Heather Graham A tűz hercegnője

Heather Graham A tűz hercegnője

Alaric, a félelmetes normann harcos arra született, hogy uralkodjon mások fölött. Sorsa úgy hozza, hogy háborúba kell vonulnia – és véres csatában küzdenie a hatalomért és a dicsőségért. Fallon, az elbűvölő szépségű, ám makacs szász hercegnő országát árulás osztja meg és taszítja háborúba. Az életéért kell küzdenie a gyűlölt normann hódítók ellen. Alaric megmenti a hercegnőt a biztos haláltól, s eltökéli, meghódítja szívét, ám Fallon esküvel fogadja, hogy ellenáll a férfi csábításának, s megszökik esküdt ellenségétől…

Hajja & Fiai www.hajja.hu

1

Eredeti cím: Princess of Fire Copyright (c) Heather Graham Pozzessere, 1989 Hungarian edition and translation Copyright © 1999 by Hajja & Sons Ltd All rights reserved! Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. 4017 Debrecen, Pf.: 32. E–mail: [email protected] www.hajja.hu Felelős kiadó: a cég ügyvezetője Fordította: Vágó Tímea Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN 963 9037 79 6

2

Prológus Hastings, 1066. október – A herceg halott! Vilmos halott! A kiáltás kétségbeesett sikolyként hasított a levegőbe. A támadás lendülete nyomban megtört, s a vezérüket vesztett normann lovagok megkezdték a visszavonulást. Soraik szétzilálódtak, s a csatatéren pillanatok alatt eluralkodott a káosz. Tomboló paták alatt reszketett a föld, fájdalom, kétségbeesés, és düh hangjai törték meg itt is ott is a hideg, halálos acélfegyverek monoton zörgését. A szász védők lassan, de biztosan nyomultak előre – vonaluk erős volt és áthatolhatatlan, mint a kőfal. – Ostobák! – üvöltötte Alaric. – Vilmos él! Nézzétek! Levette a sisakját, hogy mindenki láthassa! A pánik és a kétségbeesés, mintegy varázsütésre, köddé foszlott, ám a normannok helyzete továbbra is kilátástalan maradt. Az angol sereg nem volt több fegyvertelen tömegnél, mégis roppant erőt képviselt: az emberek a hazájukért küzdöttek, és királyukért, Maróidért. Vilmos jól felfegyverzett, kisebb, de ütőképesebb haderőt sorakoztatott fel, és jobb taktikát követett, ennek ellenére úgy tűnt, azon a napon a hastingsi harcmezőn a szászoké lesz a győzelem. A normannok gyaloglándzsásokkal, íjászokkal és lovassággal támadtak, de a lovagok rohamra indultak, mielőtt az íjászok végrehajtották volna az első csapást, s a halálos nyílzápor az ellenség helyett őket tizedelte meg. Visszavonulás közben Alaric megállt egy pillanatra, s végignézett a szászok vonalán. Fegyverek híján testükkel védték Angliát, s ha egy porba hullott közülük, nyomban újabbak álltak a helyére. Összeszorult a torka a szörnyű vérontás láttán. Jól ismerte az ellenséget, különösen vezérét, Harold Godwinsont – tisztességes ember volt, jó király és kiváló hadvezér. Mikor hírét vette, hogy Vilmos partra szállt, északon hadakozott a viking seregek ellen, s miután halálos csapást mért a norvég királyra, azonnal délre vonult, hogy megküzdjön a normann hódítókkal. Most ott harcol az első sorban hős katonái között... Töprengését velőtrázó kiáltás szakította félbe. Egy megtermett szász harcos támadott rá félelmetes csatabárdjával. Alaric a pillanat tört része alatt előrántotta kardját, karja előrelendült. A szász katona szeme tágra nyílt, s száján néma sikollyal, élettelenül zuhant a földre. – Alaric! Ezer közül megismerte volna ezt a hangot. Nyomban forrása felé kapta tekintetét: Vilmos egyenes háttal ült hatalmas harci ménje nyergében, s még mindig hajadonfőtt harcok, hogy katonái láthassák. – Megindultak! Az angolok rohamra indultak! Tartóztasd fel őket! A szászok akkor vesztették el a csatát, mikor megtámadták a rendezetlenül visszavonuló ellenséget. A mozgékonyabb normann csapatok szembefordultak velük és lekaszabolták vagy lenyilazták őket. Most Vilmos katonái nyomultak előre, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az ellenségre. – Istenem, ez Harold! – kiáltotta valaki hirtelen. – Harold! Harold halott! A szász király halott! Nem tudni, hogy történt – bár később sokan állították, nyílvessző fúródott a szemébe, s a halálos sebet kapott uralkodót a megvadult normannok cafatokra tépték –, de tény, hogy Harold a hosszú, véres csata után holtan maradt a harcmezőn. A szász védelem, melyet nem törhetett meg fegyver, erő, vér és halál, perceken belül összeomlott. Harold Godwinson, a szász király, halott. Alaric mindig szerette és csodálta Haroldot, s most nem érzett diadalt, a győzelem bódító mámorát – csak fájdalmat. Fájdalmat és keserűséget. Mert tudta, ez csak a kezdet. A sűrű erdők, buja mezők és termékeny földek mind áldozatul esnek Vilmos fosztogató katonáinak, mohó zsoldosainak. 3

– Alaric! Grófom! – Boulogne–i Falstaff vágtatott a halottakkal borított harcmezőn Alarichoz. – A szász sereg maradéka a szoros felé menekült. Embereink üldözőbe vették őket, de csapda volt! Amikor a meredek hegyoldalon lovaik megcsúsztak, s a földre zuhantak, a szászok előtörtek rejtekükből, s megtámadták őket. A vezérüket sikerült sarokba szorítanunk, de úgy vív, mint az ördög, s nem hajlandó megadni magát. Alaric megfordította lovát, s a szoros felé vágtatott. A meredély előtt leszállt nyergéből, s kivont karddal, gyalogosan folytatta útját, hogy csatlakozzon katonáihoz a harcban. A normann és breton túlerő végül megtörte a szászok ellenállását. A túlélők menekülni próbáltak vagy kegyelemért könyörögtek. – Uram! – szólt Falstaff. – A vezérük ott van. – Egy terebélyes tölgyfára mutatott jó ötszáz lépésre tőlük. – Embereink kegyelmet ígértek neki, ha leteszi a fegyvert, de még csak válaszra sem méltatta őket. Többen próbálták megölni. Most mind holtan vagy sebesülten fekszenek... Alaric füttyentett lovának, nyeregbe szállt, s a tölgyhöz ügetett. A szász harcos bőrpáncélt viselt és maszkot, mint legtöbb bajtársa. Tíz, tetőtől talpig páncélba öltözött, állig felfegyverzett normann vette körül, de egy sem mert öt lépésnél közelebb menni hozzá. Aztán hirtelen egyikük mégis előretört hatalmas kardjával. – Állj! – kiáltotta Alaric, s feltolta sisakrostélyát. – Én fogok megvívni a szásszal. Nem akarta megölni a harcost – elege volt már a vérontásból –, de úgy vélte, muszáj megállítania, mielőtt legjobb emberei áldozatul esnek halálos kardjának. Lova véknyába vágta sarkát, s kivont karddal rontott ellenfelének. A védő ügyesen hárította a csapást. Az acélpengék egymásnak feszültek, s egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egyik harcos sem mozdult. Aztán Alaric előrelendült, s a szász kard csillámló üstökösként repült a magasba. A gróf következő csapásától a harcos hátrazuhant a földre. Nem pattant fel – nyugodtan várta az utolsó, halálos csapást. Alaric az elesett vitéz mellé léptetett lovával. Lehajolt, s véres kardját a torkának szegezte. – Add meg magad vagy meghalsz! A harcos néma maradt. A gróf nehéz páncélzata ellenére fürgén lepattant a nyeregből. Áldozata fölé hajolt, hogy letépje arcáról a bőrmaszkot. – Ne merészelj hozzám érni! Alaric mozdulatlanná dermedt döbbenetében. A hang lágy volt, dallamos, kellemes. Egy nő hangja. Egy nőé, akit jól ismert. Aki hiába volt fegyvertelen és kiszolgáltatott, még mindig küzdött ellene: ütötte, rúgta, ahol érte. Alaricnak minden erejére szüksége volt, hogy lefogja. Végül aztán megragadta tarkójánál a vékony zsineget, és letépte arcáról a maszkot. A lány megpróbált felállni. Alaric elvigyorodott, s csizmás lábával rálépett ébenfekete, hosszú tincsére, mely szorosan összefont hajából szabadult ki. – Add meg magad. Fallon! Vesztettél. – Nem, nem, soha! – kiáltotta eszelősen. – Soha! Kicibálta haját a csizma alól, s mielőtt az bármit tehetett volna, talpra szökkent, s Alaricra vetette magát. Fogával mart a combjába, ahol nem védte páncél. A férfi felüvöltött fájdalmában, s egy pillanatra elengedte a lányt, aki megfordult, s már futott is a közeli erdő felé. Azaz futott volna, mert Alaric utánakapott, s hajánál fogva hátrarántotta. – Istenverte szász szuka! Vesztettél! Add meg magad! – Egy fattyú herceg fattyú hóhérának? Soha! – vágott vissza. – Anglia nem lesz Vilmosé! Bár testét vér és sár borította, Fallon megdöbbentően szép volt. Szeme, mint a kristálykék égbolt viking ősei északi birodalma fölött, haja sötét és csillogó, mint az ében, bőre fehér, mint a hó, s bársonyos, mint a rózsaszirom. Arca finom vonalú, ajka rubinvörös és édes, mint a jó bor. Szép és előkelő, mint... mint egy hercegnő. Fallon valóban hercegnő volt, ha nem is törvényesen. Harold Godwinson „dán házasságából” született, melyet az egyház nem ismert el. Ennek ellenére büszke volt, mint egy királynő, s angolszász, mint a föld, melyet kecses lába taposott. 4

Alaric jól ismerte, s tudta, meg kell törnie, ha azt akarja, hogy Vilmos uralkodjon Angliában. Elengedte a lányt, aztán levette sisakját és hátrasimította a haját. – A harcnak vége. A foglyom vagy... Fallon szembeköpte. Alaric összeszorította a fogát, s kesztyűs kezével megtörölte az arcát. Aztán egy hirtelen, erőszakos mozdulattal elkapta foglya csuklóját, s karját hátracsavarta. – Hölgyem, a harcnak vége. Anglia elesett. A lány hátravetette a fejét, s lázadón nézett a férfi szemébe. – A csatát elvesztettük, de a háborúnak még nincs vége. Anglia nagy ország, és apám nem fogja tétlenül... – Apád halott. Fallon arcából szempillantás alatt kifutott a vér. – Nem – rebegte, s a lába összecsuklott alatta. Ha Alaric nem tartja, a földre omlott volna. – Nem. Apám él. Az imént láttam harcolni odafönn, a síkságon. – Harold Godwinson meghalt. Igazat beszélek. – Nem! – sikította a lány, s dühösen tépte el magát a férfi érintéséből. A sötétszürke szempárba nézett. – Kérlek, Alaric – könyörgött. – Az isten szerelmére, mondd, hogy nem igaz. Alaric tekintete megtelt fájdalommal és szánalommal. Nem akart kegyetlen lenni, de nem volt más választása. Már így is túl sok időt – drága időt – pazarolt a szász király lányára. De úgy érezte, ennyivel tartozik Haroldnak, akinek legdrágább kincse volt Fallon. Ha meg akarja menteni az életét, meg kell értetnie a vad bestiával, hogy nem küzdhet tovább. így is isteni szerencse, hogy nem fekszik holtan a harcmezőn... – Anglia nem veszett el! – kiáltotta Fallon. – A fivéreim még élnek! Edgar herceg él, és Vilmos soha, soha nem lesz király! – Vigyétek a hercegnőt a táboromba – fordult Alaric lovagjaihoz. – Négy fegyveres őrizze, míg nem határozok sorsa felől. Két katona lépett Fallonhoz, s karjánál fogva megragadták. – A fattyú soha nem lesz Anglia királya – mondta a lány szomorúan, s az acélszürke szempárba nézett. – Anglia királyát a törvény szerint a Witan lordjai választják. Ők tették e föld urává apámat, és apám... – El innen! – parancsolta a gróf. Hálát adott az istennek, hogy breton lovagjai nem értenek angolul, mert bizonyára nem hagyták volna szó nélkül, hogy egy szász fehérnép fattyúnak nevezze Vilmost, bár tényleg fattyú volt. Nyeregbe szállt, s visszalovagolt a csatatérre. A nap nyugodni készült. Eljött az idő, hogy összeszedjék halottaikat és ellássák a sebesülteket. Alaric – hűséges lovagja, Falstaff kíséretében – hosszú órákig rótta a harcmezőt. Elesett harcosait kereste, hogy tisztességgel eltemesse őket. Hosszú évek óta csatázott már Vilmos oldalán, s hozzászokott a halál közelségéhez, de ez a nap, ez a csata más volt, mint a többi... Testedet látott halálos ölelésben összefonódva, haldoklókat hallott nyöszörögni, könyörögni vízért, isten segedelméért, életért, megváltó halálért... Aztán meglátott egy fiút. Széttárt karokkal feküdt a földön, holtan. Alaricnak összefacsarodott a szíve, s keze ökölbe szorult. – Hisz ez még gyermek volt – mondta Falstaffnak. – Nézd, milyen félelmetes fegyverrel küzdött ellenünk! A fiú egy vékony botot szorongatott halott kezében. – Mi lesz a megígért zsákmánnyal, Alaric? – kérdezte valaki. – Nem értettem jól – fordult fenyegetően a gróf a hang irányába. – Semmi, uram. Nem szóltam, bocsáss meg. A hold már magasan járt égi útján, mire összeszedték a halottakat és a sebesülteket. Alaric lóra szállt, hogy visszatérjen táborába, mikor egy apród lépett hozzá. Vilmos kérette magához.

5

Mikor belépett a sátrába, a herceg szeretetteljesen magához ölelte, aztán egy ezüstkupát nyomott a kezébe, melyet csordultig töltött borral. Alaric egy szuszra felhajtotta az erős, tüzes italt, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Vilmosról. A herceg valamivel alacsonyabb volt Alaricnál, de testesebb. Negyvenes évei derekán járt, sokat harcolt, sokat tapasztalt, sokat látott már. Most mégis olyan izgatott volt, mint egy gyermek. – Győztünk, drága Alaric. Egyetlen nap alatt. Harold halott. Anglia a miénk! – lelkendezett. – Anglia még nem a miénk – helyesbített a gróf, s hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát. – Harold halott, de hónapokba, talán évekbe telik, mire az országot meghódítjuk. Vilmos összevonta a szemöldökét. – Isten velünk van, és a sors akaratából én leszek ennek a földnek az ura. Anyám már akkor tudta ezt, mikor megfogantam a méhében. – Elhallgatott egy pillanatra, s átkarolta a gróf vállát. – Anglia az enyém lesz, barátom. Meglásd akkor, hűséged jutalma nem marad el. – Igen, ebben biztos vagyok – mormogta Alaric, s a durván összeácsolt asztalhoz lépett a sátor közepén. A térképre mutatott, mely ott hevert kiterítve. – Mihamarabb Londonba kell vonulnunk, s így vagy úgy rábírnunk a Witant, hogy téged válasszon királynak és ne Edgar herceget. – Ugyan, hisz Edgar csak egy kölyök. – Meglehet, ám ha a Witan mellette dönt, a szászok soha nem fognak behódolni. – Ez esetben irány London! – mondta Vilmos, és fáradtan rogyott székére. – Ha kell, fegyverrel és erőszakkal, de én leszek a király. – Öklével az asztalra csapott. – Anglia trónját nekem ígérték. Jó és igazságos ura lettem volna népemnek, de már... – Már – folytatta Alaric – fél királyságodat odaígérted francia ÓN német zsoldosaidnak, és persze hű normann lovagjaidat is meg kell jutalmaznod. Vilmos nagyot sóhajtott. – Igazad van. Sokkal tartozom a katonáknak. – Alaric szemébe nézett. – Az emberek... gyűlölni fognak. – Meglehet. – Biztos vagyok benne. – A herceg maga elé meredt néhány másodpercre, aztán ismét a grófra emelte tekintetét. – Elkövetek mindent, hogy megakadályozzam a fosztogatást. Ám az angolokat megtöröm, s megszilárdítom a hatalmamat az országban. Győzni fogok. – Hiszem, hogy így lesz, hercegem. Vilmos felállt. – Sok dolgom van még ma éjjel. Meg kell találnom Harold testét. Isten az atyám, nem lesz könnyű ennyi halott között. – Hangja ellágyult. – Harold Godwinson tiszteletre méltó, vitéz ellenfél volt. Megkeresem és tisztességgel eltemettetem. – Nem vagyok biztos benne, hogy a szászok értékelni fogják nagylelkűségedet. – Nem érdekel. Nem miattuk teszem, hanem magam miatt. – Elmosolyodott. – Amikor annak idején rád találtam, nem voltál több vakmerő kölyöknél. Az életedért és a jogaidért küzdöttél, akárcsak én, egész addigi életemben. Sok csatát vívtunk együtt, győztes csatákat, és nagyon sok áll még előttünk. Király leszek, Alaric. – Ahhoz előbb le kell győznöd Harold fiait. – Voltak idők, mikor kételkedtem benne, hogy valaha is eljutok Anglia földjére – mondta Vilmos elmélázva. – De a sors így akarta, s most itt vagyok. Győzni fogunk, tudom. – Igen – bólintott Alaric. – Imádkozzunk, hogy birodalmad ne a temetetlen holtak és a felperzselt föld országa legyen. A herceg megrázta a fejét. – Nem kívántam Harold halálát. Harcban esett el, vitéz módjára. Magamnak sem kívánok szebb halált. Ha a fiai fogságba estek, nem esik bántódásuk. Feltéve, hogy behódolnak. Sajátomként fogok gondoskodni Harold családjáról... – A családról jut eszembe: ma foglyul ejtettem Harold lányát, Fallont. – Fallont – ismételte Vilmos döbbenten. – A csatatéren fogtam el. Sok jó emberem esett áldozatul kardjának. 6

– Jézusom! Biztos vagyok benne, az apja nem tudott róla, hogy ő is harcba szállt – csóválta a fejét hitetlenül a herceg. – Mi legyen a sorsa? – Ha nem tévedek, nem adta meg magát az i^ú hölgy. – Nem tévedsz. – Nos, tartsd szigorú őrizet alatt. – Vilmos eltöprengett, s felidézte magában a lány emlékét. – Legyen a tiéd – mondta hűvösen, keserűséggel a hangjában. – Nyelve élesebb és halálosabb kardjánál. El kell fogadnia királyául. És mint fivéreinek, behódolnia. – Soha nem teszi meg. – Akkor meghal. Hosszú és véres küzdelem előtt állunk. Nem hagyhatom, hogy ellenség legyen a közelemben, aki bármikor hátba döfhet. A lány a tiéd. Tégy vele, amit akarsz, de vigyázz rá. Ha behódol, saját véremként fogom szeretni és óvni. Ellenkező esetben fejét vétetem. – Vilmos fáradtan elmosolyodott. – Menj, pihend ki magad. A halottainkról majd én gondoskodom. Holnapután indulunk tovább. Alaric bólintott, aztán sarkon fordult és kiment a sátorból. Halálosan fáradt volt: már két éjszaka nem hajtotta álomra a fejét. Odakint Falstaff lépett hozzá. Alaric rámosolygott hűséges lovagjára. A mackó termetű férfi kiváló és könyörtelen harcos volt, ám barátaihoz és szeretteihez olyan gyengéd, mint egy kiscica. Akkor szegődött Alaric mellé, mikor csatlakozott Vilmos seregéhez. Előbb odaadó védelmezője, később hű katonája és barátja lett. Számtalan csatát vívtak meg együtt, és többször megmentették egymás életét. Falstaff érzékeny, másokkal együttérző ember volt, aki feltétel nélkül adta szeretetét. Vele ellentétben Alaric nem barátkozott egykönnyen, soha senki nem tudhatta, mi jár a fejében. Vilmos ellenségei hamar megtanulták, a gróf kardja halálos, azok pedig, akik fejet hajtottak a herceg előtt, fejet hajtottak Alaric előtt is. – Borra, asszonyokra és énekszóra vágyom – jelentette ki Falstaff és széles mosoly ült ki az arcára. – Az ország a miénk lesz, s a királya Vilmos. Melyik szajhával kívánod tölteni az éjszakát, uram? A bögyös vörössel? A szőkével? Vagy valamelyik szász rabnővel? Alaric felsóhajtott. – Forró fürdőre és jó ételre vágyom. Ma éjjel itt kell tanulmányoznom a térképeket, s kiválasztanom a legmegfelelőbb útvonalat Londonba. Aztán... – Aztán? – Talán megiszom egy–két kupa bort a vörös hajúval. – A bögyössel? A gróf hangosan felnevetett. Lovaikhoz értek, nyeregbe szálltak ós elindultak táboruk felé. – Bármit kérsz, Vilmos teljesíti, igaz? – Mire gondolsz? – Alaric, én... – Bökd már ki, Falstaff! A behemót harcos előrehajolt, megragadta barátja karját és a szemébe nézett. – Szenvedéseim a pokol kínjaihoz hasonlatosak. Szerelmes vagyok. – Az isten szerelmére, Falstaff, miről beszélsz? – Az a lány... a hercegnő... Harold ivadéka. Soha nem láttam ily csodás kék szempárt, dús hajat. Az arca... mint egy angyalé. A teste karcsú, formás, erős. Ajka, mint a rózsabimbó. Ragyogó jelenség, mint az alkony, mint... – Elég! Elég már! – nevetett Alaric, s megrázta a fejét. Falstaffot tényleg megbűvölte Harold szépséges leánya. – Alaric, barátságunkra kérlek, könyörgöm, kérd Vilmost, adja nekem a lányt. Szeretni fogom, tisztelni, s a tenyeremen hordozom... Ha elfogad hitveséül, nőül veszem. Meg akarsz jutalmazni? Ezzel jutalmazz! Beszélj Vilmossal, kérlek. A gróf nem felelt. Szíve vadul dörömbölt mellkasában. Ó nem, nem adhatja Fallont Falstaffnak – gondolta. Nem adhatja senkinek, míg nem tisztázza magában, mit is érez iránta.

7

– Az a fehérnép száz ördögnél veszedelmesebb – törte meg végül a csendet. – Gyűlöli a normannokat. Harcolni fog az utolsó leheletéig, s ellened fordítja az embereidet. Láttad ma – úgy bánik a fegyverrel, mint egy férfi. Igaz, gyönyörű. De büszke és soha nem fog meghajolni mások akarata előtt. Ha magadhoz veszed, figyelmeztetlek, csak bajt hozol a nyakadra. – Ilyen jól ismered? – Ó, igen – sóhajtott. Igen, ismerte csókja ízét, szíve keserédes haragját. Tudta, mit jelent vágyódni utána. – Gyermekkora óta ismerem. De te is találkoztál már vele, mikor Normandiába jött az apjával. – Valóban. – Utoljára hónapokkal ezelőtt láttam, mikor Vilmos futáraként apja udvarában jártam – mondta Alaric. Igen, találkozott vele, megérintette bűvös testét, s a vágy tüze kis híján elemésztette lelkét. – Kegyetlen, gyilkos barbárnak tekint minden normannt. – Gyengéd, szerető férje leszek – jelentette ki Falstaff. – Szeretem őt, tiszta szívemből. Alaric átérezte barátja szenvedését, vágyait. Hisz maga is megtapasztalta már a szenvedély tüzét. Eszébe jutott, milyen vad gyűlölettel harcolt ellene a lány a csatatéren. Vilmos azt mondta, a sors akarja, hogy Anglia királya legyen. Ha ez így van, az is a sors akarata volt, hogy ma megküzdjön Fallonnal. Gyermekkoruk óta harcolnak egymással, s akárhányszor találkoztak, az ellenségeskedés és a gyűlölet mindig ott vibrált közöttük. Tudta, teljesítenie kell Falstaff kérését. Igen, oda kell adnia, minél hamarabb. Fallon közelében aligha lesz képes józanul gondolkodni és cselekedni. Különben is, most a herceg dolgával kell törődnie. Egy ország vár rá, hogy meghódítsák. Vilmos neki adta Fallont. Az ő tulajdona, azt tesz vele, amit akar. Falstaffra bízza, határozta el hirtelen. Mindenkinek így lesz a legjobb. Barátja szemébe nézett. – Falstaff, a lány a tiéd. – Áldjon meg az isten... – Légy óvatos – emelte fel Alaric a kezét figyelmeztetőn. – Szeresd, óvd őt, s légy gyengéd hozzá, de mindenekelőtt légy óvatos. Fallont szigorú őrizet alatt kell tartani, míg be nem hódol Vilmosnak. És mindig nézz a hátad mögé, mert soha nem tudhatod, mikor tör orvul az életedre. – Úgy lesz! Úgy lesz! – esküdözött Falstaff. – Siessünk! Bort hozzatok a sátramba, s egy kobzost. Ma éjjel Harold lánya az enyém lesz! – Igen – motyogta Alaric, és nagyot nyelt. El kell felejtenie Fallont. Most már Falstaff kezében van a sorsa... Megrázta a fejét, s igyekezett az előtte álló éjszakára gondolni. Forró, illatos fürdőre vágyott, hogy lemossa testéről a csata mocskát. Borozni fog aztán, s átnézi a térképeket... Fallon. Eszébe jutott az a régi, borongós nap, mikor karjában tartotta csodás testét, s megcsókolta édes ajkait. – Verjen meg az isten! – átkozódott hangosan. – Verjen meg az Isten, te kísértő, átkozott boszorkány! Falstaff szeme kerekre nyílt döbbenetében. Alaric mosolyt préselt az arcára, s megrázta a fejét. – Ne is figyelj rám. Fáradt vagyok. Igyekezzünk. Mihamarabb a táborban akarok lenni. Vilmos parancsára Hastings közepén fából erődöt emeltek. Alaric ott ült egy tábori ággyal és durván összeácsolt asztallal berendezett szobában, a térképeket tanulmányozta, s a kialakult helyzeten töprengett. Harold meghalt ugyan, de a szászok még mindig ijesztően sokan vannak, s az ország kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik. Még ha sikerül is bevenniük Londont, nem valószínű, hogy a Witan Vilmost választja meg uralkodónak. Edgar herceg – Vasbordájú Edmund egyetlen élő leszármazottja – hosszú évekkel ezelőtt jött Angliába, arra számítván, Hitvalló Edward halála

8

után ő örökli majd a trónt. Az angolok bizonyára úgy hiszik, Vilmos csupán Kairóiddal akart leszámolni, s elfogadja, ha a szász államtanács Edgart kiáltja ki Harold utódjának. Alaric megrázta a fejét. Vilmos tizenöt évig élt abban a tudatban, hogy ő örökli Anglia trónját. Hitvalló Edward akkor ajánlotta fel a szigetország koronáját Vilmosnak, mikor konfliktusba került Harold atyjával, Godwinnal. Ám miután kibékültek, Edward megfeledkezett a normann hercegnek tett ígéretéről. Egyébként maga Harold is felajánlotta a trónt Vilmosnak. Igaz, nem önszántából: a normann herceg foglyaként erővel csikarták ki belőle az esküt. Hogyan is remélhette Vilmos, hogy teljesíti azt? Harold pontosan tudta, az angol koronát különben sem ígérheti oda senkinek. Anglia királyát a Witan választja, s még ha az uralkodó halálos ágyán ki is jelöli utódját, a szász államtanács jóváhagyása nélkül az soha nem ülhet az ország trónjára. Vilmos egész felnőtt életében azért küzdött, hogy megszilárdítsa hatalmát Normandiában. Nem szerette a mészárlást, de úgy vélte, a cél minden eszközt szentesít. Alaric a térképet nézte, s tétován nyúlt boroskupájáért. Kortyolt egyet az erős nedűből, aztán nagyot sóhajtott. Mi vár még rájuk? Talán Edgar lesz a király. Meglehet az is, a Witan a két északi gróf közül választ uralkodót. Igaz, nagyon fiatalok még, de a harcban máris félelmetesek. No és ott vannak Harold fivérei és fiai... Vilmosnak mihamarabb Londonba kell mennie, ha királya akar lenni Angliának. Mihamarabb. Alaric felállt, s a kandallóhoz lépett. Órákkal azelőtt megszabadult már nehéz páncéljától. A közeli folyóban mosta le magáról a csata mocskát, s tiszta inget, tunikát és testhez simuló gyapjúnadrágot öltött. De még mindig érezte orrában a vér szagát, s a halál bűzét. Valaki kopogott az ajtón, aztán óvatosan, lassan kinyitotta. Alaric elmosolyodott. Margaret, a vörös hajú állt előtte. A lány Matilda udvarához tartozott. Nemesi vér csörgedezett az ereiben, szép volt és buja. Mindenki tudta Vilmos táborában, hogy csak Alaric miatt csatlakozott a sereget követő szajhákhoz. Margaret legvarázslatosabb mosolyával arcán, ringó csípővel sétált a férfihoz. – Ó, én erős, hatalmas hódítóm – búgta érzéki hangon, s átölelte. – A kobzosok máris hősiességedről énekelnek. Azt mondják, ahol feltűntél a harcmezőn, a szászok nyomban megfutamodtak. Alaric kibontakozott a lány öleléséből, s bánatosan nézett a szemébe. –– Egész nap harcoltam és sok szász harcost megöltem. Nem futamodott meg egy sem, bátran nézett szembe a halállal mind. – Mégis győztél és hódítottál. – Megfordult, s az ágyhoz sétált. A férfira nézett, aztán karját felé nyújtotta. – Jöjj, Alaric, Anlou grófja. Jöjj, szerelmem, harcolj, s hódíts meg engem is. Alaric elmosolyodott. A lányhoz lépett, s magához szorította puha, illatos testét. Szája éhesen kereste az édes ajkakat, keze vágytól vezérelve simította végig a karcsú derekat, a telt, lágy kebleket. A nyoszolyára omlottak, s lázasan, türelmetlen éhséggel kezdték vetkőztetni egymást. Valaki ököllel verte az ajtót. – A pokolba! Ki merészel zavarni ilyen késői órán? – Alaric gróf! – szólt egy hang odakintről. – Milord, nyiss ajtót! – Menj – mondta Margaret. – Várok rád. Alaric bosszúsan lépett az ajtóhoz, és szélesre tárta. Egyik normann lovagja állt ott. Nem viselt páncélt, de jobbjában kardot tartott. – Mit akarsz? – kérdezte a gróf – Sire, Falstaff… A lány... A szász fehércseléd leszúrta Falstaffot – nyögte ki végül. – Micsoda? – Jöjj sietve, Milord. A jó lovag látni kíván. Alaric magára kapta köpönyegét, s már rohant is ki az éjszakába, barátja sátrához. Gyertyák világítottak odabent. Középen hófehér, megvetett ágy, mellette kis asztalkán ezüstkehely, színültig töltve borral, s ezüsttál ínycsiklandozó étellel megpakolva. 9

Falstaff sötét vértócsa közepén feküdt a földön. Fallon a sarokba húzódott. Arca sápadt volt, hatalmas kék szemében iszonyat és félelem könnyei reszkettek. Alaric pillantásra sem méltatta. Falstaffhoz lépett, s letérdelt mellé. Fölé hajolt, hogy megnézze, lélegzik–e, aztán egyetlen mozdulattal letépte mellkasáról a vértől mocskos inget. Azonnal meglátta a sebet, s megkönnyebbülten sóhajtott fel. A gyilkos fegyver szemmel láthatóan megcsúszott a bal alsó bordán, s csupán a bőrt szakította fel, jó arasznyi hosszon. Ám ömlött belőle a vér, ami, ha nem sikerül mihamarabb elállítani, Falstaff vesztét okozhatja. A normann lovagokra pillantott, akik a sátorba gyűltek, s kíváncsian figyelték, mi történik. – Meg fog halni – suttogta egyikük. – Igen, meg fog halni – mennydörögte Alaric dühösen –, ha úgy álltok itt, mint bálám szamara a hegyen. Fogjátok, és vigyétek tüstént a herceg legjobb felcseréhez. Gondoskodjatok róla, hogy azonnal ellássa Falstaff sebét. Ha elvérzik, a fejeteket vétetem! A lovagok óvatosan felemelték a hatalmas, tehetetlen testet, s kivitték a sátorból. Alaric a kijáratig kísérte, aztán megfordult, s Fallonra nézett. Tiszta volt, mint a frissen esett hó, s illatos, mint a tavaszi mezők. Hosszú, fekete haja zuhatagként omlott vállára s hófehér ruhájára, melyen átsejlett tökéletes teste: valószínűtlenül karcsú dereka, telt, feszes keblei, gömbölyű csípője. – Gyilkos szuka! – sziszegte Alaric. A lány kihúzta magát, s állát dacosan vetette fel. Arcán büszkeség fénye ragyogott, ám a szeme... Szeme kék tengerében sötét szörnyetegként ült a félelem. Hosszú másodpercek teltek el néma, mozdulatlan feszültségben. – Nem kívántam vérét venni a lovagnak – törte meg a csendet végül Fallon. Kimérten, hűvösen beszélt. – Rám támadott. Meg kellett védenem magam. – Csodált téged, s úgy szeretett, mint senki mást ezen a földkerekségen! – Hát én nem szerettem! – csattant fel a lány. Alaric, Anlou grófja, ki megingathatatlan nyugalmáról és béketűréséről volt nevezetes, nem mert a szász bestia közelébe lépni. Attól félt, ha megteszi, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy megragadja a szépséges hattyúnyakat, s addig szorítsa, míg... – Majdnem megölted – mondta végül, s hangjában düh reszketett. – Nem kellett volna rám támadnia. – Miért támadott volna rád? Az övé vagy. Az ő kizárólagos tulajdona. Neki ajándékoztalak, hölgyem. Ki hinné, hogy ez a kecses, vékony kis virágszál így elbánt a rettenthetetlen, nagy erejű Falstaff–fal? A halovány gyertyafényben alakja oly valószerűtlennek, szinte áttetszőnek hatott, mintha csak álomárnyék, látomás, égi tünemény lenne... – A király leánya vagyok – szólt a lány méltóságteljesen. – Anglia hercegnője, Harold Godwinson vére. Halandó férfinak nincs hatalma fölöttem. – Majd én megmondom, mi vagy: gyilkos. Egy gyilkos szász bestia – felelte Alaric, s fenyegetően lépett felé. – Atyád halott, s te az enyém vagy. Az enyém, hölgyem. Isten bocsássa meg vétkemet, de Falstaffnak ajándékoztalak hűsége jutalmául. Mit tettem, ó, én ostoba! – Az a férfi egy normann rabló! – kiáltotta a lány szenvedélyesen. – És erővel tört rám. Bánom is én, mit hiszel, mit mondasz, nem vagyok a tied, nem adhatsz–vehetsz, mint valami portékát! – Az angol törvények kimondják: vettessék szolgasorba, ki más életére tör vagy harcban fogságba esik. – Még te beszélsz angol törvényekről, te nevezel gyilkosnak? Átkozott barbár! Hány ártatlan vérét ontottad ma ki a harcmezőn? Nem vagyok a tulajdonod, nem vagyok sem Vilmosé, sem másé! – sziszegte. – Jegyezd meg jól: egyetlen normann állaté sem leszek, míg élek! Alaric ökölbe szorította a kezét, fejében fájdalom lüktetett. – Fallon, nem érted a helyzetet. Partra szálltunk, megütköztünk apád seregével és meghódítottuk ezt a...

10

– Nem hódítottatok meg semmit! Az apámat lemészároltátok, de attól még Anglia nem a tiétek. – A te esetedben ez teljesen mellékes. Megvívtam veled és legyőztelek. Fogoly vagy, rabszolga. Az én rabszolgám. És istenemre mondom, bölcsebb lett volna, ha engedelmeskedsz a jó lovagnak, s minden óhaját teljesíted. – Soha! – kiáltotta Fallon, s tekintete megtelt gyűlölettel. – Mit vársz tőlem? Mondjam azt, gyertek csak, égessétek fel falvainkat, vegyétek el élelmünket, gyilkoljátok meg parasztjainkat, raboljatok, fosztogassatok? Ígérjem azt, hogy nem állunk az utatokba? Jól figyelj, átkozott fattyú, utoljára mondom: a király lánya vagyok, legyen bár halott atyám. Soha nem fogok meghajolni egyetlen normann keselyű előtt sem! Alaric hatalmas, dühös léptekkel indult a lány felé. Nem érzett semmit, csak fájdalmat. Anglia népe hamarosan megtudja, mit jelent az erőszak, a fosztogatás. Falvak tűnnek el a föld színéről, fejek hullanak a porba. És Falstaff, a drága Falstaff arra készült, hogy arany talpazatra emelje ezt a boszorkányt! A lány menekülni próbált, de Alaric útját állta. – Hercegnő vagy, mi? Ezért kell vérét venned annak, aki szeret? Úgy hiszed, túlságosan tiszta és fenséges vagy ahhoz, hogy leereszkedj hozzánk, normann disznókhoz? Alaric látta, a lány egész testében remeg, de nem tudta, hogy dühében vagy félelmében teszi–e. Igazából nem is érdekelte. Abban a pillanatban gyűlölte, teljes szívéből. – Ölj meg, gyilkolj meg engem is. Mint szász testvéreimet, kik nem hajtottak fejet előtted – mondta Fallon dacosan. – Ha Falstaff meghal, térden állva fogsz könyörögni a megváltó halálért. A hercegnő magasra emelte állát. – Könyörögni? Neked? Soha! Alaric elhúzódott kissé, mert tudta, érezte, bármily bátornak is mutatja magát, a kis bestia fél. Látta, a csodás szempár megtelik bizonytalansággal. Fallon azonnal cselekedett. Karja magasba lendült, aztán lecsapott. Alaric az utolsó pillanatban kapta el a tőrt tartó kezet, s addig szorította, míg a gyilkos fegyver a földre nem hullott. – Szász szuka! – kiáltotta, s lábával a sátor túlsó végébe rúgta a tőrt. – Istenemre esküszöm, engedelmességre tanítalak! A hajába markolt, aztán átkarolta a derekát, s felemelte. Szenvedély fűtötte és bosszúvágy. Fallon ezúttal túl messzire ment. Ma éjjel, így vagy úgy, de megtöri. A földön csúszva fog könyörögni kegyelemért. – Ne! – sikított a lány, s éles körmével szántotta végig Alaric karját. Ám ő észre sem vette. Az ágyhoz lépett, szép foglyát a megvetett nyoszolyára dobta, aztán lovagló ülésben a csípőjére ült. Szép metszésű állát tenyerébe fogta, s erővel kényszerítette Fallont, hogy a szemébe nézzen. – Vilmos bármelyik pillanatban parancsot adhat a kivégzésedre – szólt a férfi olyan hideg közönnyel a hangjában, hogy Fallon beleremegett. – Valami módon rá kell bírjalak, hogy hűséget fogadj. Különben kötélen végzed, s hollók vájják ki a szemed. – Inkább választom a halált, mint hogy behódoljak – sziszegte. A düh és a gyűlölet keserű mételyként ömlött szét Alaric lelkében. – Add fel végre ezt az ostoba küzdelmet! – mennydörögte. – Könyörögj, szuka! Könyörögj az életedért! Fallon az arcába köpött. A férfi megragadta csuklóját, két karját a feje fölé nyújtotta, s fél kézzel a párnához szegezte. A lány ruhájába törölte arcát, aztán egyetlen mozdulattal feltépte a finom anyagot a szoknya aljától a derekáig. Hidegen hagyta a meztelen, hosszú combok látványa. Egyetlen dolog járt a fejében csak: megtömi a makacsságot, mely ellenállásra készteti foglyát. Fallon szeme tágra nyílt, mikor rádöbbent, a férfi mire készül. Teljes erővel küzdött az erőszak ellen, hiába. Alaric felállt, hogy megszabaduljon ruhájától. A lány nyomban menekülni próbált. Fél kézzel elkapta, s visszalökte az ágyra, aztán levette tunikáját és nadrágját. Fallon már sikítozott,

11

átkozódott, fenyegetőzött, ám a férfi meg sem hallotta. Menekülni akart ismét, de ekkor Alaric a testével szögezte az ágyhoz. – Ne! – sikított a lány, s küzdött, mint a sarokba szorított vadállat. Alaric baljával fogta le foglya kezét, jobbjával pedig szétfeszítette térdét, és combjai közé hatolt. Fallon számára nem volt menekvés. Egy pillanatra látta csak a férfi szemét: sötét volt és fenyegető, mint az égbolt vihar előtt. – Rimánkodj, Fallon! Könyörögj kegyelemért! – Kegyelemért? Meghalok inkább. A vihar, melynek baljós árnyait ott látta a sötétszürke szempárban, kitört. Alaric előrenyomult. Rá akart ijeszteni a lányra, de érezte, egy mozdulat csak, egy szó, egy hang és elveszíti önuralmát. – Gazember! Fallon kétségbeesetten próbálta ellökni magától a férfit, s felsikoltott, mikor combjai között megérezte az izzó, lüktető húskardot, mely felnyársalni készült. De már túl késő volt. Alaric nem tudta, mit tesz. Tűzvihar tombolt lelkében, erei szétrobbanni készültek. Állati ösztönei arra sürgették, fejezze be, amit elkezdett. Milyen régen várta ezt a pillanatot! Ostoba volt, mikor azt hitte, ha odaadja Fallont egy másik férfinak, iránta érzett vágya elhamvad. A poklok tüze emésztette testét, lelkét, ahogy végigsimított a puha kebleken, ahogy előrenyomult a forró, bársonyos combok között. Magáévá kell tennie a lányt, esküdt ellenségét. Magába olvasztania, s megszüntetnie ellenállását. – Ne! – kiáltott Fallon, s már könnyeivel küszködött. – Ne – suttogta aztán. – Kérlek szépen, Alaric... A lány hangja – egy kétségbeesett, kiszolgáltatott, védtelen teremtés könyörgése – észhez térítette. Oly rég ismerik már egymást, még ha ellenségek voltak is mindvégig. Fallon mindig bízott benne. Tudta, soha, soha nem ártana neki. Pedig isten a tudója, hányszor próbára tette béketűrését. És ő csodálta ezért. Csodálta bátorságáért. A lány pedig tisztelte erejét és tartását. Alaric tisztában volt vele, Fallonnak mi mindent kellett feladnia azért, hogy kimondja a szót: kérlek. És azt sem szabad elfelednie, hogy ma veszítette el az apját, aki a világon mindennél többet jelentett számára. Alaric ismét ura volt önmagának. Nem érzett lelkiismeret–furdalást – a lány a legsúlyosabb büntetésre is rászolgált volna –, de szégyellte, amiért elveszítette önuralmát. Jól tudta, nem akadályozhatja meg, hogy a katonák gyilkoljanak és fosztogassanak. Ám megesküdött rá, ő nem ontja ki ártatlanok vérét, nem rabol, nem fosztogat, s egyetlen szász hajadont sem becstelenít meg. Az imént közel járt hozzá, hogy megszegje esküjét. Egyetlen másodperc kellett volna csak, s betöri Fallon ártatlanságának kapuját. A lány arcát nézte: sápadt volt, mint a hold, tágra nyílt szeme a semmibe révedt. – Hogy tehetted? – kérdezte végül Fallon. – Hogy adhattál oda bárkinek is? Alaric ebben a pillanatban arra gondolt, Falstaffnak igaza volt. A lány gyönyörű, és nincs férfi a földön, aki ne adná az életét, hogy ennyi szépség birtokosa legyen, ha csak percekre is. Nem mintha szerette volna Fallont. Mióta először sodorta őket egymás útjába a sors, ellenségek voltak. Nem, nem szerette sosem. És most sem érez egyebet iránta felelősségnél. Furcsa mód mégis, ha a közelében volt, mint most, teste–lelke megtelt melegséggel, s érintésére hamvaiból főnixmadárként új életre kelt a vágy. A lány egész testében remegett alatta. Alaric tudta, egyetlen mozdulattal megfoszthatná ártatlanságától örökre. Miért nem teszi hát? Miért nem fejezi be, amit elkezdett? Fallon megpróbálta megölni Falstaffot, legjobb, leghűségesebb barátját. Csak védekezett – érvelt magában Alaric. Ennyi az egész. Nem büntetheti s nem is gyűlölheti ezért. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy átölelje és megvigasztalja a lányt. Milyen nevetséges! Ez a kis boszorkány minden gondolkodás és szánalom nélkül elvágná a torkát az első adandó alkalommal, és ő még vigasztalni akarja! 12

Fallon felnyögött, s maradék erejét összeszedve próbálta ellökni magától a férfit, ám kétségbeesett mozdulataival csak még közelebb vonta magához izmos, kemény testét. Lehunyta a szemét, s nem moccant többé. Megvigasztalni... A szász Angliának vége. Falvak égnek porig, emberek halnak meg, gyermekek válnak hajléktalanná. Szász szüzek esnek normann harcosok prédájává, és Fallon meghal, ha nem borul térdre Vilmos előtt. Alaric érezte a testében újjáéledő feszültséget. De tökéletesen ura volt önmagának. A lány nyilvánvalóan tart tőle. Fél, hogy megteszi azt, amit utóbb már nem lehet meg nem történtté tenni. Most bizonyára erőszakos vadállatnak tartja. így is van ez rendjén. Kegyetlennek és könyörtelennek kell lennie, hogy alázatra kényszerítse. Mert ha nem, Vilmos teszi meg. Legördült a puha női testről, aztán az ágy szélére ült, s felvette nadrágját. A tőrhöz sétált, mely megsebezte Falstaffot, s kezébe vette. – Nos, úgy hiszem, a probléma megoldódott. Azért emeltél tőrt Falstaffra, mert nem tudtad, hogy kegyesen neki ajándékoztalak hűsége jutalmául. Harold Godwinson lányaként pedig úgy érezted, jogodban áll védekezni az erőszak ellen. – Visszasietett az ágyhoz, és foglyára mosolygott. – De most már tudod, a normann fattyú herceg fattjni hóhérának ágyasává lehetsz bármely pillanatban. Az enyém vagy Fallon, és azt teszek veled, amit csak akarok. Nem vagy hercegnő többé. Harold Godwinson halott. Anglia a normannoké lesz. Fallon szemében gyűlölet és fájdalom könnyei ragyogtak. Szempillantás alatt felpattant az ágyról, hogy megüsse a férfit, de az könnyedén elkapta a kezét, s addig szorította, míg fel nem kiáltott fájdalmában. Hosszú fekete tincsei arcába hullottak, ahogy megsemmisülten lehajtotta a fejét. És Alaric ekkor végzetes hibát követett el. A történtek ellenére, elhatározása ellenére, a józan ész ellenére megszánta a lányt. – Fallon – suttogta, s mellé ült az ágyra. – Ne hidd, hogy nekem nem fáj apád halála. A legjobb, legtisztább szívű ember volt, akit ismertem, s a legbátrabb harcos. Keserű könnyei végigcsordultak Fallon szép arcán. Nem akart sírni. Nem kért gyűlölt ellensége együttérzéséből. Mégsem taszította el magától, mikor gyengéden átkarolta és magához ölelte. Nem szóltak, csak a csend lélegzett körülöttük. Aztán hátraomlottak a párnára. Alaric tenyerébe fogta a szép, szomorú arcot, s hüvelykujjával törölte le a forró könnyeket. A lány szenvedése szívéig hatolt, s tette, amit ösztönei diktáltak. Értelmetlen szavakat suttogott a fülébe, puha csókot lehelt homlokára, arcára, s gyengéden, vigasztalón simogatta hosszú, hollófekete haját. Megcsókolta a száját. És a rózsabimbó ajkak megnyíltak csókja előtt. Alaric lelkében felizzott a vágy, s pusztító tűzvésszé lobbant. Ugyanúgy, mint annak idején Normandiában, mikor először fonta karjaiba Fallon csodás, törékeny testét. A levegő szikrázott körülöttük. A lány átkarolta a nyakát. Ö nyelvével simogatta édes ajkait, aztán birtokba vette újra. Mily hosszú ideig epekedett Fallon után, s most végre az övé lesz. Övé igazán. Nem tudott a csatára gondolni, s a háború egyszerre lényegtelenné vált. Elfeledte Falstaffot, Haroldot. Nem létezett már a múlt, s nem érdekelte, felkel–e még egyszer a nap. ' Fallon édes, nőies illata töltötte meg tüdejét, csókja felkorbácsolta érzékeit, melyek üvöltve–vonítva könyörögtek megváltásért. Simogatni kezdte gyengéden, mégis csábítón. Csókokkal borította finom vonalú alabástrom nyakát, törékeny vállát. Egyetlen mozdulattal tépte szét ruhájának maradványait. Végigsimította a meztelen kebleket, aztán szájába vette az egyik mellbimbót, s gyengéden szívogatni kezdte. A lány felnyögött, s megpróbálta eltaszítani magától a férfit, hiába. Alaric szenvedélyesen, erőszakosan vette birtokba ismét az édes ajkakat, miközben ujjai a hosszú, bársonyos combokon kalandoztak. Gyengéd cirógatása elkábította Fallon félelmét, szenvedélyes csókja gyűlöletét veszedelmes vonzalommá változtatta. A lány hófehér arcát aranyba öntötte a gyertyafény. Nem küzdött tovább, és Alaric tudta, eljött az idő.

13

Óvatos, határozott mozdulattal törte át ártatlansága kapuját, s fájdalmas kiáltásának szenvedélyes csókkal állta útját. Gyönyöre kirobbanni készült lelkéből, ám iszonyú erővel fojtotta vissza, mert azt akarta, hogy a lány is vele tartson a szenvedély legmagasabb szféráiba, ahol a tűz elemészt minden gyűlöletet. Fallon megvonaglott, arcát elfordította, s erővel küzdött a testébe hatoló férfitest ellen. Alaric lefogta két kezét, a párnára szegezte, s a csodás kék szempárba nézett, melyben fájdalom könnyei reszkettek. – Alaric... ez fáj! Ne... ne bánts. Kérlek. – A fájdalom mindjárt elmúlik – ígérte a férfi suttogva, s lehajolt, hogy megcsókolja a nedves ajkakat. A lány megpróbált elfordulni, ám Alaric nem hagyta, s csókolta tovább, míg szép foglya fel nem adta a hiábavaló harcot. Óvatosan hatolt előre, aztán hátrahúzódott kissé. Előretört újra, visszavonult, és újra előrenyomult. Lökései egyre mélyebben, egyre erőteljesebben hatoltak a lány forró, feszes hüvelyébe. Izzó, lángoló szenvedély röpítette egyre magasabbra, fel a csillagok közé. Es ekkor Fallon is megmozdult: átkarolta a vállát és szorította, mintha soha nem akarná elengedni. Csípője emelkedett–süllyedt s egyre vadabb, gyorsabb ütemre táncolt, míg el nem veszítették az eszüket mindketten. Emésztő tűzviharként söpört át testükön a gyönyör, s a világ kereke egy hosszú pillanatra megszűnt forogni. Aztán a lány káromkodni kezdett. Mocskosabban és dühösebben, mint azelőtt bármikor. Ököllel próbált Alaric arcába csapni, de az idejében elkapta a kezét. Hogy lehetett ilyen ostoba – dühöngött magában a férfi. Nem lett volna szabad a közelébe mennie. Kívánta őt, mióta nővé cseperedett, mióta Rouenben először lopott tőle csókot. Hidegnek, közömbösnek kellett volna maradnia, s meg sem próbálnia megvigasztalni, megnyugtatni. Nem akarta ő, hogy ez történjen, de képtelen volt ellenállni ennyi szépségnek, ennyi öntudatlan csábításnak. Fallon bizonyára ráébredt: a világ örökre megváltozott. Eljutott a tudatáig az is, ha szükséges, Vilmos kivégezteti az egész családjával együtt. Alaric legördült testéről, s az ágy szélére ült. – Késő bánat. Fallon. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Mindketten tudtuk, mit cselekszünk. A lány hitetlenül és felháborodottan nézett a szemébe. Aztán előrekapott, s végigkarmolta az arcát. A férfi elkapta a kezét, s oly hidegen és fenyegetőn tekintett le rá, hogy Fallon beleborzongott. – Köszönöm ezt a kellemes estét, hölgyem. – Átkozott fattyú! – sziszegte a lány, s keserű könnyek buggyantak elő szeméből. Alaric tétován nyúlt felé, s megsimogatta arcát. – Nem küzdöttél ellenem. Fallon megrázta a fejét. – Gyűlöllek. – Te is akartad. Csókomra csókkal válaszoltál, s magadhoz öleltél. – Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! – ismételte eszelősen a lány. – Mondj, amit akarsz. Fallon. Hidd azt, megerőszakoltalak. A jó Falstaff–fal ellentétben én nem tartalak nagyra. Elegem van már a dühkitöréseidből és a kisded csínytevéseidből, melyektől, isten a megmondhatója, sokat szenvedtem. – Alaric elhallgatott. Biztosan tudta. Fallon szörnyű kínokat él át. Nem csupán azért, mert oly könnyedén odaadta magát leggyűlöltebb ellenségének, hanem mert ő maga is örömét lelte benne. Elengedte a kezét, aztán felállt, s felöltözött. – Ne feledd, hölgyem, az angol törvények értelmében az enyém vagy. A rabszolgám. – Hercegnő vagyok. Nem lehetek a szolgája senkinek. – Ó, dehogynem. Majdnem megöltél egy embert. Nélkülöznöm kell legjobb lovagom szolgálatait, melyek többet érnek a te szolgálataidnál, legyenek azok bármely kellemesek. – Felkapott egy szépen összehajtogatott lepedőt Falstaff ruhásládájáról, s megvetéssel az arcán

14

vetette oda foglyának. Fallon felsikoltott dühében, s vakon kapott előre, hogy kikaparja a gróf szemét. – Viselkedj, szolga! – figyelmeztette Alaric, s fájdalmasan megszorította a lány kezét. – Legyen átkozott az anyád, aki a világra szült! – köpte ki undorral Fallon. – Az angol törvények szerint gyilkos vagy, s büntetésed a rabszolgaság. En vagyok az urad, és isten engem úgy segéljen, megtanítom neked, mi a hűség és alázat. A lány dacosan emelte magasra az állát. – Soha nem fogsz megtörni, Alaric. Soha. És míg élek, nem fogok meghajolni a normann fattyú herceg előtt. Alaric összeszorította a fogát. – Ezek szerint a harc csak most kezdődik, nemde? – sziszegte, megragadta a lány vállát s erővel magához vonta. Aztán ellökte magától, sarkon fordult, kiviharzott a sátorból és megparancsolta a kint posztoló őröknek, hogy láncolják meg a szász boszorkányt, ha szökni próbál. Hatalmas léptekkel sietett el. Egy ódon tölgy mellett megállt, s hátát a terebélyes törzsnek vetette. – Istenem, mi történt? – kérdezte lelke mélyén egy kétségbeesett hang. Mit tett? Az a nő egy boszorkány, aki megfosztotta józanságától, akaraterejétől, bölcs belátásától, mindentől, ami addig az élet alapját jelentette számára. Milyen ostoba volt, mikor azt hitte, ha magáévá teszi, megszabadul a múlt kísértő árnyaitól, s a vágytól, mely parázsként izzott lelkében, mióta először illette csókkal a bűvös ajkakat. Bár magának sem merte bevallani, fájlalta és szégyellte, amit tett. Megküzdött Fallonnal és legyőzte. Mégsem érzett diadalt, csak félelmet, fájdalmat és dühöt. Erőszakkal tette magáévá Fallont, de a lány kényszerítette rá, hogy megszegje a lovagi becsület törvényét. Mégis, ami történt, talán nem a véletlen műve. A sors akarta így. Igen, a sors.

15

I. rész A fattyúk

1. fejezet Normandia, 1027 márciusa Amikor megpillantotta, a lány táncolt. Mezítláb a poros úton, szoknyáját karcsú bokája fölé emelve ropta, vidáman. Aztán megpördült, s Robert, Hiemois grófja, meglátta a csodálatos szempárt. A lélegzete is elakadt. Nem a színe volt az, ami magával ragadta, hanem a vidámság s az életerő, mely úgy sugárzott belőle, mint a tavaszi nap éltető fénye. A lány nagyon fiatal volt még, bőre bársonyos és tiszta. Robert soha életében nem találkozott hozzá fogható szépséggel. Haja ébenfekete palástként omlott vállára. A város ünnepelt aznap, vigalom hangjai töltötték meg az utcákat, s a házak komor falait. Vándormuzsikusok húzták a talpalávalót, s a polgárok táncra perdültek mind. De egyik sem ropta úgy, mint a fiatal kis tündér, aki egyszerű ruhájában fenségesebben tündökölt, mint bármelyik előkelő hercegnő. Robert megrántotta lova gyeplőjét, s megállt. Henri d' Mortain, jó barátja és tanácsadója, ugyanúgy tett. Épp Robert fivéréről, Richardról, Normandia hercegéről beszélt, ám a gróf nem is hallotta szavait. Henri szent kötelességének érezte, hogy gondoskodjon Robertről. Gyermek volt még, mikor az idős herceg szolgálatába állt, és születésétől fogva ismerte a grófot. Apjuk halála után Robert fivére, Richard lett Normandia hercege, de Henrinek meggyőződése volt, a másodszülött fiú alkalmasabb lett volna az uralkodásra. A gróf még nem töltötte be a huszadik évét, de megjelenése és viselkedése tekintélyt parancsolt. Szenvedélyes természettel áldotta – vagy verte – meg az isten, melyet nem mindig tudott kordában tartani. Gyakran vitázott fivérével, és átkozta a sorsot, amiért másodszülöttként jött a világra. – Ennek így kell lennie – mondta Henri. – Isten kegyelméből Richard Normandia ura. Bele kell törődnöd. – Igen, igen – felelte Robert. Henri összevonta szemöldökét. Csak ekkor vette észre, hogy a gróf lélekben máshol jár. Elmosolyodott aztán, mikor meglátta, mi köti le olyannyira a figyelmét, hogy még vitatkozni is elfelejt. – Ki az a lány? – kérdezte Robert. – Mindjárt kiderül, milord – Henri keresztülléptetett lovával a tömegen, s néhány embert megkérdezett. Robert képtelen volt elszakítani tekintetét a fekete hajú szépségtől, aki most szélesen elmosolyodott, elővillantva hófehér gyöngy–fogsorát. Isten tökéletes teremtménye ott táncolt előtte, kecsesen, izgatón, légiesen. Meg kell kapnia őt, mindenáron. – A neve Harleve, uram. Fulbert, a falaise–i timár leánya – mondta Henri, mikor visszatért. – Ó, milyen szép! – sóhajtott Robert. – Ebben a városban te vagy az úr. Ha úgy kívánod, a lány a tiéd – szólt Henri boldogan. Örömmel töltötte el, hogy az ifjú gróf végre mással is foglalkozik, mint fivérével, s a sorssal, mely így elbánt vele. Robert felvonta a szemöldökét. – Ilyen egyszerű a dolog? – Biztos vagyok benne, a leány nagy megtiszteltetésnek venné közeledésedet. – Nem is tudom – motyogta a gróf. 16

Megsarkantyúzta lovát, s a tömegen át a szépséges lány felé indult. Az emberek félrehúzódtak útjából, s mélyen meghajollak előtte. Robert volt az uruk, ám nem csupán félték, szerették is. Mert fiatal volt, jóképű, erős, nagyhatalmú. Viking Rollo egyenes ági leszármazottja, aki jó száz esztendeje. Együgyű Károly uralkodása idején hódította meg ezt a vidéket. Egyre közelebb és közelebb ért Harleve–hez. Végül mindenkit maga mögött hagyott már. A lány nem vette észre. Egészen belefeledkezett a táncba: hajlongott, szökellt, pörgött, s nevetett édes, csilingelő hangján, mely mosolyt csalt Robert arcára. Csak akkor látta meg a grófot, mikor az alig egy lépés távolságra megállt előtte. Mintha egy szép istenség szállt volna a földre, félelemmel vegyes csodálattal nézett rá. Se mozdulni, se szólni nem tudott. Robert előreléptetett lovával, s kezét nyújtotta a lánynak. – Velem jössz, mondd? – kérdezte. Harleve tétován nyúlt előre, és megfogta a férfi kezét. Jól tudta, hova akarja vinni, s azt is, mi a szándéka. Félt, persze, de ugyanakkor tudta, csodálatos, ismeretlen világ vár rá. A szenvedély, a testi szerelem birodalma, az ifjú gróf karjaiban. Robert maga elé ültette a lányt a nyeregbe, aztán megsarkantyúzta lovát, s a döbbenettől néma tömegen át kivágtatott a városból. Harleve számára olyan volt az egész, mint egy álom. Épphogy nővé cseperedett, s csak ízlelgette még a szerelem édes, bódító nektárját. Gyakran álmodozott arról, milyen lesz majd, ha egy férfié lesz. És vajon ki lesz az a férfi? Talán Michael, a kovács fia? Vagy Ralf, a fogadós legidősebb gyermeke? Esetleg a jóképű Guy de Mount, az öreg katona egyszülötte? Soha, legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy Robert, Hiemois grófja viszi magával. Robert a közeli erdőbe lovagolt vele. Egy vadászkunyhóhoz értek. A gróf megállt, s bekiáltott a faházikóba. Egy öregember tűnt fel az ajtóban. Robert pénzt adott neki, s mondott valamit, mire az öreg bólintott, s elmosolyodott. Kiáltott aztán a feleségének, aki nagy nehezen előbotorkált a kunyhóból, s illően üdvözölte a jövevényeket. A két öreg visszament a faházikóba, majd kisvártatva újra előjöttek, elköszöntek vendégeiktől, s elmentek. Robert leszállt a nyeregből, lesegítette Harleve–et, s karjaiban vitte a kunyhóba. Odabent a félhomályban megállt, a lány szemébe nézett és megsimogatta arcát. – Tudod, miért jöttünk ide? Harleve bólintott, s boldogan fogadta az ifjú gróf gyengéd csókját. Azon kezdett töprengeni, mi a bűn, és mi a gyönyör, és vajon hol a mennyország. Tudta, Robert soha nem fogja nőül venni. Vagyis vétkezni fog. Ám ezért a bűnért boldogan vezekel, ha kell, élete végéig. Érezte Robert férfias illatát, karjának acélizmait, és szenvedélyes csókját, mely minden gondolatától és félelmétől megfosztotta. A férfi eltépte végül ajkait az édes, ártatlan ajkaktól, s Harleve szemébe nézett. – Légy gyengéd, uram – suttogta a lány, s finom ujjaival megcirógatta Robert arcát. – Mindig gyengéd leszek hozzád, szerelmem. A férfi úgy érezte, elemészti a tűz. Reszkető kézzel nyúlt kedvese ruhája felé, egyetlen erőszakos mozdulattal széttépte, és félredobta. Szalmából és puha prémből vetett nyoszolyára fektette, s végigpillantott igézően szép, meztelen testén. Keble telt, kerek, puha, s édes, mint az érett gyümölcs. Nőisége bimbózó, titkos virága forró és nedves ígéretéről megfeledkezve lázas éhséggel, csaknem erőszakosan tette magáévá a lányt. Harleve nem küzdött – a testébe hatoló fájdalom ellenére. A férfi pórusain átszivárgó szenvedély őt is magával ragadta, s röpítette egyre magasabbra és magasabbra a felhők, nem, a csillagok fölé. Percekkel később, meztelenül, kimerülten feküdtek egymás karjaiban. Már majdnem egészen besötétedett, s Robert úgy döntött, az éjszakát itt töltik el. Biztos volt benne, Henri felkeresi a lány apját, és kárpótolja Harleve elveszített ártatlanságáért. Tudta, soha nem veheti nőül kedvesét, de eltökélte, gondoskodni fog róla élete végéig.

17

Ismét szeretkeztek, aztán újra, meg újra, míg erőt nem vett rajtuk a fáradtság. Harleve azt gondolta, szerelmese karjaiban álma édes lesz és gyönyörrel teli. Ám amint elaludt, szörnyű rémálom közepén találta magát. Sötétség zuhant rá, sűrű és jéghideg. Ö felsikoltott és futni kezdett, míg maga mögött nem hagyta a fenyegető árnyékszörnyeteget. Rádöbbent ekkor, hogy anyaszült meztelen. Egész testében reszketett. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Futott volna, de moccanni sem bírt. És ekkor teste mélyén, ahol szerelmese elvetette magját, valami megmozdult, s növekedni kezdett. Egy fa volt az, mely pillanatról pillanatra terebélyesebb, hatalmasabb lett. Ágai, mint óriás kezek nyúltak előre, egyre távolabb és távolabb túl a látóhatáron, át szárazföldön és vízen, míg végül úgy tűnt, behálózzák az egész világot. Sikítani kezdett. Robert felébredt. Magához ölelte a lányt, s szorosan tartotta, míg meg nem nyugodott. Felnevetett, mikor meghallotta, mi zaklatta fel álmában ennyire kedvesét. – Fát biztosan nem plántáltam beléd – mondta szelíden, s megsimogatta puha, gömbölyű hasát. – Egy csodás kis gyermeket talán, de fát nem. Harleve is nevetett már, aztán átkarolta a férfi nyakát, s megcsókolta a száját, s szeretkeztek újra, míg a vén hold nyugovóra nem tért, s égi birodalmát a kelő nap sugarai vörösaranyba nem öntötték. Harleve hamarosan felfedezte, a férfi magja valóban megfogant méhében. A szörnyű álom gyakran meglátogatta éjszakánként, s a rettegés nappal sem hagyta nyugodni. Ám hiába beszélt anyjának félelmeiről, az asszony meg sem hallgatta. Annál is inkább, mert a család kezdte érezni Robert gróf hálájának és Harleve iránti odaadó szerelmének hatásait. Harleve fivérei jól fizető állást kaptak az udvarban, apja üzlete felvirágzott. Robert izgatott várakozással tekintett gyermeke születése elé, ám a Normandiában kibontakozó polgárháború hamarosan minden idejét és figyelmét lekötötte. 1027. augusztus 6–án Richard, Normandia hercege váratlanul eltávozott az élők sorából. Robertnek harcolnia kellett, mert a főurak, akik fivére meggyilkolásával vádolták, ellene fordultak. Bár Richard hagyott törvényes utódot maga után, fia isten szolgálatát választotta inkább, így végül Robert lett az új normann herceg. Mikor a falevelek lehullottak, Harleve fiúgyermeknek adott életet. Napokig vajúdott, s a fájdalomtól eszét vesztve úgy hitte, az álombeli fa próbál kitömi testéből. Anyja mindvégig ott állt mellette, s fogta a kezét, mikor Robert gróf fia megszületett. Vilmosnak nevezték el. – Odasüss, Mark! Ott van a fattyú Vilmos. A fattyú Vilmos alig múlt hétéves. Anyja házában nevelkedett, s ahol tudott, segített mostohaapjának. Épp a birkákat etette, mikor Hugh és barátja, a tízéves Mark, feltűntek a karám mellett. A két fiú minden alkalmat megragadott, hogy kigúnyolják Vilmost. Mert lehetett ő Normandia hercegének elsőszülött fia, isten törvénye szerint alantasabb volt az utolsó koldus porontyánál, mert házasságon kívül született. Vilmos nem szólt, nem is nézett rájuk, dolgozott, mintha ott sem lennének. Mark közelebb lépett. – Az anyja egy utolsó kurva. – Mark, hagyd már – szólt Hugh. – Kicsi még, azt sem hídja, mit jelent az, hogy kurva. Vilmos tudta. Jól tudta. Földhöz vágta az abrakos tálat, aztán rohanni kezdett a két fiú felé. Dühödt fúriaként rontott Hughra, s olyan erővel vágta gyomorszájon, hogy az felüvöltött. Látván mi történt. Mark barátja segítségére sietett. Megpróbálta lefogni Vilmost, mire az ököllel az arcába csapott. Végül mégis győzött a túlerő. Hugh leteperte a fiút. Mark pedig ráült, s két kezét a földre szegezte. Vilmos összeszorította a fogát, mikor Hugh belerúgott az oldalába. Iszonyú fájdalmai voltak, de egy hang, egy pisszenés nem hagyta el ajkait. Nem fog sírni. Történjék bármi – esküdözött magában. – Vilmos! Vilmos! Mi a fene folyik idekint! – Herluin, Vilmos mostohaapja lépett ki a házból, s már rohant is, hogy fiát kiszabadítsa a két gonosz kölyök karmai közül. Hugh és Mark nem várták meg, míg odaér. Felpattantak, s elinaltak. Vilmos nagy nehezen feltápászkodott a földről, s 18

lehajtott fejjel várta apja büntetését – Herluin megtiltotta, hogy verekedjen –, ám nem történt semmi. Nem csattant pofon, s egyetlen fenyegető, feddő szó sem hangzott. Felnézett hát, s apja aggódó tekintetét látta. – Fürödj meg, s öltsd magadra a legszebb ruhádat – szólt a férfi. – Apád látni kíván. Vilmos nem felejtette el azt a napot, míg élt. Nehéz szívvel búcsúzott el anyjától és fivéreitől, Odótól és Roberttől, aztán nyeregbe szállt, s Herluin kíséretében útnak indult. Apja váránál az őrök nyomban beengedték a roppant nagy kapun, s egy kis szobába vezették őket, mondván, várakozzanak türelemmel. Vilmos tudta, apjának, Normandia urának, milyen küzdelmes az élete. Zsenge ifjúkorától kezdve harcolt, szinte egyfolytában: először fivérével, Richard halála óta pedig azokkal, akik nem akarják elismerni uralmát a hercegségben. – Vilmos, jöjj! – Apja egyik testőre lépett a szobába. Kérdőn nézett Herluinra. Herluin bólintott. Vilmos szótlanul követte a fegyveres férfit. Egy hatalmas terembe léptek. Amint meglátta apját, Vilmos legszívesebben odarohant volna, hogy átölelje, de a herceg alig észrevehetően megingatta a fejét. A fiú összevonta a szemöldökét. Csak ekkor vette észre, nincsenek egyedül. Normandia leghatalmasabb urai – grófok, érsekek, lovagok, harcosok – töltötték meg a termet. Rouen érseke lépett előre, odasietett Vilmoshoz, s kezét a fejére tette. – Esküdjetek, urak! – parancsolta Robert herceg. Vilmos legnagyobb döbbenetére a jelenlévők térdre borultak előtte, s megesküdtek, életükkel és vérükkel szolgálják mindhalálig. Miután apja elbocsátotta a főurakat, s egyedül maradtak, Vilmos megkérdezte, miért volt szükség erre. – Hamarosan elhagyom Normandiát – felelte Robert. – Zarándokútra megyek Jeruzsálem földjére. – Ezt nem teheted! – tiltakozott Vilmos. – Hisz sok az ellenséged, tudom jól. – Túl sokat tudsz, fiam. Többen figyelmeztettek már, ne hagyjam el a hercegséget, de mennem kell. Nincs más választásom. – Miért, apám? Robert az ablakhoz lépett, s kinézett. – Vezekelnem kell a bűneimért. Ne félj, nem leszek sokáig távol. Az esküre csak a biztonság kedvéért volt szükség, ha ne adj isten, történne velem valami az Úton. Ebben az esetben utódomként fognak szolgálni s harcolni érted. – Fattyú vagyok – mondta Vilmos. – A fiam vagy – felelte a herceg, s karjába emelte a fiút. – Tudnod kell, ha nem térek vissza, lesznek, akik megszegik imént tett esküjüket, és akkor nagyon erősnek kell lenned, hogy legyőzd őket, s megvédd az örökségedet. Persze, nagyon fiatal vagy még. Egy napon talán megérted... – Már most értek mindent – mondta Vilmos ünnepélyes komolysággal a hangjában. Robert elmosolyodott, és megsimogatta fia fejét. – Franciaországba küldelek a királyhoz. Örökösömként fel kell esküdnöd a hűségére. Ekképp, ha szükség lesz rá, támogatni fog minden erejével. De ne aggódj, mint mondtam, ezek csak óvintézkedések. Haza fogok jönni. Ám Robert, Normandia hercege, soha nem tért vissza szülőföldjére. Kis–Ázsiában gyilkos kór támadta meg fiatal testét, s napok alatt végzett vele. 1035 tavaszán Normandia hatalmasságai ismét összegyűltek, hogy térdre boruljanak új uruk előtt. A fattyú Vilmos ekképp lett hétesztendősen Normandia fattyú hercege. Míg apja nagybátyja, Rouen érseke élt, a hercegség ügyei rendben mentek. Ám mikor 1037– ben az érsek meghalt, itt is, ott is fellángoltak a gyűlölet szikrái. Bretagne–i Alant, Vilmos nevelőjét, meggyilkolták. Hű kísérőjének és testőrének Osbernnek, hálószobájában vágták el a torkát. Ezután Walter, Vilmos anyai nagybátyja őrizte álmát minden éjjel, s bizony nem egyszer fordult elő, hogy az éjszaka közepén el kellett menekülniük a várból, mert gyilkosok férkőztek komor falai közé. Az ifjú herceg rokonai közül sokan meghaltak, s még többen áhítoztak hatalomra. Normandia lovagjai egymás ellen törtek lándzsát, az urak egymás ellen háborúztak, 19

tombolt a bosszú, patakokban folyt a normann vér. Az igazságszolgáltatás és a közigazgatás megszűnt létezni, s nem ért már semmit az egyház szava sem. Vilmos Franciaországba utazott Henrik királyhoz, s miután az lovaggá ütötte, felesküdött hűségére. Henrik – ahogy azt Robert ígérte – odaadó védelmezőjévé vált az ifjú hercegnek. Bár anarchia dúlt Normandiában, nem próbálta félreállítani, inkább nagyszámú katonasággal erősítette meg védence hatalmát. 1047–ben a normann grófok ismét fellázadtak hercegük ellen. Vilmos már elég erős volt, hogy maga küzdjön meg ellenségeivel. Valognes–ban időzött, mikor egyik hű vazallusa futárt küldött azzal az üzenettel: meneküljön, meneküljön azonnal. Plessis grófja, Grimoaid erős sereggel vonul Valognes–ba, hogy elfogja, s meggyilkolja a herceget. Vilmos nyomban nyeregbe pattant, s lóhalálában vágtatott a Vire–torkolathoz. Ám átkelni nem tudott: meg kellett várnia az apályt. Hirtelen lódobogást hallott a távolból. A fák közé húzódott, azt hitte, üldözői utolérték. Egy fiú tűnt fel először hosszú tunikában, láncingben. Egy hatalmas harci mén nyergében ült. Nagyon fiatalnak látszott, bár magas volt, izmos, és nyilvánvalóan gyakorlott lovas. A folyóhoz ügetett, s megfordította hátasát. Vilmos csak ekkor látta meg az arcát. Finom metszésű volt, nemesi, és sötétszürke szemében riadalom ült. A herceg csakhamar rájött félelme okára, mikor észrevette, hogy két állig felfegyverzett páncélos lovag vágtat felé. A fiú fürgén lepattant a nyeregből. Tekintetében nyoma sem volt már a félelemnek – a szürke szempárból eltökéltség és akarat sugárzott. Kivonta kardját hüvelyéből és várt. Az egyik lovas rárontott, s felé suhintott nehéz csatabárdjával. A fiú ügyesen kitért a fegyver útjából, s megdöbbentő fürgeséggel csapott előre kardjával. Támadója a földre zuhant, de talpra szökkent, s elővonta kardját. A fiú teljes erejét beleadta a küzdelembe. Vilmos nem akart közbeavatkozni: úgy tűnt, az ifjú harcos nélküle is elboldogul. Ellenfele ugyan termetre és erőre egyaránt felülmúlta, ám ő fürgébben mozgott, s oly magabiztosan forgatta a kardot, hogy a legkiválóbb, legtapasztaltabb harcosoknak is becsületére vált volna. Ám ekkor a másik lovas hátasa véknyába vágta sarkát. Vilmos látta, a férfi hátulról, hidegvérrel akarja lemészárolni. Üvöltve rontott elő rejtekhelyéről. A fiú egy pillanatra megriadt, de aztán rádöbbent, az idegen lovag segíteni akar, s harcolt tovább, keményebben és elszántabban, mint azelőtt. Vilmos fúriaként rontott a hátsó lovasra, s mielőtt az bármit is tehetett volna, kardjával keresztüldöfte a torkát. A férfi holtan zuhant a földre. Ugyanebben a pillanatban szúrta szíven a fiú saját ellenfelét, aki tehetetlen rongybabaként rogyott össze. Az ifjú harcos erősen zihált, s homlokáról patakokban csorgott a veríték. Vilmos felé fordult, és mélyen meghajolt előtte. – Jó uram, örökre a lekötelezetted vagyok. Megmentetted az életem. Áruld el a neved, kérlek, hogy tudjam, a jövőben kit kell szolgálnom. Vilmos felvonta szemöldökét, aztán kitört belőle a nevetés. – Látom, a szavakkal is oly ügyesen bánsz, mint a karddal. – Ezek nem csupán szavak, uram, hanem eskü, isten színe előtt. – Vilmos vagyok, Normandia hercege. A fiú arcára kiült a döbbenet. Térdre omlott. – Sire, bocsáss meg. Nem tudtam... – Állj fel, s mondd el, miért támadnak állig felfegyverzett harcosok egy magadfajta, pelyhes állú ifjúra? – Ifjú? – kérdezte a fiú, s hangja megtelt keserűséggel. – Fattyú, fattyú vagyok, sire. – Elhallgatott, s tekintete megtelt bűntudattal. Vilmos hahotázni kezdett. – Fattyú hercegnek fattyú alattvaló dukál. De beszélj tovább! Ez még nem magyarázat a történtekre. – Anlou grófjának fia vagyok. Nem. – Hangja elcsuklott, s szemébe könnyek gyűltek. – Én vagyok Anlou grófja, mert atyám alig egy fertály órával ezelőtt visszaadta lelkét teremtőjének. Ez a két lovag megesküdött, hogy szolgálni s védelmezni fognak. De hazugság volt az egész. Nem 20

tetszett nekik, hogy az anyám egyszerű pásztor leánya. Ez itt – bökött kardjával az egyik halott lovagra – unokafivérem, Garth. Úgy érezte, címem és földjeim őt illetik. Vilmos bólintott. – Kemény, keserű küzdelem ez, fiam. – Ahogy mondod, uram. De áruld el, mit keresel itt, egyedül, kíséret nélkül? Gyanú árnyéka suhant át arcán. Azt gondolta talán, a férfi, ki Vilmosnak mondja magát, talán nem is a normann herceg. Vilmos átkarolta vállát és felnevetett. – El sem fogod hinni, fiú. Burgundiái Guy, Nigel, Cotentin grófja és Jó Rannulf Bessin ura eltökélték, hogy megölnek. Akárcsak te, én magam is menekülök. – Menekülsz? Hová? – Urunkhoz, Henrik királyhoz. Megkérem, segítsen legyőzni ellenségeimet. A fiú bólintott, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve térdre omlott a herceg előtt és megragadta a kezét. – Hadd menjek veled, uram. Jó szolgád leszek, s meghalok érted, ha kell. Vilmos hátralépett – Szó sem lehet róla, hisz gyermek vagy még. – Gyermek, kit elűztek otthonából. Nélküled soha nem szerezhetem vissza a jussomat. – Háború lesz, kemény csaták. A fiú büszkén vetette fel állát. – Láttad, uram, hogyan harcolok. Legyőzök bárkit. – Talán, fiam, talán. – Hű leszek hozzád, hívebb bárkinél. Te magad mondád, fattyú hercegnek fattyú alattvaló dukál. Vilmos eltöprengett egy hosszú pillanatra, aztán megragadta az ifjú karját, s talpra állította. – Mi a neved? A keresztneved. – Alaric, uram. – Nos, Alaric, hány éves vagy? – Tizenöt. – Hazudsz. – Tizenkettő, uram. – Tizenkettő? Jézusom, nekem teljesen elment az eszem! Csecsszopókkal akarok harcba indulni. – Nem vagyok csecsszopó! – kiáltott a fiú dühösen. – Különben is – tette hozzá –, nem vagy sokkal idősebb nálam. Alig múltál húsz. – Pimasz kölyök – szólt feddőn Vilmos, és elmosolyodott. – Igazad van. Nem vagy csecsszopó, s gyermek sem – mondta komolyan. – A kegyetlen világ megfosztott a gondtalan gyermekkor szépségeitől. – Sarkon fordult, s a fák felé indult. – Hová mégy? – kiáltott utána Alaric. – Apály van. Ideje átkelni a folyón. Ha velem akarsz jönni, jöjj. De figyelmeztetlek: nem engedem, hogy harcba vonulj. Még nem. Együtt lovagoltak a királyi udvarba, s együtt járultak Henrik színe elé. Normandia hűbéruraként a király a korona elleni támadásnak tekintette a főurak lázadását. Kötelességének érezte, hogy hadba vonuljon hű vazallusa oldalán, s csapást mérjen ellenségeire. Erős sereggel indultak Normandiába. Mezidonnál Vilmos néhány hűbérese csatlakozott hozzájuk bandériumuk élén, s együtt nyomultak tovább a Val d'Auge mocsaras vidékén és Argentinon át Caen irányába. Mikor leszállt az est, a Laisin partján ütöttek tábort. Másnap hajnalban indultak Val–es–Dunes ellen. Bár Vilmos megtiltotta, hogy harcoljon, Alaric úgy érezte, a küszöbön álló véres csatában ura mellett a helye. Miután a herceg a csatamezőre lovagolt, nyeregbe pattant, s követte. Fiatal volt, de erős, és egész életében harcolt. Vilmos megmentette az életét. Harcolnia kell. Harcolni érte és Normandiáért. Először úgy tűnt, a lázadók nagyon sokan vannak. Ám Henrik és Vilmos csapatai hamar megfutamították őket. Rannulf vonult vissza elsőként az Ome–hoz. Cotentin grófja bátran harcolt, ám a túlerő őt is meghátrálásra kényszerítette. A csata véget ért. Vilmos hatalma nyugaton ismét megszilárdult. 21

Vilmos, miután köszönetet mondott Henriknek segítségéért, Alarichoz sietett. Átkarolta a vállát. – Alaric, Anlou grófja, semmi keresnivalód nem volt ma a csatatéren. – Én igazán nem... Nem állt szándékomban... – De igen! – vágott a szavába szigorúan a herceg, de egy pillanattal később mosoly lágyította el kemény vonásait. Hű normann lovagjai felé fordult aztán, akik odagyűltek köréjük. – Jól vigyázzatok ezzel az ebadtával, urak. Ha felnő, isten legyen hozzánk irgalmas! – Tejfölösszájú még, de istenemre mondom, úgy forgatja a kardot, mint a hadak ura odafent az égben. – Egy húsz év körüli, szőke hajú óriás lépett elő, kezében viking csatabárddal. Alaric biztos volt benne, a harcos Viking Rollo egyenes ági leszármazottja maga is. – De – folytatta az óriás, és Alaricra vigyorgott – túlontúl indulatos, felség. Gondolod, hogy megéri a férfikort? – Jómagam is ezen töprengek, Falstaff. A fiú valóban indulatos és zabolátlan. Tartsd rajta a szemed. És az elkövetkező néhány évben nem vonulhat hadba. Ez parancs. – De uram! – tiltakozott Alaric. – Már bebizonyítottam, hogy járatos vagyok a harc művészetében. Láttad, mire vagyok képes. – Úgy vélem, egy tizenkét éves ifjúnak nincs keresnivalója a harcmezőn, bármily kiválóak is a képességei – zárta le a vitát Vilmos. – Most pedig ideje hazamennünk. Alaric szótlanul lovagolt a herceg mögött a hosszú úton. A nap már nyugodni készült, mikor Vilmos végül megtörte a csendet. – Meglehet, egy csatában mégis részt kell venned. A közeli jövőben sereget küldünk Anlouba. Bennünket, fattyúkat, az isten sem állíthat meg, nem igaz barátom? – Ahogy mondod, felség! – nevetett Alaric. – Ahogy mondod!

22

2. fejezet Azon az éjszakán, mikor Fallon megszületett, fülemüle énekelt az indigókék égbolton. Harold elmélázva hallgatta a madárdalt. Arra gondolt, sújtsa bármilyen fájdalom és szenvedés a népet, a föld, ahol élnek, nem változik sosem. Lehunyta a szemét, mikor Edith felsikoltott újra. – Ó, istenem, add, hogy ne történjék baja – imádkozott csendesen. Harold huszonhárom éves volt csupán, de már három gyermek büszke apja, és bár Edith Svanneshalsszal kötött házasságát az egyház nem áldotta meg, mindenki törvényesnek tekintette. Harold felsóhajtott. Azért nem állhatott az oltár elé Edith–tel, mert az asszony nem illett társadalmi rangjához s nevéhez, melyet apja véres küzdelemben tett naggyá. A jövőben könnyen előfordulhat, hogy politikai megfontolásból törvényes házasságot kell kötnie. Edith megértette ezt, és oly nagyon szerette férjét, hogy zokszó nélkül elfogadta a helyzetet. – Harold gróf! A férfi megfordult. Mercy, Edith szolgálója mosolygott rá. – Leánygyermek, uram. Egészséges és gyönyörű. Ilyen szép csecsemőt nem láttál még életedben. – Valóban? – kérdezte Harold, s széles mosoly ült ki arcára. – Úrnőm, Edith, jól van? – Igen, uram, s látni kíván mihamarabb – mondta Mercy. Harold bólintott, s Edith szobájába sietett. Belépett az ajtón, s kiküldte az asszonyokat, akik a szülésnél segédkeztek. Edith tiszta lepedőn feküdt, szőrmetakaróját álláig húzta. Arca sápadt volt, de Harold szépnek látta, mint soha azelőtt. Odalépett az ágyhoz, fél térdre ereszkedett, s megfogta felesége kezét. – Leányt szültem neked, uram – suttogta Edith. – Csalódott vagy? – Van már két csodálatos fiam – mosolygott Harold. – S ha isten is úgy akarja, sok gyermekünk lehet még. De hadd látom a leányt. Mercy állítja, gyönyörű. Edith felhajtotta a takarót. A kislány ott feküdt mellette. Harold gyengéden és óvatosan emelte fel az újszülöttet, s szélesen elmosolyodott. Mercy igazat beszélt. A kislány csodaszép. Arca ragyogó, szája mint a vadrózsa vérvörös bimbója, szeme mélykék, mint az óceán, haja sűrű, hosszú és fekete, mint az éjszaka. – Fenséges – suttogta a férfi, magához ölelte gyermekét, s lehajolt, hogy megcsókolja Edith–et. A kislány felsírt, s Harold visszaadta az anyjának. – Vajon honnan ez a sötét haj? – kérdezte. Az asszony felnevetett, s óvatosan kisimította újszülöttje homlokából a hosszú tincseket. – A Godwinok vére, uram. De nézd a szemét! Mint az északi hómezők fölött szikrázó égbolt. Az anyádtól örökölte, úgy hiszem. – A szeme változhat még – mondta a férfi. – Nem fog – felelte meggyőződéssel Edith. – Nagyon biztos vagy benne – mosolygott Harold, s övéről leakasztotta kis bőrerszényét. Egy aranybrossot vett elő, s asszonyának nyújtotta. – Ó, Harold, ez gyönyörű! – Fénye elhalványul anya és gyermeke sugárzó szépsége mellett. – Harold, szerelmem – rebegte Edith. – Köszönöm, milord. – Én tartozom köszönettel, úrnőm. Az asszony hátrahanyatlott a párnákra, s szinte azonnal mély álomba zuhant. Már hajnalodott. Harold karjaiba emelte leányát, s az ablakhoz sétált vele. A gyermek kinyitotta a szemét, s nyöszörögni kezdett, eztán szájába vette aprócska öklét. A férfi felnevetett. Újszülött leánya valóban kivételes szépség. Fallon egyéves sem volt még, mikor először vitték el a királyi udvarba, s bemutatták Hitvalló Edwardnak. A király az első pillanattól fogva rajongott a csöppségért, épp úgy, mint annak idején Harold fivéréért, Tostigért.

23

A kislány szinte mindig mosolygott, dús, hollófekete haja csodálatos keretbe foglalta szép metszésű arcocskáját, melyet kobaltkék szeme tette varázslatossá. Órákig ücsörgött Edward ölében, s hosszú szakállával játszott. Alig múlt egyéves, és már tudott járni, s néhány szót is ismert. Fogékony volt minden újra, állandóan fivérei sarkában járt. A dolgok csodásan alakultak, s úgy tűnt, békés, nyugodt évek köszöntenek Angliára, mikor egy napon Boulogne–i Eustace látogatóba érkezett régi barátjához, Edwardhoz. Néhány hetet az udvarban töltött. A hazaúton Eustace Doverben megállt, és kíséretével együtt a helyi polgárok házában kívánt megszállni. Az egyik angolt, aki nem volt hajlandó befogadni a fegyvereseket, megtámadták. A doveriek természetesen a segítségére siettek, s a kibontakozó összecsapásban sok angol és sok normann vesztette életét. Mikor hírét vette a történteknek, Edward iszonyú haragra gerjedt. Megparancsolta Godwinnak, ki Dovernek is ura volt, hogy büntesse meg a várost. Ám Godwin úgy gondolta, ki kell vizsgálni előbb az incidenst, s az írott törvény alapján ítélkezni. Megtagadta tehát a király parancsát. Edward dühében összeesküvéssel vádolta meg, s azzal, hogy ő gyilkoltatta meg fivérét évekkel azelőtt. Harold mindent elkövetett, hogy apját s a királyt összebékítse, hiába, egyik sem hajlott a megegyezésre. Edith gyermekeivel vidéki birtokukra menekült, Harold pedig atyjával és fivéreivel hadba vonult a király ellen. A Temzénél sorakozott fel a két sereg, ám csatára nem került sor. A szász államtanács ugyanis megtiltotta az összecsapást, a főurak pedig sem a király, sem Godwin zászlaja alatt nem kívántak saját honfitársaik ellen harcolni. Végül Dovert nem büntették meg. Ám Edward száműzte Godwint és fiait Anglia földjéről. Edith úgy döntött, a gyerekekkel Angliában marad. Megrémült, mikor üzenet érkezett a királytól. Edward azt akarta, hogy Fallont vigyék az udvarába. – Szó sem lehet róla! – dühöngött Harold. – Bennünket elűz, s a lányomat magához veszi? Nem, soha! – Küldd a lányt Edwardhoz – parancsolta Godwin. – Apám, ezt nem gondolhatod komolyan! – De igen. Nyugodtan rábízhatod Edwardra. Rajong érte. A feleségét zárdába küldte, csupán mert a lányom. Most magához akarja venni a gyermekedet. Ne tagadd meg a kérését. Fallon az egyetlen esélyünk a békére. – A lány még alig múlt négy – tiltakozott Harold. – Valóban. Ám te is tudod, okosabb és érettebb a koránál, s ami még fontosabb, hű a családjához. Ő lesz a szemünk s fülünk, míg távol vagyunk. Harold Edith–re nézett. Az asszony szomorúan hajtotta le a fejét. Szerette Fallont, ahogy anya csak szeretni tudja gyermekét, de igazat adott Godwinnak. – Nos, Edith, mi a véleményed? – kérdezte Harold. – A király agyon fogja kényeztetni a lányt. Harold hátrahanyatlott székében, és felsóhajtott. – Legyen hát úgy, ahogy Edward kívánja. Imádkozom, apám, hogy igazad legyen. S mihamarabb visszatérjünk. – Visszatérünk – felelte Godwin. – Háládatlan Edward! Eddig én kormányoztam helyette az országot. Most megtudja, mit jelent igazából uralkodni. Hamarosan újra itthon leszünk, fiam. Ezt megígérhetem. A Godwin–ház férfitagjai és a szász őrség elhagyta Angliát. Fallont a királyi udvarba vitték. Magányos volt és rémült, s hiába halmozta el Edward csodálatosnál csodálatosabb ajándékokkal, a kislány egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy nem vendége, hanem foglya a királynak. Szerette, persze, az ő „Edward bácsikáját”, de semmi nem kárpótolhatta magányáért és keserűségéért. Tudta, hogy apját, nagyapját és nagybátyjait száműzték Anglia földjéről. Méghozzá a normannok miatt.

24

Fallon folyékonyan beszélte a nyelvüket. Edward fontosnak tartotta, hogy ugyanúgy tudjon franciául, mint angolul. A normannok Anglia legközelebbi szomszédai a kontinensen – magyarázta a lánynak, s az angol nép barátai. Fallon azonban gyűlölte őket, úgy érezte, ők szakították el a családjától. Mikor elbúcsúztak, apja azt mondta, legyen jó, s viselkedjen rendesen, míg érte nem megy. Fallon jól is viselkedett, de nem tagadhatta meg Godwin vérét. Megesküdött rá, soha nem fog normannokkal barátkozni. Még pillantásra sem méltatja azokat a szörnyetegeket. Esküjét azonban nehéz volt megtartania, hisz valósággal özönlöttek a normann látogatók Edward udvarába. A legfontosabb közülük Vilmos volt, Normandia fattyú hercege.

25

3. fejezet Hitvalló Edward worcesteri palotájában időzött, mikor Vilmos és kísérete megérkezett. A normann herceg jól tudta, hogy Godwint és fiait száműzték az országból. Épp ezért választotta ezt az időpontot az utazásra. Máris az angol trónról álmodozott, bár a lehetséges örökösök listáján alighanem az utolsó hely volt az övé. A herceget méltóságához illő fogadtatásban részesítették. Vilmos és Edward régi jó barátokként üdvözölték egymást. Este lakomát rendeztek a normannok tiszteletére. Angolnát, lazacot, fácánt, vaddisznóhúst és őzhúst szolgáltak fel a vendégeknek. Volt sör és bor bőven. Edward még táncosnőket is hivatott, hogy szórakoztassák vendégeit. A hold már magasan járt égi útján, mikor Alaric visszavonult a szobájába. A bor megrészegítette, s kifárasztotta a sok beszéd. Hónapok óta tanulta az angolok nyelvét, s most volt alkalma először próbára tenni tudását. Igaz, Edward folyékonyan beszélt franciául, de Alaric eltökélte, az angol király udvarában igyekszik angolul társalogni vendéglátóival. Reggel szörnyű fejfájásra ébredt. Kinyitotta a szemét. A nyitott ablakon besütött a nap, s madarak trilláztak a közeli fákon. Felnyögött, s másik oldalára fordult. Hirtelen rádöbbent, hogy nincs egyedül. A fejét látta meg először. Ott térdelt az ágy mellett, s a csizmájával csinált valamit. Alaric összevonta a szemöldökét. – Hagyd abba! – parancsolta, s „látogatója” riadtan kapta fel a fejét. Alaric megdöbbent. Egy gyermek volt az. Egy gyönyörű kislány. Hatalmas sötétkék szemét hosszú fekete pillák keretezték, arcán rózsás pír, ajkai teltek, szép vonalúak. A lány rémülete egy pillanatig tartott csak. Lehajolt újra, s kis vödréből újabb adag földet öntött a fiú csizmájába. – Azt mondtam, hagyd abba! – kiáltott Alaric, s előrenyúlt, hogy elkapja a csibészt, de a kislány felpattant és hátraugrott. Alaric kipattant az ágyból, de aztán rádöbbent, hogy meztelen. Lerántotta hát a lepedőt, s maga köré csavarta. A feje majd szétrobbant a fájdalomtól, de eltökélte, hogy elkapja a kislányt. Ám hiába üldözte, a gyermek valahogy mindig kicsúszott a kezei közül. Az ágy körül kergetőztek, mikor Alaric megbotlott a csizmájában és hasra vágódott. – Ki vagy és mit keresel a szobámban? – kérdezte dühödten, s nagy nehezen lábra állt. A lány nem válaszolt. A szoba túlsó falához hátrált, miközben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a fiúról. Szája sarkában nevetés bujkált. Alaric úgy becsülte, nem lehet több hét– vagy nyolcévesnél, finom kelmékből varrt ruhája s arany ékszerei pedig előkelő szármázasról tanúskodtak. Vajon ki lehet? – töprengett a fiú. – Edwardnak nincsenek gyermekei... – Felelj hát! Azt kérdeztem, ki vagy. A lány hallgatott, s Alaric arra gondolt, talán nem ért franciául. Ezért megismételte a kérdést angolul, de bizonyára elvéthette, vagy rosszul ejthette ki a szavakat, mert a kis boszorkány nevetni kezdett. – Válaszolj végre! – parancsolta Alaric bosszúsan. A kis hölgy továbbra sem volt hajlandó megszólalni. Alaric már nyitotta a száját, hogy figyelmeztesse, ha nem beszél, elfenekeli, mikor a lány meglódult, s a szobán át az ajtó felé rohant. Ezúttal Alaric volt a gyorsabb. Elkapta, s hajánál fogva hátrarántotta. A lány azonnal megfordult, s a csuklójába harapott. A fiú felüvöltött fájdalmában, s egy pillanatra elengedte. A kis méregzsák azonban nem használta ki a kínálkozó lehetőséget a menekülésre, hanem szembefordult támadójával, és teljes erejéből sípcsonton rúgta. Alaric felkapta a lányt s az ágyhoz cipelte, aztán leült, s keresztbe fektette a térdén. – Engedj el, te normann fattyú! A kis boszorkány angolul beszélt, de Alaric értette minden szavát. Megdöbbent először, egy ilyen fiatal teremtés hogy beszélhet így, de aztán eszébe jutott, valószínűleg csak azt szajkózza, amit a felnőttektől hallott. 26

Felültette a lányt, s szép arcát maga felé fordította. – Mit mondtál? – kérdezte, s fenyegetőn vonta össze szemöldökét. – Normann fattyú! – Jól nevelt gyermek nem használ ilyen csúnya szavakat – figyelmeztette feddőn. – Nézd, mit tettél. Betörtél a szobámba, s tönkretetted a csizmámat. Errefelé így szokás bánni a vendégekkel? Kérj bocsánatot. Kérj bocsánatot, mademoiselle, de tüstént, különben bánni fogod ezt a napot, míg élsz! A lány cseppet sem rémült meg a fenyegetés hallatán. Sőt a fiú szemébe nevetett. – Messire, azért neveztelek normannak, mert normann vagy, s fattyúnak azért, mert fattyú. Alaric úgy érezte, betelt a pohár. Nem fogja hagyni, hogy egy neveletlen kölyök gúnyt űzzön belőle. Még mindig nem tudta, ki lehet a kislány, de már nem is érdekelte. Zúgott a feje, a csuklója vérzett, ahol az apró gyöngyfogsor a húsába mart, s a lábában még érezte az iménti rúgás fájdalmát. – Vond vissza, amit mondtál! A kislány büszkén, dacosan vetette fel a fejét. – Normann fattyú! – mondta, aztán a fiú arcába köpött. Alaric azon nyomban a térdére fektette a komisz gyermeket, és elfenekelte. Tisztában volt vele, tettének súlyos következményei lehetnek, de szemernyit sem izgatta. A kis boszorkányt mindenképp meg kellett büntetnie. Mikor rádöbbent, küzdelme hiábavaló, a kislány mozdulatlanná dermedt. Alaric tízszer csapott a fenekére, aztán elengedte. A lány talpra szökkent nyomban, s szembefordult a gyűlölt normannal. Kék szeme könnyben úszott, de hetykén kihúzta magát, s állát magasra emelte. – Van fogalmad róla, ki vagyok, nyomorult? Alaric karba fonta a kezét, s elmosolyodott. – Úgy emlékszem, ezt a kérdést többször is feltettem már, de egyszer sem kaptam rá választ. – Tudd meg hát – mondta királynői fensőbbséggel a hangjában – Harold lánya vagyok. – Igen? És miféle Haroldé? – Harold Godwinsoné! Ha apám megtudja, hogy kezet emeltél rám, bánni fogod a napot, mikor a világra jöttél! Alaricból kitört a nevetés. Godwinson lánya elvörösödött dühében. Toppantott apró lábacskájával, s ujját fenyegetőn emelte maga elé. – Lógni fogsz, Vilmos, Normandia fattyú hercege, s hollók vájják ki a szemed. Alaric felvonta a szemöldökét. – Bocsánat, kis hölgy, de nem én vagyok Vilmos. A lány szeme elkerekedett döbbenetében. – Nem? – Nem – rázta a fejét Alaric. – Igaz, fattyúnak születtem magam is. Ennek ellenére úgy hiszem, bocsánatkéréssel tartozol. – Bocsánatkéréssel? – hüledezett a lány. – Majd ha a pokol bugyrai befagynak, akkor fogok én tőled bocsánatot kérni. És megígérhetem, uram, drágán megfizetsz még azért a gyalázatért, amit ma ellenem elkövettél. Ezzel sarkon fordult, kimasírozott a szobából, s bevágta maga mögött az ajtót. Alaric összerándult a csattanásra: úgy érezte, mintha baltával csapták volna fejbe. Hátrahanyatlott az ágyra, s masszírozni kezdte halántékát. Aludni szeretett volna, legalább néhány órácskát még, de alig hunyta le a szemét, mikor Vilmos rontott a szobájába. – Ki az ágyból lustaság! A király vadászni indul, s mi vele tartunk. Alaric felmordult, s résnyire nyitotta a szemét. Vilmos legalább háromszor annyit ivott az éjszaka, mint ő, még sincs semmi baja – füstölgött magában, s óvatosan felült. – Már legalább egy órája ébren vagyok. Látogatóm volt ma reggel. – Kinyújtotta a kezét. – Ilyen magas lehetett, és veszedelmes, mint a vipera. Vilmos hahotázni kezdett. – Ezek szerint tényleg találkoztál Fallonnal, Godwin unokájával.

