(Képzeld el és rajzold le az alábbi történetek helyszíneit és szereplőit!)
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy napsütötte, ragyogó hely, melyet csodálatos lakói Fényes Fenyves Kerekerdőnek hívtak. Fényes Fenyves Kerekerdőben mindenféle különös és kedves teremtmény, mesefigura és mágikus lény lakott. Nagy-nagy egyetértésben, jókedvben és vidámságban élték mindennapjaikat. Tisztelték és szerették a Napocskát, melynek melengető, langyos sugarai boldogságot csepegtettek a szívükbe. Itt élt köztük Fáklyácska Tündérkisasszony is, aki minden nap körbejárta az erdőt és megnézte a kis lakókat, hogy mindenki jól van-e. Mindig vidám, kurta kacajú, tűzről pattant tündér volt ő, akihez bátran fordulhattak az erdő lakói ügyes-bajos dolgaikkal, mert neki minden esetre volt egy használható ötlete. Egyik reggelen Fényes Fenyves kerekerdő lakói várták, hogy Napocska előbújjon a fák mögül. Ám Napocska csak nem bújt elő. Nagyon megijedtek, hogy valami nagy baj történt, de Fáklyácska Tündérkisasszonynak támadt egy mentőötlete: - Rajta, állatocskák, énekeljünk valami szép dalt a Napocskának, hogy legyen kedve felébredni! Köré gyűltek mind az erdő lakói, és vidám dalba kezdtek. Énekeltek a nyulacskák, trilláztak a cinegék, huhogtak a baglyok és vonyítottak a farkasok. A dal pedig csak szállt, szállt egyre távolabb, míg el nem érte Napocskát a végtelen horizont takarásában. Napocska lustán nyújtózkodva kúszott fel az égre. - Jaj, mennyi kedves kis erdőlakó – mosolyodott el a felhők magasában. – Köszönöm a csodálatos dalocskát. De elmondom nektek, hogy nincs kedvem sütni, mert ma reggel elhervadtak a kedvenc virágaim. Kérlek benneteket, ültessetek nekem új virágokat. Szépeket, színeseket, hogy újra legyen kedvem tündökölni. Egy percig sem tétováztak az állatok, tüstént munkához láttak. Fáklyácska szivárványszín virágokat varázsolt, amiket az erdőlakók gondosan elültettek. Mikor végeztek, vizet hoztak a közeli patakból, és megöntözték a virágokat, hogy erőre kapjanak. Mire Napocska nagy-nagy szomorúságában újra letekintett rájuk, már egy tündöklő, színes, illatos virágoskert terült el alatta. - Mennyi gyönyörű, csodálatos virág! Köszönöm nektek kedves erdőlakók, hogy jókedvre derítettetek! Napocska nagyon jól érezte magát. Boldogan szórta melengető sugarait kedves kis barátaira… Ám hirtelen sötét alak bukkant elő a száz éves fák mögül. Nem más volt ő, mint Fényes Fenyves Kerekerdő gonosz boszorkánya, akit úgy hívtak, hogy az Árnyak Királynője. Megrettentek Fényes Fenyves Kerekerdő kicsiny lakói, s gyorsan menedéket kerestek. A gonosz boszorkány galádul átgázolt a frissen ültetett virágokon, miközben csúcsos fekete kalapját mélyen a szemébe húzta. - Fuj, de utálom a napsütést! Bárcsak mindig sötét lenne! Aha, tudom már mit fogok tenni: eltüntetem a napot! – sziszegte érces hangján, és varázsolni kezdett. - Félszemű macska, gőtefarok, békanyál, tűnj el Napocska, a Királynő téged úgy utál! Vakító villanás olvasztotta magába a földet és az eget, s mikor véget ért a varázslat, a felhők barázdálta ég fénytelenül magasodott a világ fölé. Napocska eltűnt, Fényes Fenyves Kerekerdő pedig sötétségbe borult. Előmerészkedtek az erdő kicsiny lakói menedékükből, s tekintetükkel az eget kémlelték Napocskát keresve. Mi tévők legyenek? A fény már sohasem költözik vissza a
