereteszelte maguk mögött az ajtót, aztán pedig a hálókabinba vezető lépcsőre mutatott. Szótlanul nézte Ashleyt, miközben ő áthúzta a fején a pólóját. Ha akart volna, akkor sem tudott volna beszélni, mert a lélegzete is elakadt attól, amit látott. Illedelmes pólója alatt a lány elképesztően kicsi és szemtelenül kihívó fekete selyemtangát viselt. Jaké villámgyorsan felhajtotta az ágytakarót, s miután Ashley várakozón elfeküdt a fehér lepedőn, végre meg tudott szólalni. – Jézusom! – suttogta, és ez a szó most nem hétköznapian felületes volt, hanem hódolatteljes. Olyan nagyon Ashley mellett vágyott feküdni, hogy a nadrágját is elfelejtette levenni. Tekintete a vörös hajkoronáról a falatnyi fekete selyem háromszögre vándorolt. Tudta, hogy lassabban kellene haladnia, de vágyai nem engedelmeskedtek az akaratának. A lány fölé gördült, a szemébe nézett, és most nem vörös volt minden előtte, hanem zöld. A smaragd zöldje vagy a macskák szemének a zöldje. Ashley félig leeresztette a szemhéját, és meg-megremegtek a pillái. Izgatottan szedte a levegőt, lehelete Jaké arcát simogatta, és sokat ígérőn megnedvesítette az ajkát. A férfi azonban nem vette birtokba a száját. Még nem, bármennyire is csábította. Fejét a lány nyakába fúrta, belélegezte édes illatát, aztán nyelve a melle közé vándorolt, és elidőzött kicsit a köldökén, mielőtt elérte a parányi fekete selyem szélét. Nem tudta, hogy szappan, testápoló, parfüm illatát érzi-e, vagy csak Ashley testéét, de szerette ezt az illatot. És megérinteni is szerette a lányt. Bőre olyan volt, mint a bársony, csak sokkal forróbb és elevenebb. Jaké ajka bejárta a fekete selymet, nyelve behatolt alá, aztán lehúzta Ashleyről. Vére zúgva száguldott az ereiben, amint meglátta a vöröslő háromszöget. A lány ujjai a hajába fúródtak, és mondott valamit, de

szavainak nem volt értelme. Meglehet, nem is szavak voltak, csak hangok, suttogás, nyögések. Mozogni kezdett Jaké alatt, és hozzásimult, kéjesen, vágyakozón. Ő pedig belefúrta a fejét oda, ahol az előbb még a fekete selyem takarta, csókolta, ízlelte és izgatta. Ashley az összes érzékszervét elvarázsolta, mindegyikkel élvezni akarta az ízét, az illatát, a forróságát. Érezte a mozdulatait, hallotta a hangokat, amelyek elhagyták a száját, és tudta, hogy közel jár a csúcshoz. Aztán már fel is jutott oda, és ujjai nem markolták tovább görcsösen a haját. A férfi megint Ashley fölé feküdt, hogy a szemébe nézhessen. Amikor megcsókolta, azonnal választ kapott tőle. Átfonta a karjával, belekapaszkodott a vállába, és nyelve viszonozta az ő nyelvének nedves, vad, ingerlő játékát. A szenvedélyes csók után a lány határozottan eltolta magától, hogy ajkával most ő derítse fel a testét. Jaké ölét tűz égette, ahogyan Ashley nyelve bejárta a bőrét. Közben merészen, lassan és édes gyötrelmet okozva a nadrágját simogatta, majd beledugta a kezét, és körülfonta az ujjaival. A férfi magában azért imádkozott, hogy tudjon még uralkodni magán, de vére már felforrt, és beteljesülés után kiáltott. Gyorsan elhúzódott Ashleytől, lerángatta a nadrágját, aztán száját a lány szájára tapasztotta, s mielőtt még a kielégítetlen vágy őrületbe kergette volna, belehatolt. Ashley szenvedélyes, tüzes odaadása még jobban felkorbácsolta az érzékeit. Nem tudta volna megmondani, mikor lett utoljára ennyire a rabjuk. A csúcs felé vezető, kéjesen gyötrelmes út minden másodpercét élvezte. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, s egész testén mintha villám futott volna végig, amikor végül elérte a legmagasabb önkívület pillanatát. Utána kimerülten és izzadságban úszva Ashleyre zuhant. Ez a mozdulat visszatérítette a valóságba. Legördült a lányról, és szorosan odasimult hozzá. Érezte, hogy ő is még mindig reszket, de lassanként mindkettőjük lélegzete megnyugodott. – Akarsz beszélgetni? – kérdezte Jake. – Nem. A válasz rövid és világos volt. Ashley nem próbált meg kibújni a férfi öleléséből, és ő sem húzódott el tőle. Miközben a hajó lágyan ringatódzott a hullámokon, a tompa fényben a lány selymes hajával játszott és a hátát simogatta. Amikor keze formás fenekére tévedt, hirtelen megint magához rántotta. Szívverése újra felgyorsult,

Ashley pedig készségesen odakínálta neki magát. Testük együtt mozgott egy érzéki dallam ütemére, míg egyszerre el nem merültek a kéj emésztő hullámaiban. Jake utána is Ashley ölében maradt, mert már a gondolatot is elviselhetetlennek találta, hogy elváljon tőle. Szenvedélyük tüze lassan-lassan boldog nyugalomnak és elégedettségnek adta át a helyét. Sokáig feküdtek mozdulatlanul, s mert Ashley még mindig nem szólalt meg, Jake is hallgatott. Csak most döbbent rá, hogy régóta nem volt már ilyen kielégülésben része. Az pedig soha nem fordult még elő vele, hogy nemcsak szeretkezés közben, hanem utána is ennyire élvezte volna, hogy ölelő karjában tarthat egy nőt. Lucy Fresia a fia ágyánál ült a kórházban. Stuart állapota nem javult, édesanyja mégis konokul kitartott mellette. Bizton tudta, hogy gyermeke életben akar maradni, s újra meg újra elmondta neki, mennyire szereti. Kezét fogva hátradőlt a székén, és lehunyta a szemét. Már későre járt, s bármilyen nehéz is volt a szíve, pár pillanat múlva elszenderedett. Félálmából halk hangra riadt fel. Mintha a kilincs kattant volna. Talán Nathan jött meg, hogy leváltsa és reggelig haza küldje őt. Vagy a kedves éjszakás nővér akarja megtudni, nincs-e szüksége valamire a betegnek. Lucy az ajtó felé fordult, kihúzta magát, és felkészült arra, hogy mosolyogva fogadja az érkezőt. Az ablakon át egy zöld műtőruhás alakot látott meg, és biztos volt abban, hogy az is felfigyelt rá. Az ajtó azonban nem nyílt ki, és a szoba elől is eltűnt az a valaki. Lucy zavarodottan felállt, az ajtóhoz ment, és kidugta rajta a fejét. A folyosón teremtett lélek sem volt. Az asszony megvonta a vállát, visszaült Stuart mellé, és halkan beszélni kezdett hozzá. – Meg fogsz gyógyulni, Stu. Egyszerűen meg kell gyógyulnod, hallod? – Sok napot és éjszakát töltött már itt, most mégis megint könny szökött a szemébe. – Kérlek, Stu. Édesapád és én nagyon szeretünk. Te vagy a mindenünk. Kérlek, Stu, gyógyulj meg! Lucynak csak a lélegeztetőkészülék zümmögése adott választ. – Nem adjuk fel – mondta, és gyengéden megszorította a fia kezét. – Bármi történjék is, mi kitartunk melletted. Az ébresztőóra kíméletlenül csörömpölt. Jake hirtelen felült, és megdörzsölte a halántékát.

– A büdös francba! – A büdös francba! – érkezett mellőle a visszhang. Ashley is felült, és magára tekerte a lepedőt. Kócos tincsei lángnyelvekként keretezték az arcát, és a korai napvilágnál még kívánatosabb volt. Lélegzetelállítóan szép, érzéki, és mintha nagyon sebezhető is lett volna. A reggel azonban a valóságra is éles fényt vetett. Mit műveltem? – kérdezte magától Jake, miközben némán egymás szemébe néztek. Ez a lány nagyon is sokat képzel magáról, túlságosan magabiztos, és a legjobb úton jár afelé, hogy komoly bajba kerüljön. Neki pedig úgy hiányzott az életéből, mint kés a hátából. Igaz, ami igaz, az éjszaka átkozottul jó volt, de ők ketten csak a vágyaikat élték ki, gondolkodás nélkül és kiadósan. Ennyi történt, semmi több. Nem, ez nem igaz, látta be szinte azonnal. Ez több volt puszta szexnél. Ez a lány már akkor elcsavarta a fejét, amikor még hozzá sem ért. Nem értette, hogyan nem történt közöttük korábban semmi, noha az utóbbi években sokszor látta messziről Ashleyt, sőt a bárban néha ő vitte ki a sörét. Kamasz lányként számára csak Nick unokahúga volt, ma azonban már minden, csak nem kamasz lány. Tűz lobog benne, és neki óvakodnia kellett volna ennek a tűznek a lángjaitól. Ostoba volt, elképesztően ostoba! Ashley ma is még Nick unokahúga, és a tetejébe a rendőr-akadémián tanul. A szolgálati szabályzat nem tiltja a nyomozók közötti kapcsolatot, ha különbséget tudnak tenni a szolgálat és a magánélet között. Ez a lány viszont még csak akadémista. Közöttük pedig nincs kapcsolat. Ami történt, az kizárólag szex volt. És neki csakis gondjai származhatnak belőle. Jézusom, mit műveltem? – kérdezte magától Ashley gondolatban. Az éjszaka alighanem cserbenhagyott az eszem, válaszolta meg a saját kérdését, miközben a férfit nézegette. Kócos volt, napbarnított, a feneke pedig… A fenébe, a feneke pont olyan tökéletes, mint amilyennek képzelte. Csakhogy ő itt Dilessio nyomozó. Amit tett, az egyáltalán nem vall rá. Karén időnként elgyengül, és hébe-hóba ő is eljátszott már a futó kaland gondolatával. Odáig azonban soha nem jutott még el, hogy ágyba bújjon egy vadidegennel. – A büdös francba! – dörmögte Jaké újra, és úgy nézett a lányra, mintha egy kobra mellett ébredt volna fel.

– A büdös francba! – ismételte meg Ashley is, aztán kipattant az ágyból, hogy megkeresse a bugyiját és a pólóját. – Fél hét van. Sietned kell, hogy hétre beérj az akadémiára. – Ma csak nyolcra kell mennem. Ashley sehol sem találta a tangáját. A végén még pólóban és meztelen fenékkel sétálhat haza. – Hogyhogy? – Megbeszélésem lesz. Neked viszont igyekezned kell. Vagyis dehogy! Elvégre te a nagy Dilessio nyomozó vagy. Akkor jösszmész, amikor akarsz, és te döntőd el, mikor mit csinálsz. Nekem viszont most már tényleg mennem kell. Ashley belebújt a pólójába, és a kajütajtóhoz sietett. Távozását kellőképpen méltóságteljesnek találta, ám csak addig, amíg rá nem kellett ébrednie, hogy nem boldogul a zárral. Jaké beleugrott a farmerjába, odament hozzá, és elfordította a reteszt. – Ashley? – Mi van? Nem érek rá – jelentette ki a lány. Nem akart Jake-re nézni, de nem tudott ellenállni a közelségének, és végül ráemelte a szemét. – Légy óvatos! Ne képzeld azt, hogy a világ összes gondját megoldhatod! Vagy akár csak a barátod körüli rejtélyt. – Óvatos vagyok. Jaké bólintott. Vizslató tekintete alatt Ashleyt forróság öntötte el, és elpirult. Mindjárt azt fogom hallani tőle, gyanította, hogy ami közöttünk történt, az csak pillanatnyi megszédülés volt, és nincs jelentősége. A férfi azonban semmi ilyesmit nem mondott. Elmosolyodott, és amikor megszólalt, egészen gyengéd volt a hangja: – Köszönöm, hogy eljöttél. Hosszú idő óta ez volt a legszebb éjszakám. Ashley szeme elkerekedett. – Ó! Hát… köszönöm szépen. – Csodás volt veled az ágyban – tette hozzá Jaké, és kinyitotta az ajtót. Mielőtt még felfoghatta volna, mit akar mondani, Ashley száját már elhagyták a szavak: – Nekem is az volt. Jobb, mint bármikor korábban. Fel tudta volna képelni magát azért, hogy ezt kimondta. Szerencsére az ajtó már nyitva volt előtte, és fejvesztve kimenekülhetett rajta.

Délelőtt aztán egyik új élmény érte a másik után. Megismerkedett Mandy Nightingale-lel, aki nagyon kedves volt hozzá, és azonnal feljogosította arra, hogy a keresztnevén szólítsa. Nagy vonalakban megismertette az igazságügyi szakértők sokrétű munkájával, és azokról a szörnyűségekről is beszélt neki, amelyekkel itt szembesülnie kell majd. Közben úgy nézett rá, mintha azt akarta volna leolvasni az arcáról, hogy képesnek tartja-e magát mindennek az elviselésére. Ashley elmondta, néha-néha fényképezett már, de messze nem profi fotós. Megjegyzését Mandy kézlegyintéssel intézte el, és megígérte, hogy ő majd beavatja a szakmai fogásokba. – A fényképezés megtanulható – tette hozzá –, olyan rajztehetséggel azonban, amilyen magának van, csak kevesen rendelkeznek. Ashley valójában már döntött, de azért még volt benne némi bizonytalanság. – Elmondás alapján még soha nem készítettem rajzokat. Ettől tartok kicsit – vallotta be. – Azt is meg lehet tanulni. Mandy az egész délelőttjét Ashleyre szánta, és minden kérdését készséggel megválaszolta. Amikor Murray kapitány déltájban megérkezett, Ashley közölte vele, hogy elvállalja az állást. Bejelentését a személyzeti főnök szemlátomást örömmel fogadta, és azt felelte, hogy már másnap reggel Mandy mellett kell kezdenie a munkát. Marty telefonált, és nem győzött elnézést kérni azért, hogy nem jött be időre. Később talán majd jobban lesz, adott hangot a reményének, de egyelőre még negyedóránként a vécére kell szaladgálnia. Vagy evett valamit, gyanította, vagy bekapott egy csúnya vírust. Jaké a többi kollégáját is hozzáértőnek tartotta, és velük is jól tudott dolgozni, társa mégis hiányzott neki a Blake kapitány irodájában tartott reggeli megbeszélésről, amelyen Beik, Rosario, Rizzo és MacDonald mellett Ethan Franklin is részt vett. Az FBI-ügynök ezúttal sem tett le arról, hogy beszámoljon a cégnél szerzett, szerinte páratlanul gazdag szakmai tapasztalatairól. Ma azonban ezzel együtt sem mondhatott sokat. Alapos kutatást folytatott az FBI adatbázisában, és az ország minden részében dolgozó rendőrökkel beszélt, használható kapaszkodó híján mégsem bukkant semmilyen nyomra.

– Amíg nem azonosítjuk a lányt – fejezte be a fejtegetését –, egyetlen lépéssel sem fogunk előbbre jutni. Jake-nek már a nyelve hegyén volt egy megjegyzés, de lenyelte. Majdnem elvigyorodott, amikor Rosarióra nézett, mert kollégája arcáról azt olvasta le, hogy ő is seggfejnek tartja Franklint. – Egyelőre az FBI sem tud megoldást az ügyre – tette hozzá az ügynök. – Ebben csakis az önök alapos nyomozása lehet a segítségünkre. Jake-et most már elöntötte a méreg. Mi az, hogy az FBI segítségére lehetnek? Az eset továbbra is Miami-Dade megye rendőrségének az illetékességébe tartozik. Franklin leereszkedő viselkedése egyre jobban csípte a szemét. Felállt a székéről, de uralkodott magán. – Igen, Jaké? – kérdezte Blake kapitány, és figyelmeztető pillantást vetett rá. – Franklin különleges ügynöknek tökéletesen igaza van – mondta Jaké, és sikerült udvarias hangot megütnie. – Uraim, térjünk vissza a munkánkhoz! A kapitány tudta, mit tart Jaké az FBI ügynökéről, és lopva elmosolyodott. Dilessio nemcsak nyomozónak jó, gondolta, hanem színésznek is. A megbeszélés után Jaké visszament a helyére, és előbb az igazságügyi szakértőket hívta fel, aztán pedig dr. Gannetet. Utána az órájára pillantott, és úgy látta, még van annyi ideje, hogy elautózzon az állam déli részébe, mielőtt be kellene mennie a hullaházba. Péter Bordon a sportpályán üldögélt, és a napsütést élvezte. – Mr. Bordon? A fegyőr kimondottan tisztelettudóan szólította meg az elítéltet. Az őrök többsége udvarias volt vele, de miért is ne lett volna az, amikor ő példás magaviseletet tanúsított? – Igen? – Telefonon keresik. Fogadhatja a hívást. – Ki keres? – Richárd, az unokafivére. Valaki megbetegedett a családjukból. Sajnálom. – Vagy úgy! – Hamarosan kiengedik? – kérdezte a fiatal fegyőr. – Ha a bizottság a feltételes szabadlábra helyezésem mellett dönt.

– Majd szorítok önnek. – Köszönöm szépen… izé… Thomas, ugye? – Igen, Mr. Bordon. – Köszönöm szépen, Thomas. Az őr a telefonhoz kísérte, Péter Bordon pedig felvette a kagylót. – Tessék, Bordon! – Hallom, bent járt nálad a zsaru. Bordon ujjai szorosan a kagylóra fonódtak, de vigyázott, hogy semmit ne láthassanak meg rajta. – Igen. – És? – Semmi sincs a kezében. – Ez remélhetőleg így is marad. – Egészen biztosan. – Gondunk lesz rá. A vonal megszakadt. A fegyőr türelmesen várt. – Hála istennek semmi komoly – mondta neki Bordon. – Az unokaöcsém már gyógyulófélben van. – Ezt örömmel hallom. – Szívós a kölyök. Bordon visszament a sportpályára, megint kiült a napra, amely már nem sütött olyan erősen, és elgondolkodott. A törvény megengedi a rendőröknek, hogy hazudjanak a gyanúsítottaknak a kihallgatásukkor. És Dilessio hazudott neki, mert igenis tud valamit. A rohadt életbe, egészen biztos, hogy tud valamit! Rajta viszont semmit sem vehettek észre. A poligrafos hazugságvizsgálatot is sikerrel kiállta. Végül csak adócsalásért ítélhették el. Bordon felemelte a fejét, és elmosolyodott. Nem törte össze, hogy lecsukták. Kezdettől fogva eltökélte, hogy le fogja ülni a büntetését, és nem kezd értelmetlen szökési kísérletekbe. Most már kimondottan örült annak, hogy így határozott. Itt végül is eltalált istenhez. Még jobb volna persze, ha valamivel több bátorságra is sikerült volna szert tennie. Odakint Dilessio még mindig vadászik rá. Úgy viselkedik, mint egy csontot kereső, kiéhezett kutya. És fáradhatatlanul tovább fog kutatni. Addig, amíg meg nem hal. A rendőrkapitányságról Ashley felhívta Karent. Beszámolt neki Stuart állapotáról, és elújságolta, hogy elfogadta a felkínált állást.

Barátnője elmondta, hogy este Jannel ők is be akarnak menni Stuarthoz. Ha mást nem is tehetnek, legalább a Fresia házaspárt vigasztalják kicsit. Aztán Ashley új munkájáról beszélgettek, és Karén gratulált neki a választásához. – Ez így egyszerűen tökéletes. A rendőrségnél maradsz… – De csak polgári alkalmazottként. Amíg nem fejezem be a rendőrakadémiát. – Akkor is a rendőrségnél fogsz dolgozni. Kiélheted a művészi tehetségedet, és még jól meg is fizetnek. – Igen, ez valóban nem rossz. Valamikor azért majd le akarom tenni a vizsgát. – Ashley habozott kicsit. – A gyilkosságiaknál vagy valamelyik másik ügyosztályon azért többet tehet az ember. – Semmit ne kapkodj el! Ha egy-két év múlva végül mégis úgy döntesz majd, hogy gyilkossági nyomozó akarsz lenni, már rengeteg tapasztalat birtokában leszel. Ashleynek ezzel egyet kellett értenie. Mielőtt elköszöntek egymástól, még megígérte Karennek, hogy hat óra körül elmegy érte. Ashley éppen csak letette a telefont, amikor két erős kar fonódott a derekára, és hátulról a magasba emelték. Arne és Gwyn nesztelenül mögéje osont, és a fekete óriás most olyan könnyedén forgatta körbe-körbe, mintha kisgyerekkel lenne dolga. Miután letette, Gwyn odalépett hozzá, és jobbról-balról megcsókolta. – Szia, te sikeres nő! – üdvözölte Arne. – Hallottuk, hogy most már hivatalosan is az igazságügyi szakértőknél dolgozol – mondta Gwyn. Ashley bólintott. – Ennek az ajánlatnak nem lehetett ellenállni. – Persze hogy nem. Tudod te, milyen kevesen kapnak ekkora lehetőséget? – nézett rá Arne megjátszott szigorral. – Meg akarunk ünnepelni. – Ez kedves tőletek. – Mit szólnál a ma estéhez? – kérdezte Gwyn. – Ma nem megy. Éppen most ígértem meg két barátnőmnek, hogy bemegyek velük a kórházba. – Javult a barátod állapota? – akarta tudni Arne. Ashley szomorúan ingatta a fejét. – Sajnos nem, de én jobban érzem magam, ha beszélhetek a szüleivel – válaszolta.

Hirtelen megint karok fonódtak a derekára, de most nem emelték fel. Megfordult, és meglepődve látta, hogy Len Green áll mögötte. – Hát te miért lógsz itt? Összetörted a járőrautódat? – ugratta. – Nem, de időnként sajnos papírmunkát is kell végeznem. Épp most hallottam az előléptetésedről. – Ez nem igazán előléptetés… – kezdte Ashley. – Mi más lenne? – vonta fel Len a szemöldökét. – Hihetetlen! Őrült nagyot léptél előre a ranglétrán, és még mindig szóba állsz a legalacsonyabb rendfokozatúakkal? Ashley felnevetett. – Nem léptem őrült nagyot előre – tiltakozott –, csak más területre kerültem. – Mindegy, hogy nevezed, akkor is nagyon klassz dolog – mondta Len őszintén. – Még többet kell majd tanulnom, mint eddig – tette hozzá Ashley sietve. – Összetrombitáljuk a bandát, és megünnepeljük Ashleyt – újságolta Arne. – Te is eljössz, Len? – Persze, ha szabad leszek. Mikor buliztok? – Éppen erről beszélünk – válaszolta Gwyn. – Mit szólnál a péntekhez, Ash? – kérdezte Arne. – Az jó. Hacsak… Hacsak addig nem történik valami Stuarttal. – Figyelj már! – mondta Gwyn. – Nem költözhetsz be hozzá a kórházba. A szülei éjjel-nappal mellette vannak, de ők az öregei. Neked nem kell folyton ott lógnod. – Tudom, de ha ott vagyok vele, úgy érzem, segítek neki – válaszolta Ashley, aztán másra terelte a szót. – A péntek este klassz lenne. Két barátnőmet is elhívom. Emlékszel Karenre és Janre? – Len ismeri őket? – kérdezte Arne. – Nemrégiben találkoztunk Orlandóban – mondta Ashley, és közben Len arcát fürkészte. Nagyon örült volna, ha közte és Karén között elkezdődött volna valami. – Ott ismerkedtek meg. – Jó csajok? – akarta tudni Arne. – Minden barátnőm jó csaj. – Akkor most már kétszer annyira várom a péntek estét. Minél többen leszünk, annál jobb. – Remek! – mondta Ashley, de még mindig nem vette le a szemét Lenről, a vonásairól azonban semmit sem tudott leolvasni.

– Örülök, hogy együtt ünnepelhetünk majd. És annak is, hogy viszontláthatom a barátnőidet – mondta Len. – Hova megyünk? – A Benniganbe. Az klassz hely, és nem is túl drága. Mi ugyanis nem kaptunk fizetésemelést – felelte Gwyn. – Meghívlak benneteket – ajánlotta fel Ashley. – Azt már most elfelejtheted. Azért mi sem vagyunk koldusok – jelentette ki Gwyn. – Mindenesetre nagyot mulatunk majd. Elvégre lehet, hogy híresség leszel, akit folyton a tévében fogunk látni. – Az majd még elválik – felelte Ashley nevetve. – Vissza kell mennünk a terembe – szólt közbe Arne. – Nekünk ugyanis pontosaknak kell lennünk, és minket azonnal kirúgnának, ha óra alatt rajzolgatnánk. – Na most már aztán elég legyen! – mondta Ashley mosolyogva. Még nem régen ismerte az osztálytársait, de tudta, hogy hiányozni fognak neki. – Nekem is mennem kell – mondta Len. – Csak gratulálni akartam neked. – Te pedig máris leülsz rajzolni? – kérdezte Gwyn. – Nem, ma délután szabad vagyok – felelte Ashley. – Ezt nevezem klassz munkahelynek! – gúnyolódott Gwyn. – Azt hiszem, elfelejtheted a szabad délutánodat – jegyezte meg Len, miközben elnézett az épület bejárata felé. Ashley is arra fordult, és meglátta, hogy Murray kapitány tart feléjük. Miután odaért, mindenkit kedvesen üdvözölt, Ashley barátai pedig közölték vele, hogy nála jobbat nem is választhatott volna. – Tudom – felelte a kapitány, aztán Ashleyhez fordult. – Sajnálom, de mégsem lesz szabad a ma délutánja. – Nem gond. Nem terveztem semmit, és ha úgy lett volna, akkor is elhalasztanám. – Pompás! Jöjjön velem, és majd útközben elmondom, miről van szó. Ashley elköszönt a társaitól, aztán sietve Murray után indult. – Hova megyünk? – kérdezte tőle. – A hullaházba – hangzott a tömör válasz. A helyiségben nagyobb volt a tisztaság, mint sok kórházban, bár itt nem betegekkel foglalkoztak, hanem halottakkal. A csempe csillogott, a króm ragyogott, a dolgozók fehér köpenyt viseltek.

A boncterembe nyíló ablakon át Jaké látta, hogy az asztalon már ott fekszik a fiatal lány. Legnagyobb ámulatára Gannet doktor mellett a személyzeti főnököt, Murray kapitányt fedezte fel. Miután belépett az ajtón, tekintete Mandy Nightingale–re esett, és elfojtott egy sóhajt. Mandy az egyik legjobb bűnügyi fotós, de a rajztehetsége sok kívánnivalót hagy maga után. Aztán Jaké kis híján ellátottá a száját. Nightingale mellett Ashley Montague állt, és ő kicsit sem tűnt meglepettnek, amikor találkozott a tekintetük. Tudta volna, hogy itt fognak találkozni? – Örülök, hogy megjött, Jaké – üdvözölte Murray. – Gondolom, Ashley Montague-t már ismeri. Elvégre szomszédok. – Igen, ismerjük egymást – felelte Jake. El nem tudta képzelni, mit kereshet itt Ashley. Ez az eset túl fontos ahhoz, hogy rendőr-akadémistákat vonjanak be a nyomozásba. – Miss Montague mostantól az igazságügyi szakértői intézet polgári alkalmazottja. Ez ugyan egyelőre nem egészen hivatalos, mert hiányzik még néhány aláírás és pecsét a kinevezéséről, de miután Gannet tájékoztatott bennünket a dolgok állásáról, megkértük, hogy jöjjön ide. Jake átható pillantást vetett Ashleyre, ő pedig szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. – Miért kérték meg erre? – Mert remek rajzoló – válaszolta Murray. – Évek óta a legjobb, akivel találkoztam. Jake csak most vette észre Ashley kezében a rajztömböt és a ceruzát. Figyelmét aztán a boncasztalon fekvő ismeretlen áldozatra, a szerencsétlen Hamupipőkére fordította. – Én megtisztítom a koponyát, Mason pedig majd rekonstruálja az arcot – mondta dr. Gannet. – Mivel maga mielőbb használható képet akar megjelentetni az áldozatról a sajtóban, Miss Montague tűnt a leggyorsabb segítségnek. Jake nem tudta, mit mondjon erre, ezért csak összekulcsolta a kezét a háta mögött, és bólintott. Tisztában volt azzal, hogy igencsak ellenségesen néz Ashleyre, de nem tehetett róla. Soha nem kedvelte a meglepetéseket. – Ha maguk úgy gondolják, hogy próbát kell tennünk vele, akkor lássuk, mit tud! – mondta végül. Kaján örömöt okozott neki, hogy Ashley arca falfehér volt. A rendőr-akadémián sok mindent láthatott, és boncoláson is bizonyára

részt kellett már vennie, ilyen kegyetlen módon azonban csak kevés áldozatot intéznek el. Mandy Nightingale, aki ugyancsak rajztömböt tartott a kezében, odalépett Jake-hez. – Ez itt Ashley első kísérlete – mondta, és szemlátomást nem tűnt fel neki a hirtelen támadt feszültség. Jake elvette a mappát, és önkéntelenül az ajkába harapott. A rajz jó volt. Hihetetlenül jó! Ashleynek sikerült újra emberivé varázsolnia a fiatal nő oszlásnak indult arcát. A megmaradt részekből indult ki, s bár egyes helyeken csak az ösztöneire és a megérzéseire hallgathatott, az eredmény mégis elképesztő lett. Jake biztos volt abban, hogy a meggyilkolt lány valóban így festhetett, amíg élt. – Nem rossz – mondta, miután visszaadta a rajzot. – Dolgozik még rajta? – kérdezte Ashleytől. – Igen, erre kértek. – Jake bólintott. – Jól van. Egy óra múlva visszajövök. – Átküldethetem a rajzokat a kapitányságra – ajánlotta fel Gannet. Jake a fejét rázta. – Köszönöm, de össze akarom hasonlítani a rajzot az áldozattal, hogy tudjam, a lehető legteljesebb mértékben hasonlít rá. Úgyhogy majd inkább visszajövök – válaszolta. Csak akkor vette észre, hogy ökölbe szorította a kezét, amikor ki akarta nyitni az ajtót. Sokszor járt már a hullaházban, és tudta, hol kaphat kávét. Leült vele, és aktatáskájából elővette a feljegyzéseit. Talán ha újra elolvassa őket, rájön, mi volt az, ami egészen eddig elkerülte a figyelmét. A francba! – káromkodta el magát már hamar gondolatban. Nem sikerült a papírjaira összpontosítani, mert túlságosan dühös volt. Ashley tudta, hogy nem rendőr lesz, hanem az igazságügyi szakértőknél fog dolgozni, de neki egy szót sem mondott erről. Igaz, alig szóltak egymáshoz. Akkor is megeheti a fene! Amikor végül visszament a boncterembe, Jaké alig várta, hogy pillantást vethessen az időközben elkészült rajzokra. Ashley sokat készített, és mindegyik jó volt. Egy eleven, húsvér és nagyon vonzó fiatal nőt ábrázoltak, akit bizonyára szeretett valaki. És az a valaki biztosan nem érdemelte meg, hogy így kelljen őt elveszítenie. – Szeretne még változtatásokat, nyomozó? Van valamilyen javaslata? – kérdezte Mandy Nightingale.

Jaké örült volna, ha sikerült volna hibát találnia a rajzokban. Vagy inkább nem is. Szerette volna már megoldani ezt az esetet. Az viszont igencsak bántotta a csőrét, hogy Ashley Montague ilyen… átkozottul érti a dolgát. Igaz, neki jó munkatársakra van szüksége. Alighanem csak az rontotta el a kedvét, hogy ki nem állhatja a meglepetéseket. – Jaké? – sürgette Mandy a választ. – Nem, nincs szükség változtatásra. Mindegyik jó – felelte Jaké sietve, és aktatáskájába csúsztatta a rajzokat. Ashleynek egy szóval sem mondott köszönetet, bár tudta, hogy lehetetlenül viselkedik. Mindenkitől kurtán elköszönt, az ajtóhoz indult, de a küszöbről végül még visszafordult. – Köszönöm a segítségüket. Az egyik rajzot majd eljuttatom a lapokhoz – mondta. Ennél többet nem tudott kicsikarni magából. Miközben elhagyta a bonctermet, észrevette, hogy már megint ökölbe szorítja a kezét. Ettől aztán csak még dühösebb lett.

12. Ashley tudta, hogy büszke lehetne a munkájára. Gannet doktor, Mandy Nightingale és Murray kapitány nem takarékoskodtak a dicsérő szavakkal. Figyelemre méltó teljesítménynek mondták, hogy egy ilyen összeroncsolt arcot plasztikusan sikerült elevennek megrajzolnia. Egy ilyen összeroncsolt arcot… Ez még enyhe kifejezés volt. Ashley sok mindent látott már, többnyire videón, és boncoláson is részt vett. Szerencsére soha nem ájult el, és nem is lett rosszul. Mindig erősen uralkodott magán, mert tudta, hogy csak úgy lehet az áldozatok és hátramaradott szeretteik szolgálatára. Ilyen borzalmasat azonban, mint amilyen ennek az ismeretlen nőnek a holtteste volt, még soha nem látott. Amint megpillantotta, másodpercekre elsötétült előtte a világ, hányinger kínozta, és úgy érezte, nem kap levegőt. Valahogy mégis sikerült leküzdenie a rosszullétét. Körmeit mélyen a tenyerébe vájta, egészen addig, amíg szeme előtt már nem táncoltak tovább apró, fekete pontok. Erőnek erejével rávette magát, hogy egy rajzoló agyával gondolkozzék, elképzelje a halott arcvonásait, és a lehető legélethűbb portrét készítse el róla. Közben azért többször is késztetést érzett arra, hogy

ledobja a rajztömböt meg a ceruzát, és visítva kirohanjon a boncteremből. Végül nem rohant ki, hanem befejezte a rajzokat, és azok jók is lettek. Elégedettnek kellett volna lennie magával, útban hazafelé mégis egyre mérgesebb lett magára, mert olyan érzése volt, hogy kudarcot vallott. Hogy az ördög vinné el Jaké Dilessiót! Együtt töltött éjszakájuk után fájt így gondolnia rá, ám aztán rendre intette magát. Ami közöttük történt, az nem volt több meggondolatlan őrültségnél. Úgy estek egymásnak, ahogyan azok az emberek kapkodnak levegő után, akik túlságosan hosszú időt töltöttek víz alatt. Jaké semmiféle érzést nem táplál iránta, ez egészen biztos. Éppen ellenkezőleg, nagyon is úgy tűnt, hogy még mindig nem kedveli. Ashley ma szerencsére üresen találta a parkolóhelyét. Miközben kiszállt a kocsijából, annyira lefoglalták a gondolatai, hogy a környezetéről tudomást sem vett. – Üdv, Ashley! Szívből gratulálok! A lány ijedten felkapta a fejét. Pillantása a teraszon ülő, harmincas évei közepén járó, fekete hajú, zömök és rokonszenves arcú férfira esett. Tudta, hogy többször is látta már, de hosszú másodpercekig nem jutott eszébe, hol találkoztak. Aztán végre beugrott neki, hogy Jaké Dilessio társa. – Köszönöm – válaszolta. – Engedje meg, hogy hivatalosan is bemutatkozzam! Martin Moore vagyok – mondta a férfi mosolyogva. Ashley odament hozzá és viszonozta a mosolyát. – Örvendek. Azt hiszem, emlékszem magára. Whisky szódával, szombat esténként. Így van? – Kiváló az emlékezőtehetsége – dicsérte meg Marty. – Pedig nem is fordultam meg itt gyakran. Ez mostantól, miután Jaké átköltözött ide, alighanem másként lesz majd. – Nagyszerű! – felelte Ashley, és kissé görcsösen megint elmosolyodott. – Volt már ma itt a társam? – Ashley a fejét rázta. – Nem… én… – Hallottam, hogy délután rajzot készített az ismeretlen áldozatunkról. Azt mondják, nagyon jól sikerült. Mindenki abban reménykedik, hogy valaki majd felismeri, ha holnap megjelenik róla a rajz a lapokban. – Gyorsan terjednek a hírek – jegyezte meg Ashley.

– Annyira azért nem. Beszéltem Jake-kel, és ő mesélte – szolgált magyarázattal Marty. – Nekem is ott kellett volna lennem a hullaházban, de tegnap elrontottam a gyomromat. – Sajnálattal hallom. Remélem, nálunk ma elviselhetőbb ételt kapott. – Nagyon is finomat! Az a figyelmes és nem mellékesen roppant csinos hölgy, aki odabent dolgozik, húslevest és csirkemellet ajánlott. Azóta sokkal jobban is vagyok. – Sharon Dupre a neve, és Nick barátnője – mondta Ashley. – Egyébként isteni kekszet is tud sütni. – Nagyon jó ez az étterem. Nem csoda, hogy mindig sok a vendég. Szép a kilátás, és kellemes a hangulat. Hála a nagybátyjának. – Én is mindig jól éreztem itt magam. – Ezt örömmel hallom. Manapság csak kevés fiatal érzi jól magát odahaza. Alig várják, hogy elköltözhessenek és a saját lábukra állhassanak. Ashley megvonta a vállát. – Még nagyon kicsi voltam, amikor meghaltak a szüleim. Tízéves korom óta saját kis birodalmam van a házban. A nagybátyám és én nagyszerűen kijövünk egymással. Én soha nem voltam lázongó kamasz, ő pedig mindig nagy szabadságot engedélyezett nekem. Úgyhogy valóban jól érzem itt magam. – A tengert is szereti? – De még mennyire! – A jó öreg Jake-et sem lehetne elrángatni a vízről – mondta Marty, aztán felnevetett. – Időnként pont olyan goromba, mint egy vén tengeri medve. – Igen, már kaptam belőle ízelítőt. Marty elkomolyodott, és figyelmesen fürkészte Ashley arcát. – Nem akarta meggyőzni Nicket arról, hogy jobb volna, ha magából nem lenne rendőr? – Miért akarta volna? Nem én lennék az első nő, aki ezt a hivatást választja. Marty gondterhelten összeráncolta a homlokát, és sokáig gondolkodott, mintha alaposan meg akarta volna válogatni a szavait. – Tudja, hogy Jake-nek előttem egy nő volt a társa? – Nem, ez nekem új. – Remek rendőr volt.

– És? – Meghalt. – Jézusom! Hogyan? – A kocsija belecsúszott egy csatornába. Ennek már öt éve. Azután történt, hogy egymás után három borzalmas gyilkosságot követtek el. Ashley bólintott. – Murray kapitány mesélt nekem erről, miközben a hullaházba mentünk. – Jaké soha nem hitt abban, hogy Nancy Lassiter balesetben vesztette életét – mondta Marty. – Meggyőződése, hogy a társa kiderített valamit azokról a gyilkosságokról, és ezért kellett meghalnia. A halál oka tompa fejsérülés volt, amelyet a szélvédő is okozhatott. Nancy nem volt bekötve. – Ez szörnyű! Marty kis ideig habozott, mielőtt óvatosan folytatta: – Talán nem kellene erről beszélnem, hiszen éppen csak most ismerkedtünk meg. Úgy vettem észre, hogy Jaké és maga nem jönnek ki a legjobban egymással, de szomszédok, és biztosan együtt is sokszor kell majd dolgozniuk. Ezért talán jó, ha tud egyrőlmásról. Nancy Lassiter férjnél volt, és nem élt igazán jó házasságban. Brian, a férje, aki egyébként néha szintén megfordul itt a bárban, biztos volt abban, hogy Nancynek viszonya van Jakekel. Az tény, hogy ők ketten jó barátok voltak. Jaké soha nem beszél a régi időkről, de én tudom, hogy több kollégánk is úgy gondolja, ő és Nancy túlságosan közel álltak egymáshoz. Bárhogy volt is, Jaké soha nem fogja elfogadni, hogy Nancy öngyilkos lett. Még mindig szemrehányásokat tesz magának azért, mert annak idején nem vette rá arra, hogy mondjon el neki mindent, amit tud. Biztos abban, hogy Nancy kiderített valamit, és ezért az életével kellett fizetnie. Ezzel az egésszel azt akarom mondani, hogy Jaké talán attól tart, maga is bajba kerülhet, mert nagyon meg akarja mutatni, mire képes. Ashley a fejét rázta. – Most már nincs miért aggódnia. Nem leszek rendőr, legalábbis egyelőre nem. Egy darabig az igazságügyieknél fogok dolgozni, és később egyszer majd leteszem a vizsgákat. – Jaké tudta, hogy ma találkozni fog magával?

– Sejtelmem sincs. De amikor egyszer csak felbukkant a hullaházban… – Ne is törődjön vele! Minden csoda három napig tart. – Igen, tudom. Meg aztán egy munkahelyen az embernek olyanokkal is együtt kell dolgoznia, akikkel amúgy nem cseresznyézik egy tálból. – Így igaz. Én még ugyan nem láttam a rajzait, de biztosan nagyon jók. Nemsokára majd megnézhetem őket – mondta Marty, és az órájára pillantott. – Jake-nek öt perc múlva itt kell lennie. – Remélem, elégedett lesz a munkámmal. Most viszont elnézését kérem, de még gyorsan le szeretnék zuhanyozni, mielőtt találkoznék a barátnőimmel. Egy barátunkhoz megyünk látogatóba a kórházba. – Ahhoz a fiúhoz, akit elütöttek az autópályán? – Igen. Hallott róla? – Valamelyik nap én vittem el Jake-et a kórházhoz. Úgy gondolja, hogy valami nincs rendben a baleset körül? – Nagyon is úgy gondolom. – Akkor legyen óvatos! Ashley elmosolyodott. Marty tetszett neki. Ő legalább nem fúj egy követ az összes többiekkel, akik mind drogosnak gondolják Stuartot. – Viszlát! És köszönöm szépen – köszönt el tőle, és besietett a szobájába. A fürdőszobába menet csak úgy ledobálta magáról a ruháit, aztán beállt a zuhany alá, és élvezte a testére zubogó forró vizet. Fárasztó napja volt, és sikeresnek is mondta volna, ha sikerült volna elfelejtenie a boncasztalon fekvő halott nő látványát. Ehhez még nem volt elég tapasztalt, de tudta, ha már elvállalta ezt az állást, akkor azon kell lennie, hogy éles határt vonjon a munkája és a magánélete közé. És ez talán még menne is, ha most nem lenne ennyire… zavarodott. Annyira kíván egy férfit, mint még soha életében nem. Hogy képzelhette egyáltalán, hogy sértetlenül, lelki sebek nélkül megúszhat egy ilyen éjszakát? Alighanem elment az esze. Igen, Jaké Dilessio elvette az eszét. Már abban a pillanatban, amelyben leöntötte kávéval. Ashley végül elzárta a csapot, megtörölközött, és gyorsan felöltözött. Mielőtt elindult volna, még üdvözölni akarta a

nagybátyját. A bárban összefutott Katié-vel, az egyik legrégebben itt dolgozó pincérnővel, aki szemlátomást megkönnyebbült, amikor meglátta. – Be tudsz ugrani segíteni, Ash? – Szörnyen sajnálom, Katié, de most nem megy. A kórházba készülök egy barátomhoz, aki… – Tudom. Nick és Sharon is oda ment. – Katié nagyot sóhajtott. – Én mondtam nekik, hogy menjenek csak nyugodtan, mert akkor még teljes volt itt a nyugalom. Azóta viszont kész bolondokháza lett. – Semmit se félj, Katié! – szólt közbe Sandy, aki a bárpultnál ült. – Majd én segítek neked. – Te itt vendég vagy – tiltakozott a pincérnő. – Ugyan, ugyan! Én már a házhoz tartozom – vigyorgott az öreg. – Te meg menj szépen a dolgodra, Ash! De ne felejtsd el, hogy az adósom vagy! – Persze. – Nem pénzről beszélek. Az új állásodról szeretnék hallani – mondta Sandy. Ashley elképedten meredt rá. – Itt csak úgy nyüzsögnek a zsaruk – mondta az öreg huncut képpel. Ashley puszit nyomott az arcára. – Ígérem, megkapod a fizetségedet – mondta, aztán Katie-nek is búcsút intett. Úgy döntött, a hátsó ajtón át megy ki, hogy a teraszon ne fusson össze Jaké Dilessióval. Amikor megérkezett Karenhez, ő már a ház előtt várta. – Bocs a késésért! – Semmi gond. Csak csodálkoztam kicsit, mert egyébként mindig nagyon pontos vagy. Kínosan pontos. – Lehet, hogy lassanként leszokom róla – felelte Ashley. – Nem is rossz ötlet. Az előbb egyébként felhívtam a kórházat. Telefonon nem sokat mondtak, de úgy tűnik, hogy Stu állapota stabil. – Istennek hála, az. – Pihentél egy kicsit délután? – Nem. Már ma munkába kellett állnom. – Mesélj!

– Előbb menjünk el Janért, aztán majd mindent elmondok. – Ashleynek többször is meg kellett nyomnia a dudát, mire Jan végre előkerült a házból. A telefonon lógott, mert éppen egy koncertjéhez szervezte a reklámkampányt. Hogy pénzt takarítson meg, ő maga volt a saját ügynöke. Az üzleti tárgyalásáról olyan mókásan számolt be, hogy többször is megnevettette a barátnőit. Utána Ashley is elmesélte, hogyan telt a délutánja. – Szent ég! – kiáltott fel Jan a hátsó ülésen. – Mi az, hogy szent ég? – kérdezte Karén. – Tegnap még senki sem volt, ma pedig már rendőrségi rajzoló. – Azzal nincs is semmi baj – mondta Jan. – De azért élő embereket is fogsz majd rajzolni? – Persze, a szemtanúk elmondása alapján fantomképeket fogok készíteni a tettesekről. Ez a lány azonban olyan állapotban van, hogy fényképet nem tehettek be róla a lapokba. Ashley még mesélt keveset a majdani munkájáról, aztán Jan másra terelte a szót. – Gondolom, Stuhoz nem fognak beengedni minket – gyanította. – Én már voltam bent nála – felelte Ashley. – A szülei azt mondták, hogy a rokona vagyok. – Több unokatestvére is lehet – mondta Karén. – így igaz. Egyébként Nick és Sharon is bent van éppen a kórházban. – Sharon biztosan egész szekérderék kaját vitt be – jegyezte meg Karén. – Az könnyen lehet. – Ő nem is ismeri Fresiáékat. Nick bezzeg már régóta. Emlékeztek, milyen klassz iskolai ünnepségeket szervezett Nathan Fresiával? Az apák közül csak ők ketten vállalkoztak ilyesmire. Igaz, Nick nem az édesapád, de akkor is – mondta Jan. – Sharon is nagyon igyekszik, hogy olyan legyen… – kezdte Karén, ám aztán félbehagyta a mondatot. – Milyen? – pillantott oda rá Ashley. – Mint egy mostohaanya. Úgy értem… sokat van nálatok, és mindenkiről gondoskodik. Mintha máris a családhoz tartozna. Ashley megvonta a vállát. – Rólam nem kell gondoskodnia, elvégre már huszonöt éves nagy kislány vagyok. – De Nicknek még mindig te vagy a mindene – jegyezte meg Jan.

– Sharon pedig be akar kerülni a városi tanácsba – tette hozzá Karén. Ashley felnevetett. – Gondolod, hogy választási fogásból süt süteményt és látogat meg embereket a kórházban? – Ki tudja? – felelte Karén. – És ha igen? A sütije akkor is isteni – adott hangot a véleményének Jan. – Péntekre ne csináljatok magatoknak programot! Ünnepséget csapunk az akadémiai osztálytársaimmal, és nektek is ott a helyetek – mondta Ashley. – A volt osztálytársaiddal – javította ki Karén. – És mit ünneplünk? – Az új állásomat. – Azt valóban meg kell ünnepelni, ha valaki hullákat rajzolhat – jegyezte meg Jan epésen. – Csak az irigység beszél belőled – mondta Karén. – Persze, a sárga irigység. Ashley ráfordult a mélygarázs lehajtójára, és nagyot sóhajtott. – Képzeljétek, mi történt a múltkor! – mondta, és elmesélte, hogy a legutóbb valaki követte itt őt. – Egy kórházi ruhás alak volt? Valaki biztosan csak mielőbb haza akart érni – mondta utána Jan. Ashley magában bosszankodva nyugtázta, hogy a barátnője ugyanazt gondolja, mint a rendőrök és mindenki más is. – El tudom dönteni, hogy követnek–e, vagy sem – válaszolta. – És most ugyanitt fogunk parkolni? – kérdezte Jan. – Ha valaki valóban leskelődött a garázsban, már biztosan rég elszelelt. Főleg azután, hogy Ashley rendőrt hívott. Jelentkeztek azóta nálad azok a zsaruk? – kérdezte Karén. – Nem, de én sem érdeklődtem náluk. Ashley leparkolt, s miután kiszálltak a kocsiból, barátnői aggódón körbenéztek. – Egészen közel van ide a lift – nyugtatta meg őket Ashley. –És most hárman vagyunk. – Ash pedig nemsokára rendőr lesz – mondta Karén. – Éppen hogy nem lesz. Nálad van a pisztolyod, Ashley? – Nincs. A szolgálati jelvényemmel együtt le kell adnom, mert most már polgári alkalmazott vagyok.

– Mások is vannak itt – mutatott Jan a felvonó felé tartó többi látogatóra. Virágok, csomagok voltak náluk, és egy léggömb is, amelyen „Hurrá, fiú!” felirat virított. Mindnyájan bezsúfolódtak a liftbe, és a három lány nemsokára már fent is volt az intenzív osztályon. A váróban Lucy mellett Nick és Sharon üldögélt. Mindnyájan felálltak, hogy üdvözöljék az érkezőket. Karén és Jan kedvesen megölelte Lucy Fresiát, aki hálásan megköszönte nekik, hogy bejöttek. – Hihetetlen, milyen kedvesek az emberek! – mondta. –Nemcsak Nick, hanem Sharon is, pedig ő eddig nem is ismert minket. Ma rákot hoztak nekünk, és még süteményt is kaptunk. –Az egész világon Sharon süti a legjobb sütiket – jegyezte meg Ashley mosolyogva. – Fizetek neki azért, hogy ilyeneket mondjon – tréfálkozott Sharon. – Ez itt a vacsorátok? – mutatott Ashley egy zacskóra. –Egyétek meg, amíg meleg! Nathan hol van? – Stuartnál. Mindjárt szólok neki. Azt hiszem, a fiam megérzi, ha bejönnek hozzá a barátai – mondta Lucy, aztán Karen-hez és Janhez fordult. – Majd azt mondom, hogy ti is rokonok vagytok. Az ápolónők persze tudják, hogy ez nem igaz, de úgy tesznek, mintha elhinnék. Nick, Sharon, lejönnek velünk a kávézóba? – Sajnálom, de nekem vissza kell mennem az étterembe –felelte Nick. – És nekem is – csatlakozott hozzá Sharon. Jan oldalba bökte Ashleyt. – Abban reménykedtem, hogy együtt megyünk majd le a garázsba – súgta oda neki. – Nem lesz semmi baj – mondta Karén. – Ashley pisztolya helyett az én paprikaspraym is megteszi. – Ti meg mit pusmogtok? – kérdezte Sharon. – Valami baj van? – Nem, nincs – füllentette Ashley. Nem akarta, hogy a nagybátyjáék nyugtalankodjanak, ezért nem számolt be nekik a kellemetlen kalandjáról. – Jobb lesz, ha hazamentek. Katié azt sem tudja, hol áll a feje. Furdalt is kicsit a lelkiismeret, hogy magára hagytam. – Fel kell még vennem valakit – sóhajtott nagyot Nick. – Sandy felajánlotta, hogy besegít. – Sandy?