27

– Ahogy mondod, uram – motyogta Alaric, aztán felvonta a szemöldökét, s kérdőn nézett a herceg szemébe. – Miért, te is találkoztál vele? – Igen, barátom. Az imént odajött hozzám a nagyteremben, s mindent elmondott. Az én csizmámat akarta teletölteni, nem a tiédet. De nem sajnálja tévedését, és tettét nem tekinti gonosz cselekedetnek. Azt mondta, nekünk, normannoknak fogalmunk sincs a jó modorról, vagy arról, mi a törvény. Műveletlen, faragatlan barbárok vagyunk. Ha nem lennénk azok, Eustace gróf nem provoltált volna fegyveres harcot az angolokkal Doverben, s a Godwin–ház most nem lenne száműzve Anglia földjéről. Alaric felhorkant. – Ha a Godwinokat száműzték, mit keres itt a kis drága? Vilmos leült ifjú barátja mellé. – Úgy tűnik, Edward oda van érte. Az ő parancsára van az udvarban, csakúgy, mint Godwin legkisebb fia, Wulfnoth. Azt hiszem, egyiküket magammal viszem Normandiába. – Istenre kérlek, Wulfnoth–ot válaszd, s ne azt az ördögfiókát! Vilmos felnevetett, s vállba veregette lovagját, aztán felállt, s az ajtóhoz indult. – Majd meglátjuk. Öltözz gyorsan. Odalent találkozunk. Ismered Edwardot: órákig imádkozik, mielőtt megkezdődhet a vadászat. – Vilmos, várj! – kiáltott utána Alaric. A herceg megfordult, s várakozón nézett barátjára. – Valamit el kell mondanom. A lány feldühített, s én... elfenekeltem. Feltételezem, már elmesélte Edwardnak. Nem szeretném, ha kellemetlen helyzetbe kerülnél emiatt. Vilmos elmosolyodott, s megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy a kis tündér bármit is mesélt Edwardnak. Úgy tűnik, szereti maga intézni a dolgait. Mellesleg valószínű, hogy a király megbüntetné, amiért zaklatta az egyik vendégét. Ne aggódj, öltözz inkább! A herceg becsukta maga mögött az ajtót. Alaric félredobta a lepedőt. Nadrágjáért nyúlt, belebújt gyorsan, aztán tiszta inget öltött, s egy rövid bőrmellényt vett fölé. Bíborszínű köpönyegét Anlou címerével díszített arany melltűvel tűzte meg a vállán. Lerohant a várudvarra. A lovak s a hajtók, a vadászsólymok és solymászok mind összegyűltek már, és Edward isten áldását kérte a vadászathoz. Miután elegendő szárnyas vadat elejtettek, Edward a vadászsólymokat visszavitette a palotába. Szarvasra és vaddisznóra akart vadászni. Edward, Vilmos és Alaric egymás mellett lovagoltak az erdőben. Kíséretük hátramaradt. Angliáról és Normandiáról beszélgettek. Vilmos nagyon kedves volt az angol királyhoz, s együttérzően hallgatta, mikor az Godwinról beszélt, aki csaknem akkora hatalom birtokosa, mint ő maga. Mindazonáltal Edward beismerte, Wessex grófja mindig kitartott mellette, kiválóan intézte az ország ügyeit, az adókat úgy vetette ki, hogy ne terhelje meg túlzottan a népet, és mindennél többre tartotta az igazságot s a törvényt. – Az angol nép büszke – magyarázta a király. – Hisznek a törvényben. A legszegényebb szolga is büszke a társadalmi helyzetére, s arra törekszik, hogy a legerősebb köznemest szolgálja. A zsellérek arra büszkék, hogy szabadok, s nem kell mást szolgálniuk, a jobbágyok pedig arra, hogy a zsellérek fölött állnak. A köznemesek büszkék a grófra vagy érsekre, akitől fegyveres szolgálat fejében földbirtokot kaptak, s a legbüszkébbek mind közül azok, kiknek a király adományozott birtokot. Meg kell mondanom, megdöbbentett a doveri incidens. Ezért is parancsoltam meg Godwinnak, hogy büntesse meg a várost. Ám ő visszautasította ezt, mert a törvény szerint az embereknek jogukban áll megvédeni magukat, s mindazt, ami az övéké. Megérted ezt, Vilmos? – Igen, persze – felelte a herceg türelmetlenül. Alaric urára pillantott. – Nem, Vilmos nem ért semmit – gondolta. Normandiában ő volt a hatalom, a törvény. Gyorsan ^s kíméletlenül leszámolt mindenkivel, aki ellenszegült. Vilmos azt mondta egyszer, ő arra született, hogy harcoljon, és hogy megtanulta már, a vasfegyelem hosszú távon a társadalom egészének békéjét és nyugalmát megalapozhatja. Ám a normann hercegnek fogalma sem volt arról, Edward valójában miről beszél. Az angolok sokban különböztek a normannoktól. Alaric hallotta, a szász államtanács, a Witan hogyan akadályozta meg, hogy Edward és Godwin polgárháborút robbantsanak ki Angliában. A felkent királyt szentnek és 28

sérthetetlennek tekintették, de még ő sem hághatta át a törvényt. Az egyik angol szolga Edward várában azt mondta, a királyt, ha lehet, még szigorúbban ítélik meg, ha vét a törvény ellen. Elvégre ,ö az első ember az országban, s példát kell mutatnia alattvalóinak. – Isten kegyelméből vagyok király – sóhajtott Edward, s megrántotta lova gyeplőjét. – Ám az Úr mégsem áldott meg gyermekkel. – Isten bölcs – felelte Vilmos. – Szűzies, szent életeddel talán nagyobb szolgálatot tehetsz neki ezen a földön. – Nincsenek örököseim, kik követhetnének Anglia trónján. – Leszek én az örökösöd! – kiáltott fel Vilmos. Edward elmosolyodott. – Életemben kuzinom, barátom, jó szövetségesem voltál mindig. S ha meghalok... – Erre még nem kerül sor hosszú, hosszú évekig – vágott a szavába a herceg. A király felnevetett. – Reméljük a legjobbakat. De ha majd meghalok, igen, elképzelhető, hogy te leszel a király. – Úgy legyen, sire – vágta rá Vilmos ünnepélyesen. A kutyák hirtelen elrohantak mellettük. – Jézusom! – kiáltott Edward. – Egészen megfeledkeztem a vadászatról. Gyerünk, urak! – Ezzel lova véknyába vágta a sarkát, s a falka után vágtatott. Vilmos bosszúsan pillantott Alaricra, aztán megsarkantyúzta hátasát és követte a királyt. A kutyák egy vadkan nyomára bukkantak. Alaric a csaholást követve a sűrű bozóton át egy tisztáshoz ért. Az ebek bekerítették a hatalmas állatot, mely félelmetes agyaraival próbálta távol tartani magától veszettül ugató támadóit. A következő pillanatban feltűnt a király, ám ahogy odaért a vadkan körül örvénylő vérszomjas falkához, lova megriadt, felágaskodott, s Edward a földre zuhant. A vadállat felhorkant, s a kutyák gyűrűjéből kitörve a döbbent és rémült férfi felé rohant. Alaricnak nem maradt ideje, hogy íjával állítsa meg a feldühödött fenevadat. Lepattant nyergéből, s a vágtató állatra vetette magát, mely oldalára taszította, s vonszolni kezdte a földön. Tudta, ha elengedi, a mázsás vadkan legázolja és félelmetes agyarával felnyársalja. Összeszorította a fogát, s bár úgy érezte, izmai pattanásig feszülnek, nem engedte el az állatot. Örökkévalóságnak tetsző másodpercek teltek el. Súlyát óvatosan áthelyezve, egyik kezével övéből előrántotta a tőrét, s a vérszomjas szörnyeteg hasába döfte. A vadkan felvisított fájdalmában, s még vadabb vágtába kezdeti. Alaric biztos volt benne, az állat a fák közé veti és halálra tapossa. Aztán hirtelen a disznó lelassult. A férfi gyorsan a torkába szúrta tőrét, s véget vetett szenvedéseinek. A hatalmas állat rázuhant. Alaricnak minden erejét össze kelleti szednie, hogy kiszabaduljon a mázsás test alól. Nagy nehezen sikerült félrelöknie. Már felállt, s szomorúan vizsgálgatta elegáns bíborszín köpönyege véráztatta, szakadt maradványait, mikor a bozótból előrontott Vilmos. – Ó, Alaric. – A herceg a rengeteg vér láttán, mely ifjú lovagja testét borította, térdre omlott. – Sire! – nevetett Alaric. – Nem én vérzem, nyugodj meg. – Nem esett bajod? – Csak a büszkeségem hever romokban, hercegem. Vilmos barátja szemébe nézett. – Megmentetted a király életét. Alaric megvonta a vállát, s lesöpört néhány száraz falevelet a nadrágjáról. – Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen mocskos – motyogta. Vilmos felállt, s elmosolyodott. – Edward nagyon hálás lesz, és biztos vagyok benne, hogy elhalmoz ajándékokkal, többek között egy új köpönyeggel. Ami engem illet, nem is tudom, megköszönjem–e, amit tettél, vagy sem. Ha jobban belegondolok, most akár király is lehetnék. De így, attól tartok, vámom kell még néhány évig. Alaric döbbenten nézett a hercegre. Vilmos igyekezett megőrizni komolyságát legalább egy– két pillanatig, de nem sikerült: kitört belőle a nevetés. És vele nevetett Alaric is, boldogan, megkönnyebbülten. Tudta, tudta ő: legyen bármily hatalomvágyó is Normandia hercege, egyetlen ártatlant sem áldozna fel, hogy elérje célját. 29

– Büszke vagyok rád, ifjú grófom – mondta Vilmos, szinte rajongón. – Ha király leszek, te leszel a leghatalmasabb vazallusom országomban. Isten engem úgy segéljen. Két férfi lépett elő a bozótból. – Urak! A király aggódik. Látni szeretne benneteket. – Nincs miért aggódnia – felelte Vilmos, és barátjával együtt elindult a bozótoson át a királyhoz, aki egy kidőlt fatörzsön ült, s még mindig reszketett a félelemtől. – Alaric grófnak nem esett baja, s a fenevad is kiszenvedett. Mikor meglátta Alaricot, Edward felállt, s elé sietett. – Megmentetted az életemet, fiam. Ma este a királyságom a tiéd. – Sire, csupán megöltem egy vadkant. Nem várok érte jutalmat. – Csak egy új köpönyeget – nevetett Edward, s fintorogva húzta végig ujját a véres, szakadt ruhadarabon. – Gondoskodni fogunk róla. Alaric a hercegre pillantott, aztán a király szemébe nézett. – És talán egy forró fürdőt, felség. – Mily szerény kérés – mosolygott Edward. A kísérői felé fordult. – Visszatérünk a palotába! – kiáltotta. Egy órával később Alaric egy hatalmas fadézsában ült. Felsóhajtott, mikor a szolgáló újabb vödör forró vizet öntött gőzölgő, illatos fürdőjébe. Hátrahajolt, s behunyta a szemét. Arra gondolt, ha birtokán maradt volna, akár mindennap élvezhetné az ilyesféle luxust. Ám Vilmos mellett élete küzdelmes volt, s gyakran a minimális kényelmet is nélkülöznie kellett. Mindegy. Ma ő a nap hőse, és ki fogja élvezni az utolsó pillanatig. Hirtelen égő fájdalom mart a bőrébe. Dühödten pattant fel. – Fiú, az isten sze... – kezdte, ám hangja elcsuklott, mikor meglátta, nem a szolgáló akarta leforrázni, hanem az átkozott kis Godwinson boszorkány. – Azt mondták, vizet akarsz – mondta a lány, s hátralépett. – Vizet, igen, de nem kopólevet! – A hideg fürdővíz egészségtelen! – Mi a fenét keresel itt? – Vizet hoztam. Alaric bosszúsan csettintett nyelvével, s visszaült a dézsába. – Nehéz elhinnem mademoiselle, hogy hajlandó vagy kiszolgálni egy magamfajta normann fattyút. A lány nem felelt. Alaric lehunyta a szemét, s mélyet sóhajtott. – Azt beszélik, megmentetted a király életét – szólt Fallon. – Valóban? Csend. Alaric kinyitotta a szemét, s döbbenetére azt látta, a lány mindjárt sírni kezd. Majdnem megsajnálta az ébenhajú, kobaltszemű kis szépséget. Arra gondolt, szegény Haroldnak kérők egész hadával kell majd megküzdenie, ha leánygyermeke eladósorba kerül. – Bárcsak felfalt volna a vadkan! – szólt Fallon hirtelen. A fiú ásított. – A vadkanok nem esznek embert, te buta – felelte. – Akkor... ontotta volna ki a beled! Taposott volna szét! És... és ült volna a fejedre! Alaric a lány szemébe nézett. – Komisz vagy, és udvariatlan. Ha nem vennéd észre, éppen fürdők. Hagyj magamra, de tüstént, különben elfenekellek megint. – Egy ujjal sem fogsz hozzám érni, Anlou grófja – vágott vissza a leányka. – Egyébként, mikor Edward bácsikám és a fattyú herceg rólad beszélgettek, azt mondták, gyermek vagy még magad is. – Valóban? – kérdezte Alaric udvariasan. – Ők mondták – tárta szét karját sajnálkozva Fallon. – Sokkal idősebb vagyok nálad, kis hercegnő. És sokkal, de sokkal erősebb. – Az erő nem győzedelmeskedhet soha az ész felett. – Bravó, édesem. Kitől hallottad ezt? – Apámtól, aki a világon a legokosabb. – Elhiszem. De most légy oly jó, s hagyj magamra, kérlek. A lány nem mozdult. 30

Alaric belekapaszkodott a dézsa peremébe. – Mademoiselle, ha nem mégy el tüstént, esküszöm, elmondom... – Tedd csak bátran! Mondj el mindent a királynak! – vágott a szavába Fallon fensőbbségesen. – Edward bácsikám úgyis mindig mindent megbocsát nekem. – Meg sem fordult a fejemben, hogy a királyhoz menjek a panaszommal. Arra gondoltam, megkeresem apádat, legyen bárhol, és elmondom neki, leánykája hogyan bánik a vendégekkel az otthonában. Fallon elhallgatott s kék szeme megtelt gyűlölettel. – Nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni egy normann fattyúval! Alaric legnagyobb örömére a lány sarkon fordult és kiment. Lehunyta a szemét, s lazított még néhány percig, aztán kiszállt a dézsából, s felöltözött a vacsorához. A nagyteremben az asztalfőre ültették, Edward mellé. Jobbján Wulfnoth, Harold legfiatalabb fivére, a Godwinson–ház egyetlen Angliában maradt férfitagja foglalt helyet. A fiatal, halk szavú fiú egyidős forma volt Anlou grófjával, s kiderült, őt viszik haza magukkal Normandiába „vendégként”. Wulfnoth persze tudta, mint mindenki más, igazából túsz lesz Vilmos udvarában. Alaric hamar megkedvelte az okos és rendkívül intelligens fiút. Sokat beszélgettek vadászatról, politikáról, törvényekről, s rájöttek, a világ nagy dolgairól hasonló nézeteket vallanak. Már a második fogásnál tartottak, mikor a király megkérdezte: – Hol van Fallon? Wulfnoth vállat vont. – Ismered az unokahúgunkat, sire. Nem szeret a nagyteremben vacsorázni. Ma este különösen nem. – Hol van Elsbeth? – csattant fel Edward. – Az a lány képtelen kordában tartani Fallont. – Ugyan, felség – nevetett Wulfnoth. – Fallont senki nem tudja kordában tartani. Engem kivéve – gondolta magában Alaric, de hallgatott inkább. Edward odaintette az egyik szolgálót, s megparancsolta neki, hogy keresse meg a lányt, s hozza a színe elé tüstént. – Az ifjú hölgy Harold gyermeke – magyarázta aztán Vilmosnak és Alaric–nak. – Szeretném, ha megismernétek. Ö a büszkeségünk, s igen nagy örömünket leljük benne. – Kortyolt egyet tüzes borából, s hozzátette: – Godwin nem tudós ember, s a vallást sem veszi olyan komolyan, mint illenék. Ám gondoskodott róla, hogy gyermekei, s azok ivadékai a legkiválóbb oktatásban részesüljenek. Harold igazi tehetség. Sok nyelven beszél, ismeri a szentírást és tudja a törvényt. – Elmosolyodott. – Milyen kár, hogy a feleségem nem lehet ma itt. – Megköszörülte a torkát, mikor rádöbbent, ostobaság volt ezt megemlítenie. Hisz vendégei bizonyára már értesültek róla, ő maga záratta kolostorba, mikor apja, Godwin, ellene fordult. – Ó, itt van hát! – kiáltotta Edward. – Fallon, drágaságom, jöjj, s üdvözöld bácsikád kuzinját, Vilmos herceget és jó barátját, Alaric grófot. A gyermek most még tündöklőbb volt, mint azelőtt. Királykék ruhát viselt, hermelinprém kézelővel, s aranyszálból font övzsinórral. Fekete haját virágkoszorú ékítette. Edwardhoz lépett, meghajolt előtte, aztán megcsókolta arcát. – Jó estét, bácsikám – üdvözölte a királyt mosolyogva, majd Wulfnoth–hoz fordult, s illendően köszöntötte őt is. – Fallon, üdvözöld a vendégeinket, kérlek – szólt Edward. A lány mélyen meghajolt a két férfi előtt, de pillantásra sem méltatta őket. – Gyermekem, miért nem költöd el velünk a vacsorádat? – kérdezte a király. – Úgy hiszem, felséges uram, jobb, ha a gyermekszobában vacsorázom, hogy te és vendégeid nyugodtan beszélgethessetek felnőtt témákról is – mondta a lány udvariasan. – Rendben. De szeretném, ha később játszanál nekünk a lantodon és énekelnél – felelte Edward, s elmélyült beszélgetésbe kezdett Vilmossal a vadászat szépségeiről. Alaric még mindig Fallont nézte, s lassan elvigyorodott. – Valóban ez az oka, amiért nem ülsz közénk, hölgyem? A lány dühös pillantást vetett az ifjú lovagra. – Nem tudok ülni – csattant fel, s mikor Alaricból kitört a nevetés, sarkon fordult, s kiviharzott a teremből.

31

Vilmos és kísérete másnap hazaindult Normandiába. A herceg megkapta, amiért jött: Edward megígérte, hogy halála után övé lesz Anglia trónja. Búcsúzáskor a király ismét köszönetet mondott Alaricnak, amiért megmentette az életét. Fallonnak ott kellett állnia bácsikája mellett, s elköszönni a vendégektől. – Isten veled – mondta hűvösen Alaricnak. – Ég áldjon, hölgyem – felelte az ifjú lovag, s kezet csókolt a leánynak. – Hamarosan újra találkozunk. Fallon elmosolyodott. – Igen, s remélem, az angol vadkan akkor nagyobb szerencsével jár, s vérét veszi a normann fattyúnak. Alaric felnevetett. – A normann fattyúkat nem lehet egykönnyen legyőzni, kis hercegnőm. – Várj csak, míg apám s nagyapám visszatérnek. Majd ők elbánnak veled és a hercegeddel, ki drága Angliánkra szemet vetett. Alaric megdöbbent. A gyermeknek valószínűleg fogalma sem volt arról, mit beszélt, de tény, hogy igazat mondott. Vilmos Angliát akarta, mindenáron.

32

4. fejezet „Godwin, Wessex grófja hazatért száműzetéséből” – visszhangozták Edward worcesteri palotájának komor falai. A hír gyorsan terjedt, s a királyi udvarban ki boldogan, ki bosszúsan vette tudomásul. Nagy lett a sürgés–forgás: futárok jöttek és mentek. Edward őrségét megerősítették, s a szolgák már a háborúról suttogtak, mely hamarosan lángba borítja Anglia földjét. Fallon soha nem érezte magát annyira magányosnak, mint Wokban a hetekben. Senki nem törődött vele, szolgálóját, Elsbeth–et kivéve. A király lovagjai s az őrök kerülték, mint a pestisest, s maga Edward sem kereste már a társaságát. – Állítólag Wight szigetén szállt partra – mondta Elsbeth kis Úrnőjének egy reggelen. – Az ottani népek hősként üdvözölték. Hisz mit ér Anglia a jó gróf nélkül? Az ország normann tolvajok tanyájává vált – sóhajtott. – Már nem sokáig szenvedünk tőlük – szólt biztatón Fallon. – Nagyapám visszatért, s apám is itt lesz hamarosan. Elsbeth keresztet vetett maga előtt. – Igen, gyermekem, apád csatlakozik hozzá, s hősként küzd majd az ország ellenségei ellen. Fallont nem igazán érdekelte Anglia sorsa vagy a háború fenyegetése. Haza akart menni. Szeretett volna az anyjához bújni, beszívni édes illatát, s játszani fivéreivel. Mégis, apja után vágyódott a legjobban. Senkit nem ismert, aki olyan tiszta szívű, erős, szigorú, vidám és igazságos lett volna, mint Harold. Apja még azt is megengedte, hogy fivéreivel együtt megtanuljon bánni a fegyverekkel. Azt mondta: „Egy Godwinsonnak, legyen bár fehérnép, jártasnak kell lennie a harc művészetében. Az ország békéjét nem fenyegeti veszély, de nem tudni, mit hoz a jövő;” Edward, a király, hallani sem akart róla, hogy kis kedvence vívóleckéket vegyen. Ragaszkodott hozzá, hogy zenét és nyelveket tanuljon inkább, s jól ismerje a szentírást. Ennek ellenére Fallon imádta „bácsikáját”, s talán ő volt az egyetlen, aki nem félt szörnyű haragjától. Ha feldühítették, a király tört–zúzott, őrjöngött – aztán órákig térdepelt kápolnájában az oltár előtt, s isten bocsánatát kérte. Az elkövetkező napok Fallon számára szörnyű lassan teltek. Edward hajókat küldött Godwin elé, ám azok nem találtak rá – ő viszont megtalálta őket. Godwin saját hajója fedélzetén követte a királyi flottát a Temzén, majd a London Bridge–et maguk mögött hagyva Edward hajói az északi parton, London és Thorney–sziget között, míg Godwin a déli parton, grófsága határán horgonyzott le. Fallon a bejáratnál toporgott, mikor nagyapja első futára a palotába érkezett, mely már napok óta olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A kislány észrevétlenül követte a lovagot Edward magánlakosztályához, s a résnyire nyitott ajtón bekukucskált. A futár a király elé térdelt, s fejet hajtott. – Godwin és Harold hűséget esküsznek Edwardnak, szeretett és szent uruknak, Anglia királyának. Edward összevonta a szemöldökét, s ujjaival idegesen dobolt széke karfáján. – Menj vissza uradhoz – szólt végül –, s mondd meg neki, nem térhet haza még. Fallon beharapta ajkát, s szeme megtelt könnyekkel. Látni akarta az apját. Haza akart menni. Abban a pillanatban meg tudta volna ölni Edwardot. Ám nem tehetett semmit. A futár elhagyta a palotát. Mikor Elsbeth rátalált, Fallon keservesen zokogott. – El fogok szökni! – kiáltotta. – Apámhoz megyek. – Jaj, gyermekem – ölelte magához a lány. – Verd ki a fejedből ezt az őrültséget. Meglátod, a dolgok hamarosan jóra fordulnak majd. Elsbeth őszintén aggódott Fallonért. Biztos volt benne, a kislány halálosan komolyan gondolta, amit mondott, s az első adandó alkalommal megpróbál elszökni. Pedig a kinti világban millió veszély leselkedik a maga fajta védtelen kis teremtésekre. Vannak, kik abból élnek, hogy váltságdíj reményében embereket rabolnak, s vannak olyan istentől elrugaszkodott gonosztevők 33

is, kik ily fiatal kislányokon töltik kedvüket. Elsbeth megborzongott. Nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen. – Elsbeth, el kell mennem innen – jelentette ki Fallon. – Elég a szóból, kis hölgy! Jöjj, térjünk vissza lakosztályodba. Fallon szomorúan bólintott. Szó nélkül követte szolgálóját. Szobájába kérette vacsorájukat, s ügyelt rá, hogy Elsbeth kupája mindig színültig legyen sörrel. Mint remélte, a szolgálólány hamar elaludt kényelmes karosszékében a kandalló előtt. Nesztelenül surrant ki szobájából, végiglopakodott a palota hosszú folyosóin, aztán le a lépcsősoron. A bejáratnál posztoló őrök, akik hozzászoktak már, hogy szabadon járhat–kelhet a palotában, észre sem vették. Miután maga mögött hagyta a palota kertjét, nyugtalanság lett úrrá lelkén. Visszataszító alakok vették körül: fogatlan, mocskos arcú koldusok nyújtották felé csontos kezüket, s egy kopasz óriás vigyorgott rá, szemében mohó vággyal. Fallon futni kezdett. Bárcsak elérhetné Edward egyik hajóját. Megkérné a kapitányt, hogy vigye az apjához. Az est hamarosan leszállt. Fallon egy sikátorhoz ért, s hirtelen y sötét alak ugrott elé a semmiből. Felsikított, s megfordult, de így másik férfi állta útját, aki hóna alá nyúlt, s felemelte. – Idenézz, Reggie, milyen szép madárkát fogtunk – mondta a csavargó. Fallon undorodva nézett rá. Haja zsíros, koszos csimbókokban lógott, elöl hiányzott két foga, s lehelete italtól bűzlött. – Azonnal tegyél le, te szörnyeteg! – követelte a lány, s teljes erejéből ágyékon rúgta a férfit, aki felüvöltött fájdalmában, s leejtette a földre. Ám társa nyomban elkapta. – A király a fejedet véteti, nyomorult! – fenyegetőzött Fallon, s támadója arcára kiült a döbbenet. – Elwald, nézd a lány ruháját! A király udvarából szökhetett meg. – Akkor biztos megér nekik néhány aranyat, hogy visszakapják – mondta Elwald, s közelebb lépett. Megsimogatta Fallon haját és rávigyorgott. – Szép kis cafka, az már igaz. Azt beszélik, a király a fiatal fiúkat szereti, de ezek szerint a kislányokat sem veti meg. Egy ilyen kis csinos fehércseléddel én is szívesen elszórakoznék – röhögte. Fallon nem tudta, miről folyik a szó, de érezte, tudta, hogy élete veszélyben forog. Megbánta már, ó, százszor is, amiért nem hallgatott Elsbeth–re. Elwald és Reggie vitatkozni kezdtek. Reggie azt akarta, hogy vigyék vissza a lányt a palotába, s kérjenek jutalmat érte. Elwald szórakozni akart vele inkább. Azt mondta, ha utána a Temzébe dobják, soha nem találnak rá. A két férfi már majdnem egymás torkának ugrott, s a nagy veszekedés közepette egészen megfeledkeztek értékes zsákmányukról. Fallon nyomban kihasználta az alkalmat. Óvatosan hátrált, aztán megfordult, és rohanni kezdett. – A pokolba! – kiáltotta Reggie. – Megszökik! Fallon futott, futott, ahogy a lába bírta. Már érezte a tenger sós illatát, és tudta, nagyon, nagyon közel jár céljához. Ám hallotta üldözői rohanó lépteit maga mögött, melyek egyre közeledtek. Fájdalom hasított fejébe, mikor egy erős kéz markolt a hajába, s hátrarántotta. – Átkozott kis boszorkány! – lihegte Elwald. A lány sikoltozni kezdett, rémülten, kétségbeesetten. Elwald a szájára tapasztotta tenyerét, hogy elhallgattassa. Fallon beleharapott a kezébe. – Istenre esküszöm, megölöm itt helyben! – üvöltötte eszelősen a férfi. – Kitöröm a csinos kis nyakát, úgy éljek! – Kezét ökölbe szorította, s ütésre emelte. Fallon könnyes szemmel várta a csapást. Aztán furcsa fütyülő hangot hallott, s a következő pillanatban csak azt látta, hogy támadója gonosz szeme kerekre nyílik, s teste mozdulatlanná dermed. Mellkasából egy nyílvessző szára meredt előre. Száját szóra nyitotta, de már nem jött ki hang a torkán. A halál pillanatok alatt elszívta minden erejét, s élettelen teste tompa puffanással zuhant a földre.

34

Reggie, bár iszonyú rémület lett úrrá lelkén, tudta, egyetlen esélye az életben maradásra, ha túszként magával viszi Fallont. Hatalmas tőrét foga közé szorítva megragadta a lányt, s vonszolni kezdte maga után. – Ne! – sikított Fallon, s próbálta kiszabadítani karját támadója szorításából. Hirtelen lódobogásra lett figyelmes, mely egyre hangosabban, egyre közelebbről hallatszott. – Engedd el a lányt, különben meghalsz! Reggie mozdulatlanná dermedt. Fallon felnézett, s egy lovagot látott, hatalmas harci ménje nyergében. A hang ismerős volt, de nem emlékezett rá, hol hallotta. Annyi bizonyos, az alak fenséges volt, mint egy harcos isten. Fekete–arany tunikát viselt, páncélinget, és sisakja nyitott rostélyán át sötétszürke szeme villámokat szórt éktelen haragjában. – Engedd el a lányt – ismételte a hang. Reggie felmordult, s tőréhez kapott, hogy az idegen harcos felé dobja. – Átkozott pokolfajzat! – kiáltotta. Ezek voltak utolsó szavai. A lovag előrecsapott kardjával, s Reggie holtan rogyott össze. Fallon egész testében remegett, s rémülten húzódott arrébb, mikor a harcos leszállt a nyergéből s felé nyújtotta a kezét. – Fogd a kezem, te kis buta – parancsolta a férfi. Fallon szeme tágra nyílt meglepetésében. – Ó, hát te vagy az! Alaric, Anlou fattyú grófja! A férfi türelmetlenül ragadta meg vékony kis karját, s felültette lova hátára. – Ahogy mondod, mademoiselle – morogta, s nyeregbe pattant maga is. – Alaric vagyok. A király küldött a keresésedre, aki majd eszét veszti félelmében, hogy bajod esik. – Edward? – kérdezte, s megpróbált megfordulni. Eszébe jutott, alig egy esztendővel ezelőtt a normann lovag mennyire megalázta. Kezet merészelt emelni rá, Fallonra, Harold Godwinson lányára. – Igen, Edward, akinek most sokkal fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznia. Fallon őszintén sajnálta, ami történt, de nem tűrhette, hogy egy normann így beszéljen vele. – Az apám Angliában van – mondta. – Ha azt fontolgatod, hogy megverj ismét, apám... – Ha apádnak van egy kis esze, ezúttal ő tanít móresre, hercegnőm. Mindazonáltal, ha felbosszantasz, jómagam is elverlek, mint a kétfenekű dobot. Fallon hallgatott. Szemébe könnyek gyűltek. Ostobaságot követett el, és a gyűlölt normann fattyúnak köszönheti, hogy még életben van. Ráadásul minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, hisz Alaric most szépen visszaviszi Edward udvarába. – Mit keresel Angliában, fattyú? – kérdezte végül. – Bagoly mondja a verébnek, édesem. Egyébként ajándékot I hoztam Edward királynak Vilmos hercegtől. No és megmentettem az életedet, amiért hálával tartozol. A lány megfordult a nyeregben, s a szemébe nézett. – Micsoda? – kérdezte felháborodottan. Alaric nem figyelt rá. – Ajándékot hoztam Vilmostól... – kezdte ismét. – Nem, nem! – vágott a szavába Fallon türelmetlenül. – Azt i mondtad az imént, bagoly mondja a verébnek. Magyarázd meg! – Rendben. Akárhányszor találkozunk, azzal csúfolsz, hogy fattyú vagyok. Pedig te magad sem vagy más. – Nem! Én nem vagyok az – rázta a fejét dühösen Fallon. – A szüleim dán házasságban élnek. – Meglehet, Angliában mások a szokások, de Normandiában a magadfajtát fattyúnak nevezik. Úgyhogy jobban teszed, ha felhagysz a csúfolódással. – Nem Normandiában vagyunk – vágott vissza a lány. – Nálunk Angliában civilizált emberek élnek, akik... – Elég legyen! Fáradt vagyok, s nincs kedvem vitatkozni elkényeztetett, beképzelt gyereklányokkal. Megmentettem az életed. Fallon. Embert öltem érted. Fel tudod fogni? – Magam is elboldogultam volna.

35

– Sok férfi fog még szenvedni miattad. Úgy hiszem, minden férfi, aki a közeledbe merészkedik. Fallon nem tudta, Alaric mit akart ezzel mondani, de nyugtalanság vett erőt rajta. A lovag szemébe nézett, s ajkai megremegtek. – Azok a csavargók... Bántani akartak. Akár... meg is ölhettek volna. Alaric egy hosszú pillanatra magához szorította a lányt. – Soha, soha ne becsüld alá a férfiakat, Fallon. Igen, akár meg is ölhettek volna. Fallon lehunyta a szemét, s közelebb fészkelte magát a férfihoz. Amikor újra felnézett, rádöbbent, hogy nem a palota felé mennek. – Milord... – Az apádhoz viszlek, hercegnőm – sóhajtott Alaric. – Ó, köszönöm, uram – suttogta boldogan. – Köszönöm, nagyon köszönöm. – Ne nekem köszönd. Edward utasított, hogy vigyelek Karóidhoz, s csupán végrehajtom a parancsát. – Normann talpnyaló! – köpte ki undorral a lány, hogy leplezze, mennyire megbántották a férfi szavai. – Örülj, mademoiselle, hogy nem nekem tartozol engedelmességgel, mert én mondom, rég szíjat hasítottam volna a hátadból. – Nyugodj meg, fattyú uraság, apám, de még Edward bácsikám se bízná rád a felügyeletemet soha. Soha. – Csend legyen! – parancsolta a férfi. A folyópartra értek. Alaric leszállt a nyeregből. A király katonáinak elmondta, mi járatban vannak, és hogy szükségük lesz egy csónakra, mellyel átkelhetnek a túlpartra. Visszatért aztán, s felpattant Fallon mögé a nyeregbe. Lovát egy kis mólóhoz vezette, majd átléptetett vele egy bárkába. Alaric az átkelés alatt egyetlen szót sem szólt, s ezúttal Fallon is jobbnak látta hallgatni. Csak akkor sikoltott fel, mikor a part közelében egy kis vitorlás hajó fedélzetén meglátta nagyapját. Godwin boldogan integetett, s jelezte az evezősöknek, hogy kövessék. Hamarosan egy kis kikötőhöz értek. Az evezősök óvatosan a kikötőgáthoz manőverezték a bárkát. Fallon a nyeregbe kapaszkodott, ahogy Alaric a mólóra ugratott lovával, aztán a partra ügetett. – Nagyapa! – kiáltott Fallon boldogan. Godwin ölelésre tárta karját, s miután Alaric lesegítette a nyeregből, magához szorította rég nem látott unokáját. A lovagra emelte tekintetét aztán, ki elhozta neki a lányt. – Te vagy Alaric gróf, Vilmos harcosa, ha nem tévedek. Alaric bólintott, aztán lepattant nyergéből. Godwin elmosolyodott. – A normannok fejvesztve menekülnek Anglia földjéről, ifjú uram. Alaric átvetette vállán hosszú köpönyegét, s mosoly lágyította el kemény vonásait. – Úgy értesültem, milord, hogy a Witan ismét beavatkozott a közted és Edward között dúló viszálykodásba. A I tanács bölcsei azt követelték, üljetek tárgyalóasztalhoz. Örömmel * hallottam, hogy címeidet s birtokaidat hiánytalanul visszakaptad, csak úgy, mint hatalmadat. És igen, tudom azt is, hogy honfitársaim közül sokan menekülnek. Én nem tartozom közéjük, uram. Godwin felnevetett, s letette unokáját a földre. – Tehát te nem menekülsz, francia barátom. – Normann – helyesbített Alaric. – Persze, persze, normann. – Godwin kinyújtotta kezét, s vállba veregette a lovagot. – Hálás vagyok, amiért elhoztad az én rosszcsont unokámat. Légy üdvözölve a birtokomon, Alaric, Anlou grófja. – Köszönöm, uram. Fallon ebben a pillanatban látta meg az apját. Harold a töltés felől közeledett. Akárcsak Alaric, láncinget viselt, s vállig érő vörös haja tűzként lobogott a szélben. Odasietett hozzájuk, a karjaiba emelte, s magához szorította lányát. Aztán apjára nézett. – Mi történt?

36

– A jó normann lovag elhozta nekünk legféltettebb kincsünket. Ez itt Alaric, Anlou grófja. Sokat hallottunk rólad, fiam – fordult Godwin Alarichoz. – A kobzosok máris ódákat zengnek bátorságodról és nemes szívedről. – Attól tartok, a poéták túloznak kissé, milord – felelte Alaric. – Köszönettel tartozom a lányomért – mondta Harold, s még mindig gyanakodva méregette a normannt. – Áruld el, kérlek, hogyan került a védőszárnyaid alá? Alaric nem tudta, mit mondjon. Abban biztos volt, Fallon nem szeretné, ha elmesélné az egész történetet. – Veled akartam lenni – próbálta elterelni Fallon az apja figyelmét. – Nos, uram, válaszolnál végre a kérdésemre? – szólt Harold. Alaric még mindig hallgatott. Godwin a fia mellé lépett. – Beszélj, Anlou grófja. S az igazat, csakis a színtiszta igazat. Fallon fenyegető pillantásokat lövellt a fiatal lovag felé, aki végül nagyot sóhajtott, s megvonta a vállát. – Úgy tűnik, az ifjú hölgy mindenáron látni kívánt benneteket. Megszökött a szolgálójától, s elhagyta a palotát, nem sokkal érkezésem előtt. A király kétségbeesett, mikor megtudta, mi történt, s a lány keresésére küldött. Azt mondta, ha megtalálom, vigyem az apjához. – Es hol találtál rá, uram? – kérdezte Harold, s arcára aggodalom szántott sötét barázdákat. – Attól tartok, gyilkosok karmai között – ismerte be Alaric. Fallon érezte, apja teste megfeszül. Letette a földre, s haragvón nézett le rá. – Biztos vagyok benne, megtiltották, hogy kísérő nélkül elhagyd a palotát. – Apám, én csak látni akartalak. – Es ezért halálos veszélynek tetted ki magad és ezt a jó lovagot is. Fallon, büntetést érdemelsz. Kemény büntetést. Nem fogok sírni – esküdözött magában Fallon. Egyetlen könnycseppet sem fog ejteni ez előtt a normann gazember előtt. Kihúzta magát, s magasra emelte állát. De aztán apja azt mondta, menjen az édesanyjához. Edith ott állt a töltés tetején, szemében gyémántfényű könnyekkel, karját ölelésre tárva. Fallon boldogan rohant az asszonyhoz, s nem nézett hátra többé. Alaric az estét Godwin folyóparti házában töltötte. A vacsora vidáman telt. Az étel fenséges volt, s akadt jó bor elég. Godwin és Harold mindent tudni akartak Vilmosról, és Alaric türelmesen válaszolt minden kérdésükre. Fallont idejében ágyba parancsolták, de kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Miután anyja, nagyapja és nagybátyjai lefeküdtek, kilopakodott szobájából, a lépcsősor tetejére ült a korlát mellé, s tovább hallgatta, apja és Alaric miről beszélgetnek. – Állítod, igazságszerető, felvilágosult nép az angol. Hogy lehet mégis, hogy embereket taszíttok rabszolgasorba? – kérdezte Alaric. – A rablókat adják el szolgának, hogy az általuk okozott kárt, vagy annak legalább egy részét megtérítsék a sértetteknek. És hidd el, uram, ha valaki oly együgyű vagy gyenge, hogy képtelen megvédeni magát, jobb sora lesz egy olyan ember szolgájaként, aki megvédelmezi és gondoskodik róla. Alaric elvigyorodott, és kortyolt a borából. A törvényről beszélgettek aztán, hosszan és részletesen. Harold végül felállt. – Ha megbocsátasz, most visszavonulok – mondta, s elnyomott egy ásítást. – Holnap nehéz napunk lesz. – Elhallgatott egy pillanatra. – Még egyszer, köszönöm, hogy megmentetted a lányomat. Úgy hiszem, hajszálon múlt csak az élete. Alaric felsóhajtott. – Ahogy mondod, uram, bár meglehet, a gazemberek váltságdíj fejében visszaadták volna neked. – Igen, miután meggyalázták és megtörték – felelte Harold. – Magad is láthatod, milyen szépséges gyermek. Büszke vagyok rá, de féltem, mert a természete épp olyan, mint az apámé: konok, önfejű, túlontúl büszke, s ha valamit akar, megszerzi, még ha a poklok királyával kell is szembeszállnia érte. De ő a lányom, a legdrágább kincsem, meg kell értened. Egy életre leköteleztél... 37

A következő pillanatban dobogás hallatszott a lépcső felől, s mindkét férfi a hang irányába kapta a fejét. Fallon túlságosan előrehajolt, hogy minden szót tisztán hallhasson, felbukott, és legurult a lépcsőn. – Fallon! – kiáltotta Harold, s talpra állította. A lány tudta, komoly bajban van, s tudta azt is, egy módon kerülheti csak el, hogy apja ott helyben elnáspángolja. – Ne légy ennyire kedves ehhez a normannhoz. Azt mondta rám, hogy fattyú vagyok. Harold döbbenten nézett vendégére. Alaric vállat vont. – Az ifjú hölgy nagy örömét leli benne, ha gúnyolhat. Szeret emlékeztetni rá, nem törvényes házasságból születtem. Pattjainak nevez, akárhányszor szól hozzám. Sajnálom, de legutóbb elvesztettem a türelmemet, s viszonoztam a bókot. Harold a lánya szemébe nézett, és Fallon legszívesebben a föld alá bújt volna szégyenében. – Apám, ez egy normann! – kiáltotta. – És nagyapa azt mondta... – Nagyapád zárdába küld, ha megtudja, hogy hallgatózol, és én egyet fogok érteni a döntésével – mondta Harold dühösen. – Most pedig irány az ágy, ifjú hölgyem. Reggel megkapod méltó büntetésedet. Fallon megsemmisítő pillantást vetett Alaricra. Ó, mennyire gyűlölte az átkozott normannt! Végre apjával lehetett ismét, de a fattyú grófnak köszönhetően öröme ürömmé változott. Kihúzta magát, megfordult, s mint valami sértett királynő, méltóságteljesen felvonult a lépcsőn. Mielőtt belépett szobájába, legnagyobb felháborodására hallotta, hogy apja bocsánatot kér vendégétől a viselkedése miatt. – Házasítsd ki minél hamarabb – tanácsolta nevetve Alaric. – Lennék én az apja, máris eljegyeztetném! Harold felsóhajtott. – Rengeteg a kérője. A világ minden tájáról kapott ajánlatokat. De Fallon még gyerek. – Igen, csak egy gyerek. Fallonnak nem tetszett, amit utoljára hallott. Egyáltalán nem. És reggel őszintén örült, mikor látta elmenni a gyűlölt normann fattyút. Akinek az életét köszönhette.

38

5. fejezet Egy évvel azután, hogy a Godwinok hazatértek a száműzetésből, a király vacsorát adott a tiszteletükre. Winchesterben Fallon anyjával és Elsbeth–tel az asztal végében ültek, míg az asztalfőn Edward, balján Godwinnal, jobbján Maróiddal. Finomabbnál finomabb étkeket szolgáltak fel, s a terem végében zenészek játszottak halk zenét. Fallon egy falat húst tett kisöccse szájába és csodálkozva pillantott körbe. Mindenki olyan szép volt ma este. Edward aranyszállal átszőtt bíbor ruhát viselt. Apja vörösbe, nagyapja kobaltkékbe öltözött. Nagynénje, a király felesége is részt vett a húsvéti lakomán, aki fiatal volt, üde és szép. Ám Fallon Haroldot mindenkinél tündöklőbbnek látta. Úgy gondolta, ő a legszebb, legnagyszerűbb ember, aki valaha is ezen a földön éh. Szerette őt, teljes szívéből. Imádkozni kezdett apjáért, családjáért és a királyért. Kérte istent, bocsássa meg bűneit: szörnyű büszkeségét, s azt, hogy oly sokszor engedetlen. Aztán köszönetet mondott teremtőjének a békéért és a bőségért, mely abban az esztendőben szeretett hazájára köszöntött. Amint befejezte az imádságot, nagyapjára nézett. Az egyik szolgáló megbotlott, s a forró húslevest majdnem az ölébe öntötte. Godwin szerencsére idejében elkapta az ezüsttálcát, s rajta a levesestálat, s a riadt fiúra mosolygott, aki alázatosan könyörgött bocsánatáért. – Ugyan, hagyd el – legyintett Godwin. – Bárkivel megeshet, hogy megbotlik. S a közelben mindig ott van egy testvére az útban, aki segít, nemde? – nevetett, s az asztalra tette a tálcát. – Drága fivérem is segítene mindig – vetette közbe a király –, élne bár. Fallon látta, hogy nagyapja mozdulatlanná dermed, s mosolya lehervad arcáról. Tudta, évekkel ezelőtt őt vádolták Edward fivérének meggyilkolásával, ám bizonyítani semmit nem tudtak, s a Witan végül felmentette a vádak alól. Nem volt biztos benne, a király szándékosan tette e megjegyzést, de tény, nagyapja szörnyen felizgatta magát. – Én – kezdte Godwin, de hangja elcsuklott, arca céklavörössé vált, s a következő pillanatban eszméletlenül bukott előre. Edith felsikoltott, s Harold apjához ugrott tüstént. A teremben eluralkodott a káosz. A király magán kívül volt az aggodalomtól. Godwint Edward hálószobájába vitték, s elküldettek az ország legjobb orvosaiért. Fallont nem engedték a nagyapjához. Elsbeth fivéreivel együtt a gyerekszobába vitte. – Nagyapa nagyon beteg – mondta Galen, a legidősebb fiú. Tam, a legkisebb sírni kezdett. Aelfyn, Fallon kisebbik bátyja, magához ölelte. – Az emberek szörnyű dolgokról suttognak. Azt mondják, nagyapára maga az isten sújtott le, mert embert ölt. – Hazugság! – kiáltotta Fallon. – Nagyapa ártatlan! Edward nem akarta bántani azzal a megjegyzéssel! – Ám szívébe félelem hasított. Mi van, ha Edward úgy hiszi, Godwinnak köze van fivére halálához? Bosszút áll–e most a Godwinokon? – Nincs okunk a félelemre – szólt Aelfyn, s átkarolta húga vállát. – Ne légy nevetséges. Nem fél itt senki. Én a legkevésbé – felelte Fallon. Karjaiba emelte Tamet. – Nyugodj meg, kicsim – suttogta a kisfiú fülébe. – Nincs semmi baj. Nagyapa meggyógyul, meglásd. Ám szíve mélyén tudta, Godwin soha nem áll talpra, nem nevet többé, nem öleli magához szeretett unokáit. S úgy is lett. Anglia leghatalmasabb grófja nem tért magához többé, s három nappal később visszaadta lelkét teremtőjének. Apja halála után Harold lett a legfontosabb ember Angliában, természetesen a királyon kívül. Edward teljesen rábízta az ország irányítását. Egy este Fallon szülei hálószobájához lopakodott. Hajlottá, Harold azt mondja anyjának, a király mozdulni sem tud nélküle. – Azt hiszem – nevetett a férfi –, én kevésbé fekszem meg Edward gyomrát, mint apám. Nem örököltem tőle konokságát, istennek hála.

39

– Igen – feleké Edith gyengéden. – Te olyan csendes vagy, s megfontolt. Meghallod a panasz szavát, s megteszel mindent, hogy helyrehozd a hibákat, miket a király követ el felelőtlen ígérgetéseivel. Türelmes vagy, kedves és megértő. Harold elmosolyodott és megcsókolta feleségét. Aztán felsóhajtott, s járkálni kezdett a szobában fel s alá. – A minap az öröklésről beszélgettünk Edwarddal. Úgy döntöttünk, megpróbáljuk felkutatni a királyi vérvonal lehetséges továbbvivőit, természetesen a legnagyobb titokban. – Nem fogtok találni senkit, ebben biztos vagyok – csóválta a fejét Edith. – Miért ne? Gondolj csak bele, szerelmem. Edmundnak és Knutnak három asszonytól tizenhét fia született. Közülük biztosan életben van még valaki. Akárhogy is, a keresést addig folytatjuk, míg nem találunk egy alkalmas személyt Anglia trónjára. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: – Edward nem élhet örökké, és a Witan nem akar idegen uralkodót. A hálószoba ajtaja kicsapódott, s Fallon lépett a szobába. – Miért nem te leszel a király? – kérdezte apjától. Harold felnevetett, aztán karjaiba kapta lányát, s az ölébe ültette. – Az első főnemes vagyok az országban, s nekem ennyi tökéletesen elég. Megtanultam, hogyan kormányozzak és miképp védjem a törvényt. Arra születtem, hogy támasza legyek a királynak, s nem arra, hogy király legyek. És ez így van rendjén. Megértetted, hercegnőm? Fallon nem értette, de boldog volt, hogy apját végre mosolyogni látja, így buzgón bólogatni kezdett. Alaric akkor találkozott először Morwenna d'Arques–vel, mikor Vilmos parancsára Angliába indult. Arques grófja, fellázadt a normann herceg ellen, aki az idő tájt Rouenben időzött. Éktelen haragra gerjedt, mikor hírét vette a felkelésnek, annál is inkább, mert korábbi szövetségese, a francia király is a gróf mellé állt. Féltestvéreivel, Odóval és Roberttel, valamint Alarickal és Falstaff–fal vonult Arques ellen húsz legjobb lovagja és azok vazallusai kíséretében. A gróf vára előtt csaptak össze a lázadókkal. A vezéreket lemészárolták hamar, a többiek a vár falai között kerestek menedéket. Az első csata Vilmos győzelmével ért véget, de a herceg és lovagjai tudták, a neheze még hátravan. Ha fel akarják számolni az ellenállást, be kell venniük Arques várát. Morwenna szobája ablakából figyelte az eseményeket. Isten e szépséges teremtménye egy walesi hercegnő lányaként látta meg a napvilágot, s közeli rokonságban állt a francia királlyal. Haja mélyvörösen izzott, s szeme, mint összeillő smaragdpár ragyogott finom metszésű arcában. A férfiak elepedtek egyetlen pillantásáért, s ő örömmel fogadta hódolatukat. Mióta az eszét tudta, nagybátyja Arques birtokán élt, szabadon, mint a madár. Számtalan kérője akadt, de ő kikosarazta mindet. Eltökélte, nem megy férjhez. Ám látta Alaricot harcolni, és meggondolta magát nyomban. – Ki az a harcos, mondd? – kérdezte szolgálóját. A lány kinézett az ablakon. – Az, ott, ki úgy küzd, mint egy démon? Morwenna bólintott. – Alaric gróf, milady. Nem való hozzád. A grófkisasszony felvonta a szemöldökét. – Azért, mert a bácsikám ellensége? – tudakolta. – Nem, úrnőm – felelte a szolgáló. – Azért, mert fattyú! Morwenna elmosolyodott, és kihajolt az ablakon. – Milyen fiatal, milyen szép férfi! – sóhajtotta. – Csak egy fattyú – felelte rá a szolgáló mérgesen. Morwenna felnevetett. – Kuzinom, Matilda is egy fattyúhoz ment nőül. A fattyú herceghez, kivel bácsikám most küzd. A szolgáló szigorúan vonta össze szemöldökét, s mutatóujját figyelmeztetően emelte maga elé! – Vigyázz, úrnőm, nagyon vigyázz. Alaric gróf szép férfi, ám halálosan veszedelmes. Ő az ellenséged, és nem is ismered. Felejtsd hát el mihamarabb. Morwenna elhúzódott az ablaktól. A szolgálójának igaza van: nem ismeri azt a férfit. Mégsem tudta elhessegetni magától a gondolatot, milyen lehet izmos karjainak ölelése, milyen a csókja. 40

Henrik király parancsot adott Walter Giffordnak, hogy készítse fel a várat az ostromra. Ám Alaric és Vilmos újra támadtak, s megakadályozták az erődítési munkálatok végrehajtását. Másnap Saint Aubin mellett ütöttek rajta a király seregén. A véres összecsapás során Engeurrand gróf, Vilmos egyik legerősebb ellenfele is elesett. Az ostrom tovább folytatódott, s Arques végül megadta magát. Vilmos, ki maga is belefáradt a küzdelembe, könnyen békejobbot nyújtott. Arques grófját száműzte Normandia földjéről, ám az embereket megkímélte. Morwenna egyetlen percig sem kesergett nagybátyja sorsán. Az öreg gróf minden kívánságát teljesítette, de nem törődött, nem is beszélt vele egyáltalán. Úgy döntött hát, nem követi a száműzetésbe, s mikor a herceg bevonult a várba, hogy győzelmi lakomát üljön, tudta, elérkezett az ő ideje. A teremre áhítat csöndje zuhant, mikor belépett az ajtón. Diadallal pillantott végig a sóvárgó tekintetek tengerén, aztán intett a kobzosoknak. Lágy muzsika hangjai csendültek fel, és Morwenna táncolni kezdett. Karcsú, buja teste érzékien kígyózott, léptei kecsesek, s könnyűek voltak, mintha a föld fölött lebegne. Salome táncolhatott így, mielőtt fejét nem vette a vágytól elkábult Keresztelő Szent Jánosnak. Ám Morwenna senkinek nem akarta fejét venni azon az éjszakán. Csak a szívét akarta rabul ejteni egy bizonyos férfinak. S az a férfi valóban felfigyelt rá. Alaric úgy érezte, felforr a vére. Vágya emésztő tűzvésszé lobbant. Meg kellett kapnia azt a nőt. Ám tudta, kivel áll szemben: Morwenna d'Arques nem parasztlány vagy szajha, kit kedve szerint ágyba vihet. Ha magáévá akarja tenni, nőül kell vennie előbb. – Nem csak szép, gazdag is a kicsike – suttogta Vilmos barátja fülébe. – Apja vexini birtokait mind ráhagyta, s azt beszélik, ruhásládája arannyal van tele. Alaric egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Morwennáról. Mozdulatai, kecsessége, tökéletes vonásai és a gyönyörű szempár, mely őt figyelte szüntelen, ismerősek voltak valahonnan. Hosszú percekig törte a fejét, aztán hirtelen rádöbbent, a szép, fiatal nő Harold lányára emlékezteti. Hangosan felnevetett, s elhessegette magától az ostoba gondolatot. A zene egyszer csak elhallgatott, s Morwenna térdre borult Normandia ura előtt. – Kegyelmezz árva fejemnek, nagy herceg! Vilmos felnevetett – Morwenna, állj fel, kérlek. Nem neheztelek rád. A lány felállt és büszkén kihúzta magát. Alaricra pillantott, ki száját száraz mosolyra húzta. Vilmos első lovagjához fordult. – Ha jól tudom, drága grófom, még nem találkoztál e bájos ifjú hölggyel – mondta. – Hadd mutassam be hát Morwennát, Matilda kuzinját, Arques grófjának unokahúgát. – A lányra nézett aztán. – Morwenna, ez a kiváló lovag itt Alaric, Anlou grófja, jobb kezem. Alaric felemelkedett, meghajolt a szépség előtt. Morwenna úgy érezte, a férfi mosolya s hódolata merő formaság, s ez feldühítette. Hozzászokott, hogy a férfiak szenvedélytől aléltan omolnak lábai elé, s boldogan adják akár életüket is egyetlen pillantásáért. Nem úgy Anlou grófja. – Örvendek, kisasszony – mondta Alaric hűvösen. Betelt a pohár. Morwenna biccentett, aztán sarkon fordult és kiviharzott a teremből. A szobájába akart menni, magára zárni az ajtót és sírni, sírni, míg megaláztatása szörnyű fájdalma elmúlik. Alaric a lépcsőfordulónál érte utol. Megragadta karját, s magához rántotta. – Csodásan táncoltál, milady – suttogta vágytól elfúló hangon. – Harcosaim sok éjen át forgolódnak még álmatlanul miatta, bár a tánc csak nekem szólt, tudom. – Mit merészelsz, te arcátlan fattyú! – sziszegte Morwenna, s zöld szeme megtelt gyűlölettel. Alaric magához szorította a lányt, s erőszakosan birtokba vette, telt, vérvörös ajkait. Morwenna próbált küzdeni, eltaszítani magától támadóját, hiába. A férfi szenvedélye pórusain át alattomosan szivárgott a testébe, s hamarosan minden akaraterejétől megfosztotta.

41

Mikor a gróf végül eltépte ajkait szájától, a lány úgy érezte, összecsuklik. Büszkesége nyomorult foszlányaiba kapaszkodva nézett a sötétszürke szempárba. – Morwenna d'Arques vagyok – rebegte kábultan. – A francia király unokatestvére, egy királyi hercegnő lánya. Nem mehetek nőül egy fattyúhoz. – Nem kell nőül menned hozzá. Elég, ha az ágyasává leszel – vágott vissza Alaric. A lány megszégyenülten hajtotta le a fejét, ám mikor felpillantott újra, gyengédséget és szerelmet látott a sötétszürke szempár mélyén. Lassan átkarolta a férfi nyakát, lábujjhegyre emelkedett, s megcsókolta a száját. Tudta, sem ember sem isten nem akadályozhatja meg, hogy feleségül menjen Alarichoz. Végül Alaric volt az, aki elhúzódott. – Beszélek Vilmossal – mondta gyengéden, s megsimogatta Morwenna arcát. – Néhány napon belül Londonba kell mennem az angol királyhoz, ám ha visszatértem, oltár elé vezetlek, szerelmem. – Ó, Alaric! – A lány a nyakába ugrott, s összevissza csókolgatta túláradó örömében. Bevallotta aztán, beleszeretett abban a pillanatban, hogy meglátta odalenn a harcmezőn. Elmondta azt is, attól félt, nem sikerül elbűvölnie táncával, mire a férfi elnevette magát, s azt felelte, egyetlen nő sem vette még így el az eszét. Alaric megcsókolta búcsúzóul, aztán elsietett, hogy beszéljen Vilmossal. Másnap a herceg és kísérete elhagyta Arques–t, ám néhány nap múlva Vilmos üzenetet küldött Morwennának, hogy készüljön, mert amint Alaric hazatér Angliából, egybekelnek. Úgy is lett. A menyegzőre Rouenben került sor. A herceg és felesége, Matilda voltak a tanúk, s a normandiai nemesség színe–java is eljött, hogy részt vegyen a jeles eseményen. A ceremóniát pazar lakoma követte, s éjfélig tartó mulatság. A nászéjszaka maga volt a mámor. Morwenna az ablakhoz sétált, s mélyet szippantott a virágillattal terhes levegőből. A hold már magasan járt égi útján, s csillagok milliói szórták a földre ezüst fényüket. Szolgálói fényesre fésülték úrnőjük hosszú tincseit, s pókhálóvékony, hófehér hálóruhába öltöztették. Amikor férje belépett a hálószobába, Morwenna összerezzent. Alaric odalépett hozzá, és szenvedélyesen megcsókolta. Gyengéd ujjak cirógatták bársonyos bőrét, majd egyetlen erőszakos mozdulat, s a finom hálóing élettelenül zuhant a padlóra. A férfi a karjaiba emelte, és lefektette az ágyra. Simogatni kezdte a nyakát, telt, nehéz kebleit, sima hasát, gömbölyű csípőjét, míg a lány úgy érezte végül, nem bírja tovább az édes tortúrát. Mire a férfi levetkőzött, Morwenna már majd eszét vesztette a vágytól. Nyöszörögve nyújtotta kezét Alaric felé, ki puha testére feküdt ekkor, s miközben szenvedélyesen megcsókolta, áttörte ártatlansága kapuját. Nem érzett fájdalmat, mert a gyönyör hamar magával ragadta, s oly magasságokba röpítette, hol még az isten asszonyokra rótt átka nem érhette utol. Másnap reggel férje karjaiban ébredt. Nem érzett nagyobb boldogságot, elégedettséget és békességet, mint ezekben a pillanatokban. Szájához emelte Alaric kezét, és puha csókot lehelt rá. – Örökké boldogok leszünk – suttogta. Ám szerelmük bűntelen ágya fölé sötét árnyék borult. A halál árnyéka. Bár győzött Arques–nál, a normann főnemesek egymás után lázadtak fel Vilmos ellen, s mindannyian élvezték a francia király támogatását. Henrik erős sereggel nyomult Nantes–ba, míg ezzel egy időben Clermont és Ponthieu grófjai keletről törtek be Normandiába. A francia csapatok elfoglalták Mortermer városát, ahol a király jutalomképpen szabad rablást engedélyezett katonáinak. Alaric serege élén itt ütött rajta a francia főerőkön, s megsemmisítő csapást mért rájuk. Henrik életben maradt lovagjai fejvesztve menekültek vissza, hazájukba. Maga a francia király is megszégyenülten kullogott haza. Bár fényes győzelmet aratott, Alaric nem érzett diadalt. Halál és szenvedés vette körül mindenütt, ahol hatalmas harci ménjén ellovagolt. Molnárok, kovácsok, kézművesek, kereskedők 42

élettelen testét látta véresen, megcsonkítva a földön feküdni, kiknek annyi bűnük volt csupán, hogy családjukat védték. Lányokat és asszonyokat hallott zokogni, kiket megbecstelenítettek és kegyetlenül megkínoztak. Alaric összeszorította a fogát, s arra gondolt, semmilyen magasztos cél nem ér meg ennyi szenvedést. Megesküdött, míg él, nem lesz részese ilyen támadásnak. Bátran fog küzdeni a harcmezőn, megvív a legfélelmetesebb ellenféllel is, de soha nem fosztogat vagy rabol, s nem erőszakol meg ártatlan, gyenge nőket. Megfordította lovát, hogy visszatérjen katonái közé, Vilmos táborába. Ám ahogy végigvágtatott az utcán, hirtelen velőtrázó sikoly tört a levegőbe. A hang irányába fordult, s lova véknyába vágta a sarkát. Egy szűk kis utcácskához ért, melynek közepén a mészárlás túlélői tüzet gyújtottak, s köréje gyűltek melegedni. A lángokon túl egy fiatal lány állt, rongyos ruhában, mocskosan. De még így is gyönyörű volt, arca finom metszésű, szeme ragyogó kék. Tekintetében iszonyú rettegés ült. Alaric hamar rájött félelme okára: egy csapat férfi – helyi polgárok – vette körül, s közeledett felé fenyegetően. Nem tudott hova menekülni: egy hatalmas fal állta útját. Alaric hideg dühvel rontott a támadók közé, akik nyomban szétrebbentek. A lány zokogni kezdett, s a fal tövébe omlott. A gróf leszállt nyergéből, odament hozzá, s felsegítette a földről. – Isten nevében, mi folyik itt? – A franciák már kedvüket töltötték a kis ribancon – motyogta az egyik gazfickó. – Mi miért ne tehetnénk ugyanezt? – Az isten szerelmére ember, meg kellene, hogy öljelek, itt helyben! – Alaric a lányra pillantott, aki üres tekintettel meredt a semmibe. – Milord, ha akarod, legyen először a tied a kis szuka – mondta kajánul a fickó, és cinkosán a grófra kacsintott. – Bár, ha jól meggondolom, előtted már legalább húszan magukévá tették. Alaric hátralökte a férfit. – Imádkozz a teremtődhöz, gazember! – üvöltötte dühödten. – Mert ha Vilmos tudomást szerez erről, a fejedet véteti neked, és mindazoknak, akik csak egy ujjal is hozzá mernek érni ehhez a szerencsétlen fehérnéphez! – Lóra pattant, aztán a lányt maga elé ültette a nyeregbe. Nem tudta, miképp nyugtassa meg a szegény kis virágszálat. Elmondta neki, többé nem bánthatja senki. Aztán betakargatta köpenyével, hogy ne fázzon, s kérdezgetni kezdte. Megtudta, hogy Lenorának hívják, és a családját a szeme láttára mészárolták le az idegen katonák, s hogy tizenöt éves. Amikor a táborba ért, Alaric Falstaffra bízta Lenorát, s megparancsolta neki, mihamarabb vigye el otthonába. Biztos volt benne, Morwenna gyengéden gondoskodik majd róla, míg hazatér, s dönt a további sorsáról. Ám Morwenna hamarabb értesült róla, férje miképp mentette meg a szép lányt, minthogy Lenora megérkezett volna. S ahogy az lenni szokott, a történetnek addigra már nem sok köze volt a valósághoz. Morwenna hitt a szóbeszédnek, s azt gondolta, Alaric azért fogadta a lányt az otthonába, mert beleszeretett. Lenora fiatal szépsége csak megerősítette gyanúját. Mindazonáltal megőrizte nyugalmát, s nagyon kedves volt a jövevényhez, de néhány nap múlva arra kényszerítette, hogy menjen nőül a kovács hirtelen haragú, erőszakos természetű fiához. Tudta, persze, milyen kegyetlen dolgot művel az ártatlan gyermekkel, ki szörnyű tragédiákon ment át, de féltékenységében úgy vélte, csak ekképp akadályozhatja meg, hogy Alaric elhagyja. Akkoriban érkezett kastélyába Perth, távoli rokona Angliából. A jóképű fiatal fiú első látásra beleszeretett a szépséges asszonyba, s ostromolni kezdte nyomban. Ám Morwenna meg sem hallotta bókjait, s nem vett tudomást szerelmes, sóvárgó pillantásairól. Aztán egy reggelen könnyek között találta álmai asszonyát. – Ó, milady, mi bánt? – kérdezte kétségbeesetten, s letérdelt Morwenna mellé. – Ó, Perth! – zokogta az asszony, s a férfi karjaiba omlott. – Megölte magát! A kis ringyó végzett magával! Hogyan fogom ezt az uramnak megmagyarázni?

43

Perth nem értette, miért tartozna Morwenna magyarázattal Lenora halála miatt, de úgy érezte, meg kell vigasztalnia a szép hölgyet. Megcsókolta a kezét, aztán az arcát. Megcsókolta a száját, és Morwenna, kinek szíve majd megszakadt a fájdalomtól és a félelemtől, nem tiltakozott. Alaric magára hagyta hosszú hónapokra. Beleszeretett Lenorába, és Lenora most halott. Alaric hűtlen lett hozzá, hát hűtlen lesz ő is. Perth szemébe nézett, s azt mondta neki, napnyugtakor várja a hálószobájában. Reggel kínzó bűntudatra ébredt. A bosszú édes ize megkeseredett a szájában, és szégyellte magát, amiért egy idegen férfi mellett fekszik a férje ágyában. Halk neszezést hallott, s az ajtó felé kapta tekintetét. Ott állt Alaric. Morwenna felsikoltott. Kiugrott az ágyból, s úgy ahogy volt, meztelenül, a férjéhez rohant, s lábai elé vetette magát. – Kegyelem, milord, kegyelem! Alaric nem szólt. Dühödten lökte félre a csalárd asszonyt, aztán kivont karddal lépett az ágyhoz és leráncigálta a takarót. Perth ébren volt már, kővé dermedt félelmében, s könyörögni kezdett életéért. – Elhallgass! – parancsolta Alaric. – Próbálj férfi módjára viselkedni és védd magad! – Odadobta Perthnek levetett gönceit, aztán hatalmas léptekkel keresztülvágott a szobán, s egy kardot dobott neki. Ám már az első csapásával kiütötte a gaz csábító kezéből a fegyvert. Perth letérdelt, s életéért könyörgött. Morwenna zokogni kezdett, de Alaric csendre intette. Már értésük Lenora haláláról, de nem értette, hogyan történhetett. Szerette Morwennát, vagy legalábbis úgy hitte, hogy szereti. Ám az álnok asszony mégis kegyetlenül bánt azzal, akit a gondjaira bízott. És lefeküdt egy másik férfival. Morwenna könnyes arcába nézett, s tudta, azonnal el kell tűnnie innen, minél messzebb a két nyomorulttól, mert ha nem teszi, megöli őket. – Hagyd abba! – mondta. – Hagyd abba a sírást, Morwenna, és akkor megkímélem az életeteket. Ám ebben a pillanatban az ostoba Perth a háta mögött fegyvert emelt a férfira. Alaric észrevette mozdulata árnyékát a falon, s megfordult. Hárította az alattomos támadó csapását, aztán mellkasába döfte kardját. – Bolond! – kiáltotta Alaric, miközben Perth a padlóra omlott. – Csak egy eszement bolond képes megöletni magát egy szajháért! Megfordult aztán, és Morwennára nézett. Az asszony testét zokogás rázta. Tudta, oda kellene mennie hozzá, beszélni vele, s megpróbálni megérteni. Elvégre a felesége. – Alaric! – kiáltotta végül az asszony, felnézett egy pillanatra, aztán lehajtotta a fejét, és zokogott tovább. Alaric odasétált hozzá, s megsimogatta a haját. – Bocsáss meg – könyörgött Morwenna, s a sötétszürke szempárba nézett. – A féltékenység elvette az eszemet. Nem bírtam elviselni, hogy beleszerettél abba a lányba. A férfi zavartan vonta össze szemöldökét, aztán megrázta a fejét. – Nem szerettem bele Lenorába, és nem nyúltam hozzá egy ujjal sem soha. – Bocsáss meg. – Megpróbálom – ígérte Alaric, és komolyan is gondolta. Igen, meg akart bocsátani feleségének, de a lelkében valami örökre meghalt. Soha többé nem fog megbízni egyetlen fehérnépben sem: sem Morwennában, sem más asszonyban. – Morwenna, megpróbálok megbocsátani – mondta –, de nem maradhatok tovább, mert attól félek, kárt teszek benned dühömben. Alaric visszatért Vilmoshoz. Egy szót sem szólt senkinek arról, mi történt, de a kobzosok máris megénekelték a jó lovag és a hűtlen asszony szomorú történetét. Alaric dührohamot kapott akárhányszor meghallotta a róla költött énekeket. Sőt egy alkalommal Vilmosnak kellett lefognia, mert éktelen haragjában agyon akart csapni egy kobzost.

44

Egyik éjjel Vilmos egy szaracén rabnőt küldött Alarichoz. A lány gyengéd volt hozzá, s néhány röpke órára elfeledtette vele szörnyű bánatát. Reggel mégis visszaküldte a herceghez, aztán lóra kapott, s hazavágtatott feleségéhez. Otthon karjaiba fonta Morwennát és a fülébe suttogta, hogy szereti és megbocsát neki mindenért. Néhány hét múlva Alaricnak ismét hadba kellett vonulnia ura oldalán. Hosszú hónapok teltek el kemény hadakozással, ám egy nap üzenet érkezett: induljon haza rögvest, mert Morwenna halálán van. Alaric nyomban hazavágtatott. Mikor megérkezett, a nagyteremben szolgálói néma, szomorú csendben fogadták. Nem kérdezett tőlük semmit: átvágott az embertömegen, s felrohant a lépcsőn a hálószobába. Morwenna az ágyukon feküdt. Tekintete fátyolos volt, arca hamuszürke. Alaric térdre omlott és megfogta asszonya kezét. Az ágy lábánál egy orvos állt csendesen. – Mi történt? Mi baja van úrnőmnek? – kérdezte az idős férfitól. Az orvos intett neki, s elvonultak a szoba távoli sarkába. – Alaric gróf, mindent, mindent megtettem, ami lehetséges. – Ki vele, mi baja van? – vágott a szavába Alaric, ám az orvos nem válaszok. – Verjen meg az isten, beszélj végre! A doktor nagyot sóhajtott. – Az asszonyod várandós volt, és megpróbált megszabadulni magzatától. – Istenem – rebegte Alaric, s arcára döbbenet szántott fekete barázdákat. – Meg kell mentened az életét! – kiáltotta aztán. – Attól tartok, itt már nincs segítség, uram – felelte az orvos. Alaric káromkodni kezdett tehetetlen fájdalmában. Aztán visszasétált az ágyhoz, és Morwenna mellé térdelt. Az asszony felé fordította tekintetét, rámosolygott, s vékony, hideg ujjaival megsimogatta arcát. – Bocsáss meg, Alaric – suttogta. – Nem tudhattam, hogy nem fattyút szülök–e a világra. – A gyermek nem lett volna fattyú. A feleségem vagy, Morwenna. – Magához akarta ölelni az asszonyt s eloszlatni ostoba félelmeit. Arcát keserű könnyek áztatták. – Örültem volna a gyereknek, akár én nemzettem, akár nem. Ó, Morwenna. Tudtad, hogy megbocsátottam neked. Mindent megbocsátottam. – Én nem bocsátottam meg magamnak – suttogta. – De ezt nem akartam, szerelmem. Nem akartalak elhagyni. Ezek voltak az utolsó szavai. Lehunyta a szemét és meghalt. Morwenna testét a családi kápolnában ravatalozták fel. Alaric éjjel és nappal mellette maradt, s a temetési szertartás után a családi kriptába vitette, s apja mellett helyezte örök nyugalomra. Két héttel felesége halála után Alaric ismét csatlakozott a herceghez. Vilmos mindenben a kedvét kereste, s vigasztalni próbálta. – Fiatal vagy még – mondta. – A seb begyógyul hamar. Szeretni fogsz újra, s megházasodsz, meglásd. – Nem, soha – felelte Alaric. – A szerelem a férfiakból eszement félnótásokat, az asszonyokból gonosz démonokat csinál. És ami a házasságot illeti, az egésznek nincs jelentősége. Eskü, melyet nem tart meg senki. Nem, Vilmos. Még ha száz fattyút is nemzek, akkor nem nősülök meg többé, s nem leszek szerelmes újra. Vilmos nem vitatkozott ifjú lovagjával. Tudta, az idő majd mindent megold. Addig csak egy dolgot tehet, hogy enyhítse barátja fájdalmát: annyi feladatot szab neki, hogy nem marad ideje a történteken töprengeni. 1058–ban Harold Godwinson családjával együtt visszatért Boshambe. Fallon imádta a birtokot, az óriási szántóföldeket, a végtelen mezőket, s a hatalmas erdőket. Forró nyár volt. Mindennap megmártózott a patak hűs, tiszta vizében, lovagolt fivéreivel, játszott a helyi zsellérek

45

és jobbágyok gyermekeivel. Con, a kovács csodás kis acélkarddal ajándékozta meg, így fivéreivel együtt gyakorolhatott a várudvaron olasz vívómesterük felügyelete és irányítása mellett. Boshamben körülbelül kétszáz ember élt: húsz szolga, kiket apja csatákban ejtett fogságba, vagy a bitótól mentett meg, vagy száz zsellér és nyolcvan jobbágy. Fallon imádott a gyermekeikkel játszani, mert mindig ő lehetett a „vezér”, s mert bármit mesélt, ámulattal hallgatták. Apja akkoriban gyakran volt távol: a skótokkal hadakozott északon, Edward nevében az ország ügyeit intézte, és segített a király kedvencének, fivérének, Tostignak. Harold szerette és alázatosan szolgálta Angliát, de Fallon tudta, apja akkor a legboldogabb, ha otthon lehet birtokán, szerető családja körében. Fallon Szent Katalin napján találkozott ismét Alarickal, pontosan egy évvel azután, hogy a család visszatért Boshambe. A helybeli gyerekek ámuló tekintetétől övezve próbálta Geoffot, a kovács fiát arra tanítani, hogyan használhat fegyverként egy tölgyfaágat. Geoff hagyta, hogy a lány „párviadalban” legyőzze, aztán azt mondta: – Fallon, nekem nincs vívómesterem. Nem fogok megtanulni verekedni soha. – Pedig muszáj. – Miért? – kérdezte a fiú. – Ki ellen harcoljak? A skótok messze északon támadnak, a walesiek nyugaton lázonganak. Itt béke van. Fallon összevonta szemöldökét. – A normannokról megfeledkeztél. Bármelyik pillanatban itt lehetnek. – Ugyan miért? – Hogy meghódítsák az országot! – A lány csípőre tette a kezét. – Geoff, láttad már valaha a normannokat? A fiú megrázta a fejét. – És ti? – kérdezte Fallon a többi gyereket. A fejüket csóválták mind. – Nos, hadd figyelmeztesselek benneteket. Nagyapám idején gyakran megfordultak a király udvarában. Rá akarták venni Edwardot, hogy adja nekik az országot, de apám és nagyapám, istennek hála, megakadályozták. Óvatosaknak és ébereknek kell lennünk. A normannok félelmetes harcosok. Igazából nem is emberek. – Körbepillantott, s elégedetten látta a játszópajtásai arcára kiülő döbbenetet. – Az ördög teremtményei mind, a pokol szülöttei. Hosszú farkuk van és patás lábuk, s ha szóra nyitják szájukat, látni, hogy a nyelvük villás, mint a kígyónak. Fallon elhallgatott, mikor rádöbbent, hallgatósága már nem figyel rá. A gyerekek a háta mögött bámultak valamit, s még a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól. Megborzongott, s lassan hátrafordult, hogy megnézze, mi az. Majdnem felsikoltott rémületében. Egy lovagot látott maga előtt hollófekete lova nyergében. Az állat gyönyörű volt és hatalmas, csak úgy, mint lovasa. Vállig érő sötét haja ragyogott a nap fényében, szép, szabályos arca nemesi származásáról tanúskodott. Láncinget viselt, hosszú tunikát és bíbor köpönyeget. Acélszínű szeme Fallont nézte, szája sarkában nevetés bujkált. A lány nyomban felismerte benne gyűlölt ellenségét, Alaric grófot, s a lélegzete is fennakadt egy pillanatra a meglepetéstől. – Izgalmas a meséd, mademoiselle – mondta a férfi, s köszönésképpen a lány felé biccentett. – Bár be kell vallanom, nem vettem észre, hogy szarvaim lennének. – Finoman megsarkantyúzta lovát, és óvatosan megkerülte a gyerekeket. Vagy tucatnyi állig felfegyverzett lovas követte, s ahogy elhaladtak mellette, sorban fejet hajtottak Harold Godwinson lánya előtt. – Uram atyám! – kiáltott a boshami pék lánya. – Ki volt ez? Olyan szép, mint egy isten! – sóhajtotta vágyakozva. Fallon bosszúsan csettintett a nyelvével. – Még, hogy isten! – dohogott. – Csak egy normann fattyú. – Tényleg? De hát nincs farka, és szarvakat sem láttam a fején – mondta Geoff – Nos – nyelt nagyot Fallon –, nem mindegyiknek van farka. – Megfordult, és futásnak eredt. Az ellenség Boshamban van. Mihamarabb meg kell tudnia, mit akar. 46

6. fejezet Mire Fallon hazaért, a normannok lovait már elvezették az istállóba, s a lovagokat a nagyterembe kisérték. Épp be akart lépni a roppant nagy ajtón, mikor valaki a szájára tapasztotta tenyerét, s hátrarántotta egy sötét zugba. – Fallon, én vagyok! Galen volt az, fivére. Három évvel volt idősebb Fallonnál, már betöltötte a tizenhatot. Kétszer lovagolt csatába atyja oldalán, s ez rendkívül büszkeséggel töltötte el. Elvette a kezét húga szájáról, s az ajtó felé pillantott. – A normann nem állított őröket – suttogta. – Tudja, Harold Godwinson házában nem érheti baj. – Fallon szemébe nézett. – Apánk maga üzent érte Normandiába. A lány csalódottan bólintott. Erről nem tudott. – Apa szeretné, ha Vilmos herceg szabadon bocsátaná Wulfnoth–ot – folytatta Galen. – Átkozott normannok! – sziszegte Fallon gyűlölködve. Nem felejtette el, mennyi vidám órát töltött fiatal bácsikája társaságában, s azt sem, a normannok miatt szakították el hosszú évekre szeretett családjától. – Vigyázz a nyelvedre, te lány! – figyelmeztette fivére. – Apa azt mondta, kedvesnek kell lennünk a normann grófhoz, és ez egyes–egyedül a te hibád. – Micsoda? – hüledezett Fallon. – Jézusom, nem lehetsz ennyire gyerek! – sóhajtott Galen fensőbbségesen. – Megmentette az életed, emlékszel? Ha nem lettél volna olyan ostoba, hogy megszöksz a palotából... – Elég! Nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni – vágott a szavába Fallon. Nem szívesen gondolt vissza arra a szörnyű napra, és a föld alá bújt volna szégyenében, akárhányszor eszébe jutott, hogy leggyűlöltebb ellensége mentette meg az életét. – Fogalmad sincs, a söpredék mit tett volna veled, ha Alaric nem siet a segítségedre! – Tévedsz, Galen, pontosan tudom – vágott vissza büszkén a lány. Legalábbis sejtette. A szolgálólányok gyakran beszéltek egymás között a férfiakról, a szerelemről, a házasságról, s mivel érdekesnek találta a témát, figyelt minden szavukra. – A te hibád, hogy most itt van, s az is, hogy apánk barátságába fogadta. – Még, hogy az én hibám! – méltatlankodott Fallon. – Mióta ismerem, keményen küzdök ellene. – Ugyan, lefogadom, hogy összepisiled magad a félelemtől, ha csak rád néz. – Nem igaz! Én nem félek senkitől! Galen elmosolyodott. – Félsz apánktól. Csak úgy, mint én – ismerte be a fiú. Fallon rámosolygott. Mindannyian félelemmel vegyes tisztelettel viseltettek apjuk iránt, bár maguk sem értették, miért. Ha rossz fát tettek a tűzre, borzalmasan érezték magukat napokig, de nem a kemény büntetés miatt, hanem mert látták, menynyire megbántották viselkedésükkel apjukat. Fallon magasra emelte állát. – Jól van hát, akkor fogalmazzunk úgy, egyetlen normanntól és egyetlen szásztól sem félek. Apánkat kivéve. – Bizonyítsd be! – mondta Galen. – Hogyan? A fiú megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Csinálj valamit, amivel bosszúságot okozhatsz a normannak. Töltsd meg a csizmáját homokkal. Fallon megrázta a fejét. – Azt már megtettem egyszer. – Tényleg? – csodálkozott Galen. – Mindegy. Rég történt már, de biztos, hogy nem felejtette el. – Szóval mégis félsz. – Nem félek! – Fallon tisztában volt vele, könnyen megütheti a bokáját, de fivére olyan kihívás elé állította, melynek mindenáron meg kellett felelnie. Galen szemébe nézett. – Majd kiderül, ki fél, és ki nem a normann fattyútól.

47

Faképnél hagyta a fiút, s beviharzott a nagyterembe. A normannok a kandalló körül ültek. Csak egy maradt állva közülük, Alaric d'Anlou. Amikor a férfi szemébe nézett. Fallon megborzongott. Az arca valahogy megváltozott. A tekintete oly hideg, oly... kegyetlen. Talán mégsem kellene próbára tennie a türelmét – gondolta. – Fallon! – kiáltott anyja, s odasietett hozzá. – Fallon – suttogta –, a ruhád sáros, a hajad, mint egy szénaboglya. Üdvözöld a vendégeket, aztán mars a szobádba megfürödni és átöltözni! Megértetted? Fallon bólintott, s Edith széles mosollyal az arcán maga elé tolta lányát. – Uraim, ő a leányunk. Fallon. Fallon, üdvözöld Alaric grófot, s lovagjait, Falstaffot, Beauclare–t és Romneyt. A lány mélyen meghajolt a férfiak előtt. Apja rosszalló tekintetét látva a haja tövéig elvörösödött. Arra gondolt, a gróf talán elmesélte, mit mondott a falubeli gyerekeknek a normannokról. Harold bosszúsan intett, mire Edith a lépcsőhöz tuszkolta a lányát. Az emeleti folyosón Elsbeth várt Fallonra. Szobájába kísérte, ahol már előkészítette a fürdőjét. Míg a haját mosta, a szolgálólány arról papolt, egy Godwinson lánynak nem illik így viselkednie apja vendégei előtt. Fallon nem is hallotta, mit beszól: fivére szavai csengtek a fülébe, s azon kezdett töprengeni, hogyan bizonyítsa be Galennek, hogy nem fél a normann fattyútól. Miután végzett a fürdéssel, megtörülközött, s szolgálója segítségével felöltözött. Rózsaszín selyeminget, s királykék, mélyen kivágott selyemruhát vett föl. – Gyönyörű vagy – mosolygott rá Elsbeth, aztán felsóhajtott: – bár úgy viselkednél, hogy méltó légy apád nevére. No, tessék. Itt az új öved, csatold fel, s gyorsan bújj bele a harisnyádba s a cipődbe. Aztán ülj ide, hadd csináljam meg a frizurádat! Elsbeth hosszú, fekete fürtjeit koronába fonta, s frissen szedeti margarétával tűzdelte tele. Mikor elkészült, felállította a lányt. Lesimította a ruháját, s az öv alatt egyformára igazította a ráncokat. Fallon a tükörbe nézett, s akaratlanul is elmosolyodott. Igazi felnőtt hölgynek érezte magát. – Menj! Igyekezz! – sürgette Elsbeth. – Apád nagyon, nagyon büszke lesz rád. Fallon megcsókolta szolgálója arcát, aztán a lépcsőhöz rohant. Ott megállt egy pillanatra, kihúzta magát, s fejét büszkén emelte magasra. Aztán kecses, méltóságteljes léptekkel megindult lefelé. A nagyteremre ámulat csendje zuhant, mikor feltűnt a fordulóban, s ahogy leért a lépcső aljára. Fallon látta, hogy apja is döbbenten néz rá. Megállt, s bizonytalanul körbe pillantott. – Apám? – motyogta szégyellősen. Harold talpra szökkent, s lányához sietett. Alaric nem tudta a szemét levenni Fallonról. A változás megdöbbentette. Alig egy órája egy szurtos kis vadóc állt előtte, egy gyermek. Megdöbbentően szép kislány, de gyermek mégis. Most pedig egy csodálatos, igéző ifjú hölgy. Termete magas volt, s karcsú, mélyen kivágott ruhája látni engedte tökéletes formájú telt kebleit, finom rajzolatú vállát, alabástrom nyakát. Alaric lesütötte szemét, s elmosolyodott. Egy–két esztendő még, s Karóidnak főhet a feje, kihez adja nőül szépséges leányát – gondolta. Felnézett aztán, s majdnem felnevetett lovagjai ámuló tekintete láttán. Figyelmeztetni akarta őket, hogy legyenek óvatosak: az angyali külső mögött egy igazi ördögfióka lapul, aki valami oknál fogva gyűlöli a normannokat. Fallon nagyon kedvesen és udvariasan viselkedett a vacsora alatt. Harold megengedte, hogy gyermekei is a felnőttek asztalához üljenek, így nem maradt el a móka s kacagás sem. A társalgás a vendégek anyanyelvén folyt, és Alaricnak igen gyakran kellett visszafojtania a nevetését, látván, Fallonnak mily fájdalmas franciául beszélnie. Miután elköltötték étküket, Edith és a gyermekek visszavonultak szobájukba, Alaric lovagjai pedig a szállásukra, egy közeli kis parasztházba. A grófot Harold saját otthonában, a vendégszobában helyezte el. Mikor a két férfi végül egyedül maradt, Alaric szomorúan nézett vendéglátója szemébe. – Sajnálom, milord, de rossz hírt kell közölnöm veled. Vilmos nem hajlandó szabadon engedni Wulfnoth–ot. Fivéred a legértékesebb foglya, vagy inkább vendége a hercegnek. 48

– Fogoly vagy vendég: Vilmos udvarában egyre megy – mondta csalódottan Harold. Alaric felsóhajtott. Nagyon szerette Haroldot, Wulfnoth–ot pedig barátjának tekintette. Mindent elkövetett, hogy Vilmost rávegye, engedje haza Godwin legifjabb fiát, hiába. – Gyakran találkozom fivéreddel – mondta halkan, s egy levelet nyújtott át vendéglátójának, – Ezt ő küldi. Harold feltörte a pecsétet, és átfutotta az irományt. – Talán a jövőben – motyogta. – Talán – bólintott Alaric, és megköszörülte a torkát. – Úgy hiszem, Vilmos szabadon engedi Wulfnoth–ot, amint Edward ígérete szerint elfoglalhatja Anglia trónját. – Tessék? – kérdezte Harold élesen. Alaric rádöbbent, vendéglátója eddig nem tudott királya döntéséről. – Edward megígérte Vilmosnak, halála után övé lesz a szigetország trónja. Harold megrázta a fejét. – Sajnálom, és hidd el, nem kívánom megsérteni uradat, de tudnotok kell, az angol király nem tehet ilyenféle ígéreteket. A lehetséges örökösök közül a Witan választja ki az új uralkodót. – Közelebb hajolt Alarichoz, és hangját suttogóra fogta. Apám halála után kutatni kezdtünk a királyi ház legközelebbi rokonai után, így találtunk Vasbordájú Edmund unokájára. Edmund fia gyermek volt még, mikor Knut király Svédországba küldte, s titokban utasította a svéd királyt, hogy a fiút gyilkoltassa meg. Ám az nem teljesítette Knut óhaját, s a gyermeket István király gondjaira bízta. A fiú Magyarországon éh, míg rá nem bukkantunk. Természetesen nyomban intézkedtünk a hazahozataláról, ám nem sokkal azután, hogy hajója befutott Dover kikötőjébe, Edmund fia meghalt. Három gyermeket hagyott maga után. Fia, Edgar apró gyermek még, de Edward úgy döntött, magához veszi, és sajátjaként neveli fel. – Harold elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta. – Magunk között szólva, úgy hiszem, még a skandináv királyok is nagyobb eséllyel pályázhatnának Anglia trónjára, mini Vilmos. Persze, ha nem lenne Edgar. Alaric bólintott. – Ismerem a Witant és az angol törvényt. De ismerem Vilmost is. Az ígéret számára egyet jelent az esküvel. Egész életében harcolt, és hidd el, elveszi azt, ami az övé. – Megvonta a vállát. – Nos, ami Wulfnoth–ot illeti, megpróbálom meggyőzni, hogy bocsássa szabadon. Higgy nekem, fivéred nem szenved. Vilmos úgy bánik vele, mintha a vendége lenne. Ha kell, a szavamat adom rá, ami számomra valóban szent dolog. Harold bólintott, aztán kezet szorított vendégeivel. – Köszönöm – mondta csendesen. – Attól tartok, nem sokat tehettem érted – felelte Alaric. – De nagyon örülök, hogy itt lehetek, s alighanem én tartozom köszönettel a szíves vendéglátásért. – Mindig megbecsült vendége leszel a házamnak, Alaric. – Nos, mint tudod, nekem is van egy birtokom ezen a vidéken. – Az ifjú gróf elvigyorodott. – Edward ajándéka. – Igen. Földjeid a grófságom területén fekszenek. Csodás kis birtok. – Sajnos ritkán járok arrafelé. – Egy napon majd valamelyik gyermekedé lesz – motyogta Harold, aztán elhallgatott. – Nem akartalak megbántani. Hallottunk a feleséged haláláról. Kérlek, fogadd őszinte részvétemet. Alaric lehajtotta a fejét. – Köszönöm. – Fiatal vagy még. Biztos vagyok benne, megházasodsz újra, s erős, szép fiakat nemzel. – Nem hiszem – felelte Alaric udvariasan. Felállt. – Hosszú nap volt ez a mai. Ha megengeded, visszavonulnék. – Természetesen. – Együtt mentek fel a lépcsőn, és Harold szobája ajtajához kísérte vendégét, aztán jó éjszakát kívánt és elment. Alaric belépett a tágas hálóba. Halálosan fáradtnak érezte magát, és semmi másra nem vágyott, mint egy kiadós alvásra. Úgy, ahogy volt, ruhástól zuhant a megvetett nyoszolyára, de felpattant tüstént. Az ágy tocsogott a víztől. Összeszorította a fogát. Fallon. Ő tette. Csakis ő, az átkozott kis boszorkány. Üvölteni tudott volna dühében, s megfordult a fejében, hogy behívja Haroldot, s megmutatja neki, kedvenc 49

leánygyermeke milyen kedves meglepetést készített számára. Aztán mégis meggondolta magát. Felvette páncélingét, magához vette kardját, s csendben kilopakodott az épületből, hogy lovagjai szállásán töltse az éjszakát. Reggel Harold személyesen jött a kis parasztházhoz. Mikor Alaric meglátta az ajtóban, azonnal kipattant az ágyból, s már öltözött is. – Harold, bocsáss meg, kérlek. Azt hiszem, túl sokáig aludtam, de máris... – Elég a szóból, Alaric. Azért jöttem, hogy a bocsánatáért esedezzem. Nőm az imént kopogott be a szobádba, hogy reggelizni hívjon, s miután nem kapott választ, benyitott. Nyomban látta, mily latorságot követtek el ellened. Gyermekeimet kirángattam ágyukból, és Fallon beismert mindent, miután kemény büntetést helyeztem kilátásba mind a négy ördögfiókának. Biztosíthatlak felőle, megfenyítettem a kisasszonyt. Személyesen fog bocsánatot kérni tőled, s vezekelni fog bűnéért. – Erre igazán semmi szükség. – De igen – felelte Harold. – Ha elkészültetek, urak, szívesen látlak benneteket früstökre. Godwinson gróf elment, és Falstaff végre megkérdezhette urától, mi történt, mi így felbőszítette a jámbor Haroldot. – Gyermekcsíny, nem több – felelte Alaric, s bosszúsan húzta el a száját. – Valamelyik gyermeke egy dézsa hideg vizet öntött az ágyamba. Roger Beauclare, az alig tizennyolc éves ifjú lovag hahotázni kezdett, s hamarosan csatlakozott hozzá Falstaff, és Jean Romney. – Van egy tippem, ki tehette – jegyezte meg Romney. – Nekem is, barátom, nekem is – felelte Alaric, s már nevetett ő is. Morwenna halála óta először. A nagyteremben Edith üdvözölte őket. Asztalhoz ültek, és csendben költötték el reggelijüket. Fallon széke üresen maradt. Früstök után Alaric felment a szobájába. Amikor belépett az ajtón, meglepetten látta, hogy a lány ott áll a szoba közepén. – Milady – biccentett felé. A lány egyenesen a szemébe nézett. Nagy levegőt vett. – Azért jöttem, hogy a bocsánatodért esedezzem, milord – hadarta el egy szuszra. – Ó, valóban? – Alaric becsukta az ajtót, széles vállát a félfának vetette, s karba fonta a kezét. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nézte az igéző szempárt, melyben gyűlölet tüze lobogott, s a szép arcot, melyen vérrózsaként virult a szenvedély pírja. – Nem sajnálod, ami történt, igaz? A lány nem felelt. Apja megparancsolta, hogy kérjen bocsánatot, s azt meg is tette. De hazudni nem fog. – Uram – mondta halkan –, normann vagy. S a normannok minden gonoszság gyökerei szeretett Angliánkban. – Minden gonoszságé? – kérdezte a férfi. Fallon lesütötte a szemét. – A normannok majdnem polgárháborúba taszították az országot. Nyilvánvaló, hogy szemet vetettek Angliára, s mindent el fognak követni, hogy megkaparinthassák. – Valóban? – motyogta Alaric. Döbbenten hallgatta a lányt, aki nem tudhatott Vilmos trónigényéről, mégis érezte a fenyegetést. Fallon megfordult, az ablakhoz lépett, s kinyitotta. – Együtt érzek veled a gyászodban, szívből – motyogta anélkül, hogy a férfira nézett volna. – Anyám azt kérdezte, hogyan lehettem ilyen kegyetlen hozzád, mikor nemrég veszítetted el a feleségedet. Bocsáss meg, kérlek. Alaric felmordult, s Fallon megfordult nyomban. A férfi vonásait harag és fájdalom torzította cl, arca sápadt volt, mint a hold. – Uram, én... – Köszönöm a részvétedet. Fallon – vágott a szavába durván. – Elmehetsz. 50

– Nem lehet – felelte a lány, s nyugtalanság vett erőt lelkén. Alaric oly fenyegetőnek, oly veszedelmesnek tűnt most, mint soha azelőtt. Valóban megváltozott: az ifjú, kit büntetlenül bosszanthatott, kivel incselkedhetett bátran, eltűnt. Egy férfit látott maga előtt, ki könyörtelenül leszámol azzal, ki útjába mer állni. Fallon bánta már, amit tett, s elátkozta magát ostobaságáért. Nem lett volna szabad feldühítenie Alaricot, még Galen kedvéért sem. – Elmehetsz, mondtam. – Nem – felelte a lány, s haja tövéig elvörösödött. – Apám megparancsolta, hogy szolgáljalak. – Micsoda? – A mai napon a szolgád vagyok. Apám odakészítette a fűzfavesszőt az ágyad mellé. Megfenyíthetsz, vagy a szolgálatodba fogadhatsz. A választás a tiéd. Alaric felnevetett. – Istenemre mondom, ez hihetetlen! Nem akarom elhinni, hogy – még ha apád parancsára is – hajlandó vagy alávetni magad egy normann démon akaratának. A lány a padlóra szegezte tekintetét, s bár szemmel láthatóan forrt benne a méreg, egyetlen szót sem szólt. – Foglalj helyet, hölgyem, míg kigondolom, mi lesz a dolgod. – Szívesebben állnék, ha lehet. Alaricból kitört a nevetés újra. Harold igazat szólt: ezúttal valóban megtáncoltatta a kis boszorka hátsóján a fűzfavesszőt. – Á, értem. Nem tudsz ülni. – Nem számít – felelte Fallon. – Apám keze még haragjában is gyengéd. Holnapra már el is felejtem az egészet. – Nos, kicsi lány, ha valaha is meg kell, hogy fenyítselek, az én kezem nem lesz gyengéd. És nem felejted el sosem. Fallon kihúzta magát, és a szemébe nézett. – Hadd emlékeztesselek rá, milord, hogy már nem vagyok gyermek – mondta hűvös méltósággal a hangjában, ám Alaric gúnyos tekintete láttán elvesztette hidegvérét. – És ne reméld, normann fattyú, hogy valaha is elfeledem, milyen brutálisan emeltél rám kezet annak idején. Alaric elvigyorodott. – Fallon, egy felnőtt hölgy nem töri a fejét ostoba csínyeken. És ha már itt tartunk, annak idején megérdemelted a fenekelést. Ezt te is beláthatod. De úgy tűnik, nem vagy hajlandó meghajolni. Pedig a fa, melyet a szél nem hajlíthat meg, előbb–utóbb megtörik. – Az, ki meghajol az erősebb előtt, gyáva. Nem, uram, nem fogok meghajolni soha, de megtömi sem, efelől légy nyugodt. Megfenyíthetsz, nem érdekel. Nem fogok megtörni. – Miért állsz hát mégis itt, előttem? Miért ajánlod magad a szolgálatomba? – Mert szeretem az apámat. Erővel senki ember fia nem kényszeríthetett volna, hogy ide jöjjek, és bocsánatot kérjek. Saját akaratomból jöttem, mert megbántottam apámat, akit szeretek, s e szeretetért hajlandó vagyok elégtételt nyújtani, még... A lány elhallgatott. Alaric keserűen gondolt a szeretetre, a szerelemre. Morwenna az iránta érzett szeretet nevében öngyilkosságba hajszolt egy szegény, ártatlan gyermeket, megölette szeretőjét, meggyilkolta még meg sem született gyermekét, és végül magát. – Még mi. Fallon? – kérdezte enerváltan. – Még neked is – felelte a lány. – Ó, egek! Mily önfeláldozás! Meg kell a szívnek szakadni – gúnyolódott Alaric. – Nos, hercegnő, legyen meg atyád akarata. A lovam odalent van az istállóban, ráférne egy alapos csutakolás. Ha azzal végeztél, fényesítsd ki a sisakomat, a kardomat és a pajzsomat. Utána pedig... – Mégis, meddig akarsz itt maradni? – vágott a szavába kétségbeesetten Fallon. – Nem tudom – mondta a férfi, s nagyot sóhajtott. – Ha ilyen jó a kiszolgálás, elidőzök még egy darabig. Ne aggódj, feltétlenül megvárom, míg a munkáddal végzel. – Rádőlt ágyára, s feje alá húzta két kezét. – Láss neki, milady! A lány sarkon fordult és dühödten kiviharzott a szobából. Alaric megborotválkozott, aztán lement a nagyterembe. Harold már várt rá. Az angol gróf megígérte, hogy kilovagol vele a birtokára másnap reggel. 51

Később elnézett az istállóhoz. Kíváncsi volt, makacs szász szolgálója végrehajtotta–e parancsait. Legnagyobb meglepetésére lovát. Sátánt fényesre csutakolták, patáját megtisztították és sörényét befonták. Aztán az istállóépület mögül hangokat hallott. A hátsó ajtóhoz lépett. Fallon egy halom széna tetején ült, s egy hosszú, száraz fűszálat rágcsált. Ébenfekete haja szabadon omlott vállára, kobaltkék szemében vidámság ragyogott. Telt keblei majd ki buggyantak szoros ruhája kivágásán. Sokkal idősebbnek nézett ki koránál, s elbűvölő volt, mint egy szirén. A lány kacagni kezdett, és Alaric rádöbbent, nincs egyedül. Néhány lépésre Fallontól az ifjú Roger Beauclare ült, s buzgón fényezte a gróf pajzsát. Szorgosan dolgozott, közben vidám, szerelmes dalokat énekel, mely mosolyt csalt a szép hölgy arcára. Alaric érezte, a harag mételye mint ömlik szét ereiben. A kis boszorkány szemmel láthatóan egészen megbabonázta Rogert, ki úgy nézett a lányra, mint valami istennőre. Alaric az istálló sötétjéből kilépett a világosságra. Fallon levegő után kapott, s felegyenesedett ültében, Roger Beauclare pedig próbálta a háta mögé rejteni a pajzsot. A gróf szélesen elmosolyodott. – Ni csak, ni csak. Az a pajzs nem az enyém véletlenül? Fallon és az ifjú lovag segélykérően pillantottak egymásra. Nem felelt egyikük sem hosszú másodpercekig. Végül Roger törte meg a csendet. – Milord, magam ajánlottam fel a segítségemet a hölgynek, mert alig bírta felemelni pajzsodat. – Értem – felelte Alaric, s a lány szemébe nézett. – Ezek szerint a lovamat sem te csutakoltad le. Talán a kefe is túl nehéz, hölgyem? Fallon büszkén vetette fel az állát. – Bármi, ami a tiéd, Alaric gróf, elviselhetetlenül nehéz teher számomra. – Erről szól a büntetés, nem igaz? – Milord – vetette közbe Roger. – Csupán segíteni szerettem volna... – Ha segíteni akarsz az ifjú hölgynek, jó Roger, ne segíts neki egyáltalán. Két lehetőség van. Az egyik az, hogy szolgál. – És a másik? – Fallon pontosan tudja. – A lányra nézett, s bár halkan beszélt, hangjából és szavaiból fenyegetés áradt. Fallon lesütötte a szemét, feltápászkodott, aztán odalépett Rogerhez és elvette tőle a pajzsot és a törlőrongyot. Megtántorodott a nehéz pajzs súlya alatt, de rá sem rántott. Legvarázslatosabb mosolyát villantotta az ifjú Rogerre. – Kérlek, uram, folytasd az éneket. Nagyon élvezem a társaságodat. Roger kérdőn nézett urára, s Fallon is gyűlölt ellensége felé fordította szép arcát. – Azt mondtad, milord, szolgálnom kell. De arról nem volt szó, hogy közben nem élvezhetem monsieur Beauclare társaságát, igaz? – Igaz, hölgyem. De hadd figyelmeztesselek: ha még egyszer rajtakaplak, hogy monsieur Roger végzi helyetted a munkát, a második lehetőséget fogom választani. Fallon bólintott. Alaric sarkon fordult, s visszatért a főépületbe. Edith forró fürdőt ajánlott, s megígérte, a szolgálókat máris felküldi a szobájába. Néhány perccel később Alaric már a kádban ült. Edith parancsára pézsmát adtak vizéhez, melynek illata áthatotta a szoba levegőjét. A férfi lehunyta a szemét, s kinyújtóztatta tagjait. Azon kezdett töprengeni, mi módon vehetné rá Vilmost, hogy bocsássa haza Wulfnoth–ot. Elmerült a gondolataiban, és nem hallotta, hogy az ajtó kinyílt. Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül, mikor valami a fürdővízbe csapódott. Nyomban kinyitotta a szemét. Fallon állt a szoba közepén, tisztes távolságban a kádtól. – Szappan, milord – mondta a lány. – Mit keresel itt? – kérdezte a gróf bosszúsan. Fallon meghajolt. – A szolgád vagyok, uram. Azért jöttem, hogy elmondjam, minden munkámmal végeztem. De jaj. A fürdővized kihűl mindjárt. 52

Alaric tudta jól, mi következik. – Ne! Fallon, ne! Ám a lány megragadta a kis üstöt, s felemelte. – Fallon, figyelmeztetlek, ha... Forró víz zúdult a kádba. Alaric felüvöltött fájdalmában. A lány menekülni próbált, de erős, kíméletlen kéz ragadta meg a csuklóját, s rántotta vissza. Kék szeme tágra nyílt rémületében, mikor meglátta az acélszürke szempárban felizzó gyilkos dühöt. Küzdött, mint a sarokba szorított vadállat, hiába. A férfi biztosan tartotta. – Engedj ! El akarok menni... – Menj csak boszorkány! De jegyezd meg jól: bármit követsz el ellenem a jövőben, kétszeresen kapod vissza. Nem vagy már gyermek. Nem tűröm tovább a pimaszságodat. Megértetted? – Igen! – kiáltotta Fallon, s szeme megtelt könnyel. – Tűnj a szobámból! – parancsolta Alaric, s elengedte a lányt. Fallon az ajtóhoz rohant, s kinyitotta. Aztán megállt egy pillanatra, s visszanézett. – Adieu, monsieur bâtard! Reggel Alaric Harold társaságában kilovagolt birtokára, és találkozott vazallusaival. Lovagjaival együtt az éjszakát ott töltötték, s másnap haza indultak Normandiába. Alaric nem búcsúzott el Fallontól, és azért imádkozott, hogy ne találkozzon vele többé. Soha többé. Ám a sors másképp akarta.