százéves fák közé? De igen, hisz Fényes Fenyves Kerekerdő bátor kis lakói nem hagyják cserben Napocskát. Felkerekednek, hogy megmentsék barátjukat. - Gyertek, kedves kis erdőlakók! – kiáltotta Fáklyácska. - Segítséget kell kérnünk az erdő öreg védelmezőjétől, Álmostól, a medvétől. Az állatok gyorsan legyűrték félelmüket, s a tündérkisasszony után indultak. Hamar visszatért a jókedvük is, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy vidám mondókába fogtak: „Hejhó, hejhó, vándorolni jó, megmenti Napocskát, a sok hős erdőlakó!” Hét nap és hét éjjel vándoroltak a sötét erdőben, mire megérkeztek Álmoshoz, a medvéhez. - Az a baj, hogy Álmos még mindig a téli álmát alussza az ezer éves szikla alatt. – fordult Fáklyácska az állatok felé. - Segítenetek kell felébreszteni őt! Álljuk körbe a sziklát, fogjuk meg egymás kezét, és mondjátok utánam a varázsszöveget: „Álmos medve, kővel fedve, jó lenne, ha felébredne!”– mondta tündérpálcájával hadonászva, az erdőlakók pedig utána ismételték. – „Álmos medve, kővel fedve, jó lenne ha felébredne!” Hirtelen megmozdult az ezer éves szikla, s elővánszorgott alóla a hatalmas termetű mackó. Karjait széttárva jókorát ásított, majd morcosan körbenézett. - Mi ez a hangzavar? – törölgette fáradt szemeit. – Miért ébresztettetek fel? Az erdőlakók pedig elmondták neki a történteket. Egymás szavába vágva hadarták el a hét nappal ezelőtti eseményeket, melyek végén a gonosz boszorkány elvarázsolta Napocskát. A medve szeméből egykettőre kiszökött az álom. - Rendben, kedves kis barátaim! – dörmögte. - Mentsük meg Napocskát! Elindultak hát Fényes Fenyves Kerekerdő bátor kis lakói. Velük volt Fáklyácska Tündérkisasszony, aki fáklyaként fénylett a sötét erdőben, így nem tévedtek el, s bizony velük volt Álmos medve, az erdő jóságos őrzője is. Mentek, mendegéltek, míg nem egy sebes folyású patakhoz nem értek. A patakból apró sziklák bukkantak elő, melyeket ficánkolva úszkáltak körül a fürge mozgású halak. Fáklyácska Tündérkisasszony segített az állatoknak átugrálni egyik szikláról a másikra, míg Álmos a hátán vitt át néhány erdőlakót. Nagyon kellett vigyázniuk, hogy meg ne csússzanak a nedves köveken. Mert ha valaki beleesett volna a vízbe, azt menthetetlenül elragadja magával a dübörgő folyam. Ám Fényes Fenyves Kerekerdő lakói nem csak bátrak voltak, de ügyesek is, így mindannyian biztonságosan átértek a túlpartra. A távolban hirtelen megpillantották a gonosz boszorka várát… - Megérkeztünk, kedves kis barátaim! – brummogta Álmos. - Ez itt a gonosz boszorka kastélya. Maradjatok hátul, majd én betöröm a kaput! Nekifeszült az erős medve a kapunak, de sehogy sem sikerült megmozdítania. Mikor látta, hogy egyedül nem fog sikerülni neki, kérte a többi állat segítségét, ám együtt sem jutottak sokra. - Ez így nem fog sikerülni. – lihegett Álmos és lehuppant a földre. - Úgy tűnik, hogy erővel, haraggal nem megyünk semmire. A bátor kis erdőlakók szomorúan leültek a vár elé, és elkezdtek gondolkodni, hogy mit tegyenek. Meg kellett állapítaniuk, hogy Álmosnak igaza van: erővel nem mennek semmire. Erősen törték a fejüket, mikor Fáklyácska Tündérkisasszony felugrott örömében, mert megtalálja a megoldást. - Megvan! – kiáltotta boldogan. - Kitaláltam, hogy miként tudjuk kicsalogatni az Árnyak Királynőjét a várából. Szerintem egy szép dalt kellene neki elénekelni.