– Alighanem ő tudja a legjobban, ki tnit szokott inni – jegyezte meg Sharon. – Vezessetek majd óvatosan, lányok! Lucy közben visszajött a férjével. Nathan megörült a látogatóknak, és addig győzködte őket, hogy menjenek le velük a kávézóba, amíg Nick végül beadta a derekát, bár igencsak türelmetlennek tűnt. Ashley már bánta, hogy nem tartotta a száját. – A nővérek megengedték, hogy bemenjetek Stuarthoz – újságolta Lucy –, de egyszerre csak ketten lehettek bent. Mi is jövünk nemsokára. Miután a többiek elindultak, Ashley a barátnőihez fordult. – Menjetek be ti! Én tegnap már voltam nála – mondta. Karén és Jan magára hagyták, ő pedig leült a váróban, és elvett az asztalról egy folyóiratot. Csak most figyelt fel arra a férfira, aki eddig az újságja mögé bújt. Amint azonban kettesben maradtak, felállt a székéről, és átült mellé. Az a kitartó újságíró volt, akire Nathan már felhívta a figyelmét. – Mit akar? – kérdezte tőle Ashley éles hangon. – Nem kellene kiabálnia – felelte a férfi. – Mindenki azt gondolja, hogy szaftos történetre hajtok. Fresiáék sem hiszik el nekem, hogy a fiuk barátja vagyok. – Még soha nem láttam magát – mondta Ashley hűvösen. – És Stuarttal hányszor találkozott az utóbbi években? – Ez betalált. – Miért nem hiszik el, hogy a barátja? – A férfi nagyot sóhajtott. – Mert egy bulvárlapnak dolgozom. Egyébként Stuart cikkei is ott jelentek meg. Egy kicsit felelősnek is érzem magam azért, ami vele történt. A szülei alighanem tudják, hogy én mutattam be a főszerkesztőnek, és a fiuk utána szinte eltűnt az életükből. Beszéltek rólam a rendőröknek, azok pedig alaposan megszorongattak. Fresiáék ki nem állhatnak. Nem bíznak bennem. – Ha tudja, min dolgozott Stuart, miért nem mondja el a rendőröknek? – Elmondtam nekik. Érdekelte a gazdaság, a mezőgazdaság, és megtudta, hogy bizonyos nagyvállalatok terveznek valamit az Everglades édesvízi mocsarakkal. Kutatásokat folytatott a vízi utakról, a levegőszennyezésről, szóval környezetvédelmi témán dolgozott. Úgy gondolta, hogy nagy disznóság nyomára bukkant. Hogy pontosan mi volt az, azt sajnos nem tudom. Mindenesetre nehéz elképzelnem, hogy egy olyan ember, aki ennyire szívén viseli a környezet ügyét, drogos lenne.

Ashley alaposan megnézte magának az újságírót. Annyi idős lehetett, mint ő, hosszú, barna haja volt, és nagy, kék szeme őszinteségről árulkodott. Zakója és inge méret után készülhetett, s mindent egybevetve túlságosan értelmesnek és felelősségtudónak tűnt ahhoz, hogy két fejjel született gyerekekről és földönkívüliek állítólagos látogatásairól írjon cikkeket egy pletykalapban. – Miután beszéltem a rendőrökkel, ők kikérdezték a főszerkesztőt. Tudom, hogy Stuart beszélt néhány környékbeli nagykutyával. A rendőrök őket is kihallgatták, de mind azt állították, hogy semmiről sem tudnak. Maga ezt elhiszi? Velem pedig közölték, hogy fogjam be a szám, és ne üssem az orrom a dolgukba. Nem is fogok semmi többet mondani a zsaruknak, az már egyszer biztos. Minek, ha úgysem adnak hitelt a szavaimnak? – És nekem miért mondta el mindezt? Miért kellene hinnem magának, ha az állításai eddig sehova sem vezettek? A rokonszenves fiatal férfi megvonta a vállát, és egy kicsit bűntudatosan elmosolyodott. – Fülembe jutott, hogy maga rendőr-akadémiára jár. Azt is tudom, hogy nem tartja drogosnak Stuartot. Úgy gondoltam, ha valaki, akkor maga az, aki tehet érte valamit. Ashley tűnődőn nézett az újságíróra. Úgy érezte, őszintén segíteni akart, csak rosszul sült el a dolog. Viszont hisz Stuartban, és most ez a legfontosabb. Nathan alighanem téves képet alkotott róla magának. Ashley végül elmosolyodott. – Sajnálom, de már nem járok a rendőr-akadémiára. – A férfi homloka ráncba szaladt. – Kibukott? Ezt nehéz elképzelnem azok után, amiket Stu mesélt magáról. – Beszélt magának rólam? – Csak úgy mellékesen. Úgy egy éve egyszer elmentünk a nagybátyja éttermébe. Maga éppen nem volt ott, de a nagybátyja elbeszélgetett velünk. Stuart akkor említette, hogy nagyon jó barátok voltak. – A férfi megint elmosolyodott. – Szívesen segítenék magának. A kutatáshoz jól értek. – Úgy gondolja, kideríthet valamit, ami elkerülte a rendőrök figyelmét? – Már ki is derítettem – felelte az újságíró.

13. Marty már húsz perce elköszönt tőle, amikor Jaké még mindig a teraszon ült. Társának gyorsan beszámolhatott arról, amit napközben végzett. Elmondta, hogy még egyszer elment a szekta egykori házába. Új tulajdonosa, egy farmer megengedte neki, hogy körülnézzen ott. Szépen gondozott földjei egészen a csatornáig nyúltak el. Jaké sokáig állt a víz partján, és arra gondolt, hogy innen nagyon messze találták meg a legújabb áldozatot. Nancy kocsija viszont csak pár mérföldre nyugatra csúszott bele a csatornába. Miközben bejárta a birtokot, csatlakozott hozzá a farmer felesége. – Nagyon kedvező áron vásároltuk meg ezt a területet – mesélte, aztán aggódás ült ki az arcára. – Gondolja, hogy azért volt olyan olcsó, mert még holttesteket rejt itt a föld? – Remélem, nem – felelte Jake. Marty is megkérdezte tőle, hogy miben reménykedett. Mit gondolt, mit találhat ott ennyi évvel azután, hogy az Elvek Emberei eltűntek onnan. – Nem tudom – válaszolta neki Jake. – Biztos vagyok abban, hogy van ott valami, csak még nem tudjuk, mi az. Martyt nem sikerült meggyőznie, de ő nem is volt vele, amikor Bordonnal beszélt, és nem hallotta a füstködről és a tükrökről tett sejtelmes megjegyzéseit. – Holnap megjelenik a lapokban a rajz – mondta Jaké végül a társának. – Utána talán majd okosabbak leszünk. – Olyan jó lett az a rajz? – kérdezte Marty. – Nem egyszerűen csak jó, hanem remek. Ha az áldozat itt élt a környéken, biztosan kapunk majd bejelentéseket. – Akkor miért viselkedtél olyan csúnyán Ashley Montague–val? Jaké tartása elutasító lett. – Ezt ő mesélte neked? – Nem, de… Az ég szerelmére, Jaké, én is nyomozó vagyok, és tudok a sorok között olvasni. Marty ezután nem sokkal elment, Jaké pedig tovább üldögélt az asztalánál, és üres kávéscsészéjébe meredt. – Hozhatok egy sört? – kérdezte egyszer csak tőle Sandy. Jaké felriadt a tépelődésből. Nem tudta, mikor és hogyan került oda mellé az öreg.

– A ház számlájára – tette hozzá Sandy büszkén. – Ma este én vagyok itt a kisegítő pincér. – Hogyhogy? – Mindenki bement ahhoz a sráchoz a kórházba. – Nick és Sharon is? – Igen. Katié egyedül tartja a frontot, én pedig segítek neki. – Együtt mentek a kórházba? – kérdezte Jaké, bár nem tudta volna megmondani, miért érdekli ez. – Nem. Ashley még nem jött haza, amikor Nickék elindultak. Azt hiszem, Sharon ötlete volt. Megint sütött, és úgy gondolta, Stuart szüleinek jól jön majd a meleg étel meg a sütemény. Ashley pedig, ha jól tudom, a kórházba menet még felvette a barátnőit. Na, hozzam azt a sört? – Köszönöm, Sandy, de inkább ne! Még dolgoznom kell. Igazság szerint már rég el kellett volna indulnom. – Az agyad ilyenkor is dolgozik. – Attól tartok, hogy néha nem túl hatékonyan. Sandy felvonta bozontos, ősz szemöldökét, és kis ideig habozott. – Tudom, semmi közöm hozzá, Jaké – kezdte végül –, de nem kellene ennyire a szívedre venned a dolgot. Mindenki tudja, hogy… Szóval, hogy még mindig felelősnek érzed magad a volt társadért. Ez az új eset nagyon felkavart, és… – Túl sokat tudsz, Sandy. – Mivel semmi más dolgom nincs, odafigyelek arra, ami körülöttem történik. Te jó srác vagy, Jaké, nagyon jó srác, de néha neked is ki kellene kapcsolódnod. Mindenki követ el hibát, és időnként mindenkinek szüksége van pihenésre. A múltkor láttalak itt Brian Lassiterrel. Az a gazember csalta a feleségét, és ő miatta volt boldogtalan… Te semmiről sem tehettél. Ideje lenne, hogy ezt belásd végre. – Köszönöm a jó tanácsot és a támogatást – mondta Jaké, és felállt. – Azt a sört pedig majd legközelebb megiszom – tette hozzá, aztán visszaindult a hajójára. Mielőtt bedugta volna a kulcsot, ahogyan az utóbbi időben mindig, most is ellenőrizte, zárva van-e az ajtó, mert a zárat még mindig nem cseréltette ki. Aztán leült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépét, és behívott egy listát. Tekintete végigfutott rajta, és most John Mast nevén akadt meg. Mast meghalt. Füstköd és tükrök…

Negyedóra múlva Jaké rádöbbent, hogy még mindig a képernyőre mered, de semmit sem lát. A rohadt életbe! Az összes barátja és ismerőse azt hiszi, hogy rémképeket lát. Nancy halálára a baleset az egyetlen logikus magyarázat. Ő viszont tudja, hogy nem az volt. Egészen biztosan tudja. Ashley mellől hirtelen felállt az újságíró. – Nem érdekes, felejtse el! – mondta, miközben a folyosóról közeledő léptek hallatszottak be. – Mennem kell. – Ne, várjon! – állította meg Ashley. A férfi ugyan csak egy szennylapnak dolgozik, néhány megjegyzése azonban neki szöget ütött a fejébe. – Még nem mondta el… – El kell tűnnöm innen, mielőtt valaki azt gondolná, hogy zaklattam magát. – Arról szó nincs. Mindent el kell mondania nekem. – Tudom, hol érhetem el. Ne aggódjon! – válaszolta a férfi, és kisietett a váróból. Ashley utána szaladt, de ő addigra már eltűnt. A folyosón csak Lucy és Nathan tartott éppen visszafele. – Ez gyorsan ment – fogadta őket Ashley. – Nem szívesen vagyunk sokáig távol – felelte Lucy. – Karén és Jan még bent van Stuartnál – mondta Ashley. – Egy kicsit én is bemegyek hozzá. – Maradj csak, amíg akarsz, kedvesem! Utána én szundikálok kicsit a fotelban, amelyet beállítottak nekünk a szobájába. Nathan pedig hazamegy, és reggel majd levált engem. Ashley kihessegette a barátnőit a betegszobából, és leült Stuart mellé. Örömmel látta, hogy némi szín már visszatért az arcába, bár az állapota egyébként nem változott. Megfogta a kezét, és beszámolt neki a napjáról. Suttogva elmondta, hogy nem tudott ellenállni a vágyának, és lefeküdt Dilessióval. Bevallotta, hogy ezért még mindig ostobának tartja magát, de azt sem hallgatta el, hogy Jaké egészen elbűvölte. Tudván tudja, hogy nem lett volna szabad megtörténnie, mégsem tehetett semmit az érzései ellen. Első látásra beleszeretett a nyomozóba. Ashley kis ideig azon gondolkodott, miről mesélhetne még Stuartnak. – Ó, egy barátod, legalábbis ő annak mondja magát, aki a te lapodnál dolgozik, mesélt ma nekem egyet-mást. A nevét nem tudom, de majd kiderítem. A papádtól inkább nem kérdezem meg,

mert ő nem igazán kedveli azt a srácot. Én viszont mindenképpen beszélni akarok még vele. Ashley az órájára pillantott. Tovább maradt bent Stuartnál, mint tervezte, de jólesett, hogy kiönthette neki a szívét, akkor is, ha barátja eszméletlen volt. A legszemélyesebb dolgairól senkinek nem beszélt könnyen, még Jannek és Karennek sem, mert ők túlságosan is gyorsan véleményt alkottak mások szerelmi életéről. – Most már megyek, hogy a mamád alhasson egy kicsit itt a fotelban – mondta még, aztán csókot lehelt Stuart homlokára. Amikor kilépett a váróba, csodálkozva látta, hogy a többiekkel együtt Len Green is ott ül. – Szia, Ash! Gondoltam, bejövök, hogy kifejezzem az együttérzésemet Stuart szüleinek. Mondtam nekik, hogy én ugyan csak járőr vagyok, de ha bármit tehetek értük, azért csak szóljanak. – Ez igazán kedves tőled. – Nekünk pedig így majd nem kell egyedül lemennünk a mélygarázsba – mondta Jan. – Erős, csupa izom testőrünk lesz, akinek még pisztolya is van – tette hozzá Karén. – Miért van nektek pisztolyra szükségetek a garázsban? – kérdezte Lucy Fresia aggodalmasan. – Igazából nincs, csak odalent nem a legjobb a világítás – felelte Ashley, és figyelmeztető pillantást vetett Karenre. Nem akarta, hogy Fresiáéknak aggódniuk kelljen miatta. – Megyünk is, hogy pihenhessenek kicsit – tette hozzá, aztán mindenki elköszönt mindenkitől, és elindultak. – Nem kellett volna elmesélned Stuart szüleinek, Ashley, hogy a múltkor követtek itt? – kérdezte Karén, miután a garázsban kiléptek a liftből. – Nekem erről egy szót sem szóltál – jegyezte meg Len szemrehányón. – Nem volt rá alkalmam – védekezett Ashley. – Egyébként is, mindenki szerint csak rémeket láttam, amikor azt hittem, hogy engem követett az a műtőruhás alak. – Én nem mondtam ilyet – szólt közbe Len. – Nem akarom, hogy Fresiáék feleslegesen aggódjanak. Van már nekik így is elég bajuk. A kocsijuk felé menet Karén egyszer csak megállt. – Csitt!

– Mi van? – kérdezte Jan. – Lépéseket hallottam. Felénk tartanak. – Van nálam fegyver – mondta Len halkan. – A lift felől jönnek – suttogta Karén. – Látsz valakit? – Az oszlopoktól nem látni oda – dünnyögte Ashley. – Maradjatok itt! – parancsolt rájuk Len, és benyúlt a dzsekije alá. A lépések hangosak és céltudatosak voltak. Nem egy lopakodó ember léptei. Aztán már azt is meglátták, kitől származtak. Magas volt, fekete hajú és széles vállú. Amint közelebb ért hozzájuk, már a vonásait is ki tudták venni. – Jaké Dilessio – mondta Ashley, és önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. A nyomozó is észrevette őket, és egyenesen feléjük indult. – Ez az a pasas, akit lerajzoltál – mondta Karén halkan. – Rendőr – tette hozzá Len. Ashley indulatosan feléje fordult. – Te ismered? Miért nem mondtad el, hogy rendőr, amikor Orlandóban voltunk? Len értetlenül ráncolta a homlokát. – Nem tudom, miről beszélsz. Ő is ott volt Orlandóban? – Nem, de őt is lerajzoltam – felelte Ashley türelmetlenül. Len még mindig csak zavarodottan hunyorgott. – Te akkor éppen fizettél–jutott Karén eszébe. Mindnyájan elhallgattak, mert Jaké közben odaért hozzájuk. – Dilessio nyomozó! Maga meg mit keres itt? – kérdezte Len. Jaké kérdőn felvonta a szemöldökét. – Én Stuart Fresia állapotáról érdeklődtem. És maga? – Én is. Ashley barátja vagyok – felelte Len. – Értem. – Ők pedig a barátnőim, Karén és Jan – mondta Ashley sietve. – Én… nem tudtam, hogy ismerik egymást Lennel. A többiek meglepetten meredtek rá. – Mind a ketten rendőrök – jegyezte meg Karén. – A városban több száz rendőr van. Nem ismerhetik mind egymást – védekezett Ashley. – Dilessio nyomozó viszont alighanem mindenkit ismer. Előadást tartott nekünk a tetthelyek vizsgálatáról, amikor még az akadémiára jártam.

– Most a déli kapitányságon van, ugye? – kérdezte Jake. Ma este igazán barátságos, gondolta Ashley. Nem olyan elviselhetetlen, mint amilyen a hullaházban volt. – Igen, uram, ott szolgálok. – Még mindig szereti a munkáját? – Nagyon is. – Tudott valami újat mondani Fresiáéknak? – kérdezte Ashley. Dilessio ráemelte fekete szemét. – Sajnos nem. Csak annyit közölhettem velük, hogy beszéltem Carnegie-vel, és továbbra is figyelemmel kísérem a fiuk ügyét. Említették, hogy maga éppen most jött el tőlük. Reméltem, hogy beszélhetünk, de most nincs egyedül, úgyhogy akkor majd inkább máskor. – Hazaviszem Karent és Jant, de utána otthon leszek. – Jól van, majd átmegyek Nickhez. Karén, Jan, örülök, hogy megismerkedhettünk. Magát pedig jó volt újra látni, Lén. – Részemről a szerencse, nyomozó – felelte Len. – Mit akar tőled? – kérdezte aztán Ashleytől, amikor Dilessio már továbbindult. – Készítettem neki ma egy rajzot. Talán változtatni szeretne rajta, mielőtt leadja a lapoknak. – A szabadidődben igazán békén hagyhatna – háborgott Len. – Nem erről van szó. Én mondtam neki, hogy… bármikor kapcsolatba léphet velem, ha kiderít valamit Stuarttal kapcsolatban – magyarázkodott Ashley. – Figyelj, ha sietsz, mi taxival is mehetünk – ajánlotta fel Karén. Len azonnal lecsapott a lehetőségre. – Ne butáskodjatok! Elkísérjük Ashleyt a kocsijához, aztán hazaviszlek benneteket. – Nagyon kedves vagy, Len. Komolyan nem lenne terhedre? – kérdezte Ashley. – Bevallom, mielőbb meg szeretném tudni, mit akar tőlem Dilessio. – Persze. Semmi gond. A kocsijánál Ashley elköszönt a többiektől, és elindult. Nehezére esett, hogy ne hajtson gyorsabban a megengedettnél, mert mielőbb otthon akart lenni. Len Green először Jant tette ki. Miután kettesben maradtak Karennel, bizalmasabb lett a beszélgetésük.

– Ashleyben minden megvan ahhoz, hogy jó rendőr legyen. Igaz, egyelőre most majd máshol fog dolgozni. Dilessio pedig az egyik legtekintélyesebb nyomozó – mondta Len. – És irtó jó pasi. Ne érts félre! – tette hozzá sietve Karén. – Nem mindenkinek jönnek be az ilyen zárkózott alakok. Nem tudom elképzelni róla, hogy valaha is igazán megnyílna, vagy hogy kijönne a sodrából. Igaz, nem ismerem, de szörnyen komolynak tűnik. Te viszont… Te is rendőr vagy, és szereted a munkádat, veled mégis jól lehet szórakozni. Igaz is, megköszöntem már neked azt a klassz estét Orlandóban? Len elmosolyodott. – Igen – válaszolta halkan. Karent kedvesnek, rokonszenvesnek találta, és egyszeriben úgy érezte, hogy közelebbről is meg szeretné ismerni. Sokkal közelebbről. – Te is ott leszel Ashley buliján? – Persze, minket is meghívott. Ott lakom – mutatott előre Karén. Len befordult a kocsi beállóra. – Szép ház. Egyedül laksz benne? – Igen. Kicsi, de az enyém. Illetve egyelőre részben még a banké. – Előbb-utóbb majd kifizeted. – Bejössz, hogy megnézd? – Nincs már ahhoz kicsit késő? – Á, dehogy! Fél hétkor kell kelnem, de éjfél előtt soha nem megyek el aludni. Úgyhogy nyugodtan bejöhetsz. Főzhetek kávét vagy teát, és söröm is van. Jaj, bocs, elfelejtettem, hogy neked még vezetned kell. – Azért megihatunk egy sört… utána pedig kávét – felelte Len. Karén arcán mosoly suhant át. – Rendben. Bementek, és Karén büszkén végigvezette Lent a házán. Valóban nem volt nagy, viszont szép, és sokkal régebben épült, mint a környékbeli épületek többsége. – Errefelé csak kevés ház származik a húszas évek végéről – magyarázta Karén. – Akkoriban ez még a világ vége volt, a mocsár kellős közepe. Jaj nekem, miket beszélek! Az Everglades nem is igazi mocsár, mert a víz állandóan mozgásban van. Len felnevetett. – Tudom, hogy értetted. – Na, akkor hozom a sört, és felteszem a kávét. Későbbre – mondta Karén.

Miután megjött az üveggel, bekapcsolta a rádiót, és letelepedtek az antik kanapéra. Karén jó ideje a munkájáról mesélt, amikor egyszer csak észrevette, hogy Len az időközben kiürült üvegét nézegeti. – Szívesen hozok neked még sört, de ha még volánhoz ülsz… – Egy pohárral nem esne rosszul, csak hát… – Figyelj, itt is alhatsz a kanapén – ajánlotta fel Karén. Egészen közel ültek egymáshoz, és Len megérintette a lány állát. – Nem hiszem, hogy itt elférnék – mondta csendesen. – Nem kell okvetlenül a kanapén éjszakáznod – felelte Karén. Len odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. Amikor elváltak egymástól, a lány zihálva szedte a levegőt. – Hozom a sörödet – suttogta. Ezzel eltűnt, és igencsak sokára került elő. Len egyszer csak meghallotta, hogy a nevét suttogja. Odafordult feléje, és nem akart hinni a szemének. Karén a hálószobába nyíló ajtóban állt. Magas volt, karcsú, gyönyörű és… anyaszült meztelen. Len úgy érezte, hogy lerohanták, és ez bosszantotta. Miért gondolják manapság a nők, hogy nekik kell megtenniük az első lépést? Haragja egyre erősebb lett, de arra gondolt, hogy talán csak a sértett férfiúi hiúság munkál benne. Amikor felállt, mindenesetre azon kapta magát, hogy ökölbe szorítja a kezét. –A söröd idebent van – mondta Karén halkan, csábos és izgató hangon. Ez a nő valóban nem vesztegeti az idejét, gondolta Len. – Igazán? – kérdezte, és ő is bement a hálószobába. Karén már az ágyon feküdt, és maga volt a testet öltött kísértés. Len másodpercekig dermedten nézte, és minden izma pattanásig feszült. Ez itt nem Ashley, csak a barátnője. Nem Ashley. – Mi lesz már, biztos úr? – kérdezte Karén incselkedőn. Len odalépett az ágyhoz, és lassan kihúzta a nadrágjából a derékszíját. Pár perccel később Karén már hangosan sikoltozott. Ashley leállította a kocsiját a parkolóban, és megkerülte a házat. A teraszon csak párok üldögéltek, akik valószínűleg romantikus estét akartak együtt tölteni. Ashley kis ideig nézegette őket, aztán hirtelen elhatározással megfordult, és a kikötőbe indult. Minél közelebb ért azonban Jaké lakóhajójához, annál jobban elbizonytalanodott. A férfi ugyan azt mondta a kórházban, hogy beszélni akar vele, neki valahogy mégis kellemetlen érzése volt.

Végül megállt, és egy darabig a Gwendolynt nézegette. A redőnyök le voltak eresztve, de a kajütből mintha fény szűrődött volna ki. Ashley lassan továbbindult, és közben egyre hevesebben kalapált a szíve. Nesztelenül átlépett a fedélzetre, és pár pillanatig tétován álldogált, majd bekopogott. Az ajtót azonnal kinyitották odabentről. Ashley tévedett az előbb, mert a kabinban sötét volt. Éppen Jake-et akarta szólítani, amikor zajt hallott. Túl későn kapott észbe. Mielőtt megfordulhatott volna, hátulról megragadták és lefogták. Támadója arcát nem láthatta, csak azt érezte, hogy felrángatja a fedélzetre. Ott ledobta a földre, és rávetette magát. Súlya alatt Ashley alig kapott levegőt, és csillagokat látott. Kiáltani akart, de a sikoly a torkára forrt, mert egy tenyér durván betapasztotta a száját. Lucy Fresia felriadt álmából. Nem tudta, mi ébreszthette fel, és hiába nézett körül, a sötét szobában semmit sem tudott kivenni. Egy darabig a neszeket kémlelte, aztán fáradtan elmosolyodott. Lassanként meg kell fizetnem az örökös éjszakai virrasztás árát, gondolta, és hátradőlt a fotelban. Stuart ugyanúgy feküdt az ágyon, ahogyan a beszállítása óta mindig. A folyosóról pisszenés sem hallatszott be. Az asszony hirtelen felkapta a fejét. Miért van itt ekkora csend? Hallania kellene a lélegeztetőkészülék zümmögését, azt a lassú, egyenletes sziszegést, amely jó ideje a mindennapjai része már. A monitorok azonban most sötétek voltak. Lucy felpattant, és odalépett az ágyhoz. Stuart arca kékeslilára színeződött. Nem lélegzett, és nem vert a szíve. Meghalt? Ne! Az asszony az ajtóhoz rohant, feltépte, és segítségért kiáltott. Egy ápolónő érkezett sietve, s miután azonnal felmérte a helyzetet, telefonált az ügyeletes orvosért. Amint ő megjött, Lucyt kiküldték a szobából. Az asszony egész testében reszketve állt a folyosón, aztán elsötétült előtte a világ, és zokogva, nyüszítve lerogyott a földre. Végül odalépett hozzá valaki, és nyugtató injekciót adott be neki. Támadója levette a kezét Ashley szájáról. – Ashley? – Jaké? – kérdezett vissza a lány hitetlenkedőn. A férfi felkelt róla, felhúzta a földről, aztán felkapcsolta a villanyt. Csak fürdőnadrág volt rajta, és dühösen villogott a szeme.

– Hogy a francba jutott eszedbe, hogy ide gyere szaglászni? – kérdezte mérgesen. – Nem szaglásztam – tiltakozott Ashley. – Azt mondtad, beszélni akarsz velem. Nem tudtam, hogy le szoktad ütni a látogatóidat. – Lábujjhegyen osontál fel a hajómra. Amióta betörtek hozzám… – Koromsötét volt. Nem tudtam, itthon vagy-e, vagy csak alszol… És mi az, hogy betörtek hozzád? – Valamelyik éjjel itt járt valaki. Aztán még egyszer visszajött. – Kiraboltak? – Ez meg hogy jut eszedbe? – Kézenfekvő feltételezés, vagy nem? Mi másért tört volna be valaki a nagy Dilessio nyomozó szentélyébe? Talán büszkélkedni akart azzal, hogy járt a hajódon? A férfi idegesen járkálni kezdett a keskeny fedélzeten, aztán hirtelen megállt, és elnézett Nick bárja felé. Ashley követte a tekintetét, de semmit sem látott. – Jól vagy? – fordult hozzá hirtelen Jaké, és hangja egészen másként szólt, mint az előbb. – Persze. Imádom, ha leterítenek. Az pedig még klasszabb, ha már a fejem sem sajog – felelte Ashley gúnyosan. Ijedten összerezzent, amikor a férfi feléje nyújtotta a kezét, de aztán összeszedte magát. Jaké gyengéden masszírozni kezdte a halántékát. – Komolyan nincs semmi bajod? – kérdezte. – Egy kicsit még reszketek, de ez minden. Jaké ellépett tőle, és megint kinézett a sötét éjszakába. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte tőle Ashley. – Nem tudom. – De… – Kétszer is jártak a hajómon. – És semmi sem tűnt el? – Nem. Legalábbis nem vettem észre, hogy bármi hiányozna. – Akkor miért törtek be? – Sejtelmem sincs. Kereshettek valamit. – Mit? A férfi a fejét rázta. – Bárcsak tudnám! – Zárva volt az ajtó? –Igen. – Feltörték a zárat?

– Nem. – Akkor… – A második alkalomról én tehetek. Zárat kellett volna cseréltetnem. Ashley habozott kicsit. – Kinek van még kulcsa? – Jaké nem válaszolt azonnal. – Nicknél van egy – mondta végül. – Az engedélyed nélkül ő nem jönne ide. Soha. Ha pedig azt hiszed, hogy nem őrzi rendesen a nyavalyás kulcsodat, akkor kérd vissza tőle! – Tökéletesen megbízom benne – jelentette ki Jaké, és lehunyta a szemét. – Pár éve… másnak is adtam kulcsot. A társamnak. – Annak az asszonynak, aki meghalt? A férfi Ashleyre emelte a tekintetét. – Igen, neki. Egészen elfeledkeztem erről, és csak a minap jutott eszembe. Felmerült bennem, hogy talán a férjéhez kerülhetett a kulcs, de ő tagadja ezt. – Lehet, hogy nem mond igazat. – Lehet. – Miért nem hívod ki a nyombiztosítókat? Hátha találnak valamit. – Nem hiszem, hogy lennének ujjlenyomatok. Az a valaki, aki itt járt, biztosan kesztyűt viselt. Ashley pár pillanatig hallgatott. – Szóval semmi sem tűnt el, te mégis biztos vagy abban, hogy valaki járt a hajódon. És kesztyűt viselt. Nem vonom kétségbe a szavaidat, de nem lehet, hogy rémeket látsz? Azért, mert azok a régi esetek, amelyeket mindenki más lezártnak tekint, most mintha folytatódnának. Jaké kissé bűntudatosan elmosolyodott. – Kicsit talán feszült vagyok, és megszállottan keresem a megoldást, de nem látok rémeket. Egyedül élek, és mindig tudom, mit hol hagytam. Azt is észreveszem, ha valami csak pár centiméterrel került arrább. A papírjaim nem feküdtek rendesen az íróasztalon, és a lépcső előtt a futószőnyeg sem volt a helyén. Valaki azt hiszi, van nálam valami, ami fontos. Csak éppen nem tudom, mi lehet az. A férfi szórakozottan benézett a kabinba. Ashley a homlokát ráncolva figyelte. Jaké végül feléje fordult. – Bejössz?

– Csak azért vagyok itt, mert… A férfi már bement, és Ashley végül követte. – Itt maradsz? – kérdezte Jake. Ashleyt elképesztette ez az egyenesség. Nem tudta, azon kellene–e jobban felháborodnia, hogy Dilessio kémkedéssel gyanúsította meg, vagy mert olyan magától értetődően tesz fel neki ilyen bizalmas kérdést, mintha ők ketten a legjobb barátok volnának. Az is még mindig bosszantotta, hogy Jake a hullaházban pillantásra sem méltatta őt. – Miért akartál beszélni velem? – kérdezte, és megpróbált éles hangot megütni. A férfi felvonta a szemöldökét. – Hogy elnézést kérjek tőled. Mi másért? Ashley haragja elolvadt, mint hó a napon, de hallgatott, mert nem akarta megkönnyíteni Dilessio dolgát. – Itt maradsz? – kérdezte meg Jake újra. Ashley most már önkéntelenül bólintott. A férfi odalépett hozzá, és ő a következő pillanatban a karjában találta magát.

14. Jaké forró és követelő csókja Ashley egésztestét lángra lobbantotta. Annyira kívánta a férfit, hogy az már fájt. Fürdőnadrágja vékony anyagán át érezte, hogy őt is vágy feszíti. Amikor keze megérintette ott, Jaké torkából rekedt hang tört fel, de a csókot nem hagyta abba. Közben benyúlt Ashley blúzába, és kezét betolta selyem melltartója alá. Ashley mellbimbója azonnal felágaskodott, amint a férfi két ujjával izgatni kezdte, de még nem akarta átadni magát a kéjes érzésnek. Majd csak azután, hogy ő is felderítette Jaké testét, és mindenhol megérintette. Ajkuk elvált egymástól. A férfi áthúzta Ashley fején a blúzát, és ledobta a földre. Száját a nyakára tapasztotta, mielőtt felültette a konyhapultra és egyetlen gyors mozdulattal kikapcsolta a melltartóját. Miközben a farmerját is kigombolta és lecibálta róla, ő lerúgta a lábáról a cipőt. Jaké megint megemelte, és lassan belehatolt, aztán visszaültette a pultra. Vele forogni kezdett a világ, és csak arra tudott gondolni, hogy akarja a férfit. Itt és most azonnal. Már-már őrjítő kéj töltötte el attól, hogy magában érezte.

Szemébe könny szökött, és gátlástalanul átadta neki magát. Teste minden pontján ott érezte a kezét, miközben mohón csókolta, s egyre gyorsabban mozogva felkorbácsolta a szenvedélyét. Ha odakint bomba robbant volna, ők azt sem hallották volna meg. Ashley szíve vadul kalapált, és az egész világról megfeledkezett. Szinte kétségbeesetten kapaszkodott a férfiba, és szájából már nem szavak, csak hangok, nyögések törtek elő. Ölét Jaké altestének feszítette, és vad iramban száguldott a kéj csodás magaslatai felé. Pillanatokig még a férfi húsába vájta a körmét, combjával átfogta a derekát, és örvényként ragadta magával a boldogító önkívület. Amikor feljutott a csúcsra, és Jaké is szétáramlott benne, olyan szorosan ölelték egymást, hogy a másik beteljesülését a sajátjuknak érezték. Ashley már nem bánta, hogy minden ennyire gyorsan történt. Ilyen szenvedélyesen őt még soha nem szerették. Jaké kis ideig a vállán nyugtatta a fejét, aztán ölbe vette, és úgy vitte be a hálókabinba, mintha a világ legdrágább kincsét tartaná a karjában. Odabent lefektette az előző éjszaka óta még mindig összedúlt ágyra, és ő is lefeküdt mellé. Átölelte, feléje fordult, és komolyan nézett rá, de egy szót sem szólt. Ashley megpróbálta kiolvasni a szeméből, mi járhat a fejében, de nem járt sikerrel. – Még nem is kérdeztem meg – szólalt meg végül ő, hogy megtörje a csendet –, miért akartál elnézést kérni tőlem. Azért, mert rám támadtál, vagy mert levegőnek néztél a hullaházban? Alig mondta ki a mondatot, amikor már saját szavai megijesztették, és még a lélegzetét is visszafojtotta. Egyszeriben minden nagyon valóságos lett körülötte. Az ágy, az összegyűrt ágynemű, a férfi izzadt karja, amellyel átölelve tartotta, kócos haja, komoly tekintete és feszült vonásai. – Mindkettőért – felelte Jaké, és kisimított egy tincset Ashley homlokából. – Délután teljesen elképesztettél. Azt sem tudtam, hogy van ceruzád, a rajztehetségedről meg végképp sejtelmem sem lehetett. Dühös voltam, mert úgy éreztem, tudnom kellett volna erről. Ha jobban belegondolok, neked kellene bocsánatot kérned tőlem. – Mégis miért? – Elmondhattad volna, hogy nem rendőr leszel, hanem polgári alkalmazott.

– Nos… – Ashley egyszeriben elbizonytalanodott. – Az a helyzet, hogy mi ketten nem vagyunk évek óta jó barátok. És azt sem állíthatjuk, hogy igazán ismernénk egymást – tette hozzá. Legnagyobb ámulatára Jaké bűntudatosan elmosolyodott. – Én mégis úgy érzem, hogy kicsit már ismerlek. Gondolj csak bele! Hány srác tudja a rendőrségen, hogy egy aprócska virág van tetoválva a fenekedre? És hányan látták már a combod belső oldalán azt a kis sebhelyet? Ashley haragudott magára, mert elpirult. Ettől aztán csak még nagyobb lett a zavara. – Azt sem tudom, hogy egyáltalán kedvelsz-e. A férfi felnevetett, és még közelebb húzta magához. – Az már egyszer biztos, hogy maga átkozottul temperamentumos nő, Miss Montague! – Jaké arca hirtelen megint komoly lett. – És makacs is, mint az öszvér. – A nyomozó úr talán a testet öltött tapintatnak és kedvességnek gondolja magát? A férfi megvonta a vállát. – Te forráztál le engem. – Nem látok rajtad maradandó nyomokat. – Jaké sokáig hallgatott. – Pedig maradandóbbak, semmint képzelnéd. Az egyszerű válasz határtalan örömmel töltötte el Ashleyt. Amikor újra összeforrt az ajkuk, a férfi érintését minden eddiginél bizalmasabbnak érezte. A szenvedélyes csók után Jaké elhúzódott tőle, felkönyökölt, és fürkészőn nézett rá. – Sejtelmem sem volt, hogy mit kellene tennem – mondta Ashley. – Még nem döntöttem el, elfogadom-e az állásajánlatot, amikor mi… amikor találkoztunk. Csak ma reggel ismertem meg a részleteket. Nem szólhattam neked róla, mert nem is lett volna mit mondanom. Jaké hallgatással nyugtázta a vallomást. Ashley tudta, hogy sokat beszél, de a csendet most nem tudta volna elviselni. – Megértem, hogy meglepődtél, amikor egyszer csak ott láttál. Hogy engem bíztak meg a nyomozásodhoz nagyon fontos munkával. Nekem is csak kevéssel korábban szóltak, hogy oda kell mennem a hullaházba. Nem meséltem még neked, hogy évekig művészeti iskolába jártam? Általában úgy szokott lenni, hogy az emberek között előbb van kapcsolat, és csak később szex, nem pedig előbb szex, és csak utána…

Ashley hirtelen elhallgatott. Nem tudta, kapcsolat-e az egyáltalán, ami közöttük van. – Miss Montague? – Igen? – Fogja be a száját! – parancsolt rá Jaké, és tiltakozásra nem hagyott neki időt. Csókja most gyengéd volt, Ashley mégis kiérezte belőle a vágyat. A férfi nyelvének a játéka sem hagyott kétséget afelől, hogy többet akar tőle. Ő pedig odasimult hozzá, élvezte a teste melegét, tapasztalt keze érintéseit, s a kéj megint elfeledtette vele a valóságot, az egész világot. Utána ernyedten feküdt Jaké mellett, és még el is szenderedett. Amikor kinyitotta a szemét, meglátta, hogy a férfi ébren van. – Jaké? – Igen? – Miért jöttél be ma a kórházba? Kiderítettél valamit? – Sajnos nem. – De most már elhiszed nekem, hogy Stuart balesete körül valami nincs rendben? A férfi kis ideig hallgatott, aztán Ashley szemébe nézett. – Magam sem tudom, mit hiszek. Az biztos, hogy Carnegie jó rendőr. Én is utánajárhatok ennek-annak, leginkább talán annál a lapnál, amelynek Stuart szabadúszóként dolgozott. Neked viszont magadba kellene nézned, hogy kiderítsd, a sejtésednek komoly alapja van, vagy csak… –Vagy csak? Jaké megint felkönyökölt, miközben komolyan befejezte, amit elkezdett: – Vagy csak lelkifurdalásod van, mert valamikor lefeküdtél Stuarttal, aztán pedig elfeledkeztél róla. Ashleyt hideg zuhanyként érték ezek a szavak. Ő is felkönyökölt, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Te is azért érzed úgy, hogy valaki betört a hajódra, mert annak idején lefeküdtél Nancyvel, a társaddal? Jaké semmit sem válaszolt, de olyan heves mozdulattal ugrott ki az ágyból, hogy Ashley megijedt. A férfi kiment, valószínűleg azért, hogy megkeresse a fürdőnadrágját, ő pedig még pár pillanatig fekve maradt. Ennyi volt, gondolta az ajkát harapdálva. Közöttük mindennek vége. Hogy a szíve majd mit szól ehhez, azon egyelőre

nem akart tépelődni. Csak azt tudta, hogy többé semmi keresnivalója nincs itt. Felkelt, összeszedte szanaszét heverő ruhadarabjait aztán felment a nappaliba, hogy megkeresse, ami ott került le róla. Éppen megtalálta a melltartóját, amikor Jaké belépett a nyitott ajtón, és becsukta maga mögött. – Ne menj el! – mondta. Odalépett Ashley elé, és pillantást sem vetett a parányi selyemre, amelyet ő a mellé elé tartott. – Kérlek, ne menj el. Elmondok neked valamit. Ha akarod. – Hallgatlak – válaszolta Ashley halkan. – Nem feküdtem le Nancyvel. Nem tudom, ki és mit mesélt neked, ez azonban nem fontos. Sokan gondolták, hogy ő és én egy pár vagyunk, de tévedtek. Nancy férjnél volt. Az igaz, hogy szerelmes voltam belé, mégsem történt közöttünk soha semmi. Alkalmunk többször is lett volna rá, de valamelyikünk mindig visszavonulót fújt. Ő azért, mert tartotta magát a házassági fogadalmához, én pedig azért, mert szerettem őt. Neki egyedül kellett eldöntenie, és nem miattam, hogy Briannel akar-e maradni, vagy elválik tőle. Ő volt az egyik legjobb barátom. Életemben csak kevés embert ismertem olyan jól, mint őt. Ezért sem győzhet meg senki és semmi arról, hogy balesetet szenvedett. Nem azért, mert a szeretőm volt, hanem mert ismertem. Nem lett öngyilkos, és alkoholba vagy kábítószerbe sem menekült a gondjai elől. Fütyülök arra, amit a rendőrségi pszichológus valószínűsíthető forgatókönyvnek nevezett. Tudom, hogy nem az és nem úgy történt. Jaké .elhallgatott. Ashley lenyűgözve nézte a szemét. Sokszor semmit sem árult el az érzéseiről, most viszont határozottság áradt belőle, és azt sugallta, hogy szentül hiszi, amit mond. – Eláruljak neked valamit? A férfi összeráncolta a homlokát. Látszott rajta, hogy másfajta válaszra számított. – Én sem feküdtem le soha Stuarttal. Csak a barátom volt. A legjobb barátom. Jaké elmosolyodott. – Akkor most alighanem megint bocsánatkéréssel tartozom neked. – Nem is rossz ötlet. – Sajnálom. Olyan szenvedélyesen védelmezted, hogy azonnal tudnom kellett volna, ennek csakis barátság lehet az oka. Több bennünk a közös vonás, mint gondoltam – mondta a férfi Ashley

nagy megkönnyebbülésére. – Bezárok, és bekészítem reggelre a kávét. – Az jó lesz. Miután Jaké mindent elintézett, visszamentek a hálószobába. Ashley mesélt Jake-nek a Stuarthoz fűződő barátságáról, és elmondta, hogy a szüleit is nagyon szereti. – Szóval nem volt köztetek diákszerelem, csak barátság? – kérdezte a férfi. Ashley felnevetett. – Én az iskola focicsapatának az egyik játékosába zúgtam bele. Stu ezt közzétette az iskolarádióban. Ettől én borzalmasan éreztem magam, annak a srácnak viszont tetszett a dolog, és utána évekig együtt is jártunk. Ez volt az én diákszerelmem. – De aztán nem tartott tovább? – Ó, nem! Kiderült, hogy ő a legnagyobb hülye, akit életemben ismertem. – Szerénységemet is beleértve? – Ashley bűnbánóan elmosolyodott. – Egy kicsit valóban rá emlékeztettél. A gimi után azonnal feleségül akart venni. Úgy képzelte, hogy Nicknél fogunk lakni, én dolgozom, és fizetem az ő egyetemi tandíját. Kapott ugyan sportolói ösztöndíjat, de abból nem tudott volna kijönni. Az ő szemében a művészet csak hobbi volt, nem foglalkozás. Azt is egészen magától értetődőnek tartotta, hogy ő továbbra is eljárjon szórakozni, persze a diáklányokkal együtt, elvégre ő férfi. Nekem hálásnak kellett volna lennem azért, hogy vele megfogtam az isten lábát. Óriási szerencsém, hogy Stuart a barátom volt. Ő nyitotta fel a szemem, és meggyőzött arról, hogy bolond lennék, ha feladnám a terveimet és nem tanulnék művészetet. És én be is iratkoztam oda, ám aztán egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy rendőr szeretnék lenni. Talán apám miatt, mert úgy éreztem, hogy így közelebb kerülhetek hozzá. Az akadémiát még mindig be akarom majd egyszer fejezni. És ebben az állásban addig is sok mindent megtanulhatok, ami később a hasznomra lehet. – Így igaz – helyeselt Jake. – A magamfajta öreg rókának már nem könnyű felismernie egy zöldfülű újoncban a tehetséget. – Egy zöldfülű újoncban? – Rossz válasz. Azt kellett volna mondanod, hogy nem is vagyok öreg. – Nem is tudom, hány éves vagy.

– Majdnem harminchat. És ebből tizenhármat a rendőrségnél húztam le. – Mindig tudtad, mi akarsz lenni? – Nem. Igazából ügyvédnek készültem. Kicsit olyan voltam, mint a te focistád a gimnáziumból. – Még mindig beképzelt macsó vagy. – Már egyáltalán nem. Kivéve… – Kivéve, ha rólam van szó? A férfi sokáig várt a válasszal. – Van benned valami, ami Nancyre emlékeztet – mondta végül. – A társadra, akibe szerelmes voltál. – Igen. És tudom, bizton tudom, hogy a saját szakállára akart kideríteni valamit. Ezért kellett meghalnia. Hibát követett el. – Rendőrök is hibázhatnak. Ez veled is előfordulhat. Jake elmosolyodott. – Elképzelhető. – De te vigyázol. – Arra mérget vehetsz. – Akkor meg? – Mondjak neked valamit? – A férfi Ashley felé fordult. A fehér párnán még barnábbnak tűnt a bőre. – A rendőrök is csak emberek. Nők, férfiak, melegek, heterok, ezerfélék. Közöttük is akadnak seggfejek, de a többség rendben van. Még sráckoromban ismerkedtem meg eggyel, aki nagyon tisztességes volt velem, miután hülyeséget műveltem. Akkor döbbentem rá, hogy egy zsaru sokat elérhet. Számomra ezt jelenti a munkám. Hogy egy kicsit jobbá tegyem a világot. És egyre több kollégám gondolkodik így. Sokszor hiába fáradunk, nem is ritkán, de ez nem jelenti azt, hogy ne tennénk meg minden tőlünk telhetőt. Tudsz titkot őrizni? Bevallom, hogy a Bordon-eset megszállottja vagyok. És tudom, hogy összefüggés van közte és a legújabb, egyelőre ismeretlen áldozatunk között. Valahol megbújt az a kis képkocka, amelyik még hiányzik a kirakós játékból, csak még nem jöttem rá, hol kell keresnem. Talán ezért értem meg azt, ahogyan te Stuart balesetéről gondolkodsz. Bármibe lefogadom, hogy kiderül, ki volt a meggyilkolt fiatal nő, ha holnap a lapok lehozzák a rajzodat. Ez pedig azt jelenti, hogy rengeteg dolgom lesz. Meg kell értened, hogy Stuart ügyének várnia kell kicsit. Ashley az ujjhegyeivel megsimogatta Jaké arcát. – Én már a legkisebb segítségért is hálás vagyok neked – mondta.

A férfi megfogta a kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Ugye nem azért vagy itt, mert jó nyomozónak tartasz, aki egyetmást kideríthet a számodra? Ashley hamiskásan elmosolyodott. – Azért vagyok itt, mert úgy gondolom, hogy más területen vagy nagyon jó. – Most lebuktál. Csak a testemet akarod. – A fejedet vagy a testedet. Döntsd el magad! – felelte Ashley. – Most pedig te mondd meg, miért vagyok itt! Csak azért, mert tudok rajzolni? Vagy mert kényelmes neked, hogy közel lakom hozzád, és vannak testrészeim, amelyeket érdekesnek találsz? – Közel laksz, érdekelnek a testrészeid, és tetszik a hajad színe. A vörösek az eseteim. Ashley felnevetett, de aztán hirtelen átfutott egy gondolat a fején. Lehet, hogy azért van itt, mert Jake-et Nancyre emlékezteti? Ezt a kérdést azonban inkább nem tette fel neki. És ő sem töprengett tovább rajta, mert a férfi nyelve újra elindult, hogy bejárja a testét. Még nem csörgött az ébresztőóra. Ashley úgy sejtette, éjnek évadja lehet, de valaki úgy dörömbölt a lakóhajó ajtaján, hogy a zaj a halottakat is felverhette volna. – Ez meg mi a fene? – dörmögte Jaké mérgesen, miközben kiugrott az ágyból, és felkapta a fürdőnadrágját. – Jaké! – Ez Marty – mondta Jaké, mielőtt kisietett a hálófülkéből. Ashley felült, de még mindig álmosan hunyorgott. Hallotta, hogy Jaké kinyitotta az ajtót, társa pedig beviharzott rajta. – Megvan! – Micsoda? – Alig adták el az első lapokat, és máris kiderült a mi kis Hamupipőkénk személyazonossága. Nathan Fresia a fia ágya mellett ült, és kétségbeesetten tenyerébe temette az arcát. Most már a felesége is itt fekszik a kórházban. Vérnyomása vészesen magasra szökött, és nem sok választotta el a szívinfarktustól. Nyugtatót kapott, és átvitték az épület másik szárnyába. A férfi tudta, hogy nála kellene lennie, mégis Stuart mellett maradt. – Mr. Fresia?

Nathan felnézett. Dr. Ontkean, az a neurológus állt előtte, aki Stuartot kezelte, és aggódón nézett rá. – Mr. Fresia, a fia nagyon szívós srác. Elképesztő az élni akarása, és jó esélye van arra, hogy rendbe jöjjön. Nathan éppen csak bólintott, bár tudta, hogy hálásnak kellene lennie. Stuartot az orvosoknak sikerült újraéleszteniük. Még mindig nem tért eszméletére, de az állapota megint stabil volt. – A kardiológus szerint a felesége is jobban lesz – folytatta dr. Ontkean – ha kipiheni magát. – Köszönöm – hallotta Nathan a saját hangját, de a szavak mintha nem az ő száját hagyták volna el. Az orvos megköszörülte a torkát. – Most viszont nekem van szükségem a maga segítségére. Múlt éjjel majdnem elveszítettük a fiát, mert egy vezeték kihúzódott a konnektorból. Túl sokan jártak bent a betegnél. Istennek hála, ő küzdő alkat, és jó darabig önállóan is tudott lélegezni. Hogy pontosan mennyi ideig, azt nem tudhatjuk, de ez mindenképpen jó jel. Egyszersmind azonban figyelmeztetés is. Ez itt az intenzív osztály, és nem engedhetjük, hogy sokan látogassák a betegeket. Megérti? – Igen, persze. – Mr. Fresia? Most már magának is aludnia kellene egy keveset. – Nem hagyhatom magára a fiamat. Mellette maradok. – Dr. Ontkean elnézőn ingatta a fejét. Talán neki is voltak gyerekei. – Akkor aludjon itt a fotelban! Később majd még benézek – mondta, és elhagyta a szobát. Nathan a lélegeztetőkészülék egyenletes sziszegését hallgatta. Miközben felkészült a virrasztás további óráira, magában elrebegett egy hálaimát. Marty szeme hirtelen elkerekedett. – A francba! Nem tudtam, hogy nem vagy egyedül. Szörnyen sajnálom, öregem. Jaké követte a társa tekintetét, és elfojtott egy káromkodást, amikor a földön meglátta Ashley melltartóját. – Ez most nem számít – mondta. – Szóval, ki volt Hamupipőke? – Az éjszakások hajnalban kapták a bejelentést – kezdte Marty.