53

7. fejezet – Apám! Harold, ki az imént lépett ki Wight–szigeteki háza kapuján, megfordult. Fallon rohant felé a hátsó virágoskerten át. – Hová mégy, apám? – kérdezte lihegve, mikor utolérte. – Horgászni – felelte Harold. – Kutyákkal? A férfi elhúzta a száját. Vérebei ott csaholtak a lába előtt. – Nos, horgászni és vadászni is szeretnék. Arra gondoltam, hajóra ülök, pecázgatok, aztán nyugatra, az erdő felé kerülök a kutyákkal. – Veled mehetek? – tudakolta a lány. Harold felsóhajtott. Szeretett volna egyedül maradni kis időre, hogy gondolkodhasson. Edith megértette ezt, de Fallon nem. Tudta, lánya azt hiszi, el akarja hagyni őket. Két évvel azelőtt Gruffydd walesi királlyal hadakozott, míg az uralkodót saját népe le nem taszította a trónról, s meg nem gyilkolta. Harold megsajnálta Gruffydd fiatal özvegyét, Morkere gróf húgát, és visszavitte családjához, északi birtokukra. Ám ahogy az lenni szokott, az emberek suttogni kezdtek, s a szép walesi királyné és Harold Godwinson szerelmének története Fallon fülébe is eljutott. Ebből persze egy szó sem volt igaz, de Fallon nagyon felizgatta magát. Harold aggódott a lányáért. Az elmúlt hat évben gyakran volt távol otthonától, és tudta, gyermekei szenvedik meg leginkább a hiányát. – Apám, hadd menjek veled! – kérlelte Fallon. Harold a lányára nézett, és szíve megtelt büszkeséggel. Fallon már elmúlt tizennyolc, magasabb volt, mint anyja, s teste még nőiesebb. Karcsú volt, s kecses, keblei teltek, ajkai szép vonalúak, érzékiek. A férfi tudta, leánya ártatlan még, de tudta azt is, vészesen közeleg az idő, mikor megfelelő férjet kell választania számára... – Rendben van, velem tarthatsz, ha ez a szíved vágya – mondta végül. – Menj hát, szólj anyádnak, hogy elkísérsz. És szedd a lábad szaporán, mert mihamarabb vitorlát akarok bontani. Fallon felkiáltott örömében, s már rohant is vissza a házba. Edith boldogan fogadta a hírt, hogy férje magával viszi leányukat. A kapuig kísérte Fallont és elbúcsúzott tőle. Aztán felpillantott a ragyogó nyári égboltra, s összevonta szemöldökét. – Milyen furcsa ma az időjárás – motyogta. – Gyönyörű, anyám. A nap tündöklően ragyog. – Igen, de a szél... – Edith megrázta a fejét, és elmosolyodott. – Menj csak, drágám. Isten veled! Gazdag zsákmánnyal térjetek vissza! A nap már magasan járt égi útján, mikor a kis vitorlás kifutott a kikötőből. Harold Fallon és a vadászmester, James Huntington segítségével egy hatalmas tengeri halat emelt a fedélzetre. A gróf italt rendelt nyomban, hogy megünnepeljék a zsákmányt. A hajó kapitánya, Justin Sewell egy tömlő vörösbort vitt urának és két kupát, aztán magára hagyta a lányával. Harold mesélni kezdett. Edwardról előbb, ki felelőtlen ígéreteivel és meggondolatlan lépéseivel újra meg újra veszélybe sodorja az országot. És a hibákat neki, Haroldnak kell helyrehoznia. Előrehajolt, s megfogta a lánya kezét. – Szeretlek, gyermekem – mondta. – Szívemből szeretem anyádat és fivéreidet is. Hiszel nekem? Fallon bólintott, s feszülten figyelt tovább. – Nos, előfordulhat a jövőben, hogy egy másik asszonnyal kell házasságot kötnöm. Szeretném, ha tudnád, nem azért fogom megtenni, mert nem szeretlek benneteket, hanem mert a körülmények és a politika így diktálják. Megérted? Fallon szép arcára aggodalom vetett árnyat, vonásait fájdalom torzította el. – Megértem, apám – rebegte végül, s átölelte Haroldot. – Miattam nem kell aggódnod. Felnőtt vagyok, és értem a helyzetet. De szeretnék több időt tölteni veled! – Hát erre már alig–alig lesz lehetőségünk. 54

– Mit akarsz ezzel mondani, apám? – Hamarosan férjhez kell menned. Számát sem tudom, hány fiatal nemes kérte meg a kezed az elmúlt évek során. Volt aki Sevillából utazott Londonba ezért, s akadt, ki Oslóból. Még Bizáncból is érkeztek nagyurak, kik szemet vetettek rád. – Ugye nem akarsz egy idegen országba küldeni? – Nem is tudom – felelte Harold. – Annyi bizonyos, a férfinak, kihez nőül adlak, rettenthetetlennek kell lennie, olyannak, kit nem hat meg könny és könyörgés. – De apám! – Felnőttél, Fallon – mosolygott a gróf – Ám a viselkedésed még mindig hagy kívánnivalót maga után. Bocsáss meg, drágám, de azt kell mondanom, isten legyen irgalmas ahhoz a vakmerőhöz, aki beléd szeret. – Tiltakozom, milord – nevetett Fallon. – Tudom, mit jeleni szeretni. Tőled tanultam. Ahhoz, kit szeretek, örökre hűséges leszek. Ha nőül megyek valakihez, csak a halál választhat el tőle. – Még akkor is, ha én választok számodra társat? – Soha nem tennél ilyet, apám – felelte a lány magabiztosan. – Ha ez lett volna a szándékod, rég nem lennék már pártában. – Pimasz kis csitri! – mordult fel Harold színlelt haraggal hangjában. – Mit szólnál hozzá, ha egy normann úrhoz adnálak, hogy gondoskodj nagybátyádról, Wulfnoth–ról, ki hosszú évek óta él közöttük arany kalitkájában? – Ne! – kiáltott Fallon. – Ez még tréfának is rossz. Küldj spanyolhonba, Itáliába vagy akár Bizáncba, s én alázattal fejet hajtok akaratod előtt. De ne vess a normann disznók közé, istenre kérlek. Alig mondta ki ezt, kékesfehér villám hasított át az égen, s pokoli mennydörgés rázta meg a hajót. Harold rémülten szökkent talpra. A ragyogó, tiszta égboltra fekete felleg úszott a semmiből, s feltámadt a szél. – Ó, istenem – szólt kétségbeesetten Harold, keresztet vetett. – Nem lett volna szabad magammal hoznom. – Apám! Nincs semmi baj. Nem félek a vihartói – biztatta Fallon, s mosolyogni próbált. Gondolatok cikáztak a fejében. Mit mondott? Mit tett, amivel magára vonta isten szörnyű haragját? Az ég csatornái megnyíltak, és ömleni kezdett az eső. – Fallon! – kiáltotta Harold. – Menj a kajütbe azonnal! – Hadd maradjak! Nagyobb hasznomat veszed itt, a fedélzeten! Harcidnak nem volt ideje vitatkozni a lányával. James a rémülten vonító kutyákat próbálta megnyugtatni, Justin Sewell, a kapitány pedig iszonyú erővel küzdött a kormánynál, hogy a hajót egyenesben tartsa. Ám erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. A szél úgy dobálta a kis vitorlást a tajtékzó tengeren, mint lehullott őszi falevelet. Fallon az árbocba kapaszkodott, lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett istenhez és Szent Katalinhoz. S úgy tűnt, könyörgése meghallgattatott, mert a vihar hamar kiadta mérgét, s amilyen hírtelen jött, oly hirtelen el is vonult. Apja és Justin elővették a térképeket, hogy megnézzék, isten haragja hova vetette őket. Kiderült, a vihar délre sodorta a hajót. Ám a szárazföld, mi feltűnt a látóhatáron, nem Anglia földje volt. Hanem Normandiáé. Aztán hirtelen toronymagas hullám csapott át a hajón. Szörnyű recsegés–ropogás hallatszott, s a kis vitorlás az oldalára dőlt. Fallon hallotta, apja őt szólítja, s látta, kétségbeesetten nyújtja felé kezét. Szóra nyitotta száját, ám ebben a pillanatban újabb hullám söpört át a fedélzeten, s a hánykolódó tengerre sodorta mindkettőjüket. Fallon egy roncsdarabba kapaszkodott kábultan. Szája sós ízű volt a tengervíztől, melyet lenyelt, s fázott, iszonyúan fázott. Látta a partot, s érezte, a hatalmas hullámok egyre közelebb és közelebb sodorják a szárazföldhöz. Aztán elveszítette az eszméletét. 55

Amikor magához tért, és kinyitotta a szemét, a tiszta, kék égboltot látta meg elsőként, s a napot, mely vakító ragyogással ontotta sugarait. Kezével vetett árnyékot arca elé. Ekkor vette észre, hogy egy férfi áll mellette, egyszerű ruhában, vállán subájával. – Mon Dieu! – rebegte az idegen áhítattal. – Egy angyalt vetett partra a tenger. – Fallon! Megismerte a hangot nyomban, felült, s boldogan ölelte magához elveszettnek hitt apját. A juhász levetette subáját, s odanyújtotta a lánynak, aki megköszönte, s bebugyolálta reszkető testét. Percekkel később Harold és Fallon útnak indultak, hogy megkeressék Justint és Jamest. Ám alig tettek meg néhány száz métert, mikor állig felfegyverzett lovasok tűntek fel a homokos parti fövenyen. Fallon rémülten figyelte őket, s apjához bújt. – Normandiában vagyunk? – kérdezte Haroldot. – Nem, Ponthieu–ben – felelte az egyik lovas udvariasan, s hatalmas hátasával a lány elé léptetett. – Harold vagyok, Wessex grófja – szólt az apa méltóságteljesen. – Légy bár az angol király maga – felelte a lovag –, nem számit. Guy de Ponthieu gróf birtokára léptél, uram. A vendége vagy. Fallonnak elég volt egyetlen pillantást vetnie apja arcára, hogy tudja, nem vendégek ők itt, hanem foglyok. A lovag leszállt nyergéből, s a lányért nyúlt, hogy felsegítse lova hátára. Fallon bosszúsan taszította el magától, s kijelentette, egyedül is nyeregbe tud szállni. Beauvain várához lovagoltak, ahol Fallont egy sötét, koszos kis szobácskába zárták, apját pedig tömlöcbe vetették. Vilmos Rouenben időzött, mikor értesült róla, hogy Guy gróf foglyul ejtette Harold Godwinsont. A futár, aki a hírt hozta lóhalálában, félelemmel vegyes tisztelettel beszélte el a történetet. – Harold hajótörést szenvedett Ponthieu partjainál. Kapitányát, vadászmesterét, s még a kutyáit is sikerült kimenteni a tengerből. Azt mondják, a grófot egy fehérnép is elkísérte. A juhász, ki rájuk talált a parton, esküszik rá, angyal ő, ki a tenger habjaiból kelt ki. – Angyal? – Épp vacsoráztak a kastély nagytermében, és Vilmos kérdőn nézett Alaricra. – Vajon ki lehet az az angyal? – Lefogadom, hogy Harold lánya – felelte Alaric. – Ó, szegénykém! – szólt Matilda aggódón. – Micsoda szörnyűségeket kellett átélnie, és képzelem, azok a faragatlan fickók hogy bánhatnak vele... Vilmos megpaskolta felesége kezét. – Ne félj, szerelmem. Ponthieu grófját sokkal inkább érdekli a pénz, mint a nők. – Felnevetett, s az asztalra csapott. – Nem akarom elhinni, hogy Harold itt van! Minő szerencsés fordulat! ~ A futárhoz fordult. – Menj vissza uradhoz, s emlékeztesd rá, hűséggel és alázattal tartozik Normandia hercegének. Azt akarom, hogy Haroldot és kíséretét azonnal adja át. Holnap Eu–be megyünk. Guy és vendégei ott várjanak ránk. Uradat gazdagon megjutalmazom, de Haroldot mihamarabb Rouenben akarom tudni. Megértetted? A futár bólintott. Alaric felállt az asztaltól. – Talán jobb lenne, ha a lovaggal tartanék, hogy gondoskodjam Harold és lánya biztonságáról. Vilmos kíváncsian nézett barátja szemébe. – Nem esik bántódásuk, ne aggódj. Holnap szükségem lesz rád, Alaric. Elfelejted, hogy még soha nem találkoztam Harolddal. Mellettem kell lenned. Alaric komoran bólintott, s visszaült a helyére. Éjjel egy percre sem tudta lehunyni a szemét. Bár maga sem értette miért, alig várta, hogy újra láthassa az angol grófot és pokolfajzat leányát. Reggel Vilmos fényes kísérettel indult Eu–be. Guy már várt rá, s alázattal átadta a foglyokat. A herceg legragyogóbb mosolyával az arcán sietett Harold elé, s átölelte, mintha rokonok vagy régi barátok lennének. 56

Miután illendően üdvözölték egymást, Harold maga mellé intette leányát. – Ó, az angyal! – sóhajtotta Vilmos áhítattal. Alaric maga is elámult a fiatal nő tündöklő szépségén. Termete királynői volt, és szakadt, mocskos ruhája alatt teste karcsú, tökéletes. Arca, mint egy angyalé: bőre bársonyos és hibátlan, ajka, mint a nyíló rózsabimbó, s szeme kék, mint a mennyek országa. Hollófekete haja palástként omlott vállára. A lány előreléptetett lovával, s fejet hajtott a herceg előtt. Vilmos elmosolyodott. – Lám, lám. Egy gyermeklányt hagytam Angliában, s most egy gyönyörű fiatal hölgyet üdvözölhetek Normandiában. Mondd kedvesem, emlékszel még rám? – Igen, felség – felelte a lány, s elmosolyodott. Nem hogy Vilmosnak, de még Alaricnak is elállt a lélegzete. – Hogyan is feledhetném el Normandia nagy hercegét? – tette hozzá. Vilmos megfogta Fallon kezét, s puha csókot lehelt rá. Ahogy a herceg előrehajolt, Alaric a kék szempárba nézett, melyben döbbenetet látott felvillanni. – Alaric! Harold őszinte örömmel üdvözölte rég nem látott barátját. Vilmos arrébb húzódott, hogy a két férfi kezet rázhasson. Felemelte a karját aztán, s kijelentette, rövid pihenő után visszaindulnak Rouenbe. – Ám előbb – mondta szárazon –, hadd szálljanak le a kedves vendégeink Guy szánalmas gebéiről. Azt akarom, hogy Normandia legszebb, legerősebb paripái repítsék őket hercegségem fővárosába. Lovagjai hangosan felnevettek, s még Harold is elmosolyodott. – Harold – motyogta Vilmos, ahogy egy hatalmas pej mént elővezettek. Fallon apja leszállt lováról, a gyönyörű paripa nyergébe pattant, aztán köszönetet mondott a hercegnek. – Alaric, gondoskodj a hölgyről! A fiatal gróf nyomban leszállt nyergéből, s odalépett a lányhoz. – Milady – motyogta, aztán megragadta a derekánál, s karjaiba emelte. A férfi érintése majdnem sikolyt szakított fel Fallon torkából, de aztán a sötétszürke szempárba nézett, s elfeledkezett minden dühéről, minden gyűlöletéről. A hatalmas erős kéz majdnem átérte karcsú derekát, s fonó acélbilincsként szorította. Alaric rezzenéstelenül állta tekintetét, s úgy tűnt, a levegő vibrál és szikrázik körülöttük. A férfi nem tette le a földre, hanem a magasba lendítette, s felültette egy nagy termetű pej kanca hátára. Fallon még percekkel az után is érezte Alaric perzselő érintését testén, hogy az visszatért harci ménjéhez, s nyergébe pattant. – Induljunk! – parancsolta Vilmos. Amikor eljött az ebéd ideje, megálltak egy hatalmas kőháznál. A kúria a hercegé volt, s egy éltes korú lovag, Riley de Coutances éh ott asszonyával. Miután beözönlőitek a kövezett udvarba, Vilmos lovagjai egymással versengve rohantak Fallonhoz, hogy lesegíthessék a nyeregből. Alaric a távolból figyelte, s hűvös, gúnyos mosolyra húzta száját. Az ebéd bőségesebb volt, mint egy ünnepi lakoma. Vaddisznósültet, fácánlevest és sült angolnát szolgáltak fel, s hozzá édes vörösbort. Mikor meghallotta, hogy vendégei a szerencsétlen hajótörés óta most kaptak először ételt, Vilmos éktelen haragra gerjedt, s megígérte, keményen megbünteti Ponthieii grófját, amiért így bánt a legelőkelőbb angol gróffal. Harold köszönetet mondott a hercegnek, amiért a segítségükre sietett, és Vilmos önelégült mosollyal az arcán azt felelte, örömére szolgált, amit tett. Különben is, rég szeretett volna már találkozni Anglia leghatalmasabb méltóságával. Mivel a herceg Rouenben kívánta tölteni az éjszakát, ebéd után azonnal útnak indultak. Fallon rámosolygott a lovagra, ki nyergébe segítette, aztán körbepillantott. Alaric néhány lépéssel odébb őt nézte, s lassan elmosolyodott. A lány érezte, hogy elpirul, s gyorsan elfordította a tekintetét. Megsarkantyúzta lovát, s előrevágtatott, hogy Alaric ne is láthassa. Ám, mint rádöbbent, ennek nem sok értelme volt, mert a férfi apja mellett folytatta útját. Harold – Fallon legnagyobb bosszúságára – úgy beszélt a gyűlölt normannal, mintha a legjobb barátja volna. A társalgás franciául folyt, mivel a herceg nem tudott angolul. Vilmos elismerését fejezte ki Harcidnak, amiért 57

ilyen jól elsajátította a normannok nyelvét, mire apja azt felelte, szinte ez a második anyanyelve. Szerencsére könnyen tanul nyelveket, folytatta, amiért roppant hálás a teremtőnek, mert így bárhol is jár a világban, mindenütt meg tudja éltetni magát. – Sajnos – sóhajtott Vilmos. – Nekem se lehetőségem, se időm nincs, hogy utazgassak. Hálás lennék, ha mesélnél útjaidról. Biztos vagyok benne, értékes tapasztalatokkal gazdagodhatnék általa. A tudomány, a tudás nem virágzik errefelé. Fiaink harcolni tanulnak csupán. Irigyellek benneteket, angolokat kultúrátokért. Fallon úgy érezte, a herceg őszintén beszél, de azért remélte, apja nem fog megbízni a normann főúrban. – Nos, hercegem, úgy hiszem, sok múlik a neveltetésen – nevetett Harold. – Nézd csak Hitvalló Edwardot. Anyja nevelte, s nem érdekli semmi más, csak a művészet, a tudomány, a költészet s a zene. De nem mondhatnám, hogy tud harcolni. Vilmos hahotázni kezdett. – És képzelem, nem könnyű elviselni szeszélyeit és haragját sem. Harold, ki családja körében gyakran panaszkodott Edward ostobasága és meggondolatlansága miatt, nem akarta kompromittálni királyát a normann herceg társaságában. Fallon nem hallotta, végül mit felelt, mert egy ismerős hang szólította meg. – Azon töprengek, milady, örüljek–e, hogy hazámban üdvözölhetlek, vagy sem? Féltenem kell–e még tőled az életemet és a józan eszemet? Fallon Alaric szemébe nézett, aztán tekintetét előre, az útra szegezte. – Uram, te tréfálsz. Nem félsz tőlem. Bevallom, csodálkozom, hogy egyáltalán még emlékszel rám. – Van egy sebhely a kezemen, milady, ahol évekkel ezelőtt egy méregzsák kis boszorkány a húsomba mélyesztette a fogát. Szerencse, hogy a bőröm, melyet ugyanez az elvetemült kislány leforrázott, meggyógyult már, bár néhány helyen mind a mai napig érzékeny. Hogyan is felejthettelek volna el? Hálás lennék hát, ha felelnél: rohanjak fedezékbe, s védjem magam ellened? A lány hátravetette haját, s megfordult, hogy Alaric szemébe nézzen újra. – Gyemekcsínyekért teszel szemrehányást, uram. Talán megnyugtat, ha elmondom, ma már nem találnék örömet abban, hogy eláztassam az ágyadat, sem abban, hogy leforrázzalak a fürdőkádadban. – Nagy kő esett le a szívemről! – sóhajtott Alaric színlelt megkönnyebbüléssel. – Ne gúnyolódj, uram! – Nem teszem – felelte a férfi komolyan. – Csupán tudni szeretném, élhetünk–e békességben egymás mellett, vagy továbbra is az ellenségednek tekintesz. – Nem tekinthetlek egyébnek levegőnél, milord. – Nagyon helyes, hölgyem. Fallon próbált közömbös tekintettel nézni a férfira, de képtelen volt rá. Egyetlen pillantásától remegni kezdett, s érintésének puszta emlékére forróság öntötte el a testét. – Úgy gondolod? – kérdezte végül kimérten. – Igen – felelte amaz anélkül, hogy egyetlen másodpercre is levette volna szemét a lányról. Ha másképp gondolkodnál ugyanis, kénytelen lennék figyelmedbe ajánlani, hogy nem tolerálok semmiféle gonosz, mocskos trükköt. – A figyelmedbe ajánlani? – csattant fel a lány, aztán gyorsan suttogóra fogta, nehogy apja, vagy a herceg meghallja, miről folyik a szó. – Szóval fenyegetni merészelsz? – Csupán figyelmeztetni, milady – felelte Alaric. – Már nem fenyegetőzök. Aki ostobán ellenem szegül, arra kíméletlenül lesújtok. – Megsarkantyúzta lovát, s előrevágtatott. Fallont majd szétvetette a méreg. Legszívesebben utánaeredt volna, hogy hajánál fogva rángassa le normann lováról, s kikaparja normann szemét. Persze tudta, meg kell őriznie hidegvérét. Elvégre az ellenség földjén vannak, s a fattyú normann herceg „vendégei”. Alaric nem szólt hozzá többé az úton. Fallon hallotta, apjával és Vilmossal beszélget a két ország törvényeiről és szokásairól. Mikor egy kis faluban megálltak, hogy megitassák a lovakat, idegen lovagok segítették le a nyeregből. Alaric még akkor is tartotta a három lépés távolságot,

58

mikor végül megérkeztek Rouenbe. A lány igyekezett tudomást sem venni róla, s ragyogó mosollyal jutalmazott minden normann lovagot, ki a segítségére sietett.

59

8. fejezet fejezet Fallon gyűlölni akart mindent, ami normann, de úgy találta, Normandia gyönyörű szeglete a világnak. A nyár kövér búzamezőket érlelt. A lustán elnyúló smaragdzöld dombok tetején büszke várak emelkedtek – erős kőépítmény mind, hogy túléljék a vérzivataros időket –, s a völgyekben apró falvak bújtak meg szerényen. Az egyik fiatal lovag elmondta Fallonnak, a hercegségben olyan gyakoriak a fegyveres összecsapások, hogy az egyház a hét bizonyos napjain kiátkozás terhe mellett tiltja a harcot. – Ha ez nem lenne – sóhajtott a fiú –, alighanem éhen halnának, mert ahol a harcoló csapatok végigvonulnak, nem marad más, csak pusztulás. Rouenben Fallont elbűvölte az épületek sokasága. Valóságos építészeti remekművek sorakoztak a széles utcák két oldalán: templomok, apátságok, polgári házak és kézműves műhelyek. A város majdnem akkora volt, mint London, bár a házakat itt jórészt kőből és nem fából építették. Vilmos roueni kastélya vetekedett Edward winchesteri palotájával. Mire az est leszállt. Fallon már nem tudott barbárokként gondolni a normannokra. A várudvaron álltak apjával és Vilmossal, mikor egy kedves női hang csendült fel. – Te vagy hát Fallon, Harold gróf leánya! – Matilda, Vilmos felesége sietett a vendégek elé. Az apró termetű, formás, mosolygó szemű hercegnő megfogta a lány kezét, s tetőtől talpig végigmérte. Ezt az asszonyt egyszerűen képtelenség gyűlölni, legyen bár normann – gondolta Fallon, s elmosolyodott. – Ugye megmondtam, Vilmos! – fordult az urához bosszúsan Matilda. – Az a csirkefogó Guy nem bánt rendesen angol vendégeinkkel. – Nem, édesem, attól tartok, még enni sem adott nekik. – Sir Harold, az én Vilmosom felkísér a szobádba. Biztos vagyok benne, pihenni szeretnél. Adjunk hálát az úrnak, hogy túléltétek a vihart. Fallont magammal viszem, és gondoskodom róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Ráférne egy forró fürdő, s a kastély legkényelmesebb ágyát vitettem a szobájába. Ruhákat is hozattam, remélem, jó lesz rá. – Szívből köszönjük kedvességedet. Lady Matilda – mondta Harold. – Igazán örömömre szolgál, ha ilyen kedves vendégeket fogadhatok hajlékomban. Alaric mesélte, milyen szívesen láttad vendégül, akárhányszor Angliában járt Vilmos ügyeit intézni, s ezért mindannyian hálásak vagyunk neked és családodnak. Fallon tudta, hogy Alaric őt nézi. A haja tövéig elvörösödött, mikor eszébe jutott, Alaric talán beszámolt arról is, ő milyen fogadtatásban részesítette. Ám úgy tűnt, a férfi erről hallgatott, mert a hercegnő átkarolta, s megindult vele a kastély nagyterme felé. – Kérlek, Fallon, szólíts Matildának. S ha bármire szükséged van, szólj bátran. – Fallon azon kezdett töprengeni, ennek a törékeny kis asszonynak milyen élete lehet a hatalmas termetű, kemény szívű, akarnok harcos, Vilmos mellett. Idővel rájött, Matildának különös hatalma van a férje fölött, s nincs olyan kérése, amit a herceg ne teljesítene. Roppant gyengéd volt mindig, ám ha kellett, erélyes. Pontosan tudta, mikor kell fejet hajtania Vilmos akarata előtt, s mikor kiállnia igazáért, akár férje ellenében is. Fallon hamar megtanulta csodálni az asszonyt. Hosszú csigalépcső vezetett Fallon szobájához. Matilda kinyitotta az ajtót. Odabenn égett a kandallóban a tűz, s előtte egy fakádban illatos fürdővíz gőzölgött. A hatalmas ágyat már megvetették, s szebbnél szebb ruhákat, ingeket, övszíjakat, harisnyákat terítettek rá, s lábához, a földre, három pár puha bőr lábbelit készítettek. – Igazán kedves vagy, bár nem tudom, hogyan fogom ezt viszonozni. – Semmi szükség a hálálkodásra – felelte vidáman Matilda. – Hat gyermekem van, s már útban van a hetedik. Eggyel többről gondoskodni nem jelent számomra gondot, még kevésbé terhet. És hidd el, tudom, milyen idegennek lenni egy idegen országban – mondta, miközben segített Fallonnak kibújni sáros ruhájából, aztán beszállni a kádba.

60

Fallon nem akarta elhinni, hogy a hercegnő hat gyermeket szült, ő mégis megőrizte karcsúságát. Matilda nagyon örült a bóknak. Az asszony oly kedves volt, és oly közvetlen, hogy Fallon hamar elfelejtette minden aggodalmát, és hagyta, hogy Matilda mossa meg a haját. Az idő kellemesen telt. A hercegnő gyermekeiről mesélt, és rávette a lányt, hogy ő is beszéljen az anyjáról és családjáról. Később egy szolgáló lépett a szobába. Húslevest és meleg tejet hozott. Míg Matilda az asszonnyal beszélt. Fallon az új ruhák közül kiválasztott egy hosszú fehér hálóinget. Felvette, aztán bebújt az ágyba, az álláig húzta a takarót, s lehunyta a szemét. Elfintorodott, mikor eszébe jutott az előző éjszaka Ponthieu várának koszos kis hálószobájában. Itt, Rouenben majdnem úgy érezte magát, mintha otthon lenne. Az ágy meleg volt és puha. Hamar elaludt, s csodás dolgokról álmodott. Másnap reggel megtudta, apja Vilmos herceggel és Alarickal csatába vonult Conan, Bretagne grófja ellen. Matilda elmondta, hű vazallusa, Riwallon de Dol kérte férje segítségét Conan ellen, ki sereggel támadt rá, s ostromgyűrűbe zárta a határ menti erősséget, Saint–James–de Beuvront. Matilda igyekezett megnyugtatni, ám Fallon felizgatta magát. Biztos volt benne, a herceg valami szörnyűséget fog tenni az apjával. Talán épp Alaricot küldi ellene, akit barátjaként szeret, s akiben megbízik. Fallon tudta: ő és apja nem vendégek Normandiában. Legyen bármily kedves és gyengéd a hercegnő, rabok ők mindketten. Fallon időnként meglátogathatta nagybátyját, Wulfnoth–ot. örömmel látta, a férfivel nagy tisztelettel bánnak, számlázásához és rangjához méltóan. Egyébként úgy tűnt, sok barátot szerzett, és hozzászokott új életéhez. Aztán egy szép napon üzenet érkezett: Vilmos és kísérete hazatér. A herceg legyőzte az ellenséget, és a futár állította, Harold úgy harcolt, mint egy isten, s kivívta a normann lovagok tiszteletét. Éjszaka apja és Vilmos megérkeztek Rouenbe. Fallon a nagyterem lépcsőjéről figyelte a hazatérő csapatot. Aranyszállal átszőtt homokszínű ruhát viselt fonott övpánttal a derekán, s alatta hosszú, napsárga alsószoknyát s inget. Lágy esti szellő cirógatta arcát, s rakoncátlan tincseit homlokába fújta. Apja alakját kereste a lovagok közt vágyakozón. Harold a herceg balján lovagolt, jobbján pedig Alaric. Mikor végre leszállt a nyeregből. Fallon odarohant apjához, s forrón megölelte. – Ó, Fallon! – suttogta Harold, s magához szorította lányát. – Apám! – Könnyek gyűltek a szemébe. Harold anélkül ment el, hogy elbúcsúzott volna tőle, de tudta, azért tette csupán, mert nem akarta felizgatni. A lényeg, hogy épen, egészségesen visszatért hozzá. Nem fog neki szemrehányást tenni azért, mert teljesítette a herceg óhaját. – Jöjj! – mondta Harold. – Ünnepeljünk ma éjjel. Fényes győzelmet arattunk ellenségeink fölött. Fallon Alaricra pillantott, ki épp akkor szállt le a nyergéből. A férfi a szemébe nézett, és a lány érezte, mint szökken arcába a vér. Gyorsan elkapta tekintetét a lovagról, s átkarolta apját ismét. A muzsikusok már rákezdtek, mikor beléptek a nagyterembe. A lovagok és hölgyeik helyet foglaltak a hatalmas, hosszú asztalnál. Haroldot Vilmos baljára ültették. Fallont apja és Alaric közé. Normann szokás szerint két vendég osztozott egy kelyhen, s mivel az angol gróf a herceg kupájából ivott, Fallonnak Alarickal kellelt osztoznia sajátján. A lány persze majd meghalt szomjan, de nem emelte szájához az ivóedényt. A gróf a balján ülő hölgyet szórakoztatta, s látszólag nem is figyelt Harold lányára. Fallon számára ugyanakkor lehetetlen volt nem tudomást venni a férfiról. Izmos combja, térde újra meg újra hozzásimult lábához, karjához. Érezte illatát, hallotta hangját, mennydörgő nevetését, s mikor rápillantott, látta szemében a gyengédséget. Próbált apjával társalogni, ám Harold elmélyülten beszélgetett Vilmossal, s nem figyelt rá. Összerezzent, mikor Alaric odahajolt hozzá, s a fülébe suttogott. – Mademoiselle, talán szarvas–patás ördög vagyok, mint hiszed, de esküszöm, ajkaimon nincs métely, mi megmérgezné borodat. A finom művű ezüstkelyhet a lány szájához emelte. Fallon olyannyira megdöbbent, hogy gondolkodás nélkül elfogadta az italt, sőt egy szuszra felhörpintette az egészet. 61

– Köszönöm – motyogta aztán. – Nem vagyok szomjas. – Nekem nem úgy tűnik – suttogta a férfi, s mosolyogva nézett az üres kupa fenekére. Mikor rádöbbent, mit tett. Fallon majd elsüllyedt szégyenében. Nem mert a férfira nézni, de a szeme sarkából látta, felemeli a karját. Egy szolgáló ugrott oda nyomban, s teletöltötte a kelyhet vérvörös nedűvel. Alaric felemelte aztán, s a lányra mosolygott. – Aggodalomra nekem lenne okom inkább, mégsem félek ajkaimmal érinteni ajkaid nyomát. Nagy mulatság volt aznap éjjel. Mutatványosok szórakoztatták a vendégsereget, aztán az asztalokat, székeket félretolták, s megkezdődött a tánc. Fallon apjával ropta előbb, aztán nagybátyjával. A lovagok sorban álltak, hogyha néhány másodpercre is, de a szépséges hölgy közelében lehessenek. Vakmerően flörtölt a férfiakkal, s nevetett, annyit, mint soha életében. Alaricot csak egyszer látta a vidám sokaságon át. Az ajtóban állt, s egy vörös hajú nő kezét fogta, aki odasimult hozzá, s a fülébe suttogott. Fallon szívébe düh és keserűség mart, bár maga sem értette, miért. Nagyot sóhajtott, egy szép szőke lovag karjaiba vetette magát, s táncolt tovább. A herceg hozzá sem nyúlt boroskelyhéhez, és a mulatság ellenére egész éjjel komor maradt. Éjfél felé járhatott az idő, mikor megkérte Haroldot, kísérje el magánlakosztályába. Fallon, mikor észrevette, hogy apja és Vilmos elhagyják a nagytermet, utánuk osont. A herceg szélesre tárta szobája ajtaját, s udvariasan előreengedte vendégét, aztán belépett maga is. Az ajtó nyitva maradt. Fallon egy boltív mögé húzódott, s bekukkantott a kis terembe, ahol komor arcú férfiak ültek egy hosszú tölgyfa asztalnál. Vilmos helyet foglalt, s maga mellé invitálta a grófot. – Harold, szeretném, ha megígérnél valamit – szólt a herceg. – Esküdj meg, Edward halála után rábírod a Witant, hogy engem válasszon Anglia trónjára. Fallon elsápadt döbbenetében, s szívébe félelem jeges ujjai markoltak. Apja megköszörülte a torkát. – Vilmos, sajnos nem áll módomban... – Nem, Harold. Edward nekem ígérte a trónt. Tőled annyit kérek csupán, hogy képviseld az érdekeimet, és gondoskodj róla, a király akarata teljesüljön. Addig is, úgy vélem, hasznos lenne, ha Doverben megkezdenénk csapataink összevonását – mosolygott a herceg. – Gondolj csak bele, Harold – mondta szenvedélyesen. – Te és én mi mindent tehetnénk Angliáért. Nem! – sikított a rémület hangja Fallon lelkében. Anglia nem válhat a normannok prédájává! Észrevette, hogy Vilmos szorongat valamit a kezében az asztal alatt. – Add a szavad, Harold! Esküdj! Az angol gróf tiltakozni próbált, megmagyarázni, az ő szava csupán egy a Witanban, ám Vilmos nem tágított. Harold végül sóhajtott, megcsókolta a Bibliát, melyet a herceg tartott elé, s szent esküvel fogadta, támogatni fogja Vilmos igényét a trónra. Fallon döbbenettől kábultan indult vissza a nagyterem felé. Nem, ez nem lehet igaz! Apjának tudnia kell: az angol nemesek nem akarnak idegen királyt szolgálni. Ezért kutatták fel a királyi ház még élő tagjait, ezért hozatták Angliába Edgar herceget. Igaz, a fiú néhány éves csupán, de angol királyi vér csörgedezik az ereiben, s amint eléri a kort, jó ura lesz az országnak s a népnek. Fallon megállt egy pillanatra, s összevonta szemöldökét. Harold nem gondolta komolyan az esküjét. Hát persze! Azért adta szaval csupán, hogy a normann herceg szabadon bocsássa őket... Töprengését hangos nevetés szakította félbe. Miután kicsikarta „vendége” ígéretét, Vilmos rosszkedve egy csapásra elmúlt. Harolddal és a többi férfival szobájából a folyosóra lépett, hogy mihamarabb csatlakozhasson a vidám vendégsereghez, s mulasson végre. Fallon a falhoz lapult, de tudta, ha a férfiak közelebb érnek, észreveszik nyomban. Kétségbeesetten lopakodott tovább, s a legközelebbi boltív mellett legnagyobb megkönnyebbülésére egy ajtót talált. Besurrant rajta, s halkan becsukta maga mögött. Lélegzetvisszafojtva fordult meg, s imádkozott, senki ne legyen odabent. A fényűzően berendezett hálószoba – bizonyára valamelyik magas rangú főúré – első pillantásra üresnek tűnt. Aztán hirtelen csobbanás lágy hangja törte meg a csendet, s Fallon a kandalló fele kapta a fejét. Egy hatalmas fakad állt a tűz előtt, s benne egy sötétbarna hajú férfi feküdt, fejét a dézsa peremének támasztva, arcán nedves fürdőkendővel. 62

– Nigel, te vagy az? Hozd az üstöt, fiú. A fürdővizem egészen kihűlt már. Fallon úgy érezte, rögvest elájul. Ismerte a hangot, tudta, ki ül abban az istenverte kádban. A kastélyban legalább húsz hálószoba van, s ő mind közül éppen ebbe tudott benyitni. Hogy lehet ilyen szerencsétlen? – Mi az Nigel, nem hallottad tán, mit mondtam? Fallon arra gondolt, ha egyszerűen fogná az üstöt, s beleöntené a vizet a kádba, Alaric semmit nem venne észre. Beharapta ajkát, s nesztelenül megkerülte a kádat. – A pokolba, fiú, igyekezz már. Nem szeretném sokáig váratni szívem hölgyét. A vörös hajú – gondolta bosszúsan a lány, aztán megvonta a vállát. Ugyan, mit is várhatna az ember egy normanntól? Paráznák ezek mind, s csupán a könnyű vérű csalfa nőkben lelik örömüket. Megragadta a melegvizes üstöt és Alaric fejéhez lépett a kád mellé. Egész testében reszketett a félelemtől. A férfi meztelenül még hatalmasabbnak, még fenyegetőbbnek tűnt. Izmoktól dagadó karjain vízcseppek csillogtak, széles válla, mellkasa erőt sugárzott magából. Fallon moccanni sem bírt. – Nigel! – szólt Alaric türelmetlenül, letépte arcáról a kendőt, s felnézett. A lány nyomban eldobta az üstöt, s próbált kereket oldani, de a férfi elkapta, s magához rántotta a fiirdővízbe. – Már megint te! Fallon ruhája pillanatok alatt elázott, s a lágy selyem a testéhez tapadt. A meztelen férfi ölében ült. Érezte férfias, tiszta illatát, a combjában feszülő erőt, s a mellkasából áradó forróságot. Küzdeni kezdett, ütött, rúgott, kapálózott. – Engedj! – kiáltotta, s ököllel próbált ellensége arcába csapni. A férfi persze könnyedén elkapta csuklóját, s hátracsavarta. – Te rohadt normann patkány! – átkozódott, s kétségbeesetten vonaglott a halálos csapdában. – Elég legyen! – mennydörgött Alaric, de a lány eszeveszett erővel kapálózott tovább. Vizes selyemruhája alatt kirajzolódtak telt keblének tökéletes vonalai. Megfordult s a lélegzete is elakadt, mikor melle hozzáért a férfi izmos mellkasához. Hófehér arcába vér szökött, s legnagyobb rémületére, érezte, mellbimbói megkeményednek. Mozdulatlanná dermedt, és a sötétszürke szempárba nézett. – Szíjat hasítok a hátadból, átkozott boszorkány – mondta a férfi, ám hangja gyengédnek, szinte simogatónak hatott, s tekintete megtelt csodálattal. Alaric azokban a pillanatokban elfeledte, hogy a nő, kit karjaiban tart, Harold lánya. Elfeledte, hogy gyermekkorától ismeri. Még a nevére sem emlékezett. Annyit tudott csupán, nem látott, nem érintett asszonyt, ki nála szebb, csábítóbb, varázslatosabb lett volna. Ébenfekete tincsek cirógatták ujjait, a kék szempárban szenvedély tüze lobogott, s a vérvörös ajkak, mint virágszirmok a kelő nap sugarai előtt, megnyíltak. Lehajolt, s megcsókolta a lányt. Mintha édes, tüzes bort ízlelt volna, testét elöntötte a forróság. Nyelvével a varázslatos ajkak közé hatolt, miközben vágytól vezérelt ujjai végigsimították a bársonyos arcot, aztán a finom vonalú nyakon át a kerek, feszes kebleket. Tűz emésztette testét–lelkét, s hiába próbálta, képtelen volt elszakítani száját a csábító ajkaktól. Aztán megérezte a lány kezét a mellkasán. Először, mintha el akarta volna taszítani magától, de aztán puha karjai nyaka köré fonódtak, s szorították, mintha soha nem akarnák elengedni. Fallon testében tüzes lávaként ömlött szét a vágy, s elemésztette minden józanságát. Elfeledte, hogy a férfinak nincs joga megcsókolni, elfeledte, hogy Alaric d'Anlou leggyűlöltebb, legveszedelmesebb ellensége. Csak azt tudta, hogy csókja édesebb a méznél, s bódítóbb a nektárnál, hogy érintésére csodálatos érzések ébrednek lelkében. Úgy képzelte, ilyen lehet a mennyország... Szerelmük bűntelen fészkébe alattomos kígyóként siklott a valóság. Fallon hirtelen rádöbbent, egy meztelen férfi karjaiban fekszik, mint egy parázna lotyó. Szenvedélye csodálatos tűzvirágait szégyen és megalázottság orkánja pusztította el, s nem maradt lelkében más, csak kietlen sötétség és vak gyűlölet. A férfi hirtelen eltépte szájától ajkait, s acélkék szemében felizzott haragja hamvadó parazsa. 63

– Átkozott fattyú! – kiáltotta Fallon, s próbálta eltaszítani magától ellenségét. A férfi elmosolyodott, s lefogta a kezét. – Figyelmeztettelek, hogy nem tűröm tovább a pimaszságodat – mondta hűvösen. – Gyűlöllek, te normann disznó! Alaric kitartóan mosolygott tovább, s megsimogatta a szép metszésű arcot. – Tanuld meg, hölgyem, férfiemberrel nem incselkedhetsz büntetlenül. Mert a férfi isten esendő teremtménye, s ha kardot emelnek rá, kardot ránt maga is. Alaric kinyújtotta lábát, s Fallon majdnem felsikított, mikor átázott ruháján át, combjai között megérezte a lüktető, kemény húskardot. Szeme kerekre nyílt rémületében, s mint aki az életéért küzd, a férfi ellen támadt. Alaric szorosan átölelte, aztán felemelkedett, s karjaiban a lánnyal kilépett a kádból. – Milady – szólt gúnyosan. – Ha jól emlékszem, többször is kértelek már, ne zaklass, ha fürdöm. – Sikítani fogok! – suttogta Fallon, s már könnyeivel küszködött. A férfi felnevetett. – Kettőnk közül, mademoiselle, nekem lenne jogom sikítani. De tedd csak bátran! Sikíts. Apád, ki őszinte, jó barátom, tudni fogja, melyikünk a bűnös. Alaric lassan engedett szorításán, s a lányt a földre állította, maga elé. A kék szempárba mosolygott. – Úgy hiszem, az első éjszakádat velem kellene töltened. Fallon hátralépett, s kezét ütésre emelte. Ám Alaric elkapta csuklóját, s karját hátracsavarta. A férfi vesszeje puha hasához nyomódott. – Viselkedj, milady! Ám a lány képtelen volt visszafogni dühét. – Te, te beképzelt, felfuvalkodott pávakakas! Hamarabb leszek egy, egy fogatlan koldusé! Egy nyomorék tolvajé! Engedj! És a férfi elengedte. Olyan hirtelen, hogy Fallon majdnem hátraesett. Miután visszanyerte egyensúlyát, megfordult, s az ajtóhoz botorkált. – Fallon! – szólt Alaric. A lány megfordult, s a lélegzete is elakadt. A férfi ott állt előtte meztelenül. Teste izmos és hatalmas volt, mint az ó idők harcos isteneié, kik egyetlen pillantásukkal döntöttek romba birodalmakat... – Fallon, nem vagy már gyermek. Utoljára figyelmeztetlek, légy óvatos, és ne kerülj az utamba többé. A lány kilépett a szobából, s hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Szerencsére későre járt már az idő, és sikerült visszaosonnia ' hálószobájába anélkül, hogy meglátták volna. Magára zárta az ajtót, s levette magáról az átázott ruhát. Gyorsan belebújt fehér hálóingébe, aztán lefeküdt, s fejére húzta a takarót. Egész testében reszketett. Apja Vilmosnak tett esküje, s az Angliát fenyegető normann veszedelem egyszerre lényegtelenné váltak számára. Nem tudott másra gondolni, mint Alaricra, aki feltárta előtte a mennyország kapuját.

64

9. fejezet Másnap reggel Vilmos vadászni invitálta vendégeit, hogy a Harold tiszteletére rendezendő búcsúvacsorán friss vadételeket szolgálhassanak fel. Fallon boldogan fogadta a hírt, hogy hazautazhatnak végre, bár bizonyos tekintetben nagyon is élvezte az életet Vilmos udvarában. A világ minden tájáról jöttek ide emberek, akiktől csodálatos dolgokat hallott. A spanyol táncosok meséltek neki a mórokról, az Afrikából bevándorolt hitetlenekről, és egy El Cid nevű harcosról, ki békét teremtett spanyolhon sok vallású, sok nemzetiségű népessége között. Egy velencei üvegfúvó a Földközi–tenger partvidékén virágzó kereskedelemről beszélt, s Matilda sötét bőrű egyiptomi szolgálólánya a hatalmas piramisokról, melyekben az ó idők istenkirályainak földi maradványai nyugszanak. Fallon szomorúan gondolt Matildára és gyermekeire, akiket talán soha többé nem láthat viszont. Mielőtt elindultak volna, a vadásztársaság a nagyteremben gyülekezett. Harold a kandalló előtt állt, Vilmossal és Matildával beszélgetett. Fallon odasietett hozzá. Matilda egy pár solymászkesztyűt nyomott a kezébe, s elmondta, a herceg két legidősebb gyermeke, a tizenhárom éves Robert és a tízéves Adela is velük tart a vadászaton. Fallon körbepillantott a nagyteremben gyülekező férfiakon. Alaric az asztalnál ült, és a vörös hajúval nevetgélt. Mintha megérezte volna, hogy figyeli, Harold lányára emelte tekintetét, köszönésképpen felé biccentett, aztán karját nyújtotta a vörös hajúnak, s kivezette a kastély udvarára. Fallont majd megölte a kíváncsiság. Megkereste Wulfnoth–ot, és megkérdezte tőle, ki a vörös hajú nő. – Mary of Tara, egy királyi hercegnő – felelte nagybátyja. – Alighanem férjre vadászik itt, Rouenben – kacsintott unokahúgára. – Amint láthattad magad is, Alaric kedveli a szép hölgy társaságát, de nem hiszem, hogy valaha is nőül venné. – Miért nem? – kérdezte Fallon ártatlanul. – Alaric azt mondta, soha többé nem nősül meg – felelte Wulfnoth, s kíváncsian nézett unokahúga szemébe. – És higgy nekem, amit mond, azt komolyan is gondolja. Persze az udvarban mindenfélét pletykálnak róluk, és Mary eltökélte, hogy férjhez megy Anlou grófjához. De áruld el, mi ez a hirtelen támadt nagy érdeklődés a gróf és szerelmi ügyei iránt? – tudakolta Wulfnoth, s ösz–szevonta szemöldökét. – Jézusom, csak nem? Csak nem tetszik a gróf? Ha így van, légy óvatos, drágaságom. Alaric kiváló ember, a legjobb barátom, de úgy hiszem, kőből van a szíve. – Jaj, bácsikám! – csattant fel Fallon bosszúsan. – Az a normann... lovag akkor sem kellene, ha az egyetlen férfi lenne a világon! Csupán kíváncsi voltam, ennyi az egész. Wulfnoth elmosolyodott. Hirtelen hangos nevetés csendült fel a kandalló felől. A herceg és felesége között már ott állt Adela, s Harold kedvesen mosolygott a szép kislányra. ' – Megköttetett hát – mondta Vilmos olyan hangosan, hogy a teltem végében is tisztán lehetett hallani. – Adela nagyszerű embernek és gyengéd lovagnak gondol, barátom. E naptól fogva úgy tekintem, hogy lányom Harold Godwinson jegyese. Fallon levegőhöz sem jutott döbbent rémületében. Ez csak valami rossz tréfa lehet, hisz apja már elmúlt negyven, s a kislány még alig tízéves. Igen, csak viccelődnek. Apja bizonyára megdicsérte a kislányt, mire Adela és Vilmos viszonozták a bókot. Tréfa, nem egyéb. Fallon alig várta már, hogy elhagyhassák a kastélyt. A nagyterem ajtajához húzódott, s mikor felhangzott az indulásra szólító kürtszó, elsőként rohant az udvarra, s egy istállófiú segítségével nyeregbe szállt. Miután maguk mögött hagyták a várost és beértek az erdőbe, az első mellékösvényen letért és nyugatnak vette az irányt. Egyedül akart lenni. Nem akarta látni sem az apját, sem Vilmos herceget, senkit. Az erdő sűrű volt és sötét, az ösvény keskeny. Odafönt, mint hatalmas, csontos ujjak, a fák ágai összekapaszkodtak. Lent az avart ezüstszínű talaj menti köd borította. Minden némának, és mozdulatlannak tűnt, mintha megállt volna az idő. 65

Aztán hirtelen hangos csattanás hallatszott, és Fallon kezdte bánni, hogy ellovagolt a többiektől. Vajon hol lehet most? Egyedül volt a vad barbárok földjén, s védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Vilmos kemény kézzel uralkodott birodalmában, s a bűnösökre 8 törvény teljes szigorával sújtott le, de olyan uralkodó nem született még, kinek országában ne lennének tolvajok, vadorzók és útonállók. Feltámadt a szél, és Fallon tudta, ha sikítana, nem hallaná meg senki sem. Nem volt semmije, amivel megvédhette volna magát, leszámítva az övén fityegő kis dísztőrt, melyet Matildától kapott ajándékba. A lova hirtelen felnyerített. Fülét hegyezte, orrlukai kitágultak. Fallon tudta, az állat veszélyt érez. A következő pillanatban éles kiáltás tört a levegőbe, és egy ember vetette rá magát fentről, a fák lombjai közül. Mindketten a puha avarra zuhantak, s a ló felágaskodott, de a sűrű bozótból előugrott egy másik férfi, s megfogta az állatot. Fallon a támadójára nézett. Ajkai simák, vértelenek voltak, ápolt, frissen borotvált arcát csúnya sebhely torzította el, mely bal szemétől az álláig húzódott. A lány felsikított, s küzdeni kezdett, teljes erejéből. Am a férfi lovagló ülésben csípőjére ült. – Szépséges vagy, kis boszorkány. És milyen tüzes! Kínlódj csak, harcolj, annál jobban élvezem majd a társaságodat, hölgyem. Fallon tudta, bár választékosabban beszélt, mint az egyszerű népek, a férfi nem valami elvetemült lovag, csak egy nyomorult kis tolvaj. A tőréért nyúlt. Soha nem bántott még senkit, nem ölt embert, de tisztán érezte, ha nem emel fegyvert erre a gazfickóra, meghal. – Milyen szép vagy – suttogta a férfi. Előrehajolt, s arcát sűrű hajába temette. – Egy hölgy, egy igazi, előkelő hölgy... – Siess már! – kiáltott a másik férfi. – Alig várom, hogy rám kerüljön a sor. Fallon tudta, cselekednie kell. Felrántotta térdét, s tőrét teljes erejéből a férfi oldalába döfte. A gazfickó felüvöltött fájdalmában, s oldalra bukott. – Megszúrt! Az átkozott szuka megszúrt! Hagyd a lovat! A lányt! Öld meg a lányt. A másik rabló előreugrott, és elkapta a bokáját, ám Fallon lejjebb csúszott, és a férfi arcába rúgott, mire az elengedte. A lány talpra szökkent nyomban és futni kezdett. A fák sűrűjébe vetette magát, s imádkozott, hogy támadója ne érje utol. Mennydörgő kiáltást hallott a hála mögül. Megfordult, de fák és bokrok takarták el a helyet, mit hátrahagyott. Az ég kékjére szürkéslila viharfelleg úszott, s csaknem térdig gázolt a ködbe burkolózó sűrű aljnövényzetbe. De futott tovább, futott rendületlenül. Legnagyobb rémületére meghallotta üldözője lépteinek zaját, szíve dübörgését. Támadója egyre közelebb és közelebb ért, végül rávetette magát, és a földre teperte. Fallon hosszú haja arcába hullott. Nem látott semmit, és moccanni sem bírt. – Ne! Ne! Ne! – sikította, ahogy a torkából kifért, s küzdött, mint egy sarokba szorított vadállat. Sikerült kezét kiszabadítania támadója szorításából, megragadta tőrét, s a magasba lendítette, hogy lecsapjon vele. – Az isten szerelmére! – kiáltotta egy hang, s a következő pillanatban Fallon érezte, hogy egy hideg kéz ragadja meg csuklóját, s szorítja iszonyú erővel. Felsikított fájdalmában, s a tőr kihullott kezéből. – Fallon! – szólt a hang újra. A lány hallotta a nevét, de nem fogta fel. Páni félelem rázta testét, s szabad kezével próbált lecsapni, de támadója lefogta. – Fallon! Megismerte a hangot, és mozdulatlanná dermedt. A kéz, amely az imént oly fájdalmas erővel szorította, most gyengéd mozdulatokkal simította ki hosszú fürtjeit az arcából. – Istenem! – suttogta a lány, s szemébe könnyek szöktek. – Életem – motyogta Alaric, s arcán gyengéd mosoly terült szét. – Ügyesen bánsz a tőrrel, de ne próbáld még egyszer ellenem fordítani. 66

– Nem akartam – nyöszörögte Fallon, s próbált felülni, de a férfi testével szegezte a földre. – Majdnem megöltél. – Milyen kár, hogy nem sikerült – felelte a lány dacosan, aztán szégyenkezve sütötte le a szemét. – Bocsáss meg, uram. Nem tudtam, hogy... – A neveden szólítottalak. – Nem hallottam. Oly nagyon féltem... – Már nincs mitől tartanod. Halottak mindketten. – mondta Alaric komoran. Felállt, s kezét nyújtotta, hogy felsegítse. – Most pedig áruld el, kérlek, mit keresel itt? Fallon kihúzta magát, s állát dacosan vetette fel. – Hogy mit keresek? Csupán lovagolni akartam... – Egyedül egy sötét erdőben? – Igen, uram. Szerettem volna egyedül maradni kicsit. A férfi nem szólt, csak megfogta a kezét. Érintésére az elmúlt éjszaka emlékképei tolultak Fallon tudatába hirtelen, s lelkében újra bontogatni kezdték szirmukat a szenvedély tűzvirágai. – Jöjj! – mondta Alaric. – Apád magán kívül van az aggodalomtól, és én megértem szegényt. Vonzód a bajt, mint éji lepkéket a gyertya fénye. Fallon tiltakozni akart: elmondani, nem miatta történnek az ilyesféle szerencsétlenségek. Ám az ég csatornái megnyíltak, amint szóra nyitotta száját, és ömleni kezdett az eső. Alaric megszorította a kezét. – Futás, hölgyem! Iszonyú vihar kerekedett. Csattogott, villámlott, dühöngő szél tépte a fák lombjait. Fallon rohant, ahogy a lába bírta, de aztán megbotlott valamiben és a földre zuhant. Alaric felsegítette, s a karjaiba emelte. – Ne! – kiáltott a lány. – Tegyél le! Tegyél le azonnal! – Fogd be a szád! – mordult rá a gróf türelmetlenül, s futott tovább. Fallon nem tiltakozott többé. Belecsimpaszkodott a férfi nyakába, s lehunyta a szemét. Érezte a mellkasából áradó forróságot, testének tiszta, férfias illatát, karjának acélos erejét, és eszébe jutott, Alaric tegnap éjjel ugyanúgy tartotta karjaiban. Egy kis tisztáshoz értek. A gróf füttyentett, mire a fák közül elővágtatott hatalmas fekete paripája. A lányt a nyeregbe ültette, s felszállt maga is. Lova véknyába vágta sarkát, és vágtatni kezdtek, át az erdő sűrűjén. Néhány perc múlva egy elhagyatott kunyhóhoz érkeztek. Alaric letette a lányt az ajtó előtt, s azt mondta, gondoskodik a lováról, s jön tüstént. Fallon némán bólintott. Óvatosan benyitott a házikóba, aztán belépett. A helyiség kicsi volt, s szinte üres, de tiszta és száraz. Levetette köpönyegét, s a tűzhelyhez sétált, hogy megnézze, van–e tűzifa. Az ajtó hirtelen kicsapódott, és Fallon megfordult. Alaric lépett be, nyergét a padlóra tette, aztán becsukta az ajtót. A tűzhelyhez ment, s letérdelt a lány mellé. Előszedte a gyújtóst és néhány száraz fatuskót a sarokból, s néhány perc múlva halovány, narancsvörös fény árasztotta el a sötét kis kunyhót. Fallon a tűzhöz húzódott, egész közel, de majd megvette az isten hidege. – A ruhád csurom víz. Vedd le! – parancsolta Alaric. A lány döbbenten nézett rá. – Alsóruha is van rajtad – motyogta a férfi. – Mindkettő hamarabb megszárad, ha az egyiket leveted. – Semmi szükség rá. Nem fázom egyáltalán – felelte hetykén Fallon, de reszketett, mint a nyárfalevél, és ajkai egészen elkékültek. Alaric dühödten felmordult, aztán a kunyhó távoli sarkából egy szőrmetakarót vett elő. – Próbáld meg használni a józan eszedet, hölgyem! – mondta élesen, s mielőtt Fallon bármit is tehetett volna, letépte róla övpántját, aztán megragadta szoknyája alját. A lány tiltakozott, aztán káromkodni kezdett, s küzdött az erőszak ellen, de a férfi tudomást sem vett róla. Felhúzta átázott ruháját, kibújtatta belőle, aztán reszkető testét a meleg takaróba bugyolálta. – így talán nem fázol meg. Fallon a tűz mellé kuporodott, s a lángokat bámulta, míg Alaric levetette rövid tunikáját és ingét, s átázott köpönyegükkel és a lány ruhájával együtt kiterítette száradni. Fallon a félmeztelen 67

férfira pillantott: a tűz fénye aranyba öntötte izmos felsőtestét, és ezüstösen ragyogott sötétszürke szemében. Nincs ember a földön, kit jobban gyűlölne nála – gondolta. Kezet mert emelni rá, s olyan hangon beszélt vele, mint senki ember fia. És mégis... Senki nem érintette meg olyan tüzesen, oly gyengéden, mint ő az elmúlt éjszakán. Csókjaival olyan érzéseket, vágyakat kellett életre lelkében, melyek létezéséről addig nem is tudott. De nem szabad elfelednie, a férfi normann. Egy átkozott barbár fattyú, ki megverte, megalázta. Gyűlölte. Igen, gyűlölte teljes szívéből. Mégis vonzódott hozzá, elemi erővel, mely ellen nem tudott küzdeni. Odakint még mindig dühöngött a vihar, Alaric kinyitotta a zsalut, aztán be is csukta tüstént. Elnyomott egy cifra káromkodást, aztán megfordult, s a lányra nézett. Meztelen válláról lecsúszott a takaró. A tűz melege hamar megszárította alsóruhája finom, áttetsző anyagát, s a halovány fényben teste tökéletes vonalai egyre tisztábban előrajzolódtak. Nyers vágy ragadta meg Alaric lelkét, újra érezte a dühöt, a vad szenvedélyt, melyet Harold szépséges leánya keltett életre szívében. Melle telt volt, csábító, mint az érett gyümölcs. Eszébe jutott, alig huszonnégy órával ezelőtt megérinthette a csodás kebleket, s most égett a vágytól, hogy megtegye újra. Soha, soha nem hitte volna, hogy egy fehérnép ily könnyen meg tudja fosztani minden józanságától. Ujjai még mindig bizseregtek a puha, csodás női test érintésétől, s nem feledheti az őrjöngő vihart sem, mely lelkében tombolt, mikor a kis bestiát a karjaiban tartotta. Szomorkás mosoly terült szét arcán. Ismerte a lányt, ismerte jól. Tudta, milyen büszkeség lakozik szívében, s testében mily vad, féktelen erő. Abban biztos volt, nem fog beleszeretni soha – az érzés Morwennával együtt örökre a sírba szállt –, de féltette lelkét és józanságát. Mert a lány kísértette minden éjjel, amint átlépte az álmok országának kapuját. Kinyitotta az ablakot újra, s kinézett, hogy a hideg eső lehűtse lángoló arcát. Aztán becsapta a zsalut, és káromkodni kezdett. Bár ne érintette volna meg tegnap éjjel! Bár ne találkozott volna vele soha! A lány riadtan fordult felé, s a takarót nyakáig húzta. – Mi ez a hely? – Egy vadászkunyhó – felelte Alaric bosszúsan. – És nem kellene itt rostokolnunk, ha nem vagy olyan ostoba, hogy megszökj. Fallon talpra szökkent nyomban. – Nem vagyok ostoba! – kiáltotta, s kék szemében harag villant. – Elkényeztetett az apád, az a baj – csattant fel a férfi. – Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem, barbár fattyú! – sziszegett Fallon. – Kezdem azt hinni, nem azért gyűlölsz ilyen engesztelhetetlenül, mert normann vagyok, hanem mert soha nem estem hasra csábító mosolyodtól, s nem dőltem be hazugságaidnak. •– Hazugságok! – kiáltotta a lány, s csípőre vágta a kezét. – Te beszélsz nekem hazugságokról, ki szemrebbenés nélkül és egyfolytában hazudik? A csodás kék szempár megtelt könnyekkel, és Alaric már bánta, hogy veszekedést szított. – Hogy merészelsz így beszélni velem, Alaric? – kérdezte Fallon, s hangjában sírás reszketett. – Hogy merészeled? Abban a pillanatban Alaric szemernyi büszkeséget sem látott a lány tekintetében, s szíve összeszorult. – Hazugságok! – rebegte Harold lánya. – Kiváló és nemes barátod, Vilmos herceg tegnap erővel kényszerítette apámat, hogy felesküdjön a hűségére... – Mondd, Fallon, eszedbe jutott–e már valaha, hogy apád talán szívesebben szolgálná Vilmost, mint a gyenge és kiszámíthatatlan Edwardot? Harold és a herceg hasonló korúak, és mindketten harcosok. Vilmos erős és vakmerő, apád bölcs. Együtt oly birodalmat kovácsolhatnának össze, melyet nem látott még a világ. És ne feledd, Edward Vilmosnak ígérte a trónt évekkel ezelőtt. – Edward akár a kutyájának is odaígérné a trónt, ha úgy hozza a kedve – csattant fel Fallon. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig néztek egymás szemébe, és Alaric érezte, elemészti a tűz. 68

– Vilmos gyűlöli apámat – folytatta a lány keserűen. – Ma is megalázta mindenki előtt, mikor egy tízéves gyermeklányt ajánlott asszonyául. Alaric a nyeregtáskájából egy borostömlőt vett elő. – Értem már, mi a probléma – mondta. – Apád és Adela jegyességének lehetősége ráébresztett, ugyanolyan fattyú vagy, mint én, vagy a herceg. Harold nem vét a törvény ellen, ha nőül veszi Vilmos lányát, s lefogadom, édesanyád is tisztában van vele, apád csak politikai megfontolásokból szánná magát ilyen lépésre. Belőled a sértett büszkeség beszél csupán. Fallon dühödt fúriaként rontott a férfinak, s meztelen mellkasába mélyesztette hosszú, éles körmeit. – Fallon! – Alaric mennydörgő kiáltásába a falak is beleremegtek. Eldobta a borostömlőt, aztán megragadta az őrjöngő lányt, s az ágyra vetette. Lovagló ülésben ült a combjaira, s két kezét a feje mellé, a párnára szegezte. – Maradj veszteg! – figyelmeztette. – Sosem győzhetsz le. Fallon megpróbált felülni, s kiszabadulni gyűlölt ellensége szorításából. Inge lecsúszott válláról, s felfedte csodás kebleit – Átkozott normann patkány – nyöszörögte kínjában, de elhallgatott, mikor rádöbbent, félmeztelenül fekszik a férfi karjaiban. Alaric sem tudott szólni. A lány közelsége tűzvésszé lobbantotta szenvedélye izzó parazsát. A testi vágy, mint valami óriáskígyó tekeredett tudata köré, s szorította, fojtogatta. A férfi rég elengedte már a kezét, de Fallon mozdulni sem bírt. Képtelen volt eltépni tekintetét az acélszürke szempárról, melyben a pokol tüze lángolt, édes, csábító démoni kísértéssel. Nem tudott mozdulni, mikor Alaric lehajolt, s szinte brutális erővel birtokba vette ajkait. El akarta fordítani a fejét, de erőszakos ujjak markoltak a hajába, s biztosan tartották. A vágy forró hullámokban öntötte el szűzi testét. A lélegzete is elakadt, mikor megérezte Alaric kezét meztelen keblén, s hosszú, izmos lábát combjai között. Lába élő liánokként fonódott a férfi csípője köré, rózsás ujjai beletúrtak sötét sűrű hajkoronájába, s szája szomjasan tapadt a férfiéra. Aztán Alaric eltépte ajkait, puha csókokat lehelt érzékeny nyakára, s nyelve érzéki útra indult mellkasán. Fallon felsikoltott gyönyörében, mikor a férfi végigcirógatta keble puha, bársonyos dombját, s nedves köröket írt mellbimbója köré, mely érintésére megkeményedett és felágaskodott. Aztán Alaric mozdulatlanná dermedt, s mintha csak parazsat ölelne, eltaszította magától a lányt. Az acélszürke szempárban lobogó szenvedélyt düh izzása váltotta fel. Fallon felpattant az ágyról, ruhájáért nyúlt, s gyorsan belebújt. Szörnyen megalázottnak érezte magát, s szégyene felébresztette a lelkében nyugvó gyűlöletet. – Bár megöltelek volna! – sziszegte. A férfi felnevetett, mire Fallon felkapott a földről egy rozsdás csöbört, s hozzávágta. Alaric fürgén elhajolt az edény útjából, aztán felegyenesedett, és a csodás kék szempárba nézett. Furcsa, kellemesen bizsergető érzés fészkelte magát szívébe, s keserűsége, mint valami lepel, egyszerre lehullott róla. Odasétált a lányhoz, megfogta a kezét, s finom ujjait ajkához emelte. – Kössünk fegyverszünetet, milady. Úgy hiszem, a vihar már kiadta mérgét. Ideje visszatérnünk apádhoz. – Rendben – suttogta a lány, s elámult a simogató, meleg gyengédségen, ami a férfi tekintetéből sugárzott felé. – Tegyük le a fegyvert. Legalábbis egy időre.

69

10. fejezet Fallon az építőmunkásokat figyelte, akik szorgosan dolgoztak, hogy mihamarabb felépüljön a király új apátsága, a West Minster. Bár beköszöntött már az ősz, s az éjszakák egyre hosszabbak lettek, nappal még forrón sütött a nap. – Csodás épület lesz, nem igaz? Fallon megfordult, és Delonra, Edward ifjú lovagjára mosolygott, aki ott feküdt mellette a puha fűben. Jóképű férfi volt, haja aranyszőke és dús, csakúgy mint bajsza. Kék szemében szerelem tüze égett, ahogy a lányt nézte. Fallon bólintott, aztán behunyta a szemét, s lustán nyújtózott egyet. Delon felkönyökölt, a lány fölé hajolt, s puha csókot lehelt a rózsabimbó ajkakra. Fallon felnézett a férfire s megsimogatta az arcát. – Vigyázz, uram – nevetett. – Bősz atyám árgus szemekkel figyel szobája ablakából – mutatott a palota felé. Delon elmosolyodott, megfogta kedvese kezét, s megcsókolta ujjait. – Bősz atyád nem bánja, ha megcsókollak. Sőt úgy hiszem, kezd csodálni kitartásomért és türelmemért, hisz tudja, egyik pillanatban rajongón szeretsz, de aztán durván eltaszítasz magadtól. – Soha nem taszítottalak el – tiltakozott nevetve Fallon. – És szeretlek a nap minden órájában – tette hozzá. Valóban szerette Delont. Büszke dán királyok és régi angol nemesi családok vére csörgedezett ereiben, jóképű volt, fiatal és érdeklődő. Ami fontosabb, hogy imádta őt, temperamentumával, szeszélyeivel és büszkeségével együtt. Óriási vagyont birtokolt, beutazta a fél világot, s műveltségével még Harold tiszteletét is kivívta. Apja mégis azt tanácsolta, várjanak a házassággal. Egyébként maga Fallon is habozott ebben a kérdésben. Szerette, igen, nagyon szerette Delont. Nem volt hozzá senki kedvesebb vagy gyengédebb, s jól összeillettek, de ő mégis... Többre vágyott. Maga sem értette, miért, hisz kedvese nagyszerű ember volt. Ám ha megcsókolta, nem érezte a szenvedély emésztő tüzét, a szívébe markoló édes gyönyört, s a mennyország kapuja sem tárult fel előtte, úgy mint...amikor a normann lovag tartotta karjaiban. Fallon elhúzódott Delontól. Rémület jeges érintését érezte szívében. Hogy lehet annyira romlott és gonosz, hogy becsmérli – még ha gondolatban is – gyengéd szerelmese csókját, miközben leggyűlöltebb ellensége érintésére vágyakozik? A szégyen könnyeket csalt a szemébe. – Mi a baj, szerelmem? – kérdezte Delon, s aggódón vonta össze szemöldökét. – Megbántottalak talán? Megsimogatta a lány haját. Fallon megfordult, magához ölelte a férfit, s szája szomjasan kereste ajkait. Csókja tüzes volt, s édes, mint a méz. Delon vágya nem lobbant lángra. Fallon esküvel fogadta ekkor, nőül megy hozzá. Nem bánja, ha jövendőbelijét nem fűti a szenvedély, szeretni, s dédelgetni fogja élete végéig. Mikor a csók véget ért, Fallon kedvese mellkasára hajtotta fejét, és szorosan hozzábújt. – Ó, Fallon – suttogta Delon. – Szeretlek, annyira szeretlek! Szépséged lenyűgöz, s a lelked magával ragad, akárhányszor rám mosolyogsz, szólsz hozzám, s megcsókolsz. Mégsem vagy az enyém. Évek óta várom, hogy nőül vehesselek végre, s néha azt hiszem, soha nem jön el az a nap. – Nőül megyek hozzád, Delon. – Tessék? – Nőül megyek hozzád. – A... a feleségem leszel, igazán? – Igen. – Mikor? Fallon felnevetett. – Amint lehet. Amint apám áldását adja ránk.

70

Delon talpra szökkent nyomban, megragadta kedvese karját, felsegítette a földről. A karjaiba kapta aztán, magához szorította, s összevissza csókolgatta nagy örömében. – Áldott legyen az úr! kiáltotta nevetve. – Nincs a földön férfi, ki nálam boldogabb. Hirtelen jeges borzongás futott végig a lány gerincén. Baljós érzés kerítette hatalmába. – Fallon! Te reszketsz... – Nem, nem! – Legragyogóbb mosolyát varázsolta arcára, s magához szorította a férfit. – Nem – gondolta. Nem történhet semmi rossz. Hisz békében élnek, s az ország virágzik. Az emberek szeretik és csodálják apját, aki igazságosan és nagy bölcsességgel kormányozza Angliát. Nincs mitől félni. – Fallon... – kezdte Delon, de hirtelen elhallgatott. Lovasok tűntek fel a közelben, ellovagoltak előttük, s a király rezidenciája felé vették az irányt. – Mi történt? – kérdezte Fallon. Delon megfogta a kezét, s futni kezdett. – Jöjj, szerelmem, mindjárt kiderítjük. Átvágtak a kerten, berohantak a palotába, aztán fel a lépcsőkön, egyenesen Harold szobájába. A férfi az asztalánál ült, szemben a király hírnökével. Arca sápadt volt és komor. Fallon az illem szabályaira fittyet hányva odasietett hozzá, széke mellé kuporodott és megfogta a kezét. Harold rámosolygott, aztán a futárra emelte tekintetét újra. – Fivérem, Tostig a királlyal van még? – Igen, Harold gróf. A király azt kívánja, keresd fel a lázadók vezéreit, és tárgyalj velük. Harold felsóhajtott, s hangosan gondolkodni kezdett. – És ha kiderül, hogy a lázadók igazat állítanak? Ha Tostig valóban kifosztotta templomaikat, letarolta földjeiket és önkényesen uralkodott fölöttük? – A lázadók elfoglalták fővárosát, Yorkot – mondta a futár. Megölték embereit, s kifosztották fegyverraktárát. Erejük nőttön nő, s azzal fenyegetőznek, hogy délre vonulnak. Követelik, hogy a király mozdítsa el Tostigot, s helyére Morkere–t, Mercia grófjának fivérét ültesse. Edward király azt kéri, hogy haladéktalanul menj északra, és rendezd el ezt az ügyet. Harold bólintott. – Rendben. Még ma elindulok. – Delonra nézett, fegyveres kíséretének parancsnokára. Biccentett, mire a fiatal lovag sarkon fordult, s elsietett, hogy csapatát felkészítse az útra. A gróf felemelkedett. – Ha a király visszatér a palotába, mondd meg neki, a lázadókhoz mentem, s mindent elkövetek, hogy a béke hírével térhessek vissza. Fallon megborzongott, s félelem jeges ujjai szorították össze szívét. Tudta, érezte, valami történni fog. Valami, ami talán örökre véget vet boldogságának. A lázadók nem hajlottak a tárgyalásos békére. Az északi főurak hitelt érdemlően bebizonyították Haroldnak, hogy fivére, Tostig, önkényesen adókat vetett ki, sorra áthágta a törvényeket, s lemészároltatott mindenkit, ki ellene mert szegülni. Hallani sem akartak róla, hogy Tostig visszatérjen grófságába, s követelték, hogy helyére Morkere–t iktassák be. Ellenkező esetben haddal vonulnak a király ellen. Harold szörnyű napokat, heteket, hónapokat élt át. Fivére ellene fordult, s állította, ő lázította ellene az északi vidék nemességét. Harold természetesen tagadta az igaztalan vádakat, de a király tombolt dühében, s kijelentette, erős sereggel vonul északra és szétveri a rebellis csürhét. Ám lovagjai nem voltak hajlandók saját honfitársaik ellen háborúzni. Mindeközben a lázadók megindultak délre, és elérték Oxfordot. Tostig viselkedése elkeserítette Haroldot. Szerette, nagyon szerette fivérét, s gyakran eszébe jutott, mennyire fájna apjának, ha látná, hogy ivadékai egymás ellen törnek. Godwin arra nevelte őket, a vér szent kötelék, mely nem szakadhat meg sosem. Ám megtanította azt is, a törvény, a nép és az isten mindenekfölött áll. Fallon mindent elkövetett, hogy könnyítsen apja helyzetén, s ha percekre is, de elűzze bánatát. Még magát Edwardot is felkereste, s beszélt vele, hiába. Harold két napon és két éjszakán át böjtölt és imádkozott istenhez, ki végül megvilágosította elméjét. Bármily nehéz is volt, úgy döntött, hogy fivére ellenében a nép mellé áll. Végül 71

Edwardnak is meg kellett hajolnia isten és az angol nemzet akarata előtt, s beleegyeznie, hogy Nothumbria új grófja az ifjú Morkere legyen. Tostigot parancsára száműzték Anglia földjéről. A hónapok gyorsan teltek, s lehullott az első hó. A West Minster apátság építési munkálatai már majdnem befejeződtek. Ahogy közeledett karácsony, a királyi palota egyre zsúfoltabbá vált: Londonba utaztak Anglia érsekei – természetesen népes kíséretükkel együtt –, hogy jelen legyenek az új apátság felszentelésénél, s megérkeztek a grófok, főnemesek és a kiválasztott főméltóságok is a Witan szokásos karácsonyi nagygyűlésére. Eljött a szent karácsony napja. Fallon anyja és fivérei, tekintettel a Londonban nyüzsgő sokadalomra, úgy döntöttek, Boshamben maradnak inkább. Mielőtt az ünnepi mise megkezdődött, Harold bekopogott lánya lakosztályába, hogy átadja ajándékát, egy hatalmas smaragd melltűt. Fallon gyapjúból szőtt bíborszínű köpennyel ajándékozta meg apját. Megölelték egymást, aztán Harold megsimogatta Fallon arcát, s rámosolygott. – Történjék bármi velem a jövőben – mondta –, szerencsésnek és áldottnak érezhetem magam. Anyád önzetlenül szeretett mindig, s nagyszerű gyermekekkel ajándékozott meg. Fallon magához szorította apját. – Szeretlek, oly nagyon szeretlek! Harold felnevetett, kibontakozott lánya öleléséből, aztán hátralépett, hogy megcsodálja Fallon gyönyörű ünnepi öltözékét. – Az ifjú Delon mondta, ma este beszélni akartok velem. A lány lesütötte a szemét. – Igen, apám. – Valóban ezt akarod? – Beleegyezel, hogy nőül menjek hozzá? – kérdezte Fallon izgatottan. – Igen, apám? Megfelelőnek találod? Mondd már! Harold kacagni kezdett. – Delon nagyszerű fickó, bár, meg kel! vallanom, kérőid közül akad szép száminál, kikkel előnyösebb házasságot köthetnél. Ám, ha a szíved őt választotta, legyen a tiéd. Egyetlen másik férfit fogadtam volna szívesen vejemül – tette hozzá, s tekintete a messzeségbe révedt. – Valakit, aki még nálad is erősebb. Attól tartok, hamar uralmad alá hajtod majd a jó Delont. – De apám! – Jól van no, ne essék több szó erről! Az ifjú lovag kedves és kellemes, többször bizonyította bátorságát a harcban, s becsülete feddhetetlen. Ma este a jegyese leszel, egy feltétellel. Régóta ismeritek egymást, tudom, mégis arra kérlek benneteket, várjatok még egy esztendőt az esküvővel. Pontosan egy év múlva, karácsonykor nőül mehetsz hozzá, rendben? Fallon bólintott, s puha csókot lehelt apja arcára. Egy esztendő nem a világ, eltelik hamar. Delonnak talán nem tetszik majd az ötlet, de szereti őt, és vámi fog. Bár az időjárás szürke volt és szomorú, London ünnepelt. A mise csodálatos volt, és megható, s az azt követő lakoma pazar. Az ünneplés végén Delon és Fallon Harold elé álltak, aki áldását adta egybekelésükre. A király elé térdeltek aztán, aki szintúgy megáldotta őket. De másnapra minden megváltozott. Edwardot titokzatos betegség döntötte le a lábáról, s nem vehetett részt a templom felszentelésén, mely élete legnagyobb műve volt. Az emberek eleinte reménykedtek, hogy a király legyőzi a nyavalyát, és felépül, de ahogy teltek a napok, Edward állapota egyre romlott. Végül az orvosok bejelentették: Anglia királya haldoklik. A Witan összeült, s éjszakába nyúló viták kezdődtek arról, ki legyen Edward utóda az ország trónján. Többen támogatták Edgar herceg azonnali megválasztását, ám a fiú nagyon fiatal volt még, s az országnak erős kézre volt szüksége. A skandináv királyok is bejelentették igényüket a trónra, de az államtanács – a nép óhajával összhangban – nem kívánta idegen uralkodónak adni az angol koronát. Lehetséges utódként jöttek még szóba a Godwinok – Harold, és száműzött fivére, Tostig –, és persze ott volt Vilmos, Normandia hercege. Az 1065. esztendő utolsó napján Fallon és az apja meglátogatták Edwardot. A beteg ágyánál a királyné és Robert FitzWimark, a király félig normann, félig breton barátjának feleségével. Harold megkérdezte húgától, van–e valami változás a király állapotában, de a királyné csak a fejét ingatta. A gróf megfordult, hogy elhagyja a lakosztályt. Leánya követte. Odakint a folyosón a férfi fáradtan a falnak vetette hátát, s megfogta Fallon kezét. – Isten látja lelkem, megpróbáltam – 72

sóhajtotta. – Az államtanácsban beszéltem arról, Edward Vilmosnak ígérte a trónt, s eskümhöz hűen javasoltam a megválasztását, de az angol nemesek hallani sem akarnak róla. Bárcsak magához térne a király és megnevezné utódját! Fallon megszorította a kezét. – A normann herceg erőszakkal csikarta ki esküdet. Nem tartozol neki hűséggel. – A király talán beszélni fog – motyogta Harold. – S akkor minden probléma megoldódik. Am a király nem beszélt. Az új esztendő első napjaiban lázasan hánykolódott ágyában, de nem tért magához, A negyedik napon a Witan úgy döntött, Edwardot fel kell ébreszteni. Fallon nagynénje mögött állt, mikor a király magához tért. Először gyengének és elveszettnek tűnt, de aztán elmosolyodott. Végigpillantott az összegyűlt grófokon, nemeseken, papokon és szerettein, aztán szóra nyitotta száját. – Álmot láttam, barátaim. Két szerzetesről álmodtam, kiket hosszú évekkel ezelőtt ismertem meg Normandia földjén, s kik rég visszaadták már lelküket teremtőjüknek. A két szerzetes és én hosszú sétára indultunk. Az összegyűlt főurak zavartan néztek egymásra. Azt várták, hogy a király megnevezi végre utódját, ehelyett az álmairól beszél. Mégsem mert szólni egyikük sem. Fallon gerincén jeges borzongás futott végig. – Gonoszságunkért isten megátkozta országunkat – folytatta Edward. – A halálom után pontosan egy évvel és egy nappal démonok és ördögök szállják meg Angliát, s az emberi szíveken úrrá lesz a félelem. Tisztítótűz söpör végig a vidéken, mely halált hoz és pusztulást. Halált és pusztulást mindenütt. Ám isten kegyes, és megbocsát végül a bűnbánó lelkeknek. S mikor az élő fa kettéhasadt törzse összeforr, levelet bont és új gyümölcsöt érlel, béke lesz az országban ismét. A jelenlévők döbbenten hallgatták királyuk szavait, még lélegzetüket is visszafojtották. – Ne gyászoljatok, s ne sirassatok! – csendült fel Edward hangja ismét, s Fallon szemébe könnyek gyűltek. – Imádkozzatok lelkem üdvösségéért, mert megtérek én mennyei atyánkhoz. A király, ki meghalt érettünk, legyőzte a halált. Örök élet vár rám. A királyné felzokogott. Edward megfogta a kezét. – Isten megáld türelmedért és odaadó szolgálatodért. – Edward ekkor a királyné kezét Harold kezébe tette. – Azt kívánom, hogy gondoskodj a hitvesemről – mondta. – Élete végéig övezze királynénak járó megbecsülés és tisztelet. Asszonyomat és királyságom sorsát a te kezedbe helyezem. Hívd össze az udvaromban élő idegeneket. Tegyenek új hűségesküt, vagy távozzanak az országból, választásuk szerint. Gondoskodj róla, hogy földi maradványaimat az új templomban helyezzék örök nyugalomra. Halálom ne maradjon titok. Minden ember tudja meg a hírét mihamarabb, hogy imádkozhassanak értem, bűnösért. Edward elmosolyodott, aztán hátraomlott a párnára és behunyta a szemét. Csend zuhant a szobára, és minden szempár Haroldra szegeződött. Aztán a pap a haldokló ágyához lépett, és feladta az utolsó kenetet. Fallon nem értette egészen, mi történt. Vajon Edward apját jelölte ki utódjául, mikor kezébe ajánlotta az országát? Vagy azt akarta csupán, hogy Harold továbbra is hűen szolgálja a koronát? Az ágy mellett maradt, és megfogta nagynénje kezét. A férfiak lassan, síri csendben elhagyták a szobát. Fallon reszketni kezdett. Valaki meleg köpenyt terített a vállára, s mikor felnézett, látta, apja áll mellette. – A király halott – jelentette be egy pap. A királyné felzokogott, és térdre omlott Edward mellett. Harold és Fallon csendben elhagyták a szobát. Alig értek a nagyterembe, mikor Wulfstan of Worchester állt elébük. – Harold gróf, meg kell választanunk az új királyt. Apja elsietett, és Fallon egyedül maradt a hatalmas teremben. A hideg kőfalnak vetette hátát, s maga elé meredt a semmibe. Percek, talán órák teltek el így, néma, zsibbadt mozdulatlanságban, amikor hirtelen örömteli kiáltások csendültek fel. Fallon tudta, a Witan apját választotta Anglia királyának.

73

Késő este volt már, mikor Harold bekopogott lánya szobájába. Fallon az ajtóhoz rohant, kinyitotta. A férfi belépett, aztán forrón átölelte lányát. – Holnap reggel Edwardot eltemetik. – Elhallgatott egy pillanatra. – Délután pedig Anglia királyává koronáznak. Fallon az apja szemébe nézett, de nem tudta megmondani, a férfi örül vagy bánkódik. – Mit gondolsz, leányom? Fallon megrázta a fejét. – Senki nem alkalmasabb nálad Anglia trónjára. Sokan támadnak majd, s rengeteg kihívással kell szembenézned. Ha örülsz, hogy a dolgok így alakultak, örülök én is. Ha szomorít vagy, imádkozom istenhez, adjon erőt, hogy véghez vidd akaratát. – Soha nem akartam király lenni, ám a Witan, a törvény és a hatalom letéteményese engem választott. Nem hátrálhatok meg. Nem érzek sem büszkeséget, sem félelmet, és hiszem, nálam jobban senki nem kormányozhatja ezt az országot. Fallon megölelte apját, s büszkeség járta át szívét. – Késő van – suttogta Harold. – Holnap imádkoznunk kell Edward lelki üdvéért, kívánsága szerint. Jó éjt. – Megcsókolta lánya homlokát, s elment. Fallon nem hunyta le a szemét azon az éjjelen. Edward utolsó szavain töprengett. Vajon mit jelenthet a király álma? Valóban átokkal sújtja Angliát az isten? Másnap reggel a West Minster apátságban gyászmisén vettek végső búcsút Edwardtól. Délután Harold Godwinsont felkenték, és Anglia királyává koronázták. Fallon csak este találkozhatott apjával, s beszélhetett vele négyszemközt. – Teljesült hát az úr akarata. Anglia királya lettél – mondta, s megcsókolta a férfit. Harold nem mosolygott, s arcára aggodalom szántott sötét barázdákat. – Mi a baj, apám? Nem érzed jól magad? – Nem, dehogy – felelte Harold, s felsóhajtott. – Király lettem, és boldog vagyok, nem tagadom. De nem feledhetem, szent ígéretet tettem Vilmosnak, esküt, melyet megszegtem máris. – Apám, mindent megtettél, mi lehetséges. Támogattad a trónigényét az államtanácsban. A Witan másképp döntött, s ez nem a te hibád. Harold megrázta a fejét. – Attól tartok, Vilmos ezt nem érti meg. – Erővel csikarta ki esküdet – mondta Fallon keserűen. – Ennek ellenére megtartottad a szavad. A király felsóhajtott. – Én is ezzel vigasztalom magam. Szent fogadalmat tettem, és betartottam, amit ígértem, akár elhiszi Vilmos, akár nem. Mégis... – Mégis? – Kemény, véres harcok előtt állunk. Meg kell védenem a koronát, melyet a nép helyezett fejemre. Jeges borzongás futott végig Fallon gerincén, mikor fülébe csengtek Edward szavai: „Tisztítótűz söpör végig az országon, mely halált hoz, és pusztulást.” – Isten legyen irgalmas hozzánk – suttogta Fallon. – Isten legyen irgalmas – ismételte Harold. Nem messze Rouentől Alaric új íját próbálgatta Vilmos társaságában. Iszonyú hideg volt, s hó fedte a tájat, de vidáman készülődtek a vadászatra. Lódobogás hallatszott az út felől. Alaric a hang irányába fordult, B látta, egy hírnök vágtat feléjük lóhalálában. Vilmos előrelépett. A futár leszállt a nyeregből, s térdre omlott hercege előtt. – Edward király halott. Harold gróf Anglia királyává koronáztatott. – Micsoda? – Vilmos nem akart hinni a fülének. Félredobta íját, aztán lóra kapott, és elvágtatott palotája felé. A futár már indult volna utána, de Alaric megállította. Edward halála nem lepett meg senkit. Már hetekkel ezelőtt értesültek róla, hogy nagybeteg. Ám Alaric tudta, Vilmos arra számított, halála után ő lesz a király. Legvadabb rémálmában sem gondolta, hogy Haroldot koronázzák meg.