Emlékezzetek vissza, hogy amikor mi énekeltünk, milyen vidámak voltunk. Próbáljuk meg, tudok egy nagyon szép dalt, hátha megenyhül tőle a szíve, és visszaadja Napocskát! Az erdei állatoknak tetszett Fáklyácska ötlete, így köré sereglettek, s énekelni kezdtek. Úgy énekeltek, mint még soha, hangjuk betöltötte egész Fényes Fenyves Kerekerdőt. Szívhez szóló, gyönyörű dal vette uralma alá a kastélyt, még a virágok is szirmot bontottak a hallatán. Hosszan énekeltek, s mikor az Árnyak Királynője már nem bírta tovább hallgatni a szívszorító éneket, kinyitotta a kastély kapuját. Szemeiben szomorúság tükröződött. - Ne haragudjatok rám, kedves kis erdőlakók. – mondta megbánóan. - Csak azért lettem gonosz, mert egyedül vagyok, és nincs egy barátom sem. Ezért haragszom Napocskára is: mert tőle mindenki vidám és boldog. Fáklyácska Tündérkisasszony mellé röppent, s kedvesen rámosolygott. -Ne szomorkodj, Árnyak Királynője! Nem haragszunk rád, és megértünk téged: barátok nélkül tényleg nehéz lehet az élet. De tudod mit? Az erdőlakók, Álmos és én örömmel leszünk a barátaid, hogy többet ne legyél magányos. Erre felderült a boszorkány arca. - Annyira kedvesek vagytok! Hálám jeléül visszaadom nektek Napocskát! S mától nem leszek többet az Árnyak Királynője. A belőletek áradó szeretet felnyitotta a szemem, nevetni, tündökölni van kedvem. Mától én vagyok a Fények Királynője! Minden jó, ha a vége jó! A bátor kis erdőlakók Fáklyácska és Álmos segítségével megenyhítették a gonosz boszorka szívét, aki visszaadta nekik Napocskát. Fényes Fenyves Kerekerdőbe újra fény és boldogság költözött. A királynő megvendégelte újdonsült barátait. Hatalmas, hetedhét országra szóló mulatság kerekedett, s Napocska beragyogta örömében az egész világot.
VÉGE
Valahol, a mesék birodalmának egy eldugott szegletében, a legmagasabb hegycsúcs legmagasabb pontján, létezik egy torony, melynek falait mesék millióiból tákolták össze. Ebben a toronyban élt Meseszövő Nagy Varázsló, a bölcs és nagy tudású mágus, és csetlő-botló, de nagyon szorgalmas tanítványa, Sityak, a Varázslótanonc. Egy varázslatos szövőszék segítségével ők ketten szőtték Fényes Fenyves Kerekerdő történetének fonalát. A varázsló minden reggel mesét mondott ifjú tanítványának, aki alig várta, hogy mestere mellé telepedhessen, és újra meghallgathasson egy tanulságos történetet. - Készen vagyok Nagy Varázsló, elvégeztem minden feladatot, amit rám bíztál! – toppant be a poros könyvtárba Sityak. Meseszövő Nagy Varázsló felkukkantott a könyvei közül. - Kitakarítottad a pegazus istállóját és a laboratóriumot is? – kérdezte. - Persze, mester! –vigyorgott a tanonc. - És azt ígérted, ha mindent rendesen megcsinálok, akkor mesélsz nekem Fényes Fenyves Kerekerdőről. Ugye mára is van valami tanulságos történeted? - Hát persze, Sityak!- mosolyodott el az öreg Meseszövő. - Ülj csak ide mellém, és figyelj jól! Azzal belekezdett a történetbe. Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egy napsütötte, ragyogó hely, melyet csodálatos lakói Fényes Fenyves Kerekerdőnek hívtak. Ezen a gyönyörű helyen lakott Fáklyácska, Fényes Fenyves Kerekerdő kedves Tündérkisasszonya. Mint minden reggelen most is a tündérkonyhában tevékenykedett, ám ez a reggel még is más volt, mint a többi… - Ezt nem hiszem el, hova tűnhetett? – sopánkodott Fáklyácska, miközben a tündérkonyha fiókjait nyitogatta. - Sehol nem találom. Jaj, szegény fejemnek, mi lesz, hogy ha nem kerül elő? Miután a fiókokkal végzett az asztalon lévő holmikat forgatta föl. Hosszas keresgélés után leült, és szomorúan lógatta az orrát. Nagyon bánatos volt, mert sehol nem találta, amit keresett. Hirtelen Manyi Manó toppant be a tündérkonyhába. - Szervusz Fáklyácska! Miért van még mindig sötét? Nem gondolod, hogy ideje lenne felébreszteni az erdőt? Gyere, hozd a varázspálcádat, keltsd fel Napocskát, és nyisd ki a virágok szirmait, hogy mire felébrednek az állatok, fény járja át, és virágillat lengje be egész Kerekerdőt! Mikor közelebb ért, meglátta, hogy a tündérkisasszony nagyon szomorú. - Hát te meg miért lógatod itt az orrodat, Fáklyácska? Mi történt? – kérdezte. - Ne is kérdezd manócskám, szörnyű dolog történt. – sóhajtotta bánatosan Fáklyácska. - Sehol sem találom a tündérpálcámat, pedig tisztán emlékszem, hogy a varázsdobozomba raktam. Már mindent átkutattam, és még sincs meg. Jaj, szegény fejemnek! - Várj, majd én segítek neked megkeresni! – ajánlotta fel Manyi. Együtt kezdtek hát keresgélni. Felforgatták az egész tündérkonyhát, de sehol sem találták a tündérpálcát.
- Hát ez tényleg elveszett! - állapította meg a manó. - Mi lesz most veled, Fáklyácska? A tündérpálcád nélkül Fényes Fenyves Kerekerdő nem tud felébredni az éjszakai álomból. A virágok szirmai csukva maradnak, és Napocska sem szökken fel az égre. - Ne is mond Manyi! Jaj, mi lesz velem, mi lesz Kerekerdővel? – pityergett a tündérkisasszony, majd végigterült az ágyon. Manyi kedvesen megsimogatta barátja fejecskéjét. - Egyet se bánkódj Fáklyácska, majd én kézbe veszem a dolgokat, és előkerítem a tündérpálcádat! – mondta elszántan, s kiviharzott a tündérkonyhából. Fáklyácskát nagyon megviselte tündérpálcájának elvesztése, és ágynak esett. Manyi, a bátor kis manó viszont nem hagyta cserben barátját. Felkerekedett, hogy segítséget kérjen az erdő jóságos védelmezőjétől, Álmostól, a medvétől. Álmos barlangja Fényes Fenyves Kerekerdő mélyén volt, az ezer éves szikla alatt. Ide érkezett sebbel-lobbal Manyi. - Ébredj Álmos, ébredj! Bújj elő a barlangodból, nagy baj történt! – kiabálta már messziről a manó. Álmos fáradtan botorkált elő. - Mi ez a hangzavar? Így nem lehet pihenni! Nem látod, hogy még este van? Miért háborgatsz? - Dehogy van este, Álmos! – hadarta Manyi. - Az erdőnek már rég fel kellett volna ébrednie. Fáklyácskának eltűnt a tündérpálcája, és ebbe úgy belebetegedett, hogy ágynak is esett. Kérlek, segíts megkeresni! Álmos nagyot nyújtózkodott, majd azt mondta: - Rendben, Manyi, hozom a nagyítómat és indulhatunk. Együtt érkeztek vissza a tündérkonyhába. Fáklyácska már felkelt az ágyából, de még mindig nagyon