Mielőtt azonban folytathatta volna, hangos kiáltás zavarta meg. Nick bárja felől jött. A két nyomozó mintegy parancsszóra az ajtó felé fordult. Ashley hallotta, hogy csörög a mobilja, de nem tudta, hol tette le az este a táskáját. Csak arra emlékezett, hogy a ruhadarabjai szanaszét hevernek a nappaliban. Jaké és Marty elrohantak, miután meghallották azt a sikoltást. Ő is gyorsan felkelt, és beleugrott a farmerjába. A bugyija és a cipője keresésére nem vesztegetett időt, és a blúzába is már csak kifele szaladtában bújt bele. A fedélzetről átugrott a mólóra, és meglátta, hogy a teraszukon a nagybátyjával és Sharonnal ott áll a két nyomozó. Mire odaért, már Sandy is csatlakozott hozzájuk. Ő is hallotta volna a kiabálást? Furcsa, mert a lakóhajója majdnem a kikötő másik végében áll. Az öreg gondterhelten vakargatta a fejét. – Mi történt? Az ég szerelmére, mi történt? – kérdezte Ashley. Mindenki döbbenten meredt rá, csak Jaké nem. Ő Sharonra szegezte a tekintetét. – Ashley! – mondta Sharon. – Te kiabáltál? Miért? – kérdezte tőle Ashley. – Aggódott – felelte az asszony helyett Nick nyugodtan. – Aggódott? – Megláttam a rajzodat az újságban – magyarázta Sharon. – Azonnal felismertem azt a nőt. Aztán bementem a szobádba, de te nem voltál ott. Ezért sikoltottam fel. Szörnyen megijedtem. – Miért féltette ennyire Ashleyt? – akarta tudni Jake. – Azt sem tudtuk, hogy elvállaltad az állást – jegyezte meg Nick, és hangja csalódottságról árulkodott. Ashleynek elszorult a szíve. Nagybátyja nevelte fel, és mindig is jó barátja volt. Ő pedig nem számolt be neki élete egyik legfontosabb döntéséről. – Sajnálom. – Ashley neve is benne van az újságban? – kérdezte Marty értetlenkedőn. – Én ezer közül is felismerném az ő munkáit – mondta Nick méltóságteljesen és egy kicsit szemrehányón. – Én is – tette hozzá Sharon. – Nick, még csak tegnap lett végleges a döntésem – mentegetődzött Ashley.

– Kicsoda az a nő? – szólt közbe Jaké türelmetlenül. Sharon feléje fordult. – Cassie Sewell… volt a neve. – Honnan ismerte? – Egy darabig ingatlanügynök volt itt a környéken. Valahonnan Florida közepéből költözött ide néhány hónapja. Akkor ismerkedtünk meg, amikor odakint, Redlandsben együtt dolgoztunk egy telek adásvételén. – Miért nem jelentette be senki az eltűnését? – Nos, azok után, amiket hallottam… – Sharon nagy levegőt vett, mielőtt folytatta. – Már majdnem a zsebemben volt a szerződés, ám aztán fuccsba ment az üzlet, mert az érdeklődő úgy érezte, hogy nem képviselik megfelelően az érdekeit. Felhívtam Cassie-t, hogy tisztázzam vele a dolgot, de csak egy munkatársával beszélhettem, mert ő kevéssel azelőtt felmondta az állását. Változtatni akart az életén, vagy valami ilyesmi. A kollégája, Fred Hampton szerint úgy viselkedett, mint aki éppen beleszeretett valakibe. Ez minden, amit tudok. Gondolhatja, hogy nem rajongtam érte, miután elfuserálta az üzletemet. De amikor megláttam az arcát az újságban… – Melyik ingatlanügynökségnél dolgozott? – kérdezte Jake. – Algemon és Palacio – felelte Sharon. Jake a társához fordult. – Most azonnal odamegyek. Te menj be a kapitányságra, és derítsd ki, mit tudtak meg még az éjszakások! – Rendben – válaszolta Marty. Jake sarkon fordult, és visszaindult a hajójára. Nick és Sharon Ashleyt méregette, ő pedig lélekben felkészült a nagybátyja szemrehányásaira. Nick azonban semmit nem mondott, csak bement a bárba. – Nincs semmi baj, drágám – nyugtatgatta Sharon Ashleyt. – De, nagyon is van. Ashley bement a nagybátyja után, aki a bárpult mögött állt és éppen kávét töltött magának. Látnia kellett, hogy ő bejött, de még mindig hallgatott. – Nagyon sajnálom, Nick. – Huszonöt éves vagy. A te dolgod, ha nem akarsz beszélni a munkádról és a kapcsolataidról. – Nick, kérlek! – Ashley odament a férfihoz, átölelte, és a mellkasára hajtotta a fejét, ahogyan gyerekkorában is szokta. –

Kérlek szépen, ne haragudj. Az este nem beszélhettünk, mert már bementél a kórházba. Utána pedig… – Nem jöttél haza. Ashley elhúzódott a nagybátyjától. – Azt hittem, kedveled Jake Dilessiót – mondta. – Kedveltem. Amíg nem feküdt le az unokahúgommal. Ez a válasz másodpercekig Ashley torkára forrasztotta a szót. – Épp magad mondtad az előbb, hogy huszonöt éves vagyok. És tudnod kellett, hogy… hogy én… – Hogy már nem vagy szűz? – kérdezte Nick nyersen. – Igen, sejtettem. Elvégre ott volt az a tökfej a gimnáziumban, én pedig nem vagyok vak. És igazad van, huszonöt éves vagy, csak éppen… Á, hogy a fene essen bele! Csak éppen azt gondoltam, hogy kicsit többet jelentek neked, mint egy zsaru, aki alig néhány hete költözött ide. – Tudom, hogy beszélnem kellett volna veled. Megértem, hogy meglepődtél, amikor megláttad az újságban a rajzomat. De minden nagyon gyorsan történt. – És most már beszélsz róla? Ashley bólintott, és felült az egyik bárszékre. – Kapok kávét? – Persze – tett elé csészét a nagybátyja. – Egyszerűen csodás volt, Nick. – Nem érdekelnek a zsaruval töltött éjszakád részletei. – Nem is arról beszélek, hanem az új állásomról. Elfogadtam, ahogyan te is tanácsoltad. Még alá sem írtam az összes papírt, amikor máris elküldtek a hullaházba, hogy elkészítsem azt a rajzot. Ilyen gyorsan történt. – Ugyanúgy, mint Dilessióval? – kérdezte Nick. Ashley egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét. – Igen. – Nem is ismered. Az az ember megszállott. Munkamániás. Kőkemény küzdő. Minden tiszteletem az övé, de nem hiszem, hogy ő volna a hozzád való férfi. Sok mindent beszélnek róla… – Ismerem azokat a szóbeszédeket. –Ashley… Nick elharapta a szót, mert Sharon bejött, és tétován megállt az ajtóban. – Ne haragudjatok! Tudom, hogy bizalmasan beszélgettek, de be kell mennem a hálószobába. Fel szeretnék öltözni.

– Ne butáskodj, Sharon! – mondta Ashley. – Menj csak nyugodtan! Barátnője együtt érző pillantást vetett Nickre, és elmosolyodott. – Szeretlek titeket – mondta, miközben elment mellettük. – Figyelj, kicsim! – kezdte Nick, miután megint kettesben voltak, és közelebb hajolt Ashleyhez. – Nem akarom, hogy megégesd magad. Nem szeretném, ha olyan férfival kezdenél kapcsolatot, aki egyébként remek ember, de a nőkkel… Nick megint félbehagyta a mondatot. Ashley követte a tekintetét, s bár nem volt olyan hangulatban, mégis mosolyogva üdvözölte Sandyt. Az öreg mezítláb volt, rövidnadrágot viselt, és az ő táskáját tartotta a kezében. – Elnézést a zavarásért! Dilessio megkért, hogy ezt hozzam el neked, Ash – mondta. – Gyere be! – szólította fel Nick nagy sóhajjal. – Számomra is van kávéd? – kérdezte tőle Sandy. – Mit gondolsz – fordult a nagybátyja Ashleyhez –, elmehetnék egyszer vacsorázni az unokahúgommal valahova, ahol senki sem zavar meg bennünket? Ashley elmosolyodott, aztán áthajolt a pulton, és csókot nyomott Nick arcára. – Megoldható – válaszolta éppen akkor, amikor megszólalt a mobilja. Már el is felejtette, hogy az előbb keresték Lehet, hogy most is ugyanaz hívja? – találgatta, miközben előhalászta a táskájából a telefonját. – Ashley? Ashley Montague? – Igen. – Dávid Wharton vagyok, az újságíró. A kórházban ismerkedtünk meg. Okvetlenül találkoznunk kell. Valaki megpróbálta megölni Stuartot.

15. Dávid azt javasolta Ashleynek, hogy Coconut Grove-ban találkozzanak a News Caféban. Ott nem lesznek egyedül, mert kiülhetnek a teraszra, ahol mindenki láthatja őket. Mielőtt lezuhanyozott volna, Ashley húsz percen keresztül megpróbálta elérni Lucy Fresiát a kórházban. Egy ápoló azt közölte vele, hogy

Stuart állapota változatlan. Az osztályos nővér nem volt hajlandó kapcsolni a betegszobát, Ashley azonban egy régi noteszában megtalálta Nathan Fresia mobilszámát. Szerencséjére még mindig ugyanaz volt. Beszélgetésükből nem sokat sikerült kihámoznia. A férfi hangja kimerültségről árulkodott, s bár kedves volt vele, mint mindig, nem akarta, hogy bemenjen a kórházba. Azt is csak nagyon röviden mondta el, hogy mi történt. Ashley alig akart hinni a fülének. Az este ő volt bent utolsóként Stuartnál, és amikor eljött tőle, az összes gép kifogástalanul működött, köztük a lélegeztetőkészülék is. Ezt Nathannek is elmondta, szavait a férfi azonban meglehetősen ingerülten fogadta. Ami történt, megtörtént, mondta, és a feleségét ez annyira megviselte, hogy most már ő is a kórházban fekszik. Indulatosságáért azonnal elnézést kért, de ahhoz továbbra is ragaszkodott, hogy senkit sem akar ott látni. Néhány napig legalábbis még egészen biztosan nem. Ashley ezek után meglehetősen nyugtalanul tette meg az utat Coconut Grove–ba. Dávid Wharton szívélyesen üdvözölte, s miután a pincérnő kihozta a kávéikat, belekezdett a mondandójába. – Azt beszélik, hogy a lányok közül húzta ki valaki azt a vezetéket. – Ez hülyeség! – háborodott fel Ashley. – Maga viszont nyilván tud valamit. Ne kerülgesse itt a forró kását, hanem vágjon bele! – Egy pillanat! Én hívtam fel azzal, hogy el akarok mondani magának valamit. Ha továbbra is a rendőrt játssza nekem, már itt sem vagyok. Ashley hátradőlt a székén. – Mi semmiféle vezetéket nem húztunk ki. Szóval, mi történt? – Azt én honnan a fenéből tudhatnám? – Ott volt a kórházban. – Igen, de nem Stuart szobájában. Gondolja, hogy beengednek hozzá? – kérdezte az újságíró a fejét csóválva. – Abban viszont biztos vagyok, hogy Lucy Fresia nem őrült. Nem tartozik azok közé az anyák közé, akiknek elborul az elméje, és őrültséget követnek el, mert nem képesek tovább elnézni a gyerekük szenvedését. Nem voltam bent a szobában, de a közeléből sem mozdultam el, és mindent láttam. Stuarthoz a szülein kívül csak a kórház dolgozói mehettek be. – Azt akarja mondani, hogy közülük akart ártani neki valaki? – Ezt kétlem. – Mégis mintha erre célzott volna.

– Azt kellett volna mondanom, hogy csak olyanok léphettek be a szobájába, akik kórházi dolgozónak tűntek. Dávid elhallgatott, amikor a pincérnő odalépett hozzájuk, hogy felvegye a rendelésüket. Ashley semmit sem akart enni, de most egyszeriben rádöbbent, hogy farkaséhes. Ő bőséges reggelit kért magának, az újságíró azonban beérte narancslével és melegszendviccsel. – Mindig ennyit eszik? – kérdezte mosolyogva. – Csak ha éhes vagyok – felelte Ashley. A pincérnő közben elment, ő mégis közelebb hajolt a férfihoz. – Más szóval, úgy gondolja, hogy valaki, aki orvosnak vagy nővérnek öltözött, bement a szobába, és kihúzta a falból a csatlakozót? – Pontosan ezt gondolom. És ne jöjjön nekem azzal, hogy túl sok filmet nézek! – Ez eszembe sem jutott. – Ashley úgy gondolta, hogy az újságírónak igaza van. Ahogyan neki is igaza volt, amikor azt gondolta, hogy a mélygarázsban követte valaki, aki úgy volt öltözve, mint egy orvos. – Hiszek magának. De hogyhogy Lucy nem látta azt az embert, amikor egész idő alatt bent volt Stuartnál? – Elalhatott. – Az ajtónyitásra akkor is felébredt volna. – Ez egyáltalán nem biztos. Szegény asszony halálosan kimerült volt. Egyébként sem gondolt volna semmi rosszra, ha azt látja, hogy egy orvos vagy nővér bejön a szobába, és valamit állít a gépeken. Ashley pár pillanatig hallgatott. Wharton feltételezése meglehetősen légből kapottnak tűnt, de a rendőrök szerint ő is csak képzelődött, amikor azt hitte, hogy követték a kórház garázsában. Ha pedig az egyik igaz, akkor a másik is az lehet. – Ha helyes a sejtése, akkor Stuart még mindig veszélyben van. – Tudom, de fényes nappal többen vannak körülötte, és az édesapja is ott ül az ágyánál. Azt hittem, maga is bemegy majd hozzá. Ashley a fejét rázta. – Nathan Fresia úgy gondolja, hogy Karén, Jan vagy én rántottuk ki azt a vezetéket. – Talán még egyszer beszélnie kellene vele. – Előbb inkább ki kellene derítenünk az igazságot. – Ashley megint áthajolt az asztalon. – A múltkor, amikor éjszaka odabent beszélgettünk a kórházban, olyan érzésem volt, hogy maga tud valamit. Mi az?

Dávid kis ideig habozott. – Elmondom, ha megígéri, hogy keres bizonyítékokat. A rendőrség különben nem hisz majd nekem. – Ha kikezdhetetlenek az állításai… – Amit tudok, azt mind elmondtam a rendőröknek. Azt például, hogy Stuart megismerkedett egy kongresszusi képviselőnővel, aki szerinte szoros kapcsolatokat tart fenn bizonyos érdekcsoportokkal. A rendőrök el is mentek hozzá, de a nő állítólag kikelt magából, és azt mondta, ez egy szabad ország, és mindenki maga döntheti el, hogy az üzleti érdekek és a környezetvédelem közül melyikre teszi a nagyobb hangsúlyt. A beszélgetésnek amúgy semmi eredménye nem lett. A rendőrök semmit nem találtak, ami arra utalt volna, hogy a képviselőnő törvénytelen tevékenységet folytatna. Az egyik gyereke egyébként pár éve meghalt kábítószer-túladagolásban. Azóta az asszony fáradhatatlanul küzd a drogok ellen. Dávid elhallgatott, és néhány pillanatig tanácstalanul vonogatta a vállát. – Stu papírjai között más utalásokra is rábukkantak még. A rendőrség nagyító alá vett egy cukorfinomításban utazó nagykutyát, de ez sem vezetett sehova. Természetesen csábít a gondolat, hogy megírjam ezt az egészet. Hazudnék, ha mást állítanék. De igazából nem ez vonz. Stuart jó barátom, és nagyon szeretnék segíteni rajta. Mégsem értem el mást, mint hogy magamra haragítottam a rendőröket. És Stu balesete óta csak a kórházban ülök. Ashley a kávéját kortyolgatva elgondolkodott a férfi szavain. – Én sem tudom, mit tehetnék – mondta végül a fejét ingatva. – Van egy címem. Ellenőrizhetné. Vagyis közösen ellenőrizhetnénk. – Miféle címe van? És miért nem adta meg a rendőröknek? – Csak nemrégiben akadtam rá, amikor még egyszer átnéztem Stu feljegyzéseit. Még nem volt időm, hogy elmenjek oda, meg aztán… Tudom, nem sokat használ, ha ott kuksolok a kórházban, de a múlt éjszaka óta félek, hogy Stuarttal éppen akkor történik majd valami, amikor nem leszek ott. – Hol van az a cím? – Lent, délnyugaton. Mezőgazdasági vidék. Ashley úgy gondolta, nem ártana, ha elmennének oda. Davidnek viszont igaza lehet abban, hogy Stuart veszélyben van. Ettől a

gondolattól nem tudott szabadulni, és ijedten összerezzent, amikor a férfi megérintette a kezét. – Tudom, már nem rendőr, de azt azért elérheti, hogy meghallgassák. Ashley eltűnődött. Jaké a maga módján hallgat rá, bár talán csak kötelességtudatból, mert lefeküdtek egymással. Ez a lehetőség fájt neki, de azt sem akarta, hogy rosszul értelmezett büszkeségből ne tegyen meg minden tőle telhetőt Stuartért. Jaké ma biztosan nem fog jelentkezni nála. Rengeteg a dolga, miután azonosították az áldozatot. Neki azonban akkor is el kell érnie valahogy. Ha nem találja bent a rendőrségen, csak a mobilján hívhatja fel. Annak nem tudja a számát, de vannak ismerősei, akiktől megkérdezheti. – Várjon itt! – mondta Davidnek, miközben felállt. Egyszeriben attól tartott, hogy kihallgathatják. Már-már paranoiás félelmei miatt haragudott magára, mégis elvonult egy csendes sarokba, és onnan hívta fel Mandy Nightingale-t. Mielőtt bármit mondhatott volna, Mandy dicséretekkel halmozta el, mert a lapokban megjelentetett rajza óriási sikert hozott. Végül azonban Ashleynek sikerült megtudnia tőle Jaké mobilszámát. – Dilessio! – jelentkezett a férfi több csörgés után, és hangja elárulta, hogy nem örül a zavarásnak. – Szia, Jaké! Ashley vagyok. – Mi újság? Nincs sok időm. – Tudom, és rövid leszek. Lehet, hogy sokat kérek, de… Stuart az éjszaka majdnem meghalt. Nem a sérülései miatt – tette hozzá Ashley sietve –, hanem mert lekapcsolták a lélegeztetőkészülékét. A kórházban azt mondják, a túl sok látogatója közül valaki kirántotta a falból a vezetéket. Én viszont tudom, hogy mi a gépek közelében sem jártunk. Azt hiszem, Stuart komoly veszélyben van. Nem lehetne megoldani, hogy rendőrök őrizzék a szobáját? Olyanok, akik éppen nincsenek szolgálatban. Hogy valóban csak orvosok és ápolónők mehessenek be hozzá. A saját zsebemből fizetném őket. A vonalban egy ideig csend volt. – Ashley, én most ki sem látszom egy gyilkossági nyomozásból. – Igen, tudom. De nem képzelődöm, és egy újabb gyilkosságot szeretnék megakadályozni. Kérlek, Jaké! Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon elfoglalt vagy. Nem is hívtalak volna fel, ha nem lenne ennyire fontos az ügy. – Meglátom, mit tehetek.

A férfi ezzel megszakította a vonalat. Ashley az ajkát harapdálva visszaindult az asztalukhoz, de még nem ért oda, amikor csörögni kezdett a mobilja. Nem Jaké hívta, hanem Marty. Még egyszer elmondatta Ashleyvel, mi történt a korházban, aztán azonnal megígérte, hogy Stuartot a nap huszonnégy órájában őrizni fogják. Ő pedig, tette hozzá, beszél Carnegie-vel és Nathan Fresiával. – Vannak rendőrök – mondta végül –, akik vállalják, hogy szabadidejükben őrt álljanak, mert úgy gondolják, a gyilkosságiak cserében később majd esetleg támogatják az előléptetésüket. De ez akkor is pénzbe fog kerülni. – Világos. – Ashley kis ideig habozott. – Ne aggódjon, ki fogjuk fizetni őket! És sajnálom, Marty, hogy a terhére kellett lennem. – Nem erről van szó, Ashley. Megoldjuk a dolgot. Jobb volna, ha hivatalból rendelhetnénk el az őrizetet, ez azonban nem megy, ha a kórházban úgy gondolják, hogy egy látogató rántotta ki véletlenül a vezetéket. Ezért kell pénzt kapniuk a rendőröknek a különmunkáért. Már ha maga egészen biztos abban, hogy a barátját valóban veszély fenyegeti. – Határozottan rossz előérzetem van – felelte Ashley. Még egyszer megköszönte Martynak a szolgálatkészségét, aztán elbúcsúzott tőle. Tudta, hogy Fresiáék, bár nem milliomosok, de jól állnak anyagilag. Ha elmondja nekik, mit talált ki, biztosan készek lesznek megfizetni Stuart őrzését. Neki is van egy kis megtakarítása, és az új állásában majd rendes fizetést is kap, úgyhogy a költségek egy részét magára vállalhatja. Visszament az asztalhoz, és leroskadt a székére. Nem tudta, miért, de már most, kora reggel fáradtnak érezte magát. – Elintéztem, hogy néhány rendőr a szabadidejében őrizze Stuartot – újságolta el. Dávid úgy nézett rá, mintha csodát tett volna, ám aztán összeráncolta a homlokát. – Elmondta nekik, hogy valaki talán kórházi dolgozónak adta ki magát? – Igen. A férfi mosolyogva hátradőlt. – Azt hiszem, el kell mennünk délre. Maga vezet, vagy én? A kocsim ott van szemben, a bevásárlóközpont mélygarázsában. – Én az utcán állok, és nemsokára lejár a parkolóórám. Úgyhogy inkább az enyémmel menjünk!

Rosa Palacio volt az, aki azonnal kapcsolatba lépett a rendőrséggel, amint az újságban meglátta az egykori alkalmazottjáról készült rajzot. Miután Jaké megérkezett hozzá, az asszony bőbeszédűen előadta, mennyire megviselte, hogy volt munkatársával ilyen szörnyűség történt, de használható információval nemigen szolgálhatott. – Cassie csak rövid ideig volt nálunk – mesélte, miközben egy ceruzával idegesen dobolt az íróasztalán. – Amikor jelentkezett hozzánk, kimondottan kedvesnek, okosnak és nagyon igyekvőnek találtuk. Tökéletes munkaerőnek tűnt. Egy ingatlanügynöknek nem feltétlenül kell vonzónak lennie, hiszen az emberek számára fontosabb, hogy értse a dolgát, és meg tudja válaszolni a kérdéseiket. Cassie megjelenése és buzgalma azonban mindenképpen pluszpontokat jelentett. A középkorú és karcsú Rosa Palacio tökéletes frizurájával és elegáns kosztümjében maga is vonzó jelenség volt. – Cassie-nek nem volt családja. Nekem azt mondta, ezért költözött át ide az ország belsejéből, ahol korábban élt – folytatta az asszony. – A bizonyítványai és az ajánlásai kifogástalanok voltak. Állítólag azért jött éppen Miamiba, mert éltek itt barátai, és mert nagyon tetszett neki ez a város. Három hete dolgozott nálunk, és éppen megkötötte az első üzleteit, amikor egészen váratlanul beadta a felmondását. Azzal magyarázta, hogy megváltozott az élete, és valami egészen másba akar kezdeni. Hiába kérdezgettem, ennél többet nem árult el. Soha egyetlen barátjával nem találkoztam, és tudtommal a többi munkatársunk sem. Természetesen beszélhet velük. Én sajnos nem tudok többet elmondani, bár nagyon szívesen segítenék. Borzalmas, ami Cassie-vel történt. Ha valóban nincsenek rokonai, az irodánk majd eltemetteti. Bár csak rövid ideig volt nálunk, ezt mégis kötelességünknek érezzük. – Ahogy gondolják, Mrs. Palacio – felelte Jake. – Láthatnám az elhunyt íróasztalát? – Hogyne, kérem. A számítógépét is megmutathatom, de időközben természetesen már más dolgozik rajta. Nem sokkal később Jake kézbe vehette Cassie Sewell egykori munkatársainak és ügyfeleinek a névjegyzékét, és az íróasztalát is megtekinthette. Egy barátságos, kedves titkárnő, aki őszintén sajnálta a történteket, segítségére volt a számítógépben tárolt adatok

átnézésében. Utána még egy listát kapott azoknak az ingatlanoknak a címéről, amelyekkel az áldozat foglalkozott. Mindez sok idejét vette igénybe, amit nagy sóhajjal nyugtázott. A délelőtt jó részét az iroda munkatársainak a kikérdezésével töltötte. Mindegyikük készséges volt, de ők sem tudtak sokkal többet Rosa Palaciónál. Cassie-t kedves, rendes, de magának való embernek írták le. Főnöknőjén kívül csak két kolléganőjének mondta el, hogy új életet akar kezdeni. Baráttal vagy barátnővel soha senki nem látta. Az ismerőseiről sem mesélt, csak annyit említett, hogy itt élnek a környéken. Jake még az egyik ingatlanügynökkel beszélgetett, amikor utolérte Ethan Franklin hívása. A különleges ügynök nem tétlenkedett. Rengeteg aktát átnézett, az ország minden részén található FBIirodákkal beszélt, és máris sok mindent sikerült kiderítenie az áldozatról. Az összes államban elkövetett bűncselekményeket összevetették a legújabb esettel, de az öt évvel korábban elkövetett gyilkosságokon kívül semmilyen egybeesést nem találtak. Franklin megtudta, hogy Cassie Sewell már Orange megyében is ingatlanügynökként dolgozott. Az ottani munkatársai többet tudtak róla, mint az itteniek, és kivétel nélkül kedvelték is. Szeretetre méltó, komoly és mélyen vallásos embernek ismerték, akinek még az a gondolat is megfordult a fejében, hogy apácának áll. Nekik azt mondta, azért költözik Miamiba, mert új barátokra tett szert a városban. Abban reménykedett, hogy egy itteni egyházközségben majd társat is talál magának. A miami katolikus plébániák névjegyzékében azonban nem szerepelt. Franklin délután személyesen is fel akart keresni néhány lelkészt, hogy megmutassa nekik az áldozat fantomképét. – Lehet, hogy egy másik egyházat vonzóbbnak talált a katolikusnál – gyanította Franklin. – Annak alapján, amit eddig megtudtunk róla, ez nagyon is elképzelhető. És mert maga úgy gondolja, hogy itt a környéken valamiféle újkeresztény gyülekezet működik… – Úgy hallom a hangján, hogy maga nemigen hisz ebben. – Mindenesetre most, hogy már ismerjük az áldozat kilétét, nem csak a sötétben tapogatódzunk – felelte az ügynök. – Meg kell mondanom, Franklin, hogy ilyen rövid idő alatt elismerésre méltóan sok mindent kiderített. – Maga jó zsaru, Jake, és tudom, hogy engem seggfejnek tart. Igaz, nem tudok olyan jól bánni az emberekkel, mint maga, de már

diplomás kriminológusként kerültem Quanticóba. El sem tudja képzelni, mi mindent kellett ehhez megtanulnom. Napokat töltöttünk papírhajtogatással, hogy a bűnjelgyűjtésnél egyetlen mikroszál se mehessen veszendőbe. Nagyon keményen dolgoztam. – Franklin pillanatnyi szünetet tartott. – Nem akarom, hogy hülyének gondoljon. – Maga nem hülye – jelentette ki Jake. – Nos, ha részletekről van szó, semmi sem kerülheti el a figyelmemet. A megérzéseket viszont inkább átengedem magának. Ha valamit megsúgnak az ösztönei, csak szóljon, és majd én összevetem a sejtését a tényekkel. – Így lesz. – Egyelőre azonban semmi sincs a kezemben ismerte be Jaké, és igazat mondott. Tudta, hogy valami szinte kiszúrja a szemét, de egyelőre nem jött rá, mi az. A füstköd és a tükrök… Végül megrázta magát, és felhagyott a töprengéssel. – Még valami? – kérdezte. – Igen, van. Ugye tudja, hogy Péter Bordont a jövő hét elején valószínűleg feltételesen szabadlábra helyezik? – Ez várható volt. Jaké elköszönt Franklintől, aztán folytatta a tanúkikérdezést. Miközben a fiatal ingatlan-ügynöknő további név- és címlistákat nyomtatott ki neki, ő felhívta a nyombiztosítókat, és szívességet kért Skip Conradtól. – Csak este tudnék elmenni hozzád, Jaké – felelte régi barátja. – Azzal pedig nyilván tisztában vagy, hogy fenekestül fel kellene forgatnom a hajódat. Na, nem gondoltad meg magad? – Nem. Mindegy, mekkora rendetlenséget csinálsz. Majd meghálálom a fáradozásodat. És még valamire megkérlek. Senkinek ne beszelj erről! Ó, igen! Ha nem lennék otthon, a bárban, Nick Montague-nál van kulcs a hajómhoz. Skip pár pillanatig hallgatott. – Biztos vagy abban, hogy nem az a Nick járt nálad? – kérdezte végül. – Én már semmiben sem vagyok biztos. – Brian Lassiter nem lehetett? – Érte sem tenném tűzbe a kezemet. Jaké előre is megköszönte Skip segítségét, aztán elbúcsúzott tőle. A bűnügyi technikus biztosan talál majd a hajóján ujjlenyomatokat Briantől. Amikor a srác ott járt nála, részeg volt, mint a csap, és

mindent összefogdosott. Így aztán az ő ujjlenyomatai semmit nem is fognak bizonyítani, gondolta Jaké, és fáradtan megdörzsölte a halántékát. A mobilja már megint csörögni kezdett. Ezúttal Marty hívta. – Abban a házban vagyok, amelyben Cassie Sewell utoljára lakott. Azóta egy családnak adták ki, de ők megengedték, hogy körülnézzünk kicsit. – Nemsokára ott leszek. Jaké összeszedte a listáit, és elhagyta az ingatlanközvetítő irodát. A kocsijában átfutotta a címek jegyzékét. Mindegyik az Everglades közelében volt. És meglehetősen közel ahhoz a helyhez, ahol Nancyt megtalálták a csatornába csúszott kocsijában. Ahol örökre magával vitte azt, amit kiderített. Vezetés közben Ashley újra és újra megkérdezte magától, hogy egészen elment-e az esze. Elvégre nem ismeri azt a férfit, aki itt ül mellette, és azt sem tudja, hova és miért mennek most együtt. Dávid Whartont egyébként kimondottan jóképűnek tartotta. Okos szeme volt, sokat mosolygott, és az öltözékében sem volt semmi furcsa. Farmert és pólóinget viselt, mint ezer és ezer másik fiatalember. A haja kicsit hosszú volt, de manapság ezen már senki sem rökönyödött meg. Újságíró létére meglepően jó erőben volt. Széles válla és izmos mellkasa arról árulkodott, hogy sok időt tölthet edzőteremben. – Az lesz a legjobb, ha a gyorsforgalmi úton megyünk – javasolta, miután elindultak. – Szerintem is – válaszolta Ashley. – Hogy is bukkant rá erre a címre? És hogyhogy csak most? – Stu nálam hagyott néhány folyóiratot. Mindegyikben írtak az Evergladesről. Amikor átlapoztam őket, hogy kiderítsem, mi után kutathatott a barátom, az egyikből kiesett egy papír. Nevek voltak rajta. Csupa olyan név, amelyet korábban már megadtam a rendőröknek. A cédula hátoldalán pedig egy címet találtam. Először nem tudtam kibetűzni, mert a ceruzás írás majdnem teljesen elmosódott. – Biztos egyáltalán, hogy jó helyre megyünk? – Természetesen – vágta rá Dávid. – Legalábbis azt hiszem – javította ki aztán magát, és Ashley felé fordult.

– Nem kellene beszélnie Nathan Fresiával? Nehogy megrémüljön, ha egyszer csak megjelennek a kórházban azok a rendőrök, akik a fia testőrei lesznek. – Igaza van. Ideadná a mobilomat? Megpróbálom elérni. – Nathan felvette a telefonját, és hangja kedvesebb volt, mint a legutóbb, bár még mindig gyanakvás csendült ki belőle. Miután Ashley elmondta, miért hívja, a férfi elújságolta, hogy az első rendőr már meg is érkezett. Eddig azt hitte, Carnegie ötlete volt, de most megköszönte Ashley segítségét. Őt mindig szívesen látják a kórházban, tette hozzá, de egyedül menjen, mert nem biztos, hogy az orvosok a következő napokban bárkit is beengednek Stuarthoz. – Már ott is van az első rendőr – mondta Ashley, miután befejezte a beszélgetést. – Maga aztán tudja, kihez kell fordulnia! Ashley úgy döntött, hogy Karent és Jant is felhívja. Nem biztos, hogy ilyenkor sikerül elérnie őket, de üzenetben akkor is beszámolhat nekik a legújabb fejleményekről. Előbb Karén iskolájának a számát tárcsázta, ott azonban közölték vele, hogy barátnője beteget jelentett. Odahaza viszont nem vette fel a telefonját, és a mobilját sem. Ashley üzenetet hagyott a rögzítőjén, aztán eszébe jutott, hogy Karent az este Len Green vitte haza. Őt sem sikerült azonban elérnie. A kapitányságon arról tájékoztatták, hogy Len is betegszabadságon van. Miközben benyomogatta Jan számát, Ashley fején átfutott a gondolat, hogy Karén és Len között elkezdődhetett valami. Végül Jannel sem sikerült beszélnie. Nála is be kellett érnie az üzenetrögzítővel. – A következő kihajtón kell kimennünk – mondta Dávid, amikor elhajtottak egy útjelző tábla mellett. – Járt már itt? – Csak a környéken. – Nem is tudja pontosan, hova kell mennünk? – Nem. Dávid előrecsúszott az ülésen. A térdével véletlenül kinyitotta a kesztyűtartót, és meglátta benne Ashley revolverét és a szolgálati jelvényét. Azonnal vissza kellett volna adnia őket, de eddig még nem jutott rá ideje. – Ez tök jó! – jegyezte meg az újságíró. – Fegyverünk van, és félelmetesek vagyunk.

– Fogja be! – Nyilván bánni is tud a pisztolyával. – Igen, tudok. Dávid mosolyogva visszacsukta a kesztyűtartót. Arckifejezése kellemetlen érzéseket ébresztett Ashleyben. Elhatározta, hogy mostantól a kézitáskájában fogja tartani a fegyverét, amíg nem nyílik alkalma arra, hogy beszolgáltassa. – Maga ért a fegyverekhez? – kérdezte, mintha csak úgy mellékesen tenné. – Nagyon is jól. Egyetemista koromban tartalékos tiszti képzésen vettem részt – tette hozzá a férfi magyarázatul Ashley kérdő pillantása láttán, mielőtt jobbra mutatott. – Menjünk nyugatnak, aztán pedig majd délnek! Ashley tette, amit mondtak neki. Nemsokára azonban egy csatornához értek, és vissza kellett fordulniuk. – Jól tud navigálni – morogta Ashley. – Tehetek én arról, hogy ezt a történelem előtti lápvidéket mindenütt csatornák szelik keresztül? – tiltakozott Dávid. Egy darabig még tévelyegtek, de végül sikerült a csatornán átvezető utat találniuk, és eljutottak arra a környékre, amelyen a keresett címet sejtették. A házszámokból arra következtettek, hogy az a telek valahol a messzire nyúló szántóföldek között bújhat meg. Az utat valamikor aszfalt boríthatta, de abból mostanra már csak darabok maradtak meg imitt–amott. Ashley lehúzódott a szélére, megállt, kikapcsolta a motort, és körülnézett. – Óriási ez a farm – jegyezte meg. – Sehol sem látok házat – dünnyögte Dávid. – Ott egészen távol mintha lenne valami. Nem pajtának tűnik, inkább silónak. – Egészen biztos, hogy nem az. Ez itt eperültetvény. Mit keresne azon egy siló? – Akkor mi lehet az? – vizsgálgatta Ashley a kerek és magas épületet, amely egy pajta vagy raktár mellett állt. A férfi tanácstalanul vonogatta a vállát. – Talán kilátótorony, hogy a gazda figyelhesse, rendesen nőnek–e az eprei – mondta tréfálkozva. – Őszintén szólva, sejtelmem sincs. Megnézzük közelebbről? – Nem hatolhatunk be csak úgy egy magánterületre. Dávid elvigyorodott.

– Újságíró vagyok. Tőlem elvárják, hogy a cél érdekében akár törvényt is szegjek. Maga pedig majdnem rendőr, vagy valami ilyesmi. – Akkor sincs hozzá jogunk. A férfi ügyet sem vetett Ashley tiltakozására. – Látja? Ott, a háznál, az mintha veteményes lenne. Akár a ház, az is jó nagy. Sok zöldséget termeszthetnek itt. – Melyik farmon nem? A parasztok ebből élnek – felelte Ashley most már kissé ingerülten. – Jókora földet művelnek. Nézze, milyen messzire van a végük! Mögöttük viszont sűrű bozótos kezdődik. – Elképesztő! Egyesek elhanyagolják azt a területet, amelyik már nem tartozik az ő birtokukhoz – mondta Ashley gúnyosan. Dávid áthatóan nézett rá. – Ez itt valóban farmnak tűnik. – Azért, mert ez itt valóban farm. Ezzel meg is oldottuk az esetet, és most már csak szólnunk kell a rendőröknek, hogy tartóztassák le a tulajdonost – gúnyolódott tovább Ashley. – Gondolkodjon, Dávid! Még azt sem tudjuk, hogy ezt a címet kerestük-e. És most mihez kezdünk? Tehetünk valamit, aminek esetleg még értelme is van? – kérdezte inkább saját magától, mint a férfitól. – Kiszállunk és körülnézünk. – Több információra lenne szükségünk. – Éppen ahhoz akarok hozzájutni. Dávid ezzel kiszállt a kocsiból. Ashley halkan elkáromkodta magát, s mielőtt követte volna a férfit, vállára akasztott táskájába csúsztatta a revolverét. Most már örült, hogy még nem adta vissza, bár hanyagságáért kicsit furdalta is a lelkiismeret. Dávid már jókora darabot megtett. A sík vidéken messziről is bárki megláthatta őket. – Hova a fenébe megy? – kiáltott Ashley a férfi után. – Oda, a fasorhoz. – Ahhoz képest, hogy nem volna szabad itt lennünk, igencsak feltűnően viselkedünk. – Akkor bújjon le! – És a kocsim? – Dávid megállt. – Igaza van. Álljon be vele gyorsan a fák mögé! – Maga őrült! Nem csoda, hogy a rendőrök bögyében van. Az volna a legokosabb, ha most azonnal visszamennék a városba.

A férfi megnyújtotta a lépteit, miközben tovább gyalogolt a takarást biztosító fasor felé. Ashley megint elkáromkodta magát. Ha valaki felfigyelt ránk, akkor igencsak gyanúsnak találhat bennünket, gondolta, de azért visszafutott a kocsijához, és beállt vele a fák mögé. Mire megint kiszállt, Dávidét már sehol sem látta, és fogát csikorgatva elindult á farmot határoló drótkerítés mellett. Úgy látta, áramot nem vezethettek bele, csak arra szolgál, hogy jelezze a birtok határát. Mindkét oldalán sűrű bozót nőtt, és kicsit délebbre hirtelen jobbra fordult. Nem sokkal arrább véget ért a szépen megművelt föld, és Ashleynek olyan érzése lett, hogy őserdőbe került. – Átkozott hülye Wharton! – dühöngött, és végül sarkon fordult. Nem érezte magát felelősnek Dávidért. Miatta került ebbe a lehetetlen helyzetbe, aztán még cserben is hagyta az az őrült. Ashley úgy gondolta, ugyanazon az úton megy vissza, amelyiken jött, de egyszer csak egy paradicsomföld előtt találta magát. A növények fölé farmernadrágot és rövid ujjú munkásinget viselő férfi hajolt. Nyakára pamutsálat kötött, fejét pedig baseballsapkával védte a naptól. Mielőtt Ashley bemenekülhetett volna a fák közé, a férfi felegyenesedett. Még igencsak fiatal volt, s amikor levette a sapkáját és megtörölte izzadt homlokát, Ashleynek feltűnt, hogy furcsán vágatta le a haját. – Jó napot! – mosolyodott el a farmer. – Hát maga hogy került ide? – Én… hát… Elnézést, azt hiszem, eltévedtem. A férfi tekintete gyanakvó lett. – Eltévedt egy paradicsomföldön? – kérdezte, és lassan elindult Ashleyhez. Viselkedésében semmi fenyegető nem volt, és a mosoly sem tűnt el az arcáról. A nadrágja elöl erősen kidudorodott. Ashley kínosan érezte magát a látványtól, önkéntelenül mégis az a kikapós kérdés jutott eszébe, amelyet Mae West tett fel az egyik filmjében: Pisztoly van a zsebedben, vagy ennyire örülsz nekem? Nem pisztoly volt, hanem kés. Amikor a férfi közelebb ért, kiderült, hogy a derékszíján egy jókora késnek való bőrtok lóg. Ashley elhessegette magától ijesztő gondolatait. A férfi kimondottan barátságosan nézett rá, szemlátomást nem vette rossz néven, hogy

behatolt a földjére, inkább csak mulatott rajta. Ő azért mégis örült, hogy válltáskájában ott lapul a revolvere. – Szóval eltévedt. Semmi baj. A házból telefonálhat, ha akar, és egy pohár vizet is kaphat. – Köszönöm, de van nálam mobil. A fiatal férfi megértően bólintott. – Innivalóval azért megkínálhatom? Nagyon meleg van itt a napon. Ashley a legszívesebben elmenekült volna, de az alkalmat sem akarta kihagyni, hogy körülnézhet a házban. – Sajnálom, hogy megzavartam – mondta sietve. – Egy házat keresek, és idekint nem könnyű kapásból megtalálni egy címet. A kerítés mentén indultam el, mert azt gondoltam, úgy juthatok oda a leggyorsabban. – Aligha – mondta a férfi, és kezet nyújtott Ashleynek. – Caleb vagyok. Caleb Harrison. Jöjjön be a házba! Nincs olyan messze, mint innen tűnik. – Igazán nem szeretnék a terhére lenni. – Arról szó sincs. Idekint nemigen találkozom emberekkel. Az élet nem túl izgalmas, és meglehetősen egyszerű is itt, a természet lágy ölén, hogy úgy mondjam. Sok a munka, de arra is bőven akad idő, hogy nézzem, hogyan nő a fű, ha érti, mire gondolok. Ashley nem mozdult, de kezet szorított a férfival. – Monica Shipping vagyok – talált ki magának nagy hirtelen álnevet. – És valóban jólesne egy pohár víz – füllentette. A ház felé menet Harrison a paradicsomokra és az eprekre mutatott. – Mindenféle zöldséget és gyümölcsöt termesztünk – mondta. – Itt minden megterem. Káposzta, répa, ami csak kell. Semmit sem kell vennünk. Szerencsére mindnyájan vegetáriánusok vagyunk, így nem jelent gondot, hogy mit együnk. – Mindnyájan vegetáriánusok? – kérdezte Ashley mosolyogva. – Hányan élnek itt? – Most éppen nyolcan. – Nős? Igencsak nagy családja van. – Inkább afféle baráti közösség vagyunk. – Vallási közösség? – A férfi felnevetett. – Nem. Talán a kommuna a legjobb szó ránk. Szeretjük a földművelést, és egymást is. A nagyvilág zaját és az örökös versenyzést pedig, ami ott folyik, ki nem állhatjuk. – Ez érdekesen hangzik. – Komolyan érdekli?

Ashley bizonytalanul elmosolyodott. – Nem is tudom. Még soha nem gondolkodtam el ezen. – Akkor jöjjön be és nézzen körül nálunk! Egy lépcsőn felmentek egy kis teraszra. A házban nem volt légkondicionálás, de a vastag falak a déli hőségben is hűvösen tartották a levegőt. A kandalló előtt kézzel csomózott szőnyeg feküdt, és kényelmes, védőhuzattal bevont kanapék hívogattak üldögélésre. A szoba közepén hintaszék és nagy kosár kötéshez való fonal állt, mellette pedig egész halom kertészettel és barkácsolással foglalkozó folyóirat. – Menjünk a konyhába! – mondta a férfi, Ashley pedig követte. A munkapulton felaprított zöldségek feküdtek. Valaki szemlátomást nagy adag ebédet készült főzni a vegetáriánus társaságnak. – Vizet kér, vagy inkább gyümölcslevet? – kérdezte Caleb, és kinyitotta a hűtőszekrényt. Ashley a legszívesebben dupla eszpresszót ivott volna, de úgy sejtette, hogy azt itt nem kaphat. – A víz tökéletes lesz. Köszönöm szépen. A férfi kitöltött egy pohár jéghideg vizet, aztán az egyik székre mutatott. Ashley leült, és körülnézett. A konyha ugyanolyan otthonos volt, mint a nappali. A falba fúrt kampókon rézfazekak és merőkanalak lógtak, az ablakpárkányon szép sorban befőttesüvegek sorakoztak, és házilag varrt, világoskék párnák feküdtek a székeken. – Köszönöm. – Szívesen. – Caleb elmosolyodott. – Mindennap rengeteg paradicsomot látok a földeken, de maga az első csinos nő, akivel itt találkoztam. El sem akarom hinni, hogy ez igaz. Ashley megköszönte a bókot. – Amúgy mivel foglalkozik? – kérdezte a férfi. – Grafikus vagyok. Portrékat rajzolok. – Turistáknak? Ashley meghagyta a férfit ebben a hitében, és bólintott. – Telket keres a környéken? – Igen – válaszolta Ashley nevetve –, de attól tartok, én nem vagyok olyan idealista, mint maga. Egyszerűen csak tágas helyre vágyom. – Arról sokan álmodnak – bólintott Caleb. – Jó lehet a szakmájában, ha megengedheti magának, hogy nagy telket vegyen.

– Tudja, milyenek a turisták. Minden csak szájpropaganda kérdése. Az egyik elmondja a másiknak, hogy kivel rajzoltassa le magát. Én meg jól járok velük. – Ha bármikor paradicsomokat akarna rajzolni, csak szóljon! – Úgy lesz. – Ashley letette a poharát. – Most már mennem kell. – Elkísérem a kocsijához. – Nem, nem. Már így is elég idejét elraboltam. – Örömömre szolgált, és szívesen látnám újra. Várjon estik! Szombat esténként Maggie mindig gitározik, és nagyon jól játszik. Ha kedve és ideje van, jöjjön el egyszer! – Köszönöm. Lehet, hogy élni fogok a lehetőséggel. A férfi kikísérte Ashleyt, és visszament a földjére, miután ő még egyszer megnyugtatta, hogy egyedül is eltalál az autójához. Tudta, hogy Caleb követi a tekintetével, de ellenállt a kísértésnek, és nem nézett hátra. Furcsállta, hogy nyolcan élnek itt, de Caleben kívül senkit sem látott. Davidnek még mindig híre-hamva nem volt, és Ashley a pokolba kívánta, miközben beült a kocsijába és lassan végighajtott az úton. – Hol a fenében lehet az az idióta? – dünnyögte maga elé mérgesen. Ebben a pillanatban az újságíró előbukkant a fák mögül, és a bozótosban utat tört magának a kocsihoz. Ashley megállt és kikapcsolta a motort. A férfi beült mellé, és nagy sóhajjal megsimogatta az arcát. – Már éppen erősítést akartam hívni. – Erősítést? – Rendőrséget is mondhattam volna, de mivel még maga is zsaru, jobb szónak gondoltam az erősítést. – Megérdemelte volna, hogy itt hagyjam. Lebuktam a hülyesége miatt. – Igen, láttam, hogy egy pasassal beszélgetett. – A paradicsomföldjén találkoztam vele. Ahhoz képest, hogy semmi keresnivalóm nem volt ott, igazán kedvesen fogadott. – Mondjon el mindent! – Egy szép házban lakik, hét másik emberrel együtt. Afféle kommunát alkotnak. Növénytermesztésből élnek, de a többiekkel nem találkoztam. – Hol voltak? – Sejtelmem sincs. Lehet, hogy napközben dolgoznak, és csak estére változnak át hippikké. A pasas mindenesetre nem fenyegetett

meg, és a paradicsomai között sem nő marihuána. Feleslegesen fáradtam, és semmit sem sikerült kiderítenem. – Meg kell tudnunk, kié ez a farm. – Azt a férfit Caleb Harrisonnak hívják. – Bibliai keresztneve van. – Szerinte semmi közük a valláshoz. Ezen a környéken sok férfit hívnak Jesusnak, főleg latinokat, és ők a legkevésbé sem vallási fanatikusok. – Alaposabban körül kellene néznünk. – Szerintem meg el kell tűnnünk, ha sikerül kitalálnunk, hogyan juthatunk ki innen – jelentette ki Ashley határozottan, és begyújtotta a motort. Mielőtt Dávid válaszolhatott volna, a kocsi hátulja felől tompa puffanást hallottak. Mögöttük egy kezeslábast és szalmakalapot viselő férfi állt. Összevont szemmel méregette őket, és puska volt a kezében.

16. A Cassie Sewell utolsó lakhelyén tett látogatás semmi újat nem hozott. A három hálószobás lakásban most egy család lakott. Az asszony elmondta, hogy nem találkoztak az előző bérlővel. Kiköltözése után átfestették a falakat és új padlószőnyeget fektettek le. A nyombiztosítók ennek ellenére mindent megvizsgáltak, hátha találnak arra utaló jeleket, hogy az áldozatot itt gyilkolták meg. Jaké nem hitt ebben a lehetőségben. Biztos volt abban, hogy Cassie felmondta az állását és kiürítette a lakását, hogy máshova költözzön. Aztán találkozott a gyilkosával. Miközben odabent még a technikusok dolgoztak, Jaké és Marty a ház előtt álldogált a tűző napon. – Visszamenjek a kapitányságra? – kérdezte Marty. – Igen, és derítsd ki, kinek állította ki Cassie Sewell az utolsó csekkjét, és hol fizetett utoljára a hitelkártyájával! A BMW-jének is nyoma veszett. Annak is nézz utána! – Te mit csinálsz? – Kirándulok egyet. – Kirándulsz?

– Végigjárom a listán szereplő címeket – válaszolta Jake. – Még meg sem köszöntem neked – tette hozzá –, hogy szereztél őröket a kórházba. – Szerintem semmi szükség rá, de lehet, hogy valaki valóban ártani akar a srácnak. – Mindenesetre kösz szépen. – Nincs mit. Mostantól viszont megint a valódi gyilkossággal foglalkozom. – Ha bármit megtudsz, hívj fel! – Te is engem – kérte Marty. Jake valóban végig akarta járni a címeket, de miután Marty elment, úgy döntött, hogy előbb még hazaugrik. Nick bárja előtt meglepően sok kocsi állt, és neki majdnem csak a kikötő legvégén sikerült leparkolnia. Itt állt Sandy lakóhajója, az volt az egyik utolsó a sorban. Az öreg a fedélzeten élvezte a napsütést. Jake odaintett neki, ő pedig viszonozta az üdvözlést, aztán homlokába húzta a szalmakalapját, és megint hátradőlt. A hajóján Jake önkéntelenül gyanakodva körbenézett. Egy ideje mindig ezt tette, bár újonnan felvett szokása őt magát is zavarta. A kabinban azonban minden úgy volt, ahogyan hagyta. Természetesen a rendetlenség sem szűnt meg magától. A mosogatóban koszos kávéscsészék álltak, a bevetetlen ágy gyűrött volt, a párna alól piros anyag kandikált ki. Ashley táskáját Jake visszaküldte Sandyvel, de a bugyiját mégsem akarta a kezébe nyomni, ezért csak bedugta a párna alá. Most odament, kezébe vette, és orrát mintha megcsapta volna Ashley illata. Szívverése felgyorsult, és feszítést érzett az ölében. A selyembugyit visszagyömöszölte a párna alá, és megint azt találgatta, hogy mindkettejüknek elment-e a józan esze. Ashleyt szemlátomást kínosan érintette, hogy mindenki megtudta, hol és kivel töltötte az éjszakát, mégsem menekült átlátszó kifogásokba. És milyen készségesen itt maradt nála! Erre a gondolatra Jake vágya még erősebb lett, s bár alig ismert magára, sajnálta, hogy Ashley most nincs itt vele. Amíg együtt voltak, ő alighanem azt sem vette volna észre, ha ég a földdel összeért volna. Ashley ösztönösen a leghelyesebben viselkedett, és… csodás volt az ágyban. Ennél azonban többet is tett. Elérte nála, hogy nemcsak lefeküdni akart vele, hanem mellette is akart ébredni.