74

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy Vilmos már Európa–szerte elhíresztelte, Edward neki ígérte a szigetország trónját, s ő halála után nyomban el is foglalja azt. Álmai kártyavárként omlottak össze, s ha Harold koronázásának híre megy, Normandia ura az egész kontinensen nevetségessé válik. – Ismételd el, fiú – parancsolta Alaric. – Azt mondod tehát, Edward meghalt, és Harold lett a király? – Igen, uram. Az új West Minster apátságban kenték fel, bár Edward teteme ki sem hűlt még. Aldred, York érseke celebrálta a koronázási misét. – És a Witan? – Edward végakaratának megfelelően választotta Haroldot Anglia új urává, bár az öreg király halálos ágyán állítólag nem jelentette ki egyértelműen, hogy Wessex grófja legyen kövesse a trónon. – Honnan tudod mindezt? – A minap hozta az üzenetet Angliából egy hajó. – Köszönöm, fiú. – Alaric pénzt adott a futárnak, aztán gyorsan nyeregbe szállt, és Vilmos után lovagolt. Palotája nagytermében találta: a kandalló előtt állt, tekintete a semmibe révedt. William FitzOsbern, tanácsadója állt mellette. – Azt tanácsoltam őfelségének – mondta FitzOsbern Alaricnak –, ne próbáljuk eltitkolni a hírt. Rouenben már úgyis tud róla mindenki. Nincs idő keseregni a történtek fölött. A hercegnek cselekednie kell, mihamarabb. Alaric bólintott. – A koronát nekem ígérték! – kiáltott fel dühösen Vilmos. – Es Harold hűséget esküdött! – Ne feledd, Harold a foglyod volt – jegyezte meg Alaric. – A vendégem. – A foglyod volt, mikor felesküdött a hűségedre. És országa fölött nem rendelkezik úgy, mint te Normandia fölött. Biztos vagyok benne, támogatta a trónigényedet, ám a Witan ellened döntött, s az államtanács akarata előtt még neki, Haroldnak is meg kell hajolnia. – Most nekem kellene ülnöm Anglia trónján! – csattant fel Vilmos. – És te mit teszel? Véded az átkozott esküszegőt! Nevetségessé akarsz talán tenni Európa színe előtt? – Tizennyolc éve vagyok barátod és hű alattvalód, Vilmos – felelte Alaric. – Soha nem vezettelek félre hízelgéssel vagy hazugsággal, s nem is foglak. Vilmos barátja szemébe nézett, s arcát düh torzította el. – Tiltakozó üzenetet küldök Haroldnak. Alaric eltöprengett egy hosszú pillanatra. – Tedd ezt, ha jónak gondolod. Jómagam nem látom értelmét. Haroldot felkenték, és harcolni fog koronájáért. Vilmos állkapcsa megfeszült, nyakán kidagadtak az erek. – Én vagyok a kiválasztott, s Anglia az enyém lesz végül. – Haragvón nézett Alaric szemébe. – Jól ismered az angolokat, hű barátom, s ismered törvényeiket is. Edward kegyelméből magad is angol hűbérúr vagy. Mondd meg, mit tegyek hát? Alaric megrázta a fejét, s kipillantott az ablakon. – Harold nem ostoba – felelte. – Az elmúlt tíz évben gyakorlatilag ő uralkodott Edward helyett. Ősi angol család sarja, s a nép angol királyra vágyott. Alattvalói szeretik, mert erős kezű ugyan, de igazságos és bölcs. – Vilmos szemébe nézett, s tekintete megtelt szomorúsággal. – Ha Angliát akarod, el kell foglalnod. Erővel, véres, kegyetlen harcban. Vilmos komoran bólintott. – Hívd össze legerősebb, leghatalmasabb támogatóimat: fivéreimet, Eu, Mortain és Avranches grófjait. Cselekednünk kell, mihamarabb. Ha Harold háborút akar, hát megkapja. – Alaricra nézett, s átkarolta vállát. – Tudom, hogy mellettem állsz, és minden erőddel harcolni fogsz értem, s ügyemért. Rögvest megírom tiltakozó levelemet. – Elhallgatott, aztán így folytatta. – Szeretném, ha még egyszer elmennél Angliába s figyelmeztetnéd Haroldot a nevemben. Ha fejet hajt előttem, nem lesz háború. Alaric felsóhajtott. – Rendben van. Ha kívánod, elmegyek hozzá. 75

Tudta persze, fáradozása hiábavaló, de örült, hogy még egyszer barátként ölelheti keblére Haroldot, mielőtt ellenségként néznek szembe egymással a harctéren.

76

II. rész A harcosok

11. fejezet – Ne mutass félelmet soha, és ne adj lehetőséget az ellenfélnek, hogy gyenge pontjaidat támadja – figyelmeztette Fallont vívómestere, Fabioni. A lány bólintott. A mester felé suhintott kardjával, ő hátraszökkent nyomban, s ügyesen hárította a csapást. – Bravó! – kiáltotta Fabioni. – Fürge vagy, mint a macska, s a szemed éles, mint a sasé. – Az apró termetű férfi tisztelettel meghajolt előtte. – Néhány perc pihenő, milady, s folytatjuk. Fallon bólintott ismét, s fáradtan rogyott le a legközelebbi padra. Apjára gondolt, ki arra kérte, hagyjon fel a vívóleckékkel. Ö persze visszautasította a kérést, mondván, nem lehet tudni, mikor kerül olyan helyzetbe, hogy meg kell védenie magát. Aggodalma nem volt alaptalan. Az országban érezhetően nőtt a feszültség. Annak ellenére ugyanis, hogy Észak–Anglia grófjai, Edwin és Morkere jelen voltak a királyválasztáson, a vidék nemessége úgy érezte, az ő véleményüket nem kérték ki. Mikor az elégedetlenség híre Harold fülébe jutott, leányával, Wulfston püspökkel és kíséretével Yorkba vonult. Edward soha életében nem járt Észak fővárosában, így az emberek nagy örömmel fogadták királyukat. Sőt még az is szóba került, Harold nőül veszi Edwin és Moreke nővérét, hogy az északi grófok támogatását biztosítsa koronája számára. Ám a tervezett házasságból nem lett semmi. Fallon legnagyobb megkönnyebbülésére. Az angol nép Harold mellett állt. Ám az országot ellenséges erők fenyegették minden oldalról. Normandiai Vilmos tiltakozó levele két héttel a koronázás után érkezett. Svein Ulfson, Dánia királya, Harold unokafivére és Knut egyenes ági leszármazottja bármelyik pillanatban háborút indíthatott az angol trón megszerzéséért, Harald Hardrada, Norvégia ura pedig máris fegyverkezett. Fallon tudta, apját Tostig is aggasztja. Azt beszélték, a száműzött gróf sereget gyűjt, hogy megtámadja fivére országát, s visszafoglalja grófságát. Harold nem tudta, mi legyen Tostig további sorsa. Grófságát nem adhatta vissza: ha megteszi, kétségtelen, hogy Észak fellázad ismét. Harold koronázása pillanatától készült a háborúra. Az angol haderő gerincét a kétkezes viking csatabárddal felfegyverzett királyi testőrkatonák (huscarl) alkották, az ország legkiválóbb harcosai. Ám nagyon kevesen voltak, s a fryd – az angol nemesi sereg – már ötven éve nem vett részt háborúban. Egy magas, szőke alak tűnt fel a kert végében, és Fallon talpra szökkent nyomban. – Delon! – kiáltotta boldogan, s már futott is, hogy jegyese karjaiba vesse magát. Mióta apja király lett, nagyon ritkán találkoztak, hisz az ifjú lovag az országot járta, hogy fegyverbe szólítsa a népet. – Hát ez meg mi? – kérdezte Delon, ahogy végigpillantott kedvesén. Fallon bőrpáncélt viselt és nadrágot, s kezében hosszú kardot tartott. – Csak nem akarsz beállni te is apád seregébe? – incselkedett. Fallon hátralépett, s kardját maga elé emelte. – Gúnyolni merészelsz, uram? Védd magad! A férfi fejet hajtott, aztán Fabioni felé fordult. – A kardodat, jó uram! Delon azt hitte, könnyű győzelmet arathat, ám hamar rá kellett döbbennie, jegyese kardja veszedelmes. A lány fürge volt és okosan, magabiztosan harcolt. Delon előredöfte fegyverét, de Fallon könnyedén hárította támadását, s kacagni kezdett. – Add föl, milord! Könyörögj kegyelemért! – Nem, még nem – felelte a férfi. – Valld be, nevetségessé akarsz tenni a katonáim előtt! 77

Fallon elmosolyodott. – Ugyan, milord. Magunk között vagyunk. Nem árulom el senkinek, hogy térden állva könyörögtél kegyelemért. – Egyre szaporábban vette a levegőt, s karja elnehezült. Derekasan küzdött tovább, ám Delon erősebb volt, s gyakorlottabb. Tudta, néhány perc még és jegyese lesz az, ki térdre kényszeríti. – Nem veszíthetek – kezdte Delon, s egy pillanatra elgondolkozott. Fallon észrevette, és nyomban kihasználta az alkalmat. Előrelépett, kardját összeakasztotta a férfiével, aztán egy erőteljes csuklómozdulat, s Fabioni mester szép művű acélfegyvere nagy ívben repült fel, majd tompa puffanással a gyepre zuhant. Delon döbbenten nézett Fallon szemébe. – Visszavágót követelek! – mondta fennhangon. – Legyőzlek úgyis, mint minden ostoba férfit, ki kételkedni mer a király leányának bátorságában. – Hmm – dünnyögött Delon elszontyolodva. Fallon felnevetett, odabújt hozzá, és megcsókolta újra. – Hónapok óta úton vagyok – mondta a férfi. – Halálosan fáradtnak érzem magam. – Tudom én – felelte a lány vigasztalón. – Ez az egyetlen oka, hogy figyelmed elkalandozott. – Gúnyolódsz porig alázott jegyeseden? Fallon elmosolyodott. – Kétségbe vontam valaha is erődet és ügyességedet? Azért győztem csupán, mert kihasználtam azt, amit tisztességes lovag soha nem használt volna ki. – Ez már jobban hangzik – felelte Delon vigyorogva, s magához ölelte kedvesét. – Ó, olyan boldog vagyok, hogy látlak – suttogta Fallon. A férfi a csodás kék szempárba nézett. – Annyira hiányoztál, szerelmem, hogy majd belehaltam. – Lassan elhúzódott a lánytól. Apádhoz kell mennem – sóhajtotta. – Vacsoránál találkozunk. Puha csókot lehelt kedvese homlokára, aztán elsietett a palota felé. Fallon megfordult, s intett Fabioninak, hogy elmehet. A férfi tiszteletteljesen meghajolt előtte, aztán felvette kardját a földről, s követte az ifjú Delont. A lány egyedül maradt a kertben. Épp azon kezdett töprengeni, melyik ruháját vegye fel a vacsorához, hogy elkápráztassa jegyesét, mikor háta mögött megszólalt egy mély férfihang. – Lám, lám a király leánykája zöldfülű ficsúrokkal hadakozik. Mondd, mademoiselle, hajlandó lennél megküzdeni egy felnőtt férfivel is? Fallon megfordult, szeme tágra nyílt döbbenetében. Nem! Ez nem lehet igaz! Alaric állt előtte. Hatalmasabbnak, fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. Vérvörös köpönyege tűzként lobogott a szélben, mely belekapott sötét hajába, s fürtjeit hátrasimította magas homlokából. Acélszürke szemében vakmerőség vibrált, és Fallon tudta, el kell fogadnia a kihívást, s letörölnie gyűlölt ellensége arcáról önelégült mosolyát. – Mit látok? – felelte a lány gúnyosan. – Csak nem egy normannt, ki oly ostoba, hogy szász földre merészkedik? Persze tudtam mindig, hogy meggondolatlan vagy, de feltételezem, nem azért jöttél, hogy egyedül hódítsd meg az országot imádott fattyú herceged számára, monsieur. – Megvédenéd, mondd, egy szál magad is, mademoiselle? – kérdezte Alaric, s óvatosan megkerülte a lányt. Fallon feszülten követte minden mozdulatát. – Igen – felelte, s a sötétszürke szempárba nézett. – Ha szükséges, milord, megvédem királyomat és országomat bárki ellen, ki reá támad. Alaric felvonta szemöldökét, mikor a lány maga elé emelte kardját, s támadóállásba szökkent. – Hölgyem, békével jöttem – morogta. – Nincs normann, ki valaha is békével jött volna országomba. Alaric elmosolyodott, s kivonta kardját. Magabiztossága megrémítette Fallont, de hamar összeszedte magát, s megesküdött rá, legjobb tudása szerint fog küzdeni. Nem veszíthet. És nem is fog. Delont is legyőzte, könnyűszerrel. Ám jegyese alig múlt húsz, Alaric pedig már betöltötte a harmincat is, és egész életében harcolt... Acélsikoly hasított a levegőbe, ahogy a két hideg fényű penge összecsapott. Fallon megtántorodott az első ütés erejétől, de fürgén hátraszökkent, s ügyesen hárított, mikor Alaric

78

mélyen előredöfött kardjával. A férfi a torka felé csapott, aztán a mellkasát vette célba – és ő hárított, elhajolt, hárított és hárított újra. Fallon rádöbbent, mióta harcolnak, folyamatosan védekezik és hátrál. Kegyetlen erejű ütések záporoztak rá, melyeket egyre nehezebben és nehezebben tudott kivédeni. – Add meg magad, milady – szólt a férfi, s széles mosoly terült szét arcán. – Soha. A szász király leánya inkább meghal, de nem adja meg magát egy normannak. Soha, uram, soha. – Valóban? Fallon hátraszökkent, s felsikított, mikor a normann penge felhasította mellkasán a bőrpáncélt, s alatta az inget anélkül, hogy húsát felsértette volna. Ösztönösen kapott ruhájához, hogy összefogja a hosszú szakadást, mely felfedte ellensége mohó tekintete előtt meztelen testét. Majd szétvetette a düh. Hangosan átkozódni kezdett, s ostobán nekirontott a férfinak. Kardjuk egymásnak feszült, s egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig néztek egymás szemébe némán, mozdulatlanul. – A harag halálos ellensége minden harcosnak, milady. Soha ne veszítsd el a hidegvéredet. – Akkor harcolj tisztességesen! – A férfiak, kik a csatatéren küzdenek, ölnek vagy meghalnak. A harc nem lehet tisztességes sosem. Fallon ellökte magát a férfitól. Baljával szétnyílt ingét szorongatta, jobbjában a kardot tartotta. Záporoztak rá a csapások, oly sűrűn és oly erővel, hogy el kellett engednie ruháját és két kézzel fognia a kardot. Meztelen keblei láttán Alaric kajánul vigyorogni kezdett, s még kegyetlenebb rohamot indított. Fallon érezte, nem bírja már sokáig. Sajgott mindkét karja, s ereje vészesen megfogyatkozott. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Beharapta ajkát, elnézett a férfi válla fölött, s összevonta szemöldökét. – Apám, ne! – kiáltotta rémületet színlelve. – Nem akar bántani, játék az egész csupán. Mint remélte, a férfi hátralendült nyomban, hogy hárítsa véli támadója csapását. A másodperc tört része alatt felismerte, hogy lóvá tették, s fordult vissza, ám ez a kis idő is elegendőnek bizonyult Fallon számára, hogy előretörjön, s ellenfele torkának szegezze a hideg acélpengét. Alaric mozdulatlanná dermedt. – Még te beszélsz tisztességes küzdelemről? Fallon legtündöklőbb mosolyát varázsolta arcára. – A harc nem lehet tisztességes sosem – felelte, s a sötétszürke szempárba nézett. – Nem te mondtad az imént? A férfi bólintott, aztán megpördült hirtelen, felemelte kardját, s olyan erővel suhintott ellenfele fegyverére, hogy az kiröpült a lány kezéből. Fallon nyomban kardja után vetődött, de mielőtt elérhette volna, Alaric rávetette magát, s a puha gyepre zuhantak mindketten. A lány fegyveréért nyújtotta kezét, s már majdnem elérte, ám a férfi elkapta karját, s testét testével szegezte a földhöz. Bosszúsan nézett az acélszürke szempárba, melyben most vidámság és huncutság fénye villant. Átkozódni kezdett, s próbált elfordulni, hiába. Mikor ráemelte tekintetét újra, a férfi már nem mosolygott. Vonásai megkeményedtek, s tekintete olyan fagyos lett, oly vad, hogy Fallon beleborzongott. Alaric felemelkedett, s talpra rántotta a lányt is. – Menj a szobádba! – parancsolta szigorúan –, s öltözz fel. Fallon ingére pillantott, mely a nagy dulakodásban egészen a derekáig szétnyílt, felfedve meztelen felsőtestét. A haja tövéig elvörösödött. Eszébe jutott, milyen körülmények között találkoztak utoljára. Teste még őrizte Alaric gyengéd, becéző érintésének emlékét... – Ó! – kiáltott fel, s hátralépett. Ütésre emelte kezét, s arcul csapta a férfit. Alaric nem védekezett. Mélyen meghajolt. – Szolgálatodra, hercegnő – motyogta. Sarkon fordult és elviharzott. Fallon figyelte, míg hatalmas alakja el nem tűnt a palota ajtajában. Lehajtotta a fejét aztán, s imádkozott. Imádkozott, hogy a szenvedély, mit esküdt

79

ellensége szított lelkében, elhamvadjon örökre. Mert gyűlölte őt, mint senki mást ezen a földkerekségen. – Átkozott normann fattyú! – motyogta, felvette kardját a földről, s utánaindult a palota felé. A vágy s a gyűlölet még órákkal később is viharként tombolt lelkében, miután megfürdött, s felöltözött a vacsorához. Istenhez fohászkodott újra, hogy tüzes villámmal csapja agyon ellenségét, vagy ha nem, hát bocsásson rá szörnyű forgószelet, mely visszapenderíti a Csatornán át hazájába, a vadak földjére. Ám a mindenható nem pusztította, és nem sodorta el Alaricot, sőt – hiába, isten útjai kifürkészhetetlenek – a vacsoraasztalnál mellé ültette. Delonnak az asztal túlsó végén jutott hely, de egyetlen pillanatra sem vette le szemét jegyeséről. Alaric és Harold szomorúan beszélgettek. Megértették egymást, s azt is, nem változtathatnak a kialakult helyzeten. – Alaric – mondta Harold, a kenyérért nyúlt, s tört belőle egy darabkát. – Tudod jól, nem önszántamból lettem király. Edward szólott, a Witan urai szavaztak, s engem választottak az ország trónjára. Nem állt szándékomban meghiúsítani Vilmos terveit. De az angol törvény szerint én vagyok a király, és az is maradok. Alaric lehajtotta a fejét. Tudta előre, hogy ez lesz Harold válasza. – Vilmos szeretné tudni, szándékodban áll–e még nőül venni leányát? Fallon felháborodásában az asztalra csapott. Apja haragvó pillantást lövellt felé, csakúgy, mint Alaric. A lány kihúzta magát, s a kehelyért nyúlt, mely terítékük között állt, ám mire elérte volna. Alaric rákulcsolta ujjait az ezüst ivóedényre. A gróf s a hercegnő örökkévalóságnak tűnő másodpercekig néztek egymás szemébe. Aztán Harold megköszörülte a torkát, s Alaric felé fordult ismét. – Nem kértem meg Adela kezét. A jegyesség csupán tréfából került szóba, s ezt Vilmos is jól tudja. Isten látja lelkem: grófkéni boldogan beházasodnék a herceg családjába. Ám Anglia királyaként nem házasodhatom külföldről a Witan engedélye nélkül. Még a gyermekeim jövendőbeli hitveseiről sem dönthetek szabadon. Az életem többé már nem az enyém. Fallon döbbenten hallgatta apja szavait, ki most rápillantott, aztán szomorúan lesütötte a szemét. – Igen, Harold, megértem a helyzetedet. De megértem Vilmost is – sóhajtott Alaric. – És szolgálni fogod – jegyezte meg a király. – Igen. Fallon megragadta a kelyhet és fenékig ürítette. Boldogtalanul pillantott Delon felé, aki zavartan és rémülten nézett a szemébe. – Ó, jaj! – sóhajtott Alaric. – A szép leánynak még sincs kőből a szíve. Áruld el hercegnőm, az a fess szőke fiú volt a szerelmesed? – Volt? – Az érdekviszonyok megváltoztak, milady. Lehet, hogy hercegnőnek neveznek, de ezentúl nem leszel több egyszerű gyalognál a politika sakktábláján, melyet senki nem sajnál feláldozni. – Tévedsz – felelte Fallon hűvösen. – Nem leszek sakkfigura. – A hölgy nem hajlik meg soha. – Felé emelte kelyhét. – Szóval magad akarsz dönteni a sorsodról. De mi lesz azzal az izzószemű ifjúval, ki majd eleped utánad? Szánom a félnótást, megvallom. – Valóban? – Szívből sajnálok minden férfit, ki beléd szeret. – Odainteti egy szolgálót, ki teletöltötte kelyhét, kortyolt az édes nedűből, aztán megkínálta a hercegnőt is. Ám Fallon nem akart inni. Alaric erre megfogta a kezét, ujjait az ivóedényre kulcsolta, aztán ajkaihoz nyomta a peremét. – Igen, Fallon – mondta halkan –, sajnálom azt a bolondot, ki beléd szeret, mert eleven, emésztő tűz vagy, és jég, mi megdermeszti a férfiszívet. Vad csikó, mit ostor, s kemény kéz tehet kezessé csupán. Az a gyengéd ifjú nem való hozzád. Neked férfira van szükséged. Férfira, kit nem téveszt meg fortély, ravaszság.

80

Fallon hátradőlt székében, s a grófra mosolygott. – Természetesen magadra gondolsz, ha nem tévedek. Alaric a lány szemébe nézett. Tétován nyúlt szép arca felé, s gyengéden megsimogatta. – Igen, talán. De mint mondtam már, nem áll szándékomban újra megnősülni. – Én soha... – kezdte Fallon dühödten. – Tudom. Inkább mennél nőül egy fogatlan koldushoz, vagy valami hasonló nyomorulthoz. – Meg kell vallanom, milord, különös módon mutatod ki irántam érzett ellenszenvedet. Alaric felnevetett, és Fallon arra gondolt, soha, soha nem látta még ennyire vonzónak. – Drága hercegnőm – szólt végül a férfi. Közel hajolt a lányhoz. Olyan közel, hogy Fallon az arcán érezte forró leheletét. – Soha nem tagadtam, hogy szép vagy. Kísértően szép. Ám ostobaság lenne beléd szeretni. Fallon megrázta a fejét, s a kehelyért nyúlt ismét, de Alaric nem engedte el. – Uram, alig várom, hogy elhagyd végre apám országát, s visszatérj Normandiába, vagy a pokolba. – Normandiába menjek hát, vagy a pokolba? – A kettő számomra egy és ugyanaz, monsieur – felelte a lány és felállt, aztán sarkon fordult, s apja és a vacsoravendégek kíváncsi tekintetétől kísérve kirohant a teremből. Másnap, húsvét vasárnap éjjel különös fény tűnt fel az égen. Rémült férfiak és asszonyok gyűltek a templom elé. Mikor észrevette a nagy felbolydulást. Fallon is odasietett. Alaric már ott volt, egy pappal beszélgetett. Az emberek arról suttogtak, a fény gonosz ómen. – Benne van a jelenések könyvében! – kiáltotta egy asszony és térdre omlott. – Eljön a végítélet napja. Edward király is megmondta halálos ágyán, hogy tisztítótűz söpör végig az országon. Godwin volt az, ki megölte Alfrédet, és most a gyilkos fia ül a trónon. Isten mindannyiunkra lesújt nemességünk bűneiért. – Ostoba beszéd! – kiáltott fel Fallon dühösen. Öt is megrémítette az égi fény, és ott volt, mikor Edward az álmáról beszélt. Vajon létezik–e végzet? – töprengett. Lehetséges–e, hogy isten egész Angliára lesújt a nemesség bűneiért? – Ez csak egy csillag, semmi több – tette hozzá. Megfordult, s a tömegen át Alarichoz és Damien atyához sietett. Damien atya Fensben élt, Angliának azon a részén, ahol meg elevenen éltek az óvilág szokásai. Krisztust szolgálta, de a természet ősi isteneinek is áldozott. Haja sötét volt, szeme fekete, és senki, senki nem tudta volna megmondani, hány éves. Beutazta az egész ember lakta világot, s nagy tudásra tett szert. – Damien atya! – szólította meg Fallon. A férfi hosszú percekig állt némán, s a világ mintha mozdulatlanná dermedt volna körülöttük. Fallon hátán jeges borzongás futott végig, s szívét félelem szorította össze. – Csak egy üstökös – mondta végül a pap. – Egy különös csillag, mely az égen száguld, s csóvát húz maga után. Itáliában azt beszélik, a déltengerek fölött már láttak ilyet, nem is egyszer. Fallon megkönnyebbülten sóhajtott, s a katedrális előtt összeverődött tömeg oszlani kezdett. Damien atya megfordult, és visszasietett a templomba. A lány utánarohant. – Atyám! A férfi megállt. Fallon hirtelen nem is tudta, mit mondjon. – Atyám... köszönöm. A pap fejet hajtott, aztán a hercegnő szemébe nézett, s tekintete megtelt aggodalommal. – Vannak... üstökösök. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Fallon. – Atyám, te Isten szolgája vagy. Nem hihetsz ómenekben, átkokban, és nem... Damien atya megrázta a fejét. Fallon észrevette, már nem őt figyeli, hanem valakit a háta mögött. Megfordult, s látta, Alaric az. – Csak mikor az élő fa kettéhasadt törzse összeforr – motyogta Damien atya, s az acélszürke szempárba nézett. 81

– Mi ez a zagyvaság? – kérdezte Alaric. A pap megrázta a fejét. – Vannak dolgok, mik akkor születtek, mikor gyermek volt még a világ, s időtlenek, mint az univerzum maga – felelte. – Isten útjai kifürkészhetetlenek. Fallonnak az az érzése támadt, Damien atya látott valamit, talán a jövő kapuján túl, mit sem ő, sem Alaric nem érthet még. A pap meghajolt, aztán sarkon fordult, s a főoltár felé indult. Alaric gróf, hamarosan újra találkozunk! – Atyám, ez lehetetlen – felelte Alaric. – Mindketten tudjuk, hogy nem fogok visszatérni. Mindketten tudjuk, hogy... – Háború dühöng majd e földön – vágott a szavába Damien atya. – Mint mondtam, Anlou grófja, hamarosan újra látjuk egymást. Fallon megborzongott, s lassan kisétált a templomból. Odakint ismét összeverődött a tömeg, s rémülettel figyelte az égen áthúzó üstököst. – Gonosz végzet! – Pusztulás! – Itt a végítélet napja! – A pusztulást, a végzetet a normannok hozzák el, kik fegyverrel készülődnek ellenünk – kiáltotta Fallon. Felugrott az út közepén álló szénásszekérre. – Anglián nem ül átok! Isten jó királyt adott nektek, ki meghallja a nép szavát, s igazságosan ítélkezik, ki szereti és alázattal szolgálja országát! A tömeg éljenezni kezdett. Fallon folytatta szónoklatát. – Nem ül átok ezen a földön! Az egyetlen átok, mivel szembe kell néznünk, a háború, mit idegenek kényszerítenek ránk. Igen, a csatornán túl egy fattyú herceg fegyverrel készül ellenünk. Értsétek meg, emberek, nem nemességetek és felkent királyotok hoz reánk szenvedést, hanem idegen nemesek és idegen uralkodók. – Normannok! Átkozott normannok! – Halál a normannokra! Fallon csak ekkor vette észre, Alaric ott áll a felbolydult tömeg kellős közepén, s az emberek, mint valami vérszomjas falka, egyre közelebb és közelebb húzódnak hozzá. – Ne! – suttogta a lány, mikor valaki egy követ hajított a férfi felé. Tudta, meg fogják lincselni Alaricot. S erre ő. Fallon, Harold lánya biztatta fel őket. – Ne! – kiáltotta, de már senki sem figyelt rá. Az emberek egyre közelebb és közelebb nyomultak Alarichoz, miközben halált kiáltottak minden normannra. Fallon lepattant a szekérről, s kétségbeesetten próbált átfurakodni a tömegen. – Elég! Alaric hangja mélyen, fenyegetően szólt, mintha vészharang csendült volna. A férfi hirtelen felpattant egy kis kordéra, s kardját maga elé emelte. – Béke legyen veletek, emberek. Felkent királyotok vendége vagyok. Megölhettek, de figyelmeztetlek benneteket, néhányatokat magammal viszem a halálba. A tömegen morajlás hullámzott végig. Az emberek hátrébb húzódtak, s lassan, egymás után eloldalogtak. Néhány perc múlva Fallon és Alaric egyedül maradtak a katedrális előtti téren. – Oly nagyon vágyod a halálomat, hogy azt sem bánod, hogy ártatlanok vére mocskolja be e szent helyet? Hamarosan úgyis vér áztatja Anglia földjét. – Igen! – kiáltotta Fallon. – Mert ellenünk támadtok. Milyen kár, hogy a tömeg nem végzett veled. Eggyel kevesebb normann démonnal kellene megküzdenünk! A férfi hosszú másodpercekig nézett a kék szempárba némán, döbbenettel. Aztán lassan meghajolt, s gúnyos mosoly ült ki arcára. – Imádkozz, Fallon. Imádkozz Angliáért, és imádkozz magadért. Mert ha valaha is a kezem közé kerülsz, drágán megfizetsz mindenért. Megfordult, és a palota felé indult. Fallon némán figyelte, míg alakját el nem nyelte a sötétség, aztán felnézett az égre ismét. 82

– Istenem, segíts! – suttogta, mert bármit is tett, vagy mondott, szíve mélyén érezte, az üstökös valóban gonosz ómen. Hirtelen feltámadt a szél, és Fallon dideregni kezdett. Megfordult, s visszafutott a palotába. Egyenesen apja lakosztályába ment. Bekukkantott a nyitott ajtón, s látta, Harold nincs egyedül. Alarickal beszélgettek csendesen, aztán a két férfi felállt, s megölelték egymást, mint két régi, jó barát. Fallon az előszobába surrant, s a falhoz lapult. Alaric elsietett mellette, s kilépett a folyosóra. A lány tudta, a normann gróf holnap elhagyja Angliát, s tudta azt is, ő és apja utoljára találkoztak barátokként. Legközelebb már a harctéren néznek szembe egymással. Mint halálos ellenségek.

83

12. fejezet Az üstökös hét éjen át tündökölt az égbolton. A nyolcadik éjszakán eltűnt, s másnap reggel ellenséges hajóflotta tűnt fel Anglia déli partjainál. Nem Vilmos flottája. A hírt egy magas, szőke dán hozta a királyi udvarba, akit Eric Ulfson néven mutatlak be Fallonnak. Eric unokatestvére volt, a dán királyi ház hercege. Mint kiderült, azért jött Haroldhoz, hogy elmondja, Tostig beutazta Normandiát, Flandriát, Norvégiát, Dániát és Svédországot, hogy sereget gyűjtsön és fivére ellen vonuljon. Erőfeszítéseit siker koronázta, s flottája már a dél– angliai part közelében jár. A fryd soraiban, mely a normannok támadását várta, eluralkodott a káosz, s a nemesek élelmet és pénzt kezdtek gyűjteni, mellyel – reményeik szerint – jobb belátásra bírhatják Tostigot. Harold úgy döntött, erős sereggel vonul délre, hogy ha kell, megküzdjön fivérével. Fallon sok időt töltött dán unokatestvére társaságában. Eric jóképű férfi volt, magas és izmos. Szeme, mely kéken ragyogott, mint az északi hómezők fölött a tiszta égbolt. Fallon tekintetét kereste mindig. Ám a lány nem szerette Ericet. Azon kapta magát, újra meg újra, hogy Alarichoz hasonlítgatja. Maga sem értette, miért. Eric a szövetségese volt, Alaric az ellensége. Ám mindketten harcosok voltak. Mégis különböztek egymástól. Ha Alaric nézett a szemébe, lelkében fellángolt a tűz, s szíve hevesebben vert. Mikor Eric pillantott rá, jeges borzongás futott végig gerincen és félelem mart szívébe. – Eric jobban hasonlít Harald Hardradára, mint a dán királyra – jegyezte meg egyszer Fallon nagybátyja, Leofwine. – Igazi viking. Seregével számtalanszor portyázott a Balti–tenger vidékén. Állítólag úgy harcol, mint egy berserker, s azt is mondják, semmi nem szent a számára. – Apám mégis örömmel és tisztelettel fogadta – felelte Fallon. Leofwine megvonta a vállát. – Az olyan vészterhes időkben, mint ez a mostani, az ember minden segítő kéznek örül. A dán királytól nem kell tartanunk, ám Norvégia ura, Harald Hardrada veszélyes lehet. Légy udvarias dán rokonunkkal, Fallon. És Fallon udvarias volt, sőt kedves, bár egyre jobban félt és undorodott Eriétől. Egyik este, vacsoránál, a férfi megcsókolta a kezét, s a szemébe nézett. – Ó, Fallon, lennék bár az ellenséged, idehajóznék, s elragadnálak örökre. Fallon elhúzta a kezét. – De nem vagyunk ellenségek – felelte, s mosolyt préselt az arcára. – Rokonok vagyunk, s barátként jöttél Anglia földjére. – Ó, igen. Egy napon talán harcolnom kell apád seregében. Esküszöm, nincs ellenség, kit ne győznék le érted. – Köszönöm, milord, de reméljük, soha nem jön el az az idő. – Reméljük – sóhajtotta Eric. – De azért ne feledd, alázatos szolgád vagyok. Fallon arra gondolt a férfi szeret gyilkolni. Igen, talán ez a különbség Eric és Alaric közölt. Anlou grófja nagyra tartja az emberi életet, s akkor öl csupán, ha ezzel életet menthet. Eric viszont a gyilkolás puszta öröméért is kioltaná egy másik ember életét. Végigpillantott a vacsoravendégeken, s Delon szemébe nézett. Harold igyekezett távol tartani az ifjú lovagot leányától. Fallon rettegett, hogy apja végül valóban feláldozza a politikai érdekek oltárán. Igazából Haroldnak nem sok ideje volt leánya jövőjén töprengeni. Háború réme fenyegette az országot. A sereget meg kelleti szervezni, felfegyverezni, s külföldi szövetségesek után nézni. Egyetlen percei sem pihenhetett, s éjjel, mikor álomra hajtotta fejét, szörnyű lelkiismeret–furdalás gyötörte amiatt, mert megszegte Normandiai Vilmosnak tett esküjét. Az üstököst maga is rossz ómennek vélte, s hosszú éjszakákon át fohászkodott istenhez segítségért. Fallon boldog volt, mikor Eric Ulfson apjával délre lovagolt, hogy szembenézzen Tostig seregével.

84

A két fivér között nem került sor összecsapásra. Mikor hírét vették, hogy Harold hatalmas erőkkel vonul ellenük, Tostig zsoldosai elmenekültek. Maga Tostig északra hajózott, s a skót királynál kért menedéket. Eric Ulfson hazautazott Dániába. Harold visszatért Londonba, majd néhány nap múlva szépséges leánya társaságában Wight szigetére indult, haza. Nyár volt, s a vidék bujábbnak és csodálatosabbnak tűnt, mint valaha is. Fallon örült, hogy viszontláthatja imádott anyját és fivéreit, s a király is pihenhetett végre szerető családja körében. Alaric, a herceg és fivérei, Robert és Odo az angol partvidék térképe előtt álltak, arcukra aggodalom szántott sötét, mély barázdákat. Tudták, ha vihar kerekedik, odavesznek mind. A vikingek többször átkeltek már a tengeren, hogy a part menti településeket kifosszák, s gazdag zsákmánnyal térjenek vissza északi birodalmukba. Ám Vilmos azért akart partra szállni, hogy háborúzzon. És ehhez roppant seregét valamiképp át kellett szállítania a csatornán. Az egész telet, s még a tavaszt is azzal töltötte, hogy támogatóit meggyőzze: Normandiának Anglia ellen kell vonulnia. Hogy megfelelő nagyságú haderőre legyen szert az Anglia elleni hadjárathoz, kényszerű ígéreteket tett, s több nagyhatalmú úr lekötelezettjévé vált. Már nem volt visszaút. Bár Vilmos bízott vállalkozása sikerében, tudta, nagy kockázatot vállal, s tisztában volt azzal is, még ha sikerül is partra szállniuk, iszonyú erőfeszítésre és nagy szerencsére lesz szükségük ahhoz, hogy térdre kényszerítsék az országot. Ráadásul Harold számított rá, hogy támadni fognak, s nagyon valószínű, hogy lecsap rájuk, amint partra szállnak. Vilmos a térképre mutatott, s ujját végighúzta a szigetország délkeleti partvonalán. Mihamarabb el kellett döntenie, seregével hol szálljon partra. Miután a várható időjárási viszonyokat és a lehetséges helyszíneket megvizsgálták és megvitatták, a herceg úgy határozott, Pevenseynél fog partra szállni. Kopogás hallatszott az ajtó felől, s a négy férfi a hang irányába kapta tekintetét. FitzOsbern lépett a szobába. A hercegre nézett, és széles mosoly terült szét arcán. – A pápa áldását adta ránk – mondta. Vilmos Alaricra pillantott. Barátja volt az, ki javasolta, hadjáratukat a világ színe előtt igyekezzenek szent háborúként feltüntetni. FitzOsbernnek nem volt nehéz meggyőznie a pápát arról, hogy szent ügyért kívánnak síkra szállni. Isten földi helytartója ugyanis tudott róla, Angliában elevenen élnek még a pogány szokások, s maga a király törvénytelen házasságban él. – A pápa elküldte zászlaját, s egy gyűrűt. Haroldot kiátkozta. Vilmos bólintott. – Ezen felül felszólított minden keresztényt, hogy támogassa ügyedet. Örömmel mondhatom, bárók és lovagok százai csatlakoztak máris seregedhez – folytatta izgatottan FitzOsbern. Vilmos bort hozatott, hogy megünnepeljék Anglia elleni háborújuk első sikerét. Robert, Odo és FitzOsbern éjfél körül visszavonultak szobájukba. Vilmos és Alaric egyedül maradtak. Régi csatákra emlékeztek, győztes csatákra. Nevettek és kupaszámra itták a tüzes bort. Már hajnalodott. Vilmos Alaric szemébe nézett, és kupáját felé emelte. – Tudom, barátom, hogy nem szívesen vonulsz hadba Anglia ellen. – Megrázta a fejét, aztán felsóhajtott. – Figyelj rám, Alaric. Azon az éjszakán, mikor megfogantam, anyám különös álmot látott. Egy hatalmas fa kezdett növekedni méhében, melynek ágai átnyúltak a tengeren. – Suttogóra fogta a hangját. – Mi ez, ha nem a sors keze? Alaric eltöprengett egy pillanatra. Az üstökösre gondolt, mely hét éjszakán tündökölt Anglia egén. Az égi jelet a szigetország sorsára nézve egész Európában rossz ómennek tekintették. Vajon Isten szándéka, hogy általuk, a normannok által sújtson le az angol népre? Vilmoshoz fordult. – Nem tudom, hogy létezik–e sors, végzet. Csak azt tudom, utolsó leheletemig, utolsó csepp véremig harcolni fogok érted, s ügyedért. Szomorú vagyok, nem tagadom, hisz Harold őszinte, jó barátom, s megszerettem az angolokat. – Igazságos, jó királyuk leszek – felelte Vilmos. 85

– Ha sikerül a partraszállás – jegyezte meg Alaric –, és legyőzöd Haroldot, te leszel a király. Ám néped gyűlölni fog. Le kell igáznod az országot. Normann lovagjaid birtokot és vagyont akarnak nyerni, zsoldosaid elpusztítanak és kifosztanak mindent, amihez csak hozzáérnek. Vilmos felsóhajtott. – Magam is megkedveltem Haroldot – mondta. – Ám a kocka el van vetve. Alaricra emelte kupáját. – Ki tudja, barátom? Talán a tengerbe veszünk mind, mielőtt az angol partok közelébe érnénk. Alaric felemelte kupáját. Koccintottak a herceggel. Nevetni kezdtek, de nevetésük száraz volt, mint a száraz faleveleket görgető őszi szél. Vilmos igazat szólt. A kocka el van vetve. – Látod amott azt a kis csónakházat? – mutatott Harold a fából emelt kalibára a boshami kikötő, Chichester Harbour partján. Fallon ott heverészett mellette a puha, dús gyepen. Kezével árnyékot vetett szeme elé s bólintott. – Valamikor régen – kezdte Harold –, mikor gyermekek voltunk még, Svein, Tostig és én visszaengedtük a tengerbe a halászok aznapi zsákmányát. Mikor csínyünkről nagyapád tudomást szerzett, iszonyú haragra gerjedt. Hogy büntetésünket elkerüljük, abban a házikóban bújtunk el, s ott ültünk napestig. Fallon elmosolyodott. – És mi történt aztán? – kérdezte. – Nagyapád utánunk jött, s megtáncoltatta a hátunkon a mogyorófavesszőt. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: – Mikor száműzetésben voltunk, nagyapád elhatározta, Edward haragja ellenére visszatér ide. Meg is tette, s a nép örömmel üdvözölte Godwint és fiait. Ó, Fallon, szeretem ezt a vidéket. Jobban érzem magam itt, mint bárhol Angliában. – Valóban csodálatos itt minden – bólintott a lány. A háta mögül puha léptek neszét hallotta, s megfordult. Anyja Volt az, egyszerű ruhában, mezítláb. Karján nagy kosarat cipelt, benne frissen sült kenyérrel és sajttal. Fallon felállt. – Szétnézek odalent a parton – mondta a lány, s a lágy domb tetejéről, ahol apjával ültek, megindult lefelé. Úgy érezte, jobb ha kis időre magukra hagyja szüleit. A csónakházhoz sétált, leült a mólóra, aztán levetette lábbelijét, lehúzta harisnyáját, s lábát a hűs tengervízbe lógatta. Felsóhajtott. Néhány nap még, s a nyárnak vége. A fryd egyre nyugtalanabbá vált. A férfiak csupán évi két hónap katonai szolgálattal tartoztak, s már rég letelt az idő. Dél– Angliában gyakorlatoztak, ahol mindent felélt a hadsereg, s bár a király fejvesztés terhe mellett megtiltotta a fosztogatást, Újabb adókat volt kénytelen kivetni a népre, hogy katonáit etetni tudja. Fallon megfordult és szüleire nézett. Ott feküdtek a fűben, anyja apja mellkasára hajtotta fejét, s átkarolta gyengéden, szerelmesen. A lánynak egy pillanatra összefacsarodott a szíve. Mindig ilyen szerelemre vágyott, ilyen gyengédségre, megértésre. Bár a törvény és az egyház elválasztotta őket egymástól, apja és anyja szívükben egyek voltak, s talán ez az egyetlen, mi a házasságban a legszentebb és legfontosabb. Edith–et soha nem érdekelte, hogy Harold nem vezette oltárhoz. – Nem – motyogta Fallon. Arra gondolt, ő soha nem tudna ilyen kapcsolatban élni. Persze anyja gyengéd volt mindig, szelíd, és hiányzott belőle minden büszkeség, míg ő harcias volt, szenvedélyes és büszke, nagyon büszke. Nem, soha nem fogok úgy élni, mint anyám – esküdözött magában. Anyja nevetésének édes hangja csengett a fülébe, s azon kezdett töprengeni, hogyan lehet valakit úgy szeretni, hogy a világ nem számít. Hirtelen lódobogást hallott, s összevonta szemöldökét. A mező felé pillantott. Apja már talpon volt, s anyja is feltápászkodott a földről. Lovasok vágtattak elő az erdőből. Fallon nyomban talpra szökkent, s már rohant is vissza szüleihez. Anyja mögött állt meg, s figyelte, ahogy az egyik lovas leszáll nyergéből, apja elé lép, s beszélni kezd. – Mi történt? – kérdezte Haroldot, mikor végül visszatért hozzájuk. – Megérkeztek a normannok? 86

– Nem, nem – felelte a férfi. – Úgy állapodtunk meg a tulajdonosokkal, hogy a hajókat Szűz Mária születésének napjáig visszaszolgáltatjuk. Vagyis holnapig. Testőreimmel holnap visszatérek Londonba, s a hajókat visszaküldöm Cinque–be. Úgy hiszem, a herceg tavaszig már nem támad. Megcsókolta Edith–et. – A mai nap még a miénk – suttogta szerelmesen. Másnap reggel Harold nyeregbe szállt, s kísérete élére lovagolt. Fallon utánarohant. – Apám! Fivéreim itt maradnak, s vigyázzák a partvidéket. Anyám is itt marad. Én veled megyek. Harold tiltakozásra nyitotta száját, de aztán elmosolyodott, és megvonta a vállát. – Jöjj hát, nem bánom. Delon rögvest leszállt lováról, s hátasa nyergébe segítette a lányt. Mióta az üstökös feltűnt Anglia egén. Fallon félt. Úgy érezte, h;i egy percre is elhagyja, Harolddal valami szörnyűség történik. Szerette apját, és nem bírta volna elviselni, ha elveszíti. A Dives folyó torkolatánál Alaric a hajót figyelte, mely őt és csapatát átszállítja majd a Csatorna túlpartjára. Ujjbegyét megnedvesítette, s magasra emelte, feje fölé. Szél sem rebbent. Körbepillantott a kikötőben, hol Vilmos flottája gyülekezett. A kisebb–nagyobb hajókat viking mintára építették, s orrukat rémséges sárkányfejek díszítették. A kikötő környékére vont több mint tízezer katona morgolódni kezdett. Úgy érezték, még az isten is ellenük van, s tudták, ha nem támad fel a szél, soha nem jutnak el az ellenség földjére. Falstaff kérdőn nézett Alaricra, de ő csak megvonta a vállát. Aztán megérkezett a herceg is. – Meg sem mozdul a levegő – motyogott dühösen. – Tízezer katona ül tétlenül a földemen, akik bármelyik pillanatban gyilkolni és fosztogatni kezdhetnek. Akkor pedig isten legyen irgalmas hozzánk. – Eddig északról fújt a szél – mondta Alaric. – Ha feltámad újra, délről fog fújni, meglásd. Hiszel a sorsodban, nem? – Remélem, nem az a sorsom, hogy a feldühödött zsoldosok belefojtsanak ebbe az istenverte folyóba – átkozódott Vilmos. Aztán Alaric megérezte: puha szellő lehelt csókot az arcára. – Vilmos... Örömteli kiáltások törtek a levegőbe. A deli szél feltámadt végett, s egyre erősebben fújt. Amint megérkezett a dagály, a flotta kihajózott a tengerre, s Anglia felé vette az irányt. Szeptember 13–án szörnyű vihar vonult végig az országon. Haroldot és kíséretét út közben érte a hír: hajói közül sok esett áldozatul az ítéletidőnek, s végezte a tenger fenekén. Két nap múlva átváglak a sussexi erdőségen, és átkeltek London Brigde–en. A főváros népe boldogan fogadta a király visszatértének hírét. Ám két nappal később futár érkezett a palotába azzal az üzenettel, hogy Harald Hardrada és Tostig nagy erőkkel támadást indítottak északon, és felégették Scarborough városát. A szél nyugatra fordult, és Vilmos flottája letért útirányáról. A hajók közül több arra kényszerült, hogy kikössön a legközelebbi alkalmas helyen. Hajók, lovak, katonák vesztek hullámsírba, a túlélők pedig elmenekültek. A hercegnek többen tanácsolták, forduljon vissza, sőt akadtak, akik egyenesen ezt követelték. – Mit mondasz, barátom, mit tegyek? – kérdezte Vilmos Alarictól. A gróf elmosolyodott. – Mit számít? Már úgyis döntöttél. – Szeretném hallani a véleményedet. – Nos, mindig tudtuk, kezdettől fogva, hogy ez a vállalkozás őrültség. – Alaric látta, hogy a herceg arca színt vált. A hajókra mutatott, melyek körülvették őket. A flottából ötven vitorlás volt az övé, melyből kettő a tomboló viharban odaveszett, fedélzetén húsz emberrel és ugyanannyi lóval. – De mint mindig, melletted vagyok, hercegem. – Ha most visszafordulok, oda a tekintélyem.

87

– Mindketten tudjuk, hogy nem fogsz visszafordulni. A herceg bólintott. Isten velem van – mondta, s szemében eltökéltség tüze lángolt. – Győzni fogok! Fallon az éjszaka közepén fájdalmas kiáltásra ébredt. Kipattant az ágyból, vállára terítette a takarót, és kirohant a folyosóra. Újabb kiáltás hallatszott, méghozzá a király lakosztályából. Nyomban odasietett, s szemrehányóan nézett az alabárdosra, ki apja szobájának ajtaja előtt posztolt. Az őr megrázta a fejét. – Őfelsége nem tud aludni ma éjjel. Iszonyú fájdalmak gyötrik. A lába, azt hiszem... – Hívd az orvosi! – Már járt nála az orvos, de a király visszaparancsolta az ágyába. Fallon bólintott, aztán bement apjához. Vizestál s egy tiszta ruha volt ágya mellé készítve. A lány megvizezte a ruhát, s apja homlokára lette. Harold felébredt, s leányára mosolygott. – Holnap lóra kell ülnöm – mondta. – Nem lehet. Beteg vagy. – Én vagyok a király, és lovagolni fogok. – Makacs vénember vagy. – Még hogy vénember! Most élem legszebb férfikoromat. Elmosolyodott ismét, s megsimogatta lánya arcát. – Úgy hiszem, kettőnk közül te vagy a makacsabb. – Ó, apám, annyira szeretlek! – Én is szeretlek, szépségem. Harold nagy nehezen elaludt végül. Nem sokkal később valaki halkan kopogtatott az ajtón. Fallon odasietett, és kinyitotta. Egy szerzetes várt bebocsátásra Damien atya oldalán. – Ő itt Elfin – mondta Damien atya. – Beszélnie kell a királlyal. – Miről? – kérdezte a lány idegesen. A pap elmosolyodott. – Minden rendben lesz. Fallon. Engedd be Elfint apádhoz. Harold felébredt, és felüli ágyában. Elfin odasietett hozzá, s elmondta, a walthami apátságból érkezett, melyet maga Harold alapított. – Almomban megjelent előttem a jó Edward király. Megparancsolta, hogy jöjjek hozzád tüstént, s mondjam meg, hamarosan harcolni fogsz, és diadalt aratsz. És a fájdalom elhagyja testedet. – Köszönöm, Elfin – mondta Harold. Fallon látta, hogy apja elmosolyodik, s tudta azt is, nem hisz a szerzetes szavának. Ám alig távoztak késői látogatói, Harold hitetlenkedve fordult lánya felé. – Fallon, a lábam! – kiáltotta. – Hasgat újra? – A fájdalom elmúlt! – Igazán? – Igazán! – nevetett boldogan. – Látod, gyermekem, megmondtam, legszebb férfikoromat élem. És győzni fogok ellenségünk fölött. Fallon bólintott, aztán elköszönt apjától, s visszatért a szobájába. Harold nem tudta, hogy katonái között holnap ő is vele tart majd. Harold király roppant serege szeptember 20–án indult Londonból a fenyegetett északi grófságok felé. Erőltetett menetben vonultak éjjel és nappal, pihenő nélkül. Fallon soha nem érezte magát annyira fáradtnak, mint azokban a napokban, de büszkébb sem volt sosem: hívó szavára nemesek és közemberek ezrei sereglettek a király zászlaja alá. Tadcasterben értesültek róla, a Morkere és Edwin vezette yorki , és northumbriai angol erők Fultonnál súlyos vereséget szenvedtek Tostig és Harald Hardrada egyesült seregeitől. Nem akadt senki északon, aki üdvözölte volna Tostig visszatértét. Ráadásul a sebesült lovag szerint, kit azért küldtek, hogy vigye hírét a fultoni csatának, a száműzött gróf Harald Hardradának ígérte az angol trónt. 88

– A nagybátyádnak elment az esze – suttogta Delon Fallon fülébe. A lány bólintott, s szomorúan nézte apja gondterhelt arcát. Nincs szörnyűbb annál, ha valakinek saját édestestvérével kell véres csatát vívnia. – Azt mondod tehát, jó lovag, Tostig holnap Stanfordnál kívánja átvenni a túszokat? – kérdezte Harold. A katona bólintott, és a király megparancsolta lovagjainak, lopakodjanak be York városába, és készüljenek fel a támadók „fogadására” másnap reggel. Tostig utasítása szerint a túszoknak Harold mellett kellett vonulniuk. Fallon szemhunyásnyit sem aludt azon az éjszakán. Delon mellett feküdt a férfi sátrában jegyese barátaival együtt, kik megesküdtek rá, nem fedik fel a titkát senki előtt. Egész éjszaka tréfálkoztak, vidám történeteket meséltek, de mindannyian idegesen várták a másnapi csatát. Eljött a reggel. A sereg a stamfordi híd előtt sorakozott fel, s várta, hogy Riccal felől feltűnjön Tostig és Harald Hardrada viking hordája. Fallon majd eszét vesztette aggodalmában, mikor apja álruhát öltött, s személyesen ment fivéréhez, hogy békejobbot nyújtson neki, s rábírja, hagyja el a norvég király táborát. Tostig visszautasította az ajánlatot. Hirtelen szörnyű, vérfagyasztó csatakiáltások törtek a levegőbe. Delon elkapta Fallon kezét. – Kezdődik! – kiáltotta. – Hátra! Menj hátra azonnal! Menj! A nehézlovasság előrenyomult, összecsapott a viking hordával, s véres küzdelem bontakozott ki a híd yorki oldalán. Fallon hátasa megriadt, felágaskodott, s levetette lovasát a nyeregből. A lány a földre zuhant, s oldalára fordult, hogy elkerülje a mellette elvágtató harci mén patáit. Felült aztán, s egy viking a szeme előtt hasított;i szét egy angol katona fejét félelmetes csatabárdjával. Életében először látott vérontást, és tapasztalta meg közvetlen közelről, milyen a háború. Fájdalmas kiállási hallott a folyó felől. Négykézláb mászott, hogy megtalálja a hang forrását. Egy fiatal férfi feküdt a parton, combján hosszú, mély vágással. Fallon hosszú csíkot tépett köpenyegéből, s bekötötte a sebet. Hirtelen azonban egy őrült tekintetű viking támadt rá félelmetes tőrével, ám meghalt, mielőtt halálos fegyverével lecsaphatott volna: a sebesült fiú keresztüldöfte kardjával. – Jézus Mária! – motyogta Fallon, de egyetlen pillanatra sem esett pánikba. A harcmezőt járta, bekötözte a sebesülteket, megitatta őket, segített, ahogy tudott. Aztán összeakadt apja egyik felcserével, s most már együtt gondoskodtak a sebesültekről. – Fallon! A lány rég megszabadult már sisakjától, s szorosan összefogott haját is leengedte. A legtöbb férfi megbámulta, volt, ki azt hitte, angyal, kit isten küldött, hogy megmutassa az utat a mennyországba. Ám a férfi, ki szólította az imént, nagybátyja volt, Leofwine, aki csöppet sem örült neki, hogy a csatatéren látja. – Bácsikám! – Fallon tudomást sem vett nagybátyja rosszalló tekintetéről. Fürgén és ügyesen szabadította meg páncéljától és ingétől, mely vérben úszott. A férfi mellkasán csúnya vágás éktelenkedett. Gyorsan kimosta a sebet, aztán bekötözte. Amikor Leofwine szemébe nézett ismét, a férfi már mosolygott. – Apád elevenen nyúz meg, ha megtudja, hogy itt vagy. – Ne beszélj, bácsikám. Most pihenned kell – suttogta Fallon, aztán elhallgatott, és szemébe könnyek gyűltek. – Az apám... – Harold átkelt a hídon. Azt hiszem, a csatának hamarosan vége. Harald Hardrada elesett, és fivérem, Tostig is holtan fekszik a harcmezőn. A vikingek visszavonulnak hajóik felé. – Leofwine lehunyta a szemét. Már leszállt az est, mire a vikingek eltakarodtak Anglia földjéről. Ám a csatatér iszonyú látványt nyújtott: vér, vér mindenült. Kicsavarodott végtagú, beszakított fejű, megcsonkított halottak feküdtek egymás hegyén–hátán, jajgató, nyöszörgő sebesültek, haldoklók, merre a szem ellát... – Fallon!

89

A lány hátrapördült. Az apja volt az, s tekintete lángolt dühében, de Fallont nem érdekelte, mert boldog volt, hogy élve látja. Felkiáltott, s már rohant is felé, hogy karjaiba vesse magát. A férfi magához szorította egy pillanatra, de aztán eltaszította s a szemébe nézett. – Elment a józan eszed? Akár meg is ölhettek volna! Delon! Esküszöm, felköttetem azt a bolondot... – Ne, apám, ne! Az én ötletem volt, egyedül az enyém, s ezért nem büntethetsz senkit rajtam kívül. Értsd meg, nem engedhettem, hogy egyedül lovagolj ide! – Nő vagy... – És a lányod. Lennék bár fiad, kötelességem lenne melletted harcolni. – De nem vagy a fiam. Amikor valaki embert öl, valami örökre megváltozik a lelkében. A szíve megtelik fájdalommal, s ez a fájdalom nem hagyja el soha. Nagy teher ez, mit csak férfiak képesek elviselni. – Tudod, hogy harcos vagyok magam is. – Harcos, igen, de mégis csak nő. Fallon, értsd meg, bármelyik pillanatban elveszíthetek mindent. Nem akarok úgy hadba vonulni, hogy attól rettegjek minden pillanatban, léged is elveszíthetlek. – Apám, nem tettem kockára az életemet. Hátul maradiam és segítettem. Kérdezd csak meg a felcseredet! Talán még életeket is mentettem. Harold elmosolyodott. – Talán. – Aztán összevonta a szemöldökét, s megkérdezte, hol aludt eddig. Mikor Fallon elmondta, apja éktelen haragra gerjedt. – Lesz egy–két keresetlen szavam az ifjú Delonhoz holnap reggel – morogta a férfi. ~ Ma éjjel a kastélyomban fogsz aludni, kisasszony, s két alabárdost állítok a szobád elé. Fallon fejel hajtott. Azon az éjjelen nem látta viszont Delont, s a győzelmi lakomán egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán, mert a vér szagát érezte mindenütt. Reggel apja mellett állt, mikor egy maroknyi viking, kiknek nem sikerült elmenekülniük, megadta magát. Harold gyűlölte a mészárlást és megkegyelmezett Harald Hardrada fiainak és rokonainak, miután megesküdtek rá, nem támadnak Anglia ellen többé. Miután a vikingek hajóra szálltak, s elmentek, Fallon körbepillantott a harcmezőn. Megdöbbent, mikor meglátta Damien atyát a katonák között. Nem tudta, hogy a pap is velük lovagolt. A férfi az apját nézte, s tekintetében fájdalom és keserűség ült. Aztán Damien atya rápillantott. Örökkévalóságnak tetsző másodpercekig néztek egymás szemébe, de aztán a férfi megsarkantyúzta hátasát, és hamarosan eltűnt a katonák között. A királyi sereg egy hétig maradt Yorkban. Harold megtiltotta Delonnak, hogy a lánya közelébe menjen, de Fallon biztos volt benne, apja szíve hamarosan megenyhül. Hogy elnyerje bocsánatát, a lány szelíd gyengédséget színlelt, oly engedelmes volt, mini azelőtt soha, s éjjel–nappal fáradhatatlanul ápolta a csata sebesültjeit. Az egyik délután egy fiút hoztak be a palotába, kinek csúnya seb éktelenkedett a fején. Fallon gondosan megtisztította a sebet, s gyógynövényekből készített főzettél borogatta. Már a kötözésnél tartott, mikor az ifjú harcos kinyitotta a szemét. Fallonnak a lélegzete is elakadt: soha nem látott még ilyen gyönyörű kék szempárt, melyből most gyengédség és hála sugárzott felé. Aztán a sebesült beszélni kezdett, s a lány rádöbbent, a fiú a norvégok nyelvén szól hozzá. Fallon beharapta az ajkát, mikor az ifjú viking arcát hirtelen fájdalom torzította el. Nem bírta elviselni, ha bárkit – legyen az barát vagy ellenség – szenvedni látott. Árnyék vetődött a sebesült arcára. Fallon felnézett. Damien atya állt előtte, s őt nézte, merőn. – Érintésed gyógyító – mondta a férfi. Fallon bátortalanul elmosolyodott. – Életben marad? – Ó, igen, és angollá válik maga is. Nem tér vissza hazájába többé. – Úgy beszélsz, mintha tudnád. Damien atya megvonta a vállát, aztán megfordult, hogy elmenjen. – Apád ma éjjel ünnepelni fog – mondta anélkül, hogy a lányra nézett volna. – Légy mellette, és gondoskodj róla, hogy boldog legyen.

90

Damien atya igazat beszélt: apja díszvacsorát tervezett estére a yorki palota nagytermében. Az ifjú Morkere és Edwin grófok is jelen voltak, és apja kérésére Fallon mindkét férfival táncolt. Nevetett, kedvesen beszélgetett a vendégekkel és gondoskodott róla, hogy apja kupája mindig tele legyen. Aztán a zene hirtelen elhallgatott. Fallon, ki az ifjú Morkere gróffal ropta éppen, megborzongott. A terem közepén a táncosok között egy borostás arcú, beesett szemű férfi vánszorgott a főasztal felé, s Harold előtt a padlóra zuhant. – Vizet! – kiáltotta Fallon, s odarohant az ájult férfihoz, aztán vizet fröcskölt az arcára. A futár kinyitotta a szemét, melyben vad rémület ült. – Mi történt? – kérdezte Harold, miközben a lovag mellé térdelt. A férfi megnedvesítette ajkait. – A normannok megérkeztek, felség. Vilmos partra szállt Pevenseynél.

91

13. fejezet Már az induláshoz készülődtek, mikor újabb futár érkezett a déli partról. Harold a yorki palota nagytermének főasztalához ültette és megparancsolta, hogy meséljen el mindent, amit látott. Fallon elborzadva hallgatta szavait. Egész életében rettegett a normannoktól, s most bebizonyosodott, félelme nem volt alaptalan. A férfi, Denis, ki a rossz híreket hozta, Pevenseyben élt, s miután a fryd csapatai szétszéledtek, a tengerparton maradt. Az elsők között volt, akik meglátták a közeledő normann flottát. – Partra szálltak, és nem volt ott senki, ki felvette volna velük a harcot – mondta Denis. – Feltartóztathatatlanul nyomultak előre, s a faluban minden portát kifosztottak, minden jószágot levágtak és felfaltak. Aztán a hajóikról fát hoztak, és nagy sietve egy erődöt építettek. A herceg nagyon magabiztos. Kettéosztotta seregét, és két irányból nyomult Hastings felé. Az ottani normann apátságban rendezte be főhadiszállását, aztán emeltetett még egy erődöt nem messze onnan. Fallon idegesen pillantott apjára, ki döbbenten hallgatta a futár szavait. – Mihamarabb Londonba kell érnünk – mondta Harold. Fallon apja oldalán lovagolt a főváros felé. Harold nem bocsátott meg neki és Delonnak: még csak egymásra sem pillanthattak. A lány csak most döbbent rá, milyen sokat jelent számára kedvese odaadó, önzetlen szerelme. Már London közelében jártak, mikor Harold parancsot adott a katonáinak, hogy menjenek előre. Meg akart állni egy kis időre a walthami apátságnál, s váltani néhány szót Elfinnel. Fallonnak azt mondta, menjen a kísérettel a palotába, de ő inkább vele maradt. Harold az első padban ült le imádkozni. Fallon hátul térdepelt le. Próbált ő is fohászkodni, de félelem bénította lelkét, gondolatait. A feszületet nézte. A kőkeresztet a közeli dombon találták elásva, s csodatevő erőt tulajdonítottak neki. Fallon most csodára várt: azt akarta, apja űzze ki Vilmost az országból. Lehajtotta a fejét és könyörögni kezdett az úrhoz. Érezte, szívében bizakodás ébred, s bátorság önt erőt fáradt, meggyötöri testébe. Vilmos normann, idegen hódító. Az angol nép hű apjához. Lehet, hogy Vilmosnak erős serege van, de Harold mögött ott áll az egész ország, és... győzni fog. Leszállt az est, s a szerzetesek meggyújtották a templomban a gyertyákat. Harold felállt, s Fallon is felemelkedett. – Megmozdult! – kiáltott hirtelen az egyik szerzetes. – Csoda! Csoda történt! Fallon apjához sietett, de ő sem tudta, miféle csoda történhetett. A szerzetesek a feszület elé gyűltek, és hangosan vitatkoztak hosszú percekig. Aztán egyikük Harold elé lépett. – Fejet hajtottál a feszület előtt, Harold király. És a feszület meghajolt előtted, esküszöm! – A király könyörgése meghallgattatott! – visszhangzott a kiáltás a templom falai között. – Győzni fog! – Bár igaz lenne – sóhajtotta Harold, átkarolta leánya vállát, s megfordult. Fallon szeme kerekre nyílt a rémülettől, mikor egy sötét csuklyás alakot pillantott meg a padsor végében. – Csak Damien atya az – mondta Harold, s megszorította leánya vállát. Miután kisétáltak a templomból. Fallon odalépett Damienhez A szerzetesek állítják: csoda történt – mondta, – Mégis oly szomorúnak tűnsz, mintha a világ vége közeledne. A pap mélyen meghajolt, aztán a lány szemébe nézett. – Csoda történt, hercegnő, biztos vagyok benne. – Nem hiszel apám győzelmében, igaz? – Azt hiszem, milady, apád nagy ember, és isten szereti. Megengeded, hogy felsegítselek a nyeregbe? Fallon megrázta a fejét, aztán megdöbbentő fürgeséggel lova hátára pattant. Késő éjszaka érkeztek Londonba. Gyrth, Fallon nagybátyja, már Órák óta várt rájuk a palota nagytermében. 92

– Edward király normann barátja, Robert FitzWimark, Vilmos táborába vágtatott, és figyelmeztette a herceget, hogy erősítse meg védelmi állásait – közölte fivérével Gyrth. – Elmondta neki, hatalmas seregeddel fényes győzelmet arattál fivéred és Harald Hardrada viking erői fölött. Fallon levette köpönyegét, kesztyűjét, és a kandallóhoz lépett. – Futárt menesztek Vilmoshoz – mondta Harold. – Egy szerzetest Walthamból. Felszólítom a herceget, távozzék békével. Fallon egész testében reszketett. Vilmos vissza fogja utasítani az ajánlatot. Becsukta a szemét és a falnak dőlt. Tudta, Alaric is itt van Anglia földjén, s katonák százait vezeti hadba apja ellen. Eszébe jutott, a férfi milyen könnyedén legyőzte bajvívásban. Még a félelmetes szász testőrkatonák is elismerték, ő az egyik legnagyobb harcos a keresztény világban. Ám legyen bármily kiváló is, Alaric egyetlen ember csupán – gondolta. És nem legyőzhetetlen. Nagyon valószínű, hogy elesik majd az Angliáért vívott háborúban. Fájdalom mart a szívébe, s aggodalom vont arcára sötét árnyat. Gyűlölte a normann grófot, s mindazt, amiért harcolt, de nem kívánta a halálát. Eszébe jutott a csókja, gyengéd érintése, tüzes ölelése s testét elöntötte a forróság. Szégyenkezve hajtotta le fejét. El kell felejtenie Alaricot. Ő Delont szereti, hozzámegy feleségül, és hűséges asszonya lesz... Damien atya érkezése szakította félbe töprengését. A férfi odalépett mellé, s kezét a lángok felé nyújtotta. – Miért követsz és figyelsz állandóan? – kérdezte Fallon. Damien a kék szempárba nézett. – Az a lovag jár az eszedben, ki az üstökös feltűnésének éjjelén majdnem összecsapott a tömeggel, nem igaz? Fallon levegő után kapott. – Honnan tudod? Ha látnók vagy, atyám, kérlek, áruld el, a küszöbönálló háború hogyan alakul majd, és segítsd, segítsd apámat! – Nem vagyok látnok. Néha látok bizonyos dolgokat, de... – Megvonta a vállát és a lángok közé bámult. – Álmomban egy csodálatos fát láttam, ám levelei lehullottak, s ágai kiszáradtak. Úgy tűnt, elpusztul, de akkor rügy fakadt a halott ágakon, és a fa levelet bontott újra. – Hitvalló Edward is ezt álmodta – motyogta Fallon. A férfi vállat vont. – Azon a vidéken, ahol én születtem, még élnek a régi szokások. Az ó idők druidái tudták, vannak kérdések, melyekre nincs válasz. Az élet maga a misztikum. – Fallonra mosolygott. – Ha megbocsátasz, hercegnő, most visszavonulok. Damien az ajtó felé indult, aztán megállt hirtelen, és megfordult. – Itt van közöttünk. – Tessék, atyám? – Alaric gróf Angliában van. Fallon elmosolyodott. – Az embernek nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy ezt tudja. Ha Vilmos itt van, Alaricnak is itt kell lennie. A férfi a szemébe nézett, és lassan bólintott. – A gróf élni fog. Túléli a háborút, csakúgy mint te. – Én nem fogok harcolni, atyám. – Úgy hiszed? – kérdezte Damien, aztán meghajolt, és elsietett. Fallon a szobájába ment és lefeküdt aludni. Szörnyűséges álmot látott. Egy harci mén dübörgött felé, s mikor odaért, mellső patáit felemelte, hogy agyontiporja. Ö rettegve hunyta le a szemét, de nem történt semmi, s mikor felnézett újra, Alaric d'Anlou hideg, halálos tekintetét látta maga előtt. Felsikoltott, és felült az ágyában. – Csak egy rossz álom volt – mondta magában. Egy rossz álom. Nem látja Alaric grófot többé. A normannok elveszítik a csatát, s hanyatt–homlok fognak menekülni apja győzelmes seregei elől. Két nappal később a szerzetes, kit Harold küldött Vilmoshoz, visszatért. Fallon apja mellett ült, mikor a hírnök tolmácsolta a normann herceg viszontválaszát. 93

– Normandiai Vilmos a néhai Godwint, Sussex grófját, és elsőszülött fiát, Harold Godwinsont, az angol trón bitorlóját vádolja Edward fivérének meggyilkolásával. Azért jött Anglia földjére, hogy elfoglalja jogos örökségét, a szigetország trónját. – Ó, az arcátlan fattyú! – kiáltott fel dühösen Fallon, ám apja csendre intette. – A herceg hajlandó egyetlen csatában megküzdeni veled, a hosszú háborút elkerülendő – folytatta a szerzetes. Harold kisimította arcából őszülő tincseit. – Nemes gesztus, ám hiábavaló. Még ha veszítenék, az angolok akkor sem fogadnák el királyuknak Normandia urát. Ha ő veszítene, nem kétséges, csapatai végigdúlnák az országot... A szerzetes megköszörülte a torkát. – Van még valami, mit tudnod kell, felség. A herceg a pápa zászlaja alatt vonul, s a pápa gyűrűjét viseli kezén. A normann szerzetesek azt állítják... Harold felállt. – Mit állítanak? – vágott a szavába. – Azt, hogy a pápa kiátkozott, felség. S ez a sors vár mindenkire, aki harcol érted. – Micsoda? – üvöltötte Harold, s erőtlenül hanyatlott vissza székébe. – Álnok patkányok! – kiáltotta Fallon. – Vajon miféle hazugságokkal csikarták ki a pápa áldását? – A szerzetes szemébe nézett. – Atyám, el kell mondanod az embereknek, a pápai lobogó s gyűrű nem jelent semmit! A király felállt. – Menj Vilmoshoz – parancsolta a szerzetesnek. – Mondd meg neki, a döntést isten kegyelmére bízom. A szerzetes bólintott, aztán mélyen meghajolt és elment. Gyrth, ki eddig szótlanul figyelte az eseményeket, öklével az asztalra csapott, és felállt. – Harold, hallgass rám. Te vagy a király, nem kockáztathatod az életedet. Hadd vezessem én csatába az embereket. Ha porba hullok, Anglia még nem vész el. S míg én Hastingsnél összecsapok az ellenséggel, te fegyverbe szólíthatod a népet, és erős sereget gyűjthetsz. – Nem, fivérem. Nekem kell megküzdenem Vilmossal. – Ostobaság! – Megküzdök Vilmossal, és sorsomat – Anglia sorsát – Isten ítéletére bízom. Gyrth Fallonra pillantott, megrázta a fejét, aztán sarkon fordult, és elhagyta a szobát. Fallon apjára nézett, ki gondolataiba temetkezve meredt maga elé, aztán felállt, és nagybátyja után eredt. Mikor meghallotta a lány könnyű lépteinek zaját, Gyrth hátrafordult. Fallon megállt előtte, s a férfi megsimogatta az arcát. – Drága kis virágszálam, olyan szép vagy, s oly szenvedélyes. – Hagyjuk most ezt, bácsikám – mondta Fallon. – Annyira félek! Apám... – Ó, hát nem látod – vágott a szavába Gyrth. – Apád úgy döntött, ez az egész csak Vilmosra és rá tartozik. Nem akar hadjáratot, csupán egyetlen, mindent eldöntő csatát. – A javaslatod nagyon ésszerű volt – jegyezte meg Fallon. – Apád mellett maradok, ne aggódj. – Segítenünk kell neki. – Ha segíteni akarsz Haroldnak, szeresd őt, bízz benne és imádkozz istenhez. Apád jó ember, és istenfélő király, kit szörnyű teherként nyomaszt, hogy a pápa zászlaja ellen kell harcolnia. Fohászkodj hát. Fallon, fohászkodj Angliáért. – Megcsókolta a lány homlokát. – Holnap csatába vonulunk. Isten legyen veled. Gyrth megfordult, és elsietett. Fallon tudta, holnap ő is ott lovagol majd a katonák között, páncélban, fegyverrel az oldalán. Nem hagyhatja apját egyedül e nehéz órában. – Isten legyen hozzánk irgalmas! – suttogta, s megesküdött rá, bármi történjen, holnap csatába vonul. Fallon jegyesétől kívánt segítséget kérni újra, ám mikor a férfi meglátta, hogy nyeregbe száll, éktelen haragra gerjedt. Azzal vádolta jegyesét, bizonyára tömlöcbe akarja juttatni. – Delon, a felvonulás megkezdődött. Ne veszekedj velem, mert nyomban ránk vonod a király figyelmét. Ne aggódj, ha véletlenül apám elcsíp, azt mondom neki, épp Boshambe megyek. 94

Delon felsóhajtott, s Fallon szélesen elmosolyodott. – ígérem, szerelmem, nem sodorlak bajba többé, s nem teszem kockára jegyességünket. De meg kell értened: apám most kétségbeesett és sebezhető. A közelében kell lennem. A férfi bólintott. – Ígérd meg, hogy hazamégy Boshambe. Fallon nem felelt. Harold serege október 13–án érkezett a Caldbec–hegyhez, s éjszaka a Santlache–völgyre néző gerincen védelmi állásokat foglalt el. Fallon fáradtan szállt le a lováról Delon sátra mellett, s nekilátott, hogy lecsatolja a nyerget az állatról. Hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki figyeli, s megfordult. Damien atya állt a háta mögött. A férfi odalépett mellé, és segített leemelni a nyerget a földre. – Nem tehetsz semmit. Itt maradok. Elárulhatsz az apámnak, de akkor sem tágítok mellőle – mondta Fallon idegesen. – Tudtam, hogy itt leszel – felelte Damien, aztán megfordult és elsietett. Fallon arra gondolt, a papra néhány óra múlva nagy szükség lesz: harcosok ezrei fognak élethalálharcot vívni egymással. Delon lépett mögé, átkarolta derekát, és magához ölelte. – Szörnyű előérzet gyötör. Mintha a világ vége közeledne. Jeges borzongás futott végig Fallon gerincén. Arra gondolt, a normannok valahol ott vannak a közelben, s arra várnak, hogy megkezdődjön a harc. A völgyet vér festi majd vörösre... – Ideje lepihenned – szólt Delon. Puha csókot lehelt kedvese arcára, aztán elsietett, hogy ellenőrizze az őrséget. Fallon egy fa törzsének támaszkodott, és felnézett az égre. A teleholdat ködfátyol takarta. Vérvörös ködfátyol. Azonnal meg kell keresnie apját – hasított tudatába a gondolat. Átvágott a tábortüzeik köré gyülekező férfiak között, és futott, futott. Végül a bejáratnál posztoló őröket félrelökve berontott apja i latrába. Harold Leofwine, Gryth és Galen társaságában a völgy és a hegygerinc homokmakettjét tanulmányozta. Mikor a lány belépett, ' egyszerre kapták fel a fejüket. – Galen! – szólt Harold. – Kísérd vissza a húgodat Delonhoz. Galen elmosolyodott, s Fallon felé indult, hogy teljesítse apja parancsát. – Várj! – mondta a király hirtelen, s felemelkedett székéből. Lányához lépett, átkarolta vállát, és kikísérte a sátorból. Odakint magához ölelte, megcsókolta a homlokát, aztán a szemébe nézett. – Ha valami rossz történne velem, mondd el anyádnak, nagyon szerettem, s hogy ő volt számomra életem legnagyobb boldogsága. – Hagyd abba, apám! Harold elmosolyodott. – A férfiak mindig így beszélnek csata előtt. Mit gondolsz, Harald Hardrada nem tudatta végakaratát, mielőtt hajóra szállt, s Vilmos nem gondoskodott örökösei jövőjéről, mielőtt elindult Anglia felé? Ne nézz rám így, leány! Csupán azt mondom, ha... ha a dolgok rosszul alakulnak, bízd magad bátran a herceg kegyelmére. Menj Alarichoz. – Nem! – kiáltotta a lány. – Soha! – Fallon... – Ha a dolgok rosszul alakulnak, elmenekülök. Megkeresem anyámat, Aelfynt és Tamet, és északon keresünk menedéket. Kérlek, apám, ne... – Alaric tiszta szívű, jó ember. Ha megadod magad és felesküszöl a hűségére, életed végéig gondoskodni fog rólad. Fallon lehajtotta a fejét. Megrémítették apja szavai. Hisz nem történhet tragédia. Még ha vereséget is szenvednek a normannoktól, apja új sereget gyűjthet, és folytathatja a háborút. Egyszerűen nincs oka rá, hogy így beszéljen. – Kérlek, vigyázz magadra holnap, apám. – Vigyázni fogok. Te pedig, szépségem, ígérd meg, ha velem történne valami, Alarichoz mégy... 95

Fallon arra gondolt, ha apjával valóban történik valami, nem nyugszik addig, míg kegyetlen bosszút nem áll a normannokon. Az biztos, nem fogja megadni magát soha. – Fallon... Nem akar hazudni az apjának, de azt sem akarta, hogy aggódjon. Legragyogóbb mosolyát öltötte arcára, s magához ölelte. Aludj apám. Fáradt vagy, és nyúzott. – Megcirógatta az arcát. – Megbízhatsz Delonban és bennem is. Tisztán lépünk majd az oltár elé. Vigyázz magadra holnap, apám! Szemébe könnyek gyűltek. Megcsókolta a férfi arcát, magához szorította még egyszer, aztán megfordult és elsietett. Gondolni sem mert rá, hogy talán most látta utoljára az életben. Az angol csapatok még fel sem fejlődtek, mikor a normann íjászok nyílzáport zúdítottak rájuk. Delon parancsokat kiáltott katonáinak. Fallon hátrahúzódott, s lélegzetvisszafojtva figyelte a huscarlok előrenyomulását. Míg a szem ellátott, katonák lepték el a hegygerincet. Kiáltások törtek a levegőbe, pajzsok emelkedtek fel, s állták útját a gyilkos normann nyilaknak. Aztán meghallotta a mély hangú dübörgést: lovak százai vágtattak előre. Kürt harsant, s a normann főerők megindították rohamukat. A lovasságot jól felfegyverzett gyaloglándzsások és íjászok követték. Fájdalmas üvöltés hangzott fel, és egy férfi zuhant Fallon lábai elé. Vállát nyílvessző ütötte át. A lány letérdelt a sebesült mellé, aztán megragadta jobbjával a vesszőt, s minden erejét összeszedve kirántotta a sebből. A férfi felüvöltött ismét, aztán elvesztette eszméletét. Fallon a lábánál fogva vonszolta hátra, a fák fedezékébe, s bekötözte. Visszatért aztán a harcmezőre, és figyelt tovább. Valaki azt kiáltotta, hogy Vilmos, a normann herceg halott. A kiáltás örömujjongásként hullámzott végig az angolok sorain. A normannok megkezdték a visszavonulást, s Harold csapatai üldözőbe vették támadóikat. Fallon kétségbeesetten látta, hogy egy normann lovas megállítja megfutamodott csapatát, és támadásra buzdítja katonáit. A lovasok megfordultak, és lecsaptak gyalogos üldözőikre. Sikolyok törtek a magasba, csontok reccsentek, koponyák szakadtak be. A normannok megújult erővel törtek előre, s egészen a gerincig szorították vissza az angolokat. Egy sebesült harcos zuhant Fallonra. Homlokán vékony patakokban csorgott a vér, tekintetét fájdalom homályosította el. – Mindennek vége – nyöszörögte. – Leofwine... – A bácsikám! Mi lett vele? Megsebesült talán? – Gyrthet lemészárolták. – Ó, istenem! – rebegte Fallon. – Leofwine odalent van – folytatta a férfi. – A völgyben, az erdő közelében. Menekülni próbáltak, de a normannok utolérték Őket. Vissza kell vonulniuk mihamarabb. Gyrth, a hűséges, drága Gyrth halott. Fallon legszívesebben felüvöltött volna fájdalmában. Újabb nyílzápor zúdult az angolokra, s a levegő ismét megtelt sikolyokkal, kiáltásokkal, halálhörgéssel. – Leofwine! Azt mondod, a völgyben... A férfi szóra nyitotta száját, de már nem jött ki hang a torkán. Feje félrebicsaklott, és a harcos meghalt. Fallon felállt, s a táboruk felé rohant. Delon sátrában felvette bőrmaszkját, felöltötte bőrpáncélját és felcsatolta kardját. Nem akart ő harcolni, nem. De segítenie kell a rokonain. Gyrth halott, és talán már Leofwine is. Azonnal cselekednie kell. Egy halott kezéből kitépte pajzsát, s megindult lefelé, a völgybe. Egy normann csapott felé csatabárdjával, ám ő elhajolt a fegyver Útjából és futásnak eredt. Odalent a fold felázott a kiontott vértől. Megcsúszott, s majdnem hasra esett, de aztán visszanyerte egyensúlyát és rohant tovább. Csak úgy zuhogtak rá a kardütések, de ő könnyedén hárított, s futott rendületlenül. Végül elérkezett a helyre, ahol nagybátyját és harcosait megtámadták. 96

– Leofwine! – üvöltötte, de nem jött válasz. Egy férfi, ki az erdő felé menekült, megragadta a karját. – Fuss! í Gyorsan! Az erdőbe! El kell érnünk Londont és erősítést szereznünk! – Uram, várj! Leofwine a király fivére... A katona legyintett és hamarjában eltűnt a fák között. Fallon előresietett. Egy sebesült fiúba botlott, ki parittyát szorongatott a kezében. Letérdelt mellé, s megpróbálta bekötözni szörnyű sebét: hasát kard hasította fel. – Fedezékbe kell vonulnunk – mondta a fiúnak, aztán felpillantott, és körülnézett. A katonák egyedül vagy kisebb–nagyobb csoportokban menekültek az erdő felé. – Áldjon meg az isten – nyöszörögte a fiú, s tekintete megtelt fájdalommal. – Nem, fiú, téged áldjon meg az úr – motyogta Fallon. – Az apámért harcoltál, és nem fogom hagyni, hogy meghalj. Talpra szökkent, s elkapta az egyik menekülő harcos karját. Várj, uram! Könyörgöm, segíts! A férfi hitetlenül és felháborodottan nézett rá. Fallon megrázta a karját, és a sebesült felé vonszolta. – Vidd magaddal a fiút, kérlek! Istenre kérlek, uram! A harcos nagyot nyelt. – Rendben, de siess. A normannok a nyomunkban vannak! Fallon a hegygerinc felé nézett, s látta, a férfi igazat beszél. Normann lovasok vágtattak lefelé a völgybe. A lány megigazította maszkját, kivonta kardját, s maga elé emelte pajzsát. Úgy harcolt, mint egy démon. Ütött, szúrt, csapott, hárított, előredöfött, hárított s lecsapott újra. Fabioni mester tanítása járt a fejében, ki azt mondta, ravaszsággal és fürgeséggel a leghatalmasabb, a legerősebb ellenfelet is térdre lehet kényszeríteni. Tudta, ha képes elég ideig feltartani a normannokat, honfitársai biztonságban elérhetik az erdőt, s megmenekülnek. Sok ellenséges harcost megsebesített, s talán meg is ölt néhányat közülük, de most nem volt ideje ezen töprengeni. Derekasan küzdött tovább, s imádkozott, hogy valamiképp át tudja tömi a normann harcosok gyűrűjét, s elmenekülhessen. Végül feltűnt még egy normann, aki egy darabig némán figyelte a küzdelmet, aztán odakiáltott a többieknek, hogy ő akar megvívni vele. Kivonta kardját, aztán megsarkantyúzta lovát és felé vágtatott. Fallon próbálta hárítani a csapást, hiába: ellensége lendülete és ereje kiütötte kezéből fegyverét, ő maga pedig a földre zuhant. Lehunyta a szemét, s várta a halált. Ám nem történt semmi. Felpillantott s látta, hogy a normann leszáll a lova nyergéből, aztán odalép mellé. – Add meg magad, vagy meghalsz. A lány legszívesebben felsikított volna. Ezer közül is megismerte volna ezt a hangot. Alaric d'Anlou állt mellette, s szegezte kardját a torkának. Fallon tudta, ha itt és most meghal, becsülettel hal meg. Ám ha megadja magát, becstelenül kell leélnie életét. A férfi lehajolt, hogy letépje maszkját az arcáról. – Ne merészelj hozzám érni! – sikította a lány. Alaric mozdulatlanná dermedt, sötétszürke szemében harag villant, és Fallon tudta, mindennek vége. Megküzdöttek egymással, mint harcos a harcossal, és ő veszített.

97

14. fejezet Arra, hogy mi történt vele, miután Alaric közölte vele, apja meghalt. Fallon csak halványan emlékezett. Zsibbadt, vak fájdalom töltötte el szívét, s lelke üres lett és sötét, mint valami félelmetes szakadék. A harctérről egy üres, hideg szobába vitték. Hogy percekig, órákig vagy napokig tartották ott bezárva, nem tudta volna megmondani. Aztán férfiak álltak meg az ajtaja előtt, s beszélgetni kezdtek. Egyikük Harold haláláról mesélt, és Fallon, hallván a szörnyű történetet, majd eszét vesztette fájdalmában. – Állítólag egy nyílvessző fúródott a szemébe. Leesett a lováról, és négy normann lovag támadott rá nyomban. Miszlikbe aprították a szerencsétlent. Van, aki állítja, Vilmos is a támadók között volt. – Szerelmes istenem! – nyöszörögte Fallon, és eszméletlenül zuhant börtöne padlójára. Arra tért magához, hogy hangos csattanással kivágódik az ajtó. Egy közönséges küllemű, szigorú arcú, termetes asszonyság lépett a szobába, s talpra rángatta. – Allez! – parancsolta. – Te velem jönni. Fallon túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy tiltakozzon vagy küzdjön. Hagyta, hogy kivonszolják a szobából, aztán az erődből, s betuszkolják egy fa melléképület ajtaján. Odabent nagy vizesdézsákban asszonyok egész hada mosta Vilmos katonáinak szennyesét, és szakácsok szorgoskodtak a hatalmas főzőtüzek körül. Fallon arra gondolt, szolgaként itt kell majd dolgoznia. Isten tudja, még örült is, hogy elfoglalhatja magát valamivel, s ha percekre is, de elfeledheti, hogy apja halott. Megálltak az egyik dézsa mellett, melyben forró víz gőzölgőn A termetes asszonyság megparancsolta Fallonnak, hogy másszon bele. Jézusom, csak nem meg akarják főzni, s megenni a győzelmi lakomán? Az asszony nagy darab szappant nyomott a kezébe. Fallon meg rázta a fejét, mire a normann matróna megragadta a grabancát. – Nem! Non! Comprendez? – kiáltotta Fallon, aztán kövér szajhának nevezte az asszonyt, természetesen franciául, s közölte vele, esze ágában sincs megfürödni. A normann nő füttyentett, mire az asszonyok odasereglettek Fallon köré, letépték róla a ruhát, aztán beletuszkolták a kádba. Megfürdették, aztán szárazra törölték testét, fehér selyeminget ad tak rá és flamand csipkéből varrt csodás ruhába öltöztették. Haját fényesre kefélték, nyakára és vállára drága parfümöt cseppentettek. Fallon nem küzdött. A szemközti asztalon sorakozó csontozó és hússzeletelő késeket nézte, s azt fontolgatta, felkapja az egyiket és a szívébe döfi. Nem! – horgadt fel lelkében a dac, s állát magasra emelte. Az ellenség még nem hódította meg az országot. Harold halott, de Anglia él, s a nép harcolni fog a betolakodók ellen. Élnie kell neki is, és harcolnia, mint Maróidnak, utolsó leheletéig. Igen, el fog szökni, s csatlakozik fivéreihez. – Allez! – mordult rá a termetes asszonyság. Fallon a szemébe nézett, aztán felállt. Meleg köpönyeget borítottak a vállára, s a főzőüstök között kivezették az épületből. Ahogy elhaladtak a szakácsok munkaasztala mellett. Fallon észrevétlenül elcsent egy tőrt, és ruhája ujjába rejtette. Az erőd egy hatalmas mező közepén állt, körötte sátrak százaival. A lobogó tábortüzeknél csak néhány lovag lézengett: úgy tűni, a hosszú, küzdelmes nap után Vilmos katonái pihenőre tértek. A normann asszony hirtelen megállt egy sátor előtt, s belökte a lányt a bejáratán, miközben letépte róla a köpenyt. Fallon a földre zuhant, s néhány másodpercig moccanni sem mert. Aztán felnézett, és körbepillantott. Kis asztal állt előtte, roskadásig pakolva finomabbnál finomabb ételekkel. Mellette puha ágy hófehér ágyneművel, puha párnákkal, meleg gyapjútakaróval. Félelem mart a szívébe. Sokat hallott a normannok rémtetteiről. Delon katonái mesélték, Vilmos parancsba adta csapatainak, hogy tizedeljék meg Wessex lakosságát. Egész falvak tűntek el a föld színéről. A normannok a férfiakat lemészárolták, a nőket megerőszakolták, elhajtották a jószágot, és felgyújtották a házakat, mindenütt, amerre vonultak.

98

Fallon tudta, őt is meg fogják erőszakolni. Nem olyan kegyetlen módon, mint a szerencsétlen wessexi asszonyokat és lányokat, de meg fogják erőszakolni. De vajon miért így, miért itt? Megfürdették és szép ruhába öltöztették. Gondoskodtak ételről és italról, s a nyoszolya pazarabbnak és kényelmesebbnek tűnt, mint saját ágya a királyi palotában. Valaki nyilvánvalóan a kedvébe akar járni, mielőtt ágyasává teszi. De ki lehet az? Alaric talán? Nem. Alaric soha nem tenné erővel magáévá, és nem kedveskedne neki semmivel. Ahhoz túlságosan gyűlöli... Mozdulatlanná dermedt rémületében, mikor rádöbbent, hogy Alaric talán odaajándékozta valakinek, egy normann harcosnak, a csatában mutatott vitézsége jutalmául. Talán jobb is így – gondolta. Hisz minden normann közül a grófot gyűlöli a legengesztelhetetlenebbül. Borzongás futott végig a testén, mikor eszébe jutott, a férfi egyetlen érintésével képes megfosztani minden erejétől, minden józanságától. Igen, így a legjobb. Míg Alaric nincs a közelében, szabad. Harcolni fog és övé lesz a győzelem... Neszezést hallott a háta mögül és megfordult. Egy hatalmas férfi lépett a sátorba. Megismerte nyomban, hisz többször látta már Alarickal azelőtt. A normann lovag rámosolygott, és jó estét kívánt angolul. Az asztalhoz lépett, és két ezüstkehelybe bort öntött, aztán az egyiket odanyújtotta. Fallon dühös mozdulattal verte ki a kezéből. A férfi nagyot sóhajtott, aztán lehajolt, felvette a földről, és teletöltötte újra. – Hercegnő, a nevem Falstaff. Nem kell tartanod tőlem. A barátod vagyok, és szívemből szeretlek. – Oly kedvesen és oly tisztelettel szólt, hogy Fallon ezúttal elfogadta a bort. Ám miközben ivott, egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a normann harcosról. A bor erős volt. Melegség öntötte el testét, s a lelkét marcangoló fájdalom is csillapodott. – Feleségül veszlek – jelentette ki Falstaff hirtelen. – De én nem szándékozom nőül menni hozzád, uram. A férfi megrázta a fejét. – Milady, nem kell tartanod semmitől. Jó leszek hozzád. Szeretlek. – Ha szeretsz – suttogta –, engedj elmenni. Hadd térjek vissza a népemhez. – Nem tehetem. – Miért nem? A férfi tekintete megtelt szomorúsággal – Vilmos karóba húzathat árulásért – felelte. – Es ne feledd, zsoldosok fosztogatnak mindenfelé. Kegyetlen, vérszomjas emberek. Ha a kezük közé kerülnél, véredet vennék nyomban. – Tudok vigyázni magamra – tiltakozott Fallon. – Engedj el, kérlek – könyörgött kétségbeesetten. A férfi leült mellé, és megsimogatta az arcát. – Szeress engem, hercegnő, s megvédelek a világ ellen is. Fallont félelem bénította mozdulatlanná, ahogy Falstaff előrehajolt és megpróbálta megcsókolni. Döbbenetéből ocsúdva talpra szökkent aztán, és futni kezdett. A férfi utána vetette magát, és a sátor falához szorította. Fallon szembefordult üldözőjével. A tőn, melyet a konyhából csent, előrecsúsztatta ruhája ujjából, s megragadta a markolatát. – Kérlek, kérlek ne érj hozzám! – Muszáj – felelte Falstaff, és előrelépett. Fallon nem akarta megölni. Soha, soha nem akart bántani senkii Bármennyire is gyűlölte a normannokat, nem akarta vérét venni egynek sem. De nem maradt más választása. – Gyengéd leszek hozzád – suttogta Falstaff, s megpróbálta átölelni. Fallon megmarkolta tőrét és a férfi mellkasába nyomta. Falstaff szeme kerekre nyílt döbbenetében, két kezével sebéhez kapott és üvölteni kezdett. A következő pillanatban fegyveresek rontottak be a sátorba. A lovagra néztek először, ki már a földön feküdt, aztán a lányra, ki a kezében szorongatta véres tőrét. – Krisztus a mennyekben! – kiáltotta az egyik. – Megyek a grófért tüstént. Alaric gyűlöli – gondolta a lány. – Gyűlöli olyannyira, hogy túladott rajta. S a férfi, kit hűségéért vagy vitézségéért jutalmazott, most vérében hever a földön. 99

Fallon a sátor sötét sarkába húzódott. Félt. Rettegett, mint életében soha. Néhány másodperc múlva Alaric lépett a sátorba. Gyűlölettel és iszonyattal a szemében nézett Fallonra, aztán barátjához lépett, és letérdelt mellé. Megvizsgálta a sebét és megparancsolta a katonáknak, vigyék Vilmos legjobb orvosához. A lovagok óvatosan felemelték az eszméletlen Falstaffot, és kivitték a sátorból. Alaric a kijáratig kísérte őket, aztán megfordult. Fallon úgy érezte, megfullad. Egész testében remegett. Az acélszürke szempárban gyilkos indulat és engesztelhetetlen harag pokoli tüze lobogott. A férfi meg fogja ölni! – sikított a lány lelkében a félelem kétségbeesett hangja. – Gyilkos szuka! – sziszegte Alaric. Csend. Hideg, nehéz, fojtogató csend. – Nem kívántam vérét venni a lovagnak – mondta végül Fallon. – Rám támadott. Meg kellett védenem magam. – Csodák téged, és úgy szeretett, mint senki mást ezen a földkerekségen! – Hát én nem szerettem! – Majdnem megölted! – Nem kellett volna rám támadnia! – Miért támadott volna rád? Az övé vagy. Az ő kizárólagos tulajdona. Neki ajándékoztalak, hölgyem. Fallon egy pillanatra úgy érezte, nem kap levegőt. A férfi, kit apja oly nagyra tartott, kiben megbízott, egyszerűen odaajándékozza egy... egy idegennek. Mint egy lovat, egy kutyát. Istenem, reggel még Anglia királyának lánya volt, s egyetlen férfi sem merészelt volna hozzáérni. És most egy normann katona tulajdona... Nem! Soha! Fallon lelkében fellángolt a harag s gyűlölet pusztító, emésztő tüze. Magasra emelte állát, s megesküdött rá, nem fogja hagyni, hogy ellensége legyőzze. Meg fog szökni, és ha Alaric az útjába áll, végez vele. – A király leánya vagyok, Anglia hercegnője, Harold Godwinson vére. Halandó férfinak nincs hatalma fölöttem. Alaric dühöngeni kezdett. Kijelentette, Fallon nem hercegnő többé, csak egy szolga. Az ő szolgája. Fallont majd szétvetette a düh. A férfi szemébe vágta, soha nem fog szolgálni egy normann fattyút, – Az angol törvények kimondják: vettessék szolgasorba, ki más életére tör vagy harcban fogságba esik. A lány úgy érezte, elsírja magát. Legszívesebben térdre omlott volna Alaric előtt, és könyörgött volna neki: mondja azt, hogy az egész szörnyűséges nap csak egy rossz álom. De tudta, hogy e/l nem teheti. Nem mutathat gyengeséget esküdt ellensége előtt, akii a világon mindenkinél jobban gyűlölt. Üvölteni kezdett, átkozott barbár gyilkosnak nevezte a férfit, aki hirtelen megindult felé hatalmas, dühös léptekkel. Néhány pillanat múlva Alaric ott állt előtte. Fallon szívébe félelem jeges karmai martak ismét. Soha, soha nem gondolta volna, hogy valaha így fog rettegni a férfitól. Alaric egyre közelebb és közelebb húzódott, szájából lángoló kénkövekként hullottak elő a düh és a gyűlölet szavai. Fallon ujjai megfeszültek, és a lány hirtelen rádöbbent, hogy a tőr, mellyel megsebezte Falstaffot, még mindig ott van a kezében... Minden olyan gyorsan történt. Fallon karja a magasba lendüli, aztán a tőr lecsapott. Alaric azonban elkapta a kezét, s addig szorította, míg a gyilkos fegyver a földre nem hullott. Aztán a hajába markolt, átkarolta a derekát, s felemelte. Az ágyhoz lépett, s a megvetett nyoszolyára dobta. – Szász szuka! Istenemre esküszöm, engedelmességre tanítalak! – Ne! A férfi a csípőjére ült, tenyerébe fogta az állát, s erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Csendesen beszélt, de szavaiból halálos fenyegetés áradt. 100

– Ölj hát meg! – kiáltotta Fallon. – Inkább választom a halált, mint hogy behódoljak! – Add fel végre ezt az ostoba küzdelmet! – mennydörögte Alaric. – Könyörögj, szuka! Könyörögj az életedért! Fallon az arcába köpött. A férfi mozdulatlanná dermedt, aztán megragadta csuklóját, kél karját a feje fölé nyújtotta, s fél kézzel a párnához szegezte. Ruhájába törölte arcát, aztán egyetlen erőszakos mozdulattal széttépte a finom anyagot a szoknya aljától a derekáig. Amikor rádöbbent, Alaric mire készül, majdnem felsikoltott félelmében. Küzdeni kezdett, teljes erejéből. – Barbár állat! – nyöszörögte, s érezte, szeme megtelik könnyekkel. – Barbár fattyú, normann patkány! Alaric arca hideg volt és közömbös, mint egy kőszoboré. Fallon próbált kiszabadulni a szorításából: tekergőzött, vonaglott, hiába. A férfi sokkal erősebb volt nála, s az acélizmú karok biztosan tartották. Aztán Alaric hirtelen elengedte, s felállt. Fallon nyomban kihasználta a lehetőséget, s menekülni próbált, ám a férfi fél kézzel elkapta, és visszalökte az ágyra, aztán gyorsan lecsatolta kardját, meztelenre vetkőzött, s mielőtt a lány bármit is tehetett volna, testével szegezte a puha nyoszolyára. – Ne! – sikította Fallon, s rúgott, ütött, harapott. Ám küzdelme hiábavalónak bizonyult. Alaric lefogta a kezét, aztán szétfeszítette a térdét, és a combjai közé hatolt. Egy pillanatra látta csak a sötétszürke szempárt: sötét volt, és fenyegető, mint az égbolt vihar előtt. – Rimánkodj, Fallon! Könyörögj kegyelemért! – Kegyelemért? Meghalok inkább! A vihar, melynek baljós árnyait ott látta Alaric szemében, kitört. A férfi megfeszítette csípőjét és előrenyomult. – Gazember! – sziszegte. Kétségbeesetten próbálta a férfit ellökni magától, s felsikoltott, mikor combjai között megérezte az izzó, lüktető húskardot, mely felnyársalni készült. Alaric tekintetében nyoma sem volt könyörületnek: gyűlölet és erőszak sugárzott belőle. Keze puha keblét markolászta durván, kéjvágyón. A félelem s a kín legyőzte Fallon büszkeségét. – Ne! – kiáltotta. – Kérlek, kérlek szépen Alaric – nyöszörögte aztán, s forró könnyei végigcsordultak arcán. A férfi mozdulatlanná dermedt. A szürke szempárban a gyűlölet lángja egyszerre ellobbant, s átadta helyét a szánalom s gyengédség tiszta fényének. – Hogy tehetted? – kérdezte Fallon megtörten. – Hogy adhattál oda bárkinek is? Minden erejét össze kellett szednie, hogy visszafojtsa feltörni készülő zokogását, s megpróbált elfordulni a férfitól, ki hirtelen az volt ismét, kit ismert, kinek érintésére tűzliliomokként virágzott ki lelkében a szenvedély. Most meztelen testén érezte testét. Izzó, lüktető férfiassága ártatlansága kapuját ostromolta, s a vágy izzó lávaként öntötte el félelemtől zsibbadt végtagjait. Imádkozni kezdett, hogy Alaric húzódjon el tőle, mielőtt szenvedélye megfosztaná józanságától. Könyörgése meghallgattatott. A férfi legördült testéről, aztán az ágy szélére ült, s felhúzta nadrágját. A tőrhöz sétált, s felvette a földről. – Nos, úgy hiszem a probléma megoldódott. Azért emeltél tőrt Falstaffra, mert nem tudtad, hogy kegyesen neki ajándékoztalak hűsége jutalmául. Harold Godwinson leányaként pedig úgy érezted, jogodban áll védekezni az erőszak ellen. – Visszasietett az ágyhoz, és elmosolyodott. – De most már tudod, a normann fattyú herceg fattyú hóhérának ágyasává lehetsz bármelyik pillanatban. Az enyém vagy Fallon, és azt teszek veled, amit akarok. Nem vagy hercegnő többé. Harold Godwinson halott. Anglia a normannoké lesz. A lány szemében gyűlölet és fájdalom könnyei gyűltek. Szempillantás alatt felpattant, hogy megüsse a férfit, de az könnyedén elkapta a kezét, s addig szorította, míg fel nem kiáltott fájdalmában. Megsemmisülten, megszégyenülten hajtotta le fejét, és zokogni kezdett.