szomorú volt. Ő is, és Manyi is lélegzetvisszafojtva figyelték Álmost, amint átkutatja a helyiséget. - Aha, ez nagyon érdekes. – pillantott fel nagyítója mögül a medve. - Találtam egy lábnyomot a varázsdoboz mellett. Ha jobban szemügyre veszem ezt egy nyúl tappancsa hagyhatta itt. Várjunk csak, és ez mi lehet? Egy toll. Kezd gyanús lenni nekem ez az ügy. Itt egy tolvaj járhatott… Fáklyácska és Manyi egyszerre sóhajtottak föl. - Egy tolvaj?! Álmos komoran bólintott. - Igen, és van is egy ötletem, hogy ki lehet a tettes! A tappancs nyom csak egyetlen erdőlakótól származhat. Itt az ideje, hogy meglátogassuk Pindurt, a nyuszi lányt. Felkerekedtek hát, hogy beszéljenek a gyanúsítottal. A nyuszi lányt egy mezőn érték utol. Éppen valamit keresgélt a fűben, mikor Álmos rákiáltott. - Hát itt vagy Pindur, beszédünk van veled! Az éjszaka valaki ellopta Fáklyácska tündérpálcáját és a te tappancsod nyomát találtuk meg a helyszínen. Mit tudsz felhozni a mentségedre? - Szervusztok, barátaim! – ugrált oda hozzájuk Pindur. - Én nem lehettem, hiszen nem is jártam Fáklyácska otthonában. Hogyan is járhattam volna cipő nélkül? - Hogy érted ezt? – kérdezte Fáklyácska. - Az éjszaka valaki betört hozzám, és ellopta az egyik nyúlcipőmet. – válaszolt Pindur, miközben felemelte a bal tappancsát. S valóban, mindnyájuk legnagyobb megdöbbenésére, a nyuszinak tényleg hiányzott a cipője. - Hmmmm… Ez nagyon érdekes. – dörmögte az állát vakargatva Álmos. - Ha nem te voltál, akkor ki lehetett a tolvaj? - Mi van, hogy ha valaki csak azért lopta el Pindur cipőjét, hogy ráterelje a gyanút. – szólalt meg Fáklyácska. - Vizsgáljuk csak meg jobban azt a tollat, amit találtunk!
Álmos benyúlt a zsebébe, és előhalászta belőle a tollat. Körbeállták, és alaposan szemügyre vették. - Milyen madárnak lehet ilyen fekete-fehér tolla? – kérdezte Pindur elgondolkodva. - Én tudom, én tudom, én tudom! – ujjongott Manyi, s mikor mindenki ráfigyelt, gyorsan kibökte. - Szotyi, a szarka pont ilyen tollakat visel! Álmos elismerően csettintett. - Szotyi? Gondolhattam volna. Az a tolvaj szarka mindig valami rosszban sántikál. - Jaj, ne! – sopánkodott Fáklyácska. - Ha valóban Szotyi a tettes, akkor sohasem kapom vissza a tündérpálcámat. Ez a szarka túl óvatos ahhoz, hogy a közelünkbe merészkedjen, így képtelenség, hogy beszélni tudjunk vele. Most mi tévők legyünk? - Ne csüggedj, Fáklyácska, van egy ötletem! – dörmögte Álmos, és gyorsan elmondta tervét a többieknek. Fényes Fenyves Kerekerdő bátor kis lakói tudták, hogy hagyományos eszközökkel nem tudják szóra bírni Szotyit, a szarkát, ezért ravasz tervet eszeltek ki. Úgy döntöttek, hogy csapdába csalják az óvatos madarat, hogy beszélni tudjanak vele. Kerekerdőben mindenki tudta, hogy a szarkák imádják a fényes, csillogó tárgyakat. Éppen ezért Fáklyácska és barátai elhelyezték Manyi Manó rubinmedálját a mező egy jól látható pontjára, hogy felkeltsék Szotyi figyelmét. Ez alatt mindnyájan a fák mögé rejtőztek, és vártak. Kisvártatva megjelent a szarka. - Óóóó, itt meg mi láthatóóóó? Csak