Korábban, ha egy nő túl sokáig volt nála, mindig úgy érezte, hogy sarokba szorították. Most mégis üresség tátong a lelkében, ha Ashleyt nem tudhatja a közelében. Semmi kétség, Miss Montaguenak alaposan felvágták a nyelvét, nem esett a fejére, és a munkától sem ijed meg. Néha viszont igencsak elutasító, amikor pedig mérges, nem tesz lakatot a szájára. Más pillanatokban azonban nagyon is érzéki és ellenállhatatlan. Hogy tudatosan vagy ösztönösen az, azt Jaké nem tudta volna megmondani. És Ashley Montague nem mellékesen persze meglehetősen konok is. A férfi elbizonytalanodott. Talán azért teljesítette azonnal Ashley kérését, mert egyre inkább úgy érzi, hogy szüksége van valakire? Persze hogy ezért, hogy a fene enné meg! Ashley forgószélként viharzott be az életébe, és mindent egy szempillantás alatt megváltoztatott. Leginkább őt magát. Gondolatai még akkor is a lány körül jártak, amikor felhívta Carnegie-t. Az őrmester megnyugtatta, hogy nincs ellenére, ha Fresiáék őriztetni akarják a fiukat. – Van valami újság? – kérdezte aztán tőle Jake. – Semmi. Még mindig csak a srác szülei és barátai hisznek abban, hogy a látszatnál több van a dolog mögött. Meg az a pletykalapnál dolgozó firkász, aki mindenféle zavaros értesülésekkel sok felesleges munkát adott nekünk. Azért persze rajta maradunk az ügyön. – Kösz. Ma rengeteg dolgom lesz, de azért szívesen beszélnék annak a lapnak az újságíróival. Már ha nem bánja. – A legkevésbé sem. Éppen ellenkezőleg, bármilyen segítséget hálásan fogadok. Jake önmagára mérgesen tette le a kagylót. Az idő rohan, és neki már rég úton kellene lennie, hogy végigjárja az ingatlanügynökségen kapott címeket. Mi a francnak foglalkozik mégis egy olyan esettel, amelyhez semmi köze nincs? Sajgó halántékát dörzsölgetve végül bekapcsolta a számítógépét. Bárki tört is be hozzá, egészen biztos, hogy valamilyen információt keresett. Annak pedig itt kell lennie a laptopjában. De mi a bánat lehet az? Szeme sokadszorra is végigfutott a halott nők sérüléseinek a leírásán. Az egyetlen feltűnő közös vonás még mindig csak az volt, hogy mindegyiküknek levágták a fülét. Custer tábornok ugyanígy

járt, mert a Little Big Horn-i csatában nem hallgatott a sziú indiánokra. Egészen nyilvánvaló, mit jelent a fülek levágása. Vagy talán mégsem az? Lehet, hogy az áldozatok fülét nem azért vágták le, mert nem engedelmeskedtek, hanem mert meghallottak valamit, amit nem lett volna szabad? A meggyilkolt nők mind Bordon szektájához tartoztak. Azért kellett meghalniuk, mert magukra haragították a vezetőjüket, és nem teljesítették a parancsait? A bárban éppen csak kevés vendég volt, és őket Katié egyedül is ki tudta szolgálni. Nicket még mindig bántotta, hogy Ashley új állásáról csak akkor értesült, amikor az újságban meglátta a rajzát. Egyre inkább úgy érezte, hogy unokahúga eltávolodik tőle. – Sharon! Itt vagy? – kiáltotta el magát. Barátnője nem volt a bárban, de kocsija kint áll a ház előtt, úgyhogy itt kellett lennie valahol a házban. Sharon mostanában kicsit furcsán viselkedik, állapította meg magában Nick. A munkája miatt mindig is sokat volt úton, de korábban ő mindig tudta, hol van éppen, kinek és melyik házat mutatja meg, kivel ebédel, és milyen üzletet sikerült nyélbe ütnie. Az utóbbi időben viszont az asszony meglehetősen szeszélyes lett. Néha nagyon is szeretetreméltó, aztán meg hirtelen csendes és levert lesz. Lehet, hogy kevesebbet kellene dolgoznom, gondolta Nick. Az utóbbi hónapokban nagyon jól ment a bolt, de a bár helyett talán inkább azokra kellene több időt szánnia, akik sokat jelentenek neki. Az unokahúgára és még inkább Sharonra. Alighanem hibát követett el, amikor kapcsolatukat egészen magától értetődőnek vette. Sharon csodálatos nő, okos, szórakoztató, és ő mindezt úgy fogadta el tőle, mintha mi sem lenne természetesebb. Igaz, soha nem törte sokat a fejét az életén, egészen addig nem, amíg meg nem halt a bátyja, és attól fogva neki kellett Ashley gondját viselnie. Komoly kapcsolatra soha nem vágyott. Úgy gondolta, a nagyvilágban túl sok bikinis nő j ár-kel ahhoz, hogy ő beérje közülük eggyel. Ám aztán megtörtént az elképzelhetetlen. El kellett mennie a szomszédba az unokahúgáért, hogy elmagyarázza neki, a szülei soha többé nem fognak visszajönni hozzá. A kislány nagy, zöld szeme megtelt könnyel, átölelte őt, ő pedig magához szorította, hogy önmagát is vigasztalja. Élete akkor egyik percről a másikra

megváltozott. Éveken át egyetlen célja az volt, hogy felvirágoztassa a bárját, akkor viszont egyszeriben apaszerepet kellett magára öltenie. Ezt egyszerre tartotta emberpróbáló feladatnak és a kötelességének. Ashley iránti szeretete meghozta a gyümölcsét. Biztos volt abban, hogy okos, talpraesett fiatal nőt nevelt belőle, aki meg fogja állni a helyét az életben. Külön lakrészt rendezett be számára a házában, és ez a lány számára bizonyos függetlenséget biztosított, de azért ő is rajta tarthatta a szemét. Azzal természetesen tisztában volt, hogy unokahúgából időközben felnőtt ember lett. Most mégis aggasztotta, hogy összeszűrte a levet Jaké Dilessióval. Nem tagadhatta, hogy kedveli Jake-et, legalábbis addig kedvelte, amíg távol tartotta magát Ashleytől. Ő semmit sem tud az olyan férfiakról, akik nagyszerűen végzik a munkájukat, mert gyakorlatilag az a szerelmük, egyébként viszont nem kötelezik el magukat. Minek is tennék, amikor az egész világ a lábuk előtt hever? Ő, Nick viszont jól ismeri az ilyen férfiakat. Elvégre valamikor ő maga is közéjük tartozott. Nick a gondolataiba merülve kiment a konyhába. Kivett egy üveg ásványvizet a hűtőből, aztán benézett a hálószobába és a nappaliba. – Sharon? Most már végre választ is kapott. – Itt vagyok – szólt ki a barátnője Ashley szobájából. Nick csodálkozva összeráncolta a homlokát. Mit keres ott Sharon? Nem mintha Ashleynek titkai lennének előttük, az ajtaját sem szokta bezárni. Ő kopogtatás nélkül mégsem lépett be hozzá soha, amikor pedig nem volt itthon, csak alapos okkal ment be a lakrészébe. És eddig Sharon is mindig ehhez tartotta magát. – Ashley fehérneműje belekeveredett a mosásunkba. Azt vittem be neki – mondta az asszony, miután elkapta Nick kérdő tekintetét. – Aha. – Sajnálom, ha sokáig kellett keresned. Nem hallottam, hogy szóltál. – Semmi baj. – Mi történt? – Mi történt volna? – Nick egy pillanatig nem tudta, mit is akart a barátnőjétől, és ez megijesztette. – Nos, arra gondoltam… Ma délután kevés a vendég, és Katié egyedül is elboldogul velük. Mit szólnál egy kis vitorlázáshoz? Kettesben. És hogy ne csak a vizet

lásd, kiköthetnénk Keysnél vagy Fort Lauderdale-ben. Megvacsorázhatnánk egy csinos, fehér abroszos vendéglőben, ahol jóféle bort mérnek. – Nick bárjában is jó borokat kapni. – A férfi felnevetett. – Itt inkább a sör fogy, abból viszont rengeteg. Én valami elegánsabbra gondoltam. – Szép volna, de van egy kis gond – felelte Sharon szabadkozón. – Este nyolc körül meg kell mutatnom egy érdeklődőnek egy házat. Nem tudhattam, hogy ilyen meglepetést szánsz nekem, és esténként egyébként sem szoktad itt hagyni a bárt. Már elígérkeztem, és ha a vevőnek csak ez az időpont jó, alkalmazkodnom kell hozzá. – Akkor legalább addig használjuk ki az időt! – mondta Nick huncut mosollyal. – Ez remek ötlet – felelte Sharon, és átkulcsolta a férfi nyakát. A puskás férfi megkerülte a kocsit, és megállt Ashley ajtaja mellett. Ő korábban idősebbnek gondolta, talán a fenyegető tartása miatt, most azonban már látta, hogy még csak a harmincas éveiben járhat. Szálkás teste volt, bőrét barnára sütötte a nap, és szalmakalapja alól szőke tincsek kandikáltak elő. – A segítségükre lehetek? – kérdezte. Ashley válaszolni akart, de Dávid megelőzte. Átkarolta a vállát, és áthajolt előtte. – A feleségemmel egy házat keresünk – mondta, aztán elővette a céduláját, és úgy tett, mintha arról olvasna fel egy címet, amelyet csak most talált ki. Ez meg mit művel? – találgatta Ashley, de egy szót sem szólt. Talán jobb is, ha megtévesztik ezt az embert. Végül is fegyver van nála. – Rossz helyen járnak – válaszolta a férfi, és megütögette a puskáját. – Ne haragudjanak, nem akartam megijeszteni magukat. Időnként fura fazonok kóborolnak erre. Egyébként van engedélyem. Mármint fegyvertartási engedélyem. Rendes környék ez, tudják, csak van egy börtön a közelben. Maguk mindenesetre alaposan eltévedtek. Vissza kell menniük a főútra, aztán pedig még jó pár mérföldet keletnek. – Én tudtam, hogy nem erre kellene jönnünk. De hát a nőknek hiába beszél az ember! – mondta Dávid, és huncutul kacsintott hozzá. – Az asszony csak nemrégiben szerzett jogosítványt. Hihetetlen, nem? – Semmi gond. Ott elöl meg tudnak fordulni.

– Köszönjük szépen. – Ashley elindult vissza, és a tükörből látta, hogy a férfi utánuk néz. – Idióta! – mondta Dávid felé fordulva. – De drágaságom, minden férfi tudja, hogy a nők bénák a vezetéshez. Ashley megsemmisítő pillantást vetett rá. – Csak az időmet vesztegettem maga miatt – háborgott mérgesen. – Előbb egy hippivel futottam össze, aztán meg egy felfegyverzett farmerral. Alighanem pitbullok is szaladgálnak valahol a környéken. Ez a pasas komplett hülyének tarthatott minket. És mit értünk el ezzel az egésszel? Kiderítettük, hogy Stuart epertermesztő gazdák iránt érdeklődött. – Tévedés! Itt valami bűzlik, és ezt maga ugyanúgy tudja, mint én. – Én nem tudom. – Vissza kell mennünk arra a farmra. És talán a szomszéd földekre is pillantást kell vetnünk. – Jól van, újságírók gyöngye. Maga csak menjen vissza, hadd eresszenek golyót a hátsójába! Én közben majd utánanézek a tulajdonosnak. Jó lesz így? Dávid hallgatott. – Na? – kérdezte Ashley kihívóan. – Jó ötlet – felelte a férfi zavart mosollyal. Lerítt róla, hogy nem érzi jól magát a bőrében. Jesse Crane valamikor régen a Miami-Dade megyei rendőrkapitányságon dolgozott. Ma is még a testület tagja volt, a felesége halála után azonban visszatért a gyökereihez. A mikasuki indiánoknak jókora földjeik voltak a Tamiami Trailnek nevezett út mindkét oldalán, és több olyan területet is elfoglaltak, amelyre senki sem formált igényt. A mikasukik-nak saját rendőrségük volt. Szerzett jogaik és a szövetségi állam törvényei időnként összeütközésbe kerültek egymással, de Jesse nagyon értett ahhoz, hogy mindkét fél teljes megelégedésére elsimítsa a vitákat. Azt is mindig felismerte, ha egy-egy nézeteltérés elrendezése meghaladta a lehetőségeit. Olyankor támogatást kért városi kollégáitól, akik az övénél nagyobb intézkedési jogkörrel rendelkeztek. A lapos csónakot hajtó hatalmas propeller úgy dübörgött, hogy mellette nem lehetett beszélgetni. Jesse végül leállította a motort, és a hirtelen beállt csendet most már csak a víz csobogása törte meg. Miközben szinte nesztelenül keresztülsiklottak

a lápon, akár azt is hihették volna, hogy szárazföldön járnak. A magasra nőtt sástól nem láthattak messzire. Jesse egy földdarabra mutatott. – Azt a helyet keresi – mondta. – Ha jól látom, csónakkal nemigen lehet negyven méternél közelebb menni hozzá – jegyezte meg Jake. Jesse a vállát vonogatta. – Ilyen csónakkal vagy kenuval igen, de nagyobbal már nem – mondta, és Jake felé fordult. – Kisebb motoros hajókon és csónakokon mindenféle illegális holmit szállítanak ezen a környéken. Aki jól kiismeri itt magát, mérföldeket tehet meg anélkül, hogy teremtett lélekkel találkozna. Mit keres tulajdonképpen? – kérdezte. – Olvastam arról a nőről, akit holtan találtak. Azt hittem, most is valamilyen szekta nyomában van, mint a legutóbb. – Így is van. Jesse hallgatott. A csónak lassan haladt velük előre. – Mit kezdhet itt valaki a földjével? – gondolkodott Jake hangosan. Jesse megint csak a vállát vonogatta. – Állattenyésztésre nemigen alkalmas. Ahhoz túl iszapos. Ha pedig lecsap egy olyan hurrikán, mint a múltkor az Andrew, vagy csak nagyobb eső van, az ember hetekre vagy akár hónapokra is a sár fogságába esik. Ez azonban nem tartja vissza a népeket attól, hogy földeket vegyenek itt, és lovakat, teheneket, csirkéket vagy éppen disznókat tartsanak rajtuk. Egyes helyeken a talaj is kimondottan termékeny. Az őseim tököt termesztettek. Tökföldek ma már nincsenek, annál több viszont az eperültetvény. Egyébként itt még déligyümölcsök is megteremnek. Sokan viszont egyszerűen csak hatalmas telekre vágynak, az pedig errefele természetesen sokkal olcsóbb, mint a város közelében. Nagy házat építenek rá, egyikmásik kastélynak is beillene. Úszómedencének vagy teniszpályának is bőven akad hely. Egyesek szeretnek ott élni, ahol nyulak és rókák kívánnak nekik jó éjszakát. Jake szótlanul nézegette a környéket. Innen már beláthatta a vidéket. A házakat a víztől jókora távolságra építették. Lakóik a sok-sok mérföld hosszúságú csatornákon akadály nélkül eljuthattak a civilizáció közepébe. – A bűnözés mifelénk leginkább drogkereskedelmet és gyilkosságot jelent – folytatta Jesse. – A kettő néha együtt jár.

Jake csak bólintással válaszolt. – Azoknak a nőknek, akiket erre öltek meg… Jól tudom, hogy levágták a fülüket? – kérdezte Jesse. – És egy szektához tartoztak? – Ühüm. – A levágott fül azt jelentheti, hogy a lányok nem hallgattak a vezetőjükre, vagy túl sokat hallottak. Az is lehet persze, hogy az egész csak a rendőrség megtévesztésére szolgált. Jaké elképedten felkapta a fejét. – Ez már nekem is eszembe jutott. – Igazán? Hogyhogy? – Meglátogattam Péter Bordont. – És mondott magának valamit? – Füstködről és tükrökről beszélt – felelte Jake. – Valami egészen biztosan itt van az orrom előtt, csak még nem látom a fától az erdőt. – Hát, itt mindenesetre sok a fa – mondta Jesse a vállát vonogatva. – Remélem, az erdőt is hamarosan meglátja majd. Hallottam, hogy Péter Bordont nemsokára kiengedik a börtönből. Ashley visszavitte Dávidét a mélygarázshoz, amelyben a kocsiját hagyta. Az újságíró onnan egyenesen a városházára akart menni, hogy beleássa magát a telekkönyvekbe. – A mobilomon hívjon majd! – mondta neki Ashley. – A kórházban leszek. – Úgy tudtam, Nathan Fresia nem akarja ott látni. – Most már változott a helyzet, mert ott vannak a rendőrök. Stuarthoz egyébként sem kell bemennem, hogy érdeklődhessem az állapota felől. És Lucynak is szeretnék virágot vinni. – Értem. Én viszont rohanok. Nem tudom, hány óráig van ma nyitva a földhivatal. Dávid kiszállt, Ashley pedig egyenesen a kórházba ment. A mélygarázsban furcsa érzése támadt, de azzal nyugtatta magát, hogy most nappal van, és sok látogató jön-megy körülötte. Eszébe jutott, hogy nagybátyja közös vacsoráról mondott neki valamit, és gyorsan felhívta. A telefont Katié vette fel, és közölte vele, hogy Nick elvitte valahova Sharont. – Engem meg elfelejtett – tréfálkozott Ashley. – Azt veled ő soha nem tenné meg. Megbeszéltetek valamit? – Nem konkrétan. Kösz, Katié! Csinálj jó forgalmat! És hívj fel, ha nem bírod egyedül! A kórházban vagyok éppen.

Az eligazítóban Ashley megtudta Lucy Fresia szobaszámát. Az ajándékbolt szerencsére még nyitva volt, és vehetett neki egy csokor virágot, mielőtt felment hozzá. Látogatását a gyanakvó és tartózkodó Nathannel ellentétben felesége örömmel fogadta. Egyébként ingerült és türelmetlen volt, s a legszívesebben azonnal felkelt volna, hogy visszamehessen a fiához. Férje azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb pihenje ki magát. – A barátnőimmel a múltkor mi nem akadtunk bele abba a vezetékbe, Lucy, és nem rántottuk ki a falból – mondta Ashley komolyan. Az asszony mogorván elmosolyodott. – Nathan még mindig hisz a véletlenekben, drágám, én viszont nem. Stuart nem baleset miatt került ide, és akárki akármit mond, én tudom, hogy a vezetéket sem véletlenül húzta ki valaki. A rendőrök nem akarják elhinni, hogy meg akarták ölni a fiamat, különben már rég őrt állítottak volna a szobája elé. Hálás vagyok neked, hogy megszervezted az őrzését. Arról viszont szó sem lehet, hogy te fizess érte. A férjemnek és nekem ez nem jelent gondot. – Erről majd máskor beszélünk – mondta Ashley, és megszorította Lucy kezét. – Most inkább azért imádkozzunk, hogy Stuart térjen magához! Akkor sokkal közelebb kerülnénk ennek a rejtélynek a megoldásához. – Igen, ez egészen biztos. – Lucy lesimította a takaróját. – Csak holnap akarnak kiengedni innen. Szerencsére hamar ott leszek majd Stuartnál. Te viszont nyugodtan látogasd meg most! Akkor is, ha Nathan annak nem igazán fog örülni. Mondd azt neki, hogy jöjjön át hozzám, és nyugtasson meg, mert aggódom a fiunkért! – Ez jó ötlet. Ashley elköszönt Lucytól, aztán egy emelettel lejjebb átment a kórház másik szárnyába. Útközben átfutott a fején, hogy jobban megismerte ezt az épületet, mint szerette volna. Az intenzív osztály várójában senki sem ült. Ashley továbbment a folyosón, de egyszer csak valósággal földbe gyökeredzett a lába. Stuart szobája előtt, ahogyan annak lennie kellett, egy rendőr ült. Csakhogy az a rendőr Len Green volt. – Len! A férfi mosolyogva felállt, és arcon csókolta Ashleyt. – Szia, édesem! – üdvözölte. Ashley csodálkozva végigmérte. – Neked nem kellene most szolgálatban lenned? – Len a fejét rázta.

– Csak pár perce vagyok itt. – De… hogyhogy? – Véletlenül meghallottam, miről beszélt Marty telefonon, és azonnal önként jelentkeztem ide. – Len lehalkította a hangját. – Nem tudtam, hogy állnak anyagilag Stuart szülei. És mert sejtettem, hogy te vagy a háttérben, gondoltam, néhány órát ingyen is elvállalhatok. – Ez igazán klassz tőled. – Szívesen teszem. – Fresiáék egyébként megengedhetik maguknak, hogy fizessenek a szolgálatodért. Neked pedig biztosan jól jön az a kis mellékes. Vagy talán időközben megütötted a lottón a főnyereményt? Mielőtt Len válaszolhatott volna, kinyílt a betegszoba ajtaja, és Nathan lépett ki rajta. Haja égnek állt, ruhája csupa gyűrődés volt. Ashley nem tudta, hogyan fogadja majd a jelenlétét, és lélekben felkészült a legrosszabbra. – Hogy van Stuart? – kérdezte halkan. – Sem jobban, sem rosszabbul – felelte Nathan. – Ashley, a múltkor nem akartam gorombáskodni veled, de az orvosok úgy gondolják, hogy túl sok látogató járt itt, és egyikük ránthatta ki véletlenül a vezetéket. Szerencsére Stuart önállóan is tovább lélegzett, és ez jó jel. – Persze, az – válaszolta Ashley. – Ó, mielőtt még elfelejtem, Nathan! A felesége megkért, hogy mondjam meg magának, látni szeretné. Ha megbízik bennem, én addig szívesen itt maradok Stuartnál – tette hozzá. A férfi a vállára tette a kezét, és homlokon csókolta. – Jól van, akkor megyek. Útközben talán majd megismerkedem néhány kedves emberrel. Lassanként kezdem már otthon érezni itt magam – adta tanúbizonyságát annak, hogy még mindig nem vesztette el a humorát. – Bemegyek Stuarthoz – mondta Ashley Lennek, miután Nathan elindult. – Én idekint leszek. Ashley a szobában rezgőre állította a mobilját, hogy még véletlenül se zavarja meg a csendet. Aztán leült az ágy mellé, s ahogyan az már szokásává lett, megfogta Stuart kezét, és beszámolt neki a nap történéseiről. Elmondta, hogy Daviddel egy nyomot követtek, bár valójában azt sem tudták, mit keresnek.

Amikor végül felpillantott, meglátta, hogy Len karba tett kézzel áll az ajtóban, és őt nézi. Ettől kicsit kellemetlenül érezte magát, és azt találgatta, hallhatta-e a férfi a szavait. Nem beszélt hangosan, de nem is suttogott. Len bosszúsnak tűnt, ám amikor találkozott a tekintetük, elmosolyodott. Ashley hüvelykujját magasba tartva jelezte neki, hogy minden a legnagyobb rendben van. Szívesen üldögélt Stuart mellett, ezért nem is tűnt fel neki, hogy Nathan sokáig elmaradt. Amikor végül megjött, szépen fésült haja és tiszta, vasalt ruhája elárulta, hogy hazament, lezuhanyozott és átöltözött. – Szólnom kellett volna neked – mondta Ashleynek szabadkozva –, de Lucy úgy gondolta, hogy nem fogsz megharagudni. – Ha kellene, akár egész éjjel is itt maradnék – nyugtatta meg a lány. – Nos, most már megjöttem, és leváltalak. Köszönöm szépen, Ashley. És magának is, fiatalember – fordult Nathan Lenhez. – Szívesen segítek, uram – válaszolta Len. Nathan bement a fia szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Komolyan azt hiszed, hogy fel fog épülni? – kérdezte Len halkan. – Tudom, hogy úgy lesz – felelte Ashley kissé indulatosan. – Jó, jó! – Bocs, nem úgy értettem. – Semmi gond. Egyébként gratulálok! Hallottam, hogy sikert hozott a rajzod. Holnap este bőven lesz mit ünnepelnünk. – Holnap este? – Elfelejtetted, hogy holnapra beszéltük meg az előléptetésed megünneplését? – Bevallom, ez egészen kiment a fejemből. Mondd csak, Karennel minden rendben volt tegnap, amikor hazavitted? – kérdezte Ashley. A másodperc törtrészéig olyan érzése volt, hogy Len tekintete éber és óvatos lett. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte a férfi, és hangja egy árnyalattal élesebb volt, mint eddig. – Karén ma beteget jelentett. Az iskolában mondták, amikor ott kerestem telefonon. Len a fejét rázta. – Talán csak lógni akart egy napot. Tegnap mindenesetre még semmi baja nem volt – válaszolta, és kissé mesterkélten mosolygott hozzá.

– Lehet, hogy igazad van. Nekem viszont most már mennem kell. Meddig maradsz itt? Reggel szolgálatba kell lépned? – kérdezte Ashley. – Már nem leszek sokáig. Egy kolléganőm fog leváltani, miután a férje elment dolgozni. Ő holnap szabadnapos lesz, ezért itt maradhat reggelig. – Még egyszer kösz szépen, Len. Ashley lábujjhegyre állt. A férfi arcát akarta megcsókolni, de ő úgy fordította a fejét, hogy az ajkuk ért egymáshoz. Ashley gyorsan elhúzódott tőle, és most az ő mosolya nem volt természetes. – Akkor hát viszlát holnap este! Ashley már a liftre várt, amikor eszébe jutott, hogy rezgőre állította a mobilját, aztán csak úgy bedobta a táskájába. Így pedig aligha hallhatta meg, ha valaki kereste. Dávid Wharton mostanra már biztosan végzett a városházán, és nyilván megpróbálta elérni őt. A mélygarázsban, a kocsija felé menet megnézte, van-e nem fogadott hívása. Kiderült, hogy helyes volt a sejtése. Dávid valóban hívta, és meglehetősen ingerült hangú üzenetet hagyott neki. – Mi a csodáért nem veszi fel a telefonját, Ashley? A telek ma már valóban Caleb Hamson nevén van. Azt viszont el sem fogja hinni, ki adta el neki.

17. Amikor Dávid az üzenetében kimondta a telek eladójának a nevét, Ashley úgy állt meg, mintha villám vágott volna belé. Aztán meghallotta a lépéseket, és hátán futkosni kezdett a hideg. Ösztöne azt súgta, hogy a hang fenyegetést rejt magában. Lassan megfordult, de senki sem tartott feléje, és senkit nem is látott. Csak a parkoló kocsik vetettek hosszú árnyékokat. Ashley elhessegette a félelmeit, és továbbindult. A falak lépéseket vertek vissza. Hogy csak az övéit-e, vagy valaki máséit is, azt nem tudta eldönteni. Megint megállt, s miközben végignézett a félhomályos termen, megmarkolta a válltáskáját, amelyben ott lapult a revolvere. – Van itt valaki? – kiáltotta, és körbefordult a tengelye körül. Most sem történt semmi, úgyhogy újra elindult. És újra hallotta a lépéseket, egyre közelebbről és közelebbről. Táskájából előrántotta

a revolvert, és két kézre fogta. Ebben a pillanatban egy autó fordult be a sarkon. A nőnek, aki vezette, hatalmasra kerekedett a szeme, és rémülten felsikoltott. Ashley gyorsan leengedte a fegyvert, és gondolatban a pokolba kívánta magát. – Nyugodjon meg! Rendőr vagyok! – kiáltotta oda a halálra vált nőnek, aki sietve továbbhajtott. Amint csend lett körülötte, Ashley megint meghallotta a lépéseket. A háta mögül jöttek. Szélsebesen megfordult, de a revolvere csövét most már lefele tartotta. Ajkát aztán megkönnyebbült sóhaj hagyta el. – Len! Te meg mi az ördögöt keresel itt? Stuart szobája előtt kellene őrködnöd. Megijesztettél. – Én téged? Kinél van kettőnk közül fegyver? Nálad lehet ez még egyáltalán? Nem kellett volna leadnod, amikor áthelyeztek az igazságügyiekhez? – Vissza kell adnom, csak még nem volt rá alkalmam. – Mi történt? Már megint megtámadtak? Olyan fehér vagy, mint aki kísértetet látott. – Te miért nem vagy az őrhelyeden? – Korábban jött meg a váltótársam, ezért lesiettem ide, hogy megkérjelek, vigyél haza. Az én kocsim nincs itt, mert délután egy kollégám hozott ide. Egyébként mire készültél azzal a revolverrel? – Úgy hallottam, hogy… – Ashley, ha a múltkor valóban követett is valaki, az az ember már biztosan nincs itt. Miért rémüldözöl még mindig? – Mert még mindig nem tudjuk, mi történt Stuarttal. Ezért. És úgy érzem, valaki meg szeretné akadályozni, hogy utánajárjak a dolognak. Len mélyen Ashley szemébe nézett. – Kezdek komolyan aggódni érted – mondta. – Nem kell aggódnod. Nem könnyelműsködöm, csak megpróbálom kideríteni, mi történt. Len végignézett a garázson. – Azzal a revolverrel azért légy óvatos! Sokan járnak itt. – Ilyenkor nem. Este meglehetősen kellemetlen ez a hely. Sötét és áttekinthetetlen. Soha nem tudhatod, nem lesnek-e rád valamelyik kocsi mögül. A férfi nagyot sóhajtott. – Dolgozol holnap?

– Igen. – Ragaszkodni fognak ahhoz, hogy szolgáltasd be a fegyveredet. – Valószínűleg igen. Ha viszont velem akarsz jönni, akkor most már menjünk! – Parancs, értettem! A kocsija felé menet Ashley megnyomta a távkapcsolót. – Nem tudok eligazodni rajtad – jegyezte meg Len, miután beült mellé. – Csak fáradt vagyok. – És feszült. Nem iszunk meg valahol valamit? – Soha nem iszom, ha vezetek. – Te ihatsz, és majd én vezetek. – Ashley elmosolyodott. – Az nemigen segítene rajtam. Ez az én kocsim, úgyhogy nálunk kellene aludnod. Len előrenézett az útra. – Engem az nem zavarna – válaszolta. Ashley visszatartotta a lélegzetét, és a vezetésre összpontosított. – Len… – Igen, tudom. Az akadémia túlságosan lefoglalt, és nem gondolhattál kapcsolatra. Most azonban már nem jársz oda. – Viszont új állásom van, és pokolian sokat kell hozzá tanulnom. – A pokoli jó szó. Tudod, hány ember ölébe pottyan az égből ilyen lehetőség? Sokan mind a tíz ujjukat megnyalnák utána. Úgyhogy ne csodálkozz, ha máris szereztél magadnak néhány ellenséget. Ashley homlokráncolással nyugtázta a Len hangjából kicsendülő keserűséget. – Az első napom a hullaházban nem volt fáklyásmenet. Életemben nem láttam még olyan borzalmasat, mint ott. Kétlem, hogy bárki is megnyalná utána az ujját. Az akadémián pedig hajtottam, mint egy barom. És most is azt teszem. – Világos. De közben azért az összes nagymenő nyomozóval összebarátkozhatsz. Ashley egyre furcsábbnak találta Len viselkedését. Úgy beszélt, mintha csalódott volna benne. – Az igazságügyieknél természetes, hogy együtt dolgoznak a nyomozókkal. – Tudod te, hogy értettem. – Mit vársz tőlem, Len? Soha nem akartalak megbántani, de soha nem is bátorítottalak. A barátnőmnek viszont nagyon is tetszel.

Nem értem, miért nem akarsz tőle semmit, amikor pedig nagyszerű lány. – Karén – dörmögte a férfi. – Igen, ő. – Ashley nagy levegőt vett. – Jó is, hogy beszélünk erről, Len. Kedvellek, remek srác vagy, és örülök, hogy barátok vagyunk. De… – Férfiként nem vagyok elég jó neked. Erről van szó? – Len, mi ütött beléd? – Ne haragudj! – A férfi megint előrefordult. – Ostobán viselkedem. – Karén megőrül érted. – Na persze, Karén! – Ashley a fejét csóválta. – Hol tegyelek ki? – Menj csak haza! Ma már semmi dolgom, úgyhogy engedélyezek magamnak egy italt Nicknél. – És hogy mész majd haza? – Vannak olyan autók, amelyek erre szolgálnak. Taxinak hívják őket. Ha minden kötél szakad, majd hívok egyet. Ne aggódj! Nem leszek a terhedre, és nem foglak éjnek évadján arra kérni, hogy vigyél haza. – Máskor szívesen megtenném, de ma… – Ashley félbehagyta a mondatot. Ma este még el akart intézni valamit. – Ma nagyon fáradt vagyok – mondta végül. – Semmi gond. Mondtam, hogy majd taxival megyek, ha úgy alakul. – Jól van. Len még akkor is tartózkodó volt, amikor megérkeztek Ashleyék házához, és felmentek a teraszra. A bárpult mögött Katié állt. – Nick és Sharon visszajött már? – kérdezte tőle Ashley. – Még nem. Ashley nem mutatta ki a csalódottságát. Bement a pult mögé, hogy sört csapoljon Lennek. Abban reménykedett, hogy attól majd elmúlik a rosszkedve, aztán pedig hazamegy. Barátja Sandy és Curtis Markham közé ült le, és egy ma történt balesetről beszélgetett velük. Ashley kivitte neki a sörét, s miután Katié megnyugtatta, hogy egyedül is boldogul, bement a házba. A nappaliban sokáig állt mozdulatlanul, és fejében egymást kergették a gondolatok. Caleb Harrisonnak nem más adta el a telket és a házat, mint Sharon Dupre. Ő nagyon sok időt tölt itt. Lehet, hogy Nicknél tartja a munkájával kapcsolatos papírjait? – találgatta Ashley, és odalépett a nagybátyja hálószobájához. Kis ideig

tanácstalanul álldogált a küszöbön, de nem vitte rá a lélek, hogy a távollétében kutakodjon Nicknél. Végül megfordult, és bement a saját szobájába. Amint belépett az ajtón, azonnal furcsa érzése támadt. A párnája nem a helyén feküdt, és antik komódja egyik fiókja nem volt egészen betolva. Ashley homlokát ráncolva az ajtófélfának dőlt. Lehet, hogy már megint csak kísérteteket látok, gondolta. Leült, és feltárcsázta David Wharton számát, de neki csak a rögzítője kapcsolt be. Ashley nem hagyott üzenetet, hanem felhívta Karent, ám nála is ugyanúgy járt. Éppen helyére tette a kagylót, amikor megszólalt a telefonja. A vonal másik végén Jan volt. – Jó, hogy hívsz. Én is beszélni akartam veled – mondta neki Ashley, és beszámolt a kórházban tett látogatásuk óta történtekről. – Én biztosan nem botlottam bele semmiféle vezetékbe –jelentette ki Jan felháborodottan. – Stuartot pedig az első perctől fogva őrizniük kellett volna. – Nem hiszem, hogy bárki is felelőtlen lett volna – mondta Ashley, és őt magát is meglepte, hogy védelmébe vette az esettel foglalkozó rendőröket. – Nagyon bonyolult ez az ügy. Senki nem látott semmit, csak annyit, hogy egy férfi alsónadrágban szaladgált az autópályán. El sem tudod képzelni, hány és hány baleset történik egy nap. – Olyan biztosan nem sok, amelyikben egy szál alsónadrágban ütnek el valakit – felelte Jan. – Rég rá kellett volna jönniük, hogy a kórházban valaki el akarja tenni láb alól Stuartot. Nyilván azért, mert olyasmi jutott a tudomására, ami börtönbe juttathat valakit. – Az orvosa sajnos úgy gondolja, hogy egyikünk óvatlan volt. Csak mi hisszük azt, más senki, hogy valaki szándékosan húzta ki azt a vezetéket. Mindenesetre Stut most már a nap huszonnégy órájában őrzik. – Karén magánkívül lesz, ha megtudja, hogy bennünket gyanúsítanak. Egyébként miatta hívlak. Sehol sem tudom elérni. Az iskolában beteget jelentett, otthon viszont nem veszi fel a telefont. – Igen, tudom. Furcsa, nem? Jan sokatmondóan kuncogott. – Lehet, hogy becserkészte azt a zsarut, és meghosszabbították kicsit a romantikus hétvégéjüket. – Ezt nem hiszem. – Miért nem? – Találkoztam Lennel. Most is itt van még a bárban. A szolgálata után néhány órát ő is őrködött a kórházban.

– Ó! – mondta Jan elképedten. – Lehet, hogy el kellene mennünk Karenhez. Nem vall rá, hogy nem hív vissza azonnal. – Igen, nálam is mindig azonnal jelentkezni szokott. Talán valóban meg kellene néznünk, mi van vele. – Én most dolgozom, csak éppen szünetem van. Ugye… Ugye nem hiszed, hogy történt vele valami? – Persze hogy nem. Figyelj, elugrom hozzá. Talán valóban beteg, és ezért nem veszi fel a telefont. Az is lehet, hogy a szüleinél van. – Nincs ott. Hívtam őket, de óvatos voltam, mert nem akartam megijeszteni a mamáját. – Jól van, akkor elmegyek hozzá. – Van kulcsod a házához? – Igen, és a riasztója kódját is tudom. – Bárcsak elmehetnék veled! Nem jó, hogy egyedül leszel. – Elfelejtetted, hogy rendőri kiképzést kaptam? – Nem, nem felejtettem el. Hívj fel, ha megtudsz valamit! Ha éppen nem tudnám felvenni a telefont, hagyj üzenetet! Amint lehet, visszahívlak. – Valószínűleg csak feleslegesen aggódunk. Jan egy pillanatig hallgatott. – Ha a zsaru is eltűnt volna, azt hinném, együtt vannak. Így viszont… – Megkérdezem Lentől, említette-e neki Karén, hogy elutazik, aztán elmegyek hozzá. Utána azonnal hívlak. – Klassz. Kösz szépen. Ashley elköszönt Jantől, de egy pillanatig még habozott, mielőtt elindult volna. A szobájából semmi sem tűnt el, csak egykét dolog nem volt a helyén. A végén még üldözési mániája lesz, pedig alighanem csak Nick járt valamiért a szobájában. Vagy Sharon. Sharon Dupre, aki eladta azt a telket, amelynek a címét Stuart Fresia felfirkantotta egy cédulára. Ő azóta az életéért küzd a kórházban. És most ez a dolog Karennel is… Ashley végül belátta, hogy csak az idejét vesztegeti, ha a szobája állapotán töri a fejét, és elindult. Jesset szemlátomást nem zavarta, hogy órákat töltöttek a végtelennek tűnő vízi utak átfésülésével, bár Jaké valójában nem tudta, jó nyomon jár-e. Végül visszatértek Jesse házához, amely a Tamiami Trailtől távol, az erdő mélyén állt, és csak jelzés nélküli

magánút vezetett hozzá. Azokon kívül, akiket az; indiánok rendőre meghívott magához, aligha tudta bárki is, hogy ezen az elhagyott helyen ház is van. Miután már jócskán elszaladt az idő, Jesse megkérdezte Jake-től, kér-e valamit inni és enni. – Mivel szolgálhat? – Jesse felnevetett. – Mire számít? Kígyóragura, esetleg mangrovepudingra? Ne aggódjon, csak közönséges sonkát, sajtot és szalámit kínálhatok. Zabpelyhet is kaphat, és talán egy kevés gyümölcs is akad. Jaké a szendvics mellett döntött, és el is készítette magának. Jesse ezalatt előásta és kiterítette az asztalon az állam legdélibb zugának a térképét. – Szóval azóta, hogy beszélt Péter Bordonnal – kérdezte közben –, úgy gondolja, hogy a rituális gyilkosságra utaló jelek csak megtévesztésül szolgáltak? – Igen. Az embereink az összes szektát ellenőrizték, és különös figyelmet fordítottak azokra, amelyek csak mostanában kezdték meg a működésüket a környéken. A legfurcsábbak még a Santeriavallás követői voltak, de ők is legfeljebb csak csirkéket áldoznak az isteneiknek. Mi viszont olyanokat keresünk, akik embereket ölnek. Mostanáig semmit sem találtunk, ami a valamikor Bordon által vezetett szektára utalna. Arra sincs bizonyítékunk, hogy annak a közösségnek bármi köze lett volna a korábbi gyilkosságokhoz. Bordon ellen emberölésért soha nem emeltek vádat. – Ez igaz, egyesek mégis őt tartják a gyilkosságok megrendelőjének. – Sokáig én is ezt gondoltam. – És most már nem? – Azt hiszem, köze lehetett hozzá, de nem ő volt a legfőbb irányító. A legutóbbi áldozat ingatlanügynökként dolgozott. A telkek, amelyekkel foglalkozott, mind a civilizáció határán fekszenek. Bordonnak is ott volt a birtoka. E percben csak egyetlen közös vonást látok. Az összes telek azokkal a csatornákkal határos, amelyekről elérhető az Everglades. Tudjuk, hogy ezekben az édesvízi mocsarakban csempészek, tolvajok és még súlyosabb bűnök elkövetői keresnek menedéket. Ezt a területet mindmáig nem tárták fel teljes egészében. Ezért aztán nem szabadulhatok attól az érzéstől, hogy ennek az egésznek valami olyasmihez van köze, amit titokban hoznak be az országba.

– Drogokra gondol? Az volna a legkézenfekvőbb. De emberek is lehetnek, akik nem kaptak beutazási engedélyt – mondta Jesse. – Esetleg fegyverek. A fegyverkereskedelem nagy üzlet. Jaké bólintott. – Fegyvereket azonban csak nagyobb hajókon lehet szállítani. Ez az emberekre is igaz. Én kábítószerre tippelek, méghozzá heroinra vagy kokainra. Azok kis zacskókban is sok pénzt hoznak. – Szólok az embereimnek, hogy tartsák nyitva a szemüket. – Remek. Köszönöm. Miután elköszönt Jesse-től, Jaké megnézte a mobilját, mert nem értette, hogy nem szólalt meg ilyen sokáig. Ezen az isten háta mögötti vidéken azonban nem volt térerő, és harminc mérföldet is meg kellett tennie, mire végül lehallgathatta az üzeneteit. Franklin és Marty is kereste, bár egyikük sem szolgálhatott fontos újdonsággal. Csak annyit mondhattak el, hogy meghatározott terv szerint rendőrök járják végig Cassie Sewell lakóhelyének a környékét, és olyanok után kutatnak, akik esetleg mondhatnak valamit az áldozat utolsó napjairól. A harmadik üzenet nyugtalanságot ébresztett Jake-ben. Egy férfi hagyta, akinek a hangját nem ismerte, a nevét pedig nem értette, mert halkan beszélt és nagyon idegesnek tűnt. – Péter Bordon megbízásából hívom. Beszélni szeretne magával. Feltűnés nélkül, ha érti, mire gondolok. És csak magával. Ha nem egyedül megy be hozzá, semmi sem lesz a dologból. Az izgatott ismeretlen csak ennyit mondott, aztán letette. Len még mindig Sandy és Curtis között ült a bárpultnál. Ashley odalépett hozzá, és azonnal a lényegre tért. – Karén nem jelentkezett nálad? – Len a fejét rázta. – Kellett volna? Még egy napja sincs, hogy utoljára láttam. – Ma nem ment be dolgozni, otthon pedig nem sikerült elérnem. Jan is hiába hívta. – Sajnálom. Nem hallottam róla. – Említette neked, hogy tervez valamit mára, és beteget fog jelenteni? – Nem. Semmi ilyesmit nem mondott. – Furcsa. Azt hiszem, elmegyek hozzá. Ashley beült a kocsijába, és elindult. Miután már maga mögött hagyta a kikötőt, felmerült benne, hogy Jannel talán túlzásba viszik az aggódást. Végül is van olyan, hogy valaki beteg, és nem veszi fel

a telefonját. Az is igaz viszont, hogy Karén mindig vissza szokta hívni őket. Éjszaka Miami még szebb, mint nappal, állapította meg magában Ashley már sokadszorra, miközben végighajtott a fényárban úszó utakon. A csatornák és a vízi utak visszatükrözték a hold fényét, és titokzatos hangulatot teremtettek. A város nem igazán szép részeit pedig jótékonyan eltakarta a sötétség. A legtöbb bűncselekmény a sötétség leple alatt történik. Bűncselekmény… Előbb Stuart, most pedig Karén… Hülyeség! Ashley határozottan elhessegette magától a gondolatot, hogy a barátnőjével bármi is történt. Karén kis Toyotája ott állt a kocsi beállóján, mint mindig. A telek két oldalát babérmeggy határolta, az előkertet hatalmas lángfa uralta, a bejárattól jobbra és balra trópusi kúszónövény futott fel a falra. Minden olyan volt, mint szokott. Akkor viszont miért nem veszi fel Karén a telefont? Ashley pár pillanatig gondolataiba merülve a házat nézegette, és látta, hogy az ablakokból halvány fény szűrődik ki. Végül kiszállt a kocsijából, és a bejárathoz indult. Némi szorongással méregette az ajtóra eső árnyakat, és magában a fenébe kívánta Karent, mert nem kapcsolta fel a külső világítást. Aztán saját magát teremtette le gondolatban. Elvégre ma is majdnem rendőr még, ahogyan Dávid Wharton fogalmazott, és válltáskájában a pisztolya is ott lapul. Előbb becsengetett, aztán megrázta a kopogtatót, és Karén nevét kiáltotta. Miután hiába várt válaszra, elővette a barátnőjétől kapott kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Megint Karent szólította, de most is eredménytelenül. Belépett a házba, beütögette a riasztó kódját, aztán bezárta maga mögött az ajtót. Átfutott a fején, hogy ezzel talán butaságot csinált, mert ha Karenhez betörtek, a tettes még itt lehet, ő pedig elzárta maga elől a menekülés útját. Mindjárt össze is szedte azonban magát. Jannel alighanem csak képzelődnek. – Karén! – kiáltotta el magát újra. Az előszobából belátta a konyhát, az ebédlőt és mögötte a kis helyiséget. Sehol sem volt senki. Bement a nappaliba, ahol tökéletes rend és tisztaság volt, ahogyan Karennél mindig. A könyvespolcokon bekeretezett fényképek álltak. Több is Karent ábrázolta a szüleivel, a húgával és az öccsével, egy másikon pedig az egész család kedvencével, az Otter névre hallgató kutyával volt látható. Egy kép hármukról, Janről, Karenről és róla készült, amikor néhány éve egy búcsúban bungee jumpingoltak.

– Karén! – próbálkozott Ashley újra, most még hangosabban, aztán belépett a konyhába. Itt is kifogástalan rend volt. A mosogatóban nem álltak mosatlan edények, az összes csésze és tányér katonásan sorakozott a szekrényben. Hármuk közül mindig is Karén volt a leginkább rendszerető. Ashley bedugta a fejét a folyosóról nyíló kis fürdőszobába, de az is üres volt, aztán a vendégszobába nézett be, amelyet Karén dolgozószobának is használt. Itt is úgy látta, hogy minden a helyén van, és végül a hálószobához lépett oda. Az ajtó csukva volt. – Karén? – szólt be rajta Ashley halkan. Választ megint nem kapott. Éppen le akarta nyomni a kilincset, amikor hangosan megverték a bejárati ajtót. Ashley összerezzent, de nem törődött a dörömböléssel. Résnyire nyitotta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt a sötét hálószobában. A naplemente a városon kívül időnként csodaszép színekbe borította a vidéket. Az égbolt a szivárvány összes színének pasztellárnyalatát magára öltötte, s aranyló sugarak futottak végig rajta, mielőtt a napkorong végleg alábukott. Az Everglades környéke a sötétség beállta után tűnt csak igazán végtelennek. Most már rég beköszöntött az éjszaka, és a világ itt nem állt másból, csak azoknak az autóknak a reflektoraiból, amelyek Jake-kel szembe jöttek és mögötte haladtak. Aztán hirtelen felbukkantak előtte a város fényei. Éppen egy olyan környéken hajtott át, amelyre egyre többen költöztek ki. Ha továbbment volna ezen az úton, nemsokára elérte volna azt a kerületet, amelyben valamikor prostituáltak űzték az ipart, s közülük sokat megfojtottak. Összevert holttestüket többnyire már a következő nap megtalálták. Gyilkosuk közel sem volt olyan okos, mint amilyennek hitte magát. Hibát követett el, és nagyon hamar el is fogták. A városközponthoz közelebb aztán Calle Ocho következik. Ott leginkább túlhajtott érzelmek állnak a bűncselekmények mögött, vagy pedig egy–egy balul kiütött kábítószerüzlet. Az utcákon elkövetett erőszakos cselekményeknek többnyire sok szemtanúja van, és számos más nyom is elvezet a tettesekhez. Nyomok mindig vannak. Tökéletes bűncselekmény nem létezik. Azok, amelyek a rendőrök minden erőfeszítése és a legkorszerűbb technikai vívmányok bevetése ellenére is felderítetlenek maradnak, szerencsére kivételt jelentenek. Az ő esete azonban nem fog közéjük tartozni. Jaké úgy érezte, hogy egészen

közel jár a megoldáshoz. A kirakós kép összes kockája előtte fekszik. Már csak a helyükre kell illesztenie őket. Holnap hosszú út vár rá. Lehet persze, hogy az a telefonhívás csak csel volt. Mindenesetre lenyomoztatta, és annyit megtudott, hogy a börtönből jött. Akkor pedig akár valóban Bordon is üzenhetett érte. Ő mindig is tudta a válaszokat, csak eddig nem volt hajlandó megadni őket. Az meg végképp nem jutott eszébe, hogy vallomást tegyen. Megváltoztatta volna a véleményét? És ha igen, akkor miért? Félelemből? Odabent tart valakitől, vagy idekint? Az is igaz viszont, hogy Péter Bordon mindig is a manipulálás nagymestere volt. Nála soha semmiben nem lehet biztos az ember. Talán csak élvezi, hogy kénye-kedve szerint rángathatja el őt az állam másik végébe. Azzal viszont semmire sem megy, ha most ezen töri a fejét. Később majd felhívja a börtönt, holnap korán pedig elmegy oda. Már a várakozás is éppen eléggé idegőrlő. Miután beért a városba, Jaké nem a kapitányságra ment, és nem is a kikötőbe. Bár már későre járt, és nem is jelentkezett be előre, még egyszer meg akarta látogatni Mary Simmonst. A Krisna–ház tekintélyes épülete csendes kis utcában állt, egy kutyafuttatásra kijelölt park közelében, amelyben a sok-sok bokrot és fát a környéken lakók gondosan ápolták. Pár utcával arrább viszont már boltok, éttermek és klubok sorakoztak egymás mellett, és itt éjszaka is mindig nagy élet volt. Az ifjú Krisna-tudatúak sokszor járták a népes utcákat, és apró adományokat kéregettek a járókelőktől. Amikor Jaké megállt a telek előtt, a házban teljes volt a sötétség. A bejáratnál egy fiatal férfi fogadta, aki az egyébként kopaszra borotvált feje tetején hosszú és keskeny varkocsot viselt. Olyan embernek tűnt, mint aki békében van önmagával és a világgal. Már akkor is előzékeny és segítőkész volt, amikor Jaké még meg sem mutatta neki a szolgálati jelvényét. Kérésére azonnal elsietett, hogy szóljon Marynek. Az asszonyt szemlátomást meglepte Jaké látogatása. Miután üdvözölték egymást, azt javasolta, hogy menjenek ki a kertbe, mert ott zavartalanul beszélgethetnek. Jaké odakint azonnal a tárgyra tért. – Ha jól tudom, Péter Bordon minden éjszakára másik nőt választott magának. Féltékenykedések mégsem voltak, és a nők bármikor más férfiakkal is együtt hálhattak, ha akartak. Mary bólintott, és arcán szomorú mosoly suhant át.