101

– Fallon – suttogta Alaric, mellé ült az ágyra, és magához ölelte. – Ne hidd, hogy nekem nem fáj apád halála. A legjobb, a legtisztább szívű ember volt, akit ismertem, s a legbátrabb harcos. Sajnálom, ami történt. Sajnálom... Fallont megdöbbentette a hirtelen változás. Alaric hangja lágy volt, szavai becézőek. Oly gyengéden ölelte, hogy nem volt ereje eltaszítani magától. Hátraomlottak a párnára. A férfi fölé hajolt, és a szemébe nézett. Puha csókokat lehelt arcára és homlokára, gyengéden vigasztalón. Aztán megcsókolta a száját, s Fallon lelkében fehér izzással parázslott fel a vágy. Azokban a pillanatokban Alaric barát volt és nem ellenség. Barát, ki együtt érzett vele gyászában és vigasztalni próbálta. Ám vigasztalásában is ott lobogott a tűz, mely izzó vágyát emésztő tűzvésszé lobbantotta. Ajkait megnyitotta csókja előtt, s átkarolta a nyakát. A levegő szikrázott körülöttük. A férfi simogatni kezdte gyengéden, mégis csábítón. Csókokkal hintette nyakát, vállát, meztelen kebleit. Fallon majdnem felsikoltott meg lepett gyönyörében, mikor a férfi szájába vette mellbimbóját és gyengéden szívogatni kezdte, miközben keze csípőjét, combját cirógatta. Hátravetette a fejét, mikor megérezte, hogy Alaric ujjai a combjai közé csúsznak, s gyengéden, finoman, mintha csak egy bimbózó rózsa szirmaival tenné, szétnyitja szeméremajkait. Hullámokban öntötte el a gyönyör, ahogy a férfi ujjai izgatni kezdték érzékeny csiklóját. Aztán az édes érzést fájdalom váltotta fel. Fallon megvonaglott arcát elfordította, s erővel küzdött a testébe hatoló férfitest ellen. – Alaric... ez fáj! Ne... ne bánts. Kérlek. A férfi megrázta a fejét, a szemébe nézett. – A fájdalom mindjárt elmúlik – ígérte suttogva, s megcsókolta újra. Előrenyomult, óvatosan, gyengéden, aztán hátrahúzódott. Előretört újra, visszavonult és előrenyomult ismét. Lökései egyre mélyebbek, erőteljesebbek lettek. Édes gyönyör szivárgott a lány testébe. Alaric birtokba vette a száját, aztán forró csókokat lehelt nyakára, mellére. Nyelve mellbimbóját cirógatta, aztán szopni kezdte. Fallon felnyögött, átkarolta Alaric vállát, s magához szorította. Csípője emelkedett–süllyedt, s egyre vadabb, gyorsabb ütemre táncolt. A szenvedély lágy hangú nyögéseket szakított fel tüdejéből, ahogy a férfi egyre gyorsabb, egyre erőteljesebb lökésekkel nyomult előre. Emésztő tűzviharként söpört át testén a szenvedély. Soha, soha nem érzeti még ehhez fogható gyönyörűséget. A férfi előretört, még egyszer, aztán teste ívben megfeszült, s magja folyékony aranyként szétömlött Fallon testében. Hosszú másodpercek teltek el néma mozdulatlanságban. Aztán egymás szemébe néztek, s Fallonra hirtelen mázsás kőtömbként zuhant a valóság. Rádöbbent, hogy meztelenül fekszik a férfi karjaiban, ellensége karjaiban, kinek épp az imént adta oda magát. És mily könnyű préda volt! Alaric elmosolyodott. Fallon pedig káromkodni kezdett, mocskosabban és dühösebben, mint azelőtt bármikor. Ököllel próbált gyűlölt ellensége arcába csapni, de az elkapta kezét, s a szemébe nézett hidegen, közömbösen. – Késő bánat, Fallon. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Mindketten tudtuk, mit cselekszünk. Fallon tekintete megtelt gyűlölettel. Előrekapott, s megpróbálta körmeivel végigszántani a férfi arcát. Alaric elkapta a csuklóját újra, s oly fenyegetően nézett rá, hogy a lány beleborzongott. – Köszönöm a kellemes estét, hölgyem. – Átkozott fattyú! – sziszegte Fallon, s keserű könnyek buggyantak elő szeméből. Alaric tétován nyúlt felé, s megsimogatta arcát. – Nem küzdöttél ellenem, Fallon. A lány összeszorította a fogát, s megrázta a fejét. – Gyűlöllek. – Te is akartad. Csókomra csókkal válaszoltál, s magadhoz öleltél. – Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! A férfi megvonta a vállát. – Mondj, amit akarsz. Fallon. Hidd azt, megerőszakoltalak. A jó Falstaff–fal ellentélben én nem tartalak nagyra. Elegem van már a dühkitöréseidből és a kisded csínytevéseidből, melyektől, isten a megmondhatója, sokat szenvedtem. 102

– Elhallgatott, s a lány szemébe nézett, aztán elengedte a kezel, s felállt. Fallon megragadta a takarót, s álláig húzta. Alaric felöltözött, aztán a lány felé fordult ismét. – Ne feledd, hölgyem; az angol törvények értelmében az enyém vagy, a szolgám. – Hercegnő vagyok! Nem lehetek szolgája senkinek! – Ó, dehogynem. Majdnem megöltél egy embert. Nélkülözni kell a legjobb lovagom szolgálatait, melyek többet érnek a te szolgálataidnál, legyenek azok bármily kellemesek. Fallon felsikított dühében, s vakon kapott előre, hogy kikaparja a férfi szemét. – Viselkedj, szolga! – figyelmeztette Alaric, és egy lepedői nyomott a kezébe. – Legyen átkozott az anyád, ki a világra szült! – Az angol törvények szerint gyilkos vagy, s a büntetésed rabszolgaság. Én vagyok az urad, és isten engem úgy segéljen, meg tanítom neked, mi a hűség és az alázat. – Soha nem fogsz megtörni, Alaric. Soha. És míg élek, nem fogok meghajolni a normann fattyú herceg előtt. Alaric összeszorította a fogát. – Ezek szerint a harc csak most kezdődik, nemde? – sziszegte, megragadta a lány vállát, s erővel magához vonta. Ellökte magától aztán, sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Fallon a lepedőre pillantott, melyen sötét vérfolt éktelenkedett, elveszített ártatlanságának bizonyítéka. Szeme megtelt forró, keserű könnyekkel. Apja halott, Anglia elveszett, s ő könnyű szívvel odadobta ártatlanságát és méltóságát az ellenségnek. A párnába temette arcát, és zokogni kezdett. Egyetlen nap alatt elveszített mindent, ami az életet jelentette számára. A hajnal közelgett már, mikor megkínzott lelkén és testén megkönyörült az álom.

103

III. III. rész A hódítók

15. fejezet fejezet Alaric azon az éjjelen már nem tért vissza szobájába. Megkérdezte, hová vitték Falstaffot, s odasietett, hogy megnézze, régi barátja hogy van. Falstaff aludt. Az orvos elmondta, ha sebe nem fertőződik el, a jó lovag hamar rendbe jön. Persze, az ilyen sebesüléseknél soha nem lehet tudni. Amikor kilépett a felcser sátrából, egy futár lépett Alarichoz. A fiatal lovag elmondta, a herceg a csatatéren töltötte az egész éjszakát, és Edith Svanneshalsért küldetett. Az elesett szászokat a győztes sereg katonái már megfosztották páncélzatuktól, fegyvereiktől, ruhájuktól, s egymás hegyére–hátára dobálták a meztelen tetemeket. Vilmosnak szüksége van Edith segítségére, hogy megtalálja Harold testét a halottak között. A futár átadta végül a herceg parancsát: Alaric kísérje az asszonyt a harcmezőre. Amikor leértek a völgybe, hol a lecsupaszított, véres tetemeket halmokba hordták, Alaric átkarolta Edith vállát, és magához szorította. Tudta, Harold testét iszonyúan megcsonkították, s attól félt, az asszony rosszul lesz a látványtól. – Edith – suttogta. – Menjünk innen! Beszélek Vilmossal, keresünk valakit, aki azonosítja helyetted a holttestet, – Nem! – Az asszony kihúzta magát, s bár arca halovány volt, elmosolyodott, – Tudnom kell, Alaric. Máris azt beszélik, hogy Harold életben van: sikerült elmenekülnie a csatatérről és hamarosan visszatér. Tudnom kell az igazat. És ha jó uram halott, szeretném tisztességgel eltemetni. Alaric bólintott, s továbbkísérte az asszonyt a szász halottak között. Egy pap tűnt fel a közelben. Alaric nyomban felismerte: Damien atya volt az, kivel Londonban találkozott azon az estén, mikor üstökös szelte át Anglia egét. Damien atya imádságokat és áldásokat mormolva rótta útját tetemek között. Felemelte a fejét aztán, és Alaric szemébe nézett. Lassan bólintott, aztán odaintette őket. – Azt hiszem, megtaláltuk – mondta Alaric az asszonynak. Megindultak a pap felé. – Elég, ha pillantást vetsz rá csupán – figyelmeztette Edith–et Damien atya. Ám az asszony képtelen volt elszakítani tekintetét a lemeztelenített, megcsonkított holttestről. Arca krétafehérré vált, szeme tágra nyílt az iszonyattól. Felsikoltott, s zokogva omlott a tetemre, mely valaha egy férfi volt, az ő szerelmes ura. – Edith, Edith! – Alaric lehajolt, s karjaiba vonta az asszonyt. Intett két katonának, hogy vigyék el a holttestet. – Hamarosan újra találkozunk, Alaric gróf – mormogta Damien atya. Fejet hajtott, aztán a katonákhoz lépett, kik bíborlepelbe burkolták és vállukra emelték a halott királyt, hogy elvigyék Vilmus sátrához. – Gyrth, Leofwine, Harold halottak – zokogta az asszony. Tostig is elesett és Wulfnoth évek óta rabságban senyved. Alaric magához szorította, s gyengéd, vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Edith hirtelen kibontakozott karjaiból, s a szemébe nézett. A hatalmas, gyönyörű, könnyben úszó kék szempár Fallont juttatta eszébe. Azon kezdett töprengeni, elárulja–e az asszonynak, hogy a lánya ott van. – Mind meghalt, mind. Egyetlen nap alatt mindenkit elveszítettem – mondta Edith. – Nem tudok semmit Galen és Aelfyn sorsáról. Tam Boshamben van, de fogalmam sincs, a másik két fiam él–e még egyáltalán. Vilmos megígérte, nem esik bántódásom, s gyermekeimet is megkíméli, ha behódolnak. Ám – elhallgatott egy pillanatra, s szemébe könnyek gyűltek ismét ha ellene fordulnak, nem kegyelmez nekik. Ó, Alaric, még Fallon is eltűnt! 104

– Ssh, nyugodj meg, Edith. Fallon itt van. Az asszony döbbenten nézett a szemébe. – Követte apját a csata–térre? – Nemcsak követte. Harcolt, mint egy férfi – sóhajtott Alaric. – Életben van? – Igen – felelte Alaric. – Vilmos nem engedi, hogy találkozzam a lányommal, igaz? Alaric szomorúan bólintott. A herceg mélységesen tisztelte a halott király asszonyát, de leánya irányában hűvösnek és könyörtelennek mutatkozott. Mindazonáltal Alaric biztos volt benne, ha Fallont sikerül megszelídíteni és hódolatra bírni, Vilmos megengedi majd, hogy beszéljen anyjával. – Fallon imádta az apját – szólt Edith, s arcára szomorkás mosoly ült. – Ő volt a legodaadóbb híve, legnagyobb csodálója. Akaratos és vakmerő volt mindig, s úgy hiszem, erősebb, mint bármelyik fivére. Harcolni fog, tudom, utolsó leheletéig. Alaric, szépen kérlek. Tudom, hogy normann vagy, s a herceg barátja. De Harold a barátod volt, jó barátod. Uram bízott benned. Az ő drága emlékére kérlek, mentsd meg a normann átoktól, mi lesújtott ránk... – Edith – vágott a szavába a férfi gyengéden. – A leány nálam van. Néhány perccel ezelőtt hagytam magára. Én vagyok a normann átok, mi lesújtott rá. Az asszony a szemébe nézett. Alaric lelkiismeret–furdalást érzett, s arcát szégyen pírja festette vörösre. – Örülök, hogy te voltál az, ki elvetted ártatlanságát – suttogta Edith. – Örülök, és hálát adok az úrnak. – Edith, én... – próbált magyarázkodni Alaric, de az asszony az ajkaihoz emelte ujját, s megrázta a lejét. – Ne hidd, Alaric, hogy ily vérzivataros időkben, ily nagy tragédiák közepette hibáztatlak azért, amit tettél. Ismerem a lányomat, tudom, egy rettenthetetlen harcos lakozik szívében. Nem, Alaric. Idővel a keserű emlékek is megfakulnak. Istenre és Harold emlékére kérlek, tégy vele, mit tenned kell, de ne hagyd, hogy meghaljon. Alaric nem tudta, mit feleljen. Nem harcolhat örökké Fallonnal s nem állhat mellette mindig, hogy megvédje saját ostobaságától. Még csak nem is szereti a lányt. Nem, nem ígérhet semmit Edithnek... Az asszony megsimogatta az arcát. – Alaric – suttogta. – Majdnem mindent elveszítettem, mi az életet jelentette számomra. Könyörgöm, vigyázz a lányomra... Alaric megfogta Edith kezét, s puha csókot lehelt rá, aztán a szemébe nézett, s elmosolyodott. – Fallon a foglyom. S míg élek, az is marad. Esküszöm. Az asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, és átölelte a férfit. – Köszönöm. Eljött a reggel. Fallon felébredt, és kinyitotta a szemét. Hirtelen nem is tudta, hol van, de aztán rázuhant a kegyetlen valóság, és szívébe mart a fájdalom. Vége. Mindennek vége. Apja halott, Anglia a hódítók lába előtt hever. Megfordult az ágyon, s a sátor lapjai között beszűrődő napsugarak játékát figyelte. Hangokat hallott. Férfiak beszélgettek odakint Harold haláláról. Azon tanakodtak, ki lehetett az a négy lovag, aki végzett vele. Egyikük a herceg nevét említette, de egy másik tiltakozott, mondván, mikor a szász királlyal összecsaptak, Vilmos máshol küzdött. Megszólalt egy harmadik hang ekkor, ki állította, Alaric gróf mérte a végzetes csapást Haroldra. Legalábbis jó cimborája ezt mondta, aki pedig ott harcok a közelben, mikor az eset történt. Fallon ereiben megfagyott a vér. Ó, istenem! Nem! Ez nem lehet! Alaric nem ölhette meg az apját ily alávaló módon! Kipattant az ágyból, a sátor kijáratához ment, és kikandikált. Egyetlen őr sem állt odakint, s csak néhány katona lézengett a közelben lobogó főzőtűznél. Fallon nyerítést hallott, és jobbra nézett. Felszerszámozott lovakat látott egy cölöphöz kötözve. Körbepillantott. Ha sikerülne észrevétlenül a lovakhoz osonnia, talán meg tudna szökni.

105

Egyetlen pillanatig sem habozott. Kibújt a sátorból és rohanni kezdett a normann hátasok felé. Futott, ahogy a lába bírta, s a lovak már csak néhány lépésnyíre voltak, mikor isten tudja honnan, egy izmos harcos lépett elé. Fallon megállt. A férfi legalább annyira megdöbbent, mint ő, de aztán széles mosoly terült szét az arcán. – Chérie! – Csak nem durván bánt veled valamelyik gazfickó? Hidd el, nem vagyunk mind szívtelenek. Fallon megpróbálta megkerülni a harcost, s elérni a lovakat, de ekkor feltűnt még egy normann – idősebb és testesebb, mint a másik – s útját állta. – A lány az enyém – jelentette ki a kövér, s tekintete megtelik kéjvággyal. – Rangban feletted állok, fiú! – Fejet hajtott Fallon előtt, aztán odalépett hozzá. – Engedd meg, mademoiselle, hogy bemutatkozzam – mondta, s tömzsi ujjait felé nyújtotta. – Rolf de Lisieux őrgróf, szolgálatodra. Fallon megfogta a férfi kezét, aztán teljes erejéből ágyékon rúgta. Rolf de Lisieux hétrét görnyedt fájdalmában, s átkozódni kezdett. – Egyetlen szavadat sem érti, tökfej! – nevetett a fiatal lovag. A lány mögé lépett, a karjaiba kapta, és megcsókolta. Fallon beleharapott a szájába. A férfi felüvöltött és eltaszította magától. – Mocskos szuka! – kiáltotta. Akkorra már vagy tucatnyi normann gyűlt köréjük, s kíváncsian figyelték az eseményeket. Miután sikerült elszabadulnia a fiatal lovagtól. Fallon kétségbeesetten rohant tovább a lovak felé, ám egy harmadik férfi elkapta, s visszavonszolta erővel. – A lány az enyém! – kiáltotta az őrgróf mire a fiatal harcos felmordult, s kezében tőrrel riválisa elé ugrott. Fallon döbbenten nézett a két férfira. – Lássuk, a kor s a tapasztalat legyőzi–e a szépséget! – kiáltották a férfiak. – Vigyázzatok a zsákmányra! – szólt a fiatal lovag. Előredöfött tőrével, ám az őrgróf termetét meghazudtoló fürgeséggel hajolt el a gyilkos fegyver útjából. Másodperceken belül kegyetlen kézitusa bontakozott ki. Fallon lélegzetvisszafojtva várakozott és figyelt. Mikor fogva tartója éljenezni kezdett, s magasra lendítette két karját, a lány hátrahúzódott, aztán megfordult, és a lovakhoz rohant. Ezúttal nem állta útját senki. Hirtelen mély hangú francia parancsszó tört a levegőbe: – Halté! Mindenki – még Fallon is, ki felszállni készült az egyik harci mén hátára – mozdulatlanná dermedt, s a hang irányába fordult. Alaric lépett a férfiak közé, s megállt. Jéghideg tűz lobogott a szemében, ahogy végighordozta tekintetét a harcosokon. – Ostobák! Harcoltok, s közben hagyjátok, hogy a zsákmány megszökjön? Fallonnak elakadt a lélegzete. Azt hitte, Alaric nem vette észre, ám a férfi most felé fordult, s gúnyos mosollyal arcán meghajolt. Az őrgróf nagy hangon magyarázni kezdte, hogy ő talált a lányra, tehát a zsákmány őt illeti. Alaric egyetlen pillantásával belefojtotta a szót. A fiatal harcos kezdett beszélni ekkor, de a gróf őt is csendre intette, aztán csípőre tette a kezét, s megrázta a fejét. – Ostoba tökfilkók! Valóságos csoda, hogy a szászok nem győztek le bennünket. Harold halott ugyan, de a leánya még él. S ha nem vigyáztok, egymás ellen fordíthat benneteket. Hirtelen minden szempár Fallonra szegeződött: a férfiak őt bámulták, ki döbbenettel, ki gyűlölettel. – Figyelmeztetlek benneteket – csendült fel ismét Alaric hangja. – A lány az enyém. Velem gyűlik meg a baja a vakmerőnek, aki egyetlen ujjal is hozzáér. Fallon kihúzta magát, s arra gondolt, soha életében nem találkozott még Alaricnál agresszívebb, birtokvágyóbb, beképzeltebb alakkal. Hirtelen rádöbbent aztán, nem a normann férfiak az ostobák, hogy egymás torkának ugrottak, hanem ő, egyedül ő, amiért itt áll még a lova mellett ahelyett, hogy menekülne. Fürgén nyeregbe pattant hát, aztán a hatalmas mén véknyába vágta sarkát. Az erdő felé vette az irányt, s előrehajolt a nyeregben. Hirtelen két erős kar fonódott dereka köré, s rántotta le a nyeregből. Alaric néhány másodpercig hagyta, hogy a levegőben kapálózzon, 106

aztán lassan leengedte maga elé a földre. A lány szakadt csipketunikájának alja beleakadt Alaric páncélingébe, felfedve meztelen lábait a férfiak mohó tekintete előtt. A gróf levetette köpönyegét, s a lány vállára terítette, aztán belemarkolt a hajába, hátrarántotta a fejét, s durván megcsókolta nyakát. A férfiak hangos üdvrivalgásba törtek ki. Alaric olyan kegyetlen erővel szorította, hogy Fallon alig kapott levegőt. Először a hangok némultak el, aztán elsötétült a világ körülötte. A férfi a karjaiba emelte, s ő nem küzdött ellene. Testét elhagyta minden erő, tudatára sűrű homály telepedett. – Ne feledjétek – szólt Alaric a katonáknak. – A lány az enyém, Vilmos kegyelméből. És nem vagyok hajlandó osztozni rajta senkivel. – Ezzel sarkon fordult, s hatalmas, büszke léptekkel elindult a lova felé. Amikor Fallon magához tért kábulatából. Alaric még mindig a karjaiban tartotta. A sötétszürke szempár vádlón nézett rá. Lesütötte a szemét. Tudta, a férfi ismét megmentette, mint oly sokszor már azelőtt. Vajon lehetséges–e, hogy ugyanez a férfi ölte meg az apját? Ő vágta–e ízekre, miközben Harold megvakulva, sebesülten feküdt a földön? Alaric hatalmas, fekete paripája nyergébe ültette. Fallonnak megfordult a fejében, hogy megragadja az istrángot, s elvágtat, ám a férfi a szemébe nézett, és lassan megingatta a fejét. – Eszedbe ne jusson, milady. Sátán csak nekem engedelmeskedik. Minden idegen lovast levet a hátáról. Fürgén felpattant mögé, és Fallon érezte a széles, izmos mellkasából sugárzó vibráló erőt. A hastingsi erőd felé indultak. A roppant faépítményt fegyveres őrök vigyázták kívül a kapunál, s alabárdosok posztoltak minden ajtó előtt. Belovagoltak az udvarra. Istállófiúk rohantak elő nyomban, hogy elvezessék a fekete paripát. Alaric leszállt a nyeregből, aztán lesegítette a lányt is. – Itt biztonságban leszel – mondta. – Gyere! Fallon nem mozdult, mire a férfi megragadta a karját, s vonszolni kezdte maga után. – Két napja nem aludtam – morogta bosszúsan. – Halálosan fáradt vagyok, s nincs kedvem vitatkozni veled, milady. Akár hiszed, akár nem, csak a javadat akarom, jöjj hát. – Képtelen vagyok! – kiáltott Fallon kétségbeesetten. Alaric tisztában volt vele, hogy az őrök minden mozdulatukat figyelik, és minden szavukat hallják. Legtöbbjük az életét s adta volna Vilmosért és érte, de tudta, pletykálni fognak, s nem kockáztathatta meg, hogy Vilmos fülébe jusson: Harold lánya még mindig dacol sorsával, és nem hajlandó behódolni. – Fallon! Ó, mit tépem itt a számat! – motyogta, aztán lehajolt, megragadta a lányt s a vállára vetette, mint valami liszteszsákot. Hatalmas léptekkel indult a bejárat felé. Az őrök vidáman éljenezték, akadt, ki meg is tapsolta, de Alaric nem figyelt rájuk, s meg sem állt szobájáig. Berúgta az ajtót, s terhét az ágyra dobta, aztán lerántotta róla köpönyegét. Fallon moccanni sem mert, s egy szó nem sok, annyi sem hagyta el ajkait. – Ne próbálj elszökni. Az őrséget megkettőzöm, úgyhogy semmi esélyed a menekülésre. Szavamat adtam, hogy vigyázok rád. Biztos lehetsz benne, milady, míg élek, hajad szála sem fog meggörbülni. Fallon a férfi szemébe nézett. Alaric a szavát adta, hogy vigyáz rá? Kinek? – Mindjárt hozatok neked vizet, meg valami harapnivalót. – Alaric megfordult, és az ajtóhoz lépett. Fallon szeme megtelt könnyekkel. Felült az ágyon, s meztelen keblén összefogta ruhája nyomorult maradványait. – Alaric! A férfi megállt, s hátranézett. Fallon arra gondolt, soha nem látta még ilyen elgyötörtnek. Vajon mi kínozhatja ennyire? – töprengett. – Ki vele, mit akarsz? – kérdezte Alaric türelmetlenül. – Sok dolgom van még. 107

– Azt mondják, apám megsebesült – kezdte a lány, s hangjában sírás reszketett. – Nyíl fúródott a szemébe, s leesett lova háláról. Ekkor négy normann lovag rontott rá, és... kegyetlenül lemészárolták. Alaric hallgatott, s Fallon érezte, a rémület fekete hullámai magasra csapnak lelkében. Forró könnyei végigcsordultak arcán, s a következő mondata zokogásként buggyant elő szájából. – Alaric. az istenre kérlek, mondd azt, hogy nem voltál a gyilkosok között! A férfi arcára kiült a döbbenet, s egy röpke pillanatra úgy tűni, visszamegy hozzá, hogy átölelje, s megnyugtassa. Istenem – gondolta Fallon kétségbeesetten ha apja gyilkosával feküdt le tegnap éjjel, soha nem fog tudni megbocsátani magának. – Nem tennék ilyet senki ember fiával – szólalt meg végül halkan Alaric. – Még kevésbé olyasvalakivel, kit barátomként szeretek és tisztelek. Fallon lehajtotta a fejét. Hallotta, hogy az ajtó halkan kinyílik, aztán becsukódik. A férfi elment. Vilmos parancsára Harold földi maradványait a tengerpartra néző hegygerincen temették el. A szertartást Damien atya végezte. Viharos szél fújt, s az ég kékjét szürkéslila, haragos felleg takarta. A levegőt mennydörgés rázta, s a hegy fölött kékesfehér villámok cikáztak. A lovagok, kik Vilmos kegyelméből részt vehettek az angol király búcsúztatásán, rettegve kémlelték a mennyboltot, s Alaric soha nem érezte még magát oly közel istenhez, mint azokban a percekben. – Harold, a szászok nagy királya, nyugodjék békében e szent helyen – kiáltotta Vilmos. – Őrizze örökre a partot, melyet életében védeni akart! Villám cikázott keresztül az égbolton. Damien atya előrelépett, s meggyújtotta a sír mellett felállított máglyát, aztán kántálni kezdett az ősi nyelven, a keresztény isten, a viking főisten, Odin, és a druidák isteneinek kegyelmébe ajánlva az eltávozott király lelkét. A szertartás végeztével Vilmos és kísérete visszaindult a táborba. Alaric maradt a sírnál, hogy felállítsa Harold fejfáját. Már majdnem végzett, mikor megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett és Damien atyát látta maga előtt. – Miért nézel így rám, Damien? Talán te is azt lesed, mikor kezd kinőni a szarvam és a farkam? A pap megrázta a fejét, s a fenyegető égboltra emelte tekintetét. – Nem, barátom. Edward hosszú idővel ezelőtt figyelmeztetett bennünket, hogy ördögök és démonok szállják meg ezt a földet. – Az álomról beszélsz, amit halála előtt látott? – Igen – felelte Damien, s Alaric szemébe nézett. – Ezek szerint előre tudtad azt is, hogy győzni fogunk? A pap elmosolyodott. – Győzni, Alaric? Ó, igen, a győzelem. – Kételkedsz benne, hogy Vilmos elfoglalja Angliát? Damien felnevetett, és Alaric hirtelen rádöbbent, a férfi nagyon fiatal, talán annyi idős sincs, mint ő. Felébredt lelkében a kíváncsiság. – Kettőnk közül te vagy az, aki kételkedik, milord – mondta a pap. – És ez érthető. Még a legbizakodóbb normann, Vilmos sem hiszi, hogy egyetlen csatával sikerült megnyernie a háborút. Hastings csak a kezdet volt. – Vilmos hódítani fog. – Vilmos lesz a király – jelentette ki Damien, és Alaric hitte, hogy így lesz. A pap elmosolyodott aztán. – Mikor az élő fa kettéhasadt törzse összeforr – motyogta. – Mit mondasz, ember? Beszélj érthetően, ne hozz zavarba mindenféle rébuszokkal! – Csak akkor lesz béke az országban, uram, s hidd el, a pusztulás romjain megszületett az új élet, s növekszik máris. De figyelmeztetlek: démonok söpörnek végig a vidéken, a ti démonjaitok. Tűz pusztít majd, férfiak halnak meg, asszonyok jajszavától lesz hangos a föld. És végül az ország

108

győzedelmeskedik. Ez a sziget és ez a nép. – Mélyen meghajolt Alaric előtt. – Uram – mormogta – a szolgád vagyok örökké. Alaric figyelte, míg Damien magas, sötét alakját elnyeli a távolság. Halálosan fáradtnak érezte magát. Éjszaka borította bársonyos, indigókék leplét a világra, s a csillagok felragyogtak. Alaric lesétált a gerincről, és Sátán nyergébe pattant. Vacsoráját Vilmos, Odo és Robert társaságában költötte el. Miközben megbeszélték a soron következő hadműveleteket, Alaric Vilmos arcát figyelte. Tudta, a herceg nem kíván mindenáron rombolni és pusztítani, s minden városnak felajánlja majd, hogy hódoljon be. Nem kevéssé azért, hogy elnyerje a Witan jóindulatát. Már majdnem éjfél volt, mikor Alaric végre visszavonulhatott. A szobájába ment. A kandallóban már majdnem elhamvadt a tűz. Fallon az ágyon feküdt, s aludt. Ám amint az ajtó becsukódott, a lány felriadt, s remegve húzódott az ágy végébe. Alaric pillantásra sem méltatta. Levette köpenyét, s felakasztotta, aztán lecsatolta kardját, s levetkőzött. Elfújta a gyertyát, s anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, lefeküdt az ágyra, s magára húzta a takarót. Sötét volt és a néma csendben hallotta a lány szívverését, s érezte a feszültséggel, mely belőle áradt. Aztán meghallotta, hogy foglya az ajtó felé lopakodik. Tudta, megpróbálja elvenni a kardjai, aztán kinyitja az ajtót, és futás! Kinyitotta a szemét, s majdnem elmosolyodott. A telihold fénye megvilágította Fallon karját. A kard felé nyúlt. Mielőtt elérhette volna, Alaric felpattant, a lánynak rontott, s meztelen testével szegezte a földhöz. – Távozni készülsz, szerelmem? Fallon átkozódni kezdett, s ököllel támadt a férfinak, ám erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Alaric felállt, s durván talpra rántotta. – Vedd le a ruhád! – parancsolta. – Nem! – kiáltotta rémülten a lány. – Alaric, ne... A férfi megragadta a szakadt ruhát, s letépte, aztán a rongyokat a tűzbe vetette. Fallon térdre omlott, s karjaival próbálta eltakarni meztelenségét. – Sajnálom, hercegnő – mondta Alaric halkan. – Nem szeretnélek már az első éjszakán elveszíteni. – Odasétált hozzá, megsimogatta a haját, aztán belemarkolt, s megrántotta. – Gyerünk az ágyba! A falhoz! – Nem! – tiltakozott a lány kétségbeesetten, haragvón. – Nem akarok áldozatul esni... ismét. Alaric elmosolyodott, aztán karjába emelte Fallont, s a puha nyoszolyára dobta. Megfordult, s ruhásládájából egy vékony, fonott övszíjat vett elő. Mikor az ágyhoz lépett újra, a lány nekitámadt, s éles körmével végigszántotta mellkasát. Alaric elnyomott egy cifra káromkodást, aztán elkapta foglya kezét, s csuklóját összekötötte a bőrszíjjal. – Verjen meg az isten, átkozott fattyú! – sziszegte a lány dühödten, s már a könnyeivel küszködött. Felnézett Alaricra, s a férfi arra gondolt, soha nem látta még ilyen szépnek. Könnyes szeme mini két összeillő drágakő ragyogott elefántcsontszínű, tökéletes metszésű foglalatában. Haja éjszínű palástként omlott szép vonalú vállára. Telt keble, mint két érett gyümölcs kínálta magát. Dereka valószerűtlenül vékony, két kézzel átérné, csípője csábítóan gömbölyű, hosszú, bársonyfényű combjai tökéletes ébenfekete háromszöget kereteznek, melynek nem sok férfi tudna ellenállni… A kék szempárba nézett, s elmosolyodott újra, miközben a szíjat szorosabbra húzta szép foglya csuklója körül. Aztán előrehajolt, s a fonott öv másik végét az ágy fejtámlájához kötötte. – Nyomorult fattyú! – átkozódott a lány, dobálni kezdte magát. Alaric lovagló ülésben Fallon csípőjére ült, és simogatni kezdte puha kebleit. – Igen, hölgyem. Azért kötöztelek meg, hogy megkínozzalak, hogy azt tegyek veled, amit csak akarok. Igen, jól gondolod, egész nap fosztogattam, gyilkoltam és ártatlan nőket erőszakoltam meg. Valójában oly sok szász szüzet 109

tettem magamévá akarata ellenére, hogy egészen elfáradtam. Nem bírok ma éjjel tovább harcolni, hát gondoltam, megkötözlek, úgy hamarabb túl leszek rajta. A lány szeme kerekre nyílt döbbent rémületében, s tekergőzni, vergődni kezdett a férfi alatt. Ne ficánkolj, szépségem – gondolta Alaric –, különben hamar elfelejtem, milyen fáradt vagyok. – Szörnyeteg! – kiáltotta Fallon. – Szállj le rólam. Alaric előrehajolt. – Csak nem félsz, hercegnő? – suttogta a tűiébe, miközben tovább simogatta a melleit, hasát, derekát. – Szegény kislány, hogy szenved! Szinte reszket a félelemtől! – A gyűlölettől reszketek – vágott vissza Fallon magabiztosan, de szavai meghazudtolták tekintetét, melyben ott ült a rettegés. – Esküszöm, én... – kezdte, s Alaric várakozón vonta fel szemöldökét – Esküszöm, nem leszek a tiéd soha... soha többé. Alaric hátravetette a fejét és nevetni kezdett. – Fallon, ha úgy akarnám, térden állva könyörögnél, hogy tegyelek magamévá. Fallon már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de rádöbbent, ha egyetlen tiltakozó szót is szól, saját csapdájába csík. Összeszorította hát a fogát, és hallgatott. – Jó éjt hercegnő – mondta végül Alaric, leszállt a puha női testről, s foglyának hátat fordítva végignyújtózott az ágyon. Hamar erőt vett rajta a fáradtság, s elaludt. Álmában Fallon nem az ágyhoz volt kötözve, hanem hozzá, s meztelenül feküdtek szorosan egymás mellett. Fejüknél Damien atya állt, két kezét az ég felé tartotta, s így szólt: „Mikor az élő fa kettéhasadt törzse összeforr, béke lesz az országban.” A pap a szemébe nézett, s Harold Godwinson hangján mondta; „Végül az ország győzedelmeskedik. Ez a sziget. Ez a nép. Anglia. A fa levelet bont és gyümölcsöt hoz. A gyümölcs angol lesz.” Damien atya eltűnt, s Alaric felriadt álmából. Felült az ágyon, s megtörölte verejtékező homlokát. A tűz már majdnem teljesen elhamvadt. Megfordult, az alvó szépségre pillantott, s elmosolyodott. Aztán eszébe jutott, mit álmodott az imént, s dühösen dobta a takarót foglya csábító testére. Hátat fordított ismét, de nem tudott elaludni. Annyira vágyott Fallonra, szerette volna megérinteni, magához ölelni csodálatos testét, s szeretkezni vele. Tudja jól, magáévá tehetné erővel. De ezt nem akarta. Eltökélte, bebizonyítja szép, büszke foglyának, hogy az emésztő tűz, mely fellobban lelkükben, akárhányszor egymás szemébe néznek, vagy megérintik egymást, nem az ő műve, hanem a kettejüké...

110

16. fejezet Fallon arra ébredt, hogy valaki kopog az ajtón. A kezét eloldozták az ágytól, és Alaric már nem volt a szobában. Az álláig húzta a takarót. – Igen? Az ajtó kinyílt. Egy tizenhat év körüli fiú lépett a szobába, s egy hatalmas nehéz ládát vonszolt maga után. Amint a láda belül volt az ajtón, a fiú nagy lihegve rárogyott a tetejére, s a lányra mosolygott. – Hogy érzed magad, e gyönyörű reggelen, milady? – kérdez te. A kérdés oly abszurdnak, oly bizarrnak hatott, hogy Fallonból majd kitört a nevetés. Nem felelt hát, de szája sarkában mosoly bujkált és kíváncsian méregette a jövevényt. A fiú felállt, mélyen meghajolt előtte. – A nevem Richard milady. Richard of Elwald. Alaric d'Anlou grófot szolgálom. Fallon szívébe fájdalom mart. Ez a szász fiú láthatólag örömmel szolgálja normann urát. – Elwald? – kérdezte. Hallotta már a város nevét. – Richard of Elwald – ismételte. – Mondd el nekem, Richard, Elwald hogyan élte meg a borzalmakat? – Szerencsére jól, milady – felelte Richard. – Jól? – Egyetlen portyázó csapat sem merte megtámadni a várost, hisz az Alaric gróf angliai birtokán fekszik. Fallon lesütötte a szemét. Alaric nagyon fiatal volt még, mikor egy vadászat alkalmával megmentette a király életét. Edward hálából egy birtokot adományozott neki Wessexben. – Nos, jó uram, Alaric úgy gondolta, mivel magam is szász vagyok, én legyek a szolgálód – mondta a fiú vidáman. – Ó, és hol van a te jó urad, Alaric ma reggel? A fiú lesütötte a szemét. – Úgy hiszem, a herceg mellett, milady. – Úgy érted, együtt rabolnak, fosztogatnak, gyilkolnak és pusztítják Angliát? – Nem, milady. A herceg és a gróf várnak. – Mire várnak? – Hogy a városok behódoljanak. Fallon szíve összefacsarodott. Fivérei biztosan nem fogják letenni a fegyvert, mint ahogy Edgar herceg sem. Edwin és Morkere, az északi vidék urai is harcolni fognak. – Van már, ki behódolt? – kérdezte Richardot. A fiú megrázta a fejét. Fallon hátradőlt és szélesen, elégedetten elmosolyodott. Talán mégsem veszett el minden. Talán még van remény... Richard megköszörülte a torkát. – A ládában a ruháid vannak. Anyád küldte tegnap. – Az anyám? – Megfeledkezve meztelenségéről, kiugrott az ágyból. A fiú tekintete láttán aztán visszabújt nyomban, s válláig húzta a takarót. – Igen – felelte végül Richard, ki zavarában a haja tövéig elvörösödött. – Itt volt az anyám? – Fallon maga köré csavarta a lepedőt, s kiszállt az ágyból. – Kérlek válaszolj. Hol van most? Miért nem jött be hozzám? A fiú szomorúan hajtotta le a fejét, s leült a ládára. ~ Azért kellett idejönnie, hogy segítsen megtalálni a király testét. – Vigasztalóan nézett a lány szemébe. – Vilmos megparancsolta, hogy Haroldot tisztességgel kell eltemetni. Damien atya búcsúztatta el. Fallon elfordult a fiútól, és az ágy szélére ült. Richard odalépett hozzá nyomban, s térdre omlott előtte. – Amit mondani fogok, maradjon köztünk, milady. Megígéred, hogy nem árulod el senkinek? – Miről beszélsz? – suttogta Fallon. – Nos, akik már találkoztak Damiennel, tudják, az a férfi nem közönséges pap. – Igen, és? – Azt rebesgetik, mikor a király testét eltemették, iszonyú vihar kerekedett, és a normann herceg kíséretével együtt elmenekült. Éjfélkor Damien atya visszatért a sírhoz, s kezét az ég felé 111

emelte. A mennybolt megnyílt ekkor, s egy hajó ereszkedett alá. Damien atya karjaiba emelte Harold király földi maradványait, s a hajóra vitte Suttogott valamit, s Harold lelke az égbe szállt, hogy elfoglalja méltó helyét a nagy királyok között. Testét az éji égen a hajó a walthami apátságba vitte, ahol örök nyugalomra helyezték. Fallon szomorúan elmosolyodott. Rádöbbent, a fiú vigasztalni próbálja. Esetleg így akarja tudtára adni, hogy a normann szertár tás után apja testét kiásták és titokban a walthami apátságba vitték. Harold is így akarta volna – gondolta a lány. Tétován nyúlt előre és megsimogatta a fiú haját. – Köszönöm, Richard. A fiú felállt. – Nos, milady, ha megengeded, hozok neked vizel és valami étek. Bort parancsolsz? Nem, azt hiszem a borunk elfogyott. De sör az van. Máris hozok egy jó kupával. – Richard, egy pillanat. Hol van az anyám? A fiú megköszörülte a torkát. – Visszatért Boshambe. Vilmos gondoskodott róla, hogy ne essék bántódása. – Még csak szót sem válthattam vele! Ó, átkozott Alaric! – Nem, hölgyem – vágott a szavába Richard. – Nem Alaric, ha nem Vilmos volt, ki jobbnak látta, ha nem találkozol Edith–tel. A fiú meghajolt, aztán az ajtóhoz lépett, és kiment a szobából. Fallon a ruhásládához rohant, s felnyitotta. Drága anyja gondosan bepakolt mindent. Harisnyákat, lábbeliket, ruhákat. Még lovaglócsizmáját is odakészítette. Valaki kopogott az ajtón. Fallon kinyitotta. Richard egy hatalmas tálcán ételt és italt hozott. Odakint a folyosón két állig fel fegyverzett őr posztolt. – Remélem, ennyi fegyverrel csak elbántok velem, ha arra kerül a sor – jegyezte meg a lány csípősen. Richard elmosolyodott, és az őrök meghajoltak. – Reméljük, milady – szólt egyikőjük. Fallon bevágta az ajtót. Richard nagy óvatosan az asztalra tette a tálcát, s felegyenesedett. Fallon megköszönte a fáradozását, és látván, a fiú nem mozdul, kérdőn vonta fel szemöldökét. – Szépen kérlek, milady, ne próbálj megszökni – mondta Richard. A lány felsóhajtott. – Pillanatnyilag nem tervezek ilyesmit, de mire véljem a figyelmeztetést? – Nem szeretném, ha bántódásod esnék. Ha megpróbálsz megszökni, szigorú büntetésben lesz részed. – Valóban? Richard szomorúan hajtotta le a fejét. – Az őrök, akik ajtódnál posztolnak, a gróf leghívebb lovagjai. Mindenki tudja már a normannok táborában, hogy leterítetted a rettenthetetlen Falstaffot, s megszégyenítettél két nagyhatalmú harcost. A gróf azt mondta az őröknek, ha bármi gondot okoznál, kötözzenek ki, s amint visszatér, személyesen fog megkorbácsolni. – Igazán? – motyogta Fallon. – Igen, de hidd el, milady, nagyon bántotta, hogy ezt kell mondania. Fallon elvett egy gyönyörű piros almát a tálcáról, és beleharapott. – Azt is mondta, szépséged az angyalokéhoz hasonló, és hogy a szászok legnagyobb kincse vagy, és... Fallonból kitört a nevetés. – Ne haragudj, Richard, de nem tudom elképzelni, hogy Alaric így beszélt volna rólam. – Ilyen jól ismered, milady? – kérdezte halkan a fiú. – Igen – felelte elmélázva Fallon, s elmosolyodott. – .Tói ismerem ahhoz, hogy tudjam, a korbácsolásról szólt csupán. – Mondta azt is, hogy szép vagy – kötötte az ebet a karóhoz Richard. Alaric igazából úgy fogalmazott, Fallon szépséges boszorkány, de a fiú úgy gondolta, jobb ha az utóbbi jelzőről hallgat. – És hogy sorsod nem közömbös a számára. – A gróf arról beszélt, kötelességének érzi,

112

hogy Harold király családjáról a jövőben gondoskodjék, és Richard úgy vélte, a kettő egy és ugyanaz. A lány kacagni kezdett újra, s egy almát nyújtott a fiú felé. – Tarts velem, kérlek, früstököljünk együtt. Richard Fallon szemébe nézett, s arra gondolt, nem látott még nála szebb teremtést. A szeme kék volt, mint a tavaszi égbolt, haja fekete, mint a csillagfényes éjszaka, arca, mint az alabástrom, s az ajka vérvörös. Harold király büszke leánya, ki a normannok foglya most. Richard sajnálta a szép hölgyet, úgy vélte mégis, nagyobb biztonságban van itt, mintha szabadon lenne. Hallotta, Vilmos parancsol adott Romney városának lerombolására, lakóinak lemészárlására. Alaric gróf tiltakozott, s mértékletességre intette a hercegei, hiába. Richard csodálta Alaricot. Nemcsak azért, mert hatalmas volt, erős és tekintélyes, hanem mert jó ember volt, és igazságos. Hálát adott istennek, amiért ily nagyszerű urat szolgálhat. Fallonra pillantott, ki egy almát nyújtott felé. – Köszönöm, milady, de most mennem kell. Este visszajövök. Meghajolt, aztán sarkon fordult, és elsietett. Fallon megreggelizett, aztán megmosdott, és felöltözött. Biztos volt benne, Alaric nem tér vissza estig. Járkálni kezdett a szobában fel s alá, aztán a kis ablakhoz lépett, s kinézett. A kapunál, az udvaron őrök posztoltak, lábadozó sebesültek beszélgettek és kockáztak az udvaron. A kapunál szász halaskofák kínálták portékájukat. Fallon nevetést hallott. Ledér fiatal nők kacérkodtak a normann katonákkal. Összefacsarodott a szíve. Arra gondolt, apját, a királyt még alig temették el, s népe máris a hódítók kegyét keresi. Gyöngyöző kacagás tört a levegőbe, s Fallon a hang irányába fordította tekintetét. Egy barna hosszú hajú fiatal lány vetette magát egy normann katona karjaiba. A férfi a dús kebleket markolászta, aztán egy tallért csúsztatott közéjük. Fallon megfordult, az ágyhoz sétált és leült. Egy szép szász szajhát látott az imént, ki pénzért árulja bájait. De ő sem jobb nála, hisz oly könnyedén adta oda magát Alaricnak. Bár ne tette volna – sóhajtott, s ne kellene együtt élnie a szörnyű bűntudattal, hogy önként lett ellensége ágyasává. És mi lesz holnap? – töprengett. Hogyan harcoljon Alarickal, mikor oly nagyon vonzódik hozzá? Gyűlölnie kellene, gyűlölnie, de... képtelen rá. Felállt és járkálni kezdett a szobában. Erősnek kell lennie. Nem szabad egy pillanatra sem megfeledkezni arról, ami apjával és nagybátyjaival történt. A harcnak még nincs vége. Az angolok hamarosan magukhoz térnek az első sokkból, összeszedik erejüket, s kiűzik a betolakodókat Anglia földjéről. Addig is, távol kell tartania magától fogva tartóját. Az órák lassan teltek. A lány idegesen és nyugtalanul várta Alaricot, de a férfi nem tért vissza. Amikor leszállt az est, Richard vacsorát hozott, és gyertyát gyújtott a szobában. Fallon éjfélig várta a grófot, aztán lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Attól félt, ha Alaric visszatér, ugyanaz fog történni, mint múlt éjjel, s azt igazán nem bírná elviselni. Eszébe jutott aztán, a gróf valószínűleg valamelyik szajhája ágyában tölti az éjszakát. Igen, Alaric gyűlöli őt, azért is ajándékozta Falstaffnak. Csupán azért tette magáévá, mert dühös volt, mert... azon az éjszakán mindketten elvesztették józanságukat. A falhoz húzódott, és lehunyta a szemét. Nem tudott elaludni reggelig. Alaric nem lovagolt Romneyba. Egy közeli hídnál várakozott inkább. Nem tehetett semmit, hogy megakadályozza a város lerombolását, de gondoskodott róla, hogy a túlélőket ne mészárolják le. Hogy teljesítse katonáinak tett ígéretét, s megjutalmazza őket hűséges szolgálatukért, Vilmos szabad rablást engedélyezett. A francia, flamand és német zsoldosok minden házat kifosztottak, zsákmányukat szekerekre rakták, aztán felgyújtották az épületeket, pajtákat, mindent. Alaric szomorúan figyelte a pusztítást, és szégyellte, hogy a gyilkos, barbár hordával egy zászló alatt harcol. Hálával és megkönnyebbüléssel gondok Falstaffra. Barátja szépen gyógyult, s az orvosok azt mondták, néhány hét múlva nyeregbe szállhat. 113

Szívesebben állt itt, s figyelte a pusztítást, minthogy visszatérjen foglyához az erődbe. Robert de Mortain feladata volt, hogy gondoskodjon róla, Vilmos megkapja részét a zsákmányból. Mikor esteledni kezdett, Alaric intett embereinek, aztán megindultak a közeli kis falu, Haselford felé. Roger Beauclare odalovagolt ura mellé. – Ma éjjel nem térünk vissza Hastingsbe? Alaric megrázta a fejét. A minap értesült róla, hogy Haselford ura elesett a csatában. Mivel a bárónak nem volt asszonya, csodás vidéki kúriája most üresen állt. A haselfordiak örömmel üdvözölték Anion grófját. Alaric ugyanis tudván, a közeli városra mily sors vár, Haselfordba küldök egy csapat lovast, s zászlóit is kitűzette, hogy a portyázó zsoldosok már messziről lássák, ez a hely az ő fennhatósága alatt áll. – Az az érzésem, pazar lakoma vár ránk ma este – mondta a gróf – A haselfordi szászok roppant hálásak védelmünkért. Halálosan fáradt vagyok. Az elmúlt két éjszakán alig aludtam valamicskét. Roger felnevetett, ám Alaric gyilkos pillantása láttán jobbnak vélte magába fojtani jókedvét. – Nem csodálom, uram – jegyezte meg az ifjú lovag, s megköszörülte a torkát. – Úgy hallottam, Fallont hastingsi szobádba zárattad. Lady Margaret nem örül a kialakult helyzetnek. Alaric vállat vont. Nem, Margaret egyáltalán nem örült. Mikor megtudta, hogy Fallont magával hozta, őrjöngve támadt rá, aztán zokogni kezdett. Azt kérdezte tőle, hogyan dobhatta félre ily durván egy mocskos szász szajha kedvéért. Alaric gyűlölt magyarázkodni, és Margarettel szemben nem is érezte ennek szükségét. Az asszony tudni akarta, szándékában áll–e megtartani a lányt, mire ő azt tanácsolta neki kedvesen és udvariasan, hogy hajózzon vissza Normandiába. Margaret a szemébe nézett, s azt felelte, maradna inkább. Alaric beleegyezett. – Attól tartok. Lady Margaret nagyon boldogtalan – sóhajtott Roger. – Margaret tudja, mit csinál, barátom. És tudja azt is, mit akar. Ha nem tetszik neki a jelenlegi felállás, szabadon elmehet. – Es mi a jelenlegi felállás, uram? – kérdezte az ifjú lovag. Alaric eltöprengett egy pillanatra, aztán felnevetett. – Istenemre, jó Roger, fogalmam sincs. Roger az égre emelte a tekintetét. – Lenne bár az enyém a lány sóhajtott – nőül venném, s hátralévő életemben térden állva könyörögnék a bocsánatáért. – Isten az égben! – kiáltott fel Alaric. – Hogyan is feledhettem el? Hisz alázatos szolgája vagy a kis boszorkánynak, mióta Boshamben megbabonázott. Roger elmosolyodott. – Ó, igen. Mindent, mindent megtettem, csak hogy halljam csilingelő nevetését. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: – Hű embered vagyok, Alaric, jól tudod. De ha valaha is úgy döntesz, hogy elhagyod a lányt, nőül veszem. Természetesen az engedélyeddel – tette hozzá. Alaric elmosolyodott, és arra gondok, ugyan miért is ne teljesítené barátja óhaját. Nem! – érvelt magában. Nem lehet, hisz megesküdött Edith–nek, hogy vigyáz a lányára. Különben is, a gyengéd Roger biztosan Falstaff sorsára jutna, ha egy ujjal is hozzá merészelne nyúlni a szász boszorkányhoz. – Alaric! – szók Roger hirtelen. – Érzed ezt a mennyei illatot? Azt hiszem, húst sütnek valahol a közelben. Kérlek, uram, siessünk, mert kopog a szemem az éhségtől. Alaric felnevetett, aztán lova véknyába vágta sarkát és őrült vágtába kezdett. Roger követte. Amint megérkeztek Haselfordba, Alaric húsz fegyverest őrségbe állíttatott, aztán a kúriához lovagok. A házat fenntartó család fejét Hamlinnek hívták. A férfi meleg szavakkal üdvözölte, aztán asztalhoz invitálta új urát és kíséretét. A gömbölyű, pirospozsgás szakács és Hamlin három szemrevaló leánya szolgálta fel az ürühúst és a sült fácánt a vendégeknek. Vacsora közben Alaric körbenézett a nagyteremben: a falakat téglából és kőből építették, és hímzett faliszőnyegekkel díszítették. Masszív lépcsősor vezetett a felső szintre. – Uram? 114

Alaric megfordult. Hamlin állt előtte, kezét tördelve. A férfi már megette kenyere javát. Hosszú lóarcát galambfehér haj keretezte, s a gróf azon kezdek töprengeni, ennek a csúf vénembernek hogy lehet három ily szépséges leánya. – Nos, uram, hogy ízlett az étel? Alaric felemelte kupáját. – Fenséges volt minden. Az öreg megkönnyebbülten sóhajtott és keresztet vetett. – Valami baj van? – kérdezte a grófi A férfi megrázta a fejét, kék szemében könnyek reszkettek. – Zászlód ma megmentette az életünket, milord. Katonák jöttek, és ki akarták rabolni a házakat. De nem vittek el semmit, mert azt mondtam nekik, bármelyik pillanatban itt lehetsz. Hálát adok istennek, amiért idevezetett téged. Tudom jól, hogy népemből sokan szenvednek a háborútól. Ám nekem és lányaimnak, amíg itt vagy, nincs mitől tartanunk. Kérlek hát, uram, könyörgöm, ne hagyj el bennünket. Alaric a férfi szemébe nézett, aztán körbepillantok újra. – A mai naptól fogva e hely a védelmemet élvezi – jelentette ki ünnepélyesen. – Van írástudó köztetek? – Igen, milord, a pap. A templomban imádkozik halottaink lelki üdvéért. – Ha visszatér, írja össze a haselfordiak nevét, s készítsen listát az ingóságokról. Tudni akarom azt is, mihez értenek a falubeli férfiak. Hamlin elmondta, két kovács, két tímár, egy molnár, és több ács, fémműves és építőmester él a településen. Alaric örömmel hallotta, hogy mindenben önellátóak, s nagyobb mennyiségű élelmiszert halmoztak fel. Tudta jól ínséges, vérzivataros idők köszöntenek Angliára. A normannok kemény harcok elé néznek, neki Vilmos mellett a helye. A nyolcezer fős partra szálló seregből alig ötezren maradtak, s ellenséges vidéken kell előrenyomulniuk. Ám elhatározta, Haselford az övé lesz. Felállt az asztaltól, jó éjszakát kívánt embereinek, és felment a lépcsőn. Odafent a szűk kis folyosón több ajtót látott, s benyílón mindegyiken, míg végül megtalálta lakosztályát. A szoba ablakai keletre nézlek, berendezéséi egy hatalmas ágy, asztal és székek, valamint díszesen faragott ruhásládák alkották. Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, aztán végignyújtózott a puha nyoszolyán. Mély álomba merüli. Reggel, miután beszélt Hamlinnel, néhány emberét visszaküldte Hastingsbe Fallonért, aztán húsz katonát hátrahagyva Vilmoshoz lovagolt. Megtudta, hogy Dover elöljárói, miután értesültek Romney pusztulásáról, feladták a várost. Amikor a herceg és Alaric elérték Dover határát, döbbenten látták, hogy a szigorú parancs ellenére a zsoldosok fosztogatni és gyújtogatni kezdtek a városban. Vilmos dühöngött, ám mivel a rendelkezésre álló haderő így is kicsi volt, a vétkeseket nem büntethette meg. Úgy döntött, kárpótolni fogja Dovert az elszenvedett sérelemért. Alaricnak rengeteg dolga akadt. Felügyelnie kellett a katonák bevonulását, meghallgatni és kivizsgálni a doveri polgárok panaszait, s elviselni Vilmost, aki egész nap egyfolytában dühöngött es fenyegetőzött. – Mondd csak, Alaric – szólt Vilmos ebéd közben. – Nem találod úgy, hogy túl nagy a csend Angliában? Alaric megvonta a vállát. – Feltételezem, a szászok arra készülnek, hogy Edgart ültessék az ország trónjára. Meglehet, Észak Anglia urai, Edwin és Morkere már Londonban vannak, hogy megerősítsék a főváros védelmét. Óvatosaknak kell lennünk, – Még nem vonultak ellenünk – motyogta Vilmos. – Reméljük, nem is fognak felelte Alaric. – Hastingsnél seregünknek majdnem harmada odaveszett. Az ellenség sokszoros túlerőben van velünk szemben. Vilmos fáradtan dőlt hátra székében. Hadereje napról napra fogyatkozott. A katonák egy részét az elfoglalt városokban kelleti hagynia és újabb erődök, állások építésére utasítania. Emellett halálos kór ütötte fel a fejét az emberek között, mely a jelentések szerint máris több 115

tucat katona életét követelte. Vilmos orvosai szerint az ivóvíz okozta a megbetegedéseket, s a herceg ököllel csapott az asztalra. – Isteni szerencse, hogy a borunk Hastingsig kitartott, különben Haroldnak nem lett volna mivel megküzdenie! – üvöltötte, és Alaric arra gondok, Vilmos is elkapta a kórt. Ám a herceg nem mondott semmit, Alaric pedig nem telt fel ostoba kérdéseket. Későre járt már, így ő és emberei Dover határában ütöttek tábort. A betegség a városban is felütötte fejét, és hamar eluralkodott a káosz. Alaric látástól vakulásig dolgozott: Vilmos helyett bíráskodott, irányította a megszálló csapatokat, s gondoskodott róla, hogy betegeket ellássák. Amikor a rend úgy–ahogy helyreállt, engedélyt kért Vilmostól, hogy visszavonulhasson új vidéki birtokára. – Egy hetet kapsz, barátom – mondta a herceg. – Aztán vissza kell térned. Még ebben az esztendőben be akarom venni Londont. Alaric késő délután indult vissza a lovagjai élén Haselfordba, s éjfélre érkezett a kúriához. Az udvaron leszállt lova nyergéből, s felnézett az emeleti ablakra. Melegség járta át testét a gondolatra, hogy Fallon odafent van. – Milord! Megfordult. A vidám szász kölyök, Richard üdvözölte. – Mondd, fiú, úrnőd itt van? – kérdezte. – Igen, milord. – Szívesen jött ide? A fiú elvigyorodott. – Boldogan, uram. Esküszöm az istenre. Alaric egyetlen szavát sem hitte. – Vidd Sátánt – mondta, s az istrángot a fiú kezébe nyomta. Richard felnézett a hatalmas paripára, aztán kérdőn pillantott urára. – Hova vigyem, milord? – Lovag akarsz lenni, nem? Hát dolgozz meg érte! – mosolygott Alaric, s emberei hahotában törtek ki. Roger leszállt lova hátáról, s a kétségbeesett fiúhoz lépett, hogy segítsen neki. Alaric bement a házba. A nagyterem közepén lobogott a tűz, és bárányhús sült fölölte a nyárson. Hamlin és családja sürgölődött az asztal körül: vacsorához terítettek. Alaric megállt egy percre és elmosolyodott. Odakint . tombol a háború, de itt bent békesség honol. Az ő háza. Az otthona, ahol meleg vacsora várja és puha ágy. És Fallon. A vágy tüze ismét fellobbant szívében. Míg távol volt, igyekezett nem gondolni a bestiára, ám ha éjszaka lefeküdt aludni, s átlépett az álmok országának kapuján, Fallont látta mindannyiszor. Iránta érzett vágya napról napra éjszakáról éjszakára növekedett. Am a lány soha, soha nem tudhatja meg, mekkora hatalma van Alaric d'Anlou fölött. Hadd higgye csak, ura kegyetlen, könyörtelen és eltökélt. Bármilyen gyengeség halálos veszedelembe sodorná Fallont. Felpillantott a lépcsősoron, s úgy döntött, iszik néhány kupa sört, mielőtt szembenéz a szász veszedelemnél.

116

17. fejezet – Sört ide, jó Hamlin! – kiáltotta Alaric, leült, s lábát az asztalra tette. Az öreg egy hatalmas korsóval hozott az erős italból, aztán mér eggyel az ifjú Roger Beauclare számára, aki ura mellé telepedett a/ asztalhoz. – Mondd, Hamlin, vendégünk mikor érkezett? – kérdezte a gróf – Vendég, milord? Á, a hercegnőre gondolsz? Alaric bólintott. – Múlt héten, uram – felelte a férfi, s bosszúsan vonta össze szemöldökét. Ekkor lépett a nagyterembe Richard of Elwald, kezében Sátán kötőfékével. Alaric gúnyos pillantást vetett rá. – Úrnőd szívesen jött, mi? Nem, azt hiszem azt mondtad: boldogan. Richard a haja tövéig elvörösödött. – Szívesen, milord? – hüledezett Hamlin. Jeanne–nek, legkisebb leányának, ki egy nagy tálcán sült húst tett a ház ura elé, elkerekedett a szeme döbbenetében. – Még, hogy szívesen! A hercegnő úgy küzdött, mint valami vadmacska! Három férfi kellett, hogy felvigyék az emeletre! – tört ki a lányból a panasz szava. Alaric még mindig Richardot nézte. – Értem – mondta. – Nos, rendesen evett a hercegnő? Gondoskodtatok róla? – Milord – szólt Hamlin nem merünk a közelébe menni. – Ő a király lánya – jegyezte meg Jeanne. Hamlin magyarázkodni kezdett. – Igazán hálás vagyok, hogy a védelmedbe vettél bennünket, Alaric gróf, és hű szolgád leszek, míg élek. De... Elhallgatott, és lesütötte a szemét. Richard letette a földre a lószerszámot, s megköszörülte a torkát. – Mi, szászok, nem vagyunk harcos nép – mondta. – Nem tudunk háborúzni. Nehéz szembenéznünk úrnőnk bátorságával, azok után, hogy harc nélkül megadtuk magunkat a hódítóknak. – Te, te hálátlan kis dög! – szökkent talpra Roger dühösen, de Alaric leintette. – Nyugalom, Roger! Érdekel, mit gondol a fiú, s a többiek. – Levette a lábát az asztalról, és felállt. – Áruld el hát, Richard, hogy érzi magát úrnőd? Gondoskodtál róla? Richard lesütötte a szemét. – Nem szól hozzám, mióta ide jöttünk. Minden reggel, délben és este felviszem az étek a szobájába, de alig nyúl hozzá. Mióta eljöttünk Hastingsből, nem beszél, nem eszik és nem iszik. Alaric szemében harag villant. – Nos, az lesz a legjobb, ha magam veszem kézbe a dolgot. Söröskorsójáért nyúlt és felhörpintette italát. A teremre feszült csend zuhant, s minden szempár rászegeződött. Lecsapta az ivóedényt az asztalra. – Roger, gondoskodj az őrségről! – Értettem, milord! – pattant fel az ifjú lovag. Alaric a lépcsőhöz sétált. A többiek némán figyelték. – Milord! – kiáltott fel Richard, s ura után futott. Alaric megállt, s hátrafordult. – Mi az? – Milord! – ismételte Richard, megnedvesítette ajkait, s motyogott valamit. – Nem értem! Beszélj hangosabban, fiú! – Azt mondtam... bocsáss meg, uram... milord, azt mondtam, kérlek, ne... ne bántsd úrnőmet! Alaric döbbenten vonta fel szemöldökét. – Ilyen szörnyeteg lennék, Richard of Elwald? – Nem, uram! Csak... – Akkor törődj a magad dolgával, és ne üsd bele az orrod olyasmibe, amihez nincs közöd! Richard nagyot nyelt, és bólintott. Alaric a lépcsőkre hágott, aztán hirtelen megállt, s Richardra pillantott. – Fiú! – Igen, milord? 117

– Szereted Fallont, igaz? – Én... – Mindegy. Figyelj most rám, s ha jót akarsz a lánynak, figyeli jól! Nemsoká hívatni foglak. Bármit parancsolok, felelj igennel, de ne teljesítsd, csak azokat, melyek ételre, italra vagy fürdővízre vonatkoznak. Megértetted? – Milord... – Megértetted? – Igen. – Richard elvigyorodott. – Igen, Lord Alaric! Alaric bólintott, aztán felment a szobájába. Az ajtó be volt reteszelve, de nekifeszítette vállát, és az egyszerű zár nagy csattanással kipattant. Az ajtó nyikorogva kitárult, s Alaric belépett. A lány az ablakban ült, lábát maga alá húzva, s vágyakozón bámult a sötét éjszakába. Világoskék ruhát, és prémszegélyes gyapjúmellényt viselt. A férfi felé fordította fejét, és a szemébe nézett. Alaric arra gondolt, soha nem látta még ilyen szomorúnak, ilyen törékenynek. Becsukta az ajtót. Levetette köpönyegét, aztán lecsatolta kardját és kibújt tunikájából. Nadrágban és ingben ült a tűz elé, s a lángokat bámulta. – Nos, mademoiselle – törte meg végül a csendet jól érzed magad? – Jól? – ismételte Fallon, s összevonta szemöldökét. – Hogyan érezhetném magam jól, mikor akaratom ellenére hurcoltak ide? – Attól tartok, milady, ha szabadon eresztenélek, a harcmezőn találnék rád ismét. – Ugyan miféle fenyegetést... – Soha nem becsültem alá az erődet, Fallon – vágott a szavába Alaric. – Sem én, sem a herceg. Veszélyesebb vagy, mint bármelyik fivéred, mert egyetlen pillantásodra ezrek fognak fegyvert. Éles nyelved a legbékésebb, legjámborabb embereket is gyűlölködő, vérszomjas farkasokká változtatja. Ezt te is tudod, úgyhogy megértheted; nem engedhetlek szabadon. Megkérdezem tehát még, egyszer; jól érzed magad? Van–e valami, amire szükséged van, és eddig még nem kaptad meg. A lány zavartan nézett a férfira, s visszaült az ablakba. – Mit akarsz tőlem? – kiáltott, mikor Alaric felállt a székéből. A férfi a kandallóhoz lépett, s lökött néhány tuskót a tűzre. 'Megfordult aztán, és Fallon szemébe nézett. – Még nem is üdvözöltél, szerelmem. – Még, hogy üdvözöljelek! Alaric karba fonta a kezét, és szélesen elvigyorodott. – Szóval nem üdvözöltelek! – Fallon előrelépett, s a földig hajolt a férfi előtt. – Uram, Alaric gróf. Légy üdvözölve e szerény hajlékban, melyet erővel vettél birtokodba. Mondd, szép napod volt ma? Sikerült baj nélkül gyilkolnod, fosztogatnod és nőket erőszakolnod? A mételytől csöpögő szavak feldühítették Alaricot. A lángokban álló Romneyt látta maga előtt, s hallotta az emberek rémült, fájdalmas kiáltásait. Ki tudta volna tekerni a kis bestia nyakát, de erőt vett magán, s meghajolt. – Igen, hölgyem. Gyújtogattam, fosztogattam, raboltam, erőszakoskodtam, és nem esett bajom, köszönöm. – Előrelépett aztán, átölelte a lányt, és magához szorította. – Nem tudnál kedvesebben üdvözölni? Fallon kétségbeesetten próbált kibontakozni az egyre kényelmetlenebbé váló ölelésből. – Miért jöttél vissza? Egy egész ország hever a lábaid előtt, menj és erőszakoskodj máshol! – Nekem nem kell egy egész ország. Itt is megtalálok mindent. Gazdag falvak, szép nők, templomok, kápolnák. Nem kell túl messzire mennem. – Verjen meg az isten! – átkozódott Fallon, s a férfi szemébe nézett. – Menj innen és hagyj békén! – Nem tehetem, milady. Minden fosztogató, erőszakoskodó harcosnak szüksége van egy helyre, ahol pihenhet és békére lelhet. 118

– Békére? – csattant fel a lány, s megpróbálta kiszabadítani a kezét. – Békét akarsz? Tőlem? – Ó, igen – felelte Alaric halkan. Elengedte foglyát, és a kandallópárkánynak dőlt. – Otthonra, meleg tűzhelyre vágyom – mormogta –, mint minden férfi. Forró fürdőre, hogy lemossam az út porát, finom ételre, tüzes borra, és puha ágyra, hol fejemet álomra hajthatom. És egy kedves hangra, mely gyengéd szavakat suttog a fülembe. A lány hitetlenkedve bámult rá. Szeme ragyogott, mint két zafír, ajkai, mint a rózsa szirmai a hajnali napfény simogató érintésére, megnyíltak. Alaric legszívesebben a karjaiba fonta volna. – Gyengéd szavak! – ismételte Fallon hüledezve. – Gyengéd szavakat akarsz? Tőlem? Neked teljesen elment az eszed! – A szolgám vagy. – A foglyod vagyok. Nem foglak kiszolgálni sem az asztalnál, sem az ágyadban. – Az ágyamban? Nem emlékszem, hogy erre kértelek volna. Fallon elnyomott egy cifra káromkodást, aztán az ablak felé fordult ismét. – Vehetem ezt felhívásnak, hölgyem? – kérdezte Alaric kedvesen. A lány tüstént válaszolt, és Alaric, ki groteszknek találta, hogy egy törékeny kis teremtés szájából ily ocsmány szavakat hall, nevetni kezdett. – Értem, tehát nem volt felhívás. – Megvonta a vállát. – Mindazonáltal, hölgyem, rendezni kell a dolgokat kettőnk között. Békére vágyom. – Akkor aludj ott, ahol eddig pusztítottál, uram – felelte a lány. Alaric karba fonta a kezét. – Ezt a helyet is erővel vettem birtokomba. Nem ezt mondtad az imént? Fallon megfordult, s a szemébe nézett. Alabástrom arcát harag festette rózsásra. Olyan szép volt, oly csábító, hogy Alaric kis híján megfeledkezett magáról. Bánta már, hogy Haselfordba hozatta. Normandiába kellett volna küldenie az első hajóval – gondolta s tömlöcbe vettetnie. Nem szereli a lányt, nem. Miért érzi mégis úgy, hogy elemészti a tűz, ha a közelében van? – Alaric, Hastingsnél csatát vesztettünk, s én a foglyod vagyok. De nem leszek a szolgád soha. Hatalmadban áll elvenni tőlem bármit, amit csak akarsz, de jegyezd meg: semmit nem adok ön ként, jószántamból. – Elvenni tőled bármit? – vonta fel a szemöldökét Alaric. – Egy újabb felhívás? – O, bár keresztüldöfték volna a fekete normann szívedet! Bái holtan feküdnél a csatamezőn beszakított koponyával. Bár... – Szolgálni fogsz! – vágott a szavába a férfi. – Soha! – felelte Fallon. – És ha erőszakkal kényszerítelek alázatra? – kérdezte a férfi. Elhúzódott a kandallótól, és a lány felé indult. Fallon kihúzta magát, s ujjait ökölbe szorította, mikor Alaric megkerülte, s a háta mögé lépett. – Talán az a probléma, hogy jól ismersz, szíved mélyén tudod, hogy nem bántanálak soha. – Ugyan, honnan tudnám? – kérdezte Fallon, hangja megremegett. – Amikor... amikor berontottál Falstaff sátrába, azt hittem, cl akarod vágni a torkom. – Elveszítettem az önuralmamat. Ritkán fordul elő velem ilyesmi – felelte Alaric, és közelebb húzódott. – Gondolj bár barbár gyilkosnak, nem vagyok híve a fölösleges erőszaknak, vérontásnak. Mindazonáltal megtanultam már, a férfiembernek néha kegyetlennek kell lennie, hogy kedves lehessen. – Megkerülte a lányt, és a szemébe nézett. – Örökölted apád büszkeségét és állhatatosságát. De úgy tűnik, a bölcsességét nem. – Verjen meg az... – Vigyázz a szádra, hölgyem! – figyelmeztette a férfi, s a szürke szempárban fenyegetés villant. – Megfizetsz, Alaric! – sziszegte a lány. – Megfizetsz mindenért. Az angolok fellázadnak Vilmos ellen. Nem fogják hagyni, hogy elfoglalja az ország trónját. S ha majd ott térdelsz szász hóhérod előtt, s az életedért könyörögsz, magam fogom parancsba adni, hogy a legrozsdásabb, legéletlenebb bárddal csapják le a fejedet! Alaric felnevetett, de nevetése száraz volt, és hideg, mint az októberi szél. – Álmodozz csak, ha jól esik. Ám most a valóságról beszélek. A dolgok jelenlegi állása szerint a foglyom vagy, hercegnő. És jobb, ha nem teszed próbára a türelmemet. 119

Alaric visszasétált a kandallóhoz, karba font kézzel megállt •, előtte, s a tűzbe bámult. – Fallon, nem kérek mást, csak, hogy szolgálj, mint bármelyik szolga az urát – mondta, s lassan megfordult. – Ételt a szobánkba, sört, ha megszomjazom. Ennyi az egész, nem több. Nos, mi a válaszod? – Te megőrültél! – suttogta Fallon. A férfi megrázta a fejét és felsóhajtott. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Richard! A fiú nyomban ott termett, és arcán széles mosollyal nézett fel urára. – Richard – szólt Alaric. – Hozz ételt és sört. A fiú bólintott és elsietett. Alaric becsukta az ajtót, s leült a tűz elé a karosszékbe. Csend zuhant a szobára, néma, feszült csend. Aztán Alaric meghallotta a lány lépteinek halk neszét, és megfordult. Fallon már az ajtó előtt állt. – Eszedbe ne jusson, hercegnő! – figyelmeztette csendesen. Fallon magasra vetette állát, s méltóságteljesen visszasétált az ablakhoz. Néhány másodperc múlva Richard lépett a szobába. Hatalmas tálcát egyensúlyozott a kezében, melyet az ablak mellé, egy ruhásládára tett le. Fallonra pillantott, aztán ura felé fordult. – Kitöltsem a sörödet, milord? – kérdezte. – Nem, majd Fallon megteszi. – Fallon nem teszi meg! – csattant fel a lány dacosan. Alaric felsóhajtott, s térdére csapott. – Richard, menj Rogerhez tüstént. Mondd meg neki, gyújtsa fel a malmot még ma éjjel. Ha jól tudom, szemet vetett Hamlin legkisebb lányára. Legyen az övé. Várj csak! Warren is szeretné a kis fehércselédet. Mondd meg nekik, meg kell osztozniuk rajta. De figyelmeztesd őket, a lánynak életben kell maradnia, mert szükség van rá a konyhában. Richard döbbenten nézett urára, ám szemében huncutság fénye villant. – Megértetted, fiú? – kérdezte Alaric mosolyogva. – Igen, igen, milord. Ahogy parancsolod! – Várj! – kiáltott Fallon. Alaric lehajtotta a fejét, mert úgy érezte, kitör belőle a nevetés Romneyra gondolt, égő házakra, meg nyöszörgő sebesültekre, s mikor egy hosszú másodperc után a lányra nézett, vonásai kemények voltak, s tekintete hideg, mint a jég. Fallon félrelökte útjából Richardot, és Alaric elé állt. – Gazember! – sziszegte. – Felégetnéd a malmot, s megbecstelenítenél egy ártatlan lányt csupán azért, mert nem töltöm ki a sörödet? – kérdezte. Arca lángolt, keble haragtól hullámzott. Alaric megvonta a vállát. – Nem, hölgyem. Itt nem a sörről van szó, hanem arról, hogy ostobán dacolsz velem. Elegem van már az engedetlen szolgákból. Richard, tedd, amit parancsoltam, különben szíjat hasítok a hátadból. Na, lódulj! – Igen, milord. – Nem! Várj! – Fallon kitöltötte a sört, s a férfi elé nyomta. – Nesze! Alaric felsóhajtott, és a lányra emelte tekintetét. Nem nyúlt a korsóért. – Úgy hiszem, a ház urának nem ilyen kiszolgálás jár, mademoiselle. – Ó! – Fallon dühösen toppantott a lábával, s hátrapördült. Kihúzta magát, aztán lassan visszafordult. Fél térdre ereszkedett, s fejét alázatosan lehajtva kínálta az italt urának. Alaric elvette a korsót. – Köszönöm, milady. Ennyi csak, mit kérek tőled. Richard, elmehetsz. A fiú kilépett a szobából, halkan becsukta maga mögött az ajtót Fallon még mindig Alaric előtt térdelt, lehajtott fejjel. Szemébe könnyek gyűltek. A fájdalom és a megalázottság könnyei. Nem tudta már, mit gondoljon a férfiról, vagy mit érezzen iránta. Miután Alaric visszatért Vilmoshoz, az őrök szörnyű dolgokról kezdtek suttogni. Azt mondták, Romneyt, és több falut porig romboltak az előrenyomuló normannok, s lakóikat kiirtották. Fallon semmit nem hallott az angol csapatokról. Semmit. Nem tudott fivérei sorsáról, az északi grófokról vagy Edgar hercegről sem. És semmit nem hallott Delonról, semmit, semmit. – Állj fel, kérlek – szólt Alaric lágyan. A lány nem mozdult. 120

A férfi felállt székéből, s felsegítette foglyát, aztán a kezébe nyomta a korsót. – Idd ki fenékig – mondta. Fallon megrázta a fejét, de aztán kortyolt egyet, aztán még egyet, és még egyet, végül kiürítette az ivóedényt. Melegség járta át a testét. – Most pedig enni fogsz – jött az újabb parancs. – Köszönöm, milord, nem vagyok éhes. Alaric leültette a székbe, aztán késével felemelt egy szelet húst, és a szájához nyomta. Fallon beleharapott, megrágta, és lenyelte, aztán harapott még egyet, s hamarosan az egész szelet elfogyott. A férfi felemelte a tálcát, kivitte, és letette az ajtó elé. Fallon a tűzbe bámult, és szerencsétlen helyzetén töprengett. Eszébe jutott Delon. Gyengéd simogatásai, csókjai, mosolya... Érezte, a férfi életben van még, ám tudta, a szerelemnek közöttük örökre vége. Delon jó ember volt, gyengéd férfi és bátor harcos. De hiányzott belőle a tűz és az erő. Összerezzent, mikor Alaric gyengéden megsimogatta az arcát. Érintésére a lelke mélyén hamvadó parázs felizzott. Istenem, ne! – könyörgött magában. Ne hagyd, hogy elcsábítson újra, ne hagyd, hogy megfeledkezzem arról, ki vagyok és honnan jöttem. Ne hagyd, hogy elfeledjem, mennyire gyűlölöm ezt a férfit! – Későre jár. Fallon. Le akarok feküdni. Fallon elrántotta a fejét Alaric kezétől, és kék szeme megtelt rémülettel. Nem mozdult. A férfi a nyoszolyához lépett, és levetette ingét. Az ágy végébe hajtogatta, aztán leült, lehúzta a csizmáját, s kibújt a nadrágjából. – Jöjj, Fallon. – Nem! – kiáltotta a lány. – Ne várd meg, míg levetkőztetlek, milady. Fallon a férfira nézett. Meztelenül még erősebbnek, még hatalmasabbnak, még vonzóbbnak tűnt. – Ne várd meg, Fallon, míg odamegyek, mert abban nem lesz köszönet! A lány idegesen pattant fel a székből. Háttal állt a férfinak. Levetette mellényét, aztán lerúgta a puha bőr papucsot, s lehúzta harisnyáját. Óvatosan, lassan bújt ki ruhájából, s a székre terítette. Már csak alsóinge takarta meztelenségét. Alaricra pillantott, s döbbenten látta a sötétszürke szempárban izzó vágyat. Aztán meglátta kezében a bőrszíjat. – Alaric, nem... – Az alsóruhát is, Fallon. Nem szeretnék erőszakhoz folyamodni. Fallon hátat fordított ismét, s magában elátkozta a férfit, felmenőivel együtt. Levetette az áttetsző ruhadarabot, s dühödten fordult fogva tartója felé. – Ha nem szereted az erőszakot, akkor hagyj... – Békén hagylak, milady. De szeretném megérni a reggelt. No, jöjj! Jöjj már. – Nem! – Fallon lehajtotta fejét kínjában. – Nem tudok. A lélegzete is elakadt rémületében, mikor Alaric dühös léptekkel odament hozzá, s karjaiba kapta. Küzdött, rúgott, kapálózott, de aztán megérezte a férfi meztelen testét, mely testéhez simult. Mozdulatlanná dermedt. A puha ágyra zuhant. A következő pillanatban fogva tartója megragadta csuklóját, köré csavarta a bőrszíjat, aztán odakötözte az ágy támlájához. – Alaric! – Tessék? – Egész héten itt voltam. Ebben az ágyban aludtam, és nem próbáltam megszökni. Miért kötözöl meg? – Nem szeretném, ha elvakult gyűlöletedben elvágnád a torkomat az éjszaka közepén. Mint mondottam, Fallon, nem becsülöm alá sem az erődet, sem az eszedet. Szorosra húzta a csomót, és bemászott az ágyba, gondosan be takargatta szép foglyát, aztán hátat fordított és elaludt.

121

Fallon egész testében reszketett. A férfi közel feküdt hozzá, s nem tudott elaludni a gondolattól, milyen gyengéd melegségre lelhetne erős karjai között. Csak hosszú órák múltán könyörült meg rajta az álom. Mikor felébredt, keze már szabad volt. Meztelen mellkasára húzta a takarót, és felemelte fejét a párnáról. Alaric a tűz előtt ült, és egy bőrkötésű könyvet olvasott, s közben egy darab kenyeret rágcsált. Harchoz öltözött: köpönyege alatt páncélinget viselt, bőrnadrágot és magas szárú lovaglócsizmát. Sisakja az ajtó mellett hevert. Mintha megérezte volna, hogy felébredt, Alaric megfordult, s a lányra mosolygott. – Jó reggelt, Fallon. Fallon nem felelt. Visszahanyatlott a párnára, s a plafonra szegezte tekintetét. Eszébe jutott, a férfi tegnap mennyire megalázta. Ma pedig csapatai élén kilovagolt, hogy tovább pusztítsa népét. Ő, pedig, Harold leánya, semmit nem tehet értük, mert nem tud megszökni. Pedig biztosan van rá mód... – Azt mondtam, jó reggelt. A férfi már ott állt az ágy mellett. Fölé hajolt, aztán megragadta a meleg szőrmetakarót, s egyetlen erőszakos mozdulattal lerántotta róla. Fallon dühödten kapott a takaró után. – Normann disznó! – sziszegte. Alaric a karjaiba emelte, s hideg páncélingéhez szorította. – Ki az ágyból milady, hacsak nem akarod, hogy melléd bújjak. – Soha! A férfi felnevetett. – Fogsz te még másképp is beszélni, szerelmem. – Soha! – ismételte a lány, kibontakozott a kényelmetlen ölelésből, s a ruhásládájához szaladt. – Lovagláshoz öltözz – mondta Alaric. Fallon mozdulatlanná dermedt. Vajon hová mennek? – töprengett. Jézusom! Ha Alaric Normandiába küldi, mindennek vége... Fehér inget vett elő, s gyorsan belebújt. Aztán a láda aljáról előhalászta vastag gyapjúharisnyáját, felvette, s csizmát húzott, végül magára öltötte sárga, két oldalán felsliccelt lovaglóruháját. – A reggeli ott az asztalon – mutatta a férfi. – Nem vagyok éhes. – Enni fogsz. Alaric bosszúsan felsóhajtott, s megindult felé, mire Fallon rögvest az asztalhoz ült, s enni kezdett. A férfi odaállt mellé, s karba fonta a kezét. – Most nem fosztogatnod kellene valahol a környéken, milord? – kérdezte a lány. – Ma nem, kedvesem. – Meghajolt hirtelen, s az ajtó felé indult. – Ott a mosdótál és a víz. Magadra hagylak. Alaric elment. Fallon előhúzta az ágy alól az éjjeli edényt, s könnyített magán, aztán megmosta a kezét és megmosakodott. Az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Alaric odakint várt rá a folyosón. Karon fogta, s megindultak lefelé. Teremtett lélek sem volt a nagyteremben, s Fallon azon kezdeti töprengeni, hova lettek az emberek. Körbepillantott a tágas helyiségen, s nagyon tetszett neki, amit látott. Amikor idehozták, nem volt alkalma körülnézni a kúriában, s igazából a lakóival sem találkozott még. Kiléptek az épületből. Bár őszbe csavarodott már a természet, a nap melegen sütött, s az ég kéken ragyogott. Fallon semmi jeléi nem látta vérontásnak vagy fosztogatásnak. Úgy tűnt, a háború elkerülte az országnak ezt a szegletét. Richard elővezette az istállóból Sátánt és egy pej kancát. Alaric felsegítette Fallont hátasa nyergébe, aztán maga is lóra szállt. – Hova megyünk? – kérdezte végül a lány. – Romneyba.

122

Fallon szíve nagyot dobbant. Végre itt a várva várt nagy lehetőség. Meg fog szökni. A kérdés már csak az, hol. Haselfordban biztosan nem, mert Alaric katonái mindenütt ott vannak. A városban sem lehet. Valahol a két település között kell tehát eltűnnie... Alaric előtte lovagolt, s olyan gyorsan vágtatott, hogy alig bírta követni. Az úton kisebb– nagyobb csoportokban menekültek vánszorogtak az ország belseje felé. A meggyötört arcú, rongyos férfiak és nők riadtan húzódtak félre, amint meglátták Alaricot páncéljában, hatalmas harci ménje hátán. Már majdnem fél órája lovagoltak, mikor Fallon egy kisebb csoportot vett észre. Két fiatal nő vezetett kézen fogva öt aprócska gyermeket. Mögöttük három férfi ballagott, egyikük óriás termetű, izmos. Fallon arra gondolt, segítségével talán sikerül elmenekülnie. – Tudom, hogy mi jár a fejedben, milady. Kérlek, ne tedd kockára az ártatlanok életét. Fallon kihívóan nézett a sötétszürke szempárba. – Azt hiszed, legyőzhetetlen vagy, milord? Alaric elmosolyodott. – Ó, igen, milady. Tizenkét éves korom óta harcolok, és még élek. Azt pedig, ami az enyém, megvédem. Egyre közelebb értek a menekültekhez. Fallon hirtelen előrelovagolt, aztán megállt előttük, és leszállt a nyeregből. – Segítsetek! – kiáltotta. – Segítsetek rajtam, könyörgöm! Az egyik asszony odalépett hozzá. – Mi történt, hölgyem? Mi bánt? Mi magunk is menekülünk, de... – Marla, hagyd a lányt! – szólt az óriás termetű férfi. – Ugyan, Heath! Ne légy ilyen könyörtelen! Miért ne segítenénk, ha tudunk? – kérdezte az asszony. – Nézz oda! Ott lovagol Anion grófja. Fallonnak kerekre nyílt a szeme döbbenetében. Honnan a pokolból ismeri a férfi Alaricot? Nem fél tőle? Jézusom, remélheti egyáltalán, hogy segíteni fog a szökésben? – Fogoly vagyok és meg kell szöknöm. Segítsetek jó emberek, könyörgöm... – Heath! – szólt az asszony, s a hatalmas fekete paripát nézte, mely feléjük közeledett. – Segítenünk kell ennek a szegény kislánynak! A férfi nem felelt. Alaricot nézte. – Segítsetek! – könyörgött tovább Fallon. – Álljatok el az útját, s próbáljátok feltartani, míg elérem az erdőt. Ne féljetek, nem fog bántani benneteket! Segítsetek rajtam, Harold lánya vagyok. – Harold lánya! – ismételte a férfi döbbenten, s tekintete megtelt gyűlölettel. Előrelépett. – Az apád seregében harcoltam, milady. A király a halálba vezetett bennünket. Meglátta a pápa zászlaját és feladta a küzdelmet. – A földre köpött. – Előrenyomultunk és harcoltunk, de akkor már rég elveszítette a csatát. Feláldozott bennünket, s az angolokat szolgaságba taszította. – Heath! Fallon döbbenten hallgatott. Úgy érezte, mintha a szívét tépték volna ki tőből. A férfi megragadta a karját, hogy félretaszítsa útjukból. – Engedd el, jóember – szólt Alaric. Ott állt már egy ideje a lány mögött, de csak most érezte úgy, hogy közbe kell avatkoznia. – A hölgy az én gondom, barátom. A férfi elengedte Fallont, és felnézett Alaricra. – Nem akartam én bántani – motyogta, s szégyenkezve sütötte le a szemét. – Fallon, ülj fel a lovadra! – parancsolta a gróf. A lány engedelmeskedett. Napok óta nem sírt már, most mégis könnyek gyűltek a szemébe. Hogyan lehetséges, hogy drága apját ennyire gyűlölje bárki is? A férfi Alaricra nézett újra. – Te vagy Anion grófja, igaz, uram? – kérdezte. – Az vagyok. – Hálával tartozom neked, uram amiért megmentettél engem és családomat a biztos haláltól. Menekültünk már, mikor breton lovasok támadtak ránk. Lekaszaboltak volna mindannyiunkat, ám akkor valaki odavágtatott közéjük, s azt mondta, Anlou grófja megtiltotta az ártatlanok lemészárlását. Rád mutatott aztán. Ott álltál a domb tetején. Emlékszem a címerre a pajzsodon. 123

Fallon Alaricra nézett, akit szemmel láthatóan nem hatották meg a hálás szavak. Biccentett, aztán megköszörülte a torkát. – Jól beszélsz franciául – mondta. – Papnak készültem, de a fivéremet elvitte a himlő, így nekem kellett tovább folytatnom apám mesterségét. – Kovács vagy, ha nem tévedek. – Méghozzá a legjobb a Csatornán innen. Alaric felnevetett. Tetszett neki a férfi magabiztossága. – Menj tovább ezen az úton. Egy faluba fogsz érni, Haselfordba, mely védelmem alatt áll. Hacsak nincs más terved, örömömre szolgálna, ha ott maradnál. Nagy szükségünk van jó kovácsokra, s férfiakra, kik értenek a kardforgatáshoz. A férfi bólintott. – Hálásan köszönöm nagylelkűségedet. Angliának hamarosan új urai lesznek. Boldogan szolgálom a legkiválóbbat közülük. – Fallonra nézett. – Bocsáss meg a kemény szava kért, milady. Tudom, mily szörnyű fájdalom elveszíteni egy apát Harold király jó ember volt, de elbukott végül. Harcolt, mikor nem kelleti volna, és mártírként áldozta fel éleiét, mikor éleiben kelleti volna maradnia. Ő és a felesége továbbmentek. Alaric kivette Fallon kezéből lova gyeplőjét. – Menjünk – mondta szárazon. Egy dombháthoz értek, ahonnan láthatták Romneyt. Amikor lepillantott, Fallonnak megfagyott a vér az ereiben. Semmi nem maradt a városból, csak néhány elszenesedett, füstölgő rom. A szántóföldek, a házak, a templomok, az üzletek, a műhelyek, a jószág, a termés... eltűnt mind, mintha ott sem lett volna soha. Fallon leszállt a lováról, és lefelé indult a dombon, de néhány lépés után megállt. Fájdalom mart szívébe. Ez volt hát a normann átok, mitől egész éleiében rettegett. A szörnyű rémálom valóra váll Romneyban, s hamarosan az egész ország a kifosztott, felégetett kisváros sorsára jut. Zokogni kezdett. S már nem apjáért, szeretteiért hullatott környéket, hanem az országért, a földért, melyet démonok szállnak meg és égetnek fel. Hitvalló Edward jóslata beteljesedik. Beteljesedik hamarosan. Megfordult és Alaricra nézett. Gyűlölte őt, gyűlölte teljes szívéből, amiért idehozta, amiért a szeme elé tárta a borzalmat. Az a férfi az úton könyörületességéért hálálkodott, ám ő gyűlölete mégis, mert tudta, szívében kegyellenség lakozik és a pusztítás vágya. – Átkozott fattyú! – sikította. Alaric Sátán nyergében ült. Arca mint egy kőszoboré, közömbös és rezzenéstelen. Hideg. Hideg, mint a jég. – Verjen meg az isten téged, és minden normann gyilkost! A lónak rontott, mint valami dühöngő fúria, s megpróbálta lerántani a férfit a nyeregből. – Fallon – szólt rá Alaric élesen, s lepattant lova hátáról, nehogy az ideges állat rátiporjon az őrjöngő lányra. Hátralökte Fallont, de az talpra szökkent ismét, s nekitámadott, olyan erővel, hogy mindketten a földre zuhantak. Alaricnak hosszú másodpercekbe telt, mire végre sikerük lefognia a dühöngő, zokogó lányt. – Miért? – sikította Fallon. – Miért tetted ezt velem? Miért hoztál ide? – Mert látnod kell. Mert ideje megértened végre – felelte Alaric nyugodt, közömbös hangon. – Ez a legrosszabb, ami Angliával történhet. A legrosszabb. Fallon. Te háborút akarsz, mikor a békére kellene törekedned. Hát most saját szemeddel láthatod, mit jelent a háború. Feltápászkodott a földről, s lenyúlt, hogy felsegítse a lányt, ám az ellökte magától a kezét, felállt, s a romhalmaz felé fordult, mit egykor Romneynak neveztek. – Feltámad hamvaiból, majd meglátod – mondta Alaric. – Feltámad, élni és növekedni fog. Az emberek visszatérnek. Házakat építenek. Az asszonyok kenyeret sülnek és ruhákat varrnak, s idővel megtanulnak nevetni újra. – És a leányok normann fattyúknak adnak életet. – jegyezte meg Fallon keserűen.

124

Alaric felsóhajtott. – Életet adnak – mondta csendesen. – És vajon nem az élet az egyetlen dolog, amit nem lehet újjáépíteni? Minden emberi élet értékes. Fallon a szemébe nézett. – Ezt éppen te mondod? A normann hódító? Egy azok közül, kik egész népemet elpusztították... egy egész népet. – Ellépett a férfi mellek, és felpattant nyergébe. Alaric nem szólt. Örült, hogy a lányt felzaklatta, amit látott. Tudta ugyanis, hogy az első adandó alkalommal megpróbál majd megszökni, és csatlakozni fivéreihez, az északi grófokhoz vagy Edgar támogatóihoz. Némán tették meg az utat vissza, Haselfordba. Amint belovagoltak a kúria udvarára. Fallon lepattant a nyeregből, aztán felrohant a szobába, melyen a ház urával volt kénytelen osztozni. Olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a falak is beleremegtek. Alaric nagyot sóhajtott, aztán megindult a lépcsőn felfelé.