nem egy csillogó ékszer, mindjárt rávisz a kényszer, hogy magamhoz vegyem, s otthonom dísze legyen. – mondta Szotyi, s közelebb ment, hogy felvegye a medált. Ám ekkor hirtelen előugrottak rejtekhelyükről az erdőlakók, s egy jókora pokrócot dobtak a madárra. Szotyi kétségbeesetten csapkodott szárnyaival, de nem szabadulhatott a csapdából. - Óóóó, ez így nem jóóóóó! Mialatt az ékszert lestem, csapdába estem, sötét lepel fedi a testem! – kiáltotta. Mikor lecsendesedett, levették róla a pokrócot, s körbe állták, hogy ne szökhessen el. - Tudjuk, hogy te loptad el Fáklyácska tündérpálcáját, és Pindur cipőjét is, hogy rátereld a gyanút! – tornyosult felé Álmos, a medve. - Nincs értelme tagadnod, azonnal add vissza őket! Szotyi viszont nem ijedt meg tőle. - Szarka vagyok, lophatok, szádat hiába koptatod. Tettemet nem tagadom, a pálcát vissza nem adom! – mondta pimaszul. Álmos fékezhetetlen haragra gerjedt, s pulóverének ujját feltűrve megindult a madár felé. - Engedjetek oda, majd én megnevelem ezt a tolvaj szarkát! - Várj, Álmos, ez nem megoldás! – avatkozott közbe Fáklyácska. - Ne bántsuk, hisz ő is Fényes Fenyves Kerekerdő lakója, és a barátunk. Összehúzott szemöldökkel Szotyi felé fordult. - Nem volt szép dolog ellopni a tündérpálcámat, Szotyi. Mondd, miért tetted? - Megláttam, felvettem, megtetszett, elvettem – pimaszkodott a madár. Fáklyácska a fejét csóválta. - Jaj, Szotyi, a dolgok nem így működnek. Nézz körül, és mondd meg mit látsz! A szarka nem tudta mire vélni a kérést, de azért engedelmeskedett és körbe fordult. - Hááát, sok-sok alvó fát, sok-sok alvó virágot, csendes, sötét világot, nincsen nap az égen, nincs illat a szélben. - Látod? – nézett rá Fáklyácska. - Mindez azért van, mert elloptad a tündérpálcámat, s én nem tudtam felébreszteni az erdőt. Szeretnéd, ha minden nap ugyanilyen komor és
sötét lenne? Ha nem illatoznának a virágok, ha nem sütne a nap, s ha nem lenne boldogság az erdőlakók szívében? Ezen már a tolvaj szarka is elgondolkodott. - Nem szeretném, nem. - Ezért nem szabad elvenni a másét. – folytatta a tündérkisasszony. - Mert sohasem tudhatod, hogy milyen következményei lesznek a tettednek, hogy kinek okozol ezzel fájdalmat és szomorúságot. Ha megtetszik valami, ami nem a tiéd, gondolj arra, hogy neked is van olyan dolgod, melynek elvesztése nagyon-nagyon bánatossá tenne. Úgy tűnt, célba értek Fáklyácska szavai, mert a szarka megbánóan meredt maga elé. - Hibáztam, ez nem talány, itt a pálcád, tündérlány. Lopni többet nem fogok, ha az állatok így boldogok – mondta Szotyi, azzal tollai mögül előkapta a tündérpálcát és visszaadta a tündérkisasszonynak. Fáklyácska egyetlen intésére felszökkent Napocska az égre és kinyíltak a virágok. Minden jó, ha a vége jó! Fáklyácska és barátai megenyhítették a tolvaj szarka szívét. Szotyi megtanulta, hogy lopni nem szép dolog, mert azzal másoknak okoz fájdalmat és szomorúságot. Fényes Fenyves Kerekerdőbe újra fény és boldogság költözött, s az erdőlakók vidáman járták táncukat a szikrázó napsütésben…
VÉGE