– Természetesen mind Pétert akartuk. Egy kívülállónak nehéz elmagyarázni, hogyan volt képes egy férfi ennyire elbűvölni a nőket, noha nekik meg kellett osztozniuk rajta. És igen, más férfiak is voltak. Például John Mast. – Az asszony nagyot sóhajtott, miközben földig érő, narancsszínű ruhája redőit gyűrögette. – Természetesen tudom, hogy John meghalt – mondta, és szemében váratlanul szenvedély jelent meg. – Mégse higgye, nyomozó, hogy John Mast ölette meg azokat a lányokat, mert féltékeny volt Péterre. John mélyen hitt az elveinkben, abban, hogy isten adományait itt a földön meg kell osztanunk az embertársainkkal, hogy szeretnünk kell egymást… Jó ember volt, és okos is. Azt hiszem, tudta, hogy előbb-utóbb anyagi gondjaink lesznek. Többször is hallottam, hogy emiatt vitába keveredett Péterrel. Ő örökösen aggodalmaskodott, Péter azonban nem hallgatott rá. Johnt pedig nem hívták be, amikor… Amikor bezárták az ajtókat. Nincsenek jó érzéseim, ha rá gondolok. Zokszó nélkül vállalta a börtönbüntetést azért, amit valójában utasításra tett. Aztán pedig meghalt. – Ezt én is sajnálom, Mary. Most viszont nem azért vagyok itt, mert úgy gondolom, hogy valamelyik… barátja rossz ember lett volna. Meggyőződésem, hogy többről volt szó. Olyasmiről, amiről talán egyiküknek sem lehetett tudomása. Az asszony gyámoltalanul vonogatta a vállát. – Elképzelhető, de Péternek arról mindenképpen tudnia kellett volna. – Érkeztek magukhoz csónakok a csatornán? – Természetesen. Mindennap. – Mary elmosolyodott. – Ma is sok gumicsónak, kenu, evezős hajó és kisebb motorcsónak jár erre. Az emberek ezért szeretnek a víz közelében lakni, Dilessio nyomozó. Jaké viszonozta az asszony mosolyát. – Igen, persze. Kikötött a maguk telkénél valaha is ilyen hajó? Előfordult, hogy Péter Bordonhoz vízi úton küldemény érkezett? Mary megint csak a vállát vonogatta. – Elképzelhető, bár én nem tudtam róla. Engem soha nem kértek meg arra, hogy segítsek kipakolni egy hajót. Egyébként is, mit szállíthattak volna csónakokon? Ide csak kisebb vízi járművek juthatnak el. És persze propelleres hajók. Azok nagyon hangosak. Sokszor hallottam a hangjukat, de tudtommal soha nem kötöttek ki nálunk. – És kenuk?

Mary habozott. – Azok járhattak itt. Késő éjszaka, amikor én a közösségi helyiségben voltam. Néha–néha hallottam zajt, de mi itt óvakodtunk attól, hogy kimenjünk. Mindnyájunknak megvolt a magunk helye, és azt soha nem hagytuk el. Így ment ez annak idején. – Lehet, hogy nem mindenki maradt a helyén, Mary. És azoknak a lányoknak talán ezért kellett meghalniuk. Az asszony arca eltorzult, mintha hirtelen fájdalom hasított volna bele. – Lehet – válaszolta. – Drogok is voltak, igaz? Sok drog, és könnyen hozzájuk lehetett férni. – Afrodiziákum bőven volt – dünnyögte Mary, aztán Jaké szemébe nézett. – Igen, sok drog volt, de nem lőttük magunkat. Én legalábbis nem, nyomozó. Én tiszta vagyok, és itt mindenki az. – Engem Krisna követői nem érdekelnek. Én egy gyilkost keresek – mondta Jake. Az asszony bólintott. – Drogokhoz mindig könnyen hozzá lehetett férni. – Köszönöm, Mary. Ha bármi eszébe jutna még… – Akkor felhívom, nyomozó. Szívesen segítenék magának. Komolyan. – Elhiszem. Jake elindult, de az asszony még utána szólt. – Igen? – Tudom, maga mindig is úgy gondolta… hogy Péternek köze volt a gyilkosságokhoz. Én viszont nem hiszem, hogy egyetlen nő torkát is átvágta volna. – Köszönöm szépen, Mary. Nem gondolom, hogy Bordon a saját kezével ölt. Azt viszont tudja, ki a gyilkos. Ebben egészen biztos vagyok. És be is fogom bizonyítani.

18. Sehol semmi. Karén hálószobájában ugyanolyan rend volt, mint az egész házban. A mennyezeti lámpa fénye tökéletesen elsimított ágytakaróra esett, a párnákat szépen a fejtámlához támasztották. Úgy tűnt, hogy itt is minden a helyén van.

A bejárati ajtón még mindig dörömbölt valaki, ám aztán hirtelen csend lett. Ashley kinézett a kukucskálón, de senkit sem látott. A következő pillanatban lépéseket hallott, és kitalálta, hogy valaki odakint megkerüli a házat. A nappali ablaka felől zaj hallatszott. Ashley előhúzta a táskájából a pisztolyát, és kinyitotta a bejárati ajtót. – Ne mozduljon! – kiáltotta el magát. –Ashley? – Len? – A lány kifújta a tüdejéből a levegőt, és leengedte a revolverét. – Mi az ördögöt keresel te itt? Miért lopakodsz a kertben? – Te mi az ördögöt művelsz? Úgy tűnik, ma este mindenképpen golyót akarsz ereszteni belém. – A férfi fejcsóválva odament Ashleyhez. – Miután elindultál ide, én is aggódni kezdtem Karenért. Miért nem nyitottál ajtót a kopogtatásomra? Elég hangos volt, vagy talán nem? Valami nincs rendben? – Nem, nem hiszem, de azért még egyszer körülnézek – válaszolta Ashley halkan, és ráncba szaladt a homloka. – Te hogy jöttél ide? – Ne nézz így rám! Nem vezettem részegen. – Sandy hozott el. – Remek! Ezek szerint ő vezetett részegen. – Ma csak alkoholmentes sört ivott. Becsületszavamra! – És miért hozattad el magad vele? – Aggasztott, hogy egyedül jöttél ide. – Ne kezdd már te is! Az összes rendőrnő sorsát a szíveden viseled? – Te már nem vagy rendőr. És mintha azt is nagyon hamar elfelejtetted volna, hogy a zsaruk erősítést szoktak kérni, ha veszélybe kerülnek. Ashley megenyhült. Lehet, hogy Len valóban csak segíteni akart neki. – Jól van, gyere be! Gyorsan még egyszer körbejárom a házat – mondta. A hálóban és a dolgozószobában ezúttal sem tűnt fel neki semmi. Aztán eszébe jutott, hogy a hálószoba melletti fürdőszobába még nem nézett be. Len a sarkában maradt, amikor most oda is bement. Első pillantásra itt is minden rendben volt. Mielőtt kiment volna, Ashley azért még a zuhanykabint is kinyitotta. A csempék tisztán csillogtak a falon, a zuhanytálcán viszont apró foltokat fedezett fel, és letérdelt mellé. Három kicsi pötty volt. Rozsda lehetett. Vagy vér… Ashley szíve a torkában dobogott, de megpróbált megnyugodni. Egyáltalán nem biztos, hogy ez itt vér. És még ha az is, talán az sem

jelent semmit. Karén megvághatta magát, miközben a lábát borotválta. És mégis… Ashley felegyenesedett, és kisietett a konyhába. A szekrényben talált egy kis műanyag dobozt, aztán az egyik fiókban egy műanyag kést is. – Mi van? – kérdezte Len. – Valószínűleg semmi – válaszolta Ashley, és visszament a fürdőszobába. Megint letérdelt, a késsel óvatosan lekaparta a szennyeződést a zománcról, aztán a parányi darabkákat a késsel együtt betette a dobozba, azt pedig a táskájába csúsztatta. Amikor felegyenesedett, Len az ajtóban állt, és őt figyelte. – Mi az? – kérdezte megint. – Semmi. Alighanem csak rémeket látok. – És mit csináltál ott? – Semmi különöset. Benéztem a zuhanyfülkébe. Széles vállával Len szinte az egész ajtókeretet betöltötte. Ashley fején furcsa gondolat futott át. Mi van, ha ő a gyilkos? Rendőrök is letértek már a helyes útról. Igaz, hogy Len bivalyerős, neki viszont itt van a táskájában a revolvere. És mind a ketten tudják, hogy bánni is tud vele. – Tűnjünk el innen! Karén biztosan csak elment valahova – mondta. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Len nem fogja kiengedni, de aztán ellépett az ajtóból. – Te jobban ismered Karent, mint én – mondta fejcsóválva –, de szerintem elszabadult a képzeleted. Még a legjobb barátnőknek is lehetnek titkaik egymás előtt. – Hogyne! Igazad lehet, és talán valóban nem kellene mindjárt a legrosszabbra gondolnom. Egyébként is már rég ágyban lenne a helyem – váltott Ashley hirtelen témát. Mutatta Lennek, hogy menjen előre, ő pedig némi habozás után elindult. – Hazaviszlek – mondta a lány, amikor már a kocsijában ültek. – Ne fáradj! Curtis megvár Nicknél. Megígérte, hogy elvisz. – Akkor jó! Egy darabig mind a ketten hallgattak. – Karennek más barátai is vannak rajtad és Janen kívül? – kérdezte egyszer csak Len. – Persze. – Na látod! – Erre nem is gondoltam. Valószínűleg valaki mással ment el valahova.

Ashley összerezzent, amikor megszólalt a mobilja. Gyorsan előhúzta a táskájából, és fogadta a hívást. Jan volt az. – Mi újság? – Karén nem volt otthon. A kocsija a ház mellett áll, és a házban tökéletes a rend. A zuhanykabinban viszont apró foltok vannak, amelyek vértől is származhatnak. Ezt azonban Ashley nem mondta el Jannek. Nem akarta nyugtalanítani, amíg ő maga nem tudja, hogy helyes a sejtése. Hamarosan meg fogja azonban tudni. Reggel majd beavatja Mandy Nightingale–t, és ő biztosan a segítségére lesz. Még nem ismeri régen, de maradéktalanul megbízik benne. Mandy nem fogja azt mondani, hogy csak képzelődik. Végszükségben pedig még Jaké is ott van. – Jól vagy? – kérdezte Jan aggódón. – Nem lett volná szabad megengednem, hogy egyedül menj oda. – Nem vagyok egyedül. – Hogyhogy? – Itt van velem Len Green. – Jó tudni, hogy egy rendőr vigyáz rád. Egy rendőr, aki talán gyilkolt. Ashley nem értette, hogy juthat ilyesmi egyáltalán az eszébe, mégsem szabadulhatott a gondolattól. – Most mit csinálunk? – akarta tudni Jan. – Várunk. Ha pedig Karén holnap reggelig sem kerülne elő, bejelentjük az eltűnését. Aztán majd azok foglalkoznak az ügyével, akik értenek hozzá. – Még huszonnégy órája sem tűnt el – szólt közbe Len. Ashley ügyet sem vetett rá. – Éjszaka majd mind a ketten hívjuk Karent – javasolta Jannek. Barátnője egyetértett vele, aztán elköszöntek egymástól. Nemsokára megérkeztek a bárhoz, és Ashley a parkolóban Lenhez fordult. – Biztos, hogy Curtis hazavisz? – Igen. – Jól van. Akkor én elmegyek aludni. Mind a ketten kiszálltak. Len a kocsi fölött átnézett Ashleyre, és előírásosan tisztelgett. – Jó éjszakát neked! Megyek, megkeresem Curtist. – Ashley bólintott, és egyszeriben nevetségesnek érezte magát. – Len? – Igen?

– Köszönöm, hogy utánam jöttél – mondta Ashley bűntudatosan. – Nincs mit. Értesíts, ha megtudsz valamit Karenről! Tudod, hogy én is kedvelem. Len a teraszra indult, Ashley pedig besietett a házba – Sharon? Nick? – kiáltotta el magát. Nem kapott választ, úgyhogy bement a saját szobájába. Most minden olyan volt, mint a legutóbb, ő mégis a fejét ingatta. Még mindig úgy gondolta, hogy napközben járt itt valaki. Kimerülten lerogyott az ágyára, pedig még nem volt igazán késő. Lehet, hogy Jannel csak kinevettetik magukat ezzel a nagy aggódással. A zuhanykabin alján viszont akkor is ott voltak azok a vörös foltok. Jaké már a kocsija felé tartott, amikor megszólalt a mobilja. Meglepődött, mert a vonal másik végéről Carnegie hangját hallotta meg. – Csak el akartam mondani, mennyire örülök, hogy megszervezte Stuart Fresia őrzését. – Történt valami? – kérdezte Jake. Hirtelen bűntudata támadt. Megígérte Ashleynek, hogy foglalkozni fog az esettel, de a saját ügyei teljesen lekötötték. Stuart Fresiáról azóta, hogy szólt róla Martynak, egészen megfeledkezett. – Nem igazán – válaszolta Carnegie. – Csak annyi, hogy beszélni akartam azzal a fickóval, aki annál a lapnál dolgozik, amelyiknek Fresia is írt. A pasas azonban nem létezik. – Mi az, hogy nem létezik? Talán nem ő volt az, aki mindenkinek az idegeire ment, mert azt hajtogatta, hogy Stuart nyomozott valami után, és biztosan nem baleset érte? – De, igen. Ma azonban, amikor megpróbáltam elérni, azon a számon, amelyet tőle kaptam, egy pizzéria jelentkezett. Ezért aztán elmentem a szerkesztőségbe, és ott megkaptam a pasas társadalombiztosítási számát. Arról viszont kiderült, hogy egy olyan férfié volt, aki meghalt a második világháborúban. Beugrottam a kórházba, mert az a firkász eddig mindig ott lógott, de most egyszeriben elnyelte a föld. Sejtelmem sincs, mit jelent ez az egész. Arról mindenesetre intézkedtem, hogy Fresiát ezentúl hivatalból és a rendőrség költségére őrizzük éjjel-nappal. Ezt akartam elmondani magának. – Köszönöm, Carnegie. Nagyon köszönöm. Holnap délelőtt nem leszek a városban, de a mobilomon elérhet. Ha bármi újat megtud,

hívjon fel! És ha nem bánja, én is szaglászok majd kicsit, ha megjöttem. Értesítsen azonnal, ha valamiben a segítségére lehetek! – Rendben, úgy lesz. – Jó sokáig dolgozik – jegyezte meg Jake, miután a karórájára pillantott. – Lefogadom, hogy maga sem teszi le ötkor a lantot. – Lehet, hogy korán halunk majd meg? Carnegie gurgulázva felnevetett. – Én ezzel már elkéstem – felelte aztán szárazon – de maga még fiatal. Vigyázzon magára! – Igyekszem. Miután elköszöntek egymástól, Jaké kis ideig azon gondolkodott, felhívja-e Martyt, hogy szóljon neki, másnap délelőtt nem lesz bent az irodában. Végül aztán letett róla. Társa már valószínűleg hazament, elvégre neki magánélete is van. Magánélet… Jaké egyszeriben minél előbb otthon szeretett volna lenni. Nem is egy oka volt arra, hogy beszéljen Ashleyvel. Útközben felhívta Blake kapitányt, hogy tájékoztassa a terveiről. Felettese, aki éppen a lánya mértan házi feladatát segített megoldani, még egyszer nyomatékosan figyelmeztette arra, hogy nem egyedül kell megoldania az esetet, és minden egyes lépéséről jegyzőkönyvet kell felvennie. Jaké nem tagadta, hogy az üzenet, amelyet kapott, akár cselfogás is lehet, de mindenképpen a börtönben eszelték ki. Ha viszont valóban üzent neki Bordon, akkor ez azt jelenti, hogy mindenkitől fél, csak a bizalmi emberétől nem. Blake kapitány áldását adta az útjára, s miután elbúcsúztak egymástól, Jaké a börtönt is felhívta, és másnap délelőttre találkozót szervezett meg Bordonnal. Egészen biztos volt abban, hogy ő a megoldás kulcsa. Hallgatását a hosszú órákig tartó kihallgatások és a börtönbüntetés fenyegetése sem törte meg. Furcsa, hogy éppen most akar beszélni, amikor küszöbön áll a szabadlábra helyezése. Jaké tenyere nedves lett, miközben a kormánykereket markolta. Meg fogja-e állni, hogy ne vetemedjék tettlegességre, ha Péter Bordon bevallja, hogy köze volt a fiatal nők meggyilkolásához? És Nancy halálához… Ashley azt hitte, annyira fáradt, hogy azonnal el fog aludni, fejében azonban egyre csak egymást kergették a gondolatok. Végül nyugtalanul felkelt. Mindenképpen beszélni szeretett volna Sharonnal, de ő Nickkel éppen ma ment be a városba, hogy édes

kettesben töltsék az estét. Dávid Whartont nem sikerült elérnie, és Karén még mindig nincs otthon, vagy csak nem válaszol az üzeneteire. Ashley felhívta a kórházat, és megtudta, hogy Stuart állapotában nem történt változás. Utána még egyszer feltárcsázta Wharton számát, de ezúttal is hiába. Amikor letette a kagylót, eszébe jutott, hogy Jaké talán megtudott valamit. És ha nem is, az éjszaka elviselhetőbb lesz, ha találkozik vele. A kikötőre nyíló ajtón át kiment a házból, és elnézett a Gwendolyn felé. Némi habozás után elindult, és végigsétált a mólón. Amint azonban meglátta, hogy a kabinajtó csak be van támasztva, meglassította a lépteit. – Jaké? Az ajtó kinyílt, és Ashley azonnal megismerte azt a férfit, aki kilépett rajta. Miközben előző nap az igazságügyi intézet összes részlegén végigvezették, futólag vele is találkozott. A nevére is emlékezett. Skip Conradnak hívják, és az ujjlenyomatok szakértője. – Üdv, Ashley! – fogadta a férfi kissé zavartan. – Maga is erre lakik? – Igen, Nicknél. Ő a nagybátyám. – A nagybátyja? – Conrad barna haja már ritkult, de arcán a gödröcskék sokkal fiatalabbnak mutatták a koránál. – Hogy mik vannak! Nem is tudtam, hogy Nicknek Montague a családneve. – Persze, mert a cégtáblán csak annyi áll, hogy Nick bárja – felelte Ashley mosolyogva. – Jó sokáig dolgozik ma. Ujjlenyomatokat keres Jaké hajóján? – Nem hivatalosan – mondta Skip. Ashley megint elmosolyodott. Lehet, hogy neki már üldözési mániája van, de ezzel nincs egyedül. Egy cipőben jár Jaké Dilessióval, pedig ő már öreg róka a gyilkosságiaknál. – Jaké a barátom. Tudom, hogy azt hiszi, betörtek hozzá. – Mi is barátok vagyunk. És mert ő, bármennyi dolga is van éppen, mindig mindenkinek készségesen segít, tőlem is az volt a legkevesebb, hogy a munkaidőm után eljöttem hozzá – válaszolta Skip, aztán megvonta a vállát. – Attól tartok azonban, hogy nem segíthettem neki igazán. A fedélzeten mindent gondosan letörölhettek, és erre szerintem Jaké is számított. Néhány ujjlenyomatot találtam, de fogadni mernék, hogy mind tőle származik. – Azért kedves magától, hogy segíteni próbált – jegyezte meg Ashley.

– Nem volt nagy áldozat. Ha itt lakik a közelben, megkérhetem, hogy adja majd vissza Jake-nek a kulcsát? – Persze. – Be is zárna helyettem? – Hogyne, nem gond. – Nos… örülök, hogy találkoztunk – mondta Skip. – Részemről a szerencse, Mr. Conrad. A férfi elmosolyodott. – Conrad parancsnok lenne a hivatalos megszólításom, de hívjon csak Skipnek! – Ön befejezte a rendőr–akadémiát, mielőtt az igazságügyiekhez került? – kérdezte Ashley. Skip a fejét ingatta. – Az első adandó alkalommal lecsaptam az álláslehetőségre. Miután pedig szinte már nélkülözhetetlen szakember lettem, visszaültem az iskolapadba, és elvégeztem az akadémiát. Maga is biztosan ezt fogja tenni. Egyébként fogadja őszinte elismerésemet! Hallottam, hogy személyesen Rembrandt lett az új kollégánk. – Annyira azért nem vagyok jó – tiltakozott Ashley. – Mi mindenesetre örülünk, hogy belépett hozzánk. És ezt nemcsak úgy mondom, hanem komolyan is gondolom. Nos, akkor hát jó éjszakát! Skip elsietett, Ashley pedig benézett a kabinba, és el kellett fojtania egy sóhajt. Az ujjlenyomatok keresése, mint mindig, itt is nagy kosszal járt. Mi lenne, ha kitakarítanék? – futott át a fején a gondolat, ám aztán elbizonytalanodott. Jaké talán rossz néven venné tőle, ha behatolna a szentélyébe. Talán az volna a legjobb, ha bezárná az ajtót, és eltűnne innen. Némi habozás után azonban másként döntött. Becsukta maga mögött az ajtót, és megkereste a takarítószereket. A konyha után a nappalit rakta rendbe, aztán a nagyobb és a kisebb hálókabint is. Végül elégedetten állapíthatta meg, hogy jó munkát végzett. Visszament a konyhába, és töltött magának egy pohár gyümölcslevet. Miközben megitta, elvette a telefonasztalról a jegyzetfüzetet meg a ceruzát, és rajzolni kezdett. Előbb Karén arca került a papírra, aztán a hátoldalára Len képmása. A következő oldalra újra lerajzolta a baleset helyszínét. Úgy érezte, ez a rajza sikerült a legjobban. Az idő múlásával egyre több részlet eszébe jutott, és most valamennyit meg is örökítette. Csak éppen okosabb nem lett tőle. Még egyet lapozott, és Dávid Whartonról is készített egy portrét. Már azzal is megvolt, de Jaké még mindig nem került elő. Ashley egyre türelmetlenebb lett. Letette a ceruzát,

körülnézett a kabinban, és csak most vette észre, hogy a szőnyeget kifelejtette a takarításból. Csupán egy-két pillanatig habozott, aztán megrántotta a vállát. Ha már ennyit fáradt, ezt a keveset is elvégezheti még. A kamrában talált is porszívót. Miután elkészült a szőnyeggel, kikapcsolta a motort, és a hirtelen beállt csendben lépteket hallott a fedélzetről. – Jaké? Válasz nem jött. Ashley mozdulatlanná dermedt, de most semmit sem hallott. Úgy gondolta, valószínűleg megcsalta a füle, egyszeriben mégsem érezte már jól magát a hajón. Visszatette a helyére a porszívót, felszaladt a fedélzetre, bezárta az ajtót, táskájába csúsztatta a kulcsot, és elnézett a bár felé. A víz elhozta hozzá egy countrydal hangját, amely a fényesen kivilágított teraszon felállított hangszórókból szólt. Végül még egyszer körbement a fedélzeten, aztán megint odapillantott a bárra. A teraszon még mindig égtek a lámpák, de most már nem ültek vendégek az asztaloknál. Ashley csobbanást hallott, és megfordult. Ebben a pillanatban hátulról nagyot löktek rajta. Elveszítette az egyensúlyát, s mielőtt még eszébe juthatott volna, hogy megpróbálja előrántani a fegyverét, belezuhant a vészjóslóan fekete vízbe. Miközben alámerült a nedves sötétségbe, érezte, hogy valami elsuhant mellette, és mögötte a vízbe csapódott.

19. A vacsora a végéhez közeledett. Utána ugyanaz fog történni, mint minden este. A rabokat éjszakára bezárják a celláikba, és ez a gondolat most rémülettel töltötte el Péter Bordont. Körülötte férfiak jöttek–mentek az asztalok között, a hangzavar és az edénycsörgés ugyanolyan volt, mint mindig, de hirtelen mintha valami megváltozott volna. Bordon úgy érezte, hogy ez egyedül csak neki tűnt fel, és villája félúton a szája felé megállt a levegőben. Balra tőle Carson és Byers cigarettán veszekedett, jobbra pedig Sanders, aki valamikor hiteles könyvvizsgáló volt, a délutáni kosáredzésen elért hárompontos dobásaival kérkedett. Valójában semmi sem adott okot arra, hogy őt rettenetes félelem töltse el. Mégis attól tartott, hogy el fogja ejteni a meghatározhatatlan húst, amelyet éppen bekapni készült, és inkább letette az asztalra a villáját. Izmai

pattanásig feszültek, keze görcsbe rándult. Mellkasát mintha vaspánt szorította volna össze, és a szívébe hasító fájdalomtól kiverte a hideg veríték. Eletében nem érzett még ilyen erős és tökéletesen megmagyarázhatatlan félelmet. Pedig soha nem volt ijedős. Hosszú évekig hitt önmaga legyőzhetetlenségében, a karizmájában, abban a tehetségében, hogy kénye-kedve szerint befolyásolni tud másokat. Nem félni szokott, hanem másokban félelmet ébreszteni. Ez azonban, mint minden más is, illúzió volt csupán. És most, mindössze pár nappal a szabadlábra helyezése előtt, nem egyszerűen csak félt, hanem borzalmasan szorongott is. A szabadság, amely után olyannyira sóvárgott, amelynek az elérése érdekében idebent egész idő alatt annyit fáradt, egyszeriben ijesztő lehetőségként tűnt fel előtte. Hátán már patakokban folyt az izzadság. Sanders abbahagyta a szövegelést a kosárlabdáról és a sörhasáról, amelyet a húszas évei óta cipelt magán, de itt a börtönben végre megszabadult tőle, és Péter felé fordult. – Hé, Mr. Bordon, nem érzi jól magát? – De, de. Csak ráharaptam egy porcogóra – nyögte ki Péter nagy nehezen. Megint körbenézett, és mindegyik rabtársában gyilkost látott. Sanders úgy vigyorgott, mint egy elmebeteg, Carson vigyora pedig olyan volt, mint egy támadásra készülő farkas vicsorgása. Péter gondolatban nyugalomra intette magát. A zsaruk semmit sem tudnak. Nincsenek bizonyítékaik. Semmilyen nyom nem maradt hátra. Mindig nagyon óvatos volt. De most nem is attól retteg, hogy a rendőrség kiderítheti az igazságot. Ennyi idő után. Hosszú évek múltán. Ashleynek égett a tüdeje, és tudta, hogy mielőbb oxigénhez kell jutnia. Átúszott a hajó alatt, felbukkant a túloldalán, és zihálva levegő után kapkodott. Nagyot sikoltott, amikor a következő pillanatban két kar fogta satuba a lábát, és visszarántotta a víz alá. Csapkodott, rúgkapált, mégsem sikerült kiszabadítania magát. Rémületét csak tovább növelte, hogy a víz alatt semmit sem látott. Hirtelen aztán elengedték. Felrúgta magát a felszínre, és nem messze magától meglátott egy fejet. – Ashley? – Jaké? – Te meg mit művelsz már megint? – Ne üvöltözz velem! Te löktél be a vízbe. – Miért lopakodtál sötétben a hajómon? – Én nem lopakodtam!

– Nekem pedig nagyon úgy tűnt. Ashley a legszívesebben sípcsonton rúgta volna a férfit, de ahhoz túl messzire volt tőle, és a vízben egyébként sem tudta volna elég erősen meglendíteni a lábát. Jaké nagy csapásokkal a hajója kötélhágcsójához úszott, és felkapaszkodott a fedélzetre. Lenyújtotta a kezét Ashleynek, ő azonban túlságosan dühös volt ahhoz, hogy elfogadja a segítségét, és saját erejéből mászott fel a tatra. Amikor egymással szemközt álltak, megfeszítette a vállát, és lélekben felkészült a veszekedésre. Ruhájából víz csöpögött a fedélzet deszkapadlójára. – Valaki lelökött a hajóról – mondta. Jaké a fejét ingatta. – Rajtam kívül senki nincs itt. És amikor én megjöttem, te már a vízben voltál. Azt hittem, az a betörő vagy, aki korábban már járt a hajómon. Ashley lábánál már pocsolya gyűlt össze. – Azért jöttem ide, hogy megkérdezzelek, kiderítettél-e valamit. A barátod, az a nyombiztosító akkor még itt volt. – Skip. – Igen, ő. Miután elment, voltam olyan ostoba, hogy kitakarítottam nálad. Aztán feljöttem a fedélzetre, és akkor zajt hallottam. Meg akartam nézni, mi volt az, de belelöktek a vízbe. – Nézz már körül, Ashley! A mólón teremtett lélek sincs. Az egész környék kihalt. A lány karba fonta a kezét. – Azt hiszed, hogy valaki járt a hajódon. Ezért kerestettél ujjlenyomatokat. Akkor miért tartod ennyire elképzelhetetlennek, hogy valaki megint fellopódzott ide, és engem bedobott a vízbe? Aztán pedig elszelelt. Jaké megfordult, és kinézett a vízre. – A francba! – káromkodta el magát halkan, aztán olyan elegáns ívben, amelyet bármelyik karatés megirigyelhetett volna, átugrott a mólóra. Elfutott a végéig, és közben végig nem vette le a szemét a vízről. Ashley reszketve állt a fedélzeten, és nem csak a hideg miatt remegett. A móló végében Jaké beugrott a vízbe, és visszaúszott a hajóhoz. – Te meg mit csinálsz? – kiáltott le neki Ashley, amikor már elég közel volt hozzá, hogy hallhassa. A férfi felmászott a fedélzetre.

– Ha valaki itt járt, és nem a mólón át ment el, akkor csakis úszva távozhatott. – Szóval most már elhiszed nekem, hogy belelöktek a vízbe. – Úszkálni biztosan nem támadt kedved. Itt én is csak akkor megyek bele a vízbe, ha meg kell tisztítanom a hajótörzset. – Mit kereshetett nálad az a valaki? – Bárcsak tudnám! – válaszolta Jake. – Olyasmit kereshet, amiről én nem is tudom, hogy nálam van. Vagy nincs is nálam, csak ő hiszi azt. – Észrevettél valamit? – A férfi a fejét rázta. – Ha úszva jött volna, vizes lábnyomokat kellett volna hagynia a mólón. Ott viszont semmi nincs. Az a baj, hogy a behatoló akármilyen sokáig várhatott a vízben, és gyakorlatilag bárhonnan jöhetett. Arról már nem is szólva, hogy rengeteg hajó horgonyoz a közelben. De én akkor is ki fogom deríteni, mi folyik itt. – Ebben biztos vagyok. Annak pedig kimondottan örülök, hogy mégiscsak hiszel nekem. Jake megfordult, és a kabinajtóhoz sétált. – Az egész éjszakát vizes göncökben akarod tölteni? – kérdezte. Ashley csattanós és legalább ennyire gúnyos válaszon törte a fejét, de a férfi megelőzte. – Te zuhanyozhatsz le először – mondta. Ashley összeszorította a fogát, és követte Jake-et. A férfi zsebéből víz csöpögött ki, amikor előhúzta a kulcsát, hogy kinyissa az ajtót. – Sajnálom – fordult Ashley felé. – Biztos voltam benne, hogy betörőt fogtam. – Gondolom, annak jobban örültél volna. – Mindenesetre akkor most már előbbre tartanék. A konyhában Jake kihámozta magát vizes dzsekijéből, és lerúgta magáról elázott cipőjét. – A hálószobám mellett tágasabb a zuhany – jegyezte meg. – Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább hazamegyek. Nincs nálam száraz ruha – mondta Ashley. – Van szárítóm. – Ez csábítóan hangzik. A férfi kigombolta az ingét, kibújt belőle, és ledobta a földre. – Sokkal csábítóbbat is tudok. – Nincs időnként olyan érzésed, hogy igencsak el vagy telve magadtól?

– Én nem magamról beszélek. Jake magához rántotta Ashleyt, és áthúzta a fején a pólóját. – Az én átázott trikómat találod csábítónak? – kérdezte a lány. – De még mennyire! – felelte a férfi, és Ashley nyakára tapasztotta a száját. – Ettől persze még a vizes nadrágok is csábosak – tréfálkozott a lány. – És a zoknidra tapadt, motorolajtól bűzlő moszat is az. Már reszketek a várakozástól. – Veszem észre. – Jake! A férfi kigombolta Ashley farmerját, ő pedig átölelte, és máris szaporábban szedte a levegőt. – Nyomozó, maga eltitkol előlem valamit. – Nem szándékosan – mondta Jake. Ujjhegyeivel végigsimított Ashley gerincén, és keze a melltartója kapcsán állt. – Hogy te miket nem hordasz! – suttogta, aztán kibújtatta a melltartóból, és az is a földön kötött ki. – Jake! A férfi egy kicsit hátrahajtotta a fejét. – Jól van. Ahhoz mit szólnál, ha az értesüléseimmel próbálnálak meg elcsábítani? Carnegie elintézte, hogy a barátodat éjjelnappal őrizzék, méghozzá most már hivatalból. Ashley szívverése kihagyott egy pillanatra. – Komolyan? – Komolyan. – A kedvedért tette? – Ha azt mondom, hogy igen, itt maradsz velem? – Bármit mondasz, maradok – felelte Ashley fátyolos hangon. Jake pár másodpercig szótlanul nézett rá. – Holnap nagyon korán kell kelnem. Hajnali négy óra körül indulok. Bordon egyik rabtársa üzenetet hagyott a mobilomon. Ellenőriztem, a hívás valóban a börtönből jött. Bordon beszélni akar velem. Azt hiszem, fél valakitől, bár lehet, hogy ez az egész csak átverés. Mindenesetre oda kell mennem. Estére érek vissza. Lehet, hogy csak későn, de utána mindenképpen foglalkozom majd Stuart barátod ügyével. Carnegie megtudott egyet-mást, és utána akarok járni az értesüléseinek. Ígérem, sőt egyenesen megesküszöm arra, hogy mindent ki fogunk deríteni.

Ashley hirtelen fázósan megborzongott. Tudta, hogy semmilyen felkínált segítséget nem utasíthatna vissza. Senkiét sem… ha nem érezne úgy Jake iránt, ahogyan érez. – Semmit sem kell tenned – hallotta meg a saját hangját. – Miattam nem kell a nyakadba venni egy olyan ügyet, amelyhez semmi közöd. Csak azért, mert Stuart a barátom – tette hozzá, bár fel tudta volna képelni magát, hiszen minden támogatásra szüksége volt. – Én mindenesetre nem adom fel. Nem, mert ismerem Stuartot. – Ne légy meggondolatlan! – tanácsolta Jake színtelen hangon. Ashley ingerülten felcsattant. – Nem vagyok sík hülye. Az egyik legjobb növendék voltam az akadémián. – Az értelmi képességeidet senki nem vonta kétségbe. Ismeretlen terepre tévedni viszont átkozottul veszélyes. – Egy nőnek. – Nem csak egy nőnek. Mindenkinek, akinek nincs meg a képzettsége és nincsenek tapasztalatai. – Kivéve téged. Neked természetesen már kezdőként is rengeteg tapasztalatod volt. – Tégy meg nekem egy szívességet, Ashley! Adj nekem egy kis időt! Csak pár napot. Nem szeretném, ha olyasmibe vágnál bele, amiről nem tudhatod, mi is az valójában. Ami pedig Stuart ügyét illeti, azzal nemcsak a te kedvedért foglalkozom, hanem azért, mert akár emberölési kísérlet is lehetett. Abban reménykedem, hogy holnap néhány kérdésre választ kapok azokkal a gyilkosságokkal kapcsolatban, amelyekbe Péter Bordon belekeveredett. És Cassie Sewell halálával kapcsolatban is. – És a volt társnődével – tette hozzá Ashley nyugodtan. Jake bólintott. – Igen, Nancy halálával kapcsolatban is. Másodpercek teltek el úgy, hogy közvetlen közelről csak némán egymás szemébe néztek. – Azok a válaszok nagyon fontosak neked, igaz? – kérdezte végül Ashley. – Okvetlenül meg kell szereznem őket – felelte Jaké, aztán a lánytól jobbra és balra a falnak támasztotta a tenyerét, és őt gyakorlatilag foglyul ejtette. Amikor újra megszólalt, hangja nagyon komolyan szólt. Nyoma sem volt benne annak a kedves incselkedésnek, amellyel pár perce még beszéltek egymással. – Igen, nagyon

fontosak nekem azok a válaszok. Ha valaki, akkor Nancy az, aki megérdemli, hogy kiderüljön az igazság. Ashley lehajtotta a fejét. Hanyatt-homlok belement egy kapcsolatba, és azt hitte, hogy a féktelen kéj órái után sértetlenül kiszállhat majd belőle. Annyira elbűvölte, szinte már hipnotizálta ez a férfi, akit csak rövid ideje ismer, hogy a szavaira nem is figyelt oda. De micsoda érzéseket ismert meg ez alatt a rövid idő alatt! Jaké nemcsak testi vágyakat ébresztett benne, hanem sok minden másért is csodálta. Tudta, hogy komolyan veszi a munkáját, és az ő megérzéseken alapuló ötleteit nem fogja helyeselni vagy támogatni, bármit is érez iránta az ágyban. Azt is tudta róla, hogy nincs meg benne a feltétlen odaadás képessége, mert a múlt árnyai, bármennyire is szabadulni igyekszik tőlük, még mindig kísértik. Neki tett ígérete talán csak kötelességtudatból hagyta el a száját, ő azonban most nem akart ezen tépelődni. Saját szenvedélyének hevessége, fékezhetetlen vágya, hogy együtt lehessen Jake-kel, megdöbbentette és meg is ijesztette. Nemcsak együtt aludni akart Jaké Dilessióval, hanem vele szeretett volna élni. – Ashley? A férfi az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, aztán lehajolt hozzá és megcsókolta. Ashley egyszeriben minden gondjáról és bánatáról megfeledkezett. Jaké mellszőrzete a mellbimbóját csiklandozta, és ez a futó érintés olyan érzést keltett az ölében, mintha egy tűzhányó készült volna kitörni benne. Jaké kicsit elhúzódott tőle. – Egyenruhában is csinos voltál, és a farmer is irtó jól áll neked – suttogta. – Még így, tengeri moszattal a hajadban is szép vagy. De fogadni mernék, hogy sokkal elbűvölőbb lennél, ha az egész testedet szappanhab borítaná. – Ashley elmosolyodott. – Gondolom, egy lakóhajón nem túl tágas a zuhanyfülke. – A helyszűkének is megvannak a maga előnyei. – És keskeny is ahhoz, hogy mozogni lehessen benne. – Az is jól jöhet. – Biztosan kényelmetlen is. – A tapasztalat többet ér az elméletnél. – Ez igaz. Te sem lennél jó nyomozó, ha nem szereztél volna soksok tapasztalatot. – Köszönöm a bókot, kisasszony.

– Nincs mit. – Ashley átbújt a férfi karja alatt, kihámozta magát elázott farmerjából, és kibújt a bugyijából, aztán válla fölött hátranézett Jake–re. – A hálószobád melletti zuhany jó lesz? A zuhanyfülke nem is volt annyira szűk, két ember még éppen elfért benne. Ahhoz azonban már nem volt elég hely, hogy Ashley tetőtől talpig beszappanozhassa magát. Jaké számíthatott erre, mert elvette tőle a szappant, és nekilátott, hogy megmossa a nyakát. – Egy magamfajta nyomozónak a legapróbb részletre is ügyelnie kell. – Különben eredménytelen lesz a munkád. – Én mindenben nagyon alapos vagyok. Miközben Jaké beszappanozta a mellét, Ashley máris kéjes feszítést érzett az altestében. A férfi keze aztán céltudatosan lejjebb vándorolt, a szappannal bejárta keskeny csípőjét, a vénuszdombját, s ujjai végül a combja közé siklottak. Ashley visszafojtotta a lélegzetét, és érezte, hogy a lába össze akar csuklani alatta, de a szűk kabinban nem eshetett el. A férfi tapasztaltan és ügyesen masszírozta, de egyszer csak kicsúszott a kezéből a szappan. Egyszerre hajoltak le érte, és elnevették magukat, amikor egymásnak ütköztek. A szappant végül hagyták, ahol volt. Átölelték egymást, szájuk mohón a másikéra tapadt, és vad játékba kezdett a nyelvük. A víz lemosta róluk a habot, és a gőz meleg, nedves takaróként borult rájuk. Ashley keze bejárta Jaké hátát, átfogta feszes fenekét, s ujjai végül ágaskodó férfiasságára fonódtak. Jaké torkából mély nyögés tört fel, és feltépte a zuhanyfülke ajtaját. Ashley vizesen, csúszósán a nyakába csimpaszkodott, és mind a ketten elnevették magukat. Pár pillanat múlva a széles ágyra zuhantak, s amikor a férfi Ashley fölé hajolt, már egyikük sem nevetett. Jaké mélyen Ashley szemébe nézett, tetőtől talpig végigsimította a testét, s aztán olyan hevesen hatolt belé, hogy ő attól tartott, eszét veszti. Lehunyta a szemét, élvezte Jaké férfias erejét, karja ölelését és izmos combja szorítását. Aztán már nem érzett mást, csak a lázas tüzet valahol mélyen a testében, a kéjt, a mind hevesebb és hevesebb vágyat, amely egyre magasabb csúcsokra röpítette fel. A beteljesülés ősrobbanással ért fel, s utána kéjes rángások cikáztak végig rajta. Érezte a férfi vágyát, minden egyes mozdulata újra és újra kéjjel töltötte el, még jobban felforralta a vérét, s amikor ismét felért a csúcsra, az sokkal több volt testi örömnél. Combjával úgy fonta körül Jaké derekát, mintha soha

többé nem akarná elengedni. A boldogság, hogy együtt van vele, már-már ijesztően erős volt. Olyan érzés, amely nem ismer józan mérlegelést, ésszerű megfontolást, és minden valóságon kívül van. Ashley szinte megrémült a felismeréstől, hogy ennyire vonzódik ehhez a férfihoz. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy mindig is ismerte, és soha többé nem akart másutt lenni, csak az ő közelében. Összerezzent, amikor Jaké, bár még mindig nem húzódott ki belőle, beszélni kezdett hozzá. – Semmit se tégy, amíg nem jövök vissza! Ezt a legkomolyabban gondolom. Ashley válaszolni akart, de végül csak nagy levegőt vett. Jaké pár pillanat múlva az oldalára fordult és felkönyökölt. – Mondhatsz, amit akarsz – suttogta Ashley, miközben a férfi arcát simogatta. – Csak azért féltesz, mert Nancy meghalt. – Hozzá ennek semmi köze nincs – felelte a férfi türelmetlenül. – Jaké, én nem azért mentem a rendőr-akadémiára, mert nem tudtam kifizetni a tandíjat egy előkelő művészeti iskolán. Valóban az volt a vágyam, hogy rendőr legyek. – Mint az édesapád. – Nem csak miatta. Őszintén hiszek a törvény erejében. Az, hogy szolgálunk és védünk, számomra nem üres szöveg. Most úgy alakult, hogy nem a rendőrségnél vagyok, de a testület számára dolgozom. Tudom, hogy így is sok szörnyűséggel kell majd szembesülnöm, de erős a gyomrom és jók az idegeim. – És a józan eszed is megvan hozzá? – kérdezte Jaké ingerülten. – Ez nem volt szép – jegyezte meg Ashley. – Ha szép, ha nem az, mindenképpen fontos. Úgy veted rá magad egy esetre, mint kutya a koncra, de a következményekre futó gondolatot sem vesztegetsz. – Hogy mondhatsz ilyet? Nagyon is sokat gondolok rájuk. – Az érzéseid alapján ítélkezel, és nem annak alapján, amit láthatsz és hallhatsz. Nem a kézzel fogható tényekből indulsz ki. – Te is folyton ezt teszed. Nem éppen ezért lett belőled jó nyomozó? – Az más. – Miért? – Hogy miért? – Jaké beletúrt a hajába. – Mert én minden idők egyik legjobb utcai rendőréhez jártam iskolába. Mert egészen alulról küzdöttem fel magam. Te rendkívül tehetségesen rajzolsz,

Ashley. Maradj meg annál a munkánál! Ha a saját szakálladra kezdesz nyomozni, életveszélybe sodorhatod magad. – Jaj, hagyd már ezt abba! Tulajdonképpen mi bajod van velem? – Még majdnem gyerek vagy, szinte be sem nőtt a fejed lágya. Igaz, ami igaz, hihetetlenül tehetséges gyerek vagy, de… Hogy mi bajom veled? – A férfi hirtelen elhallgatott, és bosszúsan megrázta a fejét. – Túlságosan naiv vagy ahhoz, hogy akár csak félig-meddig megérthesd, mit akarok mondani neked. Ashley a másik oldalára fordult, és fel akart kelni. Egyszeriben fájdalmasan ráébredt, hogy kutyaszorítóba került. Maradéktalanul át szeretné adni magát az érzéseinek, ugyanakkor azonban a maga ura is akar lenni. Jaké elkapta a karját. – Látod, már megint el akarsz futni. – Ne kiabálj velem! A férfi szeme megvillant. – Nem kiabálok, csak beszélni szerették veled. És nem engedlek el, amíg nem hallgattál meg. Ashley egész teste megfeszült a haragtól. – A legszívesebben akkorát rúgnék beléd, hogy soha többé ne tudj felegyenesedni – sziszegte. Fenyegetése hatástalan maradt. Jaké villámgyorsan fölébe gördült, és úgy nehezedett rá, hogy ő akkor sem tudott volna megmoccanni, ha az élete múlt volna rajta. El kellett ismernie, hogy ezt a menetet a férfi nyerte meg. – Nos? – kérdezte Jaké halkan. – Azonnal szállj le rólam, Dilessio, hogy a fene essen beléd! Elmegyek, mert dolgom van. – Nem is olyan régen még nem akartál elmenni. – Akkor még nem, most viszont már igen. Nem maradhatok veled, ha azt képzeled, hogy rám kényszerítheted az akaratodat, ha te akarod megmondani, mit tegyek és mit ne. Ha üvegbura alatt szeretnél tartani, csak mert valamikor egy rendőrnőbe voltál szerelmes. – A férfi mondani akart valamit, de Ashley felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Ha nem is feküdtél le vele, akkor is szeretted. Az utóbbi öt évben talán elfojtottad ezt az érzésedet, mert más dolgok foglalkoztattak, de magadban soha nem zártad le azt az ügyet. Ez egyébként érthető is. Az életedet, a jövődet azonban nem határozhatja meg örök időkre az, ami a múltban történt.

Jaké elengedte Ashleyt, és felkelt az ágyból. – Beteszem a ruhádat a szárítóba. Maradhatsz, lezuhanyozhatsz, vagy elmehetsz, ha akarsz, bármit is kell éjnek évadján elintézned. Nekem viszont most már indulnom kell. Ashley nem felejtette el, hogy a férfi azt mondta neki, majd csak hajnali négykor kell elindulnia. Ideges volt, feszült és dühös. Veszekedni akart Jake-kel, közölni szerette volna vele, hogy egy szempillantás alatt kiléphet az életéből, ő azonban már megint a szűk zuhanyfülkében állt, csak éppen most egyedül volt ott. És az ő ruháit sem dobta be a szárítóba. Jaké magára csukta a fülke ajtaját. Ashley büszkesége nem engedte meg, hogy kívülről, a víz zubogását túlkiabálva folytassa vele a vitát. Nem is ennek a kísértésnek volt nehéz ellenállnia, hanem annak, hogy belépjen a zuhanykabinba, és megint együtt nevessen a férfival, miközben ő újra tetőtől talpig beszappanozza a testét… Hirtelen elnehezedett a szíve. Minden rosszul alakult, gondolta. Nem teljesíthette Jaké kívánságát, nem tehetett neki olyan ígéretet, amelyről tudván tudja, hogy nem tarthatja majd be, és nem is akarja betartani. Visszavette vizes ruháit, aztán habozva megállt. A zuhanyfülkében még mindig zubogott a víz. Ha üzenetet írna Jakenek, utána pedig eltűnne innen, gyávának kellene éreznie magát. Ha viszont várna, hogy beszélhessen vele… Odasietett a telefon mellett fekvő jegyzettömbhöz, a rajzai után következő üres oldalra lapozott, és kezébe vette a ceruzát. Kedves Jaké! – kezdte, de nem tudta, hogyan folytassa, noha sok mindent szeretett volna elmondani a férfinak. Mit írjon? Azt, hogy nem tarthatja távol magát attól, amit a személyes ügyének gondol? Nem, ez nem jó. Vagy ezt? Megértem az érzéseidet. Talán nem mindenben, a múltadról azonban eleget tudok. Nagyon sajnálom, ami Nancyvel történt, de egészen biztos vagyok abban, hogy szentül hitte, fontos dolgot kell elvégeznie, bármi volt is az. Én sem vagyok az az ember, aki eltűrné, hogy bezárják. Nem védelmezhetsz az életem végéig, csak mert aggódsz értem. Lehet, hogy ez viszont nagyképűen hangzik? – tette fel magának a kérdést Ashley. Talán csak túl nagy jelentőséget tulajdonítok annak, ami nem volt, és soha nem is lenne több heves és forró szeretkezéseknél, futott át aztán a fején, de mindjárt el is vetette a gondolatot. Tudta, hogy Jaké kedveli őt, és ő is sokat jelent neki. Legyen olyan bátor, és vallja meg az igazságot? Nem sok választ el attól, hogy beléd szeressek,

és erre a szerelemre feltenném a lelkemet, a jövőmet és az önmagamba vetett hitemet… Nem. Ezt soha nem fogja leírni. Végül csak egyetlen mondat mellett döntött: Nem találkozhatunk többé. Többet, sokkal többet is írhatott volna még, de e percben más gondja volt. Karén. Ki fogja deríteni, mi történt vele. Akkor is, ha valami azt súgja neki, hogy veszélyes vizekre tévedhet. Csak az számít, hogy azt tegye, amit helyesnek tart. Jake-nek pedig elmondta, amit el kellett mondania neki. A férfi elzárta a zuhanyfülkében a vizet. Ashley alá sem írta az üzenetét, csak ledobta a jegyzetfüzetet, és elmenekült a lakóhajóról, mielőtt még Jaké visszatarthatta volna.

20. A vita az ételen tört ki. Péter Bordonnak egy darabig semmi sem tűnt fel, mert a veszekedők tőle távol, a hosszú asztal másik végén reggeliztek. A börtönnek abban a részlegében, amelyben az ő cellája volt, csak ritkán fajultak tettlegességig a dolgok. A legtöbb férfi itt gazdasági bűncselekményért ült, és minél előbb vissza akarta nyerni a szabadságát. Családjuk volt, és úgy tervezték, hogy odakint majd jó útra térnek. Nem lázadoztak, és távol állt tőlük az erőszakosság. Először csak főtt tojások repdestek a levegőben, ám aztán már hamar kezdetét vette a dulakodás. Bordon ingére is tojássárgája kenődött, mégsem akart részt venni a kézitusában. Egyszer csak azonban valaki galléron ragadta és átrántotta az asztal túlsó oldalára. Nem sokkal később pedig már a földön feküdt, és tucatnyi férfi zuhant rá. Hallotta a verekedésnek véget vetni akaró őrök kiabálását és sípjaik éles hangját, de őt csak az foglalta le, hogy eltoljon egy durván az arcába nyomódó könyököt. A ránehezedők súlya alatt azonban mozdulni is alig bírt. Nem vette észre azonnal, hogy kés fúródott a testébe. Egyszer csak azonban, a teljes összevisszaságban hirtelen villám csapásként hasított bele a felismerés. Az ennivalóért folytatott veszekedés csak elterelő hadművelet volt. Azért találták ki, hogy őt elintézhessék. Valaki tudomást szerzett a telefonüzenetéről. Áruló van közöttük. Nem csoda, elvégre sok pénzről van szó. Valójában nem oszt és nem

szoroz, ki volt a besúgó. Mindig akad valaki, akit hosszas győzködés nélkül is meg lehet vásárolni. Bordon testében megforgatták a kést. Fel akart kiáltani, de a fájdalomtól hangja felmondta a szolgálatot, aztán pedig a tüdeje is. Mire az őrök lerángatták róla a társait, már elvesztette az eszméletét. A tojásdobálás kezdete óta alig néhány perc telt csak el. Nick csodálkozva nézett Ashleyre, amikor összefutott vele a folyosón. – Van készen kávé – mondta. – De nem fogsz te elkésni? – Csak nyolcra kell mennem. – Az jó. Viszont igencsak rossz színben vagy. Legalábbis a szokásos szépségedhez és a korodhoz képest. – Igazán köszönöm. – Figyelj, Ashley! Nem írhatom elő neked, mit tegyél és mit ne, de talán jó volna, ha… Szóval, ha kicsit lassabban haladnál Jaké Dilessióval. – Igen, lehet. Vajon az elég lassú haladás, hogy egyik percről a másikra véget vetettem a kapcsolatunknak? – futott át Ashley fején a kérdés. A Jake-nek hagyott üzenetét máris megbánta. Titkon abban reménykedett, hogy a férfi majd átjön hozzá, és beszélni akar vele a döntéséről. Nem volt igazán valószínű, hogy így lesz, és nem is lett így. Most pedig Jaké már úton van a börtönbe, ahol majd talán megtalálja annak a rejtélynek a kulcsát, amely hosszú–hosszú idő óta foglalkoztatja. Ashley azt kívánta neki, hogy járjon szerencsével, bár nem hitte, hogy ettől közöttük majd bármi is megváltozik. Jake-nek még mindig többet jelent nála az a nő, akit sok éve szeretett. – Milyen volt az estéd? – kérdezte a nagybátyjától. – Csodás. Sharon ügyfele lemondta a találkozójukat. Egy rákvendéglőben vacsoráztunk South Beachen, aztán moziba mentünk, és utána még nagyot is sétáltunk a tengerparton. – Romantikus lehetett. – Az volt. – Nick hirtelen zavartnak tűnt, mint egy csínytevésen kapott kölyök. – Sharon igazán… remek teremtés. Jut is eszembe, megtaláltad a fehérneműdet? – A fehérneműmet?