125

18. fejezet Fallon az ágyra vetette magát. Egész testében reszketett. Miért hagyta isten, hogy apja meghaljon és Vilmos éljen? Hogy éljen, és ily véres bosszút álljon az ártatlanokon? Valamiképp véget kell vetni ennek a szörnyű rémálomnak! Kinyílt az ajtó, s Alaric lépett a szobába. Mögötte Richard jött tálcával a kezében, rajta étel és ital, végül két normann fiú, akik egy hatalmas fakádat cipeltek, s letették a kandalló közelébe. Fallon hátat fordított a férfiaknak, s behunyta a szemét. Néhány perc múlva a szoba elcsendesedett, s az ajtót is becsukták. Fallon mégsem mozdult. Tudta, hogy Alaric odabent van. Hallotta, hogy leveszi páncélingét. Aztán csend. Hosszú percek teltek el néma mozdulatlanságban. Végül Fallon lelkében győzött a kíváncsiság, s megfordult, hogy megnézze, mii csinál Alaric. A férfi a kádban feküdt. Fejét a dézsa peremének támasztotta, s nedves fürdőkendő takarta az arcát, épp úgy, mini annak idején, Rouenben. Mellette, a tűzön, kis főzőüstben forró víz zubogott. Eljött a bosszú ideje – gondolta Fallon. Alaric megalázta tegnap, és bűnhődnie kell azért, amit tett. Neki már úgysincs veszíteni valója. Levette csizmáját, odalopakodott a kandallóhoz, és leemelte az üstöt a tűzről. Odalépett a kádhoz, s lélegzetvisszafojtva figyeli. Ujjai megfeszültek a vasedény fülén, ahogy a férfi fölé emelte. Ebben a pillanatban Alaric letépte arcáról a kendőt, felpattant és kiugrott a kádból. Szemében gyilkos düh lángolt. – Én csak... azt hittem, kihűlt a fürdővized, és... önteni akartam hozzá... egy kis melegvizet – dadogta Fallon. A férfi óvatosan kivette a kezéből az üstöt, és tartalmát a kádba öntötte. A lány hátrálni kezdett. Az egyik ruhásládának ütközött, s óvatosan megkerülte. Richard a ládán hagyta a tálcát az ebéddel. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve Fallon a söröskorsóért nyúlt, s fogva tarlója felé emelte. Alaric észre sem vette kedvesnek szánt gesztusát. A sötétszürke szempárban harag izzott, gyűlölet. Fallon rémülten eldobta a korsót, ám a férfi elkapta anélkül, hogy egyetlen csepp is kilöttyent volna belőle. Fallon elérte a falat. Nem tudott tovább hátrálni. – Azt hitted, kihűlt a fürdővizem? – kérdezte Alaric, miközben közelebb és közelebb húzódott foglyához. – Igen – felelte a lány. Szíve a torkában dobogott a félelemtől, s a meztelen férfi fenyegető, csábító közelségétől. – Feltételezem, arra is gondoltál, sörrel kínálsz, ha megszomjazom fürdés közben. – Igen. – Ki akartál szolgálni, ennyi az egész. – Igen. – Hazudsz! Fallon lesütötte a szemét egy pillanatra, aztán legragyogóbb mosolyát villantotta ellenségére. – Miért ne akarnálak kiszolgálni, milord? Hisz az emberek egymást tapossák, hogy szolgáid lehessenek. Nem erről szólt a mai nap? Adj hálál az úrnak, amiért megtámadott, és foglyul ejtett a nagy Alaric gróf! – Nem, szerelmem – felek a férfi csendesen, ám hangjából fenyegetés és gyilkos indulat áradt. – A mai nap nem rólam szólt, hanem Vilmosról és az elveiről. A herceg úgy hiszi, szükséges néhány embert feláldoznia, hogy a többségnek megkegyelmezhessen. És én nem szerelném, ha az áldozatok között lennél. Fallon szóra nyitotta a száját, de be is csukta nyomban, mert Alaric átölelte a derekát, és magához vonta. – Égsz a vágytól, hogy szolgálhass, mademoiselle? Örömmel hallom. De... ma este hadd legyek én a szolga, s le az úrnő. Parancsolsz egy kis sört, milady?

126

A lány hajába markolt, fejét hátradöntötte, aztán a szájához emelte a korsót. Fallon kortyolt néhányat, de a férfi túl gyorsan öntötte az italt, s félrenyelt. Köhögni kezdett, s fuldokolva kapok levegőért. Alaric nyomban elhúzta előle az ivóedényt – Ó, bocsáss meg, úrnőm! Milyen ügyetlen vagyok! Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg. – Alaric! – tiltakozott Fallon kétségbeesetten. – Alaric, hadd szolgáljalak én inkább... – Nem, úrnőm, szó sem lehet róla! Ma este én szolgállak téged Megesküdtem rá. De jaj, mit tettem! A ruhádat egészen eláztatta a sör. Szörnyen ügyetlen vagyok, igazi barbár. De egyet se félj, úrnőm, helyrehozom a hibát. – Megragadta a lány ruháját és egyetlen mozdulattal letépte róla. – Alaric! – kiáltotta Fallon, hiába. A férfi felkapta, az ágyhoz vitte, és letette a puha nyoszolyára. Négykézláb próbált elmenekülni, de acélizmú kezek ragadták meg bokáját. Rúgott, kapálózol!, de Alaric lefogta a lábát és lehúzta róla a harisnyát. Már csak áttetsző alsóinge takarta meztelen testét. Miért is kellett feldühítenie? – gondolta kétségbeesetten. Újra meg újra próbára tette fogva tartója türelmét, de a férfi soha nem bántotta. Talán ezúttal túlfeszítette a húrt? – Alaric, ne haragudj! Dühös voltam! Nem, nem ... kétségbeesett, és... Nem akartalak... – Le akartál forrázni, milady! – vágott a szavába Alaric, karjába emelte a szép foglyát, megindult vele a kád felé, s mielőtt Fallon bármit is tehetett volna, a dézsába vetette. A lány megragadta a kád peremét, s megpróbált kiszállni, de a férfi átkarolta ismét, kiemelte a vízből, aztán maga ült a dézsába, s foglyát az ölébe ültette. Fallon sikítani akart, de Alaric birtokba vette ajkait, mielőtt a rémület hangja elhagyhatta volna szájal Csókja éhes volt, brutális, követelőző. Mint akibe villám csapolt. Fallon mozdulni sem bírt, s testén emésztő tűzviharként söpöri végig a szenvedély. Átkarolta a férfi vállát, és magához szorította, miközben nyelve selymes táncba kezdett nyelvével. Aztán Alaric eltépte száját a szájától, s a szemébe nézett, gyengéden, majdnem szerelmesen. – Soha nem feledem az első éjszakát, mikor a karjaimban tartottalak. Már kislány korodban tudtam, ha felnősz, valaki – egy férfi – sokat fog még szenvedni miattad. Míg nem érintettelek meg, nem sejtettem, hogy én leszek az a szerencsétlen. Mikor hozzád értem, villám cikázott végig testemen, s mart a lelkembe. Mikor megsimogattam a kebledet... Fallon kábultan hanyatlott hátra, mikor megérezte a cirógató, gyengéd ujjakat mellén. Szólni akart, tiltakozni, de hangja torkában rekedt, nyelve bénultan ült szájában. – Mindig tudtam, hogy szép vagy – motyogta a férfi –, de tagadtam, hogy szépségednek hatalma van fölöttem. Szenvedélyesen megcsókolta újra, s keze érzéki útra indult testén. Fallon elfelejtett mindent: haragot, fájdalmat, háborút, gyűlöletet, halált. A múlt ködbe veszett, s nem számított a jövő többé. A férfi szája vad volt és édes, bűnre csábító. Nyelve éhesen hatolt a szájába, miközben ujjai csípőjét, combját simogatták, aztán vékony, átázott ruhája alá siklottak. A lélegzete is elakadt, mikor a férfi feltolta az áttetsző ruhadarabot testén, s kibújtatta belőle. Ujjai combja érzékeny bőrét cirógatták újra, aztán egyre feljebb és feljebb kalandoztak. Mintha törékeny rózsabimbót fogna, Alaric gyengéden szétnyitotta a lány szeméremajkait, és simogatni kezdte csiklóját. Fallon szája tehetetlen ót formált meglepett örömében, s levegő után kapott újra meg Újra, ahogy a gyönyör hullámai végigsöpörtek testén. Nem vette észre, Alaric mikor húzta el kezét testétől. Kinyitotta szemét, s a sötétszürke szempárba nézett, melyben most szenvedély izzott harag és gyűlölet helyett. Fallon érezte, hogy elpirul, s lesütötte a szemét. – Nem! Nézz rám! – parancsolta a férfi, de a lány képtelen volt engedelmeskedni. Elfordította a fejét, s próbált elhúzódni, de ahogy hátrahajolt, csípője Alaric izmos ölének feszült. Érzéki nyögés szakadt fel torkából, mikor a forró, lüktető hímtag a hasához ért. Alaric felállt, aztán kilépett a kádból, s kedvesét a kandalló elé fektette a puha szőnyegre. Fallon a sötétszürke szempárba nézett Újra, s tudta, a férfi magáévá fogja tenni. Tudata mélyén

127

egy halk kis hang ellenállásra buzdította, de már képtelen volt harcolni vagy tiltakozni. .Józanságát szenvedély mételye kábította, s a vágy, mint valami éhes fenevad marcangolta testét, lelkét. – Lenyalogatom a fürdővizet a testedről. Mindenütt. Ne... Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. A tűz fénye aranyba vonta testüket. Fallon soha nem vágyott még ily nagyon arra, hogy megérintse a férfit. Szerette volna kinyújtani a kezét, s végigsimítani Alaric izmoktól dagadó széles mellkasát, ujjai alatt érezni forró, erős testét... Alaric fölé hajolt, s hosszít haját szétterítette a szőnyegen. Fallon mozdulatlanul feküdt. Bársonyos bőrén gyémántként ragyogtak a vízcseppek. A férfi birtokba vette ajkait, aztán puha csókokat hintett nyakára, vállára. Szája a keblek puha dombján folytatta érzéki útját. Érintése könnyű volt és gyengéd, mint a pilleszárnyé, de erőszakos lett és tüzes, mikor szívogatni kezdte mellbimbóját. Fallon testében tűz lüktetett, mint a vulkán mélyéről kitörni készülő láva. Értelmetlen szavakat suttogott, s megvonaglott, ahogy szeretője forró szája felitta bőréről a vízcseppeket, egyiket a másik után. A férfi hirtelen elhúzódott, s Fallon felkiáltott, mikor erős kezek ragadták meg bokáját, s tárták szét lábait. Alaric a combjai közé térdelt. Fallon felnézett, s látta a férfi kéjvágytól megfeszült arcát, hatalmas fenyegetően ágaskodó vesszejét. Megnedvesítette ajkait hogy szóljon, hogy tiltakozzon, de képtelen volt rá. Hátrahanyatlott végül, s lehunyta a szemét. – Lenyalogatlak mindenütt – suttogta Alaric. Két kezét a lány feneke alá csúsztatta, aztán előrehajolt, s fejét a hosszú, bársonyos combok közé temette. Fallon felsikoltott, mikor megérezte a férfi nyelvét szeméremajkai között. Teste megvonaglott, s ívben feszült meg, ahogy forró szája csiklójára tapadt, s csókolgatni kezdte. Nyelvével hatolt a testébe aztán, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg Fallon fel nem sikoltott, kegyelemért könyörögve. Ám Alaric nem kegyelmezett, s folytatta az édes tortúrát. Fallonra elemi erővel tört a gyönyör, s lávafolyamként ömlött szét testében. Aztán a férfi felnevetett diadalmasan, mint a győztes legyőzött ellenfele fölött, s Fallon mennyországba szárnyaló lelkét szégyen rántotta le a porba. El akart húzódni, elmenekülni, de Alaric előrecsúszott, s vesszejével hatolt be testébe. Fallon levegő után kapott, amikor a hatalmas kemény hímtag nőisége legtitkosabb szentélyébe tört. Melegség öntötte el, ahogy a férfi mozogni kezdett: előrenyomult, hátrahúzódott, előretört, aztán vissza, egyre mélyebben, egyre gyorsabban, egyre erősebben. Fallon lelkében újra felizzott és tűzvésszé lobbant a vágy. Felnyögött, s Alaric forró ágyékának feszítette csípőjét, aztán hosszú lábait liánként fonta dereka köré. És megtörtént újra. Vakító fényű, izzó örvény ragadta magával, és rántotta le a gyönyör mélységeibe. Alaric előrenyomult még egyszer, és mozdulatlanná merevedett egy hosszú pillanatra, aztán legördüli a puha női testről. Lelkében még ott pihegett a szenvedély, mely a mennyország legmagasabb szféráiba repítette, hol azelőtt sohasem járt még. Fallon a férfit nézte, a hamvadó tűz fényében fürdő vállát, karját. S kezét, mely a kinti, kegyetlen világban halálos erővel csap le az ellenségre, s mely oly gyengéden érintette, simogatta, becézte az mént. Tekintete tovább kalandozott keskeny csípőjére, s hosszú, izmos combjára. Vesszeje még most is erősnek és fenyegetőnek tűnt. Fallon megremegett. Forró könnyek gyűltek a szemébe, és azon kezdett töprengeni, hogyan is gyűlölheti ezt a férfit, s miért is akar oly nagyon elszökni tőle. Hisz oly nagyon vágyik közelségéit, érintésére. Szeretkezésük a legcsodálatosabb dolog volt, ami eddigi életében történt, és egyben a legborzalmasabb. Alaric oldalára fordult, és megsimogatta Fallon mellét, ám az dühösen lökte le kezét, s megpróbált felemelkedni. A férfi nem engedte, s mikor a lány küzdeni kezdett, lovagló ülésben a csípőjére ült. 128

– Mondd, mademoiselle – szólt Alaric –, úgy gondolod, hogy megerőszakoltalak? – Szállj le rólam! – követelte Fallon, s szeme megtelt könnyekkel. – Kérlek – suttogta végül, s beharapta alsó ajkát. Alaric felállt, s kezét nyújtotta foglyának, hogy felsegítse. Fallon elfordította a fejét. A férfi megragadta csuklóját, és talpra rántotta, aztán magához szorította, és erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Azt kérdeztem, hercegnő, úgy gondolod, hogy megerőszakoltalak? – Nem! – kiáltotta Fallon, s megpróbált kiszabadulni fogva tartója szorításából. – De igen, megerőszakoltál! Megraboltál józanságomtól, akaraterőmtől, és nem tudtam, mit cselekszem. – Tudom, hogy te is élvezted, hölgyem. S élvezni fogod, akárhányszor hozzád érek. Fallon iszonyodva nézett a szemébe. – Az isten szerelmére, nem akarom, hogy hozzám érj. Nem akarom soha többé! ? – Én egészen másképp látom, szépségem. – Megkaptad, amit akartál. Engedj el! A férfi eltaszította magától, olyan erővel, hogy hátrazuhant a szőnyegre, aztán megmosakodott, s megtörülközött. Fallon komoran figyelte, s arra gondolt, mennyire gyűlöli. Aztán eszébe jutott, milyen gyengéden tartotta karjaiban néhány perccel ezelőtt, milyen szenvedélyesen csókolta, és testét elöntötte a forróság. Hazugság volt! Hazudta a gyengédséget, a szenvedélyt, csupán azért, hogy megalázza! Átkozott, átkozott fattyú! – Gyere az ágyba! – parancsolta Alaric. – Nem, te isten verte szörnyeteg! – kiáltott a lány. Feltápászkodott a padlóról, s a fürdőkádba ült, hogy lemossa magáról gyűlölt ellensége mocskos érintését, testének illatát. Alaric karba fonta kezét és türelmesen várt. Fallon dühösen szappanozta magát tetőtől talpig. Érezte, hogy a sötétszürke szempár őt nézi, s vére forrni kezdett. – Törülközőt? – lépett oda a férfi, s udvariasan nyújtotta felé a puha, fehér vászonkendőt. Fallon szó nélkül kapta ki kezéből, meztelen teste köré csavarta, aztán kilépett a kádból. Alaric a tálcához sétált, s szájához emelte a söröskorsót. – Isten éltessen, mademoiselle. A lány dühösen toppantott lábával és átkozódni kezdett. Alaricból kitört a nevetés, de aztán a szépséges kék szempárba nézett, s elhallgatott. Fallon lesütötte tekintetét. Látta a férfi szemében a vágyat, látta csodálatos, vonzó testét. Arra gondolt, mily rég ismeri már, s mennyi emlék fűzi hozzá. Azt kívánta, bár ne lennének ellenségek. De azok voltak. Alaric kegyetlenül megrabolta mindentől, mi az életet jelentette számára: elvette ártatlanságát, megfosztotta büszkeségétől, akaraterejétől. És ha nem vigyáz, elragadja szívét, lelkét is. Hátat fordított a férfinak. Nem akarta látni többé, nem akart emlékezni gyengéd szavaira, érintésére, szenvedélyes szeretkezésükre. Alaric gyűlölt ellensége, Vilmos vazallusa, ki megtámadta Angliát és lemészárolta Harold királyt. Sírás fojtogatta a torkát. Drága apját még alig temették el, s ő már az ellenség karjaiba vetette magát. Felsikoltott, aztán megfordult, s felkapta az első tárgyat – Alaric csizmáját ami a kezébe akadt. A férfihoz vágta. Egy pillanat múlva a másik csizma is röpült. Az első Alaric mellkasát találta el, a másodikat sikerült elkapnia, mielőtt megütötte volna ágyékát. Fallon már saját lovagló csizmáját lendítette felé, mikor Alaric nekirontott, s elkapta a csuklóját. A csizma a padlóra hullott. A lány ekkor megpróbálta megrúgni. – Hagyd abba! – mennydörögte Alaric. – Az isten verjen meg, hagyd már abba végre! Fallon képtelen volt rá. Teljes erejéből küzdött. Rúgott, harapott, s próbálta kiszabadítani kezét, hogy ököllel üssön fogva tartója arcába. A férfi hirtelen felkapta, az ágyhoz vitte, ledobta és testével szegezte a puha nyoszolyára. – Hagyd abba, Fallon! Elég legyen, különben kikötözlek! A lány mozdulatlanná dermedt. A férfi szemébe nézett, és szólni akart. Elmondani, miért haragszik rá, miért gyűlöli az egész világot. Szeretett volna odabújni hozzá, s izmos, forró mellkasán álomra hajtani fejét, ölelő karjai között. 129

De nem tudta kinyitni a száját. Alaric pedig nem akarta megvigasztalni.

130

19. fejezet Valamikor az éjszaka közepén Fallon arra ébredt fel, hogy iszonyú melege van. Alaric álmában átkarolta és magához ölelte, s teste forró volt, mint a tűz. Fallon azonnal tudta, hogy baj van. Nagy baj. Óvatosan kiszállt az ágyból, és gyertyát gyújtott. A férfi mellé lépett, s tenyerét a homlokára tette. Tűzforró volt. – Szentséges istenem! – suttogta. Alaric arcát nézte, melyen lázrózsák virítottak, s arra gondolt, ha meg akar szökni, itt a kedvező alkalom. Felöltözik, és kisurran a házból. Nem venné észre senki. Az erdőben megbújhatna, s reggel tovább indulna Andredeswald felé. Két nap múlva már Londonban lehetne, barátok között. Ám, ha most magára hagyja, Alaric meghal. Nem tudta, hogy mit csináljon. A férfi hirtelen hánykolódni kezdett, s vonásait fájdalom torzította el. Istenem! Most kellene elszöknie! Néhány perc csak, és szabad lehetne újra. Nagy levegőt vett, s lassan kifújta. Nem. Nem hagyhatja magára Alaricot. Igaz, az ellensége, s gyűlölte, de segítenie kell rajta. A mosdótálhoz sietett. Bevizezett egy törlőkendőt, aztán kicsavarta és a férfi homlokára terítette. – Átkozott gazember! – suttogta. – Megérdemelnéd, de mégsem hagyhatom, hogy meghalj, így, ilyen nyomorultul. Ruhásládájához lépett, és gyorsan felöltözött, aztán az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Nem áUtak őrök a szoba előtt, csak Richard of Elwald szendergett a padlón ura pajzsa mellett, kezében olajos ronggyal. – Richard! A fiú kinyitotta a szeméi, s álomittasan nézett rá egy hosszú pillanatig, aztán gyorsan talpra szökkent. – Milady! – Urad beteg – mondta Fallon. – Hozz vizet, hideg vizet, annyit, amennyit bírsz! Igyekezz! Sietős léptek hallatszottak a lépcső felől, s a lány arra gondolt, talán mégsem lett volna olyan egyszerű megszöknie, hisz az őrök nyilvánvalóan odalent, a nagyteremben vigyázták uruk álmát. Ám nem fegyveresek tűntek fel a lépcsőfeljárónál, hanem Roger Beauclare. Tekintetében riadalom ült. – Roger, szükségem van a segítségedre. Alaric nagyon beteg. Ha nem tudom csillapítani a lázát, orvosságot kell adnom neki, hogy kiűzze testéből a nyavalyát. Küzdeni fog, s valakinek muszáj lefognia. Az ifjú lovag összevonta a szemöldökét. Fallon arra gondolt, a férfi talán azt hiszi, meg akarja mérgezni a grófot. Eszébe jutott az a régi nap, mikor rávette a fiút, hogy elvégezze helyette a munkát, mit Alaric szabott ki büntetésül. Mennyit nevettek akkor, s talán kedvelték is egymást. Ám azok az idők elmúltak... De most nem volt idő régi emlékeken töprengeni. Ha nem cselekszenek gyorsan, Alaric meghal. – Richard, tedd, amire Lady Fallon kért. Lódulj! – parancsolta Roger, s a szobába lépett. Az ágyhoz sietett, és Alaricra nézett, ki lázasan hányta vetette magát, s összefüggéstelen, értelmetlen szavakat motyogott. A vizes ruha leesett homlokáról. Fallon felvette, gyorsan megvizezte, s a homlokára tette újra. – Több száz katonánkat vitte már el ez a láz – mondta Roger keserűen, s Fallon szemébe nézett. – Miben lehetek a segítségedre.' Alaric a következő pillanatban lerúgta magáról a takarót. Meztelensége láttán a lány elvörösödött, s zavartan simította hátra arcába hulló tincseit. – Le kell hűtenünk a testét. Richard két vödör jéghideg vizet hozott. Fallon széttépte az egyik ruháját, s belemártotta a vízbe. Az ágy szélére ült, s a nedves vizes ruhával végigtörölte a beteg arcát, nyakát, s mellkasát, aztán megkérte Richardot és Rogert, segítsenek megfordítani Alaricot, hogy a hátát is lehűthesse. 131

A férfi mindvégig motyogott, s összerándult, akárhányszor a hideg rongy hozzáért. Aztán hirtelen felüli az ágyban, s megragadta Fallon vállát. – Az isten szerelmére, miért? Miért ölted meg az ártatlant? Isten bocsássa meg a bűnödet, hölgyem, mert én nem tudom megbocsátani soha! Soha! Halálba kergetted azt a szerencsétlen kislányt, én pedig megöltem az álnok, gyáva férget, ki elcsábított. És most a gyerek is meghalt, és te... Hogy tehetted? Édes istenem, hogyan voltál rá képes? Olyan kegyetlen erővel rázta, hogy Fallon felkiáltott rémületében. Aztán elengedte a vállát, ám ujjai nyaka köré fonódtak, s megfeszültek. Szemében őrület pokoli fénye villant, de kihunyt nyomban. Szemhéja leereszkedett, s a férfi eszméletlenül hanyatlott hátra. – Édes istenem – suttogta Fallon, s meglapogatta nyakát. Biztos volt benne, élete egy hajszálon függött az imént. – Nem téged akart bántani – szólt Richard szomorúan. – Úgy tűnik, még mindig nem felejtette el azt a szörnyűséget... – Megköszörülte a torkát. – Csak rosszat álmodott, hölgyem. Nem akart bántani – ismételte. Fallon felsóhajtott, és megrázta a fejét, aztán Richardhoz fordult. – Menj Hamlinhez tüstént. Leírtam, mire van szükségem. – Hosszú listát nyomott a kezébe. Tojást kért, mézet, különböző gyógynövényeket és friss erdei mohát és még sok mindent. Richard elrohant. Roger és Fallon vizes ruhába csavarták a beteg testét, aztán fáradtan leültek mellé az ágy szélére. Hosszú percekig hallgattak. – Alaric meg akart ölni – törte meg végül a csendet a lány, s az ifjú lovag szemébe nézett. – Nem, hölgyem. Jól ismerem a grófot. Nem tudna ártani neked. – Milyen szörnyűségről beszéltél az imént? – Nem beszélhetek róla. Régi történet ez, nagyon régi. – Tudom, hogy Alaric nős volt – jegyezte meg Fallon. – Igen. – Azt is tudom, hogy tragikus körülmények között veszítette el a feleségét, aki nagyon szép volt. – Túl szép – motyogta Roger, s nagyot sóhajtott. – A lelkiismerete kínozza a grófot. Nem a felesége kísérti álmában, hanem egy lány emléke, akit meg akart védeni. Sajnos nem sikerült. A lány megölte magát. – Miért? Mi történt? Alaric hánykolódni kezdett, s mindketten felé fordultak. Kinyitotta a szemét, s megragadta Roger karjai. – Nem érti. Nem ért semmit. Magyarázd meg neki. Magyarázd meg neki, Normandiában korlátlanul uralkodhat, de Angliában nem. Meg kell értenie. Meg kell értenie végre... – Lehunyta a szemét. – Vilmosról beszél – szólt Roger, s lefejtette ura ujjait karjáról. A következő pillanatban Alaric felüvöltött, de elnémult újra, s úgy tűnt, végre megkönyörült testén az álom. Richard lépeti a szobába Jeanne kíséretében. – Minden itt van, amit kértél, hölgyem – mondta a lány, s egy teli tálcát rakott az asztalra. – Minden, három gyógyfüvet kivéve. Fallon bólintott, s nekilátott, hogy lecserélje a vizes ruhát a betegén, mely csaknem teljesen megszáradt már. – Orvosért küldetek – jelentette ki Roger hirtelen, s az ajtóhoz lépett. – Mire ideér, Alaric halott lesz – mondta Fallon. – Ha egy órán belül nem sikerül elkészítenem az orvosságot, a gróf meghal. – A szobában minden szempár őt nézte bizalmatlanul, ellenségesen. Ha sikerül megtalálnom a szükséges gyógyfüveket, le tudom győzni a nyavalyát, mi Alaric testét kínozza. Richard a fejét rázta, Roger pedig úgy nézett rá, mintha olvasni akarna gondolataiban, hogy megbizonyosodjon, valóban segíteni, s nem ártani akar. – Veled megyek, milady – szólt végül az ifjú lovag. – Készítsd el a főzetet, de figyelmeztetlek, ha uram meghal, meghalsz te is. 132

– Nem áll szándékomban megmérgezni a grófot – felelte Fallon, felkapta az egyik kiürült vödröt a földről, s kiviharzott a szobából. Roger követte. Lerohanlak a lépcsőn, aztán ki az ajtón az udvarra. Fallon füttyentett az istállófiúnak, s megparancsolta, hogy tüstént szerszámozza fel hátasát. – Hova mégy? – kérdezte Roger, s megragadta a lány karját. – A mocsárhoz, ahol a gyógynövények nőnek – csattant fel Fallon, s kirántotta kezét a férfi szorításából. – Alaricnak nincs sok ideje hátra. Ha gyalog megyek, meghal, mielőtt a főzetet elkészítem. Roger az istállóba rohant, s elővezette hatalmas harci ménjét. Felpattant a ló hátára, aztán lehajolt, s Fallont maga elé ültette a nyeregbe. Őrült iramban vágtattak a mocsárhoz. A lány a mocsár szélén tenyésző magas aljnövényzetben kutatott a gyógyító füvek után. Richard idegesen várakozott. Lovát egy közeli fához kötötte ki, s elsétált mellőle. Fallon észrevette, hogy kardját a nyeregtáskában hagyta. Keserűség és szomorúság töltötte el szívét. Azok után, hogy megsebesítette Falstaffot, senki nem bízott már benne. Miért nem hiszik el, önvédelemből tette, amit tett, s nem akarta megölni a lovagot? Miért gondolja azt mindenki – még Roger is, ki annak idején szívből szerette –, hogy meg akarja ölni Alaricot? A lóhoz osont, s kivonta Roger kardját a nyeregből. A férfi mögé lopakodott aztán, s hátának szegezte a pengét. Roger mozdulatlanná dermedt. – Amikor olyan veszedelmes nőket kísérsz, mint én, nem árt, ha mindig kezed ügyében van a fegyvered. – Fallon, ne csinálj ostobaságot – szólt Roger magabiztosan, de hangjában félelem remegett. – Fordulj meg, jó lovag! Lassan, óvatosan. Roger engedelmeskedett. Fallon felemelte a kardot, aztán egy hirtelen mozdulattal elhajította. – Figyelj most rám jól, Roger – kezdte a lány s tekintete megtelt haraggal. – Eljön majd a nap, mikor menekülnötök kell Angliából. Örömmel fogok harcolni ellenetek, hogy felszabadítsam uralmatok alól drága hazámat. De nem árulással, nem orgyilkos módjára, alattomosan. Uram, ha halálát kívánnám Alaric grófnak, nem kellett volna egyebet tennem, mint az éj közepén megszöknöm és sorsára hagynom. Most pedig jöjj, és segíts! Mihamarabb vissza kell érnünk. Rogerrel együtt megkeresték a még hiányzó gyógyfüveket, aztán a kis erdőben összegyűjtötték a főzethez szükséges mohát is. Amint végeztek, lóra pattantak és hazavágtattak. Alaric állapota súlyosbodott. Amikor benyitottak a szobába, Jeanne és nővére, Mildred ültek az ágyánál, s épp hideg vízzel mosták lázas testét. Richard a tűz előtt kuporgott, mellette két lovag állt, arcukon gyilkos kifejezéssel. Fallon pillantásra sem méltatta őket. Egy üstben vizet tett a tűzre, felforralta, aztán szép sorjában beleszórta a gyógyfőzethez szükséges hozzávalókat. Végül megmosta a frissen szedett füveket és mohát, s belekavarta a sűrű lébe, mely iszonyatos bűzt árasztott. Az egyik lovag – egy hatalmas, kopasz harcos, ki ott állt a kandalló mellett – Rogerhez lépett, s elfojtott hangon suttogta: ,,a szász boszorkányt meg kell állítani, mert meg fogja ölni a grófot.” Fallon összeszorította a fogát dühében, de nem szólt: minden figyelmét a gyógyír elkészítésére összpontosította. Mikor a főzet összesűrűsödött, leemelte az edényt a tűzről, s az asztalra tette. – Harold király legkiválóbb orvosa mellett dolgoztam a stamfordi csatában – fordult a férfiak felé. – Ahol háború dúl, a láz hamar felüti a fejét a katonák között. – Az angol víz okozza a nyavalyát! – szólt dühösen a kopasz lovag. – A víznek semmi baja – jegyezte meg Richard angolul, hogy a többiek ne értsék. – Alaric Doverben kapta meg a kórt, ahol már nagyon sokan megbetegedtek. – Mindegy, miért betegedett meg – felelt Fallon franciául. – Ha meghal, ez a kopasz rém elevenen nyúz meg, tudom. Mégis vállalom a kockázatot. Mihamarabb meg kell tisztítanunk a vérét a fertőzéstől. 133

Roger nagy levegőt vett, az ablakhoz sétált, és kipillantott. Örökkévalóságnak tűnő másodpercek teltek el néma, feszült mozdulatlanságban. Aztán a férfi hirtelen megfordult, s intett Fallonnak, hogy beadhatja az orvosságot urának. – Richard, segíts, kérlek – szólt Fallon a fiúnak. – Fel kell ültetni, hogy megitassam. Imádkozni kezdett, hogy Alaric ne küzdjön ellenük, mert sem ő, sem Richard nem tudja lefogni, a lovagok segítségére pedig nem számíthat. Ám Alaric szerencsére nyugton maradt, míg a fiú nagy nehezen felültette, s Fallon szétfeszítette a száját, hogy beleöntse a sűrű, bűzös folyadékot. A férfi kortyolt egyet. A teste megfeszült, aztán remegni kezdett. – Gyerünk, igyál! Igyál még! – biztatta Fallon. – Meg kell innod az egészet! Alaric kortyolt még egyet, aztán előregörnyedt, mintha görcs rántotta volna össze testét. Kinyitotta a szemét és felnézett. – Istenem! – kiáltotta rekedten. – Vödröt! Az isten szerelmére, hol egy átkozott vödör? Félrelökte Fallont, kiszállt az ágyból, és körbepillantott, aztán átkozódva rohant a kiürült vizesvödörhöz, mely ott állt az ajtó mellett. Fölé hajolt, és hányni kezdett, görcsösen, fuldokolva. Mikor a szörnyű roham lecsillapodott végre, vízért nyöszörgött. Richard már pattant is, s egy vizestömlőt vitt urának. Alaric ivott néhány kortyot, aztán a tömlő tartalmát fejére, arcára locsolta. Felállt, hogy visszamenjen az ágyhoz, de a lába összecsuklott alatta. Richard elkapta, mielőtt a padlóra zuhant volna, és Roger segítségével a nyoszolyához támogatta. Fallon neszezést hallott a háta mögött, s megfordult. Kerekre nyílt a szeme rémületében: a kopasz lovag magasra emelte félelmetes csatabárdját, hogy halálos csapást mérjen rá. Felsikoltott. – Állj! – parancsolta Roger szigorúan, s a harcos elé állt. – Tedd le a fegyvered, most azonnal! – Az átkozott boszorkány megölte Alaricot! – Nem, nem ölte meg. Nézd! A lovag ura fölé hajolt. Alaric felnézett egy pillanatra, aztán nagyot ásított, s lehunyta a szemét újra. Szinte azonnal mély álomba zuhant. – Látod, urad nem halt meg, csak alszik – mondta Fallon. Hangja még mindig remegett a rémülettől. – Alszik, s aludni fog sokáig, hosszú órákig, talán napokig. Nyugalomra, és csendre van szüksége, hogy mihamarabb felépüljön. A kopasz férfire mosolygott, aztán lehunyta a szemét, és hálaimát rebegett istennek, amiért sikerült megmentenie fogva tartója életét. Alaric még csaknem egy hétig feküdt eszméletlenül. Maga Vilmos is megbetegedett, s napokig nyomta az ágyat tétlenségre kárhoztatva, míg katonái elfoglalták a környező vidéket. Eközben Londonban a Witan Edgar herceget választotta Anglia királyává, ám a koronázás napját még nem tűzlék ki. Mióta Alaric megbetegedett. Fallon mozgástere és szabadsága megnőtt. Odalent a nagyteremben költhette el ebédjét és vacsoráját a többiekkel, és bármikor elhagyhatta a házat. Sokat sétált a faluban, s találkozott Heath–tel, a kováccsal és családjával, akik úgy döntöttek, hogy letelepednek Haselfordban. Fallon beszédbe elegyedett az asszonnyal, Mariával, aki arra kérte, ne haragudjon a férjére: Nem kegyetlen ember ő, csak megkeseredett. – Heath a király leghívebb bajnoka volt – sóhajtott Marla. – Ám Harold megzavarodott, amint elkezdődött a csata. – Talán azt hitte, hogy isten ellene fordult – mondta Fallon, s könnybe lábadt a szeme. Apja halála szörnyű sebet mart szívébe, mely lassan, nagyon lassan gyógyult. Bár megkedvelte Jeanne–t, idővel Marla lett Fallon legközelebbi bizalmasa, barátnője. Amikor a lány elárulta neki, hogy meg akar szökni az első adandó alkalommal, az asszony tiltakozott. – Szemtanúja voltam egy város kifosztásának és elpusztításának – mondta Marla. – Láttam, ahogy ártatlan fiatal lányokat becstelenítenek meg kegyetlen, szívtelen katonák. Láttam, ahogy férfiakat mészárolnak le, és nőket erőszakolnak meg. Te a király leánya vagy, nem hétköznapi ember. De Alaric gróf sem közönséges halandó, s ha szeretetét és védelmét kínálja, talán nem kellene ily durván visszautasítanod.

134

– Te már föladtad a harcot, Marla – felelte Fallon. – Én nem. Apám soha nem adná az országát egy idegen királynak, s én sem fogok meghajolni egyetlen idegen úr előtt sem. – Mondd csak, Fallon – kérdezte az asszony –, ennyire szenvedsz itt? A lány elpirult. Alaric katonái udvariasan, tisztelettel bántak vele. Igaz, soha nem tévesztették szem elől. Szabadon járhatott–kelhetett, de mindig ott volt a közelben valaki, aki figyelte. Tudta, ha meg akar szökni, nagyon óvatosnak kell lennie. És feltétlenül szereznie kell egy lovat. Hirtelen megragadta barátnője kezét. – Marla, könyörgöm! Mikor elesett, apám biztosan úgy hitte, ez isten akarata. Ám mégiscsak ezek az emberek ölték meg. Alaric gróf igazságos, gyerekkorom óta ismerem. De értsd meg, Harold lánya vagyok, kötelességem visszatérni az enyéimhez, fivéreimhez, anyámhoz, nagynénémhez. Mindenáron Londonba kell mennem. Ó, Marla, ha bármi mód van rá, hogy megszökjem, segíts! Kérlek, segíts! Marla mélyet sóhajtott, s kétségbeesetten pillantott a lányra. – Kétlem, hogy bármikor, bármiben is a segítségedre lehetek. De ha megtehetem, segíteni fogok. Fallon boldogan és hálásan ölelte magához az asszonyt. Különös kapcsolat alakult ki Fallon és Roger között. Míg Alaric beteg álomban feküdt, Roger lépett a helyére. Rengeteg dolga akadt: ügyelt a katonákra, fogadta a herceg futárait, s egy sor kérdésben döntött. Fallonnal mindig nagyon udvariasan beszélt, de tartotta a három lépés távolságot. A lány tudta, az ifjú lovagnak köszönheti szabadságát. Egy napon híre jött, hogy az egyik London közeli kis falut Vilmos katonái kifosztották és felégették. Hallván a borzalmas történetet. Fallon rosszul lett. Roger lépett oda mellé, karon fogta és sétára invitálta. – Ne hidd, hogy Vilmos el akarja pusztítani az egész országot – mondta. – Sereggel tör előre, hatalmas haddal. A katonáknak enniük kell. Csak azokat a településeket fosztják ki, melyeken áthaladnak. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: – Láttam már Vilmost rombolni. Rombolni igazán. Otthon, Normandiában, Anjouban, Maine–ben. Hidd el, ha el akarná pusztítani Angliát, mostanra már az egész ország úgy nézne ki, mint Romney. Fallon hátat fordított a férfinak. – A katonáknak enniük kell, ezért minden jószágot levágnak, ami az útjukba kerül, kirabolják a házakat, a kereskedőket, és megerőszakolnak minden nőt, aki idősebb tizenkét évesnél. A férfi nem felelt. Megfordult és visszament a házba. Azokban a napokban Fallon egyébre sem tudott gondolni, mint a menekülésre. Éjjelente Alaric mellett maradt, s bár a férfi még mindig nem ébredt fel, a lány tudta, gyógyul, s napról napra erősödik. Minden reggel megmosdatta, s bár magának sem vallotta be, megszerette a férfi testét. Imádta simogatni a bőrét. Legszívesebben odabújt volna mellé, hogy ő melengesse az egyre hűvösebb őszi éjszakákon.... November első napján Alaric kinyitotta a szemét. Fallon ott ült mellette egy karosszékben, és hímezett. A lány megérezte tekintetét és ránézett. Kiesett a kezéből a rámára feszített kis vászondarab. – Nem... nem menekültél el – suttogta a férfi. Fallon megrázta a fejét. – Miért nem? – kérdezte Alaric. A lány nem válaszolt, s ő lehunyta a szemét, és elmosolyodott. – Nem akartam, hogy elvigyen a láz – felelte végül Fallon. Alaric felnézett újra. A sötétszürke szempárból gyengédség és hála sugárzott. – Köszönöm. – Nem tartozol köszönettel, milord. Eljön még a nap, mikor egy bátor szász harcos keresztüldöfi normann szívedet. Nem akartam az ifjú vitézt megfosztani az örömtől. – Van ennek a bátor szász harcosnak neve is? – Nincs, milord. De hidd el, te és a normann horda végül csúfos vereséget szenvedtek. – Ne álmodozz, milady – felelte Alaric szárazon. Megpróbált felülni, de teste nagyon gyenge volt még. Visszahanyatlott a párnára. – Hány órát aludtam? – kérdezte. – Órát? Egy egész hetet, uram! 135

– Egy hetet! – Alaric összeszorította a fogát, s megpróbált tel ülni újra. Arca megfeszült, homlokára verejtékcseppeket szívott az iszonyú erőfeszítés. Felült, s hátát az ágytámlának vetette. – Jézusom – motyogta – a láz csaknem minden erőmtől megfosztott. Fallonra pillantott újra, s elmosolyodott. – Ezek szerint az a bűzös, trágyaízű lötty nem volt méreg. – Természetesen nem. – Köszönöm, hölgyem. – Igazán nincs mit, milord. Csak azért gyógyítottalak meg, mert a kopasz rém különben beszakította volna a fejem a bárdjával. Alaric felnevetett. – Kopasz rém? Rollóra gondolsz minden bizonnyal. A jó lovag félig pogány még maga is. Viking, a svédek földjén született. Meggyőződése, hogy boszorkány vagy. Szerinte ugyanis halandó asszony nem lehet ilyen szép. – Mondd meg neki, hogy szász vagyok, és nem boszorkány. – A kettő nem ugyanaz? – Úgy látom, valóban magadhoz tértél, milord – felelte a lány, felállt a székből, és az ajtó felé indult. – Fallon! A férfi hangja parancsoló volt, de Fallonnak esze ágában sem volt engedelmeskedni. – Fallon, hozzád beszélek... – Beszélj csak – vágott a szavába. – Engem nem érdekel. Alaric kiszállt az ágyból, odalépett a lányhoz, és megragadta a csuklóját. – Miért nem próbáltál megszökni, ha ennyire gyűlölsz? Miért nem hagytál sorsomra? – Megmondtam... – Ó, igen. A bátor szász fickóról már hallottam. De mi az igazság? Fallon lesütötte a szemét. Attól félt, a férfi megérzi a gyengeségét. Kirántotta kezét a szorításából. – Ne gondold, hogy egy pillanatra is megfeledkezem arról, ki vagy – csattant fel. – És ne hidd, hogy hajlandó vagyok elviselni és tolerálni a normannok jelenlétét királyságomban. Gyűlöllek, igen, de amikor legyőzlek, milord, azt akarom, hogy átéld a vereséget. – Kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. – Fallon! Becsapta az ajtót maga mögött, és elmosolyodott. Lépteket hallott a lépcső felől. Richard közeledett, arcán aggodalom tükröződött. – A gróf felébredt – mondta a fiúnak. – Nagyon gyenge még és azt hiszem, farkaséhes lehet. Menj és szolgáld ki, ha úgy tartja kedved. – A lejáró felé indult. – Hová mégy? – kiáltott utána Richard. – Friss levegőt szívok – felelte a lány. Furcsa mód könnyűnek, vidámnak érezte magát, bár maga sem tudta, miért. Odalent a nagyteremben Roger Beauclare és Hamlin próbáltak valami módon kommunikálni egymással, ami nem ment egykönnyen, tekintetbe véve, hogy Roger nem beszélt angolul, Hamlin viszont nem értett franciául. Az ifjú lovag megkönnyebbülten sóhajtott, mikor meglátta a lányt. – Kérlek, mondd el neki, hogy vadászni voltunk. Vaddisznót, őzet és fácánt szeretnénk vacsorázni ma este, a többi húst pedig füstöljék meg és sózzák le télire. Fallon azon kezdett töprengeni, itt lesz–e még télen? Sikerül–e megszöknie addig? Esetleg valóra válik legrettegettebb rémálma, és Alaric Normandiába küldeti? Roger szemébe nézett és elmosolyodott. – A gróf felébredt. Beszél, és már sikerült felkelnie az ágyból. – Istennek legyen hála! – kiáltott Roger. Megcsókolta a lány arcát, s felrohant az emeletre. – Sápadt vagy, milady – szólt Hamlin. – Tegnap a normann herceg jó vörös bort küldetett. Tölthetek egy kehellyel, hölgyem? – Igen, köszönöm, Hamlin – motyogta Fallon, s az ablakhoz lépett. Már alkonyodott. Richard futott le a lépcsőn. Hamlin ekkor lépett Fallonhoz a borral teli kehellyel, aztán felé fordult, hogy meghallgassa, a ház ura mit kíván. 136

– Azt mondja, olyan éhes, hogy egymaga fel tudna falni egy egész vaddisznót – mondta Richard. – .Jól van – felelte Hamlin. – Mondd meg Lord Alaricnak, a feleségem finom vacsorát főz neki, s mondd el azt is, mindannyian örülünk, hogy magához tért végre. Fallon kortyolt a borából, aztán kinézett az ablakon. Majdnem kiejtette kezéből a kelyhet. Három fiatal férfi közeledett a ház felé, rongyos, koszos ruhában. A konyha ajtajánál álltak meg, aztán benyitottak. Nyilvánvalóan azért hívatták őket a kúriába, hogy segítsenek elkészíteni az ünnepi lakomát, és felszolgálni az ételt a normannoknak. Fallon azonnal felismerte Delont, s szíve majd kiugrott örömében. Jegyese él! Életben van! Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy átölelje. De... mit keres itt? Talán azért jött, hogy kiszabadítsa. Igen. Óvatosnak kell lennie. Nem mutathat örömöt, nehogy véletlenül leleplezze kedvesét. De mégsem ücsöröghet itt tétlenül. Valamiképp tudtára kell adnia, hogy felismerte, hogy itt van és várja... Végigpillantott jegyesén. A férfi leborotválta bajuszát, s rövidre vágta haját. A normann katonák így alázták meg foglyaikat, de itt. Haselfordban normann uruk iránti tiszteletből a férfiak önként vágatták le hajukat. Fallon szívébe szégyen mart. Megcsalta a jegyesét, bemocskolta a szerelmüket. Biztos volt benne, Delon nem fogja gyűlölni azért, mert elveszítette ártatlanságát, de Fallont nem is emiatt bántotta a lelkiismeret. Az Alaric iránt érzett vágya és szenvedélye volt az, ami bűntudatot keltett szívében. Talpra szökkent, s a konyha felé sietett. Berontott az ajtón. A férfi ott állt a tűz mellett, a húsvágó asztalnál. Egyedül voltak. – Ó, Delon! – kiáltott boldogan Fallon, a férfihoz rohant, s karjaiba vetette magát. – Delon, hát élsz? Delon bólintott, s megsimogatta kedvese arcát. – Az embereim az erdőben vannak. Kiszabadítunk, Fallon. Találkozzunk itt, pontban éjfélkor. Fivéreid lázadásra készülnek, és szükségük van a segítségedre. És nekem is szükségem van rád. Szeretlek... A konyha ajtaja megnyikordult, és Fallon ellökte magát Delontól. – Fallon! A lány rémülten fordult a hang irányába. Roger Beauclare állt előtte. – Alaric beszélni akar veled, hölgyein – mondta, aztán Delonra pillantott. – Hé, fiú! Hozd azt a vizet! – Fallonra nézett ismét. – Érti, amit mondtam? Kérlek, fordítsd le angolra. Fallon nem bírt megszólalni. Hangja torkában rekedt, nyelvéi félelem bénította. – Valami baj van, milady? Megrázta a fejét. – Roger, közöld uraddal, máris ott leszek. Az ifjú lovag összevonta szemöldökét. – Most azonnal indulj Fallon. Alaric azt mondta, ha nem akarsz menni, kapjalak fel és vigyelek oda. Delon megfordult, s próbált feltűnés nélkül távozni, de egy hatalmas alak állta útját, kezében félelmetes csatabárddal. A fiatal férfi mozdulatlanná dermedt, szeme kerekre nyílt rémületében. – Rollo! – szólt Roger. – A gróf magához tért. Úgy hiszem, hamarosan visszatérünk a herceg táborába! – Ez aztán a jó hír! Nem igaz, fiú? – örvendezett Rollo, s boldogan veregette hátba Delont. – Mondd meg neki, hogy vigye fel a vizet, s menj vele te is. Fallon – szólt Roger. A lány Delonra nézett. Tudta, jegyese minden szót értett. Azon kezdett töprengeni, Alaric és Delon hányszor találkoztak szemtől szembe. Nem valószínű, hogy Alaric felismeri az ifjú lovagot – gondolta. Beszélni kezdett. Angolul, és nagyon gyorsan, hogy a két normann lovag véletlenül se értse, mii mond. – Fel kell mennünk Alaric szobájába. Végezd a dolgod gyorsan, és ne nézz a grófra. Odakint találkozunk, amint lehet. A férfi bólintott. Egyiküknek sem maradt más választása.

137

20. fejezet Még félig sem telt meg a kád, de Alaric beleült, és türelmesen várta, hogy hozzák a többi vizet. Richardot hallgatta közben, ki valóságos ódát zengett arról. Fallon milyen odaadón ápolta éjjel és nappal szüntelen. – Hidd el, uram, a milady majd eszét vesztette az aggodalomtól. El nem mozdult mellőled, ápolt, és zokogva könyörgött a mindenhatóhoz, hogy kímélje meg az életed. Alaric megrázta a fejét. Arra gondolt, Richard úgy tud hazudni, mintha könyvből olvasná. – Á, már itt is van – mondta Richard, és Alaric kinyitotta a szemét. Fallont látta a szobába lépni egy fiú kíséretében, ki hatalmas főzőüstöt cipelt. Nem. Az a fiú nem is fiú, hanem egy felnőtt férfi. Szőke, magas, izmos. Alaric azonnal felismerte benne Delont, Harold huscarlját. Fallon jegyesét. Úgy tett, mintha lehunyta volna a szemét, de szeme sarkából továbbra is figyelte az ifjú lovagot. Milyen ostobák! – sóhajtott. – Azt hiszik, hogy vak? Vagy úgy gondolták, ha Delon megborotválkozik, és lenyírja a haját, nem fogja felismerni? És vajon mire készülnek? A szász harcos egyedül van, vagy serege valahol a közelben vár a jelre, hogy támadhasson? Fallon vajon tudta, mire készülődik? Azért mentette meg az életét, hogy most éles tőrt döfjön a szívébe? – Fiú, tedd le azt az üstöt – szólt nyugodt, álmos hangon. – Ne menj még el. Richard, jöjj ide! Fallon idegesen toporgott az ajtóban, s a kezét tördelte. Tudta, érezte, hogy leeresztett pillái mögül Alaric minden mozdulatát figyeli. Richard maga is idegesen lépett a kádhoz, s a gróf agyán átcikázott a gondolat, hogy a fiú is tud a küszöbönálló támadásról vagy merényletről. De elvetette ezt a lehetőséget. Richard nem ostoba, és végtelenül hűséges. No és persze minden vágya, hogy lovag lehessen. – Menj és keresd meg Sir Rogert. Mondd meg neki, hogy farkasüvöltést hallottam. A fenevadak nagyon éhesek, és óvatosaknak kell lennünk. Richard bólintott, aztán összevonta a szemöldökét. Arra gondolt, a gróf talán mégsem tért magához egészen. Ezen a környéken nem élnek farkasok, vagy ha mégis, ő egyet sem hallott üvölteni. Ahogy parancsolod, milord – mondta, sarkon fordult, és elviharzott. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Alaric odaintette Fallont. – Jöjj, milady, kérlek, önts meleg vizet a kádba! Fallon azonnal engedelmeskedett – ha eddig nem sejtett volna semmit, Alaricnak ez bizonyosan felébresztette volna a gyanúját –, és óvatosan belétöltötte a dézsába az üst tartalmát. Alaric hirtelen megragadta a csuklóját. Delon arca megfeszüli, s kezével ösztönösen kapott övszíjához, hova fegyverét szokta csatolni. Természetesen kardja most nem volt a helyén. – Szerelmem, hallanod kellett volna Richardot – szólt a gróf, s a lányra mosolygott. Tétován nyúlt előre, megsimogatta az arcát, aztán sima bőrű nyakát, végül kezét keblére csúsztatta. Fallon kiszabadította csuklóját a férfi szorításából, és hátrahúzódott. – Mit akarsz? – kérdezte kétségbeesetten. Alaric kitartóan mosolygott. – Kíváncsi vagyok, hercegnő, ez minden. Richard esküszik rá, éjt nappallá téve ápoltál, és igazából neked köszönhetem az életemet. Még a jó Rollo is beismerte, nem boszorkány vagy te, hanem egy földre szállt angyal. Miért? Fallon a szőke férfire pillantott, ki egyre közelebb húzódott az ajtóhoz. – Miért? – ismételte Alaric. – Nem... nem tudom. Beleöntöm a vizet a kádba, hadd menjen végre ez a szegény fiú. Odalent a konyhában rengeteg dolga van. A munka várhat még egy percet. Hozzád beszélek. Fallon. – Elkapta a lányt újra, s erővel kényszerítette, hogy a dézsa mellé térdepeljen. Látta a kék szempárban felvillanó haragot, aztán a kétségbeesett könyörgést, amikor Fallon a jegyesére pillantott. Alaric szívét szánalom töltötte el. Sajnálta az ifjú Delont, tudta, hogy a kínok kínját állja ki, s biztos volt benne, egy pillanat csak és megtörik. 138

– Várom a válaszod, milady – szólt ismét a lányhoz. – Persze, azt hiszem, tudom az igazságot magam is. Azért mentettél meg, mert egyetlen férfi karjaiban sem érezted azt a gyönyört, mellyel én ajándékoztalak meg. Fallon szemében düh és gyűlölet villant. – Nyomorult patkány! – sziszegte, s próbálta kiszabadítani kezét a férfi szorításából. Alaric felnevetett. Belemarkolt foglya hajába, s erővel fordította szép arcát maga felé. – Vagy már elfelejtetted volna? – gúnyolódott. Ajkai alig érintették a rózsabimbó ajkakat, mikor halk neszezést hallott az ajtó felől. A pillanat tört része alatt taszította el a lányt magától, s kapta fel kardját a földről. A fiatal szász harcos tőrrel tört ellene, de mozdulatlanná dermedt, mikor acélpengéjét a torkának szegezte. Fallon már talpon volt, s felemelte az üstöt, hogy lecsapjon, de Alaric őt is megállította. – Egyetlen rossz mozdulat, milady, és elvágom a jegyesed torkát. Nem szeretném megölni. Sajnálom, szívemből sajnálom a szerencsétlen flótást, amiért annyira szeret, hogy az életét kockáztatja érted. – Alaric, kérlek... – suttogta Fallon, de a férfi meg sem hallotta. Minden figyelmét Delonra összpontosította. – Ezzel a tőrrel akartál megölni? – kérdezte a szőke lovagot, ám a következő pillanatban forogni kezdett vele a világ. Hirtelen elhagyta minden ereje. Kardja a kőpadlóra hullott. Erezte, néhány másodpere még, és elveszíti eszméletét. Fallonra nézett, de már nem látta az arcát, csak a csodálatosan ragyogó kék szempárt. – Ölj meg, hercegnő – nyöszörögte Alaric. – Ölj meg, mert ha... elkaplak, én foglak... megölni téged. – Delon, menekülnünk kell! Most azonnal! – Talán... – Meg kellene ölnünk? – Nem tehetjük, igazad van. Menjünk! Alaric a padlóra zuhant, és ráborult a sötétség. Fallon és Delon lerohantak a lépcsőn. Lent a nagyteremben mái folyt a harc. Alaric időben figyelmeztette Rogert a „farkasok” jelenlétére. A „farkasok” az előtérben vívtak az őrökkel, de Fallon látta, a normannok erősebbek. – Istenem, meg fognak halni! – kiáltott Fallon. Delon karon ragadta, s a kijárat felé vonszolta. – Nálam van a hercegnő! – szók fennhangon. – Utánam, emberek! Odakint egy kancát vezettek Fallonhoz. A nyeregbe pattant. Delon egy pej csődör hátára ült, s már vágtattak is az erdő felé. Fallon elmosolyodott, mikor mögöttük lódobogás hangzott fel. A szász harcosok, kik a szökést fedezték, hamar beérték őket, s együtt folytatták útjukat. – Követnek bennünket? – kérdezte Delon, s hátrapillantott. – Nem. Még nem – válaszolt egy fekete hajú, bajuszos férfi. – Hamarosan a nyomunkban lesznek – mormogta Delon. – El kell érnünk az erdőt! – kiáltott Fallon, s lova véknyába vágta a sarkát. Az ötvenfős szász lovascsapat a régi római úton vágtatott. Lovaik patája nyomán porfelleg kerekedett. Fallon úgy érezte, mintha a szél kapta volna szárnyaira. Szabad volt végre. Szabad. Madarak daloltak az égen, s az alkonyat vörös aranyba öntötte a vidéket. Csodálatosabbnak látta most a világot, mint azelőtt bármikor, s boldog volt, határtalanul boldog. De tudta, hiányozni fog neki Alaric. Hiányozni fog hangja, mosolya, gyengéd érintése, tüzes csókjai. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon kísértő emlékeitől. Nem szabad Alaricra gondolnia soha többé. El kell felejtenie örökre... – Itt! – kiáltott hirtelen valaki, s a lovas csapat megállt. A sűrű erdőhöz értek, ahol három terebélyes tölgyfa mögött keskeny ösvény indult a rengeteg mélyére. A bajuszos előrelovagolt, hogy mutassa az utat a többieknek. 139

Hamarosan egy nagy tisztásra értek, ahol asszonyok vártak rájuk. A vacsora – nyárson sült vadhús – már elkészült, és jó sör is akadt elég. Fallon csodálkozva nézett Delonra, aztán lovával a tisztás köze pere léptetett, és köszönetet mondott mindenkinek, aki kimének i tette rabságából. – Éljen a király lánya! – kiáltott valaki, s az emberek üdvrivalgásban törtek ki. Delon leszállt lováról, és a lányhoz ment, hogy lesegítse a nyeregből. A vacsora vidáman telt. A férfiak nevettek, vidáman beszélgettek, de később szóba került Hastings, s szomorúság telepedett a tisztásra. A bajuszos férfi, akit Frasiernek hívtak, Harold mellett harcolt, mikor megölték. Fallonnak tudnia kellett az igazságot. – A herceg ott volt a mészárosok között? – kérdezte. A fiatal szász megrázta a fejét. – Hallottam, ezt beszélték. De nem igaz. Szívemből gyűlölöm a normann fattyút, de azt kell mondanom, nem vett részt Harold meggyilkolásában. – És a gróf? – tudakolta Fallon, s érezte, elpirul. Delon őt nézte. Frasier tagadóan ingatta a fejét ismét. – Nem, hölgyem. Alaric gróf sem volt a gyilkosok között. Vacsora után a férfiak összeültek, hogy terveket készítsenek. Fallon megtudta, fivérei egy mérföldre északra csatlakoznak hozzájuk reggel. Együtt vonulnak Londonba, és sereget toboroznak, majd megtámadják Vilmos előrenyomuló csapatait. – Történjék bármi – kezdte Delon, s megfogta jegyese kezét –, nem szabad elfelejtened, hova tartozol. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Fallon élesen. A férfi elmosolyodott, s leült a lány mellé. – Ha velünk valami történik, neked tovább kell menned. A fivéreidnek szükségük van rád. – Delon, ne aggódj, semmi nem fog történni. Semmi rossz. A vén hold a kis tisztás fölé ért, s ezüstfényét öntötte a földre, a fákra, a férfiakra és asszonyaikra, kik nyugovóra tértek, s a tábortüzük hamvadó parazsára. Delon Fallonra mosolygott, s tétován nyúlt felé, hogy megsimogassa az arcát. A lány megremegett az érintésére, s azon kezdett töprengeni, jegyese hogyan képes szeretni még, annak ellenére, hogy tudta, Alaric ágyasává lett. Vajon mit akar tőle még ezek után? – Delon, én... – suttogta. – Ssh. Aludj szerelmem. Hajnalban tovább kell mennünk, s az éjszaka rövid. Pihenj. A férfi átkarolta, s magához szorította. Fallon felnézett az éji égboltra, s hosszú idő óta először békesség költözött a szívébe. Mégsem tudott elaludni. Örült szabadságának, s alig várta, hogy viszontláthassa fivéreit, de képtelen volt szabadulni a keserédes emlékektől, melyek Alaric grófhoz kötötték. Végül mégis erőt vett testén a fáradtság, de alig hajtotta álomra a fejét, durva kezek ragadták meg, s rázták fel. – Fuss! – kiáltotta Delon, s talpra rángatta. – Menekülj, az isten szerelmére! A fák közé, gyorsan! – Mi van? Mi történt? – kérdezte álomittasan, de azonnal magához tért, amint körbepillantott a tisztáson. A férfiak kivonták kardjukat, parancsszavak pattogtak, az asszonyok rémülten sikítoztak és a fák közé menekültek. Fallon jegyese szemébe nézett. – Ránk talált. Alaric itt van! Alaric eljött érte. .leges borzongás futott végig a gerincén. Már látta is a normann lovagokat: mint az éjszaka fekete démonai törtek elő a fák közül. – Menekülj! – üvöltötte Delon. – Nem! Nem hagylak magadra! A lovakhoz futott, s a nyeregtáskában fegyver után kutatott. Mire talált egy kardot, a normannok már teljesen ellepték a tisztást. A szász harcosok keményen küzdöttek, de nem bírtak a túlerővel, s harcolva vonultak vissza a fák közé. Fallon szeme kerekre nyílt rémületében, mikor észrevette, egy hatalmas paripa száguld felé. Védekezőn emelte maga elé kardját. A normann

140

harcos néhány lépésnyire tőle megállította lovát és feltolta a sisakrostélyát. Roger volt az. Felé biccentett, aztán elvágtatott mellette. – Istenem, segíts! – imádkozott Fallon, s a harcosok között visszaverekedte magát Delonhoz. Ám a mindenható nem hallgatta meg könyörgését. Alig ért vissza jegyeséhez, hatalmas fekete paripája nyergében maga Alaric is feltűnt a tisztáson. Azonnal észrevette őket, megsarkantyúzta lovát, és feléjük vágtatott. Alig két lépésre előttük állította meg Sátánt, s lepattant a nyergéből. Kivonta kardját s Delon nyomban válaszolt a kihívásra. Fallon ereiben megfagyott a vér, mikor a két férfi összecsapott. Fémes sikoly tört a levegőbe, ahogy a két acélpenge egymásnak feszük. Aztán egy döfés, gyors hárítás, visszacsapás, hárítás újra A halálos párbajban erő küzdött erő ellen, ügyesség és tapasztalat a fürgeség ellen. A két harcos hamarosan egy terebélyes fa mögé került, s harcolt tovább. Aztán egy kard a magasba repült, s Fallon szíve egy hosszú pillanatra megállt. Odarohant, s megkerülte az ódon tölgyet. Delon a földön feküdt. Alaric ott állt fölötte, s kardját ellenfele torkának szegezte. – Ne! Ne! – sikította Fallon, s kivont karddal rontott a normann grófra. Alaric megfordult, és iszonyú erővel csapott le a támadó fegyverre. Fallon megtántorodott, s bár karjába fájdalom hasított, nem hagyta kiütni kezéből a kardot. A csatának azonban még korántsem volt vége. Halálos csapások záporoztak rá, egyik a másik után, s ő egyre nehezebben tudta kivédeni azokat. Látta a férfi szemében izzó gyilkos indulatot, s minden erejét összeszedve küzdött tovább. Hátrált, egyre hátrált, míg végül egy fa törzsének ütközött. – Figyelmeztettelek, hölgyem, hogy ölj meg! Könnyek gyűltek Fallon szemébe. A férfi előredöfött, s ő hárította a csapást, de tudta, már nem bírja sokáig. – Alaric... – Ma már nem gyengélkedem, milady – mondta a férfi, s szeméből csakúgy áradt a gyűlölet. Fallonnak már nem volt ereje kivédeni a következő csapást. Alaric egyetlen csuklómozdulattal kiütötte kezéből a kardot. A lány a fa törzsének dőlt, s ellenfele szemébe nézett. A harc már véget ért a tisztáson, s a normann katonák mind odagyűltek köréjük. Valaki talpra rángatta Delont, s odaállította Fallon mellé, a fához. – Nos, milady, úgy tűnik, vesztettél újra – szók Alaric fennhangon. Fallon hallgatott. Mélyen hallgatott. A gróf Delonra nézett, és sötétszürke szemében ezüstfehér fénnyel izzott fel a harag. – Meg kellene, hogy öljelek – mondta az ifjú lovagnak. – Ne! – sikított Fallon. – Ne tedd, kérlek! – Soha nem látta még Alaricot ilyen dühösnek, ilyen könyörtelennek. Előrelépett, s a lábai elé vetette magát. – Könyörgöm, kíméld meg az életét! – Fallon, az ég szerelmére! – kiáltott Delon. – Hát nem maradt benned egy szemernyi becsület sem? – Mit ér a becsület? – kérdezte keserűen a lány. – Ezt én is szeretném tudni – vetette közbe a gróf. Fallon felemelte tekintetét, és az acélszürke szempárba nézett, mely oly idegen volt most. Idegen, hideg és halálos. Alaric lehajolt és belemarkolt a hajába. – Szajha vagy talán – sziszegte dühösen – ki annak adja magát, ki a legtöbbet ígéri? – Nyomorult fattyú! – köpte ki Fallon, s előrekapott, hogy a férfi arcába marjon. Alaric azonban megfogta csuklóját, és fájdalmasan megszorította. – Soha, soha nem nyúltam a hozzá egy ujjal sem, Alaric gróf – szólalt meg Delon. – Ezt el is higgyem? – Igen, uram, hinned kell nekem. Mert én szeretem a lányt. Alaric mozdulatlanná dermedt egy hosszú pillanatra. Az ifjú lovagra nézett, aztán Fallonra. 141

– Milyen megható – mondta végül. – De attól tartok, a szerelmeteknek vége. Örökre. Roger tört elő a fák közül. Fallonra pillantott, aztán Alarichoz fordult. – Farkasok, milord. – Hányan vannak? – Úgy ötvenen, de legtöbbjük nem komoly ellenfél. A Hastingsnél szétvert szász sereg túlélői. – Halottak és sebesültek? – Húsz halott, uram. Elvesztettük Étienne–t és Waltert. Tíz foglyot ejtettünk, és vagy huszonöt szász menekült a fák sűrűjébe. Alaric nem tudott Fallonra nézni. Elátkozta magát, amiért bízott benne, amiért békességet akart kettejük között. Mennyire gyűlölte most az átkozott bestiát. Megérdemelné, hogy kitekerje a nyakát... Nem, nem lett volna képes bántani. De Fallonnak mindenképpen meg kell fizetnie árulásáért. Delonhoz fordult. – Szívemből szánlak, uram, mert rabja vagy ennek az átkozott némbernek. Hidd el a legnagyobb kegyet gyakorolom veled szemben, amikor megszabadítalak tőle, örökre. – Sarkon fordult, és a lova felé indult. – Könyörgöm – suttogta Fallon, s Alaric után sietett. Delon kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa, de Roger fürgén lepattant a nyergéből s véres kardját a férfi mellkasának szegezte. A lány utolérte a grófot, s letérdelt előtte újra. Az isten szerelmére kérlek, könyörgöm, ne öld meg! Bármit, bármit megteszek, ha meghagyod az életét. Alaric keskeny vonallá préselte ajkait. Kardját a lány álla alá csúsztatta, s erővel kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Ne könyörögj koldus módjára, hercegnő. Delon szörnyű kínhalált érdemelne azért, amit tett. De én megkímélem a kínoktól. Állj fel! Már eldöntöttem, mit teszek, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni. – Megragadta Fallon haját, s durván talpra rángatta. Félelmet, büszkeséget, gyűlöletet látott a kék szempárban. Szerette volna megrázni a lányt. Rosszullét környékezte ismét. Delon tagadta, hogy hozzányúlt volna a bestiához, de tény, hogy együtt töltötték az éjszakát. Vajon mi történt közöttük? – töprengett. Roger felé taszította foglyát. – Vidd vissza Haselfordba, és zárd be. Látni sem bírom! Fallon sikított, és küzdött, mint egy nőstény farkas, de végül három harcos lefogta, megkötözte és elvitte. Alaric pillantásra sem méltatta. Visszasétált Delonhoz. Gyorsan el kell intéznie az ifjú lovagot. Sikerült kilovagolnia, és valami csoda folytán sikerült legyőznie a férfit. De érezte, ereje fogytán van, és bármelyik pillanatban elájulhat. – Nos, ami téged illet, ifjú szász barátom...

142

21. fejezet Fallont egy ló hátára fektették keresztben, s visszavitték a haselfordi kúriába, ahol egy szűk, sötét kis szobába zárták. Félelem jeges ujjai marcangolták szívét. Járkálni kezdett fel és alá, mint a ketrecbe zárt vadállat. Egyetlen gyertya égett az apró asztalon, s a kandallóban már majdnem kialudt a tűz. Fallon hirtelen az ajtóhoz rohant, s verni kezdte, míg kezéből ki nem serkent a vér. Delon! Szegény, ártatlan Delon! A férfi hitt benne, s hittek a többiek is, kik eljöttek érte, hogy kiszabadítsák. Cserben hagyta őket! És Delonnak most az életével kell fizetnie azért, mert megpróbálta megmenteni. Az ajtónak vetette hátát, s lassan a padlóra csúszott. Tenyerébe temette arcát, Alaric hideg, kegyetlen szavai csengtek a fülébe, és jeges borzongás futott végig a gerincén. A gróf halálra ítélte Delont, és ő semmit nem tehetett, hogy jobb belátásra bírja. Istenem, mi történt? Nem! Ez csak egy rossz álom lehet! Alaric soha nem gyilkolná meg Delont. Nem. Nem teheti... Felállt, és sikítozva követelte, hogy azonnal engedjék szabadon. Senki nem jött. Verni kezdte az ajtót. Semmi mozgás. Hirtelen lódobogást hallott odakintről. Az ablakhoz rohant, s lenézett az udvarra. A sűrű hajnali ködben először nem látott semmit, de aztán, mint hatalmas fekete szörnyetegek, Alaric harcosai léptek elő a sötét homályból. Valamit cipeltek... Egy lepelbe burkolt testet. Az ifjú Delon testét. Homlokán szörnyű seb tátongott, élettelen kék szeme a szürke eget nézte. Fallon sikítani kezdett, és sikított, sikított, míg végül rá nem borult a sötétség. Aztán hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, s érezte, hogy erős karok ölelik át, és emelik föl. – Összeestél Fallon. Nyugodj meg, minden rendben van. A lány kinyitotta a szemét. Alaric tartotta a karjaiban. Az ágyhoz vitte, lefektette és betakargatta, aztán megfogta a kezét, hogy felmelegítse jéghideg ujjait. – Hagyj békén! – kiáltotta Fallon, s megpróbálta elrántani a kezét, de Alaric biztosan tartotta. – Fallon... – Ne! – nyöszörögte. – Ne merészelj hozzám érni azok után, amit Delonnal tettél. – Mit tettem vele? – Alaric zavartan vonta össze szemöldökét. Talán már másnap van – gondolta Fallon. A férfi megfürdött és átöltözött. Világoskék inget viselt és szarvasbőr tunikát. Nem volt rajta a páncélinge, és kardját sem csatolta fel. – Istenem – suttogta s a szeme megtelt könnyekkel. Alaric továbbra is értetlenül bámult rá, aztán hirtelen elmosolyodott, s tekintete megtelt gyengédséggel. – Azt hiszem, hercegnőm, rosszat álmodtál, bár kétségtelen, az álomképek közül néhány talán a valóságban is megtörtént. – Micsoda? Alaric felállt, s a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, de Fallon meg sem mozdult. Türelmetlenül csettintett nyelvével, aztán lehajolt, karjaiba emelte a lányt újra, s az ablakhoz vitte. Odalent katonák gyülekeztek, s vagy tucatnyi lovat málháztak fel. Delon az udvar végében ült lova nyergében, és türelmesen várakozott. Semmiféle sebesülés nem látszott rajta. Roger a ház bejárati lépcsőjén állt, aztán lóra szállt, és Delon mellé léptetett. Parancsszó pattant, a katonák nyeregbe szálltak, s a csapat útnak indult. – Hova... hova viszik? – kérdezte Fallon, s közelebb fészkelte magát a férfihoz. – Normandiába. Nem szeretném, ha több bajt okozna. A lány lesütötte a szemét és megborzongott. Érezte, hogy Alaric karjai megfeszülnek. – Szeretnél vele menni? – kérdezte a gróf gyengéden. Fallon legszívesebben a képébe vágta volna, hogy „Igen, a legnagyobb örömmel”, de tudta, nem teheti. Ha Normandiába száműzik, mindennek vége. Meg kell találnia a fivéreit – gondolta. Delon azt mondta, történjék bármi, tovább kell harcolnia Angliáéit. – Mindegy – sóhajtott Alaric. – Ez most mellékes. De azt szeretném tudni, hölgyem, az ifjú lovag hogy került a házamba? 143

Fallon tudta, Marla üzent Delonnak, amikor Alaric beteg lett. Nem sodorhatta veszélybe az asszonyt. Megrázta a fejét. – Nem tudom – felelte végül. – Nem tudod. Értem. – A férfi visszavitte, és lefektette az ágyra. Fallon a plafonra szegezte tekintetét. „ Beszélj – suttogta Alaric. – Esküszöm, fogalmam sincs, hogy került ide. A férfi megragadta a vállát, és fölé hajolt. Sötétszürke szemében harag villant. – Fallon, tudni akarom, mikor jött ide, hogyan és hol beszéltetek, hol szállt meg, és... – Nem szállt meg sehol – vágott a szavába idegesen a lány. – Csak aznap érkezett. A konyhában láttam meg, pillanatokkal azelőtt, hogy magadhoz hívattál. Alaric nem szólt, nem mozdult. Fallon behunyta a szemét, s imádkozott, hogy a férfi érje be ennyivel, és ne kérdezzen többet. – Delon azt mondta, nem nyúlt hozzád. Igaz ez? – Mit számít? – kérdezte a lány szomorúan. – Nagyon is számit, hercegnő. Nagyon is számít. Fallon fürkészőn nézett a sötétszürke szempárba. Elmosolyodott aztán. Örüh, hogy végre nem ő az, akit kétségek gyötörnek. – Soha, soha nem fogod meghidni, Delon igazat mondott–e, vagy hazudott. Legnagyobb döbbenetére a férfi elmosolyodott, és lehajoh, egészen közel. – Egyetlen szavamba kerül, s drága jegyesedet visszahozzák. Hidd el, megvannak a módszereim, amivel rábírhatom, hogy megmondja az igazat. S ha kicsikartam belőle a vallomást, egyszerűen lefejeztetem. Nos, ehhez mit szólsz, hercegnőm? – Nem tennéd úgysem. – Nem? Vagy talán mégis? Alaric felemelkedett, s az ajtóhoz indult. Ne – gondolta Fallon. Nem teheti meg. Ismeri már: tiszta szívű, becsületes. Nem fogja megölni Delont. Jézusom, és ha mégis? – Állj meg! – kiáltotta. Alaric megfordult, s karba fonta a kezét. – Nos? – Soha... nem voltunk együtt – rebegte Fallon. – A katonáid ott támadtak ránk, ahol aludtunk, a többiek között. Kérdezd meg bármelyik szász foglyodat. Ők is tanúsíthatják, hogy nem történi semmi köztem és Delon között. – Valóban? – Alaric odasétált, lefeküdt mellé az ágyra, s megsimogatta az arcát. Fallon testét melegség öntötte el. A sötétszürke szempárba nézett, s szíve oly vadul kezdett dörömbölni mellkasában, hogy biztos volt benne, a férfi is hallja. – Gyűlöllek Anlou grófja, s lázadni fogok ellened mindig. Amíg normannok tapossák Anglia földjét, a szászok lázongani fognak. – Legyen bár így, nem érdekel. Engem pillanatnyilag az izgat csupán, mi történt közted és Delon között. Igazat mondtál, vagy... – Igen, igazat, a színtiszta igazat, csakis az igazat! Fallon biztos volt benne, a férfi hitt Delonnak, és hisz neki is, de... játszani akar. Gúnyolni akarja, bosszantani, kínozni... Érintése mégis gyengéd volt, becéző, mely újra lángra lobbantotta lelkében a tüzet, melynek rég el kellett volna hamvadnia már. Alaric kisimított a lány arcából egy rakoncátlan hajfürtöt, aztán finoman megcirógatta csábító ajkait. – Ezt mondta az ifjú lovag is, de szerettem volna a te szádból hallani – suttogta, és tovább simogatta arcát. Fallon semmire nem vágyott jobban ezekben a pillanatokban, mint hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse a férfit. Ujjai alatt akarta érezni meleg, sima bőrét, végigsimítani tökéletes vonalú vállát, puha csókokat lehelni arcára, nyakára, izmos, szoborszerű mellkasára. Nem értette, hogy érezhet így esküdt ellensége iránt. Nem gyűlölte, nem. Vágyott rá, a közelségére, az érintésére. 144

Imádta a hangját, bőrének illatát, testét. Úgy szerette volna átölelni, s érezni, ahogy a férfi erős karjaiba fonja. Soha nem hitte volna, hogy létezik ilyen mély, ilyen izzó szenvedély. Nem hitte... míg Alaric meg nem érintette. A vágy forró hullámokban öntötte el testét, s hiába küzdött ellene. Azt kívánta, hogy Alaric a magáévá tegye, s nem érdekelte semmi más. – Fattyú – suttogta. – Örülj, hogy nem lettél az ifjú lovagé azon az éjjelen. – Miért? Miért ne vágyhatnék egy tisztességes férfi érintésére? Alaric szélesen elmosolyodott. – Tisztesség, szerelmem? A tisztességed azon múlik, meg tudod–e nevezni az apját a gyermeknek, kit talán már a szíved alatt hordasz. Fallon levegő után kapott, s a vér kifutott arcából. Rádöbbent, Alaricnak igaza van. Lehet, hogy már viselős gyermekükkel. – Nem, ez nem történhet meg! – jelentette ki dühösen. – Nem vágyom fattyúkra magam sem – felelte a gróf, aztán mosolya hirtelen eltűnt arcáról, s tekintetében harag villant. – Ha az én gyermekemet hordod a szíved alatt, semmit nem fogsz tenni, amivel árthatsz neki, megértetted? – Én... – Mert ha a fiamnak baja esik, megtudod, mit jelent szenvedni. Fallon megborzongott, egy pillanatra megijedt a férfitól. Hirtelen támadt haragja rémítette meg. – Soha, soha nem ártanék a gyermekemnek, esküszöm! – kiáltotta kétségbeesetten. – Ha mégis, tömlöcbe vettetlek, hercegnő! – Nem lennék képes megölni... megölni egy ártatlant! – kiáltotta a lány, s szeme megtelt könnyekkel. Alaric vonásai egyszerre ellágyultak. Lassan, nagyon lassan lehajolt, s gyengéden megcsókolta a rózsabimbó ajkakat. Felemelkedett aztán, s a lány szemébe nézett. – Szegény bolond fiú! – suttogta, s gyengéden megsimogatta a szépséges arcot. – Szegény Delon! Képes egyedül nekirontani egy egész hadseregnek, csakhogy maga mellett tudhasson téged. Az életét kockáztatta érted, s hegyeket mozgatott volna meg, ha kell. És én nem hibáztatom, mert a szépséged észveszejtő, s egyetlen csókoddal képes vagy megrabolni a férfiembert minden józanságától. A férfi lassan kibontotta fűzőjét, s Fallon nem tett semmit, hogy megállítsa. Gyengéd kezek simogatták nyakát, vállát, kebleit. Végül ő is engedett a kísértésnek: reszkető ujjakkal nyúlt fogva tartója felé, megsimogatta homlokát, aztán dús hajába túrt. Alaric széthajtotta a kifűzött alsóingét, s meztelen keblei fölé hajolt. Fallon felnyögött, mikor szeretője forró leheletét érezte érzékeny bőrén, aztán nyelve selymes, titkos érintését. A férfi szájába vette egyik mellbimbóját, s nyalni, szívogatni kezdte, míg meg nem keményedett, aztán megízlelte a másikat is, és szopta egyre erősebben és erősebben, míg Fallon bele nem markolt a hajába, s fel nem rántotta fejét a mellkasáról. A férfi szemébe nézett, melyben ezüstösen ragyogott a szenvedély. – Mondd, uram, képes lennél–e te is hegyeket megmozgatni értem? Alaric mozdulatlanná dermedt, s örökkévalóságnak tűnő másodpercek teltek el néma csendben. Végül ennyit mondott csupán – Nem. – Gazember! – kiáltotta Fallon, s már lendítette öklét, hogy megüsse az arcátlant, de Alaric elkapta kezét és megcsókolta. – Csillapodj, kis boszorkányom, az istenre kérlek! Minden megvan benned, mire férfiember vágyhat. Szépséged elragadó, és igen, nincs pillanat, hogy ne gondolnék rád, nincs éjszaka, hogy ne rólad álmodnék. Ezt akartad hallani? Ha az ifjú Delon egy ujjal is hozzád nyúlt volna, már nem élne. Azt akarod hallani, hogy szép vagy? Hisz te is tudod, hercegnőm. Hallani akarod, hogy kívánlak. Meggyőződhettél róla már magad is. Azt kérded, képes lennék–e hegyeket megmozgatni érted? Igen, szerelemein, megtenném. Az enyém vagy. Soha, soha nem hagyom, hogy elmenj. Lehajolt, s birtokba vette kedvese ajkait. Csókja szinte brutális volt, szenvedélyes, mindent elsöprő. Fallon átölelte, s magához szorította. Forró szájába hatolt, és selymes táncba kezdett a férfi nyelvével, s felnyögött, mikor meleg tenyerét érezte újra puha, vágytól duzzadó keblein. 145

Aztán Alaric felemelkedett az ágyról, hogy levetkőzzön. A kelő nap öntötte aranyba szoborszerű testét, s hatalmas vesszejét, mely erőtől és vágytól duzzadt. Fallon hirtelen elszégyellte magát. – A nap felkelt – motyogta idegesen. – A nap fénye elhalványul a tűz vakító ragyogása mellett, melyet te lobbantottál lángra szívemben – suttogta Alaric, s mohó türelmetlenséggel vetkőztetni kezdte a lányt. Pillanatokkal később ott feküdtek egymás mellett meztelenül, szabadon. Fallon lovagló ülésben a kedvese csípőjére ült, s gyengéd csókokat lehelt nyakára, vállára. Finoman harapdálva ízlelgette izmos mellkasát, nyelvével nedves köröket rajzolt mellbimbója köré, aztán szájába vette, és szívogatni kezdte. Alaric hirtelen felmordult, megragadta szeretőjét, s maga alá teperte. Szétfeszítette a hosszú combokat, s kezét a feszes, gömbölyű fenék alá csúsztatta. Megemelte a lány csípőjét, s lassan, észveszejtőén lassan behatolt testébe. Visszahúzódott, aztán előretört újra, s ahogy lökései egyre erősebbek, egyre gyorsabbak lettek, Fallon kétségbeesetten szorította magához, csípőjét vadul ringatta előre, hátra, előre és hátra... A férfi hirtelen elhúzódott. A lány felkiáltott, s próbálta visszahúzni magához, de az kibontakozott karjai közül, s csókokkal hintette arcát, ajkait, keblét, hasát, végül megízlelte nőisége titkos virágának nektárját. Nyelvével izgatta érzékeny csiklóját, míg Fallon fel nem sikított gyönyörében. Alaric felemelkedett, s forró, kemény hímvesszejével újra behatolt a testébe. A gyönyör mindent elsöprő pillanatában Fallon úgy érezte, mintha csillagok miriádjai robbannának szét körülötte vakító, kékesfehér fénnyel. Aztán elsötétült minden, csak testük ragyogott – narancsvörös izzással. S a parázs lassan elhamvadt. Hallgattak. A férfi gyengéden ölelte magához kedvesét, ki elpilledt karjaiban. Mikor Fallon felébredt, egyedül feküdt az ágyban. Kiáltásokat, lódobogást hallott odalentről, az udvarról. Maga köré csavarta a f takarót, s az ablakhoz lépett. Azonnal meglátta Alaricot. A férfi harchoz öltözött ismét. Nehéz páncélján megcsillant a nap, sisakja eltakarta arcát, csak szeme ragyogott ezüstszürke fénnyel. Sátán nyergében ült, magasan, s i Fallon arra gondolt, úgy néz ki, mint egy harcos isten. Alaric kivonta kardját, s az ég felé emelte. – Harcba szállunk istenért és a hercegért. Isten óvjon bennünket és Vilmos herceget, Anglia királyát! Üdvrivalgás hullámzott végig a katonák sorain, aztán Alaric intett, és a csapat útnak indult. Valaki kopogott az ajtón. Fallon rémülten fordult hátra. Vajon, ki lehet az? Alaric szó nélkül ment el. Talán most kezdődik a büntetés? Ó Harold lánya – emlékeztette magát. A takarót szorosabbra vonta maga körül, s büszkén emelte magasra állát. – Ki az? Richard lépett a szobába. – Milady! Fallon megkönnyebbülten sóhajtott. – Igen? A fiú mosolygott, de szemében aggodalom tükröződött. – Alaric gróf ellovagolt, hogy csatlakozzon a herceghez – mondta. – Coventry elesett, és Vilmos tovább nyomul az ország belseje felé. Csomagolj össze, milady. – Ó, istenem! – suttogta Fallon kétségbeesetten. – Hova kell mennem? – Boshambe, milady. Uram parancsba adta Rogernek és Rollónak, hogy néhány emberrel kísérjenek édesanyádhoz, s maradjanak veled, míg vissza nem tér. – Boshambe? – kérdezte a lány. – Anyámhoz? – Igen, milady. – Igazat beszélsz, Richard? Nem Normandiába akarnak vinni? – Nem, milady. – A fiú összevonta szemöldökét. – A gróf csodál téged, hölgyem. Gyakran beszél szépségedről, gyengéd, szerető szívedről. Fallon egyetlen intéssel elhallgattatta a kis hazudozót. Egy röpke pillanatra megkönnyebbülés és boldogság töltötte el lelkét, de aztán hirtelen sűrű sötétség ereszkedett rá. El fog ájulni – döbbeni rá, és rémület mart a szívébe. Harold király leánya soha, soha nem esett még össze mások előtt. Ám a világ megszűnt létezni körülöl te. 146

– Richard – suttogta, s a következő pillanatban eszméletlenül omlott a hideg padlóra.

147

22. fejezet Alaric Canterburynél csatlakozott Vilmoshoz. Amint megérkezett, haditanácsot tartottak, melyen Alaric, a herceg, Odo és Roberl mellett a legnagyobb normann főurak is részt vettek. Úgy döntöttek, a régi római úton, a Walting Streeten nyomulnak Londonba. Vilmos serege napról napra fogyatkozott. Ahol erődöket emeltetett, katonákat kellett hátrahagynia. Alaric lovagjai közül is sokan hiányoztak: volt, kinek Haselfordban kellett maradnia, Roger és Rollo pedig Boshambe vonult kis csapatuk élén, bár Harold otthonát Vilmos is őriztette. A fősereg csaknem harmada maradt Doverben, hogy biztosítsák a kikötőt. Bár Vilmos biztos volt győzelmében, kiváló stratégaként nem hagyta figyelmen kívül a vereség lehetőségét sem. Úgy vélte, ha ez bekövetkezne, Doveren keresztül menekülhetnek el a leggyorsabban. Ezekben a napokban Alaricnak nem maradt ideje Fallonra gondolni. Seregük falvakon és városokon nyomult keresztül, és egyre súlyosabb gondokat okozott a katonák élelmezése. Bár Alaric saját harcosai között fegyelmet tartott, más főurak csapatai fölött nem volt hatalma. Még a herceg sem tudta elejét venni a fosztogatásnak. Vilmos felderítőket küldött Londonba, akik érdekes hírekkel tértek vissza. Elmondták, a város védőit egy békebíró, Edgar irányítja, aki Hastingsnél súlyosan megsebesült, s mióta visszatért, egyetlen pillanatra sem hagyta el házát. Úgy tűnt, a pápai lobogó és áldás voltak Vilmos leghatásosabb fegyverei. A londoni egyházfik reszkettek isten haragjától, és – ahogy a felderítők elmondták – az emberek másról sem beszéltek, mint Hitvalló Edward látomásának beteljesedéséről, s arról, meg kell hajolniuk Vilmos előtt, kit maga a mindenható küldött, hogy uralkodjék fölöttük. Ám nem történt semmi, így Vilmos inkább nyomult a város felé. Alaric ötszáz nehézlovassal állt a fősereg élére, hogy megtámadja és áttörje London védelmét. A szász védők keményen harcoltak, s bár Alaric gyűlölte a fölösleges pusztítást, kénytelen volt néhány épületet felégetni, hogy csapatával benyomulhasson a városba. Hamar elérték Southwarkot, ahonnan már láthatta a London Bridge–et. A hídnál fegyvertelen polgárok állták útjukat, akiket a gróf lovasai percek alatt szétkergettek. A normannok végül nem keltek át: felégették Southwarkot, és visszatértek a fősereghez. Vilmos Nutfieldnél várakozott. Alaric jelentést tett előrehaladásukról. A herceg figyelmesen hallgatta, aztán közölte vele, fontos szövetségesre tettek szert. A térképhez lépett, és Winchesterre mutatott. Alaric kíváncsian vonta fel szemöldökét. Valaha ez az ősi város volt az angol királyság központja. Most Edward özvegye, Harold húga, Aedyth fennhatósága alá tartozott. – A nemes hölgy kijelentette, azt kívánja, hogy én legyek a király – mondta Vilmos, és a grófra mosolygott. – A királyné behódolt. Új csapatok érkeztek Normandiából a minap, s úgy döntöttem, Aedyth hozzájárulásával beveszem a várost. Te itt várod be az új kontingenst – mutatott a térképre ismét. – Aztán északra vonulsz, és a Temzénél csatlakozol hozzám. A herceg boldog volt, és Alaric is örült, hogy a dolgok így alakultak. Edward özvegye Vilmost akarta Anglia trónján látni, s csak idő kérdése volt, mikor hódol be az egyház is. A kémek jelentették, hogy Morkere és Edwin elhagyni készülnek Londont, hogy visszavonulhassanak északra. Alaric kardcsapás nélkül foglalta el Winchestert, s az özvegy királyné még aznap este vacsorára invitálta palotája nagytermébe. Kellemes hangulatban költötték el estebédjüket, sokat tréfálkoztak, nevettek, beszélgettek. Aztán Alaric megkérdezte Aedyth–től, miért döntött úgy, hogy támogatja Normandiai Vilmost. Az asszony felsóhajtott. – Harold jó királya lett volna Angliának – mondta halkan. – Talán még Gyrth vagy Leofwine is elkormányozhatta volna az ország hajóját. Ám ők halottak. Halottak mind. Gyermekeik pedig túlságosan fiatalok, tapasztalatlanok és forrófejűek, hogy bánni tudjanak a hatalommal, s kivívják a nép tiszteletét. Harald Haidrada halott, Tostig halott. Edgar herceg kisfiú még – Alaric szemébe nézett. – Nincs senki, ki legyőzhetné Vilmost, és ha nem hódolunk 148

be, az ország elpusztul. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: – Hiszek a végzetben, a sors hatalmában Soha nem felejtem el az éjszakát, mikor Edward meghalt. Megfogta a kezem, s mindannyiunkat Harold gondjaira bízott. Azt mondta, tisztítótűz söpör végig az országon, s démonok pusztítanak, dúlnak mindenfelé. Jóslata valóra vált. Nem szabad tovább küzdenünk a sorsunk ellen. Az asszony szavai Alaricot Fallonra emlékeztették, és fájdalom mart a szívébe. Bárcsak ne küldte volna az anyjához – sóhajtott. Igaz, Harold rezidenciáját normann katonák őrzik, de Fallon jól ismeri azt a vidéket, s ha úgy dönt, könnyen megszökhet. – Van, ki soha nem fogja feladni a harcot – morogta a férfi. Aedyth felnevetett. – Az unokahúgomra, Fallonra gondolsz, ha nem tévedek. – Igen – felelte Alaric. – Fallonra. Aedyth figyelmeztetőn emelte fel mutatóujját. – Két szemed legyen a leányra, Alaric gróf. Ha foglyul ejtetted, tartsd hét lakat alatt. – Úgy beszélsz, milady, mintha nem bíznál az unokahúgodban – jegyezte meg a férfi vidáman. – Hogy nem bízom benne? – Az asszony meglepetten vonta fel szemöldökét, aztán megrázta a fejét, s kedves mosoly lágyította el vonásait. – Szó sincs róla. Csodálom Fallont, mindig is csodáltam. Az a lány csupa tűz és szenvedély. Azt kívántam, bár az én gyermekem lenne. Azért mondtam, amit mondtam, mert jól ismerem. Örökölte fivérem büszkeségét, és apám makacs kitartását. Egyetlen szavába kerül, s ezrek sereglenek zászlaja alá. – Felemelte kelyhét, s kiitta borát. – Őszintén remélem, sikerült békét kötnöm Vilmossal. Alaric biztosította felőle, Vilmos tisztelettel fogadta ajánlatát, és gondoskodni fog róla, hogy ne essék bántódása, és semmiben ne szenvedjen hiányt. Órákig beszélgettek még, végül a férfi felállt az asztaltól, jó éjszakát kívánt, s visszavonult szobájába. Aedyth egy egész lakosztályt készíttetett elő vendége számára. A hálóban hatalmas, frissen megvetett ágy terpeszkedett, mellette kis asztalon bor, az ablakok előtt ruhásládák. Balra egy kisebb szoba nyílt. A kandallóban tűz ropogott. Előtte hatalmas kádban meleg, illatos fürdővíz gőzölgött. A dézsa mellett asztal állt, körülötte székekkel. Alaric az ablakhoz lépett, s kinézett a palota kertjébe, melyből minden színt elszívott már a közelgő tél. Gyorsan levetkőzött és beleereszkedett a kádba. Halálosan fáradtnak érezte magát. Hosszú napok óta harcolt már, s alig pihent néhány órát. Biztos volt benne, London hamarosan megadja magát. Bár nappal minden figyelmét és gondolatát a háború kötötte le, éjszaka, mikor álomra hajtotta a fejét, Fallont látta maga előtt. Fekete selymes haját, ég színű szeméi, csodás alakját. A kép olyan í elevennek hatott, hogy szinte érezte a lány bőrének édes, nőies illatát, bársonyos meleg tapintását, s hallotta szíve dobbanását. Eszébe jutott aztán, hogy Fallon megpróbált megszökni tőle, s azon kezdett töprengeni, vajon megteszi–e újra. Milyen ostoba volt, hogy épp Boshambe küldte! Winchesterben nagyobb biztonságban lenne, s Aedyth talán képes lenne rábírni, hogy adja fel a hiábavaló küzdelmet, és hódoljon be normann urának. Persze, igazából nem ezért akarta a királyi palotába hozatni foglyát, hanem mert szüksége volt rá. Hiányzott neki Fallon, annyira, hogy szinte fájt. Hiába harcolt, lázadozott ellene, Alaric maga mellett akarta tudni. Mindörökre. Fallon felállt az asztaltól, s megcsókolta anyja arcát, aztán átölelte, s jó éjszakát kívánt. Rogerre és Rollóra mosolygott, kik velük étkeztek mindig, Vilmos katonáinak parancsnokaival együtt. Elköszönt tőlük, aztán kisietett a nagyteremből, s felrohant a szobájába. Bezárta az ajtót maga mögött, s fülelni kezdett. Lépések zaját hallotta a folyosóról. Nem tudta, Roger vagy Rollo az: a két férfi kétóránként váltotta egymást éjszaka, s valamelyikük mindig ott posztolt szobája előtt. Az ajtóra tapasztotta fülét, és hallotta, hogy őrzője letelepszik a bejárat elé. – Jó éjt, Rollo! – kiáltotta. – Roger vagyok, milady. Jó éjszakát! Fallon várt néhány percig, aztán a magas ruhásládához lopakodott, mely szobája távoli sarkában állt. Letérdelt, s óvatosan félretolta az üres bútordarabot. Egy szűk kis alagút bejárata 149

tárult fel szeme előtt, melyből hamarosan két szász ifjú mászott elő. Egyszerű pór ruhát viseltek, ám hajuk hosszú volt, mint a szász nemeseké. – Fallon, ma este mindent el kell intéznünk – kezdte az idősebb fiú. – Ssh! – csitította Fallon, s figyelmeztetően az ajtóra mutatott. Elmosolyodott aztán. Forrón magához ölelte, s megcsókolta elő szór idősebbik fivérét, Galent, aztán a fiatalabbikat, Aelfynt. Annyira szeretlek benneteket! – suttogta, s szemében az öröm könnyei ragyogtak. Edith tudta, hogy fiai Boshamben vannak. Jobbágy ruhát öltöttek, s az egyik parasztkunyhóban húzták meg magukat. A falubeliek, kik születésüktől fogva ismerték a két fiút, mindent elkövettek, hogy a normann katonák még csak ne is sejtsék, hogy Harold fiai a közelben vannak. Tam nem volt velük. Fallon öccse Galen parancsára Londonba utazott, hogy figyelje az eseményeket, s jelentse, bármi fontos történik. A három testvér a kandalló elé telepedett. Galen kinyújtotta kezét, s gyengéden megsimogatta húga arcát. – Ma este elmegyünk. Fallon. A lány megfogta fivére kezét. – Annyira féltelek benneteket. Hadd menjek én is! Segíthetnék... – Nem, Fallon – vágott a szavába Galen. – Tudom, mennyire szeretnél megszökni, de csak veszélybe sodornál bennünket. Két egyszerű jobbágyra senki nem figyel fel. De ha te kiteszed a lábad ebből a házból, Vilmos fél serege tüstént a nyomunkban lesz. – Ó, hát persze. – A te dolgod más lesz, Fallon – szólt Aelfyn. A lány felsóhajtott, és szomorúan dőlt hátra székében. Tudta, fivérei mit várnak tőle, és félt. Akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy Edgar herceget soha nem fogják megkoronázni. Maga a Witan is belátta, a fiúnak nincs elég hatalma és ereje ahhoz, hogy szembeszálljon Vilmossal. Egyetlen ember akadt csak, aki legyőzhette a normann hódítót. Harold fiai már kapcsolatba léptek távoli unokatestvérükkel, Eric Ulfsonnal, ki megesküdött rá annak idején, hogy ha kell, harcba száll Fallonért, Harold lányáért. Aelfyn húga mellé térdelt. – Fallon, gondolj apánkra! Segítened kell! Meg kell nyerned Ericet az ügyünknek, Anglia ügyének! A lány megborzongott. – Nem tetszik az ötlet. Eric egy berserker, viking csapatai pedig ugyanúgy fel fogják dúlni a vidéket, mint a normannok. – Meglehet – szólt Galen. – Csakhogy Eric nem áhítozik az angol trónra, s miután legyőzte Vilmost, hazatér Dániába. Felállt, s az ajtóhoz lopakodott, aztán visszasétált húgához, és megfogta a kezét. – Kémeim jelentették, hogy Alaric érted küldetett. A futár még nem érkezhetett meg, mert úgy tűnik, a normannok nem tudnak semmit. Fallon lesütötte a szemét, s idegesen babrálni kezdett övszíja csatjával. Egyetlen szót sem szólt. – Aedyth–hez vitet, Winchesterbe. A lány döbbenten kapta fel a fejét. – Nagynénénk udvarában szabadon mozoghatsz, és kapcsolatba léphetsz Eric Ulfson embereivel. Nincs más dolgod, mint tudtára adni kuzinunknak, majd elepedsz érte, s alig várod, hogy Angliába jöjjön. Fallon megrázta a fejét. Irtózott Erictől. Tudta, hogy a férfi vérszomjas gyilkos, a legkegyetlenebb barbár, akivel valaha is találkozott. – Apánk halott – mondta halkan. – A korona pedig Edgaré. – A herceg gyenge! Neked viszont hatalmadban áll, hogy idehívd Ericet és viking seregét. Vilmos ereje egyre apad, nem harcolhat sokáig. Már most csak a pápa áldásának köszönheti sikereit. Eric és harcosai fütyülnek a pápa lobogójára. A halál s pusztítás élteti mindannyiukat. – És te az ő segítségükkel akarod megmenteni Angliát? – sóhajtott Fallon. Galen talpra rántotta húgát. – Már elfelejtetted apánkat? – mennydörögte a fiatal férfi. – Mert én nem! Ott voltam, alig kőhajításnyira tőle, mikor lekaszabolták! Elfelejtetted apánkat, te áruló normann szajha! Fallon pofon vágta fivérét. Szégyen és harag kavargott lelkében, s hányinger környékezte. Lassan térdre omlott, s arcát tenyerébe temette. Galen letérdelt mellé. – Sajnálom, Fallon. Igazán. Meg tudsz nekem bocsátani? 150

A lány fivére szemébe nézett, s bólintott. Nem értette, Galen hogyan volt képes így megsebezni. Persze, lehet, hogy igazat szólt. Fallon maga sem tudta már, mit érez ellenségei iránt. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy a normannokat legyőzzék és kiverjék Anglia földjéről. De nem akarta, hogy Alaricnak bántódása essék. Minden este térden állva könyörgött istenhez, hogy sújtson le Vilmos seregére, aztán azért imádkozott, hogy kímélje meg Aniou grófjának életét. Megesküdött rá, hogy harcolni fog, de napról napra erősödött lelkében a békevágy. – Fallon? – szólt Galen. A lány felült a székében és megrázta a fejét. – Nincs más megoldás? Talán, ha... – Ez az egyetlen megoldás, ha győzni akarunk – felelte Galen. – Csak Eric Ulfson segíthet, hidd el. Hamarosan üzenni fogok, s akkor meg kell szöknöd. Ne feledd, te vagy az egyetlen, aki rábírhatja Ericet, hogy támogassa harcunkat Vilmos ellen. Fallon bólintott. – Ideje indulnunk – figyelmeztette Aelfyn a fivérét. Galen bólintott, aztán homlokon csókolta húgát, s megölelte. Vigyázz magadra. Fallon. Szeretlek. A lány elbúcsúzott Aelfyntől is, és a két fivér hamarosan eltűni a rejtett kis alagútban. Fallon visszatolta a helyére a ruhásládál, aztán a kandalló elé ült, és szabad folyást engedett keserű könnyeinek. Másnap reggel egy fiatal, szőke apród érkezett Boshambe. A fiú Rogerrel és Rollóval beszélgetett a nagyteremben, mikor Fallon belépett. – Londonba kell kísérnünk, milady – mondta Roger. – Az ifjú Steven épp most hozta Alaric gróf parancsát. Fallon a fiú szemébe nézett. – Mikor indulunk? – Amint készen állsz az útra, hölgyem – felelte Roger. – Rendben. Akkor máris megyek csomagolni – mondta a lány. – Elköszönök anyámtól, aztán indulhatunk. Alig várom már, hogy a nagynéném palotájában lehessek. Fallon sarkon fordult, és elviharzott. Roger összevonta a szemöldökét. Egyetlen szóval sem említette a lánynak, hogy a winchesteri palotába mennek. Honnan tudja mégis? – Bocsáss meg, uram. Ugye veletek tarthatok én is? Roger megfordult. Richard állt előtte, s várakozón nézett a szemébe. – Alaric gróf megígérte, miután Vilmost megkoronázták, apród lehetek. Roger elmosolyodott. – Ha megígérte, úgy is lesz. És természetesen velünk jössz te is. Most menj, és segíts Stevennek felmálházni a lovakat. Richard elsietett, és az ifjú lovag Fallonon kezdett töprengeni. Vajon mi járhat a lány fejében? Szomorú tán, mert ismét elszakítják szerető anyjától? Vagy dühös, amiért vissza kell térnie Alaric– hoz? Vajon még mindig engesztelhetetlenül gyűlöl minden normannt? Belátta végre, hogy nincs értelme tovább küzdeni, s behódol normann urának? – Ne harcolj Alarickal, Fallon! – figyelmeztette a lányt némán Roger. – Ne harcolj, mert szeretlek, s nem akarom, hogy bántódásod essék. Talán... talán Alaric is szeret... Nem, ez képtelenség! – gondolta. Alaric szívében hosszú, hosszú évekkel ezelőtt meghalt ez az érzés... Roger megrázta a fejét. Valami zavarta azon a reggelen, de nem tudott rájönni, hogy mi. Nem számit, legyintett. Hamarosan Londonban lesznek. A koronázás csodálatos lesz, az azt követő lakoma pedig pazar, és egész Anglia meghajol a Hódító előtt. Odafent, anyja szobájában Fallon leült az ágy szélére, s megölelte Edith–et. Könnyek gyűltek a szemébe, és régi, régi emlékek tolultak tudatába. Látta magát sáros, szakadt ruhájában, ahogy vidáman fut a virágos mezőn, ahogy a boshami kovács fiát harcolni tanítja. Eszébe jutott, apja mennyit mesélt neki és testvéreinek a varázslatos Camelotról, és Arthur királyról, meg a druidákról, kik értettek az állatok nyelvén, s meg tudták idézni az ó idők isteneit. 151

Most örökre maga mögött kell hagynia gyermekkora mesés világát. Anyjára nézett, s látta, ő is emlékezik. Most már tudta, mit jelent az, ha egy nő szeret egy férfit, s a szíve szakadt meg Edith– ért, ki annyira imádta Haroldot. Fallon rádöbbent, ő is ugyanúgy érez Alaric iránt. A férfi megérintette, s felébresztette lelkében asszonyi énjét. Talán soha nem lett volna Alaric, ha nincs a háború – töprengett, s fájdalom mart a szívébe a gondolatra, hogy küzdenie kell ellene továbbra is. Megesküdött rá Galennek. Ö és fivérei szászok, Harold büszke ivadékai. Kötelességük harcolni a betolakodók ellen utolsó csepp vérükig, utolsó leheletükig. Edith lánya arcát fürkészte, s gyengéden kisimította homlokából sötét fürtjeit. – Lányom, ne harcolj tovább, istenre kérlek – suttogta. Fallon szíve összeszorult. – Nem tudom, miről beszélsz, anyám – motyogta. – Hogyan is harcolhatnék fegyverek nélkül. Gyenge nő vagyok csupán. Az asszony elmosolyodott. – Erősebb és hatalmasabb vagy bármelyik férfinál. De kérlek. Fallon, ne hadakozz tovább. Apád halott, és fivérei is odavesztek. A fivéreid elmentek, tudom, hogy sereget toborozzanak, s Vilmos ellen vonuljanak. Nem állíthatom meg őket, pedig a vesztükbe rohannak. Kérve kérlek hát, legalább te ne harcolj tovább. – Megölték apámat! – suttogta Fallon. Edith kiszállt az ágyból. Járkálni kezdett fel s alá. Hirtelen megállt, s a lánya szemébe nézett. – Azon a szörnyű napon apád döntött úgy, hogy harcolni fog. Azt mondod, megölték apádat. Kik? Kik ölték meg, drágaságom? Alaric nem emelt volna rá fegyvert sosem. Figyelj rám. Fallon, csak azért mondom el, hogy ne áltasd magad többé: ha Alaric megkéri a kezed, apád hozzáad, s nem érdekelte volna, mi a szíved vágya. Fallon levegő után kapott, szeme tágra nyílt döbbenetében. – Nem! – tiltakozott. – Delon jegyese voltam, összeházasodtunk volna... – Soha – rázta a fejét Edith. – Apám szerette Delont. – Ó, igen – mosolygott az asszony. – De tudta, az ifjú lovag nem hozzád való. Nem elég erős egy asszonyhoz, ki mesterien forgatja a kardot, és hadba vonul, ha kell. – És ezért most egy normann tömlöc mélyén kell rohadnia! – kiáltott Fallon. – Talán. Talán nem – motyogta Edith. – Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem érdekel. – De anyám! – Elég a szóból. Fallon! Elveszítettem majdnem mindent, ami fontos volt számomra ebben az életben. Nem akarlak téged is elveszíteni, hát könyörgöm, ne harcolj többet. Alaric jó ember. Apád csodálta őt. Engedj utat az érzelmeidnek, meglátod, szeretni fogod te is. – Alaric nem szeret engem, anyám. – Valamit érez irántad. Vigyáz rád, soha nem fogja hagyni, hogy bajod essék. – Anyám! – kiáltott Fallon. – Te voltál az! Neked ígérte meg Hastingsnél, hogy távol tart minden bajtól. Edith vállat vont. – Apád kedvéért tette csak. De kímélj meg a szívfájdalomtól, s tedd le a fegyvert. Láttam, elpirultál, akárhányszor a gróf neve szóba került és tudom, hogy megtapasztaltad már a karjaiban, milyen a testi szerelem. Örömmel és megnyugvással tölt el, hogy olyan nagyszerű férfi vigyáz rád, mint Alaric. Kérlek, Fallon, becsüld meg őt. Fájdalom mart a lány szívébe, és hirtelen rádöbbent, hogy szerelmes. Igen, szerelmes Alaricba. Talán mindig is szerette, talán ezért gyötörte, gúnyolta, bosszantotta hosszú éveken át... Szereti Alaricot. De ezt soha nem tudhatja meg senki. Nem adhatja fel büszkeségét, méltóságát, és nem felejtheti el, hogy a férfi még mindig az ellensége. Akit hamarosan el fog árulni.

152

23. fejezet A Londonba vezető út olyan volt, mint egy rémálom. A hódító sereg nyomában jártak, s pusztulást láttak mindenütt, ahol elhaladtak. Vilmos katonái kifosztottak minden falut, elvittek minden élelmet, s az embereket éhhalálra ítélték. Az út mentén koldusokkal találkoztak, akik habozás vagy félelem nélkül rohantak oda a jól felfegyverzett normann lovagokhoz. Talán úgy érezték, könnyebb kard által elpusztulni, mint lassan éhen halni. Fallon minden élelmet szétosztott közöttük, amit magával hozott az útra. Richard követte példáját. Roger egyetlen szót sem szólt. Egy faluhoz értek, amit a hódító sereg nemcsak kifosztott, de fel is égetett. Roger megállította a csapatot, és embereivel a közeli erdőbe ment vadászni. Fél tucat nyúllal tért vissza. A zsákmányt Roger egy asszonynak adta, aki gyermekeivel kuporgott a templom előtt, aztán megkérte Fallont, mondja meg az embereknek, hogy menjenek Haselfordba, ahol van elegendő élelem, és munkát is találhatnak. Tovább indultak. Fallon Roger mellé léptetett lovával, s megsimogatta a férfi kezét. – Köszönöm – mondta. – Ne nekem köszönd. Fallon. Csak Alaric parancsát teljesítettem. – Nem Alaric parancsolta, hogy szerezz élelmet annak a szerencsétlen asszonynak. Roger a lány szemébe nézett. – Emlékszel, amikor még gyerekek voltunk? Elég volt rám mosolyognod, s a csillagokat lehoztam volna neked az égről. Azt hiszem, szerelmes voltam beléd. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta: – A mai napig beléd szeretek minden alkalommal, mikor mosolyogsz. De már nem vagyok gyerek, s te nem vagy az... Felnőttünk, s az életünk keserűbbé, szomorúbbá vált. Tudod, én mindent Alarictól tanultam. Ő tanított bátorságra, s nevelt önmérsékletre. Könyörületessége, igazságossága, bölcsessége mélyen a lelkembe ivódott a hosszú évek során, melyet mellette töltöttem el. Alaric a hűbéruram, és bár szívemből szeretlek, szép hölgy, tudnod kell, hogy hű vagyok hozzá, és az életemet adnám érte. – Tudom, Roger. Tudom azt is, hogy magunk mögött hagytuk már gyermekségünket. Mégis azt mondom, kiváló lovag vagy és nagyszerű ember. Azok a nyomorultak, kiken az imént segítettél, szászok. Az én népem. Hálás vagyok azért, amit tettél. Roger elmosolyodott. – Szerelmes vagyok újra – mondta. Úgy kétórányira lehettek Winchestertől, mikor Roger hirtelen megálljt parancsolt a csapatnak. – Lovasok jönnek – mondta feszülten. Fallon végignézett a férfiakon, akik kísérték. Páncélinget viseltek mind, s állig felfegyverkeztek. Rollo nemcsak csatabárdját és kardját hozta magával az útra, hanem egy óriási buzogányt is. A feléjük vágtató lovasok szintén harchoz öltöztek. Páncéljukon meg–megcsillant a halovány téli nap. Lovaik patájának dübörgése valóban rémisztőnek, fenyegetőnek hatott. Aztán Roger üdvözlésre lendítette karját, és Fallonra mosolygott. – Látod a zászlókat, hölgyem? Alaric gróf és kísérete közeledik! Fallon szíve nagyot dobbant, s testét elöntötte a forróság. Megigazította prémgalléros, vastag gyapjúköpönyegét a vállán, s tovább figyelte a közeledő lovasokat. Alaric vágtatott az élen. Bíborszínű palástja tűzként lobogott a szélben. Fallon egész testében remegett. A férfi érte küldetett. Azt akarta, hogy itt legyen, mellette. Alig várta már, hogy lássa, hallja a hangját... Alaric hirtelen felemelte a kezét, s a katonák, kik mögötte lovagoltak, megálltak. Roger hangosan üdvözölte urát, s a gróf lépésre fogta Sátánt, hogy kezet rázhasson ifjú lovagjával. Aztán feltolta sisakrostélyát, és Fallon szemébe nézett. – Milady – szólt csendesen, s a lányhoz léptetett lovával. – Alaric gróf – üdvözölte Fallon, és lesütötte a szemét. Már több mint egy hete nem látták egymást. Hűvös akart lenni, méltóságteljes, de most, hogy a férfi karnyújtásnyira volt tőle, egész testében remegett. Alaric megfordította Sátánt, s Roger mellé húzódott. Elindultak. A gróf a koronázásról beszélt, s arról, Vilmos seregének nagy része Londonban van. Elmondta azt is, a főváros lakóinak egy 153

része még mindig ellenségesen viselkedik, de vannak, akik már megnyitották szívüket a normannok előtt. Végül megérkeztek Winchesterbe. Aedyth palotája lépcsőjén várta őket. Alaric lepattant nyergéből, aztán Fallonhoz lépett, hogy lesegítse lováról. Megfogta a kezét, aztán átkarolta a derekát, s a földre emelte. Örökkévalóságnak tűnő pillanatig néztek egymás szemébe. Bár szörnyű hideg volt. Fallon úgy érezte, elemészti a tűz. A férfi Aedyth–hez vezette, aki melegen átölelte, aztán megcsókolta az arcát, s rámosolygott. – Üdvözöllek, Fallon. Üdvözöllek otthonomban. Örülök, hogy itt vagy, és tudom, jól fogod magad érezni Winchesterben. – Boldog vagyok, hogy láthatlak, nénikém – mondta a lány kedvesen. Aedyth belekarolt unokahúgába, s a nagyterembe vezette. Ezernyi kérdést tett tol: tudni akarta, hogy van Edith, mi a helyzet Boshamben, s a délvidéken találkozott–e fivéreivel és az unokatestvéreivel. Fallon türelmesen válaszolt minden kérdésre: elmondta, anyja jól van, a délvidéken nyugodt a helyzet, és Boshamben minden a legnagyobb rendben van. Fivéreiről és unokatestvéreiről nem tud semmit – hazudta. – Azt hallottam, nénikém – szólt Fallon hogy te hívtad ide Vilmost, s azt akarod, hogy ő legyen a király. Igaz ez? Megálltak, s az asszony unokahúga szemébe nézett. – Igaz. Mikor csatába vonult Harold, azt mondta, istenre bízza a döntést. Isten döntött, nem igaz? – Apám halott. Anglia még él. – Láttad már a vidéket, ahol Vilmos serege átvonult? – kérdezte Aedyth, aztán belekarolt Fallonba, és tovább sétáltak. Beléptek a nagyterembe. A hatalmas kandallóban lobogott a tűz. Aedyth intett a szolgálóknak, akik két ezüstkelyhet hoztak, forralt fűszeres borral. Fallon elvette az egyiket. Leült és körbepillantott a termet díszítő szebbnél szebb faliszőnyegeken. Összerezzent, mikor Alaric és Roger beléptek Stevennel és Richarddal a nyomukban. A két lovag levette sisakját és köpönyegét. Steven előrelépett, hogy elvegye Roger sisakját, és segítsen urának megszabadulni a páncélingétől. Richard ugyanezt tette, de keze megcsúszott, és Alaric sisakja hangos csattanással a padlóra zuhant. Richard rémülten nézett urára. Alaric Rogerre pillantott, és a két férfi hangos nevetésben tört ki. Hamarosan kacagott Fallon és Aedyth is, s a nagytermet vidámság töltötte be, ahogy a két lovag ugratni kezdte az újdonsült apródot. Aedyth Fallonhoz hajolt. – Szerettem a fivéreimet, Fallon. Mindegyiket. Szerettem Tostigot, Leofwine–t, Gyrth–et és Haroldot is, természetesen. De Harold halott. És nincs bosszú, mi visszahozhatná közénk. Nincs harag és nincs fegyver, mi feltámaszthatná fivéreimet. Ne hidd, hogy azért hódoltam be Vilmosnak, mert meg akartam becsteleníteni apád emlékét. Azért tettem, és csakis azért, hogy feloldjam az átkot, mi népünket sújtja, s az emberek újra élhessenek. – Szorítsd, fiú, nehogy kiugorjon a kezedből az a fránya sisak! – mondta Steven Richardnak, s nevettek újra. A két apród elhagyta a termet. Roger és Alaric a kandalló elé ültek, beszélgettek, és forralt bort iszogattak. Roger a partvidékről beszélt, s arról, csaknem teljesen leállt a hajóforgalom Anglia és Normandia között a rossz időjárás miatt. Alaric a városról mesélt, s a southwarki harcokról. Miközben beszélt, tekintetével Fallont kereste, s egyre nyugtalanabbá vált; felállt székéről, s a kandallóhoz lépett, aztán leült újra. Felpattant megint, s intett a szolgálóknak, hogy töltsék tele kupáját, aztán leült. Újra a kandallóhoz lépett és a tüzet bámulta, miközben újabb kupa bort öntött le a torkán. Aztán megfordult. Fallon érezte, hogy testét elönti a forróság. A férfi a páncélzatról magyarázott valamit Rogernek, de közben őt nézte leplezetlen vággyal a szemében. Aedyth a West Minster–i apátságról és a koronázásról beszélt, de Fallon nem értett egy szót sem, mert már csak Alaricot látta, csak őt hallotta. – Nos, Alaric, mi a véleményed erről? – kérdezte Roger, de a gróf nem tudta, miről kérdezik, s nem felelt. Letette kupáját a kandallópárkányra, aztán Fallonhoz lépett, megfogta a kezét, s felállította a székről. 154

– A szobájába kísérem a hölgyet – szólt kurtán. Fallon érezte, a haja tövéig elvörösödik. Nem állhat le veszekedni Anlou grófjával a nagynénje előtt – mentegetőzött némán, de maga is tudta, ez hazugság. Alaric hatalmas léptekkel indult a nagyterem ajtaja felé. Fallon alig bírta követni. Végigrohantak a folyosón. A lépcsősor alján, ami az emeletre vezetett, a férfi karjaiba emelte kedvesét, s felsietett a lépcsőkön. Egy ajtóhoz értek. Alaric a lábával lökte be. – Nincs jogod ezt tenni – szólt Fallon. – Az enyém vagy, és akarlak. Most. – Esküdt ellenséged vagyok. – Azt javaslom, kössünk békét ma éjszakára. – Azt javaslom, ne feledkezz meg... – Érzem, hogy megremegsz az érintésemtől. Ha képes vagy rá, hercegnő, tagadj meg. És harcolj, ha van szíved. Fallon nem bírta volna elviselni, ha a férfi most elmegy, s harcolni sem akart vele. Legalábbis azon az éjjelen nem. A bor elaltatta félelmeit és kétségeit, Alaric közelsége lángra lobbantotta a lelkében izzó vágyat. Beléptek az ajtón. Odabent a kandallóban égett a tűz, s a narancsvörös lángok arany fénnyel öntötték el a szobát. Alaric az ágyhoz vitte kedvesét, lefektette a hófehér nyoszolyára, és leült mellé. Gyengéden megcirógatta arcát. – Annyira hiányoztál, szerelmem – suttogta. – Mint a nap, mint a hold, mint a csillagok. Fallon megremegett, s szíve, mint valami ketrecbe zárt vadállat, vadul dörömbölni kezdett mellkasában. – Mondd, ó, mondd – szólt a férfi vágytól elfúló hangon hiányoztam–e neked? Hiányoztam–e, ha csak egy kicsit is? – Az ellenségem vagy – felelte a lány, s lesütötte a szemét. – Küzdenem kell ellened. – Ennyire gyűlölsz? – Nem! Nem téged gyűlöllek, hanem a világot, ahonnan jöttél. A világot, mely elpusztította az én világomat. Alaric felsóhajtott, s a selymes, illatos éjfekete hajzuhatagba temette arcát. – Gyűlölöd a világomat? A kedvedért hátrahagynám, hidd el. De nem tehetem. Nem vagyok varázsló, aki megváltoztathatja a múltat, vagy befolyásolhatja a jövendőt. Fallon tétován nyúlt előre, s megsimogatta a férfi szép metszésű arcát. – Istenem, bárcsak... – suttogta. Alaric megfogta a kezét, s végigcsókolgatta ujjait. – Ha tehetném, kristálypalotát építenék neked, s ott uralkodnál az idők végezetéig. Nem fenyegetne halál és veszély sohasem, és nem érhetnének el sem az ördögök, sem a démonok. Én szeretnélek, dédelgetnélek, és elfelednénk, milyen sötét a világ odakint. A férfi lehajolt, és birtokba vette az édes ajkakat. Fallon halk, boldog sóhajjal nyitotta meg a száját a csók előtt, s nyelve selymes táncba kezdett a férfi nyelvével. Alaric ledobálta magáról a ruhát, aztán levetkőztette Fallont is. Meztelen testük arany fényben fürdött. A lány kinyújtotta a kezét, és finom, pilleszárny érintéssel cirógatta a széles vállat, az izmoktól duzzadó mellkast, a keskeny csípőt, a hosszú combokat, s az ágaskodó, kemény hímvesszői Alaric felnyögött meglepett örömében, aztán előrehajolt, s szenvedélyesen, vadul megcsókolta kedvesét. Hátraomlott a párnára Fallon lovagló ülésben a csípőjére ült. Tovább simogatta a forró, lüktető hímtagot, aztán lassan, nagyon lassan a testébe vezette Ringatni kezdte a csípőjét, fel és le, fel és le, egyre gyorsabban és gyorsabban. Tánca erotikus volt, érzéki, és a férfi már egész testében reszketett a gyönyörtől. Alaric soha életében nem szeretkezett még így senkivel. Az idő megállt, s az anyagi világ a semmibe veszett. Ha most meg kellene halnia, boldogan halna meg – gondolta.

155

Percekkel később kimerülten pihegtek egymás karjaiban. Alaric magához ölelte kedvesét, és becsukta a szemét. Tudta, hogy beleszeretett Fallonba. Nem! Nem szeretett bele! Ostobaság volna! Nem, nem szereti. Amit érez, az csupán vágy. Testi vágy, nem több. A tűz már majdnem kialudt a kandallóban. Alaric az alvó szépségre pillantott. Törékeny kis kezét mellkasán érezte, hosszú haja vállát, karját simogatta. Alaric összeszorította a fogát, s régi, sötét, fájdalmas emlékek tolultak tudatába egy asszonyról, akit szeretett, s aki elárulta szerelmüket. Árulás és halál... Nem szeretheti ezt a lányt. Nem szeretheti halálos, esküdt ellenségét! Fallon felsóhajtott álmában, és közelebb fészkelte magát Alarichoz. Fejét mellkasára fektette, telt, meleg keblei acélizmú karjához nyomódtak. Túl késő – gondolta a férfi lemondóan. Talán már hosszú, hosszú évekkel ezelőtt késő volt. Elaludt végül. Néhány óra múlva mindketten felébredtek. Testük szerelmes ölelésben fonódott össze. Fallon elmosolyodott, aztán megfordult. Sima, gömbölyű feneke a férfi ágyékához nyomódott. Alaric megsimogatta izgatóan karcsú derekát, gömbölyű csípőjét, s testében új életre kelt a vágy. Átölelte kedvesét, magához szorította, s gyengéden a combjai közé hatolt. Lassan tört előre, aztán visszahúzódott, előrenyomult és hátrahúzódott. Lökései egyre mélyebbek, egyre erőteljesebbek lettek, míg végül érezte, a lány teste ívben megfeszül a gyönyörtől. Még egy utolsó, erőteljes lökés, és a kéj tüzes hullámai őt is elsöpörték. Nem hagyta el Fallon testét. Hosszú ébenfekete haját simogatta, a törékeny vállat, s a szép vonalú hátat. Elaludtak újra. Mikor felébredtek, a szobában iszonyú hideg volt. Alaric kikászálódott az ágyból. – Fát teszek a tűzre – mondta, a kandalló elé térdelt, s néhány tuskót dobott a parázsra, aztán a piszkavassal szétkotorta a hamut. Az új fa lassan tüzet fogott. Megfordult, s látta, hogy Fallon őt nézi, gyengéden, szerelmesen. – Fogd a takarót – mondta Alaric –, és gyere ide. Eltart még egy jó darabig, míg a szoba felmelegedik. Fallon maga köré csavarta a meleg szőrmetakarót, s a kandallóhoz sétált. Alaric talált egy borostömlőt, s kedvesének nyújtotta. Lekuporodtak a tűz elé, s a takaróba burkolóztak. – Még biztosan éjszaka van – suttogta a lány. – Igen, biztosan – felelte a férfi. Megpiszkálta a tüzet, aztán újabb tuskót dobott rá. Átkarolta kedvese vállát, s gyengéd csókot lehelt a homlokára. – De már közeleg a hajnal – tette hozzá. Fallon közelebb fészkelte magát szerelmeséhez, s lehunyta a szemét. Csend lélegzett körülöttük hosszú, hosszú percekig. – Sajnálod, hogy érted küldettem? – kérdezte végül Alaric. A lány nem felelt azonnal. A lángokba bámult, s mély sóhaj szakadt fel lelkéből. – Alaric, én... – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta. – Én nem tagadom meg a varázslatot. Alaric megfogta a törékeny kis ujjakat, és megcsókolta. – Mégis ellenségek vagyunk. – Igen, ellenségek vagyunk. Erről nem szabad megfeledkeznünk soha. A férfi karja megfeszült. – Az enyém vagy. Fallon, de soha, még álmomban sem gondoltam volna, hogy nem a foglyom, hanem a kedvesem leszel. Igazad van, varázslat ez. Néha eltöprengek, vajon nem annak a papnak... – Damien atyára gondolsz? – Ó, igen. Az a férfi tud valamit, talán még a varázslathoz is ért. Lehet, hogy az ő műve ez az egész. Igen, az a pap megbabonázott bennünket. Fallon megrázta a fejét, és Alaricra mosolygott. Soha nem látta még olyan szépnek, mint most. Ezekben a pillanatokban nem normann volt ő, csak egy férfi – az a tiszta szívű, bátor lovag, kit Harold oly sokra tartott. Nem! – horgadt fel lelkében a büszkeség. Ő Fallon, Harold király lánya, és Alaric gróf az ellensége. Népét és országát árulná el, ha beleszeretne...

156

Neki nem a népet, hanem Alaricot kell elárulnia, és harcolni ellene utolsó csepp véréig, utolsó leheletéig. Ha Galen terve nem sikerül, drágán megfizetnek mindannyian. Fallon lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Sok közös emlékünk van, Alaric, szép és fájdalmas emlékek. Ne hidd, hogy bánt, ami közöttünk történt és történik. A varázslat... csodálatos. Ám mégis csak a foglyod vagyok, és esküdt ellenséged. A férfi bólintott. – Tudom – felelte halkan. – Egy büszke király legbüszkébb ivadéka vagy, a nép rettenthetetlen védelmezője. Lehajolt, és megcsókolta az édes ajkakat. Elhúzódott aztán, s a kék szempárba nézett. – Ám ez az éjszaka a miénk, s a holnap is. – Ó, hát nem kell elmenned, ha felkel a nap? – kérdezte Fallon, s hangjában öröm csendült. Alaric megrázta a fejét. – Miért kellene? – Hogy harcolj, hogy rombold és pusztítsd az országot. – Úgy tűnik, szerelmem, hogy inkább az ország pusztít el engem – motyogta. – Nem, holnap nem kell harcolnom, de ne vesztegessük drága perceinket a világ dolgaira most. – Előrenyúlt, s egy darabka aprófát vett a kezébe. – Mondd szerelmem, mi az, mit a legjobban gyűlölsz? Fallon a sötétszürke szempárba nézett fürkészőn, mintha olvasni akart volna a férfi gondolataiban. Végül szóra nyitotta a száját. – Az éhínséget. Gyűlölöm látni, hogy az emberek éheznek. Alaric a fát a tűzre vetette. – Távozz, éhínség! – parancsolta, s a lángok magasra csaptak. – Gyűlölöm, hogy bátor, büszke férfiak és asszonyok taszíttattak szolgasorba! – kiáltotta Fallon. Alaric megfogta a lány kezét, és megszorította. – Gyűlölöm a halált, a vérontást! – mennydörögte. – Gyűlölöm, hogy legkedvesebb barátom meghalt. Gyűlölöm, hogy Gyrth és Leofwine porba hullottak. – Igen! – kiáltotta Fallon. – Gyűlölöm, hogy anyám egyedül maradt. Egyedül az álmaival, az emlékeivel. Alaric maroknyi rőzsét dobott a tűzre, s a lángok aranyfénnyel lobogtak fel. – Távozz, gonoszság! Távozz, sötétség! Fallon kristálypalotája ez, hová nem léphet be fájdalom, félelem és gyász! Átölelték egymást, és szeretkeztek újra a puha takarón, a lobogó tűz előtt. Később Alaric karjaiba emelte kedvesét, az ágyra fektette, és mellé bújt. Békés, mély álomba merültek hamar. Ágyban maradtak egész nap. Ettek, ittak és szeretkeztek. Vidáman beszélgettek közös múltjukról, felelevenítették a régi emlékeket. Aztán Fallonnak eszébe jutott, hogy közeledik a karácsony, s Vilmost hamarosan Anglia királyává koronázzák. – Vilmos lesz hát a király – mondta szárazon. – Isten legyen irgalmas hozzánk. – Te is részt veszel a koronázási ünnepségen – jegyezte meg Alaric. Fallon megrázta a fejét. – Azt már nem! – csattant fel. – De, igen. Vilmos így akarja. – A herceg nekem nem parancsol. – Én viszont igen. – Nem! – nézett a férfi szemébe dacosan. Alaric a kandallóhoz lépett, aztán megfordult. – Ott leszel, Fallon, istenemre mondom. – Hogyan várhatod ezt tőlem? – kiáltotta kétségbeesetten a lány, s talpra ugrott. – Hogyan várhatja el tőlem bárki is? – Történjék bármi, ott leszel a ceremónián. Edgar herceg is eljön, és a két északi gróf is. .leien lesz Aedyth, a főpapság, és te is, szerelmem. – Eszem ágában sincs elmenni! – De igen! – Majd ha bolond leszek! – Verjen meg az isten, Fallon! – átkozódott Alaric, s fenyegetően indult a lány felé. Ám amikor odaért hozzá, magához ölelte. – Ne veszekedjünk – suttogta. – Ne keserítsük meg ezeket az édes órákat. 157

Megcsókolta Fallont. Éhesen, szenvedélyesen, és szent volt a béke ismét. Hamar eltelt a nap, s elfogyott az éjszaka is. Mikor a hajnal első sugarai áttörték az éj fekete leplét, Alaric felkelt. Megmosakodott, felöltözött, aztán magára öltötte páncélját, s felcsatolta kardját. Az ágyhoz lépett, s megcsókolta a lány ajkait, aztán megfordult, s elsietett. Fallon felült. Fájdalom mart a szívébe. A kristálypalota összeomlott, s a sötét, hideg, kegyetlen világ vette körül újra. Kiszállt az ágyból, s fürdővízért kiáltott. Egy vénséges vén asszony tűnt fel az ajtóban. Fallon azt mondta neki, küldjön egy másik szolgálót, mert ő túl öreg már ahhoz, hogy nehéz vizes vödröket emelgessen. Ám a hajlott hátú asszony min dénáron maradni akart, s végül Fallon megengedte, hogy ő készítse el a fürdőjét. Beleereszkedett az illatos, meleg vízbe, fejét a kád peremének támasztotta, és becsukta a szemét. A vénasszony odalépett hozzá, lehajolt, s a fülébe súgta: – Holnap reggel, milady. A gróf a hercegnél lesz, s az őrök aludni fognak. A palota déli ajtaján kell ki szöknöd. Fallon felpattant, s szeme tágra nyílt döbbenetében. – Galen! Galen küldött, ugye? A vénasszony elmosolyodott. – A Matrózhoz címzett ír kocsmában lesz a találkozó. Fivéreid Londonban vannak, s oda mennek ők is, ha tudnak. Amennyiben mégsem, egy nagy darab, Alfred nevű comwalli fog várni rád a bejárat előtt, s elkísér Eric Ulfsonhoz. Mindent megjegyeztél, milady? Fallon nagyot nyelt. Ha fivérei nem jönnek el a találkozóra, egyedül kell rábírnia Ericet, hogy harcoljon az ügyükért. Eric nagy sereget hajóz át Dániából, s felszabadítja Angliát a normann iga alól. Vilmost soha nem koronázzák meg, s ő nem látja Alaricot többé az életben... Tenyerébe temette arcát. – Igen. Mindent megjegyeztem mondta halkan. Eljött a harc ideje. Le kell számolnia esküdt, gyűlölt ellenségével. Az egyetlen férfival, akit valaha is szeretett.

158

24. fejezet Fallon, ki hosszú éveket töltött Winchesterben, úgy ismerte a palotát, mint a tenyerét. Tudta, hol vannak a konyhák, a fogadószobák, hol az asszonyok háza, a zeneterem, a hálószobák. Ugyanolyan otthonosan mozgott itt, mint Boshamben, s bár őrei állandóan szemmel tartották, szabadon járhatott–kelhetett a palotában, kimehetett az udvarra, s elsétálhatott egészen a folyópartig, ahol kereskedők kínálták portékáikat. Ám Fallon aznap ki sem mozdult lakosztályából. Szörnyű bűntudat gyötörte amiatt, amit elkövetni készült. Hiába mondogatta magában, gyűlöli a normannokat, és hogy Angliáért és a népért árulja el Alaricot: szíve egyre nehezebb és nehezebb lett. Éjfél is elmúlt, mikor Alaric visszatért. Fallon már ágyban volt. Hallván, hogy nyílik az ajtó, becsukta a szemét, s úgy tett, mintha aludna. Alaric nesztelenül sétált ruhásládájához, levetkőzött, aztán bebújt mellé az ágyba. Fallon átölelte, s vadul, szenvedélyesen megcsókolta. Alaric meglepődött, de csak egy pillanatra, s visszacsókolta kedvesét nyomban. Szeretkezésük tüzes volt, mégis gyöngéd. Fallon finom csókokkal borította a férfit, tetőtől talpig, s ujjait végigfuttatta izmos mellkasán, karján, hátán, fenekén, hosszú, izmos lábán, hogy emlékezetébe vésse minden porcikáját, bőre tapintását. Mert tudta, ez az utolsó éjszakájuk. Nincs holnap, nincs szerelem, örökre el kell válniuk egymástól. Hajnalodott már, és Fallon Alaric karjaiban feküdt. Forró könnyek áztatták szemét. Elátkozta magát, elátkozta százszor, ezerszer, amiért beleszeretett ellenségébe. Ő Harold lánya – mondogatta magában. Harold király büszke ivadéka, ki végre leveti magáról a normann igát. Megesküdött rá, hogy harcolni fog, s eljött az idő, hogy fegyvert fogjon. Ám tudta, vannak dolgok, melyektől nem szabadulhat. Az emlékek örökre vele maradnak, hogy kísértsék álmait, s az érzelmek, melyeket Alaric keltett életre szívében, nem halnak meg soha. Fallon tudta azt is, új élet növekszik méhében. Biztos volt benne, magzata a hastingsi csata éjszakáján fogant, mikor Harold, Anglia királya meghalt. Alaricot nézte. Tétován nyúlt felé, megsimogatta arcát. Remélte, ha gyermekük fiú lesz, a férfira hasonlít majd. Erős lesz, határozott, s olyan csodálatos, mint az apja. Az angol király unokájaként, s Normandia legendás harcosának fiaként a gyermek félig szász, félig normann lesz. Vajon melyik oldalra áll majd, s melyik népért küzd? Eszébe jutott, Alaric már Haselfordban figyelmeztette: lehet, hogy viselős. Jeges borzongás futott végig a hátán. Alaric akkor azt gondolta, megpróbál majd megszabadulni gyermekétől. Az ő gyermeküktől. Hogyan feltételezhetett ilyesmit? És hogyan fordulhatott meg a fejében, hogy azok után, ami közöttük történt, odaadja magát egy másik férfinak, legyen bár az régi jegyese? Jézusom! Csak nem fogja azt hinni, hogy Delon a gyermek apja? Ó, de mit számít ez már! Reggel elmegy, örökre elmegy, és nem találkoznak többé az életben. Reggel, mikor felébredt, Alaric már nem volt sehol. Valaki kopogott az ajtón. Fallon odarohant, s kinyitotta. A vénasszony állt előtte. A két alabárdos, ki szobáját őrizte, kinyújtva feküdt a földön. – Csak elkábítottam őket – suttogta az asszony. – Siess hercegnő! Te vagy az egyetlen reményünk. Fallon gyorsan felöltözött. Vastag harisnyát vett fel, meleg alsó inget, és szürke hosszú ujjú gyapjúruhát. Fekete köpönyeget terített a vállára, s a csuklyát a fejébe húzta. – Úgy nézel ki, mint egy apáca – jegyezte meg a vénasszony. Jó, nagyon jó! Jöjj, siessünk. Az őrök hamarosan magukhoz térnek. Hideg, kihalt folyosókon és termeken rohantak át. Lépéseket hallottak, s gyorsan behúzódtak egy sötét kis szobába. A lépések zaja lassan elhalt, s folytatták útjukat. A déli cselédbejáró tárva nyitva állt. Kisurrantak a palotából. Odakint az utcán nyüzsgött az élet. Egy öregember gyönyörű, piros almát árult, egy asszony halai pucolt, egy másik éjjeli edényt súrolt. Katonák kuporogtak a fal tövében, s vidáman fütyörészve tisztították fegyvereiket, szolgák siettek dolgukra. 159

Fallon hirtelen úgy érezte, valaki követi. Hátrakapta a fejét, de semmi gyanúsat nem látott, senki nem figyelte őket. Aztán egy fiú állt meg mellettük, s lehajolt, mintha meg akarná igazítani lábbelijét. – Milady, igyekezned kell! – suttogta. Mikor a folyóhoz értek, a vénasszony egy nagy darab matrózhoz vezette Fallont. A férfi meghajolt előtte. – Milady – motyogta. – Ez itt Alfréd – mondta az öregasszony. – Elkísér Erichez. Alfréd egy csónakba segítette Fallont, aztán eloldozta a kis lélekvesztőt a mólótól, leült és evezni kezdett. Örökkévalóságnak tűnt, míg átkeltek a folyón. Útközben Fallon istenhez imádkozott, hogy adjon neki erőt, s öntsön bátorságot a szívébe. Mert félt. Félt attól, hogy szembe kell néznie Eric Ulfson–nal, s még inkább rettegett attól, hogy rosszat cselekszik. Ám fivérei hisznek benne, s ő Anglia utolsó reménysége. Meg kell tennie, amit megkövetel a haza... Végre partot értek. Alfréd kiugrott a mólóra, kikötötte a csónakot, aztán utasát a partra segítette. Végigsiettek egy keskeny, kihalt utcán, míg végül egy ajtó előtt megálltak. Alfréd kinyitotta. Egy zsúfolt kis kocsmába léptek. A levegő nehéz volt odabenn, ráadásul a rozoga kandalló, melyet a bejárattal szemben építettek a falba, valósággal ontotta a füstöt magából. A padló ragadt a mocsoktól, csakúgy, mint a durva, gyalulatlan faasztalok, melyeknél rossz arcú férfiak, és kiélt tekintetű nők ültek. . – A fivéreim itt vannak? – kérdezte halkan Alfrédtől. – Nem, hölgyem – felelte a cornwalli óriás. – Nem merték megkockáztatni. – Előre mutatott. – A Viking már megérkezett. Menj oda, én az ajtónál őrködöm. A helyiség távoli sarkában egy fekete köpenyes, csuklyás alak ült. Felnézett, s Fallon látta, Eric Ulfson az. Mosoly lágyította el kegyetlen arcát, kék szeme szinte világított a félhomályban. Fallon megindult felé. Amikor odaért az asztalához, a férfi felállt, megfogta a kezét, s puha csókot lehelt ujjaira. – Fallon – suttogta. – Eric – üdvözölte a lány hűvösen. A férfival szemben foglalt helyet, s Eric is leült. – A fivéreim szerint nagy és erős sereggel rendelkezel, s hajlandó vagy harcolni. – Érted bármit megtennék, hölgyem. Bármit. Fallon ereiben megfagyott a vér, gyomra görcsbe rándult. Tudta, Eric az egyetlen reményük. A segítségét fogja kérni, de elhatározta, a harcokban nem vesz részt. Mire viking hordája partra száll Anglia földjén – ha partra száll egyáltalán –, ő már messze lesz, nagyon messze. – Eric, Angliának szüksége van a segítségedre. Most van itt a perc, hogy cselekedjünk. Vilmos serege napról napra gyengébb. Ám a herceg kegyetlensége és könyörtelensége határtalan. – Megküzdök vele. – Eric a lány szemébe nézett, s tekintete megtelt mohó kéjvággyal. Söröskorsójáért nyúlt, s kortyolt a keserű italból, aztán megfogta Fallon kezét. – Megküzdök a normann bitanggal. Kiűzöm az országból, és te leszel a jutalmam... Fallon gerincén jeges borzongás futott végig. – Eric légy óvatos! – figyelmeztette halkan. – Vilmos gyenge, de nem bolond. A férfi elmosolyodott, aztán szájához emelte a lány kezét, s megcsókolta a tenyerét. – Alig várom már a percet... – suttogta. – Azt hallottam, Anlou grófjának ágyasa lettél. Fallon összerezzent, s elrántotta a kezét. Eric felnevetett. – Ne aggódj, hölgyein. Ez csak még inkább felcsigázza az érdeklődésemet. Alaric gróf sokak szerint a legkiválóbb harcos a világon. Alig várom, hogy bebizonyítsam; gyáva féreg csupán, ki térden állva, nyüszítve fog az életéért könyörögni. Ám én nem kegyelmezek. Elvezet lesz megölni, hölgyem. Aztán az enyém leszel, s megmutathatod, mit tanultál tőle az ágyban. Fallon összeszorította a fogát dühében. Tudta, ha apja élne, Eric nem merészelne így beszélni vele. De a király halott, ő pedig kénytelen eltűrni a férfi arcátlanságát. Megesküdött rá, meghal inkább, minthogy ezé a férfié legyen. – Gyűjts erős sereget, és győzd le a normann hódítót előbb. Aztán majd beszélhetünk a többiről köpte ki undorral. Felállt, ám Eric megfogta a kezét, s erővel kényszerítette, hogy visszaüljön. – Megölöm a hódítót, és megölöm Alaric grófot. Aztán pedig, milady, az enyém leszel. Fallont hányinger környékezte. Nem szólt, s nem is bírt a férfira nézni.

160

– Akkor megegyeztünk, hölgyem. – Eric szélesen elmosolyodott, és megsimogatta a lány arcát. – Megállapodásunkat pecsételjük meg egy csókkal. Fallon behunyta a szemét. A férfi hideg ajkai ajkait érintették. A következő pillanatban valami elsüvített közöttük, s hangos csattanással az asztalnak csapódott. Fallon kinyitotta a szemét, s felsikoltott rémületében. Egy hatalmas tőrt dobtak közéjük, mely ruhája ujját a durva faasztalhoz szegezte. Eric nyomban felpattant, hátratolta csuklyáját, s kivonta kardját. Egy hatalmas, sötét alak közeledett feléjük öles léptekkel. Szemében gyilkos düh izzott. – Alaric! – sikított Fallon, de a férfi pillantásra sem méltatta. A gróf előrántotta kardját, s olyan erővel csapott le, hogy Eric alig bírta kivédeni. Ám a Viking ügyesen hátraszökkeni, s visszatámadott azonnal. Alaric hárította a csapást, miközben baljával kirántotta tőrét az asztalból. – Menj! – parancsolta a rémült lánynak. Fallon hátrahúzódott. A következő pillanatban Eric felrúgta a nehéz asztalt, s ellenfelére rontott. – Milyen rég várok erre a percre – mondta. – Örvendek a találkozásnak, Alaric gróf Előredöfött, de Alaric könnyedén hárította, s nyomban visszacsapott. Kardjuk egymásnak feszült egy hosszú másodpercre. – Eric Ulfson, ha nem tévedek. – Igen, milord. Eric, a Viking személyesen. Nos, mi a szándékod, uram? – Természetesen az, hogy elvágjam a torkod. Dühödt erővel csaptak össze. Asztalok és székek borultak fel egymás után hangos robajjal, s az emberek pánikszerűen menekültek a kijárat felé. Fallon a falhoz lapult, s reszketve figyelte a két harcos halálos párviadalát. – A szajhád az enyém lesz! – kiáltotta Eric. – Nem hiszem – felelte Alaric hűvös nyugalommal a hangjában. – A hölgy nem rajong a hullákért. – Halott vagy máris, grófom. A lány az enyém lesz, és hidd el, tőlem nem fog megszökni, hogy egy másik férfi karjaiban keressen menedéket. Talán az ágyad nem volt elég forró. – Verjen meg az isten mindkettőtöket! – kiáltott Fallon, és a kijárat felé indult. Alfréd eltűnt, a kocsma vendégei mind elmenekültek. Csak a kocsmáros és két lánya kuporgott egy felborult asztal mögött. A két harcos tovább küzdött, halálos pengéik újra meg újra összecsaptak. Fallon végre elérte az ajtót, s kinyitotta. Szeme kerekre nyílt rémületében. Két szőke óriás állta útját: Eric emberei. Hátrálni kezdett, ám az egyik viking megragadta, s hátracsavarta a kezét. Sikítani kezdett. Alaric hátrakapta a fejét, hogy lássa, mi történt. Eric azonnal kihasználta ellenfele figyelmetlenségét, s a torka felé döfött. Alaric csak gyors reflexének köszönhette, hogy megmenekült. Hátraugrott a gyilkos penge elől, aztán Eric felé csapott, s a fal felé húzódott, hogy a két szőke harcost szemmel tarthassa. Az egyik viking óriás hirtelen velőtrázó üvöltéssel rárontott. Alaric előreszegezte kardját, s felnyársalta a férfit. Eric természetesen nem szalasztotta el a kedvező alkalmat, és halálos ütésre emelte acélfegyverét. Fallon felsikított. Alaricnak az utolsó pillanatban sikerült kiszabadítani kardját, s hárítani a csapást. A viking harcos, ki Fallont tartotta, kiáltott valamit Eric Ulfson–nak. Eric megfordult, s a szőke óriás Fallont Alaric felé lökte. A férfi leengedte fegyverét, s elkapta a lányt, aztán káromkodva taszította el magától, s menekülő ellenfele után vetette magát. Fallon félt, mint életében soha. Biztos volt benne, ha Alaric visszatér, neki vége. Meg kell szöknie! Eltűnnie azonnal, örökre. A kijárat felé indult, de az első lépés után mozdulatlanná dermedi Alaric állt a kijáratnál. Acélszürke szemében gyilkos düh lángolt Belépett a terembe, halkan becsukta az ajtót, s hátát a félfának vetette. Fallon úgy erezte, rögtön elájul. Alaric bizonyára tudja, miért találkozott Eric Ulfsonnal, ráadásul látta, mikor egyezségüket csókkal pecsételték meg. És most úgy érzi – joggal hogy elárulta őt. Kétszeresen is. De mégis, mit várt?

161

Számtalanszor figyelmeztette Alaricot, hogy harcolni fog ellene a végsőkig. Harcolni, még akkor is, ha a szíve szakad meg érte. – Egy régi barát? – kérdezte Alaric gúnyosan. – Figyelmeztettelek, hogy harcolni fogok – mondta csendesen Fallon. A férfi hatalmas léptekkel indult felé, aztán megállt előtte, s ;i szemébe nézett. Tekintetéből sütött a gyűlölet. – Meg kellett volna kérdeznem, hány férfi volt előttem az életedben. Eric Ulfson, milady, százszorta veszedelmesebb a zöldfülű Delonnál. Ulfson berserker, mint rokona, Harald Hardrada volt egykor. Ép eszű ember nem bízza magát az ilyen fanatikus őrültre, chérie. Fallon lesütötte a szemét, és hallgatott. Az ajtó hirtelen kicsapódott, és két normann lovag lépett be rajta. – A nagy darab fickót elfogtuk, de Ulfson elmenekült – jelentette az egyik Alaricnak. – A vénasszonyt is sikerült elkapni – folytatta a lovag –, a matrózzal együtt, aki Harold lányát áthozta a folyón. Egyébként úgy tűnik, az egész város tudja már, mi történt. Alaric felsóhajtott – Az baj. Nagy baj. Vilmos példát fog statuálni. Fallonnak megfagyott a vér az ereiben. Vilmos elrettentésképpen ki fogja végeztetni – hasított a lelkébe a félelem. Nem, a normann herceg nem gyilkos, legyen bármily könyörtelen is. – Vigyétek! – parancsolta Alaric az embereinek, s megvető pillantást vetett foglyára. Amikor a két fegyveres odalépett hozzá, hogy elvezessék. Fallon felsikított, s a terem távoli sarkába rohant. A vendégek lassan visszaszivárogtak a kocsmába, s kezdték helyükre billenteni a felborogatott asztalokat, padokat. A lány odament a legnagyobb, legerősebb férfihoz, és megragadta a karját. – Uram, segíts rajtam, kérlek. Harold király lánya vagyok. Apám kívánsága volt, hogy zárdába vonuljak, a... a Szent Mária kolostorba. Szüzességi fogadalmat tettem, és ha ezek a katonák megakadályozzák, hogy csatlakozzam a rendhez, isten mindannyiunkra lesújt. A férfiak mind abbahagyták a rendcsinálást, és odagyűltek Fallon köré. Ellenségesen, fenyegetően méregették a lovagokat, s elfojtott hangon átkozták őket. Alaric nem mozdult, és Fallon megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tudta, a férfi nem fogja megtámadni ezeket a fegyvertelen embereket, s védőgyűrűjükben könnyen elmenekülhet... Alaric elmosolyodott, de szemében ott izzott a harag. – Jó emberek! – szólt a férfiakhoz. – Hallottatok–e valaha arról, hogy a szász király istennek ajánlotta a lányát? Hogy azt kívánta, Anglia legszebb rózsaszála zárdában élje le életét? – Ez volt az utolsó kívánsága! – kiáltott Fallon. – Harold ott feküdt a harcmezőn, egy normann nyílvesszőtől megvakítva, és tudta, hogy perceken belül ízekre fogják tépni! – mondta szenvedélyesen. – Könyörgöm, segítsetek kijutni innen... – Figyeljetek rám, emberek! – szólt Alaric. – Ez a lány nem tett semmiféle szüzességi fogadalmat, s nem szűz már rég. Ha egy orvos vagy bába megvizsgálná, megmondaná nektek, hogy a hölgy nem apáca. Az igaz, hogy Harold király lánya. De az is igaz, hogy a szeretőm, a tulajdonom, a szolgám. Ha úgy kívánjátok, bebizonyítom mindannyiótok előtt. Alaric átvágott közöttük, megragadta Fallon könyökét, s kiráncigálta a kocsmából. A férfiak semmit nem tettek, hogy megakadályozzák. Odakint köd volt. Sűrű köd. Alaric megkötözte foglya kezét, aztán durván odalökte az embereinek. – Vigyétek a hercegnőt a nagynénjéhez. Én a Viking után megyek, s megpróbálom elfogni, mielőtt elhagyja az országot. Vilmossal majd később megbeszélem, mi legyen a lány sorsa. Felpattant Sátán hátára, és elvágtatott. A katonák megfordultak, és egyikük lova nyergébe emelte Fallont. Mielőtt elindultak volna, lovasok érkeztek. Vilmos herceg katonái. – Hol van a gróf? – kérdezték Alaric emberétől. – A Viking után ment. – Ez lenne a szász boszorkány? Fallon kihúzta magát, s állát magasra emelte. – Hercegnő – helyesbített, de Vilmos katonája ügyet sem vetett rá. 162

Alaric lovagjai elmondták, valóban ő Harold lánya, s a gról utasítására Winchesterbe viszik, a nagynénjéhez. – Nem. Attól tartok ez lehetetlen. A herceg követeli, hogy a lányt azonnal vigyék a színe elé. Fallon szívébe félelem jeges ujjai martak. Vilmos nem fog megbocsátani azért, amit tett. Nyilvánosan kivégezteti. Igen, hogy példát statuáljon. Bátorság! – biztatta magát. Ha már meg kell halnia, büszkén haljon meg. Nem! Könyörögni fog Vilmosnak, hogy kímélje meg az életét, hisz gyermeket vár. Nem büntethet egy ártatlant az anyja bűneiért. Nem, míg a gyermek meg nem születik... Alaric lovagjai nem tehettek mást, mint teljesítették a herceg parancsát. Útnak indultak. Átkeltek a folyón, aztán London felé vették az irányt. Az erődítményhez lovagoltak, melyet Vilmos emeltetett fából. Bevágtattak a kapun a várudvarra. A herceg már várt rájuk. Fallon összeszorította a fogát, s megfeszítette a testét, hogy ne lássák, reszket félelmében. Vilmos odalépett hozzá, és lesegítette a nyeregből. – Lady Fallon – üdvözölte. – Áruld el, vendéglátásunk oly gyatra, hogy inkább megszöksz tőlünk? Fallon kihúzta magát. – Bizonyára megérted, sire, hogy nem érzem magam igazán jól azok között, akik apámat meggyilkolták. – Sajnálom, hogy nem tehetünk a kedvedre – mondta Vilmos. – És nagyon sajnálom, hogy be kell bizonyítanom neked: nem tolerálhatjuk az árulást, kedvesem. – Te... te átkozott bitorló! Vilmos mélyet sóhajtott, aztán szomorúan megrázta a fejét. – Fallon, nem szeretek nőket gyilkolni, és imádkozz, hogy a te esetedben erre soha ne kerüljön sor. – Elfordult, aztán odaintette az egyik emberét. – Húsz korbácsütés a hercegnő büntetése. Legközelebb talán jobban meggondolja, mit cselekszik. A katona, akinek végre kellett hajtani az ítéletet, nem volt kegyetlen. Megfogta Fallon összekötözött kezét, s a gyakorlótér felé vezette. – Megpróbálok olyan gyengén ütni, ahogy csak lehet, de a korbács mar és éget. Ne feszítsd meg magad, akkor könnyebb elviselni. És kérlek, bocsáss meg nekem, csak a kötelességemet teljesítem – suttogta a férfi. A gyakorlóudvar közepén magas pózna emelkedett, Fallont a katona odavezette, s a kötelet, mely csuklóját összefogta, egy kiálló vasszögre akasztotta. Ezután levette válláról a köpönyegét, és ruháját széthasította a hátán. A korbács lecsapott, és Fallon megvonaglott fájdalmában. A férfi figyelmeztette, hogy ne feszítse meg magát, de izmai görcsbe rándultak az iszonyú kíntól. A korbács másodszor is lecsapott, és Fallon felsikoltott. Úgy érezte, mintha tüzes gerebennel marták volna végig hátát. A lába összecsuklott alatta, s imádkozni kezdett. A korbács lecsapott harmadszor, negyedszer, ötödször, és hatodszor. Aztán hirtelen vége lett. Fallon mintha lódobogást hallott volna. És kiáltásokat. Igen. Férfiak kiabálnak és vitatkoznak. Ám azt már nem értette, miről folyik a szó. A hangok elnémultak, a fények kihunytak, és Fallon elájult. Arra eszmélt, hogy valaki durván a hajába markol, s fejét elrántja a póznától. Kinyitotta a szemét. Alaric nézett rá fájdalomnál és haraggal a tekintetében. – Alaric – suttogta. – Hát eljöttél, hogy megments. Köszönöm. Köszönöm. – Ne köszönj semmit, mademoiselle. Ha rajtam áll, nem húsz, hanem ötven korbácsütés lett volna a büntetésed. Egy szász férfi lovagolt utánam, hogy elmondja, a herceg katonái magukkal vittek. A büntetésedet megérdemled, milady. De tudni akarom... Igaz–e? Fallon nem értette, mit akar tudni Alaric. Fogalma sem volt, miről beszél. Szörnyű fájdalmai voltak, ájulás környékezte ismét. A férfi megrántotta a haját. – Az isten szerelmére, felelj! Igaz, hogy gyermeket vársz? A pap állítja, várandós vagy. – A pap? – Damien az erőd kapujában várt a hírrel.

163

Fallon megborzongott. Honnan tudja Damien atya, hogy terhes? ~ Az isten verjen meg, válaszolj! El akartad veszejteni a gyermeket? Vagy magaddal akartál végezni ekképp? – Egyiket sem akartam – kiáltotta a lány, s könnyek gyűltek a szemébe. – Halljam végre: gyermeket vársz? – Igen – felelte Fallon. – Igen. Kérlek, Alaric, szépen kérlek... A következő pillanatban a keze szabad volt, s ő zuhanni kezdett. Ám mielőtt földet ért volna, két erős kéz kapta el, s állította talpra. Meleg köpenyt terítettek a vállára, s ő felkiáltott, mikor a durva anyag eleven hátához ért. Kinyitotta a szemét. Alaric állt mellette, s őt nézte. Tekintete hideg volt, könyörtelen, és Fallon tudta, a férfi gyűlöli. Igazán és engesztelhetetlenül gyűlöli. Alaric a karjaiba emelte, s megindult vele a főépület felé. Egy kis szobába vitte, s ágyba fektette. Fallon lehunyta a szemét. Iszonyú fájdalmai voltak, s úgy érezte elájul. Pillanatokkal később finom érintést érzett a vállán, és felnézett. Alaric az ablaknál állt, karba font kézzel kifelé bámult, az udvarra. Fallon majdnem felsikoltott, mikor meglátta Damien atyát. A férfi egy kis tégelyből sárga színű balzsamot kent a hátára, s óvatosan bedörzsölte a sebeibe. Fájt, iszonyatosan fájt, de Fallon elhatározta, hogy nem fog sikítani. – Szóval, most Vilmost szolgálod – nyöszörögte. – Istent szolgálom – felelte a pap. – Tudtad... – suttogta a lány. – Honnan tudtad azt, amire magam is csak mostanában döbbentem rá? Damien a szemébe nézett, és elmosolyodott. – Amikor az élő fa kettéhasadt törzse összeforr... Hadd nőjön az a fa! Fallon egyetlen szavát sem értette. Damien tovább kenegette a hátát, s miután végzett, egy kelyhet emelt a szájához, melyben zöld színű folyadék volt. – Idd meg, s a fájdalom elmúlik – biztatta a férfi. Fenékig ürítette a kelyhet, aztán behunyta a szemét. Szinte azonnal elszenderedett. De nem alhatott sokáig. Kegyetlen kezek ragadták meg vállát, s durván megrázták. Kinyitotta a szemét, és Alaricot látta maga előtt. Tekintetéből még mindig harag és gyűlölet sugárzott felé. – Mondd el, mi volt a terved! Fallon megrázta a fejét. – Nem létezett semmiféle terv! – Szóval nem létezett? – mennydörögte Alaric. – Nem létezett semmiféle terv? Láttam, hogy megcsókoltad azt a viking patkányt! Azért mentél oda, hogy felajánlkozz neki. A lány megrázta a fejét. – Annak ellenére, hogy tudtad; a gyermekünket hordod a szíved alatt. Ha ugyan valóban én vagyok az apja. Talán soha nem derül ki, ki nemzette. Lehel, hogy hazudtál akkor is, és mégis csak az ifjú szász lovag, Delon az apa. – Nem hazudtam. A gyermek a tiéd. – És te, tudván, hogy a gyermekemmel vagy viselős, elmentél, hogy találkozz a Vikinggel... – kezdte Alaric, s fájdalmasan megszorította foglya karját. – Alaric gróf – vágott a szavába Damien atya, s Alaric nyomban engedett a szorításán. – A miladynek nagy fájdalmai vannak, s én kábító italt adtam neki. Nem érti, mit beszélsz. Várj a kérdéseiddel holnapig. – Nem! Ezt még tudnom kell! – Alaric az ágy szélére ült. – Fallon! A lány kinyitotta a szemét, s megdöbbentette a fájdalom, amit a sötétszürke szempárban látott. – Fallon, miért nem szóltál a gyerekről? – Nem... voltam biztos... benne – motyogta. – Az elmúlt hétig. – Miért nem szóltál Vilmosnak a terhességedről? – Ha meg... akart... volna ölni, beszéltem... volna. Alaric lehajtotta a fejét egy hosszú pillanatra, aztán felnézett újra. – Nem akartál megszabadulni a gyermektől? – kérdezte. Fallon zavartan vonta össze a szemöldökét, aztán megrázta a fejét. 164

– Nem – suttogta. – Akarom a kisbabánkat. Akarom, mert... f én vagyok... Anglia... utolsó reménysége... – Szemhéja lecsukódott, és Fallon mély álomba zuhant.

165

25. fejezet Fallon a hálószobájában ébredt, a winchesteri palotában. Az ágyában feküdt, puha, meleg hálóingben. Nem volt egyedül. A kandalló előtt, melyben ropogott a tűz, ült valaki, s egy aprócska fémtárgyat fényezett buzgón. Fallon azon kezdett töprengeni, vajon mennyit f aludhatott, és hogyan került Vilmos erődjéből Winchesterbe. Honnan tudta egyáltalán Alaric, hogy megszökött nagynénje palotájából? A kandalló előtt ücsörgő alak hirtelen megfordult. Richard volt az. A fiú gyorsan felállt, és odasietett hozzá. – Jó reggelt, Richard – üdvözölte kedvesen. – Milady! Richard egy kehelybe vizet öntött, s odanyújtotta úrnőjének. – Köszönöm – rebegte Fallon, s kortyolt egyet a hűs italból. Körbepillantott, s azon kezdett töprengeni, hol lehet Alaric. A férfi végleg meggyűlölte és eltaszította magától, de nem számít. Lemondóan sóhajtott. Ő igazán elkövetett mindent. Két csatába is követte apját, de veszített. Csatlakozni akart Delonhoz, de az ifjú lovagot száműzték hazájából. Fivérei kedvéért egy idegen herceg segítségét kérte, de törekvései katasztrófába torkollottak. Elég. Elég volt – gondolta. Belefáradt a harcba. – Sajnálom, milady – szólt Richard. – Őszintén sajnálom. Fallon felvonta a szemöldökét. – Mit sajnálsz? A fiú lehajtotta a fejét. – Én... én küldtem utánad Alaric grófot. Láttam, amikor kiszöktél a palotából, és szörnyen aggódtam, hogy bajod esik. Reméltem, hamarabb odaér, mint a herceg katonái. Fallon hátrahanyatlott. Most már tudta, ki árulta el. Richard, akiben annyira megbízott, aki maga is szász. – Valóban Alaric ért oda hamarabb – mondta szomorúan. – De aztán Eric Ulfson üldözésére indult. – Eric, a Viking? – Igen, a Viking – bólintott a lány. – Tudtam kezdettől fogva, hogy ostobaság vele lepaktálni, de nem volt más választásunk. De vége mindennek úgyis. Szót se ejtsünk róla többé – sóhajtotta. – Esküszöm, milady, nem akartam rosszat neked – mondta Richard kétségbeesetten. Fallon elmosolyodott. – Nem haragszom rád, Richard. – Megbocsátasz? – Mindent... mindent megbocsátok. – Felemelte a kezét, s megsimogatta a fiú arcát. Richard megfogta az ujjait, és megcsókolta. – Ez a legcsodálatosabb ajándék, amit e szent napon kaptam. Fallon összevonta a szemöldökét. – Szent napon? – Ma van szenteste. Lady Fallon. Holnap, karácsony első napján, Vilmost Anglia királyává koronázzák. Richard elmosolyodott. Egy kis melltűt vett elő a zsebéből, és odanyújtotta úrnőjének. – Nem ér sokat – motyogta. – Egy régi tőr pengéjéből készítettem. Látod? Belevéstem Wessex címerét. – Ez... gyönyörű! Köszönöm, Richard. Nagyon köszönöm. De én... nem tudlak megajándékozni semmivel. – Megbocsátottál. Becsesebb ajándék ez bárminél. Ó, hölgyem, utánad kellett küldenem a grófot. Szeret téged. Fallon tudta, ez nem igaz. A férfi gyűlöli. Nem is értette, miért ide hozatta, s nem valamelyik tömlöcbe vitette. – Richard, kérlek... – Istenemre, igazat beszélek, milady. A gróf szeret, bár meglehet, maga sem tudja még. Látnod kellett volna az arcát, mikor ide hozott, s az ágyadba fektetett. Nem láttam így szenvedni soha. 166

Damien atya is itt volt, és Alaric egyfolytában szidta szegényt. A pap újra meg újra elmondta neki, hogy aludnod kell. Pihenned, hogy sebeid hamar meggyógyuljanak. És tudod, mit mondott még? Fallon felvonta a szemöldökét. – Ki? Alaric vagy Damien atya? – Nos, azt hiszem mindkettő – felelte Richard. – Csodálatos, szenvedélyes pillanat volt. Alaric esküdözött, ha a kábító italtól valami bajod lesz, kitekeri a pap nyakát. Damien azt felelte erre, ha egy ujjal is hozzá mer érni, isten lesújt rá. Uram megkérdezte Damientől, melyik istenről beszél, mire az atya nevetni kezdett, s azt mondta Alaricnak, nyugodjon meg végre, neked és a gyermeknek nem lesz baja. Fallon elmosolyodott. Richard kétségkívül a legnagyobb hazudozó Angliában, ám történeteit oly drámaian tudja előadni, hogy élvezet hallgatni. – Alaric idehozott, gyengéden lefektetett – folytatta a fiú. – Nem volt hajlandó elmenni, még akkor sem, mikor nagynénéd és szolgálói idejöttek, hogy megmosdassanak és átöltöztessenek. A pap sárga balzsammal kente be sebeidet, és Alaric tudni akarta, milyen gyógyír az, miből készítették, és nem fog–e ártani neked. Aztán elmentek mind. A gróf melléd ült az ágyra, megfogta a kezedet, s oly szomorúan nézett rád, hogy a szívem majd megszakadt. Richard hirtelen elhallgatott. Az ajtó felé nézett merőn. Fallon odapillantott, s a szeme kerekre nyílt rémületében. Alaric állt a bejáratnál. Arca komor volt, tekintete hideg, jéghideg. – A szerszámokat megtisztítottam, milord. Épp az imént végeztem a munkával – rebegte a fiú, s a haja tövéig elvörösödött. – Rendben – felelte Alaric. Fallonra nézett. – Már megyek is, milord – szólt Richard, s az ajtó felé indult. – Maradj csak – intett neki a gróf – Fallon, látom, jól érzed magad. Amint lehet, indulunk Londonba. Kora reggel kezdődik a koronázási ceremónia, s ott kell lennünk. Mellettem fogsz állni, s nem nyitod ki a szádat, csak annyi időre, hogy üdvözöld a királyodat. Csomagold össze a holmidat, s készülj az útra! Biccentett, aztán sarkon fordult, és elviharzott. Richard a lányra pillantott. – Küldök valakit, aki segít felöltözni, s hozatok ételt is. Nekem most... uramhoz kell vinnem páncélját és fegyvereit. Fallon elmosolyodott. – Az apródja lettél, ahogy kívántad. – Egy napon lovag leszek, milady. S érted fogok harcolni, utol só csepp véremig, utolsó leheletemig, esküszöm. – Mélyen meghajolt, aztán az ajtóhoz lépett, és elment. Fallon azon kezdett töprengeni, mi vár rá. Tudta, részt kell vennie a koronázáson, nincs más választása. Óvatosan kiszállt az ágyból. A lába majdnem összecsuklott alatta, és szédült is. Azt kellene mondania, hogy nem tud járni, feküdnie kell. Talán Alaric sem kényszerítené akkor, hogy Londonba utazzon, s ekképp nem kellene felesküdnie Vilmos hűségére... Hirtelen kinyílt az ajtó, és szolgahad özönlött a szobába. Hatalmas kádat hoztak, s vagy tucatnyi főzőüstben melegvizet. Miután elkészítették fürdőjét, Fallon a fadézsába lépett, s nyakig merült a gőzölgő, illatos vízbe. Becsukta a szeméi. Rendben – gondolta. Ott lesz a koronázáson, és egyetlen szót sem fog szólni. Majd ha a többiek éljenzik a királyt, ő hallgat. Néma lesz, mint a sír. Csipke alsóinget öltött, s bíborszínű selyemruhát. Igazgyöngyöket font hosszú fekete tincseibe. Végül felvette prémgalléros köpönyegét, melyet a Richardtól kapott melltűvel tűzött meg a vállán. Készen állt az útra. Alaric odakint, a folyosón várt rá. Mikor meglátta foglyát, összerezzent, s teste megfeszült. Fallon olyan szép volt most, mini egy istennő. Hosszú, ébenfekete haja hullámokban omlott vállára, szeme ragyogott, mint két összeillő drágakő. Fenséges alakját csak még inkább kiemelte gyönyörű ruhája. Alaric biztos volt benne, a ceremónián mindenki őt nézi majd – beleértve Vilmost is.

167

Istenverte boszorkány! – átkozódott magában. Elhitette vele, szereti, hogy fontos számára, aztán álnok módon elárulta, s majdnem megszökött azzal a nyomorult viking gazemberrel. Kezét nyújtotta a lánynak. – Jöjj – mondta kurtán. Fallon engedelmeskedett. A West Minsterbe vezető úton egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Richard ura oldalán lovagolt. Velük tartott Roger és Rollo, és egy tucat fegyveres is. Iszonyú hideg volt, s a föld olyan fagyos, hogy kopogott a lovak patája alatt. Félúton megálltak egy kúriánál enni. Fallont már mardosta az éhség, hisz az elmúlt két napban nem vett ételt magához. Roger és Rollo között foglalt helyet az asztalnál, a lehető legtávolabb Alarictól, s nekilátott ebédjének. Ám alig nyelte le az első falatot, émelyegni kezdett. Mikor lóra szálltak, ismét, Fallonra elemi erővel tört a hányinger. – Az erdőbe kell mennem! – mondta Rogernek. – Fallon, könyörgöm, ne csináld ezt! – Nem akarok megszökni! Az isten szerelmére, az erdőbe kell mennem! – Roger legnagyobb rémületére lova véknyába vágta sarkát, s a fák felé vágtatott. Az első terebélyes tölgynél lepattant nyergéből, térdre omlott, és görcsösen, fuldokolva hányni kezdett. – Fallon! A lány felemelte a fejét. Alaric leszállt lova hátáról, s öles léptekkel indult felé. – Az isten verjen meg, Alaric! Hagyj békén! Nem fogok megszökni! A férfi megállt, s a földön térdeplő lányt nézte. Szánalom suhant át haragvó arcán. – Rendben van. Menjünk! – Rosszul vagyok. Nem tudok továbbmenni. Alaric megvonta a vállát. – A magadfajta viselős asszonyok gyakran vannak rosszul. Mire elérjük a várost, kutya bajod sem lesz. – Magamfajta viselős asszonyok! – dohogott Fallon, s keze ökölbe szorult. Alaric elfeledte, hogy az ő gyermekét hordja a szíve alatt? Talán még mindig kételkedik abban, hogy ő az apa? Nagy nehezen feltápászkodott a földről. – Mi az, gróf úr? Csak nem kételyek gyötörnek még mindig? – Nem kételkedem én semmiben, milady. – Nem mondhatod komolyan, hogy megbízol a szavamban! – Bízni? A szavadban? Soha! Több foglyot kikérdeztem arról az éjszakáról, melyet az erdőben töltöttél, miután megszöktél tőlem. Mindannyian állították, az ifjú Delon egy ujjal sem nyúlt hozzád. – Átkozott gazember! Hogy merészeltél megszégyeníteni a szász harcosok előtt? Te... te fattyú! Te... – Valami nagyon csúnyát és sértőt akart a férfi fejéhez vágni, de nem jutott eszébe semmi. Magasra emelte állát és elindult a lova felé, de Alaric elkapta a karját, s a szemébe nézett. – Örülnöd kellene, ma belle, hogy a gyermeket sajátomként ismerem el! – Annak örülnék, milord, ha nem te lennél a gyermekem apja! – Kirántotta karját a férfi szorításából. – Mademoiselle, ha lennél oly szíves... – Alaric az út felé mutatott. Fallon a lovához lépett, s bár egyedül akart nyeregbe szállni, a férfi odasietett és felsegítette. Felpattant aztán Sátán hátára, visszatértek a többiekhez, és folytatták útjukat. Londonban valóságos káosz uralkodott. Az utcák zsúfolásig teltek emberekkel, akik azért sereglettek ide, hogy lássák az új királyt. Fallonnak eszébe jutott, ha sikerülne leszállnia lováról, s el tűnne a tömegben, Alaric soha nem találna rá. Ám a gróf kitalálta gondolatát, megálljt vezényelt csapatának, aztán Fallont maga elé ültette. Sátán nyergébe. A palotához lovagollak, ahol Alaric Richard gondjaira bízta foglyát. Fallon legnagyobb örömére abban a szobában szállásollak el, ahol gyermekként évekig lakott. Miután oda kísérte, Richard elköszönt tőle, s visszatért urához.

168

A lány egyedül töltötte az egész délutánt. Nyugtalanul járkált fel és alá a szobájában, aztán az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Egy fegyveres állt szobája előtt, s Fallon levegő után kapott döbbenetében. Az őr nem volt más, mint a jó Falstaff, akit Hastingsnél súlyosan megsebesített. – Szerelmes istenem! – rebegte. – Milady – hajtott fejet Falstaff – Jól vagyok, hölgyem, és hidd el, nem haragszom rád. – Én... nem akartalak megölni – suttogta a lány. – Nem is vagyok halott – felelte vidáman a lovag –, úgyhogy minden rendben, milady. Fallon bólintott, aztán becsukta az ajtót. Mikor leszállt az est, Richard ételt hozott: frissen főtt pörköltet és kenyeret. – Alaric azt mondta, mindent meg kell enned – figyelmeztette úrnőjét a fiú. – Különösen a kenyeret. – Urad túlságosan nagy figyelmet szentel szerény személyemnek, nem gondolod? – csattant fel a lány. Richard elvörösödött, s megszégyenülten kullogott ki a szobából. Fallon levetkőzött, és ágyba bújt. Alaric nem jött el hozzá. Álomba sírta magát. Hajnalban ébredt fel. Egyedül volt a szobában. Becsukta a szemét, s megpróbált visszaemlékezni arra, mi történt, miután Alaric megmentette a korbácsolástól. A férfi dühös volt rá, mert azt hitte. Meg akart szabadulni magzatától. Féltette a gyermeket, igen, de az anyját nem. Biztosan nem. Alaric el fogja taszítani magától – hasított szívébe a rettegés. De mit számít? Hisz ő maga is el akart szökni. Igen. Északra fog menni, ahogy tervezte, s a skótok királyánál, Malcolmnál húzza meg magát... Nem... Vilmos nem fogja szabadon engedni soha. Ha Alaric ráun, tömlöcbe zárja majd, s ott fog rohadni élete végéig. Zokogni kezdett, és hamarosan elaludt újra. Mikor felébredt, majdnem felsikított rémületében. Nem volt egyedül. Vilmos ült ágya szélén. Fallon nyakáig húzta a takarót. A férfi rámosolygott. – Azt hiszem, hölgyem, te tényleg azt hiszed, földre szállt démon vagyok. Fallon nem válaszolt. Vilmos fáradtnak és szomorúnak tűnt, s a lány nem értette, miért. Hisz meghódította az országot, s hamarosan megkoronázzák. Örülnie kellene győzelmének. Miért nem látja arcán mégsem a diadal fényét? – Azért jöttem, hogy elmondjam: sajnálom, ami történt. Hidd el, nem akartalak bántani sosem. Te kényszerítettél rá. Az angol törvények értelmében, gyermeked születése után meg kellene kapnod a büntetésedet. Pontosabban a fennmaradó tizennégy korbácsütést. Ám hajlandó vagyok eltekinteni tőle, ha nem harcolsz ellenem többé. Fallon hallgatott. A herceg felállt – Eric Ulfson – mormogta. – Hölgyem, fogalmad sincs róla, mekkora veszélynek tetted ki magad. Az a férfi kegyetlen gyilkos, és te mégis hajlandó lettél volna rászabadítani a népedre. – A népem jobban szenvedett a le katonáidtól, Vilmos. – Félrevezettek – felelte a herceg, a lány felé nyúlt, s magához vonta. Fallon felsikított félelmében, s megpróbálta eltaszítani a férfit. – Nyugalom, kislány! – szólt Vilmos. – Csak a hátadat akarom megnézni. Fallon egész testében reszketett. – A sebek gyógyulnak – mondta. Vilmos felsóhajtott, aztán megragadta a lány vállát, hasra fordította az ágyon, s hálóingét lehúzta a derekáig. Fallon összeszorította a fogát, de a férfi oly gyengéden simította végig a korbács nyomait, hogy szinte meg sem érezte. – Hamarosan begyógyulnak csak halvány csíkok maradnak a sebek helyén. Fáj még? – Nem – felelte a lány. Vilmos felállt. Fallon gyorsan megfordult, s álláig húzta a takarót. – Milady – szólt a herceg halkan. – Nem vagyok démon, hidd el. És szeretném, ha békét kötnénk. Most pedig öltözz, kérlek Alaric nemsokára itt lesz érted. Vilmos elment, és Fallon kikászálódott az ágyból. Megmosakodott és felöltözött. 169

Néhány perc múlva kinyílt az ajtó, s Alaric lépett be. Fallonnak a lélegzete is elakadt. A férfi vonzóbbnak, fenségesebbnek hatott, mint azelőtt bármikor. Bíbor és királykék színű ruhát viselt, széle, vállát prémgalléros palást borította. Nemes, szabályos arca csodás keretbe foglalta ezüstösen ragyogó szemét. Alaric biccentett, aztán azt parancsolta foglyának, hogy karoljon belé. Fallon szó nélkül engedelmeskedett. A templom fényárban úszott. Ezer meg ezer gyertya ontotta ezüst fényét. Fallon Alaric és Roger között ült az első sorban, moccanni sem tudott. Aldred, a yorki érsek celebrálta a koronázási misét, természetesen angolul. Minden úgy történt, mint egy évvel azelőtt, Hanoid koronázásán. Vilmost felkenték, aztán Aldred a fejére tette a koronát, s kezébe adta a jogart. Vilmos felesküdött népe szolgálatára és védelmére, és az emberek felesküdtek az új király hűségére. Aztán sikolyok törtek a levegőbe, s a hatalmas ablakokon füst gomolygott a templom belsejébe. Az emberek pánikba estek, és a kijárat felé rohantak. Hamarosan eluralkodott a káosz – Jézus Mária! – kiáltotta Alaric. Felpattant, Fallont Rogerre bízta, s elrohant. Vilmos az oltár előtt állt. Az érsekek és a többi egyházfi kétségbeesetten próbálta lecsillapítani a rémült tömeget, s helyreállítani a rendet. A templom perceken belül csaknem teljesen kiürült. A füst szétoszlott már, s a ceremóniát tovább folytatták. Fallon szíve a torkában dobogott. Hirtelen talpra szökkent, s mielőtt Roger bármit is tehetett, volna kirohant az épületből. Odakint az utcán megállt, s felsikított rémületében. A házak lángokban álltak, merre a szem ellátott, s kétségbeesett emberek szaladgáltak mindenfelé. Az utca túloldalán egy fiatal asszony próbálta eloltani az emésztő tüzet, mely otthonát fenyegette. Fallon odarohant, hogy segítsen. Felkapott egy nehéz rongyszőnyeget, s csapkodni kezdte a lángokat. – Mi történt? – kérdezte. – Nem tudom! Nem tudom – tördelte a kezét a fiatal nő. – Amikor hangosan éljenezni kezdtük az új királyt, a zsoldosok azt hitték, meg akarjuk rohamozni a templomot. Nekünk támadtak nyomban, és felgyújtották a házakat. Ó, istenem, a házam! Hova menjek a hét kis árvámmal, ha a lángok martaléka lesz! Fallon tovább csépelte a tüzet. Nem vette észre, hogy egy lovag léptet hatalmas fekete ménjével a háta mögé. A férfi leszállt nyergéből, aztán odament hozzá, megragadta a vállát, s megfordította. Fallon nem értette, Alaric miért dühös. Elszökött Rogertől, az igaz. De csak azért, hogy segítsen ezen a szerencsétlen asszonyon. A férfi megrázta. – Mi a fenét csinálsz? – mennydörögte. – Ha nem sietünk, a ház a tűz martaléka lesz, és az asszony meg a hét gyerek fedél nélkül marad. Segítenem kell! – kiáltotta Fallon. – Az embereim már oltják a tüzet, te bolond! – Segítenem kell! – Nem! Még baja lesz a gyermeknek. Alaric elvonszolta a ház közeléből, aztán kitépte kezéből a nehéz rongyot, s maga kezdte oltani a tüzet. A lángok perceken belül kihunytak. A fiatal nő a lábai elé vetette magát, s hálálkodni kezdett. Alaric felállította, aztán lecsatolta díszes melltűjét palástjáról, s a kezébe nyomta. – Ebből helyre tudod hozatni a házadat. Megfordult, s megfogta Sátán gyeplőjét, aztán karon ragadta Fallont, s visszavonszolta a templomhoz. Arcát korom festette feketére, s félelmetesebbnek tűnt, mint azelőtt bármikor. A bejáratnál intett egy lovászfiúnak, és Sátán gyeplőjét a kezébe nyomta, aztán Fallonnal az oldalán belépett a hatalmas épületbe. A szertartásnak épp akkor lett vége. Vilmos és az ország eggyé lett, a királyt felbonthatatlan szent kötelékkel népéhez kötötték. Fallon lehajtotta a fejét, mikor az érsek megáldotta Vilmost, Anglia királyát.

170

– Az ünnepi lakoma hamarosan megkezdődik – szólt Alaric, s tétován nyúlt előre, hogy megtörölje a lány kormos arcát. – Rád férne egy alapos fürdés előtte. Kimentek a templomból. Alaric Richard és Falstaff gondjaira bízta foglyát, akik visszakísérték a palotába. Mire a szobájába ért, Fallont már várta a meleg fürdő. Levetkőzött, és nyakig süllyedt a meleg, illatos vízbe. Beszappanozta magát, s megmosta a haját, hogy megszabaduljon a koromtól és a füstszagtól. Kiszállt aztán, s a kandalló előtt megszárítkozott. Fehér selyemruhát vett föl az estélyre, mely kiemelte karcsú derekai és telt kebleit. Megfésülködött, és leült az ágy szélére. Várta, hogy Alaric érte jöjjön. Eszébe jutott, hogy nem is oly rég egyetlen célja volt csak: megszökni a férfitól. Most, hogy Alaric már látni sem akarja, árvának, elhagyottnak érezte magát. Annyira vágyott Alaric érintésére, közelségére, mint szomjazó a kút hűs vizére... Kopogtak, s ő rohant, hogy kinyissa az ajtót. Ám nem Alaric állt az ajtó előtt, hanem Roger. Fallon kedves mosollyal próbálta leplezni csalódottságát. – Alaric... nem ér rá – szólt a lovag, s karját nyújtotta a lánynak. – Megkért, kísérjelek a nagyterembe. Szépen kérlek, mi lady, ne próbálj megszökni tőlem még egyszer. Ne tudd meg, milyen szidást kaptam, miután kirohantál ma a templomból. – Sajnálom, Roger. Igazán nem akartam... – Tudom, hogy nem akartál rosszat, de tudom azt is, a pokolba kívánsz mindannyiunkat. – Bocsáss meg – szólt a lány, s gyengéden megsimogatta az ifjú lovag arcát. – Egy ilyen szépségnek, mint te, nem kell bocsánatot kérnie sóhajtotta Roger, aztán megrázta a fejét. – Hogy tudja majd elviselni nélküled... – Micsoda? – kérdezte Fallon. – Alaric nem említette? A lány megrázta a fejét. – Mit? – Ó, istenem – mordult fel Roger. – Alaric ki fogja tekerni a nyakamat. – Roger, beszélj! Esküszöm, bármit is mondasz, nem árulom cl, hogy tőled hallottam – könyörgött Fallon, de a férfi hallgatott. Roger, kérlek, ne csináld ezt velem. Mit akar Alaric? Mi az, amiről szólnia kellett volna? – Nos, szóval... azt hiszem. Normandiába akar küldeni, milady. – Szentséges ég! – kapott levegő után Fallon. – Biztos vagyok benne, csak néhány hétig, esetleg hónapig kell távol lenned. Míg nem rendeződik a helyzet. – Míg nem rendeződik a helyzet! Évekig is eltarthat, míg Vilmos megszilárdítja a hatalmát, Roger, Évekig! – Ha elmégy, talán hamarabb sikerül – jegyezte meg Roger szomorúan. – Persze, az is meglehet, hogy Alaric meggondolja magát, s mégsem küld el. Győzd meg, hogy nem szervezkedsz többé Vilmos ellen, s akkor talán itt maradhatsz. – Gyengéden megfogta a lány kezét. – Isten látja lelkem, lennék bár a helyében, nem bírnék ki egyetlen napot sem nélküled. – Összevonta a szemöldökét. – Légy ma este kedves, bájos, szerény. Hódolj be Vilmosnak, s meglásd, Alaric megbocsátja minden vétkedet. – Ne hidd, hogy azért szöktem el Alarictól, mert Eric Ulfson társaságára vágytam – suttogta Fallon. – Csupán segíteni akartam a népemen, Anglián, és nem volt más lehetőség. – Roger szemébe nézett. – Angliának nem lett volna szabad elvesznie Hastingsnél. Az csak egy csata volt, melyet újabb és újabb összecsapásoknak kellett volna követnie. – Fallon, apád meghalt. Az országnak erős uralkodóra van szüksége. Ismersz–e valakit, ki Vilmosnál alkalmasabb a trónra? Edgár gyermek még. – De angol! A férfi nem felelt. Fallon belekarolt, s elindultak a palota nagyterme felé. Díszes vendégsereg gyűlt össze a király ünneplésére. A normann főnemesség mellett a régi szász nemesi családok is képviseltették magukat. Edgár herceg díszhelyen ült, Vilmos közelében, de olyan szomorúnak tűnt, hogy Fallonnak elszorult a szíve. Az északi grófok, Edwin és Morkere 171

is jelen voltak, és persze Aedyth, de még apja kedves barátja, Wulfstan is eljött. Fallon tisztában volt vele, ő és szász honfitársai elegánsan öltözött foglyok csupán. Megpillantotta Damien atyát, és megkérte Rogert, hogy kísérje oda hozzá. Az ifjú lovag készséggel teljesítette óhaját, aztán elment. Damien atya azt tudakolta, hogy érzi magát. – Köszönöm atyám, jól vagyok. A sebek begyógyultak. – És a lelked? – A lelkembe mart sebek elevenek maradnak örökre, nem igaz? – A pap szemébe nézett. Biztos volt benne, Damien ismeri a sorsot, és látja a jövőt. – Az idő minden sebet begyógyít. Alaric lépett a terembe, s nyomban odasietett Fallonhoz. Üdvözölte Damien atyát, aki mélyen meghajolt előtte, aztán a lányra mosolygott, és elment. Alaric a foglyára nézett. – Ideje csatlakozni a királyhoz, mademoiselle – mondta, aztán választ sem várva megragadta karját, s az asztalhoz vezette. Fallon döbbenten látta, hogy Vilmos és Alaric között fog helyet foglalni. Vilmos elbűvölő volt, és lovagias. Mivel felesége társaságát nélkülöznie kellett, a két leggyönyörűbb hölgyet ültette mag:i mellé: jobbjára Fallont, baljára Aedyth–et. A főasztalnál foglaltak helyet a normann főurak – Alaric, Odo, Róbert – és a főpapok is. Az első fogást szolgálták fel a vendégeknek, mikor Vilmos Fallonhoz fordult. – A fehér nagyon jól áll neked, hölgyem. Ebben a csodás ruhában úgy festesz, mint egy angyal. A lány lesütötte a szemét, és megköszönte a bókot. Vilmos odahajolt hozzá. – Hajolj meg előttem, hódolj be végre. A királyod vagyok, az angol jog szerint. Vagy tagadod ezt? Fallon a kehelyért nyúlt, de Alaric már fogta az ivóedényt, s nem engedte, hogy felemelje. A sötétszürke szempárba nézett, az tán Vilmosra pillantott. A két férfi a válaszát várta. Fallon ölébe ejtette a kezét. – Te vagy a király – mondta Vilmosnak. – Felkentek, s isten színe előtt megkoronáztak. Mit akarsz tőlem? Mit számít, hogy én mit gondolok? Vilmos felnevetett, de nevetése száraz volt, mint a hideg őszi szél. Alaric a lány kezébe nyomta a boroskelyhet. – Sokszor osztoztunk már egy ivókupán, milady – mondta. – Most mégis nehéznek találod. – Mindig nehéz volt számomra megosztanom veled az italomat, milord. – Mást is nehéz volt megosztanod velem? – kérdezte Alaric, és Fallon a haja tövéig elvörösödött. Vilmos ezt a pillanatot választotta, hogy szóra emelkedjen. Megköszönte támogatóinak, hogy kitartottak és harcoltak mellette Anglia és Normandia közös jövőjéről beszélt, hosszan és dagályosan. Fallon elmélázott. Aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Vilmos őt nézi, s felé emeli kupáját. – Isten éltesse Lady Fallont, kinek méhében új élet növekszik Igen, barátaim: e szépséges, előkelő szász hölgy legbátrabb, legki valóbb bajnokom gyermekét hordja a szíve alatt. Harold leánya egy új nemzedék első tagjának fog életet adni. Egészségedre, milady! A teremben minden szempár Fallonra szegeződött, s ő úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Megragadta kupáját, s dühösen talpra szökkent, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a fattyú herceg képébe löttyinti italát. Ám valaki hátrarántotta karját, s a bor Alaric arcába ömlött. Feszült, nehéz csend zuhant a teremre. A gróf felállt, s kitépte Fallon kezéből az ivóedényt, aztán egy tiszta kendővel megtörölte az arcát. Fallon egész testében reszketett. Tudta, Alaric meg fogja ütni. Meg kell ütnie, ha nem akar nevetségessé válni a vendégsereg előtt. Mégsem tette. Átkarolta inkább, s magához vonta. Megcsókolta aztán, brutálisan, miközben kezével a fenekébe markolt.

172

A vendégek éljenezni és tapsolni kezdték. A gúnyos megjegyzések mérgezett nyilakként röppentek föl innen is, onnan is, hogy Fallon szívébe találjanak. Alaric csókja kegyetlen volt. Fallon alig kapott levegőt, s moccanni sem bírt. Mikor a férfi elengedte végül, nem tudott megállni a lábán. Majdnem a padlóra zuhant, de Alaric elkapta, s karjaiba emelte. – Ha megbocsátasz, felség – szólt Vilmosnak –, visszavonulunk. – Természetesen, Alaric – felelte a király. Gúnyos pillantásoktól és megjegyzésektől kísérve Alaric kivitte foglyát a teremből, aztán szobája felé vette az irányt. Vállával lökte be az ajtót, s a lányt az ágyra dobta. Fallon moccanni sem mert. A férfi a mosdótálhoz lépett, és megmosta arcát. – Nagy ostobaság volt – szólalt meg végül. – A bort Vilmosnak szántam, nem neked. – Az egyenesen őrültség lett volna – mondta Alaric. – Fallon, értsd meg, nem valami szerencsétlen pór leány vagy, kibe belebotlottam. Harold leánya vagy, és nem mindegy, hogyan viselkedsz urad, a király jelenlétében. – Azt hittem, te vagy az uram – vágott vissza a lány. – Az enyém vagy, milady, és felelősséggel tartozom érted. Fallon felkönyökölt. – Már nem kell sokáig elviselned, hisz hamarosan elküldesz úgyis. A férfi hátrafordult, s foglya szemébe nézett egy hosszú pillanatra. Odasétált hozzá, s leült mellé a nyoszolyára. Fallon eltökélte, nem fog könyörögni. A sötétszürke szempárt fürkészte, és hallgatott. Alaric tétován nyúlt felé, és megsimogatta az arcát, aztán nyakát, s kebleit. – Gyönyörű vagy, Fallon. Akárhányszor rád nézek, szépséged elkápráztat. Vilmos igazat szólt, ebben a fehér ruhában valóban úgy nézel ki, mint egy angyal. Szemed örök rejtély, mint az égbolt, mely percenként változik: ragyogóan tiszta az egyik pillanatban, aztán viharos a másikban. Fallon lehunyta a szemét. Semmire nem vágyott jobban, minthogy kinyújtsa a karját, s magához ölelje a férfit, de nem tette. Nem tehette. Alaric hallgatott, s a lány végül felnézett. – Mondd, Fallon, velem maradnál–e? Követnél–e, bárhová vet a sors? Fallon szólni akart, de szája kiszáradt. Tudta, vissza kellene utasítania fogva tartóját, dacolni vele, de képtelen volt rá. Mert szerette, tiszta szívből. Megnedvesítette ajkait. – Igen! – felelte halkan, s lesütötte a szemét. – Úgy szereted a hazádat, mint senki más – suttogta Alaric. – Bár ennyire tudnál szeretni valakit... egy halandó, esendő férfit. Fallon a férfi arcát nézte, melyre szomorúság vont sötét árnyat. Alaric hirtelen elhúzódott tőle, felállt, s a kandallóhoz sétált. Hátát a tűzhelynek vetette, s a szemébe nézett. – Jól van. Tessék, hölgyem, itt a lehetőség: bírj rá, hogy ne küldjelek Normandiába. – Micsoda? – kapott levegő után Fallon. – Bizonyítsd be, hogy itt akarsz maradni. – Mondtam már. – Szavak, szavak, szavak! Tettekre van inkább szükség, hölgyem. Mutasd meg, hogy maradni akarsz. Fallont majd szétvetette a düh, de oly nagyon vágyott Alaricra, a közelségére, az érintésére, és el akarta nyerni bocsánatát mindazért, amit elkövetett ellene. Felállt az ágyról, s odasétált hozzá. Megállt előtte, s vetkőzni kezdett. Levetette hosszú selyemruháját, aztán lesimította válláról inge pántját, s az áttetsző alsónemű élettelenül hullott a padlóra. Végül lassan, érzékien lehúzta hosszú, formás lábairól a harisnyáját. Ott állt meztelenül a lobogó tűz előtt, mint egy pogány istennő. Alaric megbabonázva, vágytól elfúló hangon parancsolta, hogy lépjen közelebb. Erős karjaiba fonta, s megcsókolta gyengéden, szerelmesen. Megfordította aztán, s puha csókokat lehelt hátára, hol a korbács húsába mart, miközben telt, feszes keblét simogatta. 173

Karjaiba emelte Fallont, s az ágyhoz vitte. Lefektette, s cirógatni kezdte arcát, nyakát, kebleit. A lány feltérdelt, lecsatolta kedvese kardját, kibújtatta tunikájából, aztán lehúzta nadrágját, végül megszabadította ingétől is. A hátára fektette, és könnyű csókokkal hintette vállát, mellkasát. Fallon a szájába vette mellbimbóját, és szívogatni kezdte. Nyelvével nedves köröket rajzolt izmos hasára, miközben ujjai forró, kemény vesszejét simogatták. Alaric felnyögött, megragadta a lányt, s maga alá teperte. Fallon a dereka köré fonta hosszú lábát, s kéjesen felsóhajtott, mikor az izzó, lüktető hímtag a testébe hatolt. A férfi lassan tört előre, aztán lökései egyre gyorsabbak, erőteljesebbek lettek, míg végül mindkettőjüket elsöpörte a gyönyör. Később kimerülten feküdtek egymás karjaiban. Alaric a lány hasán nyugtatta fejét. – Damien atya azt mondja, fiunk lesz – suttogta. Fallon vállat vont. Nem akart beszélgetni erről, ám a férfi hirtelen fölé emelkedett. – Fiú lesz. Normann. Egy normann fattyú! Állítod mégis, akarod a gyermeket. Igaz ez? Vagy hazudtál? A lány megrázta a fejét, és szomorúan elmosolyodott. – Lehet, hogy Damiennek igaza van, s fiam születik. De angol lesz. Angol fattyú. Alaric felnevetett, visszahanyatlott párnájára, aztán magához ölelte foglyát gyengéden, védelmezőn. Fallon lehunyta a szemét, s mély álomba zuhant. Amikor reggel kinyitotta a szemét, Alaric már talpon volt. – Ki az ágyból, hölgyem! – mondta hűvösen. – Öltözz gyorsan. Meleg ruhát vegyél fel. – Miért? – Tedd, amit mondtam! Igyekezz! Fallon megmosakodott, aztán felöltözött, s már épp szóra nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi ez a nagy sietség, mikor valaki kopogott az ajtón. Alaric kinyitotta. Falstaff állt a küszöbön. – Készen állunk, Alaric. Ideje indulnunk. Alaric bólintott. Fallon a grófra pillantott, aztán Falstaffra, s hirtelen rádöbbent, mi történik. Amint becsukta az ajtót, Alaricnak rontott, hogy kikaparja a szemét. – Te! Te fattyú! Te nyomorult féreg! Elhitetted velem, hogy... hogy... – Hogy miattad megváltoztatom a döntésemet? – Átkozott gazember! Egyetlen pillanatig sem volt esélyem, és hagytad, hogy... – Hagytam, hogy megtedd, amit akartál, amire vágytál – Megragadta a lány kezét, s hátracsavarta. – Most pedig elutazol Normandiába, és ott is maradsz egy jó darabig. Nem haragból vagy kegyetlenségből küldelek el, hanem mert nincs időm az aljas kis fondorlataiddal foglalkozni. Nem tudom, hogy hol van Eric Ulfson, és nem bízom benned. – Nem vagyok cselszövő. – Nem hiszek neked, Fallon. A lány moccanni sem bírt. Alaric karjai vaspántokként szorították. – Ha végeztél, engedj elmenni. A férfi elengedte a kezét, s megsimogatta szép, szomorú arcát. Még nem végeztem veled, hölgyem. Hamarosan találkozunk. ígérem. – Majd a végítélet napján – szólt Fallon keserűen. Alaric felsóhajtott. – Ne feledd: a gyermek, kit szíved alatt hordasz, az enyém. Vigyázz rá, kérlek... – Verjen meg az... – Jól gondold meg, mit mondasz. Fallon – figyelmeztette. Gondold meg, mert pórul járhatsz. A kedvemben kell járnod. – Még mit nem! – Vagy azt akarod tán, hogy a gyermek Normandiában lássa meg a napvilágot? Fallon lesütötte a szemét. Ismét Alaric győzött. – Viselkedj rendesen, milady, és vigyázz magadra. Utánad megyek, amint lehet – suttogta a férfi, aztán kinyitotta az ajtót. 174

– Lady Fallon készen áll az útra! – kiáltotta. Falstaff belépett a szobába, és mélyen meghajolt úrnője előtt.