– Sharon szólt, hogy belekeveredett a mosásunkba, és bevitte a szobádba. – Igazán? – dünnyögte Ashley. – Fent van már? – Ma csak délben kell szerződést kötnie valakivel. Amikor felkeltem, azt mondta, még alszik kicsit. Ashley elmosolyodott. – Megnézem, hátha felébredt már – mondta, s mielőtt még Nick bármit szólhatott volna, elsietett. Nagybátyja hálószobájának az ajtaja résnyire nyitva volt, de azért bekopogott rajta. – Sharon? Ashley vagyok. Beszélhetek veled? – Egy pillanat! Az asszony pár másodperc múlva köntösben nyitotta ki az ajtót. Még kora reggel, kócosan és kifestetlenül is gyönyörű volt. Nem csoda, hogy Nick úgy gondolta, megütötte vele a főnyereményt. Ashley nem kerülgette sokáig a forró kását. – Két dologról van szó – kezdte. – Először is azt szeretném megtudni, mit kerestél valójában a szobámban. Észrevettem, hogy járt ott valaki. Nick szerint a fehérneműmet vitted be, de tudom, hogy ez nem igaz. Sharon arca bíborszínű lett. – Igen, hazudtam neki. Ne haragudj! – Szóval? – Csak egy kicsit többet akartam megtudni rólad. – Arra egy beszélgetés sokkal alkalmasabb lett volna. – Sharon a fejét rázta. – Szombat reggel találkozóm lesz valakivel. Csak addig kellene türelemmel lenned, Ashley. Utána mindent megmagyarázhatok, és remélem, akkor majd megértesz. – Ez nagyon titokzatosan hangzik. – Semmi titokzatos nincs benne, csak egy kicsit… Majd szombaton elmondom. És mi a másik dolog, amiről beszélni akartál velem? – Egy ingatlan érdekel. Te adtad el. – Az asszony összeráncolta a homlokát. – Egy ingatlan? – Délnyugaton van. Már majdnem az Evergladesben. – Arrafele sok telket értékesítettem. Melyikre gondolsz? – Ashley megmondta a címet, de Sharon csak értetlenül meredt rá. – Hatalmas telek, nagy ház, és egész sor melléképület is tartozik hozzá – magyarázta Ashley.

– Ez a leírás sok ingatlanra ráillik. A laptopomról most nem férek hozzá a régi anyagaimhoz, de az irodámban a kedvedért szívesen utánanézek a dolognak. – Bemész ma dolgozni? – Nick azt mondta, hogy majd csak délben kell aláírnod egy szerződést. – Ha neked ennyire fontos, előtte beugorhatok az irodámba. – Köszönöm. – Mire van pontosan szükséged? – Ha lehet, mindent tudni szeretnék. A legapróbb részletet is. – Sharon bólintott. – Ma este megkapod. – Valószínűleg későn érek majd haza. A barátaimmal kisebb ünnepséget csapunk. – Már ha Karén előkerül addig, tette hozzá Ashley magában. – Tedd csak az ágyamra a papírokat, ha kérhetem! – Persze. – Egy pillanatig szótlanul néztek egymásra. – Tudom, hogy ez itt nem az én házam, Ashley, és nem lett volna szabad bemennem a szobádba – folytatta aztán Sharon. – Őszintén sajnálom, és remélem, hogy a magyarázatom után majd megértesz. – Én is remélem – felelte Ashley, aztán elindult. – Várj! – szólt utána Sharon. – Tudnod kell, hogy Nick akkor sem szerethetne jobban téged és nem lehetne büszkébb rád, ha az édeslánya volnál. Te vagy a mindene. – Nekem pedig ő az – válaszolta Ashley, és nem értette, miért kellett Sharonnak ezt most okvetlenül elmondania neki. Visszament a konyhába, hogy kávét töltsön magának. Nagybátyja kíváncsi pillantást vetett rá. – Minden rendben? – Igen. Csak meg akartam köszönni Sharonnak, hogy kimosta a holmimat – menekült Ashley kegyes hazugságba. – Jól van. Egyébként csörög a mobilod. – Tessék? – Idáig hallom a szobádból. Most már Ashley is meghallotta a távoli csörgést. Beszaladt a szobájába, előkapta a táskájából a telefonját, és a kijelzőről Jan nevét olvashatta le. – Jan! – kiáltotta. – Szia! Azt hiszem, valóban hülyét csináltunk magunkból. Bár azt még mindig nem értem, miért nem hívott vissza minket Karén. – Bocs, de miről beszélsz?

– Karén betelefonált az iskolába. Még mindig beteg. – Akkor miért nem volt otthon? És hogy ment el, ha a kocsija ott állt? – Nem tudom. Majd megkérdezzük tőle, ha látjuk. – Munka után megint elugrom hozzá. – Nem érdemes. Este úgyis ott lesz az ünnepléseden. Ha pedig nem jönne el, még mindig értesíthetjük a rendőrséget. – Igazad van. Ashley nem akarta feleslegesen nyugtalanítani Jant, és nem számolt be neki a barátnőjük fürdőszobájában talált foltokról, amelyekből mintát vett. Karén végül is jelentkezett a munkahelyén, akkor pedig semmi baj sincs. Hacsak nem valaki más telefonált helyette… Miután elköszönt Jantől, lezuhanyozott és felöltözött. Furcsán érezte magát attól, hogy nem egyenruhában kell dolgoznia. Amikor újra kiment a konyhába, Sharon ott állt Nick mellett, és együtt olvasták a reggeli újságot. – Szép napot, drágám! – mondta Nick. – Köszönöm. Neked is! Jaké rekordidő alatt ért el a börtönig, mégis úgy érezte, hogy ez volt élete leghosszabb útja. Az első mérföldek alatt még csak dühös volt Ashleyre. Szíve szerint addig rázta volna, amíg el nem fogadja a véleményét. Később azonban már kérdések is megfogalmazódtak benne. Lehet, hogy megszállott lett, és folyton rémeket lát, vagy jogosan aggódik? Közömbös maradhat-e valaki, miután rádöbbent, hogy csak azok a pillanatok fontosak neki, amelyeket egy olyan emberrel tölt együtt, aki elszántan kockára akarja tenni az életét? Egy órával hamarabb megérkezett, ezért a börtön közelében beült egy éjjel-nappal nyitva tartó étterembe, s kávét meg rántottát rendelt. Evés közben mindent feljegyzett, ami átfutott a fején, és vázlatot készített arról a vidékről, amelyen a holttesteket megtalálták. Mindig is szent meggyőződése volt, hogy az összes gyilkossághoz Péter Bordon a kulcs, most a biztonság kedvéért mégis mindent újra összefoglalt. Tény, hogy a szekta létezett, és a három megölt nő a tagja volt. Tény, hogy egyetlen olyan másik vallási csoportot sem találtak, amely akár csak távoli hasonlóságot is mutatott volna az Elvek Emberei közösségével. Tény, hogy a szekta tagjai valóban semmit sem tudtak a bűncselekményekről és a gyilkosságokról. Megalázottnak érezték magukat, és dühösek

voltak, amikor megtudták, hogy rászedték őket. Ezért akarták a lehető leghamarabb elfelejteni a múltat. Tény, hogy megint megöltek egy fiatal nőt. Tény, hogy ő Nancyvel együtt dolgozott az ügyön. Társa a nyomozás közben életét vesztette, noha soha nem tette be a lábát a szekta házába. Legalábbis az ő tudtával nem. A lakóhajóján látta utoljára, aztán pedig már csak hetekkel később, holtan, amikor a kocsiját megtalálták a csatornában. Közel a szekta telkéhez… Tény… Ha a szekta tagjai közül bárki elmondhatott volna valamit, akkor az a valaki John Mast lett volna. Ő mindig is váltig tagadta, hogy tudomása lett volna a gyilkosságokról. Azt viszont elismerte, hogy a könyveléshez, amellyel megbízták, nemigen értett. Jake-nek kezdettől fogva az volt az érzése, hogy Mast tudott valamit. Megint csak tény, hogy Mast azóta meghalt. Egy repülőszerencsétlenségben. Már ha valóban úgy volt… Jaké ujjaival tűnődőn dobolt az asztalon. Végül elővette a mobilját, és felhívta a kapitányságot. Tudta, hogy Marty ilyen korán még nem lesz bent, de a különleges egységből valakit biztosan elérhet. Így is lett. Beik, akit kapcsoltak neki, megígérte, hogy azonnal kideríti, sikerült-e annak idején a repülőgép-baleset összes áldozatát egyértelműen azonosítani. Jaké a jegyzetfüzetében Ashley üzenetéhez lapozott, és még egyszer elolvasta. Ashleynek igaza volt. Kompromisszumokat kell kötniük. Nem akarja, hogy Ashley rendőr legyen, de ő mindenképpen be fogja majd fejezni az akadémiát. Az Egyesült Államokban nagyjából minden ötvennyolcadik órában megölnek egy rendőrt. Ashleynek nem volna szabad ezt a foglalkozást választania. Ő tudja, hogy nem. Annak ellenére, vagy éppen azért tudja, mert neki is ez a foglalkozása. Jaké szórakozottan visszalapozott a jegyzetfüzete első oldalához. Könnyedén megrajzolt, mégis kitűnő helyszínrajz volt rajta. Arról a balesetről készült, amelynek a következtében Stuart Fresia kómába esett, és azóta sem tért magához. Jaké a homlokát ráncolva nézegette a rajzot. Az autópálya mellett egy feketébe öltözött alak állt, és a baleset felé nézett. Egy fekete ruhás alak… Az Elvek Emberei is feketében jártak. Jaké még mindig a rajzot vizsgálgatta, amikor megszólalt a mobilja. Legnagyobb ámulatára a börtönigazgató hívta. Miközben a szavait hallgatta, arca egyre jobban elkomorult.

– Meghalt? – kérdezte végül fojtott hangon. – Még él, de nem áll jól a szénája – válaszolta az igazgató. – Éppen most tolják be a műtőbe. Az orvosok nem adnak sok esélyt neki. Lehet, hogy soha többé nem tér magához. De tudom, mennyire fontos lett volna magának, hogy beszéljenek, ezért jöjjön be a kórházba! Sosem lehet tudni. Talán szerencséje lesz. – Köszönöm. Jaké elköszönt az igazgatótól, és kifizette a reggelijét. Miközben visszament a kocsijához, fojtogató dühvel, csalódottsággal és keserűséggel kellett küzdenie. Ashley új munkahelyén legelőbb is leadta a szolgálati jelvényét és a revolverét. Egyiktől sem vált meg szívesen, de nem volt más választása, mert már nem járt a rendőr–akadémiára. Utána papírokat kellett aláírnia, majd pedig számítógépes program segítségével lőfegyverek huzagolását kellett összehasonlítania. Előtte azonban még sikerült beszélnie Karenről Mandy Nightingale-lel, aki figyelmesen meghallgatta, és azt tanácsolta neki, hogy ne essen pánikba, elvégre a barátnője ma reggel újra betelefonált a munkahelyére. Ennek ellenére felajánlotta, hogy nem hivatalosan megvizsgálja a Karén fürdőszobájában talált anyagot, és azonnal tájékoztatni fogja Ashleyt az eredményről. Déltájban közölte is vele, hogy valóban vérről van szó, de Karén akár meg is vághatta magát. Az apró nyomokból egyébként sem lehet semmi biztosra következtetni. – Izgalomra tehát egyelőre semmi ok – tette hozzá. – Persze, nincs – felelte Ashley, bár a félelemtől torkában dobogott a szíve. – Látom magán, hogy aggódik – mondta Mandy együtt érzőn. – Ha akarja, máris bejelentheti a barátnője eltűnését. Az illetékesek eltekinthetnek a hivatalosan előírt várakozási időtől, de azért előbb gondolja meg, mivel járna ez! Értesíteni fogják a barátnője szüleit, kimennek a munkahelyére, és mindenkivel beszélnek, akivel mostanában találkozott. – Akkor inkább várok estig – döntötte el Ashley. Nem sokkal később Jan hívta fel. – Jelentkezett már nálad Karén? – Nem. – Nálam sem. Ha látom, megölöm.

Ashley inkább nem mondta ki, amit gondolt. Hogy Karen–nel talán már megtette ezt valaki más. – Figyelj! – folytatta Jan. – Igaz, téged lebeszéltelek róla, de én mégis beugrom hozzá ma az étterembe menet. Ha megtalálom, leszedem róla a keresztvizet, és berángatom a kocsimba. – Jó ötlet. Mert ha nem kerül elő… – Akkor lefújjuk az esti bulit. Ashley mobilja várakozó hívást jelzett. Hogy fogadhassa, gyorsan elköszönt Jantől. A vonal másik végéről Dávid Wharton hangját hallotta meg. – Maga az? Miért csak most jelentkezik? – kérdezte tőle szemrehányón. – Sok dolgom volt. Megkérdezte Sharon Duprét az ingatlanügyletről? – Igen, és megígérte, hogy estig előkeresi azt az aktát. – Jól van. Akkor este találkozunk. – Ma nem megy. A barátaimmal vacsorázom. Megünnepeljük az új állásomat. – Mindenképpen beszélnünk kell. – Lehet, hogy csak későn szabadulok. – Akkor hívjon meg engem is arra a vacsorára! Szívesen részt vennék az ünneplésében. – Nem biztos, hogy lesz belőle valami. Egy barátnőm nyomtalanul eltűnt. – Az egyik lány a kórházból? Karén vagy Jan? Ashleyt először meglepte, hogy Dávid tudja a barátnői nevét. De hát végül is állandóan ott ült a váróban, mindent látott és hallott. Meg aztán újságíró, és a szakmájával jár, hogy a legkisebb részletre is ügyeljen. – Most nem szeretnék erről beszélni. – Jól van, nekem viszont rengeteg mesélnivalóm van. Ashley beletörődőn megmondta az étterem nevét. Úgy döntött, egy-két percet igazán szánhat Davidre. Ha nem lesz kedve tovább foglalkozni vele, Arne, Gwyn és a többiek majd megmentik tőle. Éppen elég „majdnem rendőr” lesz az asztaluknál. Len pedig már akár le is tartóztathatja Whartont, ha veszélyessé válna. Mire befejezte a telefonálást, Ashley ebédideje is lejárt. Délután Mandy megmutatta neki, hogyan kell különböző szögekből fényképeket készítenie egy holttestről. Utána egy órán keresztül egy bábun

gyakorolta, amit tanult, és úgy érezte, hogy egypár jó felvételt is sikerült készítenie. Egyszer csak Mandy dugta be hozzá a fejét az ajtón. – Telefonon keresik. Azt hiszem, örülni fog a hívásnak – mondta mosolyogva. Ashley a készülékhez sietett, és abban reménykedett, hogy Karén lesz az. De nem ő hívta, hanem Nathan Fresia, méghozzá jó hírekkel. Stuart ugyan még mindig nem ébredt fel a kómából, de a monitor fokozott agytevékenységet jelez nála. Az orvosok szerint napokon belül visszanyerheti az eszméletét, újságolta Nathan lelkesen. Ashley nagyon megörült annak, amit hallott, ám aztán hirtelen elkomolyodott. – Nyilvánosságra került már ez a fordulat? – kérdezte. – Nem hiszem – válaszolta Nathan. – A kórházi személyzet és a Stuartot őrző rendőrök persze értesültek róla. – Mivel most már a rendőrök is úgy gondolják, hogy valaki ártani akar Stuartnak, tanácsos volna a titoktartás. Az embereknek azt kell hinniük, hogy nincs esélye a gyors felépülésre. – Igazad van. Gondom lesz rá, hogy ne menjen híre a dolognak. És semmiképpen sem mozdulok el a fiam mellől. – Holnap majd bemegyek hozzá – ígérte meg Ashley, mielőtt elköszönt a férfitól. Karén még öt órakor sem adott hírt magáról. Ashley megpróbálta felhívni Jant, de őt sem érte el. Kis irodájába nem sokkal később Len lépett be, aki kivételesen nem egyenruhát viselt. Khakiszínű nadrágjában és barna ingében igazán jól festett. – Mehetünk? – kérdezte. – Kocsival vagyok, Len. – Tudom. Hazakísérlek, aztán pedig elviszlek az étterembe. Soha nem iszol, ha vezetsz, és ma este le szeretnénk itatni. – Én nem akarom leinni magam. És ha Karén nem kerül elő, a vacsora is elmarad. – Még mindig nem jelentkezett? Szerintem nincs miért aggódnod. Nagyon készült a mai estére, és biztosan el is jön. – Örülök, hogy ilyen derűlátó vagy. Len megvonta a vállát. – Nos, akkor indulhatok? Megyek utánad. – Rendben. De majd meg kell innod egy kávét a bárban, mert még szeretnék lezuhanyozni és átöltözni. – Rád akár életem végéig is várnék – felelte Len.

Péter Bordon péntek estig sem nyerte vissza az eszméletét, Jaké mégsem ment vissza Miamiba. Többször is beszélt a kezelőorvossal, aki részletesen beszámolt neki a beteg állapotáról. Megsérült a mája, a hasnyálmirigye, a gyomra és a vékonybele. Sok vért veszített, és komoly belső vérzései is voltak. Az orvosok minden tőlük telhetőt megtettek érte, mégis mindössze tíz százalék esélyt adtak arra, hogy túl fogja élni a következő negyvennyolc órát. Ha igen, azt akkor sem tudták megjósolni, mikor tér magához, már ha egyáltalán úgy lesz. Jake-nek tehát csak halvány reményei lehettek. A nap folyamán az összes többi elítéltet beható kihallgatásnak vetették alá. Természetesen mindnyájan tagadtak, és egybehangzóan azt állították, hogy nem akartak ártani Bordonnak. Valamennyiüket megmotozták, és az ebédlőt is alaposan átkutatták, az elkövetés eszközét, a kést azonban nem találták meg. Jaké a várakozás idejét arra használta fel, hogy körbenézzen a börtönben, utána pedig felhívta a kapitányságot. Az éjszakások már hazamentek, Marty pedig szolgálatba lépett. – Szóval Bordont leszúrták, mint egy disznót, és most dögrováson van? – kérdezte. – Valóban nem túl jók a kilátásai. – Nekem is vannak híreim – mondta Marty. Skip Conrad az ő, Jaké, Nick és Ashley ujjlenyomatait találta meg a lakóhajón, és még néhány másik emberét, akik különböző okokból jártak ott. Több helyen viszont semmiféle ujjlenyomat nem volt, és ez csakis arra vallhatott, hogy valaki ott minden árulkodó nyomot eltakarított. Időközben Beik is utánanézett annak a repülőszerencsétlenségnek, amelyben John Mast állítólag meghalt. Haitiről, amelynek a közelében a baleset történt, egy órán belül megérkeztek a jegyzőkönyvek. Az állt bennük, hogy egyetlen túlélő sem volt, bár ez a kijelentés csupán sejtésen alapult. Az utasok és a gép személyzetének a tagjai ugyanis összesen nyolcvan-nyolcan voltak, de közülük csak nyolcvanat találtak meg a tengerben. John Mast azok közé tartozott, akiknek a holttestét nem sikerült egyértelműen azonosítani. – Túlélte, és még mindig él – mondta Jake. – Tudom, hogy így van. – Lehet, Jake. De csak lehet. Ott maradsz, amíg Bordon meghal? – Mindenképpen megvárom, hogy történjen valami. Akár így, akár úgy.

– Értem. Addig én majd az ingatlanokkal foglalkozom. Ha szükséged lenne rám, hívj fel! – Rendben. Már elköszöntek egymástól, amikor Jake-nek eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett. Nem szólt Martynak, hogy tájékoztassa a fejleményekről Franklint és a többieket. Ezért aztán ő maga hívta fel az FBI-ügynököt, hogy kezdjen azonnal John Mast után kutatni. Utána Blake-kel beszélt. Kapitánya parancsba adta neki, hogy készítsen jelentést az időközben történtekről, és mindenkinek adjon majd belőle egy példányt. Mielőtt visszament volna Bordon szobájába, Jake még Ashleyt is megpróbálta elérni a mobilján. Ő azonban nem vette fel, így aztán feltárcsázta a bár számát. Ott Katié jelentkezett, aki elmondta, hogy Ashley nincs otthon. – Ma ünnepli az előléptetését. – Jaj, tényleg! – Ha látom, szólok neki, hogy kereste. – Köszönöm, de ne fáradjon! Később majd még keresem. Bordon szobájában egy pap állt az ágy mellett, és imádkozott. Jaké megtudta tőle, hogy Péter Bordon rendszeresen járt templomba. – Elmondta magának, atyám… – Nem. Nem volt nagy véleménnyel a gyónás intézményéről. Nem állíthatom, hogy semmit sem mondott, de bűncselekményről egészen biztosan nem beszélt. Soha. – Köszönöm. – Imádkozzon érte, nyomozó! Én is ezt teszem. Az utóbbi hónapokban valóban megtalálta az utat Istenhez. Jaké bólintott, és imádkozni kezdett. Az ő imája azonban egészen másként hangzott, mint a papé. Azt kérte az égtől, hogy Péter Bordón maradjon életben, adjon választ az ő kérdéseire, és lakoljon meg a bűneiért. Hét órakor Jan és Karén még mindig nem jött meg. Ashley nem bírt tovább ülve maradni. Otthagyta az asztalnál Arnet, Gwynt meg a többieket, és kiment az étterem elé. Egyszer csak megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Megint rossz érzése támadt, amint meglátta, hogy Len az, és most már gyanú is megfogalmazódott benne. – Te tudod, hol van Karén. Te vitted haza a kórházból. Bent voltál nála, és azért jöttél utánam oda, mert féltél, hogy kideríthetek valamit. – Ashley közel járt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.

Hogy folytatni tudja, erőnek erejével összeszedte magát. – Amihez csak tudtál, hozzáértél, amikor mind a ketten ott voltunk. Így aztán, ha kérdőre vonnának, megmagyarázhatnád, miért találtak tőled ujjlenyomatokat. Szóval, hol van Karén? Mi a fenét műveltél vele? – Tessék? – kérdezett vissza Len éles hangon. Néhányan, akik éppen bemenni készültek az étterembe, meglepetten meredtek rájuk. Len elvörösödött zavarában. – Mondd meg az igazat! – szólította fel Ashley. – Látom rajtad, hogy titkolsz valamit. Hol van Karén? Mit tettél vele? Hol van a holt… Hova tűnt? Len arckifejezése hirtelen megváltozott. Furcsán nézett Ashleyre, és ő bűntudatot vélt kiolvashatni a szeméből. Bűntudatot és dühöt. Örült, hogy itt, ahol sokan jönnek-mennek, biztonságban van tőle. – Ha bármit tettél, akkor… Ashley nem fejezhette be a mondatot, mert hátulról valaki megütögette a vállát. Megfordult, és legnagyobb ámulatára Karennel találta szemközt magát. Barátnője arca ugyanolyan vörös volt, mint Lené. – Szia, Ashley! Megjöttem. Már majdnem kilenc óra volt, és Bordon még mindig eszméletlenül feküdt. De legalább lélegzett, és a szíve is vert. Dr. Matthews éppen az infúzióját ellenőrizte, amikor egy fegyőr lépett be az ajtón. – Ki kellene vennie egy szállodai szobát, nyomozó – mondta Jakenek, aki fáradtan a tarkóját dörzsölgette. – Aludjon pár órát! Azonnal értesítjük, ha változna az elítélt állapota. – Mire visszaérnék ide, talán már késő lenne. – Thompson, a fegyőr bólintott. – Értem – mondta, aztán habozott kicsit. – Egész éjjel lesz majd itt őr. Ha bármire szüksége lenne… – Köszönöm szépen. Jaké megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a kórházi karosszékben, de nem járt sikerrel. Sok éjszakát töltött már virrasztással, az előtte állóról mégis úgy érezte, hogy ez lesz a leghosszabb. És a legfárasztóbb is. Tegnap éjjel úton volt ide, és előtte sem aludt. Ashleyvel volt az ágyában. Vörös haja az orrát és a mellkasát csiklandozta. Nagyon kellemes érzés volt… Az a lány melegséget hozott az életébe. Túl sokat jelent neki, és túlságosan aggódik érte. Ennek azonban ma már nincs jelentősége, mert ő nem akarja többé látni.

Jaké megint elővette azt a rajzot, amelyet Ashley készített az autópályán történt balesetről, a földön fekvő alakról, és arról a másikról, aki feketébe öltözve figyelte a történéseket. Ez csak egy rajz, mondta magának. Méghozzá egy gyorsan, futólag készült vázlat. Ashley tehetsége azonban éppen abban áll, hogy néhány ceruzavonással mindent szemléletesen láthatóvá képes tenni. A járművek elhelyezkedését. A betonon elnyúlt, szánalomra méltó áldozatot. És a fekete ruhás embert. Miközben a vázlatos rajzot nézegette, Jake-ben rejtélyes módon minden felidéződött, amit az Elvek Emberei házában látott és tapasztalt. Végül felkelt, és kiment a folyosóra. Már megint későre járt, de Carnegie egészen biztosan nem fogja rossz néven venni, ha felhívja. Azonnal be is nyomogatta a mobiljába a veterán rendőr számát. – Még mindig dolgozik? – kérdezte tőle, miután felvette a telefont. – Ezt éppen maga kérdezi? Hallottam, hogy az egész napot a kórházban töltötte. Minden benne volt a hírekben Pierre papáról, az Elvek Emberei szekta egykori vezetőjéről, aki adócsalásért a börtönbüntetését tölti, és öt éve talán három nő erőszakos halálában is benne volt a keze, nemrégiben pedig egy negyedikében is. Életben van még? – Félig-meddig. – Csak az idejét vesztegeti ott, Jake. – Még az is lehet. – Amúgy jó híreim vannak. – Igazán? – Az orvosok szerint Stuart Fresia magához fog térni. – Ez nagyszerű. Ashley Montague értesült már erről? – Nathan Fresia elújságolta neki. Buta módon sajnos mások is megtudták. Mindenesetre megpróbáljuk eltitkolni a dolgot, nehogy annak is tudomására jusson, akinek nem kellene. Az őreink éjjelnappal éberen figyelnek. Egyébként körözést adattam ki az állítólagos Dávid Wharton ellen. – Én is szolgálhatok újsággal, Carnegie. Egyelőre nem látok tisztán, de mégis… Van egy vázlatrajzom a balesetről. Az autópálya mellett egy fekete ruhás alak áll, kapucnival a fején. – Jake – kezdte az idős rendőr lassan –, az Elvek Embereinek eszelős tagjai is úgy öltöztek. – Pontosan. Én pedig azt hiszem, hogy egyikük, aki hivatalosan halottnak számít, épen és egészségesen jár-kel Miamiban. Egy John

Mast nevű férfi. Állítólag életét vesztette egy repülőszerencsétlenségben, de a holttestét soha nem találták meg. Lehet, hogy ő a maga Dávid Whartonja. – De hogy jön ez össze? A szektából megölt áldozatok mind nők voltak, és nekik elvágták a torkukat. Az én emberemet pedig autó gázolta el. – Tudom, hogy látszólag semmi sem vág egybe. Mégis egyre inkább az a meggyőződésem, hogy van kapcsolat az esetek között. Bordon talán majd válaszolhat a kérdéseinkre. Itt maradok, és várok. Miután pedig hazamentem, eget-földet megmozgatok, hogy megtaláljam Mastot, ha valóban életben van még. Nem tudom, miért, de valahogy nem szabadulhatok attól az érzéstől, hogy ő és Wharton egy és ugyanaz a személy. – Ezt súgja a kisujja? – kérdezte Carnegie. – Igen, ezt – válaszolta Jake. Miután elköszönt Carnegie-től, visszament a betegszobába, és leült az ágy mellé. Nem is olyan régen még azt hitte, igazságtételnek érezné, ha végignézhetné Péter Bordon lassú és gyötrelmes haldoklását. Álmában sem gondolt arra, hogy egy nap majd az életben maradásáért fog imádkozni. Ashley úgy érezte, bolondot csinált magából Len előtt, ám ettől eltekintve jól sikerült az estéje. Valójában az asztal túlsó végére szeretett volna ülni, a lehető legtávolabb Lentől, ám ő nem mozdult el Karén mellől, aki viszont Ashley mellett foglalt helyet. Jan többször is elnézést kért tőle, mert nem hívta fel azonnal, amikor megtudta, hogy Karennel minden rendben van. A csúcsforgalom miatt azonban nem akart időt veszíteni, miután a házánál felvette a barátnőjüket. – Tudtad, hogy itt leszek ma este – mondta Karén, és sokatmondó pillantást vetett Lenre, aki bűntudatosan nézett Ashleyre. – Jól sejtetted, valóban tudtam, hol van Karén – vallotta be. – De megígértem neki, hogy senkinek nem árulom el. – Miért, hol voltál? – akarta tudni Ashley. – Előttetek tényleg semmit nem lehet titokban tartani – dünnyögte Karén. – Talán az volna a legjobb, ha fennhangon kihirdetném, hogy mindenki hallhassa, aki itt van az étteremben. – Tudod, hogy apró foltokat találtam a fürdőszobádban? Lekapartam és megvizsgáltattam a laborban. Vér volt! – Szent ég! – nyögött fel Len. – Most látom csak, hogy hajszál híján rács mögé kerültem.

– Ne ess túlzásokba! – szólt rá Karén. – Elég lett volna elmondanod az igazságot. – És az mi? – kérdezte Ashley. – Zsírleszívás. – Tessék? – kerekedett el Ashley szeme. – Tudod, hogy mindig is nagynak tartottam a fenekemet. Ha elmondom neked és Jannek, mire készülök, kiselőadást kellett volna meghallgatnom a plasztikai sebészet veszélyeiről. – Az ilyen beavatkozásokhoz nem kell befeküdni – jegyezte meg Ashley. – Akkor miért nem mentél haza tegnap este? – Hazamentem, csak már későn. A telefont pedig azért nem vettem fel, mert fájdalomcsillapítókat vettem be. Nem vagyok mártír, hogy szándékosan kínozzam magam. Ashley még mindig hitetlenkedve meredt Karenre. – Lennek elmondtad, hogy zsírleszívásra mész, Jannek és nekem meg nem? – Neki sem akartam elmondani. – Karén rámosolygott Lenre. – Csak beszélgettünk, és közben valahogy kiderült. Most viszont már mindnyájan tudjátok. Akár újsághirdetésben is közzétehettem volna – fűzte hozzá gúnyosan. – Az viszont jó érzés, hogy ennyire aggódtatok értem. – Ugye soha többé nem csinálsz majd ilyet, Karén? – kérdezte Jan. A beszélgetés ezután másról folyt. Ashley, mivel nem kellett vezetnie, három margaritát is engedélyezett magának. A dolgok végül is jól alakultak körülötte. Stuart a gyógyulás útjára lépett, és Karenről is kiderült, hogy semmi baja. Minden a legnagyobb rendben lenne, ha… Ha ő nem érezné magát olyan egyedül, mint soha még életében. Nem hitte volna, hogy valaha is úgy fog hiányozni neki valaki, ahogyan most Jaké hiányzik. Ma estére már vissza akart jönni, de változtatni kellett a tervein. Volt osztálytársaitól Ashley megtudta, hogy Péter Bordont a börtönben egy verekedésben súlyosan megsebesítették. Most élet-halál között lebeg, és Jaké nem akar elmozdulni mellőle. Miközben a koktélját iszogatta, Ashley lopva Karent és Lent figyelte. Mind a ketten sokat nevettek, és mindig felcsillant a szemük, ha találkozott a tekintetük. A plasztikai beavatkozás egy ideig alighanem befolyásolni fogja Karén nemi életét, abban viszont Ashley egészen biztos volt, hogy akkor éjjel, amikor Len hazavitte, nem vesztegették az időt. Nem csoda, hogy

Len olyan jól kiismerte magát Karén házában. Len egy ideig őt akarta megszerezni magának, most viszont szemlátomást jól érzi magát Karennel, és a mosolya is őszinte. Ashley örült a boldogságuknak, csak önmagát sajnálta. Már vége felé közeledett az este, amikor eszébe jutott, hogy Dávid Wharton végül nem jött el. Amikor szedelőzködni kezdtek, Jan felajánlotta Ashleynek, hogy hazaviszi. Karén, aki Lennel készült távozni, előtte még összedugta a fejét két legjobb barátnőjével. – Kitaláljátok, miért éppen most végeztettem el a zsírleszívást? Len csodálatos volt az ágyban. Isteni teste van. Amint megláttam, nem tudtam ellenállni neki. Életemben nem voltam még közben olyan hangos… – A részletektől inkább kímélj meg bennünket! – szólt közbe Jan. – Jól van, na! Mehetünk, Len? – Mindenkinek jó éjszakát! – köszönt el a társaságtól Len, aztán Karennel kéz a kézben az ajtóhoz indult. – Köszönöm, hogy eljöttetek – kezdte Ashley, de nem folytathatta, mert Jan már ásítozva karon fogta, és magával húzta. Az étterem előtt majdnem beleütközött az ott ácsorgó Dávid Whartonba. – Látom, elkéstem – mondta a férfi. Ashley bemutatta azoknak a barátainak, akik még ott voltak. Jannek szemlátomást tetszett az újságíró. – Előkerült a másik barátnője? – kérdezte Dávid. – Igen, és jól van. – Ettől biztosan megkönnyebbült. És kiderült, hol bujkált ilyen sokáig? – Ez hosszú történet – felelte Ashley. – Zsírleszíváson volt – kotyogta ki Jan, aztán Gwynhez fordult, aki éppen kérdezett tőle valamit. Dávid elvigyorodott. – Hazavigyem, Ashley? Útközben beszélgethetnénk – mondta, és a lány habozását látva közelebb hajolt hozzá. – Nincs miért aggódnia. Legalább fél tucat leendő rendőr fogja látni, hogy az én kocsimba ült be. – Jól van. Nem kell fáradnod miattam, Jan – szólt oda Ashley a barátnőjének. – Dávid majd hazavisz. – Rendben. Akkor jó éjszakát! – Jan megölelte Ashleyt, és közben a füléhez hajolt. – Ezt meg hogy csinálod? Előbb Len, most meg ő?

– Nem arról van szó, amire te gondolsz. – Hé, én nem Karén vagyok! Honnan tudod, mire gondolok? – kacsintott rá Jan Ashleyre, aztán mindenkitől elköszönt. Ashley, miután beült Dávid Wharton mellé, és a férfi kihajtott a parkolóból, a homlokát ráncolva feléje fordult. – Mi történt? – kérdezte. – Sok minden. Tudja, hogy Stuart gyógyulófélben van? – Igen, hallottam. De maga honnan tud erről? – Megvannak a magam forrásai – felelte Dávid. – Péter Bordon pedig súlyosan megsebesült egy verekedésben. – Ezt is hallottam. De mi köze ennek Stuarthoz? A férfi halkan elkáromkodta magát, mert egy kocsi bevágott elé. – Előbb hazaviszem, aztán majd elmondom – válaszolta aztán. – Megtudott már valamit a telekről? – Még nem. Sharon nem volt otthon, amikor hazaugrottam, hogy lezuhanyozzam. De megígérte, hogy beteszi a szobámba a papírokat. – Megnézzük őket, és utána elmondom, miről van szó. – Hogy őszinte legyek, kezd az idegeimre menni a titokzatoskodásával. – Mindjárt ott vagyunk. Péntek este lévén Nick bárjában nagyüzem volt. Dávid habozott kicsit, mielőtt kiszállt a kocsiból. – Mi a baj? – kérdezte tőle Ashley. – Nem akarom, hogy meglássanak. Ashley nagyot sóhajtott. – A hátsó bejáraton is bemehetünk. Arra viszont összefuthatunk Sharonnal és a nagybátyámmal. – Kockáztassuk meg! – Miért nem akarja, hogy meglássák? – kérdezte Ashley gyanakvón. – Mert a nagybátyja vendégei között mindig sok a rendőr. És mint tudja, én nem tartozom a kedvenceik közé. Miután bementek a házba, kiderült, hogy Sharon betartotta az ígéretét. Az iratok valóban ott feküdtek Ashley ágyán. Dávid felemelte az iratrendezőt, de nem vette észre, hogy egy másik is van alatta. Leült az ágy szélére, és alaposan átnézte a szerződéseket. – Caleb Harrison volt a vevő – mondta végül. Ashley közben belenézett a másik iratrendezőbe. Hátán hirtelen futkosni kezdett a hideg, de a méreg is elöntötte. Dávid megérezhette, hogy meredten

őt nézi, mert felemelte a fejét. Vonásai megkeményedtek, amikor találkozott a tekintetük. – Ashley… – Maga utolsó szemét! A magáé a szomszéd telek. Ashley mérhetetlenül dühös volt, a férfi pillantásában azonban volt valami, ami meg is ijesztette. Megfordult, és ki akart menni a szobából, de az ajtóig sem jutott el. Wharton átfogta a derekát, a másik kezét pedig a szájára tapasztotta. Ashley sikoltása csak fojtott hörgésnek hallatszott.

21. Jaké időnként elszenderedett, de mindig hamar fel is riadt arra, hogy elzsibbadt a kényelmetlen széken. Már éjfél volt, és Péter Bordon még mindig az életéért küzdött. Orrába kötött szondán át lélegeztették, és infúziót is kapott, de hamuszürke arca arról árulkodott, hogy közel van számára a vég. Fél egykor Jaké, bár félt kicsit, hogy Bordon épp most fog magához térni, kiment a folyosóra, mert meg kellett mozgatni elgémberedett tagjait. Addigra éppen elég időt töltött már ahhoz a betegszobában, hogy mindent újra végiggondolhasson. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy azok az események, amelyeknek első pillantásra semmi közük sincs egymáshoz, valójában együtt alkotják a rejtély kulcsát. Bár igencsak későre járt, mégis felhívta Skip Conradot. Ő természetesen már aludt, és csak sokadik elmondás után fogta fel, mit is akar tőle a barátja. – Igen, a számítógéped körül az összes ujjlenyomatot letörölték. A telefonról és az üzenetrögzítőről is. Jaké megköszönte a tájékoztatást, és még egyszer elnézést kért a kései zavarásért. Skip azt felelte, hogy semmi baj, de hangját Jaké nem igazán találta meggyőzőnek. Mielőtt visszaült volna Bordon ágya mellé, még Ashley otthoni számát is feltárcsázta. Megkönnyebbült, amikor a vonal túlsó végéről Nick hangját hallotta meg. – Jaké Dilessio vagyok. – Igen? – kérdezte Nick visszafogottan. Bár unokahúga már betöltötte a huszonötöt, ő még mindig kötelességének tartotta, hogy

atyai védelemben részesítse. – Gondolom, Ashleyvel szeretne beszélni. A mobilján elérheti. A számát nyilván tudja. Jaké habozott. Nemigen hitte, hogy Ashley felvenné a telefont, ha meglátná a nevét a kijelzőn. Abban sem volt biztos, hogy ő most igazán szeretne beszélni vele. Még mindig zavarodott és mérges volt, és azt sem tudta, miért érzi kötelességének, hogy megvédje Ashleyt, mintha ők ketten összetartoznának. Alighanem semmi joga nincs ahhoz, hogy minden lépéséről tudni akarjon. – Nem kell okvetlenül beszélnem vele – mondta végül Nicknek. – Csak meg akartam kérdezni, hogy hazaért-e és jól van-e. – Ashley felnőtt nő, Jake. Addig marad ki, ameddig jólesik neki. De valószínűleg ezzel sem mondtam újat magának. – Nick… – Az unokahúgom itthon van. Úgy húsz perce hallottam, hogy megjött. Jake megint hallgatott kicsit, mert nemigen tudta, mit mondjon Nicknek. Feleslegesen nyugtalanítani semmiképpen sem akarta. – Köszönöm – folytatta végül. – Tudja, én most idefent vagyok északon. – Sejtettem. Bordon egész nap benne volt a hírekben. Azt mondják, válságos az állapota. – Haldoklik – mondta Jake kifejezéstelen hangon. – Az ágya mellett ülök. Abban reménykedem, hogy még magához tér és mond nekem valamit. – Arról a gyilkosságról, amelynek az ügyében nyomoz? Úgy gondolja, a börtönből ő adott utasítást annak a nőnek a megölésére? – Eleinte így gondoltam, de most már nem vagyok biztos benne. Abban viszont igen, hogy a reggelinél kitört verekedést azért rendezték meg a börtönben, hogy eltereljék a figyelmet a Bordon elleni támadásról. Ezenkívül megtaláltam azt a rajzot, amelyet Ashley készített Stuart Fresia balesetének a helyszínéről. Az autópálya mellett egy fekete ruhás, kapucnis alak áll. Bordon szektájának a tagjai pontosan ilyen öltözéket viseltek. Azt is kiderítettem, hogy az egyik szektatag, aki állítólag életét vesztette egy repülőszerencsétlenségben, esetleg mégis életben van. Talán nem kellene ennyit foglalkoznom egy olyan esettel, amelyhez hivatalosan semmi közöm, de megtudtam, hogy az az újságíró, aki Stuart Fresia beszállítása óta állandóan ott lógott a kórházban, nem az, akinek kiadja magát. Azóta egyfolytában az jár a fejemben,

hogy azonos lehet azzal a szektataggal, aki túlélte a repülőgépbalesetet. Mindenesetre egy kicsit aggódom Ashleyért. – Azt hiszem, már alszik. Reggel majd beszélek vele. Elmondhatom neki, amit most magától hallottam? – Igen, persze. – Vigyázni fogok rá. Jake várt kicsit, mert azt hitte, Nick mondani akar még valamit, de tévedett. Végül ő folytatta: – Amint lehet, visszamegyek Miamiba. Arra az esetre, ha bármi történne, megadom magának a Stuart Fresia ügyében nyomozó rendőr számát. Carnegie-nek hívják. Martyt pedig tudja, hol érheti el. Ha ő nem lenne bent, mondok még egypár másik nevet. – Várjon, kerítenem kell egy tollat. Nick felírta a telefonszámot és a neveket, aztán elköszöntek egymástól, és Jake visszasietett a betegszobába. Az őr végig ott állt az ágy végében. Jaké biccentett neki, majd kimerülten visszarogyott a karosszékére. Pár perc múlva bejött az orvos. Felhúzta Bordon szemhéját és kitapintotta a pulzusát. – Hogy van? – kérdezte tőle Jake. – Láthatja – felelte a doktor a vállát vonogatva. – Nem hiszem, hogy túléli a következő tíz órát. Ashley ösztönösen meglendítette a lábát, és pont ott találta el Dávidét, ahol akarta. A lába között. A férfi azonnal elengedte, a földre rogyott, és összegörnyedve ott is maradt. – A rohadt életbe, miért kellett ezt csinálnia? – kérdezte panaszosan. Ashley lenézett rá. – Maga támadt rám. – Nem igaz. Én csak nem akartam, hogy elrohanjon. Meg kell hallgatnia. – Akkor beszéljen! – Nem tudok a fájdalomtól. – Ne túlozzon! Annyira nem lehet szörnyű. – Azt maga mégis honnan tudja? – Túl fogja élni. – Igen, de milyen élet lesz az? Soha nem lehetnek gyerekeim. – Biztosan lesznek, ha nem hal meg időnek előtte. Most viszont beszéljen végre, különben hívom a rendőrséget. – Maga is ott dolgozik.

– Igen, de én nem vehetem őrizetbe magát. Ahhoz ki kell hívnom valakit. – Ashley, kérem! – Beszéljen már! – Igen, az enyém a kommunáéval szomszédos telek. Stuarttal együtt vettem meg. – Micsoda? – Stu nyomára jutott valaminek, de nem akarta, hogy az ő neve kapcsolatba kerüljön a dologgal. Jó oka volt arra, hogy inkább az enyém jelenjen meg a papírokon. Ezért aztán az ő pénzéből, de az én nevemre vettük meg a telket. – Miért volt arra szüksége Stuartnak? – Mert ki akart deríteni valamit a kommunáról. – Ezt eddig elhallgatta előlem. És a rendőrség elől is. Miért? Dávid összeharapta a fogát, nagy nehezen felült, és az ágy végének támaszkodott. – Mert a rendőrök, ha átkutatnák azt a farmot, semmit sem találnának. – Talán azért, mert nincs is ott mit találni. – Wharton lehunyta a szemét, és a fejét rázta. – Csak bizonyos éjszakákon csinálják. – Mit csinálnak? – Azt én sem tudom, de azt hiszem, Stuart tudta. Ezért nyomhatták tele droggal és dobták ki egy kocsiból az autópályán. Ashley karba tett kézzel az ajtónak vetette a hátát. A férfi szavait őszintéknek érezte, és úgy döntött, hogy hinni fog neki. – A rendőrséghez kell fordulnia, Dávid – mondta. – Ha biztos abban, hogy azon a farmon furcsa dolgok történnek, akkor majd megfigyelés alá vonják. Méghozzá úgy, hogy senki sem fog semmit észrevenni… – Nem fordulhatok a rendőrséghez, Ashley. – Miért nem? Wharton kis ideig hallgatott, aztán nagyot sóhajtott. – Mert legalább egy zsaru kettős játékot játszik. Már majdnem fél kettő volt. Péntekenként Nick két óra tájban vette fel az utolsó rendeléseket, és így fél három és három között az utolsó vendégek is távoztak. Ma viszont még fél kettőkor is zsúfolásig volt a bár.

Nick tudta, hogy Ashley itthon van, mert hallotta megjönni. Nem sokkal azután, hogy Jaké felhívta, Sharon is elment aludni. Azt mondta, alig áll már a lábán. Az utóbbi időben gyakran panaszkodott fáradtságra. A környéken sok bűncselekmény történt, de nem itt, a közelben. A kikötőben a lakóhajók tulajdonosai odafigyeltek egymásra, a bárba pedig jórészt törzsvendégek jártak, akiket Nick már sok éve ismert. Valójában biztonságban kellett volna éreznie magát, de Jaké szavai most nem hagyták nyugodni. Zsebéből előhúzta a fali páncélszekrény kulcsát, és belenézett. 45öse ott feküdt, ahol mindig is szokott. Elzárva tartotta, mert nem akarta, hogy rablótámadás esetén valamelyik alkalmazottját lelőjék, csak mert vakmerőségből fegyverrel akarja megvédeni a kasszát. Curtis és Sandy egymás mellett üldögélt a bárpultnál. Katié a héten gyakran volt bent sokáig, ezért Nick ma korán hazaküldte, hogy legyen végre egy szabad estéje. – Srácok, figyelnétek egy percre helyettem? – kérdezte Nick Sandy éktől. Tudta róluk, hogy igencsak szorgalmasan oltogatták a szomjukat, de úgy gondolta, pár percig rájuk bízhatja a bárt. Hátul, a házban először a saját szobájába kukkantott be. Úgy látta, hogy Sharon már elaludt. Utána az unokahúgához kopogott be. Ő szinte azonnal kinyitotta az ajtót, és mosolyogva nézett rá. – Szia, Nick! Mi újság? A férfi meglehetősen ostobának érezte a helyzetet. – Meg akartam nézni, minden rendben van-e. – Velem igen, csak kicsit fáradt vagyok. Ashley nagyot ásított, és Nicknek feltűnt, hogy kerüli a pillantását. – Többet ittál a kelleténél? – Csak három margaritát – felelte Ashley, és az ujjain is mutatta a hármat. – Most viszont fülemre húzom a paplant. – Reggel majd beszélgetünk. Rendben? – Hát persze. Nick csókot nyomott Ashley homlokára, ő pedig megfogta a vállát, hogy ne indulhasson el, és arcon csókolta. – Jó éjszakát, Nick bácsi! – mondta gyengéden. – Jó éjt! Aludj jól! És ne engedd, hogy a manók elrabolják az álmodat.

Ashley elmosolyodott. Nagybátyja évek óta nem mondta már ezt neki. – Majd vigyázok. Az ajtó becsukódott, és Nick csodálkozva hallotta, hogy unokahúga elfordította a kulcsot a zárban. Máskor soha nem szokott bezárkózni. Ashley kis ideig hallgatódzott. Amikor már biztos volt abban, hogy nagybátyja elment a szobája elől, megint Dávid Whartonhoz fordult. A férfi még mindig a padlón ült, de arcába lassanként visszatért a szín. – Maga talán nem játszik kettős játékot? – kérdezte tőle Ashley fagyos hangon. – Őrizetbe kellene vetetnem. – Gondoljon Stuartra! – Egész idő alatt mást sem teszek. – Valaki megpróbálta megölni. Veszélyben van. Életveszélyben. – Miből gondolja, hogy valamelyik rendőr kettős játékot űz? – A férfi habozott a válasszal. – Hallottam, hogy erről beszéltek, de természetesen senki sem akart hinni nekem. – Én sem hiszek magának. – Miért nem? Nézze, Ashley, tudom magáról, hogy nagyon komolyan veszi a munkáját. Tudom, hogy az apja remek rendőr volt, és azt is, hogy a zsaruk kilencvenkilenc százaléka tiszta. De ők is csak emberek. Kísértésben nincs hiány, és egyesek nem tudnak ellenállni nekik. Az egyenruha pedig a legjobb álca egy gazember számára. – Cáfolhatatlan bizonyítékkal még mindig nem szolgált. Egyetleneggyel sem. A férfi kis ideig gondolkodott. – Hadd magyarázzam meg! – kezdte aztán. – Stuart nemcsak nagyvállalatok után nyomozott, hanem furcsa vallási szektákkal is foglalkozott. Ki akarta deríteni, miért áldoznak egyes emberek tyúkokat, és hogy miért van olyan sok vallásinak beállított rítus. – Caleb Harrison tagadta, hogy az ő kommunájuknak köze lenne a valláshoz. – Pedig biztos, hogy valamilyen kultusznak hódolnak. Harrison mellett dolgozik ott még egypár férfi, de a lakók többsége nő. – Ha övé a farm, nem sért törvényt azzal, ha ott él és dolgozik.

– Erre én nem vennék mérget. Sok furcsaság történik ott… – Még mindig nem értem, mire akar kilyukadni. – Stuart belépett abba a kommunába, mert azt mondták neki, hogy ott a modern világtól elvonulva úgy élhet, ahogyan az ősi időkben éltek az emberek. Arra a meggyőződésre jutott, hogy Caleb Harrison nem a saját pénzéből vásárolta meg azt a farmot, és ő maga nem is tudja, mi történik körülötte. Azért vettük meg a szomszédos ingatlant, hogy szemmel tarthassuk a kommunát, és kiderítsük, mi folyik náluk. – És mi folyik? – Éjszaka csónakok érkeznek oda. Rendszertelen időközökben. Soha nem lehet tudni, mikor jönnek. – A csatornákon hajózni nem törvénysértő – jelentette ki Ashley nyersen. – Kivéve, ha a csónakokat illegális üzletelésre használják. – És az mi lenne? A férfi a fejét ingatta. – Marihuána nem lehet, mert azon nincs sok nyereség. Talán heroin. Annyi biztos, hogy nagyban és jól szervezetten folyik az üzlet. A terjesztők éjszaka érkeznek kis gépeken, és olyan alacsonyan repülnek, hogy a radarok nem észlelik őket. Az árut az Everglades fölött dobják ki. Ott aztán valaki felveszi, és tovább értékesíti. – Ezt is el kellene mondania a rendőröknek. – Azok engem meg sem hallgatnak! Egyébként is, ha a zsaruk beállítanának hozzá, Caleb Harrison legfeljebb megmutatná nekik a díjnyertes paradicsomait, és megismerkedhetnének azokkal, akik még a farmon élnek és dolgoznak. Semmit sem találnának, mert Harrison maga sem tud semmit. Odakint úgy élhet, ahogyan mindig is szeretett volna. Ugyan miért tenne fel kérdéseket a jótevőinek, amikor azok csak azt várják tőle, hogy lakjon ott és termesszen zöldséget? – A rendőrség… – Mondtam már, hogy a rendőrökre nem számíthatunk, mert valaki nem tiszta közülük. – Mitől ennyire biztos ebben? – Ezt is mondtam már. Hallottam. – Szóbeszéd. – Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. – Ashley pár pillanatig elgondolkodott.

– Jól van. Maga szerint akkor mit kellene tennünk? – Tetten akarom érni őket. – Mégis hogyan? Nem tudhatja, mikor érkezik a következő szállítmány, már ha egyáltalán igaza van, és valóban kábítószerrel üzletelnek ott. A rendőrség viszont letartóztathatná a szállítókat, még azelőtt, hogy azok eljutnának a farmra. – Azzal semmit sem érnének el. Még a tisztességes zsaruk sem. Ha valahol az Evergladesben megállítják a szállítókat, csak piti kis bűnözőket foghatnak el, akik semmiről sem tudnak, így nem juthatnak el ahhoz az emberhez, aki az egész mögött áll. Az értelmi szerzőhöz, akinek elég hatalma és befolyása volt ahhoz, hogy Stuartot telenyomassa droggal és kidobassa egy kocsiból az autópályán. – Mindenképpen bejelentést kell tennünk erről. Ezzel magának is tisztában kell lennie, Dávid. Mi másért fordult volna hozzám? – Azért, hogy kitaláljuk, hogyan hozhatjuk ki Stuartot a kórházból, mielőtt megölik. – Állandóan őrzik, és a szülei is éjjel–nappal mellette vannak. – Rendőrök őrzik. – Kell lennie valakinek, akiben megbízhatunk! – Ha egy nagykutyához fordulnánk, a hír akkor is kiszivároghatna, és eljuthatna a beosztottaihoz. Még mindig nem érti? Ki kell derítenünk, mi folyik itt, mielőtt Stuartnak baja esne. – Dávid hirtelen elhallgatott, nesztelenül felállt, és az ajtóhoz osont. – Valaki van odakint. – A szomszédban egy bár működik, és péntek este van. Ilyenkor mindig sok a vendég. A férfi a fejét rázta. – Nem – mondta alig hallhatóan. – Valaki hallgatódzott az ajtónál. – Oké, nézzük meg! Vagy hívjuk inkább a rendőrséget? A bárban mindig ül néhány zsaru. – Csak zsarukat ne! – kérte Wharton. – Akkor szólok a nagybátyámnak. Ashley ki akart menni, de a férfi a vállára tette a kezét. – Várjon! Előbb eltűnök innen. Utána szóljon a nagybátyjának, járják körbe az egész házat, és éjszakára az összes ajtót gondosan zárják be!

– Egy pillanat még, Dávid! Meggyőződöm arról, hogy senki sem ólálkodik itt. Megkérem Nicket, hogy jöjjön velem. Volt katona, van revolvere, és bánni is tud vele. Rendben? – Kérem, Ashley, higgyen nekem! Ha semmit sem teszünk, meg fogják ölni Stuartot. És ne felejtse el, amit mondtam! Senkiben se bízzon meg! – Hogy is van ez? A rendőrségben ne bízzam meg, magában viszont igen? – Én csak Stuartot szeretném megmenteni. Figyeljen, megígérem, hogy többet is megtudok még. Valahogy sikerülni fog. Csak pár napot kérek. Ha addig semmi érdemlegeset nem derítek ki, felőlem bárkihez fordulhat, akiben igazán megbízik. Aztán pedig már csak reménykedhetünk. – Jól van. Várjon itt! Hívom Nicket, és együtt körülnézünk. Ashley magára hagyta Whartont, bár nem volt biztos abban, jól teszi-e, hogy hitelt ad a szavainak. Valami mégis azt súgta neki, hogy a férfi igazat mondott. Vagy legalábbis azt, amit ő igazságnak gondol. De hogy egy rendőr kettős játékot űzne? Nos, ez sem elképzelhetetlen. A legkevésbé sem az. Ahogy Dávid is mondta, a zsaruk is csak emberek. A bárban az utolsó vendégek éppen kiitták a poharukat. – Te még mindig fent vagy? – kérdezte Nick csodálkozva az unokahúgától. – Igen, de már nem sokáig. Körbejárnád velem a házat? – Minek? – Azt hiszem… Zajt hallottam. Odakintről. – Péntek este van. – Kérlek szépen. – Felőlem! Nick újra kinyitotta a fali páncélszekrényt, és elővette a revolverét. Szorosan a teste mellé fogta, hogy ne keltsen feltűnést, miközben kiment Ashleyvel, és körbejárta vele a házat. – Mi volt az, amit hallottál? – kérdezte, miután semmit sem találtak. Ashley a vállát vonogatta. – Csak zajt, de nem tudom, mi lehetett. Sajnálom, hogy feleslegesen háborgattalak. – Nem háborgattál. Tudod, hogy te sohasem lehetsz a terhemre. Abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy el kell beszélgetnünk egymással. Komolyan.

Ashley bólintott. Most már ő maga sem tudta, mit higgyen, és mit kellene tennie. Valójában azonnal értesítenie kellett volna a rendőrséget. De ha Dávid Wharton igazat mond, akkor azzal veszélybe sodorná Stuartot. Odaértek az ő lakásába nyíló bejárathoz. Nick lenyomta a kilincset, és az ajtó Ashley legnagyobb ámulatára kinyílt. Dávid meglépett. A jelek szerint kölcsönösen nem bíznak meg egymásban. – Attól félsz, hogy valaki rossz szándékkal járkál idekint, és közben nyitva hagyod az ajtódat? – kérdezte Nick értetlenkedve. – Elfelejthettem bezárni – motyogta Ashley zavartan. Nagybátyja intett neki, hogy maradjon kint, aztán a revolverét maga elé tartva belépett az ajtón. Körbenézett a szobában, a fürdőszobában, és még az ágy alá is belesett. – Találtál valamit? – Csak néhány porcicát – válaszolta Nick. Ashley fintort vágott. – Ideje, hogy kiporszívózzak. – A többi helyiségben is körbenézek. – Veled megyek. – Arra semmi szükség. Fegyver van nálam, és három vagy négy rendőr is ül még a bárban. Inkább maradj a szobádban, és zárd be az ajtókat! – Nem nyugszom meg, ha nem járom be veled a házat. Nick nagy sóhajjal megvonta a vállát. – Ám legyen! Mindenhova benéztek, még a szekrényeket is kinyitogatták, és közben felébresztették Sharont. – Mi történt? – kérdezte az asszony álmosan. – Minden rendben, drágám. Aludj tovább! Sharon fáradtan elmosolyodott, és lehunyta a szemét. – Senki sincs itt – mondta Nick. – Köszönöm. Ashley futólag megölelte a nagybátyját, és bement a szobájába. A fáradtságtól már le akart ragadni a szeme, azt mégis tudta, hogy valakiben meg kell bíznia. Ez volt az egyike azoknak az alapszabályoknak, amelyeket az akadémián a fejükbe véstek. És ha ahhoz fordul, akihez nem volna szabad? Abba még belegondolni is szörnyű.

Magára zárta az ajtót, és az ágya felé menet pillantása a telefonra esett. Úgy döntött, hogy elalvás előtt még telefonál egyet, és már tárcsázott is. Nathan Fresia hangja kimerültségről árulkodott. – Ashley? – kérdezte meglepetten. – Tudod te, hány óra van? – Igen, és elnézését kérem. Ott van Stuartnál? – Természetesen, de egy óra múlva majd jön Lucy, és levált. Hála istennek, ő már megint jól van. – Tudom, hogy furcsa lesz, amit mondok, Nathan, de kérem, hallgasson rám. Valamelyikük mindig legyen Stuart mellett! Egy pillanatra se hagyják magára! Akkor sem, ha egy rendőr bent van nála. – Történt valami, Ashley? – Maguknál senki sem szereti jobban Stuartot. Úgyhogy… – Nem hagyjuk őt egyedül. – Egy percre sem. Megígéri? Holnap megint bemegyek hozzá. Rendben? – Persze. Lehet, hogy éppen akkor ébred majd fel. Az csodás lenne, igaz? – Igen, az. – Ashley habozott kicsit. – Biztos, hogy Stuart jobban van? – Itt állok mellette. Már egy kis színe is van. – Nathan a kimerültsége dacára is derűlátónak tűnt. – Imádkozom érte. – Én is – mondta Ashley fátyolos hangon. – Holnap találkozunk. Jó éjszakát! Stuart jobban van, és a szülei nem fogják magára hagyni. Még egy rendőr sem lopózhat be észrevétlenül a szobájába. Ashley egyébként sem hitte, hogy a rendőrök közül bárki is ártani akarna neki. Kizárni persze semmilyen lehetőséget sem lehet, gondolta aztán. Úgy döntött, hogy másnap reggel először is bemegy a kórházba. Utána még mindig ráér eldönteni, mit kezd azzal, amit Dávid Whartontól hallott. Szombaton Mary Simmons volt a felelős a reggeliért. A kenyérsütést mindig is élvezte. Tésztagyúrás közben kedvére gondolkodhatott istenen és a világ dolgain. Sokadszorra jutott már arra, hogy szeret itt élni. Nyugodt élete van, és megtalálta azt a lelki békét, amelyre már réges-rég vágyott.

Felriadt a töprengésből, amikor Ross lépett be a konyhába, aki csak nemrég tartozott Krisna követői közé. – Látogatód van, Mary. Azt mondja, sürgősen beszélnie kell veled. – A rendőr az? Ross a fejét rázta. – Nem. Egy… – kezdte, de elhallgatott, mert a látogató bejött utána. Marynek a lélegzete is elállt, amikor meglátta a férfit. – Jól vagy? – kérdezte tőle Ross bizonytalanul. – Igen… Minden rendben. – Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte a vendég. – Természetesen. Ross… A fiatalember habozva bólintott. Miután kiment, a férfi odament az asszonyhoz, letérdelt elé, és megragadta a kezét. – Mary, drága Marym, bocsásd meg nekem, hogy eljöttem ide és… hogy háborgatlak. Végre megtaláltad azt, amire régóta vágytál. Így van? – Azt hiszem, igen – felelte az asszony, és gyengéden megsimogatta a férfi fejét. – Úgy tudtam, hogy meghaltál. – Közel jártam hozzá. És jó ötletnek gondoltam, hogy a világ halottnak higgyen. – De John… – Segítened kell nekem, Mary. – Nem segíthetek rajtad. És senki máson sem. – De igen, segíthetsz. Csak te egyedül. – John, nekem már ez itt az életem. – A békét keresed, Mary, de soha nem fogod meglelni, ha most nem segítesz nekem. Azok… azok a bűnözők, akik majdnem tönkretettek, a sarkamban vannak. Segítened kell! – John… Nem tehetem. – Tedd meg az Úr kedvéért! Te nem vágysz megtorlásra? Nem akarod, hogy megkapják a megérdemelt büntetésüket azok, akik kihasználtak bennünket? – Én… nem szeretnék börtönbe kerülni, John. Törvényszegésre akarsz rábírni? A férfi áthatóan nézett rá. – Igen. Amire kérlek, az törvényszegés, de meg kell lennie. Az asszony nagyot sóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán levette a kötényét. – Gondolom, kocsival jöttél.

– Nem, nem. Annál sokkal jobbal – mondta a férfi, és csábos mosoly áradt szét az arcán. Jaké felriadt félálmából. Nem tudta, csak álmodta-e, vagy valóban Péter Bordont hallotta azt mondani, hogy eltalált istenhez. Az ágyban fekvő férfi nem mozdult, szeme még mindig csukva volt, az ajka azonban egyszer csak megmozdult. – Eltaláltam istenhez. Eltaláltam istenhez – suttogta. Jaké közelebb hajolt hozzá. Bordon most már a szemét is kinyitotta, de tekintete merev és üres volt, mintha semmit sem észlelt volna a környezetéből. – Eltaláltam istenhez! – kiáltotta újra. – Édes istenem, te is megtaláltál engem? Bocsáss meg nekem! Jaké odapillantott dr. Matthewsra, aki megvonta a vállát. – Haldoklik – formálta a szavakat csak az ajkával. – Önkívületben van. Valószínűleg semmire sem jut vele, de azért csak tegye fel neki a kérdéseit! – Péter, én vagyok az, Jaké Dilessio. Beszélni akart velem. Bordon szája széle megrándult, és Jaké felé akarta fordítani a fejét, de túl gyenge volt hozzá. – Fájdalomcsillapítók… Nem tudok gondolkodni. Isten… Azt mondják, ő mindenkinek megbocsát. – Segítenie kell nekem, Péter. – Nem öltem… Én nem öltem… de mindenről tudtam. – Ki követte el a gyilkosságokat? Segítsen, hogy megállíthassam a tettest. Isten valóban megbocsát a bűnösöknek, Péter. Legyen a segítségünkre! Isten nevében. – Valamit beadtak nekem… Gyógyszereket… Nem, nem gyógyszerek voltak. Azokat nem tudtam lenyelni. A fájdalom… Uram, csodás lesz, ha nem érzem majd többé ezt a fájdalmat. Eltaláltam istenhez. Isten is megtalált engem? – Péter, segítsen nekem! – kérte újra Jake. Bordonnak nagy nehezen sikerült feléje fordulnia, és ő csodálkozva látta, hogy könny csillog a szemében. – A társa, Jake… nem tudta… Nancy… eljött… ott volt nálam… Nem, nem öltem. Nem öltem… de tudtam… – Látom, hogy furdalja a lelkiismerete, Péter. Segítsen nekem! Nevekre van szükségem. Azt mondja, Nancy elment a házukba. Maga nem ismerte őt, mert korábban soha nem járt ott. Valaki

azonban, aki ott élt, tudta róla, kicsoda és mivel foglalkozik. Ki volt az?. Péter, kérem! Bordon ajka mozgott, de hang nem jött ki a száján. – Tessék? Péter, mondja meg, az ég szerelmére! A haldokló szeme megint lecsukódott. Kis ideig hallgatott, aztán újra megszólalt: – Csodaszép volt. – Ki volt az? Vagy mi volt csodaszép? – A társa… Gyönyörű volt. Megmondtam neki, hogy sajnálom. – Tudom, hogy sajnálja. Segítsen, hogy megtalálhassam a gyilkosát… és a magáét. – Rendőrök! – kiáltotta el magát Bordon váratlanul. – Egy nevet, Péter! Különben talán másoknak is meg kell még halniuk – mondta Jake, és hangja már-már elcsuklott a kétségbeeséstől. – A társa… Annyira sajnálom… Én nem akartam… Uram, bocsáss meg nekem! – Csak fantáziál – jegyezte meg dr. Matthews közönyösen. – Az az ember azt mondta nekem, hogy meg fog öletni… Bizonyítékok… Halott férfi… halott férfi… Bordon még beszélni próbált, ám aztán már az ajka sem mozgott. Az orvos odalépett mellé, kitapintotta a pulzusát, és lezárta a szemét. – Sajnálom, Dilessio nyomozó – mondta. – Tőle már semmit sem fog megtudni. Kivonta magát a földi igazságszolgáltatás alól. Meghalt.

22. Nem sokkal azután, hogy a bár kinyitott, Katié szólt Nicknek, hogy Sharon keresi telefonon. – Szia, drágám! Mi újság? – Beszélnem kell veled – mondta Sharon fojtott hangon. – Kérlek, gyere ide. – Éppen csak most nyitottunk. Szombat dél van, ilyenkor nem mehetek el innen. – Kérlek! – Mi a baj? Történt valami? Nem mondhatnád el most?

– Telefonon nem. Az utóbbi napokban Sharon nagyon furcsán viselkedett. Olyan furcsán, ahogyan soha korábban nem. Nick nem tudta mire vélni a dolgot. Végignézett a báron, amelyben már most, nyitás után kevéssel is sok vendég ült. Katié és a többiek azonban egyelőre bírták a rohamot, és ha segítségre lenne szükségük, szólhatnak Ashleynek, aki még nem kelt fel. – Nick, nekem… most valóban nagy szükségem van rád. Félek. Félek attól, hogy találkozzam és beszéljek veled, mégis meg kell tennem. Túl kell esnem rajta. Még ma. Azonnal. Bármi is lesz azután. – Jól van. Ha szükséged van rám, természetesen odamegyek hozzád. Hol vagy? Sharon megmondta az utcát és a házszámot. – Miről fogom megismerni a házat? – kérdezte Nick. – Ha meglátod, azonnal tudni fogod, melyik az. Mary elképedten meredt Johnra. – Te megőrültél. Teljesen elment az eszed. A kórházban rengetegen vannak. Nemcsak a személyzet, hanem sok látogató is. – Ez nekünk így a legjobb. A férfi felkötötte magára a szájmaszkot, amelyet a raktárból lopott el, és Maryt nézte, aki utolsó tincseit is begyűrte a műtőssapka alá. Most már csak a kék szemét, azt a szép, világoskék szemét lehetett látni. Ruháját műtősköpeny takarta el. Őt magát sem lehetett felismerni a színes kontaktlencsével és a dús, ősz szemöldökkel, amelyet felragasztott magára. Ezekhez a dolgokhoz nagyon értett. Bírálón megnézte magát a tükörben, aztán elégedetten bólintott. Így most már mindenki legalább ötvenévesnek fogja gondolni. – Te megőrültél – mondta el újra Mary. – Nem vagyok őrült, csak a végsőkig elszánt – felelte a férfi. – Gyere, menjünk! Kezdődik az előadás. Két óra tájban Jaké már hazafele tartott. Kimerülten megállt egy út menti pihenőhelyen, hogy megigyon egy kávét. Fejében szüntelenül az a néhány szó kavargott, amelyet Péter Bordontól hallott. Neveket nem mondott, azt viszont bevallotta, hogy köze volt a gyilkosságokhoz, ha nem is a saját kezével hajtotta végre őket. Jaké ezen nem lepődött meg. Korábban azt hitte, hogy személyesen

Bordon adott utasítást a gyilkosságokra. Ebben azonban tévedett, és ez most elmondhatatlanul nyugtalanította. Immár bizonyossá vált számára, hogy Péter Bordon volt az a férfi, akivel Nancy a halála előtti éjszakán szeretkezett. Valaminek a nyomára jutott, és az igazság kiderítése érdekében áthágta a szabályokat. Jó rendőr volt, és súlyos erkölcsi válságot élhetett át azon a végzetes éjszakán. Miután visszaült a kocsijába, Jaké pillantása az anyósülésen fekvő jegyzettömbre esett. Papír kávésbögréjét a pohártartóba tette, és fellapozta a füzet oldalait. A saját feljegyzéseit, aztán Ashley rajzát az autópályán történt balesetről, amely őt végül meggyőzte arról, hogy a két eset között összefüggés van. Homloka ráncba szaladt, amikor észrevette, hogy két oldal összetapadt. Szétválasztotta őket, és szíve izgatott dobogásba kezdett. Ashley még egy rajzot készített. Ezen John Mast volt látható, vagyis Dávid Wharton, aki állandóan ott üldögélt a kórházban, és a vallomásaival egyre-másra félrevezette a rendőröket. Jaké homlokát kiverte a verejték, miközben elővette a mobilját. Először Ashleyt hívta, de neki csak a hangpostája kapcsolt be. – Bárhol is vagy, Ashley, tartsd távol magad Dávid Whartontól! Megértettél? Messziről kerüld el azt az embert! Úton vagyok haza. – Jaké egy pillanatig habozott. – Most nem számít, mit gondolsz rólam. Biztos vagyok abban, hogy annak az alaknak köze van a négy nő meggyilkolásához, és talán a barátod ellen elkövetett gyilkossági kísérlethez is. Jaké megszakította a vonalat, aztán feltárcsázta a bár számát. Ott Katié jelentkezett, és elmondta, hogy Nick elment valahova, de nem tudja, hova. – Ashley hol van? – Délig aludt. Hihetetlen, igaz? Itt elszabadult a pokol, ő meg… – Otthon van még? Okvetlenül beszélnem kell vele. – Nem tudom adni, mert úgy egy órája bement a kórházba. – Köszönöm. Jaké felhívta a kórházat. A géphang számokat diktált, és ő sorra meg is nyomta őket. Az összevissza kapcsolgatásnak azonban semmi eredménye nem lett, mert senkit sem sikerült elérnie. Végül szitkozódva letette a telefont, és visszahajtott az autópályára. Vezetés közben felhívta Carnegie-t, és elmondta neki, hogy úgy sejti, Dávid Wharton azonos a Bordon-féle szekta egyik tagjával, John Masttal, akit eddig halottnak hittek.

– Ashley nemrégiben beszélt vele. Legyen szíves, menjen be a kórházba, és figyelmeztesse, hogy vigyázzon magára! Azt az embert pedig mielőbb meg kell találnunk. Jaké újabb harminc mérfölddel közelebb járt Miamihoz, amikor Carnegie visszahívta. – A kórházban vagyok. Az orvosok biztosra veszik, hogy Stuart Fresia hamarosan felébred a kómából. Fokozott agyműködésről beszélnek, meg mindenféle másról is, amit nem értek. Most éppen magspintomográfiát vagy mi a bánatot végeznek a fején. Mindenesetre úgy gondolják, hogy estére már fog tudni beszélni. – Ashley Montague-ról mi hír? – Pár perce még itt volt. Azt mondta, a barátja szüleivel lesz, amíg a vizsgálat folyik. – Átadta neki az üzenetemet? – Igen. Megígérte, hogy itt megvárja magát. – Jaké megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ne tévessze szem elől! Mindig legyen a közelében! – Jaké tovább vezetett, és fejében még mindig Bordon szavai kavarogtak. Egyszer csak észrevette, hogy a mobilja kijelzője üzenetet jelez. Még akkor hagyhatta valaki, amikor ő éppen Carnegie-vel beszélt. Gyorsan lehallgatta a hangpostáját. – Jaké – kezdte Ashley, és hangja igencsak távolságtartó volt. Nem csoda, elvégre utoljára nem éppen békében váltak el egymástól. – A mobilomat elvesztettem valahol, de Carnegie átadta az üzenetedet. Furcsa beszélgetésem volt Dávid Whartonnal. Tudom, hogy John Mastnak tartod. Mindenfélét összehordott nekem, de őszintének tűnt. Egészen biztos abban, hogy egy rendőr is benne van a dologban. Sőt lehet, hogy több rendőr. Most bent vagyok a kórházban. Bevallom, nem tudom, kiben bízhatom még. Ha te… Ha valahogy mégis elkerülnénk egymást, hagytam neked valamit egy olyan helyen, amelyet jól ismersz. Különben pedig nemsokára találkozunk itt. Jaké kis híján félrerántotta a volánt, amikor fülében újra meghallotta Péter Bordon kiáltását. „Rendőrök!” Nem. Ez képtelenség, gondolta, és összerándult a gyomra. John Mast az, aki mindennek a hátterében áll. És mégis… Bordon együtt volt Nancyvel. Tudta, ki gyilkolta meg, és talán a szemtanúja is volt a megölésének. De nem ő tette. „Csodaszép volt. A társa…” Jaké a műszerfalra pillantott, de nem törődött azzal, hogy túllépte a megengedett sebességet. A browardi rendőrök mindig majd kibújnak a bőrükből örömükben, ha gyorshajtáson érhetnek egy

megyei kollégát. Ma azonban el fogja rontani a játékukat. Bekapcsolta a szirénát, és beletaposott a gázba. John Mast úgy ismerte a kórházat, mint a tenyerét. Beszélt a betegszoba előtt álló rendőrrel, a Fresia házaspárral és még a Stuart ágya mellett aggódón üldögélő Ashley Montague-val is. Nála volt Stuart Fresia beteglapja, és az ügyeletes nővérnek átadta a megfelelő dokumentumokat. A neurológus, dr. Ontkean aláírását tökéletesen sikerült hamisítania, s olyan nyugodtan és előzékenyen viselkedett, hogy senki sem fogott gyanút, miközben kiadta az utasításait. Akkor sem lett ideges, amikor az őrködő rendőr kikérdezte, sőt ő még fel is ajánlotta neki, hogy jelen lehet a komputertomográfos vizsgálatnál. Fresiáékat viszont rávette, hogy addig igyanak meg egy kávét a büfében. Már a folyosón mentek Stuart Fresia gördíthető ágya mellett, amikor Ashley egyszer csak gyanakvón megállt. – A komputertomográf nem erre van, hanem a baleseti felvétel mellett – mondta. John is megállt, és Maryre nézett, aki a nővér szerepét játszotta mellette. Félt, hogy hibázni fog, ő azonban most, miután már nyakig benne volt a pácban, tökéletesen higgadt maradt. – A betegre való tekintettel különleges óvintézkedéseket foganatosítottunk – jelentette ki magabiztos hangon. – Ide megyünk – mondta John egy ajtó előtt Ashleynek, de a velük tartó rendőrt is végig szemmel tartotta. – Segítene, hogy a sarokba toljuk az ágyat? – kérdezte, és alig észrevehetően biccentett Marynek. Az asszony fecskendőt húzott elő a zsebéből, és gyors mozdulattal a rendőr karjába döfte á tűt. Az egyenruhás azonnal elterült a földön. – Én nem vagyok orvos, itt viszont nincs… – kezdte Ashley, de torkára forrt a szó, amikor megfordult, és meglátta a lába előtt heverő rendőrt. Mary még egy fecskendőt kapott elő, és a következő pillanatban már Ashley is a padlón feküdt. – Szép munka volt, Mary. Mindjárt megleszünk. Már csak hordágyra tesszük és letakarjuk őket. – Azt meg minek? – kérdezte az asszony. – A leggyorsabb út a hullaházon át vezet ki – felelte John. Mary lehajtotta a fejét. – Jól van. Akkor csináljuk!

Először csak a sűrű köd volt, és azok a dolgok idéződtek fel benne, amelyek még azelőtt történtek, hogy elsötétült előtte a világ. Ma későn ébredt. Nagyon is későn. El sem akarta hinni, hogy már annyi az idő, mert ilyen sokáig még soha nem aludt. Nick is elment otthonról, Katie-nek pedig annyi dolga volt, hogy azt sem tudta hogy hova kapjon. Segített neki, amíg le nem csendesedett a déli forgalom. Nick még akkor sem jött meg. Őt bosszantotta, hogy nem tudja felhívni. Nagybátyja utálja a mobilokat, és nincs is neki. Megpróbálta Sharonon keresztül elérni, de ő meg nem vette fel a telefonját. Utána bement a kórházba, és beszélt Stuart szüleivel. Carnegie is eljött és figyelmeztette őt, hogy óvakodjon Dávid Whartontól. Jake-et is hívta, de neki is csak üzenetet hagyhatott Gyanakodva méregette a Stuart szobája előtt álló rendőrt. Barátja szülei viszont jókedvűek és derűlátók voltak. Mindnyájan bemehettek a beteghez, és ott halkan beszélgettek. Aztán pedig…. Igen megjött egy orvos és egy nővér, hogy elvégezzek a CT–t. Szájmaszkot viseltek, és az elváltoztatta a hangjukat. Egyébként nagyon kedvesek voltak, és az összes kérdésüket megválaszolták. Még a rendőrnek is megengedték, hogy elkísérje a beteget a vizsgálóba. És ezzel sikerült elaltatniuk az ő figyelmét. Fel kellett volna ismernie Dávid Whartont, Carnegie figyelmeztetése után mindenképpen. Fel is ismerte, de elkésett vele. Ostoba volt. Egyszer csak rádöbbent, hogy magánál van. Eszméletén. Kis ideig még nem merte kinyitni a szemét, de végül egészen lassan feledte a szemhéját – Ashley? Mintha valahonnan a távolból a nevén szólították volna. És ez a hang….. Most már egészen kinyitotta a szemét, és oldalra fordult. Egy pillanatig azt hitte, mégis álmodik még. – Stuart? – kérdezte aztán hitetlenkedőn. – Igen, én vagyok az. Jaké már csak öt mérföldre volt a kórháztól, amikor Carnegie újra felhívta. Elképedten hallotta tőle, hogy Stuart Fresiát elrabolták. Türelmetlenül kérdésekkel bombázta az idős rendőrt, aki pedig nem is volt az alárendeltje. Tudta, hogy ezért elnézést kell kérnie tőle. Később majd. Most csak az érdekelte, amit Carnegie el akart mondani neki. Az ügyeletes rendőrre a kórház egy korábban kézelőnek használt helyiségében találtak rá. Még mindig bódult állapotban van. Ashleynek és Stuartnak nyoma sincs. A kórházat természetesen azonnal megszállták a rendőrök. Az egész épületet a

feje tetejére állították, de a kutatásuk eddig semmilyen eredményt nem hozott. – Ha itt van… ha még itt vannak, megtaláljuk őket – mondta Carnegie. – Már nincsenek ott – felelte Jaké színtelen hangon. – Azért csak folytassák a keresést! És minden fejleményről értesítsen, legyen szíves! – Nathan Fresia elmondása szerint az emberrablók ketten voltak. Egy idősebb férfi és egy harmincöt-negyven közötti nő. Ezt az ápolónők is megerősítették. Vagyis nem John Mast volt az. Jaké mást gondolt erről, de véleményét megtartotta magának. Fejében teljes volt a zűrzavar, és előbb rendet akart teremteni a gondolatai között. – Még mindig erre tart? – kérdezte Carnegie. – Nem. – Hanem? – Megkeresem őket. – Jól van, Jaké, de azonnal felhív, ha jut valamire. Megértette? Ashley döbbenten meredt Stuartra, aki mellette feküdt. Arca krétafehér volt, látszott rajta, hogy semmi ereje nincs, kínkeservesen mégis elmosolyodott. – Jól vagy? – kérdezte. Ashley hitetlenkedőn ingatta a fejét, és fel akart kelni, de azonnal szédülés tört rá. Dávid Wharton, vagy John Mast, ott állt a kerekes hordágy végénél, és egy ismeretlen, karcsú, barna hajú nő volt vele. Ő is kórházi ruhát viselt, és nagy, kifejező szeme volt. – Mi folyik itt? – kérdezte Ashley metsző hangon. – Ugye hogy remek rendőr? – szólalt meg Stuart bágyadtan. – Elvetemült bűnözők is lehetnénk, ő mégsem gyulladt be. – Meg kell bocsátania nekünk, Ashley – mondta John Mast, aki már nem viselt kontaktlencsét, és az ősz szemöldök is eltűnt róla. – Én Mary vagyok – mutatkozott be a fiatal nő. – Tisztában vannak azzal, hogy emberrablásért vádat fognak emelni maguk ellen? És ki tudja, miféle más bűncselekményekért is még. – Ashley a fölötte álló férfira emelte a tekintetét. – Maga… maga szemét pedig John Mast. Dávid Wharton valószínűleg soha nem is létezett. – Megpróbálok mindent megmagyarázni – mondta Stuart, bár szemlátomást nehezére esett a beszéd.

– Te inkább kíméld magad! – szólt közbe Mast. – Ashley még nem elég erős ahhoz, hogy összeverjen engem. Majd én elmondom neki, miről van szó. – Maga az első perctől hazudott nekem – vetette a szemére Ashley. – Igen, de jó ügy érdekében tettem. Nem volt más választásom, mert meg kellett ismernem magát – védekezett a férfi. – Én vezettem Péter Bordon könyvelését, és adócsalásért vele együtt börtönbe kerültem. A valóban súlyos bűncselekményekhez semmi közöm nem volt. Bordon annak idején megértette velem, hogy tartanom kell a számat. Ha nem megyünk börtönbe, és nem hallgatunk életünk végéig, megöltek volna bennünket. Maga most valószínűleg nem hisz nekem, de valóban sejtelmem sincs arról, kik gyilkolták meg azokat a nőket. Csak annyit tudok, hogy az egyikük rendőr volt. Azon az éjszakán, amelyen Nancy Lassiter ott járt nálunk a házban, futólag láttam őt Bordonnal. Péter… szerette a nőket. Sok futó kalandja volt, és azt hittem, Nancy csak egy újabb alkalmi ismerőse. Igazából nem is akartam tudni, miről van szó, így aztán bementem a szobámba. Késő éjjel aztán hallottam, hogy megint érkezett valaki. Egy férfi volt az, és kiabált Péterrel. Hülyének nevezte, mert egy rendőrnőt szedett fel. Az pedig felismerte őt, mivel a kollégája volt, ezért Péternek gondoskodnia kell arról, hogy a nő többé ne hagyhassa el a házat. Innen tudom, hogy egy zsaru is benne volt a dologban. – Ashley kétkedőn ingatta a fejét. – Azt akarja beadni nekem, hogy Nancy Lassitert egy rendőr gyilkolta meg? – Attól tartok, igen – válaszolta John Mast. – Akkor éjjel még egy másik férfi is volt ott, én azonban sem őt, sem a rendőrt nem láttam. Az viszont biztos, hogy három hangot hallottam. Úgy sejtem, a harmadik azé a férfié lehetett, akit Péter mindig úgy emlegetett, hogy ő a közösségünk keresztapja. Tisztában voltam azzal, hogy valami folyik körülöttünk, de előre soha nem tudtam, mikor mi fog történni. Azokon a bizonyos éjszakákon engem mindig bezártak a szobámba, és nemcsak engem, hanem a lányokat és mindenki mást is. Bármiről volt is szó, a keresztapának köze volt hozzá. A rendőrség mindenesetre már szaglászott utánunk a megölt nők miatt. Őket azonban nem Péter gyilkolta meg, és nem is én. Mast nagy levegőt vett, aztán folytatta:

– Péter azt viszont tudta, hogy megölték azokat a nőket, és azt is, hogy miért, de hallgatott. A gyilkosságokat úgy hajtották végre, mintha egy beteges vallási rítus részei lettek volna, ám ez csak megtévesztésül szolgált. Azok a szektatagok valószínűleg meghallottak valamit, amiről nem lett volna szabad tudniuk, és ezért kellett meghalniuk. – A férfi rövid szünetet tartott. – Rólam mindenki azt hitte, hogy a börtönbüntetésem letöltése után életemet vesztettem egy repülőszerencsétlenségben. Valójában sikerült partra úsznom, de jobbnak tartottam, ha a világ számára megmaradok halottnak. Ezért aztán új személyiséget választottam magamnak. Egy rég meghalt férfiét. Lassanként gyengült az altató hatása, és Ashley feje kezdett kitisztulni. Feltámaszkodott kicsit, és megdörzsölte a tarkóját. – Sajnos elejtettük, amikor áttoltuk az ambulanciára – mondta Mary szabadkozón. – Pompás! – dünnyögte Ashley, és vizslató pillantást vetett Stuartra. Mi köze lehet neki ehhez az egészhez? Barátja közben lehunyta a szemét, és úgy feküdt ott, mintha megint elvesztette volna az eszméletét. – Stuart? A férfi kinyitotta a szemét. – Sajnálom, csak pihenni próbálok. Ugyanis már majdnem egy teljes napja magamnál vagyok, de nem akartam, hogy ezt bárki is észrevegye. Még a szüleimnek sem volt szabad megtudniuk. – Elszólhatták volna magukat – tette hozzá John. – Maga tudta? – kérdezte tőle Ashley éles hangon. – Csak azt tudtam, hogy ki kell hoznom a kórházból Stuartot, mielőtt még megölnék. – Oké. És maga kicsoda, Mary? – Én is a szektához tartoztam. A meggyilkolt lányok a barátnőim voltak. Ashleynek meg kellett emésztenie, amit hallott. – Sajnálom – mondta egy idő után, aztán körbenézett. – Most hol vagyunk? És miért kábítottak el, hogy elraboljanak? – Szükségünk van rád. Mert rendőr vagy – felelte Stuart. – Nem vagyok az – mondta Ashley bágyadtan. – Csak a rendőrségnek dolgozom. – Az mindegy. Az a fontos, hogy vannak kapcsolataid. – Világos. Szóval? Hol vagyunk? – A házban, természetesen – válaszolta John.

– Milyen házban? – Abban, amelyik szomszédos a kommunával. – Ugye tudják, hogy itt meg fogják találni magukat? – Előbb vagy utóbb mindenképpen – ismerte el John. – De remélhetőleg majd csak akkor, ha már lesznek bizonyítékaink. – Mire? És hogyan akarják megszerezni őket? – Ma éjszakára megint terveznek valamit. – Ezt honnan tudják? – A szomszédaink dalestet rendeznek – magyarázta Stuart. –Azt mindig a házuk előtt tartják, miközben a farm végében gazdát cserél az áru. Még mindig nem érted, Ashley? Ezeket az embereket ugyanúgy kihasználják, mint annak idején a szekta tagjait. Ugyanaz a keresztapa pénzeli Calebet, és neki nincs más dolga, csak az, hogy ne foglalkozzon azzal, ami időnként a farmon történik. Ha megtudjuk, mi az, és bizonyítékunk is lesz rá, eljuthatunk a gyilkosságok elkövetőihez. – Értem. De menjünk vissza kicsit az időben! Dávid… John, maga hogy ismerte meg Stuartot? A férfi zavartan vonogatta a vállát. – Valóban írtam egy cikket kétfejű földönkívüliekről. – A szerkesztőségben találkoztunk – tette hozzá Stuart. Ashley újra megdörzsölte a tarkóját, és felült. – Jól van, hiszek maguknak, de segítségre lesz szükségünk. Olyan emberekkel van dolgunk, akik szemrebbenés nélkül gyilkolnak. Be kell vonnunk a rendőrséget. – Hányszor kell még elmondanom magának – kérdezte John türelmetlenül –, hogy legalább egy zsaru is benne van a dologban? És mi nem tudjuk, ki az. – Egy becstelen rendőrtől nem lett az egész testület mocskos. Valakiben meg kell bíznunk. – Kiben? – Dilessióban – válaszolta Ashley higgadtan. – Jaké Dilessióban. Maga is tudja, hogy o tisztességes és érti a dolgát. – De még mennyire érti! Ő tette pokollá az életemet, főleg a társa halála után. Ő juttatott börtönbe. – Miért nem mondta el neki, hogy együtt látta a házukban Nancy Lassitert és Péter Bordont? – Mert féltem – felelte John Mast. – Még csak huszonegy éves voltam, és Bordon azt mondta, megölnek, ha beszélek.

– És most miért akarja mégis lerántani a leplet erről az ügyről? – kérdezte Ashley. – Egyszer már majdnem meghaltam. Amikor lezuhant velem a repülő – mondta John. – Miután kijutottam a partra, ráébredtem, hogy azért maradtam életben, mert feladatom van. Ki kell derítenem, ki az, aki annyi ember életét tönkretette. – Akkor értesítsük Dilessiót! – Annak semmi értelme nem lenne. Én már megpróbáltam. Névtelen üzenetet hagytam neki, és annak alapján rátalálhatott volna a helyes nyomra. Ő azonban semmit sem tett. – Az üzenetrögzítő! – dünnyögte Ashley. A felismerés villámcsapásként érte. A titokzatos behatoló valószínűleg lehallgatta és letörölte Jaké rögzítőjéről az üzenetet. – Tessék? – Dilessio nem kapta meg a maga üzenetét, John. Egészen biztos vagyok abban, hogy Jaké nem folytat mocskos üzelmeket. Nekünk pedig mindenképpen segítséget kell kérnünk valakitől. – Ha felhívjuk Dilessiót, ő értesíteni fogja a kapitányságot. Akkor pedig a gyilkos megtudja, hol vagyunk. Eljön ide, és mi mind meghalunk – mondta John keserűen. – Dilessio ráadásul a kikötőben lakik. – Én is ott lakom – jegyezte meg Ashley megütközve. John a fejét ingatta. – Még mindig nem érti? Pedig a napnál is világosabb. Valami folyik a nagybátyja háza körül. A múlt éjszaka nem tévedtem. Valaki ólálkodott ott. Ashley elgondolkodott. Jaké biztos abban, hogy valaki járt a hajóján. Semmi sem tűnt el tőle, de a behatoló hozzáférhetett a számítógépéhez. A rögzítőjét is lehallgathatta, és letörölhette róla John Mast üzenetét. Őt pedig megtámadták a fedélzetén, aztán a vízbe dobták. És valaki a szobájában is járt… Sharon! Nagybátyja barátnője megígérte neki, hogy délután beszélni fog vele, de még nem volt otthon, amikor ő elindult a kórházba. Aztán pedig… Aztán pedig váratlan fordulatot vettek az események. – Értesítenünk kell Jake-et – mondta el újra. – Egészen biztos, hogy meg tudjuk értetni vele a helyzetet. – Aztán pedig majd a fél várost értesíti.

Ashley válaszolni akart, de nem jutott szóhoz, mert John hirtelen felkapta a fejét és felemelte a kezét. – Csitt! Most már mindnyájan hallották odakintről a zörgést. – Lehet, hogy máris a rendőrség az – suttogta Ashley. – Meg kell védenünk Stuartot – mondta John halkan. – Mary, te itt maradsz mellette. Én kimegyek. Van fegyverem. Lopott holmi, de ez most nem számít. Ashley követni akarta Johnt, de egy pillanatra még megállt. – Mary, tolja az ajtó elé a fiókos szekrényt, a vitrint pedig az ablakhoz, hogy ott se juthasson be senki! Megértett? – Persze. Az asszony szeme hatalmasra kerekedett. Alighanem csak most fogta fel, mekkora veszélybe került. És még egy emberről is gondoskodnia kell, aki tehetetlenül fekszik itt. Ashley bátorítón rámosolygott Maryre, aztán kiment a szobából. Alig csukta be maga mögött az ajtót, amikor odabentről már hallotta is a bútortologatás zaját. Megszaporázta a lépteit, hogy utolérje Johnt, mert nem ismerte itt a járást. Az épület kicsi volt, régen épülhetett, és inkább vadászháznak használhatták, semmint állandó lakóhelynek. Eddig a hálószobában voltak, amely mellett az étkezőül is szolgáló nappali helyezkedett el. Innen és a konyhából is ajtó nyílt a szabadba. Odakint közben besötétedett, és ők a kivilágított házban jó célpontul szolgálhattak. – Le kell oltanunk a lámpákat – suttogta Ashley. John azonnal a kapcsolóhoz lépett. Utána mozdulatlanul álltak a koromsötétben, és a neszeket kémlelték. Ashley egy darabig semmit sem látott, ám aztán már ki tudta venni Johnt, aki revolvert tartott a kezében. Visszafojtotta a lélegzetét, és a falhoz lapulva kiosont a konyhába. Egyszer csak nagy csattanással kivágódott a bejárati ajtó. John azonnal tüzet nyitott. A válasz egy másodpercig sem késett. Jaké a lakóhajójához legközelebbi üres helyen parkolt le, és felrohant a Gwendolynra. Levélládájában két gyorslefűzőt talált, amelyek az ingatlanok dokumentumait tartalmazták. Feljegyezte magának a címeket, és már indulni is akart, ám aztán meggondolta magát. Bekapcsolta a számítógépét, behívott néhány régi adatállományt, s átfutotta a jelentéseket és az újságcikkeket.

Rögzítőjén is megnyomta a lejátszást, hogy az utóbbi hetekben érkezett összes üzenetet meghallgassa. Időközben ő is rájött, hogy hívatlan látogatója letörölhetett közülük egyet. Ezt egyébként már nem bánta, mert kérdéseire időközben megtudta választ. Egyelőre azonban nem akarta nagydobra verni. Az óvatosság soha nem árt. Mielőtt elhagyta volna a hajót, még felhívta azt az egyetlen embert, akiben feltétel nélkül megbízhatott. Tőle majd megkapja azt, amire most a legnagyobb szüksége van. Visszafele menet a kocsijához látta, hogy Nick kilépett a bárból, és feléje indult. Félt, hogy fel fogja tartani, de nem így történt. Miután odaért hozzá, Nick kijelentette, hogy vele tart, és már ki is nyitotta az utasülés ajtaját. – Ez most nem… – kezdte Jake. – Megjártam Vietnamot – szólt közbe Nick –, van pisztolyom, és jó lövő vagyok. Hogy mi folyik itt, arról sejtelmem sincs. Azt viszont tudom, hogy náluk van az unokahúgom, és azt is, hogy hol vannak most. – Én is tudom – mondta Jake. Nick áthatóan nézett rá. – Nekem Sharon megadta azt a címet, amelyet Ashley kért tőle. Maga honnan ismeri? Jake kitért a másik férfi tekintete elől. – Ashley bedobta a levélládámba – válaszolta. – Most azonban nem egyenesen hozzá megyünk. – De hát veszélyben van! – Még nagyobb veszélybe kerülne, ha mi meggondolatlanul cselekednénk – mondta Jake. Nick pár másodpercig komoran méregette, aztán bólintott. – Ugye még nem adta tovább a nyomozása eredményeit? – kérdezte. – A megyei rendőrkapitányságnak nem. – Ki az, aki kettős játékot játszik? – akarta tudni Nick. – Biztosan nem tudom, de sejtésem azért van. És úgy gondolom, hogy nem csak egy zsaru mocskolódott be. Olyasvalaki is benne van a dologban, aki itt él a közelben, és mi nap mint nap találkozunk vele. Nick kis ideig elgondolkodott azon, amit hallott. – Akarja tudni, mire készülök? Kiáltás hallatszott, aztán meg tompa puffanás, mintha valaki elzuhant volna.

– Maradjon itt! – parancsolt rá John szigorúan Ashleyre, és előrelépett egyet, de elkésett. Megint lövések dördültek. Mast felnyögött, és összecsuklott a földön, mint egy marionett, amelynek elvágták a zsinórjait. Ashley halkan elkáromkodta magát. Csak most döbbent rá, hogy az a kiáltás az előbb az ő száját hagyta el, és ezzel elárulta, hol állnak. Egyetlen lehetősége maradt csupán a menekülésre. A konyhaajtó. Kirohant a házból, és kétségbeesetten tájékozódni próbált a sötétben. A sűrűn egymás mellett álló fák között csak keskeny ösvények voltak jobbra tőle kerítés húzódott, mögötte pedig a mocsár és a víz terült el. Előre sem mehetett, mert ott biztosan az ellensége karjába futna. Óvatosan elindult a fák mentén. Úgy sejtette, de csak sejtette, hogy a fegyveres egyedül van, és most utána fog indulni. Akkor viszont legalább Stuart és Mary biztonságban lesznek, amíg neki sikerül elterelnie róluk a gyilkos figyelmét. Az erdőn át talán el tudja csalni az Evergladesbe, és ott majd valahogy lerázza. Háta mögül hallotta az üldözője lépéseit, és rendületlenül futott, amíg be nem ért az erdőbe. Egyelőre még szilárd talaj volt a lába alatt. Pár méterre tőle fák csoportja tört az éjszakai égbolt felé. Már alig kapott levegőt, de nem állt meg. Egyszer csak pókháló csapódott az arcába, és kis híján hangosan felkiáltott, de az utolsó pillanatban még összeszedte magát. Nevetséges, hogy majdnem kiképzett rendőr lett, és begyullad egy pókhálótól. Miközben tovább futott, lerázta magáról a ragadós szálakat. A távolból a csendben hirtelen hangok ütötték meg a fülét. Az erdő mögött megváltozott a táj, és a domboldal egészen a csatornáig ereszkedett alá. A partján férfiak álltak, és halkan beszélgettek, miközben egy kenuból műanyag dobozokat raktak ki az iszapos földre. Mindnyájan fekete ruhát viseltek, és csak a körvonalaikat lehetett látni. Ashley meglassította a lépteit. Előtte a sötét alakok álltak, hátulról pedig egy fegyveres tartott feléje. A kenu mellett állók közül valaki váratlanul felkiáltott. Ashley a sötétséget kémlelve megpróbálta kivenni, mi történhetett. Közben nem nézett a lába elé, és megbotlott egy drótban, amely a telkek közötti határt jelezte. Elveszítette az egyensúlyát, és elzuhant az iszapban. Az ajkába harapott, hogy ne sikoltson fel. Összeszorított foggal megpróbált kiszabadulni a drót fogságából, hogy feltápászkodjon, de egyszer csak árnyék esett az arcára. Lassan felemelte a fejét, és végtelenül sebezhetőnek érezte magát, amikor meglátta az üldözőjét. Ő is fekete ruhát viselt.

– Jó estét, Ashley! – mondta halkan.

23. John érezte, hogy lassanként elszáll belőle az élet. Ha nem kap sürgősen segítséget, csupán percek kérdése, mikor fog meghalni. Pisztolyát elejtette, amikor meglőtték, és most kétségbeesetten tapogatódzott utána a földön. Vissza kell szereznie, mert az a férfi vissza fog jönni ide, ha megtalálta Ashleyt. A padlón véres nyomot hagyva centiméterről centiméterre közelebb kúszott a fegyverhez, de egyszer csak abbahagyta a kínlódást, és hangosan felnyögött. Nemcsak a testi fájdalom kergette kis híján őrületbe, hanem a tudat is, hogy Ashleyt belerángatta ebbe az egészbe. Ha meghal a lány, az az ő hibája lesz. Hol van már az az átkozott pisztoly? Lehet, hogy Stuart és Mary is meg fog halni, és akkor minden fáradozásuk hiába volt. A gyilkos tudja, hogyan rendezze el a tetthelyet. Az lesz a látszat, hogy ők lelőtték Ashleyt, aki aztán az utolsó erejével még megölte Maryt és őt. A halála után pedig Cassie Sewell gyilkosának is őt fogják megtenni. Johnt már csak néhány centiméter választotta el a pisztolyától. Ashley úgy tett, mintha mit sem sejtene. Abban reménykedett, hogy ez talán még segíthet rajta. – Üdv, Marty! – viszonozta a férfi köszönését. – Hála istennek, hogy itt van! Jaké is magával jött? – Kitűnő alakítás, Miss Montague! Ha nem akart volna mindenáron rendőri pályára lépni, Hollywoodban is komoly esélyei lehetnének. Ashley beletörődőn bólintott. Az ötlete nem vált be, de egy kísérletet azért megért. – Ha le akar lőni, tegye meg most azonnal! – mondta. – Hálásan köszönöm az ajánlatot. Előbb azonban még elkísér Stuart Fresiához, és meggyőzi őt arról, hogy ki kell nyitnia az ajtót. Természetesen szétlőhetnem a zárat, de feltételezem, hogy az összes bejutási lehetőséget elbarikádozták. – Így igaz. Ashleyt meglepte, hogy hangja nyugodtan szólt, noha szíve a torkában dobogott. Borzalmasan félt, és borzalmas lelkifurdalás is gyötörte. Ez tehát itt a vég.