175

26. fejezet Fallon az új esztendő első hónapját nem Normandiában, hanem Boshamben töltötte, anyjával. Az időjárás ugyanis hirtelen rosszra fordult, és Alaric attól tartott, a lányt nagyon megviselné az átkelés a háborgó tengeren. Edith nem tudott balul végződött találkozójáról Eric Ulfsonnal. és Fallon jobbnak látta, ha hallgat. Edith nagyon örült a hírnek, hogy nemsokára unokája születik, és Fallon nem akarta elrontani az örömét azzal, hogy emlékezteti a gyermek fogantatásának körülményeire. Ám egy alkalommal, mikor odafent, az asszony szobájában beszélgettek arról, milyen lesz kis jövevény, Fallon keserűen megjegyezte, lehet a gyermek bármily szép, mégiscsak fattyúként fog a világra jönni. – Alaric talán hajlandó lesz nőül venni – mondta Edith, s egy kövér könnycsepp gördült végig arcán. – Az angol törvények szerint te is fattyú vagy, de fattyú Vilmos, és fattyú Alaric is. Mit számít, ha a gyermeked is házasságon kívül születik? Ő lesz apád első unokája. Ne merészeld becsmérelni már a születése előtt! Fallon az anyjához rohant, és letérdelt mellé. – Bocsáss meg, anyám. Szeretlek. Nem akartalak megbántani. Akarom ezt a gyermeket, nagyon akarom. Edith megsimogatta lánya arcát, és magához ölelte. – Beleszerettél az apjába, igaz? Fallon elhúzódott az asszonytól, és a szemébe nézett. – Honnan tudod? Edith elmosolyodott. – Apád azt mondta, te és Alaric egy napon egymáséi lesztek. Ő maga is ezt kívánta. A lány felállt és az ablakhoz sétált. – Apám kívánsága soha nem fog teljesülni. Alaric nem vesz nőül soha. Nem becsüli sokra a nőieket, engem a legkevésbé. – De elismeri a gyermeket. – Ó, igen – felelte Fallon keserűen, s eszébe jutott az ünnepi lakoma Vilmos koronázásának estéjén. – Mindenki boldog, hogy Harold lánya a normann uralom első bizonyítékát hordja a szíve alatt. – Örülj, Fallon – szólt Edith halkan. – Sok szász lány ad életet hamarosan normann gyermeknek, és még csak azt sem tudja, ki az apa. Fallon legszívesebben felkiáltott volna: Alaric eltaszított magától! Szeretem, de ő még csak látni sem akar! Hallgatott inkább, s végül megvonta a vállát. – Különben sem lehetnék a felesége, anyám. Tiszteletlenség lenne. – Tiszteletlenség? – Meggyaláznám vele apám emlékét, és mindazokét, akik meghaltak Angliáért. Edith felállt, s haragvón vonta össze szemöldökét. – Ne beszélj így. Fallon. Apád azt szerette volna, ha Alarichoz mégy nőül. Nehéz idők járnak ránk, de Alaric jó ember, bátor és becsületes. Apád barátja volt, annak ellenére, hogy hűen szolgálta a herceget mindig. Az ő gyermekét hordod a szíved alatt. Felejtsd el, amit másoktól hallottál. Ne törődj semmivel, még azzal sem, fivéreid mit gondolnak, mit mondanak! Ha Alaric megkéri a kezed, hozzá kell menned. Ennyivel tartozol apádnak, megértettél? Fallon soha nem hallotta még anyját így beszélni. – Alaric nem kérte meg a kezem – felelte csendesen – és nem is fogja megkérni soha. De talán megengedi, hogy itt szüljem meg a gyermeket. Imádkozom, hogy így legyen. – Ha mégsem – suttogta Édith –, én megyek hozzád. Február második hetében Fallon és Falstaff átkeltek a Csatornán. A hónap huszadik napján értek Rouenbe, ahol meleg fogadtatásban részesültek. Matilda, a törékeny kis asszony már a palota előtt várta a vendégeket, s szeretőn ölelte magához a lányt. Együtt érzett Fallonnal, úgy tűnt, pontosan tudja, mit jelent elveszíteni egy apát, s hátat fordítani mindannak, ami addig a világot jelentette az ember számára.

176

– Jöjj, kedvesem. Melegedj meg a tűznél – mondta Matilda. – A gyermekeim alig várják már, hogy lássanak. Azt hiszem, Robert halálosan szerelmes beléd. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán így folytatta. – Természetesen Wulfnoth is vár. Nagyon vár. Fallon lehajtotta a fejét, s könnyek gyűltek a szemébe, Godwinnak már csak egyetlen fia van életben. S ő is csupán azért, mert Vilmos udvarában él – fogolyként. – Nagyon szeretném látni a nagybátyámat – szólt végül. Mikor megpillantotta Wulfnoth–ot, Fallon felkiáltott, s a férfi nyakába ugrott örömében, aki átölelte, és hosszú percekig ringatta Wulfnoth szomorúan mondta, már több mint egy évtizede fogoly a normann herceg udvarában, és valószínűleg az is marad élete végéig – Mégis örülök Fallon. Nem vagyok bezárva, vasra verve, s Vilmos családja szeret. Már alig emlékszem az anyanyelvemre, oly ritkán van alkalmam használni. Túlélők vagyunk mi ketten. Fallon. És életben kell maradnunk. A lány szomorúan bólintott, aztán nagybátyja szemébe nézett. Mondd csak, bácsikám, tudsz valamit az ifjú Delonról? Ide szám űzték, és szörnyű lelkiismeret–furdalás gyötör miatta. Értem kell szenvednie. – Szenvedni? – nevetett Wulfnoth. – Nyugodj meg, húgocskám, az ifjú herceg egyáltalán nem szenved. Beleszeretett a szicíliai nagykövet húgába, s most a szicíliai király udvarában szolgál, lia jól értesültem róla. – Ó! – kiáltott fel döbbenten. Egy pillanatra fájdalom mart a szívébe, amiért jegyese ily hamar elfelejtette. De aztán örült, szívből örült a férfi boldogságának. Az élet Normandiában egy cseppet sem volt szomorú, de Fallont honvágy gyötörte. Hiányzott neki az angol vidék, s az emberek, akik saját nyelvén szóltak hozzá. Matilda persze mindent elkövetett, hogy jól érezze magát. Fallon csodálta az asszonyt, aki amellett, hogy a palota és a hercegi udvar ügyeit intézte, férje távollétében régensként uralkodott Normandiában. Roueni udvarában nyüzsgött az élet, és Wulfnoth legnagyobb örömére az európai nemesi családok versengtek érte, hogy ide küldjék leányaikat. A normann hercegi palotában élt egy vörös hajú fiatal nő is, ki állandóan figyelte Fallont. Egy estén, mikor a vacsora végeztével a szobájába indult, a vörös hajú odalépett hozzá. – Már látszik a terhességed, milady – mondta a nő, s fensőbbséges mosoly terült szét arcán. – Ne reménykedj! A gróf soha nem fog feleségül venni. Rád unt máris, ez az igazság. Be akartad hálózni, édesem, de úgy tűnik, hiba csúszott a számításaidba. Teherbe estél, s egy kis szörnyeteg növekszik a méhedben, aki örökre tönkreteszi az alakodat, és meglop szépségedtől. Alaric rád sem fog nézni többé. Fallon szólni sem tudott a döbbenettől. Matilda udvarában senki nem merészelt így beszélni vele. Ökölbe szorította ujjait, s hagyta, hogy a harag felizzon szívében. – Elfelejted, madame, hogy szász vagyok. Nem hívtuk országunkba a normannokat. Betörtek hozzánk erővel, s elvették, amit akartak. Ahhoz, hogy férjhez megyek–e, vagy sem, igazán nincs semmi közöd. A vörös hajú nevetni kezdett. – Semmi keresnivalód Alaric hálószobájában. Fallon kihúzta magát, ellépett a nő mellett, s elsietett. A vörös hajúnak igaza volt: terhessége már látszik, teste napról napra gömbölyűbb, s nehezebb. Lehet, hogy Alaric visszataszítónak fogja találni, és a vörös hajú ágyában keresi majd a boldogságot, ha visszatér? A gondolattól kiverte a hideg veríték, s egész éjszaka szörnyű rémálmok gyötörték. Reggel kimerülten ébredt, s hosszú percekig feküdt ágyában mozdulatlanul. Nem akart felkelni. Nem akart felkelni soha többé! Aztán Matilda lépett a szobájába. Friss tejet hozott. Leült mellé az ágyra, megitatta vele az üdítő reggeli italt, aztán megkérdezte, miért szomorú. – Egy olyan csodálatos és gyengéd asszony, mint te, hogy lehet Vilmos felesége? – kérdezte a lány csendesen. Matilda megfogta Fallon kezét. – Amikor először találkoztam Vilmossal, gyűlöltem. Szörnyetegnek tartottam, és megesküdtem rá, soha nem megyek nőül a fattyúhoz. Amikor nyilvánosan visszautasítottam, eljött apám házába, és alaposan eltángált. – Mégis hozzámentél? 177

– Nem tehettem mást. Tudtam, hogy akar engem, s hamar rájöttem, szeret és tisztel mindenek fölött. Jó házasságban élünk, és gyönyörű gyermekeink vannak. Vilmos hűséges hozzám, és tudom, még mindig szeret. A szenvedélyes férfiak mind ilyenek. Erőszakosak és brutálisak, ha kell, de szerelmük mély és megingathatatlan. Alaric ebben a tekintetben nagyon hasonlít az uramra. Fallon nem válaszolt. – Aha! – szólt Matilda. – Értem már, mi a baj. Találkoztál Margarettel. A lány kérdőn vonta fel szemöldökét. – A vörös hajú bögyőssel – magyarázta az asszony. Fallonból egyszerre kitört a nevetés, és a hercegnő vele kacagott vidám, csengő hangján. – Az a nő úgy hiszi, Alaric az övé – sóhajtott végül a lány. Az asszony vállat vont. – Ne törődj vele. A nyelve éles, de ártalmatlan. – Azt mondta, Alaric soha nem fog megnősülni. Matilda felsóhajtott. – A gróf nem beszélt neked a múltjáról? Fallon megrázta a fejét, s a hercegnő elmesélte Alaric házasságának tragikus történetét. – Azt hiszem, a gróf fél beleszeretni bárkibe is – jegyezte meg végül Matilda. – Gondolod... gondolod, hogy tényleg akarja ezt a gyermekei? – Igen, biztos vagyok benne. Megkért, nagyon vigyázzak rád Nem szabad megijedned azoktól, akik féltékenyek rád, és irigyelnek. Felállt, s az ajtó felé indult. Hirtelen megfordult. – Kérlek, ne gyűlöld a férjemet. Ő és az apád sokban hasonlítottak egymásra, és mindketten azt tették, amit tenniük kellett. – Vilmos megkorbácsoltatott – mondta Fallon csendesen. – És megalázott mindenki előtt. Nem könnyű szeretni. – Mindig csodálta Haroldot. Ha együtt uralkodhattak volna Vilmos királyként, Harold kormányzóként –, birodalmat építhettek volna. Ám apád meghalt. Adj esélyt Vilmosnak. Apád sem akarná, hogy küzdj a herceg ellen. – Matilda kilépett az ajtón, s becsukta maga mögött. Alaricnak nehéz napja volt. Reggeltől estig tanácskoztak a nagyteremben, végigmentek azok listáján, akik a legkiválóbban harcoltak Hastingsnél, s a legjobb teljesítményt nyújtották az angliai hadjárat során. Vilmos címekkel és birtokokkal jutalmazta őket hűségükért és kitartásukért. Alaric Roger, Rollo és Richard társaságában töltötte az estét, és egyik kupa bort itta a másik után. – Milyen különös – szólalt meg Roger. – Anglia a miénk, mégis otthonunkról álmodozunk. Fel vagyunk háborodva, ha az angolok fegyvert fognak és harcolnak, pedig mi sem csinálunk egyebet. Igazából a háború az életünk. – Ahogy mondod, barátom – helyeselt Rollo. – Pedig oly nagyon vágyom a békére – folytatta Roger. – Otthonra, meleg tűzhelyre, s egy szép asszonyra, ki tárt karokkal vár. Kinek fekete, hosszú haja selyempalástként omlik meztelen testemre, s szeme kéken ragyog, mint a tavaszi égbolt... Richard megköszörülte a torkát, és figyelmeztetőn pillantott a lovagra. Roger, mikor rádöbbent, mit is mondott, kihúzta magát székében, s legszívesebben tőből lépte volna ki nyelvét meggondolatlan fecsegése miatt. Alaric hosszú másodpercekig egy szót sem szólt, aztán hirtelen felemelte kupáját, s a kandalló elé vágta. – Ne levesszen meg benneteket a szépség – szólt haragtól elfúló hangon. – A legcsodálatosabb szempár is lehet hazug, csalárd, veszedelmes. – Ő Harold lánya – emlékeztette Roger. Alaric felállt, s a kandallóhoz sétált, aztán megfordult, és barátjára nézett. – Ó, igen, Harold lánya – sóhajtott. Ezért kell harcolnia ellene élete végéig – gondolta fáradtan. Megéri–e a küzdelmet? Megváltozhatnak–e valaha is a dolgok kettejük között? Alaric – mint minden éjszakán most is elátkozta magát, amiért elküldte Fallont. Vágyott a közelségére, az érintésére, hogy magához ölelhesse, s karjaiban tarthassa. Azon töprengett, vajon hogy nézhet ki. Látszik–e már rajta, hogy gyermeket vár? Gömbölyödik–e a teste? 178

A lány elhagyta. Oly vakon gyűlölte a normannokat, hogy elhagyta, és a Viking karjaiba vetette magát. Meg akart bocsátani Fallonnak, és őszintén remélte, a lány valóban örül gyermeküknek, s hogy Damien igazat beszélt, és ha egészségesen jön a világra. – Lenne bár az enyém, nem engedném el magam mellől egy percre sem! – mondta Roger. Rollónak elég volt egyetlen pillantást vetnie Alaric arcára, s talpra rángatta barátját nyomban. – Késő van, ideje nyugovóra térnünk! – Kivonszolta Rogert a szobából, s halkan becsukta az ajtót maga mögött. Alaric visszaült székébe, s Richard egy teli kupa bort tett elé az asztalra. – Gyerünk fiú, beszélj! – szólt a gróf, s nagyot kortyolt a tüzes italból. – Feltételezem, te sem engednéd el magad mellől a lányi egy percre sem... – Természetesen nem, uram. Hisz Lady Fallon fenségesebb a kelő napnál, szépségesebb az aranyfényű alkonyainál. Kedves, tiszta szívű és... – Áruló és hazug – vágott a szavába Alaric keserűen. Kisimította haját a homlokából, aztán a fiúra nézett, s elmosolyodott. – Tudtam, amikor először megpillantottam, hogy Fallon veszedelmes. A harcmezőn bátran nézek szembe a legfélelmetesebb ellen féllel is, de ettől a nőtől reszketek. Érted ezt, fiú? És mondd. Fallon ajkai tényleg vörösebbek és érzékibbek, mint bármelyik más asszonyé? Csodálatosabb, selymesebb a haja? Pillantása igézőbb. Mozdulatai kecsesebbek, teste csábítóbb? Mondd, fiú, mi ez a fájdalom, mi szívembe mar, s lelkemet gyötri, akárhányszor Fallonra gondolok? – Úgy hívják uram, hogy szerelem – felelte Richard csendesen – Megesküdtem rá, hogy nem szeretek asszonyt többé. S ha mégis, bolond lennék épp őt szeretni, nem gondolod? – Nos, talán nem. Úgy hiszem. Fallon is szeret téged. – Szeret? – kérdezte Alaric gúnyosan. Tekintete megtelt haraggal és fájdalommal. – Ezért szökött meg tőlem! Ezért találtam az átkozott viking karjaiban! – Biztos vagyok benne, Angliáért tette, amit tett, s az első adandó alkalommal felrúgta volna a Vikinggel kötött megállapodást. – Micsoda? – Fallon nem akarta megcsókolni Ericet, tudom. Nem téged akart elárulni, hanem a hazáját megmenteni. Legyünk őszinték, uram. A normannok lerohanták Angliát. Az emberek nem szeretik, ma erővel kényszerítik őket hódolatra. Alaric a fiú szemébe nézett, aztán kitört belőle a nevetés. Felemelkedett az asztaltól, az ágyához tántorgott, s leült. Abban a pillanatban semmire nem vágyott jobban, minthogy magához ölelhesse Fallont. De félt is, mert tudta, a lány veszélyes, mert nem fog meghajolni, de megtömi sem soha, soha. – Richard, a király Normandiában kívánja tölteni a húsvéti ünnepeket. Szeretnéd látni a hazámat? – Igen! – Rendben. Akkor Vilmossal tartunk. Alaric és Richard hamarabb elutaztak, s miután átkeltek a Csatornán, lóhalálában vágtattak Rouenbe. Matildát bizonyára értesítették érkezésükről, mert már várta őket palotája udvarán. Alaric megölelte a hercegnőt, aztán együtt sétáltak a nagyterembe. Körbepillantott, de sehol nem látta Fallont. – Hol van a lány? – kérdezte Matildától, s magában átkozódni kezdett. Alig várta már, hogy láthassa a kis boszorkányt. Napokig hánykolódott a tengeren, s hosszú órákon át vágtatott, hogy mihamarabb ideérjen, és Fallon nincs sehol. – Szóltam neki, amint megtudtam, hogy hajód kikötött Normandiában – motyogta Matilda nyugtalanul. – Milord! – lépett Alarichoz Falstaff. A két férfi melegen üdvözölte egymást. 179

Aztán feltűnt Margaret. Alaric rámosolygott az asszonyra. Ebben a pillanatban lépett a terembe Fallon, és mozdulatlanná dermedt. Fehér ruhát viselt, és olyan szép volt, hogy a férfinak belesajdult a szíve. Ám nem mosolygott, s szemmel láthatóan egyáltalán nem örült annak, hogy ura megérkezett. Alaric lelkében forrni kezdett a méreg. Elátkozta magát, amiért hagyta, hogy a lány befészkelje magát a szívébe, a lelkébe, és kínozza, gyötörje éjjel és nappal. Margaret felé fordult, megfogta a kezét, hogy üdvözölje. A vörös hajú diadallal a szemében pillantott Fallonra, aztán Alaric nyaka köré fonta karjait, és megcsókolta. Fallon sarkon fordult és elrohant. Alaric nem számított rá, hogy Margaret így fogja üdvözölni, és zavartan bontakozott ki az öleléséből. Felnézett aztán, s döbbenten látta, hogy Fallon eltűnt. – Bocsáss meg – motyogta Matildának, s már rohant is ki n nagyteremből, és fel a lépcsőkön. Mikor felért az emeletre. Fallon épp akkor fordult a szobájához vezető folyosóra. Alaric megszaporázta lépteit. Az utolsó pillanatban érte utol, mielőtt a lány becsap hattá volna az ajtót az orra előtt. Alaric kicsapta az ajtót, és Fallon rémülten hátrálni kezdett. A férfi megállt egy pillanatra, aztán megindult foglya fele Fallon kétségbeesetten hátrált tovább, aztán a falnak ütközött, tudta, nincs menekvés. – Ne! – kiáltotta, s ököllel verte a férfi mellkasát, aki megpróbálta átölelni. – Menj innen! Hagyj békén, Alaric! Alaric két kezébe fogta a lány arcát, s megcsókolta édes ajkait Fallon küzdött, s végül sikerült elfordítania a fejét. – Menj a normann szajhádhoz, milord! – kiáltotta. – Isten engem úgy segéljen, nem leszek a tiéd soha! Alaric a karjaiba emelte dühöngő kedvesét. Melegség járta át aszívét. Olyan jó volt újra látni Fallont. Megérinteni, megölelni. – Mi az, szerelmem? Már elfelejtetted, hogy megtámadtam, ki fosztottam, és romlásba döntöttem a hazádat? Ó, ezek a nők! Mindent hajlandóak megbocsátani a magamfajta férfiembernek, csak azt nem, ha egy másik asszony csókja ég a száján. Úgy tűnik, azt is elfeledted már, milyen mélyen megsebeztél, mikor a Viking karjába vetetted magad, s megcsókoltad szerelmesen. – Ó! – kiáltotta Fallon, s tovább küzdött. – Te pedig azt feledted el, mit tettél velem. – Mire gondolsz? – Hazudtál nekem, becsaptál... – Nagyon élveztem azt az estét, és megesküdnék rá, hogy te is, hercegnőm. Fallon szitkozódni kezdett, s ököllel próbált az arcába csapni, de Alaric elkapta kezét, és lefogta. – Szerettelek, hölgyem. Olyan szörnyű büntetés volt ez? – kérdezte gyengéden. Fallon a sötétszürke szempárba nézett, s mozdulatlanná dermedt. A szíve vadul dörömbölni kezdett mellkasában. Alaric lassan lehajolt, megcsókolta, és ő nem fordította el a fejét, nem küzdött az érintése ellen. – Engedj el! – suttogta szenvedélytől elfúló hangon. – Hagyj békén! Menj el! Alaric felnevetett, aztán a sűrű, sötét hajzuhatagba temette arcát. – Átkeltem a viharzó tengeren, s lóhalálában vágtattam, hogy mihamarabb ideérjek, s most arra kérsz, hogy menjek el? – Te küldtél ide! – És majd elepedtem utánad, hercegnő. Fallonnak a lélegzete is elakadt egy hosszú pillanatra. Alaric szemébe nézett, merőn, és érezte, hogy hamvadó szenvedélye felizzik lelkében. A férfi megcsókolta újra. Fallon átkarolta a nyakát, s magához ölelte. Mikor a csók véget ért, Alaric az ágyhoz vitte, és lefektette.

180

Éhesen, szenvedélyesen szeretkeztek, s a gyönyör egyszerre repítette őket a csillagok közé. Hosszú percekig feküdtek egymás karjaiban csendesen, mozdulatlanul. Aztán Alaric felkönyökölt, és végigpillantott kedvese meztelen testén. Fallon elpirult. Tudta, a legjobb indulattal sem lehetett volna már karcsúnak nevezni, vonzónak még kevésbé. A férfi mégis szerelmesen, gyengéden nézett rá, és simogatni kezdte gömbölyű hasát. – Jól érzed magad? – kérdezte csendesen. – Ó, igen. Matilda nagyon kedves. És te, milord? – Most már, hogy itt lehetek melletted, igen. Fallon elmosolyodott. A férfi tovább simogatta hasát, s a lány hirtelen levegő után kapott, s szeme kerekre nyílt. , – Mi az? Mi történt? – Ó, Alaric, megmozdult! Tedd ide a kezed. A kicsi... a kicsi rugdos! Alaric Fallon hasára tapasztotta tenyerét, s a következő pillanatban a baba rúgott egyet. – A fiunk máris erős és határozott. – Lehet, hogy kislány. Alaric megrázta a fejét. – Damien atya azt mondta, fiú. Fogalmam sincs honnan tudja, de én hiszek neki. Fiú lesz, erős, egészséges fiú. – Lehajolt, és gyengéden megcsókolta kedvese hasát. Fallon hátrahanyatlott a párnára, és elmosolyodott. Alaric felsóhajtott. – Beszélnem kell Matildával, és találkoznom kell néhány emberrel. – Nem asszonyokkal véletlenül? Alaric elmosolyodott, és megcirógatta a lány arcát. – Mióta ismerlek, nincs más asszony az életemben. Fallon lesütötte a szemét, aztán felnézett. – Az a nő büszke rá, hogy a szeretőd volt. Valósággal kérkedik vele! Már nem tudom elrejteni a terhességemet, bár Vilmosnak köszönhetően nem sok ember akad, aki ne tudna róla. – Elhallgatott, aztán így folytatta. – Nem akartam elhagyni Angliát, az otthonomat. És soha nem akartam elválni tőled. Elmentem Erichez, igaz, mégsem kérhetem, hogy bocsáss meg, mert nem ellened tettem, hanem a hazáért és apámért. Esküszöm, Alaric, nem állt szándékomban elárulni téged. És most... – Igen? – Imádkozom, hogy igaz legyen, amit mondtál. Mert nem bírom elviselni annak az asszonynak a gúnyolódásait. – Mit mondott Margaret? – Hogy semmi keresnivalóm a hálószobádban. Alaric elmosolyodott, és megsimogatta kedvese arcát. – Hozzám tartozol. Fallon. Az életem része vagy. Matilda csak azért szállásolt el ebben a szobában és nem az én lakosztályomban, mert itt sokkal melegebb van, s nem akarta, hogy megfázz. Veled maradok minden éjjel, és ígérem, Margaret tudni fog róla. Fallon szerelmesen nézett rá, s Alaric lehajolt, hogy birtokba vegye újra édes ajkait. – Vilmos itt tölti a húsvétot, s nekünk is részt kell vennünk az ünnepi misén – suttogta két csók között. – De aztán hazamegyünk. Megszülhetem a gyermekemet Boshamben? – kérdezte Fallon lelkendezve. – Nem, szerelmem. Ott nem. Bosham apád rezidenciája volt. – Londonban vagy Winchesterben? – Nem. Nem szülhetsz sem Londonban, sem Winchesterben. Fallonnak könnyek szöktek a szemébe. Azt hitte, Alaric megint rászedte. – Azt mondtad, hazamegyünk, s én úgy gondoltam... – A gyermek Angliában fog megszületni. Méghozzá Haselfordban, mert az a mi otthonunk. Ott nem pusztított a háború, nem volt hódítás. Csak béke, nyugalom, melegség. Szeretném, ha a fiam ott jönne világra. – Én is – suttogta Fallon. Alaric gyengéden megcsókolta a lány arcát, aztán felkelt az ágyból, felöltözött és elment, hogy beszéljen Matildával. 181

Fallon egyedül maradt. Magára húzta a takarót. Boldognak, elégedettnek érezte magát. Nem hitte volna soha, hogy létezik ilyen boldogság. Nem akart harcolni többé. Békére vágyott, nyugalomra. A baba rugdosni kezdett, s Fallon elmosolyodott. – Apád szeret minket, kicsim. Talán nem tudja még, talán nem akarja, de szeret.

182

27. fejezet Rouenben a húsvét valóságos örömünnepnek bizonyult. Amint véget ért a mise, megkezdődött a mulatság. Vilmos magával hozta Edgár herceget, Edwint és Morkere–t, és a legnagyobb szász méltóságokat. A normannok nagyvonalúan bántak velük, de – mindannyian érezték, foglyok csupán. – Vilmos azért hozott ide bennünket – magyarázta Edwin Fallonnak –, nehogy lázadást szítsunk a távollétében. Ha sikerült volna elfognia fivéreidet, ők is itt lennének. A normannok úgy bámulnak ránk, mintha valami különleges, egzotikus állatok lennénk, s kinevetnek bennünket öltözködésünkért, vagy ha elvétünk egy–egy francia szót. Istenem, mennyire szeretnék hazamenni! Ahogy teltek a napok, Fallon egyre inkább érezte a növekvő feszültséget. Alaric Anionba utazott, hogy ellenőrizze birtoka ügyeit. Szerette volna elkísérni, de a férfi hallani sem akart róla. Alaric nem maradt sokáig távol, ám amikor visszatért. Fallon érezte, hogy valami megváltozott közöttük. Ám örült, hogy maga mellett tudhatja kedvesét, és elhessegette magától a baljós gondolatokat. A férfi hű volt hozzá, s éjszakánként mellette hajtotta álomra a fejét. Húsvét után nem sokkal Vilmos lovagi tornát rendezett. Fallon az emelvényen állt, s büszkén figyelte Alaricot, mikor teljes harci díszben belovagolt a küzdőtérre. Ellenfele egy hesseni lovag volt, akit lándzsájával pillanatok alatt kivetett a nyeregből. Fallon tapsolt és hangosan éljenzett, de aztán meghallotta, hogy a háta mögött róla suttognak, s elhallgatott. – Ki ez a lány? – kérdezte egy női hang. – A szász király fattyú lánya – felelte egy férfi. – Már csak egy kikent–kifent kis szajha! – nevetett a nő. Mielőtt a következő párviadal megkezdődött volna. Fallon lesétált az emelvényről, s visszament a palotába. Meglepetésére Edwint a nagyteremben találta. A gróf a kandalló előtt állt, s morózus tekintettel bámult a lángok közé. Elmosolyodott, mikor meglátta a lányt, de aztán észrevette, hogy valami nincs rendben. – Mi történt? Fallon megrázta a fejét. – Ó, Edwin, én ezt nem bírom tovább! – Az emberek féltékenyek és irigyek – mondta a férfi csendesen. – Irigyek a szépségedre. – Odalépett a lányhoz, és átölelte. – Annyira... annyira fáj! – motyogta Fallon, és szemébe könnyek gyűltek. – Tudom, tudom – suttogta Edwin, és simogatni kezdte a haját. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt, s két karját lassan leengedte maga mellé. Fallon elhúzódott tőle, és megfordult. Alaric állt az ajtóban, fényesen csillogó páncéljában. Sötétszürke szemében döbbenet ült és harag. Edwin kihúzta magát. – Ne értsd félre a helyzetet, uram. Régi barátok vagyunk Lady Fallonnal, s e szent barátságban próbálunk vigaszra lelni. Alaric bólintott. – Nem is zavarlak benneteket, vigasztalódjatok tovább – mondta hidegen. Dühös léptekkel sietett vissza a küzdőtérre. Matilda néhány perccel azelőtt üzent neki, hogy figyelmeztesse, valami nagyon felizgatta Fallont. Azonnal otthagyta a tornát, hogy megkeresse a lányt, s íme, egy másik férfi karjaiban talál rá. Hát soha nem bízhat már benne? Rettegnie kell egész életében, mikor hagyja el Fallon egy másik férfi kedvéért? Meddig akarja még folytatni ezt az ostoba küzdelmet? Sátrához lépett, s kiáltott Richardnak, hogy vezesse elő Sátáni Régi barátok! – dohogott magában, s elvette apródjától a gyeplőt. Megsimogatta Sátán pofáját. – Te vagy a legjobb, a legrégibb barátom – mondta. – Bátran harcolsz, nem hagysz cserben soha, és nem izgat, hogy normann ló vagy–e, vagy szász! Már majdnem nyeregbe szállt, mikor egy gyengéd női hang a nevén szólította. Megfordult. Matilda állt a sátránál, és kedvesen mosolygott. 183

– Hova, hova ilyen nagy sietve? Alaric megrázta a fejét. – Kilovagolok az erdőbe, hercegnő Szeretnék egyedül maradni. – Várj egy percet. Beszédem van veled. Alaric felsóhajtott, aztán visszaadta Richardnak lova gyeplőjét, s követte Matildát, ki sétára invitálta. Az asszony a normandiai tavaszról beszélt, s a húsvéti ünnepségekről. Alaric hallgatott. A közeli patak partján álltak meg végül, egy csalitban. Matilda hirtelen szembefordult Alarickal. – Miért vagy dühös? – kérdezte. – Nem vagyok dühös, milady. A hercegnő felnevetett. – Gyermekkorod óta ismerlek, nem tudsz becsapni. Alaric vállat vont. – Akkor sem vagyok dühös. Matilda elmosolyodott. – Vedd feleségül. – Tessék? – Fallonra vagy mérges. Nem tudom, mi történt, de biztos vagyok benne, hogy rá haragszol. Az emberek kegyetlen dolgokat mondanak róla, összesúgnak a háta mögött és kinevetik. Agyasoddá tetted, Alaric, és ezt mindenki tudja. Arra kérlek hát, vedd nőül, és add meg a gyermekednek azt, ami neked és Vilmosnak nem adatott meg. Hadd legyen törvényes! – Vilmos és én fattyúként is sokra vittük, madame. – Alaric... – Nem, Matilda! Nem nősülök még egyszer! – Miért nem? Alaric csípőre tette a kezét, s Matilda szemébe nézett. – Hát jó. Megmondom, miért nem vehetem nőül Fallont. Nem hiszek a szerelemben, madame. A szerelem öl és pusztít. Nem bízom a nőkben, Fallonban a legkevésbé. Elárult kétszer is. Eric Ulfson megszökött, de kétségtelen, hogy amint teheti, sereggel vonul Vilmos ellen. És tudod miért? Mert Fallon megígérte, az övé lesz, ha legyőzi a herceget. Egyébként sem hiszem, hogy Fallon beleegyezne a házasságba. Attól tartok, még mindig hidegvérű gyilkosoknak tart bennünket, normannokat. – Biztos vagyok benne, hogy boldogan lenne a feleséged. – Nem nősülök, Matilda. – Bolond vagy, Alaric. Megtagadod magadtól a boldogságot. – Meglehet. – Gondolkozz azon, amit mondtam. A gyermekért. Magadért. És Fallonért. Tudom, hogy nem tervez semmit ellened, s harcolni sem akar már. Azt hiszem... igen, azt hiszem, szerelmes beléd. Alaric megrázta a fejét, aztán megadóan tárta szét karját. – Rendben van, hercegnő. Gondolkodni fogok a szavaidon. – ígéretét komolyan gondolta, bár tudta, semmi értelme. Nem fogja nőül venni a lányt soha. – Fallon az enyém, Matilda. Visszaviszem Angliába, vigyázni fogok rá, gondoskodom róla, hogy ne szenvedjen többé a gonosz nyelvektől. Vilmos komoly feladatokkal bízott meg, s alig várom, hogy hazatérhessek. – Itt van az otthonod. Alaric a hercegnő szemébe nézett. – Szeretnék visszatérni angliai birtokomra – helyesbített. – Megígértem Fallonnak, hogy ott szülheti meg a gyermeket. Szeretni fogom a fiamat, és ő lesz az örökösöm. Legyen elég ennyi. Meghajolt, aztán sarkon fordult, és elment. Nem tért vissza a küzdőtérre. A palotába sietett, a szobába, melyet megosztott Fallonnal. A lány a kandalló előtt ült, s valami apró gyermekholmit kötött. Amikor Alaric belépett az ajtón, felpillantott, aztán szótlanul kötött tovább. Alaric Richardért kiáltott. Az apród segített lecsatolni nehéz páncélját, aztán elment, hogy ételt és bort hozzon urának. Fallon még mindig hallgatott. Alaric a kandallónak támaszkodott, és hosszú percekig nézte. – Holnap hazaindulunk Angliába – mondta végül. A lány kiejtette kezéből a kézimunkáját, s felpattant, hogy a férfi nyakába ugorjon, de aztán megállt, s lesütötte a szemét. 184

– Köszönöm – motyogta. Kopogtak az ajtón, és Richard lépett be étellel teli tálcával a kezében. Csendben költötték el vacsorájukat, aztán Fallon visszaüli a kandalló elé, és tovább kötögetett. Alaric levetkőzött, és ágyba bújt. – Az isten szerelmére! – mordult fel végül. – Tedd le a kézi munkádat, és gyere lefeküdni! Fallon hátrafordult. Kék szeme szikrázott dühében. – Azt csinálok, amit akarok, világos? Alaric, mint valami hatalmas szörnyeteg, kiemelkedett az ágyból, odament foglyához, felkapta, lefektette a nyoszolyára, aztán elfújta a gyertyát, s lefeküdt maga is. Hosszú ideig feküdtek csendben, mozdulatlanul, s Fallon azt hitte a férfi elaludt. Felült, megpróbált kimászni az ágyból, de Alaric elkapta, visszarántotta maga mellé, aztán megragadta ruháját, és széttépte. Fallon felsikított, s Alaricnak támadt. – Nem, milord, nem bánhatsz velem így! – Miért? Más férfi érintésére vágysz talán? – Te szörnyeteg! – Nem is mesélted, milady: az ifjú Edwin karjaiban végül sikerült vigaszra lelned? – Milord! Annyi szeretőt találhatsz magadnak, amennyit csak akarsz, míg én... – Te beszélsz, hölgyem, akinek fél Anglia udvarol, s talán már egész Normandia is? Ma a szemem láttára kacérkodtál azzal a szegény fiúval... – Még hogy kacérkodtam! Ó, te nyomorult átkozott gazember! Egyetlen férfi sem vágyik olyan nőre, akinek egy másik férfi csókjától duzzadt anyásra a teste! Alaric fájdalmasan megszorította a karját, olyan fenyegetően nézett rá, hogy Fallon megborzongott. – Kivéve Eric Ulfsont – mondta csendesen. A lány mozdulatlanná dermedt. – Áruld el hölgyem, ezúttal mik a terveid? – Nincsenek terveim! Esküszöm – felelt Fallon. – Bárcsak hihetnék neked! A lány megrázta a fejét. – Nem akartalak elárulni, Alaric! – kiáltotta. ~ Tényleg nem. Mindig rettegtem Eric Ulfsontól. Miért nem akarod megérteni, hogy Angliáért tettem, amit tettem? ! – Megtennéd–e újra... Angliáért? Fallon tagadón rázta meg a fejét, s szemébe forró könnyek gyűltek. – Miért nem? – kérdezte a férfi. A lány hallgatott. Nem mondhatta azt Alaricnak, hogy szereti, s nem tudna ártani neki többé. – A gyermekünk miatt – rebegte végül. – Mert nem hiszem már, hogy Eric hordái megmenthetnék Angliát. Mert az emberek belefáradtak a háborúba, s élni szeretnének újra. Ó, Alaric, kérlek, bocsáss meg! Nem akartalak elárulni soha! Alaric hirtelen magához ölelte, és megcsókolta, aztán letépte róla szakadt ruháját. Vadul, szenvedélyesen szeretkeztek, aztán belevesztek mindketten a gyönyör tajtékzó tengerébe. Fáradtan feküdtek egymás mellett. Fallon kedvese mellkasára hajtotta fejét. Alaric védelmezőn átkarolta. – Bárcsak igaz lenne – sóhajtotta, s hangjában különös fájdalom feszült. – Mit akarsz ezzel mondani? – Semmit. Aludj! Fallon nem tudott rájönni, mi bántja Alaricot, de nem merte megkérdezni. Közelebb fészkelte magát meleg, erős testéhez, s hamarosan mély álomba zuhant. Reggel hazaindultak Angliába. Velük tartott Roger és Rollo, Richard és Steven, és sok fegyveres. Matilda ragaszkodott hozz;i, hogy magukkal vigyék az egyik szolgálóját, Megalie–t, aki tapasztalt bába volt. Fallon örült a társaságának, mert – bár az asszony bozontos ősz hajával és fogatlan szájával rémisztő jelenség volt kedves és gyengéd volt hozzá. Alaric hangulata továbbra is borongós maradt. Elátkozta magát, amiért nem indultak útnak korábban: Fallon már a hetedik hónap ban járt, s a hosszú lovaglás veszélyes lehetett számára. Szerencsé re baj nélkül elérték a partvidéket, s csodálatos időben hajóztak át a Csatorna túlpartjára. 185

Alaric azt mondta a lánynak, hogy néhány napot Boshamben töltenek. Fallon szívesen maradt volna még, de mivel Alaric ragaszkodott hozzá, június elején továbbindultak Haselfordba. Edith is velük tartott. Amikor megérezték, Alaric úgy érezte, hazatért. A földeken már kalászba szökkent a búza, s a buja, zöld legelőkön kövér nyájak legelésztek. A haselfordiak örömmel üdvözölték őket, és Alaric látta, kedvese arca ragyog a boldogságtól. Fallon örömmel ölelte keblére Jeanne–t és Marlát, és Heath büszkén mutatta Alaricnak, milyen munkákat végeztek el távollétében. – Csodálatos ez a hely – jegyezte meg Edith, mikor vacsorához ültek. – Maga a paradicsom – tette hozzá Roger. Alaric Fallonra mosolygott. – Ez Fallon világa – szólt csendesen –, hol nincs gonoszság, hol nem dúl háború és pusztítás. A lány szemébe könnyek szöktek, s oly szerelmesen nézett rá, hogy Alaricnak belesajdult a szíve. Később, mikor szobájuk magányában összebújtak, a férfi gyengéden és szenvedélyesen szerette kedvesét. Reggel Alaric közölte Fallonnal, hogy átköltözik a szomszéd szobába. A lány riadtan nézett rá. – Miért? – kérdezte. – Nem akarlak zavarai... A baba nemsokára megszületik – felelte a férfi mogorván. Fallon bólintott, aztán megkérdezte: – Muszáj kiköltöznöd a szobából? Alaric lassan megrázta a fejét, s szívét melegség járta át. – Azt akarod, hogy maradjak? – Szeretném, ha mellettem aludnál – szólt Fallon csendesen. – Ha ez jelent számodra valamit egyáltalán. Alaric megcsókolta kedvese kezét. – Nagyon is sokat jelent. De néhány nap múlva úgyis el kell mennem. Vilmos még mindig Normandiában van, s fontos ügyeket kell elintéznem helyette. Két nap múlva valóban ellovagolt Haselfordból, de megígérte, mihamarabb visszatér. Doverbe ment először, hogy az ottani elöljáróknak átadja Vilmos üzenetét és parancsait. Onnan Londonba lovagolt, hogy új embereket nevezzen ki fontos posztokra, s ellenőrizze, minden rendben van. Útjára Rollo és Roger kísérték el, Falstaff Haselfordban maradt. Alaric nehéz szívvel hagyta el Fallont. A lány az övé volt, csak az övé. Soha nem hitte volna, hogy ilyen boldogságra találhat egy asszony karjaiban. Senki nem szerette még úgy, olyan odaadóan, olyan szenvedéllyel, mint a lány. Mégis elárulta csalárd, aljas módon, kétszer is, és nem tudhatta, megteszi–e újra. Szerette Fallont, igen szerette. De nem bízott benne, s ez áthághatatlan falat emelt közéjük. Nem feledhette azt sem, mily szörnyűségeket követtek el ellene egykor a szerelem nevében. Már hazafelé tartottak Londonból. Alaricot Roger, Rollo, Richard és Steven kísérte. Csodálatos június végi nap volt. Madarak daloltak fenn a tiszta égen, a közelben patak csobogott vidáman, s meleg nyári szellő simogatta a végtelen virágos mezőket. A lerombolt, felégetett falvakat újjáépítették, s az ország sebei lassan begyógyultak. – Nem értem, hogyan képes rá! Alaric kihúzta magát nyergében. Biztos volt benne, Roger hangos megjegyzését nem Rollónak, hanem neki szánta. – Nehéz ez – felelte Rollo ugyanolyan hangosan. – De bolond vagy, ha azt hiszed, hajlandó lenne változtatni a dolgok jelenlegi állásán. Alaric megállította a lovát, és két lovagjára nézett. Hangulata borongós volt, mert alig várta már, hogy a karjaiban tartsa Fallont, de tudta, nem szeretkezhet vele. Imádta simogatni gömbölyű hasát s érezni, ahogy a gyermek rugdos és mozgolódik, s imádta ölelni asszonyát, kezében tartani telt kebleit... – Ha mondanivalótok van, mondjátok! Hallgatom. Most mi a bajotok?

186

– Most? – kérdezte Roger ártatlanul. – Az égvilágon semmi, milord. Semmi olyan bajunk nincs most, ami ne lett volna baj az elmúlt hónapokban. Alaric Rollóra nézett. – Mi a fenéről beszél ez? – Semmiről. Talán csak arról, hogy mostanában kegyetlenül viselkedsz. Úgy, mint egy barbár. A grófot majd szétvetette a düh. – Könyörületes ember vagyok. – Könyörületes? Hallottad ezt, Richard? – Richard! – mennydörögte Alaric, s ifjú apródjára nézett. – Mi ez, fiú? Beszélsz a hátam mögött? – Nem... – De igen! – kiáltott Roger vakmerően. – Alaric, egész életedben harcolnod és szenvedned kellett amiatt, mert házasságon kívül születtél. Ugyanezt a sorsot szánod elsőszülött fiadnak? Egyszer feleségül vettél egy lányt, aki nem hitt a szerelemben. Most itt ez a másik, aki az életénél jobban szeret. Mégis szenvednie kell, egy halott asszony bűneiért. – Nem szenved! – De igen! – Soha nem jönne hozzám feleségül! Rollóból kitört a nevetés. – Ördög és pokol! Alaric gróf fél! Európa legnagyobb harcosa reszket a félelemtől! – Menjetek a pokolba, átkozott csirkefogók! – mordult fel Alaric. Megfordította Sátánt, s őrült vágtába kezdett. – Már elkéstél, milord! – üvöltötte utána Roger, s lova véknyába vágta sarkát. Hamar elérték Haselfordot. A kúria udvarán idegen lovak álltak. Alaric szívébe félelem hasított. Lepattant nyergéből, és berohant a házba. A szívverése is elállt, mikor a nagyteremben megpillantotta Damien atyát, aki vígan sörözgetett Falstaff–fal. – Atyám – üdvözölte Alaric, s lehúzta kesztyűjét. – Valami baj van? – kérdezte idegesen. A pap felemelkedett székéből, s kezet rázott a gróffal. – Semmi, semmi. Azért jöttem, mert úgy éreztem, szükséged van rám. Falstaff is felállt, s vállon veregette Alaricot. – De már elkésett. A pap elkésett, nem igaz? – Mi az ördögről beszélsz? Roger, Rollo, és a két apród lépett a nagyterembe. Falstaff már nyitotta a száját, de ebben a pillanatban Edith tűnt fel a lépcső tetején. Alaricra mosolygott, aztán Falstaffra nézett. – Szólj Megalie–nek, hogy jöjjön tüstént. Elfolyt a magzatvíz, s át kell húznunk az lágyat. – Alaricra mosolygott ismét. – Nemsokára megszületik a fiad. Alaric lábából minden erő kifutott, s térde összecsuklott alatta. Roger kapta el, mielőtt a padlóra zuhant volna. Ám gyorsan magához tért első döbbenetéből. Az asztalhoz sétált, bort öntött magának egy kupába, aztán gyorsan felhajtotta. Rogerre pillantott, aztán lecsapta a kupát az asztalra. – Damien atya, valóban szükségem Van a segítségedre. Roger felnevetett. – Elkéstél, grófom. Már késő, túl késő. – Talán mégsem – jegyezte meg a pap, s a szeme felragyogott. – Időbe telik, míg egy gyermek a világra jön. Megalie lépett ki a konyhából, karján összehajtogatott, hófehér lepedőkkel, s a lépcső felé sietett. Alaric megállította. – Megalie, mondd meg Fallonnak, hogy hazatértem, s hamarosan felmegyek hozzá. Megalie bólintott. – Igen, uram – mondta, és felsietett a lépcsőkön. Bár nagy volt a meleg, Fallon reszketett, miközben anyja levette róla átázott hálóingét, s tisztát adott rá. Megalie, Mildred és Jeanne segítségével gyorsan áthúzták az ágyat. Amint anyja

187

visszafektette a nyoszolyára. Fallon felsikított újra. A fájdalom, mi időről időre testébe mart, elviselhetetlen volt. A fájások reggel kezdődtek, s eleinte Fallon nem érzett egyebet, csak meleg bizsergést a dereka táján. Ám ahogy telt az idő, a bizsergésből szorító görcsök lettek, melyek egyre gyakrabban és egyre fájdalmasabban jelentkeztek. – Lélegezz mélyeket – mondta Edith, s megszorította lánya kezét. Fallon próbált nagy levegőt venni. Összeszorította a fogát, s imádkozott, hogy múljon el a fájdalom. Úgy érezte, mintha éles tőrt vágtak volna a testébe, s a kín elviselhetetlennek tűnt. Mikor a fájás elmúlt, kimerülten hanyatlott hátra a párnára. – Anyám – nyöszörögte elgyötörten. – Én ezt nem bírom ki! Nem tudom végigcsinálni. – Késő bánat! – nevetett Edith, s megtörölte lánya homlokát. – Soha többé! – esküdözött Fallon. – Hogy bírtál világra hozni ennyi gyermeket, anyám? Esküszöm, beállok apácának! A három asszony felnevetett, és Fallon káromkodni kezdett, aztán felsikított újra, ahogy a következő fájás görcsbe rántotta altestét. Megalie Edith–re nézett, és bólintott. Mikor a fájdalom csillapodott, a bába megvizsgálta Fallont, aztán fölé hajolt és rámosolygott. – Hamarosan, mademoiselle, nyomnod kell. Mindjárt. Megértetted? Mindjárt. Fallon meg akart halni. Könnyek szöktek a szemébe Borzalmasan érezte magát. Verejtékben fürdött, s az éles tőr újra meg újra lecsapott, hogy darabokra szaggassa hátát, derekát, hasát. – Ó! – kiáltott két szörnyű görcs között. – Rohadjon meg minden férfi a pokol mélységes fenekén! – A gróf mindjárt itt lesz! – kiáltott fel Megalie. – Teljesen kiment a fejemből. Ebben a pillanatban lépések hallatszottak odakintről. Fallon rémülten nézett Edith–re. – Ne engedd be, anyám, kérlek! Ne engedd be! – kiáltotta kétségbeesetten. – Nyugodj meg, édesem. Beszélek vele – nyugtatta a lányt Edith. Ám Alaric nem kért engedélyt. Egyszerűen kinyitotta az ajtót és belépett. Fallon legnagyobb döbbenetére nem volt egyedül: Damien atya állt mellette. – Istenem, istenem! – sikított fel Fallon, s próbálta megigazítani felcsúszott hálóingét. – Menj innen, Alaric! A férfi odasétált hozzá, leült mellé az ágy szélére, és megfogta a kezét. – Verjen meg az isten! – átkozódott Fallon, de a fájdalom újra megragadta testét. Elfordította a fejét, s összeszorította a fogát. Mikor a görcs elmúlt, a lány egész testében reszketett, s homlokán száz meg száz verejtékcsepp csillogott. A férfira nézett. – Az isten szerelmére, menj innen! – könyörgött. Alaric megtörölte kedvese homlokát, és fogta a kezét, mikor jött az újabb tolófájás. Fallon alig várta, hogy elmúljon a fájdalom, s a férfinak támadhasson. – Gyűlöllek! A gróf aggódva pillantott Edith–re. Az asszony megvonta a vállát. – Nem tudja, mit beszél, s nem is fog emlékezni arra, mit mondott. – De igen! – kiáltotta Fallon. – Emlékezni fogok mindenre! – Jobb lenne talán, ha sietnénk – vetette közbe Damien atya. Fallon felemelte a fejét, s a papra pillantott, aki az ajtóban állt, mint valami hatalmas fekete madár. – Sietni? – kérdezte kábultan. – Miért kell sietni? – Össze fogunk házasodni – mondta Alaric. – Nem! – A lány megpróbált felülni, de a fájdalom a testébe mart újra. – Nem, te gazember! – Fallon majdnem elsírta magát. – Nem megyek hozzád! – sikította hisztérikusan. – Rengeteg időd volt rá, hogy elvegyél, de nem tetted. Most már késő! Nem megyek hozzád! Nem és nem! Ó! Ó, istenem, segíts! – kiáltotta, ahogy a tőr lecsapott újra. – Attól tartok, nem bíztam benned – mondta Alaric. 188

– És most hirtelen megtanultál bízni bennem? – Úgy döntöttem, kockáztatok – felelte Alaric, s elmosolyodott. – Szorítsd a kezem. – Nem fogok... – Fallon, tedd, amit mondtam! – mennydörögte a férfi. A lány teljes erejéből megszorította a kezét, s nem engedte azután sem, hogy a szörnyű fájdalom elmúlt. – Légy a feleségem. – Nem mehetek hozzád. Gyűlöllek. Apáca leszek, s nem szeretek többé egyetlen férfit sem. – Fallon! – szólt Edith szigorúan. – Ő a gyermeked apja, s már csak percek vannak hátra. Hadd legyen a szegény kis poronty törvényes! Alaric parancsolóan nézett rá. – Fallon, mondj igent! A lány megadóan hunyta le szemét, és Alaric az ágyhoz intette Damien atyát. A pap gyorsan elmondta a házassági szertartás szövegét. Alaric habozás nélkül igennel erősítette meg szent esküjét. Fallon hallgatott, mire a férfi megszorította kezét. – Igen! – sikította. – Igen! – És Damien atya után elismételte ő is az eskü szövegét. Hogy szeretni fogja férjét, kitart mellette, és engedelmeskedik neki. Mire a szertartás véget ért. Fallon már alig volt magánál. A fájdalom egyetlen pillanatra sem hagyta el testét. A pap pergament és tollat nyomott a kezébe, és ő aláírta a házassági szerződést. Edith nyomban kituszkolta a két férfit a szobából, és becsukta az ajtót. Fallon úgy érezte, szétszakad. Megalie letérdelt elé, és azt mondta, nyomjon. Nyomjon újra. Erősebben. Aztán hirtelen mintha vízsugár ömlött volna ki testéből, a gyermek világra jött. Amikor Fallon meghallotta, hogy a baba felsír, hirtelen minden fájdalom elmúlt. – A kisbabám! – zokogta. – Fiú lett, anyám? Mindene megvan? Egészséges? Megalie elvágta a köldökzsinórt, aztán figyelmeztette Fallont, nyomjon még, hogy teste a méhlepényt is kivesse. Edith egy kifőzött ruhával megtörölte az újszülött arcocskáját, aztán az anyja kezébe adta. – Igen, fiú, és minden tekintetben tökéletes. Egy erős, nagy fiúgyermek, s nézd mekkora haja van! Fallon nevetett és sírt, s reszkető kézzel fogta hangosan síró új szülöttjét. Gyönyörű volt. Tökéletes és gyönyörű. Fallon megszámolta ujjacskáit s lábujjait, s hálát adott az istennek gyermekéért. – Szoptasd meg! – szólt Edith halkan. A lány a mellére tette újszülöttjét, s mikor a gyermek szopni kezdett, olyan boldogság járta át szívét, melyet addig nem ismeri. A kisfiú végül jóllakott, s elengedte anyja mellbimbóját. – Add ide, hadd fürdessem meg. – mondta Edith. – Mosakodj k te is. Megalie majd segít. Utána pedig aludnod kell. Fallon hátraomlott a párnára, s boldogan, elégedetten felsóhajtott. Hallotta, hogy anyja és Midred vizet öntenek a babára. Felüli aztán, míg Megalie végigmosta testét, s tiszta hálóinget adott rá. Jeanne ezalatt áthúzta az ágyneműt. – Anyám, add ide még egyszer – kérte Fallon csendesen. Edith odavitte a gyermeket, s leánya kezébe adta. A kisfiú kinyitotta a szemét, ránézett, s gügyögött, majd becsukta a szemét és elaludt. Edith óvatosan kiemelte az anyja karjaiból. – Aludj. Megyek, megmutatom a fiút az apjának. Fallon becsukta a szemét. A fájások hosszú órákkal azelőtt kezdődtek, s a vajúdás minden erejétől meglopta. Halálosan fáradtnak érezte magát, s nem vágyott semmi másra, csak hogy áthasson végül... Hirtelen felpattant a szeme, s felült ágyában. – Anyám! – Tessék, drágám? – Istenem, tényleg megtörtént? Én és Alaric... Mi... – Igen, Fallon. Összeházasodtatok – nevetett Edith. – A fiad törvényes gyermek, apja örököse. Te pedig Alaric gróf törvényes hitvese vagy, Anlou grófnője. 189

28. fejezet Fallon a fia sírására ébredt. Kinyitotta a szemét, aztán felült, hogy felvegye és megetesse gyermekét. Meglepődött, mikor észrevette, hogy a fiú az ágy végében fekszik, pólyájából kitakarva, és mellette Alaric ül, aki számolgatja a kicsi ujjacskáit és lábujjait. A gyermek azonban megelégelhette apja vizsgálódását, mert hangosan bömbölt. Alaric asszonya felé fordult, s Fallon szíve megtelt melegséggel. A férfi csodálatosan festett aznap reggel hófehér ingében és szarvasbőr tunikájában, s oly gyengéden mosolygott rá, hogy legszívesebben magához ölelte volna. – Azt hiszem, a fiú az anyját akarja – mondta Alaric, bebugyolálta a gyermeket a pólyába, aztán óvatosan felemelte, s Fallon kezébe adta. A lány a mellére tette a kisfiút, s az mohón szopni kezdett, miközben csodálatos kék szemével őt nézte. Fallon puha csókot lehelt a gyermek homlokára, aztán Alaricra emelte tekintetét. – Tetszik a fiad? – suttogta. – Hogy tetszik–e? – kérdezte a férfi. – Ö a legcsodálatosabb, legbecsesebb ajándék, amit valaha is kaptam. A lány elmosolyodott, és Alaricot meghatotta a gyengédség és az ártatlanság, amit a kék szempárban látott ragyogni. – Gyönyörű a gyermekünk – szólt a lány. – Kivételesen szép, nem igaz? Nem ráncos az arca, s a színe tökéletes. Alaric felnevetett. – Igen, szerelmem, a fiunk tökéletes. – Leült felesége mellé az ágyra, megsimogatta fia arcát, aztán Fallonét is. – Hoztam neked valamit – mondta, s az ágy alól egy kis ládikát húzott elő. – Az én nászajándékom. – Erre semmi szükség – motyogta Fallon. A férfi megvonta a vállát, s szomorkás mosoly ült ki az arcára. – Lehet, hogy az alkalom nem a legmegfelelőbb, de fogadd el, kérlek. – Tényleg összeházasodtunk? – Igen, Fallon. A lány lesütötte a szemét, s megcsókolta kisfia homlokát. – Miért, Alaric? – kérdezte csendesen. – A fiunk miatt? – Nem, nem csak miatta – felelte a férfi –, hanem miattunk. A jövőnkért. A békességért, melyre oly nagyon vágyom. Bánod, hogy a feleségem lettél? Hogy hozzámentél az ellenséghez? Fallon megrázta a fejét. Nem tudott Alaric szemébe nézni. A férfi felnevetett. – Nos, ennek nagyon örülök. Az elmúlt éjjel gyűlöltél, s igen erősen bizonygattad, hogy beállsz apácának. – Tényleg? – nevetett Fallon. – Nem emlékszel rá? – Nem, bár valami dereng. – Szóval, akkor nem gyűlölsz? – Nem, egyáltalán nem. Alaric hosszú másodpercekig hallgatott, aztán így szólt: – Birtokot adományozok neked azon a vidéken, ahol apád és Edith együtt éltek. A birtok egyes–egyedül a tiéd, senki nem veheti el tőled. Tudom, hogy az apádé volt, és talán úgy érzed, olyasmit adok ajándékba, ami eredetileg is téged illetett volna, de így törvényesen is a tied. Megfordult a fejemben, hogy valamilyen ékszert adok, esel leg szép ruhákat, de aztán arra gondoltam, semmi nem jelentene számodra annyit, mint az a föld, ami valaha a szeretteidé volt. Remélem, örülsz az ajándékomnak. Az adományozásról szóló okira tok a ládikában vannak. Fallon szemében meghatódottság és boldogság könnyei ragyogtak. Annyira szerette volna elsuttogni Alaricnak, hogy szereti, s hogy talán mindig is szerette. Ám nem merte, mert félt, a férfi nem érez ugyanígy iránta.

190

Most már Alaric felesége – emlékeztette magát, s melegség öntötte el lelkét. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm Alaric. Ennél csodálatosabb ajándékot nem is adhattál volna. A baba hirtelen nagyot böffentett, s mindketten nevetni kezdtek. Fallon felemelte a gyermeket, és a vállára fektette, ahol a kicsi ha mar elaludt. Alaric a bölcsőhöz vitte, óvatosan lefektette és betakargatta. Visszatért aztán Fallon mellé. Megcsókolta a kezét, a homlokai, végül ajkait. A lány tétován nyúlt előre, s megsimogatta arcát. – Milyen ne vet adunk neki? Alaric eltöprengett. – Nem hiszem, hogy bölcs lenne apád után elneveznünk. Sajnálom, mert tudom, hogy szeretted volna. Fallon megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy Vilmos valamelyik bosszúszomjas rokona rá támadjon, csupán, mert a nagyapja nevét viselt. – Szerelmem, Vilmos nem viseltetik rosszindulattal irányodban. Fallon most nem akart vitatkozni Vilmosról. – Nevezzük el Róbertnek anyai nagyapám után – mondta. – Becézhetnénk Robinnak, míg a fiú serdületlen. – Legyen hát a neve, Róbert, s míg gyermek, Robin. Fallon a férjére mosolygott, aztán átkarolta a nyakát, magához vonta, és szerelmesen megcsókolta. Hirtelen kopogás hallatszott, s gyorsan elhúzódtak egymástól. Az ajtó kinyílt, s Edith lépett a szobába, Damien atyával a nyomában. A pap Fallonra vigyorgott. – Látni szeretném a gyermeket. Fiú, ha nem tévedek. – Igen, fiú – felelte a lány. A baba kíváncsian nézett a papra, s gőgicsélni kezdett. Fallon megengedte, hogy karjaiba emelje. Míg a pap megáldotta a gyermeket, Edith szólt Alaricnak, hogy odalent, a nagyteremben várják. Az ajtó becsukódott anyja és férje mögött, és Fallon egyedül maradt Damien atyával. – Erős, egészséges, szép gyermek – mondta a férfi, s visszatette a bölcsőbe. – Nagyobb termetű lesz, mint az apja. Normandia harcos ereje és a szász Anglia bölcsessége egyesül benne. Az új nemzedék első tagja ő, ki könyörületet és igazságot hoz majd erre a földre. Fallon nagyot nyelt. Tudni akarta a jövőt, mégis félt hallani. – Az élő fa – motyogta –, melynek kettéhasadt törzse összeforr. Eljöttek az ördögök és a démonok, és tűz söpört végig az országon, ahogy Edward jósolta. Mondd el atyám, ez a gyermek fogja elhozni a békét? Damien hosszú másodpercekig töprengett. – Milady – szólt végül –, a béke nem akkor kezdődik, mikor a háború véget ér. Hosszú időnek kell eltelnie, míg az erőszak nyomai eltűnnek. A béke csak lassan jön el. – Felsóhajtott. – Hosszú, küzdelmes évek telnek el, míg Angliában békesség lesz újra. Kultúrák találkoznak és csapnak össze, és sokan meghalnak még. De nem szabad feladnod a reményt. Keresd a békét! – A férfi mélyen meghajolt, aztán sarkon fordult, és elment. Fallon hátrahajolt, és Robint figyelte a bölcsőjében. Hosszú másodpercekig másra sem tudott gondolni, csak arra, mennyire szereti a fiát. Aztán eltöprengett Damien atya szavain, s elszomorodott. Igen, bizonyára sok harc lesz még. Fivéreiről semmit nem tudott, ott voltak a skandináv királyok és hercegek, kik bármikor igényt támaszthatnak Anglia trónjára, s míg Edgár herceg él, lesznek, kik azért fognak küzdeni, hogy ő legyen a király. Míg Angliában harcok dúlnak, az ő szívében sem lesz béke – gondolta Fallon. Robint még aznap délután megkeresztelték. Fallon megdöbbent, mikor megtudta, Vilmos és Matilda ragaszkodtak hozzá, hogy ők legyenek a keresztszülők. Mindazonáltal nem tiltakozott ellene Hamlin és leánya, Jeanne tartották keresztvíz alá a gyermeket az igazi keresztszülők távollétében. Mivel Fallon még nem kelhetett fel az ágyból, s nem vehetett részt a szertartáson, Edith mindenről részletesen beszámolt. Elmondta, hogy a ceremónia angol nyelven folyt, és Robin nagyon jól viselkedett. Fallon karjaiba vette gyermekét, s magához ölelte. Hallotta, hogy odalent, a nagyteremben mulatnak. Tudta, Damien atyát búcsúztatják, akinek vissza kell térnie Normandiába Valaki lanton játszott, aztán nevetés csendült fel. Becsukta a szemét, és édes, nyugodt álomba merült. 191

Órákkal később Robin sírására ébredt. Amint kinyitotta a szemét, a gyermek elhallgatott. Felnézett, és Alaricot látta a bölcső mellett. Robinnal a karjaiban. – Olyan indulatos, mint az anyja – jegyezte meg Alaric. Fallon elvette a gyermeket, a mellére lette, aztán férjére mosolygott. – Az indulatosságát csakis az apjától örökölhette! – vágott vissza. – Nem, hölgyem, én nyugodt természetű vagyok. Te vagy a boszorkány. Az indulatossága angol, s a nyugalma normann. – Meg csókolta felesége homlokát. – Szólok anyádnak, hogy jöjjön fel hozzád – motyogta. – Muszáj? – suttogta a lány. – Igen. Robin alig egynapos, neked pedig pihenned kell. Fallon megfogta a férfi kezét. – Kérlek, Alaric, maradj velem. – Nem tehetem. Félek, hogy zavarni foglak. – Milord, kérlek, ne hagyj magamra. Szörnyen érzem magam, ha nem vagy a közelemben, s akkor vagyok nyugodt, amikor mellettem fekszel az ágyban. Alaric hallgatott, aztán megcsókolta Fallon homlokát újra. Levetkőzött aztán, bebújt az ágyba, s karjaiba fonta asszonyát. Fallon hamar elaludt. Alaric elvette mellőle Robint, s visszafektette a bölcsőbe, aztán visszabújt az ágyba, s mély álomba zuhant. Fallon soha nem volt olyan vidám és boldog, mint a fia születéséi követő napokban. Amikor először lépett a nagyterembe a szülés után, a lovagok illően köszöntötték. Alaric gyengéden rámosolygott, aztán a helyére kísérte, és leültette. Fallon valaha úgy hitte, meggyalázná az apja emlékét, ha nőül menne a grófhoz. De most boldog volt, és huncut mosollyal az arcán figyelte a férfit. – Mi jár a fejedben, kis boszorkány? – kérdezte Alaric. – A hastingsi csata előtti éjszaka apám azt mondta, ha valami rossz történik, nálad keressek menedéket – sóhajtotta. – De túlságosan büszke voltam ahhoz, hogy megtegyem. Pedig mennyi szívfájdalomtól szabadultunk volna meg, ha teljesítem apám kérését! Alaric a lány szemébe nézett, aztán megfogta a kezét, s megcsókolta. – Fallon, ha eljöttél volna hozzám, s apád nevében menedéket kérsz tőlem, kötelességem lett volna megvédeni téged mindenkitől, magamat beleértve, s nem született volna meg Robin. A lány elmosolyodott, és lehajtotta a fejét, ám Alaric megfogta az állát, s felemelte. A csodás kék szempár szerelmesen ontotta rá fényét, s érezte, lelkében felizzik a vágy. – Kinevetsz, boszorkány? – Nem, milord, magamon nevetek. Azon gondolkodtam, menynyire hiányoztál volna az életemből. – Ne nézz rám így, asszony – könyörgött Alaric. – Még nem jött el az időnk, te is tudod. Boldog idilljüknek hamar vége szakadt. Reggel futár érkezett Vilmostól. Nyugaton a szász nemesek szövetségre léptek a walesi hercegekkel, s felkeltek a király ellen. Alaric azt a parancsot kapta, hogy vonuljon nyugatra, és verje le a lázadást. – Nem mehetsz el! – kiáltotta Fallon kétségbeesetten férjének, miután a futár elmondta az üzenetet. Lovagjai kérdően néztek Alaricra, s a futár felvonta a szemöldökét. Alaric összeszorította a fogát. – Roger, szólj az embereknek, hogy készülődjenek. Fallon kihúzta magát, aztán megfordult, és a lépcső felé indult. – Fallon! – kiáltotta a férfi, de a lány tudomást sem vett róla. Alaric káromkodni kezdett. Utasította Falstaffot, hogy gondoskodjon a futárról, aztán a felesége után rohant. Fallon a kandalló előtt állt, Robinnal a karjaiban. – Madame, én igazán elkövetek mindent, hogy féken tartsam az indulataimat. Békességre vágyom, szerető, odaadó hitvesre! Mikor lesz már vége. Fallon? Mikor lesz vége a csatározásnak kettőnk között?

192

Fallon megrázta a fejét, s szemébe könnyek szöktek. – Majd ha nem vonulsz fegyverrel az angolok ellen – mondta. Felállt, s a gyermekkel a karjában hátat fordított a férfinak. – Eljöttél és hódítottál. De még nincs vége. Újra meg újra csatába lovagolsz majd. én nekem egy perc nyugtom sem lesz többé. Mindig az jár majd az eszemben, vajon azok között, akik ellen harcolsz, ott vannak–e a fivéreim, és bajod esik–e, vagy baja esik–e nekik. Nem, Alaric. Csak becsapjuk magunkat, mikor a békéről álmodozunk. Közöttünk nem lehet békesség sosem! Robin felsírt. Alaric gyilkos dühvel a szemében nézte asszonyát. – Akkor hát, úgy legyen! – mondta, sarkon fordult, kimasírozott a szobából, s bevágta maga mögött az ajtót. Fallon megremegett. A férfi harcba indul, s ő kegyetlenül viselkedett vele. Lefektette Robint a bölcsőbe, s Alaric után rohant. Elkésett. A férfiak épp akkor lovagoltak ki a kúria udvaráról, mikor leért a lépcső aljára. Az elkövetkező néhány hétben Fallon öröm és rettegés közöd hánykódott. Boldog volt, mert Robin szépen fejlődött, s rettegett Alaricért. Imádkozott, hogy férje ne keveredjen harcba fivéreivel. Észre sem vette, anyja mennyire aggódik, míg egy reggelen haza nem érkezett Roger Beauclare. Fallon a szobájában volt Robinnal, mikor az ifjú lovag megérkezett. Nyomban lefektette gyermekét a bölcsőjébe, s lerohant a lépcsőn. – Roger! Roger, mi történt? Alaric hol van? Miért jöttél egyedül? – Tessék? Ó, Fallon, bocsáss meg! Alaric jól van, és örömmel közlöm veled, hogy fivéreid nem vettek részt a harcban. Előrelovagoltam, hogy tudtodra adjam, Alaric hamarosan hazatér. A walesi hercegek visszavonultak határaik mögé, s a terület isméi normann kézen van. Alaric azért maradt még, hogy helyreállítsa a rendet, és gondoskodjon az emberekről. – Ó! – kiáltotta boldogan Fallon. Tompa puffanást hallott aztán, s megfordult. Anyja feküdt a padlón, eszméletlenül. Roger nyomban odapattant, s felemelte az asszony a földről. Fallon bort töltött anyjának, s megitatta. Edith magához tért, és rájuk mosolygott. – Istennek hála! – suttogta. Fallon alig várta, hogy Alaric végre hazatérjen. Hat hét telt el a szülés óta, teljesen felépült már, s kétségbeesetten vágyott arra, hogy a férje végre szeretőként ölelje, s bújjon vele ágyba. Augusztus volt, a föld illatos és meleg. Az egyik reggelen Fallon Mildred társaságában a patakhoz ment. A nap melegen sütött, s a levegő virágillattal volt terhes. Fallon úgy döntött, hogy megmossa a haját a patak tiszta vizében, aztán a napon megszárítja. Mildred figyelt, nehogy egy arra kószáló meglesse úrnőjét, Roger pedig távolabb, az úton őrködött. Fallon meztelenre vetkőzött, belefeküdt a patakba, s élvezte, ahogy a hűs, tiszta víz testét simogatja. Azon kezdett töprengeni, milyen ruhát vegyen föl, mikor Alaric hazaérkezik. Ha éjszaka jön, fehérbe fog öltözni – határozta el. A nagyteremben üdvözli majd férjét szerényen és kedvesen. Hamlin őzpecsenyét készít a díszvacsorára, Roger pedig már előkereste készletükből azt a kis hordó dél–franciaországi bort, melyet Alaric annyira szeret. Fallon megesküdött rá, felejthetetlenné teszi ura számára a hazatérést. Kedves lesz hozzá, engedelmes, kezes. Aztán odafönt szobájuk magányában elcsábítja, és... Hirtelen ág reccsent a közelben, s Fallon felkapta a fejét – Mildred? Ám Mildred már sehol sem volt. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, de hangja a torkában rekedt, mert Alaricot látta maga előtt. A férfi Sátán nyergében ült. Páncélt viselt, és aranyszínű tunikát, s oly hatalmasnak és rettenthetetlennek tűnt, mint maga az isten. – Alaric! – suttogta Fallon, s kiemelkedett a vízből. Alaric arra gondolt, soha, soha nem látta még szebbnek, csábítóbbnak kedvesét. Mint egy buja, pogány istennő emelkedett ki a patakból. Melle telt volt és kerek, dereka karcsú ismét, combjai hosszúak és formásak. Bársonyos bőrén, mint megannyi gyémántszem, ragyogtak a hűs fényű vízcseppek. Alaric leszállt nyergéből, s átvágott a patakon, aztán magához ölelte asszonyát, s szenvedélyesen megcsókolta. Mikor véget ért a csók, kézen fogta, s a partra vezette Fallont. Ott 193

lefektette a földre, és szétterítette hosszú, fekete haját. Ezután felállt, s nagy sietve megszabadult páncélingétől és ruhájától. – Mildred! És Roger! Egyikük sem... – kezdte Fallon rémülten. – Hazaküldtem mindkettőt – mosolygott Alaric. – Senki nincs a közelben. – Nem hallottam, hogy jössz. – Tudom, meg akartalak lepni. – Ó, Alaric... – Ssh! – Ajkai éhesen vették birtokba a lány ajkait, keze bársonyos, csodás testét simogatta. Fallon felnyögött érintésére, aztán átölelte férjét szerelmesen, sürgetőn. Ám Alaric eltökélte, lassan és gyengéden fogja szeretni, hogy tökéletesen kiélvezze együttlétük minden pillanatát. Amikor a lány a nevét kiáltotta eszeveszett vágyakozásában, Alaric emlékeztette rá, először szeretkeznek a gyermek születése óta, és nagyon óvatosaknak kell lenniük. – De szükségem van rád! – motyogta Fallon. – Kétségbeesetten? – Igen! – Mennyire kétségbeesetten? – Annyira, hogy... A férfi a szemébe nézett, és Fallon imádta a mosolyát, mely kisfiússá varázsolta arcát. – Én is kétségbeesetten vágyom rád. Nézd, mennyire! – A férfi gyengéd csókot lehelt nyakára, keblére. Nyelvével selymes, nedves köröket rajzolt érzékeny bőrére. Testébe hatolt aztán, és szeretkeztek, míg mindkettejüket magával nem ragadta a gyönyör. A puha fövenyen feküdtek egymás karjaiban a melengető napsütésben. Fallon Alaric felé fordult, a szemébe nézett és megsimogatta az arcát. – Nagyon hálás vagyok, amiért hazajöttél épen és egészségesen. – Miért? – kérdezte Alaric. – Miért? – Fallon összevonta a szemöldökét. – Mert... a férjem vagy. Gyermekem apja. Mert... – Mondd, Fallon, lehetséges, hogy szeretsz? – kérdezte Alaric, s szomorkás mosoly ült ki arcára. – Mondd, Alaric, lehetséges, hogy szeretsz? – kérdezett vissza Fallon. A férfi felnevetett, aztán lovagló ülésben asszonya csípőjére ült. Igen! A szó már ott volt a lány nyelvén, s kiáltani akarta, hogy az egész világ hallja: szereti Alaricot! Ám ahogy szóra nyitotta száját, hogy megvallja szerelmét a férfinak, valami megmozdult a hátuk mögött. Fallon felsikoltott, de túl késő volt már. Ahogy Alaric megfordult, egy csatabárd nehéz nyele csapott le a tarkójára.

194

29. fejeze fejezet jezet Alaric élettelen teste tompa puffanással zuhant a földre. Fallon felpillantott a támadóra, s majdnem elájult rémületében: Eric Ulfson nézett vele farkasszemet. – Megígértem, hogy eljövök érted, s el is jöttem — mondta a férfi, aztán térdre omlott. Fallon rádöbbent, Eric ott helyben magáévá akarja tenni. S ha megteszi, ő belehal. Hátravetette a fejét, és sikított. Fél tucat viking tűnt fel azonnal. Az egyik kiabálni kezdett, s bár Fallon alig volt magánál, hallotta, hogy a harcos arra figyelmezteti Ericet, ne késlekedjen. Eric felállt, és a lány megpróbált Alarichoz mászni, de a Viking belemarkolt a hajába, s talpra rángatta. Fallon túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy izgassa: meztelenül áll a férfiak előtt. Már az sem érdekelte volna, ha mindannyian megerőszakolják. Ha Alaric meghalt, ő sem akar tovább élni. – Gyere, Fallon – Eric a köpönyegét a lányra terítette. Fallon sikítani kezdett ismét. Eric még csak meg sem próbálta csitítani. –A szeretőd katonái még messze járnak – szólt nyugodtan. – Alaric lóhalálában vágtatott, hogy mihamarabb a karjaidba vethesse magát. Ügyesen lefegyverezted, hercegnő. Nagyszerű páros leszünk mi ketten, meglátod. Fallon hitetlenkedve rázta a fejét. – Nem, nem! Hadd menjek Alarichoz. O a férjem. Vilmos Anglia királya. Most már nincs mit tenni. – Nem fogsz odamenni hozzá – mondta Eric. – Vilmos Anglia ura lett, én pedig a te urad. Svein, vágd le a fattyú gróf fejét, aztán indulhatunk. – Nem! Ha egyetlen ujjal is hozzáér a harcosod Alarichoz, harcolni fogok ellened, az utolsó leheletemig! Esküszöm, Eric! Megöllek, vagy megölöm magam! Eric a szemébe nézett, aztán megvonta a vállát. – Hagyd, Svein. Úgyis halott már. Újabb viking harcos érkezett, s Eric felé fordult. – Megvan a gyerek? A férfi megrázta a fejét. Eric elvörösödött mérgében. – Azt parancsoltam, hogy... – Az asszony az erdőbe szökött a fiúval. Nem volt rá időnk, hogy kövessük. Áldja meg az isten anyámat – gondolta Fallon. Legalább Robin biztonságban van. Kétségbeesés és fájdalom mart szívébe újra. Ma Alaric halott, még Robin kedvéért sem bír tovább élni. – Tegyétek fel egy lóra! – parancsolta Eric, s a lányt a harcosok felé lökte, akik megfogták a karját, és hátracsavarták. Fallon nem küzdött. Még volt rá remény, hogy Alaric életben van, és mihamarabb el kellett vezetnie a vikingeket a közeléből, mielőtt valamelyik tényleg fegyvert emelne rá. Egy kis kanca nyergébe ültették. Fallon feltételezte, hogy támadói a közelben kötöttek ki viking hajóikkal. A falut bizonyára megtámadták és kifosztották. Eric a lány mögé léptetett lovával, és elvette kezéből a gyeplőt. – Hosszú ideje vagyok a csodálod. Fallon. Csodálom a bátorságod és az erőd. Tudom, hogy megpróbálsz majd megszökni... A lány büszkén vetette föl a fejét. – Meg fogok szökni, Eric. – Megegyeztünk, Fallon... – Nincs itt semmiféle egyezmény! – vágott a szavába Fallon! Vilmos Anglia királya. Semmit nem tettél ellene, és én semmivel nem tartozom. – Viking vagyok, Harold lánya. Nem érdekel sem Anglia, sem Vilmos. Téged akartalak, és most az enyém vagy. Magammal viszlek az országomba, megtanulsz szeretni és engedelmeskedni akaratomnak, és erős viking fiúkat szülsz nekem. – Nem! – suttogta. A férfi lazán tartotta kezében lova gyeplőjét. Fallon az állat véknyába vágta a sarkát, s vágtatni kezdett. Ám Eric egyik harcosa hamar utolérte, s elébe vágott. A kis kanca a hátsó lábaira ágaskodott, s Fallon a földre zuhant. Moccanni sem bírt, mikor Eric odaléptetett hozzá. – Megtanulsz szeretni

195

– mondta. A férfi lepattant a nyeregből, a karjaiba emelte, felültette maga elé a lovára, aztán felszállt maga is. Fallon keserűen nyeldekelt, s arra gondolt, hogy meg akar halni. De aztán mintha Robin sírását hallotta volna a távolban – vagy csak képzelte? –, s szívében újra fellobogott az életösztön lángja. Imádkozni kezdett Alaricért. Olyan sokat veszített máris: apját, nagybátyjait, családját, országát. Alaricot nem veszítheti el! Alaric szörnyű fejfájásra ébredt. Kinyitotta a szemét. – Él! Életben van! Alaric aggódó arcokat látott maga körül. Valaki nedves ruhát terített a homlokára, s ő oldalra fordult. Egy kék szempárt látott, s egy pillanatra azt hitte. Fallon az. De természetesen nem ő volt, hanem Edith. Nagyot sóhajtott, s már emlékezett mindenre. Eric Ulfson támadott rá, s csatabárdjával fejbe vágta. Amikor Fallonnal feküdt, mikor a feleségével feküdt a patakparton, a viking mögé osont, és... – Verje meg az isten az átkozott boszorkányt! – káromkodott. Megpróbált felülni. Köpönyege lecsúszott válláról, s rádöbbent, hogy még mindig meztelen. Nagyot nyelt, és megrázta a fejét. Rogerre nézett, aztán Hamlinre, és rádöbbent, hogy kúriája nagytermében van, ahol mintha szélvihar söpört volna végig: a faliszőnyegek letépve, a székek felhasogatva, feltört ruhásládák, szétszórt ruhaneműk mindenütt. – Ulfson járt itt? – kérdezte dühösen. Roger bólintott – Már itt voltak, mikor ideértem. A fák közé húzódtam, onnan figyeltem őket. A falubeli férfiakkal megtámadtuk őket, de sikerült elmenekülniük. – Amikor megláttuk a vikingeket, az erdőbe menekültünk – szólt Hamlin. – Kifosztottak bennünket, de élünk. – Robin! – üvöltötte Alaric, s félelem mart szívébe. Ebben a pillanatban a gyermek felsírt. Alaric nagy nehezen felemelkedett. Edith a karjaiba adta fiát. Az asszony szemébe nézett, melyben könnyek ragyogtak. – Utána kell menned, Alaric! – szólt Edith. – Meg kell találnod Fallont, s haza kell hoznod! Robin ekkor már üvöltött. Alaric megsimogatta az arcát. – Keress egy asszonyt a faluban, aki megszoptatja – szólt csendesen, és Edith karjába fektette a fiát. Az asszony arcára kiült a rémület. – Alaric, utána kell menned! – Fallon elárult ismét! – csattant fel a férfi dühösen. Edith a falnak támaszkodott, magához ölelte unokáját, és zokogni kezdett. – Rendben van, Edith. Utánamegyek. Utánamegyek, mert Robin anyja és a feleségem. Edith! – megragadta az asszony vállát és megrázta. – Edith, hagyd abba a sírást! Gondoskodj a gyermekről! Hazahozom Fallont! Edith bólintott, aztán Robinnal a karjaiban elsietett. – Lóra szállunk ismét! – mondta Alaric Rogernek. – Riadóztatjuk a csapatokat! – Roger Falstaff felé biccentett, s a két férfi elsietett. – Szükségetek lesz borra és ételre – szólt Hamlin, s a konyhába ment. Alaric körbepillantott, s észrevette, hogy a ruháját és páncéljai valaki idehozta, s mellé készítette az asztalra. A nadrágjáért nyúlt, hogy felhúzza, de fejébe fájdalom hasított, s végtagjaiból kifutott minden erő. Hátrahanyatlott. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül a teremben. Richard állt mellette, s haragvó tekintettel nézett rá. – Az isten szerelmére, fiú. Segíts! Richard nem mozdult. Mi több, csípőre tette a kezét, s jeges gyűlölettel méregette urát. – Lady Fallon után kell menned, mert ő Robin anyja, mert ő a feleséged. Mert azután, hogy megbecstelenítetted azon az éjszakán, mikor az apja elesett a csatában, várandós lett a gyermekeddel. Mert csak akkor voltál hajlandó feleségül venni, mikor már vonaglott a fájdalomtól, hogy életet adjon a gyermekednek! – Vigyázz a nyelvedre, fiú! – figyelmeztette Alaric, s szürke szeme összeszűkült haragjában. 196

– Nem, milord. Ma este nem! Megverhetsz, megkínozhatsz, a farkasok elé vetethetsz, de nem hallgatok tovább! Ha ma nyeregbe szállsz, s utána mégy, tedd azért, mert szereted! Mert szeret téged! – Fallon elárult! – mennydörögte Alaric, aztán halántékára szorította a kezét. Úgy érezte, mintha baltával hasogatnák a fejét. – Miért tette volna? O a feleséged! – Fiú, egyszer már rajtakaptam a Vikinggel. Emlékezz rá, te magad küldtél utána! – Egyszer, milord, az apja asztalánál ültél, kit jó barátodnak neveztél – felelte Richard csendesen. – Aztán sereggel vonultál ellene. Nos, uram, ha nem áll szándékodban szeretni Fallont, ha nem tudsz hinni benne, akkor hagyd sorsára. A Viking is akarja őt. Ha csak a kéjvágy az, amit Fallon iránt érzel, akkor nem vagy jobb Ericnél, annál az üzekedő bugrisnál! – Ki kellene vágatnom a nyelvedet, te szász ördög! Richard előresietett, hogy segítsen urának felöltözni. – Tudtam mindig, hogy szereted! – Mennyivel járnak előttünk? – Alig egy órával, milord. – A vikingek a tengerpart felé tartanak. Nem lesz nehéz követni őket. Sietnünk kell. Elébük kerülünk, aztán elvágjuk a menekülésük útját a régi római útnál. – Értettem, uram. Már sötét volt, mikor Eric Ulfson megálljt vezényelt csapatának. Lesegítette Fallont a nyeregből, aztán a karjaiba emelte, miközben végigsimította kebleit. Fallon összeszorította a fogát, és arcul csapta a férfit. Eric felnevetett, letette foglyát egy terebélyes tölgyfa tövébe, aztán intett katonáinak. Fallon a fa törzsének vetette hátát, és lehunyta a szemét. Alaric halott – gondolta fájdalomtól eltompultan. Ha mégis él, érte fog jönni. Igen, érte fog jönni! Talán mégsem. A férfi biztosan azt hiszi, ő árulta el. – Fallon, Harold lánya. A lány talpra szökkent, s jeges borzongás futott végig a gerincén. Eric állt előtte, szemében kéjvágy, száján gúnyos mosoly. – Most a magamévá teszlek – suttogta. Fallon körbepillantott. Azonnal észrevette, a harcosok a közelben pakolták le málhájukat és fegyvereiket. Eric szemébe nézett, aztán ellökte magát a fától, s már rohant is a fegyverek felé. A férfi a sarkában volt, de mire utolérte, Fallonnal sikerült felkapnia egy kardot, s szembefordulnia vele. A viking harcosok talpra ugrottak nyomban, hogy uruk védelmére keljenek, de Eric leintette őket. A lányra mosolygott. – Harcolni akarsz velem, Harold lánya? Veszíteni fogsz, de én szeretek játszani, s utána talán még jobban fogom élvezni a testedet. – Inkább meghalok, mint hogy a tied legyek, Ulfson! Eric megrázta a fejét. – Túl erős vagy ahhoz, hogy meghalj, Fallon. Azért fogsz behódolni, mert harcos vagy. Nem tudod, hogyan kell megadnod magad a halálnak. De harcoljunk, ha ez a kívánságod. Eric kivonta a kardját, s a lány felé csapott. Fallon hárította, de a férfi gyors volt, mint a villám. A lány hősiesen küzdött. – Fallon, élvezet vívni veled – mondta a Viking. Szemében vágy tükröződött, s a harc gyönyöre. – Imádkozom, hogy megöljelek, Eric. Aztán szíves örömest megadom magam a halálnak. A tűz körül vívtak, és Fallon maga is megdöbbent azon, hogy ellenfelét sikerült feltartania, sőt, a fák közé szorítania. Ám amikor a férfi felé csapott, és Fallon hátrahőkölt, hogy elkerülje a halálos pengét, köpenye beleakadt egy ágba. Megbotlott, hátrazuhant, s kardja kirepült a kezéből. Eric odasétált hozzá, arcán kegyetlen, vad mosollyal. – Vesztettél... – kezdte.

197

– És most végre eljött az ideje, Ulfson, hogy egy férfival is megküzdj. Imádkozz, mert ez az utolsó éjszakád! Fallon megfordult. Alaric! – dobbant nagyot a szíve. Alaric él! Hogy tudott ilyen nesztelenül idelopakodni a fák között? – töprengett, aztán rádöbbent, olyannyira el volt foglalva a harccal, hogy akár a föld is megindulhatott volna a lába alatt, azt sem veszi észre. Eszébe jutott, figyelmeztetnie kell férjét, hogy Eric nincs egyedül. Am ahogy a vikingek vezérük segítségére siettek, egyre több és több normann katona tűnt elő a fák rejtekéből, és védőgyűrűt vontak Alaric köré. Eric Ulfson az övé volt. Kardok csaptak össze, kiáltások törtek a magasba. Eric Alarickal harcolt, a normann katonák a vikingekkel csaptak össze. Valaki előrerohant, s megragadta Fallon vállát. – Gyere hölgyem! A fák közé! Richard volt az. Felsegítette a földről, s a köpönyeget szorosan a teste köré csavarta. Fallon a fiúra mosolygott, aztán a válla fölött meglátta Eric egyik emberét. A harcos feléjük rohant, csatabárdját ütésre emelte. – Richard! – sikította a lány. – Jézus Mária, Szent József! – kiáltotta a fiú. Várt, míg a viking harcos egészen közel ért hozzájuk, aztán egyszerű vadásztőrével előredöfött, és szíven szúrta a támadót. – Istenem, milady, életben vagyunk! – szólt Richard, s döbbenten bámult a halott harcosra. – Vidd a lányt innen! – kiáltott valaki. Fallon felkapta a fejét, s látta hogy Alaric még mindig harcol Erickel. – Gyere Fallon! Gyere már! – kérlelte Richard. – Nem! Nem tudom itt hagyni! – kiáltotta, s körbepillantott. Minden vérben úszott, acélfegyverek csaptak össze, kiáltások törtek a levegőbe. Minden olyan volt, mint Hastingsnél annak idején. Hirtelen felsikított, mert Ulfson a fák felé szorította Alaricot. Az egyik viking harcos ott állt mögötte csatabárddal a kezében. – Ne! – kiáltotta a lány, előrerohant, és fegyvertelenül Ulfsonra vetette magát, aki a váratlan kitöréstől egy pillanatra megzavarodott. Alaric észrevette a háta mögött leselkedő veszélyt, hátrapördült, s elvágta a berserker torkát. Eric ellökte magától a lányt, aki hátrazuhant, és olyan erősen megütötte magát, hogy elájult. Ulfson tovább harcok, de már közelgett a vég. Alaric hagyta, hogy gyilkos dühe eluralkodjon testén, lelkén. Felemelte kardját, s egy csapással elválasztotta Eric fejét a törzsétől. Eldobta a kardját aztán, Fallonhoz rohant, és a karjaiba emelte. A szívébe fájdalom mart. Arra gondolt, ha a lány meghalt, ő sem akar élni tovább. – Fallon! Fallon! Szerelmem! Szólalj meg! Fallon kinyitotta a szemét egy pillanatra, de szemhéja lecsukódott nyomban. Alaric magához ölelte. Körbepillantott. Mindenütt csak halottakat látott. Falstaff, Rollo, Steven és Richard óvatosan hátráltak felé, a fák között megbúvó viking harcosok támadásától tartva. Aztán győztes kiáltás harsant a katonák között. – Vannak halottaink? – kérdezte Alaric. – Kettő, milord – felelte valaki. Két fiatal lovagja odaveszett az összecsapás során. Alaric parancsot adott, hogy gyorsan temessék el őket. Richard aggódó tekintettel állt meg előtte. – Lady Fallon... – Él, Richard. Él. Fogd meg, míg nyeregbe szállok, aztán add fel, hogy mihamarabb hazaindulhassunk! Fallon ekkor tér magához. Alaric átölelte, aztán a csodás kék szempárba nézett. – Alaric – suttogta a lány – Alaric... – Ssh! – De el kell mondanom, hogy... 198

– Ssh! – Nem, Alaric beszélnem kell! El kell mondanom, hogy szeretlek. Eljöttél és hódítottál, és esküszöm, Alaric, feladtam a harcot. A férfi elmosolyodott. – Nem, Fallon, te hódítottál. Nem tudtam, hogyan kell szeretni, hogyan kell megbízni valakiben. Becsülettel harcoltál, és elhoztad a békét, én pedig ostoba módon majdnem hagytam elveszni mindent. Attól féltem, nem szeretsz. De a/ a szemtelen kis fráter – Richard felé biccentett –, azt mondta, szeresselek, vagy hagyjalak elmenni. Hát én nem hagytalak elmenni. – Ó, Alaric, annyira szeretlek! Alaric megállította Sátánt. Lehajolt a lányhoz, és megcsókolta. – Higgy nekem, szerelmem – mondta –, meghódítottad a szívemet és a lelkemet. Alázatos szolgád vagyok mindörökre. Fallon elmosolyodott, aztán nevetni kezdett. – Kinevetsz, szász boszorkány? – Hercegnő – helyesbített a lány. – Grófnő – javította ki Alaric. – Akárhogy is, férjem uram, nehezen tudom elképzelni, hogy bárkinek is a szolgája legyél. – Hát... talán – ismerte el Alaric, aztán hozzátette: – De akkor is szeretni foglak. Életem végéig. A világ, amiben élünk, hideg és kegyetlen, esküszöm mégis: jöjjön bármi, szeretni foglak örökké. A lány megsimogatta a férfi állát. – .Jöjjön bármi. Alaric megsarkantyúzta Sátánt, s folytatták útjukat. Fallon a férje arcát nézte, nemes vonásait, gyönyörű szemét. Elégedetten sóhajtott fel. – Damien atya szerint így kezdődik a béke – sóhajtotta. – Alaric! – szólt aztán. – Igen? – Gondoskodnod kell róla, hogy Richardot lovaggá üssék. Megmentette az életemet. Megölt egy berserkert a vadásztőrével. Alaric megcsókolta Fallont. – Magam fogom lovaggá ütni. No és te, hitvesem? Nem akarsz te is lovag lenni? A lány felnevetett. – Nem, milord. Letettem a fegyvert. Örökre. Már hajnalodott, mikor visszatértek Haselfordba. A nagyteremben emberek ültek az asztal körül. Őket várták. Edith felsikoltott örömében, mikor meglátta a lányát, s forrón magához ölelte. – Hol van Robin? – kérdezte Fallon az anyjától. – A vendégünk karjaiban – felelte Edith boldogan. – Micsoda? A kandalló felé nézett, s mikor meglátta a magas, fekete alakot az alvó Robinnal a karjaiban, felkiáltott. – Damien atya! – Az isten szerelmére! – szólt Alaric, és előrelépett. Damien, mit keresel itt? Azt hittem, Normandiában vagy. A pap megvonta a vállát. – Tudtam, hogy jönnöm kell, bár nem éreztem veszélyt. Elkéstem, mégis elégedett vagyok. Alaric felvonta a szemöldökéi. Fallon pedig elvette a fiát a paptól, s elsietett. hogy megetesse. Mikor Fallon később a bölcsőbe fektette alvó gyermekét, kopoglak az ajtón. Damien atya volt az. – Tudtam, hogy te állsz az ajtó előtt! A férfi belépett. – Búcsúzni jöttem. Vissza kell térnem Normandiába. – Hisz csak most jöttél! – tiltakozott Fallon, – Vilmos nem tudja, hogy otthagytam a kíséretét. Magam is szász vagyok. Fallon és keményen kell küzdenem, hogy elnyerjem a bizalmát.

199

A lány megölelte Damient. – Sok mindent nem érlek veled kapcsolatban, de tudom, hogy szeretted apámat, és szereled Alaricot, Robiul és engem. Hálás vagyok ezért. – Igen, Fallon. – Megtaláltam a békél, atyám? A férfi elmosolyodott. – Igen, Fallon. Megtaláltad a szíved békéjét, ez a legtöbb, mire halandó ember vágyhal. – Harcoltunk és vesztettünk. A normannok győztek, Damien megrázta a fejét. – Nem, Fallon, az csak a látszat. Apád hősies csatát vívott. Bátor volt, bölcs és kiváló harcos. Egy magasabb trónuson ül most, s a szívében békesség van. Ez a nemzedék, de talán még a következő sem fogja érezni, de igazából mi győztünk. Mi, angolok. Idővel a hódítók a mi nyelvünket fogják beszélni, s angoloknak vallják majd magukat. És azok is lesznek. A férfi megcsókolta Fallon arcát, aztán meghajolt, és elment. Fallon leült, és alvó fiát nézte. Hálaimái rebegett istennek, amiért megóvta őket, s megmentette a haláltól. Hallotta, hogy az ajtó kinyílik és becsukódik. Alaric odalépett mögé és átölelte. – Damien atya járt itt – motyogta. – Tudom. – Azt mondta, megtaláltam a békél a szívemben. – Igen – bólintott Alaric. Fallon felállt, és átölelte férjét. – Annyira szerellek suttogta. Azt hittem meghaltál, és... – Ssh, szerelmem. – Nem akartam élni többé. A férfi Fallon szemébe nézett. – A sors sok mindentől megrabolt, Fallon. De gazdagon kárpótolt bennünket. Élsz és élek, szeretjük egymást, és van egy gyönyörű kisfiunk. Hiába dühöngött körülöttünk a háború, és halál, a szerelmünk mindent legyőzött. Fallon lábujjhegyre emelkedett, átkarolta férjét, és szenvedélyesen megcsókolta. – Jöjj hát, uram, ölelj át, és mutasd meg szerelmem hatalmát. Alaric karjaiba emelte feleségét. – Boldogan, szerelmem, boldogan.

VÉGE

200