– Jöjjön, keljen fel! A férfi megfogta Ashley karját, hogy felhúzza a földről, az ő lábát viszont még fogva tartotta a drót. Egész testébe fájdalom hasított, és úgy érezte, mindjárt ketté fog szakadni. – A drót, Marty – mondta. – Ha nem szabadít ki, nem tudok felállni. A férfi letérdelt mellé. Ashley tudta, hogy ez az egyetlen esélye. Nem törődött azzal, hogy Marty kezében még mindig ott volt a revolver. Most csak a túlélésre gondolt. Teljes erőből a férfi lába közé rúgott, és elérte a célját. Marty felkiáltott, és előrebukott. Ashley húsa felszakadt, amikor hirtelen kirántotta a lábát a drót alól, de azonnal felpattant, és rohanni kezdett. Az első golyó csak pár centiméterrel tévesztette el a fejét. Hallotta, hogy elsüvített mellette, aztán tompa puffanással egy fa törzsébe fúródott. Marty, aki közben nagy nehezen feltápászkodott, megint tüzelt, de most is csak egy fát talált el. Ashley a koromsötétben semmit sem látott, csak vaktában futott. Egy idő után megritkultak körülötte a fák, és lába alatt puha lett a talaj. Minden egyes lépéssel mélyebbre süppedt az ingoványba. A víz a bokájáig ért, és tudta, hogy ez itt mérges kígyók és aligátorok lakóhelye. Elszántan mégis rohant tovább. Végül szilárdabb földet érzett a talpa alatt, és egy emelkedőre jutott. Úgy sejtette, hogy Marty csak néhány méterrel lehet mögötte. A férfi megint tüzelt, ám ez a golyó is elsüvített Ashley feje mellett. A sötétben egyszer csak megragadta valaki. Fel akart sikoltani, de nem tudott, mert egy erős kéz tapadt a szájára. – Pszt! Ashley hitetlenkedőn meredt a férfira, aki ugyanolyan koszos, vizes és sáros volt, mint ő. – Jaké? – kérdezte alig hallhatóan. – Maradj mögöttem! – parancsolt rá a férfi, és elengedte a karját. – Marty az – suttogta Ashley. – Tudom – válaszolta Jaké, és előrelépett egyet. – Marty! – Kiáltását csend követte. Ashley nagyokat nyelt. Jaké elárulta, hol vannak. Marty most már gond nélkül lelőheti őket. – Jaké? A sötétben Ashley csak nagy nehezen tudta kivenni a feléjük tartó Martyt, aki időközben levette fekete köpenyét. Most meglepően tiszta egyenruha volt rajta.

– Sajnálom, Jaké – mondta. – Nick unokahúga valahogy belekeveredett a drogüzelmekbe. A kórházi emberrablásban is részt vett. Nyakig benne van a buliban. – Vigyázz, mit beszélsz, Marty! – felelte Jaké halkan. – Először úgy gondoltam, azonnal lelőlek, de… Bevallom, még nem tudom, ki a társad. A hajómon mindenesetre nem te jártál. Tudni akarom, ki tört be hozzám. Miután rájöttem, hogy te ölted meg Nancyt, szentül eltökéltem, hogy előbb a két térdedbe eresztek egy-egy golyót, aztán pedig a szívedbe. Csakhogy… – Most éppen baromi rossz a lapjárásod – szólt közbe Marty gúnyosan. – Lehet, hogy te vagy a nagy nyomozó, de a lőtéren én vagyok a legjobb, és e percben éppen egy revolver ravaszán van az ujjam. Jaké Dilessiót mindenki csodálja és tiszteli. Isteniek a megérzései, és a tűt is mindig megtalálja a szénakazalban. El tudod képzelni, milyen remek érzés volt nap mint nap melletted dolgoznom és látnom, hogyan gyászolod még mindig Nancy Lassitert? És te egész idő alatt mit sem sejtettél! – Sokáig nem, de most már tisztán látok. Jobban érzed magad attól, ha elismerem, hogy hülye voltam? Bordon semmit nem mondott nekem, de már az első találkozásunkkor sejtelmes célzásokat tett előttem. Füstköddel és tükrökkel példálódzott. Amikor pedig haldoklott, folyton a társamat emlegette. Akkor azt hittem, Nancyre gondol, ám aztán rájöttem, hogy másról beszélt. Otthon újra átnéztem az iratokat, és egy újságcikk végre felnyitotta a szememet. Az állt benne, hogy te voltál az első rendőr, aki kiérkezett Nancy csatornába csúszott kocsijához. Furcsa, nem? Elvégre te akkor még az erkölcsrendészeten dolgoztál. Mi keresnivalód volt neked annál a csatornánál? Te ölted meg a nőket, vagy a társad? Marty vigyorogva vonogatta a vállát. – Még mindig nem dereng neked, ki áll minden mögött. Így van? – Sejtem. – De nem vagy biztos benne. – Te ölted meg a nőket, Marty? – Igen, Jaké, én. Kíváncsi nőszemélyek voltak. Maguknak köszönhették, hogy meg kellett halniuk. Minek szaglásztak? – Az utolsó áldozat… Ő a kommuna mellett lakott, és olyasmit látott, amit nem kellett volna látnia. Jól gondolom? – Te valóban zseniális vagy – gúnyolódott Marty. – Nancyt is te gyilkoltad meg, igaz?

– Látnod kellett volna az arcát, amikor ott talált engem a házban. Mintha a villám vágott volna bele. Okos lány volt, azonnal felfogta, miről van szó. Kár érte. Én öltem meg. És ha veled majd végeztem, a vörös tündérkédre is gondom lesz. Ő sok fejfájást okozott nekem a rajzaival. Ha nem ütöd bele ebbe az ügybe az orrodat, Jaké, őt akkor is eltakarítottam volna az útból. Amikor megláttam a Cassie Sewellről készített portréját, bevallom, egészen megdöbbentem. Átkozottul élethű volt. Honnan tudhattam volna, hogy Miss Montague annak a kerge újságírónak a barátnője volt, aki droggal telepumpálva az autópályán szaladgált? Miatta történt az a baleset, amely miatt megindult a lavina. Biztosan meglepett benneteket, miért volt a fickó egy szál alsónadrágban. – Árulja el nekünk, Marty! – kérte Ashley. – Valahol az Evergladesben kellett volna kitennem. Annyira be volt lőve, hogy észre sem vette volna, ha vacsorára betermeli egy aligátor. Szegény pasasnak azonban gyenge lehet a gyomra. Útközben mindenesetre összehányta az ingét és a nadrágját. Annak ellenére, hogy repült a herointól, mindent ledobált magáról. A göncei azonban még mindig borzalmasan büdösek voltak. Egy idő után nem bírtam tovább azt a szagot. Megálltam a leállósávban, és kiszálltam, hogy egy bokorba dobjam a fickó ruháit. Mire visszamentem a kocsihoz, ő eltűnt. A többit pedig már tudjátok. – Nem szívesen mondok ilyet, Marty – felelte Jaké egészen nyugodtan –, de remélem, halálra ítélnek majd. – Ne felejtsd el, magányos harcosom, hogy még nem kaptak el! – Le vagy tartóztatva, Marty. És bíróság elé fogsz kerülni. – Neked is van revolvered, Jaké, és nálam is van egy. Számoljunk háromig! De mi van, ha te lősz agyon engem? Tovább kell kutatnod. A társam után. Akiről nem tudod, kicsoda. – Nem foglak megölni, Marty. – Na látod, ebben igazad van. Én foglak megölni téged. – Marty keserűen felnevetett. – Nézd meg magad, Jaké! Egyedül vagy itt a világ végén. Blake kapitány baromi dühös lesz rád. Engem pedig talán még sajnálni is fog, mert melléd osztott be társnak. Azt mondja majd, hogy szerencsétlen Jaké fiú javíthatatlan volt. Mindig azt hitte, hogy egyedül is mindent meg tud oldani. Mondjak neked valamit, öreg? Ezt csúnyán elbaltáztad. – Dobd le a revolvert, Marty!

– Neked annyi, Jake. Elintézlek. Ha pedig nem sikerülne, akkor majd találkozunk a pokolban. – Dobd le a fegyvert! – Hé, és a szabályzat? Figyelmeztető lövést nem adsz le? Marty felemelte a 38-asát, de Jake gyorsabb volt. Fülsiketítő dörrenések törték meg az éjszaka csendjét. Ashley rémülten egy fa törzséhez húzódott, és nem tudta, meddig állhatott ott csukott szemmel. Amikor végül felnézett, még mind a két férfi egyenesen tartotta magát. A következő pillanatban azonban Marty arccal előre a sárba zuhant. Megint néma csönd lett. Ashley éppen oda akart szaladni Jake-hez, amikor háta mögül lépéseket hallott. Megfordult, és egy hosszú, fekete hajú férfival találta szemközt magát, akinek az arca ugyanolyan koszos volt, mint Jake-é és valószínűleg az övé is. Szeme fehérje szinte világított a sötétben, és áthatóan nézett rá. Ashley megrémült, és nem tudta, várjon-e, vagy inkább azonnal támadjon. – Most már nincs semmi baj, Miss Montague – mondta a férfi megnyugtatón. Hangja alig volt több suttogásnál. – Valaki beszélni szeretne magával. Jöjjön velem! Egy perc lesz az egész. Ashley elnézett a férfi mellett, és olyan érzése volt, hogy egy rémfilmbe került. A mocsár szörnyei, akár ez is lehetne a címe. A csatorna felől többen is feléje tartottak. Magabiztosan lépdeltek, mint akik jól kiismerik itt magukat. Legnagyobb ámulatára egyiküket ismerte is. – Nick bácsi? – Igen, én vagyok. Ashley odafutott, vagy inkább botladozott a nagybátyjához, és a karjába vetette magát. Nick szorosan magához ölelte, és mind a ketten hallgattak. A többi férfi tőlük kissé távolabb ugyancsak szótlanul állt. Összesen öten voltak. Ashley egyszer csak zajt hallott, és megfordult. Jaké odament mozdulatlanul fekvő társához, letérdelt mellé, és a nyaki ütőerére tette az ujjait. – Meghalt – mondta fáradtan, aztán felállt, és odament hozzájuk. Inkább ő legyen halott, mint te! – szerette volna Ashley kiáltani, de erőnek erejével uralkodott az érzésein. – És mi van a drogcsempészekkel? – kérdezte nyugodtan. – A saját szememmel láttam őket. Én… – Nyugodj meg, Ashley! – szakította félbe Jaké színtelen hangon. – Marty tévedett, amikor magányos harcosnak nevezett engem. Egyedül itt semmire sem mentem volna. Mögötted Jesse Crane, a

mikasuki indiánok rendőre áll az embereivel. Jaké szavait a hosszú, fekete hajú férfi biccentéssel erősítette meg. Vonásait és tekintetét Ashley kimondottan megnyugtatónak találta. Most már világosan gondolkodni is tudott. – Mentőt kell hívnunk. Dávidét… John Mastot meglőtték. Lehet, hogy már nincs is életben. Stuart Fresia és egy Mary nevű nő pedig még bent van a házban. Elbarikádozták magukat. – Máris hívom a mentőket – mondta Jesse Crane. Jaké közben elindult, és a sűrű aljnövényzetben is nagyokat lépett. Ashley és a férfiak közül többen a nyomába eredtek, de mire beérték, ő már kinyitotta a konyhaajtót. – Én vagyok az, John! – kiáltott be a házba Ashley. – Jaké Dilessio és a rendőrség is itt van. Most már nincs mitől tartania. John Mast véres kezéből kicsúszott a pisztoly, miközben a földön fektében nagy nehezen feltámaszkodott. Amint meglátta Jake-et, aki letérdelt mellé, fájdalmasan felnyögött. – Jézusom, Dilessio, maga az? Ashley majd mindent megmagyaráz. Én raboltam el őt és Stuartot, de csak azért, hogy megvédjem őket. Esküszöm, hogy így volt. – Most ne beszéljen! Takarékoskodnia kell az erejével – mondta Jake. John összerezzent, amikor a nyomozó szétnyitotta az ingét, hogy megpróbálja elállítani a vérzését. – Ezúttal mit akar tenni velem? – kérdezte. – Semmi különöset. Csak szerzek magának mentőautót, és valamikor majd megiszunk együtt egy sört. Feltéve persze, hogy életben marad. John döbbenten meredt Jake-re, aztán elmosolyodott. – Életben maradok. Ha másért nem, azért, hogy a szaván foghassam, nyomozó. – Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. – John homloka ráncba szaladt. – Biztos, hogy még nem haltam meg? Merthogy zenét hallok. Mintha valamilyen egyházi ének lenne. Ashley kis ideig a hangokat hallgatta. – A szomszéd farmról jön – mondta aztán mosolyogva. – A lakók dalestet tartanak. A kommuna tagjai szemlátomást nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, mi folyik a közelükben. Ami rossz a világban, azt ők nem látják, nem hallják, és nem beszélnek róla. Alighanem ez az egyetlen lehetőségük a túlélésre. Bármi történik is

körülöttük, ők azt teszik, amit előre elterveztek. Békés koncertjüket azonban ma félbe kell majd szakítaniuk. Nemsokára megérkeznek hozzájuk a rendőrök, hogy az egész farmot felforgassák. Hajnali négykor a rendőrök már órák óta dolgoztak, de még mindig folytatták a farm és a lakóház átkutatását. A csöndet közben szirénázás törte meg, a sötétséget pedig kék fények villogása. Mentőautók érkeztek, hogy kórházba vigyék Johnt és Stuartot. Mary Simmons nagyon megviseltnek tűnt, de az összes kérdésre őszintén válaszolt. Elismerte, hogy részt vett az emberrablásban. Elnézést kért érte, ám azt is kijelentette, hogy nem bánja, ha börtönbe kell mennie, mert azt tette, amit egyedül helyesnek tartott. A hite késztette cselekvésre, hogy megmentse Stuartot. Tudta, hogy a gyilkosok nem nyugszanak, amíg nem végeznek vele. Az asszonyt azonban egyelőre nem tartóztatták le, és az sem volt biztos, hogy egyáltalán vádat emelnek majd ellene. Jake-nek még Marynél is több mindenre kellett magyarázatot adnia. Szemére vetették, hogy tervezett lépéseiről nem tájékoztatta a kapitányát. Ő azt hozta fel mentségére, hogy tudta, áruló van a soraikban, és csakis a hallgatásával akadályozhatta meg Stuart Fresia meggyilkolását. Mindenképpen mellette szólt, hogy ártalmatlanná tett egy kegyetlen sorozatgyilkost, és hosszú idő után egy kiterjedt kábítószer-terjesztő hálózatot is leleplezett. Ezért aztán úgy tűnt, hogy a szabályszegést ezúttal is büntetés nélkül ússza majd meg. – Amitől igazán félek – vallotta be, amikor már Ashley mellett ült egy rendőrautó hátsó ülésén –, az a rengeteg papírmunka, ami még rám vár. Ashley a férfi térdére tette a kezét. – Azt már a kisujjadból is kirázod. Jaké kis ideig hallgatott. – Igazából nem akartam megölni Martyt – mondta végül. – Nemcsak azért, mert még mindig nem tudjuk, ki volt a társa, hanem… Mindig is azt hittem, ha egyszer majd elkapom Nancy gyilkosát, a saját kezemmel fogom elvágni a torkát. Ma éjszaka azonban rájöttem, hogy valójában sokkal jobban örültem volna, ha Martynak bíróság előtt kellett volna felelnie a tetteiért. Rosszullét környékez, ha arra gondolok, hogy nap mint nap együtt dolgoztam egy ilyen aljas és kegyetlen alakkal. Most majd vizsgálat lesz, a firkászok rávetik magukat a koncra, és a becsületes zsaruknak megint küzdeniük kell a jó hírük visszaszerzéséért, csak mert egyvalaki bűnözővé lett közülünk. A férfi elgyötört tekintettel nézett Ashleyre.

– Rossz útra tévedt rendőrök persze mindig is voltak – folytatta –, és mindig is lesznek. De ők a kivételek. Az emberek viszont könnyen általánosítanak, és ez elszomorít. Ha valaki felfigyelhetett Volna arra, hogy Marty kettős játékot játszik, akkor nekem kellett volna annak a valakinek lennem. Ashley nem tudta, mit mondjon. Hogyan vigasztalhatna meg valakit, akinek a társáról kiderült, hogy ő gyilkolta meg a korábbi partnerét? Végül csak megfogta Jaké kezét. – Megmentetted az életemet. Még mindig nem hiszem el, hogy a legjobbkor érkeztél. Jaké a lány kezére fonta az ujjait, és halványan elmosolyodott. – Nem szívesen ismerem el, de… egyedül is remekül küzdöttél. – Sokáig már nem tudtam volna kitartani. Martynak volt fegyvere, nekem viszont nem. A férfi pár percig hallgatott. – Azt hiszem, be kellene fejezned a rendőr-akadémiát. Ashley elmosolyodott. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Blake kapitány megkocogtatta a kocsi ablakát, és intett Jake-nek, hogy szálljon ki, mert még beszélni akar vele. Újabb teljes óra telt el, mire végre elindulhattak. Marty holttestét közben beszállították a törvényszéki orvostani intézetbe, a drogcsempészeket pedig előállították, és a kapitányságon azonnal megkezdték a kihallgatásukat. A kirakós képből még mindig hiányzott egy kocka, Ashley legnagyobb megkönnyebbülésére azonban Jaké úgy döntött, hogy a végleges megoldásig a nyomozást most már átengedi a munkatársainak, elsősorban a különleges egység tagjainak. Jaké a saját kocsiján ment haza. Ashley mellette ült, nagybátyja pedig mögöttük. Amikor megérkeztek a házukhoz, Nick nem szállt ki azonnal. – Tudom, furcsa lesz az ötletem – mondta csak úgy maga elé, mielőtt Jake-hez fordult. – Aludjon ma éjjel nálunk, Dilessio! Örülnék, ha mind a ketten a közelemben lennének – tette hozzá, aztán előrement a házba. Az éjszaka hűvös volt, és Ashley megborzongott. Ha nem lett volna ennyire kimerült, szívesen megvárta volna a napfelkeltét. – Mit gondolsz Nick ajánlatáról? Van kedved nálunk aludni? – kérdezte. – Nem mintha félős lennék, de azért nem árt az erősítés. – Arra időnként mindenki rászorul – felelte Jaké halkan. – Amúgy sem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy megismerjem a szobádat. Mehetek én először zuhanyozni?

– Ennyire azért nem vagyok nagyvonalú. Mit szólnál ahhoz, ha együtt zuhanyoznánk? – kérdezte Ashley várakozón. – Az sem lenne rossz. Az éjszakai erdei rohanás mindkettőjükön rajta hagyta a nyomait. Testük tele volt horzsolásokkal és kék foltokkal, s a forró víz és a szappan égette a sebeiket. Ezt a fájdalmat azonban elfeledtette velük az a tűz, amely a bensőjükben lobogott. A kiállt izgalmak után rászolgáltak az édes ellazulásra, és kitartóan gondoskodtak is arról, hogy mind a ketten a jogaikhoz jussanak. Ettől máris jobban érezték magukat. – Szóval ez az ágyad – mondta Jaké, amikor kijöttek a zuhany alól. – Igen. – Ashley? – Hm? A férfi átkarolta a lányt, magához szorította, aztán ölét az öléhez nyomva lassan fel-alá mozogni kezdett. Ashley eddig azt hitte, a végsőkig kimerült, most azonban egyszeriben frissnek, erősnek és készségesnek érezte magát. Utána összebújva feküdtek, és Jaké gyengéden kisimította a lány tincseit az arcából. – Azt hiszem, te mindig ki fogod hozni belőlem a macsót – vallotta be. – Semmi baj. Én majd mindig helyre teszlek – felelte Ashley, aztán hirtelen felült, és kinézett az ablakon. – Mindjárt felkel a nap. – Mindennap fel szokott kelni. – Ma szeretném megnézni. Mivel a férfi ruhája csupa sár volt, Ashley adott neki egy fürdőköpenyt. Jaké fintorogva ugyan, de azért belebújt a nőies darabba. Pár perc múlva, amikor már kint ültek a mólón, Ashley a férfi vállára hajtotta a fejét. – Hát nem csodálatos? Ilyen aranylóan vörös színt még sosem láttam. – Én már igen. – Komolyan? – Igen. Pont ilyen a hajad színe – felelte Jake. Ashley a szemébe nézett, és elmosolyodott. – Tudod, átkozottul félek, de… – kezdte a férfi, ám aztán félbehagyta a mondatot. – Ki vele, nyomozó!

– Közel járok ahhoz, hogy beléd szeressek. – A lány megint Jake vállára hajtotta a fejét. – Hát, nyomozó, ezt korábban kellett volna meggondolnia. Én egyébként már rég magába szerettem. Abban a pillanatban kezdődött, amelyben az ingére loccsantottam a kávémat. – Eleget láttunk már a napfelkeltéből? – Ashley elmosolyodott. – Persze. És ha még nem tudnád, istenien festesz egyenruhában, akárcsak rövidnadrágban. Az én rózsaszínű fürdőköpenyemben viszont egyenesen ellenállhatatlan vagy. Jaké nevetve felállt, és a lányt is felhúzta magához. Késő délután Ashley arra ébredt, hogy Jaké tágra nyílt szemmel a mennyezetet bámulja. – Mit csinálsz? – kérdezte tőle álmosan. A férfi összekulcsolta a kezét a feje alatt. – Egész idő alatt azon gondolkodom, ki lehetett Marty társa. Sherlock Holmes módszerét használom. Tudod, ha egy bűnügyben az összes logikus variációt kizártuk, akkor, bármennyire hihetetlen, az utolsó, teljességgel valószínűtlen megoldás lehet a befutó. Én viszont egyelőre senkit sem tudok kizárni a körből. – Kiknek a köréből? – Azokéból, akik a hajómon járhattak. Akik elég gazdagok és befolyásosak ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a kábítószerkereskedelmet és gyilkosságokra adjanak utasítást. Ashley kis ideig habozott. – Sharon egy ideje furcsán viselkedik. – Sharon? – kérdezte Jaké kétkedőn. – Nem hiszed, hogy ő állhat a háttérben? Van pénze. Nem tudom, mennyi, de csak a ruhája többe kerül, mint egy rendőr évi fizetése. Ő adta el azokat a telkeket, és a rajzom alapján ő ismerte fel elsőként Cassie Sewellt. Azért nem tartod lehetséges gyanúsítottnak, mert nő? – Nem. Ahhoz túl sok olyan szörnyűséggel és alattomos bűncselekménnyel találkoztam, amelyet nők követtek el. Akár igazad is lehet – tette hozzá Jaké, aztán hirtelen felkelt, és a fürdőszobába indult, de az ajtóból még visszafordult. – Most inkább zuhanyozzunk külön-külön! Sietnünk kell. –Mivel? – Az egyetlen lehetséges megoldás megtalálásával.

Katié egyedül is boldogult a bárban, így aztán Ashley kihasználta az alkalmat, hogy hosszabban elbeszélgessen Sharonnal és Nickkel a nappaliban. Jaké mellette ült. Sharon aggódón a hogylétéről érdeklődött, és elmesélte, hogy alig tudott aludni, miután értesült a történtekről. Ashley nem köntörfalazott sokáig. – És veled mi van? – kérdezte. Sharon elvörösödött, és segítségkérőn Nickre nézett. – Miért jártál valójában a szobámban? – folytatta Ashley. – Miről akartál beszélni velem? És kivel volt tegnap találkozód? – Ó, én… Tegnap reggel orvoshoz mentem. Magam sem akartam elhinni, és nem tudtam, mit szóltok majd, ha te és Nick megtudjátok, hogy… Állapotos vagyok. Ashley elképedésében tátva felejtette a száját. – Állapotos? – Igen, gyereket várok. – Az asszony Nickre nézett, aki boldogan mosolygott. – Természetesen nem lett volna szabad bemennem a szobádba, de egyszeriben úgy éreztem, tudnom kell, milyen ott, és hogyan élsz. Persze előtte is voltam már nálad, de egyedül még nem, és most azt akartam, hogy úgy hasson rám a szobád hangulata. Tudom, hogy Nick kislány korod óta olyan neked, mintha az édesapád lenne, neki pedig te voltál az egyetlen gyermeke. És most, hogy egyszer csak úton van egy baba… Ashley hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát, de végtelenül meg is könnyebbült. Teli torokból felnevetett, és úgy kacagott, hogy még a könnye is kibuggyant. – Ne nevess ki! – kérte Sharon. – Nem rajtad nevetek – mondta Ashley, amikor újra meg tudott szólalni. – Csak megkönnyebb… – Elharapta a szót, mert elkapta Jaké figyelmeztető pillantását. Sharonnak valóban nem kell tudnia arról, hogy őt is a gyanúsítottak közé sorolták, ha csupán rövid időre is. – Én csak együtt örülök veletek. Alig várom, hogy legyen egy kis unokahúgom vagy unokaöcsém – javította ki magát sietve, aztán odament Sharonhoz, és viharosan megölelte. – Annyira boldog vagyok! Nick felállt, és kissé zavartan fogadta Ashley jókívánságait. – Nekem azért vannak félelmeim – vallotta be fátyolos hangon. – Mire a gyerekünk gimnáziumba fog járni, én már teljesen kopasz leszek, és ízületi gyulladás elleni gyógyszert kell majd szednem.

Azért persze izgatott is vagyok, és örömmel látom, hogy te is az vagy, Ash. – Mindnyájan nagyon örülünk – mondta Jaké, és ő is felállt. – Sharon, Nick, szívből gratulálok! Akad tisztességes pezsgő ebben a bárban? A számlát én állom – tette hozzá, és átkarolta a még mindig megkönnyebbülten mosolygó Ashleyt. Sharon megkérte őket, hogy egyelőre ne verjék nagydobra a hírt. Kicsit még aggódik, mondta, és majd csak akkor akar beszélni a terhességéről, ha már túl lesz az első három hónapon. Nickkel azonban mindenképpen összeházasodnak. Az esküvőt három hét múlva tartják meg itt, a kikötőben, és egészen szűk körben. Jaké és Ashley megígérte, hogy megőrzik a titkot. Felajánlásukat, hogy ők lesznek az esküvői tanúk, Nick és Sharon is örömmel elfogadta. – Most mit csinálunk? – kérdezte aztán Ashley suttogva Jake-től. – Elmegyünk pecázni. – Ennek is köze van Sherlock Holmeshoz? – Inkább a horgászbothoz és a csalihoz – mosolyodott el Jake. – Horgászás közben viszont mindig kitisztul a fejem, és arra most nagy szükségem van. Este jókora fogással, vörös sügérekkel és néhány király-makrélával tértek vissza a tengerről. Jake aztán a hajójára ment, lezuhanyozott, és felhívta Ethan Franklint. – Szükségem van a segítségére. Tudom, hogy nagyon ért a számítógéphez. Néhány ember érdekel. Mindent tudni szeretnék róluk, és minél előbb. – Nem gond. Én éjszaka és vasárnap is mindig dolgozom. – Köszönöm, Franklin – mondta Jake, aztán megadott négy nevet az ügynöknek. Ashley hétfő reggel nem menekülhetett el a gratulálok elől. A munkahelyén csodálattal adóztak előtte, mert egy veszélyes helyzetben bátran és nagyon okosan viselkedett. Ő szerényen azért megjegyezte, hogy az esetet még nem sikerült megoldani. Egyszer csak megjelent Murray kapitány, és szigorúan mindenkit visszazavart dolgozni. Miután a csoportosulás eloszlott Ashley körül, a személyzeti főnök átkarolta a vállát. – Szép munka volt, Montague. Csak ennyit mondott, Ashleynek azonban ez a három szó volt a legfontosabb azok közül, amelyeket ezen a reggelen hallott.

Délután éppen a sötétkamrában dolgozott, amikor bekopogtak hozzá. Az ajtó előtt összes új munkatársa összegyűlt, néhányan a volt osztálytársai közül is eljöttek, és egy tortát adtak át neki. Gwyn számítógéppel még oklevelet is készített, amelyet azért kapott, mert a rendőr-akadémia végzős osztályának tiszteletbeli tagjává választották. Ez a hétfő más kellemes meglepetéseket is tartogatott még a számára. Stuart már annyira jól volt, hogy felkelhetett az ágyból. Ő, Ashley, Jake, Karén, Jan és Len meglátogatták az ugyanabban a kórházban fekvő Johnt. Mary is velük tartott, aki erre az alkalomra egészen hétköznapi ruhára cserélte krisnás öltözékét. A betegnél azonban csak néhány percet maradhattak, mert az ápolónők kérlelhetetlennek bizonyultak. – Hagyjátok őket, én már így is eleget veszekszem velük – mondta John. – Ha majd kikerülök innen, szabad ember leszek. Olyan szabad, amilyen évek óta nem voltam már. Feltéve, hogy nem tartóztatnak le. – És mihez fog kezdeni? – kérdezte Jake. – Írok egy szenzációs cikket. Stuart jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. – Jól van, a te neved is alá kerülhet – mondta John. Megjegyzésén mindnyájan jót nevettek, aztán elköszöntek tőle, és együtt beültek egy étterembe vacsorázni. Ashley számára újabb csodás élmény volt, hogy utána Jake-kel együtt mehetett haza a Gwendolynra. Másnap este a kis konyhában álltak. Arról beszélgettek, hogyan lenne a legjobb elkészíteni a vörös sügért, amikor Jake a mondat közepén hirtelen elhallgatott. Ashley aggódón nézett rá. – Valaki van odakint – formálta a férfi a szavakat csak az ajkával, mielőtt odalépett az ajtóhoz, és feltépte. Odakint Brian Lassiter állt, és felemelt keze arról árulkodott, hogy éppen be akart kopogni. – Szia, Jake! Nem tudtam, hogy hatodik érzéked is van. – Jake a fejét rázta. – Nincs is. Csak meghallottam a lépteidet. Ashley néhányszor látta már Briant a bárban, de csak annyit tudott róla, hogy ő volt Nancy férje. – Jó estét! Ashley vagyok, Nick unokahúga – mutatkozott be neki. – Akkor ezért volt olyan ismerős – mondta Brian, aztán megint Jake–re nézett. – Bemehetek? Jake bólintott, és ellépett az ajtóból.

– Kérsz sört? – Nem iszom alkoholt. Vezetek. Ashley kólát vett elő a hűtőből, és Brian elé tette. Ő mosolyogva megköszönte, mielőtt visszafordult Jake-hez. – Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak neked. – Jake tiltakozón legyintett. – Csak a munkámat végeztem. Nem tartozol köszönettel érte. – Szerintem igen – mondta Brian. – Szerettem Nancyt, és örülök, hogy befellegzett a gyilkosának. Most már valahogy nem fáj annyira az elvesztése. És elnézést is kell kérnem tőled – tette hozzá, majd kis ideig habozott. – Ha hiszed, ha nem, felhagytam az ivással, és újra megnősülök. Remélem, eljössz majd az esküvőmre. – Szívből gratulálok! – mondta Jake. – Én is minden jót kívánok – csatlakozott hozzá Ashley. – Velünk eszik? Sügér lesz. Brian bizonytalan pillantást vetett Jake–re. – Én… nos… végül is, miért ne? Vacsora közben Jake udvarias volt, de meglepően szűkszavú is. Miután Brian elment, Ashley azonnal megkérdezte tőle, mi baja. – Brian dúsgazdag. A válasz meglepte Ashleyt. – Elvégre ügyvéd. – Igen, az. – Még mindig gyűlölöd, mert fájdalmat okozott Nancynek? – Nem – felelte Jake kurtán. – Mindnyájan fájdalmat okoztunk neki – tette hozzá egy idő után, aztán bement a hálószobába. Ashley nem követte, inkább úgy döntött, hogy rendet rak a konyhában. Amikor elkészült, bement Jake után. Ő még mindig hallgatag volt, de olyan viharosan zárta a karjába, mint soha korábban. Az éjszaka közepén csörögni kezdett Jake telefonja. Félálomban kibotorkált a nappaliba, és percekig beszélt valakivel. Miután visszament a hálóba, Ashley megkérdezte tőle, mi történt. – Franklin volt az az FBI-tól. Megkértem, hogy nézzen utána pár embernek. – És? Jaké visszafeküdt Ashley mellé, és magához ölelte. – Biztosan örömmel hallod, hogy Brian Lassiter vagyona tiszta forrásokból származik. Igaz, hogy cápa, és bármit felfal, amit megkaparinthat, de az élelme megszerzésekor sohasem hágja át a törvényt.

Ashley a sötétben elmosolyodott. Valóban örült a hírnek, mert tudta, hogy Jaké is örül neki. Azt is érezte azonban rajta, hogy még mindig aggódik. A csatornánál drogot átrakodó férfiak kihallgatása nem járt különösebb eredménnyel. Akárcsak a kábítószer, ők is DélAmerikából származtak. Azt állították, nem tudják, ki fizette az útjukat az Egyesült Államokba, és az itteni közvetítőket sem ismerik. Jaké tehát még mindig nem tudta meg, kivel működött együtt Marty. – A megoldás itt van az orrom előtt. Akkor viszont miért nem veszem észre? – kérdezte bosszúsan. – Nem volna szabad őrületbe kergetned magad. – Tudom, de nem tehetek ellene – felelte a férfi. Ashley békén hagyta. Másnap reggel korán felébredt. Mielőtt hazament, hogy munka előtt még lezuhanyozzon és átöltözzön, kávét készített be Jake-nek. Csókkal búcsúzott az álmosan csak valamit dünnyögő férfitól, és éppen indulni akart, amikor a nappaliban megszólalt a telefon. Ashley szerette volna megtudni, ki hívja hajnalok hajnalán Jake-et, de már sietnie kellett. Új munkahelyére egy órával később kellett beérnie, mint az akadémiára, és mégis mindig majdnem elkésett. Talán korábbra kellene beállítanunk az ébresztőórát, gondolta, amikor már odahaza átöltözött. Beállítanunk… Nekünk… Ez így sokkal jobban tetszett neki, mintha csak arra gondolt volna, hogy egyedül kell korábbra tennie az ébresztést. Nick és Sharon még aludt. Ashley elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta, a későn szülő nők sokat alszanak. Ez az értesülése jó lesz majd arra, hogy cukkolja vele Sharont. Bekapcsolta a kávéfőzőt, és ujjaival türelmetlenül dobolt a konyhapulton, amíg azt várta, hogy kicsöpögjön a kávé. A kiöntő még csak félig volt, amikor már kihúzta a cső alól. Azonnal szüksége volt az erős italra, és azt sem bánta, hogy a maradék a pultra folyt ki. Odakint közben kivilágosodott, és Ashley a konyhaajtóban egyszer csak egy embert pillantott meg. Feketébe volt öltözve, és őt kísértetiesen az autópálya mellett álló alakra emlékeztette. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse magától a képet, és most már felismerte a férfit. Sandy volt az, aki fekete nadrágot, pólót és dzsekit viselt. – Jó reggelt, Sandy! – üdvözölte Ashley. – Nekem rohannom kell, Nick és Sharon pedig még alszik. Tölts magadnak kávét, és csukd be az ajtót, ha elmész! Én késésben vagyok, mint mindig.

– A szerelem teszi – mondta az idős férfi. Ashley mondani akart valamit, de végül inkább lenyelte a választ. Belátta, nem érdemes felizgatnia magát azon, hogy itt mindenki mindenről tud. – Talált valamit az a szakértő, aki a napokban Jaké hajóján járt? – kérdezte Sandy. – Csak olyanok ujjlenyomatát, akikről Jaké tudta, hogy korábban ott voltak nála. Te aztán valóban mindenről értesülsz! Éppen lent voltál a mólón, és onnan láttad Skipet? – Nem, a hajómról. Szegény Jaké! Biztosan nem hagyja nyugodni, hogy egyre csak nem akad rá az utolsó képkockára. Ashley nem értette, honnan tud erről az öreg. Az emberek persze sokat jártatják a szájukat. Néha túl sokat is. – Így van. Viszlát, Sandy! – köszönt el. Miután kilépett a házból, pillantása a kikötőre esett. A Gwendolynt látta, Sandy lakóhajóját viszont nem, mert az sokkal távolabb állt. Onnan az öreg semmiképpen sem tarthatta szemmel Jaké kabinjának a bejáratát. Azt persze kiszúrhatta, hogy Skip a feltűnően nagy táskájával végigment a mólón. Sandy végül is mindig híres volt a kíváncsiságáról. Ashleynek hirtelen eszébe jutott, hogy nemrégiben az öreggel azokról a rendőrökről beszélgetett, akik Nick bárjába járnak. Sandy azt mondta, mindig meghallgatja őket, és mindegyiküket ismeri. Jaké Dilessióról is mindent tudott, pedig ő korábban, amíg máshol állt a hajója, csak ritkán járt hozzájuk. Ashley légzése felgyorsult. Sandy lenne az? Képtelenség! Az öreg már szinte a berendezéshez tartozik a bárban. Évtizedek óta. Az viszont igaz, hogy folyton a zsarukkal beszélget. Ezért aztán az sem tűnhetett fel senkinek, ha sokáig összedugta a fejét Martyval. Senkiben nem kelthetett gyanút, hogy meg akarja tudni tőle, jól mennek-e a dolgok a Miami-Dade megyei kapitányságon. Ashley még ezen törte a fejét, amikor megérezte, hogy Sandy ott áll mögötte, és hátán végigfutott a hideg. Meg akart fordulni, ám akkor már pisztolycső fúródott a bordái közé. – Kész röhej, nem? – kérdezte Sandy nyugodtan. – Hosszú-hosszú ideig minden jól megy, aztán meg egy nevetséges apróságon bukom el. De ennek immár semmi jelentősége. Ma nem kávézni jöttem ide, hanem miattad, Ashley. Ügyesen leplezted, mi jár a fejedben, és már-már kételkedni kezdtem abban, hogy valóban mindent tudsz. Most azonban már nincsenek kétségeim. Te meg én kirándulunk

egyet, aztán pedig én elmegyek innen. Nagyon messzire. Mindent gondosan előkészítettem. Nyilván elhiszed nekem, hogy szép kis summát kerestem, de most már sajnos ég a talaj a lábam alatt. Akkor kezdtek félresiklani a dolgok, amikor a te Stuart barátod meglógott az autópályán, és Marty nem vihette el az aligátoroknak. Aztán még ott volt Bordon is. Őt már évekkel korábban meg kellett volna öletnem, de én Martyra hagyatkoztam. – Sandy felnevetett. – Marty amúgy átkozottul jó társ volt. Lelőtték, és úgy halt meg, hogy előtte nem árult el engem. Valaki azonban így is rájön majd az igazságra, és talán már nagyon hamar. Alighanem Dilessio lesz az. Kár, hogy őt nem tudtam eltenni láb alól. Ma nem kell bemenned dolgozni, Ashley. Ha nem idegeskedsz, és nem próbálod megnehezíteni a dolgomat, még az is lehet, hogy életben hagylak. – Ha nem megyek be, érdeklődni fognak utánam. És ha meglátják, hogy a kocsim itt áll… – Nem fog itt állni, mert azzal megyünk el, mégpedig most azonnal. Te vezetsz. Indulás, Miss Montague! Ashley nem ellenkezett. Inkább csodálkozva, semmint ijedten állapította meg magában, hogy egészen új oldaláról ismert meg valakit, akiről pedig eddig azt hitte, jól ismeri. Sandy hangja, beszédmódja, egész tartása megváltozott. Szinte más ember lett belőle. – Hova menjek? – kérdezte tőle Ashley. – A repülőtérre. Ashley nagy levegőt vett, és kicsit oldalra fordult, hogy pillantást vethessen a revolverre. – Glock – mondta Sandy. – Miami városa ilyennel látja el a rendőreit. Neked valószínűleg soha nem volt még a kezedben, mert a megyei kapitányságon nem kedvelik a srácok. Nem tartozik a legmegbízhatóbb fegyverek közé, viszont nagyon hatásos. Tisztán lehet vele ölni. – Beszóljak, hogy nem megyek be dolgozni? – kérdezte Ashley. Most már fenyegetőn eluralkodni készült rajta a rémület, és lázasan a menekülési lehetőségeken törte a fejét. A legszívesebben teli torokból kiabálni kezdett volna. Nick és Sharon itt vannak a közelben, és talán még Jaké is meghallaná. Martyról már tudta, hogy hidegvérű gyilkos volt, de Sandy színeváltozása sokkal jobban megijesztette. Marty hajtotta végre a gyilkosságokat, neki és Péter Bordonnak is azonban Sandy osztotta a parancsokat.

– Van mobilod – válaszolta a férfi. – Majd útközben telefonálsz. Most el kell tűnnünk innen, mielőtt még a nagybátyád vagy Jaké előkerül. Nekem elég egy túsz, kettő már sok lenne. Pillanatig sem haboznék, hogy lelőjem-e őket, és szerintem ezzel te is tisztában vagy. Ashley tudta, hogy neki sincs esélye az életben maradásra, ha most beszáll Sandyvel a kocsiba. Annak viszont már a gondolatát is elviselhetetlennek találta, hogy az öreg lelőheti Nicket, Jake-et vagy akár Sharont. – Hahó! – kiáltott rájuk valaki váratlanul. Ashley megrémült, amikor a hang felé fordult, és meglátta Jake-et. A terasz túlsó vége felől tartott feléjük, és csak fürdőnadrág volt rajta. A revolver még mélyebben Ashley bordái közé fúródott. – Két másodperced van arra, hogy megszabadulj tőle – sziszegte Sandy. – Különben mind a ketten halottak vagytok. – Szia, Sandy! – üdvözölte Jaké mosolyogva az öreget. – Nem működik a kávéfőzőm. Mit műveltél vele, Ashley? – Én semmit. És te? – Te főztél már kávét? – kérdezte Jake. – Hűha, Sandy, de ki vagy ma rittyentve! Te is kérsz kávét? – Van készen – szólt közbe Ashley sietve. – Pompás! – mondta Jake. – Akkor töltök is magamnak egy csészével. Szép napot neked, Ashley! Sandy maga előtt tolta a lányt, és közben testével takarta a revolverét. Jake megint rámosolygott, amikor elmentek mellette. – Miért nem kávézol velem, Sandy? – Sajnálom, de sietek. – Igazán? – Ashley felajánlotta, hogy munkába menet kitesz a banknál. – Vagy úgy! Jake elindult a házba. Ashley bordáit most nem nyomta olyan erősen a pisztolycső, mert Sandynek változtatnia kellett a tartásán, hogy elrejtse a fegyvert. Jake visszafordult az ajtóból. – Valamit majdnem elfelejtettem, Ashley – mondta váratlanul. – Képzeld, beszéltem John Masttal, és ő említette, hogy nemcsak a rajzoláshoz van tehetséged, hanem valami egészen máshoz is. Egyébként valamikor egyszer nekem is megígérted, hogy bizonyítékát adod.

Ashley zavarodottan ráncolta a homlokát, ám aztán rájött, mire gondol Jake, és elmosolyodott. – Igen, John már kapott belőle ízelítőt. – Sandy is biztosan kíváncsi rá. – Majd inkább máskor – mondta az öreg türelmetlenül. – A legjobb lesz most mindjárt – mondta Jake. Ashley értett a szóból, és teljes erőből hátrarúgott. Cipője sarkával pont a lába között találta el Sandyt, aki még levegő után kapkodott, amikor Jake lecsapott rá. Ashley annyira meglepődött, hogy hangosan felkiáltott. Az öreg az előbb még mellette állt, most viszont már elterült a földön. Jake villámgyorsan rávetette magát. Sandy nem ejtette el a revolvert, és Jake-re próbált célozni vele. Kétszer is lőtt, de mind a két golyó a levegőbe ment. Jake végül leszorította az öreg csuklóját. – Engedd el a fegyvert! – szólította fel. – Rohadj meg! – szitkozódott Sandy. Elszántan kiszabadulni igyekezett ellenfele szorításából. Látszott rajta, hogy nem adja fel, hanem az utolsó leheletéig küzdeni fog. – Ashley, menj be, mielőtt… Megint lövés dördült, és a golyó az ajtófélfába fúródott, csak centiméterekre Ashley fejétől. Ő mégsem ment be a házba, hanem odalépett Sandy mellé, és homokot rúgott az arcába. – Ereszd el a fegyvert! – mondta Jaké újra. Ezúttal jókorát rá is csapott Sandy csuklójára, az pedig elengedte a revolvert. Ashley villámgyorsan nagyot lökött rajta a lábával. – Állj fel! – parancsolta Jaké, aztán feltápászkodott a földről, és a dzsekijénél fogva megragadta Sandyt. Az öreg feltérdelt. Arca bíborvörös volt, és ijesztően köhögni kezdett. Görcsösen levegő után kapkodott, de már egész testében rázkódott a köhögési rohamtól. – A büdös francba! – káromkodta el magát Jake. – Ashley, hívd ki gyorsan a rendőröket és a mentőket! Már csak az hiányzik, hogy ez a szemét a kezem között múljon ki. Ashley éppen előhalászta a táskájából a mobilját, amikor Sandy megint köhögni kezdett. Ugyanakkor kirántotta magát Jake keze közül, és a földön fekvő revolvere felé ugrott. Felkapta, megfordult vele, és a következő pillanatban farkasszemet nézhetett azzal a

rövid csövű 38-assal, amelyet Jake közben kihúzott a fürdőnadrágja bújtatója alól. – Add fel, Sandy! – mondta dühösen, ujjával a pisztolya ravaszán. Megint lövés dördült, és Sandy hanyatt elterült a földön. Jake nem sütötte el a fegyverét. Ashleyvel együtt a ház felé fordult. A küszöbön Nick állt, kezében katonai pisztolyával, amelynek csöve még mindig füstölt. – Sajnálom, Jake. Meg kellett tennem, mert akár ő is tüzelhetett volna először. Ismeri magát, és tudja, hogy háromszor is meggondolja, rálő-e egy emberre. A szakmai tisztesség némelykor életveszélyes is lehet. Én viszont nem vagyok zsaru. Ez a disznó megölte volna az unokahúgomat. Az én báromat használta a mocskos üzelmeihez, és éveken át átvert engem. Azt hiszem, még él. Sharon már hívta a rendőrséget. Ó, és még valami! Van friss kávé. Nick kivette a Glockot Sandy elernyedt ujjai közül, és bement a házba. Ashley hitetlenkedve meredt Jake-re. – Honnan tudtad, hogy ő az? Hogy jöttél rá, és éppen a legjobbkor? – Franklin hívott az előbb. Tudod, megkértem, hogy nézzen utána egypár embernek. Sandy is köztük volt, és az ügynök bizonyítékokat talált ellene. Úgy emlékszem, a skót whiskyt szereti. Emlékeztess majd, légy szíves, hogy vegyek neki egy üveggel a legjobb fajtából! – mondta Jake, aztán leguggolt Sandy mellé, és a nyaki ütőerére tette az ujjait. – Még van pulzusa. A távolból már hallatszott a gyorsan közeledő rendőrautók szirénázása. – Azt hiszem, jó volna, ha innál egy kávét Nickkel, mert már nem sokáig lesz rá lehetőséged – mondta Jake. – Órákon át kérdésekkel fognak bombázni bennünket. Aztán még az a rengeteg papírmunka… Már a gondolattól is rosszullét környékez. Másra sokáig nem is lesz időm. Ashley elmosolyodott. – Várni fogok rád. Felfogtad már, mit jelent ez valójában? Ez volt az utolsó kocka a kirakós képhez. Vége! Végre vége van!

UTÓHANG Az ünnepség még annál is szebb lett, mint amilyennek Ashley elképzelte. A saját nevét soha életében nem hallotta még ennyire

szépnek. Amikor pedig a padsorok között előrement, úgy érezte, a felhők fölött lebeg. Azok közül, akik jelentettek neki valamit, mindenki megjelent, hogy tanúja legyen a boldogságának. Nick és Sharon elhozta Justin Montague-t, Ashley édes kis új unokaöccsét. Karén Lennel jött, Jan pedig John Masttal. Ok ketten, amint megismerték egymást, szinte azonnal hajba kaptak. Vitájuk olyan hosszúra nyúlt, hogy az első találkozásukkor nem is értek a végére. A másodiknál pedig veszekedés közben lángra lobbantak egymás iránt, és azóta együtt jártak. Stuart is ott volt a szüleivel, és Jaké apja is, aki azonnal a szívébe zárta Ashleyt. Természetesen sok rendőr is akadt a vendégseregben, köztük Gwyn, Arne és mások Ashley egykori osztálytársai közül. És persze Jaké sem maradt távol. Ő gratulált elsőként Ashleynek ahhoz, hogy visszatért a rendőr-akadémiára és sikeresen levizsgázott. Munkahelyet azonban ezután sem kell majd változtatnia, mert az igazságügyieknél nemcsak polgári alkalmazottak, hanem rendőrök is dolgoznak. A diplomaosztást követő fényképezés nem akart véget érni. Ashleyről felvételek készültek a családjával, a barátaival és Jake-kel. Nick ragaszkodott hozzá, hogy olyan fotó is legyen, amelyen csak az unokahúga van egyedül. Azt a képet Ashley édesapjáé mellé akarta kitenni. Nick utána nagy fogadást rendezett, amelyre mind a huszonnyolc frissen végzett rendőrtisztet meghívta a családjukkal együtt. Miután kellőképpen kiünnepelték magukat, végre eljött az a pillanat, amelyben Ashley és Jaké visszamehetett a Gwendolynra… Ashley legnagyobb ámulatára a férfi tökéletes rendet varázsolt a hajóján, amelyet virágokkal és léggömbökkel díszített fel. Jégvödörben még egy üveg remek pezsgő is állt az asztalon. – Jaké, ez fantasztikus! – mondta Ashley, és a férfi nyakába ugrott. – Nem vetted észre, hogy a pezsgő mellett egy dobozka is van. Ashley valóban csak most figyelt fel a kis tokra. Kíváncsian utána nyúlt, de Jaké megelőzte. Felnyitotta a tetejét, és egy gyűrűt vett elő belőle. – Nem annyira izgalmas, mint egy szolgálati jelvény – mondta –, de remélem, azért elfogadod. Nick azt javasolta, ne arany legyen, hanem platina, mert az jobban illik majd a jelvényedhez. Persze csak akkor, ha meg akarod tartani. Ashley sokáig ámulva meredt az apró gyémántokra, mielőtt Jake–re emelte a tekintetét.

– Nagyszerűen mutat majd a jelvényemmel – nyugtatta meg, aztán átkulcsolta a nyakát, és csak sokára vált el tőle. – Bevallom, már attól féltem, nekem kell megkérnem a te kezedet. – Hogyhogy? Úgy tudtam, előbb el akarod végezni az akadémiát. – Nos, igen, de… Ugye ismered Justint, a kis unokaöcsémet? – Igen, ismerem. Jaké másodpercekig értetlenül hunyorgott, ám aztán mosoly áradt szét arcán. – Tyűha! Csak ennyit mondott, és magához ölelte Ashleyt. – Ezt nevezem bőbeszédűségnek – dünnyögte Ashley. – Nem elég annyi, hogy tyűha? – Néhány szóval több nem volna rossz. – Ahhoz mit szólsz, hogy szeretlek? És hogy hálás vagyok neked, mert úgy döntöttél, velem éled le az életedet. És boldoggá tesz, hogy nemsokára szülők leszünk. Szeretne mindehhez még valamit hozzáfűzni, Montague rendőrtiszt? Ashley odasimult Jake-hez. – Tyűha!

Impresszum A Miami-Dade megyei rendőrség megoldhatatlannak tűnő rejtély előtt áll. Már öt éve hiába keresik egy sorozatgyilkosság tettesét, amikor megint egy fiatal nő kegyetlenül megcsonkított holttestére bukkannak. Eközben egy autópályán különös baleset történik, amelyet sokáig egyedül csak Ashley Montague, a rendőr-akadémia tehetséges hallgatónője tart többnek balesetnél. Jake Dilessio nyomozó kezdetben sem a lányról, sem az elméletéről nem akar hallani, ám Ashleyt kiváló rajzkészsége miatt hivatalosan is bevonják a felderítésbe, így Jake kénytelen együttműködni vele. Egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és végül ugyanaz a szörnyű gyanú fogalmazódik meg bennük...

Harlequin Magyarország Kft., 2008 ISBN: 9635378258